GAIA HALVÁNYULÓ ARCA

ÚJ POLIHISZTOR
 JAMES LOVELOCK

GAIA
HALVÁNYULÓ ARCA
Utolsó figyelmeztetés

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
James Lovelock: The Vanishing Face of Gaia. A Final Warning
London, Allen Lane (an imprint of Penguin Books), 2009

Fordította
Barna László

A fordítást az eredetivel egybevetette

Láng László

ISBN 978 963 05 8923 9

ISSN 2062-1477

Kiadja az Akadémiai Kiadó,

az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.
www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2010

© Barna László, 2010

© Akadémiai Kiadó, 2010

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás,

a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát,
az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary
Szeretett feleségemnek, Sandynek
Tartalom

Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9

Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13

1. Utazás téren és időn át . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15

2. A klíma előrejelzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39

3. Következmények és túlélés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65

4. Energia- és élelmiszerforrások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85

5. Bolygómérnöki beavatkozás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117

6. A Gaia-elmélet története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131

7. Gaia különböző percepciói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151

8. Zöldek legyünk-e vagy sem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165

9. Egy következő világ felé . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181

Fogalomtár . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197

Ajánlott irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 205

7
Előszó

Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt az Apollo 8 űrhajósai Hold kö-
rüli pályán keringve lefényképezték a Földet – a földi bioszféra képe
éles kontrasztban áll a Hold steril felszínével, amelyen éppen akkor
jelentek meg az emberi lábnyomok. Az Apolló felvételei ráébresztették
a világot arra, hogy a „Föld-űrhajó” mennyire sérülékeny, hogy épség-
ben való fenntartása ökológiai kötelességünk. Mindennek volt egy má-
sik, szintén globális hatású lecsapódása is, méghozzá nem egy kép,
hanem egy lebilincselően izgalmas, romantikus színezetű, új fogalom
formájában. Ez a Gaia-gondolat, amelynek a lényege az, hogy a Föld
bioszférája úgy viselkedik, mintha a bolygó egyetlen, hatalmas élő or-
ganizmus lenne.
A Gaia-koncepciót korunk minden bizonnyal egyik legeredetibb
és legnagyobb hatású tudósának, James Lovelocknak a lényeglátása
alkotta meg. Véleménye szerint fajunk soha nem tapasztalt igénybevé-
telnek teszi ki a bolygónkat, a klímaváltozás pedig egy végletesen elsze-
gényedett ökológiájú, az ember számára alig élhető világhoz vezethet.
Koncepciójának még ijesztőbb (és még több vitát kiváltó) aspektusa,
hogy szerinte talán már magunk mögött is hagytuk azt a pontot, ahon-
nan még vissza lehetett volna fordulni.
Bolygónk közel négy és fél milliárd éves. Ha valamiféle földönkívü-
liek a születése óta figyelemmel kísérnék a sorsát, vajon mit láthatná-
nak? Az eltelt hosszú idő során a változások majdnem mindig folya-
matosan, egyúttal azonban fokozatosan következtek be. A kontinensek

9
vándoroltak, a jégtakaró vastagodott és vékonyodott, a globális hőmér-
séklet emelkedett és süllyedt, fajok alakultak ki, fejlődtek tovább és
haltak ki.
A földtörténet egy rövidke, egymilliomod résznyi, legutolsó szakaszá-
ban azonban – ami csupán néhány ezer évet tesz ki – a vegetáció össze-
tétele sokkal gyorsabban kezdett változni, mint korábban bármikor. Ez
jelezte a mezőgazdaság megjelenését. A változás üteme az emberiség lé-
lekszámának növekedésével, a városi és ipari fejlődés kibontakozásával
tovább gyorsult. A fosszilis energiahordozók felhasználása a szén-dioxid
légköri előfordulásának abnormálisan gyors növekedését eredményezte,
megváltozott az éghajlat, és a világ melegedni kezdett.
Ha a bolygónkat figyelő földönkívüliek értenének az asztrofizikához,
akkor magabiztosan megjósolhatnák, hogy amikor majd felragyog a
Nap, és végül „vörös óriásként” ellobban, a bioszféránkra pusztulás vár.
De vajon láthatták-e előre ezt a Föld élettartamának felénél hirtelen fel-
lépő „lázat” – ezeket az emberi eredetű változásokat, amelyek látszólag
eszeveszett sebességgel követik egymást?
És vajon mit láthatnak majd képzeletbeli megfigyelőink a következő
száz év során? Vajon a stabilitás időszaka követi-e a rohamokat? És ha
igen, akkor vajon Földünk bekövetkező stabil állapotában továbbra is
alkalmas marad-e az emberi életre? Vagy nem szándékolt beavatkozá-
saink bolygónkat már visszafordíthatatlanul átbillentették egy új és
sokkal forróbb klímaállapotba? Ha így van, akkor a most élő állat- és
növényfajokból mennyi lesz képes fennmaradni?
Ezek a kérdések – a klímaváltozás és a biodiverzitás eltűnése – a nem-
zetközi érdeklődés középpontjába kerültek. James Lovelock sokat tesz
azért, hogy ott is maradjanak. Sok tudós néz fel tisztelettel rá – köztük
jómagam is. Individualista életpályája üdítő ellenpontja annak a speci-
alizált, kváziipari stílusnak, amiben a legtöbb kutatás zajlik. A hatvanas
években egy olyan érzékeny műszert tervezett a légköri szennyezés leg-
apróbb nyomainak kimutatására, hogy eredményei sok kollégánk szá-
mára hihetetlenek voltak. Nem lekötelezettje egyetlen intézménynek
sem. Szabadon lépi át a tudományágak határait, amelyek általában kere-
tek közé szorítják az „intézményi” gondolkodókat.
James Lovelock elméjének és egyéniségének fénye ragyogja be ennek
a fontos és olvasmányos könyvnek az oldalait. Világosan, sőt szórakoz-
tatóan fogalmaz, számos találó analógiára támaszkodva. Egyúttal szen-

