Rákóczi- szabadságharc és nemzetközi összefüggései

1683-ban a török nagy erejű támadást indított Bécs ellen. I. Lipót kölcsönös védelmi
szövetséget kötött Sobisek János lengyel királlyal és sikerült megnyernie Bajorországot és
Szászországot. A város helyzete kritikussá vált, de Sobisek János és Lotharingiai Károlynak
sikerült győzelmet aratnia hadseregeivel a törökök ellen. Még ugyanebben az évben
visszavették Esztergomot is. XI. Ince pápa hatalmas összeggel támogatta a felszabadító
háborút és felszólította XIV. Lajost a császárral kötendő húszéves fegyverszünetre. A
Habsburg Birodalom, Lengyelország és Velence részvételével 1684-ben megalakult a Szent
Liga, amelynek fő célja a törökök kiűzése volt Magyarországról. Ettől kezdve az 1699-es
békéig háborús helyzet állt fönn az országban, mely a lakosságnak óriási károkat okozott. Az
folyamatos harcok nyomán falvak, néha még egész vidékek néptelenedtek el. A magyar
lakosság helyzete azonban a karlócai béke után sem javult. Mivel a török kiűzése főként a
császári seregek érdeme volt. Az egyensúly az uralkodó és a rendek között felborult, a
Habsburgok helyzete megerősödött. A rendek az 1687-es pozsonyi országgyűlésen lemondtak
a Habsburgok fiúága javára a szabad királyválasztásról, s az Aranybulla ellenállási
záradékáról. Az ország népére óriási terhek nehezedtek, hiszen a katonaság kitelelése és
ellátása okozta a legnagyobb problémát, így az adókat a többszörösére emelték. Az udvar a
töröktől visszaszerzett területeket új szerzeményeknek tekintette, s csak akkor szolgáltatta
vissza egykori birtokosaiknak, ha azok törvényesen tudták igazolni arra való jogosultságukat,
és emellé kifizették a kincstárnak a 10 %-os fegyverváltságot. Ezt a procedúrát a direkt erre a
célra kialakított, az Udvari Kamara alá tartozó Neoacquistica Commissio bonyolította le.
Hatalmas földterületeket kaptak az udvar hitelezői, hadvezérek és hadseregszállítók,
szolgálataik fejében.
A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc kirobbanásának jelentős közvetett és
közvetlen előzményei voltak. Közvetett előzménynek tekinthető a török kiűzése után
kialakuló sajátos viszony Magyarország népe és nemessége illetve a Habsburg udvar között.
A közvetlen előzmények sorát pedig mindazon sérelmek alkották, melyek a kialakult
helyzetből és legfőképpen a királyi udvar Magyarország felé mutatott hibás hozzáállásából,
az országot történelmi hagyományok nélküli fegyverrel szerzett azaz meghódított területként
kezelő politikájából adódtak. A szabadságharc kitörésében a külpolitikai helyzet is
közrejátszott. Ekkor robbant ki ugyanis a spanyol örökösödési háború, ami európai méretűvé
vált. Így tehát a Habsburgok is belekeveredtek, a katonákat a császári csapatokba pedig Lipót
a magyar parasztok besorolásával oldott meg.
I. Lipót politikája és a háborús szenvedések a magyar társadalom jelentős részét
szembeállították a dinasztiával, ami 1697-ben lázadást eredményezett Tokaj-Hegyalján. Ezt a
császári csapatok leverték. Hegyalján elsősorban a pórnép lázadt fel, a rendi sérelmek
azonban a nemesség körében is elégedetlenséghez vezettek. Bercsényi Miklós felvidéki
főnemes indította el a szervezkedést, megnyerve az ügynek II. Rákóczi Ferencet, az erdélyi
fejedelmek örökösét és egyben az ország legnagyobb birtokosát. II: Rákóczi Ferenc 1676-ban
született Borsiban. I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia, nagyapja II. Rákóczi György, s így a
két leghatalmasabb magyarországi család sarja. Édesanyjától elszakították, és iskolába adták,
ahol császárhű szellemben nevelték. Tanult Prágában, Itáliában. Sokáig élt Bécsben, és sok
nyelven beszélt. A császár engedélye nélkül vette el Sarolta Amália hercegnőt. Mikor
visszatért Magyarországra főispánná nevezték ki.
A fiatal Rákóczi látta, hogy az elégedetlenség önmagában nem elég, külső segítségre
van szükség. Kapcsolatot keresett a franciákkal, azonban XIV. Lajosnak írt levelét még
magyar földön elfogták az osztrák kémek. 1701-ben hűtlenségi pert indítottak ellene, börtönbe
vetették, ahonnan felesége, Hesseni Mária szöktette meg, majd Lengyelországba menekültek,
és a megfelelő pillanatot várta a hazatérésre.
