#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy megvásároltad
ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai
kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő,
a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és
üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa
nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az
egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél könnyebben
elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,
mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
  
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Vi Keeland, Penelope Ward
A mű eredeti címe: Park Avenue Player
 
Copyright © 2019 by Penelope Ward and Vi Keeland All rights reserved.
 
Cover Designer: Letitia Hasser, RBA designs www.rbadesigns.com
Photographer: Hudson Taylor
 
Fordította: Kereki Noémi Valentina
A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin
 
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-954-2
ISBN MOBI 978-963-561-955-9
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Tomku Kinga, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 ELSŐ
FEJEZET
 
Elodie
 
Néha azt kívántam, bárcsak csúnya lennék. Talán azért nem
annyira, mint akinek egy hatalmas bibircsók van az orrán,
három foga elfeketedett (és egyébként is csak annyi van neki),
hegek szabdalják az arcát, és ritkuló haját át kell fésülnie
kopaszodó fején, mert azért egyszer-egyszer nekem is tükörbe
kell néznem. De jó lett volna úgy belépni egy bárba, hogy nem
kefél meg a tekintetével a bent lévő összes fényes öltönyt viselő,
seggfej bróker.
Keserűnek hangzik? Sajnálom. De a belvárosi brókerbárok
mindig ezt hozzák ki belőlem. Hiszen a brókerek valójában csak
menőbb öltönyt viselő használtautó-értékesítők, nem? Ha olyan
jól értenek a részvényekhez, miért nem otthon számolgatják az
ezernyi dollárbankójukat, amiket az aranyat érő
befektetéseikkel kerestek, ahelyett, hogy másoknak osztogatnak
tanácsokat?
Minimális hálát éreztem, amiért az aznap esti kapásom nem
bróker volt.
És ha már róla van szó… A  célpontom észrevett. Egy egész
percébe került a stírölő disznónak, hogy a tekintete felkússzon
az arcomig. Ez a csaló legalább pont úgy nézett ki, mint a
fényképen, amit kaptunk: magas, sportos, hátranyalt tintafekete
haj, szögletes állkapocs, dölyfös orr. Hunyorgó szemek. Egy
pillantás után tudtam, hogy a másik irányba mennék, ha ez
nem munka volna.
Az aznap esti mit sem sejtő ellenfelem egy Upper West Side-i,
a szórakoztatóiparra specializálódott ügyvéd volt, akinek olyan
sztárocskák kefélése volt a gyengéje, akik még nem tanulták
meg, hogy nézzenek a háromezer dolláros pamutöltöny alá, és
keressék a farkast.
A vissza nem térítendő díjunkban negyven órát szántunk erre
a munkára. Fogadni mertem volna, hogy ennek az időnek a
töredéke alatt megleszek. Hmmm… Talán fogadni is fogok. Soren
mindig benne volt egy kis fogadásban. Persze, neki ez win-win
helyzet volt, hiszen ez arra motivált engem, hogy gyorsan
befejezzem a munkát, ami pedig azt jelentette, hogy szabad
vagyok, és hamarabb elkezdhetem a következőt.
Csak éppenséggel én abban bíztam, hogy nem lesznek többé
ehhez hasonló munkáim. Másnap este volt egy interjúm egy
igazi állásra – egy olyanra, amiben nem taperolnak napi szinten
–, és ha szerencsém van, ez a szarság hamar véget ér.
Éreztem, hogy az ügyvéd Larry megint engem fixíroz a bár
túloldaláról, mire megrebegtettem a szempilláimat, ahogy
felnéztem, és rávillantottam a tőlem telhető legjobb „te egy igazi
gazdag pasas vagy, én pedig egy kis hülye butus lány”
mosolyomat. A  poén kedvéért az ujjaimra tekertem a
természetesen platinaszőke hajamat, és kidomborítottam D
kosaras mellemet. A lapos mellű barna felesége említette, hogy
a férfi a nagy mellű szőkéket szereti.
Mázlid van, Larry. Szóljanak a fanfárok! Gyere, és szerezd meg
magadnak, te dög!
Mire megírtam Sorennek a fogadásomat, a bíróság bikája már
mellettem volt.
– Úgy festesz, mint akinek jólesne egy ital – mondta.
Beharaptam az ajkam és lesütöttem a szemem, néhány
pillanatig adtam a szégyenlőst, majd felpillantottam rá nagy,
halványkék szememmel.
– Általában nem iszom idegenekkel.
Erre felém nyújtotta a kezét.
– Garrett Lopresti.
És kezdődik is. Első hazugság, Larry Mercer.
Megfogtam, és kezet ráztunk.
– Sienna Bancroft.
Nem engedett el.
– Már nem vagyunk idegenek, ugye, Sienna?
Elmosolyodtam, mintha hízelgett volna a figyelme. Mintha
nem az keserítette volna meg az egész életemet, hogy a férfiakat
vonzzák a hosszú lábak és a csodás mellek. Amikor megrezzent
a telefonom, tudtam, hogy Soren az.
– Elnézést, egy pillanat.
 
Soren: Leo most parkolt le. Bármelyik pillanatban megérkezhet.
  
Elodie: Szerencsésnek érzem magam. Vagy inkább mondhatnám
azt, hogy Larry érzi úgy, hogy ma este szerencséje lesz
Siennával? Mit mondasz a fogadásomra?
 
Soren néhány másodperc múlva válaszolt.
 
Soren: Ha négy vagy annál is kevesebb óra alatt letudod a melót,
megduplázom a béredet.
 
Bocs, Larry/Garrett. Ma este még egy nyomorult taperolásban
sem lesz részed. Viszont amiben lesz… Az  pont az, amit
érdemelsz.
A táskámba dobtam a telefonomat, és félénken oldalra
billentettem a fejem.
– Italt említett?
Néha rosszul éreztem magam attól, amit csináltam. Minden
történetnek két oldala van, és mi csak az egyiket hallottuk.
Előfordult, hogy a minket felbérelő nők undok picsák voltak.
Habár ez egyetlen férfit sem jogosít fel a megcsalásra. Szedd a
sátorfád, Leendő Mr. Csaló. Ez a lehetőség mindig fennáll.
De néha olyan picsáskodó feleséget fogtunk ki, hogy hetekbe
telt, mire sikerült kamerán rögzítenünk a férj hűtlenségének
legelenyészőbb jelét. Az  ilyen munkák miatt akár még egy kis
lelkiismeret-furdalásom is volt. De ez az este határozottan nem
ilyen este volt.
 Harminc perccel azután, hogy Garrett felvetette, üljünk egy
bokszba, hogy ne zavarjanak minket, az a keze, amin még
látszott a jegygyűrű nyoma, az asztal alatt matatott a térdemen.
Micsoda undormány. De így is bele kellett mennem a játékba,
mert tudtam, hogy Leo nem tudja a kezét videóra venni a bár
túloldaláról.
Azt akartam, hogy vegye le a kezét a térdemről.
Azt akartam, hogy ne legyen itt.
Úgyhogy mocskos eszközhöz folyamodtam. A kamera úgysem
rögzíti, hogy mit mondok.
Az előző néhány percben úgy bámulta az ajkaimat, mintha fel
akarná falni őket. Gyűlöltem, amikor bármelyik melóm szájon
csókolt. Vagy ha már erről van szó, egyáltalán megcsókolt.
Úgyhogy épp ideje volt egy jól irányzott kis noszogatásnak.
A szemét dobta magasra a labdát, amit egyből le is csaphattam.
– És mit szólnál, ha lelépnénk innen? – vetette fel. – Menjünk
vissza hozzád?
Felé hajoltam, és mélyebb hangon szólaltam meg.
– Nem kapok kóstolót a termékből, mielőtt hazaviszem?
– Szépség, bármit megkaphatsz. Mi jár a fejedben?
– Hát… – Az oldalamhoz szorítottam mindkét karomat, amitől
a melleim feltolódtak, és kibuggyantak a már amúgy is mély
kivágású blúzomból, így abszurd felületű dekoltázst
villantottam. A tekintete lesiklott.
– A nyakam nagyon érzékeny. Szeretem, ha a fülem alatti bőrt
szopogatják.
– Az menni fog. És te mit fogsz nekem cserébe szopogatni?
 Lenyeltem a torkomba szökő epét, és mosolyt erőltettem
magamra.
– Amit csak szeretnél.
Még csak felkészülni sem volt esélyem, már nekem esett.
A  szájával azonnal a nyakamat vette célba. Hagytam, hogy
néhány undorító csókot adjon rá, és szívogassa, majd abba az
irányba néztem, ahol Leo állt. Ő  aprót bólintott, mire
hátratoltam Larryt, és sziszegve hazudtam.
–  Ez olyan finom. Menjünk hozzám. Alig várom, hogy én is
megszopogassalak.
– Mutasd, merre menjünk!
–  Két percet kérek, csak kimegyek a mosdóba kicsit
felfrissülni.
Megfogta a kezem, és a nadrágján keresztül is érezhető
merevedésére tette.
– Mi itt fogunk várni rád. Siess!
– Ó, fogok!
A távozásomat mindig előre jól megterveztük. Néhány nappal
korábban elugrottam ebbe a bárba, és a mosdóba vezető
folyosó végén találtam egy vészkijáratot. Mivel ez az épület
hátsó részében volt, a bár mögötti utcában parkoltam le.
Kilöktem az ajtót, peckesen kisétáltam, és a friss levegőn
vettem egy mély lélegzetet. Haza kellett mennem, és
lezuhanyozni, miután ennek a pasasnak a szája hozzám ért. De
aznapra végeztem. Az autóm felé sétálva írtam egy üzenetet.
 
 Elodie: Kész. Minden percben születik egy lúzer.
 
Soren gyorsan válaszolt.
 
Soren: Rám célzol a fogadásunk miatt, vagy az ügyvéd Larryre?
 
Elodie: Mindkettőtökre. Kösz a pluszpénzt. Találkozunk
zetésnapon.
 

 
Puff!
Bakker.
Lehunytam a szememet. Erre volt a legkevésbé szükségem.
Háromnegyed óra volt még az interjúmig, de ennyi idő nem
elég egy karambol megoldására. Leállítottam az autót, ügyeltem
arra, hogy pontosan abban a helyzetben hagyjam, ahogy a
baleset történt, és kiszálltam. Az  öreg Jeep Wranglerem első
lökhárítóján lett egy kis horpadás és néhány karcolás, viszont
egyértelműen a másik autónak jutott a kár oroszlánrésze.
A  hátsó gumija sziszegve eresztett, és már félig leengedett.
A  sárhányó befelé gyűrődött, és az abroncsnak feszült.
Az  elegáns új Mercedes az ütközés következtében elég
lerobbantnak tűnt.
– Mi a franc? Ugye viccelsz? – A Mercedes sofőrje kiszállt, és
csatlakozott hozzám a kár szemrevételezésében. A  kezével a
hajába szántott. – Nem láttál? Éppen tolattam be erre a helyre.
Hát persze. Nem elég, hogy egy nagyjából százezer dolláros
autónak mentem neki, a sofőrnek még olyan arcélének is kell
lennie, mint egy görög istennek. Tipikus, hogy az ember is
csodás lesz, hogy passzoljon a hivalkodó autójához. Azonnal
ellenszenves lett.
– Én érkeztem először. Te kezdtél el azután betolatni, hogy én
már elkezdtem beállni.
–  Már elkezdtél beállni? Nem hiszem. Próbáltál beslisszanni,
miközben én már tolattam, hogy párhuzamosan beparkoljak.
A csípőmre tettem a kezem.
–  Ó, igen, azt csináltam. Csak nem vettél észre. Beálltam
mögéd, és vártam. Amikor egy perc után sem mozdultál, még
dudáltam is. Úgyhogy arra jutottam, egyszerűn csak leálltál a
másik autó mellé, én pedig nyugodtan beállhatok az üres
helyre. Ha nem tapostál volna a gázba, még arra is lett volna
időd, hogy észrevegyél, és ne gyere nekem.
Hirtelen felvonta a szemöldökét.
–  Neked menjek? – Az  autójára mutatott. – Azt hiszem, a
kárból meglehetősen egyértelmű, hogy ki ment kinek.
Meg se hallottam.
– Mit csináltál, telefonáltál, vagy mi?
Felhorkant.
– Remélem, van biztosításod.
–  Nem, nincs. Biztosítás nélkül autózgatok. – Forgattam a
szemeimet. – Csak azért, mert nekem nincs olyan menő autóm,
mint neked, nem jelenti azt, hogy bűnöző is vagyok.
 Mr. Mercedes fújtatott.
– Nekem oda kell érnem egy megbeszélésre. Lehet, hogy csak
elérhetőséget cserélünk, és megyünk az utunkra?
Elővettem a telefonomat, és elkezdtem fotókat készíteni a
kárról.
– Nem. Rendőrségi jegyzőkönyvre van szükség.
– Az legalább egy-két órába telik. Ilyen egyértelmű balesethez
nincs szükség rendőrségi jegyzőkönyvre.
– Be fogod ismerni a biztosítódnak, hogy a te hibád volt? Mert
te lehet, hogy megengedheted magadnak a megemelkedő
kötelező biztosítási díjat, én viszont nem.
– Nem fogom beismerni, hogy az én hibám volt, mert nem az
én hibám volt.
– Ezért van szükségünk rendőrségi jegyzőkönyvre.
Mr. Mercedes morgott valamit, amit nem hallottam pontosan,
és elővette a zsebéből a telefonját. Azt hittem, a rendőrséget
fogja felhívni. De szemlátomást nem. Hallgattam, ahogy
dühösen magyarázott valakinek, akárki is legyen az, aki a vonal
másik végén volt.
–  Mondja meg Addisonnak, hogy késem, és kezdje el
nélkülem.
Semmi jó napot kívánok vagy kérem. Lehet, hogy ez az ember
jóképű, és szép autót vezet, de goromba. És a hívás
megszakításakor sem köszönt el.
Az arcom, úgy tűnt, nem titkolta a megvetésemet.
A pöcs rám nézett.
– Mi az?
 – Remélem, nem a feleséged volt. Nem voltál túl udvarias.
Rám hunyorgott.
–  Még egyet kell telefonálnom. Addig is találd fel magad, és
hívd a rendőrséget!
Mekkora seggfej. Megkerültem az autómat, hogy a
kesztyűtartóból elővegyem a betétlapom és a forgalmim.
Amikor visszamentem oda, ahol Mr. Goromba Mercedes megint
felindultan magyarázott a telefonba, a tekintete a lábamra
szegeződött. Fejcsóválva hívtam a 9-1-1-et.
Egy operátor vette fel.
– 9-1-1. Milyen jellegű a vészhelyzet?
–  Jó napot kívánok! Az  előbb volt balesetem a Park és a
Huszonnegyedik sarkán.
–  Értem. Megsérült bárki, szüksége van valakinek orvosi
ellátásra?
Eltakartam a telefont, és megkérdeztem a másik sofőrt.
–  Megsérült valamid? Azt kérdezik, hogy szükségünk van-e
orvosi ellátásra.
Kurtán válaszolt.
– Megvagyok. Csak mondd meg nekik, hogy siessenek.
Visszatértem az operátorhoz.
– Nem, köszönjük. Mindketten jól vagyunk. Nagyon úgy tűnik,
hogy csak az autóink és a másik sofőr jó modora csorbult.
Mr. Mercedes erre mogorván nézett rám.
Én vissza, rá.
A hívás után átnyújtottam a papírjaimat.
–  Mi lenne, ha amíg a rendőrök ideérnek, megadnánk
egymásnak a biztosítási adatainkat? Nekem is egy fontos
megbeszélésre kell odaérnem.
A férfi kikapta a papírjait az autójából, és elővette a
jogosítványát a tárcájából. Lefotóztam Hollis LaCroix személyi
igazolványát. Naná, hogy tényleg a Park Avenue-n lakott. Ez
passzolt az egész csomaghoz. Miután lőttem egy képet a
biztosításáról és a forgalmijáról, észrevettem, hogy még mindig
a jogosítványomat vizsgálja.
– Megnyugtatlak, igazi, ha ezen gondolkozol.
Lefotózta a jogosítványomat, és felém nyújtotta az összes
többi papírommal együtt.
– Connecticut, mi? Ez sok mindent megmagyaráz.
Kikaptam a dolgaimat Mr. Goromba Hollis LaCroix kezéből.
– Amennyiben?
– Nem tudsz párhuzamosan parkolni.
Méregetőn néztem.
– Hadd áruljam el neked, hogy nagyon jól vezetek.
Az autója felé billentette a fejét.
– Tízezer dollárnyi károm árulkodik az ellenkezőjéről.
Megráztam a fejem.
– Egy seggfej vagy, tudod?
Esküdni mertem volna, hogy láttam a száját megrándulni.
Mintha élvezte volna, hogy felhúz. Szerencsére megérkeztek a
rendőrök, így nem kellett többé vele foglalkoznom. Beszéltem
egy rendőrrel, elmondtam neki az én verziómat, majd beültem
az autómba. A  rendőr aztán Hollisszal beszélt. Megkordult a
gyomrom, ahogy néztem a két férfit beszélgetni, úgyhogy
előkaptam a zacskónyi egészségtelen kaját, amit a másnap esti
Breevel közös moziestünkre vettem, és elmajszoltam egy doboz
Junior Mintset. A rágcsálástól úgy éreztem magam, mintha egy
show-műsort néznék. Egy olyan műsort, aminek egy
hihetetlenül vonzó külsejű férfi a főszereplője.
Hollis tényleg jóképű volt. Magas, deltás vállú, keskeny
derekú, napbarnított bőrű. A  haja sötét, valamivel túlnőtt a
gallérján, és nem illett teljesen a tökéletesen szabott öltönyéhez.
Viszont az élénkzöld szeme és a sűrű, sötét szempillája volt az
igazán lenyűgöző.
Mintha megérezte volna, hogy bámulom, így az autóm felé
pillantott, és összenéztünk. Nem törődtem azzal, hogy
félrekapjam a tekintetem, és úgy tegyek, mintha nem néztem
volna. A picsába vele. Ha ő stírölhette a lábamat, én nézhetem a
szépfiús arcát. Miután továbbra is bámult, rávillantottam egy
túlbuzgó és egyértelműen hamis teli szájú mosolyt.
Ezúttal félreérthetetlen volt a szájrándítás, leginkább azért,
mert egy hatalmas vigyor követte. Hollis elpillantott, a rendőr
felé fordult, hogy folytassák a beszélgetést, mire úgy éreztem,
hogy megnyertem egy ki nem mondott farkasszemezést. Mire
végeztek, és a biztos úr odajött az én autómhoz, megettem az
egész doboznyi Junior Mintset.
–  Rendben, Ms. Atlier. Ezen a papíron szerepel a rendőrségi
jegyzőkönyvének a sorszáma. Huszonnégy-negyvennyolc órán
belül az internetről letöltheti a kész jelentést, vagy eljöhet a
területi rendőrkapitányságra, és elhozhat egy példányt.
Elvettem a papírt.
 – Köszönöm. Azt ráírta, hogy a baleset nem az én hibám volt?
– A tényeket soroltam fel. A biztosító dönti el, hogy melyik fél
mennyiben hibás.
Sóhajtottam.
–  Értem. Köszönöm. Van még valami más? Mert van egy
megbeszélésem, amire nagyon oda kell érnem.
–  Nincs, hölgyem. Ha az autója vezethető, nyugodtan
távozhat. Mr. LaCroix-nak egy vontatóra kell várnia.
– Rendben. Nagyszerű. Szép napot, biztos úr!
– Önnek is. És óvatosan vezessen!
Furcsának éreztem, hogy anélkül hajtsak el, hogy egy szót
szólnék Hollishoz. Úgyhogy vártam egy percet, amíg a rendőr
visszaült az autójába, és elment. Aztán kiszálltam a kocsimból,
és odamentem a Mercedeshez. Hollis a csomagtartónak dőlve a
telefonján játszott.
– Ühm… Szükséged van valamire? – kérdeztem. – Egy fuvarra,
vagy ilyesmi?
– Azt hiszem, már épp eleget tettél ma. Köszönöm.
Atyám, minek kérdeztem egyáltalán?
–  Remek. – Egy műmosolyt küldtem felé. – Legyen szép az
életed!
 
 MÁSODIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Tudtam, hogy Addison seggbe fog rúgni. Megkértem, hogy
szívességből üljön be az interjúkra, így az elsőről teljes
egészben lemaradtam. Az  órámra néztem. A  második is már
valószínűleg a felén túl járt.
A lift felért a tizenötödik emeletre, majd bementem a dupla
üvegajtón, és a recepciós pultra tettem az aktatáskámat.
Aznapra már mindenki végzett, viszont hangokat hallottam a
folyosó végén lévő tárgyalóterem felől. Már úgyis elkéstem,
úgyhogy a férfimosdó meglátogatása már nem tudott rontani a
helyzeten.
Kiabáltam, hogy tudassam Addisonnal, csak én vagyok.
– Addison, Hollis vagyok. Egy perc, és megyek.
–  Milyen kedves tőled, hogy eljöttél! – kiabálta vissza. –
Meglehet, hogy azt a villantós Rolexedet egy Timexre kellene
cserélned.
Nem reagáltam, hanem a férfimosdóba mentem. Már
majdnem egy órája kellett pisilnem, miközben arra a francos
vontatóautóra vártam. Kézmosás után levettem a zakómat, és
elindultam az interjúra. Egy ilyen nap után nagyon reméltem,
hogy a jelölt jó lesz. Hihetetlen nagy szükségem volt rá.
Addison hátratolta a székét, kinézett a folyosóra, és figyelte,
ahogy közeledem. Az óráját kocogtatta.
–  Tizenöt éve van meg ez nekem. Ha jól emlékszem, csupán
ötven dolcsit fizettem érte. Mégis a csodával határos módon
sikerül mutatnia az időt.
–  Elnézést, hogy késtem. – A  tárgyalóterembe lépve a nekem
háttal ülő jelölt felé fordultam, hogy bocsánatot kérjek tőle. –
Valaki belém jött, amikor próbáltam beállni egy parkolóhelyre.
A nő megfordult, és beszélni kezdett.
–  Ez vicces… Én… – A  mondat felénél megtorpant, mire
lenéztem, hogy vajon miért.
Hát, ezt rohadtul nem hiszem el. Megráztam a fejem, mert
nem hittem a szememnek.
– Te?
A mosolya éppen olyan gyorsan tűnt el, mint az enyém.
Lehunyta a szemeit, és sóhajtott.
– Üdv, Hollis.
Elodie.
Nem.
Rohadtul nincs ilyen.
Felemeltem a kezemet.
–  Rendben. Nagyon sajnálom, de ez nem fog menni. Nem
szeretném se a te, se a saját időmet pazarolni. Úgyhogy én azt
javaslom…
–  Komolyan mondod? Még csak esélyt sem fogsz adni, mert
azt hiszed, én okoztam a balesetet, ami a te hibád volt?
–  Már önmagában az, hogy még mindig azt hiszed, nem volt
benne részed, mutatja, hogy egy kicsit ábrándozó lehetsz,
Elodie. Ez nem olyan tulajdonság, amit ehhez a pozícióhoz
keresek.
Addison szakította meg a civakodásunkat.
–  Hát, nem kis véletlen, hogy ti ketten karamboloztatok, és
Elodie az egyik mai interjúvoltad. De lépjünk tovább.
Egyértelmű, hogy te túlságosan elfogult vagy ahhoz, hogy ebben
az ügyben tárgyilagos döntést hozzál. Szerintem legalább azt az
esélyt meg kell adnod Ms. Atliernek, hogy a tervek szerint
végigcsinálhassa az interjút, és nem olyasvalami alapján
kellene megítélned őt, aminek semmi köze az álláshoz.
Lehunytam a szemem, és egy hatalmasat fújtam. Már így is
hosszú nap volt ez, és tényleg nem igazán maradt energiám
tiltakozni.
Csak essünk túl rajta.
Megdörzsöltem a két halántékomat, közben úgy éreztem,
hogy mindjárt felrobban egy ér a nyakamon.
– Jó – mondtam. – Mutasd az önéletrajzát!
Addison odaadott egy papírlapot, amit szemügyre vettem.
A connecticuti Elodie Atlier két évig bébiszitterkedett, de az már
rég volt. Utána egy elég nagy lyuk tátongott a
foglalkoztatottságában, majd az elmúlt két évben egy
magánnyomozónak dolgozott.
–  Egészen pontosan milyen munkát végeztél a
magánnyomozónak?
 – Ühm… Kicsi ezt is, azt is.
Fújtattam.
– Most már világos. Nagyon képzettnek tűnsz.
Rám meredt.
– Két évig vigyáztam ikrekre.
– Igen, és… Most mit csinálsz? A kicsi ezt is, azt is miként tesz
alkalmassá arra, hogy gondját viseld egy gyereknek?
–  Hát, én… Többféle munkát végzek. És… Nagyon sokféle
emberrel kell bánnom. Mindkettő egy jó gyermekgondozó
ismérve.
A megérzésem azt súgta, hogy titkol valamit.
–  Mondj egy példát arra, hogy miként végeztél többféle
munkát!
Lepillantott.
– Hát, én… Néha segédkeztem a megfigyelésben, és a fotósnak
is besegítettem.
Félretettem a papírt.
–  Vagyis segítettél a kémkedésben… És még? Szelfiket
készítettél? A jelenlegi munkád egészen pontosan miként meríti
ki a releváns munkatapasztalat fogalmát, Ms. Atlier? – Nem
bírtam megállni, hogy ne nevessek fel egy kicsit a kérdés végén.
–  Ha vetted volna a fáradságot, hogy a legutóbbi állásomon
túl is olvass, láthattad volna, hogy a diplomámat a korai
gyermeknevelésből és -gondozásból szereztem, és
középiskolában ikrekre vigyáztam.
–  Középiskolában. Nagyszerű. – Frusztráltan sóhajtottam. –
Attól tartok, nincs meg az a háttered, ami alkalmas jelöltté
tenne arra, hogy egy tizenegy éves lányra vigyázz.
–  Ha szabad ellenkeznem. Szerintem a legutóbbi munkám
pont kellően felkészített erre az állásra.
Őszintén felkeltette az érdeklődésemet ez a megállapítása, és
félrebiccentettem a fejem.
–  Ó, igazán? Halljuk, pontosan hogyan is kapcsolódik hozzá,
Ms. Atlier. Mert valamiért úgy érzem, mintha azon igyekeznél,
hogy semmit se árulj el arról, hogy valójában mit csinálsz a
mostani munkádban.
Elvörösödött.
–  A munkám felkészített arra, hogy szinte bármivel
megbirkózzam. A feladataim során mindenféle emberrel kellett
dolgoznom. Meg kellett tanulnom az önvédelmet. Ha szeretnéd,
hogy ezt rajtad próbáljam ki, örömmel megteszem. És… arra is
megtanított, hogy miként őrizzem meg a nyugalmam nyomás
alatt. Addison mesélt egy keveset Hailey-ről. Azért is vagyok
alkalmas, mert tudok egy-két dolgot arról, milyen zaklatott
gyereknek lenni… Mert én is az voltam.
Mélyen a szemébe néztem.
–  És ennek még inkább meg kéne győznie engem, hogy egy
zaklatott múltú valaki, aki nem tud vezetni, és aki az elmúlt
évek nagy részében egy magánnyomozónak végzett isten tudja,
milyen munkát, a megfelelő ember erre a feladatra?
Elodie kihúzta magát.
–  Ha szabad azt mondanom, igen, mert hasonszőrűek
vagyunk. Éppen ezért lennék én a lehető legjobb ember, aki egy
családi problémákkal küzdő kislányt meg tud érteni. Hailey
háttere nagyon hasonlónak tűnik az enyémhez. És hadd
emlékeztesselek, hogy a parkolásban vannak hiányosságaim,
nem a vezetésben. Igazából rohadt jó sofőr vagyok.
–  Ez most egy állásinterjú vagy egy bokszmeccs? – vágott
közbe Addison. – Szent Habakuk, mindketten megéritek a
pénzeteket.
Igaza volt Addisonnak. Ez nevetséges volt. Véget kellett
vetnem neki.
–  Minden tisztelettel mondom, Ms. Atlier, de azt hiszem, ezt
most be kell fejeznünk.
Elodie hunyorogni kezdett.
–  Tudod, mi a te bajod? Azt hiszed, hogy csak azért, mert
gazdag és befolyásos vagy, jogod van megítélni az embereket.
–  Abszolút azt hiszem, hogy jogom van megítélni az
embereket. Tudod, ez egy állásinterjú. Ezt csináljuk közben:
megítéljük a jelölteket.
– Nem így értettem.
Felálltam. Ez az elejétől fogva időpocsékolás volt.
–  Köszönöm, hogy eljöttél, de nem te vagy a legalkalmasabb
ember a dadus állásra, bárhogyan is próbálod csűrni-csavarni.
Látszott rajta, hogy elszomorodott, a csalódása egyértelmű
volt.
– Rendben. Hát, nem fogok itt ülni és lehetőségért könyörögni,
ha még csak meg sem akarod fontolni, hogy engem válassz. –
Addison felé fordult. – Az az igazság, hogy abban a pillanatban
eldöntötte, amint meglátta az arcom.
– Ezzel egyet kell értenem – mondta Addison.
 –  Kösz a támogatást, Addison – vetettem oda. – Talán neked
kellene megkérdezned Elodie-t, hogy van-e bármilyen
megüresedett hely a jelenlegi munkaadójánál ezt és azt csinálni.
–  Szerintem egy ideig lenne kedvem máshol dolgozni. Talán
Elodie és én cserélhetnénk egy napra. Ha itt kéne dolgoznia,
főbe lőné magát – nevetett Addison. – Jaj, ne már, Hollis!
Komolyan, te Mary Poppinst keresed, de ő nem létezik. Miért
nem adsz Elodie-nak egy esélyt?
Egy pillanatra már éppen majdnem meggondoltam ennek a
lehetőségét, amikor Elodie felpattant a székéből.
– Mary Poppins az arrogáns seggedbe bökné az esernyőjét! –
jelentette ki.
És itt úszott el bármi remény, hogy esélyt adjak neki.
Viszlát, Elodie.
Örülök a találkozásnak.
Hátravetett fejjel nevettem.
– És még csodálkozik, hogy nem talál rendes munkát.
–  Viszlát, Hollis! Örültem. – Elodie az ajtó felé ment. – Jobb
dolgom is van annál, mint hogy egy egótól elvakult ember
gúnyolását elviseljem.
– Jobb dolgok? És annak része a Junior Mints? – incselkedtem.
Elodie jéghideg pillantást vetett rám. Volt valami ebben a
tekintetben, amitől megrándult a farkam. Komolyan felizgultam
attól, hogy ezzel a nővel vitáztam?
–  Köszönöm a lehetőséget, Addison – mondta Elodie, majd
kilépett a folyosóra.
A vidámságom egyből elolvadt, amikor leültem, és Addison
mogorva arcára néztem. Hozzám vágta a mappáját, majd
elviharzott, így egyedül maradtam a tárgyalóteremben.
Forogtam a székemben, és az asztalhoz kocogtattam a
tollamat. Bár nem gondoltam, hogy Elodie megfelelő volna a
munkára, talán túl keményen bántam vele.
Valamit viszont egészen biztosan titkolt, és amikor ezt
megérzem egy nőn, hajlamos vagyok védekezőállást felvenni.
Még egy francos dolog, amit Annának köszönhettem.
 
 HARMADIK
FEJEZET
 
Hollis — 14 évvel korábban
 
– Nyomi vagy.
– Rákos vagyok, haver.
Felé nyúltam, és lepöccintettem a fordítva felvett
baseballsapkát Adam kopasz fejéről. Ahogy meglátta az első
foltot, amit a kezelés okozott, másnap leborotválta a haját.
–  Aha. És ha találnék is holnap egy csodapirulát, ami
meggyógyítana, akkor is nyomi lennél ebben a játékban.
Úgyhogy ne próbáld kijátszani a rákos kártyát velem. Annát
máris becsaptad.
Adam összevonta a nem létező szemöldökeit.
–  Lehet, hogy amikor legközelebb látom, úgy teszek, mintha
elájulnék a folyosón, hogy kapjak egy kis szájon át lélegeztetést.
Erre jó nagyot taszítottam Adamen. A  kanapéra esett, de a
játékkonzolt ki nem engedte volna a keze közül.
–  Tartsd távol a mancsaidat a barátnőmtől! – Úgy tettem,
mintha mérges lennék, de persze nem voltam az. Adam csak
tizenhárom éves volt, a barátnőm pedig majdnem tizenhét.
Körülbelül annyi esélye volt nála, mint egy júliusi hóviharnak
New Yorkban. Ráadásul Adam és én haverok voltunk. Nem
csinálta volna meg ezt velem, még akkor sem, ha lett volna
hozzá ereje. Csak szeretett cseszekedni.
Egyébként pedig nem tudtam haragudni rá, amiért felfigyelt
Annára, manapság a kisfiúk és az apjuk is forgatták utána a
nyakukat. Nem könnyű egy dögös lánnyal járni.
– Játsszunk újra. Dupla vagy semmi?
–  Már így is tíz nem létező dolcsit veszítettél. Nem vagyok
benne biztos, hogy kopottra akarom játszani az ujjaimat csak
azért, hogy húszat nyerjek, amit soha nem fogok látni.
– Beszari.
Ingattam a fejem, és felálltam, hogy megnyomjam az
újraindítás gombot. Ahogy visszaértem a kanapéhoz, megjelent
a társalgóban Pam nővér.
–  Hollis, anyukád ápolója most szólt le telefonon. A  mamád
ébren van, neked pedig készülnöd kell az iskolába.
– Köszi, Pam. Fel fogok menni.
–  Megmentett a mami – mondta Adam. – Pedig seggbe
rúgtalak volna a visszavágóban.
Az ajtóhoz mentem.
– Hát persze. Később majd bejövök még egyszer megmutatni,
hogyan is kell ezt csinálni.
–  Még jobb lenne, ha inkább a barátnődet küldenéd be
megmutatni, hogyan is kell ezt csinálni.
Kuncogtam, majd a lifthez mentem. A  kilencedik emelet felé
emelkedve a mellettem álló srác órájára pillantva derítettem ki,
mennyi az idő. Már hat óra volt. Nem is emlékszem, mikor
csatangoltam le a gyerekonkológiára. Olyan három körül
lehetett. Úgy tűnt, Adam az egyetlen olyan ember, akinek
akkortájt még nálam is nagyobb gondot jelentett az alvás,
szóval arra gondoltam, lenne kedve a rákbeteg gyerekek
társalgójában videójátékot játszani, ahogy mindig volt.
Három évvel korábban bukkantam arra a búvóhelyre,
amikor anyut egyik napról a másikra bent tartották. Ő  mindig
ragaszkodott ahhoz, hogy hazamenjek, de én nem akartam
egyedül hagyni, hátha szüksége lesz valamire, vagy ha bármi
változna az egészségügyi állapotában. Éjszakánként nehezen
aludtam, úgyhogy lejártam a gyerekosztályra lógni egy kicsit,
ami jól el volt látva harapnivalókkal és videójátékokkal. Ott
ismerten meg Adamet. És Kyle-t. És Brendent. És az évek során
egy rakat másik kamaszt, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy
rákosak legyenek. Basszus, anyu is túl fiatal volt hozzá.
Ez volt a harmadik alkalom, hogy Adamet egy hosszabb bent
tartózkodás alatt láttam. Nem szerettem szóba hozni a
betegségét, mert egyszer azt mondta, hogy az együtt lógástól és
a videójátékoktól normálisnak érzi magát. Nem viselkedtem
vele azért másként, mert beteg volt, ahogy mindenki más.
Eleinte én is ezt csináltam a gyerekekkel, akiket ott
megismertem. Hagytam, hogy nyerjenek a játékban, nem
vitatkoztam velük, hogy ki kezdjen, és segítettem nekik olyan
dolgok elvégzésében, amivel egymaguk akartak megküzdeni.
Gyorsan megtanultam a leckét. Azt akarták, hogy úgy bánjanak
velük, ahogy bármilyen másik gyerekkel. Főleg Adam.
Az anyukája úgy kezelte, mintha porcelánból lenne, és tudtam,
hogy ő ezt utálja. Nem volt olyan törékeny, mint azt az anyja
gondolta. De azt is tudtam, nem jó hír, hogy újra a kórházban
van. Az én anyukám esetében sem jelentett jót.
Szokták mondani, hogy a harmadik próbálkozást siker
koronázza. De én azt tapasztaltam, hogy a harmadik kör kemó
minden, csak nem sikeres. Az  évek során két ott megismert
barátot veszítettem el rák miatt. Mindkettejüket a harmadik kör
kemó után.
Anyu ezúttal a negyediken volt.
Amikor bementem a szobájába, letette a könyvet, amit
olvasott.
–  Itt vagy. Már kezdtem aggódni, hogy elaludtál lent a
kanapén, és megint el fogsz késni az iskolából.
–  Á! Csak Adammel lógtam, és jól elvertem a Grand Theft
Autóban.
– Ó! – Anyu ráncolta a homlokát. – Adam visszakerült?
– Aha.
– Sajnálom.
Bólintottam, és felkaptam a hátizsákomat a hátradönthető
székről, ami gyakran az ágyamként is szolgált.
– Mit terveztél mára, amíg én iskolában leszek?
Anyu homlokráncolása mosolyba szelídült. Minden reggel,
amikor kórházban volt, ezt a játékot játszottuk. Kitaláltunk
dolgokat, mi mindent fogunk napközben csinálni.
–  Hát, arra gondoltam, hogy sütök majd néhány brióst, és
frissen pörkölök kávét, hogy kivigyem a Central Parkba, és egy
pikniktakarón fogyasszam el, mert olyan szép idő van –
mondta. – Aztán felmegyek a Természettudományi Múzeumba
néhány órára, majd beülök egy délutáni Broadway-előadásra,
hiszen szerda van. Utána talán veszek egy repülőjegyet
Bostonba, hogy homárt vacsorázzak. És te?
Odahajoltam hozzá, és megpusziltam az arcát.
–  Én arra gondoltam, hogy megírom kitűnőre a második
féléves kémiavizsgámat, majd a többi óráról ellógok, hogy
elvigyem Annát a strandra.
Anyu gyanakvón nézett rám.
–  Nagyon remélem, hogy ennek az egyetlen kitalált része az,
hogy ellógsz az órákról, fiatalember. Számítok is arra, hogy
kitűnőre írod meg a kémiavizsgádat.
–  Szeretlek! Találkozunk a strand után – kacsintottam. – Úgy
értem, iskola után.
 

 
Anna nem látta, hogy közeledem.
Nem szólt, hogy reggel a kórházban szeretne találkozni
velem, de tudtam, hogy ő az, még hátulról is. Az  előző hónap
után ezer közül megismerném a fenekét. Anna Benson
gyerekkorunk óta a barátom volt. Hat hónappal korábban
viszont megváltoztak a dolgok. Mindig is szerettem őt, de soha
nem gondoltam rá úgy. Egészen addig, amíg egy éjszaka
tizenkét órát nem töltöttünk anyu mellett a sürgősségin. Anna a
vállamra hajtotta a fejét, úgy aludt el, majd amikor felébredt,
felnézett rám, és elmosolyodott. Nagy, barna szeme mézszínű
volt, én pedig hirtelen édesszájú lettem. Olyan érzés fogott el,
mintha fejbe vágtak volna. Hogyan létezik, hogy korábban nem
gondoltam rá így? Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam ott
helyben, a bacilusoktól hemzsegő sürgősségin, ami után
egyikünk sem gondolt arra, mi volt korábban.
Ugyanúgy szerettem őt, mint ahogy gyerekkorunkban, de már
meztelenül is láttam. Szóval azt mondanám, hogy a dolgok
jobbra fordultak, sokkal, de sokkal jobbra.
Anna a forgó üvegajtónak dőlve hevesen lapozgatott egy
jegyzetfüzetet, úgyhogy mögé osontam, és megcsókoltam a
szabad vállát.
Becsukta a füzetet.
– Kenny, te vagy az?
Átöleltem, és jól megszorítottam.
– Édes. Nagyon édes.
Megfordult, hogy szembekerüljünk, majd átkulcsolta a
nyakamat.
–  Hoztam neked reggelit, és megírtam helyetted a novellát,
amit a mai irodalomórára kellett. Tudod, azt, amiről teljesen
megfeledkeztél.
Irodalomházi?
– Te vagy a legjobb.
– Hogy van anyukád?
– Jobban. A fehérvérsejtszáma picit megemelkedett, fel is kelt,
és tegnap este sétált is kicsit. A színe is jobb. Nem olyan szürke.
De a doki azt mondja, hogy beletelik egy kis időbe. Ez az utolsó
kemókör nagyon kiütötte az immunrendszerét.
 Anna sóhajtott.
–  Hát, az jót jelent, ha jobban van. Miben tudok segíteni?
Lehet, hogy iskola után sütök neki valami kekszet, és mielőtt
meglátogatom, beugrom a könyvtárba, és hozok neki néhány
kötetet.
– Igazából van egyvalami, amit megtehetnél, hogy segíts neki.
– Mi az?
A homlokomat a homlokához nyomtam, és félresöpörtem az
arcába hulló hajat.
–  Leléphetnél velem a negyedik óra után, hogy elmenjünk a
strandra.
Anna nevetett.
–  És ez egészen pontosan miben jelent segítséget
anyukádnak?
–  Hát, az utóbbi időben feszült voltam, és ezt megérzi. Ettől
meg ő lesz feszült, a stressz pedig nem segít a már amúgy is
legyengült immunrendszerén. Úgyhogy egy nap a strandon,
amikor elnézhetlek téged abban a kis bikiniben, amit annyira
szeretek, segítene ellazulni, és akkor anyu is ellazulna, és ez
javítana az immunrendszerén.
Méregetve nézett.
– Ez csupa hablaty.
–  Nem, tényleg. – Megmozdult a szám sarka, de valahogy
sikerült megzaboláznom a vigyorgást. – Tulajdonképpen anyu
élete múlik ezen.
Anna előrehajolt, hogy a kettőnket elválasztó hézagot
áthidalja, és szájon csókolt.
 –  Ellógok veled a suliból, hogy tartsunk egy strandoló napot,
de csak azért, mert én is azt hiszem, hogy az utóbbi időben elég
feszült voltál, és jót tenne neked néhány óra felhőtlen
kikapcsolódás. És nem azért, mert beveszek bármit a
hülyeségedből.
Lelkesen mosolyogtam.
– Te vagy a legjobb.
–  Viszont utána visszamész a baseballedzésre, én addig
hazamegyek, és sütök Rose-nak valami kekszet. Utána értem
jössz, hogy bevigyél egy néhány órás látogatásra a kórházba, és
odafelé igenis megállunk a könyvtárban, és kiveszünk neki
néhány kötetet.
– Áll az alku. – A számmal súroltam az övét, és úgy beszéltem,
hogy a szavaim megrezegtessék az ajkát. – Mondtam már, hogy
szeretem, amikor parancsolgatsz?
– Hát, ez jó hír. Valószínűleg hozzá kellene ehhez szoknod.
 
 NEGYEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Miután eljöttem az interjúról, vattát tudtam volna köpni.
Rengeteg energiámat felemésztette, a semmiért. Hát, legalább
megpróbáltam. Ötös az erőfeszítésért, Elodie. Egyes, hogy az
egészet elcseszted a vérmérsékleteddel.
Vízért indultam, végül az épület előtere melletti büfében
kötöttem ki. Néhány melegentartóban volt kávé, illetve volt pár
automata is. Megtaláltam a ballonos vízautomatát, majd
keresztülsétáltam a helyiségen.
Éppen felemeltem a papírpoharat, amikor észrevettem, hogy
egy lány ül az asztalnál, amin szétszóródva hevert virágos
Jansport-táskájának a tartalma. A lába idegesen le-föl járt.
– Szia! – mosolyogtam.
A lány a szája elé emelte a mutatóujját.
– Shh.
Körbenéztem. Komolyan elhallgattat engem?
– Miért suttogunk? – Ittam egy korty vizet.
– Nem akarom, hogy bárki észrevegyen itt.
– Miért bujkálsz?
 –  Mert ellógtam a suli utáni foglalkozásról, és egy kis bajba
kevertem magam. Még nem állok készen arra, hogy kiabáljanak
velem.
– Értem. És… mit csináltál?
Sóhajtott.
–  Miután végeztem a suliban, felszálltam a buszra, és
elmentem a Macy’sbe. Rajtakaptak, hogy rúzst loptam a MAC-
pultról.
Ó.
–  Ilyet tényleg nem kellene csinálnod. De biztos vagyok
benne, hogy ezt már te is tudod. Miért érezted úgy, hogy el kell
lopnod? Nem tudsz megkérni valakit, hogy vegye meg neked?
–  Nem a pénz miatt van. Volt pénzem. Egy nagy halom pénz
volt a zsebemben. – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Még
csak azt sem tudom, miért csináltam, érted?
Atyám, mintha a fiatalabb énemmel találkoztam volna.
– Az izgalom miatt lopsz – mondtam tárgyilagosan.
A lány pislogott néhányat.
– Aha. Azt hiszem.
Leültem egy mellette lévő székre.
–  Amikor annyi idős voltam, mint te, valami hasonlót
csináltam. Hajpántokat és más hajba valókat loptam a plázában
lévő Claire’s-ből. Engem is elkaptak. Nekem is volt elég pénzem
ahhoz, hogy bármit megvegyek.
– Bajba kerültél?
–  Hát, apámnak megvoltak a maga bajai. Szerintem talán ez
volt az egyik oka, amiért ezt csináltam, rosszalkodtam. De az
üzletből felhívták az anyámat. Ő  természetesen nem volt
boldog. – Sóhajtottam. – Mi történt a Macy’sben? És milyen színt
választottál? – kacsintottam.
– A Ruby Woo Retro Matte-ot.
– Aha… Élénkvörös. Bátor.
–  Ja – mosolygott. – A  hölgy, aki rajtakapott, nem hívta fel a
rendőrséget. De amikor elmondtam neki, hogy eljöttem az
iskola utáni foglalkozásról, megkérdezte, melyik suliba járok,
aztán felhívta az igazgatót, és beszámolt neki arról, hogy a
Macy’sben voltam. A  busszal visszamentem a suliba, majd
idejöttem.
Megittam a vizemet.
–  Jól van, szóval arról van szó… Bár néha jó érzés valami
rosszaságot csinálni, ez csupán egy múló elégedettségérzéssel
jár. Végül úgyis majd valami mást szeretnél, de ez soha nem
fogja hosszú időre kielégíteni a vágyakozást. Amikor
legközelebb megpróbálsz valami ilyesmit csinálni, még
nagyobb bajba fogsz kerülni. Végül ezek a dolgok utolérnek
majd, és a boltban lévő hölgy nem lesz ilyen kedves. De
megértem. Ettől ez még nem helyes, viszont értem, miért tetted.
– Köszi, hogy nem ítélsz el. – Felállt, és az egyik automatához
bandukolt. Neonrózsaszín tornacipő volt rajta, úgy tíz-, tizenegy
évesnek tűnt. Dobolt a lábával, amíg azon gondolkozott, hogy
mit vegyen.
Felém fordult.
– Szeretnél osztozni egy Twixen? – kérdezte.
Megkordult a gyomrom.
 – Jaj… Nem. Nem tudok. Diétázom.
– Milyen diéta? Nem tűnsz kövérnek.
–  Hát, köszi. Ma már ettem édességet, és amikor nem csalok
az étrendemmel, igyekszem döntően fehérjét enni. Ketónak
hívják.
Erre elkerekedett a szeme, és a szája elé kapta a kezét.
– Jóságos ég! Keto? K-val? Neee!
Összezavarodva oldalra billentettem a fejem.
– Igen, miért?
– És ketonunid van?
– Hogy micsoda?
– A nunid szalonnaszagú?
Eltátottam a számat.
– Mi… Nem! Miről beszélsz?
– A hírekben hallottam róla. Azt sem tudtam, mi az a keto. De
a ketonunit nagyon is ismerem. Az  iskolai barátaimmal…
Ugratjuk egymást ezzel. Hogy: „Haha, ketonunid van.”
–  Hát, nekem egyáltalán nincs ketonunim. Szerintem ez
egyébként is csak egy mendemonda.
– Hát, ez jó hír. – Kuncogott. – Mert az gáz lenne.
– Szó szerint.
– Ja. – Horkantott.
Mivé alakult ez a beszélgetés?
Kibontotta a csomagolást, és beleharapott az egyik rúdba.
– Nagyon szép vagy.
Meglepődtem a kedves megjegyzésén.
– Köszönöm. Te is.
 – Hogy hívnak?
– Elodie. És téged?
– Hailey.
Hailey.
Hailey?
Ó, bakker. Hailey.
Lefagytam. Te jó ég! Hogy nem raktam össze?
– A nagybátyád nem tudja, hogy itt vagy?
–  Nem. Még nem. Ha senki nem vigyáz rám, néha idejövök
lógni, amíg a sulis program véget ér. De talán nem tudja, hogy
ma ellógtam. Kérlek, ne mondd el neki… Hátha az igazgató nem
hívta fel. Ha viszont elmondta neki, nekem annyi.
– Ühm… Oké.
– Szóval… Ismered a nagybátyámat? Itt dolgozol?
– Nem. Mármint… Nem, nem dolgozom itt. De igen, ismerem.
– Sajnálom – tréfált. – Csak viccelek.
– Nem raktam össze. Azt tudtam, hogy van egy unokahúga, és
azt is tudtam, hogy Hailey-nek hívják. Csak idáig nem kötöttem
össze a kettőt.
– De ha nem itt dolgozol, honnan ismered Hollis bácsit?
Nem tudtam eldönteni, bevalljam-e, hogy az ő dadusának
jelentkeztem. Nem akartam előtte rosszat mondani Hollisra. És
tényleg nem lehetett úgy elmesélni a sztorit, hogy az ne tüntesse
fel őt rossz színben.
–  A nagybátyád és én… Volt ma egy kis koccanásunk. Azért
jöttem, hogy elintézzünk néhány dolgot.
– Lezúztad a drága autóját?
 Kicsit összehúztam magam.
– Igen.
– Akkor te nagyobb bajban lehetsz, mint én. Kiabált veled?
– Nem igazán. – Hát, ez határozottan nem igaz.
Még egyet harapott a rúdból.
– Tudom, hogy tudnád lerázni.
– Hogyan?
– Kérd meg, hogy vegyen neked betétet. Ettől azonnal befogja.
Kuncogtam.
–  Jól van, valószínűleg nem fogom ezt bevetni, de köszi a
tippet. – Elnéztem Hailey-t, és elgondolkoztam azon, amit éppen
mondott. – Hűha… Te nem… vagy egy kicsit fiatal ahhoz, hogy
meglegyen…?
– Tizenegy vagyok. És megvan… Úgyhogy nem, nem vagyok.
Jézus. Hirtelen mellbe vágott, hogy Hollis mekkora csomagot
örökölt. Elképzelni is nehéz, milyen nyomasztó lehetett neki,
hogy hirtelen a nyakába szakadt ez a felelősség. Abból, amit
Addison elmondott, Hollis minden tőle telhetőt megtett az
unokahúgáért, de menet közben kellett megfejtenie a dolgokat.
Érthető módon nehezen ment, ezért volt szükség a dadusra.
–  Biztos, hogy nem kéred a másik Twixemet? – kérdezte. –
Azért adnak két rudat, hogy az egyiket megoszthasd mással.
Éppen, amikor megszólaltam volna, egy mély hang válaszolt
mögöttem.
– Ha Junior Mints lenne, csak úgy beporszívózná.
Erre felpattantam, megperdültem, a szívem közben
dübörgött. Hollis besétált a büfébe. Valamiért olyan érzés volt,
mintha egy tanár két gyereket pletykáláson kapott volna.
A gyönyörű szemével mélyen a szemembe nézett.
– Mióta állsz itt, és hallgatsz minket? – kérdeztem.
– A ketonuni óta.
Remek. Egyszerűen remek.
– Csak vízért jöttem. Nem tudtam, hogy ő a te…
Elhallgattatott, ahogy Hailey felé fordult.
–  Elmondanád, hogy miért lógtál el az iskola utáni
foglalkozásról és loptál ma egy sminkespultról?
– Felhívott az igazgató?
– Igen.
–  Rendben… Tudom, hogy ennek nincs értelme. De azt
hiszem, Elodie segített megfejteni, hogy miért tettem.
Rám nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ó, igen?
– Igen. És nem fog még egyszer előfordulni. Ígérem.
– És ezt nekem el kellene hinnem?
– Én nem az apám vagyok. Ha én mondok valamit, azt úgy is
gondolom.
Hollis arckifejezése a dühből valami másba fordult.
Szomorúságba? Megértésbe talán?
Bármennyire is izgatott, hogy maradjak, és megfigyeljem
kettejük dinamikáját, nekem nem volt ott helyem.
– Hagylak titeket beszélgetni. – A lány felé fordultam. – Hailey,
nagyon örülök, hogy találkoztunk.
– Én is, KN. – Kacsintott.
Beletelt egy pillanatba, mire kapcsoltam: a kezdőbetűk.
Ketonuni.
–  Hollsy bácsi, ne haragudj Elodie-ra, amiért behorpasztotta
az autódat. Nem akarta.
–  Okos lány. Hallgatnod kellene rá, Hollsy. – Kacsintottam,
majd kiballagtam onnan.
 
 ÖTÖDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Soren az új titkárnőt kefélte. A  magas háttámlás bőr
irodaszékében ült, a keze a tarkóján összekulcsolva, a lába
pedig a masszív, sötét faasztalon. És Bambi (igen, állította, hogy
ezt a nevet adták neki a születésekor) az ölében ült, és
kuncogott.
Nem hallották, hogy bementem, túlságosan el voltak foglalva
egymás taperolásával.
A vendégszékbe huppantam.
– Ízléses. Nézhetem?
Soren kuncogott azon, ahogy Bambi kipattant az öléből.
A lány elnézést kért, és visszaspurizott az asztalához.
Elővettem egy aktát a túlméretes táskámból, és próbáltam
megmenteni egy körmömet, ami az irodába vezető úton tört le.
– Azt tudod, hogy ügyfél is lehettem volna?
–  Nem mintha egy teázót működtetnénk. Azért jönnek ide a
nők, mert a férjük félrekefél. Fogadjunk, hogy néhányuk
szívesen végignézné, ahogy Bambiba hatolok.
–  Disznó vagy. Fogalmam sincs, egyáltalán miért dolgozom
neked.
–  Mert túlfizetlek. – Levette a csizmáját az asztalról, ami
koppanva ért földet. – És elnézem neked, hogy egy rinyagép
vagy. Most, hogy jobban belegondolok, én nem tudom pontosan,
miért dolgozom veled.
Mosolyogtam.
– Hiányozni fogok, ha már nem leszek, ugye?
–  Megkaptad a munkát? Azt, ahol egy nagyágyúnál kell
vigyázni a gyerekre?
Sóhajtottam.
– Nem.
– Miért nem?
– Történt egy kis incidens.
Soren a szájához emelte a kávésbögréjét.
–  Mit csináltál? Ráöntöttél valamit, vagy megmondtad neki a
magadét?
– Egyik sem. Vagyis nem igazán.
–  És akkor miért velem ülsz szemben, és nem egy
baszomnagy, menő penthouse-ban?
– Egy balesetbe keveredtem.
– Még egybe? Most mibe? A harmadikba tizennyolc hónapon
belül? A köteleződ egy rohadt vagyonba kerülhet.
–  A párhuzamos parkolás kivitelezhetetlen. Viszont ezúttal
nem én tolattam. Egyszerűen nem értem, miért nem tudják az
utcán nagyobbra csinálni a helyeket, hogy az emberek könnyen
be tudjanak állni.
–  Mert majdnem kétezer dollár errefelé egy négyzetméter,
drágám.
– Lehet, hogy el kellene kezdenem tömegközlekedéssel járni.
–  Ezt az itteni első napod óta mondom neked. Senki sem
vezet. Máris kezdd el tanulni a metróhálózatot.
Sóhajtottam.
Soren az asztalra tette az üres kávésbögréjét, újra
összekulcsolta a kezét a tarkóján, és hátradőlt.
–  Mi az ördög köze van a balesetednek ahhoz, hogy nem
kaptad meg a munkát, amit szerettél volna? Elkéstél, vagy nem
mentél el a megbeszélésre, vagy mi?
–  Ó. Egy háztömbnyire történt a parkolós balesetem onnan,
ahol az állásinterjú volt. Kiderült, hogy a sofőr, aki be nem
vallaná, hogy a baleset az ő hibája volt, valójában a pasas, akivel
interjúznom kellett volna.
Soren hátravetett fejjel nevetett. Ráadásul annyira, hogy még
horkantott is.
–  Örülök, hogy a katasztrofális életemet ennyire
szórakoztatónak találod.
– Te egy dögös zűrzavar vagy, akinek szerencséje, hogy dögös.
Vagy nekimész valaminek, vagy kiöntesz valamit, vagy
tönkreteszed valami szerencsétlen életét. A  bátyád seggbe
rúgna téged azért a szarságért, amit csinálsz. Bakker,
mindkettőnket seggbe rúgna, mert hagyom, hogy ezt a szarságot
csináld. Valójában az egyetlen dolog, amit helyeselne, hogy
túlfizetlek.
Soren egy extengerész, exrendőr, egy igazi keményfiú.
A bátyám őrmestere volt a seregben. Azt is megengedte nekem,
hogy én válasszam ki a munkákat, amiket szeretnék, magam
oszthattam be az időmet, és tényleg túlfizetett. Három a kedvenc
tulajdonságok közül, amiket egy férfiban szeretek. A legutolsó,
Larry, az ügyvédes munkám után abban bíztam, hogy már nem
fogok többet Sorennek dolgozni. Nem mintha nem lettem volna
hálás, amiért munkát adott, amikor egy fillérem sem volt, és
felbukkantam az irodájában, mert az voltam. De szükségem
volt arra, hogy magam szerezzek munkát. A  huszonöt évem jó
részében valaki más segített nekem. Ideje volt, habár nagyon
úgy tűnt, hogy végül nem aznap.
– És mi a heti menetrend? – kérdeztem.
Soren feltette az olvasószemüvegét, ami az orra hegyén
egyensúlyozott. Alig vont le valamit a menőségéből.
–  Van még egy megcsalós munka, ha van kedved hozzá.
A feleség ötre jön, úgyhogy szeretném, ha itt maradnál.
– Én? Maradjak itt?
Ritkán fordult elő, hogy beszéltem a feleségekkel. A  nők
alapjáraton nem nagyon kedveltek engem. És Soren úgy
gondolta, hogy egy nőnek, akit már amúgy is cserben hagytak,
nincs szüksége arra, hogy a férjét éppen elcsábítani készülő nőt
még az arcába is tolják.
–  Ez a nő kifejezetten téged kért. Azt mondta, egy barátja
barátja ajánlott. Azt persze nem mondta meg, hogy ki. Nem
mintha számítana, ha a csekket kifizeti.
 

 
Egy kevésbé csipkés melltartót kellett volna felvennem. Vagy
kihagyni az ebédet.
A paradicsomos húsgolyós, parmezános szendvicsemből
rácseppent a szósz a blúzomra. Miközben próbáltam a foltot egy
kevés ásványvízzel eltüntetni, Soren váratlanul kiáltott egyet,
mire én megijedtem, és az egész üveg vizet magamra öntöttem.
Így már egy hatalmas piros foltom volt, egy átázott blúzom és
egy jól kirajzolódó mellbimbóm, ami látható volt a melltartóm
és a blúzom áttetsző, nyirkos anyagán keresztül.
–  Megérkezett az ötórás ügyfelünk – szólt be Bambi az
interkomon keresztül.
Soren asztala előtt ültem az egyik vendégszékben, ő pedig
gyorsan végignézett rajtam. Megcsóválta a fejét, és úgy festett,
mint aki mindjárt kioktat.
– Mi az? A te hibád, hogy így nézek ki.
–  Az én hibám? A  két év alatt, amióta itt dolgozol, soha nem
hagytad itt evés után úgy az irodát, hogy ne lett volna rajtad
folt. Még szerencse, hogy jó melled van. A  legtöbb férfi szemet
huny ilyen dudák miatt egy-két folt fölött.
– Akkor meg ne nézz rám így! Hunyj szemet a folt fölött, mint
az összes seggfej.
Soren morgott valamit, aztán megnyomta az interkom
gombját.
– Kérlek, vezesd be Ms. Bradyt.
Soren válást segítő magánnyomozói szolgáltatásai közül az
volt a legnépszerűbb, aminek keretében bizonyítékot
gyűjtöttünk arra vonatkozóan, hogy a sorozatos házasságtörők
tényleg azok, amik: megcsalók. De az ügyfél ritkán akart
találkozni azzal a nővel, aki elcsábítja a férjét, ezért kíváncsi
voltam, ezt a nőt mi különbözteti meg a többitől.
Mindannyian azért jöttek, hogy beszámoljanak nekünk a
hazudozó, félrelépő, seggfej férjükről, mégis mindig ki voltak
öltözve az alkalomra. Azoknak a nőknek, akiknek okuk volt
eljönni hozzánk, sérült az egójuk, megszakadt a szívük, és
megbicsaklott a hitük a férfinemben, de büszkén viselkedtek,
ahogy a történetüket mesélték. Az, hogy kicsípték magukat,
része volt a történetnek, amit el akartak nekünk mondani.
Nem az én hibám volt.
A férjem nem azért csalt meg, mert felszedtem húsz kilót,
mindennap foltos melegítőben vártam haza a munkából, és nem
elégítettem ki a számmal tíz éve.
Azért csalt meg, mert egy seggfej, akinek gond van a
személyiségével.
Az az igazság, hogy a legtöbb nő valószínűleg tényleg kicsit
elkényelmesedett, nem szánt magára már időt, mert másokról
gondoskodott. De ezeknek mind nem kellene számítaniuk.
Ezeknek a nőknek semmit nem kellett bizonygatniuk. Csupán
abból, hogy nálunk kötöttek ki, tudtam, hogy az sem számított
volna, ha csipkés köntösben pompázva várják a férjüket az
ajtóban, vagy térdre borulnak. Mert ez nem a hűséges fél hibája
volt. Mindegy, mi történt. Hanem a csalóé.
Én már csak rohadtul tudhatom.
Caroline Brady nagyon pici volt. Egy konzervatív
nadrágkosztümöt viselt, ami eltakarta vékony alakjának a
nagyját, így inkább tűnt bankárnak, mint felszarvazott
feleségnek. Fakóbarna haja sűrű és egyenes volt, lekerekített
bubifrizurára vágva, karakteres frufruval. Túlméretes
napszemüveg takarta a fele arcát. Úgy nézett ki, mint aki
megpróbálja eltakarni a szemét, ami nagy valószínűséggel be
volt dagadva a végtelen órányi sírástól, amit a szarházi férje
okozott.
Soren felállt és bemutatkozott, majd rám nézett.
Lágyítottam az amúgy karcos viselkedésemen, és felé
nyújtottam a kezem.
– Elodie vagyok. Örülök a találkozásnak, Ms. Brady.
Miután kezet ráztunk, lenézőn méregetett engem jó fél percig.
Nem jöttem zavarba, álltam a tekintetét. Láttam rajta, hogy
megvan rólam a véleménye, hiába bújik a szemüvege mögé.
Soren végül megszakította a farkasszemviadalt.
– Miért nem foglal helyet?
Az eltakart szemével még mindig bámult néhány pillanatig,
végül leült.
– Miért van ma nálunk, Ms. Brady?
A nő hangja rideg volt.
– Azt akarom, hogy ő feküdjön le a seggfej férjemmel.
Soren felemelte a kezeit.
– Hűha! Várjon egy kicsit. Mi itt nem ezzel foglalkozunk. Attól
tartok, hogy félretájékoztatták.
Rámeredtem.
– Nem kurva vagyok.
Összeszorította a száját, de nem szólt egy szót sem. Az  arca
mindent elárult helyette.
Felálltam.
–  Tudod, mit, Soren? Igazából amúgy sem tudom elvállalni
Ms. Brady munkáját.
Amit biztosan tudtam Sorenről, hogy fontosabb vagyok neki,
mint bármilyen foglaló.
Bólintott.
–  Semmi baj, drága. Menj csak most haza, majd beszélünk
holnap. Van bőven másik, neked való munka.
–  Köszi. – Mosolyogtam, és nem adtam meg Caroline
Bradynek azt az elégtételt, hogy kifelé menet még egyszer
ránézzek.
Teljesen belemerültem a gondolataimba, ahogy a Whitestone
Bridge felé vezettem. Volt, amikor tényleg élveztem a Sorennek
végzett munkát. A  saját elcseszett kapcsolatom olyan károkat
okozott bennem, hogy szükségem volt néhány évre, ami alatt
seggfej férfiakkal szúrhatok ki. Minden egyes alkalommal,
amikor Leo kattintott a fényképezőgépével, azt képzeltem, hogy
én kapom a bizonyítékot, és szívatom meg az exemet, Tobiast.
Furcsamód katartikus élményt jelentett a megcsalókat ilyen
színben feltüntetni a feleségük előtt. És sokkal olcsóbb volt,
mint egy terapeuta.
Az utolsó utáni pillanatban, közvetlenül azelőtt, hogy
hazafelé a hídra fordultam volna, hirtelen döntést hoztam.
A  dudák harsogtak, és az, ahogy átvágtam két sávon, hogy
elkerüljem a felhajtót, jól mutatta, mennyire utolsó pillanatban
született döntés volt ez.
 Nem akartam többé Sorennek dolgozni, legalábbis nem
abban a munkakörben, amit akkor betöltöttem. Amikor
elkezdtem nála a munkát, amúgy is azt akarta, hogy
számítógépes feladatokat lássak el. Biztos voltam abban, hogy
lesz elég elvégzendő munka, ami leköti a figyelmem. De még
mielőtt ezt meglépném, mielőtt leülnék és beszélnék vele, még
egy utolsó esélyt kellett adnom annak, amit igazán akartam.
Szabálytalanul megfordultam, majd visszaindultam az
uptown felé, oda, ahol Hollis LaCroix irodája volt. Későre járt,
arra gondoltam, hogy talán már nem is lesz ott. De a
telefonomon volt egy fénykép a jogosítványáról, és nem féltem
használni.
 
 HATODIK
FEJEZET
 
Elodie
 
A megalázkodás nem volt kenyerem.
De attól, hogy egy olyan jóképű férfi előtt alázkodjam meg,
mint Hollis, igazán kellemetlenül éreztem magam.
Viszont akartam azt a francos állást.
Nagyon akartam az állást. Főleg, miután találkoztam Hailey-
vel, és rájöttem, hogy egymásra tudunk hangolódni. Úgyhogy ha
ez azzal járt, hogy nekem fülemet-farkamat behúzva kell
könyörögnöm, akkor arra az estére macska helyett inkább
voltam kisegér.
A jogosítványról leolvasott címen lévő penthouse előtt állva
kopogásra emeltem a kezem, majd leengedtem.
Atyám, miért kell ilyen elképesztően jól kinéznie? Magas,
magabiztos, olyan felépítésű, hogy egy szobrász elsírná magát.
Az összes olyan férfira emlékeztetett, akiket szerettem gyűlölni.
Nem akartam vonzónak találni.
Kihúztam magam, majd jó határozottan kopogtam. Kívülről
az önbizalom megtestesítője voltam, belül viszont feszengtem,
és abban bíztam, hogy nincs otthon.
 Nem volt ilyen szerencsém.
Az ajtó kinyílt, Hollis pedig azonnal ráncolta a homlokát.
Próbáltam jól indítani.
–  Bocsánatot kellett volna kérnem aznap. Ezt jöttem pótolni.
A baleset kizárólag az én hibám volt.
Csend telepedett ránk. Hollis arcáról semmit nem lehetett
leolvasni, ahogy engem bámult. Tudom, hogy egy autót
megjavíttatni bosszantó, de mégsem egy macskát öltem meg,
vagy ilyesmi. Sajnos a csendben újabb alkalmam nyílt az
előttem álló férfi alapos megfigyelésére. És felbosszantott, hogy
még jobban áll rajta a lezser ruházat, mint előző alkalommal a
drága öltöny.
–  Egyáltalán szólhat az ellenem, hogy nem vagyok túl jó a
parkolásban? Nincsenek bizonyos embercsoportok a szövetségi
munkavállalói törvények által védve?
Hollis felvonta az egyik szemöldökét.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy a rossz sofőrök az
alkotmányosan védett csoportok közé tartoznak, mint amilyen
a faji hovatartozás, a nem és a vallási meggyőződés.
Legyintettem.
–  Mindegy is. És a pontosság kedvéért. Nem vagyok rossz
sofőr, csak rosszul parkolok.
Hollis hunyorgott. Úgy éreztem, hogy az őszinteségemet
méregeti, próbálja megfejteni, mire vélje a felbukkanásomat.
Nem az a tipikus pasas volt, akikkel összesodort az élet.
A szempillám rebegtetése nem nyitott volna oda ajtót, ahova be
szerettem volna jutni. De álltam a sarat, amíg méregetett, és
tartottam a szemkontaktust. Elcsesztem, és ezt be akartam
ismerni.
Végül oldalra lépett.
– Gyere be!
A küszöb után néhány lépéssel valahonnan a lakásból egy
nagyon erős hang hallatszott. Összerezzentem tőle.
– Megjött Anna! – Rikácsolás. – Megjött Anna! – Rikácsolás. –
Megjött Anna!
Hollis előrebiccentette a fejét, és lenézett.
– Ne figyelj rá! A madaram.
– Ez egy madár volt?
Mintha értette volna, hogy mit kérdeztem, és megerősítéssel
akart volna szolgálni, újra megszólalt a hang.
– Megjött Anna! – Rikácsolás. – Megjött Anna! – Rikácsolás. –
Megjött Anna! – Ezúttal viszont még gyors szárnycsapkodással
is hangsúlyozta a kijelentését, ami alátámasztotta, hogy ő
valóban egy madár.
Hollis a lakása belseje felé biccentett.
– Gyere be! Ha nem lát, soha nem fogja befogni.
Követtem Hollist a márvány előtéren át a fényesen csillogó
rozsdamentes acél konyhába. Lenyűgöző volt a lakása a
konyhával egybenyitott süllyesztett nappalival és a padlótól a
plafonig érő ablakokon át a Central Park látványával. Habár a
kilátást részben kitakarta egy nagy, fehér kalitka, ami az
ablakok mellett állt, és a legnagyobb, legegzotikusabb madár
otthonaként szolgált, amit valaha láttam.
A madár csodálatos volt. Palafekete test, sötétszürke csőr,
hosszú, fekete farok, büszkén álló tollak dús zuhataga, ami
taréjfrizurát képzett, és a feje mindkét oldalán lévő
karmazsinvörös folt, amiken egyáltalán nem volt toll. A madár
legalább hatvan centiméter lehetett.
Átsétáltam a lakáson, a kalitkához.
– Hűha! Soha nem láttam még ilyen madarat. Milyen fajta?
– Púp a hátamon fajta.
– Mi a neve?
– Huey.
– Az énekes Huey Lewisről kapta a nevét?
– Nem. De nem rossz tipp. Hugh Jackmanről.
Kuncogtam.
– A Farkas rajongója vagy?
Hollis odasétált hozzám, és mellém állt.
–  Dehogy. Az  exemé volt. Egy ausztrál pálmakakadu.
A barátnőm sérült és veszélyeztetett madarakat mentett, és úgy
gondolta, hogy egy ausztrál emberről kellene elnevezni.
A madár megint rikácsolt, amitől elmosolyodtam.
– Gyönyörű madár. Sajnálom, hogy nem Anna vagyok.
– Én nem – morogta Hollis, majd megfordult, és visszament a
konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrényt, és felém kiáltott.
– Megkínálhatlak valami innivalóval?
Hmm. Klasszisokkal jobb volt otthon a modora.
– Nem, jó így, köszönöm. – Visszamentem hozzá a konyhába.
Elővett egy üveg vizet a hűtőből, letekerte a kupakját, és a
konyhapultnak dőlt. Először felém billentette, majd a szájához
emelte.
 – Nem csak a te hibád volt a baleset.
– Hogy érted?
Hollis ivott az üvegből, és közben fölötte engem nézett.
–  Az iroda épületében kívül-belül rengeteg kamera van. Ma
reggel lementem a biztonsági őrökhöz, és megkértem őket, hogy
játsszák vissza a balesetünk idején készült felvételt. Úgy volt,
ahogy mondtad. Vártál egy percet, majd dudáltál, hogy
kiderítsd, a helyre várok-e.
– Megmondtam.
–  Igen, de nem hittem neked. Telefonáltam, és nem
hallottalak.
Elkerekedett a szemem.
–  Szóval te telefonáltál és nem figyeltél, mégis azt éreztetted
velem, hogy az én hibám volt. Tudtam!
Ő erre hunyorgott.
–  Miért jöttél ide, hogy elmondd, a te hibád volt, ha tudtad,
hogy nem?
– Őszintén?
– Nem, hazudj nekem.
A plafonra emeltem a tekintetem.
– Mert szeretném megkapni a munkát.
– Miért?
– Mert szeretek enni?
– Nem fogsz éhen halni. Van munkád. Ha jól emlékszem, ahol
nagyon sok ezt is, azt is csinálsz.
Sóhajtottam. Hollis nem volt hülye. Tudta, hogy valami bűzlik
az interjún. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem,
tisztázom magam. Ezen a ponton nem volt mit veszítenem.
–  Nem sok adminisztrációs feladatom van a jelenlegi
munkahelyemen. A  külsőmmel segítem a magánnyomozókat a
megfigyelésben.
–  Folytasd! – Két karját keresztbe fonta a mellkasán. – Alig
várom, hogy halljam.
–  Hát, a cég, aminek dolgozom, válási ügyekben nyújt
segítséget. Követjük a férjeket, kompromittáló helyzetekben
készítünk róluk képeket, általában bizonyítékul arról, hogy
megcsalják a feleségüket. Néha nehéz bizonyítékot szerezni,
mert amint elkezdődik a válás, a hamarosan tartásdíjat fizető
házasságtörő fél diszkrétebbé válik.
– És…
–  Az az egyik feladatom, hogy lépre csaljam a megcsalókat.
Felbukkanok egy bárban, kicsit flörtölök… És amikor
ráharaptak a horogra, a fotósunk készít néhány képet, én pedig
úgy teszek, mintha mosdóba kellene mennem. Majd
kislisszanok a hátsó ajtón.
Hollis végignézett az arcomon.
– És mindig ráharapnak a horogra?
– Kételkedsz a képességeimben?
Megrándult Hollis szája.
– Egészen pontosan hogyan kerül valaki ilyen munkakörbe?
Sóhajtottam.
–  Soren, a srác, akié az ügynökség, a bátyámmal szolgált a
seregben.
Hollis megvakarta az állát. Aznap borostás volt, ami nagyon
jól állt neki.
– Szereted ezt a munkát?
A helyes válasz valószínűleg a „nem” lett volna, hadd higgye
azt, hogy csak a pénzért csinálom. De már amúgy is
kiteregettem a fele szennyest, akkor már kipakolok mindent.
–  Eleinte igen. Közvetlenül a saját válásom után kezdtem el
ezt a munkát. Kilenc hónapig voltam egy professzor felesége,
akivel a főiskolán találkoztam. Hogy rövidre zárjam:
rajtakaptam egy hallgatóval. Nem kell ahhoz pszichológusnak
lenni, hogy az ember megfejtse, eleinte miért élveztem a
munkát.
– És most? Azt mondtad, eleinte szeretted. Ezt azt jelenti, hogy
már nem?
Megráztam a fejem.
–  Tovább szeretnék lépni. És ez nehéz úgy, ha az embert a
munkája mindennap pont azokra a dolgokra emlékezteti, amik
miatt nem boldog.
Hollis sokáig nézett engem.
– Köszönöm, hogy őszinte vagy velem. – A konyhapultra rakta
a vizesüvegét, majd csípőre tette a kezét. – Akkor ezért vagy itt?
Egy végső kísérlet, hogy meggyőzz arról, hogy felvegyelek a
munkára? És nem azért, mert leküzdhetetlen vágyat éreztél,
hogy bocsánatot kérj a baleset miatt, ami a te hibád volt?
– Őszintén?
– Igen, próbáljuk úgy továbbra is.
– Még akkor sem gondoltam, hogy az én hibám volt a baleset,
amikor úgy döntöttem, idejövök. Ha nem a munkáról lenne szó,
nem lennék itt.
Hollis szája újra megrándult.
–  Az előző munkát félretéve, Addison elmesélte, hogy
megkérdezte, volt-e korábban közlekedési baleseted. Nem a
miénk volt az első koccanásod. Biztos vagyok benne, hogy el
tudod képzelni, miért vannak azzal kapcsolatban aggályaim,
hogy te vigyázz Hailey-re. Előfordulhat, hogy néha neked kell
elvinned valahová.
Erre megrogyott a vállam. Igaza volt. Még csak be sem tudtam
parkolni az épülete elé. Miért bízna meg bennem, hogy képes
leszek vigyázni az unokahúgára? És a többi balesetemről még
csak nem is tudott. De még nem akartam feladni. A  legtöbb
embernek az, hogy dadusként dolgozik, nem lenne egy
sorsfordító történés, viszont nekem erre volt szükségem. Ideje
volt, hogy az életem jó irányba forduljon. Újra akartam kezdeni
az életemet. Nagyon rég volt, hogy valami olyat szerettem volna
magamnak, ami nem romboló. És tényleg úgy éreztem, hogy
talán sikerült Hailey-vel megtalálnom a közös hangot.
–  Két hétig ingyen dolgoznék. Ha úgy érzed, alkalmatlan
vagyok, vagy újra koccanok, akkor ne alkalmazz a két hét letelte
után.
Hollis újra ezt az engem bámulást csinálta. Úgy festett, mint
aki belefeledkezett a gondolataiba. Azt hittem, az ajánlatomat
fontolgatja, mérlegeli, vajon megérem-e a bosszúságot, de
szemlátomást egészen máshol járt az esze.
– Találkoztunk mi már a tegnapi előtt is valamikor?
Ráncoltam a homlokom.
 – Nem hiszem.
Megvakarta az állát. Egy újabb időnyi elmélkedés után eltolta
magát a konyhapulttól, és felém nyújtotta a kezét.
– Hadd gondolkodjam ezen, és beszéljek Hailey-vel.
– Komolyan?
– Nem ígérek semmit.
 

 
Éppen hogy megálltam a connecticuti kis bérelt házam előtt,
amikor megszólalt a telefonom. Előástam a kuplerájos
táskámból, és ránéztem a hívószámra.
– Halló?
–  Én úgy vagyok vele, ha valaki nem érkezik öt perccel
korábban, akkor elkésett. Utálom, amikor megvárakoztatnak.
Hollis. Ennek a pasasnak tényleg meg kéne tanulnia, hogyan
kell telefonáláskor beszélni.
– Ühm… Ki keres?
– Ne cseszekedj velem! Szeretnéd a munkát, vagy sem?
Diadalmasan meglengettem az öklömet.
– Igen. Igen, azt hiszem, szeretném.
– Mikor tudsz kezdeni?
– A hétfő jó lenne?
– Hétfő. Hét óra.
Mosolyogtam.
– Találkozunk hét előtt öt perccel.
Bár Hollis azt mondta, hogy átgondolja, nem jöttem el tőle túl
magabiztosan. Arra pedig határozottan nem számítottam, hogy
alig egy órával azután, hogy kisétáltam az ajtaján, felhív. De fel
voltam villanyozva, hogy meggondolta magát. Örömömben
ütögettem a kormányt.
– És alig várom, hogy jobban megismerjem Hailey-t.
És egy kis belső hang, amire nem akartam reagálni, még
folytatta, és téged, Hollis LaCroix.
 
 HETEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
– Megkaptam a munkát! – Felemeltem egy üveg Dom Perignont,
amikor Bree ajtót nyitott, és a kezébe nyomtam, ahogy
beléptem.
A címkét vizslatta.
– Hűha. Jól fizethet, ha jó minőségre szórod a pénzt.
–  Á! A  főiskoláról küldte valaki Tobiasnak esküvői
ajándékként, amikor összeházasodtunk. Félretettem, hogy
legyen valami különleges az egyéves évfordulónkra. Amikor
összecsomagoltam a cuccait, odaadtam neki a nippeket, amiket
valaki más küldött. Tudod, mert utálta az ilyen szarokat. Csak
olyasmiket tartottam meg, amikről azt gondoltam, hogy tényleg
élvezné. Egészen mostanáig meg is feledkeztem erről.
Bree mosolygott.
– Jól tetted. Imádja az ilyen felvágós cuccokat. Ettől csak még
finomabb lesz nekünk.
Kibújtam a cipőmből, a kanapéra huppantam, és magam alá
húztam a lábamat.
–  Remélem, ki tudod nyitni. Amikor legutoljára próbáltam
kinyitni egy üveget, darabokra törtem a parafa dugót, és úgy
kellett villával kihalászni. Minden egyes korty után parafa
darabokat köpködtem.
Bree válasza erre néhány pillanat múlva egy hangos
pukkanás volt. A  hüvelyk- és a mutatóujja között tartva
felemelte a dugót, ami még mindig teljesen egyben volt,
szemügyre vette, majd köhögött.
–  Nem szabadna innom belőle. De az ünneplésed miatt
kivételt teszek.
Bree igazából az exférjem mostohatestvére volt. Néhány
hónappal azelőtt, hogy Tobiasszal szakítottunk, visszaköltözött
abba a connecticuti kisvárosba, ahol éltünk, hogy közelebb
legyen a családjához. Tobias előtte nem igazán tartotta vele a
kapcsolatot, csupán egyszer találkoztam vele az egyik
unokatestvérüknek rendezett virrasztáson. De mi ketten
azonnal egy húron pendültünk. Nagyon gyorsan barátok
lettünk, és amikor azon kaptam Tobiast, hogy lefeküdt az egyik
hallgatójával, és kirúgtam, Bree volt a legnagyobb támogatóm.
Egyik este néhány pohár bor után bevallotta, hogy soha nem
kedvelte igazán a mostohatestvérét. A  rövid életű házasságom
és az azt követő válásom legjobb hozadéka Bree volt.
Pár hónapja, amikor lejárt a bérleti szerződése, a mellettem
lévő kis házikó épp kiadóvá vált. Amióta a szomszédomba
költözött, szinte mindennap találkoztunk. A  nem létező
nővéremmé vált. És így szemmel tudtam tartani az egészségi
állapotát is. Bree azért költözött haza, mert egy
limfangioleiomiomatózis nevű szörnyű tüdőbetegség támadta
meg, aminek a túlélési ideje borzasztóan rövid, és közel akart
lenni az apjához. Az  érintettek csupán ötvenöt százaléka élt
még öt évig. Húsz százalékuk érte meg a tíz évet. De Bree
viselkedése alapján erre senki nem gondolt.
Kibogozta az oxigénpalackhoz csatlakozó csövet, amihez
kötve élte a napjait, majd a kanapéhoz sétált, és egy
borospoharat nyomott a kezembe.
–  A pezsgőspoharak amatőröknek valók. A  borospohárba
több fér. – Az  enyémhez koccintotta a poharát, és mindketten
ittunk.
– Szóval… mesélj… a munkáról.
–  Atyavilág… Hát, hol is kezdjem? Egy tizenegy éves lányra
fogok vigyázni, akivel egészen véletlenül találkoztam is, amikor
tegnap eljöttem az irodából. Nagyon emlékeztet a gyerekkori
önmagamra. Igazán azt hiszem, hogy nagyon sok mindenben
tudok neki segíteni.
– Ez remek. Nagyon örülök, hogy végül jól alakult.
Ittam egy nagy korty pezsgőt, és Breere böktem.
–  Ezt neked köszönhetem. Ha te nem olvastad volna azt a
hirdetést, Mrs. Brady férje holnap jól elnáspángolna engem.
– Ki?
– Soren egyik ügyfele.
– Ó! Hát, nagyon örülök, hogy olyan területen fogsz dolgozni,
amit a főiskolán tanultál. De még jobban örülök, hogy többé
nem azt az őrült munkát végzed.
Sóhajtottam.
–  Tudod, úgy érzem, minden okkal alakul úgy, ahogy. Lehet,
hogy az a meló nem volt ideális, de jól fizetett, és megadta a
lehetőséget, hogy kieresszem a gőzt, amire szükségem volt
mindaz után, ami Tobiasszal történt. Habár folyamatosan
azokra a dolgokra emlékeztetett, amiket egy férfiban utálni
lehet, valószínűleg nem volna egészséges folytatni, ha valaha
tovább szeretnék lépni.
–  Teljesen egyetértek – mosolygott Bree. – Egy éve mondom
neked, hogy hagyd ott azt az állást.
– Aha. Gondolom, még egy kis időre volt szükségem.
Ittam még a pezsgőből, majd úgy döntöttem, őszintén
elmondom a barátnőmnek, hogy mi volt még az, ami miatt
hirtelen meggondoltam magam. Kicsit szégyenlős voltam,
amiért szóba hozok egy férfit Breenek. Tudtam, hogy ez
hülyeség. Soha nem adott okot arra, hogy így érezzek. Sőt, pont
ellenkezőleg: Bree bátorított, hogy térjek vissza a randizás
világába, jóformán még azelőtt, hogy megszáradt volna a tinta a
mostohabátyjával közös válási papírjainkon.
Nagy levegőt vettem, és elhessegettem a furcsa érzéseimet.
– Plusz a pasas, akinek dolgozni fogok, eléggé lenyűgöző.
Bree éppen kortyolt, és hirtelen köhögni kezdett. Az  utóbbi
időben a napjai felét köhögéssel töltötte, mert előrehaladt a
betegsége. De ezúttal a kijelentésem érte váratlanul.
–  Basszus. – Kikaptam a kezéből a borospoharat, és
megpaskoltam a hátát, mert már vörösödött az arca. – Jól vagy?
A mellkasához emelte a kezét, és próbált néhány mély
lélegzetet venni.
– Megvagyok – mondta, küszködve préselte ki a szavakat.
 Néhány percnyi gyengébb köhögés és a vele járó köpködés
után az arcszíne kezdett visszatérni a normálishoz.
– Nagyon sajnálom. Nem kellett volna ezt mondanom. Tudom,
hogy nem te vagy a legnagyobb rajongója, de Tobias a testvéred.
Seggfej vagyok.
–  Először is, a mostohatestvérem. Másodsorban pedig ne
legyél bolond. Boldog vagyok, hogy megismertél valakit. Csak
nem számítottam arra, hogy ezt fogod mondani.
– Biztos? Megértem, ha neked ez furcsa.
Bólintott.
– Tuti.
–  Rendben. Hát, egyébként meg nem mintha érdekelném.
Elsőre nem egészen keltettem jó benyomást. És arra sem állok
készen, hogy újra randizzam. De jó érzés volt, hogy a megkövült
szívem egy kicsit megbizsergett. Még az is meglehet, hogy nem
halt el.
Bree felállt, hogy elmenjen a konyhában maradt
pezsgősüvegért. A  léptei lassúak voltak, de tudtam, hogy nem
szeretné, ha közbeavatkoznék, és helyette csinálnám meg a
dolgokat. Ülve maradtam, bár nem volt könnyű nézni a
kínlódását. Kifulladva sétált vissza a nappaliba.
Újratöltötte a poharamat.
–  Miután megsérülünk, beletelik egy kis időbe, mire készen
állunk. És higgy nekem, te nem tudod jól megítélni, hogy milyen
első benyomást teszel a férfiakra. Biztos vagyok benne, hogy ő
azt gondolta, ma van a szerencsenapom.
–  Tudod, mi a különös? Szerintem az az egyik oka, amiért
vonzódtam hozzá, hogy nem úgy tűnt, mint akit lenyűgöz a
külsőm.
Bree mosolygott.
– Szereted a kihívást.
Kortyoltam egyet.
–  Az őszinteséget szeretem. És a szépség a létező legnagyobb
hazugságok egyike. Az  emberek rád néznek, a külsődet látják,
és azt hiszik, a belsőd ugyanolyan. De a tükör azt nem mutatja
meg, ki vagy.
Bree sóhajtott.
–  Atyám. A  seggfej, de nagyon vonzó mostohatestvérem jól
megsebzett téged.
 

