ııNNCL1757-5D2v2.

Len Deighton

ISTEN VELED, MICKEY

MOUSE!
Regény légiharcokról,
bátorságról és szerelemrıl

Háttér Lap- és Könyvkiadó

Budapest, 1991
A könyv eredeti címe: Goodbye Mickey Mouse
Grafton Books, Silver Jubilee Edition 1987

Fordította:
GÁLVÖLGYI JUDIT

Az eredetivel egybevetette:
SIMONÉ AVAROSY ÉVA

A borítót tervezte:
FARKAS RUDOLF

© 1982 Len Deighton, All rights reserved

© Hungarian translation Gálvölgyi Judit, 1991
De mind megöljük, amit szeretünk,
Tagadni ne is akard:
Van úgy, hogy zord nézés is öl,
S van méreg, bókba takart,
S a gyávák gyöngéd gyilka csók,
De a bátrak fegyvere kard!

Oscar Wilde : A readingi fegyház balladája

(Tóth Árpád fordítása)
Mickey Mouse, US katonai szleng. Bármi, ami
szükségtelen vagy nem fontos. (Walt Disney rajzfilm-
figurája után, utalással annak gyerekes vonzerejére,
egyszerőségére, hétköznapiságára stb.)

Az új angol nyelv Barnhart-féle szótára

 Elıjáték, 1982

Három busz haladt szinte temetıi lassúsággal a keskeny, kanyargós vidéki úton.
Fölöttük sötétlett az ég az esıfelhıktıl. Az utasok kibámultak a rétekre meg a kedves
falvakra, amelyeket reklámok, tv-antennák és közlekedési jelzések csúfítottak el, meg
a gyümölcsösökre és patakokra, amelyek színét kiszívták a hosszú, téli hónapok.
A buszok addig meg sem álltak, amíg egy nagy, csúf mezıhöz nem értek, ahol
barakkok rozsdás fémvázai és téglamaradványok éktelenkedtek. A hatalmas
mezıséget, monumentális baljós jelként betoncsíkok X-e húzta át. Látszott, hogy
megpróbálták a csúfságot eltávolítani, ám csupán parányi darabkákat sikerült lecsípni
belıle.
Az utasok óvatosan szálltak ki a hideg szélbe, amely átjárja a sík kelet-angliai
mezıgazdasági területeket. Fázósan összehúzták magukat, kinyújtott tenyérrel
vizsgálták az esıt, nyakig begombolkoztak, majd néma kis csoportokban járták
leverten a romos épületeket.
Amerikaiak voltak. Rikító széldzsekikben és kockás sapkákban pompáztak,
nyakukban fényképezıgép és táska, egyiküknek sem volt olyan vastag pulóvere vagy
télikabátja, amelyet pedig az angol idıjárás már az évnek ebben a korai szakában
megkövetel. ıszek voltak és kopaszok, pirospozsgásak és hamuszürkék, soványok és
kövérek, de - néhány fiatal rokont leszámítva - valamennyien abban az elırehaladott
életkorban jártak, amelyet optimistán középkornak szoktunk nevezni.
A zavart bohóckodás és az elszánt nevetés arra utalt, hogy a férfiak idegesek. A
feleségek megértıén figyelték, amint a férfiak mohón végigvizslatták a visszhangos,
vén hangárt, kilépték a rég eltőnt barakk egykori helyét, sötét sarkokba kukucskáltak,
és lekaparták a sarat az ablakokról, hogy odabent csupán ósdi mezıgazdasági gépeket
találjanak. Sokáig vártak, sok, kemény munkával megkeresett pénzt költöttek, hosszú
utat tettek meg, hogy megtalálják, akit kerestek. Néha az azonosításhoz elı kellett
venni egy-egy régi fényképet, máskor félig elfeledett hangokra figyeltek fel. De
amikor a csoport kissé megnyugodott, és - védekezésül az idıjárás ellen - visszatért a
meleg buszba, világossá vált, hogy egyikük sem fedezte föl azt az embert, akire
mindannyian olyan tisztán emlékeztek.
Az egyik pár elszakadt a többiektıl. Kézenfogva, mint az ifjú szerelmesek, mentek a
kátyús úton, amely hatalmas győrőként fogta össze a mezın egymást keresztezı
kifutópályák végét. A férfi meg az asszony átvágott egy ösvényen, beszélgettek.
Földiszeder-indák tekeredtek a lábukra, tehénlepényen léptek át, és leszakítottak egy
szál erdei ibolyát, hogy lepréselve naplóba tegyék, emlékül. Az idıjárásról csevegtek
meg a termésrıl, meg a színpompás vidékrıl. Mindenrıl, kivéve azt, ami a leginkább
foglalkoztatta ıket.
- Nézd azt a cseresznyevirágot - mondta Victoria, aki a San Franciscóban töltött
harminc esztendı alatt is megırizte angolos kiejtését. Megálltak a gyümölcsös
kapujánál, amely egykor a Hobday-farm végét jelezte, itt kezdıdött a repülıtér.
- Jamie miért maradt a buszon? - kérdezte a férfi. Megrázta a farm kapuját. -Nem
érdekli, honnan indult az apja a bevetésekre a háború alatt?
Victoria átfogta a vállát.
- Te vagy az apja - mondta. - Te tudod.
 1.

Alexander J. Bohnen ezredes

Alexander J. Bohnen ezredes nagy irodája a Grosvenor Square-re nézett. A bútorzat

különös együttes volt: az amerikai követség raktárából való két testes karosszékbıl
molyirtó szaga áradt, az íróasztalon és az iratrendezıkkel telerakott ösztövér asztalon
a brit Munkaügyi Minisztérium jelzése. Az-antik szınyeg és a Sheraton-porcelán
doboz légitámadás utáni mentésbıl származott, Bohnen olcsón jutott hozzájuk egy
árverésen. Csupán az ajtó mögött gondosan elhelyezett hat összecsukható szék volt
amerikai. No de 1943 decembere volt, és London ugyancsak hadban állt.
A sötét felhık alacsonyan szálltak a tér csupasz fái fölött. A lágy, ezüstszürke katonai
ballonnak fehér koronája volt, és a füvön itt-ott friss hófoltok fehérlettek. Ám másutt
a hópelyhek, mihelyt földet értek, nyomban elolvadtak, és a ballon kezelıszemélyzetét
rejtı barakk nedvesen fénylett. A kémény füstjét minden egyes szélfuvallat
meglebbentette, és a hópelyhek nyomába kergette. Repülıgépzúgás most nem
hallatszott. Nemigen volt esély német légitámadásra; a zárótőzrıl ezúttal a természet
gondoskodott.
Bohnen, az Egyesült Államok légierejének ezredese magas férfi volt, és a negyvenes
éveinek a közepén járt. Kitőnıen szabott egyenruha feszült rajta, s a kor támadása
ellen napi testgyakorlással, valamint drága fogorvossal, fodrásszal, masszırrel és
szabókkal vette föl a harcot. A derékbısége most is olyan volt, mint fıiskolás
korában, alig ritkuló haja épphogy csak ıszülni kezdett. Még mindig hivatásos
sportolónak nézhették volna.
Látogatója - ısz hajú amerikai civil, tisztes öltönyben, keret nélküli szemüvegben -
idısebb volt Bohnennál. Barátja és üzletfele. Húsz évvel korábban egy kis légitársaság
társtulajdonosa, Bohnen pedig végzett mérnök, jó kapcsolatokkal a bankvilágban. Ez
a közös múlt lehetıvé tette, hogy az idısebb férfi most is azzal a maró gúnnyal kezelje
Bohnent, amellyel húsz évvel korábban a túlzott önbizalmú ifjoncot fogadta, amikor a
titkárnı tiltakozása ellenére berontott hozzá.
- Csodálkozom, hogy beéred az ezredesi ranggal, Alex. Amikor rávettek, hogy
egyenruhába bújj, azt hittem, meg sem állsz a tábornokságig.
Bohnen tudta, hogy ez tréfa, de komolyan válaszolt.
- A kérdés az, hogy én mennyit tudok tenni. A rang nem számít. ırmesterséggel is
beértem volna.
- Akkor csak mese habbal, hogy bármelyik pillanatban megkaphatod a tábornoki
csillagot, mi?
Bohnen sarkon fordult. Látogatója egy pillanatig farkasszemet nézett vele, csak aztán
kacsintott cinkosán.
- Az ember meglepıen sok mindent hall a követségen, Alex, ha észrevétlen marad.
- Volt ott valaki tegnap, akit ismerek?
A másik elvigyorodott. Bohnen láthatóan a régi, csillogó szemő, ifjú zseni maradt:
törekvı, szenvedélyes, okos, merész, de kapaszkodó, állandóan kapaszkodó.
- Csak a külügy néhány szakembere, Alex. Nem olyanok, akiket meghívnál vacsorára.
Bohnen eltőnıdött, vajon látogatója mennyit tudhat a remek vacsorákról, amelyeknek
ı volt a házigazdája Londonban. A vendégeket gondosan megválogatták, és a
háziasszony egy nemesi rangú hölgy volt, akinek az ura a Királyi Haditengerészetnél
szolgált. De a nevének nem szabad összefüggésbe kerülnie az övével.
- Sok a dolgom. Alig marad idım társasági életre felelte.
A látogató mosolyogva folytatta.
- Ne vedd túlságosan komolyan a hadsereget, Alex. Ne kezdd el olvasni Napóleon
hadjáratainak történetét, ne fordítsd Thükididészt. És ne rendezz lıgyakorlatot az
irodádban, ahogyan egykor a golfot gyakoroltad, hogy a felsıbbségedet éreztesd
velem.
- Manapság túlságosan sok üzletember jár angyalbırben, ez a divat - mondta Bohnen.
- Háború van. Aki beáll a seregbe, legyen kész arra, hogy mindent feláldoz. Komolyan
gondolom.
- Elhiszem. - Bohnen kellemes csevegésének éle is volt. A látogató sajnálatot érzett az
ezredes minden olyan alárendeltje iránt, aki habozna odaadni „mindenét” . - Jamie
fiadat biztos megeszi majd a sárga irigység, ha megtudja, hogy elıbb jöttél Európába,
mint ı. Vagy ı is itt van?
- Jamie Kaliforniában van. A repülıoktatók létfontosságú munkát végeznek. Neki
talán nem tetszik, de szerintem a seregben mindannyiunknak olyasmit kell csinálnunk,
amit nem szeretünk.
- Az anyja szerint te intézted el, hogy oktató legyen. Bohnen kibámult az ablakon. Az
öregember ismerte
annyira, hogy tudja, nem akar egyenesen válaszolni.
- Nincs akkora hatalmam - mondta végül talányosán.
- Ne érts félre: Mollie áld érte. Mindketten áldanak, Mollie is, Bill is. Tudod, hogy
Bili Farebrother úgy bánik a fiaddal, mintha a sajátja volna. Szereti.
- Azt hiszem, szerettek volna egy fiút.
- No persze. Ne légy már olyan merev, Alex. Nincs fiúk, és mindketten kényeztetik
Jamie-t. Örülhetnél, hogy így alakult.
Bohnen bólintott. Senki más nem mert volna így beszélni az elsı feleségérıl meg a
fickóról, akihez hozzáment, de az öreggel régi barátok voltak, jóban rosszban, és a
nyíltságában nem volt rosszindulat.
- Igazad van. Bili Farebrother mindig rendesen viselkedett - felelte. - Azt hiszem,
mind örülünk, hogy Jamie oktat.
- Azt gyanítom, benne volt a kezed - mondta a látogató. - És azt is gyanítom, hogy ha
a saját feje után akar menni, Jamie van olyan okos, mint az apja. Megtalálja ı a
módját, hogy részt vegyen a háborúban.
- Jamie írt neked? - Bohnen fölélénkült. Kezdett féltékeny lenni fia és az öreg
barátságára. - Nekem ez fontos. Ha a fiút frontszolgálatra vezényelték, jogom van
tudni.
- Csak annyit tudok, hogy amikor szabadságon volt, meglátogatta az anyját. Eladta a
kocsiját, és kirámolta a szobáját. Mollie aggódott, hogy a fiút esetleg tengeren túlra
küldik.
Az öreg figyelte Bohnent. Pontosan úgy harapott az alsó ajkába, és úgy mozgott a
szája, ahogy Jamie-é számolás közben, vagy amikor a hárommotoros gép vezetését
tanulta. Bohnen az órájára pillantott, közben azon törte a fejét, hogyan tudhatná meg a
fia szándékait.
- Abba nekem is lesz beleszólásom - mondta, és dühösen rágta a száját.
- Nem tarthatod egész életében bura alatt, Alex. Jamie felnıtt ember.
Bohnen fölállt, sóhajtott.
- Te csak azt hiszed, hogy értesz. Nem engedélyezek magamnak könnyő
megoldásokat. Ha a beosztottam lennél, gondoskodnék róla, hogy ne vádolhasson
meg senki azzal, hogy elnézı vagyok a régi haverjaimmal. Ha Jamie valamiféle
különleges bánásmódot vár a faterjától, hát téved. Igaz, szóltam egy-két szót annak
érdekében, hogy oktatónak nevezzék ki. Ismerem Jamie-t: szüksége van még némi
idıre, mielıtt bevetésre kerülne. De ez már régebben volt, most már bizonyára
felkészült rá. Ha átjön, ugyanolyan esélyekkel indul, mint bármelyik más fiatal tiszt.
Bohnen látogatója fölállt, és leakasztotta a kabátját az ajtón lévı fogasról.
- Nem bőn, ha az ember kedvez a fiának, Alex.
- Csupán hadbíróság jár érte - mondta Bohnen. - És nem vitatom, így helyes.
- Beleestél a katonaságba, Alex, ahogyan belehabarodtál mindig minden
vállalkozásodba.
- Ilyen vagyok - ismerte be Bohnen, miközben fölsegítette az öregre a kabátot. - Ezért
vagyok képes elıbbre vinni a dolgokat.
- Csakhogy a háborúban a seregnek sok millió szerelmese van, elkurvul. Nem
szívesen látnám, hogy megcsal, Alex.
Bohnen mosolygott.
- Mit is mondott Shelley? A háború az államférfi játszmája, a pap öröme, az ügyvéd
tréfája és a bérgyilkos szakmája. Erre gondolsz?
A látogató a kalapjáért nyúlt.
- A memóriádat még jobban irigylem, mint a klasszikusokban való jártasságodat. De
én arra gondolok, amit Oscar Wilde valahogyan úgy fogalmazott meg, hogy az
emberek azért lelkesednek a háborúért, mert komisznak gondolják. Azt mondta, a
háború csak akkor szőnik meg majd népszerő lenni, ha az emberek rájönnek, hogy
mennyire közönséges.
- Oscar Wilde? - mondta Bohnen. - És mikor volt ı megbízható tekintély a háború
kérdésében?
- A jövı héten megmondom, Alex.
- A Savoyban, a pénteki ebéden. Alig várom már.
 2.

James A. Farebrother százados

- Mindig mondtam neked, hogy te vagy a legszerencsésebb fickó a világon, nem?

- És mi lett azzal az emberrel, aki kis híján Amerika leggazdagabb polgári pilótája
lett? - felelte James Farebrother százados, akit kínosan érintett a barátja szavaiból
kicsengı irigység.
Charles Stigg százados félrehúzta a ponyvát, hogy kinézzen a teherautóból. London
utcái sötétek és nedvesek voltak az esıtıl, ám még ezekben a kora hajnali órákban is
meglehetısen népesek. Fura, külföldi egyenruhás katonákat és tengerészeket láttak,
egy dzsipen brit katonai rendeszek ültek vörös tetejő sapkában, meg néhány civil
légiós acélsisakban. Biztos megint légiriadó van.
- Majdnem ott vagyunk - mondta Farebrother inkább magának, mint a barátjának.
Rossz lesz elválni Charlie-tól. Azóta voltak együtt, hogy repülıkadétként a vén
Stearmanokon repülni tanultak. Könnyen belátható, miért lettek ilyen jó barátok.
Nyugodtak, magabiztosak mindketten, nevetısek, halk szavúak. A pilótákat
kiválogató testületnek több tagja is azt mondta róluk, hogy nem kellıen agresszívak
ahhoz a szertartásos gyilkoláshoz, amely most nap nap után folyik a kék égen,
Németország fölött.
- Miért nem hoztam el a jégeralsómat? - tőnıdött Charlie Stigg, miközben
visszaengedte a ponyvát.
- Nemsokára itt a karácsony - mondta Farebrother.
- Azt hiszem, bármi jobb, mint Jenkins kadétot okítani, hogyan szálljon le az AT-6
ponton.
- Bármi biztonságosabb - mondta Farebrother. Még Norwich is szombat éjjel.
- Tudod, miért nem járok el a szombat esti táncmulatságokra? - kérdezte Charlie
Stigg. - Mert meguntam azokat a lányokat, akik folyton azzal jöttek, hogy nem
Játszom eléggé idısnek ahhoz, hogy oktató legyek.
- Nem rossz szándékkal mondták.
- Azt hitték, ki akarunk maradni a háborúból, azért jelentkeztünk önként oktatónak.
- Én többnyire olyan lányokkal táncoltam, akik azt se tudták, hogy háború van -
mondta Farebrother.
- Norwich - mondta Stigg. - Szóval így kell ejteni. Azt hiszem, én rosszul mondtam
volna. Egén, helyes. Gyere át hozzám, Jamie, igazán örülnék, ha meglátogatnál.
A teherautó megállt. A sofır az ajtón dörömbölve jelezte, hogy megérkeztek Stigg
úticéljához, a Vöröskereszt Klubhoz.
- Sok szerencsét, Charlie.
- Vigyázz magadra, Jamie - mondta Charlie Stigg. Ledobta a zsákját a földre, és
lemászott. - És boldog karácsonyt.
Ez nem volt tisztességes. Charlie Stigg kemény és lelkiismeretes igyekezettel a
többmotoros gépek vezetését is megtanulta, ezért amikor végül engedélyezték, hogy
bevetésre kerüljön, nem a vadászrepülıkhöz osztották be, hanem egy
bombázószázadhoz. Farebrother szándékosan kettesre vizsgázott, és megkapta azt a
beosztást, amelyre Charlie olyan nagyon vágyott. Ez nem volt tisztességes. Nem, az
élet nem tisztességes.
Jamie-be beléhasított a bőntudat, amint nézte, hogyan megy föl Charlie zsákja súlyától
meggörnyedve a klub lépcsıjén, de aztán az ifjúság szívtelenségével előzte a
gondolatot. ı, Farebrother vadászpilóta lesz; ı a legszerencsésebb fickó a világon.
- Ez a kocsi megy Steeple Thaxtedbe? - kérdezte egy hang a sötétbıl.
- Úgy tudom-mondta Farebrother. Esıköpenyes tiszt mászott föl a kocsira vagy fél
tucat
újonccal. Az idegen Farebrothertıl elhúzódtak, mintha fertızı beteg lenne. A kocsi
elindult. A tiszt rágyújtott, aztán Farebrothert is megkínálta. Jamie köszönte, nem
kért, de megkérdezte:
- Milyen az a Steeple Thaxted?
- El tudja képzelni az Okefenokee mocsarat főtés nélkül?
- Olyan rossz?
- Képzeljen el egy végtelen trágyarakást, sátrakkal. Hát olyan. Valahányszor tánc
közben megismerkedem egy új lánnyal, az elsı kérdésem, van-e meleg vizes
fürdıszobája. - Beleszívott a cigarettájába. Tudta, hogy az újoncok figyelik. - Persze
ez Anglia, ezért többnyire nincs nekik.
Az egyik katona kuncogott.
A tiszt addig taszigálta Farebrother zsákját a lábával, amíg el nem tudta olvasni az
oldalán a cédulát.
- Maga repülı, igaz? - félrehajtott fejjel olvasta a nevet.
- Pilóta vagyok - mondta Farebrother.
- James A. Farebrother százados - olvasta hangosan a tiszt. - Százados, mi?
Másodszor jön Angliába, vagy eddig a Csendes-óceánon szolgált?
- Repülıoktató voltam otthon - mondta mentegetızve Farebrother.
A tiszt szipogott, aztán megtörölte az orrát egy szemlátomást valamelyik barátnıjétıl
kölcsönvett zsebkendıvel.
- Megfáztam - mondta, miközben zsebre vágta. - A nevem Madigan, Vincent
Madigan. Százados vagyok, a repülıosztály PR-tisztje. Ha jól sejtem, Badger ezredes
220. Vadászrepülı Osztályához került?
- Úgy van.
- Ha maga pilóta, minden rendben lesz. Annak a barom Badgernek senkire sincs ideje,
aki nem repülı.
Az emberek egyike helyeslıén morgott.
- Valóban? - Farebrother végignézett a fázósan összehúzódó alakokon. A meleg testek
és vizes kabátok szaga keveredett az édes amerikai dohány illatával. Az emberek
nyilván eltávozásról tértek haza, és másnap reggel nyomban szolgálatba állnak. Arra
vártak, hogy Madigan elhallgasson, és végre alhassanak.
- Sár, szar és sátrak - ismételte Madigan. - És az ott lévı brit tengerészek jobban
utálnak minket, mint a németeket.
- Álljon meg - mondta Farebrother. - Az anyám angol. Szerintem ugyanazon az
oldalon állunk a háborúban. Semmi értelme az ellenségeskedésnek.
Madigan bólintott, pöfékelt.
- Szóval magát kioktatták.
A Madigan mellett ülı ırmester a teherautó ponyvájához támasztotta a fejét. A
szájában cigaretta, amikor megszívta, megvilágította az arcát, a nagy, tömött bajuszt,.a
fél szemére vágott, puha katonasapkát, a fülére felhajtott kabátgallért. Még
szorosabbra húzta a gallérját, hogy kirekessze Madigan hangját, de Madigan nem
vette észre.
- Majd meglátja - ígérte. - Maga még keresztes hadjáratra indul. A legtöbben így
kezdtük. De ott van Badger ezredes, aki folyton baszogat bennünket. Ott vannak a
britek, akik kifacsarják az emberbıl az utolsó dollárját is, aztán szembeköpik. Ott
vannak az emlékeztetık a felsı hadvezetéstıl; akik állandóan újféle módszereket
eszeinek ki, hogy valamennyiünket elveszejtsenek... Az ember egy idı után kezdi azt
hinni, hogy a pifkék nem is olyan rosszak.
A teherautó megugrott a bombák szaggatta úton. A nyitott ponyván át egy brit katonát
pillantottak meg, zseblámpával terelte a forgalmat. Mögötte nagy, vörös felirat
látszott: „Vigyázat! Fel nem robbant bomba”.
- Óvatosan, cimbora - kiáltotta a katona. - Még tart a riadó.
A sofır köszönetet mormogott.
- Ha olyan rohadtak is az állapotok, ahogyan mondja, mit tehetünk ellene? - mondta
Farebrother.
Madigan a sötétségbe hajította félig szívott cigarettáját, és elırehajolt. Farebrother
megérezte whisky-szagú leheletét.
- Vannak módszerek, Farebrother, kisfiam - mondta nyeglén. - Vannak svéd
repülıterek, ahol egymásba érnek a B-24-es repülıerıdök. Csak akad ott hely, egy, a
gyárból frissen kikerült Mustang vadászgépnek. Hátradılt, úgy figyelte, hogyan
hatnak a szavai Farebrotherre. - Egyes repülıket a tenger fölött hirtelen elfogja a vágy,
hogy különbékét kössenek. Északra tartanak a nagydarab, szıke nıkhöz, a falusi
vajhoz meg a központi főtéshez. Érezni fogod a kísértést, Farebrother, öreg haver.
Farebrother idegesen nyúlt a saját cigarettájáért, és rágyújtott. Hosszan elmatatott
vele. Nem akart tovább beszélgetni ezzel a részeg tiszttel.
Ám amikor a cigaretta már égett, Madigan ismét megszólalt.
- Szép gyújtód van, százados. Megnézhetem közelebbrıl?
Farebrother odaadta. Madigan elolvasta a belevésett „Jamie-nek apától" feliratot,
aztán a markába szorította az öngyújtót.
- A nık mind egyformák - mondta. Hangja elhalkult, szenvedélyesebbé vált. - Most
szerelmes voltam. Voltál már szerelmes, Farebrother? - Nem igazi kérdés volt, nem is
várt rá választ. - Feleségül akartam venni. Tegnap este váratlanul beállítottam, és
rajtakaptam valami átkozott gyalogsági hadnaggyal. - Földobta az öngyújtót a
levegıbe. - Valószínőleg végig kettınkkel járt egyszerre. És én szerelmes voltam a kis
kurvába.
Farebrother együttérzıen dünnyögött, Madigan odadobta neki az öngyújtót.
- Nem lesz veled semmi baj - mondta Madigan. - A reflexeid jók hajnali háromkor is.
És minden olyan pasas, aki egy tömör arany öngyújtóval indul a háborúba, nagyon
életben akar maradni. Apától, mi?
Farebrother mosolygott, és arra gondolt, vajon mit szólna Madigan, ha tudná, hogy
apa tagja a felsı hadvezetésnek, akik állandóan új módszereket eszeinek ki, hogy
valamennyiüket elveszejtsék.
Druce „Duke" Scroll alezredes volt az osztály törzsparancsnoka. Akadékoskodó,
harminckilenc éves férfi, aki gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja: ı West
Pointban végzett, méghozzá akkor, amikor az összes többi tiszt még középiskolába
járt. A „törzs" úgy öltözködött, akár a Tiszti kézikönyv illusztrációja. Hullámos haját
mindig rövidre vágatta, keret nélküli szemüvege csillogott.
- Mikor érkezett, Farebrother százados? - Pillantása oldalra vágott, ki az ablakon. Két
repülıgép állt a sáros füvön, zöldre festett törzsük fénylett az örökös esıben. Néhány
ember támaszkodott az irányítótorony falának, foltos volt, a festést még nem fejezték
be. Távolabb a repülıtér puszta volt, a fő megsötétedett a szeles idı napfénytelen
hetei alatt.
- Ma reggel valamivel nyolc után, uram.
- Rendben volt az utazás? És remélem, kapott reggelit. - A törzs mindkét kezével az
íróasztalra támaszkodott, az elıtte fekvı nyitott dossziéban böngészett. Kérdésében
nyoma sem volt érdeklıdésnek. Láthatóan jobban izgatta a motorok állapota és az
étkezdéi személyzet, mint Farebrother hogyléte. Épp csak fölpillantott.
- Igen, köszönöm, uram.
A törzs rácsapott az asztalán lévı csengıre, mint egy türelmetlen vendég a
szállodában. Nyomban megjelent az ajtóban az irodista.
- Mondja meg Boyer ırmesternek, ha még egyszer megtudom, hogy ı meg azok a
lógósok megint elszúrtak valamit, pillanatokon belül közlegény lesz. Azt is mondja
meg neki, hogy önkénteseket keresek a karácsonyi ırszolgálatra.
- Igenis, uram - mondta határozatlanul az ırmester. Kinézett az ablakon, hogy lássa,
mit lát vajon a törzs. Eléggé erısen esik.
- Tegnap is erısen esett - mondta a törzs -, és tegnapelıtt is. Valószínőleg holnap is
erısen fog esni. Badger ezredes azt akarja, hogy a torony festését még ma befejezzék,
és be is fogják fejezni. A pifkék nem hagyják abba a háborút, mert esik, ırmester.
Még az angolok sem tesznek ilyet.
- Megmondom Boyer ırmesternek, uram.
- De sürgısen, ırmester. Dolgunk van.
A törzs Farebrotherre pillantott, aztán az esıre, aztán az asztalán lévı papírokra.
- Ha visszajött az ırmester, átadja magának a bázis térképét, megmondja, hol lesz a
szállása meg minden. És ne borítsa ki a bilit, ha a reptér túlsó végén fog lakni,
barakkban. A bázist a brit légierı építette kiegészítı reptérnek, nem arra tervezték,
hogy elszállásoljanak ezerhatszáz amerikait, akik mindennap meleg vízben akarnak
fürödni. A britek beérik a száraz ledörzsöléssel, szerintük aki túl sokat áztatja magát,
legyengül. Fölsóhajtott. -Több mint háromszáz tisztem van. Századosok és ırnagyok
alszanak sátorban, borotválkoznak földes bádogbarakkban, bicikliznek három
mérföldet a reggeliért, így hát... - Nem fejezte be a mondatot.
- Értettem, uram.
Jól betanult prédikációjának végén Scroll alezredes úgy bámult Farebrotherre, mintha
most pillantotta volna meg.
- Az osztályparancsnok, Badger ezredes tizenegy órakor kívánja látni, Farebrother
százados. Elegendı ideje van, hogy megborotválkozzon, lezuhanyozzon, és tiszta,
elegáns egyenruhát húzzon. - Egy biccentéssel elbocsátotta.
Farebrother nem érezte alkalmasnak a pillanatot, hogy elmondja, már lezuhanyozott
becses meleg vízzel, megborotválkozott, és fölvette legújabb és legtisztább
egyenruháját. Elıírásosan tisztelgett, aztán belefogott abba a hátraarcba, amely
állítólag West Point specialitása volt. Nem igazán sikerült. Miközben igyekezett
elıadni azt, amit az Alapvetı harctéri kézikönyv úgy ír le, hogy „... helyezze jobb lába
hegyét fél lábnyival hátrább és kissé balra a bal sarkától. Ne mozdítsa a bal sarkát" -
megtántorodott. Meg kellett mozdítania a bal sarkát.
Ami jó és ami rossz csak volt akkoriban Steeple Thaxtedben, az nagyjából mind az
osztály törzsparancsnokának volt köszönhetı. Duke Scroll volt az - ahogyan minden
törzsparancsnok a légierınél -, aki kellemessé vagy kellemetlenné tudta tenni az életet
nemcsak a repülık számára, hanem a szerelık, ejtıernyı-hajtogatók, irodisták,
szakácsok, a földi személyzet számára is, akikbıl a vadászrepülı osztály három
százada és a földi személyzet állt, akik az elıbbieket ellátták, segítették, a gépeket
karbantartották, ırizték.
A törzs ott állt Daniel A. Badger ezredes, a bázis és a vadászrepülı osztály
parancsnoka mögött. Furcsa pár voltak - a pedáns, kifogástalan Duke meg a
nyughatatlan, vörös arcú, tömzsi Dan ezredes, akinek szıke haja soha nem úgy állt,
ahogyan fésülte, és nagy krumpliorra meg hegyes álla sehogyan sem akart beleférni a
légierı által használt oxigénmaszkba.
Dan ezredes a rövid ujjú, kekiszínő ingben, jól láthatóan erısen szırös karját
dörzsölgette, gyorsan, idegesen, mint amikor a hentes néhányszor végighúzza a kést a
fenıkövön, amíg eldönti, hogyan darabolja föl a húst. A hővös éghajlat ellenére sem
hordott soha hosszú ujjú inget, és zubbonyt is csak akkor, ha nagyon kellett. A gallérja
nem volt begombolva, hogy bármikor a nyakába köthesse fehér repülısálját -
„elegendı tíz perc az óceán fölött ahhoz, hogy a katonai nyakkendı annyira
összehúzódjon, hogy megfojtsa az embert”. Dan ezredes mindig repülésre készen állt.
- Farebrother százados!
A törzs úgy jelentette be, akár egy vendéget a királyi bálon.
- Egén - mondta Dan ezredes. Továbbra is a papírokat nézte, amelyeket a törzs tartott
eléje, mintha azt remélte volna, hogy valami csoda folytán újabb nevek jelennek meg
rajtuk. - Maga egyedül, mi?
- Igen, uram - felelte Farebrother, és leküzdötte a vágyat, hogy megforduljon, és
megnézze, valóban egyedül van-e.
Dan ezredes végigsimított a homlokán, részint hogy az izzadságot letörölje, részint
hogy helyére igazítsa rövid, zabolátlan haját.
- Tudja-e, mit kellett tennem ahhoz, hogy megszerezzem az osztálynak azokat a P-51-
eseket, amelyeket kint lát? Nem várta meg a választ. - Ezen a bázison heteken át nem
ivott egy korty whiskyt egyetlen tiszt sem. Miért? Mert a piát arra használtam, hogy
megvesztegessem azt a sok aktakukacot az ezredparancsnokságon, a Vadászrepülı
Parancsnokságon, sıt a Légierı Parancsnokságon. Londonban a feketepiacon egy
üveg skót whisky négy angol fontba kerül. Gondolom, el tudja képzelni, micsoda pénz
ez. Akkor azt is el tudja képzelni, mibe kerültek ezek a gépek.
- Igen, uram - mondta Farebrother. Azóta volt fogalma a brit pénz értékérıl, amióta az
egyenruhának, amelyet viselt, a tisztításáért és vasalásáért két fontot fizetett ki.
- Annyit lógtam az ezredparancsnokságon - folytatta Dan ezredes -, hogy a tábornok
már azt hitte, hogy a titkárnıjének udvarolok. - Nevetésével jelezte, hogy ez mennyire
elképzelhetetlen. - Ebédeltettem a vezérkari fınököt, a helyettese íróasztalára pedig
repülıgépmodellt csináltattam a mőhelyben. Amikor kiderült, hogy aki a döntéseket
hozza, csupán egy ırnagy, rááldoztam több mint egyhavi fizetésemet, és elvittem egy
mulatóba, még nıt is szereztem neki. - Vigyorgott. Nehéz volt eldönteni, mennyit kell
mindebbıl komolyan venni, és mennyi a színjáték, amelyet elıad minden frissen
érkezett tisztnek.
- Szóval megkapom az összes gépemet, és akkor mi történik? Egymás után kiesik hat
pilótám. Nézze csak ezt a létszámjelentést. Az egyiknek képtelen áttörni a
bölcsességfoga, a másik labdát hajigál és közben kificamítja a bokáját, a harmadiknak
kanyarója van. Föl tudja ezt fogni? Azt mondja nekem a doktor... - Megérintette az
asztalán lévı papírokat, mintha azok igazolnák a szavait. - Azt mondja, hogy a
tisztnek kanyarója van, és nem repülhet. - Farebrotherre nézett. - Tehát amikor van
végre háromszázadnyi Mustangom repülésre készen, nincs elég pilótám. És kit
küldenek nekem? Nem azt a tizenegy hadnagyot, akiket meg kellene kapnom a
tartalékállományból, hanem egyetlen nyavalyás repülıoktatót... - Fölemelte a kezét. -
Nem akarom megbántani, százados, higgye el! De az istenit! - Dühösen az asztalra
csapott. - Szerinted mit akarnak tılem ezek, Duke? - Forgószékén a törzs felé pördült.
- Azt akarják, hogy dugjam be Farebrother századost a reptér túlsó végén álló
barakkba, és vegyem rá, hogy képezzen ki nekem egy tucat pilótát? Talán ez lenne a
nagy ötlet, Duke?
Komoran pillantott Farebrotherre, farkasszemet nézett vele. Jamie állta a tekintetét.
Végül az osztályparancsnok kapta el a szemét, ismét a papírokra nézett.
- Ezerötszáz órányi levegıben töltött idı, és meghatározatlan mennyiségő szolgálat
elıtti repülés - olvasta hangosan. -Nyilván azt képzeli, százados, hogy ez már valami,
igaz?
- Nem, uram.
- Mi nem Stearman iskolagépeken röpködünk bájos iskolaköröket a sivatag fölött,
nem a sínekre ülve lopakodunk haza, ha eltévedtünk, és nem csukjuk be a hangárajtót
hosszú hétvégére, ha az égen megjelenik egy felhı. - Kimutatott az ablakon. - Látja
azt a halványszürke trutymót odakint? Kétezer lábnyira van a föld fölött, és tízezer láb
vastag. És maga azon fog keresztülrepülni... egy olyan géppel, amilyen a
legkomiszabb rémálmában sem jött elı. Ezek a P-5l-es Mustangok könyörtelen
dögök, százados. Ezeken az apróságokon csak egyetlen kormányberendezés van... az
egész csupán egy meglehetısen erıs hajtómő, szárnyakkal. Az elsı néhány repülése
során halálra fogják rémíteni.
Dan ezredes becsapta az elıtte fekvı dossziét.
- Éppen leálltunk, amint látja. Számos gépet kipróbálhat. A legtöbb pilótám
eltávozáson van – részegen hever a Piccadilly valamelyik pocsolyájában, vagy a
nadrágját próbálja visszavásárolni valami cambridge-i kurvától. Igazam van, Scroll
alezredes?
- Valószínőleg, uram - mondta anyáskodó hangon a törzs, és az egyik csomag papírt
elvette az ezredparancsnok elıl, hogy másikat tegyen a helyére. Az arca kifejezéstelen
volt, mintha az inas szerepét játszana egy playboy mellett, akit nem kedvel.
- Szerezzen magának pilótasapkát és hajózóruhát, százados - mondta Dan ezredes. -
És fogadja meg a tanácsomat: repüljön néhány órát a P-51-essel, mielıtt az ezredet
újabb bevetésre küldik. - Ismét megvakarta a karját. - Az egyik rajparancsnokom még
mindig a századosi sávjaira vár, pedig öt igazolt légi gyızelme van. Mit gondol,
hogyan érzi majd magát, ha meglátja, hogy maga félbukfenceket gyakorol, miközben
a gallérján a nyakáig érnek a fénylı sávok? A maga fölbukkanása azt jelenti, hogy ı
továbbra is várhatja az elıléptetést. Ezt ugye tudja?
- Igen, uram.
Az ezredes megérintette a papírokat, amelyeket a törzs tett elé. Aztán, amikor
fölpillantott, a tekintete Farebrotheren állapodott meg, és kitágult az ámulattól.
- Farebrother százados - mondta olyan hangon, mintha az eddigiek egy másik
beszélgetésbe tartoztak volna -, megkérdezhetem, hogy mi az isten csudája van
magán? Rózsaszínő zubbony? - A hangja elfulladt a felháborodástól.
- Elızı szolgálati helyemen az volt a szokás, hogy az oktatók olyan cserszínő
gabardinból varratták a zubbonyt, amilyen a szolgálati nadrág.
- Esküszöm magának, Farebrother - mondta a dühtıl elfulladó hangon az ezredes -,
hogy ha még egyszer meglátom magán ezt a selyemfiú-szerelést... - Megdörzsölte a
száját, mintha ez csillapította volna a dühét.
- Szíveskedjék a szolgálati szabályzatban elıírt egyenruhát viselni, százados - mondta
a törzs. - Az újoncok elkezdtek holmi zugszabókkal mindenféle csicsás „amerikai
blúzokat" csináltatni, de az ezredes nem tőri.
- Az egyik legjobb ırmesterem a Savile Row-n csináltatott magánegyenruhát méret
után - tette hozzá az ezredes. A hangjából nem hiányzott a büszkeség sem.
- Ezt mindenkinek az agyába véssük, meglehetısen alaposan - mondta a törzs.
Fölvette a kartondossziét, és biccentett, jelezve, hogy a kihallgatás a végéhez
közeledik.
- Sok szerencsét, Farebrother százados - mondta Dan ezredes. - Keressen egy helyet,
ahol kipakolhat, és még ma délután jelentkezzen a 199. század századirodáján. A
századparancsnok Tucker ırnagy, ı holnap jön vissza.
Farebrother százados tisztelgett, de ezúttal a hátraarc módosított, saját változatát
mutatta be.
Még mindig esett, amikor egy ırmester - Tex Gill volt a neve, ahogyan gyapjúval
bélelt zubbonyán állt segített Farebrothernek bekötnie magát a betonon parkoló egyik
P-5l-esbe. A gépnek frissbır-, festék- és magas oktánszámú üzemanyagszaga volt. Az
orrán színes, festett Mickey Mouse táncolt, s a pilótafülke alá sára betőkkel oda volt
írva állandó pilótájának a neve: M. Morse hadagy.
- A kerékfék be van húzva, uram?
- Be - mondta Farebrother. Bedugta a csatlakozóba az oxigénmaszk és a mikrofon
vezetékét, ellenırizte az üzemanyagot és a kapcsolókat.
- Magát láttam tegnap éjjel a Londonból érkezett teherautón? - A hangja mély és
kellemes volt, a kiejtése összetéveszthetetlenül texasi.
- Úgy van, Gill ırmester.
- Nagyon nyugodtan csinálja, uram. Ezek a gépek még azt is meg tudják izzasztani,
aki végigaludta az éjszakát.
- Jó gép?
- Nem ez az állandó gépem, uram. De kiváló repülıgép, meg kell mondanom -
mosolygott Gill. Nagydarab, izmos ember volt, fekete, lekerekített bajsza úgy
lekonyult, hogy ettıl meglehetısen gyászos volt az arckifejezése. - Keveréket levenni,
az emelkedési szög irányítókarját elırenyomni - ajánlotta.
- Jól van, Gill ırmester - mondta Farebrother. Repültem én már néhányszor
Mustangot.
- Nem érdemes odafigyelni a dumákra - mondta Gill. - Ez a reptér sem nem jobb, sem
nem rosszabb a többinél, ahol eddig megfordultam.
Farebrother bólintott. A szürke rétegfelhıkbıl továbbra is szitáit az esı. Cseppjei
ezernyi gyöngyszembe rándultak a plexiüveg tetın. Farebrother kis híján meggondolta
magát. Mégsem kellene repülnie ilyen idıben. De már késı volt. Rámosolygott Gill
ırmesterre, akit ez kissé megnyugtatott, de azért ott maradt a szárnyon, figyelte,
hogyan ellenırzi a pilóta a fülke teljes berendezését.
Amint Farebrother kissé elıretolta a gázkart, bekapcsolta az indítómágneseket és az
akkumulátort, a mőszerek életre keltek. Gill a zsebkendıjével törölgette az esıt a
szélvédırıl, aztán megemelte a kabintetı szélét, és a helyére nyomta. Ez búcsúgesztus
volt. Leugrott. Farebrother ellenırizte, hogy eléggé eltávolodott-e már Gill, aztán
bekapcsolta az üzemanyag-szivattyút és az önindítót.
A hajtómő sorozatosan durrant, és a négytollú légcsavar vonakodva megfordult, majd
megállt. Délen napfény gyúlt ki a felhıben. Az esı kissé csöndesedéit, de
még mindig beesett a pilótafülkébe. Farebrother bezárta az oldalablakot.
Gill ırmester összehúzta a nyakán a gallérját, kötött sapkája és gyakorlónadrágja
feketéllett az esıtıl. Öklét föltartotta, és megfordította. Farebrother ismét
próbálkozott. A nagy Merlin-motor akadozott, majdnem leállt, aztán egy kis
megtorpanás után végleg beindult. Eleinte nem az összes dugattyú mőködött, de
egymás után melegedtek föl, végül mind a tizenkettı kiadta azt a fülsértı, de
félreismerhetetlen hangot, amely csak a Merlin-motorokra jellemzı.
Farebrother egyenként ellenırizte a mágneseket, mielıtt felpörgette volna a motort.
Egy pillanatig várt. Gill ırmester fölfelé bökte a hüvelykujját, és Farebrother
visszavette a gázt ezerötszáz fordulatra, majd még egyszer ellenırizte a mőszereket.
Úgy tetszett, minden rendben. Csakhogy a Merlin kényes a vízpárára. Ezért
Farebrother hagyta melegedni.
Az esı elállt, napsugár szakította át a rétegfelhızetet. Ekkor már állt valaki az
irányítótorony erkélyén, és a tornyot festı emberek abbahagyták a munkát, hogy
lássák, hogyan gurul ki a gép a futópályára. Mivel a motorborítás zavarta a kilátásban,
Farebrother cikcakkban gurult, nehogy valamelyik kereke beleragadjon az útmenti
sárba. A futópályánál megállt. Az erkélyen álló alak intett. Farebrother befékezve
pörgette föl a motort, aztán a gép nekilódult, gyorsult.
Könnyen a levegıbe emelkedett. Farebrother gyorsan behúzta a futót. A felhı
alacsonyabb volt, mint gondolta; még el sem kezdte az elsı enyhe fordulatot, már
felhıfoszlányok kavarogtak a szárny körül.
Az embernek nagyon fiatalnak, nagyon ostobának vagy nagyon dühösnek kell lennie,
hogy azt tegye, amit Farebrother tett azon a decemberi délutánon, 1943-ban.
Farebrother egy kicsit talán mindhárom volt egyszerre.
Elıször fölemelkedett, hogy megnézze, mennyire alacsony a felhıtakaró, aztán repült
egy kört, hogy kipróbálja a kormányokat, és ismerkedjen a reptér környékével.
Gyöngéden bánt a géppel, ahogyan korábban a dallasi masinákkal is, valahányszor
csak Charlie Stiggnek sikerült rábeszélnie berepülıpilóta fivérét, hogy két keményen
dolgozó repülıoktatónak néha-néha joga van egy kicsit repülni is.
Farebrother úgy vélte, hogy - akár véletlenül, akár szándékosan - az ismeretlen Morse
hadnagy jó gépet választott. A Mickey Mouse II a pilóta minden mozdulatára reagált,
és olyan fürge volt, mint a Mustangok mindig, amikor a fı benzintankjuk félig üres.
Farebrother meghúzta a botkormányt, és belefúrta magát a felhıbe. Elıbb néhány
mocskos vattacsomó suhant el a szárnyak mellett, aztán minden elsötétült. A nyirkos
esıfelhı göndörödve örvénylett a szárnyvégek körül, de a Merlin nem köhögött és
nem habozott. Tiltakozás nélkül nyelte a vizes felhıt. Farebrother elégedett volt vele,
és éppúgy bukkant ki a rétegfelhı alján, hogy pont maga elıtt látta Steeple Thaxted
egymást keresztezı futópályáit. Egyenesbe vette a gépet, és egy vezetett orsóból éles
fordulóba döntötte. Aztán följebb emelkedett, majd szőken visszafordult. Meredeken
zuhanva gyorsult, hogy elegendı sebessége legyen a bukfenchez. Amikor a gép a
bukfenc tetején a hasával súrolta a felhıréteg alját, Farebrother kifordította, és
kígyóvonalban esselve távolodott a repülıtértıl, miközben a gép foszlányokat sodort
magával a felhı aljából.
Most már mindenki Farebrothert figyelte. Az emberek kijöttek a nagy, fekete
hangárokból, mások csoportokban álltak a parádétéren. Az étkezısátrak elıtt is tömeg
volt. Ahogyan alacsonyan áthúzott fölöttük, Farebrother még az evıeszközök
csillogását is látta a sápadt fényben. A falu utcáin is emberek nyüzsögtek, néhány autó
leállt az út szélén, hogy vezetıje nézhesse a „bemutatót”. Farebrother eltőnıdött,
vajon Dan ezredes és a törzs is ott vannak-e az eligazító épülete elıtt ázó tömegben.
Már bízott a gépben annyira, hogy lejjebb merészkedjen. Ismét elrepült a repülıtér
fölött, de most már olyan alacsonyan, hogy föl kellett rántania a gépet, nehogy
nekimenjen az irányítótoronynak
- hajszálon múlt. A tornyon dolgozók a vizes földre vetették magukat, és a következı
menetben Farebrother látta a fehér festék kiömlött tócsáit, nagy, fehér pókokat
rajzoltak a fekete aszfaltra. Most a hangárok között repült el, és tökéletes,
nyolcszögletes orsót csinált a reptér fölött. Végezetül egy félorsóval a hátára fektette a
gépet, elszáguldott a futópálya fölött, amíg a motor üzemanyag után nem kezdett
sivítani, akkor visszafordította, ráfordult a pályára, és olyan gyöngéden tette le a
gépet, mint a lehelet.
Amennyiben Farebrother azt hitte, hogy meg fogják tapsolni, amikor kiszáll a gépbıl,
csalódnia kellett. A kedves Gill ırmesteren kívül, aki segített kikapcsolnia a
bekötıhevedereket, nem volt ott senki.
- Minden rendben, uram? - kérdezte pléhpofával Gill.
- Azt hiszem, gyertyacsere kell neki - mondta Farebrother. Észrevette, hogy Gill
vízálló esıköpenyt kanyarított magára, de az arca meg a nadrágja csuromvíz volt az
esıtıl.
- Nagyjavításra vár. De úgy gondoltam, ismerkedırepülésre jó lesz - mondta Gill.
Orrhangú texasi kiejtéssel beszélt.
- Teljesen igaza volt, Gill ırmester.
- Itt hagyhatja az ejtıernyıt. Majd szólok valakinek, hogy vigye vissza.
Gill a készültségi barakkhoz ballagott Farebrotherrel. Odabent primitív konyha is volt,
és a kávéfızıben volt kávé. Gill kérdezés nélkül töltött a pilótának.
- Jó gép, és jól karban van tartva.
- Nem az enyém - mondta Gill. - Én a Kibic fınöke vagyok, ott áll a túloldalon. Ennek
a fıszerelıje egy bizonyos Kruger.
- De azért Kruger néha megengedi Morse hadnagynak, hogy repüljön vele?
- Valahogy így-mosolygott Gill.
- Remélem, Kruger és Morse hadnagy nem fognak megharagudni azért, hogy
kölcsönvettem a gépüket.
- Morse hadnagy nem fog haragudni. Mickey Mouse a gúnyneve, és meglehetısen
keményen bánik a gépekkel. Azt mondja, olyanok, mint a nık, rendszeresen kell verni
ıket. - Gill most nem mosolygott.
Farebrother cigarettával kínálta, de Gill a fejét rázta.
- Kruger se nagyon fogja bánni - mondta Gill. -Nem használ a gépnek, ha ilyen idıben
csak áll és nem repülnek vele. - Levette a sapkáját, és figyelmesen nézte. - Viszont
Dan ezredes már más dolog... A legutóbbi pilótát, aki átrepült a reptér fölött...
mármint pár száz lábnyira a tetık fölött, nem ilyen alacsonyan, ahogyan maga... Dan
ezredes elevenen megnyúzta. Fölküldték a vezénylı tábornokhoz, hivatalos feddésben
részesült, megbüntették háromszáz dollárra, aztán az ezredes visszaküldte az
Államokba.
- Köszönöm, hogy elmondta, ırmester.
- Ha Dan ezredes begorombul, akkor nagyon gyorsan begorombul, és azt az ember
nagyon gyorsan észreveszi. - Letörölte az arcáról az esıt. - Ha nem hall felıle addig,
amíg kicsomagol, már nem is fog.
Farebrother bólintott, és kiitta a kávéját. Gill ırmester végigmérte Farebrothert,
mielıtt kimondta a véleményét.
- Szerintem nem fog hallani felıle. Tudja, most igazán szőkében vagyunk a
pilótáknak, és nem hinném, hogy Dan ezredes egyetlen pilótát is elküldene. Kivált egy
olyan tisztet, aki így tud bánni egy olyan repülıgéppel, amelyiknek gyertyacsere
kellene. - Farebrotherre nézett, és rávigyorgott.
- Nagyon remélem, hogy igaza lesz, ırmester mondta Farebrother. És ez így is volt.
 3.

Harold E. Boyer törzsırmester

Farebrother százados aznapi repülıbemutatója a legendás lett. Egyesek azt mondták,

hogy a Steeple Thaxtedben szolgálatban lévık eltúlozták a repülésrıl szóló
beszámolóikat, hogy bosszantsák az éppen eltávozáson lévıket, de Farebrother légi
mutatványait csak azok próbálhatták így lekicsinyelni, akik nem voltak ott. És
Farebrother bírálóit elhallgattatta az a tény, hogy Harry Boyer törzsırmester
kijelentette: életében nem látott még ilyen repülést.
- Úristen! Ezelıtt egyetlen gép sem tudott rávenni, hogy belefeküdjek a sárba. Még a
szigeteken sem a háború elıtt, amikor néhány tiszt föl akart vágni a barátnıje elıtt.
Mindenki megegyezett abban, hogy Harry Boyer volt a legtapasztaltabb repülı a
támaszponton. Kétfedelő repülıgépekbe olyan ideges, ifjú hadnagyocskákat csatolt be
egykor, akik ma tábornoki csillagokkal sétálnak a Pentagonban. És bármilyen
géptípust említettek is, Harry Boyer festett már olyat, szerelt már olyat, és többnyire
repült is olyanokkal.
Harry Boyer nemcsak elmesélte „Farebrother alacsony és gyors repülését”, ahogyan az
eseménynek híre terjedt, hanem el is játszotta kézmozdulatokkal és hanghatásokkal
illusztrálva. A magánszám végén Boyer kiválóan utánozta Tex Gill texasi orrhangját:
„Minden rendben, uram?”, aztán Farebrother kicsit modoros új-angliai kiejtését: „Azt
hiszem, gyertyacsere kell neki, ırmester”.Annyira népszerő volt a repülés történetének
elıadása Boyer megfogalmazásában, hogy amikor 1969ben a 220. Vadászrepülı
Osztály Szövetségének összejövetelén elıadta, többen elmulasztották megnézni az
egzotikus táncosnıt.
Ám Boyer törzsırmester színészi képességei eltörpültek a kockajátékok
szervezıjeként szerzett hírneve mellett. A narrowbridge-i bombázóezredtıl is jártak
Boyerhoz kockázni, sıt, a bassingbourni 91. bombázóezredtıl is többször jöttek
tisztek. A kocka miatt győlt meg Boyer baja a törzzsel.
Bár Boyer és a törzs között hosszú, elkeseredett, bizánci stílusú harc dúlt, az ırmester
tevékenységét komolyan sohasem korlátozták. Ám valahányszor kiszivárgott egy-egy
igazán nagy éjszakai játszma híre, ahol a téteket négyjegyő számokban mondták be,
Boyer titokzatos módon mindig valamilyen rendkívüli feladatot kapott, így történt,
hogy Boyer törzsırmesternek kellett irányítania a torony festését aznap.
Farebrother hajmeresztı bemutatója után Boyer a hadmővelet épületét nézte, mert arra
számított, hogy nyomban kiront tüzet fújva a törzs és Dan ezredes. De nem jöttek.
Nem történt más, csak Tex Gill karikázott végre a toronyhoz a biciklijén, amelyet
inkább a földre fektetett, semhogy a frissen festett falhoz támassza.
- Mit szólsz hozzá, Tex? - kérdezte Boyer. - Amikor orsózott, az egyik szárnyvége a
füvet érintette, a másik a felhıt. Láttad?
- Leszakította a rádióvezetékeket a torony tetején mondta Tex Gill.
Boyer nem akart beugrani Tex Gill újabb viccének, ezért úgy tett, mintha nem jól
értette volna.
- Mit csinált?
- Leszakította a rádióvezetékeket, amikor elrepült a torony fölött. - Tex Gill fapofájú
pókerjátékos volt, aki sok pénzt elnyert már az egyébként fékezhetetlen Boyertól,
ezért a törzsırmester még mindig tréfára gyanakodott, és nem nézett föl az antennára.
Tex Gill kinyitotta a markát, és megmutatott egy kerámiaszigetelıt meg egy
vezetékdarabkát.
- Most szedtem le a gép farkáról.
- Dan ezredes tudja?
- Még a srác sem tudja, aki most fejezte be ezt az ırült repülést. Arra gondoltam, hogy
te meg én fölszerelhetnénk egy új antennát, amíg az embereid befejezik a festést.
- Ez szigorúan ellenkezik a szabályzattal, Tex. Ilyenkor mindenféle papír kell, meg
ilyesmi.
- A százados csak most érkezett - mondta Tex Gill. Vele voltam a Londonból ide tartó
teherautón a múlt éjjel. Nem szeretnénk, ha összeveszne az ezredessel még mielıtt
kicsomagolna.
Boyer törzsırmester megdörzsölte az állat. Tex Gill néha igazán fondorlatos. Talán
arra számít, hogy az új pilóta a Kibicet fogja választani, és akkor ı lehet a fıszerelıje.
- Hát, nem tudom, Tex.
- Ha valaki jelentést tesz a törött antennáról, a törzs idejön, Harry. És látni fogja, hogy
a toronynak csak az az oldala van befestve, amelyik az ı irodája felé néz, és azt is,
hogy valami kétbalkezes kiöntött két négygallonos kanna festéket az aszfaltra.
Boyer a csizmáján éktelenkedı fehér foltokra pillantott, aztán a Gill kezében lévı
szigetelıre.
- Van egy kis fehér festéked?
- Ki tudlak segíteni, Harry. - Tex Gill odadobta Boyernak a szigetelıt, aki egyetértıén
kacsintott. A munkanap végére a torony be volt festve és az antenna is a helyén volt.
Farebrother százados soha nem tudta meg a dolgot, ahogyan a törzs és Dan ezredes
sem.
 4.

Z. M. Morse hadnagy

Morse hadnagy a Londonban töltött négy nap után dézsafejjel és lapos pénztárcával
tért vissza. Borzasztóan szeretett volna aludni, ehelyett el kellett tőrnie, hogy két ifjú
repülı az ágyán ülve kávézzon, eszegesse az ı csokiadagját, és meséljen a
fantasztikus új repülırıl, akit a századukhoz osztottak be.
- Mi a nyavalyát érdekel engem, hogy mit tud csinálni egy P-51-essel? - kérdezte
Morse. - Én igazán elégedett voltam a P-47-esemmel, és Dan ezredes helyében nem
kapaszkodnék ennyire ezek után az apróságok után. A fenének kellenek! Minden
elıjel nélkül sebességet veszítenek, és azt mondják, a gépágyúk meg besülnek, ha
sokat tüzelünk. - Morse elterülve feküdt az ágyon, az inge győrött volt, a nyakkendıje
laza. Fölkapta a párnát, és keményre dögönyözte, mielıtt a feje alá tette. A fonott
karosszékben alvó nagy, fekete keverék kutya kinyitotta a szemét, és ásított.
Morse, aki annyira megszokta, hogy Mickey Mousenak vagy MM-nek szólították,
hogy a rajzfilmfigurát ráfestette a gépére is, huszonnégy éves arizonai fiú volt,
alacsony és rendetlen. Sötét bıre miatt még az angol télben is napbarnítottnak látszott,
és hosszú, fényes haja, lenyúló barkója meg keskeny, gondosan nyírott bajusza miatt
sokszor dél-amerikainak nézték. MM mindig szívesen játszotta ezt a szerepet, és
néhány plusz ital meg egy megfelelı partner esetén szombat esténként
megpróbálkozott a rumba fölöttébb sajátos változatával is.
- Azt mondják, észbontó volt - mondta Rube Wein, MM kísérıje a rajban. - Azt
mondják, nagyobb mősort még nem láttak.
- A te gépeddel - tette hozzá Earl Koenige, aki általában MM rajának harmadik
pilótája volt. - Bárcsak láthattam volna.
- Hány évesek vagytok, hülyék? - kérdezte MM. Érjetek már utol. Hát sose nıttök ki a
középiskolából?
- Kilencvenegy múltam, kilencvenkettı leszek mondta Rube Wein, aki a Princeton
Egyetemen végzett matematika szakon. Hármuk között csupán néhány hónapnyi
korkülönbség volt, ám MM megalapozottan lehetett büszke arra, hogy érettebbnek
látszott a másik kettınél. Ezért is növesztett bajuszt, amely azonban egyáltalában nem
volt még kellıen sőrő.
- Elnézem, ahogy itt ültök, fiúk, és Hershey-szeleteket majszoltok, és arra kell
gondolnom, hogy talán játékautó való a feneketek alá, nem vadászrepülıgép,
méghozzá olyan vidéken, ahol mérges, felnıtt németek golyót ereszthetnek bele.
- No, és ki adta oda az új fiúnak a járgányod kulcsát, apuci? - kérdezte Rube Wein. Ez
a méla tudós tudta, mivel lehet ugratni MM-et, és merte is bosszantani, amire Earl
Koenige soha nem vállalkozott volna.
- Helyes! - mondta mérgesen MM. - Miért nem vitte el Hamupipıkét vagy a Bebopot?
Vagy a Kibicet, amelyikkel mindig baj van. Miért kell neki éppen az én gépemmel
bukfenceznie? Azt a nyavalyás Krugert azért fizetik, hogy vigyázzon a gépre. Nem
lett volna szabad engednie, hogy ez az új fiú használja.
- Miért nem Tucker gépén repült? - kérdezte Rube Wein, aki határozottan nem
kedvelte a századparancsnokát. - Miért nem azt a csicsásra festett Bajnokot vitte el?
Össze is törhette volna.
- Dan ezredes parancsára - magyarázta Earl Koenige, a szalmasárga hajú
farmergyerek, aki a Georgia állambeli Fort Valleyben tanult mezıgazdászától. - Dan
ezredes mondta az új fiúnak, hogy menjen el egy ismerkedı repülésre. Biztosan csak
kacsa, de azt mondják, Farebrother állítólag megkérdezte, oké-e, ha a hátára fordítja a
gépet, és úgy repül. - A másik kettı hitetlenkedı tekintetét látva még hozzátette. -
Talán nem igaz, de ezt mondják. A törzs dühöng, állítólag hadbíróság elé akarta
állíttatni Farebrothert.
- Kellene valamilyen elıírás, hogy senki ne vihesse el a más gépét - mondta MM. - És
a háton repülés kizárólag az idiótáknak való.
Earl Koenige hátrarázta szıke haját, és folytatta.
- Dan ezredes azt mondta, hogy az új pilóta még nem tartózkodott annyi ideje a
támaszponton, hogy megismerhette volna a helyi körülményeket és szabályokat. És az
ezredes azt is mondta, hogy az aznapi rendkívül rossz idı olyan körülményeket
teremtett, amikor az alacsonyan való repülés föltétlenül szükséges volt a terepet még
alig ismerı, új pilóta számára, ha egyáltalán le akart szállni a rossz látási viszonyok
között. - Earl nevetett. - Másképp fogalmazva, Dan ezredesnek szüksége van minden
egyes pilótára, akit a karma közé kaphat. - A történetet befejezve Koenige MM-re
nézett. Mindig a parancsnokára nézett jóváhagyásért, bármit tett is.
MM rábólintotta az áldását, és újabb rágógumit dugott a szájába. Az a szokása, hogy
egyszerre ragozott és cigarettázott, tette olyan könnyen utánozhatóvá, mert a szájában
a cigarettát egyetlen állkapocsmozdulattal tolta az egyik sarokból a másikba. Aki
könnyen meg akarta nevettetni a társaságot a bárban, elegendı volt, ha ezt a
mozdulatot utánozta, és egy láthatatlan fésővel megigazította a haját, mert máris
sikerült jól fölismerhetıen megszemélyesítenie MM-et.
- Persze! Nagyszerő - kiáltotta MM, és úgy tapsolt, mintha a tyúkokat akarná kiőzni a
magtárból. - És szépen meséltétek el. Most nyomtassátok ki. Tőnjetek már innen, jó?
Nem vagyok valami jól.
Rube Wein az ágyon elterült MM fölé hajolt.
- Zabaidı van, MM. Szeretnéd, ha hoznék neked egy kis zsíros kolbászt olyan nyúlós
sültkrumplival, amilyent csak a britek képesek csinálni?
- Mars! - ordította MM, de az erıfeszítéstıl megfájdult a feje.
- Az a pletyka járja, hogy az ifjú fiú a Kibicet fogja megkapni, ami azt jelenti, hogy ı
lesz a negyedik embered, MM - mondta Rube Wein.
MM hozzá akarta vágni a cipıjét, de Rube már az ajtón kívül volt.
Winston, MM kutyája fölpillantott, hogy vajon a cipıt azért dobta-e el a gazdi, hogy ı
visszavigye, majd úgy döntött, hogy nem, nem valami meggyızıen mordult egyet, és
ismét becsukta a szemét.
Nem sokkal késıbb udvariasan kopogtak az ajtón, és választ sem várva egy magas,
karcsú százados dugta be a fejét.
- Morse hadnagy?
- Jöjjön be, ne álljon ott a huzatban - mondta Morse, és elnyomta a cigarettáját egy
hajkrémes doboz tetején.
- Farebrother a nevem, hadnagy. A maga szakaszához osztottak be.
- Rúgja le Winstont a székrıl, és üljön le. - Amikor MM elıször pillantotta meg az új
fiút, szégyenlıs, görnyedt alakot látott, drága, nem elıírásos bırdzsekiben, a csuklóján
arany Rolex órával és folyós töltıtollal, amely a szíve fölött kis, kék foltot rajzolt az
ingére. A századosi sávokat már annyi ideje viselte, hogy megkoptak. Ezt MM
csodálattal vette tudomásul.
- Úgy tudom, a Kibiccel fogok repülni. MM észrevette az enyhén keleti kiejtést.
- Szóval maga az a csibész, aki bukfencezett a gépemmel?
- Gyönyörő madár, hadnagy., Úgy mőködik, mint egy svájci óra - mondta
diplomatikusan Jamie. MM erre úgy dorombolt, mint a macska, ha egy tál tejszínt
kap. De nem nagyon fárasztottam ki.
- Honnan jött, kapitány? - kérdezte MM. - New York? Boston? Philadelphia? - Ezek a
gazdag keleti fiúk mind egyformák; úgy bánnak a nemzet többi részével, mintha
azokat most szalajtották volna valami indianai farmról.
- Kaliforniában élek, hadnagy. De keleten jártam iskolába.
- Iszik valamit, százados? Van whiskym. Farebrother fölemelte keskeny kezét, így
jelezte, hogy nem kér. MM visszafeküdt a párnákra, és nézte szegény kis gazdag fiú.
A fiatalember bizonyára kisütötte, hogy együléses gépen harcolja végig a háborút,
hogy ne kelljen az alantasabb népek közé keverednie. Farebrother megszólalt.
- Az egész háborút úgy fogjuk végigharcolni, hogy én hadnagyozom magát, maga
pedig századosoz engem?
MM megfordult, odanyújtotta a kezét, és Farebrother megrázta a felé nyújtott kezet.
- Szólíts Mickey Mouse-nak, ahogyan mindenki.
- A barátaim Jamie-nek hívnak.
- Dobd be magad, Jamie, és hajíts ide egy csomag bagót a katonaládámból. - Morse
kinyitotta a levél gyufát, hogy megnézze, van-e még benne. - Elhelyezkedtél már?
- Odalent lakom, Hart hadnaggyal egy szobában.
- Akkor egyedül. Hartnak valami fekélye van. Nem fog visszajönni. Fogadd meg a
tanácsomat, hagyd kinn a nevét az ajtón, és próbáld megtartani egymagának a szobát,
ahogyan ezt én. Semmi értelme megosztani, ha megoldható.
- Mi miért lakunk ezekben a kis házakban?
- A brit légierı építtette ıket a tisztjeinek és azok családjának. Az a keskeny
raktárhelyiség volt a családi konyha, ahol most szendvicset csinálunk vagy húst
sütünk. - Farebrother körülnézett a befüstölt szobában. Morse hadnagy nem hagyott
semmi helyet, hogy bárki más beköltözhessen. A másik ágy a támlájára volt fölállítva,
és a helyét egy motorkerékpár foglalta el. Az alkatrészei szanaszét hevertek a
szobában: egyes darabok mocskos rongyba tekerve, mások sekély olajfürdıben. A
sarokban egy tejesláda alaposan meg volt rakva Coca-Colás üvegekkel, a falakon
kivágott képek a Yank magazinból meg a Hajnali ırjárat címő film színes plakátja. Az
ágy fölé MM egy övet akasztott, rajta egy automata Colt tokostól, fölötte pedig egy
gyönyörő, szürke, széles karimájú Stetson-kalap.
- És ki volt az az öreg civil, aki odalent söpört? kérdezte Farebrother.
- Brit civil szolgáink vannak, akiket itt csicskásnak hívnak. ık mosatják a ruhádat és
reggel ık hoznak neked teát. Vághatsz pofákat, de a tea még mindig jobb a brit
kávénál, hidd el nekem. Ha kávét akarsz, csináld magad.
- Úgy hallottam, te vagy itt az ász.
MM gondosan rágyújtott, aztán a levegıben rázva oltotta el a gyufát.
- Nem kell az embernek Richthofen bárónak lennie ahhoz, hogy itt a legjobb legyen.
A srácok nagyobb részének még a kezdı repülıiskolában lenne a helye, ahol szelíd
fordulókat gyártana a kétfedelővel.
- A te társaid is ilyenek?
MM beszívta a füstöt, és behunyta a szemét, mintha nagyon gondolkodna.
- A szélsım Rube Wein, szomorú szemő srác elálló füllel, odalent lakik. Nem jobb és
nem rosszabb bármelyik másik repülınél. Okos legény, aki akkor szórakozik jól, ha
Shakespeare-rel tölthet egy estét, de a szeme olyan, mint egy indián felderítıé, és a
reakcióideje félelmetes. És ne hagyd magad félrevezetni attól, hogy olyan tanult;
kemény gyerek. Ha ı repül mellettem, jól érzem magam. - MM játszott a
cigarettájával, levert róla egy kis hamut a doboztetıre.
- Te valószínőleg Earl Koenige-gel fogsz párban repülni, aki jobb pilóta mint Rube,
természetes érzéke van hozzá, de félénk gyerek, és egyszerően nem jut olyan közel az
ellenséghez, hogy elejtse. Earl szereti a repülıgépet, az a baj. Mindig attól fél, hogy
elront rajta valamit, vagy kikészíti a hajtómővet, ha teljes gızzel megy. Úgy használja
azt az átkozott Mustangot, mintha a saját zsebébıl fizetné a karbantartását.
Winston sóhajtott, és esetlenül lemászott a fonott székrıl, amely hangosan nyikorgott.
Farebrother, aki eddig állt, leült a kutya párnájára, és föltette a lábát egy kemény
székre. Ez lehetıvé tette, hogy MM megcsodálja Farebrother kézzel varrott csizmáját.
- Szerinted mikor megyünk újra bevetésre? - kérdezte Farebrother.
- Az után a gelsenkircheni kudarc után azt hittem, soha többé nem megyünk. Az volt
az érzésem, hogy valamennyiünket áthelyeznek a gyalogsághoz.
- Mi történt?
MM szomorúan csóválta a fejét. - Követtük Dan ezredest, aki találkozóra vezetett
minket a bombázó osztályokkal a holland határ közelébe, Emmerichbe. Az volt a
feladatunk, hogy fedezzük ıket az egész úton a célpontig, aztán vissza Hollandiáig.
Mind szépen együtt repültünk Dan ezredes mögött. Olyan volt, mint egy repülınap,
leszámítva azt, hogy alattunk volt a réteges felhızet, és senki sem látott semmit.
- A bombázók sem?
- Miféle bombázók?
MM a kezével mutatta, hogy nem látott semmit.
- Egyetlen bombázót sem láttam.
- És mi történt?
- Megmondom én, hogy mi történt, nem történt semmi, az történt. A bombázók nem
találták meg a célt. A bővös kis fekete dobozok, amelyek állítólag átlátnak a felhın,
megvakultak, és a B-17-esek több mérföldnyire északra letértek az útvonaltól. Mi meg
követtük Dan ezredest, aki körözgetett velünk Gelsenkirchen fölött - legalábbis ı azt
állította, hogy az Gelsenkirchen -, de csak felhıt láttunk. Aztán szépen, szoros
kötelékben visszarepültünk Angliába, néhányszor alacsonyan elhúztunk a reptér
fölött, hogy lássák, milyen rohadtul remek pilóták vagyunk, és még rengeteg idınk
van néhány pohár italra vacsora elıtt. Micsoda blama, te jó isten!
- És nem is volt bombázás?
- Jaj, hiszen bombáztak. „Alkalomszerő célpontokat", ahogyan a légierı zseniálisan
azt nevezi, amikor az ember becsukja a szemét, kioldja a bombakormányt, emelkedik,
és eltőnik minél elıbb a fenébe.
- Úgy hallottam, a bombázók nehéz idıket éltek át mondta Farebrother. -
Teherautószámra viszik hozzájuk az utánpótlást.
- És szépen megfogyatkoztak a brémai bevetésen egy héttel késıbb - mondta MM. -
Úgy tetszik, a célpontkijelölı fickóknak ott High Wycombe-ban valami magánjellegő
kifogásuk van Bréma lakói ellen.
Farebrother udvariasan bólintott.
- Könnyen elérhetı, közel van a tengerhez - mondta. Belenyúlt az ingzsebébe a
Camel-csomagért, és kipöckölt egy cigarettát. MM nézte, amint rágyújt. Farebrother
keze csöppet sem remegett. Ezek a gazdag srácok mind egyformák, talán a keleti parti
iskolák teszik. Mindig hővösek, soha nem nevetnek, soha nem finganak, soha nem
kiabálnak, soha nem sírnak. MM csodálta ezt. - Szóval mi történt? - kérdezte
Farebrother.
MM ráeszmélt, hogy elálmodozott. Fáradt, és másnapos volt, meg kellett volna
mondania Farebrothernek, hogy menjen el, és hagyja ıt békén, de nem tette. Inkább
mesélt neki Brémáról. És mesélt a kihasított oldalú repülıgéprıl.
- A leghátsó taktikai egység mérföldekkel volt lemaradva a megadott idıtıl - mondta
MM, és elhallgatott. A többieknek soha nem mesélt errıl a levegıben történt
összeütközésrıl, még Rube-nak, a legjobb haverjának sem. Akkor miért mondja el
ennek a fickónak? Talán mert egy idegennek könnyebb. - Hála istennek, nem mi
kísértük azokat a B-24-eseket. Banáncsónakoknak nevezik ıket; állítólag ugyanis nem
repülıgépeken, hanem ócska csónakokon repülnek, amelyek már annyira rozogák
voltak, hogy kerekeket szereltek rájuk, és kinevezték ıket bombázóknak.
Farebrother mosolygott, bár hallotta már a tréfát. Érezte, hogy MM-nek nehéz
beszélnie a dologról.
- Azokkal a gépekkel nagyon sokat kell vacakolni. Mire a felhık takarásába értek,
szétszóródtak mindenfelé. A pilóták nem tudták tartani a köteléket.
- A Davis-szárny miatt - mondta Farebrother. - Nem arra tervezték ıket, hogy ekkora
terhet cipeljenek olyan nagy magasságban.
- Persze, ilyesmirıl van szó - mondta MM. - Az egész már rosszul kezdıdött, ahogy
elrepültünk azok mellett a banáncsónakok mellett, ráadásul az utóbbi hetekben a
bombázóknak akkora volt a veszteségük, hogy a legtöbb pilóta az utánpótlásból került
ki, és még soha nem volt éles helyzetben. - Leverte a hamut a dobozfedélbe, amely
még mindig a mellén feküdt. - Azt mondod, Bréma könnyő, mert a parton van. Amit
nem tudsz, az az, hogy a svábok radarlánca közvetlenül a parton húzódik. Bármi, ami
a tengerrıl jön, tisztán látszik a képernyıkön. Tehát a vadászgépeik vártak ránk,
százszámra. Volt ott nekünk haddelhadd! - MM azon kapta magát, hogy izzad a
tenyere, és tudta, hogy az arca is kipirult. - Tegnap este többet ittam a kelleténél -
magyarázkodott.
- Szembeszálltatok az ellenséges vadászgépekkel?
- Hé, Jamie! Hol tanultad ezt a dumát? Tábornoknak vagy újságírónak készülsz talán?
Persze, hogy szembeszálltunk velük, de még mennyire. - MM egy kis ideig mély
slukkokban némán pöfékelt. - Dan ezredes vezette a Vöröset. Mindig a Vörös raj
feladata a nehéz ügyek elintézése, ezért Dan ezredes szívesen vezeti a Vöröset. A
második rajnak én voltam a vezére. Elhaladtunk a B-24-esek mellett, megtaláltuk a
repülı erıdeinket, és ott voltunk szorosan mellettük, ahogy a nagykönyvben meg van
írva. De miközben arra ügyeltünk, hogy ne kerüljünk annyira közel, hogy a gyorsan
eljáró kező géppuskások lelıjenek bennünket, megjelentek a láthatáron a
Messerschmitt 110-esek, és rakétákkal kezdtek lıni.
- Senki nem ment utánuk?
- Mire rájöttünk, hogy nagy hatótávú rakétákat dobnak be, már késı volt, a pifkék rég
eltőntek haza, sörözni. Aztán a Messerschmitt 109-esek robbantak bele dörögve az
alakzatunkba - és közben még mindig a tenger fölött voltunk, messze a célponttól -,
átzuhantak a bombázók között, aztán fölrántották az orrukat, hogy újra nekimenjenek
a bombázók hasának. Dan ezredes nekik ment, és jó néhányunk bekapott egy-két
találatot, mielıtt leborítottak volna. Miközben verekedtünk velük, megérkezett a
visszavonulást fedezı raj. Thunderboltok voltak, és azok a srácok azt hitték, hogy
minden szögletes szárnyú gép Messerschmitt. így hát nem kellett meglepıdni, hogy a
Thunderboltok, alighogy elıbukkantak a Nap felıl, rögtön az elsı menetben leszedték
két gépünket. Két jó pilótát vesztettünk azon a napon anélkül, hogy egyetlen igazolt
légi gyızelmünk lett volna. És akkor, amikor éppen összeállunk kötelékbe, hogy
induljunk hazafelé, látom ám, hogy valami eszelıs sváb visszafelé lopakodik a
bombázókhoz. Leborítottam, a nyomába eredtem, de gyors volt, nagyon gyors.
Leadtam rá néhány géppuskasorozatot, de csak repült egyenesen elıre, meg sem
próbált kitérni. Egy pillanatig azt hittem, hogy a pilóta talán halott vagy harcképtelen,
aztán egyszer csak rájöttem, mit akar a gazember. Kiszemelte magának az egyik, a
kötelék alján repülı légierıdöt, és most egyenesen nekimegy.
Farebrother némán hallgatta. MM összecsapta a kezét, két marka keményen
összefonódott.
- Közvetlenül mögötte voltam. Mindent láttam. Kiszakította a bombázó egész oldalát.
Láttam a személyzetet. Láttam az üléseket, a berendezést, a rengeteg huzalt, a fényes
alumínium falakat. Olyan közel voltam, hogy meg tudtam volna érinteni azokat a
srácokat. Láttam az arcukat, amikor szétesett az egész. A francba! Nem volt valami
vicces. - MM keményen elnyomta a cigarettát a doboztetın, és mosolyogni próbált. -
Tölts magadnak, ha akarsz! Lazíts!
- Már eléggé laza vagyok - mondta Farebrother. A szék megcsikordult alatta, amint
fészkelıdött rajta. Nem tudod véletlenül, milyen lesz a beosztás karácsonykor?
- A pokolba is, Jamie, még öt perce sem vagy itt. Máris eltávozáson jár az eszed?
- Egy igen jó barátom Norwich közelében állomásozik. Megbeszéltük, hogy
karácsonykor megpróbálunk összejönni.
- Csak nem egy bombázóosztályt akarsz meglátogatni?
- Miért ne?
- Persze. Jól fogod érezni magad. A bombázók szeretnek minket, Kis Barátaink, így
szólítanak a rádión, mi? Meghívnak majd egy sörre, aztán együtt fogtok énekelni a
zongora mellett. A parancsnokság meg támogatja ezt a baromságot.
- Mi ebben a rossz?
- Persze, nagyszerő. Én, meg Rube meg Earl azelıtt átjártunk Narrowbridge-be. B-17-
esek, könnyő fölismerni ıket: a gép farkán vörös rombusz, benne egy fehér A bető.
Találkoztam egy sráccal, aki ismerte a fivéremet. A családjának vendéglıje volt
Phoenix mellett, én meg arizonai vagyok. Remek volt dumálni vele olyan emberekrıl
meg helyekrıl, amelyeket mindketten ismertünk. Aztán ott volt a navigátora is, és
sokat beszélgettünk otthonról, mutogattuk egymásnak a barátnık, mamák és srácok
fényképeit, tudod, a szokásos családi vacakokat.
- Tudom - mondta Farebrother. A többit már látta MM szemén. - És a srác azon a
bombázón volt,..
- Láttam. A gép oldala úgy nyílt szét, mint a szardíniásdoboz. A pilótaülésben ült, de
csak a fele volt meg, Farebrother. - MM megpöckölte elnyomott csikkjét, csak hogy
ne lássa, remeg-e a keze. - Szépen megfogyatkoznak. Azóta nem járok barátkozni
Narrowbridge-be, érted?
- Az ilyesmi bárkit kiborítana, MM.
- Persze, magamtól is tudom, nem kell mondanod. Az istenit a bombázóknak. Én nem
mondtam nekik, hogy álljanak be a rohadt légierıhöz.«Nem én tehetek róla, ha Dan
ezredes megköveteli, hogy szorosan fedezzük ıket. Én nem tehetek semmit, ha
Göring azt mondja a vadászpilótáinak, hogy a bombázókat támadják, minket meg
kerüljenek el...
- Már ennyi az idı? - mondta Farebrother. - Okosabb, ha megyek, és hagylak egy
kicsit aludni. - Fölállt, mire a fonott szék ismét nyikorgott. Winston kinézett az ágy
alól.
- Mégy ám a pokolba, Farebrother százados! Nem kell lenézned, nem kell annyira
fennhordanod azt a finom, fehér orrodat. Te is ugyanoda indulsz, százados, és a keleti
iskoláid mit sem érnek majd, ha a pifkék ólmot röpítenek a fenekedbe.
Farebrother udvariasan biccentett, kiment, és halkan becsukta az ajtót. Farebrother
tudta, hogyan kell igazán elıkelıén gorombának lenni.
- És ne merj a gépemhez nyúlni azzal a liliomfehér kacsóddal! - ordította a csukott
ajtónak MM.
 5.

Charles B. Stigg százados

Tisztiklub

280. Bombázó ezred

Cowdrey Green
Norfolk, Anglia

Jamie!

Tiéd az öt dolcsi! Életemben nem voltam boldogabb. A srácok barátságosak, és az

ezredparancsnok („Szólíts Malacpofának, ahogyan a többiek") a tánczenekar
trombitása. Ráadásul úgy csapja le a B-24-esét a kifutópályára, hogy a csattanása
Jenkins kadétra emlékeztet, de azt hiszem, ez a stílusa.
Az ezred vereséget szenvedett, és rengeteg hajmeresztı históriát hallani, amikor
patakzik a sör. De jó gyerekek - olyan öregnek érzem magam köztük! Vannak itt
olyanok is, akik hetente csak egyszer borotválkoznak, de jó fiúk. Nincs intrika, sem
olyan pletykálkodás, amilyent a tudod-hol-i vezérkar annyira kedvelt. És pompás a
személyzetem. Nem az utánpótlásból kaptam kezdıket, hanem egy olyan gépet vettem
át, amelynek gyakorlott személyzete van. A pilótájukat elveszítették. Nemi betegséget
kapott (Norwichban, mondja a doki, és tartott nekünk egy elképesztı elıadást is
színes diákkal, amelyektıl néhányan kirohantak a friss levegıre).
A gép is jó. Majdnem új, és a személyzet minden tagja szereti, ami szintén fontos.
Csúcs Banán a neve, jól látszik, figyelj majd, hogy nem találkozunk-e Hunország
fölött!
Úgy volt, hogy ma megyünk, de amikor már gurultunk a pálya felé, lefújták.
Fogalmam sincs, miért tartott ilyen sokáig, amíg dönteni tudtak. A felszállási tilalmat
jelzı vörös fényt már onnan, ahol a Banán állt - vagy ötszáz yardnyiról -, alig lehetett
látni. Micsoda csalódás! Ráadásul két gép megsérült, összeakadt a szárnyvégük
gurulás közben. Malacpofa kirakott egy táblát: „Nagy madarakat tönkretenni a
betonon a csapattisztek kizárólagos elıjoga”. Persze hogy mindenki imádja
Malacpofát.
Holnap vízi kényszerleszállást fogunk gyakorolni a személyzetemmel a városi
uszodában. Nem főtik. Decemberben! A háború maga a pokol, így hát ma egy kicsit
lazítottam: négy és fél font ellenében tökéletesítettem a bridzstudásomat, és némi
whiskyt juttattam a vérembe védekezésül a holnapi úszás ellen. És részeg (ehhez
hasonló) leveleket írtam haza. Bárcsak te is velünk lennél, Jamie! Akkor minden
tökéletes lenne. Mi lesz karácsonykor? Úgy néz ki, nem leszek szolgálatban, és nem
lesz semmi dolgom. Nálad mi a helyzet?

Barátod,
Charlie
 6

James A. Farebrother százados

Jamie Farebrother már ötödször olvasta el Charlie levelét. Aztán összehajtogatta az

ötdolláros bankjeggyel együtt, amely a levélben volt, és beletette ıket a pénztárcájába
amolyan amulettként, amely meg fogja oltalmazni, nem a gonosztól, hanem a
nyomortól.
Mit írhatna válaszul? Hogyan tudná leírni ezt a sátorvárost a monszun évszakban és a
vörös orrú, csipás szemő fickókat a koszlott egyenruha-maradványokban? Mit lehet
mondani a parancsnok szerepét játszó túlhajtott komédiásról, a barátságtalan törzsrıl
vagy MM-rıl, a közvetlen fölöttesérıl, aki szemlátomást a legjobb úton halad az
idegösszeroppanás felé? Talán minden rendezıdik, ha egyszer kisüt a nap, és ezek a
csupa sár repülıgépek akcióba lépnek, de nagyon nehéz volt elképzelni.
Kizárólag a meglehetısen lestrapált Kibic nevő Mustanggal való repülés okozott
kellemes perceket Jamienek, ám ezekbıl nem sok volt. Az idıjárás nem javult. A
hangár nagy, fekete kapuja csukva volt, és gyászosan zörgött a szélben. A repülık
órákon át ültek a klubban, és folyton összevesztek, marták egymást, mint a
büntetésbıl tanítás után az iskolában tartott gyerekek. Az egyhangú, szürke napok alig
hoztak változatosságot. Az MM által szervezett helyi repüléseken kívül - meg akart
gyızıdni róla, hogy új pilótája képes párban fölszállni, kötelékben repülni és egy
darabban leszállni - hét nap alatt mindössze egyetlen kiírt repülés volt. Az ezred-
kötelékben a szárazföld fölött Yorkshire-ba repült, de példátlan viharba kerültek,
amelyen nem lehetett átjutni. A Mustangok a szélrózsa minden irányából jöttek vissza
a támaszpontra. Sérülés nem történt, de két pilóta más repülıtereken szállt le.
A Kibic motorja rendetlenkedett visszafelé. Farebrother óvatosan vitte haza, és MM,
Rube meg Earl vele maradtak, de amikor Tex Gill aznap éjjel fölpörgette, neki a
motor édesen dorombolt.
- Ez egy kurva! - mondta Tex a Kibicrıl. - Arany a szíve, de nem bízhatsz a vén
dögben.
Dan ezredes nem volt elégedett az osztály teljesítményével. Aznap délutánra
összehívta a tiszteket az eligazítóterembe, és majd egy óra hosszat rágta a fülüket. A
törzs karbafont kézzel és föltartott fejjel ült a dobogó szélén, tekintetét a plafon egy
távolabbi sarkára szögezte. A póz egyszerre akart hısi és töprengı lenni.
Dan ezredes egy pillanatra sem maradt nyugton; föl-alá járkált, hol átkarolta magát,
hol széttárta a karját, ordított, suttogott, fenyegetett és ígért, az ujjával mutogatott
megbántott hallgatóira.
MM Farebrother mögött ült a terem végében, mellette kétfelıl Rube és Earl.
- Újabb gyakorlórepülések - mondta undorral MM. - Érzem a csontjaimban.
- Ez csak Yorkshire volt - mondta Rube. - A nagy hatótávú benzintankokkal majd
Ausztráliából kell hazatalálnunk. Képzeld el azt a zőrzavart!
- Szereznünk kell Farebrothernek egy új gépet mondta MM. Pilótacsizmáját Jamie
széke támlájának támasztotta, és megrúgta a széket, nehogy Jamie véletlenül ne hallja.
- Ha ilyen tragaccsal kell repülni, valamennyiünk nevét kihúzhatják a nyilvántartásból.
Aznap este a bázison egy Betty Grable filmet vetítettek telt ház elıtt. A tisztiklub
bárjában nem volt különösebb ivászat. A leckéztetésnek, amelyet a pilóták kaptak Dan
ezredestıl, hamar eljutott az erısen kiszínezett híre a rangidıs altisztekhez, és a
rockerklubban az ırmesterek elkeseredetten vitatkoztak. A Repülıklub elıtt valakik
ölre mentek, és valaki ellopott egy dzsipet. A törzs fölsóhajtott; mindez a harci
szellem csökkenésének a jele. Dan ezredes igazat adott neki.
- Azért jöttem ide, hogy harcoljak - énekelte a „Boogie" Bozelli nevő pilóta, aki aznap
este a klubban zongorázott. A szöveghez improvizálta a zenét. - Amióta itt vagyok,
mást sem teszek, mint hogy az idıjárás ellen küzdık. Nem kaphatnék egy esı-
igazolást, ezredes úr, aztán a jövı nyáron visszajönnék?
Dan ezredes nem volt elbővölve. Fogta a poharát, és elment a zongorától.
A rossz hangulaton mit sem javított, hogy másnap kora hajnalban repülıgépmotorok -
összehangolt Merlinek hangja zúgott a támaszpont fölött körbe-körbe mindaddig,
amíg az ügyeletes tiszt föl nem kapcsolta a kifutópálya világítását. A zaj mindenkit
fölébresztett. Farebrother kinyitotta szobája zsalugáterét, és Rube-t meg MM-et látta
odakint fölöltözve. A keleti égboltra rózsaszín fényt festett a hajnal. Az éjszakai
levegı jegesen csapott be. Farebrother becsukta az ablakot, és visszafeküdt.
Reggel a Királyi Légierı, a RAF egyik Lancastere állt a betonon. Nagy, matt-fekete
négymotoros bombázó. Közlegények zajos serege bámulta és fényképezte. A
személyzetét - hét ırmestert - úgy kezelték, mintha a Marsról jöttek volna. Mivel
Thaxtedben hajózö-étkezde csak a tisztiklubban volt, az angolok éppen ott
reggeliztek, amikor Farebrother megérkezett. MM intett neki, és ı leült MM
asztalához, ahonnan jól láthatták az angol RAF-repülıket.
Az ırmesterek kényelmetlenül érezhették magukat a töméntelen tiszt között, mert
félszegek és zárkózottak voltak. Berlinbe repültek aznap éjjel, és a célpont fölött
elveszítették a gépük farkának és szárnyának egy-egy darabját. A pilóta húsz év
körüli, szürke képő fiú, a társai úgy néztek ki, mint az alultáplált iskolásgyerekek.
Ezek az éjjel harcoló repülık sápadtak és zárkózottak voltak azokhoz a hangos,
napbarnította, közlékeny fickókhoz képest, amilyeneket az amerikai bizottságok
válogattak össze a gépeikre. Mickey Mouse a típus iskolapéldája volt. Inas termete,
füstös képe valószínősítette, hogy ısei valamikor átúsztak a Rio Grandét. Megállás
nélkül játszott a só- meg paprikatartóval, villájával karmolászta az asztalterítıt.
- Nézd ezeket a fiúkat - mutatott villájával az angol bombázókra. - A britek túlságosan
régen harcolnak. Fáradtak és kedvetlenek.
- Talán te is fáradt és kedvetlen lennél, ha Berlin fölött töltötted volna az éjszakát
vadászkíséret nélkül, és a géped fél farka hiányozna.
MM sunyin mosolygott rá.
- Hamarosan megtudjuk - mondta. - Ezekkel az új, külsı póttankokkal akár Kairóig is
elrepülhetünk, ha a fejesek valami okot találnak rá. - Próbálta kipiszkálni a foga közül
a húst a nyelvével. - Papírtankok. Mintha kissé túlzásba vinnék a takarékoskodást a
fémmel, nem?
- És nem lesznek útban, ha katapultálunk? - kérdezte Farebrother.
- Mondasz valamit, öregem. - MM megfordította a székét, hogy jobban lássa az
angolokat. - Az egyik fejes megkérte a briteket, hogy maradjanak itt. Valami ünnepség
lesz este a rockerklubban.
- ık csak egy kis benzint akarnak, hogy visszamehessenek a századukhoz. Nézd csak
ıket! Mi is így fogunk kinézni, mire újra otthon leszünk?
- Nem hallottad a reggeli híreket? A RAF harminc nehézbombázót veszített az éjjel
Németország fölött. Harminc teljes személyzet! Hát persze, hogy vissza akarnak
menni. Tudni akarják, vajon a haverjaik megúszták-e.
Morse hadnagy fölállt.
- Cambridge-be megyek motorral - mondta. Akarsz jönni?
Morse fekete kutyája, Winston mászott ki az asztal alól, és megrázta magát.
- Meg kell írnom néhány levelet.
- Akkor kölcsön tudnál adni öt fontot? - MM már állva itta ki a kávéját. Farebrother
odaadta neki a pénzt, MM megköszönte. - Szóval Berlinnél jártak az éjjel mondta
irigykedve. - Az újságok fıcímben hozzák, ha valaki Berlinnél jár. Senki nem
kíváncsi a hannoveri légvédelemre vagy a kasseli vadászvédelemre. De ha az ember
eljut Berlinig, azt fıcímben hozzák.
- Te szeretnél fıcím lenni?
- Naná, hogy szeretnék. Az egyik iskolatársam olyan tengeralattjárón szolgált, amelyik
elsüllyesztett egy japán hajót. A város ünnepséget rendezett a tiszteletére. Óriási
ünnepséget! Pedig csak közlegény volt azon a tengeralattjárón. Még a középiskolát
sem fejezte be.
A tisztiklub borongós hely volt, a legtöbb elsötétítı redıny állandóan ott volt az
ablakain. Farebrother leült a társalgó egyik sarkában, s bár az elıcsarnokban zajongtak
a karácsonyfa-állítással foglalatoskodók, nekifogott, hogy levelet írjon az anyjának.
- Hozhatok valamit inni, uram? - kérdezte az egyik angol pincér. Tökéletesen kopasz,
fonnyadt ember volt, hajlott hátú, bıre fényes, vörös, olyan, amilyentıl még a súlyos
gyomorbetegek is jókedvőnek látszanak.
- Nem, köszönöm - mondta Farebrother.
- Ma biztos nem fog repülni, uram - próbálta rábeszélni a pincér. - Havas esı esik.
Farebrother kinézett. Látta, hogy a nyirkos hó olyan gyorsan siklik alá az ablaküvegen,
hogy alig látni tıle a teniszpályák kopaszodó pázsitját. A hangszóróból a „Jingle
Bells” nagyzenekari változata szólt egy hibás, kattogó lemezrıl.
- A piához még korán van, Fürtös. A százados úr egy csésze kávét kér.
Madigan volt az. Farebrother emlékezett rá a teherautóról.
- De nem olyan vacak porból, hanem igazi kávét és egy szeletet abból a
gyümölcstortából, amelyet mindig magatok esztek meg, csirkefogók.
A kopasz pincér elmosolyodott.
- Önnek bármit, Madigan százados úr. Rögtön hozom a két kávét és a két
gyümölcstortát.
Madigan nem ült le rögtön. Sapkáját az ablakpárkányra dobta, és odament melegedni
a nyitott tőzhöz. Amikor megfordult, a kezét, ahogy az angoloktól elleste, a háta
mögött tartotta.
- Úristen! Szerintem ez a legkellemetlenebb hely a világon.
- Jártál már az Aleuti-szigeteken vagy a Csendes-óceán déli részén?
- Legalább zsörtölıdni hagyd az embert, Farebrother, vagy azt fogom hinni, hogy
holmi naivan optimista kispolgár vagy. - Lehajolt, hogy levegye vizes nadrágjáról a
kerékpárcsipeszt. - Gondolom, te központi főtéses szobában alszol itt, a klubban.
- Az út túloldalán lévı egyik házban.
- Én meg sátorban, haver, amelyik összedılt a múlt éjjel. A ruhanemő meg a többi
cucc szanaszét hever. A sár itt-ott bokáig ér.
- Az én szobámban van egy üres ágy.
- Kié?
- Hart hadnagyé.
- Akit lelıttek Hollandia fölött?
- Morse hadnagy azt mondta, hogy Hartnak fekélye van.
Madigan egy pillanatig Farebrotherre meredt, csak aztán válaszolt.
- Akkor legyen fekély.
- Nem értem.
- Morse hadnagy nem igazi vadászrepülı - mondta Madigan. - Inkább filmsztár, aki a
vadászrepülı szerepét játssza ebben a sok milliárd dolláros filmben, amelynek
Eisenhower a producere.
- Vagyis nem szívesen beszél a veszteségekrıl? Mielıtt Madigan válaszolhatott volna,
a hangszórón az ügyeletes tisztet hívták.
- A hármas szoba a tizenegyes épületben - mondta Farebrother. - Rámold be a
cuccaidat, aztán maradj ott, amíg ki nem rúgnak. Én ezt tenném.
Madigan Farebrother vállára csapott.
- Farebrother , te nem egyszerően a legnagyobb pilóta vagy Daedalus óta, te valódi
herceg vagy! - Madigan ezt a pincérnek is megismételte, amikor az megérkezett a
kávéval meg a süteménnyel.
- Bizonyára igaza van, Madigan kapitány úr mondta a pincér. - És köszönöm a játék
repülıgépeket.
- A repülıgépek felismerésére szolgáló oktatómakettek - magyarázta Madigan, amikor
az öreg távozott. - Mi hasznukat veszem a PR-irodán? İ pedig a jövı hétre meghívta
a falubeli gyerekeket.
- Valóságos Robin Hood vagy - mondta Farebrother. Már fölhagyott a levélírási
kísérlettel. Inkább belekortyolt a kávéjába.
Madigan állva maradt, idegesen kutatott a zsebeiben, mintha keresett volna valamit,
amit Farebrothernek adhat.
- Nézd - mondta, miután fölhagyott a kutatással -, nem találom most a noteszomat, de
ugye még nincs semmiféle terved karácsonyra?
- Elképzelhetı, hogy repülünk.
- Még a verebek is gyalogolni fognak, Farebrother. Nézd meg ezt az idıt! Nem kell
különösebb tudományos végzettség, hogy megjósoljuk: az angliai légierı
madárembereinek részeg karácsonya lesz.
- No és a PR-tisztek? Nekik milyen karácsonyuk lesz?
- London egy trágyadomb - mondta Madigan, és leült, hogy elegendı idıt hagyjon
Farebrothernek elgondolkodni a hallottakon. - És karácsonykor London tele van
vastag ürgékkel. Nem sok keresnivalója van ott egy századosnak, pláne ha nem kap
repülési pótlékot. Könnyedén végigsimított nagy, csontos fejének búbján. Ott már
nemigen volt haj, de azt keresztbe fésülte, hogy többnek látsszon. - Megkaptam az
ünnepekre egy gyönyörő házat Cambridge-ben. Tudod, Farebrother, mindenképpen el
akarok menni ebbıl a pokolból. Mosolygott. A mosolya megnyerı volt, mert látni
engedte nagy, tökéletes, fehér fogait és még jobban hangsúlyozta szögletes állat. -
Gyere velem, haver. Én pedig beszervezem Anglia legszebb lányait.
- És az eljegyzésed? - kérdezte Farebrother, hogy provokálja, nem azért, mintha
érdekelte volna.
- Arra gondolsz... amit akkor éjjel mondtam, a teherautón? - Elırehajolt és
mosolyogva nézte sáros cipıjét. - A pokolba is, az majdnem komoly volt. És amint
mondtam, London túlságosan messze van. - Ivott egy kis kávét, és leitatta az ajkát
papírzsebkendıvel. A finomkodó gesztus nemigen illett ehhez a legalább 90 kilós,
díjbirkózó alkatú emberhez. - Én mindig beleszeretek ezekbe a tyúkokba,
szentimentális vagyok, ez az én bajom.
- Jó, hogy mondod - vélte Farebrother. - Magamtól soha nem jöttem volna rá.
Madigan vigyorgott, és ivott még egy korty kávét.
- A legszebb két lány, akit valaha is láttál... Szünetet tartott, mielıtt hozzátette volna. -
És lásd ki vagyok, Farebrother, választhatsz. - Úgy nézett Farebrotherre, mintha annak
teljesen oda kellett volna lennie ettıl a nagylelkő ajánlattól. - Én mondom neked,
haver, soha nem fogod megbánni, hogy fölajánlottál nekem egy rendes hálóhelyet.
Farebrother bólintott, bár máris kezdtek kétségei lenni.
Vincent Madigan további egész napja ráment a beköltözésre a 3/11-be. Vizes
holmijait az egész bázis területérıl kellett összeszednie, és volt egy kis lemezjátszója
is operalemezek győjteményével, azt az irodájából hozta át. A zenegépet a földre
állították, hogy helye legyen a komódnak, amelyet Madigan cigarettáért cserélt. A
komód tetejére Madigan fényképei kerültek. Az anyjáét kivéve a képek egytıl egyig
fiatal nıket ábrázoltak fa-, bır-, sıt ezüstkeretben, és mindegyiken néhány sor
tanúsította a lányok olthatatlan szenvedélyét.
Farebrother újra megnézte Vince Madigant. Nagydarab, szeretetreméltó külsejő férfi
volt, erısen kopaszodott. Az orra széles és lapos, ahogyan a szája is. Ritkán viselte
ugyan, de a lemezcímkék elolvasásához szemüvegre volt szüksége. Igazán ez lenne az
az ember, akinek az ilyen szép, fiatal nık szerelmet vallanak? Márpedig ebben nem
lehetett kételkedni, mert Madigan nem tekintette trófeának a képeket. Soha nem
dicsekedett a hódításaival. Ellenkezıleg: állandóan arról panaszkodott, hogy milyen
kevéssé értékeli a másik nem emberbarát szerelmi ajánlatait. Saját bevallása szerint
Vince soha nem volt szerencsés a szerelemben.
- Egyszerően nem tudok bánni a nıkkel - mondta Farebrothernek aznap este, amikor
éppen megfordította az egyik lemezt, mit sem törıdve azzal, hogy a szomszéd szoba
csöppet sem muzikális lakói dörömbölnek a falon. - Mindig mondom nekik, hogy ne
menjünk bele... - Széttárta a karját, hogy lám, milyen javíthatatlan az emberi
természet. - De mindig belemennek. Legyünk barátok, mondom, de ık mindig férjhez
akarnak menni. Mire én azt mondom, oké, házasodjunk össze, erre ık bumm!,
meggondolják magukat, és csak barátok akarnak lenni. - Egy ronggyal megtörölte a
lemezt. -Néha úgy érzem, soha nem fogom megérteni a nıket. Néha úgy vélem, hogy
azoknak az átkozott homokosoknak talán igaza van, haver.
- De mennyire - mondta Farebrother, aki oda se figyelt. Újra meg újra elolvasta a P-
51-es kezelési útmutatóját. Az útmutató mellett volt még egy csomó szabály, mőszaki
módosítás, parancs és helyi korlátozás. Ijesztı feladatnak látszott az egészet elolvasni
és megtanulni. - Nem vagyok biztos benne, hogy karácsonyra mindezt be tudom
vágni, Vince.
- Átkozottul lelkiismeretes vagy, haver. Mit gondolsz, az egész osztályban vajon ki
nyálazta végig ezt a sok vacakot? Legföljebb Dan ezredes.
- Új fiú vagyok, Vince. Arra számítanak, hogy majd elszúrok valamit. - Átlapozta a
papírokat. - Ha arra gondolok, hogy azért hagytam ott a jogot, hogy ne kelljen
ilyeneket tanulnom!
- Az ember nem menekülhet el a sorsa elıl, Farebrother.
- Hogyan? - kérdezte Farebrother, akit meglepett Madigan hangja.
- Az ember nem menekülhet el a sorsa elıl - ismételte meg Madigan. Mosolygott, de a
tekintete azt súgta Farebrothernek, hogy ez olyan tréfa, ami nem tréfa.
- Talán nem ezt állítja Mozart a Don Giovanni-ban Mindannyian megpróbálunk
mások lenni - például a te Morse haverod -, a legtöbb srác a seregbe is azért
jelentkezett, hogy elmeneküljön önmaga elıl.
- Mi a bajod MM-mel?
- Jaj, falra mászom tıle, Jamie. - A lemezt a lemezjátszó korongjára tette, de nem
indította el. - Minden újonnan bejelentkezı tisztnek adok egy kérdıívet, hogy
megtudjam a szülei nevét, a címét meg az olyan rokonok adatait, akik esetleg újságnál
vagy rádiónál dolgoznak. Vannak olyan kérdések is, hogy „Iskolai végzettség”,
„Hobbi”, „Polgári foglalkozás”. Tudod, hiszen te is kitöltötted. Nekem ezek
reklámcélokra kellenek. Morse azt írta az övére, hogy mérnöki diplomát szerzett az
Arizonai Állami Egyetemen. Elég egyszer beszélned vele, hogy rájöjj: ez ugyan nem
végzett egyetemet...
- Ért a gépekhez.
- Persze. A családjának benzinkútja van.
- Oké, de...
- Engem nem érdekel, hogy járt-e egyetemre. Nem vagyok sznob, Farebrother. Engem
egy lány segített mindvégig, hogy elvégezhessem az egyetemet... nem is lány, érett nı
volt, férjes asszony. Tíz évvel idısebb nálam. New Yorkba szöktünk, és egy
bérlakásban éltünk a Tizedik Utcán az ı tartásdíjából, amíg meg nem szereztem
angolból a diplomát a New York-i Egyetemen. - Madigan megdörzsölte az arcát. -
Késıbb visszafizettem neki a pénzt, de szerintem azt hitte, hogy majd
összeházasodunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
- Szóval szerinted MM nem végzett egyetemet. És akkor mi van?
- Akkor miért mondja? És ha ezzel kapcsolatban hazudik, miért van fölháborodva, ha
a hírszerzık kétségbe vonják az állításait.
- Egy pillanat, Vince. A testület azoknak a filmeknek az alapján dönt az állításokról,
amelyeket a pilóta visszahoz.
Madigan békítıén emelte föl a kezét, és fordított a témán.
- Minden új pilótáról csinálok egy képet, amint ott ül a pilótaülésben, igaz? Küldök az
illetırıl egy kis színest a helyi újságnak oda, ahonnan jött és mindenkinek, akit
egyáltalán érdekelhet. Rólad is megcsináltam az anyagot a múlt héten. Az ırmesterem
postázta. Néhány héten belül a barátaid, a szomszédaid vagy a rokonaid majd
küldenek rólad néhány újságkivágást. Te megmutatod a többieknek, és még vissza
sem tetted ıket a borítékba, amikor MM már az irodámban lesz, hogy neked miért
csinálok reklámot, és neki miért nem. Hát nem látod, hogy állandóan izélget?
- Ne törıdj vele, Vince.
Madigan gyorsan áttörölte a ronggyal a lemezt, és megnézte, nem poros-e a tő.
- Morse mozarti jellem - mondta, miközben a lemezt vizsgálgatta. - Menekül maga
elıl, valami olyasmit keres, amit még körül sem tud írni.
- Halljunk még valamit a Szöktetésbıl, Vince. Madigan elıször érezte bosszúsnak a
szobatársát.
Több esze is lehetett volna, mint hogy Morse-ról beszéljen; ezek a pilóták mindig
összetartanak a többi tiszt ellen. Mosolygott, és még egyszer elolvasta a címkét.
- Figyeld meg, hogyan épül föl Constanza recitativója a Traurigkeit szóig, s azután
hogyan vált mollra Mozart, hogy megváltoztassa a hangulatot. Számomra ez az
operairodalom egyik legmegindítóbb áriája. Csodálatos!
- Hol tanultál ilyen sokat az operáról, Vince? Madigan összekulcsolta a karját, és a
plafont nézte, amikor visszagondolt rá.
- Amikor az egyetem befejezése után az elsı újsághoz kerültem, elküldték interjút
készíteni egy lánnyal, aki Juilliard-ösztöndíjat kapott. Csodálatos lány volt, Jamie. -
Madigan elindította a lemezt, és leült csukott szemmel zenét hallgatni.
Farebrother ismét hozzálátott a tanuláshoz, és Madigan kis híján egy órán át forgatta a
lemezeit, rendezgette új szerzeményeit, és jóformán meg sem szólalt. Farebrother úgy
hitte, hogy nagyon megsértıdött, de aztán Madigan kellıen jó hangulatra derült ahhoz,
hogy megszólaljon.
- Most jutott eszembe valami, öreg haver. Ehhez mit szólnál? - Rajta volt a szemüveg,
és egy fényképet mutatott Farebrothernek. - Magas, barna lány nagy cicivel, a
limonádétól is berúg.
- Nem tartozol nekem semmivel, Vince.
- Nagyon szeretetteljes, Jamie. Nagyon szenvedélyes. - Nézte a képet, hogy jobban
visszaemlékezzen a lányra. - Független; se férje, se barátja, aki miatt aggódni kellene.
Farebrother a P-51-es kézikönyvében éppen a vízen való kényszerleszállásnál tartott,
ami azzal a figyelmeztetéssel kezdıdött, hogy a repülıgép „megközelítıen két
másodperc” alatt várhatóan elsüllyed, és a fejét csóválta.
- És ha bemutatnánk a barátodnak, a banáncsónak pilótájának?
- Charlie biztosan kedvelné.
- Még egy tisztet meghívtam. Nincs ellene kifogásod? Tudod, kell majd a pia meg az
édesség meg a cigaretta.
- Nem az én bulim, Vince.
- Hát persze, a mi bulink. Neked semmi dolgod, csak ott kell lenned. - A lemezt a
borítójába tette. - Dan ezredest is meghívtam udvariasságból, de nem hiszem, hogy
eljön.
- Hány vendéget vársz?
- Össze kellett volna írnom.
- Talán jelentkezem szolgálatra.
- Ne csináld - mondta Madigan. - Ez lesz minden idık legnagyobb bulija. -A lemezt a
hordozható tartóba tette, amelyben a lemezeit tárolta. - Victoria Cooper! mondta
hirtelen, és csettintett. - Intellektuális, Jamie. Nagyon angol, nagyon felsı tízezerbeli.
Sötét haj, gyönyörő arc. Pontosan a te zsánered: magas, és remek alakja van. Victoria!
Meg fogsz ırülni érte.
- İ is a szentimentális ügyeid egyike?
- Jóformán nem is beszéltem vele. Vera ismerıse. Veráról már beszéltem, nem?
- Csak nyugalom, Vince - mondta idegesen Farebrother.
- Nála te lehetnél az elsı, Jamie. Victoria Cooper. Biztos vagyok benne, hogy Vera
össze tud hozni nekünk egy kettıs randit.
- Szállj le már rólam, Vince, jó? Az operát meg a többit még kibírom, de ne szólj bele
a magánéletembe, megkérhetlek?
- Azt mondtad, nincsenek nık az életedben... És mi az, hogy az operát „kibírod”?
Talán nem szereted Mozartot?
- Nekem teljesen mindegy, Vince. Mindig is Dorsey rajongó voltam.
- Az tánczene - mondta tátott szájjal Madigan, és komolyan megrendült. -
Krisztusom! Én meg azt hittem, végre találtam egy igazi havert ezen a trágyadombon,
olyan valakit, akivel végre tudok beszélgetni.
- Csak vicceltem, Vince.
Madigan összeszedte magát a sokk után.
- Szent Isten! Egy pillanatig azt hittem, komolyan beszélsz. - Mosolygott, kimutatta
tökéletes fogsorát. - Várj csak, amíg meglátod ezt a Victoria Coopert... és te is tetszeni
fogsz neki. A szüleivel él, engem azért nem érdekel az ügy. - Levette a szemüvegét, és
bırtokba tette. - Apám gyakorlatilag kidobott otthonról a barátnıim miatt. A mamát
nem izgatta. Érdekes, hogy a nıket soha nem zavarja, ha a fiuk nagyon kandúrkodik.
Inkább mintha örömüket lelnék benne.
 7.