10
vedélyesen érvel, gondolatait egy kiemelkedő életpálya alapozza meg.
Amellett, hogy kitűnő tudós, ékesszólóan buzdít a cselekvésre is.
Sokan még mindig reménykedünk abban, hogy civilizációnk zök-
kenőmentesen léphet át egy alacsonyabb szénszennyezettségű, kisebb
népességű világba – minden trauma és katasztrófa nélkül. Ez a pozitív
végkifejlet viszont elszánt és azonnali cselekvést követel a kormányok-
tól. A gyors cselekvés feltétele azonban, hogy a folyamatos meggyőző
kampányok képesek legyenek átalakítani a közgondolkodást és az élet-
stílust. A „tiszta energia” előállításának olyan prioritást kell kapnia az
egész világon, mint amilyennel a hatvanas években az amerikai kormány
kezelte az Apolló-programot.
Nekünk, tudósoknak abban kellene versenyre kelnünk egymással,
hogy utolérjük James Lovelock találékonyságának szintjét; az ő elkö-
telezettségének és másokkal való törődésének pedig ösztönzésül kell
szolgálnia minden polgár számára. Nem túlzás azt állítani, hogy civilizá-
ciónk hosszú távú jövője azon áll vagy bukik, hogy az ebben az izgalmas
könyvben felhangzó utolsó figyelmeztetés mennyire széles körben talál
meghallgatásra.
Martin Rees
Trinity College, Cambridge
2009. január

11
3. Következmények és túlélés

Amikor valaki felfedezi – már túl későn –, hogy valószínűleg gyógyítha-

tatlan betegségben szenved, és csak hat hónapja van hátra, az első reak-
ciója a sokk. Ezt követi a tagadás: a kétségbeesett próbálkozás különbö-
ző kezelésekkel vagy az alternatív gyógyászattal. Végül a beteg, ha elég
bölcs hozzá, elér a nyugodt elfogadás fázisába. Tudomásul veszi, hogy
nem kell félnie a haláltól, és mindenki meghal egyszer. Ha a halálos kór
a rák, akkor a hospice-mozgalom – ez a csodálatos szervezet, melyet az
áldott Dame Cicely Saunders alapított – gyakran problémamentesebbé
teszi az elmúlást, mint amilyen a kezdet volt. A tudósok is, akik tisztá-
ban vannak a Föld valós állapotával, az orvosokhoz hasonlóan figyel-
meztetik a kormányokat a kór halálos komolyságára. Most látjuk, mik
a reakciók. Először minden szinten a tagadás jött, majd a kétségbeesett
gyógymódkeresés. Ahogyan betegként magunk is megpróbálkozunk az
alternatív gyógyászattal, úgy kapnak a kormányok is számtalan ajánla-
tot alternatív üzleti köröktől és lobbistáiktól a bolygó „megmentésére”
– természetesen a fenntarthatóság elvét követő eljárásokkal, a remény
fájdalomcsillapítójával pedig valamelyik zöld hospice szervezet szolgál.
Ha az olvasó kételkedne a vázolt sötét kilátások realitásában, hadd
emlékeztessem azokra az erőkre, amelyek éppen most viszik a Földet
a melegházba. Köztük vannak a mezőgazdaságból és az iparból növek-
vő tömegben áramló, üvegházhatású gázok, valamint a sarkvidéki és a
trópusi, egyaránt a globális felmelegedéstől sérült, természetes ökoszisz-
témák gázai. A hatalmas óceáni ökoszisztémák már nem képesek meg-

65
 8

6
Globális hőmérsékletemelkedés

1900 1950 2000 2050 2100

év

3.1 ábra. Hőmérséklet-emelkedési előrejelzés az északi féltekén az elkövetkező száz évben

azon modell-előrejelzés szerint, amelyet Peter Stott idézett a különösen forró 2003-as eu-
rópai nyárról írt 2006-os cikkében. Az ábrán látható vonal szabadkézzel rajzolt, és nem
tekintendő pontosabbnak, mint egy táblára rajzolt vázlat.

kötni és a mélybe juttatni a szén-dioxidot, mert az óceán a felmelegedés

nyomán pusztasággá válik és elsavasodik; ezen felül ott van az elolvadó
havat és jeget felváltó óceán és a sötét földfelszín által többletként el-
nyelt, a napból származó sugárzó hő is. Mindegyik tényező növekedése
külön-külön is hőtöbblettel jár, együttesen pedig jelentősen erősítik az
általunk okozott felmelegedést. Látva ennek a kombinációnak az erejét
és azt, hogy a Föld jelenleg mennyire képtelen az ellenállásra, a szén-dio-
xid-szint és a hőmérséklet stabilizálását célzó erőfeszítéseket nem fogha-
tom fel többnek-másnak, mint bolygóméretekben alkalmazott alternatív
gyógyászatnak.
Amennyire tudom, sem Balin, sem egyetlen korábbi ENSZ-találkozón
sem akadt senki, akit közvetlenül Gaia sorsa aggasztott volna, vagy az,
hogyan reagál az élő Föld mindarra, amit teszünk vele. Pedig a helyzet

