Alíz tizenöt éves, fehér, középosztálybeli.

Fogyókúrázik, randevúzik, elég jól tanul.

Úgy gondolja, hogy egy szép napon
szeretne megházasodni és gyerekeket
nevelni.
Július 9-én Alízt megkínálják
kábítószerrel. Rászokik. Feltárják előtte a
szex birodalmát. Alíz szabadnak érzi
magát. Néha aggódik a drogozás miatt,
úgy érzi, talán nem kellene. De úgy látja,
a kábítószertől sokkal elviselhetőbb a
világ.
Alíz szülei nem tudják, mi folyik.
Észlelnek változásokat. Azt hiszik, Alíz
„rossz társaságba keveredett”. Nem
tudják, hogy Alíz kábítószert használ.
Nem tudnak segíteni rajta.
A különbség Alíz és más drogélvezők
között az, hogy Alíz naplót vezetett...
 Kérdezd meg Alízt

Egy amerikai kábítószeres lány

megdöbbentő naplója
Szerző: Ismeretlen
Fordította: CSENDES ANNA
A fordítást gondozta: Farkas Anikó és Kiss Attila

graVit Kiadó
Gödöllő
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Anonymous, Go Ask Alice. A GORGI Book.
Copyright 1971 by Prentice Hall Inc.

A könyv megjelenését támogatták:

METRA KFT., Budapest
MOL RT.
Ifjúsági DROG-CENTRUM
Szeged, Fésű u. 4.
Telefon: 62/463-353

Kiadja a graVit Bt.

Felelős kiadó a graVit Bt. ügyvezetője
Felelős szerkesztő Odorics Ferenc
Tördelte Mayer Helga
Megjelent 9 (A/5) ív terjedelemben
Times betűtípusból szedve
Sokszorosította a Typovent Nyomda Gödöllőn
ISBN 963 85335 01
A Kérdezd meg Alízt egy 15 éves drogos lány naplója.
Nem a középosztálybeli tinédzserek világának vetülete.
Nem kínál megoldást.
Viszont egy személyes és rendkívüli krónika. Mint
ilyen, reméljük, betekintést nyújt abba az egyre
bonyolultabb világba, amelyben élünk.
A neveket, időpontokat, helyszíneket és egyes
eseményeket megváltoztattuk az érintettek kívánságainak
megfelelően.
(A kiadó)
 Ajánlás

Valahai gyermekként, már felnőtt lányom és fiam

anyjaként, nem utolsósorban pedig pszichiáterként
olvastam az ismeretlen 15 éves amerikai kamaszlány
naplójának magyar fordítását. Ez az írás mindegyik
magamban hordott, különböző korú és különféle
funkciójú énemre igen nagy hatást gyakorolt. Az
elkerülhetetlen azonosulási folyamatban hol átéltem egy
kamaszlány aggodalmait, a felnőtté válás nehézségeit,
hol pedig a szülőkkel éreztem együtt, akik tőlük telhetően
mindent megtettek azért, hogy lányukat tisztességesen
felneveljék, a problémák jelentkezésekor pedig
megértést, megbocsájtást és segítőkészséget mutattak. A
pszichiáter szisszent fel bennem olyankor, amikor egy-
egy érzékeny pontnál, sorsot fordító eseménynél
felfedezni véltem rossz megoldásokat és az elmulasztott
korrekciós lehetőségeket. Alíz naplója egy észak-
amerikai középosztálybeli kamaszlány írása. Bő két év
eseményeit rögzíti. Alíz a szemünk előtt érik majdnem
felnőtté, él át több évtizednyi keserűséget és szerez
tapasztalatokat az emberekről, de nem talál választ a
bonyolult s keserű világ kérdéseire. A napló nyelvezete
kiválóan bizonyítja ezt a fejlődést – változást. Ez a füzet
igazán az egyetlen barátja, létező személyként bánik vele,
hozzá fordul örömében-bánatában. A napló azonban
néma, csak rögzíti a gondolatokat, érzéseket, kételyeket,
amelyeket magába zár, mint írója. Alíz sok esetben érzi
és megjegyzi, hogy ha bizonytalanságait, kérdéseit,
szorongásait megoszthatná egy jóbaráttal, ha
biztonságosabban mozogna az emberekkel való
kapcsolataiban, ha jobban értené a vele szembeni
elvárásokat és bizonyosabb lenne abban, hogy a körülötte
levő világ mit tud kínálni megoldásként, talán
könnyebben tudná uralni problémáit is. A napló tanúsítja,
hogy Alíz maga is érzi, melyik helyzetben mi volna a
lehetséges és jobb megoldás, ezzel mintegy kínálva a
felnőtt világnak a problémás gyermekekhez történő
érzékenyebb odafordulást, megértést és segítséget. Csak
az élet tud regényszerű fordulatokat produkálni. Így
követhetjük Alízt a kamaszkori (természetes)
lázadásoktól a narkózásba történő elmerülésén át az általa
átélt pokol fenekéig. Drukkolhatunk felmerüléseikor, a
változtatási igény felvillanásaikor, szeretnénk, ha
családjához, megszokott környezetéhez való visszatérései
tartósak lennének, ha a környezete, szülei, barátai,
tanárai, ismerősei elolvashatnák naplóját és értenék mit
és hogyan segíthetnének, hogy a mocsár ne húzza vissza
Alízt. Átélhetjük a kamaszkor minden problémáját, de
örömeit is, testieket és lelkieket, majd kellő távolságból
és döbbenettel szemlélhetjük azt az életstílust, amelyet a
narkós lét nyújt. Alíz pengevékony és éles határon járkál
e két létforma között. Az átjárhatóságot hol a család és az
élet iránti szeretete, hol pedig a kábítószer nyújtotta
átmeneti rózsaszín világ ereje és vonzása szabja meg. Ám
a rózsaszín világ hirtelen ördögivé válhat, egy „rossz
utazás” nem a fellegekbe, a zenélő színek és illatos
hangok közé, hanem súlyos elmebetegségbe taszíthatja a
narkóst, és ez előre nem tudható. Alíz rövid narkós
karrierje alatt mindent átél, ami együtt jár a
kábítószerezéssel, és erről hitelesen tudósít. Kevésbé
informálódunk ugyan a családjáról és környezetéről, de
láthatjuk, hogy milyen erőfeszítéseket tesznek Alíz
gyógyulásáért. Hogy sok ez, vagy kevés, egyéni
megítélés kérdése. A naplót olvasván belátást nyerhetünk
abba is, hogy a narkós társadalom milyen normák szerint
él, hogy az együvé tartozás érzése milyen erős és milyen
cselekedetekre készteti tagjait. Vajon ennek áldozata lesz
Alíz, vagy visszailleszkedési nehézségei, magányossága,
esetleg egy újabb rossz utazás okozza halálát? Erre a
kérdésre minden válasz magában hordozza a megoldás
lehetőségét: hogyan lehetett volna megelőzni Alíz
halálát.
A napló elolvasását szívből ajánlom főként a szülőknek
és tanároknak, hogy jobban értsék a kamaszkorú
gyermekek lelkét és vágyait, kommunikációs
nehézségeit. Szülői szerepünkben segítséget kaphatunk
ahhoz, hogy hogyan kéne „elég jó” szülőnek lennünk,
hogy gyermekünk szeretet- és gondoskodásigényét
kielégíthessük. Ötletet szerezhetünk ahhoz, miféle és
mennyi baj leselkedhet gyerekünkre, és ha bajba kerül,
megérthetjük, min mehet keresztül és hogyan segítsünk.
Mivel a kamaszkori élet nagy része az iskolában folyik,
és a kamasz társaira nagy hatással van, a tanárok
bajfelismerő és problémameglátó képessége,
segítségnyújtási lehetőségei, egyszersmind felelőssége
nem elhanyagolható.
A naplót bátran ajánlom a narkológiában jártas
segítőknek és szakembereknek is, mivel hitelesen nyújt
információt a narkós létről, és belülről engedi láttatni
ennek a kábítószeres társadalomnak az életfelfogását,
szokásait, morálját és értékeit.
Nem utolsósorban pedig ajánlom (az amerikai ajánlókkal
ellentétben) a könyv elolvasását kamaszoknak is, akik
azonosulni tudnak Alízzal, ami a kamaszkori
nehézségeket, elvárásokat, örömöket illeti, de nincsenek
tisztában azzal, hogy a kábítószer rendszeres használata
milyen életutat jelez előre. Alíz életútja és narkós
életmódja a saját leírása szerint a maga számára sem volt
kívánatos, attól szabadulni szeretett volna. A
kábítószerek által nyújtott öröm jóval csekélyebb, mint a
szenvedés, amit okoz és ez egyértelműen kiderül a
naplóból. Nem elrettentésként, hanem tanulságul ajánlom
ezért a naplót azoknak, akiknek nagyon kevés és csalóka
az információjuk a kábítószerekről és használatuk
következményeiről.
Dr. Katona Éva
pszichológus
 Szeptember 16.
Emlékszem, tegnap azt gondoltam, én vagyok a
legboldogabb ember a Földön, ezen a galaxison, Isten
minden teremtménye közül. Lehet, hogy tegnap volt,
nem pedig sok-sok fényévvel ezelőtt? Azt gondoltam, a
fűnek soha nem volt jobb illata, soha nem tűnt olyan
magasnak az ég. Most a fejemre szakadt minden és
szeretnék beleolvadni a világ semmilyenségébe.
Megszűnni létezni. Miért, miért, miért nem lehet? Hogy
nézzek Sharon és Debbie és a többiek szemébe? Hogy?
Már körbejárt a hír az egész suliban, ez biztos. Tegnap
azért vettem meg ezt a naplót, mert azt hittem, végre lesz
valami csodálatos, érdemleges mondanivalóm. Valami
olyan személyes, amit nem tudok megosztani senki
mással, mint önmagammal. Most – mint minden más az
életemben – ez is szertefoszlott.
Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt velem Roger,
mikor szeretem, amióta az eszemet tudom és egész
életemben arra vártam, hogy meglásson és megszeressen.
Tegnap, mikor randira hívott, annyira örültem, hogy azt
hittem, belehalok. Komolyan! És most a világ hideg és
szürke és érzéketlen, és az anyám nyaggat, hogy tegyem
rendbe a szobámat. Hogy tud takarítással szekálni, mikor
inkább meghalni szeretnék? Még a saját lelkem magányát
sem élvezhetem?
Napló, várnod kell holnapig, különben végig kell
hallgatnom a hegyibeszédet a hozzáállásomról és az
éretlenségemről. Szia.

Szeptember 17.
A suli egy rémálom volt. A folyosó minden sarkán attól
féltem, Rogert látom, ha befordulok. Reszkettem, nehogy
meglásson. Egyfolytában mondogattam magamnak, hogy
talán valami nincs rendben és meg fogja magyarázni.
Ebédnél el kellett mondanom a lányoknak, hogy nem
jelentkezett. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, pedig
dehogynem, Napló! Annyira érdekel, hogy miden
porcikám beleremeg. Hogy lehet, hogy ennyire
nyomorult, összezavarodott, megalázott és megvert
vagyok és mégis működöm, mégis beszélek, mosolygok
és koncentrálok? Hogy tehette ezt velem Roger? Én soha
senkit nem bántanék meg szándékosan. Se fizikailag, se
lelkileg. Hogy tudják az emberek mégis állandóan ezt
tenni velem? Még a szüleim is úgy bánnak velem, mintha
hülye, alsóbbrendű, sőt fogyatékos lennék. Úgy látszik,
képtelen vagyok bármilyen elvárásnak megfelelni. A
sajátomét meg sem közelítem.

Szeptember 19.
Apa születésnapja. Semmi különös.

Szeptember 20.
Az én születésnapom. 15 vagyok. Semmi.

Szeptember 25.
Kedves Napló! Körülbelül egy hete nem írtam, mert
semmi említésre méltó nem történt. Ugyanazok a hülye
tanárok tanítják ugyanazokat a hülye tantárgyakat,
ugyanabban a hülye iskolában. Úgy látszik, többé már
semmi sem érdekel. Először azt hittem, a középiskola
jobb lesz, de egyszerűen unalmas. Minden unalmas.
Lehet, hogy csak azért, mert kezdek felnőni és
belefáradtam a szórakozásba. Tegnapi volt Julie Brown
bulija, de nem mentem el. Felszedtem három undorító,
zsíros, vizenyős, latyakos kilót, és nincs mit fölvennem.
Kezdek úgy kinézni, mint ahogyan érzem magam.

Szeptember 30.
Örömhír, Napló! Költözünk! Aput felkérték politológiai
dékánnak a.........-i egyetemre. Hát nem izgalmas?! Lehet,
hogy megint olyan lesz, mint amikor fiatalabb voltam.
Lehet, hogy megint Európában fog tanítani nyaranta, és
vele megyünk, ahogy akkoriban. Azok voltak a szép
idők! Már ma elkezdek fogyókúrázni. Teljesen más
ember leszek, mire az új otthonunkba költözünk. Egy
falat csokoládét, vagy sültkrumplit sem veszek a számba,
míg le nem adok öt kilónyi göröngyös hájat. Új ruhatárat
állítok össze. Kit érdekel Lehetetlen Roger?
Őszintén szólva, Napló, engem. Még mindig. Azt
hiszem, mindig szeretni fogom, és lehet, hogy mielőtt
elmegyünk, mikor karcsú leszek és a bőröm hibátlan és
sima, mint egy virágszirom és olyan ruháim lesznek,
mint egy manökennek, akkor kér tőlem még egy
randevút. Kikosarazzam, vagy lehordjam, vagy – ettől
tartok, ez lesz – engedjek és menjek el vele?
Kérlek, Napló, segíts, hogy erős és határozott legyek.
Segíts, hogy tornázzak minden reggel és este, hogy
tisztítsam a bőrömet és helyesen táplálkozzam és
optimista, kedves, reménykedő és derűs legyek! Úgy
szeretném, ha valaki lennék, vagy legalábbis időnként
meghívna egy fiú valahova. Talán az új énem már más
lesz.

Október 10.
Kedves Napló! Másfél kilót fogytam, és már kezdünk
készülődni a költözködésre. Feladtunk egy hirdetést a
házunkra, anya és apa elmentek .........-ba lakásnézőbe.
Timmel és Alaxandrával vagyok, és rendkívül meglepő
módon nem piszkálnak. Nagyon izgatottak vagyunk a
költözés miatt, és mindent megtesznek, amit kérek.
Segítenek a ház körül és az étkezésekkel – majdnem
mindig. Azt hiszem, harmadév közepén kapja meg apa az
új állást. Olyan izgatott, mint egy kisfiú. Minden olyan,
mint régen. Körülüljük az asztalt és nevetünk,
viccelődünk, tervezünk. Szuper! Tim és Alex
ragaszkodnak ahhoz, hogy minden játékukat és vackukat
vigyük. Én új dolgokat szeretnék, kivéve persze a
könyveimet, mert azok részei az életemnek. Amikor
ötödikben elütött egy autó és sokáig gipszben voltam,
meghaltam volna nélkülük. Még most sem tudom, hogy
mi belőlem az eredeti és mi az, amit a könyvekből
kaptam. Mindegy, minden fantasztikus. Az élet
egyszerűen fantasztikus és csodálatos és izgalmas, és alig
bírom kivárni, hogy megtudhassam, mi van a következő
sarok után és azután.

Október 16.
Anya és apa ma érkeztek meg. Éljen, megvan a házunk!
Egy nagy, régi, spanyol ház, olyan, amilyet anya imád.
Alig várom, hogy költözzünk! Alig várom! Alig várom!
Csináltak képeket, három-négy nap múlva készen
lesznek. Nem győzöm kivárni. Vagy már ezerszer
mondtam ezt?

Október 17.
Még az iskola is újra érdekes. Ötöst kaptam az algebra
dolgozatra és a többi eredményem is ötös és négyes lesz.
Az algebra a legnehezebb. Ha azt megúsztam, mindenre
képes vagyok. Általában, ha belegebedek, sem kapok
hármasnál jobbat. Fura, de ha valami jól megy, minden
más is sikerül. Még anyával is jobban kijövök. Úgy
tűnik, újabban nem szekál annyit. Nem tudom,
melyikünk változott meg. Fogalmam sincs. Lehet, hogy
egyre inkább olyan vagyok, mint amilyennek látni
szeretne és ezért nincs mindig a nyakamon. Vagy ő lett
engedékenyebb?
Ma, mikor Rogert láttam a folyosón, nem is törődtem
vele. Hellóval köszöntött és megállt beszélgetni, de én
szépen továbbmentem. Nem fog még egyszer átejteni.
Három hónapig azt csinálta.
Scott Lasee pénteken meghívott moziba. Öt kilót
fogytam, most ötvenkettő vagyok, ami rendben van, de
szeretnék még egy ötöst fogyni. Anya szerint nem
kellene annyira soványnak lennem, de mit tudja ő! Én
akarok, akarok, akarok fogyni! Már olyan rég ettem
valami finomságot, hogy majd elfelejtettem, milyen.
Lehet, hogy péntek este kirúgok a hámból és eszek egy
kis sültkrumplit ... mmmmmm mmmmmm.

Október 26.
Jó volt a mozi Scottal. Utána elmentünk kajálni és hat
adag csodálatosan finom, eszményi, mennyei
sültkrumplit ettem. Még most is összefut a nyál a
számban. Az maga volt az élet! Nem érzek úgy Scott
iránt, mint Roger iránt éreztem. Azt hiszem, ő volt az
igazi nagy szerelmem, de örülök, hogy vége. Képzeld, a
középiskola első osztályát taposom, alig töltöttem be a
15-öt és életem egyetlen és nagy szerelme véget ért!
Valahogy tragikusnak tűnik. Lehet, hogy amikor már
mindketten egyetemisták leszünk, újra találkozunk.
Remélem, így lesz! Nagyon remélem. Múlt nyáron
Marion Hill buliján valaki hozott egy Playboy magazint,
amiben volt egy történet egy lányról, aki először feküdt
le egy fiúval. Végig Roger járt a fejemben. Semmilyen
fiúval nem szeretnék szexuális kapcsolatot. Soha.
Esküszöm, szűzen fogok meghalni, ha Roger meg én
nem jövünk össze. Nem bírnám elviselni más fiú
érintését. Talán még Rogerét sem. Majd ha idősebb
leszek, talán máshogy érzek. Anya azt mondja, hogy
ahogy a lányok idősebbek lesznek, hormonok kerülnek a
vérükbe, amitől erősebb lesz a szexuális vágy. Úgy
látszik, lassan fejlődöm. Elég vad történeteket hallottam
néhány kölyökről a suliból; de én nem ők vagyok, én én
vagyok és egyébként is olyan furcsának és idétlennek
tűnik a szex.
Mindig a tornatanárunkra gondolok, aki a modern
táncot tanítja és azt hajtogatja, hogy erősíti a testünket,
felkészít a terhességre, aztán arról rikácsol egyfolytában,
hogy minden mozdulat legyen méltóságteljes,
méltóságteljes és méltóságteljes. Sehogy sem tudom a
szexet, vagy a gyerekszülést méltóságteljesnek
elképzelni.
Mennem kell. Viszlát.

November 10.
Kedves Napló, ne haragudj, hogy így elhanyagollak,
annyira elfoglaltak voltunk. Már készülünk a Hálaadásra,
aztán a Karácsonyra. Múlt héten eladtuk a házunkat
Dulburrowéknak és a hét kölyküknek. Bár valami kisebb
családnak adtuk volna! Szörnyű elgondolni, hogy az a hat
fiú fel-alá rohangál a mi gyönyörű lépcsőnkön és
otthagyják a piszkos, ragacsos ujjlenyomatukat a falon és
a sáros lábnyomukat anyu fehér szőnyegén. Tudod,
amikor ilyesmire gondolok, hirtelen nem is akarok
elmenni. Félek! Mind a 15 évemet itt éltem le, ebben a
szobában. Mind az 5530 napot. Nevettem, sírtam,
nyögtem, motyogtam ebben a szobában. Szerettem
embereket és dolgokat, és utáltam is őket. Nagy része
volt az életemnek, a részem volt. Ilyenek leszünk-e, ha
más falak vesznek körül? Anya, apa, talán hibát követünk
el, talán túl sokat hagyunk itt magunkból!
Kedves, drága Napló, megkeresztellek a könnyeimmel.
Tudom, hogy el kell mennünk és tudom, hogy egyszer el
kell majd hagynom az apámat és az anyám otthonát is,
hogy saját otthont teremtsek. De mindenképpen
magammal viszlek.

November 30.
Kedves Napló! Ne haragudj, hogy hálaadás napján nem
beszéltem veled! Olyan jó volt, Nagyi és Nagypapi itt
voltak két napig. Régi időkről beszélgettünk és
heverésztünk a nagyszobában. Apa be se ment az
irodájába egész idő alatt. Nagyi karamellát csinált
velünk, mint amikor kicsik voltunk. Még apu is kért.
Sokat nevettünk. Alexnek a hajába ragadt, nagyapónak
pedig összeragasztotta a műfogsorát. Hisztérikusak
voltunk a nevetéstől. Sajnálják, hogy ilyen messzire
költözünk és mi is így érzünk. Más lesz az otthonunk a
látogatásaik nélkül. Nagyon remélem, hogy apu helyesen
cselekszik ezzel a költözéssel kapcsolatban.

December 4.
Kedves Napló! Mama nem engedi, hogy tovább
fogyókúrázzam. Magunk közt szólva, nem tudom, mi
köze hozzá. Igaz, hogy meg voltam fázva az utóbbi pár
héten, de tudom, hogy nem a fogyókúrától. Hogy lehet
ilyen ostoba és lehetetlen? Ma reggel, mikor a szokásos
fél grapefruitomat ettem, megetetett velem egy szelet
kenyeret sonkás rántottával. Ez legalább 400 kalória, de
lehet, hogy 500, 600, vagy akár 700 is megvan. Nem
tudom, miért nem hagyja, hogy éljem a saját életem. Ő
sem szereti, ha tehén vagyok, meg más sem. Én magam
sem. Mi lenne, ha ledugnám az ujjamat a torkomon és
hánynék minden étkezés után? Azt mondja, hogy ezentúl
vacsorát is kell ennem. Pont most, amikor a súlyomnál
vagyok és leküzdöttem az éhségérzetet. Jaj, ezek a
szülők! Neked legalább erre nincs gondod, csak rám. Azt
hiszem persze, ebből a szempontból nem vagy túl
szerencsés. Igazán nem jártál valami jól velem.

December 10.
Amikor megvettelek, Napló, úgy terveztem, naponta
írok beléd, de vannak napok, amikor semmi említésre
méltó nem történik, vagy amikor túl elfoglalt vagy túl
kedvetlen vagy mérges vagy ideges vagy túl ÉN vagyok
ahhoz, hogy bármit is csináljak, amit nem muszáj. Azt
hiszem, eléggé hanyag barát vagyok – még Veled
szemben is. Mégis bensőségesebb a viszonyom Veled,
mint Debbie-vel, Marie-val vagy Sharonnal, pedig ők a
legjobb barátnőim. Akkor sem lehetek igazán önmagam,
amikor velük vagyok. Részben másvalaki vagyok, aki
próbál beilleszkedni, jókat mondani, helyesen cselekedni,
a tőle elvárt dolgokat csinálni, a megfelelő helyekre
menni, ugyanazt hordani, amit a többiek. Néha azt
hiszem, egymás árnyékai próbálunk lenni, ugyanazokat a
lemezeket vesszük meg, akkor is, ha nem tetszenek. A
gyerekek olyanok, mint a futószalagon készült robotok.
Én nem akarok robot lenni!

December 14.
Vettem anyának karácsonyra egy csodálatosan szép
gyöngyház brosstűt. 9 dolláromba és 50 centembe került,
de megérte. Igazgyöngy, ami azt jelenti, hogy valódi és
olyan, mint anyu. Puha és fénylő, de erős és megbízható,
nem „csöpögős”. Remélem, tetszeni fog neki. Annyira jó
lenne, ha szeretné és engem is szeretne! Még nem tudom,
mit veszek Timnek és Apunak, de nekik könnyebb
vásárolni. Valami nagy arany tolltartót szeretnék apunak,
a hatalmas, új íróasztalára az új irodájába. Ahányszor
ránéz, rám gondolna, még az iszonyúan fontos
tárgyalások közben is, ahol a világ nagy fejei ülik körül.
Természetesen a vágyaim töredékét sem engedhetem
meg magamnak.

December 17.
Lesz egy karácsonyi buli Lucy Martinnál, nekem
gyümölcskocsonyát kell vinnem. Klassz lesz, legalábbis
remélem. Varrtam magamnak egy ruhát puha, fehér
gyapjúból. Anya segített; gyönyörű lett. Remélem,
egyszer majd én is olyan szépen fogok tudni varrni, mint
ő. Sőt, szeretném, ha egyszer olyan lehetnék majd, mint
ő. Mikor annyi idős volt, mint én, vajon zavarta-e, hogy
nem tetszik a fiúknak és a lányok csak alkalmi barátnői?
Kíváncsi lennék, vajon akkor is csak a szex járt-e folyton
a fiúk agyában, mint ma. Mert a legtöbb fiúval ez a
helyzet, legalábbis amikor mi, lányok a fiúzásról
beszélünk, úgy tűnik... Persze, a barátnőim nem mennek
el odáig, de biztos van a suliban egy csomó olyan lány,
aki igen. Jó lenne, ha anyuval beszélhetnék ilyesmiről,
mert nem hiszem, hogy a többiek tudják, miről
beszélnek. Néha nem tudom elhinni, amiket mondanak.

December 22.
A buli Martinéknál jó volt. Dick Hill hozott haza. Az
apja kocsijával volt és körbejártuk az egész várost,
néztük a fényeket és karácsonyi dalokat énekeltünk. Ez
így elég nyálasnak hangzik, de nem éreztem annak.
Mikor hazaértünk, adott egy búcsúpuszit és kész. Ez
valahogy idegesített; most nem tetszem neki, vagy csak
tisztel, vagy mi? Soha semmiben nem lehetek biztos. Jó
lenne járni valakivel, akkor mindig tudnám, hogy randim
van, és lenne, akivel komolyan beszélgethetnék. A
szüleim ebben nem hisznek, és őszintén szólva még senki
sem érdeklődött irántam olyan nagyon. Néha azt
gondolom, soha nem is fog. Én tényleg szeretem a fiúkat,
néha talán túlságosan is, de nem vagyok náluk valami
népszerű. Szeretnék népszerű, gyönyörű, gazdag és
tehetséges lenni. Hát nem lenne klassz?

December 25.
Karácsony van! Csodálatos, varázslatos, boldog, Szent
Karácsony. Olyan boldog vagyok, hogy alig bírom
magamban tartani. Könyveket, lemezeket és egy
gyönyörű szoknyát kaptam, meg egy csomó apróságot.
Anyának nagyon tetszett a bross. Tényleg! Egyszerűen
imádta! A hálóingére tűzte és egész nap viselte. Annyira
örülök, hogy tetszik neki. Itt volt Nagyi és Nagyapó,
Arthur bácsi és Jeannie néni meg a gyerekeik. Szuper
volt. Azt hiszem, a Karácsony az év legszebb része.
Mindenki úgy érzi, hogy szeretik, megvédik és hogy
szükség van rá. (Még én is!) Bár mindig így lenne! Nem
akartam, hogy vége legyen ennek a napnak. Nem csak
azért, mert olyan szép és jó volt, hanem mert ez az utolsó
ünnepünk ebben a csodálatos házban. Szervusz, ünnepi
fényekbe és papírdíszbe öltözött kedves ház! Szeretlek,
hiányozni fogsz.

Január 1.
Tegnap éjjel szilveszteri bulin voltam Scottéknál.
Eléggé sokat ittak a srácok és egy kicsit bevadultak. Azt
mondtam, hogy nem érzem jól magam, és korán
hazajöttem, de az igazság az, hogy magamon kívül
vagyok az izgalomtól. Hisz két nap múlva költözünk!
Biztos nem fogok tudni aludni. Új otthonba, új városba,
új körzetbe, új államba költözünk egyszerre. Anya és apa
ismernek pár pofát a tanszékről és valamennyire a házat
is. Én is láttam már róla képeket, de számomra még
olyan, mint egy nagy, hideg, fenyegető idegen. Remélem,
szeretni fogjuk, és hozzánk szokik majd. Őszintén szólva
– ezt csak Neked merem megmondani – nem tudom,
hogyan fogok egy másik városban boldogulni. Itt a régi
városunkban is, éppen hogy csak elvegetáltam, pedig itt
mindenkit ismertem és mindenki ismert. Soha nem
gondoltam még erre, de igazából nem sok mindent tudok
nyújtani egy új helyzetben. Édes Istenem, segíts, hogy
beilleszkedjem, hogy elfogadjanak, hogy tartozzam
valahova! Ne engedd, hogy a társadalom kirekesztettje, a
család nyűge legyek. Tessék, most bőgök, én marha, de
tehetetlen vagyok, mint ahogy a költözéssel szemben is.
Nedves lettél, szerencse, hogy a naplók nem bírnak
megfázni!
 Január 4.
Itt vagyunk. Január 4-e van. Alig 10 perccel múlt 1 óra.
Tim és Alex összevesztek, és anyunak vagy influenzája
van vagy nagyon ideges, mert apunak kétszer is meg
kellett állnia, hogy anyu hányhasson. Valami nincs
rendben, mert nincs világítás és azt hiszem, még apu is
kész lenne visszafordulni és hazamenni. Anyu rajzot
készített a bútorszállítóknak, hogy mit hova tegyenek, de
az egészet összezagyválták. Szóval egyszerűen csak
begubózunk az ágyneműbe, és befekszünk a legközelebbi
ágyba. Jó, hogy itt a zseblámpám és látok írni. A ház
furcsának és üresnek hat, lehet, hogy azért, mert
nincsenek még függönyök meg ilyesmik. Talán holnap
már jobb lesz. Rosszabb mindenesetre úgysem lehet már.

Január 6.
Bocs, hogy két napig nem írtam, de szusszanásnyi időm
sem volt. Még mindig függönyöket szerelünk fel és
dobozokat rámolunk ki. A ház gyönyörű. A falak vastag,
sötétbarna fából készültek, két lépcső vezet le a hosszú,
alagsori nagyszobához. Minden szobától elnézést kértem
a tegnapi véleményemért.
Még mindig izgulok az iskola miatt, de MA már
mennem kell. Jó lenne, ha már Tim is középiskolába
járna. Még egy öcskös is jobb a semminél, de ő csak
hatodikos. Már összehaverkodott egy vele egyidős
sráccal az utcából, aminek igazán örülhetnék, de inkább
magamat sajnálom. Alexandra még csak alsótagozatos. A
közelben lakik az egyik professzor, akinek van egy
ugyanannyi idős lánya, úgyhogy egyenesen hozzájuk
megy iskola után. Malaca van, beépített barátnők, meg
minden. Nekem? Szokás szerint semmi. Nagy kövér
semmi, pontosan az, amit megérdemlek. Vajon olyan
cuccokban járnak itt is, mint otthon? Remélem, nem
leszek annyira más, hogy mindenki engem bámul majd.
Olyan jó lenne most egy barátnő! Jobb, ha felrakom most
a pléhmosolyt, anyu hív. Ilyenkor a „neveltetésemnek
megfelelően” kell viselkednem. Egy-két-há, indul a
mártír.

Január 6. Este
Jaj, Napló, olyan borzalmas volt. Ez volt a
legmagányosabb és legridegebb hely a Földön. Egy árva
ember sem szólt hozzám egész álló nap. Ebédszünetben
elmenekültem az orvosi rendelőbe, fejfájásra hivatkozva.
Ellógtam az utolsó óráról és elmentem a vegyesboltba.
Ettem egy csokit és egy dupla adag sültkrumplit. Valami
értelme kell, hogy legyen az életnek. Amíg ettem,
szégyelltem magam, hogy ilyen gyerekes vagyok.
Szégyellem azt is, hogy én is vagy átnéztem az új
társakon, vagy kíváncsian bámultam rájuk. Most
egyszerűen csak visszakapom. Biztosan megérdemlem,
de akkor is állati szarul érzem magam. Még a körmöm és
a hajszálaim is fájnak.

Január 7.
A tegnapi vacsora egyszerűen letaglózott. Alex imádja
az új iskoláját és az új barátnőjét, Tríciát. Tim a
szomszéd fiúval utazott a buszon, és együtt voltak három
órán. Azt mondta, a lányok sokkal cukibbak, mint otthon,
meg hogy csorgott őutána a nyáluk. Persze, ez mindig így
van, ha megjelenik egy új fiú. Anya teázni volt, és
mindenkit „elbűvölőnek, gyönyörűnek és nagyon
kedvesnek” talált. (Hát nem csodálatos?) Én olyan
vagyok, mint az olajcsepp egy vödör vízben. Néha
mintha a saját családomat is kívülről látnám. Hogy
lehetek ilyen hülye szerencsétlen, amikor egy ilyen
fantasztikusan bájos, kedves, rugalmas családból
származom?! Nagyapó politikus volt. Ő volt a legjobb
képviselő, és Nagyi vele utazott mindenhová. Hát akkor
mi a franc van velem? Visszamaradott lennék?
Alkalmatlan mindenre? Csak egy tévedés vagyok?

Január 14.
Eltelt egy egész hét és mindenki csak bámul rám
kíváncsian, hogy mi a fenét keresek itt. A könyvekbe, a
tanulnivalómba és a zenébe próbáltam temetkezni és úgy
tenni, mintha nem érdekelne az egész. Azt hiszem,
tényleg nem érdekelnek, de ha érdekelnének, akkor sem
lenne jobb. Két és fél kilót híztam és még ez sem érdekel.
Anya aggódik, mert hallgataggá váltam, de nincs miről
beszélnem. Ha az ő szabályát követném, miszerint „ha
nem tudsz kedveset mondani, inkább ne mondj semmit”,
soha nem nyitnám ki a számat, az evésen kívül, azt pedig
úgyis eleget csinálom mostanában.

Február 8.
Na, majdnem hét kilót felszedtem, mióta itt vagyunk.
Az arcom egy szemétdomb, a hajam pedig olyan zsíros,
hogy naponta kellene mosnom ahhoz, hogy normálisan
nézzen ki. Apu soha nincs itthon, anya pedig
egyfolytában nyaggat. „Legyél boldog, csinálj valamit a
hajaddal, legyél kedves, mosolyogj, legyél lelkes és
barátságos!” Ha még egyszer azt mondják, hogy
elutasítóan és gyerekesen viselkedem, kiborulok. Nem
tudom a régi ruháimat felvenni és tudom, hogy Tim
szégyenli magát miattam. Ha itt vannak a barátai, lekezel,
sérteget és megjegyzéseket tesz a hippis frizurámra.
Torkig vagyok ezzel a várossal, ezzel az iskolával, a
családommal és legfőképpen magammal!