Victoria Cooper

Victoria egy laptulajdonos magántitkárnıje volt. Az újság helyi lap volt, csupán
hetente egyszer jelent meg, s mivel a papír kevés volt és be kellett osztani, a lap
mindössze nyolc oldalból állt. Victoria szerette a munkáját, mert így hozzáférhetett a
géptávírón érkezı hírekhez, és olyan emberekkel találkozhatott, akik távoli frontokról
érkeztek. Éppen a falitérképen rendezte a jelöléseket a legfrissebb adatok szerint,
amikor belépett Vera.
- Amerikai erık, ausztrál hadihajók támogatásával, megbízható hídfıállást alakítottak
ki Új-Britannia déli partján. - Megtalálta a Csendes-óceán partján a megfelelı
szakaszt, odatőzte a gombostőt.
- Teát hoztam, Miss Cooper.
- Kedves magától, Vera. - A látogatója alacsony, eleven nı volt, rövidre nyírt, szıkére
festett hajjal. Nem volt már éppen kislány, de szeplıinek és pisze orrának
köszönhetıen volt benne valami fiatalos és fiús báj, ami hatott a férfiakra, már
amennyire a szerkesztıség tagjaira tett hatása mérvadónak tekinthetı.
- Úgyis feljöttem volna. - Vera egy maroknyi sajtófotót lóbált meg a levegıben,
mielıtt az asztalon lévı tálcába dobta volna ıket, majd rendezgetni kezdte az asztalon
a papírokat, hogy oka legyen maradni. - Az egyik barátom kölcsönkapott egy
csodálatos lakást karácsonyra. A Jesus Lane-en van. Látnia kellene. Központi főtés,
szınyegek, mindenütt kis asztali lámpák. Ilyeneket az ember csak filmen lát... ro-
mantikus, tudja.
- Igazán szerencsés, Vera.
- Az illetı amerikai, százados. Igya meg a teáját, Miss Cooper! Vincent Madigan
százados, Vince, ahogyan én hívom. Magas, erıs és nagyon jóképő. Olyan, mint Pat
O'Brien, a filmsztár... úgy is beszél.
- Ennyire oda van érte?
- Szó sincs róla - mondta Vera. - Csak barátok vagyunk. Sajnálom ezeket az amerikai
fiúkat, hogy olyan távol vannak az otthonuktól és a családjuktól. Fölvett pár
fényképet, és úgy tett, mintha nézegetné ıket. - Megígértem, hogy elviszem néhány
barátnımet a karácsonyi bulijukra. Mivel maga azt mondta, hogy a szülei nem lesznek
itthon, eszembe jutott, hogy talán...
- Nem hinném, Vera. - Vera egyszer már bemutatta az amerikai barátjának, amikor az
eljött a nıért a szerkesztıségbe. Victoria nem tudta, vajon Vera elfelejtette az esetet,
vagy élvezte, ha beszélhet a férfiról.
- Karácsony van, Miss Cooper - próbálta Vera meggyızni. - Hazafelé benézek
hozzájuk. Mivel itt van a sarkon, gondoltam, velem jöhetne. Egyedül inkább nem
mennék. Csodálatos kávéjuk van és isteni csokoládéjuk...
Vera fogta a fizetési szalagokat, amelyeket a pénztároshoz kellett vinnie, és már indult
is. És mivel Victoria nem akarta megbántani a tulajdonképpen kedves nıt, aki még azt
hihette volna, hogy lenézi a póri kiejtése miatt vagy mert nem járt egyetemre, gyorsan
megszólalt.
- Magával megyek, Vera. Jót tenne egy kis kikapcsolódás. De korán haza kell
mennem, mert hajat akarok mosni.
Vera fölsikoltott örömében. Ezt a sikkantást nyilván valamelyik hollywoodi
sztárocskától leste el.
- Jaj, úgy örülök, Miss Cooper. Olyan jó lesz... nála lesz az egyik barátja is..., hogy
segítsen elıkészíteni a házat - tette hozzá gyorsan.
- Ezt hívják „vak randinak", Vera, amikor az ember egy ismeretlennel találkozik?
Vera bőntudatosan mosolygott, de nem ismerte be.
- Olyan kedvesek... igazi úriemberek, Miss Cooper.
- Remélem, nem fogsz egész este Miss Coopernak szólítani.
- Akkor hatkor találkozunk, Victoria.
Victoria megértette, miért volt Verára olyan nagy hatással a lakás, amelyet
kölcsönkapott. Elegáns és kényelmes volt, jó, bár elhanyagolt antik bútorokkal
berendezve, kopott perzsaszınyegek, a falakon tizenkilencedik századi flamand
vízfestmények. A könyvespolcokon most csupán néhány porcelánfigura állt. Victoria
úgy sejtette, hogy a ház az egyetem valamelyik oktatójának vagy ösztöndíjas
munkatársának az otthona lehetett, s az illetı nyilván bevonult. Az amerikaiak
jelenléte is nyomban szembetőnt. A szoba különbözı sarkaiban sportszerek -
golfütık, teniszütık, még egy baseballkesztyő is - hevertek, valamint színes
élelmiszeres dobozok, konzervek és kartonszámra a cigaretta a hall asztalán.
Kissé gyanakodva érkezett a Jesus Lane-re, féligmeddig arra számított, hogy az
amerikai katonák valóban olyan primitív ragadozók, amilyeneknek az anyja képzelte
ıket. Nem lepıdött volna meg, ha egy kártyaasztal körül féltucat szırös mellő, gatyára
vetkızött férfit talál, akik olcsó szivart szívnak, és pénzben póké-, reznek. A valóság
egészen más volt.
Madigan százados és fiatalabb barátja jól szabott egyenruhában ültek a szalonban, és
Mozartot hallgattak. Mindketten úgy terültek el, ahogyan az amerikaiak általában
lazítani szoktak: a lábuk kinyújtva, a fejük annyira lecsúszott a párnán, hogy csak
nagy nehezen tudtak fölkászálódni, hogy üdvözöljék látogatóikat.
Vincent Madigan beismerte, hogy már találkoztak, és olyan könnyeden idézte föl az
idıpontot és a helyet, hogy Victoria gyanakodni kezdett: a meghívás Madigantıl
származik.
- Örülök, hogy benézett - mondta Madigan, mert tartotta magát a látszathoz, hogy
Victoria csak véletlenül jött el. Leállította a zenét. - Engedje meg, hogy bemutassam
James Farebrother századost. - Farebrother és Victoria biccentettek egymásnak.
Madigan folytatta. - Hadd hozzak egy italt a hölgyeknek. Vera, martini? És maga,
Miss Cooper? - Odahajolt, hogy elolvassa az italok címkéit. - Whisky, gin, valami
oloroso - ez meglehetısen régen itt állhat -, vagy szintén martini?
A férfi hangja meglepıen mély, szinte fojtott volt, és a kiejtése annyira idegen, hogy
Victoria eléggé nehezen értette.
- Legyen martini. Köszönöm-felelte.
James Farebrother cigarettával kínálta ıket, aztán engedélyt kért, hogy rágyújthasson.
Az egész annyira szertartásoskodó volt, hogy Victoria kis híján elnevette magát.
Elkapta Farebrother tekintetét, és élt a lehetıséggel, hogy a férfira mosolyogjon. Az
visszavigyorgott rá.
Farebrother kissé magasabb volt a barátjánál, és nem olyan testes. A haja nagyon
rövidre volt nyírva, abban a stílusban, amelyet Victoria hollywoodi filmeken látott. A
fiatalembert a lány önmagával nagyjából egyidısnek sejtette, úgy huszonöt körül.
Mindkét férfi izmos és sportos alkatú volt, ám az erıteljes Madigan a szorítót vagy a
focipályát juttatta az ember eszébe, míg Farebrothert a futó rugalmas kecsessége
jellemezte.
- Maga Mozart-rajongó? - kérdezte a lány.
- Nem. Vince az operabolond. Én csak elütöm vele az idımet.
A fiatalember egyenruháját kétségtelenül méret után varrták, és Victoria azt is
észrevette, hogy a nyakkendıje - ellentétben Madiganéval - selyem. Talán valami
barátnı vagy a mama ajándéka, esetleg valami leplezett hiúság megnyilvánulása?
- Egy kis olasz étteremben fogunk enni itt az utcában - közölte Madigan, miközben az
italokat fölszolgálta. Csodálatos borjú bécsi szeletet csinálnak... legalább olyan finom,
mint otthon, Minneapolisban.
Ez bizony meglehetısen különös ajánlás volt, jó alkalom a nevetésre. Madigan
félreértette Victoria jókedvét, azt hitte, hogy a lány föl van háborodva. Végigsimította
csontos koponyáját, hogy elrendezze a haját, és hátrálva huppant le a pamlagra,
miközben majdnem kiöntötte az italát.
- Oké - mondta. - Oké. Jól tudom, hogy mi a véleményük maguknak, angoloknak
Mussoliniról meg az egészrıl, és igazuk is van, Victoria.
- Nem errıl van szó - mondta Victoria. Verára pillantott, aki a sportszereket nézegette.
Verának mindegy volt, rövid és göndör haja minden alkalomra jól állt, de Victoriát
megijesztette az ötlet, hogy valami elegáns étterembe menjen az ócska kosztümben,
amelyet az irodában hordott és mosatlan, rendezetlen hajjal.
- Nézd ezt a szerelést - mondta Vera baseball-kesztyővel a kezén. - Maguk harcolni
jöttek ide, fiúk, vagy csak a nyári olimpiára?
- Inkább a Kék Vadkanba megyünk - mondta Madigan. - Az sokkal jobb lesz.
- Ne... kérem - mondta Victoria. - Tartsák magukat az eredeti tervükhöz, biztosan
csodálatos lesz, de nekem igazán haza kell mennem.
- Kérem, ne menjen, Victoria - mondta Farebrother. - Van elegendı ennivaló a
lakásban is. Együnk inkább mindannyian sonkás tojást.
A fiatalember kiejtése lágyabb volt, nem annyira idegenszerő, mint Madigané.
- Ó, Victoria! - mondta Vera. - Ugye, igazából nem is utálod az olaszokat?
- Persze, hogy nem - mondta Victoria. Nézte, ahogy a barátnıje tenisz-pantomimot ad
elı a tokjából kivett, új teniszütıvel. A tekintetében félreérthetetlenül ott volt a
csalódottság. Vera imádott étterembe menni, sokszor mondta. - Ti csak menjetek el
Vince-szél. Nem akácom elrontani az estéteket.
- Nem maradunk el sokáig - ígérte halkan Vera. Férfiak jelenlétében mindig egészen
más ember lett, de nem úgy, ahogyan a nık általában, Vera csupa élet volt ilyenkor, és
nagyon szórakoztató. Victoria friss érdeklıdéssel nézett az asszonyra.
Vera volt az idısebb, legalább harmincéves vagy még több, ám nem lehetett tagadni,
hogy a legtöbb férfi Verát találta a vonzóbbnak. Bírálói a szerkesztıségben - és
ilyenek bıven akadtak - azt állították, hogy Vera kiszolgálja és isteníti a férfiakat, ám
Victoria tudta, hogy ez nem így van; Vera kihívó és harcias, kész kigúnyolni a
férfivilág értékeit és elsıbbségi jogait. És a háború kétségtelenül rengeteg alkalmat
nyújtott Verának erre.
Most, Vera éppen a tükörbe nézett, megigazította göndör, sárga haját, és csücsörítve
kirúzsozta az ajkát.
- Nem maradunk el sokáig - ismételte, még mindig a tükörbe nézve. Ez egyszerre volt
kérés és kijelentés. Négyszemközt akart lenni Vince Madigannel a vacsoraasztalnál.
Vera megfordult, összenézett Victoriával, és látta, hogy Victoriának nincs kifogása az
ellen, hogy eltöltsön egy órát James Farebrotherrel; másként mehet haza szülei hideg
házába a Royston Roadra.
- Én meg fızök itt valamit - mondta Victoria. Az ígéret egyformán szólt Verának és
James Farebrothernek.
- Nagyszerő lesz - mondta a fiatalember. - Hadd frissítsem föl az italát, aztán
megmutatom a konyhát.
A másik kettı szinte illetlen sietséggel eltőnt, Victoria pedig kezdte kicsomagolni az
élelmiszereket, amelyeket a tisztek hoztak az élelmiszerraktárból. Lélegzetelállító
látványt nyújtottak annak, aki már négy hosszú évet töltött a háborús Nagy-
Britanniában. Sonka- és vajkonzervek, kompótok és gyümölcslevek, kekszfélék,
cigaretta és tejszín. Akadt egy tucat friss tojás is, amelyeket Madigan a Hobday-
farmon, a repülıtér közelében szerzett.
- Soha nem láttam ennyi csodás ennivalót - mondta Victoria.
- Úgy beszél, mint a húgom, amikor kibontja karácsonykor az ajándékait - mondta
Farebrother. Újra elindította a zenét, de levette a hangerıt.
- A fejadag heti egy tojás. Ez a doboz vaj legalább négy hónapi fejadag. - A
fiatalember mosolygott. Attól tartok, mindannyiunknak mániája lett az ennivaló. Ha
vége lesz a háborúnak, talán visszanyerjük az arányérzékünket.
- De addig is lakomát csapunk... - A fiatalember fölemelt néhány konzervdobozt. -
Sonkás tojásból, szemes kukoricából és spagettibıl bolognai mártással. Hacsak a
maga embargója nem terjed ki mindenre, ami olasz, ám ebben az esetben összetörjük
Madigan százados Rigoletto lemezét is.
- Én nem győlölöm az olaszokat...
A fiatalember a lány karjára tette a kezét, és azt mondta:
- Maradjon köztünk, Victoria, a minneapolisi olasz konyha borzalmas.
- Igazán nincs semmi... - kezdte mosolyogva a lány.
- Tudom. Nincs semmije, amit fölvegyen, és borzalmas a haja.
Victoria a hajához nyúlt.
- Sajnálom - mondta a fiatalember. - Csak tréfáltam. Gyönyörő a haja.
- Honnan jött rá, miért nem akartam elmenni?
- Vicky, én hallottam már minden lehetséges kifogást.
- Ezt nehéz elhinnem. - Még soha senki nem szólította Vickynek, de ennek a jóképő
amerikainak a szájából jól hangzott. - Megkeresné a konzervnyitót és vágna egy kis
sonkát?
Miközben Victoria megmelegítette a serpenyıt és fölszeletelte a kenyeret, nézte,
hogyan nyitja a fiatalember a konzerveket. Elvágta az ujját; meghökkentı, hogy
ilyenfajta férfi ügyetlenkedhet.
- Maga pilóta?
- P-51-es Mustang vadászrepülıgépen. - A fiatalember átnyúlt az asztal fölött, hogy
kivegyen egy kést a fiókból, és amikor a keze Victoria meztelen karjához ért, a lány
megborzongott.
- A bombázókat kíséri?
- Igazán jólértesült. - A kést arra használta, hogy kibillentse a sonkát a dobozból.
- Szerkesztıségben dolgozom.
- Nem tudok róla, hogy az angol lapok valaha is írtak volna az amerikai légierırıl. -
Fölnézett. - Sajnálom. Nem akartam megbántani.
- A lapjaink fıként a RAF-nak szentelik a figyelmüket, ami természetes, amikor annyi
olvasónak van olyan rokona, aki... - Elhallgatott.
- Persze - mondta a fiatalember. - Én csak most érkeztem. Kissé korai elhanyagoltnak
ereznem magam.
- Rossz az idı. Hány tojást használhatok el?
- Vince ládaszámra szerzi be. Használja el mindet, ha kedve tartja.
- Akkor fejenként kettı. - És beleütötte a tojásokat a forró zsiradékba.
- Tiszta égboltra van szükségünk a nappali bombázáshoz. A RAF-nak bővös
szerkentyői vannak, amelyekkel a sötétben is látnak, de mi csak nappal repülünk. -
Elrendezte a fölszeletelt sonkát a tálon.
- De nappal, tiszta égbolton... nem könnyíti ez meg a németeknek, hogy lelıjék
magukat? - Úgy tett, mintha csak azzal törıdne, hogy zsiradékot kanalazzon a piruló
tojásra, de tudta, hogy a fiatalember nézi.
- Ezért vagyunk mi, vadászrepülık.
- És a légvédelmi ágyúk?
- Úgy tudom, még dolgoznak a kérdés megoldásán mondta a fiatalember, és
mosolygott. A másik szobában hirtelen elhallgatott a zene. A fiatalember a lányért
nyúlt. - Victoria, te vagy az egyetlen, aki... - Lágyan átölelte a lány vállát. Az egy
gyors puszit nyomott az orrára, és kibújt a karjából.
- Megfordítom Mozartot - mondta. - Maga hozza a tányérokat az asztalra.
A zsúfolt konyhában ültek le enni. A fiatalember töltött két pohár hideg amerikai sört,
és biztatta Victoriát, hogy vastagon vaj azzá meg a kétszersültjét. ı maga alig nyúlt az
ételhez. Victoria mesélt neki a munkájáról meg az ezüstszavú unokafivérérıl, aki
nemrégiben egy képviselı személyi titkára lett. .A fiatalember mesélt a lánynak az ı
csodálatos húgáról, aki egy alkoholista bártulajdonos felesége lett. A lány mesélt a
köménymagos süteményrıl, amellyel az anyja megnyerte a Nık Intézetének évi díját.
A fiú mesélt Amelia Earhartról, aki 1935 januárjában egyedül repült Honoluluból
Oaklandbe, s arról, hogy ı ekkor határozta el, hogy repülı lesz. Tizennégy éves volt,
amikor megengedték neki, hogy átvegye egy hatalmas hárommotoros Ford kormányát,
a gép részben az apja egyik közeli barátjának a tulajdonában volt.
Annyi az elmesélni való, amikor az ember szerelmes lesz, és annyi a meghallgatni
való. S ık el akartak mondani egymásnak mindent, amit valaha is mondtak,
gondoltak, vagy tettek. A szavaik egymásba folytak. Victoriát lenyőgözte annak a
meghökkentı népnek a varázsa, amely legalacsonyabb beosztású tisztjeit is úgy
öltözteti, mint a tábornokokat, kukoricát eszik, míg a tojáshoz meg a sonkához hozzá
sem nyúl, föltalálta a nejlonharisnyát, és engedi a gyerekeinek, hogy repülıgépet
vezessenek.
- Vince azt mondja, hogy valamennyiünknek két arca van; azt próbálja bizonyítani,
hogy Mozart minden mőve ezen alapul.
Vajon mit akart Jamie mondani, töprengett a lány. Victoria, te vagy az egyetlen, aki
nekem született. Victoria, te vagy az egyetlen, akit feleségül tudnék venni. Victoria, te
vagy az egyetlen, aki képtelen úgy megsütni négy friss tojást, hogy közülük kettınek
ne folyjon szét a sárgája. Victoria sajnálta azokat, amelyeket a fiú otthagyott a tá-
nyérján, és azt kívánta, bárcsak megtartotta volna magának a szét nem folytakat.
- Nemcsak a ruha, de a zene is vall a jellemekrıl az operában.
- Mindketten operarajongók vagytok?
- Ha valaki el tudná venni tıle a kedvem, az Vince. A lány mosolygott.
- Túlságosan komoly, Vera mondta nekem. Minneapolisban mindenkinek ilyen a
kiejtése? Néha alig értem, amit beszél.
- Vince sokat költözött: New York, Memphis, New Orleans. Szerinte a nık szeretik,
ha egy férfi mély hangon és lassan beszél.
A lány az órára pillantott. Milyen gyorsan szalad az idı.
- Mennem kell. A szüleim nincsenek otthon, és rengeteg a dolgom karácsony elıtt.
- Vince és Vera biztosan elmentek táncolni.
A lány fölállt; tudta, hogy mennie kell, mielıtt... és ha esetleg Vera visszajönne és itt
találná.
- Kérlek, ne menj - mondta a fiú.
- De igen, vagy elromlik.
- Mi romlik el?
- Ez. A kettınk dolga.
Az elıszobában Victoria nem hagyta magát megölelni, amíg James föl nem mutatott a
lámpán függı nagy csokor fagyöngyre. Akkor aztán megcsókolta a fiút, és úgy
kapaszkodott belé, mintha az egyetlen mentıöv lenne a viharos tengeren. Kétségbe
volt esve, hogy a fiú meg sem kérdezi, mikor láthatja ıt újra, és már-már megalázko-
dott, és maga tette föl a kérdést, amikor Jamie megszólalt.
- Újra találkoznunk kell, Vicky. Hamarosan.
- A bulin.
- Az még sokára lesz, de félek, be kell érnem vele!
Az ilyen ırült szenvedély nem tart örökké. Minél nagyobb az ırület, annál rövidebb
ideig tart; legalábbis Victoria ezt mondta magának másnap reggel. Talán máris
higgadtabb volt, talán máris csökkent a varázsa a jóképő amerikainak, aki belépett az
életébe?
- Nálad nem számít - mondta Vera élesen, amikor Victoria ártalmatlanul tréfálkozva
megemlítette, milyen késın jött vissza. - Te fiatal vagy. - Végigsimította a csípıjét,
amely már kissé megvastagodott a nehéz háborús koszttól. - Én huszonkilenc éves
vagyok.
Victoria hallgatott. Vera duzzogott, aztán azt mondta:
- Harminckettı, ha teljesen ıszinte akarok lenni. - A mindig a nyakában lógó
aranyláncot az ujja köré csavarta. - A párom sokkal öregebb nálam. -Távol lévı férjét
mindig „páromnak” nevezte, mintha a „férj” szót túlságosan hivatalosnak és korlátozó
erejőnek érezte volna. Ki tudja, mikor látom újra, Victoria. -Arról tudomást sem vett,
hogy a férjét meg is ölhetik. - Egy örökkévalóságig eltarthat, amíg hazatérnek
Burmából. Tudod, hol van Burma, Victoria? A világ túlsó felén. Megnéztem a
térképen. Mit kellene csinálnom? Talán már negyvenéves is leszek, mire Reg hazatér.
Túlságosan öreg ahhoz, hogy egy kis örömem legyen még az életben.
Victoria eltőnıdött, vajon meddig fogja még tettetni, hogy Vince Madigan nem több
jó barátnál. Meg tudta érteni Verát. Hogyan mondhatná azt szegény, szerencsétlen
Verának, hogy éljen kolostori életet egy olyan férj kedvéért, aki talán haza sem tér?
Ám arra se lenne képes bátorítani, hogy csalja meg.
- Nem tudok tanácsot adni neked, Vera - mondta.
- Elviselhetetlen folyton egyedül lenni - mondta szinte mentegetızve Vera. - Reghez
is azért mentem hozzá, mert magányos voltam. - Mély torokhangon fölnevetett. -Jó,
mi? -Addig tekergette az aranyláncot, míg az már majdnem megfojtotta. - Nem
tudhattam, hogy egyedül maradok megint, nem egészen két évvel azután, hogy bekö-
tötték a fejemet. Tizenöt évesen már szolgáltam. Inversnade grófnıjénél.
Konyhalányként kezdtem, és az úrnı szobalányaként fejeztem be. Látnod kellett
volna, Victoria, hogy micsoda cipıi voltak. Sok tucat... és párizsi ridiküljei. Ott
boldog voltam.
- Akkor miért jöttél el?
- A kormány kihirdette, hogy a háztartási alkalmazottaknak hadimunkát kell
végezniük. Nem mintha tudnám, mennyiben segít megnyerni a háborút, ha én segítek
itt a pénztárosnak a bérekkel, és teát hordok a lusta újságíróknak.
- Ne légy szomorú - mondta Victoria. - Karácsony van.
Vera bólintott, mosolygott, de nem látszott boldogabbnak.
- Ma este velem jössz, igaz?
- Elıbb haza kell mennem átöltözni. - Victoria megpróbált nyugodtan beszélni - nem
akarta kimutatni, mennyire szeretné újra látni Jamie-t, de Vera éles szeme átlátott
rajta.
- Mit veszel föl? - kérdezte felélénkülve. - Estélyit?
- Anyám sárga selyem estélyijét, átalakíttattam. Tudod, az a lány a személyzetin,
annak a nıvére csinálta. Megrövidítette, a levágott anyagból hosszú, lecsüngı ujjakat
csinált rá és megkötıs övet.
- Vince már rosszul lesz, ha meglát abban a zöld ruhában - mondta Vera. - De más
nincs. Fölajánlotta, hogy vesz nekem valamit, de nincs ruhajegyem.
- Gyönyörő vagy abban a zöld ruhában, Vera. Ez igaz volt.
- Vince megpróbál megfújni nekem egy ejtıernyıt. Egy egész ejtıernyıt! Vince azt
mondja, tiszta selyem, de ha nejlon, az is valami! - Vera úgy kapta föl a tálcáról a
kimenı postát, mintha ekkor eszmélt volna rá a dolgára. - Victoria - kérdezte halkan, s
látszott, hogy a válasz nagyon fontos lenne neki. - Utálod a bulikat?
- Biztosan kellemes lesz, Vera - mondta kitérıén Victoria, mert valóban utálta a
bulikat.
- Csupa idegen lesz. Vince sokakat meghívott a támaszpontról, és lányok is lesznek
velük. Isten tudja, ki mindenki láthat... aztán fecsegni kezdenek.
- Akkor törd rajta a fejed, ha már ott tartasz tanácsolta Victoria. Szóval Vera nem
tudja, hogy házasságon kívüli kapcsolatai már beszédtémát jelentenek a gépírónıknél.
Victoria hallotta, amikor az egyik lány megjegyezte: Vera az új típusbugyit viseli:
mihelyt meglát egy jenkit, a bugyi már lenn is van. A többiek nevettek. Vera állt az
ajtóban, és kérdın nézett a barátnıjére.
- Te ugye sohasem sírsz? Nem tudlak elképzelni sírva.
- Nem vagyok sírós típus - felelte Victoria. - Inkább káromkodom.
Vera bólintott.
- Az egyetemet végzett lányok mind káromkodnak mondta, és mosolygott. - Nem
várok rád ma este, elıremegyek. Ismerem Vince-et. Ha nem vagyok ott, és meglát egy
kedvére való lányt, fölcsípi.
Victoriának semmi biztató nem jutott az eszébe.
A zajt egészen a folyosóig lehetett hallani. Az ajtó elıtt taxik álltak meg egy RAF-
tiszt, karján egy nıi bundával és kezében ridiküllel.
Victoriának nem kellett kopognia az ajtón. Már fölemelte a kezét, hogy használja a
réz kopogtatót, amikor az erre a célra odaállított ırködı fölrántotta az ajtót, és a
poharából kiloccsant a whisky, amint félrehúzta a függönyt.
- Gyorsan, kisasszony, az elsötétítés miatt. - Ügyelt a szavaira, de mosolyán és
zavaros szemén látszott, hogy részeg.
A ház tele volt emberekkel. Néhány asztali lámpát kikapcsoltak, másokat színes
papírral árnyékoltak, de annyi fény azért volt, hogy látsszon, hogy a szalont
táncparketté alakították. A párok úgy össze voltak zsúfolva, hogy nem tudtak semmi
mást csinálni, csupán ritmikusan ölelkezni a félhomályban.
Az amerikai egyenruhák között Victoria látott néhány RAF-tisztet és lengyel pilótát
is. A magányos férfiak a lépcsın ültek, üvegbıl ittak, és a várható invázióról
vitatkoztak, meg arról, hogy mi van „odahaza”. A férfiak halkan füttyentgettek és
elismerıen mormogtak, amint Victoria fölment köztük a lépcsın. Nem is egy
megfogta a lábát is, tettetve, hogy csak segíteni akar. Jamie-t és Vince Madigant az
emeleten találta, amint éppen egy hölgyvendégen próbáltak segíteni, aki túlságosan
sokat ivott abból a kotyvalékból, amelyben cseresznyék és szárított menta úszkáltak.
Ennek a gyümölcspuncsnak nevezett szörnyőségnek olyan szaga volt, mint a mézzel
édesített tiszta alkoholnak. Victoria elhatározta, hogy egy kortyot sem iszik belıle.
- Levegı kell neki - mondta Vera, aki egy másik szobából jött elı. - Vigyétek le és ki
az utcára. Szemlátomást Vera parancsolt. Bár mindig azt mondta, hogy győlöli a
tömeget és a bulikat, ilyenkor virult csak ki igazán.
- Boogie barátnıje - magyarázta Jamie. - Azé a pilótáé..., aki odalent zongorázik. -
Victoria belekarolt, de Jamie elfoglaltabb volt, semhogy észrevette volna. Vera
mosolya azt fejezte ki, hogy mennyire tetszik neki Victoria halványsárga ruhája, aztán
mindkét nı szenvtelenül nézte, amint két barna bır pilótadzsekibe öltözött tiszt,
inkább lelkesen, semmint gyöngéden lecipeli a lépcsın a magatehetetlen lányt. A
lépcsın ülık gyászindulót dúdoltak, miközben az italozás áldozatát kicipelték.
- Ezeket mind te hívtad meg? - kérdezte Victoria. Jamie a fejét rázta.
- A legtöbb Vince barátja, néhányan meg az utcáról tévedtek be. Mit iszol?
- Gyümölcspuncsot nem.
Tényleg túlzás azt várni, hogy Jamie észrevegye kontyba fésült haját vagy az új ruhát,
álló gallérjával meg a parányi fekete csokorral?
- Whisky jó lesz? - És Jamie már töltött is, mielıtt Victoria válaszolt volna, aztán a
férfi újra zsebrevágta az üveget. Csillogó, nyugtalan szeme körbe villant, azt kutatta,
ki van még körülöttük. Nem volt részeg, de Victoria gyanította, hogy már korábban
elkezdte az ivást. - Hogy ízlik? - Jamie fölemelte a félig töltött whiskyspoharat.
Victoria még soha nem ivott whiskyt tisztán, de nem akart okot szolgáltatni a
fiatalembernek, hogy itt hagyja. Ahogy álltak egymás mellett, az arra járó, ételt-italt
vagy éppen a mosdót keresı férfiak rá-rácsaptak a fenekére, végigsimították a karját,
derekát.
- Kellemes - mondta, és az ajkához emelte a whiskyt, de nem ivott bele. Különös illata
volt.
Jamie észrevette, hogy a lány megszagolta az italt.
- Bourbon - magyarázta. - Gabonapálinka.
Jamie várakozásteljesen nézte, mire a lány belekóstolt az italba, amelynek a szaga
leginkább az ázott kartonpapírra emlékeztette.
- Finom - mondta.
- Látom, hogy megırülsz érte - tréfálkozott Jamie. Victoria mosolygott. Jamie még
mindig nem csókolta meg, de legalább nem volt a közelében más lány. A férfi
közelebb húzta magához, hogy helyet adjon az amerikai tengerésztisztnek, aki a
fürdıszoba felé törtetett. Amikor zárva találta, ököllel verte az ajtaját, és kiabálni
kezdett.
- Siess már! Vészhelyzet!
Valaki elnevette magát, és a legközelebbi lépcsın ülı megszólalt. - Egy lánnyal van
bent. Ha sietıs, inkább odafönn próbálkozz, Mac!
A tengerész káromkodott, és fölsietett.
Victoria Jamie-re pillantott, közben próbálta élvezni a bulit.
- A legtöbbje a ti századotokból való?
- Ott az Dan ezredes. ı az osztályparancsnok, maga a nagyfınök.
Victoria derős képő, alacsony férfit látott, nagy orra és kócos, világos haja volt, és
jóízően beszélgetett egy magas, sötét hajú lánnyal, aki virágmintás turbánt és fekete
kisestélyit viselt.
- Az a felesége?
- A Windmill Színház kóristalánya. A múlt hónapban mősort adtak a támaszponton...
még az érkezésem elıtt volt.
- Nem egy amerikai tábornok mondta, hogy a háború maga a pokol?
- Az pedig Tucker ırnagy.
Az ırnagy a lépcsı közelében állt, a saját ezüst laposüvegébıl ivott, és rosszalló képet
vágott. Victoria egyetértett vele, ám errıl mélyen hallgatott.
Jamie megszorította a lány vállát, de csak azért, hogy elhúzza egy középkorú ırmester
útjából, aki egy láda gint vitt föl az emeletre, abba a szobába, amelyet bárrá
alakítottak.
- Köszönöm a meghívást, százados úr - lihegte az ırmester.
- Örülök, hogy látom, Boyer ırmester - mondta Jamie.
Harry Boyer érkezését a ginnel nagy üdvrivalgás fogadta. Odalent Boogie és az aznap
estére összeszedett zenészek játszani kezdték az „Isten áldja meg mindet” kezdető
nótát, amire a táncosok mind egyszerre szökdécseltek fel-le.
- Pocsékul érzed magad, Vicky. Látom az arcodon.
- Nem - tiltakozott a lány -, igazán mulatságos. Ekkor már az egész ház rengett a
táncosoktól.
- De nem lehetne valahol leülni? - Sárga cipıje soha nem volt igazán kényelmes, ki is
bújt belıle egy pillanatra.
- Próbáljuk meg fönt - mondta Jamie, és belegázolt a tömegbe. Victoria követni
próbálta, de az egyik kezében itallal és félig fölhúzott cipıben ez nem igazán sikerült.
Ráadásul leesett az egyik cipıje, és csak nehezen tudta rávenni a tömeget, hogy
engedjenek egy kis helyet, hogy megkeresse. Amikor végre meglett a cipı, a sárga
selymen fekete lábnyom látszott, és az egyik pánt el volt szakadva. Ez volt az utolsó
pár cipıje, amit még a háború elıtt vett. Victoria minden akaraterejét összeszedte,
hogy nevessen, vagy legalábbis ne túlozza el magában a dolgot, ám a legszívesebben
sikított volna.
- Ha pocsékul érzed magad, mondd meg - mondta Jamie élesen, amikor a lány végre
utolérte a lépcsı alján.
Victoria eltőnıdött, vajon mi lenne, ha megmondaná, mennyire utálja az egészet, de
nem merte megkockáztatni.
- Miért nem táncolunk? - kérdezte inkább. Legalább magán erezné Jamie karját.
Ha arra volt kíváncsi, hogy hol van James Farebrother képességeinek a határa, éppen
hogy táncra kellett kérnie a fiatalembert. A tömegben, miközben a fáradhatatlan
Boogie a „Holdfény illik hozzád” sajátos álmodozó változatát játszotta, Jamie egyre-
másra a lábára taposott, ami annál fájdalmasabb volt, mert Victoria inkább
harisnyában táncolt, semhogy végképp tönkretegye a cipıjét.
- Nem vagyok valami jó táncos - mondta végül Jamie. - Hagyjuk inkább abba.
Leültek a kerevetre, de csupán néhány perce voltak ott, amikor jött egy hadnagy, hogy
Jamie menjen föl segíteni Vince-nek. Jamie bocsánatot kért a lánytól, de Victoria attól
tartott, a fiú örül, hogy megszabadulhat tıle. Bánta már, hogy hagyta eluralkodni
magán rossz hangulatát, de hát annyira szerette volna, ha ez az este tökéletesre sikerül.
- Megígéred, hogy nem mozdulsz? - szorította meg a karját Jamie. Victoria bólintott,
és Jamie egy csókot nyomott a homlokára, mint egy buta kislánynak.
Az újonnan érkezett hadnagy lehuppant Jamie üresen maradt helyére.
- Régen ismeri Jamie-t?
Victoria a hadnagyra nézett. Jóképő fiú volt, látszott, hogy most próbál bajuszt
növeszteni. Barnára sült képe, hullámos, hollófekete haja és hosszú barkója még
jobban erısítette a latinos hatást, amelyre nyilvánvalóan törekedett.
- Igen, régen ismerem Jamie-t - mondta Victoria.
A fiú mosolya fehér fogsort villantott elı. Fején hátratolta a viharvert sapkát, mintha
jobban akarná látni a lányt. Egyszerre ragozott és cigarettázott. Aztán kivette a
szájából a cigarettát, és a kandallóba dobta anélkül, hogy utánanézett volna, hová is
esik.
- Jamie csak most érkezett Európába - mondta a hadnagy. - A nevem Morse, de
általában Mickey Mouse-nak hívnak.
Victoria elmosolyodott, és hallgatott.
- Vagyis maga hazudik.
- Maga pedig nem úriember.
A hadnagy a térdét csapkodva nevetett.
- Tökéletesen igaza van, hölgyem.
Szorosan egymás mellett ültek, s bár Victoria próbált elhúzódni, ez nem sikerült.
- Rágót?
- Nem, köszönöm.
- Hol csípett föl Jamie egy ilyen elegáns tyúkot, mint maga? - kérdezte a hadnagy. -
Maga nem olyan nı, amilyenek a Vöröskereszt klubban vagy a Trumpington Streeten
lófrálnak.
- Igazán?
- Igazán! Igen, igazán.
- Meglep, hogy soha nem látott még ott - mondta Victoria.
MM vigyorgott, és kibontott egy csomag Camelt. Megkínálta a lányt. Victoria soha
életében nem dohányzott, de most kivett egy cigarettát.
- Maga Jamie csaja?
- Igen. - így látszott a legegyszerőbbnek elkerülni a további közeledést. - Mi történt
Madigan századossal?
- Semmi sem történt Madigan századossal, hölgyem, és semmi sem fog vele történni.
Vince dörzsölt, amolyan lassú víz. İ idelent marad a földön, és elszédíti a hölgyeket.
Mi vagyunk a hülyék, akik lelövetjük magunkat.
- Most mi történt vele? - kérdezte Victoria. - Miért hívta Jamie-t? - Beleszívott a
cigarettába, és köhögni kezdett.
- Madigannek szoros kíséretre van szüksége mondta homályosan MM.
Victoria fölállt, és az ajtót kereste.
- Fényt! Felvétel! Gép indul! - mondta MM, és úgy tartotta hüvelyk- és mutatóujjait,
mintha egy képkivágást keretezne velük. - Hová megy, hölgyem?
- Oda - mondta Victoria -, amit maguk, amerikaiak finomkodva illemhelynek
neveznek.
- Fönntartom a helyét.
- Kérem, ne fáradjon - mondta Victoria. MM kuncogott.
Victoria elhaladt a zenészek mellett, és fölfelé indult a lépcsın. Az ott ülık sokat ittak
azóta, hogy a legutóbb megpróbált föltörtetni közöttük. Most jobbára párok ültek a
lépcsın egymásba borulva, és oda se figyeltek rá.
Odafönt két tiszt feküdt teljesen kinyúlva, és hangosan horkoltak. Egy lány matatott
az egyiknek a zsebében. Amikor meglátta Victoriát, fölegyenesedett.
- Csak taxiköltséget keresek, szivi - mondta ízes dél-londoni kiejtéssel.
Victoria szó nélkül továbbment. Az elsı szobában az az idısebb férfi támasztotta a
falat, akit Jamie Boyer ırmesternek szólított. Ingujjban volt, nyakkendı nélkül. Azt
figyelte, amint Dan ezredes kockát vet. A földön nagy halom angol bankjegy hevert,
és amikor a szeme már megszokta a félhomályt, Victoria látta, hogy mások is vannak
odabent, mindegyiküknél vaskos pénzköteg.
- Gyerünk, bébi! - kiáltotta bele Dan ezredes összeszorított markába, mielıtt ledobta
volna a kockákat. Kígyószem! - kiáltott föl ismét, amikor a kockák megállapodtak.
Pokoli ricsaj lett, és Dan ezredes majdnem elsodorta Victoriát, amikor lehajolt a
kockáért, és az egyensúlyát vesztette. - Hoppá, bocs, hölgyem.
Victoria a következı emeleten találta meg Jamie-t. Erısen szorította egy feltőnı
külsejő lány meztelen felsı karját. A lányon a fényes, szürke ruha elıl túlságosan
kivágott, hátul túlságosan feszes volt.
- Legyen észnél - mondta éppen a lánynak Jamie. Semmi értelme jelenetet csinálni.
Megtörténik az ilyesmi, háború van.
A lány szemfestéke egybefolyt a könnyeivel, és fekete patakocskák folytak lefelé az
arcán.
- Az ég szerelmére, kíméljen meg a süket dumától mondta keserően. - Nem
maguknak, rohadék jenkiknek kell elmondaniuk nekem, hogy mi a háború. Minket
már a maguk nyavalyás Pearl Harborja elıtt kibombáztak anyukám házából.
Madigan kitüntetésekkel és ezüst szárnyakkal tarkított rövid jenkidzsekiben volt. İ is
a síró lányt próbálta meggyızni.
- Elkísérlek Market Hillig... fogunk egy taxit, és hazamész.
A lány oda se figyelt. Jamie-nek mondta:
- Azt hiszi, részeg vagyok, mi?
Lentrıl élénk kiáltozás hallatszott, és a zongora a „Dixie” zengı akkordjait kezdte
játszani. Jamie ekkor vette észre Victoriát.
- Ó, Victoria! - mondta.
- Ó, Victoria! - utánozta a részeg lány. - Mit tettél szegény Albert herceggel? - Kurtán,
keserően fölnevetett.
Jamie elengedte a lányt, és mentegetızı mosollyal fordult Victoriához.
- Vince egyik ismerıse - magyarázta. - Fenyegetızik, hogy széttépi Verát.
Lentrıl vidám hangok kórusa hallatszott.
- Dixie földjén, ott állok én, élet-halál csak Dixielandben...
Vince Madigan közelebb húzódott a szürke ruhás lányhoz, és halkan beszélni kezdett
neki, mint a megvadult lónak szokás. Ahogyan a fény megvilágította, a lány nem
látszott többnek tizennyolcnál, talán még annyi sem volt. Már nem tőnt elszántnak,
csupán egy szomorú gyereknek. Nagy, vörös kezét a szája elé emelte, hogy eltakarja
böfögését.
- Nem te hívtál véletlenül egy lánnyal többet? kérdezte hidegen Victoria.
- Nem a zsánerem - mondta kedvesen Jamie.
Jamie válla fölött Victoria látta, hogy Madigan szorosan átöleli a lányt, és mohón
simogatja. Victoria kitért Jamie csókja elıl.
- Ne most - mondta -, ne itt.
- Azt hiszem, innom kell egyet - lépett el a lánytól Jamie. - Mára már elegem van
mindenbıl.
- Neked? - kérdezte dühösen Victoria.
- Nem belıled.
- Hazavinnél?
- Várj néhány percet - mondta Jamie. - Még megjöhet a haverom, Charlie Stigg.
Meséltem neked róla.
- Akkor egyedül megyek haza - mondta a lány. Jamie megfogta a karját. - Inkább
segíts Madigan századosnak - szabadította ki a karját Victoria. - Azt hiszem, a kis
barátnıje hányni fog.
A lány az oszlopos korlátba kapaszkodott, elıredılt, és a lépcsı szınyegére hányt.
Victoria leverekedte magát, és megkereste a kabátját a földön egy halom keki felöltı
alatt. Verát ott látta állni MM-mel, nézték azokat, akik fölmásztak a zongora tetejére.
Az egyikük - Earl Koenige - a déli államok zászlaját lobogtatta.
- Ég veled, ég veled, ég veled, Dixie föööldje! Victoria megpróbálta elkapni Vera
tekintetét, hogy szóljon, ı elmegy, ám Vera mást sem látott, csak a frissen szerzett
hadnagyát. Szorosan a fiúhoz simult. Ez volt a baj Verával. Számára a férfiak csupán
férfiak voltak, egymással fölcserélhetık, akár a selyemharisnyák, a kanárik vagy a
könyvtári könyvek. Verának minden férfi a nagy İ volt, akivel jól tudta érezni magát.
Verának nem kellett férj. Az már volt neki.
Victoria könnyen kapott taxit. A kocsik egymás után érkeztek a Jesus Lane-i ház elé,
egyre újabb és újabb vendégeket hoztak a bulira.
Akkor ért haza, amikor esni kezdett az esı. Régi, Viktória-korabeli ház volt az övék,
cizellált, neogótikus tornyokkal és ólomüveg ablakokkal. A ház sötétlı tömege a szél
tépte fák mögött nemigen javított Victoria hangulatán, amint végigsietett a murvás
ösvényen az egyre jobban rákezdı esıben. A ház hideg és üres volt, s ı mégis hálás
sóhajjal csukta be maga mögött a faragott tölgyfa kaput. Néha szinte irigyelte Vera
színlelt sírásait,
amikor úgy tudta a csipkés zsebkendıvel törölhetni a szemét, hogy nem kente el
magán a festéket. És sírás után Vera mindig valósággal újjáéledt. Ezen az éjszakán
Victoriára is ráfért volna az ilyesfajta megkönnyebbülés. Mégsem sírt.
Átvágott a hallon, elindult fölfelé a nagystílő lépcsın. Oda fog menni, ahová mindig,
amikor boldogtalan volt: a ház legfelsı szintjén lévı szentélyébe. Elhaladt a szülei
hálószobájának az ajtaja meg a raktárszoba elıtt, ahol kislány korában szívesen bújt
meg. A következı emeleten az egykori cselédszoba üresen állt, most nem volt
bennlakó cselédjük. Öccse szobájának bezárt ajtaja következett, meg a
játékosszekrény, amelyrıl kezdtek lehámlani a ráragasztott, elfakult virágképek.
A fönti folyosóról lenézett a sötét kertre meg a télire leterített teniszpályára. Nem
tudott hozzászokni a ház ürességéhez, és azon kapta magát, hogy anyja hangjára vagy
az apja ügyetlen csellójátékára fülel.
Végre bement a hálószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Itt legalább önmaga
lehetett. Babák kedves sora nézett rá a komód tetejérıl a hajkeféi közül, de kopott
bundájú játék mackója lepottyant, és elterült a földön. Gyorsan fölvette, mielıtt
megengedte volna a fürdıvizet, és levetkızött volna azzal a tanult gonddal, amely
mindenben jellemezte. A ruháját fogasra tette, és a megviselt sárga cipıt kisámfázva
tette a helyére.
- Valóságos múzeum - mondogatta a szobájára az anyja, ám Victoria nem volt
hajlandó semmit sem kidobni. Megtart mindent: a bekeretezett lepkegyőjteményt a
falon, a babaházat és a tengeri madarak tojásaival teli dobozt. Végighúzta az ujját a
gyerekkori könyvein. Enid Blyton és Richmal Crompton, valamint hatalmas
gyerekkori naplói. Eltökélt szándéka volt megırizni mindet, bárhogyan ugratták is
érte.
Begyújtotta a villanykályhát, levetkızött, és lemosta arcáról a sminket, mielıtt
belelépett a fürdıbe. A meleg, illatos vízben ülve, szájában a whisky ízével, arcán
vastag éjszakai krémréteggel próbált fölidézni mindent, amit Jamie mondott, a
szerelem vagy az elutasítás jelei után kutatni. A rádióból édes zene szólt, de hirtelen
elhallgatott, és az Amerikai Katonai Rádió félreismerhetetlen kiejtéső bemondója
boldog karácsonyt és gyızedelmes új esztendıt kívánt minden hallgatónak.
- Menj a pokolba - mondta neki Victoria, mire az újabb Duke Ellington számokat
kezdett játszani.
Már törölközött, amikor csöngettek. Betlehemesek? Bulizók, akik tévedésbıl rossz
címre jöttek? Ismét csöngettek. Victoria köntösbe bújt, és leszaladt. Nyomban
észrevette a postaládába dugott borítékot. Kihúzta a sarkánál fogva. A borítékon egy
katonai postafiók címe állt, és a boríték föl volt tépve, ki volt ürítve. Victoria
megfordította, és a hátán a következı állt: „Sajnálom, drágám. Jamie.”
Összehúzta magán a köntöst, és kinyitotta az ajtót. A kert sötét volt, az esı szakadt,
hangosan dobolt a fákon.
- Jamie? - Mintha egy férfi húzódott volna a nagy almafa alá. - Te vagy az, Jamie?
- Ma este minden balul ütött ki, drágám. Én tehetek róla.
- Inkább gyere be.
- Nem kaptam taxit. Kölcsön akartam kérni MM motorját, de elmentek valahová
Verával.
- Csuromvíz vagy. Gyere gyorsan, tudod, az elsötétítés.
- Mindig megfeledkezem róla - mondta a férfi. A víz lepergett sapkája bır ellenzıjérıl
az arcára. Victoria érezte, hogy a fiatalember kabarjáról az esı az ı meztelen lábára
csöpög. - Vártam Market Hillnél, de mihelyt megeredt az esı, mindenkinek taxi
kellett.
- Gyalog jöttél? Te bolond! - Victoria boldogan nevetett, és megölelte a fiút,
bármennyire hideg és vizes volt is.
- Azt hiszem, szeretlek, Vicky.
- Kételkedsz még? - ugratta a lány. - Nem tanultál semmit Madigantıl?
Jamie nevetett.
- Szeretlek.
- Én is szeretlek, Jamie. Ne veszekedjünk többé.
- Soha többé, ígérem.
Gyerekes ígéretek voltak ezek, ám csupán a gyerekes eskü illik a szerelem egyszerő
igazságához. Victoria olyan szenvedélyesen szerette ezt az embert, ahogyan senkit
még, ám ágyba mégis abból a prózai okból vitte, amiért oly sok más nı tett hasonlót:
képtelen volt előzni magától szerelmes önmagának a képét.
Utána a férfi egy örökkévalóságig nem szólt semmit. Victoria tudta, hogy Jamie a
mennyezetre bámul, teste olyan hangtalan nyugalomban hevert, hogy a lány hallotta a
szívverését.
- Ébren vagy?-kérdezte Victoria.
Jamie kinyújtotta a karját, magához húzta a lányt.
- Igen, ébren vagyok.
- Karácsony van.
A férfi fölé hajolt, és egy gyöngéd, de felületes csókkal köszöntötte.
Nıs vagy? -kérdezte a tıle telhetı legtermészetesebb hangon a lány.
Jamie nevetett.
- Pocsékul idızítetted a kérdést, Victoria - mondta. Aztán, érezve a lány
nyugtalanságát, odanyújtotta a kezét, amelyen csupán egy osztálygyőrő volt. - Nem
vagyok nıs, jegyes sem, mégcsak nem is udvarolok rendszeresen.
- Te most gúnyolódsz velem.
- Hát persze.
- Az alany...
- Nagyon rosszul volt. A gyümölcspuncstól. Sokan kikészültek tıle. Vince beletett
mindent, ami a keze ügyébe került.
- Ki volt az a lány?
- Vince a múlt héten ismerte meg. A mosodában dolgozik. Vince megígértette velem,
hogy nem mondom el neked a dolgot, mert nyilván kötelességednek érzed, hogy szólj
Verának. - Victoria felé fordult, a szemébe nézett. - Nyilván sejted már, hogy milyen
Vince. Pontosan az a férfi, akitıl a mamák óvják a lányukat.
- İ ugye nem repülı?
- Nem. İ a PR-tiszt. Újságírókat itat, körülkalauzolja ıket a támaszponton,
reklámanyagokat ad nekik.
- Verának azt mesélte, hogy húsz bevetésen vett részt Németország fölött.
- A bıröndjében ott az a zubbony a szárnyakkal meg a kitüntetésekkel. A barátnıit
azzal fızi, hogy legyenek kedvesek hozzá, mert talán már a legközelebbi útról nem
jön vissza. - Jamie nevetett.
Victoria is nevetett, de nem valami meggyızıen. Szorosan ölelte Jamie-t, és próbálta
elképzelni, hogyan lehet elviselni a feszültségét annak a tudatnak, hogy Jamie esetleg
nem jön vissza. Miért nem PR-es Jamie vagy más olyasmi, akinek nem kell
kockáztatnia az életét?
- Láttad Earl Koeniget? - kérdezte Jamie. - Azt a szalmasárga hajú, tájszólásban
beszélı srácot, akinek nagy, hitetlenkedı szeme van?
- Akivel együtt fogsz repülni? Nem néz ki többnek tizenhat évesnél.
- Meglehetısen ügyesen bánik a repülıgéppel mondta Jamie. Nem volt éppenséggel
bıkező az ilyen bókokkal. - Ám a zongoráról leesett, nem sokkal azután, hogy
elmentél. Egyszerre próbált szteppelni és zászlót lengetni.
- Megsérült? Részegnek látszott.
- Szerintem Earl eddig még soha nem ivott. A szülei bornemissza templomjáró
farmerek. Nem sérült meg különben. Azzal ugrott föl, hogy reméli, nem tett kárt a
zongorában.
- És Charlie barátod megérkezett?
- Üzent. A navigátorának a támaszponton kellett maradnia, hát az egész személyzet
ott maradt vele. Mondd, van egy aszpirined?
- A lámpa alatti asztalon.
Jamie föltépte a csomagolást, és lenyelt két tablettát víz nélkül.
- Elıször az hittem, betörte a fejét, de Earl mindig lepottyan a biciklijérıl, vagy leönti
magát forró kávéval. Mindennap ír a szüleinek, és szerintem, ha nem érnék ezek a
balesetek, nem lenne mirıl írnia.
- Hát a következı leveléhez nem lesz hiány anyagban - mondta Victoria. - Hanem a ti
parancsnokotok! Kockázott egy ırmesterrel, Harrynek szólította, és whiskyt ivott egy
üvegbıl a többiekkel. Egy-egy kockadobás után egész kötegnyi ötfontos cserélt
gazdát.
Jamie a homlokát ráncolta.
- Az ezredest nem könnyő megérteni - mondta. Vince-nek kis híján meggyőlt vele a
baja ma este.
- Vince-nek?
- Az az átkozott zubbony volt rajta, amikor Dan ezredes megérkezett. Azt hittem,
most aztán igazán balhé lesz. „Miféle egyenruha van magán, Madigan százados?”
mondta az öreg. Vince peckesen tisztelgett, és azt mondta: „A karácsonyfadíszes,
uram”. Az ezredes elmosolyodott, és elvette Madigantıl a neki szánt italt. „Ha a
tábori csendırség felügyelıje ma idejön, Madigan”, mondta, „mindketten a hővösre
kerülünk.” Vince mosolyogva rávágta: „Én is így gondoltam, ezredes úr...” Ez a Vince
mindig ki tudj a dumálni magát. Azt mesélte, hogy megszökött egy férjes asszonnyal
még középiskolás korában.
- Szegény Vera.
- Még hogy szegény Vera! A lépcsın enyelgett MM-mel, miután Vince lelépett.
- A háború tesz minket ilyenné?
- Ne légy ennyire nı - mondta Jamie. - Az emberek egy kis boldogságot próbálnak
kicsikarni, ameddig lehetséges. Én már csak azt mondom, ne aggódj se Vera, se Vince
miatt. Hadd éljék a maguk életét. Ki tudja, mikor veszi meg MM a farmot, ki tudja, én
mikor veszem meg.
- Ez mit jelent?
- Megkapják utánunk az államtól a végkielégítést.
- Ne beszélj ilyeneket. Nem tudnám elviselni, ha történne veled valami! - A takaró alá
bújt.
- Gyere ki onnan, bolond lány. - Jamie lehúzta Victoriáról a takarót, és megcsodálta a
lány meztelen testét. - Biztos vagy benne, hogy a szüleid nem jönnek haza?
Victoria feje a párna alatt volt; a lány tagadóan morgott.
- Hogyan lehetsz ennyire biztos benne?
Victoria ledobta magáról a párnát, és elnevette magát a fiú idegességén.
- Mert a nagyszüleimnél vannak Skóciában. Ma reggel telefonáltak. Megnyugodhatsz.
- Te nem akartál velük menni?
- Dolgoztam. Apám azt mondta, ne kérjek külön szabadságot, mert a háború az elsı.
- Apádnak igaza van - mondta Jamie a lányt simogatva. - Az apáknak mindig igaza
van.
Victoria nézte a fiút. Korábban nem is vette észre, hogy milyen barna. Ám most, az ı
fehér bıre meg az ágynemő mellett olyannak tetszett, mint a bronzszobor.
- A te apádnak is mindig igaza volt? - kérdezte a lány.
- Semmit sem tudok az apámról - felelte Jamie.
- Sajnálom.
- Nem halt meg. A szüleim elváltak, amikor kicsi voltam. Én anyámnál maradtam, ı
meg hozzáment egy Farebrother nevő emberhez. Aztán, gondolom, az új férj ráunt,
hogy a szállodában mindig el kellett magyaráznia, miért van a gyerekének más neve.
- Apádat hogy hívják?
- Bohnen. Alexander Bohnen. A családja norvég eredető. Hajóépítık voltak.
- Apád is az volt?
- Azt hiszem, abban nincs elegendı pénz. - Jamie még mindig a mennyezetet bámulta.
- Adnál egy cigarettát, édes?
- Ez az „édes” olyan volt, mintha Vince mondta volna.
Victoria odaadta Jamie-nek azt a csomag cigarettát, amelyet a fiú tett az
éjjeliszekrényre, meg a rajta egyensúlyozó arany öngyújtót is.
- Apám beruházási tanácsadó Washingtonban. Azaz volt. Most ezredes a légierınél.
Egyik napról a másikra lett civilbıl ezredes, és természetesen vezérkari tiszt, mivel a
vezérkari tiszt és a beruházási tanácsadó között a különbséget csupán a ruha teszi.
- Természetesen? Én nem tudom, mit csinál a beruházási tanácsadó.
- Én sem - vallotta be Jamie. - Azt hiszem, akinek szüksége van egymillió dollárra,
annak megmondja, hol juthat hozzá olcsón.
Victoria nevetett. Ez is az ırült amerikai világ egy újabb vonása volt.
- Olyan embernek látszik, aki csodákra képes.
- Pontosan ezt szokta mondani.
- Nem szereted?
- Kemény, gyakorlatias és sikeres ember. Apám napi huszonnégy órát dolgozik, azzal
iszik, akivel kell, azzal vacsorázik, akivel kell. Anyámnak egy olyan városban kellett
a háziasszonyt játszania, ahol a vendéglátás versenysport, és apám szigorú kritikus
volt. Nem nısült újra: nem feleségre volt szüksége, hanem profi házvezetınıre.
- És anyád boldog?
- Mindig nyugodt és alkalmazkodó volt. A mostohaapám nem lángész, de összehoz
annyi lóvét, hogy jól és kellemesen éljenek. Santa Barbara igencsak megfelelı hely a
kellemes élethez. -Jamie rágyújtott. -Apámnak politikusnak kellett volna állnia. Imád
elintézni mindent. Nyilván azt hitte, hogy Uncle Sam elveszíti a háborút, ha ı nem
bújik egyenruhába, és nem mondja meg a seregnek, hogy mit csináljon.
- Nem írsz neki soha?
- Minden hónapban kapok egy bulletint - stencilezett, de a nevem az ı kézírásával van
rajta -, ugyanazt a bıbeszédő híranyagot, amelyet megküld a fontosabb üzleti
partnereinek. Innen tudom, hogy a légierınél szolgál itt, Angliában.
- És te soha nem válaszolsz neki? Jamie beleszívott a cigarettájába.
- Nem, soha nem válaszolok. Ugye, nem kezdesz el már most nyaggatni?
- Karácsony van, Jamie. Az apád. Fölhívhatnád.
- Apám nyilván észre sem veszi, hogy karácsony van. - Alig néhányat szippantott a
cigarettából, de úgy érezte, elég volt, hát elnyomta Victoria púderkompaktjának a
tetején, a csikket pedig a virágvázába dobta. Victoria megdöbbent, de nem akarta
„nyaggatni”. Inkább áthajolt a fiú fölött, és újra eloltotta a lámpát. Amikor magára
húzta a takarót, Jamie átölelte. - Oké mondta. - Reggel fölhívom.
Victoria közelebb bújt a fiúhoz, és úgy tett, mintha aludna.
 8.

Alexander J. Bohnen ezredes

A Savoy Hotelnak még a legfiatalabb pincére is rögtön meg tudta mondani, melyik
vendég amerikai. Játszottak az étellel, jobb kezükben tartották a villát, távolabb ültek
az asztaltól, el-elfordították a széküket, néha meg egészen hátratolták, hogy keresztbe
tehessék a lábukat. Csupán az angol vendégek ültek úgy, hogy a térdük az asztal alatt
volt, és csak ık szentelték teljes figyelmüket az ételnek.
Bohnen ezredes ismerte, az aznap, a különteremben ebédelık nagy részét, ám azok
sem voltak idegenek számára, akikkel még soha nem találkozott, hiszen egész életét
ilyen figurák - üzletemberek, közalkalmazottak és diplomaták - között töltötte, még ha
ezek közül sokan most katonai vagy tengerész-egyenruhát viseltek is. ısz hajú társa az
egyik legközelebbi barátja volt.
- Ha száz évig élek is - mondta a partnerének Bohnen -, nem fogok még egyszer
annyira meglepıdni, mint amikor a telefonban meghallottam a fiam hangját.
- Örülök, hogy hívott, Alex.
- P-51-esek! A fiam százados a 220. Vadászrepülı Osztálynál. Vadászvédelmi
bevetésekre repül Németország fölé, bombázókat kísér. - Bohnen ezredes letette a
villáját, és abbahagyta az evést.
- Te bizonyára mindent elintéztél neki - mondta az idısebb férfi csipetnyi gúnnyal a
hangjában.
- Az egyetlen fiam! - védekezett Bohnen. - Természetesen fölhívattam az egyik
szárnysegédemmel a parancsnokát, és megemlítette, hogy a fıhadiszállást különösen
érdekli ez az újonnan odahelyezett százados. Bohnen megvakarta az arcát. - A válasz
meglehetısen fegyelemsértı volt. ıszintén szólva, rossz elıérzetem van Jamie
parancsnokát illetıen. - A hangja elhalt.
- Ne csigázd az érdeklıdésemet, Alex.
- Az ezredes hatékonysági fokmérıje „kiváló”; a seregben ez annyit jelent, hogy
bőzlik. A róla szóló jelentésekben hemzsegnek az olyan szavak, hogy „liberális
szellemő” meg „túlságosan magabiztos” meg „féktelen”, ami nagyon szép és jó lehet
egy fiatal hadnagynál, de nem szívesen olvasom egy olyan ezredesrıl, aki
vadászrepülı osztályt irányít.
- Már ahol a fiad is van. Akadémiát végzett ember? Bohnen a fejét rázta.
- Ha West Pointban végzett volna, azt lenyelném, de ez egy lezüllött pilóta, aki akkor
állt be a légierıhöz, amikor már megsokallta a légivagánykodást.
- Az ifjú Jamie-nek is ez róla a véleménye? Bohnen megrémült.
- Az ég szerelmére! Meg ne tudja Jamie, hogy ellenıriztem a parancsnokát! Tudod,
mindig mennyire prőd és szabályszerő volt.
- Ennyi idı után meg sem ismerném a fiút. Mollie-t is kis híján három éve nem láttam.
Bohnen a volt felesége nevének hallatára összevonta a szemöldökét, és leverte a
cigarettájáról a hamut.
- Jamie jó gyerek volt, vigyázott a játékaira, bizalmas volt a barátaival, és bízott a
szüleiben, talán túlságosan is. Mollie ellenem hangolta a gyereket. De bármennyire
szörnyő is ez, soha nem engedtem meg magamnak, hogy haragudjak érte.
- Mollie apja kemény üzletember volt. Biztosan tıle örökölte.
- Mollie apja jól menı konszernt örökölt - mondta Bohnen. - Miért kellett volna hát az
öreg Tomnak olyan keménynek lennie? Egy vagyont örökölt, és kihajította az ablakon.
Jóformán egy vasa sem volt, amikor meghalt, úgy hallottam. A nagyapja biztosan
forgott a sírjában. Üsd föl bármelyik, Amerika történetérıl szóló könyvet, és a képek
valamelyikén lesz egy Washbrook aratógép vagy traktor. Amikor az öreg Tom
Washbrook beleegyezését adta, hogy elvehetem a lányát, a fellegekben jártam.
Szívbıl szerettem Mollie-t, és biztos voltam benne, hogy meg tudom mutatni az
apjának, hogyan lehet megmenteni a gyárakat, de sohasem hallgatott rám. Túlságosan
fiatal voltam hozzá, hogy tanácsot adhassak neki. Néha arra gondolok, szándékosan az
ellenkezıjét tette mindannak, amit mondtam. És Mollie nem támogatott, mindig Tom
mellé állt. Tomnak joga van elkövetni a saját hibáit, mondogatta Mollie.
- Mollie szerette az apját, Alex. Hiszen tudod. Rajongott érte.
- Végignézte, hogyan csinált abból az óriás vállalatból semmit. Miféle szeretet az
ilyen?
- Szóval nem is hallasz soha Mollie-ról?
- Mollie egyemberes asszony, mindig is az volt és az is lesz, szerintem. Mihelyt hátat
fordított nekem, többé gondolni sem akart rám. Tiszta válást akart, azt mondta, és én
belementem, még úgy is, hogy ez a fiam elvesztését jelentette számomra. Tudtam,
hogy egyszer megtalálja hozzám az utat, és hálát adok a jó Istennek, hogy ezt a
karácsonyt választotta arra, hogy megtegye az İ akaratát.
Bohnen társa az órájára pillantott.
- Bárcsak maradhatnék, hogy lássam újra a fiút, Alex.
- Azt mondta, megismerkedett egy csodálatos lánnyal - mondta Bohnen. - És lehetıvé
teszi számomra, hogy én is megismerjem.
- Az angol vonatok pocsékok, Alex. Messzirıl jön?
- Kocsit küldtem-mondta Bohnen. A másik elmosolyodott.
- Örülök, hogy a háború nem tette tönkre a stílusodat, Alex. Gondolod, hogy nekem is
egyenruhába kéne bújom?
- Egy légierıt irányítani semmivel sem nehezebb, mint egy vállalatot vezetni - mondta
komolyan Bohnen. - Sıt, háborúban légierıt irányítani könnyebb, mint vállalatot.
Ahogyan a fınökömnek mondtam, ha a Boeing és a Lockheed alelnökeit
kivégzıosztaggal fenyegették volna, amikor bajok voltak, csodákat tehetett volna.
- Ezt ismételd meg, Alex!
- No és az az átkozott légijárat, amelyikbe annyi pénzt öltél? Néhány kivégzés annál
az igazgatótestületnél is csodákat tett volna.
- Szemlátomást kedveled a katonaéletet.
- Izgalmas - mondta Bohnen. - És nagy vállalkozás. Jelenleg több amerikai katona van
itt a szigeteken, mint angol! És négyezerrel több repülıgépünk van, mint a RAF-nak!
- Mi a következı lépés, Alex, a Buckingham-palota?
- Az ember legyen nagyra törı - nevetett Bohnen.
- Mennem kell. - Az öreg körülnézett a teremben, aztán ismét Bohnenra pillantott. -
Ki a mai ünnepség házigazdája?
- Brett Vance. Ismered Brettet, közvetlenül a háború elıtt egy vagyont keresett
kakaóüzletekkel... az a nagy gorilla az, a szemüveges, a sarokban, aki a virág szirmait
tépkedi. Nem kell túlzásba vinni a hálás köszönetet. Brett most vette rá a sereget,
hogy az európai hadszíntér valamennyi kantinjában árusítsák a csokiszeleteit.
- Szép munka volt, Brett Vance! - mondta maró gúnnyal az öregember.
- El tudod képzelni, hagy csokiszeletet falnak majd föl a katonák?
Megszámlálhatatlan egészséges fiatalember, akik gyalogolnak, ásnak és így tovább
éjjel-nappal, jó idıben, rossz idıben.
- Ezek szerint csokiszelet-részvényeket fogsz venni? Bohnen meghökkent.
- Jobban ismerhetsz. Mások csak játszanak a tızsdén, ha kedvük tartja, de amíg a
seregben vagyok, semmiképpen nem vehetek részt ilyesmiben. - Látta, hogy a társa
mosolyog, és fölmerült benne a gondolat, hátha próbára teszi ıt.
- Kezdesz egészen példás magaviselető lenni, Alex. Azt hiszem, a régi kereskedıt
jobban kedveltem.
- Az elsı háborúból kimaradtam. Úgy érzem, tartozom valamivel Uncle Samnek, és
mindent bele akarok adni ebbe a munkába.
Az idısebb férfinak semmiféle válasz nem jutott eszébe Bohnen szenvedélyes
kinyilatkoztatására. A terem végében nevetés hangzott fel, vendégek távoztak.
- Add át szívélyes üdvözletemet Jamie-nek. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik majd neked
a barátnıje.
- Jamie fiatal a házassághoz - mondta Bohnen.
- No, és a parancsnoka; ıt hagyod házasodni?
- Nagyon vicces vagy - mondta Bohnen. - Nyilván úgy véled, beleütöm az orrom
mindenbe.
- Hadd élje a fiú a maga életét, Alex.
- A jövı héten találkozunk - mondta Bohnen. Vihetnél néhány üzenetet
Washingtonba.
- Légy elnézı a fiúval, Alex. Jamie nem növesztett olyan kemény páncélt, amilyent mi
még 1929-ben.
- Nem lesz része megkülönböztetett bánásmódban. Katona, és háború van.
- Komoly a dolog, apa. Szeretjük egymást. - Jamienek nehezére esett az apjával
beszélni oly sok év után.
- És pontosan mikor lesz lehetıségem megismerkedni az ifjú hölggyel? - Bohnen
ezredes az órájára pillantott.
- Negyed négykor. Úgy gondolta, talán négyszemközt akarunk beszélni. Odalent van,
a nénikéjével ebédel.
- Ez igazán figyelmes tıle - mondta Bohnen, és arra gondolt, vajon Jamie most a
beleegyezését szeretné-e kicsikarni tervezett házasságához.
- Meg fogod szeretni, apa. Az ı ötlete volt, hogy hívjalak föl.
Mennyire hasonlít Mollie-ra a fiú! Az a száj, az a tágra nyílt, ıszinte szem, az az
ideges beszéd, mintha attól tartana, hogy Alex Bohnen leharapja a fejét. Mire
számított? Atyai fecsegésre a boldogtalanságról, amely az elhamarkodott
házasságkötést követi? Vagy a magasabb rangú tiszt leckéztetésére az alkalmi
kapcsolat társadalmi és orvosi következményeirıl? Nem lesz ez sem, az sem.
- Hát persze, hogy meg fogom szeretni - mondta Bohnen, és töltött ismét a Chateau
Margaux-ból. - Edd meg a báránysültet, mielıtt kihől. -Jamie hagyta, hogy az apja
rendeljen ételt és bort, mert tudta, hogy örömét leli benne. Igaza volt. Bohnen
aprólékosan végignézte az étlapot, kifaggatta a pincért a bor hımérsékletérıl meg a
környékrıl, ahonnan a birkahúst hozták.
- Finom ez az étel - mondta Jamie.
- És jobb elfogyasztani itt fönn, a lakosztályomban. Veled ettem volna én is, de
hivatalos ebéden voltam.
- És a hegy leve is elsırangú.
Bohnen észrevette, milyen angolos fordulatokat használ a fia, és eltőnıdött, vajon az
öreg Tom Washbrook tanította-e, akinek legendásak voltak a vacsorái, vagy a
semmirekellı sógora, aki elitta a Perth Amboy-ban lévı bárjának és grilljének a teljes
hasznát.
- A Savoy pincéje örök. Ez a világ legjobb szállodája, Jamie. És az igazgatóság már a
háború elıttrıl ismer.
- 1934 - olvasta a bor címkéjérıl Jamie. - Szóval még mindig sokat dolgozol?
- A történelem legnagyobb szabású terjeszkedési programjának a közepén vagyunk, és
most megjött Doolittle, hogy átvegye a vezetést Eaker tábornoktól.
- Ennek mi a háttere?
- Gondolj vissza az elmúlt év októberére, olvasd el te is a schweinfurti légitámadás
történetét, ahogyan én tettem, hogy alaposan felkészüljek egy bizalmas jelentéshez.
Hosszú út volt, tiszta égbolton, és a bombázóinkat egész úton odafelé és visszafelé is
egyfolytában tizedelték. Vadászkíséret nem volt, s a németeknek bıven volt idejük le-
leszállni és tankolni, hogy még több fiunkat lemészárolják. Huszonnyolc bombázó
veszett el odafelé, és mire a kötelékek elérték a célt, útközben harmincnégy
visszafordult sérülés vagy mőszaki hiba miatt. A visszaút még rosszabb volt!
- Figyelek, apa.
Bohnen a fiára nézett. Nem akarta megijeszteni, de azt is tudta, hogy az ı fia nem
egykönnyen ijed meg.
- Ha egyszer kiderül az igazság, a kongresszus darabokra tépi a felsı vezetést.
Amerika minden esélye a különálló légierıre örökre oda lesz. Még most sem tesszük
közzé a teljes igazságot. Nem beszélünk a gépekrıl, amelyek visszafelé az óceánba
zuhantak, vagy amelyek halott vagy sebesült személyzettel értek földet. Nem
közöljük, hogy a kórházba kerülık közül minden három ütközetben sebesültre négy
fagyást szenvedett jut. És nem közöljük, hány bombázót selejtezünk ki, mert
gazdaságosan már nem helyreállítható. Nem beszélünk azokról, akik inkább
hadbíróság elé állnak, semhogy ismét bevetésre induljanak és az idegösszeroppanást
kapottakról, akiket lenyugtatózunk, és hazaküldünk. Nem engedünk újságírókat a
bázisokra, ahol baj van a harci kedvvel, és nem ismerjük be a kényszerő döntést, hogy
az ilyen nehéz célok fölé többé nem küldünk bombázóköteléket, vadászkíséret nélkül.
- Nem hangzik valami jól.
- Soha nem tettük közzé Schweinfurtról az igazságot, és szerintem soha nem is
fogjuk.
- A Mustangokkal végigkísérjük ıket egész úton. Jamie már elfelejtette, hogy apja
mindig is szenvedélyesen végezte a munkáját. Bármennyire is szerette volna látni,
hogy néha lazít, sohasem fordult elı.
- Az egész elmúlt hónapban hosszú távú benzintankokért könyörögtem. Angol préselt
papírtankokat használunk, soha nincs belılük elegendı. És akkor pénteken kaptam
egy hosszú jelentést Washingtonból, amelyben az állt, hogy papírból lehetetlen
ledobható póttartályokat készíteni. Ezzel kell megküzdenünk, Jamie, a bürokratikus
gondolkodással.
- Életemben nem repültem a Mustangnál gyönyörőbb gépen.
- És ezt már tavaly tudta mindenki, kivéve a beszerzési osztályt, amelynek nyilván
nem volt ínyére, hogy angol tervezéső motor kellett ahhoz, hogy a gép igazi nyerı
legyen. A légierı hónapokat veszített ezzel a vitával, és a bombázószemélyzetek
vérrel fizettek.
- Doolittle alatt jobb lesz a helyzet?
- Új gépek, új ötletek, új parancsnok. Biztos vagyok benne, hogy kemény lesz az
angolokkal. Jelenleg ez a legsürgısebb.
- Az angolok?
- Churchill azt akarja, hogy éjszaka repüljünk, a veszteségre hivatkozik.
- Hát az éjszakai bombázás nem csupán szınyegbombázást jelent? Azt, hogy
bombákat hajigálnak nagyvárosok középpontjára? A városközpontokban nincsenek
ipari létesítmények, hát hogyan vethetne véget ez a háborúnak valaha is?
- Az éjszakai támadások azt jelentenék, hogy több tanácsot és felszerelést fogadnánk
el a RAF-tól. Elıször csak tanácsokat kapnánk tılük, aztán leckéztetést, végül ık
parancsolnának.
- De hát Eisenhowert nevezték ki az angol-amerikai inváziós erık legfelsı
parancsnokának.
- Igen barátian hangzik - mondta Bohnen. - Úgy hangzik, mintha az angolok
hajlandóak lennének elfogadni tılünk a parancsokat. De várj csak, amíg kiderül Ike
helyettesének a neve! Angol lesz. Ez is újabb lépés afelé, hogy a RAF Bombázó
Parancsnokság irányítása alá vonjanak minket. Churchill jelszava a „huszonnégy órás
bombázás”, és azt javasolja, hogy ezt együttmőködve tegyük, egyetlen parancsnok
irányításával. Érted már? Egy parancsnoka van a szárazföldi erıknek, így hát egyetlen
parancsnoka legyen az egyesült bombázóerınek is. És ki erre a feladatra a
legalkalmasabb, a legtapasztaltabb? Arthur Harris. Ha csak egyet merünk nyikkanni, a
britek majd figyelmeztetnek, hogy Eisenhower kapta meg a fıfıfıparancsnoki címet.
És ez így megy majd végig: az angolok töltik be az összes fontos csapásmérı pozíciót,
miközben állandóan arra fognak emlékeztetni minket, hogy Eisenhower alatt
szolgálnak.
Jamie piszkálta a zöldséget, hogy félretegye a kis hagymadarabokat, amelyeket nem
akart megenni. Bohnennak eszébe jutott, hogy egészen kicsi korában ugyanezt
csinálta, sokszor veszekedés is volt miatta. Jamie gondosan megtörölte a száját az
asztalkendıvel, és belekortyolt a borba.
- Az angolok jó politikusok, igaz?
- A legjobbak. Montgomery fölemelheti a telefonkagylót, és amikor csak kedve van,
beszélhet Churchilllel. Bert Harris, a RAF Bombázó Parancsnokságának a
parancsnoka együtt szokott ebédelni Churchill-lel, és képeskönyveket mutogat neki
arról, hogy mit ért el a RAF Németországban. El tudod képzelni, hogy Bakernek,
Doolittle-nak vagy akár Arnold tábornoknak módja legyen személyesen csevegni az
elnökkel? A helyzet az, hogy Churchill közvetítésével Montgomerynek több befolyása
van Rooseveltre, mint a saját vezérkarunknak. - Bohnen belekortyolt a Chateau
Margauxba, és várt egy kicsit, hogy kiélvezze az utóízét. - Az 1928-as volt a nagy
évjárat, de ez a 34-es Margaux erıs versenytársa. Ha egyszer visszavonulok, azzal
töltöm majd az életemet, hogy az 1928-as és az 1929-es évjáratokat
összehasonlítgatom.
- Véleményem szerint továbbra is stratégiai célpontokat kell támadni - mondta
csöndesen Jamie. Nem akart belemenni ebbe a magasröptő érvelésbe, amelyet az apja
szemmel láthatóan annyira élvez.
Bohnen a fejét rázta.
- A Luftwafféval kell törıdnünk, Jamie. Nincs más választásunk. Nemsokára partra
szállunk, és ehhez vitathatatlan légifölényünknek kell lennie azokon a partokon.
Arnold tábornok újévi parancsában benne lesz: pusztítsd a német repülıgépeket a
levegıben, a földön és a gyártószalagon. Nehéz lesz, átkozottul nehéz.
- Miattam ne aggódj, apa.
- Nem fogok - mondta Bohnen. A fia annyira esendınek látszott, hogy szerette volna
magához szorítani, mint amikor kicsi volt. Már-már odanyúlt az asztal fölött, és
megfogta a kezét, dehát az apák nem teszik ezt felnıtt vadászrepülı fiaikkal. Az
anyák sok szempontból sokkal szerencsésebbek.
Victoria pontosan érkezett, és Bohnent meglepte a magas, sötét hajú, magabiztos lány.
Kétségkívül jól nevelt volt, ékes mindazokkal a régimódi erényekkel, amelyeket ı
Jamie anyjában látott egykor.
- A lakosztálya a folyóra néz, ezredes úr. Ön nyilván befolyásos ember.
- Bárcsak az lennék, Miss Cooper.
- Akkor a személyes varázsa teszi, Bohnen ezredes úr.
- Még csak nem is vagyok igazi ezredes, csupán egy bezupált civil. Hamisítvány
vagyok, Miss Cooper. Nem is a maguk aranyozott vagy ezüstözött tisztjei közül való.
Tetıtıl talpig hamisítvány.
A lány halkan nevetett. Bohnennak mindig az volt a véleménye, hogy a nık - sokkal
inkább, mint a férfiak mindent elárulnak magukról, amit csak tudni akar róluk az
ember, a nevetésükkel; és nemcsak azzal, hogy min nevetnek vagy mikor nevetnek,
hanem a nevetésük hangszínével is. Victoria Cooper gyönyörően nevetett, a kecses,
ám hiteles hang a szívébıl jött, nem a gyomrából.
- Ön túlságosan fiatalnak látszik ahhoz, hogy Jamie apja lehessen - mondta a lány.
- Ki vitatkozna ilyen bókkal? - mondta Bohnen.
A lány odament az asztalhoz, ahol Jamie még evett, és ünnepélyesen megcsókolták
egymást.
- Rendelhetek önnek kávét vagy teát, Miss Cooper?
- Kérem, szólítson Victoriának. És ne rendeljen. Lopok egy kicsit Jamie borából. -
Jamie csak nézte ıket. Máris mintha annyira ismerték volna egymást, hogy úgy
évıdtek, ahogyan Jamie egyikükkel sem tette soha.
Bohnen újabb borospoharat vett elı a pohárszékbıl.
- Jamie azt mondta, az édesanyja angol - mondta Victoria.
- Mollie így szereti mondani. Az az igazság, hogy kissé korábban érkezett, mint
ahogyan a doktor várta, és a szülei Angliában voltak. Tom éppen egy traktorgyárat
helyezett üzembe Bradford közelében. Mollie egy hatalmas házban született
Wharfedale-ben, Yorkshireben, ahol is a falu bábája segítette a világra, így szól a
történet, és az öreg Tom üstben forralt vizet, miközben a szobát egyetlen olajlámpa
világította meg.
- Milyen romantikus. - Victoria Jamie-re pillantott, aki mosolygott.
- Ismeri azt a vidéket, Victoria?
- Vonaton átutaztam rajta, útban Skócia felé.
- Nagy bőn - mondta Bohnen. - Többször jártam ott falkavadászaton, semhogy össze
tudnám számolni. Csodálatos vidék. Szereti a lovakat?
- Nem nagyon - vallotta be a lány.
- Látja, tudtam, hogy van valami számottevı hibája, Victoria. - Bohnen mosolygott. -
Szerencsére ez olyasmi, amivel a fiam egyhamar meg fog békülni. Emlékszem,
amikor Jamie-t elıször föltettem a lóra. Nagyon kicsi volt, és úgy ordított, hogy majd
összedılt az istálló. A falkamester kirohant, hogy megnézze, nem ütöm-e agyon a
gyereket. - Jamie-hez fordult. - Emlékszel erre az idıre John bácsikád farmján,
Virginiában?
- Repülıgépet nekem - mondta kissé bosszúsan Jamie.
- Tudja, hogyan térjen ki a kínos kérdések elıl mondta Bohnen. - Ezt az anyjától
tanulta.
Jamie töltött egy kis bort, és hallgatott.
- A fiam önfejő, Victoria. Talán észrevette már, milyen makacs tud lenni. - Ezt
tréfásan mondta, de nem lehetett nem észrevenni benne a figyelmeztetést.
Victoria megérintette Jamie-t. A fiú lehajtotta a fejét, de erre fölnézet, és
elmosolyodott.
- Nem ment a Harvardra. Inkább a Stanfordra.
- Ott egy évvel hamarabb engedtek kezdeni mondta Jamie.
- És sok haszna volt - mosolygott Bohnen, hogy mutassa, már nem haragszik ezért.
Victoriához fordult.
- Egy évvel korábban végzett, egy évvel korábban kezdte meg a jogi tanulmányait... és
aztán otthagyta az egészet, és beállt a légierıhöz. Most már gyakorló ügyvéd lehetnél,
Jamie. Be tudtalak volna tenni New York vagy Washington egyik legdörzsöltebb
ügyvédjének az irodájába.
- Be akartam állni a légierıhöz.
- Tábornok lehettél volna a hadbírói testületben. Minthogy választ nem kapott,
folytatta. - De nyilván ez nem pótolta volna azt, hogy P-51-esen repülj Németország
fölé.
- Nem, nem pótolta volna.
- Csodálnom kell a fiamat, Victoria. Csakhogy soha nem fogadja meg a jó
tanácsaimat. -Nevetett, mintha a saját rossz tulajdonságait bírálná!
- És ön mennyire fogadta meg az édesapja tanácsait?
- kérdezte Victoria. Igen gyakran hallotta ugyanezt az anyjától, mindig jóakaratnak
álcázva. És igen gyakran érte ugyanez a bírálat egy-egy harmadik fél közvetítésével.
Bohnen elértette, mire céloz.
- Remélem, mi, amerikaiak nem vagyunk túlságosan szemtelenek magának, Victoria?
- A jósnım azt mondta, hogy találkozom két jóképő, sötét hajú, erıszakos alakkal.
- Csak nem hisz jósnıknek, Victoria? Egy ilyen okos, modern fiatal nı?
- Abban hiszek, amiben hinni akarok - mondta mosolyogva a lány. - Ugye, érti?
- Pontosan úgy értelmezem, ahogyan a pszichiáterem elemzi a pillanatfelvételeket. Ezt
nagyon jól értem.
Jamie a borospoharával matatott, szemlátomást mehetnékje volt.
- Idd meg a borodat, Jamie. Ne menj el, amíg nem végeztél a Margaux-val.
Victoria aggodalmat hallott kicsengeni Bohnen hangjából, és sajnálta a férfit. Látta,
mennyire szeretné, ha még maradna a fia. Jamie lassan megitta a bort, és fölállt.
- Ma este elviszem Vickyt egy mősorra. Aztán vissza kell mennem a bázisra.
Bohnen nem kérdezte meg, milyen mősorra viszi a fia Vickyt, hátha az egész csak
tapintatos álcázás. A fia kettesben akart maradni a barátnıjével, de miért is ne?
- Erezd jól magad, Jamie.
- Jó volt újra látni téged, apa.
- Vigyázz magadra, Jamie. És maga is, Victoria. -A lány arcon csókolta. A lány, ı érti,
gondolta Bohnen. A gyerekek megszőnnek gyerekek lenni, de a szülık soha nem
szőnnek meg szülık, aggodalmaskodó szülık lenni. Ez ebben a tragédia.
Bohnen fölkapott egy súlyos táskát, és kinyitotta.
- Rengeteg olvasnivalóm van a következı két órára mondta a fiataloknak. - Jó is, hogy
mennetek kell. A kocsi a rendelkezésetekre áll, oda visz benneteket, ahová akarjátok.
A sofır megszokta az éjszakázást.
- Vigyázz magadra-mondta Jamie.
Bohnen úgy tett, mintha teljesen lefoglalná táskájának tartalma.
- Ne keveredj kalamajkába ott Steeple Thaxtedben mondta anélkül, hogy felnézett
volna a papírjaiból. Másként a tábornokom megnyúz.
Akkor sem pillantott föl, amikor kimentek. Jamie halkan tette be az ajtót, hogy ne
zavarja.
 9.

James A. Farebrother százados

A szoba Vince Madigannel való megosztásának egyik hátránya abban rejlett, ahogyan
Madigan szétrámolta a holmijait maga körül. Farebrother ritkán látta Vince ágyát a
rajta heverı képeslapok, operalemezek, sportfelszerelések, testápolók, kenıcsök,
hajnövesztı szerek, félig megírt szerelmes levelek meg a szalaggal átkötött nej-
lonharisnyák vagy gyümölcskonzervek alatt, amelyek Vince Madigan szerelmi
életének alapvetı részét képezték.
Mickey Mouse ébresztette föl ıket az 1943-as karácsony esti eltávozás utáni reggelen.
Cigarettát keresett.
- Mi folyik itt? - kérdezte, széttekintve a Vince által szétszórt holmikon. - Mintha
bombatalálat érte volna a szobát.
Winston jött be, és megszagolta Madigan ládáját.
- Rám ne nézz - mondta Farebrother. - Én Londonban voltam tegnap. Csak hajnali
ötkor jöttem meg.
- Én Cambridge-be mentem - mondta MM. - A motorom rossz. Lekéstem a
szabadságos járatot, és hét fontot adtam ki taxira.
- Jóságos Isten - mondta Vince, és kimászott az ágyból. - Hét fontot! Egy karton
Luckyért a taxisofır elvisz Londonba, és még a kezedet is megcsókolja.
- Ilyesmit csak egy PR-es locsoghat - mondta MM, és elhúzta a képét. - Nem volt
nálam éppen egy karton Lucky, te hülye!
Madigan ásított, és ellökte Winstont a titkos csokiszelet-tartalékaitól.
- Hová mentél a buli után, Jamie? Láttam, amikor fölsegítetted Earl Koeniget a
földrıl, aztán eltőntetek Vickyvel.
- Hé - mondta MM. - Az a Vicky! Az igen! - Két kezével homokórát rajzolt a
levegıbe.
- Engem meg benne hagytál a pácban - panaszolta Madigan. Az egyik zoknija rajta
volt, de a másikat nem találta. - A kis fekete lány visszajött, miután elmentél. Vera
bezsongott. Ha nem lett volna ott MM, úgy megver, hogy kórházba kerülök. Igaz,
MM?
- Vera oké - mondta halkan MM.
- Vera nem egyszerően oké - mondta fölháborodva Madigan. -Vera a legjobb.
Mondtam neked, MM, hogy ı a legjobb.
MM nem kívánta hallani, hogy Vera a legjobb.
- Dan ezredes keresett tegnap, Jamie - mondta, hogy témát váltson.
- Személyesen? - kérdezte Farebrother. MM bólintott.
- Hát ez a hírnév - mondta Vince Madigan.
- Szerintem rájött, hogy eltávoztál a körletbıl mondta MM. Észrevette, hogy Winston
sutyiban egy zoknit rág, és úgy hajította vissza a zoknit az ágyra, hogy Madigan ne
vegye észre.
- Az eltávozásom a mai ébresztıig volt érvényes mondta Farebrother.
- Azt mondta, csak ellenırizni akarja, tudod-e, hogy rajta vagy a táblán - mondta MM.
Farebrother bólintott. Nem volt meglepı, hogy repülésre osztották be. Akkora volt a
pilótahiány, hogy a bevetéseken Dan ezredes és az osztály vezérkarának többi tisztje
is rendszeresen részt vett.
- Bevetés?
- Nem passzióból repkedünk - mondta MM. - Ki jön enni?
Farebrother MM-mel reggelizett - otthagyták Vince Madigant, aki még mindig a
zokniját kereste -, aztán kártyáztak. Farebrother mondott valamit Veráról, de MM nem
bátorította további kérdésekre. Nem óhajtotta, hogy bárki azt képzelje róla: beéri
Vince Madigan elhagyott barátnıjével. Túlságosan sok tréfa keringett Madigan nıirıl,
amint sorban állnak a kapu elıtt kisírt szemmel és nagyra nıtt pocakkal, hogy
beszélhessenek a tábori lelkésszel.
A pilóták egész délelıtt várakoztak. A bombázók a kiéli tengerészeti támaszpontot
támadták. Kiél erısen védett célpont volt, ám a 220. Vadászrepülı Osztály feladata a
visszavonulók védelme volt, így nemigen volt rájuk szükség addig, amíg a bombázók
hazafelé nem indultak.
A repülık nemtörıdöm viselkedése csalóka volt. Akár az amatır színjátszók valami
rossz darabban, könyvet vagy újságot tartottak a kezükben, de nem olvastak, cigaretta
lógott a szájukban, de nem szívták, beszéltek, de nem figyeltek egymásra. Dan
ezredes a kedvenc rövid ujjú keki ingében állt a sarokban, és úgy vakargatta a felsı
karját, hogy a körmei vörös csíkokat hagytak rajta. Kevin Phelan ırnaggyal, az osztály
hadmőveleti tisztjével arról beszélgettek, amirıl már sokszor.
- Tavaly volt a Notre Dame-nak a legjobb csapata... már megbocsáss, Kevin.
Phelan ırnagy megvakarta az orrát, amelyet akkor tört el, amikor a Harcos Ikrek
csapatában focizott, elvigyorodott, és azt mondta:
- Második legjobb.
- Csakhogy én nem a tehetségrıl beszélek, hanem a taktikáról. Clark Shaughnessyrıl
beszélek, meg arról, hogy mit csinált azokkal a srácokkal a Chicagói Egyetem
csapatánál még a harmincas években. - Az ezredes gyorsan az órájára pillantott,
mielıtt folytatta. - Fiatal vagy még, nem emlékezhetsz rá, hogy úgy nyerték meg a
kupát, hogy a forduló összes mérkızésén gyıztek.
Phelan ırnagy semmilyen körülmények között nem volt annyira fiatal, hogy ne
emlékezzék rá, és azt mondta:
- Ez 1940-ben volt, abban az évben, amikor a Chicagói Medvék hetvenhárom nullára
verték a Vörösbırőeket. Ott voltam, ezredes! Láttam a meccset.
- És az ország összes edzıje áttért a T-alakzatra mondta Dan ezredes. - Láttad játszani
az Aggie-kat is az elızı évben, amikor megnyerték az országos bajnokságot? - Ismét
az órájára nézett. Mindketten tudták, csak azért fecsegnek, hogy múlassák a várakozás
idejét.
- Még sok idınk van - mondta Phelan ırnagy.
- A célhoz is el kellene kísérnünk a bombázókat mondta Dan ezredes. - A fejesek úgy
gondolják, nem vagyunk eléggé jók ahhoz, hogy megtegyük az egész utat?
Phelan nem felelt.
Az ablakon át Dan ezredes látta, amint Boogie Bozzelli odaüt egy labdát
kebelbarátjának, Costellónak, aki elkapja, majd ugyanazzal a könnyed mozdulattal
visszadobja.
- Megırültek ezek? Labdáznak az esıben? Phelan ırnagy diplomatikusan hallgatott
arról, hogy már nem esik az esı.
- Floridai fiúk, ezredes.
Dan ezredes vigyorgott. Phelan és az ezredes már régen megtárgyalták, hogy a déliek
mind bolondok kissé.
- Az út legnagyobb részén a tenger fölött leszünk mondta undorral. - Újabb átkozott
üresjárat.
- Nem biztos, ezredes. Az egész északi part tele van vadászrepülı bázisokkal.
Gondoljon csak Brémára, amikor a pifkék úgy jöttek ránk, akár darazsak a mézre,
mihelyt elértük a partot. - Phelan körülnézett a szobában. - Néhány légigyızelem
ugyancsak növelni tudná itt a harci szellemet.

