I. Szulejmán (törökösen Szülejmán) szultán (1520-1566) és II.

Lajos király
(1516-1526) hadai között lezajlott ütközet. A magyar és cseh uralkodó
halálának és csapatai teljes vereségének következményei alapjaiban formálták
át Közép-Európa hatalmi viszonyait, politikai és katonai térképét. A 14-15.
században a régióban uralkodó minden jelentősebb dinasztia, a Luxemburgiak,
a Jagellók, a Habsburgok, de még Hunyadi Mátyás magyar király (1458-1490)
célja is az volt, hogy a Duna medencéjében Európa egyik meghatározó
nagyhatalmát hozza létre. Bár az ifjú II. Lajos váratlan halála után I. Ferdinánd
cseh, magyar, majd horvát királlyá választásával, végül német-római császárrá
koronázásával (1558) a Habsburgoknak elődeiknél jóval több országot (az
osztrák örökös tartományokat, a Cseh Korona országait, Magyar- és
Horvátországot) sikerült Közép-Európában uralmuk alatt egyesíteniük, a Duna
medencéje mégsem kerülhetett teljességgel kezükbe.

A mohácsi ütközettel az európai hegemóniáért folyó harcba végleg új résztvevő

szállt be: nevezetesen a csata győztese, Nagy Szulejmán szultán, aki hamarosan
elérkezettnek látta az időt világhódító céljai megvalósítására, és a legfőbb
riválisává váló Habsburgoknak -- szárazföldön legalábbis -- Magyarországon
keresztül történő megsemmisítésére. Az oszmán hadak ezt követően csaknem
két évszázadon át közvetlen fenyegetettséget jelentettek az V. Károly császár
(1519-1556) lemondása után a Habsburgok osztrák ága által irányított Duna-
menti országokra; miközben egyre hatalmasabb flottájuknak köszönhetően
rettegésben tartották a Földközi-tenger medencéjében a Spanyol Korona
tartományait is. Az erejük teljében lévő oszmánok elleni védelem
megszervezése így a Bécsből irányított közép-európai tartományok politikai és
gazdasági fejlődésére alapvető hatást gyakorolt. A korabeli világ egyetlen
állandó hadseregével rendelkező és gazdaságilag csaknem teljesen önellátó
oszmán nagyhatalom előretörése ugyanis csakis szoros politikai, katonai és
anyagi összefogással volt megállítható.

Magyarország a mohácsi csatát követően tehát a 16. század két legjelentősebb

nagyhatalma fegyveres küzdelmének hadszínterévé vált. Valójában nem a
magyar sereg 1526. augusztus 29-én néhány óra alatt bekövetkezett szinte
teljes pusztulása, hanem a nagyhatalmi viszonyoknak a csata által kiválóan
jelzett megváltozása hozott igazi korszakváltást, jelentett gyökeres
fordulópontot a Magyar Királyság történetében. Ettől kezdve Magyarország
sorsáról évszázadokon át e két nagyhatalom székvárosában, nevezetesen előbb
főként Isztambulban, utóbb pedig Bécsben döntöttek. Más alternatíva sajnos
pusztán illúziók szintjén létezett. Magyarország önmagában a nála ötször
nagyobb területű, mintegy négyszer tekintélyesebb lélekszámú, hatalmas
gazdasági és katonai fölényben lévő Oszmán Birodalommal szemben semmiféle
lehetőséggel nem rendelkezett az ellenállásra. Sőt valójában léte, megmaradása
volt az igazi tét! Ezt kiválóan jelezte, hogy Szulejmán szultán legfőbb céljának,
Ferdinánd király bécsi székvárosának elfoglalására tett kísérleteivel (1529:
bécsi és 1532: kőszegi hadjárat) az egész országot egyszerre szerette volna
birodalma részévé tenni. Mivel e célkitűzés megvalósítása -- szerencsére -- még
az óriási erőfölény ellenére is meghaladta a keleti nagyhatalom lehetőségeit, a
szultán hamarosan új stratégia mellett döntött: Magyarországot fokozatosan
kebelezi be és így közelíti meg az osztrák fővárost. Ennek az új koncepciónak a
jegyében foglalta el 1541. augusztus 29-én a középkori Magyar Királyság
egykori fővárosát, Budát.