66
az, hogy a Föld felmelegedésével – még jóval a 2050-es határidő előtt – a
Föld saját működése nyomán kerül olyan mennyiségű üvegházhatású
gáz a légkörbe, és változik úgy az albedója, hogy az ebből származó fel-
melegedés meghaladja az általunk kibocsátott gázok hatását.
Nincs szilárd tudományos megalapozottsága annak a feltételezésnek,
hogy az éghajlat a gázkibocsátás visszafogása révén stabilizálható len-
ne 550 ppm-es szén-dioxid-szint és két Celsius-fokos átlaghőmérsék-
let-emelkedés mellett. Valószínűbb, hogy a Föld rendszere már ráállt a
visszafordíthatatlan változás útjára, még abban az esetben is, ha teljes
mértékben végrehajtjuk a kibocsátás az ajánlás szerinti hatvanszázalé-
kos csökkentését.
Meglepő a politikusok korlátoltsága, hogy hajlandók voltak évtize-
dekre előre szóló cselekvési programokat elfogadni. Lehet, hogy voltak
tudósok, akik figyelmeztettek ennek abszurditására, de ha így is lett
volna, nem figyelt rájuk senki. Még ha 60 százalékkal, évi 12 gigaton-
nára csökkentjük is a szennyező gázok kibocsátását, az sem lesz elég.
Már korábban többször beszéltem róla, hogy a lélegzés tekintélyes for-
rása a szén-dioxid-kibocsátásnak – de vajon tudják-e a kedves Olvasók,
hogy a hétmilliárd ember, valamint házi- és haszonállataik kilélegzése és
egyéb gázkibocsátása a keletkező üvegházhatású gázok 23 százalékáért
felelős? Ha mindehhez hozzáadjuk a teljes élelmiszerciklusban (terme-
lés–betakarítás–kereskedelem–elkészítés) felhasznált fosszilis energia-
hordozókat, akkor már az összes szén-dioxid-kibocsátás felénél járunk.
Gondoljunk a mezőgazdasági munkagépekre, az élelmiszer-szállításra, a
műtrágya és a növényvédő szerek szállítására, az előállításukhoz felhasz-
nált energiahordozókra, az útépítésre és -karbantartásra, a szupermar-
ketekre és a csomagolóiparra – és akkor még nem esett szó a főzéskor,
hűtéskor és élelmiszer-előkészítéskor felhasznált energiáról. És mintha
ez még mind önmagában nem lenne elég, gondoljunk csak bele, hogy
a mezőgazdasági területek Gaia szolgálatában mennyire nem képesek
betölteni az általuk kiszorított erdők korábbi szerepét. Ha pusztán az-
zal, hogy állatainkkal itt élünk a földön, a szén-dioxid-kibocsátás közel
feléért vagyunk felelősek, akkor nem látom, hogyan lehetne 60 százalé-
kos csökkenést elérni jelentős áldozatok nélkül. Tetszik vagy nem, mi
magunk vagyunk a probléma, mégpedig a Föld rendszerének részeként,
s nem olyan létezőként, ami azon kívül vagy felette állna. Amikor a világ
vezetői arra kérnek bennünket, hogy kövessük őket a hívogató zöld me-

67
zőkre, előbb meg kellene bizonyosodniuk arról, hogy csakugyan szilárd,
füves talaj van-e ott, és nem pedig egy mohával benőtt mocsár.
Az egyetlen, közel teljesen biztos következtetés, amit levonhatunk a
klímaváltozásból és a rá adott emberi válaszreakcióból: már csak kevés
időnk van a cselekvésre. Arra hívok fel tehát, hogy a körülményekhez
való alkalmazkodást tekintsük legalább annyira fontosnak, mint az elfo-
gadott cselekvési tervek keretében végrehajtandó kibocsátáscsökkentő
próbálkozásokat. Nem tarthatunk ki amellett a feltételezés mellett, hogy
mivel kíméletes módon nem lehet csökkenteni az emberiség lélekszá-
mát, elégséges, ha javítunk az emberi szénlábnyomon. Túl sokan vannak
azok is, akiknek csak a szén-dioxid-kvótával való kereskedésből nyerhe-
tő profit lebeg a szemük előtt. Nem csupán egyedül a szénlábnyom ká-
ros a Föld számára; az emberek lábnyoma nagyobb és halálosabb.
Ma már kézzel foghatóak a 430 ppm szén-dioxid-egyenérték felet-
ti szinten felgyülemlett üvegházhatású gázok káros következményei.
A szárazföldi ökoszisztémák pusztulása, a szárazföldnek és az óceán
felszínének terméketlenné válása, a sarki jég eltűnése – mindezek együt-
tesen pozitív visszacsatolásként erősítik a folyamatot, és valószínűleg
visszafordíthatatlan felmelegedésre ítélik a Földet. Lehet, hogy nincs
más megoldás, mint a globális hűtési eljárások közvetlen alkalmazása
– ezeket az ötödik, a bolygómérnöki beavatkozásokról szóló fejezetben
tárgyalom –, köztük a légkör nagyarányú dekarbonizációja az elemi
szén eltemetése révén. Attól függetlenül, vajon ezekkel a módszerekkel
sikerül-e visszahűtenünk a Földet korábbi, önszabályozó, interglaciális
állapotába, alkalmazkodással fel kell készülnünk a kudarcra is.
A bökkenő csak az, hogy túlságosan sokan élünk úgy, ahogyan élünk
– Paul és Ann Ehrlich írt erről negyven évvel ezelőtt A népesedési bomba
című könyvében.* Persze senki sem figyelt oda. A szerzők hajlottak
ugyan a túlzásokra, de a túlnépesedés veszélyeiről szóló meglátásaik
helyesek voltak. Elméletben ehetnénk kevesebbet, energiát spórolva
ezzel, de a gyakorlatban ezt sosem fogjuk megtenni, hacsak rá nem
kényszerítenek bennünket. Túlnépesedésünk és a kapcsolódó gázter-
helés következményei alig különböznek azoktól a változásoktól, ame-
lyeket a kétmilliárd évvel ezelőtt élt és elszaporodott fotoszintetizáló