Március 18.
Végre találtam egy barátnőt. Éppen olyan idegen itt,
mint én. Talán ezért találtunk egymásra. Mikor egyik este
átjött értem (moziba mentünk), nagyon rendes volt vele a
családom. Persze, el sem tudom képzelni némán
szenvedő és betegesen udvarias anyámat, amint elereszt
egy sikamlós megjegyzést az ápolatlan, senkiházi
barátnőmről. Igazán vethetne egy második pillantást az
ápolatlan, senkiházi lányára. Lehet, hogy az túl sok lenne
egy jólöltözött, karcsú, vonzó professzornénak, akiből
akár tanszékvezetőné is lehet pár éven belül?

Április 10.
Boldogság, öröm és üdvrivalgás! Anya megígérte, hogy
a nagyiéknál tölthetem a nyarat. Már ma elkezdek
fogyókúrázni. Persze, volt egy feltétele – mint mindig –,
hogy javítsak a jegyeimen.

Április 20.
Majdnem vége a sulinak, már csak két hónap. Alig
várom. Tim kibírhatatlan, anya pedig állandó jelleggel
szekál és nyaggat. „Ne csináld ezt, ne csináld azt, ezt
csináld, azt csináld, miért nem csinálod, tudod, hogy ezt
kellene tenned és most megint gyerekesen és
komolytalanul viselkedsz...” Mindig Timmel és
Alexandrával hasonlít össze, de nem ütöm meg a szintet.
Minden családban kell egy fekete bárány. Na, ki az ebben
a háztartásban? Egy kis családi rivalizálás nem árt, de
nálunk már nagyon is elszabadult. Én szeretem Timet és
Alexet, de nekik is vannak hibáik. Néha nehéz
eldöntenem, hogy jobban szeretem-e őket, mint
amennyire utálom, vagy inkább utálom őket, mint
szeretem. Ez anyura és apura is áll, de leginkább saját
magamra.

Május 5.
Ebben a harmadévben minden tanárom hülye és holt
unalmas. Valahol olvastam, hogy szerencsés az ember,
ha két jó tanára van egész életében, akik felkeltik az
érdeklődését és motiválják. Lehet, hogy nekem az egyik
az óvónénim, a másik az elsős tanítónénim volt?

Május 13.
Az iskolából hazafele jövet megismerkedtem egy
lánnyal. Három házzal arrébb lakik, Betti Baumnak
hívják. Nagyon rendes. Kicsit visszahúzódó és jobb
szereti a könyveket, mint az embereket, akárcsak én. Az
apja orvos és sokat van távol otthonról, mint az én apám.
Az ő anyja is veszekedős. Azt hiszem, ez minden anyával
így van. Igazuk van, nem szeretném látni, hogyan
néznének ki a családi otthonok és az udvarok és általában
a világ nélkülük. Remélem, én nem leszek követelőző
anya, pedig úgy néz ki, hogy muszáj lesz. Különben
tényleg nem érnék el soha semmit.

Május 19.
Ma elmentem Bettiékhez iskola után. Gyönyörű a
házuk, és van egy bentlakó szobalányuk. Betti zsidó.
Még nem volt zsidó barátnőm, és valahogy azt hittem,
mások. Nem tudom, miben, hisz mind emberek vagyunk,
de azért... Szokás szerint fogalmam sincs, miről beszélek.
Betti nagyon lelkiismeretes és érdeklik a jegyei,
úgyhogy tanultunk egy kicsit. Utána lemezeket
hallgattunk, és kalóriamentes kólát ittunk (ő is le akar
fogyni). Nagyon szeretem, jó, hogy van egy igazi
barátnőin. Gertával nem volt olyan jó, mert mindig ki
akartam javítani a nyelvtani hibáit, meg rá akartam
szólni, hogy ügyeljen a ruhájára vagy a tartására. Talán
jobban hasonlítok anyura, mintsem gondoltam. Nem
vagyok sznob, tényleg nem. De egy barátság nem épülhet
a „ha nincs ló, jó a szamár is” elvre. Közös
tulajdonságokra és képességekre kell épülnie, és a
hasonló háttér is fontos. Azt a mindenit, anyu most
nagyon büszke lenne erre a gondolatomra. Kár, hogy már
nem tudunk normálisan kommunikálni. Emlékszem,
hogy kiskoromban mennyit beszélgettünk, de most
mintha más nyelvet beszélnénk: a mondanivaló lényege
elveszik. Ő gondol valamire, és máshogy értem, mond
valamit és azt hiszem, hogy kijavít vagy prédikál. Pedig,
azt hiszem, ő is keresi a szavakat, ahogy én. Ilyen az élet.

Május 22.
Betti ma átjött hozzánk tanulni. Anyu, apu és mindkét
tesóm szimpatikusnak találta. Mondták, hogy kérdezze
meg a szüleit, maradhat-e vacsorára. Utána elmegyünk
anyával vásárolni, mivel csütörtök este van és a boltok
nyitva tartanak. Bejöttem átöltözni, Betti pedig
hazaugrott a dolgaiért. Útközben felvesszük a kocsiba.
Muszáj volt ezt leírnom. Túl fantasztikus és csodálatosan
jó ahhoz, hogy magamban tartsam.
 Május 24.
Betti nagyon jó barátnő. Azt hiszem, ő az egyetlen
„legjobb” barátnőm, egészen kiskorom óta. Bármiről
tudunk beszélgetni. Még a vallásról is sokat dumáltunk.
A zsidó hit nagyon más, mint a miénk. Szombaton
vannak az összejöveteleik, és még mindig várják Krisztus
vagy a Messiás eljövetelét. Betti nagyon szereti a
nagyszüleit, és szeretné, ha megismerném őket. Ők
ortodox zsidók, és a húst meg a tejtermékeket külön
tányérról eszik. Jó lenne, ha én is ennyit tudnék a
vallásomról és elmondhatnám neki.

Június 3.
Betti és én ma a szexről beszélgettünk. A nagymamája
azt mondta neki, hogy egy zsidó esküvőn, ha valaki azt
állítja a menyasszonyról, hogy nem szűz, és ezt be tudják
bizonyítani, a vőlegénynek nem kell elvennie. Azon
gondolkodtunk, hogy lehet ezt bebizonyítani...?
Egyikünk sem tudta. Ő inkább a nagymamájától
kérdezné meg, mint az édesanyjától, de én inkább anyut
kérdezném, ha egyáltalán kérdeznék ilyet, de
természetesen nem fogok. És anyám úgysem ismerné a
zsidó szokásokat.
Bettinek vannak rémálmai, hogy gyönyörű, fehér
ruhában megy az oltár felé több száz ember előtt és
valaki odasúgja a rabbinak, hogy nem szűz, a fiú pedig
sarkon fordul és otthagyja. Nem csodálom, hogy ennyire
aggódik, én is így éreznék. Egyszer, ha összegyűjti
minden bátorságát, megkérdezi a nagyanyját. Remélem,
nekem is elmondja, amit megtudott.

Június 10.
 Kedves Napló!
Az iskolaévnek mindjárt vége és én most nem akarom,
hogy vége legyen. Nagyon jól megvagyunk Bettivel.
Egyikünkért sem rajonganak a fiúk, de Betti néha
kénytelen elmenni az anyja zsidó barátnőinek a fiaival
valahová. Azt mondja, többnyire dögunalom, mert nem
tetszik jobban a fiúknak, mint ők neki. Dehát a zsidó
családok már csak ilyenek, szeretnék, ha a gyerekeik más
zsidók gyerekeivel házasodnának össze. Betti összehoz
valamelyik este egy „rendes zsidó fiúval”, hogy az anyját
idézzük. Betti szerint a fiú örülni fog, mert nem vagyok
zsidó, és végre kitolhat az anyjával. Nekem máris tetszik.

Június 13.
Éljen, vége a sulinak. Azért szomorú is vagyok egy
kicsit.

Június 15.
Betti egy Sammy Green nevű pasassal hozott össze. A
szüleimmel hihetetlenül rendes és udvarias volt, ezért
egyből megkedvelték. De alighogy beszálltunk a kocsiba,
rögtön elkezdett tapizni. Hiába, a szüleim elég rossz
emberismerők. Néha eltűnődöm, hogy hogyan húzták ki
így eddig a korig. Mindenesetre pocsék volt az egész
este. Még a filmet sem nézhettem nyugton Samtől.
Különben meg olyan mocskos filmnek bizonyult, hogy
Bettivel hosszú időre bevonultunk a női vécére, miután
vége lett. Mindketten túl szégyenlősek és zavartak
voltunk ahhoz, hogy kijöjjünk. Végül aztán
bemasíroztunk az előcsarnokba, mintha mi sem történt
volna, hiszen mégsem tölthettük az éjszakát a vécében. A
fiúk megpróbáltak a filmről beszélni, de mi nem
törődtünk se velük, se a filmmel.

Június 18.
Azt a lesújtó hírt kaptam, hogy Bettinek hat hétre
táborba kell mennie. A szülei Európába utaznak, és
beszerveztek neki egy zsidó táborozást. Vérzik a szívünk.
Mindketten beszéltünk a szüleinkkel, de olyan, mintha a
falnak beszélnénk. Nem hallanak meg bennünket, még
csak nem is figyelnek ránk. A terveim szerint a nagyinál
fogom tölteni a nyarat, de már ez sem dob fel igazán.

Június 23.
Bettivel már csak két napot tölthetünk együtt. Olyan ez,
mintha a kivégzésünket várnánk. Olyan, mintha mindig
ismertük volna egymást. Mindig megért. Bevallom, néha
féltékeny voltam azokra a fiúkra, akikkel az anyja
összehozta. Lehet, hogy nem normális dolog így
éreznem. Remélem, nem baj. Lehetséges lenne, hogy
szerelmes vagyok belé? Jaj, de hülye vagyok!
Egyszerűen a legjobb barátnőm, aki valaha is volt és lesz.

Június 25.
Vége! Délben Betti elmegy. Tegnap este elbúcsúztunk
és egymásba csimpaszkodva sírtunk, mint az ijedt
kisgyerekek. Betti éppolyan egyedül van, mint én. Az
anyja kiabálós, ilyenkor azt mondja, hogy buta és
gyerekes. Apu és anyu legalább együttérzőek, megértik,
hogy nagyon egyedül leszek. Sőt, anyu elvitt vásárolni és
öt dollárt költhettem egy arany nyakláncra. Apu pedig
megígérte, hogy kétszer felhívhatom távolságival. Igazán
rendes tőlük. Alighanem szerencsés vagyok.
 Július 2.
Kedves Napló! Nagyiéknál vagyok és még életemben
nem unatkoztam ennyit. Hosszú, forró nyárnak nézek
elébe – és ez még nem is igazán a nyár! Bele fogok
dilizni, azt hiszem. Naponta kiolvasok egy könyvet,
mióta itt vagyok, és rettenetesen unom. Azért meglepő,
mert egész évben erre vártam: hogy ki sem kelek az
ágyból és lustálkodom, lustálkodom, olvasok, olvasok,
TV-t nézek, és azt csinálok, amit akarok. Most már
unom. Á, borzalom! Sharon elköltözött, Debbie jár
valami pasassal, Marie pedig elutazott valahová a
családjával. Csak öt napja vagyok itt. Szólni fogok, hogy
haza akarok menni. Kibírom ezt az egészet anélkül, hogy
beleőrülnék?

Július 7.
Ma egy rendhagyó dolog történt, legalábbis remélem,
hogy történni fog. Nagyon remélem, akarom, akarom!
Nagyapó és én bementünk a városba, hogy ajándékot
vegyünk Alex szülinapjára és találkoztam Jill Peters-szel.
Köszönt és megállt beszélgetni. A költözésünk óta nem
találkoztam vele. Sosem tartoztam a társaságába (ami a
felső tízezernek van fenntartva), de apuék egyetemén
akar továbbtanulni, s alig várja, hogy itt hagyja ezt a
porfészket valami olyan helyért, ahol történik is valami.
Úgy tettem, mintha minden jó lenne ott, de valójában
nem láttam sok különbséget a két hely között. Jó kis
történetet hazudhattam össze, mert mondta, hogy felhív
holnap; lesz náluk egy baráti összejövetel. Remélem,
tényleg felhív.

Július 8.
 Jaj, Napló, olyan boldog vagyok, hogy sírni tudnék.
Megtörtént. Jill pontosan 10.32-kor hívott. Tudom, mert
a telefon mellett ültem, órával a kezemben és próbáltam a
távolból szuggerálni. Aláírós bulit rendez, kész
szerencse, hogy magammal hoztam az évkönyvemet.
Nem lesznek benne az ő képeik, de az enyém sem az
övékben. Az új, fehér nadrágkosztümömet fogom
felvenni, most pedig megyek, és megmosom a hajamat.
Már egész hosszú, és ha narancsleves fémdobozokra
csavarom, pont jó tartása lesz, a végén egy klassz, nagy
kunkorral. Remélem, van elég dobozunk. Muszáj, hogy
legyen. Egyszerűen muszáj!

Július 10.
Kedves Napló!
Nem tudom, szégyenkezzem-e vagy örüljek? Csak azt
tudom, hogy tegnap este hihetetlen élményben volt
részem. Talán morbidnak hangzik szavakba öntve, de
valójában fantasztikus, csodálatos, varázslatos volt.
Jill barátai olyan barátságosak és nyugodtak voltak,
hogy rögtön otthon éreztem magam. Befogadtak, mintha
mindig közéjük tartoztam volna. Mindenki boldog volt és
ráérős. Nagyon jó volt a hangulat. Egyszerűen szuper
volt. Egy kis idő után Jill és az egyik fiú tálcán kólát
hoztak be. Mindenki lefeküdt a földre párnákra, vagy
fotelekbe ült. Jill rám kacsintott. „Ma kerekecske-
gombocskát játszunk, tudod, amit gyerekkorunkban
szoktunk.” „Majd valakinek dajkálnia kell.” – nevetett
Bill Thompson, aki mellettem terült el.
Felnéztem rá és mosolyogtam, nem akartam túl
hülyének látszani.
Mindenki lassan kortyolgatta az italát, mindenki a
többieket nézte. Én Jillt figyeltem, hogy úgy viselkedjem,
ahogy ő.
Hirtelen valami furcsát éreztem a bensőmben, mintha
valami vihar támadt volna a hasamban. Emlékszem, két-
három szám már lement, amióta ittunk és mindenki
engem nézett már. A tenyerem izzadt és éreztem a
verejtékcseppeket a tarkómon meg a nyakamon. A szoba
szokatlanul csendes volt. Mikor Jill felállt, hogy teljesen
elsötétítsen, belém nyilallt, hogy ezek meg akarnak
mérgezni. De miért akarnának megmérgezni?
Az egész testem, minden izmom feszült volt, félelem
töltött el, megfojtott és összenyomott. Azután
észrevettem, hogy csak Bill ölelte át a vállamat.
„Szerencséd van.” – mondta lassú és elnyújtott hangon,
mint egy lemez a rossz fordulatszámon. „Ne aggódj,
dajkállak. Jó utazás lesz. Gyere, na, nyugi, élvezd,
élvezd!” Gyengéden, masszírozta a nyakamat és az
arcomat. „Nem engedem, hogy bármi rossz is történjen
veled. Tényleg. Oké?” Azután hirtelen, mintha ismételni
kezdte volna önmagát, mint egy visszhang. Hisztérikusan
nevettem. A legnevetségesebb és leglehetetlenebb hang
volt, amit életemben hallottam. Aztán érdekes, mozgó
ábrákat vettem észre a plafonon. Bill az ölébe húzta a
fejemet ahogy néztem az örvénylő színeket, amik a
mintából lettek. Óriási piros, kék és sárga mezőket
láttam. Megpróbáltam megosztani ezt a csodát a
többiekkel, de a szavak nyálasak, csöpögősek, vagy
színízűek lettek. Felkeltem és elkezdtem sétálni. Közben
hűvös áramlatokat éreztem belül és kívül a testemen.
Meg akartam mondani Billnek, de csak nevetni tudtam.
Aztán gondolat-vonatok indultak el a szavak közt.
Megtaláltam a tökéletes, igazi és tiszta nyelvet, Ádám és
Éva nyelvét. Mikor el akartam mondani, a szavaimnak
nem sok közük volt a gondolataimhoz. Kezdtem
elveszíteni a dolgot, kicsúszott a kezemből ez a
csodálatos és megfizethetetlen, igazi valami, amit meg
kellene őrizni az utókornak. Szörnyen éreztem magamat,
végül már egyáltalán nem tudtam beszélni, ezért
visszafeküdtem a földre és becsuktam a szememet.
Feloldódtam a zenében. Éreztem a szagát, megérintettem,
nem csak hallottam. Soha ilyen gyönyörűt nem
tapasztaltam. Része voltam minden hangszernek. Minden
hangnak jelleme volt, formája és színe, ami csak az övé
és megkülönböztette az összes többitől, hogy
megvizsgálhassam az egész darabhoz fűződő viszonyát,
még a következő hang megszólalása előtt. Birtokában
voltam minden idők bölcsességének, nem volt szó,
amivel leírhattam volna.
Ránéztem egy magazinra az asztalon és száz
dimenzióban láttam. Olyan szép volt, hogy be kellett
csuknom a szememet. Rögtön egy másik tartományba,
egy másik világba csöppentem. A dolgok elhúztak
mellettem és felém rohantak, lélegzetelállító sebességgel,
mint egy gyorsliftben. Nem tudtam eldönteni, mi valódi
és mi nem. Az asztal vagyok-e vagy a könyv vagy a zene,
vagy mindegyiknek a része vagyok? De mindegy volt,
mert bármi is voltam, csodálatos volt. Életemben először
semmivé lettek a gátlásaim. Az egész csoport előtt
táncoltam, előadtam, produkáltam magam és élveztem
minden percét.
Az érzékelésem annyira kifinomult, hogy hallottam,
ahogy a szomszéd lakásban lélegzik egy ember, és
éreztem az illatát, hogy valaki mérföldekkel arrébb
narancssárga, zöld és piros színű zselatintortát készít.
 Évezredek múlva visszaszálltam a földre, ekkorra
kezdett felbomlani a társaság. Megkérdeztem Jillt, hogy
mi történt, azt mondta hogy 14 kólából tízben LSD volt.
És, „kerekecske-gombocska”, nem lehetett tudni előre,
hogy kinek milyen jut. Örülök, hogy én voltam az egyik
szerencsés.
Nagyapóék házában sötét volt, amikor megérkeztünk.
Jill felsegített a szobámba, segített levetkőzni és
lefeküdni. Tengeribetegséghez hasonló álomba
merültem, az általános testi jólét érzetébe burkolózva,
csak egy kis fejfájásom volt, valószínűleg a sok nevetés
miatt. Olyan jó volt! Szuper. De nem hiszem, hogy még
egyszer kipróbálom. Túl sok ijesztő történetet hallottam
már a kábítószerről.
Most, hogy utólag belegondolok, tudhattam volna
persze, hogy mi történik. De annyira érdekesnek és
izgalmasnak találtam az egészet, hogy nem figyeltem,
vagy nem akartam figyelni. Halálra lettem volna
rémülve, ha tudom. Örülök, hogy megtették velem, mert
így most ártatlannak, őszintének és erényesnek érezhetem
magam, hiszen nem én döntöttem így. Egyébként is, az
egész dolog elmúlt és lezárult és soha többé nem fogok
gondolni rá.

Július 13.
Kedves Napló!
Két napja próbálom meggyőzni magamat, hogy az LSD
használatával „kábítószerélvezővé” válok, meg olyanná,
amilyen pocsék, undorító, megvetendő dolgokat
hallottam az LSD-t és más szereket szedőkkel
kapcsolatban. De olyan nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi
vagyok, muszáj kipróbálnom a füvet. Csak egyszer,
megígérem. Meg akarom tudni, milyen. Mindent, amit az
LSD-ről hallottam, nyilván tájékozatlan, tudatlan
emberek írtak, mint a szüleim, akik nyilván azt sem
tudják, miről beszélnek. Talán a fű is hasonló. Jill hívott
ma reggel. Hétvégén a barátnőjénél lesz, de hétfőn első
dolga lesz, hogy megkeressen.
Elmondtam, milyen istenien éreztem magam; örült neki.
Ha célozgatok egy kicsit, biztos elintézi, hogy
kipróbálhassam a füvet. Csak egyszer. Utána rögtön
hazamegyek és elfelejtem ezt az egész kábítószeres
bandát, de azért jó dolog tájékozottnak lenni, és tudni,
milyenek is a dolgok valójában. Persze, nem akarom,
hogy bárki is tudjon róla, hogy tényleg használtam
kábszert, úgyhogy jobb lesz, ha veszek neked egy kis
fémdobozt, zárral. Most már nem kockáztathatom meg,
hogy bárki is elolvasson. Azt hiszem, a könyvtárba is
elviszlek magammal. Meg akarok nézni egy-két dolgot a
droggal kapcsolatban. Jó, hogy van katalógus, nem
merném megkérdezni. Ha nyitáskor megyek, nem is lesz
ott senki rajtam kívül.

Július 14.
A könyvtárba menet találkoztam Billel. Elmegyünk
valahova ma este. Alig várom. Egy teljesen új világ tárul
föl előttem. Fel sem tudom fogni mindazt, amit
megismerek. Úgy érzem, mintha Alíz lennék
Csodaországban. Talán Lewis G. Carroll is drogos volt.

Július 20.
Kedves, drága, megértő barátom, Napló!
Hihetetlenül fantasztikus, lélegzetelállítóan szép és
izgalmas hetem volt. A legjobb dolog volt, ami valaha is
történt velem. Tudod, mondtam, hogy elmegyek Billel.
Megismertetett a Torpedóval pénteken és a Gyorsítóval
vasárnap. Mindkettő olyan, mintha hullócsillagon utazna
az ember a Tejúton, csak ezerszer, milliószor jobb. A
gyorsító kicsit ijesztő volt az elején, mert Billnek
egyenesen a karomba kellett fecskendeznie. Emlékszem,
a kórházban mennyire utáltam az injekciókat; de ez
egészen más volt. Alig bírok várni, hogy még egyszer
kipróbálhassam. Nem véletlenül hívják gyorsítónak. Ha
akartam volna, sem tudtam volna uralkodni magamon, de
nem is akartam. Szuperül éreztem magamat, szabadnak,
korlátlannak. Mintha egy más, továbbfejlesztett,
tökéletesített példánya lennék egy más, fejlesztett,
tökéletes fajnak. Vad volt és gyönyörű. Tényleg.

Július 23.
Kedves Napló!
Nagyapónak szívrohama volt tegnap este. Még
szerencse, hogy épp készülődtem elmenni és nem volt
nagyon súlyos. Szegény nagyi eléggé maga alatt van, de
kifelé nyugodt. Egyáltalán nem piszkáltak, amióta itt
vagyok, annyira örülnek az új barátaimnak, meg annak,
hogy jól érzem magamat, hogy nem zavarnak. Drága,
nyílt szívű lelkek! Ha tudnák, valójában mi történik, a
szemöldökük fölszaladna a fejük búbjáig.
Nagyapó rohama csak azt jelenti, hogy pár hétig ágyhoz
lesz kötve. Azért nem szabad semmi felesleges gondot
csinálnom nekik, nehogy haza akarjanak küldeni. Talán,
ha többet segítek a ház körül, majd úgy érzik, egyenesen
szükségük van rám.
Remélem, nem történik semmi nagyapóval. Nagyon
szeretem. Tudom, hogy egyszer neki és a nagyinak is
meg kell halnia, de remélem, még nagyon-nagyon soká.
Azt hiszem, egy napon nekem is meg kell majd halnom,
de még soha nem gondoltam eddig a halálra. Kíváncsi
vagyok, vajon tényleg van-e élet a halál után? Remélem
van. De nem is ez aggaszt leginkább. Tudom, a lelkünk
visszamegy Istenhez. De ha arra gondolok, hogy a
testünket sötét, hideg földbe temetik és ott eszik a
giliszták, ahogy rothad, rosszul leszek. Inkább
elhamvasztatom magamat. Igen, ez lesz a megoldás.
Ahogy hazaérek, szólok anyunak, apunak és a tesóimnak,
hogy mindenképpen hamvasszanak el, mikor meghalok.
Biztos megteszik, aranyos és csodálatos család, szeretem
őket és örülhetek, hogy itt vannak nekem. Nem szabad
elfelejtenem, hogy írjak nekik még ma. Nem remekeltem
ezen a téren, de mostantól rendesebbnek kell lennem. Azt
hiszem, megírom nekik, hogy haza akarok menni. Most
azonnal. Meg kell szabadulnom Billtől, Jilltől és a
többiektől. Nem tudom, miért ne szabadna kábszereket
használnom, hisz vadak és gyönyörűek, de tudom, hogy
nem kellene, és nem is fogok soha többé. Ezennel
megígérem, hogy ettől a naptól kezdve úgy fogok élni,
hogy minden ismerősöm büszke lehessen rám és én
büszke lehessek magamra.

Július 25.
Nagyapó jól van. Főztem, takarítottam és mindent
megcsináltam, hogy a Nagyi mellette lehessen. Örülnek
neki, és én is örülök nekik.

6.30
Jill telefonált és meghívott egy bulira, de megmondtam
neki, hogy a nagyszüleimmel kell foglalkoznom, amíg
helyre nem jönnek a dolgok. Örülök, hogy volt egy
mentségem, és nem megyek.

Július 28.
Anyu és apu mindennap telefonálnak Nagypapa
szívrohama óta. Kérdezték, nem akarok-e hazamenni, és
én nagyon szeretnék, de úgy érzem, legalább a jövő hétig
itt kell maradnom, hogy segítsek.

Augusztus 2.
Dög unalom az egész, de legalább lelki támaszt nyújtok
a Nagyinak. Ennyit igazán megtehetek érte, miután ő
annyi mindent tett értem. Bill megint hívott és randevút
kér tőlem, Nagyi pedig ragaszkodott ahhoz, hogy
kimozduljak, úgyhogy elmegyek vele és dajkálom, ha
akar egy utazást.

Augusztus 3.
Hat gyerek volt tegnap este Billnél. A szülei bementek a
városba, úgyhogy 1 vagy 2 óra előtt nem kellett rájuk
számítani. Mind utazni akartak, tehát úgy döntöttem, én
is teszek egy utolsó utazást. Otthon ugyanis nem fogok
ilyesmit használni. Fenomenális volt, jobb az összes
többinél. Nem tudom, hogy lehet minden alkalommal
jobb az előzőnél, de így van. Órákig ültem jobb kezem
egzotikusságát tanulmányozva. Láttam az izmokat, a
sejteket és a pórusokat. Minden vérsejt fantasztikum volt
önmagában, az agyam még mindig vibrál, ha arra
gondolok, milyen csodálatos volt.

Augusztus 6.
Tegnap este megtörtént. Nem vagyok már szűz. Kicsit
sajnálom is, mert mindig azt szerettem volna, ha Roger
az első és az egyetlen fiú az életemben. Most elutazott és
egyébként sem láttam még, amióta itt vagyok. Lehet,
hogy egy hülye, becsavarodott nyakigláb lett azóta.
Vajon a szex drog nélkül is ilyen izgalmas, csodálatos
és leírhatatlan? Mindig azt hittem, csak egy percig tart,
vagy olyan, mint a kutyák párzása, de egyáltalán nem
olyan volt.
Tulajdonképpen elég sokára hatott nálam a szer tegnap
este. Csak ültem a sarokban, feleslegesnek,
ellentmondásosnak éreztem magamat. Azután hirtelen
megtörtént: táncolni akartam vadul és szeretkezni. Nem
gondoltam volna, hogy így érzek Bill iránt. Rendes, halk
szavú valaki volt a számomra, vigyázott rám, mikor
szükségem volt rá. Hirtelen megszűntek a gátlásaim, meg
akartam erőszakolni. Szó sincs arról, hogy kényszeríteni
kellett volna. Olyan, mintha nem is lenne igaz ez az
egész.
Mindig azt gondoltam, hogy az első szeretkezés
különleges lesz, talán fájdalmas is, de ez csak a
csodálatos, örök ritmus része volt. Még mindig nem
tudom az egyik dolgot elválasztani a másiktól.
Nem tudom, a többiek is mind szeretkeztek-e? Nem, ez
túl gusztustalan tőlem. Mit szólna ehhez Roger, ha
tudná? És a szüleim, Tim és Alex...? Nagyapó meg
Nagyanyó? Azt hiszem, egy világ omlana össze bennük.
Ahogy bennem is.
Talán igazán szeretem Billt. Most az arcát sem tudom
felidézni. Jaj, annyira össze vagyok zavarodva! Mi van,
ha terhes vagyok? Bár lenne valaki, bárki, aki tudja, mit
beszél, akivel beszélgethetnék!
Még soha sem gondoltam a terhességre. Megtörténhet
az első alkalommal? És ha terhes vagyok, Bill elvesz
vajon, vagy azt hiszi, csak egy kis hülye vagyok, aki
mindenkivel csinálja. Persze hogy nem vesz el, hiszen
csak 15 éves. Azt hiszem, abortuszt kell csináltatnom.
Mit tudom én! Azt nem bírnám ki, ha el kellene jönnöm a
suliból, mint .........-nek tavaly. Hetekig kizárólag erről
beszélt mindenki. Istenem, segíts, hogy ne legyek terhes.
Most azonnal felhívom anyut. Nagyival megvetetem a
repülőjegyet, és holnap hazamegyek. Utálom ezt a
mocsok helyet, utálom Bill Thompsont és az egész
bandát. Nem tudom, hogy keveredtem közéjük. Pedig
annyira büszke voltam, amikor befogadtak. Most pedig
annyira nyomorult vagyok, és iszonyúan szégyenlem
magam. Nem mintha ez segítene.

Augusztus 7.
Anyu és apu úgy gondolják, maradnom kellene jövő
hétig. Nem ellenkezhetem, hisz a nagyinak szüksége van
rám. Mindenesetre nem veszem fel a telefont és nem
teszem ki a lábam, míg itt vagyok.

Később
Jill telefonált, megmondattam neki a Nagyival, hogy
nem érzem jól magam. Eléggé nyilvánvaló, még a Nagyi
számára is, hogy valóban így van. Olyan félelmek és
kételyek gyötörnek, amilyeneket soha még csak
elképzelni sem tudtam volna.

Augusztus 9.
Megállt a világ. Végem van. Mikor vacsora után kint
ültünk Nagyival a kertben, valaki kopogott a kertkapun.
És mégis, ki volt az? Roger és a szülei! Kicsi a világ.
Hallottak Nagyapó betegségéről és eljöttek meglátogatni.
Teljesen magam alatt voltam. Roger még
lélegzetelállítóbban jóképű, mint eddig. Legszívesebben
a nyakába ugrottam volna, hogy kisírjam magam.
Ehelyett kezet fogtunk, és elmentem üdítőt hozni.
Beszélgettünk, és egy kis idő múlva nagyi beküldött
rágcsálnivalóért. Roger utánam jött! El tudod képzelni?
Utánam jött! Meg akart hívni valahova. Azt hittem,
eldobom magam. Később a kertben elmondta, hogy
katonai iskolába kell járnia másfél évig a főiskola előtt.
Azt is elmondta, hogy kicsit fél egyedül elmenni, és hogy
milyen magányos lesz. Mérnök szeretne lenni, hogy új
technikákat dolgozzon ki a légiközlekedéshez.
Csodálatos ötletei vannak! Olyan, mintha Verne Gyulát
olvasna az ember! Annyi terve van. A hadsereggel
kapcsolatban is, meg általában. Aztán megcsókolt. Ovis
korom óta erről álmodtam. Csókolt már meg más fiú, de
ez egyáltalán nem olyan volt. Kedvesség és szeretet,
vágy, tisztelet és csodálat, vonzalom, gyengédség,
ragaszkodás volt benne. A legcsodálatosabb dolog volt,
ami valaha is történt velem. Most, ahogy itt ülök,
hányingerem van magamtól. Mi van, ha megtudja, mit
művelek, mióta itt vagyok? Hogy tudna megbocsátani
nekem? Hogy érthetne meg? Megértene? Ha katolikus
volnék, vezekelnék a bűneimért. Azt tanultam, hogy Isten
megbocsátja az emberek bűneit, de én hogy bocsássak
meg magamnak? És Roger nekem?
Jaj, végtelen gyötrelem!

Augusztus 10.
Roger négyszer telefonált ma, de nem voltam hajlandó
beszélni vele. Nagyanyó és Nagyapó szeretnék, ha itt
maradnék még pár napig, míg jobban nem érzem magam.
Képtelen vagyok rá. Nem tudnék a szemébe nézni, míg
nem szedem össze magamat. Hogy tudtam ebbe
belekeveredni? Gondolj bele, négy nappal Roger
viszontlátása előtt elveszteni a szüzességemet! Kegyetlen
irónia. És még ezen felül az utazások. Megértette volna?
Azok után is kellettem volna neki? Eddig nem érdekelt az
egész, de most már bánom és késő.
Beszélnem kell valakivel. Találnom kell valakit, aki ért
a kábítószerekhez, és beszélnem kell vele. Talán
apuéknál az egyetemen megkérdezhetnék valakit. Nem,
biztos elmondaná apunak, amiből hatalmas balhé lenne.
Azt is mondhatnám, hogy ebből írok
évfolyamdolgozatot, de az iskolakezdésig azt nem lehet.
Azt hiszem, elviszek magammal egy-két altatót
Nagyapótól. Soha nem fogok tudni altató nélkül aludni.
Sőt, azt hiszem, rendes tartalékot kellene vinnem.
Rengeteg van neki, nekem meg biztos lesz egy-két
álmatlan éjszakám, mielőtt rendbejövök. Remélem, csak
egy-kettő és nem több.

Augusztus 13.
Bőghetnékem van. Anya és apa most telefonáltak, hogy
milyen büszkék rám. Nem lehet ezt szavakkal kifejezni.

Augusztus 14.
Nagyi kikísért a reptérre. Azt hiszi, Roger és én
összevesztünk. Végig azt hajtogatta, hogy minden rendbe
fog jönni, és a nő dolga türelmesen szenvedni és
megértőnek lenni. Ó, ha tudná! Anyu és apu és Tim és
Alex kijöttek elém és mind sopánkodtak, hogy milyen
sápadt vagyok. Nagyon kedvesek és szeretnek, jó itthon
lenni. El kell felejtenem ezt az egészet. Át kellene
mindent gondolnom.
Meg kell bocsátanom magamnak, végül is csak most
múltam 15 éves, és nem tudom megállítani az életet,
hogy kiszálljak. És mióta Nagyapó halálára gondoltam,
nem akarok meghalni. Félek. Hát nem rettenetes? Csupa
irónia. Félek élni és félek meghalni, mint ahogy a régi
néger dal mondja. Kíváncsi vagyok, vajon őket mi
gyötörte.