Magyarország területe ezzel igen hosszú időre részekre, nevezetesen három

részre szakadt. A területi szétdarabolódás azonban valójában már a mohácsi
csatát követő hónapokban megkezdődött. Szulejmán szultán (a közvélekedéssel
ellentétben) ugyanis 1526 őszén teljességgel nem vonult ki az országból, hiszen
a Dráva-Száva köze keleti területének, az ún. Szerémségnek a várait --
amelyekből Magyarország középső részét könnyen ellenőrizhette -- jelentős
megszálló katonasággal látta el. Mindeközben az ország rendjei sem
egységesen kerestek kiutat a válságból. Egy jelentősebb csoportjuk előbb az
ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb főurát, Szapolyai Jánost, majd
egy másik, a nagyhatalmi helyzetet reálisabban felmérő, bár eleinte még kisebb
részük Habsburg Ferdinándot választotta, majd koronázta az ország
uralkodójává; nevezetesen -- s ez hangsúlyozandó -- mindkét esetben (1526.
november 11-én, ill. 1527. november 3-án) törvényes körülmények között.
Szulejmán szultán ügyesen használta ki a magyarországi politikai elit
megosztottságát. Midőn Szapolyai Ferdinánd király hadaival szemben 1527-
1528-ban két ízben is csúfosan alulmaradt, majd diplomáciailag is teljesen
elszigetelődött, a Porta pártjára kényszerülő magyar királyt gyorsan
vazallusává tette, mintegy háromezer katonájával biztosítván “hűségét”.
Szapolyai ezzel eredeti akarata ellenére a török orientáció első képviselője és
valójában a magyarországi oszmán megszállás előkészítője lett.

A Magyar Királyság politikai és területi szétdarabolódása volt a török hódítás

egyik legsúlyosabb és hosszú távra is kiható következménye. Az oszmán
hadvezetés 1566-ig ugyanis újabb hadjáratok sorával (1543-1545, 1551-1552,
1554-1556 és 1566) a középkori magyar állam területének mintegy 40
százalékát (kb. 120 000 km2), ráadásul legfontosabb központi területeit
kebelezte be, majd tartotta kisebb-nagyobb hódításokkal még tovább bővítve
(1596: Eger, 1600: Kanizsa, 1660: Nagyvárad, 1663: Érsekújvár) másfél
évszázadon át idegen katonai megszállás alatt. Az ország keleti területeit,
nevezetesen Erdélyt és a tőle nyugatra fekvő vármegyéket (az ún. Partiumot)
előzetes terveivel ellentétben Szulejmán szultán végül mégsem foglalta el.
Miután felismerte, hogy ezek birtoklása a Bécs elleni hadjáratokhoz nem
szükséges, sőt több alkalommal megtapasztalta, hogy Magyarország
megosztottságából -- a Habsburgok katonai erejének Erdély felőli lekötése
révén -- számára komoly előnyök származnak, 1556-ban végleg úgy döntött:
külön útra állítja a keleti magyar tartomány fejlődését. Így jött létre a szultáni
hadvezetés akaratából, azaz nem önálló fejlődés eredményeként a Királyságtól
fokozatosan államjogilag is elváló erdélyi fejedelemség, amely a 17. század
végéig a Porta vazallus állama maradt. Nem alaptalanul emlegették tehát az
oszmán források a szultánnak egyre növekvő éves adóval tartozó és tőle
külpolitikailag függő, ugyanakkor belpolitikájában szinte teljes önállóságot
élvező magyar államalakulatot “Szulejmán szultán műveként”. Erdély kényszerű
különválása ráadásul a középkori magyar állam politikai, gazdasági és
társadalmi szempontból egyaránt legfejletlenebb részének elszakadását, majd a
török uralom alatt további lemaradását eredményezte.

Az erdélyi fejedelemség különválásából az oszmán hadvezetés mellett a

Habsburg uralkodók kormányozta, megfogyatkozott területű Magyar Királyság
(avagy királyi Magyarország) rendjei is előnyt élveztek. A 16. század végétől
felismerték, hogy saját kiváltságaikat a bécsi udvar központosító törekvéseivel
szemben kiválóan védelmezhetik akár pusztán annak felvetésével, hogy az
oszmánoktól függő erdélyi fejedelmekhez pártolnak. (Érdemes analógiaként
felhívnunk a figyelmet arra, hogy a Német-római Birodalom rendjei
hasonlóképpen használták fel a császárokkal való alkudozások során saját
céljaik érdekében a törökelleni védelem kérdését, amely a birodalmi gyűléseken
a 16. század közepétől mindig a legfontosabb napirendi pontok között
szerepelt.) A magyar rendek ezen ügyes politizálásának végeredményben tehát
meghatározó szerepe volt abban, hogy a 17. században a rendi kiváltságokat és
a Magyar Királyságnak a Habsburg Birodalomban való önálló államiságát
sikerült megőrizniük. Mindez azt jelentette, hogy a magyar politikai elit még a
rendkívül hátrányos szétszakítottságból is képes volt előnyt kovácsolni.
Ez a politikai sakkjátszma ugyanakkor a 18. század elején egy igen súlyos
negatív következménnyel járt együtt. Erdélyt ugyanis az oszmánok
Magyarországról történt kiűzését követően a bécsi udvar nem csatolta vissza az
anyaországhoz, hanem közvetlen irányítással a császárvárosból
kormányoztatta. Az ismételt újraegyesítésre végül csak az 1867. évi kiegyezést
követően került sor. Az oszmánok által elszakadásra kényszerített Erdély kora
újkori fejlődésének tehát összességében súlyosabb hátrányos következményei,
mint előnyei voltak. Ráadásul 1682-től Thököly Imre vezetésével a
fejedelemség mintájára az ország északi területein (Gömör megyétől az erdélyi
határig) egy újabb oszmán vazallus állam (a felső-magyarországi fejedelemség,
törökül Orta Macar) is létrejött, ami néhány esztendőre az ország immáron négy
részre szakadását jelentette.

