5.

tétel
Az erdélyi fejedelmség, az erdélyi magyar állam társadalom szerkezet
A magyar királyok a keresztény állam kezdeteitől koronájukhoz szervesen tartozó tartományként
tekintettel Erdélyre. Erdélyt keleti fekvése határvédő feladatokra predesztinálta. Egyfelől a bolgárok
fenyegetése ellenében, másfelől a keleti lovas népek támadásaival, főként a besenyő és kun
pusztításokkal szemben óvta Magyarországot.

A gyéren lakott Erdély benépesítése évszázadokig folyamatosan tartott. A magyarok a maros és a

szamos völgyén keresztül a mezőségbe települtek. De voltak itt még székelyek, a dél német telepesek,
szász telepesek, valamint románok.

Az eredetileg etnikai jellegű kiváltságolás és az erre épülő közigazgatás különleges erdélyi rendiséget
alapoztak meg. Erdélyben nem a nyugatit követő magyarországi modell működött. Itt a rendek az
etnikumokra épül, személyes és kollektív szabadságok mentén jöttek létre, melyeket natióknak,
nemzeteknek szólítottak.

A magyar, a székely és a szász nemzet alkották a politikai osztályt. A leginkább átjárható keretekkel a
magyar nemesség bírt. A székely és a szász társadalom zártabb volt ennél, korlátozottabb volt a
lehetőség a kiváltságok megszerzésére, jogaikat is főként saját szabadság körükön belül gyakorolták.

A 3 nemzet szövetsége a konkrét török veszély és az erdélyi parasztfelkelés hatására jött létre mondd a
lázadás következményeképpen egy behívott közgyűlésen megszületett a 3 nemzet uniója. Az unióból
növekedett ki a későbbi szoros érdekközösség, melyet a tordai közgyűlésben ünnepélyesen
megerősítettek és amely így az erdélyi rendi identitás alapjává vált.

Erdély a középkorban a Magyar Királyság különkormányzata volt. Erdélyt gyakran együtt emlegették a
tiszántúli területekkel. Ez a különleges közjogi fejlődés összefüggött a szolnoki ispán és az erdélyi vajda
hivatalának összekapcsolódásával.

A tartomány korai szervezeti formái a vármegyék és az egyházmegyék voltak. A király által kinevezett
kormányzó hangsúlyozta a magyar korona fennhatóságát.

Erdély Horvátország, Dalmácia és Szlavónia mellett a 13. Századtól a ducatusi területek egyikévé vált. Az
erdélyi hercegség közjogi értelmezése a területet egyértelműen Magyarország királyához kötötte, hiszen
a monarchia egyfajta megosztásáról van szó. A herceg a dinasztia tagja volt, melynek fennhatóságához
tartozó területek egyikét kormányozta. A herceg birtokot, immunitást adományozott, privilégiumokat
adott, szervezte és védelmezte az egyházat, hospeseket telepített.

Az erdélyi vajdát a király nevezte ki megbízható hívei közül. Hivatalának időtartama, felmentése a király
döntésétől függött. Az uralkodók számára ez garantálta hű híveik szolgálatán keresztül a mellék
tartomány biztonságos uralását. Ebből fakadóan magának a tartománynak nem, vagy alig volt
beleszólása a kinevezések alakulásába. Az erdélyi vajda a királyi hatalom képviselője volt Erdélyben, így a
királyt helyettesítő helytartó pozíciójához közelített.

Közjogi értelemben a vajda Erdélyben a királyi hatalmat gyakorolta az alkotmányos gyakorlat szabta
kereteken belül. Alkalmanként konkrét uralkodói megbízásokat is teljesített, melynek során a mandátum
szabta meg a mozgásterét. A vajda a király tisztségviselője volt Erdélyben és nem a helyi érdekek
képviselője a királyi udvarban. A hadi feleség jogból következő katonai parancsnoki pozíció, a teljes
erdélyi haderő feletti rendelkezés jelentős hatalmat adott a vajda kezébe. A legfőbb bírói hatalomból
eredő igazságszolgáltatási jogkör úgyszintén lehetőséget adott a jogkör szélesítésére. A bírói főhatalom
gyakorlójaként, tőle a perorvoslati út egyenesen a királyhoz vezetett. A folyamat eredményeképpen a
vajda olykor szinte teljhatalommal kormányzott.

A végrehajtó hatalom megvalósításában a vajda korszakunk második felére a vármegyék fölött teljes
hatalmat gyakorolt; kinevezte az ispánok, kezében volt a közigazgatás, a vajdai gyűlések egy hívásának
és vezetésének joga, ellenőrzése alatt állt a tisztújítás. Vajda tisztségének országos jelentőségét tovább
növelte, hogy a tárgyalt korszakunk végén többször az országbírói méltóságot is ő töltötte be.