Augusztus 16.
Anyu etet. A kedvenc ételeimet készíti, de nincs ízük.
Roger írt egy hosszú levelet, hogy rendben vagyok-e.
Még nem volt elég energiám, sem kedvem válaszolni.
Mindenki nagyon aggódik miattam, sőt én is szörnyen
aggódom magamért. Még mindig nem tudom, hogy
terhes vagyok-e és még 10-12 napig nem is fogom tudni.
Remélem, hogy nem vagyok az. Ezerszer feltettem már
magamnak a kérdést, hogy hogy lehettem ilyen hülye! A
válasz az az egyszerű tény, hogy hülye vagyok. És
lehetetlenül, szörnyen, rettenetesen hülye és
meggondolatlan.

Augusztus 17.
Az utolsó altatót is elhasználtam már, és egy roncs
maradt csak belőlem. Nem tudok aludni és ideges
vagyok. Anyu ragaszkodik ahhoz, hogy elmenjek
Langley doktorhoz. Talán tud segíteni. Bármit
megteszek.

Augusztus 18.
Elmentem Langley doktorhoz ma reggel és előadtam,
hogy nem tudok aludni. Több kérdést is feltett, hogy
miért nem, de én csak azt hajtogattam, hogy nem tudom,
nem tudom. Végül beadta a derekát és felírt altatót.
Inkább a kibúvóra van szükségem, mint az alvásra.
Mikor nem bírom tovább, beveszek egy tablettát és
várom, hogy magával ragadjon a semmi. Ahogy most
állnak a dolgaim, a semmit sokkal jobban élvezem, mint
a valamit.

Augusztus 20.
Az altatók, amiket Langley doktor adott, nem olyan
erősek, mint a Nagyapáé. Ezekből kettőt vagy hármat
kell bevennem. Talán mert annyira ideges vagyok. Nem
tudom, meddig tart ez még, de sokáig nem bírom.

Augusztus 22.
Anyuval felhívattam Langley doktort, hogy írjon fel
nekem nyugtatót. Nem alhatok egész nap, és nem is
járkálhatok fel-alá ilyen állapotban, úgyhogy remélem,
felírja. Muszáj!

Augusztus 23.
A nyugtatók a legjobbak. Ma délután a postás érkezése
előtt bevettem egyet. Levél érkezett Rogertől. Ahelyett,
hogy megint kiborultam volna, leültem és kiöntöttem
neki a szívemet. Persze, semmit nem írtam a kábítószeres
utazásaimról meg a Gyorsítóról, és pláne nem Billről
vagy az esetleges állapotomról. Kettőnkről írtam. Azon is
eltűnődtem, Rogert is eldajkálhatnám egyszer, hogy
megérthessen. Meg tudnám csinálni, hogy az első utazása
olyan váratlanul érje, mint engem ért? Bárcsak meg
merném tenni! Olyan régóta fojtom már magamba a
dolgokat (lehet, hogy az altatók és a nyugtatók teszik),
hogy néha szeretnék elszabadulni, kitörni. Teljesen össze
vagyok zavarodva. Muszáj lenne beszélnem valakivel.

Augusztus 26.
Micsoda boldogság! Megjött a menstruációm!! Soha
semminek nem örültem még ennyire. Eldobhatom az
altatókat és nyugtatókat, megint önmagam lehetek. Juhé!

Szeptember 6.
Betti megjött a táborból, de alig ismertem rá. Megismert
valami zsidó nyomoroncot, akivel jól kijön. Sülve-főve
együtt lesznek, éjjel-nappal. Talán féltékeny vagyok,
mert Roger messze van és Alex kis barátnői
megőrjítenek, anyu pedig kezdi a nyaggatást.
Lementem ma egy csodás kis butikba, ahol találtam
magamnak egy pár cuki mokasszint, egy rojtos mellényt
és egy bomba nadrágot. Chris, a lány a boltban,
megmutatta, hogyan kell besütni a hajamat, hogy egyenes
legyen. Meg is csináltam, de anyunak nem tetszett,
amikor megmutattam. Azt mondta, úgy nézek ki, mint
egy hippi, és apu és ő szeretnének majd beszélgetni
velem valamelyik este. Én is tudnék nekik mesélni, a
szex drog nélkül biztos nem olyan jó, mint amikor be van
lőve az ember. Úgy látszik, egyre kevésbé viselkedem
elfogadhatóan, bármit teszek, nem nyeri el a testület
tetszését.

Szeptember 7.
Tegnap volt a keserű vég. Anyu és apu összehordott fűt-
fát arról, hogy mennyire szeretnek és mennyire aggódnak
a stílusom miatt, mióta megjöttem a Nagyiéktól. Utálják
a hajamat, azt szeretnék, ha copfban hordanám, mint az
ovisok. Nyomták a sódert, de engem meg sem hallottak.
Az elején, mikor azt mondták, mennyire szeretnek, meg
akartam nekik mondani mindent. Mindent el akartam
mondani! Mindennél jobban szerettem volna, ha
megértik, de természetesen csak beszéltek és beszéltek,
mert képtelenek bármit is megérteni. De jó lenne, ha néha
a szülők meghallgatnák a gyerekeiket! Ha hagynák, hogy
mi beszéljünk, ahelyett, hogy ők az idők végezetéig
örökösen és állandóan kárognának és prédikálnának és
nevelnének és nyaggatnának, nyaggatnának,
nyaggatnának! De nem figyelnek. Nem akarnak vagy
nem tudnak figyelni, mi gyerekek pedig végül egy
magányos sarokba bújunk el dühödten. Senkire sem
számíthatunk, sem fizikailag, sem lelkileg. Én azzal
együtt szerencsés vagyok, nekem itt van Roger. Már
amennyiben tényleg az enyém.

Szeptember 9.
Még egy gyomorrángós nap. Most már biztos, hogy
Roger elmegy abba a katonai iskolába és karácsonynál
hamarabb nem jön haza – ha egyáltalán addigra hazajön.
Az apja is odajárt, meg a nagyapja is, szinte kötelessége
neki is ott tanulnia. Nekem akkor is arra lenne
szükségem, hogy itt legyen mellettem, nem arra, hogy
abban a hülye iskolában meneteljen egy évig. Egy
tízoldalas levelet írtam neki, megígértem, hogy várok rá,
pedig azt írta az előző levelében, hogy randizzam csak és
érezzem jól magam. Hogy tudnám jól érezni magam
ebben a lyukban?

Szeptember 10.
 Annyira el voltam keseredve Roger miatt, hogy
lementem nézelődni a butikba, ahol Chris dolgozik. Már
majdnem kávészünet volt, úgyhogy átmentünk a
szomszéd büfébe egy kólát inni. Elmondtam neki
mindent Rogerról. Rögtön megértett. Jó volt megint
beszélgetni valakivel. Mikor visszaértünk a boltba, adott
egy piros, cukorkaszerű valamit, azzal az utasítással,
hogy jó zene mellett vegyem be. Azt mondta, ez úgy fel
fog dobni, mint ahogy a nyugtatók leállítanak. Tényleg
igaz volt. Nem tudom, az a hülye orvos miért nem valami
olyat írt föl, amitől jobban éreztem volna magam,
ahelyett, hogy rosszabbul lettem volna tőle. Egész
délután szuper hangulatom volt, hajat mostam,
kitakarítottam, vasaltam, mindent megcsináltam, amiért
anyu napok óta rágja a fülemet. Csak az a baj, hogy már
este van és még mindig nem tudok leállni. Fenn
maradhatnék, hogy írjak Rogernek, de tegnap írtam neki
egy hosszú levelet. Azt hinné, becsavarodtam. Azt
hiszem, egyszerűen el kell pazarolnom egy altatót. Na ja,
ilyen az élet.
Viszlát, Napló.

Szeptember 12.
Apu és anyu egyfolytában szidják az öltözködésemet.
Azt hajtogatják, hogy én – természetesen – jó lány
vagyok, de kezdek úgy viselkedni, mint egy hippi, és
félnek, hogy rossz társaságba keveredem. Pedig csak
arról van szó, hogy annyira ultrakonzervatívak, hogy az
orrukig sem látnak el. Fogalmuk sincs, mi folyik. Chris-
szel sokat beszélünk a szüleinkről. Az apja valami
készétel-előállító vállalatnál dolgozik és Chris bevallása
szerint sokat utazik, gyakran „más nők társaságában”. Az
anyja pedig lelkes klubtag és közéleti nő, összeomolna a
város, ha egyszer a lányával töltene egy estét. „Anyu a
társaság középpontja ebben a városban – mondta –,
rajtam kívül mindennel és mindenkivel törődik”. Chris-
nek nem lenne szüksége arra, hogy dolgozzon, csak
egyszerűen nem bírja ki otthon. Elmondtam neki, hogy
én is így kezdek érezni a családom iránt, ő pedig
megígérte, hogy megpróbál nekem állást szerezni. Tök jó
lenne.

Szeptember 13.
Na, végre tényleg élek! Van állásom. Chris
megkérdezte tegnap a főnökét, és ő igent mondott. Hát
nem szuper? Chris mellett fogok dolgozni csütörtök,
péntek este és szombaton egész nap. Mindent meg fogok
tudni venni, amit a lázadó kis lelkem megkíván. Chris
egy évvel idősebb nálam és egy osztállyal feljebb jár, de
nagyon szeretem. Jobban kijövök vele, mint eddig
bárkivel, még Bettinél is jobban. Azt hiszem, ért valamit
a kábítószerhez, mert adott egy kis anyagot, amikor
eléggé magam alatt voltam. Egyszer most már meg
kellene beszélnünk az ügyet.

Szeptember 21.
Kedves barátom, Napló!
Ne haragudj, hogy így elhanyagoltalak, de nagyon
elfoglalt voltam az új állásom miatt, és az iskola is
elkezdődött. Még mindig Te vagy a legjobb barátom,
annak ellenére, hogy Chris-szel igazán egy
hullámhosszon vagyunk, és mindegyikőnk megérti a
másikat. Soha nem unjuk meg egymást, és a suliban a
legnépszerűbb lányok közé tartozunk. Tudom, hogy most
jól nézek ki, még mindig csak 48 kiló vagyok, és ha éhes
vagy fáradt vagyok, bekapok valami könnyűt és kész.
Van életkedvünk és energiánk bőven, ruháról nem is
beszélve. A hajam a legszebb. Majonézzel mosom meg,
amitől bársonyos és csillog, bárkit megvadít.
Nem találkoztam még olyan sráccal, aki igazán tetszik,
de ez nem baj, mert Rogerre várok.

Szeptember 23.
Napló!
A szüleim teljesen megőrjítenek. Gyógyszert kell
szednem, hogy eléggé fel legyek spanolva, és rendesen el
tudjam végezni az iskolai munkámat és el bírjak járni
otthonról, aztán nyugtatókat veszek be, hogy el tudjam
viselni őket otthon. Apu szerint ártok a tekintélyének,
mint egyetemi dékánnak. Rám kiabált az asztalnál, mert
azt mondtam, hogy „apafej”. Neki is megvan a maga
szókincse a megfelelő alkalmakra, de ha én annyit
mondok, hogy „apafej”, megbocsáthatatlan bűnt követek
el.
Chris-szel teljesen ki vagyunk készülve. Van egy
barátja San Franciscóban, aki segítene munkát találni, ha
odamennénk. Nem lenne nehéz, mivel mindketten
dolgoztunk már a butikban. A szülei válófélben vannak.
Egyfolytában veszekszenek, ha otthon vannak és elege
van belőlük. Nekem legalább ezt nem kell hallgatnom.
Roger azt írta, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy írjon, ami
eléggé valószínűtlen sztori. Chris szavaival élve „egy
férfi vére hamar kihűl, ha senki nincs a közelben, aki
tüzelje.”

Szeptember 26.
 Tök jó volt tegnap este. Füves cigit szívtam és jobb
volt, mint gondoltam volna. Munka után Chris
összehozott egy barátjával, aki tudja, hogy kábítóztam
stb. és meg akarta mutatni a hash-t.
Figyelmeztetett, hogy ne azt a hatást várjam, amit az
alkohol ad. Mondtam, hogy még csak pezsgőt ittam
születésnapokon és koktélmaradékot. Mindenki jót
röhögött ezen. Chris barátja elmondta, hogy sokan ki sem
próbálják az alkoholt, nem azért, mert a szüleik is isszák,
hanem mert nehezebb hozzájutni, mint a droghoz. Mikor
elkezdett kísérletezni, azt tapasztalta, hogy bármennyi
pénzt el tud lopni anélkül, hogy a szülei észrevennék, de
ha meghúzta valamelyik üveget, az rögtön szemet szúrt
nekik.
Aztán Richie megtanított dohányozni. Még soha nem
próbáltam. Tartott egy rövid előadást, hogy olyan
hangokra figyeljek, amiket egyébként nem veszek észre
és engedjem el magam. Először letüdőztem és majdnem
megfulladtam, de Richie mondta, hogy nyitott szájjal
annyi levegőt szívjak be, amennyit csak tudok. Ez sem
vált be igazán, úgyhogy Ted feladta, és egy pipát
nyomott a kezembe. Nevetséges volt, de egzotikus.
Először nem füstölt rendesen és irigyeltem a többieket,
mert ők már nyilvánvalóan utaztak. Aztán nekem is
sikerült, és olyan boldognak és olyan szabadnak éreztem
magamat, mint egy kanárimadár a végtelen egekben.
Nyugodt voltam, még életemben nem voltam olyan
gondtalanul nyugodt. Gyönyörű volt minden. Richie
kihozott a szobájából egy bárányszőr szőnyeget és azon
kezdtünk járkálni. Vastag volt és leírhatatlanul puha.
Valami teljesen újat éreztem a talpamban. Ellepett a
puhasága. Hallani véltem, ahogy a selymes szálak
egymásnak és a talpamnak súrolódnak. Semmire sem
hasonlított. Emlékszem, előadást akartam tartani arról,
hogy minden egyes szál önmagában is tökéletes hangot
ad. Persze, nem tudtam, túl jó volt.
Azután sós mogyorót ettem. Sósabb volt, mint bánni,
amit eddig kóstoltam. Olyan volt, mint amikor
gyerekkoromban a Nagy Sós-tóban úsztam. Csak annál is
sósabb volt. A májam, a lépem és az egész bensőm úszott
a sóban. Barackra vagy eperre vágytam, kívántam az édes
ízét, a frisseségét. Vadul nevettem. Örültem, hogy
ennyire másmilyen volt. Mindenki, az egész világ
őrültnek tűnt, rajtam kívül. Emlékszem, hogy egyszer
olvastam valahol, hogy ezer év emberi mértékkel
Istennek egy nap. Megtaláltam a választ. Még az Isteni
időszámításban is ezer ember életét éltem le pár óra alatt.
Később szomjasak lettünk és valami édesre vágytunk.
Elmentünk egy fagylaltárushoz, a hihetetlenül magas
járdaszegélyről és az alakját és színét állandóan
változtató Holdról viccelődve. Nem tudom, tényleg
annyira fel voltunk-e dobva, mint amennyire
megjátszottuk, de szuper volt. Az étteremben úgy
nevetnünk, mintha az egész világ és minden titka a miénk
volna. Mikor Richie úgy éjfél körül hazavitt, a szüleim –
akik még fent voltak –, el voltak ragadtatva a kedves,
őszinte, udvarias fiatalembertől, akivel voltam. Még arról
sem szóltak egy szót sem, hogy késő van. Hihetetlen, mi?
Ui.: Richie adott pár szál cigit, hogy egyedül is
felmehessek a mennyországba. Hát nem rendes tőle?

Október 5.
Chris-szel azon gondolkodunk, hogy felmondunk, mert
semmire sem jut időnk.
 Én fülig szerelmes vagyok Richi-be, Chris pedig Tedbe.
Minél több időt szeretnénk velük tölteni. Az egyetlen
bökkenő, hogy nincs elég pénzünk, úgyhogy Chris-szel
árulnunk is kellett egy kis anyagot. Persze, csak a
kemény drogosoknak adunk el, akik bárki mástól is meg
tudnák venni.
Ted és Richie egyetemre járnak és sokkal többet kell
tanulniuk, mint nekünk a gimiben, nincs idejük árulni.
Egyébként is könnyebb egy fiút rajtakapni, mint egy
lányt. Először nehéz volt, de mindenképp segítenem kell
Richie-nek most, hogy már a csaja vagyok.

Október 8.
Meggyőztem Richie-t, hogy könnyebb lenne savat
eladni, mint füvet. Bélyegekre meg rágóba, cukorba
tudjuk tenni, sokkal kevésbé rizikósabb. Nem kell
egyfolytában attól tartanunk, hogy észreveszi valami
hülye, mi folyik.
Richie nagyon-nagyon jó hozzám. A szex vele olyan,
mint a villámlás, a szivárvány és a tavasz. Lehet, hogy a
kábítószerfüggőségem nem komoly, de hogy ez a fiú
komolyan kell nekem, az biztos. Bármit megtennénk
egymásért. Az orvosira jár, minden lehetséges módon
segítenem kell. Hosszú és nehéz menet lesz, de meg
fogjuk csinálni. Még akár 8-10 év tanulásba is
belekerülhet neki, pedig már másodéves. Anyu és apu azt
hiszik, még csak középiskolás. Azt hiszem, nem fogok
továbbtanulni. Persze, apu bele akar majd halni a
szégyenbe, de ennél fontosabb, hogy munkát szerezzek
és segítsek Richie-nek. Amint elvégzem a középiskolát,
beállok dolgozni. Akár össze is költözhetnénk gimi után.
Richie eddig kitűnő tanuló volt, de most rontani fog.
 Szeretem azt a férfit. Igazán, őszintén szeretem. Alig
várom, hogy az enyém lehessen. Csúfolódik, hogy „el
vagyok borulva a szextől”, amiért egyszer józanul
szeretnék szeretkezni vele. Megígérte, hogy kipróbáljuk.
Teljesen új élmény lesz, legalábbis majdnem. Alig
várom.

(?)
Richie-vel soha nem megyünk sehová. Szinte
szertartásszámba megy, amikor eljön értem, pár percet a
szüleimmel tölt, aztán áthúzunk a Teddie-vel közös
lakásukra. Szeretném, ha minden este együtt lehetnénk
belőve, de mindig csak akkor engedi, hogy átmenjek,
amikor feltölti az LSD készletemet és ad nekem is elég
füvet meg barbot, amivel kihúzom a legközelebbi
alkalomig. Tudom, hogy sokat kell tanulnia. Próbálom
fegyelmezni magamat, és beérni annyival, amennyit adni
tud magából. Egyre kevesebbnek tűnik. Lehet, hogy
tényleg túl forróvérű vagyok, mert engem jobban érdekel
a szex, mint őt. De az egész csak azért van, mert aggódik
értem. Jó lenne, ha engedné, hogy tablettát szedjek és ha
nem kellene ennyit tanulnia. Azért így is olyan jó, hogy
nem is kívánhatnék jobbat.

Október 17.
Ma megint elmentem az általánosba árulni. A
középiskolai árulást nem bánom, ott odajön hozzám,
akinek kell valami, mert nehéz hozzájutni. Chris és én
Richie-től hozzuk, ő bármit be tud szerezni, ami kell
nekik, barbot vagy füvet, amphetaminokat, LSD-t, DMT-
t, metanolt vagy bármit. A középiskola, az egy dolog, és
még a felső tagozat is oké. De ma tíz bélyegnyi LSD-t
adtam el egy alsósnak, még 9 éves sem lehetett. Teljesen
világos, hogy cserébe ő is árul. Csakhogy ezek a kölykök
egyszerűen túl fiatalok ehhez! Iszonyúan visszataszító,
hogy 9-10 évesek így tönkremenjenek. Soha nem
megyek oda többé. Tudom, hogy ha kell nekik, úgyis
beszerzik, de nem tőlem fogják megvenni. Mióta
hazajöttem, itt fekszem az ágyamon és gondolkodom
ezen. Richie-nek át kell jönnie, hogy érdeklődjön apunál
ösztöndíj ügyében. Az ő eredményeivel és hátterével
könnyen kaphatna, ebben biztos vagyok.

Október 18.
Ha lenne hülyeségi verseny, elnyerném az Abszolút
seggfej címet. Chris-szel felmentünk tegnap Richie és
Ted közös lakására. Az a két állat éppen beszívva
szeretkezett. Teljesen be voltak lőve. Nem csoda, hogy
ezt az állat Richie-t ennyire hidegen hagytam. Kábszert
adok el egy ágrólszakadt buzi kedvéért, akinek
valószínűleg nem is beteg az apja. Vajon hány hülye tyúk
dolgozik még neki? Úgy szégyenlem magam. Nem
tudom elhinni, hogy 11-12, sőt 9-10 éveseknek adtam el.
Szégyent hozok magamra, a családomra és mindenkire.
Rosszabb vagyok, mint az a kurafi Richie.

Október 19.
Chris-szel tegnap egész nap a parkban üldögéltünk.
Sokat gondolkodtunk. Ő egy éve drogos, én pontosan
július 10-e óta, Úgy döntöttünk, amíg itt vagyunk, nem
tudunk változtatni. Elmegyünk San Franciscoba. Muszáj
feladnom Richie-t a rendőrségen. Nem árulkodás vagy
bosszú ez, egyszerűen muszáj tennem valamit az
általános iskolások védelmében.
 Az a sok hülyeség, amit Richie bebeszélt nekem, hogy
„úgyis megszerzik”, csak nagy lószar, üres duma. Senki
más nem érdekli magán kívül. Az egyetlen mód, hogy
helyrehozzam, amit tettem, hogy megóvom a többi
gyereket tőle. Majdnem minden gyerek, aki kábítószert
használ, árul is, és ez a legrosszabb. Ez egy ördögi kör,
ami egyre több és több embert sodor magával. Hol lesz
vége? Tényleg, hol? Bár soha el se kezdtem volna! Most
Chris-szel megígértük egymásnak, hogy leszokunk.
Komolyan. Szentül megígértük. San Franciscóban senkit
nem fogunk ismerni, aki fogyaszt, úgyhogy nem is lesz
nehéz.

(?)
Szomorú így az éjszaka kellős közepén meglógni, de se
Chris, se én nem tudtunk más megoldást. A busz hajnali
4.30-kor indul, rajta kell lennünk. Először Salt Lake
Citybe megyünk, aztán megyünk vissza San Franciscoba.
Félek, hogy mi történne, ha Richie megtalálna. Szinte
biztosan tudná, hogy én adtam fel, mert említettem pár
helyet a rendőrségnek írt levelemben, ahol raktára van.
Bár minden árust lecsuknának!
Szervusz drága otthon, szervusz kedves család. Igazából
azért megyek el, mert annyira szeretlek benneteket, és
nem szeretném, ha megtudnátok, milyen gyalázatosan
gyenge és gonosz voltam. Utálok iskolakerülő lenni. Még
a bizimért sem merek írni, mert könnyen lehet, hogy Ti
és Richie utánunk jönnétek. Itt hagyok nektek egy
cédulát, de soha nem tudnám elmondani, mennyire szent
vagytok nekem.

Október 26.
 San Franciscoban vagyunk egy piszkos, büdös, apró,
egyszobás lakásban. Mindketten mocskosak vagyunk a
többórányi utazástól, most Chris zuhanyozik a folyosó
végén, addig írok pár sort. Biztos van annyi pénzünk,
hogy kitartson addig, amíg munkát kapunk. Megtartottam
130 dollárt, amit Richie-nek kellett volna átadnom,
Chris-nek pedig sikerült a megtakarított 400 dollárját
kivennie a bankból. Ez a nyomorult egérlyuk havi 90
dollárba kerül, de addig van időnk munkát és rendes
szállást keresni.
Szörnyű lelkiismeretfurdalás fog el, ha a szüleimre
gondolok, de legalább tudják, hogy Chris-szel vagyok,
akit ők rendes, erkölcsös lánynak ismernek, aki vigyáz
majd rám, és nem enged elkallódni. Mégis, mennyivel
lehetnék még züllöttebb?

Október 27.
Chris és én egész nap munkát kerestünk. Minden
hirdetésre elmentünk, de vagy túl fiatalok, vagy túl
tapasztalatlanok vagyunk, vagy nincs ajánlólevelünk,
vagy speciális képzettség kell nekik, vagy egyszerűen
csak annyit mondanak, hogy majd visszahívnak. Még
soha nem voltam ilyen piszokul fáradt életemben. Ma
este nem kell minket altatni, még ebben a hepe-hupás,
nedves, leszakadt micsodában sem, amit ágynak hívnak
ebben a papírdobozban.

Okóber 28.
Itt minden nedvesnek és nyirkosnak tűnik. Még valami
zöld penészgomba is nődögél a mosdóban, de
szerencsére úgysem leszünk itt sokáig. Legalábbis igen
remélem, hogy nem. A mai vadászat sem volt
szerencsésebb, mint a tegnapi, és Chris barátját sem
tudtuk felderíteni.

Október 29.
Egy lepusztult kis fehérneműboltban vállaltam munkát.
Nem fizetnek sokat, de legalább elég lesz a napi
legszükségesebb dolgokra. Chris valami rendes állást fog
keresni és ha sikerül neki, én is valami jobb után nézek.
Chris reméli, hogy egy év múlva megnyithatjuk a saját
butikunkat. Hát nem lenne csodálatos? Ha már nagyon
jól megy, a családunkat is meghívhatnánk, hogy lássák a
sikereinket.

Október 31.
Chris-nek még mindig nincs munkája. Mindennap
keres, de úgy döntöttünk, akármit nem fogad el. Első
osztályú boltban kell lenni, ahol mindent megtanulhat,
amire szükségünk lehet a saját vállalkozásunknál.
Mindennap úgy elfáradok, hogy alig tudom bevonszolni
magam az ágyba. Soha nem gondoltam volna, hogy
egész nap állni, és mogorva, nyamvadt embereket
kiszolgálni ennyire fárasztó lehet.

November 1.
Chris-szel a kínai negyedben és a Golden Gate Parkban
buszoztunk egész nap. A hídon is átmentünk.
Csodálatosan szép és izgalmas ez a város, de inkább
otthon lennék. Persze, ezt mégsem mondhattam el Chris-
nek.

November 3.
Chris végre kapott ma munkát. Ráadásul a
legcsodálatosabb boltban, amit valaha láttam. Munka
után el is mentem és vettem egy pár szandált. Ott
mindent megtanulhat a beszerzésről és
kirakatrendezésről, eladásról egyaránt ugyanis csak
ketten vannak a boltban, ő meg Sheila, a tulajdonosnő.
Kétségkívül a legszebb nő, akit valaha láttam. Hófehér
bőr, hosszú műszempillák, koromfekete haj, kb. 180 cm-
es termet. Nem értem, miért nem megy el manökennek,
fotómodellnek vagy filmszínésznőnek. A boltja nagyon
előkelő környéken van, és az árai is csillagászatiak, de
muszáj volt kitörnöm ebből a kuporgatásból, amit eddig
csináltunk és még csinálni is fogunk.

November 5.
Minden nappal nő a honvágyam, ahelyett, hogy
csökkenne. Nem tudom, Chris hogy van ezzel. Nem
merek vele erről beszélni, mert taknyos, félős gyereknek
tartana – nem alaptalanul. Hazamennék, ha nem félnék
ennyire Richie-től. Biztos, hogy megpróbálna
belerángatni a balhéjába. Olyai jellemtelen, bűnpártoló,
bosszúálló alak. Annyira visszataszító dologra jövök rá
így utólag, fogalmam sincs, hogy tudott ennyire átverni.
Tudom, hogy egy hülye, ostoba kölyök voltam, aki
kalandra vágyott. Hát megkaptam! Legközelebb nem
leszek ilyen lökött. De nem lesz semmiféle legközelebb.
Soha, soha többé, semmilyen körülménye között nem
fogok még egyszer drogot használni, mert ez gyökere
mindennek: ennek az egész rohadt helyzetnek, amiben
vagyok. Bár soha ne is hallottam volna róluk! Bár ne
bélyegeznék a leveleket! Akkor írhatnék anyunak meg
apunak meg a tesóimnak, meg a Nagyinak, a
Nagypapának és talán Rogernek is. Annyi minden van,
amit el szeretnék mondani. Nagy kár, hogy nem jöttem rá
időben.

November 8.
Felkelek, dolgozom, eszem, és ájultan zuhanok az
ágyba. Már nem is mosakszom mindennap, egyszerűen
unok arra várni, hogy szabad legyen a fürdőszoba.

November 10.
Felmondtam. Keresek valami érdekesebb munkát.
Sheila adott egy csomó címet és nyugodtan
hivatkozhatom rá.
Ui.: Kirúgtunk a hámból és vettünk egy használt TV-t
15 dollárért. Nem működik kifogástalanul, de felvidítja
ezt a helyet.

November 11.
Napló,
egy óra alatt kaptam állást. Na, mit szólsz hozzám? A
második boltban, ahol póbálkoztam. Mario Mellani
ékszerész, drágakövekkel dolgozik. Egy fiatal, üde
emberre volt szüksége, kirakatrendezőnek és segédnek.
Büszke vagyok, hogy engem választott. Mr. Mellani egy
nagydarab, kövér ember, aki mindig vidám. 8 gyereke
van és felesége, akik Sausalitoban élnek. Meghívott
vasárnapra, hogy megismertessen a családjával.

November 13.
Tetszik az új munkám, Mr. Mellani olyan, mintha az
apám lenne. Egy fantasztikus kis boltban dolgozik, egy
méregdrága szálloda földszintjén, mégis zacskóban hozza
az ebédjét mindennap és megosztja velem. Azt mondja,
így nem hízik el túlságosan. Chris és én meg vagyunk
hívva vasárnapra. Igazán rendes tőle. Jó lesz újra
gyerekeket látni. Roberto nevű fia egyidős Timmel és
egy másik kisfia mindössze 3 nappal fiatalabb
Alexandránál. Azt hiszi, árva vagyok. Van benne némi
igazság.
Ha nem lennék ilyen válogatós, rengeteg partim
lehetne. A hall tele van gazdag és kövér öregurakkal és a
kecses szőrmebundákba burkolt öreg feleségeikkel.
Felviszik az aszonyaikat a lakásukra, aztán nálam
próbálkoznak. Végtelen sok kereskedő is akad, akiket az
áron kívül más is érdekel. Már első látásra megismerem
ezt a típust, amint elhagyják a portát.

(?)
Chris-szel mindketten szerencsések vagyunk, mert
mindkét üzlet zárva tart vasárnap és hétfőn, így van két
szabadnapunk együtt. Nincsenek errefelé fiatalok. Sheila
egy jól tartósított 30-as lehet, Mr. Mellani pedig az apám
lehetne, és lassanként azzá is válik. Holnap megyünk
hozzájuk.

November 16.
Nagyon jó volt Mr. Mellaninál. Egy dombos részen
laknak, ami szinte vidékies, mert a busz utolsó
megállójánál van és tele van öreg fákkal. Mrs. Mellani és
a gyerekek olyanok, mint a filmbeli olaszok. Istenien főz.
Az összes gyerek, még a nagyok is, mindig a szüleik
nyakán lógnak. Még ilyen ragaszkodó bandát nem láttam.
Mario, a 17 éves nagyfiú túrázni indult és megölelte,
megcsókolta az apját és az egész családot induláskor,
mintha örökre búcsúzna el tőlük. Végig ez ment.
 Csodálatos nap volt, de sokkal magányosabbnak
éreztem magam utána.

November 19.
Chris örömujjongások közepette tért haza a munkából,
Sheila – nehogy elmaradjon Mr. Mellanitól – meghívott
minket egy szombat esti bulira. Elég későn fog kezdődni,
mert mindnyájan 9-ig dolgozunk, de nem bánom, mert
nem semmi 10.30-kor kezdeni egy bulit.

November 20.
Először aggódtunk, hogy mit fogunk felvenni
Sheilához, de megnyugtatott minket, hogy nem kell
kiöltözni, valami kényelmes cuccban menjünk. Fejenként
egy bőröndöt hoztunk, úgyhogy nem is tudnánk, költeni
pedig nem szeretnénk. Úgy hat hónapot maradunk ebben
a lakásban, aztán beindítjuk a saját üzletünket. Remélem,
áldását adja rá Sheila és segít. Talán Mr. Mellani is ad
egy-két dolgot. Mario érettségi után úgyis az üzletben fog
dolgozni, lehet, hogy nem is lesz rám szükség.

November 21.
Holnap lesz Sheila bulija. Kíváncsi vagyok, kik lesznek
ott. Chris mindig a boltba járó filmsztárokról,
színészekről beszél, akiket Sheila személyesen ismer.
Legalábbis puszival köszöntik és drágámnak szólítják
egymást.
Tök jó lehet személyesen ismerni
hírességeket! ............bejött Mr. Mellani boltjába és vett
egy gyűrűt, de olyan vén, hogy csak egy nagyon-nagyon
régi filmben láttam a TV-ben és elég rossz szerepe volt:
egy őrült nőt játszott.
 November 22.
Boldog szombat! Ma lesz a nagy parti. Vajon nagyon
naivnak fognak gondolni, ha kólát iszom és nem pezsgőt?
Talán észre sem veszik. Jobb, ha elrohanok munkába,
néha nagyon zsúfolt a villamos és nem szeretnék a
peronon lógni, mert összemocskolódik a hajam.