Noha az oszmánok magyarországi berendezkedése a már teljességgel megszállt

és a birodalomba betagolt balkáni tartományokkal való összehasonlításban --
különösen a polgári közigazgatás területén -- csak felemás módon sikerült, a
Duna-menti magyar területeknek a török hódítási koncepcióban betöltött
kiemelt szerepe két évszázad alatt rengeteg háborúskodást hozott
Magyarországra. A százötven éves török uralom legsúlyosabb következményei -
- az idegen katonai megszállás és a területi szétdarabolódás mellett -- ezen
állandó hadakozással és igen káros kihatásaival állnak összefüggésben.
Mindezek igen hosszú időre alapvető nyomot hagytak az ország fejlődésén. Sőt
a negatív fejlemények jelentős része az oszmánok kiűzését követően sem volt
már visszafordítható.

Bár Európa 16. és 17. századi történetében alig akad olyan esztendő, amelyben
ne zajlott volna valahol komolyabb seregeket megmozgató hadakozás, a
Habsburg és az Oszmán Birodalom hadszínterévé vált Magyarország mégis
kiemelkedik a háborús tűzfészkek sorából. Nálunk ugyanis több mint százötven
esztendőn át valójában sohasem hallgattak el a fegyverek. A 16. században
Mohácstól az 1568. évi drinápolyi békéig nagy szultáni hadjáratok, valamint
várostromok sokasága rázta meg a két király küzdelme miatt amúgy is
polgárháborús állapotba került országot. 1591 és 1606 között, az ún. tizenöt
éves vagy hosszú török háború idején pedig Magyarország területén már
európai viszonylatban is modernek nevezhető és évről évre hatalmas fegyveres
erőket felvonultató hadakozás folyt. A következő évszázadban 1660 és 1664
között, majd a Magyarország felszabadítását hozó háború idején (1683-1699)
zajlott olyan nagy összecsapás-sorozat, amelyben mindkét szembenálló fél
részéről évente már közel félszázezres csapatok vettek részt.