* A mű eredeti címe Paul Ehrlich–Ann Ehrlich: The Population Bomb [a szerk.

megj.].

68
(egysejtű) növények okoztak, amelyek úgy megváltoztatták a világot
maguk körül, hogy anaerob ökoszisztémák garmadáját kényszerítették
föld alatti létre. Kibocsátott szennyező gázuk az oxigén volt, egy mér-
gező, rákkeltő és tüzet okozó gáz, melyet az élet – bennünket is ide-
értve – megtanult hasznosítani. A fotoszintetizálókhoz hasonlóan mi
sem tudtuk elkerülni a jelenlegi túlnépesedett és fenntarthatatlan ál-
lapotunkat. Vagyunk, akik vagyunk, és bizony, keveset tehettünk vol-
na, hogy elkerüljük a ma kedvezőtlennek ítélt változásokat – nem kell
bűntudatot éreznünk.
Ha vezetőink mind elég hatalmasak és erősek lennének, akkor betilt-
hatnák a házi- és haszonállatok tartását, kötelezővé tehetnék a vegetáriá-
nus étrendet, és egy élelmiszer-szintetizálási óriásprogramot indíthatná-
nak be vegyipari és biokémiai cégek részvételével – ebben az esetben a
veszteség csak a házi- és haszonállatok körére szorítkozna. Reményteli,
hogy az IPCC elnöke, dr. Pachauri a vegetáriánus étrendet lehetséges
útként ajánlotta. Szinte biztos, hogy ez ilyen formában soha nem fog
megtörténni, és a szokott mederben folyik majd tovább a mezőgazdasági
termelés, az üzleti élet és a kormányzás. A politikai kínálatban nem nép-
szerű az életmódot, mezőgazdaságot és étkezési szokásokat érintő vál-
tozások sürgetése, és a kormányok sokkal inkább hajlanak a könnyebb
megoldásra: az adók és támogatások eszközével terelik a mezőgazdasági
üzemeket, iparágakat és a lakosságot a politikai ideológiájuknak meg-
felelő irányba. Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a vállalatvezetők a
részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek vagy a
kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak. Ők nem mohóbbak vagy
érzéketlenebbek, mint a legtöbb ember, de az adók és az állami támo-
gatások rendszere eltorzítja a profittermelő képességüket – így hát haj-
lamosak inkább rossz hatásfokú, de nagy profittal kecsegtető energia-
forrásokat és mezőgazdasági termékeket választani a hosszú távon ész-
szerű és jó hatásfokú, de kisebb profitot ígérő lehetőségek helyett. Ezért
támogatja az ipar a megújuló erőforrásokat, a kvótakereskedelmet és a
bioüzemanyagokat, amelyek pedig sem nem ésszerűek, sem nem jó ha-
tásfokúak, viszont azonnali profitot hoznak. Az atomenergia még állami
támogatás nélkül is profittermelő, de – akár a jelzálog igénybevételével
vásárolt ház esetében – a profit később jelentkezik. A jelenkor támogatá-
sok, szubvenciók torzította gazdasági környezetében a nukleáris energia
kevésbé vonzó az ipar számára.

