Vita Theodorici

Nagy Theodorik király élete és megítélése az Anonymus Valesianus írói alapján

Referátumomban Nagy Theodorik király itáliai uralkodását (493 – 526) és megítélését

mutattam be egy kézirat formájában fennmaradt forrás, az Anonymus Valesianus alapján. Ez
a kézirat tartalmazza többek között Theodorik király két életrajzát két ismeretlen szerző
tollából, akik feltehetően a király kortársai lehettek. A két életrajz közt fellelhetők ugyan
hasonlóságok, ám ennek ellenére teljesen eltérő képet kapunk általuk Theodorikról. Míg az
első kézirat írója egy legitim, jó, bőkezű és igazságos királyként ír róla, a másik sokkal
sötétebben tárja elénk Nagy Theodorik uralkodásának utolsó éveit és a királyt egy kegyetlen
zsarnokként ábrázolja.
Ebben a handoutban összefoglalom referátum tartalmát és egyes elemekre, melyeket ott az
idő hiánya miatt ki kellett hagynom jobban kitérek. Munkám első részében összegzem a
kézirat rövid történetét, kitérek annak kiadásaira és kalandos útjára, melynek során több
tulajdonoson keresztül eljutott mai őrzési helyére, megmagyarázom nevének eredetét. Majd
tartalmi és szerkezeti felépítését mutatom be, legvégül pedig a már említett Theodorik
életrajzok tartalmát fejtem ki bővebben és kitérek összehasonlításukra is.

A forrás egy 34 pergamenlapból álló kézirat, mely latin nyelven íródott. Eredetileg nem
egy egységet alkotott. Utólag lett összefűzve valamikor a 8. vagy 9. században, feltehetőleg
Veronában. Az említett két Theodorik életrajzon kívül tartalmazza még egy harmadik szerző
munkáját és ezen kívül több töredéket. Ezeket egymástól függetlenül írta meg több szerző és
nem egy időben keletkeztek. az egyes munkák megírása között több, mint száz év telt el.
A kézirat nevét első kiadójáról Henri de Valois-ról (latinosan Henricus Valesius) kapta.
Henri de Valois (1603-1676) egy XVII. századi francia filológus volt. Ókori írók műveinek
tanulmányozásával, fordításával, szerkesztésével foglalkozott és kommentárokkal ellátva adta
ki őket. A róla elnevezett Anonymus Valesianus kéziratot 1636-ban adta ki.
Ezután a kézirat csak 1764-ben tűnik fel a párizsi Jesuit Collège de Clermont egyetem
könyvtári katalógusában, mikor elárverezik. Ekkor egy hágai gyűjtő, Johannes Meermann1
vette meg, kinek halála után az angol Sir Thomas Philipps2 tulajdonába került. Az ő örökösei

1
Innen ered egy későbbi elnevezése, a codex Meermanianus.
2
Róla kapta jelzett nevét, melyen ma is őrzik – codex Berolinensis Philipp. 1885

juttatták 1885- ben Berlinbe, a Német Állami Könyvtárba, ahol ma is őrzik.

Használatban van egy további elnevezése, az Excerpta Valesiana, mely 1961-ben tűnt fel.
Ekkor adta ki Jacques Moreau a forrás kritikai kiadását, melyben így nevezte. Mindkét
elnevezés használata, az Anonymus Valesianus és az Excerpta Valesiana is elfogadott.

Az Anonymus Valesianus két nagyobb szerkezeti egységre bontható. Ezek közül az első,
az Anonymus Valesianus prior a korábbi. Feltehetőleg 390 környékén keletkezhetett. Egy
ismeretlen szerző írta. Nagy Constantinus3 életét, hatalomra jutását és uralkodását ábrázolja
röviden. Címe Origo Constantini Imperatoris.
A császár életét helyenként élményszerűen ábrázolja a szerző, ebből arra
következtethetünk, hogy maga is jelen volt a taglalt eseményeknél és feltehetően katonai
pályát futott be élete során. Helyenként egyezik Orosius történeti munkájával, de biztos, hogy
nem annak másolatáról van szó.

