8.

tétel
Erdély és a társországok

Történeti háttér
Az európai keresztény államokhoz csatlakozó magyar állam Közép-Európa
meghatározó tényezője lett. Stabil pozícióját jelezte hódító külpolitikája is,
melynek eredményeképp hazánk jelentős befolyásra tett szert, és fontos
közjogi kapcsolatrendszert alakított ki. Bár a török hódítás gátat vetett a
délkeleti politikának, a 16. századtól a Habsburg-dinasztiához került korona
fenntartotta a Szent Korona igényeit és a terjeszkedés politikáját. A magyar
közjog tudománya különbséget tett országterület és államterület között. Az
országterület a magyar Szent Korona főhatósága alatti területeket jelölte, a
magyar állam pedig a szűkebb értelemben vett anyaország volt. Az
országterületet három részre tagolták- szűken vett Magyarország, a honfoglalás
után kapcsolt részek, és a hűbéres országok. Az anyaországhoz csatolt
területeken a magyar jog érvényesült, ezzel szemben a kapcsolt részek
megtarthatták saját jogaikat, a hűbéres országok pedig ezen túlmenően állami
különállásukat is megőrizték.
Erdély különleges jogállása a mohácsi vész előtt
A magyar királyok koronájukhoz tartozó tartományként kezelték Erdélyt. Az
erdélyi Gyula leverését követően egyértelművé vált a magyar igény a keleti
területekre. I. István kormányzót rendelt a megszerzett területekre, majd
sikeresen megszervezték az erdélyi egyházmegyét, és megjelent a királyi vár-,
és megyeszervezet is. Erdély fontos határvédő funkciókat látott el a bolgár,
besenyő és kun támadások ellen is. A terület gyéren lakott volt, benépesítése
évszázadokig tartott. E során a magyarok a Mezőségbe települtek, a székelyek
egy része a Háromszéki-medencébe, a telegdi székelyek pedig Udvarhelyszéket
szállták meg- a 13. századra pedig kialakult Székelyföld régió. Az egyik
legjelentősebb utánpótlás-forrást a német telepesek jelentették, összefoglaló
néven őket szászoknak nevezték. Részben a Szepességbe települtek, illetve
Altland, Brassó, Barcaság, Beszterce környékén helyezkedtek el. II. András
1224-ben az óföldi szász közösségeknek biztosított önkormányzatot, mindezt
pedig a későbbiekben Hunyadi Mátyás kiterjesztette, mindez által idővel
Szászföld egységes autonómiát alkotott. Ezek a települések felerősödtek, és a
kelet-nyugati kereskedelem központjává váltak. A 13. század elején a
románokat is elkezdték emlegetni, akiknek száma a tatárjárás általi
lakosságpótló intézkedések által növekedett. A román nép összességében
parasztként, elszórtan élt Erdélyben, és nemesi birtokokon szolgáltak.
A három nemzet
Az etnikai jellegű kiváltságolás, és közigazgatás- magyar vármegyék, székely
székek, szász székek egy különleges rendiséget alapoztak meg. Ezek a rendek
etnikumokra épülő, személyes/kollektív szabadságok mentén jöttek létre,
ezeket nemzeteknek- natióknak szólítottak, ők alkották a politikai osztályt
Erdélyben. A rendi jogálláshoz a magyar nemesi nemzet állt a legközelebb, a
székely és szász natiók zártabbak voltak. A folytonos veszélyeztetettség- az
oszmánok fenyegetései a rendek között sajátos szolidaritást érleltek-
fordulópontnak számított, amikor a magyar, székely és szász rétegek
megteremtették együttműködésük feltételrendszerét kiváltságaik védelmében.
Képviselőik által szignált egyezségokmány kereteket adott egy hosszú távú
közös tevékenységre- ez volt a Kápolnai Unió. Ebből növekedett ki egy szoros
érdekközösség, melyet később- 1542-ben a tordai közgyűlésen megerősítettek,
és gyakorlatilag az erdélyi rendi identitás alapjaként tekintünk rá.