69
 Mindeközben a klímaváltozás könyörtelenül zajlik tovább, amit to-
vább gyorsítanak a Földtől érkező visszacsatolások, valamint a mi szén-
dioxid-kibocsátásunk és az, hogy újabb földterületeket vonunk be a
termelésbe. Nincs átbillenési pont – már csúszunk lefelé egy bukkanók-
kal teli, egyre meredekebb lejtőn a jövő forró világa felé. Még a túlélési
menedékül szolgáló területeken is, ahol a klímaváltozás elég enyhe lesz
az élelmiszer-termelés folytatásához, lesznek nehézségek és katasztró-
fák. Így Európa a hőségtől és az aszálytól megkímélt vidékein – például
Hollandia, az Egyesült Királyság és Írország területén – az emelkedő ten-
gerszint és a viharok okozhatnak katasztrofális árvizeket. London nagy
része is valószínűleg víz alá kerül, és megbénul a földalatti-közlekedés.
Hollandia lakhatatlanná válhat. Még ha rövid ideig borítja is a földeket
sós víz, nagymértékben csökken a mezőgazdaság termelékenysége. Az
USA partvidéki városait a 2005. évi hurrikán nyomán elárasztott New
Orleans arra emlékezteti, hogy minden tengerszintközeli település
ki van téve ennek a veszélynek. Amikor az élelmiszer- és energiaellá-
tás kérdéseivel foglalkozunk, gondolnunk kell arra, hogy a közvetlen
emberi igények kiszolgálása csak egy része a problémának. Ezenkívül
működtetnünk kell a városok infrastruktúráját is, biztosítanunk kell a
lakhatást, az egészségügyi és egyéb szolgáltatásokat, köztük az oktatást,
a hulladékfeldolgozást és a közlekedést. Mindeközben könnyen meg-
feledkezünk Gaia szükségleteiről: elegendő természetes ökoszisztémát
kell érintetlenül hagynunk a szárazföldön és az óceánokban egyaránt,
hogy működni tudjon a bolygó önszabályozása.
A klímaváltozás szeszélyes. A 2008 eleji események nyomán sokan
elbizonytalanodtak Európában és az USA-ban, s azt kérdik: csakugyan
olyan ütemben halad-e előre a globális felmelegedés, mint ahogyan
mondják, és csakugyan ez-e a legnagyobb problémánk? Az éghajlat nem
tűnik annyira rossznak, hogy azonnali beavatkozást igényeljen, és min-
denki a pénzügyi klímával van elfoglalva: a stagnálással vagy recesszi-
óval. És valóban, ha egy bolygódoktor rápillantana a betegnek tartott
bolygónk lázlapjára, megállapítaná, hogy a globális felmelegedés dacá-
ra, amit a tengerszint elmúlt tízévi tartós emelkedése igazol, az átlagos
globális hőmérséklet ugyanezen idő alatt nem változott számottevően,
sőt néhány neves klímaszakértő szerint talán még némi hőmérséklet-
csökkenés is történt a jelen évszázadban. Igaz, voltak rémisztő tünetek
is, mint a 2007-es extrém sarki jégolvadás, de ezen aggodalmak ellenére

70
a Föld láza nem látszott emelkedni. Ráadásul 2008 nyara Északnyugat-
Európában és az USA egyes részein is hűvös, csapadékos volt, távolról
sem olyan, mint amilyet a globális felmelegedés miatt várhattunk volna.
A Földnek ez a látszólagos gyógyulása a kiindulópontja Nigel Lawson
gondolatgazdag, Fellebbezés az értelemhez című rövid könyvének is.*
Úgy hat ez a könyv, mint a nyitott ablakon beáramló friss levegő egy
túlfűtött konferenciateremben. A klímaváltozás tagadóinak legtöbbje
képtelen leplezni, hogy alapvetően érdekelt a status quo fenntartásában,
továbbá gyakran kevéssé meggyőző, sőt unalmas. Erre megjelenik ez a
globális felmelegedést tagadó, szenvedéllyel, de megfelelő távolságtar-
tással megírt könyv, ami olyan, mintha az író a klímaváltozást tagadók
védőügyvédje volna.
Úgy vélem, joggal bírálja azt a felhajtást, ami közvéleményben a globá-
lis felmelegedést kíséri. Mélyen nem értek egyet azonban a tagadással, és
azt gondolom, nagyon kevés esély van arra, hogy világunk ne meleged-
jék tovább, ahogyan azt a második fejezetben kifejtettem. Hasonlítsuk a
Földet egy pohár italhoz, amit jéggel hűtünk. Az ital hideg marad, amíg
az utolsó jégdarab is fel nem olvad, és bizonyos mértékben ugyanez igaz
a Földre is. A globális felmelegedés hőmennyiségének jelentős részét
felemészti az óceán hatalmas víztömegének felmelegítése és a jég felol-
vasztása. A számos ok közül, amiért a Föld eddig nem melegedett fel
jobban, ez lehet az egyik. Amikor majd elolvad a jég, és az óceáni vizek
összekeveredése dinamikus egyensúlyba kerül, a globális felmelegedés
gyorsabb lesz, mint eddig bármikor. Lawson könyve arra késztet, hogy
tágabb kontextusban vizsgáljuk a Földet és a vele kapcsolatos tettein-
ket. Mindazonáltal nagyon élvezem csípős nyelvezetét, és azt is szívesen
veszem, hogy elutasítja azt a trendi populizmust, ami ma mindenre rá-
akaszkodik, ami kicsit is zöldnek látszik.
Az emberi természet, az a viselkedésmód, amely az evolúció során
nyert intelligenciában gyökerezik, rontja az esélyeinket. Olyanok va-
gyunk, mint a magasban portyázó ragadozó madarak – sólymok és
sasok –, melyek evolúciójuk során úgy fejlődtek, hogy a magasból le-
csapva tökéletes pontossággal kapják el prédáikat. De mi lenne velük,
ha minden prédájuk a föld alá húzódna? Nem alkalmazkodtak ahhoz,
hogy alagutakban vagy barlangokban repüljenek, és a sötétben éles

* Eredeti címe: An Appeal to Reason [a szerk. megj.].

