Yrsa Sigurðardóttir

EMLÉKSZEM RÁD

Animus
Budapest, 2014
 Copyright © Yrsa Sigurdardóttir, 2010

A Salomonsson Agency, Stockholm engedélyével

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014

Fordította: Torma Péter

Szerkesztette: Havadi Krisztina
Korrektúra: Barsi Nikoletta
Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Borítóterv: Beleznai Kornél

A nyomtatás és a kötés a debreceni

ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Ajánlom ezt a könyvet csodálatos
anyósomnak és apósomnak,
Asrún Olafsdóttirnak és Thorhallur
Jónssonnak.

*
Külön köszönet a nyugati fjordoknál élő
hagyományokra, valamint a Hesteyri
történetére vonatkozó információkért
kollégámnak, Ingólfur Amarsonnak, drága
barátaimnak, Halldóra Hreinsdóttirnak és
Jón Reynir Sigurvinssonnak, valamint
természetesen Bima Pálsdóttir asszonynak,
aki az Orvoslak gondnoka.

Yrsa
 1. fejezet

A hullámok egyre váltakozó ritmusban himbálták ide-oda a

hajót. Az orra finoman fölfelé és lefelé is kimozdult, amikor
egy-egy hevesebb löket oldalra taszította. A kapitány próbálta
kikötni a hajót a vékony acélpóznához, a viharvert úszóstég
azonban állandóan elhátrált előle, mintha csak valami játékot
játszanának. Türelmesen újra és újra megismételte
ugyanazokat a mozdulatokat, a pózna irányába dobálva a
foszladozó kötelet, a durva hurkot azonban az utolsó
pillanatban mintha mindig elrántotta volna valaki, éppen
amikor a helyére esett volna. Olyan volt, mintha a tenger meg
akarná mutatni, ki a főnök. A kapitánynak végül is sikerült
kikötnie, de nem volt világos, hogy tapasztalatának és
türelmének köszönhette ezt, vagy a hullámok csupán ráuntak
a játszadozásra. Három utasához fordult, és komoly arccal így
szólt:
– Mehetnek, de óvatosan!
Aztán a dobozok és zsákok felé biccentett, amelyeket az
utasok hoztak magukkal:
– Kipakolni segítek, de a házhoz már sajnos nem tudom
kivinni őket.
Hunyorogva nézte a tenger felszínét.
– Úgy néz ki, jobb, ha minél előbb visszamegyek. Ha
elmentem, lesz idejük elrendezni a cuccot. Valahol kell itt
lennie egy talicskának is.
– Menni fog – mosolygott halványan Gardar, de nem
mozdult, hogy megkezdje a kirakodást. A lábát váltogatta,
majd hangosat fújt, és a szárazföld felé fordult, ahol néhány
ház látszott a partvonal fölött. Arrébb még csillogott egy pár
tető. Noha még csak délután volt, a gyönge téli fény gyorsan
fogyatkozott. Nem sok hiányzott hozzá, hogy teljesen
besötétedjen. – Nincs itt valami nagy nyüzsgés – tette hozzá
vidámságot színlelve.
– Hát nincs. Azt hitte, az lesz? – A kapitány nem is leplezte
meglepetését. – Azt hittem, már voltak itt. Lehet, hogy át
kellene gondolniuk a tervüket. Vissza is jöhetnek velem;
persze ingyen.
Gardar megrázta a fejét. Közben igyekezett kerülni Katrín
pillantását, aki viszont kimondottan kereste vele a
szemkontaktust, hogy bólogatással, vagy bármi mással
jelezhesse neki, ő bizony nem bánná, ha visszamennének. Őt
nem izgatta fel annyira ez a kaland, mind Gardart, noha nem
is ellenezte kifejezetten. Inkább a férfival tartott, hagyva, hogy
őt is magával ragadja annak lelkesedése, és bizonyossága
abban, hogy minden a terv szerint megy majd, most azonban
mintha megingott volna. Hirtelen biztos lett benne, hogy a
vállalkozásnak a legjobb esetben is csak teljes kudarc lehet a
vége, a legrosszabb eshetőségbe pedig inkább bele sem
gondolt. Lífre pillantott, aki a hajó korlátjára támaszkodva
próbálta visszanyerni egyensúlyát, amelyet valahol az
Ísafjörduri mólón hagyott. Az út legnagyobb részében
tengeribetegséggel küszködő Líf nyomorultul festett, árnyéka
volt csupán a virgonc nőnek, aki annyira megörült annak,
hogy velük tarthat, hogy oda sem hederített Katrín
óvatosságra intő szavaira. Még Gardar sem hasonlított
korábbi önmagára; ahogy közeledtek a parthoz, úgy lohadt
benne a harci szellem, amelyet a készülődés során mutatott.
Katrín persze egy szót sem szólhatott: ő egy zsák tűzifán
kuporgott, és makacsul megtagadta, hogy felkeljen onnét.
Közte és két társa között csupán annyi volt a különbség, hogy
ő eleve nem lelkesedett túlságosan az útért. Az egyetlen utas,
aki megörült a partra szállás gondolatának, Putti, Líf
kiskutyája volt, aki – a várakozással ellentétben – kitűnő
tengerjárónak bizonyult.
A hullámverés zaját leszámítva teljes volt a csend. Hogy
gondolhatta egy pillanatig is, hogy ez jó ötlet? Itt állnak
hárman, a tél közepén, egy kihalt faluban az isten háta
mögött, ahol nincs sem áram, sem fűtés, és a visszaút csak a
tengeren át vezet. Ha bármi történik, csakis magukra
támaszkodhatnak. És most, hogy szembesült a tényekkel,
Katrínnak be kellett ismernie, hogy leleményességük nagyon
is korlátozott. Egyikük sem volt az a sportos alkat, és a világon
szinte bármilyen munka inkább nekik való lett volna, mint
egy ház felújítása. Kinyitotta a száját, hogy a többiek nevében
is elfogadja a kapitány ajánlatát, de aztán inkább szó nélkül
becsukta, és csendeset sóhajtott magában. A pillanat elmúlt,
már nem fordulhattak vissza, így aztán tiltakozni is késő volt.
Csakis magát hibáztathatta, amiért belekeveredett ebbe az
esztelenségbe, hiszen számtalan lehetőséget szalasztott el,
amikor előadhatta volna ellenvetéseit vagy módosítási
elképzeléseit. Amióta először merült fel ez a házprojekt,
bármikor javasolhatta volna, hogy utasítsák el az ajánlatot a
tulajdonrész vásárlására, vagy várjanak a felújítással nyárig,
amikor van rendszeres kompjárat. Katrín hirtelen
megborzongott, és feljebb húzta kabátja cipzárját. Nevetséges
volt ez az egész.
De hátha mégsem az ő passzivitása okolható mindezért,
hanem a néhai Einar lelkesedése, aki Gardar legjobb barátja
és Líf férje volt? Most, hogy eltemették, már nehéz volt rá
haragudni, Katrín számára azonban egyre világosabbá vált,
hogy őt terheli a legnagyobb felelősség ezért az abszurd
helyzetért. Einar két évvel korábban túrázott a
Homstrandir-félszigeten, innen ismerte Hesteyrit, ahol a ház
állt. Ő mesélt nekik a világvégi falu történetéről és
szépségéről, a békéről és a felejthetetlen tájakon vezető
végtelen turistautakról. Gardar érdeklődését rögtön
felcsigázta – na, nem a természet hívó szava, hanem az a tény,
hogy Einar nem tudott szobát kivenni Hesteyriben, mert az
egyetlen turistaház tele volt. Katrín már nem emlékezett,
melyikük vetette fel, hogy nézzék meg, hátha más ház is van
ott eladó, és azt alakítsák vendégházzá, de mindegy is volt;
amint az ötlet megszületett, már nem volt megállás. Gardar
akkor már nyolc hónapja munkanélküli volt, és egészen
magával ragadta annak gondolata, hogy végre csinálhat
valami hasznosat. Az sem lankasztotta a lelkesedését, amikor
Einar hangot adott a vágyának, hogy ő is beszálljon, munkával
és tőkével egyaránt. Aztán Líf csak tovább szította a tüzet
azzal, hogy áradozva dicsérte az ötletet, és megállás nélkül
biztatta mindkettejüket. Katrín emlékezett, mennyire
idegesítette Líf lelkesedése; gyanította, hogy ennek oka
részben az a kilátás, hogy külön lehet a férjétől, akinek a
felújítás miatt hosszú időszakokat kellett volna északon
töltenie. Akkoriban úgy tűnt, a házasságuk összeomlóban van,
de amikor Einar meghalt, Líf gyásza feneketlen volt. Egy
nagyon csúnya gondolat is kavargott Katrín fejében: jobb lett
volna, ha Einar még azelőtt meghal, hogy megveszik a házat.
Sajnos azonban nem így történt: most már ott volt a
nyakukon az ingatlan, viszont kettő helyett csupán egy embert
lelkesített a felújítás. Az, hogy Líf olyan szívesen átvette a férje
helyét, és sürgette a munkát, valószínűleg a gyász
folyamatának része volt; a vak is láthatta, hogy sem kedve,
sem tehetsége nincs az effajta munkához. Bezzeg ha kiszáll,
most otthon ültek volna a tévé előtt a város ölelő karjaiban,
ahol sosem volt olyan fekete az éjszaka, mint itt, Hesteyriben.
 Amikor világossá vált, hogy a projekt nem halt meg
Einarral, Líf és Gardar nyugatra mentek, és áthajóztak
Ísafjördurből Hesteyribe, hogy megnézzék a házat.
Természetesen vacak állapotban volt, de ez egy cseppet sem
törte le a lelkesedésüket. Kazalnyi fényképet készítettek a ház
minden zegéről-zugáról, Gardar pedig azonnal nekilátott
megtervezni, hogy mit kell elvégezniük még a turistaszezon
beköszönte előtt. A fotók alapján Katrínnak úgy tűnt, hogy a
házat csak a festék tartja össze, ellentétben azzal, hogy Gardar
váltig állította, az előző tulajdonos minden fontosabb javítást
elvégzett. Líf emellé költői leírást szolgáltatott Hesteyri
hihetetlen természeti szépségéről. Gardar hamarosan már a
költségvetést tervezgette, emelve a szállásdíját és az
egyemeletes épületben elhelyezhető vendégek számát minden
egyes alkalommal, amikor az erről szóló Excel-fájlt
megnyitotta. Most legalább Katrínnak is lehetősége nyílt a
saját szemével megnézni a házat, és kitalálni, hogy
szándékozik Gardar ennyi embert bezsúfolni oda.
Katrín felállt, de innen nem látta az épületet. Gardar
fotóiról úgy látszott, a település szélén van, de kissé
magasabban annál, így látszania kellett volna. Mi van, ha
simán összedőlt, miután Gardar és Líf eljött onnan? Majd két
hónap eltelt azóta, és a terület nem kis mértékben volt kitéve
a rossz időjárásnak. Épp javasolni akarta, hogy
bizonyosodjanak meg erről, mielőtt hagyják elmenni a hajót,
amikor a kapitány, aki kétségkívül már azon kezdett aggódni,
hogy ölben kell lecipelnie őket a fedélzetről, így szólt:
– Legalább az idővel mázlijuk van.
Felnézett az égre.
– Viszont akármikor megváltozhat, úgyhogy készüljenek fel
mindenre.
– Felkészültünk. Csak nézze meg ezt a cuccot! – mosolygott
Gardar, és arcára újra kiült korábbi magabiztossága. –
Szerintem maximum a húzódásoktól kell tartanunk.
– Ha maga mondja... – A kapitány nem is feszegette tovább
a témát, inkább kiemelt egy dobozt a mólóra. – Remélem, van
maguknál feltöltött telefon; ha felmásznak arra a dombra, ott
van térerő. Itt lent ne is próbálkozzanak.
Gardar és Katrín a dombra nézett, ami az ő számukra
inkább hegynek tűnt. Líf még mindig a tenger örvénylő, fekete
felszínét bámulta.
– Jó tudni – ütögette meg a zsebét Gardar. – De remélem,
nem lesz rá szükség. Egy hét alatt el kell tudnunk készülni; itt
várjuk majd a mólón, ahogy megbeszéltük.
– Azt ne felejtsék el, hogy ha rossz az idő, nem tudok
idejönni. Viszont jövök, ahogy kitisztul. Ha meg csak kicsit
rossz, akkor se kell itt várniuk, majd felmegyek én a házhoz.
Ne ácsorogjanak a hidegben meg a szélben. – A kapitány
elfordult, és kinézett a fjordra. – Jó időt mondanak, de egy hét
alatt sok minden megváltozhat. Nem kell sok, hogy egy ilyen
kis hajó úgy felbillenjen, mint egy parafadugó, úgyhogy
reménykedjünk.
– Mennyire rossz idő kell ahhoz, hogy ne jöjjön? – Katrín
próbálta leplezni, hogy mennyire zavarja a kapitány
bejelentése. Miért nem mondta ezt akkor, amikor
megállapodtak? Lehet, hogy nagyobb hajót kellett volna
bérelniük. De amint felötlött benne ez a gondolat, már el is
vetette: egy nagyobb hajó sokkal többe került volna.
– Hát ha nagyok a hullámok a nyílt tengeren, nem
valószínű, hogy nekivágok. – A kapitány megint a fjordra
nézett, és a víz felé bökött a fejével. – Ha ennél sokkal
rosszabb, akkor nem jövök.
Újra visszafordult hozzájuk.
– Mennem kell.
 A felszerelések kupacához lépett, és átadta Gardarnak a
legfelül lévő matracot. Láncba fejlődtek, úgy adogatták ki a
dobozokat, festékesvödröket, tűzifát, szerszámokat és a nem
törékeny holmikkal teli fekete szemeteszsákokat a stégre. Míg
Katrín elrendezte a felszerelést a stégen, hogy annak vége
szabadon maradjon, Líf pihenhetett. Rossz bőrben volt; csak
annyi telt tőle, hogy kitántorogjon a partra, és leheverjen.
Putti a homokban ugrándozva követte, láthatólag örvendezve,
hogy szilárd talaj van a lába alatt, és ügyet sem vetve gazdája
szánalmas állapotára. Katrínnak minden erejére szüksége
volt, hogy lépést tudjon tartani a férfiakkal, akiknek néha ki
kellett ugraniuk a stégre, hogy segítsenek neki. Végül aztán
csak ott sorakozott a teljes rakomány a mólón, mintegy
díszsorfalat állva a látogatók előtt. A kapitány türelmetlenül
toporogni kezdett. Úgy tűnt, ő jobban várja az elválást, mint
az utasai. Jelenléte biztonságot adott nekik, amely vele együtt
eltűnt volna a láthatáron; velük ellentétben neki már volt
dolga a természet erőivel, és készen állt bármire, ami rá várt.
Gardar és Katrín egyaránt kacérkodott a gondolattal, hogy
megkérik, maradjon és segítsen nekik, de egyikük sem tette
meg. Végül aztán a kapitány zárta le a dolgot:
– Na, hát akkor csak jussanak ki a partra, és már mehetnek
is.
Szavait Gardarhoz intézte, aki kényszeredetten
rámosolygott, aztán kikecmergett a stégre. Ott álltak
Katrínnal, és tanácstalanul néztek a kapitányra. Az zavartan
elfordult tőlük.
– Nem lesz baj. Remélem, a barátnőjük jobban van –
biccentett Líf felé, aki épp ekkor ült fel. Fehér kabátja élesen
elütött a háttértől, mintha azt jelképezné, milyen kevéssé
illenek a jövevények a tájba.
– Jól van, úgy látom javul már szegényke.
 A kapitány szavai nem vidították fel őket – már ha ez volt
velük a célja –, és Katrín eltűnődött, milyennek láthatja őket a
férfi: egy reykjavíki pár, egy tanárnő és egy üzleti
adminisztráció szakon végzett közgazdász, mindketten alig túl
a harmincon, és egyikük sem nagy fizikai megterhelésre
termett; nem is beszélve a harmadik kerékről, aki a fejét is
alig képes felemelni.
– Biztos, hogy nem lesz semmi baj – ismételte meg a
kapitány mogorván, de nem sok meggyőződéssel. – De ne
sokáig várjanak a felcuccolással, mert mindjárt sötét lesz.
A szél Katrín szeme elé fújta egyik súlyos, kócos hajfürtjét.
Annyira koncentrált arra, hogy le ne maradjon valami az
építőanyagok és egyéb felszerelések listájáról, hogy végül a
hajpántról feledkezett meg. Líf azt mondta, ő csak egyet
hozott, és azt neki kellett használnia az átkelés során, hogy a
haja ne lógjon az arcába hányás közben. Katrín most a kezével
igyekezett hátrafogni a haját, de a szél rögtön felborzolta újra.
Gardar haja sem járt jobban, noha az övé sokkal rövidebb
volt. Túrabakancsuk úgy nézett ki, mintha direkt erre az útra
vették volna őket, széldzsekijük és -nadrágjuk pedig, bár nem
voltak vadonatújak, egészen annak tűntek – nászajándékba
kapták őket Gardar testvéreitől, de most nyílt először
alkalmuk, hogy használják. Líf egy olaszországi túrára vette
fehér síruháját, amely körülbelül annyira felelt meg ebben a
környezetben, mint egy fürdőköpeny. Sápadt bőrükön
látszott, hogy egyikük sem az a kimozdulós típus. Az
edzőteremben töltött óráknak köszönhetően legalább jó
formában voltak, bár Katrín gyanította, hogy akármennyi erőt
gyűjtöttek, az nem lesz elegendő az itt végzendő
munkájukhoz.
– Nem tudja, várható a héten másvalaki is? – kérdezte
Katrín, a háta mögött keresztbe téve az ujjait. Ha igen,
reménykedhetnek benne, hogy korábban hazafuvarozzák őket
abban az esetben, ha minden befuccsol.
A kapitány megrázta a fejét.
– Nem sokat tudnak a helyről, igaz?
Útközben a motor zaja miatt nemigen tudtak beszélgetni.
– Nem, nem nagyon.
– Nem jön ide senki, csak nyáron, mert így télvíz idején
nemigen van miért. Szilveszterre idejönnek páran az egyik
házba, meg néhány tulajdonos ide-idenéz, hogy rendben
van-e minden, de egyébként télen itt minden üres. – A
kapitány felnézett a településre, vagyis arra, ami idelátszott
belőle. – Melyik házat vették meg?
– A legtávolabbit. Azt hiszem, az volt régen a paplak. –
Gardar hangja büszkeségről árulkodott. – Így a sötétben már
nem látszik innen, de egyébként nagyon is feltűnő.
– Micsoda? Ez biztos? – nézett nagyot a kapitány. – Ebben
a faluban nem lakott pap. Adalvíkból járt át, amikor még volt
itt templom. Rosszul tájékoztathatták magukat.
Gardar habozott, Katrín fején pedig sok minden futott át,
többek közt az a reményteljes gondolat is, hogy félreértés
történt: nincs is ház, és már indulhatnak is haza.
– Nem, megnéztem, és paplak volt az. Legalábbis a bejárati
ajtóba bele van vésve egy szép kis kereszt.
A kapitány mintha nehezen hitte volna ezt.
– Magukon kívül kié még a ház? – kérdezte, kissé
összevonva a szemöldökét, mintha arra gyanakodna, hogy
valami törvénytelen célra akarják használni az épületet.
– Senkié – válaszolta Gardar a homlokát ráncolva. – A
hagyatékából vettük valakinek, aki meghalt, mielőtt felújította
volna.
A kapitány megrángatta a kötelet, majd felugrott hozzájuk
a mólóra.
 – Azt hiszem, jobb, ha megnézem, mi folyik itt. Én itt
minden házat ismerek, és gyakorlatilag mindegyiknek több
tulajdonosa van, testvérek, vagy a régi lakók örökösei. Egy
olyan házról se tudok, amelyik csak egyvalakié volna. – A
nadrágjába törölte a kezét. – Nem hagyhatom itt magukat,
amíg nem vagyok biztos benne, hogy van menedékük, és nem
valami átverésnek ültek fel. – Elindult a mólón. – Majd a
partról mutassák meg a házat, ott már elég messze leszünk a
hajótól, hogy ne vakítson el a lámpája.
Követték őt, arra kényszerülve, hogy nagyobbakat lépjenek,
mint szoktak, különben nem tudták volna tartani a tempót az
alacsony kapitány meglepően nagy és fürge lépteivel. Aztán
majdnem beleütköztek, amikor éppoly hirtelen, mint ahogy
neki iramodott, meg is torpant: odaértek, ahol Líf ücsörgött a
földön. Katrín úgy látta, mintha kezdene visszatérni az arcába
a szín.
– Azt hiszem, befejeztem a hányást – próbált mosolyogni
Líf, de nem sok sikerrel. – Szétfagytam, mikor megyünk be?
– Mindjárt – felelte Gardar szokatlanul kurtán, de menten
meg is bánta, és jóval gyengédebb hangon hozzátette: – Bírd
ki még egy kicsit.
Eltolta magától Puttit, aki úgy üdvözölte, hogy
hozzádörgölőzött. Ingerülten lesöpörte a homokot a
nadrágjáról.
A kapitány Gardarhoz fordult:
– Mit mondott, melyik ház az? Innen már látni?
Katrín a férfiak mellé helyezkedett, és ugyanolyan
aggodalmasan nézett, mint az öreg kapitány. Gardar leírása a
faluról ugyan elevenen élt a fejében, de nehéz volt
összeegyeztetni azzal, amit most látott. A tíz házból és a
hozzájuk tartozó gazdasági épületekből álló település
kiterjedtebb volt, mint gondolta, és meg is lepte, hogy
mekkora a távolság köztük. Azt gondolta volna, hogy egy ilyen
elszigetelt közösségben az emberek közelebb akarnak élni
egymáshoz, hogy nehéz időkben egymás jelenlétéből
merítsenek erőt. De hát mit tudhatott ő erről? Azt sem tudta,
milyen régi a falu. Talán az embereknek nagy tér kellett az
állattartáshoz és a zöldségtermesztéshez. Hiszen bolt biztosan
nem volt itt. Gardar végre meglátta, amit keresett, és
rámutatott:
– Ott, a legmesszebbi, a patak túlsó partján! Persze csak a
teteje látszik... ott a domb túloldalán, a lucfenyők
takarásában!
Leengedte a kezét.
– Szóval maga szerint nem a pap lakott ott?
Az öregember csettintett a nyelvével, és odanézett, ahol az
ártalmatlannak látszó tető kibukkant a sárguló növényzet
közül.
– Már el is feledkeztem róla. De nem, az nem paplak volt.
Annak a keresztnek az ajtón semmi köze a papokhoz. Aki ott
lakott, a Mennyei Atya és a Fiú követője volt, és ezt illő
tiszteletadásnak tartotta.
Habozott még egy pillanatig, mintha még mondani akarna
valamit, de visszanyelte.
– Évekig úgy hívták, hogy az Utolsó Látvány. Ez még látszik
a tengerről.
Megint úgy tűnt, mintha hozzá akarna fűzni valamit, de
ezúttal sem tette.
– Utolsó Látvány. Értem. – Gardar próbált
nemtörődömnek mutatkozni, de Katrín átlátott rajta. A férje
többek között éppen azt tartotta a legvonzóbbnak a házban,
hogy valaha a falu egyik
legfontosabb lakója élt benne. – Hát, talán túlzás is lett
volna paplak egy ekkora falucskába.
 Gardar végignézett a házakon, amelyek legtöbbje teljes
egészében látszott onnan, ahol álltak – nem úgy, mint az,
amelyik az övék volt.
– De régebben több ház volt itt, nem? Párat biztos
lebontottak az évek során.
– Le bizony, úgy van. – Az öregember még mindig nem
fordult vissza hozzájuk, és mintha valami máson járt volna az
esze. – Volt itt több ház is, igen. Persze sosem laktak itt
valami sokan, de volt, aki magával vitte a házát, amikor
elköltözött. Csak az alapok maradtak.
– Maga járt már ott? A mi házunkban? – Katrínnak az volt
az érzése, hogy valami nagyon furcsa dologról van szó, de az
öregember valamiért nem tudja megfogalmazni, mi az. – Be
fog szakadni a tető, vagy ilyesmi? – Nem volt elég fantáziája
ahhoz, hogy valami mást találjon ki. – Biztonságban leszünk
bent?
– Benn ugyan nem jártam, de a tető valószínűleg rendben
van. Az előző tulajok nagyon lelkesen toldozták össze a házat.
Mindenki ilyen jól kezdi.
– Kezdi? – Gardar cinkosan Katrínra pillantott, és
elvigyorodott. – Hát akkor itt az ideje, hogy valaki be is
fejezze.
A kapitány ügyet sem vetett Gardar próbálkozására, hogy
oldja a hangulatot; elfordult a falunak aligha nevezhető
házcsoporttól, és elindult vissza a móló felé.
– Elhozok valamit a hajóról.
Katrín és Gardar kissé meglepődött ezen, először nem is
tudták, maradjanak-e vagy kövessék a kapitányt, végül az
utóbbi mellett döntöttek.– Most hova mentek? Itt ne
hagyjatok már egyedül! – tápászkodott fel Líf.
Katrín visszafordult hozzá.
– Mindjárt jövünk. Fél órája ott üldögélsz, pár perccel több
már igazán nem számít. Pihenj csak.
Mielőtt Lífnek lett volna ideje ellenkezni, Katrín Gardar is a
kapitány után sietett.
A kapitány eltűnt a hajó belsejében, majd mikor visszatért,
egy nyitott műanyag dobozt cipelt magával, tele olyan
dolgokkal, amiket Katrín nem látott jól. Előbányászott belőle
egy kulcskarikát, rajta egy hagyományos meg egy nagyobb,
ósdibb külsejű kulccsal.
– A biztonság kedvéért vigyék el ezeket, a doktor házában
működő turistaház kulcsai – mutatott a méltóságteljesebb
külsejű házak egyikére, amely tisztán látszott a mólóról. –
Megmondom a tulajoknak, hogy kölcsönadtam őket
maguknak. A sógornőm a gondnok, biztos örülni fog neki, ha
tudja, hogy van hova menniük, ha valami adódik. Nyugodtan
szálljanak csak meg ott.
Valami kimondatlan lebegett a levegőben Gardar és Katrín
között: nem szóltak a kapitánynak arról, hogy konkurenciát
készülnek csinálni a vendégháznak, amelynek a kulcsait
odaadta nekik. Most sem mondta el egyikük sem. Katrín
elvette a kulcskarikát.
– Köszönjük szépen.
– A telefonjuk legyen feltöltve, és ne habozzanak hívni, ha
baj van. Jó időben két óra alatt ideérek.
– Nagyon kedves – mondta Gardar, átkarolva Katrín vállát.
– De nem vagyunk olyan szerencsétlenek, amilyennek
kinézünk, szóval kétlem, hogy erre szükség lesz.
– Nem is maguk miatt mondom. Nincs jó híre annak a
háznak, és nem vagyok ugyan babonás, de jobb érzés tudni,
hogy mehetnek máshova is, és tudnak segítséget hívni.
Veszélyes tud itt lenni néha az időjárás, ennyi az egész.
Miután senki sem válaszolt, sok szerencsét kívánt nekik, és
elköszönt. Ők is motyogtak valami búcsúfélét, és egy helyben
állva integettek, amíg a férfi ügyesen elkormányozta a hajót a
mólótól, majd kifutott vele a fjordra.
Mikor magukra maradtak, Katrínt elfogta a szorongás.
– Hogy értette, hogy nincs jó híre a háznak?
Gardar lassan ingatta a fejét.
– Sejtelmem sincs. Az a gyanúm, hogy többet tud a
tervünkről, mint amennyit hajlandó volt elárulni. Nem azt
mondta, hogy a sógornője működteti a turistaházat? Csak be
akart paráztatni. Remélem, nem kezd el pletykákat terjeszteni
a házról.
Katrín nem szólt semmit. Biztos volt benne, hogy Gardar
téved. Lífen kívül senki nem tudott a terveikről. Sem ő, sem
Gardar nem beszélt róla még a családtagoknak sem, mert
féltek, hogy elkiabálják a szerencséjüket. Már épp eléggé
lesajnálták őket Gardar munkanélkülisége miatt is. A
rokonaik úgy tudták, csak kirándulni ugrottak el nyugatra,
míg Katrínnak téli szünete van az iskolában. Nem, az öreg
nem azért mondta, amit mondott, hogy rájuk ijesszen, valami
más volt mögötte. Katrín most már keserűen bánta, hogy nem
próbált belőle több részletet kiszedni, hanem hagyta
meglódulni a fantáziáját. A hajó gyorsabban veszett bele a
messzeségbe, mint ahogy emlékei szerint közeledett, és
hihetetlenül rövid idő alatt ökölnyire zsugorodott.
– Micsoda csönd van itt – szólalt meg Gardar, amikor a
hajó eltávozott. – Nem hiszem, hogy valaha jártam ilyen
elhagyatott helyen. – Lehajolt, és megcsókolta Katrín sós ízű
arcát. – De a társaság jó, az egyszer biztos.
Katrín rámosolygott, és megkérdezte, netán elfeledkezett-e
kis házi Lázárukról, Lífről. Elfordult a tengertől, hogy ne lássa
eltűnni a hajót, és végignézett a parton a szárazföld felé. Líf
már talpon volt, és hevesen integetett feléjük. Katrín felemelte
a kezét, hogy visszaintsen neki, de leejtette, amikor gyors
mozgást pillantott meg fehérbe öltözött barátnőjük mögött.
Koromfekete árnyék volt az, jóval sötétebb a körülötte lévő
homálynál. Ahogy felbukkant, nyomban el is tűnt, így Katrín
nem tudta azonosítani, de alacsony embernek nézte.
Megmarkolta Gardar felkarját.
– Mi volt az?
– Mi? – meresztgette a szemét Gardar abba az irányba,
amerre Katrín mutogatott. – Líf?
– Nem. Valami mozgott mögötte.
– Tényleg? – nézett zavartan Gardar. – De hát nincs ott
semmi. Csak egy tengeribeteg nő síruhában. Nem a kutyát
láttad?
Katrín próbált nyugodtnak látszani. Talán csak a szeme
csalta meg. De azt biztosra vette, hogy nem Putti volt az; ő Líf
előtt állva szaglászott a levegőbe. Talán a szél libbentett meg
valamit. Ez azonban nem magyarázta meg a gyors mozgást,
bár persze lehetett erős széllökés is. Eleresztette Gardar
karját, és arra koncentrált, hogy nyugodtan lélegezve sétáljon
végig a mólón. Akkor sem szólt semmit, amikor odaértek
Lífhez. Zizegés és recsegés hallatszott a megsárgult
aljnövényzetből, mintha valaki járna benne. Úgy látszott, sem
Gardar, sem Líf nem vett észre semmit, de Katrín képtelen
volt szabadulni a gondolattól, hogy nincsenek egyedül
Hesteyriben.
 2. fejezet

– Nem tudom, ki csinálta ezt, de nem hiszem, hogy kölykök

vagy kamaszok. Bár persze az is lehet.
Freyr zsebre vágta a kezét, úgy nézett végig még egyszer az
elébe táruló pusztításon. Megszaggatott játékmackók és
rongybabák borították a padlót, a legtöbbjüknek leszakították
a végtagjait és kitépték a szemét.
– Az első meglátásom az, hogy minden okunk megvan
aggódni az illető vagy illetők miatt, de ebből a kuplerájból
nehéz komplett diagnózist felállítani. Ha ez segít valamit, arra
hajlanék, hogy aki ezt tette, egyedül dolgozott. Sajnálom, de
ennél pontosabbat nem tudok mondani.
A sárga falra nézett, és rajta az Ísafjörduri óvodások
rajzaira, amelyek csak a sarkokban maradtak meg, ahol
gyurmaragasztóval erősítették őket a falhoz. A többi rajz
szintén a padlón hevert, vastag, színes papírcafatok
formájában. Első pillantásra úgy tűnt, a vandál sietősen
tépdeste le őket, hogy helyet csináljon az üzenetének.
Közelebbről megnézve azonban látszott, hogy módszeresen
cincálta szét a lapokat. A falon otromba betűk éktelenkedtek.
A vad mozdulatokkal dolgozó elkövető többször is átment
rajtuk zsírkrétával, amelyek darabjai ott feküdtek a
papírfecnik között. Lehetetlen volt megállapítani, milyen korú
lehetett az, aki a falra írta az üzenetet, már ha üzenet volt
egyáltalán: MOCSKOS.
A fal egy pillanatra kivilágosodott, és Freyrt elvakította a
vaku fénye.
– És a graffitiről tudsz mondani valamit? – Dagný elvette
arca elől a hatalmas fényképezőgépet, de nem fordult Freyr
felé, hanem továbbra is a feliratot tanulmányozta.
– Nem, semmit. – Freyr szemügyre vette a nő profilját.
Rövid, kócos haja, bár sugárzott bizonyos keménységet,
kiemelte arcának nőiességét – nyilvánvalóan épp ellentétben
a szándékaival. Freyr nem tudta eldönteni, vajon a rendőrnői
szerep, vagy általában az életmódja miatt igyekezett elrejteni
a szexepiljét. Dagný ebből a szempontból különleges volt;
rendszerint úgy olvasott az emberekben, mint a nyitott
könyvekben, és Freyr nagyon vonzónak találta a nőnek ezt a
rendkívüli vonását. Ám nem igazán kapott visszajelzést
bátortalan próbálkozásaira, hogy elmélyítse a kapcsolatukat.
Ritka találkozásaik alkalmával, úgy tűnt, a nő élvezi a
jelenlétét, de nem úgy nézett ki, hogy valaha is lesz esélye
többre jutni nála a barátságnál. Vagy Freyr állt készen erre, és
Dagný nem, vagy azon ritka alkalmakkor, amikor a nő látszott
némi érdeklődést mutatni, a férfinak támadtak kételyei, és
meghátrált. A kételyek nem Dagnýval, hanem saját magával
voltak kapcsolatosak; mélyen benne ott munkált a gyanú,
hogy nem érdemli meg a nőt, hogy túlságosan összetört és
kiégett ahhoz, hogy kapcsolatot alakítson ki vele, vagy bárki
mással. Aztán eloszlottak a kétségei, és akkor Dagný
visszakozott, fenntartva a nevetséges ördögi kört.
Sok éve ez volt az első olyan eset, hogy Freyr nem tudta,
hogyan kezelje a kapcsolatát valakivel, és ez emlékeket
ébresztett benne azokból az időkből, amikor még nem volt az
emberi viselkedés szakértője. Valószínűleg épp ezekből az
emlékekből eredt a Dagný iránti vonzódása, de Freyr kínosan
ügyelt arra, hogy ne sokat töprengjen rajta, és ne
következtessen arra, hogy fél az érzelmei elsorvadásától és
attól, hogy olyan magányosan végzi, amilyen régen volt.
Megrázta a fejét, és lassan kifújta a levegőt, mint mindig,
amikor gondolkodott.
– Mármint nyilván sok minden eszembe jut, de egyik sem
igazán hasznos.
– Például? – Dagný hangja teljesen érzelemmentes volt.
Arra emlékeztette Freyrt, amikor a környékbeli pékségben
dolgozó lányok unottan megkérdezték tőle, szeletelve kéri-e a
kenyeret.
– Hát, mondjuk, mocskos pénz, mocskos ruha, mocskos
politikusok, mocskos zsaruk, mocskos filmek... valami
ilyesmi, de nem látom, mi köze volna bármelyiknek ehhez a
vandálkodáshoz.
Dagný arckifejezése cseppet sem változott. Megint az
arcához emelte a kamerát, és ellőtt egy újabb képet. Nem
igazán volt világos, mit számít még eggyel több. Miután
készített egy felvételt, mindig megnézte az apró kijelzőn, hogy
biztosan elkapta-e rajta azt, amit akart, így aztán aligha kellett
tartania attól, hogy az előzők nem sikerültek jól. Freyr arra
gondolt, hátha álarcnak használja a kamerát, amely mögé
elrejtőzhet.
– Azt hittem, a pszichológusok pont ezzel foglalkoznak.
Nem nektek kellene tudnotok, mi van amögött, amit valaki
felfokozott tudatállapotban irkái?
– De, de általában nem egyetlen szóból kell kiindulnunk.
Lehet, hogy pont azon az órán hiányoztam, amikor olyanokról
volt szó, akik iskolákba törnek be őrjöngeni, meg rejtélyes
üzeneteket a falra firkálni.
Freyr azonnal megbánta, hogy ezt mondta. Miért hagyja,
hogy felidegesítse a nő gúnyolódása? Most humorizál, vagy
megpróbálja kideríteni, mi a helyzet?
– Azt javasolnám, hogy a hagyományos módon próbáljátok
megtalálni a tettest, aztán ha megvan, beszélek vele, és
elmondom neked a véleményemet arról, hogy miért tette ezt.
Ebben a pillanatban nem sokkal tudom segíteni a nyomozást.
Tulajdonképpen azt sem tudta, miért őt hívta ide Dagný;
munkaköri leírása az Ísafjörduri körzeti kórházban nem
tartalmazta a rendőrségnek adott segítségnyújtást, és Dagný
sem úgy viselkedett, mintha az ő véleményétől várná a
fordulatot a nyomozásban.
– Vagy esetleg utánanézhetek a hasonló eseteknek máshol,
és megnézhetem, mire tudok következtetni belőlük. Nem
tudom, használna az?
– Nem, nem! – Dagný hangja nyers volt, ahogy ezt rávágta,
de meglágyult, amikor sietve hozzátette: – Kösz, de nem
szükséges.
Gyerekhangok szűrődtek be az ablakon. Normális
körülmények között valószínűleg idebent lettek volna, hogy
játszadozzanak és újabb képeket rajzoljanak, amelyeket aztán
ki lehet tenni a falra és nézegetni. Ám ezt a reggelt egyáltalán
nem lehetett normálisnak nevezni. Az elsőnek beérkező
óvónő majdnem elájult, és azonnal hívta a rendőrséget. Az
esethez Dagnýt küldték egy idősebb rendőr társaságában;
Freyr azt gyanította, azért, mert korán ment be dolgozni. A
rendőri műszak nyolc órakor kezdődött, de Dagný rendszerint
már hatkor felkelt, akár dolgozott aznap, akár nem. Az
egyetlen különbség az volt, hogy munkanapokon már hétkor
munkába indult, nyilván, mert képtelen volt tovább otthon
ülni. Freyr onnan tudta ezt, hogy egymással szemben laktak,
és ő is ezt a reggeli rutint követte. Ebben hasonlítottak
egymásra: egyikük sem szerette semmittevéssel vesztegetni az
idejét. Ez tetszett Freyrnek; az a néhány nő, akivel életében
kapcsolata volt, mind addig akart ágyban maradni, amíg csak
lehetett, és nem értették, miért kell neki rögtön felkelnie,
amint kinyitotta a szemét, lehetőleg még azelőtt, hogy az
újságot bedobnák az ajtón. Nagyon örült volna most már egy
olyan kapcsolatnak, ahol van társasága a konyhában, mikor
még sötét van, és mindenki alszik. Egyéb ötlete arra, hogy mit
vár egy társtól, nem volt; túl kevés idő telt még el a válása óta.
Nem tudta eldönteni, hogy az emlékei előző kapcsolatának
arról a részéről, amikor még nem romlott el minden, valós
képei annak, amit keres, vagy csak ő látja őket rózsaszínben.
Vagyis valójában tudta a választ, csak képtelen volt
szembenézni vele.
Freyr az ablakoz ment, amelyben először csak a saját
tükörképét látta. Fiatalabbnak látszott a koránál, kétségkívül
azért, mert formában tartotta magát, elkerülve így a
pluszkilókat, amelyek régi egyetemi évfolyamtársain már
kezdtek felhalmozódni. De így is volt ez igazságos, mert
azokban az években öt tüntették ki kevesebb figyelemmel a
nők. Mostanában viszont már kedvelték erőteljes arcvonásait,
ő pedig, mivel jól emlékezett még, milyen volt, amikor még
meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egy nő odafigyeljen rá,
régóta ügyelt a külsejére. Persze tudta, hogy egy idő után
romlani kezd majd, de még a negyvenig is volt hátra néhány
éve, így egyelőre nem érezte úgy, hogy fél lábbal a sírban
lenne.
A gyerekek a játszótéren gyülekeztek, téli öltözetükben
merevnek, és már-már gömbölyűnek látszottak. Noha a tél
szokatlanul enyhe volt, még mindig eléggé hideg volt, és a kis
arcocskák csak úgy vöröslöttek a tarkabarka pomponos
sapkák alatt. Freyr úgy sejtette, hogy ez az eset valóságos
áradatot indít majd az orvosi rendelőbe; már így is terjedt az
influenza meg valamiféle fülfertőzés is. Ha a gyerekeket nem
engedik vissza, amíg itt mindent rendbe nem raktak, lehet,
hogy egész nap kint kell lenniük.
– Mikor jöhetnek be szegénykék? – kérdezte Freyr, látva,
hogy egy kislány orra esik, miután gödörbe lépett a
homokozóban.
– Majd ha kész leszünk – Dagný újabb képeket készített. A
vaku fénye az ablaküvegen mutatta, hogy a szétszóródott
könyvek kupacán heverő könyvespolcok felé fordult. – Nem
tarthat már sokáig; vettünk ujjlenyomatot a legtöbb olyan
helyről, ahol a vandál hagyhatott, de nem hiszem, hogy sokra
megyünk vele. Itt minden négyzetcentiméter
ujjlenyomatokkal van tele. Majdhogynem lehetetlen
megmondani, melyik az övé.
Freyr nem szólt semmit, csak nézte a gyerekeket. Ha
hunyorgott, azt is el tudta képzelni, hogy visszautazott néhány
évet az időben, és az ő fia is ott játszik velük; néhány kisfiú
még totyogva járt, és így, hogy ennyire be voltak bugyolálva,
Freyr könnyebben be tudta csapni magát. Mégsem engedte
magának, hogy egészen elmerüljön az ábrándozásban. Túl
fájdalmas lett volna elhagyni az álomvilágot, és visszatérni a
rideg valóságba, amelyben az ő fiának nem volt hely.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta Veigar, az idősebb rendőr, aki
Dagnýval együtt érkezett a helyszínre. – Hogy álltok? – nézett
körül, aztán megcsóválta a fejét. – Förtelem, bazmeg.
Megszokta már, hogy Dagnýval dolgozik, így nem zavarta,
hogy az nem válaszol. Nem sértődött meg, és nem is ismételte
meg a kérdését, inkább Freyrhez fordult:
– Na, megoldottad nekünk az ügyet, cimbora?
Freyr ellépett az ablaktól, és elmosolyodott.
– Nem, még nem raktam össze, de a bizonyítékok alapján
azt mondanám, egy elég beteg ember járt itt.
– Hát ehhez nem kell délről szakembert hívni. – Veigar
lehajolt, és felvett egy törött széklábat. – Hogy tud valaki ilyet
csinálni? Engem nem is érdekel, mi vitte rá erre azt a
hibbantat, csak azt akarom tudni, hogyan csinálta.
– Semmit nem kímélt meg? – Freyr csak futtában tudta
felmérni a helyet befelé jövet, de azért persze megfigyelt
ezt-azt: a gyerekek fogasát az előtérben összetörték, a
kampókat és polcokat leszaggatták a falról.
– Nem sokat. A konyha például különösen ramatyul fest.
– De ez az egyetlen üzenet?
Veigar megvakarta a fejét.
– Igen. Lehet, hogy akart írni többet is, csak nem volt rá
ideje. Meg valószínű, jól el is fáradt a pasas, mire ezt a rumlit
összehozta.
– Még nem tudjuk, férfi volt-e vagy nő. – Dagný fel sem
nézett, azzal volt elfoglalva, hogy eltegye a fényképezőgépet
egy fekete táskába. – Az is lehet, hogy két vagy több ember
tette. Sőt, nem is túl valószínű, hogy valaki egyedül képes volt
erre, még ha a rendelkezésére állt is az egész hétvége.
– Hát nem fogta vissza magát, az biztos – bökte meg
lábával Freyr egy játékvasút síneinek halmát. – Senki nem
vett észre semmit? Szomszédok, járókelők? Jó nagy zajjal
járhatott ez a rombolás.
– Nem tudunk róla. Még nem kerestünk meg minden lakót
a környező házakban, de akikkel beszéltünk, azoknak nem
tűnt fel semmi, vagy legalábbis semmi ilyesmi. Elég messze
vannak egymástól az épületek – válaszolta Veigar.
Egy piros műanyag vödör csapódott az ablaknak, amely
előtt Freyr állt, mire mindannyian meglepve néztek körül.
– Unatkoznak már odakint szegény kölykök – mondta
Veigar. – Valamit csinálni kell, ha nem jöhetnek be. Már csak
egy óra van ebédig, és egyfolytában áll a sor az egyetlen vécé
előtt, amit használhatnak.
– Beszéltél az igazgatónővel? – Dagný erősen lenyomta a
kamerát, hogy be tudja csukni a táskát.
– Igen, és nem dobja fel nagyon a helyzet. Mármint
megérti, de akkor sem örül. Biztos fáznak a gyerekek.
 Freyr azt várta, Dagný dühösen rávágja, hogy hadd
fázzanak, de nem tette. Ellenkezőleg, magához képest
páratlan együttérzésről tett tanúságot:
– A kisebb terembe kábé tizenöt perc múlva már
bemehetnek. Az üres volt, úgyhogy nem lehetett nagy kárt
tenni benne. Viszont ha enni akarnak, az ölükbe kell venniük
a tányért, és úgy enni; még nem találtam sértetlen bútort.
– Szólok az igazgatónőnek. Örülni fog. – Azzal Veigar
kisétált, nyitva hagyva az ajtót, így jól láthatták a pusztítást
odakint.
– Azt hiszem, megyek. Nem hiszem, hogy sokat tudok még
segíteni. Már ha egyáltalán bármit is tudtam. – Freyr megint
kinézett az ablakon a játszadozó gyerekekre. Még
nyugtalanabbnak tűntek, mint az imént. Biztosan kezdtek
megéhezni. Egy három-négyéves forma kisfiú keltette fel a
figyelmét, nem azért, mert a saját fiára emlékeztette, hanem
azért, mert a többiektől eltérően mozdulatlanul állt, és rá
bámult. Bár próbálták eltitkolni a gyerekek elől, hogy mi
történt, ők megérezték, hogy valami nincs rendben, és
arckifejezéséből ítélve ez a kisfiú azt hihette, hogy Freyr volt
az a gonosz bácsi, aki feldúlta a termüket. Az arcán nem
látszott félelem, merev vonásai inkább dühöt sugalltak,
amelyet Freyr felé irányított. Freyr mosolyogni próbált, és
odaintegetett neki, hogy tudja, nem ő a csúnya bácsi, de
eredménytelenül. A gyerek arcát mintha kőből faragták volna,
meg sem rezdült.
– Te pofákat vágsz annak a gyereknek? – Dagný időközben
odament hozzá, és most a zöld anorákba öltöztetett kisfiúra
mutatott. – Fura kölyök.
Megdörzsölte a felkarját, mintha a benti meleg ellenére is
fázna.
– Szerintem azt hiszi, hogy én vagyok a vandál. Legalábbis
úgy néz rám, mintha az lennék. Lehet, hogy fél.
Dagný lassan bólogatott.
– Érdekes, hogy a gyerekek többsége meg mintha nem
félne.
– Biztos vagyok benne, hogy aggódnak, de most
remélhetőleg belefeledkeztek a játékba. A legtöbb gyereknek
hihetetlen képessége van arra, hogy lerázza a rossz érzéseket,
de ez a kissrác láthatóan nem ilyen fajta.
Freyr nem bírta levenni a szemét a kisfiúról. A többi gyerek
egy óvónőnek engedelmeskedve bement enni. Biztosan a
kisfiú is hallotta őt, de meg sem moccant, csak egyre nézte az
ablakot. Hirtelen kijött az igazgatónő, és elrángatta a
gyereket. Az még eközben is visszafordult, hogy ne veszítse el
a szemkapcsolatot Freyrrel. Egész addig nézte, amíg be nem
fordult a sarkon.
– Nocsak, nocsak! – vonta fel a szemöldökét Dagný. – Ha
nem láttalak volna a hétvégén, most kikérdeznélek, hogy mit
csináltál.
Mosolygott, ami ritkán fordult elő – elég sajnálatos módon,
hiszen gyönyörű volt a mosolya. Freyr volt felesége sokat és
kedvesen mosolygott, amíg az élet megfosztotta őt attól, hogy
bármi oka legyen rá. Freyr visszamosolygott, boldogan,
hogy a nő egyáltalán figyelemre méltatta. Dagný azonban
rögvest visszanyerte megszokott komolyságát:
– Nem tudom, de valahogy nyugtalanít ez az egész.
Freyr újra végignézett a romhalmazon.
– Nem csodálom. Minden okod megvan aggódni, és azon
töprengeni, mit csinál majd ez az illető legközelebb.
– Nem, nem úgy. Az nyugtalanít, hogy úgy érzem, mintha
elfelejtettem vagy nem vettem volna észre valamit, mintha ez
az eset több volna annál, hogy valaki kieresztette a dühét.
Reméltem, hogy te meg tudod magyarázni.
 Freyr egy pillanatig szótlanul fontolgatta a válaszát. Nem
akart pszichiáterként beszélni Dagnýval; egy dolog volt
megvizsgálni egy bűncselekmény helyszínét és bizonyítékait,
és más dolog személyesen megközelíteni a nőt. Az egyik fő oka
annak, hogy elfogadta az Ísafjörduri állást az volt, hogy a
specializációja mellett általános orvosként is dolgozhatott. Itt
nem volt szükség teljes munkaidős pszichiáterre, ami neki
nagyon is megfelelt. Épp elég volt neki a saját mentális
állapotával foglalkozni, nemhogy még másokéba is napi
rendszerességgel belemerüljön. Észrevette, hogy Dagný már
türelmetlenül fészkelődve várja a választ a kérdésére, ezét
sietve így szólt:
– Azt hiszem, ez több dologból tevődik össze. Ebből a
rettenetes látványból, ami bárkiben rossz szájízt hagyna, meg
abból, hogy nagyon el akarod kapni a tettest. Ezenkívül
sürgetnek is, hogy minél előbb fejezd be a helyszín vizsgálatát,
ezért attól is tartasz, hogy siettedben nem veszel észre valami
fontosat. Na, és mindennek a tetejébe közben az agyad
igyekszik feldolgozni ezt az egészet. Ezeknek az eredménye az
érzés, amiről beszélsz.
Itt elhallgatott, pedig jócskán tudta volna még folytatni.
– Értem. – Dagný nem úgy nézett ki, mint akit sikerült
meggyőzni, de többet nem mondott, mert ekkor bedugta a
fejét az ajtón Veigar:
– Dagný, mennünk kell. Itt van Gunni és Stefán, hogy
befejezzék, ránk máshol van szükség.
A tekintetén látszott, hogy egy óvodai terem
megszentségtelenítésénél súlyosabb dolog történt.
Dagný sietősen elköszönt, és Veigarral együtt faképnél
hagyta Freyrt, akinek be kellett érnie annyival, hogy vissza
tudott köszönni, mielőtt bevágódott az ajtó.
Megállt az előtérben a gyerekek között, akikről az óvónők
fürgén hámozták le a meleg ruhát. Egyikük összegyűjtött négy
gyereket a folyosón, és azt magyarázta nekik, hogy képzeljék,
most a kis tornateremben fognak ebédelni, milyen mókás
lesz! Freyr kacsintott és integetett az útjába kerülő
gyerekeknek, aztán elköszönt az óvónőktől, akik kedvesen, de
a munkájukból fel sem pillantva viszonozták ezt. Ahogy
megfogta az ajtó kilincsét, valaki megrángatta a nadrágja
szárát, mire mosolyogva lenézett. A kisfiú volt az, akit az
ablakból látott. Még mindig rajta volt a zöld anorák. Szótlanul
bámult fel Freyrre, anélkül hogy elengedte volna a nadrágját.
Freyr valamiért kényelmetlenül érezte magát a gyerek
jelenlétében, pedig pácienseinek köszönhetően hozzászokott
már a furcsa viselkedéshez. Lehajolt a kisfiúhoz:
– Láttad, hogy itt voltak a rendőrök? En segítek nekik
elkapni a rossz embert.
A kisfiú meg sem nyikkant, csak nézte.
– A rendőrök mindig elkapják a rossz embereket.
A kisfiú motyogott valamit, amit Freyr nem értett
rendesen, de mielőtt megkérhette volna, hogy mondja el újra,
az egyik óvónő magához hívta a gyereket. Freyr
felegyenesedett, és kiment. Úgy tűnt, a kisfiún mégiscsak rajta
hagyta a nyomát a benti pusztítás – legalábbis mintha azt
suttogta volna: „Mocskos. ”
 3. fejezet
Katrín a ház hátsó tornácának végében ült; lehunyta a
szemét, és élvezettel szívta be a friss levegőt. A fa az egyik
sarokban besüppedt a földbe, ezért egészen hátra kellett
dőlnie, hogy megőrizze egyensúlyát. Már felkelt a nap,
alacsonyan lógott az égbolton, mint aki betegen ment be
dolgozni, és arra számít, hogy nem tudja végigcsinálni a
napot. Sugarai nem melegek, csak langyosak voltak, de
Katrín, aki a hideg házból jött ki, nem panaszkodott. Ilyen
messze északon, a tél közepén nem is panaszkodhat az ember
a napra, csak hálát adhat azért a kis fényért és melegért,
amelyet kap tőle. Gyengéd szellő simogatta Katrín arcát, és
elvitte a ruhájába és a hajába beleivódott festékszagot.
Mélységes megelégedettséget érzett, és olyan mélyeket
lélegzett, ahogy csak a tüdejétől telt. A vegyszerek szagától
mindig kellemetlenül érezte magát, mert a sarcra
emlékeztette, amelyet a mérgező pára korlátozott számú
agysejtjeiből szed minden egyes lélegzetvétellel. Semmi
kétség, ez a mai festés jó párral végzett közülük.
Katrín kinyitotta a szemét, és kinyújtózott. Leszámítva a
házat az elhagyott falutól elválasztó patak csobogását teljes
volt a csend. Annyira, hogy kissé már zavarta is, ezért még
jobban hegyezte a fülét. De semmi sem változott. Gardar és ő
is csak nehezen tudott elaludni az elmúlt éjszaka csendjében,
pedig holtfáradtak voltak a végtelennek tetsző bepakolástól.
Líf viszont, aki a rosszulléte miatt nemigen tudott segíteni
nekik, úgy aludt, akár a bunda. Pedig elkélt volna a segítsége:
a talicskát, amit a kapitány említett, sehol sem találták, így
mindent kézben kellett felcipelniük a házba. Katrín eleinte
számolta a fordulókat, de aztán a kimerültség miatt
belezavarodott, így nem tudta, végül is húsz volt, ötven vagy
száz. De mindent, amit tudnia kellett, elmondott neki a
fájdalom, amely még az esti cipekedés gondolatába is
belenyilallt a karjába. Megdörzsölte sajgó izmait.
Bosszankodva vette tudomásul, hogy jól sejtette: az
edzőteremben végzett kemény munkának a legcsekélyebb
hasznát sem vette.
Katrín elfordult ültében, és próbálta kivenni Gardart és
Lífet a nyugati lejtőn, de nehéz volt bármit is észrevenni a
tavaly óta elszáradt angyalgyökérbozóton át, a csúcsig fellátni
pedig egyenesen lehetetlen. Gardar azt mondta, a lejtő az út
nagy részén csak enyhén emelkedik, aztán majdnem a
következő fjordig vízszintes a terep észak felé. Katrín azt
gyanította, hogy Gardarnak nem sok információ állt a
rendelkezésére, amikor leírta az itteni viszonyokat. Nem tudta
biztosan, milyen rég indultak el; már évek óta nem hordott
karórát, beérte mobiltelefonja órájával. Annak akkumulátora
azonban túlságosan értékes volt itt ahhoz, hogy bekapcsolva
hagyja. Egyvalami biztos volt: olyan régóta elmentek, hogy
nagyon örült, amiért nem tartott velük. A kapitány azt
mondta, hogy a domb tetején van térerő, de lehet, hogy ennek
is csak annyira hihettek, mint a talicskáról szóló meséjének.
Hátha az emelkedő tetejére érve még jó darabon kell
gyalogolni ahhoz, hogy legyen vétel. Bele is halt volna, ha fel
kell oda kepesztenie, és különben is, Gardar nélküle is meg
tudta kérdezni az ingatlanügynököt, hogy a házban talált
dobozok az övék-e, vagy a hagyatékhoz tartoznak. Katrín nem
értette, minek vesztegeti erre az időt, különösen úgy, hogy
rossz idő vagy egyéb vészhelyzet esetén minden azon múlott,
eléggé fel van-e töltve a telefon, de mivel Gardar, ha egyszer a
fejébe vett valamit, hajlíthatatlan maradt, hát nem vitatkozott
vele. Még akkor is visszafogta magát, amikor Líf, aki a
pakoláshoz még túlságosan rosszul volt, felajánlkozott, hogy
lekíséri Gardart, pedig szívesen mondta volna neki, hogy
inkább a festésben próbálhatna segíteni. Katrín gyanította,
hogy Líf éppen azért vállalkozott olyan lelkesen a túrára, mert
tudta, hogy ő azonnal adna neki valami munkát, amint
kettesben maradnának. Ő nem volt olyan jószívű, mint
Gardar, aki reggel azt mondta Lífnek, hogy pihenjen csak,
amíg jobban nem érzi magát.
Megint végignézett a növények elsárgult tengerén, abban a
reményben, hogy megpillantja őket. Talán történt velük
valami; egyikük sem volt gyakorlott túrázó, és Líf egyébként is
vonzotta a baleseteket. Katrín elmosolyodott. Ugyan már,
semmi bajuk. Mi történhetne? Ők hárman voltak csak itt
emberek, és úgy tűnt, a madarakat meg egy sarki rókát
leszámítva más élőlény sincs itt rajtuk kívül. Az állat messziről
figyelte őket előző este, amikor a felszerelést rakodták be, de
ma nem bukkant fel; valószínűleg Putti jelenléte ijesztette el.
Mióta Gardar és Líf elment, Katrín gyakorlatilag egyedül volt
a világon, mivel a kutya is hagyta, hogy magukkal csábítsák az
útra, noha kurta lábai nem látszottak éppen hegymászásra
termettnek. Ez volt az első alkalom, hogy Katrín ilyen
elszigeteltséget tapasztalt, és nyomasztónak érezte a
környéket, meg az üres házat a háta mögött. Nagyon örült
volna, ha mégis előkerül a róka. Fogalma sem volt, hogy
éjszakai állat-e, vagy nappal is előjön. Remélte, hogy
megpillantja az állatot, de főleg azt, hogy visszatér végre
Gardar – és persze Líf. Talpra kecmergett. Bár most már a
lejtő nagy részét belátta, még mindig nem találta semmi
nyomukat – igaz, ez nem jelentett semmit, mert ruhájuk színe
miatt mindketten beleolvadtak a havatlan téli tájba. Katrín
mozgás jeleit kereste az ösvényen, amelyen elindultak, amikor
hirtelen megnyikordult valami a háta mögött a házban.
Végigfutott a hátán a hideg, és ösztönösen távolabb húzódott.
Szeretett volna felrohanni a lejtőn Gardarhoz és Lífhez.
Aztán megnyugodott. Milyen nyámnyila tud lenni! Ez egy
régi ház – persze hogy mindenféle hangokat ad. Csak a fa
tágul a nap hőjétől. Csak nincs hozzászokva ehhez a
nyomasztó csöndhöz. Mégis felkiáltott ijedtében, amikor egy
kéz megfogta a vállát, és valaki azt kiáltotta: – Hu!
– Vadbarom! – Katrín lerázta magáról Gardar kezét, és
dühödten toppantott egyet. – És ha szívrohamot kapok?
Gyerekkora óta utálta, ha váratlanul ráijesztettek, és
Gardarra irányított dühe most azoknak is szólt, akik éveken át
játszották ezt vele.
– Utálom, amikor ezt csinálod!
Gardar döbbenten húzta vissza a kezét.
– Bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
Bűnbánó arcáról Katrínnak eszébe jutottak a festők, akik
ugyanezt az arckifejezést örökítették meg halhatatlan
műveiken.
– Csak nagyon meglepődtem – mosolygott bocsánatkérően.
– Nem is vagy vadbarom. Csak reflexből mondtam.
Gardar úgy nézett, mint egy megvert gyerek, és most
Katrínon volt a megbánás sora, ahogy eszébe jutott, milyen
érzékennyé tette a férfit a több hónapja tartó
munkanélküliség.
– Csak pont titeket kerestelek a lejtőn, és nem számítottam
rá, hogy a hátam mögül bukkansz fel.
Biztosan a nyikorgó zajt is Gardar csapta, miközben
megkerülte a házat. Már megfigyelték, milyen sok a kilazult és
elnyűtt padlódeszka, amelyek nagy hangon hívták fel
magukra a figyelmet, amint rájuk lépett valaki.
– De azért örülök, hogy megjöttetek. Hol van Líf?
 Gardar mintha azon tűnődött volna, megjegyezze-e
magának Katrín kis dühkitörését, de aztán úgy tűnt, amellett
döntött, hogy a régi, kedélyes önmaga lesz. Elmosolyodott, és
megsimogatta Katrín haját, aki egy villanásra visszatérni látta
az egykori Gardart: azt a Gardart, aki szélsebesen
kapaszkodott fel az ország egyik legnagyobb befektetési
vállalatának ranglétráján; azt a Gardart, aki mindig a
legtöbbet hozta ki az életből; azt a Gardart, akibe
beleszeretett.
– Bement keresni valami kaját. – Gardar arcon puszilta
Katónk – Tényleg nem akartalak megijeszteni, csak nem
tudtam, hogy ilyen gyors tudsz lenni.
– Mi? Olyan vagyok, mint a csiga; mozdulni is alig bírok,
úgy fáj mindenem!
– Csiga? Inkább gepárd! Láttuk, hogy a ház előtt állsz, de
amikor már majdnem ideértünk, úgy beromboltál, hogy már
azt hittem, kigyulladt a ház. – Gardar megpuszilta Katrín
másik orcáját is. – Úgyhogy utánad jöttem, és itt találtalak
meg, a ház mögött. Mi történt?
Katrín a homlokát ráncolta.
– Nem is álltam a ház előtt. Végeztem a fallal, amit
festettem, aztán kijöttem ide a tornácra szívni egy kis friss
levegőt, és megnézni, hogy merre vagytok. Lehet, hogy a
szemed káprázott.
Gardar vállat vont, bár látszott rajta, hogy ugyanúgy
meglepte Katrín verziója, mint őt az övé.
– Lehet. Járt erre valaki, amíg elvoltunk? Hajó, vagy
valami?
Katrín megrázta a fejét.
– Nem ejtettünk el tegnap valamit, amit felkaphatott a szél?
Valami ruhát vagy szőnyeget? Nagyon alacsonyan jár a nap,
nem lehet rendesen látni. Talán csak valami szemét volt az.
Vagy az is lehet, hogy a róka.
– Lehet. – Gardar megrugdosta a besüppedt tornácot. – Ezt
majd meg kell javítanom. Akárhova nézek, mindenhol van
valami munka.
– Legalább az én falammal nem lesz már dolog –
mosolygott büszkén Katrín. – Az már gyönyörű fehéren várja
a vendégeket!
Örült, hogy Gardar témát váltott. Nem akart azon agyalni,
mit láttak vagy nem láttak Líffel fentről. A gondolat, hogy van
itt még valaki rajtuk kívül, nevetséges volt, de egyben
nyugtalanította is. Egyszerűen csak nem voltak hozzászokva a
csendhez és az elhagyatott környékhez.
– Jobb lesz, ha nekilátok a következő falnak, amíg még
világos van. – Aztán eszébe jutott, miért is ment fel Gardar a
dombtetőre. – Mit mondott az ingatlanügynök, elérted?
– Nem vette fel. Talán jobb lett volna este hívni, napközben
biztos lakásokat mutogat, vagy valami más dolga van. –
Gardar visszanézett a házra. – Nézzünk bele a dobozokba, és
ha csak lom van bennük, akkor hagyjuk. Ha nem, és továbbra
sem érjük el az ügynököt, akkor hazavisszük. Nem fogok
folyton felmászkálni oda, hogy egyszer elérjem. Sokkal
egyszerűbb lesz lecipelni a cuccot a mólóra, ha elkészültünk.
Katrín felsóhajtott.
– Nem akarom még egyszer azt a szót hallani, hogy
„cipelni”. – Nekidőlt Gardarnak, és átölelte a derekát. –
Lehet, hogy majd engem is cipelni kell. Rosszabbul vagyok,
mint reggel.
– Hidd el, szívem, nem csak neked fáj mindened. – Gardar
kissé tétován megcsókolta Katrín feje búbját, majd
kiegyenesedett. – Éhen halok. Ne menjünk be, és faljuk fel,
amit Líf készített?
A konzerv, kenyér és egyéb magukkal hozott élelmiszerek
gondolata nem igazán csigázta fel Katrín étvágyát.
– Ölni tudnék egy pizzáért.
Gardar halványan elmosolyodott.
– Az nincs az étlapon. – Kibontakozott Katrín öleléséből, és
elindult befelé. – És még ha lehetne rendelni, akkor sem
másznék ezért vissza a hegyre. Gyere, együnk valamit, amíg
még friss. Nem tudom, mi marad az utolsó napokra, úgyhogy
örüljünk, hogy még van valami, ami nem instant tészta.
A konyhaablakon át látták, hogy Líf aprít valamit, és
közben mozog a szája, mintha magában, vagy a kutyához
beszélne. Katrínnak eszébe jutott, hogy hátha ezért szerzett
Líf háziállatot: miután Einar meghalt, nem volt kihez szólnia
otthon, ami biztosan nagyon nehéz volt neki. Katrín Gardar
tenyerébe csúsztatta a kezét, és karcsú ujjait annak erős,
tömpe ujjaiba fűzte. Bár már öt éve együtt voltak, néha még
mindig elgondolkodott rajta, hogyan jöttek össze. Iskolás
éveik alatt – az általános iskola felében, és a középiskolában
végig – a fiú sosem mutatott érdeklődést iránta, így hát beérte
azzal, hogy a távolból csodálta és álmodozott. Gardar tagja
volt egy klikknek, amelyiknek ő sohasem lehetett; nem sok
közös volt a jó külsejű, okos, feltörekvő srácokban és a fiatal
lányban, aki sem egy szépségkirálynő nem volt, sem
különösebben eszes. Ez Gardar, Líf, Einar és a többiek világa
volt, akiket az élet minden módon elkényeztetett. De dacára
annak, hogy Katrín átlagos külsejű volt, állandóan a fölös
kilókkal küzdött, és folyton a könyveibe temetkezett, diploma
után két évvel Gardar ráhajtott egy belvárosi klubban, és
azután sohasem néztek vissza. Ezen az estén talált egymásra
Líf és Einar is, és Katrín épp e miatt a párhuzam miatt lett
libabőrös a gondolatra, hogy Einar most halott, Líf pedig
özvegy. Minduntalan emlékeztetnie kellett magát arra, hogy
csak azért, mert nekik Gardarral ugyanaznap kezdődött a
kapcsolatuk, nem fognak ugyanarra a sorsra jutni.
Gardar kiszabadította a kezét Katrín szorításából, és leült a
tornácon. Amíg levette a bakancsát, amely állítása szerint
rágyógyult a lábára, Katrín bement, hogy megnézze Lífet. A
konyhában talált rá, ahol az élelmiszert tartották, noha nem
volt benne sem hűtőszekrény, sem folyóvíz. Volt ugyan egy
mosogató, amelyet Gardar szerint a patak vize táplált, de
fogalmuk sem volt, hogyan üzemeljék be. Líf háttal állt neki,
épp kenyeret szelt egy ócska vágódeszkán, amit az egyik
fiókban találtak, és amely a kés minden mozdulatára zörgött a
konyhapulton. Katrín megállt az ajtóban, és felemelte a
hangját, hogy Líf meghallja:
– Milyen volt?
Ezúttal Líf riadt meg. Apró kiáltást hallatva kiegyenesedett,
mire a vágódeszka megint megzörrent a pulton. Aztán
megfordult, a kést a mellére szorítva, ahová ijedtében a kezét
kapta.
– Jézusom...
Katrín már bánta, hogy nem közelített óvatosabban.
Bosszúsága, melyet amiatt érzett, hogy Líf kivonta magát a
munka alól, már elpárolgott.
– Jaj, istenem, bocs! Azt hittem, észrevettél.
Líf kicsit összeszedte magát, mielőtt válaszolt:
– Nem a te hibád. – Elejtette a kést, és kifújta a levegőt. –
Eléggé feszült vagyok, amióta Einar meghalt. Először nem
tudtam egyedül lenni, most meg másokkal nem tudok együtt
lenni. – Elmosolyodott. – Elég idegesítő.
– El tudom képzelni. – Katrínnak fogalma sem volt, hogyan
reagáljon. Líf sokkal nyitottabb volt, mint ő, és többször is
próbált vele Einar haláláról beszélni, de Katrín sosem tudta,
mit mondjon neki, mert félt, hogy túl ridegnek, túl
gondoskodónak, vagy egyszerűen hülyének fog tűnni.
Elviselhetetlen volt számára ez a téma, és Líf is egészen
biztosan észrevette, mennyire igyekszik kerülni. Gardar
viszont valami zseniálisan vette az akadályt; Katrín
döbbenten látta, milyen természetesen beszél a könnyben ázó
Líffel a legrosszabb időkben. Talán azért, mert Einar általános
iskola óta a legjobb barátja volt, így a halála neki is óriási
veszteséget jelentett. Katrín gyorsan eldöntötte magában,
hogy nem fog gyáván viselkedni. Most egy hétig együtt fognak
élni, tehát amúgy is lehetetlen volna kerülgetni a témát, vagy
Gardarra hagyni a vigasztalást, amikor Einar halála szóba
kerül.
– Biztos szörnyen nehéz volt. Biztos még most is az.
– Hát az. – Líf visszafordult a kenyérhez, és folytatta a
szeletelést. – Tudtad, hogy itt Hesteyriben egy nő végignézte,
ahogy a férje és a fia belefullad a fjordba?
– Nem. – Katrín semmit sem tudott erről a környékről, és
ha az egész helyi folklór ilyen volt, nem is akart tudni semmit.
Legalábbis addig nem, amíg itt vannak.
– Újra férjhez ment, aztán az új férje is vízbe fulladt –
fordult vissza hozzá Líf, kezében egy tányér felszelt kenyérrel.
– Ehhez képest az én gyászom semmi.
– De csak nem érzed magad jobban attól, hogy másoknak
még rosszabb.
– Nem. De jó tudni, hogy mások keményebb dolgokat is
túléltek. – Líf letette a kenyeret az aprócska konyhaasztalra,
aztán kezét az ölébe rakva végignézett a lakomán,
szemlátomást elégedetten az eredménnyel. – Nem értem, mi
lett a sonkával. Biztos, hogy többet vettünk. – Katrínra nézett.
– De azért így is jól néz ki, nem?
Fogott egy csomag szeletelt sajtot, és a kenyér mellé tette.
Katrín mosolyogva bólogatott.
– Ínycsiklandó. Lehet, hogy büfét is kellene működtetnünk
a vendégházban.
Gardar besántikált.
– Leszakad a lábam. Egy rakás szar ez a bakancs. Nem
csoda, hogy akciós volt.
– A túrabakancsot be kell járatni, mielőtt hegyre mész vele,
te lüke – csóválta a fejét Líf. – Ezt még én is tudom.
Lenyújtott egy kis szelet májas hurkát Puttinak, aki a
szájába kapta, és a sarokba vitte, mielőtt lehevert és
nekilátott.
– Most szólsz? – Gardar óvatosan leült egy megviselt
székre, miközben a két nő aggodalmasan nézte, összeroskad-e
alatta a rozoga bútor. Amikor nem így történt,
összemosolyogtak.
Az előző tulaj fáradt külsejű teáskannája ott állt a régimódi,
fatüzelésű kályhán.
– Vajon lehet ebben angyalgyökeret égetni? – nyitotta ki a
kályha ajtaját Katrín. Belenézett a hamuszagú fekete
ürességbe. – Jólesne egy kávé, de nem erre kellene
pazarolnunk a tűzifát.
– Nem is tudom. Talán ha összepréseljük. – Gardar
kinyújtotta csupasz lábát, és megmozgatta a lábujjait. –
Lehet, hogy elég, mielőtt felforrna a víz. De megpróbálhatjuk.
– Megvajazott egy szelet kenyeret. – De én vissza nem veszem
azt a bakancsot, hogy tüzelőt gyűjtsék. Most tuti nem.
Egy foltra meredt, mely a padlón virított a konyha hátsó
részén.
– Az meg mi?
A többiek is odanéztek, és Líf megvonta a vállát.
– Egy folt. Ez egy régi ház.
Nagy, szabálytalan alakú szennyeződés éktelenkedett a
padlón, ahol az a fallal találkozott.
– De a padló, az új! Azért rakta le az előző tulaj, mert a régi
már menthetetlen volt. Mondjuk, teljesen nem készült el vele
– fintorgott Gardar. – Ezt is nekünk kell megcsinálni. Majd
lehet, hogy teszünk rá egy szegélyt.
Katrín elfordult a folttól, pillanatnyilag egyáltalán nem
érdekelték az új munkák.
– Majd én megyek. A kávé jobban kell, mint az étel. –
Szorosabbra húzta magán hosszú, vastag kardigánját. –
Minden tele van angyalgyökérrel, nem tarthat sokáig.
A teáskannát is magával vitte. A dézsában, amelyet előző
este megtöltöttek és a házba cipeltek, még volt víz, de úgyis ki
kellett öblíteni a kannát, mielőtt isznak belőle. A biztonság
kedvéért megkérte Gardart, hogy nézzen bele, nincs-e benne
döglött egér vagy valami más undorító dolog.
A sötét, szűk folyosón át a hátsó ajtóhoz ment. A nap még
mindig fent volt, de mintha lehűlt volna a levegő, valószínűleg
azért, mert feltámadt a szél. Katrínnak megfordult a fejében,
hogy feladja az expedíciót, de végül is a kávé iránti vágya
győzött.
A pataknál még hidegebb volt. Fájt az ujja, mikor a vízbe
merítette a teáskannát. Egyik lábával egy kövön, a másikkal a
vizes parton állva behajolt a patak közepéig. Könnyen
elveszíthette volna az egyensúlyát, és a vízbe eshetett volna –
és ez a gondolat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igen hamar
tisztának nyilvánította az edényt. Megtöltötte, és közben a
mellette elfolyó víz szépségét csodálta. Elképzelni sem tudott
tisztábbat a csillámló felszínnél; mintha a patak folyékony
nemesfémből lett volna. Látta a tükörképét, és hálát adott
azért, amiért a víz fodrozódik; nem szívesen nézegette volna a
festékfoltokat az arcán és a hajában. Mikor a kanna megtelt,
felegyenesedett. Amíg arra koncentrált, hogy ki ne lötyögtesse
a vizet, a patak tükrében mintha megpillantott volna valakit
maga mögött.
 – Líf? Gardar? – Katrín óvatosan, hogy el ne veszítse az
egyensúlyát, hátrafordította a fejét, de csak a hosszú lejtőt
látta, amelyet a patak a tenger felé tartva kettészelt. Megrázta
a fejét; micsoda butaság. Líf még a konyhában keresi a
sonkát, Gardar meg mezítláb sopánkodik a feltört sarka miatt.
Egyébként sem annyira hülye, hogy még egyszer
megpróbáljon ráijeszteni. Visszanézett a patakra, és ugyanazt
látta, amit az imént: a saját eltorzult körvonalait, de maga
mögött még valakinek a sziluettjét. Képtelenség volt
megállapítani, mi kelti ezt az illúziót. Megint hátranézett, de
ugyanúgy nem látott semmit, mint az előző alkalommal.
Biztosan a napfény játszott az érzékeivel valami furcsa
módon, aminek a megértéséhez túl fáradt volt. Vagy talán a
patakban volt valami; néhány kavics vagy növény a fenekén.
Nagy nehezen elszakadt a talánytól; ha így halad, sosem lesz
kész a kávéja.
A házhoz érve lerakta a kannát a besüppedt tornácra,
óvatosan, hogy fel ne boruljon, aztán a házat körülvevő kusza,
fakó angyalgyökérbozót felé fordult. Ahogy az első növényt
kihúzta, eszébe jutott, milyen szomorúan köszönt el tőle az
egyik tanítványa a téli szünet előtti utolsó tanítási napon. A
fiú alacsony volt a korához képest, és nem igazán ment neki a
tanulás. Rendkívül vonzó gyerek volt, arcbőre fényes, a szeme
nagy. Éppen a szemére figyelt fel Katrín, amikor a kisfiú
télikabátban, keskeny hátához képest túlméretezett
hátizsákkal bejött az osztályba. Olyan mélységes szomorúság
sütött belőle, amely egyáltalán nem illett az eseménytelen
iskolai naphoz.
– Ne tessék elmenni, Katrín néni!
Katrín letette a tollát az ügyetlen betűkkel írt ábécére a
munkafüzetben, amelyet éppen javított, és barátságosan
rámosolygott a kisfiúra.
 – Ezt hogy érted? Még nem megyek, van még egy kis
dolgom.
A fiú csak állt, kezével a hátizsákja pántjait markolászva.
– Ne tessék elmenni arra a rossz helyre! Nem tetszik majd
visszajönni!
Katrín nézte, hogy a gyerek beteg és delirál-e, de az arcán
nyoma sem volt láznak.
– De hát nem megyek semmilyen rossz helyre! Nem is
szeretem a rossz helyeket, csak oda megyek, ahol minden jó.
A kisfiú továbbra is egy helyben állt, a száját félig kinyitva,
felfedve két felnőtt méretű felső metszőfogát.
– Ne tessék elmenni a házba! Nem tetszik majd visszajönni!
Azzal sarkon fordult, és kiment a teremből, mielőtt Katrín
bármi okosat mondhatott volna. Már rég becsukta maga után
az ajtót, amikor Katrín rájött, hogy egy szóval sem említette az
osztálynak, hová készül. Talán ez a rövid, de annál
különösebb párbeszéd nagyobb hatással volt rá, mint azt
hajlandó volt bevallani, és talán ezért esett most ennyire
nehezére hozzászokni ehhez a helyhez.
Inkább az angyalgyökérre koncentrált, nehogy túlságosan
meglóduljon a fantáziája. Ez volt Gardar álma, legalábbis
pillanatnyilag, és semmi szükség nem volt arra, hogy akár őt,
akár saját magát elkedvetlenítse ilyen ostobasággal. Egyik
halott növényt a másik után húzta ki a földből, és kisvártatva
egész ölnyit szedett. Persze ez összepréselve nem lett volna
sok, úgyhogy letette a kazlat a kanna mellé, és folytatta a
begyűjtést. Egyre távolodott a háztól, követve azt, amit a
bozóton átvezető ösvénynek vélt. Már jó sok növényt szedett,
amikor megpillantott valami fehéret egy mély horpadás alján.
Odalent még sűrűbb volt az aljnövényzet, mint máshol, ezért
Katrínnak félre kellett húznia a száraz füvet, hogy jobban
lásson. Hirtelen hátratántorodott, elejtve az összegyűjtött
angyalgyökeret. Mi a fene...?
– Gardar! Líf! – kiáltotta. – Gyertek ide! Ezt nézzétek meg!
 4. fejezet
– Ezt később kell megbeszélnünk, Sara. – Freyr a világon
mindennél jobban szerette volna lerakni a telefont, vagy úgy
tenni, mintha rossz lenne a vonal. A munkahelyén ült, és egy
ilyen hosszú napon még pont az hiányzott neki, hogy a volt
feleségével kelljen beszélnie. Különösen úgy, hogy
járnak-kelnek körülötte az emberek. Kár is lett volna tagadni,
hogy erre a témára hallótávolságon belül mindenki hegyezni
kezdi a fülét. Ebben a pillanatban még csak ő volt bent, és
igyekezett véget vetni a beszélgetésnek, mielőtt még bárki
más felbukkan.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha munkaidőben hívsz. –
Hozzátehette volna, hogy minden más időpontban is utálja,
ha a volt neje felhívja, de Sara törékeny volt, és Freyr inkább
nem akart úgy elbúcsúzni tőle, hogy zaklatott lelkiállapotban
van.
Sara gyors légzése a telefonban is hallható volt.
– De nem is figyelsz rám! Ha figyelnél, nem kellene újra
meg újra elmondanom!
A szokásosnál is élesebb hangján hallatszott, hogy
rettenetesen érzi magát.
Freyr becsukta a szemét, és az orrnyergét masszírozta az
ujjaival. Érezte, hogy kezd beállni a fejfájás, amely az utolsó
együtt töltött évüket jellemezte: agresszív lüktetés a
halántékában, amelyet, úgy tűnt, semmilyen
fájdalomcsillapító nem képes enyhíteni.
– Mindent hallok, amit mondasz, Sara. Csak nem hiszek az
ilyesmiben, tudod jól. De rendes, hogy említetted. – Utóbbi
kijelentés épp ellentétes volt azzal, amit magában gondolt.
Sokkal jobban örült volna, ha Sara megtartja magának az
álmát a fiukról, és annak síron túli üzeneteiről.
– Rossz neki ott, ahol van. – Jól hallotta, hogy Sara
mindjárt sírva fakad.
– Sara... – Freyr a szemét dörzsölte. – Ezt fejezd be, légy
szíves. Nem tehetünk semmit, és akkor is megtettünk
mindent. Szembe kell nézned a valósággal. Benni nem jön
vissza.
Az utolsó szavaknál az ő hangja is megremegett kissé,
leejtette a kezét, és kinyitotta a szemét. A volt neje
megszállottsága oly gyakran tépte fel szívén a frissen gyógyult
sebet, hogy az már-már üszkösödni kezdett. Ha nem hozza
meg a döntést, hogy elhagyja Sarát, valószínűleg halálra issza,
vagy valami más módon pusztítja el magát. Ő csak a maga
léptéke szerint próbált túlesni a gyász folyamatán anélkül,
hogy állandóan közbeavatkozott volna a volt feleségét
szorongató delírium. Mielőtt elköltözött volna, nem akart
hazajárni, addig tolta ki a munkáját, ameddig csak lehetett.
Valójában most is ezt tette, ami sokat elárult szánalmas kis
lakásáról, amely még hat hónap ott élés után is alig volt
ismerős a számára.
– El kell ezt fogadnod, magad miatt is, és mindenki más
miatt is. És most le kell tennem.
– Megjelent álmomban. Benninek rossz ott, ahol most van,
és azt akarja, hogy megtaláld!
Freyr ordítani akart, de elnyomta.
– Kösz. Majd beszélünk.
Letette, és a fejében ott örvénylettek a kérdések, amelyek
nem hagyták aludni éjszakánként. Hogy tűnhet el egy hatéves
kisfiú nyomtalanul fényes nappal? Hol lehet? Miért nem
találták meg? Freyr felállt, és egy pillanatig úgy meredt az
alaktalan, ronda telefonkagylóra, mintha az tudná a választ.
Az öregember reszketeg teste görcsösen rángott.
 – Kér valamit köhögés ellen? – tette le a beteg kartonját
Freyr.
– Változtatna valamin egy újabb bogyó? – húzta ijesztő
mosolyra lilás ajkát a fehér kórházi hálóinget viselő férfi.
Mivel sorvadó ínye visszahúzódott, műfogai már régóta egy
számmal nagyobbak voltak a kelleténél, és egész eluralkodtak
az arcán, amikor teljes pompájukban megmutatta őket.
– Hát jól van. – Remegő kezét lassan a mellkasára tette,
mely gyenge légzésének ritmusára emelkedett-süllyedt. –
Lenyelek mindent, amit kapok, jóember. De azt hiszem,
lassan kezd elegem lenni.
– Ezt már mondta. – Freyr éppolyan jól tudta, mint az
öregember, hogy a betege napjai meg vannak számlálva. A
kilencvenes évei végén járt, és bélrákban szenvedett. Freyr
azonban ma túl fáradt volt ahhoz, hogy életről és halálról
beszélgessen vele. – Milyen gyönyörű gyerek! – emelte fel az
éjjeliszekrényről egy sötét hajú, copfos kislány fényképét. – Ő
a dédunokája, aki bent volt önnél?
Amint kimondta, rájött, hogy az lehetetlen. A fotón látható
kislány idősebb volt annál, aki korábban kivezette az anyját a
kórteremből.
Az öregember kurta, recsegő nevetést hallatott.
– Majdnem. De jó megfigyelő. Ez a kép az unokámról,
Svanáról készült húsz éve. És most már neki is van kislánya.
Csodaszépek mind a ketten, és gyakran meglátogatnak. –
Vizenyős szemével hunyorogva nézett Freyr kezére. – Maga
nem házas?
Újabb köhögő roham akadályozta meg abban, hogy
folytassa a kihallgatást.
– Elváltam. – Freyr elővette a sztetoszkópot. – Gyorsan
meghallgatnám. Nem hangzik jól ez a köhögés.
– Van olyan köhögés, amelyik jól hangzik? – Az öregember
válaszra sem várva folytatta: – Nagy hibát követ el, jóember,
ha egyedül éli le az életét, és nem nősül újra. Nagyon nagy
hibát.
Freyr egyetértőén bólogatott.
– Hát, reméljük, nem követem el. Csak egy nő kellene
hozzá. Nem én hajtom el őket bottal, elhiheti. – Lehúzta a
takarót az öreg mellkasáról, és kigombolta a hálóingét. –
Kicsit hideg lesz, de gondolom, mostanra már megszokta.
– Például Svanának, az unokámnak, aki ma itt volt, nincsen
senkije. – Az öregember Freyr szemébe nézett. – Jó lány, és
nagyon szép is. Akár a kislánya.
Freyr elmosolyodott.
– Nem kétlem. Talán túl jók is nekem. – Az ajtó fölötti
faliórára nézett. – En folyton dolgozom.
A férfi szeplős mellkasára helyezte a sztetoszkópot.
– Mennyi idős a kislány?
– Hároméves. Már teljesen jól beszél. – Az öregember
megállt, és köhögött, ahogy Freyr utasította. – Ma bezárták az
óvodát, úgyhogy a kis angyalkának szabadnapja volt, és a
dédipapát akarta látni. Valaki vandálkodott az óvodában
éjszaka. Micsoda istenverte szégyen!
Megint elhallgatott, és arra koncentrált, hogy be– és
kilélegezzen, ahogy Freyr kérte. Aztán amint Freyr visszatette
a sztetoszkópot a zsebébe, folytatta:
– Sajnos van, ami sosem változik. Mindig lesznek
csirkefogók, akik azt élvezik, ha elronthatják más örömét. De
az ilyen rombolásban van valami különösen kellemetlen.
Amikor még én tanítottam az általános iskolában, azt is
feldúlták egyszer. Szörnyű egy nap volt. Nagyon tudom
sajnálni az óvoda személyzetét, ha ott is ilyesmi történt.
– Engem is odahívtak, és láttam, milyen állapotban van a
hely. Értem, hogy miről beszél. – Freyr begombolta a beteg
hálóingét, és újra betakarta az öreget. – Reménykedjünk
benne, hogy megtalálják a tettest.
– Hát én nem sok reményt látok rá. Azt sem találták meg,
aki régen az iskolában rongált; sose sikerült megoldani az
ügyet. – Az öregember szomorúan csóválta a fejét. – A fenébe
is, manapság már alig emlékszem valamire, de ezt sohasem
felejtem el.
Amit csak tönkre lehetett tenni, azt tönkretették. És
akkoriban még nem volt olyan könnyű pótolni a dolgokat;
nem úgy volt, hogy csak úgy besétáltunk a boltba, és
lecseréltünk mindent, ami kicsit kezdett öregedni – úgyhogy a
kárunk nem csak érzelmi volt. Az iskola és az ott dolgozók
még évekig magukon viselték ennek az esetnek a nyomait.
Az öregemberre újabb erőszakos köhögő roham tört rá,
majd kissé rekedtebb hangon folytatta:
– Spórolni kellett a festékkel, úgyhogy a falfirka még sokáig
átlátszott rajta. Csak akkor tűnt el, amikor az egész iskolát
újrafestették.
Freyr türelmesen várta, hogy az öreg befejezze, ő meg
mehessen tovább a következő beteghez, de ez a történet
zavaróan ismerős volt. Ebédidőben megpróbálta elérni
Dagnýt, hogy megtudja, van-e fejlemény, de sikertelenül.
Nem tudta honnan kideríteni, haladt-e valamit a nyomozás,
vagy mindenki ugyanolyan tanácstalan, amilyenek ők voltak
reggel. Persze előfordulhatott, hogy Dagný már visszahívta,
de a mobilját a szekrényében hagyta, hogy ne zavarják munka
közben. Sajnos Sara rájött erre, és megtalálta a módját, hogy a
munkahelyi telefonján hívja.
– Azt mondta, valami a falra volt írva?
– Igen. Teljesen érthetetlen volt. A vandál nyilván azt hitte,
hogy világos az üzenete, de biztosan nem volt épelméjű.
– Mit írt?
 – Csak néhány szót, de azokkal telefirkálta az épületet. – Az
öregember megköszörülte a torkát, de Freyr
megkönnyebbülésére ezúttal nem köhögött. – Az én
osztályom falára azt írta, hogy „ronda”. Akármit is jelentsen
ez.
– „Ronda”? – kiáltott fel Freyr. Az öregember ráemelte
vizenyős, kék szemét.
– Igen, én azt az értelmezést választottam, hogy magára
utal, és arra, amit tett. Ez megkönnyítette, hogy évekig
bámulnom kellett, bár csak halványan látszott a festék alatt. –
Az öreg az álláig húzta a takarót. – Sokkal nehezebb volt
kibékülnöm azzal, amit a gyűlésterem falára írt.
– Miért, mi volt az? – Freyr szeretett volna már véget vetni
a beszélgetésnek, hogy letehesse a műszakot, hazamehessen,
bevegyen egy fejfájás-csillapítót, és lefeküdjön. Mégsem bírta
megállni, hogy megkérdezze; a reggeli események nagyobb
hatással voltak rá, mint gondolta, vagy mint hajlandó volt
beismerni magának.
– „Mocskos”. – Az öregember hangja erőteljesebbnek tűnt,
mint eddig, mintha visszatért volna fiatalabb kori mély
baritonja. Úgy tűnt, ezt ő maga is észrevette, és nagy
üggyel-bajjal felült az ágyban. – És éppen a gyűlésteremben.
Egy gyereknek sem volna szabad ilyet látni.
– Azt mondta, „mocskos”? – Freyr azt hitte, talán rosszul
hallotta. – Biztos nem keveri össze azzal, amit a dédunokája
mesélt az óvodáról?
Az öregember bosszús, sőt felháborodott pillantást vetett
rá.
– Persze, hogy nem. Éppen azt akartam mondani, hogy úgy
emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Egyetlenegy szó
volt a falra írva. „Mocskos”.
Dagný arckifejezése, amikor Freyr beszámolt neki erről,
hasonlított az öregemberéhez, azzal a különbséggel, hogy az ő
felháborodását mintha az arcára vésték volna.
– Hogy micsoda? Azt mondod, van egy vandál, aki
hatvanévente tör be iskolákba? – Megrázta a fejét. – Én ezt
nem veszem be. Ha így volna, az, aki tegnap az óvodában járt,
már legalább hetvenéves kell, hogy legyen. Ez nem vág össze.
Az öreg biztos a kislánytól hallott erről a „mocskos” graffitiről.
– Ő nem így gondolta. – Freyr próbálta leplezni az
ingerültségét. Ahogy elmondta a történetet Dagnýnak, ő is
rájött, milyen nevetségesen hangzik. Fura volt, hogy ő az
egyetlen, aki ragaszkodik egy nehezen bizonyítható sztorihoz.
Ez a szerep általában Sarának jutott.
– Nem, de ő kilencven-iksz éves. – Dagný megengedett
magának egy mosolyt, ami ritkán esett meg. – Szerintem
kicsit már meg van zavarodva.
Freyr végighordozta a tekintetét az irodában álló
megpakolt könyvespolcokon.
– Nem néznél utána mégis, hogy van-e feljegyzés arról az
esetről? Az eloszlatná a kétségeinket, hogy zavarodott-e az
öreg, vagy sem. De úgy tűnt, teljesen meg van győződve róla,
hogy jól emlékszik.
– Van neked valami sejtelmed arról, hogy milyen sok a
munkánk itt nekünk? Nem csak az egészségügynél voltak
leépítések. Túl kevés az emberünk, és ebben a pillanatban
nem az óvodai betörés a legfontosabb dolgunk. – Dagný
felemelte a papírköteget az asztaláról, és nagy puffanással
visszaejtette. – Több esetet is vizsgálunk, nem csak ezt az
egyet. Ebben a helyzetben nemigen tehetünk többet, mint
hogy beszélünk a legvalószínűbbnek tűnő jelöltekkel, és ha
mázlink van, valaki beismeri, vagy rá tudjuk verni az
ujjlenyomatai miatt. Ha ez nem jön be, reménykednünk kell,
hogy elkapjuk az illetőt valami tök más miatt, és akkor
buktatják le az ujjlenyomatai. Vagy még az lehet, hogy eleve
szerepel az adatbázisunkban. Mindegyik esetben időbe telik,
amíg a végére járunk. – Bánatosan megvonta a vállát. – Jól
összekeveredtek az ujjlenyomatok az óvodában.
Freyr izzadt vastag kabátjában, de nem merte kérni, hogy
nyissanak ablakot, mert félt, hogy a huzat lefújná az asztalról
a papírokat.
– De mégis mennyi időbe?
– Egy-két hétbe. Majd meglátjuk. – Dagný hangjában
mintha beletörődés csengett volna. – Ha a kormány
biztosította volna a tulajdonát, a biztosító átvenné a
nyomozást. De mivel nem ez a helyzet, mi csináljuk, és
hamarosan le kell zárnunk, hacsak új bizonyíték nem merül
fel, vagy nem hallunk valami pletykát. Képzelheted, hogy
senki se hajlandó átrágni a régi aktákat, hátha megtalálja... –
Egy pillanatra elhallgatott, azon gondolkozva, mit is akar
mondani. – Hát nem is tudom, hogy mit.
Freyr nem szólt semmit. Ő sem igazán tudta, mit
segíthetnének nekik hatvanéves rendőrségi akták. A kemény,
kényelmetlen széken ülve rájött, hogy Dagnýnak igaza van; a
bűntény nem volt annyira súlyos, hogy összetett rendőrségi
nyomozást igényeljen. A graffitit lefestik, a károkat
helyreállítják, és az ügy a múlté lesz. Úgy döntött, nem
feszegeti ezt tovább; neki sem esett volna jól, ha Dagný
kioktatta volna orvostudományból. Elmondta neki, amit
hallott – egyebet nem tehetett.
– Valami rossz történt reggel? Úgy elrohantál.
Dagný rögtön összeráncolta a homlokát, és az állát kezdte
dörzsölgetni, mint mindig, ha töprengett valamin, vagy nehéz
döntés elé került.
– Hát, végül is elmondhatom. Holnap úgyis megtudnád a
munkában. Igazából azt hittem, már most tudod.
 – Mit? Nem hallottam semmit. – Freyr szándékosan
beletemetkezett a munkájába, hogy kizárja az érzéseket,
amelyek a Sarával folytatott beszélgetés miatt motoszkáltak
benne, így aztán lemaradt a pletykákról is. A kórházban akár
egymást érhették az érdekes sztorik, ő akkor sem hallott volna
róluk.
– Valaki az éjjel öngyilkos lett Súdavíkban. A pap találta
meg a holttestet reggel, amikor bement a templomba.
Gyorsan oda kellett mennünk.
– Gyerek volt? – Freyr remélte, hogy nem, különösen azért,
mert a fiatalok öngyilkosságai néha hullámokban
jelentkeztek. Egyes tinédzserek láttak valami hősieset abban,
ha életüket áldozzák a kamaszodással vívott harcban. Elég
volt, ha egy elvetette a tragédia magját, hamarosan követték a
többiek.
– Nem, egy öregebb nő. – Dagný felvette a legfelső lapot a
papírhalomról, és beleolvasott. – Hatvankilenc éves volt.
Megint Freyrre nézett. – Talán nehezére esett elfogadnia,
hogy nyugdíjas lett. Van, aki a munkájának él. Vagy súlyos
beteg lett, és nem akarta végigcsinálni.
Freyr merengve bólogatott; furcsamód eszébe sem jutott,
hogy nő is lehetett az öngyilkos. Habár Izlandon csak az
öngyilkosságok negyedét követték el nők, a nyugati fjordoknál
semmi különös nem volt az ilyesmiben, legalábbis nem több,
mint bárhol másutt. Évente hetven-nyolcvan öngyilkosság
történt az országban, a legtöbbje Reykjavíkban és a
környékén, de lehet, hogy statisztikai alapon most éppen a
nyugaton élő nőkön volt a sor.
– Az öngyilkosságot gyakrabban követik el idősek, de bár
persze nem néztem bele az esetbe, azt mondanám,
valószínűtlen, hogy azért tette, mert nem dolgozik többet. Ezt
általában a férfiaknak nehezebb elfogadni. Talán a rokonai
tudják az okot. – Freyr ledobta a kabátját. – Ja, és engem az is
érdekelne, miért a templomot választotta. Ezt általában
otthon teszik meg az emberek, vagy kint a vadonban, hogyha
meg akarják kímélni a családjukat a hulla megtalálásával járó
sokktól. Ez a helyszín nagyon szokatlan.
– Talán hívő keresztény volt, és közelebb akart lenni
Istenhez, amikor meghal. Bár nem volt vallási fanatikus, vagy
semmi ilyesmi, ezt megtudtuk a férjétől. Persze hazudhatott
is; vagy ha ő maga is fanatikus, akkor neki lehet, hogy mást
jelent ez a szó.
– Tehát férjezett volt.
Dagný bólogatott.
– Igen. Három gyerek, öt unoka. Páran persze délre
költöztek, de mind élnek. Nem gyászolt senkit.
– De a férjének sem jutott eszébe semmi magyarázat?
Megdöbbentette a dolog?
– Úgy tűnik, igen. Ha tudott is arról, hogy a felesége
depressziótól vagy más betegségtől szenvedett volna, nekünk
nem mondta. Azt említette, hogy az asszony újabban kicsit
feszült és zárkózott volt, de annyira nem, hogy nagy ügyet
csináljon belőle.
Olyasmi volt, ami néha elfogja az embert, aztán elmúlik.
Vagy legalábbis úgy láttam, hogy ő ezt hitte. – Dagný Freyr
szemébe nézett. – De nem így történt.
– Hogy halt meg? – Freyr nem tudta, elmondja-e neki
Dagný, bár nem is igen számított, hiszen másnap reggel
amúgy is fel kellett, hogy boncolják a holttestet a kórházban.
– Felakasztotta magát. – Dagný Freyr reakcióját figyelte. –
Nem lehetett könnyű. Elég magas a templom teteje.
– Hát igen. – Freyr tudta, hogy ez csúnya neme a halálnak,
mert emlékezett rá, hogy azoknak, akik ezen a módon vetettek
véget az életüknek, az esetek nagy részében mély karmolások
voltak a nyakán. Túl későn eszméltek rá, hogy bár az élet nem
egy piknik, még mindig jobb a halálnál. – Hagyott
búcsúlevelet? – kérdezte, bár tudta, hogy az ezt az utat
választóknak csupán a negyede hagy hátra üzenetet, hiszen
ilyen döntést nem könnyű megmagyarázni... na meg
valószínűleg van úgy, hogy nincs mit mondani.
– Erről nem szabad beszélnem – nézett félre Dagný.
– Értem. Nem kérdezek többet. Tulajdonképpen csak el
akartam mesélni, mit mondott nekem az öreg. Gondoltam,
hátha fontos.
Freyr kezdte visszavenni a kabátját.
Dagný hátradőlt öblös irodai székében, amely jóval
kényelmesebbnek látszott a rozoga alkotmánynál, amelyen
Freyr kuporgott.
– Azt nem mondtad, volt-e valami más is az iskola falára
írva akkor. Vagy csak annyi, hogy „mocskos”?
– Nem. Volt más is. Nem tudom, pontosan hány szó, de az
öreg konkrétan említett egyet, ami az ő osztályának a falára
volt írva: „ronda”. Lehet, hogy máshol más szavak is voltak
még. Ha akarod, még kérdezhetek tőle részleteket.
Dagný számítógépe jelezte, hogy e-mailt kapott, de mintha
észre sem vette volna. Az arca vörösebbnek látszott, mint
máskor, de amikor a kínosra nyúlt csend után újra
megszólalt, mintha semmi sem történt volna. Talán csak az
irodában lett melegebb.
– Igen, igen, légy szíves. Abból nem lehet baj, ha elmondja,
amit tud.
Miután Freyr mögött becsukódott az ajtó, Dagný a gépe
mellett heverő műanyag irattartóért nyúlt. Felemelte a
fedelét, és a benne lévő papírra nézett. Kecses női kézírás
töltötte ki az oldalt teljesen, egyetlen betűvel sem fért volna rá
több. Dagný egyre csak a szöveget bámulta, miközben felvette
a telefonkagylót, csak addig nézett félre, amíg beütötte a
számot.
– Veigar, hol tároljuk a régi jelentéseket?
 5. fejezet