MM a lábát az asztalon nyugtatta, és úgy tett, mintha aludna. Earl Koenige a

repülıgéptípusok könyvét nézegette. Rube Wein az egyik asztalnál ült egy zsebsakk-
készlettel meg a Nagymesterek nagy sakkjátszmái címő könyvvel, és lépésrıl lépésre
elemzett egy játszmát. Amióta Farebrother megérkezett, Rube Wein alig beszélt vele.
Másokkal is alig beszélt. Még az egyetemi sportsikereit is olyan sportágakban érte el -
például ugrás vagy úszás -, amelyekben az ember magára van utalva. Izmos fiú volt,
lenyalt, fekete haja akár valami sisak. Senki nem ült vele az asztalnál. Néhányan azt
beszélték, hogy Rube Wein órákat tölt tanulással, készül az egyetemi szigorlatára,
amelyet nyomban a háború után le akar tenni. Mások azt mondták, hogy Rube csupán
szeszélyes és barátságtalan. Bárhogyan volt is, Wein nem bátorított senkit a
szükségesnél bıvebb beszélgetésre. Rube Weinnel csupán MM tudott kijönni - még
nevettek és tréfálkoztak is gyakran -, de MM most alvást miméit. Wein fölpillantott, a
tekintete találkozott Farebrotherével, de semmi jelét nem adta, hogy fölismerte volna,
és ismét a sakkjátszmával kezdett foglalkozni.
Dél lett, mire sor került az eligazításra, ezt követte a teherautóul a szertárbarakkokhoz
a reptér sárosabbik végén. Ott álltak a légvédelmi ütegállások közelében, ahol
kegyetlenül hideg volt, a víztócsák és a sár nyárig megmaradtak.
A pilóták beözönlöttek a felszerelést tároló szobába. A szoba egyik oldalán nyitott
állványok sorakoztak, és minden egyes pilótának volt egy rekesze meg egy vén
fémládája. Az állványokon ott volt mindenkinek az ejtıernyıje, gumicsónakja,
repülısapkája, szemüvege, oxigénmaszkja, úszómellénye és pilótaruhája. A személyi
felszerelésért felelıs ırmester meleg alsónemővel várta Farebrothert. A jégeralsó
kopott és régi volt, de azt mondta az ırmester, hogy odafönt Jamie örülni fog neki, és
a fiú hallgatott a tanácsára.
Az ırmester egy parányi lyukban élt a szertárbarakk végében. Úgy nézett ki, mint
akinek állandóan tüdıgyulladása van, a szeme vörös és csipás volt, az orra annyira
eldugult, hogy alig lehetett érteni a beszédét.
- Óvatosan tüsszentsen, ırmester - mondta Tucker ırnagy -, nem szeretném, ha
megfertızné az egész századot. - A szoba másik végében Rube Wein elnevette magát,
pedig a századparancsnok nem tréfált. - Ki nevetett? - kérdezte dühösen, de aztán
folytatta a beszédét, mert nem számított a „bőnös” jelentkezésére. - Naponta ezer
munkaórát veszítünk az ilyen fertızések miatt.
- A francba! - tettetett felháborodást MM. - Mindig mondtam, hogy ezek a nyavalyás
baktériumok fasiszták.
Az ırnagy MM-re pillantott, fölhúzta az orrát, és ismét Farebrotherhez fordult. Tucker
harminchárom éves, nagyképő, West Pointban végzett tiszt volt. Bár szinte az összes
pilótánál idısebb volt, barna, hullámos hajával és keskeny bajuszával kissé piperkıc-
nek hatott. Az emberek „pohárnoknak” hívták. Hővös, kimért modora és lekezelı
stílusa hozzájárultak a népszerőtlenségéhez. A pletyka azt tartotta, hogy csak addig
marad az osztálynál, amíg nem kap törzstiszti beosztást a légvédelmi hadosztályhoz.
- Tegyen ki a zsebébıl minden személyes tárgyat, Farebrother százados, hiszen ismeri
a szabályzatot. Jamie a láda fiókjába tette a levéltárcáját, a húga meg az anyja
fényképét, néhány levelet és némi aprópénzt. A láda ajtaja hajlott és horpadt volt. A
századparancsnok nézte Jamie-t.
- Van ennek a ládának kulcsa? - kérdezte tıle Farebrother.
Tucker idegesen simította meg a bajuszát.
- A B raj egyik pilótájáé volt - mondta Tucker. - A Csatorna fölött lezuhant, és a kulcs
a zsebében volt. Feszítıvassal kellett kinyitnunk, hogy haza tudjuk küldeni a
személyes holmiját... Inkább hagyja nyitva. Az ırmester mindvégig itt lesz.
Tucker továbbment, és Farebrother a zsebébe dugott egy doboz aszpirint, néhány
bankjegyet, és Elliot Paul Amikor utoljára láttam Párizst címő könyvének
papírkötéses kiadását.
MM nézte.
- Az a baj - mondta -, hogy a meleg cuccok túlságosan feltőnık, ha menekülni kell.
- Akkor most minden rajtam van - mondta Farebrother, aki nevetségesnek érezte
magát, és alig tudott mozogni.
- Amíg a vérkeringésedet el nem szorítják - mondta MM - örülhetsz a meleg alsónak.
A kabinban gyakran rossz a főtés. A Mustangot a RAF-nak tervezték, és az angolok
egyszerően nem érzik a hideget.
Az ırmester átadta Farebrothernek a menekülı felszerelést: külföldi papírpénzt,
selyemkendıkre nyomott, színes térképeket, néhány csokiszeletet és egy doboz
meglehetısen öreg aszalt datolyát, amely állítólag rendkívül tápláló, éppen menekülı
repülıknek való. A legtöbb pilóta felvette a válltartós Coltot, ám Farebrother a
ládában hagyta a tartaléktöltényekkel együtt, holott ezek is a menekülési fel-
szereléshez tartoztak. Meghúzta a mentımellény tartóhevederjeit.
- A pisztolyát nem viszi? - kérdezte az ırmester.
- Nehéz, és pocsék céllövı vagyok.
Az ırmester besegítette az ejtıernyı hevederekbe.
- Akkor jó lesz, ha vigyázok rá. Vannak errefelé fickók, akik az anyjukat is eladnák,
csakhogy egy ilyen automata Colthoz jussanak.
Farebrother elırehajolt, hogy a meghúzott hevederek megfeleljenek a gépben
elfoglalandó ülı testhelyzetnek.
Earl Koenige már régen készen volt, és a falnak dılve figyelte új partnerének
öltözködését, mintha egy divatbemutatón elıször szereplı manökent nézne.
- Úgy hallottam, maga ért a jogi dolgokhoz, százados -mondta.
Farebrother fölpillantott, és eltőnıdött, vajon honnan szerezte Koenige ezt az
információt. Earl Koenige szıke, nyílt arcú, nagy lábú fiú volt, és olyan félénk,
amilyenek általában azok, akik farmon nınek föl. Az iskolai éveket, amelyeket a sereg
megkövetelt, mezıgazdasági tanulmányokkal töltötte.
- Tanácsra lenne szükségem, százados. - Reggelinél Farebrother közelében ült, de
akkor nem szólt semmit.
- Mit kellene tudnia? - kérdezte lelkesedés nélkül Farebrother.
- Másfél évvel ezelıtt kölcsön adtam a sógoromnak kétezer dollárt. Egy darab földet
akart venni, hogy bıvítse a csirkefarmját, mindez Athensben, Georgia államban
történt, nem messze attól a helytıl, ahol születtem. Arra számított, majd szerzıdéseket
kap, mint az ottani katonai létesítmény szállítója. Azt mondta, én valamiféle partnere
leszek.
- Miféle partnere? - kérdezte Farebrother, és lazított az ernyı hevederén, hogy föl
tudjon egyenesedni. Köszönöm, ırmester.
- Nem kapok választ a leveleimre. A szüléimet nem akarom nyaggatni, de a nıvérem
sem válaszol. Maga szerint forduljak ügyvédhez?
- Kötöttek írásos szerzıdést, Earl?
- Csekkel fizettem. Azt hiszem, ott a sógorom aláírása a csekk hátulján. - Odakint a
szerelık elkezdték bemelegíteni a Merlineket. A barakk megremegett, amikor az
egyik közelben álló gép légcsavarszele nekizúdult a bádogfalnak, és a zaj benn is
visszhangzóit.
- Gépbe! - kiáltotta az ajtóból Tucker ırnagy, és Mickey Morse Earl vállára csapott.
- Indulás, fiúk.
Dzsipek várakoztak odakint, hogy megtegyék a pilótákkal a rövidke utat a gépekig.
Elhangzott néhány durva tréfa is, amíg az emberek bemásztak a zsúfolt ülésekre.
- Az volt az összes megtakarított pénzem - mondta Farebrothernek Earl. - Azt hittem,
lesz valamim a háború után.
- Lehet, hogy csak a posta az oka - mondta Farebrother, és fölugrott a sofır mellé.
- A sofır mellett mindig én ülök - mondta Earl Koenige.
Farebrother leszállt, és bemászott hátra Mickey Morse és Rube Wein mellé. Earl
hátrafordult, hogy folytassa a beszélgetést.
- Másfél éve?
- Nem volt maga sem egyhelyben - mondta Farebrother. - Elıször jött a
sorozóbizottság, aztán az alapkiképzés, aztán az egymotoros haladó kiképzés, aztán
átkerült az osztályhoz, végül Európába. Több zsáknyi levél üldözheti már.
Earl bólintott, de nem látszott rajta, hogy Jamie meggyızte volna. A sofır beindította
a motort, és a szertáros ırmester biccentett Farebrothernek.
- Sok szerencsét, uram - mondta, tudván, hogy Farebrothernek ez az elsı bevetése.
Farebrother intett neki, és a dzsipek elszáguldottak, kerekük sziszegett a körpálya
nedves betonján. A vágott fő és a nagy oktánszámú benzin szaga fejfájdító bőzzé
keveredett.
- Mickey azt mondja, lefoglaltathatom tıle azt a pénzt - folytatta Earl, teljesen
hátradılve az ülésen. Azt mondta, írnom kellene a sógorom bankjának.
- Ehhez én csak a legvégsı esetben folyamodnék mondta Farebrother. Úgy
szemlélıdött, mint egy turista. Most kóstolt bele elıször a háborúba, és egyetlen
pillanatot sem akart elmulasztani; semmi kedve nem volt most csirkefarmügyekkel
foglalkozni.
- Talán magának nem nagy pénz - mondta rosszkedvően Earl -, de nekem az összes
megtakarított pénzem, meg még az is, amit a nénikémtıl örököltem.
- Nagy lóvé az, persze - mondta Farebrother, hogy megbékítse, de Earl úgy tett,
mintha a térképét tanulmányozná, és nem fordult hátra.
A dzsipek befordultak, és megálltak Earl gépe meg a Kibic között. Az utóbbira volt
beosztva Farebrother. Az emberek leugráltak, az ejtıernyı súlyától kis híján
elvágódtak a csúszós füvön. Farebrother bakancsa nagyot cuppant a sárban. A meleg
ruha ellenére úgy vágott a testébe a hideg szél, akár a penge.
Gill ırmester állt a Kibic szárnyán. Már bemelegítette a gépet. A fejét behúzta
bundabéléses dzsekijének gallérjába. Amint Farebrother odaért, fölnyitotta a
kabintetıt. A Mustang még nem volt nagyon öreg, ám a komisz idı már elıvarázsolta
fémtestét a tompazöld festék alól. A szárnybordák mentén fekete csíkok húzódtak
hátrafelé a fegyverek csövének elülsı végétıl, és a légiharcban szerzett sérülések
helyén friss festékfoltok virítottak.
- Hello, százados - nyújtotta a kezét Gill ırmester, hogy fölsegítse Farebrothert a
pilótaülésbe. Gill keze erısen tartotta Jamie-t, amíg eligazította az ejtıernyı
hevedereit a combján, és beszállt a gépbe. Az ejtıernyıt benyomta a fém ülésformába,
aztán lehuppant az összecsomagolt felfújható csónakba, amelyen ült. Megvolt a
trükkje, hogyan kell elhelyezni a hengeres sőrített levegıtartályt úgy, hogy ne
nyomjon egész úton.
Az A rajt alkotó négy Mustang - MM volt a rajparancsnok - egymás közelében állt
négy hurok alakú betonon a repülıteret körülfutó út közelében. A gépeket
homokzsákok fala védte ellenséges mélyrepülık ellen, de mivel ilyesmire eddig még
soha nem került sor, a homokzsákok elcsúsztak, a fal itt-ott hiányos volt. A betonnak
a készültségi barakk felıli végén a földi személyzet nagy ládákból és
hullámlemezekbıl épített fedezéket magának az idıjárás ellen. A kis bádogvárost
keresztül-kasul a mély esıvíztócsákat kerülgetı, sáros utacskák szelték át. Fönt
húzódó drótok áramot is hoztak az ablaktalan kalyibákba, így ezen a szürke, esıs
napon is sárga fénnyel égett a villany odabent, és jól látszottak a rések mindenütt, ahol
a fa, a fém meg a vitorlavászon darabokat összeillesztgették.
Earl Koenige Szédületese állt a legközelebb Farebrotherhez. Az orrára hiányos
öltözékő lányt meg egy whiskysüveget festettek. MM Mickey Mouse II-je most a
farkát mutatta a századosnak, de azért látszott a törzsön a rajzfilmekbıl ismert
rágcsáló hatlövető pisztollyal, hatalmas köcsögkalapban. A Kibicen egy gyönyörően
megfestett meztelen lány rejtızött játékkártyák mögé. Hozzá viszonyítva Rube Wein
gépe dísztelen volt, mivel csak a Daniel név állt rajta gondosan festett betőkkel. Az ír
szerelı Dannynek hívta a gépet, de Farebrother gyanította, hogy Rube Wein befelé
forduló lélekvizsgálatának bizonyítékául választotta a nevet, amely héberül azt jelenti:
„Isten az én bírám”.
Gill ırmester elı kotorta Farebrother hevederjeit, és segített bekötni. Gill a
szerelıknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem hisznek abban, hogy a pilóta bármit
is rendesen meg tud csinálni.
- Dugja be az oxigénmaszkot, a mikrofont és a fejhallgatót - mormolta, és figyelte,
hogy Farebrother jól csinálja-e. - Keverék le, ellenırizze egész úton. Fél hüvelyknyit a
gázból. Géppárban repülnek ma?
Farebrother egy pillanatra megrémült.
- Nem tudom.
- A körbetonon kövesse Koenige hadnagyot - tanácsolta Gill. - Aztán csinálja azt,
amit Morse hadnagy meg a kísérıje. Bıven lesz ideje fölzárkózni.
- Köszönöm, ırmester. - Egyetlen ilyen hiba késleltethette volna az egész osztályt.
- A támaszpont legjobb pilótájának a legjobb szerelı jár. Adjon egy kis idıt, és talán
megszerezzük a legjobb gépet is. - Gill odahajolt, hogy rápaskoljon a meztelen nı
farára.
- Én úgy hallom, nincs vele baj.
- A mőszaki tiszt szerint néhány gépen rendetlenkedett a kompresszor. Én ezen nem
találtam semmit, százados úr, de ha a motor nem mőködik rendesen, jobb lesz, ha
visszafordul.
- És ha messzire vagyunk innen?
- Vegye vissza a levegınyomást, és önözze a gépet, amíg keres egy
kényszerleszállóhelyet. - Farebrother vállára csapott. - Nem lesz semmi baj, százados
úr. De amíg tele van a törzstank, bánjon vele nagyon óvatosan. A súlyos farok nem
éppen jó a maga légibalettjához.
Farebrother még egyszer a mőszerekre nézett, és rápillantott a keze fejére is, ahová
ceruzával fölírta a tudnivalókat az eligazításon. Ha fogságba esik, le kell nyalnia. Az
órájára pillantott, és azt hitte, hogy megállt, de amikor a füléhez emelte, rájött, hogy
mőködik.
- Dan ezredes már gurul a futópályára - mondta Gill. A szárnyon ágaskodva belátta az
egész repteret.
Farebrother bekapcsolta az elektromágneses gyújtást, és ugyanazzal a mozdulattal az
önindítót meg az üzemanyag-szivattyút is. A motor fölsivított, az elsı dugattyú
dörrenve beindult, a légcsavar megpördült, majd megállt. Egy pillanatra úgy tőnt, a
motor nem indul: gyújtás! Farebrother határozottan noszogatta az üzemanyag-
szivattyúval. Fölhangzott a második dörrenés, aztán a harmadik. A dörgés mint
ezernyi fúria rázta a gép fémvázát, a légcsavar forogni kezdett, lapátjai
egybemosódtak, míg végül egyetlen halványszürke korongnak látszott.
Farebrother kis gázfröccsel próbálta ki, változik-e a motor hangja. Talpán érezte a
hajtómő lüktetését. Gill ırmesterre pillantott, aki rábólintott a hangra. Farebrother
intett neki, hogy táguljon, az ırmester leugrott a földre. Farebrother kiengedte a
kerékféket, és várt. A légcsavarlapátok belemarták magukat a hideg levegıbe, és
húzni kezdték a súlyos gépet. Balra látta, ahogy Earl szédületesen gurulni kezd, és
kicsit fékezett, hogy mögéje kerüljön a gurulóúton.
Ma az A raj Kék alakzatban repül. A négy gépnek mintegy százötven jarddal kell
beállnia Tucker raja mögé. A futópálya elején az indítótiszt a tıle telhetı legnagyobb
sietséggel intette a helyükre a gépeket. Dan ezredes Zarándoka már a levegıben volt,
és mögötte a többi gép is emelkedett a láthatatlan rámpán. Amikor Earl a körbetonról
ráfordult a futópályára, Farebrother mellé állt. Érezte, amint kerekei a sima aszfaltról a
durvább betonra gördülnek. Earlre pillantott. Most, magányosan, távolba barátaitól, a
fiú nyúzottnak és idegesnek látszott. ı is átnézett Farebrotherre, ám nem úgy tetszett,
hogy látja is, aztán bezárta a kabintetı oldalablakát. Farebrother ugyanezt tette. Örült,
hogy amíg a sorára várt, legalább a hideg, nedves szél nem éri. Az égbolt már tele volt
repülıgépekkel.
Délen az elsıként felszállt Dan ezredes fordult visszafelé, hogy kialakítsa a köteléket.
A vezérszázad minden gépe a levegıben volt már. Az indítótiszt szünet nélkül
lengette zászlócskáit, és a gépek párosával futottak végig a pályán, szinte kézenfogva,
mint a gyerekek.
Most rajtuk volt a sor. Elıre semmit nem lehetett látni a gép orrától, oldalt a szárnyak
takarták a pálya szélét, de rohantak elıre, a vad zászlólengetésnek engedelmeskedve.
A motor teljes erıbıl bömbölt, kerekek dörögtek a futópályán, és egyre gyorsuló
vibrálás rázta a törzs fémvázát. Aztán egyszeriben már nem érzıdött a beton a kerekek
alatt, a Kibic, orrát parányit fölhúzva valódi elemébe, a levegıbe simult.
Szertárbarakkok maradtak el alatta, majd a „sátorváros”, aztán a falu fıutcája.
Farebrother együtt fordult Earllel, alig kellett bedöntenie a gépet, hogy a megfelelı
helyre kerüljön a vezérszázad mögött. Mire Dan ezredes befejezte a harmadik kört a
reptér fölött, mindhárom század a levegıben volt, laza kötelékben emelkedve keletnek
tartottak a vastag, szürke felhıréteg felé, amely immár érintésnyire látszott.
Dan ezredesnek az osztállyal szembeni fenntartásaira mutatott, hogy egyszerre törték
át a felhıt. Tapasztaltabb osztályok géppáronként hatoltak át az ilyen felhızeten,
mégsem vesztették el egymást.
Minden egyes repülıgép sajátos viszonyban van a levegıvel, amely körülveszi. A
könnyő kétfedelő iskola-, gépek, amolyan motorizált sárkányok, bizonytalanul
libegnek az égen, míg a nagy utasszállító gépek olyan nyugodtan siklanak, mint az
óceánjáró hajók. A vadászgép az egészen más. Különleges feladatra tervezték, olyan
természetellenes valami, akár a szumóbirkózó vagy a herélt. A vadászgép ember
vezette rakéta, és pilótája úgy üli meg a motor mögött, akár a boszorkány a
seprőnyelet.
Farebrother átvezette a temperamentumos Kibicet a vastag, szürke kásán, közben egy
pillanatra sem tévesztette szem elıl Earl gépét, szorosan kísérte. Farebrother még
tizenhat éves sem volt, amikor elıször repült egyedül, nem zavarta a rossz idı, ám
ilyenfajta, okkluzió okozta mennybenyúló felhıs trutymóval még nem találkozott.
Még mindig emelkedtek. Earl egy kicsit elhúzott, hogy lazítson a köteléken, hiszen
több mint ötven géppel együtt hatoltak át a felhıkön. Farebrother, nehogy elveszítse,
gázt adott, hogy fölzárkózzon. Látta, hogy Earl feléje fordítja a fejét, és int. Talán azt
akarta mondani Farebrothernek, hogy maradjon le egy kicsit, de mivel más gépet nem
látott, Farebrother szorosan a nyomában maradt. Hogyan lehetett Earlnek szabad a
keze, hogy integessen? Farebrother az egyik kezével a botkormányt markolta
keményen, a másikkal a gázzal „főrészelt”, hogy pontosan tartsa a helyét Earl gépe
mellett. Körülnézett, de sehol nem látott más gépet.
25 000 lábnyi magasságban voltak, amikor végre fölül kijutottak a felhırétegbıl. Az
elırejelzés háromezer lábnyit tévedett, de most mindenki úgy megkönnyebbült, hogy
esze ágában sem volt senkinek morogni. Farebrother hunyorgott a vakító fényben.
Amióta eljött Amerikából, nem látott ilyen napsütést, ám ez az ismeretlen égbolt még
itt a felhık fölött is láthatóan idegen volt. Az otthoni kiképzı repterek fölötti égbolton
soha nem szálltak ilyen széltépte felhıpamacsok, és még a tél derekán sem állt a déli
nap ilyen alacsonyan a látóhatáron. Mihelyt a felhık fölé értek, könnyő volt tartani a
köteléket a Szédületessel. Earl született pilóta volt, könnyed természetességgel repült,
szinte magával ragadta a géppárját is. Earltıl balra a vezér, Mickey Mouse II vezette a
rajt, a nyomában Rube Wein, ennek a köteléknek a „mutatóujja”. Bár belılük
hiányzott Earl repülésének kecses könnyedsége, ám a kötelék tőrhetı volt az osztály
többi, izzadva helyzetüket tartani igyekvı egységeihez viszonyítva.
Az alsó századot Tucker ırnagy vezette. Dan ezredes az élen kissé magasabban repülı
század vezére volt, a fölsı század tizenhat gépe vagy egy mérföldnyire maradt le
tılük.
Farebrother bekapcsolta a rádióját, ám a légköri zörejen kívül egyetlen csatornán sem
hallott semmit. Aztán egymás után három pilóta hívta „Csúzlit” (Dan ezredest), hogy
közölje: géphiba miatt visszafordul. A helyükre beállt három tartalék, a másik három,
fölösleges tartalék pedig megfordult, hogy hazatérjen. Most beálltak a hosszú
repülésre. Farebrother nézte az idıt, és amikor a törzstank egy része kiürült, átkapcsolt
a ledobható póttankokra. Csupán az órája révén tudta megállapítani, hol járhatnak,
mert alattuk összefüggı felhızet volt. Elıször a fejhallgatóban fölhangzó éles
sercegés - a német radar zaja -jelezte, hogy a Friz-szigetek fölött járnak. Két perc
múlva fekete füstfelhık jelentek meg elıl, amikor a radarral irányított német ágyúk
tüzelni kezdtek a felhın át. A csúf füstkarfiolok vagy ezer lábnyira voltak alattuk, Dan
ezredes mégis irányt változtatott, hadd higgyék a német radarirányítók, hogy sietve
menekülnek elılük. A trükk szemlátomást bevált, mert a következı sorozattőz is jóval
alattuk robbant.
Hamarosan elhagyták az erısen védett szigeteket, és a légvédelmi tőz megszőnt. Az
osztály négy perccel a megadott idıpont elıtt ért a német partok elıtti „találkahelyre”,
ám a visszatérı bombázóknak színét sem látták. Boldogan, hogy lehetısége nyílik
mélyebben berepülni ellenséges terület fölé, Dan ezredes folytatta az utat.
A Balti-tenger fölött uralkodó idıjárási rendszer hatására a felhızet itt-ott eloszlott,
pillanatokra láthatták Schleswig-Holstein szürkészöld síkját. Ebbıl a magasságból
elláttak egészen a távoli partvonalig, és a rádióban hamarosan izgatott hangok
jelentették, hogy a pilóták a horizonton a légvédelmi lövedékek robbanásának fekete
pamacsaival megtőzdelt kondenzcsíkokat látnak. A bombázók az idıtervhez képest
késve oldották ki terhüket, a vezérgépek csak most fordultak vissza a cél fölül.
- Csúzli, Gyertya Kék Kettı... - Rube Wein hívta Dan ezredest a maga szokott,
nyugodt, lakonikus hangján. - .. -Nagy Barát, kilenc órában, nagyon alacsonyan.
Miközben mindenki más a horizonton látszó gépeket figyelte, Rube Wein észrevett
egy légierıdöt, amint a talaj fölött, nagyon alacsonyan vonszolta magát hazafelé.
- Gyertya Vezér, Csúzli. Küldj egy rajt, segítsék haza azt a kriplit.
- Rendben, Wilco - mondta Tucker ırnagy, aztán: Gyertya Kék Vezér, Gyertya Vezér.
A rajoddal kísérd haza Nagy Barátot.
A rádió kettıt kattant, MM kétszer megnyomta az adógombot, hogy igazolja a parancs
vételét. Aztán a Mickey Mouse II leborított. A másik három gép követte,
zuhanórepülésbe mentek át, élvezték az égi száguldást, úgy nyomták a gépet, hogy a
magasságmérık mutatója vadul rohant körbe, míg aztán földközelben ismét fölhúztak.
Magas falusi templomtorony villant el közvetlenül alattuk, aztán ragyogó fényfüzérek
vágódtak át köztük, egy könnyő légvédelmi egység tüzet nyitott rájuk. Most már jól
látták a Nagy Barátot; a fáradt rózsaszínő nyugati égbolton kirajzolódott elıttük a B-
17-es körvonala. Ahogy a partvonalhoz közeledtek, erısödött a tüzelés, 40
milliméteresek vörös csíkjai tarkázták a 20 milliméteresek ezüstös fehérjét. Ám a
nyomjelzı lövedékek magasan húzták lassú ívüket az égre, ártalmatlanul süvítettek el
jóval fölöttük.
Hirtelen változott a táj: egy ócska busz, néhány biciklista, modern szálloda, homokos
part, aztán a tenger.
Ilyen alacsonyról a világ másnak látszott. A lenyugvó nap fényében nedves acélként
csillogó tenger odáig nyúlt, ahol üllı-koronázta zivatarfelhı jelezte: hidegfront
közeleg. A súlyosan sérült bombázó messzire elhúzódott a partmenti szigetekrıl,
amelyek Németország és Hollandia északi partvonalát védték. Ám ez a hosszabb
útvonal közelebb vitte a viharos zónához. A négy Mustang körülfogta a sérült
bombázót. A légcsavarokat kisebb sebességre állították, a négy pilóta idegesen
kapkodta a fejét, járt a szemük, nem várják-e itt ıket németek.
Hirtelen esı kezdte verni a tetıt, hidegebb lett, és a pilótafülkék bepárásodtak.
Farebrother kesztyős kezével törölte le a plexit, hogy kilásson, és észrevette, hogy
Earl ugyanígy tesz. A nedvességtıl a motor hangja is megváltozott, de a földúsított
keverék ismét helyrehozta.
- Gyertya Kék Vezér, Gyertya Kék Kettes. Valami van a vízben. Megnézhetem?
- Persze - mondta MM. - Gyertya Kék: dobjátok a tököket!
A négy gép kioldotta külsı póttartályait. Daniel meredeken bedılt, ráfordult a tajtékos
tengerre, szinte súrolta. A másik három még egyre a bombázó körül esselgetett, csak
így tudtak megmaradni a jóval lassúbb négymotoros mellett. Vigyáztak, nehogy útban
legyenek, és a bombázó személyzete jól láthassa: barátokkal van dolguk. A
vészfrekvencián azonban hiába próbáltak kapcsolatot teremteni velük.
Fehértarajos hullámok dühös sora fölött haladtak el, aztán a párás levegıben
sorozatok villantak a tenger felé. Rube Wein tüzelt valamire, és a valami viszonozta a
tüzet. Nagy Heinkel hidroplán volt, olyan szürkére festve, amilyen a viharos tenger.
Rube megfordult, és újra rácsapott. A Heinkel föl akart szállni, de nehezen szakadt el
az erısen hullámzó tengertıl. Most jól láthatóak voltak a törzsén a becsapódások -
ragyogó ezüst fölvillanások -, és ez alkalommal már nem viszonozta a tüzet.
Rube Danielje ismét ráfordult, hogy még egy sorozatot eresszen a lassan mozgó
vízirepülıgépre. A Heinkel körül a tenger fehéren forrni látszott a becsapódó
lövésektıl, az úszó talpában tárolt benzin meggyulladt, és a gép lánggömbbé válva
fölrobbant. A Daniel a füst túloldalán jött ki szinte késrepülésben, és leírt egy kört az
úszó roncs fölött, mielıtt visszatért volna a sérült bombázót kísérı másik három
géphez.
A rádióban nem hangzott fel gratuláció. Rube Wein visszatért a helyére MM rajába, s
most már ı is részt vett a bombázó lassú kerülgetésében. Most, hogy a személyzet már
megszokta ıket, a Mustangok kissé közelebb húzódtak a nagy géphez.
A légvédelmi tőz súlyos károkat okozott az Én Clarissám nevő bombázóban. Nagy
darabok hiányoztak belıle, és minden egyes lyuk szélén ezüstös sebszélek jelezték,
hogy vörösen izzó fém égette át a festéket. Föltartott orrától hatalmas farkáig a gép
egész hatalmas törzse tele volt ilyen égett sebekkel. A törzs közepén elhelyezett
ágyúknál nem volt senki, a lövésztornyok némák, üresek voltak. Csak a pilótafülkében
volt nyoma életnek, ahonnan a másodpilóta bágyadt intéssel köszöntötte ıket.
Most, hogy immár vadászvédelme volt, és csökkent a német vadásztámadás esélye, a
légierıd pilótája megpróbált kissé följebb emelkedni. Ám a nagy gépet nagyon
megviselte a légiütközet. Minden százlábnyi emelkedését recsegés-ropogás kísérte, a
gép remegett. Valamivel kétezer láb fölött a pilóta föladta a küzdelmet, és
vízszintesen repült tovább.
A bal külsı motorból már régóta folyt az olaj, a légáramlás fekete mintázatként szórta
szét a szárnyon. A motorház is füstölt, s a pilóta azon erılködött, hogy zászlóba állítsa
a légcsavarokat, mielıtt a motor szétmegy. Nem sok értelme volt annak, amit tett,
mert magának a motornak kellett volna mindenhez energiát szolgáltatnia, a motor
pedig a végét járta. Épp ebben a percben látták a vadászpilóták, hogy a motorborítás
meglazul, fölcsapódik, aztán már le is tépték a motor darabjai, amelyek úgy röppentek
szét a levegıben, akár a lövedékek. Hamarosan a légcsavartollak is leszakadtak a
tengelyükrıl, és úgy pörögtek alá a levegıben, mint egy díszmenet dobosának
kezében a dobverık.
A két repülıgépvezetınek most nem volt ideje integetni a kísérıvadászoknak,
elkeseredetten küzdöttek, hogy megmentsék a gépüket, a személyzetet, önmagukat.
Még rengeteg víz volt elıttük, és kezdett sötétedni.
A repülıerıd csodával határos módon nem zuhant a tengerbe, tartotta a magasságát,
bukdácsolt tovább, bár egy másik motorja is erısen füstölt, az egyik szárny lógott, s az
oldalkormánylap szélsı helyzetig fordult az ellentétes irányba, ahogy a pilóták teljes
erıbıl próbálták tartani a repülési irányt. A hatalmas Boeing imbolyogva
bukdácsolva, nyögve egymásután tette meg a mérföldeket.
A pilóták elıször a felhıket pillantották meg, az óriási kiterjedéső, magasba nyúló
szürke zivatarfelhıt, amely Anglia fölé borult. Felsı része fényárban úszott, az
örvénylı felhıgomolyok a lenyugvó nap ragyogó színeiben játszottak. Turnernek ez a
látvány túl harsány lenne, de nem olyan giccses, hogy Rubens lehetne, gondolta
Farebrother, talán Tintoretto vagy Veronese látta így az égboltot. De mire
végiggondolta, már annyira közel voltak, hogy rájött: az egész tulajdonképpen egy
hatalmas fagylaltkehely mézzel, cseresznyelével és narancssziruppal leöntve.
Amikor a szárazföld feltőnt, Farebrother hinni kezdte, hogy van esély. A part
közelében voltak vészhelyzetben használható repülıterek, olyan helyek, ahol a nagy
madarak normál repülıtérnyi széles pasztákra huppanhattak le. Olyan helyek, ahol a
befeszült oldalkormányú gépekkel szinte a szélrózsa bármelyik irányából le lehetett
szállni.
Ám az Én Clarissámnak nem az rendeltetett, hogy elérje a vészhelyzetben használatos
repülıteret. A fedélzeten senkinek nem volt sem ideje, sem engergiája ilyen helyet
keresni, már eszükbe sem jutott. A pilóta feladta, még mielıtt átrepültek volna az
angol partok fölött. MM a repülıerıd elıtt repült, kinézte a szemét megfelelı
leszállóhely után, de a Clarissa orra már a víz fölött lefelé fordult. Nem volt futómőve,
amit kiengedjen, a hidraulikát amúgy is szétlıtték.
Az Én Clarissám lejjebb és lejjebb került. Türelmetlenül félrelökdöste a magasabb fák
kinyúló ágait. A sőrősödı félhomályban a fő szürkének látszott, a bokrok és a fák
valószínőtlenül hosszú árnyékot vetettek. A Clarissa egyre jobban merült, a négy
Mustang úgy szaladgált körülötte, akár a koszorúslányok az esküvın.
Már szinte a földön volt; árnyéka fölnyúlt, hogy magához ölelje a nagy madár vérzı,
sebzett testét.
És akkor becsapódott. Legázolt bokrot és sövényt, ösvényt és kerítést, kisebb fákat.
Fölaprított növénydarabkák kavarogtak körülötte, aztán egyik motorja kiszakadt, mély
barázdát szántott a földbe. Egyik szárny végét letépte egy kıbıl rakott pajta, amely
dübörögve összedılt.
Végül megállt. Orra egy sövényben, farka egy ösvényen. A földekrıl mindenfelıl
emberek rohantak feléje. Mások a kerékpárjukat taposva az úton igyekeztek oda. Ám
a megviselt repülıgép törzsében semmi sem mozdult. A por és homok kezdett
leülepedni, a leszakadt motorból füst csavarodott felfelé.
- Gyerünk - mondta MM, és hazafelé fordult a rajjal.
- A francba! - mondta MM. - Mi a fenének csináltad, Rube?
A feszültség azóta tartott köztük, amióta leszálltak; a pilóták csupán rá-rámordultak
egymásra, a kiértékelı tisztnek meg a szerelıknek kurta mondatokat vetettek oda.
Amikor MM dühöngött, az senki elıtt nem maradt titok.
- Mit? - kérdezte Rube Wein. Idegesen simította hátra egyenes szálú, fekete haját, de
az arca nyugodt volt, szemében pedig enyhe gúny csillogott.
- Mentırepülıgép volt - mondta Earl Koenige.
- Francnyavalyát - mondta Wein. Hátradılt, és igyekezett unottnak mutatkozni, ám a
repülés elıtt bevett benzedrine tabletták hatása még tartott. Idegesen, nyugtalanul
babrálta a dzsekije cipzárját, tördelte a kezét, amit könnyen félre lehetett magyarázni
holmi bőntudat jeleként.
- A tengerbıl halássza ki a belepottyant fickókat mondta Earl,
- És ez zavar téged?
- E-e-egen. - Earl hangjában a déliek lassan fölforrósodó dühe bujkált. - E-e-egen,
zavar.
- Úgy gondolod talán, hogy valamelyik rokonod volt, Earl? Sok bácsikád és
unokafivéred szolgál a Luftwaffénál, igaz, Earl?
- Állítsd le magad, Rube - mondta MM.
- Uncle Sam havi háromszáz dolcsit fizet nekem, hogy németeket öljek. Mit vártok
tılem, mit csináljak?
- Azokon a hidroplánokon vöröskereszt van - mondta MM. - Az a német talán éppen a
mieinket halászta ki.
Rube cigarettát vett elı, és sietség nélkül rágyújtott.
- Talán a mieinket ölted meg - mondta Earl Koenige. Rube Earlhöz fordult.
- Nekem ne gyere ezzel a süket dumával, te álszent kis pifke. Ha ti láttátok volna meg
elıbb azt a gépet, éppúgy végeztetek volna vele, mint én. Ne gyertek most ezzel a
szívszaggató szöveggel csak azért, mert ti ma lövéshez sem jutottatok.
- Én vagyok a rajparancsnok, Rube - mondta nyugodtan MM. - Azért csaptál le hang
nélkül a hunra, mert tudtad, hogy én futni hagynám.
- Süket duma! - vágta rá Rube Wein. - Az anyádat is lepuffantanád, csak hogy eggyel
több légigyızelmi strigulát fessenek a gépedre. - Közelebb lépett MM-hez, hogy
keményen farkasszemet nézzen vele. - Azok az istenverte nácik ezrével gyilkolják az
enyéimet. Ti nem tudjátok, mi folyik odaát. Számotokra ez csupán elegáns céllövölde,
de én azért jöttem, hogy nácikat öljek, szóval ne dumáljatok nekem arról, hogy
húzódjak félre a sutba, és érdeklıdve nézzem, hogyan verekednek mások. Az angolok
1940 óta nyugodtan lınek vöröskeresztes mentıgépekre.
- Én vagyok a rajparancsnok - torkolta le változatlan dühvel MM. A
fegyelmezetlenség legalább annyira dühítette, mint a bevett szokások fölrúgása. -
Akkor fogsz hunokat ölni, amikor én mondom, nem elıbb.
- Vagy jelented Tucker ırnagynak? - gúnyolódott Wein.
- Tőnj el! - mordult rá MM. - Jamie-vel akarok beszélni.
Earl Koenige fölvette a kesztyőjét.
- Egen, nekem is mennem kell.
MM elkapta a karját, és keményen tartotta, amíg Rube Wein kiment.
- Earl - kérdezte -, te antiszemita vagy? Earl MM-re meredt. Aztán megkérdezte:
- Úgy érted, utálom-e a zsidókat meg ilyesmi?
- Aha.
Earl idegesen toporgott, mint általában, ha egyenes kérdésre kellett válaszolnia. Earl
senkinek nem akart hazudni, az apja megígértette vele, hogy mindig igazat fog
mondani, és Earl nagyon komolyan vette az ígéretet.
- Nézd, MM - mondta mentegetızve -, magam sem tudom.
- Marhaság! - mondta bosszúsan MM.
- Rube elıtt nem ismertem egyet sem... kivéve az iskolai kémiatanáromat. És ıt
igazán kedveltem.
- Oké, Earl - mondta MM. - Csak kíváncsi voltam. Egyelıre jobb, ha ez az egész
köztünk marad. Figyeljünk, nehogy Rube valami légiharc-jelentést adjon be, vagy a
lelövés igazolását kérje.
- Az a gép nem is repült - mondta Earl. - Hogy lehetne lelıni egy gépet, amelyik még
fel se szállt.
MM becsukta Earl mögött az ajtót, és színpadiasán fölsóhajtott.
- Megöleti magát - mondta olyan hangon, mintha ez a kilátás nem is lenne annyira
elkeserítı.
- Earl?-kérdezte Jamie.
- Á, nem, Rube kezd kibukni. Láttad, hogy nyeli a benzedrine-t? Jobban már nem is
lehetne becsavarodva. Earl meg akkor fog begorombulni, ha végre fölfogja a buta
fejével, hogy Rube nácinak tartja.
- Azt hiszem, igazad van - mondta Farebrother. Errıl akartál beszélni velem?
- Elegem van abból, hogy én legyek a bíró kettıjük között - mondta MM. - Rube az
utóbbi idıben már tényleg halálos. Egy hatalmas üveghegy mered az égre, és ı abba
akar belerepülni. Az egész csupán viccnek indult, de egyre komolyabban veszi. Azt
mondja, a németek koncentrációs táborokba viszik a zsidó hadifoglyokat... mindig
nála van a pisztolya, ha repül... azt mondja, magával visz egypár németet odaátra, meg
hasonló baromságokat. Próbáltam okosan beszélni vele, de nem hallgat rám.
- Szerinted ez jár a fejében, amikor azzal nyúzza Earlt, hogy náci?
MM bólintott.
- Az a baj, hogy Rube a világ legjobb géppárja, és nincs fölösleges idım, hogy
betanítsak egy másikat.
- Rube-ról akarsz beszélni velem?
MM a fejét rázta, átvágott a szobán, és hosszan kinézett az ablakon. Végül
megszólalt.
- Összeköltözöm Verával. Van egy kis háza a városban.
- Nagyszerő - mondta Farebrother biztatásul, hogy MM folytassa.
- Vera nem az elsı nım, egyáltalán nem.
- Persze - mondta Farebrother.
MM az állkapcsát mozgatva gördítette a cigarettát a szája egyik sarkából a másikba.
- Azt hiszem, Vera eljönne velem a háború után haza - bökte ki büszkén.
- Megkérted a kezét?
- Nem olyan, mint a kislányok odahaza a suliban, érett nı. És gyönyörő, hát nem,
Jamie?
- Igazi csemege - mondta Farebrother, hogy idıt nyerjen, amíg elképzelte Verát MM
feleségeként.
- A srácok múltkor a bulin mind megnéztek. Persze, hogy jó érzés egy ilyen remek
csajjal mutatkozni.
- Nem azt mondtad, hogy a házasság kiment a divatból? Nem mégy Londonba a
következı hétvégén azzal a két lánnyal, akiket Vince csípett föl a táncmulatságon?
- Vera bármelyik srácot választhatta volna a bázisról - MM hangjában büszkeség és
bizonytalanság keveredett. Hirtelen fölnézett. - Nem, megmondtam Vincének, hogy
nincs már kedvem a kettıs randihoz.
- Hogyan kezdıdött ez a veled-menne-Amerikába ügy, MM? Vera hozta föl?
- Apámékhoz nem költözhetünk. A nıs bátyám már ott lakik, két gyereke van. És az a
benzinkút nem tudna mindnyájunkat eltartani.
- Vera Amerikába akar menni?
- Nem. Szereti Angliát. Ki kell találnom valami igazán jó dolgot, ha azt akarom, hogy
Vera velem jöjjön haza.
- Még sok harc vár ránk, mielıtt hazamehetnénk, MM.
Morse könnyedén legyintett.
- Szerinted egy olyan pilóta, aki túltesz Rickenbacker légigyızelmein, híres lesz,
igazán híres? Eléggé híres ahhoz, hogy vezetı állást kapjon valamilyen repülıcégnél?
- MM kivette a szájából a cigarettát, és ráfújt, hogy ég-e még. - A bombázópilóták
válogathatnak majd a légitársaságok fölkínálta állások között: százszámra lesz repült
órájuk négymotoros gépen. De mi, vadászok senkinek se kellünk majd.
- Erre nem is gondoltam - mondta Farebrother. Azt hiszem, igazad van. De apám
egyik barátja egy légitársaság részvényese, írhatok neki... puhatolózhatok, hiszen
érted.
- Nagyszerő lenne, Jamie.
- Az is Vera ötlete, hogy légitársaságnál dolgozz? MM arckifejezése megváltozott.
- Nehogy rosszat képzelj Veráról. Nem akar megkopasztani, ha erre gondoltál. Inkább
mindig figyelmeztet, hogy vigyázzak magamra. Folyton aggódik értem.
- Született pilóta vagy, MM. Biztosan kapsz majd munkát.
MM elnyomta a cigarettáját.
- Te vagy itt az egyetlen, akivel beszélni tudok. Egyedül te válaszolsz egyenesen. És
mivel te meg Vicky... Ezeket a dolgokat is megérted.
- Bármikor, Mickey Mouse.
- Akarsz velem jönni motoron Cambridge-be meg vissza?
- Ebédelni viszem Vickyt meg a szüleit a Ptomaine Tommy's-hoz.
- Ez igen! - MM a zsebeibe túrt, mintha aprópénzt keresne. - Tudnál kölcsönadni még
egy ötöst?
- És a banáncsónakos haverom is jön. - Farebrother átnyújtott MM-nek öt darab
egyfontost. MM mosolyogva bólintott. Soha nem mondta, hogy köszönöm.
- Amikor pedig a legjobb csajoddal vagy! - csóválta a fejét MM. - Te aztán
veszélyesen élsz. Én távoltartom Verát ettıl a sok szoknyavadásztól.

Jamie Farebrother soha nem látta jobb kedvőnek Charlie Stigget. Elkapta Victoria
tekintetét, s a lány mosolya is csak megerısítette benne, hogy Charlie tényleg az a
nagyszerő barát, akirıl már annyit mesélt, de még több is annál! Charlie már hat
bevetést repült Németország fölött, négy közülük nagyon kemény volt. Ám Charlie
elbeszélésében mind botrányos kudarccal járt, ı meg csak riadt lükeséggel szerepelt
bennük.
Farebrother emlékezett rá, hogy az apja szerint a vérbeli anekdotázók mindig komoly
képpel mondják a vicces dolgokat, ám Charlie Stiggnek saját szabályai voltak.
Harsogva nevetett a saját viccein, és mosolyogva adta elı „a Nyolcadik bevetéseinek
hiteles történetét”. A légvédelmi tőz meg a német vadászgépek támadásai csupán
zavaró kis közjátékok voltak a bombavetı készülékétıl nem látó pilóta, a gép jobb
oldalát megjegyezni képtelen, jobb karjára szalagot kötı navigátor és a dagadt lövész;
az utóbbit históriájában Charlie-nak és egy szerelınek kellett kirángatnia a szők
lövésztoronyból.
Jamie könnyesre kacagta magát, és még Charlie ifjú másodpilótája, Madjicka hadnagy
is, aki pedig már betéve tudta a történeteket, úgy nevetett, mint aki elıször hallja ıket.
- Szólítsd csak Fixnek - mondta Charlie Stigg. Egyébként ı is bajkeverı ügyvéd,
akárcsak te.
Jamie Farebrother ezerszer elmagyarázta már Charlie-nak, hogy csupán egy évet
végzett a jogon, de mit sem használt. A magáéhoz hasonló lemondást látta Madjicka
hadnagy szemében, megértették egymást.
- Hello, Fix - mondta Jamie.
Madjicka félénk fiú volt, de kék szemének gyorsan vágó pillantása elıtt semmi sem
maradt észrevétlen. Találóan és körültekintıbben, ahogyan az egy joghallgatótól el is
várható, egészítette ki Charlie beszámolóit, közös repüléseikrıl. Humora száraz
szkepszissel színezte Charlie botrányosan csapongó elbeszélését. Mértékletesen ivott,
és nem dohányzóit. Hiányoztak belıle a repülıknél oly gyakori idegen szokások: nem
ropogtatta az ujjperceit, nem nevetett minden ok nélkül.
Kemény fiú volt. Farebrother úgy látta, hogy Fix igazán megbízható társ lehet a
bajban.
A Ptomaine Tommy's nevet az amerikaiak adták a Ladbrook étterem és grillnek, a
Newmarket Roadon lévı népszerő étkezıhelynek. Tommynál mindig volt marhasült
és homár és bor és whisky. Az elıírásokkal mit sem törıdı, csillagászati árak meg az
„üdvözöljük csodás amerikai szövetségeseinket” módszer ellenére ami azt jelentette,
hogy az amerikaiakkal kétszer annyit fizettettek, mint az angol tisztekkel - a nagy
étterem, a grill és a fölsı kis étterem minden asztala mindig foglalt volt, és jó elıre
ajánlatos volt bejelentkezni.
Mindez megérte a fáradságot és a pénzt, állapította meg Farebrother, amikor
végigpillantott a társaságon. Victoria apja éppen egyik kedvenc anekdotáját mesélte
arról, amikor egy német bomba eltalálta az ı St. James Klubját. Charlie Stigg
figyelmes volt Victoria anyjával, és lelkesen hallgatta a lány apjának mókás történetét.
A gyertyafényben aranylottak a vidám arcok, és Victoria hosszú, sima haja ragyogott,
akár a csiszolt fém. A bıre halvány volt, a válla kifehérlett a lágy fényben izgatóan
csillogó fekete selyemruhából. A lány olyan gyönyörő volt, hogy Jamie a
legszívesebben megérintette volna, csak hogy megbizonyosodjék: valódi, és valóban
az övé.
- Még egy kávét, dr. Cooper?
- Öregszem, fiam. Attól a vacaktól egész éjjel nem alszom.
Elıször Victoria szülei távoztak, és a lány úgy érezte, neki is illik velük mennie.
- Kihozom a kocsit a parkolóból - mondta az apja. Anyáddal lenn fogunk várni.
Charlie Stigg megértette, hogy mit várnak tıle. Fölugrott, az órájára pillantott, és
bejelentette azonnali távozását. De mielıtt elment, Jamie-re kacsintott, és oldalba
bökte. Fixnek kellett letámogatnia a lépcsın a századosát.
- A jövı héten a nagy B következik, maga Berlin! ordította Charlie. - A cél a
birodalmi kancellária... vigyázz magadra, Adolf!
- Egyszerre csak egy lépcsıt, Stigg báró úr - mondta a hízelgı udvaronc hangján
Madjicka; így szoktak egymás közt tréfálkozni. - Jobb ha ideadja a szemüvegét,
jóuram.
Charlie kuncogott, és Farebrother hirtelen nagyon sajnálta, hogy már nem lehet
részese Charlie minden tréfájának.
Amikor végre eltőntek, Jamie Victoriához fordult, és vad vágyakozással ölelte át.
Amint ott álltak némán és mozdulatlanul, hallották maguk körül a mulatozás zaját.
- Győlölök osztozkodni rajtad, Jamie - mondta a lány.-Baj?
- Szeretlek, Vicky.
- Kedves volt tıled, hogy meghívtad a szüleimet. - A lány még egyszer körülnézett a
teremben. Lehet, hogy ez csupán egy hivalkodó hely pomponos lámpaernyıkkel és
olcsó Thonet-székekkel, ı mégis örökké emlékezni fog rá. - Soha nem vacsoráztam
még különteremben, egy vagyonba kerülhetett. Annyira élveztem, Jamie. Köszönöm!
- A szüleid gyakran láttak vendégül... és a fejadagjukból etettek!
Odalent angol hangok figyelmeztették egymást az elsötétítésre.
- Ajándékot hoztam neked - mondta Victoria.
- Ajándékot?
- Egy nagyon ósdi medalion. Egy hajfürtömet tettem bele. Nagyon giccses?
- Mindörökké nálam lesz.
A lány Jamie ajkára tette az ujját.
- Nem kell ígérned semmit. Féltem, hogy libának fogsz tartani. Tizenhat éves
koromban kaptam egy nagy-nagynénikémtıl.
Jamie a kezébe vette a medaliont, és megcsókolta, mielıtt zsebre tette volna. Az
ajtóban diszkréten köhintett valaki. Megfordultak. Madjicka hadnagy állt ott.
- Válthatnánk néhány gyors szót, százados úr? Farebrother még átölelve tartotta a
lányt, de Victoria megszólalt.
- Mennem kell, drágám. A szüleim már biztosan ott toporognak a hallban.
Madjicka, aki nem szívesen vállalta a szerelmeseket elválasztó betolakodó szerepét,
Victoria kérdı pillantására bólintott.
- A hazautazás rendben? - kérdezte a nála fiatalabb tiszttıl Farebrother.
- Személyes ügy... - A homlokát ráncolta, mintha örülne, hogy van még oka elodázni a
dolgot. - Persze, az utazás rendben. Az ezredesünk derék ember, autót és sofırt is
adott.
Victoria még utoljára megölelte Jamie-t, aztán fogta a ridiküljét, hogy menjen.
- Hol van Charlie? - kérdezte Farebrother.
- Elnyúlt egy pamlagon a hallban. A portás párnát tett a feje alá, most horkol.
- Horkol? Máris?
- Nagyon ki van, uram. Ma este nagyszerően tartotta magát, de alig értünk le,
gyakorlatilag kifeküdt.
- Nem vettem észre - mondta Farebrother, és szeretettel megszorította a mellettük
elhaladó, búcsút intı Victoria karját.
- Kemény volt - mondta Madjicka. Körülnézett, hogy valóban ne hallja ıket senki. -
Maguk itt ma este csak a történet felét hallották. A toronyba szorult géppuskás
elvesztette mindkét lábát; a navigátor karjára kötött madzag érszorító volt, hogy
elállítsuk a vérzést... A hat bevetésen több dolog történt velünk, mint másokkal eddig
összesen.
- Mit akar ezzel mondani hadnagy?
- Charlie azt mondta, hogy a maga apja a vezérkarnál van.
- Bárcsak ne mondta volna.
- Charlie sokat beszél magáról, uram. Nyilván tudja, hogy Charlie rendkívüli lénynek
tartja magát. - Látta, hogy Farebrother zavarban van, és várt egy pillanatig, mielıtt
folytatta. - Senkinek nem szólok uram. Megbízhat bennem. De nagy szívességet tenne
a haverjának, ha valahogyan el tudná érni, hogy ne vegyen részt bevetéseken. -
Madjicka elhallgatott, és Farebrotherre nézett. De nagyon gyorsan, uram.
Farebrother hallgatott. Madjicka szemébe nézett, és várt.
- Egyesek nem bírják - mondta Madjicka. - Meglehetısen kedvelem Stigg századost...
életemben nemigen találkoztam még kedvesebb fickóval. De amikor a légvédelem
rákezdi, egyszerően szétesik. Kötelékben repülünk, és azok a B-24-esek nem olyan
stabilak, mint a légierıdök; átkozottul nehéz ıket irányban tartani, kivált ha zárótőzön
kell átrepülni, mindkét oldalunkon billegı gépekkel. Némelyek képesek ilyenkor
semleges dolgokra gondolni, de némelyek... - Madjicka egyik öklével belecsapott a
markába. - Charlie nem tudja megoldani. Túlságosan nagy a fantáziája, mondják rá
egyesek. Kiköti magát, és azt mondja nekem, hogy ellenıriznie kell a navigátort, vagy
beszélnie kell a fedélzeti mérnökkel. A célpont fölött egyedül vezetem a gépet. Félre
ne értsen, nem panaszkodom. De a személyzetnek nem tetszik, uram. Úgy vélik, ha
engem eltalálnak, nincs semmi esélyük.
- Az angol bombázókon csak egy pilóta van.
- Nem tudom, uram. De mindegy is, mi nem tartozunk a RAF-hoz. A személyzetnek
jár, hogy ketten kezeljék a kormányokat, ahogyan az a mi légierınknél elıírás.
- Igaza van, hadnagy.
- A százados bizonyos szempontból bátor, mint az oroszlán. Amikor elıször kerültünk
viharba, pompásan átvitt rajta minket. Egy másik alkalommal eltévedtünk, és ı
teljesen nyugodt volt, amikor én már berezeltem. Az ifjú Lange-et olyan finoman
hozta ki abból a toronyból, mint egy csecsemıt. Én nem tudtam volna megtenni,
uram. Még a dokik gyomra se bírta. A fiút deréktól lefelé szétlıtték. Másnap reggelre
meghalt. - Madjicka talált az ujján egy gyakorlatilag nem létezı pontot, és úgy
harapta, mintha fájdalmat akarna okozni magának.
- Szegény Charlie - suttogta Farebrother.
- Úgy érzem, már nemigen fog repülni, uram. Nem nagyon bír ki többet. Elıbb-utóbb
meg fogja tagadni a parancsot, és akkor hadbíróság elé kerül.
- Biztos? - mondta Farebrother. - Az egyik tisztünk úgy vélte, hogy huszonhárom
bevetés elég volt neki. Most az osztály fıhadiszállásán mőszaki felügyelı. Spike
Larsson a neve, rendes fiú... nincs miért szégyenkeznie.
- Nézze, lehet, hogy a vadászosztályoknál így csinálják, de járt már bombázó bázison?
Gépenként tíz ember - a személyzetek tagjai több százan vannak. Annyian, hogy a
tábori színház is külön elıadásokat tart nekünk. A legtöbb ember ırmester és
közlegény; lövészek, olyan fiúk, akik sok hülye filmet láttak odahaza, és úgy
képzelték, hogy a repülés a háborúzás legpompásabb változata. Látják, amint a haver-
juk összes ujja - néha az egész karjuk - lefagy, látnak egy csomó gépet lezuhanni, és
úgy érzik, súlyos hibát követtek el, de ennek ezért nem muszáj végzetesnek lennie.
Egy-egy kemény bevetés után sokan szeretnének kiszállni. Az ezredes mindegyiknek
ugyanazt feleli: Repülsz, vagy mégy a fogdába.
- De Charlie-val nem az a helyzet, hogy megfutamodik a feladat elıl.
- Ezt próbálja elmagyarázni azoknak a lövészeknek, akik éppen rács mögött vannak,
mert panaszkodtak, hogy valahányszor repülnek, megfájdul a fejük. Az ezredes adott
nekik egy-egy aszpirint meg egy jegyet a büntetıtáborba, de csak odafelé!
Jamie becsukta a szemét. Ez valami lidérces álom, amelybıl izzadva fog ébredni
hamarosan. De amikor a szemét kinyitotta, Madjicka még mindig ott állt válaszra
várva.
- Azt hiszi, hogy én...
- Nem - mondta Farebrother. - Senki nem olyan hülye, hogy kitaláljon ilyesmit csak
azért, hogy ı ülhessen a bal ülésbe. Mit gondol, mikor mennek újabb bevetésre?
- Hiányzik egy lövészünk és egy navigátorunk, és jövı héten esedékes a
szabadságunk. A Csúcs Banánt megfoltozzák, és új lövésztornyot kap. A hónap
végéig nemigen fog repülni... talán még akkor sem.
- Nem tudom, tehetek-e valamit - mondta Farebrother.
- Charlie azt mondta, meg akarja látogatni magát a szabadsága alatt.
- Valószínőleg én is kapok hétvégi eltávozást, így találkozhatnánk Londonban.
- Beszéljen vele, százados úr. Talán egy pszichológus segíthetne. De a repülıorvosunk
nem fog együttérezni vele. Igazi kardcsörtetı barom, ha szabad így mondanom. -
Madjicka egy pár bırkesztyőt vett elı a zsebébıl, az egyik kezébe fogta, és mintegy
büntetésbıl, rávágott vele a másik kezére. - Vissza kell mennem Stigg századoshoz,
uram.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondta, Fix. El tudom képzelni, mennyire nehezére
esett.
- Charlie-nak még nehezebb - mondta Madjicka.
 10.

Daniel A. Badger ezredes

- Ezeknek a fiúknak nem parancsnok kell - mondta Dan ezredes -, hanem egy
istenverte kedvesnıvér. Öklével az asztalra csapott.
- Ezt akkor is tudta, amikor idejött - mondta nyugodtan az osztály törzsparancsnok.
Rendbe rakosgatta a papírokat, amelyeket Badger ezredes széttúrt.
A törzsnek igaza volt. Dan ezredes akkor vette át az osztály parancsnokságát, amikor
a harci szellem a mélypontra került, a rossz vezetés, a súlyos veszteségek és az abban
az idıben használt P-47-es Thunderboltok gyakori mőszaki hibái miatt. Ezért is
erıltette a Mustangok beszerzését: az osztálynak újra kellett kezdenie mindent.
Felsı szinten valójában már akkor döntöttek az új gépekrıl, amikor Dan ezredes még
nem is kérte. Feladatának egyik része abból állt, hogy irányítsa a váltást, ám híre
terjedt, hogy Dan ezredes whiskyvel vesztegette meg a felsı vezetést, hogy új gépeket
kapjanak, és ı szívesen terjesztette ezt a pletykát. Azt akarta, hogy az emberek azt
higgyék, nagy dolog volt megkapni a Mustangokat, és így gyorsan „el tudta adni" a
pilótáknak ezeket a karcsú kis gépeket. Ám a hosszú távolság megtételéhez szükséges
benzintankokról, nemigen beszélt. Nem szerette volna, ha eltöprengenek, miféle, az
ellenséges terület fölé történı mély behatolással járó feladatokat jelentenek ezek a tar-
tályok. Aki csak le tudott olvasni egy üzemanyagórát, megmondhatta, hogy a 220. a
bombázók hatáskörének legvégéig fogja kísérni a nagy gépeket, azaz egészen a célok
fölé.
- Hatan vannak .a fogdában - Dan ezredes ezt úgy mondta, mint aki csodálkozik.
- Elloptak egy taxit - magyarázta a törzs. - Aztán összeütköztek egy emeletes busszal
az Oxford Streeten. - Dan ezredes mögött állt, és elırehajolva rendezgette az iratokat.
- Egy ırmester a mőhelybıl - mondta Dan ezredes az elítéltek listáját nézve. - És egy
fıszerelı! Szükségünk van rájuk, Duke.
A törzs udvariasan köhintett, ami általában azt jelentette, hogy lesz még rosszabb is.
- A Londonban történtek nem is izgatnak annyira mondta. - Karácsony volt, és a
pletykák szerint ahhoz képest, amik máshol történtek, a mienk még istenes. Keresztbe
fonta a karját. - A Long Thaxted faluban történı verekedés idegesít. Kezd átkozottul
rendszeressé válni.
- Amikor zsoldot kapnak?
- Nem, uram, nem csak akkor. Azzal megbirkóznék. Szinte minden pénteken és
szombaton. Az elmúlt hét végén a katonai rendészeknek erısítést kellett kérniük.
Tarrant ırnagy szerint legalább negyven-ötven ember verekedett a Korona kocsma
elıtt. Tudom, hogy az ırnagy hajlamos mindenféle rendbontásban a világ végét látni,
de ez már igazán csetepaténak tetszik.
- És én nem fogom tőrni, Duke! Még csak az kéne, hogy holmi angol lap kiszagolja,
és a címlapra kerülünk... én meg kapok a hadosztály-parancsnokságtól.
- Több katonai rendészre van szükségünk - vélte a törzs.
- Tarrant ırnagy rendes fickó - mondta Dan ezredes, bár többen hallották, amikor a
katonai rendészet parancsnokát „disznószemő, hordómellő fontoskodónak” írta le. -
Ám ı is csak ember. Azért akar több zsarut, hogy fontosabbnak érezze magát.
- Több emberre van szüksége - felelte rendíthetetlenül a törzs.
- Ne zsaroljon, Duke. Ha az a barom Tarrant több embert kér, a hadosztály-
parancsnokság meg fogja kérdezni, hogy miért. És akkor ı el fogja nekik mondani,
hogy a zsarui minden este levernek itt egy-egy lázadást. - Öklével az íróasztalra
csapott. - És mindez hová juttat engem, Duke? A hadosztály legpocsékabb
parancsnokairól készült lista elsı helyére.
- Meg akarja tiltani az embereknek, hogy Long Thaxtedbe járjanak?
- Miért kell mindig a Koronába menni?
- Mert nagy és kényelmes hely kandallóval, szınyegekkel. Olyan hely, ahová az
ember szívesen viszi el a kislányt. Az Angyal meg a Lord Nelson primitívebb helyek:
a padlón főrészpor, a vödörben köpet - érti, ugye? Az olyan helyeken nemigen
történik baj.
- És min vesznek össze a legények.
- Angol katonák is járnak oda, ezredes. RAF-osok meg a gyalogságtól is, a Thaxted
Green-i kiképzıtáborból. Ha valaki kilöttyinti valakinek az italát, kissé erıteljesebben
furakodik a pulthoz, vagy megjegyzést mer tenni az angliai idıjárásra...
- Ha az idıjárás miatt verekednek, talán én is odamegyek, és lecsapok valakit.
A törzs nem díjazta Dan ezredes szellemességét. Megigazította keret nélküli
szemüvegét, szokása szerint két kézzel.
- Alapvetıen mindennek a pénz az oka. A pénz meg a szex.
- Alapvetıen, Duke - mondta az ezredes a maga mércéjével mérve igazán türelmesen
-, a világon mindennek a pénz meg a szex az oka.
A törzs nem vett tudomást ezredese filozofikus megjegyzésérıl.
- Összehasonlítottam a fizetéseket, uram. Az angol seregben egy közlegény a negyedét
sem kapja annak, mint nálunk a legrosszabbul fizetett katona. Ha meg azt is
figyelembe veszi, hogy az angoloknál nyoma sincs a rengeteg cigarettának, italnak,
édességnek, amit az amerikai seregben úgyszólván ingyen osztogatnak, a különbség
még nagyobb.
- Maga mondta!
- Amikor egy-egy brit gyalogos hazatér az olasz frontról, és havi nem egészen három
dollárt kap, aztán bemegy a kocsmába, és azt látja, hogy a jenki ötfontos bankjeggyel
fizet a whiskyért, szívja az amerikai cigarettát, és egy csinos helybeli lányt ölelget,
megvadul. Képzelje csak el, ön mit érezne, ha magánál sokkal jobban fizetett
külföldiek sétálgatnának a szülıvárosában amerikai lányokkal.
- Ez az angol kocsmáros kért már kártérítést?
- Nem, uram. Civil panasz nagyon kevés van. Az az összedılt pajta, amikor a Bánatos
tavaly októberben túlszaladt a futópálya végén, kártérítések a farmeroknak, amikor
egy-egy póttartály megmővelt területre esett. A pilótákat most rendszeresen
figyelmeztetjük, ügyeljenek rá, hogy a tankokat a tengerbe dobják, és ha elfelejtik,
akkor közvetlenül a reptér elıtt szabaduljanak meg tılük.
Dan ezredes megpördült a székével, hogy kilásson az ablakon.
- És az a civil kocsi, amelyiket a múlt hónapban behorpasztottam Cambridge-ben?
- Sikerült elintéznem, rövid úton kifizettem mondta a törzs -, így jegyzıkönyv sem
készült róla.
- Jól a szınyeg alá söpörte, Duke.
- Holnap meglátogat minket a repülésbiztonság egyik ezredese, uram. Ha tudna
szakítani rá néhány percet. Az ilyen ellenırzések akkor mindig simábban mennek.
A jó öreg Duke, gondolta Dan ezredes. Emlékeztet rá, hogy szívességet tett nekem,
aztán kéri az árát.
- Azt akarom, hogy mindenki megtudja a bázison: legközelebb példát fogok statuálni,
úgy vigyázzon, aki bajba keveredik a faluban. Küldjön Tarrantnek néhány erıs
fickót... a mieinkbıl, nem akarom, hogy zsarukat kérjen. És intézkedjen, hogy
mindenki megtudja: példás büntetést kap, aki verekedni mer.
- Nagyszerő megoldás, ezredes. Én pedig ceruzával beírom, hogy a felügyelıvel
ebédel holnap.
- Milyen lesz az a nyavalyás idı? - kérdezte Dan ezredes. Visszafordult az
íróasztalhoz, és fölrakta a lábát a színes telefonok és irattálcák közé. A törzs
összeszedte a papírjait, mielıtt bajuk esett volna, és nem válaszolt a szónoki kérdésre.
Az idıjárással kapcsolatban Dan ezredes csupán egyetlen ember véleményére adott, és
azok nem azok a mágusok voltak, akik a bonyolult táblázatokat készítették a nagyfı-
nökök számára, hanem Phelan ırnagy, a hadmőveleti tiszt. Dan ezredes ıt hívta föl. -
Józan, maga semmirekellı ír csavargó? - kérdezte, majd amikor a vonal másik végén
valaki fölháborodott, zavartan makogni kezdett. - Persze, rendben van, hadnagy. Hívja
Phelan ırnagyot, és mondja meg neki, hogy Dan ezredes akar beszélni vele. - Befogta
a kagylót, és elhúzta a képét, amikor belépett Kinzelberg ırmester, a törzs embere,
hogy elvigye az ezredes által aláírt papírokat. Kinzelberg sejtette, mi történhetett a
vonal túlsó végén, de kifejezéstelen arccal nézett a grimaszoló ezredesre.
Az ezredes, még mindig a kagylóval a kezében, megszólalt.
- Körülbelül most hozzák a nagy döntést, Duke. Scroll az órára nézett. Délután 4.30
volt.
- Mármint High Wycombe-ban?
- A Nyolcas Bombázóezred Parancsnokság, avagy a Nyolcadik Légihadsereg
Fıhadiszállás, ahogyan állítólag most hívnak minket. Látta a szép új levélpapírt? Hat
nagyfınök - a meteorológust is beszámítva hét - áll a kis szobában mélyen a föld alatt,
nézik a térképet, és most döntenek, vajon újabb támadásra küldjenek-e minket Pas de
Calais-n keresztül.
- A Pas de Calais lehetıséget nyújt nekünk, hogy megszellıztessük a gépeinket, és a
fiaink egy kicsit edzıdjenek - eddig még veszteségek nélkül.
- Csak idı kérdése, hogy a Luftwaffe odaküldjön néhány századot. Ez a könnyő kis
sétaút hamarosan vérfürdıvé fog változni. De ha nem is, a felhızeten át történı
bombázáshoz úgy kell hinni a navigációban, ahogyan én nem tudok. - Beleszólt a
telefonba. - Hello, Kevin. Na mi van, lesz végre valamire való idı?
- Meglehetısen bizonytalan - mondta Phelan.
- Hadd fogalmazzak másképp, Kevin. Vajon azok a fafejek ott a fıhadiszálláson úgy
gondolják, hogy az idı meg fog változni?
- A távnyomtató szerint az Atlanti-óceán fölött újabb front van... és gyorsan
közeledik.
- Hagyja ezt a ködösítı szöveget, maga link lengyel. - Ha Dan ezredes kifogyott a
Phelan ír mivoltára vonatkozó viccekbıl, azzal ugratta, hogy Phelan igazi neve
Phelanski. Phelan élvezte a tréfát, az irodája ajtaján lévı táblára is így írta ki:
„Phelanski ırnagy!”.
- Lehet, hogy holnap reggel megpróbálkoznak. Arra számítanak, hogy Németország
fölött nem lesz felhızet.
- Ez már beszéd. Kösz, Kevin. - Dan ezredes még mindig a térdén dajkálta a kagylót,
a lábát az asztalon pihentette; fölhívta egyik régi barátját a fıhadiszálláson. -
Mennyire vagy ma befogva?
- Tilos megmondanunk, hogy mennyire vagyunk befogva, pláne az ilyen
csavargóknak.
- Távírógép kattog nálad hadparanccsal, vagy a gépírónıd gépel ilyen iramban?
- Dolgozunk, Dan.
- Kösz, Miké. Majd fizetek neked egy sört. - Dan ezredes letette a kagylót, és a
készüléket visszarakta az íróasztalra. - Úgy tetszik jön a parancs, Duke.
- Maximális erıbedobás?
- Az az érzésem, Duke. Végy egy repülıezredet, amely nemigen járt sehol az utóbbi
idıben, van egy új parancsnoka, és az idı megjavul: minden együtt van.
Dan ezredes fölemelte a kávéscsészéjét, látta, hogy üres, hát letette. Szinte látta a
hadosztály-parancsnokságot, ahol a fejesek kimeredt szemmel bámulják a sőrőn
telenyomtatott papírokat. Beletelik a délután hátralévı részébe, amíg a zagyva
számsorokat lefordítják érthetı parancsokra - útvonalak, célpontok, bombázási
magasságok, idıpontok, rádiós eljárások, a kötelékekre vonatkozó részletes
utasítások, az alakzat összeállásának részletei, intézkedések vészhelyzet esetére.
- Bekapok valamit, Duke. Aztán visszamegyek a szállásomra, és ott nyálazom át
ezeket a papírokat, ahol senki se látja, ha elszundítok közben. Ha valami van, hívjon.
Ha nincs semmi, éjjel tizenegy harminckor a hadmőveleten leszek.
- Tegnap nagyon hosszúra nyúlt az éjszakája, ezredes.
- És túl sokat ittam. És többet kellene mozognom. És elhíztam. És öreg vagyok már a
légiharchoz.
- Azt nem mondtam.
- Harminchat éves vagyok, Duke. Ha legközelebb nagy bevetésre megyünk, minden
nagyobb egység vezérgépén egycsillagos tábornok fog repülni. A nehézbombázóknál
így megy. De a jöttment vadászoknál más a helyzet. Ha innen kirúgnak, rám csak egy
sok lóerıs íróasztal vár. Nem vágyom rá, Duke.
- Hívom, ha bármi befutna, uram.
Már majdnem éjfél volt, amikor Dan ezredes ágya mellett megszólalt a telefon. A
törzs volt.
- Igaza volt, uram. A távírógép méterszámra ontja a harcparancsot.
- Azokban a ritka esetekben, amikor véletlenül igazam van, maga van annyira
úriember, Duke, hogy beismerje. Mégis jobban esne, ha a hangja nem árulna el ekkora
meglepetést.
- A hírközpontban vagyok, uram. Át tudna jönni? Dan ezredes megdörzsölte a szemét,
és az órára
pillantott. Semmiképpen nem csalogatják be az ablaktalan kis szobába, ahol a
távírógép-kezelık dolgoznak. A puszta ötlettıl is kitört rajta a zárttér-iszony.
- Majd a hadmőveletin találkozunk, Duke.
- Igenis, uram.
Dan ezredes gyorsan fölöltözött, és a folyosón Phelan ırnagy szobájához ment. A
hadmőveleti tiszt erıteljesen horkolt, teljesen fölöltözve aludt az ágyán. A
katonaládáján üres Johnie Walkeres üveg. Dan ezredes megrúgta a ládát, aztán rúgott
egyet az ágyba is.
- Ébresztı, Kevin! Elkezdıdött!
A horkolás abbamaradt, és Phelan ırnagy egy hökkent horkanással fölriadt. Lassan
lecsúsztatta a lábát a földre, és még félálomban megkötötte a cipıfőzıjét. Ásított,
fölállt, szorosabbra húzta a nyakkendıjét. Aztán kötött sapkájáért nyúlt, a fejébe
húzta, majdnem a bozontos szemöldökéig.
Kevin Phelan jóképő férfi volt, széles vállú, ahogy az el is várható a Notre Dame
egykori hátvédjétıl. Labdarúgó-pályafutása azzal ért véget, hogy valaki belerúgott az
arcába, eltörött az orra meg az állkapcsa, s ettıl a mosolya mindig gunyorosra sikerült.
Lekapta a zubbonyát az ajtón lévı fogasról, és azt mondta:
- Szóval az idıjósok megszavazták.
Dan ezredes kinyitotta az ablakot, hogy megnézze az éjszakai égboltot. Mindketten
tudták, hogy a légihadosztály távírógépei nem közvetítenek parancsokat, amíg a
nyolcadik légihadsereg meteorológusai meg nem erısítették a parancsnokság
optimizmusát. Phelan az üres whiskysüvegért nyúlt, és addig tartotta a szájánál fejre
állítva, amíg az utolsó csöppecskét is ki nem szívta belıle.
- Lehetetlen egy alak maga, Phelan.
- Attól tartok, úgy van, ezredes.
- És ha nem maga lenne a legjobb hadmőveleti tiszt a légierınél, páros lábbal rúgnám
ki a bázisról.
- Tudom, milyen csávában van, uram - mondta Phelan.
- Én vezetem a dzsipet - mondta Dan ezredes. Odakint a levegı nyirkos és hideg volt,
de a gyorsan húzó felhık között látszott néhány csillag. Dan ezredes a negyedik
hangár mellett hajtott el. Az ajtók közötti sárga fénysávban látszott a Zarándok, az
ezredes gépe.
- Mindent megtettek, amit csak lehetett, uram mondta Phelan. - De nem tudtak
elkészülni vele.
- Nem baj. Úgyis ki akarom irtani azt a babonát a gépcserével.
- Repüljön az enyémmel - mondta Phelan. - Szüksége lesz a bombázók hálózatára
hangolt rádióra.
- És maga?
- Én egy új gépet néztem ki magamnak. - Hadmőveleti tisztként Phelan elsıként
választhatott az új gépek közül.
- Phelan, maga átkozott cselszövı!
- Az amerikai lengyeleknek össze kell tartaniuk, ezredes.
Dan ezredes mosolygott, és szándékosan ráhajtott a kiemelkedı útpadkára, Kevin
akkorát zöttyent, hogy kis híján kivitte a ponyvatetıt. Az ezredes mindig jól érezte
magát Phelan társaságában. Kevin szeretetre méltó derőjét semmi sem ingathatta meg.
Mire odaértek, a hadmőveleti helyiségben már pezsgett az élet. A rangidıs hírszerzı
tiszt, a hadmérnök tiszt, a törzs és a helyettese meg néhány tisztviselı figyelte az
ügyeletes tisztet, aki a parancs hosszú papírcsíkjait a hirdetıtáblára tőzködte. Az
étkezdébıl egy kölyök nagy tálcán szendvicset és két termosz kávét hozott. A szoba
kéklett a cigarettafüsttıl, de amikor az ezredes megérkezett, mindenki eldugta a
cigarettáját, és sután vigyázzba vágták magukat.
Az ügyeletes tiszt, egy ideges, fiatal pilóta, amikor megfordult és megpillantotta Dan
ezredest, elejtette a kezében tartott rajzszögeket.
- Brunswick, uram-mondta.
Dan ezredes bólintott. Phelan már a térképnél volt. Nyugodtan végigolvasta a földig
érı harcparancsot.
- Mi a véleménye, Kevin?
Phelan ırnagy szeretett hülyéskedni, Dan ezredes kíváncsian várta, most mit ad elı.
Az ırnagy azzal az ír kiejtéssel szólalt meg, amellyel akkor beszélt, ha mérges vagy
ideges volt. A szendvicsek után nyúlt.
- Melyik melyik? - kérdezte. - A pulykát szeretem, a sajtot utálom.
Amikor megkapta a kedvére való szendvicset, kávét töltött magának egy vastag falú,
fehér porceláncsészébe, amelyrıl mindig az éjszakai hadmőveleti helyiség jut az
ember eszébe.
- Brunswick szép kis út. - Még egyszer a térképre pillantott, harapott a szendvicsbıl,
és belenézett a célpontról szóló anyagba. Mint oly sok, a célpontokra vonatkozó
felderítési anyag, ez sem volt több holmi háború elıtti földrajzkönyvbıl vett
fordításnál.
- Halberstadt - olvasta hangosan Phelan. - Fémipar és húsfeldolgozás. - A
Halberstadter Würstchen a legfıbb nevezetessége, az áll itt - gondolom ez halberstadti
virslit jelent. - Fölnézett. - Uraim, azért indulunk harcba, hogy elpusztítsuk
Németország virsligyártó kapacitásának szívét. Véleményem szerint a légierı
fıhadiszállása úgy gondolja, hogy így állíthatjuk meg a leggyorsabban a nácikat. Dan
ezredes kezdte megelégelni.
- A Junkers gyártelepe az, Kevin. Ha jól emlékszem, van egy Halberstadt nevő
repülıgép is.
- Úgy van, ezredes úr - mondta az ifjú ügyeletes tiszt, aki rengeteg kalandregényt
olvasott az elsı világháborúról. - A Halberstadt egy német kétfedelő, fıként együléses
változatban készült, de voltak kétülésesek is... - Ahogyan gondoltam - szakította félbe
Dan ezredes a hosszúnak ígérkezı magyarázatot. - Mi a véleménye az útvonalról,
Phelan?
- Egyenesen be, egyenesen vissza. Legalább a németeknek nem lesz sok dolga az
optimális elhárítás megszervezésével.
- Ezúttal végigmegyünk - mondta Dan ezredes. - A bombázókkal közvetlenül a
célpont elıtt találkozunk. És velük maradunk, amíg a P-38-asok és a Thunderboltok
föl nem bukkannak, hogy ık kísérjék tovább ıket hazafelé.
- Nehéz út lesz - mondta Kevin Phelan.
- Pusztítani a német légierıt a földön és a levegıben. Ez volt Arnold tábornok újévi
üzenete, és ezt is fogjuk tenni. Semmi értelme finomkodni megtévesztı támadásokkal
és cikcakkos útvonalakkal, amelyek egyébként úgy sem tévesztik meg a németeket.
Ezúttal a vadászok kénytelenek lesznek fölszállni, és harcolni.
Dan ezredes leült a sarokba, amíg összerendezték az anyagot a másnapi eligazításhoz.
Phelan ırnagy újabb szendvicsbe harapott, és melléje telepedett.
- Ezredes - mondta halkan -, ki a fene tudja összefogni ezt az osztályt, ha maga
odavész? Ki a...
Dan ezredes elfordult, és lesöpörte zubbonya ujjáról a szendvicsmorzsákat.
- Elnézést, ezredes - mondta Phelan, és ı is söpörni kezdte a morzsákat.
- Repülni fogok ezen a bevetésen - mondta Dan ezredes. A szoba túlsó végébe
pillantott, ahol a törzs elmélyülten beszélgetett a tisztekkel. Elgondolkodott, vajon
Duke Scroll vette-e rá Kevin Phelant erre a próbálkozásra.
- Komolyan beszélek, ezredes úr.
- A francba, Kevin, azt hiszi, valami szédült kölyök vagyok, aki olvasta a „,Terry meg
a kalózokat”, vagy kitüntetésvadász, mint Morse hadnagy? Amióta csak idekerültem,
méltó feladatokat próbáltam szerezni ennek az osztálynak. Most végre nagy feladatot
kaptunk, és ha most nem repülök a fiaimmal, ezután akár éjjel-nappal az írógép
mellett ülhetek, mert semmire sem fognak becsülni a jövıben. Nem, Kevin, holnap
repülök, és ezen nincs értelme vitatkozni.
Hirtelen nyílt az ajtó, és mindenki elhallgatott. Spurrier Tucker ırnagy állt az ajtóban.
Zavarba hozta, hogy mindenki rá figyel, katonai akadémiai győrőjét csavargatni
kezdte az ujján. A hadmőveleti helyiségben lévı emberek többsége úgy nézett ki, mint
a nagy tétben játszó pókerezık, Tucker ırnagy viszont ápolt és frissen borotvált volt,
barna cipıje tükörfényes. Hát valószínőleg ezt tanulja az ember West Pointban,
gondolta Dan ezredes.
- Tessék, Tucker ırnagy? - mondta.
Tucker toporgott, hogy remegett belé mókás kis bajusza, és bocsánatot kért, hogy
zavarni merészel, pedig ég kinn a vörös lámpa.
- Bocsánat a zavarásért, ezredes úr - dadogta -, de éppen lefeküdni készültem,
amikor...
Nyilvánvalóan hallott a harcparancsról.
- Ne keressen kifogást, Tucker - mondta az ezredes. - Mostanra már a lányok is a
célpontjainkról csacsognak a Vöröskereszt Klubban.
Tucker kényszeredetten nevetett. Nem csoda, hogy „pohárnoknak” csúfolták.
- Még mindig áll, hogy holnap én vezetem az osztályt, uram?
Dan ezredes igyekezett mindig tisztességesen eljárni, kivált az olyan beosztottakkal,
akiket ösztönösen nem kedvelt. Tuckerból soha nem lesz igazi pilóta, no de a légierı
repülıinek háromnegyed részébıl sem. Tucker West Pointban végzett, békeidıkre
való katona, de szüksége van némi harctéri jelenlétre, hogy aztán továbbléphessen a
vezérkarhoz. Ez Dan ezredessel nemigen történhetett volna meg. Ha az ezredesen
múlik, Tuckerból soha nem lesz századparancsnok, bár a korábbi parancsnokai mind
kitőnı véleményt írtak róla.
- Arról volt szó...
- Tudom, hogy mirıl volt szó, Tucker - mondta az ezredes. - Álljon egy kicsit
távolabb, hadd vegyek levegıt. - A századparancsnokok idınként lehetıséget kaptak
az osztály vezetésére, ahogyan a rajparancsnokok is vezettek néha századot. A
következı lehetıséget Tuckernak ígérték, de a pokolba is, ez nagy ügy volt, és
Spurrier Tucker ırnagy... nos, Tucker az Tucker. - A megfelelı idıben meg fogja
tudni, ırnagy - mondta az ezredes.
Tucker leküzdötte a kísértést, hogy feszesen tisztelegjen. Inkább fölrántotta a cipzárt
barna bır hajózódzsekijén, zsebre vágta a kezét, és igyekezett mindenben úgy
viselkedni, ahogyan szerinte azt az igazi vadászpilóták csinálják. Épp csak a rágógumi
hiányzott hozzá.
- Minél elıbb tudom meg, uram, annál jobb - mondta. - Számos utasítást és eljárást
kell világosan az agyamba vésnem, ha én vezetem a társaságot holnap.
- Azokat mindenképpen vésse az agyacskájába, Tucker. És ha mégis maga marad
itthon, legalább gyakorolt egy kicsit.
- Azt csak nem teszi velem, ezredes úr - próbált mosolyogni Tucker, kevés sikerrel.
- Hagyjon békében, ırnagy. Holnap hosszú napunk lesz. Jut eszembe, hogy jön ki
azzal az új századossal, Farebrotherrel?
Tucker tudta, hogy az ilyen kérdésre a legjobb pozitív választ adni.
- Kitőnıen, ezredes úr. Nagyon tehetséges pilóta, és jól megvan a század
legénységével. Van valami különleges oka, hogy aggódik miatta?
- Ki a fene mondta, hogy aggódom miatta? Tucker idegesen mosolygott, mintha
gyógyíthatatlanul szenilis, ám gazdag rokonnal beszélgetne.
- Négyszer érdeklıdött már Farebrotherrıl, amióta a fiú itt van, ezredes úr. Talán
valami rendkívüli ember?
- Szeretem tudni, hogy mi folyik itt - magyarázta Dan ezredes. - Miért ne
kérdezhetném meg, hogyan boldogul egy újonnan idehelyezett pilóta?
- Természetesen megkérdezheti, uram. Persze.
- Az igazság az volt, hogy Dan ezredest diszkrét telefonokkal zaklatták Farebrotherrel
kapcsolatban a nyolcadik légihadsereg fıhadiszállásának különbözı tisztjei. A
fıhadiszállás! A „Fenyıfa!” A Fenyıfánál lévı aktakukacok közül sokan még azt sem
tudták, milyen egy vadászgép, vagy hogy léteznek osztálynak nevezett repü-
lıegységek, ahonnan el-elröpül néhány szerencsétlen flótás, hogy megvívja ezt a
háborút. Hát ki a fene lehet ez a Farebrother, hogy barátai vannak odafönn? De ez
nem olyan kérdés volt, amelyet Dan ezredes Tuckerral óhajtott volna megtárgyalni.
- Nos igen, Spurrier, ragaszkodunk a megállapodáshoz. Maga vezeti holnap az
osztályt.
Tucker széles mosollyal tisztelgett. Dan ezredes próbálta meggyızni magát, hogy az
ígéret az ígéret, ám bőntudatos lelkiismerete azt súgta, hogy csak azért tartja be az
ígéretét, mert az az érzése, hogy esetleg Tucker „tábornok” fog dönteni a sorsáról,
amikor majd a légierı dönt, hogy újítsák-e meg a szerzıdését, vagy tegyék utcára.
Ha Kevin Phelan azzal töltötte volna az 1944-es évet, hogy ı mondja meg a
légierınek, mely napokon lehet mélyen berepülni az ellenséges terület fölé - sajnos
nem így történt -, a háborút sokkal elıbb megnyerhették volna. Jó példa volt erre ez a
januári bevetés.
A szolgálatra beosztott pilóták - akkoriban ez szinte a bázis összes pilótáját jelentette -
másnap reggel az eligazító helyiségben gyülekeztek. Az eligazítás legnagyobb részét
Phelan ırnagynak kellett tartania. A fiúk tudták, hogy velük fog repülni, és azt is,
hogy az ırnagy holmi földön totyogó fajankó. Mögötte a falon vörös zsinórok
feszültek a térképen Steeple Thaxted és a majdnem ötszáz mérföldnyire keletre lévı
Brunswick között.
Három célpont volt - mindegyik egységnek egy, hetven mérföldnyire követik majd
egymást. A teljes bombázóerı az elsı század vezérgépétıl az utolsó bombázógépig
mintegy háromszáz mérföldnyi hosszú légtérben húzódik majd el. Nehéz feladat
megvédeni egy ekkora flottát. Dan ezredes meghagyta a hírszerzı tisztnek, hogy
körvonalazza ezt a fiúknak. A tiszt fölállt. A német légierı bizonyára hevesen reagálni
fog légterük ilyen felháborító és provokatív megsértésére, mondta. A pifkék minden
repülıszerkezettel támadni fogják ıket, amijük csak van.
Néhány percnyi szünet volt, mert nem találták a rádiókódokat, és ekkor jól hallatszott
Mickey Mouse hangja a terem végébıl, amint fölolvasott egy angol mőszaki
folyóiratból. Émelyítı beszámoló volt az angol légierı merész behatolásáról
„ellenséges terület fölé”. A felolvasáshoz MM egy oktávval följebb vitte a hangját, és
túlzott angol kiejtéssel beszélt. Minthogy mindez feszült pillanatban történt, a pilóták
harsány nevetésben törtek ki.
Dan ezredes örült, hogy az eligazítás rövid volt és kellemes légkörben folyt le. Látott
már eligazítást a bombázóosztálynál, ahol a célpontok, bombázási pontok, rádiós
eljárások és hasonlók hosszadalmas leírása egyre növelte a feszültséget.
Vadászpilótáknak nemigen kell többet mondani, minthogy „kövess!”. Csakhogy ma
Tucker ırnagyot fogják követni. Dan ezredes már bánta a dolgot.
Eligazítás után a pilótákkal maradt a készenléti helyiségben, és Tuckerral sakkozott.
Tucker kifejezte kétségeit a felsı parancsnokság bölcsességét illetıen, amiért ilyen
nyilvánvalóan kedvezıtlen idıjárásban támadást indít. Ez meglepte Dan ezredest.
Tucker a legritkább esetben kritizálta a feljebbvalóit.
- Képzeljétek el a bombázókat, amint ott keringıznek körbe-körbe, hogy kötelékbe
zárkózzanak ebben az idıben - mondta Morse hadnagy, aki mellettük állva figyelte a
sakkozókat. - Szent Habakukk!
Dan ezredes nem válaszolt. A királynıjét próbálta menteni. Ám ıt is aggasztotta a
száz meg száz bombázó, amely órákon át ott fog körözni Kelet-Anglia fölött, amint
raj raj után, aztán század század után lassan elfoglalják kijelölt helyüket a hatalmas
bombázóflottában, hogy aztán elinduljanak Németország felé.
- Talán Németország fölött tisztább az ég - mondta Tucker.
- A futóval lépjen - ajánlotta Tuckernak Morse, és a sakkfigurákra mutatott nikotintól
sárgálló ujjával. Tucker dühösen nézett föl rá, és a bástyával lépett. Morse azt mondta:
- Németország fölött még rosszabb lesz az idı. Ez a fajta felhızet mindig kelet felé
vonul.
- Ki mondta?-kérdezte Dan ezredes.
- Jamie Farebrother - felelte Morse. -Tanult meteorológiát meg minden ilyen
marhaságot. Az ezredes meg fogja támadni a bástyáját - figyelmeztette Tuckert.
- Van számunkra még néhány ilyen bölcsessége, Farebrother százados? - kiáltotta az
ezredes a terem túlsó végében álló Farebrothernek. Aztán ismét a sakktáblára
pillantott, és úgy döntött, hogy leüti Tucker bástyáját.
- Igen, ezredes úr - mondta Farebrother. - Amirıl a meteorológiánk azt állítja, hogy
„vékony felhıréteg”, az valójában huszonkétezer lábnyi vastag.
Dan ezredes a kelleténél dühösebben lökte a dobozba Tucker bástyáját.
- Ezt meg honnan a fenébıl tudja, százados? így kezdıdnek a megalapozatlan
pletykák, amelyeket nem tőrök!
- A meteorológiai század egyik pilótája itt kávézik a szomszédban, uram. Most szállt
le.
- Bohócot akar csinálni belılem, százados?
- Mi szükség lenne rá, uram?
Dan ezredes megértette a célzást, hogy ı már úgyis bohóc, és Farebrother kimért új-
angliai kiejtése sem csökkentette a bosszúságát. Már éppen vissza akart vágni, amikor
Kevin Phelan csörtetett be.
- A felhızet egyre vastagabb - mondta Phelan.
- Az - mondta Dan ezredes. - Úgy huszonkétezer lábnyi.
- Pontosan - csodálkozott Phelan. - És azt tudja-e, hogy a vadászgépek egy része
visszafordult?
- Visszafordult?
- Hollandia fölött a P-38-asok vastagabbnak találták a felhıréteget, semhogy fölé
emelkedhettek volna, és most visszatérnek.
Dan ezredes megcsóválta a fejét, és a sakktáblára pillantott, ahol Tucker éppen
leütötte a királynıjét, miután a cél érdekében föláldozta a bástyáját. A fene egye meg!
Nem kellett volna arra a Morse kölyökre hallgatnia. Mit is tudhat a sakkról? Lehet,
hogy nagymenı vadászpilóta, de túlságosan sokat beszél.
- Ideje indulni, ezredes - mondta Phelan ırnagy.
- Kár. A játszma miatt - mondta Tucker. - Most igazán nyerı helyzetben volt.
Dan ezredes Tuckerra pillantott, és némán kifújta az orrát.
Tucker átkozottul éles esző, gondolta az ezredes. Vagy átkozottul töri magát, hogy
vezetıi tekintélyt szerezzen. Még csak a holland partoknál jártak, amikor néhány
pilóta jelentette, hogy repülıgépeket látnak.
- Csúzli, Gyertya Zöld Kettı. Kondenzcsíkok két órában. Vagy kétezer lábbal
fölöttünk.
Többen is hívták.
- Csúzli vagyok, csönd. Látom ıket. Bunyós Sárga és Bunyós Zöld. Nyomás, rájuk.
- Csúzli, Bunyós Sárga Vezér. Értettem.
- Csúzli, Bunyós Zöld Vezér. Értettem.
Semmi értelme nem volt, és Dan ezredes tudta, hogy így lesz. Ha az ellenséges gépek
- ha azok - irányt változtatnak, semmi esély, hogy a Bunyós század két raja a
közelükbe jusson. A nyolc leszakadt gép visszafordult, és ismét beállt kötelékbe.
A parancs szerint mindössze ötven mérföldnyire a célpont elıtt kellett találkozniuk a
különleges alakulattal. Dan ezredes az órájára pillantott. Már nincs sok hátra.
Hollandia fölött voltak, éppen csak érintették a gomolyfelhık csúcsait, s a mérföldnyi
vastag felhızeten vizenyıs napfény derengett át. Az ég teljesen borult volt.
Dan ezredes hallotta, amint a második és a harmadik hullámot visszahívták, de ez
ıket nem érintette. Az elsı hullám folytatta az útját, márpedig ık azt kísérik. Arra
gondolt, a fıhadiszállás nyilván úgy találja, késı visszahívni ıket. A harcparancsban
az állt, hogy radarral felszerelt felderítı repülıgép is lesz a kötelékben. Azok
„átlátnak” a felhızeten. A bombázókötelék hátsó gépei majd akkor dobják le a
terhüket, ha látják, hogy a vezérgépekbıl hull a bomba.
A 195. századot - a Bosszút - vezetı Dan ezredes kinézett, kísérıje Phelan ırnagy
után. Phelan új Mustangjára a Phelanski ír Rózsája név volt festve. Igen, ez volt
Phelan titkos tréfája. Ezért adta Dan ezredesnek a Vadlibát. Phelan bonyolult
személyiségének újabb példája. Vajon a talányos ırnagy holmi humoros Phelanskie,
vagy a legendás „vadlibák” egyike, ír számőzötteké, zsoldosoké, akik idegen
harcmezın estek el, és aztán a hazai égbolton kísértettek? Dan ezredes most
odapillantott, ahol Tucker vezette az alakzatát csicsás Lovagjával. Legalább az irányt
tartja, gondolta Dan ezredes, és rögtön el is szégyellte magát. Talán túlságosan
kemény Tuckerhoz. Talán mindenkihez az. Talán ez az osztály egyszerően nem
annyira jó. A Nyolcadiknak ez volt az elsı kísérlete, hogy mélyen berepüljön
Németország fölé az októberi támadás nagy vérfürdıje után. És most, miután két
hullámot visszahívtak, a vadászkíséret nagyrészével pedig elbánt az idıjárás, ez is
egyre inkább kezdett katasztrófának látszani.
Dan ezredes álmodozását a Bunyós Sárga Vezér, majd a Zöld Vezér sürgıs hívása
szakította félbe. Miután ledobták a külsı póttankokat, most már csak annyi benzinjük
volt, amivel innen még hazaérnek. Vissza kell fordulniuk.
Mindennel késtek, ám Tucker megtalálta a bombázókat, mindössze huszonöt
mérföldnyivel odébb, mint ahogyan a térkép jelezte. Kiadta a parancsot, hogy a 195.
század - ezt vezette Dan ezredes - magasan, négyezer lábbal fölöttük fedezze a
bombázókat. A másik két század - az egyiknek már csak a fele maradt mellettük,
kétoldalt repül, míg a 199. század két kivált raja védje ıket vagy tíz mérföldnyire a
nap felıl, ami most már csupán halvány, fehér folt volt a felhık fekete hátterén. A
vadászgépek ide-oda cikáztak a bombázók körül, hogy a lassú Nagy Barátokkal együtt
tudjanak maradni.
Dan ezredes figyelte, ahogy éles fordulókkal vissza-visszaívelnek, és könnyed
ritmusban ı is csatlakozott a századával a forgataghoz. Látta, hogy mélyen alatta az
osztály többi repülıgépe is ugyanezt teszi. Dan ezredes Tuckert nézte. Tucker
szögletesen, darabosan repült, ám az ezredes másik raja, a Zöld, az jó volt, feszes és
összehangolt. Ez bizonyára az A raj: Morse, Wein, Koenige és Farebrother. Hát attól,
hogy most már tudja mifélék vezetik a gépeket, nem szabad megváltoztatnia elıbbi jó
véleményét a rajról.
Eltőnıdött, vajon milyennek találja majd Farebrother az elsı légiharcot. Hidegvérő
fickó, abból a fölényesen tiszteletlen fajtából, amellyel Dan ezredes nemigen tud mit
kezdeni. A „repülınap”, amelyet Farebrother az érkezése napján rendezett, az osztályt
éppen eltávozáson találta, ám a százados hírnevét nem csorbította, hogy viszonylag
kevesen látták. Ellenkezıleg: ez tette lehetıvé azoknak, akik szolgálatban voltak,
hogy áradozzanak róla visszatérı társaiknak. Mostanra Farebrother mőrepülı-
bemutatóját úgy kiszínezték és kicifrázták, hogy ha hallaná Richthofen báró,
belesápadna az irigységbe. Dan ezredes már bánta, hogy az ellenszenv
elhomályosította az értékítéletét. Baromi jó repülés volt az. Csakhogy megtáncoltatni
egy Mustangot egészen más dolog, mint németek ellen harcolni vele. Oké, százados,
lássuk, mire mész a remek figuráiddal, gondolta az ezredes.
Újabb éles fordulóba döntötte a gépet, cikkbıl a cakkba. Alatta csak a felhıtenger,
amelyen a köteléket tartani igyekvı hatalmas B-17-esek úgy hánykolódtak, mint
gályák a szürke, háborgó tengeren.
A fülkében hideg volt. Dan ezredes rá akarta adni a főtést, de az már a maximumon
állt. Éppen arra gondolt, hogy azért fázik, mert öregszik, amikor azt látta, hogy
zúzmara rakódik a plexiüvegtetıre. Rossz a főtés. Megpróbálta kesztyős kezével
lekaparni a zúzmarát, de csupán kis foltokat sikerült megtisztítania, hogy kilásson.
A rádió megéledt. Vagy egy tucat gép emelkedik rájuk. Kétmotoros Messerschmittek,
jóval a B-17-esek alatt, de meredeken emelkednek a bombázók mögött a felhıben. A
hírszerzık szerint a Luftwaffénak is három-három százada van egy-egy repülıtéren,
mint az amerikaiaknak, valószínő tehát, hogy ez a Staffel csupán a csalétek a vadá-
szoknak, a többi meg majd másfelıl a bombázókat támadja.
- Bosszú Vezér, Csúzli. Vidd Bosszú Kéket és Bosszú Vöröset a Messerschmitt 110-
esekre.
Dan ezredes megnyomta az adógombot.
- Csúzli, Bosszú Vezér. Értettem. - Két kattanás a rádión, aztán: - Bosszú Vörös és
Bosszú Kék, Bosszú Vezér. Mindent bele.
Oké, Tucker, legalább vagy annyira úriember, hogy lehetıséget adsz az ezredesnek
lecsapni a hunokra. Nyolc Mustang több mint elegendı egy tucatnyi nehézkes
kétmotoros Messerschmitt ellen. Dan ezredes felemelte a gépe orrát, a fehér
felhıgomolyos horizont elbillent, és lefelé csúszott, akár a pehelypaplan az ágyból.
Aztán a másik hét repülıgéppel szorosan a nyomában, nagy sebességgel leborított. A
világ fejreállt, a fehér pehelypaplanból szürke mennyezet lett, amelyen ott cammogtak
a másodpercrıl másodpercre növekvı Messerschmittek. Ahogy csökkent a magasság,
a zúzmara olvadni kezdett a szélvédın. Dan ezredes a főtésre csapott, hátha beindul.
Függılegesen átzuhanni egy ellenséges köteléken hát a lövésziskolán nem éppen ezt a
taktikát tanítják, ám ennek a repülıosztálynak a céllövı képességéhez mérten ez a
megoldás biztosította a legnagyobb célt. Elıfordul, hogy a pilótát csupán úgy lehet
rávenni arra, hogy eléggé megközelítsék az ellenséget, ha az ember egyszerően
keresztülrepül velük az ellenséges köteléken.
- Bosszú Vörös és Kék, egyéni célpont, vége. - Dan ezredes befogta a célzókészülékbe
a Messerschmitt vezérgépet. Fölvillanás jelezte, hogy a németek hátrafelé tüzet
nyitottak.
Az utolsó fél mérföld olyan volt, mint egy gyorsított film. A Messerschmitt-kötelék
fölbomlott, aztán a nagy, fekete tömbjük úgy vágtatott szembe, akár az expresszvonat
mozdonya. Dan ezredes megnyomta a lıgombot. A vezérgép szárnyán fölvillanások
jelezték a találatokat. Golyók csapódtak a Messerschmitt szárnya alá szerelt
rakétákba, az egyik fölrobbant.-A hatalmas narancsvörös fölvillanás kitöltötte Dan
ezredes teljes látóterét. A robbanás ereje megdobta a Mustangot, s az ezredes hallotta,
ahogy a Messerschmitt szétvágódó darabjai itt-ott alumíniumdarabokat szakítanak ki a
gépe törzsébıl. Elveszítette az uralmat a gép fölött. A szentségit! Hogy így kelljen
elmennem, gondolta. Hasra húzta a botot, keményen tartotta, és közben imádkozott. A
gép lassan egyenesbe jött. Érezte a gépre fröcskölıdött égett benzin és gumi szagát. A
tükörbe pillantott, de csak szétmosódó, fekete füstöt látott.
Szegény ördög. Ezek a kétmotoros Bf 100-asok nehézkes dögök. A szárnyuk alá
függesztett rakétákkal terhelve nemigen van esélyük az elszánt támadóval szemben.
Újabb Messerschmitt villant el mellette, annyira közel, hogy látta a nagy, többablakos
fülkében ülı emberek arcát. Elıtte is volt egy, épp, hogy egy rövid sorozatra jutott
idı, mielıtt lehanyatlott volna, hogy elkerülje az ezredes tüzet. Nem látott találatot,
élesen bedöntötte a gépét. Phelan most is szorosan kísérte - Kevin, az élet sója.
Dan ezredes addig tartotta a gépet a szők fordulóban, amíg megpillantotta az eredeti
irányt, már csak egymaga. A bombázók közvetlenül alatta voltak: a vezérezred, három
kötelék, kétezer lábnyi hosszan elhúzódva az égen.
A hun a vezérköteléket támadta, ám Dan ezredes utolérte. A Messerschmitt szárnya
alól láng csapott ki. Dan ezredes elıször azt hitte, talált, ám a füstbıl lassan rakéták
kúsztak elı, a német pedig fordulni kezdett, miközben a nehéz lövedékek repültek
tovább a fenyegetı pályájukon a bombázók felé.
A rádióban nagy volt a hangzavar, s az ezredes tudta, hogy a többi százada is harcban
áll. A Messerschmitt után vetette magát, de fölbukkant egy másik Mustang is, hagyta
hát, hogy az üldözze, ı pedig egy lassú orsóval körülnézett. Kevin változatlanul ragadt
rá, ám a Bosszú Vörös és Kék többi gépe a zsákmányt üldözve a felhıtornyok csúcsa
körüljárt, vagy ezer lábbal lejjebb.
- Bosszú Vörös és Kék, Bosszú Vezér. Vissza hozzám alakzatba a felhı fölé.
Fekete füst: a német rakéták fölrobbantak a bombázók mellett. Dan ezredes élesen
bedöntve a gépet forgott, hogy lássa, mi történik odalent. Itt most a felhızet
vékonyabb volt, lent néha fel-felvillant a föld egy foltja. Hegyek - a Harz-hegység, a
hósapkás Brocken, ahol Walpurgis éjjelén a boszorkányok iszonyata csapott le
ugyanerrıl az égboltról.
Az ezredes a bombázók felé irányította a gépe orrát. Phelan követte. Mögöttük két
Mustang húzott fel meredeken a felhıkbıl. Újabb három, nem, négy. Mind megvan,
remek.
Az ezredes emelkedett, hogy visszakerüljön a bombázók fölé. Most csupán a Bosszú
század másik fele biztosította a védelmet. Tucker a Gyertyával üldözte a németeket.
Itt kellett volna maradnia. Talán ostoba parancs, de parancs: a bombázók közelében
kell maradniuk, hogy lássák: van vadászvédelmük. A bombázófiúknak nem az kell,
hogy az újságban lássák a vadászpilótákat, amint ráfestik a gépükre az újabb
légigyızelmek jelzését. Nekik védelem kell. Hol a fenébe vagy, Tucker?
A B-17-esek lassú, és méltóságteljes pontossággal változtattak az alakzatukon.
Minden egyes, tizennyolc gépbıl álló egység fölzárkózott a vezérkötelékhez, így a
kötelék már nem volt mérföldnyire széthúzódva, hanem pontos bombavetésre
összpontosított, tömör egységet alkottak.
A bágyadt napfény megcsillant a hatalmas szárnyak matt barna festésén, néhol meg
eredeti fémszínő bombázókon szikrázott a napfény, amint enyhén bedılve ráfordultak
a célra. Az eget egyre hevesebb légvédelmi tőz pettyezte, a pamacsok rohamosan
szaporodtak, mint a himlıhólyagok. A légvédelmi ágyúk tüze már mérföldekkel a
bombázók mögött szürke sebeket tépett az égre, az újabb robbanások dühös, vörös
csóvái most már egyre közelebb lobbantak a gépekhez.
A repülıgépgyáraknak ezt a komplexumát összpontosított, erıs légvédelmi tőz védte.
Az elsı bombázókötelék vezérgépén ott volt a különleges alakulat parancsnoka, egy
egycsillagos tábornok. Az ágyúk mindenekelıtt ıt akarták elkapni, ahogyan a
vadászok is. Az a hír járta, hogy a németek azonnal lovagkeresztet adományoztak
annak, aki leszedett egy tábornokot.
A vezérgép bombatárajtói lassan kinyíltak. Amikor a gép elérte a bombázás
kezdıpontját, a légelhárító ágyúk olyan záró tüze fogadta, amelyen - úgy tőnt -
lehetetlen áthatolni. Sortőz sortőz után robbant. A gépeknek a fortyogó levegı és
gyilkosán kavargó fémdarabok keverékének ezen a hatalmas kockáján kellett
átjutniuk, amely most szürkén és vörösen lüktetett, mint valami halálos mélytengeri
ragadozónövény.
Senki sem torpant meg. A gépeket immár nem a pilótájuk, hanem a bombacélzók
irányították. Szemük a célzóberendezésre tapadt, próbáltak átlátni a felhın és a füstön.
A vadászgépek rádióiban elmosódott hangzavar hallatszott. Tucker kelet felıl támadó
német vadászokkal küzdött, Dan ezredes apró pontoknak látta ıket, akár a szúnyogok,
nyüzsögtek távolabb az égbolton. Remélte, hogy Tucker nem hagyja magát ezzel a
módszerrel nagyon messzire csalogatni. Dan ezredes egyetlen megmaradt százada
nem tud védelmet biztosítani ekkora bombázóerınek, s hazafelé nem keletnek vezet
az út.
A cikcakk végére érve élesen bedöntötte a gépet, hogy maga alá nézhessen. Földek
foltjai vették körül a várost, amelynek sötétebb szürkéjét elmosták a vizes felhık, s
kettészelte az ezüstösen meg-megcsillanó folyó. A folyón túlról hirtelen ezernyi
fénypont villant föl. Föllobbantak, eltőntek, s aztán a lökés- és hıhullámok hatására az
egész tájkép remegni kezdett, mint a kocsonya, majd belepte a sőrő füst. Aztán Dan
ezredes gépének vízszintesbe kerülı szárnya eltakarta az ezredes szeme elıl „a
fıcsapás tárgyát”.
Két légierıdöt - a Forró Lángost és a Korzózót légvédelmi találat ért, kezdtek
lemaradni a köteléktıl. Dan ezredes kereste a bombázók rádiófrekvenciáját, de a
német zavarás miatt csak értelmetlen zajt hallott. A Korzózónak még egy motorja
kiesett, süllyedni kezdett a köteléken át, a többiek igyekeztek kitérni elıle, nehogy
összeütközzenek. Vége, vége! Egy ennyire súlyosan megrongálódott gép nem tud a
levegıben maradni. Ott az elsı ejtıernyı, aztán egy másik. Három, négy, öt, hat.
Lassan libegnek lefelé a füstös levegıben. Hét, nyolc, kilenc. Aztán a vízszintes
vezérsíkját elvesztett erıd nagyon lassan bedılt, az orra lefelé fordult, egyre gyorsuló
orsóban, majd abból dugóhúzóba pördült, amibıl még egyetlen B-17-es sem jött ki.
Dan ezredes megborzongott. Kilenc ejtıernyı, mindig így van ez. A pilóta bennragad,
mert tartania kell a gépet, hogy a többiek ugorhassanak. Ez a fiú sem korzózik többé;
a törzs falához préseli a centrifugális erı, és arra gondol, amire az ember csak
gondolhat édes és oly rövid életének utolsó másodperceiben.
Már túl voltak a zárótőz nehezén, elhagyták a célpontot, csupán szurtos füstoszlop
mutatta a helyét. Fordulj már! Mire vársz, az istenit? Még mindig keletnek tartunk! A
német vadászok mindjárt itt lesznek megint és a Mustangok most már sérült
bombázókat és sebesülteket fognak védeni. Dan ezredes alapgázig visszavette a gázt,
a legsoványabbra a keveréket, és a leglassúbb repüléshez állította a légcsavart. A
nyomorékká vált bombázók sebességéhez kell alkalmazkodniuk, amíg csak ott nem
hagyhatják ıket. Végre kezdenek fordulni.
Bombáik kioldása után a célpont fölött sorban elhaladó repülıosztályok enyhén
süllyedni kezdtek, vagy kétezer lábnyival lejjebb, így gyorsabban kijutottak a zárótőz
zónájából, és a hírszerzık szerint a légvédelem találatpontossága is csökkent.
Amint a bombázók enyhe fordulóba dıltek a gyülekezési ponton, a vezérosztály
visszavette a gázt, amíg az ıt fölötte és alatta követı egységek felzárkóztak hozzá, s
mintegy hatvan bombázóból álló bombázóezred mérföldnyi hosszan olyan alakzatba
állt össze, amelyben a géppuskák össztüze a leghatásosabb védelmet nyújtotta. Mire a
kötelék kialakult, úgy hat mérföldnyire mögöttük a következı ezred is elérte a
gyülekezési pontot, és végrehajtotta ugyanezt a bonyolult mőveletet.
Dan ezredes az üzemanyagmérı órára pillantott. Lassan repült, ahogyan a többiek is.
A rádióban egy hang sem. Hol a fenében van a visszavonulást fedezı ezred? Hirtelen
rátalált a bombázók frekvenciájára. „Ébenfa” hívta az adásokat továbbközvetítı
repülıgépet, hogy riasszon.
- Bosszú Vezér, Bosszú Vörös Kettı. Mumusok három órában, egy magasságban
velünk.
Dan ezredes megnyomta a rádió gombját. Noha gyakran mondta a pilótáinak, hogy az
ilyen köszönetnyilvánítás érzelgıs gesztus, néha, ha fáradt volt, maga is megtette. A
pokolba is, még nem lehet fáradt, a feladatnak még koránt sincs vége. Igen, ı is
meglátta a németeket. Párhuzamosan repültek vele, vagy húsz mérföldnyire jobbra,
tartották a távközt.
Dan ezredes a rádió gombjait nyomkodta. A légierıdök pilótái arról áradoztak, hogy
milyen jól megpakolták a célpontot, valaki fölordított, hogy kis híján összeütközött
egy másikkal. Megsebesülhettek a pilótái, vagy ami még rosszabb, helyettük a
fedélzeti mérnök vagy a navigátor próbálta a gépet hazavinni. A vadászfrekvencián a
saját pilótáit hallotta, a hangjuk csikorgott, mint tányéron a kés, de az érthetetlen
szavak, elfulladó szaggatott kiáltások, figyelmeztetések heves légiharcra mutattak.
Nagyon remélem, tudod, mit csinálsz, Tucker, gondolta Dan ezredes. Ismét Kevin
Phelant hívta.
- Bosszú Vörös Kettı. Szerinted azok ott kétmotorosok?
- Valószínőleg - mondta Phelan ırnagy. - Látja, tankoltak, kivárták a pillanatot. Vége.
Nagyokos.
- Szólj, ha úgy látod, ide tartanak, Bosszú Vörös Kettı. Ha egy kis gázt adunk,
megcsíphetjük ıket. Vége.
Dan ezredes lenézett. A Forró Lángos, a célpont fölött megsérült bombázó kitartott. A
legalul repülı század gépei megbontották a köteléket, hogy helyet adjanak neki. A
jobb szárnya csúnyán ki volt lyuggatva, a vízszintes vezérsík jobb fele leszakadt, így
aztán a nagy madár egyre körözni akart, ám a pilóták elszántan kényszerítették
nyugatnak; imbolygó pályája volt az eredmény.
Az ezredes az órájáról az üzemanyagállás-mutatóra pillantott. Hol a pokolban van a
visszavonulást fedezı osztály? Már szinte csak annyi benzinje volt, hogy a
bombázókat otthagyva, hazavezethesse a századát. Tuckernak, aki az osztály többi
gépével a Magdeburg felıl jövı támadásokat igyekezett kivédeni, nyilván még
kevesebb, mert a légiharcban gyorsabban fogy a benzin.
Pár percnyi repülés után Dan ezredes hívta Ébenfa Vezért, hogy közölje vele a rossz
hírt.
- Viszlát, Ébenfa Vezér. Bárcsak maradhatnánk. Sok szerencsét. Vége.
A bombázó kötelék vezetıje szintén az oldalról közeledı Messerschmitteket figyelte,
de a hangján ez nem érzıdött.
- Kösz, Kis Barátok - mondta szürke, színtelen hangon. Akár a gyermek, aki eljátssza
a kalandfilmben látott jelenetet, és úgy tesz, mintha nem izgatná, hogy a vadászok
elrepülnek haza, ahol meleg zuhany és finom vacsora várja ıket, bombázó társaikat
pedig az ıket türelmesen követı Messerschmittek kénye-kedvére hagyják. Dan
ezredes még egy szomorú pillantást vetett a Forró Lángosra, soha nem ér haza. Az
alsó egység vezérszázadát Bíbor Szív Saroknak nevezték. Abba fogják mélyeszteni a
fogukat az éhes Messerschmittek, és a sérült nagy madár könnyő zsákmányul ígérke-
zett holmi német kölyöknek, aki ma éjjel gyızelmi jelet akart festeni a gépe farkára.
Dan ezredes hazafelé vette az irányt, és próbált megfeledkezni az itt félbehagyott
feladatról. Néha nem is lenne olyan rossz íróasztalnál repülni. Például ilyenkor.
Hollandia fölött hallotta, amint Tucker rádión hívni próbálja a bázist, de északon még
mindig viharfelhık voltak, és fülhallgatójában csak a légköri zajok sercegtek, jelezve,
hogy Angliában nem hallják ıket. Ami egyben azt is jelentette, hogy Angliában senki
sem hallja az Ébenfa segélykérését. A Csatorna fölött az éles szemő Phelan észrevette
Tucker zilált csapatát, és a két kötelék egyesült.
- Veszteségeink vannak, Bosszú Vezér - mondta Tucker. - És Gyertya Zöld Vezér a
rajával a parancsom ellenére elhagyta a köteléket.
- Értem. Vége. - mondta Dan ezredes haragosan. Gyertya Zöld Vezér Morse hadnagy
volt. Vele volt Wein, Farebrother meg az a másik pilóta... Koenige.
Mire Steeple Thaxtedbe értek, esett az esı. Dan ezredes féltékenyen ragaszkodott az
osztályparancsnoknak ahhoz a jogához, hogy elsıként szálljon le, és amikor
besoroltak a leszálláshoz, figyelte, vajon Tucker végig akarja-e játszani a Csúzli
szerepét. De Tucker dörzsölt volt, és a rádión fölajánlotta Dan ezredesnek, hogy
szálljon le elsıként.
- Még sokra viszi, Tucker ırnagy - mondta Dan ezredes, miközben csúsztatni kezdett
egy kifogástalan leszálláshoz. Tucker nem válaszolt.