71
szemüknek sem vennék hasznát. Mi magunk tökéletes vadászó-gyűjtö-
gető lénnyé fejlődtünk az evolúció során. Agyunk féltekéit az evolúció
az egymillió évvel ezelőtti világban való fennmaradásra hangolta, de a
huszonegyedik századi, általunk kialakított Földön való túlélésre épp-
oly gyatrán vagyunk felkészítve, mint a sólyom a barlangban való va-
dászatra. Intelligenciánk nem valamiféle transzcendens dolog, hanem
olyan eszköz, ami arra szolgál, hogy helyt álljunk a saját területünkön,
hasznos számunkra, mint a fakopáncs kemény csőre, ami az ő céljait
szolgálja abban világban, amelyben tápláléka a fakéreg alatt található
rovarokból áll.
A jelen ipari társadalma reménytelenül alkalmatlan arra, hogy fenn-
maradjon egy túlnépesedett és forrásszegény bolygón, mivel abban a
tévhitben él, hogy majd okos találmányok és a fejlődés kezünkbe adják
azt a cipőkanalat, amely a nekünk rendelt, képzeletbeli helyünkre segít
bennünket. Azt hiszem, jobb, ha megértjük és elfogadjuk, hogy szemé-
lyes túlélésünknek kicsi az esélye, viszont reményt meríthetünk abból
a tényből, hogy egy szokatlanul szívós fajhoz tartozunk, amely túlélt
már hét nagy klímakatasztrófát az elmúlt egymillió évben, és valószínű,
hogy az elkövetkező klímakatasztrófa során sem hal majd ki. Az em-
beri evolúcióval foglalkozó genetikusok szerint az emberiség az utóbbi
egymillió év során egy alkalommal már átcsusszant egy genetikai szűk
keresztmetszeten; akkor őseink csupán mintegy kétezren lehettek. Gaia
– szerencsére – még ennél is szívósabb, és eleven bolygóként élte meg
univerzumunk fennállásának negyedét.
Michael Shermer cikke a Scientific American 2008. augusztusi szá-
mában sajátos példával érzékelteti, hogyan válik hátrányunkra egy,
valaha fennmaradásunkat segítő szellemi tulajdonságunk. Egy közel-
múltbeli orvosi vita példáján mutatja be, miért természetes az anek-
dotikus gondolkodás és miért nem az a tudományos. A vita arról szól,
vajon van-e összefüggés az autizmus és a gyermekkori vakcináció kö-
zött. Az egyik oldalon azok a szülők vannak, akik nem sokkal az oltás
után autisztikus tüneteket észleltek, a másik oldalon a tudósok, akik
nem találtak ok-okozati összefüggést a vakcina vagy az abban levő tar-
tósítószerek és az autizmus szimptómái között. Az anekdotikus asszo-
ciációk, különösen a média által fölerősített sztorik formájában, any-
nyira erősek, hogy a nagyközönség hajlamos teljesen figyelmen kívül
hagyni a tudományos bizonyítékokat. Shermer szerint azért jön létre

72
ez a kognitív disszociáció, mert úgy fejlődött az agyunk, hogy figyel az
anekdotákra, mivel a hibás pozitív asszociáció (azt hinni, hogy kapcso-
lat van A és B között, amikor pedig nincs) általában ártalmatlan, míg
a hibás negatív asszociáció (azt hinni, hogy nincs kapcsolat A és B kö-
zött, mikor pedig van) kiselejtezheti az egyént a genetikai készletből.
Az agyunk egy hiedelemmasina, amely asszociatív tanulással keres és
talál mintákat. A babona és a varázslatban való hit több millió éves,
míg a hibás pozitív asszociációkat nagy okosan megkerülő tudomány
csupán néhány száz.
Nagyon hasonlít az autista–vakcináció kapcsolatra az az anekdotikus
hiedelem, hogy az atomerőművek környékén leukémiás áldozatcsopor-
tok alakulnak ki a lakosság körében. Tudósként tisztában vagyok vele,
hogy ez szamárság, de próbáljunk csak meggyőzni egy olyan asszonyt,
aki elveszítette egy, történetesen atomerőmű közelében élő rokonát, ar-
ról, hogy az ok-okozati összefüggés esélye elhanyagolható. Ezért olyan
könnyű elhitetni a hiszékeny tömegekkel, hogy az ártalmatlan mobiltele-
fon vagy a közelben futó magas feszültségű vezeték veszélyes.
Ha korunk világa teljességgel fenntarthatatlan, akkor hogyan lehet
fenntartható módon visszavonulni ebből a világból? A kérdés megér-
téséhez képzeljünk el egy atom-tengeralattjárót, mint a Föld mikrokoz-
moszát. Akár fél évekig is a tenger felszíne alatt tartózkodik úgy, hogy
közben egészséges környezetet tart fenn a tengerészek számára. Az
energiát stabil, megbízható atomreaktor szolgáltatja. A tengeralattjáró
reaktora olyan jól árnyékolt, hogy a tengerészeket kevesebb sugárzás
éri, mint bárkit a világon. 100 méter mélyre ugyanis már semmilyen
kozmikus vagy földi sugárzás nem ér le, míg mi, akik a Föld felszínén
élünk, amellett, hogy ki vagyunk téve a kozmikus sugárzás, valamint a
talajban és az épületek falaiban levő radioaktív részecskék hatásának,
a bennünket a világűrtől elválasztó vékony levegőréteg kivételével tel-
jesen védtelenek vagyunk a reaktorunk, a nap sugárzásával szemben.
Hamar rádöbbenhetünk, milyen gyenge a védelmünk, ha túl sokáig
tartózkodunk a napon, és leégünk a napsugárzástól. A tengeralattjáró
levegője jól szabályozott, olyan, mint a felszínen belélegezhető levegő,
a vízkészlet reciklált és megbízható. A levegő szabályozásáért felelős
tiszt szabályzatának egyik pontja szerint az oxigén aránya soha nem
emelkedhet 21 százalék fölé – s ez nem elsősorban a tengerészek egész-
ségének az érdekében van így, hanem mert minden további százalék

