Mindentudó kézikönyv

Esko Valtaoja
Typotex (2014)

Címke: Csillagászat, Filozófia,

Történelem, Tudomány
Csillagászatttt Filozófiattt
Történelemttt Tudományttt

A világ megdöbbentő, sokszínű és jórészt megmagyarázatlan. Esko

Valtaoját nem töri le ez a semmiség, inkább beveti a tudományt. Az
eredmény egy mindentudó kézikönyv. „Mihez kezdünk mindezzel a
tudással? Jobb világot építünk. Többé nincs helyünk a világban, melyből
érkeztünk; a tudás kapuja feltárult, és nincs visszaút a múltba.De a tudást
elemeznünk kell, meg kell próbálnunk rátalálni a lényegére, melyre aztán
saját szándékaink, képességeink és szükségleteink szerint saját személyes
Mindentudó kézikönyvünket alapozhatjuk, útmutatóul a világhoz. Ez a
kötet az én kísérletem arra, hogy háromszáz oldalba sűrítsek minden
lényeges tudnivalót a világról, az emberről, az anyagról és a szellemről.”
Esko Valtaoja a Turkui Egyetem csillagász professzora,a tudomány
népszerűsítője és egy művészeti galéria segédje. Széles közönségnek szánt
ismeretterjesztő köteteiért többek között szakirodalmi Finlandia-díjjal és a
közérdekű tájékoztatás állami díjával jutalmazták.
 Esko Valtaoja
Mindentudó kézikönyv
 1. A valóság
A valóság jó eséllyel létezik. Csak még senkinek nem sikerült
bebizonyítania.

A felnőttek, ahogy azt minden gyerek tudja, rettentő unalmas egy

népség. Csupa egyhangú és érthetetlen dolgot művelnek, nem szoktak
játszani vagy bármi egyéb módon kikapcsolódni, képtelenek pocsolyában
ugrándozni vagy egyvégtében három vattacukrot befalni. Ráadásul a
világról alkotott felfogásuk is rendkívül furcsa és korlátolt – hiszen még
abban sem hisznek, hogy Borzas Bumford[1] valóság!
Ön a jelek szerint belekezdett ebbe a könyvbe, vagy legalábbis
belelapozott egy könyvesboltban. Hacsak nem filozófus a szakmája,
bizonyára hisz abban, hogy létezik, és egy valóságos világ közepén él.
Asztalokat, székeket, falakat és ablakokat lát maga körül, könyvet tart a
kezében, és megnyalja az ajkát, miközben futólag felrémlenek önben a
tegnapi nap eseményei, és eszébe jut, hogy még be is kell vásárolnia.
Adott időben és adott helyen él, éppen a jelen pillanatban, saját
hétköznapjai és azok egymást követő eseményei közepette; meg tudja
különböztetni a létezőt a nem létezőtől és a képzelgéseket a valóságtól;
tudja, hogy a gyermekdal Borzas Bumfordjára gyanúsan hasonlító, Esko
Valtaoja nevű alak valóság, de Borzas Bumford maga nem az.
A világ azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű hely, és a lét sem olyan
magától értetődő dolog, ahogy azt ön gondolja. Jöjjön, vessen egy
pillantást a valóságra!

A valóság, az egész minket körülvevő világ léte elsőre oly mértékben

problémamentesnek tűnik, hogy ezen rágódni leginkább azt juttatja az
ember eszébe, az Igaz Finnek Pártjának nem kellene-e soron következő
programjában a posztmodern álművészet mellett az álfilozofálgatást is a
megszüntetendő dolgok listájára vennie.
 Éppen ezért a legerősebb ütésemmel indítok, egy jó kis alsó horoggal,
és persze övön alul. Ön nem létezik.
Dehogyisnem, még szép! – tiltakozik ön, bizonyára megütközve és egy
kicsit meg is bántódva. Gyere csak ide, és beszélgess el velem – mondja
–, vagy ha ez nem győz meg, hát be is húzhatok egyet, ha más nem segít.
Sajnálom, de ezzel ön nem bizonyít semmit, mert úgy határoztam, ma
szolipszista leszek.
Szolipszizmus, solus ipse, egyedül én: a gondolat, hogy semmi más
nem létezik, csakis én magam és a saját gondolataim. A világ többi részét,
önt is beleértve, csak én képzelem. A valóságról folytatott elmélkedést
praktikus a szolipszizmussal kezdeni, nem azért, mintha ez különösebben
érdekes és termékeny gondolat lenne, hanem mert egyetlen csapással
összetöri azon elképzeléseket, hogy a valóság valami magától értetődő
dolog.
Álmodom, de általában nem vagyok tisztában azzal, hogy amit látok,
álom, hanem azt képzelem, az álom valóság, és a benne szereplő emberek,
tárgyak, helyek és események is a valóság részei. Viszontlátom első
szerelmemet, beszélgetünk, összeveszünk, elveszítem, és végül úgy
ébredek, hogy még mindig elevenen él bennem a történtek okozta
szorongás: csak álom volt. Na, és ha minden, ami körülöttem van, csak
álom, a képzeletem terméke, a kávéscsészéktől egészen a kvazárokig?
Miből venném észre a különbséget? Hogy tudja ön bebizonyítani magáról,
hogy más, nem pedig egy olyan lény, aki csak a képzeletemben él?
Sehogy. Az álmom szereplői látszólag saját akaratuk szerint cselekszenek,
anélkül, hogy én meghatározhatnám vagy előre jelezhetném lépéseiket, és
így tesz ön is; hol a különbség? Mindent, amit ön tesz, beleértve minden
rosszat is, csak én képzelek, ahogy a Nine Inch Nails dalában:

Yes, I am alone
but then again I
always was
As far back as I
can tell
 I think maybe
it’s because
Because you
were never really
real to begin with
I just made you
up to hurt
myself[2]

A filozófusok már évezredek óta birkóznak a szolipszizmussal, attól

fogva, hogy Gorgiász, Szókratész kortársa, előállt a gondolattal, mely
szerint semmi nem létezik. Muszáj volt bedobni a törülközőt: senki nem
képes bebizonyítani számomra, hogy a külső világ létezik. Végső soron
mindent, amit tudhatok, az érzékszerveim közvetítenek számomra: nem
önt látom, hanem egy csapatnyi foton kelt bonyolult eseménysorozat
eredményeként elektrokémiai reakciókat az agyamban, melyeket az
agyam aztán aha élményként értelmez: nézd már, az ott Gyuri! Gyuri
persze azt állítja, hogy lát engem, de hát ez pusztán csak a fülem érzékelte
nyomásváltozás. És, ami a lényeg: az agyam képes pontosan ugyanezeket
a tapasztalatokat előállítani a külső világ „valósága” nélkül is.
Álmodhatok, hallucinálhatok, lehetek oldatban ringatózó agy egy őrült
szupertudós laboratóriumában, élhetek virtuális valóságban… A világ
nem képes közvetlenül elérni engem, mert minden, amit tudok és
gondolok, az én agyam terméke. Mivel nincs semmi
megkérdőjelezhetetlen bizonyítékom a rajtam kívüli valóságra, ezzel az
erővel azt is feltételezhetem, hogy az nem is létezik.
Tudomásom szerint egyetlen nehézsúlyú filozófus sem tartozott a
szolipszisták közé, mint ahogy az elég meddő is lenne: a szolipszizmus
olyan idea, melyet nem lehet tesztelni, sem helytállóságát, sem tévességét
nem lehet különösebben bebizonyítani. Olyan gondolat, mely nem vezet
semmire, és nem változtat semmin.
A valamivel könnyebb súlycsoportú filozófusok között azonban
találunk szolipszistákat, például a filmsztár Shirley MacLaine-t, aki
csillagának leáldozását követően lelkesen felcsapott new age-gurunak, és
írt néhány abszolút homályos sikerkönyvet, melyek újból divatba hozták a
szolipszizmust. Shirley beszámol egy szilveszteri buliról, amikor is sorra
mindenki belenézett a kristálygömbbe, és előadta saját vágyait. Shirley
maga azzal indított, hogy leszögezte, ő az egyetlen ember saját
világmindenségében, majd ezt követően sértődött társainak elmagyarázta,
hogy mivel mindent csak ő álmodik, a legjobb, amit a világ jobbá tételéért
tehet, az, ha saját magát fejleszti. A többiek tiltakozásakor úgy vélekedett,
társait is csak ő maga teremtette, hogy ellenezzék a gondolatait.
(Ha ez durván hangzik, elmesélem, hogy az imént tettem egy rövid
kitérőt az árnyékszékre itt Korvanniemiben, kezemben az Eeva magazin
júniusi számával. A lap egyik hosszú cikkében egy építész-
energiagyógyító magyarázza lelkesen, hogy „A kvantumfizika szerint
mindig, ha valami jóra gondolunk, vagy jót teszünk, azt egyben
magunkhoz is vonzzuk. Ugyanígy rossz dolgokat is magunkhoz
vonzhatunk. Tulajdonképpen tehát valahol mi magunk felelünk
mindenért, ami velünk történik.” – Nos, nem szabad túl sokat várni egy
olyan magazintól, amely tavaly engem is beválogatott a „Finnország
legszexisebb férfija” verseny jelöltjei közé, ráadásul ugyanebben a
számában az elméleti fizikus Kari Enqvisttől olvashatunk recepteket.)
A gondolat, hogy még Shirley MacLaine-en sem tudok felülkerekedni
egy filozófiai vitában, oly aggodalmat keltő, hogy nyomban neki is állok
valamiféle a szolipszizmustól eltérő szemszögből elmélkedni a valóságon.
Igazából nekem nem is kell elmélkednem rajta: az évszázadok és
évezredek során számtalan filozófus megtette már ezt helyettem.

Mondják, hogy az egész filozófia nem más, mint széljegyzetek sora az

antikvitás két nagy gondolkodója, Platón és Arisztotelész műveihez. Ez
általában nem kis önelégültséggel tölt el bennünket, természettudósokat,
akik nem évezredes gondolatrétegek fosszíliái között turkálva próbálunk
fényt deríteni a világ titkaira, hanem valóban új ismereteket teremtünk.
Másrészről azonban az is lehetséges, hogy a létezés alapvető kérdéseit
igen könnyű feltenni, ám nagyon nehéz – ha nem egyenesen lehetetlen –
megválaszolni.
Arisztotelész legtöbb ránk maradt alkotása a jelek szerint
előadásjegyzet, melyet tanulói gyűjtöttek össze és szerkesztettek könyvvé.
(Rémisztő még a gondolata is annak, hogy valaki ugyanígy járna el az én
előadásaimmal.) Egy pedáns könyvtáros sorba rendezte a műveket, és
névvel látta el őket saját jegyzéke számára. A Fizika után következő
könyvet csekély képzelőerőről tanúbizonyságot téve A fizika utáni
könyvnek, görögül Metafizikának nevezte el.
Napjaink filozófiájában a metafizika kicsit olyan, mint Shirley
MacLaine azon a bizonyos összejövetelen: olyan vendég, akit kidobni
nem lehet, de aki mellé senkinek nincs kedve leülni beszélgetni. Bár
számos nagy gondolkodó fordította arra életét, hogy égbe nyúló – vagy
légvárakkal felérő – metafizikai rendszereket alkosson, a filozófiának ez a
lét végső titkait kutató ága mindig is vitatott helyzetben volt. A filozófia
tanszékeken is sokkal termékenyebb területekre összpontosítanak
manapság, mondjuk a bioetikára, a metafizikusok pedig csak a karácsonyi
ünnepség utóbuliján bújnak elő a szekrényből.
A nagy kérdések nem tűntek el sehová, csak egyre nehezebb rájuk friss
válaszokkal előállni, melyek legalább egy disszertációt kitennének. Miért
létezik valami, ahelyett, hogy nincs semmi? Miért létezik Esko, de Borzas
Bumford nem, vagy mind a ketten mégiscsak a valóság részei lennének?
Egyáltalán, mi az, ami valóság, és mi az, ami nem? Vajon minden, ami
létezhet, valóban létezik is? Ha semmi nem származhat a semmiből, akkor
minden mindig is létezett? Létezik Isten? A világ végső soron szellem
vagy anyag? Vajon minden okozatnak megvan a maga oka? Létezik
szabad akarat? Mi az idő, és mi a hely? Az érzékszerveink által
észlelteken túllépve milyen a valóság?
A filozófia megpróbál a gondolkodás és az ész révén bepillantást nyerni
oda, amiről semmiféle észleléssel nem rendelkezünk, nincsenek mérési
eredményeink vagy megbízható leírásaink. Arisztotelész maga nem
metafizikáról beszélt, hanem „első filozófiáról”, arról, mi az, ami a világot
vizsgáló fizika és más tudományok hátterét és alapját adja, de számukra
nem elérhető. A fizikus meg tudja mérni, mi történik az egyes testekkel az
időben, de általában nem fájdítja a fejét azzal, mit jelent az idő, az egyes
vagy a test.
Engem a külső világ vesz körül, melyet William Blake szavaival az
érzékelés ajtóin át észlelek. Ezt a világot szabályszerűségek és törvények
magyarázzák, melyeket végső soron a fizika fed fel számunkra. Van-e a
fizikán kívül is még valami más – létezik-e a metafizika, vagy a teljes
valóság elérhetővé válik a fizika számára, amennyiben sikerül
kifejlesztenünk a megfelelő módszereket, észlelő eszközöket és
elméleteket?
Ha minden, amit szagolni és ízlelni tudunk, amit képesek vagyunk
megmérni vagy a részecskegyorsítóban szétporlasztani, a fizika alá
tartozik, akkor mi marad a metafizika számára? Vajon ez egy kutatási
célpont nélküli, nem létező tudományterület, ugyanolyan terméketlen
mesterkedés, mint ha felcsapunk szolipszistának? Sokan így vélik. „A
létezéshez nem kapcsolódik mélyebb filozófia. Végső soron ez a kérdés a
fizikához tartozik” – deklarálja a fizikus Kari Enqvist Olemisen porteilla
(A lét kapujában) című díjnyertes könyvében. „Amiről nem lehet beszélni,
arról hallgatni kell”[3] – fenyeget minket ujjával a filozófus Ludwig
Wittgenstein a Tractatus végén. „Ha ezzel az elvi meggyőződéssel
végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést kellene
végrehajtanunk! Ha kézbe veszünk bármilyen kötetet, például egy iskolás
metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen
mennyiségre vagy számra vonatkozó elvont okfejtést? Nem tartalmaz. S
tartalmaz-e valamilyen, tényekre vagy létre vonatkozó tapasztalati
okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele, mert ez esetben csak
szofisztika és áltatás lehet.”[4] Ezekkel a szavakkal dobja máglyára a
teljes metafizikát egy másik nagy filozófus, David Hume a 18. században.
A metafizika egyik hagyományos kérdése a tárgyak létezését és
identitását érinti. Van egy tömbnyi agyagunk, melyből egy szobrász
elkészíti a hasonmásomat. Vajon az agyagtömb átváltozik-e szoborrá, és
ha igen, mi történik közben? Hiszen továbbra is ugyanazok az atomok
keringenek benne. Vagy ugyanazon a helyen két egymással teljesen
identikus, de mégis különböző tárgyunk van, az agyagtömb és a szobor, és
ha igen, ez miként lehetséges? Ha az ember elég sokáig olvas efféle
eszmefuttatásokat, nehéz nem egyetérteni Wittgensteinnel, és az egész
metafizikát puszta csűrés-csavarásnak ítélni, olyasminek, mint a szóvicc:
Mi a különbség a bicikli és a fa között? A fán nem lehet biciklizni, de a
biciklin lehet fázni. Az, hogy a metafizika az antikvitás óta pontosan
ugyanannyi új ismeretet és rálátást adott a világnak, mint az asztrológia,
még inkább arra ingerli az embert, hogy a Metafizika alapjai, XLVII. rész
című opust a legközelebbi kukába hajítsa, és helyette valami strandkrimit
vegyen a kezébe.
De talán nem kell elkapkodni. „A filozófia alapvető gondolata az, hogy
valami olyan egyszerű dologból kiindulva, melyet még leszögezni sem
tűnik szükségszerűnek, valami olyan paradox eredményre jusson, amit
senki nem hisz el”,[5] gúnyolódott ifjúkori példaképem, a filozófus
Bertrand Russell. És hát Wittgenstein is hagyott egy hátsó kaput a
metafizikának: „Kétségtelenül létezik a kimondhatatlan. Ez
megmutatkozik, ez a misztikum.”[6]
Ennyit a tekintélyekről, na de mit gondolok én? Ami eszembe jut, nem
valami szofisztikált gondolat, sem pedig logikus következtetési lánc,
hanem egy egész egyszerű csillagászati tény. Egy fiatal bolygó fiatal lakói
vagyunk egy nálunk sokkalta idősebb kozmoszban. Ha másutt léteznek
értelmes lények, legtöbbjük több milliárd évvel régebb óta fejlődik már,
mint mi. Nem érdemes túlbecsülni az emberi értelem képességeit, hogy
akár a legapróbb végső igazságokra is fényt derítsen, magáról az
Igazságról nem is beszélve. Részemről a metafizikusok nyugodtan
folytathatják még néhány ezer, vagy talán inkább néhány ezermillió évig
elmélkedésüket: ki tudja, a végén talán még előbukkan belőle valami
használható.

„Ez megmutatkozik, ez a misztikum.” Ritka az olyan ember, aki

filozófus, még kevesebb, aki a metafizikus. A hétköznapi tapasztaláson és
világon túli valóság azonban mégis egyfolytában több milliárd embert
foglalkoztat; ugyanolyan valósnak, sőt, akár még valósabbnak mutatkozik
meg számukra, mint maga a világ. Számos vallásban a világ és az élet
pusztán tovatűnő élményt jelent, csak halálunkat követően kerülünk
kapcsolatba az igazi valósággal. „Mert most tükör által homályosan
látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor
pedig tökéletes lesz.”[7] A világ Isten álma, érzékcsalódás, maya, Platón
imbolygó árnyai a barlang falán, sőt, még az is lehet, hogy amint Pelle
Miljoona állítja, valóság, mégis, végső soron csak a Valóság egy
jelentéktelen része.[8]
Ha létezik a mindenható Isten (anélkül, hogy a vallást ennél
pontosabban meghatároznánk), akkor neki is muszáj magában foglalnia
mindent, ami létezik – okoskodott számos hittudós és misztikus az
évezredek során. Így tehát mi mindannyian, az egész általunk
megtapasztalt valóság, szintén részei vagyunk Istennek, és csak annyira
érthetjük meg a valóságot, amennyire Istent és az ő gondolatait.
A vallások külön fejezetet érdemelnek és kapnak is ebben a kötetben;
oda tartozik majd az azon való elmélkedés is, vajon lehetséges-e már
ebben az életben legalább valamiféle kapcsolatba kerülni a túlvilágival, a
magasabb szintű valósággal. Egy metafizikus, vagy egy Augustinus és
Aquinói Tamás nyomát követő, hagyományos teológus az értelem, a
logika és a szavak révén keresi a kapcsolatot; a misztikus más úton jár.
Jut-e bármelyikük is valami eredményre?
A hit és a tudás, a metafizika és a misztika mindenesetre igyekeznek
néha legalább egymással kapcsolatba kerülni az evilági valóságban. Az
egyik e nyári olvasnivalóm a Mind and Life: Discussions with the Dalai
Lama on the Nature of Reality (Az ész és az élet. Beszélgetések a dalai
lámával a valóság természetéről) címre hallgat. Egy csapat filozófus,
kutató és szerzetes találkozik évről évre a dalai láma ötletéből származó és
általa szervezett gyűléseken az észak-indiai Dharamsalában.
Tanácskozásuk témája a határvonal – na igen, mi között is? Ez az egyes
résztvevők saját alapfeltevéseitől és világnézetétől függ. Képes-e a
buddhista (vagy valamely más nem tudományos) megközelítésmód és
filozófia új fényt vetni a végső kérdésekre, a metafizikára, sőt akár
magukra a fizika alapjaira? Vajon egy megvilágosodott szerzetes valami
módon szorosabb kapcsolatban áll a valósággal? Még nem jutott időm
elolvasni a könyvet, de biztos előbukkan majd a vallást tárgyaló
fejezetben, ösztönző vagy óva intő példaként – majd meglátjuk,
melyikként.
Egy másik nyári olvasmány. Egyre ugyanazzal a hitetlenkedéssel
olvasom a korvanniemi stégen az utóbbi évek legtöbb díjat nyert new
weird-szerzője, China Miéville legújabb regényét, a Konzulvárost. Az
ismert univerzum peremén elhelyezkedő előőrsükben az emberek
próbálnak kommunikálni az ariekaiakkal. Utóbbiak olyan lények, akik
számára a nyelv egyenlő a valósággal. Még csak gondolni sem tudnak
olyasmire, amire a nyelvükben nincs szó; az egyszerűen nem létezik. Nem
értik az elvont fogalmakat, szóképeket vagy hasonlatokat, még kevésbé a
hazugságot, mert az lehetetlen paradoxont jelentene, őszinte hitet valami
olyasmiben, amiről az ember tudja, hogy nem igaz. Ahhoz, hogy valami
újat hozzanak gondolkodásukba és valóságukba, az ariekaiaknak először
is szót kell alkotniuk rá, ez pedig csak a látás és megtapasztalás révén
lehetséges.
Az emberkislány Avice Benner Cho az ariekaiak kérésének engedve
részt vesz egy számára teljességgel érthetetlen rituálén. Ettől kezdve
belőle lesz – valóban lesz, mert a nyelv és a valóság egy – az ariekaiak
nyelvének új hasonlata: a lány, aki fájdalmában megette, amit kapott. Az
ariekaiak fel-felkeresik, hogy megnézzék, ahogy mi a szótárból keresünk
ki egy-egy új terminust, melynek nem értjük a jelentését.
Aztán bekövetkezik a katasztrófa. Az előretolt helyőrségre egy új
klónozott emberpár, új Konzul érkezik. Egyedül a Konzulok képesek
kommunikálni az ariekaiakkal azok kettős hangzású
nyelvén/gondolkodásmódján. Ez az új Konzul pedig olyat tesz, ami
lehetetlen: hazudik, és minden ariekai, aki hallja őt, elveszíti az eszét.
Miéville a nyelvészeti sci-fi régi hagyományának folytatója.
Megérthetjük-e a világmindenség más értelmes lényeit? Ugyanazon a
valóságon osztoznak-e velünk, képesek vagyunk-e a különféle valóságok
közötti szakadékot áthidalva kommunikálni? A Konzulvároshoz
hasonlóan a tudományos-fantasztikus irodalom olyan klasszikusai, mint
Samuel R. Delany Babel-17 (Bábel-17), Jack Vance Languages of Pao
(Pao nyelvei), Ian Watson The Embedding (Beágyazódás) és Ursula K. Le
Guin The Word for World is Forest (A világot jelentő szó az erdő) című
regénye mind alapvetően nyelvtudományi krimi, melyben a megoldást
nem a sugárágyúk, hanem a nyelv ereje – vagy erőtlensége – rejti. És még
a korlátozottabb irodalomrajongónak is eszébe juthat Orwell 1984 című
művéből az újbeszél, mely a szavak eltávolításával a másként
gondolkodás és a gondolatbűn ellehetetlenítését célozta.
A nyelv, a gondolkodás és a valóság egymásba fonódásának gondolata
két amerikai nyelvész nyomán általában Sapir–Whorf-hipotézisként
ismert. „Ugyanaz a fizikai bizonyíték nem minden megfigyelőt vezet
ugyanarra a valóságról alkotott képre, hacsak nyelvi hátterük nem
hasonlít, vagy valamilyen módon nem kalibrálható össze egymással” –
írja Benjamin Whorf Language, Thought, and Reality (Nyelv, gondolat és
valóság) című művében. A sci-fi szerzőket érthetően vonzza a hipotézis
végsőkig feszített változata, melyben a nyelv és a gondolkodás teremti
meg az egész valóságot. A valós világnál megmaradó nyelvészek és
pszichológusok lényegesen enyhébb értelmezési módokkal is beérik,
melyeket az észlelések alátámasztani tűnnek. A finn gyerekek például
később tanulják meg saját nemi identitásukat, mint azok, akiknek a
nyelvében vannak nyelvtani nemek. (Csak zárójelben jegyzem meg: már
jó ideje felmerült a javaslat, hogy nyelvünk gazdagítása végett a finnben a
hän egyes szám harmadik személyű névmást tekintsük ezentúl
hímneműnek, és a nőnem bevezetésére honosítsuk meg a párjaként kitalált
hent.[9])
Vajon végső soron mennyire hat a nyelv a valóságról alkotott
képünkre? Nehéz megmondani.

Tizennyolc lény jött a Válaszadóhoz, se nem lépve, se nem repülve,

egyszerűen csak megjelentek. A csillagok hideg ragyogásától vacogva
néztek fel a Válaszadó robusztus alakjára.
– Ha a távolság nem létezik – kérdezte az egyik –, akkor hogy lehetnek
bizonyos dolgok más helyen?
 A Válaszadó tudta, mi a távolság, és mik a helyek. De a kérdést nem
tudta megválaszolni. A távolság létezett, de nem úgy, ahogy ezek a lények
látták. És léteztek helyek, de más módon, mint ahogy ezek a lények
várták.
– Fogalmazd át a kérdést! – kérte reménykedve a Válaszadó.
– Miért vagyunk mi, alacsonyak, itt – kérdezte az egyik –, és a magasak
amott? Miért vagyunk mi, kövérek, ott, és az alacsonyak itt? Miért
hidegek a csillagok?
A Válaszadó mindent tudott. Tudta, miért hidegek a csillagok, de nem
tudta elmagyarázni a csillagok és a hideg révén.
– Miért – kérdezte egy másik – van a tizennyolcas szabály? Miért van,
hogy amikor tizennyolc összegyűlik, egy újabb keletkezik?
Ám ez természetesen egy másik, nagyobb kérdéshez tartozott, melyet
nem tettek fel.
A tizennyolcas szabály alapján egy újabb keletkezett, és a tizenkilenc
lény eltűnt.

A Válaszadó elmotyogta magának a megfelelő kérdéseket, majd

megválaszolta őket.

Robert Sheckley sci-fi novellája, az Ask a Foolish Question (Tegyél fel

egy ostoba kérdést) kikristályosítja a gondolatot, mely már évtizedek óta
gyötör. Még ha a valóság – nyelvi árnyalatoktól és filozófiai
nézőpontoktól függetlenül – egy és ugyanaz is mindannyiunk, minden
Homo sapiens számára, vajon elkerülhetetlenül ugyanaz-e a
világmindenség más értelmes lényei számára is, azok számára, akikkel
nincs közös evolúciós történelmünk, nem osztozunk ugyanazon az
agyszerkezeten, érzékeken, környezeten, gondolkodásmódon és a Whorf
által követelt nyelvészeti háttéren? Nem tudom elképzelni, miként lehet a
kő más, mint atomokból álló kő, vagy a csillag más, mint csillag –
másrészt viszont érzékeim és agyam rabja vagyok. A rég letűnt
civilizáció által épített Válaszadó mindenre ismeri a választ, de nem képes
azokat elmondani a kozmosz más fajainak.
 Némileg hasonló dolgokon törik a fejüket gyűléseiken és
kiadványaikban az asztrobiológusok és a világegyetemben az értelmes
élet nyomait kereső SETI-kutatók is. Létezik-e bármiféle közös,
univerzális „nyelv”, amellyel kommunikálni lehet? Tökéletes tévúton
haladunk-e, amikor a logikára és a matematikára hagyatkozva igyekszünk
üzenetet közvetíteni a kozmosz számára? Digitális képeslapot küldünk az
űrbe, 000110111001…, abban bízva, hogy a szellemlények értik a
nullákat, egyeseket és a prímszámokat, de mi van, ha az a szokásunk,
hogy a világot különféle egységekre hasogatjuk, csak a helyi evolúció
szeszélyeként fejlődött ki, és minden más értelmes lény csak a
folytonosságokat érti meg?

Reménytelen zagyvaság, fakad ki talán ön belefáradva ezen a ponton.

Mi a baj azzal, hogy a világ pontosan az, ami, és amilyennek én
megtapasztalom? A kő – kő, a víz – víz, a filozófusok és az űrlények
pedig nyugodtan elhúzhatnak a fenébe, már amennyiben képesek
elképzelni, hogy az létezik! A nyelvész szőrszálhasogatók dettó! – Ha-ha,
most felfedte a kártyáit: ön egy naiv realista. De semmi baj, visszatérünk
mi ehhez a hétköznapi valósághoz, és merítünk egy marék vizet itt a stég
végén, hogy megvizsgáljuk.
A víz cseppfolyós, átcsorog az ujjaim között, egy leheletnyit kékes
árnyalatú, visszatükrözi az égen haladó felhőket, ma húszfokos.
Tenyeremen érzem súlyát, hűvösségét és nedvességét.
Megmosakodhatnék benne vagy csillapíthatnám vele szomjamat. Hisz
nincs itt semmi probléma.
A realisták – akikből a naivok mellett sok más típus is akad még – azt
feltételezik, hogy a valóságot illetően nem tapogatózunk teljesen a
sötétben. A fizikusok és más természettudósok munkájukat tekintve már
csak kényszerűségből is realisták, hiszen kénytelenek azt feltételezni,
hogy az a sok szép megfigyelés, mérés és elmélet olyasvalamiről ad képet,
ami nem puszta ábránd. Ez az én laptopom működik (na jó, legalábbis
ebben a pillanatban); a technológiánk működik, a tudomány működik, és
működőképességével a realizmus mellett tesz tanúbizonyságot.
Ugyanakkor viszont, paradox módon, a fizika azt bizonyítja, hogy a
valóság nem egészen az, amit gondolunk.
„A világ lényegét tekintve szellem, gondolat” – mondja a filozófiai vita
során a Platón nyomain haladó idealista. „Nem az” – válaszolja a
materialista (a materialisták általában egyben realisták is), miközben az
Arisztotelész Összessel fejbe vágja az idealistát. De mi a matéria, amely
puklit növeszt az idealista homlokán? Térjünk csak vissza a maroknyi
vizemre!
Hiszen, ha pontosak akarunk lenni, a markomban nincs anyag. Az
anyagról alkotott hétköznapi felfogásunknak a mikrovilágban leginkább a
protonokból és neutronokból álló atommagok felelnek meg, azok pedig
rendkívül ritkák. A markomban tartott, olyannyira kézzelfogható víz a
valóságban olyan, mint egy szúnyograj, melyben a kis vérszívók
egymástól száz méterre zümmögnek. Az elemi részecskék pedig még
apróbb kvarkokból állnak, ezek viszont a húrelméletek szerint még a
részecskefizika léptékéhez viszonyítva is szinte felfoghatatlanul pici
húrokból épülnek fel, melyek saját tízdimenziós, vagy talán 26 dimenziós
valóságukban rezegnek. Most a következő szúnyog valahol az
Androméda-galaxis tájékán döngicsél, innét több millió fényévnyire. És
mi van közben? Űr. (Igaz, ez a fizika mai állása szerint korántsem olyan
üres, mint az ember gondolná.) A materialista mindenesetre elég kevésből
anyagból kénytelen összekaparni világnézetét.
No, és a víz hűvössége, színe, nedvessége, képessége, hogy
visszatükrözi az égboltot? Ezek sem egészen azok, aminek az ember
kapásból gondolná. A maroknyi vízről származó hétköznapi
tapasztalásunk csak a valóság egy igen keskeny, felszíni szeletét éri el.
A fizikakönyvekben, legyenek bár egyetemi tankönyvek vagy széles
közönségnek szánt ismeretterjesztő művek, nem igazán fordul elő
keresőszóként a valóság, mert a kvarkok energiaszintjének, a fekete
lyukak egybeolvadásának vagy a hídszerkezetek teherbírásának
számításakor bőségesen elegendő azt feltételezni, hogy ott van az valahol,
a valóság; egy fizikus számára a munkája során és a hétköznapokban
egyaránt elegendő, ha realista. De ez még nem jelenti azt, hogy a fizika
rálelt volna a valóságra.
Valósága építőanyagaként a lehető legkevésbé filozófus alkatú
Dilbertnek[10] is történésekre van szüksége, melyek viszont anyagot,
energiát, erőket, helyet és időt feltételeznek. Ezek minden jel szerint a
legnaivabb realista számára is léteznek, és ezért képesnek kell lennünk
megérteni mibenlétüket, mielőtt azt mondhatnánk, hogy értjük a
valóságot. Világos, hogy a mikroszkóp és a távcső hétköznapi
tapasztalataink és érzékeink számára elérhetetlen dolgokat képes
megmutatni számunkra: baktériumokat, molekulákat, a Mars krátereit és
távoli tejútrendszereket. De arra senki nem számított, hogy olyan
világokat is felfednek majd előttünk, melyek valóságfogalma nem felel
meg a miénknek, és melyek megvilágítására a józan észre alapuló
klasszikus fizika már nem elegendő. A kvantumfizika az anyag és az erők
mélyebb mibenlétének magyarázatára született, Einstein
relativitáselmélete pedig egyetlen négydimenziós egésszé, téridővé
olvasztotta az időt és a helyet. Mellékesen kukába dobhattuk az évezredes
metafizika és egyéb filozofálgatás nagy részét, a valóságig elérő
hétköznapi tapasztalás tévképzetével együtt.
A semmiből semmi nem származik. Korántsem – feleli a
kvantumfizika; még akár a világegyetem is gyönyörűen előbukkanhatott a
semmiből. Mindennek megvan a maga oka. Egy időben nem lehet két
helyen lenni. Mari néni is tudja, hogy valami vagy van, vagy nincs. Az idő
egyenletesen telik, és mindenki számára ugyanaz. Az egypetéjű ikrek
ugyanolyan idősek. A múlt múlt, a jövő jövő. A dolgok adott sorrendben
történnek. A párhuzamos vonalak sohasem találkoznak. Ám a fizikus csak
ingatja a fejét, és türelmesen mosolyog: bocs, de hát az a helyzet, hogy a
valóság nem a józan eszünk szerint működik.
Vajon az új fizika közelebb tud kerülni a valóság lényegéhez? Erről
sokféleképpen lehet vélekedni. Az ez itt egy marék kvark és lepton kétség
kívül mélyebb fogalmat ad az anyag felépítéséről, mint az ez itt egy marék
víz, ám a kvarkok és a leptonok is csak egy adott szintű leírását adják a
valóságnak. A kvark nem nedves, és a lepton sem csillapítja
szomjúságomat; a dicső „mindenség elméletéről” ábrándozó
részecskefizikusok könnyen megfeledkeznek arról, hogy az elméletük,
leírásuk csak a körülöttünk lévő világ egy apró részét világítja meg. A
leírásnak és a megértésnek számtalan lehetséges szintje van, még a mi
kozmoszunk kisgyerekeinek felfogása számára is. Mi a Buddha? –
kérdezi a tanítvány a zenmester Tózan Susót. Három font len.[11]
A fizikának a világról adott leírását a következő fejezet tárgyalja;
mégiscsak ez az alapzat, melyre a világról, világegyetemről, természetről,
az életről és annak eseményeiről alkotott jelenlegi felfogásunk épül. A
fizika pontosabban képes előre jelezni az általunk megtapasztalt valóság
történéseit, mint amennyire mi képesek vagyunk észlelni és megmérni
őket; a kvantumfizika biztosítja a mobilom működését, a relativitáselmélet
pedig a megbízható GPS-es helymeghatározását. Még a fizikával (igaz,
igen gyatrán) versenyre kelő valóságmagyarázatok is igyekeznek lenyúlni
szókincsét és fogalmait: a rezgések, dimenziók, energiák és
összefonódások fel-felvillannak minden, magára valamit is adó
szellemifejlődés-útmutató lapjain. Manapság a médiumok szája sem
ektoplazmától, hanem kvantumoktól habzik már.

Még ha semmi más nem történne, akkor is múlna az idő?[12] Elsa

Salonen, a bájos, elmélkedő erdei tündér a helsinki Rikhardinkatun
található Ama galériában nyitotta meg új kiállítását. Kénytelen vagyok
hozzányúlni a tartalékaimhoz, és rohanvást odanyomni egy piros „eladva”
pettyet az egyik akrillal festett munka mellé. A mű címe Arisztotelész
időről szóló elmélkedéseiből származik.
Mi az idő? Aligha létezik valóságosabb dolog számunkra, emberek
számára, mint az idő, és semmi nincs, ami ennél kevésbé valóságos. „Mi
hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom
magyarázni, nem tudom” – gyötrődik az egyházatya Szent Ágoston
hétszáz évvel Arisztotelész után, és az idő misztériumának megfejtésében
ennél tovább igazság szerint a következő 1600 év során sem jutottunk.
Egy gyerek is érti, mi az idő, de senki nem érti, mi az.
 Az idő valódi természete talán a legnagyobb buktató, mikor
megkíséreljük megközelíteni a valóságot. Szent Ágoston intő példáját
észben tartva még csak meg sem próbálom elkezdeni felsorolni
mindazokat a fizikális, metafizikális vagy teológiai
magyarázatkísérleteket, melyekkel az idők során előálltak; elég annyi,
hogy továbbra sem tudja senki. Jelenleg erősen feljövőben van a gondolat,
hogy az idő egyáltalán nem is létezik: csak a tudatunk vagy a fizikumunk
(a részletek még nem igazán tisztázottak) teremtette illúzió, mely távolról
emlékeztet a filmszalag különálló, időtlen és változatlan kockái által a
moziban teremtett tévképzetre az idő múlásáról.
Napjaink fizikája azonban talán mégiscsak képes a megértés néhány
morzsáját felkínálni. A relativitáselmélet alapján legalábbis meg tudjuk
válaszolni Arisztotelész és Elsa kérdését, melyet egyébként rendszeres
időközönként nekem is feltesz e-mailben valaki, aki ugyanezeken a
dolgokon elmélkedik. Az általános relativitáselmélet egyenleteiből
kipréselhetjük a megoldást, mely egy tökéletesen üres világegyetemet ír
le. Nincs benne anyag, sem energia, és emiatt mozgás vagy történés
sincsen. Mégis, ebben a kozmoszban, mely de Sitter univerzum néven
ismert, van tér, és van benne idő, amely telik.
A relativitáselmélet azt is elárulja számunkra, hogy az idő és a tér végső
soron egy és ugyanaz, elválaszthatatlanul egymásba vannak fonódva egy
felbonthatatlan házasságban; átváltozhatnak egymásba, és helyet
cserélhetnek, például egy fekete lyuk peremén.
Másrészt viszont a kvantumfizikában az idő a normál jelentésében
egyáltalán nem létezik. Ha az elektron rendelkezne aggyal, a jelek szerint
korántsem lenne tudatában az idő múlásának, és (a mi szemszögünkből)
szabadon járkálhatna előre-hátra az időben. Vacak egy helyzet.

Az ember nem mindennek mértéke; érzékeink, eszünk, értelmünk és

logikánk nem elegendő a valóság felfogására még csak azon a szinten
sem, melyen napjaink fizikája a matematika segítségével a valóságot
ábrázolja. Akkor hát teljesen a sötétben tapogatózunk a Valóságot
illetően? Akkora pácban lennénk, ahogy a filozófiai szolipszizmus
felvetette? Elképzelhető, de egy másik tudományterület, az evolúció, némi
vigasztalásul szolgál.
Életben vagyunk, ahogy a húrférgek, jajrózsák és focibolondok is,
akiknek minden bizonnyal még korlátoltabb a felfogásuk a valóságról. Az
evolúció révén kifejlődött életformáknak legalább valamilyen mértékű
harmóniában kell lenniük a világ valóságával. Cogito, ergo sum[13] –
igyekezett Descartes megingathatatlan kiindulópontot találni metafizikája
számára, de ebből igazság szerint nem jutunk a szolipszizmusnál
messzebbre. A helyes megfogalmazás a Sum, ergo cogito: vagyok, tehát
gondolkodom. Mivel vagyunk, életben maradunk, gondolkodásunknak e
szülő-világmindenségünk valóságát kell tükröznie. (És vajon úgy áll-e a
helyzet – ez épp most ötlött eszembe –, hogy csak amiatt halunk meg,
mert nem vagyunk képesek meglátni és kikerülni valami vermet a
Valóságban? Ez ám a Shirley Maclaine-hez méltó gondolat!)

Ki tudja? Mostantól azonban szeretném nemes nagyvonalúsággal

feltételezni, hogy a valóság létezik. Ön is létezik, kedves olvasóm, nem
pusztán a képzeletem szülötte. Megkönnyebbülten megvásárolhatja tehát
e könyvet, és az ok-okozat törvényének engedelmeskedve kiválthatja azt,
hogy pár euró a bankszámlámra kerüljön.
 2. A törvények
Tegyen egy rövid kísérletet! Álljon valahová, mindegy, hová, de
lehetőség szerint úgy, hogy ne lásson semmit olyat, amit ember csinál.
Hunyja be a szemét, és próbáljon meg elfelejteni mindent, de mindent,
amit tud, mindent, amit az iskolában tanult, mindent, amit egész élete
során tapasztalt; váljon olyanná, mint a kisgyermekek, vagy mint Tolkien
tündéi, amikor felébredvén rácsodálkoztak világuk első hajnalára! Most
nyissa ki a szemét! Mit lát?
Bonyolultságot. Fények, árnyékok, színek, testek, alakok, történések,
változások végtelen sorát. Elméje akarva-akaratlanul elemezni kezdi, amit
ön lát, a világról gyűjtött információi alapján. Az ott egy nyírfa, az a sok
zöld mind a levele. De hacsak nem egy műanyag nyírfa áll ön előtt
valamelyik japán múmin-vidámparkból, minden egyes nyírfalevél más és
más.
Nem igazán szokott eszünkbe jutni, agyunk milyen keményen gürcöl
egyfolytában, pusztán csak azért, hogy elmondja számunkra, mit látunk és
tapasztalunk, mi az, ami jelenleg éppen folyik. Végső soron meglehetősen
nagy ugrás megszámlálhatatlan mennyiségű, különféle lapos, zöld izétől
eljutni a nyírfa levele fogalmáig. Hiszen a világban igazándiból nincs
olyasmi, hogy a nyírfa levele, csak megszámlálhatatlan mennyiségű,
egymástól eltérő nyírfalevél van. Az agy az általa elraktározott információ
és tapasztalat segítségével folyamatosan egyszerűsíti a bonyolultat, a
világot számunkra felfogható és belátható fogalmakként vázolja fel,
lehetővé téve, hogy céltudatosan működjünk benne.
Jorge Luis Borges híres novellája, a Funes, az emlékező egy olyan
emberről szól, aki mindenre emlékszik, amit lát, de nem képes elemezni
azt – az egyes esetektől továbblépni az általánosításokhoz. Számára
minden egyes nyírfalevél egyedülálló jelenség, anélkül, hogy
összefüggésben lenne más nyírfalevelekkel. Az ő világa felfoghatatlanul
bonyolult, tele van valós tényekkel, de szinte teljességgel hiányával van az
információnak. Funes a végletekig gyámoltalanul áll világa előtt: nem érti
azt, és nem képes hatással lenni rá.
Az evolúció minden egyes létformába belekódolta azokat az
elengedhetetlen alapinformációkat, melyekre annak szüksége van az
életben maradáshoz és a szaporodáshoz. Egy növény, mely igyekszik
gyökeret verni egy sziklán, vagy egy állat, mely megpróbál vízen járni,
igen hamar letűnt élőlénnyé válik, hacsak véletlenül nem zuzmó vagy
vízipoloska. A természet beléjük plántálta, mit kell tenni, ahogy a Homo
sapiensbe is, amint azt a Kék lagúnában láthattuk, nem kell hozzá külön
nemi felvilágosítás.
Növekvő értelmük révén őseink egyre több hasznos információt tudtak
szerezni a környező világról, képesekké váltak a tapasztalat révén
megtanult és megjegyzett dolgokkal gyarapítani veleszületett ösztöneiket
és képességeiket. És még ennél is többre: a beszédkészség kifejlődésével
az információt már hatékonyan tudták átadni a következő generációnak.
Ez a bogyó mérgező, de ha tűzön megsütöd, ehetővé válik. Az efféle
kövekből a megfelelő technikával vadászfegyvert lehet kialakítani.
Amikor a nap tavasszal a között a két domb között kel fel, akkor a
legalkalmasabb az idő a búza elvetésére.
A próbálkozás, tévesztés és siker révén szerzett, tapasztalati alapon
nyugvó tudásnak azonban megvannak a maga határai. A középkori
gótikus katedrálisok egyre magasabbra törtek a látszólag a gravitációval
dacoló bordás boltozatok és támívek segítségével. Építőiknek a
tapasztalaton és az öröklött tudáson kívül más nem állt a rendelkezésükre,
ezekre hagyatkozva törtek az égbe, hogy Isten dicsőségét hirdessék. A
lincolni katedrális tornya végül elérte a 160 méteres magasságot. Ez volt
az első építmény, mely a négyezer évvel korábban épített kőhalmok, a
piramisok fölé emelkedett. De elérték a határt: a torony egy 1549-es
viharban leomlott. Újfajta tudásra volt szükség a világról, mielőtt az
Eiffel-torony, a New York-i felhőkarcolók vagy a dubai Burdzs Kalifa
megépítése lehetővé vált.
A tapasztalati alapon nyugvó tudás egyszerűsíteni sem egyszerűsítette a
világot. A mester iránymutatások végtelennek tetsző sorát adta inasának,
melyekre támaszkodva a tanonc a maga idején nekifoghatott, hogy
csúcsíves boltozatot építsen, vagy hajlékony, de törhetetlen kardot
kovácsoljon. De az iránymutatásokból nem vontak le új, nagy ívű
következtetéseket, melyek további ismeretekkel szolgáltak volna a kő
vagy a vas természetéről, az okokról, miért viselkedik a kő úgy, mint a kő,
a vas pedig úgy, mint a vas. Nem vezettek be minket a jelenségek és
események mögötti valóságba. Ez a mítoszok és a vallások feladata volt,
de Prométheusz története vagy a hindu tűzisten, Agni kultusza nem igazán
adott tippeket a tűz mélyebb valóságáról, sem arra, miként kell belső
égésű motort építeni.

Az egyszerűsítés szükségességét persze már az antikvitás korában is

felismerték. Milétoszi Thalész, az antikvitás hét bölcsének egyike, akit
gyakran a történelem első tudósának – és első filozófusának – titulálnak,
radikálisan új szemszögből közelítette meg a világot. A természeti
jelenségeket, mondta Thalész, észérvekkel kell magyarázni. A föld nem
azért reng, mert az istenek felbaszták magukat valamin, hanem mert
vízháton nyugszik, és ezért időnként megbillen. És noha a világban
végtelen sok különféle anyag található, végső soron minden a vízből
származik. A fizika megtette első óvatos, tántorgó lépteit.
Túl messzire aztán nem jutott – hogy miért, azon még ma is vitatkoznak
a tudománytörténészek. A végső ok talán az lehetett, hogy
megfigyelőeszközök hiányában az antikvitás bölcsei kénytelenek voltak
szinte kizárólag az értelemre és a következtetésekre hagyatkozni. És ez
kezdetnek sem volt elég. „A természet tudományának is először az
alapelvek meghatározására kell törekednie” – kezdi Arisztotelész a
Physicát. Jó indítás, de ezt követően Arisztotelész az emberi értelemben
kereste a természet legalapvetőbb elveit, nem pedig magában a
természetben, és persze már rögtön a nyitó oldalon mélyen bemegy az
erdőbe: „Szükségképpen vagy egy, vagy több alapelem van. És ha egy,
akkor az vagy mozdulatlan, mint azt Parmenidész vagy Melisszosz, vagy
mozgó, ahogyan a természetfilozófusok mondják…”
 Választhatott volna az antik természetfilozófia más utat, így
megmenekítve az emberiséget a két évezredes helyben toporgástól?
Ahogy a reneszánsz művészet és kultúra az antikvitásban találta meg
gyökerét, úgy a természettudományok számos felismerésével is már az ősi
görög világban előálltak – példa erre az atomelmélet és a napközpontúság.
Talán – ahogy azzal egyes sci-fi szerzők alternatív világtörténeteiben
találkozhatunk – az egész középkor elkerülhető lett volna, és a természet
legmélyebb titkainak birtokában lévő emberiség már réges-rég a
csillagokig terjeszkedett volna.
Talán, de ami történt, megtörtént. Első lépéseit követően a tudomány
alaposan orra esett, és az úgy nevezett újkor első évszázadáig nem igazán
adott életjeleket magáról.

Egyszerűsíteni – suttogja évszázadok távolából Henry Thoreau

–, egyszerűsíteni! Az élet, melyben folyamatosan halmozódik az anyagi és
a szellemi holmi, a bölcsesség és az értelem növekedése nélkül csak
silányul megélt élet. De az élet egyszerűsítése nem könnyű, ha napról
napra újabb és újabb események gördülnek át a fejünk felett.
Egyszerűsíteni a világot sem könnyű, oly végtelenül változékonynak és
kaotikusnak tetszik. Összes szobánk minden falát beboríthatjuk
nyírfalevelekkel, melyek mind-mind különbözőek, de amint felismerjük,
hogy a véletlen és a gének összejátszásának eredményeként mind a Betula
nemzetség növényeiből született, egyetlen levél is bőven elegendő lesz.
A világban igen kevés dolog hat oly szabályszerűnek, oly
megbízhatóan ismétlődőnek, hogy azt lehet róla gondolni, egyszerű
szabályokkal megfogható: a matematika, a zene, az égen keringő bolygók,
valamint a Nap és a Hold. Nem csoda, hogy e három között igyekeztek
hasonlóságokat lelni: a lírahúrok hosszúságának egész számokkal
kifejezhető aránya, a planéták szféráinak égi harmóniája, a mi fülünk
számára hallhatatlan zene.
Hát nem világos, hogy az égitesteknek a lehető legegyszerűbb és
legtökéletesebb pályát, kört kell bejárniuk, ahogy a földgolyó körül
keringenek? Ám az antikvitás csillagászainak egyszerűsítése nem
működött, mert a planéták nem egyenletesen mozogtak az égbolton,
hanem néha még vissza is fordultak pályájukon – további körökre volt
szükség. A 16. században egy lengyel kanonok, Nikolausz Kopernikusz
egy másféle egyszerűsítést javasolt: a körök középpontjában igazából a
Nap áll, nem a Föld. Lehetséges ez? Egy dán arisztokrata, Tycho Brahe
úgy határozott, filozófiai argumentumok helyett oly módon dönti el a
vitát, melyet később az egész tudomány kiindulópontjává emeltek. Úgy
döntött, megfigyeléseket végez a bolygókról, évről évre oly pontosan
meghatározza a helyzetüket, hogy az alapján ki lehessen deríteni, vajon
Ptolemaiosz földközpontú vagy Kopernikusz napközpontú modellje a
helyes.
Brahe munkája félbemaradt, de szerencsére minden megfigyelése a
korábban segédjeként tevékenykedő Johannes Keplerre
hagyományozódott. Kepler évekig birkózott velük. Láthatta, hogy a
bolygóknak muszáj a Nap körül keringeniük, de nem volt képes megérteni
a pályájukat. Kör legalábbis nem volt. Kepler megpróbálta a Mars és más
bolygók mozgását zenévé hangolni. Reményvesztve igyekezett a
planétákat tyúktojás alakú pályákra plántálni, mintha az égbolt a
földfelszíni folytonosságot tükrözné, és az új élet születését. A végén
felismerte az igazságot: minden bolygó, beleértve a Földet is, ellipszis
alakú pályán kering a Nap körül, ráadásul meghatározott módon. Három
egyszerű szabály, melyek később Kepler-törvényekként váltak ismertté,
elegendő volt, hogy leírja mindazt a mozgást, amely évezredek óta
foglalkoztatta a csillagászokat.
1609 elején Kepler megjelentette Astronomia Nova (Új csillagászat)
című művét, melyben bemutatta két törvényét – a harmadikat valamivel
később fogalmazta meg. A csillagászok és a csillagjósok, akik immár
tetszőleges pontossággal ki tudták számítani a bolygók eljövendő
helyzetét, örvendeztek, de azt senki nem sejtette, milyen radikális
mértékben hatnak majd Kepler felismerései a Hold szférája alatt elterülő
földi világra. Észrevétlenül, egy csak néhányak kezébe eljutó tanulmány
révén, valóban új kor kezdődött. Az ember életére olyan változás várt,
melyet senki még csak elképzelni sem tudott.
 Ugyanabban az évben, 1609-ben egy másik csillagász, Galileo Galilei
távcsöve segítségével láthatta, hogy Kopernikusznak igaza volt. A
megfigyelések és az elmélet egymásra találtak, és kezdtek kiépíteni egy
egészen újfajta, egyszerűbb világképet. Galilei idővel félretette távcsövét,
mely oly nagy nehézségekbe sodorta őt az egyházzal szemben, és a földi
események tanulmányozása felé fordult, hasonló matematikai
szabályszerűségeket keresve bennük, mint amiket Kepler talált a bolygók
számára. Hogyan esnek le a tárgyak, miként mozognak lejtős felszínen,
mi módon inganak egy zsinór végén? A tudomány kezdett felébredni
kétezer éves álmából, és egy emberöltővel később már semmi nem tudta
megállítani.

