:Danilo Kis: Simon, a mágus

1 Názáreti Jézus halála és csudálatos feltámadása után tizenhét esztendővel, a Szamáriát

behálózó poros ösvényeken, amelyeket minduntalan betemet és elnyel a sivatag szeszélyes
homokja, bukkan fel az, akit tanítványai má gusnak, Simon mágusnak, ellenségei pedig
csúfnéven - „borboritá"-nak neveztek. Egyesek szerint egy Gita nevű szamáriai porfészekből
való, mások szerint szíriai vagy anatóliai. Ehhez a zavarhoz, tagadhatatlanul, maga is
hozzásegített, mert arra az ártatlan kérdésre, hogy hová valósi, egyetlen széles karlendítéssel
válaszolt, amelyet egyaránt lehetett érteni a legközelebbi falura, de a fél világra is.
Középtermetű volt, izmos; göndör, fekete hajjal, mely a feje búbján ritkulni kezdett, ugyancsak
göndör és rendetlen szakálla deresedett már. Csontos, hajlott orra és oldalnézetből birkaképe
volt. Egyik szeme nagyobbra nyílt a másiknál, ez némileg gunyoros kifejezést kölcsönzött
arcának. A bal fülében önnön farkába harapó kígyót ábrázoló arany fülbevaló. Többszörösen a
dereka köré csavarva pedig egy lenkötél volt, amely cirkuszi kellék gyanánt is szolgált; ha
kellett, egyszerre csak a levegőbe ágaskodott, s ő, a nézősereg elragadtatása közepette, fürgén
fölmá szott rá, akár egy póznára. Vagy pedig ökör nyakába hurkolta, valami varázsigét
mormolt, majd egyetlen kardcsapással levágta az állat fejét. A fej és a törzs egy pillanatig
egymástól elválasztva hevert a sivatagi homokban; a má gus ekkor megismételte a varázsigét,
ezúttal visszafelé, s a fej egyszeribe összeforrott a törzzsel, csupán az ökör nyakába vetett
kenderkötél maradt a földön. Simon megoldja a hurkot, és újból felövezi magát a kötéllel,
hacsak valamelyik néző nem akarja a kezével kitapintani a rost minéműségét. Simon ekkor úgy
nyújtja oda a merev kö télvéget, mint egy botot; a tamáskodónak a keze érintésé től a kötél
lekonyul, és porfelleget csapva végignyúlik a földön. Egyaránt jól értett görögül, koptul,
arámiul és héberül, ismerte a helyi tájszólásokat is, ámbár ellenségei szerint mindezeket a
nyelveket idegenszerűen beszélte. Simon nem sokat adott az effajta szóbeszédre, sőt olybá tűnt,
maga is tápot adott neki. Azt mondják, sziporkázó szellem és kitűnő szónok volt, különösen
amikor tanítványaihoz és követőihez szólt, vagy nagyobb tömeg előtt beszélt. „Olyankor úgy
ragyogott a szeme, mint a karbunkulus" - mondja róla egyik tanítványa. „A hangja, mint egy
eszelősé, a tekintete, mint egy paráznáé" -jegyezte fel egyik ellensége. A keletről nyugatra és a
nyugatról keletre vezető kusza ösvényeken Simon mágus seregnyi térítővel találkozik, útjaik
sokszor keresztezik egymást. János és Pál tanítvá nyai, meg aztán János és Pál maga is
széltében-hosszában terjesztik Názáreti Jézus tanításait, akinek emléke még eleven
Palesztínában, Júdeában és Szamáriában. Simon gyakran látja sarujuk nyomát egy-egy falu
bejáratánál. A napszakhoz képest a falu szokatlanul csendes, csupán magányos kutyaugatás és
átható birkabégetés hallatszik. Majd a távolból ugyancsak mekegésre emlékeztető, tisztán
csengő férfihang szűrődik, még nem lehet minden szót érteni; rozoga hordókon állva apostolok
hirdetik a világ és az isteni teremtés művének tökéletességét. Simon az egyik viskó árnyékában
meglapulva megvárja, amíg távoznak, majd ő áll a falu népe elébe, mielőtt az szétszé ledne. S
akkor, kíséretének karéjában, maga is prédikálni kezd. A sokaság, mely jócskán belefáradt már
az apostolok bölcselkedésébe, morgolódva gyűlik köréje. - Az imént kísértük ki Pált és Jánost
- mondogatják -, egy esztendőre elég volt a szóból. - Én nem vagyok apostol-feleli Simon-, én
közületek való vagyok. Ők a fejetekre teszik a kezüket, hogy beteljetek szentlélekkel; én a
kezemet nyújtom, hogy fölemeljelek benneteket a porból. - Amikor idáig ér mondókájá ban, a
feje fölé emeli karját, s köntösének puha redőkben visszahulló bő ujjából elővillan finom
ujjpercekben végződő, szép, fehér keze, amilyen csak a dologkerülőknek és a
szemfényvesztőknek van. - Ők az örök üdvösséggel kecsegtetnek - folytatja Simon -, én a
megismerést és a pusztaságot kínálom föl. Aki akar, tartson velem. A nép már hozzászokott
mindenféle csavargóhoz, aki a szélrózsa minden irányából, leginkább keletről jött, ki
egymagában, ki másodmagával, ki pedig csapatostól, a híveivel. Voltak, akik a falu alatt vagy
a hegy lábánál, esetleg a közeli völgyben hagyták öszvéreiket és tevéiket, mások fegyveres
kísérettel érkeztek (ezek prédikációi inkább fenyegetőzésre meg bohóckodásra emlékeztettek),
ismét mások öszvéreken érkeztek, és még le sem szálltak a nyeregből, máris hozzáláttak
akrobatamutatványaikhoz. Ámde az utóbbi tizenöt esztendőben, egy bizonyos názá retbeli
férfiú halála óta, jobbára fiatal, egészséges emberek jöttek, ápolt szakállal, vagy pelyhes állúak,
fehér köntösben és pásztorbottal a kezükben, és valamennyien apostoloknak és Isten fiainak
mondták magukat. A sarujuk poros volt a hosszú úttól, és olyan egyformán beszéltek, mintha
ugyanabból a könyvből tanultak volna; valamennyien ugyanarra a csodára hivatkoztak,
amelynek szemtanúi voltak: arra, amikor ama názáretbeli a szemük láttára borrá változtatta a
vizet, és egész népét jóllakatta néhány hallal. Többen azt állították, hogy látták Őt, amint vakító
fényesség közepette a mennybe emelkedett, akár a galamb. Vakokat vezettek, akik tanúsították,
hogy ama fényesség megfosztotta őket a szemük világától, ám a lé lek világosságával
ajándékozta meg őket. S valamennyien Isten fiainak és Isten Fia fiainak mondták magukat.