A kibontakozó spanyol örökösödési háború kedvező alkalomnak tűnt. A császári
ezredek nagy részét kivonták az országból, XIV. Lajos támogatást ajánlott a Habsburg-ellenes
erőknek. 1703 után az európai figyelem középpontjában a spanyol trón megszerzéséért
Franciaország és a Habsburgok közt kirobbant spanyol örökösödési háború állt. Ennek a nagy
európai háborúnak lett később mellékhadszíntere Magyarország és a Rákóczi-szabadságharc.
Ezek után ismét növelték az adókat, és az elégedetlenség fokozódott. 1703-ban egy kisebb
mozgalom szerveződött a Tiszaháton, amelynek jobbágyszármazású vezetője, Esze
Tamás felkérte Rákóczit a felkelés irányítására. Rákóczi elfogadta a lengyelországi Brezánba
érkező felső-Tisza-vidéki lázadó nép követeinek, Esze Tamás, Kis Albert ajánlatát, és a
mozgalom élére állt. A meginduló szabadságharc kiáltványa fegyverbe szólított minden
„nemest és nemtelent”, de az első hetekben a felkelés inkább jobbágymozgalomnak tűnt. A
tiszaháti felkelés csapatait Károlyi Sándor vezetésével a nemesi bandériumok szétverték. A
kedvezőtlen előjelek ellenére Rákóczi felvállalta a harcot. Taktikai érzékének és határozott
fellépésének köszönhetően részben egyesítette a nemesség és a jobbágyság érdekeit. A
katonának állt jobbágyokat mentesítette a földesúri szolgáltatások alól, de keményen fellépett
a nemesi kúriákra támadókkal szemben.
1703 tavaszán Rákóczi kiadta a brezáni kiáltványt, melyben felszólította az ország teljes
lakosságát, hogy ne tűrje tovább az ősi törvények eltörlését, az adóztatást, az Udvari Tanács
mindenhatóságát, azt, hogy az országot idegen katonák irányítják, valamint a megalázó
karlócai békét. A bujdosók Esze Tamás vezetésével tehát 1703. májusában kirobbantották a
tiszaháti felkelést. Ez a lázadás tehát csak fosztogatásban és egy-két nemes meggyilkolásában
érte el csúcspontját. De hiába szólt a „nemes és nemtelen” országlakosokhoz, a nemesség a
mozgalomban parasztlázadást látott, s Károlyi Sándor a megyei hadakkal Dolhánál szétverte a
felkelőket. Rákóczi ugyan csalódott a kurucok első megmozdulásában, mégis 1703. június16-
án Vereckénél Magyarország területére léptek. Ám egy héttel később Munkács vára alatt még
nem sikerült kitörnie az Alföldre. Vissza kellett vonulnia Zavadkára, ahol Ocskay László és
Borbély Balázs szökevény magyar huszárokkal, Bercsényi Miklós pedig francia segélypénzen
toborzott két század lengyel dragonyossal és négy század talpassal csatlakozott hozzá.
Néhány héttel később már mellé szegődött a hadiszerencse amikor Tiszabecsnél győzve végre
át tudott kelni Naménynél a Tiszán, és a felvidéki nemesség egy része is kezdett az oldalára
állni. 1703. augusztus 29-én Ferenc kiadta a vetési pátenst. Ebben megígérte, hogy minden
paraszt, aki a szabadságharcban részt vesz, közvetlen családtagjaival együtt mentséget kap a
földesúri és a közterhektől. Ennek hatására tömegesen érkeztek a parasztok. Rákóczi pedig
szeptemberben kiadott egy katonai szabályzatot: Hadi Szabályzatot. Ebben ismét megtiltotta
rablást és a fosztogatást, aminek keményen érvényt is szerzett. Ezen kívül hadszervezeti
rendelkezéseket is hozott. Az 1703 nyarán kibontakozó szabadságharc látványos
eredményeket hozott, az év végére az ország egy jelentős része (Tiszántúl, Duna–Tisza köze,
Felső-Magyarország) a kurucok fennhatósága alá került.  A nemesség tömegesen
csatlakozott a mozgalomhoz, így tett Károlyi Sándor is, aki átállása után csapataival Bécsig
tört előre.
A szabadságharc lehetőségeit nagyban befolyásolták az európai háborús események.
XIV. Lajos a kezdetektől támogatta anyagilag a mozgalmat, sőt még katonai tanácsadók is
érkeztek az országba. A protestáns hatalmak, Anglia és Hollandia, tartva a francia túlsúlytól, a
Habsburg Birodalom szövetségesei voltak, Rákóczi viszont a franciák mellett harcolt. A
protestáns államok ennek ellenére békeközvetítést vállaltak Bécs és a kurucok között (1704).