 
– A nagybátyám szerint dögös vagy.
Megtorpantam fonás közben, mindkét kezemben Hailey egy
maroknyi hajával.
– Ezt ő mondta neked?
Megrázta a fejét.
– Hallottam a számítógépemen keresztül.
– Hogy érted, hogy a gépeden keresztül hallottad?
–  Egy programot telepített a mobilomra, hogy
meghallgathassa a hívásaimat. Azt hiszi, nem tudom. De tudom.
Úgyhogy egyik este megnyitottam a telefonját, és ugyanezt
telepítettem az övére is. Amikor unatkozom, a hívásait
hallgatom.
 Naggggyon sok kérdésem volt. Miért tennél ilyet? Miért nem
beszéltél egyszerűen vele? Azt ugye tudod, hogy két rosszból nem
lesz jó? De mégis belementem…
– Kivel beszélt, amikor azt mondta, hogy dögös vagyok?
–  Lucasszal, a barátjával. Aki van vagy kétszáztíz centi.
Az ajtókban be kell húznia a nyakát.
Ne térjünk el a tárgytól.
– Mit mondott még rólam?
–  Azt mondta, hogy… Furcsálló vagy. – Megvonta a vállát. –
Jelentsen ez bármit is.
– Frusztráló?
– Ó, talán ezt mondta. Mit jelent, hogy frusztráló?
– Olyasvalaki, aki az agyadra megy.
Elmosolyodtam.
– Akkor Hollis bácsi számomra frusztráló.
Kuncogtam. Ja, nekem is frusztráló.
De visszakoznom kellett. Folytattam a hajfonást, és próbáltam
jó példával szolgálni.
– Tudod, Hailey, amikor rájöttél, hogy a nagybátyád valamit a
telefonodra telepített, hogy ellenőrizze a hívásaidat, le kellett
volna ültetned, és beszélni erről vele.
– Hollist leültetni? Találkoztál vele, ugye?
Azt hiszem, fején találta a szöget.
–  Tudod, a bácsikádnak néha sikerül… elég nehéz
személyiségnek lennie. De nagylelkű is tud lenni. Nézz ránk!
Nem éppen a legjobb körülmények között találkoztunk, és soha
nem gondoltam, hogy ezek után ad még egy esélyt nekem.
Mégis itt vagyok. Visszajöttem, hogy beszéljek vele, ő ezt
megfontolta, majd meggondolta magát azzal kapcsolatban, hogy
felvegyen-e.
Egy hajgumit kötöttem a második francia fonás végére. Hailey
felém fordult.
– Hollis bácsi a tamponok miatt vett fel téged.
– Ühm… Tessék?
– Miután találkoztunk a büfében, megkérdeztem Hollis bácsit,
hogy te is egyike voltál-e azoknak, akik a dadus állásra
jelentkeztek. Azt mondta, igen, de hogy nem vagy rá alkalmas.
Másnap egy férfi jött hozzánk egy dadusügynökségtől, egy pasi
dadus. Hallottam, ahogy Hollis bácsi arról beszélt, hogy mennyi
remek tapasztalata van a pasasnak, és úgy hangzott, hogy fel
fogja venni. Úgyhogy kihívott engem a szobámból, hogy
találkozzam a buzgómócsinggal, és megkérdezte, szeretnék-e
tőle bármit megtudni. Megkérdeztem, hogy meg tudja-e nekem
mutatni, hogyan kell egy tampont feldugni.
A szám elé kaptam a kezem, hogy eltakarjam a mosolyomat.
– Mit mondott az ügynökséges pasi?
–  Azt mondta, hogy majd keres nekem való oktatóvideókat a
YouTube-on, amiket meg tudok nézni. Erre Hollisra néztem, és
azt mondtam, hogy „Elodie-nak igazi vaginája van”.
Atyavilág. Olyan volt ez a lány, mintha én néztem volna a
tükörbe tizenöt évvel korábban.
– És ezután mi történt?
Megvonta a vállát.
– A pasi öt perccel később elment, a bácsikám pedig meghúzta
azt az arany cuccot, amit általában egy menő pohárból iszik egy
hosszú nap után.
Azt meghiszem.
–  Szóval – folytatta Hailey –, a tampon miatt vett fel téged,
nem azért mert Hollis bácsi nagylelkű.
Hirtelen eszembe jutott, hogy amikor először találkoztunk,
betétet emlegetett, most pedig a tampont használta fegyverként
a bácsikája ellen, ami azt jelentette, hogy lehetnek
intimhigiéniai termékekkel kapcsolatos kérdései, amik a dühe
forrásai voltak.
– A bácsikád veszi meg a dolgokat, amikor megjön neked?
Grimaszolva bólintott.
–  Te nem… használsz tampont, ugye? – Nem volt ahhoz elég
idős.
–  Nem, de használhatok? A  másik cucc olyan, mintha pelus
lenne rajtam.
– Megmutatnád, mit vesz neked?
Hailey a szobájához tartozó fürdőbe vezetett, és kinyitotta a
mosdókagyló alatti szekrényt. Egy csomagnyi olyan betétet vett
elő, ami inkább való egy inkontinens embernek, mint annak,
aki menstruál.
–  Túl fiatal vagy még a tamponhoz. De szerintem ezeknél
találunk sokkal jobbakat. Biztos kényelmetlenek. És szárnyas
betétek kellenek neked. Megmondom, mi lesz. Suli után ma
elmegyünk a CVS-be, és veszünk néhány dolgot.
– Rendben.
– Felöltöznél, nehogy elkéssünk az iskolából?
 – Nem zavar, ha elkések.
Nevettem.
– Abban biztos vagyok. De a nagybátyád nem szereti a késést,
és ez az utolsó heted az iskolában a nyári szünet előtt, szóval
szerintem kibírjuk, hogy még öt napig pontosak legyünk.
–  Jó. – Hailey nem hangzott boldognak, de ezzel együtt
felöltözött. A szobája ajtajában visszafordult felém.
– Elodie?
– Igen?
– Örülök, hogy felvett téged.
Jóleső érzés áradt szét a mellkasomban.
– Én is, Hailey. Én is.
 
 NYOLCADIK
FEJEZET
 
Hollis
 
– Megjött Anna! – Rikácsolás. – Megjött Anna! – Rikácsolás. –
Megjött Anna!
Csak egyszer úgy szerettem volna valami kurvára más
köszöntésre hazajönni.
A zakómat a bejárati ajtó mellett lévő kerek asztalra dobtam,
és a konyhába mentem. Elképesztően jó illat volt a lakásban.
– Honnan rendeltél?
–  Szia, Hollis! – Elodie egy láthatóan hamis mosolyt küldött
felém. – Mondták már neked, hogy mielőtt valamit odavetsz egy
embernek, szokás köszönni?
– Mondták már neked, hogy bosszantó vagy?
– Igazából mondták.
Vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, hogy honnan rendelt,
de természetesen nem válaszolt. Mert bosszantó. Helyette
keresztbe font karral felvonta az egyik szemöldökét.
Sóhajtottam.
– Szia, Elodie! Honnan rendelted az ételt?
– Nem rendeltem, főztem.
 Hát, ez aztán meglepetés volt.
– Te tudsz főzni?
–  Mindannyian tudunk főzni. Csak úgy alakult, hogy én még
jó is vagyok benne. Ez a sok titkolt tehetségem egyike. –
Kacsintott, majd megfordult, felkapott egy edényfogót, és
kinyitotta a sütőajtót.
Valamilyen fűszeres étel illata szállt a levegőben, én pedig jól
szemügyre vehettem a fenekét, ahogy lehajolt, hogy kivegye azt
a bármit, aminek ilyen jó illata volt. Összefutott a nyál a
számban, és nem voltam biztos benne, hogy az illat vagy a
látvány okozta-e.
Még mindig a fenekét bámultam, amikor a tűzhelyre tette a
vaslábast, és majdnem lebuktam, amikor megfordult.
Bakker.
Tényleg le kell, hogy feküdjek valakivel.
Megköszörültem a torkom.
– Mi az?
– Cajun garnélás és quinoás egytálétel. A garnéla akciós volt,
és Hailey azt mondta, hogy ez az egyik kedvence.
– Észre sem vettem, hogy eszik garnélát.
Elodie oldalra billentette a fejét.
– Megkérdezted tőle, hogy mit szeret enni?
Biztos megkérdeztem. Ugye? Fogalmam sincs.
Megköszörültem a torkom.
–  Nem kell főznöd. Itt hagytam egy bankkártyát a
rendeléshez.
–  Tudom. A  bevásárláshoz használtam. És a drogériában.
Hailey-nek szüksége volt néhány női dologra. Remélem, nem
baj.
– Nem, persze hogy nem. Köszönöm, hogy ezt megtetted.
–  Hailey szeret főzni. Nincs túl sok szuper emlékem a
szüleimmel kapcsolatban, de azok a délutánok, amikor anyuval
együtt főztünk, voltak a kedvenc napjaim.
Tahó akartam lenni ezzel a nővel, de nehéz volt, amikor egy
sebezhető oldalát mutatta. Bólintottam.
– Hailey hol van?
– A szobájában, a matekháziját fejezi be éppen.
–  Lenyűgöző. Általában este kilenckor csinálja a nappali
tévéje előtt.
– Ez azért van, mert hagyod, hogy ezt csinálja.
Meglazítottam a nyakkendőmet.
– Én döntöm el, mibe állok bele.
Elodie a vaslábasra mutatott.
–  Ennek tálalás előtt tíz percet kell állnia. Megyek, csak még
elköszönök Hailey-től.
Elodie eltűnt, majd az unokahúgommal együtt került elő
néhány perc múlva. Hailey zabolázatlan haja két csinos copfba
volt fogva. Ettől fiatalabbnak és rendezettebbnek tűnt.
– Szia, Hailey! Milyen volt a napod?
Gyorsan Elodie-ra néztem, majd vissza, aki mosolygott,
amiért megtettem, amit kért. Köszöntem Hailey-nek.
Gyanítottam, hogy ez tényleg nem olyasmi, amit általában
csinálni szoktam, mert az unokahúgom zavarodottan nézett
rám.
 – Szia, Hollsy bácsi!
– Milyen volt a napod?
– Uhhh… Jó?
– Ez nem trükkös kérdés volt.
– Akkor miért viselkedsz ilyen furán?
Elodie vigyorgott.
–  Hailey, csillagom, menj kezet mosni! A  bácsikád kikísér,
aztán vacsorázhattok. Tényleg forró az edény, úgyhogy várj egy
kicsit. Ne próbálj magad szedni!
– Rendben. Holnap találkozunk, ugye?
Hailey feszültnek hangzott, mintha elképzelhető lenne, hogy
Elodie nem jön újra.
– Természetesen. Találkozunk reggel.
Elodie megvárta, hogy Hailey a fürdőszobába menjen, majd a
bejárati ajtó felé biccentett.
– Esetleg kikísérnél?
– Persze.
Az előtérben megnyomta a lifthívó gombot, majd felém
fordult.
–  Ha Hailey-vel kialakul közöttünk egy kapocs, nem
mondhatom el neked azokat a dolgokat, amiket elmesél nekem.
Kivéve, persze, ha valami veszélyesről van szó.
– Jó…
–  De talán… Néha irányíthatlak annyira, hogy magadtól
rágyere bizonyos dolgokra.
– Miről van szó?
A lift csengett, és az ajtók szétcsúsztak.
 –  Kérd kölcsön a laptopját. Mondd azt neki, hogy a tiédnek
valami baja van, vagy ilyesmi.
– Oké, de miért? Mit keresek?
A liftbe lépett, majd a kijelző felé nyúlt, hogy megnyomja a
gombot.
–  Jut eszembe, nem mindig vagyok frusztráló. Csak amikor
goromba emberekkel találkozom. – Az  ajtók záródni kezdtek,
majd Elodie még egy utolsó pillanatos, játékos mosolyt villantott
felém. – De mindig dögös vagyok.
Mi a pöcs?
 

 
Megettem a francos egytálétel felét.
És a vacsora közbeni beszélgetés sem ment túl rosszul. Hailey
általában mindennel és mindenkivel kapcsolatban
panaszkodott, akivel napközben találkozott, ám aznap este be
nem állt a szája az új dadusról.
– Tudtad, hogy Elodie szeret festeni?
–  Nem, nem tudtam. De ez remek. Akkor sok közös van
bennetek.
– És házas volt, tudod?
– Igen, ezt tudtam.
–  A férje egy művészprofesszor volt. Párizsban voltak a
nászútjukon, és Elodie járt a Louvre-ban.
– Művészprofesszor, mi? – Na, ezt aztán tényleg nem tudtam,
és erre határozottan nem számítottam.
 – A nyári szünetben el fog vinni engem a MOMA-ba.
– Szerintem ez nagyszerű ötlet.
A húszperces vacsora közbeni beszélgetésünk volt talán a
legjobb húsz perc, amit vele töltöttem azóta, hogy két hónapja
megjelent az ajtómban. Hailey még a konyha rendbetételében is
segített, bepakolta a mosogatógépet, és utána még egy kicsit
tévéztünk is.
Fél tízre már elbóbiskolt a kanapén.
– Hé, kölyök. Miért nem mész lefeküdni?
Ásított.
– Jól van.
Hagytam neki egy kis időt, hogy használja a fürdőt, majd
kopogtam, mielőtt kinyitottam az ajtaját. Már ágyban volt, de a
lámpa még mindig világított.
– Szeretnéd, hogy lekapcsoljam?
– Aha.
Odamentem, hogy megnyomjam a kapcsolót, és megakadt a
szemem a fal mentén álló komódon. A  laptop, amit én adtam
neki, a tetején hevert, és eszembe jutott, hogy mit mondott
Elodie.
–  Ühm… Nem bánnád, ha kölcsönkérném a gépedet?
Az irodában felejtettem a sajátomat, és meg kell írnom néhány
e-mailt.
– Nyugodtan.
–  Köszi. – Felemeltem, és apró bűntudatom támadt, amiért
hazudtam, miközben ő olyan kedves volt egész este. – Jó éjt,
Hailey!
 – Jó éjt, Hollis bácsi!
A dolgozószobámba mentem, és öntöttem kétujjnyi scotchot.
Elhelyezkedtem a székemben, elindítottam a laptopot, és
elkezdtem mindenfelé kattintgatni. Semmi sem tűnt
szokatlannak. Aztán újra végigkattintgattam mindent, de
fogalmam sem volt, hogy mi az ördögöt keresek. Elodie nem
adott semmilyen támpontot. Megnyitottam a Wordöt,
ellenőriztem a legutóbbi dokumentumokat, aztán megnéztem
az interneten a keresési előzményeket. Semmi különös. Már
majdnem feladtam, amikor arra jutottam, belemegyek a
programok mappájába, és megnézem, lett-e valami új telepítve.
Bingó.
Mi a franc?
A hívásmegfigyelő szoftver, amit korábban a telefonjára és a
saját laptopomra telepítettem, az ő gépén is rajta volt, és az
hétszentség, hogy nem én tettem rá. Rákattintottam, és
megnéztem a legutolsó bejelentkezés időpontját. Előző este fél
tíz.
A picsába.
Lehunytam a szemem és ingattam a fejem. A  haverommal,
Lucasszal beszéltem. Már értettem, amit Elodie még a liftajtók
becsukódása előtt mondott – hogy frusztráló és dögös. Mert
pontosan ezeket meséltem Lucasnak az új francos dadusról.
 

 
Bakker. Nagyot szippantottam a levegőbe. Arra gondoltam,
hogy a szokásos edzéstervembe egy kis kardiót is kell építenem,
ha ez a nyavalyás főzőcskézés folytatódik. Az étkezőbe sétáltam,
ahol Elodie és Hailey Scrabble-t játszottak.
– Ma este mit készítettél?
Elodie rám nézett, és várt.
Mi baja?
Ó. Basszus. Jól van.
Bólintottam.
– Szia, Elodie! Mit készítettél ma este vacsorára? Jó illat van.
Mosolygott.
–  Szia, Hollis! Köszönöm. Paradicsomszószos húsgolyót és
kolbászt főztünk.
–  Ha ezt folytatjátok, plusz egy órát kell töltenem az
edzőteremben.
Elodie gyorsan végignézett a testemen, de nem tett
megjegyzést. Ehelyett visszanézett Hailey-re.
– Mi lenne, ha eltennénk most a játékot, és máskor fejeznénk
be?
A Scrabble-tábla félig volt, elolvastam egy betűkből kirakott
szót.
Világegyetlen?
– Uhh, ez világegyetem akar lenni?
Az unokahúgom mosolygott.
– Nem. Világ-E-GY-E-T-L-E-N. Ez egy olyan ember, aki azt hiszi,
egyedül ő fontos ezen a világon.
Ráncoltam a homlokom. Elolvastam egy újabb szót a tábláról.
Karkolepszia?
 – Mi az ördög az a karkolepszia?
Hailey válaszolt újra.
–  Amije annak az idegesítő utasnak van, aki abban a
pillanatban elalszik, ahogy kocsiba ül.
Még egyet elolvastam.
– Cicakaka?
– Koszos, koromfekete takony, ami azután jön ki az orrodból,
hogy mocsokban játszottál.
– Internest?
–  Amikor beásod magad egy nagy halom paplan közé, és
egész este szörfölsz a neten.
Nevettem.
– Érdekes egy Scrabble ez.
Elodie felállt.
– Nagyobb móka kitalált szavakkal játszani.
– Ha te mondod.
Hailey lehúzta a társast az asztalról, Elodie pedig a konyhába
ment. Levette az edény fedelét, és megkeverte az ételt.
–  Akkor van kész, amikor ti. Van hozzá cérnametélt a
szekrényben. Csak vizet kell forralnotok.
– Köszönjük. Ha feleolyan jó, mint a garnéla, amit tegnap este
készítettél, nyolcra kajakómába esek.
Elodie mosolygott.
–  Hát, többet is készítettem, mert holnap nem lesz időnk
főzni.
– Van holnapra valami tervetek?
A lány mosolya homlokráncolásba váltott.
 – Holnap van az évzáró családi piknik.
– A micsoda?
Elsétált mellettem az étkezőbe.
–  Hailey? Elfelejtettél szólni a bácsikádnak az iskolai
piknikről?
Az unokahúgom megvonta a vállát.
– Nem gondoltam, hogy el szeretne majd jönni.
Elodie sóhajtott.
– Háromkor kezdődik, közvetlenül suli után.
Remek. Becseszik a nap kellős közepére. Meg kellett néznem a
naptáramat, de szinte biztos voltam benne, hogy négykor van
egy megbeszélésem. Az arcom elárulhatta, hogy az időpont nem
valami megfelelő.
– Semmi baj – mondta Hailey. – Elodie eljön. Neked nem kell.
Na, most meg már egy pöcsnek éreztem magam.
– Nem, persze hogy ott leszek.
Elodie szólt Hailey-nek, hogy menjen, fejezze be a házi
feladatát, és elköszöntek egymástól.
– Kikísérlek – mondtam.
Pont, mint előző nap, megvártuk, amíg az előtérbe érünk,
kíváncsi fülek hallótávolságán kívül.
–  Köszönöm a figyelmeztetést a mobilos szoftverrel
kapcsolatban.
Bólintott.
– Mit fogsz az ügyben tenni?
–  Megszüntettem a fiókomat, úgyhogy mostantól egyikünk
sem hallhatja a másik hívásait. Mivel ezt Hailey nem hozta
szóba, szerintem ennyiben fogom hagyni, és megnézem, hogy
egyszerűen csak tovább tudunk-e lépni.
Elodie megnyomta a lifthívó gombot.
–  Szerintem talán ez a legjobb. Azt megkérdezhetem, hogy
miben bíztál, mit fogsz megtudni, ha lehallgatod a
beszélgetéseit?
–  Miután megtudtam, hogy a bátyám börtönben van,
elmondtam Hailey-nek, hol az apja. Nem akartam, hogy a
legrosszabbra gondoljon. Megkérdezte, hogy beszélhet-e vele,
így aztán feltöltöttem némi pénzzel egy börtönbeli
telefonegyenleget, hogy a lúzer bátyám felhívhassa a gyerekét. –
Ingattam a fejem. – Nem tudom, mit hittem, mit fogok hallani,
amikor telefonál.
Elodie mosolygott.
– Természetesen értem, miért csináltad. De bíznod kell benne
valamennyire, ha azt szeretnéd, hogy valamennyire ő is bízzon
benned. Mi még nem beszéltünk az apjáról, de biztos vagyok
benne, hogy haragszik rá, amiért magára hagyta, ő meg bajba
sodorta magát. Gyanítom, hogy azt is érzi, nincs a világon olyan
ember, akire számíthat, és akiben megbízhat.
Nagyot fújtam.
–  És az, hogy rájött, kavarok a háta mögött, csak rátett erre
egy lapáttal.
Elodie bólintott, és az ajtószárnyak kinyíltak.
–  Majd meglesz az is. Nézd csak meg, milyen jól haladsz a
szavakkal, és már köszönni is tudsz.
Kuncogtam.
 –  Az hogy létezik, hogy Hailey-vel gördülékenyen mennek a
dolgok, engem viszont minden miatt kiosztasz?
A liftbe lépett, és megnyomta a kijelzőn a gombot.
–  Ugyanazért, amiért Hailey-vel jól kijövünk. Mindketten azt
akarjuk, hogy az összes férfi mások bűneiért fizessen.
Az ajtók kezdtek záródni, de Elodie gyorsan megnyomott egy
gombot, hogy nyitva maradjanak.
– Hailey apjáról már beszéltünk, de arról soha nem meséltél,
miért nincs az anyja már a képben. Vele egészen pontosan mi
történt?
Összevontam a szemöldököm.
–  Meghalt, amikor Hailey kétéves volt. Egyáltalán nem
emlékszik rá. Ami így a legjobb, tekintve, hogy ő volt az, aki
megtalálta.
 
 KILENCEDIK
FEJEZET
 
Hollis – 12 évvel korábban
 
– Mikor kapta ezt anyukád? Igazi?
Anna felemelt egy nyakláncot a konyhapultról. A  kacat egy
rozsdásnak tűnő láncon lógó, szemmel láthatóan kamugyémánt
volt.
Ráncoltam a homlokom.
–  Nem. A  féltestvérem tegnap éjjel felbukkant az ajtónkban,
hogy ezt eladja anyunak. El tudod hinni? Ezt a szart!
–  Stephen? Nem tudtam, hogy a szüleitek válása után is
tartottátok a kapcsolatot.
– Nem is.
Stephen az apám fia volt az első házasságából, és néhány
évvel idősebb nálam. Amikor a szüleim összeházasodtak,
évente egyszer-kétszer eljött meglátogatni minket. Mindig
problémás volt. Tizenegy évesen dohányzott, és az éjszaka
közepén kiszökött a hálószoba ablakán. És amikor az apám
elhagyta anyut egy héttel a diagnózisa után, soha többé
egyikükről sem hallottunk. Én úgy voltam vele, hogy egyikük
sem hiányzott.
 – Szóval akkor csak váratlanul megjelent?
Bólintottam.
–  És magával hozta a terhes barátnőjét. Azt mondta, a
környéken járt, és úgy döntött, beugrik hozzánk, hogy lássa,
hogy vagyunk. De aztán előadott anyunak valami érzelmes
történetet arról, hogy szállókon laknak, és nagyon szeretnének
egy lakást szerezni, hogy szép életet tudjanak biztosítani a
kisbabájuknak. Valahogy sikerült ezerötszáz dollárt kipréselnie
anyuból. Ezt a szart sózta rá, és azt mondta, a zálogház
háromkarátosra becsülte, de arra gondolt, anyunak tetszene,
úgyhogy neki akarta először felajánlani a vásárlás lehetőségét.
Anna közelebb emelte magához a nyakláncot, hogy jobban
szemügyre vegye.
– Anyukádnak tudnia kellett, hogy ez nem igazi.
– Persze hogy tudta. De tudod, milyen. Mindenkinek segít. Ez
a legjobb és egyben a legrosszabb tulajdonsága. Abban a
pillanatban meggyőzték, ahogy megérezte a kisbaba mozgását a
bátyám kábszeres barátnőjének hasában. – Ingattam a fejem. –
Nem lennék meglepve, ha még csak nem is Stephené lenne a
gyerek. Meglehet, hogy csak felbérelt egy terhes függőt egy
órára, hogy jöjjön el, és segítsen anyuból kisajtolni a pénzt.
Anna sóhajtott.
–  Anyukádnak már nincs ezerötszáz elosztogatni való
dollárja.
–  Persze hogy nincs. De apám kölykét ez nem érdekli. Önző,
pont, mint a jó öreg apja. Még csak meg sem kérdezte, anyu
hogy van. Kétlem, hogy tudja, hogy hat éve küzd a rákkal, vagy
hogy kevesebb mint egy éve visszament dolgozni, amikor az
állapota végre remisszióba váltott.
–  Sajnálom, hogy előkerült, és amit tett Rose-zal. Elszomorít,
hogy az emberek kihasználják a jó természetét.
– Én is. Úgyhogy miért nem jössz ide és vidítasz fel?
Anna mosolygott. Már régóta együtt voltunk, mégis ahogy
kivirult az arca a gondolattól, hogy hozzáérek, megunhatatlan
volt. Odasétált hozzám, és átkulcsolta a nyakamat.
–  Bocsi. De ami a felvidítást illeti, meg kell elégedned egy
pótalkalommal. Negyedórán belül bébiszitterkedem.
Lebiggyesztettem a számat.
Anna nevetett.
–  Édes vagy, amikor duzzogsz. Adj egy puszit – mondta –, és
hívj abban a pillanatban, amikor jön a postás, akkor is, ha ma
nem kapsz semmit.
– Oké.
Anna tegnap kapta meg a levelet, hogy felvették a UCLA-re, és
hogy szinte teljes ösztöndíjban részesítik. Ugyanazon a napon
küldtük be a jelentkezésünket, de én még mindig nem tudtam
semmit.
Az ajtóhoz kísértem, kinyitottam neki, és akkor láttam meg,
hogy egy nagy rakás levéllel közelít a postás. Anna kikapta a
kezéből, az asztalhoz szaladt, és átpörgette a halmot.
– Orvosi számla. – Félredobta a borítékot.
– Orvosi számla. – Félredobta a második borítékot is.
– Orvosi számla. – Félredobott egy újabbat.
– Villanyszámla. – Félredobott még egyet.
 Az ötödik borítéknál ledermedt.
– UCLA! Atyavilág! Megjött! – Felém tartotta. – Nyisd ki! Nyisd
ki!
Megráztam a fejem.
– Te csináld!
Nem vitatkozott. Feltépte a levelet, és elkezdte olvasni.
Visszatartottam a lélegzetem. Mindkettőnknek megvoltak a
jegyeink, hogy bekerüljünk, nem ez volt a gond. Egyikünknek
sem volt pénze, hogy odajárjunk, kivéve, ha jelentős anyagi
segítséget kapunk.
Olvasás közben elkerekedtek Anna szemei.
–  Tisztelt Mr.  LaCroix! Gratulálunk, felvételt nyert a
Kaliforniai Egyetemre. Mellékelten küldjük a
szándéknyilatkozatát is, amiben megtalálja a részletes
információkat a UCLA Bruins nevében felajánlott
sportösztöndíjjal kapcsolatban. – Anna a felső lapot a levegőbe
dobta, és gyorsan átfutott a következő néhány oldalon. Le-föl
ugrált. – Teljes ösztöndíjat kaptál, Hollis! Teljes ösztöndíjat a
baseballra!
Kikaptam a papírokat a kezéből. Nem létezik, hogy a UCLA ezt
ajánlotta nekem! Túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. Pedig így
volt, ott állt fehéren-feketén. Elképedve néztem Annára.
–  Jóságos ég! Egy évben háromszázhatvanöt napot fogunk
napfényben élni.
Anna ragyogott.
– És együtt fogunk élni. Koedukált kollégiumaik vannak!
Jézus Mária. Lehetett volna még ennél is jobb? Napfény, a
barátnőm, teljes ösztöndíj, és anyu három nap híján egy éve
tünetmentes volt. Kellett nyelnem néhányszor, hogy elfojtsak
pár fenyegető könnycseppet. Anna éppen elégszer látott
pudingnak, amikor anyu beteg volt. Ráadásul ez nem a sírás
ideje volt, hanem az ünneplésé.
–  Nem kell többé bujkálni, hogy levetkőztesselek –
mosolyogtam.
– És lehet egy madaram!
Nevettem.
– Teljes ösztöndíj és a farkam, amikor csak szeretnéd, és téged
jobban izgat, hogy legyen egy madarad?
Meglökött.
– Fogd be! A farkad miatt is izgatott vagyok.
–  Ó, tényleg? – Egy kézzel átkulcsoltam a derekát. – Mutasd
meg, mennyire vagy izgatott a farkam miatt.
Kuncogott.
– Nem tudom. El fogok késni a szitterkedésből. Mennem kell.
Felnyögtem.
Anna finoman megcsókolt.
– Később kárpótollak ezért. Gratulálok, Hollis! A dolgok végre
kezdenek jól alakulni számodra.
Ugye, mi?
– Gyere vissza azonnal, ahogy végeztél a melóval!
– Oké. És ne mondd el anyukádnak nélkülem! Szeretném látni
az arcát.
– Rendben.
–  Sőt – mondta –, miért nem várunk három napot? Egy kis
bulit tervezünk a remissziójának egyéves évfordulójára.
Elmondhatjuk neki akkor.
Mosolyogtam.
– Bármi lehet, ami téged boldoggá tesz. Amennyiben ma este
mi kettesben ünnepelünk.
 

 
Három nappal később eléggé ideges voltam. Tudtam, hogy anyu
aggódik, hogy miként fogjuk kifizetni az egyetememet. Egy helyi
főiskola is necces lett volna, még úgy is, hogy hitelt veszünk fel,
és mindketten dolgozunk. De ő nagyon szerette volna, ha
megtapasztalom, milyen elmenni.
A konyhába sétáltam, ahol anyu vacsorát készített. Fogalma
sem volt, hogy később egy sereg ember jön át őt ünnepelni.
– Az előbb volt a postás. Semmi a UCLA-től. – Anyu ráncolta a
homlokát. – Sajnálom.
Egy kis bűntudatot éreztem, amiért hazudok neki. De már
nagyon vártam, hogy odaadhassam neki a levelet. Úgy volt,
hogy Anna hoz egy dobozt, amibe beletesszük, és valamennyi
csomagolópapírt is.
Megvontam a vállam.
–  Valószínűleg betűrendben dolgozzák fel a jelentkezéseket,
és a Benson a LaCroix előtt van.
Mosolyt erőltetett magára.
– Gondolom. Csak olyan nyugtalan vagyok.
Néztem anyut, ahogy kivesz néhány tányért a
konyhaszekrényből. Jól nézett ki. Visszaszedett pár kilót, és a
színe is a természetes napsütötte árnyalatra sötétedett. És újra
boldognak tűnt. Még főzés közben is mosolygott. Gyanítom,
hogy ha az ember átmegy mindazon, amit ő a jó néhány kör
kemó alatt tapasztalt, minden pillanatot megbecsül.
– Miért nem terítesz meg addig? Néhány percen belül kész a
vacsora.
Odaadta a tányérokat, én pedig kivettem néhány evőeszközt a
fiókból és pár szalvétát a tartóból. A telefon akkor szólalt meg,
amikor éppen háromszögekre hajtogattam a szalvétákat, úgy,
ahogy anyu szerette. Nyitva volt a sütő ajtaja, a kezében pedig
egy forró tepsi volt.
– Megyek.
– Köszi, kicsim.
Leemeltem a telefont a falról.
– Miben segíthetek?
–  Jó estét! Beszélhetek esetleg Mrs. LaCroix-val? – kérdezte
egy férfi.
–  Várjon! – Eltakartam a telefont, és felemeltem az állam. –
Téged keresnek.
–  Kérdezd meg, ki az, és mondd meg, hogy később
visszahívom.
Elvettem a kezem a kagylóról.
– Most eléggé el van foglalva. Ki keresi?
– Dr. Edmund.
Az onkológusa. A  szívem kihagyott pusztán a neve hallatán.
Felnéztem anyura.
 – Anyu, az orvosod az.
A mosolya lehervadt, de próbálta összeszedni magát. Letette a
lasagnát, levette az edényfogó kesztyűket, és egy
konyharuhában megtörölte a kezét.
–  Biztos vagyok benne, hogy csak be szeretne számolni a
legutóbbi ellenőrző vizsgálatok eredményeiről.
Elvette a telefont.
– Jó estét, dr. Edmund!
Néztem anyu arcát, ahogy a következő hatvan másodpercben
hallgatott. A  tévében megállás nélkül valami hülye
biztosítóreklám ment, amiben azt mondták, hogy „Egy
egyperces hívás is megváltoztathatja az életét”, de ez mindig
röhejesnek tűnt. Egészen odáig. Azok a másodpercek… Ahogy
megváltozott anyu arca… Tudtam. Tudtam, hogy semmi nem
lesz már többé ugyanolyan. Még csak megismételnie sem
kellett, hogy mit mondott az orvos, amikor letette a telefont.
Odamentem hozzá, ő pedig magához húzott. Amikor legurult
szeméből az első könnycsepp, megpróbálta elrejteni. De ettől
csak még szorosabban öleltem.
–  Ne aggódj, anyu. Menni fog. Legyőzted korábban, újra le
fogjuk. Együtt.
 

 
Felhívtam a szomszédokat és anyu két munkahelyi barátját,
hogy ne jöjjenek át aznap este. Anyunak le kellett dőlnie, én
pedig halogattam Anna felhívását, hogy minél később kelljen
neki elmondanom a hírt. Ő  viszont korábban érkezett, mint
hívhattam volna, hátizsákjában egy dobozzal és
csomagolópapírral. Követtem őt a szobámba, ahol elővette a
dobozt. A  szavak valahogy a torkomon akadtak, akárhányszor
próbáltam megszólalni.
Annyira vidám volt a hangja, én pedig éppen készültem
mindent elrontani. Nem volt egyszerű csalódást okozni neki.
–  Hol van a levél? Te szörnyű csomagoló vagy. Majd én
becsomagolom, hogy szép legyen. – Az asztalomhoz ment, ahol
az elmúlt három napban lefordítva hevert a levél. – Hová tűnt?
Amikor nem válaszoltam, visszanézett rám, és rájött, hogy
valami baj van.
– Hollis, hol a levél?
A padlóra bámultam. Egyszerűen nem bírtam kimondani a
szavakat.
– Hollis? Elvesztetted, vagy mi történt?
Megráztam a fejem.
– Akkor hol van?
Felpillantottam, és összenéztünk. Nagy, barna szemében
látszott az izgatottság és a boldogság. Még mindig nem tudtam
beszélni, így az ágyam melletti szemetesre néztem.
Az összegyűrt levél magányosan üldögélt az alján.
Annával nemcsak egy pár voltunk, hanem óvoda óta legjobb
barátok is, bárki másnál jobban ismert engem. Követte a
tekintetem, majd ledöbbent.
– Mi történt? – suttogta.
Megráztam a fejem.
 – Az orvos telefonált, hogy elmondja anyu PET-vizsgálatának
eredményeit.
 
 TIZEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Hailey iskolája lefoglalta a park egy részét a piknikezésre.
Gyönyörű, az évszakra nem jellemző hűvös nap volt.
A vattacukros bódéval, a fánkozóval és a komplett barbecue-val
az iskola határozottan kitett magáért. Egy felfújható ugrálóvár
is állt, jó néhány más játék mellett.
És ha már a játékok… Már majdnem elkezdődtek, de Hollis
még nem érkezett meg. Nem volt rá jellemző a késés. Inkább
rám. Hailey észrevette, hogy az órámat nézegetem.
– Szerinted Hollsy bácsi elfelejtette?
Együttérzőn rámosolyogtam.
– Nem igazán tudom.
–  Hát, én márpedig nem akarok a végtelenségig várni rá az
evéssel. Most teszik ki a hamburgereket és a hot dogokat.
Elmehetek egyért? Éhes vagyok.
Még egyszer körülnéztem.
– Aha. Menj csak, állj be a sorba!
– Te nem fogsz enni?
– Nem, most még nem.
 – Ó, elfelejtettem a ketódat – fintorgott.
– Attól még ehetek hamburgert. Csak a buciját nem.
– A buci benne a legjobb! És a ketchup.
– Kibírom.
Ahogy Hailey elindult az ételesasztal felé, nyújtogattam a
nyakam, hátha Hollis közben mégis megérkezett, csak nem
vettem észre. Viszont még mindig semmi jele nem volt.
Ne már, Hollis! Egy francos délutánra tényleg nem tudod
otthagyni a munkát?
Egy mély hangot hallottam közvetlenül a fülem mögül.
– Szia!
Megfordultam, és egy meglehetősen jó megjelenésű férfit
láttam, aki úgy a harmincas évei közepén járhatott.
– Szia! – mondtam.
–  Nem hiszem, hogy már találkoztunk. Lawrence Higgins
apukája vagyok. – Felém nyújtotta a kezét. – James Higgins.
–  Ó. Örülök, hogy találkoztunk. Én Elodie Atlier vagyok,
Hailey LaCroix dadusa.
– Gondoltam, hogy… dadus lehetsz.
Felvontam egy szemöldököm, és élesítettem a
kamugépdetektoromat.
– Valóban?
–  Hát, nem szeretnék senkit megbántani… – Halkabban
folytatta. – De az anyukák általában nem olyan csinosak, mint
te.
Szóval erre megy ki az egész csevegés? Még egy általános
iskolai pikniken sem tudom megúszni ezt a szarságot?
 – Köszönöm – mondtam.
– Mióta vagy dadus?
– Igazából nem régóta. Csak néhány hete.
Előkerült Hailey, ezzel megszakította a beszélgetésünket.
– Szereted a virslit, ugye?
A kérdésén jót kuncogott a gyerekes lelkem.
– Csak ha tiszta marhahúsból készült, ami valószínűleg nincs
így.
A férfi felé fordult.
– És ő ki?
– Mr. Higgins, Lawrence apukája.
Erre Hailey arca elborult.
– A fia egy seggfej.
Összerezzentem.
A férfi mosolya elhalványult.
– Tessék?
Hailey vállára tettem a kezem.
–  Ha megbocsátasz nekünk. – Majd elhúztam a gyereket. –
Miért mondtad ezt neki? – kérdeztem.
Hailey beleharapott a hamburgerbe, és nagyot sóhajtott.
–  Az a gyerek szörnyű. Arra gondoltam, hogy az apukájának
tudnia kellene erről.
–  És mi lenne, ha legközelebb egy udvariasabb szóval
próbálnád ezt a tudtára hozni?
–  Lawrence kezdett el viccelődni a melleimen, Küklópsz
Didkónak hív, mert szerinte az egyik nagyobb, mint a másik.
Bólintottam, mert eszembe jutott, hogy ezt mesélte nekem.
 – Ó, szóval az a pöcs?
– Igen.
Gyorsan visszapillantottam a férfira.
–  Jól van. Hát, akkor ő és az apja is inkább húzzák meg
magukat.
– Valószínűleg az apja is pont ezt akarta… Meghúzni téged.
– Hol tanultad ezt a kifejezést?
– Nagyon sok mindent tudok a szexről.
Bakker.
– Ó, sokat, mi? Egészen pontosan szerinted mit tudsz?
Odaadta nekem a tányérját, majd az egyik mutatóujját a
másik kezén formált lyukba dugta, és egy közösülést szimulált.
Fejben írjuk a teendők listájához: beszéljek Hollisszal arról,
hogy felvilágosítást kellene tartani Hailey-nek.
Mielőtt tovább feszegethettem volna ezt a témát, a tekintetem
a távolban megakadt a nagyon idegesnek tűnő Hollison. Úgy
nézett ki, mint aki éppen most futott le egy maratont, és
valahogy az Alkonyzónában kötött ki. Visszaadtam Hailey-nek a
tányérját, és elnéztem Hollist egy ideig.
Lecserélte az öltönyét, egy sötétkék rövid ujjú póló volt rajta,
ami rásimult az izmaira. Atyám, elképesztően vonzó volt
hétköznapi ruhában. Mármint elképesztően vonzó volt, bármit
is viselt, de ez kifejezetten jól állt neki. Minden tetszett rajta, a
vastag bicepszei körül lévő szűk pólóujjtól kezdve a nagy
karórán át egészen a sötét farmerig, és alig vártam, hogy
lássam, miként adja ki a feneke formáját.
Abszolút semmit nem érzékelt az őt stírölő kiéhezett
anyukákból, miközben felénk tartott.
Hollis végül kiszúrt minket, és átverekedte magát a tömegen.
Kapkodta a levegőt.
–  Elnézést, hogy elkéstem. Azt hittem, elég időm van
hazamenni és átöltözni – amit meg is tettem –, de aztán kurva
nagy volt idefelé a forgalom.
– Hollis! – szidtam le.
– Bocsánat.
– Örülök, hogy el tudtál jönni, Hollsy bácsi.
Hollis kicsit elmosolyodott.
– Én is.
Hailey elég gyorsan eltüntette a hamburgerét.
– Szeretnéd Elodie virslijét? – kérdezte.
Összeszaladt Hollis két szemöldöke.
– Tessék?
Hailey előrenyújtotta a hot dogot a tányérján.
– Ezt. Nem eheti meg a ketója miatt.
– Ja! – Elvette tőle a tányért. – Aha. Köszi.
Hailey hátranézett.
– Ott van a barátnőm, Jacqueline. Megyek, beszélek vele.
Miután elment, Hollis felém fordult, kezében a buci nélküli
virslivel, nagyon félszegen, és mint aki nem találja a helyét.
Muszáj volt nevetnem.
Nem úgy tűnt, mint akit ez szórakoztat.
– Mi az ördög ilyen vicces?
– Te.
Megrándult a szája.
 – Én?
– Igen.
– Szabad megkérdeznem, miért vagyok ennyire vicces?
A virslire mutattam.
– Úgy nézel ki, mint aki nem tudja, hogy mit csináljon azzal az
izével. Mintha nem tudnád, hogy mihez kezdj itt magaddal.
Mintha kikerültél volna a komfortzónádból. Gyanítom, nem a
piknikek a kedvenceid.
–  Hát, azt hiszem… Egy kicsit tényleg kikerültem a
komfortzónámból.
– Akkor pluszpont, hogy eljöttél.
– Nem tudtam, hogy osztályozva vagyok.
Egymásra mosolyogtunk. Egy szellő felém fújta a
pézsmaillatát. Határozottan izgató volt. Hollis volt határozottan
izgató. Egészen hihetetlenül jóképű.
Oldalra biccentettem a fejem.
–  Gyere! Megmutatom, hol vannak az ételespultok, ahol
szerezhetsz egy bucit annak az árválkodó virslinek.
Együtt sétáltunk a hatalmas piknikasztalhoz. Elvettem Hollis
tányérját, egy buciba tettem a virslijét, és pakoltam bele néhány
dolgot. Raktam mellé egy kis krumplisalátát, vettem egy kis
zacskó chipszet is, legvégül pedig egy alma került a tányérjára.
Egy mosoly kíséretében adtam neki oda.
– Köszi, anyu – viccelt.
Hailey néhány barátjával patkódobást játszott, úgyhogy nem
messze tőlük ültünk le egy árnyékos fa alá. Hollis nekiesett a
ketchuptól csöpögő hot dogjának és a krumplisalátának, amíg
én villával eszegettem az üres hamburgeremet, és továbbra is őt
néztem. A  nagy kezére szegeződött a tekintetem. Nagyon
tetszettek az azt behálózó kiduzzadó erek. Minden egyes
alkalommal, amikor lenyalta a ketchupot az ujjáról, borzongás
futott végig a gerincemen.
– Ez jó volt. Évek óta nem ettem hot dogot – mondta, miután
mindent befalt, és megnyalta a száját.
– Látod? Néha jó mást csinálni.
–  Hidd el nekem, az egész életem más attól a pillanattól
kezdve, hogy Hailey az ajtómban termett.
– Tudom, hogy az. És azt is tudom, hogy próbálod a legjobban
csinálni.
–  Hát, köszönöm, hogy ezt észreveszed. De csak annyira
vagyok jó, amennyire a segítségem. – Egy pillanatra lenézett a
tányérjára. – Igazából tartozom egy bocsánatkéréssel.
– Nem kell.
–  De, ezt el kell mondanom. – Megállt. – Az  elején rosszul
ítéltelek meg, kételkedtem a képességeidben, hogy milyen
gondviselő lennél. De most már nem tudok nálad jobb
választást elképzelni. Hatalmas hiba lett volna veszni hagyni
téged.
Ez nagyon jólesett, és hatalmas eredménynek éltem meg.
Mosolyogtam.
– Hűha. Nem is tudom, mit válaszoljak erre, mert nem vagyok
hozzászokva a kedves Hollishoz.
–  Ne is szokj hozzá. Valószínűleg a fejembe szálló nitrátok
okozzák.
 Újra nevettünk, közben Hailey odajött hozzánk.
– Miért hagytad ott a barátaidat? – kérdeztem.
–  Lawrence beszállt a patkódobásba, és nem akartam a
közelében lenni.
– Melyik ő?
– Ott, pirosban.
Nincs az az isten, hogy hagyjam, hogy egy pöcs fiú cikizze
Hailey-t.
–  Nem hagyhatod, hogy így nyerjen, Hailey. Te voltál ott
először. Azzal, hogy otthagyod a játékot, azt mutatod neki, hogy
hatással van rád. És ha még ez így is van, ne hagyd, hogy lássa.
Ne add meg neki ezt az örömöt. Menj vissza játszani, és
egyáltalán ne vegyél róla tudomást, bármit is mond.
Hailey hosszan fújt egyet.
– Oké. – És vonakodva visszament.
Hollis arcát beárnyékolta az aggodalom, ahogy az unokahúga
után nézett.
– Mi van ezzel a Lawrence-szel?
–  Cikizi a cicijei miatt. Úgy tűnik, Küklópsz Didkónak hívja,
mert szerinte Hailey egyik melle nagyobb, mint a másik.
Hollis összeszorította az öklét.
– Kis pöcs. Ki kellene tekernem a nyakát.
– A fojtogató vagy? A srác apja korábban rám mozdult. Hailey
odajött hozzánk, és amikor bemutattam őt a férfinak, azt
mondta, hogy „A fia egy seggfej”.
Hollisnak leesett az álla.
– Azt sem tudom, hogy egyáltalán mérges legyek-e rá emiatt.
 – Tudom. Én is ezt éreztem. De azt javasoltam, hogy a jövőben
legyen udvariasabb a mondandója közlésében.
Hollisszal elcsevegtünk a következő fél órában. Aztán Hailey
szaladt felénk.
– Elodie, a tanáromnak szüksége van a segítségedre.
– Mi a hézag?
–  Az ember, akinek az arcfestést kellett volna csinálnia,
lelépett. Mrs. Stein megvette azt a sok eszközt, de nincs senki,
aki tudna festeni. Mondtam neki, hogy a dadusom művész.
– Ó… Nem is tudom. Még soha nem festettem senki arcára.
–  Megpróbálnád? Kérlek! Senki más nincs, aki meg tudná
csinálni, és mindannyian szeretnénk unikornisosra festetni az
arcunkat.
Mi a franc? Mégis mennyire lehet ez bonyolult?
Felkeltem a fűből, és lesöpörtem a nadrágomról a koszt.
–  Ki fog Hollis bácsira vigyázni, ha nekem arcokat kell
festenem? Azt nem szeretnénk, hogy bájcsevegnie kelljen az
anyaságin lévő anyukákkal.
–  Csak menj készülődni! – mondta. – Hollis bácsi amúgy is
velem jön.
Hollis felállt.
– Ó! Mit kell csinálnom?
Hailey a rét sarka felé mutatott.
– Te meg én, odaát. Zsákfutunk.
 
 TIZENEGYEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Mi a francba keveredtem?
Párban voltunk, szülők és a gyerekük.
– Gyorsan kell menned, jó? Meg szeretném nyerni a fődíjat –
mondta Hailey.
– Mi a díj?
– Egy ajándék kártya a Targetből.
Örömmel vettem volna neki egyet én magam, ha ez azzal jár,
hogy kiszabadulhatok abból a krumpliszsákból.
A bemondó kiabált.
– Vigyázz! Kész! Rajt!
Sípszóra, szürke vászonzsákba szorult lábakkal ugrálni
kezdtem a réten. Muszáj volt nevetnem azon, hogy ez mennyire
röhejes. Ráadásul Hailey egész idő alatt szidott, hogy lemaradok
a többiektől.
– Gyerünk, Hollsy bácsi! Ennél jobban is megy ez neked!
Korábban nem vettem elég komolyan. Igaza volt. Jobban is
megy ez nekem. Ezzel a felismeréssel hirtelen fokoztam a
sebességem, olyan gyorsan ugráltam, ahogy csak bírtam.
Sikerült leelőznöm néhány párost, és egyben elég jól Hailey elé
kerülnöm.
Akkor sikerült belejönnöm a zsákfutásba, amikor elhaladtam
Elodie arcfestő standja mellett. Még mindig készülődött. Egy
férfi állt ott, és beszélgetett vele. Azon gondolkoztam, hogy ez
vajon a korábbi pasas-e. A kis pöcs apja, aki megpróbált Elodie
bugyijába jutni.
Ahogy elugráltam mellettük, a tekintetem Elodie-ra és arra a
pasasra szegeződött. Még hátra is fordítottam a fejem, hogy
utána is lássam őket. Ekkor ütköztem bele egyenesen egy másik
szülő hátába.
Uff! Mindketten elestünk.
– Basszus! Sajnálom. Jól van? – kérdeztem.
A férfi határozottan nem volt boldog. Nem szólt semmit, csak
felállt, és folytatta a versenyt.
Annyira hátramaradtam, hogy Hailey jóformán teljesen
lemondott rólunk.
Odaért hozzám.
– Jól vagy? Hogyan estél el? Megbotlottál?
Aha. Megbotlottam a saját francos farkamban.
– Aha. Elkalandoztak a gondolataim.
– A próbálkozásért jár egy ötös – lihegte kifulladva.
– Úgy beszélsz, mint Elodie, osztályoztok.
Hailey az arcfestő stand felé nézett.
–  Úgy tűnik, Elodie készen áll. Beállok a sorba. Megleszel
nélkülem?
– Aha. Csak megleszek valahogy.
 Elindultam, hogy keressek egy kis vizet, amikor találkoztam a
pasassal, aki a seggre esésemkor Elodie-val beszélgetett.
A névtáblájára pillantottam.
– Egész véletlenül nem te vagy Lawrence apja?
– De. Te pedig?
–  Hollis LaCroix. Hailey nagybátyja. Mondd meg a fiadnak,
hogy ne viselkedjen többé tiszteletlenül az unokahúgommal.
Sóhajtott.
– Nézd, éppen az előbb kértem bocsánatot a dadusodtól. De a
fiam tagadja, hogy bármi rosszat tett volna.
– Hát, márpedig Hailey nem hazudik. Ha ő azt mondja, hogy
valaki cikizi, akkor marhára az igazat mondja. Csak tartsd
kordában a fiadat! És amíg ezt csinálod, el a kezekkel a
dadusomtól. – Otthagytam, mielőtt válaszolni tudott volna.
Az utolsó mondatot nem kellett volna hozzátennem. Nem
egészen tudtam, miért őrjít meg a gondolat, hogy megpróbálta
felszedni Elodie-t. Érdekelt engem? Tudtam, hogy Elodie csinos,
de nem értettem, miért bosszant fel ennyire, hogy ez a pasas
beszélt vele.
Másrészt nem számított, hogy mit érzek Elodie iránt. Így, hogy
ő volt a legjobb dolog, ami Hailey-vel hosszú idő óta történt,
határozottan tiltott területté vált. Soha nem feküdhetek le vele,
mert akkor többé nem találkoznánk, ami ebben a felállásban
nem működne.
Hailey futott felém.
– Nézd! Elodie unikornissá változtatott.
Az unokahúgom ragyogott, büszkén mutogatta az új rózsaszín
és lila arcát. A homloka közepére egy szarv volt festve. A szeme
körül csillámok villogtak.
– Hűha. Szuperül nézel ki.
Hailey erre elkapta a kezem, és Elodie standja felé húzott.
– Gyere, te jössz!
– Jaj, nem. Én nem szeretném kifestetni az arcom.
– De, szeretnéd. És nézd, nem áll most senki a sorban.
Elodie nagyot mosolygott.
– Nos, jó napot kívánok az úrnak! Mit tehetek önért?
Nagyon sok lehetséges válasz jutott eszembe.
– Nagyon úgy tűnik, hogy ki lesz festve az arcom.
Hailey kuncogott, majd valamit Elodie fülébe súgott.
Elodie megrázta a fejét, és nevetett.
– Nem. Ezt nem csinálhatjuk.
– De! De, csinálhatjuk.
Egyikükről a másikra néztem.
– Aggódnom kellene?
– Ülj le! – mondta Elodie.
Hailey le-föl ugrált.
– Csináld meg!
Elodie sóhajtott.
Mi a franc folyik itt?
–  Hollis bácsi, tudsz adni egy kis pénzt? Szeretnék jégkását
venni, amíg Elodie téged fest.
A zsebembe nyúltam, és adtam neki egy tízest.
–  Nekem is hozz egyet! – mondta Elodie. – Kicsit csalok a
diétámmal.
 – Okés. – És ezzel Hailey eliszkolt.
–  Szóval egészen pontosan mit művelsz velem? – kérdeztem,
amikor Elodie rám nézett.
Többértelmű kérdés…
Kimosta az ecsetét, majd kinyitott néhány festékesüveget.
– Ne aggódj! Ez csak móka.
Felém hajolt, és apró mozdulatokkal festeni kezdte az
arcomat. Be kellett ismernem, egyáltalán nem bántam, hogy
ilyen közel vagyok hozzá. Ártalmatlan ürügy volt, hogy a
közelében legyek, hogy belélegezzem, anélkül, hogy a helyzet
helytelennek tűnne. És azt sem bírtam megállni, hogy ne a
dekoltázsát nézzem. A  fenébe is. Elképesztő mellei voltak.
Csodás volt az illata is. Még soha nem voltam hozzá ilyen közel.
Olyan illata volt, mintha virágok és cukorka keveréke lenne.
– Mit nézel? – kérdezte hirtelen.
Felpillantottam, és még csak meg sem próbáltam tagadni,
hogy mit. Mert annyira egyértelmű volt, hogy élvezem a
látványt.
–  Ebből a szögből mire számítottál, hova nézzek? Nincs sok
választásom. Csak a legjobbat választottam.
– Viccelek, Hollis. Nem zavar, ha nézel.
Egy pillanatra abbahagyta a festést, és a szemembe nézett.
A  napfény kiemelte a világosabb tincseket csoda szép hajában.
Éreztem, hogy izzadni kezdek, pedig még csak nem is volt olyan
meleg. Jóságos isten, Elodie gyönyörű volt. Jól van, talán tetszett
a dadus. Ezt meg kellett tartanom a magam mocskos kis
titkának.
 Amint folytatta a festést, lehunytam a szemem. Nagyon
élveztem, ahogy munka közben a kezével az államhoz ért. Puha
volt, és kecses, én pedig késztetést éreztem arra, hogy
végighúzzam rajta a nyelvem. Persze nem tettem volna.
– Beszélhetnénk a szexről? – kérdezte.
Hogy mi? Dübörgött a szívem.
– Hmm?
Basszus, olvasott a gondolataimban?
–  Oké… Szóval Hailey korábban mondott valamit, ami miatt
elgondolkoztam azon, hogy ideje lenne megtartani neki a
felvilágosító beszélgetést.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
–  Nem akartam ezt anélkül megtenni, hogy előtte nem
beszélek veled róla.
Megköszörültem a torkom.
– Ó. Oké… És, ühm, mit mondott?
– Azt mondta, azt hitte, hogy az apuka, aki flörtölt velem, meg
akar engem húzni. Úgyhogy az egyértelmű, hogy Hailey tudja,
mi a szex. Csak azon gondolkozom, hogy talán, mivel már
közeledik a kamaszkor felé, valakinek beszélni kellene vele a
fogamzásgátlásról és hasonlókról.
Basszus.
A picsába.
Bakker.
Hailey túl fiatal volt ehhez, nem? Nem, ezt veszélyes lett
volna feltételezni. Jobb félni, mint megijedni.
– Oké… Aha, azt hiszem, igazad van.
 Elodie tett még egy kevés festéket az ecsetére.
–  Szeretnéd, hogy én csináljam? Én beszéljek vele… Vagy
jobban szeretnél…
–  Ó, én semmit nem szeretnék jobban. És ez nem szeretés
kérdése. Nagyon hálás lennék, ha ezt kezelnéd. Remélem, ez
nem lépi túl a munkakörödet.
A bal golyómat adtam volna azért, hogy ne nekem kelljen
erről Hailey-vel beszélnem.
– Nem hiszem, hogy igazán lenne kijelölt munkaköröm, nem?
–  Hát, a főzés határozottan nem munkaköri kötelesség, de
ettől függetlenül csinálod. Nem szeretném, ha úgy éreznéd,
hogy ezt természetesnek veszem. Túlszárnyalod az elvárásokat.
Viszont a szexről való beszélgetés szerintem viszi a pálmát.
–  Nincs ellenemre. Van valami, amiről szeretnéd, hogy ne
beszéljek neki?
–  A belátásodra bízom. Csak azt szeretném, hogy
biztonságban legyen, amikor eljön az ideje. És bármennyire
rosszulesik még csak gondolni is erre, naiv sem szeretnék lenni.
Emlékszem, a középiskolában már szexeltek a srácok, és biztos
vagyok benne, hogy a helyzet azóta csak romlott. Nagyon
egyszerű lenne ezt a témát a szőnyeg alá söpörni. Úgyhogy
hálás vagyok a segítségedért.
Egy pillanatra abbahagyta az arcom festését.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Igen…
– Gyanítom, Hailey előtt vittél haza nőket. Most, hogy itt van,
hol…?
 Elmosolyodtam a hezitálásán.
– Hol kefélek?
– Aha.
Úgy tűnt, elpirult. Tetszett.
– Hát, nem a lakásban.
Folytatta a festést.
– Igaz. Kíváncsi voltam… hogy miként logisztikázod össze.
Nem voltam benne biztos, hogy ez mennyiben tartozik a
tárgyhoz, azontúl, hogy egyszerűen kíváncsi.
– Hát, vannak erre módok – mondtam.
– Például…
–  Például napközben találkozni valakivel a lakásán, vagy
felfogadni egy bébiszittert, és éjszakára elmenni. Az, hogy
Hailey otthon van, korlátozza a lehetőségeimet, de…
Befejezte helyettem a mondatot:
– Mindent lehet, csak akarni kell.
A szexre gondolni úgy, hogy hozzám ért – miközben éreztem
a leheletét az arcomon, és a mellei jóformán hozzám simultak –,
határozottan nem volt jó. Észrevettem, hogy kezdek
keményedni. Muszáj volt valami másra gondolnom.
Hailey visszajött, kezében két jégkásával. Jó. Ez majd megteszi.
– Atyavilág! – nevetett. – Megcsináltad!
– Mi a szent szarban mesterkedtek?
– Hollis! – feddett meg Elodie.
Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az arcom.
A piros és fekete festék sokkoló volt. És Elodie még egy-egy kis
szarvat is rajzolt a homlokom két oldalára. Ördöggé
változtattak.
– Szóval így láttok engem? – kérdeztem.
– Ne feledd, ez csak móka, Hollsy – kacsintott Elodie.
Elgondolkoztam, hogy mókának hinné-e, ha a fenekére
csapnék, és rajta maradna a kezem nyoma. Basszus, tetszett ez a
gondolat. Talán tényleg én voltam az ördög.
– Hol van az én jégkásám? – ugrattam az unokahúgomat.
– Nem gondoltam, hogy szeretnél.
– Megkérdeztél?
– Szeretnéd, hogy hozzak neked is?
– Csak viccelek, Hailey.
– Tessék.
Mielőtt feleszméltem, Elodie a számba dugta a kanalát. Éppen
jégkásával etetett. Meg kellett hagynom, hogy nagyon
anyáskodó volt.
Teljesen úgy éreztem magam akkor, mint egy begerjedt
kamasz, akinek bejön „Stacy anyukája”.
 
 TIZENKETTEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Letettem a földre Huey szállítókalitkáját.
– Jó napot! Korábban telefonáltam, tizenegyre van időpontom.
A recepciós pultban ülő nő pötyögött valamit a
számítógépébe.
– Akkor ön biztosan Mrs. LaCroix.
– Egyáltalán nem. Viszont nagyon úgy fest, hogy Mr. LaCroix
cselédje vagyok. Elodie Atliernek hívnak, és Huey van velem.
– Uhh… Rendben. A doktor úr néhány percen belül fogadja. –
A  nő felállt, és egy csíptetős írótáblába tűzött papírokat tett a
pultra. – Közben kitöltheti ezeket az iratokat, és kérem, jelezze,
ha Hueynak van biztosítása.
Úgy néztem rá, mintha megőrült volna.
– Biztosítása? Úgy érti, egészségbiztosítása?
– Nos, igen. Kisállat-biztosítása.
– Ez tényleg létező dolog?
A nő összeszorította az ajkait.
– Azt a részt üresen hagyhatja, ha nincs neki.
A váróterembe cipeltem a kalitkát, és leültem. Az első néhány
kérdés elég egyszerű volt. Név, cím, telefonszám. De az első
oldal hátralévő részén, illetve a teljes második és harmadik
oldalon Huey addigi egészségi állapotára vonatkozó kérdések
szerepeltek.
Szuper. Hollis már amúgy is mérges volt, amiért a
titkárnőjével kihívattam egy megbeszélésről, amikor
észrevettem reggel, hogy Huey nem fest jól. És újra zavarnom
kellett. Arról nem is beszélve, hogy azt nem mondtam meg neki,
hogy az ételvásárlásra kapott bankkártyával vittem el a
madarat az állatorvoshoz. Úgy döntöttem, hívás helyett inkább
üzenetet küldök.
 
Elodie: Mikor van Huey születésnapja?
 
Néhány perc múlva írt vissza.
 
Hollis: Honnan a francból tudnám? Ausztráliában lett
megmentve.
 
Atyám! Mekkora pöcs. És pont akkor, amikor már kezdtem azt
hinni, hogy félreismertem.
 
Elodie: És mi a helyzet az egészségi állapotával? Milyen oltásokat
kapott az elmúlt három évben?
 
Egy perc múlva megszólalt a telefonom.
 – Szórakozol?
A plafonra emeltem a szemem. Talán tényleg nem lehet öreg
kutyának új trükköt tanítani.
– Szia, Hollis! Hogy vagy?
–  Elodie, ne most. Egy fontos megbeszélés kellős közepén
vagyok.
– Ha olyan fontos, miért nézed az üzeneteidet?
Olyan hangot hallottam, mintha valami eltakarta volna a
mikrofont, aztán elmosódottan azt, hogy „Uraim,
megbocsátanának egy percre?”. Néhány pillanat múlva kinyílt
egy ajtó, majd becsapódott, és Hollis visszatért a vonalba.
– Hol vagy?
–  Szóval a tárgyalófeleiddel szépen beszélsz, de nekem még
csak egy sziát sem tudsz mondani?
– Elodie…
– Jól van. Az állatorvosnál vagyok Huey-val.
Hadart valamit, amit nem értettem.
– Miért?
– Mondtam, amikor hívtalak. Furán fest.
– Senki nem kért meg arra, hogy vidd el az állatorvoshoz.
Kihúztam magam.
–  Ha valaki a gondjaimra van bízva, az egészségével
kapcsolatban én hozom meg a helyesnek gondolt döntéseket. Ez
a munkám része.
– De nem Hailey-ről van szó. Ez egy francos madár.
–  Egy francos madár, aki nincs jól. Válaszolsz a kérdésekre,
vagy nem? A orvosi vizsgálat előtt ki kell töltenem a papírokat.
 – Hol van a rendelő?
– Dr. Gottliebnél vagyok, néhány háztömbnyire a lakásodtól.
A recepciós kiáltott.
– Elodie Atlier és Huey?
– Mennem kell. Kösz a sok hasznos információt.
Azelőtt letettem, hogy Mr.  Mogorva bármi mást tudott volna
mondani.
A recepciós a vizsgálóhelyiségbe kísért, majd néhány perc
múlva egy fehér köpenyes idősebb úr jött be.
– Ó, micsoda szépség!
Azonnal megkedveltem a férfit, mert látszólag engem észre
sem vett, hanem valóban a madárra értette.
– Köszönöm. Ő Huey. Elnézést, de nem sokat tudok róla azon
kívül, hogy egy ausztrál pálmakakadu, aki valamikor megsérült
és megmentették. A munkáltatómé, aki most nem tud itt lenni.
–  Semmi gond. Kiderítjük, mi a baja Huey-nak. – Az  orvos
megfordult, kivett egy huszonöt centes méretű kekszet egy
üvegből, majd kinyitotta a kalitka ajtaját, és Huey felé nyújtotta,
akit láthatóan ez egyáltalán nem érdekelt.
–  Pontosan ez történt ma reggel, amikor a kislány, akire
vigyázok, próbált neki egy falatkát adni. Bárki jön a lakásba,
általában rikácsol és mond néhány szót. De ma reggel egy szót
sem szólt, és a jutalomfalatját sem vette el. Úgyhogy miután
elvittem Hailey-t az iskolába, visszamentem a lakásba, hogy
megnézzem, mi van vele. A  kalitkája alján ült előregörnyedve,
nem a rúdján, és a tollai úgy… fel voltak borzolva.
–  Á, igen. A  felborzolt toll a betegség első jele. A  madarak
hajlamosak felborzolni a tollazatukat, amikor fáznak, viszont
ha a hőmérséklet megfelelő, ez gyakran inkább egy tünet, ahogy
a szokatlan testtartás és a helyváltoztatás is. – Bólintott. – Jók a
megfigyelései.
Dr. Gottlieb megsimogatta Huey tollait.
–  Most elég nyugodtnak tűnik, úgyhogy megvizsgálom, és
veszek tőle vért, ha szabad.
– Persze, természetesen. Bármit, amire szükség van. – Legyen
a számla szép vaskos a seggfejnek, aki túl elfoglalt volt ahhoz,
hogy mondjon valamit erről a szegény kissrácról.
Néztem, ahogy az orvos megvizsgálta Huey-t, és levett egy kis
vért a szárnyában futó érből. Amikor végzett, mondta, hogy egy
kis idő, amíg meglesznek az eredmények, és hogy addig
nyugodtan menjek ki, és foglaljak helyet a váróteremben.
Huey-t bent tartotta, mert hátha olyan baja van, ami fertőző
lehet emberekre vagy háziállatokra.
Egy idősebb hölggyel szemben ültem le, akinek egy kutya volt
az ölében. Nem kerülte el a figyelmem, hogy mennyire hasonlít
a nő és az uszkár. Göndör fehér haj, vékony arc és hosszú orr.
Hogy ne bámuljam őket, átpörgettem egy halom magazint, amik
a mellettem lévő lerakóasztalon hevertek, és kivettem egy
Cosmót, bár muszáj volt lapozgatás közben rájuk pillantanom.
A  magazin közepe környékén belebotlottam egy olvasóknak
szánt kvízbe. Milyen típusú férfiak vonzanak a leginkább?
Felhorkantam. Kérdés nélkül tudtam erre a választ.
A seggfejfélék. De ettől függetlenül nekiláttam a kvíznek.
Első kérdés – Amikor a férfiak dicsérik a külsődet, melyik szót
használják legtöbbször?
A lehetőségek a következők voltak: A. Csodás, B. Szexi, C.
Gyönyörű, D. Dögös.
Hmmm. Azt hiszem, B.
Második kérdés – Midet dicsérik legtöbbször a férfiak?
A lehetőségek a következők voltak: A. Az  arcodat, B.
A lábadat, C. A mosolyodat, D. A személyiségedet.
Mivel melleket nem lehetett választani, az A-t karikáztam be.
Harmadik kérdés – Hogyan jellemeznéd a személyiségedet?
A lehetőségek a következők voltak: A. Társasági, B.
Szégyenlős, C. Vicces, D. Szellemes.
Már éppen készültem bekarikázni az A-t, amikor egy mély
hang szólalt meg a vállam fölött.
– E nincs a parancsolgató nőszemélynek?
Ijedtemben ösztönösen reagáltam, és a hang felé lendítettem
a magazint, így telibe találtam a megszólaló arcát.
– Mi a franc? – morogta Hollis.
–  A te hibád. Ne osonj így mögém! Szerencséd, hogy nem
terítettelek le.
Hollis arckifejezése mérgesből vidámra váltott.
– Leteríteni? Engem?
– Igen. Tanultam önvédelmet.
Kuncogott.
–  Kilencven kiló vagyok. Nem fogsz leteríteni, édes. Akkor
sem, ha tanultál önvédelmet.
– Egy pöcs vagy, tudod?
– Ezt már mondták. És hol van a púp a hátamon madaram?
 – Huey hátul van. A laboreredményekre várok.
Hollis megkerült, majd leült a mellettem lévő székre.
– Meddig fog ez tartani?
– Nem tudom. De nem kellett volna idejönnöd. Egyedül is meg
tudom oldani.
– Tényleg? Akkor meg miért hívtál?
–  Hogy elmondjam, a madarad beteg, és mert orvosi
információkra volt szükségem. De egyértelmű volt, hogy
magasról teszel az egészre.
– Egy tárgyaláson voltam.
Méregetve néztem őt.
– Udvariatlan voltál velem a telefonban. Mindkétszer.
Hollis a hajába szántott, és sóhajtott.
– Ez a madár állandó szálka a szememben.
–  Mi a francot ártott ő neked valaha is? Tudom, tudom,
bármikor lépsz a lakásba, az exed nevét mondja. Nagy kaland.
Tedd rajta túl magad!
Mogorva lett az arca.
–  Kezdésnek, mondjuk, azt, hogy tizennyolcezer dolláromba
került.
Felszaladt a szemöldököm.
– Tizennyolcezret fizettél érte?
– Nem. – Megfeszült az álla. – Felejtsd el!
– Na, azt már, nem, Hollsy. Tudni szeretném, hogy mi a bajod
Huey-val. Nagyon aranyos fiú.
Hollis félrepillantott, egy ideig az utca felőli ablakon bámult
ki, majd megköszörülte a torkát.
 –  Elnézést kérek, ha udvariatlan voltam a telefonban. Ma
reggel néhány nagy részvény zuhanórepülésnek indult, és nem
vezettem olyan jól a csapatomat, mint kellett volna, így egy elég
nagy ütést kaptunk.
–  Egész pontosan mivel foglalkozol? Mármint azon kívül,
hogy morogsz az emberekkel.
– Vagyonkezelő vagyok.
– Ó! – Úgy bólogattam, mintha ettől világosabb lenne a dolog.
Majd mosolyogtam. – Fogalmam sincs, ez mit jelent, de
szörnyen hangzik.
Vigyorgott.
– Az tud lenni.
– Miss Atlier? – szólt a recepciós.
Felálltam.
– Igen, itt vagyok.
Hollis követett.
– Jöjjenek hátra. A doktor úr szeretne önökkel beszélni.
Kiderült, hogy Huey-nak fertőzése van. Intravénás
antibiotikumra van szüksége, és ahhoz, hogy be tudják adni
neki, le kellett nyugtatni. Az  állatorvos azt mondta, hogy
valószínűleg két napot kell bent töltenie, mielőtt hazamehet,
úgyhogy felajánlottam, hogy másnap visszajövök meglátogatni
Huey-t. Hollis furcsán nézett rám, de elég okos volt ahhoz, hogy
ne tegyen megjegyzést.
Az utcán Hollis az órájára nézett.
– Vissza kell mennem az irodába.
–  Persze, menj csak. Nekem még van egy kis időm, amíg
Hailey-ért kell mennem, úgyhogy addig bevásárolok.
–  Lehet, hogy ma este későn érek haza. Szükség van egy kis
kármentésre – mondta. – Tudsz maradni, ha a szokásosnál
néhány órával tovább dolgozom?
– Persze. Nincs életem.
– Ez igaz vagy csak szarkazmus? Még nem jöttem rá, hogyan
kell ezeket az esetedben megkülönböztetni.
Mosolyogtam.
– Nem, igaz. Bárcsak szarkasztikus lennék.
Hollis tétovázott.
– Miért nincs életed? Gyanítom, nem az a gond, hogy a férfiak
ne hívnának randizni.
Felvontam egy szemöldököm.
– Ezzel azt mondod, hogy csinos vagyok, Hollis?
–  Mindketten tudjuk, hogy az vagy, úgyhogy ezt spóroljuk
meg, és válaszolj a kérdésemre.
Igyekeznem kellett, hogy elrejtsem a mosolyomat.
– Egy nagyon hosszú önkéntes férfibojkottban vagyok.
– Milyen hosszú a nagyon hosszú?
Beharaptam az alsó ajkam.
– Már két éve tart.
Hollis szemei elkerekedtek.
– Te nem… – Megrázta a fejét. – Felejtsd el! Mennem kell. – És
ezzel elindult.
– Hollis! – kiabáltam.
Megfordult, és rám nézett.
– Köszönj el!
Ingatta a fejét.
– Szia, púp a hátamon!
 
 TIZENHARMADIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Már majdnem éjfél volt.
Nem terveztem ilyen sokáig dolgozni. És bár Elodie azt
mondta, hogy nem gond, maradjak, ameddig csak kell, nem
akartam kihasználni. De muszáj volt egy kicsit smúzolni a
nyugati parti ügyfeleknek, és az egész csapatom is bent maradt
kárt menteni.
A lakásom csendes volt. Rohadt jó volt úgy belépni, hogy nem
hallottam Anna nevét rikácsolni. Az  asztalra dobtam a
kulcsaimat, és elindultam megkeresni Elodie-t. A  nappaliban
ment a tévé, viszont le volt némítva, a képernyő alján pedig
feliratok villództak. Elodie néhány méterre tőlem a kanapén
aludt, mint a bunda. Felvettem a távirányítót, és már éppen ki
akartam kapcsolni a tévét, de a műsor felkeltette az
érdeklődésemet. Egy hosszú hajú, macsó kinézetű férfi
gombolta ki az ingét, amikor egy óriási dekoltázst villantó nő
sétált be.
És most?
Szavak villantak fel a képernyő alján, ahogy a nő a pasashoz
lépett, és valami olyasmit mondott, hogy „Merhaba tatlım”.
Mi a franc?
Elodie egy külföldi szappanoperát nézett, vagy mi? Nagyon
úgy festett az a baromság. Egyszer volt Törökországból egy
ügyfelem, és esküdni mertem volna, hogy a merhaba törökül
sziát jelent. A nő, aki betoppant a pasashoz, már hozzápréselte
a melleit.
Magamban kuncogtam, majd megnyomtam a kikapcsolás
gombot. Fogalmam sem volt, mire lehet Elodie-tól egyik
pillanatról a másikra számítani. Megfordultam, és elnéztem őt,
ahogy lélegzik. Tényleg gyönyörű volt. Nyugodt, ahogy
szundikált, az arca finom és nőies. Korábban hátrafogta a haját,
de sűrű, szőke sörényéből egy tincs elszabadult, és az arcán
pihent. A  legőrültebb késztetést éreztem, hogy hátrasimítsam
onnan. A  blúza gyűrött volt, és félrecsúszott, így kilátszott az
egyik finom kulcscsontja és selymes, világos bőre. Nyeltem
egyet. Bakker. Szerettem volna rendbe hozni a haját, és legalább
ennyire bele akartam vájni a fogaimat abba a csupasz bőrbe.
Harapásnyomokat hagyni, ahol mások láthatják. Ki voltam
bukva, és csorgott a nyálam, amikor arra gondoltam, hogy két
év. Két éve nem értek ehhez a gyönyörű testhez.
A tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, és odamentem a
kanapéhoz, hogy felébresszem.
– Elodie – suttogtam.
Nem mozdult, úgyhogy megkocogtattam a vállát.
– Elodie?
Lassan kinyitotta a szemét, és a feje fölé nyújtotta a karját.
A  blúza felcsúszott a mozdulatra, így kilátszott a hasa. Nem
bírtam magammal. Egy ideje nem voltam nővel, és attól, hogy
Elodie közelében voltam, elveszítettem a francos
higgadtságomat. A  hasa elképesztően selymes és lapos volt,
bemélyedő köldökében pedig egy csillogó gyémánt látszott.
Atyám, a fogaim közé akartam szorítani, és jól meghúzni.
Megráztam a fejem, és kényszerítettem a szememet, hogy
máshová nézzen, és ne a nyavalyás dadust bámulja.
Megköszörültem a torkomat.
– Elnézést, hogy ilyen későn jöttem.
– Semmi baj. – Bolondosan rám vigyorgott, felült, és kisöpörte
az arcából azt a hajtincset. – Imádom, ha az alvásért kapok
fizetést.
–  Hívok neked egy Ubert. Nem szeretném, hogy ilyen későn
vonattal menj.
–  Rendben, köszönöm. Előtte viszont el kell mennem a
mosdóba.
Elodie kiment a szobából, én pedig minden erőmet
összeszedtem, hogy lefelé nézzek, és arra koncentráljak, hogy
egy autót hívjak neki, és ne a fenekét bámuljam.
Amikor visszajött, még mindig a nappaliban álltam.
– Három perc múlva itt az autód.
– Ó, hű, akkor jobb, ha lemegyek.
Körbesétált a lakásban, és összeszedte a dolgait.
– Minden rendben volt ma este?
–  Igen, rendben. Ettünk, aztán elkezdtünk egy sorozatot a
Netflixen. Meglehetősen eseménytelen. Hailey kilenckor
lefeküdt, de egy óra múlva ránéztem, és még mindig ébren volt.
Szerintem fel van pörögve, hogy holnap van az utolsó nap az
iskolában.
Bólintottam.
– Abban biztos vagyok.
Elodie felvette a táskáját a kanapéról, és a pántját keresztbe
vetette a mellkasán. Mögötte voltam, és úgy terveztem, hogy
kikísérem az ajtóhoz. Viszont néhány lépés után hirtelen
megállt, megfordult, és elkapta az egyik karomat.
Még mielőtt felfoghattam volna, hogy a mi a franc folyik, a
levegőbe perdültem, majd kiterítve háttal a földön voltam.
A földet éréskor egy uffal kiszaladt belőlem a levegő.
– Mi a fasz volt ez?!
Elodie fölém hajolt, egy hatalmas mosolyt villantott, és felém
nyújtotta egy kezét.
–  Délután nevettél, amikor azt mondtam, hogy le is
teríthettelek volna. Ezentúl nem fogsz kételkedni a
képességeimben.
– Komolyan beszélsz? El is törhetted volna a nyakamat.
–  Ügyeltem arra, hogy szőnyeg legyen alattad, és finom
voltam.
Eltoltam a kezét, és egyedül álltam fel, közben leporoltam a
nadrágomat.
– Ez a finom? Hol a francba tanultad ezt?
– Mondtam, önvédelmi órákon.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Gyanítom, jó néhányszor bevetetted már ezt a mozdulatot.
 Elodie vigyorgott.
–  Igazából ez volt az első alkalom, hogy órán kívül
megcsináltam. És rohadt boldog vagyok, hogy sikerült.
Épp az előbb adott egy jó nagy pofont a férfiasságomnak, és
valószínűleg rohadtul fog sajogni mindenem egy hétig, de nem
bírtam megállni nevetés nélkül.
–  Mostantól már nemcsak átvitt értelemben vagy púp a
hátamon, hanem a szó szoros értelmében is. Tűnés!
Elodie kinyitotta a bejárati ajtót, és egy kacsintás kíséretében
fordult meg.
–  Jó éjt, Hollsy! Álmodj szépeket! És próbálj ne túl sokat
álmodni holmi csillogó köldökökről.
 

 
Másnap Elodie munka közben hívott fel, éppen, amikor egy
fontos ügyféllel való tárgyalásra mentem be.
Felvettem.
– Na mi van?
Kijavított.
– Szia, Elodie! Hogy vagy?
– Szia, Elodie! Hogy vagy? Mi a helyzet?
– Van valami ellenvetésed azzal kapcsolatban, hogy suli után
Hailey-vel elmenjünk egy évzáró bulira az egyik barátnőjéhez,
Connecticutba? Gyanítom, Megan szüleinek van még egy házuk
Greenwichben, és mivel ma meleg van, áthívtak néhány lányt
egy medencés bulira.
 Megvakartam a fejem.
– Teljesen rendben van.
–  Velük megyünk ki kocsival, mert ma is vonattal jöttem.
Úgyhogy este el kellene jönnöd értünk Connecticutba. Nem
gond?
Sóhajtottam.
– Csak akkor, ha nem kell időre odaérnem. Nem tudom, mikor
fogok innen szabadulni. Arról nem is beszélve, hogy a városból
kifelé tartó péntek esti forgalom egy rémálom lesz.
– Jó ez így. Addig leszünk ott, amíg oda nem érsz.
– Rendben, majd küldd el a címet.
–  Olyan, mintha kapkodnád a levegőt. Biztos, hogy nem
zavartam meg az egyik déli randevúdat?
A megjegyzésétől kicsit felgyorsult a pulzusom. Bármilyen
szexre történő utalás csak arra emlékeztetett, hogy mennyire
kemény voltam.
–  Azért kapkodom a levegőt, mert elkések miattad egy
tárgyalásról.
Azt leszámítva, hogy valamiért akkor már azt is elképzeltem,
hogy Elodie meztelenül fekszik az asztalomon. Talán kicsit ez is
hozzájárult a légzésem ritmusához.
 

 
Néhány óra múlva még mindig tartott a tárgyalás, amikor
Elodie újra telefonált. Már majdnem hagytam, hogy
hangpostára kapcsoljon, de aztán eszembe jutott, hogy Hailey-
vel Connecticutba mennek. Megijedtem, hátha történt valami.
Feltartottam a mutatóujjamat, és kimentem a teremből, hogy
felvegyem a hívást.
Halkan beszélve vettem fel.
– Minden rendben?
– Igen. Épp most értünk ide. De van egy kis gond.
– Mi?
– Hívtak dr. Gottlieb rendelőjéből. Huey a vártnál gyorsabban
felépült. Szeretnék, ha ma elmennénk érte, és hazavinnénk. Én
itt vagyok Hailey-vel, úgyhogy nem tudok elmenni a madárért.
– Nem tölthetné ott az éjszakát? Elmegyek érte reggel.
–  Megkérdeztem, de ragaszkodtak ahhoz, hogy most hozzuk
el. Valami helyhiánnyal kapcsolatos a dolog.
–  Bakker. – Beleszántottam a hajamba. – Szóval el kellene
mennem Huey-ért, hazavinni, aztán rohanni Connecticutba?
–  Hacsak nem szeretnéd inkább, hogy itt hagyjam Hailey-t,
hogy visszamenjek a madárért a városba.
Fújtam egyet, és morogtam.
– Nem. Majd én elhozom.
– Hű, ma aztán nagyon szerethetsz engem, mi?
Ha tudta volna, hogy milyen gondolataim vannak vele
kapcsolatban!
– Szia, Elodie!
–  Üdvözölni nem tudsz rendesen, de az elköszönéssel
szemlátomást nincs semmi bajod – nevetett.
 