Örök életet és üdvösséget ígértek egy kupa sörért, amikor pedig a nép, harapós kutyáit uszítva
rájuk, elűzte őket, örök elkárhozással, a gyehennával fenyegetőztek, ahol a test lassú tűzön
pörkölődik, akár a nyársra húzott bárány. Ezek között az apostolkodók között jó szónokok is
akadtak, akik válaszolni tudtak a bizalmatlan nép és a még bizalmatlanabb hatóságok
legbonyolultabb kérdéseire, nemcsak a lélek, hanem a test meg a földművelés és az
állattenyésztés ügyeiben is. A suttyó legényeket megszabadították pattanásaiktól, a szüzeknek
egészségügyi tanácsokat adtak, hogyan óvják meg szüzességüket, és mint viseljék el minél
könnyebben; az öregeket megtaní tották, hogyan készüljenek fel a halálra, mit kell mondaniuk
az ítélet órájában, miként tartsák karjukat, hogy könnyebben átcsússzanak azon a résen, amely
a világosság felé vezet; az anyákat ellátták jó tanáccsal, hogyan mentsék meg kicsinyeiket
nagyobb költség és a drága kuruzslók meg gyógyírjuk igénybevétele nélkül, hogyan óvják meg
fiaikat a háború veszedelmétől, a meddő asszonyokat pedig könnyen érthető és egyszerű
imádságokra tanították, amelyet naponta háromszor kellett elmondaniuk éhomra, hogy a
szentlélek-mint ők mondták - megtermékenyítse méhüket. S mindezt ingyen, egy garas, egy
dénár ellenszolgáltatás nélkül tették, hacsak nem számít fizetségnek az a kenyérhéj, amelyet
hálával fogadtak, vagy a hideg víz, amelyet, értelmetlen szavakat mormolva, nagy kortyokban
it tak. Így követték egymást ezek a térítők, idetódultak a világ minden tájáról, ki szakállasan, ki
szakáll nélkül, szokásaikban, nyelvükben különböztek ugyan, de többé-kevésbé mind ugyanazt
mondta, amit az egyik sejtetett, a másik még jobban kiszínezve tanúsított, minek folytán -
tekintet nélkül az elenyésző különbségekre-ama názáretbelinek csodatételeiről és
feltámadásáról szóló mese napról napra hihetőbbé vált. Júdea, Szamária, Anatólia népe már
hozzászokott ezekhez a poros sarukban érkező, jó szándékú legényekhez, akik a mellükön
keresztbe font karral olyan hangon beszélnek, mint a szűz lányok, és az ég felé fordított
szemmel énekelnek. Hideg vízzel és kenyérhéjjal kínálták őket. Ezt köszönettel elfogadták, és
örök életet ígértek cserébe, egy csodálatos tájat írtak le előttük, ahová haláluk után kerülnek:
ott híre sincs a pusztaságnak, a homoknak, a kígyóknak és skorpióknak, hanem csak széles
levelű pálmák vannak, meg üdítő források; a fű térdig, sőt térden felül ér, a nap kellemesen
meleg, az éjszakák akár a nappalok, és különben örökös nappal van; a legelőkön tehenek
legelésznek, kecskék és juhok eszik a füvet, a virág az év minden szakában illatozik, ez az
örökös tavasz országa, nincsenek hollók, és nincsenek héják, pacsirták dalikáznak egész nap. S
így tovább. Ezeket a paradicsomi állapotokat - kezdetben mindenki nevetségesnek és
képtelenségnek tartotta, mert ki látott még olyat, hogy örökké süt a nap, s hogy a fájdalom, a
halál ismeretlen fogalom? - ezek a szelíd kék szemű fiatalemberek olyan meggyőző erővel,
olyan ihletetten írták le, hogy a nép hinni kezdett nekik. Ha egy hazugságot sokáig
ismételgetnek, végül mindenki elhiszi. Mert a népnek hinnie kell valamiben. Sok helybéli
fiatalember is hosszú szíjas sarut öltött, és elment utánuk. Voltak, akik egy-két esztendő múlva
jöttek vissza a falujukba, voltak, akik csak tíz esztendő múlva. Megviselte őket a hosszú utazás,
a szakálluk őszbe vegyült már. Maguk is halk szavúak lettek, kezüket egymásba kulcsolva a
lágyékukra tették. Közben az Ő csodatételeiről, az Ő tanításairól beszéltek, furcsa törvényeket
hirdettek, megvetették az érzéki örömöket, szerényen öltözködtek, mértékletesen táplálkoztak,
a bort úgy itták, hogy két kézzel emelték a kelyhet a magasba. Váratlan hevességgel csupán
olyankor gerjedtek haragra, amikor valaki ellentmondott nekik, kétségbe vonta tanításaikat meg
az Ő csodatételeit, ha valaki -jaj neki ! - kételkedni merészelt az örök életben, a mennyek
országában. Ilyenkor elrettentő színekben, heves, fenyegető, lángoló szavakkal ecsetelték a
büntetést, az örök kárhozatot. „Az istenek őrizzenek benneteket éles nyelvüktől és átkaiktól" -
