Anyegin vagyok, a neveltetésem pedig nem sokban különbözött a
nemesifjakétól. Édesapám cári szolgálatba állt, így én is a legjobb nevelésben részesültem. Mára felnőttem és egy igazán művelt úriember vált belőlem. Tudok franciául udvarolni, jól írok és táncolok. Szabadidőmet színházakban vagy bálokban töltöttem. Örömömet leltem a legújabb divatban és ínyencségekben. Most, alig tizennyolcévesen, mégis unalmasnak és megcsömörlöttnek érzem az életem, azt hiszem rajtam is úrrá lett a kor népszerű életérzése a „Spleen”.
Az unalmamat próbáltam elűzni olvasással, írással, de egyik sem segített. Mikor
külföldre utaztam volna, édesapám meghalt és rengeteg tennivalóm akadt. Nem sokkal később a nagybátyámat is elvesztettem és megörököltem vidéki birtokát. Az öreg kastély egy bájos vidéken helyezkedik el, egy „szelet fogó” hegy tövében egy folyó mellett. Vele szemben a hatalmas zöld rét, amelyen birkanyájak ballagnak és sötét árnyékot vet rá a sűrű bozótos. A távolban pedig falvak tűnnek fel, pontosan olyanok, mint amilyenben ez az időt álló kastélyom is magaslik. Vastag falai között hatalmas termek vannak, melyeket sokszínű csempekályhák díszítenek. A szalon falait cárok képei és selyemtapéta dekorálják, de ez számomra csak régi, jelentéktelen és unalmas helyszín. A tavasz beköszöntével, azonban más képet mutat a táj. A nap ragyogása ezer zúzott jégdarabot hullat a hóba, a szánom pedig mindig magasra csapja sarasvizet. Az itteni természet szépsége, azonban csak rövid időre nyűgöz le. A környékbeliek csodabogárnak tartanak és kezdetben egymást érték a látogatóim, de nem kedvelem őket, mert semmi másról csak a gazdálkodásról és a mulatozásról lehet velük beszélgetni, kivéve az egyik földesúrral, Lenszkijjel.
Én, a kor nemesi intelligenciájának alaptípusa, elégedetlenséget érzek, de
döntésre és ellenállásra képtelen ifjú vagyok. A kibontakozás útját nem találom, egykedvűek, életuntak napjaim. Úgy érzem, sohasem leszek boldog, mivel az ember csak akkor lehet az, ha tudja, hogy mikor és hogyan kell cselekednie.