A megfakult fehér fakeresztek egymás mellett feküdtek a

konyhaasztalon, lehangoló külsejük éles ellentétben állt a
pöttyös asztalterítővel, amely mindent megtett, ami tőle telt,
hogy kicsit feldobja a hangulatot.
– Ezeknek semmi közük a házhoz – mondta Gardar, akit
mintha nem is zavart volna, hogy újra fel kellett kapnia a
bakancsát, amikor Katrín kiáltozni kezdett odakint, most
azonban már szemlátomást unta a témát. Ha Katrín nem
ellenkezik, ő a ház mellett álló tűzifarakásra dobta volna a
kereszteket. – Látni, hogy máshol törtek le, vagy törte le őket
valaki a sírról, és azután hozták ide. Ha ott lennének a sírok,
ahol a kereszteket találtad, kilógna a földből a csonkjuk.
– De minek törne le valaki kereszteket sírokról, aztán
dobná el itt? – Katrín nem tudta levenni a szemét az időjárás
tépázta fáról és a hámló festékről.
– Egyetértek. – Líf a sarokban állt, olyan messze az
asztaltól, amennyire csak tudott. Karját keresztbe fonta a
mellén, arcáról lerítt, mennyire taszítja Katrín felfedezése. A
lábánál mélyen aludt Putti, aki már befejezte májas hurkából
és egyéb finomságokból álló vacsoráját. Időnként forgolódott,
mintha valami nagy kalandban volna része az álomvilágban. –
Ki tenne ilyet?
– Nem azt kellene inkább kérdeznünk, miért temetnének el
egy gyereket és egy nőt, valószínűleg az anyját, itt a ház
mögött? Nekem ezt sokkal nehezebb megérteni, mint azt,
hogy a kereszteket kidobták. Ráadásul sokkal rosszabb
állapotban lennének, ha itt hevemének már több mint fél
évszázada. Valaki biztosan karbantartotta őket, viszont a ház
meg végig üresen állt.
Gardar elolvasta a keresztekre erősített bronztáblácskák
halvány feliratát:
– „Hugi, 1946-1951” és „Bergdís, 1919-1951”. –
Megdörzsölte a szemét. – Hagyjuk ezt. Tegyük vissza őket
oda, ahol találtuk, aztán majd Ísafjördurben megkérdezünk
valakit, aki tudhat valamit róluk. En arra tippelek, hogy valaki
fejkőre cserélte a kereszteket, csak aztán mégsem volt szíve
megszabadulni tőlük. Hogy ennek a valakinek, vagy ezeknek a
valakiknek volt-e valami közük a házhoz, azt nem tudom, de
semmi esetre sem kell ügyet csinálni belőle.
Katrín tűnődve rágcsálta felső ajkát.
– Hát lehet. – Kinézett a piszkos konyhaablakon. – Csinálni
nem tudok vele semmit, de akkor is nyugtalanít. Nézz
hülyének, de van ebben valami természetellenes. Rögtön
éreztem, hogy valami nagyon rossz van a dologban, amikor
megláttam a kereszteket kikandikálni a gaz közül. Ezeket így
tették oda, nem csak úgy bedobták abba a gödörbe.
– De miért? – Líf még jobban a falhoz lapult. – En egész
biztos vagyok benne, hogy azok az emberek ott vannak
eltemetve.
– Én nem tudom, hogy kerültek oda, de ha én temetnék el
itt egy, vagy pláne két embert, én sík terepet választanék, nem
egy olyan mélyedést. Lehet, hogy valaki el akarta rejteni a
sírokat. – Katrín nem örült, amikor hallotta, mennyire sírós a
hangja.
– Aztán keresztet állított föléjük? – mosolygott fáradtan
Gardar. – Higgy nekem, ezek valahonnan máshonnét vannak.
Ott a mélyedésben nincsenek sírok.
– Ne ássunk le egy kicsit? – nézett Katrín Gardarra,
reménykedve, hogy az nemet mond. Nem akart koporsókra
meg csontvázakra bukkanni alig százméternyire a háztól. –
Lehet, hogy a sírok a ház körül vannak, csak máshol.
– De, nézzük meg! Ha itt vannak a sírok, én leléptem! – Líf
hangja minden szóval egyre feldúltabban csengett. A
reakciója meglepte Katrínt, mert Líf ugyan mindig elég feszült
volt, de sosem ilyen idegroncs. Talán túl közeli volt még Einar
halála ahhoz, hogy képes legyen másokéról hallani,
különösen, ha ilyen furcsa körülmények közt következett be.
– Ha másképp nem, úszva!
– Elég legyen már ebből a marhaságból! – csattant fel
Gardar. – Senki nem megy sehova, és nem keresgélünk
sírokat a ház körül. Most komolyan azt akarjátok, hogy ássak
fel itt mindent?
Nem is várt a válaszra, máris hozzátette:
– Kizárt dolog! Először is, úgysem találunk semmit,
másodszor, csak az időnket vesztegetnénk rá. – Apró grimaszt
vágva felállt. – így is épp elég lassan megy majd minden ez
után a rohadt túra után. Megőrülök, úgy fáj a lábam!
A falhoz lépett, megállt az ajtó mellett, és kinyújtóztatta az
egyik vádliját.
– Keményen kell melóznunk, ha időben végezni akarunk.
Az meg nehéz lesz, ha az izomlázas, vízhólyagos lábamon
sántikálva túrom fel a vidéket régi sírok után, ti meg
sikoltozni kezdtek a hátam mögött, valahányszor az ásó egy
kőbe ütközik.
Katrín tudta, hogy Gardarnak igaza van, bár ezt
megfogalmazhatta volna tapintatosabban is. Ez utóbbira
viszont óvakodott felhívni a figyelmét; más sem hiányzott
még itt az isten háta mögött, mint hogy összekapjanak
egymással.
– Jó. De azt ismerd el, hogy fura ez az egész.
 – Fura? Ez nem simán fura! – kiabált Líf. – Ez rémisztő!
Aztán, mintha megbánta volna, hogy ezt a szót használta,
sietve hozzátette:
– Vajon az előző tulajnak nem volt minden rendben a
fejével? Számíthatunk még ilyesmikre?
Gardar sosem mesélte el rendesen a ház történetét
Katrínnak – pedig amikor megvette, biztos megtudott róla
valamit –, de ő tudta, hogy ez részben az ő hibája. Elég
mérsékelt érdeklődést mutatott az egész projekt iránt, és
hagyta, hadd locsogjon a másik felújításról, faanyagról,
fúrógépekről és ilyenekről, de ő maga nemigen csatlakozott
ehhez. Most Gardarhoz fordult.
– Lehet neki valami köze ezekhez a keresztekhez?
Egyáltalán milyen ember volt az a tulaj?
Gardar ellazította a jobb vádliját, és a balt kezdte nyújtani.
Úgy tűnt, ez hatásosabb, mert erősebben grimaszolt, mint az
előbb.
– Csak azt tudom róla, amit már elmondtam. Nem volt
benne semmi különös, és nem, azt sem hiszem, hogy
bármilyen kapcsolat lenne közte meg a keresztek között. A
dátumok alapján ezeket jóval előbb állították fel, mint hogy az
ő tulajdonába került volna ez a hely. – A másik vádliját is
ellazította, és ellépett a faltól. – Magányos farkas volt, se
feleség, se gyerek, szóval nem hiszem, hogy Reykjavíkból
hozta őket magával. Mert itt soha nem lakott, sem
Ísafjördurben.
– És nem lehet, hogy volt felesége, akiről nem beszélt
senkinek? – Líf hangja enyhén remegett. – És mondjuk,
gyereke született tőle, aztán megölte mind a kettőjüket?
Gardar ingerülten nézett fel.
– Valahogy kétlem. Vagy ha így volt, akkor elég korán
kezdte, mert tízéves is alig lehetett, amikor ez a Hugi
megszületett. – Sóhajtott egyet. – A kereszteknek semmi
közük a házhoz, biztos valami turista, vagy a jó ég tudja,
kicsoda hozta ide őket.
– Az éjjel arra ébredtem, hogy valaki beszél. – Líf annyira
összeszorította a száját, hogy az ajkai teljesen kifehéredtek. –
Nem is tudom, miért nem mondtam reggel, de mintha a
földszintről jött volna. Valami nem oké ezzel a házzal.
– Na elég! – Gardarnak nem tetszett, milyen irányt vett a
beszélgetés. Kétségkívül hiányzott neki Einar, vagy bármely
más férfi, akivel ilyenkor összenézhet. – Csak álmodtad. Sok
baj van a házzal, de minden az állapota miatt van, és pont
azért jöttünk, hogy rendbe tegyük.
A fejét csóválva morgott magában:
– Hangok, Jézusom...
– Tudom, hogy mit hallottam! Egyetlen hang volt. Egy
gyerek hangja.
Ebben a pillanatban a ház faszerkezete megreccsent, mire
Líf ugrott egyet ijedtében.
– Na tessék! – mondta diadalmasan Gardar. – Ezt
hallottad. A házak mindenféle zajt csapnak, főleg az ilyen
rozzant kalibák, mint ez. Csak éjjel, amikor csönd van, jobban
feltűnik.
– Ez nem ilyen volt. Hanem emberi hang.
Katrín nem akart többet hallani Líf álmairól. Nem akarta a
saját képzeletét is felbolygatni azzal a gondolattal, hogy a
házban minden reccsenés és nyikorgás valójában emberi
beszéd hangja.
– Gardarral értek egyet, Líf, csak álmodtad. Tudod, milyen
az, amikor az ember már félig szendereg, beképzel magának
mindenféle hülyeséget. – Mielőtt Líf válaszolhatott volna,
Gardarhoz fordult: – De ha gyereke nem volt a tulajnak,
valakik akkor is csak örököltek tőle. Azok miért nem akarták
megtartani a házat?
Bizonyos tekintetben ez elég furcsa kérdés volt: a ház
omladozott, viszont a kapitány szerint, aki idehozta őket,
errefelé nagyon keresték az ingatlanokat.
– Honnan tudjam én azt? Lehet, hogy öregek, és nem
nagyon tudnak kijárni ide. Nincs áram, a házat fel kell újítani,
és ahhoz nincs mindenkinek kedve. És még kismillió oka
lehet. Lehet, hogy ti rögtön kikérdeztétek volna az
ingatlanügynököt egy halott tagról, de én valahogy inkább
nem akartam.
– Én sem akartam volna. – Líf ugyan ezt mondta, de Katrín
nem így gondolta. Líf nem volt az a halogató típus; mindent
rögtön elkönyvelt csodálatosnak vagy rettenetesnek, és a
döntéseit különösebb fejtörés nélkül hozta meg. Talán azért,
mert Einar is, ő is, jó anyagi helyzetben voltak, és egy esetleg
rosszul átgondolt terv következményei sohasem lehettek
annyira rosszak, hogy komolyan számítottak volna. Katrín
örült neki, hogy a ház előző tulajdonosáról folytatott
beszélgetés eltereli a figyelmet a keresztekről, mert már
bánta, hogy olyan nagy ügyet csinált belőlük; részben már azt
is megbánta, hogy kihívta a házból a fájós lábú Gardart, és
megijesztette Lífet. Szégyellte magát, hogy nem hozta be
egyszerűen a kereszteket, de most már késő volt. Ezt csak úgy
hozhatta rendbe, ha lerázza magáról a kellemetlen érzést,
amelyet elszigetelt állapotuk keltett benne, és gondoskodik
arról, hogy Líf ne érezze meg – ő láthatóan olyan állapotban
volt, hogy Katrín részéről akár a legcsekélyebb aggodalom is
csak felkorbácsolta volna a félelmét. Katrín felállt, és
odalépett Gardarhoz:
– Akkor biztos örülsz is, hogy nem voltunk itt, mi? Lehet,
hogy az ügynök vissza is mondta az üzletet! – Azzal átölelte. A
vastag ruhán keresztül érezte a férfi testéből távozó meleget,
és remélte, hogy az érzés kölcsönös, mert Gardar mintha
elrévedt volna, és nem viszonozta az ölelést. Valószínűleg Líf
előtt érezte magát kényelmetlenül, mivel sosem volt híve a
nyilvános érzelemnyilvánításnak. Katrínban azonban ott
lappangott a gyanú, hogy van itt valami más is, és Gardar
többet tud az előző tulajdonosról, mint amennyit hajlandó
volt elárulni nekik.
– Örülök is. – Gardar félresöpört egy tincset, amely
elszabadult Katrín szénaboglyaszerű hajából, és a szemébe
lógott. Elnézett Katrín mellett, és mosolyogva rákacsintott
Lífre. Katrín nem látta Líf reakcióját, de remélte, hogy ez a
barátságos gesztus megnyugtatta. Gardar visszafordult a
feleségéhez, és átölelte. – Lehet akkor azt, hogy befejezzük a
fecsegést, és dolgozunk tovább?
Katrín sóhajtott.
– Hát nekem ma már nemigen maradt erőm festeni. Olyan
munka nincs, amit csukott szemmel is tudnánk csinálni?
Túlságosan jó volt Gardar karjában lenni ahhoz, hogy
kibontakozzon belőle, és folytassa a munkát. A nap még
alacsonyabban járt az égbolton, mint amikor az asztalra tették
az ételt, és kezdett leszállni a sötétség. Egyszerre a konyha
már nem is látszott olyan csúnyának, mint az imént; a
megsárgult festék a falon kevésbé tűnt egyenetlennek, és a sok
év otthagyta foltok is beleolvadtak a háttérbe.
Gardar kissé ügyetlenül megszorította Katrínt, mielőtt
elengedte.
– Jobban ki tudjuk használni a maradék fényt, ha odakint
csinálunk valamit. Mondjuk, elkezdhetjük felszedni az
elkorhadt deszkákat a tornácon. Attól fel is melegszünk.
Gyere, Líf, a friss levegő majd rendbe tesz!
– Hát egyedül nem is maradok bent! – Líf hangja
visszanyerte korábbi magabiztosságát. Rájuk mosolygott, és
előjött a sarokból. – Kint biztos melegebb is van valamivel.
Szétfagyok!
A lábával megbökte Puttit, aki felriadt, és úgy nézett körül,
mint aki szégyellj magát, hogy nem őrködött éberen. Aztán
felkelt, és ásítva kinyújtózott.
Ahogy Líf ezt kimondta, Katrín is megérezte a hideget,
amely ugyanolyan lopva érkezett meg, mint az alkonyat.
Rögtön nyakig húzta kabátja cipzárját, és a kezét is a
kabátujjába rejtette. Majd ha dolgoznak odakint,
felmelegszenek.
– Én is. Ahogy visszajövünk, begyújtjuk a kályhát. Spórol a
halál a tűzifával.
Persze tudta, hogy minél tovább várnak a tűzgyújtással,
annál jobb. A tűzifa mennyisége végtelennek tűnt ugyan,
amikor becipelték a mólóról, de amikor előző este behoztak
pár hasábot, hogy lefekvés előtt begyújtsák a kályhát, a rakás
aggasztóan kicsinek látszott. Egyikük sem akarta átvacogni az
utolsó estéket, ezért megállapodtak abban, hogy olyan kis
tüzet raknak, amilyet csak lehet.
– Úgy fogok dolgozni, mint egy gép, csak ezeket a
kereszteket vigyétek el innen! Nem bírnám elviselni, ha estére
a házban maradnának – jelentette ki Líf. Ezzel nehéz lett
volna vitatkozni, de bármennyire próbálta is Katrín
összeszedni a bátorságát, hogy visszavigye a kereszteket oda,
ahol találta, képtelen volt elűzni magából azt a mélységesen
nyugtalanító érzést, amely megakadályozta, hogy meg is tegye
ezt.
– Úgy lesz – mondta végül.
Líf ettől mintha újból felvidult volna.
– Én addig egy szemhunyásnyit sem alszom, amíg ezek itt
bent vannak.
Gardar kinyitotta a száját, mintha mondani akarna
valamit; talán meg akarta kérdezni, mikor lettek ők ilyen
idegbetegek, de aztán inkább csak bólintott egyet. Fogta a
kereszteket, és kivitte a konyha és a hátsó ajtó közötti kis
helyiségbe, ahová valaki polcokat hevenyészett az
élelmiszerek számára. A polcok nagyrészt üresek voltak; a
legalsón rendezték el a szerszámokat, de ezt leszámítva csak
poros, üres faládák és azok a kartondobozok álltak rajtuk,
amelyek tulajdonjogában nem voltak biztosak.
Sikerült a szűk térben úgy magukra venni meleg ruháikat,
hogy ne ütközzenek egymásba túl sokszor. Gardar vitte a
kereszteket, Katrín a feszítővasat és a kalapácsot, Líf pedig
egy doboz szénsavas üdítőt, amit a konyhából hozott. A levegő
odakint kellemesen tiszta és friss volt, és Katrín nem bírta ki,
hogy ne álljon meg, és ne szívja tele a tüdejét, pihentetve még
egy kicsit sajgó izmait az aznapi utolsó adag munka előtt.
Gardar közben elindult a mélyedés felé a keresztekkel, Putti
követte őt, Líf pedig a tornácon ült, és az italát szopogatta.
Csendben figyelték Gardart, ahogy előrearaszolt az
angyalgyökérben, amely elnyelte Pufiit, amint beleléptek.
Majd ő is eltűnt, amikor lehajolt, hogy visszategye a
kereszteket a gaz közé. Amikor nem jelent meg rögtön, Katrín
szíve gyorsabban kezdett verni. Mi van, ha tényleg eltűnt? Líf
azonnal megháborodna, és nem volt biztos benne, hogy ő
maga nem.
De nem kellett ezen sokáig rágódnia, mert hirtelen
kiemelkedett a bozótból a sötétkék dzseki, amelyért jókora
összeget fizetett, amikor két éve megvette karácsonyra a
férjének. Aztán Gardar lekapta a sapkáját, rájuk mosolygott,
és feltartotta másik keze hüvelykujját. Katrín
megkönnyebbült valamelyest, de alapvetően továbbra is
nyugtalan maradt. Csak nem enyhült a zavaró érzése amiatt,
hogy egyedül vannak itt, akárcsak az utolsó, makacsul
kapaszkodó száraz levelek a ház melletti fa ágain.
Visszamosolygott és integetett, közben elhatározta, hogy ha
Gardar és Líf legközelebb elindul térerőt keresni,
mindenképpen velük megy. A túra aligha lehet
elviselhetetlenebb, mint az, amit akkor érezne, ha történne
velük valami, vagy eltévednének odafent.
– Na, akkor erről ennyit. – Gardarnak látszott a lehelete,
ahogy Puttié is, bár utóbbi kevésbé. – Nekiláthatunk akkor a
tornácnak, amíg még van valamennyi fény?
Olyat rúgott a tornác sarkába, hogy a közelben ülő Líf is
beleremegett.
– Hát ez valószínűleg úgy, ahogy van, korhadt.
– És most akkor kapjuk szét? – Katrín lelépett a tornácról a
fűre. Líf ettől is megrezdült, ezúttal az italából is kilötyögött
egy kevés. – Nincs elég fánk, hogy kicseréljük.
– Ha volna elég, akkor még most is hordanánk felfelé a
mólóról. Azt hiszem, vissza kell még jönnünk, és esetleg
hozunk magunkkal egy ácsot is – nyúlt Gardar a feszítővas
felé, amelyet Katrín tartott a kezében.
– Ácsot? – Katrín abbahagyta a tornác rugdosását. – De hát
arra nincs pénzünk! Azt hittem, elég lesz az az anyag, amit
hoztunk.
Hirtelen elöntötte a pánik. Egy hajszálnyira voltak a teljes
csődtől; minden pénz, amit Gardar a kötvénykereskedésből
összekapart, haszontalan készletekre ment el, és csak
adósságok maradtak utána. Gyakorlatilag már csődbe is
mentek, csak a bankrendszer tartotta felszínen őket,
köszönhetően néhány ügyes trükknek, amelyeket Katrín nem
is értett egészen, csak ráhagyott Gardarra. Ezek azonban csak
tűzoltásra voltak jók, az óra ketyegett, és már nem sok
hiányzott ahhoz, hogy teljesen elmerüljenek. Katrín fizetése
és Gardar munkanélküli-segélye talán elég is lett volna, ha
nincs hitelük, és mondjuk, biciklivel járnak. Azt az összeget
azonban, amellyel a következő néhány hónap befizetéseit
szerették volna megkönnyíteni, a ház felújítására költötték,
egyetlen korona sem maradt belőle. A gondolat, hogy
felfogadjanak egy ácsot, aki itt a világ végén dolgozna teljes
munkaidős bérért, plusz különleges helyszíni pótlékért,
nagyjából annyira volt reális, mint az, hogy bontsák le a házat,
és építsenek egy teljesen újat.
– Nagyon jól tudod, hogy erre nem futja!
Mint oly gyakran, ha erre terelődött a szó, Gardar mintha
meg sem hallotta volna Katrín ellenkezését, hiszen nem
csupán annyi volt a helyzet, hogy nincs pénzük szakembert
fogadni. Az egész jövőjük volt a tét; reményeik és álmaik
válhattak semmivé, még az egyáltalán nem becsvágyó terveik
is: egy ház, két kocsi, később gyerekek – csak a szokásos.
Katrín, fájdalmak árán bár, de meg tudott volna lenni ezek
nélkül, Gardar viszont mintha nem lett volna képes
szembenézni a valósággal. Katrín kezdte azt gondolni, hogy
ha csak egy szót is ejtene a jelenlegi helyzetükről, a férje úgy
érezné, mindennek vége.
– Egyelőre szedjük szét ezt a sérült sarkot, aztán majd
meglátjuk – javasolta Gardar. Beékelte a feszítővasat az egyik
korhadt deszka alá, és rátaposott. A további társalgást
megakadályozták a fával való veszkelődés keltette csikorgó és
recsegő zajok.
Katrín kissé arrébb ment, és csak nézte, mert túlságosan
dühös volt ahhoz, hogy részt is vegyen a rombolásban. Már
megint fázott.
– A pénz miatt ne aggódjatok – suttogta a fülébe Líf, aki
ugyancsak felkelt. – Ha ácsot kell fogadni, majd én
megoldom. Ez a mi közös ügyünk, és nekem bőven van
pénzem. – Egyik kezét Katiin vállára tette, de aztán hagyta
lecsúszni róla. – Einar a megtakarításaink nagy részét euróba
fektette nem sokkal az államcsőd előtt, és volt életbiztosítása
is, úgyhogy eléggé el vagyok eresztve. És hát amúgy sem
nagyon szórom, igaz?
Katrín ránézett, és elmosolyodott. Kevés olyan nőt ismert,
aki annyit költött volna ruhára, fodrászra, táskára, cipőre és
egyéb nélkülözhetetlen kellékekre, mint Líf. És bár most volt
pénze, Katrín kételkedett abban, hogy elegendő lesz annak az
életmódnak a fenntartására, amelyet Líf megszokott, amíg
Einar még élt. Sokáig biztosan nem. Az egyik legnagyobb
izlandi cég igazgatójaként Einar nagyon jól keresett az
államcsőd előtt, és amikor a cég gazdát cserélt, csinos
végkielégítést kapott: kétségtelenül elegendőt ahhoz, hogy
élete végéig ne legyenek anyagi gondjai. Csakhogy egy dolog a
megtakarítás, és más dolog a rendszeres jövedelem. Előbbit
súlyosan megkárosíthatja, ha nem megfelelően fektetik be, és
Katrín nem bírta elképzelni, hogy Líf odafigyelne ilyesmire –
ahogy azt sem, hogy munkát szerez.
– Köszi, ez rendes tőled. De jobb, ha magunk csináljuk a
felújítást. Jót tesz nekünk. Meg neked is.
Kedvesen mosolygott Lífre, mert az ajánlat tényleg
nagylelkű volt. Pénzt azonban nem akart tőle elfogadni, még
hajó szívvel adta volna is, hacsak nem tudják viszonozni a
segítséget. Abban meg még kevésbé hitt, hogy Gardar
alamizsnát fogadna el Einar özvegyétől.
– Hát jó. Ha mégis nagy gáz lenne, tudd, hogy még áll az
ajánlat. – Líf kortyolt egyet az italából, és úgy tűnt, nagyjából
megnyugodott. A fáradhatatlanul romboló Gardart nézte. –
Úgy örülök, hogy idejöttem veletek. Utálok mindig egyedül
lenni.
– Természetes.
Jeges szél fújt a ház körül, és Katrín úgy érezte, a hideg
bekúszik a kabátja alá. Gyorsan elfeledkezett azonban róla,
mikor az egyik hosszú deszka, amellyel Gardar küzdött,
engedett, és látni engedte egy darabját a tornác alatt már
évtizedek, vagy talán egy
egész évszázad óta érintetlen földnek. Első pillantásra nem
tűnt fel rajta semmi különös, de a következő pillanatban
Katrín sárgás sávokat pillantott meg a fekete talajban.
– Ez meg mi?
Gardar letette a törött deszkát, és lenézett a résbe.
– Nem tudom. – Lehajolt, és megpiszkálta a földet. –
Csontok. Úgy néz ki, madárcsontok.
Félresöpörte a száraz földet, és kihúzott két, ujjnyi méretű
csontot.
– Na ne már. – Katrín lehajolt Gardar mellé. A csontok
réginek és piszkosnak látszottak. – Ahhoz túl vastagok.
Inkább bárány lehet ez. De mit keresnek itt egyáltalán
csontok?
Megint feltámadt benne a szorongás, amelyet a keresztek is
keltettek. Nem sokat tudott a csontokról, de azt ő is látta,
hogy ezek túl nagyok ahhoz, hogy egy madáré legyenek.
Hirtelen eszébe jutott, hogy hátha emberi csontok.
Mindenképpen érdekes fordulatot jelentett volna, ha attól
félnek, hogy sírok vannak a ház körül, majd megtalálják őket
alatta.
– Jaj, de undi, most hülyéskedtek? – Líf letette az italt, és
Katrín válla fölött lebámult a sötétségbe.
– Biztos valami ételmaradék esett be a tornác alá, vagy egy
róka vitt be oda valamit. Hátha rókalyuk volt itt. Jó régi a ház,
és ezek a csontok se tűnnek frissnek. – Gardar még több
földet söpört el, és újabb csontokra bukkant, ezúttal egy teljes
csontvázra, amely valóban rókának látszott. – Tessék, mit
mondtam?
 – De mit keres egy döglött róka a tornác alatt? – Katrín
olyan mélyen benézett a deszkák alá, amennyire csak tudott,
de sötétségen kívül nem látott semmit. – Nem az odújukban
szoktak elpusztulni?
– El tudnak azok pusztulni máshol is. Lehet, hogy a rossz
idő miatt húzódott be ide szerencsétlen, aztán éhen döglött. –
Gardar vállat vont. – És gondolom, a rókáé az a két csont is,
amit először találtunk – tartotta fel a kérdéses csontokat,
amelyek nem igazán tűntek úgy, mintha bárhol beleillenének
a teljesen sértetlennek látszó csontvázba. De egyikük sem
szólt semmit. Az egyetlen hang Putti nyüszítése volt, aki
megszaglászta a Gardar kezében tartott csontokat, majd
elhátrált.
Katrín csak akkor jött rá, hogy Gardar magyarázata sántít,
amikor már összebújtak egymáshoz cipzározott
hálózsákjaikban. A rókák távol tartják magukat az emberi
településektől, és soha nem ásnának odút egy ház alá. Gardar
azonban már aludt, és Katrín óvakodott felkelteni őt, hogy
megossza vele a felfedezését. Még kevésbé akarta zavarni
Lífet, aki már szintén majdnem elaludt mellettük, miközben a
kutya összegömbölyödve, de éberen hevert rajta. Inkább azon
tűnődött, vajon hogy kerülhettek a csontok a rozoga tornác
alá, de elnyomta az álom, mielőtt eszébe jutott volna valami.
Katrín légzése már régen szabályossá vált, amikor
bizonytalan emberi hang szűrődött fel a földszintről; lágy
gyermekhang, amely mintha ugyanazokat az érthetetlen
szavakat ismételte volna újra meg újra. Valamennyien túl
kimerültek voltak ahhoz, hogy felébredjenek rá, vagy Putti
halk morgására.
 6. fejezet

Az asszony valamivel jobban volt, és kissé nyugodtabbnak

tűnt, mint Freyr előző látogatásakor. Egyébként minden
pontosan olyan volt, mint előző nap, mintha a két vizit
egybeolvadt volna. Az asszony ugyanazon a széken ült,
ugyanazon az ablakon bámult kifelé; a levegőben is ugyanaz a
fahéj illat érződött, mintha mindig ugyanazt a tejberizst
szolgálnák fel. A kopottas, horgolt kendő bal felé kicsit
féloldalasán lógott az asszony vállán, a blúza felső gombját
pedig elfelejtette begombolni, így kilátszott drapp
melltartójának pántja. Különben ugyanolyan volt rajta
minden: még vastag nejlonharisnyáján a lefutott szem is
ugyanott kandikált ki a szoknyája szegélye alól.
– Hallom, hogy tegnap nem akart sétálni menni.
Emlékszik, hogy amikor javasoltam, azt mondta, nem rossz
ötlet? Nem ártana kihasználni, amíg ilyen jó idő van. – Freyr
hangosabban beszélt, mint szokott. Az asszony
hallókészüléket hordott, és hajlamos volt elveszíteni a fonalat.
– És arra emlékszik, amikor azt mondtam, milyen fontos a
rendszeres séta? Nem kell sokat, hogyha fáradt, vagy még
sincs olyan jó idő, de higgye el, Úrsúla, hogy jobban fogja
érezni magát, ha kimegy egy kicsit a friss levegőre.
– Nem akarok kimenni. – Az asszony hangja élettelen és
reszketeg volt, mintha minden lélegzetvétele az utolsó is
lehetne. – Most nem. Nem akarok itt lenni.
Freyr nem igazán tudta, mit mondjon erre. Úrsúlának
majd egy éve volt, hogy hozzászokjon új környezetéhez, de
úgy látszott, nehezen megy neki a dolog. Nem is várták tőle,
hogy teljesen alkalmazkodjon az új körülményekhez –
gyorsan hozták meg a döntést, hogy a szociális otthonba
költöztetik, amikor már nem látszott más megoldás de Freyr
azért eleinte jelentős haladásban reménykedett.
Magányos asszony volt; 1940-ben született, és nem voltak
közeli rokonai, leszámítva Ísafjördurben élő rokkant bátyját,
ami nagyban hozzájárult az ideköltöztetéséhez, amellett, hogy
Úrsúla utolsó bejelentett lakcíme is Ísafjördurben volt,
mielőtt fiatalon megbetegedett, és egy reykjavíki kórházba
került. Több mint fél évszázada nem látta a várost; mikor
Reykjavíkba vitték, súlyos mentális zavarral küzdő
kamaszlány volt, akit hallucinációk, valamint állandó félelem
és szorongás gyötört, mikor pedig hazahozták, az élete már a
vége felé járt; megöregedett, és nem sok volt már neki hátra.
Az asszony állapotát tekintve kétséges volt,jól fogja-e
valaha is érezni magát új otthonában. Nehéz gyerekkorát is
leginkább félrehúzódva töltötte; valószínűleg már ekkor
kezdett kialakulni a betegsége, de senki nem vette észre, és
egyszerűen leírták őt, mint antiszociális és meglehetősen
unalmas gyereket, aminek következtében még csak boldog
gyerekkori emlékekkel sem vigasztalhatta magát. Mégis
ideküldték őt. Az ilyenfajta döntések voltak a fő okai annak,
amiért Freyr nem akart kizárólag szűkebb szakterületére, a
pszichiátriára koncentrálni; az általános orvosi praxis
szabadabb volt a pszichiátria agyonszabályozott és örökös
kompromisszumokkal teli világánál. Úrsúla tökéletes példája
volt a rendszer kegyetlen és minden együttérzést nélkülöző
mivoltának, amely szöges ellentétben állt Freyr szakmai
elképzeléseivel. A nő egyike volt a tizenkét ápoltnak, akik
máshol kényszerültek menedéket találni, miután a Kleppur
pszichiátriai kórház 7-es osztályát bezárták. Az osztály hosszú
éveken át a krónikus mentális betegséggel, illetve súlyos
viselkedészavarral küzdő betegeknek nyújtott speciális
kezelést; egyes ápoltak, mint például Úrsúla, már évek, sőt
évtizedek óta ott éltek. Freyrnek nehezére esett elfogadni azt
az érvelést, hogy az állandó kórházi tartózkodás nem felel meg
a modem egészségügyi gyakorlatnak, sem a humanitárius
alapelveknek. Egyesekre ez kétségkívül igaz volt, de nem
azokra, akik már előrehaladott kort értek meg, és az osztályt
tekintették az otthonuknak. Azt gyanította, hogy a közel
harminc fizetés, amelyet az osztály bezárásával
megtakarítottak, nagyobb súllyal esett a latba, mint az
emberiességi szempontok.
– Nincs abban semmi furcsa, ha időbe telik, hogy
megszokja az új környezetét. De remélhetőleg nem tart majd
sokáig, hogy megkedvelje Ísafjördurt.
– Nem.
Az asszony válasza annyira határozott volt, hogy Freyr meg
sem kísérelt vitatkozni vele.
– Meg azt is tudja, hogy én mindig a közelben vagyok, és
értem küldhet valakit, hogyha szükségét érzi. Az ápolónők is
mindig itt vannak, úgyhogy csak szóljon, ha nem érzi jól
magát. – Az ápolónőhöz fordult. – De azt hiszem, mára elég is
lesz. Kezét az asszony kezére tette, és érezte, hogy az
megmerevedik az érintésétől. Száraz bőre jéghideg volt.
Freyrt lesújtotta a gondolat, hogy a súlyos mentális
betegségben szenvedőknek milyen alacsony százaléka
reménykedhet csak számottevő javulásban. Itt volt például
Úrsúla, akinek egész életét abban a hitben kellett leélnie, hogy
veszélyben van; hogy követi őt valaki, aki bántani akarja.
Józan ész vagy magyarázat képtelen volt orvosolni ezt a
téveszmét, és gyógyszerek nélkül az asszony egyfolytában
attól rettegett, hogy valami titokzatos lény mindjárt belévájja
a karmait. Orvosi kartonja több száz oldalra rúgott, és
szomorú olvasmány volt; nehezen lehetett volna nyomasztóbb
életet elképzelni. Idén kerek születésnapot ünnepel: a
hetvenediket, de nem lehetett kétséges, hogy ez is olyan
csendben múlik majd el, mint minden más az életében; kap a
kórházi személyzettől egy szelet tortát, és esetleg még
eléneklik neki, hogy Boldog szülinapot. Freyr elhatározta,
hogy a nagy napon nem felejt el valami szép ajándékot hozni
neki; biztos volt benne, hogy az majd felvidítja.
Többször hallotta az asszonytól, hogy nem konfirmált –
négy hónappal az esemény előtt került először kórházba, és
bár nem volt egészen magánál, reménykedett benne, hogy
végül mégiscsak átesik a szertartáson, amelyet nyilván már
régóta várt, ahogy a legtöbb kamasz. Freyrt elszomorította,
hogy senki nem próbálta meg teljesíteni a kívánságát, de
gondolta, talán kárpótolhatná az asszonyt, ha tenne az ügyben
valamit most, hogy egy másik ünnepi esemény is közeleg.
– A gyógyszereket nem utasítja vissza. – Az ápolónő
kikísérte Freyrt. – Szerintem menni fog. Hacsak nem kap
súlyos rohamot. Napi huszonnégy órában persze nem tudjuk
megfigyelni, de ránézünk és beülünk hozzá, amikor csak
tudunk. Jobb lenne, ha volna éjszakás személyzet, de amíg
beveszi az altatót lefekvés előtt, addig azért megvagyunk
anélkül is.
Freyr bólogatott. Ísafjördurben a szociális otthon volt az
egyetlen, ahol az asszonyt elhelyezhették. Ennek személyzete
végezte azonban a városban és a környékén élő rászorulók
otthoni ellátását is, ezért épp elég dolguk volt már azelőtt is,
hogy befogadtak egy asszonyt, aki ennyi időt töltött a
pszichiátrián. Freyr tudta, hogy az ilyen áthelyezéseknek nagy
szerepe volt abban, hogy ő állást kapott az itteni kórházban;
Ísafjördurben és környékén nem volt pszichiáter, az általános
orvosok pedig nehezen tudtak volna megfelelő kezelést
biztosítani az asszonynak és a hozzá hasonlóknak. Amikor
idejött, Freyr abba is beleegyezett, hogy gyorstalpaló
kiképzést ad az itteni személyzetnek a mentálisan betegek
gondozásáról – bár nem ért fel egy többéves szakszerű
képzéssel, azért hasznosnak bizonyult. Ez azonban nem
feltétlenül csak az ő érdeme volt – a személyzet keményen
dolgozott, és nagy érdeklődést mutatott a mondanivalója
iránt.
Miután megbeszélték, mikor megy másnap, és elköszöntek
egymástól, Freyr kiment a kocsijához. Beszállás előtt még
felnézett az épületre, és meglátta Úrsúla arcát az ablakban,
amelynél mindig ült. Mentes volt minden érzelemtől. Követte
minden mozdulatát. Freyr döbbenten nézett vissza, és
elkapták egymás pillantását. Felvonta a szemöldökét, mikor
az asszony kinyitotta a száját, és beszélni kezdett hozzá a
dupla ablaküvegen keresztül. Egész eddig Úrsúla szinte
mindig szótlan volt a jelenlétében, csak tőmondatokban
kommunikált, ilyen beszédeket pedig, amilyennek Freyr most
tanúja volt, végképp sohasem tartott. Fogalma sem volt, mi
idézhette elő, de tapasztalatból tudta, hogy a viselkedésben
beálló változás nem jó jel. Az is okozhatta, hogy a beteg
elindult a lejtőn. Ahogy elindult, Freyr felhívta az ápolónőt,
megosztotta vele az aggályait, és kérte, hogy figyeljenek oda
Úrsúlára. Nem akarta, hogy ez a lelkiismeretes személyzet
olyan helyzettel kerüljön szembe, mint amikor az asszony
meg– süketült az egyik fülére, mert kötőtűt szúrt bele. Ez
évekkel ezelőtt történt, és Freyr csak a kartonjában olvasott
róla, de ennyi is elég volt. Úrsúla egy fenyegető hangot akart
elhallgattatni a fülében, amely csupán a képzeletében létezett,
ennélfogva ugyanilyen erővel gyötörhette őt a hasából vagy a
lábujjából is. Ha ezeken a helyeken tesz kísérletet az
elnémítására, az még véresebb következményekkel járhatott
volna. Ezek alapján tehát minden okuk megvolt rá, hogy résen
legyenek.
Freyr következő látogatásának célja szintén a
helyzetfelmérés volt. Megkérték, hogy nézzen rá annak a
nőnek a férjére, aki felakasztotta magát Súdavíkben. A férfi
orvosa kereste meg előző este, és aggodalmának adott hangot
páciense állapotát illetően, hangsúlyozva, mennyire hálás,
hogy olyan specialistához fordulhat, aki jóval tapasztaltabb a
lélektani problémák terén, mint ő. Régebben, délen Freyr sok
ilyen hívást kapott, kezelt olyanokat, akik nem bírták
feldolgozni a gyászt. Igaz, öngyilkossággal nem találkozott,
amióta nyugatra költözött. Tudta tehát, mire számítson, és azt
is, hogyan próbáljon segíteni a gyászoló férjen. A kórháztól
kapott információk szerint a nőnél sosem diagnosztizáltak
depressziót vagy más súlyos betegséget, és nem mutatta
jelét mentális zavaroknak sem. Más szavakkal: semmilyen
nyilvánvaló magyarázat nem volt utolsó, elkeseredett tettére.
Ilyen esetekben a hozzátartozók általában azt mondják, ők
semmilyen változást nem vettek észre az elhunyt
viselkedésében, és hogy derült égből villámcsapásként érte
őket az öngyilkosság. Az esetek többségében azonban
kiderült, hogy a valóság egészen más: az illető, aki úgy
döntött, véget vet az életének, lassanként olyan mélyre
süllyedt, hogy már üdvözölte a halált. A folyamat lassú volta
miatt a családtagok nem vettek észre semmit, vagy csak nem
érzékelték az egyre erősebb figyelmeztető jelzéseket.
Az alagútban nem volt forgalom, így Freyr engedélyezte
magának, hogy a szokásosnál gyorsabban hajtson. Pontosan
tudta, hogy az építmény biztonságos, és nem fogja
agyonnyomni a ráomló hegy, mégis mindig örült, amikor
kibukkant a túloldalon. A világítás nem volt elég erős ahhoz,
hogy lenyomja az éjszakai sötétséget, amely körülvette,
valahányszor nappal behajtott az alagútba. A hat kilométeres
út alatt sem bírta megszokni a fényviszonyokat, de úgy
gondolta, ennek alighanem inkább pszichológiai okai
lehetnek. A gondolat, hogy olyan helyen jár, ami eredetileg
nem embernek lett szánva, primitív félelmet keltett benne,
amellyel képtelen volt megbirkózni. Ez alkalommal azonban
nem a fölötte lévő sziklaréteg vastagsága, vagy a nem
természetes fény zavarta.
Az ablakon át némán hozzá beszélő Úrsúla képe nem
hagyta nyugodni, és az érzés, hogy hibázott, hogy el kellett
volna halasztania az utat az özvegyemberhez Flateyribe,
vissza kellett volna fordulnia a parkolóból, és felmennie, hogy
meghallgassa, mit akar neki mondani az asszony. Fogalma
sem volt, mi lehetett az, de kíváncsiságot keltett benne, és
megbánást, amiért nem vizsgálta ki az ügyet, amikor még volt
rá lehetősége. Most már valószínűleg sosem fogja megtudni,
mi járt Úrsúla fejében. Nevetséges gondolat fészkelte be
magát az agyába: az, hogy az asszony a fiával kapcsolatban
akart neki mondani valamit. De tisztában volt vele, hogy ő
semmit sem tudhat a helyzetről, és hogy ennek az érzésnek az
oka valószínűleg a volt feleségével folytatott
telefonbeszélgetés.
Az alagút végre véget ért, és amint Freyrt már nem a hideg
kő vette körül, azonnal megkönnyebbült. Gondolatai arról,
hogy mit mondhatott Úrsúla az ablakban, jóval ésszerűbbé
váltak. Semmin sem változtatott volna, ha felmegy hozzá, az
asszony valószínűleg azonnal visszavonult volna a
csigaházába, amint ő megjelenik az ágyánál. A GPS vidáman
felcsipogott, ahogy visszaállt a kapcsolat a műholdakkal, és
újra mutatta neki az irányt az özvegyember otthonához a
ritkán lakott faluban, az Eyrarfjall hegy lábánál lévő
földnyelven.
Hatalmas lavinagátak álltak a lejtőn, némán idézve
azoknak az időknek a borzalmát, amikor tizenöt évvel ezelőtt
a házakat alvó lakóikkal együtt elsöpörte a hó. Most azonban
szokatlanul kevés hó volt a hegyen, vékony, fehér rétege alatt
tisztán látszottak a sötét gátak. Freyr tekintete elidőzött
rajtuk. Talán a nő, akinek Halla volt a neve, elveszített valaki
számára kedveset a lavina miatt, és sosem épült fel ebből.
Sokan nagyon rosszul fogadták a sokkot; elviselhetetlen volt,
hogy állandóan emlékezniük kellett a veszteségre. Freyr ezt
mindenkinél jobban tudta.
De kiderült, hogy nem ez a helyzet. A GPS segítségével
Freyr egyenesen a gyászoló özvegy férj házához hajtott.
Leparkolt, lassan kicsatolta a biztonsági övét, aztán
végignézett a házon és a kerten: igénytelen földszintes
betonkocka, jóval kisebb, mint Reykjavík újabb negyedeinek
palotái. Úgy tűnt, rendesen karbantartják, a függönyök tiszták
voltak, az ablakokban buján nőttek a cserepes növények. A
pillanatnyilag teljesen csupasz sövény úgy festett, mintha az
ősszel lenyírták volna. Egyszóval semmi jele nem látszott
depressziónak. Persze lehetséges volt az is, hogy az elhunyt nő
férje azért tartotta rendben a házat és a kertet, mert azt
remélte, ha a felszínen minden stimmelni látszik, akkor
valóban javul a helyzet; hogy a rend és az egyensúly fertőző.
Ezt is tisztázni gondolta a férfival folytatott párbeszéd során,
bár nemigen tudhatta, őszintén válaszol-e majd a háztartással
kapcsolatos kérdéseire; az ő korában egyes férfiak
méltóságukon alulinak tartották, hogy gumikesztyűt
húzzanak.
Míg arra várt, hogy a férfi ajtót nyisson, tüzetesen
szemügyre vette a réztáblát, amelyen a házaspár neve állt:
Halla és Bjami. Ez alá oda volt írva három felnőtt gyerekük
neve is: Unnsteinn, Lárus és Petra, pedig ők már régen
kirepültek otthonról. Nem a tábla volt az egyetlen rézdíszítés
a bejáraton; kétoldalt az ajtófélfán egy-egy kereszt lógott,
sokkal kevésbé ütöttek-kopottak, mint a névtábla. Magán az
ajtón is függött egy harmadik kereszt. Mindez azt mutatta,
hogy a lakók hívők, és talán kötődtek a helyhez, ahol a nő
megölte magát. Azt viszont nehéz volt egyeztetni a vallásos
elkötelezettséggel – és a Biblia parancsával –, hogy valaki a
saját kezébe vegye a dolgokat, ahogy a nő tette, ahelyett hogy
Istenre bízná magát. Freyr maga nem volt hívő, és remélte,
hogy az özvegyember nem megy majd bele a vallás témájába.
Olyan csend és nyugalom volt kint, hogy Freyr hallotta a
lépteket a ház belsejéből. Az ajtó lassan és halkan nyílt ki. A
mögötte álló férfin lazán lógott a ruha, mintha csak szokásból
vette volna magára, és nem vesződött volna azzal, hogy
rendesen eligazítsa a testén. Vékony szálú, ősz haját sem
fésülte már meg egy ideje. A szeme be volt dagadva.
– Maga az orvos? – A hangja rekedtes volt, mintha először
szólalna meg a nap folyamán.
Freyr mondta, hogy ő az, és a kezét nyújtotta. Az idős férfi
mintha meglepetten nézett volna rá, mielőtt gyengén
megszorította, és motyogott valami olyasmit, hogy fáradjon
be. A cipőjét sem kellett levennie. Az előszobában Jézus
Krisztus, fején a töviskoronával nézett fölfelé, mint maga a
megtestesült bánat. Ahhoz képest, hogy reprodukció volt,
mutatós keretet kapott, és bár Freyr nem értett különösebben
a művészethez, arra a megállapításra jutott, hogy a kép is, és a
keret is elég új. Ahogy követte Bjamit befelé, észrevett egy
vastag gyertyát, aranykereszttel és egy bibliai idézettel, egy
vésett fatáblát, amely az Urat dicsőítette, és még néhány
keresztet, hasonlókat azokhoz, amelyek a bejárati ajtón
lógtak. Jézus arcképét leszámítva mintha mindent teljesen
esetlegesen helyeztek volna el. Talán a házaspár belefutott egy
keresztény könyvesbolt kiárusításába, és nemigen tudta
elrendezni azt, amit szerzett. Egyébiránt a lakás teljesen
normális benyomást keltett, leszámítva az újságok és levelek
halmát a levélbedobó nyílás alatt.
– Ön hívő ember? – Freyr leült a kanapéra, az özvegy férjjel
szemben, aki egy megviselt régi széken foglalt helyet.
A férfi révedezve bámulta a kettejük között álló dohányzó–
asztalt.
– Igen. Nem. Most nem igazán. – A hangjában nem volt
semmiféle érzelem. Freyr jól ismerte a munkájából ezt az
üresen kongó hangot, és a számát sem tudta már, hányszor
látott embereket a kezüket tördelni, éppen úgy, mint most az
özvegy férfi.
– De Halla? Ő hívő volt?
– Nem. De. Épp az ellentétem. Nem mindig volt az, de az
lett.
– Azért kérdezem, mert a lakás erre utal. Legalábbis azt a
benyomást kelti, hogy itt keresztény emberek laknak. Nem túl
hétköznapi dolog ez manapság. – Ez nyilvánvaló hazugság
volt; Freyr tulajdonképpen azt akarta tudni, nem kerítette-e
hatalmába Hallát valami vallási radikalizmus, ami bizonyos
esetekben lappangó pszichológiai problémák, netán betegség
jele lehet. A mentális betegségeket rendszerint a gondolkodás,
a viselkedés, a hangulat vagy mindhárom együttes változása
jellemzi, és Freyr majdnem biztos volt benne, hogy e
változások közül egy vagy több Bjami néhai feleségénél is
megjelent. Csak azt kellett megtudnia, hogy melyik.
– Halla érdeklődése a vallás iránt nemrég újra előtört. Én
nem sokat foglalkoztam vele, nem zavart. Az volt az egyetlen
különbség, hogy ócska regények helyett a Bibliát kezdte
olvasni.
– Nekem úgy tűnik, hogy ez a kiújult vallási érdeklődés
ennél mélyebb volt. – Freyr végignézett a vallásos
dekorációkon. – Mikor észlelte az első jeleket?
A férfi felnézett a mennyezetre, minta azon volna egy
naptár.
– Három-négy éve. Nem emlékszem pontosan.
Freyr témát váltott:
– Úgy tudom, a feleségének nem voltak látható nehézségei,
nem küszködött alkoholizmussal, és testileg nem volt beteg.
Jól tudom?
Az idős férfi bólogatott, látszólag őszintén.
– Volt valami a kapcsolatukban, esetleg az
életkörülményeikben, ami kiölhette belőle az élni akarást?
– Nem. Jól megvoltunk. Tulajdonképpen boldogan éltünk.
Legalábbis én azt gondoltam. – A férfi kis időre elhallgatott. –
Nem voltak anyagi gondjaink; sosem voltunk gazdagok, de
olyan nagyon szegények sem, elég volt nekünk az, amink volt,
és nem is úgy nézett ki, hogy ez megváltozik. Bár gondolom,
most a felére fognak csökkenni a kiadásaim.
Ez az utolsó megnyilatkozás azt jelezte, hogy bár a férfi
érzelmi aknamezőn vág keresztül, van mentális térképe a
területről, és így valószínűleg sértetlenül átjut rajta. Képes
volt semleges szempontból nézni a helyzetét; noha fekete
humora nem volt különösebben mulatságos, arra utalt, hogy
nem gyűrte teljesen maga alá a bánat.
– Amint tudja, segíteni jöttem – mondta Freyr. – Biztos sok
minden kavarog a fejében, és ha kérdései lennének, én
valószínűleg jobb vagyok a semminél. De beszélhetek én is, ha
önnek úgy kényelmesebb.
A férfi felhorkantott.
– Én csak azt akarom megtudni, hogy miért tette. Erre meg
nem nagyon tud választ adni, nem igaz?
– Talán nem, de azt hiszem, valószínűleg beteg lehetett. A
mentális betegség elviselhetetlen fájdalommal járhat, amiből
az ember nem lát más kiutat, csak az öngyilkosságot. Ha ez a
helyzet, akkor senkit sem lehet hibáztatni; akkor sem ön, sem
senki más nem tehetett volna érte semmit. Jobb, ha ezt jól az
eszébe vési.
A férfi kétkedőén nézte Freyrt.
– Hallának nem volt semmi fájdalma. Arról tudtam volna.
– Talán a hite enyhítette a szenvedését, vagy önre való
tekintettel elleplezte azt.
A férfi megrázta a fejét, de már kevesebb meggyőződéssel.
– Amióta megtörtént, szinte állandóan ezen gondolkozom,
próbálok visszaemlékezni valamire a viselkedésében, amit
észre kellett volna vennem. Találni valamit, amivel ezt
megelőzhettem volna. De nem jut eszembe semmi.
Freyr úgy döntött, inkább nem sorolja fel az öngyilkossági
hajlam leggyakoribb megnyilvánulásait. Az egyik
legvilágosabb figyelmeztető jel egy korábbi hasonló kísérlet.
Itt azonban nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet. Ebben a
pillanatban nem lett volna egészséges, ha a férfit elönti az
önvád; csak még mélyebb kétségbeesésbe taszította volna, ha
Freyr megnevez néhány jelet, és kiderül, hogy valamelyik
feltűnt Halla viselkedésében. Freyr inkább arra terelte a szót,
hogy szerinte mi segítene Bjaminak megbékélni a helyzettel,
hogy elveszítette a feleségét. Úgy látta, a férfi figyel rá, még
egy-két kérdést is feltett, ami jó jel volt. Freyr örömmel
hallotta, hogy bár a fiaik már régen délre költöztek, a
házaspár lánya, Petra még mindig a faluban lakik. A férj így
nem maradt egészen egyedül, és Freyr biztatta is, hogy
találkozzanak egymással gyakran, és fogadjon el minden
támogatást, amit a lánya és a család felajánl. Kérdésére Bjarni
azt válaszolta, hogy eszébe sem jut a felesége után menni, ami
megint csak jó jel volt, bár természetesen nem lehetett tudni,
igazat mond-e. Freyr nagyjából elégedett volt azzal, ahogy a
dolgok haladtak, de ekkor ráeszmélt, hogy haza kell mennie.
Bjarni is fáradtnak látszott, és úgy tűnt, már nem fogja fel,
amit mond neki.
– Holnap is benézek, ha nem bánja; és fel is hívhat
bármikor – adta át a névjegyét Freyr, és nézte, ahogy a férfi
hunyorogva olvassa az apró betűs írást. Megint megnyugtatta
az özvegy férj reakciója, az, hogy érdeklődést mutat.
Miután elbúcsúztak, Freyr a kocsijához sétált. Ahogy a
kabátzsebébe nyúlt a slusszkulcsért, észrevett egy tornyot,
amely idefelé jövet valahogy elkerülte a figyelmét.
Meglepetten tért vissza a házhoz.
– Még egy utolsó kérdés: Halla nem itt, Flateyriben járt
templomba? – kérdezte, mikor Bjarni újra felbukkant az
ajtóban.
– De. – A férfi nyilván pontosan tudta, mire vonatkozik a
kérdés. – Nem a súdavíki gyülekezethez tartozott, nem is
odajárt istentiszteletre, semmi köze nem volt ahhoz a
templomhoz. – Megkeményedett a hangja, ahogy hozzátette:
– Csak épp meghalni ment oda, de nem értem, miért tette, és
miért pont azt a helyet választotta.
Elhallgatott, és elnézett Freyr mellett a falura.
– Mint sokan mások, az évek múlásával ő is egyre
erősebben kezdett érdeklődni a múlt iránt. Újabban gyakran
látogatta meg régi barátait, és sokat foglalkozott
családfakutatással. – Látta, mennyire érdekli ez Freyrt, és
nem akarta, hogy az félreértse őt, vagy többet gondoljon a
szavai mögé, mint amennyit ő gondolt.
– De én is ezt csináltam, és én nem lettem öngyilkos.
Teljesen normális dolog.
 Úton vissza Ísafjördurbe Freyr önkéntelenül is azon
tűnődött, vajon miért ment el a nő egy másik falu
templomába megölni magát. Nyilván meg akarta kímélni
rokonait és barátait attól, hogy ők találjanak rá, de ettől még
választhatta volna a sokkal közelebb lévő Sudureyri,
Thingeyri vagy Ísafjördur templomát is. Biztosan volt oka a
választásának, de Freyr úgy találta, lehetetlen megtudni, mi
volt az. Tudta, hogy fontos, de nem bírt rájönni, hogy miért.
 7. fejezet

A hőmérséklet lezuhant, Katrín háta mégis csatakos volt az

izzadságtól. Pamutpólóját mintha a testéhez ragasztották
volna. Az arcát csípő hideg különösen kellemetlen volt úgy,
hogy máshol meg majd megsült. Bírta a meleget és a hideget
is, de a kettő együtt már elviselhetetlen volt; mintha sózott
cukrot evett volna. Nyújtózott egyet, a csípőjére tette a kezét,
és megnézte, mit hozott össze az elmúlt egy órában. Mikor
már csak egy hajszálnyira volt attól, hogy hasogató fejfájást
kapjon a benti festékszagtól, inkább kijött a friss levegőre.
Folytatta a tornác lebontását ott, ahol az este abbahagyták.
Nemigen lehettek büszkék eddigi munkájukra; alig haladtak
valamit, és az is úgy nézett ki, mintha csak rontottak volna a
dolgokon. Deszkák hevertek szanaszét, és annak a résznek a
szabálytalan szélei, amely Gardar szerint nem szorult
javításra, még szabálytalanabbak lettek. Egy helyütt Katrín
eltört egy hosszú deszkát, amely átnyúlt a tornác sértetlen
felére. Fog örülni Gardar, ha ezt meglátja. Líf viszont biztosan
tényleg megtalálja a vicces oldalát. Ő egyébként is sokat
mosolygott a napi munka során, nem utolsósorban a saját
ügyetlenségén. Nem ez volt az egyetlen dolog, amit
elrontottak a ház körül. Odabent is minden tele volt
félbehagyott munkákkal; olyasmivel, amibe belekezdtek, de
gyorsan feladták, vagy legalábbis jegelték. Senki nem hozta
szóba, hogy mégis mikor akarnak ezekkel a bonyolult
feladatokkal végezni; Lífet mindig csak az érdekelte, amit
éppen csinált, Katrín és Gardar pedig nagyon vigyázott,
nehogy egy szót is szóljon a munkamódszereikről. Nem ez volt
az első eset, hogy a tagadáshoz folyamodva próbálták meg
elkerülni a problémákat. Persze mindketten tudták, hogy ettől
nemhogy nem oldódnak meg, de éppenséggel rosszabbodnak
a dolgok: valószínűleg az lesz a vége, hogy nem sokkal indulás
előtt kitör a káosz, és pánikszerűen próbálnak majd pillanatok
alatt elintézni mindent.
Katrín legszívesebben egy hatalmasat sóhajtott volna az
egész helyzet miatt, de erőt vett magán, mert nem akarta
megtörni a mélységes csöndet, amelyhez már kezdett
hozzászokni, és amely mintha egyre csak mélyült volna.
Inkább csak leeresztette a kezét, és csendben kifújta a levegőt.
így vagy úgy, de valahogy majd csak lesz. A tornácon úgy
tátongott a kibontott deszkák helye, mintha csodálkozna
azon, hogy ekkora lett a forgalom, miután évtizedekig hagyták
őt békében rothadni. A jókora résen át látszott a fekete föld.
Az előző nap talált csontokon kívül semmi nyoma nem volt
rajta életnek, körülbelül annyira lehetett termékeny, mint a
Hold felszíne. Katrín azon vette észre magát, hogy undorodik
a tornác alól felszálló dohos szagtól, pedig nem volt
különösebben átható, sőt még csak kellemetlen sem. Talán a
csontok felfedezése zaklatta még mindig. Igazság szerint
azonban azt sem igen értette, miért fogja el a remegés a
gondolatukra is; nem volt vegetáriánus, így semmi okát nem
látta annak, hogy csontok ilyen erős érzelmeket keltsenek
benne. Mégsem volt képes benézni az érintetlenül hagyott
deszkák alá. Talán attól félt, hogy emberi csontok kerülnek elő
onnét – a nő és a kisfiú földi maradványai, akiknek a
kereszteket állították.
– Huhh... – Az ajtóban megjelenő Gardar szörnyű látványt
nyújtott. Arcán és ruháján fehér festékfoltok éktelenkedtek.
Állán a sötét borosta már nem árnyékra, hanem borzas
tollazatra emlékeztetett. Másnaposnak vagy betegnek látszott,
sőt amikor Katrín hunyorogva nézte, inkább félholtnak. Ezt a
hatást véreres szemei sem enyhítették.
– Ennyire voltam attól, hogy megfulladjak! – mutatta
majdnem összeérintve hüvelyk– és mutatóujját. –
Elfelejtettem, milyen durva a festékhígító!
Legutóbb, amikor otthon volt szükség ilyesféle munkára,
felfogadtak egy szobafestőt, mivel akkor még nem számított a
pénz, és nem látták értelmét, hogy bepiszkolják a kezüket. Ha
valaki akkor azt mondja, hogy alig néhány hónap múlva a
csőd szélén fognak állni, együtt érzőén mosolyogtak volna az
illetőre, és figyelmeztetik, hogy vegye be a gyógyszerét.
– Nem tudom, Líf meddig fogja bírni. Az ajtó- meg
ablakkereteket csinálja a padláson. – Gardar lezserül az
ajtófélfának támaszkodott. – Mondjuk, ilyen béna festést is
rég láttam már; a nyári napsütésben rettentően fog kinézni. –
Oldalt lépett. – Hát itt meg mi történt.
Most vette észre a tornác sérülését. De nem tűnt
különösebben bosszúsnak a hangja.
– Nem voltam tisztában az erőmmel – vigyorgott Katrín. –
Igazából azt sem tudtam, mit csinálok. Csak muszáj volt
kijönnöm, és kint meg ezt a munkát találtam.
– Nekem is jönnöm kellett volna. Most már késő; ez a szag
beleivódott a ruhámba, és valószínűleg a bőrömbe is. –
Gardar a levegőben hadonászott a kezével, így próbálva
szabadulni a bűztől. – Arra gondoltam, sétálok egy kicsit,
muszáj levegőznöm. Te nem jössz?
– Dehogynem! – Katrín felállt, megkönnyebbülve, hogy
nem most kell kieszelnie a tornác megmentésének legjobb
módját. Ő legszívesebben homokkal vagy kavicsokkal töltötte
volna ki a föld és a fa közötti teret, majd új deszkákkal fedte
volna be a nyílást, de valami azt súgta neki, hogy a tornácok
nem véletlenül épülnek keretre. – Szólok Lífnek is. Jót fog
tenni neki, ha velünk jön.
– Meg a háznak is, ha kicsit békén hagyja. – A tornác
belenyögött, amikor Gardar lehajolt, és megpiszkálta a nyílás
szélét. – És úgy látom, a tornácra is ráfér egy kis pihenő. –
Felállt, és követte Katrint a házba. – Te jártál lent a parton? –
kérdezte, miközben a kabátját próbálta felvenni, de a kezét
beverte az egyik polcba, mire cifra káromkodásban tört ki.
Katrín a lépcsőn állva megvárta, amíg befejezi.
– A parton?
– Igen. Csak mert vizes lábnyomokat meg kagylóhéjakat
láttam a nappali padlóján. Remélem, nem tervezed, hogy
azokkal dekorálod ki a házat. Van elég dolgom alapból is a
renoválással, nem akarok még kagylókkal is vesződni.
Katrín incselkedve rámosolygott.
– Nem gyűjtöttem kagylót. Rögtön nekiálltam szétverni a
tornácot. – Lehúzta kabátja cipzárját. A hideg levegő
felfrissítette, de rögtön fázni is kezdett, úgyhogy megint
felhúzta. – Biztos már ott voltak, amikor jöttünk.
– Nem hiszem. Legalábbis nem emlékszem rá.
– Én biztos nem hoztam ide kagylót, úgyhogy ha te sem,
akkor már itt kellett lennie. Hacsak nem Líf volt az.
Gardar értetlenkedve nézett.
– Ő nem ment sehova. A szomszéd szobában dolgoztam, és
hallottam, hogy folyton zörög.
Katrín vállat vont.
– Hát pedig nem hiszem, hogy a róka hozta ide őket. Vagy
Putti.
– Nem, szerintem sem. Ő is végig itt ődöngött. Amúgy is
betűkké voltak rendezve a kagylók, és tudomásom szerint a
kutyák aránylag kevésbé vágják az ábécét.
– És mi volt odaírva?
– Az, hogy „viszlát”. – Gardar gyorsan becipzározta a
kabátját. – Biztos ott voltak már korábban is, csak én nem
emlékszem. Lehet, hogy a festékhígító ment az agyamra.
– „Viszlát”? – ráncolta a homlokát Katrín. – Na jó, tényleg
jobb lesz, ha kimész kicsit a házból.
Nyomukban a kelletlenül poroszkáló Puttival nekiindultak,
anélkül hogy megbeszélték volna, hová is tartanak. Hegynek
fölfelé egyikük sem akart menni, és olyan elnyűtt állapotban
voltak.
hogy ezt mondaniuk sem kellett. A nap a legmagasabb
pontján állt az égnek, ahová az évnek ebben a szakában
felemelkedett, hosszú árnyékokat és torzképeket vetítve
mindenhová. A kavicsok ropogása a parton már ismerős volt a
fülüknek, hiszen eleget hallották első nap, amikor oda-vissza
járkáltak rajta. Gardar szokatlanul lassan, és szemlátomást
óvatosan lépkedett. Az első háznál megállt, és úgy tett, mintha
azt nézné, hogy van a tetőhöz rögzítve az ereszcsatorna.
Katrín azonban tudta, hogy csak a fájós lábát pihenteti.
– Miért van itt minden ablak bedeszkázva? – Líf a bejárati
ajtó ablakához nyomta az arcát. Az összes többi ház is úgy
festett, mintha megvakították volna őket. Az övék volt az
egyetlen kivétel – piszkos ablaktáblái ki voltak téve szélnek és
viharnak, de szerencsére kitartottak.
– Nyilván azért, hogy ne törjenek be. – Gardar megragadta
az esőcsatornát, és megrángatta.
– Már mitől törnének be? Nincs itt senki. – Líf elhajolt az
ablaktól.
– Mit tudom én, mondjuk a vihartól. Vagy nekik repülhet
egy madár. – Úgy tűnt, Gardar örül, hogy válaszolni tudott
Lífnek, aki Katrínnal együtt nem sokat tudott a helyről, így
ellenkezni sem tudott vele. Még tüzetesebben szemügyre vette
az ereszcsatornát, ezúttal annak rögzítéseit vizsgálgatta.
– De fura – nézett végig a településen Katrín.
 – Az eresz? – kérdezte csodálkozva Gardar.
– Nem, az egész falu. Milyen lehetett egy ilyen kicsi,
elszigetelt helyen élni? És vajon hogy érezhették magukat
Reykjavíkban, miután hozzászoktak ehhez? – Végighordozta
tekintetét a felújított épületeken. Most, hogy maga is
megtapasztalta, mi munkával jár egy házat ilyen állapotba
hozni, végre képes volt értékelni azt, amit mások elértek. –
Hogy érezhették magukat, amikor végleg elhagyták az
otthonukat?
– Gondolom, szörnyen. – Katrín hallotta Gardar hangjában
a szomorúságot. Igazi csoda kellett ahhoz, hogy ne kerüljenek
ők is abba a helyzetbe, amelybe ezek az emberek a múlt
század közepén; hogy ne veszítsék el reykjavíki otthonukat, és
ne kelljen végleg becsukniuk maguk után az ajtaját. Csak
annyi volt a különbség, hogy nekik Gardarral látniuk kellett
volna régi otthonukat, amikor arra járnak, míg Hesteyri lakói
messzire költöztek, és így ritkán kényszerültek emlékezni
arra, amit elveszítettek. Katrín nemrég eltökélte magában,
hogy messze elkerüli majd a környéket, ha egyszer el kell
költözniük onnan. Nem akarta egy másik család autóját látni
a ház előtt, más függönyöket a konyhaablakban, más
bútorokat a kertben, és jól tudta, hogy ugyanígy érez Gardar
is.
Líf odalépett Katrín mellé, és körülnézett.
– De hát mit csináltak volna? Miután bezárták a gyárat,
nem volt munka, utána nem volt értelme itt élni, legfeljebb
halogatni lehetett az elkerülhetetlent.
Pont, mint nekünk Gardarral. Katrín nem szólt semmit, de
ezek a szavak visszhangoztak az elméjében. Tudta, hogy a
csoda, amely ahhoz szükségeltetik, hogy megtartsák az
ingatlant, nem fog megtörténni; ha igazán szerencsések,
valahogy kihúzzák addig, amíg további anyagi
következmények nélkül visszavihetik a kulcsokat a banknak,
hacsak az nem talál valami kiskaput.
– Az mi? – mutatott Katrín egy lejtőre a falutól délre.
Jókora szikla vagy kőrakás emelkedett rajta az ég felé,
amelyet szemmel láthatóan emberi kéz helyezett oda.
Gardar arrafelé fordult, és rándított egyet a vállán.
– Lövésem sincs. Odamenjünk? Útközben megnézhetjük a
házakat, hátha találunk valami használhatót.
– Én egy jó kis fürdőt szeretnék találni – morgott Líf. – Mit
nem adnék most egy masszázsért!
– Hát attól nem kell tartanunk. – Katrín ugyanúgy a fél
karját odaadta volna egy jó meleg pezsgőfürdőért. Már régóta
nem engedte meg magának az álmodozást sem egy drága
fürdőről.
Végigsétáltak az ösvényen, de közben egyre-másra meg
kellett állniuk, hogy Gardar felhúzza a zokniját fájós lábán,
vagy éppen letűrje, hogy jobban fedje a sebet a sarkán. Egyik
sem segített rajta néhány lépésnél tovább, és Gardar már
erősen sántikált, mire ahhoz a helyhez értek, amelyik
felkeltette Katrín figyelmét. Útközben nézték a házakat, de
semmilyen hasznos tippet nem kaptak a sajátjuk renoválását
illetően. Ha Gardarnak nem fáj a lába, külön-külön is
odamennek mindegyikhez, de így túlságosan hosszú lett volna
a séta. A település elrendezése szellős volt, jócskán hagytak
helyet a házak között. Ennél sokkal nagyobb falut viszont nem
is engedett volna a lakható földterület nagysága.
– Nem kell továbbmennünk, ha ennyire fáj – fintorgott
Katrín, amikor Gardar lehúzta a zokniját, és előbukkant a
vérvörös hólyag. Aztán össze is rándult, amikor a kíváncsi
Putti megszaglászta a sebet. Próbált visszaemlékezni,
pakoltak-e kötszert vagy fertőtlenítő spray-t, de csak abban
volt biztos, hogy tervezett ilyesmit. – Iszonyúan néz ki a
lábad!
– Holnapra rendbe jön. Van másik cipőm, aminek nem
ilyen magas a szára. – Gardar a lábszára közepéig lehúzta a
zoknit, és a cipőjére tette a lábát. – Jó hülye voltam, hogy nem
azt vettem fel már most is.
– Hát ez totál undi – grimaszolt Líf is, de aztán
elmosolyodott. – Sajnos, azt hiszem, amputálni kell. Micsoda
tragédia!
Gardar nem úgy nézett ki, mint aki jól mulat ezen, de azért
megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. Válaszolni akart, de
Katrín megelőzte:
– Te csak várj itt. Majd Líffel megnézzük. Addig pihentesd a
lábad.
Gardar nem bírta leplezni a megkönnyebbülését, amiért
végre leülhetett.
– Jó ötlet. Nem tudom, vissza bírok-e menni, ha még egyet
lépek. – Ledobta magát egy füvei benőtt buckára, amelyet
mintha direkt arra terveztek volna, hogy megpihenjen rajta a
fáradt vándor. – Nem árthat a sarkamnak, ha pihen egy kicsit.
– Kinyújtotta félig csupasz lábát, hogy a szél lehűtse, a szél
pedig mintha felszólításnak vette volna ezt, hogy fújjon
hidegebben.
– Én is inkább várok – huppant le mellé Líf. – Egy életre
eleget gyalogoltam. – Hanyatt dőlt, és felnézett az égre. – Ne
maradj soká.
A lejtőn felfelé menet Katrínnak újra meg újra arrébb
kellett söpörnie a haját az arcából, mert a szél mindent
megtett, hogy folyton vissza- meg visszafújja. Automatikusan
a zsebébe nyúlt, hogy megnézze, van-e benne haj pánt, aztán
rájött, hogy persze nincs. Mindennek eredményeképpen alig
látott valamit, ezért csak akkor tudta valamennyire felmérni a
terepet, amikor már kis híján célhoz ért. Megállt,
hátrafordult, és visszakiabált Gardarnak és Lífnek:
– Ez egy temető! Lehet, hogy innen vannak a keresztek!
Nem volt biztos benne, hogy hallják-e őt a széltől, de
Gardar
mindenesetre odaintegetett neki. Nem kiabált
hangosabban, inkább felgyalogolt egy vízszintesebb részre,
ahol néhány elegáns, de eléggé megviselt sírkő állt.
Elmesélheti ezt nekik hazafelé is. Az építmény, amelyen
megakadt a szeme, egy egymásra rakott kövek alkotta
emlékmű, a temető közepén állt. Nem sok ember élt és halt
meg itt, a sírok számából ítélve, ami legfeljebb néhány tucat
lehetett. Némelyikük úgy festett, mintha hagyták volna a telet
többször is átgázolni rajta; a kapitány elmondása szerint
augusztustól tavaszig nem jött ide senki. Valószínű volt, hogy
a sírok egy részét sosem gondozzák. A holtak ivadékai közül
sokan délre, vagy távoli országokba költöztek, és persze itt
voltak azok is, akik magányosan éltek és haltak meg. Az
legalábbis világosan látszott, hogy egyes helyeken
zavartalanul nőhet a mostanra elszáradt gaz. Csak az időjárás
tépázta keresztek és sírkövek jelezték, hogy itt nyugszanak a
falu korábbi lakói. Katrín tudta, hogy csupán a képzelete
játszik vele, de úgy érezte, itt még élettelenebbnek látszik a
növényzet, mint másutt, és a lába alatt is mintha
hangosabban recsegtek volna a száraz füvek. Hidegebbnek
érezte a szelet is, amely mintha érthetetlenül suttogott volna a
fülébe. Hirtelen fázni kezdett, annyira mintha sosem
melegedhetne fel többé. Tett néhány lépést egy elkerített
terület elé, amelyen törött vaskereszt állt félrehajtott fejjel. A
kerítés a maga idejében biztosan kivételesen elegánsnak
számított, de a finoman megmunkált vas mostanra éppolyan
rozsdás volt, mint maga a kereszt. Ily módon már tragikus
volt az összhatás.
 Hirtelen sarkon fordult, hogy lássa, ott van-e még Gardar
és Líf, ahol hagyta őket. Természetesen ott voltak, és mintha
heves párbeszédbe bocsátkoztak volna. Elfogta a vágy, hogy
visszarohanjon hozzájuk, hadd várjon ez a temető, amíg
vissza nem jönnek megnézni együtt. De tudta, hogy
haragudna magára, ha úgy menne el a temetőből, hogy meg
sem nézi, innen származnak-e a keresztek. Ezért hát
visszafordult, és a legközelebbi sírhoz sietett. Tekintélyes
méretű sírkő állt rajta, egy pár nevével, akik 1949-ben
hunytak el. Sem a nevek, sem az évszám nem egyezett a
kereszteken lévőkkel. Katrín emlékezett rá, hogy azokra
„Hugi” és „Bergdís” volt írva, és nem volt biztos benne, de
mintha 1951-ben haltak volna meg. Maga is meglepődött,
hogy így megjegyezte, mert általában nagyon nem voltak
erősségei a számok és a dátumok. A következő sírhoz fordult,
de arról annyira lekopott a felirat, hogy lehetetlen volt
megmondani, mi volt az. Ugyanígy járt az ezt követő két
sírkővel is. Ahogy ott állt, és azt fontolgatta, vajon
megnézzen-e minden sírt, észrevette, hogy az emlékműre is
feliratot erősítettek.
Odasétált a szerény, de szemrevaló kőrakáshoz. A tetején
kereszt állt, az elején egy kis üregben pedig tetszetős harang
volt, valamint a feliratos táblácska, amelyet az imént
megpillantott. Közelebb érve örömmel látta, hogy a sírok
térképe az, a temetőben nyugvók névsorával. Megtalálta
mellette egy kis templom fekete-fehér fényképét is, ami mellé
oda volt írva, hogy a templom bent állt a faluban; 1899-ben
épült a norvég M. C. Bull adományaként, aki a Hekla
bálnavadász-állomás tulajdonosa volt Stekkseyriben. Előtte
századokon át egy kis kápolna szolgálta a falut. Aztán a
templomot 1960-ban Súdavíkba költöztették, de a felirat
elárulta, hogy az emlékműben látható harang a templomból
maradt itt, és 1691-ben öntötték. Katrín ezt érdekesnek
találta, főleg azt, hogy csak így itt hagyták védtelenül, bárki
számára elérhetően. A tájékoztató végén szerepelt még némi
információ Hesteyriről – igencsak szűkre szabott, ahhoz
képest, hogy hányán élték le itt az életüket, mennyi fájdalmas,
szomorú és örömteli pillanatban részesítette őket a sorsuk.
Talán a történelem nem hagyott meg elegendő részletet, így
aztán a tájékoztató is kimerült annyiban, hogy Hesteyri
1881-ben lett bejegyzett kereskedőváros; fénykorában
körülbelül 420 állandó lakosa volt; állt itt távíró–, majd
később telefonállomás is, és volt orvosi rendelő. A település
kiürüléséről csak annyit lehetett megtudni, hogy 1940 táján
kezdett zsugorodni a népesség, és az utolsó lakosok 1952-ben
költöztek el innen.
A névsorból is ki lehetett hámozni némi információt. Két
csoportra oszlott: azokra, akikről tudták, hogy ide temették
őket, de azt nem, hogy pontosan hová, és azokra, akik jelzett
sírban nyugodtak. Az azonosítatlan sírok többsége a
századforduló környékéről származott. Katrín önkéntelenül
arra gondolt, hogy akkoriban a lakosoknak biztosan nem volt
megfelelő alapanyaga, vagy talán oka időtálló síremléket
állítani, és ezért vesztek ezek a feledésbe, ahogy az időjárás és
a növényzet eltüntette a halmokat. Az ismert sírok újabbak
voltak, a legtöbbjük 20-as évekbeli. Katrín meglepve fedezte
fel, hogy a legfrissebb sírköveket 1989-ben állították; továbbá
eltemettek ide három embert, akiknek már csak a
nemzetiségét lehetett kiolvasni a sírfeliratból: két norvégot és
egy németet. Szomorú sors, ha az embert távoli földön
temetik el, amely idővel elfeledi a nevét, születésének idejét,
de még a haláláét is, amelyet pedig biztosan tudtak itt.
De nem a külföldiek érdekelték a leginkább Katrínt.
Azoknak a nevét, akiknek a keresztjére rábukkantak, az
ismert sírban nyugvók között találta meg. Hugi Pjetursson és
Bergdís Jónsdóttir, meghaltak 1951-ben: a nő harminckét, a
kisfiú ötévesen. Katrín a nevüket nézte, és megrendítően
rövid életükön tűnődött. Bergdís valószínűleg a fiú édesanyja
lehetett, a gyerek neve pedig elárulta, hogy az apját Pjeturnek
hívták; sírjukban azonban nem feküdt apa, és a két névsorban
sehol sem szerepelt a Pjetur név. Katrín örült, hogy Líf mégis
Gardarral maradt; zavarba ejtő és kényelmetlen érzés lett
volna, ha most itt van, figyelembe véve, hogy Einar csak
nemrég halt meg. Csendes és könnyű halála volt; elaludt,
aztán nem ébredt fel, míg ez az anya és gyermeke biztosan
valami baleset vagy betegség miatt kényszerült búcsút venni a
világtól, hiszen egyazon évben haltak meg, ha ugyan nem
egyazon napon. A két rossz közül mégis inkább Einaré volt a
szimpatikusabb, bár az ilyesmit nem választhatja meg maga
az ember. Valószínűleg Líf sem értett volna egyet ezzel a
gondolattal; ő a férje kihűlt holtteste mellett ébredt. Katrínt
még jobban átjárta a hideg.
A térkép elvezette őt Hugi és Bergdís nyughelyéhez, egy
elkerített, de jelzés nélküli sírhoz. Az útmutatás nélkül azt
hihette volna, hogy ez egy üres parcella, amelyet előre
lefoglaltak, de végül nem használtak fel. Egyéb síroktól
eltérően ezen nem burjánzott a gaz, csak fekete, porszem föld
borította. Itt-ott tojásdad fehér kövek hevertek rajta, de fűnek
vagy más növénynek nyoma sem látszott. A sír körvonalait
omladozó kőrakás jelezte. Feltámadt a szél, amikor Katrín
odasétált, és a zavaró suttogás is hangosabb lett, de még
mindig nem értette, mit mond. Hátra kellett fognia a kezével a
haját, hogy rendesen lásson. Igaz, nem is nagyon kellett látnia
semmit – anélkül is tudta, hogy a keresztek innen valók.
Bizonyítékot is talált rá, amint sikerült megfékeznie a haját:
két facsonk állt ki a földből a sírok végében. Bingó. Bár még
mindig nem tudta megmagyarázni, miért vitték innen a két
keresztet a házukhoz, Katrín megkönnyebbült, hogy legalább
azt tudja, honnan kerültek oda. Talán őrült – vagy részeg? –
turisták rongálták meg a sírokat, aztán dobták el a kereszteket
a ház közelében, bár ezt az elképzelést maga sem gondolta
komolyan. Megkönnyebbülése azonban menten elpárolgott,
amikor felfedezte, hogy a fehér kövek nem is kövek, hanem
kagylóhéjak.
Katrín felvette az egyiket, és alaposan megvizsgálta. Fakó
volt, nyirkos, és kikaparták, vagy más módon eltávolították
belőle a lakóját. Katrín körülnézett, hátha vannak még
kagylók a sír körül a fűben. De nem voltak. Eszébe jutott
ugyanis, hogy madarak hordták ide a héjakat, de akkor
mindenütt lennie kellett volna belőlük. Az is furcsa véletlen
lett volna, ha a madarak rendezik el így a kagylóhéjakat –
valamennyi ugyanabba az irányba mutatott, és a domború
oldalával felfelé feküdt. A szél belefújt a földbe, és a
kagylóhéjak már nem voltak olyan feltűnően fehérek, mint
addig. A következő széllökés még erősebb volt, és néhányukat
teljesen betemette. Katrín megszorította a kezében tartott
kagylóhéjat, aztán sarkon fordult, és visszasietett Gardarhoz
és Lífhez. Elképzelhetetlen volt, hogy a kagylók már ősz óta itt
hevernek. Legkésőbb reggel kerülhettek ide, ha a szél ilyen
gyorsan hordja rájuk a földet. De ki tette őket ide? Meg kellett
volna vizsgálnia, hasonlítanak-e a kagylóhéjak azokhoz,
amiket Gardar talált a házban. Lehet, hogy van a faluban még
valaki, aki titokban próbálja tartani az ittlétét.
Megkönnyebbült, amikor kiért a temetőből, és
megpillantotta Gardart és Lífet. Ugyanebben a pillanatban
mintha végre megértette volna, mit suttog a szél.
Fuss, Kata!
 8. fejezet