írta róluk egy pogány. Azokkal szemben, akik még ingadoztak, az ékesszóláshoz és az
ígéretekhez, a megvesztegetéshez és a fenyegetéshez folyamodtak, de hatalmuk kiterjedésével
és híveik sokasodásával egyre erőszakosabbak, egyre dölyfösebbek lettek. Megzsarolták a
családokat, zavart keltettek a lelkekben, ármánykodtak mindenki ellen, hacsak egy kicsit is
kételkedni merészelt tanításaikban. Provokátorokat és fondorkodókat béreltek fel, titkos
ítélőszékeik voltak, kiközösítéseket és más büntetéseket mondtak ki, máglyán égették el az
ellentábor írásait, és átkot szórtak a hajthatatlanokra. A nép tömegesen csatlakozott hozzájuk,
mert a hűségeseket megjutalmazták, de a hajthatatlanokat megbüntették. Ebben az időben
bukkant fel tehát Simon mágus. Azt hirdette, hogy az apostolok Istene zsarnok, egy zsarnok
pedig nem lehet értelmes ember Istene. Az ő Istenük, Jehova, Elochim, sanyargatja az
emberiséget, fojtogatja, gyilkolja, mindenféle betegséget és vadállatot, kí gyókat és
tarantellákat, oroszlánokat és tigriseket, villá mot és mennykövet, pestist, leprát, szifiliszt, szelet
és zivatart, szárazságot és árvizeket, lidércet és álmatlanságot, ifjonti melankóliát és aggkori
tehetetlenséget küld rá. Boldog őseinknek a paradicsomot adta lakóhelyül, de megfosztotta őket
a legédesebb gyümölcstől, az egyetlen dologtól, amit az ember megérdemel, az egyetlentől, ami
az embert megkülönbözteti a kutyától, a tevétől, a szamártól és a majomtól - a jó és a rossz
megismerésének gyümölcsétől. - Amikor pedig boldogtalan ősünk a kíváncsiságtól hajtva le
akarta tépni a gyümölcsöt, mit csinált a ti Elochimotok, az Igazságos, a Nagy, a Mindenható?
Mit csinált? - kiáltott fel Simon, a rozoga hordón imbolyogva. - Tudjátok ti azt jól, tudjátok.
(Mindennap erről prédikálnak nektek apostolaitok, az ő papjai és rabszolgái.) Kö nyörtelenül,
tüzes karddal kiűzte őket a paradicsomból, mintha pestisesek és leprásak volnának. És miért?
Azért, mert ő a káröröm, a gonoszság és a féltékenység Istene. Aki a szabadság helyett a
rabságot hirdeti, a lázadás helyett az alázatosságot,, a gyönyör helyett a lemondást, a
megismerés helyett a dogmát... Ó, Szamária népe, ez a ti irigyetek vajon nem rombolta le
hajlékaitokat nemrég? Hát nem küldött szárazságot és sáskákat a földjeitekre? Falutokból nem
ebrudalt ki több tucatnyi leprást? Alig egy esztendeje nem tizedelte meg háznépeteket a
félelmetes pestissel? És milyen Isten az, milyen igazságtevő, aminek apostolaitok mondják, ha
még mindig titeket büntet távoli őseitek állítólagos bűneiért? Milyen igazságtevő az, aki pestist,
mennydörgős mennykövet, kórságot, bút és bajt küld a fejünkre, csak azért, mert őseink,
kíváncsiságuktól, ettől az eleven tűztől űzetve, amely a megismerés forrása, le merészelték
tépni az almát? Ez, Szamária népe, nem Isten, hanem rosszakarótok, haramia és útonálló, aki
állig felfegyverkezett, tüzes karddal és mérgezett nyilakkal felfegyverzett angyali seregeivel
leselkedik útjaitokon. Amikor megérik a fügétek, kártevőket küld rá, amikor megérik az
olajbogyótok, vihart küld rá, hogy ki döntse a fát, meg jégesőt, hogy a földre verje és sárrá
változtassa; amikor megellenek a juhaitok, dögvészt küld rá juk, vagy farkast, tigrist, nehogy
jószág maradjon aklaitokban; amikor gyermeketek születik, görcsöket küld rá, nehogy
megmaradjon. Milyen Isten az, és mért mondják igazságosnak azt, aki ilyeneket cselekszik?
Nem, ez nem Isten, ez nem az, aki az égben lakozik, ez nem Elochim. Ez valaki más. Mert
Elochim, a mennynek és földnek, a férfinak és a nőnek, a kígyónak és a madaraknak, minden
élőlénynek a teremtője, ő az, aki a hegyeket kiemelte a tengerekből, aki megteremtette a
tengereket, a folyókat és az óceánokat, a fű zöldjét és a pálma hűvösét, a napot és az esőt, a
levegőt és a tüzet, ez Elochim, az igazságosság istene. Ámde az a másik, akinek tanításait Péter
és János és Pál meg a tanítványai hirdetik, az haramia és gyilkos. S minden, amit János és Pál,
Jakab és Péter mesélnek nektek róla meg országáról, merő hazugság, ó, halld, Szamária népe!