A második nagyobb rész az Anonymus Valesianus Pars Posterior. Címe Item ex libris
Chronicorum inter cetera. Ez a rész csak később, 1681-ben vált külön a többi töredéktől,
mikor Henri de Valois testvére, Hadrian Ammianus Marcellinus történelmi munkájával együtt
átszerkesztette és kiadta a Pars Posteriort. Ez a rész tartalmazza a referátumom témájául
szolgáló két Theodorik életrajzot.
Ugyancsak névtelen szerzők munkáiról van szó, a VI. században keletkezett, valamikor
526 után. valószínűleg 550 környékén. Központi témája Nagy Theodorik gót király itáliai
uralkodása és annak előzményei 476-tól 526 ig. Mindkét szerző katolikus vallású és az
Arianizmus nagy ellenzői és ennek többször hangot is adnak. Ennek ellenére az első életrajz
írója ugyan eretnekként, de nem a katolikus egyház ellenségeként tekint rá. Többször kiemeli
a király jó kapcsolatát az egyházzal és hogy tiszteletben tartotta a rómaiak szokásait,
törvényeit és vallását. Csupán a másodiké ír róla Isten és az egyház ellenségeként.
Elképzelhető, hogy a kézirat ezen részei Maximianus ravennai püspök elveszett, már nem
létező krónikáján alapszanak, vagy abból merítettek szerzőik.
A Pars Posterior első életrajza nem közvetlenül Theodorik hatalomra jutásával indul. Az
elején felvázolja annak közvetlen előzményeit Itáliában. Az utolsó nyugatrómai császár,
3
I. Constantinus – a Római birodalom császára 306-337 között

Romulus Augustulus trónra kerülését és bukását, Odoaker uralkodását. Theodorik csak

később jelenik meg, ekkor leírja Itáliába jutását és hatalomra kerülését. Ezután részletezi
uralkodását a két nép, a római és a gót felett. Különböző eseteken történeteken keresztül
mutatja be a király bölcsességét, igazságosságát, nagylelkűségét. A fő cselekményszálat,
Theodorik uralkodásának leírását azonban időnként félreteszi és az ilyen kitekintések során
megismerteti olvasóit a műben említett további fontos személyekkel. Olyan királyokkal,
hadvezérekkel, császárokkal, akik befolyásolták Theodorikot élete során vagy hatással voltak
uralkodására, esetleg trónra kerülésére. Róluk ekkor szintén leír egy-két történetet, melyeken
keresztül megismerhetjük Theodorik korának jelentős vezetőit, akik politikai
tevékenységükkel formálták a világot melyben a nagy király élt és ezzel az ő döntéseit, életét
is.
A második életrajz írója már kizárólag csak Theodorik uralkodására koncentrál,
pontosabban annak utolsó éveire. Ebben a névtelen író néhány konkrét, megtörtént eseményen
keresztül fejti ki koncepcióját a Theodorikról, a kegyetlen zsarnokról, mely elüt az első
életrajzban felvezetett jó királytól. A Pars Posterior második életrajza a király halálával és
temetésével zárul.

Az alábbiakban a forrás szövegére és tartalmára térek ki bővebben. Az első életrajz Zénón