Dan ezredes végiggurult a Vadlibával a körbetonon, addig a pontig, ahol a

fıhadiszállás gépei álltak. Meglátta a fınök dzsipjét és a repülıtéri ellenırét is.
„Butch” Walton, Dan ezredes szerelıje fölmászott a szárnyra, segített az ezredest
kikötni, meg kikapcsolni a töméntelen vezetéket, annak az életben maradást biztosító
rendszernek a részeit, amely lehetıvé tette a magas légkörben való repülést.
- Látogatója van, ezredes úr - mondta Butch. - Egy egycsillagos tábornok.
Az esı dobolt a szárnyakon, és kígyóként sziszegett, ahogyan keveredett a forró
kipufogógázzal.
- A repülıtéri ellenır dzsipjében?
Ritkán lehetett tábornokot látni nyitott dzsipben, ahol az embert lefröcskölhette a
sáros víz.
ı az, uram. Egy C-47-essel jöttek, három csillag van az orrára festve... igazi fejes.
Dan ezredes nehézkesen megfordult, és szemügyre vette a tábornokot, aki fölhúzott
térddel, összekuporodva ült a dzsip elsı ülésén. Úgy tetszett, élvezi a helyzetet.
Az ezredes kimászott a pilótaülésbıl. El volt gémberedve, fájt minden porcikája, ki
volt száradva; úgy kellett neki most ez a találkozás a, tábornokkal, mint három menet
Joe Luisszal. Két kézzel támaszkodva lendült ki a pilótafülkébıl.
- Látom, oda vagy tıle, Butch. - Rácsapott az ejtıernyı-hevederek kioldó csatjára,
följebb lökte az ernyıt, hogy a vállára nehezedjék a súlya, és lemászott.
- A tábornok mellett van egy fickó, aki csak jegyzetel neki... - tette hozzá a szerelı. -
És kávét meg fánkot hoz neki. De még az is ırnagy.
- Az az átkozott főtés bedöglött, Butch - mondta Dan ezredes. - Kis híján
megfagytam, és a szélvédı állandóan párásodott.
- Meg fogom nézni, ezredes úr - ráncolta a homlokát a szerelı, mintha az ezredes azt
kifogásolta volna, hogy rondán eszik a kedvenc gyereke.
- És csináljatok már valamit ezekkel a vécécsövekkel, az ég szerelmére. Ha
befagynak, az ember tetıtıl talpig végigpisili magát.
Az aszfaltot esı áztatta, és a dzsip tükörképe olyan tisztán látszott rajta, mintha a
jármő meg a kép egy lett volna. A gyönyörő, fehér esıköpenyt viselı tábornok kiszállt
az utasülésbıl, és egy kézmozdulattal a dolgára bocsátotta a dzsipet.
Dan ezredes látta, hogy a törzs dzsipje sietve közeledik a betonon, s amint belehajt a
pocsolyákba, szökıkutakat ver maga után. Duke Scroll szinte a szélvédıre tapadt,
amint megpróbált elıbb érni az ezredeshez, mint a tábornok, de nem sikerült neki.
- Badger ezredes? Bohnen vagyok High Wycombeból.
Vállán a súlyos ejtıernyıvel, Dan ezredes vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
Bohnen elmosolyodott, és könnyedén a sapkájához érintette a kezét, csupán mintegy
azt jelezve, hogy ismeri a tiszteletadás elıírásait a seregben.
- Volt veszteségük ezredes?
Dan ezredes lekapta bır fejvédıjét, ott lógott a nyakában.
- Valamennyi pilótám részt vett az ütközetben, uram. Ez a század veszteség nélkül
szedett le jó pár német gépet. - Távolabbra pillantott, ahol a raj további része még
mindig folytatta a leszállást. - Ma az egyik századparancsnokom vezette az osztályt,
uram. Súlyos légiharcot vívtak, szétszóródtak közben. Még vagy egy órát kell
várnunk, amíg kiderül mindüknek a sorsa. De még akkor is telefonálhat valaki
valamelyik másik repülıtérrıl. Ilyen idıjárásban...
- Tudom - mondta együttérzéssel Bohnen. Fehér esıköpenye egyre sötétebb lett a
kitartóan szemerkélı esıtıl.
A törzs dzsipje csikorogva fékezett, az ezredes összerezzent. A tábornok nem rezzent
össze. Talán süket volt.
Duke már ugrott is kifelé, bár a kocsi jóformán még meg sem állt. Vele volt még egy
tiszt, akit Dan ezredes nem ismert, ezért úgy vélte, bizonyára a fánkos ırnagy az.
Scroll ellentmondást nem tőrı mozdulattal intett Butch Waltonnak, hogy tegye az
ezredes ejtıernyıjét a dzsipbe. Aztán kifogástalanul tisztelgett a tábornoknak.
- Menjünk fedél alá - mondta Bohnen tábornok. Leülhetnénk valahol beszélgetni? -
Nem kellett hozzátennie, hogy „négyszemközt”.
- Talán a század eligazító helyiségében - mondta Dan ezredes, aki nem vetette le
mentımellényét, hogy emlékeztesse a tábornokot: fárasztó nap van mögötte.
- Pompás - mondta Bohnen, és beszállt a dzsip hátsó ülésére. Duke elıre ült, szólt a
sofırnek, hogy hajtson a 199. század eligazító helyiségéhez. Dan ezredes és a fánkos
ırnagy a tábornok mellé préselıdtek kétfelıl. Duke dzsipjén oldalt nem voltak
ablakok; az esı eláztatta Dan ezredes bırdzsekijét és nadrágját, a fánkos ırnagy
zubbonyujja sáros lett, ám középen a tábornok száraz maradt. Dan ezredes kezdte
hinni, hogy ez a tábornok nem is olyan buta. Nézte, amint Duke hátrafordul, hogy
tüzet adjon a tábornoknak, vagy idırıl idıre rámosolyogjon. A West Point-i kiképzés
miatt Duke igencsak tisztelte a rangot - az akadémiát végzettek úgy bántak a
tábornokokkal, mint a középiskolás szurkolók a focisztárokkal -, csakhogy Dan
ezredes nem járt akadémiára. Egy légiposta-vállalkozástól került a légierıhöz, és a
tábornokok nem jelentettek neki semmit. Számára a világ pilótákra és utasokra
oszlott. Elhárította Scrollt, aki cigarettával kínálta.
- Ez az angol idıjárás nem akármilyen - szólalt meg Bohnen.
- Kértünk építıanyagot, hogy tornatermet építhessünk - mondta Duke. - Ilyen idıben
még focizni sem lehet; vannak röplabdacsapataink, de nincs hol játszanunk.
Duke Dan ezredeshez fordult, mélyen a szemébe nézett, és jelentıségteljesen
bólintott. Duke biztos akart lenni benne, hogy Dan ezredes érti a beszélgetés célját, és
az ezredes értette is. Duke elıkészítette a védekezést a vádak ellen, amelyekkel a
tábornok elı fog állni: a verekedések a Long Thaxted-i Korona elıtt.
- Az embereknek rossz a hangulata - mondta Duke a tábornoknak. - Meglátszik abból
is, hogy annyian jelentenek beteget. Olyan csekély, esetleg nem is létezı bajokkal
fordulnak az orvoshoz, mint fejfájás, meghőlés, gyomorrontás.
- Remélem, nem kívánja tılem, hogy javítsak az idıjáráson - mondta Bohnen.
Duke udvariasan mosolygott a tábornok tréfáján.
- Több szórakozási lehetıség kellene, uram. Az emberek vagy a sátorban ülnek, és
hazagondolnak, vagy elmennek a klubba egy sörre.
Jól csinálod, Duke, gondolta Dan ezredes. A Korona és Long Thaxted szóba se került,
mint további lehetıség.
- Nem gondoltak arra, hogy az egyik hangárt használják? - kérdezte Bohnen. -
Röplabdázni meg ökölvíváshoz.
- Októberig így volt - mondta Duke. - De amikor az idıjárás rosszabbra fordult, már
nem tudtuk megoldani, annyi az olyan felszerelés, amelyet szárazon és tetı alatt kell
tartani.
- Jegyezze fel, Price ırnagy - mondta a tábornok. A fánkos ırnagy valahonnan a ruhái
közül jegyzetfüzetet vett elı, és amíg a dzsip megállt, hogy utat engedjen egy most
földet ért, guruló Mustangnak, fölírta. -Addig kell odafigyelnünk ezekre a dolgokra,
amíg nincs baj mondta Bohnen olyan hangon, mintha ez olyan jelentıs döntés lenne,
amilyenre csak tábornokok képesek.
- Most kérem azt a cigarettát, Duke - mondta Dan ezredes. Duke hátrafordult, hogy
odaadja. Egymásra mosolyogtak, mert megkönnyebbültek: látogatójuk nem azért jött,
hogy a falubeli verekedések ügyét vizsgálja.
A dzsip megállt a 199. fıhadiszállása elıtt. Az ügyeletesen kívül nem volt ott senki,
ıt pedig Duke elküldte kávét fızni, míg maga elıresietett, hogy villanyt gyújtson az
eligazító helyiségben. Ezt a kis szobát csak akkor használták, amikor a századok
külön-külön kaptak eligazítást. Puha bırfotelokkal bútorozták be, és az olajfőtés
mindig kellemes hımérsékletet biztosított. Jó volt a világítás, és jegyzetfüzetekkel,
térképekkel és telefonokkal is felszerelték. Dan ezredesnek fogalma sem volt, mit
akarhat a tábornok, de inkább itt mondja el, egy mérföldnyire az osztály
fıhadiszállásától, ahol nyüzsögnek az éles fülő fecsegık. Duke utasította az
ügyeletest, hogy nyissa ki az ablakokat. Most, a légitámadás után, a térkép és a
táblázatok immár nem voltak titkosak, a helyiségre pedig ráfért a szellıztetés.
A tábornok kigombolta szép, fehér esıköpenyét, és a fánkos ırnagy lesegítette róla.
Dan ezredes sejtelme beigazolódott: a tábornok zubbonyán nem voltak
repülıjelvények. De szalagok sem. Bármi volt is a szakmája, nem volt akadémiát
végzett ember, mert nem volt a kezén a győrő.
- Jól hallottam, hogy kávét kért? - kérdezte a tábornok. Dan ezredes csak most nézte
meg jobban, kalap és kabát nélkül. A tábornok a negyvenes évei közepén járó, magas
férfi volt, haja és bajusza is ıszült. Amíg mindketten a kályhánál melegítették a
kezüket, úgy mérte végig Dan ezredest, mintha az jelentkezı volna valami jól fizetett
állásra. Duke bólintott, és az ırnaggyal együtt diszkréten kisurrantak a szobából, hogy
amazok kettesben maradhassanak.
- Meséljen az osztályáról - mondta Bohnen tábornok.
- Jó gyerekek - felelte Dan ezredes -, de túlságosan sok idıt töltöttek otthon azzal,
hogy megtanulják, hogyan repüljenek P-39-esekkel és P-40-esekkel a japánok ellen,
ötezer lábnyi magasban. Aztán egyszerre csak másféle gépeket kaptak, hozzá a világ
legrosszabb idıjárását, és meg kell tanulniuk, hogyan kell megharcolni egy egészen
másfajta háborút, hat mérföldnyi magasságban.
- Ez a táblázat idıszerő?
- A mai feladat - helyeselt Dan ezredes. Széthúzta a függönyt, és elıtárult a térkép,
rajta a Brunswickig húzódó szalagok. - Valamennyi eligazító helyiség készenlétben
van mindig, még akkor is, ha az osztály egyszerre kap eligazítást. Az ember sohasem
tudhatja, mikor jön valami változás, mikor kell egy-egy századot külön eligazítani.
Bohnen bólintott, a térképhez lépett, és végiglapozta a kis falapokat, amelyek
mindegyikén egy-egy pilóta neve állt.
- A színes repülıgép az adott feladatra vonatkozó hívószínt jelzi - magyarázta Dan
ezredes. - Az iránytőrózsán lévı repülıgép azt mutatja, melyik kifutópályát kell
használni. Az üres helyre írják be a felszállás idıpontját, és a szám az iránytőkurzust
jelzi a bázisról. Ma nem használtuk ezt a szobát, ezért a végleges részleteket nem itt
tüntettük fel.
- Nem sokat bíznak a véletlenre, ezredes.
- A fınökeink igen tapasztalt tisztek, uram. Bohnen tábornok a pilóták nevét
olvasgatta.
- Tudja, mi történt ma? - kérdezte a válla fölött.
- A második és a harmadik különleges alakulatot visszahívták. Hallottam, amikor
kiadták a parancsot.
- Kivéve a harmadik hullám vezérezredét. Közel voltak a célponthoz, és nem tudták
visszaigazolni a jelzést. Milyen volt, ezredes?
- Meglehetısen nehéz, uram. A célpont fölött tisztább volt az idı, és a németek még
az éjszakai vadászaikat is bevetették ellenünk.
- Ez az ı angliai légicsatájuk, ezredes. Ezt mondtam tegnap a fıparancsnoknak is. Ez
az ı angliai légicsatájuk. A Vaterlandjukban bombázzuk ıket. Hát védekeznek
minden eszközükkel, és a veszteséggel nem törıdnek.
- Az én fiaim készen állnak, uram.
- Nem kétlem, ezredes.
Elfordult, mintha ismét a hadmőveleti táblát akarná megnézni.
- A bombázókkal maradtunk - mondta Dan ezredes - ameddig csak bírtunk, uram.
Bohnen visszafordult, és világoskék szeme csodálkozást vagy meglepıdést fejezett ki.
Dan ezredest zavarba hozta ez a tekintet.
- Nyolc gép korábban tért vissza - mondta a tábornok. - Errıl beszéljen.
- Hollandia fölött, odafelé, uram. Ellenséges gépeket vettünk észre. Tucker ırnagy
elküldött két rajt, hogy nézzenek utánuk... Én is pontosan ezt tettem volna, ha én
vezetem az osztályt, uram.
- Igazán lojálisán viselkedik, Badger ezredes.
Kopogtak az ajtón. Megjött a kávé. Duke még csészealjakat és kanalakat is talált, ám
a cukor egy gyanúsan hamutartó kinézető bádogtányérkán volt.
Bohnen megkeverte a kávéját, és azt mondta:
- Csakhogy az embereik nem jutottak kellıen közel azokhoz a gépekhez, így soha
nem fogjuk megtudni, ellenség volt-e. Angol Spitfire-ek is lehettek, hazatérıben.
Vagy a mi meteorológusaink, idıjárás-felderítı repülésrıl visszatérve.
- Nem ismerem még a részleteket, uram.
- De én igen - mondta Bohnen. - Ott voltam, amikor a kiértékelı tisztnek jelentést
tettek. Feltételezem, hogy a ledobott póttartályok majdnem tele voltak.
- Igen, majdnem tele, tábornok úr. Csupán néhány perce használtuk ıket.
- Nem lenne hát gazdaságosabb rögtön a felszállástól kezdve a ledobható tankokból
elhasználni a benzint?
- Elıször mindig a pilóta mögötti tartályt használjuk, uram. Amikor az abban lévı
benzin úgy harminc gallonra csökken, akkor kapcsolunk át.
- Miért?
- Ez a szabályszerő eljárás, tábornok úr. Az üzemanyagtartályban lévı üzemanyag
súlya megváltoztatja a gép gravitációs központját. Olyan ez, mintha egy motorbiciklin
utast viszünk, rossz helyen van a súlypont. Tele törzstankkal nem tudunk légiharcba
bocsátkozni, de a tartályt gyorsan kiüríteni sem tudjuk. Bohnen a száját csücsörítette.
- Valóban németek lettek volna a holland partok fölött?
- Nem tudom, tábornok úr.
Bohnen bır szivardobozt vett elı. „Rey del Mundo.” Odatartotta Dan ezredesnek.
- Corona. Ennél jobb szivar nincs. Azt mondják, Winston Churchill is ezt szívja.
Dan ezredes vett egyet. Tıle szívhatta ugyan akárki is - nehéz volt jó szivarhoz jutni.
Mindkét férfi végigjátszotta az illendı szertartást: megszagolták a szivart, levágták a
végét, rágyújtottak. Dan ezredes nem tudta, vajon a tábornok azt várja-e tıle, hogy
leharapja és a padlóra köpje a szivarvéget, mert Bohnen igen figyelmesen nézte.
- Hadd kérdezzem meg még egyszer - mondta Bohnen, miközben levette a szivarjáról
a győrőt. - Valóban német gépek voltak azok ott a holland partok fölött?
- Fontos ez, tábornok úr?
Bohnen nem válaszolt rögtön. Azzal a fanatikus koncentrációval szívta a szivarját,
amellyel csupán a jó dohány szenvedélyes hívei rendelkeznek. Dan ezredes ismerte a
tüneteket: az apjának úgyszólván a szivar volt az egyetlen gyönge pontja. A tábornok
csak akkor pillantott föl, amikor már megízlelte a füstöt.
- Másokat jelenthetett volna az a nyolc gép.
Az ablak hátterében csak az árnyéka rajzolódott ki. Már alig volt kinn világosság.
Ahogy kifújta a füstöt, a füst kék-ezüst, csillogó keretbe fogta. - Az ütközetbıl
kimaradt nyolc repülıgép további harmincpercnyi védelmet biztosíthatott volna a
bombázóknak. Nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelentett volna azoknak a
fiúknak. - Bohnen tábornok figyelte, hogyan szívja a szivart Dan ezredes, hogy vajon
tudja-e kellıen értékelni.
- Igaza van, tábornok úr.
- Tegyük fel, hogy a németek valóban odatelepítettek .a partvonalra egy vadászrepülı
alakulatot. Tegyük fel, hogy félrevezetı támadást indítanak minden egyes
vadászrepülı osztályunk ellen, amelyet arrafelé küldünk.
Dan ezredes most már tisztelettel nézett Bohnenra.
- Nem hiszem, hogy németek voltak, uram. De ha azok voltak, azt kell mondanom,
nem voltak olyan taktikai helyzetben, hogy olyan támadást indíthattak volna,
amilyenrıl maga beszél.
Bohnen bólintott, és elégedetten fújta a füstöt.
- Elegendı egyetlen okos pifke, aki észreveszi ezt a gyönge pontot, és vége lehet a
Németország fölötti, mély berepüléssel járó bombázásoknak. A nyolcadik
légihadsereg akár csomagolhat is, és mehet haza, amennyi hasznot hozhat még a
háború megnyeréséhez. - Dan ezredes bólintott, miközben a tábornok körbesétált. - És
ezzel vége lenne minden esélyünknek arra, hogy a háború után különálló fegyvernem
legyünk.
- Persze - mondta Dan ezredes, és megpróbált ugyanolyan aggodalmas képet vágni,
mint Bohnen. Pedig valójában csöppet sem érdekelte, hogy milyen színő egyenruhát
kell viselnie és milyen a szolgálati ranglétra Washingtonban. ı csak egyet akart: hogy
engedj ék repülni.
- Maga szerint ez az osztály túlságosan sok idıt töltött felkészüléssel odahaza? -
kérdezte Bohnen.
- Nem egészen így értettem, uram.
A tábornok úgy tartotta föl szivaros kezét, mintha a forgalmat akarná leállítani a
Times Square-en.
- Szeretem az olyan embert, akinek van mersze az ıszinteséghez. Maga azt mondta,
hogy ezeket a fiúkat túlképezték, és a fıhadiszálláson a fınököm hajlamos egyetérteni
magával.
- Néhány pilótám négyszer cserélt már gépet, amióta ennél az osztálynál van, és
mostanra, pedig tél van, megtanulták a nagy magasságban vívott légiharc fogásait.
Meg merném kockáztatni, hogy itt rendkívül tehetséges pilóták vannak, tábornok úr.
Harcra készek, alig várják, hogy felszállhassanak.
Bohnen tábornok még mindig körbesétált. Feje lehajtva, homlokát ráncba húzta. Dan
ezredes némán várt. A tábornok az ablakhoz lépett, és kinézett. Gyorsan sötétedett, és
a repülıtér túlsó szélét jelzı, fehérre meszelt falusi házak természetellenesen
világítottak, a kéményük füstölt.
- Akár egy karácsonyi képeslap - mondta a tábornok.
- Tessék, uram?
- Az angol táj. Akár egy karácsonyi képeslap. Az esti homályban a hegyek,
szalmatetık és tehenek... Tanulta Wordsworth-t az iskolában, ezredes?
Dan ezredesnek igen kevés fogalma volt a költészetrıl, csak azt érezte, hogy
lekezelik, és ez nem volt ínyére.
- Amögött az emelkedı mögött további farmerépületek vannak. Amikor hazafelé
tartanak, a fiaim ott állítják a légcsavart leszálló állásba. Megtörik a siklószöget,
visszaveszik a gázt, picit leengedik a szárnyféket, kiengedik a futót, hogy a hátszélben
kicsit elkopjon a sebesség. A fı futópályára merıleges rövidfalra sorolnak be, teljesen
leengedik a szárnyféket, hogy végül a besiklás sebessége mintegy száznegyven legyen
- és az elıírt százzal érjenek át a kerítés fölött. Gyorsan ellenırzik, vajon azok a fehér
házak meg a farm valóban jó
helyen húzódnak-e alattuk, aztán nyolcvan körül nagyon szépen leteszik a gépet. -
Dan ezredes megvakarta a fülét, de Bohnen tábornok nem használta ki a szünetet. -
Tudja, tábornok úr, ezek a Mustangok könyörtelen dögök. Hetvenötnél átesnek és az
utolsó pillanatban a fékhatásra még átvágódhatnak. Az ilyen törést a pilóta nemigen
ússza meg ép bırrel. Ezért mindig azt mondom a fiaimnak, hogy kerékre szálljanak le.
Ha fönn van a gép farka, jobban kilátni belıle, és ha rávágják a teljes gázt, még
átstartolhatnak. Dan ezredes megvakarta a karját. - Wordsworth? Az ugye valami
költı volt?
A tábornok ráemelte tágra nyitott, kék szemét, és rezzenéstelenül tartotta rajta
tekintetét, míg csak Dan ezredes a mentımellényét nem kezdte babrálni.
- Adását ötös hangerıvel hallom és értem, ezredes mondta nyugodtan a tábornok. -
Azt akarja tudatni velem, hogy maguknak repülı szakembereknek, akik tudják, mi az
az átesés meg az átstartolás, kellene itt a hangadóknak lenniük. Az olyan szárnyatlan
csodabogarak, amilyen én is vagyok, csak menjenek szépen vissza a kényelmes fı-
hadiszállásra, olvasgassanak Wordsworth-t, és hagyjanak minket harcolni, a
tanyaházakhoz igazodva ráfordulni a reptérre, és gyönyörően letenni a gépet a
futópályára.
Ezt Dan ezredes nem tagadta; mindketten jól tudták, hogy pontosan erre gondolt.
- Gondolom, nem azért jött ide, tábornok úr, hogy irodalomból feleltessen?
Bohnen jóindulatúan elmosolyodott. Az ember soha nem tudhatta, hányadán áll vele.
Dan ezredes még soha nem találkozott hozzá hasonló nagyfınökkel.
- Abban igaza van, hogy én soha életemben nem tudnék tanyaházakat figyelve
besiklani, vagy leszállni a betonra a P-51-essel - ismerte be Bohnen. - De gondoljon
talán arra is, hogy maga sem lenne nyerı az én íróasztalomnál High Wycombe-ban.
- Nem tudom, mit csinál a fıhadiszálláson.
- Akkor elmondom - mondta némi éllel Bohnen. Bajkeresı vagyok. Oda küldenek,
ahol meg kell oldani valamilyen problémát: ahol baj van a repülıgépekkel, baj van az
osztályokkal...
- Baj van az ezredesekkel?
Ebben a pillanatban egy Merlin-motor dörgése részke ttette meg a bútorokat.
Mindketten az ablak felé fordultak, és azt látták, hogy a 199. század három Mustangja
húz el ötven lábnyi magasságban a repülıtér fölött, majd enyhe szögben emelkednek,
hogy újabb kört írjanak le. Három gép: rossz jel. Dan ezredes az ajkát harapdálva
hegyezte a fülét, hátha megjön a hiányzó negyedik is. És meg is jött, kissé köhögı
motorral. A negyedik pilóta nem próbálkozott semmiféle trükkel. Egyenesen leszállt,
amíg a másik három körözött. Az ezredes a telefonra pillantott, de aztán mégsem
kérdezte meg, hogy megjött-e mindenki.
- Azt akartam mondani, ahol baj van a repülıkkel.
- Itt nincs ilyesmi, tábornok úr. Ezeknél a pilótáknál jobbat sehol sem talál az egész
légierıben. Az osztályom tökéletesen harcképes. Bármilyen feladatot adnak nekünk,
meg tudjuk oldani.
- Helyes - mosolygott Bohnen, és szünetet tartott. Dan ezredesnek olyan érzése
támadt, hogy a tábornok pontosan arra várt, amit ı mondott. - Az új stratégiánk az,
hogy ott üssük az ellenséges légierıt, ahol érjük, Badger ezredes. Minden eszközzel
pusztítjuk a gyáraikat, és kötelékeink meglehetısen eredményesen verik vissza a
támadásaikat. De még mindig úgy véljük, hogy a kezdeményezés az ı kezükben van.
És úgy véljük, a saját hátországukban kell rajtuk ütnünk.
- Bombázni a repülıtereiket?
- Repülıgéprıl végig géppuskázni a repülıtereiket mondta Bohnen, és beleszívott a
szivarjába. - A légifelderítés fényképeirıl kiderült, hogy a nagy, de akár a közepes
magasságból történı bombázás sem tesz maradandó kárt a hunok repülıtereiben. A
német bebújik a fedezékébe, és amikor elmentünk, kijavítja a hangárokat, föltölti
földdel a bombatölcséreket, és egy-két nap múlva ott folytatja, ahol abbahagyta. De
mélyrepülésben a gép akkor támadhat a reptérre, amikor a pilóták pihennek, és a
szerelık feje éppen a motorháztetı alatt van. Mielıtt bárki tudná, mi is történik,
géppuskatőz zúdul a földön álló gépekre és a barakkokra. A robbanó lövedékek
fölgyújtják a benzintartályokat. Megöljük a pilótákat, a szerelıket, a tisztviselıket. És
attól kezdve azon a helyen mindenki rettegni fog, és fedezékbe fut akkor is, ha egy
Messerschmitt jön be leszállni. Nem kell tovább részleteznem, ezredes, el tudja
képzelni, mekkora kárt tehetne a repülıterében néhány német vadászgép, ha a
munkanap kellıs közepén idejönnének.
- Átkozottul veszélyes - mondta csöndesen az ezredes. - Amikor a húszas években a
postát vittem St. Louisból, a diszpécserünk elmesélte, hogy együtt repült Frank Luke-
kal, a ballonzár-ásszal. A németek minden lehetséges fegyverükkel védték a
ballonokat. Átjutni ezen a légvédelmi tőzön sokkal veszélyesebb volt, mint hajnali
ırjáratra repülni. Hogyan szerveznénk meg ezeket a maga mélyrepülı-támadásait?
- Egyáltalán nem szervezünk meg semmit - felelte Bohnen. - Csupán megmondjuk a
vadászpilótáknak, hogy a bombázókísérıi feladatokról hazatérıben keressenek ilyen
alkalmi célpontokat.
- Azt már eddig is csinálták - mondta Dan ezredes -, de egyik fiam sem olyan ostoba,
hogy a pifkék repülıtereit támadja.
- Majd megteszik - mondta Bohnen -, ha közli velük, hogy a földön elpusztított
repülıgépet éppúgy légigyızelemnek tekinti, mintha a levegıben történt volna.
- Mi ebben a trükk?
- Nincs itt semmiféle trükk. A légiharcban és a földön megsemmisített repülıgép
egyaránt hivatalosan elismert légigyızelemnek fog számítani.
- Úgy érti, hogy az a szőz pilóta, aki legéppuskáz öt német gépet, amelyek közvetlenül
a Csatorna túloldalán, a Calais-Marck reptér betonján egymás mellett sorakoznak, fél
óra múlva ászként térhet haza?
- Pontosan - mondta Bohnen. Dan ezredesre nézett, és nyomatékosan bólintott.
Dan ezredes közelebb lépett a tábornokhoz, de nem emelte föl a hangját, pedig nagyon
dühös volt.
- Ezek jó gyerekek - mondta -, a legjobbak! Repülnek, harcolnak, betartják a
parancsokat, és nem panaszkodnak. Nem tudnak francot se Hitlerrıl vagy a nácikról
vagy a politikáról; amit tesznek, azért teszik, mert azt mondták, Amerikáért teszik.
Attól kezdve, hogy az ember beszállt a gépbe, teste-lelke Uncle Samé, ık ezt így
mondják.
- Senki nem parancsolja meg nekik, hogy támadjanak..;
- Úgy van. Maga nem fogja megparancsolni ezeknek a kölyköknek, hogy támadjanak
ellenséges repülıtereket. Ennél sokkal komiszabb, amit tesz: arra használja ki a
szellemet, ami idehozta ıket, hogy a saját akaratukból ölessék meg magukat.
- Helyesbítek - mondta Bohnen. - Ezt maga fogja tenni.
- Nem válik be.
- Beválik, Badger ezredes. A fiai tombolni fognak örömükben, ha tudomást szereznek
a légigyızelem megszerzésének errıl az új módjáról, és könyörtelenül pusztítani
fogják a Luftwaffét, ezredes, úgy, hogy amikor az idén nyáron újabb, mintegy
negyedmillió amerikai fiú partra száll majd Franciaországban és Belgiumban,
valamivel kevesebb ólom röpködjön a fejük körül.
- Mikor hirdetik ki hivatalosan a parancsot? Bohnen lágyan megmozdította szivart
tartó kezét, a füst cikcakkot rajzolt a levegıbe.
- Nem így csináljuk, ezredes. Maga egyszerően hitelesíti a légigyızelmet, amikor egy-
egy repülıgép elpusztításáról filmet hoznak, és rövidesen a többi osztályparancsnok
ugyanezt fogja tenni.
- Szóval errıl van szó... Azért jött ide, hogy megnézze, olyan fickó vagyok-e, akit
odalökhet a farkasok elé, ha ez az egész balul üt ki.
A tábornok nem tiltakozott.
- Nem üt ki balul, ezredes.
- De miért éppen ez az osztály kezdje? - kérdezte Dan ezredes. - Miért nem
valamelyik tapasztaltabb osztály, a 4., az 5. vagy a 35., miért éppen egy ilyen osztály?
Bohnen csak nézett az ezredesre, de nem válaszolt.
- Rábökött egy tővel a térképre? - kérdezte Dan ezredes. - Tudni szeretném, tábornok
úr. Nagyon szeretném tudni.
- Megvan az okom rá - mondta Bohnen tábornok. - A személyes okom.
 11.

Alexander J. Bohnen dandártábornok

- Tábornok lett! - mondta Victoria Cooper. - És nekünk nem is mondta.

- Mindig közbejöhet valami, Victoria. En nyugtával dicsérem a napot. Ezt még a
bankszakmában tanultam.
- Vagyis megvárja, amíg a csekket készpénzre váltják?
- Pontosan, Victoria.
A lány elvette a férfi kabátját és kalapját.
- Mi lesz a sofırjével?-kérdezte.
- Semmi gond - mondta a férfi. - Megmondtam neki, hogy töltsön el egy órácskát
Cambridge-ben, mielıtt visszamegy Steeple Thaxtedbe. Aztán majd telefonon kérek
kocsit az állományból, ha használhatom a telefonjukat.
- Jamie légikikötıjében járt. Ez véletlen?
A férfi mosolygott. Ez a „légikikötı” úgy hangzott, mintha Jules Verne írta volna.
- Bizonyos mőszaki változások történtek, és kedvemre mehettem bármelyik
vadászrepülı osztályhoz, így hát természetesen Steeple Thaxtedet választottam, így
meghívathattam magam ebédre.
- A szüleim igazán örültek, Alex. - A lány összevonta a szemöldökét. - Szólíthatom
még mindig Alexnek?
A férfi nevetett, és megcsókolta a lány arcát.
- Hát persze, Victoria.
Ahogyan a lány elfordította a fejét, a csók az ajkát érte.
- Gratulálok, tábornok úr - mondta. - Látta Jamie-t?
- A századok elszakadtak egymástól. Még akkor is szálltak le, amikor eljöttem.
A lány a szája elé kapta a kezét, és elsápadt.
- Jamie repült ma? És harcoltak? Biztonságban van Jamie? - A lány megragadta a férfi
karját. - Jól van?
- Honnan tudja, hogy az osztály bevetésen volt?
- Ez Cambridgeshire. Mindenki tudja, hogy amikor a gépek kettesével-hármasával
jönnek haza, akkor harcolni voltak.
- Jamie biztonságban van. İ is velünk ebédel, ahogyan megbeszéltük.
A férfi mosolygott, és hálát adott Istennek, hogy az igazat mondhatja.
- Látta? - makacskodott Victoria.
- Victoria, nem nagyon hiszem, hogy Jamie szeretné, ha mindenki megtudná, hogy az
apja a vezérkarnál van, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy nem szeretné, ha
beleütném az orromat a dolgaiba, miközben a haverjai tisztelegve állnak körbe
minket.
- Természetesen igaza van, tábornok úr. Bocsásson meg.
- Nincs miért - mondta Bohnen. De észrevette, hogy a lány nem szólította Alexnek. .
Victoria apja ápolatlan benyomást keltı, vörös arcú ember volt, ısz haja valamivel
hosszabb a kelleténél. Szomorú, barna szeme sehogyan sem illett barátságos
mosolyához. Pontosan az a különc angol professzor, amilyeneknek Bohnen tábornok
honfitársai az ilyeneket tartották. De volt benne valami lenyőgözı is. Az ember szinte
el tudta képzelni, amint pamutingben és szafarikabátban csörtet a bozótban, és
sétapálcáját fölemelve lecsillapít holmi bennszülött-zendülést. Kényelmes
dolgozószobájában könyvespolcok sorakoztak, állt ott néhány kissé rozoga, színes
kartonnal bevont, könnyő szék is, és az olvasólámpa rózsaszínő ragtapasszal volt
kifoltozva.
- Szóval maga Jamie apja - mondta Bernard Cooper magas, mégis öblös hangon. -
Remek fiú, ezredes úr. Nagyon büszke lehet rá. - ısrégi gyapjú kardigánja zsebeit\en
turkált, míg végül megtalálta a selyem zsebkendıt, amellyel megtörölte a szemüvegét.
- Tábornok úr, apa - szólt közbe Victoria, miközben becsukta az ajtót.
- Tessék? Azt mondtam... tábornok, igen. - Egy pillanatig zavarban volt, mint az
angolok mindig, ha társadalmi baklövést követnek el. Aztán a tekintete megtalálta
Bohnen vállán az egyetlen csillagot, és talán észrevette az eltávolított ezredesi jelvény
helyét is. Bohnen tábornok! Drága barátom, ez nagyszerő. Ezt meg kell ünnepelnünk.
Egy üveg pezsgı...
Bohnen kétségbeesetten próbálta leállítani. Jól tudta, hogy mit jelent egy üveg
pótolhatatlan francia pezsgı egy angol háztartásban.
- Ne, kérem, dr. Cooper. Csak egy pohárkával kérek úgyis, és abból, amit ön iszik...
De nem használt. Cooper, mielıtt bárki megállíthatta volna, már kinn is volt a
kertben, és egy óriás palack Kruggal a karjában tért vissza.
- A borospincében rendeztük be az óvóhelyet magyarázta, miközben megtörölgette az
üveget. - Az italokat meg a szaletliben tartom most, a kertben.
- Nem kockázatos ez egy kicsit?
- De. Megszakad a szívem, ha bombatalálat éri. De addig sem kell hőteni a borokat. A
mindenit, hővös van ma este! - Kivette a palackból a dugót, és a sarokban álló
pohárszékbıl féltucatnyi poharat vett elı.
- Úgyis csak hamisítvány vagyok... - vallotta be Bohnen, amikor az elıléptetésérıl
faggatták, és elmagyarázta, hogyan kapta a megbízatását a légierıtıl.
Jobb tisztázni a helyzetet. ıszintén szólva Bohnen nem is szerette volna, ha hivatásos
katonatisztnek nézik, aki azzal tölti az életét, hogy puskacsövekbe kukucskál, vagy
zászlóalj ökölvívó-bajnokságot szervez Panamán vagy a brit szigetek valami isten
háta mögötti vidékén. Cooper hallgatta, miközben töltött két pohárba, aztán az egyiket
fölemelte, és ellenırizte a nedő tisztaságát, mielıtt átnyújtotta volna a vendégnek.
- Ez politika - tette hozzá Bohnen, elvette a poharat, és köszönetképpen biccentett.
- Milyen szempontból?
- A munkahetem felét bizottsági üléseken töltöm mondta Bohnen. - Mindenhová én
megyek, ahová a tábornokomnak nincs ideje elmenni. Önöknél nyilván hasonló a
helyzet: a magasabb beosztású embereket képviselni kell. - Cooper bólintott. -
Ezredesként, ráadásul frissen kinevezve, alacsonyan álltam a ranglétrán. A
parancsnokom álláspontját nem tudtam kellı tekintéllyel képviselni.
- De most már tábornok...
- És üthetem az asztalt, és mindenkinek meg kell hallgatnia.
Cooper nevetett.
- Csodálatos! - kiáltott föl. - Csodálatos! - mintha ez a magyarázat csupán valami
szórakoztató mese lett volna, amelyet Bohnen azért talált ki, hogy eltitkolja azt a
tényt, hogy háborús hıs. - Maga a gazdasági életben mozgott a háború elıtt, ahogyan
Jamie mesélte.
- Még megvan az irodám Washingtonban. A partnerem viszi az ügyeket, amíg távol
vagyok. Befektetési tanácsadás. A szakterületünk a repülıgépgyártás.
- Nagyfokú tıkésítés?
- Igen. Olyan gyárral, amelyik az egyik napról a másikra elavul, és a jelzálog
fedezeteként nem ér semmit.
- Nem találkozott soha egy Willie Larkin nevő fickóval? Alapított egy vállalatot
valami forradalmian új gépkocsimotor gyártására, és mintegy ötmillió dolláros
adóssággal tönkrement. Washingtonban történt.
- Lord Lorcainre gondol?
- Félelmetes haramia - mondta Cooper. - A nagyapja vette föl a Lorcain nevet.
Kiderítette, hogy a Larkin a Lorcainból származik, ami ısi ír név. Úgy vélte, a Lorcain
jobban illik egy lordhoz... még ha az a lord a vagyonát hashajtógyártásból szerezte is,
mi? - vigyorgott Cooper.
- Két kanadai partnere volt - próbálta elıkotorni az emlékezetébıl Bohnen azt a kevés
tényt, amit tudott. A mőszakiak, akiknek megmutattuk a tıle kapott terveket és a
szabadalmakat, jót nevettek.
- Ahogyan mondtam, találékony gazfickó, de fehér asztal mellett fölöttébb
szórakoztató. Egyszer majd meghívom magukat együtt vacsorára. Most a
minisztériumban dolgozik. A feleségem távoli rokona, bár az asszony nem szívesen
beszél errıl.
A társasági összejövetelek az angolokkal olyanok voltak a tábornok számára, mint egy
éjszakai túra a Mato Grossón. Vajon Cooper szándékosan várt arra, hogy mit mond
Bohnen, mielıtt közölte, hogy Lorcain a felesége rokona? Amit Bohnen sehogyan
nem tudott megérteni, az az volt, hogy az angolok miért állítanak akkora élvezettel
ilyen csapdákat. Ha a megvetésének adott volna hangot Lorcain iránt, vajon Cooper
helyeselt volna, és akkor is megemlítette volna a rokonságot?
Bohnen mégis sok hasonló vonást fedezett föl Victoria apjában. Mindketten
Németországban tanultak. A mérnökhallgatók számára kötelezı hat hónapi gyári
gyakorlatra Bohnen az öreg Junkers professzor központi gyárába ment, Dessauba.
Ugyanabban az idıben Bernard Cooper pszichológiát tanult a közeli Lipcsében.
Mindketten meglehetısen jól beszéltek németül, mindkettıjüket érdekelte a német
történelem, mindkettıjüknek sok barátja volt Németországban. Óvatosan beszéltek,
nem volt sem divatos, sem bölcs dolog sok jót mondani Németországról, még a Hitler
elıttirıl sem, de Cooper jó mesélı volt, és hamarosan közösen emlékeztek berlini
bárokra, sítúrákra, egész napos kirándulásokra a Zeppelinen.
- Adolf Hitler bolond? - kérdezte késıbb Bohnen. Mihelyt valakirıl kiderül, hogy
pszichológus, az emberek általában ilyen ostoba kérdéseket tesznek föl neki. Ám
Bemard Cooper komolyan válaszolt.
- Ilyesminek semmi jele, Bohnen. A fickó ördögien okos. Szerintem Freud tanulhatna
tıle egyet s mást a pszichológiáról.
Bohnen kortyolgatta az italát.
- Kínosan érzem magam, amiért meghívattam magam ebédre, és most megiszom a
drága pezsgıjét, dr. Cooper.
- Rá se rántson, öreg cimbora. A maga Jamie fia igazán nagylelkő, és igen
emlékezetes estét szerzett nekünk. No, meg ezek a nem márkás pezsgık igen gyorsan
elveszítik a hatásukat... alig pezsgett, amikor kinyitottam, mi? Megtanultam a leckét,
Bohnen. Eltettem két láda 1923-as évjáratú Richebourgot abban a hiszemben, hogy
egy kitőnı burgundi csak érlelıdhet, ha megfelelıen kezelik. Az egyiket 1941
karácsonyán nyitottam ki. A háborús hírek elkeserítıek voltak Leningrádot
bekerítették, Hongkong már majdnem elesett, a csendes-óceáni flottát szétverték -, és
az az átkozott Richebourg elvesztette minden erejét. Sírni tudtam volna, Bohnen.
Bohnen nevetett. Gyanította, hogy ez tréfa volt, bár az angoloknál soha nem lehet
tudni.
- Mit taníthatna Hitler Freudnak? - kérdezte. Cooper a pszichológia egyik nagy neve
volt, Bohnen emlékezetes fejtegetésre számított.
Cooper a levegıbe markolt, aztán végigsimította a haját. Elıadói modorosságok.
- Freud megmutatta nekünk, hogy az ember nem racionális. Az embert érzelmek,
ösztönök, és önmagáról alkotott elképzelések irányítják, s ez utóbbiak gyakran nem is
helytállóak. Hitler szállította a németeknek az arcfestéket meg a jelmezt a wagneri
muzsikával együtt, hogy eljátszhassak ezt a grand guignolt... Mindez rendkívül idegen
attól a Németországtól, amelyet mi ismertünk, de átkozottul jó pszichológia.
- Rátapintott a lényegre - mondta Bohnen. - Magam is csalónak érzem magam ebben
az egyenruhában, mégis élvezem.
Bemard Cooper kortyolt a pezsgıjébıl.
- Ma Steeple Thaxtedben járt? Elıször volt ott?
- Az elsı látogatásom egy angliai vadászrepülı osztálynál - ismerte be Bohnen.
- Milyen véleménye alakult ki?
- Ma nehéz döntést kellett hoznom, dr. Cooper...
- Bernard.
Bohnen tábornok bólintott.
- A tucatnyi vadászosztály közül egynek veszélyes megbízást kellett adnom... -
Elhallgatott. Meglepte, hogy a kétségeirıl beszél egy idegennek, bár errıl inkább saját
aggodalma tehetett, mint az együttérzéssel hallgató Bernard Cooper.
- És a fia osztályát választotta - folytatta Cooper.
- Nem láttam más lehetıséget - mondta Bohnen. Valószínőleg kissé régimódi
viselkedés, de ez van. Az egészben az a legrosszabb, hogy nem vagyok biztos benne,
hogy a parancs bölcs. Olyan emberrel kellett vitatkoznom róla, aki a saját
kételyeimnek adott hangot.
- Azok, akikkel együtt dolgozik, a parancsnoka, meg a többiek, tudják, hogy a fia
vadászrepülı?
- Jobb, ha nem tudják.
Cooper fogta a palackot, és ismét töltött.
- Biztos ebben?
- Biztos vagyok benne - mondta Bohnen tábornok, és olyan gyorsan ivott a pezsgıbıl,
hogy köhögni kezdett tıle.
- Ha békeidıben gazdasági tanácsért fordulnék magához, eltitkolná-e, hogy
különleges viszonyban van valamelyik versengı féllel? - Cooper hátralépett, fölemelte
az üveget, és fölhúzta a szemöldökét, mielıtt töltött volna magának.
Bohnen nem felelt; a hasonlat nem volt tisztességes, és ezt Coopernak is tudnia
kellett.
- Nem kedvezek annak a félnek, amelyikkel kapcsolatom van, Cooper. Inkább
kockára teszem a fiam életét, semhogy fölhasználjam a birtokomban lévı információt
arra, hogy kedvezzek neki.
- Tudom, tudom - mondta Cooper. - Rohadt egy helyzet. De biztos vagyok benne,
hogy azt tette, amit kellett.
- Igen, azt - mondta Bohnen, ám Cooper sejtette, hogy reggel azért telefonált és
hívatta meg magát vacsorára, nehogy meggondolhassa magát, hogy el kelljen jönnie
Steeple Thaxtedbe.
- Fél órán belül kész a vacsora - szólt be Victoria. És Jamie telefonált, hogy leszállt, és
máris jön. - A pezsgısüvegre meg a poharakra pillantott. - Aljasság! mondta. - Nekem
és maminak nem is adtok?
 12.

James A. Farebrother százados

A németek a napból bukkantak elı, és Tucker kötelékét szétzilálták, mielıtt bárki

rájött volna, hogy mi történik. Farebrother annyit látott, hogy nyomjelzı lövedékek
csíkja villan el a szárnyvégeinél, de csak arra tudott gondolni, hogy Cooperék estére
várják vacsorára, és úgy néz ki, hogy nem tud majd elmenni.
A rádiófegyelem megszőnt; Jamie fölismerte Tucker hangját, amint a kötelékéhez
tartozó 191. század parancsnokát a Bunyós Vezért hívta, ám hangját elnyomta a
szitkok özöne és a Betörnek! kiáltások: a németek úgy rontottak közéjük, mint
tigriscápák az úszkáló iskolások közé.
Focke-Wulf 190-esek voltak, kiváló pilótákkal abból ítélve, ahogyan átorsóztak az
amerikaiak között, és valami kötelékfélét tartva újra fölemelkedtek. Tizenketten
voltak - a hírszerzık szerint ennyi gépbıl áll egy Staffel - és elsı átrepülésükkor az
egység két nap felıli századát szinte lesöpörték az égrıl, Tucker géppárjának, a
Baxter nevő fiatal kölyöknek Fáradt Szajha nevő gépe mögött pedig vékony, fehér
sugarat húzott a kifolyó hőtıfolyadék.
- Maradj mellettem - ordította Tucker, fölrúgva minden rádiófegyelmet. Nem lehetett
tudni, hogy a partnerének szólt ez, vagy az egész köteléknek. De mielıtt bárki
megkérdezhette volna, Baxter a hátára fordította a gépét, kioldotta magát, és fejest
ugrott.
A partnere elvesztésén megrendült Tucker teljes gázt adott. Mind követték, éles
szögben emelkedtek, hogy elkerüljék a fölöttük lévı FW-k újabb pusztító rácsapását.
Farebrother a nyakát kicsavarva meglátta a napfényben csillogó, támadásra készülı
gépeket. Most vonalba sorakoztak föl, arra számítottak, hogy a következı
támadásukra az amerikai kötelék széthull, és páros légiharcok alakulnak ki.
Tucker nem tágított, Immelmann-nal akarta a köteléket jobb támadóhelyzetbe hozni,
csakhogy a németek rájuk csaptak, mielıtt még befejezhették volna a manıvert.
Farebrother szorosan ragadt Earl Koenige-re, ahogyan az egy jó kísérıhöz illik,
közben egy német gép belekerült a célmezejébe. Leadott rá egy rövid sorozatot, ám a
német csőrés nélkül belerúgott az oldalkormányba, és nagyot csúszott, nem látszott
rajta találat. Earl egy másikat vett célba, sikerült is néhány golyót eresztenie a gép
farkába. Aztán már túl is szaladtak a németeken. Earl bedöntötte a gépét, és éles
fordulóval igyekeztek vissza a légiharcba.
A rádióban még mindig érthetetlen hangzavar tombolt. Három ejtıernyı libegett
alattuk. Farebrother úgy vélte, a sárga német, a két fehér amerikai, az egyik alighanem
Baxter. Earl meglátott egy elbitangolt Messerschmitt 110-est. Ezek a kétmotoros
gépek lassúk voltak, Earl laposan fordult rá, hogy a legjobb szögben lıhesse fölülrıl-
hátulról, ám a német megérezhette vagy rádión rászóltak -, hogy fölötte van, mert
olyan gyorsan borított le, hogy Earl nem ért a nyomába. Csakhogy a német pontosan
Farebrother elé került. A gép festése mattfekete volt; nyilván éjszakai vadász, amelyet
most mégis nappal vetettek be a Vaterland fölött vívott küzdelembe. Nem volt hátsó
lövésze, a Messerschmitt hátsó ülésén radarberendezés foglalta el a helyét, nyilván az
éjszakai elfogóharchoz. Farebrother szorosan markolta a botot, elıírásosan ellenırizte
az irányzékot, és könnyedén megnyomta a lıbillentyőt. A lövések visszaható ereje
megremegtette a gépét. Öröm és borzalom furcsa keverékével látta, hogy lövedékei
úgy marnak az ellenséges gép vékony fémbırébe, ahogyan a főrész a tőzifába.
Earl beállt Farebrother mellé kísérınek, szerepük most fölcserélıdött. Farebrother
balra csőrt, és egyre tüzelve a német nyomában maradt. A gépben ember nem
maradhatott életben. Elıször a szárnya fényesedett ki, ahogy a lövedékek
ezüstdollárosokat égettek a festékbe, aztán vastag füstcsíkot húzva leállt a bal motorja,
majd szétroppant az átlátszó kabintetı, a gép orrát fölfelé fúrva átesett, s a bal motor
lángolva kiszakadt.
Ám Farebrother elıtt hirtelen elsötétült a világ. A Messerschmitt motorjából
kifröccsenı olaj elborította a kabintetıt.
A rádióban tomboló hangzavarba jól érthetı ordítás hasított Farebrother fülébe: -
Rajtad van, fiú, fordulj ki! Úristen! -, és ahogy a Kibicet kalapálni kezdték a
becsapódások, rádöbbent, hogy ı a fiú és Earl Koenige figyelmezteti a mögötte lévı
németre.
Vakon rúgott a pedálba, kifordult. Kikerült a német célkeresztjébıl, de tudta, hogy
üldözıje a nyomában van, ujja bizonyára az elsütıbillentyőn, vele együtt fordul,
igyekszik újra célba venni. A légáramlás már némileg levitte az olajat a kabintetırıl,
Farebrother valamit már látott.
Valószínőleg így is a Luftwaffe lelövési statisztikáját javította volna, ha nincs olyan
közel a felhık teteje. Belemerült a felhıbe, és egy utolsó sorozat után, amely kissé
átlyuggatta a Kibic szárnyvégét, Farebrother körül ismét elsötétült az amúgy is csak
foltokban látott világ, felhı borult a pilótafülkére.
Farebrother a pörgettyős mőhorizontra pillantott, és húzni kezdte a botkormányt
addig, amíg az emelkedést jelzı variometer mutatója megállapodott a nullán. Egykét
percig vízszintesen, egyenesen repült. Keze-lába remegett, a szíve olyan sebesen vert,
hogy érezte a halántékán lüktetı ereket.
- Úristen, százados, hol van? Eltalálták? - Earl hangja szólalt meg a semmibıl.
- Earl... izé, Gyertya Zöld Három. A felhı fölött van?
- Hát persze, százados. Emelkedjen ide, a srácok mind összepakolták a játékaikat, és
hazamentek.
Farebrother fölhúzta a Kibicet a felhı fölé. Három P-51-es körözött ott, a közeli
felhık nyújtotta fedezék tudatában hanyag magabiztossággal. Earlt Mickey Mouse
kísérte, a másik oldalon Rube Vein repült a Daniellel.
- Sajnálom, Earl - mondta még mindig levegı után kapkodva Farebrother. - Észre
kellett volna vennem.
- Nagyszerően csinálta, százados - mondta Earl. Kezdı létére nagyszerő volt. Lát már
rendesen? Csöpög az olajtól.
MM visszafogottabb volt; ı csupán a hazafelé vezetı kurzust egyeztette
Farebrotherrel. Már az egész század tudta, hogy Farebrother az a lelkiismeretes fajta,
aki jegyzetel az eligazításon, és följegyzi a hazafelé vezetı úton a tájékozódást segítı
tereptárgyakat. Farebrother kinézett az olajcsíkos kabintetın, hogy lássa, hol vannak.
A szakadozott gomolyfelhık a hideg levegı hátán, véget nem érı magas szintő
rétegfelhızettel közeledı frontrendszer hírnökei. Északra, Hannover fölött a
látóhatáron még mindig esıfelhık sötétlettek.
Ebbıl a magasságból, ahol még nem húztak maguk után árulkodó, fehér
kondenzcsíkokat, Farebrother jól látta a zöld erdıket, és a kopár, barna földeket
átszelı világosszürke kettıs sávot, az autópályát. Ezt az utat még a háború elıttrıl
ismerte. Emlékezett, amikor itt száguldott az apjával eszelıs sebességgel, mert
vacsorára siettek barátokhoz egy hatalmas kastélyba, Gütersloh közelébe. Az apja
akkor elütött egy kutyát, és nem volt hajlandó visszamenni. Ezt még most sem tudta
neki megbocsátani.
- Gyertya Zöld Négy. Biztos vagy benne, hogy jól megyünk hazafelé?
- Biztos vagyok benne, Gyertya Zöld Vezér. - A szabályszerő rádiózásra mindig csak
akkor volt idı, amikor úgysem számított, rádióznak-e vagy sem.
A német-holland határ közelében megpillantották Tuckert, aki hazafelé vezette a
köteléket, és csatlakoztak hozzájuk. Amikor beálltak a helyükre, Farebrother nem látta
Dan ezredest, sem Phelan ırnagyot, egyet sem azok közül a rajok közül, amelyek a
kétmotoros Messerschmittek után eredtek közvetlenül az elsı támadás elıtt. El-
tőnıdött, hogy mi történhetett velük, de nem akarta megkérdezni Tucker ırnagyot.
- Gázt, Gyertya Zöld. - Tucker.hangja volt az. Most, hogy már a kötelékben repültek,
Farebrother kicsit elıretolta a gázkart, hogy ne maradjon le a többiektıl.
A Kibic öreg főrész volt, amelyet azért erıltettek Farebrotherre, mert új ember, de a
gép ma különösen szeszélyesnek bizonyult. A Focke-Wulfokkal vívott légiharc óta
Farebrother egyfolytában próbálta meggyızni magát, hogy a gép ma sem viselkedik
rosszabbul, mint máskor, de most, hogy teljes gázt adott, a gép makacskodni kezdett.
Farebrother elıször a hőtıfolyadékra gondolt. Ellenırizte, hogy a hőtırács nyitva van-
e. Nem ott volt a hiba. Farebrothernek szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a motorja
túl sok német olajat nyelt, és a gyertyák meg a sőrítı ezt rosszul tőrik. Látta, hogy a
motorhımérséklet-mérı felfelé kúszik. Hallotta, hogy ha a motor korábban csak
csuklott, most már köpköd. A köpködésbıl köhögés lett, és a tő belement a pirosba.
Farebrother visszavette a gázt; a tő megnyugodott, de Farebrother lemaradt, míg aztán
Earl is csökkentette a sebességét, és felzárkózott melléje, hogy biztatóan integessen
neki. Kösz, Earl. A rádión Tucker hangja szólalt meg.
- Hall engem, Gyertya Zöld Vezér? Csúzli. Csúzli vagyok.
MM nem válaszolt Tucker hívására; ehelyett MM és Rube is visszavette a sebességet,
hogy Earllel és Fárebrotherrel maradjanak.
- Gyertya Zöld Négy, olajos füstöt ereget. - Ez Earl hangja volt.
Farebrother megpróbálta kézzel pumpálni a benzint. Egy pillanatig úgy tőnt, ez segít,
a motor csendesebb lett, de a javulás csak átmeneti volt.
- Ez parancs Csúzlitól. Gyertya Zöld Vezér és Zöld Kettı, Három és Négy,
lemaradnak. Zárkózzanak föl! Teli magukkal az egész égbolt.
Tuckernak nem volt ideje terelgetni a nyáját. Légvonalban repültek hazafelé, nem
tudták az erısen védett városokat kerülgetni. Ahogy áthaladtak Hilversum fölött,
hallották a fejhallgatókban a légvédelmi keresıberendezés zümmögését, és a
következı pillanatban kínosan jól irányzott sortőz rázta meg ıket. Egyre több
légvédelmi ágyú kapcsolódott be, és most, hogy megállapították az ellenséges gépek
magasságát, már nemcsak a 8,8 centiméteres lövedékek fekete pamacsai látszottak,
hanem a nagyobb, 10,5-ösök barna füstje is. 26 000 láb magasban voltak, s bár a
hírszerzés szerint a nyolcnyolcasok nem veszélyesek ebben a magasságban, nagyon
sok „fekete manó” puffant körülöttük, de még fölöttük is.
- Az istenit, Gyertya Sárga Vezér. Ne feledje, hogy ma én vezetem ezt az osztályt.
Maradjon ezen a magasságon mindaddig, amíg nem mondok mást. - Tucker ordított
az egyik rajparancsnokra, aki szeretett volna kicsit távolabbra kerülni a zárótőztıl.
Ha Tucker eredetileg magasabbra is akart volna kerülni, a Gyertya Sárga Vezér miatt
akkor is letett róla. Kissé északnak fordult, de az újabb sortőz azt mutatta, hogy a
légvédelmi tüzérek ott lent betáplálták a megfigyelt adatokat a célzóberendezésükbe.
Volt abban valami nagyon nyugtalanító, ahogyan a zárótőz követte ıket, ahogyan
szinte kitalálták, merre fordulnak, és minden egyes sortőz egyre közelebb jött.
Farebrother szorosan záró oxigénmaszkja ellenére is érezte a kordit szagát, és most
már látta a narancsvörös torkolattüzeket, ami biztos jele volt annak, hogy a légvédelmi
tőz veszélyesen pontos.
- Jamie fiú, még mindig olajos a füstöd. - MM hangja.
A légáramlás kissé elfújta a kabintetırıl az olajat, Farebrother intett Earlnek, aki
tekergette a nyakát, hogy lássa ıt. Most már a külváros fölött voltak, a tüzelés
csillapodott. Néhány percen át békésen repültek, aztán a rádió megint egyre jobban
sercegett, ahogy elhúztak a partvidék fölött, ahol a német lokátorberendezéseket
összpontosították. Lüktetı nyávogás tette alig hallhatóvá Tucker hangját.
- Gyertya Zöld Vezér - mondta. - Csúzli. Utoljára mondom, és ez parancs,
zárkózzanak fel!
- Tucker - mondta MM jól tagolva, annak tudatában, hogy a többi pilóta is hallja. -
Menjen innen a francba, és hagyjon nekem békét. Soha nem hagytam cserben az
embereimet, ha megsérült a gépük, és ma sem teszem.
Nem jött válasz. Tucker jobbnak vélte nem hallani MM üzenetét, és hamarosan úgyis
az erıs elhárítótőz miatt kellett aggódnia, amely Amszterdamnál fogadta ıket. Ezt a
körzetet minden hadmőveleti térképükön sőrőn tarkázták a vörösen megkeresztezett
pontok.
MM nem ment be Amszterdam fölé. Miközben Tucker és a kötelék többi része
egyenesen repült elıre, a négy lemaradó megkerülte a lakott körzeteket. Farebrothert
vegyes érzelmek kerítették a hatalmukba, amikor meglátta a holland partot. Rengeteg
volt még a hideg, szürke víz elıttük, Angliáig. Csak azon imádkozott, hogy legalább
addig forogjon a légcsavar, amíg annyira átér, ahonnan már be tud siklani a
szárazföldig. Egész úton bátorító szavakat duruzsolt a Kibicnek.
İk szálltak le legutolsónak. A kiértékelı szobában csupán Goldman doki, a
repülıorvos volt ott meg a felcser, Walker tizedes, a negyvenéves „öregember”. A
sarokban ültek, beszélgettek, nevetgéltek. Farebrother arra gondolt, talán már
megkóstolták a bevetés után járó whiskyt.
- Itt van valahol Vince Madigan? - kérdezte MM, miután fölhajtotta a whiskyjét.
- Vince-nek vissza kellett mennie az irodájába mondta Goldman doki. A kis,
szemüveges New York-i képtelen volt úgy megkötni a nyakkendıjét, hogy ne
csavarodjon meg a gallérja alatt.
- Vince talán kerül engem vagy mi? - kérdezte MM, de nem várt választ. Rácsapott az
automata oldalára, hogy kiütögesse a beszorult Coca-Colát, és a jéghideg üveget a
homlokához szorította. - Azt mondta, a New York-i Daily News riportere beszélni
akar velem.
Goldman doki grimaszt vágott, és azt mondta:
- Errıl én is hallottam.
A szobában vágni lehetett a füstöt, mindenütt szétdobált kólásüvegek és papírpoharak
hevertek. A kiértékelı tiszt egyszerre hallgatta ki mind a négyüket. Jól ismerte az
összes pilótát, akik nem tértek vissza, Baxterrel rendszeresen bridzselt. Még mindig
próbálta meggyızni magát, hogy a barátja a Csatorna fölött hazafelé evickél a le-
vegıben, de Farebrother tudta, hogy Baxter nem jöhet, látta kiugrani a repülıgépbıl.
Sajnálta a kiértékelı tisztet, aki kiborult, rosszul tőrte a jelentéstételek feszültségét.
Amikor bementek az öltözıbe, Tuckert találták ott a tábori lelkésszel. A személyes
holmikat szedték ki Baxter szekrényébıl.
Mindketten fölpillantottak, amikor belépett a négy pilóta, az ejtıernyıt és a
repülıfelszerelést cipelve. Tucker már megfésülködött, nyakkendıt kötött, és frissen
vasalt zubbonyt vett. A „pohárnok” mindig úgy nézett ki, hogy díszszemlére mehetett
volna; nagyon élvezhette West Pointot. A tekintete végigfutott a négy arcon, és az ujja
hegyével idegesen simította végig keskeny bajuszát.
- Istennek hála, hogy hazajöttek, fiúk - mondta. Aztán a lelkészhez fordult. -
Farebrother gépét találat érte, atyám. Csoda, hogy hazaért.
- A csodák hozzám tartoznak - dorgálta tréfásan a lelkész. Vörös képő százados volt,
úgy negyvenöt éves lehetett, drapp katonai esıköpenye vastag, begombolt
gyapjúbélésétıl testesnek és formátlannak látszott. Kitalálta, melyikük lehet a
„csoda”, és szomorú, szürke szemével alaposan megnézte Farebrothert. - Mondja,
százados, imádkozott?
- Imádkoztam, atyám.
- És Isten meghallgatta.
- Úgy látszik, Baxtert nem hallgatta meg - mondta MM, és közelebb lépett a
személyes holmikat vizsgáló két férfihoz.
- Baxternek is szerencséje volt - nézett dühösen MM-re Tucker. - Baxter sértetlenül
ugrott ki a gépébıl egy átkozottul nehéz - elnézést, atyám - légiharc kellıs közepén.
MM Baxter családi fényképei között matatott, és elıvett egy csomag rágógumit.
- Minden bevetés veszélyes, amelyet maga vezet mondta. - Valamennyiünknek
szerencsénk van, hogy visszajöttünk.
Tucker amúgy is sápadt arca elfehéredett.
- Hogy érti ezt, Morse hadnagy?
MM a padra dobta az ejtıernyıjét, a fémcsatok meg a hevederek nagyot koppantak,
ahogy az ernyı a földre csúszott.
- Úgy értem, hogy mindig az igazán kockázatos bevetéseket választja, ırnagy úr.
Mindenki tudja, hogy maga a legmerészebb madárember az egész európai
hadszintéren. - MM Rube Weinhez és Earl Koenige-hez fordult. - Nem így van, fiúk?
- De mennyire! - mondta Earl, aki bármikor kiállt MM mellett, még a
századparancsnokkal szemben is. - Éppen errıl beszéltünk Rubéval, amikor ma reggel
a préseltvirág-győjteményemet nézegettük. - MM-re nézett, és elégedetten látta, hogy
elvigyorodik.
A lelkész egy barna papírzacskóba söpörte Baxter dolgait, fogta a zacskót, és azt
mondta:
- Most már igazán mennem kell.
Tucker ırnagy bedobta a szekrényébe a repülıcsizmáját, becsapta és bezárta a
vasajtót. Mielıtt elhagyta a helyiséget, megfordult, és végignézett a négy emberen.
- Dan ezredes tudja, hogy ma megtagadtak egy parancsot, Morse. A törzs majd
beszélni akar magukkal. És négyük közül senki nem hagyhatja el a támaszpontot,
amíg személyesen én nem adok rá engedélyt.
- Tucker - mondta MM -, ma két hunt lıttem le. Ezzel leköröztem az osztály összes
pilótáját. Vince Madigan megbeszélte a New York-i Daily News tudósítójával, hogy
írjon rólam. Mit szólna hozzá, ha elmondanám neki, hogy a századparancsnokom
olyan bátor, akár egy sárga hasú gyík?
Tucker szemlátomást mulatott a fenyegetésen. Mosolyogva mondta:
- Nem tanácsolnék ilyesmit, Morse, különösen nem a Daily News tudósítójával.
Tucker válaszától MM zavarba jött, töprengve dörzsölgette az arcát, és folytatni
próbálta a tréfát.
- Arra gondoltam, talán éppen így segíthetném hozzá egy vezérkari álláshoz. A japán
vezérkarnál, például. Ott mindenkinek sárga a hasa, nem tőnne fel.
Earl idegesen nevetett, kétségbeesetten remélte, hogy Tucker is mulatni fog a dolgon.
Rube Wein a fejét csóválta.
- Mit mondjak, MM, neked aztán van humorérzéked.
- Maga fegyelmezhetetlen strici - förmedt rá MM-re Tucker. - Pointban fasírtot
csináltam volna magából.
- Aha - mondta nyájasan MM -, én pedig fasírtot csináltam volna magából a
repülıiskolában, így van, ırnagy?
Tucker az ajtót maga után bevágva távozott.
- Ki fog készíteni, MM - aggodalmaskodott Earl. Ez a Tucker aljas disznó. Megtalálja
a módját, hogy kikészítsen.
- Hitlerrıl is ezt mondták nekem - mondta MM. - De még mindig csak próbálkozik,
nem igaz?
- Nem tetszett nekem Tucker mosolya, amikor a Daily News-t említetted - mondta
Rube. - A gazember forgat valamit a fejében.
-Felejtsd el - mondta MM. - Én már nem is gondolok rá.
Farebrother megfogta MM zubbonyát, amikor a hajózószerelésüket a polcra rakták.
- Nagyon köszönöm, MM. Igazán hálás vagyok.
- Miért? - és MM elfordult, mint aki nem vár választ.
- Hogy ott maradtatok velem. Talán el kellene magyaráznom Tucker ırnagynak.
- Felejtsd el - mondta MM. - Csak nem képzeled, hogy ott hagytalak volna a nagy,
üres térben? Egy frászt, te vagy az egyetlen balek, akitıl kölcsönkérhetek.
Farebrother lezuhanyozott, átöltözött, és telefonált Cooperéknak, hogy indul. Nem
volt nehéz kölcsönkérni egy dzsipet, egyetlen pilóta sem kívánta elhagyni aznap este a
bázist. Többen jelentettek légigyızelmet, és a bárban üldögélve várták, amíg a
laborban elıhívják a filmeket, amelyek eldönthetik az esetleges vitát.
Ám a hangulat nyomott volt. A 195. század pilótái különösen le voltak törve: két
pilótát veszítettek ebben az elsı nagy bevetésben. Az egyik Boogie Bozzelli, az a
lármás srác a floridai Tallahassee-ból, aki profi módra zongorázott, és vasárnaponként
a kápolnában orgonált. A másik a kézilabdacsapat kapitánya. Mindketten népszerőek
voltak, és a pilóták idegesen vitatták, hogy tényleg kiugrottak-e, ahogyan a barátaik
állítják, vagy senki sem vezette már az egyik gépet sem ahogyan más szemtanúk
jelentették a kiértékelı tisztnek. Ám a hiányukat mindenki nagyon megsínylette, és
néhány pohár után a bárban az emberek azt kezdték suttogni, hogy Tucker ırnagy
csapdába vezette ıket.
Farebrother vacsoraidıre ért Cooperekhez. Meglehetısen csúf, vörös téglás házuk volt
Cambridge egyik csodálatos részén, a Backs közelében. Nagy kertben állt, elıtte
néhány fa és murvás autófelhajtó vezetett a kapuhoz. Jamie ott állította le a kocsit, és
elıírás szerint kivette a sebváltókart. Ezzel akartak a lopások ellen védekezni.
Még nem is csöngetett, amikor Victoria kinyitotta a kaput, és szenvedélyesen
megölelte.
- Repültél, Jamie - suttogta az aggodalomtól összeszorult torokkal. - Hála Istennek,
hogy nem tudtam. Belehaltam volna a félelembe. Szörnyő volt?
A férfi nem siette el a választ.
- Nem volt szörnyő - felelte végül. - Lelıttem egy német gépet.
- Jamie! - A lány hátralépett, rámeredt, mintha azt kutatná, megváltozott-e valami a
férfi tekintetében. Mit csináltál?
- Lelıttem egy német gépet - mondta Farebrother.
- Hol?
- Valahol Hannover és Bielefeld között... felhıs volt az idı.
- Igazolni fogják?
- Csókolj meg - mondta a férfi, és újra átölelte. Nem számított rá, hogy a lány így
fogadja a hírt, nem fogta fel az angolok hidegvérő elszántságát, hogy bármi áron meg
akarják nyerni a háborút.
Sokáig csókolóztak, aztán a férfi vállához bújva a lány ismét megkérdezte:
- Hitelesítik a légigyızelmedet?
- Nem vitatható - felelte Jamie. - A filmen látszani fog, ahogy szétesik.
- Csodálatos. - Victoria úgy ölelte meg a férfit, mint az iskolás kislány azt a
barátnıjét, aki megnyerte a csapatnak a röplabdamérkızést. - Apa pezsgıt bontott,
hogy megünnepeljük apád tábornoki kinevezését. Most már két dolgot ünnepelhetünk
egyszerre.
- Holnap, Vicky - mondta Jamie. - Vagy holnapután. De ma még maradjon a kettınk
titka.
- De miért, drágám? Hiszen az ilyesmit meg kell ünnepelni! Egyszer majd errıl fogsz
mesélni a gyerekeidnek.
Jamie bárki imásnál taszítónak találta volna ezt az unszolást, ám Victoria gyermeki
ártatlansággal kíváncsiskodott.
- Ma megöltem egy embert, Vicky. Láttam elégni. Ez nem olyasmi, amit meg akarok
ünnepelni. Nem hiszem, hogy valaha büszke leszek ilyesmire, hogy mesélni akarjak
róla a gyerekeimnek.
- Olyan nagyon szeretlek, Jamie. Ne hagyj el soha!
- Az atyáink jól kijönnek egymással?
A lány egy pillanatra a férfi vallanak támasztotta a fejét, aztán fölnézett.
- Azt mondtad, te csak kísérı vagy. Azt mondtad, csak az a dolgod, hogy védd a
vezérgépet. Azt mondtad, ez nem veszélyes. Hogyan lıhettél le mégis egy németet?
- Véletlenül - mondta könnyedén Jamie.
- Nem vagyok gyerek, Jamie.
- Egyszerő mértan az egész, három dimenziós mértan. Elıfordul, hogy a két gép
szorosan együtt fordul, hogy célba vehessék az ellenséget. Ilyenkor a fordulóban a
kísérı kerül a vezér helyére, és a pilóták szerepet cserélnek. Nehéz ezt elmagyarázni...
Olyasmi, mint amikor táncolunk.
A lány kartávolságnyira eltolta magától a férfit, de nem engedte el, fölnézett az
arcába.
- Reméljük, mégsem egészen olyan, mint a tánc, drágám - mondta pajkosán. Többször
is próbálta megtanítani Jamie-t táncolni, de aztán föladta, mert Jamie reménytelennek
bizonyult.
- Na és az atyáink jól kijönnek egymással? - kérdezte ismét Jamie.
- Jamie - Victoria hangja teljesen megváltozott -, egészen oda vagyok. Soha nem
láttam apát olyan felszabadultnak, amilyen a te apáddal. Még malac vicceket is
meséltek egymásnak.
- Hallgatóztál?
A lány mélyen elpirult.
- Igen. Füleltem az ajtónál.
- Ejnye, rossz kislány! Gyerünk, üdvözöljük anyádat!
A lány megragadta a férfi karját, hogy ne indulhasson a konyha felé, ahol a lány anyja
tüsténkedett a tőzhely mellett.
- Jamie - mondta Victoria -, szégyellem magam. - A férfi megsimogatta a lány haját. -
Ha arra gondolok, hogy ma este Hannoverben egy fiatal német bontana pezsgıt arra,
hogy...
Jamie megcsókolta a lány fejebúbját.
- Pontosan, Vicky-mondta.
James Farebrother százados körülnézett az ebédlıben. Semmi nem változott azóta,
hogy két nappal korábban ott járt, hogy Victoriáékkal vacsorázzon és bridzseljen. A
sötét mahagóni pohárszékben nemzedékek hosszú sora óta ugyanazok az antik ezüst
evıeszközök lapultak. Még mindig a lány nagyapját ábrázoló festmény uralta a
szobát, és a csontnyelő kések változatlanul életlenek voltak. A Cooperek sem
változtak, Vicky anyjának hullámos haja nem lett sem ıszebb, sem kevésbé ısz a
halántékán, még mindig igazán szép középkorú hölgy volt, és ugyanazzal az ideges
mosollyal kért elnézést a háborús kosztért. Minden ugyanaz volt, mégis megváltozott
minden, mert ı változott meg. Be volt zárva a szők P-51-esbe, elrepült vele Nyugat-
Európa fölé, és visszajött. Vagy ezer mérföld. Megölt egy embert, maga is a halál
közelébe került, és jobban félt, mint ahogy valaha is elképzelhetınek tartotta volna.
Hát persze, hogy más lett minden. Az a fiú, aki két napja Cooperékkal bridzselt, már
nem jön vissza. Jó volt-e ez vagy sem, mindenesetre más ember lett.
- Ez a fiatalok háborúja, Bemard - mondta éppen az apja.
- Minden háború az - mondta dr. Cooper. - Azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy az élet
erıpróba, és meglepıdünk, amikor hisznek nekünk.
Cooper szeretetreméltó, öreg fickó volt. A hollywoodi ügynökségek ilyeneket
ajánlanak a szórakozott professzor szerepére.
Jamie apja képtelennek látszott méltósággal megöregedni, úgy ahogyan Victoria apja.
Alexander Bohnen ellenállt a középkor támadásának, ahogyan annyi más mindennek
is az élete során; ahogyan sok olyasminek is ellenállt, amit a házasság meg az apaság
megkövetelt. Karcsú volt, jóképő, energikus, és mindenekelıtt jómodorú és elbővölı.
Victoriára mosolyogva mondta:
- Az édesapja nekem túlságosan nagy tudású, Victoria. Arra tanítottalak volna, hogy
az élet erıpróba, Jamie?
- Te megmutattad nekem, hogy tényleg az. - Jamie Farebrother fáradtabb volt,
semhogy valami udvarias kibúvót keresett volna. Egyszerőbb volt megmondani az
igazat. - Mindig nyertél. Tiéd lett a legjobb szerzıdés, a legnagyobb haszon, a
legokosabb befektetés.
- Valóban? - mondta ıszintén meghökkenve Bohnen. Nem esett neki jól, amit Jamie
mondott. Egyrészt szívesen hitte volna, hogy igaz, ugyanakkor a fia hangjában
szemrehányást érzett. - Érted tettem - mondta védekezın. - Bármit tettem, érted meg
az anyádért tettem.
- Hát persze - mondta a fiú, aki szerette volna jóvátenni a dolgot.
- Miért mondta, hogy ez a fiatalok háborúja? kérdezte dr. Cooper.
Jamie látta, hogy Mrs. Cooper a homlokát ráncolja, jelezve, hogy nem akar a
háborúról beszélni, ám Bohnen nem vette észre, Coopert pedig nem érdekelte.
- Jamie ezredese, a Steeple Thaxted-i osztály parancsnoka, harminchat éves. A
gazdasági életben kölyöknek számítana. Ám vadászrepülı osztályparancsnoknak öreg.
- Dan ezredes nagyszerően repül - mondta Jamie Farebrother.
- Semmi kétség - felelte az apja. - Már akkor vitte a postát, amikor Lindbergh. Semmi
kétség. Megnéztem az aktáját, senki nem vonhatja kétségbe a repülıtudását. Ám a
sereg mércéjével mérve már öreg ahhoz, hogy egy osztályt légiharcba vezessen.
Jamie Farebrother valamiféle bosszút érzett abban, ahogyan az apja leírta Dan Badger
ezredest. Jamie-nek semmi kétsége nem volt afelıl, hogy Dan ezredessel egyáltalán
nem harci alkalmassági problémák vannak, hanem társadalmiak. Alexander
Bohnennak nem tetszhet a gumit rágó, mocskos szájú repülı, aki több bevetésben vett
részt, mint bármelyik másik osztályparancsnok, és aki a közelmúltban fölajánlotta egy
tiszteletlen törzsırmesternek, hogy küzdjön meg vele a szorítóban.
- Nem kifejezetten West Point-i termék - szólalt meg.
- Én sem vagyok az - mondta az apja. - De ettıl még értékelni tudom azt a szakmai
kiképzést, amelyet az emberek Pointban kapnak.
- A West Point-i kiképzés kitőnı a gyalogos tiszteknek, a híradósoknak, az ellátóknak
meg a lovassági tiszteknek, akiknek ki kell számítaniuk, hogy mennyi szénát adjanak
a tankjaiknak, csakhogy a légierı egészen más. A pilótáknak rögtönözniük kell,
gyorsan gondolkodni. Hosszú hónapokon át azzal foglalkoztam, hogy próbáltam
megtanítani embereket repülni. Pointból nem sok született pilóta került ki.
- Sok kivétel is van, Jamie - mondta az apja. Végignézett az asztal körül ülıkön. -
Jamie százádparancsnoka - egy West Pointban végzett fiatalember, Tucker az olyan
karrierista katona példaképe, aki vadászpilótaként is nevet szerzett magának. Igaz,
Jamie?
Jamie megfogadta, hogy nem fog az osztály tagjairól beszélni az apjával. Meglepı
volt, hogy a tábornok nem fogta fel, milyen kínos ez a fia számára, de hát egész üzleti
pályafutásának alapját a dohányfüstös szobákban elsuttogott bizalmas értesülések
alkották.
- Nevet szerzett magának vadászpilótaként? - kérdezte színtelen hangon Jamie.
-Az apja letette a villáját a tányérra.
- Tucker ırnagy vállán a háború végére csillag lesz. Bohnen a saját vállára mutatott,
ha valaki esetleg nem értené, hogy mit fog kapni Tucker. - A kadétok barátkoznak, és
Tucker ırnagy West Point-i osztálytársai most szurkolnak az ırnagynak
Washingtonban, és High Wycombe-ban is. - Látva fiának csöppet sem lelkes arcát, dr.
Cooperhez fordult. - Lát ebben valami rosszat, Bemard?
Dr. Cooper óvatos volt.
- Ez a világ sora, Jamie - mondta mentegetızve. - Én is voltam hálás már
szívességekért régi osztálytársaimnak. Az emberi természettıl idegen lenne... Úgy
értem, azt kívánjuk az emberektıl, hogy az életüket adják a barátaikért a háborúban.
Akkor talán büntessük meg ıket azért, mert késıbb szívességet tesznek a barátaiknak?
- Nem hinném, dr. Cooper - mondta Jamie Farebrother. Megint az apjának lett igaza.
Jól emlékezett arra a nagyon régi esetre, amikor az apja elmagyarázta, miért lehetetlen
megfordulni, és segíteni a kutyán, amelyet elütöttek. A legközelebbi kijárat az
autópályáról több mérföldnyire volt, és az ilyen úton a törvény tiltja a megállást. Talán
igaza volt az apjának; talán az ellenséges érzés Jamie-ben volt.
- Már nem él együtt Jamie édesanyjával, tábornok úr?
Jamie látta, hogy Mrs. Cooper egész este küszködik valamivel, hát ez volt az. Most a
szájához érintette asztalkendıjét, mint aki bánja már, hogy kimondta, és nem nézett a
férjére akinek megfagyott az arca.
Jamie apját persze nem zavarta a kérdés. Elmosolyodott, és mély lélegzetet vett,
mintha élvezné a lehetıséget, hogy beszélhet Jamie anyjáról.
- Ön is, és dr. Cooper is meg fogják szeretni Jamie édesanyját, asszonyom, ahogyan én
szeretem a mai napig. Kedves, barátságos, ért a zenéhez és a mővészetekhez, és
megvannak benne azok a megfizethetetlen képességek, amelyeket Jamie tıle örökölt.
Jóval a háború elıtt elváltunk, de most is levelezem vele.
Victoria Jamie-re pillantott, a férfi rákacsintott.
- Remélem, ez nem... - kezdte dr. Cooper.
Nem fejezte be, hogy mit remél, hogy ez nem micsoda, de választ kapott.
- Szó sincs róla. Csodálatos asszony, és megérdemli a boldogságot, amelyet mostani
férje - Bill Farebrother nyújt neki.
Jamie számára szinte mulatságos volt az undor, amellyel az apja kimondta a
mostohaapja nevét, ám a többiekre a szívbıl jövı ıszinteség benyomását tette. A
tábornok végigpillantott az asztalnál ülıkön, a tekintete egy pillanatra megállapodott
Jamie-n, aki egy bólintással fejezte ki, mennyire dicséretesnek tartja apja érzelmeit.
Minthogy fiától biztatást kapott, apja mesélni kezdte, hogy a volt felesége milyen
jómódban él, milyen a Csendes-óceánra nézı nagy ház Santa Barbara közelében, ahol
a Farebrother házaspár él.
- Csodálatos-mondta Mrs. Cooper.
- Mi a csodálatos, anya? - kérdezte Victoria. Vajon az anyja most Jamie apját
csodálja, vagy azt, hogy milyen csodálatos lehetett elválni tıle?
- Hogy ilyen jó barátok tudtak maradni - mondta Mrs. Cooper. Megigazította a haját. -
Mindig szerettem volna eljutni Kaliforniába - tette hozzá logikátlanul.
Vajon Victoria is olyan bonyolult lélek, amilyen az anyja, töprengett Jamie. Dr.
Cooper meglehetısen egyszerő gondolkodású ember volt, aki soha nem hagyta
figyelmen kívül, hogy ı nem csak brit polgár, de ennek a lánynak az apja is, akivel
Jamie-nek viszonya van. Ám a feleségét nem volt ilyen könnyő megérteni. Igazi nı
volt, rengeteget fecsegett, és semmit sem mondott, vagy kérdezett, de nem várt rá
választ. Mintha magában már eldöntötte volna, megfelelı házastárs-e Jamie
Farebrother a lánya számára, de a döntését még nem lenne hajlandó közölni senkivel
az ég egy világon.
 13.

Dr. Bernard Cooper

- Csodálatos volt a nyúlpástétom, drágám - mondta Bernard Cooper a feleségének,

miután a vendégek elmentek.
- Köszönöm, anyu - mondta Victoria. - Csodálatos este volt, és te annyit dolgoztál.
- Hát én? - kérdezte az apja. - Én talán nem dolgoztam?
- Kinyitottad a pezsgıt, és elmondtad a történetedet a részeg légósról. - Victoria
megcsókolta az apját, aztán hirtelen meg is ölelte, amitıl az meglepıdött. - Hát
persze. Mindkettıtöknek köszönöm.
- Apád győlöli a nyulat - mondta Mrs. Cooper.
- Hát nem az a fogás, amelyikre áhítozni fogok, ha egyszer vége lesz ennek a
nyomorult háborúnak ismerte be dr. Cooper. - De Bohnen tábornok azt mondta rá,
hogy „csirkepástétom”, tehát bizonyára a konyhamővészet diadala volt.
- Ha a háború után megint teljes munkaidıs szakácsnınk és konyhalányunk lesz, majd
nem kell megenned a nyúlpástétomot, sem a többi ételt, amelyeket rabszolgamunkával
hozok össze.
- Nem akartalak megbántani, drágám - mondta dr. Cooper, aki titkon kételkedett
benne, hogy valaha az életben személyzetet tarthatnak még. Eltőnıdött, vajon a
felesége rájött-e már, hogy az élete hátralévı részében kénytelen lesz fızni és
takarítani.
- Szegény ember! Ennyi éven át feleség nélkül! mondta Mrs. Cooper. - Ez nem
tisztességes dolog a gyerekekkel szemben, mindig mondom. Nem értek a
pszichológiához, de biztos vagyok benne, hogy a gyermek számára nincs nagyobb
ajándék, mint a harmonikus családi élet. Miféle sebeket hagyhatott a válás Jamie-ben!
- Meglehetısen normálisnak látszik - mondta Victoria.
- Az elıadásaiban apád azt szokta mondani, hogy minden gyerekkori baj érzelmi
összeomlásokhoz vezet a késıbbi életben. Nem így van, drágám?
Bemard Cooper kísértést érzett, hogy csak bólintson, ám egyetlen szakember sem
viseli el, ha az elméletét ennyire eltorzítják és félreértelmezik.
- A gyermekkorban elıforduló genetikai vagy környezeti eredető neurotikus
konfliktus gyakran elfojtódik és örökre elfelejtıdik, nem okoz gondot a felnıtt
életben. A gyermekkori sérülések és a felnıttkori stressz kombinációja idézhet elı
olyan testi és érzelmi tüneteket, amelyek - súlyosságuk miatt - kezelésre szorulhatnak.
Miközben a férje magyarázott, Mrs. Cooper arca megfeszült. Elegendı pszichológiát
hallott ı már egész életére. Nem figyelt rá, de türelmesen megvárta, amíg az ura
befejezi, mert tudta, hogy ha most kimegy vagy témát változtat, dr. Cooper napokon át
nyőgös lesz.
- A háború okozhat olyan szélsıséges stresszt folytatta dr. Cooper, és legalább annyira
magához intézte a szavait, mint amennyire a feleségéhez meg a lányához -, amely akár
a legszelídebb gyermekkori sérelemmel párosulva kórházi kezelésre szoruló neurózist
produkálhat. Nem lehetett ma este nem észrevenni az ifjú Jamie fizikai kimerültségét,
de azt is, mennyire igyekezett kiérdemelni az apja helyeslését, ami az olyanfajta
bizonytalanság jele, amely problémákhoz vezethet.
Mrs. Cooper udvariasan várt, amíg már biztos volt, hogy az ura befejezte. Csak akkor
kezdte összeszedni a nem használt evıeszközöket az asztalról.
- Ülj oda a kandallóhoz, amíg elmosogatunk. Fölteszem a tejet, és lefekvés elıtt
iszunk egy csésze kakaót.
Bernard Cooper megfogadta a felesége tanácsát. Örült, hogy nem neki kell törölgetni.
A felesége kérdése arra késztette, hogy eltöprengjen két vendégérıl. Bohnen tábornok
kényszerképzetekkel küzdı, szinte monomániás személyiség, akit a pénzvilág formált
ilyenné, amelyben megtalálta azt a, csupán fırangúaknak kijáró tiszteletet, amelyre az
ilyen embernek szüksége van. De most az lett a „kötelessége”, hogy ésszerő
magyarázatot találjon arra, miért követel túlságosan sokat másoktól és még annál is
sokkal többet a tulajdon korlátozott érzelmi forrásaitól. Talán a lelke legmélyén él
benne a vágy, hogy föláldozza azt, amit a legjobban szeret - a fiát - a háború oltárán?
És ezt a fia valamiféle félelmetes módon érzi, ahogyan minden fiú ösztönösen
osztozik az apja lelkiállapotában? Bohnen szereti a fiát, ahogyan minden apának
szeretnie kell a gyermekét, és a fiú ezt nem tudja ugyanolyan szeretettel viszonozni,
mert ez az emberi biológia alapvetı és tragikus igazsága. Mert ha a gyerekek is olyan
emésztı szenvedéllyel szeretnék a szüleiket, soha nem hagynák el az otthonukat, és
vége lenne a világnak.
Cooper a pattogó tőzbe bámult. Arra gondolt, bárcsak segíthetne a feleségének
megbékélni a gondolattal, hogy a lányuknak el kell hagynia ıket, de nem tudott. Az
anyák és leányaik kapcsolata kifürkészhetetlen még egy jeles pszichológus számára is.
A férfiak versengnek a fiaikkal, ám az anyák magukba zárják a lányaikat, szinte
bekebelezik ıket, nincs erre más kifejezés.
Ahol ült, onnan hallotta, hogy beszélget a felesége Victoriával a konyhában.
Mosogattak vagy elrámoltak, vagy valami más házimunkát végeztek, aminek az
unalma benne csengett a hangjukban. Ám Cooper régebben élt együtt a nıkkel,
semhogy ne vette volna észre a jelentıségteljes, rejtett tartalmat az ilyen csöppet sem
drámai hangokban.
.- Imádom Jamie-t, hiszen tudod, drágám - mondta éppen a felesége -, de
megdöbbentett, hogy parfümöt használ.
- Nem parfüm az, anya - mondta türelmesen Victoria. - Borotválkozás utáni
arcszesznek hívják. A legtöbb amerikai használja.
- És hintıporozza az arcát - folytatta Mrs. Cooper, mintha Victoria meg se szólalt
volna. - El nem tudom képzelni, hogy egy angol fiú kozmetikázza magát, mert nagyon
nıiesnek tartanák.
- Biztosíthatlak, anya, hogy Jamie nem nıies.
- És az a nagy arany karóra - folytatta Mrs. Cooper attól tartva, hogy Victoria
részletezni kezdi Farebrother férfiasságát. - Meg az arany dögcédula a másik kezén.
Nem értem, hogy nem veszed észre, mennyire mama kedvence ez a fiú.
Dr. Cooper hallotta, hogy Victoria hangos csattanással teszi le a szárítódeszkára a
krumplihámozót vagy akármit. A nık az ilyen hirtelen gesztusokkal beszélnek
egymással. A munkatársnıinél is megfigyelte ezeket a dolgokat.
- Szeretem Jamie-t - mondta ismét Mrs. Cooper -, tudod, hogy így van, drágám. Ha
nem szeretném, nem venném a fáradságot, hogy fızzek neki.
Aznap éjjel, amikor dr. Cooper és a felesége lefeküdni készültek, Bemard Cooper
megemlítette Jamie Victoria iránti érzésének a mélységét.
- Victoria úgy viselkedik, mintha a rabszolgája volna - mondta Margaret Cooper.
- Szerelmesek - mondta dr. Cooper.
- Annak a fiúnak ez csak egy futó kaland! - Az utolsó szót az asszony úgy mondta ki,
mintha valami trágárság lenne. - Vissza fog menni Amerikába, és elfelejti Victoriát,
mihelyt a háború véget ér.
- Miért gondolod ezt, drágám? - kérdezte a férfi, aki valami józan magyarázatra várt.
A felesége dühösen kirobbant, mintha egész este magába fojtotta volna a feleletet. És
így is volt.
- És ha magával viszi, az jobb lesz? Soha többé nem látjuk. Ezt végiggondoltad már?
A drágalátos lányod hatezer mérföldnyire lesz tılünk.
Cooper felsóhajtott. Szegény Margaret, csupán két lehetıséget tudott elképzelni: a
lányuk vagy egy elkorcsosult idegen eldobott játékszere lesz, vagy mindörökre
elhagyja ıket. Talán ezért is jó, hogy Margaretnak legalább van egy férje, akin
kitölthette a haragját.
 14.

Vincent H. Madigan százados

A civil életben Vince Madigan sok mindennel próbálkozott; a New York-i Egyetem
angol irodalom diplomája nem útlevél a Pulitzer-díjhoz, de még csak egy jól fizetett
újságírói álláshoz sem. Az egyetem után Madigan főnyírókat árult, hazahordta a ruhát
a tisztítóból, és labdaszedı volt egy elegáns golfklubban, míg végre kedvére való
állást kapott egy jó újságnál. Végre boldog volt. A Queens-Midtown alagút avatásáról
írott beszámolója alá már a nevét is kiírták. Ezért is volt szerencsétlen dolog, hogy
nem sokkal késıbb kirúgták, mert viszonyt kezdett a hirdetési igazgató lányával.
Annak a hirdetési igazgatónak a zsebében volt számos jól fizetı hirdetı, és amikor a
fıszerkesztınek választania kellett közte és Madigan között, Vince Madigannek
nemigen maradt esélye. Ez 1940-ben történt, Madigan huszonkilenc éves korában. A
hadseregnek akkoriban volt egy toborzóirodája a kis szendvicsbár mellett, ahol Vince
rendszeresen ebédelt.
Hogy aztán az európai hadszintérre küldték, a 220-as vadászrepülı raj PR tisztjeként,
az éppen ennyire véletlen volt. Amikor Fort Benningsben látott a hirdetıtáblán egy
felhívást, amelyen „A sajtóban és a reklám- és propagandatevékenységben jártas
tiszteket keresnek továbbképzésre a légierıhöz”, rögtön jelentkezett, pedig azt sem
tudta, mi lehet a PR-tiszt feladata. A hadsereg aztán tanfolyamra küldte a
jelentkezıket, ahol egyre világosabbá vált, hogy senki sem tudja pontosan, mi is a PR-
tiszt feladata.
Amikor Steeple Thaxtedbe érkezett, ott már mőködött a PR-iroda. Egy mőszaki
ırmester nyilvántartást készített a legénység minden egyes tagjának adatairól, és a
repülıket lefényképeztette a pilótafülkében. Rendszeresen adtak ki
sajtóközleményeket. Az iroda zökkenımentes mőködése fıként egy ösztövér, de
rámenıs Fryer nevő közlegény erıfeszítéseinek volt köszönhetı. Fred Fryer a
Maryland Egyetem újságíró szakán végzett, és volt annyira fiatal, hogy azt higgye: a
bázison senki sem tud nála többet a PR-munkáról, s annyira bolond is, hogy ezt
megpróbálja bizonyítani.
Ám voltak dolgok, amelyekkel a közlegénynek nem volt szabad foglalkoznia.
Madigan százados tudta, hogy egy olyan hadmőveleti osztálynál, amilyen a Steeple
Thaxted-i is volt, fontos ott lennie a kiértékelésnél, amikor a gépek visszatérnek a
bevetésrıl. Az ırmestere végigvitt egy fotóst a terepen, hogy megörökítse a harcban
megsérült gépeket meg a légigyızelmeiket fölidézı pilótákat. Fryer közlegény pedig
az irodában maradt, hogy fölvegye a telefont, ha „Hitler hirtelen megadná magát”.
Szabványos, a hadmőveletekhez tartozó eljárás volt, hogy bevetés után a
vadászpilóták kaptak egy pohár whiskyt. Az italt nagyvonalúan Uncle Sam állta, és a
repülıorvos osztotta szét. Ám amikor Goldman doki volt szolgálatban kiértékeléskor,
ı hagyta, hogy Vince Madigan töltsön a fiúknak. Tudta, hogy Madigan ilyenkor
érdekes történeteket hall tılük.
Azon a borús januári délutánon, a Brunswickból hazavezetı hosszú út után a fiúknak
nagyobb szüksége volt erre a whiskyre, mint bármikor. Az osztály három gépet
vesztett, és Morse raja - Morse, Wein, Farebrother és Koenige - még nem tért vissza.
A bevetés feszültsége még ott volt a beesett szemeken, szürke arcokon. A kiérté-
kelésnél nyoma sem volt a szokásos rikkantásoknak, nevetésnek. Természetellenesen
magas hangon beszéltek - ez is a kimerültség jele -, szinte hisztérikusan. Harry
Costello látta, amikor a barátját és szobatársát, Boogie Bozzellit szétlıtték. A két fiú
együtt nıtt föl Floridában. Harryra a vécén bukkantak rá, amint keservesen zokogott,
és szinte megzavarodott bánatában. Goldman doki nyugtató injekciót adott neki, aztán
két barátja a szállására cipelte.
- Hogy ment ma, Spurrier? - kérdezte Madigan Tucker ırnagytól.
- Kemény volt, Vince - felelte Tucker, miközben elvette a whiskyt, és a felét nyomban
föl is hajtotta. Mivel a bombázók nagyobb részét visszahívták, a maradéknak bıven
kijutott. Valóságos füsttenger volt alattunk.
- Megjött már Bobby Baxter? - kérdezte Madigan. Készült róla néhány kitőnı kép a
levegıben, egy másik gépbıl fényképezték.
- Elküldheted neki a berlini fıposta címére - mondta Tucker. - Baxter kiugrott, még a
cél fölött.
- Szegény Bobby - mondta Madigan. Baxter már azelıtt Tucker partnere volt, hogy az
századparancsnok lett.
- Ezek a Merlin-motorok - mondta Tucker. - Baxternek folyt a hőtıfolyadéka. Még
soha nem történt vele ilyesmi. Megijedt.
Tuckert remegés fogta el. Tudta, hogy Madigan figyeli, ezért kiitta a whiskymaradékát
is a papírpohárból.
- De Farebrother még nagyobb bajba került mondta Tucker. - És mégis hazahozta a
gépét. Pedig a Kibic pocsék egy láda.
- Hol van Jamie?
- Otthagytam vele a rajt - mondta Tucker. - Rövidesen itt lesznek. - Markában
összeroppant az üres papírpohár, és hozzátette: - Baxter megijedt. - Indulatosan a
szemétkosárba dobta a papírgalacsint, a mozdulatból világos volt, hogy többet nem
akar errıl beszélni.
Madigan tulajdonképpen kedvelte Tucker ırnagyot, mégse volt képes soha megállni,
hogy ne bosszantsa.
- Úgy hallom - mondta -, Mickey Mouse ma megint lelıtt egy nácit. Mások szerint
kettıt.
Tucker érthetetlenül mordult egyet.
- Az osztály légigyızelmeinek a száma a százhoz közeledik, Spurrier - mondta
Madigan.
Tucker nem felelt, és Madigan megfordult, hogy körülnézzen. Egyszer majd ír errıl;
egy egész cikksorozatot valamilyen újságnak vagy folyóiratnak. De képes lesz-e
valaha is megörökíteni ezt az itteni feszült légkört? A helyiség nagy volt és sötét, a
viharfelhık meg az alkonyat miatt. Fél tucat villanykörte függött a fenyıfa lapu
asztalok fölött, és meleg, sárga fénybe vonta a papírokat, ceruzákat, térképeket. A
pilóták félretolták levetett sáljukat, kesztyőjüket, bır fejvédıjüket, vitatkoztak,
magyaráztak, kezükkel mutatták egymásnak a bevetés izgalmas pillanatait.
A terem másik végében a kiértékelésre váró pilóták várakoztak kis csoportokban. ık
nem beszéltek, csak néztek maguk elé, és hálát adtak annak, akihez imádkozni
szoktak, hogy egy darabban tértek vissza. Akik már jelentést tettek, azok sem távoztak
azonnal. Mintha valamiféle vigaszt nyújtott volna nekik, hogy ott álldogálhattak a
barátaikkal a teremben.
- Száz légigyızelem! - mondta Tucker. - Ezzel etetitek az újságírókat?
- De hát valóban majdnem ott tartunk - mondta Madigan.
- Tartunk? - kérdezte Tucker. - Te hány hunt szedtél le az írógépeddel, Vince?
Madigan mosolygott.
- Ejha. Még jó, hogy én megértelek, Spurrier. Lennének, akik most megsértıdnének.
Tucker végigsimította keskeny bajuszát. Madigan arra gondolt, talán festi, hogy
ennyire fekete.
- Ne haragudj, Vince - mondta Tucker. - Az a rohadt kis Morse az utóbbi hetekben
sok borsot tört az orrom alá.
- Nem kellene eltőrnöd semmit a fickótól - mondta Madigan. - Te vagy a
századparancsnok. Rá kell kényszerítened, hogy beálljon ı is a sorba.
- Mondani könnyő - felelte Tucker. Madigan most elıször érzett sajnálatot iránta. A
repülık egytıl egyig fegyelmezetlen individualisták voltak, eszük ágában sem volt
értékelni Tucker régimódi, West Point-i modorát és módszereit. Tucker pedig nem
tudott annyira fölengedni, hogy beszálljon az ugratásokba, durva tréfákba, amit pedig
a legtöbb vadászpilóta természetesnek talált.
Madigan rámosolygott, hogy Tucker lássa, mennyire együttérez vele.
- Te adod nekik ezeket az ötleteket - mondta Tucker.
- Mirıl beszélsz?
- Például úgy írtál arról a trógerról, mintha maga Richthofen báró született volna
benne újjá.
- Ne légy rám zabos ezért. Nekem ez a dolgom. Én csak írom a hangzatos szövegeket.
Nem akarok én futtatni senkit.
Spurrier Tucker összevonta a szemöldökét.
- Hát Morse képe' most biztos benne lesz az újságokban.
- Ugyan, mondj nekem olyan pilótát, akirıl nem jelent meg valamilyen cikk
valamelyik újságban. Az ördögbe, hiszen rólad is írtak, ott vannak a kivágott cikkek a
dossziédban az irodámban.
- És Dan ezredes soha nem áll mellém. Tegnap éjjel bementem a hadmőveleti
helyiségbe, hogy megbeszéljük a feladatot, és kidobott a teljes vezérkar elıtt. Mindent
megtesz, hogy hülyét csináljon belılem, és mivel ı az osztályparancsnok, nekem el
kell tőrnöm.
Csakhogy Madigan nem hagyta, hogy Tucker ilyen könnyen témát változtasson. A
sajtóközleményekben Madigan soha nem kedvezett senkinek, és nem akarta, hogy
Tucker ilyen téveszmékkel menjen el.
- Szerinted Morse egy hiú, dicsekvı kis csirkefogó mondta Tuckernak -, és én
egyetértek veled. De elbővölı is tud lenni. Úgy tud odaállni a gépe elé, amelynek a
Mickey Mouse van az orrára festve, úgy tudja bemutatni, hogyan lövi le a
vadászpilóta a Messerschmittet, ahogyan ezt a sajtófotósok szeretik. És mindvégig,
amíg a fényképészek élességet állítanak mosolyog, és szívesen enged meg még egy
felvételt, mert a fotósok mindig még egy felvételt akarnak csinálni. És elmeséli nekik,
hogy éjjeliır volt egy keleti leánykollégiumban...
- Senki se veszi be ezt a marhaságot... - mondta elkeseredetten Tucker.
Madigan megragadta az ırnagy karját, és próbálta elmagyarázni neki az élet néhány
hétköznapi igazságát.
- Senki se veszi be ezt a marhaságot, Spurrier, de jó sztori! És a riporterek a sztorikból
élnek, tehát a sztorik miatt kaphat egy-egy pilóta még két hasábot a lapban.
- Szerinted nekem is sztorikat kellene kitalálnom?
- Fütyülök rá, hogy mit csinálsz, Spurrier. De-te arról panaszkodsz, hogy az újságok
sokat írnak MM-rıl, én meg azt próbálom megmagyarázni, hogy miért. Ám jó, ha
valamit nem felejtesz el: MM egymás után szedi le a németeket, és ez benne az
érdekes az újságírók számára. Ha ma valóban lelıtt még kettıt, ı lesz az osztály
legnagyobb ásza. Ha bárki megdönti MM rekordját, én boldogan kiadom róla a
közleményt. De Madigan nem sok sikerrel gyızködte Tuckert.
- Valóban megbeszélted, hogy a New York-i Daily News tudósítója írjon róla?
- Valóban - ismerte be Madigan -, de lemondták. New York azt táviratozta a londoni
irodának, hogy tele van már a padlás náluk pilótatörténetekkel. Az újságíró pedig
elutazott Liverpoolba, hogy arról az asszonyról írjon, aki ötösikreket szült.
Tucker, aki idegesen simogatta a saját karját, most elıredılt; és harsogva nevetett.
- Ötösikrek! - kiáltotta. - Alig várom, hogy elmeséljem annak a kis mitugrásznak,
hogy kik túrták ki a címlapról! Ötösikrek! Hát ez jó!
A kiértékelések már-már véget értek. A kiértékelı tiszt biccentett Tuckernak.
- Állok a rendelkezésére, Tucker ırnagy - kiáltotta, és amikor Tucker odament hozzá,
megkérdezte: - Nos, ırnagy, hogy bánt ma magával a szerencse istennıje?
Végigsimította az irattömböt, és készenlétben tartotta a tollat. Mindig ugyanazt
mondta minden pilótának, akit meg kellett hallgatnia.
Tucker az asztalra dobta a fejvédıjét.
- Hallotta már, mirıl ír majd a Daily News Morse helyett? - kérdezte. Madigan
tisztában volt vele, hogy néhány órán belül az egész bázis tudni fogja a dolgot, és
némi bőntudatot érzett, amiért ez a gondolat gunyoros örömmel töltötte el.
Az ember nem állhat egy üveg whiskyvel kezében úgy a nyilvánosság elé, hogy ne
vonja magára Phelan ırnagy, a hadmőveleti tiszt figyelmét. Phelan arca még mindig
piszkos volt és vöröslött az oxigénmaszk helye rajta.
- Ezt nevezi maga egy pohár whiskynek? - kérdezte, lehajtotta a jókora adag italt, és
újabbért nyújtotta a poharát.
Phelan már volt a kiértékelı tisztnél; mint az osztály egyik rangidıs tisztje, mindig az
elsık között tett jelentést.
- Milyen volt? - kérdezte Madigan.
Phelan a whiskysüvegért nyúlt, és úgy fordította, hogy lássa a címkéjét.
- Ez jó! - mondta Phelan. - Ideje volt már, hogy valami tisztességes piát kapjunk. Ez
embernek való.
- A bevetésre gondoltam.
- Dan ezredes lelıtt egy Messerschmittet. Remélem, a fotós jó képet csinált róla,
amikor az imént kimászott a gépbıl. Ideje lenne Dan ezredes képét is betennie már az
újságokba.
- Megpróbálom - ígérte Madigan.
- De járjon is eredménnyel, Vince - mondta Phelan. - Ez parancs. - Az üvegért nyúlt,
és ismét töltött magának.
- Csak óvatosan a nedővel, ırnagy úr - figyelmeztette Madigan. - Míg oda voltak,
befutott egy egycsillagos tábornok. Dan ezredes már vele van, esetleg szüksége lehet
magára.
- Óvatosan a nedővel - mondta gúnyosan Phelan. Miféle beszéd ez egy ír fiútól, akit
Madigannek hívnak?
- Ahogyan az egyik ír beszél a másikkal - tréfálkozott Madigan. - Néha el is tőnıdöm,
hogy mi a fenét keresünk itt mi ketten, miért harcolunk Angliáért.
Phelan ivott, és azt mondta:
- Apám ugyanezt hajtogatta. Egész életében harcolt az angolok ellen, mondta, és már
az apja is ugyanezt tette. Azt mondta, el nem tudta volna képzelni, hogy egyszer a fia
elmenjen verekedni Angliáért. De én megmondtam neki, hogy a derék ír ember nem
lehet valami nagyon válogatós, ha valahol lehetısége nyílik egy jó verekedésre.
- Hagyjon már egy kicsit a többieknek is, Kevin mondta Madigan, mire Phelan
vigyorogva továbbállt.
A vadászpilótákkal való együttlétbıl Madigan sokat megtudott a fiatalok
rugalmasságáról. A brunswicki bevetés napjának kora estéjén a pilóták többsége már
olyan frissnek és kipihentnek látszott, mintha ık lettek volna a most érkezett
utánpótlás, nem pedig ugyanazok, akik néhány órával korábban, a kiértékeléskor még
teljesen össze voltak törve.
Ám ez csak a kölykökre vonatkozott; a huszonöt évnél idısebbek már nem voltak
ennyire rugalmasak. Még a PR-irodában tárolt aktája szerint az átlagéletkornál csupán
valamivel idısebb Farebrother sem tudta úgy lerázni magáról a bevetés utóhatását,
ahogyan a fiatalabbak.
A tisztiklub bárjában győlt össze a társaság általában bevetések után. Az elsötétítı
táblákat fölrakták. Furcsa, bizonytalan illat terjengett: a ventilátorok sem tudták
eloszlatni az amerikai hadseregben használt kerozin szagát. A hosszú mahagóni
bárpult meg a csillogó palackokkal teli polcok úgy ragyogtak a színes kis
villanykörték fényében, ahogyan a színpad a sötét nézıtér elıtt. A nagy terem többi
részét csupán erısen ernyızött falikarok világították meg. Sötétebb volt, semhogy az
olcsó díszítésbıl több látszott volna egy-egy aranyos villanásnál, és sötétebb, semhogy
a súlyos függönyökön a nagy foltok vagy a padlón a kiömlött ital meg a
cigarettacsikkek látványa zavaróan hatott volna. Mégis ez a meleg, sötét terem - a
„Gólya Klub” - a gyakorlatilag állandóan szóló lágy zenével helyettesítette minden
este az összes New York-i szórakozóhelyet, amelyekrıl állandóan beszéltek, bár
valójában nagyon kevesen jártak ott.
Farebrother már a bárban volt, amikor Madigan belépett. A telefonra várt. Egy-egy
kemény bevetés után a pilóták addig szerették fölhívni a barátnıjüket, amíg a rádió
még nem mondta be a veszteségeket. Jamie szeme alatt sötét táskák húzódtak.
Idegesen babrálta a nagy arany Rolexet, amelyre mindenki ácsingózott.
- Hello, Vince - mondta. - Van érméd a telefonhoz? - Vince talált egypenniseket, és
Jamie ragaszkodott hozzá, hogy fogadja el a hárompennisét. Farebrother már csak
ilyen volt. - Föl a fejjel, Vince - mondta.
Vincent Madigan nem az a tréfakedvelı ír volt, akinek látszani szeretett volna. Az
anyja egy wisconsini Carlson nevő svéd családból származott. Érdekes, de tény, hogy
az olyan embert, akinek az apja svéd és az anyja ír, egész életében svédnek tartják; s
bár Madigan sokat örökölt anyja humortalan természetébıl, szívesebben volt ír.
Már nem volt hálás Farebrothernek, amiért az meleg szállást adott neki, távol a
sátraktól. Kezdte úgy látni a dolgot, hogy Farebrothernek szüksége volt valakire,
akivel megoszthatta a szobáját, s ı valójában szívességet tett neki. Az operalemezek,
melyektıl a szomszéd szobák lakói sokszor nem tudtak aludni, Madigan szerint olyan
kulturális jótéteményt jelentettek, amelyre a többi tisztnek nagyon is szüksége volt. És
elszomoríthatta volna az is, hogy Jamie Farebrother és Mickey Morse nem köszönték
meg neki, hogy bemutatta ıket a barátnıiknek, csakhogy már megszokta, hogy a
világtól soha nem kapja meg azt a tiszteletet és megbecsülést, amelyet érdemel.
- Hallom, lelıtted az elsı nácidat - mondta Farebrothernek.
- Várjunk, amíg elıhívják a filmet - felelte a százados.
Madigan intett a csaposnak.
. - Két sört - mondta, és rögtön meg is kapták. Elsırendően fontos kérdés volt
Madigan számára, hogy jóban legyen a tisztiklub személyzetével, néhány csomag
cigaretta csodákat tett. Így hát a sört a saját ónkupájában kapta, amelyre - egy szárnyas
kereszt közepébe - még a monogramját is rávésték. Látta, hogy Farebrother a kupára
mered, azt hitte, azért, mert tetszik neki, irigyli. Amiben tévedett.
- MM állítólag két légi gyızelmet jelentett - mondta. Farebrother fölemelte a korsóját.
- Úgy hallottam én is - mondta. - Szervusz, Vince.
- Csirió - vágta rá nagyon angolosan Madigan, és ı is fölemelte a kupáját.
Farebrother elvigyorodott.
- Ez talált - mondta, és mindketten ittak. Mögöttük MM éppen a nyilvános telefonba
duruzsolt.
- Találkozunk a Kék Vadkanban... hát mondd meg a fınöködnek, hogy holnap nem
tudsz túlórázni. Mondd meg, hogy egy vadászpilóta harci kedvét fogod növelni. -
Elhallgatott, nyilván a másik beszélt, aztán folytatta: Kérlek, Vera, drágaságom. -
Valami építészeti zseni a klub egyetlen nyilvános telefonkészülékét közvetlenül a
játékszoba, az épület kétségtelenül leghangosabb helyisége elé szerelte. - Számítok
rád, Vera, kicsikém.
Madigan letette a pultra a sörét, és megtörölte a száját. Nézte, hogyan küzd MM a brit
telefonhálózattal, aztán Farebrotherhez fordult.
- Szerintem MM észre sem veszi, hogy halljuk mondta. Farebrother nem felelt, mire
Madigan folytatta: - Mindig jó volt a hallásom, és mindig érdekeltek az emberek,
kiskorom óta. Tulajdonképpen egy kicsit pszichológus vagyok - az én szakmámban ez
kell is.
Farebrother mosolygott, mintha Madigan valami vicceset mondott volna.
- Fölveszlek a Kék Vadkannál - ordította MM. Vagyis ott foglak várni... Persze,
tudom, hogy egy hölgy nem várakozik egyedül egy bár elıtt, de ígérem, hogy ott
leszek.
- Vera pompás darab - mondta Farebrothernek Madigan. - Remélem, MM értékelni
tudja, amit érte tettem.
- Azt hittem, MM húzott ki téged a csávából, Vince. Én úgy hallottam, MM tett
szívességet neked azzal, hogy megszabadított Verától, amikor az a kis barna tökön
akart szúrni a kenyérvágó késsel.
- Mármint a karácsonyi bulin... - Madigan idegesen elvigyorodott. Soha nem tudta,
mikor ugratja Farebrother. Ám a mosolya mögött bosszúság rejlett. A francba,
gondolta, hát ez a köszönet. Talán emlékeztetnem kellene Jamie-t, hogy neki ki
mutatta be a nıjét. Lenyelte a sértıdöttségét, de ilyen alkalmakkor jutottak az eszébe
az anyja szavai, aki azt mondta, hogy nem eléggé erıszakos.
- Mondtam, hogy ott leszek - kiáltotta MM a telefonba. Közben levette a poharát a
bedobós készülék tetejérıl. - Ide hallgass, Vera, kicsikém, szeretlek! Hát aztán ott
légy. Légy a Kék Vadkannál, ugye megteszed, szívem? - A válasz nyilván kedvezı
volt, mert MM becézı szavak áradatával folytatta.
- Úgy hangzik, mintha MM fülig beleesett volna Verába - mondta Farebrothernek
Madigan. - Hát persze nem csoda, Vera aztán igazán valami, nem? Én is tanultam tıle
egyet s mást.
- Valóban? - pillantott a karórájára Farebrother.
- Kíváncsi vagyok, tudja-e MM, hogy férjnél van. Akkor sem hordta azt a nyavalyás
jegygyőrőt soha, amikor velem jött el valahová. Éppen az ágyban voltunk, amikor
elıször közölte velem, hogy asszony.
Farebrother mintha nem is hallotta volna, amit Madigan mondott. Ez a pasas annyira
átkozottul jól nevelt, hogy talán még csak nem is hallgatózott életében.
- MM megint bohócot csinált Tuckerból, Jamie? kérdezte Madigan. - Észrevettem,
hogy a rajotok jóval azután jött meg, hogy Tucker hazaért. MM megint ökörködött?
- Ezt mondta Tucker? - kérdezte Farebrother. Madigan széttárta a karját.
- Így hallottam.
- És a hírforrásod azt is elmondta, hogy Tucker parancsot adott MM-nek, meg a raj
többi tagjának, hogy hagyjanak a sorsomra a motorhibás gépemmel a világ egy olyan
táján, ahol a bennszülöttek barátságtalanabbak még az átlagos angoloknál is?
- És MM megtagadta a parancsot?
- Az egész raj velem maradt - mondta Farebrother. Madigan a fejét csóválta, hogy
nem érti MM viselkedését.
- Ha MM be tudná fogni azt a nagy pofáját, könnyen századparancsnok lehetne.
- Nincs szándékunkban fölvetetni holmi elegáns vidéki klubba, Vince. İ itt a legjobb
vadászpilóta, bármekkora is a szája. És ha MM bántani akar valakit, annak a szemébe
mondja. Nem a háta mögött terjeszt róla mindenféléket.
- Nézd, Jamie - mondta Madigan. - Én nem fogom Spurrier Tucker pártját.
- Pedig már azt hittem, Vince.
Madigan fölhúzta a vállát, és grimaszt vágott.
- Én vagyok a PR-tiszt - mondta. - Együtt kell élnem Tuckerral.
- Valamennyien így érezzük - mondta Farebrother.- Csakhogy meghalni nem akarunk
vele, ennyi az egész.
- Hogy vagytok Victoriával? - kérdezte Madigan, hogy témát változtasson. - Bevált?
- Jól kijövünk - tért ki a válasz elıl Farebrother.
- Mennyire jól? - kérdezte sejtelmes mosollyal Madigan.
- Szereti az operát - mondta Farebrother. Mielıtt Madigan válaszolhatott volna,
fölszabadult a telefon, Jamie kiitta a sörét, és otthagyta.
- Ha változtatni lenne kedved, szombatra össze tudnálak hozni egy tuti cukorfalattal -
szólt utána Madigan.
- Eleven kis szıkeség, édes kicsike. És tuti, garantálom.
- Farebrother nem nézett vissza. A játékteremben már olyan hangosan énekeltek, hogy
talán nem hallotta.
Madigan látta, hogy Farebrother telefonál, de nem hallotta, hogy mit beszél. Aztán
Farebrother letette a kagylót, és búcsút intett. Nem mondta, hová megy, de Madigan
sejtette: tudta, hogy Jamie kölcsönkérte Goldman doki dzsipjét. Madigan mindenrıl
szeretett tudni, ezt a munkája részének tekintette.
Egyre elevenebb lett az élet a Gólya Klubban. Körülbelül kilenc órakor egy civil
ruhás, alacsony, kövér ember vágott utat magának a bárpultig. Erıs bronxi vagy talán
brooklyni - akcentusa volt, és Morse hadnagyot kereste. Madigan ugratást gyanított,
ám a jövevény meggyızıen komolynak látszott. Mickey Morse vagy féltucat haverja
körében trónolt a bár végében. Az asztal egy ódon légcsavar és néhány élénk
színekben pompázó, repülıgépeket és filmsztárokat ábrázoló plakát alatt állt. MM a
magáénak tekintette, és jaj volt annak, aki netán ott ült volna, amikor MM-nek támadt
hozzá kedve. Amikor a nevét hallotta fölállt, és áthajolt a bárpulton.
- Maga Morse hadnagy? - kérdezte az agresszív kis ember. Új, öves civil esıkabát volt
rajta, a zsebébıl jegyzetfüzetet és ceruzát vett elı.
- Én vagyok-mondta MM.
- Mickey Morse, akirıl az újságokban olvastam?
- Személyesen - mondta kicsit ideges vigyorral MM. Ugratás volt, vagy sem, már nem
volt kiút belıle. A bárban csönd lett, még a játékterem zajos népe is beszivárgott,
hogy lássák, mi lesz. A civil csaposok abbahagyták a kiszolgálást. Csak álltak, és
azzal a keserő komorsággal figyelték a párbeszédet, amivel a bázison dolgozó angol
munkások általában mindent szemléltek, amit a „jenkik” tettek.
Az esıkabátos ember a levegıbe dobta a kalapját.
- És hol az ifjú hölgy, aki azt az öt bébit szülte, uram? Vele akarok riportot csinálni. ı
aztán az igazi ász!
A civil - valójában a Thaxted Green közelében lévı utánpótlási és karbantartási földi
személyzeti egység törzsırmestere - szavait a tömeg részeg ujjongása nyomta el. Két
pilóta fölemelte, jutalmul egy üveg whiskyt nyomtak a kezébe, és a vállukon vitték
körbe a klubban. Mondani sem kell, hogy az egyik váll Spurrier Tuckeré volt, és a
közvetlen közelében ott volt Tarrant ırnagy, a katonai rendészet ügyeletes tisztje.
Néhányan azt mondták, hogy már majdnem mosolygott.
De Madigan MM-et nézte, aki a haja tövéig elpirult, megmarkolta a pultot, és
mosolyogni próbált. Még Madigan is sajnálta egy kicsit.
- Csöndet kérek. - Duke Scroll, a törzs hangja volt, nagyjából az egyetlen hang, amely
ilyen rövid idın belül le tudta csillapítani a zsivajt. - Az osztályparancsnok akar
szólni.
Dan ezredes fölpattant egy székre, amivel azt akarta mutatni a fiúknak, hogy fiatal és
friss. Csakhogy megbotlott, a szék felborult, és az ezredesnek tőrnie kellett, hogy
fölsegítsék rá.
Nagy csönd lett, mindenki az ezredesre figyelt.
- Ma nehéz bevetésen voltunk - mondta Dan ezredes, és megköszörülte a torkát.
Csupán harminchat éves volt, három évvel idısebb Madigannél, de jó ötvenesnek
látszott. - És továbbra is kemény bevetésekre megyünk, amelyek közül nem egy a
mainál is keményebb lesz. Szünetet tartott, körülnézett a teremben. - De épp most
néztem meg néhány filmet a légiharcokról, és el akarom mondani, hogy - bár a
fıhadiszállásnak még igazolnia kell - az osztály ma lelıtt hat német gépet, és súlyos
kárt tett négyben.
- Kik? - kérdezte valaki az éljenzés közepette.
- Farebrother százados úgy telibe talált egy 110-est, hogy az az elsı sorozatától
fölrobbant. Phelan ırnagy is lelıtt egy kétmotoros Messerschmittet. Dittrich hadnagy
egy 190-est. Külön gratulálok, Dittrich, az elsı légigyızelmedhez. - Fölemelte a
kezét, és a gratuláció legfelsı jeléül összeérintette a mutató- és a hüvelykujját. -
Neked is, Farebrother... Hol van Farebrother százados?
- Úgy hiszem, már az ágyban - kiáltotta Madigan, aki úgy vélte, Dan ezredes
bizonyára nem örülne, ha tudná, hogy Farebrother engedély nélkül távozott a
támaszpontról.
- És bizonyára a szabályzatot olvasgatja - mondta Dan ezredes. Nevetés tört ki. Jamie
Farebrothernek az volt a híre, hogy kívülrıl tud minden szabályt.
- Hatot mondott - kiáltotta MM.
- Ne aggódjon, hadnagy - mondta Dan ezredes. Nem rövidítem meg. Ma két
légigyızelme volt. - Az ezredes körülpillantott a teremben. - És így ma Morse
hadnagy az osztály ásza. - Hangos éljenzés tört ki. Ugyanazok a pilóták, akik néhány
perce mulattak MM megaláztatásán, most boldogan ünnepelték. Pontosan úgy,
ahogyan a tinik az iskolai bulikon, gondolta Madigan.
- Hat! - kiáltott Kevin Phelan ırnagy, az osztály hadmőveleti tisztje. - Hatot mondott,
ezredes úr. Kié a hatodik? - Mosolyából, ahogy kérdezte, Madigan arra következtetett,
hogy Phelan bizonyára tudja a választ.
- Potya piára pályázik, Phelan ırnagy - mondta Dan ezredes. A pilóták kuncogtak.
Akár a diákok, a legjobban ezeket az ismerıs tréfákat szerették, amelyekben
mindenkinek megvolt a kijelölt szerepe. Kevin Phelan szívesen játszotta a nagyivó
szerepét, és szomjasan dugta ki a nyelvét.
- Egen, a legutolsó rohadékot én szedtem le - erısítette meg sietve az ezredes. -Az est
további részében én fizetem az italt. - Gratulációk, csatakiáltások, füttyszó zsivaja tört
ki. A kis „civil” távozott, és az MM rovására elkövetett tréfáról mindenki
megfeledkezett, MM kivételével.
Madigan körülnézett a zajos teremben - földre öntött ital, kéklı cigarettafüst, mocskos
szájú nótázás. A nap sebei kezdenek begyógyulni, vagy legalábbis a var kezd
megkeményedni rajtuk. Madigan ekkoriban már Steeple Thaxted egyik legrégebbi
amerikai lakója volt. Tanúja volt, amikor az osztály repülıgépeket, annak is, amikor
parancsnokot cserélt. A gépekrıl Madigan nem tudott annyit, hogy véleményt
alkothatott volna róluk, ám ami Dan ezredest illette, Madigan az elıdjét jobban
kedvelte. Számára Dan ezredes csupán egy önzı és önfejő fickó volt, aki nyíltan
beismerte, hogy csak a gépei meg a repülıi érdeklik.
Dan ezredest nem lehetett a kiszolgáló egységek gondjaival zavarni, sem a földi
személyzet szörnyő életkörülményeivel. Nem lehetett megkérni, hogy díjakat nyújtson
át az ırmesterek Aeroklubjában, vagy részt vegyen egy propaganda-fényképezésen
kora reggel a sütödében, hogy azok a fiúk ott lássák, hogy elismerik a munkájukat is.
Dan ezredes mindig csak azokat az átkozott pilótákat babusgatta, akik amúgy is több
fizetést, több eltávozást és rövidebb munkaidıt élvezhettek, mint a bázison bárki más.
Ez egyben azt is jelentette, hogy a törzs agyonhajszolta magát, ráadásul Duke Scroll
olyan ember volt, aki hitte, hogy mindenkinek mindent elıírás szerint kell csinálnia.
Nos, Madigan aztán mesélhetett volna neki arról, hogy a PR-munkát mennyire nem
lehet az elıírások szerint csinálni, kivált nem Steeple Thaxtedben.
 15.