Az országuk, melyet kiválasztottnak mondanak, hazugság; hazugság az Istenük, minden
csodatételük is hazugság. Hazudnak, mert hazug az Istenük is, akire esküsznek, azért mindig és
minden körülmények között hazudnak, és belesodródván imigyen a hazugságoknak ebbe a
gigászi körforgásába, többé már maguk sem tudják, hogy hazudnak. Ahol mindenki hazudik,
senki sem hazudik. Ahol minden hazugság, semmi sem hazugság. A mennyeknek országa, az
igazságosságnak birodalma szemenszedett hazugság. Az Istenük neve mellett álló minden jelző
megannyi hazugság. Az igazságos - hazugság. Az igazságszerető - hazugság. Az egyetlen -
hazugság. A halhatatlan - hazugság. S hazudnak a könyveik is, mert hazugságot ígérnek, a
mennyországot ígérik, a mennyország pedig hazugság, mert az ő kezükben van, mert ők,
angyalaik tüzes karddal és bíráik hamis mérleggel állnak a mennyország kapujában. A sokaság
egykedvűen és bizalmatlanul hallgatta, a za varos szóáradat rejtett értelmét keresve, már
ahogyan a nép hallgatni szokta a demagógokat. Mert a nép megtanulta, hogy a hatalmasok, a
hatóságok és a farizeusok, amikor félre akarják vezetni, meg akarják fenyegetni vagy
bírságolni, az ékesszóláshoz és az ígéretekhez folyamodnak. Gondolták, megvárják, majd csak
elárulja magát az is, majd csak megmondja végre, minek jött, minek csépeli a szót, mire jó ez
az egész se füle, se farka szóáradat. Ennélfogva hagyták, hadd beszéljen. Talán majd a végén
valami akrobatamutatvánnyal, valami csodatevéssel fogja alátámasztani zavaros fejtegetését,
remélték. - A mennyek országának már az alapja is hazugság -- folytatja Simon a könyörtelenül
pörkölő napra emelve homlokát -, a teteje pedig kétereszes, hazugság az egyik, füllentés a
másik. Írásaik is hazug szavakból és hazug törvényekből állanak, minden törvény egy-egy
hazugság: tíz törvény, tíz hazugság. Aztán nem elég, hogy az ő Elochimjuk zsarnok és
bosszúálló és rosszakaratú, mint valami gonosz vénember, ráadásul még azt is elvárja tőletek,
hogy istenítsétek, leboruljatok előtte, hogy ne is gondoljatok semmi másra, csak őrá! Hogy
egyedülvalónak és mindenhatónak és igazságosnak nevezzétek ezt a zsarnokot! S hogy egyedül
neki engedelmeskedjetek ! Ó, Szamária népe, micsoda sarlatánok látogatnak és tömik a
fejeteket mindenféle hazugsággal és hazug ígéretekkel! Ezek bitorolják az ő kegyelmét, tőletek
pedig megkövetelik, hogy fogcsikorgatás nélkül engedelmeskedjetek neki, hogy elviseljétek az
élet minden kínját, a sebeiteket, a betegségeteket, a földrengéseket, az árvizeket, a pestist, de
úgy, hogy közben egy zokszóval se illessétek. Mért tiltaná különben, hogy szájatokra vegyétek
a nevét? Bizony mondom, Szamária népe, mindez hazugság, amit Péter és Pál hirdet néktek,
tanítványaik maszlagja, hajmeresztő, égbekiáltó hazugság ! Ne ölj ! Mert azaz ő dolga, az ő
Egyetlen és Mindenható és Igazságos Istenük dolga! Lemészárolni a gyerekeket a bölcsőben,
az anyákat a szülő ágyban és a fogatlan véneket, ez rá tartozik! Ez az ő mestersége; ezért: ne
ölj ! Az öldöklés dolga az övé és szolgáié! Ők vannak farkasoknak rendeltetve, a ti rendelteté
setek pedig az, hogy bárányok legyetek! Ezért, Szamária népe, engedelmeskedj a
törvényeinek... S ezért: ne paráználkodj, hogy ők téphessék le maguknak leányaitok szí ne-
virágját! És ezért ne irigykedj felebarátodra, mert nincs miért irigykedned rá! Azt akarják, hogy
mindenedet add oda, a tested és a lelked, a szellemed és minden gondolatod, cserébe pedig
ígéreteket kapsz, mostani engedelmességedért, mostani imádságaidért, mostani hallgatásodért
fűt-fát ígérnek, a jövővel kecsegtetnek, a jövővel, amely nincs sehol... Simon nem látta, vagy
csak úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a sokaság szétszéledt, és már csak azok hallgatják,
akik a tanítványainak nevezték magukat, miközben Zsófia, hűséges markotányosnője, a
homlokát törölgette, és odanyújtotta neki a vizeskorsót, amelyben - noha a korsó mélyen a
homokba volt ásva - a víz már jócskán meglangyosodott. Zsófia harminc év körüli, alacsony
termetű, dús hajú nő volt, a szeme fekete, mint a kökény. Világos színű, áttetsző köntöse fölött
kétségtelenül Indiából származó, tarka selyemsálakat viselt. Simon tanítványai úgy beszéltek
róla, mint a bölcsesség meg az érett női szépség megtestesüléséről, a keresztény zarándokok
ellenben leszólták: hogy kacér, ledér, léha és sarlatán, aki egyenesen egy szí riai bordélyból
férkőzött nem kevésbé sarlatán kísérőjé nek kegyeibe. Simon ezt nem is tagadta. Abban, hogy
Zsófia azelőtt rabszolganő és mindenki ágyasa volt, csupán szemléletes és tanulságos példáját
látta Jehova és e világ kegyetlenségének. Ez a bukott angyal, ez az eltévelyedett bárány,
állította, csupán Isten kegyetlenségének áldozata. Embertestet öltött tiszta lélek ő. Ez a lélek,
miként egyik edényből a másikba, századokon át vándorolt egyik testből a másikba, s öltötte
fel hol ennek, hol annak a képét. Volt már Lóth lánya, volt Rákhel, és volt Szép Heléna. (A
görögök pedig barbárok, eszerint, egy látomásnak hódoltak, egy fantom miatt hullatták a
vérüket!) Legutóbbi megtestesülése ez a prostituált volt valamelyik szíriai bordélyban. - De
addig - folytatta Simon, kiköpve a korty langyos vizet, mert megpillantott egy
zarándokcsoportot, amint fehér köntöseikben kibontakoztak a házak vetette árnyékból, és
felismerte közöttük Pétert és a pásztorbotokkal felfegyverkezett tanítványait-, de addig -
folytatta -a mennyeknek sötét szemfödője alatt, a földnek sötét falai között, az élet kazamatáiba
zárva, vessétek meg a gazdagságot, amiképpen ők tanítják, vessétek meg a test gyönyöreit,
vessétek meg a nőt, a nektárnak kelyhét, a gyönyörűségnek urnáját, az ő hazug mennyországuk
nevében és nem létező pokluktól való félelmetekben, mintha az egész élet nem is volna pokol...