keletrómai császár uralkodásának első évében történt események leírásával kezdődik.
Theodrik uralkodásának itáliai előzményeivel. Julius Nepos patrícius megfosztja hatalmától
Glycerius nyugatrómai császárt és magát kiáltja ki császárrá. Glyceriust félreteszi, egyházi
pályára kényszeríti. Az író Glyceriust nem nevezte császárnak, Nepost viszont igen. Ezek
szerint Glyceriust nem tartotta legitimnek, az őt erőszakkal eltávolító Nepost viszont igen.
Ezután Orestes patrícius hatalomátvételét részletezi, aki Nepost azokkal az emberekkel
fosztja meg trónjától, melyeket maga Nepos bízott rá Galliában. Nepos elmenekül és később a
saját emberei ölik meg. Orestes fiát, Romulust kiáltotta ki császárrá. Augustulus néven
uralkodott 10 évig, annak ellenére, hogy legitim császárnak ismeri el uralkodását nem
részletezi bővebben.
Miután megismertette olvasóit az utolsó nyugatrómai császár trónra kerülésével, leírja
bukását is. Itáliába érkezik Odoacer, megöli Orestest, legyőzi a rómaiakat és Augustulust
megfosztja trónjától. Az életét meghagyja, Campaniaba száműzi, ahol nyugodtan leélheti az
életét viszonylag kényelmesen, mivel Odoacer elég nagy járandóságot biztosít számára.
 A következőkben szentel még néhány sort Orestésnek, melyekből megtudhatjuk, hogy
Pannoniából származott és Attilával került a birodalomba.
Az itáliai eseményeket itt néhány oldal erejéig félreteszi. A helyszín Konstantinápoly és a
Keletrómai Birodalom lesz. Megismerteti olvasóit Zénón császár uralkodásának kezdeti
éveivel. Megtudhatjuk, hogy Zénón fiától, Leótól örökölte a császárságot 4. Megemlíti Zénón
isauriai származását és kiemeli azon hibáját, hogy hajlamos volt előnyben részesíteni az
isauriaiakat, de egyébként bölcs császárként tartja számon. Érdekességként megemlítem, az
író említést tesz a császár állítólagos emberfeletti gyorsaságáról, melyet annak köszönhet,
hogy a térdkalácsai nem rögzülnek a térdeihez, hanem szabadon mozognak.
Mikor Zénón tudomást szerez egy ellene készülő összeesküvésről, melyet Basiliscus, egy
senator vezetett elmenekül Isauriába. Mikor elhagyja Konstantinápolyt Basiliscus, a bitorló
megszerzi a császári hatalmat, ha nem is lesz belőle császár az író szerint. Zénón két évig
távol marad, miközben sereget gyűjt. Ekkor tűnik fel először Theodorik, a gótok hadvezére,
duxa. Zénón Nova városában keresi fel és Theodorik, aki eszerint az életrajz szerint
Walamericus fia csatlakozik hozzá.
Zénón és Theodorik együtt megostromolják Konstantinápolyt és legyőzik a bitorló
Basiliscust. Annak ellenére, hogy megígérik Basiliscusnak, hogy nem esik bántódása,
nemsokára családjával együtt egy ciszternában találják magukat, melyben halálra fagynak.
Ezután ismét egy helyszínváltás következik be. Visszatér Odoacerhez, akiről megtudjuk,
hogy arianus, tizenhárom évig uralkodott és az apja Edico volt. Megemlíti Odoacer feltűnését
Szent Severinus, egy pannóniai szerzetes legendájában. Leírja a szent és Odoacer találkozását,
melyben a szent tanácsolja neki, hogy menjen Itáliába, ahol nagy hatalom és gazdagság várja.
Odoacer megfogadta tanácsát és uralkodása idején sem feledkezett meg a szerzetesről, kinek
kívánságára megengedte, hogy Ambrosius, kit száműztek Itáliából hazatérhessen.Ezután
röviden taglalja Odoacer hadjáratait.
A következő bekezdések témája ismét Theodorik. Zénóntól hálából patríciusi, majd