  
Délután igyekeztem befejezni a munkám, hogy időben
elmehessek, és teljesíthessem a sofőrfeladataimat, amikor
Addison jött az irodámba.
– Mi van? – csattantam fel, mielőtt egyáltalán megszólalhatott
volna.
– Mi a franc ütött beléd? Ma még a szokásosnál is mogorvább
vagy.
Abbahagytam a gépelést, és felé fordítottam a székemet.
–  Ha muszáj tudnod, Addison, képtelen vagyok úgy
végigcsinálni ezt a napot, hogy ne zavarnának meg, és a
dadusom áll a lista élén. Először megkér, hogy menjek el értük
ma este Connecticutba, ami rendben is van, leszámítva azt,
hogy mivel ő ott van, én meg itt, nekem kell elmennem a
francos madárért az állatorvoshoz, ahol egyébként nem is
kellene lennie.
– Mi a baj Huey-val?
–  Felborzolt tollazat és egy állítólagos fertőzés, ami
valószínűleg magától is elmúlt volna. Elodie ragaszkodott
ahhoz, hogy orvoshoz vigye. Egy púp a hátamon az a nő.
Annyira dühítő… Annyira… – Elfogytak a szavaim.
Addison vigyorgott.
– Jóságos ég!
– Mi van?
– Neked tényleg tetszik.
Megrándult az állkapcsom.
– Miről beszélsz?
 –  Te soha nem hagyod, hogy a nők így a bőröd alá bújjanak.
És láttam Elodie-t, gyönyörű. Szerintem te kezdesz beleszeretni.
És ez felbosszant. Ezért vagy ennyire mogorva.
– Ne legyél nevetséges!
– Nevetséges? Hajlandó vagyok az autómban fogadni, hogy ti
ketten három hónapon belül az ágyban köttök ki, ha nem előbb.
– Megőrültél. A Bentley-dben fogadsz?
–  Igen. Az  imádott Bentley-mben. Nincs miért aggódnom,
úgyhogy teljes nyugalommal mondhatom, hogy ha három
hónapon belül nem fekszel le vele, neked adom.
– Az az autó a kincsed.
– Így van.
Visszatértem az e-mailhez, amin dolgoztam. Egyszerre
pötyögtem a billentyűzeten és beszéltem.
– Nem akarom az autódat, Addison.
– Hát, nem is fogod megkapni.
Abbahagytam a gépelést.
– Nem fogok lefeküdni Elodie-val. Nem elég, hogy megőrjít, de
Hailey szereti őt. Soha nem tenném kockára ezt a kapcsolatot
azzal, hogy bepréselem magam.
– Ó, szóval valamit be fogsz préselni, rendben.
Nevettem.
– Tűnj a fenébe!
Tényleg nagyon szerettem a kapcsolatomat az üzleti
partneremmel. Úgy tudtunk egymással beszélgetni, mint két
srác, akik egy bárban lógnak.
Lenéztem a telefonomra.
 – Bakker. Még Davidsont is fel kell hívnom.
– Majd én felhívom Davidsont. Tiszta ideg vagy, és abból, amit
elmondtál, ma este jó sok mindent kell csinálnod. Miért nem
mész ma el korábban, a pályafutásod során először?
– Ez nem rám vall, Addison. Ezt te is tudod.
Szándékosan piszkálta az érzékeny pontjaimat.
–  Aha, ahogy a madarak szállítása és egy péntek esti
Connecticutba ruccanás sem. Ez a dadus aztán tényleg az ujja
köré csavart téged.
–  Te meg pontosan tudod, hogyan idegesíts fel kurvára. –
Izzadtam. – Jól belegondolva, talán tényleg szükségem van egy
kis pihenőre. – Felálltam. – Intézd el a hívást Davidsonnal!
 

 
Az állatorvosi rendelő tele volt. Négy ember állt előttem a
sorban, így még elmondani sem tudtam, hogy én csak a francos
madaramért jöttem.
Mire rám került volna a sor, mindenkinek a tekintete arra a
férfira szegeződött, aki egy kecskével libbent be. Egy kurva
kecskével!
Bevágott a sorba.
–  Ne haragudjon, drága! – mondta a pultban ülő nőnek.
Ausztrál akcentusa volt. – Egy kisebb vészhelyzet adódott.
A  családdal látogatóba érkeztünk a húgomhoz, aki most
költözött ide. Egészen Kaliforniából vezettünk ide. Mindegy,
éppen az utcán sétáltunk, amikor egy hangos durranás
hallatszott a föld alól. Még mindig nem értem, hogy mi volt,
valamilyen robbanás. Mindenki jól van. De Pixy… Ő  viszont
elájult. Ha megijed, ez időnként előfordul vele. De ezúttal elég
csúnyán beverte a fejét a járdába. Azóta úgy tűnik, mintha
kicsit kóvályogna. Úgyhogy szeretném megvizsgáltatni a fejét.
Egészen biztos voltam abban, hogy a pasasnak kellene
megvizsgáltatni a fejét.
A nő megkerülte az asztalt, és előrejött, majd lehajolt.
– Nagyon cuki.
Mindenki abban az átkozott rendelőben elolvadt a kecskétől.
Várjunk csak! Nem csupán egy kecskéről van szó, egy kecskéről,
aki egy rohadt pelenkában volt.
–  Általában szobatiszta – tette hozzá a férfi. – De amikor
ideges, bepiszkít. Ezért a pelenka.
Nagyon kösz, Elodie. Nagyon kösz, hogy ebbe a
szerencsétlenségbe sodortál.
–  Elnézést! – vágtam közbe végül. – A  beszarást félretéve én
csak azért jöttem, hogy elvigyem a madaramat. Valaki esetleg ki
tudná nekem hozni?
– Ki kell várnia a sorát, uram.
–  Igazából most rajtam van a sor. Az  úriember és a kecskéje
elém vágtak.
–  Bocs, haver. Nem akartam bajt okozni. Csak próbálok
megbizonyosodni arról, hogy a kis pajtásom rendben van-e.
–  Vigyük hátra, megmutatjuk az orvosnak – mondta a nő.
Majd egyből hátrakísérte a férfit és a kecskét.
Meee – Hallottam a folyosóról.
 Mire kihozták Huey-t, úgy éreztem, kész vagyok megölni
valakit. A madaram teljesen jól festett. A kalitkájára rögzített kis
kórházi címkén ez állt: Huey M. LaCroix.
M? Ez mégis mi a fenét jelöl?
–  Rendben lesz – mondta az asszisztens. – Köszönjük, hogy
eljött érte. Tudom, hogy korábban kellett, mint terveztük.
Huey-ra néztem, és kicsit rosszul éreztem magam, amiért
kételkedtem abban, hogy orvoshoz kell-e vinni, mert tényleg
sokkal jobban festett, mint előző reggel, amikor Elodie behozta.
Bármennyire is csúnyán beszéltem róla, valójában soha nem
akartam, hogy bármi rossz történjen vele. Néha pusztán azt
kívántam, hogy bárcsak egy boldogabb helyre repülhetne.
Már majdnem kimentünk az ajtón, amikor újra hallottam.
Meee.
Az a kurva kecske nagyon hangos volt.
És újra… Meee.
Várjunk csak!
Nem a folyosó felől jött a hang. Hanem… Huey-ból.
Kinyitotta a csőrét. Meee.
Mi. A. Fene?
Visszavittem az asztalhoz.
–  Elnézést kérek, de a madaram egész életében csak egy
dolgot mondott. Alig mukkant meg azon a mondaton túl, most
meg kecskehangon mekeg, mert szemlátomást azt hiszi, hogy
vicces azt az… állatot… ott, hátul utánozni. Elmondaná, hogy
miként kellene ezzel együtt élnem?
A nő megvonta a vállát.
 – Ez jellemző az ilyen fajta madarakra. A dolgok utánzása. Ez
nem igazán jelent gondot.
–  Nem? Madárként jött be, francos kecskeként távozik, és ez
nem jelent gondot? – Úgy éreztem, hogy elpattant egy ér a
fejemben.
Kezdtem elveszíteni az agyam. Ideje volt egyszerűen
eljönnöm.
Előkerült a folyosóról az ausztrál pasas.
–  Hé, pajti! Nem tudtam nem meghallani a kiabálásodat.
Az utánzás a hízelgés egyik legjobb formája. És Pixy ezt nagyon
hízelgőnek találja.
 

 
A meee-kegés egész úton hazafelé az agyamra ment. Miután
letettem Huey-t, siettem zuhanyozni, ahol nagyon gyorsan
maszturbáltam egyet, hogy kicsit lenyugtassam magam, majd
hétköznapi ruhába öltöztem.
Ahogy arra számítani lehetett, szinte az egész Greenwichbe
tartó úton összeértek az autók. Hála az égnek, hogy korábban
eljöttem a munkából.
Mire megálltam Hailey barátnőjének a háza előtt,
szabályosan éheztem. Reggeli óta nem ettem semmit.
Barbecue-illat szállt a levegőben. Megkordult a gyomrom.
A nap még nem ment le. Valószínűleg még legalább egy óráig
kitart a világosság.
Egy nő kiszúrt, hogy a házhoz közelítek, és kinyitotta a
medencéhez vezető kaput.
– Ön biztos Hailey nagybátyja.
– Igen. – Kezet nyújtottam. – Hollis LaCroix.
Megrázta, majd tetőtől talpig végigmért.
– Lindsey Branson, Megan anyukája.
– Köszönöm, hogy meghívták Hailey-t.
– Nagyon örülünk neki. És az Elodie-ja is nagyon vicces.
Elodie-m?
Alig vártam, hogy odaérjek Elodie-hoz, és jól megmondjam
neki a magamét azért, ami Huey-val történt. Még mindig őt
akartam hibáztatni az egészért, pedig a lelkem mélyén tudtam,
hogy nem az ő hibája volt. Egyszerűen csak valamiért szerettem
rajta kitölteni a mérgemet.
De amikor átjutottam azon a kapun, és megpillantottam,
semmire nem emlékeztem abból, amit mondani akartam.
Elodie egy napozóágyon feküdt bikinifelsőben – így kilátszott a
feszes hasa – és egy bolyhos aljú rövid farmersortban. Bakker.
A  gyémánt köldökpirszing csillogott a maradék napfényben, és
telt mellei valamennyire fel voltak tolva. Még soha nem láttam
őt fedetlenül. Tekintve a környezetet ez még csak nem is volt
helytelen. Csak szexi.
Amikor észrevett, felpattant a helyéről, és odasétált hozzám.
– Itt vagy – mosolygott. – Ideértél. Minden rendben volt?
Egész autóút alatt azt terveztem, hogy jól kiosztom. De
egészen pontosan miért is? Még csak nem is tudtam. Akkor meg
csupán annyira vágytam, hogy őt nézhessem. Hát, a nézésnél
azért többet akartam, de az tudtam, hogy nem fog megtörténni.
 –  Minden szuper – mondtam neki, ahelyett, hogy mogorván
odaszóltam volna valamit.
– Helyes – mosolygott. – Éhes vagy?
A tekintetemmel végigpásztáztam a testét. Rohadtul ki vagyok
éhezve.
– Tudnék enni.
– Hadd készítsek neked egy tálat.
– Erre tényleg nincs szükség.
– Tudom. De én szeretnék. Hosszú napod volt.
–  Tudod, eléggé egy anomália vagy – mondtam neki, ahogy
követtem a grill illatának az irányába.
– Hogy érted?
–  Hát, nagy általánosságban elmondható, hogy utálod a
férfiakat. Eléggé független vagy. Mégis valahányszor alkalom
adódik rá, megpróbálsz kiszolgálni vagy megetetni. Nem biztos,
hogy értem.
–  Egyszerű – mondta, miközben vett egy hamburgert, és
elkezdte összeállítani a vacsorámat.
– Valóban? Világosíts fel!
–  Nem várod el. Nem az a típusú férfi vagy, aki szerint egy
nőnek a konyhában a helye, vagy felsőbbrendűnek hiszi magát
csak azért, mert férfinak született. Hailey elmesélte, mit
tanítottál neki arról, hogy erős nő legyen, és ne hagyja, hogy
rosszul bánjanak vele az emberek. Mivel nem várod el, hogy
kiszolgáljalak, örömmel teszem. – És ezzel odaadta a tányért. –
Tessék.
– Köszi.
 – Nincs mit.
Visszasétáltunk a napozóágyakhoz, és Hailey végre észrevett
engem.
– Szia, Hollsy bácsi! – kiabálta a medencéből.
Integettem, és teli szájjal válaszoltam.
– Szia, Hailey!
– Maradunk még egy picit? – kérdezte.
– Igen, egy kicsit – mondtam.
Az hétszentség volt, hogy nem fogom erőltetni a korai
hazamenetelt, amikor ott abban a göncben bámulhatom Elodie
testét.
Aha, ez már hivatalos lett. Addisonnak igaza volt.
Tényleg tetszik Elodie.
 
 TIZENNEGYEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Aha. Szinte biztos vagyok benne, hogy tetszem neki. Legalábbis
az, ahogy a mellemre és a köldökömre pillantgatott, ezt sugallta.
Vagy talán csak szerettem volna ezt hinni, mert annyira
vonzónak találtam.
Hollison egy szürke, rövid ujjú, galléros póló és egy drapp
vászonnadrág volt, a napszemüvegét pedig a szétnyitott
pólójába dugta. Nagyon szerettem, amikor hétköznapi ruhát
viselt.
– Igazából nem lakom innen messze – mondtam.
– Tényleg. Mindig elfelejtem, hogy az isten háta mögött laksz.
–  Szeretek a városon kívül lakni. Békés. A  volt férjemmel
nagyon pezsgő társasági életünk volt a városban. De nem
jutottam vele sehova. Bármikor szívesebben ébredek
madárcsicsergésre, mint kiabálásra – mosolyogtam. – És ez
megvolt a házunkban.
– Úgy tűnik, az exed nagyon sok döntésedre volt hatással.
– Igen. De csak erősebb lettem a tapasztalattól.
– Erősebb vagy óvatos?
 – Hogy érted?
–  Két év, Elodie? És az egyetlen férfi, akivel időt töltesz,
valamilyen feliratos török szappanoperában szerepel.
– Honnan tudsz te erről?
–  A YouTube ment a tévén, amikor tegnap hazamentem és
felkeltettelek.
–  Ó… Hát, igen… Az  a pasas elég jóképű – vigyorogtam
szégyenlősen.
– És nem tud megbántani.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Nem tud úgy megbántani, ahogy a volt férjed tette. A pasas,
aki arra ösztökélt, hogy egy férficsapdává válj. A tévéképernyő
mögötti férfi biztonságos.
– Azt hiszed, teljesen kiismertél, mi?
Hollis felvonta egy szemöldökét.
– Nem?
–  Nem mintha téged egy egészséges kapcsolatban látnálak.
Alig bírsz ránézni a madaradra, mert egy olyan csajra
emlékeztet, aki elhagyott téged. Azt hiszem, neked is megvan a
magad kis története a szívfájdalommal kapcsolatban.
Mielőtt reagálhatott volna a megjegyzésemre, Hailey szakított
félbe minket. Éppen akkor mászott ki a medencéből, és
reszketett.
– Itt aludhatok? – kérdezte.
–  Nem – mondta Hollis. – Csak érted jöttem ki egészen idáig.
Ami azt jelenti, hogy hazajössz velem.
Hailey lebiggyesztette a száját, majd visszarohant a
medencéhez, és beleugrott.
–  Ha szeretnéd, holnap reggel el tudok érte jönni, és
visszaviszem a városba – ajánlottam fel.
Bár a legtöbbször vonattal mentem a városba, hogy spóroljak
a benzinen, a szabadnapjaimon még mindig az autómat
használtam.
– Nem. Meg kell tanulnia, hogy néha nem a válasz.
– Rendben.
– Ráadásul holnap nem is kellene dolgoznod.
– Nincs most más dolgom. Életemben először igazán szeretem
a munkámat. Alig várom a hétfőket.
– Mit szoktál általában hétvégente csinálni?
–  Sokáig alszom. Néha elmegyek valahová reggeliért, majd
elviszem a barátnőmhöz, Breehez. Később bevásárolok egy
hétre, vagy esetleg valamelyik festményemen dolgozom.
Sosincsenek igazán terveim.
–  A kétéves férfiszünetedről tudva, gyanítom, az estéket
otthon, a török hapsival összebújva töltöd.
–  Ő a tökéletes férfi, nem igaz? Jóképű, vicces, elbűvölő, és
nem csal meg.
– Le kellene vágatnia a haját.
– Ne szóld le a műsoromat, amíg nem láttad, Hollsy! Neked is
akad ott néhány szemrevaló dolog, hiszen neked sincs valami
mozgalmas hétvégi éjszakai életed.
És rákacsintottam.
 
  
A házamig tartó úton Hollis elmesélte, mi történt Huey-val az
állatorvosnál. Hailey-vel nagyon nevettünk, ő viszont nem volt
olyan vicces kedvében.
– Évek óta nem mond mást azon kívül, hogy „Megjött Anna!”,
és erre most úgy dönt, hogy mekegésre vált? – morgott Hollis.
–  Szerintem pontosan tudta, mi az, amivel meg tud téged
őrjíteni – mondtam.
–  És mi a francot jelent az M a nevében? Adtál neki egy
második nevet? – kérdezte.
Felkacagtam.
– M, mint madár.
– Kreatív – nevetett Hollis.
–  Hát, a regisztrációs lapon volt egy rubrika a második
névnek, úgyhogy…
– Mi az a DILF? – szakította félbe a beszélgetést Hailey, amikor
ezt hirtelen megkérdezte.
Hollisszal egymásra néztünk, nem egészen tudtuk, hogyan is
kellene erre válaszolni.
– Miért? – kérdeztem.
–  Megan hallotta, hogy az anyukája ezt mondta Hollisra.
A DILF olyasmi, mint a tökfej?
Hátravetett fejjel nevettem.
– Jó az irány.
Hollis egyértelműen nem tudta, hogyan válaszolja meg Hailey
kérdését.
Gyorsan megtanultam, hogy Hailey dadusaként az egyik
állandó feladatom, hogy mentsem Hollis seggét, amikor
bizonyos dolgokról van szó.
–  A DILF egy olyan apukát jelent, akivel szeretnék
összebarátkozni – mondtam.
Hailey ráncolta az orrát.
– Mármint úgy, mint Facebookon?
Bólintottam.
– Pontosan.
–  Ó! Hát, ez nem is olyan rossz. De furcsa, hogy ezt mondta,
mert Hollis még csak nem is az apukám. – Megvonta a vállát. –
Te egy olyan dadus vagy, akivel szeretnék összebarátkozni,
Elodie. Akkor te egy… NILF vagy?
Hollis rám pillantott, és libabőrös lettem, amikor halkan azt
mondta:
– Elodie határozottan egy NILF.
 

 
–  Az az enyém – mutattam a kis házamra, mire Hollis a
járdához állt.
Behúzta a kéziféket, és körülnézett.
– Itt aztán tényleg nem sok minden történik. Nem gondoltam
volna rólad, hogy vidéki lány vagy.
–  Nem is vagyok. Eredetileg Queensből származom. Akkor
költöztem ide, amikor összeházasodtunk Tobiasszal. Ki akart
szabadulni a városból, az apja pedig éppen akkor ment
nyugdíjba és költözött egy új, ötvenöt pluszos környékre a
közelben. Tetszett neki ez a rész, úgyhogy próbaképpen
kivettük ezt a kis házikót. Azt leszámítva, hogy a bérleti
szerződésünk tovább tartott, mint a házasságunk.
– De maradtál.
Megvontam a vállam.
–  Szeretek közelebb lenni a természethez. Bár az utóbbi
időben hiányzik a város, és egyértelműen kényelmesebb lenne
ott lakni.
– Miért nem költözöl vissza?
– A legjobb barátnőm a szomszédban lakik. Igazából ő a volt
férjem mostohatestvére. Így ismertük meg egymást. Viszont
Bree… Nincs jól. Van neki egy tüdőbetegsége, ami megnehezíti,
hogy nagyon jönni-menni tudjon. Úgyhogy szeretnék közel
lenni hozzá, hogy segítsek, bár nem igazán hagyja, hogy sokat
könnyítsek az életén.
Hollis furcsán nézett rám.
– Ez nagyon kedves tőled.
– Nem nagyon. Egyben ő az én nem hivatalos pszichológusom
is, és az elmúlt néhány évben kibírt engem. Szerintem nekem
nagyobb szükségem van rá a mentális egészségem érdekében,
mint neki rám bármilyen fizikai segítség miatt. Sőt, ha ő nem
lenne, mi nem is találkoztunk volna.
Erre összeszaladtak Hollis szemöldökei.
– Hogyhogy?
–  Bree bukkant valahol a hirdetésedre, hogy dadust keresel,
és ő noszogatott, hogy jelentkezzem. Utálta a Sorennél végzett
munkámat.
 Hailey néhány perccel azután, hogy elindultunk, lefeküdt a
hátsó ülésen. Az  utolsó iskolanap és a medencés buli eléggé
kiütötte. Viszont hirtelen felült és nyújtózott.
– Hugyoznom kell.
– Hailey, ne beszélj így! – csattant fel Hollis.
– Hogyan?
–  Hogy hugyoznod kell. Ez körülbelül annyira kifinomult,
mint amikor egy nő azt mondja, hogy pisálnia kell.
– De tényleg pisálnom kell. Mit szeretnél, mit mondjak?
Hátrafordultam és közbeléptem.
–  Hailey, szívem, szerintem a nagybátyád jobban örülne, ha
azt mondanád, hogy ki kell menned a mosdóba… Vagy a
fürdőbe. A hugyozás és a pisálás még nekem is egy kicsit durva.
–  Szóval én nem használhatok bizonyos szavakat, de Hollis
bácsi azt mondhat, amit akar?
Hollis pont akkor mondta, hogy „igen”, amikor én azt
mondtam, hogy „nem”. Már éppen belekezdtem volna, hogy a
nagybátyja nem úgy gondolta, amikor Hollis belém fojtotta
azzal a szót, hogy túlbeszélt engem.
– Én felnőtt vagyok – vágott vissza.
– Szóval, amikor én felnőtt leszek, nyugodtan használhatom a
hugyozás és pisálás szavakat?
– Nem, mert felnőttként te hölgyként fogsz viselkedni.
– Meglehet, hogy nem akarok hölgy lenni.
– Hailey, ne piszkáld az érzékeny pontjaimat.
Szinte már nevettem, mert Hailey pontosan ezt csinálta.
Tudtam, ez milyen, mert én is szerettem ezt csinálni.
 – Menjünk akkor be, hogy használhasd a mosdót, Hailey.
– Okés! – Ezzel kitárta a hátsó ajtót, és kiugrott.
Hollisra néztem.
– Te is szeretnél bejönni, hogy a hazaút előtt hugyozz egyet?
Hollis méregetve nézett.
– Ti ketten az ivásba fogtok hajszolni engem.
A házban megmutattam Hailey-nek, hogy hol van a nagy
fürdőszoba, majd a hálószobámból nyíló kis fürdőbe kísértem
Hollist. Amikor felkapcsoltam a villanyt, jöttem rá, hogy az
összes bugyim és melltartóm a zuhanyfüggöny fölött lóg. Reggel
kézzel mostam ki azokat a holmikat, amiket nem teszek a
mosógépbe.
Hollis ledermedt.
–  Fehérnemű. Nem fognak megharapni. Biztonságban leszel
hugyozás közben.
Motyogott valamit a bajsza alatt, én pedig becsuktam mögötte
az ajtót. A konyhába mentem, ott vártam meg Hailey-t.
Néhány perc múlva jött elő a fürdőszobából a kezét
szaglászva.
– Milyen szappan van bent? Nagyon finom az illata.
–  Levendula. Legközelebb, amikor a Bath & Body Worksbe
megyek, neked is hozok.
–  Köszi. – Kihúzott egy bárszéket, ami a konyhapult alá volt
tolva, és kényelembe helyezte magát. – Tetszik a festmény a
fürdőszobában. Kicsit ijesztő, de egyszerre szép is.
Mosolyogtam.
– Köszönöm. Én festettem.
 Elkerekedett a szeme.
– Te?
– Aha.
– Hűha! Megtanítasz így festeni?
–  Megtaníthatok neked néhány technikát, persze. –
Kinyitottam a hűtőt. – Kérsz valamit inni, mielőtt elindultok a
városba?
–  Nem, köszönöm, attól csak meg kéne állnunk, hogy
kimenjek a mosdóba.
Előbb hallottam Hollis hangját, mintsem megláttam volna őt.
– Szóval Elodie-nak tudod használni a mosdó szót.
Hailey hátrafordult, hogy a nagybátyjára pillantson, de végül
semmit nem reagált a megjegyzésére, inkább visszanézett rám.
– Vannak még valahol festményeid?
Bólintottam, és a folyosó felé mutattam.
– Balra az első ajtó. Vendégszoba, de festésre használom.
Hailey lehuppant a bárszékről, és elspurizott.
– Szeretnél valamit inni, Hollis?
– Nem, köszönöm.
Úgy festett, mint aki végtelenül kellemetlenül érzi magát a
konyhámban állva, így természetesen muszáj volt rontanom a
helyzeten. Oldalra biccentettem a fejem.
– Hozzáértél valamelyikhez?
– Micsoda?
– A bugyijaimhoz? Hozzáértél bármelyikhez, amíg a fürdőben
voltál?
Meghúzta a pólójának a gallérját, és a folyosó felé nézett.
 – Hová ment? Indulnunk kell.
Atyavilág!
Csak vicceltem. De… Jóságos ég… Hozzáért! A  szám elé
kaptam a kezem, és nevettem.
– Igaz, ugye? Te kis perverz!
Hollis végigsétált a folyosón.
– Hailey, menjünk!
Nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Volt valami
hihetetlenül szórakoztó a gondolatban, hogy Hollis a
fehérneműmhöz ért. Bárcsak Hailey ne lett volna a közelben,
mert akkor még azt is megkérdeztem volna tőle, hogy meg is
szagolta-e őket. Ettől az elképzeléstől igazából fel is
horkantottam.
Hollis visszajött a konyhába. Az arca komoly volt.
– Találkozunk hétfőn.
Az ajtóhoz kísértem őket. Hailey meglepett egy öleléssel.
– Csodásak a dolgaid.
– Köszönöm, csillagom.
Hollisra vigyorogtam, aki türelmetlenül tartotta nyitva az
ajtót az unokahúgának.
– A nagybátyád szerint is csodásak a dolgaim.
 
 TIZENÖTÖDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Egészen addig nem vettem észre, amíg másnap reggel el nem
kezdtem fogat mosni. És még akkor sem tudtam elhinni. Muszáj,
hogy ott legyen valahol. Másodszorra is elhúztam a
zuhanyfüggönyt, mert biztos voltam benne, hogy először nem
vettem észre a fekete tangámat. Azt gondoltam, talán a kádba
esett a zuhanyfüggönyről, ahová akasztottam.
Ez nem létezik.
Hollis soha…
Viszont a kád üres volt.
Nem akartam hinni a szememnek, ezért átkutattam a
fürdőszoba többi részét és a szennyest. Biztos voltam benne,
hogy előző nap ott volt, amikor megmutattam Hollisnak a
fürdőszobát. A  két szememmel láttam. És a hozzáillő melltartó
továbbra is a tangám üres helye mellett lógott. Mindig szetteket
hordtam, mindig együtt mostam ki őket, és mindig egymás
mellé akasztottam száradni. De akkor… Hűlt helye volt.
Megállás nélkül ingattam a fejem. Ezt el kellett valakinek
mondanom. Úgyhogy lekaptam a köntösömet a
fürdőszobafogasról, színültig töltöttem a bögrémet kávéval, és
elindultam a szomszédba. Már amúgy sem mentem át néhány
napja, hogy megnézzem, mi van Breevel.
Kinyílt az ajtó.
– Ellopta a bugyimat! – trappoltam be.
Bree ráncolta az arcát.
– Mi? Ki? – Becsukta az ajtót, és követett a nappaliba.
–  Az új főnököm. Négy pár bugyi és melltartó lógott a
fürdőszobámban, és ma reggel nincs meg a fekete csipkés
tangám.
Annyira belemerültem a hülye történetembe, hogy észre sem
vettem, Bree nem néz ki túl jól. A bőre sápadt volt, és úgy dőlt a
kanapénak, mintha szédülne.
Odamentem hozzá, és megragadtam a karjait.
– Jól vagy? Nem festesz túl jól.
–  Megvagyok. Csak… az  orvos módosított a gyógyszereimen,
és azt hiszem, egy kicsit szédülök tőle.
– Na, akkor gyere, ülj csak le! – Leültettem Breet a kanapéra,
és elé guggoltam. – Felhívjuk az orvost? Mit tehetek? És miért
nincs rajtad az oxigén?
Legyintett.
–  Ne. Megvagyok. Ne hívj senkit! Szerintem… talán túl
gyorsan pattantam fel. Csak ennyi az egész. És éppen a
konyhába tartottam, hogy készítsek egy kis teát, úgyhogy
levettem az oxigént, mert azt nem hordom a tűzhely közelében.
Körülnéztem, hogy hol van az oxigénpalackjához tartozó cső,
ami a házában kígyózott, és egy szék karfájára vetve találtam
meg az orrkanülös végét.
Felvettem, és segítettem ráigazítani.
– Ülj le és pihenj! Hadd készítsem el én a teát.
A konyhába mentem, a forralóban vizet melegítettem, majd
készítettem Breenek egy bögrényit a kedvenc mentateájából.
A nappaliban szolgáltam fel neki a kedvenc Tiffany-csészéjében,
amit mutatóba tett ki, és soha nem ivott belőle.
–  Nem értem, minek porcelánt gyűjteni, és nem használni.
Szereted ezt a szettet, nem? Miért nem használod?
Kortyolt.
– Gondolom, nem akarom eltörni.
Kérdőn néztem rá.
– Gyakran törsz össze csészéket?
Bree mosolygott. Ettől sokkal jobban éreztem magam.
– Nem.
– Jól van, akkor mostantól a porcelánjaidból eszel, iszol. Hidd
el nekem, a szép kis dolgaid többre vágynak a csodálatnál.
Használhatók is lennének, ha adnál nekik egy esélyt.
Figyeltem Breet, ahogy itta a teáját, talán egy kicsit túl
tüzetesen is.
– Megvagyok. Ne várd, hogy orra bukom!
– Biztosan nem szeretnéd, hogy felhívjuk az orvost? Baj abból
nem lehet, ha beszélünk a pulmonológusoddal.
– Nem. Csak arra volt szükségem, hogy egy percre leüljek.
Végigmértem. A  színe határozottan javult, és már nem úgy
nézett ki, mint aki mindjárt elájul.
–  Bárki, aki az ajtódon kopog, ki tudja várni, amíg odaérsz,
vagy a francba vele.
Bree szomorúan mosolygott.
– Lehet, hogy majd veszek egy lábtörlőt, amin ez szerepel.
– Ne próbálj rávenni, hogy készítsek neked egyet!
Kuncogott.
– Szóval mit is mondtál? A főnököd elvitte a bugyidat?
– Ó. Igen. Aha.
Ez jellemző volt Breere. Az egészségéről másra terelte a szót.
Utált hosszasan a betegségéről beszélni. Amint alkalom adódott,
mindig visszaterelte rám a figyelmet. Legalább az aznapi
történetem kicsit talán fel tudta vidítani.
– Szóval, ezt kapd ki! Hollis – Mr. Morcos Karótnyelt – ellopta
a bugyimat.
– Te… már lefeküdtél a főnököddel?
– Nem!
– Akkor hogyan szerezte meg a bugyidat?
–  Hailey-t meghívták egy sulizáró buliba a barátnőjéék
connecticuti nyaralójába. Iskola után velük autóztunk ki, de a
főnöknek munka után értünk kellett jönnie. Kitett itthon, Hailey
pedig bejött hozzám, hogy használja a mosdót. Hollisnak is el
kellett mennie, úgyhogy ő a hálószobámból nyílót használta. Azt
mondtam már, hogy a melltartóimat és a bugyijaimat a
zuhanyfüggöny rúdjára akasztom, miután kézzel kimostam
őket? Hát, és miután elment, a fekete, csipkés tangám eltűnt.
–  Biztos vagy benne, hogy ő vitte el? Ez nem vall Hollisra
abból, amit meséltél róla. Talán eltetted egy fiókba, vagy a
mosásban van, vagy máshol.
 Megráztam a fejem.
–  Ellenőriztem. És biztos vagyok benne, hogy láttam ott a
szettet, amikor felkapcsoltam a lámpát, és megmutattam neki
tegnap este a fürdőszobát. Ráadásul furcsán viselkedett, amikor
kijött. Igazából ugrattam őt, megkérdeztem, hogy játszott-e a
fehérneműmmel, amíg bent volt, és nagyon zavarba jött. Azt
hittem, azért, mert hozzájuk ért… De ma reggel rájöttem, hogy
azért, mert ellopta a tangámat. Mr.  Idegesség a zsebébe rejtett
fehérneműmmel távozott a házból, Bree.
Összecsaptam a tenyereimet, és hátradőltem a kanapén.
A  történet elmesélésétől éppen olyan izgatottá váltam, mint
amikor rájöttem, mi történt. Tudtam, hogy jó sokáig fogok ezen
még szórakozni.
– Mit fogsz csinálni? Úgy teszel, mintha nem tudnád?
Felültem.
–  Ettől a gyógyszertől delirálsz is? Ismersz, Bree. Nem fogom
elszalasztani ezt a lehetőséget. Arra fogom használni, hogy
halálra kínozzam ezt az embert.
Bree ingatta a fejét.
– De ő a főnököd.
Megvontam a vállam.
– És? Ő kezdte. Ha az rendben van, hogy ő ellopta a bugyimat,
az is rendben van, hogy felveszem a kesztyűt. Ráadásul nagyon
szórakoztató őt ugratni.
– Szerinted miért vitte el? Magányos?
–  Őszintén, fogalmam sincs. Ha magányos, az egyértelműen
nem azért van, mert nem tud partnert szerezni. Ez a pasas
elképesztően jól néz ki. Még a tegnapi bulin is az összes anyuka
beindult és befeszült, amikor Hollis megjelent.
Bree elcsendesedett. Tudtam, mire gondol. De ez nem olyan
volt, legalábbis Hollisszal nem.
–  Ne aggódj! Nem úgy akarom őt kínozni, mint a pasikat,
akiket a Sorennek végzett munka közben ismertem meg. Hollis
más. Meg vagyok róla győződve, hogy vonzódik hozzám, és ez
igazából felhúzza.
–  Talán ő jó értelemben más – ellenkezett Bree. – Talán az a
típusú férfi, aki azért visel nagyon vastag páncélt, mert egy
törékeny szívet véd.
Felhorkantam.
– Nem vagyok ebben biztos. Szerintem meg inkább arról van
szó, hogy az utóbbi néhány hétben nem volt ideje senkivel
lefeküdni, és nem bánná, ha ezt a dadussal megtehetné. De elég
okos ahhoz, hogy tudja, nem biztos, hogy ennek jó vége lenne,
mert akkor egy újat kellene keresnie. Ezért megoldja ő
egymaga, a dadus bugyijával az arcán.
Bree szkeptikusnak tűnt.
– Csak ne rúgasd ki magad.
Mosolyogtam.
– Ki, én? Soha.
 

 
Meee!
Amikor Hailey-vel hétfő délután a lakásba léptünk, Huey így
üdvözölt minket. Egymásra néztünk, és mosolyogtunk.
– Megőrjíti ez a nagybátyádat?
– Eléggé.
Nevettünk.
–  Menj, fürödj le, és szedd ki a hajadból azt a ragadós izét!
Nekiállok a vacsorának, de a darabolással megvárlak, hogy tudj
segíteni.
– Okés.
Hailey-vel aznap a MOMA-ban voltunk, majd átsétáltunk a
Central Parkon, hogy megmutassam neki a Bethesda Fountaint,
amit előtte két festményen is láttunk. Séta közben elmentünk
egy vattacukorárus mellett, és Hailey rászedett, hogy vegyek
neki egyet. Szeles nap volt, így a hosszú haja fél tucatszor a
rózsaszín cukorfelhőbe szállt, amitől jó ragacsos lett.
A konyhában épp a vizet tettem fel forrni, amikor hallottam,
hogy csukódik a fürdőszoba ajtaja. Mivel volt néhány percem,
úgy döntöttem, kicsit szaglászom. Hollis a szokásos, kapkodó
módján viselkedett reggel, és mivel Hailey korán felkelt, nem
tudtam őt megkérdezni a bugyimról. De talán megtalálhatom,
és akkor biztos lehetek benne, hogy ő vitte el.
Befüleltem a fürdőszoba ajtaján, hogy biztosan folyik-e a víz,
majd Hollis szobájához mentem. Az  ajtó nyikorgott, ahogy
benyitottam. Előző héten már bekukkantottam, mert kíváncsi
voltam, hogyan néz ki a barlangja, de be konkrétan még soha
nem léptem.
Egy morzsányi bűntudatot éreztem, amikor átléptem a
küszöböt. Behatoltam Hollis magánszférájába. Aztán újra
eszembe jutott: hogy lehet a bugyilopásnál jobban egy másik
ember életébe behatolni? Minden jogom megvolt arra, hogy ott
legyek. Szemet szemért. Bár lévén, hogy a bugyimat lopta el, és
nem a napszemüvegemet, arra gondoltam, hogy ő nem éppen
szemet akar szemért cserébe kapni.
Körbenéztem. Egy óriási, faragott fakeretű ágy volt a szoba
dísze, ami nagyon férfias volt, rajta luxusnak tűnő ágyneművel.
Gyanítom, puha és kényelmes. Óriási késztetést éreztem, hogy
kipróbáljam, és hemperegjek egy kicsit a sötétkék-krém csíkos
puhaság közepén. Majd egy másik alkalommal, Elodie.
A mutatóujjamat az ajkamhoz kocogtattam. Hmmm… Hová
rejteném az önkényeztető muníciómat, ha bugyitolvaj lennék?
Először a magától értetődő helyre mentem, az
éjjeliszekrényekhez.
A bal oldali fiókja szinte üres volt, néhány elem és pár régi
távirányító volt benne. Viszont a jobb oldali eléggé tele volt. Egy
doboz óvszer, Visine, egy zsebóra, egy kis jegyzetfüzet, két régi
pénztárca, egy telefonos notesz, néhány toll és pár unalmas
egyéb cucc. Bugyi semmi.
Visszatoltam a fiókot. Tudtam, hogy Hailey nem fog olyan
sokáig fürdeni, és nem akartam lebukni, úgyhogy sietnem
kellett. A matrac alá csúsztattam a kezem, benéztem az ágy alá,
kihúztam és gyorsan átpörgettem az összes ruhásfiókot, sőt még
a hatalmas gardróbját is ellenőriztem. Tanga sehol. Leverten
sóhajtottam.
Talán nem is lopta el? Lehet, hogy valahol mégis a lakásban
van, csak nem vettem észre? Lehet, hogy tényleg tévedtem? Már
épp készültem lekapcsolni a lámpát, amikor az ágy újra
felkeltette az érdeklődésemet. Hmmm. Egy próbát megér.
Megkerültem az ágyat, és ahhoz a feléhez mentem, ahol az
éjjeliszekrény tele volt – ebből gondoltam, hogy valószínűleg
azon a felén alszik –, aztán visszahajtottam az ágyneműt, és
felemeltem a párnát.
Bingó!
Atyavilág!
Te jóságos ég!
Kiguvadt a szemem.
A francos tangám a párnája alatt volt.
Bár kerestem, le voltam döbbenve, hogy tényleg meg is
találtam. Főleg a párnája alatt.
Nagyon sokáig bámultam, mert fogalmam sem volt, mi az
ördögöt csináljak. Hagyjam ott? Hozzam el? Nem mintha lett
volna bevett protokoll arra, hogy miként lopjuk vissza a
fehérneműnket egy bugyitolvajtól. Lövésem sem volt, mit
csináljak.
– Elodie!
Hailey hangjára ijedtemben összerezdültem.
Bakker.
Bakker.
Bakker.
Gyorsan visszatettem a párnát, ráhajtottam a takarót, aztán
kitűztem a hálószoba ajtaján. A  szívem dübörgött, ahogy a
folyosón a fürdőszoba irányába mentem.
– Hailey?
 –  Adnál egy flakon balzsamot a folyosón lévő szekrényből? –
kiabálta a fürdőszoba ajtaja mögül. A mellkasomra szorítottam
a kezem, és megkönnyebbültem, hogy nem buktam le. –
Elfelejtettem behozni, és bent már nincs.
– Igen, persze. Várj egy pillanatot!
Felkaptam egy balzsamosflakont a szekrényből, majd
kopogtam a fürdőszobaajtón.
– Jövök, kölyök. – A vécére tettem. – Itt lesz.
– Köszi.
Kimentem a fürdőből, és becsuktam az ajtaját. Atyám, ez közel
volt.
Tudtam, hogy van néhány percem, amíg Hailey végez a
fürdéssel, így megigazíthatom a takarót, és kitalálhatom, mi a
francot csináljak.
A szívem még mindig majdnem kiugrott a helyéről, amikor
visszamentem Hollis hálószobájába. Egy hosszú pillanatig az
ajtóban álltam, az ágyat bámultam, és próbáltam megfejteni,
hogyan kezeljem a helyzetet. Aztán bevillant, tényleg, mint egy
villámcsapás. Pontosan tudtam, hogyan kezeljem.
Beléptem, becsuktam az ajtót, és ügyeltem arra, hogy be is
zárjam. Az  ágyhoz mentem, visszahajtottam a takarót, és
felmarkoltam a tiszta fekete tangámat a párna alól. Aztán
kigomboltam a nadrágomat, lefejtettem magamról, és kiléptem
belőle. Kibújtam az élénk rózsaszín selyemtangából, ami aznap
volt rajtam, és felvettem a fekete csipkéset, amit Hollis lopott el.
Mosolyogva hagytam a párna alatt a rózsaszínt.
Fogadni mernék, hogy ezt jobban fogod élvezni, te kis perverz.
  

 
Hollis nem volt jókedvében, amikor aznap este hazajött. Én
próbáltam úgy viselkedni, mintha semmi különös nem lenne,
közben képtelen voltam nem gondolni a bugyihelyzetre.
Még csak tudomást sem vett rólam, egyenesen a szekrény felé
indult, kivett egy poharat, és bort öntött magának.
– A lasagna a sütőben melegszik – mondtam.
Hollis egy nagyot kortyolt, majd csak morgott egyet, hogy
jelezze, hallotta, hogy mondtam valamit.
Még mindig nem nézett a szemembe.
Lehet, hogy bűntudata volt? Kételkedni kezdtem abban, hogy
jó ötlet volt-e, amit csináltam, hogy szórakozom vele, de csak
egy másodperc törtrészéig. Aztán visszazuhantam a valóságba,
mert emlékeztettem magam, kezdésként ő lopta el a hülye
bugyimat, tehát magának köszönheti. Ő kezdte.
Meglazította a nyakkendőjét. A  haja egy kicsit szanaszét állt.
Egy dolgot meg kellett hagyni, Hollis még szexibb volt
mérgesen.
Kortyolt még egyet a borából, végül szóba állt velem.
–  Van bármi oka annak, hogy még itt vagy? Közölnöd kell
valamit Hailey-vel kapcsolatban?
–  Nem. Nincs semmi. Hailey remekül van. Rendet tesz a
szobájában. Biztos el fog mesélni mindent, amit ma csináltunk.
Jó éjszakát! – mondtam néhány másodpercnyi újabb kínos
csend után.
 – Neked is – válaszolta, és a befeszült tarkóját masszírozta.
Különös. Különös. Különös.
Amint kiléptem az ajtón, rájöttem, hogy egészen féltékeny
vagyok a saját bugyimra és a mókára, amiben este nekik
nélkülem lesz részük.
 
 TIZENHATODIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Volt már valaha olyan, hogy szerettél volna visszamenni az
időben, és másképp csinálni valamit? Például egy hirtelen
ötlettől vezérelt hülyeséget, aminek hosszú távú
következményei vannak?
Sok mindent bánok az életemben. De ha csak egy dolgot
másképp csinálhatnék, azt a pillanatot választanám, amikor
valamiért jó ötletnek tartottam Elodie Atlier tangáját a hátsó
zsebembe csúsztatni.
Nagyon úgy tűnik, hogy azt hittem, meg fogom úszni. Ehelyett
egy olyan darázsfészekbe nyúltam, amiből nem tudtam, hogyan
fogok kiszabadulni. Arra határozottan nem gondoltam, hogy
abban a pillanatban, amikor kijövök a fürdőszobából, élcelődni
kezd azon, hogy hozzájuk értem-e. Jó megérzései vannak, úgy
tűnik.
Ekkor azt gyanítottam, hogy tudja, többet csináltam, mint
csupán hozzáértem a fehérneműjéhez. Elképzelhető, hogy
mázlista voltam, és a lopásom elkerülte a figyelmét? Gyanítom.
De megőrjített, hogy nem tudom. A  bizonytalanság egész nap
nyugtalanított, képtelen voltam a munkámra koncentrálni.
Jóformán már paranoiás lettem, mintha bűncselekményt
követtem volna el, és a rendőrség bármelyik pillanatban
megjelenhetne az ajtómban.
De ahogy telt az este, valamennyire lenyugodtam. Hailey
vacsora közben mindent elmesélt a múzeumban töltött
napjukról. Elodie lasagnája fenomenális volt. Néhány pohár bor
és a teli has után kicsit kevésbé voltam ideges.
Arra a feltételezésre jutottam, hogy ha Elodie sejti is, hogy
elhoztam a tangát, képtelenség, hogy be tudja ezt bizonyítani.
Tudtam, hogy ez az apró kétely mindig meglesz. Végül pedig ez
az egész helyzet elmúlik.
Viszont később, ahogy az ágyban feküdtem, rájöttem,
mennyire elfajzott vagyok. Mert bármennyire is bántam, hogy
elhoztam a tangáját, nem bírtam kiverni a fejemből a
gondolatot, hogy a párnám alatt van. Semmi másra nem
vágytam jobban, mint hogy újra előhúzzam, és inspirációként
használjam maszturbálás közben. Mit számít még egy alkalom?
Igen, előző este valóban a bugyijával az arcomon
maszturbáltam, és most egy ráadáson gondolkoztam.
Meggyőztem magam, hogy ha adódna rá alkalom, és újra
bejutnék a házába, vissza tudnám vinni. Talán a fürdőszobában
lévő radiátor mögé csúsztatnám, vagy valami hasonló. Olyan
lenne, mintha az egész meg sem történt volna. Úgyhogy
senkinek nem ártok azzal, ha még egyszer előveszem. Ugye?
Senki soha meg nem tudná.
Végül viszont a másik oldalamra fordultam, és úgy döntöttem,
mégsem.
Nem lehetett.
De néhány perc fekvés és semmibe bámulás után az
álmatlanság nyert. Végül csak megadtam magam a gondolatnak,
hogy könnyítenem kell magamon ahhoz, hogy aznap este
elaludjak. A  párna alá csúsztattam a kezem, és kihúztam a
tangát.
Az addig izgatottan dübörgő szívem kihagyott, amikor
megéreztem a selymes anyagot. Aztán megláttam az élénk
rózsaszín színt. Ez nem ugyanaz a tanga volt.
Ez. NEM. Ugyanaz. A. Tanga.
Úgy bámultam a kezemben, mintha életre kelt volna.
És most mi a fene lesz, Hollis?
Honnan tudta, hogy a párnám alá kell néznie? Mit keresett a
hálószobámban? Meg akartam neki mondani a magamét,
amiért engedély nélkül jött be. Hogy merészel szaglászni, amíg
én dolgozom?
De pontosan abban a helyzetben voltam, amiben akarta, hogy
legyek, mert még csak szóvá sem tehetem a felháborodásomat.
Jobban haragudtam magamra, mint Elodie-ra. Én okoztam
ezt. És hogy miért? Mert meggondolatlan, felajzott és önző
voltam, meg nagyon úgy tűnik, hogy egy istenverte bugyitolvaj
is.
Kihúztam az éjjeliszekrényem fiókját, és mielőtt visszalöktem
volna, beledobtam az élénk rózsaszín tangát. Így aztán végképp
nem tudtam aludni.
Úgy bámultam a fiókot, mintha egy testet gyömöszöltem
volna egy csomagtartóba. Elodie visszaszerezhette volna a
fekete tangáját úgy, hogy nem hagy semmit hátra. Készíthetett
volna egy fotót, hogy cikizzen engem. Ehelyett úgy döntött, hogy
itt hagy egy másikat. Élvezte ezt a kis játékot, a velem való
évelődést, kihasználta az iránta tapasztalt szexuális
vonzalmamat.
Azt akarta, hogy ez nálam legyen.
Lassan kihúztam a fiókot, megfogtam a tangát, és az ujjam
között tekertem a selymes anyagát. Az  orromhoz emeltem, és
egy nagyot szippantottam. Ohhhhh. Azta! Amíg a másik bugyi
előtte lett kimosva, és öblítőillatú volt, ennek nőillata volt. Ez
rajta volt. Nem maradt semmi kétség. Felkeltem, és kétszer
ellenőriztem, hogy be van-e zárva az ajtóm.
Aztán visszamentem az ágyhoz, hanyatt dőltem, és az
arcomra tettem a bugyiját. Elővettem a kemény farkam,
keményen mozgattam rajta a kezem, és közben szívtam be
Elodie illatát. Ha valamiért a pokolra kell jutnom, ez legalább
megéri. Az  pedig, hogy az ő igazi illatára maszturbáltam –
tudva, hogy ezt nekem vette le, tudva, hogy ez napközben a
puncijához ért –, megvadított.
Nem kellett sok idő. Gyorsan és nagyon elmentem, beterítette
az egész hasamat. Azt gondolta volna az ember, hogy napok óta
nem maszturbáltam, pedig igazából előző este.
De amint az orgazmusom okozta eufória elmúlt, kezdtem
visszatérni a valóságba. Újra egy mocskos disznóként
tekintettem magamra, akinek az arcán Elodie bugyija van.
Összegyűrtem, a fiókba dobtam, azt meg újra becsuktam.
  

 
Másnap délután még rosszabbul tudtam a munkára
koncentrálni, mint előző nap. Újfent nem bírtam Elodie
szemébe nézni, amikor reggel elindultam dolgozni. Újra
elővettem a francos bugyiját, amikor pirkadatkor felébredtem,
elvégeztem a dolgom, majd pontosan ugyanott hagytam a párna
alatt, ahol eredetileg megtaláltam. Azt akartam, hogy azt higgye,
egyáltalán nem csináltam vele semmit, talán meg sem találtam,
talán összekaptam magam, és többé már nem akarok tőle
semmit.
Tudtam, hogy csak hitegetem magam. Volt rajtam arcszesz, és
egészen biztosan érezni fogja az illatom.
Talán valamennyire akartam is ezt. Beteg voltam.
Addison hangja rángatott ki a gondolataimból.
– Hahó? Föld hívja Hollist!
Egy tollat pörgettem a kezemben, amikor megzavarta a
töprengésem.
Ledobtam a tollat.
– Mi van?
–  Közel fél órája várunk rád a tárgyalóteremben.
Megfeledkeztél a kétórai megbeszélésről?
Bakker. Teljesen elfelejtettem.
– Elnézést. Mindjárt megyek.
Addison az egész tárgyalás alatt engem bámult, rám
hunyorgott… Méregetett. Nagyon régóta ismert, és bármin
átlátott.
A megbeszélés után sarokba szorított az irodámban.
– Most meg mi az ördög ütött beléd, Hollis?
A gondolat, hogy Addison tudjon arról, hogy mi folyik, először
megalázónak tűnt. De az volt a helyzet, hogy hasznomra
lehetett a pártatlan véleménye azzal kapcsolatban, hogy miként
kezeljem ezt a szitut. Elvégre Elodie főnöke voltam, és amit
tettem, egészen helytelen. Úgyhogy mind szakmai, mind emberi
szempontból szükségem volt tanácsra.
– Nagy mázlid van ma, Addison.
– Ó, miért is?
–  Mert olyan zsarolásra alkalmas információt osztok meg
veled, amivel örökre sakkban tarthatsz.
–  Ajjaj! Mit csináltál? És kérlek, mondd, hogy Elodie-hoz van
köze – vigyorgott. – Már vártam valami izgalmat.
Összeszedtem magam, és belekezdtem a történetbe.
 

 
Addison túl jól szórakozott.
– Te disznó. Ez jobb, mint amire számítottam. Bár nem tudom,
hogy melyikőtök a rosszabb, te vagy ő.
– Ugorjuk át a cikizést. Mihez kezdjek most?
– Csak viccelek. Ez nem is gond, Hollis. Ez csak móka.
–  Te nem látsz ebben problémát? Ha ellopnám a bugyidat,
beperelhetnél zaklatásért, és ez tönkretenné a karrieremet.
Miben más ez?
 – Hát, az biztos, hogy ezzel kockázatot vállaltál. De szerintem
részben azért tetted, mert tudtad, hogy lesz rá viszontválasz. Jól
érzed magad vele. És hülyemód azt hitted, hogy nem fogsz
lebukni.
Sóhajtottam.
– Oké, és most?
–  Csak várd ki, hová tart a dolog. Miért kell, hogy legyen
terved?
– Mert rá sem bírok nézni.
–  Hát, ezen túl kell lépned. Mindketten felnőttek vagytok, és
egyértelmű, hogy Elodie élvezi a játékot.
Meghúztam a hajam.
– Ez egy rohadt nagy káosz.
– Miért? Miért rossz ez? Ez egy ártatlan szórakozás.
–  Már elmondtam neked, hogy mi a lehetséges kimenetele
annak, ha van közöttünk valami. Te semmit nem hallottál
abból, amit mondtam?
– Ó, ez igaz. Ha nem jól sülnek el a dolgok, Hailey sérülhet.
– Pontosan.
– Ennek ugye semmi köze ahhoz, hogy te is megsérülhetsz.
Járkáltam.
– Most már túlelemzed.
–  Valóban? – Karba fonta a kezét. – Szerintem te pont olyan
nőnek tartod Elodie-t, akit szeretnél az életedben tudni, ha nem
félnél ilyen rohadtul valakit beengedni. Szerintem ezért tartasz
te attól, hogy elrontod a dolgokat. Nem csak Hailey miatt van.
Megálltam. Mellbe vágtak a szavai, de nem voltam hajlandó
elfogadni, hogy igaza van.
Amikor nem szóltam semmit, folytatta.
–  Már sok részeg beszélgetésünk volt, Hollis. Te magad
mondtad nekem egyszer, hogy a két nő, akit valaha szerettél –
az édesanyád és Anna –, kiszálltak az életedből. Azt mondtad,
soha többé nem fogod elkövetni azt a hibát, hogy kötődj
valakihez. Ha azt hitted, hogy minden tét nélkül csak úgy
lefeküdhetsz Elodie-val, aztán annyi, akkor éppen efelé a
helyzet felé rohansz, nem el tőle. És ez megijeszt téged.
Ha már szóba került a rohanás, piszok gyorsan ki kellett
keverednem ebből a beszélgetésből.
Visszamentem az asztalomhoz, és belekotortam néhány
papírba.
– El vagyok maradva néhány adminisztratív feladattal.
–  Látod? Ez vagy te. Meglépsz, még mielőtt olyan dolgokkal
kellene megbirkóznod, amik fájnak. – Megállt az asztalom előtt,
és annyira fölé hajolt, hogy nem maradt más választásom,
muszáj volt ránéznem. – Ne engedd, hogy a múltad határozza
meg a jövődet, Hollis. Hagyd, hogy jobb emberré tegyen, ne
keserűbbé.
Egy pillanatra lehunytam a szemem.
–  Értem, amit mondasz. De még ha nem is voltak olyan
gondjaim, amikről feltételezed, hogy voltak, Hailey miatt
lehetetlen, hogy a munkakapcsolatnál bármi több legyen
közöttünk Elodie-val. Úgyhogy ezen nincs is mit gondolkozni.
Addison szavai kísértettek, miután elment. Tudtam, hogy
igaza van.
 Mégis, képtelen voltam elfogadni annak a lehetőségét, hogy
valami több legyen közöttünk Elodie-val. Ami azt jelentette,
hogy valaki mással, nem Elodie fehérneműjével kellett
szórakoznom.
Tudtam, hogy Hailey péntek este egy barátnőjénél alszik.
Hosszú idő után akkor lesz csak az enyém a lakás. Felvettem a
telefonomat, és küldtem egy üzenetet valakinek, akiről tudtam,
hogy minden kötöttség nélkül, gondolkodás nélkül igent mond.
 
Hollis: Péntek este nálam?
 
 TIZENHETEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Remegtem. Szó szerint remegtem. Mi a bajom? Én kezdtem ezt a
játékot, erre teljesen beidegeltem.
Hollisszal egy mukkot nem szóltunk egymáshoz aznap reggel.
Nem tudtam megállapítani, hogy zavarban van-e, vagy
haragszik azért, amit tettem. És nem nézett rám elég hosszan
ahhoz, hogy ezt eldönthessem.
Hailey-vel elég sűrű napunk kerekedett, így nem volt
lehetőségem Hollis hálószobájába merészkedni, hogy
kiderítsem, mi a helyzet. A nagybátyja bankkártyáját használva
elvittem Hailey-t a Justice-ba ruhát vásárolni. Aztán elmentünk
a Dylan’s Candy Barba, hogy feltankoljunk cukorral, majd
visszamentünk a lakásba.
Otthon Hailey a szobájába ment, én pedig a konyhában
dolgoztam, a vacsorát készítettem elő.
Néhány perc múlva megjelent a konyhában.
– Nem baj, ha lemegyek Kelsie-ékhez?
Kelsie volt az egyetlen Hailey-korú gyerek a házban. Az órára
néztem. Körülbelül még másfél óra, amíg Hollis hazaér.
Tudtam, hogy ha Hailey elmegy, akkor lehetőségem adódik
szaglászni, amiért ölni tudtam volna. Így hát beleegyeztem.
– Az anyukája otthon lesz?
– Aha. Hallottam, hogy azt mondta, oké.
– Csak egy órára. Szeretném, ha a nagybátyád előtt hazaérnél.
– Rendben.
– Sőt, lekísérlek.
Nem arról volt szó, hogy nem bízom benne. De emlékszem,
miket műveltem, amikor körülbelül annyi idős voltam, mint ő.
Legalább arról meg kellett bizonyosodnom, hogy oda megy,
ahová mondja.
Amint meggyőződtem arról, hogy Kelsie anyukája tényleg
otthon van, visszamentem az üres lakásba.
Zakatolt a szívem, amikor benyitottam Hollis hálószobájába.
Egyenesen a párnához mentem, felemeltem, és megláttam,
hogy az élénk rózsaszín bugyim pontosan ugyanott van, ahol
előző nap hagytam. Lehet, hogy nem vette észre? Ezen
tűnődtem, amíg meg nem szagoltam. Áradt belőle a
pézsmaillata. A párnából jöhetett? Nem tudtam pontosan. Csak
annyit tudtam, hogy a bugyimnak Hollis-illata volt. És ez
nagyon felizgatott. Összeszorítottam a lábaim közötti izmokat.
Én cikiztem őt azzal, hogy perverz, de éppen akkor ki volt a
perverz? Csak erre tudtam gondolni, ahogy ott ültem az ágyán,
és a saját fehérneműmet szaglásztam.
Nem tudtam, mit csináljak. Folytassam a játékot? Vagy
fejezzem be, és hagyjam, hogy ő tegye meg a következő lépést,
ha folytatni szeretné?
 Végül újra lehúztam a bugyimat. Ám ezúttal az
éjjeliszekrénye fiókjába tettem. Hadd keresse. Kicsit legyen
változatos a dolog.
 

 
Másnap Hailey-vel a környéken bicikliztünk, kivittük az ebédet
a Central Parkba, ott pedig görkorcsolyáztunk.
Kifejezetten olyan elfoglaltságokat terveztem, amik után
otthon le kell zuhanyoznia. Igazából mindkettőnknek le kellett
zuhanyoznia. Én mentem először.
Kijöttem, átöltöztem, majd Hailey következett.
–  Meee. Megjött Anna! – rikácsolta Huey, amíg vártam, hogy
Hailey megnyissa a csapot.
Amint meghallottam a vízzubogást, biztos voltam benne,
hogy nagyon is fürdik, úgyhogy Hollis szobájába osontam.
Először a párna alá kukkantottam. Semmi. Kihúztam a fiókot,
ahová előző nap a királykék tangát tettem, és persze ugyanott
volt, ahol hagytam. Az  orromhoz emeltem, és
felvillanyozódtam, amikor megéreztem, hogy olyan illata van,
mint Hollis kölnijének. Ez volt az: a bizonyíték. Nem létezik,
hogy nem nyúlt hozzá.
Lebuktál.
 

 
A mi kis fehérnemű-cserélő játékunk egész héten folytatódott.
Be kell vallanom, hogy kezdtem türelmetlen lenni.
Folyamatosan arra vártam, hogy Hollis beismerje, mi történik,
hogy mondjon valamit – bármit –, de nem tette. Egyikünk sem
lépett. Gyanítom, titkon abban reménykedtem, hogy ez valami
több felé vezet. De gyanítottam, hogy a perverz fehérneműfétis
és a kapcsolat akarása, két különböző dolog.
Amikor eljött a péntek, feszültebb voltam, mint valaha. Aznap
délután a város másik végébe vittem Hailey-t egy
pizsamapartira.
Mielőtt hazaindultam a hétvégére Connecticutba, úgy
döntöttem, visszamegyek a lakásba elmosogatni az edényeket,
amiket a mosogatóban hagytunk, és megetetem Huey-t. Mivel
Hailey nem volt, tudtam, hogy korábban odaérhetek, mint hogy
Hollis hazaér a munkából, így vele sem találkoznék.
Ambivalens érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de végül is úgy
döntöttem, hogy nem maradok.
Indulás előtt levettem a sárga tangámat, és a párnája alá
tettem. Megesküdtem, hogy ez lesz az utolsó. Úgy voltam vele,
ha ebből sem lesz semmi, nem folytatom a játékot.
Felszálltam a Connecticutba tartó vonatra, és már majdnem
otthon voltam, amikor bepánikoltam. Átkotortam a táskámat, és
rájöttem, hogy nincs meg a telefonom. Otthagytam volna
Hollisnál? Ez nem volt rám jellemző, de egész nap nem volt a
helyén az agyam. Egyáltalán nem akartam, hogy Hollis
hozzáférjen a telefonomhoz. Mindig túl lusta voltam ahhoz,
hogy beállítsak egy biztonsági kódot. Ez azt jelentette, hogy
átnézheti az összes fényképemet, amik közül néhány évekkel
korábban akkor készült, amikor még házasok voltunk
Tobiasszal. Régen néha küldtem neki egy-egy meztelen szelfit,
hogy incselkedjek vele, amikor tudtam, hogy tantestületi
értekezleten van. És több ezer, régi telefonokról származó
fényképet is őriztem, amik az évek során kerültek rá.
Basszus. Vissza kellett mennem.
 

 
Mire elértem egy másik vonatot, és visszazötyögtem a városba,
elmúlt este hét. Hollis épületébe érve azon gondolkoztam, hogy
talán szerencsém lesz, és nem lesz otthon. Kopogtam, de nem
reagált senki, ezért úgy döntöttem, bemegyek.
Amint elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót, életem
sokkja ért: megláttam, hogy Hollis a nappaliban áll, egy nővel.
A nőnek hosszú, vöröses haja volt, és üzletasszonyhoz illő
öltözéket viselt. A  fekete szaténblúza felső gombjai ki voltak
kapcsolva, hogy éppen kellő felületű dekoltázs látsszon ki.
Az ajkai vörösre voltak rúzsozva.
Mindketten egy-egy pohár bort tartottak.
Ez egy randi.
Beletrappoltam Hollis randijába!
A düh helyett inkább… le voltam sújtva.
Hollis szeme majdnem kiugrott a helyéből, amikor meglátta,
hogy a lakásba lépek.
– Ó… Uhh… – dadogtam. – Elnézést.
– Mit keresel itt? – csattant fel.
 – Azt hiszem, itt hagytam a telefonomat. A vonaton voltam, és
vissza kellett fordulnom.
– Fel kellett volna hívnod, vagy… kopognod, vagy valami.
Komolyan beszélt?
–  Nagyon is kopogtam, de szemlátomást túl elfoglalt voltál
ahhoz, hogy ajtót nyiss! Mindegy is, nem gondoltam, hogy ez
probléma. Azt reméltem, hogy nem leszel itthon.
– Legközelebb munkaidő után, kérlek, ne használd a kulcsod!
A fülem is égett. Nem bírtam elhinni, hogy ilyen mogorván
bánik velem. Bassza meg! Arról nem is beszélve, hogy ennek a
picsának tervezte megadni az én orgazmusomat, amit én
érdemeltem ki azzal, hogy ezt a kis játékot játszottam egész
héten.
Felszegtem az állam.
– Ő kicsoda?
– Ő Sophia. – Felé fordult. – Sophia, ő Elodie, Hailey dadusa.
– Szia! – mondta a nő, és tetőtől talpig végigmért.
– Örülök, hogy találkoztunk – válaszoltam keserű hangon.
Elmentem Hollis mellett, majd engedély nélkül nekiindultam
a folyosónak.
– Elnézést – mondta a nőnek.
Hollis követett, ahogy szobáról szobára jártam.
– Mégis mi a francot művelsz?
– Megmondtam. A telefonomat keresem.
– Nem toppanhatsz ide be csak úgy.
Anélkül válaszoltam, hogy megálltam volna.
– Te viccelsz velem? Több időt töltök ebben a lakásban, mint
te.
Végül csak észrevettem a telefonomat a fürdőszobában, a
mosdókagylón… Egyáltalán nem emlékeztem, hogy a fürdőbe
vittem volna a telefonomat.
Ő vitte be?
A fényképeimet nézegette?
Elöntött a düh.
Úgy voltam vele, nincs az az isten, hogy hagyjam neki úgy
megkefélni azt a nőt, hogy alattuk van a bugyim.
A hálószobájába trappoltam, és félredobtam a párnáját, hogy
visszaszerezzem a bugyimat. A lepedőt tapogattam. Semmi nem
volt ott. Eltűnt.
– Hollis, hol van?
Meghúzta a haját. Az álla megfeszült. De nem szólt semmit.
– Nem megyek el a bugyim nélkül! – kiabáltam.
Ebben a pillanatban mindketten megfordultunk, és
észrevettük, hogy Sophia az ajtóban áll.
Nem tűnt boldognak.
– Mi a franc folyik itt?
– Sophia, tényleg nagyon sajnálom – mentegetőzött.
– Igen. Én is – fújtatott. – Jó éjszakát, Hollis!
A cipősarkai kopogtak a márványpadlón, ahogy gyorsan
lépkedett a folyosón az előtér felé. Miután hallottuk becsapódni
az ajtót, csend telepedett ránk.
Huey hangja hallatszott a távolból. Meee! Megjött Anna.
– Most boldog vagy? – szólalt meg végül Hollis.
– Nem, nem vagyok. Mert nincs meg a fehérneműm.
 – Nem látod, hogy mennyire nevetséges ez a helyzet?
– Őszintén? Nem. Egész héten baszakodtál az agyammal, arra
használtál, hogy kielégülj. Aztán ártatlanul visszajövök a
telefonomért – amit valószínűleg átnéztél –, és azt látom, hogy
te valaki mást készülsz megkefélni.
–  Mégis mióta tartozik rád, hogy kit kefélek meg a saját
lakásomban?
– Rám tartozik, ha hülyítettél.
Néhány lépést tett felém.
– Te kezdted a játékot, Elodie.
A mutatóujjammal a mellkasára böktem.
–  Te szívsz? Te kezdted azzal, hogy elloptad a francos
bugyimat.
– Hiba volt – mondta halkan. – Csak egy poén.
– Egy poén…
Hollis nagyot nyelt, de nem mondott semmit.
Színpadiasan csettintettem.
–  Ó! Mert a Wall Streeten dolgozó harmincéves, öltönyös
férfiak kisgyerekek módjára állandóan másokkal poénkodnak. –
Felfelé, a hajamba fújtattam egy nagyot, és előrenyújtottam a
kezem. – Figyelj, csak add vissza a bugyimat, és már itt sem
vagyok.
Nem szólalt meg.
– Gyerünk, Hollis!
Beharapta az alsó ajkát.
– Nem tudom.
– Miért?
 – Mert nincs itt.
– Hol van?
– A mosodában.
– A mosodában?
Halkan válaszolt.
– Igen.
– Miért van… – Elhallgattam, amikor rájöttem.
Ő csikorgatta a fogait.
– Hazajöttem, megláttam, és… én… Szóval én azt hittem, hogy
hétfőig van időm visszaadni neked.
Éreztem, hogy elkerekedik a szemem. El voltam hűlve vagy
teljesen fel voltam izgulva a tudattól, hogy a bugyimat
használta maszturbálásra? Mármint azt tudtam, hogy mit
csinált vele, csak azt nem tudtam, hogy szó szerint vele csinálta.
Nekem ez új volt.
Bizonyos értelemben nem tudtam érte hibáztatni. Én vettem
rá, hogy azt csinálja, amit. Csak az zavart, hogy úgy döntött,
ennél a játéknál többre nem tart engem. Sophiát hívta meg,
hogy töltsék együtt az estét, nem engem. És ez rengeteget
elárult.
Lenéztem a lábamra.
– Azt gondoltam, hogy ez talán… Valami máshoz vezet. Aztán
beléptem, és megláttalak vele. – Mérgesen nevettem. – Csak
ámítottam magam. Hogy őszinte legyek, most meg vagyok
bántva, Hollis. És hülyének tartom magam, amiért így érzek.
Idegesen sóhajtottam egyet, majd az ajtóhoz mentem.
Követett.
 – Elodie, várj…
De én mentem tovább.
 

 
A metróúton hazafelé totálisan begörcsöltem attól, hogy Hollis
fürdőszobájában találtam meg a telefonomat, mert nem
emlékeztem, hogy bevittem volna oda. És ha valamit
megtanultam az őrjítő férfiakról, az az, hogy ha a megérzésem
azt súgja, hogy valami nem stimmel, akkor valószínűleg nem is.
Azon gondolkoztam, vajon megnézte-e a fényképeimet, talán
egy kis muníciót gyűjtve a nagy randija előtti maszturbáláshoz.
Ez bosszantott a leginkább. Hogy orgazmusra használt engem
az igazi randija előtt. Azt hittem, hogy magam mögött hagytam
a Sorennek végzett munkámat, de szemlátomást az egyetlen
értékem minden férfi számára a külsőm volt. Az arcom égett a
dühtől.
Bár nem bírtam a kíváncsiságommal: vajon melyik fotó
lehetett a szolgálatára? Már azt sem tudtam pontosan, hogy
milyen fényképek voltak a telefonomon. Körülnéztem a
metrókocsiban. Senki sem ült mellettem vagy láthatta a
képeimet. Tökéletes alkalom volt, hogy végigpörgessem az
albumot, úgyhogy a fotóapplikációmra nyomtam. A legelső kép
láttán megállt bennem az ütő.
Mi a franc?
Felemeltem a telefonom, hogy jobban szemügyre tudjam
venni.
 Először nem is tudtam pontosan kivenni, hogy mi az, csupán
napbarnított bőrt láttam. De ahogy elfordítottam a kijelzőt,
felszisszentem. Atyavilág!
Jóságos ég!
Megismertem a ruhákat és a kezet. Hollis egy szelfire
használta a telefonomat, egy közeli képet lőtt a törzse alsó
részéről. A  fotó a köldökétől lefelé készült. Az  inge ki volt
gombolva, így kilátszott elképesztő hasa és markáns V vonala, a
nadrágja ki volt cipzározva, az egyik kezével pedig letolta az
alsónadrágja derekát. A  farka nem látszott ki, de rohadt közel
volt. Az  egész fotón csupasz bőr, erek és nagyon kevés, szépen
fazonírozott szőr látszott, közvetlenül afölött, ahol a farkának
kellett lennie.
Tátva maradt a szám. Kétségkívül ez volt a legerotikusabb
fotó, amit valaha láttam, és egészen biztosan sokkos állapotban
is voltam, hogy ezt elkészítette. Miután néhány percig nagyon
tüzetesen megvizsgáltam a fotó összes apró részletét, nyeltem
egyet, és végül sikerült kijózanodnom. Muszáj volt odébb
pörgetnem, hogy kiderítsem, hagyott-e még valami mást is.
Sajnos ez volt az egyetlen, nem mintha bármi másra szükségem
lett volna.
Fogalmam sem volt, mire véljem ezt az új felfedezést.
Gyanítottam, az volt a terve, hogy emelje a kis játékunk tétjét.
Ha én otthagyhattam valami izgatót, ő is.
De időközben megváltoztak a dolgok. A  játékunk hirtelen
halállal véget ért. Így adódott a kérdés: ezzel most mihez
kezdjek? Mármint azon túl, hogy beteszem muníciónak a
gyűjteménybe: a dörzsiklubba.
 
 TIZENNYOLCADIK
FEJEZET
 
Hollis
 
– Elodie-val haragszotok egymásra? – kérdezte Hailey.
Nem éppen a harag volt a megfelelő szó. Talán dühös,
megbabonázott, bosszús, megszállott, mérges, elbűvölt, de a
francos dadusommal kapcsolatban érzett egyik jelző sem volt
olyan, amit helyes lett volna megosztanom az unokahúgommal.
– Nem. Miért kérdezed?
–  Mert ezen a héten alig szóltatok egymáshoz két szót, és
amikor Elodie vacsorát készített, csak annyit csinált, amennyi
nekem elég, és neked nem hagyott semmit.
Ó, hát, ja.
Megráztam a fejem, és felemeltem a kezem, hogy a pincérnő
észrevegyen, és rendelhessek még kávét.
–  Csak sok a dolgunk, és nem Elodie feladata, hogy vacsorát
készítsen nekem.
Az unokahúgom méregetett. Nagyon jól vágott az esze,
különösen a korához képest. Felismerte a kamuzást. De nem
szándékoztam elmagyarázni egy tizenegy évesnek a
katasztrófát, amibe sodortam magam.
 – Tudod, hogy szerintem mi történt? – kérdezte.
– Nem. De gyanítom, mindjárt felvilágosítasz.
–  Szerintem Elodie kedvel téged, te pedig hülyén viselkedtél
vele.
A villa félúton volt a szám felé, amikor ledermedtem.
A  reakciómat látva az unokahúgomnak fülig ért a szája. A  kis
mocsok.
Szerencsére odajött a pincérnő, és megszakította a
lelkizésünket.
–  Kérnék még egy kávét. – Hailey-re néztem. – Te kérsz még
csokis tejet?
A pincérnő felé bólintott.
– Igen, szeretnék.
Az elmúlt néhány hétben határozottan észrevettem, hogy a
szeretnék szóval bővült Hailey szótára. Arra gondoltam, bárcsak
elmondhatnám, hogy ez az én érdemem, de nem így volt. Elodie
szépen haladt vele. Hailey aznap reggel is beállította az
ébresztőóráját, korán felkelt, majd időben elkészült, hogy
elvigyem beiratkozni valami hiphopórára, amire szeretett volna
járni. Néhány héttel korábban az ébresztőóra én voltam, ahogy
hétszer kiabáltam neki, hogy keljen fel.
Hailey csendben ette a csokoládés palacsintáját.
Megkönnyebbültem, amiért látszólag ejtette az Elodie-témát.
–  Ühm… A  gyerekeknek meg szabad látogatniuk a szüleiket,
amikor azok börtönben vannak?
Bakker. Nem tudnánk újra Elodie-ról beszélni?
–  Szerintem szabad, igen. Gondolom, attól függ, hogy miért
van az illető börtönben. De nem ismerem az összes szabályt.
Kivette a szívószálat a már majdnem üres csokis tejes
poharából, amit a szájához emelt, majd hátradöntötte a fejét,
hogy az utolsó cseppeket is kiszopogassa.
– És apuhoz mehetnek látogatók?
– Nem vagyok benne biztos.
Hailey mindenfelé pillantott, csak rám nem. Nagy levegőt
vett, végül a szemembe nézett.
– Ki tudnád deríteni, és elvinnél őt meglátogatni, ha szabad?
Nem tudtam, erre mi a jó válasz. Elvigyek egy tizenegy évest
egy börtönbe? Vagy ez egy életre megsebezné? Bár talán még
rosszabb lenne eltiltani az egyetlen szülőjétől, akit valaha
ismert. Még akkor is, ha az hatalmas lúzer. Ez olyan döntés,
amiben egyértelműen ki kellett kérnem Elodie tanácsát.
–  Apukád Ohióban van, úgyhogy ez nem egy szimpla
kirándulás. Kérhetek egy-két nap gondolkodási időt? Őszinte
leszek, szerintem nem az a legjobb környezet számodra ahhoz,
hogy lásd az apukádat.
Hailey ráncolta a homlokát.
–  Láttam már rosszabban is. Szerinted hogyan talált haza,
amikor el volt szállva? Néha nekem kellett elmennem érte
azokba az elhagyatott épületekbe, ahol az összes ember koszos
matracokon fekszik a földön.
Jézusom. Azt tudtam, hogy a féltestvéremnek drogproblémái
voltak, és autókat lopott, de azt nem tudtam, hogy a lányának
kellett kábszertanyákon összeszednie.
Bólintottam.
 – Adj egy-két napot, rendben?
– Rendben.

 
Hétfő este, amikor hazaértem, Elodie már készült az akkorra
szokássá vált gyors távozáshoz. A  vállára vette a táskáját,
elköszönt Hailey-től, majd az ajtó felé indult.
– Ühm, Elodie? Válthatnánk esetleg néhány szót?
Megállt, és velem szembe fordult. A szája sarkai legörbültek.
A bejárati ajtó felé biccentettem.
–  Kikísérlek. – Hailey-re néztem. – Néhány perc, és jövök.
Addig miért nem állsz neki a házidnak?
Értetlenül nézett rám.
– Ühm… mert nyár van, és nincs?
Ingattam a fejem.
– Akkor menj, és nézd néhány percig a tévét!
Elodie előttem sétált az ajtóhoz. A  feneke ringatózott a szűk
farmerben. Ez a nő… Ő volt Éva, az a fenék meg az én csillogó
almám.
Amint az előtérbe értünk, összefonta a mellkasa előtt a karját,
és várta, hogy megszólaljak.
Megköszörültem a torkom.
– Hailey megkérdezte, hogy elvinném-e meglátogatni az apját
a börtönben. Szerettem volna kikérni a véleményedet, hogy
miként kellene ezt kezelnem.
A komoly arc, amit a megelőző másfél hétben viselt, eltűnt.
– Ó. Hűha. Ez nehéz.
 Bólintottam.
–  Irtózom a gondolattól, hogy bevigyem egy börtönbe, vagy
hogy abban a környezetben lássa az apját. De ahogy arra
felhívta a figyelmem, látta ő már rosszabb körülmények között
is. Az a lényeg, hogy ő az apja. Azok után, hogy itt hagyta őt, és
úgy eltűnt, ahogy, azon gondolkozom, hogy talán Hailey a saját
szemével szeretne megbizonyosodni arról, hogy jól van-e.
Elodie a lábát nézte, úgy tűnt, mint aki belefeledkezett a
gondolataiba. Amikor felpillantott, rádöbbentem, hogy több
mint egy hete akkor nézett először a szemembe.
– Nem hiszem, hogy valaha meséltem neked az apámról.
Az állásinterjún megemlítette, hogy szar gyerekkora volt,
ezzel próbálta bizonyítani, hogy ő az alkalmas ember a
munkára. De soha nem beszéltünk erről részleteiben.
–  Említetted, hogy Hailey-hez hasonlóan neked is nehéz
gyerekkorod volt.
Bólintott, és kicsit jobban kihúzta magát.
–  Mindkét szülőm alkoholista. Dühöngő alkoholista. Vagy
dühöngő alkoholisták voltak. Hát, ha minden igaz, az anyám
még mindig az, nem tudom pontosan. Nem állunk nagyon közel
egymáshoz, és nem is igazán akarom tudni. De azt hiszem, ez a
történet szempontjából lényegtelen. Szóval az apám rendőr
volt, és a haverjai is sokat ivó rendőrök voltak. Madarat tolláról,
embert barátjáról. – Megvonta a vállát. – Semmi gondja nem
volt azzal, hogy egész délután ivott egy barátja grillpartiján,
majd hazavitt minket. Tudtam, mi jó, és mi nem, de azt hiszem,
az is bennem volt, hogy ő rendőr, úgyhogy emiatt belefér, hogy
szabályt szeg. A tizenkettedik születésnapom előtti nap hazafelé
tartottunk egy ilyen nyári grillezésről, az apám pedig egész úton
összevissza csalinkázott. A kelleténél jóval többet ivott, és végül
felcsavarodott az autónkkal egy fára. Az anyámnak eltört a lába
és néhány bordája. Én a hátsó ülésen ültem, és valahogy néhány
karcolással és zúzódással megúsztam. Viszont az apám nem
kötötte be magát. Ő  kizuhant a szélvédőn, és harminc métert
repült. Eltörte a nyakát, és azonnal lebénult.
– Jézusom. Sajnálom.
–  Köszönöm. Sokáig volt kórházban. Végül letartóztatták, és
ott bent vádat emeltek ellene. Anyu azt akarta, hogy vele együtt
látogassam én is, de túlságosan haragudtam rá azért, amit tett.
Amit ők ketten tettek. Arról nem is beszélve, hogy megalázva
éreztem magam az iskolában, mert ezzel voltak tele a hírek:
a  kegyvesztett rendőr ittasan vezetett, és majdnem megölte a
családját.
– Meglátogattad?
Elodie megrázta a fejét.
–  Nem. Makacs voltam – vigyorgott. – Tudom, hogy ezt most
nehéz elképzelni.
Mosolyogtam.
– Aha. Egyáltalán nem jellemző most rád.
–  Szóval a deréktól lefelé bénult emberek a mozdulatlanság
miatt nagyon sok egészségügyi kockázatnak vannak kitéve.
A  trombózis az egyik. Egyik éjjel, mint kiderült, bedagadt az
egyik karja. Másnap reggel egy vérrög miatt halott volt.
Lehunytam a szemem, és bólintottam.
 – És nem látogattad meg a kórházban.
– Öt hétig volt ott, és sosem mentem be.
– Bánod?
Bólintott.
–  Nem tudom pontosan, miért, de igen. Egyszer legalább
bemehettem volna. Talán segített volna, ha az utolsó emlékem
róla az, hogy józan, és bűnhődik a tettei következményeiért.
Nem tudom. De mindig bántam.
– Azt hiszem, akkor meg is kaptam a választ.
Elodie előrehajolt, és megnyomta a lifthívó gombot. Amikor
megérkezett a lift, belépett, és szomorúan rám nézett. Az  ajtók
csukódni kezdtek, én viszont egyszerűen nem bírtam úgy
elengedni, hogy ne mondjak valamit. Kinyújtottam a kezem, és
ezzel megakadályoztam, hogy összecsukódjanak az
ajtószárnyak.
– Sajnálom a káoszt, amit kettőnk között okoztam. Hibáztam,
amikor elhoztam a bugyidat. És hibáztam, amikor úgy
beszéltem veled, ahogy, amikor betoppantál a randimba. Nem
érdemelted meg.
Bólintott.
–  Köszönöm. Én pedig sajnálom, hogy folytattam a játékot,
aztán dühös lettem, és tönkretettem a randidat.
Békejobbot nyújtottam.
– Barátok?
Habozott, aztán végül a kezembe tette a kis kezét.
– Persze.
– Köszönöm. – Bólintottam, és elengedtem a liftajtókat.
 Ezúttal Elodie akadályozta meg, hogy becsukódjanak.
– Hé, Hollis?
Összenéztünk.
– Tudod, viszont mit nem sajnálok?
– Mit?
– A fotót, amit a telefonomon hagytál. Kézre esett. – Elengedte
a liftajtókat, hátralépett, és pont, mielőtt becsukódtak volna, a
legpajzánabb vigyort villantotta rám. – Jó éjt, Hollsy!
 

 
Másnap reggel Hailey újra korán ébren volt. Mint kiderült, egy
fotós túrát terveztek aznapra Elodie-val, hogy a város graffitijeit
fényképezzék. A konyhaszigetnél ült, és egy tál müzlit evett.
Az üres kávésbögrémet a mosogatóba tettem.
–  Szóval gondolkoztam azon, amit kérdeztél. Elviszlek
meglátogatni az apukádat, ha szeretnéd.
Hailey vigyorgott.
– Elodie engedélyt adott, mi?
A kis szarházi.
– Hallottad már valaha azt a mondást, hogy ne harapj abba a
kézbe, ami enni ad?
– Hallottam. De a legtöbb este Elodie ad enni, emlékszel?
Felkaptam a pénztárcámat és a mobilomat az étkezőasztalról.
– Ne legyél okostojás, Hailey! Tudod, hogy értettem.
Leugrott a bárszékről, és odasétált hozzám. Lábujjhegyre állt,
és teljesen meglepett, amikor megpuszilta az arcomat.
 – Köszönöm, Hollis bácsi.
Bólintottam.
– Szívesen.
Visszament a müzlijéhez.
– És mikor mehetünk?
– Meg kell szerveznem a repülőutat. De hétvégente egész nap
lehet látogatni. Úgyhogy valószínűleg péntek este odarepülünk,
és a látogatás után, szombaton vissza.
– Elodie is jöhet?
– Elodie nem dolgozik a hétvégéken.
– De ha megkérdezem, és belemegy, jöhet?
Számomra rossz ötlet volt a kötelezőn túl több időt Elodie-val
tölteni. Viszont azt el kellett ismernem, hogy különleges kapocs
volt közöttük Hailey-vel, és nálam jobban tudná, hogyan kezelje
a helyzetet, ha az unokahúgomat felzaklatná az élmény.
Sóhajtottam.
– Ha szeretnéd, hogy jöjjön, és el is tud jönni, akkor elvihetjük
Elodie-t.
– Állat.
Aha, az vagyok. Az biztos.
 
 TIZENKILENCEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Végül egy szombat délutáni járatra vettünk jegyet. Úgy
terveztük, hogy vasárnap reggel látogatjuk meg a bátyámat, és
aznap este repülünk is vissza. Arra gondoltam, egy autót küldök
Elodie-ért, hogy a reptéren találkozzunk, de aztán úgy
döntöttem, az a legkevesebb, hogy elmegyünk érte, ha már a
szabadnapját ránk áldozza.
Hailey-vel korán elindultunk a városból, hátha valahol
forgalomba ütköznénk. Ráadásul tudtam, hogy kalandos lesz az
átépítések közepette a LaGuardián leparkolni. A  tervezettnél
majdnem negyvenöt perccel korábban álltunk meg Elodie háza
előtt.
Hailey kiszállni készült az autóból, de észrevette, hogy én
nem mozdulok.
– Te nem jössz be?
A múltkori bénázásom után ezúttal nem kockáztattam.
–  Válaszolnom kell néhány e-mailre, úgyhogy itt megvárlak
titeket. Menj csak, és mondd meg neki, hogy korán értünk ide.
És azt is, hogy nem kell sietnie.
 – Oké.
Néztem, ahogy Hailey elszökdécsel a bejáratig, és ahogy
Elodie ajtót nyit. Egy percig beszélgettek, majd mindketten az
autó felé néztek. Intettem, és felemeltem a telefont. Láttam
Elodie arcán a vigyort. Nem volt kérdés, hogy tudja, miért nem
megyek be. De mindegy is… Jobb félni, mint megijedni.
Körülbelül tíz perc telt el. Egy hosszú e-mail megválaszolása
közepén jártam, amikor egy fekete BMW állt elém. Egy férfi
szállt ki, és indult Elodie ajtaja felé.
Ki ez a pöcs?
Nem volt semmi a kezében, tehát nem valami rendelést
szállított házhoz, és elég csinosan volt felöltözve. Ráadásul
magabiztosan sétált az ajtóhoz, mint aki tudja, hová megy.
Sasoltam az autóból.
A férfi kopogott, mire Elodie mosolyogva ajtót nyitott. Viszont
amint meglátta, hogy ki az, lehervadt a mosolya. A  kilincs felé
nyúltam, de sikerült megállnom, hogy ülve maradjak.
Elodie a csípőjére tette a kezét, és mondott valamit. Aztán a
férfi beszélt, és akármit is szólt, felhúzta vele Elodie-t.
Körbemutogatott, és még a felhúzott ablakon keresztül is
hallottam, hogy egyre hangosabb.
A fenébe! Kiszálltam az autóból, és öt nagy lépéssel a bejárati
ajtónál termettem.
– Valami gond van?
A férfi rám nézett, és végigmért.
– Te meg ki vagy?
– Hollis LaCroix. És maga?
 – Elodie férje.
Elodie ajka megrándult.
– Volt férje. És már éppen indul. Ne foglalkozz vele, Hollis!
Az exe rám bökött az ujjával.
– Ki a franc ez a pasas?
–  Semmi közöd hozzá, hogy ki ő. És nincs mit mondanom
neked. Úgyhogy menj haza, Tobias!
Összefontam a karomat, és nagyobb terpeszbe álltam.
– Hallotta a hölgyet.
Rám horkant.
– És akkor mi van? Megütsz?
A kezemet már amúgy is ökölbe szorítottam. Persze, miért
ne? Adj egy okot, seggfej.
– Miért nem fogadja meg, amit a volt felesége mond, és kopik
le? Egyértelmű, hogy nem látják szívesen.
Hailey tűnt fel az ajtóban.
– Ő kicsoda?
Elodie válaszolt.
–  Ő Tobias. A  volt férjem. Megtennéd, hogy kihúzod a
bőröndömet a hálószobából, Hailey?
Az unokahúgom megvonta a vállát.
– Persze.
Elodie kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
–  Ahogy látod, éppen indulunk. Szóval inkább küldj egy e-
mailt, ha mondandód van.
Sóhajtott.
– Breeről van szó.
 – Mi van vele?
–  Anyám kért meg, hogy beszéljek veled. – A  pöcsfej rám
nézett. – Esetleg tudnánk kettesben beszélgetni? Családi ügy.
Elodie nagyot fújt.
–  Jó, de nekünk mindjárt indulnunk kell. – Felém fordult. –
Tudnál még öt percet várni, Hollis?
Nem akartam egyedül hagyni ezzel a pasassal, de Elodie
egyértelműen nem érezte úgy, hogy veszélyben lenne.
Bólintottam.
– Hailey-vel az autóban várunk.
– Köszönöm.
Hailey az ajtóhoz húzta a bőröndöt, én felemeltem, majd a
csomagtartóba tettem. Elodie volt férje egy igazi seggfejnek
tűnt. Viszont az autó helyett a sofőrajtónak dőlve várakoztam,
és a házon tartottam a szemem. Hailey ugyanezt tette
mellettem. A  védelmező testtartását elnézve rájöttem,
valószínűleg nagyon röhejesen festünk, ahogy mindketten
karba tett kézzel őrt állunk. De leszartam.
– Láttad? – kérdezte Hailey.
–  Mit? – A  tekintetem a bejárati ajtóra szegeződött. Kizárt,
hogy valamit ne vettem volna észre.
–  A szomszédot. A  sötétítő megmozdult, és egy nőt láttam.
Szerintem néz minket.
–  Ó. Ő  valószínűleg Elodie barátnője, Bree. A  szomszédban
lakik. Biztos, csak szemmel tartja a helyzetet, hogy biztosan
minden rendben van-e.
Két perccel később én is láttam, hogy a szomszédban
megmozdult a sötétítő. A  barátnő egyértelműen figyelt minket.
De nem sokkal később kinyílt Elodie ajtaja, és az ex kijött.
Kihúztam magam.
Gyilkos pillantást vetett rám, amikor elment mellettem, de
nem szólt semmit, visszament az autójához, és beszállt.
Elodie a táskájával sétált felénk a kis kerti ösvényen.
– Elnézést kérek emiatt.
– Minden rendben?
Visszanézett a barátnője háza felé, és ráncolta a homlokát.
– Nem igazán. Baj, ha kérek még öt percet?
– Egyáltalán nem. Menj csak, csináld, amit kell. Korán jöttünk.
– Köszönöm.
Ezúttal hagytam, hogy egyedül menjen, így beszálltunk az
autóba, amíg ő átsietett a szomszédba a barátnőjéhez. Tizenöt
perccel később nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót. Az  arca
duzzadt volt a sírástól.
– Elodie?
Megrázta a fejét, és előrenézett.
– Ne most.
–  Nincs szükséged még néhány percre? Bemehetnél
megmosakodni.
– Nincs. Csak szeretnék elmenni.
Bólintottam és indítottam.
 

 
Hailey a beszállókapuval szemben lévő újságoshoz ment, és a
magazinokat nézegette. Elodie a reptérre vezető úton végig
csendben volt.
– Szeretnél róla beszélni? – kérdeztem finoman.
– Tobiasról? Nem. De Breeről? Talán.
Úgy fordultam a székemben, hogy teljesen rá tudjak figyelni,
és közben fél szemmel az újságost is lássam.
– Amiről csak szeretnél.
–  Azt már meséltem, hogy a legjobb barátnőm beteg. Bree
részt vett egy kísérleti kezelésben. Limfangioleiomiomatózisa
van.
– Ez jó hosszú egy név.
Bólintott.
–  Ez egy gyógyíthatatlan tüdőbetegség. Nem nagyon beszél
róla, nem akar terhelni a részletekkel. Ami szerintem hülyeség,
de ő ilyen. Fontos neki, hogy ne zavarja meg az életemet,
úgyhogy nem tulajdonít nagy jelentőséget az állapotának.
Tobias anyja, Mariah, Bree apukájának a felesége, és tegnap
Bree elmondta az apjának, hogy abbahagyta a kísérleti kezelést.
Emiatt nagyon rosszul van, és szédül, és kevésbé kap levegőt,
mint általában. De az új gyógyszer volt lényegében az utolsó
remény. Bree nem hallgat az apjára, Tobias pedig azért jött,
hogy beszéljen velem, hátha én tudok valamit csinálni.
A  családja nem tud arról, hogy rosszul végződött a
házasságunk. Azt mondtuk nekik, hogy túl gyorsan ugrottunk a
dologba, és rájöttünk, hogy barátként jobban működünk.
Bólintottam.
–  Értem. És sajnálom, ami a barátnőddel történik. Segített
valamit, hogy beszéltél vele?
Megrázta a fejét.
–  Azt ígérte, megfontolja a kezelés folytatását. De ismerem,
csak azért mondta, hogy eljöjjek.
Eszembe jutott, hogy min mentem keresztül anyuval a végén.
A kezelésektől szörnyen érezte magát.
– Anyám rákos volt. Jó néhány kör kemó után tizenkilenc éves
koromban halt meg. A végén úgy döntött, hogy felhagy minden
kezeléssel, és csak élvezi a hátralévő napjait. Nagyon nehéz volt
ezt elfogadni. De vannak az életben olyan dolgok, amiken nem
tudunk változtatni. Úgyhogy nekünk kell változnunk, hogy
megbirkózzunk velük. És ezt tudom, sokkal könnyebb mondani,
mint csinálni.
Elodie rám nézett, és bólintott.
–  Köszi, Hollis. És köszönöm, hogy odajöttél megnézni, mi a
helyzet, amikor megláttad Tobiast az ajtóban.
A szeme csillogott, és tudtam, hogy igyekszik visszanyelni a
könnyeit. Átkaroltam a vállát, és megszorítottam.
– Ez természetes. Bármikor. Barátok vagyunk, emlékszel? Ezt
teszik a barátok egymásért. Hát, mármint ezt, meg hogy egymás
bugyiját szaglásszák, és obszcén szelfiket hagynak a másik
telefonján.
Elodie nevetett, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Elcseszett egy barátságunk van nekünk, Hollis.
Mosolyogtam.
– Az van az első pillanattól kezdve. Másképp nem is lehetne.
 
  
A repülőutunk Ohióba eseménytelen volt. Egy Cleveland
belvárosában lévő szállodában foglaltam egymásba nyíló
szobákat, Hailey és Elodie volt az egyikben, én a másikban, és
csak egy ajtó választott el minket.
Egy ötcsillagos, tengeri herkentyűs ételekre specializálódott
étteremben vacsoráztunk gyalogtávolságra a szállodától, és úgy
döntöttünk, hogy közvetlenül utána vissza is megyünk a
hotelbe.
Bár Elodie és én szívesen pihentünk volna, úgy tűnt, Hailey-
nek más tervei vannak.
– A medence nyitva van tízig! – közölte, ahogy a szobáink felé
közeledtünk.
– Akkor gyanítom, úszni megyünk? – kérdezte Elodie.
Az ajtómban tébláboltam.
– Ti ketten hoztatok fürdőruhát?
–  Persze. Mi jó móka van egy hotelben, ha nem úszunk a
medencében? – mondta Hailey, mintha hülyeséget kérdeztem
volna.
–  Én szeretek csak heverni az ágyban, és valami
ropogtatnivalóval tévét nézni – mondtam.
– Mert te öreg vagy, Hollis bácsi.
Ezen vigyorognom kellett.
– Nagyon úgy fest, hogy rajtad kívül mindenki készült, Hollsy
– kacsintott Elodie.
Volt valami ebben a kacsintásban, amitől az a gondolatom
támadt, hogy bárcsak a fenekére csaphatnék.
Bementek a szobájukba átöltözni. Én azt terveztem, hogy
amíg ők távol vannak, elleszek, és HBO-t nézek. Vagy legalábbis
így volt, amíg át nem jöttek szólni, hogy indulnak lefelé.
Elodie feszes hasa és a bikinijéből kikukucskáló telt melle
incselkedett velem. Arra gondoltam, hülye lennék a szobámban
maradni, ha a következő órában bámulhatom őt. Hozzáérni
nem lehet, de attól még nézhetem, nem? Ez sokkal, de sokkal
jobban hangzott az HBO-nál.
– Lehet, hogy én is csatlakozom.
Hailey nem értette.
– Te is fogsz úszni?
– Nem. De elfoglalom magam, talán újságot olvasok.
Lent a szobakulcsainkkal jutottunk be az uszodába. Be volt
fűtve, és olyan érzés volt, mintha szaunában lennénk.
Az  előtérben vettem egy USA TODAY-t, amit egy asztalra
dobtam, aztán elhelyezkedtem egy fehér műanyag székben.
Elodie levette a sortját, és a medencébe ugrott. Hailey
közvetlenül utána.
Nehéz volt nem nézni Elodie mellének hullámzását, ahogy
Hailey-vel játszottak a vízben. Az  arcom előtt volt az újság, de
többet kukucskáltam fölötte, mint olvastam.
Néhány nappal korábban elkövettem azt a hibát, hogy
átnéztem a fotókat a lakásomban felejtett telefonján.
Belebotlottam egy szelfibe, amit melltartóban és bugyiban
készített magáról, fél óráig biztos, hogy bámultam. Utána
bűntudatom támadt. Ekkor lőttem magamról a fotót,
közvetlenül azelőtt, hogy tönkretettem a bugyiját, hiszen azzal
maszturbáltam. A játékunk okozta mérhetetlen szórakozás
ellenére még mindig biztos voltam abban, hogy ennél tovább
nem léphetünk. Ettől függetlenül szexuálisan mindennap egyre
frusztráltabbá váltam.
Elodie kimászott a medencéből, és leült a mellettem lévő
székre. Szőke haja vizes volt, és hátra volt simítva az arcából.
A kezével beleszántott, hogy néhány csomót kibogozzon.
Hailey-re nézett, aki még mindig úszkált.
–  Nagyon örülök, hogy jól érzi magát ma este. A  holnap tuti,
stresszes lesz neki.
– Hát, miattad érzi jól magát. Nem vagyok benne biztos, hogy
ilyen jól szórakozna, ha csak ketten lennénk. Köszönöm még
egyszer, hogy eljöttél.
–  Nincs mit. – Csendben volt, majd felém fordult. – Nekem is
jól jött. Nem voltak éppenséggel vad terveim erre a hétvégére.
– Jobban vagy a reggelhez képest?
– Határozottan.
Mosolyogtam.
– Jó.
Elpillantott, úgy tűnt, mint aki a szemkontaktusunk miatt
kellemetlenül érzi magát. Kissé szégyenlősen, ami nem volt rá
jellemző, viszont édes volt.
– Köszönöm a vacsorát. Nagyon finom volt – mondta.
–  Ha jól számolom, valószínűleg már száz vacsorával
tartozom neked.
– Amíg fel nem hagytam azzal, hogy két emberre főzzek.
 – Hát, igen, az egyébként eléggé szívás volt. De megértem.
– Megérdemelted.
– Tudom.
Egymásra mosolyogtunk, majd kellemes csendben ültünk,
ahogy továbbra is Hailey-t bámultuk a medencében.
Egy óra múlva Hailey egy törülközőbe csavarva vacogott, és
bejelentette, hogy fel szeretne menni.
A szobában hallottam, hogy a szomszédban folyik a víz, ezért
úgy döntöttem, én is lezuhanyozom. A  szokásosnál jobban
felizgultam attól, hogy ilyen sokáig bámultam Elodie testét. Erős
orgazmusom volt a zuhany alatt. És még így sem volt elég.
Őszintén, fogalmam sem volt, hogy mihez fogok kezdeni az
iránta érzett őrült vonzalmammal. Olyan gondolataim voltak,
hogy bárcsak meg tudnék tőle szabadulni, vagy bepalackozni,
eltenni és elveszíteni hozzá a kulcsot. De ez nem ilyen egyszerű,
amikor szinte mindennap a közelemben volt. Olyan érzés volt,
mintha óriási szexuális energia feszítene, és nem tudtam min
levezetni.
A zuhanyozás után felkaptam egy fekete pólót és egy
melegítőnadrágot. Általában alsónadrágban aludtam, de nem
tudhattam, hogy fogunk-e még Elodie-val este találkozni.
Bekapcsoltam a tévét, és elővettem a perecet, amit még a
reptéren vettem. Már éppen kezdtem volna belemerülni egy
filmbe, amikor Elodie küldött egy üzenetet.
 
Elodie: Hailey kiterült. Bárcsak én is el tudnék aludni. Teljesen
 elájult. Az úszás jól kiszívta.
 
Engem is jól kiszívott, csak másképp.
Arra utalt ezzel, hogy hívjam át a szobámba lógni, vagy csak
tájékoztatott?
Gondolkodás nélkül válaszoltam.
 
Hollis: Ébren vagyok, ha társaságra vágysz.
 
 HUSZADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Nem számítottam arra, hogy áthív a szomszédos szobába.
A félreértések elkerülése végett, reméltem, hogy át fog, de Hollis
ritkán hozta magát olyan helyzetbe, hogy kettesben maradjon
velem. Úgyhogy ez meglepett. Bár Hailey közvetlenül a fal
túloldalán aludt, úgyhogy gyanítottam, tudja, semmi nem
történhet.
Halkan kinyitottam a szobáinkat összekötő ajtót, majd
becsuktam.
Hollis az ablaknál állt, és az alattunk lévő utca esti forgalmát
nézte. Megfordult, kissé feszültnek tűnt.
– Szia! – vigyorogtam.
Összedörzsölte a tenyereit.
– Helló!
A tévére néztem.
– Megzavartalak a filmnézésben?
– Á, még nem mélyedtem bele.
A sarokban álló székre ültem. Nem mertem az ágyra feküdni.
A tekintetével végigfutott a lábamon, mire megrándult az
állkapcsa. Rövid pizsamaalsó és egy póló volt rajtam. Jó
néhányszor kaptam azon a medencénél, hogy engem figyel.
Nagyon szerettem azon kapni, hogy néz.
Abban a pillanatban vonzóbb volt, mint valaha, a
zuhanyozástól nyirkos hajával. Olyan illata volt, mint az
arcszesznek, amire a bugyijaimról emlékeztem. Csupán attól,
hogy eszembe jutott a játékunk, felgyorsult a pulzusom.
De ez olyan volt, mint egy előjáték, ami nem vezet sehová.
Az  egész élmény szöges ellentéte volt annak, mint amit a vele
töltött idő alatt tapasztaltam. Egy kapcsolat, ami legfeljebb
baráti.
Hollis az ágyhoz ment, és feltette a lábát. Lehalkította a tévét.
– A volt férjed egy igazi pöcsnek tűnik.
Jól meglepett, hogy szóba hozta Tobiast.
–  Sok éven át nem gondoltam, hogy pöcs. Eléggé el voltam
bűvölve. Elvégre a professzorom volt. Egy időben nagyon
tiszteltem. Nagyon vonzó tud lenni egy olyan ember, aki
hatalommal bír. Diák-tanár. Beosztott-főnök. Tudod, hogy van
ez.
Hollis kicsit elmosolyodott, de nem reagált úgy a
megjegyzésemre, mintha az rá is vonatkozhatna.
Megköszörülte a torkát.
– Milyen gyakran jelenik meg nálad váratlanul?
–  Időnként. Részben még a saját házaként tekint tá. Viszont
próbálom nem engedni, hogy hatással legyen rám.
– Nem kellene jobban tiszteletben tartania a magánéletedet?
–  Hát, abban az utóbbi időben nem sok látnivaló van. Nem
tudna kompromittáló helyzetben találni.
Hollis bámult egy kicsit, majd megkérdezte:
–  Miért telt el ilyen hosszú idő azóta, hogy utoljára együtt
voltál valakivel?
Elkerekedett a szemem.
–  Próbáltál már interneten ismerkedni, Hollis? Rossz dolog.
Én nem olyan férfit keresek, aki csak egy gyors kefélésre vágyik,
még ha néha nekem is csak arra lenne szükségem. Félelmetes
kitenni magad a placcra. Betegségeket és ijesztő embereket is
összeszedhetsz ott. Nem tudom. Néha egyszerűen azt hiszem,
hogy nekem ez nem való.
– Neked az való, hogy egy férfival legyél…
–  Igen. Nagyon sok mindent tudok adni valakinek, a jó
embernek. De azt hiszem, túlságosan félénk vagyok, hogy
megtegyem a szükséges lépéseket ahhoz, hogy meg is találjam
őt. Azt hittem, hogy talán Tobiasban megtaláltam. De tévedtem.
Úgyhogy olyan ez, mintha újra a startról kellene indulni.
Úgy döntöttem, ideje elterelni rólam a szót, és kicsit
kielégíteni a kíváncsiságomat.
– Te mit gondolsz, meg fogsz valaha állapodni?
Hollis fújt egyet.
– Nem. Úgy döntöttem, egyedülálló maradok. Életem egyetlen
komoly párkapcsolatával rossz tapasztalatom volt, és nem
vágyom arra, hogy újra olyan helyzetbe kerüljek.
Hűha. Itt aztán tényleg lapult egy történet.
– Akarsz róla beszélni?
– Inkább nem.
 – Oké. Megértem.
Atyám, olyan kíváncsi voltam. Attól, hogy megtapasztaltam
ezt a villanásnyi esendőséget, csak még jobban vonzódtam
Hollishoz. Nem is olyan rideg, mint eredetileg gondoltam, csak a
szívét védte.
A szék karfáján piszkáltam néhány szál szöszt.
–  És az a nő egyik este… amikor megzavartalak titeket…
Ő pontosan tudta, hogy miért van ott? Semmi elvárás?
– Igen. Az összes nő, akivel kapcsolatba kerülök, tudja, hogy a
szexuális kapcsolatnál nem akarok többet. Mindenkivel őszinte
vagyok.
– Az interneten ismered meg őket?
– Általában nem. Leginkább társas összejöveteleken.
Bólintottam.
–  Persze a mostani körülményeim miatt az utóbbi időben
nincs annyi lehetőségem. – Kérdőn nézett rám. – Van még
kérdés?
Nem tudom, mi ütött belém, amikor feltettem a következőt.
De ez volt az egyetlen, amit tudnom kellett.
– Meg akarsz kefélni engem, Hollis?
Elkerekedett a szeme.
– Ez meg milyen kérdés?
– Nem úgy értettem, hogy most. – Idegesen felnevettem. – Ez
inkább… egy általános kérdés volt. Csak kíváncsi vagyok, hogy
mi lenne, ha mások volnának a körülmények.
–  Azt hiszem, ez a kérdés irreleváns, mivel igenis ebben a
helyzetben vagyunk.
 – Őszintén érdekel, hogy csak flörtölni szeretsz velem, vagy az
eseted is lennék.
–  Te nem az a típusú nő vagy, akivel össze akarnék jönni, és
nem a vágy hiánya miatt, hanem mert te… túl jó vagy nekem.
– Hogyhogy?
–  Te egy olyan férfit érdemelsz, aki meg akar állapodni, aki
egy gyors kefélésnél többet akar neked adni. Én nem ilyen férfi
vagyok.
– Vonzódsz hozzám?
– Erre tudod a választ, Elodie.
– Igen?
–  A tetteim miatt nem egészen nyilvánvaló, hogy vonzónak
talállak?
Már azt sem tudtam, hová akarok kilyukadni ezzel a
beszélgetéssel. Csak tudni akartam, mit fog mondani. Úgyhogy
megkérdeztem.
– És ha azt mondanám, hogy csak le akarok feküdni veled, és
semmi más?
– Ez még mindig egy hipotetikus kérdés?
–  Persze. Ez az egész beszélgetés hipotetikus – mondtam, de
saját magamnak sem hittem.
–  Rendben… Hipotetikusan. Ha azt mondanád, hogy csak le
akarsz feküdni velem, és semmi mást, mindarra alapozva, amit
eddig meséltél magadról, valószínűleg nem hinnék neked.
– Azt gondolnád, hogy nem mondok igazat.
– Igen.
A padlóra lendítettem az eddig keresztbe vetett lábamat, és
előredőltem.
– Esetleg fel tudnánk egy pillanatra hagyni a hipotézissel?
– Aha.
– Nem akarlak úgy, Hollis, nem lenne helyes. A főnököm vagy,
és semmi jó nem sülne ki abból, ha átlépjük a határt a
kapcsolatunkban. Ez nem lenne jó Hailey-nek.
– Teljesen egyetértek.
–  De az a játék beszippantott. Amikor megláttalak azzal a
nővel… felzaklatott, és féltékennyé tett. Rájöttem, hogy a
fejembe szállt a játék. – Abba kellett hagynom, mert túl sok
mindent árultam el. – Nem is tudom, mi ennek a beszélgetésnek
az értelme – mondtam. – Sajnálom. Csapongok.
–  Semmi baj, nem gond. Értékelem az őszinteségedet. Az  az
igazság, hogy túl messzire mentem veled. Ez egy olyan játék
volt, amit soha nem lett volna szabad elkezdenem, bármilyen
csábító is. Sajnálom, ha elhitettem veled bármit. Hiba volt. És
vállalom a felelősséget.
Uhhh! Hát, határozottan nem ilyen válaszban bíztam.
Fel voltam izgulva, frusztrált voltam, és elképesztően bejött a
főnököm, aki jóformán az előbb vallotta be, hogy játszadozott
velem, és semmi komoly szándéka nincs.
Totális és óriási hülyének éreztem magam. Titkon abban
reménykedtem, hogy meg tudom őt változtatni? Vagy annyira
vonzódtam hozzá, hogy a megszerzésén kívül nem érdekelt
semmi?
Hollis játszadozott velem. Én pedig mindent annak
bizonyítékának tartottam, hogy a dolgok talán haladnak
közöttünk, pedig ez csak egy játék volt. Már világosabb volt,
hogy igazából mi is a helyzet.
Felálltam a székből.
– Azt hiszem, megyek aludni. Hirtelen fáradt lettem.
Felkelt az ágyról.
– Oké. Én is valószínűleg ezt fogom csinálni.
– Jó éjszakát!
Felemelte a kezét.
– Jó éjt!
Uhh.
Nagyon kínos.
Az ágyban csak forgolódtam, szarul éreztem magam, és arra
gondoltam, bárcsak soha ne hoztam volna szóba a témát, mert
teljesen szétzúzta minden reményem azzal kapcsolatban, hogy
lehet közöttünk bármi.
 

 
Másnap egy üvegfal választotta el Hailey-t az apjától, Hollisszal
pedig hagytuk, hogy egyedül legyen vele. Stephen úgy nézett ki,
mint Hollis elnyűtt változata. Bár féltestvérek voltak, én igenis
láttam, hogy hasonlítanak.
Hailey-vel éppen a látogatás végén jártak, amikor hallottam,
hogy azt mondja a lányának:
– Tedd a kezed az üvegre!
Hailey úgy tett, ahogy az apja kérte.
– Szeretlek, apu.
 –  Én is szeretlek, Hailey. Nagyon köszönöm, hogy ilyen
messzire eljöttél. Ígérem, hogy amikor innen kijutok, egy
egészen új apukád lesz. Soha többé nem foglak cserben hagyni.
A múltját ismerve valami azt súgta nekem, hogy ezt azért egy
kis fenntartással kell kezelni.
– Okés – mondta Hailey, aztán felállt, és odasétált hozzám.
Megöleltem. Nagyon büszke voltam rá, amiért ilyen bátor
volt, hogy el akart jönni a börtönbe. Hollis odament a bátyjához,
néhány percig kettesben beszélgettek, közben mi Hailey-vel
vártunk.
Már majdnem az autónál voltunk, amikor megálltam.
– Mi a baj, Hailey?
– Csak gondolkozom valamin, amit apu mondott nekem.
– Mi az? – kérdezte Hollis.
–  Folyamatosan azt mondta, végre tanult a dologból, hogy a
börtön segített neki meglátni a fényt, és hogy alig várja, hogy
hazajöjjön, és újra együtt legyünk.
– És ez miért nyugtalanított?
– Nem akarok vele élni, Hollis bácsi… Soha többé. Nem azért,
mert nem szeretem az apukámat. De nem hiszem, hogy meg
tudnék benne bízni. Veled biztonságban érzem magam. Tényleg
elintézheti, hogy vissza kelljen mennem hozzá?
Hollis megtorpant, és rám nézett.
– Ez bonyolult, Hailey. Gyakorlatilag elintézheti, de…
– Nem tudsz csinálni valamit?
Hollis nem találta a szavakat.
Hailey úgy festett, mint aki mindjárt sírva fakad.
 – Nem szeretnél engem örökre?
Hollis lehajolt, hogy Hailey szemmagasságában legyen. A  két
tenyere közé fogta az unokahúga arcát.
–  Egyáltalán nincs szó erről, Hailey. Esküszöm, ha rajtam
múlna, örökre magamnál tartanálak. Célt adtál nekem.
Megváltozott az életem, hogy velem vagy, és csak jó értelemben.
Nagyon boldoggá tesz, hogy gondoskodhatom rólad. Ebben soha
ne kételkedj, rendben?
Hailey szipogott, majd bólintott.
– Okés.
Ez megfacsarta a szívemet. Mindenki mondhat, amit akar
néhány tette alapján, de mindent egybevetve Hollis jó ember
volt.
–  Viszont a jog nem mindig veszi figyelembe, hogy mi a
legjobb valakinek – folytatta. – Ha a bíróság a büntetése
letöltése után alkalmasnak találja az apukádat a szülői feladatai
ellátására, akkor nincs semmi, amit jogilag tehetnék. –
Megtörölte Hailey szemét. – De egyvalamit megígérhetek.
Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy velem maradj,
rendben? És ha nem sikerül, akkor sem fogsz tudni
megszabadulni tőlem. Mindennap nálad leszek, hogy biztosan
minden rendben van-e.
Mielőtt elfogatóparanccsal elkapták, és Ohióba szállították,
Stephen New Yorkban élt Hailey-vel. Feltételezve, hogy oda akar
majd visszamenni, nem is volt olyan elképzelhetetlen, hogy
Hollis naponta meglátogatja Hailey-t.
– És Elodie? – kérdezte.
 – Mi van velem, csillagom? – mosolyogtam.
–  Nem akarom, hogy elveszítsd a munkád, ha vissza kell
mennem apuhoz.
–  Ó, emiatt ne aggódj, szívem! Nagyon sok mindent tudok
csinálni. Majd találok munkát.
– Hidd el nekem, nagyon sokoldalú – vigyorgott Hollis.
Rámeredtem, ami mosolygásba váltott. Visszamosolygott.
A reakciója meglepett.
–  Ha tudom, megpróbálom majd Elodie-t melletted tartani.
Még ha apukáddal is leszel, fizetni fogom, hogy veled legyen,
persze, ha Elodie elvállalja.
Hollis szemébe néztem, majd Hailey felé fordultam.
– Nem fogsz tudni megszabadulni tőlem, Hailey. Még ha nem
is kapok fizetést, akkor is az életed része leszek. Megígérem,
rendben?
Tudtam, hogy ez a biztosíték valahogy azt is jelentette, hogy
Hollis is mindig az életemben marad. Ő nem fog sehová menni,
így valami másnak kell megváltoznia. Ez figyelmeztetésül
szolgált, hogy tovább kell lépnem ezeken az érzéseken,
folytatnom kell az életem, annak ellenére, hogy ő a része
marad.
Hailey megkönnyebbülten fújt egyet.
– Már jobban érzem magam – sóhajtott. – Tudom, hogy anyu
fentről néz, és boldog, hogy ti vagytok nekem.
Tisztában voltam vele, hogy Hailey anyukája kábítószer-
túladagolásban halt meg, amikor ő kicsi volt. Ettől mindig
megszakadt a szívem. De a földön hozott döntései ellenére
Hailey szeretettel beszélt róla, mintha az anyukája egy angyal
volna, aki vigyáz rá.
–  Benned és bennem több közös van, mint gondolnád –
mondta Hollis, és a kezét Hailey fejére tette. – Tudom, milyen
nehéz az embernek elveszíteni az anyukáját. Én sokkal tovább
ismertem az enyémet, mint te a tiédet, de a veszteség soha nem
enyhült, mindegy, milyen idős vagyok.
 
 HUSZONEGYEDIK
FEJEZET
 
Hollis – 12 évvel korábban
 
Anna masszírozta a hátamat.
– Hozzak neked valami ennivalót? Egész nap nem ettél.
– Nem, köszönöm.
Anyu temetésének másnapja volt. Az  előző nap kimerített,
hogy az emberek részvétnyilvánításával kellett foglalkoznom,
és abban az állapotban beszélgetni velük. De semmi sem volt
rosszabb a következő nap hátborzongató csendjénél.
Megszűntek a „sajnálom”-ok, megszűnt a zaj, megszűnt az
ételhordás. A  csend fülsiketítő volt. És mellbe vágott a nyers
valóság: anyu nem fog visszajönni.
Feladtam mindent, hogy otthon maradjak vele, és gondját
viseljem, amíg beteg volt. Visszautasítottam a UCLA
baseballösztöndíját, mert ez azt jelentette volna, hogy el kell őt
hagynom. És nem csak én adtam fel a lehetőséget, hogy a UCLA-
re járjak. Amikor Anna rájött, hogy nem fogom itt hagyni anyut,
maradt, és velem járt a helyi főiskolára. Bár óriási bűntudatom
volt emiatt, el sem bírtam képzelni, mi lett volna, ha
mindezeken túl még Anna is elmegy.
 Annával az oldalamon anyu gondozásáról szólt az életem. És
újra megtenném. Azzal, hogy anyu meghalt, azt hittem,
rendelkezésemre áll a világ összes szabadsága. Mégis tompa
voltam. Nem tudtam, ki vagyok, ha nem az anyám fia. Az  új
szabadság ellenére furcsamód nem tudtam pontosan, hogy
mihez kezdjek az életemmel. Ki kellett találnom valamit, hogy
összekapjam magam, és újrakezdjem.
Anyu hálószobájában ültem, és körbenéztem az összes
holmiján. A  szekrényben lógó ruháin és a komódon lévő
nyuszinippeken. Mindig a húsvét volt a kedvenc ünnepe.
Az egész házat pasztellszínű tojásokkal, kis pelyhes csibékkel és
nyuszinippekkel díszítette fel. A  húsvét abban az évben
keménynek ígérkezett.
Az összes nap keménynek ígérkezett.
Végül rájöttem, hogy majd el kell pakolnom ezeket a cuccokat,
hogy eladhassam a házat, és továbbléphessek az életemben.
Csupán egyetlen dologban voltam biztos: hogy Annával együtt
tesszük meg a következő lépést. Már ő volt a családom.
– Költözzünk össze! – mondtam hirtelen.
Elkerekedett a szeme.
– Ez meg honnan jött?
–  Onnan, hogy szeretlek. Szeretném, ha elkezdenénk a közös
életünket. Anyu is ezt akarná.
Még mielőtt lemondtuk volna a költözést, Annával úgy
terveztük, hogy együtt veszünk ki egy lakást Kaliforniában.
Ő továbbra is az apukájával élt, és onnan járt be az iskolába.
– Biztos vagy benne? – kérdezte.
 –  Persze hogy az vagyok. Már régen meg kellett volna
tennünk.
Anyu a halála előtt noszogatott, hogy egy nap majd adjam el
ezt a házat, a pénzből pedig vegyek Annának egy eljegyzési
gyűrűt, illetve egy helyet, amit az otthonunknak hívhatunk. Úgy
terveztem, valóra váltom ezeket a kívánságokat.
–  Semmit sem szeretnék jobban, mint összeköltözni veled,
kicsim – mondta.
– Akkor ezt megbeszéltük.
A rövid eufória helyét, amit az a terv okozott, hogy
összebútorozunk Annával, gyorsan egy újabb hullámban érkező
üresség vette át.
Anna látta, hogy a boldogságom röpke pillanata elmúlt.
– Mit hozhatok neked? – kérdezte.
–  Miért nem mész haza? – mondtam neki. – Három napja
megállás nélkül mellettem vagy. Pihenésre van szükséged.
– Nem akarlak itt hagyni.
– Semmi baj. Ígérem, megleszek.
– Biztos vagy benne?
– Aha. Biztos.
Átölelt.
–  Nagyon szeretlek. Csak megnézem, mi van apuval. Holnap
reggel már jövök is vissza.
Anna már éppen készült felkelni az ágyból, amikor a karjára
tettem a kezem.
–  Köszönök mindent. – A  tenyerem közé fogtam az arcát, és
egy csókért magamhoz húztam. Megnyugtatott a melege. Úgy
gondoltam, talán másnap majd bele tudok temetkezni, hogy
megfeledkezzek erről a fájdalomról.
–  Tudod, hogy nem vagy egyedül, ugye? – kérdezte. – Én itt
vagyok neked.
Ez volt valószínűleg az egyetlen, amire számíthattam. Anna
volt a támaszom anyu betegsége alatt végig és akkor, a halála
utáni helyzetben is. Anna volt a mindenem.
Viszont akkor egyedül kellett lennem. Előző nap valahogy
sikerült nem elveszítenem az önuralmam, a szertartás alatt
kordában tudtam tartani a könnyeimet, mert nem akartam,
hogy a kíváncsiskodó szemek lássák a gyászomat. De az üres
házban lenni, az ágyat bámulni, ahol anyu az utolsó lélegzeteit
vette a hospice-szal az oldalán, nehezebbnek bizonyult, mint
képzeltem. El kellett engednem, és egyedül akartam ezt
megtenni.
Amint Anna elment, anyu ágyára rogytam. A  párnájának
olyan illata volt, mint a parfümjének. Beletemettem az arcom,
és végre sírtam.
 

 
A fenébe ezzel. Kipattantam az ágyból, és beletörődtem, hogy
nem tudok aludni. Felkaptam a ruháimat, mert úgy döntöttem,
levegőre van szükségem.
Egyik lábamat a másik elé téve végül a kórházban kötöttem
ki. Nem a legkézenfekvőbb hely, ahová az ember az éjszaka
közepén mehet, de ettől függetlenül ott voltam. Bár anyu többé
már nem volt bent, úgy éreztem, ott kell lennem. Annyira
megszoktam a látogatást, hogy egészen otthon éreztem magam,
bár tudtam, hogy ezúttal biztos más lesz.
Lementem a gyerekgyógyászatra, és az üres folyosókon
kóboroltam. Az  egyik szoba ajtaja nyitva volt. Észrevettem egy
gyereket, aki teljesen ébren üldögélt az ágyon. Tuti, hogy
korábban még nem láttam. Biztos új lehetett, körülbelül
tizenhárom évesnek tűnt.
Felém fordult, amikor észrevette, hogy ott állok.
Néhány másodperc után megkérdezett.
– Ki vagy?
Ki vagyok?
Ez egy érdekes kérdés volt, hiszen az utóbbi időben ezt
próbáltam megfejteni.
– Hollis.
– És mi a helyzet?
– Semmi. Elvesztem, azt hiszem.
– Elég fos hely ez elveszni. Holdkóros vagy, vagy mi?
– Valami olyasmi.
Az ágya melletti székre mutatott.
– Leülhetsz. Pihenj kicsit.
Megvontam a vállam.
– Rendben.
Abban a pillanatban, ahogy a fenekem az üléshez ért, az
vibrálni kezdett, és egy pukizásra hasonlító berregés harsant
fel. Felpattantam, és megláttam egy leeresztett pukipárnát.
A kis mocsok.
 A gyerek vihogni kezdett.
– Egész nap ott volt, és te vagy az első, aki bedőlt neki.
– Azt hiszem, mostantól meg kell néznem, hová ülök. Viszont
annak örülök, hogy szórakoztatni tudtalak.
–  Magamat kell szórakoztatnom, haver. Senki sem fog itt
mulattatni, főleg nem azok az önkéntesek, akik bejönnek, és
próbálnak viccesek lenni. Nem tudsz megnevettetni, amikor
próbálsz megnevettetni, érted. Ez olyan béna.
Bólintottam.
– Értem.
–  Tudod, mi nevettet meg? Olyan dolgok, amiknek nem
kellene viccesnek lenniük, mégis azok. Például az
arckifejezésed, amikor a pukipárnára ültél, egy pillanatnyi
teljes ledöbbenés. Bárcsak lefotóztam volna.
– Valahogy örülök, hogy nem.
–  Ugyanez van, amikor valaki nevet, és közben véletlenül
elfingja magát. Neki nem vicces, egyáltalán nem az, de nekem
nagyon vicces.
Örültem, hogy bevállaltam a pukipárnát, ha ezzel
felvidítottam ezt a gyereket.
–  És azzal mi van, ha valaki megbotlik? – kérdeztem. –
Valahogy vicces, bár nem kellene annak lennie.
– Ha még egy lépcsőnyit is esik? Még jobb.
–  Egy kicsit szadista vagy, tudsz róla? – vigyorogtam. – Hogy
hívnak?
– Jack.
Felvettem a kilapult pukipárnát a székről, és leültem.
 – Örülök, hogy találkoztunk… Azt hiszem.
– Igazából mit keresel itt?
–  Az anyukám volt itt kórházban. És néha lejöttem ide lógni.
Régi szokás.
– Hol van most az anyukád?
Vacilláltam, mert nem akartam felzaklatni.
– Elhunyt.
– Sajnálom.
– Köszi.
– Szóval azért jössz vissza látogatóba, mert sajnálsz minket?
– Hát, ez az első alkalom, hogy újra itt vagyok, és nem, pont az
ellenkezője. Azért jövök, mert néhány nagyon menő embert
ismertem meg itt. És kicsit emlékeztet is anyukámra az, hogy itt
vagyok. De ma este azért jöttem, mert társaságra vágytam.
A következő egy órában videójátékot játszottunk, amiben Jack
kiélhette a szadisztikus oldalát, ezúttal nem igazi embereken.
Amikor az órára néztem, és megláttam, hogy hajnali három,
leállítottam a játékot.
– Jobb, ha hagylak kicsit aludni.
Felült.
– Visszajössz valamikor?
– Nem fogsz többé rászedni, ugye?
Jack mosolygott.
– Azt nem ígérhetem.
Attól, hogy ő jobban lett, én is jobban voltam. Arra
gondoltam, hogy talán így tudom elterelni a gondolataimat
anyu elvesztéséről. Hogy továbbra is lógok a srácokkal.
– A holnaphoz mit szólsz?
 
 HUSZONKETTEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Benito vicces volt.
Visszakényszerítettem magam az egyik internetes
randioldalra, amit korábban már látogattam, és ő volt az első
srác, aki írt nekem. Amint megláttam a fényképét a kijelzőmön
felvillanni, az volt az első gondolatom, hogy Uhh, végeztem a
szépfiúkkal. Úgyhogy ezt meg is írtam neki. Aminek az lett az
eredménye, hogy képeket küldött a lábujjairól, és egy komplett
beszélgetés folyt arról, hogy milyen csúnya mindkét lábfeje.
Őszintén szólva, tényleg eléggé rondák voltak.
De megnevettetett az önironikus humorával, az elmúlt
napokban pedig más hibáiról is küldött fotókat. A  hasán lévő
girbegurba hegről, amit egy hegyi kerékpározás közben történt
balesetben szerzett (bár én igazából azt vettem észre, hogy
milyen formás a hasa), egy Ausztrália alakú anyajegyről, ami a
feneke tetején volt (azért az is elképesztően formás volt), és a
karjának egy részéről, ahol furcsamód nem nőtt szőr.
De az egész csomag vonzó volt, kis hibák ide vagy oda. Arról
nem is beszélve, hogy meglestem az Instagramját, és
megnéztem ott egy videót, amin valami latin táncot lejt. Elég jó
kis csípőmozgása volt.
Megrezdült a telefonom, amikor üzenetem érkezett.
 
Benito: Reggel bevágtam az ujjam az asztali körfűrésszel. Kellett
néhány öltés. Eléggé el van deformálódva. Küldjek még további
képeket az ügyem kedvező elbírálása érdekében?
 
Mosolyogtam, és épp belekezdtem a válaszba, amikor Hailey
kijött a szobájából. Feje fölé nyújtott karral egy pillanatra a
telefonomra nézett.
– Kivel levelezel ilyen korán?
– Először is tíz óra van, álommanó. Másodsorban pedig nem a
te gondod.
Fintorgott.
– Egy fiú.
– Hát, ha tényleg ellenkező nemű az, akivel levelezek, akkor ő
egy férfi, nem egy fiú.
Megvonta a vállát.
–  Én erről csak annyit tudok, hogy a legtöbb férfi csupán
magasabb és szélesebb lesz. De attól még ugyanolyan kisfiúk
maradnak.
Ingattam a fejem, és vigyorogtam. Sokkal bölcsebb a koránál.
Valahogy furcsának éreztem, hogy bevalljam, egy férfival
beszéltem. De ha azt vártam, hogy ő megosszon velem fiúkkal
kapcsolatos dolgokat, én sem zárkózhattam el.
 Letettem a telefonom, és felemeltem a kávésbögrémet.
– Benitónak hívják.
Ráncolta a homlokát.
– Mi az? Nem tetszik a név?
– Nem. Nem erről van szó. – Kerülte a szemkontaktust, majd a
konyhába ment. Kinyitotta a hűtőt, aztán néhány percig csak
állt előtte, és befelé bámult.
Odamentem.
–  Azt várod, hogy valami csodás módon ott teremjen?
Szeretnéd, hogy csináljak neked banános-mogyorós palacsintát?
Hangosan korgott a gyomra, én pedig nevettem.
– Ezt akkor igennek veszem. Menj, ülj le! Meghámozhatod és
összetörheted a banánokat.
Kivettem két tálat a szekrényből, majd a lisztet, a cukrot, a
szódabikarbónát, a tojásokat és a fahéjat. Az egyik tálat Hailey
elé tettem, odaadtam neki három banánt és egy kanalat, amivel
összetörheti azokat.
–  Szóval, mi a helyzet? Miért vágtál pofát, amikor mondtam,
hogy egy Benito nevű sráccal levelezem? Emlékeztet a neve
valakire, akit nem kedveltél, vagy mi a helyzet?
Hailey meghámozta a banánokat, és minden teketória nélkül
a tálba pottyantotta őket.
– Randizol a sráccal?
Figyeltem az arckifejezését.
–  Nem. Mármint még nem. De lehet, hogy fogok. Azt hiszem,
gondolkozom rajta.
Újra ráncolta a homlokát.
 – Azt hittem, helyesnek tartod a nagybátyámat.
Lefagytam.
– Miért hitted ezt?
A kanál hátuljával nekiállt összetörni a banánokat.
– Állandóan egymást nézitek.
– Hát, ő a főnököm, úgyhogy persze hogy nézem.
Hailey forgatta a szemeit.
– Tudod, hogy értem. Te nézed nézed őt, ő pedig néz néz téged.
Mindketten ezt csináljátok, amikor azt hiszitek, a másik nem
látja. De nagyon feltűnőek vagytok.
Nem volt értelme letagadni az igazságot.
–  A nagybátyád jóképű férfi. Ezt nehéz nem észrevenni,
Hailey. De ez nem jelent semmit.
– Miért nem?
Sóhajtottam. Jó kérdéseket tett fel. Nehezeket, de jókat.
– Csak azért, mert két ember vonzódik egymáshoz, még nem
jelenti azt, hogy más téren illenek is egymáshoz.
– Benito jóképű?
– Igen.
– Akkor meg mit tud, amit Hollis bácsi nem?
Megráztam a fejem.
– Nem arról van szó, hogy hiányzik valami a nagybátyádból.
Mi csak nem ugyanazokat a dolgokat akarjuk, úgyhogy párként
nem illünk össze.
– Ő mit szeretne?
Uh… Ebből hogy vágom ki magam? Azt azért mégsem
mondhattam, hogy a nagybátyád csak meg akar kefélni, mint a
legtöbb seggfej férfi. Bár Hailey – ránéztem – igazán gyönyörű
lány. Valószínűleg ez olyan lecke, amit érdemes volna
megtanulnia, hogy megspóroljon magának néhány naivságból
fakadó szívfájdalmat. De ezt a beszélgetést jobb lett volna
néhány év múlva megejteni.
Egy mérőpohárba öntöttem a lisztet, azt a tálba szórtam,
majd mindent áttoltam a konyhapult túloldalára, hogy le tudjak
ülni a Hailey mellett lévő bárszékre.
–  Meséltem már neked, hogy régebben házas voltam.
Bármennyire is elszomorított az, ahogy a házasságom alakult,
még mindig bízom abban, hogy valahol vár rám a megfelelő
srác. Sokáig nem bíztam. De az utóbbi időben megváltozott a
véleményem. És azt hiszem, ez igazából nagyban neked
köszönhető.
– Nekem?
Bólintottam.
– Egy nap szeretnék családot. Te hívtad fel erre a figyelmem.
Úgyhogy bár egy kicsit félek visszacsöppenni a randizás
világába, azt hiszem, most kell ezt megtennem. Valahogy itt az
ideje.
Azt hittem, ezzel nagyon jól elmagyaráztam mindent, de elég
volt egy pillantást vetnem Hailey arcára, hogy rájöjjek, nem.
A válla megroggyant, és a kezét bámulta.
– Szóval Hollis bácsi nem szeretne családot?
–  Ó, atyám, nem! Egyáltalán nem így értettem. Akar téged.
Ebben biztos vagyok. Hallottad múltkor, amikor azt mondta,
hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy magánál tartson
téged, vagy hogy az életedben maradjon. Szeret téged, és azt
akarja, hogy a családja legyél.
–  Akkor nem értem. Te családot szeretnél. Ő  engem. Akkor
miért nem lehetünk mi egy család?
A hangjából kiérződő félelembe belesajdult a szívem.
– Ez bonyolult, kincsem. És azt hiszem, összekutyulom azzal a
dolgokat, hogy rosszul magyarázom el őket. De az a lényeg,
hogy én imádlak téged. A nagybátyád imád téged. És az, hogy én
valaki mással randizom, semmiféle hatással nem lesz erre.
Szerencsére úgy tűnt, hogy ez meggyőzte. Vagy ez, vagy
megunta a beszélgetést. Hailey végzett a banánok
trancsírozásával, majd megkérdezte, hogy elmehetnénk-e aznap
jégkorcsolyázni. Nyár volt New York Cityben, és délutánra
legalább huszonhat fokot mondtak. De annyira feszült voltam,
hogy váltsunk már témát, hogy jóformán bármire igent
mondtam volna.
– Persze. Hadd nézzem meg, találok-e helyet, ahol lehet.
 

 
– Mizújs, főnök? – Munka után úgy döntöttem, hogy beugrom a
régi munkahelyemre. Bementem Soren irodájába, majd az
asztalával szemközti székre tettem a fenekem.
Ő összekulcsolta a tarkóján a kezét, majd hátradőlt a székben.
– Nézd már, kit fújt ide a szél! Richie Rich rájött, hogy bolond
vagy, és máris seggbe rúgott?
– Nem. Mármint igen. – Ingattam a fejem. – Úgy értem, szinte
biztos vagyok benne, hogy tudja, bolond vagyok, de nem rúgott
ki.
Soren méregetett.
–  Tudja, hogy bolond vagy, és még nem rúgott ki? Akkor
próbál a bugyidba férkőzni?
Sóhajtottam.
– Bárcsak.
Erre felfutott a szemöldöke.
– Bejön az új főnök?
– Azt hiszem, nagy szükségem van arra, hogy lefektessenek.
Soren ráncolta a homlokát, és felém legyintett.
–  Ne mondj nekem ilyen szarságokat! Olyan vagy, mintha a
húgom lennél.
– Hát, részben ezért vagyok itt. Szeretném, ha a bátyám kicsit
utánanézne a férfinak, akin még gondolkozom, hogy elmenjek-e
vele randizni.
–  A főnököd? A  Hollis fiú? – Lehúzta a csizmát az asztaláról,
és felült a székében. – Nem gond.
–  Köszi. Bár igazából nem Hollis az, akit szeretnék
leellenőriztetni.
– Nem?
–  Nem. Benitónak hívják. Az  interneten ismertem meg.
Rendes srácnak tűnik, de tudod… Sorozatgyilkos is lehet.
Soren felvette az olvasószemüvegét és ingatta a fejét.
– Mi a francért interneten ismerkedsz a férfiakkal? Találkozz
velük ódivatú módon.
Kérdőn néztem rá.
 –  Úgy érted, vegyem fel őket asszisztensnek, és addig ne
szóljak nekik arról, hogy a leszopásom is a munkakörükbe
tartozik, amíg melózni nem kezdenek?
– Mocskos egy szád van.
Az ajtó felé biccentettem.
–  Észrevettem, hogy Bambi helyett más van. Gyanítom, nem
jól sültek el a dolgok. Újra.
Soren halkan dörmögött valamit.
A két év alatt, amit Sorennél töltöttem, legalább egy tucat
titkárnője volt, a többségükkel le is feküdt.
– És ennek a Benitónak vezetékneve is van?
– Del Toro.
– Benito Del Toro. Mint a színész?
–  Nem, az Benicio. Tudom. Kicsit szerencsétlen ez a név. De
néhány évvel idősebb nálam, úgyhogy az anyukája még azelőtt
nevezte el így, hogy a színész ismertté vált volna. Viszont
lehetne rosszabb is. Hívhatnák Jeffrey Dahmernek is.
– Itt lakik valamelyik kerületben?
– Brooklyn Heightson.
– Meglesz. Reggelig adj időt.
Mosolyogtam.
– Te vagy a legeslegjobb főnök… És ha már itt vagyok… Miért
nem rendelünk abból a kínaiból, amit imádok? Hiányzik az a
kaja. És még jobban hiányzik, hogy te fizessed.
Soren ingatta a fejét.
– Azok után, hogy itt hagytál, azt várod tőlem, hogy vacsorát
vegyek neked?
 – Hiányzik neked, hogy vacsorát vegyél nekem, tudom.
Kihúzta a fiókját, belenyúlt, és felém dobta az étlapot.
– Rendeld meg! Én a szokásosat kérem.
 

 
– Szó szerint egy kicseszett cserkészfiú volt. Még a hitelpontjai is
a nyolcszázas tartományban vannak. – Soren másnap reggel
pont akkor hívott, amikor a metróból mentem felfelé a lépcsőn.
– Ó, ejha! Oké. Akkor nincsenek csontvázak?
– Semmi. Egy autóbalesete volt néhány éve, ironikus módon,
amikor parkolt. Úgyhogy valószínűleg jobb, ha ti ketten
ragaszkodtok a tömegközlekedéshez. Kizárólagos tulajdonosa a
lakásának és az autójának. Ugyanaz a munka kilenc éve. Egy
lánytestvére van, aki Nebraska-alsón lakik. Az anyja tavaly halt
meg, addig a srác fizette az ápolószemélyzetet.
Próbáltam zöldnél átmenni az utcán, de hirtelen meg kellett
állnom, amikor egy taxi váratlanul befordult, és majdnem
áthajtott a lábujjaimon. A pöcs csak azért nyomta a gázt, hogy a
kereszteződésbe ragadjon.
Az autó csomagtartójára csaptam.
– Figyelj, mit csinálsz, seggfej!
Soren kuncogott.
–  Nem egészen tudom, minek bajlódtunk azzal, hogy
ellenőrizzük ennek a srácnak a hátterét. Teljesen biztos vagyok
abban, hogy ha felcseszi az agyad, úgyis lapátra teszed.
– Köszi, hogy utánanéztél, Soren.
 –  Bármikor, hugi. Jobb félni, mint megijedni. És gyere
gyakrabban, még ha csak annyira is, hogy lejmolj egy
ingyenkaját. Nem ugyanolyan az iroda a kínzásom nélkül.
Mosolyogtam. Kenyérre lehetett kenni, hiába a rosszfiúság.
– Így lesz!
Sikerült anélkül elevickélnem a munkába a még két
háztömbnyi sétám alatt, hogy újabb vitába keveredtem volna
taxikkal. Amíg a liftre vártam, megrezzent a telefon a
táskámban. Újra előástam, és mosolyogtam, amikor megláttam
a nevet a kijelzőn.
 
Benito: Jó reggelt! Lehet, hogy ma lesz, amikor a lány igent
mond?
 
Tényleg nem volt már semmi okom arra, hogy ne találkozzam
vele. Akivel kapcsolatban Soren nem talált semmit, az
patyolattiszta. Ráadásul vicces volt, jóképű, és őszinte
érdeklődést mutatott, hogy megismerjen. Sok sráccal szemben
rólam kérdezősködött ahelyett, hogy elmondta volna, hogy ő
milyen nagyszerű. De ezzel együtt valahogy nem bírtam
rávenni magam, hogy igent mondjak egy randira.
Bár már nemet sem akartam. Úgyhogy egy időre
elhalasztottam a válaszadást. Visszacsúsztattam a telefonomat a
táskámba, majd a liftbe léptem.
Hollis lakása csendes volt, amikor bementem, kivéve Huey
üdvözlését.
 – Meee! Megjött Anna!
Még mindig minden egyes alkalommal nevettem, amikor ezt
a hangot meghallottam.
– Szia, Huey!
Gyorsan bólogatott. Esküdni mertem volna, hogy ért engem,
bár valahogy senki nem osztotta a véleményem.
Hollis hosszú és gyors léptekkel jött ki a hálószobájából, majd
sétált végig a folyosón. Először azt hittem, hogy késésben van,
és siet. De a rideg tekintete miatt – ahogy rám pillantott, amikor
meglátott –, megkérdőjeleztem ezt.
– Minden rendben?
– Miért ne lenne? – csattant fel.
– Oki-doki, akkor. – Az étkezőasztalra tettem a táskám, majd a
konyhába mentem, hogy öntsek magamnak egy kis kávét.
A perifériás látásommal diszkréten szemmel tartottam Hollist.
Szenvedett az egyik ingujja mandzsettagombjával, és láttam
rajta, hogy minden pillanattal egyre idegesebb. Végül feladta, és
egy szép sort káromkodott. Lekapta a szék hátuljáról a zakóját,
felmarkolta a konyhapulton lévő tálból a pénztárcáját és a
kulcsait, majd anélkül, hogy még egyszer felém pillantott volna,
az ajtó felé menetelt.
Néha egyszerűen nem bírtam magammal. Dudorászó hangon
utánakiabáltam.
– Neked is legyen csodálatos napod, Hollis!
Befeszült arccal pillantott vissza, aztán kinyitotta a bejárati
ajtót. A kávémba kortyoltam, és már vártam, hogy becsapódjon
az ajtó, de ehelyett megtorpant a küszöbön. Csendben állt, jó
hatvan másodpercig a plafont bámulta, csak utána fordult meg.
Ha ennyi idő alatt akart lenyugodni, akkor határozottan nem
sikerült neki. Mert az arckifejezése akkor szinte már gyilkos
volt.
– Nem helyes, hogy Hailey-vel a randijaidról beszélsz.
Értetlenül néztem.
– Milyen randijaimról?
Megrándult az állkapcsa.
– Benito?
Eltátottam a számat. Ja, hogy az a randi!
Ha szemmel ölni lehetne, nekem már egészen biztosan annyi
lett volna.
–  Tizenegy éves, és befolyásolható. A  legkevésbé sincs arra
szüksége, hogy a kufircolásaidról halljon.
Kufircolás? Hogy merészeli ezt feltételezni? Letettem a
kávémat, és villámgyorsan csípőre tettem a kezem. De még
mielőtt kioszthattam volna, kiment a lakásból, és bevágta maga
mögött az ajtót.
Hát ez hihetetlen.
Ez kurvára hihetetlen.
Volt ennek az embernek bőr a képén azzal gyanúsítani
engem, hogy bármilyen helytelen dolgot Hailey-vel beszélek
meg? Valaki biztosan belepisilt reggel a müzlijébe. Meg kellett
mondanom neki a magamét. Elképzelhető volt, hogy a pöcs még
mindig a liftnél vár, úgyhogy az ajtóhoz mentem. Persze az
általában vánszorgó liftnek gyorsnak kellett lennie, amikor arra
volt szükségem, hogy lassú legyen. Hollis addigra már elment,
bár az előtérben érződött az arcszeszének az illata. Ami csak
még jobban felpaprikázott, mert a francos testem reagált az
illatra.
Füstölögve mentem vissza a lakásba, és megkerestem a
mobilomat. Bepötyögtem egy négybekezdésnyi dühkitörést,
amiben tudattam Hollisszal, hogy pontosan mit gondolok róla
és a vádaskodásairól. De ahogy az ujjam a Küldés gomb fölött
időzött, eszembe jutott valami. Miért küldenék egy üzenetet, ha
sokkal jobban is bosszút állhatok?
Kitöröltem, amit beírtam, és helyette megnyitottam az utolsó
beérkező üzenetemet.
 
Benito: Jó reggelt! Lehet, hogy ma lesz, amikor a lány igent
mond?
 
Visszaírtam.
 
Elodie: Abszolút ma lesz. Nagyon szeretnék találkozni veled,
Benito. Mit szólsz a péntek héthez?
 
 HUSZONHARMADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Hollis: Késő estig bent kell maradnom az irodában. Egy
megbeszélésen ragadtam.
 
Elolvastam az üzenetet, és sóhajtottam. Már amúgy is egész
nap feszült voltam az esti randim miatt. Szomorú, de
valamennyire bíztam abban, hogy le kell mondanom.
 
Elodie: Mennyire későig?
 
Hollis: Valószínűleg tízig. Majd hazavitetlek.
 
Benitóval hétkor találkoztunk volna egy belvárosi
étteremben. Szólnom kellett neki, mivel már majdnem öt óra
volt. Átlapoztam az üzenetváltásunkhoz, és pötyögni kezdtem.
De furcsa érzésem támadt.
Ááá… Hollis még csak nem is tudott a randimról. Nem létezik.
Folytattam a Benitónak szánt üzenetet, de aztán megálltam.
Hailey a szobájába ment átöltözni.
 – Hailey? – kiáltottam.
– Igen?
– Elképzelhető, hogy említettél valamit a nagybátyádnak a ma
esti randimról?
Kijött a nappaliba.
– Tegnap este megkérdeztem tőle, hogy ma este elmegyünk-e
arra a hibacsis helyre, amit szeretek, és hogy elhívhatom-e a
barátnőmet. Igent mondott, és megkérdeztem, hogy téged is
meghívhatlak-e. De mielőtt válaszolhatott volna, eszembe jutott,
hogy neked már van programod, úgyhogy mondtam neki,
felejtse is el, mert te ma este vacsorázni mész Benitóval.
A seggfej.
Nagyon könnyen lehetett ez véletlen, és neki tényleg volt egy
későbe nyúló tárgyalása, de az ösztöneim azt súgták, hogy nem
így van.
– Oké, köszi.
– Nem kellett volna mondanom semmit? – kérdezte Hailey.
– Nem, semmi baj, csillagom. Nem csináltál semmi rosszat. De
a nagybátyád egy kicsit későn fog ma hazaérni. Úgyhogy
szerintem menj le Kelsie-ékhez, és kérdezd meg, hogy van-e
kedve nemsokára velünk vacsorázni. A  nagybátyád nélkül
fogunk elmenni a hibacsis helyre.
– De mi lesz a randiddal?
Mosolyogtam.
– Benitóval tudunk később is vagy egy másik este találkozni.
Amíg Hailey lement a barátnőjéhez, úgy döntöttem,
nyomozok egy kicsit. Hollis nem vette fel a saját telefonját, ezért
az irodát hívtam, ahol tudtam, hogy elérem a titkárnőjét,
Laurelt.
– Szia, Laurel, Elodie vagyok. Esetleg meg tudnád nekem adni
Hailey gyerekorvosának a telefonszámát? Szeretnék időpontot
foglalni az iskola előtti éves orvosi vizsgálatra.
–  Persze, Elodie. Egy pillanat. – Hallottam, ahogy a
billentyűzetén pötyög, majd visszajött a vonalba. – 212-555-0055
a száma.
– Szuper, köszi!
– Hollisszal is szeretnél beszélni?
–  Nem, most ennyi. Valószínűleg egy tárgyaláson vagy
hasonlón lehet.
–  Nem, igazából a délutáni tárgyalása korán véget ért.
Kivételesen a szokásos időben kellene hazaérnie.
– Ó, hű, ez remek – hazudtam csikorgó fogakkal. – De nem kell
vele beszélnem. Köszi a telefonszámot. Kellemes hétvégét
neked!
– Neked is!
Bontottam a hívást, és a nappaliban ültem fortyogva. Egész
héten seggfejként viselkedett velem, de ezzel átlépett egy határt.
Dühös voltam, de közben felvillanyozott a gondolat, hogy majd
jól kiosztom, amikor hazaér.
A helyzet kezdett nagyon elfajulni közöttünk.
 

 
Tökéletesen alakult.
 Amikor vacsora után Hailey-vel hazakísértük Kelsie-t, a
kislány megkérdezte, hogy náluk aludhatna-e Hailey. Általában
ilyen kérdésekben egyeztetnék Hollisszal, de nem aznap este.
Ha tudna arról, hogy Hailey a barátnőjénél van, természetesen
arra számítana, hogy én is hazamegyek, de nekem rohadtul
nem volt ilyen tervem. Addig nem, amíg ő meg én meg nem
ejtjük a kis beszélgetésünket.
A kilincs körülbelül háromnegyed tízkor zördült meg, a
dühtől pedig dübörögni kezdett a vérem. Az  előző néhány
órában lenyugodtam, viszont a bosszú miatt egy pillanat alatt
visszajött a zaklatottság. A nappaliban álltam, és vártam.
Hollis bejött, meglátott, és gyorsan félrepillantott. A  mocsok
még csak a szemembe se bírt nézni.
– Elnézést, hogy ilyen későn jövök.
Megvártam, amíg a konyhába megy, és a pulton lévő tálba
teszi a pénztárcáját és a kulcsait, mint mindig. Aztán követtem.
Rám pillantott, és a tekintetével gyorsan olvasott az
arckifejezésemből.
– Minden rendben?
– Nem.
Egy pillanatra úgy tűnt, őszintén aggódik.
– Hailey hol van?
Egyet felé léptem.
–  Jól van. Lent, Kelsie-vel. Az  anyukája azt mondta, ott
aludhat.
Hollis gyanakodva nézett.
– Oké. Akkor mi a baj?
 Még két lépést tettem felé.
– Te.
– Én? Mi a francot csináltam? Most jöttem meg.
Odamentem közvetlenül elé, és minden egyes szónál a
mellkasába böktem az ujjammal.
– Nem. Volt. Semmilyen. Francos. Tárgyalásod.
Mindig megvolt arra az esély, hogy volt egy olyan üzleti
vacsorája, amiről a titkárnője nem tudott. De minden apró
kétely, ami a kis játékával kapcsolatban bennem volt, elillant,
amikor megláttam az arcára kiülő bűntudatot.
Elpillantott.
– Miről beszélsz?
Lábujjhegyre álltam, és a szemébe néztem.
–  Tudtad, hogy este randim van. Nem volt tárgyalás. Csak
ugyanúgy tönkre akartad tenni az estémet, ahogy én tettem
tönkre a tiédet.
Kibontotta a nyakkendőjét, majd megkerült, és a hálószobája
felé indult.
A nyomában maradtam. Úgy voltam vele, hogy nem fogja
ilyen rohadt könnyen megúszni.
– Hány éves vagy te? Véletlenül tönkretettem a randidat, mert
itt felejtettem a telefonomat. Aztán jössz te, és ezt szándékosan
csinálod?
– Menj haza, Elodie!
A viselkedésétől még jobban bedühödtem. Még csak nem is
tervezett bocsánatot kérni. Azt hitte, fogom magam, kisétálok az
ajtón, és úgy érzem, hogy most kvittek vagyunk? Na, azt már
kurvára nem!
Hollis a szekrényéhez ment, lehúzta a nyakkendőjét, és
nekiállt kikapcsolni az inge mandzsettáját.
–  Nem megyek sehová! Tartozol nekem egy rohadt
bocsánatkéréssel.
Szenvedett a mandzsettájával, majd tíz másodpercnyi
próbálkozás után megrántotta a mandzsettagombot, ami
keresztülrepült a szobán. Egy darabig a csuklójára meredt, én
pedig néztem, ahogy zihál a mellkasa. Amikor végül rám nézett,
elképesztő düh égett a szemeiben.
– Mit szeretnél, miért kérjek bocsánatot, Elodie?
– Hogy tönkretetted a randimat!
Hollis állkapcsa megfeszült, majd tett felém egy lépést. Én
hátráltam. A szívem megfékezhetetlenül kalapált.
–  A bocsánatkérés azt jelentené, hogy sajnálom, hogy
megtörtént. De nem. Kurvára nem sajnálom.
Elkerekedett a szemem.
– Te egy hatalmas seggfej vagy.
Továbbra is jött felém, én pedig lépkedtem hátra.
– És ez mit árul el rólad? Biztos szereted a seggfejeket, Elodie.
– Menj a francba! Egyáltalán nem kedvellek!
– Nem? – A hangja hátborzongatóan nyugodttá vált. – Szóval
nem kedvelsz, de kefélni akarsz velem.
– Nem akarok kefélni veled. Menj a pokolba, Hollis!
Keserűen felnevetett.
–  Már ott vagyok. Szemlátomást a pokol az a hely, ahol egy
olyan személyiségű nő az ördög, aki miatt bármelyik normális
férfi az ellenkező irányba futna.
– Tartozol nekem egy bocsánatkéréssel!
Olyan közel jött hozzám, hogy a hátam a falnak ütközött.
Hollis lehajolt, hogy szemmagasságban legyen, majd úgy
beszélt, hogy az orra néhány centire volt az enyémtől.
–  Lássuk csak, miért is tartozom bocsánatkéréssel? Mert a
bugyijaidba maszturbáltam? Mert olyan durván megyek el a
zuhany alatt az arcodat elképzelve, hogy utána alig látok? Vagy
azért, mert szarrá akarom verni az összes Benito nevű srácot
New Yorkban? Melyikért, Elodie? Egy szép, nagy bocsánatkérés
megteszi?
Nagyon kevés alkalom volt életemben, amikor nem bírtam
megszólalni, de abban a pillanatban fogalmam sem volt, mit
válaszoljak. Leesett az állam, és úgy éreztem, hogy a szívem ki
fog ugrani a mellkasomon.
Hollis tekintete lecsúszott a számra, mire éreztem, hogy
elgyengül a lábam.
Felmordult.
– A picsába ezzel!
Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, a két nagy keze közé
fogta az arcomat, hátrabillentette a fejemet, és megcsókolt.
Beletelt néhány szívdobbanásba, mire elmúlt a sokk. Viszont
akkor elszabadult a pokol.
A kezemmel a hajába túrtam, és olyan erősen húztam, ahogy
csak bírtam. Felhördült, és azzal válaszolt, hogy elkapta hátul a
combom hátulját, felemelt, és a dereka köré igazította a
lábamat. Kemény mellkasa az enyémnek nyomódott, és ha nem
lett volna olyan jó érzés, talán még aggódtam is volna, hogy
milyen durvák kezdünk lenni. Hollis a széttárt lábaim közé
dörzsölte a csípőjét, így éreztem, hogy mennyire kemény és
forró. Te jó ég.
Nem csókolóztunk, mert ez a túl szelíd szó nem írná le, hogy
mi tombolt közöttünk. A  szánkkal támadtuk egymást. Hollis
addig harapta az alsó ajkamat, amíg megéreztem, hogy az
összefonódó nyelvünkre fémes íz szivárog. Én olyan erősen
vájtam a körmeimet a nyakába, hogy felserkent a bőre.
A  csiklóm lüktetett, tudtam, hogy másnap ki lesz horzsolva
attól, ahogy nekidörgölőzik. Egyikünk sem tudott betelni.
Durvábban, gyorsabban, keményebben, többet akartunk.
Valami derengett abból, hogy a hátam közben elhagyta a fal
nyújtotta biztonságot. Együtt zuhantunk az ágyra, a végtagjaink
összecsattantak, a testünk egymásnak ütődött. A  még öt perce
mindkettőnkben tomboló düh egyáltalán nem múlt el, csak
ebbe csatornázódott.
Hirtelen Hollis elszakította a száját az enyémről, és
botladozva felállt. Én ziháltam, kapkodva nyeltem a levegőt, és
felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a duzzadt ajkamat. Le
akar állni? Őrületes sikítozásba kezdtem volna, ha azt hiszi,
otthagyhat engem úgy, lihegve és tocsogva.
De aztán rájöttem, hogy miért ugrott fel olyan gyorsan. Biztos
lemaradtam az első figyelmeztető hangról.
– Hollis bácsi? Itt vagy?
 
  
Bakker!
Nem akartam, hogy Hailey ilyen ziláltan lásson, ezért Hollis
fürdőszobájába rohantam, és becsuktam az ajtót. Gondolkodási
idő híján ez tűnt a legészszerűbb cselekedetnek.
Az ajtóra tapasztottam a fülem, és hallgattam a
beszélgetésüket.
– Miért csupa rúzs az arcod?
Összerezzentem. Basszus.
Hollis játszotta a hülyét.
– Olyan?
– Aha. Nézd meg a tükörben!
– Hű, igazad van – mondta. – Mit keresel itthon?
–  Kelsie hányt, úgyhogy az anyukája szerint jobb, ha nem
töltöm ott az éjszakát. Felkísért, én pedig a kulcsomat
használtam.
– Ó, oké. Hát… valószínűleg ez volt a helyes döntés.
– Szóval miért van rúzs az arcodon?
Úgy tűnt, nem hagyja annyiban a dolgot.
–  Ez egy hosszú történet, amibe most nem mennék bele, jó?
Nem tartozom neked mindennel kapcsolatban magyarázattal.
– Hmmm. Okés. Mindegy.
Vigyorogtam magamban.
Hailey határozottan szkeptikus volt, bár abban kételkedtem,
hogy gyanítja, nekem ehhez bármi közöm van.
– Késő van. Menj szépen a szobádba, és feküdj le!
– Oké. Jó éjt, Hollis bácsi!
 – Jó éjszakát, kincsem!
Ezután hosszú csend következett. Gondoltam, Hollis arra vár,
hogy Hailey teljesen eltűnjön. A  távolból hallottam, ahogy
becsukódik az ajtaja. Hailey-nek volt egy olyan szokása, hogy
mindig becsapta az ajtót, és ez ezúttal sem volt másképp.
Kinyílt a fürdőszobaajtó, én pedig megláttam Hollis arcát.
Tényleg szét volt kenődve a rúzsom a száján. A  haja is egy
szénakazal volt. Arról nem beszélve, hogy az erekciója még
mindig nekifeszült a nadrágjának. Elképesztően szexi és
megkefélendő volt. Azon gondolkoztam, hogy vajon addigra
már bennem lenne-e, ha Hailey nem jön haza.
Apropó, a bugyim el volt ázva. A testem egyértelműen valami
nagy dologra készült.
–  Ki kell innen téged csempésznünk – mondta, ahogy a
beduzzadt ajkaimra nézett.
Bólintottam, és kimentem a fürdőszobából.
Lábujjhegyen osontam keresztül az előtéren, majd eljutottam
az ajtóig. Követett a lift elé, és becsukta maga mögött az ajtót.
Halkan beszélt.
– Ez nagyon közel volt. Majdnem rajtakapott minket.
– Hát, hála az égnek, hogy nem.
Hollis láthatóan kínlódott.
– Nem lett volna szabad így rád támadnom.
– Nincs miért bocsánatot kérni. Igazából eléggé élveztem.
Beleszántott a már amúgy is szanaszét álló hajába.
–  Nézd… Az  egyértelmű, hogy össze vagyok zavarodva. Erős
testi vágyat érzek irántad, amit néha… fékezhetetlennek érzek.
Ez viszont nem változtat azon a tényen, hogy ennek nem lett
volna szabad megtörténnie. Közel volt, de örülök, hogy ez
megállított minket abban, hogy egy olyan hibát kövessünk el,
amit nem lehet visszacsinálni.
Ez felhúzott.
–  Szóval lefeküdtél volna velem, aztán hibának hívod? Mi
történt volna, Hollis? Kiélted volna magad, megtapasztaltad
volna az izgalmat, hogy milyen velem szexelni, aztán azt
mondtad volna, hogy ez többé nem történhet meg? Megkeféltél
volna.
–  Nem tudom, mi történt volna. Szemlátomást nem az
agyammal gondolkozom.
Az biztos.
–  Tegyél meg nekem egy szívességet, Hollis. Tartsd távol
magad az életemtől, jó? Az  egy dolog, hogy azt hiszed, nem jó
ötlet, ha a mi viszonyunk bármivel is több a
munkakapcsolatnál. Viszont ha ez a helyzet, akkor ne
manipuláld a dolgokat. Ahogy ma este lemaradtam miattad a
randimról. Ez nem tisztességes. A kettő egyszerre nem megy.
Hollis se nem erősítette meg, se nem tagadta, hogy
szándékosan tette tönkre a randimat Benitóval.
– Nem fogok az életedbe avatkozni – mondta egyszerűen.
– Köszönöm.
Aztán egy szó nélkül hagyott elmenni. Arra gondoltam,
bárcsak megállítana. Azt akartam, hogy bizonyítsa be, tévedek,
és vallja be, érez irántam valamit. Hogy annyira féltékeny lett,
amiért mással randizom, hogy muszáj volt közbeavatkoznia.
 De ehelyett a szokásos Hollis-módon lezárt, és újra azt
éreztette velem, hogy én voltam a bolond, amiért azt képzeltem,
lehet közöttünk valaha bármi.
 

 
Néha Breenek nehezére esett elaludnia, és sokáig ébren maradt.
Azon gondolkoztam, vajon mit szólna egy esti látogatáshoz,
úgyhogy írtam neki egy üzenetet, mire válaszolt, hogy menjek
át, és használjam a kulcsomat.
A kanapén ült, amikor a házba léptem. Úgy festett, mint aki
megint veszített a súlyából. Kezdett meglátszani rajta, hogy
abbahagyta a kísérleti kezeléseket. Ez nekem egyáltalán nem
tetszett.
Köhögött.
– Mi történt ma este?
A következő néhány percben készítettem magamnak egy teát,
és elmeséltem Breenek az egész történetet a Hollisszal való
kínos összeszólalkozásunkról, illetve arról, hogy Hailey
majdnem rajtakapott minket.
– Hűha. Egyértelműen kedvel téged.
–  Te abból semmit nem hallottál, amit az előbb mondtam?
Az  egész élményt annak az alátámasztására használta, hogy
mekkora hiba lenne, ha valaha átlépnénk a határt. Olyan volt,
mintha Hailey megjelenését egy Istentől érkező vészjelzésnek
vette volna.
Bree ingatta a fejét.
 – Csak fél, Elodie. Ez nekem annyira világos. Egyértelmű, hogy
a fizikai vonzalmon túl is vannak irántad érzései, ha
végigcsinálta azt a macerát, hogy tönkretegye a randidat. Csak
még nem vallotta be magának, rólad nem is beszélve.
–  Figyelj, én ezt nem így látom. Egoista. Nem annyira arról
szól, hogy engem szeretne. Csak vissza akart vágni, amiért én
meg az ő randiját rontottam el. Mérges volt, és feszült, mert
számonkértem a viselkedéséért, és ez vezetett a józan esze
botlásához, ami pedig az egymásnak esésünk volt. Ritka, hogy
egyáltalán kettesben vagyunk, és én komolyan azt gondolom,
hogy ez számára csak szexuális indíttatású volt.
–  Nem tudom, hogy én ezt elhiszem-e. – Bree eltakarta a
száját, amikor újra köhögött.
– Jól vagy? Hozzak egy kis vizet?
Előrenyújtotta a kezét.
– Megvagyok. – De továbbra is krákogott.
A barátnőm nagyon kemény csaj volt. Utáltam, hogy ezzel a
szörnyű betegséggel kell élnie. Mindentől függetlenül öntöttem
neki vizet, és odaadtam neki.
– Oké – mondtam, és az arcát vizslattam, hogy biztos jól van-e,
aztán folytattam a szóáradatot. – Az a legrosszabb az egészben,
hogy le kellett mondanom egy kitűnő sráccal közös randit, aki
igenis velem szeretne időt tölteni.
– Hogyan fogadta a srác? Mi is a neve?
–  Benito. Megmondtam neki, hogy nem tudok mit csinálni, a
főnököm nem ért haza engem váltani. Remélhetőleg nem hiszi
azt, hogy csak kitaláltam.
 –  Biztos vagyok benne, hogy kapva kap majd az alkalmon,
hogy ezen a hétvégén pótolhassa. Viszont én azt gondolom,
legyél óvatos, hogy milyen gyorsan haladsz egy másik férfival.
Én még mindig azt érzem, hogy Hollisszal változhatnak a
dolgok. Nagyon esendőnek tűnik, ha rólad van szó, és szörnyű
lenne, ha te már valaki mással járnál, mire ő elszánja magát.
– Hát, ez az ő gondja lenne.
–  Azt leszámítva, hogy szerintem te igazán Hollisra vágysz.
Nem hiszem, hogy valaha is erőltetnéd az internetes randizást,
hacsak nem azért, hogy elmenekülj az iránta táplált érzéseid
elől.
Igaza volt. És ez szívás.
–  Nem számít, hogy mit éreztem iránta… És azért mondom,
hogy éreztem, múlt időben, mert azok után, amit ma előadott,
eltökéltebb vagyok, mint valaha, hogy továbblépjek.
Logikusabb ürügyeket kerestem, hogy miért tegyem félre az
iránta táplált érzelmeimet.
–  És még tudod, mit? Munkamániás. Én egy családra vágyó
férfit keresek, akinek én és a gyerekeim lennénk a
legfontosabbak. És bár ráerőltették, hogy vegye magához
Hailey-t, Hollis eredendően nem egy ilyen típusú pasas. Minden
pillanattal egyre világosabbá válik, hogy ő egyáltalán nem
nekem való.
 
 HUSZONNEGYEDIK
FEJEZET
 
Hollis – 7 évvel korábban
 
Annával éppen készülődtünk, hogy elmenjünk vacsorázni,
amikor úgy döntöttem, szóba hozok valamit, ami egy ideje
motoszkált bennem.
– Egyre többet gondolkozom azon, hogy saját céget indítsak –
mondtam, ahogy segítettem neki becsatolni a nyakláncát.
Megfordult, hogy egymással szemben legyünk.
– Tényleg?
–  Aha. – Megigazítottam az aranymedálját. – Rájöttem, hogy
ha a vállalatnál dolgozom, végül ki fogok égni. Nagyon jól
keresek, de nem akarok a végtelenségig napi tizenhat órát
dolgozni. Nem, ha egy nap családunk lesz. Nagyobb
rugalmasságra van szükségem, illetve az estéimre és a
hétvégéimre. El kell kezdenem a tervezést.
Megigazította a galléromat.
–  Hát, én nem ágálok az ellen, hogy több szabadidőd legyen.
Mert most a munkáddal élsz házasságban.
–  Nem akarok a munkámmal házasságban élni, veled
szeretnék házasságban élni. – Felé hajoltam, megcsókoltam,
majd megmasszíroztam a vállát. – Igazából azon gondolkoztam,
hogy megkérdezem Addisont, lenne-e a társam. Mit szólsz?
–  Hűha! – Anna ezen eltöprengett. – Tulajdonképpen
szerintem ti ketten nagyszerűek lennétek együtt. Hacsak nem
ölitek meg egymást.
– Biztos hülyítenénk egymást, de bízom benne. És penge agya
van. Valószínűleg ő az egyetlen ember, akivel el tudom
képzelni, hogy közös céget alapítsak.
– Szerintem remek csapat lennétek.
Nagyon örültem, és megkönnyebbültem, hogy Anna támogat
ebben.
– Akkor hajrá!
Odahajoltam, hogy még egy csókot adjak neki, amikor
meghallottam valamit, ami miatt megtorpantam.
– Megjött Anna!
A madárra néztünk, amit Anna néhány napja hozott haza.
A szoba sarkában lévő kalitkában ült.
– Azt mondta az előbb, hogy „Megjött Anna?” – kérdeztem.
És ekkor újra felhangzott a rikács:
– Megjött Anna!
Anna nevetett.
– Nem is vettem észre, hogy tudja a nevemet.
Valami eszembe jutott.
–  Egyik nap, miután megjöttél a bevásárló körutadról,
ránéztem, és azt mondtam neki, hogy „Megjött Anna”. Biztos
beakadt neki.
Anna egy madármenhelyen önkénteskedett, és valamiért úgy
döntött, pont ezt a madarat hozza haza, hogy velünk éljen. És
mivel Ausztráliából származott, azt gondolta, vicces lenne egy
ausztrál színészről, Hugh Jackmanről elnevezni. De nekem nem
tűnt egy Hugh-nak, úgyhogy csak röviden Huey-nak hívtuk.
Nem voltam túlságosan oda a gondolatért, hogy ezzel a
valamivel éljünk, hogy takarítani kelljen a kalitkáját, és
miegymás, de Anna annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem
tudtam mit tenni.
Az ajtó felé mentünk, amikor újra mondta.
– Megjött Anna!
Anna nevetett.
– Ez az őrületbe fog kergetni téged, igaz?
– Á! Soha nem fogom megunni, hogy a nevedet halljam, még
akkor sem, ha ebből az idegesítő kiskópéból jön.
 

 
Néhány hét múlva találkoztunk Addisonnal, hogy megnézzünk
egy kibérelhető irodát a tervezett cégünknek. Addison élt az
ajánlatommal, hogy legyünk partnerek, és a jövő ígéretesnek
tűnt.
Az ingatlanügynök elvitt minket egy belvárosi helyre, ami bár
pici volt, de tökéletes arra a célra, amit elképzeltünk. Az  ár
megfelelt, és nem volt egyetlen ok sem, hogy miért ne vegyük
ki.
A ügynök összecsapta a tenyerét.
–  Mit mondanak? Visszamenjünk az irodámba megírni a
papírokat?
Addisonnal egymásra néztünk, majd bólintott, így zöld utat
adott nekem.
– Kivesszük.
Anna lábujjhegyre állt, és megölelt.
– Gratulálok! Ez olyan izgalmas.
–  A papírmunka után elmegyünk ünnepelni? – kérdezte
Addison.
–  Ez remek ötlet, de majd máskor bepótoljuk, mert Annával
este be kell mennünk a kórházba. Adam anyukája ma felhívott,
hogy a gyerek újra bekerült.
Addison izgalma lelohadt.
– Ó, sajnálom.
Egy nagyot sóhajtottam.
– Hidd el, én is.
 