November 23.
Újra megtörtént, és nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.
Ezúttal legalább felnőttek voltunk, magunk között
csináltuk a dolgot, nem befolyásoltunk fiatalokat. Biztos
nem néznének egészen felnőttnek, de itt mindenki azt
hiszi, hogy 18 évesek vagyunk. Sheila lakása gyönyörű.
A kilátás is mesebeli. Az ajtónállók itt sokkal jobban
néznek ki, mint nálunk. Nagyon jóképűek. Lifttel
mentünk fel, próbáltunk közömbösnek mutatkozni, holott
majd’ elájultunk a gyönyörtől. A mi kis lyukunk után ez
maga a mennyország. A lift két falán arany tapéta volt, a
másik kettőn fekete lambéria.
A lakásba bemenni olyan volt, mintha egy
lakberendezési magazinba csöppentünk volna. Két fal is
üvegből volt, rá lehetett látni a kivilágított városra. Nem
győztem csodálkozni, olyan volt, mint egy film.
Sheila arcon puszilt minket és bevezetett egy szobába,
ahol élénk színű párnák vettek körül egy régi, nagy,
tükrös kávézóasztalt. A tűzhely előtt egy hatalmas, drapp
szőrmével borított fotel állt. Ez már szinte sok volt a
jóból.
Aztán csöngettek és a világ legszebb emberei kezdtek
bevonulni. A férfiak római istenek szobrai lesülve, a nők
olyan gyönyörűek, hogy örültem és féltem is egyszerre.
Aztán rájöttem, hogy mi fiatalok vagyunk és
kicsattanunk az egészségtől, ők pedig öregek, végtelenül
öregek. Szerintem ki sem tehetik a lábukat otthonról 50
kiló festék nélkül. Úgyhogy nincs miért szégyenkeznünk.
Aztán megéreztem a szagát. Majdnem félbehagytam
egy mondatot, olyan erős volt az illata. Chris a szoba
másik végén volt; láttam, ahogy körülnéz, és tudtam,
hogy ő is megérezte. Mintha összesűrűsödött volna a
levegő. Nagyon kívántam. Nem tudtam, menjek-e vagy
maradjak vagy mit csináljak. Aztán megfordultam, és az
egyik férfi adott egy marihuánás cigit, és ezzel kész is
voltam. Őrjöngeni akartam, szétverni, ízekre szaggatni
magamat, jobban, mint valaha. Ez az én világom, ez kell
nekem.
Az egész este csodálatos volt. A fények, a zene és a
hangok és San Francisco mind részem volt és én
hozzájuk tartoztam. Fantasztikus utazás volt, nem is
tudom, meddig tartott, Chris és én, mindketten Sheila
lakását használtuk lábadozónak. Kora délután volt, mire
összeszedtük magunkat annyira, hogy hazamenjünk a
saját négy omladozó falunk közé.
Kicsit aggódom, hogy mi is történt valójában. Nem
tudom, hogy hash-t szívtunk-e, amit jelenleg nehéz
beszerezni, vagy mit. Remélem, nem kell megint
végigcsinálnom azt a „most vagyok-e vagy nem”
időszakot. Még egy valami: ha újból beszállunk a ringbe,
fogom szedni a tablettát. Utálom a bizonytalanságot és
már tényleg csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy
mégis ... de erre gondolni sem akarok.

(?)
Sheila-nál majdnem minden este vannak összejövetelek,
és mindig meg vagyunk hívva. Még nem találtam meg az
igazit, de mindig jól érzem magam nála. Többnyire ott
lábadozunk, ami sokkal jobb, mintha vissza kellene
jönnünk ebbe a lyukba. Chris megtudta, hogy Sheila
valaha .......... felesége volt és a kapott kielégítésből
fedezni tudja saját és barátai hobbijait. Öregem, azért
klassz lehet így pénzhez jutni. Azt hiszem, én is
ugyanúgy élnék, mint ő, csak jobban.

December 3.
Tegnap volt a rohadt, nyomorult, szar és elbaszott
életem legiszonyúbb éjszakája. Csak négyen voltunk, és
Sheila és az éppen aktuális barátja, Rod, kipróbáltatta
velünk a heroint. Kicsit féltünk, de meggyőztek minket,
hogy az a sok rémtörténet, amit hallottunk, csak
hülyeség. Az igazság az, hogy nagyon kíváncsi voltam,
és alig győztem kivárni, míg nekikészülődtek. A heroin
jobb bárminél, amit eddig próbáltam. Gyengédnek és
álmosnak éreztem magamat és puhának. A valóság fölött
lebegtem, a földi dolgok eltűntek a világűrben. Mikor
még valamennyire magamnál voltam, észrevettem, hogy
Sheila és a seggnyalója rágyújtottak egy Gyorsítóra.
Emlékszem, hogy nem értettem, miért akarták
felspanolni magukat, mikor minket éppen ráállítottak erre
a nagyszerű kis lassú szerre. Csak később jöttem rá, hogy
ezek az állat kurafiak felváltva megerőszakoltak minket,
és brutálisan bántak velünk, kínoztak minket. Szép kis
stratégiát dolgoztak ki hozzá ezek az undorító szarevők,
mondhatom!
Mikor visszaérkeztünk a földre, Chris-szel
hazavonszoltuk magunkat a lakásunkra és sokáig
beszélgettünk. Elegünk van. Az ár, amit a drogért kell
fizetni, túlontúl magas. Ezentúl jobban fogunk vigyázni
egymásra. Bár Richie-t szemét állatnak tartottam, amiért
homokos, azt hiszem, nem szolgált rá. Azzal a szarral,
amit használt, nem csoda, ha nem tudta fékezni magát.

Még mindig december 3.

Újra beszélgettünk Chris-szel. Úgy döntöttünk, hogy itt
hagyjuk ezt a bolondokházát. Van 700 dollárunk, a
tegnapi fizetést beleszámolva, úgyhogy talán be tudjuk
indítani a saját üzletünket valami nem túl jó helyen. Itt
nem maradunk. Mindkettőnknek tele van a hócipője.
Sajnálom itt hagyni Mr. Mellanit. Nagyon rendes és jó
volt hozzám, de egyikünk sem akarja még egyszer látni
azt a hülye, szadista, kurva Sheilát. Azt hiszem, hagyok
itt is egy „köszönöm, szeretlek” cédulát.

December 5.
Napi 10 órát töltöttünk üzletkereséssel, de nem jártunk
szerencsével. Elhatároztuk, Berkeley közelében nyitunk
egy boltot. Ott mindenki visel ékszereket, Chris pedig
megszerezte egy-két nagykereskedő nevét, mielőtt
eljöttünk. Én is tudnék egy-két eredeti dolgot csinálni.
Sokat tanultam Mr. Mellanitól. Igazán jó kis üzletünk
lesz, Chris fog beszerezni és eladni, én pedig csinálok
egy-két eredeti munkát.

December 6.
Ma megtaláltuk. Mármint az új otthonunkat. Egy apró
kis földszinti lakás a Berkeley közelében, ami a
kereskedelmi negyed. A konyhában és a hálóban fogunk
lakni, a nagyszobát és az apró ebédlőt fogjuk boltnak és
műhelynek használni. Holnap beköltözünk és elkezdünk
festeni. Van egy hatalmas ablakunk, amiből kitűnő
kirakat lesz. Ha a bútort átfestjük és áthúzzuk, nem is
lesz olyan szörnyű. Egy csomó ötletünk van, például
bevonjuk az asztallapot filccel, ami olcsó, és a székeket
meg a fal egy részét leopárdmintás anyaggal fedjük le, ha
lesz elég pénzünk. Jó, hogy lesz megint otthonunk, amit
berendezhetünk magunknak kedvesen, otthonosan és ami
a miénk. Az előző lakásra egy fillért sem költöttünk.

December 9.
Túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy írjak. Napi 20 órát
dolgoztunk. Mindketten röhögünk, hogy mennyire
szeretnénk egy kis szert, de egyikünk sem adja be még
egyszer a derekát. Még nem nyúltunk a lakrészhez, de a
boltunk igazán szép. Már megállt az ablak előtt egy-két
kölyök, megjegyezni, hogy tök jó és megkérdezni, hogy
mikor nyitunk. Nem tudunk szőnyeget venni, úgyhogy
bugyirózsaszínre festettük a padlót, a falakat pedig
fehérre, rózsaszínre és a piros meg a lila minden
árnyalatára. Nagyon jól néz ki. Leopárdminta helyett
fehér műszőrmét használtunk. Egyszerűen fenomenális.
Chris ma egész nap a nagykereskedéseket járta. Holnap
nyitunk, éjszakázunk is, ha kell.

December 10.
Úgy látszik, Chris eltalálta, mit vegyen, mert ma már 20
dollárt kerestünk. Holnap vissza kell mennie vásárolni.

December 12.
Csütörtök van és eldugul időnként a WC, meg meleg
víz sincs mindig, de egyáltalán nem számít. Megállnak itt
a kölykök tévézni. Levágtuk a székek lábát, így egy
lábnyira vannak a földtől. Olyan társalgófélét
alakítottunk ki öt székből, a hatodik menthetetlenül
eltörött. Az egyik gyerek javasolta, hogy áruljunk hideg
üdítőket, TV-díjjal együtt 50 centért. Jó ötlet,
kipróbáljuk. Arra is gondoltam, kellene egy sztereó
olcsón, másodkézből. Pár hét múlva lesz is rá pénzünk,
ha minden jól megy. Végül is elég nagy a szobánk és
csak a felére van szükség a munkához.
A legtöbb kölyöknek sok pénze van, vásárolnak is
annyit, hogy ingyen tévézhessenek.

December 13.
Az egyik srác, aki gyakran jár hozzánk, felajánlotta a
sztereóját 25 dollárért. Ő összebütyköl magának egy újat.
El voltunk ragadtatva. Ki kell pofozni piros bársonnyal,
meg arany festékkel. Este megcsináljuk. Micsoda
meglepetés lesz holnap a többieknek! Örülök, hogy
kimerülten elalszom, amint lefekszem, mert így nincs
időm gondolkodni, különösen a Karácsonyról nem.

December 15.
Ma reggel Chris korán elment vásárolni. Takarítottam,
amikor a rádión leadták az „Elmegy otthonról”-t.
Könnyek csurogtak végig az arcomon, mielőtt
ráeszméltem volna, mi történik. Ezt a dalt rólam és sok
ezer másik lányról írták, akik menekülni akartak. Talán
hazamegyek Karácsony után, akár még előtte is. A
botrány Richie körül már biztosan tisztázódott. Félévkor
visszamehetnék a suliba. Chris megtarthatja az üzletet,
addigra elég biztosan állnánk anyagilag. Lehet, hogy
inkább hazajönne velem, de egyelőre inkább nem
beszélek erről.
 December 17.
Elég unalmas kezd lenni Chris-nek és nekem is. A
srácok semmi másról nem hajlandóak beszélni, mint a
másnaposságról vagy a szeretkezésről. Emlékszem, az
apai nagyapám is mindig a fájdalmairól beszélt, míg élt.
Ez is olyasféleképpen hat rám. Arról soha nem
beszélnek, hogy mit várnak az élettől vagy a családjuktól,
csak arról, hogy kinél lehet beszerezni, hogy hogy lesz
jövőre, hova jut, hova nem. Aztán jönnek az „őrültek”.
Most már tényleg kíváncsi vagyok, vajon lesz-e mindent
átfogó forradalom ebben az országban? Amikor
beszélnek róla, értelmesnek, érdekesnek, izgalmasnak
hagzik. Lerombolni mindent és elölről kezdeni,
létrehozni egy új országot, új szeretetet, önzetlenséget és
békét. Viszont, ha egyedül vagyok, drogos álomképnek
tűnik az egész. Annyira nem értek semmit. Nem tudom
elhinni, hogy hamarosan arról lesz szó, hogy ellene
fordul a lány az anyjának, a fiú az apjának, hogy egy új
világot teremtsen. Talán le tudnak fárasztani ehhez az
eszmerendszerhez, mire egyetemista leszek. Ha
egyáltalán eljutok odáig.

December 18.
Ma bezártunk és elmentünk. Ez az első alkalom hetek
óta, hogy mindketten szabadok vagyunk; a kölykökkel
meg a másnaposságukkal már tele volt a hócipőnk. Egy
hosszú buszutazás után ettünk egy drága és többfogásos
francia vacsorát. Jó volt megint kiöltözni, már jó ideje
csak gatyában meg munkaruhában voltam. A karácsonyi
ajándékok és reklámok látványától mindketten
magányosnak éreztük magunkat, bár ezt egyikünk sem
említette. Még magamat is áltattam, hogy egyáltalán nem
vagyok meghatva, de Neked megmondhatom, kedves
Naplóm, egyedül érzem magam és letört vagyok,
mindent utálok, úgy érzem, elpazarolom az életem.
Vissza akarok menni a családomhoz, az iskolámba. Nem
akarom tétlenül hallgatni azokat, akik hazamehetnek
karácsonyra, akik akkor írnak és telefonálnak, amikor
akarnak. Nekem miért nem lehet? Semmi olyat nem
tettem, amit ők meg ne tettek volna. Az összes narkós
félállásban csöves is, a kettő együtt jár.

December 22.
Felhívtam anyut. Annyira örült nekem, hogy alig
értettem a könnyein keresztül. Felajánlotta, hogy küld
pénzt, vagy értem küldi aput, de mondtam, hogy van
nálunk elég, és az első esti géppel otthon leszünk. Miért
nem tettük meg ezt hetekkel, hónapokkal, századokkal
ezelőtt? Mi barmok!

December 23.
A tegnap esti hazaérkezés olyan volt, mintha a
mennyországba jutottam volna. A gép késett, de anyu,
apu, Tim és Alexandra mind kijöttek elém. Mindnyájan
szégyenérzet nélkül sírtak, akár a gyerekek. Nagyi és
Nagyapó is átrepülnek holnap, hogy lássanak, és a
Karácsonyt is itt töltik. Azt hiszem, ilyen hazajövetele
még senkinek nem volt a világon. Úgy érzem magam,
mint a tékozló fiú, akit visszafogad a közösség. Soha
többé nem megyek el.
Chris szülei is kijöttek elé, újra egyesült a család
könnyzápor közepette. Chris távolléte jót tett, olyan közel
hozta egymáshoz a szüleit, amennyire már évek óta nem
voltak.

Később
Örülök, hogy a vállalkozásunk Chris-szel sikeres volt.
Mark, az egyik gyakori vendégünk színes polaroid
felvételeket készített a boltról, amik nagyon nagy
hatással voltak a családjainkra. Persze, a san franciscoi
életünk és kalandjaink elbeszélését mellőztük. Anyu
nagyon örül, hogy nem jutottunk el Haight–Ashbury-ra,
pedig az már nem is komoly. Ma délután felhívtam a
központot, de sem Richie, sem Ted száma nincs
nyilvántartva. Úgyhogy valószínűleg eltűntek, aminek
nagyon örülök. Mindenki azt fogja hinni, azért mentünk
el, hogy egyedül lehessünk. Azért megnézem a biztonság
kedvéért, hogy a suliba be vannak-e íratva.

December 24.
Csodálatos illatok terjengenék az egéz házban. Van
torta, pite, aprósütemény és cukorka. Nagyi nagyszerű
szakács, sokat tanulhatnék tőle és fogok is. Már
felállítottuk a fát és rendbetettük a házat. Ez a Karácsony
csodálatosabb lesz minden eddiginél.
Felhívtam Chris-t, igazán jól érzi magát. Az anyja, az
apja és a nyomorék Doris nénje, aki velük lakik, mind
nagyon kedvesek hozzá. Jó itthon lenni! Igaza volt
anyának, Chris-szel mindig a dolgok sötét oldalát néztük.
Ennek most már vége!

December 25.
Karácsony van. Várom, hogy felébredjen a családom és
együtt bontsuk ki az ajándékainkat. De előbb egyedül
akartam lenni ezen a szent napon, gondolkodni akartam a
múlton, megbánni, felszabadulni, hogy boldogan
énekelhessem a többiekkel: „Jertek mind, hívők,
örvendezők és győzedelmesek!”, mert most tényleg
győzedelmes vagyok, most az egyszer tényleg!

December 26.
Karácsony másnapja általában csalódás, de idén
szívesen segítettem anyunak és Nagyinak takarítani,
elrámolni stb. Felnőttnek érzem magam, már nem
tartozom a gyerekek közé. Felnőtt vagyok. Nagyon jó.
Elfogadtak, mint egy önálló személyiséget, egy egyént,
egy különálló dolgot. Tartozom valahová. Fontos
vagyok. Valaki vagyok.
A kamaszoknak van egy nagyon bizonytalan, rázós
időszakuk, mikor a felnőttek gyerekként kezelik őket, de
elvárják a felnőttes viselkedést. Parancsolnak nekik, mint
az állatoknak és elvárják az érett, ésszerű, magabiztos,
megfontolt reakciót. Nehéz, keserű, bizonytalankodással
teli időszak ez. Lehet, hogy a nagyján már túl vagyok.
Nagyon remélem, mert nem lenne se erőm, se akaratom,
hogy tovább folytassam.

December 27.
Még mindig karácsonyi hangulat van. Az a csodálatos,
különleges szakasza az évnek, amikor a jó dolgok
újjászületnek. Szeretem, szeretem, szeretem. Olyan,
mintha sosem mentem volna el.

December 28.
Átnéztem a karácsonyi üdvözlőlapokat, és találtam
egyet Roger szüleitől. Szörnyen éreztem magam tőle.
Olyan jó lenne, ha rokonok lennénk. De erre már nincs
remény, nem kellene ezen rágódnom. Egyébként is
gyerekszerelem volt az egész.

December 29.
Anyu és apu szilveszteri bulit terveznek apu
munkatársainak. Jó ötlet. Nagyi brokkolit csinál
csirkével, és narancsos rolád is lesz. Megígérte, hogy
segíthetek, és Chris is átjön.

December 30.
Még mindig szünet van és én állandóan fel vagyok
dobva.

December 31.
Ma este csodálatos, új év köszönt rám. Végtelenül hálás
vagyok, hogy megszabadulhatok a régitől. Szinte
hihetetlen. Bár kitéphetném az életemből, mint a
naptárból a lapokat! Legalább az elmúlt hat hónapot!
Hogyan történhetett ez meg velem? Velem, akinek ilyen
jó és megbízható, szerető családja van? De az új év más
lesz, tele élettel és ígérettel. Bár lenne mód, hogy
valóban, igaziból, teljesen és örökre kitöröljem az
emlékezetemből a rémálmaimat! De mivel nincs, ezért a
legeldugottabb, legsötétebb zugába fogom zavarni az
agytekervényeimnek, ahol talán eltemetődnek, elvesznek.
De elég ebből a dumából és irka-firkából, le kell mennem
segíteni anyunak és Nagyinak. Ezer dolgot kell még
megcsinálni a buli előtt. Na, indulás!

Január 1.
A tegnap esti buli igazán jó volt. Nem gondoltam volna,
hogy apu munkatársai ilyen érdekesek és szórakoztatóak
lesznek. Néhány férfi botrányos jogi eseteket mesélt. Egy
idős multimilliomos nő az utolsó centig mindenét két
elhízott macskára hagyta, akik gyémántberakásos
nyakörvben mászkálhattak a házban és az utcán.
Végrendeletében kikötötte a hölgy, hogy az állatokat ne
korlátozzák olyan módon, ami természetes ösztöneiknek
ellentmond. A bíróság kirendelt négy állandó macskaőrt,
akik a nap és az éj minden szakában vigyáztak rájuk. Azt
hiszem, a történet mesélői túloztak, mert ennyire nem
lehet röhejes valami, de nem biztos. Lehet, hogy csak jól
adták elő.
A szülők közül egy-kettő a gyerekeik melléfogásairól
beszélt, apu pedig büszkén dicsekedett velem.
Képzelheted!
Éjfélkor mindenki papírcsákót nyomott a fejére és
csengettyűzött, aztán elfogyasztottuk az éjféli vacsorát,
aminél Nagyi, Chris, Tim és én mind segítettünk.
Négyig nem kerültünk ágyba, de ez volt a legjobb az
egészben. Miután a vendégek elmentek, pizsamát
húztunk és elmosogattunk meg rendbetettük a házat,
páratlanul boldogan és nyugodtan. Nagyapó könyékig
habosan mosogatott és teli torokból énekelt. Mint
mondta, a mosogatógép nagyon lassú, ha sok a tennivaló.
Apu pedig ide-oda szökdelve és az ujjait nyalogatva
hozta be a tányérokat. Remélem, a vendégek is olyan jól
érezték magukat, mint mi. Vajon Chris a saját családjával
lett volna szívesebben, ha ők nem máshol mulatnak? Azt
hiszem, ez azon dolgok egyike, amiket soha nem fogok
megtudni. Nem is fontos.

Január 4.
Holnap elkezdődik a suli. Olyan, mintha éveket
töltöttem volna távol, nemcsak egy hónapot. De most
meg fogom becsülni, az biztos. Meg fogok tanulni Hablar
Español, mint egy igazi spanyol. Mindig azt hittem, hogy
hülyeség idegen nyelvekkel foglalkozni, de rájöttem,
hogy fontos kapcsolatot teremteni az emberekkel.
Minden emberrel.

Január 5.
Chris fölöttem jár, de együtt ebédeltünk. Nehéz
visszaszokni.

Január 6.
Joe Driggs odajött hozzám és megkérdezte, hogy
árulok-e. Micsoda mellbevágó élmény! Szinte
elfelejtettem azt az időt. Remélem, nem terjed el a hír és
elfelejtődik. Joe először nem is akarta elhinni, hogy tiszta
vagyok. Nagyon rossz állapotban volt, könyörgött, hogy
adjak neki valamit. Remélem, hogy a hír nem jut el
George fülébe.

Január 7.
Ma nem volt szó a fűről. Remélem George is leáll.

Január 8.
Chris és én midketten tudunk egy buliról, ami most
hétvégén lesz. Megkértem anyut, hogy Chris hadd legyen
velem akkor. Biztos, hogy nem akarok elmenni, de nem
kockáztathatom meg, hogy elcsábítsanak oda, és őszintén
megmondtam anyunak (legalábbis részben őszintén),
hogy a suliban egy-két kölyök „erőszakoskodik” és
szükségünk lenne egy kis családi támogatásra. Anyu
nagyon örült, hogy megbíztam benne, megígérte, hogy az
elkövetkezendő hétvégékre csinálnak apuval valami
programot, és Chris szüleit is megkérik. Jó érzés volt,
hogy végre kapcsolatot tudtunk teremteni, nemcsak
beszéltünk, kommunikáltunk is. Igazán rendes családom
van.

Január 11.
A családdal és Chris-szel a hegyekben töltöttük a
hétvégét. Szuper volt. Apu kölcsönkapott egy kis
bungallót valamelyik munkatársától. Miután rájöttünk,
hogy hogyan lehet vizet fakasztani a csapból és befűteni
a kályhát, minden redben volt. Havazott az éjjel, úgyhogy
segíteni kellett az autót kiásni, de gyönyörű volt. Apu azt
mondta, megpróbálja máskor is kölcsönkérni a kunyhót.
Szerintem abszolút ideális hétvégi ház. Furcsa, ha igazán
akarja, apu mindentől meg tud szabadulni.

Január 13.
George meghívott péntek estére. Az a fajta, akiből
tizenkettő egy tucat, de legalább nem kockázatos.

Január 14.
Összefutottam Lane-nel ebédszünetben és azt akarta,
hogy új kapcsolatot szerezzek neki, mert a régi lebukott,
és nem bírja. Kékre-zöldre szorongatta a karomat, és
megígértette velem, hogy szerzek neki valamit ma estére.
Fogalmam sincs, mit tegyek. Chris azt tanácsolta, hogy
Joe-tól szerezzek, de nem akarok velük szóba állni többé.
Rosszul vagyok a félelemtől, ebbe tényleg
belebetegszem.

Január 15.
 Drága, gyanútlan anyám! Lane kétszer is telefonált
tegnap este, de anyu érezte, hogy valami nincs rendben,
és azt mondta, beteg vagyok, semmiképpen sem
zavarhat. Azt akarta, hogy ne menjek suliba. Ő, aki
mindig olyan hajthatatlan volt ezen a téren! Örülök, hogy
törődik velem, szeretném, ha meg tudnék bízni benne.
Vajon Lane mennyit tud rólam és Richie-ről?

Január 17.
George-dzsal elmentem a suli-buliba, de Joe és Lane
mindent elrontottak, egész idő alatt nem szálltak le
rólam. George tudni akarta, mi folyik, és azt mondtam,
hogy Lane féltékeny, mert kikosaraztam. Hála az égnek a
zene jó hangos volt, és nem tudtunk sokat beszélni. Bár
békén hagynának!

Január 20.
Apunak sok dolga lesz a hétvégén, úgyhogy nem
megyünk sehová, de legalább lesz mit csinálnunk, mert
anya megígérte, hogy segít varrni egy műszálas, bőr-
hatású kosztümöt.

Január 21.
A suliból hazafele jövet Gloria és Babs velem jüttek
egy darabig. Nem tudtam, hogy szabaduljak meg tőlük
anélkül, hogy megsérteném őket. Anyu épp akkor hajtott
arra, úgyhogy leintettem az Elm sarkán. Egész úton
hazafelé azt kellett hallgatnom, hogy milyen helyes
lányok és hogy milyen jó lenne, ha Chris-en kívül
lennének más barátaim is. Ó, ha tudná!

Január 24.
 A francba! A francba! Megtörtént újra. Nem tudom,
hogy sikítsak-e örömömben, vagy elsüllyedjek-e inkább?
Mindenki, aki azt mondja, hogy a fű és a sav nem okoz
függőséget, egy nagy barom, egy tájékozatlan idióta.
Július 10. óta használom őket és amikor le próbáltam
szokni, halálra rémültem mindentől, ami hasonlít vagy
emlékeztet rájuk, közben pedig áltattam magam, hogy
bármikor el tudom felejteni az egészet.
Minden hülye, aki azt hiszi, hogy csak kipróbálja,
igazából csak egyik utazástól a másikig él. És ha egyszer
elkezded, nincs élet drog nélkül. Csak a színtelen, puszta
vegetáció. Bűzlik. Örülök, hogy megint elkezdtem.
Örülök! A tegnap este minden eddiginél jobb volt. Ez
mindig így van. Minden új alkalom jobb, és Chris is így
érez. Mikor tegnap este felhívott, tudtam, hogy valami
szörnyű történhetett. Úgy tűnt, mintha nem tudná
eldönteni, mit is tegyen. Mikor odaértem és megéreztem
azt a szagot, egyszerűen leültem a szobájában és sírtunk
és elszívtunk egy-egy cigit. Olyan csodálatosan gyönyörű
volt, hogy el sem tudom mondani.
Aztán felhívtam anyut, hogy Chris-szel maradok, mert
eléggé maga alatt van. Maga alatt? Csak egy drogos
tudhatja, hogy mit jelent ennek éppen az ellenkezője.

Január 26.
Chris-nek lelkiismeretfurdalása van, de én örülök, hogy
megint elkezdtük. A világhoz tartozunk, a világ hozzánk
tartozik. Szegény George úgy fog járni, mint ilyenkor
minden tiszta srác. Értem jött kocsival ma reggel, de a
legkevésbé sem érdekelt. Már sofőrként sincs szükségem
rá.
 Január 30.
Ma beszéltem Lane-nel. Van egy kapcsolata, bármit
meg tud szerezni. Mondtam, hogy jót hozzon, ami
feldob. Ki akar lefele menni, ha fölfele is lehet? Nem?

Február 6.
Az élet most tényleg hihetetlen! Az idő végtelen, mégis
minden száguld. Imádom!
Ui.: Anyu nagyon örül, hogy megint jól érzem magam.
Szereti, ha telefonon keresnek meg ilyesmi. Röhej!

Február 13.
Lane-t elkapták tegnap este. Nem tudom, ki mártotta be,
azt hiszem, túl buzgón árult a kicsiknek. Örülök, hogy
nem voltam ott. A drága, ártatlan és naiv szüleim nem
engedik, hogy hétköznap este későig kimaradjak. Meg
akarnak óvni a csúnya, rossz bácsitól. Nem aggódom
Lane-ért. Alig tizenhat éves, úgyhogy nem fogják
bántani, talán csak egy kis körmöst kap.

Február 18.
Nincs utánpótlásunk, mert Lane-re most nem
számíthatunk, rendőrségi megfigyelés alatt van. Chris-
szel nagyon találékonyak vagyunk. Elboldogulunk.
Azt hiszem, megint elkezdem szedni a tablettát. Sokkal
egyszerűbb, mint ha egyfolytában izgulnék. A
fogamzásgátlóhoz nehezebb hozzájutni, mint a
kábítószerhez! Ez is csak a világ becsavarodottságát
bizonyítja.

Február 23.
Kedves Napló!
 Házkutatás volt tegnap este Chris-éknél, amikor a szülei
és a nagynénje nem voltak otthon. Chris-szel
megjátszottak az ártatlant a fakabátnak, és megesküdtünk
a szüleinknek, hogy ez az első alkalom és nem történt
semmi. Még jó, hogy akkor érkeztek, amikor még
józanok voltunk. Honnan tudhatták, hogy ott vagyunk???

Február 24.
Ez a legnevetségesebb dolog, ami valaha történt: Anyu
aggódik, hogy valami történhetett a kicsi lányával,
valami, amiről beszélni sem akar. Szeretné, ha elmennék
Langley doktorhoz felülvizsgálatra. Egyszerűen röhej ez
az egész!
Megint előadtam az ártatlant, akkora szemeket
meresztettem, amekkorákat csak tudtam. Úgy tettem,
mintha nem is érteném, miről beszél. A végén még neki
volt lelkiismeretfurdalása, hogy ilyet feltételezett.

(?)
Próbaidőn vagyunk, nem is találkozhatunk; anyu és apu
pedig elküldenek valami agytágítóhoz. Azt hiszem, ez
volt a feltétel, hogy ne kerüljek bíróság elé. Azt csiripelik
a verebek, hogy Lane-t elküldték egy elvonókúrára. Ez
volt a harmadik alkalom, hogy rajtakapták. Ezt nem
tudtam. Legalább nem gondolhatja, hogy én jelentettem
fel, mert az én nyakamon is szorul a hurok. Szencsére,
most először. Azt hiszem, most elég szerencsés vagyok.

Február 27.
Anyu és apu úgy kezelnek, mintha hat éves lennék.
Iskola után sehova nem mehetek. Anyu azzal búcsúzott,
hogy „rögtön gyere haza!”. Mintha pont fél négykor
akarnék elszállni. Nem is olyan rossz!

Később
Vacsora után, mikor elindultam volna színes ceruzákat
venni, hogy be tudjam fejezni a térképemet, anyu velem
küldte Timet. Ez azért már sok! Pont az öcsém fog
őrködni felettem; neki is legalább ennyire tetszett az
ötlet. Majdnem megmondtam neki, miért kellett velem
jönnie. Megérdemelné. Megérdemelnék. Ez az! Megvan!
Rá kellene szoktatnom őt is. Lehet, hogy meg is teszem.
De jó lenne, ha elküldhetném egy utazásra egy
nyalókával. Csak az a baj, nem tudhatom biztosra, hogy
bejönne-e a vicc.

Március 1.
Megőrülök! Nem bírom tovább! WC-re is alig mehetek
egyedül.

Március 2.
Ma voltam az agytágítónál. Egy randa, kövér pasas, aki
még lefogyni is képtelen. Egy kis diéta és
fogyasztótabletta jót tenne neki, majdnem ajánlottam is.
Ahelyett, hogy pislog a szemüvege fölött, és várja a
szaftosabb részleteket. Azt hiszem, ő a legrosszabb, ami
valaha történt velem.

Március 5.
Jackie adott füvet angolon, mikor a dolgozatlapokat
osztotta. Ma este, ha már mindenki lefeküdt, felszállok.
Alig várom.

(?)
 Denverben vagyok. Mikor valahol fent voltam,
otthagytam mindent és idejöttem stoppal. Szokatlanul
nyugodt és csendes itt minden. Talán azért, mert korán
van. Csak az a 20 dollárom van, amit apu nadrágjából
vettem, drog semmi.

(?)
Együtt lakom más fiatalokkal, akikkel itt ismerkedtem
meg. Unják a banánt, úgyhogy elmegyünk Oregonba,
megnézzük mi újság Coos Bay-ben. Elég drogunk van,
kitart két hétig vagy mindörökké, és az a lényeg.

Március ...
Csak az a ruhám van, amiben eljöttem otthonról és
olyan kurva piszkos vagyok, hogy szinte hozzámnőttek.
Denverben havazott, de itt Oregonban pokolian szar:
nedves minden. Kibaszott arcüreggyulladásom van, és
rohadtul érzem magam, mert megjött a menstruációm, és
nincs egy szál tamponom se. A fenébe is, muszáj egy
adag anyagot szereznem valahonnan.

(?)
Tegnap éjjel egy bokor tövében aludtam a parkban, ma
szitál az eső és nem találom a bandát, akikkel idejöttem
Denverből. Végül elmentem egy templomba és az őr
vagy ki a fene volt az, azt mondta, maradjak ott, amíg
eláll az eső, aztán menjek valami ingyenszállásra. Nincs
más választásom, mert csurom vizes vagyok, lázas
vagyok és olyan piszkos és büdös, hogy alig bírom
elviselni. Papírtörülközőt használok betét helyett, a
mosdóból szereztem. Kibaszottul kellemetlen. Istenem,
bárcsak belőhetnem magam!
 Szép ez a templom. Kicsi, csendes és tiszta. Nagyon
nem illik bele a képbe. Iszonyúan magányosnak érzem
magam, úgyhogy elmegyek innen. Azt hiszem,
megkeresem azt a zárdát vagy menhelyet vagy mi a fenét
ebben az esőben. Csak el ne veszítsem valahol az utca
közepén azokat a rohadt véres papírtörölközőket!

Később
Ez egy tök jó hely. Tényleg. Lezuhanyozhattam és
kaptam tiszta, rendes ruhákat, betétet és még enni is
adtak, pedig megmondtam, hogy nem fogadom el a
szabályaikat. Azt akarták, hogy maradjak pár napot, meg
hogy felhívhassák a szüleimet, hogy áthidaljuk a
problémáinkat. De mivel a szüleim éppenséggel nem
engednék, hogy kábítózzam, én pedig éppenséggel nem
szándékozom leszokni, nemet mondtam. Rendes ez a
hapsi. Elvisz orvoshoz, hogy kapjak valamit a
megfázásomra. Tényleg vacakul vagyok, talán a doki
rendes lesz és ad valamit. Siethetne az a vén trotty,
indulhatnánk már.
Még mindig ez az izé... megismerkedtem egy lánnyal,
Dorisnak hívják, azt mondta, hogy lakhatom vele, mert a
pár, akikkel laktak meg ő és a barátja is most szakítottak
az éjjel. A doki belémnyomott valamit és adott
vitaminokat. Képzeld, vitaminokat! Azt mondta, hogy
legyengült és alultáplált vagyok, mint a legtöbb gyerek,
akikkel találkozik. Kedves volt. Úgy tett, mintha törődne
velem, mondta, hogy jöjjek vissza pár nap múlva.
Mondtam, hogy nincs semmi dohányom, csak nevetett és
azt mondta, az lepte volna meg, ha lenne.

(?)
 Végre elállt ez a kurva eső. Doris-szal végigsétáltunk
Coos Bay-en. Olyan boltjaik vannak!... Meséltem neki a
boltról Chris-szel; Doris is szeretne valami hasonlót, ha
lenne pénzünk, de nekem már nem számít. Dorisnak van
bőven füve. Használtunk is, tök jó volt, bár még mindig
vérzem.

