A Magyar Királyság és Erdély

A Magyar Királyság

Hogyan kapcsolódott az országrész a Habsburg Birodalomhoz?

Buda elvesztése után a megfogyatkozó területű Magyar Királyság intézményei
(országgyűlés, hivatalok) Pozsonyba helyeződtek át. A Habsburgok által vezetett
országrészben az Udvar és a rendek között sajátságos hatalmi egyensúly, a rendi
dualizmus rendszere jött létre, amely a király és az országgyűlés együttműködésén alapult. I.
Ferdinánd (1526–1564) és utódai egy sokszínű, eltérő gazdasági és politikai fejlettségű
birodalmat vezettek, érdekeik nem csak a magyar területekre korlátozódtak.
A hatékony irányítás miatt a központosítás az uralkodók számára létkérdés volt, ennek
során a magyar államigazgatás átalakítását is végrehajtották. Így Bécs felügyelete alá került a
pénzügy (Udvari Kamara), a hadügy (Udvari Haditanács) és a külügy (Haditanács és Titkos
Tanács) irányítása. Az Udvar a rendi jogok további csorbítására nem törekedett, a belpolitikai
élet (vármegyék, országgyűlés) és az igazságszolgáltatás alapvetően Bécs beleszólása nélkül
működött. A bécsi központosítás sértette a
Jagelló-korban megerősödött rendi öntudatot.
A királyság magyar vezetői azonban
számoltak a realitásokkal, a török elleni
védekezéshez szükség volt a Habsburg-
tartományok adóira és a német birodalom
pénzsegélyeire is.
Mindenki belátta, hogy a Magyar Királyság
bevételei a katonai kiadásoknak csak
körülbelül 30%-át fedezik. (1577-ben az
ország várainak költsége – Horvátországgal
együtt – 2 millió 200 ezer forint volt, míg a
befolyó jövedelem alig érte el a 750 ezer
forintot.) Ezáltal a rendek rászorultak a
Habsburgok pénzügyi segítségére, az Udvar
pedig a magyar rendek katonai erejére. E
szűk mozgástér kényszerítette ki azt a
kompromisszumot, amely a kormányzati,
azaz a rendi dualizmus kialakulásához
vezetett.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulása

Mekkora mozgástérrel rendelkezett az országrész?

Fráter György meggyilkolása után a keleti
országrész néhány évig Habsburg-kormányzás
alá került, ám a helyi rendek – a török
veszélyre hivatkozva – visszahívták János
Zsigmondot (1556–1571). János Zsigmond
kormányzása alatt az Erdélyi Fejedelemség
ha tárai megszilárdultak, és kiépült az ország
intézményhálózata. A fejedelemség a
történelmi Erdély, illetve a nyugati
határsávon lévő, török által meg nem szállt
vármegyék (Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok,
Máramaros vármegye) egyes területeiből, az
úgynevezett Partiumból (ejtsd: parcium,
jelentése: részek) állt.
Erdélyt a középkorban a Magyar Királyság
szerves részeként az erdélyi vajda irányította,
Mohács után az országrész a Szapolyai János
által kialakított Keleti Magyar Királyság része lett. A török terjeszkedés (Tiszántúl elvesztése)
tovább csökkentette a területét. A fejedelemség északon érintkezett a Magyar Királysággal,
ahol egyes várakért (például Szatmár, Tokaj) éveken keresztül harc folyt a Habsburgokkal.
A helyi konfliktust egy megállapodás zárta le (speyeri egyezmény, 1570), amelyben János
Zsigmond lemondott a magyar királyi címről, cserébe a Habsburgok elfogadták a
fejedelemség létezését.
Az erdélyi fejedelem hatalma kiterjedt földbirtokain és a regálejövedelmeken alapult. Az
erdélyi rendi országgyűlés kisebb súllyal rendelkezett, mint a pozsonyi, a fejedelem itt
könnyebben tudott központosítani. Az 1437-es kápolnai unió során szövetségre lépett
három politikai nemzet; az országgyűlésen a magyar vármegyék nemességének, a szász
városok polgárságának és székely székek küldöttei vettek részt.
Az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom vazallus államaként adót fizetett
Konstantinápolynak, és a szultán határozta meg a külpolitikai mozgásterét is. A török
azonban nem szólt bele az erdélyi belpolitikába, a rendek maguk választhatták meg a
fejedelmet, akit a pozíciójában a szultáni beiktatás erősített meg. A kialakuló helyzet sokkal
kedvezőbb volt a két román vazallus fejedelemséghez képest, hiszen Moldvában és
Havasalföldön az oszmánok folyamatosan felügyelték a belpolitikai életet.
Erdély külpolitikai tekintélyét Báthory István (1571–1586) fejedelemsége alatt nyerte el.
Báthoryt (János Zsigmond egykori bizalmas emberét) a lengyel nemesség királlyá
választotta (1576), aki ezt követően Krakkóba tette át a székhelyét. Báthory a két ország
erejét akarta felhasználni az országegyesítésre és a török elleni harcra, csakhogy a lengyel
területek elleni orosz támadások (IV. Iván) elhárítása meghiúsította szándékát.