 
Adam rosszabbul festett, mint korábban bármikor. Kitoltam az
előtérbe a kerekesszékben, hogy ott játsszunk. Néha a
szobájában játszottunk, máskor ott, kint, hogy legyen egy kis
környezetváltozás. Próbáltam nem túl sok kérdést feltenni az
egészségével kapcsolatban, mert nem akartam megijeszteni a
túlzott aggodalmaskodásommal. A soványságából ítélve viszont
eléggé egyértelmű volt, hogy nincs jól.
Amikor Anna kiment a női mosdóba, Adam lesokkolt.
– Hollis, állítsd le egy percre a játékot!
 Azonnal letettem a konzolt és lenémítottam a hangot.
– Na, mi a helyzet?
Semmi sem készíthetett volna fel arra, amit ekkor mondott:
– Ezúttal nem fog menni.
Erre kihagyott a szívem. Nem vártam, hogy a bizalmába
fogadjon, pláne nem egy ilyen hírrel. Ahogy elnéztem a fakó
bőrét, próbáltam megnyugtatni, bár tudtam, hogy hiába.
– Ezt nem tudhatod.
–  De, igen. És tudod, mi benne a szomorú? – Szinte őrülten
nevetett. – Tizenkilenc évesen még kurvára szűz vagyok, és még
csak meg sem csókoltam soha senkit! És én nem fogok így
meghalni.
Erre mégis mit tudtam volna mondani?
–  Ezzel azt akarod mondani, hogy szeretnéd, ha
megcsókolnálak?
Isten tudja, hogyan sikerült elmosolyodnia, de sikerült.
– Jobban meggondolva jó ez így.
Anna visszajött, és az ő jelenlétében Adam már nem igazán
akart beszélni.
Folytattuk a játékot, aminek végül egy nővér vetett véget,
bejött és közölte, hogy Adamnak muszáj pihennie, és vissza kell
térnie a szobájába.
Annával az előtérben időztünk, miután a nővér visszatolta
Adamet.
–  Mi a baj? Zaklatottnak tűnsz – mondta. – Amiatt, ahogy
kinéz?
Ingattam a fejem.
 – Állatira le vagyok sújtva, Anna.
– Nincs jól, ugye?
–  Épp az előbb vallotta be nekem, hogy szerinte ezúttal nem
ússza már meg.
Anna a padlót bámulta.
– Baj, hogy elveszítette a reményt. Hogyan lehet úgy élni nap
mint nap, hogy tudod, meg fogsz halni? Fel sem bírom fogni.
– Azt mondta, nem hiszi el, hogy úgy fog szűzként meghalni,
hogy még csak meg sem csókolt soha egy lányt. Szörnyen
éreztem magam. Mi a francot mondasz egy ilyenre?
Anna a vállamra tette a kezét.
– Mit mondtál?
– Egy hülye viccet. Felajánlottam, hogy megcsókolom én.
Anna együttérzőn mosolygott.
– Legalább megmosolyogtattam.
Egy ideig csendben ültünk, majd végül felálltam.
– Jobb, ha mi is megyünk.
– Elköszönjünk tőle?
– Inkább hagyjuk pihenni – mondtam. – Holnap visszajövök.
Kifelé indultunk, és már majdnem a liftekhez értünk, amikor
Anna megállt.
Feszültnek tűnt.
– Maradj itt, jó?
– Miért?
– Mindjárt visszajövök.
Anna végigsurrant a folyosón Adam szobájához. Bár azt
mondta, hogy várjak, nem bírtam a kíváncsiságommal, úgyhogy
követtem.
Adam ébren volt, és egyedül üldögélt.
Az ajtóban állva néztem, ahogy Anna az ágya szélére
telepedik, és magához húzza. Adam nem kérdezett semmit, csak
Anna mellére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Egy perc
után Adam felnézett, és megdöbbenésemre Anna lehajolt hozzá.
A  szívem vadul kalapált, miközben néztem, ahogy Anna egy
hosszú és határozott csókot nyom a szájára. Csak néhány
másodperc volt az egész, de biztos voltam benne, hogy
Adamnek egy életre szóló emlék lesz. Utána fülig ért a szája.
Az enyém is.
 
 HUSZONÖTÖDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Szombatra azt terveztem, hogy sokáig alszom, elmegyek a
plázába új ruhát venni, manikűrrel és pedikűrrel kényeztetem
magam, majd hazamegyek készülődni az esti randimra
Benitóval. Szerencsére nem írt le engem, amiért lemondtam az
előzőt.
Mármint ezek voltak a szombati terveim. Egészen addig, amíg
meg nem szólalt a telefonom, pont, amikor ébredés után
nekiálltam volna a programnak.
Láttam, hogy Hollis hív, és már-már azt hittem, azért keres,
hogy az előző estéért bocsánatot kérjen. Tudhattam volna, hogy
nem.
A hangom ridegen csengett, amikor felvettem a telefont.
– Igen?
– Elodie… Ne haragudj, hogy szombaton zavarlak.
– Mi újság?
–  Hailey-t meghívták ma estére egy opera-előadásra,
bármennyire is hihetetlenül hangzik. A  barátnője szülei vettek
rá jegyet. Az  előadás után náluk fog aludni a város másik
végében. Nincs mit felvennie, márpedig valami rendes ruhában
kéne mennie. Én mondtam neki, hogy ne zavarjon ezzel téged,
de nagyon szeretné, ha te vásárolnál vele. Van bármi esély arra,
hogy dupla bérért elmenj vele néhány órára? Nyugodtan mondj
nemet.
Nyugodtan kérj bocsánatot, amiért előző este egy pöcs voltál.
Nem válaszoltam azonnal. Részben le akartam őt pattintani,
viszont ezt nem tehettem meg Hailey-vel.
De azt is tudtam, hogy a saját szabadnapomon nem fogom az
ő délelőttjét szabaddá tenni.
– Megmondom, mi legyen. Amúgy is el kell mennem a közeli
plázába, hogy vegyek magamnak egy ruhát. Ott vásárolhatunk
neki is. Esetleg ide tudnád fuvarozni?
Nem hezitált.
–  Igen. Viszont valószínűleg nem éri meg visszajönnöm
egészen a városig. Viszek magammal munkát, és keresek egy
wifis helyet, amíg végeztek.
–  Oké, ahogy szeretnéd. Akkor a Westshore Farms Mallban
egykor? Találkozzunk bent, a főbejáratnál.
– Világos. – Megtorpant, majd folytatta. – Elodie?
Fújtam egyet.
– Igen?
– Köszönöm, hogy megteszed.
 

 
Hollis és Hailey pontosan érkeztek. Én néhány perccel
korábban értem a plázához, valószínűleg azért, mert idegesített
a tudat, hogy találkozom Hollisszal. Az ácsorgás és a várakozás
megőrjített.
–  Annyira izgatott vagyok, hogy vásárolunk! – Hailey
ragyogott, és megölelt.
Hollis ellenben nem tűnt olyan izgatottnak. Viszont
elképesztően csodásan festett a betűretlen világoskék ingében
és farmerben. Az  ingujjait felhajtotta, így napbarnított, izmos
alkarja teljesen kilátszott. Úgy festett, mint aki egy Ralph
Lauren-katalógusból lépett ki.
Két emelettel feljebb pillantott.
– Nem emlékszem, mikor voltam utoljára plázában.
– Az elsőn van egy wifis Starbucks.
–  Oké, szerintem oda fogok beülni. – Hailey felé fordult. –
Szerinted mennyi időbe fog telni?
Hailey fintorgott.
– A tökéletességhez idő kell.
– Igaz – kuncogott.
Amint elváltak útjaink, Hailey-vel bementünk három helyre
is, végül a nagy áruházban kötöttünk ki. Először a
gyerekosztályra mentünk, hogy válasszunk neki néhány ruhát,
majd a női osztályra, ahol nekem választottunk pár
felpróbálandó ruhát. Bevittük őket a próbafülkékbe, és azt
terveztük, hogy mindig megmutatjuk a másiknak, amit
felvettünk.
Bementem az egyik fülkébe, Hailey pedig a mellettem lévőbe.
Megbeszéltük, hogy szólunk a másiknak, amikor kész vagyunk,
majd az előtérben találkozunk, hogy megmutassuk a ruhánkat.
Miután felpróbáltam az utolsót, és kiléptem a fülkéből,
észrevettem, hogy Hailey nincs az előtérben. Ehelyett hallottam,
hogy a próbafülkén kívül beszél.
– Hailey? – szóltam.
– Itt vagyok kint! – válaszolta.
Kisétáltam.
–  Mit… – Elakadt a szavam, amikor megláttam Hollist a női
osztály közepén.
Ő nyelt egy nagyot, ahogy rám nézett. Pont egy élénkpiros
ruha volt rajtam, ami szépen felpolcolta a mellemet. Ha
egyetlenegy ruhát kellett volna választanom, hogy miben
pillantson meg véletlenül, ez lett volna az.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
– Hailey szólt, hogy szüksége van rám.
Hailey a nagybátyjára nézett.
– Hát, neked kell kifizetned a ruhámat, nem?
Ez teljes kamu.
Ezt szóvá is tettem.
– Tudod, hogy nálam van a nagybátyád bankkártyája.
Elpirult.
–  Jól van, igazad van. Csak szerettem volna, hogy lássa,
milyen szép vagy.
Egész biztos, hogy ekkor már én voltam elpirulva.
Hollis tetőtől talpig végignézett.
– Tényleg nagyon szép.
– Randija van. Nyolckor pontban – nevetett. – Ez rímel.
 Egy szóval sem mondtam neki, hogy este randira megyek, azt
meg pláne nem, hogy hányra jön értem Benito.
Kérdőn néztem rá.
– Ezt te honnan tudod?
– Egy tőle érkező üzenet villant fel a kijelződőn. – Megvonta a
vállát. – Mindegy is, ezt leveszem.
Hailey elslisszant a próbafülkébe.
Már én is éppen indultam volna vissza, amikor Hollis hangja
megállított.
– Várj!
Megfordultam, és még mielőtt szóhoz jutott volna, gyorsan
közöltem vele:
–  Remélem, tudod, hogy kifejezetten igyekeztem nem
reklámozni, hogy mik a ma esti terveim.
Hollis a zsebébe dugta a kezét.
– Tudom.
Keresztbe fontam a karjaimat.
– Mit akartál mondani?
–  Csak újra meg szerettem volna köszönni. Azok után, ahogy
tegnap végződtek a dolgok, nyugodtan mondhattad volna, hogy
menjek a picsába.
– Érte teszem, nem érted.
– Tudom. De köszönöm, hogy nem vetíted ki rá az én hibámat.
–  Hibád, hát, igen. Valahányszor közel kerülsz hozzám, azt
mindig egy szép nagy hibának könyveled el.
– Nem így értettem. – Lenézett a cipőjére, majd vissza, rám. –
Nézd, elnézést kérek a tegnapért. Szemlátomást nem tudom,
hogyan viselkedjek a közeledben.
Mérgesen nevettem.
– Jobb, ha megyek, még mielőtt meghall minket.
Amikor Hailey-vel előkerültünk, kezemben a két kiválasztott
ruhával, meglepődve láttam, hogy Hollis még mindig ránk vár.
Úgy nézett ki, mint egy partra vetett hal, a gondolataiba
merülve bámult egy állvány Diane von Furstenberg megkötős
ruhát.
A kasszához mentünk hárman, Hollis pedig közvetlenül
mögöttem állt, amíg az ő kártyájával kifizettem Hailey ruháját,
a saját kártyámmal pedig az enyémet. Amikor kifújta a levegőt,
éreztem a leheletét a nyakamon. Ennyire közel volt.
Ez az egy lélegzet visszaidézte az emlékét annak, hogy milyen
érzés volt, amikor az ajkaimat falta. Milyen csodálatos volt,
ahogy a legkevésbé sem finom módon nekem esett.
Hollis csendben volt, miközben kisétáltunk a plázából.
A parkolóba érve még mindig úgy tűnt, mint aki a gondolataiba
feledkezett.
Megvakarta a fejét.
– Nem emlékszem, hol parkoltam.
– Hát, az nem túl jó – mondtam. – Én ott állok. Akkor hétfőn
találkozunk.
Hailey megölelt.
– Még egyszer köszi, Elodie.
Megszorítottam.
–  Érezd magad nagyon jól az operában! Majd meséld el,
milyen. Még sosem voltam.
 Hátrahúzódott.
– Tényleg?
–  A legtöbb gyerek úgy nő fel, hogy nincs alkalma ilyen
előkelő dolgokat csinálni. És sok felnőttnek sincs. Nagyon
szerencsés vagy.
– Tudom – mosolygott.
Én is mosolyogtam. Tudtam, hogy Hailey hálás azért az
életért, amiben az utóbbi időben része volt.
Mindketten Hollis felé fordultunk, aki még mindig úgy tűnt,
mint aki próbálja kitalálni, merre menjen. Tényleg elfelejtette,
hogy hol állt meg.
– Óvatosan vezessetek a visszaúton! – mondtam.
– Már ha sikerül megtalálnunk az autót! – nevetett Hailey.
Otthagytam őket, még mielőtt kiderült volna, hogy
megtalálták-e Hollis kocsiját.
A vele kapcsolatos gondolatok árasztották el az elmémet a
hazafelé tartó úton. Tényleg az járt a fejemben, hogy bárcsak
tudnám, mi történt vele, ami miatt ennyire óvatos és ennyire
tart az intimitástól.
Megráztam a fejem. Nem kellene Hollist elemeznem.
A Benitóval közös randinkat kellene várnom.
Hazaérve jöttem rá, hogy még nem válaszoltam Benito
üzenetére, amiben azt írta, hogy nyolckor vesz fel, és amit
Hailey látott a telefonomon.
Bepötyögtem a választ.
 
 Elodie: Elnézést a kései válaszért. A nyolc remek. Már várom.
 
Benito: Én is. Még mindig nem hiszem el, hogy végül belementél a
találkozásba. :) Szereted a szusit?
 
Elodie: Imádom.
 
Benito: Ismerek egy szuper helyet nem messze tőled.
A közelében van egy jazzbár is, ahol nagyon jó italok vannak.
Talán vacsora után oda is elmehetünk.
 
Elodie: Ez tökéletesen hangzik.
 
Benito: Megírnád a címedet?
 
Miután bepötyögtem a címemet, elgondolkoztam azon, hogy
vajon biztonságos-e, hogy otthon vesz fel. De aztán eszembe
jutott, hogy tiszta a háttere, ezért úgy döntöttem, ezen nem
idegeskedem.
Négy óra volt. Tudtam, az idő úgy fog elszaladni, hogy észre
sem veszem. Bár esélyem sem volt a manikűrre, pedikűrre,
amit eredetileg beterveztem, azt gondoltam, sokkal jobban
kihasználtam az időmet azzal, hogy segítettem Hailey-nek
kiválasztani az első szép ruháját.
Eltűnődtem azon, hogy a barátnőjééknél fog aludni, mivel az
opera a város másik végében van. Ez azt jelentette, hogy Hollis
egyedül lesz a lakásban. Gondoltam, valószínűleg fel fogja hívni
az egyik szeretőjét, hogy rendbe hozza a káoszt, amit velem
indított el néhány napja. A gondolat, hogy valaki máson éli ki a
szexuális frusztrációit, nagyon felbosszantott.
És már megint Hollison járt az eszem.
Miért? Miért nem tudom megszabadítani tőle az elmémet egy
éjszakára?
Úgy döntöttem, veszek egy nyugtató fürdőt, hogy kitisztuljon
a fejem, ezért megtöltöttem a kádat vízzel, és dobtam bele egy
fürdőbombát. Belecsúsztam a habokba, szépen lassan
felkentem egy arcmaszkot, majd körültekintőn leborotváltam a
lábamat. Bár szinte biztos voltam benne, hogy az első randin
nem lesz Benitóval semmilyen szex, fel kellett készülnöm a
meglepetésre.
Amint kijöttem a kádból, belebújtam a fekete csipkés
tangámba, és persze azonnal Hollisra gondoltam. Ez volt
elvégre az a tanga, ami a hírhedt játékunkat elindította. Még
szép, hogy pont ezt választottam aznap estére, extra „baszd
meg”-ként neki.
Megszárítottam a hajamat, kisminkeltem magam, aztán
felvettem a kiválasztott piros ruhát, és oldalra billentett fejjel
elnéztem magam a tükörben.
Még mindig rengeteg idő volt Benito érkezéséig. Úgy
döntöttem, öntök magamnak egy pohár bort. A tenyerem izzadt,
a szívem zakatolt. Hihetetlenül régen voltam utoljára randin.
Háromnegyed nyolckor megszólalt a csengőm.
Jóságos ég! Korán jött.
 A szívem hevesen kalapált, ahogy a maradék bort a lefolyóba
öntöttem. Kisimítottam a ruhámat, összedörzsöltem az
ajkaimat, majd még egyszer utoljára megnéztem magam a
folyosón lévő tükörben.
Készen állok erre.
Vagy legalábbis azt gondoltam.
De amikor kinyitottam az ajtót, nem Benito állt előttem.
 
 HUSZONHATODIK
FEJEZET
 
Elodie
 
A kalapáló szívem hirtelen kihagyott, amint megláttam Hollist a
verandámon. Utáltam, hogy milyen hatással van rám. A  bor,
amit előtte ittam meg, égette a torkomat, azzal fenyegetett, hogy
visszajön, ezért nyeltem, hogy meg tudjak szólalni.
– Mit keresel itt?
Beleszántott a hajába.
– Bemehetek?
Keresztbe fontam a karom, ahogy a kezdeti sokk kezdett
dühbe átcsapni.
– Minek?
– Beszélnem kell veled.
–  Ez nem jó ötlet. A  randipartnerem bármelyik percben itt
lehet.
Hollisnak megfeszült az állkapcsa, de minden tőle telhetőt
megtett, hogy nyugodt maradjon a hangja.
– Csak egy pillanat az egész.
Előző héten még felvillanyozott volna, ha féltékennyé válik a
randim említésére. De elegem volt a játszadozásból. Nem volt
joga haragudni, és határozottan nem volt joga birtokolni, mert
nem voltam az övé. A Jóisten a tanúm, én rengeteg lehetőséget
adtam neki, ő pedig nyilvánvalóvá tette, hogy minden, ami
közöttünk történt, hiba volt. De én nem vagyok senki hibája.
Kihúztam magam.
–  Mondd el itt, amit mondanod kell. És gyorsan csináld!
Az első randimat Benitóval már tönkretetted. Nincs az az isten,
hogy hagyjam, hogy a mainak is keresztbe tegyél.
Hollis lenézett, és folyamatosan ingatta a fejét. Egy hosszú
percnyi bámészkodás és várakozás után végre megszólalt.
– Sajnálom. – A hangja alig volt több suttogásnál.
– Mit?
–  Hogy múltkor lemaradtál miattam a randidról. –
Felpillantott, és a szemembe nézett. – Hogy féltékeny
seggfejként viselkedtem.
Sóhajtottam. Többet akartam belelátni a féltékenysége
beismerésébe, azt, hogy ez azt jelenti, érzései vannak irántam.
De az erős fizikai vonzalom nem egyenlő az érzelmekkel, és
már elegem volt a reménykedésből.
– Rendben. Bocsánatkérés elfogadva. Van még valami más is?
Hollis az egyik szememről a másikra nézett. Ahogy ott álltunk
egymást bámulva, egy autó lelassított, és a járdához húzódott.
Basszus. Benito.
Visszatartottam a lélegzetem, miközben ő leparkolt, és
kiszállni készült az autóból. Hollis hátrapillantott, majd vissza,
rám. A  kezem remegett, de úgy voltam vele, hogy nem fogom
hagyni, hogy bármelyik férfi is így lásson engem.
 – Ne menj el! – suttogta Hollis.
Benito becsukta az autó ajtaját, és elindult a bejárómon.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
–  Adj egy okot, hogy miért ne, Hollis! Ne a száddal vagy a
testeddel, hanem valamit a szívedből. Szavakat, érzelmeket,
bármit.
Az arcáról sugárzó fájdalom tapintható volt. Már nem először
hagytam, hogy ezt tegye velem. Többre volt szükségem a
féltékenységnél és a fizikai vonzalomnál. Valami minimálissal is
megelégedtem volna, csak hogy biztosítson arról, nem egyedül
fogom vállalni a kockázatot.
Benito lépései egyre hangosabban koppantak.
– Hollis? Szeretnél még mondani valamit?
Továbbra is engem nézett, ahogy a randipartnerem odasétált
hozzánk, és megállt mellette. Muszáj volt reagálnom a
jelenlétére.
Magamra öltöttem a legjobb hamis mosolyomat.
– Te biztos Benito vagy.
– Igen. – Benito Hollis felé fordult, de engem nézett.
Az egész helyzet kínos volt.
– Ühmmm… Ő a főnököm, Hollis.
Benito kinyújtotta a kezét.
– Ó. Örülök, hogy találkoztunk.
Hollis odafordult, ridegen rápillantott, majd lenézett Benito
kezére. Meg sem próbálta viszonozni az üdvözlést.
Ehelyett visszanézett rám.
– Szánnál rám egy kis időt?
 Nem hagyhattam, hogy ezt csinálja. Egyszerűen nem. Megvolt
az esélye, de eljátszotta, én meg csak lógtam miatta a
semmiben.
– Majd beszélünk róla hétfő reggel, amikor dolgozni megyek.
– A  randipartneremre tereltem a figyelmem. – Hollis éppen
indulni készül. Esetleg bejönnél egy kicsit, Benito? Csak össze
kell szednem a táskámat.
– Ümmm… Aha. Persze.
Ennél kellemetlenebb már nem is lehetett volna. Hollis felé
biccentettem.
– Szép hétvégét!
Kinyitottam az ajtót, bementem, Benito pedig követett.
Amikor beért, vártam néhány másodpercet a nyitott ajtóban.
Hollis a földet bámulta.
Ráncoltam a homlokom.
– Szia, Hollis!
Kimondani ezeket a szavakat és becsukni azt az ajtót –
furcsamód ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett
tennem. De muszáj volt. A Hollisszal való kapcsolatom nem volt
egészséges, és többet érdemeltem, mint amit ő valaha is adni
tudna nekem.
Benito rám nézett.
– Minden rendben van a főnököddel?
Nagyot lélegeztem és nagyot fújtam.
–  Aha. Csak különbözik a véleményünk, hogy bizonyos
dolgokat miként kell kezelni. Majd túlteszi magát rajta. – Bár
abban nem voltam biztos, hogy én túl fogom-e. – Elnézést kérek
a viselkedéséért. Néha igazi seggfej tud lenni.
Benito nevetett.
–  Semmi baj. Nekem is voltak ilyen főnökeim. Az  a trükk,
hogy bólogass sokat, aztán szorítsd össze a fogad, és csináld azt,
amit jónak gondolsz.
Magamra erőltettem egy mosolyt.
–  Igen. Megbocsátanál egy percre? Indulás előtt el kell
mennem a mosdóba. A  hűtőben van bor és víz, ha nem zavar,
hogy ki kell szolgálnod magad.
– Köszönöm. Csak nyugodtan. Korán jöttem.
A fürdőszobába mentem, és azonnal a zuhanyzóba álltam,
hogy ki tudjak lesni az ablakon. A  reluxa le volt húzva, ezért
úgy igazgattam a lapjait, hogy kilássak. Megszakadt a szívem,
ahogy láttam Hollist az autójába ülni. Bekötötte magát,
elindította az autót, majd sokáig bámult a házra. Aztán elhajtott.
Lassacskán tudatosult bennem minden, ami történt, és
éreztem, hogy csípik a szemem a könnyek. Az  összes érzés
átcikázott rajtam: düh, szomorúság, csalódottság, gyász,
megkönnyebbülés. Túl sok lett ahhoz, hogy bent tartsam, így a
vállaim elkezdtek rázkódni, ahogy a könnyek csorogtak le az
arcomon.
Az istenedet, Hollis.
Az istenedet.
Az az igazság, hogy jobban dühített, hogy elment, mint az,
hogy egyáltalán felbukkant. Megvolt neki az a képessége, hogy
reményt keltsen bennem a színtiszta pesszimizmusom ellenére.
És minden egyes alkalom, amikor beleestem ebbe a csapdába,
összetört, majd újra meg újra bolondnak éreztem magam.
Lehunytam a szemem, vettem néhány nagy, megtisztító
lélegzetet. Amint megnyugtattam magam, a tükörbe néztem.
Az  arcom vörös volt a sírástól, ezért kentem rá egy kevés
bőrszínű krémkontúrt, ami elfedett mindent. Nagy kár, hogy
ilyesmit nem készítenek belső használatra. Amikor végeztem,
élénkpirossal újrarúzsoztam a számat, ami illett a ruhámhoz, és
magamra fújtam egy kevés parfümöt.
Egyáltalán nem volt kedvem már randizni. De azt gondoltam,
a fene egyen meg, ha hagyom, hogy Hollis még egy estémet
tönkretegye.
Nagyon jól fogom érezni magam, még ha bele is pusztulok.
 

 
Benito igazából élőben még jóképűbb volt. Magas,
természetesen napbarnított bőrű, mézszínű, mandulavágású
szemű és remek felépítésű. Csodálatos mosolya volt, amiben
gyakran részesített, és szívből jövő, ragadós nevetése. Ha a
tudtán kívül nem versenyzett volna Hollis LaCroix-val,
odalettem volna, hogy egy ilyen sráccal találkozhatom.
– Mit szólsz egy kis desszerthez? – kérdezte.
Túl sok kenyeret ettem, és megittam két pohár bort, hogy
lenyugtassam magam. Már a vacsora megérkezése előtt szinte
tele voltam.
– Eléggé dugig vagyok.
Felvillantotta a fiús mosolyát.
 – Én is. Húzom az időt, mert még nem szeretném, hogy véget
érjen az esténk.
Milyen újdonság egy férfi, aki elmondja, mit érez.
Azt kellett volna éreznem, hogy tovább szeretnék maradni,
viszont én csak haza akartam menni és az ágyba bújni. Amióta
eljöttünk tőlem, kínlódtam, hogy vidám legyek. Benito remek
társaság volt, csak aznap este ezt nem tudtam élvezni. És ezért
őszinteséget érdemelt.
– Nagyszerű srác vagy…
Benito közbevágott. Úgy tette az egyik kezét a szívére, mintha
fájna a mellkasa.
– Ne, ne mondd!
– Mit ne mondjak?
– A „de” beszédet akartad épp elmondani, ugye?
Szomorúan mosolyogtam.
– Valahogy úgy. Ma este nem érzem túl jól magam, és bár csak
most ismertük meg egymást, úgy érzem, ezt te is tudod.
Bólintott.
– A főnököd miatt siklott ki az estéd. Megértem. Előfordul az
ilyen.
Milyen kedves srác.
–  Köszönöm, hogy megérted. Esetleg kihagyhatnánk most a
desszertet? Áttehetnénk egy másik estére?
– Persze. Nekem tetszik az ötlet. Kérem a számlát.
Jobban éreztem magam, miután bevallottam, hogy nem
vagyok önmagam aznap este. Azzal, hogy ellazultam, a
pillanatban tudtam lenni. Eljöttünk az étteremből, és talán csak
azért, mert tudtam, hogy a randi hamarosan véget ér, lezserebb
voltam, mint egész nap bármikor. Benitóval beszélgettünk,
amíg vártuk, hogy a parkolófiú előálljon az autójával, majd a
beszélgetés gördülékenyen folytatódott a hazáig vezető úton.
Amikor egy ragasztószalaggal rögzített visszapillantójú
tragacsot vezető fiatal srác mellé álltunk, az első autónkon
nevetgéltünk.
– Az enyémben nem volt légkondi, volt viszont egy óriási lyuk
az anyósülés előtti padlón, igen – mesélte Benito fejcsóválva. –
A lyuk tökéletesen kerek volt, és úgy nézett ki, mintha az előző
tulajdonos egy körfűrésszel vagy hasonlóval vágta volna ki.
Végzős évemben teljesen bele voltam zúgva egy Angie nevű
lányba. Néhány nappal azután, hogy megkaptam az autómat,
megálltam tankolni a benzinkúton, ahol ott volt Angie is, a
kocsija tömve a barátaival. Próbáltam menőzni, de igazából
akkor tankoltam életemben először. Angie odajött hozzám
beszélgetni, teljesen elterelte a figyelmemet, így elfelejtettem
kihúzni a töltőpisztolyt, miután végeztem.
A szám elé kaptam a kezem, és nevettem.
– Jaj, ne! És így indultál el?
Benito bólintott.
– Igen. Van egy gyorskioldó a markolat tetején, úgyhogy nagy
felfordulást nem okoztam, viszont a cső rándulása beindított
valamilyen riasztót. Az  egész benzinkúton, kint és bent is
villogtak a fények és fülsiketítő sziréna szólt.
– És Angie még mindig ott volt?
–  Ó, igen. Szétröhögte magát a barátaival. Másnap
bevallottam neki az iskolában, hogy próbáltam menőzni, és
hogy fogalmam sem volt, hogy mi a francot csinálok.
– Mit mondott?
–  Kész őrület, de belement, hogy eljön velem randizni. Jó
tanulság volt. Megtanultam, hogy az őszinteséggel sokkal többre
mész a nőknél.
– A legtöbb férfival összehasonlítva te elég korán megtanultad
ezt. Meddig tartott a dolog Angie-vel?
Benito lehúzódott a hozzám vezető lehajtónál.
–  Egy randiig. Szakadt az eső aznap este, amikor elvittem
randizni. Nem gondoltam az ő oldalán lévő lyukra, amikor
áthajtottam egy nagy pocsolyán, és erre egy hatalmas adag
mocskos víz csapott fel az alvázon keresztül – nevetett. –
Csuromvizes lett. Esküszöm, olyan volt, mint egy gejzír. Aznap
este tanultam meg a második leckét. A  nők csak egyszer
fogadják el, hogy idióta vagy.
Nevettünk, közben Benito a kis utcákon keresztül kanyargott
hazafelé. Teljesen ellazultam. Nagy kár, hogy ez nem a randink
elején történt, mert jó társaság volt. Megtettük az utolsó bal
kanyart, befordultunk az utcámba, amikor kihagyott a szívem.
Hollis Mercedese újra a házam előtt parkolt. Közelebb érve
vettem észre, hogy nem a kocsiban vár. Az impozáns alakjával
ott ült a verandám lépcsőjén. Felállt, amikor lassítottunk, mire a
randipartnerem is észrevette.
– Ő a…
Bólintottam.
– A főnököm.
 Benito a járdához állt, majd behúzta a kéziféket. Újra a
veranda felé néztünk. Megkönnyebbültem, hogy Hollis ott
várakozik, és nem jön oda hozzánk.
– Megmondjam neki, hogy kopjon le?
Igen.
Ne.
Talán?
Megráztam a fejem. Az határozottan nem lenne jó ötlet.
– Nem, megoldom.
Benito gyanakodva nézett.
– Ő… Több mint csupán a főnököd?
Sóhajtottam.
– Ez… kicsit… bonyolult.
Összeráncolta a homlokát.
– Oké.
– Nagyon sajnálom a ma estét. Olyan kedves srác vagy, és nem
akartam tönkretenni a randinkat.
– Semmi baj. Talán egy másik este?
Ezt azért mondta, hogy udvarias legyen. Abban a pillanatban
mindketten tudtuk, hogy nem lesz semmilyen másik este.
Odahajoltam hozzá, és adtam neki egy puszit az arcára.
– Persze. Köszönöm szépen a vacsorát, Benito.
Bólintott.
– Megvárom, amíg bemész.
– Köszönöm.
Kellemes izgatottság fogott el, ahogy a bejárómon trappoltam.
Rohadtul utáltam, amit művelt velem ez a férfi. Teljesen
kifordultam miatta magamból.
– Boldog vagy? – mondtam halkan, ahogy közelítettem hozzá.
– Tönkretetted a randimat ezzel a tökéletesen kedves sráccal.
Az évek során megismertek közül valószínűleg ő az első ebből a
fajtából.
Hollis lenézett.
– Sajnálom.
Fintorogtam.
– Nem, nem sajnálod.
Előástam a kulcsaimat a táskámból, majd kinyitottam a
bejárati ajtót. Hollis várt, amíg én beléptem.
–  Benito egy úriember. Addig ott fog várni, amíg meg nem
győződik arról, hogy minden rendben van-e. Úgyhogy be kell
jönnöd.
Hollis bólintott, és követett. Integettem Benitónak, majd
becsuktam az ajtót.
– Ehhez nekem borra van szükségem. – A hűtőhöz mentem. –
Kérsz egy pohárral?
– Nem, köszönöm.
Majdnem a pereméig töltöttem a poharat, majd a kanapéval
szemközti székre ültem, mert nem akartam túl közel lenni
Hollishoz. Leült velem szemben, és nézte, ahogy egy nagy
korttyal kiiszom a pohár felét.
–  Mondd csak! – vontam meg a vállam. – Mondd, bármit is
kell mondanod. Hosszú este volt, és ki vagyok merülve.
Az örökkévalóságig vártam, hogy összeszedje a gondolatait.
Legalábbis hosszú időnek tűnt.
 Hollis a hajába túrt, ezt láthatóan nagyon sokszor művelte
aznap este. Metszett állkapcsa borostás volt, és felpaprikázott,
hogy ott ülök, és azon gondolkozom, milyen jól áll neki ez a
rendezetlenség.
– Nem én vagyok a megfelelő férfi számodra, Elodie.
Letettem a boromat a kávézóasztalra, és felálltam.
– Nincs szükségem arra, hogy udvariasan kiábrándíts, Hollis.
Hiába jöttél Connecticutba.
– Ülj le! – szólt rám.
Összefontam a karom a mellkasom előtt.
– Nem.
–  Az istenit már, Elodie! Nem akarok viaskodni veled.
Mindketten tudjuk, hogy te fogsz nyerni. Leülnél egy kicsit, és
adnál nekem öt percet?
A beismerése miatt, hogy én nyernék, megenyhültem.
– Jó. Öt perc.
Hollis megvárta, hogy leüljek, majd elpillantott.
–  Köszönöm. – Hangosan fújt egyet. – Ahogy mondtam, nem
én vagyok a megfelelő férfi számodra. Megbántottak téged, és
mégis, a páncél mögött, amit viselsz, még mindig hiszel abban,
hogy létezik a nyavalyás szőke herceg. Én nem vagyok szőke
herceg.
Oldalra biccentettem a fejem.
– Hát, legalább valamiben egyetértünk.
Hollis elvigyorodott. Vett még egy nagy levegőt, majd végre a
szemembe nézett.
–  Te a szőke herceget érdemled. De én vagyok olyan önző
szemét, hogy leszarom, kit érdemelsz.
A szívem repesett. Az eszemmel tudtam, hogy ez hülyeség, és
mindjárt jön a feketeleves, de nem bírtam uralkodni a
mellkasomban lévő óriási izom fölött.
–  Kiböknéd végre, mit szeretnél mondani? Kimerítő ez a
huzavona.
– Meg akarom próbálni, Elodie.
Azt gondoltam, hogy valamit biztosan félreértettem.
– Mit megpróbálni?
– Együtt lenni.
Ráhunyorogtam.
– Úgy érted, megkefélni?
–  Nem. Igen. Nem. Mármint persze hogy igen. De nem ezt
próbálom mondani.
– Akkor mit próbálsz mondani?
– Hogy… nem tudom. Randizni szeretnék veled?
Na, ez olyan fordulat volt, amire nem számítottam. Nem
bírtam megállni a gyanakodást.
– Randizni szeretnél velem?
– Igen.
– És ezalatt mit értünk?
– Nem tudom. Vacsorákat. Közösen eltöltött időt…
–  És ha azt mondom, hogy nem fogok veled szexelni? Még
mindig szeretnél velem randizni?
Felvonta a szemöldökét.
– Soha?
Mosolyogtam.
 –  Nem. Nem soha. De… nem vagyok benne biztos, hogy
elhiszem, hogy randizni szeretnél velem, Hollis. Szerintem
frusztrált vagy, és tudod, hogy csak így fog megtörténni a dolog
kettőnk között. Ez egy eszköz számodra, hogy elérd a célt.
Ráncolta a homlokát.
–  Nem akarok pöcs lenni, de ha csak le akarnék valakivel
feküdni, az nem lenne túl nehéz.
Nagyon szerettem volna hinni neki, de ez nem volt olyan
egyszerű.
–  Miért? Mitől gondoltad meg magad ilyen hirtelen? Egyik
nap a csókunk egy hatalmas hiba volt, és megbántad. Ma
elmegyek valaki mással randizni, és csodálatos módon rájössz,
hogy te szeretnél randizni velem?
Hollis előrehajolt a kanapén, és egyenesen a szemembe
nézett.
–  Nem fogok neked hazudni. Valószínűleg ez volt a seggbe
rúgás. De számít egyáltalán, hogy miért húztam ki a fejem a
homokból?
Kutattam a tekintetét. Olyan őszintének tűnt… Ahogy Tobias
is, amikor elmondta az esküjét a házasságkötésünkkor. Ez a
férfi könnyedén össze tudott volna roppantani. De valljuk be,
már úgyis neki adtam egy darabot a szívemből, és tudtam, hogy
az pedig meg fog történni, ha járok vele, ha nem. Arra
gondoltam, hogy egy-két jó randit azért csak jelentene a dolog.
– Jó. De a Mandarin Hotel éttermében szeretnék enni. Amikor
Sorennek dolgoztam, az ottani Aviary bárban kellett
seggfejekkel találkoznom, és az étteremnek mindig olyan jó
illata volt. Viszont nekem túl drága.
Hollisnak megmoccant a szája sarka.
– Megbeszéltük. Bármi más?
Hmmm… Ha már megkérdezte…
– Még sosem jártam be lovas kocsin a Central Parkot.
– Kipróbálhatjuk.
– Vagy jégkorcsolyáztam a Rockefeller Plazánál.
A szája újra megmoccant.
– Július van, de talán karácsonykor.
Ez nagyon jólesett a lelkemnek. Karácsonyig még jó öt hónap
volt. Ez az egyszerű válasz elárulta, hogy Hollis nem egy rövid
szórakozást tervez. Vagy legalábbis nem szándékosan.
– Még valami? – Kérdőn nézett rám.
Az ajkamon doboltam az ujjammal. Ugrattam, de eszembe
jutott valami fontos.
–  Nem mondjuk el Hailey-nek, hogy mi folyik közöttünk.
Legalábbis az elején nem. Már így is azt szeretné, ha egy család
lennénk, és nem akarok neki csalódást okozni, ha nem
sikerülnek a dolgok.
Hollis szája erre egy vonallá halványult, de bólintott.
– Rendben.
Felvettem a boromat, és ittam belőle egy kortyot.
– Azt hiszem, akkor megállapodtunk.
Hollisnak csillogott a szeme.
– Még nem. Te még nem hallottad az én feltételeimet.
Felfutottak a szemöldökeim.
– A feltételeidet?
 Vigyorgott.
– Pontosan. Nekem nem lehetnek feltételeim?
– Azt hiszem, attól függ, mik azok.
Hollis felém nyúlt, és kivette a kezemből a borospoharat.
A  szájához emelte, majd kiitta belőle a maradékot. Letette az
asztalra, és felém nyújtotta a kezét.
Vacilláltam, de végül a kezébe tettem a kezem. Abban a
pillanatban, ahogy hozzáértem, erősen meghúzott, én pedig el
is hagytam a székem, és már az ölében ültem. A keze közé fogta
az arcomat.
– Az első. Hogy nincs más férfi. Főleg nem Benito.
Úgy tettem, mint aki megfontolja, majd megvontam a vállam.
– Legyen.
Az egyik kezébe fogta a fenekem, és megszorította. Keményen.
–  Édes. A  második. Ha egy ideig nem szexelünk, a
csipkebugyik helyett mást kell majd hordanod.
Hátrahúzódtam.
– Nem szereted a csipkebugyijaimat?
–  Imádom őket. De mivel egyelőre magamról kell
gondoskodnom, a randijaink után nekem fogod adni a bugyidat.
A csipke ki tud dörzsölni.
Elkerekedett a szemem. Nem hittem a fülemnek, hogy épp azt
mondta, olyan erősen dörzsölte a bugyimat a farkának, hogy a
csipke felhorzsolta.
– Ha szabad, szeretném módosítani a feltételeimet.
Kérdőn nézett rám.
–  Új bugyikra lesz szükségem. Csak egy vagy kettő olyanom
van, ami nem csipke.
Hollis kajánul elvigyorodott.
– Örömmel venném meg én őket.
Átkulcsoltam a nyakát.
– Végeztünk?
– Nem. Van még egy feltételem.
– Ki vele!
Végignézett rajtam.
– Egyik randinkra se vedd fel ezt a ruhát.
Lebiggyesztettem a számat.
– Nem tetszik a ruhám?
–  Pont ellenkezőleg. Kurvára imádom. Viszont ha ez lesz
rajtad, nem bírom majd megállni, hogy ne tépjem le rólad, és
keféljelek meg a falnak szorítva valamikor.
Nyeltem egyet. Uhhhh. A  falnak szorítva. Ez nagyon jól
hangzott.
Hollis felmordult.
– Még egy negyediket is szeretnék.
– Mi az?
– Ne nézz így a közelemben.
– Hogy?
–  Mintha nagyon szeretnéd, hogy a falnak szorítva
megkeféljelek.
Erre megenyhültem.
Hollis a mellkasához húzott, és egy puszit nyomott a
homlokomra.
– Jók vagyunk?
 Bólintottam.
– Azt hiszem.
– Akkor jobb, ha megyek.
– Mész? Miért?
–  Mert a feneked a farkamon van, és ha nem megyek, öt
percen belül megpróbálnám megszegni az első szabályt,
drágám.
Drágám. Ez tetszett.
Hollis ajka súrolta a számat.
– Holnap este hétkor.
Mosolyogtam.
– Oké.
– Aludj egy kicsit.
Az ajtóhoz kísértem.
– Óvatosan vezess!
Megtett néhány lépést, mire utánaszóltam.
– Hollis?
Megfordult.
A ruhám alá nyúltam, és lehúztam a bugyimat. Kibújtam
belőle, majd fogtam a fekete csipketangámat, és odadobtam
neki.
–  Elnézést, de ma este meg kell barátkoznod egy kis
dörzsöléssel.
Elkapta a tangámat, az orrához emelte, és egy nagyot
szippantott bele.
– Mmmm… Hiányzott.
Elképesztően erotikus volt látni, hogy megszagolja a
bugyimat. Nagyon úgy tűnt, nem Hollis lesz az egyetlen, aki
aznap este magáról fog gondoskodni.
Az arcom láttán kacsintott.
–  Majd veszek neked néhány elemet, amikor az új
bugyijaidért megyek.
 
 HUSZONHETEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
– Segíthetek, uram?
Az eladónő azon kapott, hogy egy selyembugyit dörzsölök az
arcomhoz. Ja. Nincs ezzel semmi gáz. Komolyan, mivé vált az
életem?
Egy előkelő fehérneműboltba mentem, hogy beváltsam az
ígéretem. Eredetileg nem úgy terveztem, hogy az arcomon
fogom tesztelni a fehérneműt, csak fellelkesültem, mert
elképzeltem benne Elodie-t.
– Nem, köszönöm.
– Van valami, amit konkrétan keres?
–  Ühm… Puha bugyikat, különösen tangákat – mondtam
halkan.
Az eladó a helyiség másik sarkába ment. Követtem őt, és
közben gyorsan hátrapillantottam.
A nő kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy levendulaszínű
selyemtangát, majd odaadta.
– Minden bizonnyal ez a legpuhább anyagunk.
Az ujjaim között végigsimítottam.
 – Az összes színből szeretnék egyet kérni.
Előrehajolt, és suttogott.
– Önnek lesz?
Ez váratlanul ért.
– Nekem?
–  Igen. Tudja, vannak férfiak, akik szeretnek titokban ilyet
viselni.
Azt hiszi, hogy női ruhákba öltözöm?
– Nem. A… – Megtorpantam.
Ki a fene nekem Elodie? Nem volt a barátnőm, de több volt
egy barátnál vagy egy alkalmi kefélésnél.
–  A dadusomnak lesz. – Nevettem a szón, amit végül
választottam. Bár, gondolom, ez volt az igazság.
– A dadusának?
– Igen – nevettem. – Meglepetés.
–  Hát, akkor nagyon szerencsés a hölgy. Upper West Side-on
vigyáztam egy pár gyerekeire. Én aztán soha nem kaptam
luxusfehérneműt.
Egy szivárványszínben pompázó bugyihalmot állított össze,
majd a pénztárhoz vitte. Selyempapírba csomagolta, és egy
rózsaszín táskába tette.
A bankkártyámra nézett.
–  Akkor, Mr.  LaCroix, bízom benne, hogy a dadusa szeretni
fogja a puha bugyijait.
– Ó, szeretni fogjuk – mosolyogtam.
 
  
Aznap délután, miután hazaértem a rögtönzött vasárnapi
fehérnemű-vásárlásomból, Hailey hívott a barátnőjéék
lakásából. Elvileg Kelsie-vel kellett volna tölteni a napját, és ott
is aludt volna. Először történt meg, hogy kifejezetten
megkértem, kérdezze meg egy barátnőjét, hogy ott alhat-e
náluk. Mit is mondhatnék? Kétségbeesetten vágytam arra, hogy
Elodie-val legyek.
– Mizújs? – kérdeztem.
– Megváltoztak az esti tervek. Nem tudok Kelsie-éknél aludni.
Basszus.
– Miért nem?
–  Kelsie nagynénjénél beindult a szülés. New Jersey-be kell
menniük.
Hát, ennyit a gyerekfelügyeletemről. Hétkor kellett volna
felvennem Elodie-t. Foglaltam helyet az étteremben, a
Mandarin Hotelben, amit szeretett volna kipróbálni, azutánra
pedig egy lovas kocsikázást is. Hailey-nek persze erről nem
szabadott tudnia. Azon tűnődtem, hogy akkor most mi lesz.
Ilyen rövid idő alatt nem fogok másik bébiszittert találni.
Magamban vigyorogtam. Talán ha nem a francos dadussal
randiznál, Hollis, nem lenne ilyen gondod. Mindegy is. Egész nap
azt vártam, hogy találkozzam Elodie-val. Nem akartam a
következő hétvégéig várni.
– Mikor érsz haza?
– Mindjárt indulnak. Valószínűleg negyedóra múlva.
Sóhajtottam.
 – Jól van, kölyök. Nemsokára találkozunk.
Idegesen fújtam egyet, majd felhívtam Elodie-t.
Felvette.
– Szia!
A hangom nem tűnt valami boldognak.
– Szia!
Megérezte, hogy valami nem stimmel.
– Mi a baj?
– Úgy tűnik, van egy kis gond.
– Lemondod a randit?
– Na azt már nem!
– Mi történt?
– Hailey velem lesz este. Lőttek a terveinek.
– Azt hittem, Kelsie-éknél alszik.
–  Így is volt. De családi vészhelyzet van náluk. Úgyhogy
néhány perc múlva jön vissza.
Elodie fújt egyet a telefonba.
– Bakker. Oké. Hát, ez szívás. De ez van.
Gondolkozz, Hollis!
– Tudom, azt mondtad, nem szeretnéd, hogy Hailey bármiről
tudjon. Szerintem ez bölcs dolog… De attól még nagyon
szeretnélek látni téged.
–  És milyen lehetőségünk van? – sóhajtott. – Nem tudunk
találkozni.
Megvakartam az állam.
– Talán mégis.
– Hogyan?
 – Be tudsz jönni a városba?
– Persze, de gyanakodni fog, ha vasárnap átmegyek hozzátok.
Törtem az agyam a megoldáson.
–  Elviszem valahová. Te felbukkanhatsz, és tehetsz úgy,
mintha csak összefutottunk volna. Elviszem majd bevásárolni,
hogy összeszedjük a vacsorához szükséges dolgokat. Amúgy is
el kell mennünk bevásárolni. Amint meglát téged, tudom, hogy
könyörögni fog, hogy gyere haza velünk.
– Egy ideje mondogatom neki, hogy el szeretnék menni az új
belvárosi gasztrohelyre, a Victor’s Marketbe – mondta. – Talán
megkívánhatom annyira a savanyított articsókát, hogy
bevonatozzak a városba egy lusta vasárnapon.
–  Tökéletes. Bármi jó. El fogja hinni, ha úgy teszünk, mintha
véletlen lenne. Milyen hamar tudsz beérni?
– Másfél óra?
 

 
Előbb szúrtam ki őt, mint Hailey. Elodie-nak egy bevásárlókosár
lógott a karján, ahogy a kenyeres soron időzött. Hosszú, szőke
haját lófarokba fogta össze a tarkóján. A  kilátszó kis füle úgy
nézett ki, mint amit az ember szívesen megharapna.
Most meg a nyavalyás fülét akarom megharapni? Jézusom. Ez
a nő elvette az eszem.
Végre összenéztünk. Elmosolyodtunk, Hailey-t pedig közben
még mindig lekötötte a sajtkóstoló.
Elodie közelített, és úgy tett, mintha megdöbbent volna, hogy
találkozunk.
– Hollis?
Meglepettnek tűntem.
– Elodie? Mit csinálsz vasárnap a városban?
Hailey hátrakapta a fejét.
– Atyavilág! Micsoda? – Odafutott Elodie-hoz, és megölelte.
– Szia, Hailey! Micsoda meglepetés, hogy összefutottunk.
– Miért vagy itt? – kérdezte Hailey.
– Hát, iszonyatosan megkívántam a savanyított articsókát és a
meleg brie-t. És mivel nincs ma semmi jobb dolgom, úgy
döntöttem, bejövök a városba, és feltankolok a kedvenc
dolgaimból.
– És ezt a sok ételt mind haza fogod cipelni a vonaton?
– Hát, egy nagy táskára szorítkozom.
Hailey felnézett rám.
– Hollis bácsi Margherita-pizzát fog este sütni. Tésztáért, friss
bazsalikomért és ilyesmikért jöttünk.
Elodie úgy nézett rám, mint aki le van nyűgözve.
Megvontam a vállam.
– Nem én vagyok a legjobb szakács, de a pizza megy.
– Ez nagyon jól hangzik – vigyorgott Elodie.
Hailey le-föl ugrált.
–  Jó lenne, ha átjönnél hozzánk vacsorázni és megnézni egy
filmet.
Bingó. Köszi, kedves unokahúg.
Elodie hezitálást tettetett.
–  Ó, nem is tudom. Lehet, hogy ha átmegyek, utána már túl
késő lenne, hogy rendes időben hazaérjek. Elvégre holnap
munkanap van. Frissen és fitten kell készen állnom rád kora
reggel.
Hailey durcás lett.
– Azt hiszem, ez igaz.
Elodie-val sokatmondóan összenéztünk. Egyikünk sem
számított arra, hogy Hailey ilyen könnyen feladja.
És most?
–  Vacsora után szívesen hazaviszlek – mondtam. – Biztos
vagyok benne, hogy Hailey sem bánja az utat.
– Szuper ötlet, Hollis bácsi. – Elodie felé fordult. – Látod? Most
már muszáj jönnöd.
–  Hát, hogyan is mondhatnék nemet egy vacsorára, egy
mozira és egy sofőrszolgálatra?
Egy nő a közelünkben valami pálcikán lévő csokoládét evett.
Hailey a nyomába eredt.
– Azt hol szerezte? – kérdezte.
A nő megmutatta.
– A sarokban lévő kóstolópultnál.
– Mindjárt visszajövök! – mondta Hailey, majd elspurizott.
Elodie a fejét ingatta.
– Csak egy dologra tud koncentrálni.
– Ezt határozottan meg tudom érteni.
Elpirult.
– Nagyon elszánt voltál, hogy találkozzunk.
– Gyönyörű vagy.
–  Hát, azt hittem, hogy ma este egy nagyon jóképű, néha
mogorva férfival lesz randim. Kicsinosítottam magam.
–  Remélem, tudod, hogy nagy terveim voltak veled…
A Mandarin Hotel étterme, a lovas kocsikázás, minden.
– Lehet, hogy kicsit túlzásba estem a kéréseimmel. Remélem,
nem hiszed, hogy tényleg érdekel, hová viszel. Izgatott vagyok,
hogy egyszerűen veled lehetek. Nagyszerű, ha otthon lógunk.
Az otthon szó használatától egy kicsit kényelmetlenül éreztem
magam. Arra emlékeztetett, hogy gondolkodnom kell, mielőtt
valami komoly dologba lépek. De akkor Elodie ajkán kívül nem
nagyon tudtam másra gondolni. Rátapadt a tekintetem.
– Szeretnél kóstolót? – kérdezte.
– Csak arra vágyom, hogy kurvára megkóstoljam az ajkadat. –
Ellenőriztem, hogy Hailey biztosan nem lát minket, majd Elodie
felé hajoltam, és próbáltam meg is tenni, de közben fél szemmel
egész idő alatt Hailey felé néztem.
Amikor Hailey hirtelen megfordult, hátrahúzódtam.
– Bakker – morogtam.
– Ez egy hosszú este lesz – mosolygott Elodie.
 

 
Az egész konyha csupa liszt volt. Úgy döntöttünk, a káosz
felszámolásával megvárjuk az evés végét. Elodie takarította a
pultot, én pedig közben kézzel elmosogattam néhány edényt.
Hailey törölte szárazra az összes tányért, ahogy sorban
adogattam neki őket.
– Mikor kezdjük a filmet?
 – Szerintem úgy tíz percen belül.
– Addig elmehetek a szobámba? – kérdezte, amikor végzett az
utolsó tányérral.
– Aha, persze.
Elodie még mindig a pultot törölgette, amikor becsapódott
Hailey ajtaja.
Vártam néhány másodpercet, majd mögé mentem, és
behúztam őt a konyhából nyíló kis tárolóba.
Majdnem teljesen sötét volt bent, csak éppen kellő fény
kúszott be a konyhából az ajtólécek között.
Elodie zihált, ahogy felnézett a szemembe.
Lehajoltam hozzá, és beléfújtam minden lélegzetem. Úgy
csókolóztunk, mintha mindketten ki lennénk éhezve. Ő  a
hajamat húzta, miközben én a fenekét markolásztam. Amint
megéreztem a bor ízét a szájában, keményebben és gyorsabban
mozgattam a nyelvem, hogy megkóstoljak minden mást.
A  nyakához hajtottam a fejem, és a húsába mélyesztettem a
fogam.
Ekkor rántott ki a transzállapotomból, ahogy hátrahúzódott.
– Jobb, ha visszamegyünk.
A bőrén tartottam a számat, majd felnyögtem. Mielőtt ajtót
nyitottam volna, kikukkantottam, hogy tiszta-e a terep.
Követett, majd közömbösen folytatta a pult letörlését.
Rám pillantott, és elpirult. Emiatt újra agyon akartam
csókolni.
– Elég vicces bujkálni – mondta.
– Úgy érzem magam, mint egy nyavalyás kölyök – nevettem. –
Egész nyamvadt este erre vártam.
– Ügyeltem arra, hogy ne legyen rajtam rúzs, mert reméltem,
hogy megteszed – kacsintott.
– Hát, az ajkad most eléggé piros. Megjelöltem.
Továbbra is egymást néztük, többet akartunk, mint amit
akkor megtehettünk, mert tudtuk, hogy Hailey bármelyik
pillanatban kijöhet.
Elodie puha, világos bőre adta magát, hogy újra
megharapjam. Tanulságos volt, hogy aznap este a megérintésén
és a megcsókolásán kívül képtelen voltam másra koncentrálni.
Mintha azáltal, hogy megengedtem magamnak, hogy
hozzáérjek, nem tudtam volna távol tartani a kezemet. Talán jó
is volt, hogy Hailey velünk töltötte az estét. Lehet, hogy túl
messzire mentünk volna. Vagy legalábbis én megpróbáltam
volna.
Éppen még egy csókot akartam lopni, amikor Hailey ajtaja
kinyílt, és ez bizonyította, hogy csupán néhány másodperc
választott el minket attól, hogy lebukjunk.
 
 HUSZONNYOLCADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Az ajkam még mindig sajgott a tárolóban váltott csókunktól.
Hollis aznap este annyira rám volt izgulva, hogy teljesen
megvadított.
– Csinálhatunk pattogatott kukoricát? – kérdezte Hailey.
–  Milyen mozi az, ahol nincs pattogatott kukorica? –
mosolyogtam. – Nekiállok.
Néhány perc múlva Hailey lekapcsolta a fényeket a
nappaliban. A  hatalmas tál pattogatott kukoricát az ölembe
tettem. Hailey az egyik oldalamra ült. Meglepett, hogy Hollis a
másik oldalamat választotta, ahelyett, hogy Hailey mellé ült
volna. Emiatt Hailey akár gyanút is foghatott volna. De
őszintén? Örültem, hogy Hollis vállalta a kockázatot. Ha aznap
este nem érinthettem vagy csókolhattam meg, legalább közel
akartam lenni hozzá.
A lába az enyémhez ért. A  testéből áradó hő átszivárgott a
ruhámon. Anélkül éreztem a vágyát, hogy ezen a finom
kapcsolaton túl mondott vagy csinált volna bármit.
Belül teljesen odavoltam, csak arra vágytam, hogy a
szobájába vigyen, és nekem essen. Próbáltam a filmre
koncentrálni, de nehéz volt, amikor kizárólag arra tudtam
gondolni, hogy mikor fogom a száját újra magamon érezni.
A pattogatott kukoricás tálban össze-összeért a kezünk.
Időnként azon kaptam, hogy a film helyett engem néz. És
éreztem, ahogy lassan egyre közelebb húzódik hozzám, már ha
ez egyáltalán lehetséges volt. Tudtam, hogy egyikünk sem
igazán figyel a tévére.
Hailey hirtelen felállt.
– Megállítanátok, amíg elmegyek pisilni?
–  Persze – mondta Hollis, és felvette a távirányítót.
A  tekintetével követte, ahogy az unokahúga végigment a
folyosón.
Amikor a fürdőszoba ajtaja becsukódott, Hollis a combomra
tette a kezét, maga felé húzott, és a számra tapasztotta a száját.
Az  ajkamba nyögött, a sóvárgás hangja boldoggá tett.
A  nyelvemen érzett nyelvétől összeugrottak a lábaim közötti
izmok.
A távolban Hailey lehúzta a vécét. Hollis elszakította magát
tőlem, majd felkapott egy párnát, és az ágyékára tette.
Hátradöntötte a fejét, mintha mi sem történt volna, és próbált
fesztelenül viselkedni, amikor Hailey visszatért a helyére.
A kanapéra huppant.
– Oké. Megnyomhatod a gombot.
Hollis úgy tett, ahogy az unokahúga kérte. Visszatértünk a
filmhez, mintha nem forgatta volna ki Hollis a világomat a
sarkaiból azzal a tíz másodperccel, amikor megkefélte a számat
a nyelvével. Komolyan, ki akartam menekülni a fürdőszobába,
hogy könnyítsek a sajgáson a lábam között. Tudtam, hogy
másképp nem leszek aznap este kielégítve, mert amint a film
véget ér, Hollisnak haza kell vinnie. Elgondolkoztam azon, hogy
a vibrátoromban lévő elemek vajon még működnek-e. A  kis
barátomat nem használtam már egy ideje, de este szükségem
lehet rá.
Amikor a film véget ért, Hailey felém fordult.
–  Elég hülyeségnek tűnik, hogy hazavigyünk téged, amikor
holnap reggel vissza kell jönnöd. Miért nem alszol nálunk?
Hollis felé fordultam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a nagybátyád ennek örülne.
–  Szívesen hazaviszlek, ha inkább a saját ágyadban aludnál,
de tényleg van egy vendégszobánk. Örömmel látunk.
Hailey felállt, hogy hozzon magának egy italt, Hollis pedig azt
tátogta, hogy „Mondj igent!”.
Vigyorogtam.
Amikor Hailey visszajött, válaszoltam.
–  Tudod, mit? Késő van. Azt hiszem, elfogadom a
felajánlásotokat. Holnap majd ugyanezeket a ruhákat veszem
fel.
– Hollis bácsinak biztosan van egy pólója, amiben aludhatsz –
ugrált Hailey. – Ez annyira menő. Elodie-val pizsamapartizunk!
Hollis egy gyors, kaján vigyort villantott felém.
Hailey teljesen lázba jött attól, hogy náluk töltöm az éjszakát.
Ragaszkodott ahhoz, hogy lefekvés előtt még kifessük a
körmünket. És újra megkérte Hollist, hogy adjon nekem kölcsön
egy pólót. Amikor felvettem, a combom közepéig ért. Jóformán
egy ruha volt.
Nem akartam, hogy Hailey bármi furcsaságot megérezzen –
nevezetesen, hogy alig várom, hogy visszajussak Hollishoz –,
ezért jó sok időt töltöttem vele, és próbáltam olyan normálisan
viselkedni, ahogy csak tudtam. Végül ásított egyet, és
bejelentette, hogy lefekszik.
Megöleltem.
– Találkozunk reggel, kölyök.
Biztosra vettem, hogy Hailey azt gondolta, ezután a folyosón
végigsétálva a vendégszobába megyek. Ehelyett a hosszú
pólómban, mezítláb elindultam megkeresni Hollist. A  konyha
üres volt, és a nappaliban sem találtam.
A hálószobájába kukkantottam, és láttam, hogy pont akkor
jön ki a fürdőszobából. Egy testhezálló fehér pólóra és
pizsamaalsóra váltott. Mezítláb volt.
Észrevett az ajtóban.
Egy törülközővel kitörölte a nedvességet a hajából, majd
megszólalt:
– Gyere ide!
Hollis átölelt, én pedig teljesen elvesztem benne. Közvetlenül
előtte fürdött le és használt arcszeszt, úgyhogy hihetetlenül jó
illata volt. Erre lehetett számítani. Amire viszont nem, az a szíve
őrült kalapálása volt.
Még mindig nem tudtam pontosan, mit művelt velem Hollis,
és mik a szándékai. De talán a szívdobogása volt az első igazi
jele annak, hogy ez már többé nem játék számára.
 – Hogyhogy fürödtél? Most koszosnak érzem magam.
–  Ühm… Egy kicsit könnyítenem kellett magamon. De hogy
őszinte legyek, nem érzem úgy, hogy sokat segített volna.
Hollis még mindig határozottan feszültnek tűnt. Fizikai téren
mindketten egyértelműen ugyanazt akartuk, de aznap este ezt
nem lehetett.
Emiatt nem igazán tudtuk, mihez is kezdjünk egymással.
– Nagyon tetszel a pólómban – mondta.
Megdörzsöltem a karomat.
– Köszönöm, hogy kölcsönadtad. Annyira puha.
Hátralépett.
– Erről jut eszembe. Vettem neked valamit.
Kérdőn néztem rá.
– Tényleg?
Hollis az ágya alá nyúlt, és elővett egy rózsaszín táskát.
Felismertem, hogy a La Vivienne-ből, egy drága
fehérneműboltból volt. Rá egyáltalán nem jellemző módon
félszegnek tűnt, miközben nézte, ahogy kibontom.
Selyembugyik voltak benne a szivárvány minden színében.
– Hollis, ezek nagyon… drágák.
– A boltban lévő nő megesküdött, hogy ezek a legpuhábbak.
–  Igen, de olyan bugyikért fizettél ki egészen biztosan vagy
háromszáz dollárt, amiket a végén tönkre fogsz tenni.
– Meg fogja érni – kacsintott.
– Szeretnéd, hogy felpróbáljam az egyiket?
– Nem muszáj.
– De szeretnéd?
 – Kurvára, igen – mondta azonnal.
Kibújtam a piros csipkésből, ami rajtam volt, és a földön
hagytam. Hollis bámulta.
Aztán óvatosan letéptem a bézs színűről az árcímkét, és
beleléptem.
– Fantasztikus érzés.
Kitágultak Hollis pupillái. Tudtam, hogy szeretné rajtam látni,
de a hosszú póló eltakarta a fenekemet.
– Szeretnéd látni?
A mellkasa zihált.
– Igen.
Lassan felemeltem a pólómat, megfordultam, így kilátszott a
fenekem.
– Milyen?
Hollis nem szólt semmit. Az  arcát nem láttam, de hallottam,
hogy a légzése még szakadozottabbá vált.
Megköszörülte a torkát.
– Minden pennyt megért.
– Tetszik?
– Tetszik? A tetszik nem elég erős szó erre, Elodie.
A merevedése látványára fordultam meg. Közelebb mentem
hozzá, átöleltem, és a hasamat a nadrágjából kitüremkedő forró
dudorhoz nyomtam.
Ujjaimmal beleszántottam a nyirkos, ragyogó hajába.
– Te egy gyönyörű férfi vagy.
– Örülök, ha így gondolod.
– Mindig is így gondoltam.
 Imádtam, hogy így hozzáérhettem. Tudtam, hogy Hollisban
sokkal több van a vonzó külsejénél. Összetett volt. Többet
akartam tudni a múltjáról, de tartottam attól, hogy ezzel
felzaklatom, úgyhogy mindig féltem szóba hozni a témát.
De egy hatalmas részem rettegett megtenni a következő lépést
úgy, hogy nem ismerem a történetet, amiért a szerelem terén
ennyire óvatossá vált. Azon a ponton olyan információnak
éreztem ezt, amiről tudnom kell. Összeszedtem a bátorságom,
és megkérdeztem.
– Elmeséled, hogy mi történt Annával?
Megfeszült Hollis állkapcsa. Összenéztünk, és mintha
eltűnődött volna, vajon mi lehet az oka a kérdésemnek.
Végül bólintott.
–  Menjünk ki inkább a nappaliba. Ha itt maradunk, semmi
másra nem tudok majd koncentrálni, csak a fenekedre abban a
bugyiban.
Elmosolyodtam.
– Rendben.
 
 HUSZONKILENCEDIK
FEJEZET
 
Hollis – 6 évvel korábban
 
Izzadtam.
Legutoljára aznap voltam ilyen ideges, amikor fel kellett
állnom a zsúfolásig megtelt templomban, hogy elmondjam anyu
búcsúztatóját. Nem kellett volna izzadnom. Soha életemben
semmiben nem voltam annyira biztos, mint hogy meg akarom
kérni Anna kezét. Közel tíz éve voltunk együtt. Az utolsó ötben
együtt is éltünk. Ő  volt a legjobb, ami valaha történt velem, és
semmi kétségem nem volt afelől, hogy igent fog mondani.
A megelőző néhány hónapban finoman célozgatott nekem
arra, hogy készen áll. Mármint annyira finoman, amilyen finom
Anna Benson lenni tudott. Elmentünk egy ékszerbolt mellett, és
rámutatott egy szettre, ami tetszett neki. Amikor néhány
hónappal korábban Addison férjhez ment, jó néhányszor
elmondta, hogy nem hiszi el, hogy ő házasodik meg, és nem mi.
Azt azért tegyük hozzá, hogy Addison csupán két hónapnyi
együttjárás után ment hozzá a seggfej férjéhez, úgyhogy nem
sokan hitték el, hogy tényleg megházasodik.
De értettem, hogy Anna mire gondolt.
 Végre eljött az ideje. Az új vállalkozásom beindult. Addisonnal
annyit kerestünk a partnerségünk első három hónapjában,
mint a régi cégeinknél egy év alatt. Annával szebb lakásba
költöztünk, és végre megengedhettem magamnak azt a gyűrűt,
amit megérdemelt.
Elővettem a gyűrűt a zsebemből, és még utoljára vetettem rá
egy pillantást. Tizennyolcezer dollár. Soha életemben nem
fizettem ki ennyi pénzt egyszerre. Még az új autóm előlege is
csak tízezer volt. De a barátnőm megérdemelte. Többet is
költöttem volna, ha nem gondolom azt, hogy drágábbat félne
hordani.
A liftajtók kinyíltak, én kiléptem, majd a lakásunkhoz
mentem. Megálltam a bejárati ajtónál, és mielőtt bementem,
kicsit vártam. Fogalma sem volt, hogy aznap este mi következik,
én pedig kitaláltam az eljegyzése tökéletes módját.
Nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam.
A picsába. Vágjunk bele!
Kinyitottam az ajtót.
– Megjött Anna! – Rikácsolás. – Megjött Anna! – Rikácsolás. –
Megjött Anna!
Vigyorogtam. Ez a madár lesz a segítségemre az eljegyzésben.
– Mizújs, Huey?
Anna a konyhában volt, éppen a mosogatógépet pakolta ki.
– Szia! Korán hazaértél.
Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk este vacsorázni.
– Ó, rendben. Már kivettem a csirkét, de eláll még egy napig.
 – Hatra foglaltam asztalt. – Azt kihagytam, hogy hét személyre.
Meghívtam az apját, Addisont és az új férjét, illetve Anna egy
munkahelyi jó barátnőjét. Az apja tudta, mit tervezek este, mert
már beszéltem vele, hogy az áldását kérjem. De Addisonnak és a
többieknek fogalmuk sem volt. Kitaláltam valami történetet
arról, hogy egy új ügyfelet ünneplünk.
– Hová megyünk?
– Meglepetés.
Mosolygott.
– Legalább azt el kell mondanod, hogy mit vegyek fel.
– Valami szexit.
A plafonra fintorgott.
– Akkor is ezt mondanád, ha pizzázni vinnél.
Elvettem a kezéből a tányért, amit akkor vett ki a
mosogatógépből.
– Menj, öltözz át! Majd én befejezem a kipakolást.
–  Rendben. De még mielőtt elmegyünk, ki kell engednünk
Huey-t. Úgyhogy majd becsuknád az összes ablakot, amikor
végeztél?
Bingó. Számoltam azzal, hogy ragaszkodni fog ahhoz, hogy
indulás előtt ellássuk a madarat.
– Persze.
Anna mindennap szerette kiengedni Huey-t, hogy az
kinyújthassa a szárnyait, és mozogjon kicsit. Kialakult egy kis
koreográfiánk. Amikor hazaértem a munkából, becsuktuk a
nappali ablakait és az összes hálószobába nyíló ajtót, aztán egy
jutalomfalatot tettem a madár szájába. A kis mocsok egy percig
repkedett, majd Anna vállára szállt, és odaadta neki a
jutalomfalatot. Csak akkor ette meg, ha Anna adta neki oda.
Az  aznap esti jutalomfalat, amit majd oda kell vinnie hozzá,
rohadt drága volt.
Amíg Anna átöltözött a hálószobában, én becsuktam az összes
ablakot a nappaliban, illetve becsuktam a másik hálószobába és
a dolgozószobámba nyíló ajtót is. Kivettem a gyűrűsdobozt a
zakózsebemből, Huey egyik jutalomfalatjára kötöttem a
gyémántgyűrűt, aztán a kettőt betuszkoltam a nadrágzsebembe.
Anna csoda szép volt a leengedett hajával és a szexi, teste
vonalát követő világos rózsaszín ruhában. A  rózsaszín volt a
kedvenc színe, és abban a pillanatban az enyém is.
– Gyönyörű vagy.
Mosolygott.
–  Köszönöm. Készen állunk, hogy kiengedjük Huey-t? Már
elmúlt fél hat.
Bár mielőtt hazaértem, ideges voltam, hirtelen minden
rendben volt.
– Készen állok. Mehet.
Anna a ketrechez ment, kiengedte Huey-t, aki megtette a
szokásos útját. Körbeszállt, majd hozzám röppent a
jutalomfalatért. A  szemébe néztem, amikor előhúztam a
zsebemből a falatra kötött gyűrűt.
Ne cseszd el ezt, pajti!
Elállt a lélegzetem, amíg ő a szárnyaival verdesve körözött a
jutalomfalattal a szájában. Annát lefoglalta, hogy vizet töltsön a
táljába, és nem tapasztalt semmi szokatlant. Amikor végzett,
ideje volt, hogy Huey megkapja a jutalomfalatját, úgyhogy a
madár a szokásos módon a vállára szállt.
A gyűrű egy kis madzagon lógott.
Anna elvette a jutalomfalatot, és még mindig nem vette észre,
hogy fél térdre ereszkedtem.
Utána olyan volt, mintha lassítva telne az idő.
Anna meglátta a gyűrűt.
Leesett az álla.
Az egyik kezét a szája elé kapta.
Megfordult és meglátott.
Ideje volt. Annyi éve terveztem.
–  Anna, óvoda óta szeretlek. De az irántad érzett szerelmem
csak nőtt az idő során. Még mindig te vagy a legjobb barátom, és
most te vagy az a nő, akivel az életem hátralévő részét
szeretném tölteni. A szívem már a tiéd. Megtisztelsz azzal, hogy
elfogadod ezt a gyűrűt is?
 
 HARMINCADIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Elodie a szája elé kapta a kezét, amikor a fél térdre ereszkedős
részhez értem a történetben. Furcsamód nagyon hasonlított az
arca arra, amit aznap Anna vágott.
– Mit mondott?
Még mindig, majdnem hat évvel később is nehéz volt arról a
szarságról beszélnem, ami akkor történt.
Megköszörültem a torkom.
–  Sírni kezdett. Azt hittem, örömében. Amíg el nem kezdte
rázni a fejét, és elmondta, hogy megismert valakit.
– Mekkora egy büdös ribanc.
Elodie őszinte reakciója miatt akkor tudtam először
mosolyogni bármin, aminek ahhoz a naphoz köze volt.
–  Röviden összefoglalva, veszekedtünk. A  hálószobába
mentem a pénztárcámért, és elviharzottam otthonról. Anna
követett, és amíg kijött, Huey kirepült a hálószobánk ablakán,
mert nyitva hagytam az ajtót. Még mindig a szájában volt a
jutalomfalatra kötött gyűrű. Kint repkedett egy darabig, majd
visszatalált. De valahol útközben elejtette a jutalomfalatot…
A rákötött gyűrűvel együtt.
–  Jézusom, ez őrület. – Tágra nyílt a szeme. – Atyavilág.
Egyszer azt mondtad, hogy tizennyolcezer dollárodba fájt ez a
madár. Erre gondoltál?
Bólintottam.
–  A gyűrű valószínűleg egy közeli utcán landolt, és valaki
felvette. Legalább valakinek aznap szerencséje volt. Anna
napokig kereste.
– Remélem, szarul érezte magát miatta.
Kuncogtam.
–  Mindegy is. A  francos madár tizennyolcezer dolláromba
került. Anna néhány nappal később elköltözött, de Huey-t itt
hagyta, mert az új helyre nem lehetett állatokat vinni.
Az  állatorvos szerint Huey valószínűleg tízéves, és ez a fajta
akár kilencven évig is élhet. Úgyhogy még nyolcvan évig
hallgathatom, ahogy azt kiabálja, „Megjött Anna!”, ezzel
emlékezetve mindennap erre a szar ügyre.
– Meddig voltatok együtt Annával?
–  Gyerekkorunk óta barátok voltunk. Kamaszkorunkban lett
több a dolgoból.
– Hűha, értem. Hát, köszönöm, hogy elmondtad. Most már egy
kicsit világosabb, miért nem vagy túlságosan oda Huey-ért.
Ezután még néhány órát beszélgettünk. Valószínűleg ez volt a
leghosszabb idő, amit egy nővel beszélgettem, amióta Annával
szakítottunk. Bár a múltam nem olyan téma volt, amit szívesen
felemlegetek, nem fájt róla beszélni, pedig egészen addig azt
hittem, hogy fájni fog. És végső soron örültem, hogy Elodie tud
róla.
 

 
Sajgó merevedéssel ébredtem.
Ez persze nem volt szokatlan. Az, hogy heti néhányszor így
ébredek, tízéves korom óta rendszeresen előfordult. De ez nem
az alap, szokásos reggeli öröm volt. Olyan kemény volt a
farkam, hogy úgy éreztem, egy szöget be tudnék vele kalapálni.
Viszont az aznapi merevedésnek kevesebb köze volt a
természetes testi funkcióhoz, sokkal inkább a nőhöz, akinek a
feneke az ágyékomhoz nyomódott.
Előző este együtt aludtunk el Elodie-val a kanapén.
A  szexuális vibrálás, ami korábban egész este megvolt, eléggé
eltompult, miután Annáról meséltem neki. De egyikünk sem
akart különválni és visszamenni a saját szobájába. Úgy
ébredtem, hogy átöleltem a testét, az egyik lábamat átvetettem
a derekán, és egészen közel szorítottam őt magamhoz.
Nem volt rajtam az órám, és fogalmam sem volt, hol a
telefonom, de a nappali ablakain túl már kezdett pirkadni. Hat
felé járhatott az idő. Megpróbáltam Elodie felébresztése nélkül
szétbogozni a testünket, de az egyik karom alatta volt, és
összerezzent, amikor finoman megemeltem őt, hogy
kiszabadítsam magam.
Lassan kinyitotta a szemét.
– Sajnálom – suttogtam. – Próbáltalak nem felébreszteni.
A feje fölött nyújtózott, és bolondosan elmosolyodott.
 – Hát, akkor ezt elég szarul csináltad, nem igaz?
Vigyorogtam. Hajnalhasadáskor már felizgatja az embert.
–  Beugrom a zuhany alá, hogy munkaképes legyek. Menj a
vendégszobába, és aludj tovább nyugodtan. Hailey még órákig
nem fog felébredni, és valószínűleg az a legjobb, ha azt hiszi, ott
aludtál.
Elodie bólintott.
–  Ez a kanapé elég kényelmetlen amúgy is. A  fémváz fél
éjszaka a gerincembe állt.
Megragadtam a derekát, és a hátához préseltem magam.
– Ez nem fémváz, drágám.
– Ó! – vigyorgott. – Jó ég! Ez biztos kényelmetlen.
– Az biztos.
Olyan egyszerű lett volna kiszabadítani a farkamat a
pizsamaalsómból, felemelni a laza pólót, ami rajta volt, és a
lába közé csúszni. De sem az idő, sem a hely nem volt erre
alkalmas. Arról nem is beszélve, hogy az ő oldalán pattogott a
labda, ő dönti el, milyen gyorsan haladjunk a dolgokkal. Bíznia
kellett abban, hogy engem nem csak a szex érdekel, ami azt
jelentette, hogy nem erőltethetem, amíg ő nem akarja.
Úgyhogy megköszörültem a torkom, és elléptem mögüle.
Felálltam, és odanyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem.
Elodie szemmagasságban volt az ágyékommal. Az egyértelmű
dudort bámulta a nadrágom elején, és megnyalta az ajkát.
– Jézus Mária! – morogtam. – Ezt ne csináld!
Elkerekedett szemekkel nézett fel rám.
– Mit?
 – Nézz úgy rám, mintha ki lennél éhezve a farkamra.
Elodie elpirult, és beharapta az alsó ajkát.
–  Arra gondoltam… A  kikötésem az volt, hogy nincs szex. De
nem határoztuk meg pontosan, hogy mi a szex, ugye? Talán
én…
Felnéztem a plafonra, elhebegtem egy sor káromkodást, majd
elé guggoltam, hogy a szemébe nézzek.
–  A torkod megfájdulna attól, amilyen keményen szeretném
most beleverni a farkam. Ráadásul, hacsak nem akarod, hogy
Hailey arra jöjjön ki, hogy mindkét kezemmel a hajadat
markolom, és a fenekemmel úgy pumpálok az arcodba, mint
egy vadállat, szerintem az a legjobb, ha én most elmegyek
fürdeni, te pedig becipeled a hátsódat a vendégszobába.
Elodie szája tátva maradt.
Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam.
–  Jobban teszed, ha becsukod azt a szexi szádat, még mielőtt
nem leszek ilyen úriember.
 

 
Kinyitottam a vendégszoba ajtaját, olyan halkan, amennyire
csak tudtam, hátha Elodie visszaaludt.
–  Jobban vagy? – mosolygott. Az  ágy közepén feküdt, szőke
haja szétterült a párnán.
Gondoskodtam magamról a zuhany alatt – a leggyorsabb
maszturbálás a maszturbálások történetében –, de nem,
igazából nem voltam jobban. Azt éreztem, bármelyik
pillanatban fel tudnék robbanni.
– Nem igazán.
A könyökére támaszkodott.
–  Az ajánlat még mindig él, ha szeretnél egy kis segítséget a
megkönnyebbüléshez.
Beleszántottam a vizes hajamba.
– Te vagy az ördög. Ezt tudod?
Kuncogott.
–  Legalább te tudsz könnyíteni magadon. Nekem ehhez egy
kis játékszerre van szükségem.
A megkönnyebbülésnek, amit a zuhanyzói maszturbálásom
okozott, annyi volt, mihelyst elképzeltem Elodie-t, amint egy
vibrátort használ önkielégítéshez. Éreztem, ahogy a farkam
megduzzad a nadrágomban.
–  Komolyan beszéltél, amikor azt mondtad, hogy nincs
minden szex kizárva?
– Igen. Boldogan segítek neked kicsit enyhíteni a feszültséget,
mielőtt munkába mész.
Anélkül, hogy levettem volna róla a szemem, magam mögé
nyúltam, és megfogtam az ajtógombot. A  zár kattanása
visszhangzott a szobában.
– Csússz le az ágy szélére! – A hangom mély volt, és rekedt.
Elodie lesodorta magáról a takarót, majd végigcsúszott az
ágyon. Félig lehunyta a szemét, amíg várt, mert azt hitte,
elfogadtam az ajánlatát. De az egyetlen dolog, ami egy kicsit is
megközelíthette az étvágyam kielégítését, az volt, ha én
kóstolom meg őt.
 – Dőlj hanyatt, és tárd szét a lábadat!
Elkerekedtek a szemei, de úgy tett, ahogy mondtam.
Az ágyhoz mentem, meglazítottam a nyakkendőmet, és elé
térdeltem.
– Tárd szét előttem jobban, Elodie!
Felnyúltam, és két ujjammal finoman dörzsöltem az anyagát a
bugyinak, amit én vettem.
Annyira puha.
És annyira kurvára útban van. Egy gyors csuklómozdulattal
letéptem róla.
Elodie felszisszent, én pedig nem késlekedtem, hogy
beleássam magam. A  puncijába temettem az arcomat. Nem
tudtam annyira uralkodni magamon, hogy lassan kezdjem,
majd felépítsem. Nem volt incselkedés, nem időztem hosszan a
nyelvem hegyével az érzékeny bőrén. Ehelyett az egyik végétől
nyaltam a másikig, és beléhatoltam a nyelvemmel. A  puncija
annyira édes volt, és állatira nedves meg szűk. Többre volt
szükségem. Feltérdeltem, és még jobban széttártam a lábát.
Elodie mocorogni kezdett alattam, és a fejbőrömbe mélyesztette
a körmeit. Ha bármi aggodalmam volt, hogy talán nem élvezi a
mozdulataim durvaságát, az teljesen elmúlt, amikor
megragadta a hajam, és még mélyebbre húzott magába.
– Atyavilág! – A háta ívbe feszült az ágyon.
Felemeltem az egyik kezemet, feszes hasára tettem, és
leszorítottam. Teljesen felfaltam, nyaltam és szívtam, a
nyelvemmel mélyen beléhatoltam, amíg újra és újra a nevemet
mondogatta.
 – Hollis. Ó. Atyám. Igen. Hollis. Ez jó.
Megfogta a füleimet, és tudtam, hogy a határon mozog.
A nedve beborította az arcomat, és ha meg tudtam volna benne
fulladni, az egész kurva világ legboldogabb férfijaként haltam
volna meg. Felnyaltam egészen a csiklójáig, és erősen
megszívtam. Felnyögött. Úgyhogy belécsúsztattam két ujjamat,
és ki-be mozgattam. Feszes izmai összeszorultak, már közelgett
az orgazmusa. És hosszan, nagyon és hangosan ment el. Kissrác
korom óta ez volt az első alkalom, amikor elhittem, hogy
minden dörzsölés nélkül összekenődhet a nadrágom.
Utána Elodie elterült az ágyon, az egyik karját az arcára tette,
a kézfejével pedig eltakarta a szemét.
– Jóságos ég. Ez…
Királynak éreztem magam – a francokat, az egész kurva
dzsungel büszkeségének éreztem magam –, elmosolyodtam,
felkeltem a térdelésből, és fölé hajoltam az ágyon.
– Jobban vagy?
Résnyire kinyitotta az egyik szemét.
– Fogamzásgátlót szedek.
Nem pont arra számítottam, hogy ezt fogja mondani. De a
picsába! Jobban vágytam arra, hogy elmenjek benne, mint
bármire, amit emlékeim szerint valaha is akartam.
– Hát, akkor nagy kár, hogy az igazi szex nem téma.
– Szeretnék módosítani a szabályaimon.
Felvontam a fél szemöldököm. Egy pillanatig már majdnem
úgy éreztem, hogy én irányítok.
–  És mi van, ha én nem vagyok vevő a
szabályváltoztatásodra?
Elodie átkulcsolta a nyakam, és magához húzott egy csókra.
Kurvára imádtam, hogy magasról tett arra, hogy épp az előbb
nyaltam ki, és hogy az íze még a nyelvemen volt.
– Ha nem vagy rá vevő, biztos találok valaki mást – mondta. –
Benito valószínűleg szabad.
Erre elborult a tekintetem. Megvadultam a gondolattól, hogy
egyetlen férfi is a közelében legyen. Ezt látta az arcomon, és
sokatmondón elmosolyodott.
– Ezért a megjegyzésedért még fizetni fogsz, okostojás.
– Remélem is. Mikor?
Lehajtottam a fejem, és vigyorogtam.
–  Te éppen annyira tűnsz kétségbeesettnek, mint ahogy én
érzem magam.
– Két éve volt, Hollis. Egy egész éjszakára van szükségünk.
Teljesen egyetértettem. Bár valami azt súgta, hogy egy teljes
éjszaka még a felszínt sem fogja súrolni ezzel a nővel. Egy egész
év nem lett volna talán elég, hogy beteljek vele.
–  Lássuk csak, mit tehetnék. Hailey megkérdezte, hogy az a
lány, aki a medencés bulit szervezte, itt alhat-e. Talán
felhívhatnám az anyukáját, és felvethetném, hogy aludjanak itt
egy éjszakát, aztán náluk egyet.
Elodie hunyorgott.
–  Majd én hívom fel az anyukáját. Nem tetszett, ahogy rád
nézett, amikor értünk jöttél a buliba. Az  a nő meztelenül akar
téged látni. DILF, emlékszel?
Tetszett, hogy értjük egymást. Általában egy féltékeny nő
abszolút nem volt pálya számomra, de valamiért jólesett, hogy
Elodie féltékeny. Azt akartam, hogy a magáénak tudjon, mert én
ugyanígy éreztem vele kapcsolatban.
–  Nem számít, ki akar engem meztelenül látni, mert csupán
egyetlen nő van, aki miatt szeretnék levetkőzni.
 