A fia fényképe az asztalon állt az egyszerű irodában,

amelyet semmilyen más módon nem igyekezett a sajátjává
tenni. Hasonló fényképeket tartott mindenhol, ahol hajlamos
volt hosszabban elidőzni; otthon a konyhapulton, a kávéfőző
mellett, az éjjeli– szekrényen, egy kis asztalkán a fotel mellett,
ahol tévézni szokott. Teli volt velük a ház; már nem is tudta,
mennyi van belőlük, de valójában nem is akarta tudni. A
keretek legtöbbje egyforma volt: olcsó, és nem túl strapabíró.
Néhány szét is esett már, és ki lett cserélve masszívabbra.
Eredetileg minden keretet ugyanabban az üzletben vett, ahol
a fia képeit kinagyíttatta. Azokat is ugyanolyan kapkodva
választotta ki, mint a kereteket, mivel sürgette az idő. Tisztán
emlékezett arra a napra; ébredéskor képtelen volt felidézni a
fia arcát, bárhogy is próbálkozott. Mindig a határán volt
annak, hogy az arc megjelenjen előtte, de hiányzott hozzá még
egy utolsó erőfeszítés. Ilyen pillanatokra szerezte be Freyr a
bekeretezett fotókat, de azonnal felismerte, hogy a számuk
állandóan növekedni fog, és egyszer eljut majd oda, hogy
végleg képtelenné válik maga elé képzelni a fiát.
– Ki van a képen? – bökött az állával a fotóra Dagný.
Fáradtnak látszott, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Ez
azonban nem tette őt kevésbé vonzóvá Freyr szemében, csak
emberibbé. Rövid haja nem volt olyan kócos, mint máskor, és
a hosszú munkanap végére le is lapult egy kicsit. Nyilván
sokkal inkább vágyott az otthoni kanapéjára, mint hogy
idejöjjön, de ezért nem lehetett Freyrt hibáztatni, elvégre
Dagný kérte, hogy beszéljenek. – Ismerem?
– A kisfiam, Benni. – Freyrben felmerült, hogy esetleg
megfordíthatná a képet, hogy Dagný is lássa, de aztán nem
tette.
– Sosem találták meg, igaz? – Dagný kissé elvörösödött,
ahogy ezt kimondta. – Hallottam az esetről, amikor
idekerültél. Nem is kellett külön részletezni; még mindig
emlékszem a hírekre. Itt Izlandon nem sűrűn tűnnek el
gyerekek.
– Nem. Hál’ istennek. De azért nem ő az egyetlen. Tizenöt
éve Keflavíkból tűnt el két tizenéves fiú. Őket sem találták
meg. – Freyr látta, hogy Dagný kényelmetlenül fészkelődik a
székén a téma hatására, bár a vágy, hogy többet tudjon meg a
történtekről, erősebb volt az udvariasságánál. A férfit nem
zavarta; sokkal jobban esett, ha valaki egyenesen rákérdezett
a dologra, ahelyett hogy minden alkalommal kerülgette volna,
amikor bármi felmerült, ami kicsit is kapcsolatban lehetett
vele. A legrosszabb az volt, amikor az emberek elpirultak,
ahogy szóba került egy gyerek, aztán erőnek erejével
próbálták a társalgást valami másra terelni. Ilyenkor
általában közbeszólt, és közölte, hogy semmi baj, csak nem
akar beszélni a fájdalmas veszteségről. – Ahogy most állnak a
dolgok, nemigen számítok rá, hogy megtalálják; három éve
történt, és már minden kis földdarabot átfésültek, ahol
megfordulhatott.
Úgy látta, Dagnýt megnyugtatja, hogy Freyr képes beszélni
erről. így ő is a szemébe tudott nézni ahelyett, hogy az
irodában pillantgatott volna körbe, és második kérdését már
bátrabban tette fel, mint az előzőt:
– Te mit gondolsz, mi történt? Furcsa, hogy semmi nem
derült ki.
 Freyr bólintott; a volt feleségén kívül nála többet senki nem
törte ezen a fejét. De ő se jutott semmire.
– Nem tudom. Nem segít éppen, hogy a barátaival
bújócskázott, amikor eltűnt. Lehet, hogy belemászott egy
kútba, vagy valami lyukba, ami bezárult utána, de hát persze
ezeket a lehetőségeket is kivizsgálták. Átkutatták a
környékbeli garázsokat, házakat, autókat, lakókocsikat,
mindent, ahova egy gyerek csak beférhet. A rendőrség szerint
a tengerbe eshetett, de hát Ártúnsholt, ahol elveszett, azért
annyira nincs közel a parthoz, úgyhogy ebben mindig is
kételkedtem. Persze lehet, hogy mégis elment addig, de az
nemigen vág egybe a bújócskázással; a gyerekek azt mondták,
sosem rejtőztek el túl messze, hiszen végül is az volt a lényeg,
hogy megtalálják egymást. Gondolom, gyerekkorodban te se
mentél át a városnak egy másik részére, hogy jobban el tudj
bújni. Az Artúnsbrekka közelébe amúgy sem mehettek a
forgalom miatt, és ehhez mindig tartották magukat, márpedig
a tengerhez azon át vezet az út. Nem hiszem, hogy Benni
megszegte volna ezt a szabályt. – Freyr összefonta a karját a
mellén. – De persze nem tudhatom biztosan.
– És a kutyák? Csak bevetették őket. Azok sem bukkantak
nyomra?
– De, de nem vezetett sehova. Véget ért a Straumur utcánál,
ami a városrész északi széle. Van arra egy nagy benzinkút, és
akkor épp nagyon nagy volt a városból kifelé tartó forgalom.
Ha jól értettem, a sok kipufogógáz megzavarta a kutyák
szaglását. Meg az sem jött jól, hogy aznap este zuhogni
kezdett az eső.
– Nem lehet, hogy elrabolták? Ha sokan jártak arra,
elképzelhető, hogy valaki berántotta a kocsijába. Mondjuk, a
benzinkútnál.
– Éppenséggel nem lehetetlen, de ennek is alaposan
utánajártak. A benzinkút tele van kamerákkal, és egyik sem
vett fel semmi gyanúsat. Az egész területet persze nem fedik
le, de majdnem, és minden autót mutattak, amelyik kiment a
kútról. Feljegyezték az összesnek a rendszámát, amelyik
Benni eltűnésének idején arra járt, és megkeresték a
tulajdonosokat, de ez sem vezetett semmire, ahogy semmi
más sem.
Dagný elgondolkozva nézett Freyrre.
– De azért még életben lehet. Nem?
Freyr nem válaszolt azonnal. Tudta, hogy Dagný jó
szándékkal kérdezi ezt; hogy csak egy kis reményt akar
ébreszteni benne. De a valóság egészen más volt. Borzasztóbb
eshetőséget el sem tudott képzelni annál, hogy a fia még él, és
valami szörnyeteg markában van, mert normális ember
biztosan nem vitt volna magával egy idegen gyereket. Épp
elég nehezére esett elfogadnia a legvalószínűbb, egyben
legelviselhetetlenebb lehetőséget – hogy Benni halott. Volt
felesége, Sara még mindig küzdött a gondolat ellen, és egyre
mélyebbre süppedt a lelki ingoványba.
– Nem. Meghalt. Egyes típusú cukorbeteg volt, úgy
született. Inzulin nélkül nem maradhatott sokáig életben,
amikor elveszett, már csak egy óra volt hátra a következő
injekciójáig. A nyomozók annak is utánanéztek, nem történt-e
valami gyanús inzulinvásárlás akkoriban. Minden orvost és
patikát riasztottak, úgyhogy biztosan elég alaposak voltak,
mégsem derült ki semmi szokatlan. Valószínűleg a betegsége
is közrejátszott abban, ami történt; ha Benni inzulinsokkot
kapott a búvóhelyén, a tengerparton, vagy akárhol, akkor nem
kérdés, mi lett az eredménye. Miután nem kaphatott
segítséget, kómába esett. – Freyr fakón Dagnýra mosolygott.
– Hülyén hangzik, de kicsit vigasztal is ez a lehetőség. Az
teljesen fájdalommentes halál lett volna.
 – Megértem. – Dagný keresztbe tette a lábát. – Ez
iszonyatos, őszinte részvétem. Ezt mindig is mondani
akartam, de nem tudtam rávenni magam. Semmi
tapasztalatom nincs az ilyesmiben. Tudom, szerencsés
vagyok.
– Köszönöm – felelte Freyr őszintén. Sara mindig úgy
érezte, hogy mások együttérzése csupán felszínes, senki nem
tudja beleélni magát a helyzetükbe, és megérteni az
érzéseiket. Freyr más véleményen volt. Ő úgy gondolta, az
embernek nem kell megjárnia a poklot, hogy együtt érezzen
azokkal, akik oda kerültek. – Tényleg szörnyű, de a
legrosszabbon már túl vagyok.
– Nagyon kemény volt a kihallgatás? – Dagný megint
elpirult, és sietve hozzátette: – Mármint nehezebb volt a
szükségesnél? Mindig érdekelt, hogyan látják az emberek a
rendőrséget, hogy ridegebbnek tűnünk-e, mint amilyenek
vagyunk.
Beletelt egy kis időbe, amíg Freyr átgondolta ezt, mivel
eddig még sohasem tette.
– Te jó isten, nem is tudom! Azt hiszem, azt volt a
legnehezebb lenyelni, hogy én és Sara, Benni anyja voltunk az
első számú gyanúsítottak. Persze én értem, hogy semmilyen
lehetőséget nem zárhattak ki, de attól még hihetetlenül
fájdalmas volt az egész vizsgálat.
Dagný összevonta a szemöldökét.
– De nem tarthatott olyan sokáig, ugye?
Freyr megrázta a fejét.
– Nem, annyira nem. Igazolni tudtam, hogy épp a kórházba
mentem Benni gyógyszereiért, meg egyéb ügyeket intéztem,
Sarát pedig meglátogatta a nővére, hogy előkészítsék az
anyjuk születésnapi ünnepségét. Aztán, amikor már sikerült
tisztáznunk magunkat, sokkal kedvesebbek lettek a rendőrök,
mint amikor még gyanúsítottak voltunk.
Elmosolyodott, hogy mutassa, nem táplál ellenszenvet a
rendőrség iránt. Nem tudta, hogy azért-e, mert nem tartja
helyénvalónak, de Dagný mindenesetre nem viszonozta a
mosolyát.
– Azt hiszem, ideje a tárgyra térnem. – Egy lazacszínű kis
kartondobozt tett az asztalra. – Összeszedtem az óvodai
betörés bűnjeleit, és szeretném, ha te is átnéznéd őket.
Tudom, hogy nem voltam valami lelkes, amikor javasoltad,
hogy nézzük meg a régi iskolai rongálás ügyét is, de aztán
meggondoltam magam, és előkerestem az aktát. –
Megköszörülte a torkát. – Meglepő a hasonlatosság a két eset
között, de ezt te is látni fogod, ha ezt megnézed. A felettesem
felhatalmazott, hogy átadjam neked az aktát, mivel a betörést
nem haszonszerzési céllal követték el, hanem inkább valami
elmezavarra utal. Az anyag nagy részét lefénymásoltam, de
természetesen ügyelned kell rá, hogy ne kerüljön illetéktelen
kezekbe.
Freyr a dobozt nézte. A színe annyira nem illett a
tartalmához, hogy az már zavaró volt, és el is tűnődött rajta,
vajon ki választhatta. Nagy, fehér matricát ragasztottak a
fedelére; elég gyűrött volt, de a rá írt üzenet világos: A doboz
tartalma az Ísafjörduri Rendőrség tulajdona. Bizalmas!
– És mit vársz tőlem? Én oldjam meg az ügyet?
Dagný fújt egyet.
– Nem egészen – sütötte le a szemét. – Van a dobozban
más is. Hallával kapcsolatos bizonyítékok, tudod, a nő, aki
felakasztotta magát Súdavíkban.
– Ó. – Freyr maga elé húzta a dobozt. – Csak nem kiderült
valami? Szerinted lehet, hogy nem is öngyilkosság volt?
– Nem, erre nem utal semmi. De vannak más dolgok, amik
felvetnek egy-két kérdést.
 – A kérdések elkerülhetetlen melléktermékei egy
öngyilkosságnak, de válasz nagyon ritkán van rájuk. Engem
például az lepett meg, hogy a súdavíki templomot választotta,
és nem egy közelebbit, de nem bírtam rájönni, miért.
Olvastam az interneten, hogy azt a templomot Hesteyriből
költöztették oda, amikor az kiürült, pedig az egykori lakosok
nagyon tiltakoztak. Az is eszembe jutott, hogy ennek a
tiltakozásnak szerepe lehetett a helyválasztásban, de ezt
sosem fogjuk megtudni. Lehet, hogy Hallának valami egész
más köze volt Súdavíkhoz. Vagy épp Hesteyrihez.
Dagný nem szólt semmit, csak a dobozt bámulta.
– Nem ez zavar engem – mondta aztán, és Freyr szemébe
nézett. – Ismert téged ez a nő?
– Micsoda? – Freyr nem számított erre, és nem is tudta
véka alá rejteni a meglepetését. – Már hogy a betegem volt-e?
Azt mondtam volna!
– Nem feltétlenül erre gondoltam. Nem állt valamilyen
módon kapcsolatban veled vagy a volt nejeddel? Nem volt a
rokonotok, vagy ilyesmi?
– Nem. – Freyr tudta, hogy Dagný előbb-utóbb úgyis
kiböki, miről van szó, de nem bírt a türelmetlenségével. –
Tegnapig nem
is hallottam róla. A férje valami mást mondott? Mert
nekem egy szóval sem említette.
– Nem, ő is azt mondta, amit te; nem hiszi, hogy van bármi
kapcsolat. Felhívtam, mielőtt idejöttem hozzád. – Várt, hátha
Freyr mond valamit, azután folytatta: – Úgy néz ki, hogy a két
eset, a betörés meg az öngyilkosság, szintén összefügg.
Viszont képtelen vagyok meghatározni, mi az összefüggés. A
lehető legkevesebbet akarom elmondani, nehogy
befolyásoljam azt, ahogy te értelmezed a bizonyítékokat.
– Annyit azért talán elárulhatnál, miből gondolod, hogy én
ismerhettem azt a nőt. – Freyr eleget gyakorolta már az
emberek fejében való olvasást ahhoz, hogy észrevegye, Dagný
szándékosan hallgatja el ezt a részletet.
A folyosón támadt csörömpölés adott egy kis gondolkodási
időt Dagnýnak. A vacsorát tolták ételhordó kocsikon a
kórtermekbe. Az edények zörgése egy pillanatra mindent
betöltött, de aztán gyorsan elcsendesedett.
– Előfordulhat, hogy részt vett a fiad keresésében?
Egyáltalán keresték őt Flateyriben vagy Ísafjördurben?
Freyr egyszerre úgy érezte, hogy kibírhatatlanul meleg van
az irodában. Meglazította a csomót a nyakkendőjén, és
kigombolta inge legfelső gombját.
– A második kérdésedre a válasz nem. A keresés nem volt
országos, bár a lakosságot felkérték, hogy figyeljenek, hátha
megtalálják Bennit, és a fényképét is lehozta a média. És nem
tudom mindenkinek a nevét, aki Reykjavíkban részt vett a
keresésben, de nem hiszem, hogy Fialla köztük lett volna. A
rendőrség és a mentőcsapatok irányították a keresést; ő nem
volt rendőr, és a kora miatt az sem valószínű, hogy benne lett
volna valamelyik mentőcsapatban.
Mielőtt rátérhetett volna arra, hogy miért érdeklődik
ilyenek iránt Dagný, ő már fel is tette a következő kérdését,
amely éppoly érthetetlen volt:
– Ismerős neked a Bernódus név?
– Nem. – Freyrnek viszketett már a keze, hogy kipakolja a
doboz tartalmát. Dagný kérdéseiből ítélve nagyon is érdekes
lehetett. – Emlékeznék rá. Nem egy hétköznapi név.
Dagný bólogatott, pedig szemlátomást más választ várt.
– Értem.
Freyr a dobozra tette a kezét, és Dagnýra mosolygott:
– Hát én ezt nem mondhatom el magamról. Halvány
sejtelmem sincs, hogy miről beszélsz.
 – Nyisd ki a dobozt, és nézd meg, mi van benne. Ahogy
mondtam, nekem úgy tűnik, összefüggés van a régi és a
mostani betörés meg Halla öngyilkossága között. – Habozott
egy kicsit, mielőtt folytatta, lesütött szemmel, és olyan halkan,
hogy suttogásnak is beillett: – És a fiad eltűnése között.
Freyr álla lesett a döbbenettől, és egy hang nem sok, annyi
sem jött ki a torkán. Mintha azt is elfelejtette volna, hogy kell
lélegezni. De hamar összeszedte magát.
– Az nem lehet. – Hallotta, mennyire barátságtalan a
hangja, épp az ellenkezője annak, amit a munkája miatt
begyakorolt. – Honnan veszed ezt?
– Mondom, legjobb, ha megnézed magad. – Dagný felállt,
és felvette a kabátját a szék támlájáról. – Esetleg gyere be
hozzám beszélni, ha már van valami véleményed. Sajnálom,
ha nevetségesen hangzik, de ez van.
Freyr nézte, ahogy az ajtóhoz megy. Miután kinyitotta,
Dagný visszafordult:
– Azt is meg kell mondanom, hogy nem tudtam, hogy a fiad
van azon a képen, amikor megkérdeztem az előbb. Remélem,
nem hiszed, hogy vájkálni akartam a sebedben. Semmi
ilyesmiről nincs szó.
Becsukta az ajtót, mielőtt Freyr válaszolhatott vagy
elköszönhetett volna. A helyiségben mintha tovább
emelkedett volna a hőmérséklet, a férfi le is vette a
nyakkendőjét. Átdobta az íróasztal fölött, a székre, amelyen az
előbb Dagný ült. Aztán levette fehér köpenyét, és azzal is
ugyanígy tett. A ruhadarab oda is esett, ahová célzott vele, de
aztán lecsúszott a széktámláról a padlóra.
Úgy fél órával később Freyr végzett a bizonyítékok
átnézésével. Egyelőre csak a nagy részüket futotta át, de ez is
elég volt ahhoz, hogy megértse, miért gondolja Dagný, hogy
összefüggés van a két betörés és Halla esete között. A korábbi
betörésről készült fotók fekete-fehér fénymásolatai kísérteties
hasonlatosságot mutattak az óvodában történt rongálással. A
képek viszonylag homályosak voltak, de az egyezések azért jól
látszottak rajtuk. Ahhoz képest, hogy Dagný mennyi
fényképet készített most a helyszínen, a régi felvételek száma
hihetetlenül alacsony volt. Persze az is előfordulhatott, hogy
Freyr nem kapta meg az összesét, de inkább azt sejtette a
dolog mögött, hogy akkoriban nagyon sokba került előhívni a
filmet. A legmegrázóbb a gyűlésterem falán éktelenkedő
feliratról készített kép volt. Dagný csatolt egy ugyanilyen
fényképet, amelyet az óvodában készített. Freyr eddig is
tudta, hogy a két helyszínre ugyanazt a szót írták, így ez nem
lepte meg. Az azonban igen, hogy mennyire hasonlított
egymásra a két falfirka. Az eltérő háttereket leszámítva
mintha ugyanaz a felirat lett volna. Szerette volna
kinagyíttatni a fotókat, és nagyobb felbontásban megvizsgálni
a két szót, de ez, legalábbis egyelőre, lehetetlen volt. Talán
Dagný majd ebben is tud segíteni.
A két betörés másban is megegyezett; egyik esetben sem
sikerült a rendőrségnek kiderítenie, hogyan jutott be a vandál
az épületbe. Minden ablak belülről volt bezárva, és egyetlen
üvegtábla sem sérült meg, ráadásul egyetlen ajtót sem
feszítettek fel. A régi esetben a rendőrség ellenőrizte
mindazokat, akiknek kulcsuk volt az iskolaépülethez, és arra
jutottak, hogy egyikük sem hozható kapcsolatba a betöréssel;
továbbá egyik kulcs sem veszett el, és nem is adták oda
másnak egyiket sem. Az óvodai betörésről készült rendőrségi
jelentés nagyon hasonló helyzetről számolt be: szinte
lehetetlennek tűnt, hogy az elkövető kulccsal jutott be. így
aztán nem volt világos, hogy került a tettes az általános
iskolába 1953-ban, vagy az óvodába most. Freyrnek sem
elegendő tapasztalata, sem kellő fantáziája nem volt ahhoz,
hogy bármilyen más lehetőségre gondolhasson.
A történtek más elemein is eltűnődött; például egy régi
osztályfényképen, amely az akták szerint esetleg adhatott
valami fogódzót azt illetően, hogy ki a felelős az első
betörésért. A fel– tételezés okát is megnevezték, de egyébként
is nyilvánvaló volt: néhány gyerek arcát egy hegyes tárggyal
addig szurkálták, míg el nem távolították a fényképről. Előtte
az üveget is betörték a képen, amelyet visszaakasztottak a
helyére, miután megrongálták. Más osztályképekkel nem
bántak el így; egyszerűen a sarokba dobálták őket, mint a
szemetet. Freyr nem tudta kihámozni az aktákból, hová vezet
ez az elmélet, ami, figyelembe véve, hogy a gyerekek a fotón
tizenegy-tizenkét évesek voltak, talán érthető is volt. Nehéz
volt elképzelni, hogy ekkora gyerekek ilyesmit művelnének.
Másfelől viszont Freyr azt is tudta, hogy az ilyen korú
gyerekek nagyon is brutálisan tudnak viselkedni a
kortársaikkal, noha az efféle viselkedés áldozatai csak nagyon
ritkán folyamodnak olyan fokú vandalizmushoz, amilyet az
iskolában véghezvittek.
A fotó alján fel volt tüntetve minden gyerek neve, aki akkor
abba az osztályba járt, de Freyr képtelen volt kibetűzni őket a
homályos fénymásolaton. Az aktában azonban megtalálta
annak a hat gyereknek a nevét, akik a vandál legvadabb dühét
hívták ki, és nagy meglepetésére köztük volt Halla is. Egyikük,
Lárus Helgason neve mellé nem írtak semmit, amiből Freyr
arra következtetett, hogy ő még életben lehet. Azok öten,
akikről tudta, vagy feltételezte, hogy már nem élnek – Halla,
két férfi és két másik nő –, mind idő előtt haltak meg az
elmúlt három év során, ha Freyr becslése helyes volt. Egyikük
sem volt neki ismerős, csak Halla. Nem tudta, mit kezdjen
ezzel, de statisztikailag mindenképpen meglepő volt, hogy
ilyen rövid időn belül valamennyien elhunyjanak – egyiküket
kivéve. Persze mindannyian hatvan és hetven év között jártak,
így a haláluk mégsem volt olyan óriási meglepetés. De akkor
is. Érdekes lett volna megtudni, hogyan haltak meg. Ha
öngyilkosság-sorozatról van szó, azt biztosan érdemes
kivizsgálni, hiszen ilyesmi szinte soha nem esik meg, hacsak
nem kamaszok között.
Leginkább annak a levélnek a másolata ütötte szíven,
amelyet Halla hagyott hátra, mielőtt megölte magát. Azt, hogy
búcsúlevél, csak a papírra ragasztott sárga tapadós
jegyzetlapról lehetett megtudni, mivel a szövegből egyáltalán
nem derült ki. Olyan volt, mintha a fénymásoló nem tudta
volna az egészet lemásolni, ugyanis a papír két oldalán a
szavak eleje és vége hiányzott. Halla az egész lapot
kihasználta, nem hagyott margót – nem mintha számított
volna, mert az irományának semmi értelme nem volt. Freyr
tapasztalata szerint ilyen szövegeket olyanok szoktak írni,
akik már teljesen elveszítették a kapcsolatukat a valósággal.
Akiknél a gondolataikat és észleléseiket összetartó kötelék
elfáradt, és engedett. Az üzenet, amelyet Halla annyira
fontosnak tartott hátrahagyni, rajta kívül mindenki más
számára érthetetlen volt, és öngyilkosságával a lehetőségét is
kizárta annak, hogy valaha valaki is megértse. A levélből ítélve
vagy valami trauma érte Hallát öngyilkossága napján, és az
okozta a halálához vezető pszichózist, vagy a férje hazudott a
mentális állapotáról. Az írásból ugyanis egyértelműen
kiderült, hogy semmi sem volt nála rendben. Valami azonban
még ennél is jobban aggasztotta Freyrt, amikor a levelet
elolvasta: az ismételt hivatkozások a fiára.
Meg kell találni Bennit, meg kell találni Benedikt
Freyrssont, megkell találni Bennit, megkell találni
Benediktet. Nem találom Bernit, nem találom Bennit, hol
van Benni? Bocsáss meg, Bernódus, bocsáss meg, bocsáss
meg, bocsáss meg. Nem találom Bennit, nem találom, nem
találom. Bocsáss meg, Bernódus, bocsáss meg, bocsáss meg,
bocsáss meg. Bocsáss meg, Bernódus.
Freyr letette a papírt, az asztalra könyökölt, és a tenyerébe
támasztotta az arcát. Pislogás nélkül nézte a szöveget, amíg
már szúrt a szeme, és muszáj volt becsuknia. És amikor csak a
sötétséget látta, végre jobban érezte magát egy kicsit.
 9. fejezet

A hold sápadtan világított be az ablakon. A frissen festett

fehér faltól a szoba egy fokkal még világosabb lett, és Katrín
most hálás volt Gardarnak, amiért a sarkára állt, és elvetette a
lila színt, amit ő javasolt. Minden jól jött, ami egy kicsit is
ellentételezni tudta a sötétséget. Azért is döntöttek úgy, hogy
ebben a szobában töltik az éjszakát, mert itt volt a
legvilágosabb, mivel egyedül ebben a helyiségben sikerült
befejezniük a festést. Nem volt értelme a mérgező párák és a
festékszag miatt panaszkodni, annak ellenére, hogy már
valamennyiüknek fájt a feje. A világosabb szoba ezt is
megérte, bár a fény kihunyt egy pillanatra, mikor Líf az
ablakhoz ment, és kinézett rajta.
– De szívesen hazamennék! – Katrín és Gardar felé fordult,
akik próbáltak kényelmesen elhelyezkedni a fekhelyül
szolgáló matracokon. Putti Katrín lábánál gömbölyödött
össze, aki vastag gyapjúzokniján keresztül is érezte a kutya
testének melegét. – Mármint most.
Líf kibontott szőke haja lazán lógott a nyaka körül, és bár a
smink minden nyoma már rég eltűnt az arcáról, hihetetlenül
jól nézett ki, mintha most kapta volna meg a fürdőben a
masszázst, amiről egyfolytában beszélt, és nem épp egy
ledolgozott műszak után lenne a vadon kellős közepén.
– Ha az a valaki, aki itt van, normális lenne, idejönne
beköszönni, nem kagylókat szórna szét a nappaliban, és nem
tapicskolna össze mindent a vizes csizmájával.
Gardar kortyolt a kezében lévő üdítős dobozból.
 – Ugyan már, csak van erre valami magyarázat, csak most
még nem tudjuk, mi az. Semmi értelme ezen agyalni; a
kagylók biztos már itt voltak, amikor jöttünk, a víz meg
akárhonnan oda csöpöghetett. Nem tudom, feltűnt-e, de
nincs teljesen tipp-topp állapotban a ház.
– Jaj, ne már! Ahhoz, hogy a ház beázzon, talán esnie is
kéne! Nem, van itt valahol egy zakkant, lehet, hogy valamelyik
házban bujkál. Libabőrös leszek, ha elgondolom, hogy mit
jelenthet ez az üzenet. – Líf megdörzsölte a felkarját. –
„Viszlát”? Mégis mit jelent ez? Azt akarja, hogy elmenjünk,
vagy meg akar ölni minket, és azért köszön el?
Megint kinézett az ablakon.
– Észrevettük volna, ha idejön egy hajó éjszaka, vagy akár
reggel? – A háztól mintegy száz méterre lévő partot és a nyílt
vizet fürkészte. – Most nem látok egyet se, de hagyhatta a pasi
a fjord más részén is.
– Még jó, hogy egy hajót meghallottunk volna. Nem
emlékszel, az milyen hangos volt, amivel idejöttünk? –
Gardar megint beleivott az italába. – Nincs itt rajtunk kívül
senki.
Katrín erről nem volt olyan szilárdan meggyőződve, mint
Gardar, noha Líffel sem értett egyet. Annyira kimerültek
voltak előző éjjel, hogy akár helikopterek is landolhattak
volna a ház mellett, azt sem hallották volna meg. Érezte, hogy
Líf elmélete akár helytálló is lehet, bár eddig eszébe sem
jutott, hogy a mólón kívül máshol is ki lehetne kötni. Persze
előfordulhatott; a kapitány mondta, hogy egyeseket még itt is
gumicsónakkal kell a partra hozni. Ezek szerint valószínűleg
lehetséges elhajózni Hesteyri mellett, lehorgonyozni valahol
följebb a fjordon, aztán ideevezni egy gumicsónakkal, amit
aztán könnyűszerrel el is lehet rejteni. így tényleg akár ide is
jöhetett valaki észrevétlenül.
 – Kérek egy kortyot. – Elvette a dobozt, és beleivott. A
házban uralkodó hideg ellenére az ital langyos volt. Még nem
gyújtották be odalent a kályhát, amelyhez csupán egyetlenegy
radiátor csatlakozott, abban a szobában, ahol idáig aludtak.
Ez nem sokat segített volna azon a szobán, amelyben most
ücsörögtek, vastag pulóverbe és gyapjúzokniba öltözve. –
Nem lehet, hogy emiatt inkább holnap parázzunk? Nappal
valahogy minden kezelhetőbbnek tűnik, mint éjszaka. Nem
nagyon van kedvem most erről beszélgetni.
– Én nem tudok úgy aludni, hogy kint szabadon járkál
valami hibbant. – Líf visszafordult feléjük, fagyos páraréteget
hagyva az ablaküvegen. – Mi van, ha ma éjjel idejön? A lenti
zár még egy kisgyereket se akadályozna meg abban, hogy
bejusson. Szerintem őt hallottam akkor is, amikor
felébredtem.
Gardar talpra küzdötte magát. Putti felpillantott, de rögtön
vissza is dugta az orrát a farka alá, és aludt tovább.
– Hidd már el, hogy nincs itt senki! Nincs mitől félni. Ha
akarod, be is bizonyítom, úgy, hogy lemegyek, és felhozom a
sört. Talán egy kis alkohol majd felvidít.
Katrín majdnem félrenyelte az italt. Nem tudta elképzelni,
hogy Gardar tényleg magukra hagyja őket, és kimegy az
éjszakába. Amikor a sétájukról hazatértek, ő rögtön a
nappaliba ment megnézni a kagylókat, amikről Gardar
beszélt. Hazafelé jövet olyan erősen szorította a sírról elhozott
kagylóhéjat, hogy az mély, durva sávokat nyomott a
tenyerébe. Nem is lazított a szorításán, amíg meg nem
pillantotta a padlón heverő kagylókat, szakasztott
ugyanolyanokat, mint az övé, amelyek a Viszlát szót
formázták. Szóval búcsú. Egyikük sem vallotta volna be, ha ő
tette. Katrínnak az volt az érzése, hogy Gardar Lífet
gyanúsítja, bár úgy tűnt, hitt neki, amikor ő tagadott – amit
kétségtelenül hihetőbbé tett Líf megrökönyödött arca, amikor
meglátta az egyenetlenül kirakott szót. Katrín meg volt
győződve róla, hogy nem hármuk közül való, aki ezt tette, és
sehogyan sem sikerült megszabadulnia a nyugtalanságtól,
amely a nappaliban elfogta. Nem volt hajlandó egyedül
kiengedni Gardart, legalábbis addig, amíg bizonytalan volt,
hogy vár-e rá odakint valaki.
– Egyedül nem mész sehova. – Letörölte álláról és melléről
a szénsavas ital cseppjeit. – Vagy jövök én is, vagy elfelejted
azt a sört.
Katrín nem is vágyott sörre, arra meg még kevésbé, hogy
kimerészkedjen a sötétbe. A kutya megint felpillantott, és
sajnálkozva nézte öt, mintha teljességgel egyetértene vele.
– Hát engem itt nem hagytok egyedül! – Líf hangjából
tisztán érződött, hogy egészen komolyan beszél. – Megyek én
is veletek.
A fehér falak mintha elsápadtak, a sárga holdfény pedig
elhalványult volna, amíg beszélt. Az egyetlen felhő az égen
épp most úszott be a hold elé. Úgy tűnt, nincs más választás:
vagy Gardar is marad, vagy mindhárman mennek. Ha Líf azt
mondja, inkább hagyják a sört, mert fél egyedül itt maradni,
Gardar kétségkívül engedett volna, és ő sem megy sehová.
Katrín azonban sosem volt szerencsés típus, és csakis
magának tehetett szemrehányást, amiért két lehetőséget
ajánlott fel. Aki egyféle megoldást szeretne, jobb, ha csak azt
az egyet javasolja.
A holdfény tompábbnak tűnt, amikor kiléptek a
félhomályba, pedig a holdat átmenetileg eltakaró felhő már
eltűnt. Szerencsére közel volt a patak, ahová Gardar a sört
tette. Putti is utánuk baktatott, megállt vizelni a ház falánál,
majd megiramodott, hogy beérje őket. Keskeny, de aránylag
lankás ösvény vezetett a tornáctól a patakpartig, ezt követték.
Éjszakára fagypont alá süllyedt a hőmérséklet, és felhőt
formált a leheletük. Volt valami melankolikus a levegőben,
mintha végre megtörtént volna valami rossz – noha előre várt
– dolog; valami, amiről csakis a természet tudott.
Gardar próbálta feldobni a hangulatot, bár nem sok
sikerrel:
– Kössünk üzletet! Ha nem beszéltek többet a kagylókról,
holnap bekötöm a szeptikus tartályt, és akkor beüzemelhetjük
a vécét.
Valamelyik előző tulaj mosdót és vécékagylót épített be a
bejárati ajtó melletti kis kamrácskába, de használni nem
lehetett őket, mivel nem voltak bekötve, mintha az illető
félbehagyta volna a munkát. Valaki ugyancsak sok munkát
fektethetett abba, hogy egy gödörben elhelyezzen egy nagy,
zöld, műanyag szeptikus tartályt, de bekötve az sem volt.
– Szívesen fogadok bármilyen ötletet, hogy miképp lehet
üzembe állítani – jegyezte meg Katrín, aki látta már, hogyan
vakarja Gardar a fejét, miközben próbálja kitalálni, hol
csatlakozik egyik vagy másik cső a tartályhoz, és hová kellene
vezetniük. – Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, hogy továbbra
is kint pisilünk.
Amint ezt kimondta, menten meg is bánta, hogy nem ment
bele egyszerűen az ajánlatba. Azzal talán felbátorította volna
Gardart, hogy belevesse magát a munkába, és megcsinálja a
vécét. Nem volt valami szívderítő kilátás, hogy egyedül kelljen
kimennie a házból, szükség esetén akár éjszaka.
Gardar sem örült túlságosan a megjegyzésnek, ami jól
mutatta, milyen állapotban vannak valamennyien. Általában
ennél jóval több kellett ahhoz, hogy felkapja a vizet.
– De jól tudod, mit tudok, meg mit nem tudok csinálni
ezekkel!?
– Ne veszekedjetek már, fogjuk a sört, és menjünk vissza! –
Líf egyik lábáról a másikra ugrált a parton, amíg Gardar
óvatosan, apránként leereszkedett. Katrín közelebb húzódott
Lífhez, Putti pedig közéjük nyomakodott, nehogy lemaradjon
valamiről, közben láthatóan nehezen tudta eldönteni, hogy
kövesse Gardart, vagy a nőkkel maradjon. Nem sokat lehetett
látni, és a patak környékén biztos fagyott volt a talaj. Abból
ítélve, amilyen vigyázva haladt, Gardar is ügyelt, nehogy
elcsússzon egy jégfolton, és a dermesztőén hideg vízbe essen.
Ráadásul, mint felfedezték, egyáltalán nem hoztak magukkal
kötszert. Líf vihogva megböködte Katrínt a könyökével, és
lekiáltott Gardarnak:
– Tök poén lenne, ha beleesnél, nem?
– Halla! – Gardar már elérte a patakot, és most épp a kezét
törölgette egy száraz fűcsomóba. A sötét víz felé fordult, és a
sört kereste. – Ti most szórakoztok velem?
– Mi az? – Katrín próbálta megállapítani, mi lehet a Gardar
hangjában kiújuló bosszúság oka, de csak a férje hátát látta, és
a rohanó vizet.
– Nincs itt a sör! – Gardar felnézett rájuk. – Ti vittétek el?
Mindketten megesküdtek, hogy nem ők tették.
– Biztos, hogy ott van. Nem följebb vagy lejjebb tetted le? –
Katrín fel-le nézelődött a patak mentén, de sehol sem látta a
fehér nejlonszatyrot a remegő vízfelszín alatt.
– Valaki elvitte. – Líf ezt suttogva mondta, de úgy, hogy
azért Gardar is hallja. – Most már hisztek nekem?
Szorosan megmarkolta Katrín karját.
Putti mintha megérezte volna Líf felindulását, és halkan
morogni kezdett. Körbefordult, és beleugatott egyet a ház és a
patak közti sötétségbe.
Katrínt is felzaklatta az eset. – Gyere, Gardar! – Tudni
akarta, áll-e valaki a háta mögött, de nem vitte rá a lélek, hogy
megforduljon. – Majd holnap megkeressük! – Líf szorítása
kezdett fájni. – Engedj már el!
Gardar céltudatosan elindult a folyás irányába.
– Itt a szatyor! – nézett fel rájuk diadalmasan. Katrín
semmit nem látott onnan, ahol állt. – Elúszott! Nagyobb
követ kellett volna rátenni. – Megállt, lehajolt, és kiemelte a
patakból az elázott szatyrot. – Bassza meg!
Gardar eltartotta magától a szatyrot, amennyire bírta,
nehogy rácsöpögjön a víz. Mikor a szatyor kiürült,
megfordult, és feladta a két nőnek.
– Megnézem, hátha megtalálom a dobozokat.
Katrín alig bírt elfojtani egy sikolyt. Aztán csak elvette a
szatyrot, és leejtette maga mellé. Líf csak ekkor engedte el a
karját, mire Katrín Gardar nyomába eredt.
– Egyedül nem mész, jövök én is! Mi van, ha beleesel?
Ahogy megpróbált biztos támaszt keresni a lábának,
megértette, miért araszolt le Gardar olyan lassan a lejtőn;
minden csupa víz volt.
– Ti hülyék vagytok? – Líf már nem suttogott, és választ
sem várt, hanem rögtön elindult Katrín után. Úgy sietett,
hogy amikor utolérte, kis híján mind a ketten elveszítették az
egyensúlyukat. Líf azonban mintha észre sem vette volna ezt,
zihálva így szólt:
– Menjünk vissza! Lehet, hogy csapda! Lehet, hogy aki erre
járkál, épp azért vitte el a sörünket, mert tudta, hogy
elkezdjük majd keresni, mint a birkák!
Putti észrevette, hogy a csoport mozgásban van, ezért
abbahagyta a morgást, és a két nő után eredt. Ő nem
zavartatta magát a csúszós talajtól, leszaladt a patakpartra,
szimatolt egy kicsit, aztán újra morogni kezdett.
– Tessék! – Líf a szabad kezével Putti irányába mutatott. –
Ő is érzi, hogy van itt valaki! Nem láttátok? Pont ott szimatolt,
ahol a sör volt!
 – Mindig ugat összevissza, Líf. A városban is. Nincs ebben
semmi különös. – Gardar arrébb húzódott, hogy helyet adjon
nekik a keskeny parton. – Lemegyünk a tengerig, meg még
egy kicsit sétálunk a parton, és ennyi. Nem fog történni
semmi, nektek meg direkt jót tesz, ha látjátok, hogy nem
bujkálnak rémek a sziklák mögött. Hátha akkor leálltok ezzel
a hülyeséggel.
Putti Gardart nézte, és amikor az nem mondott többet,
vakkantott egyet. Nehéz lett volna megmondani, hogy
egyetértőén, vagy épp ellenkezőleg.
Csendben indultak el, ami csak akkor tört meg, amikor
Katrín megpillantott egy sörösdobozt a patak torkolatában.
Mind felgyorsítottak, és mintha még Putti jókedve is
visszatért volna, felemelte az indulás óta lefelé lógatott farkát.
Gardar diadalmasan kihalászta a dobozt a vízből, és
továbbindultak a tengerparton, sokkal vidámabb
hangulatban, mint eddig. A tenger illata is frissítő volt, és
Putti boldogan rohangászott előre, csak azért, hogy
visszaszaladjon hozzájuk, aztán megismételje ezt az egészet.
Leginkább azonban egyértelműen Gardar élénkült fel, aki
elégedetten szegte fel a fejét, mióta kiderült, hogy igaza volt a
sör sorsával kapcsolatban. Az öröm mintha a lábába is
kiterjedt volna, szinte teljesen abbahagyta a bicegést. Ő látta
meg először a következő dobozt, a torkolattól nem messze, a
gaz között, és ahogy felvette, meg is jegyezte, hogy a szatyrot
is hoznia kellett volna; tíz sörösdobozt hazacipelni a
gyakorlatban sokkal nehezebb, mint elméletben. A következő
kettő is ott hevert a közelben, az ötödikért már viszont kicsit
többet kellett gyalogolniuk. Líf találta meg, aki örömében egy
pillanatra még a félelméről is elfeledkezett, és előrerohant,
hogy felkapja a holdfényben csillogó aranyszínű dobozt.
Mikor diadalittasan megfordult, és feltartotta a dobozt, Katrín
önkéntelenül elmosolyodott; minden aggodalmát kifújta a
tengerre a hideg szellő. Ebben a pillanatban Putti váratlanul
megtorpant, és megint morogni kezdett. Katrín nem tudta
megmondani, miben különbözik ez az előző morgástól, de
ebben komolyságot és félelmet hallott, mintha a kutya azt
érezné, hogy valami fenyegeti őt. Vagy őket.
Katrín megállt, és megfogta Gardar karját. Lecsendesítette
Puttit, aki szűkölve bújt a lábához. Aztán elhallgatott. Először
semmit nem lehetett hallani, csak a parti kavicsok ropogását
Líf lába alatt, de aztán Katrín fülét halk sírás ütötte meg,
amelynek sehol sem látszott a forrása. Még erősebben
kapaszkodott Gardarba, és suttogva kérdezte:
– Te is hallottad?
Líf még mindig kissé odébb állt, de már elég közel volt
hozzájuk ahhoz, hogy észrevegye, valami nincs rendjén, és
megálljon.
– Mi van, mi a baj?
– Gyere, Líf, ne állj meg! – Gardar próbált nyugodtnak
tűnni, de Katrín látta rajta, hogy egyáltalán nem az. Nem
válaszolt a kérdésére, de egyértelmű volt, hogy ő is hallotta a
hangot. – Gyere már ide!
Líf nem mozdult. A kezében tartott sörösdoboz most bizarr
hatást keltett, mintha valami nyári fesztiválon bulizna.
– Ne állj már ott, mint egy faszent, siess! – Gardarnak
kiabálnia kellett, mert Putti olyan hangos ugatásba kezdett,
amilyen csak apró testétől telt. A sírást sem lehetett már
hallani tőle.
Mikor Líf végre magához tért, és futásnak eredt feléjük,
Katrín meglátta, mi váltotta ki ezt a reakciót Gardarból; nem a
halk sírás, hanem az, hogy egy ember állt az emelkedőn, épp a
fölött a hely fölött, ahol az imént a sörösdoboz hevert.
Katrínnak elakadt a lélegzete; a közel teljes bizonyosság
mellett, hogy van valaki a környéken rajtuk kívül, mindeddig
dédelgetett magában némi kételyt, ami kordában tartotta a
félelmét. Most már viszont a leghalványabb kétségnek sem
volt helye. A homályban nem sokat látott, de annyit ki tudott
venni, hogy az emberalak sapkás fejét a mellére csüggesztve,
teste mellé ejtett karokkal áll ott; még soha senkit nem látott
így állni. Mintha csak megadta volna magát a világ
igazságtalanságának. Katrín minden további tűnődés nélkül
rájött, hogy a sírás is ettől a szánalomra méltó figurától ered.
Az viszont teljességgel érthetetlen volt, hogy mit sírdogál itt
egymagában. Alaktalan esőkabátja miatt nem lehetett
megmondani, hogy férfi-e vagy nő, de ekkor hirtelen
megmozdult, és Katrín most vette észre, hogy sokkal közelebb
van hozzájuk, mint hitte.
– Jézusom! – markolta meg teljes erejéből Gardar karját. –
Ez egy gyerek!
Gardar kiszabadította magát a szorításából, Lífhez lépett,
megragadta a vállát, és odarángatta őt Katrín mellé. Líf még
mindig a kezében szorongatta a sörösdobozt.
– Maradjatok itt!
Válaszra sem várva rohanni kezdett a gyerek felé, olyan
gyorsan, ahogy csak a laza kavicsszőnyegen tudott, nem is
törődve fájós lábával. Katrín későn próbálta megállítani, már
csak nézni tudta, ahogy fut. Ahogy azonban a gyerek közelébe
ért, az sarkon fordult, és beleveszett a sötétségbe – a
nyomában Gardarral. A léptek zaja lassan elhalt, ahogy
üldözött és üldöző eltávolodott a parttól. Líf nyöszörgése
maradt az egyetlen hang. Putti szokatlanul csendesen feküdt
kettejük közt a hasán.
Katrínnak muszáj volt csinálnia valamit, így a szájához
emelte a kezét, és elkeseredetten Gardar nevét kiabálta. A szél
azonban kisodorta kiáltását a tengerre.
 – Gyere már!
Katrín leengedte a kezét. Hasztalan volt üvöltözni, míg
megszakad a tüdeje; nem maradt más választásuk, mint
megvárni Gardart a hideg tengerparton. Katrín, noha jól
kijött a gyerekekkel, és általában véve is kedves ember volt,
nagyon remélte, hogy egyedül tér vissza.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel a gyerekkel. És akármi
is volt az, ők nem lehettek képesek megoldani.
 10. fejezet

Az előrejelzések ellenére elromlott az idő. Ez nem lepte

meg Freyrt; inkább azon csodálkozott, hogy eddig milyen
enyhe volt. Sokat tűnődött az időjáráson, mielőtt úgy döntött,
hogy nyugatra költözik. Sosem volt nagyon oda a téli
sportokért, de azt tudta, hogy Ísafjördur igazi síparadicsom;
miután a korona bedőlt, több barátjában is felvetődött, hogy
inkább ide utazik üdülni, mint Ausztriába vagy az olasz
Alpokba. A szokatlan meleg miatt azonban egyikük sem
bukkant fel, pedig ősszel, mielőtt Freyr elindult nyugatra,
némelyikük már tervezgette is a látogatást. Nem is tudta,
csalódott, vagy megkönnyebbült legyen, amiért ez végül is
elhalasztódott. Rögtön a költözés után még nagyon várta a
látogatókat, de aztán félni kezdett, hogy a régi életére
emlékeztetik majd, és olyan emlékeket idéznek fel, amelyeket
maga mögött akart hagyni, méghozzá nem egyet jó okkal. A
rendszeres telefonbeszélgetések ezekkel a barátokkal mindig
kényelmetlen kérdéseket vetettek fel a jövőjével,
konkrétabban az elkövetkező néhány évvel kapcsolatban.
Rossz napokon olyan képeket vetítettek elé, amelyeken még
mindig Ísafjördurben üldögélt, a kórház által biztosított,
elhanyagolt családi házban, és késő éjszakáig tévét nézett.
Egyedül.
Az ónos eső egyre nagyobb erővel verte a szélvédőt, és
akármilyen gyorsan mozogtak az ablaktörlők, szinte semmit
nem értek ellene. Freyr szükségtelenül erősen markolta a
kormányt, de tudatosan lazított a szorításán, amikor beért a
városba. Az autó régi és olcsó volt, Freyr csak ilyet tudott
megengedni magának a válás után, mivel mindent, amijük
volt, otthagyott Sarának. Neki kellett a nulláról indulnia, és
lassan összekaparnia azt, amire szüksége volt, mert nemigen
lehetett arra számítani, hogy
Sara valaha is képes lesz még teljes állást vállalni. így
legalább az anyagi problémáktól sikerült nagyrészt
megszabadítania, bár maradt elég baja azok nélkül is. Az
egyetlen kikötése a vagyonmegosztásnál az volt, hogy a házat
adják el; tudta, hogy nem volna egészséges, ha Sara
naphosszat az üres házban bolyongana, ahol állandóan
Bennire és a múltra emlékezne. Sara be is fektetett egy
belvárosi lakásba, de Freyr nemrégiben azt hallotta néhány
aggódó barátjuktól, hogy eladta, és másikat vett
Artúnsholtban – közel a régi otthonukhoz, nyilvánvalóan
azzal a szándékkal, hogy tovább keresse Bennit a környéken.
Ebbe azonban már nemigen lehetett beleszólása – ez volt a
helyzet, és kész.
Úgy tűnt, a rádióban a vége felé közeledik a beszélgetés;
Freyr egész úton egy lehangoló interjút hallgatott valami
közgazdásszal, aki rendkívül nyomasztó képet vázolt fel a
nemzet pénzügyi helyzetéről. Mintha magukat a
vitapartnereket is meglepte volna, amikor kicsit pozitív irányt
kezdett venni a beszélgetés, és egymást leordítva próbálták
visszaterelni azt a helyes kerékvágásba. Freyr nem is értette,
minek hallgatja ezt; mintha nem volna más rádióadó. Most
viszont már nem kellett átkapcsolnia sehová; megérkezett a
kórházhoz. Itt akart véget vetni az utazásnak, csak kocsikázni
szeretett volna egyet, hogy kitisztuljon a feje, de miután
céltalanul furikázott fel-le a fjord mentén, úgy döntött, ide
jön. A tévé nem tudta lekötni, túl korán lefeküdni pedig nem
akart, mert ezzel azt kockáztatta volna, hogy az éjszaka
közepén felébred, aztán csak fekszik órákon át, és töri a fejét
mindenfélén.
A kocsiút a fjord partján segített neki összeszedni a
gondolatait. A Dagnýtól kapott akták miatt olyan zaklatott
állapotba került, amilyenben már régen nem volt, és úgy
érezte, egyre közelebb sodródik a szakadékhoz, amelybe Sara
már belezuhant. A Benni eltűnése utáni első heteket
leszámítva Freyrnek sikerült kizárnia legzavaróbb
gondolatait; néha talán szabadjára engedte őket, de sohasem
túl sokáig. Sem ő, sem Sara nem tehetett semmit, amivel
változtathatott volna valamin. Ezt jól az eszébe kellett vésnie
akkor, amikor magát kezdte hibáztatni, amiért túl sokáig
maradt bent a kórházban, miután megszerezte Benni
inzulinját aznap, amikor ő eltűnt. Az sem változtatott volna
semmin, ha előbb ér haza. Semmin. Vagy mégis?
Természetesen sokszor rátört a kétely, de mindig sikerült
elrejtenie valami megfelelő helyre, mielőtt még elvetette volna
magjait a megszállottság. Sarának ez nem ment ilyen jól, és
ezért Freyr nem hibáztathatta. Kevesen tudhatták nála
jobban, mennyire nehéz féken tartani az ilyen fájdalmas
gondolatokat, és vele ellentétben Sara sosem volt valami
kemény. Freyrnek megint sikerült úrrá lennie a
kétségbeesésen, kényszerítette magát, hogy nézzen szembe a
problémával, és tegyen meg mindent, hogy megoldja.
A kérdés tagadhatatlanul szokatlan volt: miért említette
meg egy Flateyriben élő vadidegen nő a búcsúlevelében
Bennit? Nem úgy nézett ki, mintha létezne egyáltalán válasz,
de eltökélte magát, hogy megtalálja. Mindig van magyarázat,
ha furcsa is, és neki most meg kellett keresnie. Ezért döntött
úgy, hogy visszajön a kórházba, fogja a Dagnýtól kapott
aktákat, és nyomban munkához lát, nem hagyja, hogy egész
másnapig terhelje ez a dolog. Szóba sem jöhetett, hogy képes
legyen hátradőlni, tévézni, vagy bármi mást csinálni – ma este
semmiképpen sem, és nagyon úgy nézett ki, hogy még jó ideig
nem.
Levette a kabátját, és ellenőrizte, átküldték-e neki Halla
orvosi aktáit. Ő kapta a feladatot, hogy nézze át a nő
kortörténetét a boncolási jegyzőkönyvhöz, és minden papír az
orvosi rendelőben volt Halla szülőhelyén, Flateyriben. A napi
események forgatagában el is felejtette megnézni, átküldték-e
már őket Ísafjördurbe, pedig szinte biztosra vehette, hogy
igen, hiszen a két település igen közel van egymáshoz. Át is
küldték; titkárnője elhagyott íróasztalán vastag boríték várta
a nevével, ő pedig elvette, és egy kis cetlin üzenetet hagyott
arról, hogy megkapta az aktákat. Nem vágyott rá, hogy
zsémbes titkárnője leszidja, így remélte, hogy ez a megoldás
megfelel majd neki.
A kórház adminisztrációs részlege olyan volt, akár egy
temető. Senkivel sem találkozott az irodájába menet, amitől
megkönnyebbült; nem kellett magyarázkodnia, hogy mit
keres bent ilyen későn, amikor már rég lejárt a műszakja. A
biztonság kedvéért magára csukta az ajtót, hogy az iroda előtt
elhaladók ne lássák a fényt. Mikor végre leült az íróasztalához,
úgy érezte magát, mint valami betörő.
Halla egész életét Flateyriben élte le, így hát minden orvosi
feljegyzése egy helyről származott. A még ki nem adott halotti
bizonyítványtól eltekintve a papírok a bölcsőtől a sírig
végigkísérték az asszony életét. Ha valaha szenvedett mentális
betegségben, annak is nyoma kellett, hogy legyen bennük;
mármint persze, ha az orvosa észrevette és dokumentálta azt.
Freyr úgy döntött, az elején kezdi, és apróra átolvas minden
lapot, nehogy kihagyjon valamit. Meg akarta tudni,
károsodott-e az asszony mentális egészsége, és magyarázatot
keresett a különös búcsúlevélre. A legjobb ötlete az volt, hogy
talán valamilyen elmezavar kezdett kialakulni Hallában Benni
eltűnésének idején, és az ügyről látott és hallott tudósítások
belevegyültek a téveszméibe. Nem lett volna szokatlan.
Emlékezett arra is, hogy a férj azt mondta, Halla vallásos
érdeklődése nagyjából három évvel ezelőtt kezdett
észrevehetően erősödni. Ez is beleillett az elméletbe. Benni
kicsivel több, mint három éve tűnt el.
A hétköznapi betegségek, és a szinte mérföldkőként, évente
egyszer jelentkező influenzás megbetegedések végtelen
listáján azonban semmi ilyesmi nem szerepelt. Hallának
tizenegy éves korában kivették a manduláját, egyszer a karját
törte síelés közben, volt három normális terhessége, amelyek
végén megszülettek a gyerekei, és egy halvaszülése, megvágta
magát egy késsel, és hasonlók. Az utóbbi öt évben gyakrabban
járt orvoshoz, de a magas vérnyomása és koleszterinszintje
miatt, amelyekkel az kezelte. Egyetlen bejegyzés foglalkozott a
mentális állapotával, még tizenhárom éves korából. Az
édesanyja orvoshoz vitte, mert úgy gondolta, a lánya furcsán
viselkedik; riadt lett és visszahúzódó, nem volt teljesen
önmaga. Az orvos véleménye az volt, hogy a lány állapotát az
éppen kezdődő pubertás okozza, és bár Freyr többször is
elolvasta a bejegyzést, semmi furcsát nem talált a
diagnózisban, noha manapság az ilyesmit biztos alaposabban
kivizsgálták volna, mint akkor. Arra viszont felfigyelt, hogy
erre a látogatásra az orvosnál akkoriban került sor, amikor az
iskolai betörésre is; a bejegyzés 1953 decemberében kelt.
Megerősítést keresve belenézett a Dagnýtól kapott régi
rendőrségi jelentésbe, és igaza volt: a betörés ugyanazon év
novemberének végén történt. Nem látott összefüggést, de
akkor is érdekes volt ez az egybeesés. Betörés az iskolában,
Halla depressziós lesz; betörés az óvodában, nagyon hasonló
körülmények között, Halla öngyilkos lesz. Nem volt
kristálytiszta a kapcsolat, de mindenesetre érdemes volt
elgondolkozni rajta.
Miután világossá vált, hogy az orvosi aktákból semmi mást
nem fog megtudni, Freyr újra átfutotta a Dagnýtól kapott
papírokat. Ezek sokkal több mindent tartalmaztak, lévén
rendőrségi jelentések és más olyan akták, amelyeket abban a
tudatban írtak, hogy később valaki majd el is fogja olvasni
őket. Átnézte Dagný listáját Fialla táskájának tartalmáról,
amely a templom padlóján hevert, csak nem vette észre,
amikor először kiment a helyszínre. A táskában nem volt
semmi szokatlan: sminkkészlet, pénztárca, egy kis hajkefe,
egy doboz ibuprofén, rágógumi, kulcsok, meg egy
mobiltelefon. Utóbbihoz azonban tartozott egy nagyon is
szemet szúró jegyzet. A telefon memóriája tele volt
üzenetekkel, amelyek mind ugyanúgy szóltak: Találj meg.
Találd meg Bennit. Az SMS-eket rejtett számról küldték,
amelyet Dagný hasztalan próbált megtalálni. A legfrissebb
üzenet három hónapos volt, és nem lehetett tudni, hogy vajon
a küldő akkor befejezte a zaklatást, vagy egyszerűen csak
betelt a telefon memóriája, és nem tudott több SMS-t
eltárolni. Freyr újra és újra elolvasta ezt az információt, de
minden alkalommal csak még jobban összezavarodott;
különös egyezés volt e szavak, valamint a Halla által
hátrahagyott levél között. Mégis nehezen lehetett bármilyen
összefüggést alapozni öt szóra. Most, hogy másodszor is
megpillantotta a fia nevét ezzel az öngyilkossággal
kapcsolatban, Freyr szívverése felgyorsult, és beléhasított a
fejfájás. Letette a papírt, és próbálta összeszedni magát.
Felvette a betörés során megrongált osztályfényképet. A
gyerekek három sorban ültek, és valamennyien kissé zavart
arckifejezéssel meredtek előre, mintha a fényképész
meglepetésszerűen lőtte volna el a képet. Természetesen
azokon a gyerekeken, akiknek a vandál eltüntette az arcát, ez
nem látszott, de Freyr nem gondolta, hogy szokatlanabb
külsejük vagy szélesebb mosolyuk lett volna, mint a
többieknek. A gyerekek zöme a legszebb ruháját viselte; a fiúk
inget és nyakkendőt, a lányok szoknyát és kardigánt. Az
egyetlen kivétel egy alacsony fiú volt a középső sor szélén. Ő
se kiöltözve nem volt, se meglepetést nem mutatott.
Rendkívül szomorúnak tűnt; nagy, fekete szeme nem a
kamerába nézett, hanem a csoporttól elfelé, amitől oda nem
illőnek, kirekesztettnek látszott. Kissé távolabb is állt a
többiektől, akik szorosan egymás mellé húzódtak, ami
megerősítette Freyr gyanúját, hogy vagy új volt az osztályban,
vagy valami más okból a perifériára került. Ruházata
rendezetlen volt; a nadrágja túl rövid, a pulóvere pedig
elnyűtt, és nem is rá való. Freyr megint bosszankodott egy
sort, amiért csak fénymásolatot kapott, mivel a gyerekek
nevét nem lehetett elolvasni a kép alján. Csak azokról állt
rendelkezésére egy kézzel írt névsor, akiknek az arcát
tönkretette a vandál. Mivel Hallán kívül egyikük sem volt
ismerős neki, meg akarta tudni, kik jártak még az osztályba,
hátha némelyikük még Ísafjördurben él. Nem tartotta egészen
lehetetlennek, hogy egy korábbi diáktól olyan információkat
szerezhetne, amelyek a rendőrségi jelentésből kimaradtak.
Talán a gyerekek tudták, ki követte el a betörést, csak nem
szóltak a rendőrségnek, sem az iskolának.
Freyr hátradőlt a székén és a szétdobált aktákat nézte,
amelyek egy szemernyivel sem hozták őt közelebb ahhoz,
hogy rájöjjön, mi köze lehet Halla öngyilkosságának az ő fia
eltűnéséhez. Ha ez egyáltalán lehetséges, csak még jobban
összezavarták. Talán egyszerűen az volt a magyarázat, hogy
nincs magyarázat. Pillanatnyilag nemigen kínálkozott más
megoldás. De azért még nem kellett feladnia. Látta, hogy már
késő van ahhoz, hogy felhívja Dagnýt. Talán ő többet tud az
esetről, vagy az is lehet, hogy nem adott oda neki minden
aktát. Ezenkívül nála megvolt az osztályfénykép eredeti
példánya, rajta a tanulók nevével. Freyr úgy döntött, ír neki
egy e-mailt, amit majd reggel kap meg.
Ahogy a számítógépéhez fordult, hangosan megnyikordult
az ajtó, amire felkapta a fejét. Az ajtó lassan nyílt, mintha a
belépőnek tele volna a keze, és a vállával tolná befelé, de
mielőtt akkora rés támadt volna az ajtónyílásban, hogy látni
lehessen, ki az, meg is állt.
– Halló! – Freyr mozdulatlanul ült. – Ki az?
Semmi válasz. Csak a hibás neon ketyegése a folyosón.
– Hahó!
Freyr ingerülten felkelt, és kinyitotta az ajtót. Nem volt ott
senki. Kinézett a folyosóra. Semmi. Biztos nem csukta be
rendesen az ajtót. Vállat vont, és újra becsukta, de jól
meghúzta a kilincset, hogy a zár nyelve biztosan beakadjon.
Aztán visszaült a géphez, és megnyitotta az e-mail fiókját. Egy
kollégája levele várta, a Nemzeti Kórházból. Az üzenet tárgya
a Halla név volt, így Freyr megnyitotta az e-mailt, de nem
hitte, hogy őt már bármi meg tudja lepni ebben az ügyben. Az
üzenet az eddigiekhez képest kifejezetten kijózanító volt. A
Patológiai Kutatóintézet egyik munkatársától jött, akire Halla
boncolását bízták. Azt akarta tudni, hová küldheti a boncolási
jegyzőkönyvet, majd arra kérte Freyrt, hogy a lehető
leggyorsabban tájékoztassa, szedett-e Halla pszichiátriai vagy
másmilyen gyógyszereket – mintha azt feltételezte volna,
hogy az asszonyt valamilyen mentális betegséggel kezelték.
Ezután megkérdezte, tudna-e Freyr egy általános
kórtörténetet küldeni neki, különös tekintettel az asszony
hátán lévő hegek kialakulására. Freyr felvonta a szemöldökét,
és gyorsan átlapozta az orvosi aktákat, hátha van bennük
nyoma olyan sérülésnek, amely a hegeket okozhatta. De nem
volt. Sem baleset, sem betegség, sem semmi más nem utalt
ilyesmire. A levélre azt válaszolta, hogy a birtokában vannak
az akták, és gyorsan össze tudja majd állítani a kortörténetet.
Rövid tétovázás után hozzátette azt is, hogy másnap
valószínűleg felhívja a kórboncnokot. A legegyszerűbb volt
szóban kikérdezni őt a hegekről, és elmondani neki, hogy
Halla csak a vérnyomására és a koleszterinjére szedett
gyógyszert.
Mielőtt bezárta volna a levelezőprogramot, megnyitott egy
újabb levelet, amely Sarától érkezett. Eredetileg olvasatlanul
akarta hagyni másnapig, de aztán úgy döntött, jobb a rossz
híren előbb túl lenni. Ahogy a rövid szöveget elolvasta, meg is
bánta a döntését. Sara még mindig ugyanott tartott, ahol
eddig, arra kérte, hogy hívja fel őt, mert ő nem akarja Freyrt
még egyszer munka közben zavarni. De mindenképpen
beszélniük kell, mert az az érzése, hogy Benni Freyr után
készül menni, és ő fel akarja készíteni őt a találkozásra. Freyr
sóhajtott. Sara időről időre látta és hallotta Bennit, és volt
felesége minden őrültsége közül ő épp ezeket a
hallucinációkat viselte a legrosszabbul. A páciensei
problémáival szembesülni egy dolog volt; és megint más,
amikor az exneje mutatott ugyanilyen viselkedést. Bezárta a
levelet, eltökélten arra, hogy sem most, sem másnap nem
hívja fel Sarát. A hét folyamán Sara majd elfelejti ezeket a
téveszméket, és kifejleszt újakat, amelyekkel neki talán
könnyebb dolga lesz.
Freyr kissé megrezzent, amikor egy halk kattanás azt
jelezte, hogy valaki megfogta az ajtó kilincsét. Ahogy az imént,
az ajtó megint résnyire nyílt, aztán megállt. Újból hallani
lehetett a fénycső ketyegését, ezúttal gyorsabban, mint az
előbb.
 – Ki az? – Freyr az asztalon áthajolva próbált belelátni az
ajtó résébe. Nem volt ott semmi, csak az elromlott világítótest
villogása. – Hahó!
Megborzongott, amikor egy ismerős hang válaszolt
suttogva. Egy hang, amely mindig eleven és vidám volt, most
azonban hidegen és élettelenül szólt. Egy hang, amely
közelinek, ugyanakkor végtelenül távolinak tetszett.
– Apu.
 11. fejezet

Az ónos esőnek nem akart vége szakadni. Az emeleti

hálószoba ablakából figyelték, ahogy a vihar a tengerről észak
felé vonul. Fekete függönynek látszott, amellyel szemben
semmit sem ért a hold gyengécske fénye. Épp, mielőtt az ónos
eső elérte volna a házat, olyan volt, mintha lehúzták volna a
redőnyt: az a kevés fény is kihunyt, ami addig volt, és beletelt
néhány pillanatba, mire a szemük hozzászokott a szinte teljes
sötétséghez. Egymás körvonalain kívül így is csak az ablakot,
meg a mögötte tomboló vihart látták. Igaz, olyan közel
feküdtek egymáshoz, hogy nem kellett azon tűnődniük, hol
lehet a másik kettő. Ami jó volt.
– Sose fogok többet elaludni – hangzott Líf fojtott hangja a
fejére húzott vastag hálózsákon át. – Minek jöttünk ide?
Katrín nem válaszolt, mert nem sok haszna lett volna
emlékeztetni Lífet arra, hogy ő és Gardar a felelősek ezért az
egészért. Gardar is hallgatott, de Katrín nagyon remélte, hogy
nem azért, mert alszik. Úgy lett volna igazságos, ha ő lép be
utolsónak az álmok birodalmába; még ha fel is zaklatták az
esti események, Katrínra és Lífre biztosan nagyobb hatással
voltak. Katrín megbökte a férjét, és megkönnyebbült, amikor
az mocorogni kezdett. Szóval ébren van. Az ónos eső még
erősebben verte az ablaküveget, és a megvetemedett ablakon
befújt egy jeges szélroham.
– Tudja valaki, hogy meleg-e még a radiátor? – kérdezte
Katrín, noha csupán egyetlen válasz volt, amit hallani akart:
az, hogy még tűzforró, és a kályhában reggelig kitart a fa. Mert
hogy le nem megy megrakni egyikük sem, az holtbiztos volt.
Igaz, még így is ő volt a legjobb helyzetben: Putti az ő lábára
telepedett le aludni, és melegen tartotta a lábujjait.
– Szerintem igen. – Gardar hangja zavaróan álmos volt. –
De már nem túl sokáig.
– Akkor megfagyunk. Legalábbis én szívesebben fagyok
meg, mint hogy leszúrjon valami eszelős kisgyerek, aki isten
tudja, miért, itt lődörög a vidéken. – Líf kidugta a fejét a
hálózsákból, hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak. –
Azok a zárak az ajtókon nem érnek semmit.
– Nincs a zárral semmi baj, sem az első ajtón, sem a hátsón.
Nem jut be ide senki, csak ha felfeszíti. – Gardar válasza nem
hangzott valami meggyőzően. Azért amikor folytatta, kissé
már határozottabb volt a hangja: – Meg az a fura kiskölyök
sem fog idejönni. En nem tudom, hova ment, de ha nem be az
egyik házba, akkor nem sok kell hozzá, és végez vele a vihar.
– Ne mondj már ilyet! – Katrínnak még nem alakult ki
véleménye arról, hogy ezen az elhagyatott helyen itt van egy
gyerek, de nagyon remélte, hogy itt lesznek valahol a szülei is.
Bár messziről, és csupán rövid ideig látta, tanárként elég jól
ismerte a gyerekeket ahhoz, hogy tudja, ez itt biztosan nincs
eszénél. A gondolat, hogy egy mentálisan beteg gyerek
valahogy eljutott ebbe az elhagyott faluba, és most egyedül
kóborol a viharban, nagyon nyugtalanító volt. – Biztos nem
lehetne inkább megkeresni azt a kisfiút?
– Biztos vagy benne, hogy fiú? Mert én nem, pedig jó sokáig
kergettem. – Gardar ásított egyet. – De akár fiú, akár lány, én
ebben az időben ki nem megyek utána kutakodni. Nem akar
velünk csinálni semmit, és ha olyan nagyon hideg lesz, biztos,
hogy be tud húzódni valahová.
Líf időközben visszahúzta a fejét a hálózsákba, így most fel
kellett emelnie a hangját, hogy meghallják:
 – Eszedbe se jusson sajnálni azt a kölyköt, Katrín! Nem
érdekel, hogy tanár vagy, ne is gondolj ilyesmire!
Van, hogy a szabályok egyszerűbbé teszik az életet, és ez is
ilyen helyzet volt. Katrín hallgatott Lífre, és elnyomta
magában az érzelem hullámait, amelyek hol megemelkedtek,
hol elapadtak, mintha csónakban himbálózna. Lífnek már
csak azt kellett volna megtiltania, hogy féljen, és nem is lett
volna több problémája. Becsukta a szemét, és első ízben azóta,
hogy lefeküdtek, úgy érezte, hogy képes is lesz elaludni.
Ekkor azonban Putti megrezzent, és halk morgásba
kezdett. Katrín lábujjai remegtek a kutya mellkasán. Nem bírt
ellenállni a késztetésnek, hogy felüljön, pedig sötét volt, és
nem is akart látni semmit.
– Mit morog ez a kutya? Ti hallottatok valamit?
Líf még jobban bemászott a hálózsák mélyére, halk sikolyt
hallatva, amelyet a tömőanyag tovább tompított. Gardar
felsóhajtott:
– Reménytelen eset ez a dög. Azért morog, mert zabálni
akar. Vagy hugyozni. Sose kellett neki hallania semmit ahhoz,
hogy zajongjon.
Mintha Putti védelmére kelne, az alsó szinten hangosat
nyikordult a hajópadló. Mind ismerték ezt a hangot, a
konyhában lévő laza deszkáktól eredt. Erre már Gardar is
reagált, és felült Katrín mellé.
– Mi az isten...?
Líf megint felsikoltott a hálózsákban.
Katrín belekapaszkodott Gardar karjába.
– Lehet, hogy az időjárás miatt húzódik össze a fa? –
Hallotta, milyen élesen szól a hangja, de most egyáltalán nem
törődött ezzel. – Azt meghallottuk volna, ha valaki bejön.
Ugye?
Gardar egyik kérdésre sem adott egyenes választ.
 – Hol a lámpa? – Addig tapogatózott a padlón, amíg meg
nem találta, amit keresett. – Hát ez most már...
Kikecmergett a hálózsákból, és megkereste a ruháit.
– Lenézek. Valószínűleg nincs ott semmi, de ha már ott
vagyok, teszek a tűzre. Nem tudom garantálni, hogy itt fönt
meleg lesz, ha így marad az időjárás.
A zajokból ítélve némi nehézséget okozott, hogy
felráncigáljon valamit vastag pizsamájára. Putti morgása
szánalmas nyüszítésbe ment át, mintha ugyanúgy nem
tetszene neki Gardar terve, mint Katrínnak. Líf viszont olyan
csendben és mozdulatlanul feküdt a hálózsákjában, mintha
elvesztette volna az eszméletét. Katrín nagyon szívesen
követte volna a példáját, és beásta volna magát a hálózsák
mélyére, hogy ott lecsukott szemmel számolja az éjszakából
hátralevő perceket. De nem bírta megtenni. A gondolat, hogy
fekszik a sötétben, és csak Lífre és Puttira támaszkodhat, ha
Gardar nem tér vissza, sokkal elviselhetetlenebb volt, mint az,
hogy lent van a férjével, és esetleg belebotlik a gyerekbe.
Tényleg, akkor mi történhetne? Eddig még sosem
nyugtalankodott gyerekek miatt, és nem volt értelme
belemenni ebbe a hisztériába. Fel is kelt, letolva a lábáról
Puttit. A kutya abbahagyta a nyüszítést, csak ziháló lihegése
hallatszott.
– Bekapcsolnád azt a lámpát? Nem találom a pulcsimat. –
Örömmel hallotta, milyen nyugodt a hangja. – Segítek
begyújtani.
Csupasz talpa alatt jéghideg volt a padló.
Gardar nem ellenkezett, nyilván még örült is a társaságnak.
A zseblámpa éles fénye bevilágította a szobát, és megint
kellett néhány másodperc, amíg a szemük megszokta a
ragyogást. Katrín felkapta a pulóverét meg a papucsát, és
amint nem fázott a lába, és látott valamit, bátorság költözött
belé, és most már gond nélkül le mert menni a földszintre.
– Kész vagyok.
Putti odasündörgött hozzá, és a lábához dörgölőzött. Ezzel
adta jelét, hogy ő is készen áll. Katrín lenézett a padlón heverő
hosszúkás kupacra.
– Líf, te várj itt; egy pillanat az egész, és van lámpánk,
szóval nem lesz semmi baj.
Nem volt egész világos, hogyan tudná őket egy bármilyen
erős fényű zseblámpa is megvédeni minden bajtól, de Líf
úgysem válaszolt, és más jelét sem adta annak, hogy hallotta,
mit mondott neki. így hát Katiin vállat vont, és követte
Gardart a lépcsőhöz.
Lámpafénynél is lépésről lépésre kellett haladniuk a
meredek lépcsőn. Könnyen megsérülhettek volna. A lámpa
fénysugara itt mintha kevésbé lett volna erős, mint odafent a
szűkös szobában. A fénytölcsér hosszú árnyékokat teremtett,
amelyek Gardar gyors kézmozdulataival összhangban
imbolyogtak. Mintha minden mozgásban lett volna, és Katrín
szorosan Gardar mögött maradt, hogy kissé elnyomja a
zavaró érzést, amely elfogta.
– Nincs itt senki. – Gardar megállt a nappali ajtajában. A
szemben lévő ablak visszatükrözte a lámpafényt. Ez kis időre
meg is vakította őt, és el kellett takarnia a szemét. –
Megnézem az ajtókat, de egyértelmű, hogy csak a vihar volt.
Magához húzta Katrínt, hogy ő is lássa, nincs a szobában
senki, de most már vigyázott, nehogy megint az ablakba
világítson.
– Ez most már kezd nevetséges lenni.
A vihar, amely kissé lecsillapodott, amikor leértek, most
újból fölerősödött. Belenyikorgott a ház is, és Katrín
ösztönösen szorosabbra húzta össze magán hosszú pulóverét.
– Nézzük meg azokat az ajtókat, aztán tegyünk fát a tűzre,
mert megfagyok. Már alig várom, hogy felmehessek. –
Lenézett Puttira, aki behúzott farokkal állt, és mintha
reszketett volna. – Látod Puttit? Szegénykém, mint aki
halálán van.
Gardar a kutyára nézett, és a zseblámpa különös fénye
eltúlozta arca komorságát. Leginkább egy színészre
emlékeztetett, aki nagyon meglepett embert játszik egy
némafilmben.
– Szerintem inkább fél, mint fázik. – Lenyúlt, és
megsimogatta Putti fejét. A kutya félve elhúzódott tőle. – Aha,
halálra van rémülve. – Gardar kiegyenesedett. – Nem szokott
hozzá szegényke ehhez az időhöz. Otthon sosem láttuk így
betojni, amikor nagy ritkán vihar volt, ugye?
Katrín remélte, hogy igaza van, és Puttit tényleg csak a
vihar ereje rémisztette meg. A másik lehetőség az volt, hogy
ismeretlen személy jelenlétét érzi, amit sokkal riasztóbb
eshetőségnek talált.
– Talán vécéznie kell – igyekezett a változatosság kedvéért
maga is valami ésszerű magyarázattal szolgálni.
– Hát akkor pechje van. – Gardar a padlóra irányította a
fénycsóvát, megvilágítva az ajtóhoz vezető utat. – Ilyen
időben biztos, hogy nem fog kimenni, ha idepisál, nyugodtan
hibáztass engem.
Lassan elballagott. Mindenféle építőanyagot felhalmoztak
az előszoba falai mentén, és Gardar most alaposan átvizsgált
minden helyet, ahol esetleg elrejtőzhetett egy gyerek. Emiatt
kissé sokáig tartott az út, de Katrín minden alkalommal
megkönnyebbült, amikor kiderült egy-egy zugról, hogy nem
bujkál benne semmi. Még inkább felvidult, amikor odaértek
az ajtóhoz, és zárva találták.
– Ugye mondtam! – Gardar megrángatta a kilincset, hogy
ellenőrizze, rendesen tart-e a zár. Aztán elengedte, és
levilágított a padlóra. – Mi a franc ez?
Egy pocsolyában állt.
– Máris a padlóra hugyozott ez a nyavalyás korcs?
Putti végig szorosan Katrínhoz húzódott, mintha egyetlen
test lennének.
– El sem mozdult mellőlem; ezt nem ő csinálta.
Gardar leguggolt, és a tócsára irányította a lámpát.
– Nem, tényleg, ez csak víz. – Végigvilágított a konyhába
vezető folyosó padlóján. Újabb tócsák csillantak meg a
fényben. Gardar olyan gyorsan pattant fel, hogy Katrín alig
tudott ellépni előle. – Jézusom!
Ezt már csak suttogta, és Katrín szíve olyan hevesen
kezdett dobogni, mint még soha. Putti is érezte, hogy valami
baj van, és megint szűkölni kezdett.
– Mi van? – suttogott vissza Katrín. A legszívesebben
becsukta volna a szemét, és átölelte volna Gardart, hogy ő
vezesse, lehetőleg felfelé, a hálózsákba. Líf felől nem
hallatszott semmi, és Katrín most nagyon irigyelte őt, amiért
nincs itt lent velük. Most már sokkal jobban tetszett neki az a
lehetőség, hogy bebújik a hálózsákba, hagyja, hadd oldja meg
ezt Gardar, és reméli a legjobbakat.
– Ezek lábnyomok. Valaki bejött. – Gardar letompította a
lámpa fényét. – A konyhába vezetnek. – Ezt már olyan halkan
mondta, hogy Katrín alig értette a szavait.
– Menjünk föl! – rángatta meg Gardart, pedig nagyon jól
tudta, hogy nem fog rá hallgatni, hiszen mi értelme fölmenni,
ha idelent jár valaki? Attól ő még nyugodtan felmehet
hozzájuk, ha úgy tartja kedve. – Mit csinálunk, ha van itt
valaki?
Gardar valószínűleg felelt volna a kérdésre, ha egy
padlódeszka a konyhában nem nyikordul meg ismét. Katrín
úgy megijedt, hogy elakadt a lélegzete, és arcát Gardar
pulóverébe fúrta. Érezte, hogy feszülnek az izmok a férje
hátán, és hogy Gardar szíve is ugyanolyan hevesen ver, mint
az övé.
– Ki van ott? – a férfi hangja a körülmények ellenére mély
és magabiztos volt. – Nem mutatná meg magát? Tudunk adni
menedéket, de nem látjuk szívesen, ha nem mondja meg
nekünk, ki maga!
Semmi válasz. Súlyosnak és sűrűnek érződött a csend,
mintha egy mély kút fenekén lennének. Katrín mégis szerette
volna befogni a fülét; érezte, hogy ha még egy nyikorgást
meghall, a teste minden porcikájával egyszerre sikolt fel.
Váratlanul megtört a csend, de a zaj egészen más irányból
érkezett. Líf meghallotta Gardart, és most félig sírva lekiabált
nekik valamit, amit nem értettek, valószínűleg azt, hogy
azonnal menjenek vissza hozzá. Kiáltásai megtörték a
transzállapotot, amely már-már megbénította őket, és Gardar
belépett a folyosóra.
– Lenne szíves előjönni?
Most sem érkezett válasz.
– És ha kés van nála? – suttogta Gardar fülébe Katrín,
miután megállt mögötte, és szorosan hozzásimult. Nem volt
más választása, mint hogy utána jön, vagy hátramarad,
márpedig ő semmilyen körülmények között nem óhajtott
egyedül ácsorogni a sötétben. – A kenyérvágó meg a húsvágó
kést is otthagytuk az asztalon!
Gardar nem válaszolt, csak tett néhány határozott lépést
előre. Amikor hirtelen megtorpant, Katrín ráeszmélt, hogy a
konyhaajtóban állnak. Azon tűnődött, vajon kinyissa-e a
szemét, vagy jobb, ha csukva hagyja. Az újabb nyikorgás
segített neki a döntésben, és egy kicsit még szorosabbra
csukta a szemét. A hang a konyhából jött, és az egyetlen, ami
elválasztotta őket tőle, az ósdi, rozzant ajtó volt. Lehet, hogy
az a valaki épp feléjük közelít, két késsel a kezében. Katrínt
annyira feldúlta ez a gondolat, hogy külön kényszerítenie
kellett magát a légzésre. Putti halkan, de annál mérgesebben
morgott. – Ne nyisd ki! – Arra sem volt képes, hogy Gardar
füléhez hajoljon, csak a pulóver vastag szövetébe suttogott.
Szavai nem érték el a kívánt hatást, érezte, ahogy férje jobb
karja a kilincs felé mozdul. A padló ismét megnyikordult, de a
zajt mintegy félbeszakította a zsanérok sikolya.
Gardar először nem mondott semmit, Katrín pedig a száját
sem merte kinyitni, hogy megkérdezze, mit lát. Aztán kettőt
lépett befelé, és Katrín megérezte a küszöböt a lábuk alatt.
– Hát itt meg mi a tököm van? – Gardar meglepettnek és
dühösnek tűnt. De nem ijedtnek.
– Miért, mi van? – Katrín alig tudta kinyögni ezeket a
szavakat. A legkevésbé sem akarta hallani a választ, de azért
csak megkérdezte. Talán a hívatlan vendég leszúrta magát
valamelyik késsel, Gardar hangjában ugyanis valami
megkönnyebbülés is rezgett.
– Nincs itt senki. – Gardar olyan sebesen lépett be a
konyhába, hogy kicsúszott Katrín kezéből, ő pedig ott maradt
a küszöbön. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Gardar kinyitja
az egyetlen szekrényt, amelyben elférhet egy ember, de csak
egy seprű esett ki belőle. Megnézte az ablakot is, de az be volt
csukva, és belülről bereteszelve.
– Most ez mi a kurva isten? – fordult Katrín felé. – Te is
hallottad a nyikorgást, mielőtt benyitottam, nem? Valaki volt
itt!
– Igen. – Katrín szorosan átölelte magát, hogy kissé védve
legyen a hidegtől, amelyet egyre erősebben érzett most, hogy
meg volt fosztva Gardar testének melegétől. Hitetlenkedve
próbálta felfogni a helyzetet. Belépett a konyhába, hogy
jobban körülnézhessen, és érezte, hogy Putti nem követi. Ő
picikén és szánnivalóan ácsorgott a küszöbön. Minden ízében
reszketett, egészen piciny, barna orra hegyéig. Katrín lehajolt
hozzá, és próbálta rávenni, hogy bejöjjön, de a kiskutya nem
engedett. Katrín felegyenesedett, és visszafordult Gardarhoz.
Putti majd rendbejön, hogyha visszamentek az emeletre.
– Nem lehetett egy patkány?
– Inkább egy nagyon kövér ember. Olyan kis állat alatt nem
nyikorogna a padló. Még Putti is tök csöndben mászkál, és
igaz, hogy nem túl nagy, de azért szeretnék én ekkora
patkányt látni. – Gardar ezzel együtt azért kihúzott néhány
fiókot, és beléjük világított a zseblámpával. – Meg mondjuk,
nem is tudom, hogy hova bújnának el.
Féltérdre ereszkedett, és bevilágított a konyhaszekrény
meg a kályha alá, aztán végig az egész padlón. Ugyanolyan
tócsákon csillant meg a fénysugár, mint a folyosón. – Itt nincs
semmi.
Aztán a lámpafény megállt a konyha hátsó falán.
– Hát ez meg mi? – Gardar felállt, és közelebb ment. – Ez
eddig nem ilyen volt, vagy igen?
Katrín is odalépett, és a megnézte a padlón a fekete foltot,
amely időközben megnőtt.
– Lehet, hogy a párától van? Az is lehet, hogy az a
magyarázat a tócsákra is, és csak véletlen, hogy lábnyom
alakúak. -
Gardar megint letérdelt, és a fényt a folt szélére irányította.
– Penésznek nézem – állt fel újra. – És szerintem inkább zöld,
mint fekete. De mondjuk, én nem értek hozzá, lehet, hogy
többféle színű van.
Beleszimatolt a levegőbe.
– Viszont nincsen penészszag. Ez inkább tengerillat.
Most Katrínon volt a sor, hogy lekuporodjon, és szemügyre
vegye a vizes lábnyomokat a padlón. Lassan szívta be az orrán
az illatot, amely őt is a tengerpartra emlékeztette.
– A tócsáknak is olyan a szaguk, Gardar. Ez tengervíz lesz.
Az meg nem folyik be ide csak úgy.
Gardar odament, és ő is megszaglászta az egyik tócsát. De
nem érte be ennyivel, hanem beledugta az ujját, és mielőtt
Katiin közbeléphetett volna, megkóstolta. Aztán a padlóra
köpött, és arrébb tolta Puttit, aki mintha fel akarta volna
nyalni a köpést.
– Ez tengervíz. – A lámpafény fel-le mozgott, ahogy ő újra
felegyenesedett. – Ezt én nem értem; akkor viszont biztos,
hogy bejött ide valaki. Csak azt nem értem, hogy.
Katrín annyira nem bírta a vizes lábnyomok látványát,
hogy inkább a konyhaasztalra nézett, ahol forró kakaót ittak
lefekvés előtt. Líf csészéjének barna környoma, ahol kilöttyent
a kakaó, még mindig ott volt. De valami más is: egy újság,
amelyről közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy letakartak
vele valamit.
– Gardar! – Katrín megmerevedett a félelemtől, és már arra
is büszke volt, hogy egyáltalán meg tud szólalni. – Gardar! –
ismételte. – Miért vannak megint bent a keresztek?
Mielőtt Gardar felelhetett volna, kis híján halálra rémítette
őket egy kályhába dobott fahasáb hangja. Gardar
bizonytalanul arra irányította a lámpa fényét, és a reszkető
sugár most a hamu– színű acélt világította meg. Katrín hálát
rebegett, amiért egyikük szíve sem gyenge, és arra gondolt,
hogy ha Einar élne, itt és most kapná meg azt a szívrohamot,
amely a halálát okozta.
– Jesszusom, de megijedtem! – fújt egy nagyot, de rögvest
elakadt a szava, mikor a régi, rongyos labda, amelyet Líf
Putrinak hozott, lassan kigurult a kályha alól. Katrín
visszavetette magát Gardar karjába. A pulóveren keresztül
megint érezte, hogy a férje szíve is olyan sebesen dobog, mint
az övé. – Van alatta valami?
Látta, hogy Putti visszahúzódott egy sarokba, ahonnan
most a játékát nézte, és morgott. Pedig a labda általában
felvidította.
– Megremegett egy kicsit a padló, amikor a fa megmozdult.
– Gardar hangja ritkán volt ennyire reszketeg. – De ha azt
akarod, hogy benézzek oda, el kell, hogy engedj. A biztonság
kedvéért odakukkantok, de egyébként ott nem marad meg
élőlény, annyira forró.
Katrín engedelmeskedett, bár erőlködnie kellett, hogy
kiszabadítsa összeszorított ujjait. Gardar feje már-már a
padlót súrolta, ahogy négykézlábra ereszkedve benézett a
kályha alá.
– Nincs itt semmi. Bár ez elég fura. Mintha a fal felé lejtene
a padló, nem erre kifelé.
Felállt, és a nadrágjába törölte a kezét.
– Muszáj fölmennem. – Katrín hangja remegett. – En ezt
nem bírom tovább.
Rekedten magához hívta Putrit. A kutya odament hozzá, de
óvatosnak látszott, ami nem volt jellemző rá.
– Légy szíves, gyere te is.
Gardar kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de
meggondolta magát. Valószínűleg olyan nagyon neki sem fűlt
a foga ahhoz, hogy ott maradjon. Hallották, ahogy Líf fentről
azt kérdezi, mi van.
– Megyünk! – Jelen állapotában Katrín hangja nemigen
lehetett képes arra, hogy feljusson az emeletig, de mivel Líf
nem válaszolt, azt kellett gondolnia, hogy talán mégis
meghallotta.
Gardar körbevilágított a helyiségben, míg úgy tűnt, meg
van győződve róla, hogy senki nincs ott. Aztán előreküldte
Katrínt, követte kifelé, és elirányította a lépcsőig.
 – Menj fel. Addig én itt várok. – Katrínnak nem volt ereje
megkérdezi, mire akar itt várni. – Kapaszkodj a korlátba,
mert kelleni fog a lámpa. Csak biztos akarok lenni benne,
hogy nincs itt senki, aki követne minket.
Nem is kellett többet mondania; Katrín sietve megindult
fölfelé a sötétbe. Az utolsó fokokon különös érzés fogta el, és
lelassított. Nem látszott semmi, csak a homályos, üres
folyosó. Persze, csak össze van zavarodva; de azért érezte,
hogy a karján felágaskodnak a szőrszálak, ahogy fellép a
lépcső tetejére, és be a folyosóra. Mielőtt észbe kaphatott
volna, a lépcsőhöz legközelebbi ajtó kivágódott, telibe találta
őt, és hátralökte. A lépcső eltűnt a lába alól, és csak azt érezte,
hogy zuhan.
 12. fejezet