Úgy a kortársak beszámolói, mint saját írásai alapján Isaac Newton –

nyíltan megmondva – egy arrogáns szarházi volt. Védelméül annyi
hozható fel, hogy a 17. században divat volt az efféle viselkedés. Meg
talán az, hogy így vagy úgy, talán ő volt minden idők legnagyobb zsenije,
és azon emberek egyike, akik a leginkább meghatározó módon hatottak a
történelem folyására.
Newton gravitációelmélete a bolygók mozgását és Kepler törvényeit
egy egyszerű matematikai képlettel magyarázta: F = m1m2/r˛, de még nem
ez volt benne a pláne. Ugyanez a képlet magyarázta az alma leesését is a
fáról, és mindazt a megfigyelést, melyet Galilei a testek mozgásáról tett
nagy nehézségek árán, házi őrizetében. És Newton egyenest egy
kozmikusan arrogáns állítással hozakodott elő: gravitációs törvénye
mindig és mindenhol érvényes, ugyanolyan módon hat minden testre,
amelynek van tömege. Newton nem tudta bebizonyítani, hogy gravitációs
törvénye valóban univerzális, de bízott saját zsenialitásában. Beletelt
kétszáz évbe, mire a távcsövek képesek voltak meglátni, hogy a
felfoghatatlanul távoli csillagpárok Newton gravitációs törvényét betartva
forogják körtáncukat, és még tovább tartott, mire Einstein kimutatta, hogy
maga az egész világegyetem is Newtonnak engedelmeskedik, amennyiben
az elméletben apróbb módosításokat eszközölünk.
 A világ sokkal egyszerűbb, sokkal világosabb és szebb, mint azt
Arisztotelész és a többi természetfilozófus gondolta. A testek nem
különféle módon mozognak, mindegyik a saját természete szerint, hanem
elegendő egy és ugyanazon törvény úgy a föld színén, ahogy az égben is.
Newton gravitációja minden testet egyformán mozgatott, mit sem törődve
azzal, miféle alakúak vagy színűek, miből állnak, miféle varázslatok
történtek, vagy milyen áldozati ajándékok kerültek felajánlásra az
isteneknek. 284 évvel Newton Principia Mathematicája (Matematikai
alapok) után David Scott, az Apollo űrhajósa egyszerre ejtett ki kezéből
egy kalapácsot meg egy madártollat, és azok hajszálra egyszerre
pottyantak a levegőtlen Hold felszínére.
A hétköznapok bonyolultsága mögött a természet egyszerűsége rejlik,
melyre az ember képes saját értelme, valamint gondos megfigyelések és
következtetések segítségével fényt deríteni, és melyre támaszkodva képes
akarata szerint meg is változtatni és alakítani a világot. Newton nem csak
nagy csillagász volt, aki egyetlen elegáns matematikai képlettel
magyarázta a bolygók mozgását; teljességgel új korszakot nyitott – a mi
korunkat – az ember és a világ kapcsolatában.
Egyszerűsíteni, egyszerűsíteni! A világ több milliónyi vegyülete mind-
mind kevesebb mint száz elemből tevődik össze, melyek mindegyike a
maga részéről pusztán háromféle létezőből épül fel: protonokból,
neutronokból és elektronokból. Ami pedig még ennél is bámulatosabb,
úgy a nyírfa levelei, ahogy a messzi csillagok is ugyanazon
építőanyagokat használják, ráadásul megdöbbentően hasonló
viszonylagos gyakoriságban. Milétoszi Thalész elégedett lenne.
Egyszerűsíteni! A világ több milliónyi létformája mind-mind
rokonságban áll egymással, ugyanazon a genetikai kódon és közös ősökön
osztoznak. Száz évvel Darwin után az élő és az élettelen közötti
határvonal is kezdett végleg szertefoszlani, amikor a biológusok
felismerték, hogy az életben mint olyanban nincs semmiféle titokzatos
„plusz”, életerő: az élet is puszta matéria, protonok, neutronok és
elektronok összessége, csak bonyolultabb szerveződésben, mint a holt
anyagban.
 Nagy a tét, és sok minden történik, amikor a ragyogó gombú katona
Saaremaa mezején megpörgeti-forgatja a szöszke lyányt. Milyen
csodálatra méltó, milyen hihetetlen, hogy végső soron a katonalegény
szívdobbanásaitól a lány gondolatain át az esti szellő lágy suhogásáig a
nyári nyírfa levelei közt mindent mindössze négy különböző alapvető
természeti erő eredményez. Az élet maga a lényegét tekintve kémia, a
kémia pedig elektromágneses kölcsönhatások összessége. A gravitáció a
legkönnyedebb tánclépést is visszatéríti a föld felszínére. Az atomi világ
két alapvető ereje, a gyenge és az erős kölcsönhatás nélkül pedig a
táncolók szomorúságos kvarkkásává hullanának szét, és a nap sem
világítaná be Saaremaa nyári éjszakáit.
Egyszerűsíteni! Úgy tűnt, a két furcsa erőben, az elektromosságban és a
mágnességben semmi közös nincsen, de 1864-ben James Clerk Maxwell
előállt a később négy egyenletté sűrített képlethalmazával, amely végleg
bebizonyította, hogy valójában egyazon erő, az elektromágnesség két
megjelenési formájáról van szó. A Maxwell-egyenletek ugyanolyan
tökéllyel festették le az elektromágnességet, mint Newtoné a gravitációt.
Egy apró kígyónak azonban már sikerült lopva besiklania a fizika
kertjébe: Maxwell egyenletei szépek voltak, elegánsak és szimmetrikusak,
de jóval bonyolultabb matematikán alapultak, mint Newtoné. Egyetemi
szintű matematikatudás nélkül már nem lehetett őket megérteni. Az
egyszerű többé nem ugyanazt jelentette a természet és a hétköznapi
értelem számára.
Száz évvel Maxwell után Abdus Salam, Sheldon Glashow és Steven
Weinberg egyesítették az elektromágnességgel a természet harmadik
alapvető erejét, a mindennapi életben észrevehetetlen, ám az atomok
számára nagyon is fontos gyenge kölcsönhatást. A világ leírására így
ismét kevesebb különálló, egymástól független jelenségre és fogalomra
volt szükség, de ez a leírás most már olyan nyelvet igényelt, amelyet csak
kevesek beszéltek.
Megnézem, mit ír az angol nyelvű Wikipedia az elektrogyenge
kölcsönhatásról. Csillagász vagyok, nem elméleti fizikus, még ha annak
idején éveken át tanultam is magasabb szintű matematikát, elméleti fizikát
és kvantumelméletet. Bámulom az egyenletek képernyőt betöltő halmazát,
és majdnem annyira el vagyok képedve, mint a sokat emlegetett Mari
néni:

Hát, ha ti mondjátok…
Egyhavi kemény munka és a harminc-negyven évvel ezelőtt tanultak
felfrissítése bizonyára elegendő volna a Salam és társai által elért
egyszerűsítés részletekbe menő, matematikai megértéséhez, de azt
hiszem, annyiban hagyom. És hátra van még a további két alapvető erő, az
erős kölcsönhatás és a gravitáció ezzel való egyesítése, hogy megkapjuk a
Mindenség Elméletét. Lehet, hogy a fizika alapelvei könnyen
megérthetőek, és a végcél világos, de senki nem ígérte, hogy az odavezető
út könnyen járható, legalábbis egy a mi, emberek szintjén álló értelem
számára.
Térjünk vissza egy kicsit korábbra! Egy vonatrajongó kamasz Maxwell
egyenletei nyomán eltűnődött azon, mi történne, ha egy fénysebességgel
mozgó vonaton ülne. Látná-e saját képét, ha belenéz a tükörbe? A
probléma, ahogy azt a fiatal Einstein felismerte, abban rejlett, hogy a 19.
század végi klasszikus fizika szerint a törvény nem volt ugyanaz a
peronon állók és a vonaton mozgók számára, azokról már nem is
beszélve, akik leugranak a vonat tetejéről. A természet törvénykönyve
nem hatott túl egyszerűnek.
A hiba megint csak nem a természetben volt, amely igenis képes
elegáns egyszerűséggel végezni dolgát, hanem az emberi értelemben. A
törvény bizony ugyanaz mindenki számára, csak szükségtelenül
megbonyolítottuk az egészet azzal, hogy azt gondoltuk, az idő és a tér két
egymástól teljesen különböző valami. Persze nem ez a helyzet, ahogy azt
Einstein relativitáselméletében kimutatta. Amint az eseményeket egy
négydimenziós, görbülő téridőbe helyezték, a törvény megrendíthetetlenül
ugyanaz lett és maradt mindenki számára, ki-ki bármilyen módon mozgott
is. Einstein csak úgy mellékesen egy másik nagy egyszerűsítést is kirázott
a kisujjából: az anyag és az energia valójában egy és ugyanaz, szabadon
átalakíthatók egymásba. Tudják, E = mc˛.

Meddig jutottunk most abban, hogy a fizika eszközeivel megértsük a

világot? Gondoljunk csak bele, mi mindenre van szükségünk a világ
felépítéséhez: anyagra, energiára, erőkre, térre, időre és játékszabályokra,
aztán nézzük meg, hol is tartunk!
Hmm. Napokra elakadtam ezen a ponton, igyekezvén megtalálni a
módját, hogy a fizika jelenlegi alapelméleteit legalább valamelyest érthető
formában és röviden összefoglaljam. Persze abszolút feleslegesen; finnül
is számos teljes kötet áll rendelkezésre, melyek a matematika segítsége
nélkül próbálják meg bemutatni a kvantumfizikát – de ez végső soron
lehetetlen, már csak amiatt is, mert a kvantumfizika valósága valami
egészen más, mint a mi hétköznapi valóságunk, és alapvető fogalmainak
sem akad párja a mi világunkban, egyedül a matematikánkban. Richard
Feynman, a Nobel-díjas fizikus, aki sohasem kertel, elárulja, miként is áll
a dolog: „Ha a természetről akarnak ismereteket szerezni, méltányolni
akarják annak szépségeit is, akkor érteniük kell azt a nyelvet, amelyen
hozzánk szól. Így fejezi ki magát, és mi nem lehetünk olyan
szerénytelenek, hogy azt kérjük, szóljon másképpen, hogy odafigyeljünk
rá.”
És még a matematika sem feltétlenül elegendő. A kvantumfizika atyja,
a dán Niels Bohr, annak idején találóan vetette össze az emberi értelem és
a természet valóságának viszonyait: „Ha azt hiszed, hogy érted a
kvantummechanikát, akkor igazából nem érted.”
De nem is muszáj mindent megérteni. Elégedetten robogok
motorkerékpárommal anélkül, hogy érteném a szerkezetét és a működését,
tudván, hogy ha baj van, számíthatok Siku vagy Raimo segítségére. És
nem érdemes minden egyes alaknak egész életében elméleti fizikát
tanulnia; a relativitáselmélettel foglalkozók mellett a világban szükség
van betegápolókra, zeneszerzőkre és befektetési tanácsadókra is.
Kevesebb is elég, hogy a tudomány csodáiban gyönyörködhessünk.
 Mindössze két kipróbált, megbízható elmélet áll rendelkezésünkre a
világról: a kvantumfizika és a relativitáselmélet; mindkettő nemsokára
századik évét ünneplő vénség. Feltételezzük, hogy segítségükkel végső
soron a világ minden eseménye megmagyarázható, de ez korántsem
jelenti azt, hogy végérvényesek lennének, vagy egyáltalán helytállóak,
sem azt, hogy számos abszolút hétköznapi jelenséget meg tudnánk
magyarázni a segítségükkel. Csak egyelőre jól és pontosan működtek
minden olyan területen, ahol eddig alkalmaztuk őket – mint például a
bolygók mozgása, a mobiltelefonok és a GPS-helymeghatározás esetében.
Einstein általános relativitáselmélete a Kepler, Galilei és Newton által
kijelölt úton halad tovább: azt ábrázolja, miként viselkednek a nagy
testek. Mennyire nagyok? Annyira, hogy nyugodtan megfeledkezhetünk
az elektromosságról és a mágnesességről, az atomi világ léptékein belüli
erőkről és jelenségekről már nem is beszélve, így csakis a tömeg által
okozott gravitációnak van jelentősége. A relativitáselmélet feltételezi,
hogy létezik tömeg és energia, és azt mondja meg, miben mesterkednek
ezek a négydimenziós téridővel.
Az általános relativitáselmélet alapja egyszerű: ugyanaz a törvény
mindenki számára és mindenütt. Egyszerű a végeredmény is, egyetlen
egyenlet, mely valójában csak Newton gravitációs vonzóerőre vonatkozó
törvényének feltuningolt változata. Lám csak: Gik = 8đTik, ebben benne
van minden, a fekete lyukaktól a világegyetem tágulásán, a lehulló
almákon, a bolygókon és az ágyúgolyók röptén át a tánclépésekig. Csak
sajnos az egyenlet – pontosabban mondva tizenhat egyenlet halmaza –
annyira bonyolult, hogy csak néhány ritka, speciális esetben tudjuk
megoldani.
A relativitás megadta a választ egy olyan kérdésre, mely magát
Newtont is erősen gyötörte: honnan a csudából tudja valójában az alma,
hogy a földre kell esnie, vagy a Föld, hogy a Nap körül kell keringenie?
Mi az a misztikus távolbahatás, láthatatlan lánc, amely egyik testet a
másikhoz húzza, még a világűr űrjén át is? Vajon minden test között
egyfolytában apró metafizikai hírnökök járkálnak, hogy megmondják,
legközelebb merre kell mozdulni? Einstein bebizonyította, hogy nincs
szükség üzenetvivőkre. Minden egyes tömeg gödröt mélyít a
négydimenziós téridőbe, és a másik test csak azt „nézi”, milyen irányba
gördüljön, éppúgy, ahogy egy lejtős felületre helyezett golyó is pontosan
tudja, merre mozogjon. A relativitáselmélet makrovilága olyan, mint egy
hepehupás asztal, melyen a holmik a mélyedésekbe csúsznak.
A kvantumfizika pedig a maga részéről az apró testek dolgairól
gondoskodik. Mennyire aprókéról? Annyira, hogy nyugodtan
megfeledkezhetünk a gravitációról, és koncentrálhatunk csak a természet
további három alapvető erejére: az elektromágnességre, valamint a gyenge
és az erős kölcsönhatásra. A kvantumfizika ősatyái Milétoszi Thalész, az
alkimisták, a puskapor feltalálói és a mérnökök voltak – mindazok, akik
az évezredek során az anyag és az energia lényegén és viselkedési
módjain törték a fejüket. Az űr nem túlságosan érdekli a kvantumfizikát,
az idő még kevésbé.
A kvantumfizikában minden a részecskék tánca. Igazából a szó valódi
értelmében egyáltalán nem részecskék, és egyes részecskék
valóságosabbak, mint mások, de ezzel most ne törődjünk! Az anyag
részecskékből áll, az energia részecskékből áll, és a testek azért végzik
mutatványaikat, mert egymás között – és környezetükkel – egyfolytában
további részecskéket csereberélnek. A kvantumfizika mikrovilága olyan,
mint egy zsúfolásig telt diszkó, melyben mindenki folyton egymást
lökdösi.
A kvantumfizika a valóság egy szinte felfoghatatlanul pontos modellje
– vagy mi a véleményük erről a példáról, az elektron egyik alapvető
tulajdonságáról:

az elmélet előrejelzése = 1,00115965214

mérési eredmény = 1,00115965218

Nem rossz! És mégis, a kvantumfizika, végső soron, egy semmire

épített elmélet.
A kvantumfizika elárulja, miként viselkednek a részecskék, melyekből
minden összetevődik: a részecskék, melyekből anyagot építünk, melybe
az ember beverheti a fejét, a részecskék, melyekkel fényt és energiát
hozunk létre, a részecskék, melyek egyik helyről a másikra közvetítik az
erőket, és a részecskék, melyekkel egyenesen megmondva semmit nem
csinálunk, és melyek létezésének feleslegessége meg is hökkent
bennünket. De egy mukkot sem árul el magukról a részecskékről. Azt a
részecskefizika úgynevezett standard modellje teszi, a kvantumfizika
elválaszthatatlan társa, melynek felfoghatatlan szépségét és eleganciáját a
részecskefizikusok nem győzik dicsőíteni.
Rajzoljon a padlóra egy négyzethálót, olyat, mint ha torpedózni akarna!
Vegye ki most a ládikóból a standard modell minden egyes részecskéjét
(figyelmeztetésül: elég sok van belőlük), olvassa le az oldaláról a
számkódot, mely a tulajdonságait mutatja, majd helyezze a megfelelő
helyére a négyzethálón: A-7, E-1 és így tovább! Amikor elkészült, keljen
fel, és nézze meg az így született ábrát! Szépségesen szimmetrikus, egy
hópehelyre emlékeztet.
Ha jól megfigyeli, bizonyára feltűnik, hogy az ábrán van egy üres hely.
Oda a híres Higgs-részecskének kell kerülnie, melyet jelenleg
eszeveszetten próbálnak levadászni a CERN-ben.[14] Amikor a kutatók
először rakták össze hópelyhüket, abban több üres hely is volt, de már
mindegyikre odakerült a megfelelő részecske.
És aztán? Nos, igazából ennyi, ez a részecskefizika felfoghatatlan
szépsége. A szakember révületbe esik, ahogy a természet szépséges
szimmetriájában gyönyörködik, egész pontosan abban, hogy
SU(3)⊗SU(2)⊗U(1), amelyre a standard modell épül, de mi, többiek
jogosan kérdezhetjük, hogy so what? A kvantumfizika és a standard
modell kettősfogata valóban szinte beláthatatlanul pontos és hatékony, de
ahhoz, hogy működjön, szüksége van nagyjából húsz, kalapból előrántott
feltételezésre – egy alapkészletnyi számkódra a legfontosabb építőkockák
oldalán. Vegyünk közülük csak egyet példaként: az elektron tömege miért
9,10938291×10‾łą kg? Hát, egyszerűen ennyire lett tuningolva, különben
nem megy a részecskefizika robogója.
A kvantumfizika és a relativitáselmélet egyébként beszélő viszonyban
sincsenek egymással, ahogy azt ön talán a fentiekből már észre is vette. A
relativitáselméletben semmiféle üzenetvivő nem száguld a testek között,
hogy elárulja, mit kell tenni; a kvantumelméletben minden információ
csakis ezen az úton közvetítődik egyik részecskétől a másikig. Amikor
Steven Weinberg, a részecskék embere megírja a relativitáselmélet
tankönyvét, aligha tesz még csak említést is a görbülő térről, helyette a
tömegvonzás közvetítő részecskéiről, a gravitonokról beszél, melyeket
még senki nem észlelt, de amelyeknek léteznie kell, mert minden más erő
is hasonló hírvivők – fotonok, W- és Z-bozonok, valamint gluonok –
révén közvetítődik. A görbülő tér csak „puszta analógia”. A gravitáció
grand old manjének, John Archibald Wheelernek, és két másik
keménylegénynek közös, 1279 oldalas tankönyvében viszont a graviton
mindössze egyetlen feladatban villan fel, a 972. oldalon.
Milyen nagy az ellentmondás? Einstein élete utolsó évtizedeiben
igyekezett megalkotni a nagy egységes elméletet, és így tett őt követően
számtalan wannabe Einstein is, Nobel-díjas tudósoktól a falusi
bolondokig. Amikor a kutatók a Mindenség Elméletéről beszélnek, vagy
azt magyarázzák, voltaképpen miért is van szükség a CERN több milliárd
eurós részecskegyorsítójára, végső soron éppen a kvantumfizika és a
relativitáselmélet mindent lefedő, a világ eseményeit ábrázoló
egyesítéséről beszélnek. Gravitonok és más részecskék süvítenek-e ebben
az elméletben egyik helyről a másikra, vagy minden csak a
kiszámíthatatlan dimenziók görbülése, ahogy azt Gunnar Nordström finn
fizikus felvetette néhány évvel az után, hogy Einstein közreadta általános
relativitáselméletét? Az idő majd eldönti.
Végső soron úgy a kvantumfizika, ahogy a relativitáselmélet is csak
ábrázolása a valóságnak. Ugyanaz a matematikai képlet többféleképpen
magyarázható, és nem szükségszerű, hogy a magyarázatnak bármi köze
legyen a valósághoz. Amikor James Clerk Maxwell levezette az
elektromágnességről szóló egyenleteit, a mező fogalma még nem volt
meg. Így aztán úgy vélekedett, a világűr tele van az órásmesterek számára
jól ismert fogaskerekekkel és kampócskákkal, melyek segítségével az
elektromágneses erő egyik helyről a másikra kanyarog. Most a
húrelméletek, melyeket napjainkban az új évezred fizikájának befutóiként
tartanak számon, igyekeznek leegyszerűsíteni a részecskefizikát (és ki
tudja, talán hónuk alá kapni a gravitációt is) azzal, hogy úgy gondolják, az
űr vadul rezgő húrokkal van tele…

A fizika elméletei mellett – vagy felett – van egy sor szabály,

melyeknek, úgy tűnik, a természet engedelmeskedik. Ide tartoznak az
energia és a lendület megmaradásának az autósiskolából is ismert
törvényei, melyek óva intenek a túlságosan nagy sebességtől és a frontális
ütközéstől. Ezek a világ egyszerű szépségével, a szimmetriával
„magyarázhatók”. Az energia azért marad meg, mert a világ szimmetrikus
az idő tekintetében, a lendület pedig azért, mert szimmetrikus a hely
tekintetében. Ha minden más pontosan ugyanígy működik, a
süteményrecept ugyanazt eredményezi ma, mint holnap, és ugyanígy itt,
ahogy a nagyinál is.
Idézőjelek közé tettem azt, hogy „magyarázhatók”, hiszen a szimmetria
valójában nem ad magyarázatot, csak az egyik tényt egy másikkal
helyettesíti. Elképzelhetünk például egy olyan valóságot, melyben nincs
időszimmetria; csak működne egy ilyen kozmosz is, valamiféle
számunkra igen furcsa, de lehetséges lakói számára nagyon is magától
értetődő módon. És fizikusai büszkén magyarázgatnák világuk egyszerű
szépségét.
Igen, a szimmetria. A részecskefizika standard modelljének hópelyhet
teremtő szimmetriáinak már nem akad megfelelője a hétköznapok
világában, és, ami még rosszabb, ezek olyan szimmetriák, melyek
szükségtelenül megbonyolítják a világot: minden háromszor esik meg,
három tökéletes építőkocka létezik, de különféle készletekből – és
közülük csak az egyik kell a világunk felépítéséhez. A protonokra szükség
van, de senki nem ötlött még ki ésszerű használati módot a második vagy
a harmadik kockakészlet részecskéi, a szigma-nullák, elbűvölt lambdák és
más egyebek számára. Ezek a másodperc alig trilliomod részéig tartó
felvillanásukkal csak megmutatják létezésüket, amikor a
részecskegyorsítót turbófokozatra kapcsolják. Szép világ? Talán, de
mindenesetre nem az én szememben. (Fogyasztói figyelmeztetés: inkább a
relativitáselmélet embere vagyok, mint részecskefizikus. De a
részecskefizika pontosan működik, ezt el kell ismerni.)
Na, és a hely meg az idő? A kvantumfizika és a relativitáselmélet a
téridőben történnek, nem teremtenek sem időt, sem teret, és ezt még a
húrelmélet sokat reklámozott apró kis rezgői sem teszik. Az időnek és a
térnek, valamint esetleg még a többi dimenziónak is – mivel, úgy tűnik,
szinte az összes új elméletkísérletnek egy maréknyi további dimenzióra
van szüksége – valahonnét jönnie kell.
Evezzünk még nyíltabb vizekre: az ok és okozat törvénye. Még csak
elképzelni sem tudunk olyan világot, melyben ez ne lenne érvényes,
melyben előbb kiáltok egy csúnyát, és csak azután ütök kalapáccsal az
ujjamra. De vajon nem csak a képzelőerőnk, a fizikánk és a filozófiánk
korlátoltságáról van szó?

Néhány igen neves és a lelkesedést jócskán eltúlzó teoretikust

leszámítva senki nem feltételezi komolyan, hogy még akárcsak a
közelében is járnánk a fizika végső elméletének, mely mindent
megmagyaráz, és melyből – legalábbis elvben – mindenre levezethetjük a
választ, ami körülöttünk és az egész kozmoszban történik. Vajon létezik
egyáltalán ilyen elmélet, isteni formula – és ha igen, akkor honnét jön ez a
Mindenség Egyenlete, vagy önmagában annyira tökéletes, hogy nincsenek
alternatívái, hogy muszáj léteznie, és muszáj, hogy belőle szülessék a
mindenség?
Vagy talán abszolút tévúton járunk, amikor a végső válaszokat az
egyszerűségben, a szimmetriákban és a matematikai szépségben keressük.
Talán a matematika nem is a valóság nyelve, csak egy suta pidzsin,
melynél gördülékenyebb kommunikációra tökéletlen agyunk nem képes a
világgal? Me Tarzan. You Nature. Talán az egyszerűség Newton
egyenleteinél érte el a tetőfokát, és minél mélyebbre próbálunk haladni
ezeknél, annál bonyolultabbá válik a valóság, míg a végén a totális, végső
káoszba siklik, mely valahogy az általunk látott vagy elképzelt
szabályszerűségeket szüli?
 És mindig, minden mögött, ott kísért a kérdés, miért? Miért épp ez a
fizika, miért ezek a szabályok, miért ezek a természeti törvények?
Véletlen-e vagy elkerülhetetlen, netán olyasmi kérdése, mely nem a
fizikához tartozik? Az utolsó szó legyen Isaac Newtoné, ha valaki, hát ő
megérdemli ezt a megtiszteltetést.

Kérdező: De hisz az elmélet nem jelent semmit – nem magyaráz meg

semmit!
Newton: Elárulja, hogyan mozog a test. Ennyi elég. Azt mondtam meg,
hogyan mozog, nem azt, hogy miért.
 3. Mindenek kezdete
Innentől kezdve minden jól ismert és világos.
A másodperc milliomodrészével korábban az ősrobbanásban létrejött
világegyetem nagyjából egy naprendszer méretű gömb. Dühödten
forrongó részecskekása tölti meg, melynek hőmérséklete tízbillió fok,
sűrűsége pedig köbcentiméterenként közel trillió gramm. A fény
sebességének milliószorosával tágul, és tágulása közben saját természeti
törvényeinek alázatosan engedelmeskedve egyre hűl és ritkul. Egy
másodperccel később a kozmosz átmérője már megezerszereződött,
hőmérséklete a korábbi ezredrészére esett, sűrűsége pedig a vízének
mindössze alig százezerszerese.
A kozmikus mozifilm ezen előzetesének részleteire később még nem
árt visszatérni, de most elsőként is nézzük a lényeget! Hát nem esztelen
zagyvaság mindez? Miféle balga hübrisz készteti a csillagászokat, hogy
azt képzelik, egyáltalán tudhatnak a világegyetem születéséről, arról már
nem is beszélve, hogy lazán zsebre dugott kézzel magyarázgathatják
annak részleteit. „A másodperc milliomodrésze”, hát persze. Semmi gond
– kezdetben maga Einstein sem akarta elhinni az ilyesmit. Több más
kutatóval együtt úgy vélte, hogy a világegyetem mindig is létezett.

A 19. század közepén a fizikusok kezdtek rádöbbenni arra, amit minden

egyes hétköznapi ember mindig is tudott: idővel minden tönkremegy. Az
eredetileg a gépészmérnökök szükségletére kifejlesztett hőtan, a
termodinamika második főtétele szerint az entrópia elnevezésű mennyiség
folyamatosan növekszik; minden szétmállik, darabokra hull, a rend
rendetlenséggé alakul, a meleg hideggé. Egyedül az ember fordíthatja meg
gépeikkel egy pillanatra az események irányát. A csillagok hőjüket a
hideg kozmoszba sugározzák, ezért idővel nekik is ki kell hűlniük.
Kezdtek az univerzum hőhaláláról beszélni, egy beláthatatlanul távoli
jövőről, amikor a világegyetem olyan lesz, mint egy elhagyatott ház,
melyben az utolsó kemence is kihűlt, és minden ugyanabban a változatlan
hőmérsékletben marad, örökkön-örökké. Többé semmi nem történik, mert
sehol nincs új energiaforrás. Néhányak válluk fölött hátra is pillantottak:
ha a kozmosz elkerülhetetlenül kihunyóban van, akkor nem úgy kell
lennie, hogy valamikor régen felragyogott? A teológusok elégedetten
somolyogtak: na, mit mondtunk?
A természettudósok általában különösen kevéssé hajlanak arra, hogy
belekeveredjenek bármibe, amin akár a leghalványabban érezni lehet a
teológia vagy a filozófia szagát; talán éppen ez az oka, hogy igazából
egyetlen 19. századi csillagász sem elmélkedett komolyan a világ
születéséről. Még ha történt is ilyesmi, az kívül esne úgy az emberi
felfogóképesség, ahogy saját észleléseik határain is, így haszontalan
spekulációnak minősülne. Különben is, mit mondhatna a földi
mérnöktudomány a felmérhetetlenül nagy világűrről? Bizonyosan létezik
valami mód, melynek révén egyre újabb és újabb csillagok ragyognak fel
a halottak helyén az örök és változatlan világegyetemben. Mit nekünk
entrópia.
Végső soron a képzelőerő hiányzott. Mivel nem tudták elképzelni a
világ kezdetét (kivéve a Biblia kínálta fogalmak révén), abba a hitbe
ringatták magukat, hogy ki fogunk mi még találni valamiféle
alternatívákat. Így gondolta Einstein is, és erőszakkal olyan formába
csavarta relativitáselmélete egyenleteit, hogy azok egy statikus, örök és
változatlan kozmoszt ábrázoljanak.
Aztán, az 1920-as évek folyamán, a csillagászoknak kezdett feltűnni
valami: szinte minden galaxis, melyet épphogy csak azonosítottak
végtelen, a mi Tejutunkhoz hasonló csillagrendszerként, távolodni látszik
tőlünk. Végül a jogtudósból csillagásszá avanzsált Edwin Hubble
egybegyűjtötte saját és társai megfigyeléseit, és 1929-ben megállapította,
hogy bármilyen irányba néz az ember a világűrben, a távolodási sebesség
egyenes arányban áll a távolsággal: az egymillió fényévre lévő galaxis
adott sebességgel mozog, a tízmillió fényévre lévő tízszer akkorával. A
szabályszerűséget elkezdték Hubble-törvényként emlegetni.
Hubble maga, talán jogtudósi háttere miatt, élete végéig furcsamód
óvakodott elismerni azt a tényt, amely rögvest világossá vált mindenki
más számára, Einsteint is beleértve: a valóságban a galaxisok nem
mozognak semerre, hanem maga a világegyetem, a galaxisok közötti üres
tér, tágul.
Az „ősrobbanás” rettentő rossz elnevezés a világegyetem születésére.
Rendszeres időközönként kapok világmagyarázatokat egy-egy önjelölt
filozófustól, melyben a galaxisok az „ősrobbanás” erejénél fogva repülnek
szét a világűr valamely pontjából, éppúgy, ahogy egy földi robbanáskor.
Iskolai matematikával, vagy akár úgy is, hogy pontokat rajzolunk egy
papírra, könnyű bebizonyítani, hogy bárhogy is próbálnánk megszervezni
a robbanóanyag elhelyezését, a végeredmény nem az észlelthez hasonló
kozmosz lenne, melyben a galaxisok egyenletesen oszlanak meg szerte a
világűrben, és a Hubble-törvény megállja a helyét. (Hobbifilozófusok,
szánjátok meg az öregembert, és többé ne küldözgessétek nekem a
próbálkozásaitokat!)
Nagy durranás helyett inkább a nagyi mazsolás kalácsára érdemes
gondolni, amely megduzzad a sütőben. Tíz perc alatt a kétszeresére dagad.
Egy azbesztruhás hős hangya-Einstein méregeti a mazsolák egymás
közötti távolságát, és kitalálja a Hubble-törvényt: a korábban egymástól
egy centire lévő mazsolák most két centire vannak, azok, melyek két
centire voltak, most négyre, és így tovább. „A mazsolák nem mozdulnak
sehová, de maga a tészta tágul” – hirdeti ki új kalácskozmológiáját.
(Amúgy ha mozog a mazsola a nagyi kalácsában, jobb nem megenni.)
A galaxisok nem mozdulnak sehová, de maga a világűr tágul. A
világegyetem viszont némileg bonyolultabb szerkentyű, mint a mazsolás
kalács, mert négydimenziós. Ezért nincs középpontja, és nincsenek szélei,
mint a háromdimenziós kalácsnak, és ezért nem is tágul semerre. És mert
még maga Einstein sem képes négy dimenzióban gondolkodni, a
kozmoszról muszáj időnként vagy a matematika, vagy a hasonlatok
nyelvén beszélni.
De most vissza az idők kezdetére! Honnét tudom, hogy megtörtént az
ősrobbanás?
 A vasúti sínek mellett állok száz kilométerre kajaani vasútállomásától
délre, és nézem, ahogy elrobog előttem egy tehervonat. Megmérem a
sebességét: óránként ötven kilométer. A pálya Kajaaniba visz, és nem kell
hozzá túlságosan sok ész, hogy rájöjjek, a vonat kb. két órája indult el
onnét. Ha nem ez a helyzet, valami nagyon furcsa dolog történt az út
során.
A sötétlő csillagos ég alatt állok, és nézem, ahogy egy tőlem milliárdnyi
fényévre, 9,5×10˛ą kilométerre lévő galaxis száguld másodpercenként
22 000 kilométeres sebességgel elfelé. Tizenhárom és fél milliárd évvel
ezelőtt igen közel kellett lennie hozzám, és ugyanígy a pontosan az
ellenkező irányban lévő galaxisnak is. Ősrobbanás. Ha nem ez a helyzet,
valami nagyon furcsa dolog történt az út során.
Noha a legvilágosabb bizonyíték arra nézve, hogy a világnak megvolt a
maga kezdete, ilyen egyszerű, ez még nem elég. Bármelyik jeles jogtudós,
akár maga Hubble úr, képes lenne a törvényszék előtt megdönteni a
dolgot, akár azzal, hogy alternatív magyarázatokkal áll elő az észlelésekre
és mérésekre vonatkozóan, akár arra rámutatva, hogy előfordulhatnak
lyukak az érvelési láncban. A legkomolyabb bűnügyekben, mint a
gyilkossági perekben, nagyon erős bizonyítékok kellenek – hiszen még a
vádlott saját beismerése sem mindig elég az ítélethozatalhoz –, és most a
létező legnagyobb és legkomolyabb esetről van szó. Hol tartózkodott a
világegyetem az elkövetés pillanatában, október 22-én este, a –
13 700 000 000. évben?
A per évtizedeken át zajlott. És ha a fény elfárad útközben, és emiatt
tűnik vörösebbnek, vagy valami más furcsaság történik vele? Talán mások
a természeti törvények az idők és terek mélyén? Mi van, ha a világűr
tágul, de egyfolytában új anyag és energia keletkezik benne? A
csüggedetlen védelem egyre-másra szólalt fel, a peres eljárást az
ellenérvek kivizsgálásának idejére felfüggesztették, majd amikor azok
megmérettek és könnyűnek találtattak, ismét folytatták. A hatvanas évek
közepén végül koppant az asztalon a bíró kalapácsa: bűnös. A bíróság
bizonyítottnak tekinti, hogy a világegyetem jelen volt az ősrobbanáskor. A
vádlónak az eltelt évtizedek során sikerült új, erős bizonyítékra szert
tennie, mely végül eldöntötte a kérdést.
Ismét a sínek mellett állok, és a kajaani vonatot nézem, de ezúttal
segédeszközöm is van: 800 méteres magasságban egy hőlégballon lebeg
felettem, melyből segédem figyeli az északi tájat. Nem lát el egészen
Kajaaniig – a teherpályaudvart egy erdős domb takarja el a szem elől –, de
sikerült videóra vennie a vonat szinte teljes útját az elmúlt két óra során.
Kajaaniból indult, éppen a menetrend szerint.
A csillagászoknak egy pompás időgép áll a rendelkezésére, melyet
általában távcső néven emlegetnek. A fény korlátozott sebessége miatt az
égbolt csillagait olyannak látjuk, amilyenek több tíz vagy több száz évvel
ezelőtt voltak, az Androméda-galaxist pedig a mainál két és fél millió
évvel fiatalabbnak és épebbnek. A távoli tejutakból kiindult sugárzás a
több milliárd évvel ezelőtti múltról hoz számunkra üzenetet. Szó szerint
saját szemünkkel láthatunk a múltba.
És mit látunk? Egy kozmoszt, mely sűrűbb és forróbb a mainál, és
amelyben a galaxisok éppen hogy csak születőben vannak. „Nézzetek
vissza ennyivel az időben – mondják, akik a galaxisok sebességét mérik
–, és meglátjátok a világegyetemet, amelyben a galaxisok ennyivel
közelebb vannak egymáshoz, és melynek a hőmérséklete ennyivel
magasabb.” Ez volt az az – először rádióteleszkóp segítségével szerzett –
döntő bizonyíték, amely arra késztette a bírót, hogy befejezettnek
nyilvánítsa a pert. Az ősrobbanásból indult, éppen a menetrend szerint.
Az európai csillagászok mostanában kezdik építeni a világ legnagyobb
távcsövét, melynek tükre – valójában ezer kisebb tükörből álló mozaikja –
39 méter átmérőjű. A helsinki Nagytemplom lépcsőstül-mindenestül
kényelmesen beleférne a teleszkóp kupolájába. Az egyik legfontosabb ok,
amiért az E-ELT-et, a European Extremely Large Telescope-ot (vagyis a
Rendkívül Nagy Európai Távcsövet) létrehozzuk, az, hogy szeretnénk
még egy kicsivel közelebbre vetni tekintetünket az ősrobbanáshoz, azokba
az időkbe, amikor az első csillagok felragyogtak a néhány százmillió éves
kozmoszban.
 Ennél távolabb az időben és a térben nincs semmi, amit szokványos
távcsővel látni lehetne, akármekkorára is építenénk azt; csak egyenletesen
hűlő és lassanként összecsomósodó gáz van. A rádióteleszkópokkal
viszont messzebbre látni, és ehhez még csak templomméretű ketyerék
sem kellenek. 1965-ben Arno Penzias és Robert Wilson az űr minden
irányából érkező furcsa, egyenletes rádiósistergést észlelt. A kozmikus
háttérsugárzás volt az, azokból az időkből származó fény, amikor a
pusztán forró gázból összetevődő világegyetem első alkalommal változott
átlátszóvá a sugárzás számára. Mikor útnak indult, izzó forróságú gáz által
kisugárzott látható fény volt, de a táguló világegyetem rádiósugárzássá
nyújtotta.
Legyen világosság! – szólt talán a Teremtő az idők kezdetén, de a
világegyetem lámpása igen lassan gyulladt fel. A foton, mely megpróbálta
továbbítani a fény üzenetét, rögtön beleütközött a körben jelen lévő
szabad protonokba és elektronokba, és ezzel vége is szakadt az utazásnak.
A százezer éves világegyetemben az ember egyszerűen az orra hegyéig
sem láthatott volna. (Igaz, muszáj felhívni a figyelmet, hogy az akkori
világegyetem annyira forró hely volt, hogy az embernek amúgy sem érte
volna meg odadugnia az orrát.)
Mire eltelt négyszázezer év, a kozmosz kitágult és lehűlt annyira, hogy
a protonok és az elektronok már kevésbé heveskedtek. Azt tették, amit a
lehiggadt részecskék tenni szoktak: tartós párkapcsolatot létesítettek. Az
ionizálódott gáz semleges hidrogénné alakult, a fotonok pedig most teljes
nyugalomban tovább haladhattak anélkül, hogy a szingli részecskék
egyfolytában kikezdtek volna velük. 13,7 milliárd évvel később
ugyanezek a fotonok üzenetet hoztak Penzias és Wilson számára a
380 000 éves világegyetemtől. Jelenleg éppen a valamivel távolabbról
indult háttérsugárzás fotonjai bombáznak bennünket, és okozzák az
analóg kommunikációban tapasztalható sistergés egy részét.
Az amcsik COBE- és WMAP-műholdjainak rádióteleszkópjai a teljes
égboltot feltérképezték, és megfigyelték, hogy bizonyos irányból
szemernyivel több sugárzás érkezik, máshonnét szemernyivel kevesebb; a
fiatal világegyetemben lévő gáz nem teljesen egyenletesen oszlott meg a
világűrben. Volt, ahol a gáz hangyányival sűrűbb volt, csak egy
százezrednyivel, de ez elegendőnek bizonyult: több tíz- és százmillió év
elteltével a gáz ott majd elkezd csillagokká és galaxisokká roskadni.
A WMAP-műhold kozmikus háttérsugárzást ábrázoló, egész égboltot
lefedő térképe szó szerint fénykép a szinte újszülött világegyetemről: így
nézett ki, hát nem cuki? Nagyjából olyan a helyzet, mintha rólam Kemi
város központi kórházában készült volna fénykép, a születésem után
tizenöt órával: erről a képről sokkal könnyebb kitalálni, honnét
származunk. És az idő tájt, amikor ez a könyv (remélhetőleg) megjelenik,
adják majd közre az európai Planck műhold által készített első, sokkal
pontosabb színes felvételt. Vajon az a portré mit árul majd el
családtörténetünkről?

De, erősködik az állhatatos védőügyvéd. Négyszázezer év hosszú idő,

és a vád egyetlen szemtanúi vallomást sem tudott bemutatni arról, mit
csinált védencem a kérdéses időpontot megelőzően. Valóban nem;
közvetett bizonyítékokra kell hagyatkoznunk, ám azokon belül igen
erősekre, amikor visszautazunk a nulladik pillanat felé.
A kajaani vonatnak valahol lennie kellett, mielőtt a látókörünkbe tűnt
az első hegy mögül, és valahol a kozmosznak is lennie kellett, mielőtt
400 000 évesen felragyogott. Ha feltételezzük, hogy a világegyetem a
múltban is fair játékot játszott (vagy, alternatív módon, hogy a
teremtőisten nem egy végletekig megrögzött mókamester), sokkal
közelebb juthatunk a nulladik pillanathoz.
Adjunk egy fizikahallgatónak egy forró gázgolyót, hozzá néhány ezer
fokos hőmérsékletet, és kérdezzük meg, mi történik, ha elkezdjük egyre
kisebbre és kisebbre préselni a golyót! A gáz felforrósodik, feleli, és
persze folyamatosan egyre sűrűbbé válik. Amikor a hőmérséklet kellő
magasságba szökik, a gáz ionizálódik; ha tovább emelkedik, maguk az
atomok is protonokká, neutronokká és elektronokká esnek szét. Semmi
probléma, még mindig az egyetemi fizika első kurzusainak tananyagánál
tartunk, és jól ismerjük azon törvényeket, melyeknek a természet
engedelmeskedik.
 A szupernóvaként felrobbant óriáscsillagok maradványaiban, a
neutroncsillagokban az anyag sűrűsége köbcentinként 1015 gramm. Egy
kockacukor a neutroncsillag belsejéből több millió tonnát nyom. A
földgolyón nem lelünk efféle körülményekre, de a neutroncsillagokkal
kapcsolatos észleléseink alapján úgy gondoljuk, viszonylag jól értjük,
miként viselkedik az ennyire sűrű anyag. Valamivel a szupernóva
felrobbanását megelőzően a hőmérséklet több milliárd fokra szökött a
belsejében – napjaink fizikájának eszközeivel ez is kideríthető. Most
olyan körülmények között vagyunk, melyek a néhány milliomod
másodperces világegyetemben uralkodtak. A részecskefizikusok nagy
hadronütköztetőjében egymásnak csapódó protonok egy pillanatra még
ennél is sűrűbb és forróbb kvark- és gluonkását alkotnak, mely legalábbis
bizonyos részben az ősrobbanásnál egybilliomod másodperccel későbbi
viszonyokat utánozza. Akkor a teljes most látszó világegyetem mindössze
néhány százmillió kilométeres volt.
De még az egybilliomod másodperctől is egy örökkévalóság a nulladik
pillanat, maga az ősrobbanás. Einstein annak idején egy kacsintás
kíséretében a következőképp magyarázta az idő relatív voltát: „Tedd a
kezed egy pillanatra a forró tűzhelyre, és egy órának fog tűnni. Ülj egy
órán át egy szép lány mellett, és egy pillanatnak fogod érezni.” Mai hideg
világunkban a másodperc rövid idő, de az újszülött kozmosz szélsőséges
forróságában a másodperc billiomod része alatt több minden történhetett,
mint az összes azt követő évmilliárd folyamán. (Igazság szerint a
részecskekozmológusok úgy gondolják, az első egybilliomod másodpercet
követően többé nem is történt semmi érdekes.)
Akkor hát mi történt az alatt az idő alatt? Számtalan tudományos cikk
és vastag könyv született erről, de az a nyers igazság, hogy nem tudjuk.
Olyan területen járunk, mellyel kapcsolatosan nincsenek észleléseink, sem
általánosan elfogadott elméleteink. Az általános relativitás mond
egyvalamit, a kvantumfizika valami mást, harmadik elméletünk pedig az
összes magatukmáló Einstein és kis Bohr ellenére sincsen. Ki tudja, valaki
talán inflatorikus tágulásnak indította a nagyon fiatal kozmoszt, hogy a
felfoghatatlanul apróból felfoghatatlanul naggyá nőjön – meg sem
próbálok itt számokkal dobálózni, melyek mellett még a híres csillagászati
számok is lekonyulnának saját jelentéktelenségük miatt. Talán valaki
meghúzta a vészféket, mielőtt minden nem létezővé roskadt, és az előző
világegyetem összehúzódása egy új világegyetem – a miénk – tágulásába
fordult át. Talán, talán.
Annyit azonban legalább tudunk, hogy ha 10−43 másodpercnél közelebb
jutunk a nulladik pillanathoz, maga az idő és a tér, a világképünk és a
fizikai elméleteink e tartóoszlopai megszűnnek létezni – vagy legalábbis
olyasmit művelnek maguk között, melyről jobb nem beszélni egy
esetlegesen gyermekek kezébe kerülő könyvben. A tudásunknak
megvannak a maga korlátai, legalábbis egyelőre. Nem tudjuk, miért és
hogyan vette a világegyetem a fáradságot, hogy létrejöjjön, ahogy azt
sem, mit csinált porszemnél kisebb korában.

Ezen a ponton muszáj megállni és nagy levegőt venni. Aligha akad

olyan törzs vagy kultúra a világon, melynek ne lenne meg a maga
teremtésmítosza, a nagy története arról, honnét ered minden.

Élt egy szép

szűz, ég leánya,
tündöklő,
teremtőasszony.
Kezdetben
teremtette Isten a
mennyet és a
földet. Nem volt
nemlétezés, sem
létezés. Rege-időn
rég, Ymir élt
akkor, nem volt
homok, se tenger,
se hideg habok,
föld nem terült, se
 fölöttünk ég, nyílt
varázsnyiladékban
fű nem feslett.

Valóban tudjuk most, miként született a világ – vagy legalább annyit,

mit csinált közvetlenül a születése után –, vagy csak egy újabb mítoszról
van szó, ezúttal arról, melyet a tudomány kínál számunkra? Igaz az
ősrobbanás?
Hát, végső soron egészen biztosan mindössze annyi igaz, hogy
1 + 1 = 2, és az is csak amiatt, mert ez a megállapodás. Mint azt korábban
láttuk, még akár a teljes világegyetem létezése is kétségbe vonható, és
ezzel együtt a kukában köt ki az ősrobbanás is. Legyünk azonban kissé
szerényebbek, és korlátozzuk az igaz jelentését arra, amit az a nem
filozofikus hétköznapjainkban is jelent: valami, amit senki értelmes, a
dolgot jól ismerő ember nem von kétségbe. Finnország 1917-ben vált
függetlenné – igaz. Épp az imént ettem egy észt konzervszardíniás
szendvicset – igaz (még ha rajtam kívül senki más nem tudja is ennek
igazát). A Föld a Nap körül kering – igaz. Több milliárd évvel ezelőtt
történt valami, amit ősrobbanásnak szoktunk nevezni – – igaz.
Magától Platóntól származik a meghatározás, mely ma is igen alkalmas
a tudományos tudás jellemzésére: a tudás jól megalapozott, igaz hiedelem.
Mindent kétségbe lehet vonni (talán az egész ügy Finnország
függetlenségével kapcsolatosan csak egy történelmi összeesküvés?), de
egy ponton az eredeti feltételezés, elmélet, hiedelem, akárminek is
nevezzük, már annyi támogatást tudhat magáénak, hogy többé nem
ésszerű kételkedni benne.
Túlságosan is sokat követelnénk, ha a világ mégsem tizenvalahány
milliárd évvel ezelőtt kezdett tágulni egy igen apró, sűrű és forró kezdeti
állapotból. (Szándékosan fogalmaztam most ilyen óvatosan, mert erről a
nulladik pillanatról nincs információnk.) Mit követelnénk? Be kellene
bizonyítani, hogy a világegyetem nem tágul. Be kellene bizonyítani, hogy
Einstein teljes tévedésben volt az elméleteivel. Meg kellene magyarázni,
hogy ha nem az idők kezdetéről, akkor honnét származik a kozmikus
háttérsugárzás. Meg kellene magyarázni, miért tűnik a több milliárd évnyi
távolságra lévő világegyetem fiatalabbnak, mint a mostani. A tudósok
évtizedről évtizedre a legjobb tudásuk szerint igyekeztek kételkedni az
ősrobbanás ezen bizonyítékaiban, ahogy sok más továbbiban is, igyekezve
alternatív magyarázatokat találni – mindhiába.
Igazából az egyetlen alternatíva az ősrobbanás mellett az, hogy valódi
kozmikus méretekben vernek át bennünket.
A középkori teológusok vitatkoztak arról, volt-e Ádámnak köldöke.
Hiszen nem kellett neki, mert nem az utóbb normálissá váló módon
bukkant a világra, másrészt viszont lehetetlen elgondolni, hogy a legelső
ember tökéletlen lett volna. Végül arra lyukadtak ki, hogy Isten úgy
teremtette meg a világot, hogy az öregnek nézzen ki: az állatok rögtön az
első pillanatban teljesen ki voltak fejlődve, a fáknak voltak évgyűrűi,
Ádámnak pedig köldöke.
A Teremtő kétségkívül megteremthette a világot úgy, hogy az öregnek
nézzen ki, amennyiben így tartotta kedve, de miért ez átverés? Egy efféle
feltételezéstől csak egy kis ugrás a múltcsütörtökizmus: a világot
valójában a múlt csütörtökön teremtették, mi csak keresztelőajándékként
mesterséges emlékeket kaptunk az azt megelőző időkről. Ez is egyfajta
szolipszizmus, ugyanolyan lehetetlen megdönteni, és ugyanolyan
terméketlen gondolat. Ugye megállapodhatunk abban, hogy az ősrobbanás
tényleg, igazán megtörtént, még ha a részletek egyelőre tisztázatlanok is?

