Aitaréja-upanisad

A Rg-védát gondozó Aitaréjin védamagyarázó iskola szövegei közé tartozik az Aitaréja-

bráhmana és az Aitaréja-áranjaka, s ez utóbbinak második szakaszában (2. áranjaka) a 4-5-
6. fejezetek alkotják az Aitaréja-upanisadot.

A szöveg eredetéről így szól a hagyomány:

„Élt egyszer hajdanán egy nagy bölcs, akinek több felesége is volt. Egyikőjüket Itarának
hívták, akinek fia született, Mahídász Aitaréja (azaz Itará fia) nevezetű. Atyja jobban
kedvelte egy másik asszonyától született fiát. Egy alkalommal egy áldozati gyűlésen e másik
fiát vette az ölébe, ezzel mellőzve Mahídászt. Ekkor édesanyja, Itará, látván fia csalódott
ábrázatát, a családjukban imádott istennőre, a Földanyára gondolt. A Földanya – mennyei
alakjában – abban a pillanatban megjelent az áldozati sereglet színe előtt, s egy égi trónusra
ültette Mahídászt, majd kinyilvánította, hogy többi fiútestvérénél Mahídász különb a lelki
tudományokban, és megáldotta őt a jelen bráhmana-szöveg ismeretével. A Földanya
áldásának köszönhetően nyilvánult meg Mahídászon keresztül e negyven fejezetű
bráhmana…”
Az Aitaréja szövegek megadják az aitaréja-iskolához tartozó hótr-pap számára a szükséges
útmutatásokat és kulcsokat i) a családosok (grhasztha) számára kötelezően előírt áldozatok
bemutatásához, ii) az erdei remeteségbe (vánaprasztha) vonultak számára kötelező
meditációkhoz, és iii) az Átman-ismerő vándoraszkéták (szannjászí) gyakorlataihoz. Az
Aitaréja-bráhmana közli a családosoknak szóló előírásokat, az Aitaréja-áranjaka a remeték
szabályait, az Aitaréja-upanisad pedig a szannjászík kötelességeivel foglalkozik.
Figyelemre méltó, hogy ezeket az egymástól merőben eltérő gyakorlatokat mind közölték a
tanulóidejüket töltő növendékekkel, a brahmacsáríkkal, hogy majdan életük során egyik
szabályrendet a másik után át is ültessék a gyakorlatba.
Az Aitaréja-áranjaka megelőző szövegrészei a nagy fogadalommal (mahávrata) s egyéb
áldozati rítusokkal s azok értelmezésével foglalkoznak, maga az Aitaréja-upanisad pedig
szervesen illeszkedik a Rg-védában szereplő Purusa-himnuszhoz (10.90.), annak
teremtéskoncepciójához és összefüggésrendjéhez. Az upanisad célja az, hogy az áldozó
figyelmét az áldozat külsőségeiről átterelje annak benső jelentésére. Az igazi áldozat mindig
benső áldozat.
A mű foglalata:
1. fejezet – Kezdetben csak a Legfelsőbb Lélek (Átman) létezett. Meg akarta teremteni a
világot s minden külső segítség nélkül magában és magából megcselekedte, majd behatolt
a teremtésbe.
2. fejezet – Az egyéni lélek (dzsíva-átman) születésének, metamorfózisának, halálának és
újjászületésének tárgyalása lemondást, függetlenséget eredményez. A szamszára
rabságából csakis saját spirituális identitásának fölismerésével szabadulhat az ember.
Vámadéva bölcs már anyja méhében elsajátította ezt a bölcseletet s így fölszabadult.
3. fejezet – Az elme és a tiszta tudat (pragjánam) különbsége, ez utóbbi az egyéni lélek
lényege, valamint Brahman, amit felismerve Vámadéva fölszabadult.
Megjegyzendő, hogy a 3.1.3. szöveg utolsó mondata: Brahman a tudat, avagy A tudatosság
Brahman az upanisadok nagy mondásai közé tartozik, s mintegy foglalata a titkos tanítások
szellemének.
A szövegben (zárójelben) közöljük az egyes kifejezések esetleges szanszkrt megfelelőit,
vagy más, értelmező megjegyzéseket, amik a szövegkörnyezetből értelemszerűek;
[zárójelben] pedig azokat a megjegyzéseket, amik a szövegben eredetileg nem szerepelnek,