Aznap éjjel a vihar elhagyta Ísafjördurt, és továbbállt

északnak, a Jökulfirdir fjordrendszer elhagyott települései
felé. Freyr szinte percre pontosan meg tudta mondani, mikor
történt ez; egy szemhunyásnyit sem aludt, és az ónos eső
folyamatos dobolása az ablakon eleinte segített is neki
nyugodtnak maradni, míg a fülébe nem dugta iPhone-ja
fülhallgatóját, és át nem engedte az uralmat a zenének.
Világos volt számára, hogy kezdi elveszíteni a kapcsolatát a
valósággal; sőt minden definíció szerint, amit a betegeire
alkalmazott, már el is vesztette. Olyan dolgokat látott és
hallott, amelyek nem voltak ott; bekövetkezett az, amitől
mindig is félt. Szörnyű volt belegondolni, hogy épp azért
hagyta el Sarát, nehogy ez megtörténjen, miközben talán
eleve elkerülhetetlen volt. Vagy talán túl későn szakított vele,
és az elmebetegség magjai már kicsíráztak, amikor ő
kartondobozokba rámolta azt a keveset, amit magával akart
vinni. Igazság szerint nem is lepte meg olyan nagyon ez a
fordulat; inkább azon csodálkozott, milyen valóságosnak
tűnik a valótlan. Most már jobban értette azokat a pácienseit,
akik a rendelőben ülve szemrebbenés nélkül számoltak be a
legképtelenebb dolgokról, abban a szilárd meggyőződésben,
hogy azok a mindennapi élet normális részei. Tényleg
hihetetlen volt. Egész életében úgy gondolta, hogy ezek az
emberek úgy tapasztalják meg tévképzeteiket, mint valami
kábítószeres álmot; homályos valóságot, amelyet könnyű
elkülöníteni a normálistól, legalábbis utólag, amikor magához
tért az ember. Most azonban kiderült, hogy nem ez a helyzet.
Pontosan ugyanúgy hallotta Benni hangját, ahogy munka
közben a kollégáiét szokta.
Vizuális hallucinációi sem voltak kevésbé erősek. Amikor
éjszaka végre rávette magát, hogy kinézzen a folyosóra, látta
elfutni a fiát, ugyanabban a ruhában, amit az eltűnésekor
viselt, és a magassága sem változott semmit. Habár a józan
ész azt súgta Freyrnek, hogy ez lehetetlen, biztos volt benne,
hogy nem csapta be a szeme. Az sem segített, hogy
emlékeztette magát, Benni minden kétséget kizáróan
meghalt, és még ha élne, akkor is jócskán nőnie kellett volna
az eltűnése óta eltelt három évben. A legjobb, amit ki tudott
találni, hogy egy másik gyereket látott, aki ugyanúgy hordta a
haját, és ugyanolyan ruhát viselt, mint annak idején a fia. De
tudta, hogy egy ilyen egybeesés abszurd volna, és azt sem
igazán értette, hogy tűnt el a kisfiú. Hosszas fogócska után,
melynek során több ajtó előtt is elfutottak, a gyerek berohant
az egyik kórterembe, és felszívódott. Mikor Freyr kifulladva
odaért, és lihegve kérdezősködött utána, kiderült, hogy senki
sem látta. Két ápolónő, akiket Freyr kis híján feldöntött,
amikor befordult egy sarkon, a fejét csóválta – szemlátomást
sokkolta őket megjelenése és látható zaklatottsága. Az sem
szólt éppen mellette, hogy a beosztás szerint most nem volt
műszakja, és elvileg semmiféle dolga nem lehetett a
kórházban. Mikor kezdett kínossá válni az, ahogy a két nővér
egymásra pillantgatott, Freyr elnézést kért, és otthagyta őket.
Ekkor merült fel benne először az a halvány sejtés, hogy kezd
megőrülni. Nem volt itt semmilyen gyerek, az ő halott fia meg
főleg nem.
Most ismét a munkahelyén volt, és a tükör előtt állt a
személyzeti mosdóban. Ellépett tőle, és mély levegőt vett.
Mindig idegesítette a fényes sárga csempe, de most különösen
elviselhetetlennek találta, ahogy nyúzott arcát keretezi. Orcája
duzzadt, szeme véreres volt az álmatlan éjszaka után.
Ráadásul annyira lefoglalta a gondolat, hogy most megőrült-e
vagy sem, hogy elfelejtett borotválkozni munkába indulás
előtt, így most sötét borosta díszelgett az arcán. Biztos volt
benne, hogy a kollégák és a betegek azt hiszik, ivott az este.
Tenni azonban nem tehetett semmit, csak remélhette, hogy
kegyes lesz hozzá ez a nap; hozzászokott, hogy negyvennyolc
órát dolgozzon egyhuzamban, úgyhogy ez nem okozhatott
gondot. És sokkal jobb is volt, mint otthon heverészni és
agyalni. Itt a munkára koncentrálhatott, amitől nem maradt
ideje hallucinációkat kergetni. Egy gondolat azonban újra
meg újra beférkőzött az agyába, dacára annak, hogy mindig
azonnal félretolta: mardosta a lelkiismeret. Értesítenie kellett
volna a főnökét, hogy aggódik a saját elmeállapota miatt.
Csakhogy tudta, mi lenne ebből; tíznapos szabadságra
küldenék, hogy kipihenje magát, miközben a kollégáinak
emiatt többet kellene dolgozniuk. Nem csak attól fázott tehát,
hogy egyedül marad a gondolataival. Azt azonban elhatározta,
hogy nyomban a feletteséhez fordul, amint úgy érzi, hogy már
képtelen rendesen ellátni a munkáját, és betegei biztonságát
teszi kockára.
Egyelőre azonban úgy tűnt, hogy nem fenyeget ez a veszély.
A dolgok látszólag teljesen rendben voltak, és nem látott vagy
hallott semmi abnormálisát. Csakhogy ez megint felvetette az
eredeti problémát: ha tényleg súlyos elmezavartól szenved,
akkor nem biztos, hogy meg tudja ítélni, mi normális, és mi
nem az. Csakhogy – pszichiátriai szakképzettsége, valamint a
valóságot hibásan érzékelők segítésében szerzett tapasztalata
ellenére – valahol legbelül biztos volt benne, hogy nem ez a
helyzet. Nem lehetett ez. Egyszerűen nem volt szabad, hogy
így legyen. Freyr alaposan megfigyelte az őt kísérő ápolónőt,
és nem látta rajta jelét annak, hogy szokatlannak találná az ő
viselkedését. Ellenőrzésképpen szándékosan nevetséges
megjegyzést tett az egyik beteg állapotára, és
megkönnyebbült, amikor a nővér a homlokát ráncolva,
döbbenten nézett rá. Ez reménnyel töltötte el, hogy ami előző
este történt, elszigetelt esemény volt, és most már minden
rendben van a fejében.
Az irodájába sietett, hogy megpróbálja elérni az orvost, aki
Hallát fogja felboncolni. Már kétszer hívta, de csak az intézet
telefonközpontosával tudott beszélni, aki azt tanácsolta neki,
hogy próbálkozzon később; a férfi az épületben van, de úgy
néz ki, hogy nem az irodájában. Freyr kissé tétovázott az üres
folyosón, aztán továbbindult, eltökélve, hogy semmi valótlant
nem fog látni vagy hallani. Munkahelyi cipőjének idegesítő
csikorgása egyszerre elhalkult. A padlón a linóleum zavaróan
fényes volt. A neonlámpa még mindig villogott, és hangosan
ketyegett hozzá. Próbálta az eszébe vésni, hogy majd keresse
meg a gondnokot, és szóljon neki a hibáról. Tulajdonképpen
hálás is volt annak az átkozott lámpának, amikor nyirkos
kezével megfogta irodája kilincsét. Ha egy ilyen hétköznapi
tárgyra meg a kicserélésére koncentrált, az elég volt ahhoz,
hogy a folyosón rohanó kisfia képe ne tudjon belépni az
elméjébe.
Freyr becsukta maga után az ajtót, aztán megtorpant,
amikor eszébe jutott, hogy nyílt ki az éjjel kétszer is, minden
jel szerint magától. Persze elképzelhető volt, hogy ezen is
elromlott valami – meglazult a zsanérja, vagy eltört valami a
zárban, és aztán emiatt jelentkeztek a hallucinációk, amelyek
csak az alkalmat várták, hogy a hosszas mentális feszültség és
az általános kimerültség eredményeképpen megjelenjenek. Ez
elég ésszerű magyarázatnak tűnt Freyr számára, aki végül az
ajtót tárva-nyitva hagyva indult az íróasztala felé. Ebben a
pillanatban az ajtó hangos csattanással becsapódott. Freyrben
meghűlt a vér. Némi nyálat erőltetett kiszáradt szájába,
lenyelte, és folytatta útját az asztalhoz, mintha mi sem történt
volna. Ha tényleg rossz az ajtó, éppúgy be is csukódhat
magától, mint ahogy kinyílhat. Mégsem tudta levenni a
szemét róla, miután leült: minden izma és idegszála
megfeszült, és egész teste készen állt rá, hogy összeránduljon,
amikor az ajtó ismét kinyílik. De semmi sem történt. Anélkül,
hogy szem elől tévesztette volna az ajtót, felvette a telefont, a
központot tárcsázta, és kérte, hogy kapcsolják neki a
gondnokot. Megnyugtatta, hogy a hangja normálisan cseng;
amilyen állapotban volt, akár vékony és rekedtes is lehetett
volna.
A gondnok hat csörgés után vette fel a telefont, amikor
Freyr már éppen letette volna. Idősebb férfi volt, nyugodt és
laza. Meglepettnek tűnt, amikor Freyr közölte vele, miért
hívja, és azt mondta, aznap reggel cserélte ki a fénycsövet.
Freyrnek beletelt némi idejébe, amíg meggyőzte, hogy ő egy
perce látta villogni a neont, de végül a gondnok vonakodva
belement, hogy megnézze. Attól sem lett jobb kedve, amikor
Freyr megkérdezte, tud-e róla, hogy valami baja lenne az
irodája ajtajának, vagy nem ferde-e az épület, ami miatt az
ajtó magától nyílik és csukódik. A gondnok először nem is
értette a kérdést. Freyr elmagyarázta, hogy az ajtónak szokása
kinyílni és becsukódni akkor, amikor a közelében sincs senki.
A gondnok azt mondta, amennyire ő tudja, az épület szilárdan
és vízszintesen áll. Hozzátette azt is, hogy ha meg volna dőlve,
akkor Freyr ajtaja vagy csak kinyílna, vagy csak becsukódna
magától, mindkettőt biztosan nem művelné. Hacsak azt nem
gondolja, hogy az épület billeg.
Freyr vörös arccal köszönt el tőle, és letette, aztán újra
tárcsázott. Tudta, hogy Dagný várja a véleményét a
kölcsönadott aktákról, de ebben a helyzetben képtelen lett
volna beszélni vele. Ilyen külsővel meg még kevésbé szeretett
volna találkozni vele. Majd ha a nap végén úgy érzi magát,
elgondolkozik rajta, hogy felhívja-e. Inkább a reykjavíki
orvost hívta, aki az első csörgésre felvette. Freyr
bemutatkozott, és némi kölcsönös udvariaskodás után
rátértek a tárgyra: Hallára, aki behűtve várta a boncolását egy
fémtálcán.
– Igazából az volna a legjobb, ha ide tudna jönni. – Az
orvost, akit egyébként Karinak hívtak, hallhatóan
megdöbbentette, hogy Freyr semmi nyomát nem lelte az
orvosi aktákban a Halla hátán lévő hegeknek. – Lehet, hogy ő
maga okozta a sebeket, és akkor összefüggésben állhatnak a
mentális állapotával. Nem vagyok ennek a területnek a
szakértője, úgyhogy jól jönne némi segítség.
– A reggeli gép már elment, úgyhogy legkorábban
vacsoraidőben tudok odaérni. Nem lesz az túl késő? – Freyr
valami meghatározhatatlan vágyat érzett arra, hogy elmenjen
innen egy kis időre. – Vagy halasszuk el holnap reggelre,
hogyha önnek úgy kényelmesebb.
Karl átgondolta a javaslatot, és a második lehetőség mellett
döntött.
– Próbáljuk nyirbálni a kiadásokat, úgyhogy ötkor bezár az
intézet. Boncolni lehet azután is, de mostanában nincs nagy
kedvem ingyen dolgozni a kormánynak.
Freyrnél másképp állt a helyzet. Nem is gondolt arra, hogy
költségtérítést kér a repülőjegyért, hátha az megbonyolítja a
dolgokat, és elveszíti a lehetőséget, hogy egy kis szünetet
kapjon. Ha felettesi engedély kellene ahhoz, hogy menjen,
inkább lecsíp egy napot a nyári szabadságából.
– Akkor holnap reggel nyolckor.
– Akkor visszatolom Hallát a frigóba.
Az öregember állapota rosszabbra fordult. Ez senkit nem
lepett meg igazán, a legkevésbé őt magát. Sárgásak voltak a
táskák a szeme alatt, arca pedig a láz ellenére holtsápadt. A
köhögés sem vitt belé színt; a gyengécske zörgés csak arra volt
jó, hogy hátráltassa mondandója előadásában.
– Elnézést. – Csontos kezét orrához és szájához emelte, és
zsebkendőjével letörölt egy nyálcseppet kékben játszó felső
ajkáról. – Jól emlékszem ezekre a gyerekekre; tanítottam ezt
az osztályt egy évvel azután, hogy ez a fénykép készült. Az
osztály– főnöküket baleset érte, és én helyettesítettem, mert
az előző osztályom tavasszal elballagott. – Letette a képet az
ölébe, és hátradőlt a párnán. – Sokat találgattuk, hogy miért
éppen ezt a fotót választotta a vandál. Lógott a falon több is,
de azokat békén hagyta.
– Volt valami közös a gyerekekben, akiknek kiszúrta az
arcát? – Freyr magával hozta a névsort, és most felolvasta. –
Jó barátok voltak, külön klikket alkottak, vagy ilyesmi?
– Az ilyesmiről sosem tudtunk pontosan. Játék közben nem
úgy nézett ki, mintha ők külön csoport lennének, bár tényleg
jóban voltak egymással. A legtöbbjüknek volt egy különleges,
legjobb barátja, akár fiú, akár lány. Az ilyesmit persze már
észre lehet venni; ha két gyerek mindig egymás mellett akar
ülni, és az iskolán kívül is sülve-főve együtt vannak. Más
tekintetben viszont nem sokat tudtunk a szociális
kapcsolataikról. Akkoriban nagyobb fegyelmet kellett tartani,
és az iskola fő célja az volt, hogy a lehető legrövidebb idő alatt
minél több ismeretet verjen a fejükbe szegénykéknek. Akkor
még nem volt ez a kompetenciaalapú oktatás, vagy hogy is
hívják, mint mostanában. Az iskolán kívül valószínűleg
összejártak, de nekünk volt elég bajunk a saját gyerekeinkkel,
nem értünk rá a tanításon kívül is foglalkozni velük. Az a
szüleik dolga volt.
Freyr bólogatott.
– Mit gondol, lehet, hogy valamelyikük még itt él
Ísafjördurben vagy a környékén? Főleg Lárus Helgasonnal
szeretnék beszélni.
Azt inkább nem említette meg, hogy azok közül, akiknek a
fényképe áldozatul esett a vandál dühének, már csak
Helgason van életben. Valószínűleg az öregember tarsolyában
is voltak még olyan információk, amelyeket eddig nem osztott
meg vele.
Az öreg tanár elgondolkodott a kérdésen.
– Úgy tudom, ő már régen elköltözött Ísafjördurből. Még
fiatalon délre ment gépkocsi mérnöknek tanulni, és sosem
jött vissza. De persze lehet, hogy rosszul emlékszem.
– Valószínűleg megtalálom a telefonkönyvben –
mosolygott Freyr. – Hallára emlékszik? Ő is ebbe az osztályba
járt, de a felnőttkorát Flateyriben töltötte.
Az öregembernek megint gondolkoznia kellett egy pár
pillanatig.
– Persze, persze! Pufók, sötét hajú kislány volt. Egy igazi
rosszcsont, úgy emlékszem. – Freyrre nézett. – Az apja ivott.
Nagyon rosszul bánt a gyerekekkel és az anyjukkal. Halla
agyafúrt kislány volt, bár nagyon okosnak azért nem
mondanám. Szerencsére a gyerekek közül egyik sem örökölte
az apjuk bűneit. Egyik jobb természetű volt, mint a másik.
– Tényleg szerencse. – Az alapján, amit az öreg mondott,
Halla apja valamilyen kezeletlen pszichiátriai
rendellenességtől is szenvedhetett. Ilyen helyzetben nem
ritka, hogy az ember a pohár fenekén keres enyhülést. Ha
viszont így volt, akkor Haliénak is lehettek pszichológiai
gondjai, annak ellenére, hogy sikerült a tüneteket elrejtenie a
családja elől.
– Élt itt az évek során egynéhány komisz iszákos. De azt
hiszem, ez egyre ritkább. Ma már jobban ismerik az emberek
az alkohol veszélyeit, mint akkor. – Az öregember újra felvette
a fényképet. – Ennek a kis fickónak az apja is súlyos
alkoholista volt. Undorító egy alak.
Freyr a fotóra nézett, és látta, hogy az öregember hajlott
ujja a szedett-vedett öltözékű kisfiúra mutat a középső sor
szélén.
– De aztán jóra fordult szegény kölyök sorsa?
– Bernódusé? Nem, azt nem mondhatnám. Szörnyű
történet.
Freyr szája hirtelen annyira kiszáradt, hogy úgy érezte,
képes
lenne felhajtani azt a pohár vizet is, amelyben az
öregember minden bizonnyal a műfogsorát tartotta.
– Azt mondta, Bernódus?
– Úgy hívták szegénykémet. Amikor átvettem az osztályt,
már nem járt oda, úgyhogy őt nem tanítottam, de a nevére jól
emlékszem. Nem egykönnyen felejt el az ember valakit, aki
ilyen sorsra jutott.
– Belőle is alkoholista lett? – Freyr elvette a fényképet,
amelyet az öregember megint letett. A kisfiú visszanézett rá a
gyenge minőségű fénymásolatról; mintha a másoló különös
gondot fordított volna az ő arcára. Bernódus.
– Nem, nem. Addig nem jutott el. Eltűnt. – Az öregember
megint köhögött. – Nyom nélkül.
 13. fejezet

A vihar elült, de a ház nyirkos maradt, ami

elviselhetetlenné tette a hideget. Líf, noha sokáig küszködött,
képtelen volt egy negyedik pulóvert is felrángatni a már rajta
lévő háromra. Állandóan és keservesen panaszkodott, hogy
nem bírja a viszketést, amelyet a gyapjúzokninak a
pamutzoknin átfúródó szálai okoznak. Ezt azonban még
mindig a kisebbik rossznak érezte a megfagyáshoz képest, így
aztán inkább csak vakarózott a régi kötőtűvel, amelyet Gardar
két meglazult padlódeszka között talált. Katrín nem igazán
tudott odafigyelni Líf sirámaira, mivel ő maga is vacogva
kuporgott a konyhaszéken; maga sem tudta, hogy a hidegtől,
vagy az éjszaka átélt sokktól reszket. Összevissza ütötte magát
esés közben, de tekintettel arra, hogy sokkal rosszabbul is
járhatott volna, nem panaszkodott.
Képtelen volt visszaemlékezni arra, hogyan zuhant le a
lépcsőn; melyik testrészét melyik fokba ütötte, és mikor verte
be annyira a fejét, hogy elájult. Valószínűleg rögtön azután,
hogy elveszítette az egyensúlyát, mivel egyáltalán nem
emlékezett semmire, és Gardar elmondása szerint úgy
pattogott le a lépcsőn, mint valami rongybaba. Szerinte éppen
az mentette meg Katrínt, hogy ennyire ernyedt és hajlékony
lett a teste. Amikor magához tért, a lépcső alján feküdt, és
zavaros tekintettel bámult fel az aggódva fölé hajoló Gardarra
és Lífre. Mielőtt azonban még kinyitotta volna a szemét, a
gyorsan tisztuló ködön át behatolt a fejébe az, amit mondtak,
és most úgy gondolta, éppen ez volt az oka annak, hogy ilyen
jól viselte a balesetet. Líf azt hitte, meghalt, és furcsa
tudatállapotában Katrín maga is ezt gondolta, sőt érezte is,
hogy önti el a szerencsétlen végzete miatt érzett bánat.
Amikor Gardar közölte, hogy érzi a pulzusát, hihetetlenül
megkönnyebbült, és ezután már semmi nem számított – a
fájdalom sem, amelyet még mindig érzett ugyan, de már
hozzászokott.
– Biztos nem érzed rosszul magad? – Abból, ahogy Gardar
ránézett, Katrín láthatta, mennyire rosszul festhet. – Ha
agyrázkódásod van, azzal csinálni kell valamit.
Nem fejtette ki bővebben, és Katrín kételkedett benne,
hogy bármi ötlete volna, mit kell tenni agyrázkódás esetén.
Megegyeztek abban, hogy felhívják a kapitányt, és megkérik,
jöjjön értük, mást pedig nemigen tudtak tenni addig, amíg a
segítség meg nem érkezik.
– Nem. Azt hiszem, az az egyetlen baj, amim most nincsen.
– Katrín hangja rekedt volt; nem sokat beszélt, amióta
felébredt. Elaludni viszont egy mondat közepén aludt el; erőt
vett rajta a sokk, miután Gardar és Líf feltámogatta a lépcsőn,
és besegítette a hálózsákjába. Egyáltalán nem értették mit
mond, mert vagy összeolvadva buktak ki belőle a szavak, vagy
egyenként, két zokogás között. Ez Gardar és Líf türelmét,
valamint értelmezőkészségét egyaránt próbára tette, mégis
mindent megtettek, hogy megvigasztalják. Végül az alvás
hozta meg az áhított nyugalmat; az egyik pillanatban még
ébren volt, és sírva követelte, hogy menjenek haza, a
következőben pedig már az álomvilágban lebegett, ahol ő és
Gardar újra friss házasok voltak, és boldogan éltek.
Részletesen nem emlékezett az álomra, de arra igen, hogy
ébredés előtt azt hitte, egy bánatos kis alak néz majd rá a
sapkája alól, amely elrejti az arcát. Sokáig nem is merte
kinyitni a szemét, de amikor megtette, nem látott semmi
ilyesmit, csak a szoba koszos, kopott plafonját.
Katrín megdörzsölte a homlokát. – Van egy tükröd, Líf?
Fúrta az oldalát a kíváncsiság, bár igazság szerint
egyáltalán nem vágyott látni, hogy néz ki. Amikor megkapta a
kis kézitükröt, nagyot nyelt, egymás után kétszer is, mielőtt
belenézett. Szerencsére azt látta, hogy jobban fest, mint
gondolta: egy karcolás az arcán, meg egy kis véraláfutás a
szeme alatt. Felfelé fordította a tükröt, és ujját a homloka
fölött éktelenkedő vörös kitüremkedésre tette.
– Egyik sem maradandó – mosolygott rá mélabúsan Líf. –
Nemsokára megint szép leszel. – Gardarhoz fordult. – Már ha
meg nem öl az a kiskölyök.
Gardar próbálta leplezni, mennyire dühíti, hogy ilyeneket
mond; Líf reggel óta megállás nélkül azt fejtegette, mennyire
aggasztják a legutóbbi események, pedig már rég eldöntötték,
hogy elmennek innen. Meggyőződése volt, hogy a kisfiú áll a
baleset mögött, miután Katrín elmondta, milyen gyorsan és
váratlanul vágódott neki az ajtó. Gardar viszont próbálta
bizonygatni, hogy a huzat csapta ki, pedig az összes ablak be
volt zárva.
Katrín nem akart véleményt alkotni a kérdésről, legalábbis
hangosan nem. A szíve mélyén tudta, hogy nem a szél vágta ki
az ajtót. Ugyanakkor csodálta Gardar türelmét, és azt, hogy
képes kizárni a valószínűbb, de sokkal kellemetlenebb
lehetőséget.
– Elég most már a hülyeségekből, Líf, ilyen eszedbe se
jusson! Azzal nem segítesz, hogy folyton ezt hajtogatod. –
Végighúzott egy sniccert a barna ragasztószalagon, amely a
szerintük az előző tulajdonos által otthagyott dobozok egyikét
zárta le. – Átnézzük ezt a holmit, amíg világosabb nem lesz,
utána felmegyünk a dombra, és hívjuk a kapitányt. Azt
hittem, ebben már megegyeztünk.
– Majd ha elmondod, pontosan mi lett az előző
tulajdonossal! Nem hiszem el, hogy eltitkoltátok! – húzta fel
az orrát Líf. – Sose hagyom, hogy iderángassatok, ha ezt
tudom!
Katrín nem is igen figyelt oda. Líf olyan ember volt, aki
csak azt hallotta meg, amit hallani akart. Einar, Isten
nyugtassa, valószínűleg beszélt neki erről, amikor a házat
megvették. És bár Katrín iszonyú dühös volt Gardarra, amiért
ő nem mesélt neki erről, úgy érezte, meg kell védenie. Egész
eddig beérte azzal, hogy hallgatta a veszekedést, de most,
hogy belenézett a tükörbe, és látta, hogy a balesettől nem lett
olyan, mint az Elefántember, felbátorodott.
– Biztos, hogy itt volt, amikor eltűnt? Nem egy hajón, vagy
fent a hegyekben, vagy valami?
– Einar szerint innen tűnt el. – Gardar kinyitotta a dobozt.
– Ugyanazt akarta, amit mi, felújítani a házat, de amikor érte
jöttek, nem találtak itt senkit. Nyilván nem tudhatom, nem
halt-e meg valahol odakint, meg egyáltalán, hogy mi történt
pontosan. A lényeg, hogy sosem találták meg. Nem akartalak
titeket ijesztgetni vele, de a tegnapi bizarr betörés fényében
már úgy gondolom, hogy mégis van jelentősége.
– Ő ölte meg! – Teljesen fölösleges volt Líffel vitatkozni;
szavai és hangneme nem tűrtek semmilyen ellenérvet. –
Lelökte a lépcsőn, aztán megfojtotta!
– Az most nem számít, hogy pontosan hogy halt meg.
Átkutatjuk a cuccot, és megnézzük, hagyott-e hátra valamit,
ami segíthet megérteni, mi folyik itt. – Gardar egyiküknek
sem nézett a szemébe beszéd közben. – Beleegyeztetek,
megvan?
 Katrín éppenséggel nem szólhatott bele a döntésbe, mert az
még azelőtt született meg, hogy ő visszanyerte a
beszédképességét. Épp elég gondot okozott neki, hogy lejöjjön
a lépcsőn; csak centinként volt képes learaszolni, aztán be a
konyhába, ahol falfehéren, reszketve leült, és figyelte a
többiek beszélgetését. Erre is csak azután volt hajlandó, hogy
Gardar kidobta a házból a kereszteket, és biztosította róla,
hogy nincsenek odalent új lábnyomok.
– Nem azt mondtad, hogy három éve tűnt el? – Katrín
imádkozott, hogy az esetnek ne legyen semmi köze az előző
este történtekhez, de minél többet gondolt erre, annál
valószínűtlenebbnek tűnt. – Az a gyerek nem lehet idősebb
tizenegy-tizenkét évesnél, szóval három éve nyolc-kilenc
lehetett. Ki van zárva, hogy egy ekkora gyerek megöljön egy
embert, pláne, hogy ennyi ideig életben maradjon itt.
– Hacsak nincs itt vele más is. – Volt valami abban, amit Líf
mondott, és nem is tudta véka alá rejteni az elégedettségét,
amiért ilyen okos elmélettel állt elő.
Gardar nem válaszolt, csak folytatta a doboz tartalmának
feltúrását.
– Hátha van benne rádió is. Ki tudja? Akkor nem kellene
felkepesztenünk a dombra. Nem tudom, ti hogy vagytok vele,
de nekem nincs valami nagy kedvem hozzá.
Katrín kinézett az ablakon, és egész más látvány tárult a
szeme elé, mint eddig. Az alvó természet tompa földszínei
helyett most minden sötét volt. Az ónos esőből az éjszaka
folyamán hó lett, amely most vékony rétegben borította be a
talajt. Már elállt a havazás, de Katrín így is rettegett a
gondolattól, hogy így kapaszkodjanak fel a dombra; nem volt
megfelelő állapotban, nem beszélve arról, hogy jégfoltok
rejtőzhettek a hó alatt, nekik meg nem volt szöges bakancsuk,
vagy ilyesmijük. Viszont hárman voltak, azaz nem oszolhattak
szét anélkül, hogy egyikük egyedül maradjon, tehát neki is
mennie kellett. Szóba sem jöhetett, hogy egyedül itt
maradjon, és azt sem tudta elképzelni, hogy Gardar induljon
útnak egymagában. Egy hirtelen szélroham felkapta a havat a
tönkretett tornác előtt, és most apró pelyhek táncoltak a
levegőben. Aztán ugyanilyen hirtelen elcsendesedett minden.
Katrín visszafordult a konyhaasztalhoz és a poros
dobozokhoz. Az elsőből Gardar már kivett néhány tárgyat,
amelyek egyike sem látszott hasznosnak a számukra: két
könyvet, egy kalapácsot, egy tárcát és egy zseblámpát. Katrín
felvette az utóbbit, és megpróbálta bekapcsolni, de az elemek
lemerültek.
– A rádióhoz nem kell áram? – Líf odalépett Katrín mellé,
és felvette a tárcát.
– Nem tudom, de ha itt van egy, az biztos, hogy akkuról
megy. Különben minek tartanák itt? – Gardar átrendezte a
doboz tartalmát, hogy jobban belelásson. – Ennyi szart egy
kupacban...
– Szerintetek ki csinálta ezt? – Katrín letette a lámpát, és
tétován babrált a ragasztószalaggal a doboz oldalán. – A tulaj
csak nem pakolt össze, mielőtt eltűnt.
– Talán a mentőcsapatok, akik utánajöttek. Vagy valaki
más, akinek valami köze volt a birtokhoz. – Gardar két
konyharuhát húzott elő a dobozból, szétnyitotta őket, és
beléjük nézett. – Úgy nézem, csak úgy összedobálták a cuccot,
szóval nem hiszem, hogy ő, vagy valami hozzátartozója lett
volna. Az biztos, hogy én a saját holmimat nem így raknám el.
Minden össze van keveredve. – Letette a kockás
konyharuhákat, és kivett a dobozból egy tarka műanyag
tányért. – Nincsen semmi rendszer.
– Haukur volt a neve. Haukur Grétarsson – lóbálta meg Líf
a tárcában talált hitelkártyát.
 – Nem tudjuk, hogy ez az övé-e. – Gardar elvette a kártyát,
megnézte, aztán visszaadta Lífnek, és folytatta a kutakodást.
– Valószínűleg az, aki összepakolta ezeket, úgy gondolta,
hogy hamarosan lekerülnek a városba. A tárca tele van
bankkártyákkal, nyugtákkal meg apróval. – Líf átpörgette az
ujja közt a nyugtákat. – De ha meg maga a tulaj volt az, akkor
biztos öngyilkos lett. Senki nem csomagolja el a saját tárcáját.
– Mit vett? – Katrín felvette azokat a számlákat, amelyekkel
Líf már végzett. Valamivel több mint három évvel korábbiak
voltak, és elég kis összegekről szóltak: néhány ezer koronás
vásárlás egy Hagkaup hipermarketben, hajvágás valahol a
Hlemmur buszpályaudvar környékén, Domino’s pizza,
Subway, tankolás. A következő adag nyugta is hasonló volt:
haszontalan emlékeket, hétköznapi vásárlások nyomait
tartalmazó kifakult papírfecnik. Katrín karja egyszerre
libabőrös lett. – Úgy nézem, ez a Haukur eléggé magányos
lehetett. A legtöbb számla boltokból meg gyorskajáldákból
van, és egyikben sem költött sokat.
– Mondjuk, három év alatt ez változhatott, de sok mindenki
biztos nem volt, akit meghívhatott volna vacsorára – mondta
Gardar. – Emlékszem, hogy megkönnyítette a házvásárlást,
hogy nem volt házastársa, sem közeli rokona. – Szétnyitott
pár összehajtott papírlapot, elolvasta, mi áll rajtuk, és
elvigyorodott. – Ez de király!
A többiek felé fordította a két lapot: egy barkácsáruház
számlája volt, meg egy ceruzarajz.
– Ez a szeptikus tartály összeszerelési rajza!
Katón és Líf elképedve bámult rá, láthatóan nem osztva a
lelkesedését.
– Nem értitek? Be tudjuk kötni a klotyót! – Gardar mosolya
kissé megfakult. – Jó, hát talán nem most, hanem majd
legközelebb.
 – Legközelebb? – Líf a fejét csóválta, és örömtelen nevetést
hallatott. – Annyi esélye van annak, hogy én visszajövök ide
bekötni azt a tartályt, mint annak, hogy megfürdök benne, ha
már megtelt!
Gardar letette a papírokat.
– Jó, hát lehet, hogy ti nem jöttök, de én attól még jöhetek.
– Kicsit csalódottnak tűnt, amikor nem kapott semmi
reakciót. – Ha van vécé, nagyobb árat kérhetünk a szállásért.
Becsukta a dobozt, és fogott egy másikat.
– Tavaszra olyan lesz ez az egész, mint egy rossz álom.
Megígérem.
Sem Líf, sem Katón nem válaszolt, Pedig Katón már
végleges döntésre jutott. Soha nem fogja ideengedni Gardart,
sem egyedül, sem mással együtt. Ez egy gonosz hely volt,
rossz érzésekkel teli. Gardar, aki közben kinyitotta a második
dobozt, most csendben turkált benne. Egy távcső került elő
belőle, amelyet Líf azonnal magához ragadott. Az ablakhoz
lépett, és körülnézett.
– Még egyvalamit tehetünk. – Katón nézte, ahogy Gardar a
harmadik dobozt is kinyitja. – Átmehetünk az orvosiakba,
míg a hajót várjuk, és onnan figyelhetjük távcsővel, hogy jut
be a gyerek ide.
Az igazat megvallva, Katrínt nem is annyira az izgatta, hogy
jut be a házba a gyerek, hanem az, hogy ők kijussanak belőle,
és egy másik házba menjenek. Vagyis legjobban azt szerette
volna, ha ebben a szent pillanatban elindulnának Ísafjördur
felé, és onnan repülnének haza, de tudta, hogy időbe telik,
amíg a kapitány ideér. Csak nem dobhat sutba mindent, és
indulhat értük azonnal. Legfelső pulóvere zsebébe nyúlt, és
kitapogatta mobil– telefonja megnyugtató körvonalait. Elő is
kaparta a készüléket. Az ismerős tárgy felmelegítette a
tenyerét. Hamarosan ott állnak majd a dombtetőn, és a
kapitánnyal beszélnek. Megszokásból bekapcsolta a telefont.
Nem történt semmi.
– Ahogy már mondta, legjobb lesz, ha maradunk az eredeti
tervünknél. – Gardar noteszeket vett ki a dobozból, és beléjük
lapozott. – Nemsokára elég világos lesz, hogy elinduljunk, és
telefonáljunk.
Katrín a sötét kijelzőt nézte.
– Lemerültem. Biztos véletlenül bekapcsoltam valamikor.
Hevesen megrázta a mobilt, és maga sem hitte el ezt a
magyarázatot.
– Mi van? – Gardar leporolta a kezét, és odament hozzá. –
Hát ez fura. – Elővette a saját telefonját, és bekapcsolta. Kissé
eltartotta magától, és hitetlenkedve meredt rá. – Ez valami
vicc – mondta magában, aztán ugyanúgy megrázta a telefont,
ahogy az előbb Katrín a magáét. Újra megnyomta a
bekapcsológombot, valamivel erősebben, mint az imént. De
ez sem használt. A telefon nem működött.
– Na ne már! – Lífhez fordult, aki teljesen elmerült abban,
hogy a távcsövön át nézelődött kifelé az ablakon. – Líf,
kapcsold már be a telódat, a mienkkel valami gáz van.
Líf feléjük fordult, és leejtette a távcsövet. A félelem az
arcán mostanra már ismerős volt nekik.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nem akarom. Menjünk fel a
dombra, és ott próbáljuk meg. Biztos nincs semmi baja.
– Líf, add ide a telefont! – nyújtotta a kezét Gardar. – Nem
megyünk sehova, ha nincsen működő telefonunk. – Mikor
ráeszmélt, hogy Líf megint az összeomlás határára kerül,
sietve hozzátette: – Ha meg ez se jó, akkor majd kitalálunk
valamit. Semmi ok a pánikra.
Líf kétszer is kinyitotta, majd becsukta a száját anélkül,
hogy mondott volna valamit. Aztán vonakodva átadta
Gardarnak a rózsaszín, gyöngyházfényű mobilt, amelyet
csillogó strassz-szívecskék díszítettek.
– Ha nem működik, ne mondd meg. Nem akarom tudni.
Becsukta a szemét, de nem bírta megállni, hogy ne
leskelőd-
jön. Katrín azon kapta magát, hogy akaratlanul is keresztbe
teszi az ujjait.
– Hát ezt nem hiszem el, bazmeg! – Gardar olyan erővel
csapkodta a rózsaszín telefon gombjait, hogy arról leesett az
egyik szívecske.
– De hát ez hogy lehet? – Katrín szétnyitotta az ujjait, és
elvette Gardartól a mobilt, hogy ő is megnézze magának. A
tiritarka kis szerkezet kijelzője éppoly sötét volt, mint az
övéké. – Hogy merülhet le három telefon is úgy, hogy be se
kapcsoltuk?
Líf érthetetlenül motyogott valamit, és a falnak dőlt.
Szembogarának sötétkékje kivirított sápadt arcából.
– Miért próbáltad ki? Lehet, hogy ha felvisszük, és csak ott
kapcsoljuk be, akkor működött volna! Elrontottad!
Gardar eltakarta a szemét a kezével, és lassan, mélyen
beszívta a levegőt. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt,
majd leengedte a kezét, és hangosat sóhajtott.
– Jó. Hát nem egészen így terveztem. – Két ujjával halkan
dobolt a dobozon. – Ezt most én nem tudom feldolgozni.
Hacsak azt nem akarjátok, hogy lyukat üssek a falba, és majd
azt is meg kelljen csinálnunk, muszáj úgy tennem, mintha ez
az egész dolog a telefonokkal nem is lenne. – Lífre nézett,
majd Katrínra, aki nagyon is jól ismerte már ezt a reakciót;
ilyesfajta krízissel a férje egyáltalán nem volt képes
szembenézni. A fejfájása erősödött, úgy érezte, mindjárt
szétszakad az agya. – Hátha ezekből a dobozokból előkerül
valami, ami segít.
Katrín látta, hogy Líf visszanyel valami választ, ami
nyilvánvalóan negatív lett volna. Pillanatnyilag ő maga sem
tudott kitalálni semmit, hogy feldobja kissé a hangulatot,
amely leginkább egy jég alatt rekedt tengeralattjáróra
emlékeztette. Líf példáját követve hátradőlt a széken, és úgy
figyelte, ahogy Gardar átkutatja a következő dobozt. Most,
hogy csend lett, hallották a zajokat, amelyeket a beszéd eddig
elnyomott – a szél süvöltését, és mindenféle recsegést meg
nyikorgást a házban, amitől Katrínnak borsódzott a háta. Líf
is minden egyes hangra összerezzent ijedtében.
– Ezt nézzétek! – Gardar egy becipzározott fekete tokot
húzott elő a dobozból. – Ez nem egy videokamera? – Gyorsan
kinyitotta a cipzárt. – De az! – Csinos, ezüstszínű kamera
került elő. Gardar hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét.
– Kérlek, istenem, passzoljon az akkuja valamelyik telefonba!
– Ne mondd már, hogy ez még működik! – Líf hangjából
most hiányzott a szokásos izgatottság és feszültség. –
Nevetséges.
Néhány pillanatnyi piszmogás után Gardar rájött, hogy kell
bekapcsolni a kamerát, de ez csupán arra volt jó, hogy
megtudják: természetesen annak az akkumulátora is
lemerült. Egyébként sem illett volna bele egyikük mobiljába
sem; ez eleve hamvába holt ötlet volt, amelyet inkább a
kétségbeesés szült, semmint a zsenialitás. Gardar mégsem
tette le a kamerát, hanem tovább vizsgálgatta; végül kinyitott
az oldalán egy kis rekeszt, amely a memóriakártyát rejtette.
– Vajon ezt meg lehet nézni valamelyik
fényképezőgépünkön?
– Az enyémen biztos nem – mondta Líf. – Ahhoz túl nagy.
Katrín elvette a kártyát.
– A mi gépünkben is ilyen van. – A fényképezőgépet öt éve
vették, amikor még csúcsmodellnek számított, de most
kifejezetten ósdinak tűnt Líf csillogó-villogó, vadonatúj
masinájához képest. – De nem tudom, lehet-e rajta videót
nézni.
Gardar a bejárathoz sietett a gépért, oda sem hederítve Líf
motyogására, hogy az úgysem fog működni, mert biztos az is
lemerült. Visszatérve rögtön kicserélte a memóriakártyát az
itt találtra, és szélesen elmosolyodott, amikor a
fényképezőgép bekapcsolt.
– így ni! – Feléjük fordította a kijelzőt, amelyen a felvételek
menüjének első oldalát láthatták. A legtöbb videó a házról
vagy a környékéről készült, úgy tűnt, a felújítási munkálatok
dokumentációjaként.
– Biztos bizonyítékot akart arra, hogy mennyi melót
fektetett a házba. Úgy néz ki, jó sokat. – Gardar a következő
oldalra lapozott, amelyen további felvételek szerepeltek. –
Ezek töksötétek – vonta fel a szemöldökét, és megpróbálta
lejátszani az egyiket. Líf és Katrín közrefogták, hogy jobban
lássanak. Katrín fejfájása enyhült, ahogy felállt, testének többi
része viszont minden mozdulatába belenyögött.
Figyelték a sötét kijelzőt, és hegyezték a fülüket, hogy
hallják az aprócska hangszóróból szóló hangot. A ház ismerős
zajai hallatszottak, aztán néhány nyögés, majd a felvétel
hirtelen véget ért. Gardar megpróbálkozott a következővel,
amely szintén olyan sötét volt, mintha a kamera ki lenne
kapcsolva. Már épp leállította volna, hogy megnézzen egy
újabbat, amikor ritmikus nyikorgás hallatszott, mintha valaki
a deszkapadlón lépkedne. Csak a szerencsének köszönhette,
hogy nem ejtette el a fényképezőgépet, amikor meghallották a
kamera kezelőjének rémült suttogását:
– Itt van bent.
 14. fejezet

Míg a rendőrőrsre tartott, hogy találkozzon Dagnýval,

Freyr az egybeeséseken gondolkodott. Kibírhatatlanul lassan
telt el a műszak, mintha sűrű szirupban kellett volna gázolnia.
Valami csoda folytán mégis sikerült végigcsinálnia anélkül,
hogy akár a kollégái, akár a betegek észrevették volna, mi van
vele. Azt viszont már nem bírta megállni, hogy ne távozzon
gyakorlatilag futva a kórházból, miután végzett. A kocsiba
beszállva remegő kézzel dugta be a slusszkulcsot a gyújtásba.
Dagný megígérte, hogy utánanéz az Ísafjördurből majd
hatvan évvel ezelőtt eltűnt kisfiú esetének, és amíg Freyrt
lefoglalta a munka, nem volt ideje azon töprengeni, vajon mi
köze lehet ennek a tragédiának az ő fiához – minden
energiájára szüksége volt ahhoz, hogy páciensei jóval
prózaibb problémáira tudjon koncentrálni. Most, hogy útban
a rendőrség felé volt ideje átgondolni a kérdést, elenyészett az
a csekélyke remény is, amely eddig élt benne, hogy végre kap
valami magyarázatot Benni eltűnésére.
A két eset feltűnően hasonlított egymásra, pedig olyan
messze voltak időben, hogy egyszerűen nem lehetett köztük
összefüggés. És mégis. Nem szerette a véletlen egybeeséseket,
a többségükről a végén úgyis kiderült, hogy van rá
magyarázat. De ez vajon egybeesés-e? Az nem az, amikor
rövid időn belül történik két hasonló esemény? Tekinthető
hatvan év rövid időnek? Ha két meteorit csapódik a Földnek
ugyanabba a pontjába néhány száz, vagy akár néhány ezer
éven belül, arra mondhatjuk, hogy véletlen egybeesés. De mi a
helyzet az emberek életének eseményeivel? Két hasonló
esemény több évtizedes – több mint két nemzedéknyi –
eltéréssel nevezhető-e még egybeesésnek? Nem tudta
biztosan. Gyerekek ritkán tűnnek el ok nélkül, bár sajnos
gyakrabban, mint amilyen gyakran sziklák potyognak le a
Földre. Minél ritkábban történik valami, annál hosszabb az az
időtartam, amelyen belül két eset még egybeesésnek számít.
Most akkor ez az, vagy sem? Freyr nem tudta eldönteni, és a
fejében uralkodó zűrzavarhoz ráadásul a reménytelenség
érzése is társult, ami lehetetlenné tette, hogy bármire
koncentráljon.
Tudta, hogy segítene, ha mindezt hangosan kimondaná, ha
mondatokká formálná a gondolatait, és megnézné, hogy
hangoznak. Egy másik személy kérdései is segítettek volna
helyes mederbe terelni ezeket a gondolatokat, mégsem
mondta ki őket, még akkor sem, amikor leült Dagný mellé a
rendőrségen. Csak szorosabban markolta az előttük álló
ormótlan asztal lapját, amelyet kétségkívül éppen a tartóssága
miatt választottak ki ide, másik kezével pedig átlapozta a régi
rendőrségi jelentéseket, amelyekre minden erejével igyekezett
koncentrálni. Dagný komoly arckifejezéséből ítélve
koncentrációból nála sem volt hiány. Biztosan fáradt volt a
hosszú munkanap után. Már rég hazament volna, ha nem
olyan előzékeny vele.
– Nem hiszem, hogy ebből bármi új kiderül még. – Dagný
az utolsó megsárgult lapot is letette az előtte álló kupac
tetejére. A régimódi betűk halványan felidézték Freyrben az
írógép kattogását. – Persze más jelentésekben lehet, hogy
szerepel a fiú, mert nyilván figyelmet keltett az eltűnése, de
nem nézhetünk át minden egyes jelentést. – Szomorúan
Freyrre mosolygott. – Érdeklődtem egy kollégámnál, aki most
megy nyugdíjba. Emlékezett rá gyerekkorából, és teljesen
biztos volt benne, hogy a fiút sosem találták meg. Úgyhogy
nem néztünk el semmit.
– Nem. – Freyr újra elolvasta az utolsó jelentést, amely az
esetről a rendelkezésükre állt. 1953. december 23-án, Szent
Thorlak 1 ünnepén kelt, majdnem két hónappal azután, hogy a
fiúnak nyoma veszett. Egy férfi késő este, a dermesztő
hidegben rongyos ruhájú kisfiút vélt látni a kikötő környékén,
aki nagyon furcsán viselkedett, és akinek a leírása tökéletesen
illett Bernódusra. A fiú kővé meredve állt a parton, és csak
nézett lefelé, miközben a jeges tengervíz a lábát nyaldosta.
Amikor a férfi odakiabált neki, hogy ő is lemegy hozzá, a
gyerek eltűnt, ezért a férfi azt gondolta, biztosan a tengerbe
esett. Ő maga hiába kereste, így hát értesítette a rendőrséget.
A nyomozás nem volt sem hosszú, sem alapos, hiszen ebben a
helyzetben nem sok mindent lehetett csinálni. Nem találták a
kisfiút, se egy jelet, ami a hollétére utalt volna – se aznap este,
se másnap reggel, amikor folytatták a keresést. A férfit
megkérték, hogy írja le a gyereket részletesen, és úgy tűnt, egy
éles szemű rendőr rájött, hogy a leírás egybevág az ősszel
eltűnt kisfiúéval.
– Úgy néz ki, gyorsan lezárták a nyomozást. Legalábbis
Benni esetében sokkal alaposabbak voltak. De szerintem ez
csak azt mutatja, hogy változtak az idők, nem a két fiú
társadalmi státusa miatt volt.
Bernódus egy mentálisan is problémás alkoholista fia volt,
míg Benni két megbízható és törődő szülőé, akik nem
nyugodtak volna bele abba, ha a nyomozás nem terjed ki
minden részletre.

1 Izland védőszentje - a ford.

 – Szerintem kicsit mindkettő. A rendőrség
munkamódszerei változtak, ahogy más szakmákéi is. – Dagný
fogta az összeszedett papírokat, és felállt, hogy elmenjen
lefénymásolni őket. – Ha te meg a feleséged nem
kapcsolódtok be a nyomozásba, lehetséges, hogy azt is
korábban lefújják. Persze ha nagyon feltűnően érdeklődtök a
részletek iránt, akkor rátok terelődött volna a gyanú, de a
lényeg, hogy a családtagok viselkedése így vagy úgy mindig
befolyásolja a nyomozást. – Takaros halomba rendezte a
papírokat az asztalon. – Igazából megnéztem a fiad ügyének
aktáját, hátha tényleg van valami összefüggés ezzel az esettel,
és el kell mondanom, hogy a rendőrség egy ideig nagyon is
gyanúsnak tartott titeket.
Freyrt nézte, egyértelműen azon tűnődve, hogyan fog
reagálni. Freyr nem is próbálta kikerülni ezt, hisz nem volt rá
semmi oka.
– Ezt már én is mondtam; nem akarom terelgetni a témát.
Borzasztó volt; majd megvesztem, úgy aggódtam a fiamért, és
akkor egy ideig még attól is félnem kellett, hogy letartóztatnak
ártatlanul. Bár az a csodálatos az egészben, hogy igazából egy
fikarcnyit se törődtem magammal; egyszerűen nem tudott
érdekelni, annyira sirattuk Benni eltűnését.
– Megértem. – Dagný még mindig nem vette le róla a
szemét. – Azt megtudtad, mi lett az inzulinnal? Amelyik
hiányzott a csomagból.
Freyr eleresztette az asztalt, és megdörzsölte a homlokát.
– Nem, sose került elő. Egy pillanatra sem tévesztettem
szem elől a gyógyszert, és tudom, hogy gyanús is volt a
rendőrségnek a dolog, de minden, amit mondtam, igaz volt,
és be is tudtam bizonyítani. Csak remélem, hogy a jelentésben
is ez van, de teljesen biztos vagyok benne, hogy hittek nekem.
Nem én vettem ki az inzulint a dobozból.
 Gazdag ember lett volna, ha minden alkalomért kap száz
koronát, amikor eltöprengett ezen, de sajnos sosem talált
elégséges választ. Biztos volt benne, hogy vagy a kórház
gyógyszertárában néztek el valamit, és eleve csak egy
fecskendő volt a dobozban, vagy a többi véletlenül kiesett
belőle úgy, hogy ő észre sem vette. Elment a kórházba a
gyógyszerért, megkapta a dobozt egy kis zacskóban, és többet
nem is foglalkozott vele. Sietett vissza az irodájába, ahol még
vagy két órát dolgozott, majd rájött, hogy haza kellene
mennie.
Még most is belefacsarodott a szíve gondolatba; ugyan
miért is nem ment egyenesen haza? Persze az irodájában rá
váró munka sokkal vonzóbb volt számára, mint Sarával meg a
nővérével sütni-főzni, és készülődni a születésnapra. De akkor
is. Soha semmit nem bánt ennél jobban, pedig most már nem
tehetett semmit; legfeljebb azt, hogy elveti ezt a gondolatot.
– Rettenetes egy nap volt – mondta. Ráadásul hazafelé
menet is feltartották; balesete volt egy utánfutóval, és még
idegesebb lett, amikor arra gondolt, milyen fagyos
fogadtatásra számíthat emiatt otthon. Nem vette észre az
utánfutót egy autón, amelyet meg kellett előznie az
ártúnsbekkai leágazásnál. A kocsijának nem lett nagy baja,
bár az utánfutó csúnyán behorpadt, és a kapcsolószerkezete is
teljesen elgörbült. Tulajdonképpen az egyetlen alkalom,
amikor a gyógyszert tartalmazó zacskó nem volt a keze
ügyében, az volt, amikor a benzinkútnál kiszállt az autóból,
hogy beszéljen a dühös sofőrrel, és kitöltse a biztosítási
papírokat, míg az az utánfutóján esett kárt mérte fel. A zacskó
az anyósülésen hevert, és akkor eszébe sem jutott. – Azt
hiszem, vagy már eleve nem volt benne a dobozban az az
inzulin, vagy a benzinkútnál lopták el, bár az kevésbé
valószínű. Csak észrevettem volna, ha valaki odalopózik a
kocsihoz, miközben én mellette állok.
– A benzinkút kamerái sem vettek fel semmit?
– Nem, sajnos nem. A bekötőút legvégén parkoltunk, nem
fértünk el egymás mellett, úgyhogy csak az utánfutós autó
látszik a felvételeken. De mondom, nem hiszem, hogy a
tudtom nélkül benyúlhatott volna valaki a kocsiba, és ha
mégis, akkor valószínűleg elvitte volna az egész zacskót, nem
vesződik azzal, hogy pár fecskendőt kivegyen a dobozból.
– Igen. Az valószínű. – Dagný arcáról semmit sem lehetett
leolvasni. – Nem is lényeges ez most. Csak kíváncsi voltam.
Nagyon mellbe vágott, amikor olvastam.
Míg Freyr azt nézte, ahogy Dagný kimegy a tárgyalóból,
próbálta elképzelni, miféle ember lehet az, aki olyan
közönnyel fogadja saját gyereke eltűnését, mint Bernódus
édesapja. Saját tapasztalatai alapján képtelen volt ezt
megérteni. Még csak nem is az apa jelentette be, hogy eltűnt a
fiú; ez a feladat az iskolai ápolónőre maradt. Szólt a kisfiú
tanárának, hogy Bernódus nem jelent meg nála egy
vizsgálaton, mire kiderült, hogy be sem ment aznap az
iskolába. A nővér telefonált a fiú apjának, aki közölte, hogy az
ágyában sincs. Ekkor jelentették be az eltűnést a rendőrségen,
akik azonnal kivonultak Bernódusék házához. Az ;ipa első
vallomásában azt állította, hogy azt sem tudja, előző nap
hazament-e a fia: elaludt az üveg mellett, és amikor felébredt,
azt gondolta, a gyerek már biztosan elment az iskolába. Csak
akkor jutott eszébe, hogy valami baj is lehet, amikor felhívták
az iskolából, hogy nem beteg-e Bernódus. Benézett a fiú
szobájába, és látta, hogy már az éjjel sem aludt ott.
Bár a jelentést író rendőr nagyon ügyelt arra, hogy
óvatosan, ítélkezés nélkül fogalmazzon, világosan látszott a
szövegből, hogy mennyire undorodott a gyermekét
elhanyagoló apától. Nem is tudta volna leplezni ezt, csak ha
mindent kihagy, amit a férfi mondott, aki nemcsak, hogy nem
tudta, hol a fia, de nem is igen igyekezett megtudni. Az apa
utolsó kihallgatásáról, az eltűnés után mintegy két héttel
készült jegyzőkönyvből az világlott ki, hogy a kihallgató
rendőrnek már végképp fogytán volt a türelme. Az apa
ugyanis többek közt olyanokat mondott, hogy jobb is lenne,
ha nem találnák meg a fiát, mivel akkor nem kellene fizetnie a
temetésért. Freyr ezen annyira elképedt, hogy újból el kellett
olvasnia, mert azt hitte, valamit rosszul látott. Ő maga a
világon bármit megadott volna azért, hogy a fia csontjai
megkerüljenek, és megszentelt földben nyugodhassanak.
Persze az a férfi beteg volt. Pszichiáterként Freyrt érdekelte
volna a története, de kételkedett benne, hogy elérhető róla
bármilyen adat. A jelentésekben semmi nem szerepelt arról,
hogy mi lett Bernódus anyjával, hogy ő is ilyen szerencsétlen
sorsra jutott-e. Ezt persze valószínűleg meg lehetett volna
tudni az idősebb lakosoktól, és Freyrnek nyomban eszébe is
jutott betege, az öreg tanár. Apa és fia azonban nem sokáig
lakott Ísafjördurben, és az aktákban semmi nem állt arról,
hogy honnan költöztek ide. Remélte, hogy az öregember
jobban ismeri a kisfiú történetét, ami az eltűnése után
biztosan téma volt az iskolában. Ezt reggel, amikor
meglátogatta, nem beszélte meg vele, de elhatározta, hogy
másnap sort kerít rá.
Egyszer csak elhallgatott a fénymásoló odakintről
behallatszó zaja.
– Nem kérsz esetleg egy kávét? – Dagný két papírcsomóval
a kezében lépett be az ajtón, a sárgás eredetikkel és a hófehér
fénymásolatokkal. – Nem nagy fáradság, van kávégép.
Freyr megrázta a fejét.
– Nem, kösz.
Ebben a pillanatban semmi sem kívánt. Hirtelen felszínre
tört az emlék, ahogy Sara összezuhant Benni eltűnését
követően. Csak akkor evett, ha ő ráparancsolt, a nemi életük
pedig valósággal elpárolgott. Teljes fásultság lett úrrá rajta.
Freyrnek összeszorult a szíve, amikor a régi, élettől és örömtől
kicsattanó, telt idomú Sarát összehasonlította ezzel az üres
porhüvellyel, akibe már csak hálni járt a lélek. Bár a félelmei,
hogy ő is ugyanígy végzi, alaptalanok is lehettek, muszáj volt
tisztában lennie a veszéllyel. Sara nem is volt tudatában
annak, merre indult el, amikor az első csésze kávét
visszautasította.
Freyr kinyújtózott. – De, inkább mégis. – Kényszerítette
magát, hogy nézze, ahogy Dagný megfordul az ajtóban, és a
kávéért indul, és megcsodálta karcsú csípőjét és formás
fenekét, amelyeket nem rejtett el egészen az egyenruha. Ettől
kissé jobban érezte magát, és még inkább ellazult, amikor
belekortyolt az erős kávéba.
– Ebből nem derül ki, volt-e valami kapcsolata Hallának és
Bernódusnak azon kívül, hogy osztálytársak voltak. – Dagný
visszaült mellé, és elkezdte az eredeti iratokat visszapakolni a
dossziékba. – Vagy nem volt, vagy elkerülte az esetet vizsgáló
rendőrök figyelmét. – Megrázta a fejét, mintha így akarná az
agyát működésre bírni. – Ez a Halla valamiért a megszállottja
lett annak a fiúnak. – Végigsimított rövidre nyírt haján. – De
akárhogy próbálom, semmi olyan kapcsolat nem jut az
eszembe, ami ilyen korú gyerekek között kialakulhat, és még
évtizedekkel az egyikük halála után is tart. Még ha legjobb
barátok voltak is a suliban, ami szerintem nem túl valószínű.
Az iskola információi szerint Bernódus magának való gyerek
volt, kerülte a társaságot. Biztos, hogy megemlítette volna
valaki, ha van egy közeli barátja.
Ezzel Freyr is egyetértett. Tudta, hogy az olyan gyerekek,
mint Bernódus, akiket a családtagok nem támogatnak, és
érzelmileg elhanyagolnak, általában peremhelyzetben
vannak. Szinte soha nincs „legjobb barátjuk”, és még
örülhetnek, ha nem zaklatják őket folyamatosan.
– Persze az is lehet, hogy a kisfiú eltűnése traumatizálta
Hallát, és ez az élmény került a felszínre akkor, amikor az
elmeállapota romlani kezdett. A gyerekek érzékenyek ebben a
korban, és a súlyos események tartós sérüléseket okozhatnak
nekik. – Freyr Dagnýra nézett. – Meg természetesen az is
lehetséges, hogy valaki felelős volt Bernódus haláláért, ő
pedig tanúja volt ennek, vagy legalábbis tudott róla.
– Nem, az nem lehet – ráncolta a homlokát Dagný. – Akkor
miért nem mondta inkább el?
– Ennek számos oka lehet. Mondjuk, attól félt, hogy ő lesz a
következő; esetleg csak akkor jött rá arra, hogy mit látott,
amikor már késő volt; vagy talán szégyellte magát, amiért
nem próbált segíteni Bernódusnak, netán meg akarta védeni
azokat, akiknek részük volt a fiú eltűnésében.
– Például kit? – Dagný kezdeti kételyei Freyr elméletével
kapcsolatban mintha gyengülni kezdtek volna.
– Például egy közeli hozzátartozót. Ha jól értem, Halla apja
is alkoholista volt. Talán erőszakra is hajlamos.
Dagný tűnődve bólintott. A haja, amely felmeredt ott, ahol
az előbb megsimította, egy pillanattal később követte a
mozdulatot, mintha időre lett volna szüksége, hogy
összeszedje magát.
– Hát igen, ez megmagyarázna egy-két dolgot. Én sem
akarnék egy életen át őrizgetni egy ilyen titkot. – Hintázni
kezdett a széken, és keresztbe tette a lábát. – Tehát szerinted
elfojtotta az emléket, ami egyszer csak előpattant, és
öngyilkosságba kergette?
Freyr elmosolyodott.
– Az ilyesmi nagyon ritka; sőt a szakirodalomban erősen
vitatják, hogy egyáltalán létezik-e, bár a médiában elég
gyakran van szó elfojtott emlékekről, például gyerekekkel
szemben elkövetett szexuális bűncselekményekkel
kapcsolatban. Mindenesetre bizonyítani még nem sikerült.
Meg lennék lepve, ha itt erről volna szó.
– Gondolkodtál azóta, hogy mi köze lehet ennek a fiadhoz?
– nézett a szemébe Dagný. Kissé idegesnek tűnt, és emiatt egy
kicsit túl sokáig tartotta fenn a szemkontaktust. Freyrnek
olyan érzése volt, mintha vizsgáztatná őt. – Úgy értem,
eszedbe jutott valami, hogy mit akarhatott tőle Halla? A jelek
szerint ugyanúgy foglalkoztatta őt, mint Bernódus.
– Nem, de nem is hiszem, hogy bármi köze lehetett
hozzám, a fiamhoz vagy a családomhoz. – Freyr magához
húzta a fénymásolatokat. – A kapcsolata Bennivel csak a
fejében létezett, és csak az a kérdés, hogy miért képzelte be
magának.
– De akkor is elég furcsa, nem gondolod? – Dagný továbbra
is őt nézte. – Eltűnik a fiad, ideköltözöl, és akkor előkerül egy
régi ügy, amelyben egy másik kisfiú hasonló körülmények
között tűnt el.
Az lett volna a legegyszerűbb, ha tagadja az egészet,
betudja valami hihetetlen egybeesésnek, és valami másra
tereli a témát. Ehelyett azonban Freyr úgy döntött, ha már
Dagný felhozta ezt, kihasználja a lehetőséget, és elmondja,
ami a szívét nyomja:
– Szerintem ez több mint furcsa. Ez őrület. Ha nem
borítana ki ennyire, lehet, hogy képes lennék összeszedni a
gondolataimat, és megoldani ezt. De ez olyan bizarr, hogy azt
sem tudom, hol kezdjek neki. – Kortyolt egyet a mostanra
már langyos kávéból, és folytatta: – Semmi közöset nem látok
Bernódusban és a fiamban azon kívül, hogy eltűntek. És
évtizedek teltek el a két eset között. Rokonok sem vagyunk;
most néztem meg az Izlandiak könyvében 2 Bernódus ahhoz
is túl régen tűnt el, hogy ugyanaz legyen, aki elrabolta őket.
Szóval minden arra mutat, hogy a két esetnek semmi köze
egymáshoz, de én mégsem vagyok képes ezt elfogadni. Főleg
úgy, hogy Benni és Bernódus neve is szerepel Halla
búcsúlevelében, meg a telefonján lévő SMS-ekben is.
Szerintem ez már nem lehet véletlen, akkor sem, hogyha
képtelen vagyok megtalálni köztük a kapcsolatot.
Dagný halványan rámosolygott.
– Mintha magam mondtam volna. Persze reménykedtem,
hogy találsz valamit az aktákban, amit mi nem vettünk észre,
de nem igazán lep meg, hogy nem találtál. Biztosíthatlak,
hogy mi is minden oldalról megvizsgáltuk a Halla-ügyet:
beszéltünk a férjével, a gyerekeivel, a volt kollégáival, de senki
nem tud semmit, és mindenki csak mereszti a szemét, amikor
megemlítjük a fiadat vagy Bernódust. – Néhány papírért
nyúlt, amelyeket magával hozott a tárgyalóba, de hozzájuk
sem ért, mióta letette őket az asztalra. – A férje és a lánya
viszont mondta, hogy az utóbbi időben csak keveset, vagy
egyáltalán nem érintkezett a barátaival, úgyhogy tőlük nem
sokat tudhatunk meg. Néhányuk el is költözött, úgyhogy
Halla elég sokat lógott a telefonon, panaszkodott is a férje a
számla miatt. Az egyik nő Ísafjördurben élt, de meghalt nem
sokkal azelőtt, hogy Hallával elkezdődött ez a dolog. A férj és
a lánya biztosak benne, hogy éppen az ő halála miatt kezdte el
Halla a régi barátait keresni; rájött, hogy már neki sincsen sok
hátra. A félje még azt is mondta, miután beszélt veled, hogy
elgondolkozott a vallási érdeklődése felerősödésén,és azt

2 íslendingabók, azaz Izlandiak könyve: az interneten is elérhető adatbázis, amely

Izland valamennyi lakójának családfáját tartalmazza kb. a IX. századig
visszamenőleg - a ford.
gondolja, azt is ennek a nőnek a halála okozhatta. Halla
biztosítani akarta a helyét a mennyben, ahogy közeledett a
vég.
– Jó, de ennek mi köze ahhoz, hogy megkereste a régi
barátait? – Freyr remélte, hogy Dagný csak részleteket oszt
meg vele a nyomozásból. Elég komplikált volt ez a rejtély már
anélkül is, hogy belekevernének még néhány nyugdíjast az
ország különféle tájairól.
Dagný átnyújtott neki két papírlapot. Az egyik a már
ismerős osztályfénykép fénymásolata volt, a másik pedig
azoknak a névsora, akiknek az arcát kilyuggatták. Freyr
átnézte. Lárus Helgason, Védís Amgrímsdóttir, Silja
Konrádsdóttir, Jón Evarsson és Steinn Gunnbjömsson.
– Amint látod, Halla régi barátai ugyanazok, akiknek az
arcát annak idején tönkretették a fotón. És úgy tudjuk, a
többségük már nem is él. Miután Halla elkezdte lenyomozni
őket, sorban egymás után mind meghaltak.
Freyr visszatolta a listát Dagný elé. A fénykép ott maradt
előtte, Bernódus szánnivaló arca némán meredt rá.
– Beszéltetek ezzel a Lárusszal, aki még életben van?
– Igen is, meg nem is – hajtotta össze a papírt Dagný. –
Ránk csapta a telefont, amikor közöltük, miért keressük, és
mivel Reykjavíkban lakik, nem tudjuk kideríteni, hogy ha
személyesen keresnénk fel, barátságosabban fogadna-e.
Jobban szeretném nem belekeverni ebbe az ottani
rendőrséget. Nem biztos, hogy hihetően el tudnám nekik
magyarázni a dolgot.
Freyr nagy nehezen levette a szemét a fényképről, amely
már kezdte hipnotizálni.
– A többiek hogy haltak meg? így hetven felé persze ez nem
annyira furcsa, de ilyen rövid időn belül azért elég magas ez a
halálozási arány.
 Dagný megköszörülte a torkát.
– Nos hát egyiküket sem betegség vitte el. Védís egy baleset
miatt vérzett el, Jón égési sérülések szövődményeibe halt
bele, Silja megfagyott, Steinnt elütötték, Halla pedig
egyértelműen öngyilkos lett.
Freyr hagyta leülepedni Dagný szavait, és közben próbált
valami következtetésre jutni ezzel a szomorú statisztikával
kapcsolatban. Azt kívánta, bárcsak lenne tolla és papírja, hogy
jegyzetelhessen.
– Kivizsgálta valaki ezeket az eseteket? Megnézték, van-e
ok azt feltételezni, hogy összefüggnek?
– Nem. Ha ilyen információkat akarunk kikérni, ahhoz
külön végzés szükséges, és több különböző rendőri szerv kell
hozzá, úgyhogy marha sokáig tartana. Ezek az emberek
szanaszét éltek az országban. És nem is hiszem, hogy utána
tudnánk járni. Nehéz volna megmagyarázni, miért kell az
infó; semmi jele bűncselekménynek, úgyhogy semmi alapunk
nincsen, hogy kérdezősködjünk. – Dagný egy pillanatra
elhallgatott, aztán nagy levegőt vett. – Plusz van még valami.
Ez nem hangzott jól, de Freyr azért csak megkérdezte:
– Micsoda?
– Az első, aki meghalt, Védís... – Mielőtt befejezte volna a
mondatot, Dagný átadta a másik lapot, amely egy boncolási
jegyzőkönyv első oldalának tűnt. – Ísafjördurben élt, úgyhogy
utána tudtam nézni a halála körülményeinek. Ahogy látod,
három éve halt meg, egy kerti balesetben. – Megnyalta
kiszáradt ajkát. – Ráesett egy metszőollóra, amely átvágta a
nyaki ütőerét és a légcsövét. Ne kérdezd, hogy lehet ilyen
szerencsétlenül esni, de ez mind benne van a jegyzőkönyvben,
és senki nem vitatta, hogy baleset történt.
– Történtek már furcsább dolgok is. – Mostanra teljesen
kihűlt a kávé, Freyr mégis belekortyolt. – Ismerted ezt a nőt?
 – Nem nagyon, de emlékszem rá. Nem volt egy hétköznapi
jelenség; időnként szeánszokat tartott otthon. De ez nem
fontos. – Dagný kissé elfintorodott. – Mást akartam neked
megmutatni. A baleset időpontját.
Freyr a jegyzőkönyvre pillantott. Kétszer is el kellett
olvasnia a dátumot, hogy biztos legyen benne, pedig nem is
tudta, hányszor látta már ezt a számsort.
– Ez Benni eltűnésének a napja – hebegte kiszáradt szájjal.
– És még itt van ez is – mutatott a dátum alatti sorra
Dagný. – Abban a házban lakott, amelyikben most te.
Mondhatni, a te kertedben halt meg. – Mélyen Freyr szemébe
nézett. – Véletlen?
 15. fejezet

Úgy látszott, Putti rájött, hogy az éjszaka – és a velejáró

rettegés – hamarosan beköszönt. Katrín mellett feküdt, aki
egy összehajtogatott gyapjútakarón ült Líf és Gardar között,
és a házat körülvevő sötétséget nézte. A nőnek még mindig
fájt minden porcikája, de már megszokta, és legalább a
fejfájása elmúlt, úgyhogy aránylag jól érezte magát. A kutya
időnként minden látható ok nélkül felkapta kurta mellső
lábain nyugtatott fejét, és kivicsorította a fogait. Nem lehetett
megnyugtatni, amíg magától rá nem jött, hogy nincs ott
semmi. Normális körülmények között a patak csobogása,
valamint a dagály hullámainak moraja megnyugtató lett
volna, de most olyan volt, mintha csak elrejtenének más,
fenyegető zajokat. Most odalopózhatott valaki a ház
hátuljához, végig a fal mentén, ide hozzájuk úgy, hogy ők
észre sem veszik. Mégis jobb volt így, mint odabent várni arra,
hogy megzörren a halott aljnövényzet, és megnyikordulnak a
padlódeszkák.
– Hadd nézzem meg még egyszer – nyúlt át Katrín fölött
Líf, hogy elvegye Gárdáitól a kamerát. – Légyszi!
– Nincs az az isten. – Gardar ellenőrizte, be van-e
cipzározva a kabátja zsebe, hogy Líf ne tudjon belenyúlni. –
Úgysem fogsz többet látni, mint amennyit eddig láttunk, és
lemerülőben van az akku.
– És mi szükségünk van a fényképezőgép akkujára? –
Katrín hangja nyugodt volt. Mintha egyszerűen eldöntötte
volna, hogy elfogadja, bárhogy alakuljon is a helyzet. Nem
tudta, meddig fog tartani ez a különös nyugalom, de
elhatározta, hogy kiélvezi, amíg lehet. Az viszont kissé
zavarta, hogy talán azért múlt el a félelme, mert beletörődött
az elkerülhetetlenbe: a gyerek velük is azt teszi majd, amit a
ház előző tulajdonosával; eltűnnek a föld
színéről, és senki sem fogja megtudni, mi történt velük. –
Én biztos nem akarok fotózni.
Gardar mogorva pillantást vetett rá.
– Azt nyilván nem. De mi van, ha találunk még egy
memóriakártyát? Azon esetleg lehet valami, ami segíthet
rajtunk. Még van két doboz, amit nem néztünk át.
– Semmilyen memóriakártyán nincsen semmi, ami segíthet
rajtunk. Ha az előző tulaj tudott volna bármi ilyesmit, nem
gondolod, hogy megmentette volna magát? – Katrín
hunyorgott, és eredménytelenül próbálta kivenni a
félhomályban, hogy hol vannak a vékony ruhaszárító kötelek.
– Ne legyél már ilyen negatív! – Líf kissé elhúzódott
Katríntól, de aztán, mintha megbánta volna, visszacsusszant a
helyére. Nekiment Puttinak, aki ingerülten felkapta a fejét,
majd megrázta, hogy a fülei csak úgy csapkodtak, hatalmasat
ásított, aztán visszafeküdt a kockás plédre. Fénylő sötét
szemét azonban nem csukta be, hanem őket nézte vékony
szálú szempillája mögül. – Azt már nem bírom ki, hogyha
mindennek a tetejébe még pesszimista is vagy! Van elég
bajunk így is!
– Nem vagyok negatív. – Katrín érezte, hogy kezd
begörcsölni egy kisebb izma, ezért kinyújtotta sajgó lábát.
Nem tudta, hogy a hidegtől görcsöl-e jobban, de vastag
nadrágja ellenére majd lefagyott a lába. – Csak realista. Mind
hallottuk; ugyanazt élte át, amit mi, csak ő egyedül volt. Még
azt is megkockáztatnám, hogy az évnek ugyanebben a
szakában volt itt. Láttam a felvételeken egy kis havat.
– Az nem jelent semmit. Itt augusztusban is tud havazni. –
Gardar a nyakát nyújtogatta, nyilván ő is kezdett
elgémberedni. – Egyébként is csak óvatosan hasonlítgassuk a
mi helyzetünket az övéhez. Te magad mondtad, hogy ő
egyedül volt, mi meg hárman vagyunk.
Katrín visszafogta magát, pedig kedve lett volna hangosan
felkacagni. Persze alhattak felváltva, de egyébként semmivel
nem tűnt jobbnak a helyzetük, mint azé a szerencsétlen
emberé, aki egyedül, elhagyatva halt meg ezen a helyen.
Annyit megtudtak a felvételekből, hogy az ő telefonja is
minden előjel nélkül lemerült. Ő is látta a lehajtott fejű, szinte
karnyújtásnyira ácsorgó kisfiút, aki azonban köddé vált,
amint megközelítette. A két kereszt is felbukkant a házban,
minden magyarázat nélkül, és Katrín szinte még most is
érezte a súlyt, amely akkor nehezedett a mellére, amikor
megjelentek a kamera apró kijelzőjén, és a férfi remegő
hangon narrálta a felfedezésüket. Úgy tűnt, ő sem értette
jobban, mi történik, mint ők. Katrínt sem nyugtatta meg,
amikor egy másik felvételen meglátott néhány kagylóhéjat. De
az utolsó videó volt a legnagyobb hatással rá. Attól múlt el a
félelme, és szállta meg a különös nyugalom. A férfi hangja
meg– adóan szólt. Olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett
érteni, főleg azért, mert egyfolytában ásítozott; rettenetesen
fáradt lehetett. Annyit azonban értettek, hogy végső búcsút
vesz különféle emberektől, akiknek nem ismerték a nevét.
Úgy látszott, a férfi beletörődött a sorsába. Abba, hogy nem
jut vissza a városba. Legalábbis élve nem.
Újra meg újra megnézték a felvételt, abban a reményben,
hogy megértik, mit beszél a férfi, egyre merítve az
akkumulátort, de ez nemigen számított. A férfi diktafonnak
használta a kamerát; semmit nem lehetett látni az őt
körülvevő sötétségben, és ő is csak beszélni tudott. Remegő
hangon mondta, hogy nincs lámpája, mert elveszett, és érzi,
hogy valami történni fog. A házban elviselhetetlen a bűz, és
folyton nedves lábnyomokat talál a padlón, amelyek nem az
övéi. Van a levegőben valami undorító, valami eleven, ami rá
vadászik, noha neki fogalma sincs, hogy mivel érdemelte ezt
ki. Aztán váratlanul elhallgatott. Ekkor egy másik alak tűnt fel
egy pillanatra, de nem látták tisztán, mivel gyakorlatilag
semmi fény nem volt. Tulajdonképpen nem volt több egy
fekete árnyéknál a valamivel kevésbé sötét háttér előtt.
Próbálták lassítva lejátszani, majd szinte kockánként
megállítani a videót, de hiába, a megfelelő pillanatot nem
sikerült elkapniuk. Mégsem volt semmi kétségük afelől, hogy
a fiú az. Arra viszont egyiküknek sem akaródzott rámutatni,
hogy mennyire hasonló korúnak látszik a filmen, mint most,
három évvel később. Hallották, ahogy a férfi levegőért
kapkod. Aztán újra beszélni kezdett, de a felvétel a mondat
közepén véget ért. Vagy a kamerával támadt valami probléma,
vagy valami más, sokkal rosszabb dolog történt. Ezután
viszont, bár rémülten suttogott, pontosan értették, hogy mit
mond: „Jön... Jön... Istenem, Istenem, jön...” És ez volt az
utolsó felvétel a memóriakártyán.
Putti felemelte a fejét, és morgott, hosszabban és
mélyebben, mint addig. Gardar horkantott.
– Mérget vennék rá, hogy igazából ez a nyüves dög borít ki
minket. Ha befogná a pofáját, mi sem így reagálnánk. Az
ember annyi hülyeséget képes kitalálni.
– Ne beszélj így szegény kis drágámról! Gyere, Putti, gyere
anyuhoz! – veregette meg a combját Líf, de Putti nem
mutatott különösebb érdeklődést iránta, bár a morgást
abbahagyta. Lífhez azonban nem ment közelebb, hanem ott
maradt Katrínhoz bújva. Mindig a közelében volt, amióta a nő
lezuhant a lépcsőn, és láthatóan elhatározta, hogy nem tágít
mellőle. Gardar a kutyát nézte, aztán megcsóválta a fejét,
ásított, de nyilván eszébe jutottak az alvásmegvonástól
szenvedő férfi széteső mondatai a videón, és gyorsan
megpróbálta elnyomni az ásítást. – Ne menjünk be lassan?
Kezd hideg lenni, nem ülhetünk itt egész éjjel.
– Én nem akarok bemenni! – Líf Putti füle tövét vakargatta,
szemlátomást féltékenyen, amiért a kutya mostanában
Katrínt részesítette inkább a kegyeiben. – Ezerszer inkább a
kinti hideg!
– Tovább kényeztette a kutyát, aki mintha észre sem vette
volna.
– Nem hozhatnánk ki inkább a hálózsákokat?
– Nem. – Katrínnak a tanítványai jutottak eszébe. Hogyha
olyasmit kellett csinálniuk, amit nem szerettek, ők is képesek
voltak a leglehetetlenebb dolgokat is kitalálni, csak hogy
elkerüljék az elkerülhetetlent, vagy ha azt nem, legalább
elhalasszák. Lífnek is tudnia kellett, hogy előbb-utóbb muszáj
lesz bemenniük. Ebben a pillanatban tényleg egy kicsivel
elviselhetőbbnek tűnt itt kint ücsörögni, de nem hitte, hogy
akkor is az lesz, ha majd aludniuk kell.
– Viszont alhatunk az orvosiakban. Megvan a kulcsa. –
Katrín inkább nem tette hozzá, hogy ott esetleg rádió is lehet,
vagy valami, aminek a segítségével érintkezhetnek a
külvilággal. Irreális várakozások terén ő sem volt jobb Lífnél.
Lífet egészen felvillanyozta az ötlet, Gardarnak azonban
kicsit jobban át kellett gondolnia.
– És ott jobb lenne? – Még mindig talpon volt, és a szemét
meresztgette a ház irányába. Az éjszakai égbolt borult volt,
sem a hold, sem a csillagok nem világítottak.
– Talán igen, talán nem. – Katrín is felkelt, izmai
tiltakozása ellenére. Putti fekve maradt, de felnézett rá, és
valahogy szomorúnak tűnt. Katrín rámosolygott, bár nem volt
biztos benne, hogy a kutyák tudják értelmezni az emberi
arckifejezéseket. – Én mindenesetre jobban szeretnék oda
menni, mint itt maradni éjszakára. Hát ti?
Többet nem is kellett mondania; egyiküknek sem volt nagy
kedve újra az emeleten aludni, abban a szobában, amelyet
mindenjel szerint az előző tulajdonos is hálónak választott ki.
Putti minden mozdulatukat figyelte, és nem tágított Katrín
közeléből, akinek minden lépés szúró fájdalmat okozott.
Kínosan egyértelművé vált, hogy őt tekinti új gazdájának.
Talán nem is volt semmi furcsa abban, hogy szegény jószág
rájött, Líftől nem sok segítségre számíthat, az azonban
meglepte Katrínt, hogy a kutya nem Gardart tünteti ki a
figyelmével. Ő volt az egyetlen, aki igyekezett legalább úgy
tenni, mintha minden rendben lenne.
– Asszem egy hópelyhet éreztem. – Líf a hálózsákját
igazgatta a karjában, és megdörzsölte az arcát. – Talán jobb is
lenne, ha még havazna, nem? Akkor látnánk a lábnyomokat.
– És te követnéd őket? – Gardar Katrín és Líf mögött
lépdelt, akik épp csak elfértek egymás mellett a keskeny
ösvényen. Ő sem tudott sokkal gyorsabban haladni, mint
Katrín, mivel a lába alig gyógyult valamit. – Nem nagyon
tudom elképzelni.
– Nem is úgy értettem, hogy most este, de talán holnap,
amikor világos lesz. Olyan sokan nincsenek itt, hogy addigra
minden tele legyen lábnyommal. Képzeljétek csak el, milyen
lenne, ha megtalálnák azt a kis köcsögöt, megkötöznénk, és
nyugtunk lenne végre! Lehet, hogy meg is kell ölnünk, ő is
megölte az előző tulajdonost!
Katrín felhúzta a szemöldökét, amibe belesajdult a fejsebe.
Lífnek mintha elmentek volna otthonról. De inkább Gardarra
hagyta, hogy letorkolja őt a hülyeségéért, ami miatt aztán
egész úton civakodtak. Katrín általában nagyon unta az
ilyesmit hallgatni, de most kimondottan megnyugtatta. Volt
benne valami hétköznapian ismerős, mintha egy öreg
házaspárt hallgatna. Ahogy óvatosan átaraszoltak a patak
rozoga hídján, Katrín arra figyelt föl, hogy nem gyorsul fel a
szívverése, mint korábban, amikor arra gondolt, hogy a jeges
vízbe eshet. Lefoglalta, hogy Gardart hallgassa, aki épp azt
magyarázta ingerülten, milyen meglepően rövid idő alatt el
lehet tüntetni a lábnyomokat a hóban. Líf viszont egy
pillanatig sem hitte ezt el, és még akkor sem sikerült lezárniuk
a vitát, amikor váratlanul megérkeztek a halványsárga,
egyemeletes házhoz, amely valaha a falu orvosának adott
otthont.
– Uramisten, de utálom ezeket a bedeszkázott ablakokat!
Mintha kiszúrták volna a ház szemét, aztán rátettek volna
valami tapaszt. – Líf megborzongott.
Szótlanul álltak, és a házat nézték. Líf hasonlata
idegborzolóan pontos volt. Végül Gardar törte meg a csendet:
– Legalább látszik, hogy nem ment be senki, hacsak kulcsa
nem volt. Csak az ajtó nincs beszögezve. Akármilyen jól tud
rejtőzködni a kiscsávó, nem hiszem, hogy betörőnek is
ennyire jó lenne. Nem úgy néz ki, mintha feszegették volna az
ajtót.
Úgy tűnt, tudja, mit beszél, ennek ellenére egyikük sem
igyekezett elsőnek megpróbálkozni az ajtóval.
Putti Katrín és Líf körül ugrándozott, láthatóan felizgatta
valami – talán a hideg. Nyomorultul festett. A kilátás, hogy
szegényke még halálra fagy itt, kizökkentette Katrínt a
tétovázásból.
– Kinél van a kulcs?
Amint kimondta, ráeszméltek, hogy egyiküknél sincsen.
– Visszafutok érte. Seperc alatt itt vagyok! – Gardar nem is
figyelt erőtlen tiltakozásukra. Egyikük sem szeretett volna
visszamenni, és azt sem akarták, hogy ő menjen. Valakinek
azonban el kellett hoznia a kulcsot, és nem volt értelme azon
vitatkozni, hogy ki legyen az, ha egyszer egyikük önként
jelentkezett. Figyelték, ahogy Gardar a sarka miatt kissé
esetlenül elkocog a sötétbe, és látszólag hihetetlenül rövid idő
alatt eltűnik benne. Amikor már nyomasztóan régóta
ácsorogtak ott, Katrín a házhoz ment, és letette a hálózsákját
az ajtó elé. Líf követte a példáját. Aztán leültek a tornácra,
amely jóval masszívabb volt, mint az övék, és tovább várták
Gardart a kulccsal. Putti a tornác mellett állt, és szimatolt.
– Légyszi, ne morogj. – Líf szorosabbra húzta magán a
kabátját. – Már nem bírom tovább.
A kutya nem adott hangot, viszont gyorsan a ház felé
fordult, és megmerevedett. Most közelebb voltak a tengerhez,
és hangosabb volt a hullámok moraja, amelyek ráadásul
nagyobb erővel is csapkodták a partot, mint korábban. Időről
időre felhangzott egy még erősebb, csobogó zaj is, mintha
valaki a sekély vízben pancsolna.
– Mikor ment el Gardar? Nem kéne már itt lennie? – Líf
nem nézett Katrínra, hisz maga is tudta, mennyire butát
kérdezett. – Már alig várom, hogy bemehessek, és
bebújhassak a hálózsákba!
– Hát én is. – A nap során felhalmozódó kimerültség kezdte
éreztetni a hatását. Katrín megint érezte, hogy a lelki
feszültség semmivel sem kevésbé fárasztó, mint a fizikai
munka. Amikor Gardarral problémáik voltak, esténként
gyakran már az összeomlás határán volt, amikor a problémák
legyőzhetetlennek látszottak, a helyzet pedig reménytelennek.
– Szerintem jól tettük, hogy idejöttünk. – Valójában jól
emlékezett, hogy semmi tűzifát nem hoztak, és tudta, hogy
bent rettenetesen hideg lehet, de azért az segített valamit,
hogy Líf tévedett a havazást illetően. – Viszont nincs mivel
fűtenünk.
Líf felnyögött, de nyomban össze is szedte magát.
– Kit zavar az? En már attól boldog leszek, hogy bejutunk a
házba.
– Az biztos. – Katrín belefogott egy ásításba, de a közepén
megakadt, mert Putti a ház oldala felé fordulva morogni
kezdett. Amikor elhallgatott, már ők is hallották a ropogást.
Líf két kézzel belekapaszkodott Katrín karjába.
– Mi ez?
Katrín lepisszegte. Mintha valaki járt volna a ház mögött. A
különös nyugalom, amelynek eddig úgy örült, elillant, és a
szíve ismét kalapált, gyorsabban, mint valaha. Hallotta, hogy
az állatok fogékonyak a közelükben lévő emberek érzéseire, és
úgy tűnt, Puttival most épp ez a helyzet. Még hangosabban
morgott, és éles hangon ugatott is néhányat. A ropogás
abbamaradt.
– Most mit csináljunk? – Líf hangja olyan volt, mintha be
akarná hunyni a szemét, abban reménykedve, hogy ez az
egész véget ér magától. Katrín ugyanezt érezte. De azért
megint lepisszegte Lífet, és próbált kitalálni valamit. Arról szó
sem lehetett, hogy felálljon, és benézzen a ház sarka mögé,
akármi is volt ott.
Az egyetlen, ami eszébe jutott, az volt, hogy talpra rángatja
Lífet, és Gardar után szaladnak. Ostobák voltak, amikor azt
hitték, számít valamit az, hogy átjönnek ide.
Putti magából kikelve ugatott, fel-felemelkedve a földről.
Aztán váratlanul abbahagyta, és szánalmasan nyüszíteni
kezdett, ami még rosszabb volt. Az ugatás legalább azt jelezte,
hogy el tud bánni azzal, ami a sarok mögött vár rájuk. A
nyüszítés ennek épp az ellenkezőjét. Katrín lassan felállt, és
intett Lífnek, hogy ő is tegyen így. – Lassan induljunk el a
lépcső felé, aztán amikor odaérünk, fussunk, ahogy tudunk –
súgta oda neki. – A cuccot itt hagyjuk.
Az még kérdéses volt, hogy akar futni; az ő állapotában a
járás is nehezére esett.
Az, ami a sarkon túl lapult, meghallhatta Katrín tervét,
mert újra felhangzott a zaj. És ijesztő sebességgel közeledett.
Katrín tehetetlenül nézte a ház sarkát. Biztos volt benne, hogy
most meglátják annak az arcát, aki rájuk les, de még messze
nem készült fel rá. Nem tudott mást tenni, mint hogy a fal
szélére szegezte a tekintetét. Lífet is mintha hipnotizálták
volna. Aztán hangosan felsikoltottak, amikor egy kis kéz
kapaszkodott a falba. Négy sápadt, sárgás ujjacska tűnt fel,
megmarkolták a fát, majd ugyanolyan gyorsan el is tűntek.
Aztán meghallották a ház sarkán túl álldogáló valaki hangját.
A szavakat nem értették, de annyi világos volt, hogy valami
monológot ad elő, amelyet nem mások fülének szánt. Azt sem
lehetett megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. Katrínnak
felmeredt a szőr a karján, amikor eszébe villant a lehetőség,
hogy talán egy elmebeteg felnőtt az, aki gyerekhangon beszél.
A hangban nem volt semmi gyerekesen ártatlan vagy
örömteli, bár az aprócska kéz nem vallott felnőttre. Aztán a
magas hang elhallgatott.
– Mit mondott? – Líf olyan erővel szorította meg Katrín
zúzódásokkal teli testét, hogy az beleszédült a fájdalomba. –
Mit mondott?
– Cssst! – Folytatódott a ropogás, és most undorító,
meghatározhatatlan bűz is társult mellé. Mintha hínár és
rothadó hús szagának elegye volna. Megint megszólalt a hang,
ezúttal hangosabban, tisztábban: Ne menjetek. Ne menjetek.
Még nem végeztem.
Katrín nem hallott többet Líf sikoltozásától, aki a lépcső
felé vetette magát, hátra sem pillantva, hogy ő követi-e. Katrín
egyedül maradt a tornácon, teljesen ledermedve, még a
hisztérikusan ugató Puttit sem volt képes csitítani. De nem
bírta kizárni a tudatából a rettenetes hangot, amely most
dühödten így szólt:
Azt mondtam, még nem végeztem!
 16. fejezet