A nagyobb hadjárások közötti nyugalmasabb időszakokat (1568-1591, 1606-

1660 és 1664-1683) sem tekinthetjük azonban valódi békeéveknek. A határ
menti állandó hadakozás, azaz az ellenség területére főként adószedés és
zsákmányszerzés érdekében nap mint nap indított betörések szintén tekintélyes
károkat okoztak mind a termelőerőkben, mind a településhálózatban, sőt még
emberéletben is. Hasonlóan jelentős veszteségeket hoztak magukkal a 17.
században az erdélyi fejedelmek (Bethlen Gábor és I. Rákóczi György)
Magyarországra indított és polgárháborús viszonyokat teremtő hadjáratai, akik
a harmincéves háborúba (1618-1648) bekapcsolódva igyekeztek külpolitikai
pozícióikat a Habsburg Birodalommal szemben megerősíteni. Ez még akkor is
igaz, ha az újabb kutatásokból jól tudjuk, hogy az ország lakossága igen hosszú
időn át hihetetlen regenerálódási erőről tett tanúbizonyságot. Csakhogy egy
adott határon túl már nem volt lehetőség egy-egy oszmán vagy császári
hadjárat, illetve nagyobb török vagy keresztény portya után a visszatelepülésre
és az újjáéledésre.
Az ország legdélibb megyéinek pusztulása már jóval a mohácsi tragédia előtt
megkezdődött. Az oszmán csapatok már az 1380-1390-es években behatoltak a
dél-magyarországi területekre, de ugyanekkor Horvátországon “átkelve” már a
távoli osztrák tartomány, Krajna vidékét is több ízben felprédálták. Ezt
követően a Nándorfehérvár elfoglalására indított sikertelen szultáni hadjáratok
alkalmával (1440 és 1456), majd az 1464-ben beköszöntő bő fél évszázadnyi
határ menti háborúskodás idején a Temes megyétől Valkóig terjedő dél-
magyarországi területeket fokozatosan, de szinte csaknem teljesen
elpusztították. Azon települések pedig, amelyeknek 1526-ig mégis sikerült
túlélniük az állandó betörések következményeit, a mohácsi csatát követő
sorozatos nagy szultáni hadjáratok idején két évtized alatt végső
megsemmisülésre ítéltettek. Az újabb kutatások szerint az ország déli
megyéiben a 16. század közepére a településhálózat már-már elképesztő
mértékben, mintegy 70-90 százalékos arányban pusztult el. Ezzel
párhuzamosan a lakosság is mérhetetlen és már visszafordíthatatlan károkat
szenvedett. Az 1560-as évektől a török hódoltság kialakulásával ez a határ
menti állandó hadakozás az ország belső területeire helyeződött át. Az említett
békésebb időszakokban a pusztulás mértéke itt mégsem volt oly számottevő,
mint korábban az ország déli területein. Ez elsősorban azzal magyarázható,
hogy az 1570-es évekre a bécsi Udvari Haditanács és a magyar rendek
együttműködésének eredményeként egy európai méretekben is igen jelentős új
végvárrendszer jött létre. Ennek megszervezése, majd fenntartása a
háborúskodás borzalmait naponta átélő magyar lakosság mellett hatalmas
anyagi megterhelést jelentett egész Közép-Európa számára is. Mivel az egyre
kisebb területre apadó Magyar Királyság még mindig tekintélyes bevételeiből a
mintegy 100-120 végvárban szolgáló 20-22 000 főnyi állandó szolgálatot
teljesítő katonaság zsoldját csak körülbelül 25-30 százalékban tudták fedezni, a
maradék összeget az osztrák és cseh tartományokból, valamint a Német-római
Birodalomból kellett, pontosabban kellett volna biztosítani. A magyarországi
törökellenes határvédelmi rendszer fenntartása még a Habsburgok osztrák ága
által irányított egész Duna-menti monarchiát is óriási pénzügyi nehézségek elé
állította. A nagyhatalom éves összbevételei (kb. 2 000 000 rajnai forint)
ugyanis a magyar-horvát határvédelem évente szükséges költségeire (kb. 1 700
000-2 100 000 rajnai forint) csak akkor lettek volna elegendőek, ha a közép-
európai birodalom minden jövedelmét csaknem kizárólag erre fordítják. A
Habsburg Birodalom országai és tartományai tehát összességükben sem
lehettek képesek a törökellenes határvédelem rendszeres finanszírozására!
Ennek ellenére Magyarország a 16-17. században fennmaradásához -- amely
egyúttal a tőle nyugatra fekvő tartományok védelmét is jelentette -- óriási
katonai és pénzügyi segítséget (évente több százezer forintot) kapott. A Magyar
Királyság és egyúttal a magyarság megmaradásához sajnos más út nem
vezetett. Az anyagi javak és termelőeszközök állandó, fokozatos pusztulását a
jelentős külföldi segélyek ellenére sem lehetett megállítani. Hogy egy békésebb
időszak konkrét adatait említsük: a Kanizsa 1600. évi eleste után a Zala folyó
mentén kiépített, ún. Kanizsával szembeni főkapitányság területén az
ellenséges betörések során a törökök 1633 és 1649 között a következő károkat
okozták: - meghódítottak 45 falut, - fogságba hurcoltak vagy levágtak 4207
személyt, - elhajtottak 4760 marhát, - felégettek 66 házat és 2 pincét, - elvittek
21 méhkast, - két alkalommal tönkretették a zalahídvégi kompot, hogy csak a
konkrétan számba vett pusztításokat említsük. Bár az épületek,
termelőeszközök, anyagi javak efféle gyakran ismétlődő pusztulása országos
szinten több évtized alatt elképesztő károkat jelentett, a végvárak