73
oxigén a duplájára növeli a tűz kitörésének esélyét, a tűz pedig halálos
veszély egy tengeralattjárón. A szén-dioxidot is szabályozni kell, hiszen
a legénység kilélegzése folyamatosan termeli, s ha túl sok lenne belőle,
az megnehezítené a légzést. Képzeljék csak el, milyen katasztrofális kö-
vetkezményekkel járna a tengerészekre nézve, ha fosszilis üzemanyagot
használnának fel a tengeralattjárón belül! A tengerészekhez hasonlóan,
mi is állandó és megbízható energiaforrásból, az égen levő hatalmas
nukleáris reaktorból kapjuk az energiát, Gaia pedig szabályozza szá-
munkra a levegő- és vízellátást. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy egy
tengeralattjáró lehetőségei korlátozottak a befogadható népesség nagy-
ságát tekintve – miért kellene hát azt gondolnunk, hogy a Föld ellátó
kapacitása végtelen?
Hátborzongatóan hasonló helyzetben vagyunk, mint annak a tenger-
fenéken rekedt tengeralattjárónak a legénysége, amely túl mélyen van
ahhoz, hogy egy mentőcsapat kimentse őket, de van néhány mentő-
kapszula, amelyben néhányan biztonsággal a felszínre emelkedhetnek.
Csakúgy mint a Föld esetében, amely annyira túlnépesedett, hogy csak
az emberek kis része jut majd el a megmaradó lakható vidékekre. Úgy
vélem, itt tartunk most, de bármennyire rossz is a helyzet, fajunknak
még van esélye a túlélésre.
A globális felmelegedés okozta legnagyobb károk nem a rendkívüli
és váratlan időjárási eseményekből – a tomboló viharokból, felhősza-
kadások nyomán keletkezett áradásokból és a kibírhatatlan forróságból
– származnak. A legnagyobb károkat a tartós, szüntelen szárazság okoz-
za. Az előrejelzések szerint (IPCC-jelentés, II. munkacsoport, 2007) a
világ számos pontján vízhiány alakul ki 2030-ra. A szaharai állapotok
átterjednek majd Dél-Európára is, ahogy az manapság Ausztráliában és
Afrikában tapasztalható. Nagy esőzések lesznek, de ha a hőmérséklet
25 fok felett jár, akkor nem sokra megyünk vele. A növekvő hőmérséklet
és az erdei ökoszisztémák további pusztítása, hogy legyen elég mező-
gazdasági terület, fel fogja gyorsítani az esőerdő területének csenevész
bozótossá, vagy éppen sivataggá válását. Ha elegendő energia áll rendel-
kezésre, akkor egyénileg képesek leszünk légkondicionálással védekez-
ni a hő ellen; s a meleg területek városaiban valószínűleg nem lesznek
rosszabb körülmények, mint manapság Bagdadban, Alice Springsben
vagy Phoenixben. A szárazság akkor hoz majd halált, ha nem lesz növé-
nyi élelmiszer és ivóvíz.

74
Ajánlott irodalom

1. UTAZÁS TÉREN ÉS IDŐN ÁT

Gray, John: Straw Dogs. London, Granta, 2002.
Gray, John: Black Mass. London, Allen Lane, 2007.
Gribbin, John: Hothouse Earth and Gaia. London, Bantam Press, 1989.
Kahn, Herman – William Brown – Leon Martel: The Next 200 Years. A Scenario for
America and the World. New York, William Morrow, 1976.
Kunzig, Robert – Wallace S. Broecker: Fixing Climate. London, Green Profile,
2008.
Midgley, Mary: Science and Poetry. London, Routledge, 2002.
Morton, Oliver: Eating the Sun. Fourth Estate, 2007.
Pearce, Fred: Turning Up the Heat. London, The Bodley Head, 1989.
Schneider, Stephen H.: Global Warming. San Francisco, Sierra Club Books, 1989.
Schneider, Stephen H.: The Patient from Hell. Cambridge, Mass., Da Capo Press,
2005.

2. A KLÍMA ELŐREJELZÉSE
Charlson, Robert (ed.): Earth System Science. London, Academic Press, 2000.
Houghton, Sir John: Global Warming. London, Cambridge University Press, 2004.
Lawson, Nigel: An Appeal to Reason: A Cool Look at Global Warming. London, Gerald
Duckworth & Co. Ltd., 2008.
McGuffie, Kendal – Ann Henderson-Sellers: A Climate Modeling Primer. Chichester,
Wiley, 2005.
Mann, Michael E. – Lee R. Kump, Dire Predictions. Understanding Global Warming
New York, DK Publishing, Inc., 2008.