II. Rákóczi Ferenc elképzelései két alternatíván alapultak; a minimális kívánalmak a rendi
sérelmek orvoslását és az önálló Erdélyi Fejedelemség visszaállítását célozták meg.
A maximális tervek egy független Magyarország kialakítására irányultak, ahol
a Habsburgoktól való elszakadás után a rendi országgyűlés egy másik dinasztiából választana
királyt.
II. Rákóczi Ferencet előbb erdélyi fejedelemmé választották 1704-ben, majd a szécsényi
országgyűlés vezérlő fejedelemmé kiáltotta ki. Az 1705. évi országgyűlés szervezte meg a
szabadságharc államát, a szövetkezett magyarországi rendek konföderációját, és itt
választották meg Rákóczi Ferencet Magyarország vezérlő fejedelmének. A mellette felállított
28 tagú szenátus irányította az államügyeket. Az újonnan trónra lépő Habsburg-uralkodó I.
József megpróbált tárgyalásokon egyezkedni a felkelőkkel, azonban ez csak időhúzási akció
volt, ami után ismét kiújultak a harcok. A kurucok, híres generálisuk Vak Bottyán János,
valamint Esze Tamás brigadéros, Béri Balogh Ádám kapitány és mások vezetésével, ügyes
portyákkal és rajtaütésekkel gyengítették a császári haderőt. A szabadságharc nem
rendelkezett azonban jól felszerelt és kiképzett regurális hadsereggel, így a nagy, nyílt
csatákban a kurucok rendre vereséget szenvedtek. A háborús költségek előteremtése egyre
nehezebbé vált. A hadsereg fenntartására a rendszeres francia segélyek, a Rákóczi-birtokok
bevételei és a regálejövedelmek nem voltak elegendőek. A szabadságharc ideiglenesen
kibocsátott rézből készült pénze idővel értékét vesztette. Az 1707. évi ónodi
országgyűlésen pénzügyi gondok miatt Rákóczy elhatározta, hogy a nemességtől is adót fog
szedni, így a diétán kimondatta, hogy a közteherviselés alapján 2 millió forint hadiadót kell
fizettetnie az ország nemességének. Az országgyűlés ezen rendelkezése a főnemesek és egyes
megyei küldöttek részéről jelentős tiltakozást váltott ki. Magát Rákóczit is megvádolták:
egyéni céljait az ország érdekei elé helyezi. Az összegyűlt képviselők kimondták a Habsburg-
ház trónfosztását. A francia király, XIV. Lajos, bár kisebb-nagyobb segítséget nyújtott
Rákóczinak, a nyílt kiállást nem vállalta a magyar szabadságharc mellett. A Nagy Péter orosz
cárral Varsóban kötött szövetség Oroszország más irányú lekötöttségei miatt kihasználatlan
maradt. A kuruc állam egyre nagyobb belső problémákkal küzdött: a jobbágykatonaság
megfáradt, kilátástalannak látta a harcokat; a magyar gazdaság sem bírta a hadsereg
ellátásának terheit, a nemesség pedig kiváltságai elveszítésétől tartva kivonta magát a
küzdelemből, elpártolt Rákóczitól. az 1708-as esztendő a szabadságharc fordulópontját hozta.
Ezen esztendőben Trencsénnél hatalmas vereséget szenvedtek a kurucok. Ezután
folyamatosan fogyott a kuruc haderő létszáma. A földesúri terhek továbbra is megmaradtak
és így csökkent a parasztok harci kedve. Kiéleződött a jobbágy földesúr ellentét. A földesurak
nem akarták engedni a harcba a parasztokat. Ezt oldaná fel az 1708-as Sárospataki
országgyűlésen hozott rendelet mely szerint a végig harcoló jobbágyok szabadságjogokat
kapnak. A következő évben azonban pestisjárvány tört ki, ami főleg a kurucokat sújtotta.
Ekkor megindult a felbomlás. A szabadságharc utolsó nagy csatája 1710 január 22-én
Romhánynál zajlott. A magyar győzelemnek tekintett, ám valójában inkább döntetlennek
vehető csata után őszre a kurucok visszaszorultak Északkelet-Magyarországra. 1710-re a
spanyol örökösödési háborúban vereségre álló XIV. Lajos is beszüntette a magyar mozgalom
támogatását. Az 1711-es szatmári országgyűlésen hoztak határozatot a békéről, amit
Nagykárolyban írtak alá. A tárgyalásokat Károlyi Sándor végezte, így Rákóczi akarata
ellenére a kurucok a majtényi síkon letették a fegyvert. A szatmári békebüntetlenséget
biztosított a résztvevők számára és ígéretet tett az alkotmány visszaállítására. Tartósan
fennmaradt a rendi dualizmus.