szomszédságában és hátországában ezek mégis jelentős részben
helyreállíthatóak voltak. A frontvonal lakossága ugyanis minden nehézség
ellenére sem élt világvége hangulatban, hanem alkalmazkodott az állandó
hadiállapothoz. Egy-egy nagyobb betörés után a védelmet nyújtó várból,
mocsárból vagy erdőségből újra meg újra hazatért, hogy házát újjáépítse,
földjét ismét megművelje és elhajtott állatai helyett újakat szerezzen. A magyar
lakosság e páratlan túlélési erejének és regenerálódási képességének szintén
óriási szerepe volt abban, hogy az ország túlélte a hosszú török megszállás
időszakát. Az évről évre megismétlődő nagy hadjáratok idején azonban egy idő
után az újjáéledésre már alig vagy egyáltalán nem volt lehetőség. A több tízezer
fős seregeket évente megmozgató nagy hadakozások egészen más jelleggel
pusztítottak, mint a mindennapos betörések. Magyarország fejlődésében ezért a
valódi vízválasztót a 16. század végi tizenöt éves háború (1591-1606), majd az
oszmánok kiűzését lehetővé tevő nagy hadakozás (1683-1699) jelentette. Azon
a területen, ahol egy nagyobb szultáni vagy császári sereg néhány egymást
követő esztendőben újra meg újra végigmasírozott, szinte kő kövön nem
maradt. Hangsúlyozni szeretnénk ugyanakkor, hogy e tekintetben a császári
hadak idegen zsoldosai vagy Bethlen Gábor magyar hajdúi semmiben sem
különböztek a korabeli forrásokban rettegett pusztítóként emlegetett krími
tatároktól vagy más török könnyűlovas alakulatoktól. Sőt az újabb kutatásokból
napjainkban már jól ismert, hogy a szultáni seregek a korabeli világ legjobb
utánpótlási és ellátási rendszerével rendelkeztek. Ez viszont a 18. századig
egyáltalán nem volt elmondható az európai államok haderőire. A nagy
hadjárások számos igen káros következményt hoztak magukkal. A rossz
utánpótlási viszonyok, valamint a hadseregek évről évre ugyanazon a területen
történő felvonulása miatt a termelés hamar megbénult, majd a hadszíntér
előbb-utóbb kimerült. Emiatt mind a hadseregeket, mind a lakosságot
éhínségek sújtották, majd a legyengült katonákat és polgárokat a gyorsan
kirobbanó járványok (a pestis, a vérhas, a tífusz, a malária vagy az utóbbiak
speciálisa magyarországi keveréke, az ún. morbus Hungaricus) hihetetlenül
megtizedelték. Mindezek összességben egyes országrészek
településhálózatában, lakosságában és anyagi javaiban már olyan sérüléseket
okoztak, amelyeket vagy sohasem, vagy pusztán évtizedek múltán lehetett
legalább részben helyreállítani. Hogy szintén néhány konkrét példát említsünk:
Az ország legfontosabb Duna menti hadi útvonalának vidéke 1593 és 1595
között, azaz pusztán három esztendő alatt, Győr és Esztergom török ill.
keresztény ostromai idején szinte teljesen elpusztult és elnéptelenedett.
Esztergom 1595. évi visszafoglalása után ezért a vár új főkapitányának, Pálffy
Miklósnak több esztendőn át fegyveres erővel kellett a hódoltságból (például
Buda környékéről, de még a távoli Tolna és Baranya megyékből is) egész
magyar és szerb falvakat áttelepítenie, hogy a vidék településhálózatát,
lakosságát és termelését legalább részben helyreállíthassa. Hasonló nagyságú
pusztulás ment végbe az ország számos vidékén a felszabadító háború idején
(1683-1699). Soktucatnyi olyan falut ismerünk, különösen a császári hadak
által több éves blokád segítségével visszafoglalt török végvárak (Kanizsa,
Székesfehérvár, Várad vagy Gyula) környékéről, amelyek megfogyatkozva, de
átvészelték a százötven esztendős megszállást, a keresztény reguláris hadak
több éves áttelelését és beszállásolását viszont már nem tudták túlélni. Sőt
olyan esetekről is tudunk, amikor maga a császári hadvezetés javasolta a
környék lakosságának megóvása érdekében annak időleges kitelepítését. A
háború alatt pedig még az is több ízben megesett, hogy egy-egy oszmán katonai
tisztségviselő figyelmeztette a szomszédos falvak keresztény lakosságát, hogy
hamarosan várható a tatárok megérkezése. A két másfél évtizedig tartó nagy
magyarországi háborúskodás ilyen mértékű káros következményei még európai
viszonylatban is tekintélyesnek nevezhetők, s leginkább a harmincéves háború
(1618-1648) negatív hatásaival mérhetők össze. Mindezek után érdemes
konkrétan is számba vennünk az évente megismétlődő nagy hadjárások és a
békésebb időszakok állóháborúinak egymás hatását erősítő negatív
következményeit. A középkori Magyarország településszerkezete -- az ország
északi megyéit leszámítva -- mindenütt tekintélyes veszteségeket szenvedett. A
leggyökeresebb átalakulás az ország déli és középső területein, főként a nagy
hadfelvonulási utak és folyóvölgyek vidékén ment végbe. E területeken az
egykori települések akár 70-80 százaléka hosszabb-rövidebb ideig tartó
pusztulásra, illetve átrendeződésre ítéltetett. A legjellemzőbb változás a
lakosság tömörülésében nyilvánult meg, nevezetesen kevés, de viszonylag
népes településen (nagyobb falvakban és mezővárosokban), ami végül a 18.
századra a napjainkig ismert alföldi településhálózatot eredményezte. Bár a