consuli rangot kap. Jelentős pénzösszeggel támogatja és elküldi Itáliába, hogy győzze le
Odoacert és uralkodjon Itália felett Zénón császár nevében. Innentől kezdve már nem
duxként, hanem patríciusként nevezi meg Theodorikot.
Theodorik megérkezik Itáliába, melyet fokozatosan meghódít. A legyőzött, megfutamított
Odoacer visszahúzódik Ravennába. Theodorik végül három évig ostromolja Ravennát. A
hosszú ostrom Odoacer megadásával ér véget, aki, miután tett egy sikertelen kitörési kísérletet
letette a fegyvert. Fiát túszul adja Theodoriknak, aki megígéri neki, hogy nem esik bántódása.
4
I. Nagy Leó lányának férjét, Zénónt jelölte meg örököseként, de ezt Konstantinápoly nem fogadta el, ezért végül
unokája, Leó (Zénón fia) lett halála után császár.
Theodorik bevonul Ravenába. Néhány nap múlva megtudta, hogy Odoacer összeesküvést
szervez ellene, ekkor gyorsan lecsap rá. Saját maga öli meg kardjával Odoacert, kinek
családját, egész seregét és minden emberét megöleti. A névtelen író így ír a közismert
politikai gyilkosságról, melyet ezúton próbál tisztázni.
Ekkor Theodorik egy hírnököt küld Zénónhoz, hogy az megerősítse, amiben korábban
megegyeztek. Zénón viszont ebben az évben meghalt és Anastasius lett a császár. Zénón
halálának híre hamarabb elért a gótokhoz, mint az új császár válasza, akik meg sem várva azt
Theodorikot azonnal királlyá kiáltották.
Miután így összefoglalta Theodorik hatalomra jutását ír egy keveset származásáról.
Walamir természetes fia volt, akit a gótok királyának neveztek. az anyja a gót Ererilivia volt.
Kiemeli, hogy az anyja katolikus vallású volt, a keresztségben az Eusebia nevet kapta.
Itt kezdődik Theodorik harminchárom éves uralkodásának leírása. Jó uralkodóként
jellemzi, aki stabilitást és békét hozott Itáliába. Igazságosan uralkodott két nép fölött. A
rómaiak is tisztelték és szerették. Olyannyira, hogy egy új Trajánusnak, Valentinianusnak
hívták. A gótok pedig igazságossága miatt legjobb királyuknak tartották. Annak ellenére,
hogy arianus volt, az író szerint nem nyomta el a katolikusokat, tiszteletben tartotta a
vallásukat. Az egyháznak sem ellensége, inkább barátja volt. Tiszteletben tartotta a római
szokásokat, például maga is rendezett játékokat. Nagyon bőkezű volt, gyakran jutalmazta
híveit ajándékokkal és gyakran osztott gabonát a népnek. Az író annak ellenére, hogy nem
tudott sem írni, sem olvasni egy bölcs királynak tartotta. Annak ellenére, hogy Suetonius
Claudiusról ír le egy nagyon hasonló történetet korántsem biztos, hogy azt a Theodorik
életrajz írója is olvasta, tehát nem biztos, hogy egy Suetoniustól ellesett irodalmi toposról van
szó.
Igazságosságát egy történettel is illusztrálja. Egy özvegyasszony fiát, aki nem ismeri az
anyját születése után elviszik egy távoli helyre, ahol felnő. Felnőtt férfiként hazatér, az anyja
azonnal felismeri és fiaként üdvözli. Az anyja azonban újra férjhez szeretett volna menni és el
is jegyezte egy férfi. Ez a férfi, mikor megtudta, hogy az asszonynak fia van azzal
fenyegetőzött, hogy felbontja az eljegyzést. Az asszony ekkor megtagadta saját fiát, aki a
királyhoz fordult. A király, miután az asszony előtte is megtagadta fiát megparancsolta, hogy
senki mást, csak a fiút magát adja hozzá férjül. Ekkor az asszony megtört és beismerte, hogy