No, és az a teremtő, a világegyetem születéséért felelős magasabb

rendű lény? Világos, hogy a búvárkacsatojások, Ymirek és a világot csak
néhány ezer évvel ezelőtt teremtett isteni lények nem játszanak, már ha
egyáltalán valaha is komolyan vehető játékosok voltak. Mivel azonban
semmi nem keletkezhet a semmiből, teljességgel bármiféle ok vagy
megelőző történés nélkül, hát nem kell, hogy az ősrobbanásnak is
meglegyen a maga okozója – Isten? Hiszen ezt mondják nekünk a vallásos
írások, egyik a másik után.
Régi beszélgetőtársam, Juha Pihkala nyugalmazott püspök lelkes
hobbicsillagász, aki sokszor úgy tűnik, nálam jobban képben van az
égbolt legfrissebb híreiről. Hozzám hasonlóan ő is hol szörnyülködve, hol
szórakozva figyeli a fundamentalistákat, akik erőnek erejével szó szerint
akarják értelmezni a Teremtés könyvének leírását a néhány évezreddel
ezelőtti, hat napon át tartó teremtésről, és emiatt kénytelenek tagadni a
modern tudomány eredményeinek nagy részét. Juha semmi értelmét nem
látja az efféle idegenkedésnek a tudomány eredményeitől:

A keresztény hitnek ugyanis lényegileg része azon meggyőződés, hogy

az egész kozmoszt Isten teremtette – akármilyen folyamatként született is
konkrétan. Hangsúlyozom, hogy a meggyőződés csak ennyit foglal
magában, mivel minden másnak az emberi ismeretszerzésre kell
maradnia. Ha tehát a világot Isten teremtette, ahogy hiszem, akkor elvben
talán semmi, amit akár az űrcsillagászat kiderít, nem fenyegetheti e hitet.
(…) Ha most új teremtéstörténetet írnánk, annak keretei azon kilátásokból
születnének, melyekről ma úgy tartjuk, megfelelnek a valóságnak. De a
teremtéstörténet kinyilatkoztatása nem a kozmológiai tényekben rejlik,
hanem abban a módban, amellyel az embernek Istenhez, a többi emberhez
és a világhoz fűződő kapcsolatát ábrázolják benne. Éppen ez az a rész,
melyet tudományos munkamódszerekkel nem tudok megmagyarázni. Ezt
nem kiabálja, sőt, még csak nem is suttogja szét a kozmosz.

Pontosan ugyanezen a véleményen vagyok. Ha Isten létezik, a jelek

szerint úgy határozott, ősrobbanás révén teremti meg a kozmoszt,
kvarkkásástul-mindenestül. Mi, teremtmények, aligha szólhatunk bele. De
muszáj, hogy Isten létezzen?
Felesleges lenne szemérmeskedni: számos kozmológus akad, aki
beleszeretett az örök világegyetem gondolatába, mert úgy legalább egy
csapásra megszabadulnánk ettől a gyanús „teremtéstől”. A lüktető
világegyetem, melyben a roskadás újabb tágulássá változik, és a kozmosz
örökké fel-le pattog, mint egy gumilabda, szintén eltörölné a magasabb
erők iránti szükséget. (Természetesen ez esetben is lehetne azt állítani,
hogy létezik az örökkévalóságnál is nagyobb örökkévalóság, épp ahogy a
matematikában is léteznek a végtelennél nagyobb végtelenek. Még ha
Isten nem is lenne elkerülhetetlenül szükséges, a létezése mindig
lehetséges, legalábbis ha az ember ezt akarja gondolni és hinni.)
De örök világegyetem a jelenlegi tudásunk fényében, úgy tűnik, nem
kínálkozik. Az örökkévalóság valóban folytatódik az egyik irányba, ahogy
a sötét energia a végtelen tágulás felé tolja a kozmoszt, de kezdetben ott
volt az ősrobbanás. A nagy bumm. A teremtés. A nulladik pillanat.
Legyen világosság, és így tovább. Isten?
Nem feltétlenül. Közel húsz évvel ezelőtt Kari Enqvist és Jukka
Maalampi közreadtak egy kötetet, melynek némi daccal a Tyhjästä
syntynyt: Nykytieteen käsitys maailmankaikkeuden rakenteesta (A
semmiből született: napjaink tudományának felfogása a világegyetem
szerkezetéről) címet adták. Első mondatai elárulják, miről van szó:
„»Minden a semmiből keletkezett« – hirdeti Alan Guth amerikai fizikus.
Ez az egyik lehetőség, melyet a világegyetem születését vizsgáló tudósok
komolyan fontolgatnak. Vajon a Föld és a Nap, a több milliárd csillag és
galaxis, a természet a maga sokszínűségében csak a nemlétben keletkezett
apró zavar következménye?”
A húszas években a kozmológusok végre összeszedték magukat, és
elkezdtek komolyan foglalkozni a nulladik pillanattal is. Hiszen ott volt,
mindenek kezdete, nem lehetett a végtelenségig kerülgetni, még ha az
ősrobbanás elmélete csak a nulladik pillanat utáni történések leírására
törekedett is. De mely szavak vagy miféle matematika lenne képes
ábrázolni azt az eseményt, melyet megelőzően nem volt semmi, sem idő,
sem tér, sem anyag, még csak a nemlét sem? Semmilyen – vagy én
legalábbis nem ismerek senkit, akinek ez sikerült volna. Akkor nem lenne
más, mint hogy a Rigvéda szavaival megállapítsuk: „Azt, hogyan történt a
teremtés – talán önmagát formálta, talán nem – csak ő tudja, aki a
mennyek csúcsáról pillant le rá. Vagy tán nem tudja ő se.”

Van azonban egy másik lehetőség is. És ha a világegyetem a nevétől

függetlenül nem a világ mindensége, hanem csak egy apró helyi jelenség,
része egy nagyobb mindenségnek: a multiverzumnak? Nem túl merész az
efféle gondolattársítás. A leggyakoribb kérdés, melyet feltesznek nekem –
 és bizonyára minden egyes ismeretterjesztő kozmológusnak –, az, hogy
hová is tágul az a világegyetem, vagy, esetleg, hogy mi van rajta kívül. A
hagyományos tankönyvi válasz szerint nem tágul sehová, mert nincs rajta
kívül semmi. Ez így igaz; a négydimenziós kozmosznak nincs szüksége
maga köré egy ötödikre, „helyre”, amelyben van, és ahová tágul.
Ez megint azon pontok egyike, ahol a józan ész megbicsaklik – ha még
a négydimenziós valóság sem fér az ember fejébe, hát az ötdimenziós még
kevésbé. Próbáljuk meg azonban ismét egy analógia segítségével! Vegyen
a kezébe egy egészen hétköznapi papírlapot! Az szigorúan véve
természetesen egy háromdimenziós test, hiszen megvan a maga
vastagsága, de képzelje most azt, hogy a papír egy végtelenül vékony,
kétdimenziós felület! (Hiszen elvben egy végtelenül vékony papír is
ugyanolyan jól működik, mint egy vastagabb, egyik is, másik is felület.)
Hol van a papír? Nos, természetesen ebben a háromdimenziós szobában.
Mennyi helyet foglal a szobából? Amennyiben egy teljesen hétköznapi
A4-est vett a kezébe, annak a felszíne 297 × 210 négyzetmilliméter, a
térfogata pedig – most egészen pontosan – 297 × 210 × 0 köbmilliméter,
mivel végtelenül vékonynak feltételeztük. Vagyis a papír egyáltalán nem
foglal helyet, még akkor sem, ha A4-esből A3-assá és végtelen naggyá
tágulna. Akkor mihez van szükség a háromdimenziós szobára? Úgy-úgy,
semmihez sincs. A kétdimenziós felület remekül létezhet anélkül, hogy
háromdimenziós tér venné körül. És a négydimenziós kozmosz remekül
létezhet, és tágulhat, ahogy csak neki tetszik, anélkül, hogy körülvenné
egy ötdimenziós… valami.
A papír azonban valahol van, itt az én töölői otthonomban, Helsinkiben.
És ha a világegyetem is van valahol? Akkor nekiállhatunk a létezés és az
általunk ősrobbanásnak nevezett teremtési esemény okát az univerzumon
kívül keresni, éppúgy, ahogy a papírlap létezésének okára is rajta kívül
lehet rálelni.
A multiverzum elgondolható úgy, mint egy pohár bugyborékoló
pezsgő. Minden egyes buborék egy-egy világegyetem. Természetesen
ismét hasonlatokban beszélek, noha talán semmi nem akadályoz
bennünket abban, hogy elképzeljük a multiverzum N-dimenziós
szuperlakóit, akik fensőbb nézőpontjukból itt-ott szétpukkanó
buborékokként látják az univerzumokat. És természetesen minden egyes
buborék a maga saját, végtelen nagy világegyeteme lehet a multiverzum
többdimenziós, még nagyobb végtelenjében.
Mi szüli a pezsgő buborékjait? A poháron van valami hajszálrepedés
vagy piszok, mely egy mikroszkopikus méretű széndioxid-buborék
születését eredményezi. Ahogy a buborék a felszín felé száll, és egyre
több széndioxidot gyűjt az őt körülvevő folyadékból, akár a
milliószorosára is nőhet, a fizika törvényeit engedelmesen betartva.
Mi szüli a multiverzum buborékjait Guth, Enqvist és Maalampi üres
nemlétezésében? Most a kvantumfizika siet a segítségünkre,
megmutatván, miként lesz valami a semmiből, és hogy sok minden
történik bármiféle ésszerű, vagy akár ésszerűtlen ok nélkül. A dolog
lényege az, hogy a kvantumfizika, akárcsak a tőzsdei spekuláció, engedi a
shortolást.
A shortolás, vagyis rövidre eladás ugye azt jelenti, hogy olyan
részvényeket adunk el, melyekkel valójában nem rendelkezünk. A trükk
engedélyezett, amennyiben bizonyos idő leforgása alatt az ember aztán
megfizeti a vételárat is. A kvantumfizikában lehetséges olyan energiát
használatba venni, mely igazából nem is létezik, és tetszés szerint
rendelkezni vele, amennyiben aztán bizonyos idő leforgása alatt az
energia visszaszolgáltatásra kerül. A limitet a Heisenberg-féle
határozatlansági elv fogalmazza meg: egy másodperc alatt legfeljebb
5,2×10−35 joule energiát lehet a semmiből használatba venni és oda
visszajuttatni, amely olyan kevés, hogy a hétköznapi energiagondokban
nincs jelentősége. És minél kisebb az energiakölcsön, annál hosszabb
ideig lehet megtartani, mielőtt a természet dühödten visszakövetelné a
magáét. Egy egész napra 5,2×10−35 / 86 400 joule-t kaphatunk kölcsön, és
így tovább. Egy kozmikus bűvész egy nyuszit is előránthat üres
cilinderéből, ha akar, amennyiben visszaadja a másodperc trilliomodrésze
trilliomodrészének néhány trilliomodrésze alatt.
A világegyetemben csak kétféle számottevő energia létezik: a nyugalmi
energia, E = mc˛, és a gravitációs energia. Kozmikus léptékkel mérve az
összes hő, elektromosság, atomenergia és a többi jelentéktelen. És most
jön az a hihetetlen bűvészmutatvány, a fehér nyuszi az üres cilinderből. A
nyugalmi energia és a gravitációs energia ellentétes előjelűek, ahogy
minden gimnáziumot végzett ember tudja, és ha összeadjuk az egész
világegyetem minden nyugalmi és gravitációs energiáját, előfordulhat,
hogy az eredmény, melyet kapunk – nulla. Milyen hosszú időre is
kaphatunk kölcsön nulla joule energiát, hogy világegyetemet építsünk
belőle? Nos, természetesen akár végtelen hosszú időre is: íme az örök
világegyetem, a semmiből született.
Ez teljességgel hihetetlenül hangzik, mégis egy lehetséges, a fizika
törvényei szerinti magyarázat arra, miként létezhet a világegyetem.
Aprólékos finomságú műszereinkkel észlelhetjük, miként jelennek meg
saját világunkban folyamatosan virtuális részecskék, melyek aztán ismét
eltűnnek, mielőtt megdőlne a Heisenberg előírta limit. Azért hívják ezeket
virtuális részecskéknek, mert közvetlenül nem vagyunk képesek érzékelni
őket, de rövid létezésük idején ugyanolyan valóságosak, mint a koponyám
protonjai. És a virtuális részecskék születésének nincs oka, pontosabban a
kvantumfizika alapvető véletlenszerűsége azt követeli, hogy egyfolytában
csak úgy hopp, előbukkanjanak a semmiből.
Előfordulhat, hogy a világegyetem minden virtuális részecske anyja,
egy, a multiverzum vákuumából előbukkant buborék, mely a
végtelenségig élhet és dagadhat, mert összenergiája nulla. És ez
természetesen nem az egyetlen buborék a pohárban; miért is lenne?
A multiverzum más lehetőségeket is kínál. A pezsgőspohárbeli buborék
szigorúan véve nem magától születik, hanem a folyadék valamely zavara
eredményezi. Ugyanígy a világegyetemünk is lehet a multiverzumbeli
események következménye, mondjuk az egymásnak ütköző bránoké.
(Hogy mi a brán? Ennek igazából semmi jelentősége, mert – legalábbis
egyelőre – csak egyes elméletek fiktív szüleményéről van szó, egy furcsa
szerzetről, mely a ki tudja, hány dimenziós multiverzumban settenkedik.)
Vagy talán a multiverzum energiáinak egy része beszívódva a saját
buborékunk tölteléke lesz, kicsit úgy, ahogy a szén-dioxid kitölti a
pezsgőbuborékot. Akkor nem kellene Heisenberg limitjei miatt aggódni,
mert a kozmoszunk anyaga és energiája a semmi helyett „kívülről”, a
multiverzumból származna.
Ha most valaki azt akarná motyogni, hogy ezek az istentelen tudósok,
ezek bármit kitalálnak, csak hogy ne kelljen elismerniük a Teremtő
létezését, akkor tegye nyugodtan. Azt is érdemes azonban észben tartani,
hogy a tudomány feladata magyarázatokat keresni a jelenségekre, és
ebben önmagában semmi különösképpen vallástalan vagy vallásos
nincsen. Aligha veszi ma már bárki is rossz néven, hogy a tudomány fényt
derített a zivatar és a villámok keletkezési mechanizmusára, és ezáltal
Ukko főistent legalábbis némiképp szükségtelenné tette.

Lám-lám, jó emberek, most már tudjátok, miféle a világ szerkezete! –

zárta elégedetten a G. T. monogramú szerző 24 oldalas, Rövid leírás az
Égboltról, a Napról, a Csillagokról és a Holdról elnevezésű füzetét 1846-
ban. A Finnország Becses Paraszti Rendjének javára szánt első finn
nyelvű csillagászati összefoglaló valóban helytállóan számolt be a
bolygókról és a naprendszerekről, valamint arról, hogy a csillagok
mérhetetlen messzeségben lévő napok, de a mi fogalmaink szerint a
történet még csak bele sem fogott a „világ szerkezetének” ábrázolásában.
Vajon mit gondolnak majd a 2178. évi olvasók az iménti huszonnégy
oldalamról? Hogy minden, ami írva vagyon, nagyjából helytálló, de
igazából bele sem fogtam? Talán.
 4. A rendezettség növekedése
„Eljön hozzánk előadni? Túl sokat nem tudunk fizetni, de azt
garantálom, hogy a hallgatósága kétszáz gyönyörű nőből fog állni. Tavaly
Mitro atya járt nálunk, és neki legalábbis nem volt oka panaszra.”
Így aztán ott kötök ki, hogy kozmetikusoknak tartok előadást a
kozmológiáról. Hisz nincs ebben semmi, a kozmológia és a kozmetológia
unokatestvérek; mindkettő a görög kosmos, rend szóból ered. Az egyik
tudományterület a világegyetemet rakja rendbe, a másik a képünket
pofozza helyre.

És az még mind nem elég, hogy a világ vette a fáradságot a

létrejövetelhez; legalább ugyanennyire csodaszámba menő, hogy ilyen
gyönyörű, ilyen szép rendezettségű egész lett belőle. Minden
teremtésmítosz felismerte a problémát: miként született a kezdeti káoszból
a körülöttünk látható rend, ha a hétköznapi tapasztalás éppen ez ellen
szól? Rág a moly, mar a rozsda, a kávéscsészék a földre potyognak és
eltörnek, idővel a leghatalmasabb uralkodóból is már csak Shelley
Ozymandiasának két nagy csonka lába marad a kietlen
homokpusztaságban. Ki vagy mi teremtett Milton Elveszett
paradicsomában a káoszból rendet?

…mérhetetlen,
határ-, iránytalan
vak óceán,
hol hossz,
magasság,
szélesség, idő, hely
kihunyt, s
Természet őse: Éj,
Khaosz
 örök
fejetlenségben,
szüntelen harc
zajában, zűrben
országol.
––
…Ül mint
bíró, a Zűr, s
döntvén csak szítja
még
a vak Viszályt,
melyen király ;
fölötte
ül még a
Véletlen, a
Minden-úr.
Természet méhe
ez (vagy sírja
tán?), e
szörny űr, hol
nincs tenger, part,
tűz, se lég,
de mind vemhes
csiráiban kavartan
gomolyg, és így
tusázna, mígnem a
mindenható
Teremtő – több
világot
szerzendő – nem
rendelkezik sötét
anyagjukkal.
 Éjszaka, Káosz, Véletlen; vajon a Mindenható nélkül elérhetjük-e, hogy
kifejlődjön belőlük a mi világegyetemünk hatalmas tűzkorongjával,
opáltornyával, lekaszált szénájával és szépséges, táncot ropó fiataljaival?
Nézzük csak meg!

Bonyolultság, entrópia, komplexitás, információ, rendezettség,

struktúra, egyensúlyi helyzet, organizáció… Bárki tudja, mi a különbség
egy kitakarított lakás és egy rendetlen között, de amint arról kezdünk
beszélni, egészen pontosan mi történt a világegyetemben, és azt miféle
fizikai fogalmakkal kellene ábrázolni, a precíz meghatározás meglepően
nehéznek bizonyul. A világ egyik vezető komplexitáskutatója, az MIT
kvantumtechnológiai professzora, Seth Lloyd egy cikkében a komplexitás
42 különböző definícióját gyűjtötte össze, ám ennek ellenére azt a címet
adta írásának, hogy „A komplexitás mérése: nem teljes lista”.
Csak azért is A rendezettség növekedése címet adtam ennek a
fejezetnek, noha tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a rendezettség
igazából soha nem növekedett a világegyetemben; éppen ellenkezőleg. A
világegyetem a saját törvényeinek engedelmeskedik, és még azért sem
hajlandó őket megszegni, hogy bennünket megteremtsen. Az entrópia, a
rendezetlenség, minden egyes pillanatban növekszik, még ha mi a saját
kis köreinkben ezt nem vesszük is észre. A gyerek tornyot épít a padlón
szanaszét heverő legóelemekből, és a rendezettség növekszik, de ennek
ára, amit szerencsére nem számláznak ki nekünk, az entrópia végtelen
növekedése a környezetben. A nap pazarolja energiáját, elkerülhetetlenül
halad saját hőhalála felé, mely része az egész világegyetem hőhalálának,
pontosan úgy, ahogy azt a termodinamika második főtétele előírja.
De mielőtt az utolsó csillagok is kihunynak és a világegyetem több
billió és trillió év elteltével ismét mérhetetlen, határtalan, iránytalan vak
óceán lesz, a kozmosz nem tűnik úgy, mint ami egyre inkább
tönkremenne. Itt egyfolytában furcsábbnál furcsább dolgok történnek: a
sötétségben vakítóan fényes gázgolyók jelennek meg, valamivel később
az űr porszemcséi egymáshoz tapadnak, és iromba kőtömbbé nőnek,
melynek felszínén a lobogó tekintetű majmok leugranak a fáról, és
nekiállnak holdrakétákat építeni. Itt egyre több és több a komplex hely,
melyek, a finn Wikipedia definícióját követve, 1. sok, egymásra ható
részből állnak, és 2. ezen részek hatásai nehezen magyarázhatóak.
Nemcsak az entrópia, hanem az egyenlőtlenség is növekszik a
kozmoszban: egyes helyeken egyre jobban mennek a dolgok, másutt
egyre rosszabbul. És ahogy a társadalomban is, elég kevesen vannak,
akiknek nagyon jól megy, de ők azok, akiket észrevesznek.
Építsünk egy legó világegyetemet! Kezdetben szinte tökéletes
rendezettség uralkodik benne: piros elemekből álló végtelen kocka.
Minden egyes pontja egyforma, és emiatt az entrópia is minimális. Aztán
jön az ősrobbanás, BUMM!, és az elemek szanaszét röpülnek. Ennyit a
rendezettségről; a világegyetem entrópiája nőttön nő, és úgy tűnik,
minden a puszta végtelen káoszban végzi. De nocsak: akárha egy
láthatatlan kéz hatására, itt-ott egyes elemek elkezdenek
összekapcsolódni, és tornyokat, autókat, egész legóvárosokat alkotni. Mi a
csuda folyik?
A valós univerzumunk éppen így viselkedik. A fizika szemszögéből
nézve a mítoszmondók és Milton tévedtek: kezdetben nem a káosz volt,
hanem a rendezettség. A kozmosz a maximális rendezettség és minimális
entrópia rendkívül valószínűtlen állapotából indult ki – a miért olyan
kérdés, amelyre nincsen válaszunk, de amely kétségkívül azzal áll
összefüggésben, hogy nem tudjuk, valójában mi történt a nulladik
pillanatban. Továbbá, minden valószínűség szerint, azzal a bizonyos örök
nyűggel is: teljes tudatlanságunkkal azt illetően, mi az idő mélyebb volta.
Az alapelemek azonban – az összes lehetséges részecske – egyszerűen
ott csapkodtak össze-vissza, bármiféle komplexitás nélkül. Semmi
struktúra, semmi helyi rendezettség, sehol egy részecskeegyesülés,
melyből, azt lehetne remélni, kifejlődik valami, amit érdemes közelebbről
is megismerni. A káosz megnevezés jól illik rá, akármilyen kicsi is volt az
entrópiája, és ebből a káoszból kellett valahogy kifejlődnie a világnak.
„Mely örök kéz szabta rád / Rettentő szimmetriád?” – csodálkozik
William Blake a tigrisen; és el kell ismernem, hogy az én fejem is forog a
gondolattól, hogy az ebben a pillanatban az ablakon át előttem feltáruló
látvány kialakulhatott egy örök kéz közreműködése nélkül. Az autókat és
az épületeket az ember hozta létre – na de a korcsolyázó gyerekek, a
hólepte fák, a kék égbolt, ez az egész földgolyó? Létezik valamiféle
természeti törvény, az energiamegmaradással vagy az entrópia
növekedésével párhuzamba állítható szabály, amely előírja, hogy itt-ott
mégis növekszik a bonyolultság?
Őszintén megmondva nem tudjuk. Pontosabban szólva nagyon is jól
tudjuk, mi történt, az általunk ismert természeti törvények alapján és
azokat nem megsértve, de nem tudjuk, muszáj volt-e, hogy így történjen.
Úgy tűnik azonban, minden egy hajszálon múlt, sorra egymás után.

A keresztény hit Istenét hatalmas teremtőként, építőként és

fenntartóként ábrázolják; építésznek is, matematikusnak is titulálták már.
Manapság egyesek, akik mit sem tudnak a fizikáról vagy a biológiáról
(vagy akiket elvakít a szektájuk), az Eszes Tervezőről beszélnek, kinek
keze nyoma meglátszik mindenben ezen az állítólag az utolsó részletig
alaposan megtervezett és megvalósított világon. Ha közelebbről
szemügyre vesszük a világtörténelmet, valóban előtörhet az érzet, hogy
valamiféle istenségnek is megvolt a része a dologban. Erre az istenségre
azonban nem a keresztény hitben lelünk rá, hanem egészen másutt.
A hinduizmusnak is megvan a maga háromsága, a trimúrti: a
teremtőisten Brahma, a fenntartó Visnu és a romboló Siva. E közül a
három közül talán Sivát tisztelik a leginkább, legalábbis ha a neki, a
különféle aspektusainak, a feleségének és az elefántfejű gyermeküknek,
Ganésának szentelt imahelyek, ünnepek és rituálék számát vesszük alapul.
A tűzkör közepén táncoló Siva szobra a hinduizmus és az egész indiai
kultúra egyik leggyakoribb és legkönnyebben felismerhető szimbóluma.
Siva táncol, és semmi, még a többi isten sem állhat ellen neki; Siva táncol,
és talpa alatt reng az egész világegyetem. Siva egyik aspektusa Mahakala,
a Nagy Idő, mely végül mindent elpusztít. Furcsának tűnhet, hogy – talán
egyes metálzenészeket leszámítva – bárki ennek az istennek hódol, de
Siva nemcsak rombol, hanem újat is teremt; a hatalmasan ágaskodó
kőkuki, az új energiát és életet hozó lingam szintén Siva egyik aspektusa.
Változás nélkül nincs fejlődés, a régi elpusztítása nélkül nincsen új, halál
nélkül nincs élet; ezért Siva a trimúrti leghatalmasabb istensége, és az ő
pusztító táncában rejlik minden új kezdete.

A világegyetem töredék másodperc korú izzó kemence, melynek

lángjai közepette Siva járja pusztító-teremtő táncát, és minden, ami
létezik, vele táncol. A részecskék egymásnak ütköznek, és vakító
sugárzásként tűnnek el, de a sugárzás sem képes ellenállni a kezdet idején
ható körülményeknek: a fotonok találkoznak egymással és
visszaváltoznak részecskévé. Annihiláció, párképződés, annihiláció,
párképződés; a pusztítás és teremtés tánca, mely mindenütt ismétlődik,
trillió és trillió alkalommal újra és újra, minden egyes pillanatban.
Amellett, hogy a világegyetem tágul, és emiatt egyre hűl, a részecskék
körtánca sem folyhat a végtelenségig. Siva utolsót lép táncában, és az
összes részecske még egyszer annihilálja egymást. Minden egyes
anyagrészecske megtalálja a maga antirészecskéjét, energiává alakul, és
minden vakítóan tiszta, merő fénnyé változik.
Egy pillanatra úgy tűnik, mindennek vége, még mielőtt bármi rendesen
elkezdődhetett volna; részecskék nélkül nincs anyag, anyag nélkül pedig
nem nő a rendezettség. Tiszta energialények csak a new age mesékben
léteznek, a valóságban nem. Valami okból azonban anyagból mégiscsak
egy kicsivel több van, mint antianyagból. Ennek a mai elméleteink szerint
nem így kellene lennie; azokban az anyag és az antianyag egymás
tükörképei, tökéletesen szimmetrikusak, és ezért mindkettő részecskéiből
pontosan ugyanannyinak kellett volna születnie. De Siva tánca nemcsak
az isteni, tökéletes fényben végződik, hanem egy szikrányi hamuban is:
milliárdnyi anyagrészecskéből egy bizony nem találja meg antitársát,
hanem megmarad, miközben minden más anyag elpusztul. Ebből a
jelentéktelen maradványból kell megszületnie egész világegyetemünknek.
A kozmosz most másodpercnyi korú. Többé már nem forróbb, mint egy
atomrobbanás vagy egy csillag közepe, és a részecskék újfajta táncba
kezdenek. A protonok és neutronok összekapcsolódva előbb párokat,
majd három, végül négy részecskéből álló fürtöket alkotnak: a hidrogén
héliummá fuzionál, megtörténik az, ami a hidrogénbomba szörnyű
pusztítóerejét adja, és amitől a Nap és a csillagok ragyognak az égen. Siva
újabb tánca ismét valami újat teremt a világegyetemben, de a pusztítás
egész idő alatt ott leselkedik a háttérben. Ha ugyanannyi proton és neutron
lenne, az első néhány perc leforgása alatt minden hidrogén héliummá
válna. Nem lenne hidrogén, sem a hidrogén és az oxigén szövetsége,
vagyis víz, mely nélkül a jövendő élet nem fejlődhetne ki, és nem
maradhatna fenn. A neutron azonban szerencsére nehezebb a protonnál, és
emiatt kevesebb van belőle; még bőven marad hidrogén. Miért nehezebb a
neutron? Nem tudjuk, noha egész létezésünk ettől függ.
A világegyetem tágul. Az, ami – egyenletesen hűlő hidrogén- és
héliumgáz, sugárzás és különféle erőrészecskék összessége. Csak amikor
több százmillió évvel később az első csillagok felragyognak a vaksötét
univerzumban, történik majd valami igazán új.
Siva táncol, és a fiatal kozmosz ismét újabb krízissel szembesül.
Mindenütt hajszálra ugyanolyan minden – hogy lehet ebből bárkit is
érdeklő és lelkesítő jövőt létrehozni, a maga összes csodájával, csillagával
és tejútrendszerével? A gáz most ritka, mint a levegő, melyet belélegzünk,
és puszta levegőből még légvárakat sem lehet építeni. Szükség van valami
másra, és megint csak a fizika törvényei jönnek a segítségünkre. Nem
lehet mindenütt egészen egyforma, ezt tagadja a kvantumfizika.
Ugyanazon elkerülhetetlen kvantumfluktuációk, melyek kicsivel korábban
talán az egész kozmoszt előrángatták a puszta semmiből, előírják, hogy a
gáznak valahol kissé ritkábbnak és forróbbnak kell lennie, másutt kissé
sűrűbbnek és hidegebbnek. Amikor a protonok és a neutronok rátaláltak
egymásra, a kozmikus ősdiszkó egyik szegletében a hangulat egy
trilliomodrésszel sűrűbb volt. Működésbe lép a nem marxi felhalmozási
elmélet: ahol több az anyag, oda még több gyűlik. A sűrűbb gáz saját
vonzóereje nemcsak még több anyagot harácsol magának, hanem magát a
gázt is egyre kisebb térbe préseli össze: a sűrűségkoncentrációk
megnőnek. Mire eltelik néhány százezer év, az eltérések már egy
százezrednyire nőnek – és most már nem szükséges a merő elméletre
hagyatkoznunk, a kozmikus háttérsugárzást térképező műholdjainkkal
meg is mérhetjük a különbségeket.
Két ilyen egyszerű dolog, a vonzóerő és a tágulás, és megszületik
belőlük a világunk. A Bevezetés a csillagászatba kurzuson egy gömböt és
négy nyilat rajzolok a palatáblára, hármat kifelé a gömbből, egyet befelé,
majd elmagyarázom a diákjaimnak, miként születnek meg a struktúrák a
fiatal kozmoszban. A vonzóerő igyekszik minél kisebbre roskasztani a
gázgolyót, de a gáz nyomása, a sugárzás nyomása és az űr tágulása
ellenállnak ennek. Felírhatnám a táblára az egyes erők egyenletét, és
megoldhatnám őket, hogy lássam, mi lesz a vége, de a választ amúgy is
tudjuk: a gravitáció nyer, a gáz összeroskad, a hőmérséklete több millió
fokra nő, és azzal véget érnek a sötétség évmilliói. Egyre-másra gyúlnak
ki a fények a sötétben – íme, megszülettek az első csillagok.
Az első csillagokat megelőző időkbe nem láthatunk bele, már pusztán
amiatt sem, mert a világegyetemnek a kozmikus háttérsugárzás
felvillanása és a csillagok születése között eltelt sötét középkorában nem
volt mit látni. De ennek az időszaknak a fizikája olyan egyszerű, hogy
készíthetünk egy számítógépes szimulátort, egy valósághű animációs
filmet a struktúrák növekedéséről. Ha az ember beírja a Google-ba a
millennium simulation szavakat, játszhat teremtőistent, és
keresztülszáguldhat a kozmoszon, végignézve, miként születnek a
csillagok és a galaxisok.
De ismét csak mennyire egy hajszálon múlik! Kicsivel gyorsabban
táguló világegyetem, és még ma is a csillagok születésére várnánk;
kicsivel több anyag, és maga az egész kozmosz is újból összeroskad saját
súlya alatt, mielőtt bármi különösebben szórakoztató történhetne. És a
gravitáció még a mi egyébként éppen megfelelő univerzumunkban is csak
úgy képes legyőzni a sugárzás nyomását, hogy egy meglepő féltől kap
segítséget: a sötét anyagtól.
A sötét anyag létezése váratlanul érte a csillagászokat, mert úgy tűnt,
semmiféle társadalmi igény nincs rá. Senki nem vágyott
kísértetrészecskékre, melyeknek egyedül tömege van, semmilyen más
tulajdonsága, részecskékre, melyeket nem lehet látni vagy kézbe venni, és
a szagát vagy ízét sem lehet érzékelni. És melyekből ráadásul ötször annyi
van, mint ebből a rendes anyagból, amelyből a csillagok, az ember és a
malátawhisky készül.
Végül a számítógépes szimulációk leleplezték, mire kell a sötét anyag:
nélküle nem is léteznénk. Hagyjuk ki a világegyetem receptjéből, és a mi
saját alaptrutyink, az „igazi” anyag, egyszerűen semmit nem hoz létre,
várhatunk akár évmilliárdokig is. A hidrogéngáz és a héliumgáz egyre
csak ritkul és hűl; nem történik összeroskadás, és csillagok sem születnek.
A világegyetem életrajzi filmje az Arany Pulyka díj biztos várományosa.
Csak ha a recepthez adjuk a mágikus pluszfűszert, a sötét anyagot,
indulnak meg a történések a számítógép képernyőjén: a gázban fonalak és
fátylak tűnnek elő, akár egy pók hálói. Egyre nőnek és nőnek, míg végül a
csomópontjaikban galaxisok és csillagok jelennek meg.
Muszáj volt ilyen kacifántosan csinálni? Ezen a ponton akaratlanul is
eszembe ötlenek Rudyard Kipling „Just So”-gyermekmeséi, a történetek
arról, hogyan lett a tevének a púpja vagy a párducnak foltjai. Egyszerűen
így történt. A világegyetem története a természeti törvények szerint való,
hiányoznak belőle a csodák, ám mikor a kozmológusok a tábortűz körül
egymásnak mesélik, ők is csóválják fejüket meglepő
cselekményfordulatain és hajszál híján múló véletlenjein. De egyszerűen
így történt.

„Én lettem a Halál, világok pusztítója” – suttogta az atombomba atyja,

Robert Oppenheimer a Bhagavad-gíta szavait, látván az első
próbarobbantást a New Mexico-i sivatagban. Alig tíz évvel később egy
sokkal erőteljesebb robbanás rázta meg az Eniwetok-atollt: az első
hidrogénbomba. Siva kozmikus tánca, a hidrogén fúziója héliummá,
megérkezett a föld színére is.
Hétköznapjainkban nem igazán vesszük észre a részecskék közötti
hatalmas erőket, kivéve, hogy az egész hétköznapi létezést ezek
garantálják azzal, hogy kordában tartják a különböző elemek atomjait és
molekuláit. Szerencsére nem könnyű felszabadítani a magerőket; ha a
történelmünkben vég nélkül egymást követő zsarnokoknak és
világhódítóknak a kardon és a puskaporon kívül atomfegyverek is a
rendelkezésükre álltak volna, aligha lennénk már itt.
Szeretne egy csapásra elpusztítani egy egész várost, háborúskodás és
hosszadalmas ostrom nélkül? Vegyen egy kevés hidrogént, és
fuzionáltasson belőle egy szemernyi héliumot – mondjuk annyit, hogy
elég legyen két kisgyerekes család május elsejei léggömbjeibe. A
felszabaduló energiamennyiség megfelel a Hirosimát elpusztító
atombombáénak. Csak remélhetjük, hogy az emberiség bölcsessége
ugyanolyan iramban növekszik, ahogy technikai tudása, és nem kaptuk
túlságosan korán kezünkbe a csillagok energiáit.
Igen, a csillagokét. Ideje visszatérni a korai világegyetembe, hogy
megnézzük, mit művelnek ott az első csillagok. Óriási nagyok,
nagyobbak, mint bármely későbbi csillag, és vadul sugározzák a fényt
mindenfelé maguk köré. A világ többé már nem puszta vonzóerő és
tágulás, újabb jelenségek is becsatlakoztak, hogy tovább növeljék a
rendezettséget. Pusztán a nehézségi erő csak egyre kisebb golyóvá
préselné a csillagokat, míg végül fekete lyukakká zuhannának össze, és az
univerzum ismét sötétté és üressé válna, örökre.
A gáz azonban préselődés közben egyre forrósodik, és a hidrogén
atomjai végül legyőzik egymással szembeni, természet adta
ellenszenvüket. Elkezdenek összekapcsolódni, héliummá fuzionálni. A
fúzió során felszabaduló energia még tovább hevíti a gázt, és a gáz
nyomása most már elegendő a roskadás megállítására. Csillag született,
egy atommáglya, mely élete során egyre nehezebb és nehezebb elemeket
gyárt, a héliumtól egész a vasig.
Ha őszinték akarunk lenni, a csillagok igazából jóval szuszimuszibb
jelenségek, mint azt a nyári égbolton izzó Napra nézve gondolná az
ember. Még a több millió fokos hőmérséklet sem akar elégnek bizonyulni
a fúzió előidézéséhez; a hidrogén atomjai csak ritkán, nagyon ritkán
kapcsolódnak héliummá. Ha az ember valahogy a nyaralója hátsó
udvarára boríthatna egy pótkocsinyit a Nap magjából, azt venné észre,
hogy az nagyjából ugyanolyan hatásfokkal termeli az energiát, mint a
szomszédos komposzthalom. Nem a hatásfok, hanem a méret!
 A csillagok születésével megkaptuk a kozmoszba Milton tűzkorongjait;
itt-ott a rendezettség, a bonyolultság az adott helyen egészen új méreteket
öltött. A világegyetem négy alapvető erejének, a gravitációnak, az
elektromágnességnek, valamint a gyenge és az erős magerőnek együttes
hatására a szanaszét röpült kockák ismét csodálatosan bonyolult és
meglepő építményekké halmozódtak vissza.
A csillag nem holmi szimpla gázgolyó. Belsejének fúziós reakciói
egyre újabb és újabb jelenségeket idéznek elő, ahogy a keletkezett energia
igyekszik a csillag felszíne és az űr felé szállni. A napteleszkópok vagy
műholdak készítette videofelvételek megmutatják, milyen is valójában a
mi házi csillagunk: egy örökkön változó, bugyborgó-fortyogó
boszorkányüst. Két kollégám, Silja és Alexander egész tudományos
pályafutásuk alatt a Nap felszíni jelenségeit igyekeztek megérteni; a
kedvenc volt csoporttársam, Einari a kutatócsoportjával a következő nagy
napszonda, a 2017-ben kilőni tervezett Solar Orbiter számára tervez
műszereket. Én egy szemináriumon ülök, és próbálom megérteni, hogy a
tuorlai obszervatóriumban vendégeskedő orosz kutató új napfoltmodellje
miben különbözik a hagyományostól.
A világegyetem első csillagait még kevésbé értjük, mint a maiakat,
mert mára mind meghaltak, és többé nem születik hozzájuk hasonló. És
csak amikor az E-ELT-et, az európaiak elképesztően nagy teleszkópját
sikerül megépíteni, leszünk képesek meglátni a kozmosz első
tűzkorongjait. Ezeket ugyanazon fizikai törvények uralták, mint a
maiakat, igen, de mivel csak tiszta hidrogénből és héliumból álltak,
másként viselkedtek, mint mai társaik.
Hidrogén és hélium. Ismét csak kicsibe múlt, hogy a kozmikus történet
cselekménye nem szakadt meg már az elején. Az még nem elég, hogy a
hidrogén és a hélium hajlandóak csillagokká roskadni, melyek aztán a
belsejükben előállítják az összes nehezebb elemet, az E-ELT, Einari és a
Föld nélkülözhetetlen építőelemeit. Az élete alkonyára érkezett
szupercsillag olyan, mint egy hagyma. A legkülső héja hidrogén, a
következő hélium, aztán szén, neon, oxigén, szilícium és vas. De az árut
valahogy piacra is kell dobni.
Harminc évvel ezelőtt a disszertációmat írtam Koppenhágában, az
északi országok közös Nordita Kutatóközpontjában. Ugyanabban a
szövevényes épületkomplexumban működött a nagynevű Niels Bohr
Intézet is. A vidéki fiú önnön képességeibe vetett hite sebesen omladozott,
ahogy a Nobel-díjasok saját kutatási projektjeikről folytatott társalgását
hallgatta.
A Nobel-díjasok egyike Hans Bethe volt, akkor már 77 éves, de még
mindig ereje teljében. „Ide hallgassatok, fiúk! Nekem nincs húsz évem
kivárni, hogy ez a ti számítógépetek megoldja ezt a problémát!” Bethe
kutatócsoportja arra igyekezett fényt deríteni, mi történik, amikor egy
masszív csillag az üzemanyag kifogytával összeroppan. Úgy tűnt, semmi
nem képes a roskadást átfordítani szupernóva-robbanásba. És mi mégis itt
voltunk, az intézet ebédlőasztala körül, mindannyian a réges-rég halott és
felrobbant csillagok maghulladékából kialakítva. Valaminek muszáj volt
rávennie a csillagokat, hogy felrobbanjanak. Bethe az általában oly
jelentéktelen neutrinókat gyanította bűnbaknak, de a ’80-as évek
számítógépeinek számolási kapacitása nem volt elegendő a dolog
bebizonyításához.
Ma sem vagyunk egészen biztosak a dologban, de én legalábbis hiszek
Hans Bethe intuíciójában. Hiszen mégiscsak arról az emberről van szó,
aki már 1938-ban kiderítette, hogyan termelik a csillagok az energiájukat
– és aki néhány évvel később Oppenheimer Manhattan projektjének
elméleti részlegét vezette Los Alamosban.
Kicsibe kellett azonban múlnia a dolognak, a nehezebb elemek
világegyetembeli szétterjedésének, ha a fizika nehézsúlyú gondolkodóinak
több évtizedes erőfeszítések árán sem sikerült rendesen tisztáznia a
szupernóva-folyamat menetét. Ismét csak Kipling „egyszerűen így
történt” meséi jutnak eszembe, vagy talán Spede felejthetetlen
ébresztőórája, melynek működése kacifántosabbnál kacifántosabb és
valószínűtlenebbnél valószínűtlenebb trükkök egész sorát feltételezi.
 Valami trükk azonban felrobbantja a csillagot. Lehet, hogy egy része
fekete lyukká vagy neutroncsillaggá roskad, de a maradék mind ismét
szétterül a csillagközi űrben – az összes hidrogén, szén, nitrogén, oxigén,
kén, foszfor és a többi elem: minden, amire az életnek szüksége van. Siva
táncol, és a csillag meghal, hogy a világegyetem élhessen.

Végtelenül szórakoztató, hogy képesek vagyunk földfelszíni

körülmények között utánozni úgy az óriáscsillagok belsejét, ahogy maga
az ősrobbanás korai pillanatait is, ezek végtelen magas hőmérsékletét és
sűrűségét – de sehogy sem vagyunk képesek hozzáférni magának az űrnek
a körülményeihez. Az ürességet igazából nagyon nehéz létrehozni. Az
űrben, ahol a halott csillagok hamva szétterül, köbcentiméterenként
átlagosan egyetlen atomnyi gáz van. A legjobb vákuumpumpáink is
milliószor sűrűbb gázt hagynak maguk után.
Az űr emellett igen poros hely is, igazság szerint olyan rosszul
takarított, hogy a portól még a saját Tejutunk középső részeit sem látjuk,
itt, egészen a kozmikus szomszédban. Igaz, nem szabad elfeledkezni arról,
hogy a kozmikus tisztaságstandardok kissé eltérnek azoktól, melyeket a
hétköznapokban megszoktunk. A világ legnagyobb gyárcsarnokának
térfogata tizenhárommillió köbméter; a Boeing készíti benne Jumbo
Jetjeit. Ha űrtisztaságúra takarítanák, az egész épületben legfeljebb
egyetlen árva porszemre akadhatnánk.
Nem vagyunk képesek utánozni az űr ürességét, emiatt azt sem tudjuk,
mi minden történik ott a csillagok hamvával. Teleszkópjaink hatalmas,
csillagközi gázból és porból álló felhőket látnak, melyekben egyre újabb
és újabb csillagok születnek, ugyanúgy, ahogy annak idején az első
csillagok is felragyogtak a fiatal univerzumban. De nem egészen
ugyanúgy. Az összeroskadó gáz most nehezebb elemeket tartalmaz,
vannak benne apró porszemcsék, mikroszkopikus jégkristályok, vas- és
nikkelatomok, molekulák. Világunk bonyolultságát ismét egy új jelenség
állt neki növelni, mely energiáját az általunk elektromágnességnek
nevezett alapvető erőből szerzi: a kémia.
 Vegyünk két tökéletesen átlagos elemet, a hidrogént és az oxigént, majd
mutassuk be az atomokat egymásnak. Egy szempillantás alatt megtörténik
a páralkotás, pontosabban a ménage ŕ trois kialakítása, mivel minden
egyes oxigénatom két hidrogénatomot fog a hóna alá – és mi megkaptuk a
vizet, a sokoldalúan felhasználható életelixírt. Vegyünk másmilyen
atomokat, és valami más csodálatos dolog történik. A csillagok
létrehozták az atomokat, és a világegyetem most molekulákat alkot az
atomokból, az alig száz különféle atom felhasználásával szó szerint
számtalan különféle vegyületet. A csillagok belsejében túl nagy volt a
forróság a molekulák számára, de az űrben működik a dolog.
A csillagközi űr porrészecskéi az atomok és molekulák zenés-táncos
éttermei. A víz példája arra figyelmeztet bennünket, hogy itt bizony nem
elégszenek meg az egyszerű párkapcsolatokkal. Több millió és több
milliárd év leforgása alatt az atomok egyre bonyolultabb molekulákat
alkotnak a porrészecskék felszínén. Mennyire bonyolultakat? Ezt nem
tudjuk, mivel nem vagyunk képesek utánozni az űrbéli viszonyokat, és a
bonyolult vegyületek távfelismerése az általuk kibocsátott sugárzás
segítségével csak kivételes esetekben sikerül. 1937-ben találták meg az
első molekulát, a szén és a hidrogén szerény vegyületét, a CH-t. Mostanra
már száznál is több csillagközi anyag molekuláját ismertük fel, köztük a
H2NH2CCOOH láncot. Ez a legegyszerűbb aminosav, a glicin, egyike a
földi élet huszonvalahány alapkockájának, és nem valami alienek
kozmikus piknikje hozta létre az űrben, hanem a puszta véletlen és a
természeti törvények. A meteoritokból pedig több mint száz különféle
aminosav került elő…

Felhívás keringőre, megint csak. Talán egy közeli szupernóva-robbanás

rengeti meg a csillagközi anyag több tucat fényévnyi átmérőjű felhőjének
egyensúlyát, talán a felhő magától roskad össze, miután több millió évig
egyben maradt. Tízesével, talán százasával keletkeznek benne az
összecsomósodások, gáz, por és molekulák szaporán pörgő korongjai.
Mindegyik egy egyre forrósodó gázgolyóval a közepén. Száz fok, ezer
fok, egymillió fok – és itt a hidrogénatomok egymáshoz kapcsolódnak,
megtörténik a fúziós villanás, és megszületik egy új csillag.
Ez nem puszta képzelgés és teória, saját szemünkkel is láthatjuk,
miként történik. Saját Napunk és testvérei születését négy és fél milliárd
év távlatából nem tudjuk végigkövetni, de a boldog családi eseményeknek
korántsem szakadt vége a mi Tejútrendszerünkben. Ugyanúgy nem tudjuk
végigkövetni egyetlen csillag születését elejétől a végéig, ehhez
túlságosan is rövidre szabott az életünk. Ha Istennek ezer év olyan, mint
egyetlen nap, akkor a csillagoknak ezer év mindössze egyetlen perc. De az
űr különböző tájain a kitolási fázis különböző szakaszaiban lévő
gázfelhőket, porkorongokat és újszülött naprendszereket láthatunk; talán
nem értjük a szülés minden egyes részletét, de annyira vagyunk már
felnőttek, hogy tudjuk, hogy csinálják a csillagokat.
És nem csak a csillagokat, hiszen a szupernóvák, a nehezebb elemek és
a kémia révén a világegyetem ismét a bonyolultság újabb fokára hág. A
réges-rég kihunyt csillagok hamvából bolygók születnek.
Az újszülött csillagot egy lapos korong vette körül: megmaradt gáz,
molekulák és mindenekelőtt por. Mivel a por azt teszi, amit a pornak
tennie kell, összetapad más porrészecskékkel, nőttön nő, öklömnyire,
focilabda méretűre, a legnagyobb porcicává, amit bármilyen
tisztaságmániás valaha is rémálmaiban látott, planetezimállá, majd végül
bolygóvá.
Az újszülött Nap közelében nagy a forróság; csak a vashoz, a nikkelhez
és az alumíniumhoz hasonló fémek maradnak ott meg porrészecskéknek,
melyekből a Merkúrhoz hasonló nehéz bolygótömbök nőnek. Messzebb
még a kozmikus hópelyhek sem olvadnak el, és az óriásbolygók
elkezdenek kinőni a metán, az ammónia és a víz deres pelyheiből. És ha
megfelelően eltávolodunk a Naptól, minden szerepel a kínálatban: fémek,
kő, víz és gáz. Az ott születő bolygóknak fémszíve van, kőpelenkája,
nedves héja és légköre. Oda születik a mi Földünk is.
Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt az első könyvemet írtam, azon
átkozódtam, hogy az Európai Űrügynökség úgy döntött, a Merkúr
tanulmányozására épít szondát, noha alternatívaként kínálkozott volna
újabb távoli bolygók keresője is. Hát, most már készül a bolygógereblye
is, és igazából már a Merkúr-szonda előtt működésre készen áll majd –
sőt, ami még jobb, a földfelszíni távcsövek és az új Kepler űrteleszkóp is
egyre-másra lelnek újabb és újabb exobolygókra és egész
bolygórendszerekre más csillagok körül.
Naprendszerünk hemzseg a hihetetlenebbnél hihetetlenebb
jelenségektől és tájaktól, melyeket űrszondáink sorra fednek fel előttünk.
Amennyiben az űrturizmus idővel igazán beindul, úti célokban nem lesz
hiány: a Szaturnusz gyűrűi, az óriásbolygók holdjainak titkos óceánjai, az
Ió tűzhányói, az Enceladus szupergejzírei, a Valles Marineris és az
Olympos Mons a Marson, melyek mellett holmi Grand Canyon vagy
Mount Everest labdába sem rúghat. És milyen csekély mindez a csoda,
mindez a bonyolultság, ez a levegő, tűz, tenger és föld, összevetve azzal a
több ezer további naprendszerrel, melyekre rátaláltunk?
Minden csoda, teremtő és terv nélkül született, mindössze néhány
egyszerű természeti törvény, alapvető erő és az örökké jelen lévő Véletlen
együttes hatására; minden Siva végtelen pusztító-teremtő táncában
született.
Másrészt viszont, ismét csak: muszáj volt így történnie? Olyan módon
kellett fejlődnie a világegyetemnek, mely ilyen végtelen szépséghez, a
rendezettség végtelen növekedéséhez vezet majd? Nem tudok elképzelni
olyan isteni lényt, aki egyre-másra ennyire egy hajszálra bízott volna
mindent, de képességem, hogy megértsem az isteni lények gondolatait és
céljait, kétségkívül igen korlátolt – akár léteznek isteni lények, akár nem.
Hogy másfajta természeti törvények vagy másféle véletlenek valami
tökéletesen mást, de ugyanúgy igézőt hoztak volna létre, vagy minden
párhuzamos univerzum csak az örök fejetlenség, zűr birodalma, mint
Miltonnál?
Nem tudjuk. Bőséges információkra van még szükségünk az istenekről
vagy az inflációelméletekről, talán mindkettőről, mielőtt mást is
mondhatnánk, mint hogy egyszerűen így történt; tudjuk, hogyan, de azt
nem, hogy miért.
 Itt gondoltam befejezni, és már oda is nyomtam egy határozott pontot:
kész egy újabb fejezet! Aztán elkezdett furdalni a lelkiismeret: nem fair,
ha az ember nem fedi fel a végén saját kártyáit. Tehát. A magam aprócska
eszével gyanítom, hogy a világegyetemnek megvan a célja, és legalábbis
az egyik célja az, hogy élő lényeket hozzon itt létre, melyek képesek
tudatában lenni a világegyetemnek. Azt gondolom – túlságosan erős lenne
azt mondani, hiszem –, hogy valami a mi fejletlen értelmünk számára
felfoghatatlan értelemben mi valóban, szó szerint, a világmindenség
gyermekei vagyunk, hogy a kozmosz szépségének muszáj volt az életben
és a tudatban, az egyre magasabbra emelkedő szellemben kicsúcsosodnia.
 5. Az élet
Maan saimme,
laaksot Doriksen,
aurinkokunnan
helmen,
Elämän pallon,
tiukkuvan
maidosta,
hunajasta.
Oi säihkyviä
iltojaan,
oi aamun
kultaraitaa.