 
–  Ideje volt. – Addison lehuppant az asztalom túloldalán lévő
vendégszékbe. Az ablakon bámultam ki, és még csak észre sem
vettem, hogy bejött az irodámba.
– Minek?
Elmosolyodott.
– Döngeted a dadust. Elég sok idődbe telt.
Összevont szemöldökkel néztem rá.
– Mi a francról beszélsz?
Addison sóhajtott, és a plafonra emelte a tekintetét.
– Hetek óta kedvesebb vagy. Az előtérben voltam, amikor ma
reggel megjöttél. Az új recepciós a telefonján csetelt. Megint.
– És…
–  Rámosolyogtál, és jó reggelt kívántál neki, ahelyett, hogy
kirúgtad volna.
– Te megőrültél.
Addison kérdőn nézett rám.
– Szóval nem fektettek le tegnap éjjel?
A szó szoros értelmében nem. Felvettem egy halom papírt az
asztalomról, amiket nem kellett összerendezni, de én
összerendeztem. Félrepillantottam.
– Nem feküdtem le Elodie-val. Nem mintha ez bármennyire is
rád tartozna – mondtam.
Addison arca meglepetté vált. Elkerekedett a szeme, és
összecsapta a tenyerét.
– Atyavilág! Kezdesz beleszeretni, és még csak le sem feküdtél
vele!
–  Neked nincs dolgod? Megnéztem az új ügyfelek listáját.
A  csapatod nem mondhatni, hogy ebben a negyedévben nagy
számokat produkál. Talán tölthetnéd azzal az idődet, hogy őket
cseszegeted, és leszállsz rólam.
A válasza egy hatalmas, fülig érő mosoly volt.
– Annyira boldog vagyok miattad, Hollis.
Ingattam a fejem.
–  Legyél boldog valahol máshol! Nekem van elvégzendő
munkám.
–  Hosszú idő telt el Anna óta. Megérdemelsz egy kis jót az
életedben.
Általában az exem bármilyen megemlítése keserű ízt hagyott
a számban. De aznap reggel túlságosan elfoglalt az, hogy Elodie
ízét kóstolgassam, mintsem hagytam volna bármi mást
beszivárogni. Ha lehunytam a szemem, és nagyot lélegeztem,
még mindig éreztem az illatát az arcomon. Magamban
nevettem, hogy mit szólt volna Addison, ha hirtelen ezt meg is
csinálom. Lehunyom a szemem, nagyot szippantok, és
elégedetten elmosolyodom.
Az üzletfelemre néztem. Tudtam, hogy nem fog lekopni az
irodámból, amíg nem mondok neki valamit. Úgyhogy a
kezemben lévő tollat az asztalra dobtam, és megosztottam vele
egy keveset.
– Ennek nem lesz jó vége.
Addison ráncolta a homlokát.
– Miért mondod ezt?
–  Hailey már amúgy is nagyon kötődik hozzá. Amikor majd
rosszra fordulnak a dolgok, szenvedni fog.
Addison az arcomat kutatta, majd ingatta a fejét.
–  Annyi baj van ezzel az utolsó mondatoddal, hogy azt sem
tudom, hol kezdjem.
–  Fejezd be, hogy mindent pszichoanalizálsz! Nincs
mindennek, amit egy ember mond, mélyebb jelentése. Jogos az
aggodalmam, ha Hailey-ről van szó. Ő egy gyerek, és valakinek
meg kell védenie. Isten tudja, hogy az a faszfej apja micsoda
helyzetbe hozta.
– Hollis, nem az a furcsa, hogy azért aggódsz, Hailey-nek rossz
lehet. Mit is mondtál az előbb? Gondolkozz csak!
Megvontam a vállam.
– Fogalmam sincs. De gyanítom, fel fogsz világosítani.
–  Azt mondtad, „amikor majd rosszra fordulnak a dolgok,
Hailey szenvedni fog”.
– És?
– Mit értesz te azalatt, hogy amikor majd rosszra fordulnak a
dolgok?
Komolyan rágjam a szájába? Azt hittem, hogy ez kellően
világos.
 –  Hailey nem sok emberhez kötődik. Amikor Elodie elmegy,
neki fájni fog. Ennek melyik részét olyan nehéz megértened?
Addison összehúzta a szemöldökét.
– Azt a részét, hogy te meg vagy győződve arról, hogy Elodie
elmegy. Nem fog az összes nő elhagyni. De ha úgy mész bele
ebbe a kapcsolatba, hogy a történet vége már meg van írva,
minden, amit csinálsz, abba az irányba fog vezetni.
 

 
Tudtam, hogy még ott lesz, mert én még nem mentem el. Ez
tipikus Addison volt. Általában egy üzleti üggyel kapcsolatban
őrlődtem volna. Egy ügyfél miatt, aki olyat kért tőlem, amiben
nem voltam biztos, vagy hogy egy munkavállalónk olyasmit
csinált, ami nekem nem tetszett. Reggelente megfuttattuk a
dolgokat, általában nem értettünk egyet, de aztán órákkal
később, amikor kifelé tartottam az irodából, megálltam a
szobájánál, és együtt megtaláltuk a középutat, hogy miként
kellene a dolgokat kezelni.
Azt leszámítva, hogy aznap nem az üzletről volt szó.
Leültem vele szemben, az asztala túloldalán, és hátradőltem a
székben.
– És hogyan változtassak ezen?
Addison levette és egy halom papírra dobta a szemüvegét.
– Megengeded magadnak, hogy igazán esélyt adj a dolgoknak.
– És azt hogy a francba kell csinálni?
–  Hát, a szemléletmódod megváltoztatásával kell kezdened.
Nem fog egyik napról a másikra megtörténni. De hinned kell
abban, hogy számodra is lehetőség a boldogság. Kezdj kicsiben.
Gondolj valamire, amiért hálás vagy, és fejezd azt ki valahogy.
Nem kell nagy dolognak lennie. Csak fogadd el, amiért hálás
vagy, könyveld el pozitívumnak, és ne azt várd, hogy
negatívummá váljon.
– Oké.
– És használj pozitív szavakat. Ahelyett, hogy azt mondod, ez
katasztrófa, mondd azt, hogy meg fogjuk oldani. És tervezz
programokat a magánéletedben, amik nem az elkövetkező
néhány napra szólnak. Talán jövő hónapra egy kirándulást
Elodie-val, vagy akár jegyeket egy előadásra, amire Hailey-vel
mész el ősszel. Ezzel azt jelzed nekik, hogy hosszú távon
gondolkozol.
Sóhajtottam.
– Rendben, ez menni fog.
–  Ez idő, Hollis. Csak haladj kis lépésekkel, és próbálj meg
nem a vége miatt aggódni. Inkább élvezd az utat.
Kérdőn néztem rá.
– Mikor lettél te a francos dalai láma?
Addison mosolygott.
–  Közvetlenül a második válásom után, amikor úgy
döntöttem, ideje igazán boldognak lennem.
 
 HARMINCEGYEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Egész nap nyugtalan voltam.
Nyugtalan, mert vártam a találkozást Hollisszal, és mert
amikor legutoljára láttam, a feje a lábam között volt.
Nyugtalan, hogy vajon úgy jön-e haza, hogy meggondolta
magát kettőnkkel kapcsolatban.
Nyugtalan, mert egész nap nem írt néhány szónál többet.
Úgyhogy amikor meghallottam a bejárati ajtó zárjában zörgő
kulcs hangját, kicsit összerezzentem.
–  Szia! – A nappaliban álltam, és szokatlanul kényelmetlenül
éreztem magam.
Hollis felém sétált, közben minden lépésnél a testemet
pásztázta. A  levegő elkezdett sisteregni, ahogy körbenézett a
nappaliban.
– Hailey hol van?
–  A zuhanyozóban. Most ment be. Festettünk ma, úgyhogy
beletelhet egy kis időbe. A  kezére éppen annyi festék jutott,
mint a vászonra.
Hollis az egyik nagy karjával átkulcsolta a derekamat, és
magához húzott. Lehajolt, az ajkával súrolta a számat.
–  Helyes. Egész nap nem tudtam kiverni a fejemből ezt a
szájat.
Az összes nyugtalanság egy nagy sóhajjal szakadt ki belőlem.
Átkulcsoltam a nyakát.
–  Én is gondoltam a te szádra. Leginkább arra, hogy milyen
ügyes.
Kérdőn nézett rám.
– Igazán?
Bohókás mosollyal bólintottam.
– Örülök, hogy változtattunk a szabályokon.
–  Én is. – Végignézett az arcomon. – Vettem magunknak
jegyeket egy olyan tárlatra, ami szerintem tetszene neked.
Az egyik ügyfelemnek van egy galériája.
– Ó, hűha, de jó! Mikor van?
Hollis a fülem mögé simította egy tincsemet.
– A munka ünnepének hétvégéjén.
Jóleső érzés áradt szét a mellkasomban.
– Rendben. Köszönöm. Ez nagyon jól hangzik. Én is terveztem
magunknak valamit.
– Igen?
Bólintottam.
–  Ma beszéltem Lindsey Bransonnal, Megan anyukájával.
Megan holnap átjön Hailey-hez.
– Ez jó.
–  És úgy tűnik, Bransonéknak van egy hajójuk, és jövő
hétvégén kimennek a Block Islandre. Meghívták Hailey-t.
Az egész hétvégére.
Hollis szeme elsötétült.
– A te programod jobban tetszik, mint az enyém. Bár igazából
van egy gond.
– Mi?
Hollis hozzám hajolt.
–  Jövő hétvégéig kell várnom, hogy benned legyek. –
A nyakamat kezdte csókolgatni, amitől libabőrös lettem.
– Egész nap éreztem a szádat a lábaim között. Nagyon jó vagy
benne.
–  Én pedig egész nap éreztem az ízedet – suttogta. – Többre
van szükségem, Elodie… Kurvára sokkal többre.
A hátam a pulthoz ért, ahogy a nyelvét a számba csúsztatta.
Ugyanúgy szívta meg a nyelvem, mint reggel a csiklómat.
Összeugrottak a lábam közötti izmok. A  nadrágján keresztül
éreztem, hogy Hollis milyen kemény.
– Akarlak – lihegtem.
– Elvesztem az eszem – nyögte.
Miközben a nyakamon tartotta a száját, éreztem, ahogy egyre
keményebbé válik.
–  Sokkal finomabb voltál, mint azt valaha képzeltem. Alig
várom, hogy megkeféljelek.
Belemarkoltam a hajába, közelebb húztam, és a szájába
toltam a nyelvem.
Oldalra pillantottam.
Hailey.
Atyavilág.
 Jaj, ne!
Annyira elkapott minket a hév, hogy észre sem vettük Hailey-
t, ahogy törülközőbe tekerve néz minket a folyosóról.
Hollis teljesen belém feledkezett, az arcát éppen a nyakamba
temette, amikor eltoltam magamtól.
– Hailey… – mondtam, a szívem majdnem kiugrott a helyéről.
Hollis lefagyott. Vagy ez volt a világtörténelem legrövidebb
zuhanyozása, vagy ennyire egymásba feledkeztünk.
Hailey éppen annyira ledöbbent, mint mi.
Senki sem szólalt meg. Ez volt életem egyik legkínosabb
pillanata.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, Hailey nem volt
lenyűgözve. Sőt, úgy tűnt, mint aki nagyon kellemetlenül érzi
magát.
–  Én… én most bemegyek a szobámba – mondta végül, majd
eltűnt a folyosón.
Dermedten álltunk, és néztük, ahogy elsétál.
Amikor már nem láttuk, Hollis a kezeibe temette az arcát.
– A picsába.
Kicsit pánikba estem.
– Menjek, beszéljek vele?
– Mindkettőnknek beszélnie kell vele.
– Ezt nem hiszem el.
Vártunk egy kicsit, hátha éppen öltözködik. De utána sem jött
elő. Egyértelmű lett, hogy szándékosan maradt a szobájában.
Fogalmam sem volt, mit csináljak. Mivel Hailey mindig
erőltette, hogy legyen közöttünk valami Hollisszal, nem
számítottam arra, hogy ennyire felzaklatja a lebukásunk.
–  Azt hiszem, jobb, ha mi tesszük meg az első lépést –
mondtam Hollisnak.
–  Jó, de még mielőtt bemegyünk, beszéljük meg, hogyan
fogjuk meg ezt a dolgot.
–  Erre nincs idő. Szerintem bele kell vágnunk. Csak őszintén
válaszoljunk a kérdéseire – mondtam.
Hollis bólintott, majd követett a folyosón Hailey szobájához.
Gombócot éreztem a torkomban, amikor kopogtam.
– Szia, bejöhetünk?
Néhány másodperc múlva válaszolt.
– Aha.
Még soha nem láttam Hollison, hogy ennyire kényelmetlenül
érezné magát. A  teste teljesen merev volt, ahogy leült Hailey
ágyának a szélére.
Én a rózsaszín subaszőnyegre ültem, törökülésben.
– Mérges vagy?
Nem nézett ránk.
– Nem vagyok mérges. Csak furcsa volt titeket így látni. Nem
azért, mert nem tetszik, hogy együtt vagytok. Hanem mert…
nem mondtátok el nekem.
Megkönnyebbülten fújtam egyet. Szóval ez arról szólt, hogy ő
nem tudott róla?
– Olyan érzés, mintha titkolnátok előlem valamit – mondta.
Hollis lehunyta a szemét.
–  Sajnálom, Hailey. Ez az én hibám. Én kezeltem ezt teljesen
rosszul.
 – Mindketten – tettem hozzá gyorsan.
Hollis átvette a beszélgetés irányítását.
–  Azért nem akartunk semmit sem mondani, mert nem
szeretnénk, hogy rossz legyen neked, ha ez a dolog mégsem
működik közöttünk. Ez az egész nagyon… új.
– Nem tűnik újnak.
Igaza volt. Hollis jóformán nekem esett. Úgy néztünk ki, mint
akik nagyon jól érzik magukat együtt.
Hollis rá nem jellemző módon elvörösödött.
– Elodie-val nagyon… élvezzük egymás társaságát.
– Azt mondod? – gúnyolódott.
Erre én pirultam el.
– De te vagy számunkra az első.
Hailey felénk fordult.
–  Nekem tetszetek együtt. Csak nem szeretném, hogy
titkolózzatok előttem.
Bólintottam.
– Értem.
– És mi van, ha nem működik? – kérdezte.
–  Ami Elodie-val közöttünk történik, annak semmilyen köze
nincs a te kapcsolatodhoz Elodie-val. Vagy az enyémhez veled,
ami azt illeti.
Keresztbe fonta a karját.
–  Szóval, ha valami történik, Elodie attól még mindennap
jönni fog?
Hollis fújt egyet.
–  Elodie helyett nem beszélhetek, de én soha nem
választanálak el valakitől, aki fontos számodra.
–  De amikor Annáról kérdezlek, még csak nem is beszélsz
róla. Azt se tudtam, ki volt, apunak kellett elmondania. Azért
voltam kíváncsi, mert Huey az ő nevét hajtogatja. Ha Annáról
nem beszélsz, honnan tudhatnám, hogy nem ugyanez történik
majd Elodie-val is?
Hollis erre láthatóan nem tudott mit mondani, lehunyta a
szemeit.
Mivel ő nem válaszolt, én beszéltem.
–  Az élet csupa kockázat, Hailey. Senki sem tudja pontosan
megmondani, hogy mi fog történni. Mi csak annyit tehetünk,
hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne okozzunk
fájdalmat a másiknak. Nem akarjuk egymást… vagy téged
megbántani.
– El akartátok mondani nekem?
– Természetesen – válaszoltam.
– Én mindig azt szerettem volna, hogy összejöjjetek, de furcsa
volt így megtudni.
–  És ez az én hibám – mondta Hollis. – Nincs több titok,
rendben?
Hailey rám nézett, majd Hollisra.
– Okés.
–  Tíz perc múlva találkozunk a vacsoránál, kölyök – mondta
Hollis, azzal felállt, majd kiment a szobából.
Kifelé menet megöleltem Hailey-t.
– Holnap találkozunk.
Hollisszal a bejárati ajtóhoz mentünk.
 Halkan beszélt.
– Mekkora káosz.
– Sokkal jobban megfigyeli a veled kapcsolatos dolgokat, mint
azt gondoltam.
–  A következtetés, amit Annával kapcsolatban tett… teljesen
váratlanul ért. De igaza van. Ha nem tudtam arról a helyzetről
beszélni, miért hinné el, hogy meg tudnék birkózni azzal, hogy
mindennap lássalak, ha nem jól alakulnak közöttünk a dolgok?
Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy nem csapjuk be
magunkat.
Ez a helyzet Hollisnak tökéletes ürügy volt arra, hogy újra
kételkedjen bennünk.
Azonnal gyanakodni kezdtem.
–  És egészen pontosan hogyan nem csapjuk be magunkat,
Hollis?
– Nem tudom. Talán egy kicsit le kell lassítanunk.
Komolyan megint itt tartunk?
–  Ez Hailey-ről vagy rólad szól? Őszintén szólva fogalmam
sincs.
Megrándult Hollis állkapcsa, de nem válaszolt.
Halkabban beszéltem.
–  Meg akarsz kefélni. Ezt elég nyilvánvalóvá tetted. De
szerintem te még mindig nem vagy biztos abban, hogy készen
állsz-e többre. Két különböző dolog, hogy készen akarsz állni, és
hogy tényleg készen állsz. Mindig kifogást keresel, hogy
hátralépj. – Az ajtó felé fordultam. – Mennem kell.
Kinyitottam, és utoljára azt mondtam:
 –  Ez soha nem lesz kockázatmentes, Hollis. Mindig meglesz
annak az esélye, hogy fájdalmat okozok neked, vagy te nekem.
El kell döntenünk, hogy érdemes-e vállalnunk ezt a kockázatot
azért, hogy együtt legyünk.
Nem szólt egy szót sem, amikor elmentem.
 

 
Egyenesen Bree házához szaladtam, amikor visszaértem
Connecticutba. Reméltem, hogy van kedve beszélgetni.
Még soványabbnak tűnt, mint legutóbb.
– Ettél ma már?
Felegyenesedett a székében.
–  Aha. Mariah hozott egy kis tacopitét. Ettem belőle egy
keveset.
– Mikor volt ez?
– Délután.
– Készíthetek neked valamit?
–  Nem. – Köhögött, és közben a kezével eltakarta a száját. –
Meséld el, mi történt az este! Feldúltnak tűnsz.
–  Hailey rajtakapott minket, ahogy Hollisszal smároltunk a
konyhában.
– Bakker. Oké.
–  Beszélnünk kellett vele, és mindent elmagyarázni. Kicsit
kellemetlenül érezte magát, és ez meglepett.
Bree sóhajtott.
–  Hát, ahogy egyre jobban ragaszkodik hozzád, gyanítom, a
félelem, hogy elveszít téged, erősebbé válik.
–  Azt meséltem, hogy Hollis végre megnyílt kicsit a régi
kapcsolatáról?
Bree nemet intett a fejével, majd kiitta a vizét.
–  Volt egy lány, Annának hívták. Ő  volt hosszú ideig a
barátnője. Mindegy is, a nő teljesen váratlanul összetörte a
szívét. Nem számított rá. Hollis azóta nem igazán akart senkivel
sem kapcsolatot létesíteni. A lány az oka, amiért a madara azon
kívül, hogy „Megjött Anna!”, nem mond semmit.
Bree a ruhája ujjával törölte meg a száját.
– Hűha!
–  Szóval Hailey az Anna-ügyre célzott. Sokkal jobban
tudatában van annak, hogy a nagybátyjának gondjai vannak a
bizalommal, mint azt mi gondoltuk, és szerintem ő pont annyira
fél attól, hogy nem fog a dolog működni köztünk, mint én.
– Okos lánynak tűnik.
– Hát, most, hogy tudja, ez egy figyelmeztetés számomra, hogy
én itt nagy valószínűséggel igenis sérülni fogok.
Belefeledkeztünk a szexuális vonzalmunkba, de ha neki gondjai
vannak a bizalommal – és valljuk be, nekem is –, okos dolog-e
egyáltalán lefeküdni vele és még jobban kötődni hozzá? Arról
nem is beszélve, hogy miután Hailey megtudta, Hollis azonnal
megint furcsán kezdett viselkedni.
Bree újabb köhögőrohamot kapott.
– Hozok neked még vizet.
A hűtőhöz futottam, megtöltöttem a poharát, majd odaadtam
neki.
 Ivott egy keveset, majd felnézett rám.
– Figyelj, Elodie. Szeretném, ha értenél, jó?
Leültem a szemközti heverőre.
– Rendben…
– Bármit megadnék, hogy olyan dilemmám legyen, mint most
neked. Azt kérdezed magadtól, hogy megragadd-e a szerelem
lehetőségét. Nekem nincs ilyen lehetőségem. És ezt nem azért
mondom, hogy sajnálj, csak hogy mutassak neked egy másik
nézőpontot. A  te problémád olyasvalami, ami jó, ha van.
Megvan annak is a határa, hogy mennyit lehet valamin agyalni,
még mielőtt teljesen elpazarolnád az életed. Csak csináld, amit
jónak érzel, és ne gondolj túl mindent, az ég szerelmére.
Mekkora idióta vagyok! Idejövök, és olyan problémákról
panaszkodom Breenek, amik megoldhatók. Közben ő meg
gyógyíthatatlan betegségben szenved.
Idióta.
Idióta.
Idióta.
– Ígérem, próbálom észben tartani a tanácsodat. Mint mindig,
köszönöm, hogy meghallgatsz. – Mellé térdeltem. – Kérlek,
mondd el, mit tehetnék érted, Bree.
– Igazából van valami…
– Bármi.
– Azon gondolkoztam, hogy vajon szabad leszel-e a hétvégén.
A hétvégén…
Elvileg Hollisszal terveztem tölteni a hétvégét. De bármit is
terveztem, a barátnőm volt az első.
 – Persze hogy szabad leszek. Miről van szó?
–  Hát, nem tudom pontosan, mi lesz velem az elkövetkező
néhány hónapban. Beszéltem apámmal, hogy felmennék a
salisburyi tóparti házba. Nagyon szeretném, ha ott lenne az
egész család. Sajnos ez Tobiast is jelenti. – Kicsit nevetett. –
Hajlandó lennél eljönni velünk?
– Persze. Feltétlenül.
–  Szuper! Felmehetünk mind az én kocsimmal. Muszáj
vezetni egy kicsit, még mielőtt szétesik szegény Expedition a
kihasználatlanságtól.
Próbáltam felvidítani.
–  Nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Elmehetünk néhány
régiségboltba, amíg ott vagyunk.
– Igazából csak Tobiast fogjuk együtt kerülni – nevetett.
Mosolyogtam, bár úgy éreztem, belül zokogok.
– Pontosan.
 
 HARMINCKETTEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
A tizedik papírlapot gyűrtem össze tíz perc alatt, és dobtam a
kukába. Aznap a koncentrációm mint olyan, nem létezett.
Addison a szokásos módon a nyomomban volt.
Két kávéval a kezében trappolt az irodámba, majd egyet letett
az asztalra.
– Mit műveltél, Hollis?
– Miért hiszed mindig, hogy tudod, mi van velem?
–  Mert jobban ismerlek, mint te saját magadat. Na, ki vele!
Most mit csináltál, amivel elcseszted Elodie-val a dolgokat?
Még egy papírt összegyűrtem, és megcéloztam vele a kukát.
– Hailey csókolózáson kapott minket. Rákényszerültünk, hogy
elmondjuk neki, randizunk, sokkal korábban, mint terveztük.
Bólintott.
–  Oké, de ez lehet akár jó is, nem? Így nem kell előle
bujkálnotok.
– Nem. Túl korai volt. Még mindig nem tudjuk, mi lesz ebből.
Hogyan magyarázhatnánk el neki jól, ha még mi magunk sem
tudjuk, mi történik.
 – Hailey hogyan fogadta?
–  Nem jól. Most azon aggódik, hogy el fogom baszni, ő pedig
elveszíti Elodie-t.
– Akkor ne baszd el.
– Apám, köszi. Fantasztikus vagy.
– Ez tényleg ennyire egyszerű, Hollis.
Eszembe jutott a hétvége, és elgondolkoztam azon, hogy vajon
a terveink még mindig élnek-e.
–  Úgy volt, hogy az egész hétvége a miénk lesz… Hogy
megtegyük a következő lépést.
Addison elvigyorodott.
– Mármint dugni, mint a nyulak?
– Próbáltam tapintatosabban fogalmazni.
– És? Most már nem vagy benne biztos?
–  Ő nem az a fajta nő, akivel csak lefekszel. A  kettő együtt
nem megy. Mielőtt komolyabbra fordulnak a dolgok, el kell
döntenem, merre tartok.
Addison megkerülte az asztalomat, és kotorászni kezdett a
fiókomban.
– Mit csinálsz?
–  Előveszek egy jegyzettömböt. Ennek itt és most pontot
teszünk a végére. – Felkapott egy tollat, és húzott egy függőleges
vonalat a sárga, vonalas lapra. – Az előnyei és hátrányai annak,
ha Elodie-val mindent felteszel egy lapra. Viszont van egy
szabály. Nem lehet hátrány az, ami téged tükröz, vagy „mi lenne
ha” kérdés. Kizárólag Elodie tulajdonságait soroljuk fel. Szóval
az olyasmi, hogy „félek, fájdalmat okoz nekem” nem lehet
hátrány, ahogy a „félek, fájdalmat okozok Elodie-nak” vagy
„félek, fájdalmat okozok Hailey-nek” sem. Ezek mind a saját
önbizalomhiányodnak a kivetülései, és a gondolataidon kívül
máshol nem igazán léteznek.
Benyomta a toll végét.
–  Majd én kezdem. Egyértelműen gyönyörű. – Ezt
felfirkantotta. – Remek Hailey-nek. – Megállt, gondolkodott
kicsit. – Úgy mosolyogsz miatta, mint egy tökkelütött, még ha
észre sem veszed. Ez a szó szoros értelmében nem tulajdonság,
viszont szerintem igenis releváns.
Miután mindezt leírta, rám nézett.
– Hátrányok?
A legröhejesebb baromságok, amiknek semmi jelentőségük
nem volt, ugrottak be.
Durva csipkés fehérneműt hord.
Rohadtul nem tud parkolni.
Semmi sem jutott eszembe, ami releváns lett volna, vagy
változtatott volna a tényen, hogy Elodie kurvára tökéletes
számomra.
Törtem a fejem, próbáltam legalább egy rendes hátránnyal
előállni. De nem akadt egy sem. Minden egyes negatívum, ami
eszembe jutott, pontosan az volt, amit Addison mondott: a saját
félelmem kivetülése.
– Van még egy előny – mondtam.
– Igen?
– Senki másé nem lehet, ha együtt vagyunk.
–  Hát, valójában ez a saját bizonytalanságaid kivetülése, és
nem egy tulajdonság, de legyen, írjuk fel – kuncogott. – Szóval
ennyi? Nincs hátrány?
Kopogtam a tollammal, majd idegességemben átdobtam az
asztal fölött.
– Nincs hátrány.
Addison ezt túlságosan élvezte.
–  Ne nevess, Addison! – Kinyitottam a kávéspoharat, amit
hozott nekem.
–  Gratulálok, Hollis. Épp most spóroltam meg neked több
hónapnyi töprengést, ami után ugyanerre a következtetésre
jutottál volna. Vele akarsz lenni, boldoggá tesz téged, és
őszintén, ez elég.
Egyenesen a szemembe nézett, az arckifejezése komollyá vált.
– Ez tényleg elég, barátom.
 

 
Aznap este elhatároztam, hogy rendbe hozom a dolgokat
Elodie-val.
Amikor a lakásba léptem, észrevettem, hogy a konyhapult
törölgetése közben szomorúnak tűnik.
Az asztalra tettem a kulcsaimat.
– Szia!
Felnézett.
– Szia!
– Tudunk beszélni? – kérdeztem.
– Igazából én szeretnék veled beszélni.
 Kicsit feszültté váltam ettől.
– Rendben – mondtam.
Félretette a törlőrongyot.
–  A tegnap után azt sem tudom, hogy él-e még, amit a
hétvégére terveztünk, de akárhogy is, nem fogunk tudni
találkozni.
Bakker.
– Miért nem?
–  A barátnőm, Bree nincs jól. Azt kérte, hogy jöjjön össze a
családja egy hétvégére az északon lévő nyaralójukban. Mivel
olyan, mintha a rokona lennék, nekem is mennem kell.
– Hű, rendben. Persze, ott kell lenned.
Az időzítés természetesen szívás volt. A  délutáni sok
önelemzés után úgy éreztem, hogy végre összekaptam magam.
De Elodie nem volt olyan kedvében, hogy ezt hallja. Sokkal
fontosabb dolgokkal kellett megbirkóznia, és bármi is volt
kettőnk között a helyzet, annak várnia kellett.
A vállára tettem a kezem.
– Jól vagy?
–  Amíg ezt a kirándulást nem kérte, fel sem fogtam, hogy
milyen komoly az állapota. Tudom, ez hülyén hangzik, mert
állandóan vele vagyok. De azt hiszem, nem akartam elhinni.
Ő azt gondolja, hogy pár hónapon belül meg fog halni, és ez az
utazás csak ezt támasztja alá. Nehéz elfogadni. Azt hiszem,
tagadásban éltem.
–  Hidd el nekem, megértem. Amikor anyu beteg volt, szinte
biztos vagyok benne, hogy a tagadás tartotta bennem a lelket.
 Elodie mosolygott.
– Igen. Tudom, hogy te megérted.
– Egész hétvégén itt leszek, ha közben szeretnél beszélni.
– Köszönöm.
– Hailey hol van?
– A szobájában kötelezőt olvas.
Odahajoltam hozzá, és finoman megcsókoltam.
Sóhajtott.
– Csak azt remélem, nem ölöm meg az út alatt a volt férjemet.
A testem erre megmerevedett. Teljesen megfeledkeztem arról,
hogy a barátnője egyben a volt férje mostohatestvére is.
A családi utazás azt jelentette, hogy ő is ott lesz.
Remek. Tudtam, hogy Elodie labilis és sebezhető, és az
alapján, ahogy a héten viselkedtem, egészen biztosan kételkedik
a vele kapcsolatos érzéseimben. És a volt férje meg ott lesz,
hogy rendezze a dolgokat, valószínűleg manipulálja őt. Nem
bíztam abban, hogy nem fogja megpróbálni visszaszerezni
Elodie-t. Ezt éreztem rajta aznap, amikor felbukkant Elodie-nál,
amikor én is ott voltam. Az a pasas zűrös volt.
Ott és akkor meg akartam nyílni Elodie előtt, el akartam
mondani, hogy sajnálom, és hogy készen állok a következő
lépésre. De a féltékenységem ellenére nem volt alkalmas az
időpont erre. Felzaklatta a barátnője állapota. El kellett
engednem, és imádkoznom, hogy amikor visszajön, helyre
tudjam hozni a dolgokat.
 
 HARMINCHARMADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
A tóparti ház még békésebb volt, mint az emlékeimben.
Az északra tartó kétórás útból majdnem három és fél lett a
csúcsforgalom és egy baleset mentési munkálatai miatt.
Úgyhogy késő volt, mire odaértünk, és amint beléptünk a házba,
Bree azonnal le akart feküdni. Az utóbbi időben mindig teljesen
kimerültnek tűnt.
Mi ketten osztoztunk egy szobán, így segítettem neki
beüzemelni az oxigéngépét, megágyaztam friss ágyneművel, és
addig beszélgettünk, amíg már alig tudta nyitva tartani a
szemét.
Bree apja és mostohaanyja a velünk szemközti hálószobában
voltak, és már egy órával korábban elmentek lefeküdni. Tobias
hálószobája a ház másik végében volt, és látszólag ő is eltűnt,
amiért hihetetlenül hálás voltam.
Viszont nem tudtam elaludni. Úgyhogy lementem a hátsó
lépcsőn a kikötőhöz, hogy elüldögéljek és szívjak egy kis friss
levegőt a tónál.
A gondolataim össze voltak kuszálódva. Egyszerűen képtelen
voltam pihenni amiatt, hogy Bree ennyire legyengült, hogy a
Tobiasszal való szakításom óta akkor először jártam újra a
tónál, és hogy mennyire rendezetlen Hollisszal a kapcsolatom.
A tó békés volt a sötétben, nagyon sima és csillogó, csupán a
parton lévő köveknek csobbanva hullámzott finoman a víz.
A távoli hangok alapján talán egy hatalmas, kuruttyoló békát és
egy fák lombjai között ülő baglyot hallottam felváltva. Szinte
olyan volt, mintha beszélgetnének.
Egy fa Adirondack-székben ültem a kikötő szélén, vettem
néhány mély lélegzetet, és lehunytam a szemeimet.
Beszívom a friss levegőt, kifújom a boldogtalan gondolatokat.
Beszívom a friss levegőt, kifújom a negatív energiát.
Beszívom a friss levegőt, kifújás közben ellazítom a vállamat.
Néhány perc után kezdett kicsit tisztulni az elmém. Éreztem,
hogy a nyakamban lévő feszültség lazul, és a kezem, amiről
észre sem vettem, hogy ökölbe szorítottam, kinyílt. Úgy tűnt,
már mindennel könnyebben megbirkózom.
Amíg meg nem hallottam a lépcsőn koppanó lépteket.
– Na, végre.
A szemem kipattant a volt férjem hangjára. Bármilyen
feszültség is kezdett oldódni, azonnal visszajött.
– Minden rendben van Breevel? – kérdeztem.
–  Megvan. A  szobátokhoz mentem, hogy megkeresselek, és
alszik, mint a bunda. Azon gondolkoztam, vajon hova
szökhettél ki. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire szerettél a
kikötőben lenni. Emlékszel az estére, amikor kihoztunk egy
takarót, és…
 Közbevágtam. Kizárt volt, hogy elkezdjek nosztalgiázni.
– Akartál valamit, Tobias?
Közelebb lépett, leguggolt, és a karomra tette a kezét.
– Bíztam benne, hogy tudunk beszélni.
Elhúztam a karomat.
– Miről?
–  Nem tudom – ingatta a fejét. – Bármiről. Az  időjárásról.
Politikáról. Amiről akarsz.
–  Aznap délután szűnt meg a képességem, hogy veled
csevegjek, amikor egy hallgatódban találtam a farkad.
Sötét volt, de a hold megvilágította annyira a tavat, hogy
lássam Tobiast összerezzenni. Helyes.
Sóhajtott.
– Nem telik el úgy nap, hogy ne bánnám azt, amit tettem.
– Tudod, hogyan lehet az ilyen bánatokat elkerülni?
– Hogyan?
– Nem szarsz olyan emberekre, akiknek fontos vagy.
Felálltam, és elindultam a lépcső felé. Két fokot léptem fel,
amikor úgy döntöttem, mégiscsak van valami, amiről szeretnék
a volt férjemmel beszélni. Megfordultam, visszatrappoltam,
majd karba fontam a kezem.
Valami régóta emésztett.
– Miért? – kérdeztem.
Értetlenül nézett.
– Mit miért?
– Miért csaltál meg? Jó feleség voltam. Rendben tartottam az
otthonunkat, főztem neked. Igazán sosem veszekedtünk. Azt
hittem, még a szexuális életünk is jó. Látszólag kielégültél, és
nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, amikor neked kedved
volt hozzá, én pedig visszautasítottalak. Még be is öltöztem, és
azokban az olcsó, kacér nővérruhákban nyitottam neked ajtót,
amiket annyira szerettél.
– A terapeutám szerint szexfüggő vagyok.
Felhorkantam.
– Szexfüggő? Terapeuta?
–  Igen, kényszerbetegség. Nem különbözik azoktól, akik
állandóan kezet mosnak vagy ellenőrzik, hogy bezárták-e az
ajtót. Ez egy betegség.
–  Tényleg? Oké, hát, azok, akik állandóan a kezüket mossák
vagy ellenőrzik, hogy bezárták-e az ajtót, átmennek máshoz
kezet mosni vagy ellenőrizni, hogy a szomszéd bezárta-e az
ajtót? Mert azt talán még elhiszem, hogy van egy olyan
betegség, amitől szexfüggővé válsz, de ez nem magyarázat arra,
hogy akkor miért nem az erre hajlandó feleségedet keféled
többet.
Tobias ráncolta a homlokát.
– Leegyszerűsítesz valamit, ami ennél bonyolultabb.
–  Valójában meg szerintem te teszel bonyolultabbá valamit,
ami eléggé egyszerű. Azért csaltál meg, mert egy seggfej vagy.
Még két év elteltével sem tudod ezt beismerni. Tudod, miért?
Mert egy seggfej vagy. Lehet, hogy obszesszív-kompulzív
seggfejség zavarod van. Miért nem kéred meg a terapeutádat,
hogy erre kezeljen téged? Úgy tudom, egy beöntés segíthet.
– Azért vagy kiakadva, mert még mindig fontos vagyok neked.
– Tett felém egy lépést, mire én felemeltem mindkét kezem, és
hátraléptem.
– Ne! – figyelmeztettem.
– El kellene velem jönnöd a terapeutához. Szerintem jót tenne
nekünk.
–  Nem, Tobias. Először is, nincs nekünk, nincs mi.
Másodsorban, nincs szükséged terapeutára, aki egy
kamubetegségre kezel téged. Egyszerűen csak meg kell
emberelned magad, és összeszedned egy kis erkölcsöt.
Harmadrészt pedig nem azért vagyok kiakadva, mert fontos
vagy nekem. Azért vagyok kiakadva, mert utálom a
megcsalókat. Az  elmúlt két évben megfosztottál engem a
boldogságtól, és valami hülye ribanc miatt a férfi, aki fontos
számomra, túlságosan fél belevágni egy kapcsolatba, mert a nő
megcsalta. A csalók lényegében az életem megrontói.
Az exférjemnek még volt bátorsága felhúzni magát.
– Ki az a férfi, aki fontos számodra?
Nagyot fújtam, majd visszafordultam a lépcső felé.
– Feküdj le, Tobias!
 

 
Másnap reggeli közben Bree megkérdezte, hogy evés után le
tudnánk-e ülni a verandán. Mariah-val, Bree mostohaanyjával
tettük rendbe a konyhát, Richard, Bree apukája és Tobias pedig
kimentek. Szóltunk Breenek, hogy amint végzünk, csatlakozunk
hozzájuk.
 Nem álltam készen az előttünk álló beszélgetésre, ezért bő
egy percet töltöttem egyetlen tányér eltörölgetésével.
–  Lehet, hogy a szekrényekben lévő összes tányért ki kellene
szedni és elmosogatni. Nem használta télen senki a házat,
valószínűleg elég porosak lehetnek.
Mariah végzett az utolsó tányér leöblítésével, lerázta róla a
vizet, majd az edényszárítóra tette. Felém fordult, és a csípőjét a
mosogatónak döntötte.
–  Tudom, hogy nehéz. De gondolj arra, hogy neki mennyivel
nehezebb lehet. Nem zuhanhatunk össze, akármit is hallunk ma
tőle.
Megráztam a fejem.
– Nem hiszem, hogy képes leszek rá.
Kedvesen mosolygott.
– Képes leszel. Bár csak néhány éve vagyok ennek a családnak
a tagja, kételkedés nélkül mondhatom, hogy te vagy az egyik
legerősebb nő, akit ismerek. A  fák mélyebbre növesztik a
gyökereiket, hogy állva maradjanak a viharban. Ezt fogod te is
tenni, ezt fogjuk mindannyian tenni. Megvetjük a lábunkat, és
szorosan összetartunk, mint egy család. Mindannyian, együtt.
Gombóc nőtt a torkomban. A  múltban nem igazán vált be
nekem, hogy másokra támaszkodjam. A  saját családom,
Tobias… Valahányszor összeszedtem a bátorságom, hogy
megbízzam valakiben, és hagyjam, hogy vigyen egy keveset a
terheimből, az illető összeomlott.
De tudtam, hogy bármibe is kerüljön, mindent meg fogok
tenni, hogy segítsem a barátnőmet. Csak erősnek kell lennem, és
mellette állnom. Csak megnehezítette volna a helyzetet, ha
aznap összeomlok.
–  Köszi, Mariah. Azt hiszem, nem kellene tovább
várakoztatnunk Breet.
Kimentünk Mariah-val a hátsó verandára, és csatlakoztunk a
többiekhez. Amint elhelyezkedtünk, Bree elővett egy
összehajtogatott papírt a hátsó zsebéből, és bontogatni kezdte.
Megköszörülte a torkát.
–  Arra gondoltam, hogy itt az ideje megbeszélnünk az utolsó
kívánságaimat.
Tudtam, hogy miért hívott el mindannyiunkat a hétvégére –
egyértelmű volt az oka –, de hallani, ahogy azt mondja, „utolsó
kívánságaim”, sokkal valóságosabbá tette ezt. Könnyek gyűltek
a szememben. Képtelenség volt, hogy száraz szemmel
megússzam a napot.
Bree egyesével ránk nézett, mielőtt belekezdett. Le voltam
nyűgözve, hogy milyen erős tud lenni.
–  Múlt héten, amikor az orvosomnál voltam, aláírtam egy
DNR-nyomtatványt. – Felhúzta a hosszú ujjú felsőjét, hogy
lássuk a karkötőt, amit korábban nem láttam a csuklóján. –
Bizonyára mindannyian tudjátok, ez mit jelent, de meg akartam
győződni arról, hogy valóban tudjátok, én is tudom, ez mit
jelent. Ez a karkötő bármelyik mentős vagy orvos számára
egyértelművé teszi, hogy nem szeretném, ha életfenntartó vagy
életmentő beavatkozást végeznének rajtam. Azt kérem, hogy ne
élesszenek újra, ha megáll a szívem, illetve ha esetleg gépi
lélegeztetésre lenne szükségem.
 Könnyek folytak az arcomon, mire Mariah felém nyújtott egy
zsebkendőt.
Bree szomorúan nézett rám. Miattunk érezte rosszul magát.
Ezt az önzetlenséget!
–  Nagyon sajnálom, hogy ezt meg kell tennem, és hogy ez
fájdalmat okoz nektek. De hiszem, hogy hosszú távon jobb lesz,
ha minden tiszta. Sokkal rosszabb lenne mindannyiótoknak, ha
bizonytalanok lennétek a kívánságaimban, és helyettem kellene
olyan döntéseket meghoznotok, amikben nem vagytok biztosak.
Azt sem szeretném, ha azt hinnétek, hogy elkapkodva írtam alá
a dokumentumokat. Szeretném, ha tudnátok, hogy hosszan és
sokat gondolkoztam a döntéseimen.
Persze, ez teljesen érthető volt. Ez volt a felelős magatartás.
Bár ettől semmivel nem lett könnyebb. Annyira össze voltam
zavarodva, olyan szinten elkeseredtem, hogy amikor Tobias
felém nyúlt, és megfogta a kezem, annyi erő nem volt bennem,
hogy elhúzzam. Ehelyett visszaszorítottam.
–  Apu a végrendelet végrehajtója. Az  örökségem
meglehetősen egyszerű és egyértelmű. Az  összes hátramaradt
megtakarításom a Limfangioleiomiomatózis Kutatási
Alapítványé lesz. Van egy széfem, benne mindannyiótoknak
néhány dologgal, amik szeretném, ha a tiétek lennének. Apu
majd odaadja nektek azokat.
A következő húsz percben a barátnőm még beszélt a
fájdalomkezelésről, a szervei felajánlásáról, a temetése
terveiről és még vagy fél tucat dologról, amit hallottam, de nem
igazán fogtam fel. Olyan sokáig beszélt, hogy jó néhány szünetet
kellett tartania, hogy levegőt kapjon. Mire végzett, annyira
kimerült, hogy le kellett feküdnie pihenni.
Bekísértem a hálószobába, hogy megbizonyosodjak róla,
minden rendben van-e körülötte.
Bree az ágya szélére ült, és megütögette maga mellett a
helyet.
–  Soha többé nem fogunk ilyen lehangoló beszélgetéseket
folytatni, de el kellett mondani dolgokat.
– Megértem. És le vagyok nyűgözve, milyen bátor vagy, hogy
ezt így végigcsináltad. Elképesztő vagy, Bree.
A kezébe vette a kezem.
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Ezt nem akartam
Tobias előtt megbeszélni.
– Persze, bármit.
Mosolygott.
– Számítottam arra, hogy ezt fogod mondani.
– Mire van szükséged?
–  Szeretném, ha megígérnéd nekem, hogy harcolni fogsz az
igaz szerelemért.
– Nem értem.
–  Aggódom dolgok miatt. Hogy ha már nem leszek, apu nem
fog templomba járni, mert Istent hibáztatja. Úgyhogy
megígértettem vele, hogy miután én már nem vagyok, egy évig
minden vasárnap elmegy misére. Úgy gondoltam, ha az első
évet átvészeli, a hite a hátralévő időben majd segít neki
eligazodni. És aggódom, hogy te meg lemondtál a szerelemről,
mert az életed során annyi ember okozott már neked csalódást.
 Sóhajtottam.
– Bármit megtennék, ami boldoggá tesz téged. De nem tudom
pontosan, hogyan ígérjem meg, hogy olyasvalamiért fogok
harcolni, ami talán nem is létezik, Bree.
Ráncolta a homlokát.
– Bízol bennem?
– Persze hogy bízom.
–  Úgy értem, igazán bízol-e bennem. Vakon. Annyira, hogy
igaznak hiszed, amit mondok, még ha szerinted ennek nincs is
értelme.
Elgondolkoztam ezen.
– Azt hiszem.
A szemembe nézett.
–  Helyes. Az  igazi szerelem létezik, mert megtapasztaltam.
Nem beszélek sokat az exemről, mert megviselt a szakításunk.
De engem úgy szeretett egy férfi, és én úgy szerettem viszont,
ami tiszta és igaz volt. Úgyhogy szemernyi kétség nélkül
mondhatom azt neked, hogy az igaz szerelem igenis létezik.
–  Elhiszem, hogy ezt te megtapasztaltad. De hogyan lehetsz
biztos abban, hogy mindenki számára létezik egy ilyen ember?
A kezeit nézte egy percig, majd visszapillantott rám.
– A hit miatt. Van hitem.
Hinni akartam abban, amit mondott, ha másért nem, hát
azért, hogy ne aggódjon tovább. De hazudni sem akartam neki.
Úgyhogy azzal szolgáltam, amivel tudtam.
–  Megígérem, hogy meg fogom próbálni. Megígérem, hogy
harcolni fogok az igaz szerelemért, ha megtapasztalom. Hogy
amikor nehézre fordulnak a dolgok, nem fogok sarkon fordulni
és elfutni. Ez esetleg elég?
Bree mosolygott.
–  Én csak ennyit kérhetek. Annyira makacs vagy. Tudom, ha
megígéred nekem, hogy harcolni fogsz valamiért, úgy is lesz. Én
csak ezt az ígéretet szerettem volna. Szóval így már nem
aggódom.
Mosolyogtam.
– Jól van, őrült csaj. Bármit, ami boldoggá tesz téged.
Bree megszorította a kezemet.
–  Lefekszem. Szeretném, ha kimennél a nappaliba, és amíg
alszom, jól berúgnál. Talán olvass be az ostoba
mostohatesómnak, hogy kicsit levezesd a dühödet. Szerintem
megérdemled.
Bree tényleg csodálatos volt. Félig felemelkedtem, de aztán
visszaültem, és hosszan, szorosan átöleltem.
– Szeretlek, Bree.
– Én is szeretlek téged, Elodie.
 
 HARMINCNEGYEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Soha életemben nem voltam még annyira kimerülve, mint
amikor vasárnap este hazaértem. A  tóparti házban töltött
hétvége kiszívta minden energiámat, pedig azon kívül, hogy két
napig ültünk, nem csináltunk semmit.
Amire szükségem volt, az egy kellemes, hosszú, meleg fürdő.
Teleengedtem vízzel a kádamat, beledobtam a kedvenc, Szex
nevű Lush-fürdőbombámat. Elvileg valamilyen hathatós ylang-
ylang afrodiziákumnak kellett volna lennie, én viszont csak a
jázminillatát szerettem, és hogy a szójatejtől milyen puha lett
utána a bőröm.
Levetkőztem, fél lábbal már a meleg vízben voltam, de ahogy
beszálltam volna a kádba, megszólalt a csengőm.
Jézus. Ezt nem hiszem el.
Senkit nem vártam, úgyhogy arra jutottam, valószínűleg
valaki megpróbál valamit eladni nekem, amit nem akarok, vagy
még rosszabb, valaki megpróbál a francos vallásáról prédikálni
nekem. Egyik lábammal a kádban hezitáltam, de aztán
megijedtem, hátha Bree az, úgyhogy lekaptam a köntösömet a
fürdőszobaajtón lévő fogasról.
Lábujjhegyre álltam, hogy kilessek a kukucskálón, és
meglepődtem, mert Hollis állt a lábtörlőmön. Egész hétvégén
nem hallottam felőle, és úgy tűnt, egyedül van, pedig Hailey-nek
vele kellett volna lennie.
Megszorítottam a köntösöm övét, majd kinyitottam az ajtót.
– Hollis? Mit keresel itt?
Végigsiklott a tekintete a testemen, és alaposan megnézte a
lábamat. Elég rövid volt a köntösöm.
Megköszörülte a torkát.
– Szia! Bemehetek?
Mögé néztem, hogy van-e valaki az autóban.
– Hailey veled van?
Megrázta a fejét.
–  Reggel hívott, hogy Bransonék szeretnék, ha még egy
éjszakát maradna. Úgyhogy holnap jön haza.
– Ó. – Oldalra léptem. – Persze. Gyere be! Éppen most akartam
beülni a kádba. Hadd zárjam el a vizet.
Hollis bólintott.
A fürdőszobában elzártam a csapot, és felhúztam a lefolyó
fogantyúját. Az  egész alakos tükörben megnéztem magam, és
azt fontolgattam, hogy a kis selyemköntösömből átöltözzek-e
valami illendőbbe.
De aztán leszavaztam az ötletet. Hollis talán azért jött, hogy
szélnek eresszen. A  legkevesebb, amit tehetek azok után, hogy
ilyen sokáig packázott velem, hogy kicsit fájdítom a szívét. Még
csak annyi fáradságot sem vettem, hogy bugyit húzzak.
 Az ablakon bámult kifelé, amikor visszamentem a nappaliba.
Úgy festett, mint aki a gondolataiba feledkezett.
–  Szóval, mizújs? A  városból jöttél? Ilyenkor biztos óriási a
forgalom.
Felém fordult.
– Igazából reggel jöttem ki.
Gyanakodva néztem rá.
– Tárgyalásod volt, vagy ilyesmi?
Zsebre vágta a kezét, és fejcsóválva lenézett rá.
–  Nem tudtam pontosan, mikor fogsz hazaérni. Közvetlenül
azután jöttem ki, hogy Hailey reggel hívott.
– Kint álltál, amikor leparkoltam?
–  Nem. Bementem a városba, hogy vegyek valami ennivalót.
Ezalatt jöhettél meg.
– De majdnem hat óra. Kint ültél egész nap?
Bólintott.
– Miért nem hívtál fel?
– Nem akartam megzavarni a barátnőddel közös idődet. Nem
tudtam, mikor fogsz indulni.
Kicsit őrültségnek tűnt egészen idáig kivezetni azért, hogy a
házam előtt ücsörögjön és várjon, de az ok, amiért nem hívott,
figyelmes és kedves volt. Hollisnak annyi metsző éle volt,
viszont időről időre mégis megmutatta a gyengéd oldalát. És ez
a gyengédség – bár ritka volt – elhomályosított minden
keménységet.
A kanapéra ültem.
– Köszönöm. De hívhattál vagy írhattál volna.
 Hollis is a kanapéra ült jó fél méterre tőlem.
– Milyen volt a hétvégéd? Hogy van a barátnőd?
Sóhajtottam.
–  Az utolsó kívánságairól, a rendelkezéseiről, ilyesmikről
akart beszélni.
Hollis bólintott.
– Ez biztos kemény volt.
–  Az. És értünk csinálta. Meg akart győződni arról, hogy
tudjuk, mit szeretne, nem maga miatt, hanem mert így
mentesített minket olyan nehéz döntések alól, amiket lehet,
hogy nekünk kellene meghoznunk. Igazából az egész hétvége
arról szólt, hogy tudja, jól leszünk, ha ő már… – Elhallgattam,
mert képtelen voltam kimondani a szavakat.
Hollis közelebb araszolt a kanapén, és megfogta a kezem.
– Sajnálom.
Nyeltem és bólintottam.
– Mindenesetre nem hiszem, hogy most sikerülne felidéznem
a hétvégét, úgyhogy inkább szívesen beszélnék másról.
Beszéljünk arról, hogy miért jöttél. Mi a helyzet?
Még közelebb jött.
– Miattad jöttem.
Lehet, hogy ez valami önvédelmi mechanizmus volt, de
ösztönösen hátrébb dőltem.
– Miattam?
– Ha bárhol máshol és nem a barátnőddel lettél volna, akinek
szüksége volt rád ezen a hétvégén, elvezettem volna hozzád.
Vagy hagyjuk is a vezetést, kurvára gyalogoltam volna.
 Beleszántott a hajába, amitől az egy csodálatos, zilált
keszekuszaság lett. Rá nem jellemző módon idegesnek tűnt.
– Amióta elmentél, az összes percet számoltam. Nagyon nehéz
volt ezt magamban tartani.
Felgyorsult a szívverésem.
– Mit tartani magadban?
–  Ezt még azelőtt szerettem volna elmondani neked, hogy
elmentél a tóhoz Breevel. Emlékszel, hogy amikor aznap este
hazaértem a munkából, beszélni szerettem volna veled. De
aztán mondtad, hogy elmész, és rájöttem, hogy a helyzetet
ismerve várnom kell ezzel. A barátnődre kellett koncentrálnod.
De már nem bírok tovább várni, ezért jöttem ide.
Kereszteztem a karjaimat.
– Miről van szó?
–  Végeztem a dolgok elbaszásával, Elodie. – Hollis a plafonra
nézett, és megállt, mintha így szedné össze a gondolatait. –
Egész héten egyetlen valós okot próbáltam találni arra – a saját
félelmemen kívül –, hogy miért nem tudok a kapcsolatunkba
fejest ugrani, de nem találtam.
Az őszintesége ellenére is megszólalt bennem a riasztócsengő,
talán a hétvége okozta lelkiállapot miatt volt. A Tobiasszal való
találkozás arra emlékeztetett, hogy a múltban rosszul ítéltem
meg valakit, és hogy milyen egyszerű egy olyan ember által
sérülni, akiről azt gondoltad, ismered.
De ami még fontosabb, az az érzésem, hogy az élet rövid,
erősebb volt, mint valaha. Nem volt türelmem többé a
játszmákhoz és a süketeléshez.
 – Szóval te okokat kerestél arra, hogy miért ne legyél velem?
Megrázta a fejét.
–  Nem így értettem. Nem reménykedtem abban, hogy találok
okot arra, hogy ne legyek veled. Én csak próbáltam… talán…
valahogy azt bebiztosítani, hogy a végén nem fogok megsérülni.
De végre megvilágosodtam. Rájöttem, hogy ezt soha nem tudom
garantálni. Soha nem tudom garantálni, hogy nem fogjuk
egymást megbántani. Ez nem olyasmi, amit száz százalékban ki
lehet zárni, mert az életben semmire sincs garancia. Végül is ez
arról szól, hogy nagyobb szükségem van-e rád, mint amennyire
tartok a sérülés esélyétől. És igen a válasz. Szükségem van rád.
Kurvára nagyon.
A szívem picit kezdett megnyílni, bár nagyon igyekeztem,
hogy zárva tartsam. Hollis pont azt mondta, amit hallani
szerettem volna, de addig nem akartam kitárni neki a szívem,
amíg nem győzött meg száz százalékban arról, hogy azt is
gondolja, amit mond.
A Hollisszal kapcsolatos addigi tapasztalataim arra intettek,
hogy legyek nagyon óvatos.
–  Honnan tudjam, hogy nem fogsz újra kifarolni? Komolyan
mondom, Hollis, én ezt még egyszer nem bírom elviselni.
Visszagondoltam a Breevel közös beszélgetésünkre a tónál.
–  Ezen a hétvégén ígéretet tettem Breenek. Csak annyit kért
tőlem, hogy harcoljak az igaz szerelemért. El tudod te ezt hinni?
Bármit megadtam volna neki, amit kér. De mindazok közül,
amiket kívánhatott volna, neki az a legfontosabb, hogy
megtaláljam az igaz szerelmet, az igaz boldogságot. És tudja,
hogy a legnagyobb akadálya annak, hogy megtaláljam… saját
magam vagyok.
Hollis bólintott.
– Lenyűgözőnek és bölcsnek hangzik.
–  Az is – sóhajtottam. – Szóval megígértem neki, hogy meg
fogom próbálni, harcolni fogok a szerelemért, ha rátalálok, és
nem fogok elfutni, ha nehézre fordulnak a dolgok.
Abban a pillanatban mellbe vágott, hogy én pont ugyanazt
kértem Hollistól, amit Bree tőlem.
–  Szeretném, ha ugyanezt ígérnéd meg nekem. Hogy nem
fogsz elfutni, ha nehézre fordulnak a dolgok, hogy harcolni
fogsz értünk. Ha ezt nem tudod megtenni, nem tudok veled
lenni. Nem bírom ezt a hintázást. Nem te vagy az egyetlen,
akinek gondjai vannak amiatt, hogy elhagyták. Úgy érzem,
mintha mindig visszatartanám a lélegzetem, hogy mi fog
történni. És bármilyen elcseszett is ez, ez az érzés csak
felerősödik, amikor jól mennek közöttünk a dolgok. Eddig azt
bizonyítottad, hogy a félelmeim jogosak. Én csak… szeretnék
levegőt kapni.
Hollis úgy nézett ki, mint akinek ez őszintén fáj.
–  Sajnálom, hogy hagytam, hogy a problémáim tönkretegyék
a legjobb dolgot, ami nagyon hosszú idő után történt velem.
Megértem, hogy nem tudsz bízni abban, amit most mondok.
A szavak nem jelentenek semmit. Értem. A tettek számítanak.
A mellkasára mutatott.
–  De ha most belém látnál, tudnád, hogy nem maradt kétely,
nincs több hezitálás. Készen állok, Elodie. De napról napra
fogom neked ezt bebizonyítani. És készen állok a feladatra. Sőt,
ezt most azonnal el is kezdem.
– Pontosan mit kezdesz el most?
Olyan erővel nézett rám, amit korábban még nem
tapasztaltam.
– Olyan férfi lenni, akit megérdemelsz.
 
 HARMINCÖTÖDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Nem akartam aznap este eljönni tőle, kivéve, ha ragaszkodott
volna ehhez.
– Ülj csak be a kádba, ahogy tervezted, mielőtt megjöttem.
– Elmész?
– Nem. Nem megyek sehová. Itt leszek, amikor kijössz.
Elgondolkodott egy pillanatra.
–  Rendben. Próbálok nem túl sokáig maradni. Nyugodtan
szolgáld ki magad a hűtőből.
Elodie eltűnt a fürdőszobában, én pedig észrevettem, hogy
van egy halom koszos edény a mosogatóban. Feltűrtem az
ingujjamat, kinyitottam a csapot, és elkezdtem mosogatni.
Miután végeztem, fogtam a seprűt, és felsöpörtem. Utána a
moppal feltöröltem a padlót. Amikor ez megvolt, letöröltem a
konyhapultot. Az összes idegességemet a konyhán vezettem le.
Arról nem is beszélve, hogy rohadtul ideje volt annak, hogy
segítsek neki valamiben. Ez a nő minden napját Hailey és az én
ellátásommal töltötte. Aznap este én akartam róla gondoskodni,
megmutatni neki, hogy mennyire fontos számomra. És nemcsak
aznap este, hanem minden este.
Legalább háromnegyed óra eltelhetett, mire Elodie előkerült
a fürdőszobából. A köntöse alatt egy hosszú pólót viselt, a lába
csupasz volt. Nyirkos haja a vállára hullott.
Körbenézett a csillogó konyhán.
– Te takarítottál?
A kezemben lévő konyharuhát a vállamra csaptam.
– Aha.
Erre elvörösödött. Igazából úgy nézett ki, mint aki zavarban
van.
–  Általában nem vagyok ennyire trehány. Túl későn értem
haza a városból, mielőtt a tóhoz indultunk. Csak ezért voltak az
edények…
–  Hűha, állj meg, egyáltalán nem erre gondoltam. Csak
próbáltam segíteni. Igazából egész idő alatt, amíg a kádban
voltál, csak arra tudtam gondolni, hogy rohadtul itt az ideje
annak, hogy én tegyek cserébe érted valamit.
– Hát, akkor, köszönöm.
Hihetetlenül jó illata volt, kókusz és vanília. Biztos a
samponja lehetett.
Az arcára tettem a kezem.
– Mondd el, min gondolkozol.
– Jobban vagyok. Ez a fürdés határozottan segített kiengedni.
És közben nagyon sokat gondolkoztam is.
– Min?
– Ezen a hétvégén és rajtad.
Volt valami, amit tudnom kellett.
 – Az exed bepróbálkozott valamivel a tónál?
Elodie fújt egyet.
–  Megpróbált kicsit visszaédesgetni magához, kihasználni a
sebezhetőségemet. De nem sikerült. Azt mondta, hogy csak
azért csalt meg, mert szexfüggő. El tudod te ezt hinni? Én nem
veszem be ezt a szarságot, viszont erről te jutottál eszembe.
Összeugrott a gyomrom.
–  Kérlek, nehogy azt mondd, hogy szerinted én valaha
megtenném ezt veled.
–  Nem, tudom, hogy nem. Nagyon sok nővel voltál, de nem
vagy csaló, és te mindig nyíltan kimondod a szándékaidat.
Tényleg azt hiszem, hogy te más ember vagy, mint ő. Te jobb
ember vagy. Jobban félsz attól, hogy téged megbántanak, mint
hogy képes legyél mást megbántani. Te sokkal inkább méltó
vagy egy második esélyre, mint ő valaha lehet – sóhajtott. – Nem
tudok neked nemet mondani, Hollis. Mert az indokaid, hogy
miért kell óvatosnak lenni, igazából becsülendők. – Megállt. –
Meg kell próbálnunk. Ezúttal úgy igazán.
Válaszul megfogtam a kezét, és a szívem fölé tettem.
– Érezd ezt. Aggódtam, hogy a seggfejségem miatt már leírtál
engem. Ígérem, nem fogod megbánni.
A boldogságom gyorsan megcsappant, amikor megszólalt.
– Viszont nem hiszem, hogy itt kellene töltened az éjszakát.
Azt nem állítom, hogy nem voltam csalódott. De tiszteletben
kellett tartanom a kívánságait.
– Jól van, kicsim. Rendben.
– Ha nem baj, azt hiszem, elmennék lefeküdni.
 – Csak fél nyolc van. Máris lefekszel?
–  Aha. Ez tényleg egy nagyon hosszú hétvége volt. De azért
ágyba dugsz?
Hát, ez fájdalmasan hangzott. Ágyba dugni, majd nekiindulni
a városba tartó hosszú és kemény útnak. Legalább feküdni
akartam mellette, elalvás közben beszívni azt a finom illatát.
De nem úgy tűnt, hogy ez meg fog történni. Tiszteletben
kellett tartanom a döntését, és nem erőltetni.
– Aha, persze – mondtam.
Követtem Elodie-t a hálószobájába. Megnyugtató hangulata
volt a kellemes fénnyel és a nőies aurájával. Jóformán maga
volt a mennyország, és nem akartam otthagyni.
Azt hittem, már tudom, mi a kín. Amikor azt mondta, hogy
haza kell mennem éjszakára. De szemlátomást fogalmam sem
volt a kínzásról.
Levette a köntösét, majd a pólóját, így kibuggyantak
krémfehér mellei. Ledöbbenve néztem tökéletes, rózsaszín
mellbimbóit. Nem számítottam arra, hogy levetkőzik előttem.
De talán ennek nem is kellett volna meglepnie.
Mert az én bátor Elodie-mról volt szó, ugyanarról a nőről, aki
napokig évődött velem a bugyijaival. Határozottan szakértője
volt a farokingerlésnek. És pontosan ezt csinálta velem akkor is.
Ha már a bugyiknál tartunk, abból is kilépett. Immár
hivatalos volt: próbál megölni. Majd a paplan alá bújt, még
mielőtt minden négyzetcentiméterét úgy szemügyre vehettem
volna, ahogy akartam.
Nyeltem egyet.
 – Mindig meztelenül alszol?
– Igen.
Dübörgött a szívem.
– Értem.
A melléhez tartotta a takarót.
–  Köszönöm a megértést, hogy ma este egyedül kell lennem.
Idejössz adni egy puszit?
Lassan odamentem hozzá. Csak rontott volna a helyzeten, ha
megcsókolom, mert nem bírtam volna leállni. Úgyhogy inkább
egy puszit adtam a homlokára.
De még mielőtt pisloghattam volna, a két keze közé fogta az
arcomat, és egy igazi, mély, érzéki, nyelves csókot adott.
Megvadított az íze és a tudat, hogy meztelen a takaró alatt.
A farkam jóformán lehúzott, ahogy elszakítottam magam
Elodie-tól, és az ajtó felé kényszerítettem a lábamat.
A farmeromnak feszülő farkam zavarba ejtően egyértelmű volt.
Azon gondolkoztam, hogy hazafelé úton meg kell-e majd állnom
egy pihenőben maszturbálni.
A távozásnál ezen a ponton már csak a maradás lett volna
nehezebb.
– Hát, akkor jó éjszakát! – mondtam. – Holnap találkozunk.
Amint meg akartam fordulni, hogy induljak, hirtelen felült.
– Atyavilág, Hollis. Gyere ide! Csak viccelek veled.
Hogyan?
– Micsoda?
– Nem akarom, hogy hazamenj. Azt szeretném, hogy itt legyél,
velem. Csak ugrattalak. Eszem ágában nincs hagyni, hogy ma
este kisétálj innen.
Ez egy játék volt?
Hát, bakker. Soha életemben nem örültem még ennyire egy
játéknak. Még csak dühös sem tudtam rá lenni.
–  Hála az égnek – mondtam, és közben úgy éreztem, a
testemben lévő összes levegőt kifújtam.
–  Csak cukkoltalak. Azt hittem, szereted, ha ezt csinálom –
kacsintott.
– Ezért fizetni fogsz – figyelmeztettem.
Félrehajtotta a takarót, és megmutatta az egész meztelen
testét.
–  Feltétlenül fizettess meg ezért, Hollsy. – És kacérul
elvigyorodott.
Gyönyörű szőke haja szétterült a mellén, alig takarta el a
mellbimbót. A feszes hasa. A csupasz puncija.
A csupasz puncija.
A picsába! Igen.
Biztos legyantázta azt a csíkot, ami múltkor volt neki. Atyám,
hihetetlenül tökéletes volt.
Letéptem magamról az ingemet, és az ágyhoz mentem.
A matracra térdeltem, és néztem, ahogy Elodie az övemért nyúl,
és kikapcsolja. Úgy pillantott le az ágyékomra, mintha nekem
akart volna esni. Kibújtam a nadrágomból, félredobtam, így
már csak a sötétszürke alsónadrágom választott el minket.
–  Olyan kemény vagy – mondta, ahogy magára húzott, a
csupasz bőre az enyémhez ért. – Nem hagyhattalak így
hazamenni. Azok után nem, hogy egész nap vártál engem. Le
kellett állítanom magam, hogy ne maszturbáljak a kádban
pusztán a gondolattól, hogy az ajtó túloldalán vagy.
Figyelmeztetés magamnak: a közeljövőben meg kell néznem,
ahogy fürdik.
–  Úgy érzem, mintha hónapok óta lenne ez a merevedésem,
Elodie. Fogalmad sincs, milyen nagyon akarlak most téged. De
addig fogok várni, amíg szeretnéd.
Ezt egyértelműen könnyebb volt már úgy mondani, hogy a
várakozás véget ért.
Az alsónadrágomon keresztül éreztem a teste melegét. A  kis
lefekvés előtti meztelen incselkedése és a helyzet miatt olyan
érzésem volt, mintha a farkam fel akarna robbanni. Egészen
konkrétan, ha akkor úgy döntött volna, hogy alám csúszik, nem
tudtam volna garantálni, hogy nem kenem össze az
alsónadrágomat.
Vártam egy pillanatot, amíg ez tudatosul bennem. Csodálatos
Elodie. Meztelenül alattam.
Rohadt sokáig tartott nekünk, hogy eljussunk idáig, de
minden megérte. A  jövő lehet, hogy nem biztos, de egyvalami
igen: éppen készültem őt jól megkefélni.
Az ajkaink összecsaptak, és ahogy a csókunk intenzitása nőtt,
fogalmam sem volt, hogy nem fogom elveszíteni a kontrollt, ha
megérzem a meleg punciját a farkam körül. De kizártnak tűnt,
hogy elbasszam – szó szerint – az első együttlétünket. Meg
kellett találnom a módját, hogy kordában tartsam az iramomat.
Ahogy fölötte feküdtem, Elodie az alsónadrágomba csúsztatta
a kezét, és megszorította a fenekemet. Ez megőrjített. Letolta a
bokszeremet a lábamon, így már a farkam közvetlenül a
puncijához ért. A  melléhez emeltem a számat, keményen
megszívtam a mellbimbóját, közben pedig a csiklójához
dörzsöltem a sikamlós farkam.
Korábban már mondta, hogy fogamzásgátlót szed. Ez
jóformán felhatalmazás volt arra, hogy csupaszon csússzak
belé. És ennél jobban semmit nem akartam. Alig bírtam
megfékezni magam, így nem is tettem. Egy kemény lökéssel
beléhatoltam.
Erre megrándult az arca.
Azonnal lefagytam.
– Jól vagy?
– Igen. Igen… Csak már rég volt. Ne hagyd abba!
Szorosra zárta magát a farkam körül. Ki-be mozogtam, ahogy
az agyzsibbasztó élvezet hullámai végigsöpörtek a testemen.
Az ajkam egész idő alatt az övé közelében volt, bár az én szám
tátva maradt már pusztán attól is, hogy milyen hihetetlenül jó
érzés benne lenni, és hogy milyen nagyon igyekeztem, hogy ne
menjek el.
Mozgatta alattam a csípőjét, minden egyes lökésemet pontos
ritmusban fogadta, és elvett mindent, amit adtam neki.
–  Kérlek, ne haragudj, ha túl korán megyek el. Istenre
esküszöm, Elodie, soha életemben nem éreztem ilyen jót.
Kurvára csodálatos vagy. Meg kell találnom a módját, hogy ezt
mindennap megtehessem veled.
Hihetetlenül nedves volt. A  kezével a nyakamat fogta, a két
lába a hátamat kulcsolta át. Lenéztem az arcára. A  szemét
szorosan lehunyta, a száját kinyitotta. Úgy nézett ki, mint aki
eksztázist él át, teljesen elszállva, és nagyon jólesett, hogy én
voltam az, aki idáig röpítette.
Keményebben kezdtem kefélni őt, ahogy összeszorította
körülöttem az izmait. A  farkam ekkor már nagyon mélyen
benne járt. Melegnek és biztonságosnak éreztem, közben ez volt
az első adag abból a drogból, ami tudtam, hogy egy életre
függővé tett.
Gyorsabban mozgattam a csípőmet, amikor éreztem, hogy
megfeszül. Amikor hirtelen felnyögött, vettem észre, hogy
elmegy. Nem tudtam elhinni, hogy előttem ment el. Remegett,
pulzált és sikított az orgazmusa alatt. Fogadni mertem volna,
hogy a szomszédban lakó barátnője is hallotta, annyira hangos
volt.
Végül elengedtem magam én is, végtelen mennyiségű ondót
lövelltem bele, és gondolatban a magaménak tudtam Elodie-t,
ahogy életem legerősebb orgazmusát éltem át. Nem lassítottam,
amíg az utolsó csepp ki nem ürült belőlem. A  csípőm mozgása
lelassult, végül megállt, majd a nyakába temettem az arcom, és
finoman megcsókoltam.
Egy percen belül úgy éreztem, hogy készen állok a második
menetre.
Elodie lihegett.
– Rohadtul megérte a várakozást.
A vele való szeretkezés minden várakozásomat beteljesítette,
és felül is múlta. Ha ez a nő akar engem, akkor szemernyi
kétség sem volt bennem, hogy az övé vagyok egy életre.
 Egy életre.
Komolyan ezt gondoltam? Vártam, hogy utolérjen a biztosnak
hitt pánik.
De amikor megéreztem puha ajkát az arcomon,
hátrahúzódtam, hogy lenézzek az alattam fekvő nőre. Elodie
arcán hatalmas, vidám mosoly ragyogott, fülig ért a szája. Szőke
haja az izzadságtól a homlokára tapadt, hátul pedig szanaszét
állt. Kész káosz, ahogy kinézett, de egy gyönyörű és alaposan
megkefélt, dögös káosz volt. És őszintén boldognak is tűnt. És
tudod, mi történt utána?
Visszamosolyogtam rá.
A pánik, amit vártam, soha nem jött el.
 
 HARMINCHATODIK
FEJEZET
 
Elodie
 
A szám elé kaptam a kezem, nehogy elnevessem magam,
amikor Hollis hátat fordított nekem.
Együtt fürödtünk. Jó hosszú áztatásra volt szükségem a sok
éjjeli mozgás után. Olyan izmaim sajogtak, amikről nem is
sejtettem, hogy léteznek. Megszámolni sem tudtam, hányszor
szeretkeztünk. Csak azt tudtam, hogy rég nem voltam ennyire
kielégítve.
Hollis még aludt, amikor vizet engedtem a kádba, majd amint
elhelyezkedtem, meglepett, és ő is csatlakozott. Viszont fürdés
után hazudtam, mert azt mondtam, hogy az összes törülközőm
mosásban van, ezért a szárítkozáshoz az egyik bolyhos téli
köntösömet adtam neki. Nem tudom, hogyan bírtam
rezzenéstelen arccal, amikor biztattam, hogy vegye fel. Azt
mondtam, hogy a belseje jobban fel tudja szívni a nedvességet,
mint a külseje.
És ekkor ez a gyönyörű, általában komoly, feszes,
száznyolcvanhárom centis, maszkulin férfi az élénk rózsaszín
bolyhos köntösömben állt a fürdőszobámban. Megfordult, és
meglátta a gigantikus vigyort az arcomon.
Ösztönös reakcióként visszamosolygott, de már elég jól
ismert, így képes volt megkülönböztetni a boldog és a
szórakozott vigyoromat. Mosolya elbizonytalanodott, ahogy
rám hunyorgott.
Körbenézett a fürdőszobában.
–  Itt bent nincs törülközőtartó szekrény. Hol tartod a
törülközőidet?
Nagyon igyekeztem nem nevetni.
– A folyosó túloldalán lévő szekrényben.
Hollis a mosolyomat tanulmányozta, majd még kicsit vizslatta
az arcomat. Aztán további szó nélkül kitárta a fürdőszobaajtót,
kilépett a folyosóra, és kinyitotta a törülközőtartó szekrényt.
Tíz pihe-puha, tiszta törülköző fogadta.
Háttal állt nekem, és egy hosszú pillanatig a szekrénybe
bámult. Majd nagyon nyugodtan becsukta a szekrényajtót, és
felém fordult. A  mosolyát egyedül kajánnak lehetett leírni. Ez
egyenesen a lábaim közé nyilallt.
Felvonta az egyik szemöldökét.
– Jól szórakozol?
Erre én is felvontam, és egy kuncogás is kiszaladt belőlem.
– Igen.
Felém lépett, én pedig ösztönösen hátra. Látva a
meghátrálásomat a már amúgy is pajkos mosolya csak
fokozódott.
– Félsz, hogy talán bosszút állok?
Az arcom majd megrepedt, olyan széles volt a mosolyom.
 – Nem. Egyáltalán nem.
Tett még egy lépést felém.
Én még egyet hátra.
A szeme csillogott… Majd hirtelen felém lendült. Én
felkiáltottam és nevettem, ahogy Hollis lehajolt, a vállát a
hasamnak döntötte, majd ráfektetve a levegőbe kapott. Paskolta
a fenekem, amíg én rúgkapáltam és kacarásztam.
– Nem tudtam megállni. Nagyon édes vagy rózsaszínben.
Hollis kiment a fürdőszobából, majd végigmanőverezett a
folyosón.
– Szereted a játékokat, mi? Én benne vagyok, de most rajtam a
sor, hogy kiválasszam, mit játsszunk.
Továbbra is nevettem, ahogy a hálószobámba ment, majd
leült az ágy szélére. Egyetlen könnyű mozdulattal leemelt a
válláról, és keresztbe fektetett az ölében.
Határozottan lenyomta a hátamat, amikor megpróbáltam
felkelni.
– Mégis mit művelsz?
– Megmondtam. Rajtam a sor, hogy játékot válasszak.
A fejem szinte a szőnyegig lógott, és nyújtogatnom kellett a
nyakam, hogy fel tudjak rá nézni.
–  És egészen pontosan mi ez a játék? Mert úgy tűnik, a
térdeden fekszem, és szinte kilóg a fenekem.
Hollis vigyorgott.
–  Ó, igen. Hadd orvosoljam ezt! – Felemelte a rövid, selymes
köntösöm szegélyét, így már az egész fenekem kilátszott. – Most
már készen állunk a játékra.
 Valószínűleg ilyen védtelen helyzetben feszültnek kellett
volna lennem, de ehelyett valahogy felizgultam. Hollis kaján
vigyora rohadt szexi volt, és imádtam, hogy milyen erősnek és
dominánsnak tűnik. Csak ez a férfi képes vonzó és magabiztos
lenni egy rózsaszín, bolyhos köntösben.
– Hadd álljak fel – mondtam.
Nem reagált rám.
– A játékom olyasmi, mint a Jeopardy, azt leszámítva, hogy a
helyes válaszért nem kapsz pontot. Hibázás esetén seggrepacsi
jár.
– Neked elmentek otthonról.
– Első kérdés: a kedvenc testrészed a mestereden, Hollison?
–  A mesteremen? – Felhorkantam. – Apám, hadd találjam ki!
A farka a helyes a válasz?
Hollis a fenekemre csapott, ráadásul elég erősen ahhoz, hogy
csípjen. Vicces, berregő hangot hallatott.
–  Bzzzt. Sajnálom. Nem a megfelelő alakot használtad.1
A helyes válasz a „Mi Hollis farka?”.
Felhorkantam.
– Te megőrültél.
–  Következő kérdés. Amikor Hollis legközelebb fürdik vagy
zuhanyzik, és végzett, mit fogsz neki adni a szárítkozáshoz?
Nem bírtam magammal.
– Mi a piros selyemköntösöm?
Újra a fenekemre csapott. Ugyanoda, és kicsit erősebben.
– Áú!
–  Bzzzt. Nem jó válasz. Azt nem mondtam, hogy a
Jeopardyhoz hasonlóan, minél többször válaszolsz, annál
nagyobb a tét?
–  Hadd keljek fel, dilis! – Próbáltam dühösnek hangzani, de
ezt lehetetlen volt kivitelezni, ha minden szót mosolyogva
mondtam.
– Utolsó kérdés. Ez duplát ér, úgyhogy jól figyelj! – Megállt, és
végigsimította a kezét a fenekemnek azon a részén, amire
rácsapott. – Fogsz még valaha Hollisszal packázni?
Ezúttal felkészültem. Igazából újra érezni akartam a
fenekemen a nagy kezét.
– Igen! Igen! Biztosan fogok!
Két gyors csapás formájában találkozott a keze a fenekemmel.
Az  első csak csípett, viszont a második volt annyira erős, hogy
nyomot hagyjon maga után.
És mégsem voltam egyáltalán mérges. Ehelyett…
Őrülten be voltam gerjedve. Újra.
Hollis talpra állított. Még mindig csillogott a szeme, ahogy ott
ült az ágyon, és várta, mit fogok csinálni, hogyan akarok
bosszút állni. De nem akartam, hogy kvittek legyünk. Rá
akartam mászni. Gyakorlatilag csöpögtem, és elképesztően fel
voltam izgulva. Hátraléptem, hogy mindenemet lássa, majd
lassan kibontottam a köpenyemet, és hagytam a földre esni.
Megfordultam, annyira hajoltam előre, hogy a kezemet a
térdemre támasszam, és kitoltam a fenekem, hogy jól lássa a
keze nyomát, aztán hátrapillantottam rá.
Néztem, ahogy a paskolások helyét bámulva Hollis pupillája
kitágul. A  folt meleg volt, úgyhogy valószínűleg egy élénkpiros
duzzanat formájában ki tudta venni az egész keze körvonalát.
Eltátotta a száját és nyelt egyet.
– Te jó ég! Ez kurvára izgató.
Teljesen egyetértettem.
Megfordultam, és kacéran oldalra billentettem a fejem.
– Most rajtam a sor, hogy játékot válasszak, ugye?
Hollis rám kapta a tekintetét. Okos volt. Gyanakodott, hogy
talán megint csak ugratom.
– Ez attól függ, hogy mire gondolsz.
Széttártam a lábamat, és az ölébe ültem az ágyon.
Megnyaltam az ajkamat, és mosolyogtam.
–  Az én játékom a karikadobás. Találd ki, melyikünk fogja a
rúd szerepét játszani!
 

 
Hailey hazatérőben volt, nemsokára felhívta Hollist, hogy
tudassa, mikor indulnak Block Islandről, és hogy a nagybátyja
majd el tudjon érte menni. Egészen hihetetlenül fantasztikusan
alakult, hogy volt kettesben egy egész éjszakánk, és hogy reggel
nem kellett sietnünk. Hollis egy keveset dolgozott nálam, de az
idő nagy részében szabadságon volt. Bár akkor pont az étkezőm
közepén állt, és a partnerével beszélt telefonon. Közben rám
nézett.
–  Mert nem voltam otthon tegnap este és ma reggel. Elodie-
nál vagyok. Itt töltöttem az éjszakát, ha muszáj tudnod.
Hollis eltartotta a telefont a fülétől, én pedig hallottam, ahogy
Addison sikít. Hollis a fejét rázta, és közben pofákat vágott, de a
hangja vidám volt.
– Ne várj többet! Pontosan annyit hallottál most, amennyit ki
tudsz belőlem szedni.
Bepakoltam a reggeli tányérokat a mosogatógépbe, és úgy
döntöttem, ideje végre felöltözni. A hálószobába menet azzal az
ürüggyel álltam meg Hollis előtt, hogy megcsókolom, de ekkor
kikaptam a mobilját a kezéből.
–  Szia, Addison! Elodie vagyok. Miért nem ebédelünk együtt
valamikor? Én majd mindent elmondok, amit tudni szeretnél.
Addison nevetett.
–  Az szuper lenne. Nemcsak azért, mert rohadtul kíváncsi
vagyok, hanem mert egyben biztos is abban, hogy Hollis utálja
még a gondolatot is, hogy mi együtt ebédeljünk.
Hollisra néztem, aki nem tűnt túl boldognak, és bólintottam.
–  Eléggé úgy fest, mint aki citromba harapott, úgyhogy azt
hiszem, igazad van. A jövő hétvége hogy hangzik?
– Tökéletesen.
– Remek. Akkor találkozunk!
Visszaadtam Hollisnak a telefont, és peckesen a hálószoba
felé indultam. Hollis akkor jött be, amikor a két kezemmel a
hátam mögött éppen a melltartómat kapcsoltam be.
– Nem tetszik nekem a ti kettősötök.
– Miért nem?
–  Mert kíváncsi, és amint beleüti az orrát a magánügyembe,
soha az életbe nem fogom tudni kipaterolni belőle.
A gardróbba mentem, és elővettem egy vízkék ujjatlan felsőt
és egy fehér sortot.
–  Szükséged van valakire, akinek fontos a magánügyed,
Hollis. Mindannyiunknak kell egy ilyen ember.
– Én elég jól megvagyok egymagam.
Belebújtam a felsőmbe, és a fejemet csóválva jöttem ki a
gardróbból.
–  Komolyan? Még egyszer, mennyi idő is telt el azóta, hogy
tartós kapcsolatod volt? Hat év?
Hollis kivette a kezemből a fehér sortot, és elém térdelt.
Szétnyitotta, így bele tudtam lépni, majd felhúzta a csípőmre, és
a cipzárért nyúlt. Ez az apró gesztus, hogy segített felöltözni,
megmelengette a szívem. Amikor akart, Hollis nagyon kedves és
figyelmes tudott lenni. Nem került erőfeszítésébe. Ösztönösen
szeretett volna rólam gondoskodni.
Miután begombolta a sortomat, felállt, átölelte a derekamat,
és a hátam mögött összekulcsolta a kezét.
–  Gyere el velem Hailey-ért, aztán gyere haza velünk. Aludj
ma este nálam! Még nem akarlak elengedni.
A kellemes érzés ragacsossá változott.
– És Hailey?
Hollis megvonta a vállát.
–  Mi van Hailey-vel? Már beszéltünk vele. Tudja, hogy van
közöttünk valami.
Átkulcsoltam a nyakát.
– Azt tudja, hogy van közöttünk valami. De szerintem nem jó
ötlet, ha ilyen hamar egy ágyban lát minket. Fogékony, és példát
mutatunk neki, amibe beletartozik az is, hogy milyen gyorsan
pattansz ágyba valakivel.
Hollis lebiccentette a fejét, és felnyögött.
– Az ágyamban akarlak tudni.
Mosolyogtam.
–  Én pedig szeretnék ott lenni. De szerintem fontos, hogy
Hailey érdekét nézzük a libidónk helyett.
–  Jó. Gyere ma haza velem, és aludj a vendégszobában. Ez
már előfordult korábban. Majd azt mondom neki, hogy előtte
vettelek fel, mert holnap korán kezdek. Sokáig alszik. Nem fogja
tudni, mikor megyek el.
Beharaptam a számat. Csábító ajánlat volt, de nem voltam én
olyan biztos benne, hogy végül nem Hollis ágyában fogok
kikötni. Egyikünknek sem volt önuralma a másik társaságában.
Biztosítékokra volt szükségem.
–  Oké, de nincs vendégszobába szökés. Egyszer már
rajtakapott minket, és határozottan nem akarom, hogy
meztelenül, kufircolás közben lásson meg.
– Jó.
Hollis túl hamar egyezett bele. Valami nem stimmelt.
– Miért mentél bele vita nélkül?
– Bármit megteszek, hogy hazagyere velem.
–  Szóval később nem próbálsz meg a bugyimba jutni? Miért
nem hiszek neked?
Mosolygott.
–  Arra gondoltam, hogy amúgy is sajoghatsz. Hagynom
kellene, hogy pihenj.
A megérzésem azt súgta, hogy ez úgy kamu, ahogy van, de
megelőlegeztem neki a bizalmat.
– Oké. Hazamegyek veled.
Hollis adott egy puszit, majd a fülemhez emelte a száját.
–  Ráadásul abban már megegyeztünk, hogy az orálist nem
tekintjük szexnek, úgyhogy alig várom, hogy letérdeltesselek, és
majd nézzem, ahogy szopod a farkam.
 