Erdély kormányzata
Erdély gyakorlatilag a középkorban a Magyar Királyság különkormányzata volt.
Területileg a 14-15. században kialakult 7 vármegye, illetve a székely és szász
natio birtokai tartoztak hozzá. A tartomány eredeti szervezeti formái a
vármegyék, és egyházmegyék voltak, az államszervezet elemei kezdetben
megegyeztek a magyar hagyományokkal. A király által kinevezett kormányzó a
magyar korona fennhatóságát hangsúlyozta, és a különkormányzat célja volt a
magyarokhoz kapcsolódás erősítése, az államszervezet homogenizálása, és a
vármegyeszervezet kiépítése. Azonban összefüggésben a benépesítés ütemével
a magyar, székely, szász telepesek magukkal hozták a közigazgatás és
egyházigazgatás intézményeit is, így kialakult egyfajta belső egység is. Erdély
változó jelentőségét tükrözte a tisztségviselők megnevezései, amelyek
hatásköre némileg módosult, de átfedések is tapasztalhatóak volta.
Összességében a végleges megoldás a vajda tisztségében született meg.
Erdélyi hercegség
A terület a 13. századtól a ducatusi területek egyikévé vált, ugyanis II. András
fia- Béla 1226-ban az erdélyi kormányzat élére került, amelyet 1235-ig
hercegségként irányított. IV. László azonban már ismét vajdákkal kormányozta
a területet. Az erdélyi hercegség a területét Magyarország királyához kötötte,
hiszen gyakorlatilag mindez a monarchia megosztását jelentette, a herceg pedig
a dinasztia tagja volt, amely az ország fennhatóságához tartozó területek
egyikét kormányozta. Valójában a ducatus önálló kormányzatot jelentett-
hercegi udvart, udvari méltóságokat- pl.: kincstartót, udvarbírót, továbbá
önálló oklevelezést, joghatóságot is. A herceg birtokokat-, privilégiumokat
adományozhatott, védelmezte az egyházat és hospeseket telepített.
Erdélyi vajda
Említése a 12. század végétől fordul elő, szláv eredetű az elnevezés, valójában
katonai vezetőt, helytartót jelent. Összességében a 16. századig állandósult és
alkalmazott tisztség volt. Személyét a király nevezte ki megbízható hívei közül,
hivatalának időtartama pedig szintén az uralkodótól függött. Mindez a király
számára garantálta a melléktartomány feletti biztos uralmat, mindemellett a
tartománynak magának nem volt beleszólása a kinevezések alakulásába. A
vajda gyakorlatilag a királyi hatalom erdélyi képviselője volt, országos szinten a
4. legfontosabb tisztség birtokosa, a királyi tanács tagja. Jellemzően a király
környezetében tartózkodott, tartós távollétének eshetősége okán pedig
gyakran egyszerre több vajdák is kinevezhettek, illetve sokszor családtagjaik
helyettesítették őket. Jogköre a királyt helyettesítő funkciókból vezethető le,
közjogi értelemben a király hatalmát gyakorolta Erdély felett az alkotmányos
gyakorlat szabta kereteken belül, alkalmanként pedig uralkodói megbízásokat is
teljesített- ebben jogkörét a mandátum szabályozta. A király
tisztségviselőjeként tekintettek rá, tehát nem a helyi érdekek képviselője volt.
Felségjogokat nem gyakorolt, de kezében összpontosultak az
igazságszolgáltatással-, katonai igazgatással kapcsolatos hatalmi jogosítványok.
A katonai parancsnoki pozíció által a teljes erdélyi haderő felett rendelkezett,
megillette a hadsereg személyes vezetése, szervezése és a büntetőhatalom
gyakorlása is, ő volt a magyar vármegyei-, szász-, és székely hadak parancsnoka.