A Földet kaptuk,
Doris völgyeit,
Naprendszerünk
gyöngyét,
az Élet gömbjét,
tejtől,
méztől csöpögőt.
Ó, a ragyogó
estéi,
ó, a reggel
aranycsíkja.

Vitathatatlanul írói pályafutásom egyik csúcspontját jelentette az az

este, amikor Saila Susiluoto és Aila Meriluoto között találtam magamat az
út szélén. Az Otava kiadó őszi idénynyitójának közönsége az étteremből
az Uudenmaankatura tódult, és minket, járókelőket is magába szippantott,
hogy a résztvevőkkel együtt üldögéljünk a járdaszegélyen.
 Ez igazából nem tartozik túl szorosan a tárgyhoz, de néha muszáj egy
kicsit felvágni. Az erőltetett összefüggést Harry Martinson Aniarája adja,
melynek finn fordítása, Aila Meriluoto csaknem ötven évvel ezelőtti
mesterműve, zordon szépségében szerintem mindig is jobb volt az
eredetinél – akármilyen szentségtörés is az eredeti mű fölé emelni egy
versfordítást. „Vi kom frĺn Jorden, Doris land, klenoden i vĺrt solsystem,
det enda klot där Livet fĺtt ett land av mjölk och honung…” Nej tack,
snälla Harry.
Az Élet gömbje. A bolygó, melyen nemcsak ragyogó esték és a reggel
aranycsíkjai teremnek, hanem a kozmikus rend következő, legfelsőbb
lépcsőfoka is. Tej és méz, tehén és méh – meg az ember, aki döbbenten és
elmélyülten figyeli a világegyetemet, miközben azon tűnődik, mi folyik itt
valójában.
Igazából elég ciki, hogy egyáltalán nem rémlik, hogyan és miért
döntöttem az írás mellett. Egyetlen biztos emlékmorzsa azért megmaradt
bennem: repülőn ülök, 1998 decemberében, hazafelé La Palma-i szakmai
utamról. A The Biological Universe (Az élő világmindenség) című munkát
olvasom, Steven J. Dick lebilincselő, vastag kötetét, mely másról sem szól
hatszáz oldalon, mint az előző évszázad fejtöréseiről, agyszüleményeiről,
kényszerképzeteiről és kutatásairól arra vonatkozóan, van-e élet másutt a
világegyetemben. Finnül is klassz lenne valami hasonló, gondoltam.
Már egy évtizeddel korábban is mohón olvastam végig egy még
vastagabb történelmi áttekintést, a The Extraterrestrial Life Debate 1750–
1900 (Vita a földönkívüli életről 1750–1900) című kötetet. És a
világegyetem más részein fellelhető élet gondolata bizony még ennél is
messzebbre nyúlik a múltba, legalább a filozófus Démokritoszig, aki a
feljegyzések szerint a következőkön elmélkedett: „számtalan, különböző
nagyságú világ létezik. Némelyikükben nincs sem Nap, sem Hold,
másokban ezek nagyobbak, mint a miénk, megint másokban több is van
belőlük […] Vannak olyan világok is, melyekben sem állatok, sem
növények nincsenek és egyáltalán semmiféle nedvesség sincs.”
Pár évvel a La Palma-i utazásomat követően egy fűvel benőtt ösvényen
talpaltam az olasz vidéken. Nem sokan járhattak rajta az utóbbi időben,
helyenként alig lehetett kivenni, de ez nem okozott problémát, mert
tudtam, hogy nyílegyenesen vezet. Gyalogösvényem nem volt más, mint
az antikvitás főútja, a Via Appia, és egy napi járásra az ősi világ
középpontja, a romba dőlt római Forum várt rám. Onnét fáradt lábbal még
folytattam utamat egy kevésbé sikeres világhódítás emlékművéig, a
Mussolini építette Ostiense pályaudvarig, majd vonattal Frascatiba
utaztam. Néztem a tovasuhanó dombokat, és elégedett, kozmikus
gondolatok forogtak a fejemben: könyvem a világegyetembeli életről már
majdnem kész. Ki hitte volna? Én magam legalábbis nem. Most pedig itt
vagyok, az európai asztrobiológusok első gyűlésén. Ebből még akármi is
kisülhet!
Frascatiban jelen volt egy másik finn csillagász is, Harry Lehto, régi
barátom, és biológus felesége, Kirsi. Kissé zavartan állapítottuk meg,
hogy a jelek szerint Finnország Európa nyugati felének egyetlen országa,
ahol nem különösebben gyakorolják az asztrobiológia oktatását vagy
kutatását, és úgy döntöttünk, lépni fogunk. Csapatunkat egy másik
biológussal, Esa Tyystjärvivel megerősítve meghirdettük minden idők első
finn egyetemi asztrobiológia kurzusát. Kicsit izgultunk, vajon érdekel-e
bárkit is új, furcsa témánk – ám a végén ott kötöttünk ki, hogy ötszáz
diáknak tartunk előadást az egyetem legnagyobb termében. Nem mi
voltunk az egyetlenek, akiket foglalkoztattak a végső kérdések: Honnét
jövünk? Kik vagyunk? Hová tartunk? Ahogy a sci-fi író Arthur C. Clarke
mondta: vagy egyedül vagyunk a világegyetemben, vagy nem. Mindkét
lehetőség egyformán megrázó, ha arra gondolunk, mi az ember, mi a
helyzete és jelentősége ebben az egészben.

Amikor a világegyetem más tájékain kutatunk élet után vagy csak a

földi életen töprengünk, rögvest egy csunkproblémával találjuk magunkat
szembe. Mint az ismeretes, Harisnyás Pippi egyszer úgy határozott, keres
egy csunkot. Az egyetlen nehézség abban rejlett, hogy nem tudta, mi az a
csunk, és hogy néz ki. Így próbáljon az ember csunkot találni!
Mi az élet, és hogy néz ki? *Élet, az élő egységek, organizmusok,
életműködések összessége – világosít fel az első kezem ügyébe eső
lexikon, nem túl megvilágító módon. Az élet sokrétű fogalom, melyre
nincs egyszerű meghatározás – mondja a finn Wikipedia, hűen az
igazsághoz, de nem túl sokat segítve.
Mindez nem csak szőrözés a szavakkal. Egészen az elmúlt évszázadig
magától értetődőnek tekintették, hogy az élet valami egészen más, mint az
élettelen; hogy az élet a kozmosz legszélsőségesebb mássága, melyet
semmiben nem lehet összevetni vagy rokonítani az élettelen anyaggal. Ha
ez így van, csak egy gondolat választ el bennünket az élet létezésének
vallásos és természetfeletti magyarázataitól. Hiszen valahonnét a szimpla
matériából és energiából álló, mechanikus, természeti törvények és a
puszta véletlen uralta világegyetemen kívülről kellett jönnie ennek az
életerőnek, vitalitásnak, szellemnek, léleknek – akárhogy is akarjuk
megnevezni az élet e nehezen meghatározható alapvető tulajdonságát, azt,
na, biztosan tudják, azt, ami az élőlényt élővé teszi.
Ha viszont az élet csak egy hosszú kontinuum másik vége, egészen
másként áll a helyzet. Egy atom, két atom, molekula, kristály, vegyület,
1028 atom, melyek együtt sétálnak a lottózóba feladni a szelvényt. A világ
egyre bonyolultabbá vált, kis lépésről lépésre, az ősrobbanás első
hidrogénatomjaitól az élőlényekig, természetfelettiség nélkül, a kozmosz
természetes fejlődésének részeként.
Már önmagában Doris e völgyeiben is találhatók olyan organizmusok –
vagy nevezhetem őket egyáltalán organizmusoknak? –, melyek a
végsőkig feszítik az élet különféle meghatározásait. Egy friss nemzetközi
asztrobiológia-tankönyv az élet hat alapvető tulajdonságát határozza meg,
ezek: a rendezettség, a szaporodás, a növekvés és a fejlődés, az
energiahasznosítás, a környezetre való reagálás, valamint az
alkalmazkodás képessége az evolúció révén. De a szuperszámítógépek
nemsokára már rendezettebbek, mint a legegyszerűbb baktériumok, az
öszvér nem szaporodik, és így tovább. Vagy gondoljunk csak Frankenstein
szörnyetegére, akiben nincs életerő, élan vital, és aki emiatt nem volt
képes szaporodni – de aki képes volt arra kényszeríteni Victor
Frankensteint, hogy az készítsen neki menyasszonyt. Éppen így
viselkednek a vírusok és a kergemarhakórt kiváltó prionok, melyek élő
organizmusokat kényszerítenek, hogy kópiákat készítsenek róluk. Vajon
élőlények? A biológusok vitája már évtizedek óta folyik.
És vajon miféle csunkokra találhatnánk a világegyetem több trillió és
kvadrillió más bolygóján? Nem pusztán tudományos-fantasztikus fikció
azon elmélkedni, élőlényként azonosítanánk-e egyáltalán őket – vagy ők
minket. David Brin, a népszerű sci-fi szerző Uplift-sorozatának
galaxisában a miénkhez hasonló élet mellett létezik még mechanikus élet,
transzcendentális élet, memetikus élet és kvantumélet – csak így
kezdetnek.
Egyelőre azonban mindössze egyetlen példánk van, a földi élet, ezzel
kell beérnünk. A tankönyv, melyet említettem, végül arra a
következtetésre jut, hogy az élet olyasvalami, amely képes szaporodni, és
a természetes szelekció révén fejlődni. Igaz, ez is – miként arra a kötet
szerzői alázatosan rámutatnak – résnyire nyitja az Élet Klubjának amúgy
zárt ajtaját a számítógépes világban serényen használt genetikai
algoritmusok számára, melyek szaporodnak, mutálódnak és fejlődnek
egymással folytatott versengésük közepette a számítógép mélyén.
Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a jelek szerint a Föld egy
tökéletesen átlagos bolygó, a Nap pedig egy tökéletesen átlagos csillag,
úgy összetételét, szerkezetét, születését, fejlődését, ahogy végzetét
tekintve is. Ha az egész mögött nincs semmi nagy, eltitkolt trükk, a földi
életről is feltételezhetjük, hogy egy tökéletesen átlagos példa – úgy
összetételét, szerkezetét, születését, fejlődését, ahogy végzetét tekintve is.
Saját Napunkat tanulmányozva ismerkedhetünk a csillagok fizikájával; a
földi életet tanulmányozva ismerkedhetünk a kozmoszbeli élet
jellemzőivel.

Ki tudja, a világűr legfejlettebb fajai, ha léteznek, talán turistautak

keretében nézegetik a bolygórendszerek kialakulását. Az ide-oda pattogó,
össze-összeütköző bolygók között rendezett űrhajó-versenyfutamok tutira
leköröznék a Forma-1-et. Mai békés Naprendszerünk, melyben a bolygók
tökéletes egyetértésben keringenek évezredről évezredre a saját
pályájukon, anélkül, hogy kicsit is megtántorodnának, semmit nem árul el
arról, mi zajlott a Föld születésének idején. Ahhoz, hogy ezt elképzeljük,
ki kell menni a szabadba egy csillagfényes éjszakán, és felnézni az égre.
Előbb-utóbb feltűnik egy hullócsillag. A teremtés nem zárult le; a
földgolyó ma is növekszik, ahogy más égitestek csapódnak bele, igaz,
ebből oly kevés akad, hogy semmiféle gyakorlati jelentősége nincs. Egy
homokszem a világűrből, és mi hullócsillagot látunk; egy öklömnyi kő, és
csinos tűzgolyóként végigragyogva az égen eljuthat a Föld felszínére
anélkül, hogy teljesen elfüstölne.
Amikor a Föld megszületett, a környező űr nem csupán
homokszemcsékkel és apró kődarabkákkal volt tele, hanem több tíz és
több száz kilométer nagyságú bolygóembriókkal, melyek egyfolytában
egymásnak és az egyre növekvő földgolyónak ütköztek. Egy kő, melyet a
gyermek is fel bír emelni, másodpercenként húsz kilométeres sebesség, és
az ütközés energiája elegendő, hogy megolvasszon egy tonnányi sziklát.
Egy száz kilométer átmérőjű kisbolygó becsapódása, és a Föld szinte
teljes kérge megolvad. Egy még nagyobb csattanástól, a nagyjából Mars
méretű ősbolygó, a Theia telitalálatától csaknem szétesett az újszülött
Föld, és a robbanás nyomán felcsapó fröccsenésekből született meg végül
a jól ismert Holdunk. A korai, növésben lévő Föld igazán nem volt az
ősidők Édenje, az élet termékeny bölcsője.
Hogyan, mikor és hol született meg hát az élet? Nem tudjuk, és igen
valószínű, hogy pontosan soha nem is fogjuk megtudni, már pusztán azon
egyszerű oknál fogva, hogy mostanra megsemmisültek a bizonyítékok.
Néhány apró kristálymorzsát leszámítva a földgolyó legöregebb kövei
csak 3,8 milliárd évesek, azokból az időkből származnak, amikor a
Naprendszer kezdett megállapodni, a meteorbombázás pedig elviselhető
mértékűre csillapodni. Minden ennél régebbi kőzetanyag vagy elolvadt az
ütközések során, vagy a Föld végtelen újrahasznosítási folyamatának
részeként a kéreg maga alá nyelte a tektonikus lemezek szegélyeinél. A
földkéreg mindössze néhány helyen – így Finnországban – nyugodhat
viszonylag békében két- vagy talán hárommilliárd éve. Ezért nem
találhatók nálunk fosszíliák, de akár már kétórányi kompútra innét,
Észtország geológiailag sokkalta fiatalabb partvidékén kis szerencsével
ötszázmillió éves trilobitát tehet zsebre az ember.
Az élet története olyan, mint egy film, melynek közepéről hiányzik egy
szakasz. Ez nem olyan nagy tragédia, mint az ember gondolná; a legtöbb
mozifilm cselekménye remekül követhető, még ha közben ki is esik
néhány perc, mert muszáj felkeresni a hűtőt, vagy ajtót nyitni annak a
porlocki pasasnak.
Az élet történetének elejét az emergencia, megjelenés jellemezte: a
világ hajlamos volt egyre bonyolultabb és bonyolultabb szerkezeteket
létrehozni, ha bőven akadt részecske és a rendszeren átáramló energia.
Protonokból atomokat, atomokból molekulákat; gázból csillagot,
csillagból bolygót. A film ezen részét már láttuk, ismerjük egyenletesen
előrehaladó cselekményét. És a következő lépés: molekulákból életet?
Ádám és Hawwa, Ádám és Éva, a Föld és az Élet – miként lett élővé a
Föld?
A kiindulópontot a világűrben gazdagon meglévő organikus molekulák
és aminosavak jelentik, melyekben annak idején a fiatal földgolyónak is
bővelkednie kellett. A Murchison meteorit, mely 1969 szeptemberében
csapódott be Ausztráliában, az azonos nevű falu közelében, vet némi fényt
arra, milyen volt a világ az élet megjelenése előtt. Súlyának nagyjából
három százaléka organikus anyag, melyben hetven különböző aminosavat
és több mint 14 000 vegyületet azonosítottak. Ezek az aminosavak és
vegyületek laboratóriumi kísérletekkel mindenféle trükk végrehajtására
rávehetők, mindez azonban egyelőre nem fedte fel előttünk, milyen
útvonalon haladva folytatták a molekulák az emergencia történetét.
Most csengetnek, és félbeszakad a filmnézés. Mire újból
bekapcsolódunk, talán hétszáz millió év pergett már le. Lecsillapodott a
bombázás, kihűltek a sziklák, megszülettek a tengerek. A legrégebbi
fennmaradt kőzetfajták, a 3,85 milliárd éves grönlandi sziklák kémiai
nyomait őrzik annak, hogy az élet már megjelent a Földön; még
háromszázmillió év, és a láncként összeakadt sejtekben megtaláljuk az
első, vitatott fosszíliákat.
 Természetesen lehetséges, hogy nem egy előre jelezhető módon haladó
hollywoodi filmet nézünk, hanem Buńuel szürreális alkotását, melyben
bármi megtörténhet. Lehetséges, hogy Isten úgy döntött, a fiatal Föld
porából teremti meg az életet; lehetséges, hogy itt és csak itt megtörtént a
lehető legvalószínűtlenebb, noha a természet törvényeivel nem ellenkező
csoda: az élet magától született meg; lehetséges, hogy alienek jártak itt
piknikezni, és teleszemetelték környezetüket; lehetséges, hogy az égből
lepottyant egy meteorit, mellyel együtt az élet csírái is megérkeztek a
Földre. Ez utóbbit, a pánspermiaként ismert lehetőséget még a tuorlai
csillagászok is vizsgálták. (Eredmény: az élet jöhetett a Marsról, a
csillagokról azonban nem.) Sajnos még senki nem ötlötte ki, hogyan
vizsgáljunk tudományos módszerekkel isteni lényeket, egyedülálló
csodákat vagy kiruccanáson lévő szellemképmásokat.
A legvalószínűbb viszont az, hogy a sztori félbeszakadása idején az
történt, ami a legvalószínűbb: a molekulák egyre csak folytatták
egymásba akadásukat, ahogy addig is tették, és az élet végül megjelent a
Földön – ráadásul, ha a legkorábbi jelei valóban helytállóak, eléggé
ruganyosan.
Senki nem volt jelen az élet születésénél. Én sem, mégis tudom az első
élőlény nevét: Éva. Mindannyiunk első ősanyja, közös ősformánk, egy
molekulafürt, mely másolatot készített önmagáról. Közös eredetünkről
sok minden árulkodik: minden élet közös kémián, közös építőanyagokon,
közös aminosavakon osztozik, az örökséget pedig az RNS- és DNS-
molekulák hordozzák. És akár a napfényből, akár a kőből, akár a steakből
szerezzük táplálékunkat, mindannyiunk energiatermelésének
középpontjában ugyanaz a tíz szakaszra oszló kémiai reakciólánc, a
citromsavciklus zajlik. Ez bizonyára a fosszíliák előtti időkből maradt
ránk, akkorról, amikor még a legegyszerűbb ma ismert életformák sem
léteztek.
Hiszem, hogy azt is tudom, nagyjából hogyan nézett ki Éva. Egy
hosszú molekulasor volt, valószínűleg a mai RNS egy igen egyszerű
változata. A kutatók több éves fejtörésének és laboratóriumi
kísérletezésének köszönhetően azt is sejthetem, milyen eseménysor
vezetett Éva létrejöttéhez. Néhány napja egy berlini Biergartenben
töltöttem az estét Virpi, Irku és Jürgen társaságában. Természetesen nem
tudtam ellenállni a vágynak, hogy a ház specialitását rendeljem, a kilós
Eisbeint. Elégedetten böfögtem, és a söröskorsómat tanulmányoztam. A
hab hosszú mintázatokat rajzolt a peremére, melyek korántsem tűntek
véletlenszerűnek: a megtévesztésig úgy néztek ki, mintha tamil nyelvű
írást formáznának. Így vehette kezdetét az élet is, gondoltam.
A csillagközi űr por- és jégrészecskéi segítettek az atomoknak és
molekuláknak, hogy egymásra találjanak, és együtt kialakítsák a
Murchison meteorit összes aminosavát. A földfelszíni körülmények között
az agyag, melyből tutira bőven akadt már a kezdeti időkben is, kínálhatott
hasonló tapadási felületet a molekulaláncoknak. Laboratóriumi kísérletek
kimutatták, hogy az agyag beindítja a folyamatokat az organikus
molekulák alakulásában; a palarétegei építőlapként szolgálnak az egyre
hosszabb szabályos molekulaláncok számára, kicsit ahhoz hasonlóan,
ahogy a söröspoharam felülete a vele érintkező véletlenszerű habot
látszólag nagyon is szabályos szerkezetekké szárította. Az emergencia, a
váratlan rendezettség megjelenése a káoszból, mindenütt körülvesz
bennünket.
Igen, hiányzik egy rész a Doris völgyeinek történetéről szóló filmből,
de ez kevéssé tűnik végzetesnek. Ugorjunk csak be végezetül a
hagyomány őrült tudósához, aki massachusettsi laboratóriumában, nem túl
messze Arkhaimtól és Innsmouth-tól, életet próbál teremteni a holt
anyagból. – Helló, Victor, vagyis Jack, jó újra látni téged! Na, ma mászott
elő valami izgi a kémcsőből? Úgy fest, közeledik a zivatar, az majd
biztosan berobbantja a nukleotidláncokat a laborlöttyeidben, he-he-he!
Jack Szostak meg van győződve arról, hogy néhány év múlva az ő
laboratóriumában születik majd meg az első mesterséges életforma.
Egyszerű molekulákat úsztat a kémcsöveiben, az RNS alkotórészeit, és
próbálja őket rávenni, hogy egyre bonyolultabb láncokká kapcsolódjanak
össze, majd végül olyasvalamivé, amit élőlénynek nevezhetünk. Jack
egyébként kifejezetten megfelelne az őrült tudós prototípusának, kivéve,
hogy 2009-ben orvostudományi Nobel-díjat kapott.
 Hisz ennek szemernyi értelme sincs, és minden irányítótábla óv még
attól is, hogy egyáltalán megpróbáljuk, de hát „we don’t do értelem”,
vigyorgunk egymásra egy korai reggelit követően, majd lelkesen
nekivágunk lefelé a Bright Angel Trailen. Tizenhárom kilométerrel odébb,
ezerháromszáz méterrel lejjebb a Colorado folyó vár ránk.
Előző este éppen napnyugtakor érkeztünk a Grand Canyon peremére, és
a Kachina Lodge-ban találtunk szállásra. A rövid februári nappal nem túl
alkalmas a kísérletre, hogy leérjünk a folyóhoz és még a sötétség leszállta
előtt vissza, de szerencsére az ösvényt nem borítja hó. Ráadásul a szurdok
egyedül a miénk; egész úton mindössze két emberrel találkozunk.
Egyik furcsa nevű, színes réteg a másik után, amint egy kicsivel is
odébb haladunk: vörös, bíbor, szürke, sárga, rózsaszín, barna. A földgolyó
történetén átvágva ereszkedünk lefelé, a folyót közrefogó feketés
palaréteg, a Vishnu Schist felé, mely kétmilliárd évével csaknem a
finnországi földkéreghez hasonlítható ősi emlék. Egy paleontológus éles
szeme bizonyára fosszíliákra lelne a szinte függőleges sziklafalban; mi a
lábunk elé nézve haladunk az ösvényen, miközben hátizsákunkban
kevéske elemózsiánk és vizes kulacsunk hánykolódik.
A Kaibab mészkőréteg, 250 millió év: tengeri állatok fosszíliái.
Akkortájt errefelé bizonyosan egy óceán hullámzott. A Toroweap
homokköve: korallok és tengerililiomok, tengerparti organizmusok 260
millió évvel ezelőttről. A Coconico, 270 millió éves homokkő, fosszíliák
nélkül: akkor itt homoksivatag volt. A Hermit palaréteg, csúszómászók és
mocsári növények, 280 millió év. A Redwall mészkövéből kerülnek elő az
első, pontosabban az utolsó trilobiták, az ősi tengerek uralkodói. És végül
a Vishnu Schist és a Colorado folyó zöld tajtéka a háromórányi és
kétmilliárd évnyi séta végén. Egy gyors piknik a parti sziklán, pár
szendvics, egy üveg víz elfelezve, majd irány vissza: végzetes lenne
hagyni, hogy a sötétség még az ösvényen lepjen meg bennünket.
Visszautunk az átlag tíz fokos emelkedővel a vége felé már nem
annyira örömteli. Leena, aki előző nyáron a skibotteni nyári egyetem
éjszakai tar-hegytúráján egy egész csapatnyi megrögzött norvég
hegymászót játszott le a pályáról, vidáman ugrál felfelé az ösvényen. Én a
sörhasammal fél órát megyek egy huzamban, aztán pihenés, majd negyed
óra egy huzamban, és pihenés; végül lépésről lépésre, miközben a rövid
nappal már kezd sötétbe hajlani: az istenit, nem fognak innét öszvérháton
kimenteni, mint holmi turistaliszteszsákot! Mély hálát érzek az iránt, hogy
a permi időszak végét és napjainkat elválasztó, utóbbi 250 millió év
hiányzik a Grand Canyon geológiai tortájából. Ahogy felvonszolom
magamat a Kaibab tejszínszínű rétegére, tudom, hogy ez az utolsó
erőfeszítés: innét akár már négykézláb is felmászom.

A földgolyó és az élet teljes története sehol nem látható egyszerre,

takaros, rendezett rétegződésekben. A tektonikus lemezek lassan
mozognak, azzal a sebességgel, ahogy a köröm nő, de az idők mélyén ez
elegendő ahhoz, hogy egész földrészeket gyötörjön meg és nyeljen el, feje
tetejére fordítsa a geológiai rétegződéseket vagy Alpokat és Himaláját
emeljen az égbe, miközben a Mariana sírjában az ősi tengerfenék kövei
fosszíliáikkal együtt örök időkre a Földanya bensőjébe vesznek.
Kétszáz évvel ezelőtt egy új kutatási terület, melynek kezdetben még
csak neve sem volt, nekiállt felfedni a földkéreg titkait és valódi korát. A
geológusok, ahogy végül nevezni kezdték művelőit, hamar rájöttek, hogy
a különféle rétegek általában ugyanabban a sorrendben fordulnak elő;
olyan volt, mintha egész Európát egy halom különböző vastagságú, óriási
szőnyeg fedte volna, melyek helyenként szépen kisimultak, másutt
kaotikusan össze voltak gyűrődve és keveredve, olyannyira, hogy
helyenként akár fordított sorrendben hevertek egymáson. Számos helyen,
ahogy Finnországban is, úgy tűnt, a szőnyegek zöme teljesen hiányzik. És
amint mély bányaaknákban kúsztak, vagy hegységekben és tektonikus
völgyekben barangoltak, a kutatók lassacskán arra is felfigyeltek, hogy
ugyanazokból a rétegekből mindig ugyanolyan fosszíliák kerülnek elő. A
szénbányákban semmi nyoma nem akadt a jelenlegiekhez hasonló
állatoknak. Előfordulhatott, hogy egy csákánycsapás arasznyi tépőfogú
dinoszauruszkoponyát fedett fel Dover csodás fehér mészkőszikláiban, ám
trilobitát sohasem. Minél régebbi réteg, annál egyszerűbb organizmusok.
Az élet története kezdett lassanként körvonalazódni.
Charles Darwin evolúciós elmélete megadta a foszszíliák kutatóinak a
keretet, melybe belehelyezhették a leleteiket, és amelynek segítségével
értelmezni is tudták azokat. Később a radioaktív kormeghatározás a
korábbi találgatások helyett elárulta a földtörténeti időszakok pontos
életkorát. Végül a genetika és a molekuláris biológia sietett az élet
történetének kutatói segítségére, hogy minden egyes élőlény esetében
képesek legyenek kiolvasni az annak génjeibe rejtett történetet. Az élet
családfáját többé nem kellett pusztán a fosszíliák vagy a mai állatok
anatómiai összehasonlítására alapozva felvázolni.
Miért van az életnek családfája? Éva másolatot készített önmagáról, és
mindenfajta élet ősanyjává lett, de ebben még nem merült ki minden. Ha
az élet puszta másolódás lenne, a tudományos-fantasztikus szerzők
nanotechnológiai rémképe vált volna valóra: egy korlátlanul,
visszafoghatatlanul önmagát másoló trutyi, amely végül az egész
földgolyót maga alá temeti. Semmi változás, semmi fejlődés, semmi
nyoma az élet családfájának, amely a Grand Canyon fenekétől napjainkig
magasodik. Ám amikor Éva lemásolta önmagát, Siva ismét táncra perdült,
és megjelent a világban a Halál. Halál nélkül nem lenne evolúció, Halál
nélkül nem lenne élet.
A világ pukkadozik a magakellető Éváktól, egyszerű molekuláktól,
melyek megfelelő körülmények között képesek másolatot készíteni
önmagukról – de nem önmaguktól, körülöttük sürgölődő bábák nélkül.
Egy ősanyaságra törekvő molekulának magában kell foglalnia saját
szerelési útmutatóját, és az útmutatónak a másolás bekövetkeztekor
módosíthatónak kell lennie, úgy, hogy a másolat ne egyezzen az utolsó
atomig és molekuláig az eredetivel. Egész a legutóbbi időkig mindössze
két molekulát ismertünk, melyek képesek voltak erre: az RNS-t és a DNS-
t. A kutatók csak mostanság leltek rá további hasonló molekulaláncokra:
ANS, FANS, TNS, LNS, CeNS és HNS. Az élet feltételeiről és kezdetéről
való ismereteink folyamatosan bővülnek.
 Akárhogy is nézett ki Éva, a lányai nem mind ütöttek egészen az
anyjukra. Itt az egyik atom egy másikkal helyettesítődött, amott egy plusz
molekulalánc-darabka akadt hozzá a többihez. A lányok túl sokan voltak,
nem tellett mindannyiuk számára a helyből és a táplálékból az újbóli
másolódáshoz. Bekövetkezett az, amit Darwin százötven évvel ezelőtt
felismert A fajok eredetében: a véletlenszerű váltakozásból fakadóan nem
minden utód egyforma, némelyek sikeresebbnek bizonyulnak, és tovább
viszik nemzetségüket, mások kihalnak. Ennyi a teljes történet, az evolúció
megkerülhetetlen alapja: a véletlen és a természetes szelekció. A
legnagyobb felismerések mindig egyszerűek.

Az élet története túlságosan is hosszú, gazdag és szerteágazó ahhoz,

hogy néhány oldalon, vagy akár egy egész könyvben el lehessen mondani.
Amikor a valaha volt életre gondolunk, elsőként a Jurassic Park
dinoszauruszai jutnak az eszünkbe, a gyerekek és a gyermeklelkűek örök
kedvencei, a szelíd brachiosaurusok, a zsákmányra leső velociraptorok és
persze mindenek koronája, maga a zsarnokgyíkok királya, a
Tyrannosaurus rex, és az ő szeizmikus léptei. Ám a dinoszauruszok teljes
kora és az emlősök új világrendje, mely azt követte, az élet teljes
történetének csupán utolsó néhány százalékát fedi le Doris völgyeiben, az
óceánok fenekén és a földkéreg mélyén. Az első állatok, melyekről szép
színes képek rajzolhatók, szintén csak az ediakara időszakban jelentek
meg, úgy hatszázmillió évvel ezelőtt. Három és fél milliárd évnyi
evolúció választja el őket Évától.
Az élet története emellett túlságosan véletlenszerű is. Úgy tűnik, zengő
tombolás, teli meglepő és szórakoztató fordulatokkal, de semmi értelme
nincs. Az élet filmjéről beszéltem, de miféle film az olyan, melynek a
hősét az első kábé tíz perc után agyonlövik? Vagy amiben egy hosszas és
gondos cselekményfűzést követően a főszereplők végre eljutnak az első
randiig, épp egymás felé hajolnak egy csókra, és – BUMM! Hatalmas
robbanás, majd mire a füst és a por elül, nyoma sincs többé a
párocskának, sőt, igazából az étteremnek és a városnak se. Hogyan írna le
az ember egy ilyen filmet az ismerősének, hogyan beszélne a
cselekményéről és a mondanivalójáról? „Hát… tényleg sűrűn zajlottak
benne az események, tele volt hihetetlen fordulatokkal és meglepikkel.”
Az élet történetét persze elő lehet adni úgy, ahogy azt a gyerekeknek –
vagy az én időmben még a felnőtteknek is – gyakran mesélik. A halak
kimásztak a szárazföldre, és előbb kétéltűek, aztán csúszómászók váltak
belőlük, a csúszómászókból kifejlődtek az emlősök, a majmok, és végül
mi, emberek. Világos, klasszikus cselekmény, melynek szórakoztató,
erkölcsi megelégedéssel szolgáló végén győz a jó, vagyis mi.
De ez nem lenne az élet valódi története. Már néhány egyszerű szám is
elárulja, milyen korlátolt és utólagosan okoskodó a felfogás, mely szerint
az evolúció eszköz, melynek célja, hogy létrehozza az embert. Egy friss
becslés szerint a Földön jelen pillanatban 8,7 millió „fejlett”, eukarióta
életformával osztozunk. Az élet másik két nagy doménjének, a
baktériumoknak és az archeáknak (vagyis ősbaktériumoknak)
valószínűleg még több változata van. A paleontológusok becslései szerint
viszont a kihalt fajok száma mindennek legalább száz-, valószínűleg
inkább ezerszerese. A fellelt fosszíliák alapján arra következtethetünk,
hogy egy-egy faj átlagosan csak néhány millió évig marad fenn.
Milliárdnyi és milliárdnyi életforma fejlődött ki, élte le sikeresen a maga
idejét, és tűnt el nyom nélkül. És korántsem játszott mindegyikük
lényegtelen cameoszerepet az élet filmjében; a trilobiták és a
dinoszauruszok egyaránt saját koruk vitathatatlan szupersztárjai voltak,
úgy tűnt, rájuk épül az egész film – egy rövid ideig.
Mi ölte meg a trilobitákat? 252 millió éve tűntek el végleg a színről,
amikor a permi korszak véget ért azzal az eseménnyel, melyet a
paleontológusok Nagy Kihalásnak, hivatalosabb formában perm–triász
kihalási eseménynek neveznek. Nem egyedül a trilobiták vesztek oda. A
becslések szerint a tengerben élő fajok 96 százaléka szintén kihalt.
Minden idők legnagyobb tömegkihalása még a rovarokra is lecsapott,
akiket egyébként mindig is ugyanolyan nehezen lehetett elpusztítani, mint
ma a nyaralóbeli zümmögőket. Igaz, a trilobitákra már több mint
százmillió éve, a devon időszak óta rájárt a rúd. Feltehetően nem bírták a
versenyt az olyan új állatfajokkal, mint a kagylók és a halak. De mi adta
meg a végső kegyelemdöfést? Az éghajlat megváltozása, a víz alatti
metánkitörések, a tektonikus mozgás, egy szupervulkánkitörés, a
tengerszint megváltozása, a szárazság, az oxigénhiány vagy valami más?
A világ, ahogy Maija Vilkkumaa énekli, valóban a veszélyek zátonya.
Mi ölte meg a dinoszauruszokat? Az, hogy az élet történetének négy
tömeges kihalásából egy másik véget vetett a kréta időszaknak. A perm
időszakhoz képest olcsón megúsztuk; csak a fajok háromnegyede veszett
ki. Szinte biztos, hogy az ok még a földi katasztrófáknál is
véletlenszerűbb és kevésbé megjósolható esemény volt. A Naprendszer
még ma is bővelkedik építési hulladékban, aggasztóan nagy
kődarabokban, melyeknek eddig még nem sikerült bolygóba ütközniük.
Hatvanötmillió évvel ezelőtt egynek igen, és százmillió hidrogénbomba
energiájával csapódott bele a Földbe azon a helyen, amelyet az eseményt
túlélő egyik kisállat utódai a maguk idején Yucatán-félszigetnek neveznek
majd.
A trilobitákkal szemben a dinoszauruszok még csak nem is voltak
lecsúszóban. A több ezer különféle dinoszauruszfaj és rokonaik azt tették,
amit akartak, földön, vízben és levegőben egyaránt; koruk vitathatatlan
urai voltak, már több mint százmillió éve, és egyetlen vetélytársaik, az
emlősök, csak arra voltak képesek, hogy a tojásaikat fosztogassák vagy
tetemüket rágják. Mígnem jött egy egészen hihetetlen fordulat.
És ha az aszteroida dörögve elzúgott volna a bolygónk mellett, súrolva
légkörét, hogy aztán folytassa milliárdnyi éve tartó útját? Harry Harrison
sci-fi író Éden-trilógiája a Yucatán-ütközés nélküli világot festi elénk. A
Földet a moszaszauruszokból kifejlődött értelmes gyíklények, a jilanék
uralják – mindenütt, kivéve Észak-Amerikát, ahol az emlősök átvették a
hatalmat, és ahol az emberekre emlékeztető tanakok élik barlanglakó
életüket. A fantázia szüleménye? Hát persze. Valószínűtlenebb történet,
mint az, amely megvalósult? Nem merném állítani.

A tektonikai lemezek mozognak, egymásnak tapadnak és mesés nevű

földrészeket alakítanak ki: Vaalbara, Pangaea, Gondwana, Laurázsia.
Ezzel együtt változik az éghajlat is, a tenger szintje emelkedik, csökken,
és a lávamező több millió négyzetkilométert temet maga alá, ahogy a
földkéreg eresztékei megnyílnak. A Föld pályájának és tengelyének
változásai kiváltotta jégkorszakok is hol enyhébbek, hol keményebbek, a
tektonikai lemezek mindenkori helyzetétől függően. A legrosszabb
fimbultelek idején szinte az egész földgolyó vastag jégpáncél alá
temetődik. Az élet próbál túlélni, alkalmazkodni a változó
körülményekhez, terv vagy cél nélkül. A különféle életformák újabb és
újabb trükkökkel állnak elő az egymással és az anyafölddel folytatott
végtelen vetélkedésükben. DNS-lottó, melyet szexnek is hívnak (talán
1200 millió évvel ezelőtt). Többsejtűség (nagyjából egymilliárd éve).
Szem (550 millió éve). Kuki (375 millió éve – kösz, cserepesbőrűek!).
Kérődzés (50 millió éve). És így tovább, és így tovább, míg a Nap
valamikor az innét egymilliárd évre ránk váró jövőben elpusztít majd
bennünket.
Az élet is megváltoztatja a földgolyót. Szűk hárommilliárd éve a
nyaralónk tópartját napjainkban is kínzó kékmoszatok – melyek se nem
kékek, se nem moszatok – anyagcseréjük melléktermékeként elkezdtek
egy újfajta, gyilkos mérget termelni: oxigént. A mennyisége nőttön nőtt a
légkörben. Némely ritka organizmusok alkalmazkodtak, és okultak; a
legtöbb elpusztult. Ami nem öl meg, az megerősít: az oxigént felhasználó
organizmusok nagyobbak, hatékonyabbak és bonyolultabbak voltak, mint
elődeik. Ismét csak a halál és az élet, Siva tánca.
Néhány tízmillió év alatt az óceánok korábban soha nem látott
lényekkel teltek meg. A kétmilliárd év csendes tengés-lengés után
magasabb fokozatba kapcsolt élet örömében minden lehetőséget szívesen
kipróbált, melyet az oxigénre alapuló anyagcsere kínált, minden
lehetséges módját az életnek, a tápanyagszerzésnek és a szaporodásnak, a
test szerkezeti felépítésének és alakjának. A kambrium időszak
robbanásában születtek meg azok az új ötletek, melyek végül elvezettek
saját korunk hatalmas zsákmányszerzőihez, a tengericsillagokhoz és az
emberhez egyaránt.
 Az élet története olyan film, melyben, úgy tűnik, nincs egységes
cselekmény, megjósolhatóság, boldog vég vagy bármi tanulság. Egy baci
véletlenül elkezd oxigént termelni, és feltárul az ajtó a bonyolultabb élet
előtt; összeütköznek a tektonikus lemezek, és az élet bolygója a halál
mezejévé sivárul; a dinoszauruszok nyakába pottyan egy túlságosan nagy
kődarab, és kezdetét veszi az emlősök uralma.
A számára adatott játékszabályok alkotta keretek között a kozmosz
kénytelen volt megteremteni a csillagokat, a bolygókat, és a jelek szerint
az életet is; az élet pedig a maga részéről kénytelen volt betartani a
darwinizmus egyszerű, megkerülhetetlen logikáját. De ezt követően
minden más puszta véletlennek tűnik. Kénytelen volt az élet egyre
bonyolultabbá fejlődni, baktériumokból és archeákból eukariótákká,
egysejtűekből többsejtűekké, növényekké, állatokká – gondolkodó
lényekké? Vannak tudósok, akik úgy, ahogy van, élesen elutasítják az élet
„fejlődésének” gondolatát, arra hivatkozva, hogy a baktériumok hatalmas
csoportjában nagyobb a változatosság, mint az összes úgy nevezett
magasabb rendű életformában együttvéve. Ez igaz, mondják mások, de a
baci akkor is csak egy baci, akármilyen csodaszámba menő trükkökkel is
áll elő az anyagcsere terén. A baci nem nő hatalmas erdővé, nem vadászik
árapálymedencében, és nem festi ki a Sixtus-kápolna mennyezetét;
valamiféle fejlődés tehát történt.
Valami történt. Tervről vagy célról aligha lehet szó, oly véletlenszerű és
kaotikus a földi élet teljes története az első Évától a feleségem Eeva
lányáig; az élet története ugyanolyan véletlenszerű és kaotikus, amilyen
bármelyik ember élete is. Az önéletrajz az emberek kísérlete arra, hogy
utólag megmagyarázzák, mi történt, és miért. A Föld önéletrajza fiktív
történelem, még ha minden, amiről azt mondják benne, megtörtént,
valóban így is volt; nem tudhatjuk, minek volt muszáj megtörténnie, és mi
az, ami egészen másként is történhetett volna.
Ha eljön az idő, remélhetőleg a világegyetem más részén is rátalálunk
az életre. Addig nem tehetünk mást, mint nézzük a csillagokat az éjszakai
égbolton, és ámuldozunk. Hogy jártatok ti ott, a messzeségben? Mi történt
veletek a több milliárd évnyi út során, mely a csillagportól a tudatig
vezetett? Minden meglepő eseményünket és katasztrófánkat egybevetve
szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk? Lehet, hogy a Föld nemcsak
a Naprendszer, hanem az egész kozmosz ritka gyöngyszeme volt?
 6. Az ember
„A világ, melyre rátaláltunk, vad volt és ellenséges, mindenki hadban
állt mindenkivel. A legnagyobb csalódást mégis az ember okozta, akivel
találkoztunk. A fejlődésben tőlünk rettenetesen elmaradt, alacsony
homlokú, szőrös, erős állkapoccsal rendelkező állat volt, amely más vadak
módjára ölte és ette meg a többi állatot, akár saját faját is. – – Talán
egyetlen lehetőségünk a nemzetségként való megmaradásra az, hogy
elvegyülünk ezekkel az őslakosokkal, talán a mi fajunk és az övék
egyesüléséből egy új, az övéknél értelmesebb és a miénknél ellenállóbb
faj születhetne. Ezt tanácsoltam törzsemnek, és a második nemzedékből
már számos férfi az őslakosok közül választott magának feleséget.”

A hatvanas évek elején olvastam a későbbi professzor és képviselő

Osmo A. Wiio ifjúsági regényét, A lascaux-i barlangokat (Lascaux’n
luolat). A mű ősapáink története, azoké, akik a Földre menekültek a
szilánkokra robbanó negyedik bolygóról, és elhozták ide a szellem és a
civilizáció első zsenge hajtásait.
A bestseller-áltudós Erich von Däniken korántsem az első, aki
felvetette, hogy az istenek a csillagokról érkeztek, és a szex, a
génmanipuláció vagy csak a szimpla példa révén formáltak embert a
majmokból. Az ember mindig is tisztában volt azzal, hogy nincs párja az
élővilágban, egyedülálló, néha talán gyarló módon hajlik az állatiasságra,
de mégiscsak valami egészen más, mint az állatok. Ehhez egészen
különleges magyarázat is szükségeltetett: Isten, aki saját képére teremtette
az embert, vagy jóindulatú űrlények, akik valamiféle módon szellemet is
adományoztak a testnek. Bőven születtek történetek, és kétségkívül
születnek még majd ezután is – az igazsággal soha nem érte be senki.
Viktória angol királynő azonban ráérzett, miként áll valójában a
helyzet. 1842-ben a londoni állatkert egy csodálatos, korábban nem látott
új lakóra tett szert a gyors ütemben növekvő brit impérium perifériájáról:
egy orangutánra. „Oly csodálatos… és oly rémisztően, fájdalmasan és
zavaróan emberszerű”, sóhajtott fel a fiatal királynő. Húsz évvel később
Charles Darwin megerősítette, amit az emberszabású majmokat elnézve
mások is gondoltak: a majmok unokatestvéreink. Nem vagyunk olyan
egyedülállóak, mint azt gondolni szeretnénk.

Mi különbözteti meg az embert a majmoktól? Ha egymás mellé

állítanánk egy orangutánt, egy gorillát, egy csimpánzt és Halle Berryt –
utóbbit természetesen ruha nélkül – az elfogulatlan szemlélő nem
kerülhetné el a következtetést, hogy az ember és az emberszabásúak közti
különbségek kisebbek, mint a majmok különböző fajai között látható
eltérések. (Halle Berry tekintetében az elfogulatlanság megőrzése
természetesen problémákba ütközhet.) Elég kevés rajtunk a szőr,
felemelkedve járunk, és így tovább, de nyilvánvalóan nem a testszerkezet
az, amely megkülönböztet bennünket az állatvilág további képviselőitől.
A viktoriánus kor karikaturistái előtt korántsem maradt rejtve, milyen
ínycsiklandóan hasonlít a hosszú szakállú, idősödő Charles Darwin egy
öreg majomra.
Természetesen az értelem teszi a különbséget. Nem hiába kategorizált
bennünket Carl von Linné értelmes embernek, Homo sapiens-nek, még ha
amúgy szemrebbenés nélkül egybe is sorolt minket a többi majommal a
főemlősök rendjébe. Igaz, Linné, aki szinte pontosan száz évvel Darwin
előtt élt és hunyt el, még nem gondolta, hogy a hasonlóság rokonságot is
jelent.
Noha az utóbbi évtizedek kutatásai az állatok értelme és saját maguk
létezésének felismerése terén szűkítették is az emberek és a többi állat
közötti szakadékot, hatalmas az ugrás legközelebbi rokonaink, a
csimpánzok szellemi képességei és a mieink között. Kihalt őseinket nem
ültethetjük le formakereső játékot játszani, de a paleontológusok szívós
munkájának hála egyre inkább tisztában vagyunk azzal, mi módon
fejlődött ki ez a különbség az évmilliók során. A teremtés hívei által mind
a mai napig hangoztatott állítás, mely szerint az ember őseinek összes
fosszíliája elfér egyetlen asztalon, tudatos hazugság volt már akkor,
amikor több mint ötven éve elsőként előálltak vele, manapság pedig már
színtisztán tragikomikus gondolat. Elődeink legépebb fosszíliái – sok
csontvázból a csontok több mint fele ránk maradt – oly tökéletesek, hogy
alapjukon egy erre specializálódott művész nagyon is élethű portrét
rajzolhat, amit aztán ki lehet akasztani a családi galériába. És ami a
legfontosabb, a fosszíliák alapján nyomon tudjuk követni az agykoponya
térfogatának növekedését az utóbbi hét-nyolcmillió év során. Ehhez jön
még a tárgyleletek folyamatosan bővülő tára, a sután megmunkált
kövektől a fa hajítódárdákon át a barlangrajzokig, és már kezdünk elég jó
képpel rendelkezni arról, miként vált az emberi nem egyik fajából
sapiens.
Amikor a viktoriánus kor idején az evolúció sebesen átvette a bibliai
teremtéstörténet helyét, még úgy vélték, ugyanazt az isteni tervet valósítja
meg. Egyenes, céltudatos fejlődés vezetett a korábbi állatoktól a
majmokig, a majmoktól pedig az emberig. Nekiálltak a hiányzó láncszem
után keresgélni, mely összeköti a majmokat az emberrel; a lény után, mely
félig csimpánz, félig pedig ember. Igaz, a keresgélés sokak véleménye
szerint felesleges volt: az ausztráliai abók, az afrikai kafferek és a világ
más peremvidékeinek lakói nyilvánvalóan köztes szintet képviseltek az
emberré válás útján.
Mára felismertük, hogy az evolúció nem így működik. (Mint ahogy azt
is, hogy a földgolyó ösz-szes embere pontosan ugyanahhoz a Homo
sapiens fajhoz tartozik, és hogy Dél-Afrika őslakos népei igazság szerint
fajunk legtisztább képviselői.) Az evolúciónak sem terve, sem célja nincs,
nem gondol a jövővel, kizárólag a jelenben működik. Az ember korábban
nyílegyenesnek képzelt családfája elágazó bokorrá módosult, és a cserje
ágainak pontos helye körül heves viták folynak. Őstörténetünk hemzseg a
hominoidoktól, hominidáktól, hominináktól, homininektől és homóktól –
ha egyszer véletlen találkoznánk, és Ön el tudja magyarázni nekem
mindegyik pontos helyét a családbokrunkon, fizetek egy sört. A
homotheriumok és a humanoidok azért legalább nem tartoznak közeli
genetikai rokonaink közé.
Minden év újabb meglepetésekkel szolgál. Az ember evolúciójának
finn szakértője, Juha Valste 1991-ben könyvet írt az ember fejlődéséről;
2004-ben már új könyvre volt szükség, nyolc évvel később pedig Az
emberi faj születése (Ihmislajin synty) ismét sűrűbbé tette
családbokrunkat. Az utóbbi évek szenzációs meglepetéseit a hobbitnak
nevezett floresi ember és a gyenyiszovai ember jelentette, valamint saját
fajunk turbékolása úgy a neandervölgyiekkel, ahogy a gyenyiszovaiakkal
is. „A könyvben foglalt tények a 2012 eleji ismereteket tükrözik” –
hangsúlyozza Valste, de én is, aki rendszeresen figyelemmel követem a
Nature-t és a Science-et, látom, hogy 2012 közepére egyes tényeknek már
volt alkalma megváltozni. Izgalmas időket élünk – ahogy a tudományban
mindig.