James A. Farebrother százados

A brunswicki bevetést kudarcra ítélı hidegfront elvonult Nagy-Britannia fölött.

Másnap az ilyen frontokat követı nyugati szél fújt, és kék volt az ég. Farebrother
korán kelt, és átkarikázott a mőszakiakhoz, hogy megnézze a Kibicet.
A kettes hangárban talált rá. A gép siralmas állapotban volt, a törzsét és jobb
szárnyának a felét német olaj borította, amely helyenként ráégett a fényes festékre. A
jobb szárnyat jókora bak támasztotta alá, hogy aláférjen térdelve két szerelı, akik a
tárcsafékeket javították. Az egyikük olyan puffanással dobta a szerszámos ládába a
csavarkulcsot, hogy MM kutyája fölébredt, fölállt, körülnézett, határozatlanul vak-
kantott, aztán ismét leheveredett.
Farebrother megkerülte a gépet, és megtapintotta az éles fémet ott, ahonnan a
lemezipari munkások leszerelték a szárnyvéget, hogy a mőhelyükbe vigyék. Leszedték
a motorborítást, így jól látszott a gép belseje. A gép orránál emelvényforma
fémállvány állt, rajta három ember, akik a Merlint vizsgálgatták.
- Hogy áll? - kiáltott föl nekik Farebrother.
A fönt állók lenéztek, s ekkor Farebrother megismerte Tex Gillt és Mickey Morse-t. A
harmadik, fıtörzsırmesteri stráfokat viselı ember a szerelık fınöke volt.
- Szerencséd volt, hogy haza tudtad hozni ezt a roncsot - mondta MM. A szerelık
olajzöld, halszálkás köpper kezeslábasát viselte gyapjúbéléses dzsekivel, amelynek a
hátára jókora Mickey Mouse volt festve. Úgy látszik, három robbanó lövedék ment át
rajta anélkül, hogy fölrobbantak volna.
A szerelık fınöke úgy babrálta katonasapkájának búbját, mintha zavarban lett volna,
mit is mondjon Farebrothernek a gépérıl.
- Szólunk az ırnagynak, uram, hogy sorolják E-kategóriába. A lemezesek nem
javítanak csőrılapot vagy szárnyféket. Talán az ırnagy is azon a véleményen lesz,
hogy nem érdemes már erre a gépre újakat szerelni. Elhúzta, a képét. - De tudja,
milyen kevés most a gépünk. Az az érzésem, az ırnagy mégis azt akarja majd, hogy
javítsuk meg, méghozzá itt.
- Meg tudják csinálni?
- Persze. Új motort kaphat, az van bıven. Befoltozzuk a lyukakat... - Farebrotherre
pillantott, aztán MM-re, mintha tılük várná, hogy beszéljék rá: szerezzenek inkább
egy új gépet. - Talán lesz elegendı emberem arra is, hogy lecsiszolják a csupasz
fémig, és újra fessék. - A fıszereplı szünetet tartott, aztán nem valami meggyızıen
hozzátette. - Olyan lesz, mint az új, százados úr.
- Ki kellene írni rá a „Vége” fıcímet - mondta MM, amikor lemászott a
szerelıállványról. Megtörölte a kezét egy ronggyal, és odasúgta Farebrothernek - A
fınök arra vár, hogy fölkínáld neki hat üveg whisky árát. Akkor leíratja a gépet E-
kategóriába.
Farebrother tudta, mit akar a fıszerelı, de eszébe jutott az is, miket ígért ı a Kibicnek,
ha egyszer még hazahozza.
- Nekem szerencsét hozott - felelte.
- Igyunk egy kávét - javasolta MM.
- Tegye meg, amit tud, fınök - mondta Farebrother. Fölült a biciklijére, és elfordította
a tekintetét az elhagyott Kibicrıl.
- A filmeket tizenegykor vetítik le - pillantott a karórájára MM. Farebrother sejtette,
hogy a barátja azért kelt föl ilyen korán, hogy addig nyúzza a. filmes részleget, amíg a
hivatalos vetítés elıtt levetítik neki a saját fotógéppuska-filmjét. A biciklin hagyta
puha tetejő, olajos és viharvert tiszti sapkáját. Most annyira hátralökte a fején, hogy
egy csöppet sem volt katonás. Tegnap egészen ügyes voltál - mondta. Nagy
megtiszteltetés volt ez egy olyan valakitıl, aki nagyon nem szívesen dicsért bárkit
vagy bármit. És mintha meg akarta volna akadályozni, hogy Farebrother válaszoljon,
MM el is fordult, és fülsiketítıén füttyentett, mire Winston rohant elı.
MM a bicikli nyergébe pattant, tudta, hogy Farebrother is követni fogja, ahogyan
Winston. Gyorsan kerekezett, azzal a dühödt energiával hajtotta a pedált, amellyel
szinte mindent csinált. A hatalmas, bitumennal borított acélhangárok mögött haladt el,
ajtajuk lehangolóan dongott a szélben.
Minden nyugodt és csöndes volt. A gépek úgy sorakoztak, mint holmi emlékmővek a
látóhatáron. Halvány, sárgás pára szállt a repülıtér fölött a hordóhasú kályhák
füstjétıl. A kályhákkal a hullámlemez barakkokat főtik, amelyekben a pilóták laknak.
Farebrother tekerte a pedált, hogy beérje MM-et.
- A franc ebbe a rohadt napba, igazán elıbújhatna végre. Mikor lesz már meleg? -
kérdezte MM, amikor ráfordultak a körbetonra, és szembe kapták az erıs, nyugati
szelet.
Farebrother tudhatta, hogy ez csupán szónoki kérdés, de azért válaszolt.
- Hideg marad az idı. A hidegfront elvonulása után a hımérséklet nem változik.
- Nem akarsz indulni valamelyik rádiós vetélkedın? Nagyokos doktor minden egyes
mősor alkalmából szétoszt nyolcszázötven ezüstdollárt. Még egy-egy rossz válaszért
is jár egy karton csoki.
- Az édesség árt a fogaknak - mondta Jamie. - Mi a helyzet veled meg Verával?
- Néha rémesen szeszélyes. Bár szerintem minden nı az.
- Miért nem megyünk el egyszer négyesben moziba?
- Nagy ötlet! Azt hiszem, a te Vickyd már megbékélt velem.
Némán kerekeztek. A nyirkos, hideg szelet leszámítva szép nap volt. A
cambridgeshire-i táj zöldellt a felhıtlen ég alatt, s a tüzelıállásokat körülvevı
erdıségben madarak daloltak. Vastag, téli bundát viselı nyuszik is elımerészkedtek, a
biciklik elıtt szaladtak át a betonon. Winston néha kelletlenül a nyomukba eredt, ám a
rendszeresen fogyasztott katonai csoki miatt nemigen veszélyeztette a bennszülött
vadakat.
Mickey Morse nem volt sportos alkat, a kerékpározásban sem volt jártas. Az elsı
energiakitörés után csökkent a tempója, így Jamie könnyedén beérte.
- Vince pipa volt rám, amiért nem mentem vele Londonba. Azt mondja, cserben
hagytam.
- A francba vele! - mondta Farebrother. - Vince mindig bajban van a nıivel. Ez az
életformája.
MM friss érdeklıdéssel nézett a barátjára, s eltőnıdött, vajon ez a nem jellemzı düh
azt jelzi-e, hogy Vince sok már a rendíthetetlen nyugalmú Farebrothernak is.
- Mondta neked, hogy nem jártam egyetemre?
- Ugyan miért beszélnék Vince-szél a te egyetemi éveidrıl?
- Hazugságot írtam a kérdıívre, amit adott. Azt írtam, hogy egyetemet végeztem. Ha
Vince ír nekik...
- Ezen ne rágd magad, MM. Vince-nek van más gondja is. Nélkülünk még mindig
sátorban lakna. Még most is van ott néhány tiszt.
- Mármint nélküled. Te fogadtad be, nem én. Vince különben sem sokáig emlékezik
azokra a szívességekre, amelyeket neki tettek. Csak azokra emlékezik, amelyeket ı
tett másoknak. Szerintem már meg is gyızte magát, hogy amikor beköltözött hozzád,
ı tett szívességet neked.
- Vince oké - mondta Farebrother. - Mindenkinek vannak hibái.
- Hallottad, mit tett velem tegnap este? Hülyét csinált belılem a srácok elıtt a bárban.
Ma nem is mentem reggelizni, mert tudtam, hogy megint valami ugratással várna.
- Hallottam a dologról. No, de MM, te is kibírsz egy tréfát.
- Vince szándékosan tolta el nekem azt a Daily News interjút.
- Vince? Ugyan már! Boldog lenne, ha egy igazi nagymenı újságíró idejönne hozzád,
mert akkor magát is nagyobb fiúnak erezné. És mert rá irányítaná az ezred PR-
osztályának a figyelmét. Talán még Londonban is hallanának róla. Nem, Vince nem
szúr el egy ilyen ügyet szándékosan.
MM hátranézett, és megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Azt hiszem, igazad van, Jamie.
- De ha annyira szeretnéd, ha a lapok írnának rólad, miért nem szólsz Verának?
- Vera nem újságíró, csak gépírónı vagy ilyesmi.
- Csakhogy a riporterek onnan járnak ki munkára. Én is találkoztam egy idısebb
fickóval, amikor Victoriáért mentem. A légiháborúról akar írni.
- Angol?
- Ausztrál. Kémény öreg fiú, ötven vagy talán hatvanéves. ısz haj, göndör bajusz,
barkó, de azért nem amolyan Mikulás. Jó neve van, Victoria mondta. Szerintem éppen
beleillesz az elképzeléseibe.
- Beszélnél vele?
- Persze.
Amikor elhaladtak a golyófogó dombok mellett, Jamie Farebrother egy autót pillantott
meg a repülıtér túloldalán. A reptérnek az innensı fele egy kissé magasabban volt a
mőszaki helyénél, így jól látta az embereket a C-47-es körül. Az apja bizonyára a
bázison töltötte az éjszakát annak reményében, hogy reggelinél a tisztiklubban
találkozhat majd a fiával. Jamie tudta, hogy az apja milyen nagyon szeretne közel
férkızni hozzá, de ı nem tudta ezt a szeretetet úgy viszonozni, ahogyan az apja várta
tıle. Most, hogy távozni látta, mégis kellemetlen bőntudat fogta el. A repülıtér
változatos, zöld terepe hirtelen eltakarta elıle a képet. Ám a bőntudat megmaradt.
Mickey Morse elengedte a kormányt, hogy bemutassa egyensúlyozó tudását, de
ingadozni kezdett a biciklivel, és abba kellett hagynia a bemutatót. A távolból
földörgött a C-47-es motorja, aztán ismét csönd lett.
Odaértek, ahol Mickey Mouse II és Boldog Kábulat álltak. Csupán néhány olajfolt
jelölte a Kibic megszokott helyét. Ezeket a hurok alakú, makadámmal fedett állásokat
azután építették a repülıtérhez, hogy a déli oldalon a betonhurkok elkészültek. Ám a
téli fagytól megrepedezett az aszfalt, elıbukkantak a kövek, így aztán a repülı-
gépekkel kerülgetni kellett a kátyúkat a gurulóútig.
A Boldog Kábulat közelében két bicikli dılt a kalyibának, amelyet a földi személyzet
rögtönzött nagy ládákból és hullámlemezbıl. Nem olyan nehézkes, régimódi
kerékpárok, amilyeneket a hadsereg ad; ezeket a könnyő, alacsony kormányos BSA
versenybringákat Rube és Earl Cambridge-ben vették. Mindketten beleszerettek a
kerekezésbe.
MM kinyitotta a kalyiba ajtaját. Odabent világos és meleg volt a villanykörte-füzértıl
meg a házilag eszkábált villanykályhától. A falakat a Yankbıl meg az Esquire-ból
kivágott lenge öltözető leányzók borították. Annyi volt a kép és olyan sőrőn, hogy úgy
nézett ki, mint valami fenekekbıl, mellekbıl és százfogú mosolyokból álló tapéta.
Rube és Earl odabent voltak. Törött székeken ültek, és egy középkorú tizedessel
beszélgettek.
- Azt hittük, éppen versenyeztek a körbetonon.
- Beugrottunk egy kávéra - mondta Rube, bár semmi sem jelezte, hogy a csorba
villanykávéfızı mőködne.
- Én is innék egyet - mondta MM, és fölvette az egyik csészét. - Ez nem kávé. Piáitok,
fiúk?
- Viszlát, tizedes - mondta Rube. A középkorú felcser megértette a célzást, biccentett
MM-nek, és kiment.
MM benyúlt az ócska repülıgépülés mögé, amelyen az imént még a tizedes ült.
Kotorászott, elıszedte az üveget, és megrázta, hogy az áttetszı folyadék szikrázott
bele.
- Egyesek holdfényt termelnek itt.
Rube és Earl hallgattak. Jamie megnézte a kávéfızıt, van-e benne valami, de a
masina hideg volt.
MM kihúzta a dugót, Öntött a folyadékból a tenyerébe, hogy megkóstolja.
- Pfú! Tudtam.
- Megmondod Tarrant ırnagynak? - kérdezte idegesen fészkelıdve Earl.
- Azt hiszem, mazsolaszılı - mondta MM, miután megkóstolta a házi gyártmányú
alkoholt. - És ez az öreg felcser az éléstárban dolgozik. Benne vagytok ebben a
disznóságban?
- Ne játszd itt a kiscserkészt, MM - mosolygott gúnyosan Rube.
- Hát ezzel foglalkoztok, amikor úgymond bicajozni mentek?
- Csak a hecc kedvéért-mondta Earl.
- Hecc! A falnak megyek tıle. Azt megértem, hogy a közkatonák megvesznek valami
italért, de nektek ott a whisky fejadag!
Rube keresztbe fonta a karját, arca rosszalló kifejezést öltött.
- Elég volt, MM - mondta csendesen.
- Én vagyok az istenverte rajparancsnok, nekem ne mondd, hogy elég, hapsikám! -
MM felkapott egy csıdarabot, a szétszedett lepárló része volt. - Kuss, seggfej! Tudod-
e milyen büntetés jár annak, aki illegálisan pálinkát fız egy katonai támaszponton?
Halál! A Katonai Kódex háromszázkilencvenötödik szakasza szerint ez fıbenjáró
vétség!
Bár Rube és Earl egyaránt biztos volt benne, hogy MM ezt az egészet csupán a
pillanat hevében találta ki, kellıen megrémültek, hogy szürkére sápadjanak. MM
kihasználta a helyzetet.
- Kérdezzétek meg Jamie-t - mondta. - Éppen errıl beszélgettünk az egyik este. -
Jamie Farebrothernek olyan nagy tekintélye volt a törvény és a tudomány tételeinek
kiváló ismerıjeként, hogy mindkét hadnagy hinni kezdte MM lódítását. Meredten,
lélegzet-visszafojtva álltak, mintha jeges vízzel öntötték volna le ıket.
MM egy percig élvezte a látványt, csak aztán folytatta.
- És ha a legközelebb törvényt szegtek, ne legénységi állományú katonával együtt
tegyétek. Egyesek közülük még egyenrangúnak képzelik magukat a tisztekkel, ha
ilyen lehetıséget kapnak.
- Szerinted a tisztek hibátlanok? - kérdezte Rube, aki szívesen folytatta volna a vitát.
- Tudod, mire gondolok - mondta MM. Farebrother törte meg a beállt csöndet.
Earlhöz fordult.
- Megígértem, Earl, hogy segítek megírni azt a levelet a sógorodnak. Mit szólnál
hozzá, ha még a vetítés elıtt megcsinálnánk?
Earl földerült a kilátástól, hogy elmenekülhet MM haragja elıl.
- Gyerünk, százados úr. Megnéztem a csekkem dátumát, és minden levélrıl van
másolatom.
- Az ürügy nem vezette félre MM-et, aki csak kelletlenül engedte el Earlt. De Earl
értékelte a dolgot. Farebrother és Koenige együtt kerekeztek el, otthagyták az
egymással viaskodó Rube-t és MM-et. Amikor elhaladtak a golyófogó dombok
mellett, az ügyeletes tőzszerészek éppen Tucker Lovagjának gépágyúit hangolták
össze. A gépet az oldalára festett, rikító páncélos vitézrıl lehetett fölismerni. Falusi
gyerekek serege vette körül; a kerítésen tátongó lyukon másztak be. A fegyverek
belövése a kényszerleszállás után a helybeli srácok szemében a második
legizgalmasabb dolog volt.
- Hogyan kezdtél repülni, Earl? - kérdezte Farebrother, inkább csak azért, hogy
beszélgessenek, s nem azért, mert érdekelte. A reptér másik végén apjának C-47-ese
gurulni kezdett. A központi futópályát eltorlaszolta a mőszaki zászlóalj
munkacsoportja, akik a kátyúkat betonozták. A C-47-esnek el kellett haladnia
felszállás elıtt a két biciklista mellett.
- Apám vett a hadseregtıl két kimustrált Curtiss Jennyt, darabját száz dolcsiért. Az
egyiket tönkretette, amíg megtanult repülni rajta. Aztán annak az alkatrészeivel
elértük, hogy a másik Jenny repüljön.
- Jó fej lehet az apád, Earl.
- A családom német - magyarázta Earl. - A nagyszüleim még mindig Németországban
élnek, ahogyan több nénikém, bácsikám és unokatestvérem is. Néha fura érzés
odarepülnöm. Különösen akkor, amikor a bombázók kioldják a terhüket. Elképzelem,
hogy... Hiszen tudod.
- Persze, Earl.
- Az apám pompás fickó - mondta Earl. - Nagyon hiányzik. Anyám is... - tette hozzá
az illendıség kedvéért. Kis szünet után folytatta. - Soha nem beszélek a németországi
rokonaimról. Valaki még azt hiheti, nem vagyok eléggé megbízható.
- Senki nem gondolna ilyesmit, Earl - mondta Farebrother, bár még jól emlékezett
Rube Wein vádjaira.
- Mickey Mouse biztosan nem - mondta Earl. - MM ragaszkodik az embereihez. Ez
az, ami olyan klassz benne.
- Ezt rólatok is elmondhatom. Mindannyian ragaszkodtatok hozzám, amikor a Kibic
olyan csúnyán köhögött a víz fölött.
- MM fél az apjától - mondta Earl. - Azért nem osztja meg senkivel a szobáját.
Lidérces álmai vannak. Egész éjjel ég nála a villany.
- Ezt észrevettem.
- Az örege éjszaka járt haza, kirángatta a srácokat az ágyból, és megverte ıket.
- Persze részeg volt, igaz?
- De valami kegyetlenül verte ıket. Naná, hiszen megitta a napi egy üveg whiskyt.
Aztán amikor MM mamája meghalt, az öregén kitört a vallásosság. De komolyan.
Prédikált, meg minden. Láttad azokat a leveleket a polcon MM szobájában? Mindet
ugyanaz a kéz írta, az apjáé. MM föl se nyitja ıket.
- De ki sem dobja, igaz? - Megálltak, és nézték, hogyan fordul feléjük a CM7-es.
- Azt hiszem, igazad van - mondta Earl. - Erre nem is gondoltam. - A nagy szállítógép
elérkezett a futópálya végéhez, megfordult, és megállt, várta az engedélyt, hogy
felszállhasson. - A tőz az egyetlen, amitıl igazán félek - vallotta be Earl. - Rossz
álmaim voltak a tőzrıl, aztán egy civillel fölirattam altatót - repülıorvoshoz nem
akartam menni, mert azok mindent ráírnak az ember lapjára -, és azóta rendben
vagyok.
Hirtelen földörgött a C-47-es motorja, és a gép elindult a futópályán, inogva gyorsult
az egyenetlen betonon. Akár a veszélyes lépésre vállalkozó nyomorék, óvatosan
emelkedett a ragyogó, kék égbe. A két repülı a biciklijük kormányát fogva figyelte a
nagy madár fölszállását. Amikor a gép már fönt volt, Earl csengetett egyet
kerékpárcsengıjével, és újra elindult. De aztán megállt, hátrapillantott, és látta, hogy
Farebrother még mindig a gépet nézi, és zöld az arca.
- Rosszul vagy, Jamie? Szörnyen nézel ki. Farebrother intett, hogy semmi baj, de
zsebkendıt kapott a szája elé. Earl megragadta Farebrother vállát, de Farebrother
ledöntötte a biciklijét, meggörnyedt, és a pázsit szélére hányt.
Earl állt a biciklijével, nézte a barátját, de nem szólt semmit. Farebrother akkor hányt
újra, amikor a gép visszafordult a repülıtér fölött meglehetısen egyenletesen zúgva,
amibıl arra lehetett következtetni, hogy már legalább nyolcszáz láb magasan van.
Farebrother addig hányt, amíg teljesen kiürült a gyomra, aztán megtörölte a száját,
amelyben csupán az elızı ételbıl maradt kesernyés savat érezte. Amikor a
lehetıségekhez képest rendbe szedte magát, magyarázkodni kezdett.
- Tegnap a barátaimnál vacsoráztam... nyulat. Soha nem voltam oda az ötletért.
Earl nem szólt semmit, de aprólékos gonddal ült fel a kerékpárjára, nehogy rá kelljen
néznie a barátjára.
- Talán reggeliznem kellett volna - folytatta Farebrother, aki abban reménykedett,
hogy Earl majd segít neki az önámításban.
Csakhogy Koenige falusi fiú volt.
- Ez a tegnapi bevetés - mondta. - Az ember belül görcsös marad. Tartja magát,
vigyorog, hülyéskedik, iszik, és tartja magát, egyre csak tartja magát. Aztán egyszerre
csak, minden kézzelfogható ok nélkül, elpattan a húr. Az ember agya közli a testével,
hogy már nem kell tartania magát, és az ember okád, vagy sír, vagy ordít... - Earl
vállat vont. - Mert másképp bezsong, és kényszerzubbonyban küldik haza. - Earltıl ez
valóságos szónoklat volt, sokat töprenghetett errıl.
- Ezért ordít Rube?
- Arra gondolsz, ami néhány napja történt? Hát persze. Bezsong, és nácinak nevez,
meg hasonlók. Nem izgat. Már az iskolában megkaptam. Rube attól retteg, hogy
hadifogságba eshet. Mindenkinek van valami ilyen félelme. Mondtam neki, de csak
fél tovább.
- Mondta neked?
- Egyedül velem beszél - mondta Earl. - Fogjuk a bicikliket, néhányszor karikázunk
egyet a gurulópályán, és Rube kibeszéli magából a dolgokat. Ezért mentem bele a
szeszfızésbe is: eltereli Rube gondolatait az egyéb bajairól, érted, ugye?
- Hát persze, Earl, persze.
A golyófogó dombok felıl, a hátuk mögül egyszerre gépfegyver ropogását hallották.
Madarak rebbentek föl, riadtan rikoltoztak, csapkodtak a szárnyukkal.
 16.

Druce „Duke" Scroll alezredes

- Szedd elı a noteszodat, Duke - szólt hátra Dan ezredes, miközben a C-47-es
fölszállását nézték. - És írd bele vörös tintával, nagy, nyomtatott-betőkkel: „Alex
tábornok” - mert mondta, hogy azt szereti, ha Alexnek szólítják. - „Alex Bohnen
tábornok”. B - o - h - n - e - n.
- Igenis, ezredes úr - sóhajtotta az osztály törzsparancsnok. - Már följegyeztem a
tábornok adatait.
- És ha legközelebb akkor jönne ide, amikor bevetésen vagyok, kimégy arra a rohadt
fıfutópályára, és tíz lábnyi betőkkel ráfested: „Bohnen”. Megértetted, Duke?
- Világos, ezredes úr. - A törzs mindig „ezredes urazta” az osztályparancsnokot,
amikor félt, hogy magára zúdítja a haragját. - És pontosan mit óhajtana tenni az
ezredes úr, ha ilyen alkalom adódna?
- Hogy mit tennék? - horkant fel ennyi értelmetlenségen hitetlenkedve Dan ezredes, és
hátrasöpörte rakoncátlan haját. - Nem szállnék le itt, Duke, hanem visszarepülnék
Németországba. Azt csinálnám, bizony!
- Biztos vagyok benne, hogy ott is vannak olyan tábornokok, mint Bohnen.
- Naná, hogy vannak. - A két ember nézte a C-47est, amint visszakanyarodott a
repülıtér fölé. - Most meg mit csinál a vén tróger? - mormolta Dan ezredes.
- Talán ledob ránk valami nagy hatású robbanóanyagot-vélte a törzs.
- Nagyon vicces - morgott az ezredes, aki az osztályparancsnok elıjogának tartotta a
tréfálkozást. - Nem a te lelkedet rágta. Én hallgattam az egész osztály nevében. Ezek a
fickók ott a fıhadiszálláson egy más világban élnek, Duke.
- Valóban, ezredes úr. -A törzs papírokkal matatott, miközben az ezredes úgy járt
körbe az irodában, mint az épp most ketrecbe zárt oroszlán. Dan ezredes mőveletlen,
rendetlen, agresszív és nagypofájú fickó volt, de a közös munka során Duke Scroll
megkedvelte. Az ezredes túlságosan sokat repült, és elhanyagolta a papírmunkát - a
törzs látta, hogy még ki sem nyitotta a barna dossziét, amelyet a tálca tetejére tett -, de
a pilótáira gondja volt. Annyira aggódott értük, hogy néha nehezen tudta csak elszánni
magát arra, hogy harcba küldje ıket. Ami hiba egy katonánál, az volt Dan ezredes
legnagyobb emberi értéke. Ám Duke Scroll akadémiát végzett; tudta, hogy a fejesek
ezt soha nem értenék meg, ha valami baj lenne.
Dan ezredesbıl a tábornokkal való találkozása dühöt váltott ki. A tábornok elment, az
ezredes pedig most a tábornok helyett Scrollon akarta kitölteni a dühét, így hát a
levegıbe bökött, és azt mondta:
- Ha valaki arra kíváncsi, mi a különbség a P-47 és a P-51 között, az én válaszom,
hogy a Thunderboltnak kétszer akkora tőzereje és jóval kevesebb a hibája. A
Mustangokból szivárog a hőtıfolyadék és gyakran elromlik bennük a főtés. És az a
véleményem, hogy a Thunderbolt szívós főrész, bármely másik gépnél több sérülést
bír ki, mégis hazahoz vacsorára. Ha bajba jutsz a légiharcban, meglép, bármivel
üldözik is. Ha pedig földközelben robogsz vele, hang nélkül nyeli el a légvédelmi
tüzet.
- Nem hinném, hogy a tábornok tetszését megnyerte ez a vélemény. Az ezredes urat
azért helyezték ide, hogy átállítsa az osztályt a P-51-esre.
- Nyílt, ıszinte véleményt kért tılem.
- Ugyan már, ezredes úr. Csak nem képzeli, hogy komolyan gondolta.
- Nem tudom, ı hogyan gondolta, Duke, de én megmondtam neki az ıszinte
véleményemet. A Thunderbolt könnyen vezethetı, a futója tönkretehetetlen. Azt pedig
a pilótáim még mindig csak tanulják, hogy' kell finoman bánni ezekkel a tüzes kis
Mustangokkal. Megállt, fölvett az asztalról egy doboz manilaszivart, kirázott egyet. -
Csakhogy az igazi különbség a P-47 és a P-51-esek között nem ez - folytatta maró
gúnnyal. Bohnen tábornok elárulta nekem, hogy mi az igazi különbség, hát hegyezd a
füled. A P-47-esek darabja 115 434 dollárjába kerül Uncle Samnek, míg ezeknek a P-
51-eseknek csupán 58 546 dollár darabja. Hozzácsapsz nem egészen kétezer
nyavalyás dolcsit egy Thunderbolt árához, és kapsz érte két Mustangot.
- Csakhogy más költségek is vannak: karbantartás, pótalkatrészek raktározása és...
- Ne higgye, Duke, hogy a fıhadiszállásnak van elegendı ujja hozzá, hogy ezt mind
kiszámítsa. Mondtam neki, hogy a Merlinek még kétszáz órát sem bírnak. Erre azt
mondja, hogy mivel a légiháború fokozódik, úgysem igen lesz gép, amely olyan
sokáig fogja húzni.
- Ezt mondta? - Ez így kimondva igen kegyetlenül hangzott. Duke Scroll levette a
szemüvegét, a fény felé tartotta, és kereste rajta a porszemet.
- Azt mondta, a Thunderbolt túlságosan drága, túl sok benzin kell bele, és emiatt túl
nehéz. Mondtam neki, pontosan, mint a feleségem, tábornok úr, de azért nagyon
szeretem.
- Mit számít a súly? - A törzs föltette a szemüveget, és az ezredesre bámult. Nem
egészen kétszáz óra! Hány pilóta él majd túl egy-egy bevetést, ha gépeik várható
élettartama csak ennyi?
- A fıhadiszállásnak számít a súly. Az a vén barom ki akar minket billenteni innen,
Duke. Azt mondja, a gyártó által adott kezelési utasításban feketén-fehéren az áll -
folytatta gúnyosan Dan ezredes -, hogy a P-51 súlya csupán hetven százaléka a
Thunderbolténak. Azt mondja, a Mustangjainknak nincs szükségük betonpályákra -
bombázókat telepíthetnének ide. A fıhadiszállás tervezıi úgy vélik, mi elboldogulunk
füves pályán, és a pokolba a sárral. Az idıjárás javul, és ez hivatalos közlés.
A törzs megborzongott a gondolatra, hogy az egész osztályt át kell költöztetni egy
másik, még inkább szükség jellegő repülıtérre.
- És ön mit mondott?
- Fölajánlottam, hogy megmutatom neki azokat a nyomorúságos barakkokat, ahol a
tisztek laknak. Megmondtam, hogy a doki elıbb védıoltást adna neki, és beszórná
DDT-vel, mielıtt a közelébe engedné annak a mocsoknak, amelyet a közlegényeknek
el kell viselniük.
- Tényleg elköltöztetik az osztályt?
- Csak tegye meg, mondtam neki, és új osztályparancsnokot kereshet. - Felnevetett, és
végre meggyújtotta a szivart, amellyel addig csak hadonászott. - Nem fog elköltöztetni
minket, Duke. Jól megadtam neki.
- Nem mondaná el részletesebben, uram?
- Haha! Beszéltem a tolvaj angol vállalkozókról, akik kilopták az alapozást a repülıtér
körbetonjából. Elmondtam, hogyan repedeznek a gépállások már a mi vacak kis
Mustangjaink alatt is. Elmondtam, hogy éles kı és salak van a kifutók betonjában,
szétmarja a gumijainkat, pedig a megengedettnél nagyobb bennük a nyomás. Ha
idehozza a nagy gépeket ebbe a szarba, mondtam neki, akkor lesz csak igazán baj.
Felejtse el, tábornok úr, azt mondtam neki. Menjen vissza oda, ahol íróasztalnál
repülnek, és papírból van a zárótőz.
A torzs kételkedve nézett rá. Dan ezredes mindig túloz, de most úgy látszik,
keményen védte az igazát, mert hisz' a fejesek nem kértek adatokat és számokat,
amelyekre a tábornoknak pedig szüksége lett volna, ha valóban át akarja telepíteni
ıket.
- Tapasztalataim szerint a Bohnen-féle tábornokok csupa beöltözött civil - nagyon
szeretik a felhajtást, kell az önbizalmukhoz. Ha szól, díszırséget adunk a
búcsúztatásra. Egy tucat embert habfehér szerelésben, muskétákkal...
- Díszsortőzre gondol?
- Nem ártana, ha lenne néhány barátunk a fıhadiszálláson - mondta Duke.
Dan ezredes vállat vont.
- Én nem Pointban végeztem, mint te meg Tucker meg mások. Akikkel én az
ifjúságomat töltöttem, azok repülık voltak. Ma döglıdı légiközlekedési vállalatokat
vezetnek, vagy repülıgép-alkatrészeket gyártanak. Nem elég finomak ahhoz, hogy a
fıhadiszállásra kerüljenek. - Idegesen megvakarta a karját. Rosszul rakták össze egy
ronda géptörése után több mint egy évtizede, és néha még mindig fájt. - Azok ott a
fıhadiszálláson már rég nem katonák, repülık meg sose voltak. Csupa bankár,
tızsdespekuláns és matematikus, Duke, logarléccel harcolnak a németek ellen.
- Ez ilyen háború, ezredes úr.
Dan ezredes elmosolyodott. Nem akart így gondolkodni. Fölvette a székrıl
bırdzsekijét, kinézett az ablakon, belebújt a dzsekibe.
- Nézze azt a kettıt, akik kint bicikliznek a jeges szélben. A kölykök, úgy látszik, nem
érzik annyira a hideget, mint mi.
- Öregszünk, ezredes úr. - Duke is kinézett az ablakon. - Farebrother százados és a kis
Koenige - mondta. Megszokta már, hogy ı azonosítsa Dan ezredesnek az embereket,
akiket az nem ismert föl.
- Bárcsak én is úgy emlékeznék az összes névre, ahogyan maga - mondta az ezredes.
Még mindig a két tisztet nézte, akik a mőszaki részleg felé kukáztak, valószínőleg a
fél tizenkettıkor kezdıdı vetítésre.
- Mi a véleménye Farebrotherrıl?
- Ön mondta, hogy tegnap lelıtt egy németet.
- Egy csomószor telefonáltak már a fıhadiszállásról, hogy érdeklıdjenek a fiúról.
Miféle kapcsolata lehet, vagy csak nagyon lelkesek a haverjai?
A törzs nem tudta, és nem is próbálta kitalálni. Dan ezredes fölvette viharvert
sapkáját, szorosabbra húzta a nyakkendıjét, miközben nézte a tükörképét a felesége és
a gyerekei bekeretezett képén, amely az íróasztalán állt. A vetítésre indulni korán volt
még, ám Duke tudta, hogy az ezredes menekül az íróasztalától.
- Megyek a vetítésre, Duke. Meg kell mondanom a fiúknak, hogy ha az ellenséges
gépeket a repülıtereken lövik szét, az is légigyızelemnek számít mostantól fogva.
Pedig ez nem tetszik nekem, Duke. - Fölrántotta a cipzárt a dzsekijén. - A jövı hét
végén leállunk. Adjanak ki minél több eltávozást. Az idıjárás még ebben a hónapban
egészen biztosan jobbra fordul. Hosszú, kemény nyarunk lesz, Duke, készülünk az
invázióra.
- Mielıtt elmegy, uram... - Duke fölállt, és odanyújtotta az ezredesnek a barna
dossziét, amelyet korábban az íróasztalára tett. A törzs tudta, hogy az ezredesnek esze
ágában sincs belenézni. - Megírtam az ön nevében az esedékes leveleket, uram. Csak
az aláírását kérem.
Dan ezredes persze tudta, hogy mi van a dossziéban. Duke Scroll az íróasztalra tette a
három gépelt levelet.
A leveleken a három pilóta szüleinek a címe állt, akik „bevetésben tőntek el”
legutóbb, Brunswicknál. Dan ezredes gyorsan aláírta mindhármat. Nem olvasta el
ıket.
 17.

Victoria Cooper

Csak két nagyon szerelmes fiatal viselhette el jókedvően azt a vasúti utazást Walesbe.
Egy nagy bıröndön ültek a folyosón, és nem panaszkodtak az elsötétítés megkövetelte
halvány fényő, kékes lámpákra. Összebújtak, nem törıdtek azzal, hogy nem volt főtés,
észre sem vették a fülkékben a töméntelen katonát, sem a mindkét oldalukon
fölhalmozott puskákat és menetfelszerelést.
Az úti céljuknál csupán Jamie Farebrother és Victoria Cooper szállt le a vonatról.
Sötét volt, eleredt az esı. A pályaudvar - vagyis inkább megálló, amelyet mindössze a
környezı dombokon lévı farmokon termelt tej elszállítására hoztak létre - teljes
személyzete egy vén banya volt, aki jóformán rá sem pillantott a vonatjegyükre, de
gyanakvó, összehúzott szemmel nézett rájuk, amikor megkérdezték, hol egy nyilvános
telefon. Szemügyre vette Jamie esıköpenyét és nagy, bırbıl készült bıröndjét. A
bırönd Victoria apjáé volt, és Victoria két váltás ruhája volt benne, egy pár erıs
túracipı, három könyv - G. K. Chesterton, a Búcsú a fegyverektıl és A Pread Streeti
gyilkosságok -, egy újonnan vásárolt, csábos hálóing, drága, háború elıtti szappan,
Victoria anyjának selyempapucsa és egy jókora turistatérkép.
Jamie zsákját Victoria vitte. Az ingek és a fehérnemő közé be volt dugva egy
füstöltsonka-konzerv, kétszáz cigaretta és egy üveg whisky.
- Nem vagyunk németek - mondta nyőgösen Victoria.
- Azt manapság nem lehet tudni - mondta a nı, és fölhajtotta a gallérját. De
megengedte, hogy használják a telefont, és fölhívják az „Evans, autókölcsönzés,
temetések és esküvık” céget.
A raktárban húzták meg magukat, amíg a kocsi megérkezett. Jókora Daimler volt
gombos bırülésekkel, a padlóján egy rég elfeledett esküvı konfettimaradvanyai
hevertek.
A sofır kis emberke volt csinos, csúcsos sapkában, ünnepélyes, fekete kabátban, és a
kiejtését Jamie nem értette. Kinyitotta nekik az ajtót, és tisztelgett, amikor beszálltak a
hátsó ülésre, de a hatást lerontotta, amikor tüsszentett, és a zsebkendıjéért nyúlt, s
eközben elıbukkant mocskos, magas nyakú pulóvere.
A Lower Hill farmon nem valami meleg fogadtatásban volt részük. Williamsné
alacsony, izmos asszony volt, úgy szorította össze az álla alatt fekete gyapjúkendıjét,
hogy az öklén kifehéredtek a bütykök. Fölkísérte ıket a szobájukba. A lépcsı keskeny
volt és olyan meredek, hogy Jamie, aki vigyázni próbált, hogy ne súrolja a tapétát, kis
híján leesett róla.
- Italt nem tőrök a házamban - mondta Williamsné. Még a réz paraffinlámpa csekély
fényében is látták, hogy a szoba parányi. Nagyobb részét egy hatalmas, cirkalmas
ágykeret foglalta el. Az ágy nevetségesen magasra volt rakva lepedıkkel, párnákkal,
takarókkal, matracokkal és ágytakarókkal, szinte a díszes mennyezeti lámpáig ért. A
cifra, horgolt ágyterítıre visszahajtott lepedı győrött volt, mintha az asszony sietısen
váltott volna ágynemőt, amikor meghallotta az úttól a házig vezetı meredek, sziklás
ösvényen közeledı autót.
- Hozok maguknak egy kancsó vizet - ígérte. - Forró vizet - tette hozzá.
Jamie Farebrother a vén mosdóállványra pillantott; hatalmas, virágos vizeskancsó állt
egy azonos mintájú mosdótál közepén. Mellette porcelán szappantartó, rajta egy
arctörlı kendı és egy darabka szappan - a szappant fejadag szerint osztották. Az ágy
alatt bilit vett észre ugyanolyan kék virágmintával, amilyen a mosdótálon volt. Mint
egy múzeumban. Addig el sem tudta képzelni, hogy Nagy-Britannia ilyen primitív
hely. Egy pillanatra pánik fogta el a gondolattól, hogy használnia kelljen a bilit
éjszaka, Victoria jelenlétében. A lányra pillantott, s az bármit is láthatott az arcán,
gyorsan elfordította a fejét, hogy el ne nevesse magát.
- Köszönjük, Williamsné asszony - mondta Victoria -, mindkettınkre ráfér a
mosakodás. Hosszú utunk volt. - Forgatta az ujján agyőrőt. Az asszony észrevette,
Jamie-re pillantott, és a homlokát ráncolta.
- Reggeli nyolckor - mondta az asszony. Jamie eddigre már megszokta éneklı
kiejtését. - A konyhában. A lépcsı alján forduljanak jobbra, aztán át a szalonon.
Megvárták, amíg elhalnak lefelé a lépések, csak akkor szólaltak meg.
- Mindjárt éjfél - mondta Victoria, mintha meg kellene magyaráznia, miért veszi le a
kabátját, majd a kiskabátját is.
Jamie hallgatott. Levette az esıköpenyét és a sapkáját, kinyitotta a zsákját, és kortyolt
egyet a whiskybıl. Odanyújtotta az üveget Victoriának, de az a fejét rázta.
Az ajtó elıtt hirtelen megszólalt az asszony.
- Itt a forró víz.
- Köszönjük, Williamsné. Jó éjszakát - mondta Victoria, és megbökte Jamie-t.
- Ja, persze... jó éjszakát, Williamsné - mondta kötelességtudóan Jamie.
Teljes kudarc lesz, gondolta Victoria. Minden rossz elıérzete föltámadt. Mi a fenét
csinál itt, ebben a walesi faluban, az oldalán egy férfival, aki úgyszólván idegen, ujján
egy kölcsönkért jegygyőrővel, amikor a legfıbb vágya, hogy pisilni mehessen?
Kezdte kicsomagolni a nagy bıröndöt, és Jamie ingeit meg fehérnemőjét is berakta a
szekrénybe, a saját ruhái mellé. Most már nagyon esett, az esı verte a zsalugáteres
ablakot, és bugyborékolt a csatornában, mielıtt a földre csobbant volna. A tanyaház
alsó felébıl zaj hallatszott: valaki energikusan söpörte a kıpadlót. Victoria sejtette,
hogy lent az esı befolyhat a házba, de hallgatott.
Jamie odament az üres kandallóhoz, és a rácsot díszítı, poros, rózsaszínő papírra
pillantott. Megfogta a falat, hogy jön-e föl valami meleg a kéménybıl. A fal hideg
volt, és a tapéta beszakadt.
- Fázol, Jamie, drágám?
- Kedvesem, életemben nem voltam még ilyen nedves, nem fáztam még ennyire. -
Megborzongott. - Már el is felejtettem, milyen az, amikor meleg van, és az ember
kellemesen érzi magát.
Victoria nem válaszolt. Érezte a fiú hangjában a honvágyat, és tudta, hogy arra nincs
válasz.
- Szombat éjjel van - mondta Jamie Farebrother. Kaliforniában még délután. Ilyenkor
a Catalinába induló komp már tele van középiskolás srácokkal meg a barátnıikkel. Ha
kinézel a korláton át, ötvenlábnyi mélységbe is lelátsz a Csendes-óceánba; figyelheted
a halakat meg a tengerfeneket. Ma este valamelyik híres banda muzsikájára fognak
táncolni. Talán a hold is följön, és a fiúk kimennek az Avalon táncpalota erkélyére a
barátnıjükkel. A levegı meleg, az égen milliónyi a csillag, és a hold tükrözıdik az
öböl sötét vízében.
- Maga a mennyország - mondta Victoria.
- Mindenesetre valamivel különb Angliának ennél a részénél, szívem.
- Átléptük a határt, ez már Wales.
- Hallod ezt az esıt?
Jamie csak ült a széken. Nézelıdött.
- Emlékszem egy hasonló helyre - szólalt meg hirtelen. - Két szoba főtés nélkül, és
akkora bútorok, hogy az embernek ki kellett mennie az elıszobába, ha ki akarta nyitni
a szekrényt. Szegény öreg dajkám fejezte be az életét egy ilyen helyen. Nagyon
szerettem. Többet jelentett az anyámnál. - Victoria hallgatott, hiszen Jamie nem is
hozzá beszélt, inkább önmagához. - A húgom meg én mindig hozzá mentünk, ha
valami bajunk volt, ha leütöttük a térdünket, ha jó közönségre vágytunk egy-egy új
tréfához, vagy csupán arra, hogy valaki átöleljen. Dadus mindig ott volt, hogy
elrendezze a dolgokat. Nagyon hiányzott, amikor iskolába küldtek.
- Biztosan te is hiányoztál neki.
- Azt hiszem, a szíve szakadt belé. Emlékszem, sírt. Addig soha nem láttam sírni -
addig egyetlen felnıttet sem láttam sírni soha. Nem tudtam, hogy a felnıttek is sírnak.
Kérdeztem: „Mi baj, dadus?”, és ı azt felelte, örömében sír, hogy láthat az iskolai
egyenruhámban.
Hosszú szünet következett.
- És te mit mondtál? - kérdezte Victoria.
- Azt mondtam, hogy nincs miért sírni. Meséltem neki az elıadóteremrıl a nagy
táblával meg a mikroszkópokról, amelyeket a fizikalaboratóriumban láttam, amikor
apám elvitt megnézni az iskolát.
- Nem hibáztathatod magad, Jamie. Gyerek voltál.
- A következı karácsonykor - a szüleimnek nem szóltam róla - buszra ültem, és
elutaztam Hartfordba, Connecticut államba a tengerpartról, ahol apám házat bérelt
Long Island Soundon. Megtaláltam dadust... egy lerobbant házban, amelynek kifızött
ruha és macskapisi szaga volt. Finnyás gyerek voltam, és nem ültem le, mert a
pamlagon macskaszır volt. Volt egy nagy, vörös macskája, azt dajkálta, és azt
mondta: „Most ez az én kisfiam, amióta te nem vagy nekem, Jamie.” Megígértem,
hogy újra meglátogatom majd, de nem tettem. Aztán apám egyszer azt mondta, hogy
meghalt, és rám hagyta a feljegyzésgyőjteményét, amely tele volt versekkel, amelyeket
lemásolt szép kézírásával, meg idézetekkel olyan könyvekbıl, amelyeket együtt
olvastunk a gyerekszobában, és rám hagyta különleges ánizsos süteményének a
receptjét is.
Kinn süvített a szél. Jamie felállt, és ismét kortyolt a whiskybıl. Victoria nézte, de
hallgatott.
- A könyvet soha nem kaptam meg. Apám elégette. Félt a baktériumoktól, azt mondta.
Apám győlöli a baktériumokat. - Megnyalta az ajkát, hogy jobban érezze a whisky
ízét. - Te jó isten, ez a szél leviszi a ház tetejét.
- Sajnálom, Jamie. Nem kellett volna, hogy idehozzalak.
- Szerinted merre keressem a fürdıszobát? - A zsákjából elıvette a fura, szögletes
katonai zseblámpát, és kipróbálta.
- Ezekben a régi házakban nincs fürdıszoba. Bizonyára hetente egyszer odarakják a
bádogteknıt a konyhatőzhely elé, és a tőzhelyen melegítik a vizet.
- Tudod, mire gondolok - mondta nyőgösen Jamie. Victoria gyorsan elvette tıle a
zseblámpát, fölkapta a kabátját, és lement, hogy megkeresse Williamsnét. Nagy
reményeket és vágyakat főzött ehhez a kalandhoz, és amíg hitt benne, hogy a hétvége
áldott boldogságban fog eltelni, elegendı ereje volt ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyja a fájdalmat, amelyet a szüleinek okoz. Ám ez a hit egyre csökkent, mert rájött,
hogy Jamie Farebrother itt nem találhat semmi áldásosat. Jamie-nek az ilyen
sikerületlen hétvége talán már megszokott, s ezt csak az utazás és a szállás rendkívüli
kényelmetlensége teszi kiemelkedıvé. Talán még tréfálkozni is fog róla a tisztiklub
bárjában?
Még mindig ezen járt az esze, amikor átvágott a kerten, a vécét keresve. Megbotlott
valami elvadult bokorban, és a közelbıl bagoly huhogását hallotta. Megijedt.
Odavillantotta a zseblámpa fényét, és a szakadó esın át megpillantotta a düledezı
latrinát. Mire visszaért a szobába, teljesen ázott és zilált volt.
- Megtaláltad?-kérdezte Jamie.
A férfiak olyan átkozottul önzık. Jamie se mondott semmi kedveset vagy együttérzıt.
- Odakint a dzsungelben. A konyhából induló ösvényen menj. Balra van... vagy húsz
yardnyira. A zseblámpára szükséged lesz. - Amikor Jamie elvette a lámpát, felületes
puszit nyomott Victoria arcára. - Óvakodj a kígyóktól - mondta a lány némi komisz
humorral. A férfi egy fölmordulással értékelte a viccet, és elindult lefelé.
Mire visszatért, a lány már az ágyban volt. Victoria hallotta, hogyan mosakszik Jamie
a nagy tálban, és egy pillanatra látta is derékig levetkızve. A férfi teste még mindig
barna volt a kaliforniai napsütéstıl.
Az ágy jéghideg volt, Jamie levegıért kapkodott, amikor bebújt a lány mellé. Az
ölelkezésük a körülményeknek megfelelı volt. A hideg, a fáradtság és a csalódottság
nem kedveznek a testi szerelemnek.
Reggelinél végre látták a vidéket. A tanyaház mögött a domboldal váratlanul meredek
volt, és tele nagy görgetegkövekkel. A fő élénk zöldjét itt-ott vakító sziklák fehérje
törte meg, a magasabb lankákon pedig a csúcsot eltakaró köd festette halványabbra.
Williamsnénak nyoma sem volt, a reggelijük pedig gondosan oda volt készítve a terítı
nélküli asztalra. Egy frissen sütött, apró cipó, egy láboska mellett két tojás, némi házi
vaj és félüvegnyi áfonyalekvár.
- Valóságos lakoma - mondta Victoria.
- Az - mondta Jamie, aki már jól tudta, milyen takarékosak az angol fejadagok.
Victoria vizet öntött a tojásokra, és a láboskát a tőzre tette, mielıtt hozzálátott teát
fızni.
-Williamsné nagyon bízik bennünk - mondta. - A teatartóban legalább egy hónapi
adag van.
- Biztosan ı irányítja a helyi feketepiacot - mondta Jamie. - A pajta talán tele van
pezsgıvel és kaviárral.
- Halgass, te bolond - nézett körül Victoria, nehogy az öregasszony véletlenül
meghallja, de azért nevetett.
- Bocsáss meg... - mondta Jamie. - Ha pocsék hangulatban voltam tegnap este, bocsáss
meg.
A lány egy puszit dobott a férfinak, mintha nem jól értette volna.
- Hogy szereted a tojást, kis haver?
Jamie fölkapta a fejét; Victoria nem szokta „kis havernak” szólítani.
- Ahogy kapom. - Meg akarta ölelni a lányt, de az ügyesen kisiklott a keze közül.
- Nyugi, fiú, nyugi.
- Megbánod-mondta Jamie.
- Inkább esıjegyet kérek a tegnap elmaradt elıadás miatt a következıre.
- Esıjegyet! - nézett föl szörnyülködve Jamie. - Ezt nyilván azoktól a mocskos
amerikaiaktól tanultad, akik körüldonganak.
- Csak egy - mondta Victoria, és a fiú mögé került, hogy megsimogassa rövidre nyírt
haját. Jamie megfordult, és szorosan átölelte.
- Szeretlek, Vicky - mondta.
- Szeretlek - suttogta a lány is. - Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Jamie megcsókolta, és miközben egymást ölelték, repülıgépmotor zaja törte meg a
falusi csöndet. Három kétmotoros Mosquito húzott el a völgy fölött olyan alacsonyan,
hogy a tálalón csörögtek a tányérok.
- Hőha, ezek alacsonyan voltak - mondta Victoria.
- Ötvenmérföldnyire északra van innen egy bombázólıtér - mondta Jamie. - Talán
valamilyen különleges célpontra készülnek föl.
- Még itt sem menekülhetünk el a háború elıl.
- Hamarosan vége lesz.
- Napról napra ezt mondjuk magunknak 1939 óta. Most 1944-et írunk, és már nem
olyan könnyő elhinni.
- Mi van a tojásokkal? - Jamie témát akart változtatni. Victoria az órájára nézett.
- Rögtön kész. - Kihalászta a tojásokat a forró vízbıl, és tojástartóba tette ıket.
Néhány percig némán ettek. Aztán Victoria megszólalt. - Vera folyton a te Mickey
Morse barátodról beszél. Rengeteget vannak együtt.
- Szerelem elsı látásra - mondta könnyedén Jamie. Egy pillanatig nézte Victoriát,
vajon elárulja-e neki a titkot. - MM arról beszél, hogy belehajtja a fejét a járomba.
- De nem Verával! - kiáltott föl Victoria. Jamie a lányra bámult, hogy mitıl van úgy
oda.
- Dehogynem Verával. Vagy talán nem Veráról és MM-rıl beszélünk?
- Vera férjnél van.
- Vince is ezt mondta.
- A férje egy Reg Hardcastle nevő csodálatos ember, a herceg komornyikja.
Cambridge-ben szinte mindenki ismeri. Burmában harcol, és már egy halom
kitüntetést szerzett.
- Rám ne haragudj, szívem - emelte könyörgésre a kezét Jamie. - Én nem tudtam,
hogy Vera férjnél van.
És egyhavi fizetésemet egy lyukas fitying ellenében, hogy nem mondta meg MM-nek.
- Vera szereti jól érezni magát. Meggyızıdése, hogy a háború nem ér véget, amíg ı
ötvenéves nem lesz. Victoria felnevetett, hogy jelezze, mennyire elképzelhetetlennek
tartja ezt, de a nevetése nem volt túlságosan meggyızı. - Verának eltökélt szándéka,
hogy jól érezze magát.
- MM-mel?
- Vince-szel, MM-mel vagy bárkivel, aki nem akarja nagyon komolyan venni.
- Hát MM komolyan veszi. Mindenféle terveket szı, komolyan szerelmes.
- Mondj neki valamit, Jamie! Vera soha nem fog elválni Reg Hardcastle-tól. Ezt
kijelentette, nem is egyszer.
- Talán katolikus?
- Nem tudom, milyen vallású, de az a fajta nı, aki egyszer és mindörökre házasodik.
Nem számít, hogy Reg mit mond vagy tesz, az sem, hogy Vera kivel találkozik: ı
Hardcastle-né marad, míg a halál el nem választja ıket. Vannak ilyen nık.
Jamie Farebrother fogta a hosszú villát, és pirítóst sütött a nyitott tőzön, miközben
azon töprengett, milyen hatással lesz ez a hír a barátjára.
- Sajnálom, Jamie... mármint Vera és MM dolgát. Talán nem kellett volna mondanom
semmit.
Jamie a fejét rázta.
- MM-nek rosszul fog esni - mondta. - És amikor egy srác rosszul érzi magát, rosszul
is repül.
- Nem olyannak látszik, aki ennyire komolyan venné Verát.
- A srácok többsége nem volt még sehol, és semmit sem csinált önállóan. Szívesen
dicsekednek mindenkinek, hogy micsoda belevaló fiúk, pedig csak iskoláskölykök
kisvárosokból, ahol egymás után két részeg autós már bőnözési hullámnak számít.
- MM ilyen kisvárosból való?
- Egy benzinkútnál nıtt fel Arizonában, mérföldekre a legközelebbi kisvárostól is.
Sokat hangoskodik, de csak azért, hogy leplezze a szégyenlısségét.
- Vera úgy bánik vele, mint egy kisfiúval.
- MM édesanyja régen meghalt, a fiúnak soha nem volt igazi otthona. Szerintem ezt
nyújtja neki Vera.
- Szegény Mickey Mouse - szegény Vera. Ez nem tarthat sokáig, igaz?
- Ki tudja?
- Most, hogy megismertem MM-et, már jobban kedvelem.
- Ez az egész „durr bele a lágy középpontba” duma csak arra jó, hogy leplezze a
szégyenlısségét. Ha ezen túljutsz, akkor ismered meg az igazi MM-et.
- És milyen az igazi MM?
- Acélidegei vannak, soha nem fél kimondani azt, amit gondol, és tökéletesen hő a
haverjaihoz.
- Ezek rendkívül férfias erények, Jamie.
- Nem fogja teherbe ejteni, és azután otthagyni Verát, ha ez az, ami aggaszt.
- Ezt nem is mondtam.
Amikor befejezték a reggelit, Victoria elmosogatott, mielıtt sétálni indultak.
Hideg volt, és abból ítélve, hogy a satnya fák mind egy irányba dıltek, a völgy felé
fújó szél nem lehetett itt szokatlan dolog. A szél belekapott a kabátjába, és
összeborzolta Victoria hosszú, barna haját. Zúgott a távíróvezetékek között, süvöltött
a fákon át.
Victoria nagyon angolos volt zöld tweed kosztümjében a gyöngyeivel meg a lapos
sarkú cipıjével. A haja az arcába hullt, amikor gyerekek módjára fölszaladtak a kis
tanyaház fölé magasodó dombra. Jamie éppen csak hogy megnyerte a versenyt a
csúcsig meg a különös formájú „zöld kıig”, amelyet a helyi legenda egy nagy
középkori apátság egyetlen megmaradt darabjának tart. Jamie a kınek dılt, és csúfolta
a lányt. Ám az ölelkezésük nem volt tréfadolog.
- Engedj el, bolond - mondta a lány. - Ötvenmérföldnyirıl látni minket,
mindenhonnan. - De nevetett, és nem igazán próbált kibontakozni az ölelésbıl.
Fölismerték odalent az állomást, a tanyát és a keskeny ösvényt, amely a shrewsbury-i
fıúthoz vezetett.
Lefelé jöttek a domboldalon, a lépteik egyre gyorsultak a meredeken, amikor
megpillantották a keskeny vágatban óvatosan araszoló, hosszú teherautót. A „Queen
Mary” alaposan meg volt rakva, a hosszú utánfutón egy súlyosan sérült Mosquito
törzse és szárnyai. A gép orra összeroncsolódott, plexiüveg ablaka széttört. Az egyik
összezúzódott szárnynak látszott az egész belseje: egymásba gabalyodott színes
vezetékek, szakadt hidraulikus csövek és benzinvezetékek.
- Egy Mosquito - szorította meg a lány kezét Farebrother. Közelebb mentek, nézték,
hogyan ügyeskedik elıre lépésrıl lépésre a gránitfalba vájt vágaton át a két angol
katona. - Nem azok közül, amelyeket reggel láttunk. A RAF Kiképzı
Parancsnokságának a gépe. Jó pár órát tölthetett már a levegıben. - Farebrother
gyorsan beszélt, igyekezett, hogy ne mélyedjen bele a géppel és a vele történtekkel
kapcsolatos gondolatmenetbe, de nem sikerült. Az összetört repülıgép beárnyékolta
az ı hangulatukat is.
A faluban zárva volt a kocsma, az ablakában „Sör nincs” felirat virított. Másutt
viszont nem lehetett enni, ezért éhesen mentek vissza a tanyára.
- Nagy balhé lesz, amikor hazamész? - kérdezte hirtelen Jamie.
- Balhé?
- Dühösek lesznek a szüleid?
- Nem tudom - mondta ıszintén a lány. - Még soha nem csináltam ilyesmit.
- Nem... persze.
Victoria nevetett a fiú zavarán.
- Nem vagyok már gyerek, Jamie.
- Én sem, csak szeretném, ha ezt az apámnak is megmagyarázná valaki.
- Próbáljam meg?
- Hogy kezdenéd?
- Elmondanék néhány érdekes részletet az ágyban nyújtott teljesítményedrıl.
- Nézd...
- Elpirultál, Jamie. Istenemre, elpirultál. - Hát nem furák a férfiak, gondolta Victoria;
még a legelszántabb kéjencet is zavarba lehet hozni egy ilyen könnyed megjegyzéssel
a nemi életrıl; ezt már a munkahelyén is észrevette. - Apám játszani fogja a
megbántottat, anyám duzzogni fog, de elıbb-utóbb meg kell szokniuk a gondolatot,
hogy önálló életem van.
- Nagyon kínos nekem, ha veszekedést okoztam. Olyan boldog család vagytok.
- Így látod? Örülök. De nem vagyunk boldog család. Valaha azok voltunk, ám most
már csak három olyan ember vagyunk, akik együtt laknak.
Jamie átérezte a lány hangjában bujkáló fájdalmat.
- Ha nem akarsz beszélni róla...
- Apám az elképzelhetı legjobb apa volt. Mesélt, játékokat csinált nekem - hatalmas
babaházat, benne a ház asszonyának külön kis öltözıt, a ház urának könyvespolcokkal
teli dolgozószobát -, és anyám mindig kéznél volt, ha dicsekedni vagy sírni akartam.
- Mi történt?
- Hogy mi? Apám a lehetı legtöbb idıt munkával tölti, anyám pedig egyre a
„Szülıvárosomat” hallgatja a rádión.
- Az miféle mősor?
Victorian látszott, azt kívánja, bárcsak ne kérdezte volna.
- Náci propaganda. A „Szülıvárosom" címő dal a szignálja.
Jamie Farebrother hallgatott. Néhány percig némán mentek.
- Az öcsém sokkal, sokkal fiatalabb volt nálam...
- Nem tudtam, hogy volt öcséd...
- Fiúgyereknek nehéz elviselni egy nıvért. Azok a fiúk, akiknek szinte felnıtt nıvérük
van, elbátortalanodnak... úgy érzik, bizonyítaniuk kell.
- Te ráadásul nagyon okos vagy.
- Az iskolában jó jegyeim voltak, az egyetem is jól ment... igen, ez is csak rontott a
helyzeten.
- És most hol van?
- Nick azt akarta, hogy mindnyájan fölnézzünk rá. Úgyszólván gyerekfejjel beállt a
kereskedelmi flottához. A hajóját megtorpedózták valahol Afrika partjai mentén
tavaly szeptemberben. Olajszállító hajó volt. Senki nem élte túl. Egy tengerésztiszt -
apám klubjába jár látta, amikor a hajó porrá égett. Apám nekem sem mondta el, csak
hallottam, amikor telefonon beszéltek. Aztán a lapnál is megtudtam egyet s mást. -
Victoria kifulladt, megállt.
- És anyád most a német rádiót hallgatja.
- Beolvassák a hadifoglyok névsorát, Jamie. Istenem, de szörnyő. Azok a német
rádiósok bizonyára szadisták; tudják, hogy anyák és szeretık hallgatják a neveket,
egyre hallgatják az adást, és reménykednek. Egy ideig én is hallgattam anyámmal
együtt, de aztán nem bírtam már nézni az arcát.
- Sajnálom, kedves, nem tudtam.
- Soha nem beszélünk az öcsémrıl. Mintha meg sem született volna. Egy napon apám
fölment a szobájába, és elvitte a ruháit, a játékait és a sportszereit. Aztán bezárta a
szobát, és eldugta a kulcsot, hogy anyám soha ne mehessen oda, és ne gondoljon rá.
- Rohadt egy háború ez - mondta Jamie, miközben tudta, mennyire oda nem illı ez a
mondat.
- És ez ellenem fordította anyámat. Néha rajtakapom, hogy néz rám, és tudom, hogy
azt szeretné, ha Nick maradt volna életben, és én...
- Nem, nem, nem. Ez butaság, kedvesem. - Jamie átölelte a lányt.
- Nick volt a kedvence, de én is szerettem. Mindannyian szerettük - aranyos kölyök
volt.
- Tudom.
- Nick még gyerek volt, Jamie.
- Tudom, kedves, tudom. - Menet közben átkarolta Victoriát, aki megpróbált nem
sírni.
Hogy témát változtasson, és előzze a lány bánatát, Jamie Frank Sinatráról kezdett
beszélni. A Tommy Dorsey zenekar egykori vokálénekese már-már Nagy-
Britanniában is olyan híres volt, mint Amerikában.
- A nıvérem New Yersey-ben él - mondta Jamie. Megírta, hogy látta Sinatrát a
Paramount Színházban, New Yorkban. Azt írta, hogy a közönség valósággal megırült
- tini lányok, azt írta -, olyan volt az elıadás, mint valami nagy balhé.
- Az újságban az állt, hogy az elmúlt évben egymillió dollárt keresett.
- Nem kell elhinned mindent, amit az újságok írnak mondta a fiú.
Victoria mosolygott.
- Mindenesetre én Bing Crosby-t jobban szeretem. Kéz a kézben mentek a völgyben
haladó úton, amíg a köves ösvényhez nem értek, ahol tábla állt: „Lower Hill Farm
(Wiljiams)”. Jamie kinyitotta a lány elıtt a kaput. A füvön kellemesebb volt a járás,
Victoria most megbotlott a göröngyös talajon, és Jamie elkapta a derekánál. A
lánynak semmi baja sem történt, de nem tudta megállni, hogy ne bicegjen, csak hogy a
derekán érezze a férfi karját.
- Fura újra fölfedezni valakit, akirıl azt hitte az ember, hogy jól ismeri.
Victoria tudta, hogy a fiú az apjáról beszél.
- Örülök, Jamie.
- Anyám soha nem hazudott nekem... Nem így értem. Mégis az ı szemével láttam
apámat.
Válaszul a lány megérintette a kezét.
- Győlöltem - mondta Jamie -, igazán győlöltem.
- És most?
- Azt hiszem, sajnálom.
- De apád csodálatos ember, Jamie. Olyan jópofa! Nem találkoztam még emberrel, aki
ennyi jó történetet tudott. És téged imád, Jamie. Mindent meg tudnék bocsátani neki
azért, ahogyan téged szeret.
- Csalódott volt, amikor nem folytattam a jogi tanulmányaimat, pedig soha nem lettem
volna igazán jó a szakmában.
- De azt bizonyára tudod, hogy apád sokkal büszkébb arra, hogy vadászpilóta vagy,
mint amilyen a jogi egyetemen elért eredményeidre lett volna.
- Gondolod?
- Jaj, Jamie! - A férfiak olyan nehezen értik meg a kimondatlan dolgokat. Hajlamosak
mindig csak a kimondott dolgokra támaszkodni.
- Emlékszem, egyszer az egyik szomszédtól egy nagy bővészdobozt kaptam
karácsonyra. Egész nap gyakoroltam, aztán az összes trükköt bemutattam a
gyerekeknek a bulimon, és akkor apám egyenként kivette a trükköket a dobozból, és
mindenkinek megmutatta, hogyan kell csinálni ıket. Dühös voltam. Soha nem
bocsátottam meg neki.
Victoria nevetett Jamie érzésének hevességén, és a fiú vele nevetett, pedig az emlék
még mindig fájt.
- Mindig neki kell a nyeregben lennie - mondta. Mindig neki kell irányítania mindent.
- Ne haragudj rá, Jamie.
Jamie menet közben megcsókolta a lány haját.
- Dühös vagyok rá, aztán pokoli bőntudatot érzek, amiért dühös vagyok rá. így se jó,
úgy se jó.
- És miért sajnálod?
- Magányos ember, és a magányos emberek nem boldogok. Mi jut neki? A haverjai, a
klubja, á részvényei, a csillag a vállán. Nem akar semmit, és nincs semmije.
- Téged akar, Jamie - mondta féltékenység nélkül Victoria.
- De én nem akarom ıt. Nem óhajtom azzal tölteni az életemét, hogy azt lessem,
elnyeri-e a helyeslését, amit teszek.
Victoria nıi ösztönét nemigen vette igénybe, hogy meg tudja különböztetni, mikor
mond egy férfi igazat, és mikor kíván olyasmit, ami nyilvánvalóan nincs úgy. Jamie
Farebrother nagyon is tetszeni akart az apjának. Victoria ezt észrevette, és eltőnıdött,
vajon milyen hatással lesz ez az ı viszonyára a fiúval, de nem ellenkezett Jamie-vel.
- Szeretlek, Jamie - mondta.
Megrezdült a csipkefüggöny, és Victoria tudta, hogy Williamsné nyilván lesi, hogyan
ölelik meg egymást félúton a ház felé. Az asszony nem az a fajta volt, aki helyeselné a
szerelem ilyen kihívó megnyilvánulásait, de nem számított. Ugyan mit törıdött volna
vele Victoria? Fiatal volt, és nagyon szerelmes egy férfiba, aki viszontszerette.
- Ha teherbe esnék, nagyon nagy baj lenne?
Jamie megtorpant, és maga felé fordította a lányt, hogy a szemébe nézzen.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz tılem - mondta. Csaknem...?
Victoria megrázta a fejét; még nagyon korai lett volna biztosan tudni.
18.

Stefan „Fix" Madjicka hadnagy

Tisztiklub
280. Bombázó ezred
Cowdrey Green
Norfolk, Anglia

Kedves Farebrother százados úr!

Már korábban írnom kellett volna, hogy megköszönjem az igazán szép estét és a
finom vacsorát. Klassz volt magától, hogy én is részt vegyek a közeli barátoknak szánt
összejövetelen. És a Vickyvel meg a szüleivel való találkozás igazán kellemes volt.
Nem igazán tudok én ilyen leveleket írni, de tekintettel azokra a dolgokra, amelyeket
elmondtam akkor este, azt hiszem, meg kell írnom magának, hogy Stigg százados
meghalt. Úgy gondoltam, talán jobb, ha tılem tudja meg, mint ha máshonnan.
Tévedtünk, amikor azt hittük, nem küldenek minket a szabadságunk elıtt újabb
bevetésre. A mi gépünket még javították, de az osztályt kijelölték egy viszonylag
veszélytelen feladatra, a Pás de Calais-ban lévı légvédelmi állásokat kellett
megszórni, és az összes hiányos személyzetet beosztották más gépekre, hogy az
osztály teljes harci erıvel léphessen fel.
Szóval, véletlenszerően jött össze a személyzetünk. Tartaléklövészek, egy kórházból
frissen kikerült navigátor, egy rádiós, aki két bevetéssel kevesebbet teljesített a
csapata többi tagjánál, és be akarta hozni a lemaradást, és egy fedélzeti mérnök, aki
nem tudott kijönni a korábbi pilótájával. A gép eredeti személyzetébıl csak a
bombacélzó és egy lövész maradt, a többiek leszolgálták az idejüket, leváltották ıket,
hazamentek. A gép neve Sárga Madárka volt. Megkérdeztem a lövészt, tudja-e, hogy
a dal címe „Isten veled, sárga madárka”, mire azt mondta, egén, és a többiek már isten
hozzádot is mondtak neki. Azt hiszem, be kellett volna fognom inkább a számat.
Egyébként se törıdött vele különösebben senki, hogyan fog a személyzet
összerázódni. Még a tartalékból átjött srácok is tudták, hogy ez a bombázás nem lesz
különösen nagy ügy, és örültek, hogy ilyennel kezdhetnek.
Nagyon korán kimentünk a géphez, át akartuk nézni, mivel soha nem repültünk még
vele. Beültünk a pilótafülkébe, én olvastam az ellenırzı listát, Charlie ellenırzött
mindent. És azt mondtam neki: „Charlie, ezzel most repülni fogsz, igazán te fogsz
repülni”.
Rám nézett, és az ı sajátos módján elmosolyodott. „Ezt hogy érted, Fix?” kérdezte.
Hát irtó kínos volt. Talán vigyorognom kellett volna, és tréfára vennem a dolgot, de
azt találtam mondani: „Te vagy a gép parancsnoka. Jó lenne, ha bekötnéd magad, és
végig itt is maradnál ezen a bevetésen, Charlie. Nem kell hátramenned, és
ellenırizned a géppuskásokat meg mindent”.
Nem felelt. A kapcsolókra meg a mőszerekre meredt, de a szája kiszáradt, megnyalta,
és tudtam, hogy az elevenére tapintottam.
„Rólam beszéltél Jamie-val akkor este, amikor visszamentél?”
„Nem, uram!”, mondtam. Úgy éreztem, hazudnom kell, mást nem tehetek.
Nem látszott dühösnek. Olyan nyugodtnak tőnt, mint bevetés elıtt mindig. Amikor a
repülés elıtti ellenırzést végezte, úgy tetszett, Charlie Stigg nem ismeri a félelmet.
Nem fehéredéit ki az ökle, nem rángatózott az arca,-semmi ilyesmi. „Elmondtad
Jamie-nek”, mondta, mintha eldöntötte volna magában, hogy megtettem. „Bárcsak ne
tetted volna, Fix, öreg cimbora”.
„Ez ma egy sétarepülés, Charlie. Bird ki. Nem olyan nehéz. Hunyd be a szemed,
amikor az a sok szar villogni kezd körülötted. Én is azt csinálom.”
Charlie mosolyogni próbált. „Csukott szemmel nem tudom tartani a helyemet a
kötelékben”, mondta. „Tudom , megpróbáltam.” Nagyon sápadt volt.
„De ma egyedül leszel”, mondtam neki. „Mihelyt a partvonalat elhagytuk, nekem
semmi dolgom. Majd én ellenırzöm, amit kell.”
„Megegyeztünk, Fix”, mondta. Úgy tetszett, tényleg jó formában van. Azt hittem, le
tudja küzdeni a problémáját, és hogy segítettem neki. Ám késıbb rájöttem,
egyfolytában azon rágódott, amirıl magának beszéltem.
Még rengeteg idı volt, és lévén új a személyzet, gondoltam, kicsit meg kellene
ismerni egymást és megbeszélni, hogyan jelezzük egymásnak, ha valamelyikünk
ellenséges vadászt vesz észre, úgy, hogy a legkevesebbet használjuk az egymás közti
rádiót. Miután ezt megbeszéltük, Charlie azt mondta a személyzetnek, hogy ez
amolyan sétaút lesz, csupán percekig repülünk ellenséges terület fölött, a parti állá-
sokat bombázzuk. Ezt a bombacélzó is megerısítette, így aztán a fiúk vidáman
készülıdtek.
Az órámra néztem, és szóltam, hogy már csak tizenkét perc van a motorindításig. A
srácok szívesen veszik, ha bevetés elıtt néhány percre magukra maradhatnak. Ilyenkor
félrehúzódnak, külön-külön. Azt hiszem, némelyik imádkozik, akad, aki meghúzza a
laposüveget. Egyesek még gyorsan vizeinek egyet, mások kabalát erısítenek a
sapkájukra, megint mások még egyszer ellenırzik az ejtıernyıjüket.
Valamennyiünknek hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy hosszú ideig fogunk
egyenesen, változatlan magasságban repülni, miközben a németek mindenféle gyilkos
fémdarabokat hajigálnak ránk. Higgye el, százados úr, nehéz ehhez a gondolathoz
hozzászokni.
Szóval, amikor már nem láttam Charlie-t, megfeledkeztem a dologról. A
motorbeindítástól még mindig tíz percünk volt a gurulásig. Az állás mögött volt
néhány nyamvadt kis fa, a fiúk mögéjük járnak vizelni. A lövést senki sem hallotta. A
navigátor találta meg ott Charlie-t, pisztollyal a kezében. Félig a vizesárokban. Úgy
tetszett, a szájába dugta a pisztolyt, de a jelentésben „baleset” áll, és így is marad.
Amint akkor este hallotta, Malacpofa a lehetı legrendesebb osztályparancsnok.
Rohanva jött a dzsipjén, és kiselıadást tartott nekünk, hogy bánjunk óvatosan az
oldalfegyvereinkkel. „Túlságosan sokat marháskodtok ezekkel az automata
Coltokkal”, mondta. „Aki legközelebb nyúlra lövöldöz, hadbíróság elé kerül”.
Százados úr, szinte még velem is elhitette, hogy baleset volt!
És akkor Malacpofa fogta Charlie ejtıernyıjét, és bemászott a bal ülésre, hogy ı
repüljön a bevetésre. Se főtött pilótaruha, se páncél, csak az A-osztályú, normál
egyenruha. Nagyszerő fickó!
Az ironikus a dologban, hogy valóban könnyő út volt. Néhány pukkanás mérföldekre
a gép jobb oldalától, vadászok pedig sehol. Megpróbáltam telefonon elérni magát,
hogy értesítsem Charlie temetésérıl, de szabadságon volt, és senki nem tudta hol, még
Victoria szülei sem. Nagyon remélem, hogy nem okoztam semmi bajt azzal, hogy
fölhívtam ıket. Charlie mindenesetre igazi katonai búcsúztatást kapott, és Malacpofa
olvasta föl érte az imát:

Ám az igazak lelke Isten kezében van,

és gyötrelem hozzájuk nem érhet.
Az ostobák azt hiszik, meghaltak,
s úgy vélik, távozásuk fájdalom,
Tılünk távoztuk végsı pusztulás;
pedig békén pihennek.

Charlie néhány személyes holmiját megıriztem magának. Tudom, ı úgy akarta volna,
hogy maga kapja meg ıket. Mindig magáról beszélt, meg az együtt töltött szép
idıkrıl. Itt még nem volt ideje igazi barátokat szerezni. Néhány napon belül megkapja
a csomagot. Nem akartam, hogy mit sem sejtve kinyissa, meg gondoltam, jobb, ha mi-
nél elıbb tudatom, mielıtt beszélne az édesapjával Charlie-ról.
İszintén sajnálom Charlie-t. Úgy érzem, hajgazán megismerhettem volna, nagyon
megkedvelem. Úgy vélem, ez is nehéz döntés lehetett, és tulajdonképpen tisztelem
érte.

Tisztelettel,
Stefan Madjicka (hadnagy)

És ki a fene az a Madjicka hadnagy, hogy megítélje Charlie-t? Ha igazán

megismerhette volna... Farebrother minden gyötrelme ellenszenvvé változott a
minden lében kanál másodpilóta ellen, aki megalázta Charlie-t, és szinte büszke volt
rá, hogy a pusztulásba kergette a századosát. Farebrother újra elolvasta a levelet, és
közben úgy érezte, ha ı ült volna a másik ülésen Charlie mellett, minden másképp
alakulhatott volna.
- Rosszul vagy? - kérdezte Rube Wein. - Pocsékul nézel ki.
- Rossz hír - mondta Farebrother. Összehajtotta és zsebre tette a levelet.
- Elsápadtál. Ülj le, hozok egy whiskyt vagy valami mást.
- Egy srác, akivel együtt nıttem fel - mondta Farebrother. -Bombázópilóta.
- Meghalt?
Farebrother bólintott. Meglehetısen elıl ült a kis széken a tisztiklub elıcsarnokában
lévı postapolc alatt, és azon kapta magát, hogy elıre-hátra himbálódzik, mintha a
bánat olyan fizikai csapást mért volna rá, amely kibillentette az egyensúlyából.
Rube Wein már jött is vissza a whiskyvel. Jamie a torkában érezte a maró folyadékot.
- Gyors voltál.
- Kiszolgáltam magamat. Ez vészhelyzet.
- Kösz, Rube.
- A gyászolást hagyd az otthoniakra. Még sok srác jut föl a hegyre, amíg ennek vége
lesz.
- A nagy égi üveghegyre gondolsz?
Rube örömtelenül elmosolyodott, meglepte, hogy Farebrother is ismeri ezt a
kifejezést.
- A nagy, láthatatlan üveghegy vár ránk, öregem. Hidd el.
- Elhiszem - mondta Farebrother. - Elhiszem.
 19.

Henry Scrimshaw

Henry Scrimshaw magas, széles vállú ember volt nagy, fehér bajusszal és pompás
pofaszakállal. A tekintete átható, fejteteje kopaszon fénylett, hatalmas, szeplıs
kezében ezüstfejő sétapálca. Az öltözéke régimódi: fényesre glancolt cúgos cipı,
amelyet külön az ı túlméretezett lábára készítettek, raglánujjú tweedfelöltı és
ugyanolyan anyagból készült kalap. A hangja rekedt a tajtékpipájában égı, durva
dohánytól. Pedig a pipa nem annyira szenvedély volt számára, mint inkább játék,
amellyel szünet nélkül babrált: lenyomkodta a dohányt, ismét meggyújtotta, a pipát
tologatta, szívta, szopta, szagolta, mintha hangszer lett volna, amelyen valamiféle
virtuóz számot játszik.
- Ki kellett volna jönnie Steeple Thaxtedbe - mondta neki Morse hadnagy. - Ez a hely
egy trágyadomb. Morse lendületes mozdulattal emelte a szeme elé a karóráját.
- Igen az, trágyadomb - helyeselt derősen Scrimshaw. Cambridge-nek ez a része - a
folyó közelében valaha vonzó vidék volt. Azt beszélték, VII. Edward táncolt ennek a
szállodának a báltermében a kristálycsillárok alatt, amelyeket leszereltek, és
biztonságos pincében tárolták ıket. Ám a háborúhoz gyári munkások kellettek,
idejöttek, bezsúfolódtak a környék elegáns, tornyocskás házaiba. Eleget kerestek
ahhoz, hogy közösen kivegyenek egy-egy szobát, és bıkezően megfizessék. A
szálloda minden este tele volt a kérges kező munkásokkal, akik olajos kezeslábast
viseltek, vég nélkül itták a vizezett, háborús sört, és vitatkoztak, énekeltek, néha
verekedtek is az üres parkolóban.
A szalonbár lerobbant volt: repedezett linóleum a földön, cigarettaégette lyukak az
asztalon. Morse kényelmetlenül fészkelıdött a kemény padon. Néhány honfitársa a
helyet a „boldog, vén Anglia” festıi megnyilvánulásának tartotta volna, ám Morse-t
nem érdekelte, hogy ezen a helyen már Shakespeare születése elıtt is kocsma állt.
Morse-t csupán önmaga érdekelte, állapította meg Scrimshaw; olyan nagyképő a
modora, amilyennel sok vidéki fiú leplezi a nagyvárostól való félelmét.
Péntek dél volt. A sötét kis bárban a két emberen kívül senki más. A szálloda is
csöndes, csupán a nagy ivóban hallatszott néhány munkásasszony hangja, akik a
célbadobásban versenyzıket biztatták. Néha látni is lehetett ıket a pult fölött lévı
polcon sorakozó, csillogó poharak között: pirospozsgás arcú nık voltak, a fejükön
rikító kendı, bíborra festett szájukban cigaretta.
Morse fázott, ki sem gombolta nehéz, katonai köpenyét. Idırıl idıre meg-
megérintette a radiátor hideg fémjét, mintha azt remélte volna, hogy mégis melegedni
kezd.
- Szóval miért nem jött ki a bázisra? - kérdezte Morse. - Az ezredes bejelentette a
leállást. Mindenki eltávozáson van Londonban.
- Ne akarj te engem tanítani, kisfiam. Én már akkor újságíró voltam, amikor te még
meg sem születtél. Még nem voltam tizenöt éves, amikor a helyi újságban már én
tudósítottam az esküvıkrıl és a temetésekrıl, az árvizekrıl és a tüzekrıl. - Scrimshaw
belekortyolt a whiskyjébe, aztán sört ivott rá. - Megtanultam egy-két dolgot.
Morse cigarettával kínálta, de Scrimshaw nem kért. Nem szerette az édes, amerikai
dohányt, köhögött tıle.
Fölvette a pipáját, és úgy nézte, mintha valami régiséget becsülne fel.
- Megtanultam, hogy ne a saját pályáján találkozzam a riportalannyal, elsı
alkalommal semmiképpen sem. Végül is épp ekkor akarom megállapítani, érdemes-e
vele foglalkozni.
- Valóban? - kérdezte Morse, és a szájával húzta ki a csomagból a cigarettát, majd a
gengszterfilmekbıl tanult keményfiú-modorossággal rágyújtott.
- Ott túlságosan sok minden van - magyarázta Scrimshaw. - Túlságosan sok a
számomra zavaró háttér.
A nagy ivóban állandóan csattantak a dobások, a nık élesen fel-felvisítottak
örömükben. Scrimshaw arra várt, hogy Morse vitatkozzék vele, de az csak
cigarettázott, és hallgatott. Már elmondta a magáét, és most várta, mit szól hozzá
Scrimshaw. Az öregember habozott. Nem rajongott az amerikaiakért, akik
„túltápláltak, túlfizetettek, túl szexik és túlságosan itt vannak”, ahogyan az angolok
mondták róluk. Ám az amerikai piac mindig éhes, és egy újabb jó sztori amerikai
színezettel szerzıdést szerezhetett Scrimshaw-nak az igazán nagy szindikátusok
valamelyikénél.
Csapódott az ajtó, és a söröskocsis jött be, egy hordó sört görgetve. Kint az utcán a
söröslovak idegesen topogtak a fagyos úton, és tüzes, fehér felhıket fújtak. Morse
megborzongott a huzattól, és maga alá győrte köpenye szárnyát, akár egy öreg hölgy a
tengerparton.
- Úristen, micsoda trágyadomb - mondta ismét, de Scrimshaw nem fejezte ki
együttérzését. Jókora palackot vett ki a zsebébıl, és whiskyt töltött a saját üres
poharába.
- A fényképekkel mi a helyzet?
- A bázis PR-tisztje a barátom - mondta Morse. Mindenki másra azt mondta, hogy
„nagyon jó barátom”, és Scrimshaw eltöprengett, vajon mit követhetett el a PR-tiszt,
hogy kevésbé élvezi Morse szeretetét. - Olyan képet kaphat, amilyet csak akar.
Scrimshaw odatolta neki a lapos üvegét, és Morse töltött magának egy kicsit, aztán
fölemelte, és megszagolta az italt. Jó pia volt, sokkal jobb annál a patkányméregnél,
amelyet a szállodában szolgáltak fel a vendégeknek, és jobb a tisztiklubban
árusítottnál is.
- Gyerekkori kép játék repülıgéppel, meg ilyesmi?
- Talán - vont vállat Morse. - írok a nagynénémnek, hogy küldjön.
- Azt mondtad, az apád él még - emlékeztette Scrimshaw. Morse meglepetten nézett
föl. - Ebbıl élek, fiam - mondta neki Scrimshaw. - Jobb memóriára lesz szükséged, ha
hazudozni akarsz nekem.
Morse elvörösödött.
- Apámnak nincs rólam egyetlen képe sem - mondta.
- De megmondhatja az újságjának, hogy szerzek képet.
- Nem vagyok állásban egyetlen újságnál vagy folyóiratnál sem, szabadúszó vagyok.
Megírom a sztorikat, aztán eladom ıket oda, ahová tudom.
- Én nem szívesen vesztegetném az idımet olyasmire, ami nem biztos, hogy
megjelenik.
Scrimshaw nevetett.
- Ezen ne törd a csinos kis fejedet, aranyoskám. Az én idım többet ér, mint a tiéd. -
Hogy nyomatékot adjon állításának, az órájára pillantott, és fontoskodva sóhajtott,
ahogyan a lapkiadóktól látta. - Már fél órája fecsegek, holott ezalatt pénzt kereshettem
volna.
Scrimshaw figyelte a fiatal tisztet, félig-meddig azt várta, hogy ingerült lesz,
rosszkedvő, de a fiúban nyomát sem találta semmiféle elfojtott haragnak. Nem
mondott semmi rosszat a németekre, nem volt zsidó vagy lengyel származású,
indítéka kevésbé végiggondolt, de sokkal erısebb volt még a győlöletnél is: a fiú
egészen egyszerően sikeres akart lenni. Scrimshaw látta már ezt a tekintetet
filmsztárok és hajómágnások, püspökök és bombacélzók arcán, és ez óvatossá tette.
Morse észrevehette, hogy a riporter elkedvetlenedik, mert megszólalt:
- De hiszen megígérte. Farebrother azt mondta, hogy megígérte...
- Megígértem, hogy találkozom veled. Megígértem, hogy meghallgatom a
mondandódat - mondta Scrimshaw.
- Hát én mindent elmondtam magának, tata. De én honnan tudjam, hogy igazán olyan
nagymenı-e, aki meg tudja írni?
Scrimshaw maró gúnnyal mosolygott.
- Profi vagyok - mondta. - A háború elıtt hírügynökségeken dolgoztam Bécsben,
azelıtt Berlinben. Jó vagyok, rohadt jó. Az anyagaimat mindenütt közlik... Dél-
Afrikában, Új-Zélandon, Ausztráliában. Mindenütt.
- És az Államokban?
- Hoztam néhány újságkivágást.
Morse sokkal élénkebb lett, amikor széthajtogatta a sárguló lapkivágásokat,
Scrimshaw egykori sikereinek törékeny bizonyítékait.
- Ez igen! - mondta olyan ıszinte csodálattal, hogy még a cinikus öregember is
hízelgınek találta. - Idenyomtatták a nevét - mondta Morse, és úgy érintette meg a
cikkíró nevét közlı sort, mintha valami szabálytalanságot keresne. - Maga híres.
- Nem, nem vagyok híres - mondta Scrimshaw. Nem utazom a Pulitzer-díjra, és nem
tör a frász, hogy komoly regényt írjak. De Henry Scrimshaw-t ismerik minden bárban,
ahová újságírók járnak Nankingtól Addisz-Abebáig, Guadalajarától Varsóig. És ha a
listán egy város nem szerepel a te hazádból, dicsérd érte az eget, fiam, mert az életem
nagy részében azt néztem, hogyan verik szét egymást a népek. - Harapott egyet a
sajtos szendvicsébıl. Sajt alig volt rajta, és a szürke „Nemzeti Búzakenyér” szeletre
hajszálvékonyan kenték rá a most olajból készített margarint. Morse fölemelte a
magáét, óvatosan megvizsgálta, és visszatette a tányérra anélkül, hogy megkóstolta
volna.
- Bemész bármelyik ilyen bárba - folytatta Scrimshaw -, és az újságírók megmondják
neked, hogy Scrimshaw profi. Megmondják neked, hogy ha Scrimshaw érdemesnek
talál valamit arra, hogy megírja, nem lesz szerkesztı, aki mellızné a sztorit. Mert ez
az én nagy orrom, Mickey Mouse, öreg haver, kiszagolja, hogy mivel lehet eladni az
újságot. Talán nem mindig szenzáció - túl öreg vagyok már hozzá, hogy ugráljak a
golyók elıl, és sohasem voltam szenzációvadász -, de az én sztorijaimban megvan az
az „emberi szempont”, amelyre az újságoknak meg a folyóiratoknak most olyan nagy
szüksége van. Tehát azért ne aggódj, hogy vesztegeted az idıdet.
- És bennem van „emberi szempont”? Scrimshaw a fiúra nézett. Nehéz munka lesz.
- Miért akarsz benne lenni az újságban, fiam? Szigorúan egymás közt: miért?
- A háború után nyithatnék egy bárt vagy egy kis éttermet. Az emberek bejönnének,
hogy lássanak. Valami repülıgépgyáros talán kinevezne alelnöknek... mindenféle
lehetıség adódna.
Scrimshaw végzett mindkét szendviccsel. Ez a különbség kettınk között, gondolta: ez
a kölyök opportunista akar lenni, én meg már az vagyok.
- Mit gondol, Mr. Scrimshaw? - kérdezte Morse. Annak alapján, amit elmondtam?
- Azt gondolom, hogy így megöleted magad, fiam. Azt gondolom. A helyedben én
elfelejteném ezt a marhaságot, hogy német repülıtereket támadjak csak azért, hogy
hidegre tegyek még egy-két svábot. Azok a disznók a Luftwaffénál 1937 óta
háborúznak. Láttam ıket Spanyolországban. Istenemre, nem ülnek majd békében a
fenekükön arra várva, hogy odarepüljetek, és szitává lıjétek a gépeiket.
Morse vigyorgott, bedöntötte a whiskyjét, és azt mondta:
- Lehet, hogy maga nagymenı firkász, tata, de amit a légiharcról tud, az elfér egy
gombostő hegyén úgy, hogy még a Miatyánkot is mellé lehet írni. Maga csak írjon, én
meg harcolok, jó?
- Szükségem lesz a segítségedre. Sok idıt kell veled töltenem... nagyon sok idıt.
Lassan dolgozom. És megmondom azt is, hogyan bánj a többi újságíróval, hogy
fölkészítsük a piacot a háromrészesre, amelyet írni szándékozom. Megértetted?
- Persze. Megegyeztünk.
- És ne feledd: nekem van kizárólagos jogom hozzád. Ez azt jelenti, hogy csak akkor
mesélhetsz bármit más újságíróknak, ha én engedélyt adok rá. És én nem adok
engedélyt.
Amikor Scrimshaw épp ezt mondta, magas öregember lépett a bárba. Mind a ruhája,
mind a viselkedése elegáns volt, az arca természetellenesen sápadt, annyira, hogy
amikor az újságírót megismerve elmosolyodott, hosszú fogai szinte sárgának
látszottak.
- Péter Colfax. A herceg komornyikja, ı vette át az állást Reg Hardcastle-tól - súgta
Scrimshaw. És amikor Morse nem reagált: - İ foglalta el Vera férjének a helyét... a te
Verád férjérıl beszélek.
- Vera férje? - csodálkozott MM. Vera férjnél van?
- Ne játszd meg, hogy nem tudtad - mondta Scrimshaw. - Jártál a házban. Ne mondd
nekem, hogy azt hitted, Vera csupán önmagának rendezte be úgy. MM nem válaszolt.
Scrimshaw a fején találta a szöget. Vera háza nyilvánvalóan egy házaspár számára
volt berendezve, MM-nek rossz elıérzetei voltak ezzel kapcsolatban már akkor, ami-
kor elıször ott járt.
- Itt mindenki ismeri Reget - mondta Scrimshaw. - ı volt a herceg komornyikja.
İrmester a burmai seregnél... ı is ismer mindenkit.
MM megdermedt. Taszította, hogy elképzelje Verát egy más férfival.
Az öreg Péter Colfax odament az asztalukhoz, és megvárta, amíg Scrimshaw
illendıen bemutatja.
- Hogy mennek mostanában a dolgok a hercegi háznál, Péter? - kérdezte Scrimshaw.
- Az ızhús segít pótolni a húsfejadagot. A szakács ezerféleképpen tudja elkészíteni,
de mégsincs marhahúsíze. - Morse-ra pillantott. - Ön repülı, igaz?
- A legjobb vadászpilóta - mondta Colfaxnak Scrimshaw. - Az egyik legjobb. Nagy
sztorit írok róla.
- Büszke vagyok, hogy találkozhattam önnel mondta Morse-nak Colfax azzal az
ıszinte, mégis távolságtartó tisztelettel, amely olyan természetesen árad a
hagyományhő házi cselédekbıl. - Ez a fiatalok háborúja.
- Legalábbis ezt mondogatjuk mi, öregek - mondta Scrimshaw, és nevetett. Colfax
fölvarrta régi kitüntetéseinek szalagjait kék melton-szövet felöltıjére. A kora ellenére
is feszélyezte, hogy nincs egyenruhában.
- A napokban kaptam levelet Regtıl - mondta Colfax. Scrimshaw a szeme sarkából
figyelte Morse-t, de a fiatalember közönyösnek látszott.
- Még mindig Burmában van?
- Kár, hogy nincs nálam a levél - matatott a zsebeiben Colfax. - Igen, Reg részt vett az
arakani csatában. A mieink a japánokkal küzdöttek, ember ember ellen, és lépésrıl
lépésre szorították vissza ıket. - Morse-ra pillantott. - És egy amerikai fiúnak nem kell
mondanom, hogy a japánok nem könnyen engednek át területet. Morse nem felelt.
- Azt hallottam - mondta Scrimshaw -, hogy Reget elıléptetésre terjesztették fel a
harctéri érdemeiért.
- Javasolták - mondta Colfax -, de nem kapta meg az elıléptetést. Azt hiszem, ez
csalódást okozott neki, bár ennek semmi jelét nem adta a leveleiben.
Scrimshaw biztatta az öregembert, hogy üljön le hozzájuk egy italra, de az nem akart
maradni. Csak azért jött, hogy rendezze a herceg havi számláját. Nem lenne illendı,
mondta Colfax, hogy alkoholszagú legyen a lehelete, amikor megköti a herceg
nyakkendıjét. El is nevette magát a képtelen gondolatra.
Colfax míves gondossággal készült fel rá, hogy kilép az utcára. Begombolta finom,
kétsoros felöltıjét, megvizsgálta a kabát mindkét ujját, nincs-e rajtuk por, haj vagy
hamu.
- Igen, Reg Hardcastle rendíthetetlenül jó és humánus ember - mondta, mintha újra
végiggondolta volna. Bal kezébe fogta disznóbır kesztyőjét, biccentett Scrimshaw-
nak, és jobb kezét Morse-nak nyújtotta. Büszke vagyok, hogy megszoríthatom a kezét,
hadnagy úr - mondta. Ha ennek az átkozott ügynek vége lesz, az önhöz és Reg
Hardcastle-hoz hasonló emberek formálják majd a jövıt. Sok szerencsét, fiam.
- Köszönöm, uram - mondta Morse, komoly arccal kezet szorított az öregemberrel, és
állva maradt mindaddig, amíg Colfax ki nem ment a terembıl. - Micsoda bolond vén
fickó - mondta aztán.
- Gondolnád, hogy hetvenöt éves? - kérdezte Scrimshaw. Morse fölhúzta a
szemöldökét. - Peter a herceg apjának tisztiszolgája volt. Részt vettek a paardebergi
csatában és az ostromban. Dél-Afrikáról van szó, még 1900-ban.
- Akkor Vera férje mennyi idıs? Scrimshaw kuncogott.
- Az öreg Péter Colfaxhoz képest Reg kölyök, de ı kapta meg a legjobb hivatalt - ı
lett a komornyik -, mert ért a borokhoz. A herceg igen kényes arra, hogy mit iszik, s
az öreg Péter nem tud különbséget tenni még egy palack vörösbor meg egy üveg barna
sör között sem. Isten tudja, most milyen kavarodást csinálhat. De most háború van...
- Aha, én is úgy hallottam - mondta Morse. Elnyomta a cigarettáját, és kiürítette a
poharát, ezzel jelezte, hogy menni akar. -Megígértem, hogy fölhívom Verát. - Fölállt,
pennyket keresett a telefonáláshoz.
- Megharagudtál valamiért, kölyök? - kérdezte Scrimshaw, és odanyújtott MM-nek
egy marék aprópénzt.
- Engem ne etessen, öregem - mondta Morse, de elvette a telefonáláshoz szükséges
pennyket.
- Ezt hogy érted?
- Idehívja az öreget, hogy találkozzunk, és leadhassa nekem a dumát Vera férjérıl.
Elfordult, de Scrimshaw megragadta a karját.
- Egy pillanat, kisfiam - mondta. - Nem a haverjaiddal beszélsz, ugye tudod. -
Scrimshaw megszorította a fiú karját. - Péter véletlenül jött be.
Morse kiszabadította a karját, de nem ment el.
- Azt akarta, hogy rongy embernek erezzem magam. Elıre megbeszélték.
- Azt mondom, nem. Ezt szívd vissza - dobta Schrimshaw a jegyzetfüzetét az asztalra,
ahol az egy sörtócsában kötött ki. - Vagy megsütheted az élettörténetedet.
Morse rágógumit vett elı a zsebébıl, a szájába tette, egy kicsit rágta, csak aztán
mondta:
- Oké, öregem. Ha maga mondja. - Scrimshaw bólintott, fölvette a jegyzetfüzetet, és
mocskos zsebkendıjével letörölte róla a sört. Morse folytatta. - Talán én is ilyen ócska
trükkhöz folyamodnék, ha Hardcastle a haverom volna.
- Jó lenne, ha végre megértenéd, hogy Vera még sok gondot okozhat neked - mondta
Scrimshaw.
- Hogyan?
- Esetleg nem tudod olyan könnyen lerázni. Ismerem Verát, ragaszkodó fajta.
Scrimshaw-nak ez a trükkje sem jött be.
- Nem akarom lerázni - magyarázta MM. - Vera csodálatos. - Földobta a
pénzdarabokat, elkapta ıket, és indult telefonálni.
Scrimshaw nézte, ahogyan elmegy. Dörzsölt kis csirkefogó. Vajon esze is van a nem
sokat ígérı külseje mögött, vagy a szkepticizmusa csupán primitív ravaszság?
Bárhogy van is, igaza van. Scrimshaw megrendezte, hogy Péter Colfax eljöjjön,
„véletlenül” találkozzon velük, és elmondja MM-nek, hogy milyen ember Reg.
Amikor kitervelték, a terv pompásnak látszott. Scrimshaw, de Colfax is, a legszíve-
sebben megfojtotta volna a mocskos kis disznót. Uram Isten! Cambridgeshire tele volt
egyedülálló nıkkel. Az embernek néha át kellett verekednie magát a Trumpington
Street-i Vöröskereszt Klub elıtt ácsorgókon, de még több volt belılük a Market
Square-en, a tisztiklub elıtt. A kocsmák tele voltak könnyen kapható nıkkel, ahogyan
mindazok a helyek, ahová szívesen jártak a jenki tisztek. Akkor miért kellett ennek a
disznónak éppen Reg feleségével lefeküdnie? Rohadt háború!
 20.