Egyes esetekben ő számolta fel a szász lázadásokat, és törte meg a székely
ellenállást. Igazságszolgáltatási jogkörrel is rendelkezett, mely által szélesíthette
a jogkört. A bírói főhatalom gyakorlójaként tőle a perorvoslati út a királyhoz
vezetett. Bíráskodása alól bár a kiváltságlevelek mentesítették a székely és szász
közösséget, valamint a püspöki-, apátsági birtokokon lakókat, mégis a vajda
arra törekedett, hogy megszerezze ezen közösségek ispánságát, így ezek
következtében szinte teljhatalommal kormányzott. A végrehajtói hatalom
megvalósításában a korszak második felében a vármegyék feletti teljes
hatalmat elnyerte, ő nevezte ki az ispánokat és kezében volt a közigazgatás is. A
pozíció betöltése több esetben is a történelem során vezetett más országos
méltóságok betöltéséhez is, pl.: nádor, király, emellett a későbbiekben gyakran
a vajda töltötte be az országbírói méltóságot is.
Erdélyi fejedelemség
Magyarország keleti felén született meg az Erdélyi Fejedelemség, amely a
magyar állam kettészakadását eredményezte. A különféle politikai akciók
következtében a török porta jóváhagyásával és Bécs hallgatólagos
tudomásulvételével állandósult ez a sajátos államalakulat, melynek helyzete
gyakorlatilag szinte végig tisztázatlan maradt.
Fejedelemség közjogi állása- Bethlen Gábort megelőzően Transsylvaniát a
Magyar Királyság részének tekintették. János Zsigmond 1570-ben a speyeri
egyezmény során ismerte el I. Miksát Magyarország urának, és lemondott a
királyi cím használatáról. Összességében azonban az erdélyi Fejedelemség a
Habsburg Birodalomtól függetlenül működött, fejedelmei igyekeztek
választásaikat mégis jóváhagyatni Béccsel. A fejedelmi ideológia viszont az
országot a középkori magyar állam örökösének tekintette. Mindebben
meghatározó volt Bocskai István politikai végrendelete, mely elismerte a Szent
Korona joghatóságát Erdélyre nézve, de a Habsburgokra úgy tekintett-
„ valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunk erősebb nemzetségnél, a
németeknél lészen, a magyar királyság is a németeken forog”. Gyakorlatilag ez
az ideológia határozta meg az erdélyi államiságot. Összességében az Erdélyi
Fejedelemség magyar állam volt közjogi értelemben is, és a gyakorlatban is. Ez
kifejeződött a Magyar Királysággal kapcsolatos magyar rendeket védelmező
erdélyi politikában is.
Fejedelemség szuverenitása- A fejedelemség szuverenitásában korlátozott
állam volt, mozgásterét a török porta igényei szerint szabták meg. Török
vazallus államnak számított, de épp ez biztosította számára az önálló állami
létet Béccsel szemben. A porta jelképes adófizetést, és a fejedelemválasztásba
való befolyást, illetve külpolitikai lojalitást várt el. Cserébe Erdély számíthatott
belpolitikai szabadságára, és a szultáni tartózkodásra. Erdély földjét ritkán
taposta török had, és belpolitikájában szabad állam volt- mélységében egyik
állam sem avatkozott be belső ügyeibe.
A három nemzet- A terület sajátossága volt a különleges rendiség. Az állam
alapjait a három natio jelentette- magyarok, székelyek, szászok. Ezen nemzetek
rendeket alkottak, és ezek követei alkották az erdélyi országgyűlést is. A
jelentős számban beáramló románok nem alkottak külön rendet, speciális
privilégiumban sem részesültek, emiatt előkelőik magyar nemesként vehettek
részt a politikai életben.
Vallási tolerancia- A kezdettől fogva tartó együttélés, többnemzetűség egy
jellemző vonást alakított ki Erdélyben- a toleranciát. Ezzel állt összefüggésben a
vallási türelem is- a katolikus, a lutheránus, a kálvinista, majd az unitárius vallás
számítottak ennek értelmében államilag elismert vallásnak. A fejedelemség
ennek ellenére a többi felekezettel szemben sem tanúsított türelmetlenséget
(kivéve jezsuiták).