A reformáció sikere

Miért vált népszerűvé a hitújítás Magyarországon?

A 16. századi protestáns hitújítás Magyarországon is gyorsan elterjedt. Luther tanai már II.
Lajos korában ismertté váltak (főleg Mária királyné környezetében). Mohács után az
evangélikus hitet előbb a szabad királyi városok német ajkú polgárai és a szász városok
vették fel, miközben a külföldi egyetemen (Wittenberg, Heidelberg) tanult evangélikus
prédikátorok a mezővárosokban térítettek. A protestáns térítők érveléseiben a török sikereket
a katolikus egyház bűnei miatt Isten büntetéseként állították be. Az új hitnek főúri pártolói
is voltak (például a Nádasdy vagy a Batthyány család), akik a reformációt nyomdák
alapításával támogatták. Az 1550-es években megjelentek a kálvini tanítások, Debrecenben
református kollégiumot alapítottak, átültették a református hitelveket, és kiépítették az
egyházszervezetet (Méliusz Juhász Péter). A „kálvinista Rómából” a hódoltsági falvakban
is megkezdődött az új hit terjesztése. Az Oszmán Birodalom elsősorban a katolikus egyház
képviselőivel szemben lépett fel, ugyanakkor nem akadályozta meg a protestáns lelkészek
tevékenységét.
A hitújítás jelentősen átalakította a korszak művelődését. Az anyanyelvi kultúra ápolása, a
nyomdák alapítása, a nyomtatott könyvek terjesztése és a protestáns iskolahálózat
kialakítása fellendülést hozott a háborús pusztítás mellett is. A század végén Károli Gáspár
elkészítette a legelső teljes magyar nyelvű Bibliát (vizsolyi Biblia, 1590). A különböző
protestáns vallások néhány évtized alatt jelentősen megváltoztatták az ország vallási
viszonyait. A felekezeti különbség néha már egyes etnikumok között is megmutatkozott
(református magyarok, evangélikus németek és szlovákok, katolikus horvátok, ortodox
szerbek és románok), de ez nem növelte a vallási ellentéteket. A katolicizmus kisebbségbe
szorult, a lakosság háromnegyede a század végére valamelyik protestáns felekezethez
tartozott.

Erdély sajátos etnikai és vallási helyzete

Miben tért el a vallások helyzete a nyugat-európai országokétól?

Az Erdélyi Fejedelemség etnikai sokszínűsége a középkorban alakult ki. A magyar
etnikum két eltérő jogállású csoportja, a vármegyék nemessége és a kollektív jogokkal
rendelkező székelyek mellett a 13. század óta szintén belső önrendelkezéssel rendelkező
németek éltek Szászföld városaiban. A románok bevándorlása a 13. század elején
kezdődött el, először a dél-erdélyi területeken telepedtek meg, majd a későbbiekben Erdély
további területeire is egyre több román család érkezett.
Erdély területén a protestantizmus elterjedése erőszakmentesen zajlott, az evangélikus hitet
elsősorban a német ajkú szász városok polgárai vették fel. A református hit főleg a
Székelyföldön kívüli magyarok között terjedt el, míg a székelyek megőrizték a római
katolikus vallásukat.
Az ortodox (görögkeleti) egyházhoz tartozó román népesség körében alapvetően nem
történt vallásváltás. Erdély vallási sokszínűségét a menedéket találó Szentháromság-tagadók
(antitrinitáriusok) egészítették ki. János Zsigmond idején az Európa-szerte üldözött hit
gyökeret eresztett, majd kialakult az unitárius egyház Dávid Ferenc vezetésével. Az Európa
nagy részében megmutatkozó vallási ellentétek Erdélyt nem jellemezték, sőt 1568-ban a
tordai országgyűlés a négy bevett vallásra (római katolikus, református, evangélikus,
unitárius) vonatkozóan szabad vallásgyakorlatothirdetett. Az ortodox vallás nem bevett,
csak megtűrt vallásnak számított. A fejedelemség területére a 16. század utolsó harmadában
érkező zsidók megőrizték vallásukat. A későbbiekben (Bethlen Gábor fejedelemsége idején)
törvényes letelepedést és kereskedési jogokat biztosítottak számukra.