- Van, aki a földi, s van, aki a mennyei üdvösséget vá lasztotta - szólt Péter, mindkét kezével a
botjára támaszkodva. - Csak az vetheti meg a gazdagságot, aki maga is gazdag volt valaha -
mondta Simon, és a közbeszólóra emelte nagyobbik szemét. - Amiképpen a szegénységet is
csak az dicsérheti, aki maga is szegény volt; amiképpen, továbbá, a test örömét is csak az vesse
el, aki megismerte. - Isten Fia a szenvedést ismerte meg - mondta Péter. - Csodatételei
bizonyítják igazságosságát - fűzte hozzá Péter egyik tanítványa. - Arra nézve, hogy valaki
igazat beszél-e vagy sem, a csodák nem bizonyítanak semmit - felelte Simon. - Legfeljebb csak
a hiszékeny népnek szolgálhatnak végső bizonyítékul. Ezt a módit a ti balvégzetű zsidótok
vezette be, aki a kereszten végezte. - Így csak az beszélhet, akinek magának is csodatevő ereje
van - válaszolta Péter. Ekkor Simon, váratlanul, leugrott a szétszáradt hordó ról, és odaállt
kihívója elé. - Mindjárt fölrepülök az égbe - mondta. - Szeretném látni - mondta Péter, és a
hangja meg reszketett. - Tudom, mire vagyok képes-mondta Simon -, azt is tudom tehát, hogy
a hetedik mennyországot nem érhetem el. Ámde hatot bejárok. A hetedikig úgyis csak a
gondolat ér fel, mert ott merő fényesség és üdvösség minden. Az üdvösség pedig nem adatik
meg halandó embernek. - Ne okoskodj - szólt Péter egyik tanítványa. - Ha el éred azt a felhőt
ott fenn, téged is úgy fogunk tisztelni, ahogy a názáretbelit tiszteljük. Amikor híre ment, hogy
a falu alatt, a nagy olajfánál különös dolgok történnek, s hogy ama fecsegő, úgy látszik, végre
előáll valamelyik fakírmutatványával, a nép újból összecsődült. - Gyere vissza minél előbb -
gúnyolódott az egyik néző. - De hagyj nekünk valami emléket magad után. Simon letekerte
derekáról a kötelet, és odadobta az okvetetlenkedő lába elé. - Ezenkívül semmim sincs. - Kösd
fel ezt a sálat - mondta Zsófia. - Odafönt olyan hideg van, akár a kút fenekén. - S a férfi nyaka
köré tekerte a sálat. - Túlságosan sokáig tartanak az előkészületek - mondta Péter. - Azt várja,
hogy lemenjen a nap, hogy aztán a sötétség leple alatt elillanjon - tette hozzá Péter egyik
tanítványa. - Viszontlátásra - mondta Simon, és homlokon csókolta Zsófiát. - Isten veled - vett
búcsút tőle Péter egyik tanítványa is. - És vigyázz, meg ne fázzál ! Simon, ügyetlenül
hadonászva karjaival és mindkét lá bával egyszerre, mint a kakas, hirtelen elrugaszkodott a
földtől. Saruja nyomán kis porfelhő támadt. - Kukuriku !-kiáltotta egy tréfacsináló, pelyhes állú
legényke, akinek rókaszeme két ferde réssé szűkült, ha nevetett. Simon ránézett, s így szólt: _
- Nem könnyű ez, fiam! A föld minden testet magához vonz, még a könnyű tollpihét is, hát még
az ilyen negyvenokányi emberroncsot, amilyen én vagyok. Péter alig tudta türtőztetni magát,
hogy hangosan fel ne kacagjon ennek hallatán, de valahogy a szakállába fojtotta nevetését. - Ha
úgy tudnál repülni is, mint okoskodni - szólt közbe az iménti tréfacsináló -, már a felhők között
járnál. - Könnyebb okoskodni, mint repülni, azt elismerem - felelte Simon szomorúsággal a
hangjában. - Lám, neked is hogy jár a szád, közben egész nyomorult életedben egylábnyi
magasra sem rugaszkodtál el a földtől... Most pedig engedd meg, hogy összeszedjem az erőm,
hogy összpontosítsam gondolataimat, hogy teljes erőmből a földi élet nyomorúságára, a világ
tökéletlenségére, a bennünket marcangoló életmiriádokra, az egymást pusztító vadállatokra
gondoljak, a kígyóra, mely belemar az árnyék hűvösében kérődző őzikébe, a bárányokat
széttépő farkasokra, a hímjeiket megölő imádkozósáskákra, a saját csípésükbe belepusztuló
méhekre, az anyák kínjára, akik megszülnek minket, a még világtalan macskakölykökre,
amelyeket a gyerekek a folyóba vetnek, a hal rémületére az ámbráscet gyomrában, az ámbráscet
rémületére, ha zá tonyra fut a parti sekélyesben, az aggkori végelgyengü lésben elpusztuló
elefánt szomorúságára, a pillangó röpke boldogságára, a virág csalóka szépségére, a szerelmi
ölelés múló hevére, a kiömlött mag iszonyatára, a kivénhedt tigris tehetetlenségére, a szuvas
fogra a szájban, az erdő avarjának halott levélmiriádjaira, az imént kikelt madárfi óka
ijedségére, amikor anyja kituszkolja a fészekből, a napon pörkölődő, vonagló földigiliszta
pokoli kínjaira, a búcsúzkodó szerelmesek fájdalmára, a bélpoklosok iszonyatára, a női kebel
borzalmas metamorfózisára, a test sebeire, a világtalanok fájdalmára gondoljak... S egyszerre
csak látták, ahogy a csodatevő Simon halandó teste elválik a földtől, függőlegesen mind
magasabbra emelkedik, közben éppen csak hogy egy kissé mozgatja a kezét, egészen apró,
