1.

Memóriák logikai osztályozása (asszociatív, cache, disc cache, virtuális

tárkezelés).

Cache memória: A központi memória és a processzor között helyezkedik el. Célja a

memória elérésének meggyorsítása. A kulcsok szerepét a memóriacím játssza, az értékek
szerepét az adott címen elhelyezkedő adat. Amikor a processzor megcímzi a memóriát, hogy
onnan olvasson, először a cache kapja meg a címet. Ha itt megtalálható az adott cím, akkor a
hozzá tartozó érték továbbításra kerül a processzorba. Ha nem, akkor cache-miss állapot lép
fel, és az adott adatért el kell menni a központi memóriába és betölteni onnan. Írás esetén a
cím a hozzá tartozó adattal egyből a cache-be kerül, majd innen továbbítódik a memóriába.
Problémát okoz többprocesszoros környezetben az, ha minden processzor saját cache-sel
rendelkezik, mert ekkor a memóriavezérlőnek figyelnie kell arra, hogy ha egy
memóriatartalom megváltozik, akkor annak változása az összes cache-ben tükröződjön.
Annak oka, hogy a viszonylag kisméretű cache memória tekintélyes gyorsulást okoz, abban
rejlik, hogy a programok lokálisak.

Disc cache memória: Olyan memóriaterület, ahol a lemezről egyszer már beolvasott adatok
tárolódnak. Olyan asszociatív memória, ahol a kulcs nem más, mint egy adott adatblokk címe
a lemezen, az érték pedig az adott adatblokk tartalma. Szinte minden esetben szoftver, amely
figyeli a lemezműveleteket és megpróbálja csökkenteni a fizikai műveletek számát. Két
alapvető megoldási módszer létezik: a disc cache számára szükséges memória a központi
memória egy területe, vagy pedig a lemezt vezérlő egységen helyezik el ezt a memóriát.
Ha a központi memóriában helyezzük el, akkor a processzor futtatja, ami leterheli azt. Előnye
viszont, hogy a cache program tudhat a lemez logikai felépítéséről, a fájlok szervezéséről, és
ennek függvényében optimalizálhat. További előnye, hogy ha az olvasni kívánt adat már a
cache-ben van, akkor nem szükséges a diszk-vezérlőt dolgoztatni. Írás esetén a cache program
tudhatja, hogy melyek azok a lemezblokkok, amelyek a fájlrendszer létfontosságú részei, így
azok esetében nem alkalmazhatja a késleltetett kiírást (delayed write).
A lemezvezérlőn lévő cache nem foglalja le a központi processzor teljesítményét, pusztán
fizikai jellemzők alapján tud okoskodni. Nagy hibája még a rendszernek, hogy a lemezvezérlő
és a memória között minden esetben át kell vinni az adott adatblokkot, így ennek a
megvalósításnak csak igen gyors kapcsolat esetén van létjogosultsága.

Virtuális memóriakezelés: Az operációs rendszer minden egyes folyamatnak ad a központi

memóriából egy akkora részt, amelyben a folyamat még úgy ahogy működik, és a
folyamatnak csak azt a részét tartja a központi memóriában, amely éppen működik. A
folyamatnak azt a részét, amelyre nincs szükség, ki kell rakni a háttértárra (lapozási területre).
Memóriakezelő egység (MMU): A központi egységen található, és azt figyeli, hogy olyan
kódrészre kerül-e a vezérlés, amely nincs benn a központi memóriában. Ha a memóriakezelő
egység azt találja, hogy ez az eset áll fenn, akkor az operációs rendszert arra utasítja, hogy
rakja ki a háttértárra a folyamatnak azt a részét, amely jelenleg a memóriában van, és azt a
részt hozza be a helyére, amelyre ezután szükség lesz.
Lapozás: Ezzel a művelettel történik leggyakrabban a virtuális memória kezelése. Ha egy
program végrehajt egy olyan utasítást, amely a memória valamelyik rekeszére hivatkozik,
akkor ezt a címet először a processzor átadja az MMU-nak, ami majd egy fizikai memóriabeli
címet állít elő belőle. Az MMU egy kapott virtuális címhez tartozó lapról megvizsgálja, hogy
az érvényességi bitje 1-e. Ha igen, akkor a megadott laphoz tartozó lapkeret sorszámát
visszaadja a CPU-nak, és az a kívánt adatot a megfelelő rekeszből megszerzi. Ha az
érvényességi bit 0, akkor egy hardver-interrupt keletkezik, amit laphibának neveznek.
Szegmentált memóriakezelés: A program több szegmensben is tárolhat adatokat, és
mindegyik szegmenshez külön-külön laptábla tartozhat. Minden szegmensnek van egy
dinamikusan változtatható mérete.