Freyr voltaképpen sosem gondolt sokat a házra, amelyben

lakott. Az ő számára ez csak egy állomás volt, nem egy olyan
hely, amelyhez kötődni akart. A bútorok zöme a házhoz
tartozott, és itt maradt volna, mikor elköltözik, akár
Reykjavíkba, akár máshová. De még azt sem zárta ki, hogy
megveszi a házat. Most azonban úgy élt itt, akár egy
szállodában: ruháit összehajtogatva egyetlen polcon tartotta a
ruhásszekrényben, ahol az ingei és a zakói is lógtak.
Ugyanilyen kevéssé használta ki a többi tárolóhelyet is – mint
egy vendég, aki nem nyitogatja fölöslegesen az ajtókat és
fiókokat. Még az ételt is a hűtőszekrény egyik sarkában
tartotta. Személyes tárgyait kizárólag a fia fényképei
jelentették, amelyeket öt perc alatt össze tudott volna szedni.
Nem azért, mintha csak megkötésekkel használhatta volna a
házat; amikor a kórház személyzeti igazgatója átadta a
kulcsokat, mellékelte hozzájuk forró kívánságát, hogy Freyr
maradjon; azt várták tőle, hogy letelepedjen itt. Freyr
köszönetét mondott, és nem kérdezett semmit, még azt sem
tudakolta meg, hogyan jutott a kórház az ingatlanhoz.
Most azonban, hogy volt már némi fogalma a ház előző
tulajdonosának kilétéről, másképp nézett az épületre,
kívül-belül egyaránt. Szobáról szobára járt, megvizsgálta a
könyveket és egyéb tárgyakat a polcokon, a bútorokat, és
mindent, ami itt várta, amikor először betette ide a lábát.
Eddig nem is igazán nézte meg ezeket, nemhogy még
eltűnődött volna, honnan származhatnak. De miután
átvizsgálta a házat, biztos volt benne, hogy csak nagyon kevés
dolog tartozott az asszonyhoz, aki a kertben halt meg. Sem
idő–, sem stílusbeli egységességet nem fedezett fel a házban.
A fényképek a falon színes reprodukciók voltak, a bútorok
roskatagok, és eredetileg is rossz minőségűek. Egyedül a
gazdagon díszített függönyökről gyanította, hogy Védíséi
lehettek, mert látszott rajtuk, hogy nagy odafigyeléssel
válogatták ki őket, bár Freyrnek nem ez volt az ízlése. Mivel
Védís nyilván 1940 táján született, mint Halla és az osztály
többi tagja, a berendezésnek legnagyobbrészt hetvenes
évekbelinek kellett volna lennie, nem az elmúlt évszázad
különböző részeiből származó egyvelegnek. A tányérok,
poharak, evőeszközök és konyhaedények mintha egyenest az
Ikea bemutatókonyhájából kerültek volna ide. Felfoghatatlan
volt, hogy egy idős nő, miután ennyi évig vezetett egy
háztartást, még egy kanalat se hagyjon maga után. A kórház
nyilván teljesen üresen vette át a lakást, és jótékonysági
boltokból, a bolhapiacról meg az Ikeából rendezte be.
Röviden: a házban lévő tárgyak semmit nem mondtak neki
Védísről. Dagný felhívta őt a munkahelyén, és elmondta,
hogyan is került az ingatlan a kórház birtokába. Freyr kerülte
a személyes találkozást vele; ahogy az utóbbi napokban
viselkedett, a nő már így is épp elég furcsának tarthatta. A
Dagný által begyűjtött információk szerint a néhai tulajdonos
egész vagyonát a kórházra hagyta végrendeletében. A nő,
akivel beszélt, külön hangsúlyozta, mennyire meglepett ez
mindenkit, mivel Védíst egyáltalán semmi nem kötötte a
kórházhoz. Sosem kapott hosszabb kezelést, sem semmilyen,
a megszokottól eltérő ellátást. Valami mégis arra késztette,
hogy a halála előtt nagyjából egy héttel így rendelkezzen
egyetlen jelentősebb vagyontárgyáról. Noha nem volt világos,
mi motiválta, természetesen jól jött ez a jótékony gesztus; a
személyzet nagy része máshonnan költözött Ísafjördurbe, és
szükségük volt lakásra.
így kapta meg a házat Freyr is. Egy magányos, idős hölgy
úgy határozott, hogy a munkahelyére hagyományozza az
otthonát. Majd nem sokkal ezután ráesett egy metszőollóra.
Freyr ezt már-már el is tudta fogadni a véletlenek
szerencsétlen összjátékának, ahhoz képest, milyen
összeesküvés-elméletek futottak át a fején, amikor Dagnýtól
először hallotta a történetet. Szégyellte magát, amiért túl sok
mindent látott bele az egészbe, és agyonmagyarázta,
lényegében ugyanúgy viselkedve, ahogy a páciensei szoktak.
És mostanában ez ijesztően gyakran fordult elő. A férfi
elengedte a súlyos függönyt, és nézte, ahogy a halvány
rózsaszínű anyag ide-oda lengedezik. Nem volt értelme
tovább bámulni a kertet és az elvadult aljnövényzetet,
amelynek biztosan hiányzott előző gazdája törődése. Freyr
úgy gondolta, tudja, hol történt a baleset. Nem mintha
látomása lett volna – csupán egy sejtés volt, néhány dologra
alapozva, amelyeken mostanában töprengett.
Volt a kert szélén egy pont, épp szemben a nappali széles
ablakaival, a kertet a járdától elválasztó betonfalnál.
Szemrevaló bokor állt mellette, amely már azelőtt
elhullajtotta leveleit, hogy Freyr beköltözött. Fogalma sem
volt, hogy milyen fajta. Fia nagyon muszáj lett volna,
rózsabokrot mond, de csak az ágak sötét szövevényében
megbújó tövisek miatt. Innen az ablakból ugyan nem lehetett
látni őket, de emlékezett rájuk akkorról, amikor bebújt oda a
szomszéd gyerekek labdájáért. Valamiért nem akartak maguk
érte menni, hanem bekopogtak Freyrhez, és megkérték őt.
Illetve, most, hogy így belegondolt, csak egy kisfiú állt a
küszöbön. A többiek a járdáról figyeltek, biztonságos távolból.
Akkor azt hitte, nem mernek engedély nélkül a megsárgult
fűre lépni, vagy attól félnek, leszidja őket, de most az a sanda
gyanúja támadt, hogy a kert gyászos története riasztotta
vissza őket. Elég nagyok voltak, hogy emlékezzenek a
balesetre, és a Védís hirtelen halála utáni hónapokban
valószínűleg nem is igen beszélgettek egyébről. Freyr nem
lehetett biztos benne, nem csupán ő talál-e ki dolgokat, hogy
kitöltse a történet hézagait, de most úgy rémlett neki, hogy
amikor odament a bokorhoz a színes gumilabdáért, valami
megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett. Mintha csend és
sötétség honolna az ágak között, és egy vidám színekre festett
labdának semmi keresnivalója nem volna ott.
Kétségkívül elég kusza volt ez az emléke, de ez most nem
számított. A bokor előtt volt egy sötét folt, egy csupasz barna
terület az egyébként ápolt gyepen, amellyel viszonylag
kegyesen bánt a tél. A fű hiányát semmivel nem lehetett
megmagyarázni, és bár Freyr nemigen foglalkozott a kerttel,
azt valószínűleg észrevette volna, ha egy nagy kő vagy ilyesmi
eltűnik onnan, nem utolsósorban azért, mert a hely látszott a
nappali ablakából. Most teljesen biztos volt benne, hogy ott
vérzett el a nő, és ha alaposabban belegondol, a fű hiányára is
talál ésszerű magyarázatot. Talán Védís vérének sótartalma
hatott a talajra, esetleg a szomszédok vagy a takarítók
öntöttek ki véletlenül valamilyen mérgező tisztítószert. Védís
biztosan bőségesen vérzett.
Freyr idegesen matatott a kezével. Már evett, és
összepakolta azt a kevés holmit, amit másnap reggel magával
akart vinni Reykjavíkba, és bár kezdődött az esti híradó, nem
bírta rávenni magát, hogy bekapcsolja a tévét. Épp elég feszült
volt már anélkül is, hogy a hírek az ország állapotáról tovább
rontottak volna a helyzeten. Anélkül, hogy tudatosan
eldöntötte volna, melegítőt húzott. Az ajtónál megállt, és a
kulcstartójára nézett, amelyre Ísafjördur város címerét
pecsételték. A karikán négy kulcs lógott: két egyforma a
házhoz, egy a garázshoz, egy pedig a tárolóhoz a pincében,
amelyet Freyr nem használt. Emlékezett rá, hogy
beköltözéskor elég volt csak körülpillantania a tárolóban.
Elgondolkozva rágcsálta szája belsejét, aztán zsebre vágta a
kulcsot, és kilépett a hűvös téli estébe. Lekocogja a szokásos
körét, aztán egész biztos jobban érzi majd magát; legalább
elfárad, és annyival is könnyebb lesz elaludnia. Aztán
elhatározta, hogy semmi másra nem gondol, csak arra, amit
futás közben lát.
Kiérve azonban nem bírta ki, hogy ne nézze meg a foltot,
ahol szerinte Védís meghalt. Az enyhe téli levegőben nem
terjengett virág–, vagy egyáltalán növényillat, a férfi mégis
mintha a szendergő természet gyenge illatát érezte volna,
amikor mélyen beszívta. Amikor azonban megállt a sötét folt
mellett, ezt az illatót valami nehezebb, erősebb szag váltotta
fel. Freyrnek égni kezdett az orra és a szája, amikor
belélegezte az avas bűzt, el is takarta őket a kezével. Lehajolt,
kihúzott egy vékony ágat a bokor alól, és megpiszkálta vele a
sötétbarna földet. Nedves volt, és valahogy melegebbnek
látszott a környezeténél, bár Freyrt arra nem vitte rá a lélek,
hogy ráhelyezze a tenyerét. Ha valami méreganyag miatt nem
nő itt semmi, az jobb, ha nem kerül a kezébe. Kiegyenesedett,
mielőtt elmerevedett volna, de ekkor fémes csikorgás
hallatszott a bokor alól.
Ugyanebben a pillanatban egy metszőolló képe tűnt fel a
lelki szemei előtt.
Freyr nagy levegőt vett, és újra megérezte az erős szagot,
amely akkor tört fel a földből, amikor megpiszkálta.
Hányingerrel küzdött, de kényszerítette magát, hogy újra
lehajoljon, és belessen a hatalmas, megtépázott bokor alá.
Persze, hogy nem volt ott semmiféle metszőolló, sőt furcsa
módon alig lehetett látni valamit. Igaz, hogy már besötétedett,
de a bokor alatt mintha még feketébb lett volna a sötétség,
még a két méterre lévő fal sem látszott. Az ágak így
levéltelenül is elég sűrűek voltak ahhoz, hogy semmit ne
engedjenek át az utcai lámpák fényéből. Freyr megrázta a
fejét, dühösen magára, amiért hagyta, hogy a képzelete
szórakozzon vele. Felállt, és megindult a kapu felé, úgy téve,
mintha nem hallaná a csikorgó hangot, amely követte őt. Csak
akkor nyugodott meg, amikor kijutott a kertből, és kocogni
kezdett az utcán.
Gyorsan futott, de kisvártatva meghallotta, hogy a háta
mögül egy másik, még gyorsabb kocogó közeledik.
Ritmikusan futott, sokkalta könnyebb léptekkel, mint Freyr.
Mikor a léptek zajából úgy ítélte, hogy a másik futó mindjárt
beéri, kissé lelassított, hogy elengedje a buzgó sporttársat.
Ügyetlen szorítást érzett a vállán, és Dagný kifulladva kérte,
hogy álljon már meg egy kicsit.
– Mi van, sietsz? – Dagný a combjára támaszkodott, és
kifújta a levegőt. – Pont, amikor végeztem, láttam, hogy
elindulsz, és gondoltam, rád köszönök, de úgy elrohantál,
hogy már azt hittem, előlem menekülsz.
Freyr helyben futott tovább, nehogy kiessen a ritmusból, és
rámosolygott. Nagyon jólesett látni Dagnýt; ő mindennek az
ellentéte volt, amit az utóbbi órákban beképzelt magának.
Kipirult arcáról és lihegéséről az élet jutott eszébe, és minden,
amit a jövő tartogathatott, míg a ház rettenetes berendezése
és gondozatlan kertje a múlthoz tartozott, egy történethez,
amelyen már nem változtathatott senki.
– Bocs. Ha látlak, megállók.
Dagný kiegyenesedett.
 – Szívesen kocogok veled egy kicsit, ha megígéred, hogy
lassabban futsz.
Freyr abba is belement volna, ha arra kéri, hogy hátrafelé
fusson.
– Hát persze. Nem is sejted, mennyire ki vagyok éhezve egy
kis társaságra.
Valójában akár a helybenfutást is szívesen folytatta volna,
miközben Dagný szürkéskék szemébe néz. A kettő nem volt
egyforma; az egyik egy icipicit más szögben állt, és éppen ez
tette az arcát ellenállhatatlanná.
– Azért is jöttem utánad, mert eszembe jutott, hogy
benézek hozzád – mondta a nő, miután újra elindultak. –
Sejtettem, hogy az ügyön töprengsz, és gondoltam, hátha
segíthetnék. Jól emlékszem Védísre, ami persze nem
meglepő.
– Már itt éltél, amikor meghalt?
– Nem, két éve vettem a házat, már a halála után. De elég
feltűnő jelenség volt, akkor is, ha az ember nem a
szomszédjában lakott. – Dagný megállt, hogy kifújja magát,
majd folytatta: – Van valami a házban, ami meggyőzően
igazolná, hogy köze van a többi esethez? Be kell vallanom,
hogy nem értem ezt az egészet.
– Nem úgy néz ki, mintha az ő holmijai még ott lennének.
Biztos a rokonaihoz kerültek, bár a házat magát a bank
örökölte.
Freyr visszavett egy kicsit a tempóból; nem feledkezhetett
meg arról, hogy Dagný aznap már kocogott egy adagot. A nő
láthatóan örült is, hogy lassíthat.
– Persze mindent a kórház kapott, és miután az értékbecslő
átnézte az ingóságokat, kiderült, hogy érnek valamit, mert
Védís a nagy részüket még a szüleitől örökölte, és volt köztük
egypár régiség is. Nekem azt mondták, hogy a legtöbbjét
Reykjavíkba adták el, de a legszemélyesebb tárgyait
megtartották, hátha értük jön valami rokon. És nyilván csomó
mindent ki is dobtak.
– Hát a pincében a tárolót még nem néztem át rendesen.
Lehet, hogy ott vannak a cuccok. Azt legalábbis tudom, hogy
sem a házban, sem a garázsban nincsenek. Eddig nem sokat
gondoltam rá, hogy kik laktak előttem a házban; még arról a
pasasról sem tudok sokat, aki közvetlenül előttem élt benne.
Csak annyit, hogy reykjavíki orvos volt, mint én.
– Igen, pár hónappal azelőtt költözött el, hogy te megjöttél.
Freyr csak annyit tudott a férfiról, amennyit a kórházban
hallott, vagyis hogy nem töltötte ki a szerződését, és úgy látta,
nemigen volt népszerű a személyzet körében. Ez persze az
előbbi következménye is lehetett, de ki tudja, lehet, hogy a
személyisége volt az oka.
– De ha Védís dolgai a tárolóban vannak, akkor szabad
nekünk kinyitni a dobozokat, és beléjük nézni? Jó, hogy a
házban én lakom, de azok azért mégsem az enyémek.
Dagný még jobban lelassított.
– Megígérhetem, hogy itt Ísafjördurben senki nem fog
azután szaglászni, mit csinálsz a házadban. Kaptál kulcsot, és
ha az egy tárolót is nyit, amiben a néhai tulajdonos cuccai
vannak, csak rajtad múlik, hogy szétnézel-e köztük.
Egy darabon csendben kocogtak, majd Freyrnek feltűnt,
hogy Dagný kezd nagyon kifáradni, és azt javasolta,
forduljanak vissza. Ő maga még sokáig bírta volna a futást, de
szívesebben ment vissza Dagnýval, mint hogy egyedül
folytassa. Amikor a házhoz értek, hirtelen ötlettel beinvitálta a
nőt egy pohár vörösborra, üdítőre, teára, sörre, kávéra, vagy
amit szeretne. Dagný lenézett, kifújta a levegőt, majd
elfogadta az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy előbb hazamegy
és lezuhanyozik; megígérte, hogy egy félóra múlva ott lesz.
Négy perccel később Freyr már végzett is a zuhanyozással,
köszönhetően annak a gyors módszernek, amelyet még
medikus korában dolgozott ki, amikor mindig rohant, és úgy
érezte, minden perc számít. Ugyanezzel a sebességgel
szárítkozott meg és öltözködött fel, aztán, hogy elüsse
valamivel a várakozás idejét, elhatározta, hogy megnézi a
tárolót. Olyan nyugodt volt az este, és olyan csöndes a
környék, hogy biztosan meghallja, amikor Dagný megérkezik,
és benyit a vén acélkapun.
A hátsó kertben még sötétebb volt, mint elöl. Freyr egyik
kezével a falnak támaszkodva lépdelt le a pincelépcsőn.
Nemigen lehetett látni, és nem akart leesni, különösen most,
hogy vendéget várt. Hangosan nyikorogtak a zsanérok,
amikor kinyitotta az ajtót. Felkattintotta a villanykapcsolót, és
körülnézett a majdnem üres pincében.
Ugyanolyan kevés volt a látnivaló, mint legutóbb. Freyr úgy
döntött, a hátsó traktust vizsgálja meg, amit nem tett meg
akkor, amikor csak bekukkantott ide. Talált is ott egy
kartondobozt, amelyre fekete filctollal, nagy betűkkel ezt
írták: Védís Arngrímsdóttir. Különösebb gondolkodás nélkül
felemelte a dobozt. Sietett, mert attól tartott, hogy a pincéből
mégsem fogja meghallani Dagnýt.
Először várni akart, amíg Dagný elmegy, de nem bírt a
kíváncsiságával, és már ott helyben belenézett a dobozba.
Főleg könyvek voltak benne, legfelül pedig egy régi, elnyűtt
notesz, kézírásos címmel: Álomnapló 2001 –
 17. fejezet

A felhők mintha valamennyien ugyanabban a pillanatban

adták volna meg magukat saját súlyuknak; az egyik percben
még minden nyugodt volt, a következőben pedig már súlyos,
kavargó hóval telt meg az éjszakai levegő. A hó minden
hangot elnyelt, a patak csobogását és a tenger hullámainak
zaját is. Ettől a legkevésbé sem érezték jobban magukat, pedig
eleinte kifejezett megkönnyebbülés volt megszabadulni a
környezet hangjaitól, és attól, hogy mindig riadtan össze
kelljen rezzenniük, valahányszor megnyikordul valami a
rozoga házban. Tovább rontott a helyzeten az, hogy minden
ablak be volt deszkázva, így öt érzékük közül kettőt is
elveszítettek, ami nagyon megnehezítette, hogy
megállapítsák, van-e valaki odakint.
– Kell még egy cigi. – Líf képtelen volt megnyugodni,
mutatóujját egy gyertya lángján húzkodta keresztül, amely a
vén ebédlőasztalon állt, ami körül ültek. Talált a konyhában
egy felbontott doboz Winstont, és kivett belőle egy szálat,
zajos ellenkezést váltva ki Katrínból, aki semmit nem akart
ellopni az idegen tulajdonosoktól. Az is épp elég volt, hogy a
házban itt-ott, alacsony réz gyertyatartókban álló gyertyák
némelyikét égették, és minden valószínűség szerint a többit is
csonkig fogják égetni. Ezt a lopást azonban szentesíthette a
szükség – nem úgy Líf dohányzását, amely rossz szokással
amúgy is már régen fel kellett volna hagynia. – Nem jöttök
velem keresni még?
 – Nem. – Katrín semmi kedvet nem érzett, hogy szívességet
tegyen Lífnek, miután az faképnél hagyta őt, hogy egyedül
nézzen szembe azzal, ami a ház sarka mögött rejtőzött. Igaz,
végül is nem történt semmi; fenyegetőzései végeztével a hang
gazdájának nyoma veszett, Katrín pedig ott ült, a csontja
velejéig reszketve, az este csendjében Puttival, amíg
rohanvást meg nem érkezett Gardar, a sarkában Líffel. Líf az
ösvényen menekülve szédült a karjaiba, amikor Gardar
visszafelé igyekezett hozzájuk a kulcsokkal. Kifulladva
elrebegte neki, mivel találkoztak, mire Gardar azonnal
futásnak eredt, hogy megtalálja Katrínt, úgy, hogy Líf leírása
alapján fogalma sem volt, mi is várja a háznál. Amikor
világossá vált, hogy Katrín sértetlen, Gardar dühösen és
elszántan bement a ház mögé, abban a reményben, hogy
megtalálja a kis bűnözőt, és jól elláthatja a baját. Csakhogy
senkit sem talált, ami nem is lepte meg Katrínt; a kisfiú már
percekkel korábban távozott, és sokkal jobban ismerte a
terepet, mint ők, teljesen értelmetlen lett volna utánaindulni.
A sötétség sem igazán támogatta a hősies tetteket.
– Nem is értem, hogy felejthettünk el gyertyát hozni. –
Gardar szabályos időközönként elmormolta ezt a mondatot,
amióta csak Líf ráakadt a gyertyákra. – Esküszöm, amikor a
felszerelést vásároltuk össze, azt is elfelejtettem, hogy
egyáltalán van ilyen a világon.
– Légyszi, gyertek már! Nem mehetek egyedül! – Líf
visszakapta a kezét, mert egy pillanatra elfeledkezett arról,
hogy mit csinál, és túlságosan lassan húzta át az ujját a
lángon. Most megrázta, és a szájába kapta, hogy lehűtse. – Ott
melegebb is van, mint itt!
A házban jéghideg volt. Miután Gardar megbizonyosodott
róla, hogy senki sem bujkál a közelben, annyira vágytak rá,
hogy bezárkózhassanak, hogy minden arra tett javaslata, hogy
menjenek el együtt tűzifáért, hamvába holt kísérlet maradt.
Mivel szakadt a hó, nemigen lett volna értelme odakint
kóricálni, még most sem, hogy valamelyest megnyugodtak,
hiszen egyiküknek sem volt erőssége a tájékozódás, ezért
fennállt a veszélye annak, hogy eltévednek és halálra fagynak.
így hát pulóverben és kabátban, hálózsákjukat a vállukra
borítva ültek, és dörzsölgették magukat, hogy ne fázzanak.
Katrínnak ez is nehezére esett, mivel úgy fájt mindene, hogy
még az érintést is bántalmazásként élte meg.
– Szeretném, ha nem vennél el több cigit. Te mit szólnál, ha
valaki betörne hozzád, és elszívná a bagódat?
– Tökre nem érdekelne, hogyha olyan sokáig távol lettem
volna, mint ezek az emberek. A cigi tönkremegy, ha sokáig
tárolják felbontva. Már most is alig lehet szívni, nemhogy
majd tavasszal. Igazából szívességet teszek nekik. – Líf kivett
egy szálat az asztalon kettejük közt heverő dobozból, de nem
gyújtott rá, csak úgy tett, mintha szívná. – Ha nem volna
benne ilyen kevés, azt mondanám, hogy cigizzetek ti is.
Katrínnak erre válaszolni sem volt kedve, Gardar figyelmét
pedig teljesen lekötötték a csinos kredencben sorakozó
könyvek. Főleg a környékről: a nyugati fjordok vidékének
történelméről, földrajzáról, lakóiról és hagyományairól
szóltak; Gardar azon tűnődött hangosan, ne állítsanak-e majd
ők is össze egy hasonló kollekciót a vendégeik számára. Katrín
összeszorította a száját, pedig szerette volna azt ordítani, hogy
ez sohasem fog megtörténni; sosem fognak visszatérni, hogy
befejezzék a felújítást – ha egyáltalán hazajutnak innen. Nézte
a férjét, ahogy a gyengécske fényben próbálja kivenni az apró
betűket. Épp lapozott.
– Találtál valami használhatót? – kérdezte Katrín.
Gardar felnézett a könyvből.
– Igen is, meg nem is. Azt reméltem, hogy lesz itt valami a
házakról, lehetőleg a mienkről, de nem találtam semmi
ilyesmit. Ezek itt főleg a turistautakról, meg ilyenekről
szólnak.
– Nem vezet egy a városba? – Líf újra a gyertyalángot
piszkálgatta az ujjával, de most jobban ügyelt a sebességre. –
Lehet, hogy elmehetünk innen gyalog is.
– Te megvesztél? – Katrínnak ki sem kellett néznie az
ablakon, hogy emlékezzen, milyen vihar fogadta őket, amikor
engedtek Lífnek, és kikísérték, hogy elszívhassa a lopott
cigarettát.
– Valószínűleg napokig tartana. Jobb, ha megvárjuk a
hajót. Ezután már csak két éjszaka van hátra, aztán jön a
kapitány, és elvisz minket. – Azt inkább nem említette meg,
hogy ez azért még a tenger szeszélyétől is függ.
Líf vállat vont.
– Nem arról beszélek, hogy megállás nélkül gyalogoljunk
Ísafjördurig. Ha lenne térképünk, amelyen be vannak jelölve
a házak útközben, akkor megihatnánk azokban is. Itt a
Homstrandiron nagyon sok ház van. Csak azt kell tudnunk,
pontosan hol, hogy megtaláljuk őket. – Felvette Putti labdáját
a padlóról, és eldobta neki. A kutya utánanézett, majd széles
ívben eltávolodott tőle. Líf elhozta a labdát a másik házból, de
Putti úgy kerülte a játékot, akár a pestist, pedig az első
napokban rengeteget játszott vele. Sem Katrín, sem Gardar
nem mondta el Lífnek, hogy gurult ki a labda előző éjjel a
kályha alól, és most is csak figyelték ügyetlen próbálkozásait,
hogy rávegye a kutyát a játékra. – En nem értem, miért nem
akar játszani vele. Eddig a szemét le nem vette róla! – Líf
hangja döbbent, egyben sértődött is volt. Láthatóan érezte,
hogy a kutyája teljesen elfordult tőle.
– Ne aggódj már annyit a kutya miatt! – Gardar dühösnek
tűnt, de Katrín tudta, hogy őt is inkább az nyugtalanítja,
ahogy Putti a labdára reagált. Lífnek azt mondták, hogy
biztosan valami furcsa szag ivódott be valahogyan a
játékszerbe. – És Katrínnak igaza van. Nem létezik, hogy
innen gyalog el tudjunk menni. Fogadok, hogy pontosan így
tűnt el Haukur, az előző tulajdonos is. Elindult, aztán
megfagyott. Alig van már itt emberi település, kizárt dolog,
hogy a tél közepén egyet is megtaláljunk GPS nélkül, az meg
nincsen; ha pedig eltévedünk, mire valakinek eszébe jut, hogy
keressen minket, már késő lesz. Az megvan még, hogy nem
működnek a telefonok?
– Képzeld, igen. Ha működnének, idehívhatnánk a
kapitányt, hogy vigyen el. – Líf kezdett elcsüggedni; biztosan
nagyon zavarta a nikotinhiány, de nem mert egyedül kimenni,
hogy csillapítsa. – Csak próbálok találni valami megoldást.
Nem úgy, mint egyesek.
Gardar pillantása nagyon messze volt a barátságostól,
amikor Líf felé fordult, aki dacosan nézett vissza rá. Katrín
sóhajtott. Ezek megint veszekedni fognak, mint útközben
idefelé, de ez most még dühösebbnek, még komolyabbnak
tűnt. Azt furcsán megnyugtatónak találta, de erre most
nagyon nem volt kíváncsi.
– Gyere, Líf. – Hátratolta a széket a súlyos faasztaltól, és
felállt. – Kikísérlek cigizni. Majd veszünk egy dobozzal
Isaljördurben, és visszajuttatjuk ezekhez az emberekhez, a
gyertyákkal együtt, amiket úgyis ki kell cserélnünk.
Líf hálásan rámosolygott. Először kissé meglepettnek tűnt,
mintha nemigen várt volna tőle barátságos gesztust. Katrín
viszont nem akart részt venni ezekben a vitákban, és úgy
érezte, ennek érdekében muszáj csírájában elfojtania őket. Ha
Líf dohányozhat, Gardar meg békében lapozgathatja a
könyveket, talán oldódik egy kicsit a hangulat, és Líf is letesz
arról az ötletéről, hogy gyalog induljanak el a városba.
 – Köszi, isten vagy! – Líf még mindig mosolygott. Szorosan
egymás mellé álltak a nyitott hátsó ajtóba. Ez is egy
napozóteraszra nyílt, mint az ő házuké, ez a terasz azonban az
övékénél sokkal jobb állapotban volt. – Egyedül biztos nem
mertem volna kijönni. – Továbbra is esett a hó, vastag, fehér
lepellel borítva mindent.
– Nem érdekes. – Katrín kissé arrébb húzódott, hogy ne
közvetlenül az arcába kapja a füstöt. – De arra készülj fel,
hogy nagyon fürgének kell lenned, ha meghallunk valamit.
Mert én akkor olyan gyorsan csapom be az ajtót, hogy ha nem
sietsz, összenyom.
– Amiatt ne aggódj. – Líf kifújta a füstöt, és csodálkozva
nézte a cigarettát. – Fura. – Megforgatta az arca előtt, és
szinte megbabonázva bámult a parázsra. – Nem cigiztem,
amióta Einar meghalt.
Katrín sokat tűnődött azon, vajon hogy sikerült Lífnek
akkor leszoknia. Nem lehetett könnyű a férjét gyászolnia, és
ezzel egy időben a függőségével is küzdenie.
– És akkor nem volt nehéz leszokni?
Líf egy újabb slukkot szívott, és lassan nemet intett a
fejével.
– Nem, nem volt gond. Olyan sokkot kaptam, hogy napokig
enni sem tudtam, nemhogy dohányozni. Aztán amikor kicsit
összeszedtem magam, már nem is kívántam. Nagyon furcsa,
de így volt.
Bár Katrín általában zavarba jött, ha Einar halála szóba
került, a hóesés csendjében volt valami, ami megoldotta a
nyelvét. Egyszerre nem félt attól, hogy valami félreérthetőt
vagy sértőt mond.
– Biztos nagyon szörnyű lehetett. Sokszor próbáltam
elképzelni, milyen lehet neked, de nem tudom.
– Volt, amilyen volt. – Lífre mintha ellenkező hatást tett
volna a havazás. Általában nyitott volt, de most magába
fordult. – Volt, amilyen volt.
Katrín nem tudta, mit mondjon most. Összehúzta magát,
hogy kevésbé fázzon.
– Most már persze késő, de sosem mondtam még el neked,
mennyire sajnálom. Szerettelek volna vigasztalni, de nem
mertem felajánlani, reméltem, tudod, hogy hozzám mindig
fordulhatsz. Olyan rettenetes volt az egész, hogy úgy éreztem,
amit mondani vagy tenni tudnék, semmit sem jelentene
ahhoz képest, amin te keresztülmész. És a barátaidhoz képest
kicsit betolakodónak is érzem magam, még most is. Nem
miattad, csak van bennem egy ilyen belső bizonytalanság. –
Katrín nagy levegőt vett. A tüdejét megtöltő levegő friss volt
és megnyugtató, bár lappangott benne némi füstszag. Talán
csak azért lazult el ennyire, mert végre kimondta, ami a szívét
nyomta. – Hát, remélem, egyszer találsz valakit, akit
ugyanannyira tudsz majd szeretni, ahogy Einart szeretted.
Líf azzal szórakoztatta magát, hogy csücsörített, és jókora
füstfelhőket fújt. Úgy tűnt, Katrín zavarba hozta utolsó
szavaival, és a füst mintha visszament volna a tüdejébe. Kissé
köhögött, aztán örömtelen nevetést hallatott.
– Remélem, találok valakit, akit majd jobban szeretek, mint
őt.
– Micsoda? – Katrín nem tudta, nem viccel-e Líf. Ő
azonban őszintén mosolygott rá. – Nem mentek jól a dolgaink
Einarral; te meg Gardar biztos észrevettétek. Ha életben
marad, valószínűleg elválunk. A házasságunk utolsó négy éve
kész katasztrófa volt, elegem lett.
Katrín mindent megtett, hogy elrejtse megrökönyödését.
– Azt tudtuk, hogy volt egy rázós szakasz, de Einar
halálának idején már azt hittük, túl vagytok rajta. Teljesen
össze voltál törve, és tudom, hogy az nem csak színészkedés
volt.
– Azt gyászoltam, ami volt. Azt az Einart, akit
megismertem, azt, akihez hozzámentem. Nem azt, akivel az
utolsó években együtt éltem. Már egymás jelenlétét sem
bírtuk elviselni. Ezért nem tudtam azt sem, hogy orvoshoz jár
a szívével; a tablettáit láttam a gyógyszeres szekrényben, de
annyira nem beszéltünk egymással, hogy meg sem kérdeztem,
mi az. Aznap éjjel, amikor meghalt, úgy feküdtünk le, hogy jó
éjszakát sem kívántunk egymásnak. Persze nem tudtuk, hogy
soha többé nem látjuk egymást, vagy legalábbis nem ebben az
életben. Szerettem volna legalább jó éjszakát kívánni neki. De
hát ez van. Mindketten megkaptuk, amit akartuk, csak
másképp. Megosztottuk a társaságunkat.
Katrínt úgy fejbe vágta a hír, hogy még most sem tudott
válaszolni. Noha nyilván már korábban is tudott volna erről,
ha jobban megnyílik Lífnek.
– Basszus. – Csupán ennyit tudott mondani.
– Az. Ahogy mondod. Basszus. – Líf leverte a hamut a
cigarettájáról, és egy nagy, szürke pehely lassan vitorlázott
lefelé a hóesésben. – Majdnem rosszabb volt, mint olyat
elveszteni, akit szeretek. Persze meggyászoltam, de kicsit azt
éreztem, hogy milyen baromi álszent vagyok, hiszen előtte
meg a pokolba kívántam.
Szívott még egy utolsót a cigarettából, amelynek a parazsa
már a filtert égette.
– Emlékszel arra a lányra, aki annyira sírt a temetésen? Az
a csinos, sötét hajú, szürke ruhás.
– Nem, nem mondhatnám. – Katrín akkor nemigen figyelt
senkire Gardaron kívül, akinek nagyon nehéz volt elbúcsúznia
a legjobb barátjától.
– Mindegy is. – Líf kidobta a csikket az éjszakába. – Az
asszisztense volt. Azt hiszem, hogy évekig viszonyuk volt
egymással. – Katrín felé fordult. – Vagyis nem hiszem, hanem
tudom.
Katrín szeme annyira elkerekedett, hogy belefájdult.
– És Gardar tudta ezt?
Líf rántott egyet a vállán.
– Nem hiszem. Azt hiszem, Einar sokkal jobban igyekezett
előle eltitkolni, mint előlem. Ők még barátok voltak. Nem úgy,
mint mi.
Elhúzódott az ajtótól, és Katrín követte a példáját.
– Nem próbáltátok valahogy helyrehozni a dolgokat? A mi
házasságunk sem volt mindig egy leányálom, de mindent meg
tudtunk oldani. – Katrín úgy döntött, kiad magából mindent,
akárcsak Líf. – Persze mindig rajtam van a teher. Én vagyok
az, aki engedni szoktam, amikor látom, hogy ő úgysem fog.
Líf bólogatott.
– Igen, tudom. Einar is ilyen volt. Persze először mindent
megpróbáltam. Időpontot beszéltem meg házassági
tanácsadókkal, de sose jött el. Gyakorlatilag egyszemélyes
terápia lett az egész, de, mondjuk, rajtam tényleg sokat
segített. A szomorúságom a düh váltotta fel, és az sokkal,
sokkal jobb érzés. – Cinkosan elmosolyodott, odahajolt Katrín
füléhez, és ezt suttogta: – Meg is csaltam bosszúból. Hogy
egyenlítsek. Egy-egy! – Aztán elhúzódott Katríntól, és az
arckifejezése is újra normális lett. – De befejeztem, semmi
értelme nem volt, faszság volt belekezdeni is. Einar sose jött
rá; túlságosan lefoglalta a saját hűtlensége ahhoz, hogy
észrevegye, mit csinálok a háta mögött. Igazából örülök is,
hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, de néha azt kívánom,
bárcsak megmondtam volna neki, mielőtt meghalt. Egyszer
majdnem meg is tettem, hogy megint közel kerüljünk
egymáshoz.
– Ki volt az, ismerem? – Katrín nagyjából ismerte Einar, Líf
és Gardar összetartó baráti körét, amely nagylelkűen
befogadta őt, miután összejött Gardarral. Líf és Einar ugyan
szívesen fogadták, de más volt a helyzet a többiekkel, akik
csakis a Gardar iránti lojalitásból kegyeskedtek szóba állni
vele. Mindig azt vélte kiolvasni a szemükből, különösen a
nőkéből, hogy Gardar túl jó egy olyanhoz, mint ő – egy ilyen
semmiséghez, egy tanárnőhöz, aki se nem különösebben szép,
se nem divatos. Nem esett nehezére elképzelni, hogy a vidám
kis társaság egyes tagjainak nem okozna komoly erkölcsi
aggályokat a másik barátjának vagy barátnőjének elcsábítása.
– Nem ismered. Öregebb nálam, és nem is nagyon illettünk
össze. Ez egy tévedés volt tőlem. – Líf rámosolygott Katrínra.
– Azt hiszem, jobb nekem egy velem egykorú valaki.
– Aha. – Katrín nem tudta, mit mondhatna még. Kicsit
szégyellte magát a kíváncsisága miatt, bár úgy látta, Lífet nem
zavarja. Mindenesetre megkönnyebbült, amikor Líf nem
folytatta. A hírei teljesen készületlenül érték. Csendben
visszasétáltak Gardarhoz, és Katrín imádkozott, hogy ne
kapjanak megint össze Líffel. Békére és nyugalomra volt
szüksége, hogy megeméssze mindazt, amit Líf mesélt.
Aggodalma azonban alaptalannak bizonyult.
– Tudjátok, mi van? – Gardar továbbhaladt kissé a
könyvvel, amelyet közelebb rakott a gyertya pislákoló
lángjához. – Találtam egy rövid szakaszt a mi házunkról. – Az
oldal közepére helyezte az ujját. – Itt meg van valami a nőről
és a gyerekről, akiknek a neve a kereszteken volt. –
Izgalmában észre sem vette, hogy a többiek hallgatnak. –
Pont errefelé fulladtak meg!
A nappali ablakára mutatott, amelyen át semmi sem
látszott. De nem is kellett; pontosan tudták, merrefelé van a
tenger, és azt is, hogy a szárazföldön nehéz megfulladni.
– Elsüllyedt a csónakjuk? – Katrín igyekezett érdeklődést
színlelni, bár a gondolatait teljesen lefoglalta Líf és Einar
megmérgezett kapcsolata.
– Nem, nem. Beszakadt alattuk a jég. – Gardar hirtelen
megborzongott, ahogy ezt kimondta. – Tél volt, és a fjord
befagyott. Itt az van, hogy a kisfiú a jégre ment, ami nem volt
elég vastag, hogy elbírja, pedig nem is ment messzire a
parttól. A testvére meglátta, és hívta az anyjukat, aki próbálta
megmenteni a gyerekét, de alatta is beszakadt a jég. Mire a
mentőcsapat valahogy odavergődött valami deszkákon, már
nem éltek. Ők voltak az utolsók, akiket akkor temettek el
Hesteyriben, amikor még éltek itt emberek.
Ahogy az utolsó szót kimondta, olyan csattanás rázta meg a
házat, amit még a vihar sem bírt elnyomni.
 18. fejezet

Bár az ember időtlen idők óta töpreng az álmok értelmén

és célján, még nem sikerült egyértelmű választ találnia. Sem
az élettani magyarázatot kereső tudósoknak, sem az álmokból
isteni üzenetet kiolvasó vallásoknak, sem a New Age-eseknek,
akik úgy hiszik, az emberek álmai a bizonytalan jövőbe
engednek betekintést. Haladás azért történt: a tudósoknak
például sikerült meghatározniuk, mely neurotranszmitterek
uralkodnak az agyon az álom állapotában, és akadályozzák
meg a végtagokat abban, hogy aszerint mozogjanak, ami az
álomban történik. Azonosították az alvásnak azt a szakaszát
is, amikor az álom jelentkezik. Pszichiáterek a huszadik
század első felében kacérkodtak az álmok értelmezésével, de
elméleteiket már rég meghaladták, amikor Freyr elkezdett
szakosodni, és csupán tudománytörténeti jelentőségük miatt
tanították őket. Az álmok tulajdonképpen alakoskodnak;
tartalmuk eltorzult, a róluk szóló beszámolók pedig csupán
halvány emlékek, amelyek nem jelzik, mi – ha egyáltalán
valami – hiányzik a történetből, vagy nem utólag talált-e ki
valamit az álmodó, hogy kitöltse a hézagokat. Az álmoknak
nincsen továbbá pártatlan szemtanúja sem, így egy
pszichoanalízis során legfeljebb csak mankónak
használhatók, ha már minden más lehetőséget kimerítettünk.
Freyr most először bánta, hogy nem ismeri jobban a
legújabb álomértelmezési elméleteket. Tudta, hogy sokat
tanulmányozták őket, de a szakfolyóiratokban megjelent
cikkek közül csak kevés keltette fel az érdeklődését, ezért
ezeket inkább csak átfutotta. Volt ugyan a témában egy kiváló
könyve, amely több mint ötvenezer álom vizsgálatán alapult,
az azonban egy tárolóban porosodott valahol. Freyrnek úgy
rémlett, a kiterjedt vizsgálat olyasmi eredményre jutott, hogy
az emberek a világon mindenütt nagyjából ugyanazt
álmodják, és hogy álmaik nagyban függnek mindennapi
életüktől. A tűzoltók gyakrabban álmodnak tűzről, mint a
búvárok, és így tovább. Nehéz volt megmondani, hogy Védís
esetére is illik-e ez a megállapítás, kivéve talán azt, hogy ha az
álmai valóban a hétköznapi valóságot tükrözték, akkor ez a
valóság sok mindenben különbözött attól, amit Freyr
megszokott.
Minden egyes álmot elolvasott a naplóban, mivel nem volt
belőlük sok, és azok sem voltak hosszúak. Akadt köztük,
amelyet kétszer, háromszor is átnézett. Meg akarta próbálni
megérteni, mit mondanak az asszonyról ezek a különös
leírások és értelmezések; az, hogy mit látott álmaiban, hogyan
számol be róluk, és mit tart belőlük a legérdekesebbnek. Még
Védís kézírását is szemügyre vette, abban a reményben, hogy
elárul valamit arról, milyen állapotban volt, amikor az egyes
álmokat lejegyezte. De nem sokra jutott vele. A kecses kézírás
szinte mindig ugyanolyan volt, semmi nem utalt arra, hogy az
író kezét valami szokatlan idegesség vezette volna. Minden
egyes betűt tisztán írt le; az írás kissé jobbra dőlt, és a
nagybetűk kidolgozottabbak voltak a szokásosnál. De, habár a
kézírása semmit nem mondott el az asszonyról, az álmaival
már más volt a helyzet. Freyr úgy hitte, hogy a leírások
valósághűek, és Védís semmit sem talált ki utólag. Ezt többek
között a bejegyzések rendszertelenségére alapozta. Ha az
asszony minden nap ír az álmairól, Freyr gyanút fog, mert
nem ismert olyan esetet, hogy valaki minden egyes reggel
képes legyen felidézni tudatalatti kalandozásait.
Védís álmai csak 2007-től váltak érdekessé. Addig a
beszámolók hétköznapi dolgokról szóltak, amelyeket kaland–
vagy horrortörténetté torzított az álom. Védís vagy olyan
helyzetekbe került, amelyeket bőség és jólét jellemzett, vagy
csapdába esett egy olyan világban, amelyben leesett a karja,
az otthonát elnyelte a föld, börtönbe került, vagy valami
hasonló történt. Álmait rendkívül egyszerűen értelmezte: a
rossz események jó dolgok előjelei, és megfordítva. Ha barátai
vagy rokonai is felbukkantak az álomban, róluk is beszélt, az
értelmezés végén gyakran feljegyezve, hogy keresse meg, és
figyelmeztesse őket erre-arra, esetleg érdeklődjön a várható
kis örökösökről, akik ilyen vagy olyan módon előre jelezték az
érkezésüket. Kétszer leendő szülők halott rokonai jelentek
meg, hogy nevet adjanak a gyermeknek, és a bejegyzés szerint
Védís tovább is szándékozott adni ezeket az információkat.
Mindezek egy rendkívül hétköznapi asszony rendkívül
hétköznapi álmai voltak.
2007 februárjától azonban a beszámolók, mintegy
csettintésre, váratlanul egészen más irányt vettek.
Amikor furcsákat kezdett álmodni, Védís eleinte mintha
vonakodott volna értelmezni őket. Már nem a család, a
barátok, vagy más, számára ismerős dolgok álltak a
középpontban, hanem egy sötétség, veszedelem és gonosz
uralta világ, amelyből az asszony gyakorta riadt fel rettegve és
verejtékben úszva. Először megpróbálta ezt is pozitív
előjelként értelmezni: hamarosan nyer a lottón, ha sikerül
megszámolnia, hányszor fordulnak elő bizonyos dolgok az
álmaiban, ez azonban hamarosan abbamaradt, ahogy Védís
egyre növekvő félelemmel és feszültséggel közelített az
álmokhoz. Freyr nem volt meglepve. Úgy látta, az asszony
ekkor már képtelen volt békésen aludni és kipihenni magát,
ez pedig kiváló termőtalaja az olyan pszichológiai
nehézségeknek, mint a szorongás és a depresszió. Nem
lehetett megmondani, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, de
miután már vagy hat hónapja tartottak ezek az álmok, egyre
nehezebb volt követni azt, ahogyan Védís értelmezte őket;
nyelvezete és utalásai egyre homályosabbak lettek, így már
csak nehezen lehetett megérteni őket az asszony életének és
körülményeinek ismerete nélkül.
Freyrnek azonban nem is kellett a mostaninál többet
tudnia Védísről ahhoz, hogy az egyik részletet kapcsolatba
tudja hozni az életével. Vagy inkább a halálával. Az azt
megelőző két hónapban ugyanis egyre sűrűbben jelentek meg
az álmaiban metszőollók. Véresek voltak, és megrémítették. A
leírások alapján vagy a földön hevertek, vagy az a kisfiú
tartotta őket a kezében, aki az első rémálomtól az utolsóig
valamennyinek a főszereplője volt. Védís sosem látta az arcát,
és mindig akkor riadt fel halálra váltan, amikor a fiú már
éppen megmutatta volna. Általában tőle kissé messzebb, vagy
neki háttal állt, lehajtott fejjel. Védís semmivel nem utalt arra,
ki lehet ez a fiú, de minden álomban az volt a célja, hogy
odajusson hozzá, és beszéljen vele. Ez azonban sohasem
sikerült. A fiú mindig elérhetetlen maradt, akármilyen
gyorsan futott felé, vagy akármilyen kedvesen beszélt hozzá.
Freyr majdnem biztos volt benne, hogy Védís ismerni vélte ezt
a kisfiút, bár a nevét sohasem vetette papírra; csak annyit írt,
hogy ismerősnek tűnik, de nem egészen biztos benne, hogy
kicsoda – és abban sem, hogy tudni akarja-e. Freyr úgy érezte,
ez annak a jele, hogy Védís lelkiismeretét terhelte valami,
amit félretolt, ily módon megfosztva magát a gyógyulástól,
amelyet az hozott volna meg, ha szembenéz és kibékül a
fájdalmas emlékkel. Ha ébren nem volt hajlandó erre, nem is
csoda, ha az álmában kísértette őt.
Az utolsó feljegyzett álmát a halála előtti éjszakán látta. Az
azt megelőző éjszakán, hogy Freyr fia eltűnt. Ezt a bejegyzést
a férfi különös figyelemmel olvasta el, de nem igazán talált
benne semmit, ami fényt deríthetett volna a különös
egybeesésre. Az álom alapjában véve ugyanolyan volt, mint a
többi: az ismeretlen kisfiú hajszolásáról szólt, sötét
folyosókon és ködön át, síró gyerekek között. Ezek a gyerekek
a labirintus falának támaszkodtak, amelyben Védís tévelygett,
és nem voltak hajlandók megmutatni neki az arcukat, amikor
lehajolt hozzájuk. A testük sebekkel és zúzódásokkal volt tele,
amelyek láthatóvá váltak, amikor kinyúltak, hogy elkapják a
lábát. Tulajdonképpen az egyetlen jelentős különbség a többi
álomhoz képest az volt, hogy itt mintha zöld máz borított
volna mindent, és Védís úgy érezte, nem tud rendesen
lélegezni a zöld levegőben. Részletesebb magyarázatként
hozzátette, hogy olyan volt, mintha egy tengeralattjárón
lenne, amelynek elfogyott az oxigénje. Az álom vége is más
volt. Védísnek ezúttal sikerült utolérnie és megérintenie a
fiút. Ahogy kezét a gyerek csontos vállára tette, már meg is
bánta, és rájött, hogy szörnyű hibát követett el, amit világosan
le is írt az álomnaplóban. Aztán hallotta, hogy a fiú azt
mondja: „Ezt nem kellett volna.” A hang inkább egy
öregemberre vallott, mintsem egy kisfiúra, de a legrosszabb
az volt, hogy mintha Védís háta mögül szólt volna. A fiú,
akinek a vállát fogta, nem az volt, akit mindig is üldözött. Ő
Védís mögött állt, aki felébredt, miközben lassan hátrafordult,
és súlyos érzés nehezedett a mellkasára.
– Az egyetlen összefüggés Bennivel annyira véletlenszerű,
hogy szót is alig érdemel. – Freyr épp most osztotta meg
Dagnýval Védís álmainak részleteit. – Az egyik fiú, aki
Bennivel bújócskázott, azt mondta, Benni egy
tengeralattjáróban akart elbújni, de rögtön vissza is vonta. –
Freyrnek már szúrt a szeme a sok olvasástól, ezért pislogott
néhányat, hogy megnedvesítse– Ez azt látszott alátámasztani,
amit a rendőrség is valószínűnek tartott, hogy tengerbe esett,
de ott nem volt semmi, amit tengeralattjárónak lehetett volna
nézni, még gyerekszemmel sem.
– De miért mondott volna ilyet csak úgy hasból, meg miért
vonta volna vissza? – Dagný Freyrrel szemben ült a
konyhaasztalnál, előtte a házzal kapott két borospohár
egyikében már csak a seprője volt a vörösbornak. Éjfélre járt.
– A gyerekek nagyon megbízhatatlan tanúk. A kissrác
biztos baromi büszke volt rá, hogy a rendőrök beszélnek vele,
és mindenáron hozzá akart tenni valamit a dologhoz. Talán
csak a gyermeki képzelete sugallta, hogy Bennit egy
tengeralattjáró rabolta el. A szülei is mondták, hogy nemrég
látott egy tengeralattjárós filmet. De voltaképpen mindegy is,
mert kiderült, hogy ez a fiú még Benni eltűnése előtt otthagyta
a játékot, és elment az unokatestvére születésnapi zsúrjára,
úgyhogy nem láthatott és hallhatott semmi lényegeset. Ezt a
szülei meg is erősítették.
Dagný bólintott, és témát váltott:
– Azon gondolkozom, másképp vizsgálták volna-e a
kollégák Védís halálát, ha a kezükben van ez az álomnapló. –
Kissé elpirult. – Tudod, ez a metszőollós dolog.
Freyr a nő poharába ürítette a borosüveget. A sajátjában
már volt elég, nem is volt biztos benne, hogy megissza. Nem
érezte helyénvalónak, hogy ilyen körülmények között
becsípjen.
– Gondolom, igen. Nagyon is lehetséges, hogy van
összefüggés az álmok és a baleset között, de nem bűnügyi.
Nagyon könnyű összekapcsolni a kettőt, ha feltételezzük, hogy
Védís éppen az álmai miatt bánt ügyetlenül a metszőollóval,
és a stressz miatt nem volt elég óvatos. Arról fogalmam sincs,
miért álmodott egyáltalán metszőollókról; ezer oka lehet, és
egyik sem különösebben jelentős. Az nem lehet, hogy az
agyába ültette valaki a dolgot, és emiatt halt meg, hogyha erre
gondoltál.
– Nem, dehogyis. – Dagný maga alá húzta az egyik lábát. –
Világos, hogy nem volt idegenkezűség. Csak azon
gondolkoztam, nem volt-e viszont öngyilkosság.
Freyr vállat vont, és letette az üveget a konyhapultra.
– Szerintem nem valószínű, bár persze sok formája van az
öngyilkosságnak.
– De neked az nem furcsa, hogy Halláról is álmodott, aki
lila arccal, kilógó nyelvvel, sírva ült a földön, egy
templomban, ami úgy nézett ki, mint a súdavíki?
– Dehogynem, ez nagyon durva, ha meggondoljuk, mi
történt Hallával. És szerintem az is érdekes, hogy miután az
álmai elkezdenek ilyen bizarrá válni, senki mást nem említ
már név szerint, csak a gyerekkori barátait az
osztályfényképről.
– Na, és ez mitől lehet? – Dagný fogain foltot hagyott a bor,
de ez Freyr szemében csak még vonzóbbá tette őt. – Én aztán
nem nagyon hiszek az álmokban meg a jóslatokban, de azt
nem tudom, hogy erre mi lehet a logikus magyarázat. Védís
még azelőtt meghalt, hogy ezek az emberek elkezdtek volna
hullani. Szóval kizárt dolog, hogy bármi köze lett volna a
halálukhoz, viszont úgy néz ki, mintha mindegyikükét
megjósolta volna.
Gyorsan átlapozta az álomnaplót, és meg is találta, amit
keresett.
– Itt van, nézd csak! Ebben az álomban Jón fekete arccal
jelenik meg, szempilla nélkül. Az ujjai fele hiányzik, a többi
feketére van égve. – Lapozott. – Silja kékre fagyott, egy
hóbuckán fekszik, és pislogás nélkül beszél Védíshez, közben
a szeme szép lassan megtelik hópelyhekkel. Emlékszel, ugye,
hogy ő halálra fagyott? – Megint lapozott néhányat. – Tessék.
Steinn. Védís lábainál hever, összetörve, és, idézem, olyan
súlyosak a sérülései, hogy nem lehet meggyógyítani őket; és
pontosan ez történt vele. Úgy feküdt ott, mint egy földre
dobott rongybaba, csak nézett Védísre, és megszólalni sem
tudott, nemhogy mozogni. Csak pislogni az üveges szemével.
Dagný felnézett a könyvből.
– Olvastam a balesetről készült rendőrségi jelentést, és a
leírás nagyon is pontos. Ugyanez áll mindannyiukra; mintha
Védís megálmodta volna, hogy fognak meghalni.
Freyr jól megfontolta, mit válaszoljon, mert a beszélgetés
furcsa irányt vett, és könnyen irreális következtetésekre
juthattak.
– Az is világos, hogy Védís valamennyiüket megkereste, és
bár nem mindenkinek tetszett, amit mondott, senki nem
csapta rá a telefont. Vagyis mind hallották a rájuk vonatkozó
leírást, és ki tudja, hátha hatással is volt rájuk. En ugyan nem
hiszek az ilyesmiben, de attól tartok, én is aggódnék, ha egy
régi barátom felhívna, és azt mondaná, folyton arról álmodik,
hogy megfulladok, vagy valami. Talán attól fogva máshogy is
viselkednék, ha tavon vagy tengeren vagyok, ami miatt esetleg
beleesnék a vízbe, és megfulladnék. Azt hiszem, ezekben az
esetekben is ez történt, ahogy magával Védísszel is. Talán
nincs is ebben semmi titokzatos.
Dagný végigsimított a könyvön.
– Bocs, nem győztél meg egészen. De a próbálkozást
értékelem. – Úgy nézett a kék betűkre, mintha valami rejtett
jelentést keresne, amely mindent megmagyaráz. – Szerinted
lehet ez hamisítvány? Hogy nem is Védís írta, hanem valaki a
halála, és persze a többiek halála után?
 Freyrnek ez eddig eszébe sem jutott.
– Érdekes ötlet. – Elvette a könyvet, és kinyitotta a legelső
oldalon. – Én, mondjuk, kétlem, de össze kell vetni a kézírást
Védísével, hogy teljesen kizárhassuk ezt a lehetőséget.
Egyébként lehet, hogy nem is a kézírás a fő probléma. Ez
egybevág azzal, amit Halla férje mondott neked, hogy Halla
három évvel ezelőtt kezdte hívogatni a gyerekkori barátait,
vagyis miután Védís megkereste őt. A könyv szerint Védís
gondolkozott rajta, hogy megkeresi Hallát, nagyjából attól
fogva, hogy először megjelent álmában. Úgy néz ki,
felelevenítették a régi barátságot, bár sokáig nem tartott, mert
nem sokkal ezután Védís meghalt.
– Vajon miről beszélhettek? Az álmok jelentéséről, vagy
arról, hogy az előjelek ismeretében hogyan kerülhetik el a
veszélyt?
– Szerintem csak úgy általában mindenféléről. Az álmok
miatt újították fel az ismeretséget, de aztán rájöttek, hogy
még mindig van bennük némi közös, és elkezdtek újra
találkozgatni.
– Ez nem magyarázza meg, hogy miért kereste meg Halla a
többieket, miután Védís megvágta magát azzal a
metszőollóval és meghalt. – Dagný ivott egy kis korty bort. –
Védís biztos elmondta neki a többi álmát is, ezért miután úgy
halt meg, ahogy, Halla nyilván figyelmeztetni akarta a
többieket is. Ez igazából felveti azt a kérdést is, hogy azok
miért beszéltek vele. A férje szerint sok hosszas
telefonbeszélgetésről volt szó, elég hosszú időn keresztül.
Mielőtt válaszolt volna, Freyr egy pillanatig gondolkozott
annak a gyerekkori barátnak a nevén, aki még életben volt.
– Hát a legdirektebb próbálkozás nyilván az lenne, ha
megkérdeznénk az utolsót, aki még maradt, hogy mi is történt
pontosan. – Végigpörgette a naplót a férfiról szóló bejegyzést
keresve. – Lárust. Azt, aki kilógó belekkel szerepelt Védís
álmában.
– Mit gondolsz, rá milyen halál vár? – Dagný a lábára
támasztotta a poharat, és megforgatta benne a bort, akár egy
kóstolásra készülő szakértő.
– Nem tudom. Mondjuk, gyomorrák. – Freyr elhessegette
magától azoknak a baleseteknek és betegségeknek a
gondolatát, amelyek ilyen súlyos hasi sérülést okozhatnak. –
Lehet, hogy holnap megpróbálom megkeresni, ha már úgyis
Reykjavíkba megyek. Ő is ott lakik.
Dagný a konyhai órára pillantott.
– Jaj, el is felejtettem, hogy reggel utazol! Jobb lesz, ha
megyek. – Letette a poharát, és felkelt. – De jó ötlet, hogy
megpróbálod te elérni Lárust; szeretném, ha ez a szál egyelőre
nem folyna bele a nyomozásba. Ezt a kísérteties sztorit inkább
nem magyaráznám a főnökömnek, sem azoknak ott délen. Az
még várhat.
Az ajtóban Freyr azt kívánta, bár meg tudná kérni a nőt,
hogy maradjon éjszakára, de félt, hogy nemet mondana.
Mintha maga Dagný sem igazán tudta volna, hogy búcsúzzon
el, és megkönnyebbültnek tűnt, amikor eszébe jutott egy
részlet, amelyet a beszélgetés során elfelejtett megemlíteni:
– Emlékszel, amikor Védís azt írta, hogy néha a pincéből
hallatszó zajokra ébred, amik félbeszakítják az álmait, és nem
tudja végigálmodni őket?
Freyr bólintott.
– Te nem hallottál ilyen kopogást, vagy más zajokat,
amikről írt?
– Nem, nem rémlik.
– Kár. – Dagný elmosolyodott. – Nem mintha azt akarnám,
hogy kísértetek zaklassanak, vagy ilyesmi. Csak abban
reménykedtem, hogy ha még most is lehet hallani ezeket a
zajokat, akkor hátha valami törött vezetékből vagy hasonlóból
jönnek, és akkor legalább ez a része megoldódna ennek a
rejtélynek.
Amikor Freyr bebújt a takaró alá, a ház zajait figyelte
ahelyett, hogy szokása szerint az iPodjáról szóló zenére aludt
volna el. Hamarosan meg is bánta.
 19. fejezet

Az éjszaka minden szörnyűség nélkül múlt el; vagy

túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy észrevegyenek bármit,
vagy az átköltözés az orvosiakba meghozta a kívánt
eredményt. A kalapálásszerű zaj, amely az éjjel halálra
ijesztette őket, éppoly hirtelen elhallgatott, mint ahogy
elkezdődött, és Katrínnak meg Lífnek sikerült lebeszélnie
Gardart arról, hogy kimenjen. Ezután minden ajtót és ablakot
ellenőriztek, hogy megbizonyosodjanak róla, senki sem juthat
be, sőt az elülső és hátulsó bejárati ajtó kilincse alá még
egy-egy széket is beékeltek a nagyobb biztonság kedvéért.
Ettől nagyjából megnyugodva felmentek az emeletre, és
összebújtak a legnagyobb priccsen, amit találtak, hogy
melegen tartsák egymást. Katrín még így is annyira fázott,
amikor felébredt, hogy úgy érezte, akkor sem lenne rosszabb,
ha egyedül aludt volna odakint a tornácon. Először a kezét is
csak nehezen tudta használni, de aztán helyreállt a
végtagjaiban a vérkeringés. A tagjai merevek voltak, még
mindig sajgott mindene, és azok a zúzódásai, amelyeket nem
takart a ruha, még nagyobbak és sötétebbek lettek tegnap óta.
A hideg miatt nem mert a ruhája alá nézni, és megvizsgálni a
többi sérülését is. Minden lélegzet, minden szó kis fehér
felhőt hagyott maga után, és felerősítette a fagyot, amely
mintha bevette volna magát elgyötört testébe. Az
ablakdeszkák között beszüremlő halvány fényben látta Líf és
Gardar holtsápadt arcát, duzzadt szemét és kivörösödött
orrát. A hajuk zsíros és piszkos volt, mivel az utóbbi napok
zűrzavarában nemigen foglalkoztak tisztálkodással.
Líf mintha leolvasta volna Katrín arcáról, hogyan festhet.
Megvakarta a fejét, amivel összekócolta a haját, és csak még
lomposabban nézett ki.
– Jézusom, alig várom, hogy hazamenjek és
lezuhanyozhassak végre! – A fürdő gondolata már túl távoli
volt az elméjének. – Nem tudunk vizet melegíteni, és legalább
a kosz nagyját lecsutakolni magunkról? Már rosszul vagyok a
hajam szagától. – Maga köré fonta a karját, hátha úgy kevésbé
fázik. – És nem akarom, hogy ilyen szar állapotban találjanak
meg, ha meghalunk itt.
Gardar horkantott, de a válaszában nem tért ki Líf
pesszimizmusára:
– Hát ha hajlandó vagy visszajönni velem a házba, ott gond
nélkül tudok vizet melegíteni. – Felhúzta a nadrágját a külön
az utazásra vásárolt gyapjú alsónemű fölé. – Meg a kaja is ott
van, szóval mindenképpen vissza kell mennünk, ha nem
szándékozunk éhen halni. És ha már ott vagyunk, esetleg a
felújítással is megpróbálhatunk haladni. Jobb, ha csinálunk
valamit, mintha csak itt ücsörgünk és rettegünk. Garantálom,
hogy úgy gyorsabban telik az idő. És most már azt is tudjuk,
hogy az a gyerek itt is ugyanúgy megjelenhet, mint bárhol
máshol.
Katrín a gyapjúpulóverért nyúlt, amelyet levetett, mielőtt
bemászott a hálózsákjába, de annál jobban hiányolt, amikor
félig megfagyva felébredt. A ruhadarab tapintása jéghideg
volt.
– Szóval menjünk festeni? Nem mondhatnám, hogy
odavagyok az ötletért.
Putti mintha egyetértőén nézett volna. Ő valószínűleg
egyáltalán nem akart kimenni a hóba, és boldogan fetrengett
volna inkább egész nap Katrín lábánál.
Líf még mindig vacogott.
– Én feljebb akarok menni a fjord mentén. – Végre úgy
tűnt, hogy hajlandó még ruhát venni magára. – Esetleg
találunk egy hajót, amivel elmehetünk Ísafjördurbe. Nem
arról beszélek, hogy messzire menjünk, csak addig, ahonnan
már jobban rálátunk a fjordra. Emlékeztek arra a nagy
kéményre, meg a bálnavadásztelep, vagy... vagy micsoda
maradványaira, amiket a hajóról láttunk? Nem mehetnénk el
oda?
– Te tudod, hogy kell egy hajót irányítani? – Gardart
mintha felingerelte volna a negatív hozzáállás az ötletéhez,
hogy folytassák a felújítási munkálatokat, amit Katrín elég
ostoba dolognak talált; aligha várhatta el tőlük, hogy
boldogan ugorjanak. – En nem kockáztatnám meg. – Gardar
hangja kissé magasabb lett az idegességtől.
– Ha van itt valahol hajó, abban lehet rádió vagy telefon,
vagy valami – kötötte az ebet a karóhoz Líf.
Katrínban, immár nem először, megmozdult a békéltető.
– Én azt javaslom, menjünk fel a házba, együnk valamit,
vidítsuk fel magunkat egy hajmosással, dolgozzunk egy kicsit,
aztán ha még elég világos van, elindulhatunk. – Fogalma sem
volt, hogy most éppen koromsötét vagy verőfény van-e
odakinn. Azt sem tudta, képes-e bármennyit gyalogolni, bár a
testét gyötrő fájdalom alábbhagyott egy kicsit. – Persze az
egész időjárásfüggő, de úgy hallom, elült a vihar. – Tényleg
nem hallották a szél üvöltését; kint is ugyanolyan csend
uralkodott, mint idebent. – Na, ez jól hangzik?
Lífre pillantott, aki csak megvonta a vállát, majd Gardarra,
aki szomorúan nézett vissza rá. Azt nem tudta, mitől lehet
szomorú; talán most kezdett derengeni neki, hogy ennek az
egésznek rossz vége lesz. Lehet, hogy sikerül épségben
hazajutniuk, de aztán újrakezdődik a küszködés, amelyet
egyáltalán nem könnyítenek meg egyre súlyosbodó anyagi
problémáik. És ezen az elhagyott faluban álló vendégház sem
fog változtatni, akár romos, akár frissen felújított állapotban
van. Kedvesen rámosolygott Gardarra, de az elfordult. Lífet
viszont feldobta a javaslata; akkor mégis elindulhatnak a fjord
mentén. Keresni egy hajót, ami nincs is.
A víz túlságosan forró volt – vagy csak a kinti hideghez
képest érződött így? Katrín érezte, hogy a fejbőre
összehúzódik, ahogy Gardar egy alumíniumfazékból
leöntötte, a zúzódásai pedig szinte elviselhetetlenül lüktettek.
A megcsonkított fapadlót látta, és a fekete földet a tátongó
lyuk alatt, amelyet még mindig nem hoztak rendbe.
Csodálkozott, hogy a talajt nem borítja hó, pedig körülötte
minden csupa fehér. Talán ez a fekete talaj melegebb volt a
környezeténél, és a ráhulló hó rögtön elolvadt. A fekete
tárgyak napos időben rendszerint melegebbek, mint a
világosabb színűek. Szerencsére Gardar nyomban
visszatemette a rókacsontvázat, amint rátaláltak, úgyhogy
legalább az nem bámult fel Katrínra. Az lett volna csak a hab a
tortán. Újabb adag víz zúdult a fejére, amitől szappan ment a
szemébe, de ugyanakkor enyhült fejbőre fájdalma.
– Baszki! – Katrín megdörzsölte a szemét, de ettől csak
rosszabb lett a helyzet. – Add ide a törölközőt!
Lehajolt, kinyitotta a szemét, és elakadt a lélegzete, amikor
egy pár apró, mocskos lábat pillantott meg a tornácon,
mintha egy gyerek állna előtte. Megint becsukta a szemét, és
amikor újra kinyitotta, már csak a vizes deszkákat látta. Olyan
gyorsan egyenesedett föl, hogy beleszédült, és a hajáról
minden irányba záporozott a víz.
– Most mi bajod van? – Gardar dühösen szárítgatta magát
a törölközővel, mielőtt átadta azt Katrínnak. – Mit össze
tudtok ti locspocsolni!
Líf mosakodott először, és ő is szétfröcskölte a vizet,
amikor állítása szerint szintén szappan ment a szemébe. Putti
is kapott így egy kéretlen zuhanyt; leugrott a tornácról, és
most nem mert visszamenni oda. Katrín most arra gondolt,
hátha Líf is ugyanazt a hallucinációt tapasztalta, mint ő, de
nem akarta megkérdezni, mert maga sem tudta, milyen
válaszban reménykedik. A fiút sem akarta emlegetni, mert
már három teljes órája, mióta elkezdtek dolgozni, sikerült
kibírniuk, hogy ne beszéljenek róla. Ugyanakkor viszont nyílt
titok volt, hogy mindnyájuknak ő jár a fejében. Azzal kezdték,
hogy átnézték a deszkákat, amelyeket az előző tulaj halmozott
fel a földszinten, aki azonban nem élt addig, hogy lerakja az új
padlót. így mindannyian egy helyiségben dolgozhattak,
megnyugtatva egymást a jelenlétükkel. Bár a ház nem volt
nagy, egyikük sem akart egyedül maradni egy bezárt
szobában.
– Nézzük, hogy megy neked! – Katrín vizes hajára csavarta
a törölközőt. – Mennyi víz maradt?
– Nem elég. – Gardar megmutatta, mennyi van még a fazék
alján. – Hozok még; ég a tűz, pillanatok alatt felmelegszik. En
keményebb vagyok, mint ti, nekem nem kell, hogy annyira
forró legyen.
– Az, persze, az vagy. – Líf felkelt a konyhaszékről, amit
kihozott magának. Ő is fehér törölközőt csavart a fejére, akár
egy turbánt. A hajmosástól máris jobban nézett ki, úgy tűnt,
megnyugodott egy kicsit. – Annyira kemény vagy te. –
Visszatette az éppen elszívott cigaretta csikkjét a dobozba, és
összeráncolta a homlokát. Dohánykészletének állapota
jobban izgatta, mint egy vita Gardarral arról, melyik nem a
bátrabb, hogyha hajmosásról van szó. – Ti láttatok még cigit
az orvosiakban?
– Nem. – Bár Katrín nem örült annak, hogy Líf elvette a
cigarettát, minden kicsit nyugodtabb lett, amióta volt
lehetősége elfüstölni a stressz egy részét. Katrín gyanította,
hogy mindjárt nem lesz ilyen oldott a hangulat, ha a doboz
kiürül. – Majd este átnézzük rendesen a szekrényeket. – Azt
már eldöntötték, hogy ezt az éjszakát is az orvosiakban töltik
majd. – Hátha találunk még cigit.
Líf csak úgy sugárzott, mire Katrín rögtön megijedt, hogy
megint rágyújt, és elszívja az egész dobozt örömében, hogy
úgyis lesz másik.
– Azért még ne éld bele magad! – figyelmeztette.
Gardar lement a patakhoz, és bár Katrín szerette volna a
tornácon megvárni, túlságosan fázott; a törölköző alól kilógó
hajvégek mintha jéggé fagytak volna.
– Ne menjünk be?
– De, de, mindjárt megfagyok! – Líf megrázkódott. – El
tudod képzelni, milyen hideg lehetett, amikor az a nő meg a
gyerek beesett a jég alá? Nem gondoltam volna, hogy itt még
ennél sokkal hidegebb is lehet, de most még be sincs fagyva a
fjord! Milyen alacsony hőmérséklet kell ahhoz, hogy
befagyjon a tenger?
– Fogalmam sincs. – Katrín nem is akarta tudni. Az volt az
érzése, hogy ha sokat beszélnek a még hidegebb időről,
valahogy megidézik azt. És akkor a hajó nem tud kikötni a
mólónál – a gumicsónakja meg el sem jut a partig.
Líf a lábát váltogatta, de nem indult el befelé.
– El tudod képzelni, hogy kétségbeeshetett, amikor rájött,
hogy nem fogja tudni megmenteni a gyerekét?
Katrín megint libabőrös lett. Szerette volna, ha Líf most
már témát vált.
– Hogy kapálózhatott a vízben, ahogy próbálta megfogni és
kihúzni... Szerintem a végén magára már nem is gondolt, csak
a gyereket akarta megmenteni.
– Hagyd már ezt abba! – Katrín nem bírta tovább. –
Tudjuk, hogy szörnyű halál lehetett, nem kell még külön
részletezni.
– Szerinted az a gyerek, akit láttunk, a megfulladt kisfiú? –
Líf olyan halk hangon beszélt, ami már-már suttogásnak is
beillett. – Valami nekiment a háznak, amikor Gardar épp azt
mesélte, mit olvasott róluk. Ha egy kísértet volt, az sok
mindent megmagyarázna.
– Nem – vágta rá szigorúan Katrín. – Sokkal idősebb; a
megfulladt kisfiú ötéves volt. És ez a gyerek nem halt meg,
hanem nagyon is él. – Megremegett a hangja; még saját
magát sem sikerült meggyőznie. – Na menjünk be.
Az ajtóban megcsapta őket a kályha melege. Putti olyan
közel húzódott Katrínhoz, amennyire csak tudott, és lefeküdt
a lábához, örvendezve, hogy kicsiny teste végre kap némi hőt.
Az érzet, amikor beléptek a hidegről, a legjobb volt, amire
Katrín emlékezett, amióta megérkeztek Hesteyribe, és valami
leírhatatlan vágyódás öntötte el saját reykjavíki otthonának
melege után. Tovább rontott a helyzeten az a lappangó
gyanúja, hogy ha mind ennyire jól érzik magukat, akkor
hamarosan valami rossz fog történni. Sírhatnékja támadt, de
erőt vett magán.
– Komolyan, szeretnék oda bemászni. – Líf megállt a
kályha előtt, és olyan közel tartotta hozzá a kezét, amennyire
csak bírta. – Már el is felejtettem, milyen érzés a meleg.
Katrín utánozta őt. Nézte, ahogy a keze kivörösödik, az
ujjhegyektől induló pír végigkúszott a keze fején, majd eltűnt
a kabátja ujja alatt. A fájdalmai alábbhagytak; már nem
sajgott az egész teste.
– Én is. Már kezdtem aggódni, hogy ez is kihűl.
 Tovább nem jutott, mert ebben a pillanatban szörnyű
ropogás hangzott fel a hátuk mögött, majdnem olyan, mintha
fegyverek dörögtek volna. Líf felsikoltott, és belekapaszkodott
Katrínba. Putti talpra ugrott, és riadtan pillantgatott körbe.
– Mi a franc volt ez? – Katrín próbálta lerázni magáról
Lífet, de a zűrzavarban beleütközött a fején lévő törölközőbe,
és majdnem leverte róla. Végül sikerült Líftől is
megszabadulnia, és a törölközőt is elkapnia, mielőtt a padlóra
esett volna. Lelki szemeivel túlságosan elevenen látta még a
fiú mocskos lábát, semhogy körül mert volna nézni. Gardar
rohanó lépteinek zaját hallotta a tornácról, ezért úgy döntött,
megvárja, és hagyja, hogy ő nézze meg, mi van itt velük, ha
már akkora hősnek hiszi magát.
– Mi volt ez a hang? – zihálta Gardar. – Úgy megijedtem a
sikítozástól, hogy majdnem kiöntöttem az egész vizet. Mi
történt?
Nyilván nem volt a szobában semmi ijesztő, hiszen Gardar
viszonylag nyugodtnak tűnt. Katrín hátrafordult, leküzdve a
késztetést, hogy hunyorogjon, és így gyorsabban be tudja
hunyni a szemét, ha mégis volna ott valami. Azt sem mondta
neki, hogy csak Líf sikoltozott, már csak azért sem, mert nem
volt biztos benne, hogy tényleg így volt-e. Könnyen
előfordulhatott, hogy ő maga is sikított anélkül, hogy
tudatában lett volna.
– Valami rémisztő hangot hallottunk, hangos ropogást,
bent a házban. Aztán jöttél te. Sejtelmem sincs, hogy mi
lehetett.
Gardar körülnézett, és így tett Katrín is. Líf azonban még
mindig a kályha felé fordulva állt, háttal a szobának, arcát a
kezébe temetve.
– Majd mondjátok el, ha megtudtátok, mi az! – mondta,
majd hozzátette: – De azért ha valami rémes, akkor
szépítsetek rajta. Többet már nem tudok elviselni!
– Nem kell ez a cirkusz! – Gardar belépett a szobába, és a
padló rothadó foltjához ment. – Látom én, mi történt. –
Lehajolt, és felvett valamit. Amikor felegyenesedett, egy törött
deszkadarabot adott át Katrínnak. – Ez recsegett. – Zavart
arcot vágott. – Lehet, hogy túl erősen szögeztük le, és kitágult
a kályha melegétől. – Újabb fadarabért nyúlt, amely a fal
tövében hevert. – Vagy a rohadás miatt van. – Úgy nézte a fát,
mintha abban rejtene a válasz. – Azt hiszem, ezen a részen
minden deszkát fel kell szednünk. Van ott elöl pár, amiket
még az előző tulaj hagyott itt.
– Nem túl nagy munka ez így már? – Katrín legszívesebben
tűzbe dobta volna a kezében tartott fadarabot, és ha rajta
múlik, utána küldi a többi deszkát, meg egyáltalán mindent. –
Azt sem tudjuk befejezni, amit már elkezdtünk, nemhogy még
új feladatokat adjunk hozzá!
Gardar szinte megbabonázva nézte a cipőjét, és csak
megkésve válaszolt:
– Biztos vagyok benne, hogy emiatt a rohadás miatt muszáj
lesz kicserélnünk a padlót. Az az érzésem, hogy még szétterjed
a házban, aztán összedől az egész.
– Semmivel nem lett nagyobb az a folt, amióta utoljára
láttuk. Mitől kezdene el most terjedni? – Katrín a foltra
nézett. Igaza van egyáltalán? Neki úgy tűnt, nem változott, de
nem nagyon jegyezte meg, milyen is volt. – Nem fura, hogy
ilyen szögletes?
– Most, hogy jobban megnézte a foltot, annak oldalai
abnormálisán élesnek, sarkai szinte derékszögűnek látszottak.
– Lehet, hogy van alatta valami, és az csinálja?
– Például? – Gardar épp annyit tudott a beázásról és
rothadásról, mint Katrín. – De ha meg úgy van, kiderül, ha
felszedjük a deszkákat.
 Líf odalépett közéjük, és ő is megnézte a foltot. Eddig nem
szólt semmit, és világos volt, hogy csak mérsékelten érdekli a
téma.
– Szerintem ha járni akarunk egyet, jó lesz sietni. Vigyük át
a vizet, hogy Gardar is hajat moshasson, aztán indulás.
Különben még félútig se jutunk, mire besötétedik.
Gardar kinyitotta a száját, mintha mondani akarna
valamit, de Líf megelőzte:
– Megígérted, Gardar! Elmegyünk a gyárhoz!
Gardar se bele nem egyezett, se nem tiltakozott; egy
pillanatig Katrín szemébe nézett, aztán sarkon fordult, és
kiment az ottfelejtett fazékért. Akármilyen meleg volt, Katrín
hátán végigfutott az ismerős hideg borzongás. Az volt az
érzése, hogy Gardar is sejti: valami rossz fog történni. De ki
tudja, micsoda?
 20. fejezet

Freyr még azelőtt elaludt, hogy a gép felszállt, és meg sem

rezzent, amíg egy szégyellős légikísérő finoman meg nem
rázta a vállát azzal, hogy már mindenki elhagyta a repülőt. Az
éjjel nem sokat aludt; a kimerültség és élénk képzelete játszott
vele. Mindenféle hangokat hallott, mintha valaki járkálna a
pincében. Nem tudta rávenni magát, hogy felkeljen,
felöltözzön és lemenjen megnézni, mi az; nem a hideg tartotta
vissza, hanem a fia képe, amit a kórházi folyosón látott. Biztos
volt benne, hogy valami hasonló várja odalent is. Amikor
végre erőnek erejével rábírta magát, hogy kimásszon az
ágyból, a tükörben sötét karikákat látott a szeme alatt, és bár
a hideg zuhanytól jobban kellett volna éreznie magát, még
mindig rosszabbul festett, mint szeretett volna. Eljátszott a
gondolattal, hogy beköszön pár régi kollégához a Nemzeti
Kórházban, sőt talán még Sarához is beugrik. Ráért volna a
patológussal való találkozás és a délutáni járat indulása
között, még akkor is, ha közben sikerül beszélnie Lárus
Helgasonnal. Most viszont már nem volt annyira biztos
benne, hogy ezzel akarja tölteni a napot; összerázkódott a
gondolatra, hogy gondozatlan külsejét a kollégák esetleg a
közeli megőrülés jelének veszik, és azt kezdik találgatni,
mikor kapják meg a hírt arról, hogy határozatlan időre
betegszabadságra ment. Düh, paranoia, rágalmak; ezeket
mind képes volt elviselni, de a sajnálattal nem tudott volna
mit kezdeni. Nem lehetett mit reagálni rá; minden, amit
mondott volna, csak tovább ront a helyzeten, és valószínűleg
még jobban megerősít mindenkit abban a meggyőződésében,
hogy Freyr elindult a lejtőn. Nem,jobb volt, ha elkerüli a
kollégákat, és békén hagyja Sarát.
Most a törvényszéki patológusnál volt, aki ezt mondta neki:
– A legfurcsább az volt, hogy halványan emlékeztetett hasonló
sérülésekre más esetekből, úgyhogy végeztem egy kis
kutatást. És az derült ki, hogy a legtöbb áldozatnak pontosan
ilyen hegek voltak a hátán. – Fehér papírmaszkon keresztül
beszélt. Ettől és ormótlan védőszemüvegétől alig látszott
valami az arcából. Freyr fel sem ismerte volna az utcán, hisz
még a haja színét sem tudta; az orvos fején ugyanis zöld
műtőssapka volt, a maszk az álláig takarta, a szemüveget
pedig egész az orráig letolta. – Nagyon különösnek találom,
hogy erről nincs említés a nő orvosi kartonjában, mert ez a
hegesedés hosszú időt vett igénybe. A kereszt ugyan teljesen
meg van formálva, de több különböző sebből áll össze,
amelyek nem ugyanakkor keletkeztek és gyógyultak be; a
legutóbbi egész friss.
Freyr Halla kékesfehér hátát nézte. Megkérték, hogy ő is
vegyen fel a patológuséhoz hasonló védőöltözetet, és most
legszívesebben letépte volna magáról a szemüveget, annyira
megnehezítette a látást.
– Mit gondol, magának csinálta? Ő rajzolt magára egy
keresztet sebekből?
Az asszony gerince mentén különböző méretű, fehér és
rózsaszínű, függőleges hegek sorakoztak. Több helyütt
összeértek, és sokuk a legkevésbé sem volt egyenes, bár kissé
távolabbról már annak látszottak. Lapockái alatt hasonló
hegek futottak a többire merőlegesen, így formázva meg a
keresztet. Tisztán látszott, mely hegek a legfrissebbek: a
kereszt vízszintes szárának bal oldalán lévők vörösebbek
voltak a többinél.
– Hát néhányukat elég nehezen ejthette ő maga. – A
patológus kesztyűs kezével középre mutatott, ahol a kereszt
szárai találkoztak. Éppenséggel okozhatta valami éles
tárggyal, de figyelembe véve, hogy a kereszt olyan precízen
készült, hogy egyik heg sem lóg ki belőle, valószínűleg két
tükröt is kellett használnia. Azt gondolnám, hogy ilyen
körülmények között elég nehéz koncentrálni. – Levette a
kezét Halla hátáról, és a köpenye zsebébe dugta. – Az én
tippem az, hogy segítettek neki, már ha ez segítségnek
nevezhető. Vagy pedig akarata ellenére készült ugyan ez az
egész, valami oknál fogva mégsem védekezett.
– És a többi esetben, amit említett, hogy volt? Maguknak
csinálták az áldozatok, vagy valaki más ejtette a sebeket?
– Az sosem derült ki. – A patológus visszahúzta a holttestre
a fehér lepedőt. – Két ilyen volt, egy férfi meg egy nő, de egyik
esettel sem én foglalkoztam, úgyhogy minden részletet nem
ismerek.
– Kik voltak? – Freyr a fehér kupacot nézte, amely most
Halla földi maradványait képezte. A délutáni géppel vissza
akarták küldeni nyugatra, két nap múlva volt a temetése.
Freyrt megrázta a látvány, hogy mi marad egy emberből; ahol
korábban szív dobogott, és gondolatok szakadatlan árja
örvény lett, most csupán halott hús volt fehér csontokon.
Aztán egy idő múlva csak a csontok maradnak.
– Az egyik holttest egy autóbalesetben meghalt férfié volt, a
másikról, a nőéről meg csak a ravatalozóban derült ki, mi van
rajta. Az elsőnél pont szabadságon voltam, úgyhogy csak most
hallottam róla, amikor magának keresgéltem, de készült róla
jegyzőkönyv meg fényképek. A másik esetről a ravatalozóból
mesélt nekem valaki, de az elsőt boncoló halottkém is hallott
róla. – A patológus lehúzta a kesztyűjét, és a fényes
fémszemetesbe dobta. – Mind a három eset, beleszámítva
mostani barátunkét is, két éven belül történt. Nem tudok
másra következtetni, mint hogy valami vallásos szertartásról
lehet szó, egy szektáról, amelyik annyira rejtőzködik, hogy
még senki sem hallott róla.
Freyr is levette a maga kesztyűjét, meglehetősen
ügyetlenül.
– Halla vallásos volt, de a férje nem említett semmiféle
szektát. Náluk otthon a templomban végzett önkéntes
munkát. Gondolom, nem nagy az esélye, hogy a másik kettő is
Flateyriben élt.
A patológus megrázta a fejét.
– Nem. A nő valahol a Reykjanes-félszigeten élt, hajol
emlékszem, a férfi meg Ísafjörduri volt. – Elhallgatott, és írt
valamit az asztalon heverő adatlapra. – Ugyan nem ugyanott
laktak, de valami közös azért volt bennük: mind a hárman
1940-ben születtek. Nem tudom, van-e ennek jelentősége, de
mindenesetre feltűnt.
Freyr megnyalta a száját a maszk alatt.
– És megkérdezhetem, hogy mi volt a nevük? Az elütött
férfit véletlenül nem Steinnek hívták?
A patológus védőszemüvege kissé lecsúszott, ahogy a
szemöldöke felszaladt.
– Ezt honnan tudja?
Furcsa érzés volt látogatóban járni a városban, ahol
született, és az élete nagy részét leélte, és az is, hogy nem volt
hova mennie ledőlni egy órácskára. A családját nem akarta
meglátogatni, mert csak jobban aggódtak volna érte; már az is
épp elég volt, amikor közölte velük, hogy elköltözik a
városból. Sem a szülei, sem a bátyja nem értették meg, és azt
gondolták, ez annak a jele, hogy beteg. Valószínűleg igazuk is
volt. így hát, ahelyett hogy a családjával kávézott volna, Freyr
azon kapta magát, hogy egy taxi hátsó ülésén ásítozik, és
Sarához tart. Elhatározta, hogy a repülőn történt eset nem
fordul elő még egyszer, és erőlködött, hogy ébren maradjon.
Persze jobban szerette volna legyalogolni a rövid távolságot
volt feleségének a város nyugati részén lévő otthonáig, de
attól tartott, hogy akkor még jobban elfárad. Épp elég nagy
megpróbáltatásnak ígérkezett ez így is. Igaz, Sara hangja arról
árulkodott a telefonban, mintha a nő most erősebb lenne,
mintha ezúttal nem törne ki könnyekben. Ez remélhetőleg azt
jelentette, hogy megbékélt a múlttal, de Freyr tudta, hogy
nem szabad egyetlen rövid telefonbeszélgetésből hirtelen
reményteli következtetéseket levonnia. Persze beszélhetett
volna vele a terveiről előző este is, de akkor nem úgy alakultak
a dolgok, ahogy ő gondolta. Addig nem akarta felhívni Sarát,
amíg Dagný ott volt, mire meg távozott, már elmúlt éjfél, és
úgy érezte, késő van már hozzá. Azt sem tudta, mikor tud, és
egyáltalán tud-e találkozni Lárusszal, aki nem vette fel a
telefont. Sarát akkor hívta fel, amikor már minden más
lehetőséget kimerített; ez nem volt valami udvarias tőle, és
valószínűleg ez volt az oka annak, hogy Sara nem reagált
túlságosan lelkesen.
Gondolatai azonban leginkább a törvényszéki patológussal
folytatott beszélgetés körül forogtak. Megkérte őt, nézzen
utána, hogy a másik két halott osztálytársnak is voltak-e
ugyanilyen sebei. Az öt elhunyt közül háromról már tudta,
hogy ilyen módon lettek megjelölve, így ésszerű volt a
feltételezés, hogy a másik kettő, Védís és Jón úgyszintén.
Ennek könnyedén utána lehetett járni most, hogy megadta a
nevüket a patológusnak. Ő is szerette volna tudni, hogyan
függnek össze az esetek, és mi köze az ügyhöz Freyrnek. Freyr
lelkiismeretesen válaszolt a kérdéseire, nem hallgatott el
semmit, hisz nem látott okot erre. Elmondta, hogy ezek az
emberek talán hihettek az álmok profetikus erejében, vagy
abban, hogy kísértetek játszanak szerepet az életükben – és a
halálukban. A férfi figyelmesen meghallgatta, majd azt
mondta, hogy az orvostudomány összes ága közül Freyr
szakterülete az egyetlen, amelyiknek nem megy jobban a
halottak diagnosztizálása, mint az élőké. Neki magának nincs
nagy tapasztalata a mentális betegségek terén; csak a
következményeiket látja, az okukat soha, miközben
akadálytalanul vizsgálódhat a szervek és egyéb testrészek
között, melyek bajait az élet folyamán sokkal nehezebb
felismerni. Ezért aztán, mint mondta, nincs olyan helyzetben,
hogy megítélje, amit Freyr mond; kénytelen egyszerűen
elhinni neki. Amikor elbúcsúztak, a patológus engedélyt kért,
hogy tovább követhesse az ügyet, utalva arra, hogy esetleg
cikket ír a hegekről és az eredetükről. Freyrnek kétségei
voltak azt illetően, hogy magára valamit is adó orvosi szaklap
lehozna egy ilyen különös esetről szóló tanulmányt, ennek
ellenére megígérte, hogy majd tájékoztatja.
A taxi megállt a gyönyörű faház előtt, ahol Sara lakott. A
lakás a középső szinten volt, és Freyr belátott a nappali szoba
ablakán, ahol a volt felesége állt, és őt nézte. Kifizette a
taxisofőrt és kiszállt, de amikor újra felnézett, Sara már nem
volt ott. Freyr vett néhány mély lélegzetet a ház felé menet, és
észrevette, hogy lassabban halad a szokásosnál. Nagyon
szorongott a találkozás miatt, és azt kérdezgette magától,
miért csinálja ezt; mindkettőjüknek az lenne a legjobb, ha
beszüntetnének mindennemű kommunikációt. Ezt azonban
könnyebb volt mondani, mint megtenni, nem kis részben a
bűntudat miatt, amelyet amiatt érzett, hogy akkor hagyta el
Sarát, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá.
Mielőtt becsöngetett, emlékeztette magát, hogy az önvédelem
vezette: az egyik legerősebb emberi ösztön.
Alig nyomta meg a csengőt, kinyílt az ajtó, és a küszöbön
ott állt Sara. Még soványabb volt, mint legutóbb, már-már
egészen elfogyott. Ettől abnormálisán nagynak tűnt a feje,
olyan lett, mint egy PEZ-adagoló. Teste törékenységének
dacára is volt azonban az arcán valami, amitől Freyr olyan
egészségesnek látta, amilyennek már régen nem: ragyogott a
szeme, és teli volt érzelemmel – de nem azzal, amelyikre
számított. Sara fortyogott a dühtől.
– Szia. – Freyr előrehajolt, hogy szokás szerint megpuszilja
a nőt, de az elfordult, és csak intett neki, hogy jöjjön be. Freyr
próbált fesztelenül viselkedni, pedig nagyon is nyugtalan volt.
Levette a cipőjét, és követte Sarát. Ahová csak nézett, ismerős
bútorokat és díszeket látott a közös lakásukból. Elveszettnek
látta őket az új helyükön, mintha arra várnának, hogy
visszavigyék őket a régi otthonukba.
– A barátnőm, Elísa – mutatott Sara a nőre, aki a nappali
kanapéján ült, amelyet oly nagy gonddal választottak ki. Freyr
és a nő üdvözölték egymást, és Freyrnek hirtelen az villant az
agyába, hátha Sara azt akarja elmondani neki, hogy leszbikus.
– Elísa médium, ő segít nekem mostanában. Méghozzá sokkal
többet, mint te, aki állítólag szakértője vagy annak, hogy
mások jól érezzék magukat, úgyhogy a szentbeszédtől meg is
kímélhetsz! – E bevezetőt követően Sara is lehuppant a
kanapéra, és megveregette azt, jelezve, hogy Freyr is foglaljon
helyet. – Örülök, hogy Elísa el tudott jönni, pedig elég későn
szóltam neki. Azt akartam, hogy találkozzatok.
– Ne haragudj, Sara. – Freyr egy fotelt választott a
kanapéval szemben. – Arra számítottam, hogy csak veled
találkozom. Tudom, hogy ez nem kifogás, de újabban
rengeteg a dolgom, és nem is vagyok éppen a legjobb
passzban.
 A médiumhoz fordult, aki fülig elvörösödött, és jól
láthatóan szeretett volna felkelni és távozni. Sara valószínűleg
nem tervezte meg előre ezt a találkozót; általában nem szokott
előre szervezni.
– Csak hogy tudja, ez a miszticizmus meg spiritualitás
ugyan nem az én világom, de azt gondolom, hogy
mindenkinek joga van a véleményéhez, és unalmas hely lenne
a világ, ha mindenki ugyanabban hinne. Ha segített Sarának,
az nagyszerű dolog, és sosem elleneznék olyan kezelést, ami
beválik.
Elísa megkönnyebbülten rámosolygott. Teljesen
hétköznapi öltözéket viselt: farmert, blúzt és blézert. Mindez
tiszta volt és frissen vasalt, de jobban megnézve igencsak
viseltes: a blúza ujja kezdett kifesleni, a farmerje pedig
kitérdesedett. Egyáltalán nem illett rá a médium
sztereotípiája; talán tudatosan kerülte a hosszú, tarka
szoknyákat, és egyenesítette ki a legkisebb göndörséget is
hosszú hajában.
– Köszönöm. Sara és én jól haladunk, és azt remélem, hogy
ha összedolgozunk, túljuttathatjuk őt azon, ami bántja. –
Sarára nézett, és megint elmosolyodott kissé. – De annak
alapján, amit Sara mondott, úgy látom, a problémája
valahogyan önnel kapcsolatos. Lehet, hogy ez furcsán
hangzik, de nem értem pontosan, mi köze önhöz. Az
érintkezés azokkal, akik már nincsenek köztünk, nem olyan,
mint két ember beszélgetése; elhangozhat itt-ott egy-egy szó,
de gyakran inkább... hatással van az emberre, amit az illető
nem is feltétlenül ért meg.
– Tényleg annyira különbözik ez a te munkádtól, Freyr? –
Volt felesége hangja kissé ellágyult, ami emlékeket ébresztett
Freyrben arról a Saráról, akit valaha ismert. – Azt talán
megértik az orvosok, hogy működnek az izmok és a szervek,
de arról igazából fogalmunk sem lehet, mitől lesz valaki
boldog vagy szomorú. Vagy igen? Nem tudod
megmagyarázni, micsoda egy érzelem, mégsem kételkedsz a
létezésükben.
Freyr inkább egy bólintással elismerte ezt, mintsem hogy a
pszichiátria érzelemelméletével bosszantsa őket. A tudomány
vizsgálódásai és jól dokumentált jelenségekről szóló definíciói
világnyi távolságra voltak az okkultisták leegyszerűsített
magyarázataitól.
– És most mit kellene mondanom? Vagy tennem? – Ahogy
kimondta ezeket a szavakat, még kimerültebbnek érezte
magát; ezzel a kérdéssel részévé vált Sara újabb kétségbeesett
kísérletének arra, hogy meggyógyítsa magát, és zöld utat
adott neki, hogy folytassa. Márpedig ez csak egyféleképpen
érhetett véget, még több csalódással.
– Ön újra és újra felbukkan, Sara álmaiban és a
beszélgetéseinkben egyaránt. És ez nem véletlen; ismételten
előfordul, és újabban egyre gyakoribb.
– És én most ezzel mit csináljak? – Freyr legszívesebben
hátradőlt volna a puha karosszékben, lehunyta volna a
szemét, és megkérte volna a két nőt, hogy egy fél órára
hagyják őt békén.
– Nem tudom. – Nem lehetett azt állítani, hogy Elísa nem
őszinte. Freyrnek koncentrálnia kellett, hogy fel ne nevessen.
A nő, aki mintha észrevette volna, hogy nem tartja sokra,
hozzátette: – Ha az ember anélkül hal meg, hogy
belenyugodott volna a végbe, megreked a világok között. Nem
tud továbblépni a létezés következő szintjére, mert túlságosan
kötődik azokhoz, akiket hátrahagyott, igazságot és
elszámolást akar. Ha erre nem kerül sor, a makacs lélek
próbál módot találni arra, hogy elmondja szeretteinek, mi
történt, de ez nem mindig lehetséges. Gyakran nem találnak
kapcsolatot az élőkkel. Ez a próbálkozás általában akkor a
legerősebb, amikor az elhunyt rokonai és barátai még életben
vannak, és a holtak az esetek többségében feladják, ha már
senki sem maradt, aki meg akarná oldani az ügyet. A lélek
megrekedhet a pokol tornácán, igazság utáni vágya
megszállottsággá fajulhat, és ilyenkor tapasztalunk
kísértetjárást régi házakban és a temetőkben.
Freyr egyre nehezebben tudta követni.
– Van egy kis kávéd, Sara? Nem aludtam jól, úgyhogy most
nem nagyon tudok figyelni.
Sara kifürkészhetetlen pillantással meredt rá, aztán kiment
a konyhába. Elísa folytatta:
– Minél tovább marad a lélek ebben az állapotban, annál
nehezebb mit kezdeni vele. Extrém esetben még a legjobb és
legnemesebb lélek is a szöges ellentétébe fordul, és rendkívül
veszélyessé válik. Meg kell előznünk, hogy a fiukkal is ez
történjen. Higgye el, nem szeretne akkor találkozni vele, ha a
dolgok már rosszra fordultak. – A végét már suttogta, nehogy
Sara meghallja.
– Na és hogy előzzük meg? – Freyrnek annyira kellett már
az a kávé, hogy úgy fogta vissza magát, nehogy felpattanjon,
és a nőt faképnél hagyva ki rohanjon a konyhába.
– Meg kell találni őt. Kideríteni, mi történt vele valójában,
és eltemetni a rokonai mellé. Megszabadítani attól a gyötrő
tudattól, hogy az édesanyja a bizonytalanság poklában él,
önnel együtt.
Freyr eddig bírta.
– Azt hiszi, nem tettünk meg mindent, amit tudtunk,
szellemek ide vagy oda? Minden követ felforgattunk!
– Akkor is tovább kell próbálkozniuk. – Elísa rámeresztette
sötétkék szemét túlszedett szemöldöke alól. – Ha nincs máris
késő.
 – Késő? – Freyr már alig értette. Egyvalamit tudott
biztosan: azt, hogy ez a nő nem segít Sarának, hanem épp
ellenkezőleg. Módszereivel épp Sara gyógyulása ellen
dolgozott, mert lehetővé tette számára, hogy ne kelljen
szembenéznie a tragikus ténnyel, hogy valószínűleg sohasem
tudják meg, mi történt. Lehet, hogy most úgy tűnik, Sara
jobban van, de ez nem tart majd sokáig.
– Érzem a fiuk jelenlétét. Nagyon erősen. De óriási haragot
is érzek, aránytalanul erőset ahhoz képest, hogy milyen rövid
idő telt el az eltűnése óta. Nem tudom megmagyarázni, de azt
tudom, hogy nincs sok idő hátra. – Elísa gyorsan a konyhaajtó
felé pislantott. – Egyszerűen muszáj ezt megoldaniuk. Ha azt
hiszi, most rossz a helyzet, biztosíthatom, hamarosan úgy fog
visszatekinteni ezekre az időkre, mint a legjobbakra, amióta a
fia eltűnt.
Bejött Sara a kávéval, és Freyr őszintén megkönnyebbült,
amikor meglátta. Nemcsak azért, mert megkapta rég áhított
koffeinadagját, hanem azért is, mert megmenekült a médium
világ– vége-jövendöléseitől. Nem érzett magában elég erőt
ahhoz, hogy vitatkozzon vele, vagy akár csak kommentálja,
amit mondott, noha természetesen nem értett egyet vele. A
csészéért nyúlt, amelyet Sara elébe tett, aztán összerezzent,
amikor a médium hűvös kezét az övére tette. Zavartan nézett
rá.
– Az ördög munkában van. Ezt jól jegyezze meg – mondta
Elísa.
Freyr kínosan mosolygott, és felemelte a csészéjét. Mielőtt
egy kortyot is ihatott volna, a médium hozzátette:
– Félek, hogy rosszul fognak alakulni a dolgaik. Nagyon
rosszul.
 21. fejezet