szinte észrevétlen, evező mozdulatokat tesz, akár a hal az uszonyával, és a haja, szakálla leng
ebben a lassú emelkedésben, lebegésben. A hirtelen beállott csendben egyetlen kiáltás, egyetlen
sóhaj sem hallatszott. A sokaság, szemét az égre szegezve, megkövülten állt. Még a vakok is
az égre villantották kihunyt szemük világát, olyan hirtelen csend támadt, megértették, mi
történt, merrefelé irányította tekintetét az embertömeg, merre fordult minden fej. Péter maga is
szinte megkövült, vagyis leesett az álla elképedésében. Egyedül a hit csodáit ismerte el, ez pedig
csakis Tőle, az egyetlen Csodatevőtől, attól eredhet, aki képes volt a vizet borrá változtatni;
minden egyéb csupán szemfényvesztés, a láthatatlan kötélhez hasonlatos csalafintaság lehet. A
csoda egyedül a keresztényeknek adatott meg, közöttük is kizárólag azoknak, akiknek
sziklaszilárd a hitük, amilyen az Övé is volt. Mivel megingott egy pillanatra, és mert tartott tőle,
hogy alighanem csalásról van szó - mert mi más lehet az, mint érzéki csalódás, egyiptomi vásári
mutatvány-, Péter megdörzsölte a szemét, majd egy pillantást vetett oda, ahol az imént a
mágusnak nevezett Simon állt (s ahol most is állnia kellene). Ő azonban nem volt ott; csak az
a kígyóként tekergő lenkötél hevert ott, s lassanként leülepedett a por, amit Simon kavart fel,
amíg kakasként ug rándozott, és - mintegy két csonka szárnnyal - a karjaival csapkodott. Ezután
lassan ő is abba az irányba emelte tekintetét, amerre a sokaság nézett, és ekkor újból
megpillantotta a mágust. Alakja világosan kirajzolódott a fehér felhőgomoly alatt: most
hatalmas sasmadárra hasonlított, ámde nem sas, hanem ember volt, keze, lába, feje még
világosan felismerhető, ámbár, őszintén szólva, azt már nem lehetett biztonsággal állítani, hogy
ez az ember, aki a felhők közelében jár, éppen a mágusnak nevezett Simon volna, mert
arcvonásait már lehetetlen volt kivenni. Péter hunyorogva nézte a fehér felhőt, szerette volna
leleplezni azt a csalást, amelynek mindközönségesen az egész nép felült. Mert ha az a fekete
sziluett, amely az égi magasságokban, a felhők közelében járt, valóban Simon, akkor az Ő
csodái meg a keresztény hit igazsága csupán egyik igazsága ennek a világnak, s nem az
egyetlen; akkor a világ titok marad, akkor a hit csalás, akkor az ő életének sincs többé biztos
támasza, akkor az ember a titkok titka, akkor a világ és a teremtés egysége rejtély marad. Az a
test, amely Simon mágus halandó teste kellene hogy legyen - ha az ember hihet a szemének -,
most elérte a felhőket : fekete pont volt csupán, egy pillanatra el is tűnt, majd - miután előbb
világosan kirajzolódott az alacsonyan járó felhők fehér hátterén - végleg elnyelte a fehér
ködpára. A csend csak egy pillanatig tartott még, aztán a sokaság az elragadtatás sóhajában tört
ki, az emberek térdre rogytak, és mintegy révületben hajlongtak és hajbókoltak. Még Péter
tanítványai között is akadtak, akik leborultak az új pogány csodatétel előtt, amelynek tanúi
voltak. Ekkor Péter lehunyta a szemét, s héberül (mert a szentek között, természetesen, ez a
nyelv járta, de azért is, hogy a sokaság ne értse) imára fakadt imigyen: - Egyetlen Atyám, ki
vagy a mennyekben, siess segítsé gére érzékszerveimnek, melyeket elkápráztatott a földi
csalafintaság, adj szememnek kellő élességet, és világosítsd meg elmémet, hogy elűzzem
magamtól a csalatkozást és az ámítást, hogy meg ne tántorodjam a Tebenned való hitemben és
Fiad, a Megváltó iránti szeretetemben. Ámen. Isten pedig ekképpen szólott hozzá: - Kövesd
tanácsaimat, ó, Hűséges. Mondd meg a népnek, hogy a hit ereje erősebb az érzékek
csalatkozásánál, hirdesd fennszóval, hogy mindenki hallja. És mondd meg nekik, hogy
mindenek halljanak téged: egy az Isten, és az ő neve Elochim, és a Fiúisten is egy, a neve pedig
Jézus, és egy a hit, ez pedig a keresztény hit. Az pedig, aki a szemed láttára szállt fel a felhők
magasába, a mágusnak nevezett Simon, a szakadár és Isten tanításának megcsú folója, valóban
önnön akaratának erejéből és önnön gondolatainak erejéből szállt fel, és most ott repül,
láthatatlanul, a csillagok felé, a kétkedés meg az emberi kíváncsiság hajtóerejével, ámde ennek
van határa. És mondd meg nekik, fennszóval, hogy mindenki hallja, hogy ez az erő és hatalom
is tőlem való, mert én engedtem meg, hogy megkísértse csodatételeivel a keresztény lelkeket,
s ekképpen megmutassam nekik, hogy nincsenek csodák, és nincs hatalom azén hatalmamon
kívül. Ezt mondd meg nekik, és ne félj. Péter ekkor kinyitotta szemét, és fellépett egy legyektől
hemzsegő, száraz trágyadombra. - Embereeek! Halljátok szómat! - ordította torkaszakadtából.