királyi Magyarország területén ekkora átrendeződés kevésbé figyelhető meg, a
frontvonal és a jelentősebb hadiutak környékén a két említett hosszú
háborúban akár 50 százalékos településpusztulás is végbemehetett. A Mohács
előtti településszerkezet átalakulásának másik igen káros következménye a
magyar városhálózat hierarchikus rendjének felbomlása volt. Az oszmán
hódítás következtében az ország korábbi hét regionális központja (Buda és
testvérvárosa Pest, Pozsony és alközpontja Sopron, Körmöcbánya, Kassa,
Várad, Szeged és Pécs) közül három (Buda, Pécs és Szeged) török határvár lett,
Várad pedig az erdélyi fejedelmek fennhatósága alá került. Az ország gazdasági
életében korábban meghatározó szerepet játszó szabad királyi városok német
és magyar polgársága e területekről nagyrészt a Királyságban keresett
menedéket. A gazdasági élet súlypontjai másod- és harmadrendű központokba,
különösen néhány a fellendülő marhatenyésztésben és állatkereskedelemben
élen járó mezővárosba (pl. Tolna, Kecskemét, Mezőtúr, Makó stb.) helyeződtek
át. Ugyanakkor a királysági területeken sem gyarapodott, hanem inkább
csökkent a városi polgárság száma, ami az amúgy is elmaradott magyar
kézművesipar fejlődésének egyáltalán nem kedvezett. A földrajzi szempontból
periférikusabb helyzetbe került, ugyanakkor politikai és pénzügyi központokká
előlépő szabad királyi városok (az új főváros, Pozsony; Felső-Magyarország
központja, Kassa és az esztergomi érsekek új székhely, Nagyszombat), valamint
néhány helyzetét ügyesen kihasználó határ menti mezőváros (például Győr és
Debrecen) mégis komoly anyagi gyarapodást és fejlődést mondhatott
magáénak. Mindezek ellenére az ország gazdasági alapképlete nem változott,
sőt a nyugat és kelet között ez időben kialakuló munkamegosztásnak
köszönhetően tovább erősödött a mezőgazdaság szerepe. A településszerkezet
gyökeres átrendeződését kiválóan jelezte a középkori szellemi és kulturális élet
központjait jelentő főúri-nemesi udvarok és kolostorok pusztulása. A városi
polgársághoz hasonlóan az idegen megszállás alá került területeket az 1560-as
évek végére a nemesség gyorsan és szinte kivétel nélkül elhagyta, miközben a
kolostorok a háborús viszonyok közepette még a frontvonal királysági oldalán is
pusztulásra jutottak. A veszprémi egyházmegye mintegy 100 középkori
kolostora például az 1570-es évekre mind egy szálig eltűnt, miközben 600
plébániájából is pusztán néhány tucat maradt meg. Erre az időre országos
szinten pusztán a ferencesek (Jászberényben, Szegeden és Gyöngyösön,
valamint az erdélyi Csíksomlyón) és a pálosok (Szlavóniában), valamint a
Pozsonyba és Nagyszombatba menekült szerzetes- és apácarendek tudták
megőrizni vagy áttelepíteni néhány kolostorukat. Ezt a jelentős vérveszteséget
a magyarországi katolikus egyház később, az 1699. évi karlócai béke után sem
tudta már pótolni. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy míg Ausztriában és
Olaszországban mind a mai napig gazdag kolostorhálózat működik, addig
Magyarországon ennek csak töredékes nyomait találhatjuk. Ezzel kapcsolatban
egyúttal arra is érdemes felhívnunk a figyelmet, hogy a közvélekedéssel
ellentétben az oszmánok nem vallási türelmességükkel, hanem a katolikus
egyház pozícióinak hódításuk révén történő gyengítésével segítették elő a 16.
században a reformáció gyors magyarországi terjedését. Az oszmánok ellen
közel két évszázadon át tartó állandó hadakozás igen súlyos következményeket
hozott Magyarország demográfiai és etnikai viszonyaiban is. Noha a korábbi
kutatások még egyértelműen úgy vélték, hogy a lakosság lélekszáma az állandó
háborúskodás következtében tetemesen csökkent, az újabb vizsgálatok
eredményei ennél jóval kedvezőbb helyzetről tanúskodnak. A középkor végén
Magyarország össznépessége mintegy 3,3 millióra rúgott, amely azután a 16.
század végére mintegy 3,5 millióra, majd egy évszázaddal később maximum 4
millióra emelkedett. Mindez azt jelentette, hogy az állandó háborúskodás
ellenére nemhogy csökkent, hanem többnyire stagnált, majd talán kis
mértékben még nőtt is lakosságszám. Csakhogy amennyiben ezeket az adatokat
európai összehasonlításban, valamint a jelentős bevándorlás ismeretében
vizsgáljuk, a helyzet már korántsem ennyire kedvező. A 16. században Európa
minden területén számottevő népességrobbanás ment végbe, amelyet a
következő száz esztendőben kisebb-nagyobb megtorpanás, sőt a harmincéves
háború sújtotta területeken jelentősebb visszaesés követett. Összességében a
Magyarország szempontjából releváns közép-európai országokban az 1500 és
1700 közötti időszakban mintegy 120-130 százalékban növekedett a lakosság
száma. Ha pusztán ezt az arányszámot vizsgáljuk, akkor Magyarország
demográfiai fejlődése alig maradt el szomszédaihoz, illetve a német
területekhez képest. Míg azonban az utóbbi országokban a lakosság utánpótlás
nélkül önmaga gyarapodott, nálunk egészen más volt a helyzet. Bár a korabeli
források sajnos nem teszik lehetővé, hogy a török uralom alatti délszláv (szerb,