A főbb irányvonalak ugyanakkor világosak. Valami ilyesmi történt.

Az aszteroidaütközés nyomán az emlősök egy szinte üres és elhagyatott
földet örököltek, melyet elkezdtek gyorsan és sikeresen benépesíteni.
Egészen új niche-ek álltak rendelkezésre, részben olyanok, melyeket a
dinoszauruszok hagytak maguk után, részben olyanok, melyeket a
folyamatosan változó légkör szült. Már tízmillió évvel a kréta időszaknak
véget vető tömegkihalást követően igen sok különböző fajú majom
mászott a fákon. Húszmillió évvel ezelőtt egyes majmok elkezdték
növelni testméretüket, megváltak kapaszkodó farkuktól, és helyette a
korábbinál aktívabban kezdték használni mind a négy végtagjukat. Ez
több koordinációt is igényelt, emiatt nagyobb agyat. Az orangutánok
nagyjából tizenhatmillió éve váltak ki az emberfélék emberhez vezető
ágából, a gorillák kevesebb mint tízmillió éve.
Egy friss DNS-kutatás szerint – mely túl friss ahhoz, hogysem
bekerülhetett volna Juha Valste könyvébe – az ember és a további két
csimpánzfaj közös őse öt–hétmillió évvel ezelőtt élt. A csimpánzok és a
bonobók, melyeket korábban törpecsimpánzoknak is neveztek, pedig csak
kétmillió éve vettek búcsút egymástól. Közös ősünk két lábon járt, és
igazából kicsit sem hasonlított jobban a mai csimpánzokra, mint a mai
emberre. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy közben a csimpánzok is
fejlődtek, és a ma általunk „kezdetlegesnek” gondolt szokásuk, hogy a
csuklójukra támaszkodva járnak, igazából nagyon is új adaptáció. A
csimpánzok ősei választottak egy niche-t és egyfajta viselkedési módot –
a mi őseink más útra léptek. Egyetlen ma élő lény viselkedési vagy
életmódja sem primitív maradvány a múltból – jó példa erre a csimpánzok
csuklójárása –, hanem jelenleg tökéletesen működő modern eszköz a
fennálló körülményekhez való alkalmazkodásra. A csimpánzok amúgy
nem küszködnek olyan hátfájdalmakkal, mint az unokatesóik – ki mondta,
hogy két lábra kell állni!
Az ember őseit, a hominineket, heves vita övezi. A kutatók is csak
emberek: a hírnév és a kutatói ösztöndíjak tekintetében is egészen más
eset büszkén bemutatni a nemzetközi médiának az ember új ősapját, mint
holmi protocsimpánzot kapirgálni elő egy sziklából Etiópia ötvenfokos
hőségében. Első biztos ősapáink és – anyáink, az Australopithecusok
szintén nem feltétlenül voltak túlságosan meggyőző és a többi helyi
majomtól könnyen megkülönböztethető jelenségek valamikor négymillió
évvel ezelőtt, legalábbis ha az értelmi képességeiket tekintjük.
Majomemberek voltak, akiknek agyi képességei és trükkjeik tára is a mai
csimpánzokéhoz hasonlítható. Két lábon közlekedtek, de nem tudták
használni a tüzet vagy beszélni. Az évmilliók során azonban megtanultak
egyszerű kőeszközöket – valójában kovakőből pusztán megfelelő ütéssel
leválasztott szilánkokat – előállítani. Az első lelőhely alapján a
paleontológusok olduvai kultúráról beszélnek, mely mintegy 2,8 millió
évvel ezelőtt vette kezdetét.
A kultúra olyasvalami, amit minden generációnak külön kell
megtanulnia; valami, ami nem fakad ingyen a génjeinkből és
ösztöneinkből. A kövek rugdosása nem kultúra, a labdarúgás az. Az
emberszabású majmoknak is megvan a maguk igen egyszerű kultúrája. Az
Afrika különböző részein élő csimpánztörzsek egymástól némileg eltérően
végzik a dolgokat, és más-más szerszámokat használnak ugyanazokra a
feladatokra. Sőt, a csimpánzok még kezdetleges vadászlándzsákat is
készítenek, melyeket fogukkal hegyeznek ki. Az ugrás innentől őseink
első saját kultúrájáig nem túlságosan nagy.
Az Australopithecus nem majomembereiből vált ki saját nemünk is, a
Homo – de hol és mikor? Az idei év botrányhőse a Malapa-barlangban
felfedezett majomember, az Australopithecus sediba, a paleontológia
vitatott Lady Gagája, aki igyekszik letaszítani az Australopithecus
afarensist, az Afar-földi déli majmot, ősanyánk trónszékéről. Lee Berger
dél-afrikai paleoantropológus csak 2008-ban talált rá a sedibára, így a vita
még nem zárult le. Berger amúgy modern technikára támaszkodott: a
terepen izzadás helyett a Google Earth segítségével határozta meg az
ígéretesnek tűnő ásatási hely pozícióját.
Akárki is volt ősanyánk, valamikor úgy két és fél millió évvel ezelőtt
megjelentek Afrikában saját Homo nemünk első képviselői. A
hagyományos nézet szerint az ügyes emberről, a Homo habilisről volt szó,
de mivel a homobandába vagy húsz névvel ellátott faj tartozik, melyek
elhelyezkedését a családfánkon a kutatók kényszeres ikebanamesterek
módjára állandóan átrendezik, jobb, ha nem merülünk el a részletekben.
Antecessor, calpicus, cepranensis, erectus, ergaster, floresiensis,
georgicus… Úgy tűnik, legalábbis egyelőre csak abban van egyetértés,
hogy mi és a neandervölgyiek is a heidelbergi emberektől, a Homo
heidelbergensistől származunk.
A heidelbergi ember úgy hatszázezer évvel ezelőtt tűnhetett fel a
képben, természetesen Afrikában, majd onnét terjedt el Eurázsia-szerte.
Európában a neandervölgyiek fejlődtek ki belőle, Afrikában pedig a saját
fajunk. A heidelbergi emberek agya alig volt kisebb a miénknél, és olyan
anyagi kultúra birtokában álltak, mely már messzire fejlődött a
majomemberekétől: éles kőheggyel ellátott hajítódárda, kőszerszámok
széles választéka, tűzrakó helyek, lakóhelyek, és még ki tudja, mi minden,
melynek nem maradt nyoma a régészeti rétegekben. És a szellemi kultúra?
A kutatók egyelőre még nem találták nyomát dísztárgyaknak,
barlangfestményeknek vagy temetkezésnek.
És aztán, végre, az emberi nem bokrából elődugja fejét a Homo
sapiens. (Már épp ideje volt, sóhajtok, miután két napot töltöttem a
legfrissebb Nature- és Science-cikkek tanulmányozásával, és egyre-másra
rajzoltam a zavarosabbnál zavarosabb, ellentmondásokkal telibb
családfakísérleteket.) Az Omo folyó kanyarulata, 195 000 évvel ezelőtt, és
ezeknek az embereknek a koponyáiban és csontjaiban már nem akad
semmi, ami zavarba ejtené a CSI-team patológusait.
Az ember és az értelem jövője azonban egy hajszálon függött. Az
ember végig az őskor során igen ritka és kis számra rúgó nagyvad volt,
melynek életben maradása korántsem volt biztos. Bő százezer évvel
ezelőtt a jégkorszak hideg és száraz időszaka a jelek szerint csaknem a
teljes emberi fajt kipusztította, melynek talán utolsó maradékai Dél-Afrika
partvidékének barlangjaiban igyekeztek kagylókat gyűjtögetve és
gyökérgumókat eszegetve szűken megélni. 73 500 évvel ezelőtt a Toba
tűzhányó olyan erővel tört ki, mellyel összevetve a történelmi kor
kitörései puszta csirketüsszentések. A világméretű ökokatasztrófa és a
hosszú hideg időszak majdnem az emberrel is végzett. Genetikai
hasonlóságunk alapján úgy sejtik, hogy a legrosszabb esetben mindössze
néhány száz nemileg érett nő maradt életben. Az ő satnya ágyékukban
rejlett az egész emberi faj jövője. Ha akkoriban listát vezettek volna a
fenyegetett élőfajokról, az embert a súlyosan veszélyeztetett kategóriába
sorolták volna, ugyanoda, ahová manapság például a hegyi gorillát.
Felesleges rasszokról és eltérésekről beszélni; mi mindannyian ettől a
néhány száz nőtől származunk, akik kétségkívül maguk is egymás igen
közeli rokonai voltak. Magam sem tudom jobban leírni az emberi nem
egyformaságát, mint Juha Valste: „Egy finn mezőgazdász, egy melanéziai
gyöngyhalász, egy kongói pigmeus és egy, az Andokban lámákat
tenyésztő perui indián génjei kevésbé térnek el egymástól, mint például a
helsinki Kruununhaaka negyedben, a stockholmi Bandhagen városrészben
és a hamburgi kikötőben élő háziegerek génjei.”

Valami ilyesmi történt, de ez igazából még nem sokat mond. A hírek

nem jelentenek történelmet, és az egymást követő események puszta
felsorolása sem segít megérteni, mi készül valójában. Miért? Miért jelent
meg az értelmes ember, a Homo sapiens a földgolyón – vagy teljességgel
értelmetlen lenne maga a kérdés? Be kell érnünk annyival, hogy
egyszerűen így történt, ugyanolyan véletlenszerűen, mint ahogy a
dinoszauruszok nyakába pottyant egy túl nagy kő? Ismét egy olyan
kozmikus történet, mely zengő tombolás, de semmi értelme nincs?
Természetesen könnyű azt gondolni, hogy értelem nélkül a
világmindenségnek nem sok értelme lenne. Mi teteje létrehozni az egész
nagyszabású show-t, ha nincsenek nézők? Bármennyire is csábítónak
tűnik az effajta gondolkodás – legalábbis szerintem az –, nem
megalapozott. Vagy legalábbis senki nem állt még elő ésszerű
magyarázatokkal – a misztikát most hagyjuk. A tudományosabb változat
az, hogy ugyanaz a jól dokumentált emergencia, a természeti törvények és
a véletlen közös játéka, mely létrehozta a csillagokat, a bolygókat és az
életet, idővel muszájból is az egyre bonyolultabb irányába viszi tovább a
fejlődést, ez alól az élőlények agya sem kivétel.
Mi az, amit tudunk? A világ jelenlegi legfejlettebb életformái közül
8 699 999-ről igazolták, hogy rendkívül jól elboldogul professzori szintű
értelem nélkül. Egy másik túlélőeszköz, a szem viszont a jelek szerint
legalább több tucatszor fejlődött ki egymástól független utakon. A látás
tehát hatékony eszköz a világban való a túlélésre – a szexről nem is
beszélve –, a fejlett értelem azonban nem az. Vagy csak annyi lenne a
helyzet, hogy az értelmet szinte lehetetlen kifejleszteni az evolúció
véletlenszerű, vak botorkálása révén, és ezért kellett rá idáig, az élet
délutánjáig várni rá?
A kétéltűek értelme átlagosan fejlettebb, mint a halaké. Olyan
környezetben élnek, mely több akadályt támaszt, és összetettebben
képesek reagálni az eseményekre; a korvanniemi nyaraló ösvényén ugráló
békák egyértelműen eszesebb banda, mint a vízben lubickoló sügérek, de
a viselkedésmód sokféleségét tekintve alulmaradnak a lépcsőkön
sütkérező gyíkokkal szemben. Az emlősök pedig egyedülállóak a maguk
nemében, és csúcspontjuk ez a kedvező időjárás esetén egészen konkrétan
is meztelen majom ott a stég végében. Túlságosan erős nem lehetett a
szelekciós nyomás, ha a rendelkezésre álló évmilliókat vesszük.
Az értelemért kemény árat kellett fizetni. Teljességgel védtelenül
születünk, nem úgy, mint más állatok, és ahogy azt minden anya tudja, a
nagy fej is okoz bizonyos problémákat: ha sikerül valahogy kibukkannia,
a többi már magától jön utána. A terhesség, a szülés és a
gyermekgondozás egészen más nagyságrendben igényli időnket és
energiánkat, mint akár legközelebbi rokonainkét, és az ezzel járó
kockázatok beláthatatlanok. Őseink fosszíliái közül kerültek elő több mint
negyven évet megért férfiak csontvázai, de egyetlen, akár csak harminc
éves nőé sem.
Az értelemért kemény árat kell fizetni, az élet során is. A leglustább
nyári punnyadó sem kerülheti el, hogy összes energiája egyötöde
agyműködése fenntartására menjen. Az újszülött csecsemők esetében az
agy kétharmad részt sajátít ki – hihetetlen arány, ha arra gondolunk, hogy
ezeknek a kis szerencsétleneknek összesen három dologból áll a
tudományuk: bömbölnek, kakálnak és szopnak. Talán mégsem olyan
furcsa, hogy az értelem fejlesztése más állatok számára nem tűnt túlzottan
értelmes ötletnek.
Őseink agya úgy kétmillió évvel ezelőtt kezdett növekedni, a mai
csimpánzokéhoz hasonlítható fél literről egy literre egymillió éve, és teljes
mai méretére akkor, amikor a Homo sapiens megjelent az Omo folyónál.
A szükséges plusz energiát valahonnan be kellett szerezni, mert az
ugyanolyan súlyú emberek és csimpánzok nagyjából ugyanannyi kalóriát
használnak fel. A kutatók nem biztosak abban, mi történt, még csak abban
sem, milyen sorrendben. A tűz használatba vétele lehetővé tette, hogy az
ember ugyanakkora mennyiségű táplálékból többet profitáljon; vajon
ennek révén nyílt meg az a lehetőség is, hogy a többletenergiát a
gondolkodásra pazarolja? Vagy az agy jött előbb, ki tudja, milyen
szelekciós nyomás vagy a puszta véletlen hatására, és ezt követte a test, a
viselkedés és a kultúra adaptációja ehhez a telhetetlen energiafalóhoz?
Valami egészen rendkívüli zajlott az utóbbi kétmillió év során, noha
nem tudjuk, mi volt az. A Homo nem egyre újabb és újabb fajai fektettek
be az értelembe, és ennek okát biztos, hogy nem a csillagokról érkezett
istenek jelentették. A legutóbbi százezer évben nem pusztán a mai ember
élt a világban, hanem vele egy időben más közeli fajok is: a
neandervölgyiek, a gyenyiszovai ember, a furcsa floresi ember és a jelek
szerint régebbi fajok is, mint a heidelbergi ember és a Homo erectus. Az
egészen a legutóbbi időket leszámítva úgy tűnik, mindegyikük nagyjából
egyforma szintű kultúrával rendelkezett.
A gyenyiszovai ember még úgy harmincezer éve is benépesítette
Szibériát. Ugyanebben az időben éltek és haltak az utolsó ismert
neandervölgyiek a Gibraltár-partvidék barlangjaiban. Csak 12 000 éve,
hogy a floresi ember jelen volt Indonéziában. Mindegyiküknek sokáig
kapcsolatban kellett állnia őseinkkel – a neandervölgyiek és a
gyenyiszovaiak esetében ezt a DNS-rokonságunkból is tudjuk. Igéző a
gondolat, hogy a nyomuk megmaradt legősibb mítoszainkban és
regéinkben, melyekben nyüzsögnek az óriások, törpék és erdei manók.
Lehetetlennek nem lehetetlen; a sarkvidéki népek medvekultusza
kétségkívül messze az őstörténeti időkbe gyökerezik, és úgy Eurázsiában,
ahogy Amerikában is Nagy Medvének nevezik a hétcsillagú
Göncölszekeret, noha kicsit sem hasonlít egy medvére. A legalább 15 000
évvel ezelőtti idők maradványa, még abból a korból, mielőtt az amerikai
indiánok ősei átkeltek a Bering-szoroson?

Milyen hosszú, véletlenszerű és valószínűtlen is a majomtól az emberig

vezető út, és mi az emberi mivolt? Ha a neandervölgyiek vagy a Homo
erectus máig fennmaradtak volna, teljes jogú embereknek tekintenénk
őket?
Számos magyarázat született arra, miért éppen belőlünk vált a
földgolyó ura. A véletlennek, az ördög szerencséjének megint meg kellett
lennie a maga szerepének. Egy jól időzített természeti katasztrófa, és a
szélsőségesen veszélyeztetett kategória kihalttá válhatott volna; megint
egy újabb letört ág az élet bokrán. A csekély számú lelet alapján a
neandervölgyiek jóval masszívabb társaság voltak, mint mi, sapiensek, de
semmi esetre sem voltak szín ostobák. Ezt már az is bizonyítja, hogy a
neandervölgyiek és a mai ember talán húszezer évig éltek egymás mellett
Európában. Eggyel több véletlen, eggyel több pattanás a genomban, és ki
tudja, mi történt volna?
Igen, a genom. A Scientific American egyik képét nézem, amely az
ember és a csimpánz DNS-ének egy darabkáját ábrázolja. A 118 betűből
álló szekvencia HAR1 néven ismert; ez genotípusunk egyik legtöbb
változáson keresztülment része, és ismeretes, hogy különösen az agy
működésére és fejlődésére hat. TGAAACGGA… – szól az ember
szerelési útmutatója, TGAAATGGA… – szól a csimpánzé. A teljes,
hárommilliárd hosszúságú DNS-láncunkban átlagosan százból egy
nukleobázis cserélődött ki. A HAR1-szakaszban hatból egy változott meg.
Ennyiből áll egész emberi mivoltunk? Csippentsünk ki egy betűt innen,
egyet onnan, tegyünk másikat a helyébe, és kapunk egy állatot, mely
epikus költeményeket ír, világháborúkat szervez és űrszondákat épít.

S mily remekmű
az ember! Mily
nemes az értelme!
Mily határtalanok
tehetségei! Alakja,
mozdulata mily
kifejező és
bámulatos!
Működésre mily
hasonló angyalhoz!
Belátásra mily
hasonló egy
istenséghez! A
világ ékessége! Az
élő állatok
mintaképe! És
mégis, mi nekem
ez a csipetnyi por?

Te mondád, Hamlet.

Ember mivoltunk lényege a génekben és az agy fejlődését lehetővé tévő

mutációkban rejlik. Valami meghatározó dolognak kellett történnie az
emberszabású majomtól a majomemberig, majd végül az emberig vezető,
több millió éves út során, és ezt a változást aligha írja le bármi is jobban,
mint képességünk a szimbolikus gondolkodásra. Az emberszabású majom
megtanulhat egyszerű, „Add ide a banánt!” típusú mondatokat kiejteni –
pontosabban elmutogatni, mert híjával van a beszédformáláshoz
szükséges hangképző szerveknek. De csakis az ember képes azt mondani,
hogy „Annak a banánnak a sárga színéről az első barátnőmmel töltött
napfényes nyár jut eszembe, és az, hogy mindig Donovant hallgattunk:
„Yellow is the colour of my true love’s hair…”
A puszta génekkel azonban még nem sokra megyünk. A majmok
Tarzanja és az indiai dzsungel Mauglija egyaránt pórul járt volna a való
életben. Más emberekkel való érintkezés nélkül még csak beszélni sem
tanultak volna meg, és képességük a szimbolikus gondolkodásra a
végletekig korlátozott maradt volna. Igaz, hogy a csecsemő agya felnőtt
aggyá fejlődik, de csak méretét tekintve, ha semmi más nem áll
rendelkezésre, csak táplálék. Az ember társas állat, és egészen más szinten
az, mint a csapatokban lógó unokatestvéreink. Kizárólag a többi ember
érdeméből fejlődünk gyermekből felnőtté, és egyesével, fáradsággal
sajátítunk el szinte mindent, amit általában az ember ismertetőjegyének
tartanak. A fizikai evolúciót kémiai követte, azt pedig biológiai, majd
végül a kulturális evolúció.
Homo sapiens, értelmes ember; de annyira elvarázsol bennünket saját
értelmünk, hogy megfeledkezünk lényünk másik, ugyanolyan fontos
oldaláról. Homo erraneousok is vagyunk, tévedő emberek.
A hibázás túlságosan alulértékelt alapvonása emberi mivoltunknak. A
hibát elkövető állat halott állat, amely más állat gyomrában végzi, vagy
üvegszemmel bámul ránk a vadászkunyhó faláról. És mit tesz az ember,
aki hibát követ el? Rácsörög a főnökére, és megkérdezi, mi legyen most,
hogy az egész banánrakomány a kikötő vizébe pottyant. Aztán sárga,
ragasztós cetlit nyom a kar mellé, és rávési: rakodás idején ne húzd meg.
És ezzel az egyes ember valamint az egész emberi nem tudása megint
gyarapodott egy hangyányit.
 Más állatoktól eltérően az ember számára az egész élet próbálkozások
és bukások sorozata. Hányszor is pottyan fenékre az ember, mielőtt
megtenné első, ingatag lépteit, hányszor küldi el hiába a „leszünk
barátok?” sms-t, hányszor bukik meg Analízis II.-ből? Újból és újból
leverjük a lécet, de addig-addig próbálkozunk szívósan, míg sikerrel nem
járunk. Életünk során végig tanulunk; potenciállal teli születünk, ez igaz,
de csakis a hibázás révén és fajtársaink segítségével válik valóra a
lehetőség.
Unokatestvéreink is tanulhatnak egyet s mást fajtársaiktól, ezt igazolják
az emberszabásúak különféle apróbb kultúrái, de ez a tanulás rendkívül
korlátozott. A valódi kulturális evolúció fejlett agyat feltételez, képességet
a szimbolikus gondolkodásra és a másik emberrel való azonosulásra –
képességet a tudás átadására és megőrzésére egyaránt, akár blu-rayen,
akár antilopsütögetés közben a tábortűz mellett. Az emberi nem
folyamatosan gyarapodó, halmozódó tudásanyaga előrefelé, nemzedékről
nemzedékre és oldalirányba, a YouTube révén Mumbaiból
Mucsaröcsögére egyaránt közvetítődik.
Akármiből is indult ki a kulturális evolúció, miután lendületbe jött, már
semmi nem tartóztathatta fel. Folyamatosan szülte az újabb és újabb,
önmagukat megerősítő visszacsatolásokat. A tűz és a szerszámok
segítségével jobb táplálékhoz lehetett jutni, az élelem táplálta az agy
fejlődését, a fejlettebb agy jobb szerszámokat készített. A kulturális
evolúció kezdte a biológiait is elősegíteni. A jó beszélőkével rendelkező
férfiaknak mindig is nagyobb sikere volt a lányok körében, így aztán a
természetes szelekció a beszédképességet részesítette előnyben. Az ízletes
mamutsteakjeiről ismert leányzó bővelkedett kérőkben, így aztán a
természetes szelekció elősegítette a kéz és az agy működésének jobb
koordinációját.
„Mindenki más felnő, de ezek ketten, Erkki és Esko sohasem fognak.”
Idén nyolcvanegy éves nagybátyám és én, aki betöltöttem a hatvanegyet,
még mindig nevetve idézzük fel Hilma nagyi évtizedekkel ezelőtti
kifakadását. Sapiens és erraneous, de egyben Homo ludens is, játékos
ember, ahogy a kultúrtörténész Johan Huizinga annak idején nevezett
bennünket. Az állatvilág általános skálájával mérve mi, emberek igazából
sohasem növünk fel (noha mások remélhetőleg gyorsabban
megöregszenek, mint a nagybátyám és én). Egy öreg kutyának nem lehet
új trükköket tanítani, és a felnőtt macskák is tökéletesen elégedettek azzal,
ha átalhatják a napot, de mi, emberek egész életünk során kölyökmacskák
módjára folytatjuk a játékot, a csodálkozást, a kíváncsiskodást és minden
új kipróbálását – ez kulturális evolúciónk harmadik alappillére.

A régi jó idők tudományos-fantasztikus olvasmányainak, az igazi pulp

fiction kiadványoknak, megvolt a maguk pontos etikettje. Ha egy nő képe
szerepelt a borítón, mindig bronz melltartót és háremfátylat viselt,
emellett egy sokcsápú, undorító űrlény szorongatta, nyilvánvaló szexuális
felindulásból. Ha pedig a történet a távoli jövőről szólt, az embereknek
óriásira nőtt fejet rajzoltak, melyet alig-alig bírt el összetöpörödött testük.
Hisz világos volt, hogy a vonat módjára egyenesen előre haladó evolúció
egyre nagyobbá teszi agyunkat – a többi képesség kevésbé számított.
Az emberben kétségkívül más is történt az elmúlt kétszázezer évben,
mint a kulturális evolúció, noha – eddig legalábbis – nem cseréltük le a
fajunkat. Ennek jó példái a tejesdobozok és a szöszik. Egy génmutáció –
közelebbről a genomunk LCT nevű szakaszában –, és a tej táplálékként
való hasznosítása lehetővé vált a felnőttek számára is. A mutáció nem
mindenütt terjedt el, ahogy a laktózérzékeny finnek ezt nagyon is jól
tudják. A szőkeségmutáció nélkül pedig nem lett volna egyszerű a sötét
Észak benépesítése. A déli sötét bőrű és hajú embereknek errefelé nem
akarózik elegendő D-vitaminhoz jutnia a napfényből. Sokkal jobban
boldogulnak azok, akiknek a mutáció világos hajszínt és vele együtt
halvány bőrszínt adott. Üdv tehát minden szőkeségnek, akinek elege van a
szőke nős viccekből: Önök valójában előreugrást jelentenek az emberiség
génkészletében.
A tejtolerancia és a szőkeség csak két példa a helyi körülményekhez
való alkalmazkodásra. Genetikai magyarázatot találhatunk a tibetiek azon
képességére, hogy elviselik a ritka levegőt, ahogy arra is, hogy a japánok
nem bírják az italt. (Igaz, azt, hogy a finnek még a japánoknál is kevésbé
bírják az italt, a kulturális evolúcióval magyarázhatjuk, és nem a
génekkel.) Testszerkezetünket tekintve is egyértelműen törékenyebbek és
szimmetrikusabbak vagyunk az őskori embereknél, feltételezhetően annak
eredményeként, hogy a vadász-gyűjtögető életmódról áttértünk a
földművelésre.
És a jól vágó ész? Az általános nézet szerint egy időgéppel
felkaphatnánk ősanyánkat az Omo folyó lankáiról, és miután finn
nevelésben részesül, és kijárja iskolarendszerünket, olyan lenne, mint
bármelyikünk. Előfordulhat azonban, hogy május végén mégsem
sütkérezne a bulvárlapok hátsó oldalain kilenc tárgyból kiváló minősítést
szerző érettségizett diákként, mert a kulturális evolúció nyomása alatt a
természetes szelekció valamelyest agyunkon is alakíthatott, még ha a
koponyánk mérete nem is nőtt az etiópiai idők óta. Az egyik lehetséges,
sőt szerintem nagyon is valószínű génváltozás, amely az agyunkat
érintette, az általános agresszivitásunk mérséklődése.
A jövőnkben tehát aligha derengenek fel hatalmas fejű Homo
superiorok, amiért az eljövendő nemzedékek szülőanyái hálásak lehetnek.
Ám az ellenkező véglet sem fog valóra válni, ami miatt az előző
században még annyira aggódtak. A fajnemesítést, az eugenikát és a
kényszersterilizációt nemcsak a náci szörnyetegek támogatták, hanem a
kor vezető tudósai és politikusai is. Attól rettegtek, hogy az alantas nép
gyorsabban szaporodik, mint az előkelő rétegek, és a végén övék lesz a
világ, ahogy azt Cyril Kornbluth sci-fi klasszikusában, a Menetelő
maflákban leírta. Hisz vitathatatlan tény, hogy az alsóbb társadalmi
osztályokból származó nők átlagosan több gyermeket szülnek, mint az
arisztokraták, akármennyire is igyekezett Lady Chatterley szeretője
kiegyenlíteni a statisztikát. Darwint és a természetes szelekciót megint
félreértették, nem az első, és biztosan nem az utolsó alkalommal.

Az evolúció azonban még nem ért véget; ha azt gondoljuk, hogy az

ember minden végső célja és megkoronázása, ugyanannak a téves
gondolkodásmódnak esünk áldozatául, mint a hiányzó láncszemet kereső
viktoriánusok. A földi élet előtt még ugyanannyi idő áll, mint amennyi az
első többsejtű organizmusoktól hozzánk vezetett. Fura lények vagyunk, de
annyira furák lennénk, hogy az élet története így vagy úgy velünk érjen
véget? Ebben képtelen vagyok hinni; valami tutira történni fog.
Valószínűleg evolúciónknak legalább egy részét saját kezünkbe vesszük,
és nekiállunk kissé rendezgetni azokat a mágikus betűket: cseréljük csak
le ezt a G-t T-re…
Útra kelünk a Holdra, a Marsra és a csillagokba? (Ne ingassa
hitetlenkedve a fejét, a jövő igen hosszú idő.) Új fajok születésére
kifejezetten akkor kerül sor, amikor a populáció valamely része ilyen vagy
olyan okból kénytelen elkülönülni a többitől, és elkezd alkalmazkodni a
megváltozott körülményekhez. Vagy az ember és a gép szövetségére
törünk, hogy nanogépektől hemzsegő kiborgokká legyünk, melyek teste és
feje sokkal jobban, sokkal emberibben működik, mint a menthetetlenül
régimódivá váló organikus embereké? Én magam fél éve tettem egy
icipici lépést efelé: hályogműtétem nyomán a szemlencsémet most
implantátum helyettesíti. Vagy az evolúció ismét egy hihetetlen húzással
rukkol elő, és idővel majd egy egészen új fajt eredményez?
A képességeit és erejét tekintve legyőzhetetlen mutáns persze a
tudományos-fantasztikus irodalom alapeleme, H. G. Wells regényétől, Az
istenek eledelétől kezdve Greg Bear Darwin’s Radio (Darwin rádiója)
című művén át több ezer további, többé-kevésbé hihető agyszüleményig.
Az evolúció általában apró és vak léptekkel halad előre, ugyanakkor azt is
tudjuk, hogy egyetlen mutáció, mondjuk a FOXP2-génben, véget vethet a
normális beszédre való képességnek. Előfordulhat, hogy rejtőzik valahol
egy egyszerű, pozitív mutáció, egy aprócska betűátrendezés, mely egészen
új szintre emelné az ember szellemi kapacitását, például azzal, hogy a
jelenleginél sokkal több és gyorsabb szinapszist tesz lehetővé agyunk
neuronjai között? (Igazság szerint egy efféle mutációt hoztak fel a mai
ember megjelenésének okául.) Vagy rendelkezik már valaki közülünk
ilyennel? Már közöttünk lennének?
A tudományos-fantasztikus agyszülemények szórakoztatóak, és
egészséges módon arra is emlékeztetnek, milyen tág a lehetőségek tere
jelen valóságunkhoz viszonyítva. Helyünkre tesznek bennünket az idők és
terek mélyén is, eszünkbe idézik, hogy nem mi vagyunk mindenek
középpontja, sem végcélja.
Csak köztes állomás vagyunk, egyike a majmok és a valódi emberek
közötti hiányzó láncszemeknek. Értjük a lelki fájdalmat, a szenvedést és a
halált, de még nem sokat tudunk tenni ezek legyőzésére; képesek vagyunk
olyan kérdéseket feltenni, melyekre a választ még nem vagyunk képesek
megérteni. Az ember története még az elején tart, nem a vége felé.
 7. A történelem
A világtörténelemben csak négy igazán jelentős esemény van: a Homo
sapiens megszületése Afrikában, az őshaza elhagyása és a világ
benépesítése, a földművelés elkezdése, valamint a tudomány feltalálása.

A történelem, abban a formájában, melyben általában előadják, nem

más, mint csimpánzhímek hencegéseinek sora, hogy mikor kié volt a
nagyobb, és mi mindent csinált vele. Királyok, világhódítók, diktátorok és
különféle törzsi, népi és állami vezetők lépnek sorjában a színre,
háborúzzák ki magukat, és igyekeznek aztán meghódított területeiken
fenntartani a rendet és a fegyelmet, mígnem elkerülhetetlenül
bekövetkezik a pillanat, amikor a halál vagy a vereség, igen gyakran a
kettő egyszerre, utat csinál az újabb próbálkozó előtt. Sarrukín, Julius
Caesar, Attila, Dzsingisz kán, Timur, Gustav Vasa, Hitler – birodalmak
emelkednek fel és buknak el, a világtérkép pedig úgy változtatja színét,
akár egy pszichedelikus fényshow, ahogy újabb és újabb légiós saruk,
paták és lánctalpak lazítják fel a gabonaföldeket hol nyugaton, hol pedig
keleten. Az egyik pillanatban dárdák szállnak vakítóan a nap felé, a
másikban rakéták hegyét irányítják északnak. Hatalmas a mi vezérünk,
mikoron beteljesíti isteni feladatát.
A világtörténelem egyik legjobb hagyományos, átfogó ismertetője J. M.
Roberts ezeroldalas kötete, a The Pelican History of the World (Pelican
Világtörténelem). Roberts értőn és magával ragadóan ábrázolja a
birodalmak sorsát a történelem homályos kezdeteitől napjainkig, de végül
neki is elfogy a türelme: „Az eseményeken eltöprengve az olvasó talán
Voltaire-rel ért egyet: »Ha nincs más mondanivaló, mint hogy az egyik
barbár leverte a másikat az Óxosz vagy az Iaxartész partján, akkor az
miért indítana meg bennünket?«” Tényleg, miért? Az emberiség valódi
története annak elbeszélése, mi történt az emberekkel, nem azé, mi történt
a hatalom birtokosaival és terveikkel a világ vagy a folyó túlpartjának
leigázására. Az egyszerű ember úgy született meg, élte le életét, és hunyt
el, hogy életkörülményeiben nem vett észre különösebb változást. Lehet,
hogy kicserélődött az adószedő, furcsa nyelvet beszéltek a hivatalnokok,
új istenek váltak a szertartások címzettjeivé, de az élet körforgása maradt,
ami azelőtt is mindig volt. Katonák és civilek milliói haltak meg a mongol
világhódítás idején, de néhány nemzedékkel később a világ ismét ugyanaz
lett, és a történelem homokja kezdte maga alá temetni a múltat.
A második világháború végét követően a Szovjetunió megszállta a
Baltikumot, Finnországot azonban nem: ötven év elnyomás és szenvedés
a Finn-öböltől délre, ötven év fejlődés és gyarapodás tőle északra. A
korban élők számára ez központi jelentőségű tény volt, mely mindenre
kihatott, a munkára, a szabadidőre, a gyermekkorra, az öregkorra, a
szellemre és az egészségre; sokaknak szó szerint élet és halál kérdése.
Groteszk dolog lenne azt állítani, hogy a történelmi eseményeknek nem
volt jelentőségük a számukra, hogy teljesen mindegy volt, mi történt a
második világháborúban Észtországgal és Finnországgal.
Másrészt viszont. Húsz év szabadság, és az élet Tallinnban ma kezd
olyan lenni, mint Helsinkiben. „Miért indítana ez meg engem?” – töpreng
biztosan egyre több észt (vagy orosz) fiatal, ahogy saját élete
perspektívájából hall történeteket a távoli múltból, a második világháborút
követő évekből. Az idő ismét kezd elsimítani egy apró ráncot az
emberiség hosszú történetében.
Az újság minden reggel tele van hatalmas címekkel, de szinte lehetetlen
olyan, valóban jelentős fordulatot találni az emberiség történelmében,
mellyel akár a legzseniálisabb újságíró is el tudna adni egy bulvárlapot.
„Németország megtámadta Lengyelországot!” De vajon a második
világháború is meg tud-e maradni a történelem jelentős fordulataként,
vagy idővel ez is feledésbe merül, ahogy az arányait tekintve ugyanolyan
véres pun háborúk vagy a harmincéves háború? Végső soron mi az az
életünkben, ami ma egészen másként lenne, ha a világháborúk nem
következtek volna be? Vagy még inkább: mi lehetne másként ezer év
perspektívájából nézve; melyek voltak az előző évszázad azon eseményei,
melyek valóban megváltoztatták a világunkat és a jövőnket?
 Néha egy-egy előadásomon gonosz húzással élek. „Csináljunk csak egy
kis közönségfeladatot itt menet közben! Íme, egy múlt századi híresség
képe – hányan ismerik fel?” Mindenki felteszi a kezét, hisz Adolfot
mindenki ismeri. „És őt?” Egyetlen kezet sem látni, még a jelen lévő
hölgyek közül sem jelentkezik senki. De vajon melyikük befolyásolta
inkább a történelmet, az újabb reménybeli világhódító, vagy Gregory
Pincus, a fogamzásgátló tabletta feltalálója? „Na, nézzünk egy könnyebb
párt!” Mao pártelnök és egy középkorú fickó, aki még a
történelemtanárok számára is teljesen ismeretlen. Ő a Nobel-díjas Norman
Borlaug, neki köszönhető a zöld forradalom, vagyis a növénynemesítés
áttörése, mely az előző században megmentett bennünket a világméretű
katasztrófától és talán egymilliárd embert az éhhaláltól.
A hagyományos történetírás a nagy emberek története, államférfiak és
hódítók története, ám az idő őket is leigázza. Michael Hart azzal játszik
100 híres ember című kötetében, hogy felsorolja a világtörténelem
legnagyobb hatású személyeit. Akármilyen véleménnyel is van az ember a
végeredményről, a lista arra készteti, hogy új fénybe helyezve átgondolja
a történelmet. Hart szerint a legnagyobb és legmaradandóbb változásokat
vallásalapítók, gondolkodók és kutatók eredményezték. A
könyvnyomtatás tudománya hosszú távon jobban hatott életünkre, mint az
összes európai háború együttvéve, emiatt Johannes Gutenberg és a papír
feltalálójának kinevezett Caj Lun a top tízben végeztek. A legmagasabb
helyre rangsorolt államférfi csak a tizenötödik: Lenin. És miért?
„Egyértelmű, hogy a kommunizmus történelmileg igen jelentős
mozgalom” – írta Hart 1978-ban. Most, több mint harminc évvel később,
a kommunizmus jelentősége kezd valóban csak történelmivé válni, és
Lenin helyezése is évről évre esik – ahogy a 20. helyre tett Mao Ce-tungé
is.

A talpkövön
kevély igék sora:
„Király légy bár,
jöjj és reszketve
 nézz:
nevem
Ozymandias, urak
ura.”
Más semmi jel.
A roppant rom
körül
határtalan
szélesre s hosszura
a holt homoksík
némán szétterül.

„Asszony, ma lakomát csapunk! A piactéren hallottam, hogy a barbár

Odoaker megfosztotta Romulus Augustulus császárt a trónjától. Gondold
el, átléptünk a középkorba!”
Cristoph Cellarius német történész három nagy korszakra osztotta fel a
történelmet: az ókorra, amely az utolsó nyugat-római császár bukásával
ért véget 476-ban, a középkorra, amely Amerika felfedezésével végződött
1492-ben, és az újkorra, melyben ma is élünk. Valahol mindig meg kell
húzni a határt, de a valódi, jelentős változások mindig is olyan lassúak
voltak, hogy aligha vették őket észre egyetlen emberélet során. Barbárok
korábban is lépdeltek győzedelmesen a császári Róma kövezett utcáin, és
korábban is tértek vissza felfedezők, hogy új országok csodáiról
számoljanak be, a hétköznapi élet azonban ugyanúgy folytatódott, ahogy
előtte is.
Mindezt a Casa Karvonenben írom, egy dél-olaszországi művész- és
kutatórezidencián. Idefelé vezető autóutunk során keresztülvágtunk a
történelmen: Herculaneum betemetett római negyedei, Matera
barlanglakásai, a sassik, Craco elhagyatott szellemvárosa, Trani középkori
negyedei, a barokk Lecce, és ez a hatvanas években épített villa. Kétezer
év, és a lakhatás stílusa és kényelme csak egészen a végén változott meg
döntő módon. Elképzelem magamban az ókor római városlakóját, a
tudományos-fantasztikus kitalációk időutazó Juliusát, aki képes egyik
korszakból a másikba átlépni, mondjuk az idő istenének, Szaturnusznak
kedvenc fiaként. Ismerős környezetben találta volna magát az újkor olasz
városaiban, alig érezve nagyobb kultúrsokkot, mint amikor a császári
Róma határait lépi át; vidéken még kisebb lett volna a különbség. Az
1800-as év sokkal közelebb van a 200-as évhez, mint 2000-hez. A
változás szinte végig az emberiség történelme során olyan lassú volt, hogy
azt a mai ember elképzelni is alig tudja.
Az zavar meg bennünket, hogy az emberiség történelmében első
alkalommal élünk olyan időket, melyekben a maradandó, mélyreható
változás valóban olyan gyors, hogy egyetlen emberöltő alatt is észrevenni.
Rendre kénytelen vagyok emlékeztetni magamat, hogy noha az éjszakai
égbolton már az első műholdak száguldottak, Kemiben, a házunk udvarán
budi állt, abban ülve az ember a legelésző teheneket szemlélhette, és
közkúthoz kellett menni vízért. Felszínes változások, talán, de a 20.
század második felének sokkal mélyebb változásait szimbolizálják,
Finnországban és a világ más részein egyaránt.

A történelem végső lényegét tekintve nem annak elbeszélése, mit tettek

egymással az emberek, hanem azé, hogyan jöttek ki az őket körülvevő
világgal. Az ember a társadalom része, a társadalom azonban a világ
része, a természet része. Egy emberi közösség, lett légyen szó akár egy
elszigetelt pápua törzsről, akár a teljes nyugati civilizációról, azokat az
erőforrásokat használja, melyeket tudása, képességei és ereje révén képes
kivonni a környező világból, és önmagát, értékeit, egész kultúráját az ezen
erőforrások lehetővé tette határokon belül alakítja ki. Az emberiség
története arról szól, mennyire tudtuk megállni a helyünket a természettel
szemben, és emiatt igen nagy mértékben gazdaságtörténet, az anyagi
gazdagság növelésének és megosztásának története, mert a gazdagság
mértékétől függ minden más, a társadalmi szerkezettől a szellemi
kultúráig – és addig, ezúttal vajon meddig bírjuk ki anélkül, hogy harcra
ne kelnénk egymással. Karl Marx értelmesebb gondolkozó volt, mintsem
azt az ember a marxizmus alapján gondolná.
 Vegyük csak például a rabszolgaságot. Természetesen számos tényező
hatott a rabszolgaság kialakulására és eltűnésére, de végső soron az
erőforrásokról volt szó. A kezdetleges vadász-gyűjtögető népeknek nem
voltak rabszolgái, mert nem vették volna hasznukat: olyan körülmények
között éltek, melyek között egyetlen ember egyetlen embert bírt eltartani a
munkájával. Egy rabszolga nem lett volna képes többletértéket termelni
tulajdonosának. A rabszolgatartás az első városi kultúrák kialakulásával
kezdett jövedelmezővé válni. És csak akkor tűnt el, amikor már nem
hozott hasznot többletértéket termelő eszközként. Ez természetesen erős
egyszerűsítés, amitől minden profi történész szánakozóan ingatja a fejét –
de ha az ember a lehető legszélesebb perspektívából szeretné nézni a
világtörténelmet, nem szabad leragadni a részleteknél.
A történelemről írni sokféleképpen lehet, sokféle különböző céllal, de
ha valaki az ember történetét akarja megírni, mindenekelőtt azt kell
elmondania, mi történt a hétköznapi emberekkel: hogyan éltek, miként
gondolkoztak, és hogyan változott meg életük, amennyiben megváltozott,
a történelem forgatagában. A szakmabeliek mikrotörténelemnek nevezik
ezt a megközelítésmódot, de végső soron ez az egyetlen történelem, amely
valódi jelentőséggel bír, mert csakis ez az Ön története és az enyém, az
őseink története, az emberiség története. Az egyszerű, hétköznapi ember
legfeljebb lábjegyzetben maradt fenn a történelem lapjain, ahogy azt tudja
mindenki, aki valaha is foglalkozott családkutatással. Az összes tény
nagyapám nagyapjáról, a kőművesmester Jeremias Antinpoika Waldenről
belefér tíz sorba. Semmit nem tudok a gondolatairól, vágyairól és
félelmeiről; családom mikrotörténelme itt akad el. Ismerem viszont a
környezetet, melyben élt, a szellemit és a fizikait egyaránt, és ezért
kiválóan el tudom képzelni, milyen keretek között élte valószínűleg életét.

Miként fest hát a világtörténelem tizenhárom oldalban? Melyek azok a

legnagyobb fordulatok, az egyedüli valóban fontos és maradandó
változások, amelyek nehezen kiheverhető kultúrsokkot okoztak volna
Juliusnak, fiktív időutazómnak, amint megpróbál hétköznapi életet élni az
egyes korszakok világába lépve? Ilyen az emberiség teljes kétszázezer
éves története során talán csak négy adódott.
Az első természetesen magának a mai embernek a megjelenése. Lehet,
hogy idővel a Homo nem valamely más képviselője elkezdett volna
öntözőcsatornákat, piramisokat és felhőkarcolókat építeni, de hát úgy
esett, hogy a sapiens került ki győztesen az evolúciós versenyből, ezért ez
itt a mi történetünk.
A biológia lassacskán kezdett történelemmé válni Afrikában, ahogy a
kulturális evolúció kezdte lépésről lépésre gyorsabban és erőteljesebben
formálni az embert, mint a biológiai evolúció. A világ megváltozott, és
már nem azért, mert a genom valamely részében G váltotta fel a T-t,
hanem azért, mert az anya valami újat tanított lányának a tábortűz
fényénél. Az emberek azonban nem hagyták maguk mögött a biológiát,
amikor elkezdtek terjeszkedni előbb az afrikai erdőkben, később szerte a
világon. Genotípusukban magukkal hordozták a múltbeli ösztönöket és
viselkedésmintákat, melyek egész jövőjüket alakítani fogják.
Az ember szokásai rabszolgája, szól a mondás; emellett génjeink
rabszolgái is vagyunk, de szerencsére tudatos erőfeszítésekkel mindkét
rabszolgaságból lehetséges a szabadulás. Darwin legnagyobb hozadéka a
világ számára nem az új biológiai elmélet volt, hanem a lehetőség, hogy
sokkal mélyebben megérthessük génjeinket, szokásainkat és tetteinket,
mint azelőtt, akkor, amikor még azt gondoltuk, hogy az emberi természet
valamiféle felülről készen adatott, részleteiben megmagyarázatlan, de
mindenesetre kőbe vésett és változatlan dolog.
Milyen volt az emberszabású, amely elindult Afrikából, hogy
meghódítsa a világot? Természetesen okosabb volt, mint elődei és
vetélytársai, de emellett szociálisabb, bizalommal telibb és
együttműködésre képesebb is – mind-mind a kulturális evolúció
nélkülözhetetlen feltétele. Kisebbfajta, száznál kevesebb egyedből álló
csapatokban való élethez szokott, melyeknek megvolt a maguk vezére és
hierarchiája, és melyek gyanakodva viseltettek más csapatokkal szemben,
noha szükség esetén együttműködésre is képesek voltak velük. A csapat
nőstényei rangsorban a hímek alatt álltak, a nemek közötti különbség
ugyanakkor kisebb volt, mint más emberszabásúaknál.
Bölcsész hátterű feleségem néha arra gyanakszik, hogy én magam
találtam ki a „mint egy dühöngő majom” kifejezést, melyet gyakran
használok. Az eredete igazság szerint nem ismert, de hasonló
szófordulatot más nyelvekben is találhatunk. A majomdüh az egyik olyan
tulajdonság, melyet a genotípusunktól kaptunk: a képesség, ha ebben az
esetben használhatjuk ezt a szót, hogy bármilyen nyilvánvaló ok nélkül
valamiféle pszichózisba essünk, és érthetetlen módon nekiálljunk
dühöngeni, akár egyedül, akár csapatban. Dühöngő majmokkal
találkozhatunk az afrikai erdőkben, az állatkertben, a történelemben és a
bulvárlapok címoldalán. Hogy történhet meg egy ilyen tragédia,
kérdezzük mindig ugyanazzal a döbbenettel, amikor világháborúkkal vagy
családi tragédiákkal szembesülünk. Vég nélkül kereshetjük az okokat és
magyarázatokat, de végső soron fajunk egyik tulajdonságáról van szó,
melyet ugyanúgy örököltünk, ahogy a két lábon járást vagy a
döntéshozatali képességet. Valami történik, a pszichózis elszabadul, és
hirtelen már a teljes harmadik csimpánzcsoport intéz pogromokat vagy
kerüli a szénhidrátokat, anélkül, hogy egy pillanatra is megállna, és
megkérdezné magától, igazából van-e ennek bármiféle értelme.
Az utóbbi két évtizedben az evolúciós pszichológia feltárta
viselkedésünk legmélyebb gyökereit. Mindent azért nem érdemes elhinni,
ugyanúgy, ahogy az ilyen vagy olyan tulajdonságot kiváltó gének
felfedezéséről szóló, rendre felbukkanó híreket sem. Nem árt ugyanakkor
észben tartani, hogy szokásaink, erkölcsünk és viselkedésünk furcsa
vonásai nem a semmiből keletkeztek; akármennyire is sapiensek vagyunk,
egyúttal állatok is. Ha mégis a bonobókhoz vezető ág utódai váltak volta a
világ uraivá, a világtörténelemben kétségkívül kevesebb háború és több
szexorgia lenne; ha a csimpánzok ága aratott volna győzelmet, a
történelmünk még erőszakosabb lenne.
Az egész világtörténelem felfogható annak történeteként, miként
igyekezett formálni a kulturális evolúció az anyagot, melyet a biológiai
evolúciótól kapott. Örökségünk talán nem volt a lehető legjobb, de
elegendőnk bizonyult.