Vera Hardcastle

A következı héten történt. Vera Hardcastle háromnegyed órával késıbb érkezett haza
a szokásosnál a Michael Streeten lévı kis házba. Túlórázott. Sötétedett már, és az esı
is szitáit. Tudta, hogy MM ott van - a férfi motorbiciklije a ház falának volt támasztva
a parányi elıkertben. Az ülést és a motort ronggyal letakarta, hogy ne ázzon; MM igen
kényes volt a motorjára. Nyilván bement - kulcs a postaládában volt -, és begyújtott. A
dolgok immár menetrendszerően történtek.
- Sajnálom, drágám - mondta Vera, és megcsókolta a fiút. - Három tömött busz ment
el. Azt hittem, sose érek már haza.
- Hideg vagy, édes. Még mindig esik? - MM erısen magához szorította az asszonyt,
akár egy kisfiú, aki rossz álomból ébred.
Vera megölelte, és megsimította finom, hullámos haját.
- Isteni férfi vagy - súgta a fülébe. A gázláng sziszegett, a vezetékben szinte pukkant a
gáz. Az iroda villanyfénye után ez a világítás meglehetısen romantikus volt. Egy
örökkévalóságig álltak átölelve egymást, míg végre MM elengedte Verát. Az asszony
nem tudta megszokni, hogy a fiú várja. Olyan volt ez, mint valami hollywoodi film-
jelenet.
Vera levette a fejérıl a kendıt. Alig mert tükörbe nézni, mert tudta, hogy pocsék a
haja. És az indulás elıtt olyan gondosan elkészített smink is elázott.
- Fızök egy kis kávét - mondta -... és maradt még a sonkakonzervbıl is. Kisütöm.
Biztosan éhes vagy.
- Nyugi, édes. Melegedj meg a tőznél. Fölhívtam a bázist, nem vagyok a táblán. Nem
kell visszamennem a holnapi névsorolvasásig.
- Névsorolvasásig? - ismételte az asszony, közben aggódott, hátha a fiú másnap reggel
zajt csinál, és fölhívja magára a szomszédok figyelmét. A férfi mozdonyvezetı,
általában már reggel ötkor fönn van, készíti a reggelit.
- A névsorolvasás... a tisztek számára ez azt jelenti, hogy reggeli után, ha esetleg
valami balhé lenne vagy valami nyavalyás elıadás a repülıgéptípusok felismerésérıl
vagy hasonló...
Úgy nézett az asszonyra, mint aki várja a beleegyezését.
- Nagyszerő, drágám - mondta ezért Vera, aztán megcsókolta a fiú orrahegyét, majd
fölállt, és melengetni kezdte a kezét meg a lábát. MM túlságosan sok szenet rakott a
tőzre; az amerikaiak képtelenek megérteni, mi az, hogy fejadag.
- Az a fénykép a könyvespolcon - mondta MM -, az apád?
Vera a buggyos egyenruhát viselı emberre pillantott. Megölték Franciaországban,
amikor ı még szinte csecsemı volt; összesen ez a fénykép maradt az apjáról.
- Apám nem jött vissza a háborúból - mondta. - A mamám nem sokkal késıbb szintén
elment. - A fénykép üvegét vékony koromréteg borította. Vera ezért bőntudatot érzett,
ahogyan azért is, mert soha nem látogatta az apja sírját. Letörölte a képet a kezével. -
Ez a széntüzelés olyan mocskot csinál - morogta. Az egész ház tele volt korommal,
Vera ruhája is mindig piszkos lett egy órán belül. Az emberek azt mondták, a
hadigyáraktól kormos a levegı, mindenért a háborút próbálták okolni. - A nagynéném
gondozott egy évig, aztán árvaházba adott. Néha szünidıre hazavitt. Mindig ígérte,
hogy végleg hazavisz, de nem tette.
- Szegény Vera - mondta MM.- Felnıni egy rohadt árvaházban. Kemény dolog
lehetett.
- Szerencsés Vera - mondta az asszony. - A legtöbb gyereknek sohasem volt
látogatója. Nekik még illúzióik sem lehettek.
MM elırehajolt, levette a teáskannát a kandallóról, és rátette a forró szénre úgy, hogy
a kanna a rács tetején egyensúlyozott. Vera nagynénjének volt egy ugyanilyen
teáskannája. Vera igen jól emlékezett az estékre, amikor nézte a kannát, várta, amíg
fütyülni kezd, mert tudta, hogy akkor megtöltik a forró vizes palackokat, és el kell
mennie aludni. Hányszor takaródzott esténként a durva árvaházi pokróccal - csak a
végzıs lányok kaptak paplant -, hányszor álmodozott arról, hogy mit fog csinálni, ha
egyszer visszamegy Edna nénihez. Milyen keményen fog dolgozni nála, mennyire
fogja szeretni.
- Tizenhat éves voltam, amikor kijöttem az árvaházból, hogy elszegıdjek a herceghez
- mondta Vera. Húsz szolga volt ott, a kertészeket és a sofıröket nem is számítva.
- Atyám! - mondta MM. A cipıje orrával megérintette a kannát, hogy föl ne boruljon.
Vera elhallgatott, mert nem tudta, kíváncsi-e a fiú a folytatásra. MM megszólalt. -
Édes tizenhat éves, és még nem csókolta senki.
Vera tudta, hogy a fiú nem gúnyolódik vagy komiszkodik. Vele MM soha nem volt
sem gúnyos, sem komisz.
- Hát az otthonban nemigen volt mód rá, hogy csókolgassanak - mondta.
- És aztán nem jöttek a hercegnél szerelmes természető vendégek?
- Már mind túl voltak rajta - mondta Vera. - Csak rókára akartak vadászni.
- No és a férjed... Reg? - kérdezte MM. Most elıször mondta ki Reg nevét. Vera
megértette, hogy a fiú bizonyára a kettıjük jövıjén gondolkodott, és most már tudta,
hogy MM valóban komolyan veszi a dolgot. Ez tulajdonképpen megijesztette.
Elnevette magát, tréfára fogta a dolgot.
- Csak én tehetek róla - ismerte be. - Úgy tetszett, Reg nagyon jól megvan nı nélkül
is. - Visszaemlékezett a napra, amikor követte a frissen kinevezett komornyikot a
borospincébe. Félhomály volt, és minden csupa por. Vera odanyomta a testét a
férfihoz, mintha csak a tartóban lévı borokat akarná megnézni. Reg nem lépett hátra,
hát Vera még jobban rátapadt. Akkor Reg durván megragadta, és vadul szájon
csókolta. De a borosüvegekrıl nyilván az orrába szállt a por, hát tüsszentett. Vera
kuncogott, aztán Reg is elnevette magát. - Olyan finom úr volt, MM. Nem hittem a
fülemnek, amikor megkérte a kezemet.
- Róla miért nincs fényképed? - kérdezte MM. A kanna duruzsolni kezdett.
- Van róla fényképem - mondta Vera -, csak éppen javítják a keretét. - Fölállt. - Nem
azt mondtad, hogy süssem meg a sonkát?
- Mikor is beszéltem elıször azzal az ausztrál újságíróval? Mennyi ideig tarthat
megírni azt a nyamvadt cikket?
- Ez a Harry Scrimshaw fura öreg szivar. Mindent olyan komótosan csinál. Mesélt
neked mindazokról a háborúkról, amelyekben járt? - kuncogott Vera.
- Hanta az egész? - kérdezte ijedten MM.
- Nem, igaz. Megkérdeztem az egyik fınököt az irodában. Azt mondta, az öreg Harry
nagy név volt, amíg rá nem szokott a piára.
- Hát gyorsan fogy nála, megfigyeltem. A francba, Vera, lelıttem még három pifkét
azóta, hogy elıször beszéltem vele.
- Túlságosan könnyeden veszed a dolgot, drágám. Alaposan beszélned kellene a
fejével. Tudja egyáltalán, hogy te vagy az osztály egyik ásza?
- Tudja.
- De meg ne haragítsd, drágám. Igazi gonosz is tud lenni, ha kiborítják.
- Adok neki még egy hetet. Órákat áldoztam a vele való beszélgetésre nem
kezdeném még egyszer. És ı is sokat dolgozik az anyagon, el kell ismernem.
- Sok idıt tölt a tisztiklubotokban koldulással ingyen piáért - mondta az asszony.
Mindig szívesen gondolt arra, hogy MM tiszt.
- Jamie tud bánni vele, az biztos - mosolygott MM. A múlt héten a bárban Scrimshaw
valami csúnyát mondott a „jenkikre”, mire Jamie valósággal szétszedte.
- Megütötte?
- Jamie életében még nem ütött meg senkit. Csak föltett Scrimshaw-nak pár kérdést,
és hülyét csinált belıle. Ez a Jamie Farebrother igazán nagy fej.
- Az utóbbi idıben nagyon összebarátkoztatok. Már unom hallgatni, hogy milyen
csodálatos fickó.
- Jamie nagyon oké - mondta töprengve MM, mintha még mindig gondolkodna a
dolgon. - Olyan nyugodtan tud csinálni mindent. Amikor visszatérünk bevetésrıl, úgy
száll ki a gépbıl, mint valami vasútmágnás a privát pullmankocsijából. Tex Gill, a
szerelıje is odavan érte. Tex intelligens, de imádja, ahogyan Jamie Farebrother a
srácok tyúkszemére lép.
- El sem tudom képzelni, hogy bárkinek a tyúkszemére lépjen, annyira úriember.
- Talán nem is akarja mindig, de csodásán ért ahhoz, hogy kihozza másokból a
kisebbrendőségi érzéseket.
- A tőz elevenebben égett, MM levette a kabátját, és a pamlagra dobta. - Be kell
vallanom, hogy amikor megérkezett, meglehetısen goromba voltam vele.
- Errıl soha nem meséltél.
- Egy új százados csökkentette az esélyeimet az elıléptetésre. A Szervezeti Szabályzat
minden osztálynál csak bizonyos számú ilyen rangú fickót engedélyez. Farebrother
százados érkezése volt az, amire Tuckernak éppen szüksége volt ahhoz, hogy soha ne
lehessen belılem százados, de ez nem Jamie bőne. Fütyül a rangra, fütyül mindenre -
legalábbis szerintem.
- Victoriát kivéve.
MM egy pillanatig nézte az asszonyt, mielıtt válaszolt.
- Victoriát kivéve, gondolom. - Elmosolyodott, eszébe jutott valami. - Látnod kellett
volna a napokban, amikor a légiharc-filmeket néztük. Jamie leszedett egy újabb
németet. Pompás lövés volt, Vera. Pontosan a megfelelı távolságból nyitott tüzet,
tökéletes szögben, egyenesen a pilótafülkét találta el, ahogyan az a nagykönyvben meg
van írva. A nácival egyetlen rövid sorozat végzett. Ami elég, az elég, nem? Jamie
levette az ujját a lıbillentgyőrıl, hogy megtakarítson néhány golyót a következınek.
Helyes? Szóval másnap délelıtt ott vagyunk a vetítıben a többi fiúval, és látjuk Jamie
tökéletes mővét a vásznon. Odafordulok, és azt mondom: „Szép munka volt, kölyök,
szétkented a dögöt”, mire Jamie úgy néz rám, mintha szemen köptem volna az anyját -
MM sóhajtott, és meglazította a nyakkendıjét.
- Victoria mesélte, hogy nem hajlandó beszélni a gépekrıl, amelyeket lelıtt. Victoria
szerint, mindegyik pilóta valakinek a fia vagy a férje vagy a fivére. Gondolod, hogy
ezt Jamie mondta neki?
- Baromság! Mindenki odavan örömében, ha lelı egy ellenséges gépet - a németek is,
ha lelınek egyet a mieink közül. Szerintem Jamie csak nem akarja, hogy lássuk,
milyen nagyon éhes a sikerre.
- Most mondtad, hogy mennyire szereted - mondta szemrehányóan Vera. - Mondd,
akarsz enni valamit? Bármi legyen, parázson kell sütni, mert a zsíradagomat már
elhasználtam, zsírban nem tudok sütni semmit.
- Csináld meg azt a kolbászhúskonzervet konzervspagettivel, jó? Hát persze, hogy
szeretem Jamie-t. Egyenes fiú, és megmondta Vince-nek, hogy nekem kellene
vezetnem a századot, mert én vagyok a legjobb. Nem holmi nyavalyás vidéki klub
elnökségében ülünk, mondta neki, hallottam. Aztán a 191. századból Dixie
Doppelman mesélte, hogy Jamie ezt neki is mondta. Mit nevetsz? Ez igaz.
- Azon nevetek, hogy milyen neveitek vannak: Dixie, Earl, Brandy, Red... Angliában
mi a kutyáinknak adunk ilyen neveket.
- Ez amerikaellenes megjegyzés volt, amely csökkentheti a harci szellemünket és
megörvendezteti az ellenséget - vigyorgott MM.
- Pedig tudnék még hasonlókat - mondta az asszony, és eltőnt a konyhában, amikor
MM éppen utána dobott egy párnát.
- Kapcsold be a rádiót - kiáltott be a konyhából. Hallgassunk egy kis zenét.
MM bekapcsolta a rádiót, és amíg arra várt, hogy a készülék bemelegedjen, italt töltött
mindkettıjüknek. Az amerikai hadsereg adását nem találta, de a BBC tánczenét adott.
Aztán a fiú kiment a konyhába, és nézte, hogyan készíti az asszony a vacsorát.
- Ezt a sok kaját lopod, MM? Nem szeretném, ha a hővösön kötnél ki.
- Nyugodt lélekkel eheted, Vera. Ezek „udvariassági csomagok”. Hivatalos
utasításunk van rá, hogy ne nagyon fogadjunk el élelmiszert angol civilektıl.
- Nem is nagyon fogadhatnátok el - mondta Vera. Az a két szelet sonka, amit kisütök
vacsorára, legalább tizenkét deka. Nekünk, civileknek ez az egész fejadagunk.
- Az csupán napi egy étkezésre elég!
- Undok fráter! - túrt bele a fiú hajába Vera. Tizenkét deka sonka a heti fejadagunk!
- Hú, Vera, nem is tudtam, hogy ilyen súlyos a helyzet.
Az asszony valami beteges örömet talált abban, hogy elıhozakodott a
megpróbáltatásaival.
- Heti hat deka fızızsír és hat deka tea. Kilenc deka sajt, és én szeretem a sajtot. És a
főszeresem azt mondja, a következı fejadag-periódus kezdetén még lejjebb szállítják
a sajtadag nagyságát.
MM átkarolta az asszony vállát.
- Így csak éhen halni lehet. Több kaját kellett volna hoznom.
- Hogy elhízzak? - kérdezte Vera.
- A hét végén szerzek egy dzsipet, és bıven ellátlak kincstári javakkal.
Az asszony megcsókolta a fiút.
- Menj be szépen, ülj le. Légy jó kisfiú. Nagyon hideg van itt a konyhában. - A konyha
valójában mosogatófülke volt csak, keskeny kis lyuk törött ajtóval, rosszul záró
ablakkal, amely a sötét kertre és a budira nézett.
- Inkább fázom veled, édes.
Vera letörölte a rúzsnyomot a fiú szájáról. MM zsebkendıjét használta, úgy nyújtotta
oda a fiúnak, hogy nyalja meg, ahogyan az anyák szokták csinálni a kicsi gyerekekkel.
Jó alkalom lett volna figyelmeztetni a fiút, hogy majdnem tíz évvel idısebb nála.
Mondhatta volna, hogy keressen magának egy tizenhét éves kislányt, aki majd úgy néz
fel rá, ahogyan MM szeretné. De Vera nem mondott semmi ilyesmit; talán a
büszkesége nem engedte. MM bizonyára rájött már, hogy nagy közöttük a
korkülönbség, de soha nem beszélt róla. Vera azt mondta magának, hogy fiatalabbnak
látszik a koránál, ami igaz is volt, ám MM éppen azért szeretett bele, mert idısebb
volt, mert anyáskodott vele, és mert nyugodtan elmondhatta neki mindazokat a
félelmeit és hibáit, amelyekrıl senki másnak nem volt szabad tudni. MM soha senki
másnak nem vallotta még be például, hogy félt az apjától. Vera megigazította a fiú
gallérját.
- Sok németet lelıttél, MM.
- Szeretsz, Vera? - kérdezte MM könnyedén, és mosolygott, mintha csak évıdne.
- Néha igen - mondta az asszony. - Állandóan mondogatnom kellene? - És minden
figyelmét a húsra meg a spagettira fordította.
- Pontosan minden egész órakor. Esetleg félóránként, az évfordulóinkon.
- Szóval évfordulóink lesznek.
- Tisztességesen kell csinálnunk, Vera. Írnod kell a férjednek, írnod kell kettınkrıl.
Magammal akarlak vinni Amerikába.
Az asszony elıbb kicsit nézte a fiút, csak aztán válaszolt. Amikor MM megtudta,
hogy férjnél van, csúnya jelenet volt. Lekurvázta, hozzávágott két tányért, kicsavarta a
karját. Az asszonyt megrémítette a testi erıszak, de ez árulta el a fiú szenvedélyének
erejét is, ami hízelgett neki. Elmosolyodott.
- Azt mondják, hogy ezeken a sötét éjszakákon az ember nemigen mehet végig
Parker's Piece-nél a pázsiton anélkül, hogy át ne esne egy homokzsákon.
Szórakozottan tette tányérra az ételt. - És amikor átesel a homokzsákokon, az egyik
mindig éppen azt mondja: „Ugye a háború után magaddal viszel Amerikába?”
Fölvette a tányérját, és a fiú mellett bement a nappaliba.
MM nem mozdult.
- Hallottam az összes tréfát, Vera - mondta. Amikor a tányérjáért ment, megpillantott
egy összegyőrt fényképet, amely beesett a nagy, fából készült tányérszárító állvány
mögé. MM kisimította a képet. Vince Madigan volt rajta pilótaruhában, egy Mustang
elıtt. „Köszönet az emlékért”, írta az égboltra Vince; hát ennek a Madigannek van bır
a pofáján. MM visszadobta a képet, és fölvette a tányérját.
- Hozd a vacsorádat, és gyere a tőzhöz. - Vera látta, hogy MM megnézte a képet, és
már-már arra számított, hogy megint dühöngeni kezd. De ı is készen állt ilyesmire:
Vera úgy tudott ordítozni és káromkodni, mint egy férfi, ezt MM már tapasztalta.
Rendszeresen veszekedtek, de Vera nem nagyon bánta; tulajdonképpen szerette a han-
gos vitát, ha semmi sem tört közben.
MM odament az asszony mellé, és azt mondta:
- És vacsora után megjavítom azt a porszívót. Bementem a mőszaki boltba, és kaptam
hozzávaló alátétgyőrőt.
És így töltötték az estéiket. Ültek a zsúfolt nappaliban, hallgatták a gyenge kabarét a
rádióban, és MM megjavított egy-egy széket, befestett egy-egy ajtót, fölszerelt egy-
egy új polcot. Közben Vera pulóvert kötött, amely mindig féloldalasra sikerült, mert
Vera szemüveg nélkül nem látta jól a mintát, de amikor MM vele volt, soha nem tette
fel a szemüvegét. Az elsı hét után még a nemi életük is visszafogott lett, mert Vera
azt mondta, nagyon óvatosnak kell lennie. Idıvel már csak akkor szeretkeztek, ha
valamit ünnepeltek, és semmi mást nem ünnepeltek, csak azt, ha MM lelıtt egy újabb
német gépet.
 21.

Ifj. Spurrier Tucker ırnagy

Észak-Európába lassan beköszöntött a tavasz. A kontinentális földtömeg annyira

felmelegedett, hogy már ki-ki pattantott maga fölött néhány kupola alakú
gomolyfelhıt, azt a felhıfajtát, amellyel a festık a tökéletes nyári napot szokták
ábrázolni. A Mustang-kötelék fölött az égbolt élénk égszínkék volt, festményen
erısen túlzottnak tőnt volna.
A felhıkön át Tucker ırnagy látta odalent a szántókat és erdıket, szögletes formájuk
olyan nagyon német volt. Dél volt, a nap magasan járt, kis fénykorongokat dobott a
plexiüveg ablakra. Tucker fészkelıdött; a háromórai szakadatlan repüléstıl az izmai a
párna ellenére is megmerevedtek. Fáradt és nyugtalan volt. A válla fölött látta, hogy a
társa állandóan játszik a gázzal, hogy tartani tudja a helyzetét. Szokás volt, hogy a
vadonatúj pilóták az elsı néhány bevetést a századparancsnok kísérıjeként repülték -
ezt tartották a kötelék legveszélytelenebb helyének -, ám Tucker utált bizonytalan
kező újoncokat dajkálni.
Föltolta a szemüvegét, megdörzsölte a gumi helyén a bırt, és érezte, amint az
összegyőlt izzadság lecsordul az arcán. A mőszerekre pillantott, hogy rendben van-e
minden. Az osztály bevetése - „behatolás a célpont fölé, a visszatérés védelme” egy
magdeburgi bombázás során - eddig eseménytelen volt. A századok most egymástól
függetlenül tértek haza, „alkalmi célpontokat” keresve útközben. Tucker látta, hogyan
süllyed a másik két század, amikor az ı útvonaluktól északnak fordultak. Sebesen
távolodtak, hamarosan csak kis fekete pontok lesznek a fehér felhıben odalent.
Amennyire a hevederek engedték, Tucker forgolódni kezdett, hogy lássa, az ı gépei
tartják-e a köteléket.
Tucker soha nem érezte magát a levegıben tökéletesen szabadnak, ahogyan oly sok
más pilóta állította. Az ember itt fönt soha nem volt a maga ura, még az olyan szép,
tavaszi napon sem, amilyen ez volt. Nemcsak a bonyolult, viharos és megjósolhatatlan
idıjárási rendszereken múlt, hanem a gépen is, amellyel repült. Bármelyik jelentékte-
len külsejő fémdarabka meghibásodása leállíthatja ezt a harsogó energiatömeget,
aztán már a nehézségi erı veszi át a hatalmat. Tucker ismét a mőszerekre nézett.
Számára még mindig csoda volt, hogy egy levegınél nehezebb szerkezet repült. Ilyen
tekintetben a régimódi, romantikus iskolához tartozott, nem úgy, mint a nála lelkesebb
pilóták, akik számára természetes, hogy a gép repül.
Tucker számára abszurd volt, hogy az égen száguld. Tucker katona volt. A Tuckerek
négy nemzedéke végzett már West Pointban. A dédapja - Spurrier - Shermannel
masírozott Savannah-ba. Tucker apja már majdnem megkapta a tábornoki csillagot
1918-ban, ám a háború túlságosan hamar ért véget, így hát ezredesként kellett nyug-
díjba vonulnia. Most eljött Tucker lehetısége. Apja tanácsai eddig mindig beváltak. A
légierı példátlan gyorsasággal fejlıdött, és megadta neki azt a rangot, amelyet soha
meg nem kapott volna a gyalogságnál vagy a harckocsizóknál. És ha a légierı önálló
fegyvernem lesz, önálló vezérkara is lesz a Pentagonban. A fejesek pedig olyan
emberek lesznek, akik kiérdemelték az ezüstszárnyakat, s van annyi harctéri
tapasztalatuk, hogy az tekintélyt adjon a parancsaiknak, súlyt a véleményüknek, így
hát Tuckernak itt kell repülnie egy bádogmadáron az égen, és az ilyen napokon mint a
mai, szinte már élvezi is.
Munkájában az volt a legnehezebb, hogy megpróbálja a repülıkkel megértetni a
kötelességeiket. Ezek a vadászpilóták nem voltak akadémiát végzett emberek, még
csak „kilencvennapos csodák” sem, mint azok, akik szakaszokat meg századokat
vezettek mostanában a .gyalogságnál. Még az olyan mővelt emberek, mint
Farebrother sem voltak képesek katonásan viselkedni. Épp ma reggel, bevetés elıtt bi-
zonyította Farebrother, milyen lehetetlen a magatartása. - İrnagy úr... Earl szeretné
ezt a bevetést kihagyni.
- Az ég szerelmére, százados úr, nem látja, hogy nyakig vagyok a munkában?
- Oké, ha szerzek helyette egyet a tartalékból?
- Egy pillanat, százados úr. Egyelıre én vagyok a századparancsnok. Nem óhajtom,
hogy a beosztottaim a társadalmi életüknek megfelelıen átírják a harcparancsot.
- Earlnek komoly személyes oka van rá, hogy kihagyja ezt a bevetést. Soha nem kért
még ilyesmit, ırnagy úr.
- Nem, még soha. - Tucker mindentudóan mosolygott, és ceruzájával az asztalra ütött.
- Maga szerint tehát mindenkinek kell kapnia egy lehetıséget a
kötelességmulasztásra?
- Nem ezt mondtam.
- És az a „személyes ok” olyasmi, amit Koenige hadnagy esetleg nekem is hajlandó
elárulni majd? És ha így van, vajon ı miért lapít odakint, és miért maga jár el az
érdekében? - mosolygott Tucker. Szerencsés véletlen volt, hogy a félig nyitott ajtón
kívül meglátta Koenigét.
- Megkért rá. Tucker bólintott.
- És maga a kísérıje, tehát jött.
- A haverja vagyok, hát jöttem.
- Gondolom, Koenige azt hitte, nagyobb esélye lesz, ha egy századost küld. Milyen
kár, hogy nem talált egy ırnagyot vagy egy ezredest.
- Koenige hadnagynak rokonai vannak Magdeburgban. Nem szeretne részt venni
olyan bevetésben, amely a szülıvárosát bombázza.
- Hívja be Koenigét. Tudom, hogy kinn van, Koenige! Jöjjön be!
Nyílt az ajtó, Tucker irodájába belépett Koenige, lesütött szemmel.
- Szóval mi ez a süket duma, amellyel ki akar bújni a bevetésbıl?
- Ahogyan Farebrother százados mondta, uram, nem akarom bombázni Magdeburgot.
A szüleim ott születtek... a nagyszüleim is.
- Maga semmit sem fog bombázni, Koenige. Maga vadászrepülı, nem B-17-essel
repül.
- Tudom, Tucker ırnagy úr - mondta Earl Koenige.
- Repülni fog, hadnagy. Próbáljon nem gondolni a célpontra. Koncentráljon a
feladatára. Hát nem érti, milyen hatással lehetne az ilyesmi mindenkire? Pillanatokon
belül azt venném észre, hogy az összes pilótám kiválasztja a neki éppen megfelelı
célokat. No és a sorkatonák? Szép példája lenne a háború megnyeréséért való eltökélt-
ségnek!
- Ezt maga nem értheti, ırnagy úr.
- Jobban értem, mint hinné, hadnagy. Nem tudom, ki beszélt be magának ilyen
ostobaságot. - Tucker egy pillanatig Farebrotheren pihentette a tekintetét. - De felejtse
el. Ahogyan mondtam, koncentráljon a feladatára. - Tucker megigazított néhány papírt
az asztalon. A családja talán elköltözött. Talán már nem is élnek. A francba, hiszen az
utóbbi hetekben már éppen eleget bombáztuk Magdeburgot.
- Maga egy telhetetlen disznó, Tucker - mondta Farebrother.
Tucker fölpillantott. Meglepve és megbántva látta meg Farebrother arcán a megvetést,
Koenigéén az iszonyatot. Ezek a fickók akkor tudnak érzékenykedni, amikor csak
kedvük tartja.
- Sajnálom. Nem úgy értettem, hadnagy. Hát nem látja, hogy segíteni akarok magán? -
Panaszosán fordult Farebrotherhez. - Segíteni akarok rajta.
- Repülök – mondta Koenige.
- Helyes - mondta Tucker ırnagy. - Mihelyt beül a gépébe, elfelejti ezt a sok
ostobaságot.
- Véleményem szerint Koenige hadnagynak jelentkeznie kellene a repülıorvosnál.
- Ugyan már, százados! Tudja jól, hogy a parancs szerint eligazítás után már egyetlen
pilóta sem jelenthet beteget.
- Tucker, hiszen éppen amikor a célt megnevezték... - kezdte Farebrother, aztán
elkeseredetten fölsóhajtott.
- Nem akarom, hogy a doki azt mondja, hogy alkalmatlan vagyok a repülésre - mondta
Koenige. - Nem akarom, hogy ráírják a lapomra.
- Ez a beszéd - helyeselt Tucker. - Csak tartsa távol magától a méregkeverıket, hacsak
nem áll szándékában hazaküldetni magát, mert bedilizett.
- Repülök - mondta Koenige.
Tucker tekintete találkozott Farebrotherével, és látta, hogy a századosnak nem tetszik
a dolog. De mit tett volna Farebrother, ha ı a századparancsnok? Koenige már részt
vett az eligazításon, ha most egy tartalékot tesznek a helyére, a század egy géppel
gyengébb lesz. És ha az osztályparancsnok kérdezısködni kezd, talán Farebrother
nyaka kerül a hurokba? Nem. Hanem Spurrier Tucker ırnagyé, és egyetlen ilyen folt a
lapján tönkreteheti nagyra törı tiszti esélyeit, hogy a vezérkarhoz kerülhessen...
Tucker kissé leengedte a gép orrát. Figyelte, hogyan indul visszafelé a magasságmérı
mutatója, amint a gép szárnya fölülrıl belevág a pelyhes felhıgomolyba, aztán az
egész gép belefúródott.
- Gyertya Vezér, Sárga Kettı. Repülıtér... tíz órában. - Rube Wein hangja.
- Sárga Kettı. Értettem. Vége.
Tucker enyhe, jobb merülıfordulóba vitte a századát, aztán a rajok különváltak. Már ı
is látta a német repülıteret: meglehetısen nagy volt, három hosszú futópályával. A
hangárok elıtt néhány szállítógép állt a betonon. Tucker megnyomta a botkormányt,
meredeken leborítva rázuhant. A talaj szélsebesen jött föl hozzá, épületek és utak
álltak fejre. A nagyívő merülıfordulóból kivéve a gépet, egyenesen a repülıtér felé
tartott. A tükrébe pillantott, és kissé változtatott az irányon, hogy északról érjék el a
repülıteret. Addigra a század többi gépe is fölzárkózott mellé.
Kellıen alacsonyan érte el a betont ahhoz, hogy mind az öt szállítógépet jól lıhesse.
Hárommotoros Junkers 52-esek voltak, szürkére festve, zöld terepmintával. Amikor
az irányzékában megjelent az elsı, Tucker leadott egy hosszú sorozatot, és látta, amint
a golyók a fémtestbe csapódnak. Nyomta az elsütıbillentyőt, és végigsorozta mind az
öt gépet, aztán élesen bedöntötte a Mustangot és szőken visszafordult, közben sikerült
rálınie egy kétmotoros Heinkelre is, amelyiket éppen tankoltak. A lövései, akár a
nagy, fehér virágok egyszerre nyíltak ki a Heinkel szárnyain meg a tartálykocsikon.
Fölvillanó láng elızte meg a robbanás dörejét, amikor a tartályok fölrobbantak, olyan
erıvel, amely jócskán megdobta és az oldalára, vágta Tucker gépét. Gorombán vágta
át a botkormányt, hogy egyenesbe kerüljön. Mélyrepülésben maradt, a fák szinte
súrolták a szárnyát. Egy pillanatig azt hitte, becsapódik a földbe. Hátranézett. A Sárga
raj közeledett kelet felıl. Az egyik Junkers hatalmas lángra lobbant, amikor a Sárga
raj össztüzet nyitott rá.
- Zöld Vezér, Gyertya Vezér. Emelkedjenek tízezerre, fedezzenek.
- Értettem. - Káromkodnak, de menni fognak. Tucker észrevette, hogy a kísérıje
lemaradt.
- Zárkózzon föl, Vörös Kettı. Gyertya Vörös Kettı, hall engem? Zárkózzon föl!
- Értettem.
Tucker kissé laposabban fordult vissza, hogy az új pilóta utolérhesse. Épp elég baj,
hogy ezt a hun repülıteret támadni kell anélkül is, hogy még egy csecsemıt is
istápoljon közben. Mert most aztán rákezdte a légvédelem. Színes fénycsóvák nagy
ívei húztak el fölötte, s a tüzérek vadul megpördültek, hogy most a dél felıl közeledı
Kék rajt vegyék célba.
Némelyek szerint az egyetlen igaz bátorság az, ha az ember legyızi a félelmét, és
ebben az értelemben Tucker ırnagy nem volt bátor. Nem félt attól, hogy lelıhetik,
mert egyszerően nem tudta elképzelni. Tuckernak kizárólag társadalmi jellegő
félelmei voltak. A hideg is kilelte attól, hogy a felettesei megszégyeníthetik, az ısei
megvethetik, a beosztottai nem tisztelik. A nıkkel való kapcsolatát mindig az eluta-
sítástól való félelem rontotta meg. Ám az ellenséggel szemben Tucker a hivatásos
katona hideg és cinikus agyával gondolkodott. A mai nap jellemének ezt a két
ellentmondásos vonását tette próbára.
Újra támadni, vagy emelkedni és hazafelé indulni -ez volt a nagy kérdés. Egyrészt a
századnak eddig nincs vesztesége, jó helyzetben van az újabb támadáshoz, a lıszer
elegendı, és lelkileg is felkészültek. Másrészt ott az egyre erısödı német légvédelmi
tőz. A tüzérek eddigre bemérték magukat, és pontosan tudják, honnan várhatják a
támadó gépeket.
Tucker a repülıtérre pillantott. Bıven volt még sértetlen cél. Ha most hazafelé indul,
MM balhézni fog. Ugyanakkor, ha még egyszer támadnak, Tucker Vörös rajának
minden esélye megvan, hogy épségben megússza. Az utolsónak támadó Kék raj kapja
majd a legkomiszabb, és legpontosabb légvédelmi tüzet. Egy pillanatra arra gondolt,
hogy az utolsó rajt is felemeli a biztonságos magasságba, csakhogy a Kék Vezér MM
volt, aki minden bizonnyal a szemére veti majd, hogy szándékosan fosztotta meg
újabb légigyızelmek lehetıségétıl; már korábban is panaszolta, hogy „korlátozták”.
- Gyertya Vezér. Még egyszer rájuk, és haza.
Ezúttal Tucker kissé magasabban repült rá a célra, hogy a kísérıje is megereszthessen
egy gyors sorozatot. A futópályán egy német vadászgép gurult, egy vakmerı német
fickó indult fölfelé, hogy felvegye velük a harcot. Tucker lába megérintette az
oldalkormánypedált, és úgy vette bele a német vadászt a célkeresztbe, hogy a futó-
pályához szögezze. Látta a becsapódásokat, amint a német vadászgép áthaladt a
tőzfüggönyön, aztán Tucker megemelte a gépe orrát, és emelkedve távolodott.
A horizontot kémlelte. Ha most támadnak, megtizedelik ıket. De bízott benne, hogy a
Zöld raj, akik fentrıl fedeznek, figyelmezteti ıket. Gyerünk már! Mi lesz! Óráknak
tetszett, amíg a légtérben körözı gépek végre bejöttek, egyik a másik után zuhant rá a
reptérre. A légvédelem csúcsteljesítménnyel mőködött. Tucker gépe mögött színes
fényívek villantak, s ezen a tőzön kellett a Mustangoknak átjutniuk. Halványszürke
füst gomolygott a repülıtér felett, a légelhárító tőz meg a földön égı két gép füstje. Az
egyik már összeroskadt.
Hirtelen vörös lángcsóva csapott föl: az egyik Mustangot eltalálták. A kiugráshoz túl
alacsonyan volt, ezért a pilóta megpróbált leszállni, de a szárnyvége elakadt egy a
földön álló gépben, s a Mustang cigány kerekezve felrobbant, tőzgömbbé vált. Tucker
élesen megfordult, hogy jobban lássa mi történik; ekkor egy másik Mustangot is
eltaláltak. A gép orra lebillent, a pilóta rázuhant a botkormányra, aztán a Mustang a
lángoló szállítógépek közé vágódott, lobogó szökıkutakban tört elı belıle az
üzemanyag. A kötelék szétszakadt. Két lemaradt Mustang kifordult, nem akartak az
összpontosított légvédelmi tőzbe repülni, ám az ágyúk utánuk fordultak. Az utolsó
négy gép így jobb eséllyel támadhatott, mivel a légvédelem a másik kettıt célozta. Át
is jutottak a roncsokkal borított, betonról felszálló fekete füstoszlopokon.
- Zöld Vezér, Gyertya Vezér. Zárkózzanak fel hozzám. - Tucker emelkedett, a felhık
felé vezette a századot. Csak föl, föl, föl, minél messzebb ettıl az egésztıl. A Zöld
Vezér két kattanással jelezte a parancs vételét a rádión.
- Gyertya Vezér. Veszteségünk? A támadásnak vége. Kék Vezér? - Ezt utálta a
legjobban. Igyekezett másra gondolni, mint mindig, amikor olyan helyzetbe került,
amit győlölt. Visszaemlékezett a Pointban töltött napokra: menetelés, menetelés,
menetelés. A jeges szél a völgyben, a szürke egyenruhák, a szürke jégtáblák a Hudson
folyó mocskos vizén, a kísérteties épületek, a kékre fagyott arcok: „Kötelesség,
becsület, haza”.
- A támadásnak vége, Kék Vezér. Veszteségünk?
 22.

Vincent H. Madigan százados

- Ezen a bázison a legutolsó tiszt is többet tud a reklám- és propagandamunkáról, mint

én - mondta Vince Madigan. - A légvédelmi szakasz századosától tanácsokat kapok, a
repülıorvostól ötleteket, a pilóták állandóan panaszkodnak... a napokban még a tábori
lelkész is kifejtette, hogy szerinte hogyan kellene kezelni „a háborúban harcoló
keresztények morális paradoxonát”. Okádnivaló.
Madigan százados általában nem így szokott beszélni a Grosvenor Square-i PR-iroda
alezredeseivel, de ez a mostani valahogy másmilyen - okos, barátságos és nagyon
nyugodt; a háború elıtt egy nyugatiparti tehetségkutató ügynökség fımunkatársa volt.
Ez a ritka csodabogár nem hasonlított azokra a West-Point-i nagyokosokra, akik
rendszeresen rátelefonáltak Madiganre, hogy végezze rendesebben az adminisztrációt.
Vagy ami még rosszabb volt - Madigant dicsérték meg egy-egy olyan anyagért,
amelyet a kibírhatatlan Fryer ırvezetı írt. Madigan mostani látogatója, Lester Shelley
azért kapta a tiszti rangot, mert kitőnıen értette a szakmáját; késıbb a háború után,
pontosan ott folytathatta, ahol abbahagyta.
- Nyugalom, Vince - mondta. - Ilyesmiben még bıven lesz része. Csak mosolyogjon
rájuk szépen, és köszönje meg. Ez is a munkájához tartozik, fiam.
Lester Shelley alezredes maga is szélesen mosolygott, ahogyan Madigannek javasolta.
Fehér, egyenletes, tökéletes fogsora volt, amilyent csak a Beverly Hills-i
fogtechnikusok tudnak csinálni. A bıre olajbarna, magával cipelte az óceánon át is a
kvarclámpáját, hogy megırizze kaliforniai színét, és sokkal inkább látszott
filmsztárnak, mint „kisvárosi ügyvédnek”, holott gyakran említette, hogy úgy kezdte.
- Nekem ne jöjjön ezzel a „bıven lesz még részed benne” szöveggel - mondta
Madigan, és nevetett, hogy amit beszél, tréfának hasson. Madigan nevetése - ahogyan
a hangja is - mély, férfias és mesterkélt volt.
Shelley körülnézett, hogy van-e valaki hallótávolságon belül.
- Egy cipıben járunk, Vince - mondta -, és- maga olyan PR-es, amilyent én szeretek.
És ha én szeretek valakit, arról gondoskodom is. - Ismét elmosolyodott, és Madigan
fölfedezte az arcán a plasztikai sebészet nyomait, amellyel fiatalosabbá tették. - De
ehhez az kell, hogy az én oldalamon álljon. Számíthatok magára? - Éles pillantású,
barna szemével áthatóan nézett Madiganre, s amikor az bólintott, a vállára csapott. -
Pompás, Vince! Mi ketten nagy csapat leszünk.
- És mi lesz a dolgunk? - kérdezte Madigan, aki tudta, hogy Shelley csak rövid
látogatást tesz Steeple Thaxtedben.
- Viccel, Vince? Hiszen mindvégig itt volt. És látta a Mickey Morse hadnagyban rejlı
óriási PR-lehetıséget, hacsak nem tévedek nagyon. Ez az egész Mickey Mouse duma!
Meg kell hogy dicsérjem érte - az egész sztorit maga hozta össze néhány kivágott
újságcikkbıl meg a telefonkönyvbıl, ahogyan mi Hollywoodban mondani szoktuk.
- Megtettem, amit tudtam - mondta szerényen Madigan, és éppen részletezni akarta,
amikor Shelley fölemelte manikőrözött kezét, így Madigan inkább kortyolt még egyet
a whiskyjébıl, és várt.
- Megfelelıen kezelte az ügyet - folytatta Shelley. MM hadnagyból - vagy hívjuk,
ahogyan akarjuk nagyon nagy sztori lehet. És a tábornokom egyetért velem: ideje,
hogy a Vadászrepülı Parancsnokság az újságok címlapjára kerüljön. A közönség már
kezdi unni kissé, hogy a bombázó nehézfiúk soha meg nem inognak, bár a Luftwaffe
kiveri belılük a lelket is. Az az érzésem, hogy Közvélemény János újfajta történetekre
vágyik a háborúról, Vince. Valami lelkesre, elevenre és optimistára. 1944 az az év
lesz, amikor igazán tengelyt akasztunk a Tengellyel, és persze ez lesz a fı témánk.
- Teljesen egyetértek, uram.
- Az ég szerelmére, szólítson Lesternek. - Az órájára pillantott, és közölte a csapossal,
hogy a pult fölötti óra két percet siet. Választ sem várva hozzátette: - Fél órán belül
ide érkezik egy busz tele újságírókkal. Mind vezetı riporterek, a nagy lapoktól és
szindikátusoktól. Mind kíváncsiak mindenfélére, de gondoskodnunk kell róla, hogy
mind tudomást szerezzenek errıl a Morse fiúról. Az a kölyök nagy sztori, mind le
fognak csapni rá. Ismét az órájára pillantott, és megszagolta a martiniját, mintha
közben megromlott volna. - Morse ma repül, igaz?
Erre nem kellett válaszolni, hiszen mindketten ott voltak az eligazításon. Madigan
megmutatta Shelleynek a Németországon és Magdeburgon áthúzódó zsinórokat és
Morse tábláját.
- Azt hiszem, én már elindítottam ezt az ügyet, Lester - mondta Madigan.
- Nagyszerő, Vince - mondta Shelley, és megszívta a szivarját.
- Egy Henry Scrimshaw nevő ausztrál újságíró ír számunkra egy nagy sztorit MM-rıl.
Az elmúlt hetekben ık ketten hozták össze az anyagot. Scrimshaw szinte mindennap
itt van. A fotósokat már riasztottam, hogy készítsenek minél több anyagot MM-rıl sok
olyan háttérrel, amelyekbıl kiderül, hogy milyen fontos szerepet játszik a földi
személyzet: a fegyvermesterek, a szerelık, az ejtıernyı-hajtogatók.
- Nagyszerő, Vince - mondta újra Shelley, de kedvesebb meggyızıdéssel a hangjában.
- Tudna valamivel többet is mondani nekem errıl a... hogy is hívják?... Scrimshaw-
ról?
- Nem sokat tudok róla - ismerte be Madigan. - De azt tudom, hogy eladott már
néhány nagy sztorit amerikai újságoknak és folyóiratoknak.
- Ausztrál, eh - vakarta meg az állat a hüvelykujja körmével Shelley, miután
megszívta a szivarját. - Nincs magánál véletlenül egy példány a szerzıdésbıl?
- Szerzıdés?
- Scrimshaw és MM... mit írtak alá?
- Nem tudtam, hogy a hadsereg szabályzata lehetıvé tesz ilyesmit - mondta Madigan.
- Tájékozódnom kell.
- Majd én tájékoztatom, Vince - nézte Madigant hideg tekintettel Shelley. - Amikor az
ember belép a hadseregbe, nem veszíti el állampolgári jogait. Örömmel mondhatom,
hogy én is számos szerzıdést írtam alá, amióta beléptem a hadseregbe. Számos
hollywoodi sztár ülne munka nélkül jó ideig, ha én nem adnék felhatalmazást a foglal-
koztatásukra.
- Fogadni mernék, hogy MM nem írt alá szerzıdést mondta Madigan, és ivott egy
kicsit a whiskybıl. Ez a „barátságos” csirkefogó ugyancsak megizzasztja. Madigan a
nadrágjába törölte a tenyerét. Shelley mosolygott, mintha Madigan csak tettetné, hogy
izzad. - Úgyhogy szerintem itt nem lesz hiba, Lester.
Shelley alezredes sóhajtott, és matatott az irattáskájában. Aztán fölpillantott azzal a
meleg, barátságos mosollyal, amelyet Madigannek ajánlott.
- Ha jogot tanult volna és nem mást, bármit... tudná, hogy Scrimshaw sokkal nagyobb
szerzıdéses jogra tett szert azáltal, hogy nem írtak alá semmit, mintha szabályos
szerzıdést kötöttek volna.
Madigan újra ivott egy kortyot.
- Ez hogy lehet?
- Morse hadnagy olyan szándékkal ült le Scrimshawval beszélgetni, hogy az elkészült
anyag megjelenjen. Ebben benne foglaltatik a szerzıdés. A törvény olyan jogokat fog
biztosítani a hadnagynak, amilyent Scrimshaw elızı sztorijainak az alanyai élveztek.
Másként fogalmazva: semmilyent.
- Értem.
- Nos, nekem nem áll szándékomban eltőrni ezt a helyzetet... - Shelley megvakarta az
állat. - Attól tartok, hogy meg kell szabadulnunk ettıl az ausztrál pasastól.
- Talán beszélnünk kellene Scrimshaw-val. Esetleg hajlandó az együttmőködésre.
- Nem vállalhatunk ekkora kockázatot, Vince. Ismét kivillantotta hófehér fogait. -
Olyan emberre van szükségünk, akirıl tudjuk, hogy megcsinálja a nagy sztorit, akiben
megbízhatunk. Jóval az anyag megjelenése elıtt meg kell kapnunk a kéziratot, hogy
kijavíthassuk az esetleges hibákat, és beleírjuk az esetleg kimaradt fontos anyagot.
- Csakhogy az igazi nagymenı riporterek ilyesmibe nem szoktak belemenni.
- Nem tudom, hány nagynevő újságíróval volt eddig dolga, Vince - mondta jéghidegen
Shelley -, de én nem számítok semmiféle nehézségre. Scrimshaw-nak és az összes
sajtócápának a hadsereggel kell focizniuk, vagy kihúzzuk ıket az akkreditáltak
listájáról, és soha többé be nem tehetik a lábukat a hadsereghez. - Pöfékelt. Nem lesz
semmi gondunk, Vince.
- Azt hiszem, igaza van.
- Ez nem cenzúra kérdése, Vince - mondta Shelley, aki látta, hogy Madigan nem
lelkesedik. - A háború megnyerésérıl van szó. Ezen ne vesszünk össze. A srác
számára is sokkal jobban fog elsülni az egész, írunk egy rendes szerzıdést. Miért ne
kereshetne Morse hadnagy kétezer dollárt egy exkluzív interjúval?
- Én mindenben önnel tartok, uram.
- Lester - mondta Shelley. Azaz automatikusan mormolta inkább, amint megszívta a
szivarját.
- Az utóbbi idıben rengeteg újságíró jött a bázisra. Shelley csücsörített.
- London zsúfolásig tele van újságírókkal. Néha alig tudom átverekedni köztük
magam az irodámig. És nem csak amerikaiak, brazilok, oroszok, svájciak, portugálok,
spanyolok, törökök... még hottentották és eszkimók is, ha jobban megnézzük ıket. -
Madiganre mosolygott, jelezve, hogy bár a munkájához tartozik, hogy kedves legyen
hozzájuk, nem igazán akarja jobban megnézni ıket. - Az újságírók mind arra az
átkozott invázióra várnak, Vince.
- És az mikor lesz?
- Még el sem döntötték - mondta Shelley olyan hangsúllyal, amely kifejezte, hogy ha
egyszer mégis eldöntik, ı az elsık között fogja megtudni. - De a bennfentesek azt
mondják, talán májusban. Az angolok a civilek számára már megszüntettek
mindenfajta hajóközlekedést Nagy-Britannia és Írország között. Kijelöltek egy parti
zónát Dél-Angliában, és mindenkinek meg fogják tiltani a belépést. - Ismét az órájára
nézett, és úgy találta, van még ideje befejezni a történetet. -Azt kérdi, miért májusban
kell mennünk? Nos, a múlt héten együtt voltam egy nagyon kedves barátommal - a
legfelsı hadvezetésnél van, Eisenhower vezérkarában. ı mondta, hogy a
partraszálláshoz ködös holdfény kell, minimum háromezer lábnyi vastagságú felhızet,
óránként húszmérföldesnél enyhébb szél a Csatornán, és még enyhébb a parton. Egy
évszázad meteorológiai adatai szerint júniusban átlagosan mindössze két és fél olyan
nap szokott lenni, amikor ezek a körülmények fennállnak! És június után az idı egyre
rosszabb lesz, a Csatorna fölött tombolni kezdenek az ıszi viharok.
- És erre a németek nem jönnek rá?
- Rájöhetnek, de a vezérkar reméli, hogy mégsem jönnek rá. A szövetségesek
újságíróit megkérték, hogy ne bocsátkozzanak találgatásokba a támadás idıpontját
illetıen, de május a valószínő, Vince, így hát mondja meg Morse hadnagynak, hogy
nincs sok ideje.
- A partraszállás miatt?
- Ezek az újságírók csak ülnek, kong a fejük, a whiskyspohárba merednek, és
töprengenek, hogy mirıl is írhatnának. De ha egyszer elkezdıdik a partraszállás,
minden valamirevaló riporter a csapatokkal lesz a kontinensen. A gyalogság kapja az
összes fıcímet, mi pedig élvezhetjük azt a hosszú pihenıt, amelyet olyan régen
ígérünk magunknak. És ha ez a maga Morse hadnagya szenzáció lesz, maga esetleg
azon kapja magát, hogy a megtakarított pénzébıl végigeheti és ihatja Amerikát.
Természetesen a rangjában is nagy ugrást jelent a dolog.
- Jól hangzik - mondta Madigan. Tipikus hollywoodi hadovának hangzik, de ez a kis
ürge talán össze is tudja hozni. - Hol kezdjük?
- Maga módot talál rá, hogy távol tartsa Scrimshaw-t a repülıtértıl, én módot találok
rá, hogy Morse-t itt tartsam.
- Mennyi ideig?
- Csak addig, amíg Morse aláír egy késıbbre keltezett szerzıdést egy megfelelıbb
újságíróval. Vigyáznunk kell erre a fiúra, Vince. A nyakát kockáztatja értünk.
- Nem lesz olyan könnyő a bázison tartani - mondta Madigan. Nem említette Vera
Hardcastle létezését, ami csak még bonyolultabbá teszi a dolgokat.
Aznap késı délután történt, amikor a gépek kezdtek visszaérkezni. Dél-Anglia szürke
felhıbe borult, már fogyatkozott a fény, így hát a fényképészek egytıl egyig vakító
reflektorokat és vakukat szereltek a gépeikre. A busz, amely Londonból elhozta ıket,
a golyófogó dombok mögött parkolt, nem messze attól az állástól, ahol MM meg a
másik három repülı gépe szokott állni. Nagyon hideg volt, és a legtöbb tudósító a
buszban maradt. A sofır járatta a motort, hogy kicsit melegedjenek. A nyugati égbolt
kénsárga volt, a hullámzó felhık rózsaszínben játszottak.
Madigan százados a busz elejében állt, s amennyit tudott az aznapi bevetésrıl,
magyarázott. Az osztály feladata a cél fölé behatolt bombázók visszavonulásának a
fedezése volt, a cél pedig Magdeburg. Azt nem mondta, hogy amikor a pilóták a
reggeli eligazításon meglátták az útvonal térképét, fölmordultak. Inkább kijelentette,
hogy 1944 februárja immár legendás, és a „Nagy Hetet" a történelem egyik legna-
gyobb csatájaként emlegetik. A Nyolcadik Vadászrepülı Parancsnokság gépei 2548
bevetést repültek ebben a hónapban a szüntelenül pocsék idıjárás ellenére.
Februárban a bombázók szenvedtek súlyos veszteségeket; a vadászrepülık viszonylag
kevés veszteséggel úsztak meg. Most a háború új szakaszába léptek - ebben
mindenesetre igaza volt a hollywoodi alezredesnek -, és a vadászrepülı osztályok
egész márciusban hadakoztak a Luftwafféval. Egyre mélyebbre kellett behatolni
Németország fölé, és a vadászpilóták úgy megszolgálták a zsoldjukat, ahogyan még
soha.
Néhány pillanattal azután, hogy Madigan befejezte a mondókáját, észrevették az elsı
visszatérı vadászrepülıket. Elnyúló, zilált alakzatban jöttek. Dan ezredes Zarándoka
szállt le elsıként a 195. század élén. Aztán úgy tizenöt-húsz perc múlva érkezett a
199. század Tucker vezetésével mintegy négyszáz lábnyi magasságban, átrepültek a
repülıtér fölött, csak aztán fordultak rá a leszállópályára. Látszott, hogy légiharcot
vívtak, nemcsak azon, hogy a gépágyú torkolatok körül elszínezıdtek a szárnyak és
sötét csíkok húzódtak végig rajtuk. Látszott a fáradtság azon is, ahogyan repültek,
fütyültek a szabályos besorolásra, nagyokat csúsztatva álltak a besiklás irányába, meg
azon, ahogy kilebegtetés nélkül földet értek, a gépek el-elpattantak a betonról, a földi
személyzet meg szőkölve figyelte, mit tesznek „az ı” hidraulikus rendszereikkel.
Madigan elhúzta a képét. A fiúk kikészültek.
Körülnézett, vajon a tudósítók hogyan fogadják a dolgot. Meglehetısen elégedettnek
látszottak. Megfeledkeztek apróbb bajaikról, a telefonról, a vécérıl, a meleg kávéról.
Mind kitódultak a buszból, nyújtogatták a nyakukat, fölélénkültek, és ostobán
vigyorogtak egymásra. Milyen nevetséges csürhe; pirospozsgás, vörös képő férfiak,
akiken sehogy sem áll a katonai esıköpeny, amelynek duzzadnak a zsebei a
jegyzetfüzetektıl, kesztyőktıl, hányinger elleni piruláktól, csokiszeletektıl és az
elengedhetetlen lapos üvegektıl. És mindegyiken ott lóg a gázálarc, a távcsı, a
fényképezıgép és a hátizsák. Néhányan ceruzát dugtak katonai sapkájuk szalagjába.
Leszállt a Mickey Mouse II is, a nyomában pedig a Daniel és a Kibic. Gurultak a
körbetonon, miközben a riporterek egyre izgatottabbak lettek, hogy nemsokára
találkozhatnak az ifjú sztárpilótával, akit úgy beharangoztak nekik. A három gép nem
tartotta be az elıírt követési távolságot, és egy pillanatig úgy látszott, hogy Jamie
Farebrother belemar az elıtte guruló gép farkába. Madigan káromkodott. Az lenne az
ı igazi formája, ha baleset történne a sajtó jelenlétében. De a vészhelyzet elmúlt, és
Madigan Shelley alezredesre mosolygott, hogy mutassa, mennyire megkönnyebbült.
Shelley észre sem vette az esetet; Henry Scrimshaw volt az, aki titokzatos módon
hozzácsapódott az újságírócsoporthoz, és visszamosolygott Madiganre. Az öreg
ausztrál mindent látott. Madigan nem sok reményt főzött hozzá, hogy le tudja beszélni
Morse hadnagyról. Szívós vén róka volt. Madigan találkozott már ilyenekkel; ezek
mindig szembeszálltak a tekintéllyel, és nemigen lehetett ıket megfélemlíteni.
Madigan elintézte, hogy ott legyen MM kutyája is, és mihelyt a Mickey Mouse II
megállt, föltette Winstont a pilótaülésbe. A sajtó pont az ilyesmit szereti. Kattogtak a
fényképezıgépek, akár a gépfegyver. MM persze rögtön beállt, még a sisakját is
rátette Winston fejére. Amikor MM kimerítette ezt az ötletet, Madigan odanyújtott
egy vödör festéket és egy ecsetet, hogy a riporterek lefényképezhessék, amint a
szerelı újabb horogkeresztet mázol a gép orrára, miközben MM mosolyogva áll
mellette.
Eddigre Jamie Farebrother gépe is beállt a helyére. Madigan odament, hogy
üdvözölje, de Jamie mintha nem látta volna az integetést, nem hallotta volna a hangot.
Csak ült a gépében, két keze a szélvédı fém kitámasztóin. Az arca halottsápadt,
feszült, orcája beesett, a szeme alatt fekete karikák.
- Hogy ment, Jamie? - kiáltotta Madigan, de Farebrother nem moccant, csak bámult
maga elé.
- Menjen arrébb, százados úr - szólalt meg Madigan mögött egy hang, és Tex Gill
törzsırmester, Jamie szerelıje félretolta a századost. - A százados úr nem tud
kiszállni. Nem látja, hogy segítségre van szüksége? - Az ırmester ezt már úgy
mondta, hogy közben föllépett a Kibic szárnyára, és kezdte kicsatolni Farebrother
hevederét.
Madigan csak ekkor értette meg, hogy mit vesz ki az emberbıl egy ilyen bevetés.
Jamie Farebrother vagy öt órán át kuporgott a szők ülésben. Mostanra testileg-lelkileg
lebénult. Úgy kell támogatni, mint valami beteg nyolcvanéves aggastyánt.
- Elkaptál valakit, Jamie? - kiáltotta Madigan. Tekintetével megkereste Shelley
alezredest, és zavarba jött, mert látta, hogy az ráncolja a homlokát. Madigannek még
soha nem kellett ennyi valóban fontos újságíróról gondoskodnia, ráadásul Shelley
állandóan figyelte, és ettıl kényelmetlenül érezte magát. - Elkaptál valakit, Jamie? -
kérdezte újra.
Gill ırmester a fejét csóválta, ám Madigan ostoba módon tovább próbálkozott. Látta,
hogy a Mickey Mouse II körül még mindig áll a bál, de észrevette azt is, hogy MM is
sápadt. No de az a srác értett a cirkuszhoz, és eltökélt szándéka volt, hogy nagy
mősort adjon a sajtónak. Egyetlen újságíró sem vette észre, milyen rossz napja volt az
osztálynak; egyetlen újságíró sem szentelt idıt Rube Weinnek vagy Jamie-nek. Talán
így volt jobb.
- Hol van Earl? - kérdezte Madigan Jamie-tıl. Azt látta, hogy a Kibic használta a
gépágyúit; a gép messzire bőzlött a puskaportól, forró olaj és a kiömlött hőtıfolyadék
szagától. Madigan utálta a gépek szagát, győlölte a hőlı motor hangját is, amikor az
összehúzódó fém pattog és kattog. Bármit csinál majd a háború után, a repüléstıl
távol fogja magát tartani.
Gill ırmester leszedte Jamie-rıl az ejtıernyı-hevedereket, és amikor Jamie leugrott a
földre, Madigan kapta el.
- Hol van Earl? - kérdezte újra Madigan. - Hol van Earl Koenige? - Arra gondolt,
talán az órákon át tartó motorzúgás megsiketítette Jamie-t.
Jamie levette a fejvédıjét, és megrázta a fejét, mintha így akarná kitisztítani.
- Earl elment az üveghegyre. - Úgy mondta, mintha haragudna Madiganre.
- Lelıtték? Earlt? Kiugrott? A francba! Hogy történt, Jamie?
Jamie Farebrother megragadta Vince Madigan mellét, és vadul ellökte.
- Elégett, Vince. Mit akarsz, szemtanúként számoljak talán be róla a sajtónak?
A lökéstıl Madigan kis híján elesett, de megkapaszkodott a szárnyban. A fém
jéghideg volt; a nagy magasságban a gépek áthőltek. Madigan megdörzsölte a kezét.
- Sajnálom, Jamie. Igazán sajnálom. Tudom, hogy jó barátok voltatok.
Bármit mondott, csak rontott a dolgon. Körülnézett, vajon Shelley alezredes tanúja
volt-e ennek a beszélgetésnek, de kár volt aggódnia: Shelley a nagy szindikátusok
embereivel beszélgetett. Jamie hátat fordított, és elindult a várakozó dzsip felé. Rube
Wein már a kocsiban ült. Alig néztek egymásra. Maguk elé meredtek, mintha nem
hallanának és nem értenének semmit. A sofır melletti ülés üresen maradt.
Madigan visszaindult MM csodálóihoz.
- Akarják látni, mit kell tennie a vadászpilótának, amikor megjön egy hosszú
bevetésrıl? - kiáltotta az embereknek MM. A helyeslı morajra pedig azt mondta: -
Elı a fényképezıgépeket, fiúk, készül a címlap! Ezzel kigombolta a nadrágját, és a
földre vizeit.
Madigan körülnézett, hogyan veszik a dolgot. Az újságírók mosolyogtak, füttyögtek,
biztatták MM-et.
MM jól ítélte meg a közönséget. Madigan Lester Shelley alezredesre pillantott, és az
kacsintott rá.
Miután az órájára nézett, Madigan tekintélyt parancsoló hangon kiáltotta:
- Most el kell engednünk Morse hadnagyot a jelentéstételre. De utána még lesz
lehetıségük beszélni vele, uraim.
- Részt vehetünk a jelentéstételen? - kérdezte az egyik újságíró. A többiek várták a
választ.
- Félek, hogy nincs ilyen szerencséjük - mondta Madigan. - A mai bevetés olyan
tényezıket is tartalmaz, amelyeknek titokban kell maradniuk. - A sőrősödı
homályban gyufa lángja lobbant. -Tilos a dohányzás! kiáltotta Madigan. - És most
elviszem önöket egy szép, régi angol kocsmába. - Aztán, bár hazugság volt, még
hozzátette: - Ez az itteni pilóták kedvenc helye, legalább megismerkednek a
hangulatával. Étel-ital várja önöket.
Az újságírók elindultak a buszhoz. Az alezredes Madigan mellé sodródott, és suttogva
megkérdezte:
- Miféle átkozott titokról beszélsz?
- A titok az, hogy az osztályt megtizedelték - mondta Madigan. - Ha elviszi ezt a
csőrhet a jelentéstételre, egyszerre csak azon veheti észre magát, hogy egy
vadászpilóta zokog a vállán, vagy a kalapjába hány.
- Honnan tudja, hogy az osztályt megtizedelték kérdezte Shelley.
- Amíg maga azt a bohóc MM-et bámulta, amint bemutatta a számát, én számoltam a
beérkezı gépeket. Sokan nem tértek még vissza, Lester.
- Az még nem jelenti azt, hogy halottak.
- Úgy van, uram. De attól tartok, hogy az újságíró nem érti ezeket a finom
különbségeket.
Shelley vállon veregette Madigant egyetértése jeléül. Mire a buszhoz értek, az
újságírók már mind benn ültek, és vártak az indulásra. Meglepı módon senki sem
hiányzott; talán az étel-ital említése tette. Amint Madigan százados fölszállt, és
becsukta az ajtót, a busz elindult. A sőrősödı homályban Cambridgeshire
titokzatosnak és gyönyörőnek látszott. Madigan csak nemrég telefonált a Lower
Collingwood-i Királyi Fı Hotelba, hogy lássák vendégül az újságírókat. Long
Thaxtedben az amerikai pilóták többször keveredtek zajos verekedésbe, tehát amíg a
falubeliek nem viselkedtek barátságosabban, jobbnak látszott a helyet kerülni az
újságírókkal. Lower Collingwood különben is szebb, gondolta Madigan, és pontosan
olyan, amilyennek az Amerikából frissen érkezett újságírók elképzelik Angliát. És
hogy az étel meg az ital is megfeleljen a várakozásnak, mindenesetre elıreküldte az
ırmesterét konzervekkel meg egy láda whiskyvel.
Amikor a busz a futópályával egy vonalban lévı Hobday-farm mellett haladt el, egy
P-51 repült át alacsonyan a kerítés felett. A motorja asztmásán köhögött a hidegben, a
szárnyfék leengedve, úgy lebegett a busz fölött színtelenül a fogyó fényben, mint
valami ragadozó madár. Aztán mennydörgı robajjal elvillant fölöttük, és eltőnt a farm
végét jelzı kırisfák mögött. Egy percig csönd volt a buszban. Aztán mindenki
egyszerre kezdett beszélni.
- Egy késın jövı? - kérdezte egy hang a sötétbıl.
- Igen, uram - mondta Madigan százados. Végigsétált a sorok között. Nem akart
elıreülni, mint valami idegenvezetı. - És meglehetısen fogytán lehet az üzemanyaga
a motor hangjából ítélve.
Madigan óvatosan lépkedett az újságírók és felszerelésük között. Henry Scrimshaw,
aki hívatlanul csatlakozott a társasághoz, egyedül ült a hátsó ülésen, és a büdös pipáját
szívta. Madigan hozzá indult, mire Scrimshaw összehúzta magán kopott
tweedfelöltıjét, és odébb húzódott, hogy helyet csináljon.
- Istenem, de szép ez az Anglia - mondta Madigan. Éppen Thaxted Greenen hajtottak
át. A csinos, zöld falú, favázas, zsúptetıs házai még ezeket az érzéketlen bunkókat is
csodálkozásra késztették. Néhány kéménybıl szürke füst szállt föl. A füst átlebegett a
meztelen szilfák ágai közt, amelyek a nedves, rózsaszínő ég hátterében álltak. A busz
rugói fölnyögtek, amikor a sofır túlságosan gyorsan vette a púpos hátú hidat.
Valamelyik hülye, aki fényképezni próbált, beverte az orrát, és panaszkodott, hogy
túlságosan gyorsan mennek. Mások, akik már nagyon vártak holmi üdítıre,
lehurrogták. Madigan kinézett az ablakon, mintha észre sem venné a vitát. A híd alatt
vadkacsák borzolták a patak rózsaszínő vizét, amelyet az esık duzzasztottak föl, és
szomorúfőzek simogattak. Vajon hogyan maradhat ezzel szemben közönyös az olyan
ember, aki angol irodalmat tanult, gondolta Madigan.
- Sose gondolt arra, hogy visszatérjen Ausztráliába? - kérdezte Scrimshaw-tól.
Scrimshaw kivette a szájából a pipát.
- Ez valami ajánlat? Madigan nevetett.
- Szó sincs róla, Mr. Scrimshaw. Örülök, hogy csatlakozott hozzánk. Meghívót is
küldtem volna, de ezt az egészet a londoni fınökség szervezte, és magam is csak
nemrégiben szereztem tudomást róla.
- Nincs szükségem meghívóra az ilyen baromságra mondta Scrimshaw. - Van saját
kocsim és fölemelt benzinfejadagom. Amit látni akarok, azt meg tudom nézni.
Madigan úgy érezte, ez a legjobb alkalom, hogy beszéljen az öreggel.
- A biztonsági intézkedések egyre szigorúbbak lesznek - mondta. - A partraszállás
elıkészületei miatt.
Mostantól kezdve sokkal nehezebb lesz bejutnia a kapun az engedélye felmutatása
nélkül. Úgyhogy legyen magánál mindig.
- Miféle engedély?
- Nincs engedélye az osztály fıhadiszállásától? Scrimshaw csak bámult Madiganre. -
Vagy valami levele a Nyolcadik Légihadseregtıl?
- Nagyon jól tudod, hogy nincs. - Kivette a szájából a vén pipát, és szúrkálni kezdte,
mintegy jelezve, hogy nem érdekli ez a téma.
- Kétszer vagy háromszor láttam a bázison, Mr. Scrimshaw. Amikor Morse
hadnagyról beszéltünk, soha nem esett szó hivatalos dolgokról. Azt hittem, hogy már
mindent rendezett a fınökségemmel a Grosvenor Square-en. Ha nem így van, jó lesz
minél elıbb elintézni. Madigan százados levette a szemüvegét, és törölgetni kezdte. -
A parancs szerint a civileknek engedély kell a körletbe való belépéshez, és állandóan
kísérnie kell ıket egy tisztnek. - Csak amikor befejezte a szemüvege tisztogatását, és
visszatette az orrára, akkor nézett Madigan ismét Scrimshaw-ra.
- Vagyis azért igyekszel nem észrevenni a besétáló újságírókat - villantotta elı
mosolyogva hosszú, sárga fogait Scrimshaw -, mert akkor órákon át velük kellene
foglalkoznod?
- A kapunál nagy tábla van, Mr. Scrimshaw. „Minden látogatónak jelentkeznie kell a
kapuırségnél”. A „minden látogatóba” az újságírók is beletartoznak.
Scrimshaw közelebb hajolt. Madigan érezte a dohányszagát, a leheletét és a soha ki
nem tisztított, nedves felöltı szagát.
- Ki akarsz rúgatni a repülıtérrıl, százados úr?
- Dehogy, Mr. Scrimshaw. Az a dolgom, hogy minden módon segítsem az újságírókat,
ezért fizet a hadsereg. Ha megkéri a szerkesztıjét, hogy írjon egy hivatalos kérvényt
az irodámnak, a lehetı leggyorsabban továbbítani fogom.
- Megmondtam, hogy nincs szerkesztım. Szabadúszó vagyok. Ezt már elmeséltem
neked. - A cipıje sarkán verte ki a pipáját. Nagyon lassan beszélt.
Madigan fölismerte a düh jeleit, és megpróbálta lecsillapítani az öreget.
- Biztosan félreértettem... de nem számít. Talán kicsit késlelteti a dolgokat, hogy
szabadúszó... a hadsereg nyilván biztonsági szempontból ellenırizni fogja, no de
annál inkább be kellene adnunk a lehetı leggyorsabban azt a kérvényt.
- No ide figyelj, bogyóagyú - mondta Scrimshaw, mit sem törıdve azzal, hogy
ausztrál kiejtéssel beszél, pedig kerülni szokta. - Ha kitolsz velem, kapsz tılem egy
olyan sztorit, amitıl a washingtoni tábornokaid a fejedet fogják követelni.
Madigan udvariasan kacagott, mintha azt hinné, hogy ez vicc.
- Mit szándékozik tenni, Mr. Scrimshaw?
- Írok egy sztorit - egy hosszú, részletes sztorit - egy sztár amerikai vadászpilótáról,
aki ölelgeti egy angol katona feleségét, amíg a férj aktív szolgálatban tengeren túl
harcol. Nagy sztori lesz, százados.
- Elıfordul az ilyesmi - mondta Madigan. - Ronda ügy, de mindig elıfordul. Tudja. -
Kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem mutatta. A busz tele volt újságírókkal.
Scrimshaw gonoszul rámosolygott.
- Ha nem látod, százados, hogy puskaporos hordón ülsz, hülyébb vagy, mint
gondoltam.
Madigan válasz nélkül felállt. Meg kellett kapaszkodnia, mert a busz éppen lefordult
az útról. Hangosan mondta:
- Oké, uraim. Most érkezünk a Királyi Fı Szállóhoz Lower Collingwoodban, ami
gyönyörő kis angliai falu.
- Megköszörülte a torkát, hogy felkeltse a hallgatóság figyelmét. Egy kis történelem,
uraim. A pápáról elnevezett angol fogadók megváltoztatták a nevüket és a
cégtáblájukat nem sokkal azután, hogy VIII. Henrik király összeveszett Rómával, még
a tizenhatodik században. A legtöbb ivó tulajdonosa volt olyan bölcs, hogy magának
Henriknek a képét tegye ki... - Madigan elhallgatott, várta a szokásos nevetést. - Ezért
van ma is a legtöbb „Királyi Fı” fogadó cégtábláján VIII. Henrik képe. Ezt a fogadót
a tizenhatodik században építették, és állítólag Oliver Cromwell egyszer itt töltött egy
éjszakát. - Az újságírókra nézett, és tágra nyílt szemő, bizakodó arcukat látva
elmosolyodott. Mindegy, hogy milyen kemény fiúnak mutatják magukat ezek a „ve-
zetı újságírók”, csak turisták; nem friss szenzációkat, hanem . sztorikat akarnak.
Scrimshaw kivételével, aki bajkeverı.
Madigan úgy döntött, hogy egy kis idıre békén hagyja az öreget. Néhány pohár
whisky meg fogja lágyítani, és Madigan biztos volt benne, hogy egy bizalmas, baráti
beszélgetés a tőz mellett, amikor kéznél az üveg, majd lecsillapítja Scrimshaw-t, és
meggyızi, hogy várnia kell a hivatalos engedélyre. A fickónak tudnia kell, hogy ha
megírná azt a botrányos sztorit Morse-ról és Veráról, örökre kitiltanák minden
amerikai bázisról, de talán minden angolról is. Átkozta Verát. Mi a fenének kell neki
összegabalyodni egyszerre két kitüntetésvadásszal is? Minek nehezíti meg ilyen
rohadtul az ı életét?
Mire Madigan százados megbizonyosodott róla, hogy minden amerikai kapott inni, és
válaszolt minden kérdésre attól kezdve, hogy iható-e az angol csapvíz, addig, hogy
hány penny van egy schillingben, Scrimshaw eltőnt. Madigan nem kereste. Azt
mondta magának, talán így a legjobb.
 23.

Dr. Bernard Cooper

A felületes szemlélınek úgy tetszhetett, mintha egy klubtag arra kényszerült volna,
hogy öregecske labdaszedıjével játsszon egy menetet. A magasabb férfinak olyan
nyugodt és magabiztos volt a viselkedése, mint amilyent a vagyon szokott biztosítani,
míg a vörös képő csak cammogott mellette, ısz haját összeborzolta a szél, és figyelme
megoszlott a golf, a táj meg a beszélgetés között.
- A fiatalok szeretik a változatosságot - mondta Bernard Cooper, és hangját még
mindig főtötte legutóbbi pompás ütésének öröme meg a kellemes érzés, hogy a
szabadban lehet ezen a szép délelıttön. - Utazás, találkozás új emberekkel, egzotikus
ételek megkóstolása, egy-egy új nyelv megtanulása, a fiatalok törekednek az ilyenfajta
változatosságra - mondta Bohnen tábornoknak. Cooper klubjában golfoztak, ahol
mindenen érzıdött a háború. A pályákat elhanyagolták, a személyzet jobbára öreg
vagy beteg emberekbıl állt, és azok a klubtagok, akik nem mentek el a háborúba,
többnyire valamilyen egyenruhát viseltek. És ami a legrosszabb volt, szemlátomást
mindenféle alakok játszhattak a klubban; hangos, az embert vállon veregetı fickók,
akik szórták a pénzt, és rundokat fizettek mindenkinek a bárban. Az ilyen viselkedést
a háború elıtt a bizottság nem tőrte volna. S ezeknek az alakoknak a fele egyáltalában
nem is volt klubtag sehol. - Ha fiatalabb lennék, bizonyára halálra nevetném magam
azon, hogy a Christ's College-ban az Élelmiszerügyi Minisztérium tisztviselıi dol-
goznak, és hogy a King's megengedte, hogy a légierı szállítórészlege
teherautóparkolónak használja a területét. De vagyok már annyira öreg, hogy mindezt
zavarónak találjam. Az én koromban az ember a megszokott ételekre vágyik és
rendszeres életre. Nem kívánom Brittent, ha Mozartot hallgathatok, és már egy-egy
londoni út is megpróbáltatás számomra.
- Igazi brit módjára kevesebbet akarsz mondani a valóságnál? - mosolygott Bohnen. -
Ti angolok annyira rugalmasak vagytok, hogy mi amerikaiak csak ámulunk. Néha
megpróbálom elképzelni, mi lenne, ha mindez Washingtonban történne. - A golfpálya
sima részén voltak, és Bohnen nagy mőgonddal választott ütıt. Pompás ütıit Ameri-
kából hozta, s hogy ütıket hozott, megint csak az elırelátását bizonyította. - Nem
hinném, hogy mi amerikaiak eltőrtük volna, hogy egy túlfizetett külföldi hadsereg
vegye át fölöttünk a hatalmat. - Az öltözéke - a cipıtıl eltekintve - tökéletesen katonai
volt, ám az amerikai tiszti egyenruhát úgy tervezték meg, hogy Bohnen még így is
illendıbben volt öltözve a játékhoz, mint Cooper. Rózsás-bézs színő nadrágot viselt,
könnyő, húzózáras dzsekit és nagyon nagy ellenzıs, fejre simuló sapkát.
- A ti népetek is tud alkalmazkodni, hiszen itt is itthon érzik magukat. A munkám
miatt hetente kétszer-háromszor Londonba kell mennem, és látom, hogyan változott a
Mayfair „kis Amerikává”. De ezt bizonyára jobban tudod nálam.
Bohnen eltőnıdött, vajon szándékosan gúnyolódik-e Cooper a Londonban lévı
amerikaiakon. Nem válaszolt ütés elıtt. Fantasztikusan tudott koncentrálni, minden
zavaró tényezıt kirekesztett a tudatából. Látta, hogy a labda a vizesárok túloldalán
esett le, és tudta, hogy a következı ütésnél nagyon óvatosnak kell lennie. De hiszen
óvatos volt ı mindenben. Most rámosolygott Cooperra, és azt mondta:
- Ha jól tudom, még a 787-es Katonai Rendészetet is az Ifjúsági Alkotmányos
Klubban helyeztük el. - Halvány tréfa volt.
- Láttam ıket tegnap reggel - mondta Cooper, és egy gyors bemelegítı lendítés után
éppen a megfelelı erıvel ütötte el a labdát. Most elıször csillant fel némi remény,
hogy megverheti a legyızhetetlen Bohnen tábornokot. Cooper szinte oda sem
pillantott a röppályára, hanem könnyedén folytatta. - Mármint a „hóvirágaitokat”. A
Green Parkban meneteltek, és egy juhásznak el kellett terelnie a nyáját, hogy utat
adjon nekik. Birkák! A Green Parkban. Ezt is megértük.
- Mi ketten szerencsések voltunk - mondta Bohnen. - Beutazhattuk Európát akkor,
amikor volt még mit látni. Kíváncsi vagyok, mennyi marad meg belıle arra az idıre,
amikor a fiatalok ismét utazhatnak majd. Levette a sapkát egy homorú golfütı fejérıl,
amelyet mostanában csak „3-as fá”-nak neveztek. Cooper megértette, hogy Bohnen
hosszú lövéssel próbálkozik, a tócsán túlra. Bohnen lóbálni kezdte az ütıt. Olyan
különleges fogást alkalmazott, amelyet Cooper szívesen megtanult volna, de olyan
érzése volt, hogy Bohnen nem szívesen tanítaná meg egy ellenfelét jobb játékra. A
tábornok nem titkolta, hogy nyerésre játszik. Amerikában így szokás, mondta, amikor
a legutóbbi játéknál beszélgettek. Cooper megjegyezte, hogy talán elegánsabb dolog
magáért a játékért játszani. Csöppet sem elegáns, mondta Bohnen, inkább dekadens.
Dekadens dolog lenne a játék puszta öröméért játszani? - kérdezte Cooper. Dekadens
dolog magyarázni a vereséget, még mielıtt bekövetkezett volna! Pontosan ez történt a
franciákkal 1940-ben, felelte Bohnen.
- Gyerünk - mondta türelmetlenül Bohnen. Maga elıtt tolta azt a furcsa, de fölöttébb
ügyes kocsit, amelyen az ütıi voltak. - A változásokról beszéltél mondta, és Cooper
irigyelte a memóriáját. Az embernek az volt az érzése, hogy Bohnen képes volt
megjegyezni élete összes beszélgetését.
- De én már nem vagyok fiatal - mondta Cooper. És be kell vallanom neked Bohnen,
hogy nem örülök annak, ami történik.
Bohnen mosolygott. Közben olyan helyre értek, ahonnan jól látta labdája fekvését. A
homorú ütıt használta, de ez az ütés nem volt olyan jó, mint amilyenek az ütései lenni
szoktak.
- Úgy látszik, jó lesz rád odafigyelni, Bernard mondta Bohnen. Franciásan mondta a
nevet, a második szótagot hangsúlyozta. Furán hangzott. - Tegnap este a Stanhope
Gate-i klubunkban találkoztam egy fiatal tiszttel. Emlékezett néhány elıadásodra még
abból az idıbıl, amikor Cambridge-ben tanult 1938-ban. Azt mondja, együtt tanultál
Freuddal, és ismerted Adlert.
- Hallottam Freud néhány elıadását Berlinben és Bécsben. Én is jártam néha abba a
kávéházba, amelyet Adler látogatott.
- Azt is mondta, hogy valami rémesen fontos munkát csináltál a lélektani
hadviseléssel kapcsolatban.
- Az ember segít, ahol tud - mondta Cooper. - A legjobb specialisták agyon vannak
terhelve klinikai munkával... a háború a lelki betegségek félelmetes terhét zúdítja az
országra. A légierı bombázóinak lelkivilága volt néhány legutóbbi vizsgálat témája...
- De betegeket nem kezelsz?
- Az nem az én asztalom. Nem, elıadásokat írok. Soha nem akartam pszichoanalitikus
lenni vagy valamiféle gyóntató. Az utóbbi idıben úgy találtam magamnak kényelmes
menedéket, hogy propagandával kapcsolatos tanácsokat adok különbözı
bizottságoknak és katonai alakulatoknak.
- Igazi regényhıs vagy, azt mondta az a fiú.
- Akkor túlzott. Persze, az elhárítás számára érdekessé tesz, hogy fiatal koromban
Németországban éltem, és meglehetısen jól beszélek németül. Még azzal is
eltöltöttem némi idıt, hogy német hadifoglyokkal beszélgettem, hogy friss
benyomásokat szerezzek a németek mai nézeteirıl, gondolkodásmódjáról.
Bohnen kérdın nézett Cooperra.
- Bemutassalak a mi katonalélektannal foglalkozó embereinknek?
- Úristen, dehogy - mondta Cooper bosszúsan. Csak nem hiszi Bohnen, hogy keresni
akar a dolgon?
Némán mentek tovább. Amikor Bemard Cooper labdájához értek, Cooper még elı se
vette az ütıjét, Bohnen már felkapta a labdát.
- Megcsináltad.
- Kedves tıled, Bohnen - mondta Cooper. - De nem hinném, hogy az eddigi ütéseim
méltóvá tennének erre a bizalomra.
- Elfogyott a türelmem.
- Mirıl beszélsz?
- Bernard - vágott bele Bohnen. Kettejük eltérı hátterének érdekes mellékvonása volt,
hogy Bohnen azzal mutatta ki a barátságát, hogy a keresztnevén szólította Coopert,
míg az, egyetemet végzett angolhoz illıen a vezetéknevén szólította ıt. - Bemard, te
itt beszélsz összevissza, pedig amióta csak kiszálltunk a kocsiból arra készülsz, hogy
mondj nekem valamit. Odadobta a labdát Coopernak, aki elkapta. - Beszéltél már
mindenrıl a diákkorodtól kezdve a civilek húsadagjáig, de azt még mindig nem
tudom, mit akarsz szóba hozni tulajdonképpen.
- Nézd, nem vagyok biztos benne...
- Ne gyere nekem ezzel a brit dumával, Bemard. A lányodról van szó?
- Victoria talán elutazik a nagynénjéhez, de még nem biztos.
- A feleséged ötlete, igaz?
- Dehogy.
- Ugyan már, Bemard. Vén rókák vagyunk. Nem tetszik a feleségednek a fiam, nem ez
a baj?
- Nem - mondta Cooper. - Legalábbis... a feleségemnek tetszik Jamie, de úgy véli,
várniuk kellene még az eljegyzéssel.
- Így már jobb, sokkal jobb - mondta helyeslıén Bohnen. Pontosan ezt szokták
mondani a részegnek, miután kihányta magát. - Segíthetünk egymásnak, Bernard,
semmi értelme köntörfalazni. Ha Victoria ki akarja adni Jamie útját, az nem a mi
dolgunk.
Cooper már majdnem kibökte, hogy Victoriának esze ágában sincs „kiadni Jamie
útját”, ha ez valamiféle elutasítást jelent, ahogyan sejtette, de nem akarta elárulni,
hogy a felesége ötlete az egész.
- A feleségem Skóciában élı nıvére nincs jól az utóbbi idıben. Victoria nagyon
szereti a nénikéjét, és aggódik miatta.
- Skócia, mi? - Bohnen ügyesen a lyukba ütötte a labdát. Cooper úgy érezte, hogy a
sikerült ütéssel ıt akarja megbüntetni. - Az aztán tényleg véget vetne a románcnak. A
feleséged jól keveri a kártyát. - Mosolygott, mintha nem érdekelné, hogy a fiát
szándékosan el akarják választani Victoriától.
- Nem errıl van szó... - kezdte Cooper, de soha nem tudott hazudni.
- Miként csinálta? Írt a nıvérének, hogy írja meg, hogy beteg és magányos? - Bohnen
az ütıjével eljátszotta a hegedőmővészt, aki csukott szemmel játszik.
- Mi nem versenyezhetünk velük, Bemard. Mi csak emberek vagyunk. İk asszonyok!
- Minden szülı kísértést érez, hogy tönkretegye a saját gyerekét, Bohnen. Ez tény.
- Mondanál errıl valamit részletesebben?
- Az embercsemetét tizenöt évig táplálni és védelmezni kell, mielıtt képessé válik
elhagyni a fészket.
- Ez talán bonyolult civilizációnk következménye.
- Gondolod, hogy a kıkorszakban egy tizenöt éves kölyök le tudott teríteni egy vad
oroszlánt, vagy a húsáért egy bölényt?
- Ebben van valami.
- Egyetlen más állat sem gondozza ilyen hosszú ideig az ivadékát. Tizenöt év a
kıkorszaki ember életének több mint a fele. De még ma is, hiába hosszabbodott meg
az emberi élet, a szülık óriási hatással vannak gyermekeik gondolkodására.
- Talán mutathatnék neked néhány példát, amikor nem - mondta derősen Bohnen.
- Azokra a gazdag szülıkre gondolsz, akiknek elkötelezett kommunista lett a gyereke?
- Meg az olyan kölykökre, akik szánt szándékkal elkövetnek minden hibát, amelyekre
a szüleik figyelmeztették ıket.
- A befolyás ezekben az esetekben még nyilvánvalóbb, mint akkor, amikor a gyerek
megfogadja a szülıi tanácsot.
- Nincs akció reakció nélkül. - Bohnen cinikus gúnnyal nézett Cooperra. Ez tipikus
„tudományos válasz” volt; bármi történik, a tétel igaz.
- Látom, nem gyıztelek meg, de mindegy. Az érvelésem lényege úgyis az a hatás,
amelyet a gyerek gyakorol a szülıre. Miután tizenöt évig vagy még tovább
gondoskodtak a gyerekrıl, a szülık nehezen adják fel ezt a szerepet. Nagy a kísértés,
hogy a gyereket megnyomorítsák, és így tartsák továbbra is függıségben.
- És ez a megnyomorítás milyen formát ölt? - kérdezte Bohnen.
- Az anyák azt mondják a lányuknak, hogy soha nem fognak férjhez menni, és ha
mégis akad kérı, azt kivesézik.
- Vagy azt kérik a lányuktól, hogy várjon még egy kicsit - mondta Bohnen, aki csak
most kezdte megérteni, mirıl beszél Cooper. - Talán azt is elmagyarázhatnád, hogyan
nyomorítják meg az apák a fiaikat.
- Ha azt mondják nekik, hogy buták vagy lusták vagy alkalmatlanok...
- Vagy hogy tanuljanak jogot inkább ahelyett, hogy vadászrepülıgépet vezetnek.
Cooper vállat vont.
- Mind ezt tesszük. - Coopernak eszébe jutott, amikor azt mondta a fiának, hogy
túlságosan fiatal hozzá, hogy felvegyék a hadseregbe; ezért a kölyök meghamisította a
születési bizonyítványát és jelentkezett a kereskedelmi flottához.
Folytatták a golf játszmát, és csak annyit beszéltek, amennyi a játékhoz kellett.
Csodálatos délelıtt volt, ilyen idıben jó a szabadban lenni. A talaj még kemény volt a
téli fagytól, és itt-ott kopasz földfoltok fénylettek, ahol a szél fényesre csiszolta a
földet. A dombocskáról, ahol a becses főmaggal a Cambridge Road közelében lévı
nagy bunkert vetették be, látták a teljes iramban tartó vadászatot. A kopók össze
tömörültek, és egyszerre mind a folyó felé fordultak. A lovasok gyorsítottak, mert
tudták, hogy a víznél a kutyák elveszíthetik a szagot. Fenséges látványt nyújtottak - a
legtöbb vadász vörösben volt -, és a lovak száguldottak elıre. Még a cukorrépaföldön
dolgozó olasz hadifoglyok is megéljenezték ıket.
- Tavasz van - mondta Bohnen, mintegy megvonva a nap mérlegét. - Bárcsak Adolf
Hitler látná ezt a vadászatot. Akkor megértené, hogy titeket, angolokat nem lehet
legyızni.
- Tavaszillat van valóban - helyeselt Cooper. Ez a mai nap kötelezı versek végtelen
sorát idézte fel benne, amelyek mind a természet földben és bimbókban rejtızı
erejének ébredésérıl szóltak. És a vetés idejének eljövetele könyörtelenül
emlékeztetett arra is, hogy még mielıtt learatják Európa termését, olyan iszonyatos
vérontás lesz, hogy az ısz könnyeket fog szüretelni. A gyalogsági alakulatok délre
tartottak, a tengeri kikötıkben gyülekeztek, hogy hajóra szállva aztán partra szálljanak
az európai kontinensen. A légi tevékenység megélénkült, így gépek zümmögése volt
az állandó kísérızene a játékukhoz is.
- B-17... légierıdök - mondta Bohnen, amikor fölpillantottak a mintegy húsz gépbıl
álló, délnek húzó kötelékre. Az órájára nézett. - A bombázóosztály a gyülekezıhelyre
tart. Aztán a különbözı gyülekezıhelyekrıl érkezett ezredek egy újabb
gyülekezıhelyen, a parton összeállnak, és végül az egész óriási támadó erı elindul
Németország felé.
Sokáig álltak még ott a repülıgépek eltőnése után is, gyönyörködtek a tájban. A
tızeges mocsárvidéket mészkı váltotta fel, a táj lépésrıl lépésre változott.
- Nagyon szeretem innen a kilátást - mondta Cooper.
- Ezért érdemes harcolni - mondta Bohnen.
A láthatárt Thaxted Hall magas téglakéményei törték meg. A tizenötödik labdalyuktól
szép kilátás nyílt a Jakab-kori udvarházra és a majdnem egy évszázaddal késıbb mellé
épített, hollandi stílusú melléképületekre. A sok száz szilfa szegélyezte hosszú út
fénylett a napon, és a kis mesterséges tó - abszurd kis faragott hídjával - tiszta, kék
égboltot tükrözött. Cooper látta, hogyan bámulja mindezt Bohnen.
- Az ott Thaxted Hall - mondta Cooper. - A herceg ott lakik ma is.
- Szép birtok.
- A századfordulón sokkal nagyobb volt. Az övék volt az a terület, amely ma a Steeple
Thaxted-i repülıtér, ez a golfpálya és minden egészen a London Roadig. A temetési
költségek kényszerítették a családot arra, hogy sokat eladjanak belıle.
- Milyen lehet odabent! - mondta Bohnen.
- Fenséges. A herceg apja inkább földet adott el, csak ne kelljen megválnia a képeitıl
meg a bútoraitól. Olyan Holbein-képei vannak, hogy bármelyik múzeum
megirigyelné. Szereted a régiségeket, Bohnen?
- Van egy kis győjteményem... kínai jade, japán kardok... egy intarziás holland
szekreter, amelytıl képtelen vagyok megválni. - Kelletlenül vallotta be, mintha titkolt
rossz szokásairól kérdezték volna. Nyilvánvaló gazdagsága ellenére Bohnen soha nem
beszélt a vagyonáról, Cooper ezt is kedvelte benne. - Tehát te voltál odabent, Bemard?
- A herceggel együtt voltunk Peterhouse-ban, jó barátom. Amatırként érdekli a
pszichológia. Rengeteget olvas, aztán meghív vacsorára, amibıl elıadás lesz, de én
nem bánom, hogy megdolgozom a menüért. Éppen néhány napja vacsoráztam vele.
Ünnepséget készít elı személyzete egyik hazatérı tagjának. A birtokról mindenki
hivatalos. Rezesbanda is lesz, és tánc a nagy bálteremben.
Bohnen elıbbre ment a sima talajon, hogy jobban lássa a következı célpontot.
- Ha jól emlékszem, ez ravasz egy lyuk.
- A herceg komornyikja tér haza Burmából, töméntelen kitüntetéssel.
- Jó neki - mondta Bohnen, akit szemlátomást nem érdekelt semmi a labda elütésén
kívül. Néhányszor meglendítette az ütıt azzal a fogással, amellyel olyan sok sikert ért
el.
- A bajok, attól tartok, akkor kezdıdnek majd, amikor a hıs hazatér.
- Miért? - kérdezte Bohnen. Még mindig lengette az ütıjét, de már nem a labdára
összpontosított. Lefelé nézett, de Cooper tudta, hogy figyel rá.
- Szegény ördög valószínőleg egy másik férfival találja ágyban a feleségét. Méghozzá
egy amerikai tiszttel.
Bohnen abbahagyta a gyakorlást, és fölnézett.
- Muszáj megtudnia? Néha jobb nem tudni az igazságot. Rengeteg olyan ember van az
óceán mindkét partján, akinek szembe kell néznie ezzel a helyzettel, Bemard.
- Attól tartok, a dolog túlságosan messzire ment. Egy újságíró kiszimatolta a dolgot,
és eltökélt szándéka, hogy megírja. - Cooper nem említette Henry Scrimshaw nevét,
és azt sem, hogy néha együtt biliárdoznak. És még kevésbé említette, milyen dühös
Scrimshaw azért, hogy a „rohadt jenki” mennyire biztatta, hogy írja meg a sztorit,
aztán meg egyszerően kirúgta a bázisról.
Bohnen idegesen rángó arccal nézett Cooperra. Ugyan miért kellene egy ilyen
pletykának érdekelnie ıt?
- Köze van a dolognak Jamie-hez? - Aztán: - Ugye valójában errıl akartál beszélni?
Nem arról, hogy a lányod elmegy, hanem errıl...
- A fiatal tiszt Jamie egyik közeli barátja. A neve Morse, Morse hadnagy.
- Az ász? Akinek az európai hadszíntéren minden bizonnyal a legtöbb légi gyızelme
lesz?
- A férj törzsırmester, és Burmából tér haza. „Az elfelejtett hadsereg”, így nevezik
magukat ott Burmában.
- Nem tetszik nekem ez a dolog - mondta Bohnen olyan hangon, mintha egy
kérvényezıvel beszélne. Ütıjével a sarkát ütögette.
- A politikai hadviselésünk propagandaanyagokat sugároz német katonáknak. Tudjuk,
az a legdemoralizálóbb téma, hogy a feleségek, barátnık, húgok és lányok a
Németországban dolgozó idegenek csábításának áldozatai lesznek.
Bohnen Cooperra nézett, és megdörzsölte az állat.
- Akkor megakadályozzuk az anyag közlését.
- Nehéz lesz - mondta Cooper. - Itt két sztoriról van szó, két jó sztoriról: a hazatérı
angolról meg az amerikai sikerérıl. Egy jó újságíró, bármelyik sztoriba is megy bele,
a csalási ügybe ütközik. Márpedig Jamie azt mondja, Steeple Thaxtedben tucatnyi
újságíró is nyüzsög mindig, ahányszor csak hazaérnek a bevetésekrıl. Az újságírók
tudni akarják, hány németet lıtt le Morse, még mielıtt a fiú kiszáll a gépbıl.
- Odahaza a lapok nagy érdeklıdést keltettek, hogy ki lesz az elsı amerikai, aki több
németet lı le, mint az elsı világháború legnagyobb ásza.
- Igen, Jamie említette.
- PR-szakembereink mindent megtettek, hogy a téma állandóan forogjon. A
légierınek kell a népszerőség. Szívesen vesszük, ha Amerikai úr és becses neje
kíváncsi várakozással kezdi olvasni a reggeli lapot, hogy vajon ki a rekorder.
- Nos, tapasztalatból mondhatom, Amerikai úrnak és becses nejének nemigen fog
tetszeni, ha megtudják, hogy külföldön férjes asszonyok csábítják el ártatlan fiaikat.
Bohnen bőntudatosan mosolygott.
- Pedig alighanem így tálalnák nálunk a történetet a lapok.
- Engem ıszintén szólva nem a papák meg a mamák izgatnak, Bohnen. Ám ha ez a
sztori olyan nyilvánosságot kap, amilyent szerkesztıi szemmel nézve egy ilyen emberi
szempontból érdekes história megérdemel, akkor mire a partraszállás elkezdıdik, nem
lesz olyan angol vagy amerikai katona, aki ne tudna róla. A történet heves érzelmeket
vált ki... olyasmi, amirıl minden katona szeret vitázni. Mindenki állást foglal, és a
frontvonalak bizonyos mértékben inkább a nemzetiségek, semmint a személyiségek
között fognak húzódni, így lesz a legegyszerőbb verekedést kirobbantani a katonáink
között minden angliai kocsmában, váratlan ajándék lesz a német propagandistáknak
éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségük van rá. A propagandát lényegében a
németek találták fel, tudni fogják, hogyan csavarják ki ebbıl a históriából az utolsó
csöppet is.
- Jól meggondoltad? Ez a véleményed? A tanács, amit a tieidnek adsz... vagy már
adtál?
Cooper bólintott.
- Esendıek az olyan frontvonalak, ahol két szövetséges harcol együtt. Amikor
amerikai és angol egységek vállvetve küzdenek majd egy-egy hídfıállás
megszerzéséért, miközben az ellenség minden lehetséges eszközt bevet az
elpusztításukra, szükségünk lesz a kölcsönös tisztelet minden atomjára.
- De mi közöm ehhez nekem, Bemard? Miért beszélgetünk most errıl? Nem lehet
megfelelı csatornákon át elintézni?
- Az újságíró beszélt a herceggel. A herceg említette a dolgot a barátainak a Lordok
Házában. Mi úgy érezzük, hogy a dolog elintézhetı „bíróság” nélkül is. Semmiféle
írott panasz vagy összejövetel nem lesz, amirıl tudomást szerezhetne a sajtó. Engem a
herceg rángatott bele az ügybe, Bohnen. Az ember önként nem ajánlkozik ilyesmire.
Bohnen megértıén bólintott, de még mindig volt a hangjában némi harag.
- Tehát küldjem el Morse hadnagyot Honoluluba... azonnali hatállyal. Holnap estig el
tudnám tüntetni Nagy-Britanniából.
- Óvatosságra inteném, Bohnen tábornok. A hadnagy esetleg erıteljesen tiltakozna.
Ha a sajtó azt hinné, hogy feláldozod a hadnagyot, még nagyobb sztorit
csinálhatnának belıle.
Bohnen elkeseredetten csapta le az ütıjét. Nyugodtan, természetellenesen nyugodt
hangon mondta:
- Tehát mit tanácsolsz?
- Ne feledd, hogy Morse háborús hıs is. Nem szabad lehetıséget adnod a sajtónak,
hogy azt írják: szándékosan megakadályozod, hogy újabb németeket lıjön le.
- A büdös életbe! Miért kell ennek a kis kakasnak éppen ásznak lennie? - Bohnen
fölvette a golflabdáját. Elnézésedet kell kérnem, Bernard. Amúgy is nyertél volna, és
nekem korán vissza kell érnem Londonba. Át kell gondolnom ezt a dolgot, talán
konzultálnom is kell róla a PR-eseinkkel. Föl tudlak hívni este, otthon vagy?
- Persze, amiben csak tudok, segítek.
Bohnen a sapkájához érintette a kezét, mintha tisztelgett volna.
- Nos, köszönöm a robbanó szivart, barátom. Cooper mosolygott. Bohnen
nyilvánvalóan tréfál.
Cooper úgy értelmezte, hogy Bohnen a Hardcastle-Morse ügyre érti.
- Jut eszembe, Bernard. Victoria nem tiltakozik az ellen, hogy Skóciába akarjátok
küldeni? Nem ilyennek ismerem. Nagyon is határozott lány.
- Az igazat szólva, Bohnen, ez engem is meglepett.
 24.

Druce „Duke” Scroll alezredes

- Tudja, milyen nap van ma, uram? - kérdezte Kinzelberg, Scroll alezredes irodistája.
- Hogyne tudnám - mondta Duke Scroll. A második évfordulója volt annak, hogy
megszületett a 220. osztály, amelyet egy géppel írt parancs „aktivizált”, s amelynek
akkor Scroll százados és Kinzelberg ırvezetı volt a teljes személyzete. Egy ócska
irodában ütöttek tanyát a Hamilton Field repülıtéren, Kaliforniában, és szinte
eltemette ıket a katonai adminisztráció lavinája, amint elıkészítették a más osztá-
lyoktól érkezı „káderek” fogadását. Pontosan tudták, mire számíthatnak: akikkel
senki sem jön ki, mogorvák, hipochonderek, bajkeverık, részegesek, kriplik. És meg
is kapták ıket, mivel a többi osztály boldog örömmel rájuk lıcsölt mindenkit, akitıl
meg akart szabadulni. Kinzelberg ırmester „papírzsebkendınek” hívta ıket, mert
senki nem akarja ıket kétszer is használni. Nagy P betőt írt a dossziéjukra, és
töméntelen mentegetızés közepette küldte tovább ıket más osztályokhoz.
- Kinzelberg ırmester, mi ketten vagyunk az osztály legrégibb tagjai. Hogy tetszik a
dolog?
- Szeretek Angliában lenni, uram. Ha egy kicsit kisüt a nap, még az idıjárast is
kedvelem.
Aznap ragyogott a nap. Megszőnt a fagy, már ütközött a fő, meg a rügyek a fákon.
- A papírzsebkendıkre gondoltam - mondta Scroll. Gondolja, hogy még mindig egyik
helyrıl a másikra küldözgetik?
- Azt hiszem - mondta komolyan Kinzelberg. Szerintem igen kevesen maradtak
közülük egy-egy harci egységnél annyi ideig, hogy tengeren túlra küldhették volna
ıket. így a háború után a papírzsebkendık lesznek az elsık, akik leszerelnek.
- Néha elkeserít, Kinzelberg ırmester.
- Igen, uram, tudom.
- Pedig már így is eléggé el vagyok keseredve. Tudja-e, hogy az imént Bohnen
tábornok telefonált? És tudja-e, hogy holnap megint idejön? És Dan ezredesnek itt
kell lennie, mert beszélni akar vele. El tudja képzelni, hogy mindez megtörténik,
csupán azért, mert felvettem a telefonkagylót?
Kinzelberg nem felelt. A háború elıtt egy bukmékernél dolgozott Trentonban, New
Jersey államban. Azt rebesgették, hogy egy zsaru vágta meg az arcát és törte el a kisujj
át, amikor a kerületi kapitánynak nem volt hajlandó elegendı bizonyítékot
szolgáltatni, hogy lecsukhassa a fınökét. Egyszóval Kinzelberg olyan ember volt, aki
tudott hallgatni.
- Nem hallottam, uram, hogy csengett a telefon.
- Ugye tudja, hogy kicsoda Bohnen tábornok, ırmester? İ az az ember, akit a
fıhadiszállás néha elküld hozzánk látogatóba. Gondoskodnak róla, hogy ne legyen
túlságosan könnyő az élet Badger ezredessel.
Kinzelberg megengedett magának egy pillanatnyi mosolyt.
- Hívjam fel a tisztiklubban az ırmestert, hogy készítsék elı a nagyon fontos
vendégek lakosztályát?
- Bízzunk benne, hogy a tábornoknak még a mai este beállta elıtt sürgıs dolga lesz
másutt, ırmester. De azért szóljon oda, hogy készítsék elı a hármas szobát amelyhez
szalon is tartozik -, vigyenek oda néhány könyvet, folyóiratot, gyümölcsöt, virágot és
néhány üveggel abból, amije a hadtápnak éppen van.
Kinzelberg elindult az irodájába, hogy a saját telefonját használja.
- ... és, ırmester - szólt utána Scroll -, szükségünk lesz még egy szobára Shelley
alezredes számára is. İ az a nagyhatalmú PR-tiszt Londonból. És a tábornok megkért
minket arra is, hogy egy irodát is használhasson. Tegyen be néhány fonott karosszéket
Phelan ırnagy irodájába. Onnan jól látni a repülıteret, és így talán eszükbe jut, hogy
mi itt közben harcolni próbálunk. - Scroll a gondolatra a homlokát ráncolta. - És jó
lenne, ha átvizsgálná azt az irodát. Nem szeretném, ha a tábornok kihúzna egy fiókot,
mert jegyzetfüzetet keres, és találna benne... - Scroll elhallgatott, mert úgy vélte,
ártana a fegyelemnek, ha megmondaná, hogy feltételezése szerint mi lehet egy tiszt
fiókjában.
- Értettem, uram - mondta Kinzelberg. - Esetleg keressem meg Dan ezredest, és
mondjam meg neki, hogy jön a tábornok?
- Kevésbé veszélyes feladatra való jelentkezésért is kaptak már emberek „Vitézségért”
érmet.
- Tehát csak a két szobát intézzem el. - Kinzelberg mindig száz százalékig biztosra
ment, nehogy hibázzon. Parancsot adni neki néha olyan megpróbáltatás volt, mint egy
szerzıdést megfogalmazni egy ügyvéddel. - És ne szóljak semmit Dan ezredesnek?
- Dan ezredes útban van ide - mondta Scroll. Berepülésen volt a Zarándokkal, de már
régen leszállt.
Badger ezredes lépett be, az ajtót berúgta. Olyan erıvel vágódott a könyvespolcnak,
hogy az beleremegett. Scroll nem lepıdött meg; Dan ezredes általában így szokott
belépni, de ma a szokottnál is feldúltabbnak látszott.
- Mondanom kell valamit, ezredes úr - mondta Scroll, mert eltökélt szándéka volt,
hogy nyomban közli az osztályparancsnokkal a hírt, de az nem hagyta szóhoz jutni.
- Nekem is mondanom kell valamit, Duke. Hegyezd a füled, mert majd szétrobbanok!
- Azt látom, ezredes úr.
- Elmentem a gépet berepülni - a fene essen belé, még mindig baj van a motorral -, és
leszállás után elindultam a mosdóba. El tudod ezt képzelni, Duke... Badger ezredes
áthajolt a törzs asztala fölött, és remegett a dühtıl. - A saját tisztjeim egyike
megakadályozta, hogy bemenjek! A saját tisztem... itt, ebben a rohadt tisztiklubban.
- Melyik tiszt volt az, ezredes úr?
- A fickónak nyilván elment az esze. Kint állt a folyosón - borostásan, fésületlenül,
törülközıvel a vállán, szappannal a kezében. „Nem mehet be, ezredes úr”, mondta
nekem a disznó.
- Melyik tiszt volt az? - kérdezte ismét Scroll.
- Áll a latrina ajtaja elıtt, és nem enged bemenni.
- Értem, uram. Melyik tiszt volt az?
- Érted, igaz? - üvöltötte az ezredes... - Akkor jól tennéd, ha nekem is
megmagyaráznád!
- Nem azt mondtam, hogy értem a tiszt viselkedésének az okát - vágta rá Scroll. -
Csak azt mondtam, értem a helyzet leírását.
- Velem ne ordíts, Duke - mondta Dan ezredes. Duke Scroll észre sem vette, hogy
kiabál, bár kénytelen volt fölemelni a hangját, hogy az ezredes hallja.
- Megindokolta valamivel a tettét? - kérdezte Scroll, bár már sejtette, mi történhetett.
Dan ezredes szivart meg egy doboz gyufát vett elı, de úgy remegett a keze, hogy több
gyufaszálat is eltört, mégsem tudott rágyújtani. Végül Scroll odahajolt, és
meggyújtotta a szivarját az öngyújtójával.
- Kösz, Duke - mondta az ezredes. Beszívta, majd lassan kifújta a füstöt. Ettıl mintha
kissé lecsillapodott volna. Scroll felkapta a noteszát, tollal a kezében állt, abban a
reményben, hogy ezzel segít az ezredesnek, mondja ki végre a tiszt nevét. Akkor ı
firkál valamit, megfigyelte, hogy ha valaki nagyon izgatott, és kipakolhat, utána általá-
ban kissé megnyugszik. De az ezredes nem figyelt rá! - Aszongya ez a tiszt: „A
lányok vannak a mosdóban, ezredes úr”, és úgy mosolyog rám, hogy fölfordul tıle a
gyomrom. És hallottam, hogy viháncoltak odabent azok az angol tyúkok... mintha
legalább egy tucat lett volna. - Az ezredes hitetlenkedve rázta meg a fejét. - Azt
mondta, nem mehetek be.
- De kicsoda, ezredes úr?
- Hiszen mondom éppen... az osztály PR-tisztje... az az ökör, aki fényképezıgéppel a
nyakában szaladgál... aki a vadászrepülıknek járó szárnyakat visel a zubbonyán, és
úgy tele van aggatva kitüntetésekkel, mint egy karácsonyfa.
- Madigan százados - mondta Scroll. Felírta a nevet.
- „Miféle lányok?”, kérdeztem a disznótól, mire aszongya: „Akik a szombati táncra
jöttek”. Hát, Duke, azt hittem, megüt a guta. „Szombat? Szombat! De ma kedd van, te
rohadt szoknyavadász,” mondtam neki. „Tüntesd el ezeket a nıket a repülıteremrıl,
aztán mars a szállásodra, és tekintsd úgy, hogy le vagy tartóztatva.”
Duke Scroll szó nélkül leírta.
- Az a tiszt nyomban tőnjön el a támaszpontról, Duke, de nyomban!
A törzs az ezredesre pillantott, várta, hogy még egy kicsit csillapodjék.
- Ha megengedné, meglátogatnám, és beszélnék vele, ezredes úr.
- Azt mondtam, tüntesd el a támaszpontról, és komolyan beszélek!
- Badger ezredes úr - mondta Scroll -, kérni szeretném, hogy beszéljünk kissé
halkabban. Az ırmesterem a világ legdiszkrétebb embere, de szerintem még a
hangárban is hallanak minket. - A téglafalra mutatott, amely az irodát elválasztotta a
nagy fémépítménytıl, ahol a gépeket javították.
Dan ezredes sóhajtott, és leült. A lábát feltette egy székre. Pöfékelt.
- Csak azt ne mondd, hogy a te szállásodon is van egy nı, Duke.
- Nem, ezredes úr, de gyanítom, hogy legalább egy tucatnyi vagy még több tiszt
szállásán marad nı a szombat esti tánc után. Többnyire a fiatalabb tisztekrıl van szó,
fıként a pilótákról, de tudomásom szerint Phelan ırnagy barátnıje sem szokta
elhagyni a támaszpontot hétfı reggelig, és az egyik repülıorvosnak is állandó
partnernıje van... természetesen ez a két tiszt külön szobában lakik.
- Kevin Phelan? A bolond ír? - Dan ezredes elvigyorodott. Scroll tudta, hogy jól tette,
amikor Phelant említette; Dan ezredes szemében az ırnagy egyszerően tökéletes volt.
- Én meg észre sem vettem, mi folyik itt?
- De Madigan százados annál jobban tudja, ezredes úr, ebben biztos lehet. Minden
PR-tiszt tud mindig mindent... tulajdonképpen az is a dolga, hogy tudja.
. Az ezredes úgy ráncolta a homlokát, mint a kisgyerek, akinek föladnak egy nehéz
számtanpéldát.
- És sok minden történik, Duke? Úgy értem, egy-egy lányról én is tudtam... de...
- A repülıtereket nehéz ellenırizni, ezredes úr. Ha kirekesztjük ıket a fıkapunál,
átmásznak hátul a dróton, átugorják a vizesárkot a benzintárolóknál, vagy
besettenkednek a Hobday-farm felıl. Az elızı parancsnokot megkereste az itteni
rendırség, amikor egy apa bejelentette, hogy a lánya nem ment haza. A
fıparancsnokság kiküldött egy katonai rendészeti alakulatot, akik fölforgatták az
egész bázist. Azon az egy vasárnap délutánon száznyolcvankilenc civil nıt találtak itt.
Az ezredes a törzsre bámult, úgy csücsörítette a száját, mintha füttyenteni akart volna,
de egy hang sem hallatszott.
- Azt mondod, felejtsem el az egészet?
- Narrowbridge-ben és tudtommal más helyeken is figyelmeztetéseket ragasztanak ki,
hogy minden nınemő civilnek el kell tőnnie a bázisról hétfı reggelig. De nálunk nem
lehet ezt kiírni most, hogy tele vagyunk újságírókkal. Engedje meg inkább, hogy
szóban adjam ki az utasítást.
- Néha úgy érzem, Duke, hogy te vagy az a fickó, aki végig légivagánykodtad a
világot, és én vagyok a West Pointban végzett hólyag.
Duke Scroll hálásan mosolygott, mert tudta, hogy Dan ezredestıl ez nagy bók.
- És, ezredes úr - mondta Scroll. - Bohnen tábornok telefonált. Holnap idejön..
Beszélni akar magával.
 25.