Senki sem figyelt rá. A sokaság, akár vakmelegben a bokrok hűvösébe húzódó birkanyáj, porba
eresztett fejjel feküdt ott. - Szamária népe, halld meg beszédemet! - harsogta Pé ter újból. Itt-
ott felemelkedett egy fej, a vakoké az elsők között. - Láttátok, amit láttatok, érzéki csalódás
áldozatai vagy tok, az a bűvész és fakír, aki Egyiptomban tanulta mesterségét... - Megtartotta a
szavát - mondta Zsófia. - Amíg tízig számolok - folytatta Péter, figyelemre sem méltatva a
közbeszólót -, a teste le fog zuhanni a földre, amelyet megvetett, úgy idenyekken a lábatok elé,
hogy soha többet fel nem tápászkodik a porból... mert Isten, az egyedülvaló, így akarja...
Eeegy... - Azért mégiscsak fölrepült - mondta Zsófia. - Bebizonyította, hogy csodatevő. -
Kettő... - Még ha leesik, akkor is győzött - mondta Zsófia. Miközben számolt, Péter csukva
tartotta a szemét, mint aki időt akar nyerni. De a tömeg felhördült, s akkor ő is fölpillantott.
Ugyanazon a helyen, ahol az imént eltűnt, a felhők közül egy fekete pont bukkant elő, amely
nőttön-nőtt. Simon mágus teste, hosszanti és haránttengelye körül forogva, úgy zuhant a föld
felé, mint a kő. A mágus kézzel-lábbal rúgkapált, s közben egyre nagyobb és láthatóbb lett. A
tömeg szertefutott, alighanem attól félt, nehogy valamelyiküknek a fejére essen a felhőkből
alázuhanó test. Azután egykettőre vége lett mindennek. Akár egy nedves homokkal megrakott
zsák, amikor leesik a fuvaros szekeréről, vagy mint a béka, amelyet a sas ejtett le a magasból,
úgy puffant a földre Simon mágus teste. Elsőnek Zsófia, a prostituált és hűséges kísérője lépett
hozzá. Azt a sálat akarta a szemére húzni, amelyet az útra adott neki, de még ehhez sem volt
ereje, mert muszáj volt lehunyni szemét az iszonyatos látvány előtt, ami elébe tá rult.
Összezúzott koponyával, törött végtagokkal, felismerhetetlenné torzult, véres arccal, kifordult
belekkel, mint amikor ökröt beleznek ki, feküdt a földön, akár egy rakás lenyúzott, törött csont,
összezúzódott hústömeg, egyetlen borzalmas kását alkotva a burnuszával, a sarujá val és a
sállal. A közel állók csak Zsófiát hallották, amint átokra fakad ilyen szókkal: - Ez is az ő
tanításának igazát bizonyítja. Az emberélet csupa bukás és pokol, a világ pedig a zsarnok
kezében van. Legyen átkozott minden zsarnokok legnagyobbika, Elochim! Majd jajveszékelve
futott a pusztába. 2 Más változat szerint a mágus nem a hetedik mennyországot, hanem a földet,
minden Illúziók legnagyobbikát hívta ki maga ellen. Simon tehát, két kezével a tarkója alatt,
egy terebélyes olajfa hűvösében heverészett, szemét az égre, e „mennyei borzalomra"
függesztve. Mellette a prostituált ült „szétvetett lábakkal, akár egy vemhes tehén", mint egy
keresztény hitvitázó írja (akiről azonban nem tudjuk bizonyosan, hogy saját élményéről tudósít,
vagy csak szemtanút idéz, vagy egyszerűen konfabulál). Az olajfa és annak ritkás árnyéka,
mindenesetre bizonyos, és ez - többek egybehangzó tanúvallomása szerint is - az egyetlen biztos
té nye ennek a Simon csodatételeiről szóló különös történetnek. A véletlen akaratából éppen
akkor haladt arra Péter és kísérete. Az egyik tanítvány, kétségkívül Zsófia illetlen viselkedése
késztette erre, a fejét elfordítva, nehogy kí sértésbe essen, e szavakkal fordult Simonhoz: -
Mondd, mi a jobb: a földön vetni és az égben aratni, vagy pedig a legjobb szétszórni a magot a
szélben -, vagyis olyan skolasztikus kérdéssel, melyre a válasz csak egyértelmű lehet. Simon
felkönyökölt, fel sem kelve fektéből, csak úgy foghegyről vetette oda - A föld az mindenütt
föld, és mindegy, hol vet az ember. Az igazi közösség az, ha egy ember és egy asszony egyesül.
- Minden ember és minden asszony? - kérdezte Péter, és kis híján hátrafordult csodálkozásában.
- Az asszony az üdvösség kelyhe - mondta Simon. - Te pedig, mint minden ügyefogyott fajankó,
mást se tudsz, mint becsukni a füled, nehogy megrontsa a káromlás, és elfordítani a tekinteted,
vagy elszökni, amikor nem tudsz mit felelni. Itt hosszadalmas teológiai vita következett
Elochimról, a büntetésről, a bűnbánatról, az élet értelméről, a lemondásról, a lélekről és a
testről, s mindez skolasztikus érvekkel meg héber, görög, kopt és latin nyelvű idézetekkel
megtűzdelve. - A lélek az alfa és az omega - fejtette ki Péter. - Jó az, ami Istennek tetsző. - A
tett nem önmagában jó vagy rossz - vetette ellen Simon. - Az erkölcs az embertől, nem Istentől
ered. - A könyörületesség tettei az örökkévalóság záloga - mondta Péter. - A csodák azoknak
szolgálnak bizonysá gul, akik még kétkednek. - Vajon a ti Istenetek helyre tudja-e hozni, ha
egy szűzben kár esett? - kérdezte Zsófiára pillantva Simon. - Övé a lélek ereje - mondta Péter.