(?)
Jó élni! Imádom Coos Bay-t és imádom a kábítószert.
Az emberek, legalábbis ebben a városrészben,
gyönyörűek. Értik az életet, és értenek engem. Úgy
beszélek, ahogy akarok, és úgy öltözöm, ahogy akarok,
senkit nem érdekel. Jó posztereket nézegetni a
kirakatokban vagy a buszpályaudvar környékén lesni az
érkezőket. Voltunk egy helyen, ahol plakátokat
gyártanak, segíteni fogok Dorisnak felragasztani őket,
hogy keressünk valami kevéskét vele. Voltunk egy
kávéházban, a Digger Free Store-ban és a Psychedelic
Shop-ban. Holnap megnézzük a többi nevezetességet.
Doris már itt van pár hónapja, ismer mindent és
mindenkit. Igencsak meglepett, mikor kiderült, hogy csak
tizennégy éves. Azt hittem, egy kistermetű, fejletlen
tizennyolc-tizenkilenc éves lány.

(?)
Tegnap este Doris teljesen kivolt. Elfogyott a füvünk, a
pénzünk, mindketten éhesek vagyunk, és a rohadt eső
megint eleredt. A füleim és az arcüregem (látod tudom a
szakkifejezést, szoktam nézni a TV-t, legalábbis
régebben) mintha be lennének betonozva, a mellkasomat
pedig mintha egy vasöv szorítaná. El kellene menni
valahová, egy ingyen konyhára, de nem érdemes kimenni
az esőbe, úgyhogy tésztát eszünk megint és száraz
müzlit. Beszélgettünk arról, hogy mennyire utáljuk itt a
turistákat, a felvágós szaralakokat, na meg a koldusokat.
Holnap mégis beállok közéjük, hogy összekolduljak egy
kevés dohányt kajára meg drogra. Mindkettőre komolyan
szükségünk van.

(?)
Nem bírom! Valaki adjon be nekem valamit! Úgy
hallottam, az ópiumkámfor csodás. Bár lenne valami,
amivel véget vethetnék ennek az egész mocskos
zűrzavarnak.
Aludtam, nem tudom, milyen nap van, melyik hét vagy
melyik év. Egyébként is, ki a fenét érdekel?!
Az istenverte eső még rosszabb, mint tegnap.
Egyszerűen olyan, mintha hugyozna az ég. El akartam
menni egyszer, de majd befagyott a valagam, mire az
istenverte sarokra értem. Biztos a betegségem miatt.
Úgyhogy visszajöttem, és ruhástul vackoltam be magam
az ágyba, hogy legalább a testem melege életben tartson.
Magas lázam lehet, mert időnként elvesztettem az
eszméletemet. Egyébként ezért nem fordultam még föl.
Muszáj bevennem valamit! Sikítani akarok és fejjel a
falnak rohanni, megmászni a mocskos, kifakult
függönyeinket. Ki kell jutnom innen. El kell mennem
innen, még mielőtt teljesen beleőrülök. Félek, egyedül
vaagyok és beteg vagyok. Olyan beteg, amilyen még
életemben nem voltam.
Nem gondoltam az otthonomra, míg Doris el nem
mesélte a rongyos élettörténetét. Teljesen összeomlottam
tőle. Úristen, ha lenne pénzem, visszamennék oda,
ahonnan jöttem vagy legalább telefonálnék. Holnap
visszamegyek a templomba és megkérem őket, hogy
hívják fel a szüleimet. Nem tudom, miért kellett ilyen
szemét módon viselkednem, mikor mindig olyan jók
voltak hozzám. Szegény Dorisnak csak a mocsok jutott
tízéves kora óta. Addigra az anyja már négyszer férjhez
ment és ki tudja hány szeretője volt közben. Alig volt
tizenegy, amikor az akkori mostohaapja rendszeresen
megerőszakolta. Szegény, hülye kölyök azt sem tudta, mi
történik. Nem tudta, mit csináljon, nem mondhatta el az
anyjának, mert az apja azt mondta, akkor megöli.
Úgyhogy tűrte azt az állatot tizenkét éves koráig. Aztán
egyik nap, amikor nagyon kikészítette az apja,
megmondta a tornatanárának, hogy miért nem tudja
megcsinálni a gyakorlatokat. A tanára intézetben
helyeztette el, amíg új otthont kerestek neki. De az sem
volt jobb, ott a két tizenéves bátyja baszogatta. Aztán egy
nála idősebb lány rászoktatta a kábítószerre és a
homoszexualitásra. Azóta bármikor levetkőzik és
bárkivel lefekszik, aki hajlandó vele megosztani az ágyát
vagy a bokrát. Atyám! Ki kell jutnom ebből a mocsárból.
El kell mennem, amíg lehet. Holnap. Igen, holnap. Ha
eláll az istenverte eső!

(?)
Ki a francot érdekel? Elállt ez a kurva eső! Mélykék az
ég. Ez elég ritka dolog lehet errefelé. Elmegyünk erről a
kibaszottul szar helyről. Dél-Kaliforniában lesz egy
felvonulás, ott a helyünk!

(?)
Abszolút hányingerem van ettől az egésztől.
Okádhatnékom van ettől az egész mocskos világtól. Az
út nagy részét egy hájas, liliomtipró kamionvezetővel
töltöttük, aki készségesen felvett minket és azzal
szórakozott, hogy fizikailag bántalmazta Dorist és nézte,
ahogy sír. Mikor megállt tankolni, megszöktünk, pedig
megfenyegetett minket. Öregem, még egy ilyen pofát...!
Aztán magunkfajták vettek föl és megkínáltak fűvel is.
Valami házi termék lehetett, mert olyan gyönge volt,
hogy alig tudtunk elszakadni a földtől.

(?)
A felvonulás nagyon jó volt. Ingyen volt sav, pia és fű.
Még most is csöpögnek a színek körülöttem és még a
repedés az ablaküvegen is gyönyörű. Ez az élet
gyönyörű. Olyan kurva gyönyörű, hogy alig bírom. És én
is csodálatos része vagyok! A többiek csak a helyet
foglalják. Hülye emberek! Szeretném lenyomni a
torkukon az életet, hátha akkor megértenék, miről is szól.
Az ajtó közeléből egy kövér, szőke lány letérdel zöld
alapon zöld és lila mintás ruhában. Van vele egy srác,
akinek karika van az orrában és színes minták a
leborotvált fején. „Szerelmem” – mondogatják
egymásnak. Öröm nézni őket. Színek keverednek
színekbe és emberek egymásba. Színek és emberek
olvadnak össze.

(?)
Nem tudom, mi, mikor, hol és ki van. Csak azt tudom,
hogy a Sátán Papnője vagyok és egy utazás után azt
hajtogatom, hogy nézzük meg, ki mennyire szabad, és
tegyük le az esküt.

Kedves Napló!
 Iszonyúan utálok mindenkit. Teljesen össze vagyok
zavarodva. Eddig én faltam itt a pasikat, de mostanában,
ha egy lánnyal találkozom, olyan, mintha egy fiúval
lennék. Izgatott leszek, szeretkezni akarok vele. Aztán
ideges leszek, és félni kezdek. Egyszerre érzem magam
átkozottul rosszul és isteni jól. Egyszer majd férjet
szeretnék és családot, de félek. Inkább szeressen egy fiú,
mint egy lány. Inkább fiúval dugnék, de nem tudok. Úgy
látszik, kezdek meghülyülni. Szeretném, ha az egyik lány
megcsókolna. Ha megérintene vagy mellettem aludna.
Aztán szörnyen érzem magam. Elfog a bűntudat és
rosszul leszek magamtól. Aztán anyámra gondolok.
Elképzelem, ahogy kiabálok vele, hogy csináljon nekem
helyet, mert hazajövök és férfinak érzem magam. Aztán
rosszul leszek és bárki jó lenne. Már rég a dolgomat
kellene végeznem. Rosszul vagyok. Őrült vagyok.

Kedves Napló!
Ezer fényévvel később vagyunk, Hold-idő szerint.
Mindenki történeteket mesél, rajtam kívül. Nekem nincs
mit mondanom. Mást se tudok, csak szörnyeket és belső
szerveket rajzolni és gyűlölni.

(?)
Újabb nap, újabb szívás. Száraz a város. Ha nem
engedek Nagy Fasznak egy menetet, elvágja az
utánpótlásomat. A fenébe, belülről remegek, jobban, mint
kívülről. Milyen rohadt ez a világ drog nélkül! Ez az
állat, aki dugni akar velem, tudja, hogy éppen dől
belőlem a vér, de ő az egyetlen forrásunk. A Fat Cats
meg a Rich Philistines-félékkel, sőt az egész
társadalommal leállnék egy adagért. Szemét Nagy Fasz
rám akar mászni, még mielőtt odaadná az anyagot.
Mindenki úgy hever itt, mintha halott lenne és Little
Jacon pedig kiabál, hogy „Mama, apu most nem tud
jönni, Carlát bassza.” Ki kell jutnom ebből a
pöcegödörből.

(?)
Fingom sincs, hány óra, milyen nap és melyik év van.
Azt sem tudom, melyik város ez. Biztos eszméletlen
voltam egy ideig vagy rossz szereket adtak. A lány itt
mellettem a gyepen fehér arcú, Mona Lisa-szerű és
terhes. Megkérdeztem, mit akar csinálni a gyerekkel, azt
mondta „Közös lesz. Megosztjuk egymással.”
Keresni akartam valakit, aki árul, de ez a gyerek dolog
kicsit kiütött. Úgyhogy kértem tőle valami serkentőt, de ő
csak rázta a fejét, hülyén, üresen és ráeszméltem, hogy
teljesen kiégett. A szép arc mögött egy nagy halom
összeszáradt hamu van, ott fekszik, mint egy
magatehetetlen roncs.
Én legalább nem vagyok kiégve és terhes sem vagyok.
Vagy talán igen. Ha lenne tablettám, se tudnám szedni. A
drogosok nem tudják használni, mert soha nem tudják a
kurva dátumot. Tulajdonképpen lehet, hogy terhes
vagyok.
Na és aztán. Van itt egy kóbor orvostanhallgató, az
majd elintézi. Vagy valami istenverte barom szétbaszná,
amíg elvagyok. Vagy az is lehet, hogy holnap robban a
bomba. Ki tudja?
Ahogy elnézem itt ezt a sok barmot, komolyan
gondolom, hogy egytől-egyik hatalmas seggfejek
vagyunk. Begurulunk, ha valaki dirigál nekünk, de nem
tudjuk, mit tegyünk, amíg meg nem mondja nekünk
valami kövér állat. Gondolkodjon csak helyettünk más.
Tegyen, cselekedjen helyettünk. Építsenek utakat,
kocsikat, házakat. Biztosítsanak áramot, gázt, vizet,
csatornát. Mi majd ülünk itt a szőrös farkunkon robbanó
aggyal és széttárt karokkal. Te jó Isten! Kezdek olyan
lenni, mint valami istenverte államegyházi prédikátor. És
nincs egy tablettám, hogy elvegye a rossz szájízemet
vagy elhessegesse ezeket a kurva gondolatokat.

Mikor?
Most pottyant a homlokomra egy esőcsepp. Olyan volt,
mint egy könny a mennyekből. Hát igazán sírnak rajtam
a felhők és az Egek? Tényleg egyedül vagyok ezen az
egész, szürke világon? Lehetséges, hogy sír miattam
Isten? Jaj, nem, nem, nem... Teljesen elment az eszem.
Kérlek, Istenem, segíts!

(?)
Az ég színéből ítélve kora reggel lehet. Egy újságot
olvastam, amit a szél sodort hozzám. Benne van, hogy
egy lány a parkban szült, egy másiknak a gyereke
koraszülött lett, és két ismeretlen személyazonosságú fiú
meghalt túladagolásban. Bár én lettem volna az egyik!

Egy újabb nap

Végre beszéltem egy öreg pappal, aki igazán megérti a
fiatalokat. Végtelenül hosszú ideig beszélgettünk arról,
hogy miért szöknek meg a fiatalok otthonról, aztán
felhívta az apámat meg az anyámat. Amíg próbálkozott
elérni őket, megnéztem magam a tükörben. Hihetetlen,
hogy ilyen keveset változtam. Azt hittem, öreg, üres és
szürke leszek, de úgy látszik, csak a bensőm száradt
össze és korcsosult el. Anyu vette fel a telefont a
nagyszobában, apu pedig fölszaladt az emeleti
készülékhez és hárman majdnem tönkrebeszéltük a
központot. Nem tudom, hogy szerethetnek még mindig,
hogy kellhetek még nekik. Mégis ez a helyzet. Szeretnek,
és kellek nekik! Kellek nekik! Én. Boldogok voltak, hogy
hallottak felőlem és hogy jól vagyok. Nem volt semmi
vád vagy szidás vagy prédikáció. Furcsa, de ha valami
van velem, apu mindig otthagy mindent a világon és
eljön. Ha egy békefenntartó lenne, aki az egész világ és
az összes galaxis emberiségének békéjéért felelős, akkor
is eljönne értem. Szeret! Szeret! Igazán szeret! Bár tudám
szeretni magamat! Nem tudom, hogy tehettem ezt a
családommal, de jóvá fogom tenni. Elég ebből a
mocsokból! Nem fogok beszélni, sem írni róla és
gondolni sem fogok rá. Az életem hátralévő részében
megpróbálok megfelelni az elvárásaiknak.

Kedves Napló!
Nem tudtam aludni, úgyhogy jártam az utcákat. Eléggé
strébernek nézek ki, mert nem akartam, hogy a szüleim
furcsának találjanak. Copfba kötöttem a hajamat, a lehető
legkonzervatívabb lánnyal cseréltem ruhát és régi fehér
teniszcipő van a lábamon, amit a szemétben találtam.
Először kicsit ferde szemmel néztek rám a kávézóban, de
amikor elmagyaráztam, hogy felhívtam a szüleimet és
értem jönnek, mind örültek neki.
Szinte hihetetlen, hogy míg Chris-szel Berkeley-ben
voltunk, semmit sem tudtunk meg az ottaniakról. Csak
nagy balhé volt az egész, minden és mindenki más
vákum. Ma este megismerkedtem Mike-kal, Marie-vel,
Heidi-vel, Lilac-kal és másokkal. Valószínűleg teleírom a
maradék pár oldalt velük, de nem baj, mert úgyis teljesen
új, tiszta naplót akarok kezdeni otthon. Te, drága Napló,
a múltam leszel és az új, az otthoni pedig a jövőm.
Úgyhogy most gyorsan le kell írnom mindent azokról,
akikkel ma találkoztam. Meglep, hogy mennyi szülő-
gyerek kapcsolat megromlásának forrása a hajviselet. Az
én szüleim is mindig szekáltak az enyém miatt. Azt
akarták, hogy csavarjain be vagy vágassam le vagy ne
lógjon a szemembe vagy fogjam össze stb. Néha úgy
tűnik, ez volt a kapcsolatunk központi szála. Mike-kal a
kávéházban találkoztam és miután elmagyaráztam a
helyzetemet, meg hogy miért érdekel, hogy ki miért jött
el otthonról, beszédessé vált és készségesen elmondta,
hogy az ő gondja is a haja volt. Az apja dühében kétszer
is leborotválta a fejét. Mike azt mondta, hogy a szülei
minden szabadságától és választási lehetőségétől
megfosztották és kezdett embertelen szerkezetté válni,
akire az apja rákényszerítette az akaratát. Még azt sem
dönthette el, milyen tantárgyakat válasszon a suliban. Ő
rajzot akart, de a szülei azt mondták, hogy a művészek
csak hülye nyápicok. Végül elszökött, hogy megőrizze a
szellemi épségét és az egyéniségét. Elmondtam neki,
hogy a templomban milyen emberségesen megoldották a
kapcsolatot a szüleimmel. Remélem, ő is elmegy oda.
Aztán beszéltem Alízzal, aki a járdán ült belőve. Nem
tudta, hogy valami elől vagy után fut-e, de bevallotta,
hogy a szíve mélyén ő is úgy érzi, szeretne hazamenni.
A többiek, akikkel beszéltem és akiknek volt otthonuk,
mind vissza akartak menni, de úgy érezték, nem tehetik,
mert akkor le kellene mondaniuk az önállóságukról. Arra
gondoltam, hogy többszázezer ilyen gyerek mászkál az
utcákon. Honnan jöttek? Hol töltik az éjszakákat?
Legtöbbjüknek nincs pénze és nincs hova mennie.
Azt hiszem, szociális dolgozó leszek, ha felnövök.
Vagy talán pszichológus. Legalább meg tudnám érteni a
gyerekeket. Úgy talán jóvátehetem azt, amit a
családommal meg magammal tettem. Lehet, hogy jó is
volt mindezen keresztülmennem, mert most már sokkal
megértőbb és türelmesebb tudok majd lenni az
emberiséggel.
Drága, bizalmas barátom, Napló, pontosan ezt fogom
tenni. Az életem hátralévő részében segíteni fogok az
ilyeneken, mint amilyen én vagyok. Jó és boldog tudat.
Most már van értelme az életemnek. Végeztem a droggal
is! Keményet csak párszor használtam és nem szerettem.
Egyiket sem szerettem. Sem a kábítószereket, sem a
serkentőszereket. Egyszer és mindenkorra végeztem az
egésszel. Teljesen. Örökre. Komolyan.

Később
Elolvastam, amit az utóbbi pár héten írtam és
megfulladok a saját könnyeimben. Elbukott, kiborult,
tönkretett ember vagyok. Hazugság, amit írtam!
Kegyetlen, gonosz, átkozott hazugság. Én nem írhattam
ilyeneket! Egy másik ember volt, valaki más! Én nem
lehettem! Egyszerűen nem. Egy gonosz, visszataszítóan
romlott valaki írt a füzetembe és eluralkodott az
életemen. Igen! De amint ezt írom, ráeszmélek, hogy ez
még nagyobb hazugság. Vagy nem? Lehet, hogy
károsodott az agyam? Rémálom lett volna, ami igaznak
tűnik? Azt hiszem, keverem a valódit és a valótlant. Az
egész nem lehet igaz. Biztos megbolondultam.
Kiszáradt a torkom a siránkozásban, de nyomorult
idiótának, koldusnak, értéktelennek, szerencsétlennek,
hitványnak, gonosznak, elesettnek, reménytelennek,
megkínzottnak, megvertnek, magányosnak, rongyosnak,
szégyenteljesnek, megvetendőnek hiába tartom magam.
Ez most nem segít. Két lehetőségem van: vagy öngyilkos
leszek, vagy úgy hozom helyre, amit tettem, hogy segítek
másokon. Ezt az utat kell választanom, mert nem
hozhatok több szégyent és szenvedést a családomra.
Nincs más mondanivalóm, Napló. Csak annyi még, hogy
szeretlek, szeretem az életet és szeretem Istent.
Komolyan. Tényleg.
 KETTES SZAMÚ NAPLÓ

Április 6.
Csodálatos alkalom, hogy új naplót és új életet kezdjek.
Tavasz van. Itthon vagyok a családommal. Nagyi és
Nagyapó is el fognak jönni, hogy másodszor is fogadják
a megtért bűnöst. Tim és Alexandra is a régi, jobb nem is
lehetne. Nem tudom, ki írta, hogy „Isten a mennyekben
van és a világon minden rendben”, de én most pontosan
így érzem.
Mindenki, aki nagyon vágyott már arra, hogy
hazajöhessen, tudja, milyen csodálatos érzés a saját
ágyában aludnia. Az én párnáim, az én matracom. A régi
ezüst tükröm. Minden olyan állandónak, réginek és újnak
tűnik egyszerre. Nem tudom, fogom-e magamat valaha is
új embernek érezni. Vagy az életem hátralévő részében
két lábon járó fertőzés leszek?
Ha tanácsadó leszek a gyermekvédelmiseknél, meg
fogom nekik magyarázni, hogy a kábítószer nem éri meg
azt, ami vele jár. Persze az utazás isteni, ezt soha nem
leszek képes megtagadni. Izgalmas, színes és veszélyes,
de nem éri meg. Egyszerűen nem éri meg. Az életem
minden napján rettegni fogok a saját gyengeségemtől,
mert azzá tehet, ami nem akarok lenni. Mindennap meg
kell majd küzdenem ezzel és remélem, hogy az Isten
megsegít. Remélem, nem tettem tönkre a családomat
azzal, hogy visszajöttem. Remélem, Tim és Alex nem
sínylik meg.

Április 7.
Ma sétáltam egy nagyot Timmel a parkban. Őszintén
beszéltem neki a drogról, végül is tizenhárom éves és
ismer a suliból srácokat, akik használják. Persze, nem
bocsátkoztam részletekbe a múltamat illetően, de sok
fontos dologról beszéltünk, mint a vallás és Isten, a
szüleink, a jövőnk, a háború – olyasmik, amikről a belőtt
drogosok beszélnek. De ez más volt és sokkal szebb.
Timnek nagyon becsületes, komoly és határozott nézetei
vannak. Örülök, hogy a testvérem. Büszke vagyok rá.
Örülök, hogy elfogad, és mutatkozik velem. Biztos ciki
neki, mert mindenki tudja, hogy mi volt, meg hogy
elmentem. Rendesen összegubancoltam az életemet! Tim
és én szót értünk egymással, és ő azt mondja, hogy
anyuékkal is jól kijönnek. Nagyon toleráns velük
szemben, és megpróbálja a dolgokat az ő szemszögükből
látni. Igazán nem mindennapi gyerek. Vajon ennek az
érettségnek mekkora részéért vagyok felelős? Tudom,
hogy sokat gondolkodott, amíg kerestek, és anya meg apa
majd beleőrültek az aggodalomba meg a félelembe, hogy
mi van velem. De nagy marha voltam!

Április 8.
Ma megérkeztek a Nagyiék. Kimentünk eléjük a
reptérre. Bőgtem, mint egy nagy szamár. Nagyon
megöregedtek, és tudom, hogy ezért részben én is felelős
vagyok. Nagyapó teljesen megőszült, a Nagyi arcán
pedig mély barázdák húzódnak, amik nem voltak ott,
amikor legutóbb láttam. Ezt mind én tettem volna? Egy
hónap alatt? Hazafele az autóban Nagyanyó
megvakargatta a hátamat, mint amikor kislány voltam és
odasúgta, hogy csak magamnak kell megbocsátanom.
Nagyon kedves ember; én tényleg meg fogom próbálni,
de nem lesz könnyű. Ismét büszkének kellene lenniük
rám.
 Később
Nem tudtam elaludni, úgyhogy fölkeltem és sétáltam
egyet a ház körül. Alex macskája nemrég szült, leültem a
verandán és a kiscicákat néztem. Reveláció volt, drog
nélkül! Csak a cicák, akiknek a szőre maga a puhaság.
Mikor becsuktam a szememet, nem is tudtam, hogy
hozzáérek-e vagy nem. A fülemhez emeltem a kis
szürkét, akit Boldogságnak hívnak és hallgattam a
dorombolását, a kezemen éreztem a teste melegét. Aztán
megpróbált a fülemből szopni. Azt hittem, megszakad a
szívem. Jobb volt bármilyen utazásnál, százszor,
ezerszer, milliószor jobb. Mert valóságos volt. A puhaság
nem hallucináció volt, hallottam az éjszaka neszeit: az
autókat, a tücsköket. Ott voltam. Hallottam, láttam és
éreztem. Ilyennek kellene mindig lennie az életnek. Ilyen
is lesz!

Április 9.
Ma visszamentem az iskolába és behívatott magához az
igazgató. Közölte, hogy olvasta a jelentést a
viselkedésemről és hogy a fiatal, amerikai nőtársadalom
undorító példánya vagyok. Azt is mondta, hogy
visszataszítóan önző, neveletlen és éretlen vagyok, és
semmilyen ballépést nem tűr el a részemről. Aztán
visszaküldött az óráimra, mintha szemetet hajítana ki az
irodájából. Utálatos egy pasas!
Ha valaha voltak is kételyeim, hogy pszichiátriával és
tanácsadással foglalkozzam-e, ezek eloszlottak. A
srácoknak szükségük van megértő, figyelmes egyedekre,
akik meghallgatják őket. Szükségük van rám. A
következő generációnak szüksége van rám! És az a
szerencsétlen hülye az irodában, aki valószínűleg
százakat rúgott már ki a suliból, most személyes kihívást
intézett ellenem. Másokat elküldhet, de engem nem.
Négy órát tanultam ma este, és addig fogok magolni, míg
be nem hozom a lemaradásomat. Akkor is, ha hét-nyolc
órát kell tanulnom egy nap!
Viszlát.

Április 10.
Amióta célja van az életemnek, megnőtt a önbizalmam.
Napról-napra erősebbnek érzem magam. Talán már
tényleg vissza tudnám utasítani a kábítószert, ahelyett,
hogy megint megadom magam.

Április 11.
Kedves Napló!
Nem akarom ezt leírni, mert örökre ki akarom törölni az
emlékezetemből, de annyira meg vagyok rémülve, hogy
muszáj leírnom, hátha akkor nem fog ilyen szörnyűnek
tűnni. Kérlek, segíts rajtam! Félek. Annyira félek, hogy
remegek és csúszós a kezem az izzadságtól.
Azt hiszem, flashback-em volt, visszaugrott az agyam
hirtelen a múltba. Az ágyamon ültem és anyu
születésnapját terveztem. Azon gondolkodtam, hogy mit
vegyek neki, mivel lepjem meg, mikor hirtelen minden
összezavarodott. Nem tudom megmagyarázni: elkezdett
visszafele forogni az agyam. A szoba füsttel telt meg, egy
boltban voltam. Hirdetéseket olvastunk, használt
vackokról meg mindenféle szex-cikkekről. Akkor nevetni
kezdtem. Szuperül éreztem magam. Magasról néztem le
az egész világra, mindent egy furcsa szögből láttam,
mindenütt árnyékok voltak.
 Azután földalatti mozivá változott az egész. Lassan és
lustán mozgott minden, mégis a megvilágítás volt a
legszokatlanabb. Meztelen lányokat láttam táncolni, akik
szobrokkal szerelmeskedtek. Emlékszem, egy lány
végighúzta a nyelvét egy szobron, ami életre kelt és
elvezette magával a magas, kék fűbe. Nem láttam
pontosan, mi történik, de nyilvánvalóan dugtak. Erős
szexuális vágyat éreztem, utánuk akartam futni. A
következő dolog, amire emlékszem, hogy az utcán
voltam és a turistákra üvöltöttünk, hogy a „rohadt
fajtátok! Remélem, jót basztok a kutyátokkal éjszaka!”
Aztán szinte sistergett a testem a hőségtől, keringő
fényszórók kereszttüzében álltam. Minden forgott.
Hullócsillag voltam, az égboltot karcoló meteor, az űrben
száguldottam. Mikor végül magamhoz tértem, meztelenül
feküdtem a padlón.
Még mindig nem tudom elhinni. Mi történik velem?
Csak feküdtem az ágyamon, az anyám születésnapját
terveztem, zenét hallgattam és akkor tessék!
Lehet, hogy nem is flash-back volt. Lehet, hogy
skizofréniás vagyok. Ez előfordulhat azokkal a
kamaszokkal, akik elszakadnak a valóságtól. Ugye?
Akármi is ez, teljesen kivagyok tőle. Nem tudom
irányítani a gondolataimat. A szavak, amiket akkor írtam,
mikor éppen ki voltam ütve, apró, vibráló vonalak,
mindenféle jelképekkel tűzdelve. Most mit csináljak?
Beszélnem kell valakivel. Édes Istenem, segíts rajtam.
Annyira félek és annyira egyedül vagyok. Csak Te vagy
nekem, Napló! Te és én. Szép kis pár!

Később
Megoldottam egy-két matekpéldát és olvastam pár
oldalt. Legalább olvasni még tudok. Megtanultam pár
sort és elég jól működik az agyam. Tornáztam is, és azt
hiszem, ura vagyok a testemnek. De akkor is kell lennie
valakinek, aki el tudja mondani, mi történt. De nincs,
úgyhogy el kell felejtenem. Felejteni, felejteni, felejteni
kell, és nem szabad visszanézni. Inkább anya
születésnapjával foglalkozom. Talán Tim és Alex
elviszik moziba suli után, én pedig fenséges vacsorával
várom őket, mikor megjönnek. Úgy teszek majd, mintha
ez csak egy rossz álom lett volna. Kérlek, Istenem, segíts
ezt az egészet elfelejtenem és ne engedd, hogy még
egyszer megtörténjen! Kérlek, nagyon szépen kérlek.

Április 12.
Gondoskodtam róla, hogy elfoglalt legyek és egyszer
sem gondoltam rá. Úgy fogom megcsinálni a hajam
holnapra, ahogy anya szereti. Biztos örülni fog.

Április 13.
Jól sikerült anya születésnapja. Tim és Alex elvitték
moziba, és azt hiszem, anyának jobban tetszett a film,
mint nekik. Apunak tovább kellett bent maradnia az
irodában, mint máskor, aminek örültem, mert szörnyű lett
volna, ha ott ül a konyhában, amikor fogalmam sincs, mit
csinálok. Végül minden tökéletes lett. A csirke pont úgy
nézett ki, mint a szakácskönyvben és fenséges illata volt,
a spárga puhára sikerült és a húspogácsa pont olyan volt,
mint amilyet a Nagyi szokott csinálni. Szerettem volna,
ha itt van, hogy büszke lehessen rám. Volt gyümölcs és
szalonnás petrezselyemsaláta, ami kicsit, vagyis nagyon
fonnyadt lett. Midenki úgy tett, mintha nem vette volna
észre és apu azt mondta, hogy biztos jó feleség lesz
belőlem egyszer. Remélem, nem vette észre a könnyeket
a szememben, mert pontosan ez a vágyam!
Desszertnek barackfagylaltot ettünk mirelitbarackkal és
az egész olyan jó volt, pláne mivel először csináltam
egyedül ebédet. Alex egy kis kéz alakú kerámiatálat adott
anyunak, amit egyedül, az őrsvezető-tanárnője
segítségével égetett ki, anya nem is tudott róla. Igazán
szép. Valahogy mindig féltékeny voltam Alexre és
barátságtalan voltam vele, pedig szeretem. Most minden
más. Valami csodálatos, új érzés hatalmasodik el
bennem. Talán így ébred az emberekben új szeretet
minden megszületett gyerek iránt.
Remélem, egyszer majd akad valaki, aki feleségül akar
venni.

Április 14.
Ma korán reggel felkeltem, hogy nyugodtan
megfürödhessem, mielőtt Tim és Alex elkezdenek
dörömbölni az ajtón. Szuper volt. Úgy szeretem, ha
mindenre van időm és élvezhetem az életet. Miután
leborotváltam a lábamat és a hónaljamat, kritikusan
megvizsgáltam a testemet. Szép test, bár a melle kicsi.
Mi lenne, ha tornáznék? De attól tartok, akkor meg
fejőstehénként végezném. Örülök, hogy lány vagyok.
Még menstruálni is szeretek. Soha nem is akartam fiú
lenni. Sok lány szívesebben lenne fiú, de én nem. Nehéz
elhinni, hogy valaha úgy be voltam csavarodva, hogy
nem tudtam, mi vagyok. Bár ki tudnám törölni azt a
rohadt epizódot! Tudom, hogy a Nagypapinak igaza van.
Meg kell bocsátanom magamnak, és el kell felejtenem,
ami történt. De nem tudom. Egyszerűen nem vagyok
képes rá. Éppen amikor a legszebb dolgokra gondolok,
akkor jön elő a sötét múlt, mint egy rémálom. És az egész
napomat előre elrontja.

(?)
Tudod, mi történt? A zseniális barátnőd hibátlan
angoldolgozatot írt! Tudom, mert olyan könnyű volt. És
azt hiszem, a matek is majdnem olyan jó lett. Két vagy
három dolgot elronthattam, de többet biztos nem. Hát
nem szuper?

Április 19.
A fenébe! Megint kezdődik. Találkoztam Jannal a
városban és meghívott egy „bulira” ma estére. Senki sem
gondolja komolyan, hogy szakítottam az egésszel, mert a
legtöbben csak rövid, óvatossági szünetet tartanak.
Amikor azt mondtam, hogy „Kösz, nem megyek”, csak
mosolygott. Ijesztő volt ez a mosoly. Nem is mondott
semmit, csak mosolygott, mintha azt mondaná „Tudjuk,
hogy egyszer eljössz.” Remélem, nem. Nagyon remélem,
hogy nem.

Április 21.
George a lehető leghűvösebben köszön. Teljesen
nyilvánvaló, hogy tiszta, és nem kíván drogosokkal
érintkezni. A suliban mindenki tudja, hogy ki az és ki
nem, és szeretnék a tiszták közé tartozni, de így, hogy
mindenki ismeri az előéletemet, nem lesz könnyű. Erről
anyuval meg apuval nem tudok beszélni, de szeretnék
randizni. Nem a füves bandával, hanem a rendesekkel.
Szeretném, ha átölelne egy fiú a moziban. A drogosokkal
persze ez így nem jöhet össze. Mindenki tudja, hogy a
szex és drog együtt jár. Ami engem illet, szerintem ők a
társadalom pestisesei – és a tiszta srácok is így
gondolják.
A szomorú dolog az, hogy még közéjük sorolnak, és
lehet, hogy ez mindig így lesz. Furcsa, hogy mennyi
szexuális élményem van, és úgy érzem, mintha azt sem
tudnám, mi az. Egy rendes fiú búcsúpuszijára vágyom.
Ez röhej! Bocsáss meg, Napló! Annyira szeretnék
bizakodva tekinteni a jövőbe! De nem tudok. Nem tudok.
Te vagy az egyetlen, akinek kitárhatom a lelkemet.
Vissza akarok tekerni, hogy mindent kitörölhessek és
elölről kezdhessem. De belül öreg vagyok és kemény, és
valószínűleg felelős vagyok nem is tudom, hány felső
tagozatos és hány gimnazista sorsáért, akik szintén
bevontak másokat. Hogy bocsáthat meg az Isten? És
miért akarna megbocsátani?
Jobb lesz, ha elmegyek fürödni, mielőtt a szüleim
meghallják az idióta sírásomat, amit nem tudok tovább
visszafojtani. Köszönöm, hogy meghallgattál.