Rendi képviseleti monarchia és a fejedelmi hatalom- Az Erdélyi Fejedelemség
államkonstrukciója hordozott különleges elemeket. Formailag rendi-képviseleti
monarchia volt, de ezen belül jelentős eltérések mutatkoztak a Magyar
Királyságtól. Fejedelmei jóval szilárdabb központi kormányzatot teremtettek,
emellett a fejedelemnek nem bizonyult jelentős ellenfele. Ehhez hozzájárult az
is, hogy hiányzott a magyarországi mintájú nagybirtokos arisztokráciai réteg is.
A fejedelem saját tetszése szerint nevezte ki a tisztségviselőket, a belügyeket is
korlátlanul intézhette, és bizonyos korlátokon belül a külügyekről is ő
határozott. a fejedelmi hatalom addig terjeszkedhetett, amíg viselője képes volt
kiterjeszteni. Vele szemben állott a három nemzet országgyűlése, mellyel
egyetlen fejedelemnek sem sikerült elismertetnie az utódmeghatározás jogát, a
diéta ugyanis ragaszkodott a fejedelemválasztáshoz, a választási feltételek
meghatározásához és a fejedelmi eskühöz- tehát a rendeknek létezett politikai
fegyverük, mely által körbebástyázták jogaikat és a fejedelem mozgásterét.
Mindösszesen Bethlen Gábor ért el némi eredményt ezt illetően- majorizálta a
gyűlést.
A nagyfejedelemség- Erdély felszabadítását követve a Habsburg-politika nem
csatolta vissza a területet az anyaállamhoz, hanem a Diploma Leopoldinum
(1691) értelmében 1848-ig önálló Erdélyi Fejedelemségként illeszkedett a
Habsburg Birodalomba. Időközben, 1765. február 10-én a területet
Nagyfejedelemségnek nyilvánította, de ezáltal a helye és viszonya nem
változott.
Horvátország, Szlavónia és Dalmácia
A korábbiakban is említett kapcsolt részek a magyar királyi hatalom alatt is
megőrizték jogrendszerüket, és fennmaradt a közigazgatási különállásuk is, de
szuverén államhatalommal nem rendelkeztek. Ilyen volt pl.: a Háromegy
Királyság is. A csatlakozott államok közül tartósan Horvátország és Dalmácia
tartozott a magyar koronához, kezdetben perszonálunió formájában- azaz
állami-, és jogrendjük érintetlen maradt, és a közös király kötötte őket
Magyarországhoz.
Dalmácia- A terület a horvát tengerpart részébe illeszkedő, közjogilag pedig a
római hatalom korára visszavezethető városok közösségét jelentette. Ezek a
városok a történelmi önkormányzati kiváltságaik szerint éltek, mely az olasz
városköztársaságokéhoz hasonló jogi státust biztosított. Mindez miatt a
szomszédos kereskedővárosok szemet vetettek a területre, végül 1105-ben
Könyves Kálmán hódoltatta meg, egészen 1420-ig tartozott az országhoz.
Horvátország- A királyságot 1090-ben nőági rokonság által I. László érvényre
juttatta trónigényét, ettől fogva pedig a terület Magyarország részét képezte. A
magyarok meghagyták a horvát kormányzatot, nem alkalmazták a
vármegyerendszert, hanem fennmaradhatott a zsupánság. Személyének
képviselésére az uralkodó horvát bánt nevezett ki. A magyar főrendek nem
avatkoztak bele a horvát nemesség ügyeibe- külön rendi országgyűlésük- sabor
volt. A terület török hódításoktól mentes területein a Habsburg-hadvezetés a
16. században katonai határőrvidéket szervezett, a támadások lezárulta
következtében pedig hozzácsatoltak 3 egykori magyar vármegyét (pl.: Szerém).