A legendás tengerész, Kupé a vérbosszú elől menekülve kénytelen volt

elhagyni szülőföldjét, Hawaiki szigetét. Családjával együtt tengerre szállt
hatalmas csónakjával, a Matahoruával, és vitorlát bontott az ismeretlen dél
felé. Hosszú-hosszú utat követően a felesége, Hine-te-Aparangi végre
földet látott maga előtt. A szűzies, érintetlen szigeteknek később az
Aotearoa, A Hosszú Fehér Felhő Földje nevet adták.
Amikor bő nyolcszáz évvel ezelőtt a maorik ősei megérkeztek Új-
Zélandra, befejeződött a Homo sapiens elterjedése a világon. Íme,
rátaláltak a Föld utolsó, lakhatásra alkalmas szegletére, hatvanezer évvel
azután, hogy az ember kirajzott Afrikából. Elérte Délkelet-Ázsiát, majd
nem sokra rá, ötvenezer évvel ezelőtt Ausztráliát is, Európa végeit tízezer
évvel később, Amerikát pedig több mint tizenötezer évvel időszámításunk
kezdete előtt. Az összes évszám bizonytalan, nemcsak a kormeghatározás
nehézsége miatt, hanem azért is, mert egyfolytában kerülnek elő új leletek
– és mert a történelem sohasem egyszerű.
Hiszen az én iskolás éveimben még a következőképpen mesélték
Finnország benépesítését. Egy zárkózott kis csapat a Volga kanyarulatából
eltökélten nekivágott északnyugat felé, időnként megállt egy kis
vodkázásra és egymás késelésére, majd végül megérkezett egy üres,
elhagyatott földre. Innen ered az egységes és fajtiszta finn nép. Ugyanígy
érkeztek Európába az árják, és jóval őelőttük a cro-magnoniak, akik
gyorsan kiszorították a primitív neandervölgyieket.
A történelem nem egyszerű. Az emberek vándorolnak, a népek
vándorolnak, a nyelvek és a kultúrák vándorolnak. A finnek is igazi
keverék nép, akár a géneket, akár a nyelvet, akár a kultúrát tekintjük. A
friss bevándorlók néha annyira sem különböznek genetikailag a „valódi
finnektől”, amennyire egy karjalai egy satakuntaitól. A földgolyó
„meghódítása” sem egy világos, hadjárat módjára egyenletesen előre
haladó esemény volt, amely csak Európa végeire vagy a Tűzföldre elérve
fejeződött be. A Homo erectus már közel kétmillió éve elhagyta Afrikát,
és a többiek is követték, például félmillió éve a heidelbergi ember. Arról,
hogy mi történt az utódaikkal, a mai napig folyik a vita.
Százezer évvel ezelőtt már ott voltunk a Közel-Keleten, de feltehetően
az éghajlatváltozás miatt az első világhódítási kísérlet nem járt sikerrel, a
következőre pedig több tízezer évet kellett várni. Nem tudjuk, mi késztette
egyes őseinket, hogy útnak induljanak – a kényszer, a kíváncsiság vagy
csak a puszta véletlen. De az talán nem véletlen, hogy a jelek szerint
ugyanekkor következett be egy ugrás a régészet által felfedett anyagi
kultúrában is. Valami a helyére kattant volna az ember fejében? Talán csak
ekkor tanult meg rendesen beszélni, mint azt egyes tudósok feltételezik, és
a beszédnek hála érte el a mai emberéhez hasonlítható gondolkodási
képességet? Vagy csak a ritka szerszám- és csontleletek zavarják össze
annyira látásunkat, hogy forradalmat feltételezünk ott, ahol valójában csak
egyenletes fejlődés zajlott?
A korvanniemi nyaralómban ülök, a kandallóban lobog a tűz.
Körülöttem több tucat kutatási beszámoló fénymásolata, a legtöbb még
kétéves sincsen, és ferdén feltornyozva könyvek, amelyek az ember
Etiópiából Kainuuba vezető útjáról szólnak. Olyan ütemben érkeznek az
új és meglepő, a korábbi elméleteket felborító információk, hogy nem áll
szándékomban nekiveselkedni és megírni az emberiség őstörténetét. A
részletei végső soron ugyanúgy nem fontosak, ahogy a történelem
részletei sem. A lényeg az, hogy mi végül elterjedtünk a világon, és ezzel
biztosítottuk a jövőnket.
Afrikai helyi fajként az embert egyfolytában az a veszély fenyegette,
hogy egy újabb katasztrófa következményeként kihal, lett légyen
jégkorszak, éghajlatváltozás, természeti katasztrófa, járvány vagy egy
rosszul időzített törzsi háború az ok. A tápláléklánc tetején soha nincs túl
sok hely; a természet csak nagyon méltányos mennyiségű tigrist vagy
embert képes eltartani. A legjobb időkben is talán csak húszezer ember élt
Afrikában, ők is egy viszonylag korlátozott területen. Amikor elterjedtünk
a Földön, már milliónyian voltunk, és nagyvadakká váltunk, szinte
elpusztíthatatlan fajjá.
 Más nagymajmok módjára az ember is a kezdetek óta mindenevő.
Kukacok, kagylók, gabonamagok, növényi gyökerek, állatok és a saját
fajtársak is – minden, amit az ember gyomra meg bírt emészteni,
megfelelt tápláléknak. (Osmo A. Wiiónak tökéletesen igaza van a
kannibalizmust illetően.) Az egyre fejlettebb vadász-gyűjtögető kultúra
mindenütt alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, és az összes lehetőséget
kihasználta a szaporodásra és a Föld benépesítésére. Történtek helyi
katasztrófák, ám az emberi faj jövője biztosítva volt. Az ember a biológiai
evolúció révén is alkalmazkodott; a természetes szelekció karcsúvá vagy
tömzsivé, sötétté vagy világossá, szőrössé vagy csupasszá alakította a
testet, a biológiai változások mindazonáltal eltörpültek a kulturális
evolúció mellett. Ötvenezer év nem volt elég arra, hogy új fajjá formálja a
Homo sapienst, még csak arra sem, hogy valódi rasszokká különüljön el.
„Edd meg, amit kapsz, ezen áll az élet / a bölcső sohasem ring üresen.”
Az ember nem volt képes jobbá formálni a természetet, egyedül csak
alkalmazkodni tudott a változásokhoz. És mivel nem lehetett több
természetet létrehozni, a táplálék mennyisége sem növekedett. A kemény
élet garantálta, hogy noha az emberek gyakrabban szültek, mint a
csimpánzok, a lélekszám nem növekedett. Csak új, érintetlen területekre
érkezvén nőtt meg robbanásszerűen az emberek száma. Az apró
vadásztörzsek néhány ezer, talán csak néhány száz év leforgása alatt
átterjedtek Ausztráliába és Amerikába, kipusztítva – kétségkívül
üdvrivalgások közepette – a helyi megafaunát, mely nem vigyázott eléggé
az új ragadozókkal. Az ember számos nemzedéken át teli hassal üldögélt a
tábortűz mellett, de aztán megint szembetalálta magát az élet feltételeinek
korlátaival.
A North Sentinel Island egy sűrű erdő borította magányos sziget az
Andamán-szigetek pereménél az Indiai-óceánban, nagyjából akkora, mint
Nauvo fő szigete, 72 km˛. Ott élnek a világ utolsó, valóban kőkori vadász-
gyűjtögetői, egy kétszáz fős lélekszámú törzs, mely dühödten ellenáll
minden kapcsolatteremtési kísérletnek. Sejtelmünk sincs, mit gondolnak a
külvilágról, de a hajótörést szenvedett halászok sorsa alapján nem
állhatunk valami megbecsült helyen a világképükben. Minden békés
kapcsolatteremtési kísérlet kudarcot vallott. A 2004 karácsonyán történt
nagy cunamit követően a helyszínre küldött segélyhelikoptert nyílzáporral
űzték el. Így aztán döntés született, hogy békén hagyják a szigetet, hadd
legyen egy olyan életmód utolsó emléke és rezervátuma, amely
évmillióról évmillióra uralta a földet, minden csimpánzok közös ősétől, a
Sahelanthropustól kezdve egészen az utolsó jégkorszak befejeződéséig.

Ábel juhpásztor
lett, Kain pedig
földművelő. Egy
idő múlva Kain
áldozatot vitt az
Úrnak a föld
terméséből. Ábel is
vitt elsőszülött
bárányaiból, azok
kövérjéből. Az Úr
rátekintett Ábelre
és áldozatára, de
Kainra és
áldozatára nem
tekintett.

Káin és Ábel történetében két életmód még sokkal korábbi

konfliktusának emlékei sejlenek fel: a vadász-gyűjtögetőké és a
földművelőké. A földművelés feltalálása megváltoztatott mindent, és
rövid idő alatt marginális jelenséggé tett egy örök időktől fogva létező
életmódot. Az egyes ember életét talán nem könnyítette meg – a
csontvázakból láthatjuk, hogy az emberek átlagmagassága, mellyel
általában jól mérhető az alapvető életszínvonal, csökkent, és azok, akik a
földművelést gyakorolták, talán betegeskedőbbek és egyéb tekintetben is
satnyábbak voltak, mint korábban. A földművelés azonban lehetővé tette a
maradékot; értéktöbbletet termelt.
 „A civilizáció alapja, hogy pénzt csikarjunk ki a földművesektől” –
foglalja össze tömören a történész John Hirst. A kis vadász-gyűjtögető
törzsek nem engedhették meg maguknak a felesleget; a mindennapi
túléléshez minden egyes tag teljes erőfeszítésére szükség volt. A
földművelés segítségével a természet sokkal nagyobb tömeget volt képes
eltartani, de mindenekelőtt többletembereket is, akik nem minden idejüket
töltötték a táplálékszerzéshez és életben maradáshoz kapcsolódó kötelező
tevékenységekkel. Az emberek több mint kilencven százaléka a mai napig
földművelő, vadász és halász – a primer gazdasági szektorban
tevékenykednek, ahogy ma mondjuk. A többiek az őáltaluk termelt
maradékból élnek, és civilizációt építenek belőle: megalitokat, városokat,
öntözőcsatornákat, piramisokat, templomokat, könyvtárakat, hajóhadakat
és birodalmakat. Az Amu-darja és a Szir-darja partvidékén a korábbitól
egészen eltérő nyüzsgés kezdődött.
A földművelés lassan indult, tervezetlenül, és a földgolyó különböző
vidékein egymástól függetlenül, eltérő időben. A gyűjtögetők minden
évben visszatértek azokra a helyekre, melyekről tudták, hogy alkalmasak
az ehető vad növények gyűjtésére, és ezzel észrevétlenül segítették a
természetes szelekciót, az egyre gazdagabb termést hozó növények
nemesítését. Számos termesztett növény őse olyan kis satnyaság volt,
hogy csak a DNS-vizsgálat fedte fel őket. Az első megművelt
földterületek és az első falvak több mint tízezer éve jelentek meg a Közel-
Keleten, az alkalmas éghajlat, a megfelelő vadnövények és a véletlen
együttes hatására. Az éghajlat változásával az ember egyre-másra
kénytelen volt visszatérni korábbi életmódjához, de a földművelés
csábításának képtelenség volt ellenállni. A módszerek egyre jobban
fejlődtek, és egyre nagyobb területen terjedtek el. A világ népessége a
jégkorszakot követő néhány millióról több tucat millióra, időszámításunk
kezdetéig kétszázmillióra nőtt.
A rossz idő falvakat pusztított el, egy éghajlatváltozás hatalmas
birodalmakat. Az időjárásról beszélni ma a társasági small talk
biztonságot adó alapja, de amikor a múltban az emberek az időjárásról
beszéltek, élet-halál kérdésről volt szó, Mezopotámiában és Kainuuban
egyaránt. Visszaút ugyanakkor már nem volt a múltba. Arcod verejtékével
egyed a kenyeret, de a másik lehetőség még rosszabb volt.
A földművelés központi szerepe egészen a múlt századig megmaradt. A
Szovjetunió zászlajába a városi munkásság jeleként bekerült a kalapács,
de az ősöreg sarló is, hogy emlékeztessen a vidék munkásaira. És Mao
pártelnök is azt hirdette azon az egyetlen szöveghelyen, amelyre ma
emlékszem az általam 1969-ben beszerzett Vörös könyvből, hogy:
„Legalapvetőbb feladatunk a mezőgazdasági termelésben, hogy
mozgósítsuk a nőket a termelőmunkában való részvételre.” Ma a
Statisztikai Központ szerint Finnország öt és fél milliós népességéből csak
111 700 fő szerzi megélhetését a primer szektorból.
A civilizáció nem pusztán városokat és birodalmakat, az anyagi
gazdagság növekedésének jeleit eredményezte. Rendeket és társadalmi
osztályokat, gazdagokat és szegényeket, hatalommal rendelkezőket és
rabszolgákat is eredményezett – mind-mind képtelenség volt a korábbi
életmódban. A kis kőkorszaki törzsekben a vadászatoknak megvolt a
maguk vezetője, ez igaz, de semmi olyasmi nem létezett, amit társadalmi
rendszerként írhatnánk le. Nem is fért volna túl sok hatalmi rendszer egy
legfeljebb százfős csoportba.
A következő tízezer év története arról szól, miként rendeződtek el a
hatalmat birtoklók és a vagyon termelői közötti viszonyok. Az
istenkirályok, a katonák, a nemesség, a földbirtokosok, a papok és a
többiek igyekeztek maguknak fenntartani a rendelkezési jogot, és amit
csak lehetséges volt, kicsikarni a földművesekből, miközben ők maguk
egymással hadakoztak. A vidéki népesség, melynek gürcölésére végső
soron minden támaszkodott, újra és újra fellázadt, de igazából csak 1789-
ben járt sikerrel, és akkor sem valami tökéletesen.
A földművelés termelte többletvagyont azonban nem kizárólag a felső
osztály fenntartása emésztette fel. A civilizáció lassan, de biztosan új
ismereteket és rálátást is szolgáltatott. Egyre többen voltak azok, akiknek
megvolt az ideje, lehetősége és inspirációja, hogy új gondolatokkal és
találmányokkal álljanak elő. A követ felváltotta a bronz, majd a vas; a
fegyverek, de az ekék és az eszmék is fejlődtek. A változás azonban
rendkívül lassú volt. Julius, az időutazóm ellátogathatott volna a
középkori Délkelet-Ázsiába, vagy az aztékok birodalmába annak
virágkora idején, és a felszíni különbségek alatt a számára is ismerős ősi
életmódra talált volna, ugyanazokra a körülményekre és korlátokra. A
napi munka végeztével leülhetett volna a 17. századi Pohjanmaa-ban,
olvasgathatta volna Cato De agriculturáját vagy Hésziodosz Munkák és
napokját, anyám ősei pedig csak bólogattak volna: ismerős dolgok,
megfontolandó tanácsok.
A világ népessége a Római Birodalom korától a 17. század elejéig
megháromszorozódott; ennyit tett lehetővé az anyagi és a szellemi
fejlődés. Az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem ugyanakkor fikarcnyit
sem nőtt. A hétköznapi emberek lehetősége, hogy saját maguk és
gyermekeik számára jobb és biztosabb életet teremtsenek, igazából
egyáltalán nem bővült azzal, hogy a Jézus korabeli Palesztinából átkerült
felmenőim Pohjanmaa-jába. Mai nyelven szólva a világ közel kétezer évig
a nulla növekedés, vagy egyenesen a recesszió korát élte. Ha én valami
többet akartam, azzal Öntől vettem el valamit; ha mi többet akartunk,
azzal a szomszéd törzstől vagy nemzettől vettünk el valamit, és igazából
ez meg is adja számunkra a világtörténelem gerincét. Senki nem is várt
mást: az emberek elképzelni sem tudták, hogy a világ jobbá válhat.

Az 1609-es év nagy hírei a következők voltak a világban:

Spanyolország és Hollandia fegyverszünetet kötött a németalföldi
szabadságharcban, Okinawát a Japán Császársághoz csatolták, és III.
Fülöp elkezdte kiűzni országából a keresztény mórokat. Az 1609-es év
valódi történelmi jelentőségű eseményei: Johannes Kepler új könyvének
megjelenése és Galileo Galilei első távcsöve. Megkezdődött a történelem
negyedik és egyben utolsó forradalmi változása, talán mind közül a
legmeglepőbb.
A tudomány természetesen nem egy vagy két eseménytől vette
kezdetét, de az 1609-es év igen alkalmas határcölöpnek, az újkor és egy új
világ kezdőpontjának. Galilei látta, hogy a világ mégsem egészen olyan,
mint amilyennek hittük; Kepler felismerte, hogy a világ látszólagos
káosza mögött egyszerűség rejlik. Ismét csak mai nyelven kifejezve a
Homo sapiens végre kezdte megérteni a környezetet, melyben mozog:
nem csak egyes véletlenszerű, egymástól független, próbálkozás és
tévedés révén elsajátított dolgokat, hanem a világ szerkezetét és nagy
törvényszerűségeit, melyekre támaszkodva korábban nem tapasztalt
dolgokat kezdhetett el tervezni.
A tudomány gyermeket hozott a világra, a technikát. A terhesség
eltartott egy ideig, de a 19. század kezdetére a leglassabbaknak is kezdett
derengeni, hogy valami egészen új és forradalmi dolog jött a világra.
Kezdtek ipari forradalomról beszélni: gőz, szövőgép, vonat, áram,
televízió, magerő, okostelefon… A tudomány és a technika csodamalma
kezdte egyre gyorsabban őrölni az anyagi bőséget a világ számára.
Kétezer év alatt a világ vagyona megháromszorozódott; a következő
kétszáz év során a százszorosára nőtt.
A világ többé nem nulla végösszegű játék volt, noha sokáig tartott, mire
a nemzetek vagy uraik rádöbbentek erre. Most már egyéb eszközök is
rendelkezésre álltak a meggazdagodáshoz és a sikerhez, mint a háború és
az elnyomás. Minden megváltozott. Juliusom képtelen lenne felfogni, mi
folyik, akár itt, Korvenniemi falvának földjeinél állna, és a kombájnokat
figyelné, akár Helsinkiben sétálna a Mannerheimintién. Társadalmunk,
gondolataink és viselkedésünk még az anyagi világnál is furcsábbnak
hatna számára.
A tudomány és a technika, az Angliából kiindult ipari forradalom
természetesen még nem a teljes történet. A felfedezőutak, melyek sorát
Portugália és Spanyolország kezdte meg, szintén gazdagították az anyagi
és a szellemi kultúrát. Az olasz reneszánsz, szó szerint újjászületés, újból
rátalált az antikvitásra és ennek révén az emberi szellem határtalan
lehetőségeire. A németalföldi kereskedők megteremtették a nemesség
túlsúlyának első komolyan vehető alternatíváját. Franciaországból indult
ki a felvilágosodás, melynek gyermekei mindannyian vagyunk; a
felvilágosodás kora a mai napig tart. Németország pedig megteremtette a
felvilágosodás elkerülhetetlen és szükséges ellensúlyát, a romantikát,
mely felidézte, hogy a világ nem pusztán értelem, hanem érzelem is. Csak
Európa északi és keleti része volt külső szemlélő.
És külső szemlélőként figyelte az újkorba lépést a világ összes többi
része is. Miért éppen Európa? Miért nem Kína, Japán vagy India,
melyeknek ezer évvel korábban még úgy tűnt, jobbak a lehetőségei a világ
vezetésére, mint a barbár, rongyos Európának, mely oly jelentéktelen és
szegény földrész volt, hogy az araboknak és a mongoloknak sem kellett?
Senki sem biztos a válaszban, mert nem nyomhatjuk meg a történelem
replay gombját; csak ez az egy történet áll a rendelkezésünkre, és ez lett a
vége. Jared Diamond a kiindulópontokban kereste az okokat, Európa
kedvező éghajlatában, termesztett növényeiben, háziasításra alkalmas
állataiban, a természet sokféleségében, a földrajzi akadályokban és így
tovább. John Hirst szerint minden három, látszólag teljesen
összeegyeztethetetlen hagyomány dinamikus kölcsönhatására épült: az
antikvitás bölcsességére, a keresztény hitre és a germánok harci kedvére.
Niall Ferguson a maga részéről hat killer app-et, fölényes erejű
alkalmazást sorol fel, melyeket csak Európa vett használatba: a verseny, a
természettudomány, a tulajdonjog tiszteletben tartása, a modern
orvostudomány, a fogyasztói társadalom és a protestáns munkaetika.
Egyszerűen így történt; az egyetlen dolog, melyben mindenki
megegyezik, az, hogy a sikerünk legalábbis nem a fehér rassz
kiválóságából fakadt.

Hát ennyi a világtörténelem? – kérdezi Ön talán meglepetten,

észrevéve, hogy közeledik a fejezet vége. Hol marad Nagy Sándor, a
Római Birodalom, a népvándorlások kora, Lengyelország, Lützen, Lipcse
és Narva hősies küzdelme, az imperializmus és a két világháború, a
világtörténelem összes tetőpontja és hullámvölgye, a dicsőséges
győzelmek és fájdalmas vereségek sora? Mindez természetesen része a
történelemnek, de nem az én történetem, és nem is az Ön valódi története,
hanem családtörténetek, melyeket az elit mesélt gyermekeinek. A
történelem nem igazán törődött a hétköznapi emberrel, a hatalmon lévők
még kevésbé.
 Amikor a 19. század nagy éhínségei idején a kainuu-iak döglöttek, mint
a legyek, a déli urakhoz folyamodtak segítségért. Nem azért, mert sorra
haltak, hanem azért, mert így az a veszély fenyegette a koronát, hogy
elesik adóbevételeitől. Tudták helyüket és értéküket a világban, de
szerencsére ez a világ és a történelme mára már a múlté.
 8. A helyes és a helytelen
Esküszöm az
életemre és az
iránta való
szeretetemre, hogy
soha nem mások
kedvéért élek, és
őket sem kérem
arra, hogy az én
életemért éljenek.

„I been Ayn Randed, nearly branded / Communist ’cause I’m left-

handed…” A Simple Desultory Philippic – Simon és Garfunkel
fülbemászó dalában hallottam először az Ayn Rand nevet. Muszáj volt
utánanéznem, ahogy annak is, mi a csudát jelent a philippic.
Ayn Rand amerikai írónő volt, saját maga és csodálói szerint az előző
évszázad legkreatívabb filozófusa és társadalmi gondolkodója, mások
véleménye szerint íróként és gondolkodóként is elviselhetetlen szemetet
ontó kultuszfigura. Vastag regényei, melyekben objektivizmusnak nevezett
filozófiáját taglalja, nem jelentek meg finnül, és miután megpróbáltam
elolvasni őket, igazából nem is csodálkozom ezen. Randnek azonban
Finnországban is akad legalább egy nagy csodálója: Björn Wahlroos,
„Nalle”, aki A piacok és a demokrácia – a többség zsarnokságának vége
című könyvét Rand gondolatait idézve kezdi és fejezi be.
Akkor hát mit keres Ayn Rand ebben a könyvben? „Objektivizmusa” jó
példa az etikai és a társadalmi gondolkodás egyik végletére, a végsőkig
feszített individualizmusra és egoizmusra, ahogy azt hőse, John Galt
esküje is – melyet néha az egész objektivizmus mottójává emeltek –
mutatja. (Galtnak egyébként van egy hetvenoldalas monológja Rand
regényében, a Veszett világban. Én szóltam.) A fölényes tehetségű
akaratember a buta és élhetetlen tömegek fölé emelkedik, és semmi
mással nem törődve teljesíti be önmagát – miközben természetesen
minden tette jogos és helyes. Az egyetlen morális cél az egyén saját
boldogsága, és egyedül a teljességgel énközpontú élet az ésszerű és
értelmes. Nem csoda, hogy Randet egyaránt kedvelik az amerikai
jobboldali szélsőségesek és Nalle is.

Ameddig csak a
világűr tart
És amíg csak
élőlények vannak
Addig adassék
meg nekem is,
hogy maradjak
és távol
tarthassam a
világtól a
nyomorúságot

Ayn Rand tanulmányozása szerencsére nem foglalta le az összes

időmet. Első egyetemi éveimben, miután felfedeztem a Turkui Nemzeti
Könyvesboltot, egyéb, az általános műveltséghez tartozó művek mellett
szisztematikusan vásároltam és olvastam
a világ különféle vallásait bemutató köteteket és szent szövegeket.
Világom és gondolataim köre észrevehetően kitágult, noha az a gondolat,
amely kétségkívül a leggyakrabban eszembe ötlött, egy jóval kevésbé
szent könyvből származott: Dilisek ezek a rómaiak.
Minimum egy dolog kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem, hogy
egész életemben emlékezzem rá és elmélkedjem rajta: a bódhiszattva
fogadalom. A buddhizmus középpontjában az együttérzés áll, amely egy
John Galtétól gyökeresen eltérő esküben kristályosodik ki. Noha elérhető
lenne számomra a lehető legmagasabb cél, megszabadulhatnék az élet
körforgásától és a szenvedéstől, visszautasítom ezt, és önként itt maradok,
hogy segítsem a többi élőlényt.
 Buddha és Ayn Rand; a bódhiszattva és Galt; a két végpont az ember
önmagához, a világhoz és más emberekhez fűződő kapcsolatában.
Könnyű lenne nekiállni az egyik nemességéről, magas szintet elért
szellemiségéről és emberségéről dorombolni, a másikat pedig a vasalt
sarkú csizmájával mindent eltipró brutális übermenschnek ábrázolni, de a
világ – ahogy talán már említettem – nem egyszerű hely.
Mi a helyes és mi a helytelen? Hogyan kell élnie az embernek az életét,
mi legyen végső célja? Mire alapul az erkölcs? Melyik a lehető legjobb,
legigazságosabb társadalom, egyáltalán ésszerű mércéje-e a
társadalomnak az igazságosság? Már a legrégebbi ránk maradt írások is e
végső kérdéseken elmélkednek, és ezeken elmélkedünk ma is, az általános
iskolai hit- és erkölcstan óráktól kezdve a filozófusok kamráján át az
olvasói levelek rovatáig és a politikusok választási beszédeiig. Ha
könnyűek és világosak lennének a válaszok, már egész biztosan rájuk
leltünk volna ez alatt a sok évszázad és évezred alatt.
A világ számos – talán a legtöbb – embere szerint ugyanakkor nincs mit
töprengeni ezen: az erkölcs és minden érték a vallásból, Istentől
származik, és emiatt vallás nélkül a társadalom alapjai is összeomlanak.
Ezt ismételgették idén nyáron is, amikor családi tragédiák és az általános
iskolai hittanórák számának csökkentése jelentették a fő beszédtémát. De
egész egyszerűen nem ez a helyzet. Régi beszélgetőtársam és jó barátom,
Juha Pihkala püspök így foglalja össze a dolgot a dogmatikába bevezető
Hitet a tudásból és tudást a hitből (Uskoa tiedosta ja tietoa uskosta) című
könyve végén:

A morálisan helyes (és helytelen) viselkedés lehetősége [a keresztény

dogmatika szerint] abból ered, hogy az ember Isten képmása. Ez a
vallásos értelmezés azonban vitatható, mégis, szilárdan ragaszkodnunk
kell azon elvhez, hogy az embernek a jóra és a rossz elkerülésére kell
törekednie. A világban ugyanis számos, pusztán emberileg megalapozott
erkölcsi eszmefuttatás és morális viselkedésmód létezik. Az az időnként
erélyesen is hangoztatott állítás, hogy egyedül az mentheti meg az embert
az önzéstől, és indíthatja szeretetre, ha világosan tudatában van Isten iránti
vagy az istenség előtti felelősségének, úgy tűnik, hogy legalábbis a
felszínen nem állja meg a helyét. – – Ezért felesleges a kísérlet a tisztán és
nyomatékosan „keresztény” etika meghatározására. Ez már abból is
nyilvánvaló, hogy az Újtestamentum leveleiben foglalt etikai
iránymutatások és magatartási szabályok gyakran szóról szóra
megegyeznek a kor nem keresztény filozófusainak tanításaival.

Lehetne-e ezt ennél jobban vagy nagyobb tekintély által

megfogalmazni? A felszíni különbségek alatt minden vallás ugyanazt az
erkölcsöt tanítja, ugyanazt az ember módjára történő viselkedést – és így
tesznek a nem vallásos eszmék és emberek is. Mivel minden vallásnak
megvan a maga saját istene és isteni kinyilatkoztatása, vagy egy nagy
sereg isten létezik a világban, akik mind ugyanazt a felfogást vallják az
erkölcsről – vagy a morál olyannyira elválaszthatatlanul kapcsolódik az
emberi természethez, hogy az alapjairól senki ép ésszel megáldott nem
vélekedik másként.
Természetesen nyilvánvaló, hogy a vallás segíthet az erkölcs
megerősítésében és fenntartásában, különösen nehéz körülmények között.
Ám az is igaz, hogy az emberi fejlettség különféle indexeivel mérve a
legkevésbé vallásos államok, mint például Észak-Európa országai, mindig
a listák élén, a leginkább vallásosak pedig az alján találhatók.
Természetesen az is igaz, hogy ha mindenek mögött valamiféle Teremtő
áll, végső soron az erkölcs is tőle származik, ugyanúgy, ahogy az
ősrobbanás és az evolúció. De a vallás nem szolgál számunkra segítségül
az ősrobbanás vagy az evolúció megértésében – ahogy az erkölcs
megértésében sem. Mással kell próbálkoznunk.

Az erkölcs nem a Tízparancsolatból ered, nem a hegyi beszédből, nem

Buddha bódhifa alatti beszédéből, nem a Nikomakhoszi Etikából, nem
Kant kategorikus imperatívuszából és nem a logikából. Akkor hát miből?
Az emberi erkölcsnek meg kell felelnie az emberi faj számára; a
természetes szelekció már jó ideje eltüntette volna a föld színéről a sikert
és a szaporodást akadályozó viselkedési szokásokat. Az evolúció és annak
viselkedést vizsgáló ága, az evolúciós pszichológia ezért sok mindent
felfed előttünk saját magunkról, feltételezve, hogy helyesen tudjuk
értelmezni a mondanivalóját, és észben tartjuk a filozófus David Hume
figyelmeztetését is: abból, hogy miként vannak a dolgok, nem lehet
kikövetkeztetni, hogyan kellene lenniük. Nem felejtkezünk meg továbbá
az ember személyes és társas viselkedésének szinte végtelen
változatosságáról sem. A cölibátusnál rosszabb szaporodási stratégiát
keresve sem lehetne találni, mégis, megfelelő körülmények között az
egyén és a társadalom szempontjából is igen üdvös lehet.
Ecce homo, íme, az ember! Milyenek vagyunk? Mindenekelőtt
természetesen értelemmel bíró lények, akik viselkedése éppen ezért nincs
ösztönös reakciók és választási lehetőség nélküli tettek közé zárva. Nem
körözünk addig a gyertya lángja körül, amíg meg nem perzselődik a
szárnyunk. Felkelhetek erről a székről, és a következő perc során
számtalan különféle trükköt végrehajthatok; erre egyetlen állat sem képes.
Rendelkezünk időérzékkel, a múltat és a jövőt érintően egyaránt, és ezért
képesek vagyunk egyrészt emlékezni a már megtörtént dolgokra, másrészt
elképzelni lehetséges jövőbeli eseményeket. Értjük, hogy létezünk, és
hogy hasonló módon más emberek is léteznek; birtokában vagyunk a
tudatelméletnek, vagyis képesek vagyunk elképzelni más emberek
érzéseit.
Nézzünk három példát arra, milyen messzire távolítottak bennünket
akár a legközelebbi rokon fajainktól is azok a betűcserék itt-ott a
genotípusunkban.
Egy kötélen teli vödör banán vagy euró lóg egy kútba. A vödör túl
nehéz ahhoz, hogysem egyetlen ember felhúzhatná. Két vadidegen ember
számára, akik még csak nem is beszélik egymás nyelvét, semmiféle
problémát nem okoz megfogni a kötelet, és együtt felhúzni a vödröt;
egyetlen gesztus elegendő hozzá. Két csimpánz számára ugyanez szinte
lehetetlen, csak szörnyű morgás és veszekedés után sikerül. Bennünk
természetünktől fogva megvan a hajlam és a képesség az
együttműködésre. A többi emberrel való érintkezésünk alapja a bizalom, a
csimpánzoknál a bizalmatlanság.
 A második példában egy egyszerű játékot játszunk, melynek ultimátum
a neve. Kaptam száz eurót, melynek egy részét Önnek kell adnom.
Szabadon eldönthetem, mennyit adok, de csak egyetlen próbálkozásom
van, és ha Ön nem fogadja el, egyikünk sem kap semmit. Ha viszont Ön
elfogadja a pénzt, amit átnyújtok, mindketten megtarthatjuk a
zsákmányunkat. Önnek tehát a legkisebb oka sincs akár egyetlen euró
visszautasítására sem, mert az egyetlen alternatíva az, hogy semmit nem
kap. És a játékot csak most, egyetlen alkalommal játsszuk, a lehetőség
többet nem tér vissza. Mit tesz Ön? Valószínűleg, ahogy azt a próbára tett
emberek mindenütt és minden kultúrában teszik, visszautasítja az egy
eurót és a tízet is. Hogy van képed ilyen keveset ajánlani, noha te magad
egy szalmaszálat sem tettél keresztbe ezért a zséért?! Csak a 20–30
eurónyi ajánlatot fogadjuk el – és jellemzően ez a legkevesebb, amit a
megfigyelések szerint a kísérletben szereplő játékosok felajánlanak. Igen
mélyen gyökerezik tehát bennünk a méltányosság fogalma, amely akár
arra is rávesz bennünket, hogy saját érdekeinkkel ellentétesen
cselekedjünk.
Cseréljük az eurókat banánra, és vessük be a csimpánzokat!
Értelmesebbnek bizonyulnak, mint mi, és mindent elfogadnak, amit
felajánlanak nekik. Tudják, hogy ötven banán persze klasszabb dolog, de
mi értelme van akár egyetlen banánt is visszautasítani, és korogni hagyni
a gyomrot? A közgazdászok és a pszichológusok nyelvén a csimpánzok
racionalista maximalizálók, akiknek csak saját előnyük számít. Mi,
csupasz majmok kevésbé vagyunk racionálisak. Ezért a felismerésért
emlékeim szerint nem olyan régen Nobel-díjat is adtak, ami
megmagyarázza, hogy miért emlegetik maguk a közgazdászok is the
dismal science, lehangoló tudomány néven a saját területüket.
Na, de nézzük csak a harmadik példát! Valaki vízbe esett a stégről, és
most kétségbeesetten kapálózik. Mit tesz Ön? Különösebb fontolgatás
nélkül a vízbe ugrik, ösztönösen, akár saját életét is kockára téve. Ennek
tutira a legkevésbé sincs értelme, igazából az érzelmekre sem lehet
hivatkozni, ha a szóban forgó személy nem egy közeli rokona, hanem
teljesen ismeretlen az Ön számára. Altruisták vagyunk, nem úgy, mint más
emberszabásúak és a többi állat. Már a másfél éves gyerekek is altruistán
viselkednek.
Az altruizmust lehetetlen lefordítani; ez valami más, mint az
együttérzés, a szánalom vagy az általános segítőkészség. Az egoizmus
ellentéteként, esztelen segítőkészségként, a másokért való
önfeláldozásként írhatnánk le. Az altruizmus magyarázatáért még senki
nem kapott Nobel-díjat, noha bőven születtek rá kísérletek, vallásosak,
biológiaiak és társadalmiak egyaránt – mind megméretett és könnyűnek
találtatott.
Igaz, teljességgel azért nem térünk el társas viselkedésünkben a többi
állattól. Megfelelő körülmények között a majmok is képesek az
együttműködésre, vigasztalják egymást, sőt, a csimpánzok köréből ismert
olyan példa, hogy a víz iránti eredendő undorukat legyőzve fajtársuk
segítségére siettek. Az általunk „emberségesnek” nevezett viselkedés apró
csíráit más állatokban is felfedezhetjük, nem csak a Homo sapiensben, ez
természetesen nem is lehetne másként.
Bizalom, méltányosság, altruizmus. Íme, a három alapszín, mellyel
megpróbálhatja megfesteni saját erkölcselméletét, szabadon adagolva a
további árnyalatokat, mert nem létezik egyetlen általános és mindent
lefedő, mindenki által elfogadott elmélet. És valójában így is tesz
mindannyiunk, megalkotjuk a jóról és a rosszról vallott saját
felfogásunkat, és igyekszünk azt többé-kevésbé következetesen
vezérfonalként követni életünkben. A személyes erkölcs elsajátítása
olyannyira automatikus és természetszerű, hogy általában azt
feltételezzük, saját erkölcsünk egyezik a társadalom valódi erkölcsével
(vagy azzal, amilyennek lennie kellene), és ingerült leveleket
küldözgetünk az olvasói rovatokba, ha egy rossz vagy eltévelyedett ember
próbálja megkérdőjelezni ezt a magától értetődő dolgot.
Mindannyiunknak csak egyetlen élet áll a rendelkezésére, a
szerepjátékokban és az interneten azonban más életeket is kipróbálhatunk,
sőt akár egészen új történelmi korokat is: Habbo Hotel, Second Life,
Civilization és így tovább. Milyen stratégiával lehet a
legeredményesebben virtuális párra találni, sikereket elérni az életben
vagy meghódítani a világot? Az emberek közötti érintkezést az
ultimátumjátékhoz hasonló tesztekkel, valamint különféle matematikai
modellekkel vizsgálhatjuk. Az egyik újra és újra előkerülő eredmény
világos: a legtöbb helyzetben a leginkább sikerre vezető stratégia az
együttműködésre hajlamos, kölcsönös, bizalommal teli és megbocsátó. Ez
az ultimátumjátékban és más, sokkal bonyolultabb helyzetekben is
maximálja a sikert.
Íme, a jelenleg még igen bizonytalan, tétovázó és részleges válasz az
erkölcs eredetére: a természetes szelekció révén több tíz- és százezer
generáció alatt kiválasztódott belénk – ezen a ponton azt is mondhatnánk,
belénk nemesedett – egy bizonyos, ezen állatfaj számára bevált
viselkedésmód. Ez a magatartásforma, ez a morál az egyén és a csoport
sikerének lehetőségét is maximalizálja, még ha nem is mindig garantálja a
sikert az életben, ahogy azt bizonyára mindenki megtapasztalta már.
Kénytelen egyúttal bizonyos mértékű eltérő viselkedésmódot is
megengedni. Matematikailag könnyű kimutatni, hogy az őszinte emberek
közösségében egy magányos szélhámos mindig sikerrel jár, de aligha
igényli bárki is ennek bebizonyításához a matematikát.
A kutatók számítógépes szimulációkat használnak akkor is, amikor
igyekeznek megérteni teljes emberi közösségek fejlődését és a különféle
magatartásformák eredetét. Néhány éve ennek a témakörnek a két
pionírja, Jung-Kyoo Choi és Samuel Bowles több millió szimulált
őstörténetet futtatott át számítógépen, hogy kiderítse, milyen sikerrel
járnak több ezer generáció alatt a különféle mentalitással felruházott
embercsoportok. A legjobban az egyszerre toleráns és önző, ám békés
társaságok boldogultak – továbbá az agresszív, de saját csoportjukon belül
altruista törzsek. A föníciai kereskedők és a harcos hittestvérek sikerrel
járnak; a „mindenki mindenki ellen” nem jó stratégia, de nem az a
túláradó nice guy hozzáállás sem. Milyen lebilincselő eredmény, melynek
segítségével talán kicsit jobban megérthetjük az emberiség történelmét.
Valódi történelmünk, az evolúció, a számítógépes szimulációk és
nemsokára a géntechnológia, melynek segítségével betűről betűre
megérthetjük a mutációk hatását az emberi mivoltra és az ember
viselkedésére: lassacskán talán kezdjük ugyanolyan jól érteni az erkölcs
születését, ahogy a világegyetemét. Ez azonban nem árulja el számunkra,
javításra szorulnak-e mai szokásaink és felfogásunk (ismét érdemes
felidézni Hume-ot), ahogy örök erkölcsi dilemmáinkat sem oldja meg. És
ha a stégről vízbe pottyant embert Anders Breiviknek hívják?
Az embert, a világegyetemmel ellentétben, nem lehet egy kis csoport
egzakt, matematikai szabályra redukálni – és ez így jó.

Hosszú ideje ülök a stégen a Rehja víztükrét kémlelve, és töprengek.

Mit írhatnék röviden, világosan és lényegre törően az erkölcsről a teljes
társadalomra vetítve? Ha egész erkölcsi felfogásunk lábát biztosan a
levegőbe vetve áll, akkor mit lehet mondani az erkölcs társadalomra
történő alkalmazásáról? Különféle társadalomelméleteket kellene
bemutatnom, kiindulópontjaikat és lehetséges megvalósításaikat a
különböző korokban? A humán- és a társadalomtudományok igencsak
eltérnek a kemény természettudományoktól, ahol az elmélet valami
általánosan elfogadott kiindulópontokból levezetett logikus szerkezetet
jelent, mely egyrészt megmagyaráz valamit, másrészt jobban előre jelez
valamit, mint a korábbi vagy a vele vetélytárs elméletek. John Maynard
Keynes gazdaságelmélete vagy Platón államtana viszont inkább történet
arról, miként lehetnének a dolgok, vagy miként kellene a szerző szerint
lenniük; a maguk módján mítoszok, melyek talán elárulnak valami
alapvető vonást a valóságról, de amelyeket még csak nem is arra szántak,
hogy minden pontjukban hihetőek legyenek.
Nem sokáig tartott kideríteni, hogy Einstein relativitáselmélete jobban
ábrázolja a valóságot, mint számos vetélytársa; logikus jellege és helytálló
előrejelzései is hatékonyan eliminálták az alternatívákat. De jobb-e
Keynes gazdaságelmélete, mint Milton Friedmané? Senki sem tudja, és a
világ valamely pontján kétségkívül ezen a héten is napvilágot lát egy
újabb könyv, melyben valamelyik fölényét igyekeznek bizonygatni. Egész
nemzetek esetében az egzakt kísérletek is kissé nehézkesek. Az ember
nem gép, és a társadalom sem pályáján keringő bolygó, melynek a
számított helyzettől való apró eltérései igazolják az új elmélet
helytállóságát.

Ugye ha
beszélgetésünk
folyamán az
államot
keletkezésében
szemléljük, akkor
látjuk meg az
igazságosságot,
valamint az
igazságtalanságot
is? – – Állam –
véleményem
szerint – akkor
keletkezik, ha az
egyén már nem
önellátó; hanem
sok mindenre
szüksége van; […]
– – Így ha egy
ember valami
célból másik
emberrel társul,
aztán más
szükséglettől
hajtva megint
másikkal, s – mivel
az embereknek sok
mindenre van
szükségük – egyre
több segítőtársat
 gyűjtenek össze
egy településre, ezt
hívjuk államnak.
Így van? – –
Nosza, hát
teremtsünk
képzeletben egy
államot, kezdve
mindjárt a
kezdetén. – Mi
késztet erre? –
Nyilván
szükségleteink.

Ha az ember nem tudja, mit mondjon, vagy nincs semmi

mondanivalója, Platónnal nem foghat mellé. Figyeljetek, most komoly
dolog jön! Platón írásaiból könnyen össze lehet állítani egy egész kötetnyi
nevetséges dolgot (ahogy azt meg is tették), a keresztény hit védőbeszédét
(ahogy azt a középkorban meg is tették) vagy a fasizmus kézikönyvét, és
bármely elképzelhető vélemény kapcsán találhatunk benne azt
valamelyest alátámasztó vagy cáfoló argumentumot. Platón igazi
nagysága azonban abban rejlik, hogy sorra egymás után képes volt a
dolgok lényegébe hatolni, felismerni, mi a legfontosabb, és elgondolkozni
azon, hová lehet ebből továbblépni. Továbbgondolásai aztán nem mindig
jöttek össze, de legalább anyagot szolgáltatott több ezer későbbi filozófus
tanulmányai és disszertációi számára.
Platón az emberek önkéntes együttműködésében ismerte fel a
társadalom eredetét, melynek révén a társadalom minden egyes tagja
elérhet olyan célokat, melyek az egyes ember számára elérhetetlenek. A
civilizáció alapja az egyedülálló együttműködési képességünkbe vetett
bizalom. Na és a méltányosság meg az altruizmus? Számos más szabad
athéni módjára Platónnak is voltak rabszolgái – halála idején öt –, a
rabszolgaságot a természetes és éppen ezért igazságos társadalom
részének tartotta. Ráadásul az utópiájában igazság szerint mindenki
rabszolga, mert az állam határozza meg minden egyes polgára számára,
mit kell tennie: az ideális társadalomban nincs szabadság, és nincsenek
emberi jogok. Platón természetesen megindokolta mindezt, hosszasan és
alaposan, de az ő társadalma aligha az a hely, melyben a nyugati
demokráciához – vagy legalább az athénihoz – szokott ember élni
szeretne.
Platónról azt mondják, sikertelenül próbálta megvalósítani ideális
államát Szicíliában. Gyakorlatiasabb tanítványa, Arisztotelész a maga
részéről az eljövendő világhódító, Nagy Sándor nevelője volt, akinek apja,
II. Philipposz ellen mondta egyébként az athéni Démoszthenész az
angolul philippicsnek nevezett híres filippikáit. Nagy Sándor halálra itta
magát, vagy talán megmérgezték, még mielőtt ideje lett volna megmutatni
valódi uralkodói képességeit, de a jelek szerint nem volt rossz
egyeduralkodó, legalábbis a világhódítók kategóriájában. Talán
Szókratész, Platón és Arisztotelész bölcsességéből jutott valami a
harmadik generáció tanítványaiba is. Nagy Sándor talán felvilágosult
egyeduralkodóvá is válhatott volna, az összes lehetséges kormányzati
forma között leginkább mitologikusnak nevezhető típus egyik
képviselőjévé.
A finn Wikipedia huszonnégy különféle kormányzati módot sorol fel,
és a lista korántsem teljes, hiányzik belőle például a fejlődő országokban
nagyon is elterjedt kleptokrácia, a tolvajok uralta állam. A mai államokat
durván két kasztba oszthatjuk, demokráciákra és diktatúrákra, de a Szaúd-
arábiai diktatúra egészen más, mint a kínai, ahogy a finn és az amerikai
demokráciát sem igazán lehet egy lapon említeni. A történelem során
szinte minden lehetséges mód próbára lett téve, és szinte mind működött
is, legalábbis egy ideig, a megfelelő körülmények között, ha nem államok
és birodalmak szintjén, legalább kisebb közösségeken belül.
A történelmi siker nem válik be mérőlécként, ha az ember a lehető
legjobb, leginkább működő és legigazságosabb társadalmat keresi. Az
ipari forradalommal és a felvilágosodással olyannyira alapjaiban változtak
meg a világ játékszabályai, hogy a múlt már nem tud tanulsággal szolgálni
a jelen számára. Róma és Kína a történelem legsikeresebb és leghosszabb
életű birodalmai közé tartoztak, de még Mussolini vagy Mao sem tekintett
rájuk mintaképként, legfeljebb ünnepi beszédeikben. A nyugati
demokráciáknak pedig jelenleg nem megy túl jól a soruk, legalábbis
gazdasági értelemben. Katar, Ghána, Mongólia, Türkmenisztán, Irak,
Kína, Pápua Új-Guinea, Argentína, Törökország és Srí Lanka, sorolja a
CIA World Factbook a világ 2011-ben leggyorsabban növekvő
nemzetgazdaságait, és a sor végén, a 185. helyen természetesen maga a
demokrácia bölcsője, Görögország kullog.
Vissza is térek az elvontabb elmélkedéshez. Milyen lehet az egyén és a
közösség közötti viszony, és milyennek kellene lennie? Szokásom szerint
igyekszem valami igen egyszerű dolgot találni, amibe bele lehet
kapaszkodni, hiszen én vagyok a Csekély Értelmű Professzor. Az egyén
szabadsága azonban, melyre hivatkozva a jenkik a világ legjobb
országaként és az egész világtörténelem végpontjaként hirdetik magukat,
nem igazán mond semmit. Az egyén szabadsága a „mindenki mindenki
ellen” háborúban is eléri maximumát, abban a szituációban, ahogy a
társadalomfilozófus Thomas Hobbes tévesen az ember eredeti természeti
állapotát képzelte.
Meg kell lennie a jogaimnak, de a kötelességeimnek is, és ugyanígy a
társadalomnak is velem szemben. A másik központi kérdés az, miként
oszlanak meg e kétoldalú jogok és kötelességek az egyes emberek között.
Rajzolok tehát egy négyzetet, melynek vízszintes tengelyére a jogok, a
függőlegesre a kötelességek szót írom. Jogok: az emberi jogok és minden
más, amit a társadalomtól követelhetek, de egyben minden olyasmi is,
amit lehetőségem van megtenni – a „pénzért megkapni” sorozatból.
Kötelességek: mit muszáj megtennem és milyen hozzájárulást vár tőlem a
társadalom – adók, részvétel a közös dolgok intézésében, a törvények és a
vallás betartása, az üzlet vagy a hadsereg irányítása… Hová helyezem
magamat ebben a négyzetben, mennyire áll jogomban azt tenni, amit
akarok, és mennyi olyan dolog van, melyet ilyen vagy olyan okból muszáj
megtennem? És a többi ember, ők hol helyezkednek el? A ponthalmaz
minden különböző eloszlása a négyzeten belül egy-egy lehetséges
társadalmi rendszert ábrázol. Ha Finnország az abszolút egyenrangúság
országa, akkor mindenki ugyanott van, ugyanazon a ponton a négyzeten
belül.
A négyzet bal alsó sarkában lévőnek nincsenek jogai, vagy nincs
szabadsága, de egyúttal kötelezettségei sincsenek, egyáltalán semmit nem
muszáj tennie. Ki lehet ő? A szobámban zümmögő légy, legalábbis
társadalmi értelemben, az emberek közül leginkább az újszülöttek. Bal
felső sarok: semmi jog, csak kötelesség. Egy halálra ítélt rabszolga Athén
ezüstbányáiban. Jobb alsó sarok: az összes jog, semmi kötelesség – valaki,
aki dúsgazdag és nárcisztikus, egy zsarnok vagy Ayn Rand regényhőse.
Jobb felső sarok: minden jog, de egyben minden kötelesség is; valahova
ide lehetne talán helyezni a felvilágosult egyeduralkodót.
A történelem társadalmai kivétel nélkül igen egyenlőtlenek. A legtöbb
ember a négyzet bal szélére szorult – sok meló, kevés szabadság. Itt
találhatók a rabszolgák és a többiek, akik a primer szektorért felelősek, az
ősi Nílus partjától az Orosz Birodalom röghöz kötött jobbágyaiig,
mindenki, aki az évezredek során vállán vitte a négyzet jobb szélének
szűk elitjét. Már Platón megállapította, hogy valójában minden államban
két állam található – a szegényeké és a gazdagoké.
A társadalmak emellett szinte kivétel nélkül osztályokra vagy rendekre
oszlanak, egymástól szigorúan elkülönített foltokra a négyzeten belül. Itt
vannak a parasztok, itt a polgárok, itt pedig a nemesség. Magától
értetődőnek tekintették, hogy ez az egyetlen helyes, egyrészt működő,
másrészt istentől elrendelt módja a dolgok intézésének, és a vallás és a
törvény erejével egyaránt igyekeztek megakadályozni a legapróbb
átszivárgást is egyik foltból a másikba. Ha mégis úr válna a zsellérből, az
egész világ ott helyben összedőlne, főleg mert a zsellérek már
születésüknél fogva alkalmatlanok úrnak lenni. Sok időbe beletelt, mire
kezdett felderengeni az igazság. „Ha szegényeink nyomorúsága mégsem a
természet törvényeiből fakad, hanem saját társadalmi
berendezkedésünkből, akkor nagy a mi bűnünk” – elmélkedett Charles
Darwin a Beagle fedélzetén írt naplójában. Napjainkban ezt még mindig
nem fogta fel az összes pénzember.
 Akármi is volt a kor vagy a társadalom, a négyzet csücskei általában
elég üresen maradtak. A rabszolgák is szinte mindig rendelkeztek
bizonyos jogokkal. „Ha héber rabszolgát vásárolsz, hat évig szolgáljon, de
a hetedikben menjen el szabadon, váltságdíj nélkül.” És valójában még az
abszolút egyeduralom mintaképének tekintett „az állam én vagyok”
napkirály, XIV. Lajos sem tehette azt, amit akart; például ő sem szeghette
meg az érvényben lévő törvényeket, amikor igazságot osztott.
A tökéletesen egyenrangú társadalom, egyetlen pont a négyzet közepén,
soha nem is létezett, és remélhetőleg soha nem is fog, akármilyen
méltányosnak és igazságosnak tűnhet is hirtelenjében a gondolat. A kis
vadász-gyűjtögető társaságban is mindig volt a többieknél ügyesebb vagy
okosabb zsákmányfelderítő; ő volt az, akit követtek, ahelyett, hogy körbe
leültek és megszavazták volna, milyen irányba is induljanak most a
dzsungelben. A jól működő társadalom a lehető legjobban kihasználja
tagjai képességeit, mert ebből mindenki profitál. És mivel a kötelességek
és a felelősség növelése a jogok ennek megfelelő növelése nélkül szintén
egyfajta rabszolgasorba vetés lenne, az egyenlőség pontja a négyzet
közepén minden irányba kiterjed.
Húzzunk egy függőleges vonalat a négyzetbe: mindenkinek ugyanazok
a jogai, de eltérőek a kötelességei. Ez tulajdonképpen a kommunista
álomállam, a Szovjetunió alkotmánya szerint „mindenkitől képességei,
mindenkinek szükségei szerint”. Ez az utópia sem működött. És egy
emelkedő átló, a bal alsótól a jobb felső sarokig – minél több kötelesség,
annál több jog? Ez némileg megfelel annak az eszménynek, melyet Platón
Az állam dialógusában kifejtett, vagy a konfuciuszi államnak, a
képességekre alapuló meritokráciának. Működik, legalábbis céges
szinten, de tutira nem felel meg a demokráciáról alkotott fogalmainknak.
Bőven akadnak különféle lehetőségek, még az én végsőkig, két alapvető
fogalomra egyszerűsített társadalomsablonomban is.
A négyzetemben rajzfilmként zajlik a világtörténelem. A jogok és
kötelességek egyenrangú, szinte pontszerű eloszlása, mely a kis vadász-
gyűjtögető közösségeket ábrázolja, az egész négyzetben szétterül és
darabjaira hull, ahogy feltalálják a földművelést, az emberek szakosodnak,
és eltérővé válik értékük, megszületnek a társadalmi osztályok, az
uralkodók egyre világosabban elkülönülnek az elnyomottaktól, és a
nemek egymástól. Itt-ott, vallásos közösségekben, rövid idejű utópiákban
vagy Platón és Arisztotelész Athénjében kísérleteznek valami más
modellel, de csak a 18. század végén kezdenek a pontok lassan újból
egymás felé vándorolni. A méltányosság, az ember ezen egyik
alaptulajdonsága, az ipari forradalommal, a felvilágosodással és az egyház
gyengülésével egyre erősebben tér vissza a társadalomba. Szabadság,
egyenlőség, testvériség. Emberi jogok. Élet, szabadság és a boldogság
keresése. Demokrácia.
Büszkék lehetünk rá, hogy Finnország a világ egyik első olyan országa
volt, ahol még a nők is szavazhattak. Két folt, mely a történelem során
végig elkülönült egymástól, most összeért. Száz évvel ezelőtt a
demokrácia ritka furcsaság volt, ma pedig a fanatikus iszlamistákat és az
Ayn Randhez hasonló szélsőségeseket leszámítva mindenki remélhetőleg
hamar letűnő maradványoknak tekinti a diktatúrákat, legyenek azok akár
világiak, akár vallásosak. A világ fejlődött, mégpedig jó irányba.