Április 24.
Elkezdtek komolyan baszogatni. Jan ma kétszer is
belémrohant az aulában és Szűz Máriának meg
Szépséges Nancy-nek szólított. Elég volt. Tényleg elég
volt, és ha nagyon rossz kedvem lesz, egyszerűen szólok
anyunak meg apunak, hogy írassanak át egy másik
iskolába. De hova mehetnék, ahol ne derülne ki rólam
minden? És mit mondjak anyunak meg apunak, hogy
miért akarok elmenni innen? Nem tudom, mit csináljak.
Újra imádkozom esténként, mint amikor kicsi voltam. De
ezúttal nem szavakat mondok, hanem kérek, könyörgök.
Jó éjszakát, Napló.
Április 27.
 Szörnyű, hogy nincs barátnőm. Annyira egyedül
vagyok. Azt hiszem, hétvégeken rosszabb, de nem tudom
biztosan. Egyfolytában rossz.

Április 28.
Ma visszakaptam egy-két dolgozatot és mindegyik
legalább négyes fölé lett. Elkezdtem egy statisztikát
készíteni a drogról és a fiatalokról. Majd egyszer
elmondom, amikor nem kell egyfolytában tanulnom.

Május 1.
Nagyapónak infarktusa volt. Az éjszaka történt és anyu
meg apu odarepülnek ma. Már úton lesznek, mire
megérkezünk az iskolából. Annyira kedvesek! Mindennél
jobban aggódnak amiatt, hogy itt kell engem hagyniuk.
Biztosan tudják, hogy mennyire egyedül vagyok, és
mennyire kiborultam. Biztos, hogy ők is érzik a
fájdalmat, amit én érzek most Nagypapa miatt. Valaha
azt gondoltam, hogy csak nekem fáj minden, de
valójában csak parányi része vagyok a sajgó
emberiségnek. Még szerencse, hogy az ilyen sebek belül
véreznek, különben tocsogós egy világ lenne ez.
A Nagyi nagyon magányos lesz, ha Nagypapa meghal.
Nem is tudom elképzelni nélküle. Olyan lenne, mintha
félbevágnának egy embert. Drága, jó, öreg Nagypapa!
Ötcsillagos tábornokának hívott. Azt hiszem, írok neki,
mielőtt elindulok az iskolába és úgy írom majd alá, hogy
„a Nagypapa ötcsillagos tábornoka”. Senki más nem érti
majd, de ő tudni fogja, kiről van szó.
Viszlát.

(?)
 Apu telefonált, hogy jól vagyunk-e, és hogy a
Nagypapa állapota rosszabbodott. Kómában van, és
mindenki ki van borulva, legjobban Alex. Mikor
betakartam, mint ahogy anyu szokta, és jó éjszakát
kívántam neki, megkérdezte, hogy átjöhet-e hozzám, ha
félni fog éjszaka. Aranyos kicsike. De mit mondhat az
ember olyan szörnyűségekre, amikre nincs válasz?
Aztán bementem Timhez, és tőle is elköszöntem. Ő is
zaklatott, és mindnyájan rohadtul érezzük magunkat, még
apu is.

Május 4.
Tim, Alex és én egyszerre keltünk, rendbe tettük a
szobáinkat, megcsináltuk a reggelinket, és együtt
elmosogattunk. Igazán ügyesek voltunk, elhiheted.
El kell indulnom az iskolába, de még írok ma este, ha
valami jó vagy szörnyű történik.

21.50
Nagypapa meghalt az éjjel. Holnapután Dr………….az
egyetemről elvisz minket a reptérre, hogy elrepüljünk a
temetésre. Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem
láthatom a Nagypapát. Mi történt vele? Remélem, nem
egy hideg hulla. Nem bírok arra gondolni, hogy hernyók
és férgek fogják megenni. Nem tudom elviselni a
gondolatát sem. Talán a balzsamtól, amivel bekenik,
porrá hamvad. Legalábbis remélem.

Május 8.
Nem tudtam elhinni, hogy az a Nagypapa, aki ott
fekszik a ravatalon. Az egy fáradt, ráncos bőrű csontváz
volt. Láttam már elpusztult békát, madarat, gyíkot,
húsvéti csibét, de ez olyan szörnyű volt. Nem tudtam
elhinni, hogy igaz. Olyan volt, mint egy rossz utazás.
Olyan jó, hogy még nem volt ilyen balesetem. Bár, ha az
első az lett volna, akkor nem szoktam volna rá. Ebből a
szempontból nagyon jó lett volna. A Nagyi nyugodt és
szeretetteljes volt. Az egyik kezével engem, a másikkal
Alexandrát ölelte át. Drága, erős Nagymama, nem sírt a
hosszú, hosszú, hosszú, hosszú temetés alatt. Csak ült ott
lehajtott fejjel. Az a furcsa, szinte túlvilági gondolatom
volt, hogy a Nagypapa mellette van. Beszéltem később
Timmel, ő is pontosan így érzett.
Amikor leeresztették a Nagypapa testét a földbe, az volt
a legszörnyűbb. A legeslegszörnyűbb dolog volt az egész
világon. Alexandra és én sírtunk, bár a család többi tagja
nem. Próbáltam olyan erős lenni, mint ők, de nem tudtam
uralkodni magamon. Anyu, Nagyi és apu időnként
megtörölték a szemüket, Tim végig szipogott és Alex
még kislány, de én persze megint hülyét csináltam
magamból.

Május 9.
Nagyi hazajön velünk ma este, és marad az iskolaév
végéig. Aztán visszajövök vele, és segítek előkészülni a
költözésre. Amíg nem találunk neki egy kis lakást a
közelben, addig velünk fog lakni.
Még életemben nem voltam ilyen fáradt. Nem is tudom
elképzelni, hogy bírja a Nagyi. Én alig bírok mozogni.
Mindnyájan úgy nézünk ki, mint akik hosszú ideig
betegek voltak. Még a kis Alex is levert. Vajon meddig
tart, míg megszokjuk a Nagypapa nélkül? Leszünk-e
valaha is olyanok, mint a halála előtt voltunk? És
szegény, drága Nagyi hogy fog boldogulni nélküle? Ha
elköltözik az új lakásába, gyakran meglátogatom majd és
moziba meg sétálni viszem, meg ilyesmi.

Május 12.
Ma reggel kinéztem az ablakon és új, zöld hajtásokat
láttam kibújni a földből és megint elkezdtem vadul
zokogni. Nem értem. Nem tudom felfogni, hogy a
Nagypapa teste, ami rohad és savanyodik és bomlik és
darabokra hullik, hogy lehet eggyé megint. De azt sem
értem, hogy a barna, töpörödött, megszáradt
virághagymából hogyan lehet újra virág. Bizonyára össze
tudja rakni az atomokat és molekulákat és testeket az
Isten, ha egy virághagyma, aminek még agya sincs, képes
rá. Ettől rögtön jobban éreztem magamat. Nem is tudom,
hogy akarhatom megérteni a halált, mikor a televízió
működését, a villamosenergiát vagy a magnót sem értem.
Annyira kevés dolgot értek, azt sem tudom, hogyan
tudok létezni.
Valahol egyszer azt olvastam, hogy az ember az
agykapacitásának a tíz százalékát (azt hiszem tíz volt)
sem használja. Képzeld csak, milyen lenne, ha 90
százalékkal többet gondolkodnánk! Fantasztikus lenne!
Képzeld el, milyen tökéletesen csodálatos bolygó lenne
ez, ha kilencszer jobb képességeink lennének!

Május 14.
Tegnap éjszaka volt egy rémálmom a Nagypapa
féregrágta testéről. Arra gondoltam, hogy mi történne, ha
én halnék meg. A férgek a föld alatt nem tesznek
különbséget. Nem törődnének azzal, hogy én fiatal
vagyok és kemények az izmaim. Hál’ Istennek, anyu
meghallotta, hogy nyöszörgők és bejött hozzám.
Lementünk forró tejért, de még mindig borsózott a hátam
és nem tudtam elmondani neki, mi történt. Biztos vagyok
benne, hogy azt hitte, abból az időből jött vissza valami,
amikor elmentem, de nem tudtam elmondani neki, mert
ez még annál is szörnyűbb.
A tej után is vacogtam, úgyhogy mindketten cipőt
húztunk, és sétáltunk egyet az udvaron. Hűvös volt, még
köntösben is, de sok mindenről beszélgettünk, például
arról is, hogy szociális dolgozó vagy valami ilyesmi
szeretnék lenni. Anyu nagyon örült, hogy segíteni akarok
az embereknek. Nagyon megértő. Jó lenne, ha mindenki
ilyen szerencsés lenne, amilyen én vagyok.

Május 15.
Kényszerítenem kell magamat, hogy figyeljek az
iskolában. Nem tudtam, hogy ennyire kiszívja az ember
erejét egy haláleset. Még mindig teljesen össze vagyok
törve, és mindenre kényszerítenem kell magamat.

Május 16.
Apu ma magával vitt egy háború-ellenes tüntetésre az
egyetemre. Nagyon aggódik a diákokért és erről úgy
beszélt nekem, mint egy felnőttnek. Nagyon élveztem.
Apu nem az önkéntes diákokért aggódik (akikkel szerinte
nagyon keményen kellene elbánni), hanem azokért, akik
könnyen félrevezethetőek. Én is aggódom értük.
Aggódom magamért.
Később átmentünk dr........-hez, aki szintén sokat
foglalkozik a fiatal generációval. Sokat beszélt arról,
hogy merre tart az ifjúság, és elképesztő statisztikai
adatokat sorolt fel. A felére sem emlékszem mindannak,
amit mondott, mert olyan gyorsan beszélt, de ilyesmik
voltak, hogy 1000 főiskolás lesz évente öngyilkos és
további 9000 megpróbálja; hogy a szexuális úton terjedő
fertőzések aránya 25 százalékkal magasabb az én
korosztályomban, és hogy a terhességek száma
megsokszorozódott, pedig hozzáférhető a tabletta. Azt is
mondta, hogy a fiatalok között ugrásszerűen megnőtt a
bűnözők és a pszichés betegek száma. Minden, amit
felsorolt, egyre csak rosszabb volt az előző mondatánál.
Mikor elmentünk, nem is tudtam, hogy jobban érzem-e
magamat attól a tudattól, hogy ennyien elkövették
ugyanazokat a hibákat, mint én, vagy rosszabbul
érezzem-e magam azért, mert mindenki egyszerre
bolondul meg. Őszintén szólva, nem a fiatalokat
hibáztatom azért, hogy becsavarodnak, vagyis nemcsak
őket. A felnőttek sem jobbak. Sőt, apun kívül senkit sem
látnék szívesen az elnöki székben, pedig neki miattam
semmi esélye sincs, hogy megválasszák.

Május 19.
Már megint lecsesztek a víz alá. Valaki betett egy cigit
a tárcámba és annyira megijedtem! El kellett jönnöm a
következő órámról, hogy taxiba üljek és elmenjek apuhoz
az irodába.
Nem értem, miért nem hagynak békén. Miért
szemétkednek így? A puszta létem is idegesíti őket? Azt
hiszem, igen. Komolyan azt hiszem, hogy el akarnak
törölni a föld színéről vagy diliházba akarnak juttatni.
Olyan, mintha lelepleztem volna egy kiterjedt
kémhálózatot, és nem engedhetnék meg maguknak, hogy
életben maradjak.
Apu azt mondta, hogy erősnek, felnőttnek kell lennem.
Sokáig beszélt nekem és nagyon hálás vagyok, hogy
törődik velem, de ő sem érti az indítékaikat. Meg aztán
sem Richie-ről, sem Lane-ről meg a többiekről nem tud.
Azt mondta, hogy az egész család velem van. De mit
segíthet ez, ha az egész világ az ellenségem? Olyan, mint
a Nagypapa halála. Mindenkinek szörnyű, de senki sem
tehet ellene semmit. Én sem.

Május 20.
Sikerült megint rávennem magam, hogy nyomjam a
taposómalmot. Tanulok, és ez legalább elvonja a
figyelmet, tudod, miről.

Május 21.
A Nagymami beteg, de anyu szerint csak a bánat teszi.
Remélem, igaza van, mert szegény szörnyen néz ki.
Majdnem elfelejtettem: apu szerzett nekem engedélyt,
hogy használhassam az egyetemi könyvtárat, és ma
voltam ott először. Jó muri. Nagyon büszke voltam,
sokan azt hitték, hogy egyetemista vagyok. Jó, mi?

Május 22.
Ma megismerkedtem egy fiúval a könyvtárban. A neve
Joel Reems, most elsőéves. Együtt tanultunk, aztán
elkísért apu irodájához. Apu épp el volt foglalva,
úgyhogy leültünk az épület lépcsőjére, és vártunk rá. Úgy
döntöttem, hogy nem színészkedem Joel előtt, hanem
egyszerűen megmondom az igazat (legalábbis a részleges
igazat), aztán övé a döntés. Megmondtam, hogy csak
tizenhat éves vagyok és csak apu révén van bejárásom a
könyvtárba.
Nagyon aranyos srác, mert erre azt felelte, hogy nem
baj, úgysem akarta megkérni még ebben a szemeszterben
a kezemet. Mikor apu kijött, ő is leült a lépcsőre, és
hármasban beszélgettünk, mintha világéletünkben
ismertük volna egymást. Szuper volt. Mielőtt elment,
Joel megkérdezte, hogy mikor megyek legközelebb
tanulni, amire azt válaszoltam, hogy általában mást sem
csinálok. Azt hiszem, ez tetszett neki.

Május 23.
Drága Apu, haragudnom kellene rá, de nem teszem.
Fogta magát, és utánanézett Joel adatainak. Mindent
elmondott, amit megtudott. Baromira tetszik, hogy apu
belekukkantott az adattárba, hogy információkat
szerezzen nekem. Joel alig tizennyolc éves, de már
egyetemre jár. Az édesapja meghalt, az édesanyja egy
gyárban dolgozik, ő maga pedig 7 órás állást vállalt:
éjféltől reggel 7-ig portás az iskolában. Hétfőn, szerdán
és pénteken 9-kor kezd! Szép kis órarend, mondhatom!
Apu figyelmeztetett, hogy ne zavarjam a tanulásban,
mondtam, hogy nem fogom. De ha el akar kísérni a
könyvtárból apuhoz (akár szombatonként is), abban nincs
semmi kivetnivaló. Ugye?

Este
Joel elkísért apu irodájába. Majdnem olyan volt, mint
egy randevú. A szavaink össze-vissza kuszálódtak és
nevetgéltünk, beszélgettünk. (Elég kaotikus volt az
egész.) Joel azt mondta, hogy eddig nem nagyon volt
ideje lányokra és nem érti, honnan tudok ennyi mindent
róla. Azt mondtam, hogy a nőknek az ilyesmire van egy
hetedik érzékük.

Május 25.
 Joel ma is elkísért apuhoz, s nem az én ötletem volt
ugyan, de apu meghívta holnapra vacsorázni. Anyu azt
mondta, hogy rendben van, és tudom, hogy szeretne
találkozni vele, mert apu feltűnően gyakran húz vele.

Május 26.
Rohantam haza az iskolából, és segítettem anyunak
kitakarítani. Ellenőriztem, hogy minden megvan-e az
egyetlen specialitásomhoz, a narancsroládhoz. Nagyon-
nagyon várom az estét!

Később
Joel most ment el, és fantasztikus este volt. Nem tudom,
miért modom ezt, mert apuval volt majdnem végig.
Biztosan azért, mert az ő apja meghalt, amikor hét éves
volt és jóban voltak. Timet lenyűgözte a beszélgetésük,
főleg az a rész, amiben Joel tanulmányi lehetőségeiről
volt szó. (Azt hiszem, Tim már most készül az
egyetemre!)
A narancsrolád tökéletes volt, még a Nagyi is azt
mondta, hogy ő sem csinált volna jobbat. Joel hetet evett!
Hetet! És azt mondta, hogy szívesen vitt volna haza
reggelire egy zsebrevalót, ha marad. Persze, ha tényleg
maradt volna, nem hiszem, hogy említette volna. Elég
szégyenlős. Azt hiszem, megkérdezem anyut, hogy
csinálhatok-e neki egy adagot, amit majd aputól átvesz.

Május 29.
Tudod mi történt, Napló? Apu fantasztikusan jó hírt
közölt velünk ma vacsoránál. (Nagyon szórakozottan
tette.) Megpróbál ösztöndíjat szerezni Joelnek. Biztos
benne, hogy meg tudja csinálni, de időbe telik, és
szeretné, ha addig nem mondanám el Joelnek. Remélem,
tudom tartani azt a nagy számat. Nem erősségem az
ilyesmi.
Ui.: A suliban minden rendben. Senki nem áll szóba
velem, de senki nem is piszkál. Végül is minden nem
lehet tökéletes.

Június 1.
Ma eladták a Nagymama házát, a dolgait pedig raktárba
szállíttatták. Sírt, mikor elmondták neki. Most először
láttam sírni. Az, hogy eladták a házat, ahol élete
túlnyomó részét töltötte, valahogy véglegesíti számára a
Nagypapa halálát.

Később
Vajon kedvel-e Joel? Aranyosnak vagy helyesnek,
esetleg vonzónak tart-e? Vajon az a fajta lány vagyok-e,
aki komolyan jelenthet neki valamit? Remélem, kedvel,
mert én őt nagyon. Sőt, azt hiszem, igazán szerelmes
vagyok belé....

Mrs. Joel Reems MRS. JOEL REEMS

Mr. és Mrs. Joel Reems dr. és Mrs. Joel Reems
Tökéletesen fest!

Június 2.
Mrs. Larsen most telefonált, mert Jan megígérte, hogy
átmegy vigyázni a gyerekekre, de az utolsó percben
lemondta, ami igazán jellemző rá. Ott is tudok ugyanúgy
tanulni, mint itt, úgyhogy összepakolom a holmimat, és
megyek.
Viszlát később!
 Délután
Kedves Napló!
Fáradt vagyok, szomorú, kimerült és elegem van az
egészből.
Jan fél órával azután érkezett, hogy Mrs. Larsen elment,
és le akart váltani, mert kell neki a dohány. Nem
hagyhattam, mert be volt lőve és Mrs. Larsen kisbabája
csak 4 hónapos. Nem volt hajlandó elmenni, úgyhogy
kénytelen voltam felhívni a szüleit, hogy jöjjenek érte.
Azt mondtam nekik, hogy rosszul érzi magát, de mire
odaértek, teljesen el volt varázsolva. Olyan hangosan
bömböltette a magnót, hogy felébredt a gyerek, aki sírt és
nedves volt a pelenkája is, de nem mertem tisztába tenni,
mert nem tudhattam, mit csinál akkor Jan. Annyira be
volt lőve, hogy a szülei kénytelenek voltak szinte
kiráncigálni a kocsihoz. Mindketten sírtak és
könyörögtek, hogy ne mondjam el az esetet a
rendőrségnek.
Remélem, helyesen cselekedtem. Lehet, hogy nem
kellett volna a szüleit hívni, de máshogy nem tudtam
elküldeni onnan. Egyszerűen nem hagyhattam ott a
csecsemővel. Képzelem, milyen fogadtatásban lesz
részem holnap a suliban, ha kitudódik az egész. Senki
nem fog meghallgatni. A kábszeresek nem értik, hogy mi
az a gyerekbántalmazás. Semmit sem értenek.

Június 3.
Anyu és apu azt mondták, tegnap pontosan azt tettem,
amit ilyenkor tenni kell, és sajnálják, hogy nem tudtak
segíteni. De ők sem tudtak volna mást tenni, mint hogy
telefonálnak Jan szüleinek. Csak még rosszabb lett volna,
ha ott vannak. Ki tudja? Most mennem kell.

Délután
Jan a folyosón olyan keserű gyűlölettel nézett rám,
amilyet még életemben nem láttam. „Ezt még
visszakapod, kurva kis ártatlankám!” – üvöltötte
mindenki füle hallatára. Megpróbáltam megmagyarázni a
dolgot, de sarkonfordult és elrobogott, mintha ott sem
lennék.
Később elmentem a könyvtárba. Joel rögtön tudta, hogy
valami nincs renden, úgyhogy azt mondtam, hogy egy
kicsit náthás vagyok és nyomorultul érzem magamat. (Az
utóbbi igaz is.) Azt mondta, hogy vegyek be egy aszpirint
és pihenjek egy kicsi. Milyen egyszerű az élet
egyeseknek!

(?)
Nem tudom, mit mondhatott Jan a többieknek, de
biztosan valami undorító pletykát terjeszt, mert fintorok
és kétértelmű mosolyok kereszttüzében élek. Ez az
egyedüllétnél is rosszabb. Jó lenne Joellel beszélni, de
annyira ideges vagyok, hogy a könyvtárba sem megyek
tanulni. Hazahozok egy-két könyvet, és a szobámban
fogok tanulni. (A szobám lesz az egész világom.)

(?)
Épp most telefonált Joel a könyvtárból, mert aggódott
értem. Beszélt apu titkárnőjével, de ő semmit sem tudott
rólam. Nagyon örülök, hogy hívott, de azt mondtam,
hogy beteg vagyok és ezen a héten nem megyek
könyvtárba. (Valóban rosszul vagyok ettől a sok füves
állattól meg az összes kábszerestől, akik üldöznek.) Joel
megkérdezte, hogy felhívhat-e minden este, és nem
mondtam ugyan, hogy a telefonon fogok ülni, de ez az
igazság. De ezt Te úgyis tudtad. Nem?

Június 7.
Az éjszaka Nagyi rosszul lett. Szerintem nem akarja
tovább folytatni a Nagypapa nélkül. Reggelizni sem jött
ki a szobájából. Ágyba vittem a reggelijét, de csak
tologatta az ételt. Ma este be kell mennem hozzá egy
kicsit. A könyvtárba akartam menni, de Joel meg fogja
érteni, hogy nem tehetem.
Viszlát.

Június 8.
Nem tudom, mihez kezdjek, teljesen ki vagyok ütve.
Jan odasompolygott hozzám és odasúgta, hogy „Jó lesz,
ha megmondod a stréber kishúgodnak, hogy ne fogadjon
el cukrot idegenektől, sem barátoktól. Pláne nem a TE
barátaidtól!” De ezt nem tenné meg! Nem teheti! Bármit
gondol is rólam, nem szállhat rá Alexandrára. Ugye nem?
Bár meg tudnám értetni vele, de nem tudom, hogyan.
Muszáj lenne erről beszélni apuval, anyuval, Joellel
vagy Timmel, de bármit teszek, csak rontok a
helyzetemen. Bele kell szőnöm egy vacsora utáni
beszélgetésbe, hogy vannak, akik LSD-s cukorkát,
rágógumit osztogatnak. Talán, ha azt mondom, hogy
mesélt az egyik tanár egy detroit-i srácról, aki így halt
meg, akkor óvatosabbak lesznek. Muszáj vigyázniuk
magukra!

Június 9.
A boltból hazafele jövet felhúzódott mellém egy kocsi
és a benne ülő srácok ilyeneket kiabáltak, hogy: ”Ha nem
megy, basszál, ártatlan angyalka.
–Ez itt Besúgó őnagysága.
–Szuper Besúgó őnagysága. Duplán és Háromszorosan
Besúgó őnagysága.
–Mi lenne, ha bedugnánk egy kis füvet az örege
kocsijába?
–Hát nem lenne szuper, amikor az apját, a professzort
letartóztatják?”
Még mindennek elmondtak, aztán hisztérikusan
röhögve elhúztak. Otthagytak lelkileg megnyomorítva,
megverve, összetiporva. Azt hiszem, csak fenyegetőznek,
meg akarnak őrjíteni. De, ki tudja? Múlt nyáron olvastam
egy füves bandáról, akik betettek egy macskát a
mosógépbe, és bekapcsolták, mert kíváncsiak voltak, mi
történik vele. Talán ezek is ilyenek, tudni akarják, hogy
reagál apu. Olyan őrültek, hogy képesek lennének
megcsinálni. De nem hiszem, hogy olyan messzire
elmennének. Majd megpróbálom valahogy nem
észrevenni őket, hátha kitakarodnak végre az életemből.

Június 10.
Most először teljesen biztos vagyok, hogy ha
bezárnának egy savval és kábszerrel teli szobába, csak
undort éreznék. Mert látom, hogy mit tesz azokkal, akik
egykor a barátaimnak mondták magukat. Nem
zaklatnának ilyen kegyetlenül, ha nem a drog miatt
tennék.
Ma valaki betett egy égő svábbogarat a szekrényembe.
Még az igazgató is tudta, mikor behívatott, hogy ekkora
hülyeséget azért nem csinálnék. Az új dzsekimen egy
hatalmas lyuk lett és egy-két papír is elégett és befüstölt-
kormozott mindent. Mondta, hogy nevezzek meg bárkit,
aki tehette, de – bár Janra gyanakszom – nem mondtam
neki semmit. Végül is nem sorolhattam föl az összes
kábszerest a suliban. Jól is néznénk ki, ha én mutogatnék!
Úgy mellékesen pedig valószínűleg megölnének. Félek.

Június 11.
Nagyon hálás vagyok, hogy pár nap múlva vége a
tanévnek. Jövőre talán Seattle-be mehetnék iskolába és
Jeannie néninél és Arthur bácsinál lakhatnék. Jó lenne, ha
Nagyi nem adta volna el a házát, de amilyen beteg
szegény, nála úgysem lakhatnék.
Ui.: Elmentem az egyetemi könyvtárba és Joellel
kiültünk, a fűre beszélgetni egy kicsit. Valahogy semmi
sem a régi. Minden lassan rosszabbodik. Úgy lenne jó, ha
Joel apa fia lett volna és én soha meg sem szülétek.

Június 12.
Ma este lesz a bál, de én természetesen nem megyek.
Még George, akivel régebben jártam, is undorral néz rám
vagy észre sem vesz. Úgy látszik, terjednek a pletykák.
Fogalmam sincs, miket terjesztenek rólam, vagy hogy
hogyani állítsam le őket.

(?)
A régi füves banda teljesen meg akar őrjíteni és
igencsak közel járnak a sikerhez. Ma anyuval vásárolni
voltunk és találkoztunk Marcie-val és az anyjával. Amíg
ők beszélgettek, Marcie odafordult hozzám és egy
gyönyörű mosoly kíséretében azt mondta: ”Ma este lesz
egy buli. Ez az utolsó lehetőséged.”
„Köszönöm, nem megyek” – mondtam a tőlem telhető
legnagyobb nyugalommal. Azt hittem, megfulladok. Az
anyja kb. hat centire állt tőle. Aztán megeresztett még
egy negédes mosolyt. „Nyugodtan gyere el – mondta –
úgyis elkapunk egyszer.” El tudod ezt hinni? Egy jó
nevű, értelmiségi családból származó tizenöt éves lány
nyíltan megfenyeget egy másik lányt a szép és rendes
zöldségespult előtt. Azt hittem, eldobom az agyam, ott
helyben kiesik a földre, és szublimál.
Hazafele anyu megjegyezte, hogy milyen hallgatag
vagyok. És hogy miért nem kérem meg ezt a kedves
kislányt, Marcie Greent, hogy hozzon össze időnként
valakivel. Kedves kis Marcie Green! Mondhatom! Talán
tényleg megőrültem. Talán nem is történnek meg
valójában ezek a dolgok.

Június 16.
Nagyi az éjszaka meghalt álmában. Mondogattam
magamnak, hogy elment a nagypapához, de annyira le
vagyok sújtva, hogy nem tudok másra gondolni, mint
hogy férgek rágják a testét. Gyűrűző hernyócsomó üres
szemgödrökben. Nem tudok enni. Őrültek háza lettünk,
mindenki a temetés miatt idegeskedik Szegény anyu, két
szülő két hónap alatt! Hogy bírja ki! Én belehalnék, ha
elveszíteném a szüleimet. Próbálok neki segíteni, de
olyan kimerült vagyok, hogy alig bírok lépni.

Június 17.
Joel hallott a Nagyi haláláról és felhívott részvétet
nyilvánítani. Erőt öntött belém, és felajánlotta, hogy
holnap átjön a temetés után. Nagyon örülök, hogy jön.
Szükségem lesz rá.
Azt hiszem, az tartott életben, hogy Joel vár rám.
Ahányszor csak sírva akartam fakadni, arra gondoltam,
hogy ott ül a nagyszobánkban. Ez sokat segített. Jó lett
volna, ha anyunak is van mire gondolnia, mert teljesen ki
volt borulva. Még soha nem láttam ilyen rossz bőrben.
Apu mindent megtett, de nem tudott hozzáférkőzni.
Mikor hazaértünk, kiültünk Joellel az udvarra és sokáig
beszélgettünk. Az apja meghalt, amikor hét éves volt és
azóta sokat gondolkodott az élet és a halál kérdéseiről.
Az érzései és a gondolatai annyira érettek, hogy legalább
százezer évesnek kellene lennie. Valahogy spirituális
ember; nem vallásos, de mély érzésű. Azt hiszem, ezzel a
legtöbben így vannak a generációnkban. Még drogos
utazásokon is azt hiszik, hogy Istennel vagy mennybéli
dolgokkal kommunikálnak. Mindegy. Amikor Joel
elment, gyengéden szájoncsókolt. Most először. Annyira
jó és nemes; remélem, egyszer egymáséi lehetünk.
Igazán.
Az volt a legrosszabb, amikor leeresztették az én puha,
törékeny Nagymamámat abba a sötét, feneketlen lyukba.
Szinte elnyelte. Amikor sáros földet kezdtek dobálni a
koporsóra, sikítani akartam. De Joel azt mondta, hogy ne
is gondoljak erre, mert nem ez a halál – és azt hiszem,
igaza van. Nem tudok belegondolni.

Június 20.
Sokféle program van most, hogy vége a sulinak, és
próbálok nem törődni azzal, hogy nem vehetek részt
semmiben. Azt hiszem, tisztességtelen, hogy el akarok
menni, hisz most halt meg a nagyi. De az igazat
megvallva, drága Naplóm, elegem van abból, hogy
mindenből kimaradok és úgy teszek, mintha ez nem
fájna. Annyira elegem van, hogy néha el szeretnék menni
megint, hogy soha vissza se jöjjek.

Június 22.
Múlt éjszaka letartóztattak egy csoportot egy bulin és
most mindenki engem vádol. Jan a vegyesboltban odajött
hozzám és közölte, hogy ezúttal nem úszom meg. Hiába
akartam neki megmagyarázni, hogy nincs semmi közöm
az ügyhöz, természetesen meg sem hallgatott.
Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, ha megint
rámszállnak. Nem tudnám elviselni, hiába állna
mögöttem Joel meg a családom. Túl sok lenne.

Június 23.
Minden szörnyű, és én nem bírom tovább. Nem bírom!
Ma, mikor a park mellett sétáltam, egy ismeretlen fiú
megmarkolt és megfenyegetett. Rángatta és csavarta a
karomat és mindennek elmondott. Sokan sétáltak arrafele
és sikítani akartam, de nem tudtam. Ki segített volna
nekem? A „tiszták” azt sem tudják, hogy a világon
vagyok. Aztán betuszkolt valami bokrok mögé és
lesmárolt. Annyira megalázó és undorító volt! Benyomta
a nyelvét a számba és addig forgatta, míg fulladoztam a
sírástól. Aztán azt mondta, hogy csak egy jó baszás kell
nekem, meg hogy el ne mondjam senkinek, különben
visszajön és tényleg elbeszélget velem egy kicsit.
Nagyon meg voltam ijedve, elrohantam ........ úr
ügyvédi irodájába és megkértem, hogy vigyen haza.
Anyu és ő azt hitték, hogy beteg vagyok és ágyba dugtak.
Valóban beteg vagyok. Még mindig hányok, nem tudom
abbahagyni és nem tudok koncetrálni. Most mit
csináljak? Most mit csináljak? Nem mondhatom el
anyunak, Nagyapó és Nagyanyó után ez lenne az utolsó
csepp a pohárban. Mit csináljak?
Most húzott el egy autó a ház előtt villogó
reflektorokkal és dudálva. Mindenki kirohant megnézni,
hogy mi történik, csak én nem. Engem már nem érdekel.

Június 24.
Ma reggelinél elmondtam a családnak, hogy megint
rámszálltak. Apu felajánlotta, hogy beszél egy-két
szülővel, de könyörögtem, hogy ne tegye. Azzal csak
rontaná a helyzetet. Azt is mondtam, hogy jó lenne, ha
ezentúl bezárná a kocsit, mert valaki megfenyegetett,
hogy marihuánát tesz bele. Természetesen megint
figyelmeztettem Timet és Alexet, de ez nem segít. Úgy
érzem, ostrom alatt vagyunk, és senki sem veszi
komolyan. Apu szerint csak meg akarnak ijeszteni,
bántani nem fognak. Nem mondhattam el neki, ami
tegnap történt, úgyhogy meghagyom a hitében. Hadd
higgye, hogy minden rendben.

Később
Drága anyu elvitt kocsival az egyetemre ma délután,
hogy láthassam Joelt. Azt mondta, hogy össze kell
szednie apu irodájában pár dolgot, de tudom, hogy csak
figyelmesség volt a részéről. Igazán rendes tőle.
Mikor már egy ideje beszélgettünk Joellel, nem tudom,
miért tettem, de megkértem, hogy sétáljunk egy kicsit, és
fájó szívvel elmondtam neki az igazság egy részét. Nem
akartam elmondani, de már örülök, hogy megtettem.
Pontosan úgy reagált, mint ahogy mindig is gondoltam.
Azt mondta, hogy komolyan számítok neki és biztos
benne, hogy meg tudom oldani ezt a problémát, mert
alapvetően jó és erős vagyok. Lehet, hogy csak azért
mondta, mert elmegy, most hogy az egyetemnek is vége
van, de nekem adta az apja aranyóráját, én pedig neki a
Nagyi gyűrűjét. Szörnyű volt. Most pedig olyan vagyok,
mint a három napos esős idő.

Június 25.
Ma bolondokháza volt az egész környék, mindenki
szervezkedett, készülődtek a vakáció megünneplésére. A
füves banda tagjai nem méltattak figyelmükre, ennek
nagyon örülök. Talán találtak maguknak valami más
elfoglaltságot. Furcsa, hogy egy gimi így ketté tudjon
szakadni, két ennyire különböző világgá, melyek szinte
nem is tudnak egymásról. Vagy több világ van? Olyan a
suli, mint egy apró galaxis? Külön bolygója van minden
csoportnak? Mondjuk, van egy bolygó a szegényeknek,
egy a gazdagoknak, egy a drogosoknak, talán külön
vannak a protekciós drogosok és a szerényebb háttérrel
rendelkezők. Addig nem is tudunk egymásról, amíg át
nem akarunk kerülni egyik bolygóról a másikra. Ez lenne
a baj? Vagy az a nehezebb, ha az eredetire akarunk
visszakerülni? Csak nincs mindenkinek ilyen problémája,
akinek van kábítószeres tapasztalata? Vagy igen? Talán a
jövőben megtudom. Mindenképpen mepróbálom. Chris-
nek szerencséje volt, egyszerűen elköltöztek egy olyan
városba, ahol senki sem ismerte.
Ui.: Találkoztam három „tisztával” és megkérdezték,
hogy megyek-e a bulira meg ilyesmi. Talán megtörik a
jég. Nagyon szeretném.

