Kedves bálozó diákok, szülők, nagyszülők, testvérek és

barátok!

Negyedik hónapja már, hogy a szalagavató bál körül forog

a végzős diákok, szüleik és osztályfőnökeik szinte minden
gondolata.
Zenék, ruhák, próbák, koreográfiák, fodrász, sminkes,
műkörmös, egyezkedés, sértődés, izgalom: hát megéri
ennyi készülődés azért a háromszor öt percért, amit a
színpadon töltetek?
Igen.
A sportoló azért az egy percért készül éveken keresztül,
amit a dobogón tölt, a menyasszony hónapokig azért az
egyetlen napért, amikor ő tündököl a násznép
forgatagában.

Mi, tanárok tudomásul vettük – ki-ki vérmérséklete

szerint - hogy megint nincs lecke, mert előző nap sokáig
tartott a próba, nem sikerült a dolgozat, mert ruhát kellett
igazítani.

Én, amennyire vissza tudok emlékezni, ugyanígy vártam

az én bálomat, izgatottan készültem, és a matekfeladatok
fölött azon méláztam, hogy fog állni rajtam a tangóruha,
és hogy a partnerem nem fogja-e elvéteni a lépést.
Őszintén szólva, nem emlékszem, hogy elvétette-e, de
emlékszem a bál egész atmoszférájára, arra az utolsó
önfeledt iskolai eseményre, ami az érettségi vizsgát
megelőzte.

A bál a művészetben gyakran az élet szimbóluma: hol

egyik, hol másik emberrel perdülünk táncra, ilyen módon
a találkozások és elválások képe.
A tánc tempója – ahogy életünk ritmusa is – állandóan
változik: ahogy a pasodoble rumbává szelídül, úgy váltják
egymást életünkben a mozgalmas és nyugodt,
megállapodott időszakok.

Az első bál a társasági életbe való bevezetést szolgálta

hajdan, úgy vélem, sokan vannak ma itt a színpadon,
akiknek ez az első, szó szoros értelmében vett bálja.
Mondhatjuk úgy is, belépésének szimbóluma a
felnőttkorba, amelynek következő ünnepélyes alkalma az
érettségi vizsga lesz.
Az elsőbálozó lányok régen fehér ruhát öltöttek,
ugyanúgy, mint ahogy majd itt is megjelennek nemsokára
fehér keringőruháikban.
Hajdanán is elkísérték a szülők, és meghatódva szemlélték
az éppen felnőttkorba lépő gyermekeiket, akik ebből az
alkalomból legragyogóbb formájukat öltötték.

Mi, tanárok is rácsodálkozunk az itt tündöklő

tanítványainkra, akiket eddig szinte csak farmerban,
tornacipőben és hátizsákkal láttunk.

Kedves Diákok!

Nem csak a bál sokértelmű jelkép, hanem a szalag is,

amivel nemsokára maturandusszá avatnak benneteket
osztályfőnökeitek.
A maturandusz érettségire készülő diák, így a szalag a
nagykorúság jelképe is, nem feltétlenül alanyi jogon jár,
ide el kell jutni – nem kevés munkával.
Emlékszem az én szalagavatóm utáni hónapokra: mindig
összenéztünk buszon, villamoson az összes szalagot
viselővel, mint azonos sorsúak, -
és ma is önkéntelenül mindig a szalagra téved a
tekintetem, és mindig elolvasom, hogy melyik iskolából
való a diák.
Emlékszem arra is, milyen büszkén hordtam annak idején,
kabátról kabátra tettem át, hogy minden utamon
mindenkinek mutassam, lám eljutottam ide is, tavasszal
érettségizni fogok, vegye tudomásul az egész világ.

Ez a jó értelemben vett büszkeség vezessen benneteket

ne csak a városi útjaitokon, hanem később is, amikor a
szalagot már leveszitek.
E büszkeség, öröm és emelkedett hangulat mellett ne
feledjétek a hálát sem, amellyel szüleiteknek tartoztok.
Nem csak ezért a szalagavatóért, hanem a mögöttetek
álló évekért is.