Mindezek ellen hazánk tiltakozott, ám sikertelenül, ugyanis a horvát
területeken egyre nagyobb lett az osztrák befolyás.
Szlavónia/Tótország- Szlavónia a 11. században került magyar fennhatóság alá,
pontosan a zágrábi püspökség megalapítását- 1093 szokták a kapcsolat
kezdetének tekinteni. A terület királyi magánbirtok lett, és bár a nemzetségi
szervezet fennmaradt, a zsupánok helyére ispánok kerültek, a vezető pedig a
szlavón bán tisztséget viselte. Szlavónia relatív különállását, de mégis
alkotmányos egységét jelzi, hogy a magyar trónöröklési gyakorlattal
kapcsolatban álló ifjabb királyság, illetve hercegség intézményesítése zajlott.
Ennek értelmében a királyi trón várományosa e területek igazgatásával
szerezhetett magának uralkodói gyakorlatot.
Háromegy Királyság- A szlavón-, és a horvát bán pozíciója a 15. században
egyesült, a kapcsolat pedig tartósnak bizonyult. Eredményeképp az
anyaországgal való kapcsolat gyengült, a két terület pedig összeolvadt. a 17.
századra Dalmácia Magyar Királysághoz tartozó részei is betagolódtak ebbe az
egységbe, így a területet Dalmát-Horvát-Szlavón országoknak nevezték, és
egyként kezelték. Mindennek közjogi következménye volt, hogy kapcsolt
részekként jelentek meg a magyar államelméletben. Nemességét a magyar
nemesség tagjainak tekintették- főrendjei a felsőtábla meghívottai lettek.
Jogéletére a magyar törvények voltak érvényesek, de saját jogalkotásuk volt,-
de ezek a törvények nem ütközhettek a magyarral. Emellett az
igazságszolgáltatás is autonóm módon lett megszervezve.
Ráma Királyság- Bosznia
A magyar uralkodói címek között szereplő Ráma királyság gyakorlatilag sosem
létezett. A 12. századból származik az elnevezés, amikor is Könyves Kálmán
Ráma királyának nevezte magát, a későbbiekben pedig II. Béla uralkodása által
állandósult a titulus az uralkodói körökben IV. Károllyal bezárólag. Ráma
gyakorlatilag a Bosznia feletti hatalmat jelentette, a terület azonban a török
hódoltság alatt az Oszmán Birodalom részévé vált, így uralkodóink csak
formálisan birtokolták a címet. Bosznia ekkor megőrizte ezt a nevet, emellett
igazgatási integritását is. A magyar kapcsolat feléledése az 1878-as berlini
kongresszushoz köthető, amikor a terület az Osztrák-Magyar Monarchia
befolyása alá került.
Fiume
Fiume első említésére 1260-ban került sor egy IV. Béla által kiadott oklevélben.
A terület sorsa a későbbiek során folyamatosan a nagyhatalmak közti
vetélkedésnek volt kitéve- kezdetben a frankok birtokolták, a 17. században
pedig a Habsburg Birodalom részévé lett. A zűrös állapotok következtében
maga vetette fel a Magyarországhoz tartozás gondolatát, melyet 1776-ban
Mária Terézia el is rendelt- ideiglenesen a horvát királyság bekebelezte,
kormányzása pedig a magyar udvari kancelláriához tartozott. Mindez csak
rövidtávú megoldás volt, ugyanis a fiumeiek, a horvátok, és a helyzetet vizsgáló
bizottság is arra jutott, hogy a terület véglegesen is kerüljön a Magyar
Királysághoz- 1779-ben a város a külön testként hazánk részévé vált, majd ezt
1807-ben meg is erősítették. A területet kormányzó irányította, aki tagja volt a
magyar felsőtáblának, követei pedig az alsótáblán kaptak helyet. Virágkorát a
kiegyezést követően élte, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia idején hazánk
legnagyobb tengeri kikötőjévé vált. A 20. században hat ország része volt.