Alexander J. Bohnen dandártábornok

Onnan, ahol állt, Alexander Bohnen tábornok látta az irányítótornyot, a legközelebbi

raktárát és egy angol mentı kétéltő repülıgépet, amely kihalászott egy ejtıernyıvel a
Csatornába esett pilótát. A légkör ideges volt; szerelık és fegyvermesterek, a mőszaki
mentıszolgálat emberei és repülésirányítók lesték a keleti látóhatárt, ahol fel kellett
tőnnie a visszatérı Mustangoknak. Vagy tucatnyi ember labdázott, mások a kártya
fölé hajoltak, az ügyeletes repülıorvos a rendelı elıtt állt, és dobálta a labdát
Winstonnak, „aki” kötelességtudóan vissza is vitte neki. De mindez csupán
tehetségtelen színjátszás volt. Amíg az osztály bevetésen volt, valójában mindegyikük
idegei megfeszültek.
Bohnen elfordult a Steeple Thaxted-i repülıtér látványától.
- A londoni irodám ablakaiból éppen egy kötött ballon kezelıszemélyzetére látok a
Grosvenor Square-en - jegyezte meg.
Lester Shelley alezredes ebbıl megértette, hogy a tábornoknak van egy londoni
irodája - feltehetıleg több más irodája mellett, ez az iroda a Square-re néz, és legalább
két ablaka van. A hatalom és a tekintély kétségbevonhatatlan jele. Shelley az
irodistájával osztotta meg a szobáját, az ablaka pedig a világítóudvarra nézett.
- Aha - mondta hát. - Annak a ballonnak a személyzete nıkbıl áll, és ık Rómeónak
hívják.
- De ne higgye, alezredes, hogy ez véletlen. Az angolok így adják tudtunkra nekünk,
férfiaknak, hogy náluk még az asszonyok is harcolnak. Ezért helyezte a RAF a Nıi
Kisegítı Légierınek ezt az egységét pont a Grosvenor Square-re, az összes irodánk
orra elé.
- Azt hiszem, igaza van, tábornok úr.
- Ne becsülje le az angolokat. Ha rafinériáról van szó, abban ık mesterek.
Udvariasan kopogtak az ajtón, Kinzelberg ırmester lépett be, hogy megkérdezze,
parancsolnak-e kávét vagy valami mást. Bohnen tábornokot nem vezette félre ez a
figyelmesség.
- Megmondhatja Scroll ezredesnek, hogy egy órán belül látni akarjuk a bázis
parancsnokát. - Bohnen tábornok nem kérdezte meg Shelley alezredest, hogy óhajt-e
kávét. Kinzelberg tisztelgett, és távozott.
A két férfi - bár mindketten az Egyesült Államok hadseregének egyenruháját viselték,
s a koruk sem nagyon tért el egymástól - a sikeres amerikai teljesen különbözı típusát
képviselte. Bohnen tábornok keleti konzervatív volt, magas és izmos; az egyenruháját
washingtoni szabó készítette, aki hivatásos katonák nemzedékeinek dolgozott már.
Lester Shelley egyenruhája modernebb stílusú volt. Egy olyan Beverly Hills-i szabó
selyemcímkéjét viselte, aki a filmes kolónia legvagyonosabb sztárjainak dolgozott.
Shelley-ben megvolt a stúdióvezetı minden modorossága. Beszéd közben
gesztikulált, hadonászott a szivarjával. Könnyen mosolygott, s még a tábornok karját
is megszorította azzal a gesztussal, amely az ı világában barátinak számított.
Ellentétben a legtöbb magasrangú tiszttel, Bohnen nem vette rossz néven Shelley
viselkedését. Tudta, hogy mindketten beöltözött civilek, s akárcsak ıt, Shelley-t is
azért választották az adott feladat elvégzésére, mert már bizonyította, hogy ért hozzá.
Már sok ilyen – kemény, harsány, magabiztos és számító - emberrel volt dolga. És
tudta, hogy ezek az emberek - akár az ügynökök meg a kereskedık - csak az
energiájukkal gyızhetik le a társadalmi idegenkedést. Ám Bohnen nem nagyon
csodálta az ilyenfajta önbizalmat, mert élete nagyobb részét gazdagabb és
hatalmasabb emberek között töltötte, akik éppen azzal bizonyították még nagyobb
önbizalmukat, hogy fütyültek rá, kedvelik-e ıket vagy sem.
- Mindenekelıtt - mondta Bohnen -, és a lehetı legalaposabban... - Ismét szünetet
tartott a hatás kedvéért. - Meg kell tárgyalnunk ennek az ifjú pilótának... Morse
hadnagynak az érdekeit.
- Pontosan - nézte a szivarján a hamut Shelley. - A kölyök megérdemli, hogy írjanak
róla. - A válasz túlságosan gyors volt, és Bohnennak az a kényelmetlen érzése támadt,
hogy Shelley pontosan tudja, mit akar ı neki mondani. Sejti, hogy Morse és a férjes
asszony miatti aggodalom az angoloktól ered. És sejti azt is, a tábornok épp abban
mesterkedik, hogy Morse perceken belül érdektelenné váljon az újságíróknak.
- Ugyanakkor - folytatnia kellett - nem vagyok biztos benne, hogy Morse hadnagynak
- vagy a légierıknek - az lenne a leghasznosabb, ha széles körben reklámoznák.
Shelley bólintott. Rájött, hogy elkapkodta a választ, ezért most hátradılt a fonott
karszékben, némán szivarozott, és elragadtatással megjegyezte magának a jövıre a
többes számú „légierık” kifejezést. A Pentagon fogalmaz így. Becsukta a szemét,
ahogyan a sajtóértekezleteken látta, amikor célszerő elmélyült gondolkodást tettetni.
- Ahogyan tudom - folytatta Bohnen -, Morse hadnagynak már csupán néhány
légigyızelemre van szüksége ahhoz, hogy megdöntse Rickenbacker elsı világháborús
rekordját, és az amerikai légierı elsı ásza legyen.
- Várt, de Shelley ezredes nem nyitotta ki a szemét, ezért Bohnen folytatta. - Ahogyan
a harc alakul, Morse hadnagy ezt a néhány légigyızelmet megszerezheti a következı
egy-két bevetésen, vagy akár csak a következın is.
- Ezért azonnali hatállyal megtiltja neki a további repülést. - Shelley hangja nem
érzékeltette, hogy mi a véleménye az ötletrıl.
- Magának az a dolga, hogy támogassa és igazolja a fıparancsnokság minden, Morse-
szal kapcsolatos döntését. Ez nem csupán egy megfelelı sajtóközlemény
megfogalmazását jelenti.
Shelley félig kinyitotta a szemét, és leeresztett szemhéja alól nézett Bohnen szemébe,
mint aki vakító fénybe tekint.
- Magunk közt szólva, tábornok úr, a segítségemet kéri, hogy fızzünk ki valami
elfogadható magyarázatot arról, miért nem repülhet a fiú? Olyasmit, amit szerintem a
rádió meg a sajtó is bevesz?
Bohnen megmerevedett.
- Ott még nem tartunk, hogy egy vezénylı tábornoknak háború idején meg kelljen
magyaráznia a parancsai mögött meghúzódó indokokat az újságíróknak.
- Így lenne? - kérdezte Shelley.
- Így van - hajolt elıre Bohnen, és közben levert egy párnát anélkül, hogy észrevette
volna.
- Csak az a baj, hogy ezek a vérebek ezt nemigen tekintenék harcászati jellegő
döntésnek. Addig szimatolnának, amíg kisütnék, hogy ez pontosan az a fajta
megtorlás, amelyet annyira szeretnek leleplezni.
- Maga talán... ? - kezdte Bohnen tábornok. Shelley alezredes könyörögve emelte fel a
kezét.
- Csupán az ördög ügyvédjét játszom, tábornok úr. Mosolygott. - Rám számíthat,
mindenben támogatni fogom. - A szeme még mindig félárbocon volt, így a
mondottakat kísérı mosoly kissé feszültre sikerült. Ám jó lenne, ha megértené, mivel
nézünk szembe. A sajtó nem lesz oda a gyönyörtıl, ha a fıhadiszállás nem engedi
repülni a kedvencüket. Egy kis adásvételre lesz szükség.
Bohnen meglepetten vette észre a lábánál a párnát. Fölvette, és az egyik üresen álló
székre dobta.
- Adásvétel? Kinek adnánk és mit?
- A fiút csupán úgy tudtuk megszabadítani az ausztrál szabadúszótól, hogy aláírattunk
vele egy szerzıdést egy nagy szindikátussal, egy olyan hatalmas szervezettel, amellyel
az ausztrál nem mer majd kötözködni.
- Szerzıdést?
- Az aláíráskor kapott kétezer dollárt. A szindikátus fel fog hördülni. Valahogyan el
kell boronálnunk az ügyet, és kárpótlásul biztosítanunk kell valami más bomba-
sztorit.
- Hadd hörögjenek - mondta Bohnen. - Rossz lóra tettek.
Shelley alezredes ajka ráfeszült a felsı fogsorára. Az olyan ember néma ellenséges
gesztusa volt ez, aki nem engedte meg magának, hogy hangot adjon az érzéseinek.
- Esetleg azt fogják hinni, hogy ık ugyan jó lóra tettek, csakhogy ön közbelépett, és
megváltoztatta az eredményt.
Bohnen megérintette az arcát.
- És hogyan hörögnének?
- Az ilyen szindikátusnak lapjai vannak, amelyekben elhelyezhet cikkeket a Yukontól
Rióig. Ha összeszólalkozunk velük, elevenen megsüthetnek minket. Mármint önt és
engem, tábornok úr. Személy szerint minket.
- Akkor keressen valami kiutat. - Bohnen nem mondta meg határozottan, hogy mire
gondol, és Shelley ezt észre is vette. A tábornok tehát mosni akarja a kezeit.
- Találkozott-e már valaha is az olyan keményfejő fickókkal, akiknek sikerül
összehozni egy ilyen szindikátust? Olyan sztorit kitalálni, ami számukra is meggyızı,
nem lesz könnyő. Tudom, mivel állunk szemben, tábornok úr. A fickó megizzasztott
már a Morse-szerzıdéssel is.
Alexander Bohnen sohasem szerette Kaliforniát, sem az embereket, akik azon a léhán
élı, lassan mozduló vidéken éltek, amelyet a kelet-amerikaiak „megszállott
Mexikónak” hívtak. Ellenezte, hogy Jamie oda menjen iskolába, és helyesen tette.
Elıítéletét az sem csökkentette, hogy Mollie egy Santa Barbara-i olajmérnökhöz ment
feleségül, de ez a mostani találkozás sem, Lester Shelley alezredessel. Bohnen
tábornok azzal a fáradt elszántsággal emelkedett ki puha karosszékébıl, amellyel az
olimpikon az uszoda vizébıl.
- Nem azért vagyunk itt, hogy sztorikat süssünk ki mondta Bohnen a maga halk,
fegyelmezett hangján. És magának sem kell elintézni semmit. - A tábornok Shelley
fölé tornyosult, aki még mindig hátradılve hevert a karszékben. - Tény! - ragadta meg
jobbjával bal keze egyik ujját a tábornok. - Morse hadnagy valóban számos német
gépet elpusztított mind a földön, mind a levegıben. - Szünetet tartott, és már két ujját
szorította. - Tény! A valóban a levegıben elpusztított gépek száma jóval elmarad
Rickenbacker eredményétıl. Tény! - Immár három ujját fogta. - Morse hadnagynak
még van egy ellenırizetlen harci filmje. Amíg azt a filmet hivatalosan meg nem
vizsgálják, az eredmény vitatható, akárhány keresztet fest is Morse a gépére, akármit
írtak is már eddig az újságírók.
- Egy pillanat, tábornok úr! - kiáltott fel Lester Shelley. A fonott szék nyikorgott,
amint kényelmetlenül fészkelıdött rajta. Elveszítette az önuralmát a játszmában, pedig
kezdetben úgy hitte, nála van az adu. A magasabb rangú tisztek eddig mindig
tisztelték Shelley hollywoodi szakértelmét. Ez itt nem, így hát Lester Shelley
visszavágott. - Ha jól tudom, éppen ön volt az, aki azt mondta a vadászrepülı
osztályoknak, hogy hitelesítsék a földön történt elejtéseket is. Az ön ötlete volt, most
nem táncolhat vissza.
- Visszatáncolni? - mondta Bohnen olyan hangon, mint aki elıször hall valami
trágárságot. - Csupán olyasmit közöltem, aminek nyilvánvalónak kell lennie, még
Hollywoodban is. Ha össze akarják hasonlítani azoknak a gépeknek a számát,
amelyeket Rickenbacker lıtt le, azokéval, amelyeket Morse hadnagy, nem vehetik
figyelembe a földön elpusztított gépeket. Hogy a Nyolcadik Légi hadsereg ezeket a
gyızelmeket egyébként elismeri, annak ehhez semmi köze.
- A riporterek ezt ködösítésnek fogják tartani.
- Akkor magyarázza meg nekik világosan, ezredes. Ezért kapta a hadseregtıl az
egyenruháját. Induljon, és intézze el.
- A PR-munka nemcsak abból áll, ahogyan az újságírókkal meg a rá-
diókommentátorokkal bánunk. Arra is gondolnunk kell, hogy veszik majd a dolgot a
pilóták. Arculcsapásnak fogják tekinteni.
- És mit szól majd a többi légihadsereg pilótája? Mit mondanak a Kilencedik vagy a
Tizenötödik Légihadsereg repülıi, ha hagyjuk, hogy ez a kölyök Rickenbacker
örökébe lépjen? No és a csendes-óceáni hadszíntér pilótái meg a Haditengerészet
pilótái, akik japánokat lınek le? Ha nem tudná, a Nyolcadik az egyetlen, ahol
hitelesítik a földi „légigyızelmeket” is.
Shelley alezredes az ajkába harapott, hogy jelezze aggodalmát. Bólintott, aztán
felnézett a tábornokra. Ismerte a valós okot, amiért Morse-t el kellett távolítani az
ászok ásza szerepbıl, és tudta, hogy Bohnen tábornoknak rövid idı alatt kellett
összeszednie az érveit. Csodálta az ilyen érvelést, rendkívül meggyızıen hangzott.
Kedvelte ezt a „mi mást tehetünk, nincs kedvünkre, de nincs más” gondolatmenetet.
Ez bevált már Lester Shelley-nél is, még stúdió-ügyvéd korában. Egy hanyatló
népszerőségő filmsztár még mindig ragaszkodott a zsíros szerzıdéshez, amelyet
fénykorában kötöttek vele. Hozattak New Englandbıl egy költıt, és havi ezer dollárt
fizettek neki, hogy írja meg a létezı legrosszabb forgatókönyvet, amelyre csak a
stúdió megbízást adott valaha. A sztár kis híján két évet várt ennek a remekmőnek a
megszületésére, aztán beadta a derekát, és elfogadta az átírt szerzıdést. A havi ezres
két esztendın át semmiség volt ahhoz mérten, hogy egy kétmilliós szerzıdésbıl
másztak ki. Igen, Bohnen tábornok Hollywoodban is megállná a helyét.
- Számíthat rám, tábornok úr - állt fel Shelley, és elnyomta a szivarját.
- Közölje a beosztottaival, hogy a következı néhány napban velem marad, alezredes.
Ahogyan alakul a helyzet, újra és újra meg kell majd beszélnünk a dolgokat.
- Igenis, uram - mondta Shelley. Feltette a sapkáját, és lazán tisztelgett.
Bohnen a szemébe nézett. Nem bízott Shelley-ben, nem az a fajta, akivel az ember
szívesen köt üzletet. Ám a hadseregben - ahogyan a civil életben is - leosztott
lapokkal kell játszani. Gyanította, hogy Shelley nemcsak maga szervezte meg a Morse
és a szindikátus közötti szerzıdést, de százalékot vagy kezelési díjat is kapott utána.
Ha sikerülne bizonyítékot szereznie rá, rögtön hadbíróság elé állítaná, de jobban
ismerte a szórakoztatóiparban tevékenykedı ügyvédeket, semhogy ilyesmiben
reménykedhetett volna.
- Bizonyos vagyok benne, Shelley alezredes, hogy mi ketten megoldjuk ezt a kérdést.
- Ez az osztályparancsnok - Badger ezredes - nagyon nagy hírnévre tett szert
repülıként is, harci pilótaként is - mondta Shelley. - Bevetésekre repül,
légigyızelmeket arat. Senki sem írhatja elı neki, hogy kit válasszon kísérıül.
- Értem, Shelley ezredes. Úgy érti, Morse letiltásának olyan, alacsonyabb hatáskörben
hozott parancsnak kell lennie, amelyet a fıhadiszállás - úgymond - nem torpedózhat
meg.
- Igenis, uram. A sajtó nem mer majd egy olyan bátor harcost megtámadni, amilyen
Badger ezredes.
- Kitőnı - mondta Bohnen. - Tudtam, hogy az olyan tapasztalt ember, amilyen maga,
talál majd kiutat. Gondoskodom róla, hogy elismerésben legyen része nyúlt a
telefonért. - Most pedig elmagyarázzuk Badger ezredesnek, hogy mire van
szükségünk.
- Biztos benne, hogy belemegy?
- Badger ezredes továbbra is szeretne ennek az osztálynak a parancsnoka maradni, és
repülni. Persze, hogy belemegy, másként a háború végéig egy irodában fog
penészedni.
- És ön más parancsnokot helyez ide? Bohnen megérintette a táskáját.
- Voltam olyan elıvigyázatos, hogy még mielıtt elindultam Londonból, megírattam az
áthelyezésre vonatkozó parancsot.
Shelley ámulva bólintott. Találkozásuk legelsı pillanatai óta nem esett szó sem Vera
Hardcastle-ról, sem hazafelé tartó férjérıl.
- Amerikai úr és becses neje megérdemlik, hogy tiszta élető fiatalemberek legyenek a
hıseik - mondta Bohnen. - A következı nemzedék ezeket az embereket fogja csodálni
és utánozni.
- Bizonyos szempontból - mondta Lester Shelley -, és ezt ıszintén hiszem, háború
idején hısöket faragni éppen olyan, mint filmsztárokat teremteni.
 26.

James A. Farebrother százados

- Támadnak! Jönnek, Úristen! Jönnek!

A nap felıli oldalon lévı század kapta az áldást. Farebrother hallotta a rádióban az
öröm és a rémület kiáltásait, de ı szoros kötelékben kísérte a bombázókat. A másik
század valahol a gomolyfelhık fölött volt. Idegesen forgolódott, hogy áttekintse az
égboltot. A társa egy tizenkilenc éves repülıtiszt-helyettes volt, friss utánpótlás. Nem
lehetett elvárni tıle, hogy észrevegye a támadókat. Jamie most értette meg, mit
érezhetett Earl, amikor elıször repültek együtt.
Rengeteg német nyüzsgött az égen, és a százados látta, hogy úgy ötmérföldnyire délre
továbbiak bújnak ki a felhıbıl. Lepillantott; a légi erıdök mély dörgése mit sem
változott, mintha észre sem vették volna a készülı támadást. Pedig Jamie tudta, hogy
minden szem azokat a rajzó darazsakat lesi.
Ahogy a német gépek közelebb értek, fölismerte, hogy Focke-Wulf 190-esek,
„kötelék zilálók”, a szárnyuk alatt nagy, 21 centiméteres aknavetıvel, amelyekkel be
lehet törni a bombázókötelékekbe. Mikor fogják...? Kevin Phelan biztosan látta ıket?
Ó, hiszen itt van. Ma Phelanski ír Rózsája vezeti a rajt, már be is dılt az éles
fordulóba, hogy elfogja a németeket, de addigra a hosszú hatótávú aknavetık már lıni
kezdték a bombázókat. Ez az ára annak a roppant szoros kíséretnek, amelyet a
bombázók személyzete annyira szeret. Most, hogy már csaknem beléjük ütköztek, a
Focke-Wulfok másodpercrıl másodpercre nıttek. Egymás mellé fölzárkózva,
vonalban repültek, vagy ezerméternyire lehettek még, amikor a szárnyuk alja villogni
kezdett: elindultak a lövedékek.
Nagy, fekete füstfelhók jelentek meg a bombázók körül, ahogy a lövedékek robbanni
kezdtek. A németek már annyira közel voltak, hogy gépágyúval is lıhettek a
bombázókat. A legközelebbi légierıdöt rögtön az elsı eltalálta. Az Album nevő,
viharvert, zöldre festett B-17-es, amelynek egy csinos szıke lány volt az orrára
pingálva, megtorpant, és bukdácsolni kezdett. Alumíniumdarabok szakadtak le róla,
tompán megcsillantak a napfényben, aztán elkapta ıket a légcsavarszél, mint valami
óriás, zöld kígyó levedlett bırét. A légierıd csak akkor tért el a pályájáról, amikor a
lövedékek a plexiüveget érték. A fölsı lövésztorony üvege tejfehérré vált, aztán
szétrobbant. A becsapódások végigkalapálták a pilótafülke ablakait és az üvegezett
orr-részen, a gép szinte eltőnt a kavargó mőanyag szilánkok felhıjében. A gomolygó
mőanyag-hópelyhek között - akár a kis Mikulást a felfordított levélnehezék-
üveggömbben embereket lehetett látni, akik kézzel-lábbal kapálódzva próbáltak
megkapaszkodni a kék semmiben. A pelyhek elolvadtak, de az emberek
megmaradtak. Széttárt karral rángatództak, egy pillanatig lebegtek a légierıd körül a
levegıben, aztán pörögve alábucskáztak a százfelé repülı roncsdarabok között.
A pilóta nélkül maradt légierıd egyre jobban bedılt, végül a hátára fordult, és
kettétört, miközben gyötrıi a kékre festett Fw 190-esek - sivítva húztak át mellette a
kavargó maradványokon.
Farebrother célzókészülékében felbukkant egy Focke-Wulf. Tüzelt, látta, hogy a
fénycsíkok a pilótafülke mellett csapódnak be, ám a német szők fordulóval eliszkolt.
Újabb gép tőnt fel a célzókészülékben. Farebrother ujja ösztönösen ráfeszült volna az
elsütıbillentyőre, de még idejében észrevette a fehér csillagokat. A gép óriásira
növekedve rohant neki, hajszál híján összeütköztek. A másik alig néhány lábnyira
süvített el mellette, a Kibic megingott a másik által keltett örvénylı levegıben.
Farebrother újra fordult, hogy másik németet keressen, közben forgatta a fejét a
kísérıje, Luké Robinson után is. Megvolt, ragadt rá. Ügyes!
A szürke égbolton szikrázó, tarka csíkokat húztak a lövedékek. Bumm! Bumm!
Farebrother gépe megreszketett, a botkormány meg-megrándult a kezében, ahogy a
golyók a magassági kormánylapba vágódtak. Zuhanásba vitte a gépet. Hol a kölyök?
Igen, követi. Tıle balra, egy véletlen találat vakító, narancssárga gömbbé változtatott
benzint és lıszert, majd egyetlen hatalmas fehér fellobbanásban tőz emésztette el az
alumíniumvázat. Nem volt hiány célpontokban: az ég tele volt németekkel, de amint
valamelyik a látóterébe került, már azt is látta, hogy sorozatok csapódnak a szárnyába,
valahonnan máshonnan. Aztán: - Rajtad van! Farebrother szinte sarkon fordult, a gép
beremegett, jelezte, hogy a nagy sebességő felrántás mindjárt áteséssel végzıdik.
A százados újabb németet pillantott meg. Aki esetleg elhitte a Luftwafféról szóló
felderítıi jelentéseket, hogy a Luftwaffe az utolsókat rúgja, annak most erıs kételyei
támadhattak. A Messerschmitt egyre itt volt: egy BF190 G-s, nagy, 30 milliméteres
ágyúját arra tervezték, hogy hatalmas, masszív bombázóba is behatoljon a lövedék.
Ha egy együlésest csupán egyetlen ilyen eltalál, az nyomban szétesik. Finom mozdulat
a botkormánnyal, fordulni. Fordulj, fordulj! A Messerschmitt lassan növekedett a
célkörben. A német fordult, Farebrother ütközésig nyomta a botkormányt, belefeszült
a hevederekbe abban az ostoba reményben, hogy ha elıredıl, növelni tudja a
sebességet. A kabinba hirtelen betőzött a nap, és vakító fényében eltőnt minden.
Farebrother behunyta a szemét, fordult, fordult, a távolság egyre csökkent a két
repülıgép között. A százados egy pillanatra elkapta a bal kezét a gázkarról, egyetlen
mozdulattal kioldotta a bekötıhevedereket. Lehet, hogy szétveri a képét a plexin, de
legalább rendesen forogni tud, szétnézhet. Tekergette a nyakát. Fél perce sincs, hogy
körülnézett, de harminc másodperc bıven elegendı volt, hogy egy pontocskából
támadó váljon, és szitává lıje. Az elıtte repülı német még mindig nem látta meg.
Kicsit lejjebb az orrát, máris ott a kék gép a narancssárga körben, parányi lépést az
oldalkormánypedálba, rajta van. A német figyelmét kizárólag a saját célzókészüléke
kötötte le. Csak a zsákmányt figyelte: elıtte, valamivel lejjebb egy sérült B-17-es
maradt le a kötelékbıl, a lövészei nem látszottak. Lépni, még. Nem szabad elkövetnie
ugyanazt a hibát - gyorsan körbenézett, nem támadják-e. Most jó, a célzókör épp
befogja a Messerschmitt két szárnyvégét. Farebrother megnyomta az elsütıbillentyőt,
és érezte, hogy a visszarúgó fegyverek rázzák a gépet. Hosszú füstcsíkok vágódtak a
szárnyba, vakító sárga sávokká robbantak. A német leborított, ez volt a Luftwaffe
szokásos menekülési taktikája. Farebrother, aki számított erre, a farkára ragadt. A
Messerschmitt még mindig benne volt a célkörben, egyre nyelte a találatokat. A
légcsavar lassult, megállt. A kabintetı kivágódott, kitüremkedett egy fekete tömeg,
keresztben végigzúdult a szárnyon, a vízszintes vezérsíknak csapódott, majd
tehetetlenül kalimpálva leszakadt róla. A világos kezeslábast vörös vérfoltok
pettyezték, s a német pilóta elszállt Farebrother feje felett.
A százados ismét Luké Robinsont kereste. A nyaka kezdett merevedni, a hátizmai
sajogtak a forgolódástól, hogy körbe lásson. Miért nem, követi szorosabban a kölyök,
hogy látná a visszapillantó tükörben. Ejtıernyık! Fehér, amerikai ejtıernyık vannak
fölötte. Fölötte! Ha az ejtıernyık fölötte vannak, akkor lejjebb van a bombázóknál,
lejjebb, mint ahol lennie kellene. Belerántott a botba, emelkedni! A magasság az életet
jelenti a vadászpilótának egészen a végsı, elkeseredett pillanatokig, amikor már szinte
a földet súrolva menti a bırét. Emelkedni! Megvan Luké, itt van vele. Most
megpillantotta maga fölött a bombázókat. Igyekeztek nagyon szoros köteléket tartani,
most, hogy jóval kevesebben maradtak, sokan lezuhantak vagy lemaradtak. Újabb
ejtıernyık. Az egyik légierıd füstcsíkot húz, másik kettı lemarad a köteléktıl,
szegény ördögök. A szeme sarkából újabb robbanás villant, az ég éles sárga fénybe
borult. Aztán csak szürke, gomolygó füst, óriás szürke füstpók, egyre nyúló szürke
lábai füstölve aláhulló roncsok. A legbiztosabb jele annak, hogy egy bombázó teljes
bombateherrel robban fel.
- Rajtad van! Jamie, rajtad van! - MM hangja. Honnan került elı? Farebrother vadul
megtépte, a gép a hátára pördült, egy pillanatra kormányozhatatlanná vált, aztán,
ahogy a Rolls-Royce-motor súlya a föld felé húzta, zuhanni kezdett. Luké Robinson
rendületlenül ott volt mellette, de maradt a támadó német is, magasabban, balra. Oké,
a biztos célzáshoz messze van. Luké leadott rá egy sorozatot, de ı sem volt találati
helyzetben.
Sötét volt már, amikor belefúródtak a hullámzó gomolyfelhıbe, ahol a világ szürke
kocsonyából állt, és szinte ráolvadt a plexire. De rögtön ki is estek a felhı alján -,
szóval réteges felhı volt, nem gomoly; egyszeregyszer még a csalhatatlan Farebrother
is tévedhet. Itt a felhı alatt Németország komor volt, napfosztott, erdık és
szántóföldek színehagyott egyvelege csupán. A szürke világba csak azok az izzó fehér
csíkok hoztak változatosságot, amelyek Farebrother gépe mögül érkeztek, és
megvilágították az útját. Az istenit! A pifke még mindig ott ül a farkán és lövi. A dög!
Leborítani. De a golyók csak jönnek, gázt! És hol a fenében van Luké Robinson, mire
való a kísérı? Farebrother erısen megmarkolta a botkormányt, hogy ne rezegjen
annyira. A csíkok enyhe ívben, mint a napfényverte távíróhuzalok - egyre közeledtek a
jobb szárnyhoz. „Rajtad van”! Valaki még mindig kiabál - Luké vagy MM. Nem, ez
Rube Wein hangja. Ugyan ülj már ide a helyemre, nyomd te a botot, aztán okoskodj!
Teljes gáz; vészhelyzet. Lejjebb az orrát, nyomd, nyomd. A sebességmérı fehér
mutatója pörög. Gyorsabban - 350, 400, 500 -, a fehér mutató elérte a vörös mezıt,
Farebrother tudta, hogy a gépe széteshet, amikor minden erejével belerántott a botba.
Két kézzel sem bírta tartani. Kitámasztott lábbal húzta, húzta, hogy azt várta,
kettétörik a bot. A gyomrában tompa fájdalmat érzett, a lába ólomnehéz volt. El-
viselhetetlen nyomás nehezedett a fejére, úgy nyomta az ülésbe, hogy azt hitte,
szétpattan a gerince. A szeme elıtt elhomályosult a világ, sötét lett, amint a
centrifugális erı kiszorította az agyából a vért. A gép kínlódott; elıbb csak remegés
volt ez, aztán lüktetés, és most már betöretlen vadlóként dobálta Farebrothert az
ülésben, ahogy a szárny hiába próbálta eltéríteni a motort a föld felé tartó pályájáról.
Farebrother kinézett, látta, hogy a szárnyak eszeveszetten lengenek, bármelyik
pillanatban letörhetnek.
A csíkok eltőntek. A német nyilván a maga botkormányával birkózott, és várta, hogy a
Mustang szárnya leszakad. Farebrother még mindig azzal kínlódott, hogy a gépet
kivegye a zuhanásból, amikor elvesztette az eszméletét.
- Gyertya Kék Hármas, Gyertya Négy. Ismétlem, hol van? - Luke Robinson idegesen
rikácsoló hangja. Az aggodalom úrrá lett benne a rádiófegyelmen. - Százados, az
istenért, hol a fenében van? Luke vagyok.
Farebrother csupán néhány másodpercig volt eszméletlen, és amikor az agyába
visszatérı vértıl ismét kitisztult a látása, elsuhanó fákat és háztetıket látott. Egy kis
tavat, egy gyárkéményt, egy tanyaudvart és egytucatnyi embert, akik fölbámultak rá.
Megelızött egy vonatot, a füstje úgy nyúlt el a szántóföld fölött, mint egy hosszú vég
fekete selyem. Megrázta a fejét, óriási akaraterıvel tudta csak visszanyerni az uralmat
önmaga és a gépe fölött. Mennyivel könnyebb, kényelmesebb, okosabb lenne csak
ülni, és nézni, hogyan szalad alatta a táj. Ránézett a mőszerekre, és aztán óvatosan
megpróbálkozott a csőrıvel meg az oldalkormánnyal.
Amikor végre megint vízszintesen, egyenesen repült, körülnézett: sehol egy repülıgép
a láthatáron. A szárnyak megvannak. Ismét a mőszerekre pillantott; minden újra
normális volt, ám az iránytő szerint keletnek tartott, és a benzin fogytán. Eddigre
valahol a lengyel határ tájékán járhat. Lenézett, tájékozódási pontot keresett, de ebbıl
a magasságból Szilézia mezıgazdasági területe érdektelen és jellegtelen volt.
Ráfordult az északnyugati irányra, enyhe szögben emelkedve belehúzott a felhıbe, és
rádiózni próbált. Csak miután már végighívta az összes frekvenciát, hallotta meg MM
hangját, aki kitartóan hívta. Válaszolt neki.
- Itt Jamie, MM. Vétel.
- Hála az égnek! Azt hittem, elkaptak, Jamie.
- Elájultam. Azt hiszem, eldugult a fülem. Rosszul hallok.
- Hol a fenében vagy?
- Délkeleten. Megyek felétek. Luke ott van?
- Itt van. Körözünk, amíg ideérsz. Siess, fogytán az üzemanyag.
Farebrother áttörte a felhıt, és hárommérföldnyire nyugatra megpillantotta MM-et,
Rube-ot és Luké Robinsont, a kísérıjét, amint lustán köröztek. A napfény itt erısebb
volt, vakító fehér sapkát bővölt a felhık tetejére. Nyugatra Farebrother hosszú, fehér
kondenzcsíkokat látott - a bombázók nyoma -, lefelé íveltek, amint a bombázók körül-
fogták Frankfurt an der Odert. Hosszú utat tettek meg eddig a kietlen keleti
határvidékig, és sokan közülük soha többé nem látják a szülıföldjüket.
Mire a Kibic elérte MM-et meg a többieket, két további együléses repülıgép súrolta a
felhık csúcsát. Farebrother gyanakodva figyelte az idegeneket. Csak egy hete történt,
hogy néhány BF 109-es csatlakozott a hasonló formájú Mustangok kötelékéhez,
sorban leszedték a hátsókat, majd sértetlenül eltőntek. Ám ez két dagadt Thunderbolt
volt, akik szívesebben mentek haza társaságban. Beálltak Luké Robinson mögé, aki a
Páratlanon repült, az egyik legújabb Mustangon; a gyárból frissen érkezett gépnek
még az eredeti fém színe volt. A légierınél újabban szokásba jött, hogy nem festették
le a gépeket; a gyár megtakarított ezzel néhány munkaórát, s a gép sebessége is nıtt.
Még az öreg Kibic is óránként tíz mérfölddel gyorsabb lett, amióta új motort kapott, a
fém bırét simára csiszolták. Az óriási, szoros kötelékekben repülı bombázóknál a
fénylı felület logikus módosításnak tetszett, ám számos vadászrepülınek nem volt
ínyére, hogy a napfényben csillogó, tükörfényes gépek fordulóban túlságosan felhívták
magukra a figyelmet. Farebrother felemelte a kezét, tisztelgett Luke-nak. A fiú
megörült, a gesztus azt jelentette, hogy nem hibás benne, hogy elveszítette
Farebrothert zuhanás közben. Visszaintegetett.
Amikor MM már a bombázók után indult, az egyik Thunderbolt közelebb repült
hozzá, és a pilóta a torka elıtt elhúzott ujjával mutatta, hogy fogytán a benzinje. MM
intett, hogy érti, ismét közös frekvenciát keresett a rádión, de nem tudta elérni ıket. A
Thunderbolt visszaállt a kötelékben, vagy háromszáz yard volt a gépek között.
A bombázók elborították a légteret az Odera fölött, már majdnem látszott a nagy
kiterjedéső Focke-Wulf gyár Sorauban. A vezérgépen repülı parancsnok visszavette a
gázt, hogy a sérült gépek felzárkózhassanak. A kötelék szélsı gépeinek, amelyeknek
állandóan játszaniuk kellett a gázzal, hogy a kötelékben a helyükön maradjanak, még
így is nehéz dolguk volt. Nem csoda, hogy ezeknél a szélsı gépeknél olyan sok volt a
mőszaki hiba, és az sem, hogy ık szenvedtek a legtöbbet a német vadászoktól...
Amikor a hat vadászgép elérte a bombázó köteléket, látták, hogy fél tucat
Messerschmitt éppen együtt támadja a legfelsı hullám legmagasabban lévı századát.
A vadászok szinte érezték a megkönnyebbülést, amely átsuhant a hatalmas
bombázóegység személyzetein, amikor észrevették a saját vadászgépeiket. A kötelék
szorosabban felzárkózott, és a nyitott ablakú tornyokból integettek a lövészek.
A Messerschmitt-pilóták is észrevették az amerikai vadászokat, és odahagyták a sérült
légierıdöket, amelyeknek csupán a légáramlás forgatta a légcsavarjait, gépágyúik
mellett nem maradt lövész, kiömlött olajtól és hőtıfolyadéktól fénylett a szárnyuk és a
törzsük, nagy tépett sebek tátongtak rajtuk. Odahagyták ıket, de nem mentek
messzire; akár a cápák, úgy köröztek tízmérföldnyire jobbra. Nem vágyódtak
légipárbajra a vadászokkal. Szigorú parancsuk volt: az amerikai bombázókat kellett
megsemmisíteniük.
MM szőken fordult, és becsületükre legyen mondva, az ideges Thunderbolt-pilóták
gondolkodás nélkül követték. A vegyes kötelék együtt indult a Messerschmittek ellen,
de nem repültek teljes gázzal, ahhoz kevés volt a benzinjük, az összecsapáshoz pedig
végképp kevés. A Messerschmittek sietség nélkül emelkedtek, mintha sejtenék, hogy
mindez csupán hetvenkedés.
Farebrother elfordította a fejét, hogy szemmel tarthassa a céljuk felé tartó
bombázókat, és kereste a látóhatáron a még meg nem érkezett vadászrepülı
osztályokat. Aki ezeket a bombázó személyzeteket látta, el kellett ámulnia a
flegmatikus elszántságukon, amelyhez képest úgy tetszett, minden más bátorság
csupán az ítélıképesség pillanatnyi kihagyása. Valódi hısök voltak ezek az emberek,
akik nap nap után felszálltak, eleven célpontként az összes fegyver számára,
amelyeket a zseniális és eltökélt ellenség csak be tudott vetni ellenük. A bátorság
valódi mércéje alighanem ez: repülni rendületlenül, a tragédiák, a rettenetes közérzet
és a kudarcok ellenére is.
- Még egyszer! - MM volt az. Otthagyta a Messerschmitteket, újra végigrepült a
többmérföldnyi hosszú bombázó kötelék fölött. A többi vadász szorosan felzárkózott
MM-hez, aki most már beállt a minimális benzinfogyasztásra. Farebrother légcsavarja
1700 fordulattal pörgött; most akkora szívótérnyomást adott a motornak, amekkorát
csak mert. A szegény Kibic úri módon viselte a megpróbáltatást, nem panaszkodott.
Ott kellett hagyniuk a bombázókat, nyugati irányba fordultak, egyiküknek sem volt
lelkiereje visszanézni. Vagy háromezer lábnyira maguk felett láttak egy magányos
Junkers Ju 88-ast, a „kapcsolattartó”, aki követte az amerikai bombázókat, és közben
állandóan tájékoztatta a német földi irányítást. A Messerschmittek hamarosan
visszatérnek, hogy befejezzék a lakomájukat.
A térdén fekvı térkép alapján Farebrother felismerte odalent az Odera és a
Hohenzollern-csatorna egybeömlését. Nem sokkal odébb már Berlin külvárosai
következtek, a fıváros körül összpontosított légvédelmi egységekkel és
vadászgépekkel. A bombázók a Balti-tenger felıl jöttek, ám a vadászgépeknek sokkal
egyenesebb útvonalon kellett hazatérniük, ha még forgó légcsavarral akartak átjutni a
csatornán. Brémától délre rendszertelen légvédelmi tőz fogadta ıket. Kezdetben tılük
jó messzire robbantak a nyolcvannyolcasok, de aztán nagy 10,5 centiméteresek
robbantak sokkal közelebb. Fejhallgatójukban hallották a lokátor zümmögését. MM
magasabbra emelkedett, és irányt változtatott.
Hollandia nagy beltengere, és Ijsselmeer közelében a felhık már kevésbé
gomolyogtak, és hamarosan úgy húzódtak alattuk, mint a szürke beton, egészen a
nagy, vérvörös korong, a lenyugvó nap aljáig a horizonton. Fölöttük rózsaszínes
fátyolfelhık, alattuk a végeláthatatlan piszkosszürke szınyeg -, mintha a hat
repülıgép az égen függı nagy, piros közlekedési lámpa elıtt megállt volna a
levegıben.
- Gyertya Kék Hármas, Kék Egyes. Megnéznéd, mi van hátul? Alig mozog a bot.
Farebrother csökkentette a távolságot kettıjük között, és följebb emelkedett, hogy
jobban lássa.
- Szerintem minden rendben, MM.
- És szerinted, Rube?
Rube Wein felzárkózott a Daniellel, de ı sem látott semmit MM gépének a farkán.
- De a kabin mögött van egy lyuk, haver. Talán a kormányhuzalokat érte valami. -
Wein rendkívül mővelt fiú volt, ám a repülıgépek szerkezetéhez vajmi keveset értett.
- A tenger fölött lennénk már, Jamie? - MM szokása szerint figyelmen kívül hagyta a
rádiófegyelmet. - Tudom, hogy lyukas, Rube. Úgy sivít a gépem, mint a halálmadár. A
szél úgy játszik rajta, akár egy fuvolán. MM ügyelt rá, hogy a tengerrel kapcsolatos
kérdése természetesnek hangozzék.
Farebrother a térdén tartott térképre, majd az órájára pillantott.
- Még úgy négy perc, MM. Vétel.
- Egyre több bajom van vele, Jamie. Emelkedj, te dög... - Az utóbbi a gépnek szólt,
amelyet a tátongó lyukak körül keletkezı örvénylés miatti turbulenciában egyre
nehezebb volt tartani. - Nem ugrom ki - válaszolta MM a néma csendnek. - A
filmemen két biztos légigyızelem van, azt nem hagyom itt.
- Az ég szerelmére, MM - mondta Farebrother. Ha ez vicc volt is, nem tudott nevetni
rajta.
Mind a négy Mustangot érték találatok; nehéz menet volt. De egyikük sem örült
annak, hogy életben maradtak, sem annak, hogy légigyızelmeket arattak. Nem tudtak
szabadulni a védtelenül hagyott bombázók látványától, úgy érezték, a jó szerencséjük
csak szégyent hoz rájuk. Rube Wein gépe hintázott egy kicsit, és fekete füstöt okádott,
a feltöltı nem mőködött rendesen. Rube kis gázt adott, hogy a gép ne maradjon le a
többiektıl.
- Rendben vagy, Rube? - kérdezte MM. - Semmi üveghegy?
- Rendben vagyok- felelte Rube Wein bosszúsan. Miért kell MM-nek az ı nem
szívesen bevallott félelmein gúnyolódnia?
- Akkor menjünk haza - mondta MM, és a gépek még jobban felzárkóztak. A négy
pilóta, mindegyike egyedül kuporgott az együléses repülıgépekben, nem tudott
segíteni egymáson a hideg, sötét tenger fölött, ám valamilyen ısi ösztön arra késztette
ıket, hogy egymáshoz közel repüljenek, és ez biztonságérzetet adott MM-nek.
A kötelék alig jutott túl a holland partvonalon, amikor Rube Wein megszólalt a
rádióban.
- Kék Vezér, Kék Kettı. Nem jutok el Angliáig. - A hangja nyugodt és tárgyilagos
volt, mint mindig.
- Mi az ördögöt beszélsz, Rube? - kérdezte felháborodva MM. ı lesz az áldozat,
világos, most mit akar Rube?
- Elfogyott a benzin. Ez a rohadt kompresszor.
- Baromság, Rube. Majdnem ott vagyunk.
- Hagyd, MM. Nagyon ügyeltem, de már nem látni a mutatót.
- Próbáltál jobbra-balra kapcsolgatni?
- Az ég szerelmére, MM, nem most jöttem a repülıiskolából. A kompresszor,
mondtam már. Kiugrom Hollandia felett. Az ellenállók talán átcsempésznek, vagy
valami lesz.
- Figyelj, Rube... - Ám MM tanácsaira már senki sem figyelt, mert Rube gépe élesen
bedılt, és hátán fekve, mint a döglött hal, lemaradt a köteléktıl.
Farebrother hátranézett, hogy lássa, mennyire van tılük a szárazföld. A partvonal
fölött kondenzcsíkok mutatták: német vadászrepülık érkeznek a hat amerikairól
árulkodó lokátorjelzésre. Nagy magasságban repültek, a levegı páratartalma
kicsapódott miattuk, fehér csíkok húzódtak a nyomukban. Egymás után bukkantak fel
a sötétedı keleti égbolton. Rube Wein könnyő prédájuk lesz.
- Mondjátok meg az ezredesnek, hogy sajnálom. Ismét Rube Wein hangja, de most
halkabban és recsegve. - Nem tudok úszni. Ez van. Magyarázzátok meg neki, MM,
jó?
- Nem tudunk visszafordulni, Rube. Nincs benzin. Még jött valami válasz, de a német
zavarás elnyomta. Egész úton a tenger fölött feszülten figyeltek, de nem hallották
többé Rube-ot.
- Ketten maradtunk, Jamie - mondta MM, amikor átrepültek az angol part fölött.
- És Luke - vágta rá gyorsan Farebrother. Sejtette, hogyan érezheti magát az új fiú.
- Persze - mondta MM. - Bocs, kölyök... Rube-nak sokkal hamarabb vissza kellett
volna fordulnia, hogy hazaérjen a benzinnel - folytatta MM, mit sem törıdve
semmiféle rádiófegyelemmel.
- Nem lesz semmi baja, Kék Vezér - mondta Farebrother. - Szerintem jóval elıbb
kiugrott, mint ahogy a vadászok odaérhettek volna.
Két kattanás jelezte, hogy MM hallotta. A Thunderboltok nem sokkal késıbb
bebillegtették a szárnyukat, és leváltak a kötelékrıl, hogy hazatérjenek a saját
bázisukra.
Steeple Thaxted fölött nagyjából tiszta volt az ég, csupán néhány pufók bárányfelhıt
színezett rózsaszínre a lenyugvó nap. A fő nedvesen fénylett, nemrég eshetett, és a
vizes futópályában visszatükrözıdött a vörösödı égbolt. MM ráállt a leszállókörre a
Mickey Mouse II-vel, a darabom repülésén látszott, hogyan birkózik a megszoruló
kormányokkal. Kissé magasan volt, ám MM ismerte annyira a terepet, hogy egy
csúsztatással leadott vagy ötvenlábnyi magasságot, és a megfelelı helyzetben repült át
a sövény felett. A Hobday-farm bekerített legelıjén játszó gyerekek megálltak, hogy
nézzék. Meglepıdve látták, hogy miután egy gázfröccstıl a motor fölhördült, aztán a
gép áteséshatárig lassult, hirtelen köhögve és köpködve, mint valami vénasszony,
centiméterrıl centiméterre ismét fölfelé kezdett kapaszkodni.
- Nem jön ki a futóm - mondta MM, még mielıtt a repülésirányító kocsiból kilıtték
volna a vörös jelzırakétákat. - Szálljatok le ti elıbb, fiúk. Alighanem hasra kell
szállnom. - Mindvégig kézben tartva az irányítást, hozzátette: Luke, aztán Jamie.
Tex Gill felugrott a Kibic szárnyára, mihelyt a gép beállt a helyére.
- Egy kicsit aggódtunk már, uram - pillantott az órájára és a golyók ütötte lyukakra.
- Elkaptam egyet - mondta Farebrother. Ellentétben a legtöbb szerelıvel, Tex sohasem
kérdezısködött. Láttam kiugrani. De elvesztettük Wein hadnagyot. Farebrother
kilendítette magát az ülésbıl, és ott maradt a szárnyon, hogy a Mickey Mouse II
leszállását figyelje. Tex is azt nézte. Torokszorító aggodalmuknak egyik sem adta
jelét. - Elfogyott a benzinje, és visszafordult, hogy Hollandia fölött kiugorjon. -
Farebrother felhajtotta két oldalt a bır fejvédı lebenyét, a fülébe dugta az ujját,
rázogatta. Még mindig kissé rosszul hallott.
- Mindenki szerette a hadnagyot - mondta Tex Gill, még mindig MM-et figyelte.
- Elfogyott a benzinje - mondta Farebrother. Ki-kihagyott a kompresszor. Már a víz
fölött volt, amikor visszafordult.
Tex Gill ránézett, és bólintott. Farebrother arcába mély ráncok vésıdtek, véreres
szeme alatt sötét karikák. Az oxigénmaszk helyén vörös „forradások” az orrnyeregtıl
az álláig.
- A hülye állatnak vissza kellett volna fordulnia az elsı baljós jelre. - Farebrother
hangját bárki más dühösnek vélte volna, ám a pilótának nincs titka a szerelıje elıtt.
Azt a végtelen keserőséget látta Farebrother arcán, amelyet azoknak a halála okoz,
akiket nagyon szerettünk.
- Biztosan nem akarta Morse hadnagyot kísérı nélkül hagyni - mondta Tex Gill. -
Mivel magának az új fiatal tisztre kellett vigyáznia. - Leugrott a szárnyról, Farebrother
Gill vállán megtámaszkodva követte.
- Lelıttem egy Messerschmittet, Tex. A pilóta kiugrott. - Farebrother feljajdult, és
gyorsan leült a kilépıélre.
- Megsebesült, százados úr?
- Csak görcs. - Hülyén érezte magát, de meg kellett várnia, amíg újra megindul a
lábában a vérkeringés. Láttam azt a német pilótát, Tex. Olyan közel volt hozzám,
hogy megérinthettem volna. - Tex Gill hallgatott. Farebrother folytatta. - Azt hiszem,
halott volt. Belevágódott a vezérsíkba, csupa vér volt.
- Ugye nemsokára szabadságra megy, százados úr? Szüksége volna rá.
- Mennyi minden vacakot kell cipelniük. Azt hiszem, azt a gépet nehéz lehet vezetni.
Ott vannak azok a gépágyúk meg még mindenféle a szárnyak alá szerelve.
- Jön be Morse hadnagy - szedte le az ejtıernyıt Farebrother válláról Gill. - Biztosan
szépen megoldja, én mondom.
- Most nem hagyhatom itt MM-et, Tex. És Robinson hadnagyra is gondolnunk kell.
- Pihenésre van szüksége, százados úr - mondta Tex Gill, aki úgy érezte, semmi
értelme körülményeskedni a nyilvánvalóan sokkos állapotban lévı emberrel. - Néha. ..
- Zavartan toporgott, nem tudta, hogyan folytassa. - Néha az ember itt olyasmit is
meglát, amit a repülıorvos nem vesz észre. Magának és Morse hadnagynak egyaránt
pihenésre van szüksége.
- Jó haver vagy, Tex - mondta Farebrother, és odaadta Texnek az ejtıernyıt. - Jön!
A központi futópályát még mindig javították, így MM-nek a rövidebbre kellett
bejönnie. A futói be voltak húzva. Finoman tette le a Mickey Mouse II-ıt a beton
legelejére. A gép orrát fönn tartotta, így a levegıbeömlı-nyílás ért le elıször. A gép
billegve, recsegve-ropogva siklott a hasán, fémcsíkok hasadtak le róla. A közeli
homokzsákokból emelt védıfalon álló emberek azt látták, hogy a Mustang eltőnik egy
fehér füstfelhıben, ám a „felhı” csak esıvízpermet volt, amelyet a betonon csúszó
gép vert fel. Elakadó lélegzetük megkönnyebbült sóhajba csapott át, amikor a
repülıgép megállt, és a mentıautó meg a mőszaki mentıkocsi száguldani kezdett
feléje.
Farebrother elindult a dzsiphez, amely a kiértékelésre viszi ıket. Luke Robinson már a
kocsiban ült.
- Nem akarsz hátra ülni, Luke? - kérdezte Farebrother. A sofır hátrafordult, de
hallgatott.
- Nekem jó itt.
- Ülj hátra - mondta Farebrother, és maga is hátulra szállt be, a lába alá gyömöszölve
az ejtıernyıjét.
- Inkább...
- Hátra, ostoba barom - mondta Farebrother olyan hangon, hogy Robinson úgy ugrott
föl a helyérıl, mintha megégette volna.
- Bocs, százados úr, sajnálom - mondta, miközben felszállt hátra.
Farebrother levette a fejvédıjét, és a kezével megtörölte az arcát. Odaszólt a sofırnek.
- Hajtson a futópályához, és vegye fel Morse hadnagyot.
- A repülésirányítástól kell engedélyt kérni, hogy áthajthassunk a repülıtéren. Ennek a
dzsipnek különben sincs engedélye a reptéren belül közlekedni.
- Induljon - mondta Farebrother. A hangja halk volt, de még ijesztıbb, mint az elıbbi
dühkitörése. - Ez a parancs, az Isten verje meg. Nem azért repültük át egész Európát,
hogy most gyalog baktasson ide a gépétıl.
A sofır hátrafordult, hogy tiltakozzon, de amikor meglátta Farebrother arcát, tette,
amit az mondott neki.
 27.

Daniel A. Badger ezredes

Az osztályparancsnok végignézett az irodáján: töredezett linóleum, telepakolt

íróasztal, ócska bútorok. Az apja figyelmeztette, hogy a katona élete szegénységbıl és
megaláztatásból áll. „Hit csodák nélkül”, így határozta meg az apja a katonai pályát.
„Megváltás vezeklés nélkül, bőnbánat lelki megbékélés nélkül” Az apja sohasem
beszélt arról az ıszinte pacifizmusról, amiért a családot a környéken oly sokan
bírálták az elsı világháború alatt és még jóval azután is. Vajon sejtette-e az apja, hogy
bizonyos szomszédok mocskolódása milyen szerepet játszott Danny hosszasan
halogatott döntésében, hogy beáll a hadseregbe? Amikor végre hadnaggyá avatták a
légierınél, az apja nem volt ott.
Dan ezredes elıvette a zsebkendıjét, és hangosan, dacosan kifújta az orrát. Hát arra
még az apja sem figyelmeztette, hogy majd egy csomó beöltözött civil fogja
megmondani neki, hogyan tegye a dolgát, amit már akkor csinált, amikor azok még
tisztelegni sem tudtak. Ha minden rosszul megy, akkor nemsokára itt lesz az a két
barom, és közlik vele, hogy mindent elpuskázott. Fölkapott egy széket a támlájánál
fogva, és magasra dobta, mielıtt döngve visszacsapta a helyére.
Ezek a fickók komolyan játszanak, gondolta Dan ezredes néhány perccel késıbb,
amikor látta, hogy a vendégei hogyan rendezik el a székeket és engedik le a redınyt,
nehogy szegény kis Morse hadnagy meglássa a magas rangú tisztek arcát, ha netán
érzelmeket árulnának el. Nem mintha ez a két fapofájú, lúdtalpas barom képes lenne
bármiféle érzelmet kimutatni. Szemlátomást nincsenek is érzelmeik, kivéve a
megmagyarázhatatlan győlöletüket Dan ezredes egyik legjobb pilótája iránt, aki nem
követett el más bőnt, csak ágyba bújt egy férjes asszonnyal. Hát „az vesse rá az elsı
követ, aki közületek bőntelen...” Dan Badger egy dologban kötötte az ebet a karóhoz.
Ragaszkodott hozzá, hogy amikor Morse-szal beszél, azok ketten ne legyenek a
szobában. Várhatnak az irodista szobájában, és hallgatózhatnak, ha meg akarnak
bizonyosodni róla, hogy végrehajtja-e a hülye parancsukat.
Dan ezredes elıször azt hitte, hogy a piperkıc kis alezredes a» legfelsıbb
haditörvényszék elnökének irodájától jött; volt benne valami olyan lendületes és
parancsoló modorosság, amit Dan ezredes a bírósági ügyvédekre jellemzınek gondolt;
igaz, ilyen embereket jobbára csak hollywoodi filmeken látott. Kiderült, hogy a kis
disznó nem több egyenruhába öltözött firkásznál; PR-tiszt.
Bohnen tábornok szemlátomást észrevette, hogy Dan ezredes mennyire nem kedveli
Lester Shelley-t, ezért igyekezett minél rövidebbre fogni az elıkészületeket az
osztályparancsnok és Morse hadnagy úgynevezett beszélgetésére.
- Dan döntse el, hol legyenek a telefonok. Nem akarjuk, hogy a szoba úgy nézzen ki,
mint a bíróság.
- Csak segíteni próbálok - mondta Lester Shelley. Visszatette telefonokat - a fekete a
belsı, a zöld a vegyes, a piros a hadmőveleti - az íróasztalra, és perceken át próbálta
kibogozni a vezetékeiket.
- Hagyja, Lester - mondta Dan ezredes. A kis PR-alezredes ragaszkodott hozzá, hogy
a keresztnevén szólítsa. - Azok a zsinórok mindig összebogozódnak. Intett, hogy nem
veszi fel a zubbonyát, amelyet Lester felkapott az egyik szék támlájáról, és fel akarta
segíteni, akár egy szállodaszolga. Dan ezredes mindig a nem szabályos, rövid ujjú
khaki ingében dolgozott az íróasztalnál; ezt itt mindenki tudta.
Morse hadnagy olyan hanyag tartással sétált be a szobába, hogy nyilvánvaló volt:
sejtelme sincs róla, hogy Dan ezredes le akarja parancsolni a repülıgéprıl.
Figyelmesen végighallgatta a süket dumát a felterjesztésrıl, a Kiváló Repülı
Keresztre. Nem nagyon izgatta; az utóbbi idıben rengeteg ilyen plecsnit osztogattak,
Morse nagyobb dicsıségre vágyott. Azon járt az esze, hogy Dan ezredes rövidesen hí-
vatni fogja, és átadja neki a Kongresszusi Becsületrendet... És ekkor kezdte megérteni,
hogy le akarják tiltani.
- Az istenit! De miért? - kérdezte Morse. - Mert összetörtem a gépemet? Nézze,
ezredes úr, teljesen átlyuggatták, de azt a roncsmentık is igazolhatják. Hívja fel most
rögtön a mozgó javító- és szerelıszázadot. Az egyik mőszaki ırmesterük azt mondta,
nem is érti, hogyan tudtam hazajönni.
Dan ezredes úgy döntött, nem tagadja, hogy a kényszerleszállásnak is része van az
elhatározásában; inkább örült, hogy maga Morse hadnagy állt elı valami jogalappal a
dologhoz.
- A törzsnek volna némi munkája a maga számára, hadnagy, így azt akarom, hogy
egyelıre maradjon a bázison. Rá fog jönni, hogy azoknak a tiszteknek, akik itt
dolgoznak a fıhadiszálláson, nincs annyi szabadidejük, mint a repülıknek.
Morse-nak nem tetszett a dolog, nagyon véglegesnek hangzott. Néhány napig távol
lenni a bevetések megpróbáltatásaitól egy dolog volt, de az állandó irodai munka
Morse számára egyet jelentett a pokollal.
- És feltehetıleg meddig nem repülhetek, ezredes úr?
- Átnéztem az iratait. Nagyon sok repült órája van, hadnagy. Borzasztóan közel jár a
hazautazáshoz.
- Borzasztóan közel járok ahhoz, hogy én legyek az európai hadszíntér elsı ásza, és
ezt ön is nagyon jól tudja.
- Nem óhajtok vitatkozni magával, Morse hadnagy. Nem repül és kész. A repülıorvos
meg én egyaránt úgy gondoljuk, hogy egy kis pihenésre van szüksége. A doki szerint
hisztérikus állapotban volt, amikor kiszedték a roncsból.
- Ne jöjjön nekem ezzel a szöveggel, hogy pihennem kell. Mindennap végigalszom az
éjszakát, és nem azért állok itt, hogy beteget jelentsek. Nem kérek nyugtatót, sem
dupla adag whiskyt, elsırendő formában vagyok, és vagyok olyan alkalmas, mint az
osztályban bárki. És nem „szedtek ki” a gépembıl. Igazán óvatosan tettem le, és
magam szálltam ki belıle.
- Nyugalom, fiacskám - mondta Dan ezredes. Arról gyızködsz, hogy nem voltál
hisztériás, amikor szidtad a dokit, és megtagadtad a parancsát, hogy jelentkezz
ellenırzı vizsgálatra. Ha így folytatod, még vádat emelhetünk ellened.
- Goldman doki feljelentett?
- Ugyan már, Morse, jobban ismered annál Goldman dokit. Én magam láttam.
Végignéztem a leszállásodat. Láttam, hogy ott állsz a gépeden, és azt ordítozod, hogy
„lószar”.
- Ó, most már értem - mondta maró gúnnyal Morse. - Ha fej, maga nyer, ha írás, én
vesztek. Mindenféleképpen letilt. Ki beszélte rá, hogy ilyen komiszul elbánjon velem?
Tucker ırnagy?
- Ennek semmi köze Tucker ırnagyhoz - mondta az ezredes.
Morse hadnagy egyre izgatottabb lett, Badger ezredes felállt, ami természetes reakció
volt Morse ellenséges viselkedésére, de nyomban rájött, hogy ülve kellett volna
maradnia; Duke Scroll azt tette volna. Dan ezredes azonban elırehajolt, és
megfenyegette Morse-t.
- Jegyezd meg, jól jegyezd meg, fiam: itt én parancsolok, és ha én azt mondom, hogy
kiállsz a játékból, akkor kiállsz a játékból. - Újra leült, és idegesen dörzsölni kezdte
meztelen karját. - Most tőnj el, és mondd meg Tucker ırnagynak, hogy amíg nem
szólok, nem akarom látni a neved a táblán. Holnap reggel nyolc harminckor
jelentkezel Scroll alezredesnél kifogástalan egyenruhában, és megtudod, mi lesz a
dolgod. Közben azonnali hatállyal fel vagy mentve a szolgálat alól. Megértetted?
Morse-nak eltorzult az arca. Arcizmai megmerevedtek, a homlokán hirtelen kidagadt
egy ér. Dan ezredesnek úgy tetszett, mintha a fiú a szeme láttára egyszeriben
megöregedett volna. A hadnagy ugyanilyen természetellenesen merev mozdulatokkal
felállt, eltúlzott gesztussal tisztelgett, és a hátra arc közben döngve vágta a talpát a
földre.
- Lelépni! - kiáltotta Dan ezredes, de Morse már az ajtó felé tartott. Olyan erıvel vágta
be maga mögött, hogy az épület beleremegett.
Mihelyt Morse távozott, belépett Bohnen tábornok, Shelley alezredes és Scroll
alezredes.
- Azt hiszem, ettıl az ajtócsapódástól hallótávolságon belül mindenki kíváncsi lesz,
hogy mi történt Bohnen tüntetıen mosolygott, mint aki valójában nem is aggódott.
- Badger ezredes mindig így csukja be az ajtót, Bohnen tábornok úr - mondta Duke
Scroll. - Nem hinném, hogy szóbeszédre adna alkalmat. - İ is elmosolyodott.
Tulajdonképpen Dan ezredest próbálta ezzel jobb kedvre deríteni, de sikertelenül.
- Szeretnék olyan jelentést írni errıl a fiatalemberrıl - mondta az ezredes szomorúan -,
hogy valamit jóvátegyek a neki okozott kárból.
A támaszponton Duke Scroll volt az egyetlen ember, aki megértette, milyen mélyen
azonosítja magát Dan ezredes Morse hadnaggyal. A természetükben nem sok közös
vonás volt, ám Dan ezredes jól emlékezett rá, hogy fiatal korában a repülés
kivételével szinte mindenben sikertelen volt, és tudta azt is, hogy ez Morse
hadnagynál is így van. De irigyelte a hadnagyot, akit ugyanabból a fából faragtak,
mint azt az elsı világháborús ászt, aki valamikor Dan ezredes oktatója volt.
- Óvatosságot javaslok, Dan - mondta Bohnen tábornok azon a zengı, atyáskodó
hangon, amellyel oly sok óvatos üzletembert fegyverzett le. - A képességeirıl írja azt,
hogy „elsırangúak”, de inkább hagyja, hogy a jelentést Duke írja meg. - Gratuláló
mozdulattal érintette meg Dan ezredes karját. - Azt hiszem, most jobb lesz, ha nem
zavarjuk tovább, ezredes úr. Az idı remek, nagyon valószínő, hogy az osztály holnap
repülni fog. Bizonyára sok dolga van.
Duke Scroll fogta az ajtót a két vendégnek, és ragaszkodott hozzá, hogy átmenjenek a
tisztiklubba „egy csésze kávéra meg egy szendvicsre”. A három ember léptei elhaltak
a folyosón, és Dan ezredes úgy fordította a székét, hogy láthassa az elsı hangár
mögötti füvön labdázókat meg a felvonulási tér zászlórúdján lengı amerikai lobogót.
Az amerikai életnek ezek az apró jelei visszaadták az önbizalmát, úgy érezte, ismét
ura az életének és a munkájának. Már fel akarta venni a telefonkagylót, hogy kávét
kérjen az irodistájától, amikor sietıs léptek közeledtek a folyosón, és az ajtó Duke
udvarias kopogtatása nélkül kinyílt. Lester Shelley alezredes volt az, a PR-tiszt. Szi-
varral a kezében lépett be, és olyan mozdulatot tett, amely egyszerre volt köszönés és
bocsánatkérés.
- Visszajöttem a szemüvegemért - mondta.
- Csak tessék...
- İszintén szólva, beszélni akartam magával, ezredes úr - Lester Shelley mesterkélt
mozdulattal kissé kihúzta a zsebébıl bır szemüvegtokját, hogy Dan ezredes lássa, a
szemüveg csupán ürügy. - Együttmőködhetnénk ezzel a kényes kérdéssel
kapcsolatban. - Mosolygott, és kifújta a füstöt. - A világ bajainak a felét el lehetne
kerülni, ha a nık szivaroznának. Ezt apám mondta, és én hiszek benne. Az ember
mindenkivel le tud ülni beszélgetni, aki szereti a jó szivart. Tudja, a szivarfüst
elmélkedésre készteti az embert.
- Úgy van Lester - mondta Dan ezredes, akinek fogalma sem volt róla, hogy a vendége
milyen választ vár.
- Innen tudom, hogy magával ıszintén beszélhetek, ezredes úr. - Lester gyorsan
körülnézett, hogy nincs-e rajtuk kívül még valaki a szobában. - Teszek magának egy
szívességet, Dan, mert úgy érzem, egyszer még én is kérhetek magától valamit.
- Amit csak megtehetek... - motyogta Dan ezredes. Shelley újra körülnézett, és az
ezredesre mutatott.
- Csak magának, Dan. Kizárólag magának. - Felemelte a kezét, hogy hangsúlyozza
mondandója rendkívül bizalmas jellegét. - Bohnen tábornok fia itt szolgál ezen a
támaszponton.
- A fia!
- Az egyetlen fia, akihez nagyon ragaszkodik.
- A listán egyetlen Bohnen sem szerepel... Hivatásos tiszt vagy közlegény?
- Az én fülem mindig nyitva. Dan másként én sem jöttem volna rá soha. -
Megérintette az orrát. - Jó, hogy figyelmeztettem?
- Ezen a támaszponton? Bohnen nevezető?
- Farebrother, úgy tudom, százados. A hallottak alapján tehetséges fiatalember lehet.
Legyen jó önmagához, Dan. Futtassa a fiút. Az ég tudja, mit hozhat, ha a tábornok
szeretettel gondol az emberre, nem igaz? Igen, százados, James Farebrother nevezető.
- Köszönöm, Lester.
Lester Shelley alezredes a hóna alá vágta az aktatáskáját, mintha fedezékül akarná
használni. Jobb kezével olyan mozdulatot tett, amely már-már katonai tisztelgésre
emlékeztetett, és sietısen távozott.
Tehát errıl van szó. Farebrother! Dan ezredes most már értette, miért tisztelte meg a
tábornok az osztályt olyan gyakran a látogatásával, hogy mit jelentettek azok az
udvarias, Farebrotherrıl érdeklıdı telefonhívások. Dan ezredes az ablakhoz fordult,
és kinézett a repülıtérre, az ı repülıterére. Néhány percig nézte a labdajátékot. Nem a
csapat játszott, csak a mőhely néhány munkása szórakozott. Sápadtak voltak,
egykedvőek, szemlátomást legyengültek. A repülıgépeket kiszolgáló és javító
emberek az utóbbi hetekben éjt nappá téve dolgoztak. Pihenésre és jól szervezett
testedzésre lett volna szükségük, de a hadmőveleti igények ezt nem tették lehetıvé, és
minden jel arra mutatott, hogy a helyzet még nehezebb lesz. Több motort kell
kicserélni, több golyóütötte lyukat kell befoltozni, több gépágyút kell megtisztítani, és
egyre több olyan átkozott levél megy majd, amely arról értesíti az embereket, hogy
valamelyik közeli rokonuk - fivérük, fiuk vagy férjük eltőnt harc közben. Ez volt a
megfogalmazás: eltőnt harc közben. A meggyötört elmének ez adott némi lehetıséget
rá, hogy megbékéljen a veszteséggel, még mielıtt megérkezett a halált bejelentı
végsı bizonyosság.
Tehát Farebrother Bohnen tábornok fia! Ha jobban belegondol, egy kissé hasonlítanak
is egymásra. Vajon Bohnen kettıs követelményeket alkalmaz-e? Vajon a saját fiát is
letiltaná-e, ha a „szolgálat becsülete” forogna kockán? Igen, gondolta Dan ezredes, a
tábornok ugyanezt tette volna. Bohnenban megvolt ugyanaz a hajthatatlan önelégült-
ség, amelyrıl Dan Badger apja tett tanúbizonyságot. Ám Dan ezredes nem így szerette
csinálni a dolgokat. Visszagondolt a beszélgetésre Morse-szal, és úgy érezte, ı lett
kevesebb tıle. Ki a fene ez a két ember, hogy idejönnek és arra kényszerítik, hogy
ilyesmit tegyen a saját emberével? Ráadásul egy repülıvel!
Badger ezredes észrevette, hogy az irodistája belsı helyiségébe nyíló ajtó nyitva van.
Látta odabent Kinzelberg ırmestert, amint egy íróasztalnál ülve dolgozik, és tudni
szerette volna, vajon hallotta-e a beszélgetését Shelley-vel. Már-már meg akarta
kérdezni, aztán rájött, hogy úgysem kapna egyenes választ; Kinzelberg meg a fınöke,
Duke Scroll hasonszırőek voltak: „ne hallj semmit, ne láss semmit, ne szólj semmit”.
Állandóan az eszében járt, hogy vesz egy szobrocskát a három bölcs majomról, és
odateszi meglepetésnek Scroll asztalára. Ha tömör aranyból lett volna, azzal sem tudta
volna meghálálni Duke-nak azt, ahányszor kijavította a hibáit, elsimította a tévedéseit,
és mőködésben tartotta az osztályt, miközben Dan Badger jól érezte magát, repült a
vadászgépén, és próbálta elhinni, hogy tizenöt évvel fiatalabb, mint amennyi
nyilvánvalóan volt.
Badger halkan becsukta az ajtót, aztán vakaródzott, majd kinyújtóztatta fáradt karját.
Egész nap itt lötyögni, és Bohnen rendelkezésére állni sokkal fárasztóbb, mint egy
bevetés, mint akár az aznapi bevetés. Dan ezredes fölsóhajtott. Életében elıször
hajlamos lett volna elismerni, hogy talán túlságosan öreg már egy hadászati osztály
parancsnokának, ha a munkához az ilyen fejesek dajkálása is hozzátartozik. Kinézett
az ablakon, és eltőnıdött, vajon marad-e a jó idı. Nem tudta eldönteni, ezért felhívta
Phelan ırnagyot, de sehol sem találták a hadmőveleti blokkban, és az embereinek
fogalma sem volt, hogy hová ment vagy mikor jön vissza. Dan ezredes lecsapta a
kagylót. Ürügyet keresett, hogy beszélhessen Phelannal. Talán újra felelevenítenék a
mérkızést, amikor a Medvék 73:0-ra verték a Vörösbırőeket a bajnokságban. Daniel
Badger szeretett errıl mesélni Kevin Phelannak. Ha az ırnagy esetleg unta volna is,
már elegendı ideje szolgált a hadseregben ahhoz, hogy tudja: a vezénylı tisztnek
elıjoga bitorolni alárendeltjeinek figyelmét, s az éppen szükséges töltelékszavakon
kívül soha semmivel sem szakította félbe az ezredes elbeszélését.
Mivel nem találta Phelant, Dan ezredes olyasmit tett, amire nála szinte még nem volt
példa. Elıvette az egyik kulcsot, amelyet vékony aranyláncon a nadrágzsebében
tartott, és kinyitotta az italos szekrénykét. Töltött egy tripla adag whiskyt, és bezárta a
szekrénykét. Csak amikor a tábornok C-47-ese már a levegıben volt, akkor itta meg a
whiskyt. Nem szopogatta, nem ízlelgette; a vérében érezte, hogy alkoholra van
szüksége, hát megdöntötte és három nagy kortyintással kiürítette a poharat.
Az íróasztalánál ült, gyomrában szétáradt a meleg, szívében az öröm, amikor halkan
kopogtak az ajtón. Az irodista csupán a törzstiszteket engedte idáig.
- Bújj be - kiáltotta Dan ezredes. Nyílt az ajtó, és Tucker ırnagy lépett be.
Dan ezredes egy pillanatig azt hitte, amit lát, azt a whiskytıl látja. Mert ez egy új
Tucker ırnagy volt, szúrós és harcias. Kifogástalanul tisztelgett, ahogyan mindenki,
aki West Pointban végzett, de a modora már-már megközelítette az engedetlenséget.
- Találkoztam Morse hadnaggyal, ezredes úr. Azt mondta, hogy maga letiltotta.
Tucker ırnagy a hír megerısítését várta.
- Jól értette, ırnagy - mondta Dan ezredes kissé lassabban a szokásosnál, nehogy
összegabalyodjék a nyelve. Jól tudta, nem tesz jót neki, ha ilyen korán néz a pohár
fenekére.
- Akkor magyarázatot kérek, uram.
- Mindent a maga idejében, ırnagy.
- Attól tartok, hogy ezt a választ nem fogadhatom el, ezredes úr.
- Pedig elfogadja minden rohadt válaszomat mondta túlságosan is gyorsan Dan
ezredes.
- Talán emlékeztetnem kell, hogy Morse hadnagy a legkitőnıbb pilóta, az osztály
legsikeresebb embere.
- Nekem pedig talán emlékeztetnem kell, Tucker ırnagy, hogy az osztálynak én
vagyok a parancsnoka.
- Nincs joga így beszélni velem, Badger ezredes. Kétségtelenül maga az
osztályparancsnok, de megfeledkezik arról, hogy én meg századparancsnok vagyok,
és mint ilyen, Morse hadnagy parancsnoka. Nem kétlem, hogy valami „ügyvéd”
kifundálhatta, hogy maga jogosan jár el, ezredes, de meg kell mondanom, hogy a
minimális udvariasságnak ezt a hiányát én megalázónak és megbocsáthatatlannak
tartom. Morse hadnagy sikeresebb vadászpilóta, mint maga, és jobb repülı, mint
amilyen én valaha is lehetnék. Bármivel sértette is meg a Katonai Kódexet, háborúban
állunk, és a bevetésekhez a legjobb pilótákra van szükségünk. Szégyenletesnek
tartom, hogy egy magas képzettségő tisztet adminisztratív feladatok ellátásával
bízzanak meg. Hajlandó vagyok személyes felelısséget vállalni a jövıbeni
viselkedéséért, és olyan jelentést írok a kényszerleszállásáról, amely teljesen tisztázni
fogja.
Dan ezredes úgy dılt hátra, hogy forgószékének nyikorogtak a rugói. Mosolygott, és a
fejét csóválta.
- Hiszen maga győlöli Morse hadnagyot. Éppen a múlt héten járt itt panaszkodni a
függelemsértése miatt.
- A függelemsértést nem azzal szokás büntetni, hogy a hadnagy nem repülhet. Igen,
győlölöm a kis csirkefogót, de segít nekünk megnyerni a háborút, és amikor német
vadászgépek vannak a láthatáron, nincs ember, akit szívesebben tudnék magam
mellett az égen.
Dan ezredes megdörzsölte az arcát abban a hiú reményben, hogy szabadulhat az
alkohol hatásától.
- Ez is része a West Point-i filozófiának, Tucker? Ez a „fuser van a csapatban, de a
verklinek mennie kell” duma? Ezt is tanítják Pointban?
Tucker Dan ezredesre bámult, és látta, hogy nem gúnyolódik. Elgondolkodott, aztán
beleegyezıen bólintott.
- Azt hiszem, így van, uram. Az Akadémia arra neveli a kadétot, hogy a jó parancsnok
a lehetı legelınyösebben használja ki embereit és fegyverzetét. - Tucker ırnagy
kellıen megfeledkezett magáról ahhoz, hogy megérintse vékony bajuszát, miközben
emlékezni próbált, hogy mit is tanult még West Pointban. - Meggyızıdésem, hogy
Morse hadnagy jó katona, és a csatasorban a helye.
Badger ezredes tisztelettel nézett századparancsnokára. Elszégyellte magát Tucker
szemrehányásaitól, és már bánta, hogy nem volt keményebb Bohnen-nal.
- Mondja, Tucker, ezért szeretne a vezérkarhoz kerülni? Úgy gondolja, jobban vezetne
ott egy irodát, mint egy századot a levegıben?
Tucker ırnagy összehúzta a száját. Amikor válaszolt, a feleletében kétségtelenül
idegesség bujkált. Tudta, hogy nem vág az esze olyan gyorsan, mint az ezredesnek,
ezért nem akart semmi ártalmasat mondani. Ám végül úgy vélte, hogy a maga
fajtájának a legjobb az egyszerő igazsághoz tartania magát.
- Igen, uram. Nincs meg hozzá a megfelelı vérmérsékletem. Valójában Morse
hadnagynak kellene vezetnie a századot.
Dan ezredes bólintott, és babrálni-kezdett az asztalán lévı papírokkal.
- Oké, Tucker ırnagy. Tőnjön el! Majd gondolkodom azon, amit mondott. Tudomásul
vettem a kifogásait... hivatalosan. Vagy írásban is kifogást akar emelni?
- A lojális alárendelt nem tesz ilyet, uram.
- Távozhat, Tucker ırnagy.
Nézte, hogyan csinálja Tucker a hátraarcot. Még abban is volt valami West Point-i,
ahogyan kinyitotta az ajtót.
- És Tucker... - szólt utána Dan ezredes, amikor Tucker már az ajtóban állt.
Tucker ırnagy megfordult, és várt.
- Maga rendes fickó, ırnagy - mondta nyomatékosan az ezredes. - Talán mégis van
valami abban a West Pointban.
- Köszönöm, uram.
 28.

Ifj. Spurrier Tucker ırnagy

Tucker ırnagy győlölte a keresztnevét, Spurrier. Része volt a családi zsarnokságnak,

amely kényszerítette, hogy West Pointba menjen, pedig ı színész akart lenni. Apja és
nagyapja meg Spurrier nagypapa is (az anyai ágon) sikeresek voltak West Pointban, és
magas rangot értek el. Az apja szüntelenül vezérkari helyet próbált szerezni Tucker
ırnagynak, folyton leveleket írogatott régi barátoknak, képviselıknek és minden
befolyásos embernek, akihez csak hozzá tudott férni. Az aznapi posta levelet hozott
Tuckernak az apjától. Rendhagyó levél volt, mert az apja azt írta, ha úgy határozna,
hogy a háború után otthagyja a hadsereget, és bármilyen más munkát vállal - a
„bármilyen mást” az apja zöld tintával húzta alá, mindig azt használta, ha ki akart
emelni valamit -, senki nem áll majd az útjába. Talán az apja olvasott a sorok között a
haza írott levelekben, és megértette, hogy a fia végtelenül boldogtalan? Talán az anyja
sejtette kezdettıl fogva, hogy a fiát nyomasztják a vele kapcsolatos katonai
elképzelések? És vajon megvetette-e a családi zsarnokság, amiért nem felelt meg a
várakozásuknak?
A hold világított annyira, hogy Tucker ırnagy utat találjon a felvonulási tér egyik
oldalán parkoló teherautók és civil buszok között. Még mindig érkeztek a vendégek a
„fizetésnapi táncra” a tisztiklubba, az Aeroklubba meg a Rockerklubba, ahol a
rangidıs tisztesek élvezték a legjobb kaját., a legjobb zenét és a legcsinosabb
lányokat. Kedves, üdvözlı szavak és halk füttyentések hallatszottak, amikor
lesegítették a lányokat a teherautókról, amelyek nıvéreket hoztak a környezı kór-
házakból, „vidéki lányokat" a közeli farmokról és mindennemő és mindenfajta nıket a
Drummer Streetrıl, Cambridge-bıl, ahová ilyenkor mindig elment egy kocsi.
Tucker lépegetett a klubhoz vezetı, fehér kövekbıl rakott úton. A kezében a whisky
fejadag, egy üveg Johnnie Walker. Már ivott egy jót indulás elıtt. Nem jókedvében.
Felejteni próbálta a veszekedést az osztályparancsnokkal. Hülye dolog így félbetörni
az embernek a pályafutását.
Tuckernak nem volt partnere aznap estére. Soha nem tudta megtanulni a nagy dumát
és lezserséget, amelyek nélkül nem lehet hódítani. Mindig ugrásra kész, ideges
személyiségnek tartotta magát, aki képtelen lazítani. És aznap este különösen feszült
volt. Feszült és ingerlékeny, már rosszul is aludt. Kérnie kellett volna valami
gyógyszert az orvostól, de az ilyen kérés mindig visszajutott Dan ezredeshez.
Tuckernak eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja letiltani magát. Ha kitart, meglesz
a vezérkari állás. Közben fel volt húzva, mint a rugó. Talán be kellene rúgnia. A
klubban a tisztek fele már félig részeg volt.
Mickey Morse hadnagy a bárpultnál állt gyöngyszürke Stetson-kalapjában. A csaposra
várt, a kezében egy fémtálcán néhány italkeverı meg egy vödör jég.
- Mit iszol, Tucker, öreg cimbora? Úgy látszik, a csapos eltőnt valahol. - Már elterjedt
a híre, hogy Tucker tiltakozott, amiért MM-et letiltották, és MM ezt nagyra becsülte.
- A pokolba vele, MM - mondta Tucker. - Indulásnak itt egy üveg whisky. - És a
tálcára tette az üveget.
- Azannya! - Tucker ritkán szólította a hadnagyot MM-nek, és arra még nem volt
példa, hogy az italfejadagját bárkivel megosztotta volna. - Gyere, ülj ide. MM levett
még egy poharat a pultról, és arra az asztalra mutatott a vén légcsavar meg a
filmplakátok alatt, ahol mindig ülni szokott. Az új pilóta - Luke Robinson - meg
Tucker századának többi tisztjei már ott voltak. Tucker ırnagy ajándéka - tette a pa-
lackot az asztal közepére Morse, és jeget rakott a poharakba.
- Köszönjük, ırnagy - mondta Luke Robinson, az egyetlen, aki azt hitte, Tuckernak ez
szokása. A többiek forróbban fejezték ki a hálájukat.
- Igazán kedves - mondta MM. A mellette ülı Vera csak akkor nyúlt a poharához,
amikor már jókora puszit nyomott Tucker képére.
- Hol rejtegetted ezt a pasast? - kérdezte MM-tıl Vera. - Nagyon jóképő!
Tucker elpirult.
Jól látták a színpadot. A tizenkét tagú zenekar a legjobb banda volt az országnak
ebben a felében. A Stratégiai Légi Anyagraktár együttese. Náluk javították a súlyosan
megrongálódott gépeket. Rengeteg emberük volt, néhány hivatásos zenész is, és
szünet nélkül játszottak. A vokálegyüttes angolokból állt, Londonból. ık is jók voltak,
bár az amerikai közönség képtelen volt megszokni az angol kiejtést.
- Jamie barátjuk is itt van?
- Hát persze, ırnagy. Ott táncol, ahol Dan ezredes ül. - Vera levette MM Stetsonját, és
óvatosan Tucker fejére tette. Tucker mosolygott.
- Azzal a gyönyörő, magas lánnyal? İ lenne az a Victoria, akirıl mindig hallok?
- Együtt dolgozik Verával - simogatta meg Morse Vera kezét, mintha meg akarna
bizonyosodni, hogy az asszony valóban ott van.
Tucker ırnagy észrevette a gyöngéd gesztust, és meghatódott tıle. Rámosolygott az
asztal körül ülı férfiakra meg a velük lévı lányokra. Nem is olyan rossz banda,
gondolta. Egyszeriben új fényben látta ıket. Talán gyakrabban kellene járnia a
szombat esti táncmulatságokra.
Vera a fél karjával átölelte MM-et, de Victoriát és Jamie-t nézte. Victoria ma este
akarta bejelenteni, hogy állapotos. Vera imádkozott érte, és most figyelte Jamie-t,
hogy vajon meghallgatásra talált-e az imája.
Az asszony aznap este a legjobb formáját futotta. Nemcsak csípıs megjegyzéseket tett
az amerikai erkölcsökre és szokásokra, de megcáfolta MM beszámolóját is a
karácsonyi buliról Cambridge-ben, és elıadta a maga változatát. Rosszindulat nélkül -
bár Verának kegyetlen humora volt - utánozta Dan ezredes kockajátékát, szegény
Earlt a zászlójával, amikor leesett a zongoráról és Vince Madigant, amint MM mögé
bújt, amikor a lány neki akart esni a konyhakéssel. Pompásan és könnyedén utánzott, s
még ha amerikai kiejtése nem is volt tökéletes, kitőnıen adta elı Dan ezredes boldog,
részeg tekintetét, amikor hatszáz dollárt nyert egyetlen dobással, Vince öntelt
mosolyának szertefoszlását és Jamie zavart bosszúságát, amikor rájött, hogy egy egyre
bolondabb banda házigazdája, és szembe kellett néznie a dühös rendırrel, akit az
egyik fenti ablakból nyakon öntöttek gyümölcspunccsal.
Tucker ırnagy rázogatta a jeget a poharában, és sejtette már, hová akar Vera
kilyukadni. Megnyalta a száját, amikor a társaság Vera tekintetét követve hozzá
fordult, és vádlón nézett rá.
- Jamie tehet róla - mondta Tucker. - ı mondta, hogy azonnal tüntessem el a
gyömölcspuncsot. Azt mondta, mindenki rosszul van tıle.
Vera a hasát fogta a nevetéstıl.
- És a zsernyáknak uborkadarabok voltak a sisakján. Mindenki nevetett, és Tucker
megértette, hogy az ı ideges mentegetızése is a történet része. İ is nevetett. MM
elismerıen veregette vállon. Mindannyian hinni kezdték, hogy Tucker ırnagynak
tulajdonképpen oltári jó dumája van.
Az ırnagy elıtt újabb nagy pohár whisky jelent meg. Tiltakozni akart, hogy van még
mit innia, amikor észrevette, hogy majdnem üres a pohara.
- A következı üveget én fizetem - intett a csaposnak, aki bólintott, hogy érti, és
akármekkora volt is a tülekedés a pultnál, újabb palackért nyúlt.
- Jó látni, hogy elengeded egy kicsit magad, ırnagy mondta Jamie Farebrother, amint
lassan eltáncolt mellette Victoriával a karján.
Tucker ırnagy felállt. Zsúfolt sarkukban nem sok hely volt, de csak kiszabadította
magát, és kissé imbolyogva meghajolt.
- Táncolhatok az ifjú hölggyel, Farebrother százados?
Jamie mosolygott. Még soha nem látta pityókásnak a századparancsnokát.
- Victoria biztosan örülni fog - nézett a lányra. - Azt hiszem, én soha nem leszek igazi
táncos. - Farebrother ugyanabban az ünnepélyes modorban mutatta be ıket
egymásnak, amilyent Tucker ırnagy használt.
- Hol tanult táncolni, ırnagy?
- Ritkán találok jó partnert. Victoria. És kérem, szólítson Spurriernek. - Mindez nem
merı udvariasság volt. Tucker nagyon, jó volt a társastáncokban, és Victoria dicsérete
szárnyakat adott neki. - Hogy hol tanultam? Ott kezdıdött, amikor ellógtam a
történelemórákról, hogy sztepleckéket vegyek. Ez középiskolás koromban történt,
Augustában, Maine államban. Akkoriban színész akartam lenni.
Victoria Tucker ırnagyra nézett, és azt próbálta eldönteni, hogy az ırnagy vajon ezzel
szokta fızni a lányokat, tréfál, vagy egyszerően csak válaszol a kérdésére.
- Mégis West Pointba ment, ırnagy. A Katonai Akadémiára. Komolyan mondja, hogy
színpadra akart kerülni?
- Ó, látta az akadémiai győrőt? Persze, hivatásos katona vagyok. A családom
megértette velem, hogy milyen nyomorult életem lenne a szórakoztatóiparban.
Victoriában részvét ébredt az ırnagy iránt.
- Soha nem késı, Spurrier.
- Talán igaza van, Victoria - mosolygott Tucker. Igazán jóképő volt a villogó
szemével meg a bajuszkájával. Amikor mosolygott, könnyő volt elképzelni a
kislányok halványaként. Közelebb húzta magához a lányt, és kissé bátrabban kezdett
táncolni, mit sem törıdve azzal, hogy a többi pár ıket nézi. - Azok után, amit Dan
ezredesnek mondtam tegnap, könnyen lehet, hogy a háború után új munkát kell keres-
nem.
- Nem tudom elképzelni, hogy gorombáskodott volna vele - mondta meggyızıdéssel
Victoria. - Nem tudom elképzelni, hogy maga bárkivel gorombáskodjék.
- Ez benne a legfurább - mondta Tucker. - En sem tudom elhinni, mégis így történt.
Tucker ırnagy végigtáncoltatta az összes lányt, akik MM asztalánál ültek. És aztán
táncolt a klubban lévı összes csinos lánnyal, bár mindig engedélyt kért rá a
partnerüktıl abban az udvarias, formális modorban, amelyet Victoria és Jamie
esetében is használt. Tucker meglepetésére, sıt ámulatára, senki sem viselkedett vele
ellenségesen. Ellenkezıleg. Mindenki mosolygott. rá, itallal kínálták olyan tisztek is,
akiket alig ismert.
Még csak 10.30 volt, amikor a zenekar rázendített a „Dél-amerikai egyvelegre”, amely
az anyagraktári zenészek felújított száma volt. Tucker ırnagyot nem ijesztették meg a
dél-amerikai ritmusok - örvendett nekik. Amikor a partnere elengedte a kezét, és
zavartan nevetett, egyedül táncolt tovább még tekergıbb, még kecsesebb mozgással.
A banda már csak neki játszott, a többi táncos kört formált körülötte. A legtöbb angol
vendég úgy fogadta az elıadását, ahogyan minden rendhagyó dolgot, amit az
amerikaiak tettek, mondtak vagy birtokoltak. Ám tiszttársai olyan Tucker ırnagyot
láttak most, amilyent eddig még soha. Még Goldman doki is, a repülıorvos, aki jól
tudta, hogy mit tehet a gondjaira bízott emberekkel az állandó stressz, a fizikai
veszély és a kimerülés, még ı is tátott szájjal bámulta Tucker ırnagy vad és
varázslatos táncát.
Bolerók, csacsacsák, fandangók, mind semmi volt azon az estén ifj. Spurrier Tucker
ırnagy számára. Bármit játszott is a zenekar, ı kecsesen és stílusosan eltáncolta. Á
keze a zsebében, az arcán lusta mosoly. MM Stetsonja behúzva félig csukott szemére.
Végül egy könnyedén elıadott magánszám után mindenki felpattant, és a sikert Fred
Astaire is megirigyelhette volna. Spurrier Tucker azon az éjszakán újjászületett, és
amikor a zenekar lepengette az utolsó akkordot, egetverı tapsvihar tört ki. Az
emberek elragadtatottan kiáltoztak, fütyültek, visítoztak. A zajra a katonai rendész is
elıjött az ırhelyérıl, és Long Thaxted távoli falujában leállt a bridzsbajnokság. És a
taps meg a kiáltozás nem csillapodott egyhamar - még mindig ráadást követeltek,
amikor néhány kifulladt ırmester érkezett a Rockerklubból, mert el nem tudták
képzelni, mi történhetett a tisztjeikkel. A kipirult, mosolygó Tucker ırnagyra
mutogatott mindenki; egyik napról a másikra ı lett a legnépszerőbb tiszt a
támaszponton. Tucker soha életében nem számított ilyen élményre, és lubickolt
benne.
Felfegyverkezve azzal a hamis magabiztossággal, amelyet a siker kölcsönöz az
embernek, Tucker ırnagy odament Dan ezredes asztalához.
- Leülhetek, ezredes úr?
- Húzzon ide egy széket, Tucker ırnagy - mondta Dan ezredes. - Hol tanult meg így
rázni?
- West Pointban - mondta Tucker.
Az ezredes mosolygott, és odatolt Tuckernak egy üveg whiskyt. Az ırnagy töltött
magának.
- Reggel másnapos lesz, ırnagy - figyelmeztette az ezredes.
- Új élmény lesz számomra, mármint az, hogy az alkoholtól - mondta Tucker.
- Nem akar békén hagyni, ırnagy? - kérdezte tettetett szigorral az ezredes. Megzavarta
Tucker újonnan támadt magabiztossága, de vonzónak találta.
- Lehet, ezredes úr. És talán nem is fogom békén hagyni addig, amíg nem engedi
Morse hadnagyot újra repülni.
Dan ezredes körülnézett, hogy ki hallhatta ıket. Két fiatal nı volt az asztalnál,
kóristalányok egy londoni revübıl; mindkettıt Kevin Phelan hozta. Most éppen azt
hallgatták, hogyan találkozott Kevin Clark Gable-vel a Waldorf-Astoria férfi
mosdójában. Dan az újságírókat kereste, de mind a pultnál voltak, nagyokat ittak, és
arról meséltek egymásnak, hogyan élték át London bombázását. Dan ezredes
elégedetten látta, hogy senki sem hallhatja ıket, és kissé közelebb húzta a székét
Tuckerhoz. A zenekar egy hangos feldolgozást játszott. A karmester rövidesen
eldönti, gondolta Dan ezredes, hogy dallamos és lágy számokat játszanak-e hangfogós
fúvósokkal, zsongó vonósokkal, lehúzott fényekkel, vagy ez is amolyan tomboló
estévé fejlıdik, amikor a lányokról megfeledkeznek, szól a trombita meg a dob, és a
férfiak katonadalokat harsognak. Ha ilyen részeg tombolás lesz, inkább visszamegy az
irodába, hogy elintézze az elmaradt adminisztrációt.
Az ezredes Tuckerra meredt, aztán állig felhúzta barna bırdzsekijének cipzárát,
mintha úgy nagyobb biztonságban erezné magát. Megszólalt.
- Ha valahogyan ki tudja hagyni a nevét azokból az átkozott jelentésekbıl, engedem
repülni.
Tucker ırnagy hátradılt a székén, és henyén bólintott. Körülnézett, és intett MM-nek,
aki Verával táncolt.
- Ma is elhozta azt az átkozott asszonyt - mondta Dan ezredes hangosabban, mint
szerette volna.
Kevin Phelan éppen akkor fejezte be a történetet. „de az enyém nagyobb mint a
magáé” -, és meghallotta az ezredes dühös megjegyzését MM nıjérıl. Mosolyogva
mondta:
- Mit képzeltél, talán valamelyik vöröskeresztes hölgyet fogja elhozni?
- Miért nem tud valahol a bázison kívül találkozni vele?
- Mert nem engeded ki a kapun - mondta Phelan.
- Jaj, persze, elfelejtettem - mondta az ezredes. Phelan felállt, és táncra kérte a
barátnıjét. A másik lány, aki tizennyolc éves volt, túlságosan sok volt rajta a
szemfesték, és elefántcsont cigarettaszipkával hadonászott, áthajolt az asztal felett,
hogy Dan ezredesre mosolyogjon.
Tucker, aki érdeklıdéssel hallgatta a beszélgetést, megkérdezte:
- MM és az ı derék hölgye... köze van ennek ahhoz, hogy leparancsolta Morse-t a
géprıl?
- Honnan szedte ezt a „derék hölgyet”, Tucker? Talán a BBC-t hallgatja?
Tucker nyugodtan mosolygott. Tudta, hogy eltalálta. A lányra mutatott.
- Megengedi, hogy táncoljak a gyönyörő ifjú hölggyel?
- Morse repülhet - mondta Dan ezredes. - De nincs több légigyızelem. Érti, Tucker?
Nem hitelesítünk neki több légigyızelmet. A fıhadiszállás szerint nem való hısnek.
Tucker felállt, és leporolta kifogástalan egyenruháját, bár makulátlan volt. Meghajolt a
lány elıtt.
- Szabad erre a táncra?
- Elbővöl - mondta a lány. A hangja magas és ideges volt. Olyan elıkelı hölgynek
akart látszani, amilyent az amerikaiak szeretnek. Égy nıs öregemberhez túlságosan
fiatal, dorgálta meg magát magában az ezredes. A harmincéves Tucker ırnagyhoz is
fiatal talán, de legalább ugyanazon a nyelven tudnak beszélni, amire Dan ezredes már
nem lett volna képes. Intett Tuckernak és a lánynak, hogy mehetnek, és mosolygott.
- Hadd repüljön a kölyök - mondta hirtelen. - De átküldöm Kinzelberg ırmestert, hogy
megmutassa az ottani irodistáknak, hogyan töltsék ki a papírokat... ha bizonyítanom
kell, hogy nem szegtem meg a parancsot.
- És ha további nácikat lı le... ha megdönti Rickenbacker eredményét?
- Ne józanodjon ki, Tucker. Már kezdtem megkedvelni részegen.
- Rendben van, uram - mondta Tucker, átkarolta a lányt, és vidáman ellejtett vele a
zsúfolt táncparketten.
 29.

Druce „Duke” Scroll alezredes

Scroll alezredes elment a tisztek mellett, akik a barátnıikkel a fák alatt, a tisztiklub
gyepét határoló alacsony falon ültek. Néhány nı vállára tiszti zubbony borult, az este
hővös volt.
Scroll kinyitotta az elsötétítı ajtót, és belépett a zsúfolt elıcsarnokba. Az ablakokat
elsötétítı zsaluk fedték, s hiába forogtak a ventilátorok, odabenn meleg volt, s a
levegı bőzlött az italtól, a dohányfüsttıl és az emberi testek kipárolgásától. Duke
Scroll fintorgott. A játszószobán át a táncparketthoz ment, és ott találta egy asztalnál
Dan ezredest egymagában.
Dan ezredes meglátta, felállt és odajött hozzá.
- Mit iszol, Duke?
- Most semmit, ezredes úr. Csak körülnézek.
A zenekar a „Füst száll a szemedbe” címő dalt játszotta, és Dan ezredes azt mondta:
- Elmulasztottad Tucker számát.
- Pedig úgy hallom, nem akármilyen volt.
- Kezdtem azt hinni, hogy Tucker oké - mondta Dan ezredes. - Hallod ezt a dalt? Ezt
játszották, amikor megkaptam a tiszti kinevezésemet.
- Tudom, hogy nagyon régi nóta - mondta Scroll.
- Azon az éjszakán kértem meg Babs kezét.
- Ha arra gondolt, ezredes úr, hogy visszamegy az irodába, nem szükséges. Nincs
olyan papírmunka, amelyik ne várhatna hétfıig.
- A szállásomra megyek, és írok Babsnek egy hosszú levelet. Nagyon hiányzik ı is,
meg a gyerekek is.
Scroll a táncparkettet figyelte, Dan ezredes pedig megszólalt.
- Engedem repülni Morse-t, Duke. Pokolba a fıhadiszállással.
Scroll nem felelt. Egy énekes ment a színpad közepére. A táncosok lassan mozogtak,
de a tükörgömb fénye itt-ott rájuk esett, egy-egy pillanatba fagyasztotta ıket.

Talán e pillanat csupán álom, szívem,

Jövünk és elmegyünk, mint fodor a vízen.

A fényfolt akkor világította meg Tuckert, amikor éppen nevetett, Farebrothert, amikor
éppen súgott valamit Victoriának és MM-et, amikor éppen köszöntött egy másik
táncoló párt.
- Minden jel arra mutat - mondta Duke Scroll -, hogy hétfın „teljes erıbevetés” lesz,
ezredes úr.

Szeress tehát ma még. Holnap? Bizonytalan.

Tán el sem jı soha, és várni hasztalan.

Scroll türelmesen hagyta, hogy Dan ezredes még néhány percig nézze a táncolókat.
Tudta, mennyire szereti az ezredes, ha a fiai jól érzik magukat. De végül megszólalt.
- És Tarrant ırnagy szeretne beszélni magával, uram. Odakint vár.
Dan ezredes nyomban sarkon fordult, mint akit álmából ébresztettek fel, és Duke
Scroll követte ıt ki, az épület elé. Onnan látták, hogy az elsötétítés nem jó. A
zsalugáterek körül kiszivárgott a fény, és az emeleten néhány ablakon gondatlanul
széthúzva felejtették a függönyt, és sugárban áradt ki a sárga fény.
Tarrant ırnagy tisztelgett Dan ezredesnek. ı volt a katonai rendészet vezetıje. Rövid,
skótmintás, vízálló bekecset viselt KR-karszalaggal, pisztolytartó övet és vakító fehér
sisakot. Látszott, hogy szolgálatban van.
- Minden rendben? - kérdezte Dan ezredes.
- Tarrant ırnagy jelentette - mondta Scroll -, hogy nık mennek át az egyedülálló
tisztek szállására.
- Nem lehet olyan nehéz megállítani ıket - mondta Dan ezredes. Nem szerette Tarrant
ırnagyot.
- A nık a szolgálati bejáraton és a konyhán át jönnek, uram - mondta Tarrant. -
Néhányan éppenséggel a vécé picike ablakán másztak ki. Szerintem már legalább
ötvenen vannak odaát. - A házakra pillantott, ahol a nıtlen tisztek laktak.
Dan ezredes a fura, angol stílusú, vörös cseréptetıs házakra pillantott, amelyeket
csinos, bekerített kertecskék öveztek, elhúzta a száját, de nem szólt semmit.
- Azt mondta, szeretné, ha véget vetnék a dolognak.
- Pontosan ez volt az a fajta figyelmeztetés, amely annyira népszerőtlenné tette az
ırnagyot.
- Igen, ha véget vetne - nézett Tarrant szemébe Dan ezredes. - De nem vetett véget.
Folytatódik.
Duke Scroll lépett közbe Tarrant oldalán.
- Tarrant ırnagy nem bírja emberekkel, uram. A hét végén szereljük át a
célzóberendezéseket az ezredparancsnokság utasításai szerint. Dolgoznak a gépeken.
A hangárok ajtaja nyitva, rengeteg felszerelés hever szanaszét. Mivel ilyen sok civil
van itt ma este, én kértem Tarrant ırnagyot, hogy a mőszaki részlegre különösen
ügyeljenek.
- Láttam már olyan pilótákat, akik nemcsak hogy a raktárakba, de egyenesen a
hangárokba vittek civileket - mondta Tarrant. Úgy tette csípıre a kezét, hogy két
hüvelykujját fehér övébe akasztotta.
Dan ezredes nem követelte meg a tisztjeitıl, hogy vigyázzba álljanak elıtte, de
Tarrant testtartását kihívónak és függelemsértınek érezte. Nem tett rá megjegyzést, de
a hangja bosszús volt.
- A pilóták esetleg megmutatják a barátnıjüknek a gépüket, ırnagy. Nincs abban
semmi.
- Nincs, uram - felelte Tarrant, és leengedte a kezét. - És mit csináljak azokkal a
nıkkel a szálláson? Türelmetlenül játszott fehér pisztolytáskája fülével.
- Nem akarom, hogy a zsernyákjai kirángassák a tisztjeimet az ágyukból, vagy
benézzenek a szekrényükbe, ha ilyesmire gondol.
Duke Scroll ismerte annyira Dan ezredest, hogy tudja: már tökéletesen elfelejtette,
hogy nemrégiben háborgott a tiszti szálláson lévı nık miatt.
- Tarrant ırnagy meg én még egyszer körülnézünk arrafelé, aztán ellenırizzük a
mőszaki részlegnél az ırséget.
Dan ezredes megfogta Scroll karját.
- Én is harcparancsszagot érzek, Duke. Tudomásomra jutott, hogy a következı
bevetés is kemény lesz. Most, hogy a németek keletebbre telepítették a gyáraikat,
nagyon hosszú és nehéz az utunk odáig. - Tarrant a közelben maradt, de tapintatosan
nem vett tudomást errıl a privát megjegyzésrıl. Dan ezredes most felemelte a hangját,
hogy Tarrantre is vonatkozzon a mondandója. - A fiúk némelyike talán ma éjjel bújhat
ágyba egy lánnyal utoljára-. Ezt legyenek szívesek megjegyezni, jó?
Duke Scroll bólintott.
- Majd szólok mindenkinek, hogy szombat délig kivétel nélkül minden civilnek el kell
hagynia a támaszpontot.
Ám Dan ezredes már Tarranthez fordult.
- Csak lazán, ırnagy - mondta. - Ne feledje, hogy a fiaim közül némelyiknek ez az
egyetlen otthona.
Az ezredes távozása után Duke Scroll körüljárta az épületet Tarrant ırnaggyal.
- Tennünk kell valamit az elsötétítéssel, ırnagy mondta Scroll. - A német légierı
éjszakánként portyázókat küld Anglia fölé. A legfıbb célpontjaik a repülıterek. És
amikor a németek géppuskázható célpontokat keresnek, nem szeretném, ha úgy
néznénk ki, mint Atlantic City fıutcája.
- Nézze, a múlt hónapban beszéltem errıl Dan ezredessel, és majd leharapta a
fejemet... Nem kedvel engem, azt hiszem. Bármit teszek, kihozza a sodrából. Miféle
ember?
- Az ezredesnek sok olyan gondja van, amelyekrıl maga soha nem is hallott, Harry -
mondta Duke ebben a ritka pillanatban, amikor nem volt hivatalos. - Mégis részt vesz
a legkeményebb bevetésekben, s bár tizenöt évvel idısebb némelyik pilótájánál jói
repül, és németeket szed le. Aztán kimászik a gépébıl, és amíg a többiek isznak vagy
alszanak vagy kurváznak, csinálja az adminisztrációt, jelentéseket ír, harcol a
nagyfınökség hülye beavatkozásai ellen.
- Erre még soha nem gondoltam.
- Mondok én magának valamit, Tarrant ırnagy. Tegnap írtam a feleségemnek, és azt
írtam neki, megtiszteltetésnek tartom, hogy a világ egyik legcsodálatosabb emberével
dolgozhatom együtt.
Tarrant nem felelt. Ez túlságosan is elragadtatott vélemény volt arról az emberrıl, aki
inkább a nehéz fiúkra emlékeztetett, akiket ı rács mögé szokott dugni. Ugyanakkor
Duke Scroll West Point-i tiszt volt, pedáns, precíz, akinek nagyon nehéz volt elnyerni
a tetszését. Tarrant szívesen tartotta magát rugalmasnak és eszesnek, hiszen ezek
alapvetı rendıri erények. A jövıben más szemmel fogja nézni Dan ezredest.
- Tüskés és nyughatatlan - mondta döbbenetesen ıszintén Scroll. - Mindig
meggondolja magát, ahogyan most is tette, de bátor, Harry. Dan ezredes soha nem
kapja meg a csillagot. A tábornokok nem néznek a feletteseik szemébe, nem mennek
ölre valami írástudatlan közlegényért vagy hadnagyocskáért, aki mást sem tud, csak
németeket lıni. A háború után Dan ezredest éppúgy ki fogják rúgni a hadseregtıl,
ahogyan a srácokat, akik megvívják a háborút.
- Azt hiszem, Dan ezredes belevaló legény - mondta Tarrant ırnagy, akit jó feleség és
jó állás várt otthon Flintben, Michigan államban, és a hadsereg elhagyását kizárólag
kellemes dolognak tudta elképzelni.
Befordultak a sarkon, oda, ahol szemétládák hosszú sora állt a konyhaajtónál. Hirtelen
felcsapott a zene, és sárga fény villant, amint megjelent két ember. Tarrant ırnagy
megállt a biciklitároló árnyékában, Duke Scroll is. Nézték, ahogyan a férfi meg a nı
átvágnak a füvön, és eltőnnek egy teherautó mögött. Arrafelé egy darabon hiányos
volt a kerítés, és hallani lehetett, hogy átmásztak a tisztiszállás mögötti pázsitra.
- Még kettı - suttogta Tarrant ırnagy. - Ezek is a nıtlen tisztek szállására mennek.
- Azt hiszem, Farebrother százados - mondta Duke Scroll.
- Meg az a magas angol lány, aki mindig vele van mondta Tarrant. - A neve benne van
a látogatók könyvében. Gondolja, hogy beszélnem kellene velük... megkérdezni, hogy
hova mennek? Ha csak egyetlen párral igazi balhét csinálnánk, híre menne, és elvenné
mások kedvét.
- Rossz idızítés, nem megfelelı hely, nem a megfelelı emberek - mondta Scroll, aki
már hallotta Dan ezredestıl az ijesztı hírt, hogy náluk szolgál a tábornok fia.
- Értem, mire gondol.
- Igazán? - kérdezte Duke Scroll, aki egészen bizonyos volt benne, hogy Tarrant
semmit sem ért.
- Már késı, hiszen a lány nyilvánvalóan terhes. Hát persze, rögtön láttam rajta.
- Farebrother barátnıje?
- Nem a hasa nagy vagy ilyesmi. De ilyenkor a nık másképp járnak, azt hiszem, ennek
lélektani oka van. Láttam, hogyan megy. Nyolc éve vagyok zsaru, és a zsaru olyasmit
is észrevesz, amit mások nem.
 30.