Túl sokáig vártak az indulással. Minden lépéssel egyre

sötétebb lett, ahogy a fjord mentén feljebb fekvő régi gyár felé
haladtak a keskeny ösvényen. Az ég azonban tiszta volt, és
semmi jelét nem látták annak, hogy ez megváltozna, esetleg
folytatódna a havazás. Itt-ott nehéz volt kivenni az ösvényt a
hó alatt, de a legtöbb helyen szerencsére besüppedt egy kissé,
így elég könnyen tudták követni. Katrín már nem is bírta
számolni, hány patakot ugrott át, legtöbbször Puttival a
kezében, aki nyüszíteni és hisztizni kezdett, valahányszor egy
akármilyen kis erecskét megpillantott. Kurta lábait nem ilyen
nagy kalandra találták ki, és rettegett attól, hogy egyedül
marad valamelyik félelmetes zuhatag partján. Néhány patakot
egy rönkkel vagy pallóval hidaltak át. Az ösvény az út nagy
részén a tengerpart mentén vezetett, de most egy ideje már
hegynek fölfelé haladt, alattuk pedig a puszta sziklák voltak,
és a rajtuk hullámzó, helyenként ezüstös jéggel fedett víz.
– Szerintetek milyen messze van még? – Katrín zárta a
sort, mivel ő volt a legrosszabb formában, és időnként
vissza-vissza is fordult, hogy lássa, követi-e még őket Putti. A
kutya kissé már lelassított, de Katrínt még mindig lenyűgözte,
milyen energikusan mozog ilyen körülmények között; olyan
helyzetben volt, mintha nekik derékig érő hóban kellett volna
előrehaladniuk. – Én nem látok hajót. Ne forduljunk vissza? –
Attól félt, hogy a fájdalomtól elviselhetetlen lesz a visszaút, ha
túlságosan eltávolodnak.
Gardar az egész túra során meg sem szólalt. Nem sántikált,
ami azt jelentette, hogy a sarka gyógyul, hallgatagságát tehát
nem a fájdalom okozza. Talán ideges volt. Megfordult, és
visszanézett Katrínra, de most sem szólt semmit, csak ment
tovább. Líf vezette a csapatot, ő pedig mintha meg sem
hallotta volna Katrín javaslatát.
– Már majdnem ott vagyunk. Gardarral elmentünk oda,
amikor megnéztük a házat. Legfeljebb fél óra.
Persze akkor még nem borított mindent hó, de Katrín úgy
érezte, nem volna értelme ezt megemlíteni. Líf úgysem fog
figyelemre méltatni semmilyen próbálkozást, hogy lebeszélje
őt a tervéről. Katrín remélte, hogy ez a rá nem jellemző derű
nem valami tervet takar, hogy menjenek csak mindig tovább
és tovább, amíg egyszer csak azon kapják magukat, hogy
elgyalogoltak egész Isaljördurig. Csakhogy Líf nem javasolta,
hogy hozzanak magukkal élelmet, így hát ez nem volt
valószínű, hacsak egészen el nem vesztette a kapcsolatát a
valósággal, és azt nem hitte, hogy majd megélnek abból, amit
útközben találnak. A lehetőség, hogy erővel rángassák vissza
őt a csúszós rönkhidakon és hídtalan patakokon keresztül,
nem volt valami vonzó.
– Mit kerestetek ti itt? – Katrín majdnem elveszítette az
egyensúlyát, amikor megbotlott egy hó alatt rejtőző
göröngyben.
– Ó, az az én hülye ötletem volt. – Líf tempója csöppet sem
lassult, pedig az imént ő is belebotlott ugyanabba a
göröngybe. – Olvastam róla, és gondoltam, megvehetnénk az
egész hóbelevancot, aztán a gyárat átalakítanánk szállodává,
vagy valamivé. De ne nevess, ha meglátod, milyen állapotban
van! – Hirtelen megállt, és előremutatott. – Nézd csak, már
itt is vagyunk! Innen látszik a kémény! Ott van lent!
Katrín az emelkedő tetejéről lepillantott az alacsonyan
fekvő földsávra, ahol a gyár állt. A hó nem lepte be a romokat,
amelyek sötéten meredtek az égnek az egyébként teljesen
fehér háttér előtt. Egy magas kémény keltette fel a
figyelmüket, amelynek látszólag csak napjai voltak hátra a
összedőlésig.
– Látjátok azt a lyukat a kémény tetejénél? – mutatta
Katrín, mire Líf és Gardar is megállt lefelé mentében, és
odanézett. – Biztonságos közel menni hozzá?
– Azt a parti őrség csinálta. A kéményen gyakorolták a
célba lövést a tőkehalháborúkban. 3 Ágyúval lőtték. – Líf
továbbindult, Gardar utána.
Katrín kissé habozott, mielőtt követte volna őket. Egyre
gyengült a fény, és nem akart rossz helyre lépni ereszkedés
közben, nehogy elessen és megsérüljön. Ráadásul minden
lépés lefelé egy másikat jelentett felfelé. Putti is megállt
mellette a lejtő peremén, és aggodalmasan szűkölve és ugatva
próbálta meggyőzni, hogy mégse menjen le. Aztán feladta, és
utánaeredt. Innen már az egész fjord látszott, és Katrín
hihetetlenül gyönyörűnek látta a természetellenesen nyugodt
tengert az alkonyatban.
– En még mindig nem látok hajót! – kiabált le Lífnek és
Gardarnak, akik egyre növelték az előnyüket. – Nem kéne
lassan visszafordulni? Mindjárt sötét lesz! – Semmi válasz, a
többiek még csak le sem lassítottak. – Hajót keresni jöttünk,
emlékeztek?
Még mindig semmi. Katrín dühösen fontolgatta, hogy a

3 1958, 1972-73, illetve 1975-76 során a tőkehalhalászat miatt kialakult

konfliktusok Izland és Nagy-Britannia között, amelyek azonban nem torkolltak
fegyveres összecsapásba - a ford.
karjába kapja a kapálózó Puttit, és visszaindul nélkülük. Még
az a gyerekes gondolat is megfordult a fejében, hogy ha
eltéved és jól halálra fagy, akkor majd megtanulják a leckét
ezek ketten. Putti eszeveszett ugatása rángatta vissza a
valóságba.
– Na, mi az? – Megfordult, és látta, hogy a tengerben
zavarja valami a kutyát. Lehajolt hozzá, hátha rájön, hogy mit
láthat, és két fekete kupacot látott kiemelkedni a vízből,
majdnem a parton. Először azt hitte, hogy két nedvesen
csillogó szikla az. Aztán hamar rájött, hogy figyelik őket. –
Fókák!
Líf és Gardar erre már megállt, és megfordult, hogy lássa,
mi történt. Katrín a tengerre mutogatott, ahol még mindig
látszott a fókák feje, és mosolygott. Gardar visszamosolygott
rá, Líf azonban csak megcsóválta a fejét és továbbindult.
Katrín megbökte Puttit a lábával, és utánuk ment, most
már valamivel könnyebb szívvel. Putti maradt, ahol volt, és
morogva nézte a fókákat.
– Na, fejezd be a hülyéskedést, légy szíves! Úgyse jönnek ki
a partra, nincs mitől félned!
Putti abbahagyta a morgást, és gyászosan nézett rá, mintha
mondani akarna valamit. Aztán beérte annyival, hogy
megnyalta a kezét, Katrín pedig megvakargatta a füle tövét,
hogy felvidítsa.
– Gyere, essünk túl ezen, aztán megyünk haza. En sem
vagyok itt szívesebben, mint te.
Felállt, és elindult, Putti pedig utána. Amikor látta, milyen
kelletlenül baktat, Katrín felvette, bár ez még jobban
lelassította. Igaz, eleve nem igyekezett túlzottan; most már
mindenképpen sötétben kellett hazamenniük, akár egy pár
perccel előbb, akár később ér a lejtő aljára. Időről időre a
fókák felé pillantott, és egyszer sem kellett csalódnia; a
helyzetükön változtattak kissé, de továbbra is őfelé bámultak.
Ahhoz persze túl messze voltak, hogy jól lássa őket, de eszébe
jutott a régi mondás: „a fókának emberszeme van.” Putti
azonban most már kínosan ügyelt arra, nehogy véletlenül a
tenger felé nézzen, valószínűleg azért, mert primitív
kutyalogikája azt diktálta neki, ha nem látja a fókákat, azok
nincsenek is ott. Amikor Katrín a lejtő alján letette a földre,
megrázta magát, és úgy tűnt, fel van dobva, amiért a fókák
már nem látszanak.
– Hát nem fantasztikus? – Líf egy alacsony betontömbön
üldögélt, és egyik kezéből a másikba dobálta a
cigarettásdobozt, mintha azon tanakodna, rágyújtson-e egy
szálra, vagy őrizze meg későbbre. – Mit gondolsz? – mutatott
körbe a dobozzal.
– Hát a szálloda ötletén nem fogok nevetni. – Katrín
szemügyre vette a romokat. Ahová csak nézett, mindenütt
vörösesbarnát látott; rozsdás tartályokat és idomtalan
vastömböket a félig összedőlt téglaépületek között. – De az
tuti, hogy nagyon ijesztő ez a hely. – A gyár a maga korában az
ország legnagyobbjai közé tartozhatott, de finoman szólva
látott már jobb napokat is. Még Katrín is látta, hogy az
épületeket lehetetlen volna rendbe hozni. A kémény tövében
lévő nagy helyiség teteje beomlott, darabjai hosszú
vaselemeken lógtak, és a falak sem állták ki az időjárás
viszontagságait, bár számos különböző módon dőltek össze. –
Minek kellett ezeknek ilyen magas kémény?
– Mit tudom én. – Líf hátrahajtotta a fejét, hogy
felnézhessen rá. Egész hihetetlen módon még a kémény volt a
legjobb állapotban.
– Cseppfolyósítottak itt valamit. Mondjuk, tőkehalmáj
olajat. – Gardar olyan sokáig nem beszélt, hogy kissé be is
rekedt. Megköszörülte a torkát. – De a vashulladékról ne
kérdezz. Halvány segédfogalmam sincs, hogy az mire kellett.
Rozsdásodó daruk, hajtókarok, csavarok, csövek és
tartályok hevertek szanaszét körülöttük, amikből semmi nem
derült ki.
– En azt szeretném tudni, mi ez itt a hátam mögött. – Líf
belenézett a hosszú árokba a fal tövében, amelyen ült.
Ráhegesztett merevítő rudaktól tartott jókora vascső húzódott
fölötte, nem messze tőlük. – Annyi bizbasz van benne, biztos
volt valami funkciója.
Gardar lepillantott az árokba, majd elgondolkozva
nézelődött fel-le a cső mentén. Amikor megszólalt, világos
volt, hogy ugyanúgy fogalma sincs a gyár egykori
tevékenységéről, mint nekik:
– Szerintem a hulladékfeldolgozáshoz lehetett valami köze.
– Uhh! – Líf elfordult az ároktól, de a falról, ahol kényelmes
helye volt, azért nem szállt le. – Ha azt hiszed, itt furcsa, nézz
körül odabent! – mutatta meg Kabinnak az elsötétült
gyárépületbe vezető széles nyílást. – De ne menj be! Csak a
lyukon át nézelődj.
Katrín nyugtalankodott, de nem szólt semmit. Aztán
mintha valami zajt hallott volna a part felől. Megnézte, ott
van-e még velük Putti, vagy esetleg a fókák partra másztak, ő
pedig odament hozzájuk. De a kutya továbbra is ott ült
mellette, és nagyon csüggesztő látványt nyújtott. Katrín a
fjord túlpartján magasodó hegyekre nézett; hamarosan olyan
sötét lesz, hogy nem lehet majd látni őket. Az a magányos
gondolat merült fel benne, hogy a szemük előtt elterülő
hatalmas földdarabon talán egyetlen árva lélek sincsen. Aztán
egy pillanatra az a kérdés is, hogy mihez kezdene, ha Gardar
és Líf már nem lenne ott, amikor visszafordul. Nem hallotta
őket; sem a lépteiket, sem a légzésüket. Ez persze valószínűleg
azért lehetett, mert a fejére húzta a kapucniját – de olyan
érzés volt, mintha transzba ejtette volna a tenger és a
sötétkék, fehér sapkás hegyek, ahogyan Puttit is
megbabonázták az imént a fókák. Ha nem fordul meg, Líf és
Gardar ott marad, egészen addig, amíg el nem szakítja a
tekintetét a tengerről, és észre nem veszi, hogy eltűntek.
– Katrín, mi van? – Líf kinyújtotta a lábát, és finoman
fenékbe billentette. – Hallod, amit mondok? Nézd meg, mi
van bent!
Katrín ugyan rühellte, ha piszkálják, az érintés most mégis
megnyugtatta. Persze, hogy nem tűntek el, csak testileg és
agyilag egyaránt elfáradt; az elméje játszik vele. Megfordult,
és rámosolygott a csodálkozva visszanéző ismerős arcokra.
Gardar kissé izgatottnak tűnt, mintha valami zajt hallott
volna, bár mondani nem mondott semmit. Líf volt az
egyetlen, aki normálisan viselkedett, bár az ő normális
állapotát a legtöbben abnormálisnak ítélték volna. Már zsebre
dugta a cigarettásdobozt, és most türelmetlenül forgatta a
szemét. Katrín úgy döntött, teszi, amit javasolt neki; hátha
utána véget vetnek ennek az időpocsékolásnak, és elindulnak
végre haza.
– Jó, megnézem, de utána már vissza kéne mennünk!
Dögfáradt és éhes vagyok, és hamarosan nem lesz már semmi
fény.
Elindult az épület felé, amely most még sötétebbnek
látszott, mint eddig. A Líf szerint oly érdekes nyílás
koromfekete volt, szélein a téglák mint mocskos, rothadó
fogak egy szörnyűséges szájban.
– Gardar, menj vele! – Líf elemében volt. Nagyon értett a
parancsolgatáshoz, és amikor Katrín meghallotta háta mögött
a hó ropogását, amely azt jelezte, hogy a férje
engedelmeskedik, elképzelte, ahogy Líf fülig elvigyorodik.
Megnyugtatta, hogy Gardar is megy vele. Bár nem
szándékozott sok időt tölteni az épületnél – úgy tervezte,
bedugja a fejét a nyíláson, azt mondja, „hűha”, aztán megy is
vissza –, jobb volt nem egyedül menni. Természetesen Putti is
követte, és bár a kutya hűsége megmelengette Katrín szívét,
olyan biztonságot mégsem adott, mint Gardar jelenléte.
Amikor ott állt a nyílás előtt, már egyáltalán nem akarta
látni, mi van odabent. Mi olyan érdekes azon? Adrenalin
áradt szét az ereiben anélkül, hogy tudta volna, miért. Mintha
a tudatalattija közelgő veszélyt érzett volna, amelyet azonban
hagyományos érzékei nem fogtak fel. Megmozdult valami
odabenn a sötétben? Lehet, hogy itt van a kisfiú? A hóban
nem láttak nyomokat, de elképzelhető volt, hogy el tudta
tüntetni őket. Katrín olyan messzire lesett be a sötétségbe,
amennyire csak tudott anélkül, hogy belépett volna.
– Mi van, láttál valamit? – lépett oda mellé Gardar.
Közelebb lépett a falhoz, és végighúzta rajta a kezét. – El se
hiszem, hogy ez még áll.
– Szerinted lehetséges, hogy bent van az a gyerek? – Katrín
halkan beszélt, hogy Líf ne hallja. – Mintha valami mozgott
volna bent.
Gardar is benézett a lyukon.
– Nem. Nincs itt senki; de nem is lakna senki ebben a
romban. – Megmarkolt egy, a tégla halomba cementálódott
vaskampót, és próbálta megmozdítani, de hiába. – Francba! –
Megfogott egy falról lógó kötéldarabot, és igyekezett
beletörölni a kesztyűjét. – Nézzünk be, aztán húzzunk innen.
Rossz érzésem van, szeretnék olyan gyorsan visszaérni, ahogy
lehet.
Katrín örült, hogy végre megtudta, mi bántja Gardart. A
nyíláshoz lépett, sokkal bátrabban és vidámabban a
felfedezéstől. Hamarosan visszaérnek az orvosiakba, és
gyertyafénynél megvacsoráznak. Alig dugta be azonban a fejét
a nyíláson, amikor a helyiség túloldalán megpillantotta a fiú
alakját. A gyerek hirtelen felkapta a fejét; a sötétben a bőre
szürkének, nem is emberinek látszott, nagy szeme mélyen ült
halszerű arcában. A fiú rámeredt, aztán kinyitotta a száját, és
hangtalanul sikoltott. Katrín megtántorodott, és hátraesett.
Ugyanebben a pillanatban a nyílás tetejéről egy csomó tégla
zuhant elé hangos csattanással. Több darab el is találta, és bár
fájt, ez a fájdalom semmi sem volt a rettenethez és szíve
dörömböléséhez képest. Putti vinnyogott, ügyetlenül
odaszaladt hozzá, és a combjához dörgölőzött. A felvert por
mindent elhomályosított; Katrín alig látott.
– Gardar! Gardar! – Képtelen volt megformálni a szavakat,
de figyelmeztetni akarta a férjét, mielőtt a fiú bántja őt. Aztán
hirtelen minden por leülepedett, és már jobban lehetett látni.
Megkönnyebbülten látta, hogy Gardarnak sikerült
félreugrania, amikor a fal beomlott, bár ő sem járt sokkal
jobban, mint Katrín. Az arca vérzett, és sántikálva sietett oda
hozzá.
– Jézusom... Jézusom... – Ugyanolyan döbbentnek látszott,
mint amilyen a felesége is volt. Rémült kiáltások árulták el,
hogy éppen ilyen döbbent Líf is. – Megsérültél? Hol?
Katrín érezte, hogy könnyek folynak végig az arcán, először
melegen, de kihűltek, mire az ajkán megérezte sós ízüket. A
teste ezt már nem volt képes elviselni. Most nem. – A lábam!
– nyögte ki nagy nehezen. Sikerült feltápászkodnia Gardar
segítségével, aki először azt akarta, hogy maradjon nyugton,
amíg megvizsgálja a sérüléseit. Bár még mindig ömlött a
könnye, a legerősebb érzelem benne mégis a harag volt. – Én
elmegyek innen. Ha kell, négykézláb.
Közben gyorsan eldöntötte, hogy nem szól Gardarnak a
fiúról, mert félt, hogy még berohan az életveszélyes épületbe.
Iszonyú fájdalom hasított belé, amikor végre talpra vergődött,
de nem törődött vele; minél hamarabb el kellett tűnnie
onnan.
– Líf! Gyere ide, és vedd fel Pufiit! Azt hiszem,
megsebesült! – Gardarra támaszkodott, aki erre összerándult,
pedig keményen igyekezett, hogy ne mutassa ki a saját
fájdalmát. Biztosan a vállát is eltalálták a téglák.
Együtt felvánszorogtak a lejtőn, miközben Pufii még
mindig nyüszített Líf karjában. Félúton felfelé Katrín, aki a
fájdalom miatt már ott tartott, hogy feladja, megint észrevette
a fókákat, ugyanazon a ponton, ahol korábban. És mintha
ugyanazzal az álmatag érdeklődéssel figyelték volna őket.
Talán a gyér fény, talán a fájdalom zavarta össze, de Katrín
hirtelen egészen biztos volt abban, hogy azok egyáltalán nem
fókafejek, hanem emberiek: az anya és a fia feje, akik hatvan
évvel ezelőtt eltűntek a jég alatt.
 22. fejezet

A visszaúton Ísafjördurbe lassabban telt az idő, mint

odafelé. Amíg kellett volna, Freyr alig bírta nyitva tartani a
szemét, de abban a pillanatban, amikor a biztonsági övét
becsatolta, a fáradtság megszűnt, vagy legalábbis szünetelt
egy időre. Pedig semmire nem vágyott jobban, mint hogy
lehunyja a szemét, és ha csak egy rövid repülőút idejére is, de
megfeledkezzen mindenről, csakhogy ez lehetetlen volt: túl
sok mindenen kellett gondolkoznia. Különös feszengés és
aggodalom fogta el, és a végén még kávét is rendelt a
barátságos légikísérőtől. Innen már nem volt visszaút,
elvesztette az uralmat a gondolatai fölött. Ugyanúgy érezte
magát, mint amikor éjjel nem tudott aludni. Olyankor minden
reménytelennek tűnt, a legkisebb problémák is
leküzdhetetlennek. Déli útja nem hozott semmilyen
magyarázatot Halla halálára, és most már azon csodálkozott,
hogy valaha azt hitte, a boncolás egyértelmű választ ad majd.
Ahhoz túl sok volt a megválaszolatlan kérdés, és túl bonyolult
az egész történet. Ráadásul amiatt is csalódott volt, bár
meglepett egyáltalán nem, hogy nem sikerült elérnie Lárust,
az egyetlent, aki az osztálytársak régi csapatából még életben
volt. A férfi nem vette fel a telefont, és amikor Freyr végre
eltaxizott hozzá, nem találta otthon. Vagyis éppenséggel akár
otthon is lehetett, de ajtót nem nyitott; s mivel a lakása egy
panelházban volt, akár az is megtörténhetett, hogy azért, mert
elromlott a csengő. Freyr mindenesetre többször is
megnyomta a gombot, és még körbe is járta a házat, hátha
megtalálja az 503-as lakás ablakait, de mindhiába. Hálát
adott a szerencsecsillagának, amiért annak idején, bár egy
ideig fontolgatta, mégsem építészetet kezdett tanulni; világos
volt, hogy rettenetes a térérzéke. De ez nem is igazán
számított, mivel semmi ötlete nem volt arra, hogy mihez kezd
majd, ha fényt vagy mozgást lát a lakásban. Csak nem
törhetett rá arra az emberre.
Leginkább azonban Sara miatt érezte rosszul magát.
Csalódása csak annál nagyobb volt, ha meggondolta, hogy ő
még azt remélte, volt felesége végre a javulás jeleit mutatja.
Persze lehetett volna annyi esze, hogy szakmai szempontok
szerint értékeli a helyzetet, és nem hagyja, hogy befolyásolja
őt az optimizmus. De hát nem ő volt az első pszichiáter a
történelemben, aki rosszul ítélte meg egy közeli
hozzátartozóját. Ugyan már nem a romantikus értelemben, de
továbbra is szerette Sarát, és ez a szeretet sohasem múlhatott
el, éppúgy, ahogy a szülei iránt érzett szeretet sem. Habár a
kapcsolatuk nem úgy alakult, ahogy az esküvőn tervezték, az
árnyéka még mindig rájuk vetült; bárhogy is, a dolgok
jelenlegi állása szerint még mindketten messze voltak attól,
hogy mások karjaiban keressék a boldogságot. És ha Benni
sorsára sosem derül fény, az azt is jelenthette, hogy ez életük
végéig így marad. Eltűnése vékony, de erős szálakkal kötötte
össze őket, a közös tragédia béklyójával.
Amint a gép földet ért, első dolga volt felhívni a volt
feleségét. Ísafjördurben sokkal hidegebb volt, mint
Reykjavíkban, és Freyr kabátja csapkodott a szélben, amitől
vékony ingén keresztülmart a fagy. Szabad kezével sikerült
úgy-ahogy begombolnia a kabátot, miközben meggyorsította
lépteit az aszfalton. Már épp letette volna, amikor Sara végre
felvette. Köszönésre nem is vesztegette az időt, csak nyersen
megkérdezte:
– Mit akarsz?
 – Csak rendesen el akartam köszönni. Elég fura volt,
amikor eljöttem, nemigen tudtam rendesen megbeszélni
veled a dolgokat úgy, hogy a barátnőd is ott volt.
– Nem muszáj ám ilyen lekezelően beszélned róla. így is
nagyon jól megmutattad, mit gondolsz az olyanokról, mint ő.
De azért esetleg megpróbálhatnád félretenni az előítéleteidet,
és meghallgatni, amit mond. Az nem csak valami halandzsa!
– Talán nem. – Freyr elszántan trappolt keresztül a
repülőtéren. Kissé lehalkította a hangját, ahogy átverekedte
magát egy csapat utason, akik a poggyászukra vártak a
futószalagnál. – De ha én megpróbálok kicsit nyitottabb lenni
erre, akkor te hajlandó lennél legalább egy kicsit
kritikusabban nézni? Mondjuk, ha félúton találkoznánk?
Ahhoz mit szólsz?
Valóban kész lett volna beszállni a játékba, és úgy tenni,
mintha kicsit is hinne a boszorkánytáblában és egyéb
ostobaságokban, hogyha cserébe Sara hajlandó közelebb
kerülni valósághoz.
– Próbáltam, Freyr. De nem megy. Mindig ugyanazokat
álmodom, és ugyanazok az érzések kísértenek. – Mély levegőt
vett, mielőtt folytatta. – Néha még Benni illatát is érzem.
Látom őt a boltban, a lakás körül, ahová csak megyek. És nem
hallucinálok, Freyr. Még mindig itt van. Ezt meg kell végre
értened. – Újabb nagy levegő. – Van a levegőben valami rossz,
és egyre csak rosszabb lesz. Ha te úgy csinálsz, mintha nem
lenne, csinálj úgy. Azt kívánom, bár tudnék olyat mondani
vagy tenni, amitől komolyan veszed ezt, de tisztában vagyok
azzal, hogy nem tudok. Mégis úgy érzem, hogy tartozom
neked ezzel, ezért hívtam el Elísát, hogy beszéljen veled, és
felnyissa a szemedet arra, amit nem akarsz látni. De hát
egyértelmű, hogy nem sikerült.
– Sara, én nem vagyok biztos benne, hogy neked bármi
dolgod kell, hogy legyen ezzel a nővel. – Freyr olyan óvatosan
mondta ezt, ahogy csak tudta, mert félt, hogy Sara rácsapja a
telefont. – Ha Benniről álmodsz, és néha látni véled, az
teljesen természetes, semmi ilyen okkult jelentése nem kell,
hogy legyen. Hidd el nekem, az ilyesmi sokkal gyakoribb,
mint gondolnád. Az agyad még mindig kötődik hozzá, és
mivel mindig ő van legelöl a gondolataid között, még sokáig
fel fog így bukkanni előtted, csak majd egyre ritkábban. Azt
hiszed, én nem éltem át ugyanezeket? – Nem akarta elmesélni
neki azt az esetet, amikor Benni annyira valóságosnak tűnt a
kórházban, hogy úgy érezte, meg is tudná érinteni őt.
– Nem tudok veled erről beszélni, Freyr. – Sara hangjából a
vereség beismerése csendült. – De azt tudom, hogy hazudtál
nekem. Hogy miről, azt nem tudom, de egyszer hazudtál
nekem valamiben, ami nagyon fontos része ennek az
egésznek.
– Micsoda? – Freyrnek a szívverése is elállt. – Te miről
beszélsz?
– Nem akartam szóba hozni, de egyre kínzott, és végül is a
legjobb, ha kimondom. Hogy most mit teszel, az a te dolgod;
elmondhatod az igazat, hazudhatsz tovább, vagy ha nem
akarsz, ne csinálj semmit. Te döntesz.
Freyr egy pillanatig hallgatott.
– Ha azt hiszed, tudok valamit, amiből kiderülne, hogy tűnt
el Benni, hát nagyon tévedsz. – Elérte a kocsiját, amelyet a
reptér előtti parkolóban hagyott. Hagyta, hadd hűtse le egy
kicsit a szél. – Honnan veszed ezt?
– Amikor felébredek az álmomból, ami minden éjjel kísért,
biztosan tudom. Nem tudsz olyat mondani vagy tenni, ami
változtatna ezen, úgyhogy kár is fáradoznod.
– Miről szól ez az álom, Sara? Talán ez az érzés
megmagyarázható a tartalmával.
 – Benniről. Mi másról? Őt üldözöm; persze sosem kapom
el, de mindig közel érek hozzá, és mindig egyre közelebb. És
minden zöld, még a levegő is. Nehéz elmagyarázni, de mindig
leizzadva ébredek, és tudom, hogy te vagy az oka mindennek.
Mert hazudtál.
Freyr nem szólt semmit. Az álom megdöbbentően
hasonlított az utolsóra, amelyet Védís álomnaplójában
olvasott. Félt beismerni, mennyire elevenébe találtak Sara
szavai, különösen, amit a hazugságról mondott. Tudta, hogy
abban tényleg bűnös.
– Csak nem áll le. Remélem, nem baj, csak gondoltam,
tudni akar róla a doktor úr, még ha szabadságon is van. – Az
ápolónő egyértelműen aggódott, jól látszott rajta, ahogy ott
állt keresztbe tett karral, és fiatalos homlokát mély ráncok
szántották. Freyr megnyugtatóan mosolygott, mert rájött,
hogy szórakozottságát a nővér bosszankodásnak értheti,
amiért felhívta őt a szociális otthonból. Mi sem állhatott
távolabb a valóságtól; kifejezetten örült a hívásnak, mert azt
jelentette, hogy egy időre félreteheti a saját problémáit.
– Semmi baj, nagyon jól tette, hogy hívott. – Igyekezett
teljesen normális hangon beszélni. – Szóval Úrsúla folyton
velem akar beszélni, de azt nem mondta, hogy miért?
Az ápolónő megrázta a fejét.
– Nem, hisz ismerheti. Nem az a szószátyár típus.
Tulajdonképpen már a reggeli műszak alatt elkezdte, de én
csak délután jöttem be, úgyhogy nem tudom, akkor voltak-e
világosabb szakaszai. De nem hiszem. Gondoltam, jobb, ha
szólok önnek, mielőtt elmegyünk éjszakára, hátha be kell
vinni a kórházba megfigyelésre. Sose lehet tudni, hogy hat az
altató, ha a betegnek epizódja van.
– Jobb lesz, ha megnézem. – Freyr az asszony szobájának
kilincsére tette a kezét. – Volt ma kint?
 – Nem, hallani sem akar róla. Megdermed a félelemtől, ha
csak az szóba kerül, hogy a folyosóra kimenjen. Retteg
valamitől, de nem hajlandó elmondani, hogy mi az. így meg
nem igazán tudunk segíteni neki, hogy legyőzze a félelmét. –
Az ápolónő megvakarta a hátát. – Úgy érzem, romlott az
állapota. Sajnos úgy néz ki, mintha az a kis haladás is a
visszájára fordult volna, amit eddig elértünk nála.
Freyrt ez nem lepte meg különösebben; valójában aggódott
is, hogy ez történik. Már régóta minden jel arra utalt, hogy az
asszony visszaeshet. – Még benézek magához, mielőtt
elmegyek. – Benyitott a szobába; odabent szinte vágni
lehetett a súlyos levegőt. – Uff... nem lehetne ablakot nyitni?
– Nem akarja. Nagyon felizgatja. – Bár a nővér nem írta le
részletesen Úrsúla reakcióit, Freyr nagyon is tisztában volt
vele, hogy az asszony nem lehet könnyű eset, és nem volna
szép elvárni a személyzettől, hogy ilyenkor ragaszkodjon a
szellőztetéshez. Abban sem volt biztos, hogy ő maga meg
tudna-e felelni a kihívásnak. Legalábbis a mostani
állapotában.
Kellett egy pillanat, hogy a szeme hozzászokjon a szobában
honoló sötétséghez. Nem akart villanyt gyújtani, nehogy
ráijesszen az asszonyra, érezte, jobb lesz először úgy
megközelíteni, hogy Úrsúla diktálja a szabályokat, aztán
elválik, sikerül-e meggyőzni, hogy a friss levegő és a több fény
jót tesz neki.
– Csókolom, Úrsúla! Hallom, beszélni akar velem. –
Óvatosan közeledett az asszonyhoz, nehogy elbotoljon
valamiben. Úrsúla az ablaknál ült, ahogy máskor is. A
függönyön tompán átszüremlett egy utcai lámpa fénye,
kirajzolva a sziluettjét. – Gondoltam, bekukkantok,
megnézem, hogy van. Jöttem volna már reggel is, csak el
kellett ugranom Reykjavíkba.
 Semmi válasz. Freyr kezdte azt gondolni, hogy Úrsúla
elaludt ültében, talán el is ájult az oxigénhiánytól, de közelebb
érve látta, hogy a szeme nyitva van. A függönyre meredt
rezzenéstelenül.
– Nem akarja széthúzni? Hátha megint havazni fog. Engem
mindig nagyon megnyugtat, ha a hóesést nézem.
Úrsúla lassan nemet intett a fejével.
– Nem. Nem akarom. – Rekedt volt a hangja, mintha
beporosodott volna a torka. – Nem akarok látni.
– Miért nem? – Freyr odahúzott egy kisszéket. Úrsúla rá
sem nézett, csak bámult maga elé.
– Azt hiszi, van kint valami? Ha igen, biztosíthatom, hogy
csak néhány autó, köztük az enyém is.
Az asszony hirtelen odakapta felé a fejét.
– Van ott más is. – Már-már dühösen nézte, mintha Freyr
valami átlátszó hazugságot próbált volna beadni neki. – Van
ott más is, nem csak autók.
– Például? – Freyr nyugodt maradt, látott ő már egyet-mást
az életben. Az asszony ugyanolyan gyorsan fordult vissza a
függönyhöz, mint az előbb őfelé.
– A fiú.
– Fiú? – ráncolta a homlokát Freyr. – Ilyen későn biztos
nem, Úrsúla. Lehet, hogy járt ma egy fiú a parkolóban, de
most már minden gyerek hazament vacsorázni. Egyébként
sem kell félnie a gyerekektől, nem fogják bántani.
Úrsúla összeszorította a száját, és nem szólt semmit. Freyr
csak nézte, és azon töprengett, hogy lenne a legjobb folytatni a
beszélgetést. Úrsúla ritkán nyílt meg ennyire, és kár lett volna
elvesztegetni a lehetőséget.
– Azért hívott ide, hogy gyerekekről beszélgessünk? Mert
azt lehet, még mesélhetek is egy történetet egy kisfiúról, akit
ismertem valamikor. Sokat rosszalkodott, de azért belül jó
gyerek volt. És tudja ez az, ami igazán számít.
– Benniről mesél? – Az asszony arca meg sem rezdült,
Freyrnek viszont leesett az álla meglepetésében. Honnan a
fenéből tudja Úrsúla a fia nevét?
– Nem, nem Benniről. – Igyekezett megőrizni a nyugalmát.
– De mit tud Benniről? Esetleg tud róla mondani valamit?
Úrsúla megint a fejét ingatta, nagyon lassan, mint az
imént.
– Nem, nem tudok róla semmit. – Nyelt egyet. – Nem
ismerem Bennit. – Lehunyta a szemét. – Mit gondol, látnak a
vakok álmukban?
Freyr nem tudta.
– Talán azok, akik láttak, mielőtt megvakultak, igen, de
akik vakon születtek, azok nem. Legalábbis én így képzelem.
Miért kérdezi?
– Én nem akarok látni. Jobb a sötétben.
– Téved. – Freyr várta, hogy Úrsúla újra kinyissa a szemét,
ő azonban semmi jelét nem adta annak, hogy valaha is így
akarna tenni; csukott szemmel, szobormereven ült a székén. –
Látni sokkal jobb, mint nem látni. Szerencsére sokkal több
szépség van a világon, mint rondaság. Ha gyakrabban eljárna
sétálni, meglátná, hogy igazam van. Nem akarja kipróbálni?
Ha nincs igazam, nem piszkálom ezzel többet.
– Nem akarok elmenni sétálni. Ezen a helyen nem. Nagyon
jól tudom, mit látnék.
– Na és mit?
– A fiút. – Úrsúla olyan szorosan zárta össze a szemét, hogy
rövid, fakó szempilláját majdnem elnyelte a szemhéja. – Nem
akarom, hogy szemem legyen! – Freyr látta, hogy a szék
karfáját markoló keze kifehéredik.
– Milyen fiút, Úrsúla? Én is ismerem? – Az asszony a fejét
rázta, mire Freyr tovább próbálkozott: – Idevalósi? – Úrsúla
hallgatott, és se nem erősítette, se nem cáfolta meg ezt, még
egy fej mozdulattal sem. – Mi a neve? Vagy talán nincs is
neve?
Úrsúla szeme kinyílt, és Freyrre nézett. Arcán szinte
tapintható volt a félelem, a beteges éhség, amely megformálta
az őt csapdába ejtő új, rettenetes valóságot. Mintha az igazi
nem lett volna épp elég rossz.
– Bernódus. – Megeredtek a könnyei. – Ott vár rám kint. –
Csontos kezével megtörölte a szemét. – Haragszik rám.
Nagyon dühös.
Megint a szeméhez emelte a kezét, és körmét a
szemöldökébe vájta, olyan erővel, hogy vér serkedt ki alóla.
Mielőtt Freyr megakadályozhatta volna, a szeme sarkáig
felkarmolta a bőrt.
Freyr megragadta az asszony kezét, és elrántotta véres
arcától, miközben segítségért kiáltozott, ahogy a torkán kifért.
Amikor meghallotta a folyosón rohanó nővér lépteit, kissé
lazított a szorításán. Már egészen nyugodtnak tűnt a hangja,
amikor megkérte az ápolónőt, hogy azonnal hozzon egy
nyugtatót. Miután az elszaladt, némi ügyeskedéssel sikerült az
ölébe vonnia, és ott is tartania Úrsúla kezét.
– Nyugodjon meg, Úrsúla! Nyugodjon meg!
Az asszony kurta, örömtelen nevetést hallatott. Aztán felé
fordította vér és könny csíkozta arcát.
– Bántani akar másokat. Ezt tudta? Bántani, nagyon!
Félrehajtotta a fejét, és Freyr szemébe meredt.
– Lehet, hogy magát is. De előbb azt akarja, hogy találja
meg Bennit. – Két véres könnycsepp csordult le az állára,
majd hullott le az elnyűtt fürdőköpenyre, amelyet a hálóinge
fölött viselt. – Ezt mondja nekem a fejemben.
 23. fejezet

Katrín lába annyira fájt, hogy egész biztosra vette, hogy

eltört. A lábfeje bedagadt, és amikor Líf és Gardar
megpróbálta levenni a cipőjét, olyan fájdalom hasított belé,
hogy inkább levágták róla. Valamiért a hidegérzete is erősebb
volt a kelleténél, és szörnyen vacogott, pedig fel volt öltözve
melegen, és egy takaróba is bele– bugyolálták. Folyton el
kellett hessegetnie magától a gondolatot, hogy ugyanolyan
helyzetben van, mint a jóval korábbi nemzedékek, akiknek
szembe kellett nézniük a sérülés elüszkösödésének
kockázatával, ami a végtag elvesztéséhez vagy vérmérgezés
okozta halálhoz is vezethetett. Olyan fáradt és elgyötört volt,
hogy nem is igen tudott véleményt formálni arról, melyik
lenne a rosszabb. Sérülései, amelyeket akkor szerzett, amikor
leesett a lépcsőn, jelentéktelen semmiségek voltak a
mostaniakhoz képest.
– Kész a kávé – nyomott a kezébe Gardar egy gőzölgő
bögrét. – Idd meg, ez majd felmelegít egy kicsit.
Neki az arca duzzadt meg a sebe körül, és az elemlámpa
kísérteties fényében idegennek látszott.
– Miért nem hoztam ibuprofént? Mindig van a táskámban,
csak pont most nincs, amikor kéne! – Líf vadul turkált a nagy,
fényes, fekete bőr kézitáskában, és Katrín nem tudta, neki
keresi ennyire a fájdalomcsillapítót, vagy magának. –
Nevetséges, komolyan mondom!
 – Le kell mennem az orvosiakba. Csak van ott
elsősegélyláda, gyógyszerrel meg kötszerrel – mondta Gardar
halkan. Hangját furcsán eltorzította feldagadt arca.
– Nem mész sehova. Reggelig megmaradok. – Katrín
komolyan beszélt. Bár olyan fájdalmat élt át, mint még soha,
egy szörnyű, álmatlan éjszaka még mindig százszor jobb volt,
mint az, hogy Gardar egyedül kimenjen a vaksötétbe, amely
rájuk ereszkedett, mire nagy nehezen visszabotorkáltak az
elhagyott faluba. A doktoriak nem volt messze, de Katrín csak
a saját házukig volt képes elmenni, sőt valójában az utolsó
szakaszon Gardarnak és Lífnek már ide is úgy kellett
elcipelnie. Ez őket is teljesen kimerítette, és fáradt volt már
Putti is. Az eredeti terv az volt, hogy pár percre megpihennek
itt, aztán kényelmes tempóban mennek tovább az orvosiakba,
annyi tűzifával, amennyit elbírnak, és ott töltik az éjszakát.
Ott voltak a hálózsákok, a gyertyák és a biztonság: az a három
dolog, amire a legnagyobb szükségük volt. Miután azonban
Katrínról levágták a cipőt, világossá vált, hogy most egy lépést
sem fog továbbmenni. A tényt egyikük sem állapította meg
hangosan; nem volt rá szükség. Az is csak most került szóba,
hogy bárki is átmenjen az orvosiakba. – Egyáltalán miért
mondod ezt? Senki nem várja tőled, hogy egyedül odamenj, és
nem is kell felajánlani. Megleszünk reggelig hősködés nélkül
is.
Katrín félelme attól, hogy a férje kiront az ismeretlenbe,
dühként tört elő belőle.
– Nem lesz semmi bajom, és maximum fél órába telik, hogy
odamenjek és visszajöjjek. Hálózsák nélkül csonttá fagyunk
éjszaka, és a lámpa sem bírja már sokáig. Vagy itt akarsz
reszketni a sötétben egész éjjel? – Gardar monoton, élettelen
hangon beszélt, mintha önmaga gépi utánzata lenne. – És
nem hősködöm, csak muszáj ezt megcsinálni valakinek.
 – Miért nem te mész, Líf? – Katrín kérdése abszurd volt;
Lífről lehetett utoljára elképzelni hármuk közül, hogy egyedül
elmegy valahova. – A hálózsákok könnyűek, te ugyanúgy el
tudod hozni őket, mint Gardar.
A lámpa sárga fénye megvilágította Líf arcát, amikor
döbbenten felpillantott a táskájából.
– Te hülyéskedsz? Vagy agyrázkódásod van? Én aztán
sehova nem megyek! – Alsó ajka kissé előrebiggyedt, akár egy
durcás kisgyereké.
– Hagyjátok már abba! – kelt fel Gardar. – Én megyek, ti
meg itt vártok; mire körülnéztek, már itt is vagyok. – A lámpa
fénye elhalványult és megremegett. – Ez az egyetlen
megoldás. Minél előbb indulok, annál nagyobb az esélye, hogy
kitart az elem, amíg visszaérek.
Líf Katrínra pillantott, aki nem tudta eldönteni, hogy a
másik nő arca a túrától pirult ki, vagy a megvilágítás miatt
látszik ilyennek. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Líf
olyan javaslatot tett, amely első hallásra egyáltalán nem
vallott rá:
– Ellennél itt egyedül, hogyha ketten mennénk? – Lenézett
a Katrín székének lábánál alvó kutyára. – Már persze itt
maradna Putti is.
Katrín már nyitotta is a száját, hogy beleegyezzen, de
meggondolta magát, és abban a pillanatban be is csukta.
Persze, hogy jobban érezte volna magát, ha Gardar nem
egyedül megy; az sem tartott volna sokáig, de ez a javaslat
még jobb volt, mint az eredeti ötlet, azt az egyet leszámítva,
hogy így ő maradt volna teljesen magára. Líf volt az egyetlen,
akinek a helyzete semmiképpen nem változott volna; neki
mindkét esetben lett volna társasága.
– Na és ha történik valami?
– Nem hiszem, hogy ma még történhet ezeknél rosszabb.
Mázli, hogy élve megúsztad. – Líf felemelte a kezét, hogy
leintse Gardart, aki mondani akart valamit, valószínűleg azt,
hogy egyedül megy. – Ha nem ugrasz hátra, az összes tégla a
fejedre esik, nem csak egy a lábadra.
– Hallottál valamit, mielőtt leszakadt, Katrín? – Gardar
már a hazaúton is próbálta ezt megkérdezni, de Katrín nem
akart válaszolni, mert félt, hogy a férje otthagyja őket, és
visszamegy a gyár romjaihoz, hátha ott találja a fiút. Mivel
Katrín most már biztos volt benne, hogy nem közönséges
hús-vér gyerekkel van dolguk, bele sem mert gondolni, mi lett
volna, ha Gardar szembekerül vele, vagy, ne adj’ isten, ha a
lény vagy micsoda, becsalogatja a romok közé, és végez vele. –
Vagy láttál valami mozgást a szemed sarkából? Lífnek igaza
van, a reakciód mentett meg. Tudjuk, mi történt volna, ha
nem mozdulsz el.
– Láttam a fiút. – Katrín arca kőmerev maradt. Most már
semmit nem kockáztatott a beismeréssel; ebben a helyzetben
Gardar biztosan nem ment volna vissza egész a gyárig. – Nem
hallottam semmit, csak megijedtem tőle, és hátraugrottam.
Ott volt bent.
Gardar arckifejezése azt sugallta, hogy ezt most meg kell
emésztenie.
– Ott, a romok között? – Vett egy nagy levegőt. – Azt
akarod mondani, hogy ott él?
– Én csak azt mondom, hogy láttam. Legalábbis annyira,
amennyire látni szoktuk. Összegörnyedve állt hátul a
sötétben. – Katrín megdörzsölte a térdét; kezdett elmerevedni
a lába természetellenes pozíciója miatt, amelyet még leülés
közben is próbált védeni. – Ki tudja, lehet, hogy ő omlasztotta
le valahogy a falat, de nem volt a közelében sem.
– El kell innen húznunk! – Líf hangja minden szóval
hangosabb lett. – Menjünk innen, úgy, ahogy mondtam! Én
nem maradok itt éjszakára!
Felállt, Putti pedig összerezzent a szék csikorgására a
padlón. Felemelte a fejét, a gazdájára nézett, aztán
visszaaludt, nyilván hozzászokott már az ilyen zavaró
körülményekhez.
– Láthatod, hogy én gyalog nem megyek sehova, Líf. –
Katrín óvatosan megmozgatta a lábfejét, mire olyan erővel
ömlött szét a lábában a fájdalom, hogy eltorzult az arca. Ez
persze éppolyan volt, mint egy színházi előadás, de olyan
rosszul érezte magát, hogy egyáltalán nem érdekelte, mit
gondol Líf. – Vagy maradjak itt, és várjam meg, amíg hoztok
segítséget? – Ezt már összeszorított foggal mondta, mert a
lába még mindig iszonyúan fájt.
– Ne veszekedjetek már! – Gardar az ajtó felé indult. –
Amíg nem vagyok itt, annyit marjátok egymást, amennyit
akarjátok, de nekem most marhára nincs kedvem ezt
hallgatni. És vesztegetni sem akarom tovább az időt. – Az
ajtóból visszafordult. – En megyek, ti itt maradtok. Egyedül
nem lennél biztonságban, Kata.
Nem is várt választ, csak lemondó arccal kisétált a
szobából. Alig tette ki a lábát az ajtón, Katrín gyors
elhatározásra jutott, amiről tudta, hogy meg fogja bánni, de
azt is tudta, hogy ezt kell tennie.
– Menj vele, Líf. Nem lesz semmi bajom. Csak igyekezzetek.
A lámpa megint villódzott. Líf erre úgy döntött, hogy nem
kell neki kétszer mondani, talpra ugrott, és rohant Gardar
után. Az ajtóban megfordult, visszament Katrínhoz, és egy
nagy puszit nyomott az arcára.
– Bocs, elfeledkeztem a lábadról, amikor azt mondtam,
hogy húzzunk innen. Nem úgy értettem, hogy te maradj itt.
Csak hülyét kapok ettől a helyzettől, és meghalok egy cigiért.
– Rámosolygott Katrínra, aki próbált visszamosolyogni, bár
az egyre erősödő fájdalom miatt nem úgy sikerült, ahogy
tervezte. – Putti itt marad veled.
Azzal Líf kirohant, hogy el ne veszítse Gardart, aki épp a
kabátját vette fel nagy zajjal a bejáratnál. Katrín ott maradt
Puttival, aki kinyitotta a szemét, és nézte, ahogy Líf elmegy.
Aztán amikor a külső ajtó becsukódott, újra behunyta,
nagyjából ugyanabban a pillanatban, amikor a lámpa kialudt.
Az alvó kutya súlyos, lassú légzése hozott Katrín számára
némi nyugalmat. Az elemlámpa nem volt hajlandó
kigyulladni, akárhányszor is próbálkozott. Illetve egyszer
felvillant, de a fénye alig volt látható, és csak néhány
másodpercig világított. Lassan múlt az idő, és Katrín
fájdalmas tudatában volt annak, hogy ilyen körülmények
között minden egyes perc tíznek, száznak vagy akár ezernek is
érződhet. Jó társaságban vacsorázva ugyanez az idő egy
szempillantás alatt elillant volna, most viszont csak azzal
múlathatta az időt, hogy újra meg újra elszámolt hatvanig, így
követve nyomon az elmúló perceket. Csakhogy mindig
felgyorsította a számolást, elrontva így az időmérést.
– Most már biztos, hogy bármelyik percben itt lehetnek,
Putti. – Furcsa érzés volt a saját hangját hallgatni a sötétben
és az ürességben. De még ez is jobb volt, mintha nem hallott
volna semmit. – Szerinted nem?
A kutya egy hanggal sem válaszolt, a légzéséből ítélve fel
sem ébredt. Katrín fontolgatta, hogy kinyújtja és
megmozgatja egy kissé a sértetlen lábát, de mégsem tette,
mert félt, hogy valahogyan megrúgja vele a másikat.
Borzasztóan szerette volna felébreszteni Puttit; kicsit
igazságtalannak érezte, hogy ő elmerülhet az álmaiban. Ilyen
erővel akár egyedül is lehetett volna. Emellett a kutya
remekül meg tudta figyelni a környezetét; érzékei
kifinomultabbak és erősebbek voltak az övéinél. Ha őrködött
volna, és egy morgást sem hallat, ő is megnyugodhatott volna
abban a tudatban, hogy minden rendben van. Most egy egész
fiúkórus kellett volna, hogy felverje, úgy kimerült, mivel nem
volt hozzászokva a hosszú túrákhoz a mély hóban. Katrín még
végig sem gondolta mindezt, amikor Putti légzése
megváltozott, és vakkantott egyet. Mit is gondolt? Sokkal
rosszabb úgy, ha a kutya ébren van, ő meg mindenféle
szörnyűséget beleképzel minden hangba, ami kijön a torkán.
A vakkantás mintha még jóval az elhangzása után is ott lógott
volna a levegőben, és Katrín leküzdötte a kísértést, hogy
befogja a fülét. Hallani akarta, hogyha van mit hallani, nem
csak ülni tudatlanul, és várni, hogy valami rossz történjen.
Olyan állapotban ugyan nem volt, hogy akcióhőssé váljon, de
abban eléggé biztos volt, hogy meg tudná védeni magát.
Halk zörgés, majd nyikorgás ütötte meg a fülét. Katrín
összerezzent, amikor rájött, hogy a ház belsejéből hallatszott.
Putti morgott, aztán teljes hangerővel ugatni kezdett.
– Csitt!
így semmit nem hallott a kutyától, és ha a zaj mégis
megismétlődik, nem tudta volna megmondani, honnét jön.
Putti még egyet ugatott, jóval halkabban, mint az imént, aztán
elhallgatott. Katrín hallgatózott, majd elfintorodott, amikor
az orrát kellemetlen szag csapta meg, olyan, akár a rothadó
halé. Hirtelen úgy érezte, mintha állna mögötte valaki. Megint
meghallotta a nyikorgást, amely szinte azonnal újra
megismétlődött, mintha valaki csoszogna a korhadt
padlódeszkákon. Katrín nagyon lassan a hang felé fordult.
Meg volt győződve, hogy a szeme sarkából a már ismerős
alakot pillantja majd meg. A sötétben azonban nem látszott
semmi. Arra a helyre koncentrált, amelyet a hang
legvalószínűbb forrásának vélt, és felkészült rá, hogy valami
mozdulni fog ott. Mégsem látott semmit, amikor a hang újra
megszólalt. Rájött, hogy rosszul mérte fel, honnan jön. Nem
bentről, hanem odakintről, a tornácról, ezért lassan jobbra
fordította a fejét, hogy kinézzen az ablakon.
Egy pillanatra megállt a szíve, csak hogy a következőben
olyan sebességgel induljon újra, hogy majd kiugrott a
melléből. Bár a sötétség vastag és fekete volt, mint a korom, a
szeme fokozatosan hozzászokott annyira, hogy ki tudja venni
az ablaküvegen a sápadt kis kezet, amely széttárta ujjait,
mintha a gazdája azt várná, hogy valaki körberajzolja. A rövid,
vézna ujjak azt sugallták, hogy a kéz gyereké, és bár a színeket
elég nehéz volt megkülönböztetni, az ujjbegyek egyértelműen
sötétebbek voltak. Meghatározhatatlan módon taszító
színűek, amit mintha nem egyszerű piszok okozott volna;
Katrín úgy érezte, ez valami más, rosszabb. Úgy tűnt, Putti is
észrevette a kezet az üvegen, mert szánalmasan nyüszített.
Katrín próbált normálisan lélegezni, de valahogy túl mélyre
sikerült, és a levegő nem volt hajlandó elhagyni a tüdejét,
amikor megpróbálta kifújni. Az undorító halszag felerősödött,
és Katrínnak hányingere lett, ami csak rosszabbodott, amikor
meghallotta, hogy a kéz gazdája motyog valamit odakint. Be
akarta fogni a fülét, becsukni a szemét, és tovább számolni a
másodperceket, amíg meg nem történik valamelyik a két
dolog közül: vagy visszaér Gardar és Líf, vagy egy hideg kis
kéz rángatja vissza őt a valóságba. Ekkor azonban megérteni
vélte a szavakat:
Fuss, Kata, fuss!
Feladta. A fülére tapasztotta a kezét, és behunyta a szemét.
Nem akarta tudni, mi vár rá.
 24. fejezet

A hold egy pillanatra kikukucskált a sötét felhőrengetegből,

amely az egész égboltot készült beborítani. Erre a rövid időre
még láthatóvá váltak a csupasz bokrok a kórház udvarán.
Esett a hó, és beborított mindent, ami Freyr számára azzal
járt, hogy alig látott valamit, miközben majd egy órán át
bámult kifelé az irodája ablakán. Odahúzta a székét, és ott ült,
ölében a telefonjával, anélkül hogy tudta volna, kit hívhatna,
ha könnyíteni akar a lelkén. Az Úrsúlával folytatott
beszélgetés nem vitte sokkal közelebb ahhoz, hogy bármit is
tisztázzon, az asszony visszahúzódott a csigaházába, miután
megnyílt neki, és olyasmit emlegetett, ami talán segített volna
megmagyarázni, mi folyik itt, és megszabadította volna őt a
lelki szenvedéstől. Ahelyett, hogy többet elárult volna abból,
amit tudott – vagy amiről úgy vélte, hogy tudja –, most
leszedálva feküdt egy kórházi ágyon. Amilyen állapotban volt,
amikor Freyr otthagyta, az sem volt valószínű, hogy másnap
ki tudna szedni belőle valamit; sőt a kortörténetéből kiindulva
az is lehetségesnek látszott, hogy évekig nem szólal meg újra.
Mit akarhatott mondani azzal, hogy Bernódus, akinek fél
évszázada nyoma veszett, most azt akarja, hogy Freyr találja
meg Bennit?
Tovább rontott a dolgokon, hogy felhívta Halla férjét, és az
asszony hátán lévő hegekről kérdezte, de nem azt a választ
kapta, amelyben reménykedett. Akárhová nézett, zsákutcákba
futott bele. A férfi teljesen elképedt – pedig Freyr csak addig
jutott, hogy kimondta a „hegek” szót –, és haragudott, amiért
ilyen késő este zavarják egy szerinte ennyire jelentéktelen
üggyel. Freyrnek alázatos bocsánatkérésekkel sikerült őt
annyira megnyugtatnia, hogy feleljen a kérdéseire, de nem
sok minden derült ki a válaszaiból. Az egyetlen, ami világossá
vált, az volt, hogy Halla eltitkolta a sérüléseit a férje elől, és
ekcémára hivatkozott, amikor az észrevett egy kis vérpöttyöt a
hálóingén. A férj szerint a bőrbetegség néhány éve
jelentkezett először, de ennél pontosabbat nem tudott állítani.
Freyr nem mondott semmit, de feltételezte, hogy három évről
lehet szó; azok alapján, amiket már tudott, legalább ennyinek
kellett lennie. Nem akarta túlságosan felkelteni a férfi
gyanakvását, ezért csak óvatosan kérdezgette. Annyit azonban
így is megtudott, hogy Hallának sosem volt ekcémája, mielőtt
a háta megsérült, és hogy a nyugtalan éjszakákat követő
reggeleken volt a legrosszabb. Hogy mennyire volt rossz
pontosan, azt a férfi nem tudta; a felesége sosem mutatta meg
neki a hátát, amit ő nagyon hiú dolognak tartott. Freyr
anélkül köszönt el tőle, hogy megemlítette volna a keresztet,
vagy a szerencsétlenül járt baráti társaságot. Úgy érezte, az
özvegyember megérdemli, hogy békében temethesse el a
feleségét. Azt viszont még megkérdezte tőle, hogy van, amire
azt a választ kapta, hogy szörnyen, de azért javulóban. A lánya
gondoskodik róla, és a fiai is készek segíteni.
Miután letette a telefont, Freyr nem tudott egyebet
csinálni, mint megvakarni a fejét. A férj elmondása alapján
úgy látszott, Halla magának okozta a sebeket éjszakánként.
Amit megtudott, az nagyjából-egészéből kizárta, hogy bárki
másnak is része lehetett volna a dologban; a férjnek biztosan
feltűnt volna az ilyesféle éjjeli tevékenység. Freyr abban is
biztos volt, hogy neki sincs semmi köze a hegekhez. Az őrület
halk hangja, amely a füléhez lopózott, és belesuttogott,
valahányszor egy pillanatra lankadt a védelme, azt súgta, nem
az asszony, és nem is más élő ember ejtette a sebeket. Egyéb
erők művelték, sokkal rosszabbak. Ahogy zavaros gondolatai
közt hányódott, Freyrben formát öltött egy gondolat: nem
okozhatta a sérüléseket maga Halla úgy, hogy nem is tudott
róla? Például kivakarta a hátát, vagy a tudatalattija hozta létre
őket, minden fizikai érintkezés nélkül;
Freyr hallott már ilyesmiről, de eddig sosem hitt benne. Az
effajta sérülésekről szóló történetek főszereplői általában
olyan emberek voltak, akiken úgynevezett stigmák alakultak
ki, olyan sebek a tenyerükön és a talpukon, amelyek keresztre
feszítésre emlékeztettek. Senkinek sem sikerült még
bizonyítania, hogy ezek az emberek egyedül a gondolat
erejével okozták maguknak a sérüléseket, noha léteztek a
jelenséget magyarázó elméletek. Őrült egy ötlet volt, de még
mindig nem annyira, mint az, hogy valami túlvilági lény
ejtette Halla hátán a sebeket.
Megcsörrent a munkahelyi telefon. Az ápolónő volt az,
akihez Freyr benézett az irodába jövet, abban a reményben,
hogy az öreg tanár ébren van, és képes vele beszélni. Aludt, de
a nővér megígérte, hogy szól, ha felébredt; az öregembernek
szokása volt éjszakánként éberen feküdni. Most azt mondta, a
férfi felült az ágyban, és kifejezetten felderítette a hír, hogy
Freyr meglátogatja, mert így végre lehet egy kis társasága, ha
már úgysem tud aludni éjjel. Ahogy Freyr felugrott a székről,
eszébe jutott, hogy mi lett volna, ha az ápolónő nem telefonál.
Valószínűleg addig bámul kifelé az ablakon, amíg be nem
állnak a parkolóba a délelőttös személyzet autói, aztán megint
táskás, véreres szemmel dolgozik végig egy napot. Amire
persze még mindig volt esély; ólmos és egyre erősödő
fáradtsága ellenére egyáltalán nem volt biztos, hogy képes lesz
elaludni. Abban reménykedett, hogy miután beszélt az
öreggel, már érezni fogja a vágyat, hogy hazamenjen, és a
saját ágyában aludjon.
Habozva állt meg az ajtóban. A folyosón a neon ismerős
villódzása és ketyegése fogadta, pedig a fénycsövet újonnan
cserélték ki. A foglalat lehetett rossz, és Freyr elhatározta,
beszél a gondnokkal, annak ellenére, hogy az most már
kétségkívül kényszeres panaszkodónak tartja őt, a furábbik
fajtából. Vett egy nagy levegőt, ahogy eszébe jutott a látvány,
amely nemrég itt kísértette. Most, hogy kezdett rajta erőt
venni a kimerültség, gyakorlatilag akármilyen őrületre fel
lehetett készülve. Összeszedte magát, és kilépett, majd nagy
megnyugvás öntötte el, amikor csak a linóleumpadlót és a
fehér falakat látta. így is libabőrös lett, ahogy a folyosón
lépkedett, mert képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy
valaki figyeli. Egyre hátra-hátranézegetett a válla fölött, hogy
megbizonyosodjon az ellenkezőjéről, és sosem látott semmit,
viszont mintha halk nevetgélést hallott volna. Hát persze,
hallucinál. Valahogy mégis azt gyanította, hogy ha képes
lenne rögzíteni a hangot, vissza tudná hallgatni, mivel valódi.
Megállt, bekapcsolta a hangfelvevőt a mobilján, és úgy indult
el lassan a lépcsőház felé. Odaérve leállította a felvételt, majd
a fokokat kettesével szedve felrohant a lépcsőn. Csak akkor
múlt el a libabőr a hátán, amikor a másik szárnyba belépve
megpillantotta az ápolónő barátságos arcát. A nővér döbbent
tekintetéből Freyr világosan látta, mennyire az arcára van írva
a megkönnyebbülés, és zavartan próbált a lehető
legnormálisabban viselkedni.
– Bent van a szobában. A másik ágyon nincs senki, azt a
pácienst ma elengedtük. – A nő habozott. Freyr mindig is
kedvelte őt, de sajnos szinte soha nem ugyanabban a
műszakban dolgoztak. Az ápolónő kivételesen eszes volt, és
általában rögtön a tárgyra tért, ahogy most is: –
Megkérdezhetem, miért akar beszélni vele?
– Annak a nőnek az esetét vizsgálom, aki öngyilkos lett
Súdavíkban. Az öreg pedig abban az iskolában tanított, ahova
ő gyerekkorában járt. – Freyr rámosolygott a nővérre, mert ő
is hallotta, milyen távoli kapcsolat ez. – Higgye el, ez a
történet annyira különös, hogy most nem lehetne
összefüggően elmagyarázni. Ha minden elrendeződött,
leülünk valamikor egy kávéra, és akkor elmesélem az egészet.
Az ápolónő visszamosolygott, felvillantva egyenletes fehér
fogsorát.
– Ahogy ez hangzik, ahhoz jobban illene egy pohár bor,
mint a kávé. Kicsit erősebb.
Freyr sem volt már kétéves, rájött, hogy a nő flörtöl vele.
Tovább mosolygott rá. Egy nőre emlékeztette, akivel rövid
viszonya volt, amit hamar megbánt. Akkoriban nem keresett
kapcsolatot, most azonban úgy gondolta, a körülmények
nemcsak hogy mások, de jobbak is. Amellett ez a nő a
kedvesebb változata volt annak a másiknak, és sokkal inkább
a földön járt, mint az. Épp itt volt az ideje, hogy Freyr újra élni
kezdjen, és úgy látta, Dagný mindenfajta kapcsolat elől
eltáncol, bár a barátságuk is sokat jelentett neki. Ez a nő
gyönyörű volt, okos, és úgy látszott, hajlik is a dologra. Talán
épp egy rendes kapcsolat hiányzott Freyrnek ahhoz, hogy
visszataláljon a régi kerékvágásba.
– A bor is jöhet. Legyen az!
Kissé felvidulva indult el az egyetlen kórterem felé,
ahonnan fény vetült ki a folyosóra. Az ajtóban kicsit
tétovázott, és a jókedve is lelohadt valamelyest, mivel úgy
látta, az öreg tanár megint elaludt. A feje fel volt támasztva, de
hátradőlve feküdt a párnán, a szeme csukva volt, a fülében
fülhallgató, valószínűleg az l-es csatornát hallgatta. Freyr
halkan köhintett, hogy felhívja magára a figyelmét, hátha
mégsem alszik, csak elmerült a műsorban. Leírhatatlanul
megkönnyebbült, amikor az öregember kinyitotta a szemét.
– Nem tudtam, nem alszik-e. Remélem, nem ébresztettem
fel.
Az öreg megveregette az ágy szélét.
– Nem, dehogy. Jöjjön be. Gyógyszer nélkül már nemigen
tudok aludni. – Kivette a fülhallgatót, és ezzel egyidejűleg
lehalkította a hangját. – Mit tehetek még önért? Fia jól értem,
megint arról van szó, amiről a múltkor beszéltünk.
Töprengtem rajta egy kicsit, visszaidéztem a régi időket. Fura,
hogy az ember régi emlékei milyen elevenek, közben arra meg
nem emlékszik, mit vacsorázott tegnap.
– Amilyen koszt itt van, arra jobb is, ha nem emlékszik. –
Freyr leült az ágy szélére. – De azt jól gondolta, hogy miért
jöttem. Én is sokat gondolkoztam azon a fiún, akiről beszélt,
Bernódusról, aki eltűnt. Újra meg újra felmerül a neve ezzel a
finoman szólva szokatlan esettel kapcsolatban, ami, úgy néz
ki, erősen kötődik a múlthoz.
Az öreg bólintott. Alig maradt már hús a koponyáján, a
bőre pedig olyan volt, akár a lágy viasz, mintha olvadna az
arca.
– Nagy tragédia volt az a dolog a fiúval, de nem értem, mi
köze lehet bármihez, ami most történt. – Felnézett Freyrre.
Bár a napjai meg voltak számlálva, az öreg pedagógus szeme
még mindig csillogott. – Hacsak meg nem találták a csontjait.
Ez történt?
Freyr megrázta a fejét.
– Nem, sajnos nem ilyen egyszerű.
– Kár. Mindig is úgy tartottam, hogy addig nem nyugszik
meg a halott, amíg a csontjai nincsenek szentelt földbe
temetve. – A fülhallgató kis, fehér gombja valahogy nem illett
a vénséges kézbe. – Talán azért, mert édesapám a tengerbe
fulladt kisfiú koromban. Egyre azon törtem a fejem, vajon hol
lehetnek a csontjai, eltűnnek-e teljesen a tengerfenék alatt,
vagy valaki még előtte észreveszi őket. Ne felejtse el, hogy még
gyerek voltam. Ahogy idősebb lettem, persze könnyebb volt
elviselni, ennek ellenére nyugodtabban hagynám itt ezt a
világot, ha megkerültek volna a maradványai. De persze nem
fognak, ahogy azon ezer és ezer emberé sem, akik a
hullámsírban fekszenek ezeknél a partoknál.
– Gondolja, hogy a fiú a tengerbe veszett? Megfulladt? –
Freyr ugyan sajnálta az öreg édesapját, de igyekezett
ragaszkodni a témához, nehogy a tanárt elragadják az
emlékek; egyik régi történet követné a másikat, és sosem
lenne vége.
– Azt nem tudom. Én csak azt tudom, hogy Egir tengeristen
ritkán adja vissza azokat, akik az ő jeges ölelésébe kerülnek.
Szóval nem lepne meg. Errefelé nincs más hely, ami ilyen
sokáig megőrizné a titkát. Majdnem fél évszázad eltelt, amióta
a fiú meghalt, és azóta nem találtak errefelé gyerekcsontokat.
Pedig nincs a város körül láva, vagy sziklák, ahol ne lehetne
keresni.
– És hogyha valaki elrabolta, megölte és eltemette valahol?
Akkor nem kellett volna feltétlenül megtalálni a
maradványait.
– Freyr nehezen fejezte be a mondatot. Túlságosan gyakran
jutott eszébe ugyanez a saját fiával kapcsolatban.
Az öregember szomorúan megrázta a fejét.
– Azt gondolom, akkoriban még jobb volt a világ, és
nehezen hiszem, hogy ilyesmi megtörténhetett. Nem élt, és
remélhetőleg soha nem is fog itt élni senki, aki képes ilyen
tettet elkövetni. Azt suttogták abban az időben az emberek,
hogy Bernódust akarva vagy akaratlanul az apja verte agyon,
és aztán megszabadult a holttesttől. Erre természetesen
megvolt minden lehetősége, ha olyan kedvében volt. De én ezt
se nagyon hiszem, és sosem adtam a szóbeszédre.
Szerencsétlen ember véleményem szerint nem lett volna
képes erre. Neki csak az alkohol számított.
– Belenéztem a régi rendőrségi jelentésekbe, és úgy láttam,
kiterjedt keresést folytattak a fiú után, de hiába. Nem sok
derült ki a jelentésekből, de valamin megakadt a szemem:
sehol nem említik a fiú anyját. Vajon akkor már halott volt,
vagy ugyanolyan reménytelen eset, mint az apa? Vagy
egyszerűen csak otthagyta őket? Erre főleg azért gondoltam,
mert egy ilyen helyzetben lévő gyereknél tipikus lenne, hogy
megszökik, és próbálja megkeresni az elveszett szülőt, akit a
képzeletében idealizál. Aztán lehet, hogy megfagyott, vagy
balesetben halt meg. Nem télen volt ez?
– De igen, már beállt a tél, amikor történt. De a fiú biztos
nem szökött el, hogy az anyját megkeresse, mert ő akkor már
nem élt.
– Az öreg szemhéja félig leereszkedett. – Néhány évvel
korábban halt meg, amikor megpróbálta megmenteni
Bernódus öccsét a vízbefúlástól. A kisfiú kiment a fjord jegére,
az beszakadt alatta, az asszony meg utána. Ott fulladtak meg
mind a ketten, és azt mondják, Bernódus apja akkor adta
ivásra meg züllésre a fejét. Nem tudta feldolgozni a
veszteséget, és nem bírt a megmaradt fiára nézni, akinek
végig kellett néznie az egész tragédiát. Valaki azt mondta
nekem, hogy a fiút okolta, azt gondolta, ő tehetett volna
valamit. Ami persze abszurdum volt; sosem lett volna képes
megmenteni az anyját és az öccsét. Csak ott veszett volna ő is
velük a jég alatt. Nem tudom, az ital plántálta ezt a gondolatot
az apjába, vagy magától alakult ki, amikor elromlottak a
dolgok. De egyvalami biztos: sosem mutatott a fia iránt
semmi szeretetet, és nem úgy bánt vele, ahogy egy apának
kellene. – Az öregember egészen lehunyta a szemét. – Higgye
el nekem, egész életében ezzel a szégyennel kellett élnie.
Freyrnek kellett egy kis idő, hogy ezt megeméssze. Ebből a
szempontból könnyebb volt az idősebb generáció tagjaival
beszélgetni; nem volt baj, ha egy-egy kisebb szünet támadt a
társalgásban.
– Tehát az alkoholista apja a fiút hibáztatta az anyja és az
öccse haláláért – összegezte tűnődve a történetet. – Ilyen
tragikus körülmények közt felnőni... – Most már fészket vert
benne a gyanú, hogy a fiú esetleg öngyilkos lett. – Nem volt
neki nagyanyja, nagyapja, vagy más rokona, akinél lakhatott?
– A család nem innen származott, én sohasem hallottam
egyetlen rokonukról sem. Nyilván voltak, de tudomásom
szerint senki nem ismerte őket. A baleset is azelőtt történt
még, hogy Bernódus meg az apja ideköltözött, úgyhogy az
anyjával sem találkoztam soha. Amikor ő meg a másik
gyereke meghalt, Hesteyriben éltek, Jökulfirdirben. – Az
öregember felemelte a fejét a párnáról, és Freyr felé fordult.
Kék erek türemkedtek ki fehér, szinte átlátszó bőre alól. –
Sosem tanítottam, ezért nem is folytam bele az ügybe, de
mind tudtuk, milyen szörnyű helyzetben van a fiú. Aztán az
eltűnése után még ismertebb lett a neve. Komoly hatással volt
ránk, tanárokra. Nem sokkal ezután történt a betörés az
iskolába, szóval nagyon nehéz időszak volt az.
– Mondja csak még egyszer, mennyi idő telt el a két eset
között? – Freyr elkeveredett a dátumok között.
– Tíz nap; vagy talán két hét? Nem emlékszem pontosan.
– Felmerült, hogy lehet egymáshoz bármi közük?
– Nem emlékszem, hogy bárki felvetette volna. Nem is
tudom, mi közük lehetne. – Az öreg elfordult Freyrtől, és
lehorgasztotta a fejét. A mélyedést, amely a puha párnán
kialakult alatta, alig lehetett észrevenni. – És nem is hiszem,
hogy lenne bármi.
Kezdett elhalni a hangja, és bár a beszélgetés nem tartott
olyan régóta, láthatóan elfáradt.
Sok mindent nem is lehetett már hozzátenni a történethez,
így Freyr arra készült, hogy felkel és távozik. Nem jutott
sokra, kivéve azt, hogy most már majdnem biztos volt benne,
hogy a fiú követte anyját és öccsét, és a tengerbe veszett. Ez
volt a legvalószínűbb magyarázat, és az esetek többségében a
legegyszerűbb elmélet bizonyul helyesnek. Mielőtt felállt
volna, mégiscsak feltett még egy kérdést, abban a reményben,
hogy az öreg kissé összeszedte magát, és képes valamivel
tovább beszélni:
– Azt nem tudja, hogy Bernódus tanára él-e még? Ő esetleg
többet tudhat az ügyről.
Az öregember fáradtan rázta meg a fejét.
– Nem, már régen meghalt. Ő is túl fiatalon. Néhány
évtizeddel elkésett, ha tőle akar megtudni valamit.
– Abban az időben halt meg, amikor Bernódus eltűnt, és
betörtek az iskolába?
– Nem, nem. Jóval utána. Vagy tíz évvel. Abba kellett
hagynia a tanítást, mert elveszítette a látását.
– Valami betegség miatt vakult meg? – Freyr emlékezett rá,
hogy a tanárnő az osztályfényképen fiatalnak látszott, és tíz
évvel később még éppen csak középkorú lehetett. Rendkívül
szokatlan volt, hogy valaki ebben a korban zöldhályogtól vagy
valamilyen degeneratív betegségtől vakuljon meg, de hát
persze léteztek egyéb kórságok is, amelyek kortól függetlenül
jelentkezhettek.
– Nem, baleset volt. Tavasszal elcsúszott a jégen, egész
furcsán esett, rá valami kerítésre, és olyan súlyosan megsérült
mind a két szeme, hogy nem lehetett megmenteni. Utána elég
különösen kezdett viselkedni szerencsétlen: azt állította, hogy
rálökték a kerítésre, de többen is látták, hogy nem volt a
közelében senki. Ezért kértek fel, hogy ősztől vegyem át az
osztályát. Nem taníthatott tovább. – Az öregember keze
minden látható ok nélkül megvonaglott. – Azt is mondhatjuk,
hogy a baleset vezetett a halálához, mert később egy autó elé
lépett. Volt fehér botja, de vagy nem vigyázott eléggé, vagy
megzavarodott, és annyi volt neki. Ha már így pletykálok, azt
is hallottam, hogy amikor megvizsgálták a holttestet, kiderült,
hogy teljesen meghibbant, bár én ezt nehezen hiszem. Csak
gondoltam, megemlítem, hiszen maga a fej és a szív
gondjainak a szakértője.
Freyr úgy találta, szakterületének ez a megnevezése sem
volt rosszabb, mint a hagyományos: a pszichiáter.
– És azt tudja, mi történt?
– Azt beszélték, hogy olyan sebeket okozott magának,
amiket csak elmebajjal lehet magyarázni. – Freyr bőre
kellemetlenül szúrni kezdett. Az öregember ásított, és még az
eddiginél is gyengébben beszélt tovább: – Igazság szerint
mindig is kissé fura szerzet volt, talán ez indította el a
pletykákat. Amolyan hangulatember volt, egyes tanulókkal
kivételezett, és olyan hűvösen és nemtörődöm módon
viselkedett általában.
Félve attól, hogy megtudja a választ, Freyr feltette a
kérdést, amelyről eldöntötte, hogy az utolsó lesz:
– Milyenek voltak azok a sebek?
– Egy kereszt. Belevágott a hátába egy keresztet. És úgy
hallottam, elég ügyesen, már ahhoz képest, hogy vak volt.
Freyren végre úrrá lett a kimerültség, és valóban elfogta a
vágy, hogy belezuhanjon a saját ágyába. Elege volt mára.
 25. fejezet

Katrín soha semmilyen hangnak nem örült még annyira,

mint a kintről behallatszó neszezésnek. Líf nevetése valamin,
amit Gardar mondott, meggyőzte őt arról, hogy a kéz gazdája
már nincs a tornácon. Ki merte nyitni a szemét, és érezte,
hogy a szívverése lassul, a légzése pedig egyenletesebbé válik.
A rothadó hal szaga is mintha megszűnt volna, és örült, hogy
végre képes rendesen levegőt venni az orrlyukait eltöltő bűz
után. Más szagokkal ellentétben ehhez nem szokott hozzá; sőt
csak egyre intenzívebben érzékelte, míg végül Katrín már úgy
érezte, mintha egy oszladozó haltetemet tettek volna az
orrára. Ahogy a félelme erősödött, úgy enyhült a lábában a
fájdalom, amely most, hogy az iszonyat elmúlni látszott,
hullámokban tért vissza, nemcsak ott, hanem összetört teste
egyéb részein is. Mégis legszívesebben felsírt volna örömében,
amikor a konyhaajtóban megjelentek a csomagokat cipelő Líf
és Gardar halvány körvonalai.
– Na, jó gyorsak voltunk, mi? – Líf lerakott a padlóra két
felgöngyölt hálózsákot, meg egy teli nejlonszatyrot, mielőtt
belépett volna, és elkezdte kikötni a bakancsát. Cigarettafüst
szaga töltötte be a helyiséget, és Katrín boldogan szívta be;
mennyivel jobb volt, mint a rothadás bűze az imént.
Ami Katrínt illette, szerinte a többiek egy örökkévalóságig
voltak távol, de nem volt szíve ezt mondani.
– El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak!
Hoztatok gyertyát? – Semmivel sem vágyott kevésbé a fényre,
mint Líf a nikotinra. Kínosan reszketett a hangja, és miután
Líf felhúzta bolyhos mamuszát, majd elővett egy gyertyát és
meggyújtotta, Katrín tudta, hogy az ő halálsápadt arca láttán
hőkölt hátra egy lépést, és kiáltott fel döbbenten.
– Megőrülök, úgy fáj a lábam – nyöszörögte. – És volt kint
valaki. Pont mielőtt megjöttetek.
– Hogy micsoda? – Gardar belépett, maga is kissé sántítva.
Sebes sarkát nyilván kikezdte a túra, majd a fuvar az
orvosiakból. – Mi nem láttunk senkit. – Leült Katrínnal
szemben az asztalhoz, és letett elé egy orvosságos üvegcsét. –
Vegyél be négyet, majd jobban leszel.
– Nem kéne innia hozzá valamit? – Líf vizet vagy
gyümölcslét keresgélt, a gyertya fénye azonban nemigen
terjedt túl az asztalon.
– Hagyjad. – Katrín kivett az üvegből négy tablettát.
Indokolatlanul nagynak tűntek, és amikor bevette őket,
mintha minden nyál kiszáradt volna a szájából, úgy kellett
erőltetnie a nyelést. – Mennyi idő múlva hatnak? – Azt meg
sem kérdezte, mit vett be, és a címkét sem olvasta el az
üvegen. Csak az számított, hogy csillapítsa valamelyest az
elviselhetetlen fájdalmat.
Gardar nézte, ahogy beveszi a gyógyszert.
– Félóra. Nagyjából. Lehet, hogy kevesebb, mert már régóta
nem ettünk. – Gond felhőzte az arcát; nem sok maradt a
jókedvből, amely őt és Lífet idáig kísérte. – Mondd el, mit
láttál. Óvintézkedéseket kell tennünk lefekvés előtt, ha erre
mászkál az a kis tetű.
Líf korábbi nevetése is távolinak tűnt, amikor remegő
hangon megszólalt:
– Milyen óvintézkedést? Mit tudunk tenni? – Közelebb
húzta a székét az asztalhoz. – Miért nem alszunk megint az
orvosiakban? Simán oda tudunk támogatni, Katrín.
 – Nem tudok menni sehova. Holnap esetleg, de most fél
lábon kéne odaugrálnom, és nem hiszem, hogy az menne. Ti
sem tudnátok engem is, meg a cuccot is odáig cipelni. Hogy
kelnénk át például a patakon? – Katrín egyre hangosabban és
magasabb hangon beszélt, de visszafogta magát, mielőtt még
visítani kezdett volna. – Most nem megyünk sehova.
Rohadtul fáj a lábam.
Gardar ráncai elmélyültek.
– Legrosszabb esetben felváltva alszunk. Hármunkkal csak
nem tud elbánni egy gyerek. Az egyetlen fegyvere a
meglepetés, szóval csak akkor tud bántani minket, ha mind
alszunk. – Közelebb húzta a gyertyát az asztal közepéhez. –
Van elég gyertyánk, és így könnyebb ébren maradni, mint
töksötétben. Én őrködöm először, és egyben javasolnám is,
hogy ti rögtön feküdjetek le. Hülyeség lenne, ha mind
virrasztanánk, amikor lehet így is.
– Vajon mit akarhat tőlünk? – Katrín testileg és érzelmileg
is túlságosan kimerült ahhoz, hogy véleményezni tudja
Gardar ötletét, ahhoz meg különösen, hogy más javaslattal
álljon elő. Inkább örült, hogy nem neki kell meghoznia a
döntést, mert még Líf valamelyik nevetséges ötletét is inkább
elfogadta volna, feltéve, hogy nem kell hozzá sehová mennie.
– Minek ólálkodik itt? Nem úgy nézett ki, mint aki el akar
lopni valamit; arra lett volna elég lehetősége. És nem is
társaságot vagy segítséget keres. – Sóhajtott. – Én ezt nem
értem.
Líf hátranézett a válla fölött, mintha azt várná, hogy a rá
bámuló fiút pillantja meg az ablakban. De az üveg túloldalán
csak a sötétség volt.
– Az a fiú nem élő ember. Miért nem ismerjük be? Attól
sem lesz rosszabb a helyzet.
– Hagyd már ezt a hülyeséget, Líf. – Gardar nem nézett
egyikükre se, miközben ezt mondta. – Azt sem tudod, miről
beszélsz, és semmi okunk a legrosszabbat feltételezni. Épp
elég nagy szarban vagyunk így is.
Katrín Líffel értett egyet. Valami nagyon különös dolog
történt itt, amit nem lehetett egy hétköznapi gyerek
jelenlétével magyarázni. Épp el akarta ezt mondani, amikor
mindannyiukat elhallgattatta a padlódeszkák nyikorgása.
– Ti voltatok? – suttogta Katrín, pedig semmi oka nem volt,
hogy halkan beszéljen. – Az előbb is így kezdődött. – A hang
mintha az apró konyhából jött volna.
Egyikük sem vallotta be, hogy ő csapta a zajt.
– Putti! – Líf lehajolt, és az ölébe vette a kutyát. – Nem
lehet, hogy ő volt? – Lopva körbepillantott, és a melléhez
szorította a kis állatot. – Elég nehéz hozzá?
– Viccelsz? Egy parafadugó nehezebb! Akkor sem
nyikorogna alatta a padló, ha ugrálna rajta.
Megint felhangzott a nyikorgás, ezúttal halkabban, mint az
imént. Líf motyogott valamit, és igyekezetében, hogy közelebb
húzódjon hozzájuk, nekiment az asztalnak; Gardar épp el
tudta kapni a gyertyát, mielőtt az feldőlt volna. Felemelte,
jobban megvilágítva a szobát. Aztán felállt, és arrafelé
meresztgette a szemét, amerről a zajt vélte hallani.
– Meg se szólaljatok!
Tekintetét szilárdan egy pontra szegezte, és amikor a hang
újra hallatszott, elindult a gyertyával az asztaltól, a konyha
belső fala felé. Nem látszott ott semmi, csak a sérült rész a
padlón, és a letört deszkavégek. Gardar már csak
egylépésnyire volt a folttól, amikor újra felhangzott a
nyikorgás, olyan halkan, hogy észre sem vették volna, ha
nincsenek teljes csendben.
– Itt nincs semmi! – Gardar meglepettnek tűnt. Lehajolt, és
magyarázatot keresve végigpásztázott a gyertyával a padló és
a fal mentén. Amikor felegyenesedett, már sokkal nyugodtabb
volt. – Az alapozásban lehet valami hiba. Emlékeztek a
deszkákra? Lehet, hogy az a penész, vagy micsoda, kikezdte a
fát, és most mozog a ház. – Megfordult, elégedetten, hogy
választ talált, de közben aggódva is, mivel tudta, hogy ő
köztük az egyetlen, aki még nem tett le a házról. – Az istenit...
– Visszasétált hozzájuk. – Azt hiszem, nem tehetünk mást,
mint hogy felszedjük a padlót, és megnézzük, mi van alatta.
– Most ne! Kérlek! – Líf szorítása meglazult Puttin, aki
elgyengülve küzdött a karjában, hogy visszaengedje a padlóra.
– Mi lesz, ha van alatta valami?
– Micsoda, kísértet? – Gardar fintorgott, és a fejét csóválta.
Líf elengedte Puttit, és megigazította a pulóverét, amit a
kutya összegyűrt.
– Vagy a tökéletes melegágya valami fertőzésnek vagy undi
gombának. Olvastam a neten, hogy tökre betegnek lehet
lenni, ha belélegzed az ilyen gombás levegőt. És az pont az
ilyen régi házakban szokott lenni. Valami spórák lebegnek a
levegőben, ha jól emlékszem; olyan picik, hogy nem is lehet
látni őket.
– Ha ez a helyzet, akkor már úgyis belélegeztük őket, Líf. –
Gardar visszatette a gyertyát az asztalra, és leült.
– Olyan nem volt a cikkben, hogy a gombáktól hallucinálni
lehet? – Katrínban felmerült, hátha az, amit látott és hallott,
amíg egyedül volt, csak azért volt, mert valami mérgezés
megzavarta az érzékeit. Az sok mindent megmagyarázott
volna, ami a megérkezésük óta történt. Sőt, ha ez a gomba
életveszélyes, az is érthető, miért hagyta el az előző tulajdonos
a házat, és halt meg valahol odakint. – Lehet, hogy be
vagyunk állva, és észre sem vesszük. – A legkisebb
mozdulatra a lábából kiinduló és a testén végigcikázó
fájdalom viszont nem arra utalt, hogy drog hatása alatt állna.
 – Ilyen nem volt benne, de nagyon tudományos cikk volt. –
Lífet mintha felvidította volna a halvány remény, hogy
mindenre van logikus magyarázat, de nem gondolta végig a
dolgot: azt, hogy ha valóban begombáztak, akkor valószínűleg
már súlyos betegek. – Ez de király lenne! Akkor lehet, hogy
nincs is semmi baj, csak beképzeltünk magunknak minden
szart! – Katrín lábára pillantott, amelyet az a széken
pihentetett. – Kivéve talán ezt. Azt hiszem, ez tényleg súlyos.
– Szerintem is. – Katrín hátradőlt, amennyire tudott,
abban a reményben, hogy ebben a testhelyzetben kicsit jobb
lesz majd, amíg a fájdalomcsillapító hatni kezd. – Mennyi
ideje vettem be a bogyókat?
– Tíz-tizenöt perce. Vagy annyi se. – Gardar hatalmasat
ásított, miután sikertelenül próbálta elnyomni. – Még nem
kezdett hatni, de majd elkezd. – Néhány pillanatra
mindnyájan elhallgattak, nem tudva, számítsanak-e további
kellemetlen zajokra. De nem hallottak mást, csak a saját
légzésüket. – Szerintem maradjunk annál a verziónál, hogy ti
most lefekszetek, én meg őrködöm, amíg már nem bírok
ébren maradni. Aztán te jössz, Líf.
– Én? – kérdezte rémülten Líf. – Hogy én itt üljek egyedül a
sötétben?
– Csak hárman vagyunk, és Katrín megsérült. A
legértelmesebb, ha alszik, amíg a gyógyszer hat, és akkor vált
le, amikor már kiment. Katrín, akkor beveszel még egy
adagot, és őrködsz, amíg tudsz. Utána megint én jövök, és
azután remélhetőleg már reggel lesz.
Katrín túl optimistának találta ezt a tervet; az alapján,
amennyire Líf vonakodott átvenni az őrködést, sejthető volt,
hogy nem bírja majd sokáig. Napkeltéig valószínűleg
mindegyikükre kétszer is sor kerül.
– Nem tudok felmenni a lépcsőn. Muszáj lesz itt lent
aludnom. – Senki nem szólt semmit; túl fáradtak voltak, hogy
belegondoljanak, mit jelent ez. Végül Katrín törte meg a
csendet: – Ha valaki lesz szíves lehozni a matracot, majd
alszom a nappaliban. Ott sem rosszabb, mint fent.
Arra inkább nem gondolt, mennyi ablak van lent,
amelyeken sokkal könnyebb bemászni, mint a fentieken.
– Akkor mind ott alszunk. – Gardar felállt. – Gyere, Líf,
hozzuk le a cuccokat.
– De... – Líf elakadt. Felállt, és megtörtén rájuk nézett. –
Én nem akarok lefeküdni.
Gardar sóhajtott; már rég elfogyott a türelme.
– Most mi van? Egész éjjel te akarsz őrködni?
– Nem. Pont e miatt a hülye beosztás miatt nem akarok
aludni. Ahogy elalszom, elfelejtek mindent, és boldog leszek,
aztán te felébresztesz, megint eszembe jut minden, és muszáj
lesz ébren maradnom, ráadásul egyedül. Akkor már
őrködhetek én is először, hogy túl legyek rajta, nem?
Katrínon hirtelen valami elmondhatatlan kimerültség vett
erőt. Eddig a fájdalom és a félelem megakadályozta abban,
hogy fáradtságot érezzen, de most nem bírta tovább.
– Akkor miért nem csináljuk azt? – csattant fel.
– Majd meglátjuk. – Gardar magával ráncigálta Lífet a
matracokért, mielőtt az visszavághatott volna Katrínnak.
Abból, amilyen arcot Líf az ajtóban vágott, amíg Gardar
megállt még egy gyertyáért, arra lehetett következtetni, hogy
nem igazán van ínyére Katrín szarkazmusa. Katrín Puttira
nézett, és nagyon szeretett volna lehajolni, hogy
megvakargassa szegény kiskutya füle tövét. Csakhogy félt
megmozdítani a lábát, mielőtt hat a fájdalomcsillapító.
Inkább Líf és Gardar lépteit hallgatta a lépcsőn, és fojtott
hangú párbeszédüket, amely kissé nyersnek, de szerencsére
barátságosnak hangzott. Ha valamikor, hát most muszáj volt,
hogy béke legyen köztük. Neki személy szerint még egy jobb
napon is belekerült némi erőfeszítésébe, hogy elviselje Lífet.
De már nem kellett sokáig bírnia, a végéhez közeledett a
rémálom, és jó lett volna ezt a kis időt már civódás és
csatározások nélkül kihúzni. Elhatározta, hogy igyekszik nem
mondani, vagy tenni semmit, amivel feldühítheti Lífet.
– Meg is jöttünk! – Líf az ajtóban állt, és rettentő
mérgesnek látszott. – Gardar leteríti a hálózsákokat.
Katrín összerezzent. – Jaj, elaludtam! – Nyújtózott egyet,
és ásított. – Figyi, tudod, mit gondoltam? Ha akarod,
őrködhetünk együtt. Nem az a legegyszerűbb? Virrasztunk,
amíg Gardar alszik, és együtt talán tovább is fenn tudunk
maradni. Meg figyelni egymásra is.
Rámosolygott Lífre, abban a reményben, hogy egy ilyen
diplomatikus egyezségbe csak belemegy.
Líf először összevonta a szemöldökét, nyilván azon
töprengve, vajon Katrín csak át akarja-e verni. Aztán
kisimultak a vonásai, és szélesen elmosolyodott.
– Nagyon jó ötlet! Majd pletyizünk, jó? Annyi sztorit tudok,
hogy mire észbe kapsz, már reggel is lesz!
– Az nagyon jó, mert én meg nem tudok egyet se. – Katrín
megint kinyújtózott, és felkészült a nappaliba való
áthurcolkodásra. – Nem tudom, mit csinálok, hogyha éjszaka
pisilnem kell.
– Majd veled megyek. – Lífet annyira feldobta Katrín
ötlete, hogy most bármire képes lett volna. Kiment a
konyhába, és lehajolt Puttihoz. – Szerintem csak haluztunk.
Szerinted Putti is trippel?
– Én azt sem tudom, mi beálltunk-e, vagy csak simán
megőrültünk. És azt sem tudom, melyik lenne rosszabb.
Katrín figyelte, hogy Putti egyik hátsó lába előre-hátra
mozog, miközben Líf az oldalát vakargatja. A kutya lehunyta a
szemét, és teljesen ellazulva a hátára hengeredett. Katrín
régóta nem látta már ilyen nyugodtnak, és nagyon örült a
normalitás eme apró jelének, amiről úgy gondolta, nyugodt
éjszakát jósol.
Éjszaka megrezzent, amikor Gardar finoman megrázta a
vállát, és szólt, hogy kimegy pisilni. A gyógyszer csodát ugyan
nem tett, de Katrín lába most már inkább zsibbadt, mint fájt.
Álmosan rámosolygott a férjére, ásított, és azt mondta, majd
felkel, ha Gardar visszajött. Aztán újra elaludt, nem tudva,
hogy mire legközelebb felébred, az éjszakának már vége lesz.
És Gardar nem lesz sehol.
 26. fejezet