1971 karácsonyán a turkui Wiklund áruház sarkán botlottam első

alkalommal Conanba, a barbárba, szerencsére nem személyesen, hanem a
könyvrészleg polcán. „Tudd meg, ó, hercegem: azt követően, hogy az
óceánok vize elnyelte Atlantiszt és ragyogó városait, de még mielőtt az
Árják Fiai hatalomra emelkedtek, volt egy korszak, melyről nem is
álmodnál, egy korszak, midőn fényes királyságok lepték a világot, akár
csillagok alatt heverő kék köpönyegek (…). Mind közül a legbüszkébb
Aquilónia királysága volt, az álomba süppedt Nyugat legfelsőbb ura. Ide
érkezett Conan, a kimmériai, a fekete hajú, a mogorva tekintetű, a kivont
kardú, a tolvaj, a gyilkos, a fosztogató, kinek búja és öröme egyaránt
végtelen, hogy saruba bújtatott lába alá tiporja a Föld ékköves trónjait.”
Lelkesedésem odáig ment, hogy a karácsonyi szünetben 110 kilós testem
minden erejével még izomgyakorlatokat is végeztem szaunázás előtt.
Robert E. Howard Conanja olyan világban él, melynek technikai szintje
és társadalma a mi antikvitásunkénak felel meg. Conan, aki végül
Aquilónia királyi székéig törte útját, természetesen vad és barbár, híján
van a műveltség felszíni fényének; öl és rabol – de sohasem a
szegényektől vagy a védekezésekre képteleneket. Ahhoz, hogy korunk
hőse lehessen, a „kard és mágia” fantasy fiktív karakterének is feltétlenül
méltányosnak kell lennie. Mi mutathatná ennél jobban a világ
fejlődésének mértékét? Machiavelli döbbenten csóválta volna fejét.
Vicces lenne tudni, vajon olvasott-e Ayn Rand valaha Conant.
Conan tudta azt, amit Platón és Rousseau, de ami közben két évezredre
feledésbe merült: az emberi közösségek alapját nem az isteni elrendelés
adja, hanem a társadalmi szerződés, az önkéntes beleegyezés abba, hogy
az egyén lemond bizonyos jogairól azért cserébe, hogy a közösség valami
mást ad a helyükbe. A pénzünk egy részét elveszik, de cserébe kapunk
iskolát és szeniorpelenkát. Hajlandó vagyok engedelmeskedni Conan
királynak, ő pedig cserébe fenntartja a törvényt és a rendet, megvéd
engem igazságosan és legjobb képességei szerint. És miről mond le
Conan? A szabadságáról, amint azt minden mai uralkodó tudja.
Milyen a legigazságosabb és legméltányosabb társadalom? És tegyük
még azt is a kívánságlistához, hogy működő, mert az utópiák mindig
rosszul végzik. „Az egyetlen jó, amit az emberek egymással tehetnek, és
az emberek közötti működő kapcsolatok egyetlen jellemzője az – el a
kezekkel!” Amikor a dohányzás veszélyeit vitató láncdohányos Ayn Rand
végül tüdőrákot kapott, sebesen bejelentkezett az állami egészségügy
kuncsaftjául, szóval ennyit erről a társadalmiszerződés-javaslatról.
Napjaink aranystandardja kétségkívül továbbra is John Rawls amerikai
filozófus Az igazságosság elmélete című munkája, noha eltelt már némi
idő 1971-es megjelenése óta. Finn fordításához szinte lehetetlen
hozzájutni, mert minden egyes példány valami vizsgára magoló
társadalomtudomány- vagy filozófushallgató kezében van, ami jól
mutatja, milyen központi szerepet játszik a mű napjaink gondolkodásában.
Ráadásul a nagy Nalle is kijelentette, hogy könyve egyik fő témája Rawls
kritikája.
Rawls alapgondolata igen egyszerű, még ha a legújabb kiadásban 514
oldalt (és ráadásul elég nehezen olvashatóakat, legalábbis így, itt a
nyaralóban) fordít is alátámasztására. Ha nem tudod előre, milyen
társadalmi helyzetbe kerülsz, milyen társadalmat építenél? Milyen
zseniálisan egyszerű, megüti Einstein relativitásposztulátumainak szintjét!
A Rawls-féle „tudatlanságfátyol” mint a társadalmi szerződés alapja
többek között ahhoz vezet, hogy a legrosszabb körülmények között
élőkkel való bánásmód válik az egyik központi témává. A rabszolgaság
például nem lehetséges, mert senki nem hozna rabszolgaságot megengedő
törvényeket vagy erkölcsi normákat, ha tudja, hogy maga is rabszolgává
válhat. És a szociális ellátórendszerre hagyatkozó küzdelem a
létfenntartásért? A relativitásposztulátumoktól azért hosszú és bonyolult
út vezet egy működő GPS-helymeghatározóig, és éppígy az igazságosság
elvétől a működő társadalomig.
Az igazságosságelmélet alapgondolata voltaképpen nincs túl messze az
ultimátumjáték teremtette szituációtól: ha az ember nem tudja, mi
történik, érdemes méltányosan viselkedni. Vagy, amint a népi bölcsesség
mondja: a mohó csúnyán megjárja.
Aranykanállal a számban születtem, több szempontból is. Jó géneket, jó
otthont, jó környezetet kaptam, jó lehetőségeket a tanulásra és saját
magam fejlesztésére minden tekintetben. Nem lettem súlyos beteg, nem
haltam meg idő előtt, nem szembesültem semmi olyannal, amivel legalább
hozzávetőlegesen ne boldogultam volna. Eredményeim egy része
kétségkívül teljesen a saját érdemem, hiszen ezen a nyáron is naponta
átlag három órát töltök itt e könyv írásával az úgynevezett
szabadságomon. Na és ha Szomáliába vagy a washingtoni droggettóba
születtem volna? Abszurd dolog lenne azt állítani, hogy én vagy bárki más
ember csakis magának köszönheti sikerét, és ugyanilyen abszurd dolog
lenne megpróbálni nem hálát adni a világnak.
 9. A hit és a tudás
Akármilyen isten előtt borulsz is le, valószínűleg rossz istent imádsz.

A fenti mondat szinte az egyetlen biztos dolog, amit a vallásról

mondani lehet, és ez sem tartalmaz semmilyen mély igazságot, hiszen
csak egy egyszerű matematikai állítás. A világ legelterjedtebb vallása a
római katolikus, melynek legalábbis névleg 1,1 milliárd követője van. Ha
a római katolikus isten az igaz Isten, akkor a világban élők zöme
bálványimádó. (A katolikus egyház hivatalos álláspontja szerint a
kereszténység többi ága tévtanon alapszik, követőik pedig kárhozatra
jutnak: extra ecclesiam nulla salus – az egyházon kívül nincs üdvösség.
Ezt a sajnálatos tényt érthetően udvariasan kerülik az ökumenikus
párbeszédek során. De még ha mindenkit, aki magát kereszténynek
mondja, ugyanazon Isten szolgájának is számolunk, a világ lakosságának
kétharmada továbbra is rossz ajtón kopogtat. És ha tényleg Ruth néni[15]
lett volna a helyes választás, mindannyian bajban lennénk.)
Ha Ön hívő, ne húzza fel magát; nem gúnyolódom a hitén. Ha pedig
harcos ateista, várjon még egy kicsit, mielőtt megnyalja a száját.
Mindössze szeretnék világos és vitathatatlan kiindulópontot találni ahhoz,
miről is beszélünk, amikor vallásról beszélünk.
Csak két alternatívája van annak, hogy az emberek zöme téved, és ezért
kárhozatra ítéltetett, újjászületni, a semmibe veszni vagy akármire, ami
még a kínálatban szerepel. Az első: a vallásnak végső soron nincs
jelentősége, mert minden vallás mögött ugyanaz az Isten áll, csak
különböző alakba burkolózva. A második: az összes letűnt és jelenlegi
vallás puszta emberi kitaláció. Vagy nincs semmiféle túlvilág – vagy,
alternatív módon, még mindig az Igaz Vallásra várunk, amit a valódi
messiás hoz el nekünk, vagy esetleg az űrlények.
Ugyanígy az is világos, hogy a vallás eredetileg nem Istentől származik,
abban az esetben sem, ha Isten valóban létezik. Hogy miért? A vita
kedvéért feltételezzük, hogy az iszlám Istene a valódi, igaz legfelsőbb
lény. A földön azonban már jóval Mohamed előtt léteztek vallások, és
ugyanígy jóval a zsidók Jahvéja előtt, akit az iszlámhívők jellemzően a
Próféta által kinyilatkoztatott valódi Isten korai, tökéletlen képének
ismernek el.
Azonban a lehetőség, mely szerint a korábbi vallások tökéletlen
kinyilatkoztatások voltak, nem működik általánosan, annyira különböznek
az úgynevezett fejlett vallásokat megelőző „primitívebb” vallások. Aligha
állíthatja bárki, hogy például An, a sumerek égistene, valamiféle előfoka,
tökéletlen ismerete az iszlám Istenének – és a sumereket több ezer,
valószínűleg több tízezer már feledésbe merült vallás előzte meg. Vallások
tehát léteztek, mielőtt a valódi Isten kinyilatkoztatta létét az embereknek;
a vallás megelőzte Istent.
Van még néhány megállapítás, melyek nem függenek attól, van-e
valami alapja a vallásoknak vagy sem. Az egyik az, hogy a vallások
fejlődnek, és úgy tűnik, fejlődésük az általános kulturális evolúciót és a
tudás bővülését követi: az egyszerűbbtől a fejlettebb és emberibb felé. Az
efféle evolúciót könnyű meglátni, ha összevetjük a természeti népek
vallását a mai vallások szofisztikáltabb formáival, de az egyes vallásokon
belül is. Nem kell teológusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye, a
Biblia elején megjelenő isten jóval brutálisabb, mint a végén szereplő –
noha természetesen minden valamirevaló teológus képes bebizonyítani,
hogy egy és ugyanazon Istenről van szó.
A második megállapítás: a vallásnak mérhetetlenül erős pozitív hatása
lehet az egyénre és a közösségre egyaránt. Ez furcsán hangozhat egy
olyan korban, melyben az iszlám szélsőségesen konzervatív változata
muszlim országokat tett elmaradottá, a vallási fanatizmus szította háborúk
és terrorizmus hozzátartoznak a hétköznapokhoz, az újságok hasábjain
furcsa kultuszok áldozatai taglalják rémisztő élményeiket, és bizonyos
szekták Finnországban is isteni joguknak tekintik, hogy magukat a
törvények és az emberi jogok fölé helyezzék. Azonban igaz – igaznak kell
lennie, különben a vallások nem arathattak volna sikert a világban.
Ismét Juha Pihkalát idézem, aki egyik nekem írott levelében a
felvilágosodás kori filozófusok litániáit kommentálta a vallás
borzalmairól: „Ezekben a keresztes háborúkon, a vallásháborúkon, a hit
fűtötte terrorizmuson, az új tudásnak való ellenálláson, az inkvizíció
szörnyűségein és az erkölcsi érzéket sértő bibliai szakaszokon rágódnak.
Napjaink újateistái is ezekből az ifjúmormota-kézikönyvekből veszik
példáikat. Minden egyes részlet igaz, mégis, az egész súlyosan
félrecsúszott. – – Ha ez a kép tényleg megállná a helyét, a keresztény hit,
általában a vallások, már réges-régen kihaltak volna.”
A harmadik. Az ember teljes szívéből képes hinni bármiben, ahogy azt
a világ vallásainak, kultuszainak és lököttebbnél lököttebb földi
ökörségeinek választéka is mutatja. Egy egyébként tökéletesen épeszű
ember is teljesen megzavarodhat, ha saját vallásáról vagy eszméjéről van
szó. Csak valamiféle igen korlátozott és a gondolkodás többi részétől
szigorúan elkülönülő pszichózis lehet, amikor egy professzor vagy
elnökjelölt hisz a hatezer éve bekövetkezett teremtésben, vagy amikor
szülők teszik kockára gyermekeik életét azzal, hogy nem oltatják be őket,
vagy pasztörizálatlan tejet itatnak velük, ahogy az ezen a nyáron történt.
Még valami. A vallásosság, ahogy a jelek szerint minden egyéb
szellemi tulajdonságunk is, félig a génjeinkben rejlik. Eltérő körülmények
között felnőtt ikrek összehasonlításával például be lehetett bizonyítani,
hogy a vallásosság – vagy a hiánya – nagyjából negyven százalékban
genotípusunkkal magyarázható. Pont mint ahogy némelyek közülünk
születésüktől fogva optimisták, mások pesszimisták, némelyek
születésüktől fogva hajlamosak a vallásosságra, mások pedig nem.
Ezek persze igen egyszerű és felszínes megállapítások a vallásról. Na és
a vallás tartalma, horkant fel Ön talán; hiszen erről van itt szó – a
kinyilatkoztatásról, a lélekről, Istenről, a megváltásról, a halálról és az
örökkévalóságról! Az igazságról, mely felette áll a világi valóságnak és
igazságainak. De beszélhetünk-e egyáltalán közös nyelvet, amikor
ilyesmikről folyik a szó, vagy minden wittgensteini nyelvi játékká
zsugorodik össze, melynek kifejezései valami egész mást jelentenek egy
hívő és egy másik vallás képviselője vagy egy hitetlen számára? De
lehetséges-e egymáshoz kalibrálni nyelvi hátterünket? – ezt Benjamin
Whorf is megkérdőjelezte.
 Rátalálni az igazságra természetesen minden hívő szerint egyszerű és
könnyű. Csak be kell lépni a vallás valóságába, le kell térdelni, és meg
kell vallani bűneinket Jézus előtt, auditáltatni kell magunkat, kimondani,
„nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája,” befogadni a
mantrát, vagy elvégezni valami mást a számtalan vallás számtalan
ceremóniája közül. Utána, amennyiben az ember igaz életet él és
megnyitja bensőjét, megtalálja és megérti az Igazságot.
De melyik vallás igazságát? Természetesen az enyémet, a többi
rosszabb lehetőség, tökéletlen, vagy egyenesen az ördög kísértése. – Ez az
út nyilvánvalóan nem vezet sehová, noha igen sok hívő számára
képtelenségnek tűnik ezt felfogni és elfogadni. A legszilárdabb belső
meggyőződés sem azonos az igazsággal, és egyetlen vallás sem képes
maga bebizonyítani magáról igaziságát – ha így lenne, a világ tele lenne
egymásnak ellentmondó feltétel nélküli igazságokkal.

A jyväskyläi egyházi napok utóbuliján ülök a Sohwiban. Az étterem

dugig tele százféle püspökkel, prelátussal és világival. „Ide hallgass, Esko
– fordul felém az asztalszomszédom, aki előadásom alatt a hallgatóság
körében ült –, neked mégiscsak megérné átállnod a mi oldalunkra. Ilyen
szónoki képességekkel ki tudja, milyen magasra hághatnál az egyházi
grádicson.” Az egész asztal jókedvűen nevet, koccintunk korsóinkkal és
borospoharainkkal. A társaság ismeri hosszú eszmecserémet Juha
Pihkalával, és jól tudja, hogy ennek az agnosztikusnak még egy
villámcsapás sem elegendő a damaszkuszi úton, hogy megtérítse. Én
magam azonban eltűnődöm: végső soron mi választ el minket egymástól,
engem és a papokat? Nekem a tudomány a szakmám, nekik a hit, de mit
jelent ez igazából? Különböző oldalakon állunk-e, és ha igen, minek a
különböző oldalain?
Miről beszélünk, amikor a vallásról beszélünk? Valamiről, ami annyira
személyes és fontos, hogy a beszéd nagyon könnyen ellehetetlenül, mert
az egyik fél úgy véli, ő maga, a vallása és Istene durva gúny céltáblájává
vált, a másik fél pedig már nem bírja türtőztetni magát efféle értelmetlen
zagyvaság előtt, mely akár még veszélyes is lehet. Ez a jellemzés a
vallással foglalkozó irodalom zömére is igaz. Sorra jelennek meg a
kötetek, melyek vagy természetes (de nem természetfeletti) jelenségként
magyarázzák a vallást, vagy bebizonyítják róla (furcsa módon mindig a
szerző saját vallásáról), hogy igaz. És attól függően, hogy már eredetileg
is melyik oldalon állt, az olvasó vagy „rágja fekete szakállát” vagy
egyetértően bólogat.
„Íme, a helyzetünk” – írja az újateisták tolltartójának egyik legélesebb
tolla, a The End of Faith (A hit vége) szerzője, Sam Harris. „Ha a vallás
alaptézisei igazak, a tudományos világkép olyan szűk látókörű, és annyira
ki van téve a természetfeletti változásoknak, hogy szinte nevetségessé
válik; ha pedig a vallás alaptézisei hazugságok, a legtöbb ember súlyosan
el van tévelyedve a valóság természetét illetően, irracionális remények és
félelmek vakítják meg őket…”
Ezzel gyökeresen ellenkező nézetet vallott a híres evolúciókutató és
zseniális ismeretterjesztő Stephen Jay Gould. Szerinte a hit és a tudás az
emberi élet és emberi tapasztalatok tökéletesen eltérő területeit érintik, a
legkevésbé sincsenek átfedésben, emiatt lehetőségük sincs a
konfrontálódásra – amennyiben helyesen fogjuk fel, melyek a vallás és
melyek a tudomány feladatai és céljai. Számomra úgy tűnt, szinte az
összes finn egyházi ember is ezt a nézetet vallja. Úgy fest, egyszerűen fel
nem foghatják, mások mi okból és célból provokálják a vitát, és pontosan
ugyanannyira fárasztja őket a keresztény fundamentalizmus is, ahogy az
újateizmus. Sam Harrisszel ellentétben ők semmiféle ellentmondást nem
látnak a tudományos világkép és a keresztény hit központi tanai között.
Mi az igazság? Nekem igazi szakembernek kellene lennem a hit és a
tudomány határterületén, hiszen kétszer kaptam meg az Év Keresztény
Könyve díjat, egyszer pedig a Szabadgondolkodók díját a nem vallási
alapú világnézetért kifejtett munkálkodásomért. Ezen elismerések
tiszteletére ezért most megpróbálom legjobb képességeim szerint
megindokolni előbb azt, hogy a vallás igaz – majd pedig azt, hogy a vallás
nem igaz.
Egy dologra azonban nem vagyok képes, még fifikás ujjgyakorlatként
sem. Semmilyen eszköz nem jut eszembe, mellyel a keresztény hit – vagy
bármely más vallás – dogmáit védhetném. „Mit kellene Istennek
elmagyaráznia vagy kinyilatkoztatnia, hogy valamilyen módon komolyan
vehető diskurzus legyen a számodra – hogy a posztmodern gondolkodás
elegánsan hangzó jelszavát használjam?” – kérdezte Juha nekem írt első
levelében csaknem egy évtizede, mire én azt feleltem: „Egy Isten, aki
Mamré tölgyesében járkál, mai mércével mérve is figyelemre méltó
nemzetgyilkosságokat eszközöl, és egyetlen fiát egy szűzzel születi meg?
Hogy is gondolhatja bárki, hogy ennek a legkisebb köze is van a
valósághoz és az igazsághoz – függetlenül attól, hogy létezik-e ez az
igazi, valódi, ismeretlen és kifürkészhetetlen Isten, vagy sem?” – Képtelen
vagyok elképzelni, még gondolatkísérletként is, hogy egy adott vallás
történeteivel és tanaival együtt igaz lehessen, ugyanúgy nem, ahogy
képtelen vagyok elképzelni egy háromszögletű négyzetet is. (Igazság
szerint, úgy vélem, a szentháromság elég jól leképezi ezt a matematikai
lehetetlenséget.) Vádolják a génjeimet, ha akarják, de egész egyszerűen ez
a helyzet.
A keresztény hit helyett védeni tudom a túlvilágit – azt a lehetőséget,
hogy ez itt nem minden, hogy létezik valami a tudatunkon és érzékeinken
túl. Íme.

A világegyetem mércéjével mérve újszülött csecsemők vagyunk, talán

több milliárd évvel elmaradva a kozmosz más értelmes lényeinek
fejlettségi szintjétől. Egy kutya – vagy egy almalevélbolha – tudatától a
miénkig kisebb az ugrás, mint a mi tudatunktól egy fejlettebb kozmikus
élet tudatáig és felfogóképességéig. Komolyan hihet-e bárki is abban,
hogy már nem nagyon van mit megtudnunk a valóságról és az igazságról
– anélkül, hogy a legkevésbé is lebecsülnénk tudományunk megdöbbentő
eredményeit? Hát nem sokkal valószínűbb, hogy a világról alkotott
meglátásunk és tapasztalatunk ugyanolyan szűk és korlátolt, mint az
almalevélbolháé?
És az nem lehetséges-e, hogy ugyanúgy, ahogy – úgy tűnik – a kutya is
megérez néha saját felfogóképességén túl eső dolgokat, például gazdája
bánatát, mi is halljuk néha valami minket meghaladó suttogását? Érezzük,
ahogy összeolvadunk a természettel, kitágul a kozmikus tudat, jelen van
valami megmagyarázhatatlan szentség, a felfogóképességet meghaladó
módon szeretve vagyunk, vagy érzünk valami mást, amit a teológus
Rudolf Otto numinózus élménynek nevez. Egy pillanatra kapcsolatba
kerülünk valami egészen mással. Mivel képtelenek vagyunk megérteni ezt
a mást, csekély képességeinkkel különféle rendszereket építünk fel,
vallásokat, hogy legalább valamiféle magyarázatot találjunk arra, ami
történt.
Nem tudjuk bebizonyítani, hogy létezik a túlvilági, mert a többi
élőlényhez hasonlóan korlátoz bennünket saját agyunk, saját kogníciónk.
Az elefántbika nem tudja megkülönböztetni a fából készült
csalihasonmást az elefánttehéntől, egy kutyával nem lehet megértetni a
relativitáselméletet és az emberrel sem a valóságot; még megfelelő
kérdéseket sem tudunk feltenni, a válaszok felfogásáról már nem is
beszélve. Agyunk azonban fejlődik. Egymilliárd év a világvégéig: hiheti-e
bárki is azt, hogy ezt pusztán azzal töltjük, a következő decimálisokat
számoljuk az ősrobbanás paramétereinek értékeiben, hogy már ennyire
közel vagyunk a valóság végső lényegéhez?
Lehetetlenség bármit is azzal bebizonyítani, hogy a tudatlanságra
hivatkozunk, de hát nem kelti-e a világegyetem egész története, abban a
formában, ahogy kezd előttünk feltárulni, azt a gyanút, hogy a
leírásunkból hiányzik valami döntő részlet? A végtelen finomsággal az
életre hangolt világegyetem születése, az összes kicsit túlságosan
hihetetlen véletlen és fordulat a csillagok születésétől egészen az ember
kifejlődéséig – nem „eszes tervezés”, de valami egészen más az
önmagukban helytálló magyarázataink mögött; az, amit a híres teológus,
Paul Tillich a létezés alapjának nevezett?
És végül, tényleg figyelmen kívül hagyhatjuk-e annyi ember érzését és
tapasztalását, végig az idők és kultúrák során, hogy ez még nem minden?

Elég jó, nem? Mégiscsak át kellene állnom a túloldalra? Na de most az

ateista birodalom visszavág.
 A számtalan vallás és történetük, beleértve az összes fent említett tényt,
már önmagában elegendő annak bizonyítására, hogy mindez csak emberi
kitaláció. Az evolúció által belénk épített szükségleteket elégítik ki.
Szükségünk van arra, hogy mindenre magyarázatot találjunk, ami történik,
mert semmi – különösen valami meglepő esemény – nem történhet külön
ok nélkül. A pszichológia és az agykutatás egyre világosabban kimutatja
ezt, és ugyanezt láthatjuk a természeti népek vallásaiban és hiedelmeiben
is. Egy ősi kultúrában élő ember vagy egy kisgyerek azt gondolja,
mindennek, minden tárgynak, fának, állatnak és embernek megvan a maga
lelke, amely megmagyarázza „viselkedését”. A vallásfejlődés következő
szakaszában a különálló lelkek faistenné vagy medveistenné egyesülnek.
Végül a monoteizmusnál lyukadunk ki, melyben csak egyetlen istenség
felel mindenért, és ad magyarázatot mindenre, ami történik, a születésre és
a halálra egyaránt. A teológia, az idegkutatás és az evolúciós pszichológia
megmagyarázza, miért ilyen általánosan elterjedtek a vallások a világon,
és miért maradnak minden ellenkező ismerettől függetlenül makacsul
életben.
Még nem tudunk mindent, de az, hogy valaminek nem vagyunk
tudatában, még nem jelent bizonyítékot. Sorra találtunk természetes
magyarázatot olyan dolgokra, melyekről azt képzeltük, természetfeletti
erőket igényelnek: a zivatar és a villám, a tűz, az élet, a világ születése és
fejlődése. A kvarkoktól a galaxisokig sehol nem leljük egyetlen apró jelét
sem annak, hogy az evilági ne lenne elegendő a maga természeti
törvényeivel. A túlvilági a minket körülvevő világból az emberek fejébe
szorult – és az agykutatás már nekiállt felfedni, mi történik ott, amikor
„vallásos” érzelmeket élünk át. Ha elektromos vagy mágneses
impulzusokkal stimuláljuk az agyat, vagy ha megfelelő kábítószert
fogyasztunk, az pontosan ugyanolyan állapotokat és érzelmeket idéz elő,
mint a vallásos élmények; mi kell még annak bizonyítására, hogy a
vallásos érzéseket és tapasztalásokat csak az evolúció fejlesztette ki
segédeszközül a világban való boldogulásunkhoz?
Állítólagos túlvilági eredetétől és bölcsességétől függetlenül egyetlen
vallás sem tudott még bármi újat mondani számunkra a világról. A
vallások általános erkölcse a Homo sapiens erkölcse, a vallások speciális
előírásai pedig leginkább mulattatóak. Ki hiszi komolyan, hogy az egész
világegyetem mindenható teremtője törődik azzal, eszünk-e hagymát,
vagy kivel szexelünk? És milyen könnyű is lett volna meggyőzni
mindenkit, hogy éppen ez a kinyilatkoztatás jön valahonnét fentről, és épp
ezért érdemes meghallgatni! Izrael gyermekeinek csak rá kellett volna
vésnie frigyládájukra a felfoghatatlan üzenetet, melyet Mózes hozott a
hegyről: a Naphoz való távolság háromszázezer millió könyök. Vagy mi
lenne, ha történne egyetlen csoda, egy mindenki számára látható,
vitathatatlan, természeti törvényeket áthágó esemény, mondjuk jövő
csütörtökön?
A világ összes, egymásnak ellentmondó és részben teljesen ellentétes
vallásából csakis egyetlen egy lehet igaz; hát mennyivel valószínűbb,
hogy a többi módjára az az egy is csak emberi kitaláció, vágyálom, melyet
az egyes emberek és közösségek számára való hasznossága tart fenn.
Akkor miért fárassza magát az ember, hogy egyáltalán spekuláljon
bármiféle túlvilágiról?
Nos hát, letelt a telefonos szavazás ideje, és nemsokára megtudhatjuk,
ki győzött.

Hogy én magam melyik kódot küldeném el az sms-ben? Egyiket sem.

Mindig is hangsúlyoztam, hogy agnosztikus vagyok: nem tudom, és nem
hiszem, hogy bárki más tudná. Ahogy minden más, kicsit is szakértelemre
törekvő természettudós, én is megtanultam kételkedni a saját
állításaimban, és beláttam, hogy legalább ugyanolyan fontos megkísérelni
cáfolatukat, mint bebizonyításukat. A fentieket nem puszta igen-igen,
nem-nem viccelődésből írtam, hanem olyan komolyan, amennyire csak
kitelik tőlem: íme, két nézet, két egymással versengő elmélet. Az
úgynevezett kemény tudományok eljárásmódjába és szigorú – egyesek
szerint lehangoló – követelményeibe beletanulva és beleszokva, továbbá
kétségkívül saját alaptermészetem és egész világlátásom okán is
komolyan meg vagyok győződve arról, hogy az utóbbi lehetőség közelebb
áll a valósághoz. De a bennem rejtőző kis misztikus, és az, hogy tisztában
vagyok azzal, mennyire eltörpülünk a világegyetem mellett, arra csábít,
hogy az első alternatíván is elgondolkozzam.
Nem tudom, és nem hiszem, hogy bárki más tudná. Ezért érdemes
minden, egy kicsit is értelmes embernek észben tartania Jézus
útmutatását: „Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ha rossz a fa, rossz a
gyümölcse is. Mert gyümölcséről lehet megismerni a fát. Ti
viperafajzatok! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre? Mert amivel
csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincseiből jót hoz
elő, a gonosz ember gonosz kincseiből gonoszt hoz elő.”
Vég nélkül vitatkozhatunk a vallások tartalmáról, értelmezéséről,
teológiájáról és valóságértékéről, és kétségkívül így is fogunk tenni. Azt
sem látjuk még, végül elsorvadván kivesznek-e a világból, ahogy a
felvilágosodás korának művelt fői feltételezték, csak módosulnak-e az idő
változásával, vagy valami egészen más történik-e majd. A vallások
tartalma helyett ezért érdemesebb gyümölcseikkel foglalkozni, és azok
szerint megítélni őket. A következmények legalábbis valósak, akármi is
légyen mögöttük az ok; és mai világunkban nincs hiány a vallások
következményeiből.

A tudás szinte felfoghatatlan tempóban alakítja a világot. Ha az

emberiség hasznos tudásmennyiségének megduplázódásához a korai
kőkorban még több tíz-, ha nem több százezer év kellett, a történelmi
időkben már ezer évekről kezdtek beszélni. Ma úgy becsülik, a tudás
mennyisége néhány év alatt megduplázódik.
Előásom a netről legutóbbi dolgozatomat, egy Jonathan Léon-Tavares
vezetésével készített tanulmányt a kvazárok sugárzási mechanizmusáról.
Negyvenkét korábbi tudományos cikkre találhatók benne hivatkozások,
melyek háromnegyede az utóbbi három év során született. A legrégebbi
1980-ból való: ez már szinte a csillagászat őstörténeti kora, a diákkorom.
A tudományos tudás robbanásszerűen nő, a vallásos nem, és ez
hatalmas nyomás alá helyezi a vallást. Főleg bizonyos típusú vallási
irányzatok igyekeznek azzal kicsavarni magukat a szorult helyzetből,
hogy azt állítják, a tudományos tudás örökkön változó és bizonytalan,
nem úgy, mint a Biblia, a Korán vagy Szatja Szái Bába örök bölcsessége,
és ezért nem érdemes rá figyelmet fordítani – kivéve természetesen akkor,
ha úgy lehet értelmezni a tudást, mint ami alátámasztja a hitet.
A tudósok természetesen gyakran tévednek, és az elméletek sokszor
tévesnek bizonyulnak, a tudományos tudás azonban ennek ellenére
kumulálódik, nem úgy, mint a vallásos: egyre több a tény, az igaz
hiedelem, melyet a gyakorlatban biztosan tudunk. Ezért kényszerülnek a
vallások lépést tartani korukkal, és átalakítani tanaikat, vagy legalábbis
értelmezéseiket és hangsúlyaikat, egyre gyorsabban, hogy komolyan
vehető és versenyképes eszmék maradjanak a változó, fejlődő világban.
Ez könnyen felfedezhető, ha az ember beleolvas szinte bármely akárcsak
ötven évvel ezelőtti vallásos szövegbe.
Abban, hogy a hit a tudás útját követi, semmi új és csodálatos nincsen.
Juha, légy szíves, még egyszer: „Klasszikus példa erre – – az 500-as évek
elején élt Johannes Philiponus. A Genezist magyarázó terjedelmes
művében (De Opificio Mundi – A világ teremtéséről) azt az elvet emeli ki
és alkalmazza hangsúlyosan, hogy ha a kozmosz jelenségei a
megfigyelések során másnak mutatkoznak, mint a teremtéstörténet
szövegeiben, természetesen a megfigyeléseket kell követni.” – Sajnos
azonban igen kevés mai vallási közösség vezetőjében van meg az a
bölcsesség és bátorság, mint a dalai lámában: „Ha a tudomány képes
világosan kimutatni, hogy a buddhizmus állításai tévesek, akkor el kell
fogadnunk a tudomány eredményeit, és elvetni azokat az állításokat.”[16]
A vallásnak lépést kell tartania az emberekről és a világról alkotott
bővülő ismereteinkkel is, a növekvő emberségességünkkel – említettem
már példaként az emberáldozatokat és a rabszolgaságot, melyek az
Ószövetség számára teljesen elfogadhatóak voltak, a modern zsidó vagy
keresztény hit számára azonban már nem azok. Íme, egy teszt a vallások
számára, mely fontosabb, mint teológiai tartalmuk. Elfogadja-e a vallás a
nők alávetését, az erőszakot vagy az eretnekek és hitehagyottak
megölését? A melegek üldözésére és „meggyógyítására” buzdít-e? A
törvények és az emberi jogok felett áll-e a vallás? Szellemi
nyomásgyakorláshoz és elnyomáshoz vezet-e? Milyen irányba mozdulnak
az emberi fejlettség és jólét indexei a vallás hatására? Jobban érzik-e
magukat emberként a vallás gyakorlói – például kevesebb bűnt követnek-
e el, vagy boldogabbak-e –, mint mások? Előbb a gyümölcsök, köszönjük,
vegyük kissé lejjebb a marketingdumát!
Olyan dolgok ezek, melyekről érdemes beszélni, és melyekről beszélni
kell, nem pedig a vallás és a tudomány „alapállításainak”
valóságtartalmáról és ellentmondásosságáról – noha az őszinte párbeszéd
természetesen mindig helyénvaló. Mi mindannyian ebben a világban
élünk, és ezért hasznosabb és építőbb evilági, mint túlvilági dolgokról
elmélkedni. Vahhabizmus, konzervatív laestadianizmus, a haredi zsidók,
az amerikai evangéliumi kereszténység, a katolikus egyház és így tovább
– nem tennénk igazságot a világ számára, és maguk a vallások számára
sem, ha a „vallási tolerancia” nevében nem avatkozunk bele a vallások
embertelen köreibe. De a tudományos gondolkodásmódnak sem
szolgáltatunk igazságot, ha tévesen azt gondoljuk a vallás legrosszabb
megjelenési formáiról, hogy az a vallás központi, legmélyebb lényege.
A vallásosság összességében csökkenőben van a világon. Pontos
számokkal lehetetlenség szolgálni, mert az emberek válaszai attól
függenek, miként teszik fel a kérdést. A közvélemény-kutatásokból látszik
a vallás jelentősége a világban és a világpolitikában is; a vallás a helyi
kultúra elválaszthatatlan része, ennyire még a szomszédos országok is
különböznek egymástól. A csehek harmada nem hisz az isteni lényekben;
a lengyeleknek csak egy százaléka. Az is szembeötlő, miként csökken a
vallásosság mértéke a fejlődéssel – akár a bruttó nemzeti össztermékkel,
akár az emberi fejlettségi indexszel, akár az iskolázottsági szinttel, akár
bármi mással mérték az ország fejlettségét. Kevesen vallják meg
ateizmusukat, de egyre kevesebben vannak azok is, akik teljességgel és
fenntartások nélkül hisznek valamely vallás Istenében. Még az Egyesült
Államokban is, mely furcsa kivétel a fejlett országok körében,
csökkenőben van a vallásosság, még ha azt nem is könnyű észrevenni a
nagy God bless America! lárma alatt. Finnországban az Egyházi
Kutatóközpont szerint már csak 27 százalékunk hisz a „keresztény hit
Istenében”; 21 százalék nem hisz, a többiek pedig ott egyensúlyoznak
középen. Igen sokan hisznek valamiben, még ha nem is fogadják el
teljességgel a hitvallást.

Ez még nem minden. A szervezett vallások csak egyik megjelenési

formáját jelentik az ember azon reményének, hogy valami mélyebb
értelmet találjon létezése számára; valami hitet, reményt, magyarázatot, a
változás és a fejlődés lehetőségét, vigasztaló és bátorító ígéretet arra, hogy
ez még nem minden.
Egy újságot lapozgatok, melyben velem is van egy rövid telefonos
interjú. Szellemiség a változó világban – közösségiség – az élet megértése
– hagyományok és környezeti értékek – a hétköznapok apró tettei,
kristályosítja ki a megrendelői felhívás a lap irányvonalát és tartalmát.
Nézem a cikkeket: fénytáplálkozás, asztrológia, asztráltestek, kabbala,
földsugárzás, Ley-vonalak, médiumok, energiagyógyítás, kínai horoszkóp,
csodakurzus… A Minä Olen (Létezem) lap egyetlen száma is átfogó és
fejzúgató bepillantást kínál a szellemiség és az ezotéria világába. A
hirdetések a maradék félénkséget is félrehajítják. „Az út során egyedülálló
lehetőségünk válik szelenitkardok fénye segítségével erőteljes lemúriai
energiákat megmunkálni.” „A Föld szellemi energiája felkészül, hogy
visszatérjen az ötödik dimenzióba, lelkének tengelye pedig már balra
fordult.”
Tiszta sületlenség? Hát persze. Képtelen vagyok megérteni, hogyan
hihet valaki mondjuk a fénytáplálkozásban, a puszta napfényből élésben.
Bárki könnyen kipróbálhatja, hogy ez nem lehetséges. Ráadásul sokkal
több forog kockán, mint egyetlen „szellemi érés” esete; ha működne a
dolog, a fizikai alaptörvényei változnának meg, mindaz a tudás és rálátás,
amelyre a világot építettük, és amelynek működését minden pillanatban
látjuk magunk körül. Ki Helena és Michael, a fényelvonulások két
szervezője, akik „már évek óta fényen élnek”? Vagy szélhámosnak kell
lenniük, vagy magukat is becsapják, talán skizofrének vagy elmebajban
szenvednek – muszáj, hogy ez minden épeszű ember számára világos
legyen!
 Az épeszű emberek mégis elhiszik, oly sokan, hogy a könyvesboltok
polcain és a trafikokban több az ezotéria, mint a tudomány. Ismerek
épeszű embereket, akik hisznek például az asztrológiában, a telepátiában,
a jóslásban, a feng shuiban vagy a homeopátiában. Nem értem, hogy
lehetséges ez, miként zárhatják ki teljesen az eszüket és a logikus
gondolkodásukat, melyeket más dolgokban kiválóan használnak. Időről
időre megpróbáltam elbeszélgetni velük, de ez képtelenség: falba
ütközöm, megszűnik a közös nyelv.
De várjunk csak egy pillanatot! Végső soron nem nagyon is ismerős ez
a számomra? Minden erőfeszítésünk ellenére akkor is elveszítem a közös
nyelvet, amikor Juha Pihkalával beszélgetvén a dolgok mélyére, a hit
végső misztériumaiba hatolunk. „Hiszem, mert képtelenség” – mondta az
egyházatya Tertullianus, akinek a kereszténység védelmében írott
Apologeticumát Juha pár éve fordította finnre. Akármit is értett végső
soron e mondatán az egyházatya, aki korántsem volt holmi ájtatos
forrófejű, jól tükrözi a hit és a tudás, a vallás és a tudomány közötti,
betemethetetlen szakadékot. Ha az ember hisz, előbb-utóbb az
ismeretlenbe kell ugrania. Ha nem hisz, semmi okát nem látja, hogy
körbe-körbe pattogjon.
Sokak számára sértő lehet, hogy egy lapon említem a keresztény hitet
és az ezotériát. Hiszen hinni a feltámadásban valami egészen más, mint
hinni a horoszkópokban! Igen, igen, hát persze; noha az asztrológia
régebbi tudományos rendszer, mint a keresztény hit, régebbi még a
zsidóságnál is, mégsem kínál mindent átfogó képet a valóságról. A profi
asztrológusok is csak az önismeret egyik eszközeként beszélnek a
horoszkópról, a szelenitkardokat lengetők pedig jövőre már biztosan új
eszközökkel tisztogatják a csakráikat. A hiedelem hobbi, a hit az élet és a
halál megélésének módja.
A különféle hiedelmek tanulmányozása ugyanakkor segít megérteni a
vallásokat is. Hihetetlen erős, velünk született szükségünk, hogy olyan
dolgokban higgyünk, melyekre nincsenek bizonyítékaink, sőt amelyekről
akár be is bizonyult, hogy nem igazak. Mindig képesek vagyunk
elfordulni, behunyni szemünket, becsukni fülünket, még agyunkat is
elzárni, vagy minden eszünket és érzelmünket bevetve azt magyarázni,
miért áll mégis úgy a helyzet, ahogy azt hisszük, nem pedig úgy, ahogy
tudjuk. Próbának alávetve egyetlen asztrológus sem tudta kiolvasni a
csillagokból az ember természetét; egyetlen szent vagy tibeti
megvilágosodott sem volt képes a világegyetem alaptörvényét, a
gravitációt megszegve levitálni; a szűztől születés biológiailag lehetetlen a
Homo sapiens számára, a feltámadásról már nem is beszélve, és Izrael tíz
elveszett törzsét sem találni sehol Amerika múltjában. Igen, de… de…
Hosszútávon azonban mindig a tudás győz, nem két vállra fektetéssel,
hanem lassú közeledéssel. A tudomány még egyetlen alkalommal sem
kényszerült arra, hogy a vallás miatt megváltoztassa felfogását, noha
kísérletekből igazán nem volt hiány. Lassanként a legszilárdabb
hiedelmek is kénytelenek megadni magukat a növekvő tudás és világra
való rálátás előtt. A vasárnapi prédikációkban ma már nem hallani
tizennyolc éven felülieknek szóló leírásokat a bűnösök örök szenvedéséről
a pokol tüzében, és az evangélikus hit alappillére, az egyedül a hit és nem
a tettek által történő megváltás szintén háttérbe szorult, mint ami kevéssé
illik mai erkölcsi felfogásunkba. Kiveszett a hagyományos boszorkányság
szemmel veréseivel és varázsfőzeteivel, legalábbis a művelt emberek
köréből, ahogy a csűr szellemébe vetett hit is. A Minä Olen oldalait most
rezgések, energiák, sugárzások és dimenziók töltik meg: mind-mind a
múlt századi fizikától újfajta, sajátos használtra átvett kifejezés. De, ahogy
Kleopátra sóhajtotta,

A halhatatlanság
az óhajom.

A tudomány és a tudás nem teszi ki egészében az emberi mivoltot. Még

ha a világ minden tudása a miénk is lenne, az összes kvark megtett és
elkövetkező tánclépését is beleértve, mégis szükségünk lenne egy
kerettörténetre, magyarázatra; e nélkül nem rendelkeznénk rálátással, és
emiatt valós tudással sem, csak tények végtelen felsorolásával.
Gondoljunk csak a Mi – Hol – Mikor kötetek listáira a Finnországban
bekövetkezett eseményekről, évről évre, napról napra: ha semmi, de
semmi mást nem tudunk a történelmünkről, milyen jelentéktelen, milyen
értelmetlen képet is adnak ezek arról, mi történt itt valójában a második
világháborút követő időkben.
A halhatatlanság az óhajunk; azt akarjuk, hogy életünknek és egész
világtörténetünknek értelme legyen, hogy ez még ne legyen minden; hogy
szellemünk túlnőhessen az anyag és a testünk határain. Az összes vallás és
hiedelem révén az evolúció következő fázisára törünk.
A kozmikus evolúció, mely megteremtette a világegyetemet; a fizikai
evolúció, mely megteremtette a csillagokat és a bolygókat; a kémiai
evolúció, mely megteremtette az életet; a darwini evolúció, amely
megteremtette az embert; és most, a következő fázis, a szellem evolúciója,
mely megteremti – igen, mit is? Nem tudjuk, elképzelni sem tudjuk, de a
vallások és hiedelmek révén, akármilyen tapogatózóak, mulatságosak és
képtelenek is, újra és újra megerősítjük abba vetett reményünket és
bizalmunkat, hogy még nem értünk utunk végére.
A szellemi fejlődés lehetséges, bizonyíték rá az emberiség történelme.
Nagyobbá, bölcsebbé, átszellemültebbé váltunk: egészen más léptékben
szeretjük felebarátainkat, mint korábban, és a Föld lakosságának egyre
nagyobb része felel meg számunkra felebarátul. Az, ami az ősi
filozófusok és vallásalapítók számára csak absztrakt gondolat vagy
képtelen ideál volt, ma hétköznapjaink, gondolkodásunk és
törvényhozásunk része. Az evolúció egyetlen szintjén sem haladt
nyílegyenesen, de mindig született valami új és csodálatos; a szellem
evolúciója sem haladt egyenletesen, mégis, egyre magasabbra és
magasabbra emelkedünk.
Ha Isten teremtett bennünket, kétségkívül elégedett a fejlődésünkkel.
Ha pedig mi teremtettük Istent, elégedettek lehetünk azzal, hogy velünk
együtt egyre nagyobbá és felnőttebbé válik. Egyre emberibbé.
 10. A szellem
Úgy háromszáz kilométerre Fokvárostól keletre, a szélkorbácsolta déli
partvidéken található egy apró homokkő barlang, a Blombos, nagyjából
akkora, mint az ĺlandi Getagrottan. Chris Henshilwood nagyapja annak
idején itt vásárolt jutányos áron egy nagyobb földterületet nyaralás és
horgászás céljából. Chris azt tette, amit minden kíváncsi gyerek: izgalmas
dolgok, a partra sodródott kincsek vagy ősi eszközök után kutatva
bemászott az összes szegletbe és hasadékba. Talán gyermekkori emlékei
okozták, hogy amikor később életközepi válságba jutott, felhagyott
munkájával a családi vállalkozásban, és nekiállt régészetet tanulni a
Fokvárosi Egyetemen. Később visszatért családja birtokára, és folytatta a
keresést, immár a régész szakavatott szemével vizsgálva a terepet. Talált
őskori csonteszközöket és éles kőszerszámokat, végül pedig a régi, jól
ismert Blombos-barlangban rátalált magára a kincsre.
A barlangot legalább harmincezer évig használták lakóhelyként. Chris
évről évre visszatért, most már kollégái és diákjai társaságában, és sorra
vakarták elő a rétegeket a barlang talajából. A Blombos-barlangból olyan
kőeszközök kerültek elő, melyekhez hasonlókat Európában csak 55 000
évvel később készítettek. Chris és társai egyre mélyebbre ástak a múltba.
2011. október 14-én szenzációs cikk látott napvilágot a Science-ben: a
Blombos-barlangban, egy százezer éves rétegben okker készítéséhez és
tárolásához használt eszközökre leltek. A vörös követ lekapargatták és
megőrölték, majd abalone kagylók házában tároltak.
Mi volt olyan furcsa az okkerben? Az, hogy teljességgel
hasznavehetetlen. Nem lehet megenni, semmitől sem véd meg, és
bőrcserzésre, orvosságként vagy bármi másra sem használható. Csak szép
színe van, és apróra őrölve maradandóan megfest dolgokat. Chris
Henshilwood rátalált a világ legrégebbi műtermére.
Az okker az ember legősibb színezőanyaga. Az ausztrál bennszülöttek
egyedülálló művészetében a mai napig az okker különféle árnyalatai
ragyognak, a buja sárgától a vörösön át a szinte feketéig, igaz, ma már
ipari akrilfestékkel helyettesítve, és galériák, múzeumok falaira aggatva.
De a törzsek öregjei ma is nagy titokként őrzik a helyeket, ahonnét ősi
ceremóniák közepette szerzik a valódi okkerpigmenteket, hogy aztán
felhasználják őket. Ausztráliában is találtak olyan sírt, melyben a
holttestet vérvörös okkerrel díszítették, mielőtt elhamvasztották – 42 000
évvel ezelőtt.
Valami radikális változás történt Afrika déli csücskén százezer évvel
ezelőtt: testet öltött a szellem, ha nem is emberi alakban, de
színpigmentekben. A Homo sapiens elkezdett olyan dolgokat csinálni,
melyekre nem volt szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Az olduvai
kultúra legrégebbi kőszerszámai csaknem hárommillió évesek, a
homininek (már ha jól emlékszem) készítményei, de nem szórakozásból
csinálták őket, hanem hogy segítsenek a vadászat és más tevékenységek
során, melyeket az életben maradásért folytatott mindennapos harc
megkövetelt. Egyes tudósok azt állítják, hogy a blombosiaknál idősebb
kőeszközök a formatervezés jegyeit mutatják – hogy szebbé és
szimmetrikusabbá formálták őket, mint azt pusztán a használatuk
indokolta volna –, de abban biztosak lehetünk, hogy csak százezer évvel
ezelőtt vették őseink a fáradságot ahhoz, hogy olyasvalamit csináljanak,
amire nem volt kifejezetten szükségük. Jobb elnevezés hiányában hívjuk
művészetnek.
Valami kétségkívül késztette őket, hogy nekiálljanak fáradságos módon
színpigmenteket készíteni. Mivel még ma sincs egyetértés abban,
valójában miért foglalkozunk alkotóként és befogadóként a művészettel,
talán felesleges lenne leállni azon töprengeni, eredetileg mi lehetett ez az
impulzus. Miért rajzol a gyerek a rosszindulatú nagybácsitól kapott
ujjfestékkel a falra? Miért firkáljuk tele ábrákkal a papírt, miközben
telefonálunk? Miért próbál idén is több ezer fiatal sikertelenül bejutni
művészeti szakokra, a festéstől a zeneművészetig és a balettól a
bábszínészi képzésig, noha tudják, hogy ez örök életükre nyomorgásra
ítéli őket? Miért énekelünk a zuhany alatt? Miért van az, hogy egy egész
jól megélő, és tutira teljesen lefoglalt csillagászprofesszor ölébe veszi a
laptopot, és nagyzási hóbortról árulkodó célokkal ismeretterjesztő kötet
írásába fog?
Meg akarjuk mutatni képességeinket, létre akarunk hozni valami újat,
ami korábban nem létezett, és aminek léte éppen tőlünk ered. Amikor
legközvetlenebb szükségleteinket sikerült kielégíteni, vágy ébred bennünk
(jó, legalábbis sokunkban), hogy kedvtelésből csináljunk valamit,
matassunk, kitaláljunk vagy kiderítsünk dolgokat. Nem nagymacskák
vagyunk, melyek élete kimerül az evés–dugás–alvás hármasában. A
Homo sapiens az egyetlen állatfaj, amely kényszer nélkül is
tevékenykedni akar – létrehozni valamit.