az az ő fia.
 Ezután Theodoric azon törekvéseit taglalja, melyekkel dinasztikus kapcsolatokat épített ki
a környező germán királyokkal. Feleségül vette Augofladát, Klodvig frank király testvérét.
Előző házasságából született lányait, Areagnit Alarich vizigót királyhoz, Theodegothát
Sigismundhoz, a burgundok királyához, testvérét Amalafrigdát pedig a vandál királyhoz adta
feleségül. Ezeknek a házasságoknak köszönhetően később alkalma nyílik hatalmának
kiterjesztésére Itálián kívülre. A vizigót király, II. Alarich halála után a vouillé-i csatában
Alarich fiának, Amalarichnak gyámjaként gyakorolt hatalmat a korábbi vizigót királyság
felett.
Anastasius császár közben fogadta Theodorik követét, elfogadta Itália királyaként és
elküldte neki a császári jelvényeket, melyeket még Odoacer küldött Konstantinápolyba. Az
első életrajz írójának szemében csak ettől fogva lesz legitim király.
Theodorik beavatkozott Symmachus és Laurentius küzdelmébe a pápaságért. Symmachust
segítette és miután pápa lett belőle Rómában találkozott is vele. Az író megemlíti, hogy
Theodorik olyan hódolattal kezelte a pápát, mintha maga is katolikus lenne. Rómában
megünnepelte tricennáliáját. Ez uralkodásának harmincadik évfordulójának volt ünnepe.
Megígérte Róma népének, hogy változatlanul hagyja, amit a korábbi császárok meghagytak és
ezt az ígéretét nyilvános helyen egy bronztáblán ki is állította. Rómába az ünnepségek
keretén belül egy diadalmenetet tartott és játékokat szervezett a circusban. Gabonát osztott a
város szegényeinek és komoly építkezésekbe fogott. Felújította a palotát, új városfalakat.
Rómán kívül Ravennában is építkezett, itt felújította a Trajanus által épített vízvezetéket és
palotát épített. Uralkodásának másik fontos központjában, Veronában pedig fürdőt és egy
másik palotát. Még Rómában egyik hadvezére, Odoin összeesküvést szőtt ellene, a király
erről tudomást szerzett és kivégeztette.
Miután nagyszabású építkezéseit dicsőítette a gazdagságról és jólétről ír, amely Itáliában
Theodorik uralkodása alatt volt, kit minden szomszédos nép mélyen tisztelt.
Az első életrajz ennyit ír Theodorikról. Az író az életrajz legvégén ismét elhagyja Itáliát és
egy Konstantinápolyi eseményt ír le. Justinus, az őrség parancsnoka Anastasius halála után
magához ragadta a császári hatalmat. Az író erre az eseményre egy eléggé gyanús, fiktív
magyarázatot talál ki. Anastasius három unokája közül próbál örököst választani. Meghívja
őket egy ebédre, majd az ebéd utáni pihenéshez három ágyat készít ki nekik. Az egyik alá rejt
egy uralkodói jelet, amelyik azt az ágyat választja magának azt nevezi meg örököseként.
Azonban az a bizonyos ágy üresen marad, mivel két unoka, akik testvérek voltak egy ágyra
fekszenek, a harmadik pedig pont nem arra, amelyik alatt a jelet rakta a császár. Ezután
Anastasius elkeseredik, imáiban kéri Istent, hogy adjon neki tanácsot. Egyik álmában egy férfi
azt mondja neki, hogy akinek a jöttét másnap először bejelentik neki, azt kell örökösének
választania. Ez a valaki pedig Justinus lett, az őrség parancsnoka. Belőle lett császár
Anastasius halála után, akit az író szerint halála előtt megkísértett az ördög, és elhagyta a
katolikus hitet. Ez arra az eseményre reflektál, amikor Anastasius nyíltan felvállalta a
birodalom előtt monofizita hitét.