Láthatóan zavarba hozta ez a kérdés. Zsófia gúnyosan mosolygott. - Van-e, hogy úgy mondjam,
testi ereje? - folytatta Simon. - Van - vágta rá Péter habozás nélkül. - Az, aki meggyó gyította
a bélpoklosokat, az, aki... - ...borrá változtatta a vizet, et caetera, et caetera... - vágott szavába
Simon. - Igen - folytatta Péter. - A csodatevés a mestersége, és... - Azt hittem, az asztalosság a
mestersége - mondta Simon. - Meg a könyörületesség - mondta Péter. Péter konoksága, és hogy
kitartóan az Ő csodáira hivatkozott, annyira felbosszantotta Simont, hogy végül kifakadt: -
Olyan csodákat tenni, mint a názáretbelitek, én is tudok. - Könnyű azt mondani - felelte Péter,
és a hangja beleremegett. - Ez mindenféle furfangot kitanult az egyiptomi vásárokon - szólt
közbe Péter egyik tanítványa. - Jó lesz a körmére nézni, nehogy csaljon. - A ti názáretbelitek is
- hogy is hívják? - kitanulhatta az egyiptomi mágiát - mondta Simon. - A csoda többször
megismétlődött-mondta Péter. - Temessetek hat könyök mélyen a földbe -jelentette ki Simon
rövid gondolkodás után. - Három nap múlva én is föltámadok, akár az a ti... na, mi is a neve...
- Jézus - mondta Péter. - Jól tudod te, hogyan hívják. - Igen, az. Az egyik tanítvány elfutott a
közeli faluba, és egy csapat munkással tért vissza, akik éppen kutat ástak a völgyben. Ásókat,
lapátokat, fejszéket hoztak a vállukon. Nyomukba csődült az egész falu, mindenki, aki csak élt
és mozgott, mert hamarosan híre ment a környéken, hogy valami egyiptomi bűvész jött, aki
csodát fog tenni. - Hat könyök mélyen - ismételte meg Simon. A munkások dologhoz fogtak.
A legfelső homokréteget hamarosan nagyobbfajta kövek, majd száraz, vöröses föld váltotta fel.
A lapátok ezután agyagot dobáltak a felszínre, amelyen gyökerek lenyomatai látszottak; az éles
szerszámoktól összevagdalt giliszták tekeregtek és vonaglottak a napon, akár a máglya tüzében.
Zsófia szótlanul ácsorgott az egyre mélyülő gödör part ján, Simon pedig - mint a jó házigazda,
akinél kutat ásnak, vagy új házának alapjait rakják le - parancsokat osztogatott a munkásoknak,
megmérte a gödör hosszát és szélességét, a lenkötéllel felmérte mélységét, ujjai között
morzsolgatta a homokot meg a földet. Amikor elkészült a koporsó - illatos cédrusfából durván
ácsolt és faszegekkel összerótt négy szál deszkából -, Zsófia levette a sálját, és Simon nyakába
tette. - Ott lent hideg van, akár a kút fenekén - mondta. Simon ekkor hirtelen ellépett mellőle,
megragadta a koporsó oldaldeszkáit, és megrázogatta, mint aki a tákolmány szilárdságáról
szeretne meggyőződni. Majd fürgén beszállt a koporsóba, és elnyújtózott a fenekén. A
munkások odaléptek, és kezének jelére szekercéjükkel beverték a nagy szögeket. Péter
odasúgott valamit egyik tanítványának. A tanítvány a koporsóhoz lépett, majd miután
meggyőződött, hogy a szegek jól tartanak, bólintott. Péter felemelte a karját, mely enyhén
reszketett, ekkor a munkások a köteleket a koporsó alá bújtatták, majd óvatosan lebocsátották
Simont a sírgödörbe. Zsófia félrehúzódva, mozdulatlanul állt. A föld zuhogni kezdett a
koporsófödélre. Gyorsan távolodó dobszóra emlékeztető dübörgés hallatszott. A hatalmas
pálma tövében, ott, ahol az imént még gödör tátongott, homokdűnére emléketető halom
domborodott. Péter a sírdombra lépett, az ég felé tárta karjait, és imát mormolt. Behunyt
szemével, félrebillent fejével olyan ember benyomását keltette, mint aki távoli hangokra figyel.
A szél még aznap befújta a mezítelen lábak és a saruk nyomát az állhatatlan homokon. Három
nap múlva, mégpedig egy pénteken, kihantolták a sírt. Ezúttal sokkal több nép gyűlt össze, mint
a temetéskor, mert a csodatevő, a fakír, a szemfényvesztő híre távoli tartományokba is eljutott.
Zsófiát, Pétert és a tanítványait mint bírákat mindenki előre engedte, így hát ők álltak
legközelebb a sírhoz. Először is rettenetes, pokoli bűz csapta meg orrukat. Majd a sírgödör
kiásott négyszögében hamarosan megpillantották a megsötétedett, rozsdaszínűre vált koporsó
deszkákat. A munkások kiverték a szögeket, a fedelet leemelték. Csodatevő Simon arca
alaktalan, bélpoklos masszává torzult, szemgödreiből férgek kandikáltak ki. Csak sárgás fogai
vicsorogtak mintegy görcsben, vagy mintha nevetne. Zsófia szemére tapasztotta a kezét, és
fölsikoltott. Ezután hirtelen Péterhez fordult, és olyan hangon szólalt meg, hogy az
belereszketett: - Ez is csak az ő tanításának igazát bizonyítja. Az emberélet csupa bukás és
pokol, a világ pedig a zsarnokok kezében van. Legyen átkozott minden zsarnokok
legnagyobbika, Elochim! A tömeg meghátrált, Zsófia keresztülvágta magát az elnémult
sokaságon, és jajveszékelve futott a pusztába. Halandó teste visszatért a bordélyba, szelleme
pedig valamely új Illúzióba költözött.