Magyarország keleti felén a török hódítás egyik sajátos eredményeként született meg az erdélyi
fejedelemség, mely a magyar állam kettészakadását eredményezte. Az erdélyi fejedelemség bár a
habsburgoktól független, a bécsi közigazgatás apparátusához nem kapcsolódó állam volt, fejedelmei
általában mégis igyekeztek választásukat jóváhagyatni bécs uraival.

Az erdélyi fejedelemség tehát magyar állam volt közjogi értelemben is, mint a magyar szent korona
közjogi hatóságát elismerő közjogi képlet. Az volt a gyakorlatban is, mely kifejeződött a magyar
királysággal kapcsolatos lesz a magyar rendeket védelmező erdélyi politikában.

Az erdélyi fejedelemség státuszát tekintve egy szuverenitásába korlátozott állam volt, melynek
mozgásterét a török birodalom igényei szabták meg. Jelképes adó és az erdélyi országgyűlés
fejedelemmé választásának megerősítésén túl Sztambul külpolitikai lojalitást várt el erdei vezetőimtől,
cserébe számíthattak a belpolitika szabadságára, a szultáni kormányzat tartózkodására az erdélyi
ügyekben történő beavatkozástól.

Az erdélyi fejedelemség sajátossága volt és maradt a különleges rendiség. A három natió alkotta az erdei
állam alapjait, vagyis a szász, a székely és a magyar nemzet képezett egy- egy rendet, és ezek követői
alkották az erdélyi országgyűlést is.

Ez a több nemzetiség, ez a kezdettől fogva tartó együttélés, a másik másságát, privilégiumát

tudomásulvétele és elismerése az erdélyi társadalmi és állami életben kialakította az e tájra igen
jellemző vonást, a toleranciát. Ezzel állt összefüggésben a vallási kérdésekben tanúsított türelem is. A
túlnyomóan protestáns fejedelemség a többi felekezettel szemben sem tanúsított türelmetlenséget.

Erdély fejedelmei összehasonlíthatatlanul szilárdabb központi kormányzatot teremthettek, mivel a

fejedelemnek mint legnagyobb földbirtokosnak nem volt jelentős belső ellenfele. Gyakorlatilag
mindvégig sikerült Megőrizni sértetlenül az ország területének mintegy 15- 20 százalékát kitevő
fejedelmi nagybirtok hálózatot, mely a mindenkori hatalom gazdasági és személyi bázisát biztosította. a
fejedelmi hatalom természetszerűleg addig terjeszkedhetett csak, amíg annak viselője részben a konkrét
körülmények, részben pedig a személyi kvalitásai alapján képes volt kiterjeszteni. Szigorúan
ragaszkodtak a fejedelem választáshoz, a választási feltételek meghatározásához, a fejedelmi eskühöz.

A kapcsolt részek a magyar király hatalma alatt őrizték meg saját jogrendszerünket, fenntartották
közigazgatási külön állásukat is. Saját szuverén államhatalommal azonban nem rendelkeztek. A sajátos
jogállású csatlakozott államok közül tartósan Horvátország és dalmácia tartozott a magyar koronához,
kezdetben leginkább a perszonálunió fogalmával leírható kapcsolat formájában. Dalmácia területe a
horvát tengerpart egy részében illeszkedő, közjogilag még az egykori római hatalom korára
visszavezethető városok közössége

A horvát királyság önálló állami élete a 9. századtól 1090-ig terjedt, mikor is nőági rokonsága alapján I.
László érvényre juttatta trónigényét és ettől fogva a középkori Horvátország a magyar korona
joghatósága alá tartozott. Különleges jogállását az adta meg, hogy a magyar királyok meghagyták a
horvátok régi kormányzatát. Nem alkalmazták a vármegye rendszert, hanem fennmaradhatott az
úgynevezett zsupánságok hálózata. Az uralkodók nem építettek ki külön Horvát Nem udvartartást és
kincstárat. Személyének képviseletére a magyar király Horvát bánt nevezett ki, aki a magyar országos
méltóságok között előkelő helyet foglalt el.

Szlavónia, amelyet a középkori magyar szóhasználatban Tótországnak is neveztek, a 11. Században került
a Magyar Királyság fennhatósága alá. Szlavónia, horvátországtól eltérően királyi magán birtok lett. Ugyan
a nemzetségi szervezet fennmaradhatott, de zsupánok helyére ispánokat állítottak, míg a terület szlavón
vezetője a szlavón bán lett.