A második életrajz, amely rövidebb terjedelmű és Theodorik uralkodásának végét írja le

kizárólag csak Theodorik uralkodásával foglalkozik. Egy minimális kitérőt tesz ugyan, ám az
sem egy korábbi vagy távoli uralkodóról szól, hanem egy Theodorikkal kapcsolatban levő
személyről ki fontos szereplője volt a korabeli Itáliai politikának. Ez a kitérő a pápa útja
Konstantinápolyba, melyet Theodorik megbízásából tesz és a pápa temetésének rövid leírása.
Az író már az életrajz legelején egyértelmű állást foglal Theodorik személyével
kapcsolatban. Már az első bekezdésben bírálja a királyt, mert hosszú uralkodása alatt azt a
négy betűt sem tudta megtanulni, melyekkel parancsait, rendeleteit hitelesítette, aláírta. Erre a
célra egy aranytáblája van, melyen ki vannak vágva azok a bizonyos betűk, így neki csak
végig kell húznia tollát a kivágott résekben.
Theodorik következő súlyos hibájának azt tartja, hogy consullá nevezte ki lányának,
Amalasunthának férjét Eutharicot, egy durva embert, aki a katolikus hit és egyház ádáz
ellensége volt.
Ezután egy tragikus eseményt említ meg. Mikor a király Veronában tartózkodott
Ravennában a katolikusok és a zsidók közti ellentétek komoly atrocitásokhoz vezettek. A
zsidók nem voltak hajlandók áttérni a katolikus hitre és a nekik szánt szentelt vizet a folyóba
öntötték. A katolikusok ezt hatalmas sértésnek vették és felgyújtották a ravennai és római
zsinagógákat. Egyértelműen a katolikusok erőszakos provokációjáról, majd brutális,
meggondolatlan cselekedetéről volt szó. Ezzel nemcsak a király tekintélye ellen, de Eutharic
és az akkori püspök, Péter ellen is lázadtak. A zsidók a királyhoz fordultak, aki a katolikus
keresztények helyett gonosz eretnekként a zsidók pártjára állt. Az életrajz katolikus írója
számára ez hihetetlen arcátlanság és felháborodik rajta, mivel a király a leégett zsinagógák
újjáépítését a keresztény rómaiakkal fizettette meg. Aki nem volt hajlandó vagy képes erre
végig ostorozták a városon. Az arianus uralkodó számára ez egy teljesen jogos döntés volt,
mely vallásilag és kulturálisan megoszlott királyságának egységét szolgálta. Mivel egyrészt
nem volt vallásilag érintett az ügyben könnyen hozott olyan ítéletet, mely figyelembe vette
mindkét oldal szerepét a történtekben. Az író számára kifejezetten római ellenes döntés volt
velük megfizettetni a kárt. Az uralkodó szempontjából ez azonban korántsem így volt. Miért
is fizettette volna meg azt gót alattvalóival, ha azoknak közük sem volt a gyújtogatáshoz.
Ezek után az író Theodorikra már szinte az ördögként és a megtestesült gonoszként tekint,
aki minden alkalmat megragad arra, hogy ártson a rómaiaknak és a legjobban a rómaiak
sanyargatását, kínzását, ölését élvezi.
Elpusztíttatta Veronában Szent István kápolnáját és megtiltotta a rómaiaknak a
fegyverviselést. Ha ez nem elégséges indok Theodorik gonoszsága mellett különböző jelekről
is ír. Egy gót asszony kígyókat szül, melyek az égen végig vonulva a tengerbe esnek,
megjelenik egy üstökös, amely napokig világít az égen, valamint földrengések pusztítják
Itáliát.
A következő eset, melyben a király szintén megragadja az alkalmat, hogy rómaiakat
ölhessen Boethius híres ügye. egy Cyprianus nevű bíró pusztán irigységből és haszonlesésből
feljelentette Albinus patriciust a királynál árulásért. Azzal vádolta, hogy a király tudta és
beleegyezése nélkül Justinus keletrómai császárnak küldött levelet, melyben a császárral a
király ellen szövetkezik. Magából a vádból, még ha az teljesen fiktív is volt egy fontos