205
Millennium Ecosystem Assessment Report. Washington, DC: Island Press, 2005.
Tickell, Sir Crispin: Climate Change and World Affairs. Cambridge, Mass., Harvard
University Press, 1986.

3. KÖVETKEZMÉNYEK ÉS TÚLÉLÉS
Attenborough, Sir David: Life on Earth. London, Harper Collins, 1979.
Dawkins, Richard: The Extended Phenotype. Oxford and San Francisco, W. H.
Freeman, 1982.
Fagan, Brian: The Long Summer. London, Granta, 2005.
Fortey, Richard: The Earth. London, Harper Collins, 2004.
Gore, Al.: An Inconvenient Truth. London, Bloomsbury, 2006.
Lenton, Tim – W. von Bloh: Biotic Feedback Extends Lifespan of Biosphere,
Geophysical Research Letters (2001)
Lovelock, James: The Revenge of Gaia. London, Allen Lane/Penguin, 2006.
Pearce, Fred: When the Rivers Run Dry. London, Transworld, 2006.
Schellnhuber, H.-J.: Earth System Analysis. Berlin, Springer, 1998.
Turner, J. Scott: The Extended Organism. Cambridge, Mass., Harvard University Press,
2000.
Wilson, Edward O.: The Diversity of Life. Cambridge, Mass., Harvard University
Press, 1992.

4. ENERGIA- ÉS ÉLELMISZERFORRÁSOK
Ames, Bruce: Dietary Carcinogens and Anticarcinogens, Science, 221 (1983), pp.
1256–1264.
Comby, Bruno: Environmentalists for Nuclear Energy. Paris, TNR Editions, 2000.
Cravens, Gwyneth: Power to Save the World. The Truth about Nuclear Energy. New
York, Alfred A. Knopf, 2007.
Laughton, Michael: Power to the People. London, ASI Ltd., 2003.
Nuttall, W. J.: Nuclear Renaissance. London, Institute of Physics Publishing, 2005.
Rayner, Joel: Basic Engineering Thermodynamics. Longman, Harlow, Essex, 1996.

6. A GAIA-ELMÉLET TÖRTÉNETE
Harding, Stephan: Animate Earth. Science, Intuition and Gaia. Totnes, Green Books, 2006.
Kump, Lee R. – James F. Kasting – Robert G. Crane: The Earth System. New Jersey,
Prentice Hall, 2004.
Margulis, Lynn: The Symbiotic Planet. London, Phoenix Press, 1998.
Margulis, Lynn – Dorion Sagan: Microcosmos. New York, Summit Books, 1986.
Schneider, Stephen H. – Randi Londer: The Coevolution of Climate and Life. San
Francisco, Sierra Club Books, 1984.

206
Strogatz, Steven H.: Nonlinear Dynamics and Chaos. Cambridge, Mass., Perseus
Books, 2000.
Wilkinson, David: Fundamental Processes in Ecology. An Earth Systems Approach.
Oxford, 2006.

7. GAIA KÜLÖNBÖZŐ PERCEPCIÓI

Gribbin, John: Deep Simplicity. London, Penguin Books, 2004.
Hölldobler, Bert – Edward O. Wilson: The Superorganism. New York, W. W. Norton,
2008.
Primavesi, Anne: Gaia and Climate Change. London, Routledge, 2009.
Wilson, Edward O.: Consilience. London, Little Brown and Company, 1998.

8. ZÖLDEK LEGYÜNK-E VAGY SEM

Carson, Rachel: Silent Spring. Boston, Houghton Mifflin, 1962.
Crichton, Michael: State of Fear. New York, Harper Collins, 2004.
Goldsmith, Edward: The Way. Boston, Shambhala, 1993.
Mabey, Richard: Country Matters. London, Pimlico, 2000.
Mabey, Richard: Beechcombings. The Narratives of Trees. London, Chatto, 2007.
Porritt, Jonathon: Playing Safe. Science and the Environment. Thames and Hudson,
2000.
Porritt, Jonathon: Capitalism as if the World Matters. London, Earthscan, 2005.
Rogers, Richard: Cities for a Small Planet. Faber & Faber, 1997.

9. EGY KÖVETKEZŐ VILÁG FELÉ

Rees, Martin: Our Final Century. London, William Heinemann, 2003.

KÖNYVEK GAIÁRÓL
Lovelock, James: Gaia. A New Look at Life on Earth. Oxford, University Press, 1979.
Lovelock, James: The Ages of Gaia. New York, W. W. Norton, 1988.
Lovelock, James: Gaia. The Practical Science of Planetary Medicine. (1991), reprinted
as Gaia. Medicine for an Ailing Planet. London, Gaia Books, 2005.
Lovelock, James: Homage to Gaia. The Life of an Independent Scientist. Oxford
University Press, 2000.

207
A kiadásért felelős
az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója
Felelős szerkesztő: Sisák Gábor
Termékmenedzser: Egri Róbert
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Eredeti Bt.
A borító Berkes Dávid sorozatterve alapján készült
A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda végezte
Felelős vezető: Ujvárosi Lajos
Martonvásár, 2010
Kiadványszám: TK100016
Megjelent 13 (A/5) ív terjedelemben