A városra telepedő furcsa köd mintha kezdett volna

felszállni. Freyr elnézte, ahogy a Skutulsfjördur fjord fölül
kigomolyog a tengerre. Jókora, régi orvosi feljegyzésekkel teli
kartondobozt vett ki a kocsi hátsó üléséről, majd a lábával
csapta rá az ajtót. A papírokhoz a kórház irattárosának puszta
jóindulatából kifolyólag jutott hozzá, és kételkedett abban,
hogy ugyanezzel a segítőkészséggel fogadták volna
Reykjavíkban is, ahol sokkal hivatalosabb, sokkal kevésbé
személyes volt minden. Az ember persze sok mindent
feláldozott, ha elköltözött a fővárosból, de sok mindent nyert
is cserébe, például a kölcsönös bizalmat. Freyr úgy vélte, az
összevetés végső soron a vidéknek kedvez.
A kórház műszertechnikusa tartotta neki az ajtót, és
közben megpróbált lopva belekukkantani a dobozba. Kissé
csalódottnak tűnt, amikor kiderült, hogy az nem valami új
műszert tartalmaz. Az előtérben lógó órán Freyr látta, hogy
sokkal tovább volt távol, mint ahogy a kollégáinak ígérte.
Átkozta magát, amiért nem hosszabb időt mondott, mikor
megtudta, hogy itt ilyen régi akták is vannak. Most azonban
már nem sokat tudott tenni, csak letette a dobozt az
irodájában, és rohant vissza az osztályra, bár nagyon is
tisztában volt azzal, hogy nehezen lesz képes a betegekre
koncentrálni, amíg el nem kezdheti átolvasni az anyagot.
A kórtermekben Freyr késése ellenére minden a szokott
rendben folyt. Rögtön nekilátott annak a kevés munkának,
ami várta, átnézett néhány vizsgálati eredményt, amelyek
reggel érkeztek, az egyik páciensnek további vizsgálatokat írt
fel, ahol szükséges volt, módosított a kezelésen, és
felfrissítette a betegkartonokat. Ezek után megnézte, van-e
még valami dolga, majd amikor kiderült, hogy nincs,
tájékoztatta a kollégáit, hogy az irodájában lesz, ott keressék,
ha valami történne. Mielőtt elhagyta volna az osztályt, még
benézett az öreg tanárhoz, de csendesen vissza is lépett a
folyosóra, mikor meghallotta a horkolását. Valószínűleg már
úgyis mindent elmondott neki, amit tudott.
A doboz az egyébként szinte teljesen üres íróasztal közepén
állt. Freyr nem állhatta a rendetlenséget, nem tudott tőle
koncentrálni, amit Sara sohasem értett meg. Hirtelen
ráeszmélt, mennyire idegesítették korábban olyasmik,
amiknek most semmi jelentőséget nem tulajdonított, és
legszívesebben felhívta volna Sarát, hogy bocsánatot kérjen
akkori viselkedéséért, amikor még rendben voltak a dolgok.
Már régen felismerte, hogy egyszerűbb volt elhinni, hogy
Benni eltűnése előtt nem volt köztük semmi gond. A tragédia,
valamint az azt követő gyász egyszerűen minden mást
elhomályosított. Ha őszintén a szívébe tekintett, tudta, hogy
ha Benni nem tűnik el, a kapcsolatuk akkor is lassan, de
biztosan leépült volna, míg végül már egyáltalán nem akarnak
egymástól semmit; az egyetlen különbség az lett volna, hogy
akkor megosztva gyakorolhatják a felügyeleti jogot, nem
pedig a fiuk összes emlékével élnek együtt mindketten. Freyr
úgy döntött, nem hívja fel Sarát; nem volt értelme felbolygatni
a múlt olyan részeit, amelyek nem változtattak a jelenen.
Legalábbis remélte, hogy nem fognak.
Ahogy a dobozt kinyitotta, megcsapta orrát a régi, már jó
ideje elzárt papír illata. Már az is meglepetés volt, hogy ezek a
kartonok még egyáltalán léteznek; valaha fontos
információforrást jelentettek egyes páciensekkel
kapcsolatban, de miután ezek a betegek meghaltak, az iratok
jelentősége gyorsan elenyészett. Egyik papírcsomót a másik
után emelte ki a dobozból, és helyezte a padlóra. Kinyitotta az
első kartont, és olvasni kezdte.
– Olyan titokzatos voltál a telefonban, hogy úgy döntöttem,
rögtön átjövök. – Dagný visszautasította Freyr ajánlatát, hogy
felakasztja a kabátját, mielőtt helyet foglalt. Freyr értette,
miért; szélesre tárta az ablakot, amikor a papírok szaga és a
belőlük felszálló por már nagyon zavarta, és annyira
belemerült az iratok tartalmába, hogy észre sem vette, már
bent is éppoly hideg van, mint odakint. Most, hogy
valamelyest lenyugodott, már ő is érezte a jeges huzatot, és
becsukta az ablakot.
– Remélem, nem értettél félre, és nem hiszed azt, hogy
sikerült összekötnöm a szálakat. Mert még távolról sem ez a
helyzet. – Freyr leült. – Találtam viszont néhány érdekes
részletet, amik váratlan összefüggésekre derítettek fényt.
– Halljuk. – Dagný most már lehúzta kabátja cipzárát. Az
asztal fölé hajolt, és a régi iratokra meredt, majd fintorgatni
kezdte az orrát. – A papírokból árad ez a szag?
– Sajnos azokból. De vissza is pakolhatom őket a dobozba,
ha akarod, úgyis emlékszem a tartalmukra.
Dagný ezt az ajánlatot is elhárította.
– Ha a gyanúm nem csal, ez nagyon kísérteties egy ügy lesz,
úgyhogy maradjanak csak a papírok. Nem mintha
kételkednék a szavadban, csak szerintem lesz itt olyan, amit
muszáj majd a saját szememmel látnom.
Freyr tehát az asztalon hagyta az aktákat.
– Ez a legjobb szó rá: kísérteties. – Félretolt néhány iratot,
amíg megtalálta azt, amelyikről először akart beszélni, aztán
átnyújtotta Dagnýnak. – Ez egy levél az iskolai ápolónőtől a
kórház főorvosának 1952-ből, amiben aggodalmának ad
hangot az új tanulóval, Bernódus Pjeturssonnal kapcsolatban.
Dagný elvette a levelet, és az ápolónő fénymásolt jelentését
a fiúról. Átfutotta az előbbit.
– Úristen, ez borzalmas! – A jelentésbe bele sem nézve
letette a papírokat. Freyr nem hibáztatta ezért; nem volt
könnyű végigolvasni a fiú sebeinek leírását. Az ápolónő azért
írt a főorvosnak, mert zsebkéssel bevésve és cigarettával
beégetve két keresztet talált Bernódus hátán.
Freyr felvette az iratokat.
– Mélyen egyetértek. A fiú apja nagyon-nagyon beteg
lehetett, vagy valami születése óta hordozott mentális
probléma miatt, vagy az ital tette ilyenné. Az öreg tanár azt
mondta, úgy hallotta, hogy a gyereket okolta felesége és a
másik fia haláláért, és az, hogy így jelölte meg őt, az én
véleményem szerint megerősíti ezt. Két kereszt, két halott
hozzátartozó. Szörnyű tragédia, és nem lehet nem gondolni
arra, hogy hátha egyszerűen megölte a fiát, csak akkor ki
tudja, hogy szabadult meg a holttestétől.
– Én nem emlékszem, hogy a suliban lettem volna ilyen
vizsgálaton. – Dagný összefonta a karját, és hátradőlt, mintha
minél messzebb akarna kerülni a rettenetes jelentésektől. –
Kaptam pár oltást, és annyi.
– A jelentés szerint a nővért felkérték, hogy beszéljen a
fiúval, és vizsgálja meg. Bernódus nem volt hajlandó
tornaórára menni, és amikor egyszer kényszerítették rá, akkor
sem akart átöltözni, azt mondta, nincs tornaruhája, és nem
lehetett mást ráadni csak egy rövidnadrágot a talált tárgyak
közül. Óra után pedig nem akart lezuhanyozni.
Összevitatkozott a zuhanyfelelőssel, az osztálytársai meg
kicsúfolták, amivel még jobban felhúzták, és jó nagy csetepaté
kerekedett a dologból; az iskolai ápolónő elé akkor került az
ügy, amikor a zuhanyfelelős erővel levetkőztette, és
belökdöste a zuhany alá, amin a többi gyerek persze jót derült.
Szégyellte a hátát, és nem akarta, hogy valaki meglássa,
úgyhogy képzelheted, mekkora trauma volt ez neki. Még csak
tizenkét éves volt.
– De hogyhogy nem csináltak semmit? Ezt a levelet egy
hónappal azelőtt keltezték, hogy a fiú eltűnt, vagyis lett volna
mód közbelépni és segíteni neki.
– Nem tudom. – Freyr ugyanolyan dühös lett, amikor a
jelentést elolvasta, mint most Dagný, de már kissé
megnyugodott, noha még mindig bánattal töltötte el a fiú
sorsa. Az asztalon ott hevert az osztályfénykép másolata,
melyet a fiókból vett elő, és újra meg újra azon kapta magát,
hogy a fiú szomorú, fekete-fehér arcát nézi. Bernódus
elhúzódása a többiektől még feltűnőbb volt most, hogy Freyr
fényt derített szörnyű sorsára. A gyerekekre mindig súlyos
hatással van, ha az, akinek a leginkább törődnie kellene velük,
megvonja tőlük a szeretetet és a támogatást, és a
rehabilitációra nemigen volt esély beavatkozás nélkül – ami
Bernódus esetében nem történt meg időben. – Akkoriban
más idők jártak; még nem volt ilyen szinten a
gyermekvédelem. Valószínűleg elindult valami folyamat, hogy
segítsenek rajta; lehet, hogy az itteni hatóságoknak meg
kellett keresniük a reykjavíki gyámügyeseket, és a
kommunikáció is lassabban folyt akkor, mint manapság.
– Ez nem mentség. – Dagný beharapta az ajkát. – A nővér
szerint a fiú azt mondta, hogy baleset volt, de ő ezt kizártnak
tartja. Igaza volt?
– Persze, kizárt dolog. – Freyr felvette a jelentést. – A sebek
késvágásokból és cigarettától származó égésekből állnak
össze. Az ápolónő leírása alapján ezt nem csinálhatta
magának. – Megint átadta Dagnýnak a papírokat, és a
megfelelő részre mutatott. – Rávette a gyereket, hogy vallja
be, az apja tette, miután minden mást kizárt úgy, hogy
kérdezgette, és figyelte a reakcióit. Ez a nő nagyon értette a
dolgát. Leimádkozta a fiúról a pulóverét, elérte, hogy
megnyíljon neki, és nem azon igyekezett, hogy egyszerre
kiszedjen belőle mindent. Nem mindenki képes az ilyen
erőszakot elszenvedett gyerekek bizalmába férkőzni. A
legszomorúbb, hogy az erőfeszítései semmit sem értek.
– Ezek is Bernódusról szólnak? – mutatott Dagný a
papírkötegekre, amelyeket Freyr fontossági sorrendbe állított.
– Nem. Az ügy más résztvevőiről is gyűjtöttem adatokat, és
több mindent is megtudtam. Érdekes, hogy senki nem rakta
össze a dolgot, bár valószínűleg azért nem, mert ilyen hosszú
idő alatt történt. – Előhúzta a legalsó paksamétát. – Most
kaptam egy e-mailt az orvostól, aki Hallát boncolta.
Megkértem, hogy derítse ki, vajon a másik két osztálytársnak,
Jónnak és Védísnek is voltak-e keresztet formázó hegek a
hátán. Ő törvényszéki patológusként könnyebben utána tud
nézni az ilyesminek.
– Na és? – kérdezte Dagný, pedig az arcán világosan
látszott, hogy pontosan tudja, mi következik. Freyr odaadta
neki a kinyomtatott e-mailt.
– Nekik is volt keresztjük, vagyis mind az öt halott
osztálytársnak szinte pontosan ugyanolyan sebhelyei voltak,
mint Hallának. Egy nagy kereszt a hátukba vagdosva.
Mondjuk Jón megégett, szóval róla nincs perdöntő
bizonyíték, de a boncolási jegyzőkönyv említ valami kereszt
alakú nyomot a hátán.
– Értem. De mit jelent ez pontosan? – Dagný gyorsan
elolvasta a levelet. – Bernódus apja már régen meghalt. Ő ezt
nem tehette. Hacsak... kiskorukból származnak ezek a sebek?
Lehet, hogy nemcsak a saját fiát támadta meg, hanem más
gyerekeket is?
– Az információk alapján nem. Az áldozatok felnőtt-, sőt
talán idős korukban szenvedték el a sérüléseket.
Megbecsülhető, milyen régi egy seb, és rajtuk a legrégebbi
sem volt ötéves. Tehát, hajol értem, ez azt jelenti, hogy az
egész 2007-ben kezdődött, vagyis három éve. E furcsa
események többsége ekkoriban vette kezdetét; ez teljesen
kizárja, hogy Bernódus apjának bármi része lenne a dologban,
hiszen akkor már rég nem élt. – Freyr egy pillanatra
elhallgatott. – Szerintem ez két dolgot jelenthet: vagy
Bernódusszal sem az apja művelte ezt, hanem valaki más, aki
tovább élt; vagy valaki lemásolta az eredeti sérüléseket, de
arról halvány fogalmam sincsen, hogy miért. Arról meg még
annyira sem, hogy hogyan történhetett ez az egész, mert a
sebek kialakulása minden esetben hosszú ideig tartott.
Dagný távolról sem festett úgy, mintha meg lenne győzve.
– Szerinted ki vagdalhat össze embereket országszerte úgy,
hogy senki nem jelenti fel? Még csak nem is ugyanott éltek.
Egyáltalán hogy csinálhatta? Mondtad, hogy már benne
voltak a korban, de hát legalább a férfiak csak védekezhettek
volna. Nem kicsit bizarr nekem ez az egész.
Ez tagadhatatlan volt, és Freyr nem is próbálkozott
racionális magyarázattal.
– Ugyanilyen sérüléseket találtak az osztályfőnöknőjük
hátán is, miután meghalt – nyújtotta át a fénykép másolatát.
– Úgy egy évtizeddel azután, hogy Bernódus eltűnt.
A kép néhány pillanatig az asztalon feküdt, mielőtt Dagný
felvette, hogy jobban megnézze.
– Lehetséges az, hogy Bernódus életben maradt, és ő felelős
a támadásokért? Hogy esetleg még most is él? – Üres
tekintettel meredt a képre; Freyr úgy látta, mintha minden
figyelmét a fiú kötné le. Nagyon is meg tudta érteni. Nehéz
volt megrendítőbb képet elképzelni, különösen így, hogy
ismerték a fiú történetét. – Még az is lehet, hogy ő tört be az
óvodába.
– Azt nem tudom elhinni. – Freyr kinézett az ablakon a
hidegbe. – Hol élt akkor egész idő alatt? És miből? Valaki csak
felfigyelt volna rá az eltelt évtizedekben. Hacsak el nem lopta
valakinek a nevét és az életét, de ez sem túl valószínű, ha
meggondoljuk, milyen fiatal volt, amikor nyoma veszett. –
Freyr visszavette a képet, és maga elé rakta az asztalra.
Megint zsákutcába tévedtek. Úgy döntött, beszámol az
Úrsúlánál tett látogatásáról, és arról, mit mondott a fiúról,
akit nem akart látni, és aki azt akarta, hogy Freyr találja meg
Bennit. Amikor végzett, várta a választ, de Dagný nem szólt
semmit, csak a papírokat bámulta az asztalon. Amikor már
kényelmetlenné vált a csend, Freyr szólalt meg újra: –
Pillanatnyilag nem látok más lehetőséget, mint hogy
megvárjuk, amíg Úrsúla rendbe jön, és reméljük, hogy akkor
majd érthetőbben fejezi ki magát. És közben továbbra is
próbáljuk elérni Lárust, az egyetlen élő barátot. A telefont
nem vette fel, tulajdonképpen már kezdem azt gondolni, hogy
nincs is az országban.
Dagný felnézett.
– Ezt bízd rám. Ideje szólni a déli kollégáknak, hogy
segítsenek megkeresni. Remélhetőleg lesz mit mondania.
Miután Freyr nem sokkal később elköszönt tőle, és nézte,
ahogy végigmegy a folyosón, eszébe jutott a hangfelvétel,
amelyet a telefonjával készített előző éjjel, amikor úgy vélte,
hall valamit a háta mögött. Mikor Dagný befordult a sarkon,
becsukta az ajtót, és a mobillal a kezében leült az asztalhoz.
Némi keresgélés után megtalálta a felvételt, és elindította.
Először csak valami zúgást hallott, és a saját szabálytalan
lépéseit. Azután azonban még valamit, amit nem értett meg,
csak amikor visszatekerte a felvételt az elejére, és a
maximumra tolta fel a hangerőt. Más előtt ugyan nem mert
volna megesküdni rá, de magában meg volt róla győződve,
hogy ezt hallotta: „Mondd el az igazat. Akkor megtalálsz,
apu.” És az sem volt kérdéses, hogy a fia hangja volt az.
Bennié.
 27. fejezet

Nem a lábában vagy más testrészében érzett fájdalom

ébresztette Katrínt, hanem az az egyszerű tény, hogy kialudta
magát. Először zavartan pislogott, mert még eleven volt az
álma, de aztán elhalványult, és amikor megpróbálta felidézni,
rögtön tovatűnt. Mire teljesen felébredt, már csak ködös, de
kellemetlen emléke maradt egy rémálomnak, amelyben
borzalmasan teljesített tanárként, szemet hunyt a tanulókkal
szembeni szörnyű bánásmód felett, és ezért fizetnie kellett.
Nem emlékezett egyik diákra sem; sem arra, hogy végül
megbűnhődött-e. Megkönnyebbült, hogy felébredt;
kipihentnek kellett volna éreznie magát, gyorsabb szívverése
azonban arra utalt, hogy az álom rossz véget ért. Az oldalára
fordult, és a zajosan alvó Lífre nézett. Csak a szemöldöke és
néhány hajtincse látszott ki a hálózsákból. Katrín a másik
oldalára fordult, hogy inkább Gardart lássa. Ahogy tekergeti a
hálózsákban, már érezte, hogy valami baj van, de még nem
tudta, mi lehet az. Amint megpillantotta Gardar üres
hálózsákját, már értette, mi zavarta, és rögtön felküzdötte
magát ülő helyzetbe. Rettenetes fájdalom nyilallt fel sérült
rüsztjétől egészen a combjáig, de ez semmi volt a félelemhez
képest, amelyet az üres hálózsák látványa keltett benne.
Túl világos volt ahhoz, hogy még éjszaka legyen. – Gardar!
– törte meg a csendet Katrín rekedt hangja. Semmi válasz. A
ház teljesen csendes volt. Putti felugrott Katrín lába mellől,
ahol eddig aludt, és ugyanolyan értetlenül nézelődött, mint ő.
Katrín próbált nyugodtabban lélegezni; Gardar biztos felment
aludni. Álomittas agya próbálta felidézni, mikor ébredt fel az
éjszaka, hogy átvegye tőle az őrséget, de hiába. Talán Líf
őrködött egyedül. Katrín megfordult, és megrázta a mellette
heverő élettelen kupacot. – Líf! Líf! Ébredj! – Halk mormogás
hallatszott a hálózsákból. Katrín erősebben rázta Líf vállát. –
Ébredj már fel! Gardar nincs itt!
Líf felült, nem ugyanazzal az energiával, mint Katrín és
Putti, de majdnem. Riadtan pislogott arcába lógó zilált haja
mögül, aztán ügyetlenül félresöpörte, hogy jobban lásson.
– Hány óra?
– Nem tudom – csikorgatta a fogát Katrín. – De már felkelt
a nap.
– Baromi sokat aludtunk. – Líf ásított, és nem takarta el a
száját, felfedve így fehér fogsorát Katrín előtt. – Hol van
Gardar?
Putti mintha megértette volna a kérdést. Szimatolva
körözött a szobában. Amikor egy porcicával találkozott,
komikusán tüsszentett, majd leállt a kutatással, és még
mindig félálomban leült.
– Nem tudom; úgy néz ki, elment. – Katrín hangja még
mindig rekedt volt; észrevette, hogy izgatottságában túl
hangosan beszél. – Nem ébresztett fel minket éjszaka.
Legalábbis engem nem.
Felködlött benne egy homályos emlék arról, hogy Gardar
felrázza, de nyoma is veszett, mielőtt még megragadhatta
volna. Lehet, hogy ez is az álomban történt, amelyet
elveszített.
– Engem sem. – Líf zavartan nézett körbe. – Vagyis azt
hiszem, nem.
Katrín belenyúlt Gardar hálózsákjába, és végighúzta a
kezét a belsején.
– Jéghideg, úgyhogy nem most ment el.
Putti félreértette az üzenetet, felugrott, és boldog
farkcsóválással mászott a hálózsákra, ahol elégedetten
összegömbölyödött.
– Hátha kint dolgozik a tornácon. Vagy reggelit csinál. – Líf
sosem változott; menten felderült a gondolatra, hogy valaki őt
kényezteti.
– Nem válaszolt, amikor kiabáltam, úgyhogy nem
valószínű, hogy a konyhában van. Azt meg hallanád, ha valaki
dolgozna kint. – Katrín próbálta kordában tartani a dühét. Ha
már egyikük elveszett, miért nem lehetett az Líf? Aztán
összeszedte magát. – Hátha lement az orvosiakba valamiért.
Most először érezték meg, hogy milyen hideg van idebent
is, és Líf a válláig visszahúzta a hálózsákját. így tett Katrín is,
majd egy ideig csak ücsörögtek anélkül, hogy egy szót is
szóltak volna, csendesen imádkozva, hogy léptek zaját hallják
a tornác felől. De csak a patak halk csobogását hallották.
– Ne nézzük meg, hogy nincs-e kint? – Líf aggodalmasan
pillantott Katrínra, de aztán felderült az arca. – Lehet, hogy
lement a partra, mert hallott jönni egy hajót!
Katrín ugyan egy pillanatig sem hitte el ezt, de
megnyugtatóbbnak érezte, ha van a helyzetre egy lehetséges
magyarázat, akármilyen valószínűtlen is. Összeszorította a
fogát, és felállt, meglehetősen körülményesen, hogy védje a
lábát. Feldagadt rüsztjében percről percre erősebb lett a
lüktetés. A lábfeje volt az egyetlen testrésze, ahol meleget, sőt
égető forróságot érzett. Már nem az volt a kérdés, hogy
eltört-e, hanem az, hogy mennyire csúnyán. Mégis sikerült
valahogy kiszenvednie magát a hálózsákból, majd fél lábon
elugrálnia a kabátjáért, amelyet este az egyik sarokba tett le.
Szerencsére a nadrágját már akkor sem akarta levenni a lába
miatt, most lehetetlenség lett volna visszahúzni rá, úgy
megdagadt. Katrín felvette a kabátot, és a falnak támaszkodva
eljutott az ajtóig. Üvölteni tudott volna a fájdalomtól,
valahányszor megpróbált ránehezedni sérült lábára. Putti
vagy megérezte ezt, vagy eltorzult arcáról olvasta le,
mindenesetre leugrott a hálózsákról, és odakocogott hozzá, de
nem tudta, hogy segítsen neki.
Lífnek leesett, hogy egyedül marad, ha nem kel föl, így hát
talpra ugrott, és sietősen felöltözött. Katrín beleszédült ebbe a
kapkodásba, és még erősebben kapaszkodott az ajtófélfába,
mert
félt, hogy elesik. Még Putti is kissé arrébb húzódott, hogy
biztonságban legyen. Amikor a hűhó nagyrészt elült, Katrín
ugrálva előreindult, útközben elhatározva, hogy csináltat
Gardarral egy mankót, hogyha előkerül.
A konyha üres volt, és noha Katrín már azelőtt tudta ezt,
hogy besántikált, mégis mélységes csalódást érzett, amiért
Gardar nem állt ott, reggelit készítve nekik. A levegő állott
volt és iszonyú hideg, még hidegebb, mint a nappaliban. A
konyhaasztal pontosan úgy festett, ahogy előző este hagyták:
csak a gyertya, a gyufa és az orvosságos üveg volt rajta. A
pulton szennyes edények halma várta türelmesen, hogy valaki
a bögrékkel és poharakkal együtt a patakhoz vigye és kiöblítse
őket. Erre azonban nem igazán mutatkozott esély a
közeljövőben. Ennyit látott Katrín, de ekkor megérkezett az
ajtóba Líf.
– Nézd csak! – veregette meg Katrín vállát, és a sérült
padlódeszkákra mutatott. – Gardar elkezdte megjavítani!
Lehet, hogy valami szerszámért vagy anyagért ment.
Katrín körülnézett, és már ő is látta a reggel vagy még éjjel
végzett munka nyomait. Nem emlékezett rá, hogy hallotta
Gárdáit barkácsolni, mielőtt elaludt, vagy felébredt-e ilyen
zajokra. Odaugrált a padlón lévő nyíláshoz, hátha talál ott
valamit, amiből kiderülhet, mi történhetett Gardarral;
nevetséges ötlet volt, de egyszerűen nem tudott jobbat. A
falnak támaszkodva előrehajolt, hogy jobban lásson.
Meglepetésére Putti nem követte őt, hanem megállt Líf
mellett.
– Látsz valami penészt vagy gombát? Lehet, hogy Gardar
mérgezést kapott, és kiment hányni. – Líf hangja riadtan
csengett. – Én mondtam, hogy ne nyúljunk hozzá! Én
mondtam!
Csakhogy semmiféle gombát nem lehetett látni. Inkább úgy
tűnt, mintha egy másik, sokkal régebbi deszkaréteg lenne a
padló alatt.
– Itt nincs gomba. Kéne egy gyertya, hogy jobban meg
tudjam nézni, de nem látok semmi különöset. – Katrín
összevonta a
szemöldökét. – De baromi büdös van lent, biztos azért,
mert régóta le volt zárva ez a rész, és most fel lett nyitva.
Ügyelt arra, hogy ne lélegezzen túl mélyeket. Olyan
baktériumok is élhettek itt, amelyek ellen a modem ember
szervezete nem tud védekezni. Például Gardaré sem.
– Nem olyan régi ez a padló, Katrín. A ház utolsó gazdája
rakta le, nem emlékszel? Még csak három éve! – Líf olyan
messzire húzódott a nyílástól, amennyire a konyha területe
engedte. – A gomba miatt büdös. Attól, hogy nem látod, még
ott lehet.
Katrín nem vitatkozott, inkább eltávolodott a faltól és a
félig kijavított padlótól. Mindenesetre nem találta ott Gardart
a deszkák alatt. Putti lelkesen üdvözölte őt, amikor odaért
Lífhez, mintha már napok óta nem látta volna. Rendes
körülmények között örült volna a kutya viselkedésének, most
azonban valami egész más foglalta le a gondolatait.
 – Gardar! – kiabálta teljes erejéből. Nem érkezett válasz. –
Lehet, hogy fent alszik. Nem néznéd meg?
– Minek ment volna fel? A matracok is, meg a hálózsákok is
itt vannak lent. És akkor válaszolt volna. – Líf arckifejezése
nem éppen azt sugallta, hogy nagy kedve volna egyedül
felmenni. – Az ordibálásodra biztos felébredt volna.
Katrín vett egy nagy levegőt, és magában elszámolt tízig.
– Nem olyan biztos, Líf. Te sem ébredtél fel, amikor először
kiabáltam neki. Egyébként is, valószínűleg egész éjjel fent
volt; nem ébresztett fel minket, igaz? És ha egész éjjel a
padlóval vesződött, akkor nagyon is ki lehet fáradva.
– És ha nincs fent? Nem akarok egyedül odamenni! Nem
mennél te, vagy legalább jönnél velem te is?
– A szobából alig bírtam ide átjönni. Hogy menjek fel a
lépcsőn?! Hidd el, hogy mennék, ha tudnék. – Katrín tudta,
hogy ennél többre lesz szükség, ha rá akarja bírni Lífet, hogy
megtegye, amit kér tőle. – Odaállok a lépcső aljához, ahonnan
látlak, neked meg csak annyit kellene tenned, hogy kinyitod a
hálószoba ajtaját, és bekukkantasz. Veled mehet Putti is, ha
attól jobban érzed magad.
– És ha mind a ketten csak odaállunk a lépcső aljához, és jó
hangosan kiabálunk? Ha Gardar nem válaszol, akkor tudjuk,
hogy nincs fent.
– És ha fent van, de nem tud válaszolni? Mert elájult, vagy
valami? Akkor mi van?
Végül is Líf beadta a derekát, és felment, miközben Katrín
a lépcső tövében állt, és sürgette. Líf magával vitte Puttit is, de
fognia kellett, mert a kutya minden lépcsőfoknál próbált
megfordulni, és visszamenni Katrínhoz.
– Nyisd már ki, nem lesz semmi! – Katrín próbált
megnyugtató hangon beszélni, de képtelen volt elnyomni a
gondolatot, hogy örül, amiért nem ő van Líf helyében. A
lépcsőháznak nem volt ablaka, ezért sötét és hideg honolt
benne. Katrín már bánta, hogy nem hozott gyertyát.
– Gardar... – Líf gyengécske hangjára egy éber ember sem
figyelt volna fel, nemhogy egy alvó. – Ott vagy? – Megragadta
a kilincset, és benyitott. Putti lenézett, egyenesen Katrínra, a
szemében látszott, hogy nem érti, miért nem maradhat vele.
Líf megkönnyebbülten fordult vissza: – Semmi. – Azzal a
következő ajtóhoz lépett, ott is eljátszotta ugyanezt, de abban
a szobában sem volt senki. A harmadik és utolsó ajtó kicsit túl
messze volt ahhoz, hogy Katrín fellásson oda. Amikor Líf ezt
észrevette, visszament, és megállt a lépcső legfelső fokán. –
Nem akarok úgy kinyitni egy ajtót, hogy közben nem látlak! –
Kész volt rá, hogy rögtön el is induljon lefelé. – Nem viccelek!
Úgy nem csinálom!
Katrín felsóhajtott, és megmarkolta a korlátot. Óriási
erőfeszítéssel felvonszolta magát a lépcsőn annyira, hogy
ellásson a harmadik ajtóig. Az abba a szobába nyílt, ahol
korábban aludtak.
– Mehetsz. Most tisztán látlak.
Líf megfordult, és elindult a folyosón, de kétszer is
visszanézett, hogy Katrín még mindig ott áll-e. Végül odaért
az ajtóhoz,
de csak állt előtte szerencsétlenül, és megint visszanézett
Katrínra, aki mutatta neki, hogy igyekezzen már, és essen túl
a dolgon. Líf erre kissé felbátorodott, és kinyitotta az ajtót,
valamivel határozottabb mozdulattal, mint az előző kettőt.
Ami nagy kár volt, mert itt viszont alaposan megriasztotta az,
amit látott. Gondolkodás nélkül ledobta Puttit. A kiskutya
nagyjából talpra esett, és azonnal visszarohant Katrínhoz,
faképnél hagyva Lífet.
– Mi van ott? – Katrín lélekben felkészült arra, hogy fel kell
bicegnie végig, és magának kell megnéznie, hogy mit bámul
Líf. – Gardar az? – Könnyek égették a szemét, miközben az
agya egymás után formálta meg a képeket a férjéről, amint
holtan hever az üres, jéghideg szobában.
A kérdése észhez térítette Lífet.
– Nem. Nem Gardar. – Elfordult az ajtótól, néhány hosszú
lépéssel végigment a folyosón, majd kettesével vette a
lépcsőfokokat, hogy minél előbb Katrínhoz érjen. Remegve
kapaszkodott belé, Katrín pedig a falnak dőlve épp, hogy csak
meg tudta őrizni az egyensúlyát. Nem akart megint lezuhanni
a lépcsőn, még úgy sem, hogy most kisebbet esett volna, mint
legutóbb.
– Nincs bent senki, esküszöm! – mondta Líf. Katrín tátott
szájjal meredt rá. – Tele van a padló azokkal a kurva
kagylókkal, és éreztem, hogy valaki az arcomba lehel! –
Katrínra nézett, és mintha dühítette volna, hogy ilyen
közönyösen reagál. – Este, amikor felmentünk a
hálózsákokért, még nem volt ott semmi! Kagyló meg biztos
nem. És azt sem csak úgy kitaláltam, hogy rám lehelt! Biztos,
hogy az az ocsmány bűz még mindig itt van a bőrömön! –
Oldalvást pillantott, végig a folyosón. Ahogy arra fordult,
Katrín dögletes bűzt érzett. – Ez Gardarnak valami
félresikerült poénja? Lehet, hogy itt bujkál valahol, és figyel
minket?
– Nem. – Katrín érezte, hogy nem ez a magyarázat. Gardar
nem pazarolná az idejét kagylógyűjtésre, csak hogy rájuk
ijesszen, főleg nem az éjszaka közepén, amikor amúgy is
hullafáradt. És volt más is, ami meggyőzte arról, hogy
Gardarnak semmi köze ehhez: egy halk, szomorú hangocska a
fejében, amelyik azt súgta, hogy végleg elveszítette őt; hogy
nem látja viszont soha többé.
A hangocska elhalt, ahogy kimentek, hogy tovább keressék
Gardart. Bár Katrín Lífre támaszkodott, lassan haladtak, és
gyorsan felismerték, hogy nem jutnak messzire, az egész
környéket pedig végképp nem lesznek képesek átfésülni. A
hóban a háztól a tenger felé tartó lábnyomokat pillantottak
meg, olyan útvonalon, amelyen nem emlékeztek, hogy
egyikük is haladt volna. Frissek voltak, és elég nagyok ahhoz,
hogy Gardar lábnyomai lehessenek. Sikertelenül keresgéltek a
ház környékén, ezért úgy döntöttek, követik a nyomokat,
legalább egy darabon. Útközben Líf szabályos időközönként
Gardar nevét kiabálta hangosan és élesen, míg Katrín meg
nem kérte, hogy hagyja abba. Nagyon zavarta, ahogy minden
kiáltás után újra beállt a csend, és minden alkalommal egyre
fájdalmasabban. Már csaknem teljesen elcsüggedt, amikor
egyszer csak egy másik nyomsorra bukkantak, amely úgy
nézett ki, mintha az, aki otthagyta volna, az égből hullott
volna alá, egyenesen Gardar mellé. A mellettük szimatoló
Putti halkan nyüszítve ugrott hátra.
– Gyere, Líf. Menjünk vissza, és zárkózzunk be! A hang a
fejében most egyre erősebb lett, és egyre az ismerős refrént
ismételgette, amitől Katrínnal forogni kezdett a világ. Gardar
nem jön vissza. Három sirály figyelt, ahogy a távolban
köröztek a tenger fölött, és le-lecsaptak az élelemre, amely
odalent várta őket. Nem bírt szabadulni a gondolattól, hogy
Gardar lebeg ott félig lemerülve, és a madarak azt csipegetik,
ami még megmaradt belőle.
Aztán a nyomokat nézte szomorúan, és látta, hogy egy
könnycsepp hullik le a szeméből. A hóba esett, két csupasz
gyerekláb nyoma közé.
 28. fejezet

A fekete égen táncot járt a sarki fény. Hosszú szalagja

lendületesen tágult ki és húzódott össze, olyan erőktől
mozgatva, amelyeket Freyr nem értett. Néha olyan volt,
mintha elérte volna a földet. Időnként rózsaszín hullámok
haladtak át rajta, de aztán újra kizöldült, teljesen lekötve
Freyr figyelmét. A kikötő közelében volt, az Alsópiacon, a
város legrégebbi részén, amelynek eredetét egész a
tizennyolcadik század közepén a dán kereskedelmi
monopólium alatt működő kereskedőkig vissza lehetett
vezetni. Az épületek zöme ebből az időszakból származott, és
ha eltekintett attól a pár modernebb háztól, Freyr úgy is
érezhette magát, mintha nincstelen gazda lenne, aki a
kereskedőnek jött kifizetni a bánatpénzt. Egy nagy kövön ült a
Tjöruhús, egy felújított raktár épületében működő bájos
étterem előtt, amely külsejét tekintve sokkal inkább
emlékeztetett Dániára, mint Izlandra. Csak egyetlenegyszer
sikerült ennie itt, mielőtt a hely bezárt télire, de úgy érezte, ő
is azok között lesz, akik a küszöbön tolongva várják majd a
tavaszi nyitást. Az a bizonyos alkalom első Ísafjörduri estéi
egyikén történt. Két kollégája a kórházban azt javasolta,
vacsorázzanak együtt, hogy jobban megismerjék egymást.
Freyrt annyira magukkal ragadták a friss tengeri ételek, hogy
nem is igen szólt hozzá a társalgáshoz, csak amikor azokat
dicsérte. Többet nem hívták, hogy a munkahelyen kívül is
találkozzanak, ami neki nagyon is megfelelt. Nem sok közös
volt benne és ezekben a családos emberekben, akiknek a
kórházon kívül is volt életük.
Most azonban nem a remek vacsora emléke hozta ide az
Alsópiacra. Céltalan lődörgés közben, teljesen véletlenül
tévedt a történelmi városrészbe; talán ösztönösen erre vette
az irányt, mivel itt kevesen jártak, és nyugodtan
összeszedhette a gondolatait. Csodálkozott, hogy egyáltalán
képes volt végigcsinálni a munkanapot, anélkül hogy valami
kínos helyzetbe keveredett volna. Annyira remegett a keze,
hogy nemigen volt képes semmire, ami ügyességet igényelt, és
amikor másokkal beszélt, alig bírta követni a fonalat. A
telefonján lévő felvétel teljesen kizökkentette egyensúlyából,
és bár korábban is azt hitte, hogy a fia hangját hallotta
ugyanott, egészen más volt a helyzet így, hogy rögzítenie is
sikerült. Ezek után már sokkal nehezebben lehetett a dolgot a
hallucináció, a stressz vagy az élénk képzelőerő számlájára
írni. Ám még mindig tudta győzködni magát, hogy olyasmiket
hall, amik nem is hangzottak el. Ezért aztán, amikor
meghallotta, hogy a gondnok a fénycsövet cseréli a folyosón,
kirontott az irodából, és megkérte az elképedt férfit, mondja
meg neki, mit hall a telefonon. „Mondd el az igazat. Akkor
megtalálsz, apu” – válaszolta a gondnok. Ezek a szavak olyan
hatással voltak Freyrre, hogy a férfi értetlenkedő
arckifejezésével már nem is törődött. Megerősítést kapott,
hogy nem hallott félre semmit, és az sem érdekelte, ha ezek
után a személyzeti pihenőben újra téma lesz az antiszociális
déli pszichiáterről szóló pletyka.
Kezében a mobillal tovább bámulta az északi fényt, amely
még jobban kiterjedt, és már az ég nagy részét elborította. A
zöld szín valami megmagyarázhatatlan módon lenyűgözte;
eddig nem sokat foglalkozott a színekkel, még kedvence sem
volt. A zöldes villódzásban az égen azonban volt valami, ami
lekötötte, és mint aznap minden, ez a szín is a bánat ismerős
érzését keltette benne. Bánatot azért, ami történt, és azért,
ami történhetett volna. Aztán félresöpört minden „mi lett
volna, ha...” kezdetű gondolatot, amelyre úgysem kaphatott
választ, és megdöbbent, milyen nehéz követni a tanácsokat,
amelyeket a bárcsakoknál leragadt betegeinek szokott adni.
Egészen eddig képes volt kordában tartani ezeket a
gondolatokat, nagyrészt úgy, hogy nem engedte elkalandozni
az elméjét, és nem hagyta, hogy a megbánás kerekedjen felül.
Elég realista volt ahhoz, hogy tudja, csak rontana a dolgokon,
ha őszinte lenne Sarához. A bánatot, amely már így is úrrá lett
rajta, akkor még keserű haraggal tetézné, amely egyikük
helyzetén sem javítana. Az igazság sem változtatott volna
Benni sorsán. így aztán semmi sem indokolta, hogy további
terheket rakjon Sarára, vagy megkockáztassa, hogy bosszút
áll, aminek következtében őt felfüggeszthetik, vagy akár ki is
rúghatják.
Ennek az okfejtésnek a segítségével úgy-ahogy békében
tudott együtt élni saját becstelenségével már majdnem három
éve. Miután azonban meghallgatta a felvételt, a gyenge érvelés
összeomlott, és felszínre tört a bűntudat. Valószínűleg a
kelleténél többet képzelt bele a halk hang szavaiba, de ez nem
számított; biztos volt benne, hogy a fia azt akarja, leplezze le
magát. Benni furcsa feltűnésének talán éppen az volt a célja,
hogy segítsen Sarának, és képessé tegye őt arra, hogy tovább
élje az életét. Ennek érdekében pedig Freyrnek muszáj volt
elmondania neki az igazat.
Megszólalt a telefonja, és úgy vette fel, hogy meg sem
nézte, ki hívja. Megbabonázva bámulta a zöld fényt, amely
nem maradt elég ideig egy helyben ahhoz, hogy rájöjjön, mit
jelent neki ez a szín, vagy milyen emlékhez kapcsolódik.
– Halló!
Dagný volt az.
– Lárus meghalt. – Várta, hogy Freyr mondjon valamit,
majd amikor ez elmaradt, folytatta: – Az otthonában találtak
rá. A reykjavíki rendőrségtől szóltak nekem. Nem tudom,
mondtam-e, de megkértem őket, hogy segítsenek.
– Mi történt? – Freyr becsukta a szemét, hogy el tudjon
szakadni az égi látványtól, és a beszélgetésre
koncentrálhasson.
– Még nem tudják, de mérgezésnek néz ki. Talán véletlen,
talán szándékos, de azt mondják, az nem valószínű.
– Azt tudják, hogy milyen fajta méreg volt? – Ennek
voltaképpen nem sok köze volt az ügyhöz, de Freyrnek idő
kellett, hogy megeméssze a híreket és gondolkodjon.
– Azt nem kérdeztem. Holnap valószínűleg már többet
tudok majd. Biztos visszahívnak; semmilyen részletet nem
mondtam, amikor megkértem őket, hogy keressék meg. Nem
is volt semmilyen mesém, csak azt mondtam, hogy egy régi
üggyel kapcsolatban kellene elérni, amiről tudhat valamit, és
hogy nem veszi fel sem a vezetékes telefont, sem a mobilját.
Többet nem is kellett mondanom, rögtön feltételezték, hogy
nem akarja, hogy elérjék.
– Voltak hegek a hátán?
– Nem mondták. De szerintem csak még nem derült ki. A
rendőrök nem vetkőztetnek le senkit; ez azokra marad, akik
utánuk foglalkoznak a hullával. – Dagný halkan sóhajtott. –
Hát attól se lesz majd hozzám kevesebb kérdésük.
Freyr ehhez nem tudott mit hozzáfűzni; nem volt olyan
állapotban, hogy egyáltalán végiggondolja, mit jelent; azt,
hogy most már kideríthetetlen bármilyen összefüggés a
szörnyű sorsú baráti társaság, valamint az ő fiának eltűnése
között. Most, hogy senki nem tudta első kézből tájékoztatni
őket, értelmetlennek tűnt tovább rágódni az ügyön. Lehet,
hogy ez nem is volt baj. Amíg bele nem rángatták ebbe a
dologba, egész jól érezte magát; persze nem olyan nagyon jól,
de különösebb szorongás nélkül tudta élni napjait. Most
viszont mintha ugyanaz az érzelmi hullámvasút térne vissza,
amelybe Benni eltűnése után került.
Elköszönt, olyan zaklatott hangon, hogy mielőtt letette
volna, Dagný megkérdezte, jól van-e. De ahelyett, hogy
ledobta volna lelkéről a terhet, és beszélt volna neki a
hangfelvételről, Freyr azt mondta, hogy ne aggódjon, csak
nagyon fáradt. Nem érezte képesnek magát arra, hogy úgy
számoljon be a legutóbbi fejleményekről, hogy közben a nő ne
gondolja őt teljesen őrültnek. Majd akkor, ha Dagný kezébe
tudja adni a telefonját, és meghallgattathatja vele Benni távoli
hangját. A hangot, amelyet annak ellenére sikerült rögzítenie,
hogy hangszálak, nyelv, központi idegrendszer, és minden
más nélkül jött létre, ami a szavak megformálásához
szükségeltetik. De az égen sem látszott semmi abból, amire
Freyr szerint a sarki fény kialakulásához szükség volt. Kicsoda
ő, hogy megmondja, mi lehetséges, és mi nem?
Hogy békét és nyugalmat biztosítson magának az este
hátralevő részére, Freyr gondosan kikapcsolta a telefont,
mielőtt visszadugta a kabátzsebébe. Szomorúsága ellenére
elmosolyodott e gesztus fölösleges voltán; szinte senki nem
kereste őt munkaidő után, kivéve Sarát. De biztos, ami biztos.
Felállt, és még utoljára felnézett az északi fényre, mielőtt
hazaindult, meggyőződve arról, hogy a zöld szín fontos.
Méghozzá nagyon.

A környék olyan volt, akár egy temető. Éppen a csend miatt

jött ide, de most hirtelen nyugtalanította, hogy nincs itt senki.
Minden kilégzését kis párafelhő kísérte, amely szinte azonnal
szerte is foszlott, de abban a pillanatban, amikor a szeme előtt
elhaladt, Freyr mindig úgy gondolta, hogy valami mozgást lát
ott, ahol nem volt semmi. Felgyorsította a lépteit, de a futástól
tartózkodott, mert úgy gondolta, az biztos jele lenne annak,
hogy elvesztette az uralmát a helyzet fölött. Végül is mi
félnivalója van? Ha igaznak bizonyul a hihetetlen, és valóban
Benni szelleme kísérti őt, az csak jó lehet. Benni a gyereke,
akár élő, akár halott. Az sem aggasztotta nagyon, amit a
médium mondott, hogy a holtak idővel rosszakaratúvá
válnak. És ha igen, mi a legrosszabb, ami történhet? Meghal?
Nem vágyott éppen a hosszú álomra, de be kellett ismernie,
hogy nem is fél tőle; az élete jelenleg nem sokat ért, és a jövője
sem volt éppen biztató. Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy
megálljon. Végignézett az előtte húzódó sikátoron; az utcai
lámpák és az ég különös fénye együtt sem világították meg
rendesen, és hosszú árnyak nyúltak felé a villanyoszlopoktól,
mintha neki mutatnák a legrövidebb, de egyben
legveszélyesebb utat hazafelé.
Egy dolmányos sirály vijjogása riasztotta fel. Freyr szíve
tompa dörömböléssel adott hírt a jelenlétéről, ő pedig
igyekezett nyugodtan lélegezni, hogy kissé összeszedje magát.
Mozdulatlanul állva meresztgette a szemét, hogy lát-e valami
mozgást, de csak a házak nézték egymást nagy, fekete
szemükkel, halálos csendben. Most már dühös volt magára,
amiért nyugalomra vágyott, és nem inkább a belvárosba
ment. Megint elfojtott nevetést hallott, mint a múltkor, de
ezúttal sokkal tisztábban. Sivár volt, rosszindulat vagy
káröröm szülhette. Freyr sosem tudta leírni Benni nevetését,
már nem is emlékezett rá, de abban biztos volt, hogy ez nem
az ő fia. Ő rövid élete során sohasem hallatott ilyen gonosz
hangot. Freyr mindkét irányban végignézett a sikátoron, és
fontolgatni kezdte, ne hagyja-e ott, és menjen a parton, vagy a
jóval szélesebb és világosabb szomszéd utcán. Nem hitte,
hogy meg fogják támadni, de nem is akarta keresni a bajt, és
még kevésbé akart közelebb kerülni ahhoz, akitől a nevetés
származott. Nem is töprengett tovább, hanem mégis inkább a
tengerpartot választotta; megfordult, és lassan elindult.
Nemsokára már meghallotta a hullámok loccsanásait, és
javított a hangulatán minden lépés, amely közelebb vitte
ehhez a megnyugtató hanghoz, és távolabb a sikátortól.
Felgyorsított, és azzal próbálta lefoglalni magát, hogy
megpróbálta kiszámolni, hány lépés lehet még hátra a partig.
Az eredmény persze folyamatosan változott, de a számolás
legalább elterelte a figyelmét a sikátorról. Aztán újra
meghallotta a vihogást. Ezúttal mintha egy közeli kis
halászhajóról jött volna, amely bakokon állva várta a javítást
és a tavaszt. Most még tisztább volt a hang, magas és éles,
akár egy gyereké. De az is biztos volt, hogy nem hétköznapi
gyereké. Freyr számításai a semmibe vesztek, ő pedig
megtorpant, és a csónak körüli területet fürkészte
tekintetével. Egy lelket sem látott. Lehajolt, és próbált a hajó
alatt átnézni, hátha meglát egy pár lábat, de hiába.
Feldühítette a gondolat, hogy ez talán csak valami tréfa, a
helyi kölykök szórakoznak a déli jött– menttel, aki elveszítette
a fiát. Lehet, hogy a kórházba is a kis rohadékok mentek be.
További gondolkodás nélkül a hajó felé iramodott, és akkor
sem lassított le, amikor amögül ismét felhangzott a rettenetes
kacaj.
Mikor odaért, akkor vette észre, hogy a hajó pereme
magasabban van, mint gondolta, és nem is lesz olyan egyszerű
átmászni rajta. Felkapaszkodott rá, és végignézett a
fedélzeten, de nem látott mást, csak rozsdás vasakat,
foszladozó köteleket és hálókat, amelyek azonban úgy össze
voltak gubancolódva, hogy semmilyen halra nem jelenthettek
fenyegetést. Körbejárta a hajót, és az oldalát kopogtatta,
hátha ezzel kikergeti belőle a gyereket vagy gyerekeket. Ütései
– amelyek mindegyike rajta hagyta a nyomát csupasz öklén –
súlyos, kongó hangokat keltettek. A hajóból azonban nem jött
elő senki; csupán némi sárga festék pattogzott le róla, és
hullott a földre. Még mindig ki lehetett venni a hajó nevét és
lajstromszámát: Gígja Ólafsdóttir ÍS 127. A dörömbölés végül
mégiscsak eredménnyel járt, mert újra hallotta a vihogást, ez
alkalommal egyértelműen a hajótest belsejéből. Freyrnek
több se kellett: odament, ahol a legalacsonyabb volt a korlát,
és felhúzta magát a fedélzetre.
Az első, amit megérzett, a tengeri só erős illata volt. A hajót
annyira átitathatta a tengervíz, hogy évekig kellett volna itt a
bakokon állnia, míg a szag elenyészik. De származhatott a
szag a fedélzeten itt-ott terjengő tócsákból is, amelyek
finoman csillogtak a holdfényben. Freyr rájuk meredt; olyan
hideg volt, hogy be kellett volna fagyniuk, még akkor is, ha
tengervízből voltak. Nyilván az hozta fel a vizet a fedélzetre,
aki most a hajó belsejében rejtőzött. A fedélzet Freyr minden
lépésére megnyikordult, ő pedig forrón és őszintén remélte,
hogy a kiskölyöknek most a torkában dobog a szíve, úgy retteg
a lebukástól. De mihez kezd majd, ha elkapta? Semmi okosat
nem tudott kitalálni. Valószínű-
leg elkapja a grabancát, kiráncigálja a fedélzetre, ráförmed,
hogy mégis mit képzel, mi a fenét művel, aztán istenesen
megrázza, és hagyja, hogy teljesen becsinálva hazaszaladjon.
Csak arra kell vigyáznia, hogy ne engedjen a dühének, és ne
rajta álljon bosszút az elmúlt évek igazságtalanságaiért. Pedig
erős volt a kísértés.
Bár a nevetés a fedélzet alól jött, Freyr mégis az aprócska
kormányosfülkét nézte át előtte, nehogy egy esetleges
tettestárs meglephesse hátulról, miközben épp beszaratja a
cimboráját. Szerencsére nem volt ott senki, így a hajóorr
padlóján lévő csapóajtóhoz fordult. Olyan súlyos léptekkel
trappolt oda, ahogy csak bírt, hogy léptei lent visszhangzó
zajával fokozza a hatást. Aztán várt egy pillanatig, hogy még
egy lapáttal rátegyen a lent rejtőző kölyök idegességére.
Lehajolt, és megfogta a reteszt. Épp elhúzta volna, amikor
újra megszólalt a kacaj, épp a csapóajtó alól; úgy hangzott,
mintha a gyerek megpróbálná visszafojtani a nevetést. Mintha
nem annyira félt, inkább jól mulatott volna, bár a hangja
ugyanolyan érzéketlen és örömtelen volt, mint eddig. Olyan
kellemetlen volt, hogy Freyr harci kedve menten lelohadt, és
eleresztette a reteszt. Aztán most, hogy már nem a düh
irányította, és visszatért a józan esze, rámeredt. A retesz a
csapóajtó külső oldalán volt. Vagyis akárki volt odalent, biztos
nem ezen a bejáraton át jutott oda. Hátranézett, de másikat
nem látott.
– Nyisd ki.
Freyr megdermedt. Gyerekhang volt, de egyáltalán nem
emlékeztette Benniére.
– Akarsz bújócskázni?
Freyr olyan gyorsan kapkodta a levegőt, hogy azt sem
tudta, mikor lélegzik be, és mikor ki. Felugrott, aztán földbe
gyökerezett lábbal állt ott, és a csapóajtót bámulta. Aztán
hátralépett, mire a fedélzet megrázkódott, és a hang
megismételte:
– Nyisd ki! Bújócskázzunk!
Aztán megint jött a vihogás, és követte Freyrt, amint
átvetette magát a korláton, és a sarkában maradt akkor is,
amikor feltápászkodott a hóból, és hanyatt-homlok rohanni
kezdett a belváros felé. Amikor odaért, lelassított, és
valamivel könnyebben lélegzett, miután megszabadult a
visszhangtól a fejében.
Mit is mondott Sara halottlátó barátnője? Hogy veszélyben
van? Most valahogy már nem kételkedett ebben, és hirtelen
arra is rájött, hogy semmi kedve elszenvedni valami
kimondhatatlant. A kórház felé indult, elszánva magát arra,
hogy minden egyes papírt az utolsó apró részletig átnéz, amíg
nem talál valamit, ami segít megoldani a rejtélyt és megtalálni
a fiát. Közben elővette a mobilját, és kiválasztotta volt felesége
számát. Anélkül, hogy bocsánatot kért volna a késői hívásért
és a lihegésért, rögtön a tárgyra tért:
– Át kell küldened azokat a fájlokat, amiket a rendőrségtől
kaptunk Benni eltűnéséről. Mindegyiket; a benzinkúti
kamerák felvételeit is. De ne egyszerre, mert egy levélbe nem
fognak beleférni.
– Nem vagyok teljesen hülye, Freyr, tudok e-mailt küldeni.
Freyr lassan kifújta a levegőt az orrán.
– És valamit el kell mondanom, Sara. Nem dolgoztam,
amikor Benni eltűnt. Egy másik nővel voltam. Ezért érkeztem
későn. Biztos nem érdekel, hogy milyen szörnyen érzem
magam emiatt, de...
Sara letette. Freyr imádkozott, hogy a fájlokat azért így is
küldje el.
 29. fejezet

Katiin azt vette észre, hogy a tény, hogy Líf egyetlen óriási
ideggóc, segít neki megőrizni a nyugalmát. Amíg arra kellett
koncentrálnia, hogy megóvja Lífet a teljes összeomlástól,
vissza tudta szorítani a feje fölött lebegő depressziót. Szeretett
volna bemászni a hálózsákjába, a fejére húzni, és várni, hogy
jöjjön valami rettenetes. Arra egy pillanatig sem gondolt,
hogy valami jót is tartogat számukra a közeljövő – ez egyrészt
letörte, másrészt viszont megakadályozta, hogy irreális
elvárások vezessék tévútra. Abban a tudatban is talált valami
különös vigaszt, hogy bár a tragédia a küszöbön állt, képes
volt emelt fővel szembenézni vele; megtörték, de nem győzték
le. Nem mintha lett volna választása; egyiküknek át kellett
vennie a vezetést, és nyilvánvaló volt, hogy nem Líf lesz az.
Sem pedig Putti, aki, úgy tűnt, megadta magát a
depressziónak, és gyakorlatilag egész nap Gardar hálózsákján
aludt összegömbölyödve.
– Ennünk kellene valamit. – Katrín változtatott egy kissé
testhelyzetén a matracon, amelyen az étkezőben ült. Egyre
kevésbé zavarta a lába; ugyanannyira fájt, mint eddig, de már
hozzászokott, a legrosszabbon pedig segített a
fájdalomcsillapító. Gyanította, hogy ez rossz jel, és normális
körülmények között a legnagyobb veszélyt az elégtelen orvosi
ellátás jelentené, nem pedig az, hogy egy felfoghatatlan és
ismeretlen valami prédájául esik. – Nem vagy éhes? –
Ébredés óta nem ettek semmit; úgy múlt el a nap, hogy
eszükbe sem jutott az éhség. Már este volt. Katrínnak nem
volt valami nagy kedve az evéshez, de tudta, hogy nem jó ötlet
üres hassal lefeküdni. Félt, hogy az éjszaka közepén veri fel az
éhség, és egyedül kell kibotorkálnia a konyhába a sötétben. Az
pedig szóba sem jöhetett.
Líf a nyitott ajtót nézte, mintha mondani akarna valamit
valakinek, aki ott áll.
– Szerinted ha valaki rosszat csinál, mindig megbűnhődik
érte?
Szórakozottan babrált a gyűrött cigarettásdobozzal. Már
csak egyetlen szál maradt benne.
– Most miről beszélsz? – Katrín erőt gyűjtött, hogy talpra
küzdje magát. Ahogy Lífet ismerte, biztos volt benne, hogy ő
is megy majd utána. – Van, aki megkapja, ami jár neki, van,
aki meg nem. De az ösztönöm azt súgja, hogy amibe itt
belekeveredtünk, az nem a múltbeli bűneink zsoldja, hogyha
erre gondolsz. El nem tudom képzelni, hogy olyan
szörnyűséget tettünk, amivel kiérdemeltük volna ezt.
Megviselt idegvégződései kétségbeesett üzenetet küldtek az
agyának, hogy hallgasson már el. Putti mintha megérezte
volna ezt; felemelte a fejét, és sötét, mélabús szemével úgy
nézett rá, mintha azt mondaná, nincs mit tenni. Rossz a
helyzet, és ennél csak rosszabb lehet. A fájdalom Katrín
lábában még tudatta vele, hogy életben van; de hamarosan
már nem fog érezni semmit.
– Szerintem ez bosszú. Lehet, hogy a halottak
összedolgoznak, és segítenek egymásnak bosszút állni.
Szerinted? – Líf hangja olyan volt, mintha félig már maga is
halott lenne.
– Szerintem ennek semmi értelme. Mégis mit csinálhatott
Gardar, amiért... – Nem bírta befejezni a mondatot; nem is
akarta, és igazából nem is tudta, hogy kellene. Mert mégis mi
történt Gardarral? Líf Katrínra nézett, és kinyitotta a száját,
mintha mondani akarna valamit, de aztán be is csukta. Katrín
visszafordult az ajtó felé, amit már nem tudott rendesen
bevilágítani a pislákoló gyertyafény. – Na gyere, együnk. Attól
majd jobban érzed magad, és ha felmegy a vércukorszinted,
rájössz, milyen butaságokat beszélsz. Nem szabad teljesen
feladnunk.
Putti felkelt, és kisebesedett tappancsain odabotladozott
Katrínhoz. Az ő fajtája nem ilyen körülményekre termett, és
ez mostanra kezdett rajta meglátszani.
– Van, aki azért hal meg, mert túl magas a vércukra. – Líf
nem úgy festett, mint aki el akarna indulni. Szárazon
felnevetett, és a válla rázkódott a takaró alatt, amelybe
bebugyolálta magát. – Van, aki meg azért, mert alacsony.
Megint nevetett, de nevetése egyik pillanatról a másikra
megszakadt, mintha elvágták volna, és csak bámult maga elé,
mintha sokkos állapotban lenne.
– Minket egyik sem fenyeget, azt megígérhetem. – Katrín a
falnak dőlt, ahogy a lábába belenyilallt a heves fájdalom. Líf
nem adta jelét sem annak, hogy tovább akarna beszélni, sem
annak, hogy hajlandó volna felkelni. – Ha nem jössz velem,
egyedül maradsz a sötétben. Putti is jön, meg a gyertyát is
viszem. – Nem volt szükség rá, hogy elvigye Líf gyertyáját;
volt elég a konyhában. Csak így szerette volna rábírni a nőt
arra, hogy vele menjen. Sosem ismerte volna be, de nem mert
egyedül menni, Putti ide vagy oda. – Te döntesz.
Líf egy kissé elfordította a fejét, hogy Katrín szemébe
nézzen. Pupillájában visszatükröződött a táncoló gyertyaláng,
mintha vonaglana valami a szemében.
– Nem akarok meghalni, Katrín. Egyedül nem.
Felállt. Jártában olyan volt a tartása, mint Puttié, ugyanúgy
megadást, reményvesztettséget sugallt; akár egy halálraítélt
léptei a vesztőhelyre menet.
 – Nem fogsz meghalni. – Katrín fülének olyanok voltak a
saját szavai, mint valami hazugság vagy rossz tréfa. – Majd
jobb lesz, hogyha ettünk.
Többet nem akart mondani, de tudta, előbb-utóbb muszáj
lesz közölnie Líffel, hogy ki kell menniük a házból, mielőtt
leszáll az éjszaka. Úgy gondolta, jobb lesz, ha csak akkor
mondja el ezt, amikor már tele van a hasuk, és kicsit
felbátorodtak. Kísérteties mosolyra húzódott a szája; mintha
legalábbis az étel le tudná győzni a mindkettőjüket
hatalmában tartó rettegést! Tűzifára azonban mindenképpen
szükségük volt, mint ahogy arra is, hogy könnyítsenek
magukon. Emellett Gardar nevét is belekiabálhatják a
sötétségbe, abban a halvány reményben, hogy majd
meghallja, és visszajön. Milyen nevetséges.
– Hozd a gyertyát is, Líf! Különben nem látunk semmit.
Líf arca egészen ijesztő lett az árnyaktól, amelyeket a
narancsszínű fény vetett rá; szemei fekete üregekbe
süppedtek, csontjai pedig kiálltak, mintha leaszott volna róluk
a hús. A kísérteties hatást a hangja sem enyhítette, amikor
megszólalt:
– Szerinted mi lett Gardarral? – suttogta, mintha nem
akarná, hogy bárki meghallja.
– Nem tudom, Líf. Remélem, hogy csak valami gondja
támadt, és egy másik házban keresett menedéket. Lehet, hogy
nem tud visszajönni, mert megsérült, vagy elájult, vagy
ilyesmi. – Katrín az ajkába harapott, és nagyon remélte,
rosszul gondolja, hogy Gardar nem valahol bent van, hanem
kint hever a szabadban, ahol csak a hideg hó a matraca, és a
kegyetlen szél a takarója. – Valószínűleg az orvosiakban van.
– Úgy érezte, képes megváltoztatni a valóságot csupán azzal,
hogy ezt mondja. Mintha az univerzum arra várna, hogy ő
döntsön a férje sorsa felől. – Ott kell lennie.
 – Hát akkor menjünk oda! – A Líf szemébe beköltöző
remény már majdnem elég volt ahhoz, hogy ellensúlyozza az
árnyékot, és újra emberivé tegye az arcát. – Majd segítek,
pikk-pakk ott leszünk! Légyszi!
– Nem tudok, Líf. Át kéne kelnünk a patakon, és a lábam
még rosszabbul van. Fél lábon nem bírok odamenni, az meg
kockázatos lenne, ha a hátadon cipelnél. Mi van, ha elcsúszol,
és beleesünk a jeges vízbe? Halálra fagyunk, mielőtt
visszaérnénk. Egyedül mehetsz, ha akarsz, de nem hiszem,
hogy mernél. Vagy tévedek? – Katrín visszafojtotta a
lélegzetét, attól félve, hogy Líf hirtelen mégiscsak vállalkozik
az útra. Ha elválnak, akkor valószínűleg mindkettőjüknek
vége.
– Á, úgy sincs ott. – Líf hangja megint megadó lett; a
remény lángja, melyet az az illúzió gyújtott benne, hogy
minden rendben lesz, ha innen kijutnak, éppily gyorsan ki is
aludt. Katrínra nézett. – De egyvalamit tudnod kell. Jobb úgy
elveszíteni a férjedet, hogy meghal, mint ha elhagy egy másik
nőért.
– Hagyd ezt abba! – Kattan érezte, hogy elönti a düh, és
erős késztetést érzett, hogy felképelje Lífet. Nem akarta
szavakba öntve hallani lehetséges sorsát, különösen nem így,
és nem Líftől. Igazságtalanság volt az ő és Gardar kapcsolatát
összehasonlítani azzal, amit Líf és Einar szétszaggatott
egymás között. De hamar elszállt a haragja, és már készen állt
a sajnálat, hogy átvegye a helyét. Tudta, hogy ha egyszer utat
enged a könnyeknek, nehéz lesz elállítania őket; lenyelte hát a
gombócot a torkából, és köhögött egyet. – Beszéljünk valami
másról. Gardar vissza fog jönni. Ebben biztos lehetsz.
Líf nem válaszolt, és nem is szólt semmit, amíg ki nem
értek a konyhába, és meg nem gyújtottak egy új gyertyát.
Készleteik gyorsan apadtak, de a fény utáni vágyuk felülírta a
józan észt, és a puszta tény, hogy aránylag jól látnak, adott
nekik annyi erőt, hogy képesek legyenek enni valamit.
Étvágya azonban egyikőjüknek sem volt, így csak kivették a
dobozokból, ami épp a kezükbe akadt, és az asztalra pakolták.
Putti egy szelet májas hurkát kapott, ami eleinte nem
érdekelte, de aztán szép lassan majszolni kezdte.
– De utálom a tejes kekszet. – Lífet ez nem tartotta vissza
attól, hogy beleharapjon a másodikba. – Semmi értelme
megenni. Tök íztelen, és olyan kemény meg száraz, mintha a
cement– gyárban készült volna. –Bele ivott a tejes dobozba,
és elfintorodott. A tej még nem romlott meg, de étvágy nélkül
nehéz volt lenyelni.
Katrín elmosolyodott, és remélte, ez annak a jele, hogy
másról is tudnak beszélni a helyzetükön kívül. Talán
hamarosan előállhat azzal, hogy menjenek ki a levegőre.
Muszáj volt tűzifát behozniuk, és Puttinak biztosan pisilnie
kellett, noha semmi jelét nem adta. Katrín nem akarta
egyedül kiengedni, nehogy elszaladjon, és ne jöjjön vissza.
Még elkapja az a gyerek, ahogy Gardart is. Lenyelte a falat
száraz lepénykenyeret, amely a szájában volt.
– En meg ezt a kenyeret utálom. – Egyikük sem
mosolygott.
A padló hangosat nyikordult, mire egymásra néztek.
Pupillájuk kitágult a gyenge fényben.
– Mi volt ez? – kérdezte Líf teli szájjal. – Mintha pont
mögülem jött volna. Van ott valaki? Itt áll mögöttem az a kis
geci? – Olyan volt a hangja, mintha az idegösszeomlás szélén
állna. A szeme kidülledt, és azóta nem pislogott, hogy rémült
tekintetük találkozott.
Katrínnak adott némi biztonságot, hogy Líf szemébe
nézhet, és nem is nagyon akart máshová nézni, legkevésbé
arra, ahonnét a hang jött. Mégis ezt tette – de úgy pillantott
oda, hogy a fejét nem mozdította, csak a szemét, hogy gyorsan
visszakaphassa, ha valami rosszat lát. De nem látott sehol
semmit.
– Nincs ott senki. – Ez egyiküket sem nyugtatta meg
túlságosan, és továbbra is riadtan meredtek egymásra, várva
az elkerülhetetlen második nyikorgást. A várakozás ellenére
mindketten összerezzentek, amikor felhangzott, különösen
Líf, aki háttal ült a hangnak.
A nyikorgást Putti halk vinnyogása követte, aminek nem
sok hatása volt, mert a padló ismét megnyikordult, ezúttal
valamivel halkabban. Aztán suttogás hallatszott, éppen olyan,
mint amilyet Katrín korábban is hallani vélt, csak nem akart
beszélni róla. Mivel mindig egyedül volt ezen alkalmakkor,
nem szerette volna, ha a többiek azt hiszik, hallucinál, vagy
megőrül. Bár eddig remélte, hogy majd ők is hallani fogják a
szörnyű hangot, most a legkevésbé sem nyugtatta meg a tény,
hogy Líf is fültanúja. Sőt, rosszabbul érezte magát, amiért
ilyen rémültnek látta. Többé nem ringathatta magát abban a
hitben, hogy csak hangokat hall.
– Ezt ki mondta? – Líf a sírás határán volt, ami nem sokat
segített Katrínon.
– Nem tudom – suttogta Katrín olyan halkan, hogy maga is
alig hallotta. – Nem tudom. – Másodjára már jobban
hangzott, mert kissé visszatért a bátorsága, de úgy emelkedett
és süllyedt, akár az óceán hullámai. – Mit hallottál, mit
mondott? – Közelebb hajolt Lífhez, ügyelve arra, hogy ne
nézzen a háta mögé, nehogy a fiú alakját pillantsa meg a
konyha sötétjének mélyén.
– Ny-ny-nyi-nyisd ki... – Líf arcán könnyek ömlöttek végig.
Úgy ragyogtak a fényben, mintha aranyat sírna.
Katrín is ugyanezt hallotta. – De micsodát? – kérdezte
halkan anélkül, hogy választ várt volna. Erezte, hogy
libabőrös lesz a karja, és szorosan becsukta a szemét, Líf
pedig előrerogyott az asztalra. Katrín nem akarta látni, mi van
a barátnője háta mögött, a szeme azonban menten felpattant,
csupán egy másodpercnyi menekülést engedélyezve a
valóságtól. Nem szándékosan csinálta; Putti rálépett a sérült
lábfejére, miközben menedéket keresett a lába között. A
fájdalom kibírhatatlan volt, és Katrín felordított. A fájdalom
evilági érzete utat nyitott neki vissza a józan észhez. Az is
sokat segített, hogy Líf mögött nem látszott semmi, csupán
egy falnak támasztott feszítővas ott, ahol Gardar dolgozott az
éjjel. Katrín felállt.
– Én megnézem, van-e ott egy lyuk, ahonnan ez a sutyorgás
jön.
Líf reszketve feküdt, arccal az asztalra borulva, és
motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. De Katrín már
döntött.
A falnak ahhoz a részéhez ugrált, ahonnan a suttogás jött,
vigyázva közben a gyertyalángra. Nem látott semmi
különöset, mégis az a halvány érzés fogta el, hogy van valami
a közvetlen közelében. Félig-meddig arra számított, hogy
meleg leheletet fog érezni a nyakán, de nem történt semmi
ilyesmi. Csak valami kellemetlen, erőteljes szag csapta meg,
amely alulról szállt fel – de nem olyan, mint ami Lífből áradt,
amikor lejött a lépcsőn.
Lekuporodott, teljes súlyával az ép lábán, hogy jobban
lásson. Nehéz volt, de az erősödő fájdalom csak megacélozta
benne az elszánást. A francba is, hát nem történhet semmi,
ami ne történt volna meg egyébként is! Csupán annyi volt a
kérdés, hogy térden állva fogadja, vagy bátran felegyenesedve.
Próbált nem gondolni arra, hogy Gardar valószínűleg a
merészsége miatt tűnt el, ők pedig az óvatosságuknak
köszönhetően kerülték el ezt a sorsot.
 – Jézusom! – Az arca elé kapta azt a kezét, amelyikben nem
volt gyertya, és a könyökhajlatába fúrta az orrát. A gomba
vagy penész elterjedt, és már az új deszkákat is szinte teljesen
bevonta zöldes patinájával.
– Mi az? – Líf felkapta a fejét, és elfordult a széken.
Szemlátomást jobban érezte magát, ha az volt előtte, amit
ismert, nem a sötétség, amely bármit rejthetett magában. –
Mi van ott?
– Valami iszonyú bűz, meg az az ocsmány gombásodás,
amit már láttunk a padlón, emlékszel? – Katrín hangja
tompán szólt, mert a karjába beszélt, de úgy látta, Líf érti,
amit mond. – Csak sokkal, de sokkal több van belőle. –
Közelebb vitte a gyertyát, és megvizsgálta azt a kis területet a
fal tövében, amelyet mintha még nem ért volna el a zöldes
réteg. Olyan közel tartotta hozzá a lángot, amennyire csak
tudta, amihez mind a két kezére szüksége volt.
– Be ne lélegezd! – Líf felállt, és eltakarta a száját. Putti
odament hozzá, és megállt a lábánál, ahonnan csüggedten
bámulta Katrínt. Egyetlen halk nyiffanást hallatott.
– Ha veszélyes, már úgyis halott vagyok. Sőt: vagyunk.
Katrín hunyorgott, hogy jobban lásson. – Itt zsanérok vannak.
Ez egy régi csapóajtó lesz. – Odafordult Lífhez. – Van valami
a padló alatt. Hátha végre magyarázatot kapunk rá, hogy mi
folyik ebben a házban.
Líf nem úgy festett, mint akinek annyira hiányzik az a
magyarázat.
– Tényleg ki akarjuk nyitni annak a rohadt kölyöknek,
hogyha ott van? Neked elment az eszed? – Mivel Katrín nem
válaszolt, csak úgy helyezkedett, hogy elérje a feszítővasat,
hozzátette: – Szerinted az, aki előttünk itt élt, miért rakott egy
új réteg padlót arra az ajtóra? Tudta, hogy valami rossz van
alatta! Ne nyisd ki, Katrín! – Ez egyszerre volt parancs,
könyörgés és a félelem kiáltása.
– Szerintem nem is látta a zsanérokat. En is csak most
vettem észre, amikor a penész láthatóvá tette. Tele van vele a
fal, valószínűleg leér a régi deszkák alá is. Plusz itt nem túl sok
a fény, ha netán nem vetted volna észre.
Katrín a csapóajtó széleit keresgélte, de eredménytelenül.
Fogta a feszítővasat, és próbálta beékelni a deszka alá ott, ahol
az ajtó végét sejtette, de semmi sem történt, így megpróbálta a
következőt, majd a harmadikat is, hasonló eredménnyel.
Némi habozás után rájött, hogy talán vannak zsanérok azzal
az oldallal szemben is, ahol eddig próbálkozott, és a csapóajtó
a túloldalon lehet. Esetlenül odacsúszkált, hogy ott vesse be a
feszítővasat.
– Katrín! Ne csináld! És mit csinálsz, ha majd kinyitottad?
Bedugod a fejedet a lyukba? – Nem lehetett eldönteni, hogy
Líf valóban Katrín fejét félti, vagy amiatt aggódik, hogy mi
lesz vele, ha azt levágták. – Légy szíves! Ne csináld! Legalább
várjál vele reggelig!
De már késő volt. A padló megnyílt, ahogy Katrín végre
megtalálta a megfelelő pontot. Rettenetesen megijedt, mert
nem tudta kiverni a fejéből, amit Líf mondott. Ha elengedi a
csapóajtót, az minden bizonnyal lezuhan a nyíláson át.
Retesze, valamint az öreg zsanérok egyaránt nyikorogtak;
valószínűleg megadták magukat. Na és aztán mi lesz? Ledugja
oda a fejét? Aligha. – Add csak a fényképezőgépedet, Líf! Még
ugye van valami élet az aksijában?
– Mi van? – Líf bután nézte Katrínt, de aztán észbe kapott,
és bólintott. Körbenézett, és észrevette a gépet ott, ahol
hagyta.
Felkapta, és odament Katrínhoz. Mielőtt azonban átadta
volna a rózsaszínű készüléket, a melléhez szorította, mintha
meggondolta volna magát, aztán újra meggondolta, és Katrín
kezébe nyomta. – De légyszi, siess, és utána csukjad vissza ezt
a rohadt ajtót!
Katrín elvette a fényképezőgépet, és kihúzta a feszítővasat a
csapóajtó alól, mire az elgyötört nyikorgással visszaesett.
Lífnek nem mondta, de esélytelen volt, hogy rendesen vissza
tudja tenni a helyére. Nem is sikerült. Ahogy az ajtó bezuhant
a lyukon, akkora porfelhőt vert fel, hogy kis híján kioltotta a
gyertya lángját. Katrín elhajolt a nyílástól, nehogy belélegezze
a port, de a száraz íz a szájában elárulta, hogy elkésett. Lífre
nézett, és rémült tekintetéből mindent kiolvasott, amit
mondhatott volna. Ha hibázott is, már késő volt megbánni.
Putti nem ugatott és nem nyüszített, csak szinte csalódottan
nézett rá. Katrín elfordult tőlük, és lenézett az előtte tátongó
fekete lyukba. Megrázta magát, és remegő kézzel bekapcsolta
a fényképezőgépet. Aztán kinyújtotta a kezét, amennyire csak
merte. Még mindig csillapíthatatlanul reszketett, amikor a
gépet tartó kezével lenyúlt a lyukba, fotózásra készen tartva a
mutatóujját. Igazság szerint bizonyos mértékig számított rá,
hogy elveszíti a kezét, azért a balt választotta. Amikor elég
mélyre ért, megnyomta a gombot, mire a vaku éles fénye
elárasztotta a lenti helyiséget, mintha bomba robbant volna
odabent. Kissé elfordította a gépet, és újra megnyomta a
gombot, majd megint fordított rajta egy kicsit, és harmadszor
is fotózott. Nem lehetett tudni, sikerültek-e a képek, vagy
elkapta-e azt, ami odalent van, de nem merte folytatni, és
olyan sebességgel rántotta vissza a kezét, amiről nem is tudta,
hogy képes rá.
– Mutasd a képeket! – Líf a melléhez kapta a kezét, mintha
arra számítana, hogy nyomban szívrohamot kap, amint
Katrín megmutatja, mit kapott le.
 Katrín nem szólt semmit. A fenekén elcsúszkált a nyílástól,
miközben visszakereste az első képet, és ugyanabban a
pillanatban nézett a kijelzőre, amikor a háta a
konyhaszekrénynek ütődött. Amikor felfogta, mi hever a
földpadlón a kép sarkában, nyelt egyet, és Lífre nézett.
– Csontok. Emberi csontok. Egy hulla hever a lábunk alatt.
Líf most a szájához kapta a kezét.
– Gardar?
Még huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy utoljára látták,
de ezen a helyen már semmi sem volt logikus.
Katrín nem válaszolt, csak megnyomta a nyíllal jelzett
gombot, amelyről úgy gondolta, a következő képet hozza elő.
Valójában azonban egy másik fotó jelent meg, de nem a
következő, amelyet ő készített a padló alatt. Az ellenkező
irányba léptetett ugyanis, és most a gépen lévő legrégebbi
képet látta. Kimerültén nézte, és érezte, ahogy az alsó
állkapcsa elernyed. Továbblépett a második legrégebbi képre,
majd még tovább, és még tovább, míg már biztos volt benne,
hogy ez nem félreértés. Felnézett, és Lífre meredt.
– Mi az? Gardar? – Líf halálosan félt, de el is
bizonytalanodott Katrín kifürkészhetetlen tekintetét látva. –
Meghalt?
Katrín nem válaszolt azonnal, előbb feltápászkodott. A
fájdalom a lábában már nem zavarta; nem volt jelentősége.
Ahogy felkelt, odadobta a kamerát Lífnek, aki döbbenten
kapta el. Katrín leküzdötte a vágyat, hogy köpjön, és beérte
sziszegéssel:
– Tudod, mit? – Hideg volt a hangja, akár a szívét körülzáró
jég. – Nagyon remélem.
 30. fejezet