következtetést vonhatunk le. Minden bizonnyal az idősödő Theodorik viszonya a császárral
uralkodásának vége felé erősen megromlott, sőt ellenségessé változott. Albinus mellett
Boethius, a híres filozófus és író állt ki. Nevetségesnek tartotta a vádakat és kitartott Albinus
ártatlansága mellett. Cyprianus válaszul hamis, lefizetett tanúkkal állt elő és Boethiust is
megvádolta. A király hitt a hamis tanúknak és Albinust és Boethiust elfogatta, majd anélkül,
hogy egyáltalán meghallgatta volna halálra ítélte őket. Boethiust nemsokkal később ki is
végezték. A kézirat írója szerint brutális kegyetlenséggel, ami nem igaz, mivel Boethiust
lefejezték.
A király, akit ezek után az író Isten ellenségének nevez elküldte Justinus császárhoz
Johannést, az akkori pápát, hogy adja át neki üzenetét, melyben azt akarja a császártól, hogy
azokat az arianusokat, akiket áttérítettek a katolikus hitre térítse vissza az arianizmushoz. A
császár ezt természetesen nem teljesíthette.
Eközben a király magához hívatja a senátus fejét, aki Boethius feleségének apja.
Symmachust ugyanúgy koholt vádak alapján kivégzi, mert fél, hogy esetleg bosszút szeretne
állni Boethiusért.
Miután Johannes pápa visszatér Itáliába Theodorik nagyon ridegen, ellenségesen báínik
vele, egészen haláláig. Az író ekkor szakad el néhány sor erejéig Theodorik gonoszságának
ecsetelésétől és leírja Johannes temetését. A temetésen egy férfit megszáll valami gonosz
szellem és összeesik, de amint a pápa teste elhalad előtte meggyógyul és beáll a temetési
menet élére. Amint ezt a csodát látják az emberek ereklyéket tesznek félre a pápa ruházatából.
A zsarnok Theodorik közben kitervelte eddigi legnagyobb gaztettét, amit egy Symmachus
nevű hivatalnok, aki ráadásul zsidó is (láthatóan fontos az írónak, hogy ezt közölje és ezt
súlyos negatívumnak véli szegény Symmachust illetően) hirdetett ki a király nevében. A
rendelet értelmében az összes katolikus templom és az egyház vagyona az arianusok tulajdona
lesz a következő sabbathtól kezdve, tehát el lesz kobozva az arianusok javára.
Isten viszont nem engedt, hogy ez megtörténjen, közbelép és Theodorikot borzalmas
halállal sújtja. Ráadásul ugyanolyannal, amilyennel Arius püspököt, szektája alapítóját.
Szörnyű hasmenéstől szenved három napig, majd azon a napon, melyen az egyházat akarta
megtámadni elveszíti életét és trónját. Mielőtt kileheli lelkét még unokáját, Athalarichot
nevezi meg örököseként. Theodorikot egy hatalmas kövekből épített mauzóleumban temették
el, melyet még életében épített.
Ezzel zárul a második életrajz.

Ennek kivételes történeti forrásnak köszönhetően megismerhetjük e jelentős uralkodót két

szinte teljesen eltérő szemszögből. Mindkét életrajzban közös, hogy egyik író sem
foglalkozott sokat az Itálián kívüli eseményekkel. Az első életrajz írója ugyan tesz említést
Theodorik életének azon részéről, mikor még nem tartózkodott Itáliában, azonban ő is az
Itálián belüli eseményekre helyezi a legnagyobb hangsúlyt. Nem térnek ki Theodorik
külpolitikájára, háborúira. Az első életrajz írója ügyel rá, hogy semmi olyanról ne írjon, ami
utalhat arra, hogy Theodorik kapcsolata a császárral ne lett volna mindig felhőtlen. A második
életrajzban találunk erre példát, ám ott sem a külpolitikai események a lényegesek. A
legszembetűnőbb különbség, ahogy azt referátumom bevezetőjében is elmondtam a király
megítélése.

A forrás bibliográfiai adatai:

Anonymus Valesianus. Transl: John C. Rolfe. Cambridge- Harvard- London. 1935-1940.

Kováč Szilárd