vlach, horvát, bosnyák), valamint román, szlovák és rutén bevándorlás, illetve
betelepítés nagyságát számszerűsítsük, valószínűleg mégsem állunk távol az
igazságtól, amennyiben ennek nagyságát minimálisan félmillió főre becsüljük.
Ennek ismeretében viszont Magyarország lakosságszáma a két évszázad alatt
valójában szinte semmit sem gyarapodott. Pontosabban szólva: az Európa
minden területén végbement népességgyarapodást nálunk fokozatosan
lecsapolták a nagy háborúskodások és az évtizedes határ menti összecsapások.
A hiányt azután a jelentős bevándorlás és betelepítés pótolta. Ha tehát ez
utóbbiaktól eltekintünk, a településhálózat jelentős pusztulásának megfelelő
lakosságlétszám-veszteséget konstatálhatunk. A háborúk és említett velejáróik
okozta abszolút népességcsökkenés legtragikusabb következménye valójában
az volt, hogy túlnyomó részben az ország magyar lakosságát érintette. A
Kárpát-medencében való megtelepedés idején a magyarság a legkedvezőbb
földrajzi adottságú folyóvölgyeket és síkvidéki területeket szállta meg.
Csakhogy mind a nagy szultáni hadjáratok, mind a kisebb-nagyobb portyák
közlekedési és utánpótlási okokból e területeken hatoltak előre, így a pusztítás
anyagi javakban és emberéletben egyaránt leginkább az itt élő magyar
lakosságot sújtotta. Ráadásul a végvárakban szolgáló és a másfél évszázadnyi
hadakozás alatt jelentős vérveszteséget szenvedő katonaság túlnyomó részét is
a magyarság adta. Az ország védettebb hegyvidéki területein élő nemzetiségek
veszteségei ugyanakkor összehasonlíthatatlanul kisebbek voltak, sőt ők a
népességrobbanás kedvező hatásait is jobban élvezhették. Az ország déli és
középső elnéptelenedett területeire azután a Balkánról igen jelentős délszláv
bevándorlás indult meg. Ennek első nagy hulláma már Mohács előtt lezajlott,
aminek eredményeként a középkori magyar állam bukásáig az ország déli
végein már mintegy 200 000 fős szerbség élt. A szerbek (rácok)
befogadásában, sőt betelepítésében a déli megyék magyar földbirtokosai is
érdekeltek voltak, hogy elpusztult településeiket mielőbb újranépesítsék és a
termelőmunkát újraindítsák. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a 15. század
második felében a neves Kinizsi Pál szerbiai hadjáratai alkalmával több tízezer
főnyi betelepülőt “hozott magával”. A török hódoltság kialakulásával ez a
folyamat még erőteljesebben folytatódott. Ennek köszönhetően a Temesköz
1552. évi elfoglalását követően néhány évtized alatt szinte teljesen
elszerbesedett. Ezt kiválóan jelezte, hogy az országrész egy 1577-ben
Antwerpenben megjelent Magyarország-térképen már Rascia, azaz Rácország
néven szerepelt. A tizenöt éves háború óriási pusztításai után a délszláv
betelepülés ismét új lendületet kapott. Ennek köszönhetően a 17. század
közepére már a Duna-Tisza közének déli részén is jelentős ortodox szerb és
katolikus bosnyák, sokác és bunyevác, a Dunántúlon pedig Tolna és Fejér
megyéig nagyobb szórványokban a szerbhez közel álló, szintén görögkeleti
vallású vlach népesség élt. (Ők nem keverendők össze a korabeli forrásokban
ugyancsak vlachoknak-oláhoknak titulált románokkal!) Ezen lakosság
számottevő arányát kiválóan bizonyította, hogy vallási életének gondozására
1585-ben a Szekszárd melletti Grábócon már egy görögkeleti monostort is
alapítottak. Vallásuk és a magyarokétól eltérő szokásaik ugyanakkor mind a
szerbek, mind a vlachok természetes asszimilációját is nagyon
megnehezítették. Ráadásul a visszafoglaló háború idején a szerbség újabb
tetemes, mintegy 200 000 főnyi utánpótlást kapott. Mindezek eredményeként a
török hódoltság déli talapzata örökre elvesztette magyar lakosságát és már
visszafordíthatatlanul délszláv etnikumú területté változott. A szerbek mellett
jelentős volt a horvátok, románok és szlovákok betelepülése is. Az előbbiek
több tízezer fős hullámai az 1530-1550-es években érkeztek Nyugat-
Magyarországra, ahol a Muraköztől egészen Pozsony megyéig széles sávban
telepedtek le. Mivel ennek az országrésznek a magyar nagybirtokosai (a
Batthyányak, a Nádasdyak, az Erdődyek, a Keglevicsek, a Zrínyiek, majd később
az Esterházyak) előszeretettel telepítették le őket addig még műveletlen
területekre, ezért általában új falvakat vagy falurészeket hoztak létre. Ráadásul
a 17. század elejéig több alkalommal számottevő utánpótlást kaptak, ami
szintén gátat állított asszimilálódásuk elé. A horvát betelepedés tekintélyes
voltát szemléletesen mutatja, hogy az ausztriai Burgenlandban az ottani
horvátság mind a mai napig a lakosság mintegy 10 százalékát teszi ki. A magyar
földesurak meghatározó szerepet játszottak a románság és a szlovákság
betelepítésében is. Az előbbiek esetében az Erdélyt is nagy csapással sújtó
tizenöt éves háború jelentett fordulópontot, midőn a hegyvidékekből
fokozatosan húzódtak le a korábban magyarlakta elnéptelenedett területekre. A
kedvező lehetőségek ugyanakkor nagyobb tömegeket vonzottak a szomszédos