 
–  Indulás előtt még átszaladok a szomszédba megnézni, hogy
van Bree. Ez a hétvége nagyon nehéz volt neki. És azt is
szeretném, hogy találkozzatok, ha van hozzá kedve.
Hollis mosolygott.
–  Az jó lenne. Mindabból, amit meséltél, úgy érzem, mintha
már ismerném.
– Biztos vagyok benne, hogy ő is így érez. – Megnéztem az időt
a telefonomon. Negyedóránk maradt, hogy elinduljunk Hailey-
ért, és már összepakoltam egy éjszakára való csomagot. – Öt
percen belül itt vagyok.
Belebújtam egy flipflop papucsba, és átmentem a
szomszédba. Beletelt néhány percbe, hogy Bree ajtót nyisson.
Amint kinyitotta, elmosolyodott, bár nem nézett ki túl jól.
A  bőre szürkés árnyalatú volt, és hallottam, ahogy az
orrkanüljében sziszeg a levegő. Aznap reggel jól fel volt tekerve
az oxigénje.
– Hogy vagy?
Szélesebbre tárta az ajtót, hogy be tudjak menni.
 –  Régen harmincévesnek éreztem magam egy hetvenéves
tüdejével. Viszont ma az egész testemet hetvenévesnek érzem.
Megfogtam a homlokát.
– Beteg vagy? Van lázad? Nem kell elmenned az orvoshoz?
Szomorúan mosolygott.
– Nem. Ez csak a betegség előrehaladása. Ez mind normális.
–  A hétvégi út túl sok volt. Mindannyiunknak inkább ide
kellett volna jönni.
Megrázta a fejét.
– Nem. A tónál akartam lenni.
Bree a hátradönthető fotelbe ült, így én a vele szemközti
kanapéra. Azért mentem át, hogy megnézzem, mi van vele, és
hogy beszámoljak neki Hollisról, amit abban a pillanatban
hihetetlen önzőségnek éreztem.
– Miért nem dolgozol? – kérdezte.
– Én… Ühm… Hailey az egyik barátnőjénél töltötte a hétvégét,
és úgy alakult, hogy maradt még egy éjszakát. Igazából
nemsokára indulunk érte Hollisszal.
Bree szemöldöke összeszaladt.
– Hollisszal? Idejön érted?
Nem akartam hazudni neki, viszont a jó dolgomat sem
akartam az arcába dörgölni.
– Ő, ühm… átjött tegnap este, és beszélgettünk.
– Ó!
– Megpróbáljuk a dolgot. Mármint a kapcsolatot.
– Ó, hűha. Ez… – Köhögött jó néhányat. – Jó hír. Remek hír.
Bólintottam.
 –  Aha. De egy idiótának érzem magam, hogy a bimbózó
románcomról mesélek, amikor te ilyen rosszul vagy.
Néhány percig beszélgettünk, majd rájöttem, hogy Hollisszal
máris indulnunk kell. Bree felé nyúltam, és megfogtam a kezét.
–  Sietnem kell, mert kettőre megyünk Hailey-ért. De hívj fel,
ha rosszabbul vagy! Kérlek.
Bree bólintott, bár tudtam, hogy senkit nem fog felhívni, ha
rosszabbodik az állapota, ami nagyon nem volt megnyugtató.
Kínlódott, hogy felkeljen a fotelből.
Mondtam neki, hogy maradjon ülve, de Bree Bree volt,
úgyhogy ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen.
Gondolatban megvitattam, vajon lenne-e kedve egy
látogatóhoz, és amikor az ajtóhoz értünk, arra jutottam, az
egészsége nem valószínű, hogy javulni fog. Azt is tudtam, hogy
őszintén szeretné, ha boldog lennék, ezért talán, ha megismeri
Hollist, kissé megnyugszik.
–  Lenne… kedved találkozni Hollisszal, mielőtt elindulunk
Hailey-ért? Nálam van, és átjöhetek vele egy villámlátogatásra.
Bree a homlokát ráncolta.
–  Ma nem, sajnálom. De mondd meg Hollisnak, hogy
drukkolok neki, rendben?
Adtam egy puszit az arcára.
–  Meg fogom mondani. És később írok, hogy hírt adjak
magamról.
Bólintott.
Leeresztve mentem haza. Hollis egy pillantást vetett az
arcomra, majd a mellkasához húzott, hogy megöleljen.
Megpuszilta a fejem búbját.
– Nincs jól, ugye?
Visszanyeltem a sós ízű gombócot a torkomban, és
megráztam a fejem.
– Most nincs nagy kedve a látogatókhoz.
– Persze. Majd máskor.
Egy percig kapaszkodtam belé, majd hátradöntöttem a fejem.
–  Majdnem elfelejtettem! Bree kérte, hogy mondjam meg,
drukkol neked.
– Ó!
–  Az elejétől kezdve drukkolt neked. Valahogy az volt az
érzése, hogy nekünk együtt kell lennünk.
– Okos barátnőd van.
Mosolyogtam.
– Igen.
Hollis az ajtó felé mozdult.
–  Gyere, van még néhány percünk, hogy elinduljunk Hailey-
ért. Amikor tegnap bementem a városba enni valamit, láttam
egy kis virágüzletet. Vegyünk neki virágot, amit indulás előtt
még beadhatsz neki.
Atyám, imádtam a kapcsolat-Hollist. Annyira figyelmes volt.
– Te vagy a legjobb. Köszönöm.
– Nincs mit megköszönni.
Felnyújtózkodtam, és az ajkammal súroltam a száját.
–  Lehet. De ettől függetlenül meg fogom. Később, miután
Hailey elaludt… Térden állva.
 
1
Az amerikai Jeopardy! televíziós kvízműsorban kérdés formájában kell a kérdésekre
válaszolni.
 HARMINCHETEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
A nap már lemenőben volt, amikor megálltunk Meganék háza
előtt. Hailey beszállt az autóba, meglepődött, de boldog volt,
hogy látja Elodie-t.
A hátsó ülésről előrehajolt.
– Te is hazajössz velünk?
Elodie hátranézett rá.
– Aha. Remélem, nem baj.
– Nem, dehogy az!
Megkönnyebbültem Hailey válaszától. Nem mintha ezen a
ponton bármin tudtam volna változtatni, de eggyel kevesebb
gondot jelentett, hogy jobban érzi magát velünk kapcsolatban.
– Milyen volt Block Island? – kérdezte Elodie.
– Nagyon jó, azt leszámítva, hogy odafelé rókáztam a hajón.
– Jaj, ne!
– És ti mit csináltatok a hétvégén? – kérdezte.
– Kicsit nálam voltunk Connecticutban – válaszolta Elodie.
–  Elmeséltem Megannek, hogy jártok, és tudjátok, mit
mondott?
 Felvontam a szemöldököm, és a visszapillantóban néztem rá.
– Mit?
–  Azt mondta, hogy akkor valószínűleg kupakoltok, amíg én
nem vagyok.
Elodie-val egymásra néztünk, ő összerezzent.
– Gyanítom, tudod, ez mit jelent, ugye? – kérdezte Elodie.
Hailey elvörösödött.
– Aha.
Véget kellett vetnem ennek a beszélgetésnek.
–  Elodie-val felnőttek vagyunk, Hailey. Csak ránk tartozik,
hogy mit csinálunk, senki másra. És a barátnődnek nem kellene
ilyen illetlen dolgokat mondania neked. Nem akarok még
egyszer ilyet hallani. Nem vagyok benne biztos, hogy Megan jó
hatással van rád, ha ilyen dolgokat mond neked.
–  Csak viccelt. Kérlek, ne tiltsd meg, hogy találkozzunk!
Sajnálom.
–  Nem fogom megtiltani, de mielőtt mondasz valamit, előbb
gondold át, jó?
Duzzogott.
– Jó.
–  A nagybátyáddal csak a hétvége egy részét töltöttem –
mondta Elodie. – A  barátnőm tóparti házában voltam.
Emlékszel? Meséltem, hogy felmegyek.
– Ó, aha. Ezt elfelejtettem. Hogy van?
–  Sajnos nincs túl jól. De örülök, hogy vele lehettem. Aztán
amikor hazaértem a tóról, Hollis meglátogatott.
– És most meg hazajössz velünk. Lassan hozzánk is költözöl?
 Elodie megrázta a fejét, és nevetett.
– Nem.
–  Elodie-val lassan haladunk – mondtam. – De sokkal több
időt fog nálunk tölteni.
Ha rajtam múlt volna, minden éjszakát. Úgyhogy
gyakorlatilag nem költözött hozzánk, de…
Hailey boldognak tűnt ettől a kijelentéstől.
– Szuper.
Elodie felé fordult.
– Neked ez rendben van?
– Persze. Szeretlek.
Tudtam, hogy közel állnak egymáshoz, de korábban még soha
nem hallottam, hogy ezt mondta volna Elodie-nak.
– Én is szeretlek téged – válaszolta Elodie gondolkodás nélkül.
– Te is szereted Elodie-t, Hollis bácsi?
Az unokahúgomra lehetett számítani, ha sarokba kellett
szorítani az embert. Határozottan belehabarodtam Elodie-ba,
de nem tudtam pontosan, hogyan válaszoljak a kérdésre.
Végül meglett.
– Azt hiszem, nagyon egyszerű lenne Elodie-ba szeretni.
Rájöttem, hogy ez nem igazán válasz, de szerencsére úgy tűnt,
Elodie-nak tetszett, mert felém nyúlt, hogy megfogja a kezem.
– Sajnálom, hogy olyan furcsán viselkedtem, amikor kiderült
a dolog – mondta Hailey.
– Szerintem az természetes reakció volt – válaszolta Elodie. –
Én teljesen megértettem.
Rövid ideig csendben vezettünk, majd úgy döntöttem,
bejelentést teszek.
– Arra gondoltam, hogy holnap kiveszek egy szabadnapot, és
veletek töltöm az időt. Mit szóltok?
– Atyavilág. Hogy micsoda? – sikított Hailey.
– Ez megdöbbentő? – vigyorogtam.
– Igen! – mondták egyszerre.
Elodie nevetett.
–  Amióta ismerlek, még soha nem vettél ki szabadnapot. És
most meg kettőt egymás után.
–  Tudom. Azt hiszem, itt az ideje az életem más területeit a
munkám elé helyezni. Ezért úgy döntöttem, megint kiveszek
egy szabadnapot. Hidd el nekem, Addison majd kapva kap az
alkalmon. Imádni fogja, hogy helyettesíthet.
 

 
Elodie egyenesen a vendégszobába ment, amikor jó későn véget
ért a film, amit hárman néztünk. Ennyit a lányról, aki korábban
azt ígérte, hogy térden állva fog köszönetet mondani. Elodie
abban is egy tündér volt, hogy Hailey társaságában egész este
nem mutatta ki irántam a vonzalmát.
Viszont amikor az unokahúgom már aludt, arra terelődött a
figyelmem, hogy bemocskoljam Elodie jó szándékát. Tudtam,
hogy nem szabadna megkockáztatnunk, hogy szeretkezés
közben bukjunk le, de nem voltam biztos abban, van-e
bármennyi önuralmam is. Sokkal kevésbé bírtam távol tartani
magam Elodie-tól így, hogy már belekóstoltam, milyen vele
lenni. A függő szó még csak meg sem közelítette, amit éreztem.
Eltökéltem, hogy Elodie-t a szobámba hívom, kerüljön, amibe
kerül. Ahogy ott feküdtem egyedül, felvettem a telefonom, és
küldtem neki egy üzenetet.
 
Hollis: Azon gondolkozom, hogy változtatnék a szobám
színvilágán. Átjönnél megnézni? Érdekel a véleményed.
 
Elodie: Mennék, de attól tartok, hogy ha a szobádba lépek, soha
nem fogok kijönni.
 
Hollis: Ez a terv. ;)
 
Elodie: Valahogy gyanítottam. Éppen ezért maradok.
 
Hollis: Valójában te jársz a fejemben, ahogy az ágyam végében
térdelsz, és engem tüzelsz.
 
Elodie: Ez rímel.
 
Hollis: Tetszik?
 
Elodie: A rímelés? Persze.
 
Hollis: Az is jár a fejemben, hogy te a farkamon ülsz, a csípődet
dörgölöd hozzám, én pedig közben szívom az ajkaidat.
 
Elodie: LOL.
 
Hollis: És… Ez lehet, hogy durván hangzik, de NAGYON szeretnék
a fenekedre csapni.
 
Elodie: Hát, még hogy ckósan nem vagy te kreatív…
 
Hollis: Ilyenek az én gyerekdalaim. ;) Még egyszer elmondanád,
miért is nem jössz már a folyosón, hogy az ágyamba bújj?
 
Elodie: Mert attól, hogy tényleg itt vagyunk a lakásban, Hailey
pedig a szomszédos szobában, betojtam.
 
Hollis: Hogy létezik, hogy máris hiányzol? Mikor láttalak utoljára…
Húsz perce? Máris nyugtalan vagyok.
 
Elodie: És holnap megint nem dolgozol! Nem hiszem el. Mondtam
már, mennyire szeretem a kedves, romantikus Hollist?
 
A szeretem szót használta.
 
Hollis: Nem vagyok benne biztos, hogy a szándékaim most
teljesen romantikusak. Jut eszembe, azt mondtad az előbb, hogy
 SZERETSZ?
 
Hosszú szünet következett, majd visszakozott a kijelentéséből.
 
Elodie: Ne aggódj, nem úgy értettem, hogy SZERETLEK szeretlek.
Nem akarlak megijeszteni. LOL. Csak úgy értettem, hogy nagyon
tetszik ez a kedves oldalad.
 
Úgy döntöttem, incselkedem vele.
 
Hollis: Van más jelentése is annak, hogy szeretlek? Mert elég
biztos vagyok benne, hogy azt mondtad, szeretsz.
 
Három kis pötty hullámzott egy ideig. Arra gondoltam, nem
tudja, mit mondjon, vagy hogy kellemetlenül érzi magát, amiért
magyarázkodásra kényszerítettem.
 
Hollis: Viccelek veled, Elodie.
 
Elodie: Azt hittem, talán megijesztettelek.
 
Hollis: Ez azért van, mert az üzeneten keresztül nem látod a
másik arcát. Ha most látnál, tudnád, mennyire vigyorgok.
Az egyetlen dolog, ami kiborít, hogy a folyosó végén vagy, és nem
tudok hozzád érni. És ha nem jössz most azonnal ide, én megyek
hozzád, ami nem ideális, mert közvetlenül Hailey szobája mellett
 vagy. Melyik legyen?
 
Elodie: Komolyan beszélsz?
 
Hollis: Kurvára. Csak gyelj!
 
Egy perc múlva nyikorogva kinyílt az ajtóm. Elodie állt ott egy
hosszú pólóban.
– Jó sokáig tartott. Gyere ide, szépség!
Óvatosan becsukta az ajtót, majd odajött hozzám.
– Csak nem szeretném, hogy felébredjen, és itt bent találjon.
Az ágy szélén ülve magamhoz húztam.
– Nagyon csöndesek leszünk. Amúgy is el kell kezdenünk ezt
gyakorolni. Vállalom annak a kockázatát, hogy felébred. Már
úgyis azt hiszi – az ő szavaival élve –, hogy kupakolunk, hála
Megannek. Szóval most éppen valami olyasmivel vagyok
megvádolva, aminek a babérjait még csak le sem aratom.
– Igen, ez sajnálatos.
Megmarkoltam a fenekét.
–  Mi a sajnálatos? Hogy nem tudom learatni a babérokat,
vagy Megan szóhasználata?
–  Mindkettő? Mindegy is, ma reggel már learattad a
babérokat.
A nyakába fúrtam az orrom.
– Nem elég.
Akadozott a lélegezete, ahogy hátrahajtotta a fejét.
 –  Hollis, mit műveltél velem? Még soha életemben nem
éreztem ilyet. Nagyon odaleszek, ha valaha is összetöröd a
szívemet.
Ez soha nem fog megtörténni.
Ezt valahogy tudtam. Ha nem működnének közöttünk a
dolgok, nem én lennék, aki véget vet neki. A bizonytalanságom
mindig abból a félelemből fakadt, hogy ő hagy el engem, nem
fordítva.
Kitörtek belőlem a szavak. Nem számítottam rá, hogy
kimondom őket, de megtörtént.
– Azt mondtad, hogy szereted azt az embert, aki veled vagyok.
Én is szeretem azt az embert, aki veled vagyok. De még ennél is
jobban szeretlek téged, Elodie. Kurvára szeretlek. Bocsánat, ha
ez egy kicsit megijeszt, de ez az igazság, és arra gondoltam, hogy
tudnod kell. – Nyeltem egyet, némileg le voltam döbbenve a
saját őszinteségemtől.
A távolban Huey rikácsolt.
– Meee! Megjött Anna!
Olyan volt, mintha az univerzum megkínált volna Anna
emlékével, hogy próbára tegyen. De ez nem változtatott
semmin.
Elodie éppen olyan döbbentnek tűnt, mint én voltam a
beismerésemtől.
– Hogyan lehetsz ilyen hamar biztos ebben?
–  Hamar? Csak azért, mert most kaptam össze magam, és
tettem félre a félelmemet, nem jelenti azt, hogy most jöttem rá
arra, hogy szeretlek. Egészen biztos vagyok benne, hogy az idő
nagy részében, amióta ismerlek, szerettelek. És pont ez
rémisztett halálra.
Elodie szeme könnybe lábadt, ahogy leülepedtek benne a
szavaim.
A keze közé fogta az arcomat.
–  Atyavilág, Hollis. Én igazából így értettem az üzenetet.
Aztán meghátráltam, mert attól tartottam, hogy te még nem
tartasz itt.
– Itt vagyok, Elodie. Nagyon is itt vagyok. És valahogy tudtam,
hogy te is így érzel irántam, még amikor cukkoltalak is. –
A szemébe néztem. – Szeretlek.
Nagy levegőt vett, majd kifújta.
– Én is szeretlek téged.
Elodie az ölembe ült, csókolózni kezdtünk, és mire
feleszméltem, már benne voltam. Csak a fehérneműinket toltuk
félre, mindketten pontosan ugyanabban a testhelyzetben
maradtunk, teljesen felöltözve, és Elodie lassan, szenvedélyesen
– és nagyon halkan – meglovagolt.
 
 HARMINCNYOLCADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
– Biztos nem baj, hogy találkozom Addisonnal?
Nem akartam felzaklatni Hollist, amikor ilyen jól mentek
közöttünk a dolgok.
Mögém lépett, miközben rántottát készítettem, és
megcsókolta a tarkómat.
– Egyáltalán nem. Jó lesz, hogy megismered.
Ez az azt követő hétvége volt, hogy szerelmet vallottunk
egymásnak. Az  előző héten egy éjszakát leszámítva az összest
nála töltöttem. Ragaszkodtam ahhoz, hogy hazamenjek
meglátogatni Breet, és hogy a csütörtök estét Connecticutban
töltsem. Arról nem is beszélve, hogy nem volt már tiszta ruhám.
Addisonnal arra jutottunk, hogy az időbeosztása miatt egy
szombati ebéd lenne a legalkalmasabb, úgyhogy aznap
találkoztunk később. Bár eleinte azért vonzott a találkozás, hogy
bosszantsam Hollist, nagyon is szerettem volna megismerni azt
az embert, aki ilyen fontos szerepet tölt be a mindennapjaiban.
Két tányérra szedtem a tojást.
–  Biztos vagyok benne, hogy részben arról is szeretne
meggyőződni, hogy tiszták a szándékaim a legjobb barátjával
kapcsolatban.
–  Á! Hidd el nekem, hogy Addison a legelejétől kezdve nagy
szurkolód. Csak csevegni szeretne veled, és szórakozásból kicsit
kibeszélni engem. Bízz bennem. Minden rendben.
 

 
Addisonnal egy aranyos kis midtowni étteremben találkoztunk.
Bár hétvége volt, nagyon kiöltözött. Ropogósra vasalt, galléros
ing és ceruzaszoknya volt rajta. Nem tudtam, pontosan hány
éves lehet, de körülbelül Hollisszal volt egyidős.
–  Nagyon kicsípted magad. Örülök, hogy szép ruhát vettem
fel.
–  Ez csak a megszokás. Mindig azt gondolom, hogy össze
fogok futni egy ügyféllel. Különben pedig nagyon csinos vagy,
Elodie.
– Köszönöm.
Leültünk, és kinyitottam az étlapot.
– Olyan jó így kimozdulni, közel sem csinálom elég gyakran.
Addison a gyöngysorát babrálta.
– Miért nem?
–  Az időm nagy részét Hailey-vel töltöm. Mire hazaérek, ki
vagyok merülve. Pontosabban, amikor még hazajártam.
– Az otthon az utóbbi időben Hollisnál van, ha jól gondolom.
– Igen, legalábbis ezen a héten.
– És munkaidő után most meg Hollis merít ki?
 Vigyorogtam.
– De csak jó értelemben.
Odajött hozzánk a pincér, és felvette a rendelésünket. Én sült
lazacot választottam salátával, Addison pedig egy sajtos
hamburgert kért.
Utána felém hajolt.
– Remélem, ez nem hangzik furcsán, de elmondhatom neked,
hogy imádkoztam érted?
Nem igazán értettem.
– Imádkoztál értem?
–  Igen. Megkértem a fenti kedves urat vagy hölgyet, hogy
hozzon egy hozzád hasonló embert Hollis életébe. Akit elég
szépnek és vonzónak talál ahhoz, hogy félretegyen érte
mindent. Rengeteg tényezőnek kellett együtt állnia. Olyasvalaki
legyen, akiért megéri vállalni a sérülés kockázatát. Egy
különleges ember, aki nem adja fel vele kapcsolatban a
reményt. Én előbb tudtam, mint ő, hogy egy olyan embert keres,
amilyen te vagy. Igazából az esküvőmön kértelek téged.
– Tényleg?
–  Jó, a harmadik esküvőmön. Hogy pontosabb legyek –
nevetett. – Nekem a harmadik alkalom hozta meg a szerencsém.
Túl voltam már két rövid életű, megbukott házasságon, amikor
úgy döntöttem, a boldogságom lesz az első. Mindkét exem
akadékoskodó ember volt, akik soha nem támogattak igazán a
karrieremben vagy úgy általában bármiben. Az  első két
férjemmel – mindkettejüket a Wall Streeten ismertem meg –
minden a versenyzésről szólt, nem egy igazi párkapcsolatról.
Soha nem számíthattam rájuk.
– Sajnálom.
– Ó, nem kell. Minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett
– mosolygott. – Egy taxiban ismertem meg a férjemet, Petert.
Tipikus New York-i szerelmi történetnek hangzik, igaz?
Leszámítva azt, hogy Peter volt a sofőr. Egyik éjjel, miután az
első számú volt férjemmel veszekedtünk, nagyon feldúltnak
talált. Leállította a mérőórát, és egészen Jersey Shore-ig
mentünk. Egész éjszaka beszélgettünk. Barátok maradtunk, de a
második házasságom végéig nem jöttünk össze. Úgyhogy én
jóformán kétszer estem ugyanabba a hibába, mielőtt megláttam
a fényt. Egyik nap felébredtem, és rájöttem, hogy olyan régóta
Peter volt az, akit kerestem. Nem vettem észre, hogy ő tökéletes
számomra. Amint a második válásomkor aláírtuk a papírokat,
bele is ugrottam, és többé vissza sem néztem.
– Hűha, ez egy szuper történet.
–  És tudom, hogy megérkeztem. Peter az igazi. Ha az ember
tudja, tudja.
Teljesen egyetértettem vele.
– Ó, tudom, miről beszélsz.
–  Nem meséltem Hollisnak a Peterrel való barátságomról,
amikor házas voltam. Az  egészet titokban tartottam, féltve
őriztem. De amint randizni kezdtünk Peterrel, és ők találkoztak,
Hollis látta rajtam, hogy milyen boldog vagyok. Sosem tetszett
neki az első két házasságom. Mindkét pasast korábbról ismerte
a szakmából, már a kapcsolataim előtt, és ő mindig átlátott
rajtuk, még amikor én nem is.
 – Nagyon tetszik ez a fesztelen barátságotok Hollisszal. Óriási
tisztelettel beszél rólad. És nagyon szeretném megismerni
Petert.
– Elmehetnénk meginni valamit, csak mi négyen, egyik este.
– Az nagyon jó lenne.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.
Lenéztem a kijelzőre.
– Hollis.
Legyintett.
– Vedd fel!
Beleszóltam.
– Szia!
Mély hangja vibrált a fülemben.
– Kedves veled?
Addisonra néztem, aki ragyogott.
–  Igen. Nagyon jól érezzük magunkat. Épp most mesélte el,
hogyan ismerte meg Petert.
–  Mindannyian autókban találkoztunk. Ők egy taxiban, mi
pedig akkor, amikor nekem jöttél.
–  Nagyon vicces. Szerintem mindketten tudjuk, hogy mi is
történt ott pontosan.
Nevetett.
– Jól van, nem zavarom meg a szórakozásotokat. Csak hallani
szerettem volna a hangodat, és egyben idegesíteni Addisont.
Mondd meg neki, hogy rajta tartom a szemem.
– Bolond vagy.
– Tudom.
 Miután letettem, megjöttek az ételek, és enni kezdtünk.
Addison szája tele volt, amikor a villával felém bökött.
–  Szóval visszatértve az eredeti gondolatmenethez. Peterrel
Görögországban tartottuk az esküvőnket. Ő  igazából görög, de
itt született. Csak a közeli rokonokat és barátokat hívtuk meg.
A  míkonoszi tengerparti táncunk közben viszont kiszúrtam,
hogy Hollis minket néz. És esküdni mertem volna, hogy
vágyódást látok az arcán. Arra jutottam, hogy ő is tudja,
kimarad valami az életéből azáltal, hogy ennyi falat emelt maga
köré. Csak egyszerűen nem tudta, hogyan változzon meg. És
ettől sajgott a szívem. Úgyhogy aznap éjjel érted imádkoztam.
Beletelt egy kis időbe, de eljöttél.
Hűha.
–  Addison, ez nagyon megható. Remélem, fel tudok nőni az
elvárásaidhoz.
–  Viccelsz? Hollis már most tizedannyira ideges. Amennyire
én látom, már elvégezted a feladatod. És még a Bentley-met is
megtarthattam.
– A Bentley-det?
Kacsintott.
– Csak volt egy kis fogadásunk.
Több mint két órába telt megebédelnünk, mert egyikünk sem
tudta olyan hosszan befogni, hogy időről időre néhány falatnál
többet egyen. Bár kicsit ideges voltam az elején, jobban
végződött, mint amire számítottam. Addison kedves volt, és
elfogadó, és nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon szereti Hollist.
Kicsit összevitatkoztunk azon, hogy ki fizesse az ebédet, majd
egymásba karolva mentünk ki az étteremből.
– És most Connecticutba mész, vagy itt maradsz a városban?
–  Azt mondtam Hollisnak, hogy erre az estére visszamegyek
hozzá.
Mosolygott.
– Kicsit túlteng benne a birtokló hajlam, nem igaz?
–  Nincs ezzel baj. Egy kicsit bennem is túlteng a birtoklási
vágy. Mindketten megégettük már magunkat, úgyhogy ezúttal
egy kicsit szorosabban fogjuk a másikat.
Addison ingatta a fejét.
–  Az exe mázlista, hogy nem került a kezem közé azok után,
amit Hollisszal tett.
Mosolyogtam.
–  Sajnálom, hogy Hollisnak fájdalmat okozott. De ha
összefutnék vele, köszönetet mondanék neki. Amit ő elveszített,
azt én határozottan megnyertem.
Addison megölelt.
–  Csak hogy tudd, Hollis végül is tévedett. Azt mondta, hogy
nagyszerűnek foglak találni. De te egészen csodás vagy.
 

 
–  Édes, hazaértem – incselkedtem, ahogy benyitottam Hollis
lakásába. A kanapén ült, meztelen lába a dohányzóasztalon, és
egy könyvet tartott a kezében.
Letette az ölébe, és várta, hogy odamenjek hozzá. Persze,
Huey a szokásos „Meee! Megjött Anna!” felkiáltással üdvözölt.
 –  Szia, Huey! Megjött Elodie. – Odamentem Hollishoz, és
lehajoltam, hogy megcsókoljam. – Hiányoztam?
Amikor fel akartam állni, elkapta hátul a térdemet, és az
ölébe húzott.
–  Igen. Hadd mutassam meg, mennyire. – A  nyakamba fúrta
az orrát, és a felsőmön keresztül megfogta az egyik mellemet.
Kuncogtam.
– Hailey hol van?
–  Lement, hogy összecsomagoljanak Kelsie-nek az itt
alváshoz. Úgyhogy add a szádat, hadd élvezkedjek egy kicsit.
Nincs sok időnk.
Hollis a nyakam mögé csúsztatta a kezét, és odahúzott
magához még egy csókra. A  csókunk olyan gyorsan izzott fel,
mint mindig. A  hajába szántottam a kezemmel, a nyelve pedig
az iránta érzett vágyon kívül minden más gondolatomat
elsöpörte.
Eddig nem voltunk túl jók abban, hogy diszkréten kezeljük a
dolgokat. Hailey egyik nap rajtakapta Hollist, amint
megmarkolja a fenekemet a konyhában, és azt is látta, hogy
egyik este a liftben smárolunk, amikor kinyíltak az emeletükön
az ajtók. Ennyire egyszerű volt egymásba feledkeznünk. Éppen
ezért persze azt sem hallottuk, hogy kinyílt a bejárati ajtó.
–  Uhh, menjetek szobára, perverzek – nyögött fel Hailey,
miközben Kelsie-vel a szobája felé tartott.
A hangján éreztem, hogy inkább ugrat minket, mintsem
dühös lenne. De ettől függetlenül kiszolgáltatott helyzetben
ütött rajtunk, amire úgy reagáltam, hogy felpattantam Hollis
öléből. Sajnos a talpraállási szándékom sikertelen volt, így végül
a fenekemen landoltam a nappali padlóján.
Hollis vigyorgott, és felém nyújtotta a kezét.
– Szép.
–  Fogd be! – Dörzsöltem a fenekem, ahogy felálltam. – A  te
hibád volt. Én egy kedves kis puszit akartam adni a szádra. De
neeem… ez nem volt elég. Mohónak kellett lenned.
–  Nem tudok mit csinálni, ha a közeledben vagyok. Mohó
vagyok. Állandóan a kezem között akarom tudni a tested. –
Felállt, és megpuszilta a homlokomat. – Ülj le! Vettem olyan
bort, amit szeretsz. Hozok egy pohárral, aztán elmondhatod az
összes szörnyűséget, amit az üzlettársam mesélt rólam, hogy
meg tudjam őket cáfolni.
Hollis két pohár borral jött vissza, majd leült mellém a
kanapéra. Az  ő poharát letette az asztalra, majd felemelte a
lábamat, és nekiállt levenni a szandálomat.
– Szóval, hogy ment?
– Remekül. Nagyon kedvelem a barátodat.
–  Helyes, örülök. Mert bár őrületesen tud bosszantani, jó
ember és a legjobb barátom. De ne áruld el neki, hogy ezt
mondtam!
Belekortyoltam a boromba.
–  Nem fogom. De biztos vagyok benne, hogy ő legalább
annyira odavan érted, mint amennyire te őérte. Bár mindketten
úgy tesztek, mintha a másik az idegeitekre menne. Az  jutott
eszembe idefelé a vonaton, hogy egyikőtöktől sem kérdeztem
meg, hogyan ismerkedtetek meg.
 –  A fősikola óta ismerjük egymást. Ő  volt Anna
makroökonómia-óráján a tanársegéd. Összebarátkoztak.
– Ó, hűha. Nem úgy hangzott, mint akik még mindig barátok.
Hollis a földre dobta a cipőmet, aztán masszírozni kezdte a
lábamat.
–  Egyáltalán nem azok. Anna előbb ismerte meg Addisont,
aztán hárman lettünk barátok. Addison egy évvel fölöttünk járt,
de neki és nekem ugyanaz volt a főszakunk, így gyakran
tanultunk hármasban. Diplomázás után konkurens cégeknél
helyezkedtünk el. Amikor úgy döntöttem, hogy sajátba
szeretnék vágni, felvetettem, hogy csináljuk együtt. – Megvonta
a vállát. – Amikor volt az a szarság Annával, legalább olyan
mérges volt, mint én. Lehet, hogy ők voltak előbb barátok, de ha
nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy, nem kétség, hogy
Addy melyik oldalon ült volna a templomban.
– Tetszik, hogy egy nő a legjobb barátod.
Hollis a hüvelykujját a talpam boltozatába nyomta, amitől
éreztem, hogy az egész testem ellazul.
–  Ó, igazán? Nekem meg az tetszik, hogy nem egy férfi a
legjobb barátod. Nagy valószínűséggel utálnám, hogy állandóan
egy másik férfival vagy.
Nevettem.
– Azt mondod, hogy fenyegetve éreznéd magad?
–  Nem. Csak jobban örülök, hogy ha a körülötted lebegő
egyetlen farok az enyém.
– Előre sajnálom Hailey-t, hogy mi lesz, amikor randizni kezd.
Eléggé védelmező vagy.
 Megálltak Hollis ujjai.
– Randizni? Addig még sok időnk van.
–  Nem igazán. Engem tizenhárom éves koromban már
érdekeltek a fiúk. Tizenöt évesen egyedül mentem moziba
Frankie Hess-szel.
– Nem kedvelem Frankie Hesst.
Vigyorogtam.
–  Hát, Hailey Frankie Hesse reménykedjen abban, hogy
amikor a lányért jön, a nagybácsin kívül valaki más is lesz ott
ajtónyitáskor.
– Valaki más? Gondolom, az te vagy, ugye?
Egészen tökéletes volt közöttünk minden Hollisszal, de attól
még szerettem cukkolni, mert én ilyen voltam. Megvontam a
vállam.
– Vagy akivel akkor fogsz járni. Néhány évről beszélünk.
Úgy tettem, mintha nem látnám, hogy morcosan néz.
– És te akkor hol tervezel lenni?
Ha ránéztem volna, elkezdek nevetni. Úgyhogy inkább
belekortyoltam a boromba, majd a dohányzóasztalra tettem a
poharam az övé mellé.
– Nem tudom. Talán megkeresem Frankie-t, hogy kiderítsem,
mostanában mi a helyzet vele.
Mielőtt a mondat végére érhettem volna, már a hátamon
feküdtem, Hollis pedig fölém hajolt.
– Vicceltem – nevettem.
–  Vicceltél, mi? Jókedvedben vagy. Először azt mondod, hogy
Hailey két éven belül randizni fog, aztán azzal provokálsz, hogy
egy másik férfiról beszélsz.
Kuncogtam.
– Frankie tizenöt volt.
A nyakamba fúrta az orrát.
–  Nem érdekel. Ami az enyém, az enyém, és nem szeretek
arra gondolni, hogy előttem vagy utánam bárki máshoz
tartozott.
–  Neander-völgyi – cukkoltam. De az az igazság, imádtam,
hogy Hollis úgy gondol rám, mint aki az övé.
Hátrahúzta a fejét, és lenézett rám.
– Ha attól barlanglakó vagyok, hogy be akarlak zárni, és meg
akarom tölteni a pocakodat a kisbabáimmal, akkor legyen. Hol
van a baseballütőm? Lehet, hogy azzal jól elverem Frankie
seggét.
Kisimult az arcom, ahogy felnyúltam, és a kezem közé fogtam
Hollisét.
– Szeretnél tőlem kisbabákat?
A kérdésem mintha megzavarta volna. Összevonta a
szemöldökét.
– Persze hogy szeretnék. Te nem?
Korábban soha nem éreztem szükségesnek, hogy gyerekeim
legyenek. Tobiasszal erről egyáltalán nem beszéltünk. De
amikor Hollis szemébe néztem, láttam, hogy a jövőnknek részei
a gyönyörű kis Hollis-babák.
Hosszú ideig néztem őt a válasz előtt.
– Azt hiszem, szép kis család lennénk.
Hollis végighúzta a hüvelykujját az ajkamon.
 – Szívem, nem akarlak elkeseríteni, de mi már most egy szép
kis család vagyunk.
 

 
Aznap este pizzát rendeltünk Hailey-vel és a barátnőjével.
Aztán Hollisszal egy filmet néztünk a szobájában, hogy a
lányoké lehessen a nappali. Olyan egyszerű nap volt, mégis
repesett a szívem, ahogy a mellkasán pihentettem a fejem.
Valamelyik régi Drágán add az életed! filmet néztük, amit ő
választott, és akkor először éreztem magam hosszú idő után
elégedettnek. Jobban mondva még soha nem éreztem így
magam.
Az öklömre támasztottam a fejem.
–  Én is szeretnék egy kisbabát valamikor… Egy kisbabát
veled.
Hollis a tévére bökött a távirányítóval, és lenémította.
– Ez jó hír, kicsim. Örülök, hogy ugyanazt gondoljuk, még ha
te csak most kezded is kapiskálni, én pedig már tudom egy
ideje.
Elmosolyodtam.
–  Nem volt túl jó életem otthon. Ezért nem is számítottam
arra, hogy valamikor családom lesz.
Hollis egy tincset a fülem mögé tolt, majd a hüvelykujjával
elidőzött, és a nyakamat simogatta.
– A miénk más lesz. Ígérem.
– Tudom.
 – Jut eszembe, ha már ennél a témánál tartunk. Folyamatosan
azt mondod, hogy valamikor. És ahogy mondod, abból úgy
hangzik, mintha a valamikor soká lenne. Csak hogy ne legyen
félreértés: nem kell jövő héten gyerekeket vállalnunk – én
nyitott vagyok arra, hogy akkor legyenek, amikor neked
megfelel –, de az, hogy te meg én egy fedél alatt lakunk, hogy
neked nem kell settenkedned a folyosón, én pedig a külvilág
felé is nyilvánvalóvá tehetem, hogy te itt vagy, és az enyém
vagy? Ezek nincsenek annyira messze.
Ez megmelengette a lelkem. Nem is szerethettem volna
jobban ezt a férfit. Akár meg is ijeszthetett volna, hogy milyen
gyorsan haladnak a dolgok. Az  előző néhány hétben jóformán
ott laktam, Hollis pedig arról beszélt, hogy ez legyen végleges…
Amitől mi is véglegessé válunk. De nem féltem. A  szerelem
kockázatos, de biztos voltam abban, hogy Hollis LaCroix megéri
a kockázatvállalást.
Nagy levegőt vettem, és mosolyogtam.
– Rendben.
Megerősítésért a szemembe nézett.
– Rendben?
– Aha. Nekem ez így jó.
Aznap éjjel nem igazán tudtam elaludni, mert lebegtem. Soha
nem voltam még ilyen boldog. A  Hollisszal közös életem egy
tündérmesének tűnt, szinte túl jónak ahhoz, hogy igaz legyen.
Viszont amikor majdnem hajnali kettőkor felriadtam, gyorsan
utolért a felismerés.
A tündérmesék csak olyan történetek, amiket mások találnak
ki. És tényleg túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek.
 
 HARMINCKILENCEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
– Atyavilág… – A szívem dübörgött a mellkasomban, közben úgy
éreztem, a testem többi része lebénult.
Hollis felriadt álmából.
– Mi az? Mi a baj?
A fülemhez szorítottam a mobilomat. Mariah-val beszéltem.
– Hol van?
–  A Bridgeport Hospitalben. Tudom, hogy késő van, de
megígértem neked, hogy mindig szólok, ha történik vele valami.
Kiugrottam az ágyból, és végigfutottam a folyosón a
vendégszobába, ahol a ruháimat tartottam. A lábam remegett.
– Stabil az állapota?
Elcsuklott Mariah hangja.
–  Egy mentős hozta vissza. A  kórház felé megállt a szíve, de
újraélesztették. A  nagy zűrzavar közepette egy gyakornok
elfelejtette megnézni a karkötőjét, és… intubálták.
– De ő ezt nem akarta.
– Tudom. Ez sajnálatos hiba volt. Biztos megdöbbentette őket,
hogy egy ilyen fiatal nő egészsége forog kockán, és valószínűleg
csak megtették, amit tudtak, hogy megmentsék. Hiba volt, de…
még velünk van.
– Indulok is.
Amikor megfordultam, Hollis állt mögöttem már felöltözve,
kezében a kulcsokkal.
Ránéztem, ő pedig elkapta a kezem.
–  Gyere! Felhívtam Kelsie anyukáját, és mondtam neki, hogy
vészhelyzet van. Feljön, és itt marad a lányokkal. Induljunk.
Tíz perce autóztunk már, amikor Hollis végül megszólalt.
Annyira a gondolataimba merültem, ahogy bámultam ki az
ablakon, hogy elfelejtettem, még nem is beszéltük meg a hívást
vagy hogy egyáltalán mi történt. Az ölembe nyúlt, és megfogta a
kezemet. Összekulcsolta az ujjainkat, az összefont kezeinket a
szájához emelte, és megcsókolta a kézfejem.
– Jól vagy?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Tudod, mi történt?
– A mostohaanyja csak annyit mondott, hogy megállt a szíve a
mentőben. – Folyni kezdtek a könnyek az arcomon. – Olyan
gyenge volt az utóbbi időben.
Hollis megszorította a kezemet.
– De most stabil az állapota?
– Ledugtak egy csövet a torkán, bár ő ezt nem akarta. Nagyon
úgy tűnik, hogy valaki hibázott.
– Bakker.
Újra kifelé bámultam az ablakon, amíg Hollis a városban
vezetett. Az  utcák olyan üresek voltak. A  műszerfalon lévő
órára néztem. Hajnali fél három. Ez megmagyarázta, miért volt
még kint sötét, és miért voltak az utak Manhattanben ennyire
elhagyatottak.
– Szerettem volna, hogy megismerjétek egymást – suttogtam.
–  Meg is fogjuk. Ha csak egy kicsit is hasonlít a barátnőjére,
akkor kemény, és ki fogja ezt bírni.
A Bridgeportba vezető út általában úgy két óra, de Hollis
repült.
– Emlékszem – mondta –, amikor anyu beteg volt, egyik este a
híreket néztem, és felhúztam magam valami pasason, aki
fegyverrel fenyegetőzve kirabolt egy idős hölgyet, aztán a
pisztollyal eszméletlenre verte.
Hollisra néztem. Ő rám pillantott, majd vissza, az útra.
– Az a seggfej tökéletesen egészségesen járt-kelt, míg anyu az
ágyban feküdt, és a következő lélegzetéért küzdött. Ettől irtó
mérges lettem.
Nem gondoltam, hogy Bree állapota ilyen súlyos érzelmeket
fog Hollisból a felszínre hozni.
–  A mérges és a felzaklatott állapot között ingadozom –
mondtam neki. – A méreggel könnyebb megbirkózni.
Hollis mosolygott.
– Ezt soha nem találtam volna ki.
Még a legsötétebb helyzetekben is sikerült felvidítania.
Megszorítottam a kezét.
– Köszönöm, hogy egy kérdés nélkül az autóba pattantál.
–  Ez természetes. Bárcsak tudnék a vezetésen kívül többet is
tenni érted. Bárcsak cipelhetném helyetted a súlyt.
– Attól, hogy mellettem vagy, úgy érzem, már soha többé nem
kell semmit egyedül cipelnem.
– Örülök. Mert nem is.
Rekordidő alatt értünk a Bridgeport Hospitalbe. Hollis a
parkoló bejáratához húzódott, és megállt.
–  Szeretnéd, hogy kitegyelek a főbejárat előtt, és bent
találkozzunk?
–  Nem. Ha nem baj, inkább leparkolnék veled, hogy együtt
menjünk be. Izgulok, hogy mi vár bent.
– Persze.
Hollis leparkolt, majd kéz a kézben a kórház főbejáratához
mentünk. Az  ajtók magasak és szélesek voltak, baljóslatúan
emelkedtek előttünk. Minden egyes lépéssel nagyobb lett a
gombóc a torkomban.
– Tudod, hol van, vagy a recepciónál kell érdeklődnünk?
–  Tobias nemrég írta, hogy átvitték az intenzív osztályra.
A hármas ágyon van.
Felmentünk lifttel a negyedikre, és követtük az intenzív
osztály felé mutató jeleket. Egy zárt, dupla ajtóhoz értünk,
amely gombnyomásra nyílt, a nyomógomb mellett egy
kézfertőtlenítő adagoló volt a falon. Hollisszal mindketten
spricceltünk egy kevés Purellt a tenyerünkbe, majd vettem egy
nagy levegőt.
– Készen állsz? – kérdezte.
Egy apró mosolyt erőltettem magamra.
– Nem, de attól még menjünk be.
 Hollis a könyökével nyomta meg a gombot, majd az
ajtószárnyak surrogva kinyíltak. A  helyiség hatalmas volt,
nagyjából egy tucat ágy sorakozott a falak mentén, középen
pedig egy nagy nővérpult állt. Odamentünk a legközelebbi
nővérhez.
– Elnézést, meg tudná mondani, hol a hármas ágy?
A terem sarkába mutatott, ahol össze volt húzva a függöny,
majd ráncolta a homlokát.
– Éppen családtagok vannak ott, de csatlakozhatnak hozzájuk.
– Köszönjük.
Hollis a hátamra tette a kezét.
– Akarod, hogy itt várjak?
– Nem. Ha nem baj, nagyon szeretném, hogy velem maradj.
– Amit csak szeretnél.
A hármas ágyhoz mentünk. A  körülötte lévő függöny úgy
harminc centivel a padló fölött ért véget, így három pár lábat
láttam. Gyanítottam, hogy Bree apjáé, mostohaanyjáé és
Tobiasé. Amikor közelebb értünk, megkönnyebbültem, hogy
még csipognak a gépek. Rettegtem, hogy túl sokáig tartott az út.
Hollishoz fordultam.
– Gépek. Gépeket hallok – mondtam elakadó lélegzettel.
Mosolygott.
– Az jó.
Valaki biztosan meghallott minket, mert a függöny hirtelen
szétnyílt. Mariah állt az ágy végében, így nem láttam tőle Breet.
Megfordult, rám nézett, majd magához ölelt. A  válla fölött
pillantottam meg végre Breet.
 Egy cső volt a torkában, amit az arcához rögzítettek egy
ragasztóval, hogy ne mozduljon el. Az  ágya mellé tett hangos
gép pedig a ki- és belélegzés hangját szimulálta. Bree bőre fakó
volt, és olyan picinek, fiatalnak tűnt. Hihetetlenül sajgott a
szívem.
Mariah elengedett, majd Bree apjára és Tobiasra nézett.
Szemlátomást egyikük sem figyelt rám. Túlságosan el voltak
foglalva azzal, hogy mögém bámuljanak.
– Ó, elnézést. Ő…
– Hollis – vágott közbe Bree apja.
Kettejüket néztem összezavarodva.
– Honnan tudod a nevét?
Úgy éreztem, mintha valami farkasszemet néző verseny
lenne, aminek én nem vagyok a része. Úgy tűnt, mindenki
figyelme a mögöttem álló férfira szegeződik. És mégsem szólt
egyikük sem semmit.
Hollishoz fordultam.
Döbbenten bámulta az ágyban fekvő barátnőmet.
– Hollis?
Nem reagált.
– Hollis?
Tudtam, hogy Bree nem néz ki jól, de Hollis úgy festett, mint
aki szellemet lát. Talán túl sokat kértem azzal, hogy így és itt
lássa Breet, hisz valószínűleg az édesanyja is volt intenzív
osztályon.
Megérintettem a vállát.
– Jól vagy?
 Megrázta a fejét.
– Mi az ördög folyik itt?
– Miről beszélsz? Ő a barátnőm, Bree.
Megfordult, és rám meredt.
– Úgy érted, Anna.
Anna.
Anna?
Jó néhány másodpercbe telt, mire leesett, hogy miről beszél.
A szívem egyre hevesebben és hevesebben kalapált, ahogy
lassan összeraktam a képet.
Épp az előbb hívta Breet… Annának.
Elkerekedett a szemem. Brianna volt Bree teljes neve. De nem
létezik…
Bree lenne Anna? Hollis exe, aki összetörte a szívét?
Az én Breem?
Csak egy pillantást kellett vetnem az arcára, és nem maradt
több kétely.
Bree volt Anna.
A helyiség hullámzani kezdett, és képtelen érzés kerített
hatalmába. Ennek semmi értelme nem volt, és bár már nem
kételkedtem, szükségem volt arra, hogy ezt megerősítse.
– Hollis? Bree a volt barátnőd, Anna?
Nem bírta róla levenni a szemét, így bólintott.
A volt férjem közbevágott.
– Mi a franc folyik itt?
Nem lehetett egyszerűen elmondani.
– Hollis a barátom. Fogalmam sem volt, hogy ő valaha ismerte
Breet. Mindig Anna néven emlegette az exét, én pedig nem
Briannaként gondolok Breere. Nem tudtam, hogy bárki
Annának hívta volna.
Bree apja lehunyta a szemét, és a fejét csóválta.
Mariah szeme kitágult a csodálkozástól.
– Hát… Ez aztán a véletlen.
– Csak néhányan hívták fiatalabb korában Annának. Így hívta
a nagymamája – mondta Richard. – De nem használta már,
amikor idősebb lett. A Breet jobban szerette. De ő mindig az én
Annám volt gyerekkorában.
Tobias lesújtó pillantást vetett Hollisra, majd odaszólt
Richardnak:
– Friss levegőre van szükségem.
Miután Tobias elment, megkönnyebbülésemben fújtam egy
kicsit. A jelenléte csak rontott a már amúgy is rossz helyzeten.
Hollis még mindig nem mondott semmit. A  terem
hátborzongatóan csendes volt a Breet életben tartó gépek
hangját leszámítva.
Hirtelen Hollis egy széket húzott az ágy mellé. Mi csak néztük,
ahogy hitetlenkedve bámul le rá. Hollis a saját hajába markolt,
és közben továbbra is Breet nézte. Majd villámcsapás-szerűen
felpattant a székről, és gyorsan kiment a teremből.
– Elnézést – mondtam, és utánasiettem.
Hollis kimenekült a folyosóról, végül egy ivókút előtt állt meg.
Mindkét kezével nekitámaszkodott, és úgy lélegzett ki és be,
mint aki mindjárt hiperventillál.
Végül rám nézett. A  rémálom kezdete óta akkor először
pillantottunk össze, de egyikünk sem tudott megszólalni.
Egyszerűen erre nem voltak szavak.
 
 NEGYVENEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Végül kipréseltem magamból néhány szót.
– Nem értem. Értesd meg velem, Elodie!
Ő megrázta a fejét.
– Én sem értem. Tényleg nem.
– Te erről nem tudtál?
Az aggódó arckifejezése mérgessé vált.
–  Micsoda? Te azt hiszed, hogy becsaptalak, vagy mi? Persze
hogy nem tudtam!
Azonnal megbántam a kérdésemet. Ez olyan rohadtul zavaros
volt.
–  Nem arra akartam ezzel utalni, hogy becsaptál. Csak nem
értem, hogy nem tudtunk erről. Ő a legjobb barátod.
Elodie továbbra is a fejét ingatta.
– Soha egyetlenegyszer nem említett téged, Hollis. Azt tudtam,
hogy jó néhány évvel korábban megtapasztalt egy fájdalmas
szakítást. Utalt egy volt barátra. Őszintén nem tudom, hogy az te
voltál-e, vagy valaki más, de esküszöm neked, Hollis, hogy soha
nem említette meg a nevedet vagy mondott bármit, amikor én
beszéltem rólad.
Nagy levegőt vettem, és próbáltam megfejteni, mi is van.
Minden másodperc alatt, amit mi kint töltöttünk azzal, hogy
próbáljuk megfejteni ezt a rejtélyt, Anna bent az életéért
küzdött. Nem érdekelt, milyen durván bántott meg, vagy hogy
milyen letaglózó volt ez a felismerés, egyik sem számított.
Haldoklott.
Anna haldoklott.
Az viszont tényleg számított, hogy azok legyenek körülötte, a
valószínűleg utolsó óráiban, akiket szeretett. Nem tudtam,
vajon igazán szeretett-e engem valaha, de tudtam, hogy egy
részem őt örökre szeretni fogja. Éppen ezért voltam ennyi éven
át ennyire padlón. Elodie-ig Anna volt életem szerelme.
Kirángattam magam a gondolataimból.
– Vissza kell mennünk.
Elodie megtörölte a szemét.
– Aha. Menjünk.
Másodszorra sem volt könnyebb, kevésbé megdöbbentő a
helyiségbe lépni. Anna mindig pici volt, de akkor rendkívül
gyengének és törékenynek tűnt, bár ugyanolyan gyönyörű volt
az arca, mint ahogy mindig is emlékeztem rá. Fizikailag fájt
látni azt a torkán ledugott csövet, főleg, hogy tudtam, a
kívánsága ellen volt.
Olyan bátor vagy, Anna.
Ösztönösen feltámadt bennem a gondolat, hogy megpróbáljak
segíteni rajta, hogy csináljak valamit, de egyértelmű volt, hogy
egyikünk sem tehet mást az imádkozáson kívül. Nem is
emlékeztem, mikor kértem utoljára Istentől segítséget. Őszintén
szólva, miután anyu meghalt, elveszítettem a hitem abban, hogy
van valaki, aki meghallgatja az imáimat. Ez volt azóta az első és
egyetlen alkalom, hogy késztetést éreztem arra, hogy irgalomért
könyörögjek.
Kérlek, ne hagyd, hogy így szenvedjen.
Emlékek villantak be Annáról. Ő  volt a támaszom anyu
betegségének legrosszabb szakaszaiban. Ezt mindig észben
tartottam. Nem számított, hogyan értek közöttünk véget a
dolgok, ezt soha nem felejtettem el, vagy szűntem meg hálás
lenni érte. A  lehető legrosszabb déjà vu volt őt ebben az
állapotban látni. Az élet legkegyetlenebb viccének éreztem.
Richard biztos látta az arcomon a nem múló kétségbeesést,
mert félrehívott.
–  Hollis, fiam. Tudom, hogy Brianna milyen sokat jelentett
neked. Sajnálom, hogy így kellett megtudnod.
Atyám, ha ez nekem nehéz volt, csak elképzelni tudtam, neki
milyen lehet. Anna mindig az apukája kislánya volt.
Feltettem egy hülye kérdést.
– Hogyan bírod ezt egyáltalán?
–  Hát, tudod… – Megtorpant, a szeme könnyes lett, a hangja
elcsuklott. – Ő az én kislányom.
– Igen – suttogtam.
Nem voltam az a típus, aki könnyen ölel meg egy férfit, de
abban a pillanatban nem haboztam átölelni Richardot. Bassza
meg, egymást vigasztaltuk. Richard régen mindig azt éreztette
velem, hogy nem vagyok elég jó a lányának. Végül rájöttem, ez
nem rólam szólt, hanem inkább arról, hogy mennyire szerette a
lányát, és azt gondolta, hogy a lehető legjobbat érdemli. Éppen
akkor kezdtem elnyerni a bizalmát, amikor Anna hirtelen
szakított velem.
Miután elengedtük egymást, visszanéztem Annára.
Olyan sok düh gyűlt bennem iránta az évek alatt. Viszont
abban a pillanatban csak egy csodát akartam. Hihetetlenül jó
ember volt, aki nem ezt a sorsot érdemelte. A  lelkemben
tudtam, hogy a helyzet rettenetes, és hogy a csoda esélye
elenyésző. De nem bírtam feladni a reményt.
Elodie-ra néztem, és a fájdalmam csak erősödött. Az  ő kezét
kellett volna fognom egész idő alatt, de magamat is alig bírtam
felszínen tartani. Csak abban reménykedhettem, hogy meg
fogja érteni.
Richard az ajtóhoz ment.
– Elmegyek vízért.
Egy újabb szusszanásra volt szükségem.
– Veled megyek – mondtam neki.
Ahogy együtt sétáltunk a folyosón, beszélgetni kezdtünk.
–  Emlékszel, hogy a szakításunk után mennyivel
diagnosztizálták?
Richard pislogott.
– Nem, Hollis. Valószínűleg nem sokkal. De miután tudomást
szerzett a betegségéről, sokáig teljesen jól volt. Az  elmúlt
néhány évben fordultak csak igazán rosszra a dolgok.
– Mi lett azzal a sráccal, akivel összejött?
Akiért elhagyott engem…
 Pislogott, mintha próbálná felidézni.
– Nem tartott sokáig – mondta.
Egy olyan kapcsolatért tett engem tönkre, ami nem tartott
sokáig? Akkor hagyta el a férfi Annát, amikor megtudta, hogy
beteg? És Richard is mióta házas? Anna anyukája akkor halt
meg, amikor ő még kisbaba volt, de az apjának nem volt olyan
barátnője, akiről én tudtam volna. Neki pedig pont sikerült azt a
nőt elvennie, akinek a fiához Elodie feleségül ment? Nagyon sok
kérdésem volt, de nem az volt az alkalmas időpont, hogy
feltegyem őket. Már éppen eleget kérdeztem.
Richard ivott az ivókútból. A  vállára tettem a kezem, ahogy
visszasétáltunk a terembe.
Bent összenéztünk Elodie-val, a tekintetében lévő szomorúság
tapintható volt. Biztos voltam benne, hogy az enyémben
ugyanezt látja. Átöleltük egymást a furcsa helyzet ellenére, hogy
Richard és Mariah is lát minket. Elodie zokogni kezdett a
karomban. Legszívesebben én is sírva fakadtam volna, de nem
tudtam. Még mindig le voltam dermedve a sokktól és a
zavarodottságtól, így a bennem felgyülemlett érzelmek nem
találtak utat a felszínre.
Végre bejött egy orvos, hogy Richarddal beszéljen.
–  A következő huszonnégy óra kritikus lesz – mondta. –
Bárcsak meg tudnám mondani, melyik irányba fog elmozdulni
az állapota, de egyszerűen nem tudjuk. Ebben a pillanatban
teljesen a gépekre szorul. Holnap megvizsgáljuk a mellkasában
lévő folyadékot, hogy kiderítsük, képes-e magától lélegezni. De
ma este már nem próbálkozunk semmivel.
 – Mi a véleménye, mennyi a teljes felépülés esélye? – kérdezte
Richard.
Feszes volt az orvos arckifejezése.
–  Nem tűnik valószínűnek. Mivel ismerik, mivel jár a
betegsége, és mik a kilátások, semmi olyat nem mondok, amit
már ne tudnának. Ettől ez semmivel nem könnyebb, tudom.
Nagyon sajnálom.
Felfoghatatlan volt, hogy Anna ilyen fiatalon meghalhat, és
hogy az apjának el kell tőle búcsúznia. Éppen elég fájdalmas
volt elveszíteni egy szülőt, elképzelni sem tudtam, milyen lehet
egy gyereket. Úgy döntöttem, arra koncentrálok, hogy
Richardnak milyen érzés, mert még csak fel sem tudtam fogni,
nekem milyen. Évek óta nem beszéltem vele, de gondolatban
sosem volt tőlem távol. Ő  volt az az ember, aki a legnagyobb
hatással volt az életemre.
És ezzel együtt fogalmam sem volt, hogy min ment keresztül
ennyi éven át. Ha tudtam volna, egészen biztosan másképpen
állok hozzá. Rendkívül megvetettem, miközben úgy tűnik, ő az
idő nagy részében szenvedett.
Már pirkadni kezdett, mire Elodie-val eljöttünk, és
megígértük, hogy néhány órán belül visszajövünk.
Feszült csend volt hazafelé a levegőben. Mindketten túl
kimerültek és zavarodottak voltunk ahhoz, hogy beszéljünk. De
egyszer csak fel kellett tennem neki egy kérdést, bár tudtam,
hogy nincs rá válasza.
–  Hogy létezik, hogy nem mondott neked semmit, amikor
rólam beszéltél neki?
 –  Nem tudom, Hollis. Jó néhányszor megemlítettem neki a
nevedet. Lehet, hogy azt hitte, véletlen, és soha nem gondolta,
hogy te ugyanaz a Hollis vagy?
Megráztam a fejem.
–  Nem tudom elképzelni, hogy legalább fel ne merült volna
benne a gyanú. Nem túl gyakori a nevem, és tudta, hogy hívják
az unokahúgomat. Együtt voltunk, amikor a féltestvérem
barátnője szült, bár nem hiszem, hogy ők ketten valaha
találkoztak volna. Ennek ez egésznek nincs semmi értelme.
És nem tűnt valószínűnek, hogy lesz alkalmunk megkérdezni
tőle.
Elodie észrevette, hogy Connecticut felé tartok.
– Hová mész? Hazaviszel?
Észre sem vettem, hogy a háza felé viszem, és nem a városba,
hozzám. De igazság szerint aznap este egyedül kellett lennem.
Elodie mellett akartam állni. Tényleg. Ennél jobb és erősebb
férfi akartam lenni, de egyszerűen nem ment.
– Ma este egyedül kell lennem. Remélem, megérted ezt.
–  Nem biztos, hogy igen, Hollis. Szerintem most egymásra
kéne támaszkodnunk, nem eltolnunk egymást.
Igaza volt. De ezt fel kellett dolgoznom, és anélkül, hogy
aggódnom kellene, hogy az érzelmeim milyen hatással lehetnek
rá. Talán önzőség volt a részemről. De akkor nem bírtam senki
társaságában lenni, még az övében sem.
Leparkoltam a háza előtt.
–  Sajnálom. Tudom, hogy nem kezelem túl jól a helyzetet.
Talán valamikor majd leülepszik, viszont egyelőre még nem
tartok ott.
Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki megenyhül.
–  Sajnálom, hogy ezzel rossz érzést keltettem benned.
Megértem.
Elodie nem mondott semmi mást. Kiszállt az autóból, én pedig
megvártam, amíg biztonságban beér a házba, majd elindultam.
Ki voltam merülve, és komolyan azt terveztem, hogy
visszamegyek a városba, és alszom egy keveset, amire már
óriási szükségem volt. De miután megláttam egy táblát az út
mellett, nem otthon kötöttem ki.
 
 NEGYVENEGYEDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Szemhunyásnyit sem aludtam. A kanapémon ültem, a semmibe
bámultam, és próbáltam értelmet keresni ebben az egészben.
Törtem az agyam, és végigvettem az összes beszélgetésemet
Breevel, amiben szó volt Hollisról. Kétségbeesetten próbáltam
megfejteni, vajon tisztában volt-e azzal, hogy az én Hollisom az
ő Hollisa.
Tudtam, hogy a Hollis szemében éjjel látott fájdalmat nem
fogom egyhamar elfelejteni. Egyértelmű volt, hogy egy része
még mindig szerette Breet. Nem akartam hazudni, és azt
mondani, hogy ez nem volt rám nagy hatással. De aztán újra
eszembe jutott, mennyire szerettem Breet. Nagyon. Szóval
hogyan is tudtam volna Hollist hibáztatni?
Anna egy másik férfiért hagyta el Hollist. Bree úgy emlegette,
mint az elveszített szerelmet. Az a másik férfi volt? Vagy Hollis?
Soha nem akart erről beszélni.
Elképzelhető, hogy megtudta, kibe szerettem bele, és rosszul
érezte magát, amiért régen megbántotta Hollist, ezért soha nem
mondott semmit. Talán azért nem avatkozott bele, mert meg
akarta adni az esélyt Hollisnak a szerelemre, hisz tudta, hogy
milyen fájdalmat okozott neki.
Ez csak egy elmélet volt. A  fejemben lévő kérdések
végeláthatatlanul sorjáztak. És tudtam, hogy talán soha nem
kapjuk meg a válaszokat, amikre szükségünk volt.
Valami belső sürgetésnek engedelmeskedve felpattantam a
kanapéról, és felmarkoltam a kulcsaimat, amik között Bree
házáé is ott volt.
Átfutottam a szomszédba, és benyitottam. Tudtam, hogy nincs
jogom engedély nélkül bemenni, de kétségbeesetten vágytam a
válaszokra. És a barátnőm is hiányzott. Hátborzongató volt
nélküle az üres ház. A  tekintetem a vizespoharán állapodott
meg, ami mindig ott volt a fotele melletti asztalon. Megszakadt a
szívem a tudattól, hogy talán soha nem fog visszatérni.
Felszaladtam a lépcsőn, majd nekiálltam átnézni a fiókjait és
a szekrényeit. Minden érdekelt, ami válaszokkal szolgálhatott.
Potyogtak a könnyeim, amikor nem találtam semmit, minden
eltelt perccel egyre jobban le voltam sújtva. Átnéztem mindent,
amit talán soha nem élvezhet újra, például a szekrényében lógó
ruhákat. Az íróasztalát koncertjegyek borították. Imádta a zenét
és az élő műsorokat. Elképzelhető volt, hogy soha többé nem fog
még egyet látni.
Az élet olyan igazságtalan.
A tekintetem egy gardrób sarkában lévő
fényképalbumhalmon akadt meg.
Remegett a kezem, ahogy felvettem őket, és levittem a
nappaliba. A  kanapéra ültem, vettem egy nagy levegőt, és
kinyitottam az elsőt. Döntően Breeről voltak benne fotók
gyerekkorából. Az  egyik képen olyan vékony és pici volt, hogy
eszembe jutott, mennyire összetöpörödött, gyerekszerű volt a
teste a kórházban fekve.
A második fényképalbumban a kamaszéveiből voltak fotók.
Nem telt sok időbe, hogy rábukkanjak arra, amit kerestem: az
első fotó Hollisról és Breeről. Annáról. A strandon voltak, Hollis
átölelte a vállát. Bree bikiniben, Hollis fürdőnadrágban. Nagyon
boldognak tűntek, ahogy a napfény megvilágította őket.
Szürreális volt őket együtt látni, a legjobb barátnőmet és a
barátomat. Szerették egymást. Vagy legalábbis Hollis szerette őt.
Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy Breere mosolygott a
következő képen, amit találtam. Egy fa alatt ültek. Lesifotó volt,
mintha valaki felfigyelt volna arra, hogyan nézi Breet.
Atyám, ez fájt.
Ezeken a fotókon olyan ártatlanság sugárzott Hollisról, ami
már nem létezett. Mire én megismertem, megkeményítette a
veszteség. A  fényképen látható srác határozottan rég a múlté.
Lapoztam tovább. Még több fotó kettejükről. Némelyiken
csókolóztak. Sok képen nevettek. Egy ballagási fotó.
Diplomaosztó. Nagyon sok mindenen mentek át együtt.
Elgondolkoztam, hogy vajon egymás első partnerei is voltak-e.
Miért, Bree? Miért titkoltad ezt el előlem? Én annyi mindent
elmondtam a Hollis iránti vonzalmamról, az alakuló
érzelmeimről. Nem kötötte össze a dolgokat, vagy abban bízott,
hogy ez nem lehet igaz, és inkább nem akarta felzaklatni az
életem?
 Nem akart azon a hétvégén találkozni vele, amit Hollis nálam
töltött Connecticutban. Emlékszem, kicsit furcsálltam, bár a
rossz egészségi állapotának tudtam be. Gyanított valamit, és
nem akart szembesülni az igazsággal? Vagy tudta az igazságot?
El kellett azon gondolkoznom, hogy Hollisszal a kapcsolatom
vajon lesz-e még valaha ugyanolyan. Túl tudjuk ezt élni?
Becsuktam a fényképalbumot. Ezek a kérdések várhattak.
Mert Bree az életéért küzdött. Ezen kívül nem számított semmi
más.
 

 
A kórház folyosói csendesek voltak, egy férfit leszámítva, aki
egy Johnny Cash-dalt énekelt, miközben a negyedik emeleti lift
előtt mosta fel a padlót. Még nem volt egészen reggel hét óra, de
az intenzív osztálynak nem volt kötött látogatási ideje, én pedig
nem tudtam aludni. Arra gondoltam, hogy Richard talán ott
lesz, bár senkire nem számítottam ilyen korán.
A bezárt, dupla ajtókhoz érve kevés Purellt dörzsöltem a
kezeimre, majd megnyomtam a gombot. A  nővérpult fényei le
voltak tompítva. Megláttam ugyanazt a nőt, aki megvizsgálta
Breet, mielőtt elmentem.
– Gyorsan visszajött – mondta.
– Igen. Nem tudtam aludni. Hogy van?
Az ápolónő szomorúan elmosolyodott.
–  Brianna körülbelül ugyanúgy. Épp fél órája ellenőriztem a
vitális paramétereit, és győződtem meg arról, hogy nincs
fájdalma.
Brianna.
Nem voltam biztos benne, hogy ezt valaha meg tudom szokni.
A  név súlyként nehezedett a mellkasomra az összes hozzá
tartozó dolog miatt… Brianna. Hollis Annája. Ó, atyám.
Megdörzsöltem a szegycsontomat. Huey Annája is.
– Rendben. Köszönöm. Nem gond, ha most odamegyek hozzá?
–  Egyáltalán. Nemsokára műszakot váltunk, úgyhogy akkor
önnek és a bátyjának körülbelül egy órára majd ki kell
menniük. De most szabad.
– A bátyám?
A helyiség túloldala felé bökött az állával, ahol Bree feküdt.
–  Már majdnem fél órája itt van. Nem úgy fest, mint aki
szintén sokat aludt.
Követtem a tekintetét, arra számítottam, hogy Tobiast fogom
látni, mire egy gombóc nőtt a torkomba.
Hollis.
Bree ágya mellett ült. Kócos volt. Elég volt egy pillantás, hogy
tudjam, az elmúlt néhány órában a haját húzogatta. De mit
keresett ott ilyen korán? Két és fél óra az út a városba,
ugyanannyi vissza, és csak az éjszaka közepén jöttünk el a
kórházból. Nem járhatta meg ennyi idő alatt az utat hazáig és
vissza. Úgy éreztem, lehet, hányni fogok. Azért vitt haza Hollis,
hogy visszasiethessen, és egyedül legyen Breevel?
Ez a gondolat rengeteg érzelmet hozott magával,
szomorúságot és zavarodottságot. Utáltam magam, amiért ezt
érzem, de határozottan vegyült bele valamennyi féltékenység is.
 A távolból néztem, és nem tudtam pontosan, mit csináljak.
Menjek, és csatlakozzam hozzá? Üljek ki a váróterembe, és
adjak neki időt, hogy egyedül lehessen vele? Menjek el, majd
jöjjek vissza?
Néhány perc gondolkodás után, amíg próbáltam megtalálni a
helyes választ, rájöttem, hogy erre a helyzetre tényleg nincs
megfelelő válasz. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, és úgy
döntöttem, odamegyek, megkérdezem, hogy van. Arra
gondoltam, majd megkérdezem, hogy egyedül akar-e maradni.
Nem akartam eltitkolni, hogy itt vagyok, és én is szerettem
volna látni a legjobb barátnőmet, még ha csak néhány percre is.
Tétován Bree ágya felé indultam. A  lábam ólomsúlyú volt,
ahogy közeledtem. Hollis háttal ült nekem, úgyhogy nem látta,
hogy közeledek. De amikor már csak néhány méterre voltam
tőle, meghallottam a hangját, és ettől megtorpantam.
–  Megszegtem egy ígéretet, amit neked tettem. – Bree egyik
kezét a kezébe vette, mire nekem annyira elszorult a
mellkasom, hogy nehezemre esett lélegezni. De ettől függetlenül
ledermedve álltam ott. –  Erre akkor jöttem rá, amikor tegnap
este mentem ki a kórházból, és megláttam a gyermekonkológia
tábláit. Emlékszel arra az éjszakára, amikor megfogadtattad
velem, hogy soha nem hagyok fel a látogatásokkal? Azon az
éjszakán halt meg Adam.
Hollis sokáig nem szólalt meg. Kimehettem volna,
hagyhattam volna, hogy egyedül legyen. De nem bírtam
megmozdulni. Hangosan fújt egyet, majd folytatta.
– Tőled kapta az első csókját. És az utolsót. – Ingatta a fejét, és
szárazon kuncogott. – Féltékeny voltam arra a csókra. Nem
hiszem, hogy ezt valaha elmondtam neked. Egy haldokló
tizenhárom évesnek, aki beléd volt zúgva, te adtad az élete első
és utolsó csókját, és én abban a pillanatban féltékeny voltam. Ez
meg milyen elbaszott birtoklási vágy?
Megköszörülte a torkát.
–  Azon az éjszakán, amikor Adam meghalt, megígértetted
velem, hogy soha nem fogok felhagyni a rákos gyerekek
látogatásával, és továbbra is játszani fogok velük. De
felhagytam. Amikor elhagytál. Továbbra is küldtem minden
karácsonykor egy csekket, hogy az osztály biztosan meg tudja
venni a játékokat és más dolgokat, de többé nem mentem,
Anna. Mindannyiunkban vannak jó és rossz dolgok. De amikor
elhagytál, kurvára magaddal vitted az összes jót, ami bennem
volt. Egészen mostanáig nem gondoltam, hogy ezeket
visszakaphatom. Azt hittem, örökre elmúltak. – Megállt. –
Szóval tegnap éjjel ahelyett, hogy hazamentem volna, egy éjjel-
nappali Walmartban kötöttem ki. Vettem néhány játékot és egy
új konzolt, majd elhoztam az itteni gyerekosztályra. A  nővérek
kedvesek voltak, és engedték, hogy bekössem. Közben
találkoztam Seannal. Tizenöt éves, a második kör kemóját
nyomja itt bent, de elég jókedvű. Jól levert a Grand Theft
Autóban.
Megszorította Bree kezét.
– Szerintem azért nem mentem többé, mert rád haragudtam.
A  tegnap esti találkozásom Seannal nagyon sok emléket
felidézett bennem. Emlékeket kettőnkről, ahogy ott ültünk azon
a gyerekosztályon, és játszottunk a srácokkal. Emlékeket rólad,
ahogy minden francos nap mellettem voltál, amikor anyu beteg
volt.
Megrázta a fejét, én pedig éreztem, hogy csorognak a könnyek
az arcomon.
– Nem tudom, mi történt közöttünk. De arra emlékszem, hogy
mellettem álltál. És én itt leszek, Anna. Szorosan melletted,
ahogy te is mindig mellettem voltál.
Egy nővér sétált mögém, és megérintette a vállam.
Ijedtemben összerezdültem.
–  Elnézést, azt hittem, látott. Hozzak még egy széket, hogy
mindketten Brianna mellett ülhessenek?
Hollis megfordult, és összenéztünk.
– Elodie.
– Nekem… Nekem most el kell mennem.
Jóformán kirohantam az intenzív osztályról. A folyosón balra
megláttam a kivilágított Kijárat jelet, úgyhogy abba az irányba
siettem. Az  ajtó egy lépcsőházba nyílt, én pedig csak arra
vágytam, hogy elbújjak, és egyedül legyek. Sikerült egy
lépcsőfordulót lemennem, majd meg kellett állnom, és leülnöm
egy lépcsőfokra, mert annyira sírtam, hogy alig láttam.
Abban sem voltam biztos, hogy mi zaklatott fel.
A történet, amit Hollis mesélt Breenek, és a felismerés, hogy
mennyire szerette őt, vagy hogy a legjobb barátnőm a halálos
ágyán feküdt?
Mindkettő, gondoltam. Csak túl sok volt a kettővel egyszerre
megbirkózni.
 Szerencsére nagyon kevesen használták reggel hétkor a
lépcsőt. Úgyhogy jó sokáig ültem egyedül azon a lépcsőn, és
kisírtam magamból mindent. Végül, amikor már nem maradtak
könnyeim, lementem az első emeletre, és újra beléptem a
kórházba. Bolyongtam, nem tudtam pontosan, merre tartok,
amíg meg nem láttam egy kápolnát jelző táblát.
A pici szentélyben csupán hat padsor volt mindkét oldalon, és
egy folyosó, ami egy egyszerű oltárhoz vezetett. A helyiség sötét
volt, és üres, én pedig nem bajlódtam a lámpa felkapcsolásával.
Ehelyett leültem a hátsó sorban, és halkan, lehunyt szemmel
elmondtam néhány imát. Az elmúlt huszonnégy órában ez
jelentette a legtöbb békét, és éreztem, ahogy leengedem a
vállamat, és a nyakamban lévő feszültség is oldódik
valamennyire.
Úgy döntöttem, maradok, és kicsit kikapcsolok. Abban a
pillanatban nem siettem Hollisszal találkozni. Egy kis idő után
az alváshiány és a kimerültség utolérhetett, mert a következő,
amit észleltem, hogy egy férfi – egy kollárét viselő férfi –
ébresztgetett.
– Mennyi az idő? – dörzsöltem meg a szemeimet.
A pap mosolygott.
–  Körülbelül tíz óra. Már néhány órája láttalak itt, és
gondoltam, szükséged van egy kis alvásra. De úgy húsz perc
múlva kezdődik a napi mise, így inkább felkeltettelek, hogy ne a
közepén ébredj fel.
–  Ó, elnézést. Rendben, köszönöm. Kimegyek. Nem akartam
elaludni.
 – Nem kell sietni. Megkérdezhetem, miért vagy a kórházban?
Látogatóban?
Bólintottam.
– A legjobb barátnőm. Nagyon beteg.
– Sajnálom.
– Köszönöm.
– Nem baj, ha melléd ülök néhány percre?
– Dehogy.
A padsor végén voltam, úgyhogy odébb csúsztam, hogy
legyen hely a papnak, aki leült mellém.
– Sokáig lesz a barátnőd a kórházban?
– Azt hiszem. Hacsak nem…
A pap bólintott, bár nem tudtam befejezni a mondatom.
–  Tudod, senki nem viseli gondját a gondozónak.
Természetesen mindenki a betegre koncentrál, de a
gondozónak fontos szerepe van. Pihenned kell, és
gondoskodnod a szükségleteidről, hogy el tudd végezni azt a
feladatot, amit egy szeretted ápolása jelent.
Sóhajtottam.
– Igen, tudom. Csak a tegnap este annyira megdöbbentő volt.
– Hogy hívják a barátnődet?
– Bree… Anna. Briannának hívják.
– És téged?
– Elodie-nak.
A pap felém nyújtotta a kezét.
–  Én Joe atya vagyok. Mondjunk közösen egy imát
Briannáért?
 –  Ó, igen. Az  remek lenne. – A  kezébe tettem a kezem, és
lehunytam a szememet.
A pap elmondott néhány fohászt, majd így folytatta:
–  Drága Mennyei Atyánk! Ezen a napon kérjük, hogy
könyörülettel tekints le barátunkra, Briannára, aki a betegsége
miatt ágyhoz van kötve. Imádkozunk szerető jóságodhoz, hogy
az adjon neki erőt és hozzon neki gyógyulást, bármi is a gond,
ami ezt a betegséget okozta a testében. És erőért imádkozunk a
családja és barátai, főleg Elodie számára, hogy bátorsággal és
szeretettel állhassanak mellette, amikor erre szükség van.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Keresztet vetettem, majd kinyitottam a szemem.
– Ámen.
Joe atya kedvesen mosolygott rám.
– Szeretnél gyónni? Sokak szerint ez segít letenni a vállukról a
teher egy részét. Éppen eleget cipel az ember, ha egy beteg
szerettéről gondoskodik.
Mosolyogtam.
–  Azt mondta, nemsokára misét tart. Nem hiszem, hogy van
most arra elég idő, hogy elmondjak mindent, amit rosszul
csináltam azóta, hogy utoljára templomban jártam.
Joe atya nevetett.
–  Ha van kedved, próbáld meg! Biztos vagyok benne, hogy
nem lehet olyan rossz.
– Hát, az biztos, hogy hazudtam néhányszor.
– Rendben.
– És az az igazság, hogy lehet, most éppen újra hazudok. Mert
több volt, mint néhány alkalom. Az előző munkámban férfiakat
manipuláltam kompromittáló helyzetekbe, hogy a feleségük
jobb feltételekkel tudjon elválni.
A pap szemöldöke felszaladt.
– Elnézést. Nem szabadna semmilyen érzelmet kimutatnunk,
de ilyet korábban még nem hallottam.
Kuncogtam.
–  Igen, hát, nem ezek voltak a legjobb pillanataim. De az a
lényeg, hogy egyértelműen sokat hazudtam. Ezenkívül
káromkodok, mint egy kocsis, és időnként hiába veszem a
számra az Úr nevét. Ó, és elváltam. De a volt férjem megcsalt és
egy pöcs, úgyhogy szerintem efölött szemet hunyhatunk.
– Rendben. Van még valami?
– Nem hiszem. Ó, várjon! A házasság előtti szex bűn, ugye?
– Az.
– De szeretem az embert. Ez számít valamennyire, igaz?
Joe atya mosolygott.
– Mondj el négy Üdvözlégy, Máriát és két Miatyánkot.
–  Rendben. – Lehunytam a szemem, de meggondoltam
magam. – Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Lehetséges egyszerre két embert szeretni?
– Ez nehéz kérdés. – Hosszú ideig csendben volt. – Szerintem
lehet egyszerre sok embert szeretni. De nem hiszem, hogy lehet
két embert pontosan ugyanúgy szeretni.
– De beleszerethet egy férfi valaki újba, ha soha nem múlt el a
szerelme az iránt, akibe először volt szerelmes?
 –  Vannak emberek, akik az életünkbe lépnek, és amikor
elmennek, magukkal visznek egy darabot a szívünkből.
Úgyhogy ez a szerelem mindig velük lesz. De a szív ellenálló, és
végül meggyógyítja önmagát. Viszont az új szív már nem
ugyanaz, mint a régi, éppen ezért nem szeretünk ugyanúgy két
embert.
– Azt már sejtem.
– Aggódsz a férfi miatt, akivel most vagy?
– Ez egy hosszú történet, és hihetetlenül önző most egyáltalán
ezen gondolkoznom, de igen.
– Értem.
–  Szeretett egy nőt, aki összetörte a szívét. És ahogy mondta,
az magával vitt belőle egy kis darabot, amikor elment.
– Szereted?
– Igen. Annyira, hogy az már megijeszt.
Joe atya mosolygott.
– Ebből tudod, hogy igazi. Ha halálra rémiszt. Természetesen
én személyesen nem vagyok annyira járatos a nő-férfi
kapcsolatok terén, viszont a papi pályám negyven éve alatt sok
párral foglalkoztam. Azt tanácsolnám, hogy adj ennek a
férfinak időt. Talán csak éppen annyira fél, mint te.
Sóhajtottam és bólintottam.
– Igaza van. Idő. Határozottan szükségünk van egy kis időre.
Valószínűleg most el kellene mondanom az imákat, és
indulnom, mielőtt kezdődik a miséje. De köszönöm, hogy
beszélgetett velem.
–  Bármikor, Elodie. Mindennap nyolctól körülbelül hatig itt
vagyok. De ha nem vagyok itt… – A kis oltár fölött lógó keresztre
mutatott. – Ő  igen. Úgyhogy ugorj be, és beszélj
valamelyikünkkel, amikor csak szükségét érzed.
 
 NEGYVENKETTEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
– Hogy bírod, fiam? – Richard az intenzív osztály előtti kis
váróterembe sétált, amíg én vártam, hogy az automatából
lefőjjön a kávém.
– Jobban. Te?
Szomorúan mosolygott.
– Ugyanúgy.
Kihúztam a kartonpoharat a gépből, és belekortyoltam.
Fintorogtam, mire Richard kuncogott.
– Kávénak tűnik – mondta. – És még kávéillatú is, de szar az
íze. Bár te is szarul nézel ki, úgyhogy passzoltok.
– Kösz – morogtam.
– Egész éjjel itt voltál?
– Elmentem, hogy hazavigyem Elodie-t és elintézzek valamit,
aztán visszajöttem.
Elővett egy dollárt a zsebéből, amit az automata
beszippantott.
– Ez mindkettőtöknek nehéz lehet.
– Az biztos, hogy erre nem számítottam.
 Richard ráncolta a homlokát.
–  Sajnálom. – Nagy levegőt vett, majd megnyomott egy
gombot, hogy tejszín és cukor is kerüljön a kávéjába. – Nemrég
beszéltem telefonon a pulmonológussal. Két óra körül idejön,
hogy egyeztessen velünk. Azt mondta, a neurológust is hozza
magával, mert át akarja beszélni a prognózist. Nem hangzott túl
optimistának.
Megdörzsöltem a tarkómat.
– Rendben. Előtte kijövök, hogy egyedül lehessetek.
– Nem azért mondtam, hogy elmenj. Azért mondtam el, hogy
itt lehess. Bree azt szeretné, hogy egy ilyen helyzetben mind
együtt legyünk.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Anna… Bree… úgy képzelte,
hogy én újra itt leszek. De hálás vagyok érte.
Richard a kávéját kortyolta.
–  Lehet, hogy már nem voltatok együtt, de mindig a lányom
szívében voltál, Hollis.
Furcsán fejezte ki. De nem ez volt a megfelelő idő vagy
alkalom a keserűségre.
Ehelyett bólintottam.
– Itt leszek, amikor jön az orvos. Köszönöm.
– Szólnál Elodie-nak is az időpontról?
Eltűnt, amikor reggel meglátta, hogy Anna mellett ülök. Biztos
voltam benne, hogy összerakta a dolgot, és rájött, hogy nem
járhattam meg az utat a városba, aztán vissza. Valószínűleg azt
hitte, hogy hazudtam neki, amikor kitettem. Mert azt mondtam,
haza kell mennem. De tényleg nem terveztem, hogy visszajövök.
Aztán megláttam a gyermekonkológiai osztály óriásplakátját, és
hirtelen átvágtam három sávon az autómmal, és a következő
kijáratnál lehajtottam egy Walmarthoz.
Nehéz volt bármit is tervezni, amikor a dolgok egyik
pillanatról a másikra megváltozhattak. Szerencsére Addison
magához vette Hailey-t és a cég irányítását, úgyhogy legalább
egy agyas ember kezében volt a gyeplő.
Miután megittuk a kávénkat, Richard Mariah mellé ült.
Szerettem volna neki egy kis időt adni arra, hogy egyedül
legyen, ezért úgy döntöttem, kimegyek egyet sétálni és friss
levegőt szívni. Arra gondoltam, majd felhívom Elodie-t, és
elmondom neki, hogy kettőre jönnek az orvosok.
Viszont amikor kiléptem a kórház főbejáratán,
meglepetésemre Elodie ott ült egy padon.
– Szia! Mit csinálsz itt?
Egy szomorú mosolyt erőltetett magára.
–  Nem tudom. Nem álltam még készen arra, hogy felmenjek,
de elmenni sem akartam.
Bólintottam.
– Leülhetek?
–  Persze. – Odébb araszolt a kis padon. – Nemrég felhívtam
Hailey-t. A  hallottak alapján jól van. Úgy tűnik, megkérte
Addisont, hogy vigye el a Home Goodsba, mert a napot az
irodád újradekorálásával tölti, mivel ma bent lesz a
munkahelyeden.
– Remek – kuncogtam. – Alig várom, hogy lássam, milyen.
Elcsendesedtünk. Annyi minden mondanivaló volt, de
mégsem tűnt semmi helyénvalónak. A  csend már kínosan
elnyúlt, amikor eszembe jutott, hogy igenis van mit
elmondanom neki az orvosokkal kapcsolatban. De amikor
megszólaltam, ő is beszélni kezdett.
Mosolyogtunk, majd megint egyszerre, újra, ugyanakkor
szólaltunk meg:
– Mondd csak!
Intettem, hogy övé a terep, és ez ne történjen meg
harmadszor is.
–  Azt akartam mondani, hogy ma este elmegyek Addisonhoz
Hailey-ért, és vele maradok, ha szeretnéd az éjszakát a
kórházban tölteni.
Elkomorodtam.
–  Elodie, nem úgy terveztem tegnap este, hogy hazaviszlek,
aztán visszajövök. Tényleg haza akartam menni.
– Semmi baj. Nem kell megmagyaráznod.
– De, meg kell magyaráznom. Nem szeretném, hogy azt hidd,
hazudtam neked.
Bólintott.
– Rendben.
– De ne aggódj Hailey miatt. Addison azt mondta, ellehet nála
néhány napig. Meglesz. Szereti Addisont.
– Biztos?
– Abszolút. Ráadásul ha valamelyikünknek el kell érte menni,
az én leszek, nem te. Neked itt a helyed.
– Ahogy neked is.
Ingattam a fejem.
 – Mostanában nem tudom, hol a helyem.
Elodie arca arról árulkodott, hogy ő ebbe többet értett, mint
amit én gondoltam.
– Nem úgy értettem…
Megállított.
– Semmi baj. Mit szerettél volna mondani?
–  Beszéltem Richarddal, és azt mondta, az orvosok kettőkor
akarnak egyeztetni. Szeretné, hogy mindketten ott legyünk.
–  Ó, hűha, rendben. – Az  órájára nézett. – Az  még egy óra.
Talán el kellene mennem valami ennivalóért. Nem emlékszem,
mikor ettem utoljára, és a rengeteg kávétól, amit megittam, zizi
vagyok.
Nem kérte, hogy csatlakozzam hozzá, és ez elszomorított, bár
megértettem, hogy egyedül szeretne lenni.
– Rendben.
Elodie felállt.
–  Úgy két kilométerre van egy bagelező. Hozzak neked
valamit?
– Nem, köszönöm.
Esetlenül nézett rám, majd integetésre emelte a kezét.
– Rendben, akkor majd fent találkozunk.
Úgy néztem végig, ahogy elsétált, mint egy igazi idióta.
A  lelkemben tudtam, hogy mielőtt elengedem, meg kellene
fognom, és átölelnem. De nem tudtam. És ezért utáltam
magamat.
 
  
–  Dr. Rashamival hosszan beszélgettünk – mondta a
pulmonológus, dr. Marks. – És dr. Cowannel is konzultáltunk, az
intenzív osztály orvosával, aki azóta felügyeli Brianna ellátását,
hogy megérkezett hozzánk.
Mindannyian az ágy egyik felén sorakoztunk – én, Richard,
Elodie, Tobias és Mariah. A  két fehér köpenyes férfi az ágy
túloldalán állt.
Lenéztem Annára. Aznap reggel megkérdeztem egy nővért,
hogy vajon hall-e engem, amikor beszélek hozzá, és azt mondta,
az emberek néha emlékeznek arra, amit kómában hallottak,
máskor nem. Volt egy olyan érzésem, hogy bármi is fog
mindjárt elhangzani, az ijesztő lehet Annának, ha hallja, és nem
akartam, hogy a kelleténél még többet szenvedjen.
Úgyhogy megszólaltam, bár ez nem igazán az én hatásköröm
volt.
–  Esetleg megejthetnénk máshol ezt a beszélgetést?
A váróteremben?
Dr. Marks bólintott, és egy néhány ággyal odébb lévő ajtóra
mutatott.
–  Természetesen. Legyen így. Menjünk az elkülönítőbe. Ma
üres.
Átmentünk egy kis magánszobába, majd az orvos becsukta
mögöttünk az ajtót.
–  Tehát, ahogy mondtam, mi ketten tanácskoztunk, illetve a
Brianna ápolását végző stáb több tagjával is beszéltünk. Azt
tudják, hogy csináltunk egy nagy felbontású CT-vizsgálatot,
néhány röntgent és vérképet is kértünk. Alapvetően az derült
ki, hogy Brianna LAM-ja, limfangioleiomiomatózisa előrehaladt,
így az elzáródásokat okoz a kislégutakban és kárt a
tüdőszövetben. Elzáródás van a mellkasában lévő nyirokútban
is, ami miatt elég sok folyadék gyűlt össze ott és a hasában is. Ez
olyan folyadék, aminek nem kellene ott lennie.
– És akkor most mit teszünk?
– A mellkasában és hasában lévő folyadékot le lehet csapolni.
De ez műtéti beavatkozást igényel. És ha még ezt meg is
tennénk, nagy esély van arra, hogy újra fel fog gyülemleni.
Viszont Brianna előzetes rendelkezéséből tudjuk, hogy nem
akart semmilyen életmentő beavatkozást, ha olyan állapotba
kerülne, amiben nem tud ő maga dönteni az egészségével
kapcsolatban.
– És mi fog történni, ha nem teszünk semmit?
–  A tüdeje egyre jobban megtelik, és… Nem könnyű ezt
elmondani, de muszáj, hogy megfelelő döntést tudjanak hozni.
Jóformán meg fog fulladni a saját testében.
Mariah hangosan felzokogott. A  férje átölelte, és a
mellkasához húzta.
Az orvosok egymásra néztek.
–  Szerintünk az lenne a helyes, ha lekapcsolnánk a
lélegeztetőgépről, mielőtt eljutunk idáig.
– Tud most magától lélegezni?
A pulmonológus lenézett, majd újra fel. Megköszörülte a
torkát.
– Nem, ez nem valószínű.
  

 
A szobában mindenki tudta, mi a helyes válasz. Anna korábban
kristálytisztán elmondta a kívánságait, úgyhogy nem volt mit
megvitatni. Az  orvosi megbeszélés utáni két órában nem
jutottunk közelebb a határozott döntéshez, hogy mi legyen a
következő lépés. A gond nem az volt, hogy kitaláljuk, Anna mit
akarna. A  gond az volt, hogy senki nem állt készen arra, hogy
elengedje őt.
Tudtam, hogy amíg élek, soha többé nem fogom a kihúzza a
dugót kifejezést használni.
Annak ellenére, amit mindannyian tudtunk a szívünkben, a
végleges döntés meghozatalának súlya és az orvosok
felhatalmazása Anna apjára nehezedett.
Egy hosszú csendes elmélkedés után Richard végül megrázta
a fejét, és kimondta, amit mindannyian gondoltunk.
–  Nincs más lehetőségünk. Tiszteletben kell tartanunk a
kívánságát. El kell őt engednünk. – Az  ujjaival összecsípte az
orrnyergét, hogy visszatartsa a könnyeket, amik a döntés
nyomában a szemébe tolultak.
Mindannyian mintha egyszerre bólintottunk volna csendben.
Nem volt szükség arra, hogy akár csak egyszer is hangosan
megerősítsük. A  gondolat, hogy le kell őt kapcsolni a
lélegeztetőgépről, teljesen kikészített. És még csak nem is láttam
Annát évek óta. Elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet az
apjának vagy Elodie-nak. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a
szememben, de nem engedtem, hogy lepotyogjanak. Az  összes
jelenlévő közül egyedül nekem nem volt jogom sírni, nem volt
jogom elterelni a figyelmet a szomorúságukról.
Richard egyszer csak elment, hogy beszéljen Anna orvosával,
és amikor visszajött a szobába, teljesen le volt sújtva. Tudtam,
hogy engedélyt adott a lélegeztetőgép lekapcsolására.
Később bejött a kórházi személyzet, és ezt meg is tette.
Gyorsan ment, de az utána következő várakozás gyötrelmes
volt.
Egy nővér bekísérte Anna nagymamáját. Nem tudtam
pontosan, Beverly mama hogyan került a kórházba, mert
közülünk senki nem ment el érte. Már a kilencvenes éveiben
járhatott.
Ahogy a család Anna körül virrasztott, a nyomás, hogy az
unokája halálát kell várnia, túl sok volt Bevnek. Ez az ő
egészségének sem tehetett jót. De meg tudtam érteni, hogy
ennek ellenére el szeretett volna köszönni.
Elodie átkarolta Beverlyt, és kikísérte a teremből. Utánuk
mentem, hogy biztosan minden rendben van-e.
–  Valakinek vissza kell őt vinnie az idősek otthonába –
mondta Elodie. – Hívtak neki egy sofőrt, aki behozta, de nem
hiszem, hogy ilyen állapotban egyedül kellene visszamennie.
Én voltam a legjobb jelölt, hogy elmenjek a kórházból, mivel
abban sem voltam biztos, hogy Anna egyáltalán szerette volna,
hogy ott legyek. Úgy ajánlottam fel, hogy visszaviszem Beverlyt,
hogy nem tudtam, Anna életben lesz-e még, amikor visszaérek.
Beverly mama egyáltalán nem emlékezett rám, és ezt nem is
bántam. Annyira össze volt zavarodva ez a szegény asszony,
hogy egész út alatt sírt. De valahogy az, hogy Beverlyre
koncentráltam, segített abban, hogy a saját érzelmeim ne
szabaduljanak el.
Miután bekísértem az épületbe, és meggyőződtem arról, hogy
biztonságban a szobájában van, az autómhoz siettem, hogy
visszamenjek a kórházba.
Éppen bekötöttem a biztonsági övemet, amikor felvillant a
telefonom kijelzője.
Elodie.
Felvettem.
– Szia! Épp most indulok, ott mi van?
Egy hosszú szünet következett.
A szívem kihagyott.
Végül jöttek a szavak, amiktől rettegtem.
– Elment, Hollis.
 
 NEGYVENHARMADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
A napok, amik azután következtek, hogy Bree megszűnt
lélegezni, összefolytak. Azért használom a megszűnt lélegezni
kifejezést, mert nagyon nehezemre esett kimondani a meghalt
szót. A meghalt olyan véglegesnek hangzott.
Minden ébren töltött órámban Richardnak segítettem,
amiben csak tudtam: kiválasztottam a ruhát, amiben Breet
majd felravatalozzák, virágokat rendeltem, segítettem
megszervezni a halotti tort. Bár Bree a halála előtt bizonyos
dolgokat elintézett, egyikünknek sem volt egyedül annyi
energiája, hogy megbirkózzon a fennmaradt feladatokkal.
Úgyhogy csapatként kellett működnünk.
Hollis, mint mindannyian, még sokkban volt. Néhány napja
nem láttam, nem hallottam felőle, azokat a gyors érdeklődő
üzeneteket leszámítva, amiket én kezdeményeztem.
Bármennyire is szükségem lett volna rá, tudtam, hogy meg kell
egymásnak adnunk a teret a gyászra.
A Bree végső órái okozta fájdalmat még tovább súlyosbította
az, hogy Hollis nem ért vissza időben, hogy lássa az utolsó
lélegzetvételeit. Lehet, hogy a barátnőm nem hallott minket, de
az elbúcsúzások valamiféle megnyugvást hoztak. Hollis ennek a
nagy részéről lemaradt, mert Bree elég gyorsan elment.
Amikor aznap este Hollis visszaért a kórházba, a szeme
vöröslött, amiből tudtam, hogy a hívásom után egy nagyot
sírhatott az autóban. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg
soha nem fogom teljesen megérteni, mit érzett. Nekem szoros
volt a kapcsolatom Bree-vel, de közel nem olyan intim, mint
Hollisnak. Azzal, hogy Bree elment, tudtam, hogy se ő, se én
nem fogjuk megkapni azt a lezárást, amire szükségünk lett
vona. Soha nem fog kiderülni, hogy a halála előtt Bree
tudatában volt-e annak, hogy Hollisszal járok. Hogy áldását
adta-e ránk, vagy inkább zaklatott volt.
Bármikor azon kaptam magam, hogy ezt elemezgetem,
emlékeztettem magam, hogy Bree temetésére kell
koncentrálnom. Abban a pillanatban azt tettem, amire szükség
volt, hogy haladjanak a dolgok: egy fotókollázst készítettem,
amit majd a temetésen ki lehet tenni. Két nagy vásznat vettem,
azokat terveztem fényképekkel kirakni. A  hálószobájában
lapozgattam az albumokat, és kiszedtem belőlük azokat a
fotókat, amikről úgy éreztem, a legjobban bemutatják az életét,
gyerekkorától egészen felnőttkoráig. Még néhány olyan
fényképet is találtam, amin Hollis és Bree gyerekek voltak.
Ezeket néztem a legtovább, mert addig még soha nem láttam
fotókat a gyerek Hollisról. A  haja világosabb volt, de az arca
ugyanolyan gyönyörű.
Richard küldött egy kör-e-mailt a közeli családnak és
barátoknak, amiben megkérdezte, szeretne-e valamelyikünk
Bree temetésén beszélni. Megkért minket, hogy a Válasz
mindenkinek funkcióval reagáljuk az üzenetre, hogy az összes
résztvevő tudjon arról, hogy ki mit csinál.
Én azt válaszoltam, hogy örömmel. Hollis jelezte, ő nem tudja
pontosan, mit szólna Anna ahhoz, hogy ő beszédet tart, ezért
felajánlotta, hogy inkább bármi másban segít, amiben csak kell.
Hollis nem tudta, hogy én tudom, de Richard elmondta, Hollis
ragaszkodott ahhoz, hogy ő állja a temetés minden költségét.
Richard visszautasította az ajánlatot, de biztos voltam benne,
hogy Hollis majd megtalálja a módját, hogy mégis kifizesse.
 

 
Bree kérése szerint a család úgy döntött, hogy virrasztás nem
lesz, és a ravatalozó helyett csak a templomban lesz egy
szertartás. Amit majd a temetés követ. Úgy tervezték, hogy a
koporsója az oltáron lesz, körülötte gyertyák és virágok.
Piedesztálra lesz állítva, ezt is érdemelte.
Hollisszal mindketten korán és külön érkeztünk a
szertartásra. Sötét öltönyben volt, és fel-alá járkált a templom
előtt, amikor odaértem. Biztos voltam benne, hogy vonakodott
bemenni. Ahogy én is.
Észrevett, amint közeledtem.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Ezt nekem kellene tőled kérdeznem – mondta.
–  Bizonyára mindkettőnknek ugyanaz erre a válaszunk. –
Megigazítottam a nyakkendőjét. – Korán jöttünk.
–  Igen, nem akartam megkockáztatni, hogy dugóba kerüljek.
Egy ideje már itt vagyok.
– Hailey hogy van? – kérdeztem.
–  Hiányzol neki, de remekül van. Nagyon kedveli Addison
kutyáit. Peterrel jó kis napot terveztek. Elmennek a
kutyafuttatóba, aztán megfürdetik a blökiket. Biztos vagyok
benne, hogy nemsokára könyörögni fog egyért.
–  Nem tudom, Huey-nak ez hogy tetszene. Hacsak nem
szeretnénk, hogy ugatni is elkezdjen.
Hollis vonakodva elmosolyodott, valószínűleg csak azért,
hogy a kedvemben járjon. Határozottan nem kedvezett a hely és
az idő a vicceknek, de kétségbeesetten vágytam arra, hogy a
fájdalmon túl valami mást is érezzek.
–  Mindenesetre – mondtam –, meg kell majd találnom a
módját, hogy megköszönjem Addisonnak, amiért beugrott
helyettem.
Hollis lenézett az órájára.
– Szerintem menjünk be.
A kezét a derekamra tette, amíg együtt besétáltunk. Ez az
apró érintés egy csepp megnyugvást hozott, ahogy az is, hogy
mennyire tele volt a templom. Addison a hátsó sorban ült, és
szomorúan ránk mosolygott, amikor elmentünk mellette. Még
csak eszembe sem jutott, hogy el fog jönni, de persze hogy jött.
Egykor mindannyian barátok voltak, Hollisszal pedig nagyon
közel álltak egymáshoz.
A fotókollázsok, amiket készítettem, az előcsarnokban voltak
kiállítva, körülöttük fehér hortenziák, Bree kedvenc virága.
Hollis megállt, hogy szemügyre vegye a képeket.
Megpillantotta a két fotót, amin ő és Bree szerepeltek
gyerekként.
– Ki állította össze ezt?
– Én.
Bíztam benne, hogy nem haragszik, mivel nem kérdeztem
meg tőle, hogy baj-e, ha felhasználok róla készült képeket.
Nem vette le róluk a szemét.
– Hol találtad a fotókat?
– A gardróbjában.
– Meglep, hogy még megvoltak neki.
– Nagyon sok albuma volt. Koncertbelépőket is gyűjtött, kábé
az összes koncertét, amire valaha elment.
– Nagyon szeretett élő műsorokra járni.
Hollis az asztalnak dőlt, hogy megtámaszkodjon, majd egy
nagyot fújt. Ingatta a fejét.
– Mi jár most a fejedben? – kérdeztem.
Továbbra is a képeket nézte.
– Csak sajnálom azt a sok évet, ami alatt nem beszéltem vele.
Hogy soha nem néztem utána annyira, hogy egyáltalán tudjam,
beteg.
–  A körülmények ismeretében érthető, hogy miért így
kezelted. A legtöbben ezt tették volna.
Ezt nem volt hajlandó elfogadni.
–  Nem. Annával legfőképpen barátok voltunk. Így indult a
kapcsolatunk, amikor nagyon picik voltunk. Bárcsak egy
kicsivel is több tisztelet lett volna bennem eziránt. Félre kellett
volna tennem az érzelmeimet, és kapcsolatba lépnem vele, hogy
tudjam, jól van-e. A  barátok kurvára ezt csinálják. Nem biztos,
hogy valaha is meg tudom magamnak bocsátani, hogy ilyen
önző voltam.
–  Nem tudhatod, hogy őszinte lett volna-e veled, ha meg is
teszed. Soha nem akarta, hogy az emberek betegként
tekintsenek rá. Amíg nem volt muszáj, nem beszélt róla. –
Ránéztem egy Breevel közös fotónkra. – Mindannyian, ha
visszatekintünk, úgy vagyunk, hogy bárcsak másképp
csináltunk volna dolgokat. Amikor elveszítünk másokat,
eszünkbe jut minden, amit mondanunk vagy tennünk kellett
volna. Például bennem az van, hogy bárcsak ne pazaroltam
volna el az értékes idejéből annyit azzal, hogy a saját
gondjaimról beszéltem neki. Mindig úgy tűnt, hogy ezek tényleg
érdeklik, közben meg annyi minden volt az ő életében is. Igazán
soha nem hittem, hogy történik vele valami, akármilyen beteg
is volt. Még mindig nem tudom elhinni.
–  Sokat vívódtam azon, hogy egyáltalán szeretné-e, hogy itt
legyek – mondta Hollis. – Jóformán magára hagytam, amikor
szakított velem. Soha nem számított volna arra, hogy én itt
leszek, Elodie, bár én úgy érzem, hogy nagyon is itt kell lennem.
–  Hollis, én biztos vagyok benne, hogy szeretné, hogy itt
legyél.
Összenéztünk.
– Azt hiszem, ezt soha nem fogjuk megtudni.
 
  
Bree abban a rózsaszín sifonruhában feküdt, amit én
választottam a gardróbjából. Az  öltözéke volt az egyik, amit
nem tervezett meg, ezért minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy valami olyat válasszak, amiről azt gondoltam, tetszene
neki. A  rózsaszín volt a kedvenc színe, a ruha pedig még az
árcédulával együtt lógott a szekrényben. Egyértelműen fel
szerette volna venni, de soha nem volt rá alkalma. Gyönyörű
volt, bár egy kicsit más a sok smink miatt.
Nagyon igyekeztem sírás nélkül méltatni Breet. Beszéltem
arról, hogy milyen fontos volt számomra a barátsága, hogy
mindig szakított rám időt, és hogy mindig a barátom maradt,
még amikor a legbetegebb is volt. Nehéz volt úgy olvasnom,
hogy közben láttam, az apukája elsírja magát. Hollis a
beszédem egész ideje alatt a földet nézte.
Amint leléptem az emelvényről, észrevettem, hogy Hollis
felállt a helyéről, és a pódium felé indult. Minden szem
rászegeződött, mert ez nem volt a program része. Teljes
megdöbbenésemre a mikrofon elé lépett, és beszélni kezdett.
–  Az óvodában ismertem meg Brianna Bensont, azaz Annát.
A  fiúk kicsúfoltak, mert bepisiltem a délutáni alvás alatt, és
Anna ezt meghallotta. Addig sikított torkaszakadtából, amíg
elijesztette és teljesen kiakasztotta őket. Ez volt a
legcsodálatosabb dolog, aminek addigi életem során a tanúja
voltam. – Lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Olyannyira az
adósa voltam, hogy aznap éjjel elloptam egy gyűrűt édesanyám
ékszeres dobozából, és másnap Annának adtam. Nem
romantikus szándékkal, hanem őszinte viszonzásként.
Bree apukájára pillantott.
– Richard valószínűleg emlékszik erre. Anna megmutatta neki
a gyűrűt, ő pedig rájött, hogy ez igazi, és több száz dollárt ér.
Amikor édesanyám megtudta, egy hét szobafogságot kaptam. Ez
volt ékszertolvaj-karrierem vége, viszont az Annával közös
hosszú barátságunk kezdete. Még nagyon sokszor csináltam
magamból hülyét a barátságunk alatt. Létezik az a régi vita,
hogy vajon egy fiú és egy lány lehetnek-e barátok. Mi
bebizonyítottuk, hogy igen, sokáig így is volt. Aztán fogtam
magam, és tönkretettem ezt a barátságot, mert beleszerettem.
Kurtán felnevetett.
– Ez egyáltalán nem volt nehéz. Amikor megtörtént, az addig
ismert barátságunk véget ért, viszont még több csodás évet
töltöttünk együtt. Átsegített életem legnehezebb napjain,
amikor az édesanyám beteg volt. Ezért fogom örökké bánni,
hogy én nem voltam mellette a legsötétebb időszakában, amiről
sajnos nem tudtam. – Lenézett, és nyelt egyet, hogy összeszedje
magát. – Az  évek alatt megszakadt közöttünk a kapcsolat.
Ironikus módon a közös utunk egy gyűrűvel kezdődött és
fejeződött be. De az, hogy miként vagy miért lett vége, nem a
mára tartozó történet. Nem számít, miért tűntünk el Annával
egymás életéből. Ami számít, az a hatalmas jóság, amivel
bearanyozta az életemet a közös éveink alatt. A  remény, hogy
hallja ezt, bárhol is van most. Hogy tudja, milyen sokat jelentett
nekem, és milyen sokat fog mindig jelenteni. És ami számít,
hogy mindannyian tudják: ha valaki jelent önöknek valamit, ne
hagyják, hogy az egójuk kitörölje őt az életükből. Mert egy nap
talán nem lesz alkalmuk mindazt elmondani neki, amit úgy
éreznek, bárcsak elmondtak volna. Anna tiszteletére menjenek
ma este haza, és gondoljanak valakire, aki fontos önöknek, és
akivel talán most nincsenek kapcsolatban. Higgyenek nekem,
tegyék félre a büszkeségüket, és mondják el neki, hogy eszükbe
jutott.
A koporsóra nézett.
– Én már tudom, hogy meg kellett volna tennem.
 

 
A szertartás utáni vacsora Anna nagybátyjának éttermében
volt. Bár étkezés közben Hollisszal egymás mellett ültünk, nem
sokat beszéltünk. Én még mindig próbáltam felocsúdni az
érzelmi kimerültségből, főleg az ő beszéde után.
Megkönnyebbültem, hogy az emberek nem fecsegnek és
kacarásznak, amit olyan gyakran látni temetés utáni
összejöveteleken. Mindenkinek komor volt a hangulata,
amilyennek lennie kellett.
– Hétfőtől újra dolgozom – szólaltam meg végül. – Csak hogy
tudj szólni Addisonnak.
– Biztos vagy benne?
– Szerintem jót fog tenni nekem, ha visszatérek a munkához.
Nagyon hiányzik Hailey.
– Imádni fogja.
 Nem akartam hallani, hogy Hollis azt mondja, ő még nem áll
készen arra, hogy újra nála aludjak, és hogy visszatérjen
minden a régi kerékvágásba. Ezért úgy döntöttem, megelőzöm
ezt.
– Mivel a szomszédban lakom, szóltam Bree apukájának, hogy
majd én megoldom a ház kitakarítását. Minden este át tudok
menni, és elvégzek valamennyit. Azt mondták, haladjak a saját
tempómban, mert nem sietnek, de attól még ez jó sok munka.
Úgyhogy esténként visszamegyek Connecticutba, hogy ezt
csináljam.
– Persze. Ezt el kell végezni.
És ennyi volt.
Hollis nem sokszor nézett aznap a szemembe. Talán azért
nem, mert azt hitte, felzaklat, ha látom a fájdalmat a
tekintetében?
Amikor végre rám nézett, megszólaltam.
–  Büszke vagyok rád, hogy ma felmentél oda, és beszéltél.
Tudom, hogy nem volt könnyű.
– Nem számítottak tőlem erre.
– Tudom.
– Még csak arra sem emlékszem, mit mondtam.
–  A szívedből jött, spontán és őszintén. Jobb volt, mint egy
eltervezett beszéd.
–  A te beszéded után rájöttem, hogy ez az egyetlen esélyem,
hogy nyilvánosan méltassam őt. Hülye lettem volna nem élni a
lehetőséggel. Csak abban bízom, hogy hallotta.
– Én hiszek benne, hogy igen – mondtam.
 Az asztal alatt a keze után nyúltam, és szerencsére nem állt
ellen. A  hüvelykujját végighúzta a kézfejemen. Keserédes volt,
mert hosszú idő után ez volt az első alkalom, hogy egymáshoz
értünk.
Azon gondolkoztam, vajon vissza fogunk-e valaha térni oda,
ahol korábban voltunk. Vajon a mindig levegőben lógó rejtély,
hogy Bree mit tudott, örökre kísérteni fog minket? Vajon én túl
fogok-e valaha jutni azon, hogy szemtanúja voltam, Hollis
mennyire szerette Breet, és vajon ő túl fog-e valaha jutni azon,
hogy én milyen közel álltam ahhoz a nőhöz, aki összetörte a
szívét? Tudtam, hogy ezt az idő fogja eldönteni.
De azt is tudtam, hogy Hollisnak ehhez levegőre van
szüksége. Még nem igazán dolgozott fel ebből semmit. És
bizonyos értelemben én sem.
 
 NEGYVENNEGYEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
A temetést követő hétfő semmiben nem hasonlított egy
normális hétfőre. Hajnali négy óta fent voltam, már három
kávét megittam, bár reggelizni nem bírtam. Ez volt az első
napom újra az irodában, az első nap abban az életben, ami
látszólag ugyanaz volt, egyébként pedig örökre megváltozott.
Az ajtó kinyílt, Elodie a kulcsával jött be. Úgy tűnt, megy
minden a maga megszokott útján, a mellkasomban lüktető
hatalmas fájdalmat leszámítva. Hihetetlenül hiányzott. Csak
nem tudtam, hogyan térjek vissza oda, ahol azelőtt voltunk,
mielőtt mindez megtörtént. Valahogy nem tartottam helyesnek
az élet ünneplését, a boldogságot. Fogalmam sem volt, hogyan
ne érezzem magam teljesen nyomorultnak.
Általában ilyenkor már rohantam volna ki az ajtón,
kezemben a rozsdamentes termoszommal. De aznap a pultnak
dőltem, nem siettem a távozással, de nem is igazán tudtam, mit
mondjak.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Megvagyok. Te hogy vagy?
 – Elfoglalom magam. Viszont örülök, hogy itt vagyok.
– Én is. Örülök, hogy visszatértél.
Elodie Hailey szobája felé pillantott.
– Még alszik, ha jól sejtem.
– Aha.
– Azt hittem, talán ébren lesz, és izgatott, hogy találkozunk.
– Azért ennyire biztosan nem hiányoztál neki – cukkoltam.
Tétován elmosolyodott.
– Richard elmondta, mit tettél. Ez fantasztikus.
Mivel Anna apukája nem hagyta, hogy kifizessem a temetést,
jó sok pénzt adományoztam, hogy Anna tiszteletére hozzanak
létre egy alapítványt az ugyanilyen tüdőbetegségben
szenvedőknek.
– Ez tűnt a logikus döntésnek.
–  Tudom, hogy Bree nagyon hálás lenne… És szeretném, ha
tudnád, hogy megtiszteltetés volna, ha segíthetnék neked
működtetni.
–  Persze. Minden segítségre szükségünk van. Ráteszlek a
levelezőlistára.
– Köszönöm – mondta.
Valamiért ebben a nem éppen megfelelő pillanatban bevillant
Anna mosolygós arca. Úgy tűnt, hullámokban ér utol a
megmásíthatatlan felismerés, hogy elment. A  tagadás és a rám
törő durva valóság skáláján ingadoztam.
Lehunytam a szemem.
– Képzeld el, milyen lehet tudni, hogy meg fogsz halni, főleg,
hogy lassú halált fogsz halni. Képzeld el a bátorságot, ami ennek
az elviseléséhez kellett. Még mindig nem tudom elhinni, hogy
ilyen sokáig kellett így élnie.
Sikerült nem sírva fakadnom a temetés alatt és után, de
valamiért abban a pillanatban kezdett utolérni. A  lehető
legrosszabbkor, mivel a helyzet bonyolultsága miatt nem
akartam, hogy Elodie sírni lásson.
– Sajnálom. Mennem kell. Késésben vagyok – mondtam, majd
az ajtóhoz siettem.
Elodie-nak esélye sem volt reagálni.
Amikor kiértem lent a járdára, akkor pottyant le az első
könnyem.
 

 
– Hát, elég szarul nézel ki. – Addison az asztalom túloldalán álló
fotelbe tette le a fenekét.
A levegőbe dobtam a kezemben lévő tollat, majd
megdörzsöltem az arcomat.
– Kemény reggel.
– Kemény hetek, én inkább azt mondanám. Elodie hogy bírja?
– Jól… Gondolom.
Addison ráncolta a homlokát.
– Nem tudod, hogy bírja?
– El volt foglalva. Az elmúlt néhány napban Anna családjának
végzett el dolgokat. Segített kitakarítani a házát, meg ilyesmi.
– Miért nem vagy mellette és segítesz neki?
– Egy kis időre van szüksége.
 Addison kérdőn nézett rám.
– Neki van egy kis időre szüksége, vagy neked?
– Mindkettőnknek.
– Miért?
– Hogy a francba érted, hogy miért? Nem egyértelmű?
Keresztbe fonta a karját.
– Nem, nem az.
– Mindkettőnket nagy trauma ért. Nem gépek vagyunk. Időbe
telik ezen átrágnia magát az embernek.
– De egy pár vagytok. Miért nem együtt rágjátok át magatokat
rajta?
Kurvára elveszettnek éreztem magam. Elodie mellett akartam
állni. Csak nem tudtam, hogyan. Helytelennek tűnt hozzáérni és
megölelni, de nem tudtam, miért.
Addison arca ellágyult.
–  Ha ennek nem ilyen vége lett volna, ha csak most tudtad
volna meg, hogy Elodie és Anna ismerték egymást, az
változtatott volna bármin Elodie és közted?
Elgondolkoztam ezen. Bár bizonytalan voltam, hogy ezekben
a napokban miként viselkedjem Elodie társaságában, egy
dologban biztos voltam. Hogy szeretem. Kurvára szerettem.
–  Nem, nem változtatott volna semmin. Gyanítom, kellett
volna egy kis idő, hogy hozzászokjak. Nem mintha könnyű lett
volna egyszerre mindkettejük társaságában lennem.
– Akarod tudni, én mit gondolok? – kérdezte Addison.
– Nem igazán. De ez téged kurvára nem állított meg soha.
– Azt gondolom, hogy beszari vagy.
 Pislogtam néhányszor.
– Parancsolsz?
–  Jól hallottál. Azt gondolom, hogy beszari vagy. Éveken át
elzárkóztál egy párkapcsolat elől, végigkefélted Manhattant,
mert az utolsó nő, akit szerettél, elhagyott. Végre találkozol egy
olyan nővel, akiért megéri kockára tenni a szívedet, aztán
bumm… Újra a felszínre tör, és te meghátrálsz.
–  Neked fogalmad sincs arról, hogy mi a francot beszélsz.
Mindkettőnknek szükségünk van időre, Addison. Ő  volt Elodie
legjobb barátnője és az én Annám.
Megrázta a fejét.
– Már nem volt a te Annád, Hollis. De Elodie a tiéd. Legalábbis
még. Úgyhogy szedd össze magad! Elodie nem fog téged úgy
megbántani, mint Anna. És tudod, mit? Ha tévedek, és végül
megbánt, nem jobb néhány közös év Elodie-val, mint nélküle
élni?
Nélküle élni. Ezektől a szavaktól rohadtul megsajdult a
mellkasom.
–  Végeztél? – Felvettem a tollam, majd az asztalomon lévő
papírhalomra néztem. – Mert ha igen, van elvégzendő munkám.
 

 
Két nappal később az irodámban ültem este hétkor, és a
bekeretezett képet bámultam, amit Hailey tett az asztalomra.
Az  újradekorálás azt jelentette, hogy két tehénbőr mintás
párnát tett a bőrkanapémra, egy fehér subaszőnyeget a
dohányzóasztal alá – biztos voltam benne, hogy a szőnyeg a
fürdőszobarészlegről származik, és inkább egy fürdőkád előtt
lenne a helye –, illetve néhány bekeretezett képet az asztalomra,
közöttük egy szelfit, amit aznap készített, amikor Elodie-val
mentünk érte a barátnőjéék connecticuti házába. Elodie-val elöl
ültünk, Hailey pedig a hátsó ülés közepéről hajolt kettőnk közé.
Helyes fotó volt. Ez a nap volt az is, amikor lefeküdtünk Elodie-
val, és az éjszaka, amikor elmondtam neki, hogy szeretem.
Elodie-nak és Hailey-nek is hatalmas mosoly ragyogott az arcán,
de én Elodie-t néztem. A fénykép nagyon jól megörökítette azt,
ahogy aznap éreztük magunkat. Boldogan, szerelmesen,
felhőtlenül.
Mekkora változást tud hozni egy rohadt hét.
Összerezzentem, amikor kopogtak az irodám ajtaján.
Felnéztem, és csodálkozva vontam össze a szemöldökömet.
– Richard? Hogy kerülsz ide?
Az ajtóban állt.
– Nem baj, ha bejövök?
–  Nem, nem, természetesen nem. – Felálltam, és kézfogásra
nyújtottam a kezem. – Örülök, hogy látlak. Hogy vagy?
Végignézett rajtam.
– Abból, amit látok, nálad jobban.
Sóhajtottam.
– Sokat dolgoztam. Próbálom utolérni magam, hogy egy ideig
nem voltam.
Az arcáról leolvasható volt, hogy tudja, ez úgy kamu, ahogy
van, de nem tette szóvá. Leült velem szemben.
 –  Kemény – mondta. – Sosem egyszerű elveszíteni egy
gyereket, de Anna… Ő  volt a kislányom. – A  szeme megtelt
könnyel. – Tudom, minden apa azt gondolja, hogy az ő kislánya
különleges. De az enyém tényleg az volt. Azt tudod, hogy ezen a
héten mindennap kapok tőle csokoládéba mártott gyümölcsöt?
Egy futár hozza. Mindig is ez volt a gyengém. Azt sem tudom,
hogyan szervezte meg. Ő  ilyen ember volt. Mindig másokra
gondolt, és meg akart arról bizonyosodni, hogy minden
rendben van velük.
Ez volt az az Anna, akit én is ismertem évekkel korábban. De
nem ez volt a megfelelő alkalom, hogy elmondjam egy apának,
hogy a lánya csak magára gondolt, amikor a kapcsolatunk
befejezésére került a sor.
Úgyhogy bólintottam.
– Jó ember volt.
Richard a farzsebéhez nyúlt, és elővett egy borítékot.
– Azt akarta, hogy ezt adjam oda neked… Utána. Nem állítom,
hogy egyetértek azzal, ahogy bizonyos dolgokat kezelt, de a
titkai nálam biztonságban voltak. És ezért tartozom neked egy
bocsánatkéréssel, Hollis.
– Milyen titkok?
Felállt, és az asztalra ejtette a borítékot.
– Minden benne van. Nem olvastam el. De elmondta, mit írt,
és azt hiszem, ez sok mindent meg fog magyarázni. – Felém
nyújtotta a kezét. – Elodie egy fantasztikus nő. Örülök, hogy
vagytok egymásnak. Remélem, jól alakulnak a dolgaitok. Ha
igen, várok egy meghívót az esküvőre. Vigyázz magadra, Hollis!
 Azzal megfodult, és kisétált az irodámból.
Lebámultam az asztalom közepén heverő fehér borítékra,
amin Anna ismerős kézírásával az szerepelt: Hollis.
Mi a fene folyik itt?
 
 NEGYVENÖTÖDIK
FEJEZET
 
Elodie
 
– Hollis bácsival haragszotok egymásra?
– Nem, szívem. Miért kérdezed?
– Már nem akartok többé barát és barátnő lenni?
Éppen uborkát hámoztam a salátához, de letettem a kést,
hogy csak Hailey-re figyeljek. A  gránitpult túloldalán ült egy
bárszéken.
– Nem, nem szakítottunk, ha ezt kérdezed.
– De lehet, hogy fogtok?
Sóhajtottam, és átmentem az ő oldalára. Megfogtam a kezét,
és mutattam, hogy pattanjon le a helyéről.
– Gyere, menjünk be a nappaliba, és beszélgessünk.
A kanapéra ültünk. Hailey az egyik hajtincsével kezdett
játszani, amit akkor csinált, amikor ideges volt. Az  álla alá
tettem a kezem, és felemeltem, hogy egymás szemébe nézzünk.
– Hollis bácsival elveszítettünk valakit, aki közel állt hozzánk.
Csak szomorúak vagyunk.
Legalábbis ebben bíztam. Bár a megelőző néhány napban
kezdtem veszíteni a magabiztosságomból, hogy ezen túl fogunk-
e jutni.
Hailey bólintott, de úgy tűnt, van még mondanivalója, viszont
valamiért nem gondoltam, hogy ennek köze lenne ahhoz, hogy
Hollisszal egy pár vagyunk-e, vagy sem.
– Hailey, veszítettél már el valakit, aki közel állt hozzád?
Megrázta a fejét.
– Ami a barátnődnek volt, az fertőző?
–  Ó, atyám, nem! Egyáltalán nem. Breenek egy ritka,
limfangioleiomiomatózis nevű betegsége volt. Nemcsak hogy
nem fertőző, de olyan kevés embernek van ilyenje, hogy eddig
csupán körülbelül négyszáz dokumentált eset volt az Egyesült
Államokban.
– Hűha!
– Igen.
Hailey-nek még mindig ugyanolyan volt az arckifejezése.
–  Van még valami, amit szeretnél tudni? – kérdeztem. –
Bármiről beszélhetünk.
Egy pillanatra félrenézett.
– Mi történik, amikor meghalunk?
Ez egy kemény megválaszolandó kérdés volt. De tudtam, hogy
Hollist és a bátyját katolikusnak nevelték, úgyhogy azt a választ
adtam, amit szerintem várnának tőlem. Igazából az életem
döntő részében én is ebben hittem, bár az elmúlt néhány nap
megkérdőjelezett mindent.
–  Hát, a lelkünk a mennybe megy, és megszabadulunk
minden betegségtől, fájdalomtól, amiben a földön volt részünk.
– Akkor Anna már nem beteg?
 Mosolyogtam. Ez volt az egyetlen gondolat, amibe szorosan
kapaszkodtam.
– Nem, már nem az.
– Az jó.
– Az. Örülök, hogy már békére lelt.
– Mi lesz… ha Hollis bácsi betegszik meg?
–  Ó, drágám, Hollis bácsi nagyon egészséges. Emiatt nem
kellene aggódnod.
–  De Anna is egészséges volt egyszer, nem? Mielőtt
megbetegedett.
Igaza volt. És személyes tapasztalatból tudtam, milyen érzés
bizonytalannak lenni abban, hogy mi fog történni, ha az
alkoholista anyám egy reggel nem ébred fel. Az  apám halála
előtt is mindig magányosnak éreztem magam. Amikor az
életben semmi nem érződik biztosnak, hajlamosak vagyunk
rengeteget agyalni a következő lépésen.
Hailey-re néztem. Csak néhány hónapja ismertük egymást, de
teljes szívemből szerettem.
–  Ha bármi történne Hollis bácsival – ami nem fog –,
engedélyt kérnék apukádtól, hogy velem élhess.
Felcsillant a szeme.
– Megtennéd?
A kezem közé fogtam az arcát.
– Igen, feltétlenül meg.
Hailey szemmel láthatóan ellazult.
– Köszönöm.
– Egyáltalán semmi okod megköszönni. Szerencsés lennék, ha
velem élnél, kölyök.
 

 
A csengő majdnem nyolckor szólalt meg. Hollis csupán fél
órával korábban írt egy üzenetet, hogy késő estig nem fog
hazaérni. Nem számítottam rá ilyen korán, bár arra gondoltam,
biztos itthon hagyta a kulcsait.
Viszont amikor kinéztem a kukucskálón, egy olyan férfi állt
az ajtó túloldalán, akire nem számítottam.
Kinyitottam.
– Richard? Minden rendben?
Kedvesen mosolygott, de fáradtnak tűnt.
– Igen, kedves. Jól vagyok. Bemehetek?
Oldalra léptem.
– Persze. Persze. – Azt hittem, Hollishoz jött. – Hollis ma késő
estig dolgozik. Még nem ért haza.
– Azt gondoltam. Épp most jöttem el az irodájából.
Ezen elcsodálkoztam.
– A munkahelyén találkoztál vele?
Richard bólintott.
– Oda kellett adnom neki valamit.
– Ó, értem.
Körülnézett.
– Hollisszal él az unokahúga, ugye?
–  Igen. A  szobájában van egy barátnőjével. Vele szeretnél
találkozni?
 –  Nem. Nem. Csak reméltem, hogy egy percet tudunk veled
kettesben beszélgetni.
–  Ó, természetesen. Hozhatok neked valami innivalót? Vizet
vagy talán bort?
– Egy pohár víz jólesne. A csapvíz remek lesz.
A konyhába mentem Richarddal, aki leült a pulthoz, pont oda,
ahol korábban Hailey volt. Megtöltöttem egy poharat jéggel,
majd a hűtőszekrény ajtajából ráengedtem a vizet.
Odaadtam neki, és néztem, ahogy szinte az egész poharat
kiissza, majd egy hangos „ahhh”-hangot hallatott.
–  Hiányzik a New York-i víz. A  francos connecticuti víznek
nem ugyanilyen az íze.
Mosolyogtam.
–  Kevesebb patkány van a csatornarendszerben. Connecticut
olyan előkelő.
Richard a farzsebéhez nyúlt, és elővett egy borítékot. Maga
elé tette a konyhapultra.
–  Figyelj, kedves, rátérek a lényegre. Tudom, hogy egyenes
ember vagy, és nem szeretnék köntörfalazni.
– Rendben… Köszönöm.
–  Bree azt kérte tőlem, hogy ezt adjam oda neked. Tartozik
neked néhány válasszal, és azt hiszem, ezeket ebben meg fogod
találni. – Áttolta a borítékot a gránitpulton.
– Írt nekem egy levelet?
Bólintott.
–  Nem kell neked elmondanom, hogy a lányom a húgaként
szeretett téged. Te vagy az egyetlen jó döntés, amit az a hitvány
mostohafiam hozott az életében. Amit ő elveszített, a kislányom
megnyert. Jót tettél a lelkének, Elodie.
Könnyek gyűltek a szememben.
– Ő is jót tett az enyémnek.
Felemelte a poharát, és kiitta a maradék vizet.
– Nem zavarlak tovább. Semmi szükség arra, hogy feltépjünk
olyan sebeket, amik csak most kezdtek begyógyulni. Néhány
hónap múlva majd megtesszük a tóparti házban. Szerintem
össze kellene gyűlnünk Bree születésnapján, novemberben,
hogy csak szép időkről beszélgessünk. Akkor majd könnyebb
lesz.
Mosolyogtam.
– Ez nagyon jó lenne.
Richard felállt, majd az ajtóhoz ment. Ahogy kinyitotta,
megfordult, és a szemembe nézett.
– Ne haragudj rá. Jót akart.
Fogalmam sem volt, mit értett ezen. Miért haragudnék Breere?
Richard jól megszorongatott, sokáig átölelve tartott, majd
adott egy puszit a fejem búbjára.
–  A szerelem mindannyiunkra másképp talál. Nem fontos,
hogyan történik. Csak az számít, hogy igaz. Vigyázz magadra,
kedves!
 

 
Remegett a kezem. Nem tudtam, miért vagyok ideges.
A  legrosszabb, ami megtörténhetett, már megtörtént. De a
gyomromban éreztem, hogy ez Hollisról és rólam szól. Már így
is olyan ingoványos talajon álltunk. Fel kellett készülnöm egy
újabb ütésre. Háromszor vettem fel és tettem le a borítékot.
Összeszedtem magam, és úgy döntöttem, írok Hollisnak egy
üzenetet, hogy tudja, mire fog hazajönni. Jó esély volt arra, hogy
a levél elolvasása után egy roncs leszek.
Fogtam a telefonomat, és írtam neki.
 
Elodie: Richard most volt itt. Hozott egy levelet, amit Bree írt
nekem.
 
Gondterhelten néztem a kijelzőt, rajta az infót, hogy az üzenet
Elküldve, Kézbesítve, majd Elolvasva lett. Néhány másodperc
múlva jött a válasz.
 
Hollis: Itt is volt ma. Én is kaptam egyet.
 
Richard tényleg mondta, hogy elment Hollis munkahelyére
beadni valamit. Naná, hogy neki is vitt egy levelet.
 
 NEGYVENHATODIK
FEJEZET
 
Hollis
 
Öntöttem magamnak kétujjnyit a scotchból, amit az irodában
tartottam a különleges alkalmakra, leültem a kanapéra, és
kinyitottam a borítékot. Már pusztán Anna kézírása láttán alig
kaptam levegőt, így néhány mély, megnyugtató lélegzetet kellett
vennem. Amikor ez a szarság sem segített abban, hogy
lehiggadjak, egy óriási korttyal ledöntöttem a pohát tartalmát.
Essünk túl rajta.
 
Kedves Hollis!
Tizenegyedikben mondtál valamit, ami a mai napig bennem
él. Az anyukád visszakerült a kórházba. Olyan rosszul volt a
gyógyszerektől, hogy kiszáradt, és egy szörnyű fertőzést
kapott a kemoterápiás port katétertől. Komoly fájdalmai
voltak, és neked megszakadt a szíved, hogy így kell látnod
őt. Az enyém is megszakadt. Haza kellett mennem, de előtte
sokáig álltunk a kórház előtt egymást ölelve. Te sírtál, és azt
mondtad:
 
„Bárcsak lenne erőm elhitetni vele, hogy nincs rá szükségem.
Hogy elengedhessen.”
 
Tudtad, hogy a kitartásért való állandó küzdelem nehéz és
fájdalmas volt neki, de miattad sosem hagyott fel vele. Néha
az embereknek segítségre van szükségük az elengedéshez.
Mivel ezt a levelet olvasod, én már elmentem. De nem ma
engedtél el, és én akartam ezt így. A  te érdekedben. Annyi
éven át ápoltad anyukádat, önzetlenül feláldoztad az
életedet, hogy mellette legyél. Nem hagyhattam, hogy ezt
értem is megtedd. Ennél te sokkal többet érdemeltél. Hogy
szabad legyél.
Úgyhogy hazudtam, Hollis. Soha nem volt másik férfi.
Három nappal azelőtt diagnosztizáltak a betegségemmel,
hogy megkérted a kezem. Próbáltam kitalálni, hogyan
mondjam el neked, és abban a pillanatban, amikor lenéztem
rád, ahogy fél térdre ereszkedtél előttem, jöttem rá, hogy mit
jelentene, ha elmondanám neked.
Tudtam, hogy hosszú harc áll előttem, ami
elkerülhetetlenül véget ér, mielőtt betöltöm a harmincat.
Úgyhogy egy hirtelen döntést hoztam. Azt mondtam,
megismertem valakit, hogy te továbblépj.
De az évek alatt szemmel tartottalak, és rájöttem, hogy
nem éppen azt teszed. Így amikor megtudtam, hogy Hailey
hozzád költözött, a csodával határos módon belebotlottam
egy dadusállás-hirdetésbe – egy hirdetésbe, aminél a te céged
levelezési címe volt feltüntetve –, tudtam, hogy ez sorsszerű.
 Elodie csodálatos nő, és valahogy éreztem, hogy ti ketten
azonnal meg fogjátok találni a közös hangot. Már ha sikerül
őt rávennem a jelentkezésre. Minden más magától történt.
Az autóbaleset, amikor találkoztatok, hogy felvetted, és hogy
milyen gyönyörűen egymásba szerettetek.
Biztos vagyok benne, hogy most mindketten össze vagytok
zavarodva. El sem tudom képzelni a pillanatot, amikor
megtudtad, hogy a te Annád Elodie Breeje. Ezért úgy érzem,
mindkettőtöknek magyarázattal, illetve egy
bocsánatkéréssel is tartozom.
Sajnálom, hogy hazudtam neked.
Sajnálom, hogy hazudtam Elodie-nak.
Sajnálom, hogy elhitettem veled, hogy nem szeretlek
eléggé ahhoz, hogy hűséges legyek.
Sajnálom, hogy miattam megingott a nőkbe vetett hited.
Az igaz szerelem azt jelenti, hogy a legjobbat akarjuk a
másiknak, és a te esetedben én ebbe nem illettem bele.
Vigyázz magadra, Hollis. És vigyázz a barátnőmre is.
Megérdemlitek egymást.
 
Örökké,
Anna
 

 
Egy teljes órába telt, mire egyáltalán fel tudtam állni az irodai
kanapéról. Újra meg újra elolvastam a levelet, mert attól féltem,
hogy valami fontosat nem vettem észre. De az egész fontos volt,
minden egyes szó. Ez volt a legfontosabb üzenet, amit valaha
kaptam, hihetetlenül értékes és szent, soha meg nem
ismételhető, soha nem tisztázható. Az  volt, ami. Anna utolsó
szavai.
Első olvasásra egyértelműen megdöbbentő volt. De minél
többször olvastam el, annál jobban került minden a helyére.
Először volt értelme az egésznek, amióta Anna kisétált az
életemből.
Amikor este az ajtómhoz értem, mielőtt benyitottam volna,
megálltam. Tudtam, hogy Elodie is kapott egy levelet.
Gyanítottam, hogy ő is zavaros érzelmi állapotban lesz.
Amikor végül beléptem a lakásba, láttam, hogy egyedül ül a
kanapén.
Gyorsan felpattant, odafutott hozzám, és megölelt.
A  testemben lévő feszültség elillant, ahogy ellenkezés nélkül
hagytam, hogy átkaroljon. A megelőző néhány napban már így
is túl sokszor utasítottam el őt. Ez volt a legkevesebb, amire
akkor szükségünk volt.
Sokáig öleltük egymást, majd elengedett.
– Ezt nem hiszem el – mondta.
Egy nagyot fújtam, és bólintottam.
– De most először van értelme a hozzá kötődő dolgoknak. Még
amikor a kórházban láttam feküdni, akkor sem jutott eszembe,
hogy már azelőtt tudhatott a betegségéről, hogy szakított volna
velem.
Elodie elmerengett.
 –  Visszagondoltam néhány közös beszélgetésünkre abból az
időből, amikor randiztam veled. Nem értem, hogyan bírta
elviselni, hogy én csak mondom a magamét. Ehhez nagyon
erősnek kellett lenni.
–  Mindenhez, amit tett, nagyon erősnek kellett lenni.
A  kettőnk ügyének elintézése csepp volt a tengerben ahhoz
képest, hogy abban a tudatban töltötte az összes napját ezen a
világon, hogy fiatalon fog meghalni.
Lehunytam a szememet. Ez ütött meg a legjobban: hogy
milyen bátorság kell ahhoz, hogy így éljen valaki.
Elodie láthatóan jobban aggódott értem, mint magáért. A keze
közé fogta az arcomat.
– Jól leszel, Hollis?
Nem vette észre, hogy bár nehéz volt ezt a hírt felfogni,
megnyugtató volt tudni, hogy az Anna iránt ennyi éven át nem
múló érzelmeim nem voltak hiábavalóak.
–  Megdöbbentő volt a levelét olvasni, de egy furcsa béke
öntött el tőle – mondtam. – Annyira össze voltam zavarodva,
hogy vajon akarta-e volna, hogy ott legyek a temetésén. Hogy
miért viselt meg ennyire egy olyan ember elvesztése, aki
egyértelműen becsapott engem. Bele fog telni egy kis időbe,
amíg ez leülepszik, de ma jobban vagyok, mint tegnap, ha
ennek így van értelme. Azt gondoltam, soha nem fogunk
válaszokat kapni. Hogy örökre bizonytalanságban kell élnünk.
Most viszont tudunk mindent.
– Igen – szipogott Elodie. – Tudunk.
A kanapéhoz mentünk, Elodie pedig a mellkasomra hajtotta a
fejét. Átöleltem, aztán csak ott ültünk csendben. Nem akartam,
hogy aznap este elmenjen. Mellette akartam aludni, és bele
akartam temetkezni, hogy elfelejtsem a nap fájdalmát.
De ezeket a saját megnyugtatásom miatt akartam.
Még mindig nem éreztem helyesnek, hogy azelőtt térjünk
vissza Elodie-val a régi kerékvágásba, amíg én készen nem
állok, hogy mindent megadjak neki, amit megérdemel. Éppen
már kezdtem azt hinni, hogy talán ott tudom folytatni az
életem, ahol abbahagytam, amikor ez az új bomba robbant.
Ugyan hozott valamiféle békét, új érzelmeket is, amiket kezelni
kellett, nevezetesen azt, hogy meg kellett birkóznom a
felismeréssel, hogy Anna mindig is szeretett. És abban a
tudatban halt meg, hogy én valaki mást szeretek. Bár ezt ő
szervezte meg, tudtam, hogy fájdalmas lehetett számára.
Hailey bejött a nappaliba.
– Jól vagytok?
– Aha, megvagyunk – mondtam neki.
Az arcán látszott, hogy nem igazán hiszi el.
– Nincs több titok, emlékeztek?
Elodie felnézett rám.
– Elmondhatjuk neki? – tátogta.
Bólintottam.
– Ülj le, Hailey! – mondta Elodie.
Leült a velünk szemközti székre.
Elodie felült.
–  Ma mindketten kaptunk egy levelet a barátunktól,
Briannától.
 – A mennyből írt nektek?
Elodie megrázta a fejét.
– Nem. A halála előtt írt nekünk.
– Ó. És mit írt?
– Bevallott valamit, amit egyikünk sem tudott.
– Mit?
Én szólaltam meg, hogy ne Elodie-nak kelljen elmagyaráznia.
–  Nagyon úgy tűnik, hogy közvetlenül azelőtt kapott hírt a
betegségéről, hogy elhagyott engem sok évvel ezelőtt. Ezért amit
annyi éven át a szakításunk okának hittem, nem volt igaz.
– Hazudott?
–  Ez bonyolult, de nem akarta, hogy szenvedjek a betegsége
miatt, és végig kelljen néznem a halálát, mint anyukámmal
kellett. Ezért úgy tett, mintha elhagyna, hogy én… ne szeressem
őt többé.
Hailey a padlóra nézett.
– Ez nagyon szomorú.
– Tudom – mondtam. – Ez az önzetlenség egy mintapéldája.
– Neked mit írt, Elodie?
–  Hát, igazából mindkettőnknek olyat írt, ami eléggé
hihetetlen. Ő  noszogatott, hogy jelentkezzem erre az állásra.
Valahogy tudta, hogy ez a nagybátyád hirdetése, és az egészet
eltervezte, hogy megismerjem őt. Remélte, hogy mi majd
egymásba szeretünk.
Hailey egyikünkről a másikunkra kapkodta a tekintetét,
ahogy feldolgozta a hallottakat.
– Én mindig azt gondoltam, hogy isten küldött téged. De akkor
Anna volt? Jobb, mint isten.
Elodie mosolygott.
– Ő igazából egy angyal, a földön is az volt, és odaát is az.
– És ha azt akarja, hogy ti együtt legyetek, miért vagytok ilyen
szomorúak? – kérdezte Hailey.
Elodie rám nézett. Nem volt egyszerű a válasz.
–  Azt hiszem, még mindig próbáljuk megemészteni, hogy
milyen nehéz lehetett neki – mondtam.
Hailey felállt, és megölelt, ami ritkaságszámba ment.
– Köszönöm, hogy elmondtátok. – Majd megölelte Elodie-t is.
Igazából segített kicsit csökkenteni a feszültséget, hogy
mindent el kellett mondanunk Hailey-nek.
Viszont bármennyire is akartam, hogy Elodie maradjon
éjszakára, hagytam kisétálni az ajtón. Újra.
 
 NEGYVENHETEDIK
FEJEZET
 
Hollis
 
A következő hetekben olyat tettem, amit még soha a karrierem
során: igazi szabadságra mentem. Erről mellesleg senki nem
tudott Addisonon kívül.
Szükségem volt arra, hogy időt szánjak magamra, hogy
gondolkodjam és engedjem, hogy minden, ami az előző
hónapban történt, leülepedjen.
Úgyhogy reggelente elmentem „dolgozni”, és hagytam, hogy
Elodie azt higgye, az irodába megyek. Közben a városban
barangoltam, különböző kifőzdékben ettem, vagy ételt vettem
hajléktalanoknak. Egyik délután egy Yankees-meccsre mentem.
Egy másik nap meglátogattam Anna sírját, hogy megmondjam
neki a magamét, amiért azt hitte, hogy jobb lesz nekem nélküle
töltenem ezeket az éveket. Aztán lehajoltam, és megcsókoltam a
sírkövet, hogy biztosan tudja, megértem a döntést, amit végül
hozott.
Ahogy az önkéntes felfüggesztésem vége felé közeledtem,
azon kaptam magam, hogy egyre jobban vágyódom Elodie után.
Mivel Hailey-nek újra elkezdődött az iskola, nem volt ok, hogy
Elodie miért ne lehetne mellettem a szabadság alatt.
A péntek délutáni utolsó állomásomat éreztem a megfelelő
helynek a „vakáció” befejezésére.
Amikor a kórház gyermekonkológiai osztályára értem,
egyenesen Sean szobájához mentem. Mindennap
meglátogattam, amióta lógtam a munkából. Ezért amikor aznap
a szobájába érve azt láttam, hogy eltűnt az összes holmija, és a
falak is üresek, lefagytam.
Egy nő lépett mögém.
– Segíthetek?
– Igen, Seant keresem.
–  Szobát cserélt, de még itt van. Most éppen az orvosa van
nála. Én vagyok az anyukája.
Nagy megkönnyebbülést éreztem.
– Á, értem.
Majdnem infarktust kaptam az ijedségtől, hogy történt vele
valami. Nem tudtam volna még egy rohadt veszteséget elviselni.
A nő oldalra billentette a fejét.
– És ön?
– Én Hollis vagyok… Egy barátja.
–  Ön az, aki a videókonzolt vette? Sean mondta, hogy egy
hozzátartozója itt volt kórházban, és ön mindennap itt tölti a
szabadidejét, hogy játsszon vele néhányat.
– Igen. Én vagyok az.
– Ez nagyon kedves öntől.
– Az én örömömre szolgál. Sean remek gyerek.
– Nem szeretne kicsit leülni? Szívesen hozok kávét.
 – De, persze. Az nagyszerű lenne.
– Hogyan szereti?
– Üresen.
– Rendben. Mindjárt jövök.
A nő eltűnt néhány percre, így egyedül ültem Sean régi
szobája előtt. Valaki egy leborotvált fejű kisgyereket tolt el
előttem egy kerekesszékben. Mindig más megvilágításban
láttam a dolgokat, ha ott voltam.
Sean anyukája két hungarocell pohárba töltött, gőzölgő
kávéval tért vissza.
Elvettem az egyiket.
– Köszönöm.
– Egyébként Kara vagyok.
– Örülök a találkozásnak. A közelben laknak?
–  Nem messze bérelünk egy lakást, hogy közelebb legyünk
Seanhoz. A házunk egy órára van New Jersey-ben.
– És gondolom, mindennap itt van.
–  Igen. Bár a jövő hétvége lesz az első alkalom, hogy néhány
napig nem fogom látni a fiamat. A férjemmel Arubára utazunk,
hogy megújítsuk a házassági eskünket. Seanért tesszük. Ő  túl
beteg ahhoz, hogy eljöjjön, de ragaszkodott ahhoz, hogy mi
elmenjünk erre az útra.
– Ez komoly?
–  Azt mondta, tele a hócipője, és rosszul van a fancsali
ábrázatunktól, és azt szeretné, hogy menjünk, éljük kicsit az
életünket.
– Fancsali ábrázat? Ez nagyon vicces.
 – Ez az én fiam, tudja. Azt mondta, annál, hogy ő itt rostokol,
már csak az rosszabb, hogy el kell néznie, ahogy mi is állandóan
ide vagyunk kötve. A férjemmel nem sok időre hagyjuk magára.
De tudja, egészen mostanáig soha nem láttam a dolgokat Sean
szemszögéből. Beismerte, hogy a betegségében nem is az
állapota a legrosszabb, hanem a teher, amit szerinte ezzel ránk
rak. El tudja ezt hinni?
Azonnal Annára gondoltam.
– Igen – merengtem el. – Igazából el tudom.
– Úgyhogy Sean miatt megyünk el, megújítjuk az eskünket, és
egy hétvége erejéig jól érezzük magunkat Arubán. Lélekben
velünk lesz. És nagyon sok fotót fogunk készíteni, amiket
elküldünk neki. Ez az egy, amihez ragaszkodik. Azt mondta:
„Anyu és apu, jobb, ha megígéritek, hogy készítetek
fényképeket! Nehogy már úgy menjetek Arubáig, hogy meg se
örökítsétek. Ne legyetek bolondok!” – nevetett.
Vigyorogtam.
– Fantasztikus gyerek.
–  Sok időbe telt, mire belementem, hogy elutazzunk. Nem
éreztem úgy, hogy el tudnék menni, és jól érezni magam,
amikor ő ilyen beteg. De azt mondta: „Az, hogy én beteg vagyok,
nem jelenti azt, hogy te és apu nem élvezhetitek az életet. Mert
ha nem teszitek, három ember haldoklik, nem egy. Attól még
nevethetsz, anyu. Attól még felöltözhetsz csinosan, és
csinálhatsz mindent, amit régen tettél. Minden nap, ami azzal
telik, hogy itt ülsz, és engem nézel, fáj, mert ettől úgy érzem,
mintha megállt volna az életed.”
 Azta.
Ez szíven ütött.
– Jól van? – kérdezte az asszony, mert valószínűleg látta, hogy
milyen hatást tettek rám a szavai.
– Igen. Nagyon át tudom érezni, amit Sean mondott.
Belegondoltam mindabba, amiről le fogok maradni, ha
továbbra is megállás nélkül Annát gyászolom. Nekem sem
ígértek végtelen mennyiségű időt ezen a világon. Senkinek sem.
Elodie olyan türelmes volt velem. Ideje megengednem
magamnak, hogy mindazt érezzem, amire a lelkem vágyott,
hogy újra megtapasztaljon. Az  agyam volt az, ami behúzta a
kéziféket, mert ennek véget kellett vetni.
–  Több mint jól vagyok, Kara. Sokkal jobban vagyok, mint jó
ideje bármikor. Mert szinte biztos vagyok benne, hogy egy
számomra nagyon különleges ember, aki nemrég ment el,
vezetett ide, hogy meghallgassam, amit éppen az előbb
mondott.
Hirtelen nem tudtam elég gyorsan Elodie-hoz jutni.
Felálltam.
–  Köszönöm. Kérem, mondja meg Seannak, hogy nemsokára
újra meglátogatom. Sőt, amíg önök távol lesznek a jövő
hétvégén, én eljövök, és leszek a társasága.
–  Naná, hogy megmondom. És remekül hangzik. Sean örülni
fog neki.
Megcsapott a hűvös őszi levegő, ahogy kiléptem a kórházból.
Idefelé egész úton esett az eső, de már bújt ki a nap. Felnéztem
az égboltra. Ott tündökölt egy szivárvány, ami ritka jelenség a
város fölött.
– Gyönyörű lány – suttogtam. – Ott vagy hát.
Átküzdöttem magam a zsúfolt utcákon, és közben végig a
színes fénysugarakra szegeztem a tekintetem.
–  Már értem – mondtam neki. – Tisztán és érthetően
hallottalak. A tiszteletedre fogom élni ezt az életet és élvezni az
ajándékot, amit adtál nekem, Elodie-t. És ígérem, hogy nagyon
sok fényképet fogok készíteni.
 
 NEGYVENNYOLCADIK
FEJEZET
 
Elodie
 
Soha életemben nem takarítottam annyit. Hollis lakása
makulátlanul ragyogott, mert az összes feszültségemet rajta
vezettem le. Néhány hét múlt el azóta, hogy megkaptuk Bree
leveleit. Tudtam, neki ezzel az volt a szándéka, hogy közelebb
hozzon minket egymáshoz, hogy tudjuk, áldását adta ránk.
Viszont Hollisnak ez nem volt ilyen egyszerű. Még mindig meg
kellett barátkoznia a tudattal, hogy minden, amit hitt, hazugság
volt.
Annyi teret adtam neki, amennyit csak tudtam, de ez a
helyzet idegtépő volt. Hiányzott. Hiányzott az érintése.
Hiányzott a figyelme. Talán önzőség, de ez volt az igazság.
Magányosnak éreztem magam, és vissza akartam őt kapni.
De nem lehet valakit arra kényszeríteni, hogy továbblépjen
valamin, ami kísérti. A saját ritmusában kellett ezt megtennie.
Viszont az, hogy megértettem a viselkedését, még nem
jelentette azt, hogy nem lettem egyre türelmetlenebb. Az volt a
helyzet, hogy bármennyi agyalás vagy idő sem tudta Breet
visszahozni. Akkor meg miért nem próbáljuk meg
visszaszerezni a saját életünket?
Kivágódott az ajtó, én pedig majdnem elejtettem a seprűt, úgy
megijedtem. Hollisnak csak néhány óra múlva kellett volna
hazaérnie, Hailey pedig iskola után átment egy barátnőjéhez
pizsamapartira.
– Mit keresel itthon?
– Végre itthon vagyok – kapkodta a levegőt Hollis. – Sajnálom,
hogy ilyen sokáig a gondolataimba voltam veszve.
Olyan volt, mintha kómából ébredt volna. Odasietett hozzám,
és megölelt.
Köszönöm, istenem.
– Nem kell bocsánatot kérned – dünnyögtem a mellkasába, és
közben beszívtam az illatát.
–  De, kell. Szükséged volt rám, és én cserben hagytalak. –
Hollis a számhoz szorította az ajkát, mire életre kelt az egész
testem.
Utána jól meg is csókolt.
–  Nagyon hiányoztál. Csak túlságosan féltem, hogy ezt
bevalljam, féltem attól, hogy önzőnek hitt dolgokat érezzek.
Arról nem is beszélve, hogy két hétig hazudtam neked.
A szívem dübörögni kezdett. Hazudott?
– Hogy érted?
–  Nem az irodában dolgoztam. A  városban bolyongtam,
minden létező étkezdében ettem, amibe csak belebotlottam.
Semmit sem csináltam. Nem is emlékszem, mikor történt velem
utoljára ilyen. Nem akartam neked elmondani, mert úgy
éreztem, akkor meg kellene kérnem, hogy tarts velem. De
egyedül kellett lennem. Arra volt szükségem, hogy ne
dolgozzam, és csak… legyek.
Hűha.
– És még hol voltál?
–  Összevissza sok helyen. Egy Yankees-meccsen, a parkban,
videójátékokat játszottam Seannal a kórházban, és
meglátogattam Anna sírját. De végre megláttam a fényt a
szivárvány végén, mondjuk úgy. Ma elmentem a
gyerekonkológiára, ez egy hosszú történet, de valami fontos a
helyére került bennem, amíg ott voltam.
– Mi volt az?
–  Hogy szabad mosolyogni a sötétség közepén. Szabad
boldognak lenni, a szeretteink ezt akarják. Nem fogom többé
rosszul érezni magam azért, mert szeretlek, Elodie. Nem fogom
rosszul érezni magam amiatt, hogy ma este a falhoz szorítva jól
megkeféllek. Egyikünk miatt sem lesz bűntudatom.
Jóformán a karjába ugrottam, majd átkulcsoltam a lábammal,
ahogy csókolóztunk. Hihetetlen érzés volt újra Hollis ölelésében
lenni.
– Tényleg visszatértél.
–  És soha többé nem megyek sehová. Ígérem – nyögte. –
Nagyon szeretnék itt és most beléd csúszni. De ezt rosszul
terveztem. Mennünk kell.
– Most? Hová?
– Néhány percen belül itt a fuvarunk.
– A fuvarunk? Megyünk valahová?
– Igen.
 – Miért nem az autóddal megyünk?
– Azt hiszem, ma este sebességet váltunk.
Mosolyogtam.
– Rendben.
Amikor az utcára léptünk, megdöbbentem, hogy egy kétlovas
hintó állt előttünk. Emlékezett arra, amit az elképzelt randimról
meséltem neki.
–  Ígértem neked egy kocsikázást jó régen, még mielőtt
elfuseráltam azt az esti randit. Most pótolom. Nagyon sok
mindent pótolok.
Hollis megfogta a kezem, és felsegített.
Nekidöntöttem a fejem, és élveztük a kocsikázást, miközben
alkonyodni kezdett. A lovak illata elég… átható volt. De ez nem
akadályozta meg a boldogságomat. A  környék csendes volt, a
forgalom morajlását és az asztfalton kopogó paták hangját
leszámítva.
Hollis egyszer csak felém fordult.
– Elodie, figyelnél rám egy kicsit?
– Természetesen.
Nyelt egyet, idegesnek tűnt.
–  Nem szeretném, ha egy pillanatig is azt hinnéd, hogy a
távolságtartásom azt jelenti, hogy elbizonytalanodtam benned.
Az Anna iránti szeretetem más, mint ahogy téged szeretlek. És a
tudat, hogy ő akkor is szeretett engem, amikor annyi évvel
ezelőtt szakított velem, nem von le semmit abból, hogy én
milyen nagyon szeretlek téged.
–  Köszönöm, hogy ezt tisztáztad. Bár ezt soha nem éreztem
versenynek.
Az egyik kezét az állam alá tette, és felemelte, hogy a szemébe
nézzek.
–  Amit irántad érzek, Elodie, az példátlan. Tényleg szeretem
Annát, és mindig is szeretni fogom, de leginkább azért
szeretem, mert elhozott téged nekem. Egyetlen további napot
sem szeretnék elpazarolni azzal, hogy valaminek a jelentésén
elmélkedem. Egyszerűen csak az a férfi akarok lenni, akit
megérdemelsz, és mindennap meg szeretném mutatni, milyen
sokat jelentesz nekem.
Ezek a szavak egy életre elegek lettek volna, de aztán
megdöbbentett, amikor a zsebébe nyúlt, és elővett egy
gyűrűsdobozt.
–  Mi az? – A  szám elé kaptam a kezem. Felgyorsult a
szívverésem. – Mit csinálsz?
Kinyitotta a dobozt, így megláttam két kisebb kő között egy jó
nagy gyémántot.
–  Tudom, ez őrültségnek tűnik. Hogy az önkéntes
száműzetésből hirtelen most ez lett, de hallgass meg! – mondta.
Teljesen ledöbbenve tettem a mellkasomra a kezem.
– Atyavilág, Hollis!
Ez tényleg megtörténik?
–  Amikor ma eljöttem a kórházból, és hazafelé tartottam
hozzád, megláttam egy szivárványt. Szerintem Anna volt, őt
éreztem benne. Folyamatosan mentem felé, míg végül eltűnt. És
abban a pillanatban, amikor már nem láttam, vettem észre,
hogy egy ékszerüzlet előtt állok. Hogy ez egy jel volt-e? Nem
tudom. De az a helyzet, hogy nem is érdekel. Ekkor már ürügyet
kerestem arra, hogy megtegyem azt, amit attól a pillanattól
kezdve akartam, hogy összejöttünk. Nem akarok több időt
pazarolni. El akarom kezdeni a veled közös életemet, Elodie.
Masszírozni szeretném a lábadat, amíg te olyan török
szappanoperákat nézel, amiket nem értek. Melletted akarok
aludni minden éjjel. Mindent akarok. Ez a gyűrű nem arról szól,
hogy nagy sietve holnap össze kell házasodnunk. Ez az
elköteleződésemet fejezi ki irántad. Amire ha lenézel, arra
emlékeztet, hogy a szívem csakis és kizárólag a tiéd, senki másé.
Nem akarom, hogy ezt még egyszer megkérdőjelezd.
Kicsit remegett Hollis keze.
– Akkor… leszel a feleségem… egy nap… amikor készen állsz?
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy óriási lelkesedéssel
bólogattam.
–  Igen! Leszek a feleséged… egy nap… holnap… vagy ma.
Amikor csak akarod.
Hevesen csókolózni kezdtünk, de a pillanatot megzavarta,
hogy a lovas kocsi hirtelen megállt. A  lovak majdnem
belementek egy taxi hátuljába.
A hajtó hátrakiabált nekünk.
– Minden rendben! Közel volt, de megvagyunk!
–  Megszoktuk a baleseteket – nevetett Hollis. –
Tulajdonképpen így ismertük meg egymást. Belém hajtott.
– Igazából… – javítottam ki. – Ő tolatott belém.
 
 EPILÓGUS
 
Hollis – 2 évvel később
 
Kopogtak. Miközben Elodie az ajtóhoz ment, megcsodáltam a
feneke ringását.
– Várunk valakit? – kérdeztem.
– Senkit, akiről tudnék.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy férfi állt a küszöbön, kezében
egy hatalmas virágcsokorral.
– Önnek küldték, asszonyom.
– Ó, ejha! Köszönöm.
Becsukta az ajtót, a virágot a konyhapultra tette, majd
elolvasta az üzenetet. Nevetett, aztán odaadta nekem a kártyát.
 
Elodie!
Nagy utat tettél meg a rossz férfiak tőrbe csalásától a jövő
jó férfijainak megteremtéséig. Fogadd kései gratulációmat a
fiad érkezéséhez.
Soren
 
Ui.: Ha valaha vissza szeretnél jönni hozzám dolgozni,
remek bébiszitter lennék.
 
 –  Erre esélyed sincs, te pöcs – nevettem, és félredobtam az
üzenetet.
Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy visszaengedjem a
feleségemet abba a munkakörbe. A börtönben kötnék ki.
– Hát, egyébként ez nagyon kedves volt tőle – mondta Elodie.
A három hónapos fiunk a mellkasomon hasalt. Nyújtogatta a
kis nyakát, hogy mindent lásson maga körül. Ben – a Benson,
Anna vezetéknevének rövidítése – az én barna hajamat és az
orromat örökölte, de Elodie szemét. Kettőnk igazi keveréke volt.
Kivettem két hetet, hogy velük legyek, és ez volt a
szabadságom utolsó napja. Azt sem bántam volna, ha
kettejükkel tölthetem az összes időmet, és soha többé nem
megyek vissza dolgozni. Elmúltak már a munkamániás
napjaim. A  legtöbb estén amint ötöt ütött az óra, én már
rohantam is kifelé az irodából, hogy hazamenjek a
családomhoz.
Még mindig ugyanabban a lakásban laktunk, csak a
vendégszobát alakítottuk gyerekszobává. Nem elég, hogy
kezdtük megszokni, milyen egy újszülöttel élni, még egy
kamasszal is meg kellett birkóznunk. Hailey még mindig velünk
lakott, és remélhetőleg ez így is marad örökre. Miután a
bátyámat kiengedték a börtönből, eltűnt. Viszont írt nekünk egy
levelet nem sokkal a szabadulása előtt, amiben megkérdezte,
hogy hajlandóak lennénk-e a lányát egy életre magunkhoz
venni. Teljesen megkönnyebbültem. Nem akartam, hogy
harcolni kelljen vele. És bár Hailey aggódott az apja miatt,
felvillanyozta, hogy végleg velünk fog élni.
 Az emlegetett szamár a nappaliba libbent. Elkerekedett a
szemem, amikor megláttam, hogy miben van. Egy rövid
pólóban, amiből kilátszott a hasa.
– Mégis hová mész így felöltözve?
– A moziba.
– Kivel?
– Kelsie-vel.
Valahogy gyanakodtam.
– Ennyi?
– És Evannel.
– Evannel?
– Elodie tudja.
A feleségemre néztem.
– Elmagyaráznád?
–  Találkoztam már Evannel és az anyukájával. Kedves fiú. –
Elodie megvonta a vállát. – Viszont megmondtam Hailey-nek,
hogy egyedül nem mehet. Magával kell vinnie Kelsie-t.
Nem létezik, hogy ez máris kezdődik.
– Hány éves?
– Tizennégy – válaszolta Hailey.
Visszagondoltam, hogy ennyi idősen milyen krónikus
maszturbáló voltam, és megborzongtam.
– Menj, és vegyél fel egy másik felsőt! – szóltam rá.
Pufogott, de visszament a szobájába. Ritkaság volt, hogy nem
veszekedett velem.
Miután Hailey elment, Elodie-val továbbra is a fiunkkal
időztünk a földön. Volt neki egy olyan játszószőnyege, amin
játékok lógtak, azon rugdalózott. Mindketten aggódtunk, mert a
szegény kiskrapek nem kakilt napok óta. Éppen „kakilesen”
voltunk, így neveztük el. Úgy terveztük, ha aznap este sem
kakil, másnap reggel az lesz az első dolgunk, hogy elvisszük a
gyerekorvoshoz.
Körülbelül fél óra földön töltött idő után észrevettük, hogy
Ben baba olyan arcot vág, ami általában azt jelenti, hogy
valamit éppen ki akar tolni.
– Atyavilág! Lehet, hogy az lesz! – ragyogott Elodie.
Ben arca céklavörös lett, és a szeme kiguvadt, mintha ki
akarna ugrani a fejéből. Nyöszörgött.
– Ez az – mondtam.
Aztán jött a robbanás hangja.
Elodie felkapta a földről, és a gyerekszobába futott vele, hogy
felmérje a helyzetet.
Jó néhány másodperc múlva egy kiáltást hallottam a folyosó
felől.
– Ben egy egész rakást kakilt! Egy rakást!
A szobába futottam.
– Hadd legyen enyém a megtiszteltetés – mondtam.
–  Nem, egyszerűen annyira meg vagyok könnyebbülve, hogy
örömmel teszem.
Odaadta nekem a koszos pelenkát, én pedig a kukába dobtam.
Elodie bepelenkázta, és tiszta rugdalózóba öltöztette. Odaadta
nekem, én pedig a levegőbe emeltem, miközben
körbetáncoltunk vele. Ez lett az életemből. Táncra perdülve
ünnepeltem egy bélmozgást. De el nem cseréltem volna semmi
másért.
Visszamentünk a nappaliba a frissen pelenkázott fiunkkal,
aki az előzőektől egészen biztosan megkönnyebbült.
– Meee. Ben egy rakást kakilt!
– Hallottad?
Elodie a madárkalitkához ment.
– Huey, mit mondtál az előbb?
A madár hallgatott.
Éppen, amikor Elodie már feladta és megfordult, Huey
felrikkantott.
– Meee. Ben egy rakást kakilt!
– Ó, apám – nevettem. – Ez komoly?
– Szerinted ez tartós lesz? – kérdezte Elodie.
– Hát, az előző szövege csupán egy teljes évtizedig tartott.
Reméltem, hogy Anna lenéz ránk, és szakad a nevetéstől.
 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 
Végtelenül hálásak vagyunk az összes bloggernek, aki lelkesen
terjeszti a könyveink hírét, és kitart mellettünk úgy is, hogy
egyre nehezebb és nehezebb „látszódni” a közösségi médiában.
Köszönjük mindannyiótoknak a folyamatos szorgalmas
munkát, és hogy segítetek minket, és megismertettek olyan
olvasókkal, akik még talán soha nem hallottak rólunk.
Julie-nak – köszönjük, hogy mindig egy kattintásra vagy
tőlünk. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy magunkénak
tudhatjuk a barátságodat, a mindennapos támogatásodat és
bátorításodat.
Lunának – a  jobbkezünknek. Tudjuk, hogy mindenben
számíthatunk rád, és nagyon hálásak vagyunk a barátságodért
és a segítségedért.
Az ügynökünknek, Kimberly Browernek – izgatottan várjuk a
következő évet, és hálásak vagyunk, hogy te egész idő alatt
velünk leszel. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a
barátunknak és az ügynökünknek is hívhatunk.
Jessicának – mindig öröm, amikor te vagy a szerkesztőnk.
Köszönjük, hogy ilyen szépen letisztáztad a kéziratunkat.
Edának és Julie-nak – nagyra becsüljük a sasszemedet és a
részletek iránti figyelmedet. Köszönjük, hogy segítettél Hollisból
és Elodie-ból a legjobbat kihozni.
 Elaine-nek – aki csodás szerkesztő, levonatolvasó, tördelő és
barát. Nagyon hálásak vagyunk érted!
Letitiának – köszönjük a türelmed ezzel!
 
Sok szeretettel:
Penelope és Vi
 Penelope Ward
és Vi Keeland
más könyvei
 
Lázadó örökös
Nagyképű öltönyös
Szívtipró pilóta
 
British Bedmate
Cocky Bastard
Hate Notes
Mister Moneybags
Rebel Heart
 
  
Penelope Ward egy New York Times, USA Today és #1
Wall Street Journal bestsellerszerző. Bostonban nőtt fel
az öt bátyjával, a húszas évei nagy részét pedig televíziós
hírműsorvezetőként töltötte. Rhode Islanden él a
férjével, a fiával és a gyönyörű autista lányával. Több
mint másfél millió eladott könyvvel hússzoros New York
Times bestselleríró, és húsznál is több regény szerzője.
Penelope könyveit már egy tucatnál is több nyelvre
fordították le, és világszerte megtalálhatók a
könyvesboltokban.
 
Iratkozz fel Penelope hírlevelére!
http://bit.ly/1X725rj
 
Penelope más könyvei
 
A legkedvesebb szomszéd
Jake megadja magát 1.
Jake megadja magát 2.
Legdrágább mostohabátyám
 
Drunk Dial
Gemini
Gentleman Nine
Jaded and Tyed
Love Online
Mack Daddy
My Skylar
RoomHate
Sins of Sevin
The Day He Came Back
When August Ends
 
  
Vi Keeland egy #1 New York Times, #1 Wall Street Journal
és USA Today bestsellerszerző, több millió eladott
könyvvel. A regényei már száznál is több bestsellerlistán
szerepeltek, és egyelőre huszonöt nyelvre fordították le
őket. New Yorkban lakik a férjével és a három
gyerekükkel, ahol a saját „boldogan éltek, míg meg nem
haltak” történetét éli a fiúval, akit hatéves korában
ismert meg.
 
Vi más könyvei
 
A beosztott
A megbízó
A vetélytárs
A viszony
Csak szex
Egomániás
Enyém leszel
Fiatal szerető
Órákon át kívánlak
Vonzó hagyaték
 
The Baller
Left Behind
First Thing I See
 
Life on Stage series
Beat
Throb
 
MMA Fighter series
Worth the Fight
Worth the Chance
Worth Forgiving
 
The Cole Series
Belong to You
Made for You

#placeholder002