Június 27.
Csak fél 12-kor ébredtem fel, és fantasztikusan érzem
magam. Csiripelnek a madarak az ablakom alatt. Nyár
van, drága barátom, élek, virulok és itt fekszem a saját
ágyamban. Éljen! Azt hiszem, elmegyek nyári iskolába,
hogy előre tanulhassak, évközben pedig több tantárgyat
vehessek fel. Jövő nyáron akár az egyetemre is mehetnék
tanulni! Csodálatos lesz.

Július 1.
Július első napja van. Bárcsak itt lehetne még Joel,
hogy láthassa, milyen gyönyörű minden! Elég magányos
leveleket ír. Az édesanyja aranyosnak tűnik, de nem
értelmiségi típus, és Joelnek nincs beszélgetőpartnere.
Olyasvalakikre vágyik, mint az én szüleim, akik
ösztönzik. Megígértette velem, hogy kettőnk helyett
fogom becsülni és élvezni a társaságukat. Hónapokkal
ezelőtt felhagytam a zongorázással, de ma újra kezdtem.
A tanárom egy szörnyű nehéz koncsertót adott föl, de be
fogom hozni a kiesést. Szeretném, ha Joel – többek
között – a muzikalitásomra is büszke lehetne.
Ui.: Tegnap sétáltam egy nagyot Timmel.
Összefutottunk Jannel a vegyesboltban és Marcie-val a
parkban és egyikünk sem reagált. Juhé! Most, hogy vége
a sulinak, talán feladták. Feladták és végre szabad
lehetek. Hát nem a világ legcsodálatosabb érzése? Olyan
boldog vagyok, hogy majd belehalok.

Július 3.
A mai nap is csodálatosan gyönyörű, csak apu
megkapta a képeket a Nagyi sírjáról meg az odahelyezett
sírkőről. Gyönyörű a sírkő, de egyfolytában arra
gondolok, hogy milyen bomlott már a Nagyi teste és
hogy a Nagypapáé már tényleg szörnyű lehet.
Valamelyik nap elmegyek a könyvtárba és utánanézek,
hogyan tartósítják a holttesteket. Ilyesmi anyu, apu vagy
Tim fejében is megfordul, vagy csak engem foglalkoztat?
Morbid gondolataim vannak a múltbeli tapasztalataim
miatt? Azt hiszem, nem, mert Joel mondta, hogy gondolt
ilyesmire, amikor az apja meghalt, pedig akkor még csak
hétéves volt.

Július 7.
Mrs. Larsen eltörte a lábát egy autóbalesetben, úgyhogy
naponta át fogok járni takarítani, főzni és vigyázni a
babára, amíg meg nem érkezik Mrs. Larsen édesanyja.
(Jó gyakorlat lesz a jövőre nézve.) Lu Ann ennivalóan
aranyos teremtés, biztos szeretni fogom a munkámat;
most indulnom kell. (Remélem, Mr. Larsen nem eszik
mindig a kórházban, mert a főzést is gyakorolni
szeretném.)
Na, hello.

(?)
Kedves, drága Barátom!
Annyira örülök, hogy behozhatott ide anyu a kopott,
lakatos tokodban! Olyan megalázó volt, amikor ki kellett
borítsalak mindkettőtöket meg a tollaimat, ceruzáimat az
ágyra a nővérnek. Csak elővigyázatosak voltak,
meggyőződtek arról, hogy nem tartok semmiféle
kábítószert benne. Nem érzem ezt az egészet valódinak.
Ez nem én vagyok, hanem valaki más. Még mindig nem
tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténhetett velem.
Az ablak előtt vastag fémháló van. Jobb, mintha rácsok
lennének, de így is tudom, hogy valami börtönkórházban
vagyok.
Próbáltam összerakni a dolgot, de nem tudom. A
nővérek és az orvosok mind azt mondják, hogy
nemsokára jobban leszek, de nem értem az egészet. Nem
tudom becsukni a szememet, mert akkor ellepnek a
férgek. Megesznek. Bemásznak az orromon, átrágják
magukat a számon és Istenem... Vissza kell tegyelek a
tokodba, mert a véres, remegő kezeimről bemásznak a
férgek a lapjaid közé. Bezárlak. Biztonságban leszel. Ne
félj!

(?)
Ma jobban érzem magam. Levették és átcserélték a
kötéseket a kezeimen. Nem csoda, hogy annyira fájnak,
az ujjam végei letépődtek, két körmöm lejött, a többi
pedig félig van csak meg. Fáj írni, de beleőrülnék, ha
nem tenném. Szeretnék írni Joelnek, de nem tudom, mit
mondhatnék neki, és amúgy sem tudná elolvasni ezt a
macskakaparást, mert mind a két kezem boxolókesztyű
vastagságú kötésben van. Még mindig mászkálnak rajtam
a férgek, de talán kezdem megszokni ezt az életformát.
Vagy halott vagyok már és csak a lelkemmel
kísérleteznek?

(?)
A férgek a női testrészeimet rágják szét először.
Majdnem teljesen szétrágták már a hüvelyemet és a
melleimet, és most a számon meg a torkom tájékán
dolgoznak. Szeretném, ha az orvosok és nővérek
hagynák, hogy meghaljon a lelkem, de még mindig a test
és a lélek újraegyesítésével kísérleteznek.

(?)
Mikor ma felébredtem, teljesen normálisnak és
kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Azt hiszem,
elmúlt. A nővér azt mondta, hogy tíz napja vagyok itt.
Beleolvastam abba, amit eddig írtam. Nagyon ki lehettem
ütve.

(?)
Ma egy lámpa alá tették a kezemet, hogy elősegítsék a
gyógyulást. Tükröt még nem adtak, de érzem, hogy az
arcom is csupa seb meg karmolás. A térdem, a lábam, a
könyököm, az egész testem csupa seb és véraláfutás.
Nem tudom, a kezeim fognak-e valaha is kéznek kinézni.
Az ujjvégeim úgy festenek, mint a sülő hamburger.
Adtak rájuk valami fájdalomcsillapító spray-t. Már
nincsenek bekötve, de jobb szeretném, ha be lennének,
mert így egyfolytában figyelnem kell, hogy nem
férgesednek-e.

(?)
Bejött ma egy légy a szobámba és nem tudtam
abbahagyni a sikítást. Annyira féltem, hogy
hernyópetéket fog rakni az arcomra, a kezemre, a
testemre. Két nővér kellett hozzá, hogy megölje. Nem
engedhetem, hogy ellepjenek a legyek. Lehet, hogy abba
kell hagynom az alvást.

(?)
Kiszálltam az ágyból és odamentem a tükörhöz. Négy
lábujjam sínben van, gondolom eltörtem őket. Alig
ismertem magamra. Az arcom dagadt és tiszta kék meg
lila meg karmolás, a hajam foltokban ki van tépve,
helyenként teljesen kopasz vagyok. Talán valóban nem is
én vagyok.
 (?)
Mikor felkeltem, újból eltörtem két lábujjamat,
úgyhogy most mindkét lábam gipszben van. Anyu és apu
mindennap meglátogat, de nem maradnak sokáig. Nincs
mit mondanom, amíg el nem kezd működni az agyam.

(?)
Nagyon szédülök, de a nővér szerint csak az
agyrázkódástól van. Már alig vannak férgek. Úgy látszik,
a spray elpusztítja őket.

(?)
Megtudtam, hogyan jutottam LSD-hez. Apu elmondta,
hogy mogyorós csokiban volt. Igaza van, mert
emlékszem, hogy ettem belőle, miután megfürdettem a
gyereket. Akkor azt hittem, hogy Mr. Larsen meglepetést
hagyott nekem. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ott
volt és szó nélkül elment. Ez a rész teljesen sötét.
Meglepő, hogy egyáltalán emlékszem valamire. Úgy
látszik, bármit is teszek magammal, az agyam működik.
Az orvos szerint ez így is van rendjén, mert ahhoz
nagyon sok kell, hogy hosszú távra ki legyen ütve az
ember. Mégis úgy érzem, nekem ez már sok.
Már tudom, hogy az édesség a Nagypapára
emlékeztetett, mert mindig csokis mogyorót evett.
Emlékszem, hogy szédülni kezdtem és megfájdult a
gyomrom. Úgy rémlik, megpróbáltam felhívni anyut,
hogy jöjjön át értem meg a gyerekért. Akkor jöttem rá,
hogy ezt szándékosan csinálta valaki. Nagyon zavaros az
egész, olyan, mintha színes fényben, füstön át látnám. De
arra emlékszem, hogy tárcsáztam a számunkat és
évezredek teltek el a számok között. Azt hiszem foglalt
volt, aztán nem tudom, mi történt, csak azt, hogy
sikítottam és a Nagyapó jött nekem segíteni, de a testén
hemzsegtek a sokszínű kukacok és férgek, amelyek
lehullottak a földre is mögéje. Fel akart emelni, de csak a
csontváz volt már a kezéből és a karjából. A többit
lerágták a csúszkáló, hullámzó, gyűrűző, buzgón evő
férgek. Az egész testét ellepték. Ettek és nem hagyták
abba. A szemgödreiben nyüzsögtek a fehér, puhatestű
undorító állatok: mászkáltak a húsában, foszforeszkáltak,
egymásba másztak. A kukacok és paraziták elindultak a
gyerekszoba felé. Tapostam rajtuk, kézzel is próbáltam
agyonnyomni őket, de gyorsabban osztódtak, mint ahogy
meg tudtam volna ölni őket. Aztán rámásztak a kezemé
és karomra, elborították az arcomat, bemásztak a számon
a torkomba. Fulladoztam, meg akartak ölni. Mindenféle
hernyó, féreg, lárva pusztította a testemet, rám másztak
és befaltak.
A Nagypapa hívott, de nem hagyhattam ott a gyereket
és nem is akartam vele menni, féltem és undorodtam tőle.
Annyira el volt már rágva, hogy alig ismertem meg.
Egyfolytában a mellette lévő koporsóra mutogatott. El
akartam szabadulni onnan, de ezerféle halott dolog és
ember nyomult felém, bepréseltek és rámzárták a tetejét.
Sikítottam, üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.
Kapartam a koporsó falát, de nem engedtek ki.
A jelenlegi állapotomból ítélve, akkor, amikor le
akartam magamról szedni a férgeket, a saját húsomat és
hajamat téptem. Hogy a koponyámat hogy repesztettem
be, azt nem tudom. Talán ki akartam verni belőle
mindent. Annyira nem emlékszem az egészre. Olyan,
mintha évekkel ezelőtt lett volna. Az írás szörnyen
kimerített. Még életemben nem voltam ilyen fáradt.

(?)
Anyuék azt hiszik, hogy becsapott valaki. Igen!
Hisznek nekem. Sejtem, hogy ki tette, de nem hiszem,
hogy ez valaha is ki fog derülni. Pihennem kell, és fel
kell gyógyulnom, igazuk van. Nem fogok arra gondolni,
ami történt. Hála Istennek, hogy a gyereket nem
bántottam. Köszönöm Neked, Isten.

(?)
Pár nap múlva átküldenék egy másik kórházba.
Reméltem, hogy hazamehetek, mert a kezeim már
gyógyulnak és a foltjaim is fakulnak. Az orvos azt
mondta, hogy egy évbe is beletelik, mire teljesen
meggyógyulnak a kezeim, de pár hét múlva már
tűrhetően fognak kinézni.
Az arcom már majdnem a régi és a kopasz foltjaimon
elkezdett nőni a haj. Mama hozott ollót és a nővérrel
nagyon-nagyon kurtára vágták a hajamat. Nem valami
szakszerű, de anyu megígérte, hogy elmehetek
fodrászhoz pár hét múlva, vagy amikor kiengednek a
kórházból. Nem szívesen mutatkoznék ilyen állapotban.
Még mindig vannak férges rémálmaim, de próbálok
erőt venni magamon, és nem beszélek róluk. Minek is?
Tudom, hogy nem igaziak és mindenki más is tudja, de
néha olyan valódinak tűnnek, hogy a kövér, nyálkás
testüket is érzem. Ha viszket az orrom vagy valamelyik
sebem, alig bírom visszatartani a sikítást.

(?)
Anyu hozott egy köteg levelet Joeltől. Megírta neki,
hogy kórházban fekszem, azóta mindennap ír. Egyszer
még telefonált is, és anyu akkor azt mondta, hogy idegi
alapon kezelnek a kórházban, mert nem akarta nagyon
beavatni.
Hát, így is lehet fogalmazni!

Július 22.
Láttam anyun, hogy sírt. Próbáltam erősnek és
bizakodónak látszani. Jól tettem, mert bolondokházába
fognak zárni, egy dilis intézetbe, sárgaházba,
elmegyógyintézetbe, ahol gyogyósok és őrültek közt
mászkálhatok. Levegőt sem bírok venni a félelemtől.
Apu megpróbálta tudományos szempontból
megmagyarázni, de nyilvánvaló, hogy ő is teljesen ki van
ütve. Annyira nem, mint én. Ennyire senki sem lehet.
Azt mondta, hogy a gyermekbírónak Jan és Marcie azt
vallották, hogy hetek óta próbáltam nekik eladni LSD-t
és marihuánát, és hogy iskolaszerte fogyasztóként és
árusként is ismertek.
A körülmények ellenem szóltak. Szerepel a nevem
valahol egy drogos aktában. Amikor Larsenék
szomszédja a sikításra átjött a kertésszel, azt hitték, hogy
megőrültem, és bezártak a gardróbba, megnézték a
gyereket, aki már felébredt a kiabálásomra, és kihívták a
rendőrséget. Mire ők kiértek, szétvertem magamat,
megpróbáltam lekaparni a tapétát a falról és a fejemmel
próbáltam kitörni az ajtót, míg agyrázkódást nem kaptam
és el nem repedt a koponyám.
Diliházba fognak küldeni. Lehet, hogy tényleg ott a
helyem. Apu azt mondta, hogy nem leszek ott sokáig,
mert azonnal megkezdi az intézkedést, hogy kihozzon
onnan s elvisz egy jó pszichiáterhez.
 Egyfolytában ifjúsági központnak hívják azt a helyet,
ahova menni fogok, de ezzel nem vernek át. Magukat
sem. Bolondokházába leszek zárva! Nem értem!
Másoknak is volt már rossz utazásuk, mégsem küldték
őket elmegyógyintézetbe. Azt mondják nekem, hogy nem
igaziak a férgeim és elküldenek egy olyan helyre, ami az
összes féregnél és koporsónál is rosszabb! Nem értem,
miért történik ez velem! Lezuhantam a földről, és most
zuhanok a semmibe és soha nem fogok leérkezni.
Nagyon-nagyon kérlek, ne engedd, hogy elvigyenek. Ne
engedd, hogy bolondok közé zárjanak! Félek tőlük.
Kérlek, hadd menjek haza a saját szobámba aludni.
Kérlek, Isten.

Július 23.
Átjött értem egy gyermekvédelmis, aki átvitt az Állami
Elmegyógyintézetbe, ahol nyilvántartásba vettek,
katalógusba írtak, kikérdeztek, épphogy csak
ujjlenyomatot nem vettek. Aztán bevittek egy
pszichiáterhez, aki beszélgetett velem egy kicsit. Nem
volt mit mondanom, gondolkodni sem tudtam. Csak az
járt a fejemben, hogy félek, félek, félek.
Aztán levezettek egy büdös, ronda, málló vakolatú
folyosón és egy zárt ajtón keresztül, amit újra bezártak
utánunk. A szívem olyan erősen vert, hogy attól féltem,
felrobban és összefröcsköli az egész folyosót. Hallottam
a fülemben a kalapálását, alig bírtam egymás elé
rakosgatni a lábaimat.
Végigmentünk egy sötét folyosón, láttam pár embert,
aki itt van és biztosan tudom, hogy nem tartozom
közéjük.
Nem tudom megemészteni, hogy ahova kerültem, az az
őrültek birodalma. Egy egész világ van belőlük. Kívül-
belül egyaránt. Nem illek ide, de itt vagyok. Ez is
őrültség, nem? Látod, drága Naplóm, egyetlen Barátom,
nincs hova menni, mert az egész világ őrült!

Július 24.
Az éjszaka a végtelenbe nyúlt. Itt bármi megtörténhet
anélkül, hogy bárki is megtudná.

Július 25.
Ma reggel fél 7-kor keltettek a reggelihez, amit nem
tudtam megenni. Karikás szemekkel, vacogva mentem
végig újra a hosszú, sötét folyosón, a rácsos ablakú
vasajtóig. Kulcscsörgetés után a túloldalon voltunk.
Újabb kulcscsörgés. Az ápolók sokat beszélgettek, de én
valahogy nem halottam őket. Be volt dugulva a fülem a
félelemtől. Átvittek az Ifjúsági Központba, ami két
épülettel arrébb van. Elmentünk két csorgó nyálú férfi
mellett, akik egy másik ápolóval leveleket gereblyéztek.
Az Ifjúsági Központban ötven-hatvan, talán nyolcvan
gyerek volt, nyüzsögtek, készülődtek az óráikra vagy
akárhová. Mind elég normálisnak látszott, kivéve egy
nagydarab lányt, aki velem egyidősnek nézett ki, csak
tizenöt-húsz centivel magasabb és legalább húsz kilóval
nehezebb lehetett. A flippergép alatt feküdt a társalgóban.
Volt egy kamasz srác is, aki rángatta a fejét és hülyén
motyogott maga elé.
Csöngettek, és a két gyogyóson kívül mindenki kiment.
Otthagytak velük a társalgóban. Végül egy termetes
nőszemély (az iskolai ápoló) bejött, és azt mondta, hogy
ha szeretnék iskolába járni, el kell mennem Dr. Millerhez
aláírni egy nyilatkozatot, hogy alávetem magamat a
Központ összes szabályának és megkötésének.
Azt mondtam, hogy ezt kész vagyok megtenni, Dr.
Miller házon kívül volt, úgyhogy a délelőtt hátralévő
részét a két dilis nézésével töltöttem. Az egyik aludt, a
másik rángatózott. Eltűnődtem azon is, vajon milyen
benyomást kelthettem a gyógyuló arcommal és fűnyíró-
típusú frizurámmal.
Az egész végtelenül hosszú délelőtt alatt szóltak a
csengők és jártak-keltek az emberek. Volt egy rakás
magazin egy kis kerek asztalon, a folyosón, de nem
tudtam olvasni. A gondolataim versenyt futottak az
idővel, és nem érkeztek meg sehová.
Fél 12-kor Mary, az ápolónő, megmutatta nekem az
ebédlőt. Kamaszok sürögtek-forogtak mindenfelé, de
egyikük sem nézett ki olyan bolondnak, hogy
idekerüljön, pedig nyilván azok voltak. Az ebéd
makaróni és sajt volt bolognaival, zöldbab konzerv és
valami ázott puding. Csak időpocsékolás volt, hogy enni
próbáltam. Nem tudtam nyelni.
Sokan nevettek és csipkelődtek; a tanáraikat és a
kezelőiket is a keresztnevükön szólítják. Az orvosokon
kívül mindenkit. Senki sem tűnt olyan ijedtnek, mint én.
Féltek, amikor ide kerültek? Félnek most is, csak
próbálják leplezni? Nem értem, hogy lehet itt élni.
Őszintén szólva, jobb itt az Ifjúsági Központban, mint a
többi részlegen. Majdnem olyan, mint egy kis iskola. De
maga a kórház elviselhetetlen. A büdös folyosók, a
kiégett emberek, a zárt, rácsos ajtók. Szörnyű álom, rossz
utazás, minden, amit el tudok képzelni.
Dr. Miller végre megérkezett délután, és beszélhettem
vele. Azt mondta, hogy a kórház nem tud segíteni rajtam,
a személyzet nem tud segíteni rajtam, a tanárok nem
tudnak segíteni rajtam és az egész program – ami
egyébként sikeresnek bizonyult – nem tud segíteni
rajtam, ha nem akarok segítséget. Azt is mondta, hogy ha
meg akarom oldani a problémámat, előbb el kell
ismernem, hogy problémám van. De hogy láthatnám be
azt, ami nincs? Tudom, hogy ellen tudnék állni a
kábítószernek akkor is, ha elsüllyednék benne. De
hogyan győzzek meg erről mást anyun, apun, Timen és
Joelen kívül, hogy legutóbb nem tudtam róla, hogy
kábítószert veszek be? Szinte hihetetlen, hogy az első
drogos tapasztalatom is meg ez az utolsó is, ami
elmegyógyintézetbe juttatot, a tudatomon kívül történt.
Senki nem hinné el, hogy ilyen hülye lehet valaki. Én is
alig tudom elhinni, én, aki tudom, hogy igaz!
Egyébként is, hogy ismerhetnék be bármit is, amikor
annyira félek, hogy beszélni sem tudok? Csak ültem
bólogatva Mr. Miller irodájában, hogy ne kelljen
kinyitnom a számat. Úgysem jött volna ki rajta semmi.
Fél 3-kor megjöttek a többiek a suliból. Volt, aki
labdázni ment, volt aki itt maradt csoportterápiára.
Kezd derengeni, amit az első orvos meg a
gyermekvédelmis mondott. Két csoport van. Az 1. számú
csoport megpróbálja betartani a szabályokat, hogy
kiengedjék. Minden kedvezményt megkapnak. A 2. sz. a
zárt. Nem tartják be az előírásokat: elvesztik a
türelmüket, káromkodnak, lopnak, szexuális életet élnek
stb., úgyhogy mindenben korlátozzák őket. Remélem, itt
nincs fű. Tudom, hogy vissza tudnám utasítani, de több
gondot nem bírnék elviselni anélkül, hogy tényleg
beleőrülnék. Biztos tudják az orvosok, hogy mit
csinálnak, de nagyon egyedül vagyok és nagyon félek.
Talán tényleg megbolondulok.
 Fél 5-kor vissza kellett jönnünk az osztályra, hogy
megint bezárjanak, mint az állatokat az állatkertbe. Öt fiú
és hat lány van rajtam kívül az én részlegemen, és hála
Istennek, mert egyedül nem bírtam volna visszamenni.
Mindenesetre ók is lelombozódtak (ahogy én), amikor
ránkzárták a vasajtót.
Ahogy mentünk a folyosón, egy idősebb nő
megjegyezte, hogy eddig milyen csönd és nyugalom volt.
A legkisebb lány megfordult. „Baszd meg!” – mondta
neki. Annyira meglepődtem, hogy azt hittem, ránk
szakad a mennyezet, de semmi sem történt. Senki sem
figyelt fel rá, csak én.

Július 26.
A kislány, akit tegnap említettem, a mellettem lévő
szobában lakik. 13 éves és olyan, mintha mindig a sírás
küszöbén lenne. Mikor megkérdeztem, mennyi ideje van
itt, azt mondta „Örökké itt vagyok, örökké.”
Vacsoraidőben együtt mentünk az étkezőbe és együtt
ültünk egy hosszú asztalnál. Nem ettünk. Az este
hátralévő részében hagyták, hogy tétlenül ténferegjünk az
osztályon. Nagyon el akartam mondani anyunak meg
apunak, hogy milyen itt, de nem fogom. Csak még
jobban felzaklatná őket.
Az egyik idősebb nő alkoholista és félek tőle. Még
jobban féltem Babbie-t. Mi tartja vissza ezt a nőt attól,
hogy nálunk próbálkozzon? Mindenféléket mutogatott
nekünk, amikor elmentünk mellette. Megkérdeztem
Babbie-t, hogy mit lehet ilyenkor csinálni; azt mondta,
megmondhatjuk az ápolóknak, de legjobb, ha nem
vesszük észre.
Aztán egy nagyon furcsa és rémisztő dolog történt. Az
egyik „társalgó” helyiségben ültünk és néztük egymást,
amint egymást nézzük. Olyanok voltunk, mint a majmok.
Megkérdeztem Babbie-t, hogy nem akarna-e inkább
valamelyikünk szobájában beszélgetni, mire azt mondta,
hogy nem szabad a szobákban szeretkezni, de holnap a
raktárban lehet róla szó! Nem tudtam szóhoz jutni! Azt
hitte, hogy molesztálni akarom. Annyira megdöbbentem,
hogy nem tudtam neki válaszolni. Később megpróbáltam
elmagyarázni neki, de ő csak elkezdett magáról beszélni,
mintha ott sem lettem volna.
Elmondta, hogy 13 éves és két éve kezdett kábítózni. A
szülei elváltak, mikor 10 éves volt és őt az apjához
küldték lakni, aki szerelő és újranősült. Egy ideig minden
rendben volt, aztán féltékeny lett a mostohaanyja
gyerekeire és idegennek, kívülállónak érezte magát.
Sokat járt el otthonról, azt mondta a mostohaanyjának,
hogy könyvtárba kell mennie, mert problémái vannak a
tanulással. A szokásos indokok. Közben az ideje felét
sem töltötte az iskolában. Ennek ellenére jó jegyeket vitt
haza, úgyhogy nem kérdezősködtek a szülei. Egyszer
végül telefonált a szüleinek az iskola, hogy a gyerek
nagyon sokat hiányzik. Azt adta be az apjának, hogy
nagy és zsúfolt az iskola és senki nem tudja
számontartani, hogy ki van ott és ki nincs. Ezt nem
tudom, miért hitte el az apja, de elhitte. Egyszerűbb volt,
mint tovább foglalkozni az üggyel.
Mindegy. Az igazság az volt, hogy Babbie-t beavatta
valami 32 éves hapsi, akivel egy matinén találkozott.
Nem részletezte, de gondolom, hogy a drog világán kívül
az életbe is kapott némi betekintést. Ez a pasi pár
hónappal később lelépett, de Babbie mindig könnyen
talált újakat. Sőt, 12 évesen már gyermekprostituáltként
működött. Mindezt nagyon nyugodtan mesélte el, majd
megszakadt a szívem. De ha sírtam volna (nem tettem),
se vette volna észre, nem volt egészen magánál.
Mikor már egy éve használt kábítószereket, az
élesszemű szülei gyanút fogtak. Akkor sem törődtek
ezzel nyíltan, csak faggatóztak meg balhéztak
egyfolytában, úgyhogy a következő mozis pasiját
kirabolta, és elment L. A.-be. Azt mondta egy barátja,
hogy egy gyerekprostituált mindig könnyen boldogul –
ami igaznak is bizonyult. A második napon, amikor a
városban mászkált, találkozott egy „kedves hölggyel”,
aki egy nagy lakosztályba vitte a ........Boulevard-on.
Mikor odaért, hasonló korú lányok ültek a nappaliban és
desszertes tálkákban álltak a tabletták. Fél órán belül
teljesen el volt szállva.
Később, mikor kijózanodott, megállapodtak a hölggyel,
hogy ott fog lakni és iskolába fog járni. Csak napi két
órát kellett dolgoznia, többnyire délután. Másnap tehát
beiratkozott ott egy suliba, mint a hölgy unokahúga, és
megkezdődött számára a felsőbbosztálybeli kurvák élete.
Abban az időben négy lány lakott a hölgynél
unokahúgként. A sofőr hozta-vitte őket és soha semmit
nem láttak a pénzből, amit megkerestek. Babbie azt
mondta, többnyire unatkoztak a lakásban, ültek ott, mint
a majmok: nem beszélgettek és nem is mentek sehová.
Annyira hihetetlen volt az egész, hogy megpróbáltam
kérdezni, de csak beszélt tovább szomorúan, fátyolos
hangon. Biztos, hogy igazat mondott. Egyébként, azok
után, amik velem történtek, bármit képes lennék elhinni.
Szomorú olyan helyen lenni, ahol az ember bármit elhisz,
nem? Szerintem az, drága Barátom, komolyan az.
Szóval Babbie pár hét múlva megszökött és stoppal
elment San Franciscoba. De ott négy muki összeverte és
megerőszakolta. Próbált pénzt koldulni, hogy
hazatelefonáljon, de senki nem adott neki. Azt mondta,
akár négykézláb is hazamászott volna és engedte volna,
hogy láncra kössék a spájzban. De mikor megkérdeztem,
miért nem ment a rendőrségre vagy orvoshoz, kiabálni és
köpködni kezdett.
Később sikerült elérnie a szüleit, de mire ők San
Franciscoba értek, lelépett valami hapsival, aki saját
labort hozott össze, hogy LSD-t gyártson. Mindketten
belekeveredtek valami szar ügybe, és ő itt kötött ki,
ahogy én is.
Nagyon örülök, hogy itt vagy nekem, Naplóm, mert itt
egyszerűen semmi nincs, amit csinálni lehetne ebben az
állatkertben. Nem tudom, mi lenne velem Nélküled.
Van valahol a folyosó másik végén egy nő, aki nyög és
jajgat egész nap. Hiába tapasztom a szétroncsolt kezemet
a fülemre és hiába bújok a párna alá, akkor is hallom a
hörgését. Fogok valaha az életben úgy aludni, hogy nem
harapdálom a számat, hogy nem vacognak a fogaim,
hogy nem önt el a rémület, ahányszor erre a helyre
gondolok? Nem lehet igaz. Csak egy rossz utazás az
egész. Talán holnap eljön ide egy busznyi kisiskolás,
hogy földimogyoróval etessen minket a rácson keresztül.

Július 27.
Kedves Napló!
Teljesen elveszthettem az eszem! De részben biztosan,
mert éppen imádkozni próbáltam. Meg akartam kérni
Istent, hogy segítsen rajtam, de csak ostoba, haszontalan
szavakat tudtam motyogni, amik megsemmisültek
mellettem a padlón és elgurultak a sarokba vagy az ágy
alá. Nem tudtam, egyszerűen nem tudtam
visszaemlékezni, hogy mi jön azután, hogy „Lecsukódik
már a szemem”. Ezek csak szavak, hasztalan,
mesterséges, üres szavak, nincs tartalmuk, sem
jelentésük. Olyanok, mint amiket az az őrült nő hajtogat,
aki már a családom tagja. Verbális gyakorlatok, értelem
nélküliek, kétségbeesettek, lényegtelenek, hatás és
méltóság nélküliek. Néha már azt hiszem, csak a halál
juttathat ki ebből a szobából.

Július 29.
Ma megengedték, hogy iskolába menjek. Itt az iskola
valóban kiváltság. Nincs szörnyűbb, mint a tétlenség,
hogy ott ülsz és nem csinálsz semmit, és ezt az idők
végezetéig csinálhatod.
Biztos sírtam álmomban, mert reggel csurom víz volt a
párnám és teljesen ki voltam merülve. A
felsőtagozatosoknak is két tanáruk van, meg nekünk is.
Mindkettő elég rendesnek látszik és a kölykök is elég
normálisan viselkednek. Biztos azért, mert félnek, hogy
visszaküldik őket a senki földjére, az unalom és a
magány birodalmába.
Úgy látszik, az ember mindent képes megszokni. Még
azt is, ha intézetbe zárják. Amikor ma este ránkzárták a
nehéz vasalt fémajtót, nem keseredtem el teljesen. Lehet,
hogy csak kiégett belőlem minden, mert kisírtam magam.
Beszélgettünk egy kicsit Babbie-val és megcsináltam a
haját, de minden öröm és spontaneitás eltűnt az életből.
Már én is csak kelletlenül vegetálok, ahogy ő.
A többi lány az osztályon beszélget, viccelődik meg
TV-t néz vagy kioson a mosdókba cigizni. Mi épphogy
csak élünk.
 Itt mindenki dohányzik, és megtölti a folyosókat a
szürke, gomolygó füst, aminek nincs hova mennie. Be
van zárva és össze van zavarodva, akár a betegek.
Az ápolók mind nehéz, csörgő kulcscsomókat hordanak
a kötényükön. Fémes csilingelésük szüntelen, lehangoló
figyelmeztetés.

Július 30.
Babbie lement a társalgóba TV-t nézni és én féltékeny
vagyok. Hogy haragudhatok egy gyerekre, aki egy öreg
nyanyára pazarolja az érzelmeit, hogy az megossza vele a
doboz cigarettáját?
Ilyen nincs! Ez nem is lehet igaz!

Július 31.
Iskola után csoportterápiát tartottunk az Ifjúsági
Központ nappalijában. Érdekes volt hallgatni a többieket.
Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy hogyan érezték
magukat, mikor először ide kerültek, de nem mertem
kinyitni a számat, hogy megkérdezzem. Rosie ki volt
borulva, mert úgy érzi, kiközösítik. A többiek pedig
elmondták neki, hogy miért nehéz vele: ráakaszkodik az
emberekre, ki akarja sajátítani őket. Először dühös lett és
szentségein i kezdett, de szerintem a végére már jobban
értette magát egy kicsit.
Aztán beszéltek a saját gondjaikról is, ez is érdekes
volt. Lehet, hogy az itt töltött idő mégiscsak a hasznomra
fog válni.
A terápia után Carter, a jelenlegi csoportelnök (hat
hetenként újat választanak), leült velem és beszélgettünk.
Mondta, hogy szabadon mondjak el bármit, hozzam
felszínre a gondolataimat és a dühömet, hogy
megbeszéljük, mert elrejtve felnagyítottnak,
aránytalannak tűnnek. Azt is elmondta, hogy mikor
először idekerült, annyira meg volt ijedve, hogy három
napig nem volt hangja. Egyszerűen nem tudott beszélni!
Tulajdonképpen azért küldték ide, mert senki nem tudta
kezelni. Annyi ifjúsági otthonban, nevelőintézetben és
nevelőotthonban volt már, hogy nem tudja számon
tartani, de az elmegyógyintézet gondolata teljesen
kiütötte a nyeregből.
Azt mondta, a 2. csoportból úgy lehet kijutni, ha
megjavulunk és rendesen viselkedünk. Volt már az 1.
csoportban párszor, de mindig visszakerült ide az
indulatossága miatt. Azt is mondta, hogy az 1. csoport
barlangjáró túrára megy két hét múlva a hegyekbe. Én is
el akarok menni. Ki kell jutnom innen. Muszáj.

Augusztus 1.
Anyu és apu meglátogattak. Még mindig hisznek nekem
és apu volt Jannél, aki – úgy érzi – vissza fogja vonni a
vallomását, miszerint kábítószert akartam neki eladni.
Nagyon örülök a csoportterápiának. Talán valami
hasznot is húzok abból, hogy itt vagyok, ahelyett, hogy
letörne.