Havasalföldről és Moldvából is, ami a románság számára kimeríthetetlen
utánpótlást biztosított. Ennek köszönhetően a 17. század végére már
számottevően előrehaladt egy többé-kevésbé összefüggő románlakta sáv
kialakulása mind Erdélyben, mind annak nyugati (partiumi) előterében. A
szlovákság esetében viszont az ország alföldi területeinek benépesítése
számottevő mértékben majd csak a felszabadító háborút követően ment végbe.
Korábban betelepült szórványaik a 17. században még általában
elmagyarosodtak. Mindezek eredményeként Magyarország etnikai képe a török
uralom alatt alapjaiban megváltozott. Míg a középkorban a magyarság az
ország lakosságának mintegy 75-80 százalékát tette ki, a 16. században
megindult a kisebbségbe kerülés útján, ami azután a következő század végére
valósággá vált. Ezt a helyzetet ráadásul az ország újjáélesztésében
meghatározó szerepet játszó 18. századi betelepítések még tovább rontották.
Valójában tehát a magyarországi török uralom végére alapjaiban már
kialakultak azok az etnikai határok, amelyek kisebb változásokkal a 20. század
elején is megfigyelhetők voltak, és amelyek azután -- természetesen egészen
más nagyhatalmi konstellációban -- szerepet játszottak az I. világháborút
követő döntések meghozatalában. Mindenképpen hangsúlyozni szeretnénk
viszont, hogy a kora újkori Magyarországon a különböző etnikumok együttélése
még nem okozott nemzetiségi problémákat, hiszen a korban a választóvonalak
nem közöttük, hanem a társadalmi rétegek közt húzódtak. A kora újkorban a
Magyar Királyság minden alattvalója Hungarus-nak számított, függetlenül attól,
hogy gyakran egyetlen szót sem tudott magyarul. Ennek megváltozásában majd
csak a 19. század nemzeti megújulási mozgalmai hoztak napjainkig kiható
változásokat. Nehéz helyzetbe kerül a történész, ha a fentiekben számba vett
igen hosszú távra kiható negatív fejleményekkel szemben az oszmánok
magyarországi berendezkedésének és a velük való hosszú együttélésnek a
pozitívumait kutatja. Bár vitathatatlan, hogy a megszállóknak számos új szót,
török dallamra írott Balassi-verset, keleties ruhadarabot, szép virágot, valamint
Közép-Európában látványosságnak számító dzsámit és fürdőt (Pécsett,
Siklóson, Szigetváron vagy Budán) köszönhetünk, ezek jelentőségét nehéz
összemérni az ország sorsát évszázadokra meghatározó káros hatásokkal.
Mindezek ismeretében a magyarországi oszmán uralom és vele együtt az egész
törökkor mérlege negatív. A Magyar Királyság fejlődésében tehát Mohács és
súlyos következményei gyökeres fordulópontot jelentenek. Nagymértékben e
káros hatások következtében jutott Magyarország fejlődése olyan
kényszerpályára, amelyről valójában már sohasem volt ki- és visszaút.
Mindezek után természetesen furcsának tűnhet az az állítás, miszerint a három
részre szakadt Magyarország a fenti negatív fejlemények ellenére is része, sőt
talán még a mainál is meghatározóbb része volt Európának. Ennek részletes
bemutatásához ugyan már egy másik, önálló tanulmányra van szükség (ezt
majd ugyancsak a világháló segítségével tárjuk a tisztelt olvasó elé), röviden
mégis szeretnénk utalni arra, hogy nem pusztán Magyarország szorult rá
megmaradásához Közép-Európa tetemes éves anyagi segélyeire. A Duna menti
Habsburg Birodalom hasonlóképpen volt ráutalva a Magyar Királyságra:
Egyrészt mint az oszmán hódítással szemben előretolt védőbástyára, másrészt
mint igen fontos éléskamrára, elsősorban húsforrásra. Az előbbi helyzet
biztosította Magyarország helyét a korabeli világ egyik legfontosabb
nagyhatalma politikai-katonai rendszerében. Mivel pedig az osztrák és német
területek egyre gyarapodó lakosságának húsigényét abból a marhából
biztosították, amelynek túlnyomó részét a magyarországi török hódoltság
főként magyarlakta alföldi területein tenyésztették, a politikai
szétszakítottságot nem követte az ország gazdasági kapcsolatrendszerének
felbomlása. Sőt a magyar gazdaság alapvető szerepet töltött be még Európa
kereskedelmi hálózatában is. A humanizmusnak, a reneszánsznak, a reformáció
elterjedésének, majd a katolikus megújulásnak és a nagy számú nyugati
egyetemre járásnak (peregrinatio) köszönhetően Magyarország Európa szellemi
vérkeringésében és a keresztény kultúrkörben is fontos helyet foglalt el.
Mindezek ismeretében a nagyhatalmak akaratának kiszolgáltatottjává vált
Magyarország a várhatónál sokkal kedvezőbb körülmények között élte túl
történetének egyik legválságosabb periódusát, a Mohács utáni másfél
évszázadnyi török kort. A fentiekben bemutatott negatív körülmények és
kényszerpályák között az ország csaknem elérte mindazt az eredményt, amely a
két világbirodalom határvidékére szorulva egyáltalán lehetséges volt. Nem
véletlenül nyilatkozta a 16. század végén Európa egyik legjelentősebb
Arisztotelész-szakértője, a Pozsonyban letelepedett flandriai humanista,
Nicasius Ellebodius: “ha Isten békét ad ennek az országnak, akkor ez a
legalkalmasabb hely tudományos tervek megvalósítására is.”