Freyr úgy érezte, még csak most csukta le a szemét, amikor

az ébresztőóra már azt követelte tőle, hogy nyissa ki újra.
Mégis négy órát sikerült szenderegnie, ami nem is volt rossz.
Az álmatlanság, amitől félt, nem jelentkezett, és rémálmok
sem zavarták éjszakai nyugalmát. A tervezettnél sokkal
később feküdt le, és a végsőkig kimerült, mire végre letehette
a fejét a párnára. Korábban akart nyugovóra térni, de Sara
e-mailjei – a fájlokkal, amelyeket kért tőle – elkezdtek érkezni
épp akkor, amikor már kikapcsolta volna a számítógépet. A
volt felesége talán az álmát akarta megzavarni, amiért nem
neheztelhetett rá. Sara szörnyen dühös volt, és nem lehetett
kétsége, hogy jó ideig, talán örökre az is marad. Freyr
azonban képes volt ezzel együtt élni, és ez talán tisztább dolog
is volt, mint egy homokra, vagyis hazugságra épített barátság.
Minden e-mail ugyanazzal a mondattal végződött: A kurva
anyádat, te mocskos fasz, te szörnyeteg. Jogos, gondolta
magában.
Ahogy oly gyakran, az alvás most is segített Freyrnek
rendbe tenni a gondolatait. Miután átnézte a nagyját annak,
amit Sara küldött, és amellé helyezte, amit már összegyűjtött,
az egész mintha valami zavaros ingoványba süppedt volna.
Nemcsak következtetéseket volt képtelen levonni, de egy
egységes vezérfonalat sem volt képes felfedezni a jelentések
tömkelegében, és nem talált semmi használhatót a benzinkút
kameráinak felvételein sem. Ez nem is lepte meg igazán –
miért is találna ennyi év után valamit, amit a nyomozás során
nem vett észre senki? Bolond lett volna, ha azt hiszi, hogy ez
lehetséges. Ennek ellenére szorgalmasan végigböngészte az
összes felvételt, igaz, felgyorsítva; mintha rajzfilmet nézett
volna, amelyben az emberek nem sétálnak, hanem sietősen
totyognak, akár a pingvinek, az autók pedig véletlenszerűen
tűnnek fel és el. De nem volt más választása; négyórányi
felvételt nem nézhetett végig normál sebességgel.
A jelentéseknek viszont minden szavát elolvasta. A
többtucatnyi iratból, amelyet átnézett, csupán egyet tett félre
későbbi átvizsgálásra; a többiből nem derült ki semmi új. Ez
az egy viszont felvillantott az agyában valamit, amit nem
tudott megnevezni. Az egyik bújócskázó kisfiú vallomása volt,
azé, aki, amint Freyr most utólag ráeszmélt, sosem nézett a
szemébe azon ritka alkalmakkor, amikor Benni eltűnése után
keresztezték egymást az útjaik, azé, aki a tengeralattjárót
említette. Akkor túlságosan nyomasztotta a gyász ahhoz, hogy
eltűnődjön rajta, miért viselkedik így a fiú, de most, az időnek
és a távolságnak köszönhetően élesebben látott. Freyr nem
tudta, hogy félig még ébren, vagy már álmában gondolta át a
jelentést, de mire felébredt, ráeszmélt, hogy a fiú
vallomásának egyes részletei nem stimmelnek; nem voltak
szembeötlő hibák, csupán a történtekhez legközelebb álló
néhány ember szúrhatta ki őket, így érthető volt, hogy a
rendőrség nem figyelt fel rájuk. Már ha így történt; az is
előfordulhatott, hogy nem bocsátottak minden jelentést a
rendelkezésükre, és később tisztázták a fiúval a
következetlenségeket. Akárhogy is, Freyrnek még a nap vége
előtt tisztáznia kellett ezt a dolgot. Azt még nem tudta, hogyan
fog hozzá, de volt ideje kitalálni.
Egyébre is rájött az éjszaka folyamán, a balesetével
kapcsolatban az Ártúnsbrekkán, aznap, amikor Benni eltűnt.
A felvételen csak a másik autó volt látható, az övé nem, és az
utánfutó sem, amelyet a gazdája leszerelt, és beállított egy
harmadik parkolóhelyre. A parkoló egyetlen olyan sarkában
álltak, ahol volt hely. Látszott, amint a másik sofőr kiszáll a
kocsijából, és kimegy a képből, és Freyr tudta, hogy beszéltek
egymással az idő alatt, amíg a férfi nem látszik a felvételen.
Aztán újra megjelent, elővette a biztosítási papírokat a
kesztyűtartóból, és megint eltűnt, amíg kitöltötték őket. Kicsit
több mint negyedóra múlva bukkant fel ismét, visszadugta a
papírokat a kesztyűtartóba, aztán besétált a benzinkút
épületébe, ahol fél óráig maradt, nyilván evett valamit.
Mindezt Freyr eddig is tudta, most viszont tűnődni kezdett
azon, hogy mi lett a biztosítási papírokkal. A keresetet sosem
vizsgálták ki; sem a bonuszát nem veszítette el, sem arról nem
kapott értesítést, hogy neki van igaza. Szervizbe sem kellett
vinnie a kocsit; miután Benninek nyoma veszett, a behorpadt
lökhárító eléggé hátra került a fontossági sorrendben. Semmi
sem számított, csak Benni, és a baleset feledésbe merült, mint
annyi minden abból az időből. Most viszont eszébe ötlött ez a
dolog, csak azt nem értette, miért; meglehet, csupán az
zavarta, hogy van egy elvarratlan szál.
Odakint még mindig sötét volt. Freyr kiitta a csészéjét, csak
hogy újra feltöltse íztelen instant kávéval. Ezúttal dupla
adaggal, hogy rendesen felébressze. Ma szabadnapos volt, de
ugyanúgy beállította az ébresztőt, mintha dolgozni kellene
mennie. Persze most már rájött, hogy nyugodtan alhatott
volna még egy kicsit; ilyen korán senkit sem tudott elérni, ami
azt jelentette, hogy nem maradt más hátra, mint fel-alá
járkálni és kávézni. Vagy mégis. Felhívhatja Sarát, aki sosem
alszik sokáig, és megpróbálhat bocsánatot kérni tőle.
Megérdemli, ahogy a lehetőséget is, hogy ordítozzon vele, és
trágár szavakat vágjon a fejéhez.
 – Ne tedd le! – kezdte sietősen, arra az esetre, ha a nő csak
azért vette volna fel a telefont, hogy elküldje őt melegebb
éghajlatra. – Valamit el kell mondanom neked. Aztán annyit
üvöltözöl velem, amennyit akarsz.
– Nem érsz te annyit. – Volt neje hangja olyan hideg volt,
hogy tudni lehetett, meg van győződve erről. – Mondjad,
aztán hagyj engem a picsába békén. – Egy pillanatra
elhallgatott, majd hozzátette: – Életünk végéig.
– Sara, nagyon hülye voltam. Nem próbálok mentséget
keresni arra, amit tettem; hitvány dolog volt tőlem; nem
tudtam ellenállni a kísértésnek, pedig muszáj lett volna.
Cserbenhagytalak téged, a munkámat, és talán Bennit is, de a
legrosszabb, hogy ilyen rettenetes módon vertelek át.
– Szóval be se mentél a kórházba, és ezért volt olyan kevés
inzulin a dobozban? Valami régi maradék volt?
Meghamisítottad az adatokat a kórházi patikában, te állat? –
Sara olyan sebességgel beszélt, hogy Freyrnek a gyorsított
felvételek jutottak eszébe, amelyeket az éjjel nézett.
– De bementem a kórházba, és elhoztam az inzulint. Ez
igaz. De nem dolgozni maradtam bent, ahogy neked
mondtam; hanem ezzel a nővel voltam. Ezért késtem.
Felhívott, és mivel úgyis be kellett mennem az inzulinért, volt
ürügyem, hogy találkozzam vele.
– Hol találkoztál vele? – Sara hangjában fájdalom csengett,
amit Freyr nehezebben viselt, mint a haragját. Ha csak
leordítja a fejét, az bizonyos feloldozást jelentett volna a bűnei
alól, de a szíve vérző sebeit látni egész más dolog volt.
Freyr megköszörülte a torkát, és remélte, a volt felesége azt
nem kérdezi meg, hogy pontosan hol szexeitek. De ha
megtette volna, hazudik neki, még egyszer utoljára. Nem
hitte, hogy az íróasztalán elkövetett paráználkodás rettentő
kliséje bármit is könnyítene a helyzetén.
 – Az irodámban. Az ő ötlete volt.
– Remek. – Keserű csend következett. – Na és hol szedted
fel azt a kurvát? Tudta, hogy nős vagy?
– Igen. Tudta. Ő is házas volt. – Ezúttal Freyr hallgatott el.
– Ha az egész történetet elmondja, bizonyos mértékig Sara
kezébe adja az állását. De megtette: – Az egyik betegem volt.
Problémái voltak a házasságával, meg az élettel úgy általában.
A férjének viszonya volt egy másik nővel, és úgy érezte,
széthullik körülötte a világ.
– És úgy gondolta, jó ötlet, ha ő is ugyanezt csinálja.
– Volt egy enyhe személyiségzavara, ezért tartott tovább a
kezelése annál a néhány foglalkozásnál, ami ahhoz kellett
neki, hogy a házassági gondjaiból kilábaljon. A fokozott
szexuális agresszió szokásos szövődménye az ilyen
zavaroknak. Ő vett rá, bár jól tudom, hogy ez nem mentség.
Amikor felfedeztem, hogy vonzódik hozzám, rögtön máshoz
kellett volna küldenem, nem pedig viszonyt kezdeni vele. De
nem ezt tettem, ezen már nem tudok változtatni. Azóta sem
láttam, és nem is beszéltem vele. Többet nem kért tőlem
időpontot, úgyhogy nem volt esélyem szakítani vele, pedig azt
akartam, esküszöm. – Azt inkább nem említette, hogy a nő
kivételesen gyönyörű volt, az alakja fantasztikus; hús-vér férfi
számára szinte lehetetlen volt ellenállni neki. Sarának nem
kellett ezt hallania.
– Ilyen szánalmas mentegetőzést még életemben nem
hallottam. – Sara megint dühös volt, amitől Freyr már-már
megkönnyebbült. Az exneje egy szóval sem mondta, hogy fel
fogja őt jelenteni, de ez nem zárta ki, hogy megteszi. –
Hihetetlenül szánalmas. Egy szerencsétlen kis fasz vagy.
Komolyan mondtam, soha többet ne hívj fel! – Nagy levegőt
vett. – Egyetlenegy valamit akarok még tudni, nehogy
véletlenül szóba álljak a te őrült szajháddal. – Megint
hangosan beszívta a levegőt, mintha a bátorságát szedné
össze, hogy feltegye a kérdést: – Mi a neve?
– Líf. – Freyr megköszörülte a torkát. – Lífnek hívják.
A biztosítótársaság a kérdéses napon nem kapott
kárbejelentést Freyr autójával kapcsolatban. Az
ügyfélszolgálatos nem is tudta megmagyarázni, miért nem
küldött be információt a másik fél, és azt javasolta Freyrnek,
hogy beszéljen a férfi biztosítójával, de már nem emlékezett
rá, hogy melyik volt az. Fogalma sem volt, mi lett a
bejelentőlapnak azzal a példányával, amit ő kapott, és
emlékezett rá, hogy hazafelé menet a kesztyűtartóba dugta. Az
autót Sara kapta a váláskor, aki állta a szavát, és nem vette fel
neki a telefont. Ezen a nyomon tehát csak akkor tudott volna
továbbmenni, ha beáll valamiféle változás.
A Sarával folytatott beszélgetés emlékeket hozott elő a
Líffel való találkozásáról azon a végzetes délutánon;
emlékeket, amelyeket régóta elnyomott már. Eleinte Benni
eltűnése szorított ki mindent, aztán ahogy telt az idő, próbált
elfeledkezni az egész esetről, amit megkönnyített az a tény,
hogy egy hangot sem hallott Lífről. Most azonban eszébe
jutott minden. Amikor a nő belépett az irodájába, nagy
érdeklődést mutatott a papírzacskóban lévő inzulin iránt.
Freyr megmutatta neki, és elmagyarázta, mire való, anélkül
hogy Bennit megemlítette volna, mert jobbnak látta, ha nem
beszélget a fiáról egy nővel, akivel épp a feleségét csalja. Líf
első kérdése az volt, hogy be lehet-e tépni a szertől, ha esetleg
fel akarják dobni a szexet. Amikor Freyr erre azt felelte, hogy
nem, mert a szer a cukorbetegek kivételével mindenkire
veszélyes, Líf olyan kérdéseket tett fel, amelyekről Freyr akkor
azt hitte, hogy a stressz okozta őket, vagy a nő csak
egyszerűen beszélni akar valamiről: Meg lehet tőle halni? Tud
szívrohamot okozni? És szabálytalan szívverést? És meg tud
ölni olyat, akinek rossz a szíve? Úristen, de jó, hogy nem
próbáltam ki poénből! Freyr emlékezett rá, hogy később,
amikor a rendőrség bizonyítékot akart arra, hogy ő bement az
inzulinért, kiderült, hogy csupán egyetlen tű maradt a
dobozban.
Most, hogy képes volt szembenézni saját hibáival, és
gondolatait nem blokkolta a félelem, hogy Sara rájön a
viszonyra, eszébe jutott, hogy Líf esetleg láthatta, mi lett a
többi tűvel. Talán észrevette, hogy kiestek a dobozból, vagy ő
maga vette ki őket, hogy megnézze, aztán lerakta valahová, a
takarítószemélyzet meg kidobta. Merész feltételezés volt, de
nem elképzelhetetlen. Még egy idegesítő elvarratlan szál. Úgy
döntött, felhívja Lífet, és egyszerűen neki szegezi a kérdést,
még ha kényelmetlen is lesz a helyzet. A nő azonban nem
vette fel az otthoni telefonját, amely kizárólag az ő nevén volt;
a férj szemlátomást már nem volt a képben, ami nem volt
meglepő. A mobilja is ki volt kapcsolva. Freyr megint falba
ütközött.
Az talán segíthetett volna, ha a fiút hívja fel, akiről azt
gyanította, hogy hazudik; ilyenkor iskolában kellett lennie, de
már nem sokáig. Az elmélet, amelyet Freyr a fejében forgatott,
kicsit őrült volt, de tudta: úgy kell a fiúval beszélnie, hogy az
nem tud a szülei mögé bújni. Persze minden esély megvolt
arra is, hogy a gyerek egyszerűen leteszi a telefont, de ezt a
kockázatot muszáj volt vállalnia. Míg a megfelelő időt várta,
újra átolvasta a vallomást, és összevetette a többi gyerekével.
A kinyomtatott lapokra jegyzetelt, hogy minden kéznél
legyen, ha majd eléri a fiút, különösen azok a részletek,
amelyeket furcsának talált.
Ölében a papírokkal, kezében pedig a telefonjával leült a
kanapéra, és próbált valami hasznos elfoglaltságot találni a
várakozás idejére. De nem jutott eszébe semmi, és az
elfogyasztott koffeinmennyiség dacára elbóbiskolt; többször
is arra rezzent fel, hogy a feje a mellére csuklott, de mindig
sikerült újra kényelembe helyeznie magát, és elaludnia. Csak
akkor ébredt fel, amikor megszólalt a telefonja, és
bosszankodott, hogy ennyi időt elfecsérelt. Dagný kereste.
– Megtudtam valamit, ami szerintem meg fog lepni.
– Ó! – Freyr nem bírta rávenni magát, hogy úgy tegyen,
mintha érdeklődne, Dagný meg nem kérdezte,
felébresztette-e.
– Úrsúla, az a páciensed, aki Benniről beszélt, egy osztályba
járt Bernódusszal, Hallával meg a többiekkel. A képen nincs
rajta, biztos beteg volt aznap.
Freyr felült, álmossága elpárolgott, mint napfényben a
harmat.
– Ezt hogy tudtad meg? – Ja, persze, persze. Úrsúla is
1940-ben született, és valószínű volt, hogy Ísafjörduri
lakosként ő is ugyanabba az iskolába járt.
– Végre megszereztem pár régi feljegyzést a suliból, amiket
azóta keresek, hogy kiderültek a hasonlóságok a régi meg a
mostani betörés között. De van más is; úgy néz ki, ő és
Bernódus jó barátok voltak. Találtam egy jelentést a
tanárnőtől, amiben a meglepetését fejezi ki, hogy Úrsúla
végre barátságot kötött; úgy tűnik, ő is amolyan kívülálló volt.
Biztos zaklatták is a többiek, de ez így nincs leírva, mert
akkoriban nem sokat foglalkoztak az ilyesmivel. Elég nyers a
tanárnő megállapítása, sőt durva; egyértelműen a többiek
mellé áll ezzel a két gyerekkel szemben, akik nyilvánvalóan
gyengébb személyiségek voltak. Elég különös egy olvasmány,
utána már nem sajnáltam annyira a tanárnőt azért, ami
történt vele. De a lényeg, hogy a kapcsolat a két gyerek között
világos.
– Van arra valami mód, hogy én ebbe belenézzek? – Freyr
fájós nyakát dörzsölgetve próbálta elképzelni ezt az egészet.
Úrsúla, a kislány, akit mindenki úgy szeretett utálni,
barátságot kötött az új gyerekkel, akit szintén mindenki
kiközösített. – Tudod, hogy általában mi szokott történni
ilyenkor, amikor két gyerek, akiket a többiek kizárnak a
közösségből, szövetkezik?
– Nem, mi?
– A csoport megérzi, hogy erőt nyernek abból, hogy
nincsenek teljesen elszigetelve, és tudat alatt az a döntés
születik, hogy tönkreteszik a köteléket kettejük között. Ez
talán a legkegyetlenebb formája a másik gyerek kínzásának,
és azok, akik átélik, csak ritkán, vagy soha nem tudják
helyrehozni a barátságukat.
– Azt akarod mondani, hogy a gyerekek ölték meg
Bernódust, hogy tovább buzerálhassák Úrsúlát?
– Nem feltétlenül. Csak ez is egy érdekes szemszög. Végre
valami, ami összekapcsolja az egészet, és hátha segít feltörni
Úrsúla páncélját, ha több kedve lesz beszélni.
– Átugorjak? – kérdezte Dagný, majd mintha elszégyellte
volna magát, talán azt hitte, Freyr túl sokat képzel bele a
szavaiba. – A munkával már végeztem; tegnap dupla
műszakom volt, és nem szívesen maradnék bent tovább a
szükségesnél, úgyhogy több értelme volna, ha én mennék el
hozzád, mint ha neked kellene bejönnöd az őrsre.
– Persze, akkor hamarosan találkozunk. – Freyr mindjárt le
is tette a telefont, mert tudta, hogy nem késlekedhet, ha még
Dagný érkezése előtt fel akarja hívni a fiút. Beütötte a számot,
aztán idegesen rázogatta a lábát, amíg kicsöngött. Amikor
már majdnem biztos volt benne, hogy másnap újra kell
próbálkoznia, beleszólt egy gyerekhang.
– Halló, ott van Heimir? – Freyrnek olyan érzése volt,
mintha telefonbetyárkodna.
 – Öö, igen. – A hang meglepettnek tűnt. – Én vagyok.
– Szia, Heimir. Freyr vagyok, lehet, hogy már nem
emlékszel rám. Én vagyok... voltam... Benni apukája. Bennire
emlékszel?
– Aha. – A kisfiú egyszerre gyanakvó lett. – Miért tetszik
hívni?
– A rendőrségtől megkaptam a régi jelentéseket, és láttam
benne valamit, amiről meg szeretnélek kérdezni téged. Nem
olyan szörnyű nagy dolog, és biztos könnyen tudsz majd
válaszolni nekem. El sem kell mennem hozzátok, olyan
kicsiségről van szó. – Freyr alig vett levegőt. – Veled minden
rendben van?
– Öö, igen. Nem tudom.
Freyr sietve belekezdett:
– A jelentésben az van, hogy te a garázs mögé bújtál a
mienkkel szomszédos kertben, úgyhogy nem láttad, hová
ment Benni, meg még egy páran. Aztán eszedbe jutott, hogy el
fogsz késni az unokatestvéred szülinapi zsúrjáról, ezért
elmentél, mielőtt megtaláltak volna. így volt?
– Igen, azt hiszem. Nem nagyon emlékszem. Már régen
volt.
– Tudom, de akkor feltehetjük, hogy a rendőrség jól írta le,
mi történt veled. De most két másik gyerek azt mondja, hogy
ők is abban a kertben bújtak el; az egyik állítólag valami fészer
mögé, a másik meg a bokrok közé. Látták is egymást, de arra
egyik sem emlékszik, hogy téged is látott volna. Na most,
abban a kertben csak fészer van, garázs nincs. Tehát te vagy
ugyanoda bújtál, ahova egy másik fiú, vagy valaki hazudik,
vagy rosszul emlékszik. Melyik?
– Hát... lehet, hogy máshova bújtam. Nem emlékszem.
– Heimir. – Freyr igyekezett nem hagyni, hogy a dühe
felülkerekedjen rajta. – Nekem édes mindegy, hogy hova
bújtál. Csak azt akarom tudni, van-e valami ötleted arról,
hogy mi lett Bennivel. Az sem érdekel, hogy eddig miért nem
mondtad el; kicsi voltál, és mindenki követ el hibákat.
Senkinek nem fogom elmondani, hogy beszéltünk, te meg
sokkal jobban fogod érezni magad, hogyha most őszintén
elmondod nekem, hogy pontosan mi történt. – Freyr nagy
levegőt vett, hogy megnyugodjon egy kissé. Nemigen volt több
mondanivalója; olyasmi semmiképp, amit lett volna szíve
mondani egy gyereknek. – Meg kell találni Bennit, Heimir. Ő
is azt akarja, hogy megtaláljuk, és biztos te is könnyíteni
akarsz a lelkiismereteden. Először azt mondtad, hogy Benni
egy tengeralattjáróban akart elbújni, igaz?
– Hát... hát... – Hallatszott, hogy a kisfiú a könnyeivel küzd.
– De meg tetszik ígérni, hogy nem tetszik elmondani
senkinek... főleg nem apukámnak?
Amikor Dagný megérkezett, Freyr egy szó nélkül nyitott
neki ajtót, aztán megfordult, és úgy ment a konyhába, mint
valami kísértet, hátra sem nézve, hogy a nő követi-e. Leült a
laptopja elé, és a képernyőre meredt.
– Valami baj van? – kérdezte Dagný. Aztán megismételte a
kérdést, mire Freyr képes volt megszólalni:
– Benni. Azt hiszem, megtaláltam Bennit. – Továbbra sem
vette le a szemét a képernyőről. – Bizonyos értelemben.
– Hogyhogy? – Dagný hangja arról árulkodott, hogy úgy
gondolja, Freyr meghibbant.
– Ide keveredett. Pont nem látszik a képen. – Freyr a
képernyő legszélére mutatott, ahol az találkozott a fekete
kerettel. Dagný odalépett, és közelebb hajolt, hogy lássa,
miről beszél. Aztán felvonta a szemöldökét, amikor meglátta a
benzinkúti kamera felvételének kimerevített képét. A jobb
alsó sarokban látszott az autó, amelyiknek Freyr nekikoccant.
– Sajnos nem tudom, mi lett a kocsival, vagy a sofőrjével.
 – Úgy érted, Benni bekerült a kocsiba? Elrabolta a sofőr?
És honnan veszed ezt? – Dagný rendkívül nyugodt hangon
beszélt, mintha egy ittasan dühöngő állampolgárt próbálna
lecsillapítani.
– Nem, a kocsiba nem szállt be, és azt sem hiszem, hogy a
sofőr csinált volna vele valamit. – Freyr küszködve keresgélte
a megfelelő szavakat. – De ha őt megtalálnám, meglenne
Benni is.
Dagný még közelebb hajolt a képernyőhöz. – Menj arrébb
– vetette oda Freyrnek, majd leült a helyére, miután az
engedelmesen felállt. Egy kicsit matatott a billentyűzeten, és
kinagyította a képnek azt a részét, amelyiken az autók voltak.
Freyr először azt hitte, a rendszámot akarja leolvasni, amivel
ő is sokszor megpróbálkozott, de mielőtt bármit mondhatott
volna, Dagný komor arccal odafordult hozzá, és így szólt:
– Mindent tudok erről a kocsiról. És majdnem mindent a
sofőrjéről. – Freyr szemébe nézett. – Sajnos úgy hisszük, hogy
halott.
 31. fejezet

A jégvihar éppoly hirtelen maradt abba, mint ahogy

elkezdődött; az egyik percben még majd beszakította a szél az
ablakokat, a következőben pedig már teljes csend volt. Illetve
egy ideig még hallatszott kintről valami zaj, mintha valaki az
ujjaival dobolna, de amikor ez is megszűnt, a csend
egyszerűen elviselhetetlen lett; mintha víz alatt lettek volna,
ami minden hangot kizár. A ház, amely az előbb még
nagyokat nyögve panaszkodott a szél durva bánásmódja
miatt, most elhallgatott, ami csak felerősítette a Katrín és Líf
közötti csendet. Látszott a tükörképük a fekete üvegen, és ha
esetleg épp most toppant volna be valaki, biztosan inkább az
elemek tombolását választja ahelyett, hogy megpróbálja
lecsillapítani a két fúriát. Még Putti is, aki eddig sosem
távolodott el Katrín lábától, egy sarokba húzódott, olyan
messze tőlük és a lyuktól a padlón, amennyire csak lehetett.
Időnként felemelte a fejét, és egyikükre, majd másikukra
pillantott, mintha ellenőrizni akarná, hogy tart-e még köztük
a konfliktus. Aztán visszadugta orrát a teste formálta
tekergőző kupacba.
Katrín felhúzott lábbal ült a konyhaszéken, fejét a térdén
nyugtatva, és sérült lábát babusgatva. Rettenetesen hideg
volt; igyekezett megőrizni teste értékes hőjét. Nem sokat
tudott az emberi tűrőképesség határairól, de gyanította, hogy
a fagyhalál fenyegeti őket, ha nem tesznek valamit
hamarosan: tűzifát kellett hozniuk, vagy legalább bebújni a
hálózsákokba, amelyek az étkezőben várták őket. A lába
azonban jobban fájt, mint eddig valaha. Egyetlen gallyat sem
lett volna képes behozni. Viszont előbb fagyott volna meg,
mint hogy megkérje rá Lífet. Haragja még az önfenntartási
ösztönt is legyőzte, ami annyiban jó volt, hogy a félelemnek
sem maradt benne hely. Sosem rendezte még hierarchiába az
érzelmeit, de most már tudta, hogy a harag a legerősebb
köztük; a félelem és a bánat valamivel alatta helyezkedtek el,
visszahúzódva a düh elől, amely pedig kegyetlen gazdának
bizonyult. Nem volt kétséges, hogy egy idő után ez az érzés
elmúlik majd, és átadja helyét a gyengébbeknek, de Katrín
addig is ki akart élvezni minden félelemmentes pillanatot, és
örömét lelte abban, milyen rossz most Lífnek, bár ezzel
kapcsolatban csalódott is volt egy kissé.
Líf nem látszott annyira kétségbeesettnek, amennyire az
ember várta volna egy ilyen lebukás után. Mintha inkább az
zavarta volna, hogy Katrín nem látta a történetet az ő
oldaláról. Úgy látszott, nincs minden egészen rendben a
fejében. Katrín egy ideje már gyanította ezt, de eddig a saját
képzeletének tudta be, vagy az irigységének Líf azon
képessége miatt, hogy lepattintsa magáról az élet apró
traumáit. Most viszont úgy tűnt, csak egyetlen érzésre képes:
a félelemre. A félelemre önnön végzetétől.
– Gyűlöllek, Líf. – Az a gondolat mondatta ezt ki Katrínnal,
hogy Lífnek még mindig nem annyira rossz, mint kellene.
Eltökélte magában, hogy minden erejével igyekszik
megakadályozni, hogy Líf – jó szokása szerint – kibújjon a
problémák alól. – Remélem, halálra fagysz az éjjel. Vagy csak
simán eltűnsz. Az volna a legjobb; még a hulládat sem kéne
látnom.
Líf még jobban elkomorodott, de aztán úgy mosolygott,
mintha Katrín csak viccelt volna.
– Próbáljunk meg barátok maradni. Ez már a múlt.
Katrínnak üvölteni lett volna kedve, de visszafogta magát.
Az előtte ülő nő bármire képes volt. Nem volt segítség több
tucat, de akár több száz kilométeres körzetben. A padló alatt
egy csontváz hevert, és valamiféle lény kísértett itt, ami
minden bizonnyal bántani akarta őket. Aligha lehetett ennél
is rosszabb a helyzet, mégsem volt sok értelme ordibálni és
panaszkodni. Katrín az ajkába harapott, és megint a térdébe
temette az arcát. Érezte, ahogy a fájdalom próbál áttörni
haragja falán. Erővel útját állta, és félresöpörte lelki szemei
elől a Líf karjában meztelenül alvó Gardar képét. Nem volt
könnyű. Bár képtelen volt alaposan megnézni a képeket, azok
beleégtek az agyába, és minden erőfeszítés nélkül fel tudta
idézni a legapróbb részleteket is. Egy széles ágyban feküdtek;
a személytelen, de rendezett környezet alapján egy
hotelszobában, valószínűleg Ísafjördurben. Gardar szeme be
volt csukva; vagy már félig aludt, vagy csak nagyon
kimerítette az, amit előzőleg csináltak. Líf arcán viszont
semmiféle fáradtság nem látszott, ahogy csupasz mellét is
mutatva mosolygott a kezében tartott kamerába. Gardar
minden fotón ugyanúgy festett, Líf viszont különféle
testhelyzeteket vett fel, mint egy szafarin a prédájával pózoló
vadász. Az rejtély volt Katrín számára, hogy volt képes ilyen
szégyenteljes helyzetben fényképezkedni, de eszébe sem
jutott, hogy megkérdezze; az ok nyilván Líf labilis
elmeállapotának egy újabb megnyilvánulása volt.
A halvány fény megremegett. Katrín félelmet látott
felvillanni Líf szemében, és elöntötte az elégtétel érzése. Ha
lett volna mersze, előrehajol, és elfújja a gyertyát, hogy a
lehető legnagyobb rettegést hozza rá. A gondolat azonban,
hogy egyedül maradjon a sötétben egy elmebeteggel, kevéssé
vonzotta. Ugyanakkor viszont, mivel a gyertyacsonk már alig
ért túl a gyertyatartó szélén, a fény bármelyik pillanatban
kihunyhatott magától is.
– Hamarosan kialszik a gyertya, Líf. Akkor mit fogsz
csinálni? A halottakat nem tudod elcsábítani. És lehet, hogy
már Gardar is itt kóborol. – Líf szeme tágra nyílt, de csak egy
pillanatra. – Undorító vagy, Líf. – Katrín köpött egyet. –
Undorító.
– Már mondtam, hogy sajnálom! Mit akarsz még, mit
csináljak? – Líf sértettnek tűnt, mintha ő volna az áldozat
ebben az egész ügyben. – Gardarral mindig is vonzódtunk
egymáshoz, kezdettől fogva. Nem bírtuk ki.
– Kussolj már! – ordított rá Katrín. Nem lett volna képes
újra végighallgatni Líf és Gardar kapcsolatának történetét. Líf
már elejétől végig elmesélte neki az egészet, de annyira
elfogultan, hogy Katrínnak muszáj volt a sorok között
olvasnia, ha meg akarta tudni az igazat. Amennyiben helyes
volt a megérzése, attól fogva, hogy összejött Gardarral, az
egész élete egy színjáték volt. Egyedül ő nem volt tudatában
annak, hogy közvetlen környezete csupán díszlet. Talán akkor
nem is akarta látni azt, ami feltárult előtte, most, hogy Líf
csodaszép ívű szájából ömleni kezdett a méreg; talán
túlságosan szerelmes volt Gardarba ahhoz, hogy megpillantsa
a most már kristálytisztán előtte álló valóságot. Gardar sosem
szerette őt. Egyszerűen ő volt a legközelebbi nő, miután
kiderült, hogy Líf Einart választotta; talán azt gondolta, hogy
ha Líf meglátja őt valaki mással, meggondolja magát. De
nagyot tévedett. Líf örömét lelte a vergődésében, tudva, hogy
megkaphatja őt, amikor csak akarja. Valószínűleg ő sem
szerette jobban Gardart, mint Gardar Katrínt; inkább
amolyan életmentő eszköznek tartotta, amit nem használ az
ember naponta, de kéznél van, ha szükség volna rá.
 Mindez annyira felfoghatatlan volt, hogy Katrín
beleszédült. Például úgy hitte, hogy Líf azt mondta neki,
gondos és praktikus megfontolás után választotta Einart
Gardar helyett. Szó szerint nem mondta ki, de lehetetlen volt
másképp értelmezni a szavait; Einar sokkal anyagiasabbnak
tűnt Gardamái, és arra mutattak a jelek, hogy több pénzt fog
keresni, így ő kapta meg Lífet, Líf pedig a vagyonát.
Csakhogy aztán Einar is máshol keresett társaságot.
Valószínűleg felismerte, hogy a felesége jelleméből
egyszerűen hiányzik a képesség a szerelemre. Talán azért nem
vetette fel egyszerűen a válást, mert Líf annyira mentes volt
mindenféle érzelemtől, hogy Einar attól félt, valami módon
visszavág majd neki; talán tudott róla olyasmiket, amikre nem
szerette volna, hogyha fény derülne. Líf a saját fegyverével
vágott vissza neki, és Katrín egyedül abban talált némi
vigaszt, hogy a viszonya Gardarral nem ekkor kezdődött, bár
azt gyanította, hogy Líf megpróbálkozott vele nem sokkal
azután, hogy tudomást szerzett Emar hűtlenségéről.
Kétségtelenül tökéletes megoldás lett volna a számára, hogy a
legjobb barátjával csalja meg a férjét, akinek alkalomadtán
beledörgöli ebbe az orrát. Gardar valószínűleg épp az Einarral
való barátsága miatt állt ellen a kísértésnek, mivel el sem
tudta képzelni, hogy ilyesmit műveljen gyerekkori pajtása
háta mögött. Katrínra viszont nem vonatkozott ugyanez; ő
nyilvánvalóan nem számított, hiszen Gardar megragadta az
első kínálkozó lehetőséget, hogy ágyba bújjon Líffel, amint
Einar meghalt. De akárhogy történt is, Lífnek elvileg volt egy
korábbi áldozata is, egy dilidoki, akinek épp a házassága
rendbehozásában kellett volna segítenie. Mint valami vicc.
Ráadásul, bár Líf nem tett semmilyen utalást arra, hogy
része lett volna Einar halálában, nem is volt szükség rá. Einar
elhagyta volna öt, minden bizonnyal úgy rendezve a dolgokat,
hogy a vagyonuk nagy része nála maradjon, és Líf ki legyen
semmizve. Ami nem mellesleg elég megalázó helyzet is lett
volna a nő számára. Katrín most már elég jól ismerte Lífet
ahhoz, hogy tudja, sosem nyelne le ilyesmit. Einarnak tehát
mennie kellett, és erről ő tett valami módon. Katrín
egyszerűen tudta ezt; ahogy azt sem kellett külön
megmondani neki, hogy veszélyes dolog közel állni egy
szakadék széléhez, azt is tudta magától, hogy ugyanez a
helyzet Líffel is. Az olyan ember, aki képtelen megvallani, és
főleg megbánni a tetteit, sokkal kevésbé kiszámítható, mint a
szakadék széle, amelynek a veszélyeit a biztonságos távolság
megtartásával könnyedén el lehet kerülni. Csakhogy a Líftől
való távolságtartás itt nem jöhetett szóba. Katrín ígéretet tett
magának, hogy soha, de soha többé nem kerül egy légtérbe
ezzel a nővel, ha egyszer épségben visszajutottak Reykjavíkba.
Soha.
Egy darabig egyikük sem szólt semmit. Közben továbbra is
egyre hidegebb lett. A lehelet fagyosan szállt fel az ajkukról, és
Katrín úgy érezte, nincs akkora uralma az ujjai fölött, mint
máskor. Ráhúzta pulóvere ujját a kezére, abban a reményben,
hogy az majd felmelegíti, de nem érte el a kívánt hatást.
– Mi az ott a pincében? – Líf rámeredt, és akármennyire is
próbált Katrín másfelé nézni, mint a szemébe, képtelen volt.
De nem válaszolt. Líf azonban nem adta fel: – Látszik a képen
egy táska is. Egy régi iskolatáska. – Előrehajolt, és cinkosan
suttogott, mintha a legjobb barátnőjével osztana meg egy
nagy titkot: – És tele van minden kagylóhéjjal!
Katrín nem válaszolt, csak elfordult tőle, és visszahajtotta
fejét a térdére. Fogalma sem volt, milyen csontok azok, de
nem tudta kizárni a gondolatot, hogy a fiúéi, akit láttak. Úgy
látta, a csontokat részben beborító anyag emlékeztet arra a
kabátra, ami a gyereken volt, amikor megjelent előttük.
 – Szerintem a szellem az, Katrín! Az ő csontjai! Úgy láttam,
hiányzik pár ujja az egyik kezéről, szerintem a róka a tornác
alatt megtalálta a hullát, a szellem meg megölte, bosszúból az
ujjaiért. – Líf mintha már el is feledkezett volna a
konfliktusukról. Katrín nem látta az arcát, de úgy beszélt,
mintha mi sem történt volna; Líf nyilván ráunt Katrín
viselkedésére, és igyekezett úgy tenni, mintha minden úgy
volna, mint azelőtt. – Hátha eltűnik, most, hogy felnyitottuk a
padlót. Biztos vagyok benne, hogy végig azt akarta, hogy
megtaláljuk a csontjait. Lehet, hogy ezért ölte meg az előző
tulajt; véletlenül lefedte a csapóajtót, és így aztán
majdnemhogy lehetetlen lett megtalálni őket. Mi
helyrehoztuk a problémát, úgyhogy most már nem lehet
semmi baj! – Lífnek ugyan semmi része nem volt a dologban,
de a dicsőség egy részét a magáénak nyilvánította. –
Legalábbis remélem – suttogta.
Katrín úgy érezte, mintha valami álomban, vagy inkább
rémálomban lenne. Fel sem nézett, csak a térdébe beszélt:
– Mit szarakodtatok egyáltalán ezzel a házzal? Miért nem
öle– tett meg simán engem is veled Gardar, minek rángatott
bele ebbe az őrületbe? Einar minden pénze a tiéd! Én nem is
értelek titeket. Gardar is olyan őrült volt, mint te? – Líf
mormogott valamit, amit Katrín nem értett jól. Mégsem
kérte, hogy ismételje meg; az a kevés, amit hallott, is elég volt.
– Ja, hogy nem kellett Gardar az adósságaival? Ezt mondtad,
ugye? Pedig annyi pénzed van, hogy a kisujjadat sem kell
megmozdítanod többet egész életedben!
– Nem fizetem ki más tartozását! Az nem igazságos! – Líf
nagy bajnoka volt az igazságnak, ha az éppen mellette állt. Az
ő világában igazságtalanul csak másokkal lehetett bánni. –
Gardar ötlete volt, én próbáltam lebeszélni róla! Azért is
jöttem el, hogy megakadályozzam!
 – Miben? – Katrín olyan erővel szorította az arcát a
térdéhez, hogy csukott szeme belefájdult.
– Hogy bántson. Vagyis hogy megöljön. A falat is ő
omlasztotta rád. Eleve ő rakta fel úgy. Csak meg kellett
rántania a kötelet, amit odakészített, és... bumm! – Líf
sóhajtott. – En próbáltam megakadályozni, de nem tudtam.
Talán így a legjobb, hogy eltűnt.
Katrín nem szólt semmit, csak hagyta, hadd eredjenek el a
könnyei; nem hullottak le, beleivódtak a nadrágjába. Azt sem
tudta, vajon a harag vagy a bánat szülte őket. Megköszörülte a
torkát, hogy eltüntesse belőle a gombócot; nem bírta volna
elviselni, ha Líf megtudja, hogy sír.
– Te normális vagy? – Gardar semmiképpen nem járt volna
jobban a halálával; ha elválnak, csak az adósságaik feléért
felelt volna, ha viszont özvegyen marad, akkor az egészért.
Aztán eszébe jutott az életbiztosításuk. A pénz, amely azt
hivatott biztosítani, hogy ha egyikük meghal, a másikuknak,
vagy ha mindketten egyszerre vesznek oda, a szüleiknek ne
kelljen mindennek a tetejébe még anyagi nehézségekkel is
küszködnie. Ez is egy vicc.
– Te csaptad nekem az ajtót, nem igaz? – Lífnek nem is
kellett válaszolnia; lesütött szeme is elegendő bizonyíték volt.
Katrín biztos volt benne, hogy tébolyult agya valami
magyarázatot keres, valószínűleg azt, hogy Gardar
kényszerítette. Ezt pedig nem akarta hallani. – Te ölted meg
Einart, Líf? És esetleg Gardart is?
– Nem, hogy képzeled? Hát most mondom, hogy próbáltam
leállítani Gardart! Próbáltalak megmenteni! Barátok
vagyunk!
Katrínt elfogta a hányinger. Hogy gondolhatja Líf, hogy
nem emlékszik rá, milyen körülmények között omlott le a
téglafal? Éppen Líf erősködött, hogy nézzen csak be a fal
nyílásán, és nem fogadott el nemleges választ. Ha Gardar
omlasztotta le a falat, az Líf beleegyezésével, sőt talán az ő
ötletére történt. És amikor Katrín leesett a lépcsőn, nem más,
mint Líf állt az ajtó mögött.
– Hazudsz. – Többet nem mert mondani. A tomboló harag,
amely eddig mozgatta, villámgyorsan elszállt, hogy átadja
helyét a helyzete, az árulás és az igazságtalanság fölötti
sajnálkozásnak. A lábát kínzó fájdalommal és a csontig ható
hideggel kiegészítve meg is volt a gyász és a nyomorúság
tökéletes koktélja. Katrín sosem érezte magát ennyire
erőtlennek.
– Úgy teszek, mintha ezt nem is mondtad volna. – Líf foga
vacogott. – Reggel, ha már aludtunk egy kicsit, minden jobb
lesz. Higgy nekem, érzem. Ez a legalja, ennél csak jobb lehet.
Holnap jön a hajó, és minden olyan lesz, mint azelőtt. Vagyis
majdnem. – A gyűrött cigarettásdobozra pillantott az
asztalon. – Azon tűnődöm, hogy elszívom az utolsó cigit.
Tudom, hogy nem tudsz kijönni velem az ajtóba, de nem is
lesz semmi baj, tök csönd lett, és úgy nézem, az ijesztgetésnek
is vége.
Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, ajtónyikorgás
hallatszott az emeletről. A rémülettől tágra nyílt szemmel
meredtek a mennyezetre, amely azonban nem árult el
semmit. Megint felhangzott a nyikorgás, mintha lassan, de
biztosan kinyílna egy ajtó. Aztán be is csapódott, olyan erővel,
hogy Katrín már azt várta, hallja utána a padlóra zuhanni. Ez
azonban nem történt meg; helyette rosszindulatú kuncogás
hallatszott, és lábak dobogása, ahogy valaki végigfut a
folyosón. A plafon remegett, és festékdarabok potyogtak róla
az asztalra és a cigarettásdobozra.
Líf a melléhez kapott. – Fent van! – Alighogy ezt kimondta,
hangos kopogás hallatszott a padló alatti üregből. Katrín úgy
megriadt, hogy a nyaka fájdalmasat rándult, ahogy lefelé
kapta a fejét. Adrenalin áradt szét az ereiben, és az ujjaiban
elmúlt a fájdalom. Még a lába is mintha hasznát vette volna a
sokknak, mert a lüktetés enyhült, noha nem szűnt meg
egészen. Líf kikerekedett szemmel meredt rá. Megint kopogás
hallatszott, ezúttal valamivel halkabban, és olyan zaj követte,
mintha a padlón vonszolnának valakit a nyílás felé. Katrín és
Líf lélegzetet sem mert venni, és Putti is hallgatott. A hang
egyre tisztábban hallatszott, ahogy közeledett, és valami
mormolás kísérte, amelyet lehetetlen volt megérteni. Katrín
nagy levegőt vett, és az ablak felé nézett. Egyetlen gondolata
volt, hogy kijusson innen, és ez volt a legrövidebb út.
Visszahőkölt a rettenettől, és érezte, hogy elapad a remény,
odakint ugyanis egy kisfiú volt, mégpedig nem ugyanaz, akit
eddig láttak. Ez a kisebb gyerek üveges szemmel bámult,
szürkés arcán végtelen szomorúság tükröződött. Kint vagy
bent. Nem számított. Halottak voltak.
Líf követte Katrín pillantását, hogy lássa, mitől sápadt el
ennyire, és a sikolya olyan erejű volt, hogy elfújta a gyertyát.
Aztán elhallgatott, és szipogni kezdett. A sötétség és a
kétségbeesés mélyén nem tehettek mást, mint hogy hallgatták
a kaparászó zajt, amely a lyukból jött, mintha valami fel
akarna mászni rajta. Aztán megnyikordult a padló, ahogy a
teremtmény feléjük indult. A léptek zaja Katrín mögött szűnt
meg, aki közelebb ült a nyíláshoz. Jeges leheletet érzett a
nyakán, amelyet a már ismerős, ocsmány bűz kísért.
Önkéntelenül felnyögött, pedig eltökélte, hogy nem ad ki
hangot, hátha a lény akkor eltűnik, vagy továbbáll Lífhez.
Rémületében eszébe sem jutott, hogy ha Líf és Gardar állnak
az ellene intézett támadások mögött, akkor a kísértet akár
még jó is lehet, és talán nem bántja őket. Két apró kéz, hideg,
akár a jég, kulcsolódott a torkára.
 32. fejezet

Freyr mintha valami drogos kábulatból ébredt volna.

Körülnézett az otthonában, amelynek az otthonossá tételéért
semmit sem tett, amióta Ísafjördurben élt. A körvonalak
élesebbé váltak, és az össze nem illő bútordarabok most
először idegesíteni kezdték. Melléhez szorította a fia
fényképét, mintha nem akarná, hogy Benni lássa, hogy él
most az apja. Bizonyos vigaszt nyújtott neki, hogy ilyen közel
lehet a fiához, bár a fotó a keretben csak papír és tinta volt,
kétdimenziós képe egy pillanatnak Benni túlságosan rövid
életéből. Freyr újra becsukta a szemét, és azt kívánta, hogy a
következő néhány nap, sőt hét könyörüljön meg rajta, és
múljon el egy szempillantás alatt. Most, amikor őszintén
szerette volna, hogy Benni földi maradványait megtalálják és
végső nyugalomra helyezzék, ráébredt, hogy akármennyire is
próbált logikusan gondolkozni, mindig is abba a halvány
reménybe kapaszkodott, hogy Benni még életben van. Ez a
remény most elszállt. Nem merte közölni Sarával a híreket,
így meg sem próbálta felhívni; úgysem vette volna fel, nem is
lett volna semmi értelme olyasmivel rátörni, ami még nincs
megerősítve. Bár az sem várathatott már magára sokat.
– Idd meg. – Dagný pohárral a kezében lépett be, amely
tele volt valami aranyszínű folyadékkal. – Találtam a
konyhában egy üveg whiskyt. Remélem, nem baj, hogy
kinyitottam.
 Freyr kissé lazábban markolta a képkeretet, és elvette a
poharat. Az üveget Reykjavíkból hozta; búcsúajándék volt a
kollégáitól, akik nem tudták, hogy nem nagy whiskyrajongó.
Az erős ital marta a torkát.
– Kösz. – Ivott egy újabb, nagyobb kortyot, amely már
könnyebben lecsúszott. – Van valami hír?
Dagný leült vele szemben.
– Ez az a kocsi. Átnéztem a régi aktákat, és a sofőr ennél a
benzinkútnál vett kaját. Ez volt az utolsó mozgás a kártyáján,
mielőtt Ísafjördurben is használta. Még akkor is a
kesztyűtartóban volt a nyugta, amikor átkutattuk a kocsiját. A
dátum és az időpont egybevág a biztonsági kameráéval.
Freyr kábultan bólogatott. Ivott még egy kis whiskyt, abban
a reményben, hogy a hatását majd csak később fogja
megérezni.
– És senki sem tudja, mi történt vele?
– Nem. Kábé ugyanakkor tűnt el, mint a fiad. Három évvel
ezelőtt. – Dagný hátradőlt, de ettől még ugyanolyan
feszültnek látszott. – Miután bejelentést kaptunk egy autóról,
amelyik már két hete itt parkolt a kikötőben, utána
érdeklődtünk a tulajnak, és megkezdtük a keresését is. Volt
egy háza Hesteyriben, és oda tartott, a felújításához szükséges
holmikkal, amik az utánfutóban voltak. A hajó kapitánya,
amelyik átvitte, azt mondta, úgy volt, hogy telefonál, ha vissza
akar jönni, de a mai napig nem tette. Nem aggódott, de az
alapján, amit arról mondott, hogy mennyi ellátmányt vitt
magával a pasas, úgy gondoltuk, hogy legjobb, ha átmegyünk
Hesteyribe, és megnézzük, mi a helyzet. Ősz volt, és egyre
hidegebb lett, úgyhogy minden okunk megvolt az
aggodalomra. Nem is találtuk meg az embert soha.
– De hát mi történhetett vele? Az nem egy nagy hely, ugye?
– Arra, amit a legjobban vágyott tudni, Freyr nem kérdezett
rá. Kellett még néhány ital ahhoz, hogy bátorságot gyűjtsön
hozzá.
– Nem tudjuk. Maga Hesteyri tényleg egy kis, elhagyott
falu, de körülötte hatalmas üres térség van, ahol elveszhetett.
Lehet, hogy túrázni ment, vagy valamiért úgy gondolta, gyalog
jön vissza a városba. Megtaláltuk a telefonját, lemerülve.
Persze sose lehet tudni; lemerülhetett azután is, hogy ő eltűnt,
de lehet, hogy pont azért indult útnak gyalog, mert nem
működött, amikor szüksége volt rá, és úgy gondolta, nincs
más választása.
– Az lehetséges. – Freyr ivott még egy korty whiskyt, aztán
hátravetette a fejét, és felhajtotta a maradékot.
– Igen is, meg nem is. Még legalább kétnapi
élelmiszerkészlet volt a házban. Nem hiszem, hogy bepánikolt
volna. – Dagný összeszorította a száját. – Eléggé becsíptél
már ahhoz, hogy elmeséld, hogy jöttél rá a fiad hollétére?
Freyr mosolyogni akart, de nem tudott. Az arcizmai nem
engedelmeskedtek.
– Nem. Megígértem, hogy nem árulom el, és nem
szeghetem meg. – Nem kellett emlékeztetni Dagný
munkájára. Lehetetlenség lett volna azt várni a nőtől, hogy ne
írja bele az információt az ügyről készített jelentésébe. Meg
akarta tartani a bizalmas kapcsolatot a kisfiúval, aki
mindössze annyit vétett, hogy kicsi volt, és rosszul értelmezte
a helyzetet. Nyilván szörnyen érezte magát, amiért nem
mondott semmit. Persze ha Benni maradványainak
felfedezése majd bekerül a lapokba, lehet, hogy elmondja a
szüleinek, de ezt neki kell eldöntenie. Nem Freyrnek. Ő abban
sem volt biztos, hogy Sarának elmondja-e a történetet, bár
mindenképpen joga volt hallani. Fennállt a kockázat, hogy ő
másképp látja majd az ügyet, és a kisfiút teszi felelőssé Benni
haláláért, ami igazságtalan lett volna, de ugyanakkor nagyon
csábító. Nem lehetett tudni, hogyan reagál majd a sokkra.
Freyr letette a poharat az asztalra, és hátrahajtotta a fejét.
Vajon mennyi ideig tartott, amíg Benni meghalt? Egy óráig?
Kettőig? Háromig? Nem akarta tudni, mégis égette belülről a
kérdés. Teljesen értelmetlenül, hiszen úgysem kaphatott rá
választ. Ugyanígy fölösleges volt azon töprengeni, mi történt
volna, ha ez vagy az másképp alakul. Mi lett volna, ha a
fiúnak, aki együtt ment Bennivel a benzinkútig, hogy
búvóhelyet keressen, nem jut eszébe, hogy elkésik a
születésnapi zsúrról, és nem megy haza? Vagy ha tudja, mi az
a szeptikus tartály, és nem nézi tengeralattjárónak? És mi lett
volna, ha a sofőr nem csatlakoztatja le az utánfutót az
autójáról, hogy megnézze, megsérült-e a kapcsolószerkezet;
vajon akkor Benni rájön, hogy az utánfutó hamarosan elindul,
és más búvóhelyet keres? De hát egyik sem így történt.
Véletlenek sorozata volt az egész. Mi lett volna, ha a gyerekek
nem unnak rá a biztonságos területen lévő búvóhelyekre, és
nem terjesztik ki a bújócska játékterét egészen a benzinkútig?
Vagy ha elmondják a rendőrségnek, vagy a szüleiknek, hogy
így tettek? Akkor mi lett volna? Eléri-e Bennit akkor is a halál,
és ha igen, hogyan?
Próbálta valami másra irányítani a gondolatait; rengeteg
kérdése volt. De nehezen ment. A tépelődésen és a
megbánáson kívül Benni utolsó pillanatainak képei is
gyötörték. Nem lehetett helye kétségnek; abban a pillanatban,
hogy az autó elindult, már késő volt. Ha Heimir elmondja
valakinek, hogy mi történt, az csak annyit változtatott volna,
hogy Sara előbb megtudja az igazat Benni sorsáról.
Megmenteni már akkor is késő lett volna, mivel a kisfiú csak
másnap értesült arról, hogy a barátja elveszett. Amikor a
hozzájuk beállító rendőröktől hallotta, hogy Bennit keresik,
próbálta elmondani nekik, de olyan szigorúnak látszottak,
hogy meggondolta magát, mert úgy vélte, nem hinnének neki.
Félreértelmezte a helyzetet, és azt hitte, bajba kerül, amiért
azt tervezték Bennivel, hogy a benzinkúton rejtőznek el. A
gyerekeknek szigorúan meg volt tiltva, hogy átmenjenek a
kutat a lakónegyedtől elválasztó utcán. Amikor a rendőrök
elkomorodtak annak hallatán, amit mondott nekik, gyermeki
agya azt súgta neki, hogy Benni bizonyára elhagyta a
búvóhelyét, mielőtt eltűnt, így megváltoztatta a történetet.
Freyr azt mondogatta magában, hogy semmi értelme ezen
újra meg újra átmenni a végtelenségig; nyilvánvaló volt, hogy
Benni már nem élt, amikor a kisfiú megkapta a hírt. Ha
eszméletén lett volna, jelt ad magáról, amikor a szeptikus
tartályt leemelik az autóról, és átrakodják a hajóra, amelyik
Hesteyribe viszi. Valószínűleg diabéteszrohamot kapott,
amikor az autó elindult, és ő ráeszmélt a helyzetére. A
pánikhelyzet inzulint igényelt, amelyet legyengült teste nem
tudott biztosítani, és innentől fogva nem volt többé remény.
Hogy akkor miért nem jelzett, amikor az utánfutót
visszakapcsolták az autóra, örökké megválaszolatlan kérdés
maradt; talán eszébe jutott, csak félt, hogy az utánfutó
gazdája leszidja. De mégis, ha valakit hibáztatni lehetett
egyáltalán, akkor maga Freyr volt az. Ha nem találkozik Líf–
fel, nem koccan a másik autóval, és akkor az utánfutó nem lett
volna ott, amikor Benni és barátja megérkeztek a
benzinkúthoz. Akkor Benni egyszerűen valami
mozdíthatatlan mögé bújik, megtalálják, és az élet megy
tovább a maga útján.
– Akkora barom, vagyok, Dagný. – Nem fejtette ki, a nő
pedig nem firtatta.
– Szerintem indulnunk kéne. Már ha biztos, hogy jönni
akarsz. – Zavartan beszélt, mintha attól tartana, hogy a
beszélgetésük személyesre fordul. Freyr nem hibáztatta érte.
– Találtam egy kapitányt, aki átvisz. Veigar is jön; én nem
vagyok szolgálatban, szóval jobb, ha ő is ott van. De elég
viharos a tenger, ha tengeribeteg vagy, azt javaslom, kétszer is
gondold meg.
Freyr ránézett. Fogalma sem volt, tengeribeteg-e, hisz talán
sohasem járt még a tengeren. De nem is számított; a belét is
kész volt kihányni, csak hogy Hesteyribe jusson.
– Veled megyek. – A hangjában ott volt mindaz a
magabiztosság, ami a lelkéből hiányzott.
A zseblámpa nem sokat ért a sötétség ellen, de a hajó
fedélzetéről Freyr látta a házak körvonalait a sík területen a
part és a hegyek közt, amelyeknek a csúcsát lehetetlen volt
megkülönböztetni a felhős éjszakai égtől.
– En próbáltam őket figyelmeztetni. – A kapitány szorosra
húzta a kötelet, amellyel kikötötte a hajót a mólóhoz. Haragos
volt a tenger, és jobb volt biztosra menni, hogy a hajó még itt
legyen, amikor visszajönnek. – Nem akartam nagyon rájuk
ijeszteni, úgyhogy nemigen mentem bele a részletekbe, de azt
mondhatom, hogy annak a háznak nincs jó híre. Odalátni tőle
a fjordra, és valószínűleg sokan haltak meg úgy, hogy a házat
látták életükben utoljára. Kellett, hogy legyen ennek valami
hatása. Nincs még olyan kétségbeesés, mint a fuldokló
emberé; lehet, hogy ragályos.
Veigar szívott egyet az orrán.
– Rájuk nézünk; odamegyünk a házukhoz. Ki van kapcsolva
a telefonjuk. Azt mondta, nem hívták?
– Nem, de nem is vártam. Megbeszéltük, hogy holnap este
megyek értük. Remélem, hogy már most is kész vannak, és
nem kell holnap megint idejönnöm. Elég rossz időt jósoltak,
úgyhogy egy-két napra is itt ragadhatnak még. Az sem olyan
furcsa, hogy kikapcsolták a telefonjukat; én mondtam nekik,
hogy takarékoskodjanak az akkuval, arra az esetre, ha
történne valami. Gondolom, hallgattak rám.
Freyr kikapcsolta a lámpáját, szintén takarékossági
célzattal.
– Üresnek tűnik az a ház. Ugyanolyan sötét, mint a többi.
A kapitány lesajnáló pillantást vetett rá. Lámpa sem kellett,
hogy lássa, milyen kicsire tartja őt. Freyr sápadtan és
szótlanul ült egész úton, de nem a tengeribetegség miatt.
Útitársai csevegésére figyelt, akik időnként lehalkították a
hangjukat, és olyasmit beszéltek meg, amit nem sikerült
megértenie. így sikerült megúsznia, hogy ne omoljon össze
annak a gondolatára, ami itt várt rá. Imádkozott az istenhez,
akiben nem hitt, hogy a szeptikus tartály még ne legyen
bekötve, remélte, hogy a tulajdonosa még az üzembe
helyezése előtt eltűnt, az a három reykjavíki pedig, akik
ugyanazzal a céllal érkeztek, mint ő, valami másba fogtak
előbb. Hányingere volt, de nem a hullámzástól.
– Itt nincs áram, barátom. Attól még ott lehetnek, hogy
nem úszik fényárban a ház, mint ott délen.
– Értem. – Freyr örült, hogy a férfi láthatólag nem tudja, ki
ő, és mit keres itt. Ez biztosította, hogy nem szánalomból
bánik vele úgy, ahogy, ami jól jött; csökkentette az összeomlás
kockázatát.
Felléptek a mólóra, és a partra mentek. A móló hangosan
nyikorgóit és recsegett a lábuk alatt, a végén azonban csak a
csend várta őket. A házak, amelyeket valaha élet vett körül,
most vagy üresen álltak, vagy át lettek alakítva nyaralónak.
Freyr úgy érezte, mintha az épületek reménykedve néznék
őket, azon tűnődve, hogy hátha a lakóik tértek vissza. De
persze nem történt ilyesmi; csak a csend volt, az pedig olyan
súlyos, hogy egyikük sem akarta megtörni. így aztán egyetlen
szó nélkül indultak útnak. A gyaloglás Freyr kivételével
mindenki számára csupán szükséges feltétele volt annak,
hogy a házhoz jussanak; neki azonban minden lépés fontos
állomása volt a szembenézésnek a tragédiával, amelyet ő
okozott azoknak, akiket a legjobban szeretett.
Talán az alkohol éreztette most a hatását, talán a
depresszió kezdte hatalmába keríteni, de Freyr mintha
suttogást hallott volna az ösvényt szegélyező halott
növényzetből. A lámpák fénye különös árnyakat vetett, amitől
úgy látszott, mintha mindkét oldalon mozogna valami. A
fénycsóvák szabálytalanul imbolyogtak ide-oda,
megnehezítve a szemnek, hogy bármire ráfókuszáljon. Egy
helyütt Freyr mintha lépteket hallott volna néhány méterre
tőlük, mintha valaki járna az ösvény mellett, egy csendes
kísérő, aki nem akarja, hogy meglássák. Próbálta is
megvilágítani a területet, de csak a sötétséget látta az elsárgult
növényi szárak között.
– Mi az? – Dagný visszament hozzá, mivel Freyr csak állt,
és a fényt nézte előrehajolva.
– Mintha hallottam volna valakit, de nem látok semmit. –
Freyr felegyenesedett.
– Biztos csak egy róka volt. Sok van belőlük errefelé. –
Dagný úgy nézett rá, mintha valami jelét keresné annak, hogy
elment az esze. – Megvárhatsz minket itt is, vagy a mólónál.
Visszajövök, és szólok, ha már tudjuk, helyes-e az elméleted.
Nem szükséges, hogy végig velünk legyél, és szerintem nem is
valami bölcs dolog.
– Nem, nem. Semmi baj. Ne aggódj. – Freyr próbált
magabiztosnak tűnni. Persze, hogy lent kellett volna várnia,
amíg a többiek végeznek, de képtelen volt rá. A saját szemével
akart látni minden lépést, amely felfedi a fia hollétét, inkább,
mint hogy egyedül üljön a sötétben, és várja, mi lesz.
– Hát jó. – Nem úgy hangzott, mintha meggyőzte volna
Dagnýt. – De akkor menj előre. Nem akarom, hogy lemaradj
és elvessz. Van így is elég, ami miatt aggódhatunk.
Freyr nem ellenkezett, mivel ez egyszerűbb volt, és
felgyorsította a folyamatot. Azt sem tagadhatta, hogy már ott
tartott, széttúrja a növényeket, és megnézi, mi van mögöttük,
amikor Dagný odament hozzá. Ahogy tovább ballagtak a
hidegben, nagyon vigyázott, nehogy hátranézzen, és a lámpa
fényét se irányítsa másfelé, csakis egyenesen előre, nehogy
Dagný észrevegye, hogy még mindig úgy érzi, követi őket
valami. Nagyon szeretett volna megfordulni, és megkérdezni
tőle, nem hall-e suttogást vagy recsegést a bozótban, de félt,
hogy akkor a nő rögvest visszaküldi őt a hajóhoz. így hát az
ajkába harapott, és leküzdötte a menekülés vágyát, pedig a
teste szinte üvöltött, hogy fusson el a különös fenyegetés elől.
Amikor átkeltek egy kis patakon, és megérkeztek a céljukhoz,
Freyr rádöbbent, hogy a hideg levegő dacára csak úgy úszik a
verítékben.
– Akár egy temető. – Veigar azonnal megbánta, hogy ezt a
szót használta, és igyekezett helyrehozni. – Nem hallok
semmit. Még horkolást sem.
Dagný a homlokát ráncolta, és grimaszát eltúlozta a
lámpafény. – Biztos, hogy ez az a ház? – fordult a
kapitányhoz.
– Igen. Egész biztos. Ezt mind a hajón hozták – mutatott a
kapitány egy rakás fára és valami felismerhetetlenre egy nagy
ponyva alatt. – Ne kopogjunk be?
Csendben álltak egymás mellett, és a házat nézték. Senki
nem reagált a kapitány javaslatára, pedig elég ésszerű volt.
Freyr ezt úgy értelmezte, hogy nem ő az egyetlen, aki valami
furcsát érez; a zajok ugyan megszűntek, amikor leléptek az
ösvényről, de ettől még ugyanúgy volt a levegőben valami
nyugtalanító. Még maga a ház is, amely egyébként elbűvölő,
régimódi izlandi faház volt, nyomasztónak tűnt a számára,
ahogy hallgatagon föléjük tornyosult, mintha kihívná őket,
hogy be mernek-e kopogtatni. A lámpák fénye az oromzatnak
csak egy részét tudta bevilágítani, a hosszú fal a sötétségbe
veszett. Végül Dagný unta meg a tétlenkedést:
– Veigar, gyere velem! A többiek itt várnak, mi meg
bemegyünk, és megnézzük, jól vannak-e odabent.
– Nekem jó. – A kapitány szívélyesen hátba vágta Freyrt.
Nem úgy tűnt, mintha bánná, hogy kint kell maradnia. –
Akkor mi csak itt várunk csöndben, mi?
Freyr kissé megtántorodott – az öreg nem igazán fogta
vissza az ütést, talán szándékosan. Freyrnek semmi dolga
nem volt a házban; a szeptikus tartály idekint volt, talán már
lent a földben. Akár rajta is állhatott. Erre a gondolatra
ösztönösen tett két lépést oldalra, de amikor odavilágított,
ahol az imént állt, nem látott semmit, csupán a vékony
hóréteget. Eszébe jutott, hogy nem kéne-e körbejárnia a
házat, de nem bírta rávenni magát; majd ha Dagný és Veigar
is itt lesz. Hangos kopogás törte meg a csendet, és ott maradt
a levegőben lógva.
– Van itt valaki? – visszhangzott Veigar kiáltása, és Freyr
azt gondolta, képtelenség, hogy valaki emellett aludni tudjon.
Újabb kopogás következett, és Veigar megint bekiabált: –
Rendőrség! Bemegyünk!
A kilincs fülsértőén csikorgott, de nem hallatszott utána az
ajtó nyílásátjelző nyikordulás. A ház sarkánál megjelent
Dagný és Veigar, és közölték, hogy megnézik, nyitva van-e a
hátsó ajtó. Ha nincs, kénytelenek lesznek betömi.
Freyr és a kapitány gépiesen követték őket, eléggé
lemaradva ahhoz, hogy ne tűnjön úgy, mintha ők is be
akarnának menni, de elég közel, hogy lássák, mi történik.
Dagný és Veigar fellépett a régi tornácra, amelyre igencsak
ráfért volna már a karbantartás, és rögtön munkához láttak,
azaz bedörömböltek az ajtón, és kiabáltak azoknak, akiknek
elvileg bent kellett volna lenniük.
– Persze lehetnek lent az orvosiakban is! – kiáltotta oda a
kapitány Veigarnak, épp akkor, amikor az idős, köpcös rendőr
a vállával akart nekiugrani az ajtónak. – Most jut eszembe,
odaadtam nekik a kulcsokat, hogy át tudjanak menni, ha
akadna valami... gondjuk.
Veigar és Dagný feléjük fordult. Nem látszott az arcuk, de
világos volt, hogy e pillanatban nem a kapitány a szívük
csücske.
– És ott volt fény? Vagy jött füst a kéményből?
– Hát az nem. – Az öreg tengerész közelebb lépett Freyrhez,
mintha bevenné őt a csapatába.
– Jó, akkor ha itt nincsenek, megyünk és megnézzük ott is.
– Azzal visszafordultak az ajtóhoz, és Veigar nekirontott a
fáradt, öreg fának. Az nagyot reccsent, de nem engedett. Újra
nekiveselkedett, aztán a harmadik próbálkozásra az ajtó
kinyílt.
– Jézus isten! – Dagný és Veigar elfordult, majd a
következő pillanatban a bűz elérte Freyrt és a kapitányt is,
akiknek muszáj volt eltakarniuk az orrukat és szájukat. – De
rohadt büdös, bazmeg! – Veigar a tornácra köpött, és Freyr
kísértést érzett, hogy ugyanígy tegyen. Ilyet még sohasem
érzett, pedig orvostanhallgatóként találkozott eggyel-mással.
Az általa ismert szagok közül leginkább arra emlékeztetett,
amikor törvényszéki orvostan órán felnyitották egy ember
hasát, akit napokkal azután találtak meg, hogy a tengerbe
fulladt. Sós, rothadó bűz volt.
Valami kirontott az ajtón, mire mindannyiuknak elakadt a
lélegzete.
– Mi az isten volt ez? – A kapitány most már olyan közel
állt Freyrhez, hogy neki arrébb kellett lépnie, ha nem akarta
elveszíteni az egyensúlyát. Zseblámpáikat lóbálva, szótlanul
kerestek valami magyarázatot. Végre megláttak Freyr
közelében egy aprócska, reszkető lényt, egy jobb napokat is
látott kiskutyát. Bundája ragacsos volt, és csimbókokban
lógott vézna testén.
– Jaj, el is felejtettem; ez az ő kutyájuk! – A kapitány a
mellére tette a kezét. – Majd összeszartam magam!
– Van még valami, amit elfelejtett mondani? – Dagný
dühösen odament a kutyához. – Nagyon jó lenne, ha
megosztaná velünk, mielőtt bemegyünk. – Lehajolt az
állatkához, amely először elhátrált előle, de aztán
visszasomfordált, és engedte, hogy felvegye. – Jaj, hogy
reszket szegényke! Nem emlékszik a nevére?
– Hvutti, Patti, valami ilyesmi. – A kapitány a kutyát nézte,
de nem valami kedvesen. – Micsoda ványadt kis görcs. Ez is
kutya?
Dagný nem válaszolt neki, csak átadta a kutyát Freyrnek.
– Vigyázz rá. Nincs kedvem még őt is hajkurászni, mielőtt
hazamennénk.
Freyr elvette az állatot, amely úgy méregette, mintha azt
akarná eldönteni, megbízható-e. Apró teste csupa csont és bőr
volt, Freyr talán észre sem vette volna, hogy a kezében van,
hogyha nem reszket minden ízében. Szabad kezével
megsimogatta a kiskutya fejét, egyáltalán nem tartva attól,
hogy az megharapja. Egyáltalán nem érdekelte, sőt talán még
jobban is érezte volna magát tőle. A kutya azonban semmi
jelét nem adta annak, hogy harapni akarna, inkább lehunyta a
szemét, és kissé ellazult. Aztán a ház felé fordította a fejét, és
halkan morogni kezdett, kissé visszanyerve a bátorságát Freyr
karjában. Ahogy igazgatta a kutyát, hogy jobb fogása legyen
rajta, Freyr észrevette, hogy beszennyezte valami a kezét.
Nem látta tisztán, mi az, de a szagáról felismerte, hogy vér.
Ösztönösen eltartotta magától az állatot, és odakiáltott
Dagnýnak és Veigarnak: – Ez a kutya tiszta vér! – Majd,
amikor megfordultak, folytatta: – Nem, nem sérült meg,
úgyhogy ez valaki másé!
A többiek komoran bólintottak, és visszafordultak a ház
felé.
– Micsoda? – A kapitány a kutyára világított, majd
hátralépett, amikor meglátta, miről beszél Freyr. – Mi a
faszom... ez nem néz ki jól. – A házra nézett. – Még jó, hogy
nem nekem kell oda bemenni!
Figyelték, ahogy Dagný és Veigar eltakarja orrát és száját a
könyökhajlatával, majd bemegy a házba. Sem Freyr, sem az
öregember nem szólt semmit, csak nézték a függöny nélküli
ablakokon át, ahogy a lámpák fénye bejárja a házat. Egyszer
csak megálltak, és egy helyben állva forgolódtak fel-alá. Pár
pillanattal később az egyik elindult abba az irányba, amerről
érkezett, majd megjelent az ajtóban Dagný, és Freyrért
kiáltott:
– Be tudnál jönni? Találtunk egy nőt. Úgy néz ki,
megsérült, szerintem jobb, ha megnézed, mielőtt
megmozdítjuk.
Freyr a kutyát a kapitány kezébe nyomta, aki a legkevésbé
sem örült annak, hogy meg kell fognia a mocskos kis lényt, és
itt maradnia egyedül. Dagný azonban megtiltotta neki, hogy
megmozduljon, és hangjának komolysága engedelmességre
késztette. Dagný és Freyr siettükben elfelejtettek védekezni a
bűz ellen, amely láthatatlan függönyként fogadta őket az
ajtóban. De el is feledkeztek róla, amint beértek. Az a kevés,
amit Freyr a ház belsejéből látott, nagyjából megfelelt annak,
amit várt: ósdi és rozzant volt minden, bár itt-ott lehetett látni
arra tett próbálkozások nyomait, hogy felújítsák a helyet – és
még a gyenge fényben is látni lehetett, milyen rossz munkát
végeztek.
– Itt van. – Dagný helyet engedett Freyrnek, hogy
bemehessen a konyhába. – Vigyázz, ott hátul van egy lyuk a
padlón. Szerintem ne akarj beleesni, mert úgy néz ki, onnan
jön a szag.
Veigar egy ember mellett guggolt, aki arccal lefelé hevert a
földön, fejjel egy sötét tócsában, amelyről Freyr remélte, hogy
nem vér, de szinte biztosra vette, hogy az. Ez megmagyarázta
volna a kutya állapotát.
Freyr az élet jeleit kereste a nőn. Végigsimított a tarkóján.
Sértetlen volt. Megkérte Veigart, hogy hozzon neki egy kést,
és levágta vele a nőről a ruhát. Miután a sápadt hát feltárult,
megvizsgálta a gerinc többi részét is, de sem ott, sem máshol
nem talált sérülést. A nő szabálytalanul, hörögve lélegzett.
– Segíts megfordítani, de óvatosan!
Veigar sietve engedelmeskedett, és együttes erővel a hátára
fordították az áldozatot. Veigar összerezzent a döbbenettől,
amikor meglátta a sebeit. A nő arcába véres kereszteket
vágtak, és szerencséje volt, hogy megmaradt a szeme, olyan
közel haladtak hozzá a vágások. Freyr fogta Veigar lámpáját,
és odavilágított, hogy jobban lásson. Minden erejére szüksége
volt, hogy ne ejtse vissza a nő fejét a padlóra. Meg mert volna
esküdni, hogy halk, gonosz gyerekkacajt hallott a padlón
mögötte tátongó lyukból, de annyira el volt képedve, hogy
megrémülni sem tudott.
Líf volt az. Vagyis az, ami maradt belőle.
 33. fejezet

Vagy elmúlt a bűz, vagy ők szoktak hozzá, de mindenesetre

már nem érezték; legalábbis egyikük sem fogta be, vagy
fintorgatta az orrát. Túlságosan lefoglalta őket Líf istápolása,
valamint a másik két ember keresése – akiknek elvileg itt
kellett volna lenniük –, ahhoz, hogy figyeljenek a szörnyű
szagra; kétségbeesésük minden újabb üres helyiséggel egyre
nőtt. Úgy látszott, a párnak nyoma veszett, és Veigar és Dagný
is minden eredmény nélkül kereste fel az orvoslakot.
A vén tengeri medve, aki most egy konyhaszéken
kuporgott, időnként hangos sóhajt hallatott, a fejét csóválta,
és azt motyogta magában, hogy ő próbálta figyelmeztetni az
embereket, de rá sosem hallgat senki, még most sem. Freyr
nem tudta, hallja-e őt Dagný és Veigar, mivel ők lemásztak a
lyukon a padló alatti térbe. Veigar előtte lenézett, az
elemlámpa fényét követve bedugta a fejét a lyukba, de rögtön
ki is kapta belőle, és sápadtan közölte, hogy egy csontváz van
odalent. Valószínűleg egy gyereké. Freyr felállt Líf mellől,
akinek az állapota lassan, de biztosan egyre romlott, és azt
mondta, lemegy, de Dagný megragadta a karját, és az útját
állta. Aztán ő maga követte Veigart, majd nemsokára kidugta
a fejét, és megmondta Freyrnek, hogy nem az ő fia az.
Mindketten feljöttek a konyhába, hogy négyszemközt
váltsanak egy-két szót egymással. Ahogy eltűntek, Freyr
óvatosan ráhelyezte Líf fejét saját összetekert kabátjára, és a
lyukhoz ment, hogy a saját szemével lássa, Benni-e az. A
szívén megszorult a szögesdrót, és amíg le nem nézett a sötét,
alacsony térbe, úgy érezte, levegőt sem kap. Dagný azonban
nem hazudott – ez nem lehetett Benni; ahhoz túl régóta
hevert már itt a holttest.
Amikor Dagný és Yeigar visszatért, ő még mindig a padlón
hevert, fejjel a lyukban, bénultan a szomorú látványtól. Az
elnyűtt, poros iskolatáska ott hevert a csonthalom mellett,
amely valaha lélegzett, nevetett és játszott, és fogalma sem
volt róla, hol fog később meghalni. Csak a koponya, valamint
az egyik kéz ujjainak törékeny csontjai látszottak: a csontváz
többi részét eltakarta a ruha, amelyet a gyerek a halála napján
viselt. A földpadlón kagylóhéjak hevertek szanaszét, finom
por borította őket, mint mindent idelent. Freyrnek hirtelen az
az érzése támadt, hogy ez biztosan a sok évvel ezelőtt eltűnt
Bernódus. A kisfiú, akivel nem bánt kegyesen az élet, és még
kevésbé a halál. De ezt később majd biztosan megerősítik.
Freyr úgy döntött, nem mondja ki hangosan ezt a gondolatot
Dagnýnak, amikor az felkeltette a padlóról azzal, hogy ne
bolygassa a helyszínt. Ő is biztosan ugyanezt gondolta.
– Sok dolgotok van még? – Freyr ezt már a lyukba kiáltotta
le, ahová Dagný és Veigar visszamászott, és amely úgy nézett
ki, mint a pokol lejárata. A lámpák sárga fénye világította meg
a lentről felszálló port, mintha tűz égne a lábuk alatt.
Időnként nagyot villant valami, ahogy a helyszínt
fényképezték. – Kórházba kéne vinni, amilyen hamar csak
lehet!
Nehéz volt megmondani, hogy az arcán lévő vágásokon
kívül mi baja van még Lífnek; azok nem veszélyeztették az
életét, noha teljesen és végérvényesen megváltoztatták.
Csakhogy emellett tűzforró volt a teste, gyönge a pulzusa, és
szabályos időközönként vért köhögött. Valószínűleg belső
sérülései voltak, amelyek ellátás híján a halálához is
vezethettek. Sőt, ezt akkor sem lehetett kizárni, ha azonnal
kórházba viszik.
Dagný és Veigar porlepetten kecmergett ki a lyukból,
fáradtnak tűntek, és kissé emlékeztettek a kutyára, amelyet a
kapitány még mindig a karjában tartott. Dagný kezében ott
volt az iskolatáska, amelyet gyengéden tett le a
konyhaasztalra, mintha félne, hogy a bőr szétfoszlik.
– Kész vagyunk. Hogy tudjuk őt a hajóhoz vinni?
Freyr felnézett a táskáról, Dagný szemébe.
– Eszkábálnunk kell valami hordágyat. A legjobb lenne
helikoptert hívni, de szerintem gyorsabb, ha hajóval
megyünk; kritikus az állapota. – Veigarhoz és a kapitányhoz
fordult. – Rátok bízhatom a hordágyat?
Azok bólogattak, Dagný és Freyr pedig egy-egy lámpával
felfegyverkezve kilépett az éjszakába. Freyrt abban a
pillanatban újra elfogta az érzés, hogy valaki követi őket, de el
is múlt, amint útnak indultak. Talán azért volt, mert annyira a
környezetre figyelt, és nem gondolt semmi másra; azt vette
észre, hogy a legkevésbé sem izgatja, mi van itt velük, vagy
egyáltalán van-e valami. Dagný ellenben feszültnek tűnt,
mintha szerepet cseréltek volna, amikor megérkeztek a
házhoz. Egyre fel-alá pásztázott a lámpájával, mintha egy
elveszett macskát keresne.
– Szerinted megtaláljuk a másik kettőt?
Freyr válaszolni akart, muszáj lett volna mondania valamit,
hogy megnyugtassa az idegeit. Úgy érezte, óriás
hullámvasúton ül, amely fokozatosan kapaszkodik felfelé,
aztán a mélybe zuhan.
– Sikerült kiszednem Lífből, hogy a férfi, Gardar tegnap
vagy tegnapelőtt tűnt el. Nem tudja, melyik napon, és azt sem,
mióta feküdt a konyhában. De én azt gondolnám, nemrég
sérült meg. Legfeljebb egy pár órája.
Dagnýt mintha megnyugtatta volna a csevegés; a lámpa
fénysugarának rángatózó mozgása lelassult egy kissé.
– Azt megkérdezted tőle, hogy mi történt, ki támadta meg?
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudja, mit beszél, de egy
fiút emlegetett. De nevet, vagy más részletet nem tudtam
meg. Azt mondta, a fiú elvitte Katrínt; megölte és kivonszolta.
A vágások mindkét oldalon elmetszették az arcmozgást
irányító idegeket. Megbénult az arca, úgyhogy elég nehéz vele
beszélni.
Azt elhallgatta, hogy az inzulinról is kérdezte Lífet. A nő
állapota miatt ez volt az egyetlen lehetősége, hogy ezt
tisztázza, és bár valójában nem volt jelentősége, neki az egész
bensőjét felkavarta. Ha most nem tudja meg a választ, lehet,
hogy Líf magával viszi a sírba. Most, hogy Freyr így,
szépségétől megfosztva látta őt, átlátott rajta. Persze ő is hibás
volt az együttlétükben, mégis érezte, ahogy a gyűlölet
belévájja a karmait. Ha nem találkozik ezzel a nővel, miután
elhozta a gyógyszert, Benni nem hal meg. Nem így. Primitív
haragot érzett, olyat, amilyet Ádám és Éva a kígyó iránt,
miután kiűzettek a paradicsomból. így aztán nem is sajnálta
Lífet, bármilyen igazságtalan is volt ez. Szíve és lelke
megkeményedett iránta. Ezért nem óvta meg őt a nehéz
kérdésektől, ahogyan kellett volna, hanem addig feszegette
azokat, míg Líf meg nem próbált válaszolni rájuk. A válasz
homályos volt, de azt mondta, Einar, vagyis a férje, mint Freyr
emlékezett, megérdemelte. Freyr abban a pillanatban véget
vetett a kihallgatásnak; egyszerre már nem akarta, hogy a
gyanúja beigazolódjon. Líf kérdései az inzulinról túlságosan is
specifikusak voltak, és biztosan nem csak azért tette fel őket,
hogy valamivel kitöltse a csendet, ahogy Freyr akkor
gondolta.
Előrementek a ház homlokzatához, amely a falutól elfelé
nézett. Freyr megtorpant, amikor a lámpa fénye ásás
nyomaira vetült. A sötétben látta a felső részét valaminek, ami
a szeptikus tartály kellett, hogy legyen, tetején a kis
kiemelkedéssel. Freyr lassan közelebb ment, miközben külön
emlékeztetnie kellett magát, hogy levegőt vegyen. Minél
közelebb ért, annál jobban szúrta a szemét a zöld szín, amely
ébren és álmában is kísértette őt. Mikor elérte a felásott
területet, már teljes egészében látta a tartályt, noha annak
alsó részét hó borította. Tengeralattjáró. Zöld tengeralattjáró.
Ha kissé hunyorgott, gond nélkül meglátta a hasonlóságot.
Széles, hengeres test, a tetején egy kis kidudorodással; már
csak a periszkóp hiányzott róla.
– Várj egy pillanatig, Freyr! Előbb belenézek! – Dagný
hátrébb tolta Freyrt a gödörtől. – Nehogy nekem beleess!
Kificamíthatod a bokádat, vagy még rosszabb.
Freyr semmiképpen nem esett volna nagyot, de tudta, hogy
igaza van. Mostani állapotában talán még a kezét sem emelte
volna fel, hogy tompítsa az esést. így csak nézte, ahogy Dagný
lelép a gödörbe, felkapaszkodik a tartályra, és odakúszik a
nyíláshoz, amelyen át Benninek be kellett másznia. A fedelet
leszorítva könnyedén kioldotta a zárat, és Freyr újra szúrást
érzett a szívében; a férfi, akivel karambolozott, indulás előtt
biztosan észrevette, hogy a fedél nyitva van, és lezárta. Újabb
„mi lett volna, ha” került a listára. Mi lett volna, ha nem teszi?
Sikerült volna Benninek belülről kinyitnia a fedelet, és
kidugnia a fejét? Meglátta volna a többi sofőr, és megállítják
az autót?
Dagný levette a fedelet, és bevilágított a tartályba. Az üres
tér ettől valóságos lámpássá vált; zöld fényt árasztott,
hasonlót az északi fényhez. És a belsejében megjelent egy
árnyék. A fájdalom rosszabb volt, mint amit Freyr valaha is el
tudott képzelni; mintha hatalmas tűz mellett állt volna, azzal
a különbséggel, hogy ez a belsejében ébredt, így hiába is
fordult volna el tőle. Apró csontkéz formáját vélte kivenni az
árnyékból. Benni.
A tenger mindent megtett, hogy még elviselhetetlenebbé
tegye Freyr számára a hazautat. A gyomra a hajóval
összhangban emelkedett és süllyedt, a teste azonban képtelen
volt hányással könnyíteni magán. Egy pádon ült a
kormányosfülke mögötti szűkös utastérben, és kifelé bámult.
Bár a szeme látta, mi van előtte, az agya képtelen volt
feldolgozni az információt; csak bajosan tudta volna leírni,
amit lát. Líf meghalt; nem sokkal azután lett vége, hogy
kihajóztak a nyílt vízre; cigarettát kért, halkat sóhajtott, aztán
a feje lassan oldalra billent. Freyr hiába próbálta
újraéleszteni. Az, hogy megint a száján érezte a száját, ilyen
körülmények között, már-már túl sok volt neki.
– Freyr! – Dagný vele szemben kuporgott. – Mindjárt
megérkezünk. Hogy érzed magad?
– Jól. – Ez hazugság volt, amit mindketten tudtak.
– A fiadat visszahozzák, amint reggel lesz. Gondoskodom
róla. – Freyr nem felelt, szükségtelen volt. – Belenéztem a
táskába. Bernódusé volt. – Egy erőteljes hullám kis híján
felborította Dagnýt, de sikerült megkapaszkodnia Freyr
térdében. – A tartalma gyakorlatilag sértetlen, és találtam egy
noteszt is, amibe az eltűnése után írt. – Freyr erre sem
reagált, így Dagný folytatta: – Elmondja benne, mi történt
vele. Elég durva. Lefénymásoltatom neked későbbre, ha
akarod.
Freyr bólogatott. Talán elolvassa, talán nem. Ebben a
pillanatban csak egyedül akart lenni. Teljesen egyedül. Már
nem érezte Benni jelenlétét, és majdnem biztos volt benne,
hogy a fiuk Sara álmaiban sem jelenik meg többé. Nem tudott
nem arra gondolni, hogy a volt feleségének hiányozni fog a
gyerek. Ahogy neki máris hiányzott.
Úrsúla csöndesen sírdogált. Sós könnyei belefolytak a
szeme alatti, még be nem gyógyult sebeibe. Biztosan fájt neki,
de nem mutatta.
– Elment – dörzsölgette eres kezét. – Már nincs itt.
– Pontos ez a leírás arról, ami történt, Úrsúla? Jól
emlékszik rá? – Freyr letette a papírt, amelyből az imént
hangosan felolvasott. Dagnýtól kapta a Hesteyriből való
visszatérésük másnapján, amikor is a nőnek az álmatlan
éjszakát követően reggel első dolga volt megkeresni őt. El
akarta olvasni, mielőtt Dagný visszamegy Hesteyribe az
erősítéssel, hogy tovább keressék az eltűnt házaspárt, és
visszahozzák a városba Benni és Bernódus földi
maradványait. Sajnos a kutatást egy nappal el kellett
halasztani a rossz idő miatt, így a csapat most volt ott a
faluban, valószínűleg keményen dolgozva azon, hogy
elvégezzék a feladatukat, mielőtt besötétedik. Remélte, hogy
tiszteletben tartják a fiát, és finoman bánnak apró csontjaival;
jobban szerette volna maga visszahozni őket, és éppen csak
térdre nem esett Dagný előtt, hogy engedélyezze neki, de
mindhiába.
– Nem is akartak a barátaim lenni; csak úgy csináltak.
Miután Bernódus eltűnt, ugyanúgy bántak velem, ahogy
addig. Kegyetlenül. – Úrsúla egyre erősebben dörzsölte a
kezét, mintha össze akarná fonni az ujjait. – Ő volt az egyetlen
barátom, és ők rávettek, hogy eláruljam őt. Elhitették velem,
hogy közéjük tartozhatok. A népszerűek közé. A szépek közé.
– Keze megállt a mozgásban. – De nem mondták komolyan;
hazudtak. Miután eltűnt, minden ugyanúgy ment tovább,
mint azelőtt.
 Freyr nem tudta, mit mondjon. Nem olvasta fel az
asszonynak a teljes szöveget; kihagyta az utolsó bejegyzést,
amelyben a fiú bosszút fogadott, és arra kérte azt, aki a
szöveget megtalálja, gondoskodjon róla, hogy mindenki, de
különösen Úrsúla megkapja, amit érdemel. Ez valóra is vált;
az őt csúfoló gyerekek felnőttként mind szörnyű halált haltak,
és a tanárnőt, aki vak maradt a problémára, érte utol először a
végzet. A fiú csupán az apját kímélte meg, ami jellemző volt a
gyermeki hűségre. A haldokló gyerek bosszúvágyát és
haragját leszámítva azonban, amelyek a szöveget jellemezték,
megdöbbentő volt a hasonlóság Benni sorsával. Annyira, hogy
Freyr egyelőre nem is volt képes elgondolkodni rajta. Talán
majd akkor, ha újra megbékélt az élettel, ami egyelőre távoli
álomnak tetszett.
– A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, Úrsúla. De kinőnek
belőle. Ki tudja, talán barátok lettek volna, ha maga nem
betegszik meg, és nem kell Reykjavíkba mennie.
– Szólnom kellett volna valakinek. De nem mertem. Azzal
fenyegettek, hogy megvernek, és elmondják a rendőrségnek,
hogy én tehetek róla, nem ők. Ki hitt volna nekem
mindannyiuk ellen?
Freyr távozni készült, összehajtogatta a papírt, és bedugta
Úrsúla orvosi kartonjába. Bernódus története odakerült egy
idős asszony EKG-görbéi és gyógyszerezési dokumentumai
közé, aki már régóta elvesztette a kapcsolatát az úgynevezett
valósággal – ami talán nem is volt meglepő. Zavart elméjének
nyilván nehezére esett feldolgozni a történteket. Nézni, ahogy
új társai kínozzák a fiút, aki a barátságát adta neki, hallgatni,
amint szörnyű csúfnevekkel illetik, azt mondják neki, hogy
ronda és mocskos, amit azért találtak ki, mert nem akart
zuhanyozni tornaóra után. Most viszont találtak valami új
dolgot, amivel csúfolhatták. Azzal gúnyolták, hogy olyan
szegények, hogy az apja még keresztet sem tudott állíttatni az
anyja és az öccse sírjára, azért kellett a fia hátába vésnie.
Amikor Bernódus megpróbált elmenekülni előlük, üldözőbe
vették, és lekergették egész a kikötőbe, ahol zsákutcába került,
és nem maradt más lehetősége, mint hogy egy hajón bújjon el,
amely éppen felszedte a horgonyt. A gyerekek a móló végén
álltak, és nézték, ahogy a hajó kifut, miközben a kisfiú egy
darab vitorlavászon és egy halom összegabalyodott háló alatt
lapult, rettegve attól, hogy a tengerész észreveszi, visszaviszi a
mólóra és otthagyja. Leírása alapján az fájt neki a legjobban,
hogy rejtekhelyéről kilesve ott látta a kínzói között Úrsúlát, és
szembe kellett néznie azzal, hogy a kislány önként vett részt a
kínzásában, és semmit nem próbált tenni, hogy segítsen neki.
A hajó Hesteyriben kötött ki, és amikor a tengerész elment
a dolgára, amiről Bernódus sosem tudta meg, mi lehetett, a
kisfiú úgy döntött, kioson a partra, és elhozza a kereszteket
anyja és öccse sírjáról, hogy megmutassa a bandának,
tévedtek. Csakhogy mire kirángatta őket a földből, a hajó
elment, és otthagyta őt egyedül az elhagyott faluban, ahol
valaha élt. Télen pedig szinte senki sem járt oda.
Sokáig élt benne a remény, hogy valaki majd csak érte jön;
az egyik gyerek, aki látta őt elhajózni, szól valakinek, és a
rendőrség utánajár, hová vitte a hajó. A parti kagylókon élt,
mivel horgászfelszerelése nem volt, és nem is tudta, hogyan
kell készíteni. Régi otthonában húzta meg magát, mivel
máshová nem mert betömi, attól félve, hogy ezért bajba kerül,
amikor érte jönnek. Ahogy egyre hidegebb lett, kénytelen volt
az alacsony pincegödörben menedéket keresni, mivel itt volt
még a legmelegebb, de ez sem ért semmit. A hideg rátalált, és
nem eresztette, amíg meg nem halt. Erről persze nem volt
leírás, de arról igen, hogy a fiú ujjai megfeketedtek, ami arra
utalt, hogy fagyásoktól szenvedett; orvosi ellátás nélkül ezt az
állapotot hamarosan követi a szepszis és a halál, és az ezután
következő üres oldalak is erről tanúskodtak.
– Miért nem találtak rá előbb? – Úrsúla hangja megtört és
rekedt volt; régóta nem beszélt már egyszerre ennyit senkivel.
Mintha súlyos terhet vettek volna le a válláról. Talán így
értette: Mi lett volna, ha már harminc évvel ezelőtt
megtalálják? Vagy negyven? Normálisabb életem lett volna
akkor?
– A ház üresen állt, évtizedekig nem lépett be az ajtaján
senki. Azt hallottam, azok, akik ősszel odamentek a saját
házukat biztosítani a tél ellen, bedeszkázták annak az ablakait
és ajtajait is, de három évvel ezelőttig még egy kis időre sem
lakott ott senki. Az az ember, aki akkor odament felújítani,
biztos nem látott valami jól, mert leparkettázta a csapóajtót,
amivel majdnem elintézte, hogy a fiú még sokkal, sokkal
tovább rejtve maradjon a világ elől.
– Aznap éjjel, amikor meghalt, betört az iskolába. Bosszút
állt a síron túlról. Én már tudtam, hogy halott, mert akkor
jelent meg nekem először. Azóta láttam őt. És hallottam. –
Freyr szemébe nézett, és mintha meglepte volna, hogy nem
látja ott azt a hitetlenkedést, amellyel nyilván sokszor
találkozott az évek során. – De most elment, és nem fog
visszajönni. Talán azt akarta, hogy megtalálják.
– Lehet. – Most először azóta, hogy elkezdte kezelni az
asszonyt, Freyr nem akart beleszólni abba, amit Úrsúla
mondott, mivel az kezdett végre értelmet nyerni. Ha, és
amennyiben a betörésnek ez a furcsa magyarázata helyes,
akkor ugyanaz a halott fiú tombolt az óvodában is? És ha igen,
miért? Ha kissé szabadjára engedte volna a képzeletét, talán
eljut arra a következtetésre, hogy a betörés kapcsolatban van
a reykjavíki trió Hesteyribe érkezésével, de nem volt értelme
ezen töprengeni. A rejtély talán örökre megoldatlan maradt.
Ahogyan az is, vajon Bernódus sürgette-e Benni megtalálását
abban a reményben, hogy ily módon az ő maradványai is
előkerülnek, és elnyeri végre a rég áhított békét. Ám a
tragikus történet mindenképpen megnyugtató véget ért.
Úrsúla kivételével mindenki, aki bántotta Bernódust, halott
volt, és a fiút már semmi sem kötötte ehhez a világhoz. Freyr
megengedte magának a halvány reményt, hogy a sötét
éjszakának vége.
– Fáradt vagyok. – Úrsúla becsukta a szemét. – Azt hiszem,
ma jól fogok aludni. – Letette a fejét a párnára, és elfordult
Freyrtől. – Milyen furcsa lesz.
Mint annyi minden. Freyr elköszönt, és távozott. Túl fáradt
és szomorú volt, és túlságosan máson járt az esze ahhoz, hogy
felfigyeljen a halk vihogásra, amely a szobából hallatszott,
miután becsukta az ajtót.
Freyr letekert ablakkal hajtott el a szociális otthontól. A
hideg téli levegő felélénkítette egy kicsit. Tudta, hogy a Bennit
szállító hajó hamarosan várható, és ott akart lenni a mólón,
amikor megérkezik. Valószínűleg előtte még az autóban is
üldögélnie kell egy ideig, de ez sem zavarta; ennél most
semmi sem volt fontosabb a számára. Leparkolt a kikötőben,
és hátradöntötte az ülését, hogy kényelmesebben üljön. Aztán
kinézett a tengerre, és remélte, hogy az a fekete pont a
láthatáron a hajó, még akkor is, ha az a végső megerősítését
hozta a számára annak, hogy minden remény elveszett. Ha
letudta a formaságokat, nem sok minden marad, amin majd
törnie kell a fejét. Csak a munka, az evés és az alvás jutott az
eszébe, meg még esetleg az, hogy gondját viseli a kutyának,
amely a jelek szerint senkinek sem kellett, és Pattinak vagy
Hvuttinak hívták. Úgy tűnt, mindkettőre hallgat.
Talán hosszabb, fizetés nélküli szabadságra megy, és
letelepszik messze mindentől, az emberektől és a civilizációtól
egyaránt. Eszébe jutott a hesteyri ház, amelyet annyi fuldokló
látott a fjordról az évek során. Lehet, hogy olcsón hozzá tudna
jutni.
A tulajdonosok vagy meghaltak, vagy eltűntek, neki meg
volna mivel foglalkoznia; megpróbálhatná helyreállítani, és
akkor talán megszűnne az a negatív aura, amely mintha
körbevenné.
Nézte a közeledő hajót. A tenger meglepő módon
tükörsima volt, mintha Bennit tisztelné meg ezzel. Meleg
könnycsepp csordult le Freyr arcán. Mintha magával vitte
volna lelkéből a fájdalom legrosszabbját, és most kicsit jobban
érezte magát. Elhatározta, hogy megteszi ezt a dolgot a házzal.
Magával viheti a kiskutyát, sőt Dagnýt is áthívhatja olykor;
vagy az ápolónőt, aki Lífre emlékeztetett, de csupán a
külsejében. Talán még Sara is szeretné végre látni a helyet, és
esetleg meg is békélne vele és az élettel. Sírása, amikor Freyr
közölte vele a hírt, a megfelelő fajtának hallatszott; kezdetét
vette végre az egészséges gyászmunka. Lehetségesnek tűnt,
hogy, bár soha nem házasodnak össze újra, barátok lesznek,
és talán Freyr számára Hesteyri volt az a hely, ahol békésebb,
boldogabb életet élhetett. Ennyi jó talán mégis kisült az
egészből. Gyönyörű, keserédes emlékeik vannak Benniről,
amelyeket nem lehet elvenni tőlük, és ha Sara meglátogatja
őt, talán együtt, nyugalomban emlékezhetnek rá, veszekedés,
valamint a régi problémák felújítása helyett. Egyvalami biztos
volt: hogy ez mindkettőjüknek jót tenne.
Eldöntötte, hogy megveszi és rendbe hozza a házat.
Katrín nézte, hogy himbálják a fjord hullámai a hajót, míg
őt magát senki sem vette észre, ahogy a parton állt. Furcsán
érezte magát, mintha részeg volna – nem nagyon, csak
szédült egy kicsit, és hirtelen olyan egyszerűnek látott
mindent. Víz csöpögött a ruhájából a hófödte földre, és
nyomot húzott utána az orvosiak mellett, át a patakon, és a
ház, az ő háza felé. Valami zörgést hallott, a száraz, elsárgult
aljnövényzet recsegett mögötte, de rá sem hederített. Semmi
sem számított már, csak a mélyen a bensőjében fortyogó
harag. Ez az ő otthona, és többé semmi sem zavarhatja itt
meg. Majd gondoskodik róla.