Vincent H. Madigan százados

A hétfı eseménydús nap volt, ahogyan Dan ezredes megjósolta. Az osztály késıbb
„Gonosz hétfıként” emlegette. Az újságírók valahogyan mindig kiszagolják az
érdekességeket, épp ezért aznap reggel egész seregnyi nyüzsgött belılük Vince
Madigan körül. Az idıpont különösen alkalmatlan volt arra, hogy még rejtélyes
üzenetet is kapjon Verától, ám Madigan mégis kíváncsi volt, mirıl lehet szó. Eltő-
nıdött, vajon az asszony arról kíván-e érdeklıdni tıle, milyen összetőzés volt MM és
Dan ezredes között, amirıl ı is csak hírbıl tudott. Madigan titkárának, Fryer
ırvezetınek - véletlenül mindig ı vette föl a telefont, amikor Vera volt a vonalban -
az az érzése volt, hogy csak egy lányról van szó a sok közül, akik ırülten szerelmesek
a századosba. Madigan nem akarta kiábrándítani.
Közben Madigan azzal volt elfoglalva, amihez a legjobban értett: úgy vezette végig az
újságírókat a bázison, hogy ne legyenek a harci készülıdés útjában.
Fölmászott egy halom hetvenöt gallonos hordóra, hogy mindenki jól lássa.
- A földi személyzet hajnali öt óra negyvenöt perckor hagyta el a szálláshelyét, uraim.
Az egyes gépekhez beosztott szerelık és fegyvermesterek kibicikliztek ide, és
hozzáláttak a repülés elıtti ellenırzéshez. Késıbb mások váltották le ıket, hogy ık
reggelizni mehessenek. A hírközlés tegnap este végezte el az adók ellenırzését,
amikor a levegıben nem volt forgalom.
Néhány újságíró jegyzetelt. Mások az egyik gépet fényképezték, az egyik szerelı
megforgatta a légcsavart, hogy megtisztíthassa a hengereket. Aztán a fıszerelı
bemászott a Kibic pilótafülkéjébe.. A motor köhögött, köpködött, majd fülsiketítı
dörgéssel beindult, miközben láng csapott ki a kipufogóból. Tex Gill tudta, hogy a
figyelem középpontjában áll, és egy kicsit rájátszott: megragadta a botkormányt, és
erısen koncentrálva, a homlokát ráncolva figyelte a mőszereket. Aztán visszavette a
gázt, és egy percnyi csönd volt, mielıtt beindították volna a következı P-51-est, a
Mickey Mouse III-at, a vadonatúj, természetes fémszínő gépet. Madigan százados
biztatására a fegyvermester már a Kibic lövegeit ellenırizte, látta el a gépet lıszerrel
és berakta az ejtıernyıt. Mindez ugyan mind megtörtént már egyszer, de a
fényképeken jól hatott.
- Még ellenırizni kell a benzintartályokat és feltölteni az oxigénpalackokat, de azt
majd máshol fogjuk látni, amikor a busz végigmegy a reptér körbetonján.
A repülés elıtti ellenırzés véget ért, és a földi személyzet ilyenkor rendszerint eltőnt a
rögtönzött kunyhók és sátrak mélyén, ám ma nem akarózott nekik kivonulni a
rivaldafénybıl. További ellenırzéseket végeztek; Tex Gill harmadszor is körüljárta P-
51-eset, megmozgatta a csőrılapokat, a fékszárnyakat. Aztán a gép alá mászott, hogy
megnézze a gép futóját és még egyszer megvizsgálja a kerekeket. Amikor az emberek
végre leültek kártyázni és beszélgetni, még azt is nagyképően tették.
- Van maguk közül valaki Washington államból, Miamiból, New Yorkból vagy
valamelyik Dakotából? kérdezte Madigan, aki tudta, hogy egyes újságírók kedvelik a
helyi vonatkozású történeteket, de a kérdésére senki sem jelentkezett. Az emberek
folytatták a pózolást, a mesterkélt beállást és beszélgetést, mintha Madigan meg az
újságírók ott sem volnának. Madigan százados a védenceihez fordult.
- A mai küldetésrıl elıször a hírszerzés értesült. ık és a hadmővelet emberei nemigen
aludtak a múlt éjjel, azt elhihetik. A bevetés falitérképét csinálták, elıkészítették az
eligazító tervet.
Madigan irodájából Fryer ırvezetı érkezett egy dzsipen. Odasietett a századosához,
félre vonta, és suttogni kezdett.
- Ugyanaz a hölgy telefonált ismét. Mondtam neki, hogy ön foglalt, de azt felelte,
rendkívül sürgıs, hogy beszéljen önnel. - Fryer egyhangúan suttogva adta át az
üzenetet, de a hangjában mégis bujkált egy kis cinkos mosoly.
Madigan századost bosszantotta Vera. makacssága.
- A hölgy nem tudja, mit jelent az, hogy „sürgıs”. Azt hiszi, itt ülök, és arra várok,
hogy végre valami dolgom akadjon?
A bizalmas hangtól fölbátorodva Fryer így válaszolt:
- Persze. Meg is kérdeztem: „Úgy érti, hölgyem, hogy élet-halál kérdése?”
Madigan százados most háttal állt az újságíróknak.
- És erre mit válaszolt?
- Azt mondta: „Igen, úgy van, élet-halál kérdése”. Mire én: „Maga viccel, hölgyem”,
erre teljesen begurult, és azt mondta, találkoznia kell önnel. - Fryer megdörzsölte az
orrát, és hozzátette: - Valóban hisztérikus volt, százados úr. Talán szerencsés lenne,
ha tudna idıt szakítani arra, hogy kissé lecsillapítsa. Elképzelhetı, hogy megpróbál
bejönni a bázisra vagy ilyesmi. - A „vagy ilyesmi” arra utalt, hogy a hölgy esetleg a
tábori lelkészt ráncigálja elı az azonnali házasságkötéshez, vagy az apaság elismerését
kéri, mivel az egyedülálló anya csupán így kaphat US katonai járadékot.
- Szó sincs semmi ilyenrıl - mondta morcosán Madigan. - Nem tudom, mit akar.
- Átadni egy bizalmas üzenetet. Át akar adni egy bizalmas üzenetet önnek, hogy adja
át... egy másik tisztnek. Ezt mondta.
- Miért nem ezzel kezdte? - Tehát MM-rıl van szó. Nos, jobb lesz az ügynek a végére
járnia, vagy ez az átkozott Shelley alezredes ott lesz a nyakán.
- Sajnálom, százados úr, azt hittem, ez csak ködösítés.
- Át tudná venni tılem ezt a turistacsoportot? Vigye el ıket a buszon a hadmőveletre,
és mesélje el, hogy a szegény S-2-esek és S-3-asok fönn voltak egész éjszaka, és
agyondolgozták magukat, amíg teleragasztották a térképet vörös jelekkel, és megírták
a pilóták útvonalkártyáit.
„Egyetlen fok tévedés az útvonalkártyán nagy távolságú feladat esetén több száz
mérföldes navigációs hibát okozhat, és veszélybe sodorhatja az egész bombázóerıt.”
Madigan savanyúan mosolygott, amikor beosztottja szó szerint idézte, amit ı szokott
mondani az újságíróknak.
- Ne maradjanak sokáig a hadmőveleten, csak kukkantsanak be. A dzsipet elviszem.
Megrendelték nekik az ebédet, ugye? Elküldte a Királyi Fıbe a szokásost ıszinte
hódolatommal? Helyes. Senki nem hagyhatja el az újságírócsoportot, nem is
telefonálhat, amíg a hadmővelet nem hagyja jóvá. - Körülnézett. Az újságírók
tisztelettel vegyes félelemmel bámulták a gépeket és a repülıteret. Ez a banda frissen
érkezett az USA-ból, és elıször jártak hadmőveletekben részt vevı repülıtéren. -
Telefonáljon az irodába, hogy hozzanak ki egy adagot abból a reklámszövegbıl,
amelyet írtam: „A légitámaszpont nagyváros.” Abban benne van minden, ami ehhez a
bemutatóhoz kell. Kérje meg a fotós fiúkat, hogy vetítsenek le néhány légiharc-filmet.
Aztán mutassa meg nekik a szimulátort, a mosodát, a postaszobát, a gyógyszertárat, a
gyengélkedıt, a sütödét és ami még az eszébe jut. De arra ügyeljen, hogy a fogdában
ne legyen senki, amikor odayiszi ıket. Egyszer egy részeg szerelı elıadást tartott az
újságíró-csoportomnak arról, hogy milyen ocsmányul bántak vele a zsaruk, és hogy
mennyire szükség volna hivatalos bordélyházakra. Nem szeretném, ha ma ilyesmi
történne. - Nem fog, uram - mondta fensıséges mosollyal Fryer ırvezetı, és feszesen
tisztelgett. Fryer újságíró diplomája nem a legjobb alap volt az alantas szerephez,
amelyet oly gyakran kellett eljátszania.
- Ha tizenkettı harmincra nem jövök vissza, a Királyi Fıben veszem át a társaságot.
Ám az ifjú Fryer ırvezetı már a csoportnak beszélt.
- Uraim! Akik „fényképezési lehetıségre” vágynak, készüljenek föl a pilóták
beérkezésére. Észre fogják venni, hogy egyes gépek nincsenek befestve. Ez a csupasz,
csiszoltfém-borítás óránként öt-tíz mérfölddel képes növelni a repülıgép
csúcssebességét. Nem szükséges mondanom önöknek, hogy légiharcban ez - Madigan
századosra pillantott, aki a dzsip ülésébıl nézte létfontosságú lehet. - Idegesen el-
mosolyodott, és folytatta. - A P-51-esek, amelyeket igen gyakran Mustangnak is
neveznek, párosával szállnak föl. Ez nagy ügyességet igényel, különösen a kísérıtıl -
ez mindig a géppár második gépe -, mert ahhoz, hogy szorosan az elsı mellett
maradjon, zsonglırködnie kell a gázzal. Hogy ezt egy kissé megkönnyítse a számára,
a géppár vezérgépe nem repül teljes gázzal. Amikor a kerekek elhagyják a futópályát,
látni fogják, hogy a gépek kissé hintáznak. Ilyenkor nagyon nehéz vezetni ıket.
Minden benzintartály tele van, a futókat még nem húzták be, a fékszárnyak még le
vannak engedve, és a repülési sebesség éppen csak akkora, hogy a levegıbe emelje a
gépet. Ez kockázatos pillanat még a kitőnıen kiképzett, tapasztalt repülık számára is.
Nyilván észrevették, hogy a központi futópályánkat javítják, tehát be kell érnünk egy
valamivel rövidebbel, és ma még talajmenti köd is nehezíti a helyzetet...
Az újságírók látták, hogy a benzintárolóhoz vezetı szervizút mentén lévı fákat
vastag, szürke takaró homályosítja el. A fiatalember kitőnıen csinálja, gondolta
Madigan; nem könnyő a felszállást ennyi drámaisággal telíteni. Túlságosan is sokszor
volt dolga hasonló újságíró-csoportokkal, akik többnyire toporogtak, és forró kávét
kértek, ám ma elragadtatással figyeltek mindenre.
Madigan százados beindította a dzsip motorját, és a zaj elnyomta Fryer ırvezetı jól
kezelt, az alkalomhoz illı hangját. A reptér túlsó végén az elsı vadászrepülıgép
gördült már kifelé. A Zarándok volt az; ma ismét Dan ezredes vezeti a bevetést.
Amikor Madigan befordult a dzsippel, Tucker ırnagyot látta egy teherautóról leszállni
teljes repülı-fölszerelésben. A repülık úgy nevettek és tréfálkoztak vele, ahogyan
azelıtt soha. Madigan eltöprengett, vajon mi a csuda történt Tuckerral, és amíg ezen
elmélkedett, MM-et látta meg egy dzsipbıl kiszállni Farebrother társaságában.
Mindketten sokat öregedtek az utóbbi hetekben; az idıpont nem volt alkalmas arra,
hogy zavarja MM-et Vera üzeneteivel. Madigan intett nekik, ık válaszul füttyentettek;
valaki élesen fütyült, de Madigan nem válaszolt szokásos trágár kézmozdulatával,
mert az újságírók megláthatták volna. A fiúk pompás hangulatban voltak. Madigan
elégedett volt: éppen ez kell, amikor itt jár a figyelmes újságírók serege.
Megállt a szállásánál, mielıtt Verához indult, gyorsan megmosakodott, fölvette a
legjobb egyenruháját. Aztán kölcsönvette Farebrother cipıkrémét, és kitisztította a
cipıjét. Egy pillantást vetett szobatársának gondosan bevetett ágyára, tiszta, vasalt
egyenruháira a fogasokon közös szekrényükben. Farebrother olyan átkozottul tiszta és
rendes; bárcsak valami lezserebb szobatársa lenne. Kölcsönvette Farebrother egyik
nyakkendıjét, mivel az övén mindkettın folt volt. A feje fölött most már szünet
nélkül dörögtek a repülıgépmotorok, amint géppár géppár után a felhıs égre hördült,
és a fülsiketítı zaj messze visszhangzott.
Madigannek nem volt joga a dzsipet a bázison kívül használni - tulajdonképpen a
bázist elhagyni sem volt joga -, ezért kissé megijedt, amikor a kapunál leintette egy
katonai rendész.
- A francba! - morogta maga elé, és már-már mondani kezdte a rendésznek, hogy
sürgısen a helyi újság irodájába kell mennie, ami nem is állt messze az igazságtól.
Semmi értelme megkérni Tarrant ırnagyot, hogy szemet hunyjon; Tarrant soha
senkinek nem tett szívességet.
- Az egyik embere van a vonalban, Madigan százados. - A katonai rendész tisztelgett.
- A dzsipet itt hagyhatja, uram.
Az ırszolgálatot teljesítı ırmester az ablakon át nyújtotta ki a telefont.
- Itt Madigan százados, mi van? - Madigan cinkosan a katonai rendész ırmesterre
mosolygott, de az nem reagált.
- Az egyik gép lerobbant a futópályán, uram. Kidurrant a kereke. - A PR-ırmester
volt. - Az újságírók oda akarnak menni, meg akarják nézni. Mehetnek?
- Nem akarom, hogy azt írják, hogy néhány rohadt angol szállító ócska szemetet
szállított a repülıtérnek, és így ölik a fiainkat. Még ha igaz is, akkor sem akarom,
hogy ezt mondják. Most hol vannak?
- Fryer a buszon tartja ıket, amíg telefonál. A másik vonalban ı van, uram.
- Nagyon okos, Fryer - motyogta maró gúnnyal Madigan. - A pilóta megsérült? Egyre
hallom fölszállni a gépeket.
- Nem tudok beszélni a hadmővelettel, sem a toronnyal. Gondolom, csak a futópálya
felét használják.
Madigan ezt hallva megdörzsölte az arcát. Még mindig hallotta a motorok dörgését,
amint a géppárok a repülıtér fölött köröztek, mielıtt belefúrták volna magukat a
felhıs égbe.
- Mondja meg Fryernak, hogy hagyja ki a hadmőveletet. Mutasson nekik légiharc-
filmeket, és adjon nekik rengeteg kávét, meg fánkot a fotórészlegnél. Ezzel a bázison
tett körútnak vége. Mondják meg a sajtókopóknak, hogy majd odavisszük ıket,
mihelyt át lehet jutni, ami. azt jelenti, hogy amikor tudjuk már, hogy nincs sérülés és
nem ömlött ki a benzin, azaz nincs veszély.
- Megmondom Fryernak, uram. Sokáig elmarad?
- Nem, ırmester. Úgy tervezem, hogy még ebéd elıtt odaérek a Királyi Fıbe. Finom
kaját adunk nekik, és mire vége az ebédnek, eltakarítják a roncsot is. Gyorsan kell
csinálniuk: az a pálya kell a hazatérı gépeknek. A pokolba! Kár, hogy nem
mondhatjuk nekik azt, hogy légiharcban sérült meg a gép.
Veránál egy férfi nyitott ajtót.
- Jöjjön be - mondta. - Vera egész nap kereste magát.
Bekísérte Madigan századost a parányi szalont, és ragaszkodott hozzá, hogy levegye a
kabátját, és helyet foglaljon a legkényelmesebb karosszékben.
- Éppen teázom - mondta. - Vera nyilván elvárná tılem, hogy kényelembe helyezzem
magát.
Vince mosolygott, és körülnézett a pici szobában. Az asztal reggelire volt terítve, de a
térítın friss teafolt éktelenkedett, és a tejeskancsó félre volt tolva, hogy helyet adjon
egy kilyuggatott tetejő tejkonzervnek. A kandalló dugig volt hamuval és salakkal, a
tőz már szinte kialudt.
- Meglehetısen sietek - mondta Madigan. - Ma röpülünk.
A férfi teát töltött.
- Hallottam fölszállni a gépeket. Repülıerıdök, igaz? A maga társasága?
Ösztövér, középkorú férfi volt, a-hangja lágy és barátságos, csukott ajkán mosoly.
Katonanadrágot és kekiszínő kardigánt viselt. Fényes, fekete csizmája a varrógépen
állt, mint egy mőtárgy. Az arca ráncos és csupa mély redı, amilyenné a trópusi nap
teszi a bırt, a keze csupa karmolás, a körme fizikai munkától fekete. Még Vera is
nehezen ismerte föl ebben az izmos, kemény tekintető, nyers beszédő emberben a
férjét, aki négy évvel az elıtt utazott el.
- Átkozottul hideg van, nem? - mondta a férfi. Egyszerően nem tudok átmelegedni.
Vince elvette a férfi kezébıl a csésze forró teát.
- Maga Vera férje?
A férfi megborzongott.
- Hideg van itt Angliában.
Nem volt túlságosan hideg, de Madigan mosolygott, és bólintott.
- Nyilván örül, hogy itthon van - mondta, és belekortyolt az erıs, sötét teába.
- Otthon! Az ember ott kinn mindig csak erre gondol. - A szavak úgy buggyantak ki,
mintha milliószor elpróbálták volna ıket, de a hang csöndes és nyugodt volt. - Az
ember megırül... a dzsungel, a malária, az átkozott, büdös nyirkos hıség állandóan.
És a férfinak nı kell, Vince. Maga jól tudja.
- Ismeri a nevemet?
- Ó, nagyon is ismerem a nevét. - Egy gép szállt el a ház fölött nagyon alacsonyan.
Bizonyára visszafordult motorhiba miatt. Madigan hallotta, hogy a motor ki-kihagy.
A férfi kiment a konyhába, és egy csomag valamivel jött vissza, amibıl tett a teájába.
- Só - magyarázta. - Kis idıbe telik, amíg az ember megszokja, hogy nem izzadja ki
minden egyes pórusán éjjel-nappal. Ez is örökké kielégíthetetlen vágy, Vince. A
férfiaknak vannak ilyen vágyai, gondolom, a nıknek is.
A beszélgetés kezdett olyan irányba kanyarodni, ami Vince Madigannek nem tetszett.
- Mennem kell - mondta, de nem állt föl. Látni akarta, mit szól hozzá a másik.
- Igya meg a teáját, Vince.
- Néhány haverom... - Vince valami olyasmit akart mondani, hogy néhány haverja
hallótávolságon belül várja, de a férfi fekete szeme úgy szúrt belé, hogy elapadtak a
szavai.
- Haverok - mondta a férfi, és úgy forgatta a szájában az idegen szót, mintha elıször
ízlelné. - Haverok. Elveszítettem néhány remek „havert” ott a dzsungelban, Vince.
Remek emberek voltak. Nem voltak hısök, legalábbis nem mind, néhányan féltek is,
Vince. Egész idı alatt rettenetesen féltek. De férfiak voltak! Férfiak, akik odaadták az
életüket a barátaikért, Vince. Ez valószínőtlennek hangzik itt, Cambridgeshire-ban,
igaz?
- Nem-mondta Madigan.
A férfi folytatta, mintha nem is hallotta volna.
- Igen, ez ostobán hangzik itt, Cambridgeshire-ban, ahol az emberek sztrájkolnak a
teaszünetért, ahol a gyári munkások vasárnap dupla bért kapnak, és az olyan férfi, aki
egy korsó sört, egy meleg vizes borotválkozást, egy tiszta inget vagy egy nıt akar,
elindul, és megkaparintja azt, ami elıször kerül a keze ügyébe. A pénz biztosan elıny,
mi, Vince? Ha valaki jenki, és vastag a bukszája, finom szivarokat szív, és olcsó a
whiskyje, melyik nı tudna ellenállni neki? Gyönge teremtmények, Vince. Már
rájöhetett. Madigan fölállt.
- Tudom, mire céloz, Mr. Hardcastle. De olyasmi nem volt soha köztem és Vera
között.
A férfi oda se bagózott Madigan mentegetızésére. Ugyanolyan nyugodt
egyhangúsággal folytatta.
- És nézze meg, micsoda egyenruhát adtak maguknak. Nem ezt az olcsó szemetet.
Nem ezt a rohadt durva, szúrós, szırös pokrócot, amirıl a mieink úgy vélik, a
katonának az is jó. Magukat szépen felöltöztetik finom gyapjúba, gallérral és
nyakkendıvel és csinos, barna cipıvel.
- A repülık, ık azok, akik sokat keresnek - próbálta kitéríteni a férfit a
gondolatmenetébıl Madigan. - ık valóban gazdagok; megkapják a tengerentúli
fizetést, és mindenre rájön még a repülési pénz.
- Úgy van - mondta Hardcastle. És fölvette Vince Madigan fényképét. A kép
összegyőrıdött és mocskos volt, hiszen az edényszárító rács mögé volt dugva, de
Hardcastle kisimította nagy kezével. Fél éjjel ezt a képet nézte. Madigan a képen
pilótaruhában volt, karjával egy P-51-es légcsavarját karolta át.
Madigan magában dühöngött, hogy ilyen balszerencsés és szidta Verát, amiért a
szakításuk után is megtartotta a képet.
- Tudom, hogy ostobaságnak fogja tartani - mondta -, de ezt a képet viccbıl
csináltattam.
Hardcastle hangosan fölolvasta a képre írottakat.
- Köszönet az emlékért, a te kedvesed, Vincent. Fölpillantott. - Ez is vicc volt, Vince?
Nem valami jó vicc, Vincent. Nem valami jó vicc a más feleségével szórakozni,
Vince. - Letépte a képrıl az ajánlást, és a tőzbe dobta.
Madigan megpróbált nagyon lassan mozdulni. Úgy vélte, továbbra is mosolyogni és
bólogatni fog, de lassan elindult az ajtó felé. Egy ideig úgy tetszett, ez a terve bevált.
- Üljön le, Vince.
Madigan arra kapta föl a fejét, hogy Reg Hardcastle kezében egy hatalmas angol
katonai Webley revolver van. Bármilyen nehéz volt, Hardcastle törzsırmester
könnyedén fogta. A pisztoly ósdinak látszott, ám Hardcastle régi barátjának tekintette.
Legalább egy tucatszor megmentette az életét a dzsungelban, ahol a közelrıl leadott,
gyors lövésekre volt szükség. De a markolaton nem voltak rovátkák; Hardcastle
törzsırmester nem volt kérkedı ember.
Vince leült, és érezte, hogy egész testét elönti az izzadság. Most már rettenetesen félt.
A látszólag kihunyt tőz hirtelen életre kelt, amikor a beledobott papír tüzet fogott,
föllobbant, majd újra kialudt.
- Téved, nem én vagyok az - mondta Madigan rekedten, mert a torka kiszáradt.
- Hiába beszél. Vera mindent elmondott. Elmondott magáról mindent, Vince.
- Hadd beszélj én vele... ez tévedés, esküszöm.
- Nem beszélhet Verával. - A férfi halványan elmosolyodott. - Vele már elbántam.
- Nem...
- A mosogatófülkében van, Vince. A kenyérvágó késsel csináltam. Nem akartam zajt.
Nem akartam, hogy idejöjjenek a rendırök, és kérdezısködni kezdjenek, amíg még
nem volt alkalmam magával foglalkozni.
- De biztosan elkapják - mondta Madigan. Meglazította a nyakkendıjét, és kigombolta
a gallérját. Eszébe jutott, amit az apja mondott, hogy a nık fogják a vesztét okozni.
Az apja rájött, hogy Vince heves viszonyt folytat az egyik legjobb ügyfele, igen
kedves barátja feleségével. Az asszony húsz évvel volt idısebb Vince-nél, és a
botrány után a férjével egy másik városba költöztek. Az apja soha nem bocsátott meg
neki. Még most is többnyire gyorsan elment otthonról, valahányszor Vincent
meglátogatta az anyját. - A rendırség biztosan el fogja kapni - ismételte Madigan.
- Persze. Miután végeztem magával, elmegyek, és bejelentem a bobbyknak - mondta
Reg. - Szerettem Verát, tudja. Nélküle nincs miért élnem.
- De miért? Miért kell engem megölnie? - Jézusom, hogy mit tudna Mozart csinálni
egy ilyen személycserés helyzettel? Ma este a klubban majd elmeséli Jamie
Farebrothernek, és Jamie csak ámul majd, hogy ilyen nyugodt tudott maradni, még
képes volt Mozartra is gondolni.
Hardcastle hátrahúzta a ravaszt úgy, hogy kattant, és Madigan fejébıl kiszaladt
minden Mozarttal kapcsolatos gondolat.
- Mert benne lesz az újságban, és azok a jenkik, akik szintén mások feleségével
szórakoznak, olvasni fogják. Ha maga olvasott volna egy jenki szeretıjérıl, akit így
megöltek, talán maga se hajkurászta volna szegény Verámat.
- De nem én voltam...
- Ezzel egyetértek. Mindig a nı a hibás. Tudja az ilyesmirıl gyakran beszélgettünk a
dzsungelban. És a fiúk mind egyetértettek abban, hogy mindig a nı a hibás.
- Meg tudom mondani a nevét...
- Ne alacsonyítsa le magát, fiam. Haljon meg férfiként. Úgy haljon meg, ahogyan a
barátai Németország fölött. Bizonyára látta ıket elmenni. Bizonyára szembenézett a
gondolattal, hogy egy napon magára is sor kerülhet.
- Én nem vagyok repülı - Madigan hangja már csak csúf, erıtlen vinnyogás volt. -
Nem vagyok repülı. Ezt nem képes fölfogni azzal a buta fejével?
- Semmi értelme, fiam - mondta némi együttérzéssel Hardcastle. - Adok magának egy
percet, hogy összeszedje magát és elmondjon egy imát, ha hisz az ilyesmiben.
- Kérem - mondta Madigan. - Kérem, bármit megadok magának, ígérem, bármit, de
kérem...
A két férfi egymásra nézett annyi ideig, amennyi Hardcastle számára valóságos
örökkévalóságnak tetszett, aztán Reg meghúzta a ravaszt, és szétlıtte Vincent
Madigan fejét.
 31.

Victoria Cooper

Victoria Cooper nem kelt fel a szokott idıben a „Gonosz hétfı” reggelén. Napkeltétıl
fogva hallotta a repülıgépmotorok dörejét, és tudta, hogy ennyi gép ilyen korán reggel
megint egy nagy amerikai nappali légitámadást jelent. A nehézbombázók órákon át
köröztek, így hát nem tudott többé elaludni, de ágyban maradt. A dörgı zajt el lehetett
viselni, de egyetlen gépet sem akart látni, mert csak annál inkább rettegett volna
Jamie-ért.
Hétfınként nem ment dolgozni, ez volt a hetilapnál végzett munka egyik elınye. Az
anyja behozta a reggelit, letette a tálcát az éjjeliszekrényre, és kijelentette:
- Annyi tejet adtam, amennyit csak félre tudtam tenni. A tejesasszony ma délelıtt jön.
- Köszönöm, anyám. Kedves vagy.
Nem használt. Az anyja nem volt hajlandó megbocsátani a kemény szavakat, amelyek
akkor hangzottak el, amikor Victoria csak vasárnap hajnalban jött haza. A szülei
ébren várták. Az apja dohányzott, köhécselt és bocsánatkérıen nézett rá, az anyja a
kezét tördelte, megtévesztıén halkan beszélt, de kimondta mindazokat a keserő és ke-
gyetlen dolgokat, amelyeket évek óta el akart már mondani. Az anyja sejtette, hogy
terhes, ahogyan Vera is; a nıknek van szeme az ilyesmihez. Vajon Mickey Morse is
sejtette, vagy Vera mondta el neki? Victoria azt kívánta, bárcsak Jamie is tudná, akkor
ı most nem feküdne itt az ágyban, és nem törné a fejét, hogy hogyan közölje vele. El
akarta mondani neki a tisztiklub-beli táncesten, de nem jöttek a szájára a szavak.
A hasára tette a kezét. Vajon Jamie örülni fog vagy dühös lesz? Vajon arra gondol-e
majd, hogy Victoria csupán így akarja házasságra kényszeríteni? Biztosan nem, mert a
maga bizonytalan módján éppen Jamie beszélt házasságról; említette, hogy más
amerikai tisztek is elvettek angol lányokat. De azt nehéz lett volna megmondani, hogy
valójában mi errıl Jamie véleménye. Csak annyit lehetett tudni, hogy az ilyesmi újabb
teher az olyan embernek, aki a harcban az életét kockáztatja.
Victoria az íróasztalához vitte a kávéját, és a következı órában megpróbált levelet írni
Jamie-nek. Megírta, hogy terhes, és örül neki. Elmagyarázta, hogy az anyja kívánsága,
hogy utazzon a nagynénjéhez, és ott szülje meg a babát, távol a háborútól. Jamie tudni
fogja, hogy a „távol a háborútól” azt jelenti, hogy távol a szüleitıl, a szomszédoktól és
a barátoktól, és távol azoktól a befolyásos emberektıl, akik az apjához jártak. Ez
lehetıvé teszi majd, hogy gondolkozzék, írta, de azután kihúzta, hiszen itt,
Cambridge-ben is tud gondolkozni. Ám a testében végbemenı változások a
gondolkodására is hatottak. Semmi másra nem tudott gondolni, csak a babára, és az
agya nem vágott, képtelen volt koncentrálni. Megírta, hogy maga sem tudja, miért, de
depressziós, aztán ezt is kihúzta, mert az apja arra tanította, hogy ne használjon
szakkifejezéseket annak leírására, hogy rossz kedve van. Újabb papírt vett elı, ismét
megpróbálta. Azért megy el, hogy lehetıséget adjon Jamie-nek a gondolkodásra. Ez
már közelebb állt az igazsághoz. Innen már könnyebben folytatta. Megírta, hogy
nagyon szereti, és akkor is szeretni fogja, ha Jamie úgy dönt, hogy többé ne talál-
kozzanak. Nem akarja, hogy Jamie csapdában érezze magát, nem vár semmit. Jamie-
nek köszönheti élete legboldogabb hónapjait, és ezt akkor se tudná soha elfelejteni, ha
akarná.
Nem ragasztotta le a levelet, hanem újra meg újra átolvasta, átírta, még egy tréfát is
beleszőrt. Amikor végre elégedett volt a levéllel, leragasztotta, aztán gondosan
megszabadult a piszkozatoktól. Nem volt számára kétséges, hogy az anyja mindent
elolvas, amit a szobájában hagy, ezt elkerülendı, a piszkozatokat lehúzta a vécében, a
lezárt borítékot pedig zsebre tette.
Még mindig Jamie-re gondolt, meg arra, hogy reagál majd a hírre, amikor lement,
hogy segítsen az anyjának ebédet fızni. Az apjánál látogató volt, és amikor elhaladt a
szalon elıtt, férfihangot hallott.
- Nem tudni, ki kezdte, ki mit tett. Az is lehet, hogy a katona puff an tóttá le a másik
kettıt.
Victoria hallotta, hogy az apja egyetértıén hümmög.
Az anyja a konyhában éppen a répát mosta, a hámozással ne vesszen el a héjukban
lévı vitamin; a BBC-ben hallotta, a reggeli hírek után mindig jó tanácsokat adtak a
háziasszonyoknak.
- Ki van apánál? - kérdezte Victoria. A „lepuffant” kifejezés olcsó krimibe illett. El
nem tudta képzelni, hogy az apja valamelyik barátja vagy kollégája ilyen szót
használjon.
Az anyja feléje fordult a mosogatótól, és tetıtıl talpig végigmérte.
- Örülök, hogy nem vagy kimázolva - zsémbelt. A veszekedéskor az anyja többször is
szóba hozta Victoria finom sminkjét. Ezzel arra utalt, hogy az arc festése és a becsület
elvesztése ugyanazon szégyen két oldala.
Az anyja ma reggel is veszekedni akart; forrt benne a harag. Lányának terhessége
rákényszerítette a szembenézésre olyan dolgokkal, amelyekkel nem akart
szembenézni. Emlékeztette arra. hogy öregszik, hogy elveszítette kedvenc gyermekét,
hogy már csak a megkopott házasság maradt számára. Mindezt elviselte volna, ha a
lánya nem utasítja el. Ha Victoria megbízott volna benne, talán még azt a hülye
boldogságot is megbocsátotta volna, amely Victoria szemében ragyogott.
- Talán a Háborús Takarékossági Bizottság embere van apánál?
Cooperné erısen kinyitotta a csapot, és a víz úgy zúdult a kannába, hogy nem lehetett
beszélgetni. Amikor a kanna megtelt, azt mondta:
- Az apád nem köti az orromra az ügyeit. - Mosolyt kényszerített az arcára. Sajnálta
Victoriát, ezt ezerszer is elmondta a férjének. A férje nem mondott rá semmit. Dr.
Cooper jól tudta, hogy a szíve legmélyén a felesége nem sajnálja Victoriát, hanem
irigyli.
Dr. Cooper bedugta a fejét a konyhába.
- Be tudnál jönni egy pillanatra, Victoria, drágám? Itt egy úr, aki beszélni szeretne
veled.
Ki az? - kérdezte Victoria.
Cooperné is kérdın nézett a férjére, de az csak ennyit mondott:
- Nem tart sokáig.
A látogató harminc év körül lehetett, de sápadt arca és kis termete miatt furán
esetlenül állt rajta a komoly öltözék: fekete zakó, vékony csíkos, sötét nadrág. Úgy
nézett ki, mint a kisfiú, aki az iskolai színjátékban a bankigazgatót játssza.
- Cooper kisasszony - mondta a fickó -, azzal kezdeném... - A hangja rekedt és
meglehetısen magas volt. Victoria apja olyan dühös pillantással hallgattatta el,
amilyet Victoria nem is feltételezett róla. Nyomban megértette, miért néznek a diákjai
olyan félelemmel vegyes tisztelettel az apjára.
- Ülj le, drágám - mondta gyengéden az apja. Bemutatom Jenkins nyomozó ırmestert.
- Rendır? - Victoria nézte a nyomozót, aki köhögés elleni cukorkát kapott be a
magánál hordott dobozkából.
- Bőnügyi rendırség - jelentette be Jenkins. - Folytathatom?
- Elnézését kérem, uram. - A bocsánatkérés legalább olyan gúnyos volt, mint a kérdés.
- Az ırmester úr megdöbbentı híreket hozott, Victoria. - Dr. Cooper a lánya arcát
nézte, és a válla fölött a rendır is.
- Jamie?
- Nem, nem, nem - mondta az apja. - Nem Jamie. Victoria sóhajtott. Szinte mindent
elvisel, ha nem
Jamie-rıl van szó.
- A barátnıdrıl van szó, Veráról - mondta az apja. Baleset történt.
- Nem baleset - mondta Jenkins nyomozó ırmester, akinek nem volt ideje az ilyen
finom elıkészítésre. Gyilkosság! Hardcastle úr és a felesége, Michael Street
negyvenöt szám alatti lakosok. Mindketten halottak.
- Nem - mondta Victoria. Biztos volt benne, hogy ez nem igaz. Reg Hardcastle
valahol a világ túlsó felén van. - Vera idejön ma délután...
- Három szúrás a konyhakéssel - mondta a nyomozó.
- ... fonalat hoz a hímzésemhez. - Victoria befejezte, amit el akart mondani, közben
próbálta megemészteni a hírt. Szegény Vera. És szegény Victoria. Vera olyan mókás
fecsegı volt. Együtt nevetgéltek, vigasztalták egymást, és Vera volt az egyetlen,
akivel beszélgethetett a terhességérıl. Vera töretlen optimizmusának volt köszönhetı,
hogy olyan könnyen elfogadta a terhességét. Vera volt a legélénkebb, legelevenebb
ember a világon, Vera nem halhatott meg. - Szombaton voltam vele - mondta
Victoria.
- És a férjet agyonlıtték - mondta a nyomozó. - Egy amerikai tiszt.
Victoria kis híján elájult, a karosszék támlájának dılt, hogy összeszedje magát. Ugyan
ki más lett volna, mint MM?
- Igen - mondta a nyomozó a cukorkát szopogatva. A férfi és az asszony is mindketten
halottak. Valamikor ma délelıtt történt. A rendırorvos szerint két órán belül
érkeztünk a helyszínre.
- Dicséretes gyorsaság - mondta dr. Cooper.
A nyomozó egy pillanatra Cooperra nézett, mielıtt bevallotta:
- Egy ember, aki Mr. Hardcastle-nak nevezte magát, telefonált a rendırségre.
- A Hardcastle házaspárt egy szomszéd már azonosította - mondta a lányának dr.
Cooper. - A rendırség azt szeretné, ha megnéznéd az amerikai tiszt képét. Én
sohasem láttam, mondtam is az ırmester úrnak. - Amíg a rendır elıszedte a
táskájából a képet, Victoria az apjára pillantott. Dr. Cooper kétszer találkozott MM-
mel. Victoria tágra nyílt szemő csodálkozását az apja félelemnek hitte, és biztatóan rá-
mosolygott.
Victoria megnézte a képet. A győrött, fénylı kép Vince Madigant ábrázolta
repülısisakban, mentımellényben. Madigan mögött egy Mustang állt, és Vince
átkarolta a légcsavart.
A rendır rázogatta a cukorkásdobozt, amíg türelmetlenül várta a lány válaszát. Végül
ı szólalt meg.
- A Steeple Thaxted-i amerikai század. A gépen látható betőkbıl kiderül.
- És nem tudja, ki ez? - suttogta a lány.
- Dehogynem tudom - mondta a nyomozó. - Nálam vannak a dokumentumai. Csak
valakinek azonosítania kell. - Cooperra nézett, és sokat sejtetı mosollyal hozzátette:
Nem akarom bevonni az amerikaiakat, hogy mindent elkenjenek. ık mindig
gondoskodnak a saját embereikrıl, hiszen tudja.
Dr. Cooper közelebb hajolt Victoriához, és azt mondta:
- Ha tudod, ki ez, meg kell mondanod az ırmester úrnak. Meg fog kérni, gondolom,
hogy menj vele, és azonosítsd a holttestet.
A nyomozó a homlokát ráncolta. Egyetlen holttestet se tudott volna azonosíttatni, ha
elıre megmondta volna a tanúknak, hogy el kell menniük vele a hullaházba.
Victoria megborzongott. Megértette, hogy az apja megpróbálja kímélni, és hálás volt
ezért. És ha beismerné, hogy ismerte Vince Madigant, a következı elkerülhetetlen
kérdés az lenne, hogy „És mi köze volt ennek az amerikainak Hardcastle-néhoz?” És
aztán újabb kérdések következnének.
- Nem ismerem-mondta halkan.
Tehát szegény Vince halott. Szombat este még a karjában tartotta Victoriát tánc
közben. Felhozott egy üveg whiskyt Jamie szobájába, vitatkozott MM-mel, hogy
hogyan a legjobb rákot fogni, és nyert négy fontot a baseball eredményekre tett
fogadáson. De mit csinált Vince hétfın reggel a Michael Streeten?
- Úgy tudom, számos amerikai tisztet ismer - mondta a rendır. - Nézze meg a képet
még egyszer, kisasszony. Egészen biztos benne, hogy nem ismeri... soha nem látta? -
Érezte az erıs cukorka szagát a nyomozó leheletén, és látta, hogy apjának arca hogyan
feszül meg a bosszúságtól, amelyet a rendır faragatlan viselkedése váltott ki.
- Ha a lányom azt mondja, nem emlékszik, hogy látta volna, akkor nem tud segíteni.
Mondtam már, hogy nincs nagyon jól. Nem engedem meg, hogy zaklassa.
A rendır nem figyelt oda.
- Emlékeztetem kisasszony, hogy ezt úgy hívják, a rendırség munkájának
akadályozása.
- Túlságosan messzire megy - mondta dühösen Cooper.
- Igazán? - mondta a nyomozó. Nagyon nyelt, amikor a cukorka maradéka lecsúszott.
- Mások talán azt mondanák, nem mentem eléggé messzire. A lánya állandóan együtt
van egy amerikai katonával... Ne érdekelje, hogy honnan tudom... - Egy mozdulattal
intette le dr. Cooper tiltakozását. -Ez az amerikai halott - érintette meg a fényképet. -
Talán áldozat, de szerintem a férj hazament, és rájött, hogy az amerikai ott töltötte az
éjszakát. A férj megölte a feleséget, a szeretı megöli a férjet, aztán öngyilkosságot
követ el. Másként mi a fenét csinált volna ott hétfın reggel egy amerikai katona? -
Zsebében csörgette az aprópénzt. -Gyilkossági ügyben nyomozok, és még sok a
dolgom. Most újra megkérdezem kisasszony - érintette meg ismét a fényképet -, látta
valaha is ezt az embert?
- Nem, nem láttam-felelte Victoria.
- Helyes. - A rendır a kalapjáért nyúlt. - Akkor megkérem, ne hagyja el Cambridge-et
anélkül, hogy engem értesítene. Meglehet, hogy további kérdéseket kell feltennem,
amikor már elıbbre jutottam a nyomozással.
- A lányom még ma délután elutazik - mondta dr. Cooper. - A nagynénjéhez,
Skóciába.
A rendır rájuk nézett. Fújt egyet. Az ember nem is várhat mást, csak az
együttmőködés teljes hiányát az olyan családtól, amelyik engedi, hogy a lánya egy
jenkivel járjon. És ezek jómódú emberek - játsszák itt neki az eszüket -, nem melósok.
Az ırmester ki nem állhatta az ilyen laza erkölcsöket. Bizony az ı lánya nem jár majd
semmiféle külföldi katonával.
- Nem áll módomban, hogy megakadályozzam a távozását, kisasszony. De ha
szükségem lesz rá, el fogom kérni a címét az apjától, és megkerestetem az ottani
rendırséggel... ahol tartózkodni fog - tette hozzá fenyegetıen.
A kabátjáért indult. Victoria becsukta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeit. Szegény
Vera, olyan csinos volt szombaton.
- Nem kérdezted meg tıle, hogy mi történt - mondta az apja, amikor visszajött, miután
kikísérte a nyomozót. - A rendırség elvárja, hogy kíváncsibb légy, drágám. Ezt
nyilván gyanúsnak találta.
Victoria bólintott. De tudta, hogy mi történt. Vera legrémesebb rémálma teljesült.
Letörölt egy könnycseppet. Az egyetlen rejtély Vince. Miért Vince, miért nem MM?
És ekkor megsejtette a választ. Vera bevallotta a férjének Vince-t. Győlölte Vince-t,
és ez volt az utolsó esélye arra, hogy megvédje MM-et. Mennyire jellemzı rá.
- A rendırség megtalálta a címünket a Hardcastle házban - mondta az apja. - Jegyeket
küldtél annak az asszonynak valami táncmulatságra, és a boríték hátoldalára ráírtad a
nevedet és a címedet.
Victoria ismét bólintott. Mit számít most, hogy hogyan találták meg a címüket? Ám
az apja szavai emlékeztették valamire. Belenyúlt a zsebébe, és elıvette a Jamie-nek írt
levelet.
- Feladnád ezt nekem, apa? Nincs bélyegem.
- Rögtön feladom. Ebéd elıtt megsétáltatom a kutyát.
- Köszönöm, apa. - Mozdulatlanul ült, és Cooper tudta, hogy a lánya kérdezni akar
valamit. Várt. - Te akarod, hogy elutazzak? - kérdezte halkan Victoria.
Dr. Cooper odament a lányhoz, de nem érintette meg. Képtelen lett volna megölelni
most már, hogy felnıtt nı lett.
- Nem, drágám.
- Anya akarja?
- Mindketten ezt tartjuk a legjobbnak. És ez után a szörnyő gyilkosság után esetleg
nagyon nehéz helyzet alakul ki itt is.
- És én állapotos vagyok - mondta a lány, akit bosszantott, hogy az apja ezt nem
említette.
- Igen - mondta a férfi. - A tárcájában talált néhány bélyeget, és kettıt ráragasztott a
Jamie-nek szóló levélre. A levelet a kezében tartotta, és a kandallópárkányt ütögette
vele, amíg arra várt, hogy a lánya kimondja: elutazik.
- Szeretjük egymást - mondta Victoria. - Csak ez számít, nem igaz?
A férfi megfordult, a lányra nézett, aztán lesütötte a szemét.
- Nem tudom, drágám.
- Kiviszel a kocsival az állomásra?
A férfi felderült, hogy a lányának megjött az esze.
- Persze. És odatelefonálok, hogy tartsanak fenn neked egy ülıhelyet. És beszélek a
szerkesztıddel, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy dolgozni tudnál... minden
rendben lesz, egyetlenem.
Victoria föltápászkodott. Néha már nehéznek érezte magát a gyerektıl. Csak a
képzelete tette, de igen élénk illúzió volt.
- Ne feledd el feladni a levelemet - mondta, mielıtt kiment.
- Felmegyek, becsomagolok.
- Nem felejtem el - mondta az apja. De elfelejtette, és ebéd után Cooperné megtalálta
a levelet a kandallópárkányon. Csupán egy pillanatig habozott, aztán feltépte, és
elolvasta. Kétszer is elolvasta, nagyon gondosan, mielıtt bedobta a tőzbe.
 32.

Milton B. Goldman százados

Azon a „Gonosz hétfın” az orvosi személyzet agyonhajtotta magát. Az osztály

szervezeti szabályzata egy négy orvosból álló orvosi részleget írt elı: egy sebészt, és
egy-egy orvosszázadost minden egyes századhoz. De csak két százados volt, az
ırnagy pedig Edinburgh-ben vett részt egy elıadáson a sulphanilamid tartalmú
gyógyszerkészítményekrıl, így aztán hétfın a maradék két orvos egy pennyt dobott
fel, hogy melyikük menjen a gyengélkedıbe, hogy aszpirint osztogasson
másnaposság, valami fehéres folyadékot hasmenés és tüzes beszédet naplopás ellen.
Milton Goldman volt a jobb orvos valójában talán a Nyolcadik Légihadsereg legjobb
orvosa -, ám a fej jött ki, és így most ı ült a mentıkocsiban, amikor az osztály
felszállt.
A mentısofır aznap egy kopaszodó, középkorú Walker nevő tizedes volt. Nagy, lefelé
konyuló bajusza és nagy, lefelé konyuló szemöldöke volt, amitıl lassúnak és
álmosnak látszott. Ám Walker nem volt se lassú, se álmos. A két férfi sok ilyen órát
töltött együtt, és a rang már nem volt köztük gát. Udvariasan beszélgettek, mint azok
az emberek, akiken erıt vesz a csöndes kétségbeesés, miután beszorultak a liftbe, lenn
rekedtek a beomlott bányában, vagy belemásztak egy házasságba. A nık
kiismerhetetlen természetérıl beszélgettek. Persze, hogy szóba jött Vince Madigan.
- Hát az a Madigan százados, az igazán ért a nıkhöz - mondta Goldman. Goldman
alacsony, szemüveges
New York-i volt, fürge, szénfekete szemmel és ideges természettel, amely arra
késztette, hogy a kulcsával babráljon, csörgesse az aprópénzt, vagy - mint most szünet
nélkül ütögesse öklével a mőszerfalat.
- Maga mondta.
- Mindig szerelmes, igazán szerelmes, ez a titka.
- Hetente másba? - kérdezte Walker, aki családszeretı ember volt, és taszítónak találta
a gondolatot is, hogy hetente másba szeressen bele.
- Az orvosi egyetemen volt egy professzorunk, aki úgy tartotta, hogy a szerelem
tisztán vegyi jellegő.
- Valóban léteznek a nemi vágyat növelı szerek? kérdezte Walker tizedes.
- Azt maga mondja meg nekem - mondta Goldman, aki ismerte az elegáns patikát a
Madison Avenue-n, ahol Walker elsı gyógyszerészként dolgozott. - Ha van is ilyesmi,
a világ Madigan századosainak nincs szüksége rá.
Walker fújt egyet.
- A világ Madigan századosai nem tartózkodnak bizonyos dolgok használatától azon
az alapon, hogy nincs szükség rájuk.
- Nem gondoltam, hogy maga filozófus... - vigyorgott Goldman. - Ó, már mennek, ott
Tucker ırnagy gépe gurul, igaz? - Feltolta a szemüvegét, hogy jobban lásson. A
futópálya északkeleti végén két Mustang készült felszállni. Teljesen befékezett
kerekekkel gázt adtak, hogy a gépek szinte a levegıbe ugrottak, mint a lábujjhegyen
álló gyerekek, amikor a légcsavarok belekaszáltak a levegıbe.
- Igen, az Tucker - felelte Walker. Amikor a fékeket kiengedték, a súlyos gép elindult
a betonon, elıször lassan gurult, aztán egyre gyorsult, miközben a nagy
fordulatszámon mőködı motorok vonítottak, mint a szenvedı állatok. Walker tizedes
az órájára nézett.
- Úgy néz ki, hogy kávészünetre készen is leszünk, uram.
- Nektek menni fog - mondta Goldman. - De én ugyanúgy rendelhetnék egy üveg
jegelt Bollingert is, ahogyan bevetéskor egy kávét remélhetek a tisztiklubban.
- Az Aeroklubban is van kávéfızı. Goldman elhúzta a képét.
- Nézze csak, még el sem érik a kerítést, már be is húzzák akutot. - Walker
elismeréssel füttyentett, pedig valójában nem csodálkozott. Mondta ezt már máskor is,
jóformán mindig, amikor a felszállást figyelték. A körbetonon szorosan egymás
mellett álltak a géppárok. A motorok zaja egyetlen hatalmas dörgésbe olvadt, nyomták
a gázt, a már a levegıben lévı gépek a repülıtér fölött álltak össze rajokba, aztán
beemelkedtek a felhıkbe.
- Igen, filozófus vagyok - összegezte hirtelen Walker a beszélgetésüket, ordítva, hogy
a motordörgés ne nyomja el a hangját. - Annak kell lenni, ha az ember nem akar
bedilizni a laktanyában.
Goldman bólintott.
- Hallotta, hogy mi ma a cél?
- A pletykák szerint Berlin - mondta Walker úgy, hogy érzıdött, nem hisz a dologban.
- Nehéz lesz. Az ezredes minden nehéz ügyben benne van.
- Az ezredesnek egyáltalán nem lenne szabad bevetésre menni.
Walker gyorsan körülnézett, mert felismerte, hogy most az orvos beszél.
- Úgy érti, beteg?
- Persze, aggkori végelgyengülése van, mint mindannyiunknak - vigyorgott Goldman.
- Nem, korához képest jó formában van. Ám a légiharcban a szem elıtt táncoló
pontok, a tökéletlen vérkeringés vagy a kissé lassúbb reakció is az ember végét
okozhatja. Huszonhat évesen a vadászpilóta már öreg, bármit írjanak is a könyvek. Én
mondom.
A következı két gép a futópálya felénél volt, amikor az egyiknek kidurrant az egyik
kereke. A gép megpördült, majd oldalirányban csúszott, csikorogva, miközben a kerék
persze miszlikre szabdalta a gumit. A nem az ilyen megterhelésre tervezett futómő
összecsuklott. Miközben a szárnyvég elkapta a futópálya betonját, a légcsavarlapátok
a körfőrészéhez hasonló recsegéssel martak ki darabokat a betonból, mielıtt a végeik
elgörbültek volna. Mire végre megállapodott, a gép körül leszakadt szárnydarabok és
motorroncsok hevertek szanaszét.
- Jézus! Dolgunk lesz - mondta Walker tizedes.
- Kapcsolja be a szirénát, és indulás - nyúlt az orvosi táskája után Goldman, hogy
megbizonyosodjon róla, megvan-e, és becsapta a kocsi ajtaját.
Az irányítótorony, amely alatt a mentıautó, a tőzoltóautó meg á roncseltakarítók
várakoztak, kis, fehér épület volt, dísztelen körerkéllyel és a tetején parányi, üvegfalú
helyiséggel. Aznap reggel a toronyban Boyer törzsırmester volt az irányító. Kiment a
tetıre, hogy onnan figyelje a felszállásokat, és a magasból tisztán látta végig a
balesetet.
Boyer ırmester nem sokat értett a repülıgépek szerkezetéhez, de a légierınél töltött
évei alatt elég tapasztalatot szerzett. Látta, hogy amint a futó összecsuklott, a
szárnyvég olyan erıvel csapódott a betonra, hogy a szárnyfıtartónak valahol a szárny
közepe táján ketté kellett törnie.
- Jééé-zuus! - kiáltotta Boyer ırmester. Lepillantott oda, ahol a tőzoltó- meg a
mentıautó állt. - Indulás, doki! - ordította, inkább csak azért, hogy tegyen valamit.
Nem hihette, hogy hallják odalent a mentıautóban.
Habár úgyis felesleges volt. Még be sem fejezte, amikor a mentıautó már elindult.
Ám a tőzoltókocsin aznap reggel nem voltak készültségben az emberek. Az ormótlan,
fehér emberformájú azbesztruha a kocsi elején hevert, amikor a baleset történt, és
amikor a mentıautó elindult, az ügyeletes tőzoltó csak akkor rohant, hogy belebújjon.
- A kocsiba, barom - ordította Boyer. - Nyomás! A gép E-kategóriás, és ha kigyullad,
karóba húznak! Utolsó szavait elnyomta egy magányos fémszínő gép hangja; amely
igen alacsonyan húzott át a futópálya felett. A jelen körülmények között ez veszélyes
volt, de senki sem vette zokon a Mickey Mouse III pilótájától. Morse hadnagy látni
akarta, hogy mi történt a kísérıjével.
Boyer ırmestert a gyakorlata és a tapasztalat megtanította rá, hogy meg tudjon
különböztetni egy egyszerő „rádlit” - amelyet a pilóta legfeljebb olyan
megrázkódtatásokkal úszik meg, amelyeken egy whisky és egy szem altató könnyedén
segíthet - az E-kategóriájúvá vált géptıl (amelyet már javítani sem érdemes), amikor a
pilótát a hátracsúszott motor az ülésbe lapítja, és hiába fecskendezi belé a morfiumot
dr. Goldman, hörög a fájdalomtól.
- Hozzátok már azt az átkozott, rohadt fémvágót... a nagy teljesítményőt - McDonald
volt az, a mozgó javító és szerelıszázad ısz hajú hadnagya. Fönn állt a szárnyon,
miután minden erejét beleadva sikerült felfeszítenie a kabin tetıt. Ha az erılködésben
kifulladt is, ordítani még tudott. Összevillant a tekintete Goldman doktoréval.
Mindketten tudták, hogy McDonald azért kiabál, mert mint mindenki, ı is attól fél,
hogy kigyullad a gép.
A tőzveszély tipikus esete volt: szivárgó oxigénpalackok és valószínőleg sérült
elektromos vezetékek. És mindenütt benzin. Hallották, hogyan csepeg elı a
megrepedt tartályokból, látták a gép ezüstös fémjén csillogni. Érezték nehéz szagát a
levegıben, látták, hogyan terjed a betonon, és áll össze tócsákba a füvön. A
legvészesebb hang a motorborítás alól jött, a forró motorra ráömlı benzin úgy
sercegett, mint a zsír a serpenyıben.
- Aki nincs szolgálatban, tőnjön innét! - ordította McDonald hadnagy. A törött
kabintetıt a földre dobta, és kikapta az ırmester kezébıl a vágószerszámot. Elég
bajunk van még bámészkodók nélkül is. - Valamivel halkabban odaszólt
Goldmannak. - Hol az a barom Tarrant, most az egyszer kellenek el a zsaru, most
bezzeg nincs, aki elkergesse ıket!
- A gombjait fényesíti - mondta Goldman, aki szintén bőnbakot keresett, hogy
kitölthesse rajta tehetetlen dühét.
A törzs még az osztály hadmérnöke elıtt megérkezett. Scroll alezredes egy pillanatra
megállt, hogy elolvassa a roncs orrán a nevet: Kibic. Tehát a toronyból jól látták. Csak
egy pillanatra állt meg, hogy lássa, folytatódhat-e a felszállás, aztán ügyetlenül
felmászott a szárnyra. Most már látta, hogyan győrte össze a motor a fémborítást. A
még meleg fémbe kapaszkodott Goldman doki mellett, és nézte, hogyan vágja szét az
olló az erıs fémcipzárakat meg az elektromos főtéső ruhát. Jamie Farebrother
eszméletlennek látszott. Goldman a pulzusát fogta azzal a kifejezéstelen arccal,
amelyet az orvosok már az egyetemen megtanulnak. A szeme vörös volt a glykol és a
fékfolyadék csípıs párolgásától, amely keveredett a roncsot beborító gızfelhıvel.
Walker tizedes ollóval vágta szét a pilóta bekecsét, pulóverét és ingét, szabaddá tett
egy vénát, és gyorsan hozzáerısítette a mőanyag csövet. Goldman magasratartotta a
vérplazmás palackot, amíg a tizedes végzett a mővelettel, aztán átadta neki.
- Ki lehet szedni? - kérdezte Duke Scroll.
- A motor kiszakadt, több mint fél tonna, és a fiúra csúszott - magyarázta McDonald
hadnagy anélkül, hogy a munkát abbahagyta volna.
- Súlyos, doki? - kérdezte Duke Scroll. Közelebb kellett hajolnia és ordítva
megismételni a kérdést, mert a többi gép csupán néhány lábnyira húzott el tılük.
Megérezte a Goldman kezére folyt morfium szagát.
Goldman elıbb Farebrotherre pillantott, hogy bizonyosan nem hallja-e a választ.
- Számára vége a repülésnek, uram.
Duke Scroll a doktorra nézett, és eszébe jutott, hogyan tréfálkozott és nevetett
Goldman és Farebrother a szombat esti táncmulatságon, ám az orvoson nem látszottak
érzelmek; Goldman szomorúnak tőnt, no de ı mindig szomorúnak látszott, ahogyan
Tarrant dühösnek, és Kevin Phelan részegnek.
- Nincs valami - mondta Scroll -, valamilyen speciális egység... ? - Megtörölte a
szemét, csípte a füst.
Goldman a fejét rázta.
- Nem, uram. Sokkos állapotban van. Zuhan a vérnyomása, a hımérséklete, gyönge a
pulzusa, valószínőleg belsı vérzése is van. Nem tudok hozzáférni. A vértıl felpüffedt
a hasa, a heveder mélyen a gyomrába vág, nem tudok hozzáférni. Fémvágó kell hozzá,
hogy több helyünk legyen. McDonald szerint csörlık kellenek, hogy szétrántsák a
törzset.
McDonald közben leszedte a kabintetı hátsó lemezét, és benyúlt a törzsbe a
vágószerszámmal, hogy a pilótaülés mögött felerısített hevederbekötést elvágja. Nem
tudott hozzáférni, de csendesen káromkodva újra meg újra megpróbálta.
Scroll lemászott a szárnyról, és egy kifogástalan egyenruhába öltözött emberbe
ütközött. Még a sapkája is elıírásosan állt a fején. Az ırvezetı makulátlan
megjelenése éles ellentétben volt a többiekével, akik sávolyszövet kezeslábast,
baseball sapkát, szırme béléses bırbekecset vagy éppen pulóvert viseltek. Az
ırvezetı ünnepélyesen tisztelgett.
- Mi az? - kérdezte Scroll alezredes. Az idık folyamán megkedvelte Farebrothert, és
most némi idıbe telt, amíg visszanyerte a rangja megkövetelte szenvtelenséget.
- Fryer ırvezetı - mondta a fiatalember. - A PR-irodáról. Újságírókat vezetek éppen.
Idehozhatom ıket, uram?
- Hogy közelrıl lássák a háborút? - Bár Scroll szünetet tartott, az ifjú ırvezetı volt
olyan okos, hogy ne válaszoljon. - Maga szerint bölcs lenne? - kérdezte Scroll.
Fryer ırvezetıt nem egykönnyen lehetett elbátortalanítani. Már régen tudta, hogy a
sajtónak sokkal nagyobb hatalma van, mint a tábornokoknak, ez a Scroll pedig csak
alezredes volt.
- Az embereknek odahaza látniuk kellene az áldozatokat uram. - Amikor Scroll nem
reagált, hozzátette: Hadd lássák az embert a veszteségadatok mögött, uram.
- Ez a pilóta még a veszteséglistára sem kerül fel mondta Scroll. - A felszállásnál meg
a leszállásnál történt balesetek nem kerülnek rá, még azok a sérülten hazafelé
vánszorgó gépek sem, amelyek végül a Csatornába zuhannak.
- Rendben van, uram - mondta Fryer ırvezetı. A hangjában némi habozás volt. Nem
egészen értette Scroll viselkedését. Farebrother látványa nyilván nem izgathatta fel azt
az embert, akit a közlegények „vadbaromnak” neveztek. - Elfelejtettem, hogyan
hozzák össze azokat a számokat.
- Meg ne lássam itt azokat az alakokat - mondta Scroll. - Semmi szükség rá, hogy itt
lábatlankodjanak, és boldogan fényképezgessenek az emlékalbumukba.
- Ahogyan parancsolja, uram - mondta Fryer ırvezetı. Arra gondolt, hogy Scroll
alezredesnek talán fekélye vagy valami más betegsége lehet, attól olyan rosszkedvő
néha. Madigan százados gyakran mondta, hogy minden tiszt számára kötelezıvé
kellene tenni a tanfolyamokat, hogy hogyan bánjanak más emberekkel. Fryer ebben a
pillanatban mélyen egyetértett vele.
Scroll beszállt a dzsipjébe.
- Vigyen vissza az irodámba - mondta a sofırnek. Végiggondolta, hogy mit fog
mondani Bohnen tábornoknak, ha sikerül elérnie telefonon.
Az irodájában meglepetten látta, hogy az osztály hadmérnöke várja.
- Semmi értelme, hogy ott legyek. Az a mőszaki mentıhadnagy ott jobban tudja,
hogyan kell egy roncsot szétbontani, mint amennyit én az életem végéig
megtanulhatok róla - magyarázta az ırnagy. - Azt viszont tudni szeretném, mi a
véleménye arról, hogy az egyetlen megmaradt futópályánk el van torlaszolva?
- Mi lenne a megoldás? - kérdezte Scroll.
- Nem gond. Félretoljuk a roncsot. Készenlétben áll a buldózer. Ötperces munka.
Scroll gyorsan levette a szemüvegét, és a két kezébe fogta.
- Úgy érti, mielıtt kiszednénk belıle a pilótát?
- Ez a nehéz a dologban - ismerte be az ırnagy. - De beszéltem a meteorológiával, és
azt mondják, valószínőleg beborul. Ha a szélirány egy kicsit is megváltozik, a
hazatérıknek szembeszelük lesz. És ha olyan talajmenti ködöt kapunk, mint az utóbbi
napokban mindig, katasztrofális következményei lesznek, ha a roncsot kell
kerülgetniük.
- Azt hiszi, én mindezt nem tudom?
- Sajnálom, uram.
- És az talán növelni fogja a pilóták harci kedvét, ha megtudják, hogy egy sérült
embert csak úgy lebulldózereztünk a futópályáról, mint egy rakás törmeléket?
- Nem tudom, mi a megoldás.
Scroll sem tudta, a parancsnoka pedig a levegıben volt, ahogyan a helyettese és
Phelan, a hadmőveleti tiszt is.
- Hagyja a gépet, amíg kiszedik belıle a pilótát mondta végül. - A bulldózeresek
álljanak készenlétben, és hagyja meg az irodistájánál, hogy hol érhetem el. Megrázta a
szemüvegét. - Talán tudok beszélni rádión Dan ezredessel...
Scroll máris csengetett az irodistájának anélkül, hogy a másik tisztet elbocsátotta
volna.
- Van rádiókapcsolatunk, ırmester? Kinzelberg ırmester az órájára pillantott.
- Hamarosan a német határhoz érnek, uram. Elérhetnénk ıket, de a reléhajó
közvetítésével tudnának csak válaszolni.
Scroll az ajkába harapott.
- Akkor ezt most hagyjuk - mondta határozottan. Egyelıre ne okozzunk nekik még
több gondot.
A hadmérnök tisztelgett, és távozott. Amikor becsukta az ajtót, Scroll alezredes az
irodistájához fordult.
- Keresse meg Bohnen tábornokot... bárhol legyen is. Értette?
- Üzenet?
- Én beszélek vele. Csak keresse meg. - Scroll alezredes leült az íróasztalához, és
letette a szemüvegét, amíg megdörzsölte a szemét. Nem akarta idegesíteni Dan
ezredest, ám ha az ezredes arra érkezik vissza, hogy Bohnen tábornok várja, pokolian
dühös lesz. Másrészt viszont... Úristen, hogyan is juthat az ember eszébe olyasmi,
hogy ne értesítse a fiú apját ilyen helyzetben? Amíg az irodistája a tábornokot kereste,
Scroll idegesen járkált fel és alá. Végül elment az osztály mőszaki felügyelıjéhez.
Spencer Larsson, Milwaukee-bıl való, lassú beszédő ırnagy papírokkal teli
íróasztalánál ült, és antik tajtékpipáját szívta. Amikor Scroll belépett, felugrott,
köhögött, és legyezni kezdte a füstöt.
- Spike - monta Scroll -, jól figyeljen, mert nem akarok semmiféle félreértést. Idehívja
a 199. század hadmérnökét és a legjobb embereit, és darabokra szedik azt a rohadt
futót.
- A roncsét?
Scroll leküzdötte magában a vágyat, hogy hatalmasat káromkodjon, és folytatta.
- Úgy van, Spike, annak a gépnek a futómővét, amely éppen szétesett és eltorlaszolja
az egyetlen használható futópályámat. Látná is az ablakból, ha nem lehetne itt vágni a
füstöt. Vizsgálja ki a baleset okát a legjobb embereinkkel. Gondoskodjék róla, hogy
mindenre fény derüljön, és semmit se söpörjenek a szınyeg alá.
- Mire jó ez, Duke? Úgy véli, szabotázs történt vagy ilyesmi? - Megérintette a
tajtékpipát, és amikor megbizonyosodott, hogy már nincs benne se dohány, se hamu,
óvatosan a hamutartójába tette.
- Nem - mondta Scroll -, de tartok tıle, hogy nem adhatok magának bıvebb
felvilágosítást. Ám a kristálygömbben úgy látom, hogy pillanatokon belül belép az
irodámba egy magas, sötét hajú idegen egy csillaggal a váll-lapján,, és megkérdezi,
vajon megvizsgáltattam-e a roncsot. És amikor igent mondok, és magáért küldetek,
azt akarom, hogy egy nagy, vastag dossziéval jelentkezzék, rengeteg mőszaki adattal
és közeli fényképpel. És azt akarom, hogy a Nyolcadik Légihadseregnél ne legyen
ennél pontosabb és részletesebb baleseti jegyzıkönyv, mert ha az anyag felkerül a
vezénylı tábornok irodájába, és ott egyetlen apró hibát is találnak az érvelésben vagy
egyetlen homályos fényképet, engem megdarálnak hamburgernak, de gondoskodom
róla, hogy a szósz maga legyen. Megértette?
- Persze, Duke. Csak bízza rám. Ezek szerint fényképészeket meg gyorsítókat is
vihetek, igaz?
- Ha azt akarja, hogy Tarrant ırnagy pucéran álljon modellt a torony tetején, az is
meglesz - mondta Scroll.
- Talán arra csak nem kerül sor - mondta Larsson. Scroll felpillantva látta, hogy az
ırnagy mosolyog.
- Készítsen jelentést arról, amit végzett, és a jelentés egy órán belül legyen az
íróasztalomon, Spike. Semmi mással ne foglalkozzon addig. - Scroll gyorsan kiment,
mielıtt még Larsson belekezdett volna a szokásos hosszú és részletes mőszaki
magyarázkodásba.
Még a találékony Kinzelberg ırmesternek is egy órájába telt, amíg megtalálta Bohnen
tábornokot. Lancashire-ban volt, valami leltári kavarodást tett rendbe az amerikai
hadsereg nagy és bonyolult utánpótlási és tartalék raktárában Burtonwoodban,
Liverpool mellett.
Scroll alezredesnek sikerült megtalálnia ott az egyik West Point-i barátját, és
elmagyarázta neki, hogy sürgısen beszélnie kell Bohnen tábornokkal.
- Sürgıs, nagyon sürgıs. Van itt egy sebesültünk... a tábornokhoz nagyon közelálló
személy. Biztosíts zöld utat a dolognak... érted? Jól van. Bizonyára azonnal ide akar
majd jönni, de semmiképpen nem tudunk több motoros gépet fogadni, mivel egyik
futópályánk sem használható. Azt javasolnám, hogy repüljön Narrowbridge-ba, és
majd kocsit küldünk oda érte. És tartsd szemmel, lehet, hogy nagyon a szívére fogja
venni... Nem, csak ennyit mondhatok, öregem. Hívj vissza, ha megtaláltad a
tábornokot. Telefonközelben leszek.
Scroll alezredes letette a kagylót, és ismét az órájára nézett.
- İrmester - kiáltotta -, van valami hír Goldman dokitól?
- Az egyik irodista most jött vissza, uram. Farebrother százados még mindig a
pilótafülkében van.
- Mennyi idı van hátra a támadásig? Kinzelberg számított a kérdésre. Kiszámította,
mennyi idı van még hátra addig, amíg a bevetésen lévık megkezdik a bombázást.
- Ötvenöt perc, uram.
Amikor megszólalt a telefon, Scroll azonnal felkapta, de csak a katonai rendészet
parancsoka, Tarrant ırnagy volt az.
- Sajnálom, hogy zavarnom kell, alezredes úr. Tarrant kemény, fémes csengéső
hangját Scroll nem szerette. Ugyanilyen hangot használtak azok a zsaruk, akik
kölyökkorában rajtakapták az apja kocsijában, amikor egy kislánnyal smacizott. -
Csak tudni szeretném, nem hívták-e fel a cambridge-i rendırségtıl, az angol
rendırségtıl?
- Nem - mondta Scroll.
- Nem kérdezısködtek eltávozáson lévı emberekrıl?
- Semmi kedvem találós kérdésekhez, Tarrant. Mit akar?
- Felhívott az a hadnagy, aki az összekötınk a civil zsarukhoz. Azt mondja, valami
nagy felhajtás van a nyomozóknál. Nem mondanak neki semmit, de halottszemlét
kértek... feltehetıleg gyilkossági ügyben. Azt mondja, van náluk egy fénykép egy
vadászpilótáról, aki a gépe elıtt áll. Azt mondja, a gépen a mi lajstromjelünk látható.
- Ha valamelyik emberünk megölt valakit, az angolok dolga, hogy a lehetı
leggyorsabban közöljék velünk a tényeket. Ha azok a zsaruk titkolóznak, biztos lehet
benne, hogy a mi fiaink nem bőnösek. Talán rá akarják kenni valakire a dolgot.
Tarrant ırnagy az angol rendırséggel szembeni ilyetén magatartást az egész
rendırséggel szembeni ellenséges viselkedésnek, a törzs megjegyzését személyes
sértésnek tekintette.
- Sajnálom, hogy megzavartam, uram - mondta hidegen, és letette a kagylót.
- Azt hiszem, megsértettem Tarrant ırnagyot mondta az ırmesterének Scroll. - Pedig
nem könnyő.
A következı telefonáló Bohnen tábornok volt. Végighallgatta Scroll beszámolóját a
balesetrıl anélkül, hogy félbeszakította volna.
- Farebrother százados súlyosan megsérült? - kérdezte.
- A repülıorvos meg sem tudja vizsgálni, amíg nem tudjuk kiszedni a roncsból.
- Azt hiszem, azonnal odarepülök.
- A szállását elıkészítettem, uram. Hozassam el a holmiját Londonból? El tudom
intézni.
Amíg Scroll nem említette a szállást, Bohnen tábornok hővös és fegyelmezett maradt,
de Scroll hangjából azt érezte, hogy Jamie fia végzetes sérüléseket szenvedett. A
tábornok hangja megtört.
- Köszönöm, Scroll alezredes, igazán kedves. Kérem, intézkedjék.
Amikor Scroll letette a kagylót, úgy nyomta le, mintha ettıl remélné, hogy egy
darabig nem szólal meg a telefon.
- İrmester? Hozzon nekem egy sonkás szendvicset. Jobb lesz, ha egyelıre itt
maradok.
Kinézett az ablakon. Nyugaton a felhık felszakadoztak, így némi párás napfény
világította meg a dombokat
Steeple Thaxted faluja mögött, de további esıfelhık közeledtek, kezdték elsötétíteni
az eget.
- Kinzelberg ırmester - mondta Scroll, amikor az irodista megjött a sonkás
szendviccsel -, van-e valamilyen érvényes parancsunk arra nézve, hogy az újságírókat
mindig egy-egy tisztnek kell kísérnie a támaszponton?
Kinzelberg ránézett, de nem felelt.
- Tudja - emelte fel a szendvicsrıl a felsı szelet kenyeret Scroll, hogy lássa, mennyi
húst tettek bele -, éppen egy nagy újságíró társaságot kísérget a támaszponton egy
ırvezetı. Ez így szokott történni?
Kinzelberg idegesen toporgott, megtörölte a kezét a nadrágjában, megigazította a
nyakkendıjét.
- Az Isten verje meg, Kinzelberg, egyáltalán figyel rám? Megbolondult itt mindenki?
- Megkereshetném az ide vonatkozó cikkelyt mondta az ırmester -, de a bázison civil
személy kizárólag tiszt kíséretében tartózkodhat. És nem tudom elképzelni, hogy a
Hadügyminisztérium ne tekintené az újságírókat civileknek, még ha katonai
egyenruhát viselnek is.
Scroll bólintott, és beleharapott a szendvicsbe, mielıtt meglátta, hogy az ırmester egy
pohár italt is letett elé. Felvette és megszagolta.
- Mi a fenének hozott nekem piát? Látott már valaha is whiskyt inni délben,
munkanapon? A francba, Kinzelberg, dilisnek akarja nyilváníttatni magát, vagy mi a
fene:
- Meghalt az ezredes... - suttogta Kinzelberg.
- Beszéljen, ırmester, látott már valaha whiskyt... mit mondott?
- Meghalt az ezredes, uram. - Hosszú szünet következett. - Most jöttem a
hadmőveletrıl... gondoltam, esetleg tudni kívánja, hogy mennek a dolgok... néha meg
szokta kérdezni.
- Úgy van.
- Német vadászgépek támadták szembe a köteléket, átrohantak rajtuk. Az egyik
összeütközött Dan ezredes gépével.
Scroll beleivott a whiskybe.
- Attól tartok, semmi kétség - mondta Kinzelberg -, mindenki látta lezuhanni. Az
ırnagy a hadmőveleten azt gondolta, talán jobb, ha én mondom meg... én meg egy
italra gondoltam...
- Rögtön itt lesz Bohnen tábornok - mondta kurtán Scroll. - Ha jól sejtem, maga tudja
már, hogy Farebrother százados a tábornok fia.
Kinzelberg bólintott.
Scroll kiitta a whiskyt, még a poharat is felfordította, hogy egy cseppet se veszítsen.
Aztán letette.
- Induljunk be, Kinzelberg. Holnap reggelre - vagy talán még ma estére - egy új
parancsnok liheg a nyakunkba, ez a politika, hiszen tudja - nem adnak lehetıséget a
borongásra egy-egy veszteség után.
- Megtaláltam a sajtóra vonatkozó cikkelyt uram. írjak feljegyzést a PR-tisztnek, vagy
maga beszél a fejével a klubban?
- Mondtam neki, hogy ma ne repüljön - mondta Scroll. - Könyörögtem neki. Pihenésre
volt szüksége. Túlságosan kimerült volt a repüléshez.
Hallották, hogy valaki belép Kinzelberg irodájába.
- Ki az? - szólt ki Kinzelberg. Walker tizedes jött be. Sapka nélkül, a nadrágja olajos,
a zubbonya mocskos. Mi az? - kérdezte helytelenítı hangsúllyal Kinzelberg.
- Walker tizedes az egészségügyiektıl. Üzenetet hoztam Scroll alezredes úrnak.
- Mi az? - kérdezte Scroll. Felismerte a tizedest, aki Goldman dokinak segédkezett a
balesetnél.
- Goldman százados úr az üdvözletét küldi - mondta Walker -, és azt üzeni, hogy nem
fogjuk kiszedni Farebrother százados urat a roncsból a raj visszaérkezése elıtt.
- Hogy van a százados?
- Tılem kérdi, uram? - mondta Walker. A hangjában nem volt szemtelenség vagy
függelemsértés, ám Scroll nyomban felismerte annak a jól fizetett civilnek a modorát,
aki önként jelentkezett, hogy harcoljon a hazájáért, de a hatósággal való minden
érintkezésben elvárta, hogy elismerjék amatır státusát. Scroll alezredes hasznosnak
találta, ha mindig alkalmazkodott ehhez, amennyiben lehetséges volt.
- Persze, hogy magától - mondta Scroll. - Hiszen képzett felcser, nem igaz?
- Nem hinném, hogy Farebrother százados úr megéri az estét, uram. Szerintem nagyon
súlyosak a sérülései. Széttárt ujjakkal nyújtotta elıre a kezét, mint a farmer, aki földet
perget az ujjai közt. - Az a motor olyan erıvel vágódott neki, hogy az ülés is eltörött,
ahhoz pedig sok kell. Sokkos állapotban van... több hasi sérüléssel. Maga vagy én
perceken belül belehaltunk volna. ı erıs és fiatal, de ez sem elég. - Lebámult a kezére,
majd az alezredesre nézett. - A statisztikák szerint a hasi sérülésekbe többen halnak
bele, mint a fejsérülésekbe.
- Goldman doktor nem említette, hogy konzultálni kellene más orvosokkal, esetleg
Narrowbridge-ból? Nagy báziskórházuk van a bombázóosztályok számára, és
azokban a B-17-eseken nagyon súlyos sérülteket hoznak vissza mostanában minden
egyes bevetés után.
- Azok a narrowbridge-i fickók semmi újat sem tudnak mondani Goldman dokinak -
mondta Walker. Ha sikerül kiszednünk a százados urat, ı nyomban meg fogja
operálni.
Scroll úgy látta, hiba lenne ebbe beleavatkozni. A katonai eljárásoktól és a
katonaorvosi szolgálaton belüli szolgálati úttól eltekintve is, az orvosok és betegek
között különleges kapcsolat van. Az a civil, aki annyira ostoba volna, hogy ebbe
beavatkozzék, magára haragítaná az egész orvosi kart.
- Ezt nyilván Goldman doktor tudja megítélni a legjobban, mondta Scroll. - Ha van
egy szabad perce, kérem, hívjon fel. Farebrother századosnak látogatója lesz. Már
útban van.
- Jó lesz, ha siet - mondta Walker.
- Távozzék - mondta Kinzelberg ırmester -, és ha legközelebb bejön az alezredes úr
irodájába, öltözzön fel rendesen. Senki sem mondta, hogy a felcsereknek joguk van
sapka nélkül közlekedni.
Scroll az íróasztalához ment, és befejezte a szendvicsét. Ott az az angol lány,
valamilyen Victoria. Tarrant úgy gondolta, hogy állapotos. Tarrant kibírhatatlan alak,
de nem hülye. És a múlt héten a bárban Jamie Farebrother mintegy mellékesen
megkérdezte, nısülhetnek-e a tisztek.
Kinzelberg telefonja megszólalt, és Scroll hallotta, hogy az ırmester morogva
jóváhagy valamit. No, de ha elküld a lányért - Victoria Cooper, ez a neve. Ha
megtalálja és elküld érte, és aztán kiderül, hogy Bohnen tábornok nem tud a lányról,
vagy nem kedveli, vagy ki akarta tiltatni a támaszpontról? Talán a roncshoz kellene
mennie. Ha Farebrother magánál van, és hívja a lányt, könnyebb lenne.
- Újra a hadmővelet volt - mondta Kinzelberg. Scroll alezredes mintha nem is látta
volna.
- Valóban? - mondta.
- Úton vannak visszafelé. Tucker ırnagy vezeti ıket, és Morse hadnagy vette át a 199.
századot. A bombázók súlyos veszteségeket szenvedtek. Mi ötöt az ezredesen kívül...
több is lehetett volna, a pifkék egyfolytában támadják ıket.
- Soha nem érezte még úgy, Kinzelberg, hogy ma reggel nem kellett volna felkelnie?
Kinzelberg tudta, mit várnak tıle: mosolyogni próbált.
- Nem akar üzenni a hadmérnöknek, uram?
Scroll továbbra is kibámult az ablakon, mintha azt remélné, ott talál valami
megoldást.
- Hogy tolják félre a roncsot? Kinzelberg türelmesen várt.
Scroll csak hosszú szünet után szólalt meg.
- Nemsokára itt lesz Bohnen tábornok. Kocsi várja Narrowbridge-ban. ı lesz itt a
rangidıs tiszt.
- Az osztály is le tudna szállni Narrowbridge-ban, uram.
- A fiúk minden bizonnyal szétlıtt gépekkel és minimális benzinnel érkeznek haza.
Most kényszerítsük ıket navigációs gyakorlatra, új leszállóterepen? - Erre a kérdésre
Kinzelberg nem válaszolhatott. Scroll folytatta. - A környék összes osztálya a
levegıben van ma. Narrowbridge a maga gépeit várja vissza... nagy gépeket, amelyek
még súlyosabb sérüléseket szenvedtek, egy csomóan közülük halottakat és
haldoklókat szállítanak. És az idı. Fél Dél-Angliában már szakad.
- Nehéz döntés, uram.
- És bármit teszek, rossz lesz - mormogta Scroll. Ismerem már annyira a tábornokot,
hogy tudjam.
- Valakinek odébb kell tolnia a roncsot, uram. Ha maga nem adja ki a parancsot,
Bohnen tábornoknak kell majd kiadnia. Az ı fiáról van szó, ahogyan Dan ezredes
mondta, és Bohnen tábornok nem meri majd otthagyni, hogy ezáltal az egész osztályt
veszélyeztesse. Manapság mindenütt ott nyüzsög a sajtó. Minden bizonnyal
rájönnének, és akkor ıt megfeszítenék.
Scroll az irodistájához fordult.
- Hát mit tehetek, Kinzelberg? - Élesen beszélt, ahogyan a védekezı ember mindig. -
Mondjam azt Bohnen tábornoknak, hogy forduljon vissza? Ragaszkodjak ahhoz, hogy
itt én parancsolok, mert nekem van meg az ilyenfajta döntésekhez szükséges
gyakorlati tapasztalatom?
- Nem, uram - mondta Kinzelberg azon az érzelemmentes hangon, amely a sorkatona
egyetlen menedéke a hatalommal szemben.
- Köszönöm, Kinzelberg - mondta Scroll. - És most mondja meg Tarrant ırnagynak,
hogy a tábornok rövidesen megérkezik. A kapunál legyen megfelelı ırség, és
fogadják illendıen.
 33.

Alexander J. Bohnen dandártábornok

A hold fenn volt, de csak annyi fényt adott, hogy egy kis ezüstporral kirajzolja a
hangárok és a parkoló gépek körvonalait. Csupán egy-egy magányos repülıgép hangja
hallatszott néha, meg a Steeple Thaxted-i templomtorony órájáé, amelyet csak az ilyen
éjszakákon lehetett hallani, amikor nyugati szél fújt.
A bázis kórházának kis, fehér szobájában négy ember volt. Walker tizedes
meghosszabbított szolgálatot vállalt a felcser helyett, aki egész délután dolgozott.
Fehér köpeny és sapka volt rajta, az ágy melletti széken ült, és az éjjeliszekrényen
lévı Yank magazinok egyikét olvasgatta.
Morse hadnagy arca mocskos volt, hosszú haja kócos. A kiértékelés óta egyfolytában
itt volt. Az ingujját feltőrte, a nyakkendıjét levette. Lerúgta a cipıjét, fejét a falnak
támasztotta, néha elszunyókált, és ideges horkantással ébredt újra fel.
Bohnen tábornok zubbonya még mindig nyakig be volt gombolva, egyenes derékkal
ült a kemény széken, közvetlenül az ágy mellett. Szemtıl szemben ült a fiával, egy
pillanatra sem vette le róla a tekintetét.
Három órakor Goldman százados lépett be halkan a szobába, ahogyan minden órában
pontosan, mintha a toronyóra ütéséhez igazodna. Úgy nézett ki, mint aki most mászott
ki az ágyból. A többiekrıl tudomást sem vett, csak Walker tizedesre vetett futó
pillantást. Ellenırizte Farebrother érverését és lélegzését. Aztán az eszméletlen repülı
homlokára tette a kezét, hogy vajon hideg és nyirkos-e a bıre. Az volt, s ez nem jó jel.
Amikor Goldman most kiment a szobából, Bohnen tábornok követte a konyhába. Ha
Goldman tudta is, hogy Bohnen a nyomában van, addig nem adta jelét, amíg hozzá
nem fogott a kávét kitölteni. Felemelt egy fehér csészét, és megkérdezte:
- Kér?
- Nem, köszönöm, százados.
Tehát „százados”, gondolta Goldman - vagyis a hangsúly azon van, hogy katonák
vagyunk, rangunk van. Nagy csésze kávét töltött magának a termoszból, és iszogatta.
Aztán kinyitott egy dobozt abban a reményben, hogy fánkot talál benne, de a doboz
üres volt.
- Most nem nézte meg a vérnyomását - mondta Bohnen.
- Csak a pulzusát - modta Goldman.
- A fiam az - mondta kétségbeesetten Bohnen. Tényleg itt kell állnom, és néznem,
hogy maga kávézik, és hagyja meghalni?
- Semmit sem tehetek érte, tábornok úr.
- Idehozatok valakit a fıhadiszállásról. Beszélek a londoni orvosi szolgálattal... Talán
az angoloknak vannak specialistái...
- Megértem, mit érez, uram, ám ez sem növelné a fia esélyét a túlélésre. Az
elszállításáról szó sem lehet. És igazán nem hiszem, hogy lenne olyan specialista, aki
többet tenne, mint amit már megtettünk itt.
- No és mit tettek? - Bohnen hiába próbálta elfojtani hangjában az ellenségességet.
- Mennyit ért az orvostudományhoz?
A doktor kérdése és ahogyan feltette, megerısítették Bohnen tábornok legrosszabb
elıítéleteit. Senkinek nincs joga kérdezni, még kevésbé tisztességes választ kapni, aki
nem orvos, nem kiválasztott.
- Nem vagyok orvos, Goldman százados, de azért választ várok.
- Megértem, mit érez, tábornok úr.
- Van magának fia, egyetlen fia, aki a szomszéd szobában haldoklik?
Goldman a fejét rázta. Ébresztıórát vett fel meg egy újságot, amelyen félig megfejtett
keresztrejtvény volt.
- Választ várok, százados.
Goldman Bohnen szemébe nézett, és fahangon beszélni kezdett.
- A hasüreg elsıdleges feltárása igen erıs belsı vérzést mutatott. Helyi érzéstelenítést
alkalmaztam, mivel a beteg igen gyenge. A hashártyát injekcióztam be, azt a szövetet,
amely a belet takarja és a hasüregben tartja. Ezután bevarrtam három sebet a
bélfodron és ötöt a bélen és még több, kisebb sérülést. Majd bezártam a hasüreget, és
a hasfalon lévı vágásokat láttam el. - Goldman kortyolt a kávéból, és megborzongott
a keserő íztıl. - Többször végiggondoltam az egészet, de nem látom be, hogy többet
vagy mást tehettem volna a betegért.
- És most hova megy?
- Az éjszakai ügyeletesi szobába. Úgy állítom be az ébresztıórát, hogy jóval egy órán
belül visszajöhessek megnézni a századost.
- Maga itt az egyetlen orvos?
- Ketten vagyunk itt, tehát tizenkét óránként váltjuk egymást. Érvényes
harcparancsunk van - a hadmőveleten még mindig égnek a lámpák, ez biztos jele
annak, hogy holnap nagy bevetés lesz. A nagyteremben van egy fekélyes betegem, aki
nem reagál a gyógyszeres kezelésre, meg egy tályogos beteg, akivel az éjszakások
éppen foglalkoznak.
Mindketten dühösek voltak, mindketten egy-egy olyan rendszer áldozatának érezték
magukat, amely nem tőri el a kívülállókat. Bohnen tábornok kávét töltött magának.
Goldman ezt úgy értelmezte, hogy távozhat, és kiment. Bohnen kortyolgatta a forró
kávét a mosogató mellett állva, nézte a szárítón lefelé fordítva sorakozó fehér
csészéket meg a kézzel írott cédulákat, hogy ne felejtsék el kikapcsolni a ventilátort
meg a villanymelegítıt. Nem hallotta, hogy kijött Walker, és megrezzent, amikor a
tizedes megszólalt.
- Tévedésben volt, tábornok úr - mondta Walker. Halkan beszélt, ahogyan éjszaka
szokás.
- Hogy érti ezt?
- Dr. Goldmannel nem lett volna szabad így beszélni.
- Miért nem, tizedes?
Walker masszírozni kezdte fájó nyakizmait. Fáradt volt, nagyon fáradt, másként nem
beszélt volna így egy tábornokkal.
- Mert ı a legjobb, azért. Goldman doki kitüntetéssel végzett a John Hopkinson. Az
apja sebészprofesszor, és négy vagy öt New York-i kórház sebészeti konziliánsa. A
doki egy fıorvosi állást meg egy vaskos fizetést utasított el, hogy eljöhessen harcolni.
A múlt hónapban a narrowbridge-i bombázók orvosai áthívták, hogy elvégezzen egy
olyan bonyolult mőtétet, amilyent ık nem tudtak megcsinálni.
Még ez sem gyızte meg Bohnen tábornokot.
- Ha tényleg olyan jó, az egyik nagy báziskórházban lenne a helye.
- Goldman harcolni akar. Egy gyalogsági alakulathoz akar kerülni. Goldman zsidó. A
nagybátyja az egyik legjobb sebész volt Frankfurtban, amíg a nácik koncentrációs
táborba nem küldték. Goldman hadban áll a nácikkal, személyes háborút visel
ellenük. Nincs szüksége rá, hogy maga mondja meg neki, hogy tegyen meg mindent
egy olyan kölyökért, aki németeket ölt. Goldman ma délután akár a tulajdon karját is
levágta volna, ha azzal segíteni tudott volna a maga fián.
- A roncsot el kellett távolítani - mondta Bohnen. Nem volt más megoldás.
- Nekem is vannak srácaim - mondta Walker. Minden este azért imádkozom, hogy ez
a rohadt háború véget érjen, mielıtt még behívják ıket.
- Meg kellett volna tenni, még mielıtt ideérkeztem mondta Bohnen. - Mindenki tudta,
hogy el kellett távolítani, de megvártak, hogy én adjam ki a parancsot. - Walker nézett
rá, de nem mutatott együttérzést, és ez dühítette Bohnent. - Mi a fenét tudnak maguk
rólam meg a fiamról? ítélkeznek, de azt sem tudják, mibe kerül ez nekem. Ha ott
hagytam volna a roncsot, most gondatlannak mondanának. Mert eltávolítottam, azt
hiszik, nincsenek érzéseim. Magának otthon vannak a srácai, tizedes. Látta ıket
felnıni. Jó, annál jobb magának. De én elveszítettem a fiamat, amikor éppen kezdett
felnıni. Elveszítettem azon a napon, amikor kikísértem a vonathoz. Vettem neki egy
fagylaltot, tréfálkoztam, hogy megnevettessem, és azt mondtam, szeresse úgy az új
papáját, ahogyan engem szeretett. És akkor elveszítettem, tizedes, mert az anyja
elvette tılem, és megmérgezte ellenem a lelkét úgy, hogy soha nem kaptam ıt vissza.
Néztem a távolodó vonatot, és ı integetett, amíg csak látott, aztán hazamentem az
üres lakásba, és nagyon berúgtam, életemben elıször. Ha a maga gyerekének bárány-
himlıje vagy mumpsza van, maga vehet neki csokit, és foghatja a kezét. Amikor
Jamie beteg volt, száraz kis leveleket kaptam az anyjától, hogy ne küldjék a gyereknek
ajándékot, mert felizgatom. Visszaküldték már magának egy játék repülıgépet meg
egy Lincolnról szóló könyvet azzal, hogy „militarista szellemőek”, és rossz
befolyással lennének ınagysága fiára? Tudja-e, hányszor utaztam háromezer
mérföldet, az egész országon át, csak hogy néhány percet tölthessek a fiammal?
Tudja-e, mibe került ez ma nekem? Mielıtt válaszolna, tizedes, hadd mondjam el,
amit még csak nem is sejthet. Tehát ne leckéztessen engem, hogy hogyan kell
megvívni a háborút, és nincs szükségem a tanácsaira sem, hogy milyen apa legyek.
- Aludnia kellene egy kicsit, tábornok úr - mondta Walker tizedes. - Senki sem bírja a
végtelenségig alvás nélkül.
- Arra bıven lesz még idı - mondta Bohnen.
Farebrother csupán néhány percre tért magához, nem sokkal azután, hogy Bohnen
tábornok Goldmannel és Walkerral beszélt. Bohnen kettesben volt a fiával Walker
tizedes a fekélyes kötését cserélte a túloldali szobában, Morse hadnagy pedig a
mosdóban volt -, és hálás volt a sorsnak, hogy így történt. Úgy fogta Jamie kezét, mint
amikor kisfiú volt.
- Kettınknek sikerülni fog, Jamie. Neked és nekem. Mint régen, emlékszel?
Ám Farebrother tudata elkószált. A levegıben volt.
- A vezér mellett kellett volna maradnom... az a dolgom...
- Jamie... fiam... apád van itt.
- Mickey Mouse? Mickey Mouse? - Jamie mosolygott. - Te vagy az? Leráztad ıket,
MM?
- Minden rendben, Jamie - tette a kezét a fia homlokára Bohnen. Hideg és nyirkos volt
a bıre, a légzése gyors és felületes. - Minden rendben.
- MM? MM? Figyelj rám, MM, figyelned kell.
- Figyelek-mondta Bohnen.
- A pokolba mindenkivel, MM. Csak folytasd a dolgot... mármint Verával. Tedd azt,
amit te jónak tartasz, MM.
- És apád? - kérdezte Bohnen.
- MM? Nem tudom tartani a köteléket.
- Jamie.
- Isten veled, Mickey Mouse, és köszönöm. Ne aggódj, elsiklom a partig. Mondd meg
Vickynek, hogy elsiklom a partig. - Farebrother kényelmesen hátradılt a párnán, és
elmosolyodott, mielıtt ismét becsukta a szemét. Bohnen körülnézett, és Morse
hadnagyot pillantotta meg az ágy mellett.
- Annak a gépnek múzeumban lett volna a helye, tábornok úr, de Jamie nem akart
másikat. Azt hitte, szerencsét hoz neki.
- Azt hitte, veled beszél - mondta Morse-nak Bohnen. - Azt mondta, folytasd a dolgot
Verával... talán te tudod, hogy ez mit jelent. Tedd, amit jónak látsz, mondta.
- Nemsokára mennem kell, tábornok úr. A táblán vagyok, és holnap nehéz napunk
lesz. Tegnap elveszítettük az ezredest, és én vezetem a századot.
- Tudom - mondta Bohnen. Ideiglenesen megbízta Tuckert az osztály vezetésével, és
géptávírón üzenetet küldött, melyben kérte Tucker kinevezésének jóváhagyását és
Tucker megfelelı elıléptetését. Rendkívül zokon vette, hogy Tucker elsı intézkedése
az volt, hogy Morse-t kinevezte századparancsnoknak, és azonnali hatállyal
visszahelyezte hajózónak. De Bohnen nem engedte, hogy lássék rajta a bosszúság,
amikor megszorította Morse kezét. - Sok szerencsét, hadnagy.
- Jamie-nek volt az osztályban a legjobb szerelıje, tábornok úr. Ha a legapróbb baja
lett volna annak a futónak vagy kerekeknek, Tex észrevette volna.
- Mire visszajössz, Jamie az ablakból fog integetni mondta Bohnen.
- Akkor sietek.
- Isten veled, Mickey Mouse - mondta a tábornok. James Farebrother százados
körülbelül hajnali öt órakor kómába esett, és 9.33 órakor halt meg, amikor Morse
hadnagy a felszálláshoz gurult a századával.
 Utójáték, 1982

Mickey Morse a farm kapujánál állt, a század raktárának közelében, a kapun rozsdás
lakat függött. MM megrázta a kaput, ám az továbbra is szilárdan elállta a múltba
vezetı utat. Látta onnan a kunyhót is, amely hajdan a 199. század pilótaszobája volt.
A lépcsıjén ülve fényképezték le ıket Rube-bal, Earllel és Jamie-vel. A kunyhóból
csak tetıtlen váz maradt, de a közelben volt egy kis betonbudi, amely semmit sem
változott.
Friss búzavetés volt a repülıtér helyén, amely úgy fodrozódott a szélben, mint a zöld
óceán. Ám ez az óceán kettévált, és sápadt napfény villant a futópályából megmaradt
betondarabon, ahol egykor Jamie Farebrother Kibice összetört.
Victoria jött oda Morse felöltıjével.
- Vedd fel, drágám. Tudod, mit mondott az orvos. Nem szabad megfáznod. - Szépen
öregedtek meg, ahogyan azok a párok szoktak, akik kölcsönös szeretetben és
tiszteletben élték le az életüket. Victoria a csípıje táján kissé kigömbölyödött, Mickey
jócskán megkopaszodott, de határozottan ugyanazok az emberek maradtak, akik
egykor, régen, ugyanitt voltak.
- Madiganre gondoltam - mondta Mickey Morse. Tudod-e, hogy alapvetıen
megváltoztatta az életünket?
- Vince Madigan? - Begombolta a férfi új kabátját, megigazította a nyakában a sálat.
A férfi ilyenkor tiltakozni szokott, pedig nagyon is szerette, ha dédelgették.
- Vera férje lelıtte Vince-t, pedig engem kellett volna lelınie. Ebbıl egy szó sem
jutott el a lapokig, pedig így történt. Mindketten tudjuk.
- Túl vagyunk rajta, Mickey, drágám. Megígérted...
- Azt hiszem, Vera megmentette az életemet. Úgy gondolom, Vera azt mondta a
férjének, hogy Madigan volt a barátja... Azt hiszem, meg akarta menteni az életemet...
- Szegény Vera. Az egyik éjjel róla álmodtam. Talán azért, mert annyi év után ismét
itthon vagyok Angliában. .. magam is rá gondoltam.
- Az a kis alezredes azzal a süket hollywoodi dumával. Már akkor itt volt a bázison,
mielıtt megtudtam, hogy Verát megölték. ı számolt be nekem a kettıs gyilkosságról
és Reg Hardcastle öngyilkosságáról, úgy mondta crime passionnel. És parancsba adta,
hogy menjek szabadságra.
- Te pedig megkerestél engem Walesben, és beszámoltál Jamie-rıl.
- Már azon az éjszakán sejtettem, hogy terhes vagy, amikor Tucker bemutatta a
szólótáncát. Másnap reggelre átvette az osztály parancsnokságát, és ezredessé
léptették elı. Fura, hogy eleinte mennyire nem szerettem Tuckert. Aztán teljesen
megváltozott, amikor átvette a parancsnokságot.
- Anyám Skóciába akart küldeni, hogy ott szüljem meg a babát. Ott soha nem találtál
volna meg.
- Sírtál, amikor megkértem a kezedet.
- Nem kérted meg a kezemet. Azt mondtad, össze kellene házasodnunk.
- Ugyanaz, nem? Victoria megölelte a férfit.
- Hát persze.
- Minden Madigan miatt történt. Te találkoztál Jamie-vel, én veled és Verával.
Minden azzal a barom Madigannel kezdıdött.
- Szegény Vince meg a Mozart-lemezei, meg az a szexi hangja, amelyet néha
elfelejtett használni. Azt mondta nekem, hogy mindig szerencsétlen volt a
szerelemben.
Mickey Morse felhorkant.
- Mindenkinek ezt mondta, ez volt a trükkje. - Félig hátrafordulva a nagy buszra
pillantott, amelyben a 220. Vadászrepülı Osztály Szövetség kirándulásának többi
tagja ült. Már körbement a repülıtér körbetonján, és ıket várta. - A vén Tarrant
kiszállt, és erre tart. Mit akarhat?
- Légy hozzá kedves, drágám. İ számol be a találkozóról a Szövetség lapjában.
Nagyon komolyan veszi.
- Tarrant volt a legnagyobb barom a támaszponton. Senki sem szerette. Pofa kellett
hozzá, hogy átvegye a lapot.
Harry Tarrantból kövér, vörös képő ember lett. Golyóstollat és jegyzetfüzetet tartott a
kezében, amikor odaért hozzájuk. Nehéz volt ezt a joviális alakot összefüggésbe hozni
a kemény tekintető katonai rendésszel, akit Morse egykor annyira utált. Tarrant rövid,
piros kockás kabátkát, sportos nadrágot és fehér cipıt viselt. A fején vörös sapka
annak a biztonsági cégnek a hirdetésével, ahol dolgozott. Tarrant Mickey-re
mosolygott.
- Nagy örömünkre szolgál, hogy itt vagy velünk Morse-né asszonnyal együtt.
Morse jeges közönnyel fogadta a bókot.
- Igazán remekül szervezett kirándulás - mondta Victoria.
Tarrant biccentett az asszony felé.
- Mindent megtettünk, mindent, amit lehetett mondta szerényen. - Anyagot győjtök a
következı havi lap számára - magyarázta, és a lap tetejére felírta: „Morse”.
- Eddig mit szedtél össze? - pillantott a jegyzetekbe Morse.
- Tudtad, hogy Tex Gill, az egyik szerelı ezredesként vonult nyugdíjba 1975-ben?
- Aha, ezt tudtam.
Tarrant egy pillanatra elmosolyodott, aztán lapozott.
- Duke Scroll is velünk akart tartani, de beteg a felesége. Egy nagy légitársaság
alelnöke volt tavalyig, amikor nyugdíjba ment. Rá akar beszélni minket, hogy a
következı évi közgyőlést Palm Beach-ben tartsuk, mert ı arrafelé lakik.
- Talán szerezhetett volna olcsó repülıjegyeket mondta Mickey Morse.
- Erre nem is gondoltam - mondta félénken Tarrant. Victoriára pillantott, és
barátságosan rámosolygott.
- És Tucker?
- Holnap ott lesz a szertartáson. Megkapta a csillagot, mielıtt nyugalomba vonult.
Errıl hallottál? Tarrant tehénlepénybe lépett, és most a kapun próbálta letisztítani a
cipıjét.
- Valamennyien azt hittük, hogy még a háború befejezése elıtt megkapja - mondta
Morse. - Talán meg is kapta volna, ha nem veszi át az osztályt, hanem a vezérkarhoz
kerül.
- Fura elképzelni Tuckie-t tábornoknak - mondta Tarrant. - Mindig eljön a
találkozókra, és mindig ı a mókamester. Holnap majd meglátja, Morse-né asszony,
hogy a társaság lelke. - Közben feljegyezte magának: „Tucker pályafutása?”. - Persze
nem mindig volt olyan mókás, egy kis idıbe telt, amíg magára talált, igaz, Mickey?
- Tucker teljesen megváltozott - mondta Morse. Emlékezett arra a napra, amikor a
németek megadták magukat. Tucker otthagyta az irodáját, és felkereste MM-et a
szállásán. Egyedül jött, becsukta az ajtót, elıvett egy üveg whiskyt. Némán töltött két
pohárral, és az egyiket odanyújtotta MM-nek. Végül csak annyit mondott: „Sikerült,
MM”. Addigra a többiek már mind elmentek - meghaltak, megsebesültek, vagy letelt
a szolgálati idejük. Tucker és MM kettesben itták meg azt az üveg whiskyt, és egy
vizesárokban kötöttek ki, miután leestek Tucker biciklijérıl. - Tucker jó fiú mondta
MM.
- A doktorral mi lett? - kérdezte Victoria. - Emlékszem, milyen kedves volt hozzám.
- Azt hiszem, Goldman századosra gondol - mondta Tarrant. - A neve szerepel a
tisztek névjegyzékén, de a Szövetség képtelen volt elérni. Szerencsés véletlen folytán
éppen tegnap sikerült hírt kapnom róla Walker úrtól. Walker az a nagyon tekintélyes
külsejő úr a gyémánt nyakkendıtővel. Négy patikája van Chicagóban. Emlékszel rá,
MM? És láttad-e, amikor megérkezett a repülıtérre a sofır vezette limuzinján? Nehéz
elhinni, hogy a fickó csupán felcser tizedes volt, mi? Átlapozta a jegyzeteit. - Igen, ez
az, Goldman. Átvezényelték egy orvoscsoporthoz, amely Omaha Beach-re ment az
angol és amerikai csapatok franciaországi partraszállásának a napján. Goldman
meghalt, amikor a mőtınek használt sátrat eltalálta egy akna. - Tarrant firkált a
jegyzetfüzet tetejére a golyóstollal, amelyen szintén ott volt vállalatának a hirdetése. -
Holnap eljöttök a szertartásra? Az ebédnél Bobby Baxter hivatalosan átveszi a
Szövetség elnökének tisztét.
- Bobby Baxter! - nevetett megvetıen MM. - Tucker kísérıje? Elnök? A nyomorult
nem volt tíz percnél tovább az osztálynál. Éppen ott voltam, amikor kiugrott München
vagy Brunswick vagy valami más rohadt város felett. Baxter hadifogolytáborban
töltötte a háborút.
Emlékszem, Tucker folyton levlapokat kapott tıle, hogy küldjön neki csokoládét meg
cigarettát. Baxter! Tarrant türelmesen várt. Már ismerte MM nézeteit Baxter
alkalmasságával kapcsolatban. Mosolygott, de nem annyira, hogy az sértı lett volna
az új elnökre nézve.
- Bobby nagyon aktív munkát végez a Szövetségben, Mickey. Tavaly lemondta a
nyaralása második hetét, és Hawaiiból jött vissza, csak hogy velünk lehessen New
Orleans-ban. Ott van minden győlésen.
- Hallott-e valaha is valaki az én kísérımrıl, Rube Weinrıl?
- Mindent megpróbáltam, Mickey. Hirdetést is betettünk a nyugalmazott tisztek
lapjába, írtam Washingtonba is, a régi címére.
- Berlinbe kellett volna írnod - mondta Morse. - Az az érzésem, hogy Rube nem jutott
el a hadifogolytáborba. Hogy a németek kinyírták, ahogyan Rube elıre megmondta.
Tarrant kényelmetlenül toporgott.
- Ne vonjunk le elhamarkodott következtetésekét, MM. Holnap az ebédnél ott lesz
néhány veterán is.
- Ne mondd nekem, hogy ne balhézzak, Tarrant. Miközben te megbüntettél néhány
szegény újoncot, mert túlságosan sok sört ittak, azok a disznók engem próbáltak
megölni.
Victoria a férjébe karolt, és megbökte, hogy jelezze: megint kellemetlenül viselkedik.
Tarrant megérintette a jegyzetfüzetét.
- No és ti? Nem azért vettem elı a noteszomat, hogy másokról beszélgessünk.
Meséljetek egy kicsit magatokról. - Tarrant felemelte Olympus fényképezıgépét, hogy
csináljon róluk egy fényképet a régi raktárépület elıtt. - Te vagy az osztály
legnagyobb ásza, MM. Híresebb vagy mindannyiunknál. - Tarrant hangját elnyomta
az arca elé tartott fényképezıgép. - A legidısebb fiam a napokban egy repülımagazint
olvasott, és amikor belenéztem a válla felett, a te képedet láttam. Mondtam neki: „Ez
a fickó nekem közeli jó haverom”, és alig akarta elhinni. Ne ráncold a homlokodat,
MM, vidám képet akarok.
- Kinzelberg híresebb, mint amilyen én valaha is leszek - mondta Morse.
- Ha-ha! - nevetett Tarrant.
- İ az, aki húsz évet kapott? - kérdezte Victoria. Aki benne volt az újságokban?
- A bíró szerint majdnem egymillió dollárt fújt meg a bankból - mondta Morse.
- Kinzelberg volt az a szerencsejátékos?
- Megırültél, Tarrant? Kinzelberg a törzs irodistája volt... keménykötéső fickó,
forradással a képén. Meg nem mondta volna még azt sem, hogy hány óra van, ha nem
vittél igazolást. Te Boyer-t üldözted.
- Boyer! Boyer! Boyer! - pattintott az ujjával Tarrant. - Hogy is felejthettem el ezt a
nevet? Duke Scroll pokollá tette az életemet, Boyer ırmester meg a kockázás miatt.
Csak az volt a baj, hogy valahányszor akció közben ütöttem rajta a gazemberen,
mindig Dan ezredesnél volt a kocka.
Morse nevetett.
- Boyer nem lépett be a Szövetségbe, írtam neki néhányszor, de azt válaszolta, hogy
egy nagy társasház gondnoka, amely a Hilo-öbölre néz Hawaiiban. De egyszer a
nyomára állítottam valakit, aki odament nyaralni, és az azt mondta, úgy néz ki dolog,
hogy a ház Boyeré. Gondolom, szép pénzt kereshetett.
- És most rólatok - csukta össze óvatosan Tarrant a fényképezıgép táskáját. - Ha jól
tudom, maga angol, Morse-né asszony. Akkor találkoztak, amikor Mickey itt volt
pilóta?
Victoria bólintott.
- És MM már versenyben volt a légierı rekordere címért - folytatta nekibátorodva
Tarrant -, amikor összeházasodtak?
- Igen - monta Victoria. - Attól tartok, én rontottam el mindent. Mickey megkérte a
kezemet, engedélyt kaptunk a házasságkötésre, és szabadságot. Az egészet egy
Shelley nevő alezredes intézte. Mire befejezıdött a nászutunk, valaki túlszárnyalta
Rickenbacker eredményét, és az a csendes-óceáni pilóta került bele a hírekbe.
- Azt látom itt, hogy a Bohnen és Morse Szórakoztató Elektronika Részvénytársaság
tanácsadója vagy - Tarrant egy pillantást vetett Mickey méret után készült felöltıjére
és Victoria drága ruhájára. - Úgy hangzik, mintha kezdettıl jól indultatok volna.
Mindezt rendesen megírja majd Fred Fryer, aki akkor a PR-irodán volt, és most hi-
vatásos író. Én csak jegyzeteket készítek neki. A leszerelt katonák továbbképzésérıl
gondoskodó törvény tette lehetıvé, hogy elektronikát tanulj?
- Gazdaságirányítást tanultam - mondta MM. - De nem fejeztem be. Hülye vagyok a
tanuláshoz.
- Ostobaság - mondta Victoria.
- A feleségem a Cambridge-i Egyetemen végzett. Ezt írd fel - mondta Morse, és
Tarrant úgy is tett.
- Mickey azért hagyta ott az egyetemet, hogy több pénzt keressen, és jobban tudjon
gondoskodni rólam meg a kis Jamie-rıl - mondta Victoria -, szóval ne higgye el neki
ezt az ostobaságot, hogy lemorzsolódott.
- Csak egyetlen gyereketek van, James nevezető. Jól írtam fel? Az emberek
dührohamot kapnak, ha rosszul írom fel a neveket.
- Többet is akartunk - mondta Morse. Victoria megfogta és szeretettel megszorította a
kezét.
- Mickey egy kis gyár igazgatója lett, amely túramotorcsónakokat gyártott. Eleget
keresett ahhoz, hogy Jamie elvégezhesse a Harvardot meg a Michigan Institute of
Technology-t.
- Megnıtt a kereslet a kis csónakok iránt - magyarázta Morse.
- A fiatok nem talált fel valamiféle fényképezıgépet? Meglehetısen komoly
fotószakember vagyok magam is, és mintha láttam volna a nevét valami
fotókönyvben. Az a fiatok, az a jóképő fiatalember, aki a sofır mögött ül a
feleségével?
- Jamie épített egy neutron-radiográf kamerát, egy olyan különleges röntgengépet,
amely ki tudja mutatni a szöveti elváltozásokat. Ez a szerkezet virágoztatta fel a
cégünket.
- Akkor ki az a Bohnen? - kérdezte Tarrant. - İ hozta a dohányt?
- Távoli rokon - monta Morse. - ı dugta a zsebünkbe a pénzt. Minden vagyonát
Jamie-re hagyta, amikor meghalt, de a nevét ott tartjuk a cégtáblán. Ez olyan
köszönetféle, és eddig szerencsét hozott.
- Úgy is hangzik - mondta Tarrant. - Mondd csak, hogyan oldjátok meg a cégednél a
biztonsági kérdéseket?
- Az nem az én asztalom - mondta Morse.
- Hadd adjak azért egy ilyet - nyújtott át Tarrant egy névjegyet, amelyen ez állt:
„Tarrant. Az új üzletkötési osztály vezetıje.”
Morse zsebre dugta anélkül, hogy jobban megnézte volna.
- Mondd csak, Tarrant, miért ilyenkor hoztál át minket Angliába? Azóta sem volt
melegem, hogy leszálltunk a repülıtéren. Ezeket a rohadt szállodákat nem főtik?
- Sokat spóroltunk mind a repülıjegyeken, mind a szállodán azzal, hogy nem
fıszezonban szerveztük a találkozót, Mickey. Sok tagunk el sem tudott volna jönni,
ha nem a lehetı legcsekélyebb a költség. Szegény öreg Kevin Phelannek már a tavalyi
útra is kölcsön kellett kérnie a pénzt. Mindenkinek elmondta, így nekem sem kell
titkolnom. A sofır dudált, Tarrant az órájára pillantott.
- Vissza kellene mennünk a többiekhez. Eléggé szoros a menetrendünk. - A
jegyzeteibe pillantott, és menet közben olvasta. - A cserkészek tornabemutatója,
repülıgépmodell-kiállítás a városházán, Cambridge egyik legısibb kollégiumi
épületének felkeresése, tea és szendvics Steeple Thaxtedben és a polgármester
köszöntı beszéde. Vissza a szállodába, hogy rendbe tegyük magunkat, aztán vacsora a
Királyi Fıben, Lower Collingwoodban - fölpillantott, és büszkén elmosolyodott.
- Nem rossz - mondta Mickey Morse. A romos épület falán Victoria egy frissen festett
jelmondatot vett észre: „Nem akarunk nukleáris bombákat! Jenkik, menjetek haza!”
Még szorosabban karolt MM-be, és úgy tett, mintha nem látta volna.
 ISBN 963 7455 07 8
ISSN 0865-0160

Felelıs kiadó: Dr. Kiss Ernı

Felelıs szerkesztı: Hutai Katalin
Mőszaki vezetı: Lantos Kálmán
Mőszaki szerkesztı: Gregor László
Kiadványszám: 9102/220
Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat
kaposvári üzemében fényszedéssel - 111642
Felelıs vezetı: Miké Ferenc igazgató