A fél évszázada tuberkulózisban elhunyt absztrakt impresszionista

festő, művésznevén Congo életében nem jutott túl nagy hírnévhez, neve a
művészlajstromokban sem maradt fenn. Korai képei azonban az utóbbi
években több tízezer dollárért keltek el árveréseken, és az a hír járja,
annak idején maga Picasso is jó szemmel nézte művészetét, vagyis nem
egy abszolút senki volt. Congo talán sokkal többre is vihette volna
művészként, ha nem jön közbe igen korai halála – mindössze tíz évet élt.
Művészi pályáját kétségkívül részben az is korlátozta, hogy Congo
csimpánz volt, A csupasz majom című könyvéről ismert etológus,
Desmond Morris védence.
Egy festegető majom természetesen ínyencfalat mindenki számára, aki
utálja a modern művészeteket, de Morris céljai másban rejlettek. Őt a
szőrös és a csupasz majmok közötti hasonlóságok érdekelték: mennyire
képes a csimpánz kreatív tevékenységre? A válasz: semennyire. Congo
mutatott némi érzéket a kompozíció és a szimmetria iránt, de csak igen
csekély mértékben. Pusztán művészi érdemei miatt alkotásai nem jutottak
volna be egyetlen galériába sem, kivéve talán ha igen nagy zsák banánt
fizetett volna érte. A csimpánzok művészként ugyanazon a színvonalon
állnak, mint beszélőként, vagy inkább mutogatóként. Egyszerű
építőkockák akadnak, de nincs meg a képességük, hogy ezeket nagyobb
szerkezetté rakják össze. Csak az ember képes arra, hogy tudatosan újat
hozzon létre.
 A konceptuális művészet valami egészen hihetetlen dolog. Jó ideig
bámulom a galéria falára nyomott néhány madártollat, csodálkozva, hogy
mi a pokol ez – mígnem hirtelen történik valami bukfenc az agyban, és
kitágul a tudatom. A finn konceptuális művészet zseniális sámánja, Jussi
Heikkilä megint lecsapott. A Steller-pehelyréce, a Polysticta stelleri
tollainak árnyéka felfedezője, Georg Steller természettudós nevét
formálja. A toll toll, és az is marad, de egyben sok minden más dolog és
gondolat szimbóluma is lehet: a történelemé, a veszélyeztetett természeté,
a költöző madarak féltekéken átívelő útjáé, a newtoni tollpihéé és
kalapácsé, melyek ugyanolyan sebességgel esnek le a Hold felszínén…
Az embernek nem kell beérnie pusztán a létező világgal, vég nélkül
teremthet új világokat.
Miféle világokat teremthetett a Blombos-barlang művésze? Biztosan
bosszantotta volna a javaslat, hogy abbahagyhatná már a haszontalan
babrálást, és nekiállhatna mondjuk új dárdacsúcsot reszelni a vadászoknak
– éppen úgy, ahogy egy mai művész is bosszús, amikor a munkaerő-
közvetítő gyári munkára presszionálja. Az, amit csinált, fontos volt,
legalább olyan fontos, mint az apró törzs többi tagjának munkája.

A kozmikus evolúció minden egyes szakasza új és meglepő

jelenségeket hozott magával, melyek megjelenését, emergenciáját
semmilyen módon nem lehetett volna megjósolni. Az ős-világűr hidrogén-
és héliumgázfelhőjében képtelenség lett volna meglátni a későbbi
szivárványt, amikor vihar után ismét kisüt a nap az élettől nyüzsgő bolygó
egén; az egysejtű baktériumokban képtelenség lett volna megsejteni a
szellem evolúcióját, amely a maga idején elvezet majd Jussi
madártollművéhez. Egyszerűen csak így történt.
A kutatók egyetértenek: a művészet első jelei egyben azt is jelzik, hogy
valami döntő változás ment végbe az ember fejében. Az agy az evolúció
során végül talán olyan bonyolulttá fejlődött, hogy saját tudatára ébredt;
talán valami mutáció tette lehetővé a beszédképesség kifejlődését a
korábbi morgások és mutogatások helyébe, talán valami más történt – de
mindenesetre felébredtünk, a korábbiakhoz képes egészen más módon
ébredtünk rá a világra és önmagunkra.
Tudomány, művészet, szeretet: a tudás vágya, az alkotás képessége, az
érzés szüksége. Vajon genetikai kódunk hárommilliárd betűje közül hol
rejtőznek ezek? Természetesen nem létezik egyetlen „gén”, amely
tudóssá, művésszé vagy az élet élvezőjévé teszi az embert, de nyilvánvaló,
hogy már születésünknél fogva igen különbözőek vagyunk ezen
hajlamainkban. Az egyik végletet a nárcisztikusok és a pszichopaták
jelentik, akikből hiányzik az érzés képessége – pontosabban az emberi
mivolt széles skálájából csak egy igen keskeny szeletet képesek érezni.
Másfajta szélsőséget képvisel Picasso, akiben oly végtelen és túláradó volt
az alkotói hév, hogy idővel kénytelen volt már a napokat is feltüntetni
művein, a megszokott évszámok mellé. (Anno reménykedve fürkésztem
végig a Picasso Múzeumot, találok-e olyan művet, amin az óra és a perc is
szerepel.)
A tudományt és a művészetet gyakran egymással ellentétesnek, sőt,
akár ellenségesnek állítják be, de saját, mindkét területre kiterjedő
tapasztalataim szerint ez egyáltalán nem így van. Ismerek persze
csillagászokat, akiket csak hullazsákban lehetne elvinni egy kiállításra, és
találkoztam néhány művésszel, akik szerint a tudomány csak pusztítást
eredményezett (miközben palettájukon a tudomány által számukra
előállított festékeket kevergetik), de a legtöbben belátják, hogy a
tudomány és a művészet csak ugyanannak a dolognak a két oldalát jelenti.
A Homo ludens játszik a világegyetemmel, és a világegyetem ővele. A
világot nem lehet a tudomány eszközeivel vizsgálni, ha nem érzünk iránta
heves szenvedélyt, és a művészet eszközeivel sem ábrázolható a világ, ha
nem érzünk iránta szeretetet.

– Az Ama jó név lenne egy galériának.

– Ama?
– Mint a japán gyöngyhalász asszonyok. James Bond az egyik filmben
egy ama lányt vett feleségül. A művészet gyöngyszemeinek halászása…
– És az ama az olasz amare ige felszólító alakja is: szeress! Pompás!
 Így aztán, amikor Virpi néhány évvel a Klaus Kurki hotel bárjában
folytatott beszélgetésünk után galériatulajdonosnak állt, új név tűnt fel
előbb a neten, majd a turkui Kaskenkatun is: Galleria Ama. Az évek során
több mint száz művész állított itt ki; a skála Jussi Niva északi
aszketizmusától Aarne és Arja Jämsä buja életöröméig terjed – hogy csak
az első és a legutóbbi tárlatot említsem. Néhány – igaz, igen kevés –
kiállítás mellett fejcsóválva, titokban ment el az Ama boltossegédje,
mások olyan élményekkel szolgáltak, melyek nyoma írásaimban és
életemben is meglátszik. De mindegyiket nézve ugyanazon tűnődtem:
miként vagyunk képesek erre, és miért tesszük?
A Blombos-barlang okkerkészítőjének valószínűleg világos válasza lett
volna erre, már ha képes volt beszélni. Valami mással igyekezett
kapcsolatba lépni. Nem értette volna az öncélú művészetről, az égető
alkotóvágyról vagy a Homo sapiensbe kódolt szépségérzékről szóló
beszédet. Helyette azt magyarázta volna, hogy valami nagyon világos és
konkrét dolgot művel, ami az egész törzsnek hasznot hoz. Az újszülött
gyermek homlokára rajzolt ábra segítette az életben maradását; a vérvörös
okkerrel színezett nyílhegyek pontosabban célba találtak; és ki tudja, mi
lenne az elhunytakkal a holttest megfelelő kidíszítése nélkül? És nem a
nagy Vörös Hiéna védelmezte az egész törzset, akinek képét újra és újra a
barlang falára kellett rajzolni? A blombosi művész új, pótolhatatlan
eszközt vett használatba a korábbi hétköznapi szerszámok, bőrök,
kőbalták és fatárgyak mellett. A szellem volt a munkaeszköze, melyet
okkerrel festett ábrái és egyéb rítusai hatalmas erővel közvetítettek.
Honnét tudjuk mindezt? Sehonnét, ha igazán őszinték vagyunk. A
Blombos-barlangban fennmaradt kőszerszámok és okker nem árulnak el
történeteket számunkra, de rokon népeink sámánjai igen. Az úgynevezett
természeti népek vallásait és hiedelmeit már igen részletesen
tanulmányozták, és ahogy életmódjukból következtethetünk az őskor
életmódjára és törzsi szerkezeteire, úgy hiedelmeiknek is mélyen a
múltban kell gyökereznie. Az állatok egyetlen vizsgált törzs számára sem
voltak pusztán állatok, a fa fa, vagy a Nap és a Hold pusztán az égbolton
ragyogó fények. Mindannyian hittek abban, hogy a létező mögött a
szellem világára találnak, amellyel kapcsolatot lehet és kell teremteni
szertartások, áldozatok és az előjelek figyelése révén. A különleges
képességeket birtokló személyek, akiket ma sámánoknak nevezünk, még
arra is képesek, hogy átlépjenek ebbe a másik világba, a szellemek
birodalmába, és közvetítsenek az emberek világa és a szellemvilág között.
Amikor az ember tudatára ébredt önmagának, saját belső szellemi
világának, aligha állhatta meg, hogy ugyanezt a szellemi világot ne vetítse
ki a külső, anyagi világra is. A művészet arra született, hogy ezt a
kapcsolatot szimbolizálja, hogy néha utánozza, néha szolgálja a
szellemeket, néha pedig rávegye őket, hogy az ember akarata szerint
cselekedjenek.
Az Onyega-tó szikláiban több mint ezer sziklarajzra leltek. Csaknem
százezer évvel fiatalabbak a blombosiaknál, talán csak ötezer éve vésték
őket, abban az időben, amikor az ember a nagy folyóvölgyekben már
kezdett átlépni az őstörténetből a történelmi korba. A képek nagy része
vízimadarakat ábrázol, melyek a legfontosabb zsákmányállatok közé
tartoztak; gyakran szerepel a Nap és a Hold, a titokzatos geometrikus
ábrákat pedig megpróbálták csillagképekként értelmezni. Az onyegai
rajzok nyilvánvalóan nem puszta graffitik, amiket csak azért firkáltak az
emberek sziklára, mert nem volt jobb dolguk. Csábítóak az összefüggések
az északi őshonos népek mitológiájával, de bizonytalanok.
A Blombos-barlangból előkerült egy különösen hasznavehetetlennek
kinéző kő, melyre absztrakt geometriai ábrákat véstek. A véset lehetne az
ismert finn konstruktivista művész, Jorma Hautala festményének suta
másolata. Sosem deríthetjük ki, miért készült és mit ábrázol, de valami
mély, szimbolikus jelentésének kellett lennie a barlang lakói számára
77 000 évvel ezelőtt.
Az altamirai barlangfestményeket véletlenül fedezték fel 1879-ben.
Évtizedekig vitáztak róluk, mert nem akarták elhinni, hogy a primitív
barlanglakók képesek lehettek ilyen magas színvonalú képeket festeni
bölényekről, vadlovakról és más zsákmányállatokról. Azóta több száz
barlangban találtak őskori műalkotásokra szerte Európában és az összes
többi földrészen is. Az egyik leghíresebb a lascaux-i barlang, amely Osmo
A. Wiio tudományos-fantasztikus regényét inspirálta. A
barlangfestményekről ma is folyik a vita – már nem a korukról, melyre a
modern módszerek fényt derítettek, hanem a jelentésükről. Sámánok
barlangjai voltak, vadászok varázslatai, imádat tárgya vagy beavató
szertartások helyszínéül szolgáltak? Csak annyi biztos, hogy számtalan
barlangot évezredekig használtak, és a régi ábrákra újakat rajzoltak. A
művészet művelése sem volt könnyű, oly nehezen elérhető helyen
található számos festmény még a mai jól felszerelt barlangjárók számára
is.
A festmények a kultúra történetének csak egy részét jelentik.
Negyvenezer évvel ezelőttről találunk madár- és mammutcsontból
készített furulyákat, és kőszobrokat, melyek közül néhányat igen nehéz
nem pornográfnak mondani. Egy híres archeológus mesélte, miként
mutatta be óráján a misztikus kőszobrot, és ámuldozott a kutatók számára
homályban maradt szimbolikáján. Egy hölgyhallgatója feltette a kezét.
„Öhm – kezdte kissé pirulva a hajadon –, lehet, hogy ez egy, öhm,
lányoknak való játékszer.” A régész ismét a kezében tartott hosszúkás
tárgyra nézett. Valóban, pont úgy nézett ki, mint a „lányoknak való
játékszer”.
Tippek, elmélkedés, spekuláció. A múlt részletei sosem fognak
megnyílni számunkra, csak az emberi szellem felemelkedésének főbb
körvonalai. A szellemi képességek növekedésével a puszta életben
maradás lassanként életté változott. A tábortűznél ülve egyre színesebb
történeteket meséltek a napi eseményekről, a szellemlények mitológiájáról
vagy a letűnt idők hőseiről. A hétköznapi tevékenységek és tettek olyan
jelentést kaptak, mely messze túlmutatott a hétköznapokon. A konkrét
absztrakttá változott, a tárgyak és események egyre mélyebb szimbolikus
jelentéssel gazdagodtak. A fizikai kultúra mellett most már létezett az
egyfolytában gyarapodó szellemi kultúra is. A szellem evolúciója egyre
magasabbra emelkedett, egyre furcsább és meglepőbb új hajtásokat
produkálva.
 A végén – igazából csak a középkor végén – a művészet kitépte
gyökereit, és haszontalanná vált. A festményeket, szobrokat, énekeket,
zenét, kardalokat és verseket már másra is használták, mint rituálékhoz,
mágiához, az istenek dicsőítésére vagy közösségi ceremóniákhoz, az
uralkodók hatalmának kinyilvánítására, vagy arcvonásaik megörökítésére.
Pusztán az alkotás öröme elegendő oknak bizonyult ahhoz, hogy
csináljanak valamit. Természetesen az adott célra készült művészet nem
tűnt el teljesen. Valahányszor belépek a Turkui Egyetem Quantum
épületébe, látom, ahogy a falon ott sorakoznak volt tanáraim és kollégáim,
a professor emeritusok portréi. Az egyetemi rektorok és néhány más nagy
ember továbbra is igazi, festett portrét kap; a szegény fizika tanszéken be
kell érnünk műtermi fényképekkel, de mégis: a művészet továbbra is
eszköz, amivel az öröklétre törünk. Ezt én csináltam. Itt jártunk.
Az Ama készülő őszi kiállítási programjának művészei azonban nem
valami adott, konkrét célra alkották műveiket. Azt csinálják, amit akarnak,
mindenki a saját múzsájára hallgatva. A művészet, egész emberi
kultúránk, ma a szabadság, az alkotás ünnepe. Azért írom meg ezt a
verset, mert késztetésem van rá, megvan a képességem hozzá, és meg
akarom osztani e szavakat a többi emberrel. Azért komponálom meg ezt a
művet, hogy az emberek meghallgassák, és érzelmeket keltsen bennük.
Képes vagyok, képesek vagyunk, az emberiség képes és akarja is újabb és
újabb féle szellemmel, új, határtalan világokkal gazdagítani a világot.
Ezen a korvanniemi nyáron is főleg szakirodalmat olvastam, de a
csapatba azért még befért Nathan Long regénye, a Jane Carver of Waar,
egyszerre paródia, frissített változat és tiszteletadás gyermekkorom
hősének, a marsi John Carternek. Virpi Orhan Pamukot falta, és az év
nemzetközi bestseller-szenzációját, a Szürke ötven árnyalatát, amely
kétségkívül azt teszi majd a kábelkötegelők eladásával, amit annak idején
a 9 ˝ hét a jégkockagépekével.
Világok határok nélkül. Egyedül Finnországban évente kétezer
szépirodalmi mű jelenik meg. A Google, amely két éve jelentette be
szándékát, hogy a világ összes könyvét be akarja szkennelni, 130 millióra
tette számukat. Ha a „szép” és a „tény” közötti arány ugyanaz, mint ma
Finnországban, ebben a mennyiségben húszmillió regény, novellás- és
verseskötet található. Az emberiségnek csak egyetlen világ áll a
rendelkezésére, ám az emberi lélek az évezredek során milliószámra
teremtette a fiktív világokat, hiszen a legrealistább regény is ilyen. A
legbutuskább regényhőssel való együttlét is taníthat számunkra valamit,
nem beszélve mondjuk Emma Woodhouse-ról – vagy az általam hőn
szeretett tudományos-fantasztikus irodalomról, mely legjobb formájában
valami egészen mást ábrázol.
Egyáltalán lehetséges lenne-e egy művészet nélküli világ? Azon
olvasólevelező szerint, aki kijelentette, hogy kétszer járt a Kiasma modern
művészeti múzeumban, először és utoljára, a gondolat talán rendkívül
jónak tűnne. Intézzük csak a szükséges dolgokat, és hagyjunk fel minden
felesleges zagyvasággal!
De a világunkból nem sok maradna, ha minden kreativitás eltűnne
belőle. Amolyan korai, kezdetleges számítógépes játékok világában
élnénk, melyben csak szürke falak és dobozszerű épületek vannak, sehol
egyetlen díszítőelem, kert vagy szökőkút. A televízió észak-koreai módra
csak híreket adna, még csak parádékat vagy az államot dicsőítő
kórusműveket sem. Semmi zene, semmi Harlequin-füzet, semmi
verseskötet, még a bulvárlapok pletykarovata sem leleplező képekkel;
semmi sportverseny, semmi film, semmi fesztivál. Élettelen utcákon
járnánk, mindenki ugyanolyan, színtelen ruhában, és csak dolgoznánk,
mint a hangyák vagy a robotok.

A szellemnek is megvannak ugyanakkor a maga korlátai, és a

szembesülés ezen korlátokkal végül, sokkal lassabban és fájdalmasabban
létrehozta az ember másik nagy teljesítményét. Százezer évbe telt, mielőtt
a blombosi művész mellé lépett egy másik szakember, akinek egy egészen
új eszköz állt a rendelkezésére az ember és a világ közötti kapcsolat
ápolásában: a tudomány. Az okker festék és a varázsigék helyett a
tudomány művelője a szellem és a kreativitás másfajta megjelenési
módjait, távcsöveket és részecskegyorsítókat használt eszközként.
 A blombosi művész tudta, hogy a mágiája önmagában nem elegendő a
zsákmányállat ledöntéséhez; éles nyílhegyekre és egy értő vadász erős
karjára is szükség van. Lassan, nagyon lassan derengeni kezdett az ember
számára, hogy a világ igazából mit sem törődik az ő reményeivel és
gondolataival, imáival, rítusaival és áldozati ajándékaival. A világ anyag,
nem szellem, és ezért csak az anyag eszközeivel lehet rá hatni, kőbaltával,
mesterséges öntözéssel vagy kétütemű motorral. A kihívást már nem
annak kiderítése jelentette, mit akarnak a világ szellemei és istenségei,
hanem hogy miként viselkedik a világ anyaga, és miként uralhatja az
ember.
Sokáig tartott azonban, mielőtt hajlandóvá váltunk elfogadni a kihívást.
A tudomány óriásai közül a legnagyobb, Isaac Newton úgy hitte, Istenre
van szükség a nehézségi erőre vonatkozó törvény hatásának javítására, és
ma is arról folyik a beszélgetés Dharamszalában és a stockholmi Nobel-
vacsorán, hogy a tudat vajon puszta anyag vagy valami egészen más. És
melyikünk ne próbálna szellemével hatni a lottógolyók anyagára, amint
saját személyes szerencseszámait ikszeli be a szelvényen?

Ha a művészet világa végtelen, úgy a tudományé is az. Persze

kicsinyeskedhetünk azon, hogy egyedül Borges bábeli könyvtára
összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a teljes anyagi világegyetem, de az
anyagi világ sem nagyon apad ki, még abban az igen valószínűtlen
esetben sem, ha egyszer az összes benne uralkodó törvényre fényt
derítenénk.
Vegyünk egy véletlenszerű példát. A korvanniemi esték kezdenek
lassan besötétedni, és ha tudom, hová nézzek, ismét rátalálhatok a közelgő
ősz első hírnökeire, a nagy nyári háromszög fényes csillagaira, a Vegára, a
Denebre és az Altairra. A Vegát szakítom le az égről.
Az antikvitás kori ember számára a Vega csak egy fénypont volt az
égen, a Lant csillagkép legfényesebb csillaga. A lant Orfeuszé volt, akinek
hangszerét halálát követően Zeusz főisten az égboltra helyezte. A Vega az
araboktól kapta a nevét, akik lant helyett egy leszálló sast láttak az égen,
an-nasr al-wâqi. Ptolemaiosz szerint – hisz neki ugyanolyan híre van
asztrológusként, mint asztronómusként – a Vega hasonló módon hat az
emberre, mint a Merkúr és a Vénusz. És ezzel vége is, teljes tudásunk az
égbolt ötödik legfényesebb csillagáról, mely amúgy tizenkétezer éve
ragyogó északi csillagként fénylett az égen, és amely kétségkívül segítette
a vadászokat, hogy visszataláljanak a lascaux-i barlangokba.
És most? Kinyitom minden csillagász Mindentudó kézikönyvét, az
SAO/NASA ADS keresőportálját, és beírom a Vega keresőszót. Klikk.
Valahonnét a netvilágűr mélyéről, a föld túlsó oldaláról két másodperc
alatt 2914 hivatkozás árad a laptopomra, 2914 tudományos kiadvány,
melyben említik a Vega nevű csillagot. A legfrissebb Xue-Bing Wu,
Guoquiang Hao, Zhendong Jia, Yanxia Zhang és Nanbo Peng cikke, az
SDSS Quasars in the WISE Preliminary Data Release and Quasar
Candidate Selection with Optical/Infrared Colors. Úgy látszik, ebben nem
magát a Vegát vizsgálták, pusztán viszonyító csillagként használták a
WISE műhold kvazárokról tett megfigyeléseinek kalibrálásakor.
Mi mindent is mondhatnék el a Lant Vegájáról, Korvanniemi
haloványkék éji égboltjának egyetlen csillagáról? Az antikvitás művelt
embereivel ellentétben tudom, hogy a mi Napunkhoz hasonló csillag.
Tudom a pontos távolságát: 25,04 fényév, és a méretét: 2,135-szerese a
Nap tömegének és 2,3363-szerese a Nap átmérőjének. A Vega 40,12-szor
fényesebb a Napnál. Ismerem a szerkezetét és az alkotóelemeit, hogy
mennyi kén és vas van benne, mi a hőmérséklet a felszínén és a mélyében.
Tudom, hogy igen fiatal csillag, csak 455 millió éves. Hatalmas tömege
miatt életideje jóval rövidebb a mi Napunkénál. Kiváló pontossággal ki
tudjuk számolni, mit fog csinálni és hogy fog kinézni a Vega mondjuk 500
millió év múlva, amikor elkezd majd haldokolni. Porkorong veszi körül,
mely valószínűleg a körülötte keringett kisbolygók vagy üstökösök
becsapódásának eredménye. Bolygókat még nem találtak, de a porkorong
miatt jogosan feltételezzük, hogy léteznek. Az élet bolygójává azonban
aligha fognak válni, ahhoz túl rövid a Vega életideje.
És így tovább, szinte vég nélkül. Hát nem csodálatos a tudomány?
Mondják, hogy Leonardo da Vinci, a reneszánsz zseni volt az utolsó
ember, aki mindent tudott, amit általában véve érdemes volt tudni. Ötszáz
évvel később képtelenség akár csak egy apró töredékét is tudni az ember
saját szakterületének. Nem egészen légből kapott a régi favicc, mely
szerint a professzor olyan ember, aki mindent tud a semmiről; ennyire
szigorúan kell szakosodni, ha az ember a csúcsra tör. A Nature és a
Science, a tudományos folyóiratok csúcsai, mind a mai napig közlik
cikkírói útmutatásukban, hogy a szövegnek olyannak kell lennie, hogy
minden értelmes kutató megérthesse, függetlenül a szakterületétől. Az én
értelmességem viszont igen hamar kihuny, és kénytelen vagyok a
szerkesztők közérthetőbb kommentárjával beérni arról, mi volt ebben
olyan világrengető.
A tudomány hihetetlen nehéz dolog. Nem könnyű megtanulni a
természet nyelvét, és a nagyon apró, a nagyon nagy és a nagyon bonyolult
világ tanulmányozása olyan eszközöket kíván, melyek kifejlesztése
évszázadokat vett igénybe. Talán éppen ezért kellett ennyi ideig várni a
valódi tudomány megszületésére. Noha minden gyerekben ott rejlik egy
kis kutató, kísérletező és feltaláló, a tudományos gondolkodásmód és a
tudomány módszereinek elsajátítása nem olyasmi, amely egy felnőtt
számára természetesen adódna, vagy legalábbis nem olyan könnyen, mint
a művészi kreativitás. Újból és újból kénytelen vagyok rádöbbenni,
milyen nehéz elmagyarázni e-maileket küldözgető, kétségkívül értelmes
embereknek, mit jelent mondjuk az elmélet és mit a bebizonyítás, és miért
van az, hogy a jónak és helyesnek tűnő gondolat valószínűleg se nem jó,
se nem helyes.

„És vajon miféle hasznunk származhat abból, hogy tudjuk, a Vega

tömege 2,135-szerese a Nap tömegének?” – kérdezi valaki ezen a ponton
Aggódó adófizetők egy csoportja jeligével. „Nem mindegy? A
tudományra természetesen azért van szükségünk, hogy egyre inkább
fejlessze számunkra a technikát, a gyógyszereket, a mobilokat, az autókat
és a termesztett növényeket, de egy csillag átmérőjének kiderítése mégis
hogyan segít bennünket a sokat emlegetett »az ember és a világ közötti
kapcsolat« ápolásában? (És ha már így belelendültünk, miért kellene
fizetnünk a professzor urat azért, hogy munkájaként valami több millió
fényévre lévő izék viselkedését vizsgálja?)”
Őszintén szólva pusztán önmagában sehogyan. Egy adott csillag
átmérőjének ismerete önmagában ugyanannyi haszonnal bír, mint
egyetlen homokszem, igazából senkinek nem hiányzik. De elegendően
sok homokszem homokfövenyt alkot, amely viszont használati értékét
tekintve már egészen más lapra tartozik. Homokszem nélkül a Most és
mindörökké film sem jöhetett volna létre.
A tudomány alapját végtelen mennyiségű homokszemcse adja, tények
megállás nélkül gyarapodó halmaza, igaz hiedelmek a világról. Időnként
jön egy Kepler, Einstein vagy Darwin, és csinos ábrákká rendezi az
általunk összegyűjtött homokszemcséket, ami révén meglátjuk és
felfogjuk a nagyobb egységet, melyet alkotnak: hát erről van szó. Előre
sohasem tudhatjuk, mi fog történni, ez vagy az a részlet milyen nagyobb
egységhez is fog váratlanul kapcsolódni, vagy mit fognak elárulni; ezért
kell mindent vizsgálni, a lehető legpontosabban. Az egész számokkal való
haszontalan játékról kiderül, ez a kulcs a részecskék mikroszkopikus
valóságának ábrázolásához; egy aprócska eltérés a bolygó számított és
észlelt helyzete között új bolygókra deríthet fényt, vagy akár teljesen új
elméletekre a valóságról, melyekre támaszkodva később aztán
mobiltelefonos alkalmazásokat fejlesztünk ki.
Mi lenne, ha a Vega megmérve 2,335-szer bizonyulna súlyosabbnak a
Napnál, nem 2,135-szer? Ez azt jelentené, valamit nagyon félreértettünk a
csillagok fizikája és fejlődése terén. Többé nem vehetnénk biztosra, hogy
legalább saját, a számunkra életet adó csillagunk szerkezetét és fejlődését
értjük, és azt, mi lesz a következő lépése. Az ember azt gondolná,
legalább ez mindenkit érdekel.
A dolgot egyenesebben is ki lehet fejezni. Az elektromágnesség nagy
kutatója, Michael Faraday egyszer állítólag azt a választ adta, amikor
magas rangú államférfiak kételkedtek kutatásai hasznában, hogy: „Önök
egy nap egészen biztosan adót fognak szedni kutatásaim eredményei
után.” Benjamin Franklin pedig azzal vágott vissza az első léghajók
haszontalanságán sopánkodóknak: „Mi haszna van egy újszülött
csecsemőnek?” Persze előfordulhat, hogy mindkét anekdota csak városi
legenda a tudomány világából, de igaznak igazak. Egész mai világunk,
beleértve az összes művészetet és kultúrát, a tudomány által lehetővé tett
világ.
(…) olyan vagyok, mint a tengerparton játszó gyermek, aki játék
közben imitt-amott egy, a szokottnál laposabb kavicsot vagy szebb
kagylót talál, míg az igazság nagy óceánja egészében felfedezetlenül terül
el tekintetem előtt.
Newton kagylókat talál, egy hétköznapi kutató homokszemcséket, de a
legmélyén lévő szükség, a legmélyén lévő vágy, a világgal folytatott
ösztönös játék ugyanaz. Az ember világa nem létezhet alkotóerő nélkül,
sem kíváncsiság nélkül, a világ iránti szeretet nélkül.

Mark Twain Mennyei utazása szatirikus elbeszélés Stormfield

kapitányról, aki azzal szembesül, hogy a mennyben valós képességeik
szerint kezelik az elhunytakat, nem eredményeik alapján.
Éppen ebben áll a mennyei igazságszolgáltatás: a földön nem
részesültek érdemeikhez méltó jutalomban, de itt megkapják az őket
megillető rangot. Ez a Billings nevű szabó, Tennessee-ből, olyan verseket
írt, hogy Homérosz és Shakespeare elbújhatnak mögötte, viszont senki
sem akarta kiadni őket, szomszédjain kívül senki sem olvasta ezeket a
verseket – a szomszédság meg tudatlan banda volt: röhögtek rajta.
Ahányszor csak valami részeg dáridót vagy táncmulatságot rendeztek a
faluban, ezt a Billingset mindig előcibálták, kelkáposztalevélből koszorút
raktak a fejére és mókából hajlongtak előtte.
A világ tényleg nem volt valami igazságos hely. Rendkívül kevesek
voltak elég szerencsések ahhoz, hogy megvalósíthassák önmagukat,
felszabadíthassák szellemüket, hogy az elérhesse a legmagasabb szintet,
amire képes. Vajon hány Shakespeare halt meg írástudatlanul, hány
Newton nem részesült még csak alapszintű oktatásban sem? Vajon hányan
élték le életüket egy olyan társadalomhoz és kultúrához bilincselve, amely
minimális lehetőséget sem adott a szellem virágzásához, vagy amelyben a
puszta létfenntartásért való zsibbasztó, végtelen gürcölés az ember összes
idejét és energiáját lefoglalta?
Amikor Shakespeare a színműveit írta, a becslések szerint 550 millió
ember élt a világban, akiknek talán a tizede tudott akárcsak tűrhetően is
írni-olvasni. Ma hétmilliárdnyian vagyunk, legtöbben iskolázottabbak,
mint maga William. Százszor annyi potenciális Shakespeare – vajon hány
valódi kerülhet még elő ebből a csapatból? Billings szabó uram, eljött a te
időd.
Ráadásul nemcsak a mennyiség, hanem a minőség is. Az emberiség
szétszóródott, amikor Afrikából kiindulva elterjedt a világban, és csak
most kezdtünk újból kapcsolatba kerülni egymással; a számtalan
kultúrából, hagyományból és gondolkodásmódból példátlanul gazdag
szövet alakul, az első emberi világ. A kultúrák egybeolvadnak; nem
tűnnek el, hanem egészen új fénybe emelik egymást. A festmény már nem
egyetlen színből, hanem színek egész skálájából születik. A kulturális
sokszínűség csak azokat az alakokat riasztja, akik a jelek szerint úgy
vélik, a szauna, a vodka és a puukko kés a finnek találmánya.
És ahogy a művészetben, úgy a tudományban is. A Tuorlai
Obszervatórium nemzetközi mesterképzése néhány év alatt többek között
Etiópiából, Nigériából, Costa Ricából, Iránból és Nepálból vonzott
hallgatókat – olyan országokból, ahol nem nagyon foglalkoznak
csillagászattal, de melyekben együttvéve hetvenszer annyian élnek, mint
Finnországban. Vajon milyen, egyelőre még kiaknázatlan emberi
potenciál rejtőzhet ott, nem pusztán a csillagászati kutatások, hanem a
költészet és a rockzene terén is? „Az az álmom, hogy én legyek hazám
csillagászatának atyja” – szólt egy sötét bőrű hallgató a márciusi hóvihart
bámulva, miközben a kvazárkutatási előadásról autóztunk a pénteki
tuorlai szeminárium felé.

A reneszánsz rátalált az emberi szellem múltjára, a felvilágosodás a

jelenére. Most kezdünk rátalálni az emberi szellem jövőjére, melyről a
reneszánsz koriak azt sem hitték, hogy létezik, és amit a felvilágosodás
koriak alig mertek elképzelni. A világ tele van lehetőséggel, tele van
álmokkal, melyekről már tudjuk, hogy képesek vagyunk őket
megvalósítani. A jövő ugyanolyan határtalan és végtelen, mint maga a
világegyetem.
 Utószó: Mindentudó kézikönyv
Ulla és Gitta bulizni voltak, olyan energiával, melyre csak a
Stockholmban dolgozó svédajkú finn ápolónők képesek a
szabadnapjukon. Én frissen érkeztem a kappelskäri komppal, és
hallgattam a sztereó beszámolót: „…és aztán egy isteni itallal kínáltak
minket, valami Irish Coffee volt a neve…” 1972-ben a vidéki lányok és
fiúk bárismeretei még nem egészen álltak a mai szinten.
Szerettük volna Gitta kéglijében is elkészíteni az új csodaitalt, de
hogyan? Azokban az ősi időkben, az internetet és az okostelefonokat
megelőzően az információszerzés sem igazán állt a mai szinten. Csaknem
csodával határos módon Gitta egyetlen külföldi információforrása, a
vadonatúj Focus lexikon érkezett segítségünkre. „Irish Coffee: kávéból,
whiskey-ből és tejszínből készített forró ital.” Elmentünk whiskey-ért a
Systembolagetbe, szófogadóan kávét és tejszínt kevertünk hozzá, és
kóstolgattuk: „Int’ va’ de’ nu riktigt sĺ här…”

Ha idáig jutott az olvasásban, már bizonyára észrevette, hogy

becsapták. Hisz ez nem volt semmiféle mindentudó kézikönyv, mely
bármire megadja a választ: a gaugamélai csata magyarázatát, az
expresszionista festészet történetét, Kyösti Kallio cipőméretét és Viivi
Pumpanen mobilszámát. És hol vannak a lineáris algebra alapjai? Hisz
ebben még egy rendes Irish Coffee-recept sincs![17]
Persze mindenki ismer egy mindentudó kézikönyvet, Carl Barks művét,
az Ifjú Mormoták Kézikönyvét, mely minden lehetséges és lehetetlen
kérdésre megadja a választ, például arra, hogyan lehet rávenni egy
teknőst, hogy elengedje Donald csőrét, vagy miként lehet
megkülönböztetni a Terryket a Fermyktől. Sajnos az Ifjú Mormoták
Kézikönyvére csak a nem létező könyvek könyvtárában lehet rálelni,
valahol a Nekronomicon és A kainuui humor gyöngyszemei között.
Képtelenség megbecsülni, mennyi az összes tudás a világban.
Ismeretnek számítunk-e minden egyes újsághirdetést, tweetet vagy
antalyai nyaralási videót? És a telefonbeszélgetéseket meg a
tévéműsorokat? Milyen pontosan kell digitalizálni a Harcoló
siketfajdokat, hogy semmi ne vesszen kárba? A Google által becsült 130
millió könyv csak apró csepp a világ ismeretanyagának szeméttel teli és
helyenként súlyosan szennyezett óceánjában. Becslések szerint az ember
memóriája kétszáz megabájtos – száz vastag kötet szorzótábla és
lassanként szétforgácsolódó emlék. Bradbury és Truffaut Fahrenheit 451-
ének könyvemberei kívülről tanultak meg könyveket; a finn nép elegendő
lenne a világ összes írott bölcsességének, költészetének és Harlequin-
románcának biológiai memóriabankjául.
A könyvtárak bitjei nem a nyomtatott szavaktól függenek, hanem a
képtől és a hangtól; a legnagyobb könyvtárakban több petabájtnyi
rögzítendő anyag van, de ez is csak töredéke a világ őrült sebességgel
gyarapodó információmennyisége ezredrészének. (Az Ifjú Mormoták
Kézikönyvének eredete amúgy a messzi múltba nyúlik vissza, a legendás
alexandriai könyvtárba, mely megmagyarázza mindentudóságát, ha a
csomagolástechnikáját nem is.)

„Sokan, kardviselő férfiak, félve a lúdtolltól” – mondják a Hamletben.

A tudást mindig is a hatalom aládúcolására használták, és terjedését
igyekeztek minden eszközzel akadályozni. Kurosawa Hét szamurájában
Kjúzó, a nagy kardforgató tehetetlen egy hétköznapi bandita pisztolyával
szemben. Nem telt bele sok idő, mire Japán uralkodó harcos osztálya
elismerte a nyugati tudás jelentette veszélyt, és az országot több mint
nyolcszáz évre hermetikusan elzárták. Ugyanígy elzárták a tudás elől
Kínát is. A hatalmas Ottomán Birodalomban csak 1729-ben nyomtatták az
első arab nyelvű könyvet. Tizenhárom évvel később, háromszáz évvel
Gutenberg után, összesen tizenhét könyvet adtak ki nyomtatásban, de ez is
soknak bizonyult, és a nyomdát bezárták. A történelem adta leckék iránt
nemtörődöm Szovjetunió igyekezett szívósan küzdeni az információ
terjedése ellen, és szintén pórul járt.
Az információt ráadásul még csak kontrollálni sem volt feltétlenül
muszáj; egyszerűen nem lehetett hozzájutni. Kemiben az ötvenes években
senki nem korlátozta az információhoz jutásomat. Televízió még nem
volt, a rádió egyetlen csatornából állt. Apám tanár volt, és újságíró, ezért
hozzánk két újság járt rendszeresen, a Pohjolan Sanomat és az Uusi
Suomi. Ha olyan kérdés foglalkoztatott, melyre nem leltem választ apám
könyvespolcáról – mely a korszakhoz mérten igen terjedelmes volt, egy
egész falat betöltött – az egyetlen lehetőségem az volt, hogy elbiciklizem
a syväkangasi fiókkönyvtárba, és ott keresem. A világ könnyen egyetlen
válaszra és egyetlen igazságra redukálódott.
A felvilágosodás korának hatalmas, új fegyvere a tudatlansággal és a
reakcióval szemben, a Denis Diderot és Jean d’Alembert szerkesztette
Encyclopédie 71 818 szócikket és 3129 illusztrációt tartalmazott; arra
szánták, hogy magába foglalja a 18. századi világ összes tudását, és ezt a
feladatot elég jól be is teljesítette. „Egy enciklopédiának az a célja, hogy
összegyűjtse a föld színén szétszórt ismereteket, feltárja ez ismeretek
általános rendszerét azoknak az embereknek, akikkel egy korban élünk s
átadja őket azoknak, akik majd miutánunk jönnek; az elmúlt századok
munkái ily módon nem lesznek fölöslegesek az eljövendő századoknak;
unokáink nemcsak műveltebbek, hanem erényesebbek és boldogabbak is
lesznek; s mi magunk se halunk meg anélkül, hogy ne használnánk az
emberiségnek” – foglalta össze Diderot a hatalmas vállalkozás
célkitűzését.
Az Encyclopédie-t, a felvilágosodás korának Mindentudó kézikönyvét
valamivel több mint négyezer példányban nyomtatták ki. Mérhetetlen
hatással bírt úgy a későbbi enciklopédiák mintaképeként, ahogy az
általános nézetek formálójaként is. Beteljesítette Diderot célját, hogy
megváltoztassa az emberek gondolkodásmódját, és a maga részéről
megteremtette az eszmei alapot a francia forradalomhoz is. Sokak valóban
okkal féltek a lúdtolltól.
Az új millennium Mindentudó kézikönyve, az enciklopédiák utolsója és
legnagyobbika már nem nyomdafestékként és vaskos bőrkötéses
opuszokként létezik, hanem a bituniverzumban. Aligha akad olyan kérdés,
melyre ne találhatnánk választ a Wikipédia húszmillió szócikkében. A
világ lakosságának egyre nagyobb része számára minden elképzelhető
tudás néhány telefon- vagy számítógépgomb-nyomásnyi távolságra van,
és se egy helsinki éjszakai bárban, se az Arabiankatun nem történhet
olyasmi, ami ne a másnapi híradóban vagy a bulvárlapok
pletykarovatában végezné. Az ipari forradalom felszabadította az anyagi
világunkat, az informatikai forradalom a szellemit.
A tudás nemcsak gyarapodott és felszabadult, hanem olcsóbbá is vált.
Diderot Encyclopédie-je ezer livre-be került. A 18. századi
Franciaországban egy szolgálólány éves bére harminc livre volt, egy
szakemberé száz, egy plébánosé ötszáz. Ma az Encyclopédie is ingyen
letölthető a világhálóról.
Egyre több az olyan ember, akinek nem a hiány, hanem a bőség jelenti a
problémát, belefulladnak a szemétbe és a kalóriákba: az anyagi jólét
könnyen materializmusba csúszik át. Ugyanígy a tudást is fenyegeti a
veszély, hogy tudatlanságba fordul, melyben minden igazság egyenértékű
egymással, amennyiben van saját oldala az interneten. Anyagi világunk
problémáját az adja, miként folytatható a bőség és a jólét gyarapítása
anélkül, hogy elpusztítanánk a Földet; szellemi világunk problémáját az,
miként fordítható mindez a tudás bölcsességgé – mely nélkül anyagi
jólétünk is pórul jár. A Google valóban bármely kérdésre megtalálja a
választ, de vajon bízhatunk-e a válaszban, és mit kezdünk vele? És
egyáltalán volt-e bármi értelme a kérdésnek?

Jack Vance fantasyklasszikusa, a Haldokló Föld rapszódia bolygónk

életének utolsó szakaszáról, amikor a haldokló Nap túlérett, rothadó
gyümölcsként vörösen csüng az égbolton. A kötet utolsó novellájában
Sferéi Guyal és társa, Shierl rátalálnak a legendás helyre, az Emberiség
Múzeumára, mely minden tudást felölel.

Guyal és Shierl
felkapaszkodtak a
legfelső szintre.
Este volt, a
márvány
hamiskásan
fénylett a lábuk
alatt; a törött
oszlopok az égnek
meredtek.
A pusztán
keresztül melegen
ragyogtak át Issane
sárga fényei; felette
az égen a csillagok
ragyogtak.
– Ott az
otthonod – mutatta
Guyal Shierlnek. –
Haza akarsz térni?
A lány rázta a
fejét.
– Most már
belekóstoltunk a
tudásba. Láttuk az
egykori
Thorsingolt, előtte
a Sherrit
Birodalmat, és még
előtte Golwan
Andrét, és még
annál is előbb a
Negyven Kádeszt.
Láttuk a harcias
zöld embereket és
a tudós farialokat
meg a clambokat,
akik elvándoroltak
a Földről a
csillagokra, mint
ahogy a
merionethek is
elmentek előttük,
és a Szürke
Mágusok még
korábban. Láttuk,
ahogy az óceánok
megáradnak, majd
elapadnak, ahogy
hegyek
emelkednek ki és
megkopnak az
esőtől; láttuk a
Napot, amikor az
még forrón és
sárgán sütött…
Nem, Guyal,
nekem már nincs
helyem Issane-
ben…
Guyal nekidőlt
egy viharvert
oszlopnak, és
felpillantott a
csillagokra.
– Nagy tudás
van a
birtokunkban,
Shierl… bármilyen
ismeretet
elsajátíthatunk. És
 mire fogjuk
felhasználni?
Egyszerre néztek
fel a fehér
csillagokra.
– Hát, mi
másra…

Mihez kezdünk mindezzel a tudással? Jobb világot építünk. Többé

nincs helyünk a világban, melyből érkeztünk; a tudás kapuja feltárult, és
nincs visszaút a múltba. De a tudást elemeznünk kell, meg kell
próbálnunk rátalálni a lényegére, melyre aztán saját szándékaink,
képességeink és szükségleteink szerint saját személyes Mindentudó
kézikönyvünket alapozhatjuk, útmutatóul a világhoz.
Műveltség, erkölcsösség, boldogság. Ez a kötet az én kísérletem arra,
hogy háromszáz oldalba sűrítsek minden lényeges tudnivalót a világról és
az emberről, az anyagról és a szellemről. Ha Ön hiányol valami fontosat a
kötetből, olyat, amit mindenkinek tudnia kellene, nyugodtan egészítse ki
vele. Az volt a szándékom, hogy gondolkodásra késztessem Önt, nem
pedig hogy megmondjam, mit gondoljon.

Pioppi – Turku – Helsinki – Korvanniemi 2009–2012

 [1] Utalás egy népszerű, több feldolgozást megért finn gyermekdal szövegére, melyben az
énekes szívesen hazavinné Borzas Bumfordot (finnül Mörri Möykky) az erdőből, anyja azonban
nem fogadná be a manógyereket, mert „ő még abban sem hisz, hogy Borzas Bumford valóság”.
[2] Igen, egyedül vagyok, de mindig is egyedül voltam, / Mióta az eszemet tudom, / Azt
hiszem, talán amiatt, / Mert te sosem voltál igazán valóság, / Csak kitaláltalak, hogy bántsam
magamat.
[3] Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Márkus György fordítása.
[4] Ludwig Wittgenstein: Tanulmány az emberi értelemről. Vámosi Pál fordítása.
[5] Bertrand Russell: The Philosophy of Logical Atomism (1918).
[6] Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés. Márkus György fordítása.
[7] 1Kor 13,12.
[8] Utalás Pelle Miljoona punk- és rockzenész egy dalszövegére: „Te álom vagy számomra, a
világ viszont valóság.”
[9] És a műfordító Leevi Lehto most megpróbálta feleleveníteni az ötletet nemrég megjelent
Joyce-fordításában.
[10] Utalás Scott Adams képregényfigurájára, a „menthetetlenül technikai beállítottságú”
villamosmérnökre.
[11] L.: Dobosy Antal: A Nincs Kapu: A zen buddhizmus klasszikus kóangyűjteménye
jegyzetekkel, magyarázatokkal.
[12] Arisztotelész: A természet – Physica. 184a10. Nem egyenes idézet.
[13] Gondolkodom, tehát vagyok.
[14] És melyet valószínűleg, noha a tudomány szigorú szabályai alapján még nem eléggé
bizonyosan, meg is találtak most, 2012 nyarán. Legalábbis úgy tűnik, illik az üres helyre.
[15] Ha nem ismeri Ruth nénit, vegye meg korábbi könyvemet, az Otthon a
világegyetembent!
[16] Emlékszem, ígértem, hogy visszatérek még a Mind and Life beszélgetéskötetre.
Nehézkes a dialógus a tibeti filozófus-szerzetesek és a Nobel-díjas amerikai fizikusok között,
mivel a közös nyelv több szempontból is hiányzik. De kellemes észrevenni, miként hangsúlyozzák
egyre-másra a szerzetesek, hogy a buddhizmus próbára tehető tudásra és az értelemre alapul, nem a
hitre. Milyen csodálatra méltó lazaság és dogmátlanság! Egy részlet a dalai láma zárszavából:
„Már kiválasztottuk Tibet következő vezetőjét, ami azt jelenti, hogy én magam most a következő
életemre készülök. Ha nincs következő élet, rendben van, akkor sokkal kevesebbel megúszom. Ha
van, fel kell készülnöm rá.”
[17] Ám legyen. Főzzön tetszőleges módon egy csésze kávét, a szokásosnál kicsit erősebbet.
Adjon hozzá egy púpos kávéskanál demerara cukrot. Óvatosan melegítsen 4 cl ír malátawhiskey-t
(A Connemara tökéletesen megfelel. Csak semmi sétálójani, köszönöm.) minél forróbbra, de
vigyázzon, hogy az alkohol ne kezdjen elpárologni. Töltse a whiskey-t a forró kávéhoz, és egy
kanál hátán csurgasson enyhén felvert tejszínt nagyjából egy centi vastagon a tetejére. (Csak a
grobiánok szórják meg bármivel is a tejszín tetejét.)
 Table of Contents
[1]
[2]
[3]
[4]
[5]
[6]
[7]
[8]
[9]
[10]
[11]
[12]
[13]
[14]
[15]
[16]
[17]
 Table of Contents
[1]
[2]
[3]
[4]
[5]
[6]
[7]
[8]
[9]
[10]
[11]
[12]
[13]
[14]
[15]
[16]
[17]