Augusztus 2.
Voltam Dr. Millernél és azt hiszem, ő is hisz nekem.
Örül, hogy szociális dolgozó szeretnék lenni, és ő is
szükségesnek tartja, hogy legyenek emberek, akik értik,
ami ott kint zajlik. Javasolta, hogy kérdezzem meg a
többieket a hátterükről, hogy jobban megérthessem őket.
Figyelmeztetett, hogy semmin se döbbenjek meg, amit
hallok. Úgy látszik, azt hiszi, van még olyasmi ezen a
világon, ami meglephetne. Szerencse, hogy nem ismeri
az én hátteremet. Ugye nem?
Először azt hittem, nem merem majd megkérni őket,
hogy beszéljenek magukról. De azt mondta, hogy ha
elmondom, miért érdekel, biztos megteszik. Még mindig
nem vagyok biztos abban, hogy turkálni akarok mások
magánéletében. Nem biztos, hogy én elmondanám nekik
az én történetemet. De, talán mégis. A legdurvább
részeket azért kihagynám.
Egy rövid ideig tévéztem, de mivel hat fiatal és harminc
felnőtt van az osztályon és szavazni kell a műsorokra,
természetesen az utóbbi csoport szokott nyerni.
Úgyis szívesebben írok vagy olvasok. Babbie-t is rá
akarom venni, hogy olvasson, talán kivesz valamit a
könyvtárból, ha unszolom még egy kicsit. Segíteni fog
elterelni a gondolatait, ha oda tud figyelni valamire. A
nevelőtanára új otthont keres neki, de az ő előéletével ez
nem könnyű feladat, a szüleinek pedig már nem kell. Kár
érte.

Augusztus 3.
Gyönyörű, meleg, lustálkodós nap volt. Kint feküdtünk
a füvön, mikor összeszedtem minden bátorságomat és
megkérdeztem Tom............-ot, aki az én oszályom férfi
részlegén van, hogy miért került ide.
Tom jóképű, szeretetre méltó, értelmes fiatalember.
Tizenöt éves, az a típus, aki mellett az ember
automatikusan otthon érzi magát. Azt mondta, hogy
biztonságot nyújtó, kényelmes otthona volt, együtt éltek a
szülei. Nyolcadikban az iskola kedvencének választották.
Engem a legnagyobb baromnak választanának, ha lenne
nálunk iyesmi.
 Szóval múlt év tavaszán hallottak a szipózásról és –
mivel érdekelte őket a dolog – három haverjával vettek
ragasztót, és kipróbálták.
Hatalmas ricsajt csaptak: rikkantgattak, fetrengtek a
padlón. A gyerek apja leszólt nekik, hogy hagyják abba.
Nem is sejtette, hogy miért áll a bál. Azt hitte,
bunyóznak, mint máskor.
Egy héttel később ugyanez a három kipróbálta az apja
skót whisky-jét, de nem ízlett nekik, és nehezebb is volt
hozzájutni, mint a fűhöz vagy a tablettákhoz. Ő is
mondta, amit már hallottam, hogy a szülőknek sohasem
hiányoznak a fogyókúrás gyógyszereik, a nyugtatóik, a
lázcsillapítóik, serkentőszereik, az altatóik vagy bármi
más, ami ilyenkor – jobb híján – szóba jöhet. Úgy kezdte,
de hat hónap múlva már annyi pénzre volt szüksége,
hogy el kellett mennie dolgozni. A lehető legjobb helyre
jelenkezett: egy gyógyszertárba. Az üzlet tulajdonosának
elég sok fejtörésébe került, míg rájött, mi történik a
raktárával. Mikor ez megtörtént, Tommy-t elbocsátotta,
hogy megspórolja a családi balhét. Több szó nem is esett
az ügyről, csak ők ketten tudtak róla. Tommy-t már az
sem zavarta, hogy kirúgták, mert ráállt a kemény
drogokra és elkezdett árulni a felső tagozaton, hogy el
tudja tartani magát. Végül itt kötött ki, és szerény
véleménye szerint még mindig nem szállt le a földre,
mert a drog puszta említésére is bepörög. Észrevettem,
hogy Julie, aki pár lépéssel arrébb ült, ugyanígy reagált.
Olyan ez, mint amikor valaki ásít. Te is ásítasz. Olyan jó,
hogy nem éreztem semmit. Mégis, talán jobb lett volna,
ha nem kérdezem meg, mert rohadt elkeserítő volt, hogy
ő és Julie alig várják, hogy kiszabaduljanak innen és
újrakezdhessék.
 Utálom ezt a helyet! A mocskos WC-ben húgyszag van.
A kis ketrecek, ahová a rendetlenkedőket bezárják! Az
egyik idős nő, aki piromániás, szinte állandóan be van
zárva. Nem tudom elviselni. Az emberek a
legrosszabbak.

Augusztus 4.
Ma elmentünk úszni. Margie Ann mellett ültem a
buszban, aki azt mondta, sosem akar elmenni innen. Azt
mondta, amint kikerül, mindenki a nyakán van, hogy
beszálljon megint, és tudja, hogy most nem tudna nemet
mondani. Aztán rámnézett és azt mondta: „Miért nem
megyünk el? Csak mi ketten. Tudom, hol szerezhetünk
egy szempillantás alatt.”

Augusztus 5.
Anyu és apu megint meglátogattak, és hoztak Joeltől
egy tízoldalas levelet. Anyu azt akarta, hogy rögtön
olvassam el, de én meg akartam várni, míg egyedül
lehetek. Nagyon fontos nekem és senkivel sem akarom
megosztani, csak Veled. És félek is, hogy mi lehet benne,
mert Apu elmondta Joel-nek az igazságot, mármint
amennyit ő tud. Azt hiszem, várok a felbontással.
Apu azt is elmondta, hogy végre sikerült rávennie Jant,
hogy vonja vissza a vallomását, miszerint árultam a
suliban. Most ő és apu együtt próbálják meggyőzni
Marcie-t, hogy ő is vonja vissza az övét. Apu azt mondta,
hogyha ez megtörténik, azonnal kivisz innen.
Alig merek reménykedni, de mégis ezt teszem és attól a
gondolattól, hogy egy ilyen reménytelen helyen
reménykedjem, sírhatnékom támad.
 Később
Joel levele szuper volt. Először féltem elolvasni, de már
örülök, hogy megtettem. A legkedvesebb,
legmegbocsátóbb, legmegértőbb ember a világon.
Nagyon várom már az őszt, amikor majd megint együtt
lehetünk. Tudom, hogy nem lesz több drogproblémám,
de olyan egy hülye, éretlen, gyerekes, naiv, lehetetlen
alak vagyok! Mindent meg kell tennem, hogy büszke
lehessen rám. Bár itt lehetne most velem! Olyan erősnek
kellene lennem, mint a családom többi tagjának. Akarom,
akarom, akarom.

Augusztus 8.
Fantasztikus, gyünyürű, csodálatos, hihetetlen nap!
Madárdallal, napsütéssel, virágokkal. Nem tudom
elmondani, milyen boldog vagyok. Ki fogok szabadulni
innen! HAZA fogok menni. Ma aláírják a papírokat, és
anyu meg apu holnap eljön értem. Egy ezredév van még
holnapig. Sikítani akarok örömömben, de akkor
visszajönnének, hogy bezárjanak. Tulajdonképpen
igazságtalan vagyok ehhez a helyhez. Akármilyen
szörnyű is, jobb, mint a javítóintézet. Kay azt mondta,
hogyha javítóba küldték volna, az összes mocskos
trükköt megtanulta volna, ami csak létezik. Itt legalább
csak azokkal gazdálkodik, amiket már ismer. Azt hiszem,
ez mindnyájunkra igaz.
El sem tudom hinni, hogy végre hazamehetek. Valaki
odafönn intézkedik az érdekemben. Biztos szegény,
drága Nagyapó.

Később
Nem tudtam aludni és Babbie-n gondolkodtam.
Lelkiismeretfurdalásom van, amiért én elmegyek és ő itt
marad. Talán, ha ez a rémálom már halványodik egy
kicsit, visszajöhetünk érte. Nem, ez csak gyerekesség. Az
életben ez nem így megy. Nem akarok erre gondolni
többet.

Augusztus 9.
Végre-valahára itthon vagyok. Tim és Alex annyira
örültek nekem, hogy szörnyen éreztem magam azért,
amit az utóbbi hónapokban műveltem. Mikor Boldogság
odajött és megnyalta a kezemet meg az arcomat, azt
hittem, anyu sírva fakad, és örültem, hogy a Nagyi meg a
Nagyapó ezt nem érték meg.
Azt hiszem, apu tudta, hogyan érzek, és nagyon rendes
volt. Drága, jó apu, ő mindig tudja. Egy kicsit
beszélgettünk, aztán javasolta, hogy menjek föl a
szobámba pihenni, ami nagyon jó volt, mert úgyis
egyedül akartam lenni a saját szobámban, a saját
gyönyörű függönyöm, tapétám, ágyam társaságában, az
egész házzal körülöttem, míg a gyönyörű, kedves
családomat odalent tudom. Nagyon hálás vagyok nekik,
hogy nem utálnak, mert én sok mindenért gyűlölöm
magamat.

Augusztus 10.
Hajnali 2 óra van és most volt életem legcsodálatosabb
érzése. Imádkozni próbáltam. Csak meg akartam
köszönni Istennek, hogy kihozott onnan és hazahozott,
amikor eszembe jutott Jan és Marcie, és életemben
először igazán akartam, hogy nekik is segítsen. Azt
akartam, hogy teljesen jól legyenek és ne kelljen soha
elmegyógyintézetben kikötniük. Kérlek Isten, gyógyítsd
meg őket! Segíts rajtuk és rajtam is!

Augusztus 12.
Apunak lehetősége nyílt, hogy visszamenjünk Keletre
egy kéthetes előadássorozatra. Hát nem csodálatos?
Persze, Dr.........-nak egyáltalán nem csodálatos, mert
szívrohama volt. Remélem, már jobban van. Mindegy,
szóval apu helyettesíti és az ő gyönyörű házukban fogunk
lakni, meg minden. Szuper!

Augusztus 14.
Csak egy duplaágyas szobájuk volt már a motelben,
úgyhogy Alex és én alszunk az egyiken, anyu és apu a
másikon, Tim pedig a földön, mert már pótágyuk sem
volt. Tim nem bánja, olyan, mint a sátorozás, mondja.
Kisorsoltuk, hogy ki legyen az első a fürdőszobában. Én
az utolsó lettem, de nem baj, mert úgyis írni akartam
beléd.
Minden tökéletes lenne, ha itt lenne Joel. Csak ő
hiányzik az életünkből. Kicsit zűrös lenne ugyan, ha egy
szobát és egy mosdót kellene használnunk, és még össze
sem vagyunk házasodva. Lehet, hogy még cikibb lenne,
ha házasok lennénk – de erre most nem akarok gondolni.
Addig nem lesz több szex az életemben, amíg le nem
kötöttem magam egy férfi mellett ásó-kapa-nagyharang,
míg a halál el nem választ. De azt hiszem, akkor is együtt
leszünk. Mert nem tudom elképzelni, hogy az igazságos
Isten elválaszt egymást szerető embereket, mikor a
túlvlágra kerülnek. Nagyi és Nagyapó vagy apu és anyu
soha nem lennének egyedül boldogok. Biztos vagyok
abban, hogy a Nagyi azért halt meg, mert nem akart
egyedül lenni. Semmi baja nem volt azon kívül, hogy a
Nagypapa nélkül nem akart tovább élni.
Nem tudom, anyu csókolt-e meg valaha más férfit, mint
aput. Alighanem, mert apu néha viccelődik Humphrey-
ről, de biztos, hogy anyu soha nem feküdt le vele. Nem
hiszem, hogy szokás volt az ilyesmi, amikor anyu meg a
Nagyi fiatalok voltak. Jó lenne, ha még mindig úgy
lenne. Könnyebb lenne, ha szűzen házasodnának az
emberek és utána fedeznék fel az igazi életet. Velem
hogy lesz? Lehet, hogy jó lesz, hisz olyan értelemben
szűz vagyok, hogy tiszta fejjel még nem szeretkeztem.
Szerintem drog nélkül nagyon félnék. Remélem, mindezt
el tudom felejteni és hozzámegyek egyszer valakihez, aki
szeret. Ez egy biztonságot nyújtó terv, nem?
Olyasvalakivel lefeküdni, akit szeretsz.
Én jövök a fürdőszobában, úgyhogy mennem kell.
Viszlát.

Augusztus 17.
Beköltöztünk. Apu ma megkezdi a tanítást, délután
pedig megnézzük a várost. Sötét volt, mikor
megérkeztünk, de hihetetlen ez a környék, minden zöld
és illatos. Örülök, hogy végre itt vagyunk. Mind nagyon
fáradtak vagyunk, mert egész tegnap és tegnapelőtt
éjszaka anyu és apu felváltva vezettek. Két nap és egy
éjszaka autózás kicsit kikészített minket. Bár érdekes volt
megismerni az országnak ezt a részét, azért örülünk,
hogy letelepedtünk. Apu azt mondta, több időnk lesz a
hazafele útra és esetleg Chicagóba is elmehetünk
meglátogatni Joelt. Csodálatos lenne! Egyfolytában
drukkolok.

Augusztus 20.
 Képzelj el engem egy egyetemi teadélutánon! És ami
ennél is meghökkentőbb, hogy élveztem is, bár egy kicsit
magas volt. Úgy látszik, kezdek felnőni.
Viszlát.

Augusztus 22.
Vége a nagy felfedezésnek! Belesétáltam tegnap egy
bokornyi mérges szömörcébe. Jól elintéztem magamat!
Nincs sok errefele, de ki más találná meg?
Mindenem dagadt és vörös és viszket, a szemem is
bedagadt, alig tudom kinyitni, szóval szuperül festek. A
doki átjött és belémnyomott valamit, de nem volt nagyon
bizakodó. Pfuj!

Augusztus 24.
Nem tudtam, hogy ennyire fertőző a szömörce. Alex
megkapta a ruhámról vagy valahonnan. Nincs olyan
rosszul, mint én, de meglehetősen viszketős és
ingerlékeny. Páran az egyetemről átjöttek, hogy
megtudják, hol találkoztam a bokorral, hogy kiirtsák, de
én azt sem tudom, hogy néz ki.

Augusztus 27.
Hurrá! New Yorkba megyünk a hétvégére. Anyu, Tim,
Alex és én elmegyünk holnap vonattal, és hétfőig ott
leszünk. Tök jó, nem? A nagyáruházak meg minden.
Nagyon várom. A mérges szömörcéből már csak
rózsaszín pöttyök vannak, amiket el tudok tüntetni a
sminkemmel. Legalábbis remélem. A 7.15-ös vonattal
megyünk holnap. Apu azt mondta, hogy vehetek egy
csomó új dolgot a sulira. Éljen, éljen!
 Augusztus 29.
Olyan fülledt meleg van Manhattanben, hogy nem igaz.
Addig jó, amíg a nagyáruházakban vagyunk, de az utcán
olyan, mintha sütőben sétálna az ember. Felhőkben száll
föl a meleg a járdáról. Nem tudom, aki ott lakik, hogy
bírja. Joel azt mondta, Chicagóban sem jobb, de ezt
nehéz elhinni. Na mindegy. Délelőtt a Bloomingdale’s-
ben vásároltunk, délután pedig megnéztünk egy filmet a
Radio City-ben, csak azért, hogy elmeneküljünk a hőség
elől.
Életünk legnagyobb hibája volt, hogy felszálltunk a
metróra. Annyira tömve volt emberekkel, úgy össze
voltunk gabalyodva, mint a savanyú káposzta az üvegben
és a szag is legalább olyan szörnyű volt. Egy öreg
matróna lógott a szíjon mellettem, és az ujjatlan ruhája a
leghihetetlenebb csomós-borzas madárfészket mutatta
meg a hóna alatt. A legbüdösebb látvány volt, amivel
valaha találkoztam. Remélem, Tim nem látta, különben
egy életre megundorodik a nőktől.
Holnap elmegyünk a Modern Művészetek Múzeumába
meg pár másik helyre. Nem hiszem, hogy vasárnap
sokáig maradunk, mert anyu is legalább olyan
kényelmetlenül érzi magát, mint mi.

Szeptember 2.
Végül mégsem ejtjük útba Chicagót. Személyi
változások vannak az egyetemen, és apunak vissza kell
érnie. Felajánlotta, hogy valahogy mégiscsak
megoldhatjuk, hogy egy rövid ideig ott lehessünk, mert
nem akart elszomorítani, de nem lehetek ennyire
gyerekes. Pár hét múlva úgyis láthatom Joelt, és végtére
is nem vagyunk eljegyezve. Bár lennénk!
 Szeptember 4.
Egész éjszaka és egész nap autózni rém idegőrlő. Apu
teljesen kivan, úgy néz ki, mint egy másnapos víziló,
Alex pedig egyfolytában nyüzsög és nyugtalankodik.
Szeretnék segíteni a vezetéssel, de apu kijelentette, hogy
szó sem lehet róla, amíg nincs jogosítványom. Meg
fogom szerezni, amint csak tudom.
Még egy hirdetőtábla, és megőrülök!

Szeptember 6.
Végre itthon vagyunk! Szegény apunak át kellett
mennie az egyetemre. Tudom, hogy totálisan ki van
készülve. Ha én ilyen fáradt vagyok ilyen fiatalon, csoda,
hogy ő egyáltalán lépni tud. Anyu vidáman rohangál a
házban, boldog, mint egy madárka, hogy ITTHON lehet.
Milyen csodálatosan szép, gyönyörű szó ez!
Már én is kezdem tűrhetően érezni magam. Pár órával
ezelőtt egyikünk sem gondolta volna, hogy kibírja még
egy percig, most pedig mindenki feltámadt. Alex elrohant
Tríciához, hogy elhozza Honey-t és a kiscicáit meg
Boldogságot, Tim pedig szöszmötöl a „büdös-
szobájában”, ahogy Alex nevezi. Én azt csinálom, amit a
legjobban szeretek: örülök a gyönyörű szobámnak, a
könyveimnek, a személyes tárgyaimnak. Nem is tudom
eldönteni, mit csináljak először: játsszam valamit a
gyönyörű zongorámon, elővegyek egy gyönyörű könyvet
vagy szunyáljak egy jót.
Azt hiszem, az alvás fog nyerni.

Szeptember 7.
Találkoztam Fawn........-val a boltban és meghívott
estére hozzájuk úszni egyet. Igazán rendes tőle. Lehet,
hogy idén végre össze tudok jönni néhány rendes
gyerekkel, és akkor nem mernének piszkálni a hülye
drogosok. Egyszerűen tökéletes lenne, nem? Fawn és a
nővérei vízibalettoznak és – bár nem úszom jól –
megígérte, hogy megtanít. Remélem, nem fulladok meg
és nem esem a fejemre a medence sekély vizében.

Szeptember 10.
Nem tudom, miért kell ilyen bizonytalannak és félősnek
lennem. Nem ismerem Fawnt régóta, de féltékeny
vagyok a többi barátjára. Szebbnek és talpraesettebbnek
tartom őket, és mindig arra gondolok, hogy épphogy
elviselnek, ami hülyeség, mert egyfolytában meghívnak
mindenhová.
Csak hülye vagyok. Remélem, egyikük sem hallotta
azokat az ocsmány pletykákat, amik rólam keringenek.
Fogalmam sincs, kikkel beszélt Jan, Marcie vagy a többi
hülye drogos, de remélem, nem az egész iskolával.
Remélem, nem fognak többet bántani. Vajon a többi lány
is ilyen szégyenlős, mint én? Ha azt hiszem, hogy randit
fog kérni tőlem egy srác, attól félek, hogy nem fog, ha
pedig megteszi, félek elmenni. Tegnap este, mikor
úsztunk, átjött egy vagonnyi fiú, és Fawn apja, aki
nagyon rendes, behívta őket egy puncsra. Hülyéskedtünk
egy kicsit, aztán ráengedtük a slagot az udvarra, és
táncoltunk a vizes betonon. Jól nézhettem ki, mert
Frank..... találkozni szeretne velem. Először csak haza
akart kísérni, de ott akartam maradni, hogy segítsek
Fawnnak összetakarítani. Az igazság az, hogy nem
érdekelnek annyira a fiúk. Anyu szerint csak azért, mert
még bizonytalan vagyok magamban. Remélem, igaza
van. Nagyon remélem.

Szeptember 11.
Reggel rögtön telefonált Fawn. Szeretne egy bulit
rendezni jövő pénteken fiúkkal. Átmegyek ma délután, és
együtt fogjuk megtervezni, de inkább nem bonyolódnék
bele. Wally tegnap udvarolt neki, ma este pedig moziba
mennek. Valahogy jobban örülnék, ha nem tenné. Nem
tudom, miért aggódom érte, hisz pár hónappal idősebb
nálam, de azt hiszem, a fiúzásból van a legtöbb baj.
Legalábbis az én problémáim gyökerei ott voltak. Ez egy
hatalmas hazugság. Egyébként ma reggel olvastam egy
cikket az egyéniség és a felelősségtudat kérdéséről. Azt
írták, hogy az olyan gyerek, aki soha nem dönthet
egyedül, soha nem nő fel, és akinek túl korán kell
egyedül döntéseket hoznia, az sem. Nem hiszem, hogy
bármelyik kategóriába beletartoznék, de azért érdekes
gondolat.
Viszlát.

Szeptember 16.
Nem is fogod elhinni, mi történt. Mrs. .........., a régi
zongoratanárnőm felhívott, és szeretné, ha szólista lennék
a diákbemutatóján. Az egyetem dísztermét szeretné
kibérelni és az én fényképemet szeretné a plakátokra meg
a programfüzetre tenni! Tud a kezeimről, csak késő
ősszel lenne ez az egész, de akkor is tök jó! Nem tudtam,
hogy ilyen jó vagyok. Komolyan nem gondoltam volna.
Szeretne találkozni a szüleimmel valamelyik este, hogy
megbeszéljék. Még mindig nem tudom elhinni. Jó,
persze, mindennap gyakorolok, meg gyakran leülök
játszani csak úgy, amikor nincs jobb dolgom, de ez azért
van, mert nem rajongok a tv-ért, pláne azért nem, amit
Tim és Alex néznek, és örökké azért mégsem olvashatok.
Nem tudtam, hogy ilyen jó vagyok. Hülyeségnek fogják
tartani a többiek? Nem akarok mindent elrontani most,
mikor kezdünk igazán jóban lenni. Azt hiszem, meg
fogom beszélni Fawn-nal, de csak a bulija után, mert
tudom, hogy mostanában csak az jár a fejében.
Ui.: A világ legszebb levelét kaptam meg az imént
Joeltól. Alig várja, hogy láthassuk egymást. Nem
mondtam meg, hogy én is így érzek, de ő biztosan tudja.

Szeptember 17.
Hát képzeld, megjött a mestruációm. Most aztán emiatt
is zavarban leszek. Nem tudom, kiborítaná-e anyut, ha
tampont vennék vatta helyett? Azt hiszem, igen, úgyhogy
nem kísérletezem. Azért ez rendesen betesz nekem
holnapra. Végül is nem baj. Legfeljebb az új nadágomat
veszem fel a felsőrésszel. Akkor is bosszantó. De mivel
nem tudok tenni ellene, megpróbálok jó képet vágni az
egészhez.

Szeptember 18.
Felnéztem az égre ma reggel és rádöbbentem, hogy
majdnem vége a nyárnak. Elég elszomorító, mert olyan,
mintha itt sem lett volna. Nem akarom, hogy vége
legyen! Nem akarok megöregedni. Van egy ilyen
nevetséges félelmem, hogy egyszer öreg leszek – anélkül,
hogy fiatal lettem volna. Megtörténhet ilyen gyorsan?
Vajon tönkretehettem-e már az életemet? Szerinted
elröppenhet az ember élete anélkül, hogy észrevenné?
Kiráz a hideg, ha erre gondolok.
 (?)
De nagy marha vagyok! Holnap lesz apu születésnapja,
és teljesen megfeledkeztem róla. Tim és anyu családi
kirándulást terveztek, de én annyira el vagyok foglalva
Fawnnal meg a többiekkel, hogy nem zavartak a
részletekkel. Láthatjuk, ki a házi hülyegyerek!
Értelmetlen dolog ezen rágódni. Inkább ki kell találnom
valami különlegeset apunak, hogy mindenkit meglepjek.
Viszlát.

Szeptember 19.
Anyunak igaza volt. Teljesen felesleges gátlásaim
voltak Fawn bulijával kapcsolatban. Egyszerűen szuper
volt! Fawn szülei nagyon rendesek és a többiek is
nagyszerűek. Jess........ lesz a jövő évben a
diákönkormányzat elnöke, Tess pedig a lányok
képiselője. Meg Judy és mindenki. Emlékszem, tavaly
ilyenkor unalmas kockafejeknek tartottam őket, most
pedig reménykedem, hogy adnak még egy lehetőséget és
nem ejtenek a fejemre.
Ha elég komoly és érett lennék, tudatosítanám
magamban, hogy egyszer, előbb vagy utóbb valaki
elkezd majd arról beszélni, hogy annak idején bevontak
az üzletbe, akkor is, ha ez ezer éve volt. Akkor minden
tiszta gyerek szülei azt fogják mondani, hogy nem
kellene velem barátkozniuk, mert ártok a jó hírüknek.
Akkor minden tiszta eltűnődik majd azon, hogy milyen is
lehetek én igazán és ha megtudják, hogy
elmegyógyintézetben voltam, el tudom képzelni, mik
fognak megfordulni a fejükben és kijönni a szájukon. Azt
gondolná az ember, hogy egy 900 fős iskolában bármikor
át lehet pártolni az egyik oldalról a másikhoz. Én ezt
fogom tenni, ha hagyják! Meg tudom tenni! Kérlek,
segítsetek! Kérlek!
Talán őszintének kellene lennem Fawnhoz meg a
szüleihez. Mit gondolsz, megértenének vagy csak
rendkívül kínos helyzetbe hoznék mindenkit? Tudom,
hogy előbb vagy utóbb el kell modanom Fawnnak a
kórházat. Már rákérdezett a kezeimre és nem akarok
hazudni neki. Bár tudnám, mit tegyek! Ha lenne valaki,
aki tudja, hogy kell viszonyulni az ilyesmihez, nem
kellene itt ülnöm az ágyamban és tépelődnöm, meg
Téged zavarnom. Azt mondaná: „Ezt és ezt kell tenned!”
Biztosan tudom, hogy anyu és apu még nálam is
tanácstalanabbak ezen a téren. Próbálták eltussolni az
egészet, szerintem a legközelebbi barátaik sem tudnak
semmiről. Miért ilyen bonyolult az élet? Miért nem
lehetünk magunk és miért nem fogadnak el minket annak,
amik vagyunk? Miért nem lehetek egyszerűen én,
amilyen most vagyok? Nem kellene a múltra és a jövőre
gondolva kiborulni, kikészülni. Szörnyű, hogy soha nem
tudhatom, hogy holnap a nyakamon lesz-e Jan, Marcie
meg a többi. Néha úgy érzem, jobb lett volna meg sem
születnem.
Vajon mit gondolna az a rendes Frank, ha ismerne
engem? Valószínűleg elfutna, mint egy riadt nyúl. Vagy
rögtön arra gondolna, hogy bármit megszerezhet és csak
egyvalamit akarna.
Olyan jó lenne, ha tudnék aludni! Néha olyan furcsa, az
idő olyan gyorsan elszáll, hogy az ember észre sem veszi,
mint az utóbbi két-három héten. Az órák, a percek, a
napok, a hetek, a hónapok egymásba olvadnak, egy
villódzó csíkba. Ma van apu születésnapja és holnap az
enyém. Ha most száz évvel korábban lennénk az időben,
én már valószínűleg férjes asszony lennék, és valahol egy
tanyán gyerekeket szülnék. Azt hiszem, szerencse, hogy
az ilyesmi nem ilyen korán történik mostanában. De azért
mindenesetre felnőttebben kellene már viselkednem és
gondolkodnom.

Később
Ma délután elrohantam és vettem apunak egy mellényt.
Biztos tetszeni fog neki, mert egy hasonlót látott Mr.
Taylor kirakatában és azt mondta, pont jó lenne az
irodába, amikor nem akar kabátot venni. Most be kell
fejeznem a verset, és akkor legalább valamit jól
csináltam. Vajon az élet másoknak is ilyen bonyolult és
szeszélyes? Remélem nem, mert ezt a káoszt senkinek
nem kívánom.
Kíváncsi vagyok, hogy együtt lesz-e a születésnapi
ünnepségem apuéval vagy külön tartanak egyet nekem.
Két torta egy héten elcsaphatja bárki gyomrát.
Hűha, még egy születésnap! Szinte öregasszony leszek!
A tizenéveim felén túl. Hisz tegnap még gyerek voltam.

Szeptember 20.
Még alig voltam ébren, mikor Frank telefonált, hogy
elhívjon ma estére, de megmondtam neki, hogy egész
hétvégén a családommal leszek elfoglalva. Csalódottnak
tűnt, de úgy éreztem, hitt nekem. Mindenesetre – az
illatokból ítélve – egy egész oldalnyi szalonna sülhet lent,
és én olyan éhes vagyok, hogy be tudnám falni a
paplanomat.
Viszlát.
Ui.: Apu szülinapja szuper volt! Igazi, bensőséges
hangulat volt és nagyon jól mulattunk, de majd később
elmesélem.
Ui. 2.: Nagyon tetszett neki a mellény is meg a vers is.
Azt hiszem, a vers különösen azért tetszett, mert direkt
neki írtam. Még az orrát is kifújta, mikor elolvasta.

Később
Mindenki lent van és buzgón szervezkedik, az egész
házat betöltik a királyoknak és egzotikus királylányoknak
való, ínycsiklandozó illatok. Mit csinálhatnak? Anyu,
Tim és Alex még a nagyszobába sem engedtek be. Azt
mondták, hogy jöjjek föl és fürödjem meg, csináljam
meg a hajamat és addig ne menjek le, amíg nem vagyok a
legszebb teremtés a Földön. Hát ez nem fog menni, de jó
muri lesz megpróbálni.

Később
Nem fogod elhinni, mi történt! Itt volt Joel! Tudtam,
hogy későn jön vissza a munkája miatt, de..... még
mindig nem tudom elhinni. A kis disznó! Már négy egész
napja itt van és ott ült a nagyszobában délután, amikor
hazajöttem a régi rövidnadrágomban meg apu legrégibb,
fehér festékes pólójában. Azt mondta, amikor meglátott,
ahogy fölvonszoltam magam a házhoz, kész lett volna
visszamenni Chicagóba. Hála Istennek, felvettem a fehér
ruhámat és az új szandálomat. Nem akarta elhinni, hogy
ugyanaz az ember vagyok. Tim és apu nevettek és azt
mondták, hogy oda kellett kötözniük a székhez, hogy el
ne menjen azután, hogy először meglátott!
Nagyon szép este volt; biztos csak vicceltek. Amikor
Joel meglátott, szájoncsókolt az egész családom szeme
láttára és úgy megölelt, hogy azt hittem szétroppanok.
Gyönyörű volt, ha egy kicsit ciki is.
 Egész nyáron ezt tervezték, én meg azt hittem, a
születésnapom csak apuénak a maradéka lesz. Ehelyett a
legszebb volt életemben. Joeltól egy kis tűzzománc
gyűrűt kaptam, amin fehér virágok vannak. Halálomig
viselni fogom. Most is rajtam van, és igazán gyönyörű.
Anyutól és aputól megkaptam a bőrdzsekit, amit kértem,
Timtől egy sálat kaptam, Alex pedig csinált nekem
mogyorókrémet, amit apu, Joel és Tim megettek, amiért
apu születésnapján megettem az övét. Ez a kis Alex
finomabb mogyorókrémet tud csinálni, mint akár anyu
vagy én, de nem árulja el a titkát. Lehet, hogy csak mert
olyan édes, és ez átsugárzik a mogyoróra.
Alig 10 percig voltam négyszemközt Joellel, amikor
kint ültünk a verandalépcsőn, mielőtt apu visszavitte a
szállására. Meg sem kérdeztem, mert annyi mindent meg
kellett beszélnünk, de biztos, hogy szeret az ő gyengéd,
kitartó módján. Egész este fogtuk egymás kezét, de ez
nem jelent semmit, mert a másikba Alex csimpaszkodott
és Tim is egyfolytában el akarta rángatni, hogy
megmutassa neki a dolgokat, amiket a nyár folyamán
gyűjtött.
Hát, ha holnap fel akarok kelni hatkor tornázni és
szembenézni mindazzal, ami vár rám, jobb, ha most
lefekszem. Erről a gyönyörű napról akarok álmodni és
arról, hogy milyen gyönyörű lesz az összes
elkövetkezendő is.

Szeptember 21.
Már az óracsörgés előtt felébredtem. Csak öt perccel
múlt 5 óra és nem hiszem, hogy rajtam kívül van még
valaki ébren a tömbben. Én annyira ébren vagyok, hogy
alig bírok magammal. Őszintén szólva, elszorul a
gyomrom, ha az iskolára gondolok, de az eszemmel
tudom, hogy minden rendben lesz, mert itt van nekem
Joel meg a rendes, új barátaim, akik segíteni fognak. És
sokkal erősebb vagyok, mint régen. Tudom.
Úgy gondoltam, veszek még egy naplót, ha már
beteltél, meg hogy egész életemben naplót vezetek majd.
De nem hiszem, hogy fogok. A napló csodálatos dolog,
amikor fiatal az ember. Sőt, ezerszer, milliószor
megmentetted az életemet. De azt hiszem, ahogy
öregszik az ember, meg kell tanulnia más emberekkel
megosztani, megbeszélni a gondjait, gondolatait, nem
csak önmaga másik felével, ami Te voltál nekem. Ugye?
Remélem, egyetértesz, mert Te vagy a legdrágább
barátom, és mindig hálás leszek Neked, hogy
megoszthattam a bánatomat, a szívfájdalmamat,
küzdelmeimet, örömömet, boldogságomat Veled. A
maga módján nagyon jó volt, azt hiszem. Szia.
 Epilógus

E könyv írója meghalt 3 héttel azután, hogy eldöntötte,

nem vezet tovább naplót.
A szülei hazajöttek egy moziból és halva találták.
Értesítették a rendőrséget és kihívták a mentőket, de már
nem volt mit tenni.
Véletlen túladagolás volt? Tudatos öngyilkosság? Senki
sem tudja. De ez a kérdés valahogy nem lényeges. Sokkal
fontosabb ennél tudni azt, hogy meghalt és hogy ő csak
egy volt az 50 ezer kábítószeres halálból az Egyesült
Államokban abban az évben.