de kiegészítésükkel pontosabbá tehető az értelmezés.
Invokáció
Szavam szilárdan gyökerezik elmémben, elmém szilárdan gyökerezik szavamban. Ó,
Megnyilvánult, kérlek, tárd föl magad nékem! Védámban te légy a szög[1] , tedd
múlhatatlanná tudásomat! Amit tanulmányoztam, azzal tartom fönn a nappalokat s
éjszakákat. A helyesről beszélek majd, az igazról szólok majd. Védelmezz engem, óvd meg a
beszélőt! Kérlek, óvd meg a beszélőt!
Óm, béke, béke, béke!
1. fejezet
1.1. szakasz: A primordiális emberlény megteremtése
Kezdetben egyedül a Lélek (átman) létezett. Elhatározta, teremteni akar, s így
megteremtette a négy világszférát: i) a mennyeken túl az égi óceán víztömegét (ambhah);
ii) a levegőég fényatomjait, fénysugarait (marícsih); iii) a halandóság gyanánt a földet
(maram) és iv) a teremtés ősvizét (ápasz), amely az egész rendszer alapjául szolgál. Átman
továbbá megteremt nyolc világőrt, amikor az ősvízből megteremti a primordiális embert,
Purusát. Szájából, orrából, szeméből, füléből, bőréből, szívéből, köldökéből és
nemzőszervéből előbb létrehozza az ezeknek megfelelő fiziológiai működéseket – a
beszédet, a belélegzést, a látást, hallást, a szőrzetet, az elmét, a kilélegzést és a férfimagot
–, majd ezekből Agnit, Vájut, Áditját, az égtáj-irányokat, a növényeket, a Holdat, a halált és a
vizeket, mint a világmindenség őreit.
1.1.1. szöveg
Kezdetben bizony a Lélek (átman) volt ez a mindenség, nem pislogott semmi egyéb. Arra
gondolt: „Hadd teremtsek világokat”.
1.1.2. szöveg
És megteremtette e világokat – a vizet[2] , a fénysugarakat[3] , a halált[4] és a vizeket[5] . E
víz túl van a mennyeken, a mennybolt a támasza; a fénysugarak a levegőég, a halál a Föld,
s ami alant van, azok a vizek.
1.1.3. szöveg
Arra gondolt: „Íme, itt vannak a világok! Hadd teremtsem meg a világok őrzőit!” Ekkor az
ősvizekből egy emberforma lényt (purusa) alkotott és megformálta őt.
1.1.4. szöveg
Átmelengette[6] és kiköltötte, mint egy tojást[7] , s lett a szája, szájából lett a szó, szóból a
tűz (Agni). Lettek az orrlikai, orrlikaiból lett a lélegzet, lélegzetből a szél (Váju). Lettek a
szemei, szemeiből lett a látás, a látásból a Nap (Áditja). Lettek a fülei, füleiből lett a hallás, a
hallásból az égtájak (Dis). Lett a bőre, bőréből lett a szőrzet, a szőrzetből a fák s növények.
Lett a szíve, szívéből lett az elméje, s elméből a Hold (Csandra). Lett a köldöke, s köldökéből
lett a kilégzés, a kilégzésből a halál (Mrtju). Lett a nemzőszerve, nemzőszervéből lett a
férfimag, férfimagból a víz (ápasz)[8].
1.2. szakasz: Kozmikus erők az emberi lényben
Csakhogy a világot őriző istenségek nyomban bizonyos gyarlóságok áldozatául esnek, s
visszazuhannak a háborgó ősóceánba, amit a Teremtő két gonosz erőnek, az éhségnek és a
szomjúságnak szolgáltatott ki. Az éhségtől s szomjúságtól gyötört világvédő istenségek
olyan biztos helyet keresnek, ahol táplálkozhatnak, hogy így mentesüljenek e kétféle
nyomorúságtól. A Teremtő előbb egy tehenet, majd egy lovat ajánl az istenségeknek, de
ezeket elégtelennek tartván elutasítják. Ekkor a Teremtő az embert ajánlja nékik, akinek
testébe száján, orrán, szemén, fülén, bőrén, szívén, köldökén és nemzőszervén keresztül
belé is költöznek. Az emberben aztán táplálékhoz juthattak, de csak azért, mert egyúttal az
éhséget s a szomjúságot is táplálékhoz juttatták. Ezért az istenségeknek előzetesen
fölajánlott étel formájában az éhség és szomjúság is részesül minden áldozatból. Mindez az
istenségek szükségleteit illusztrálja.
1.2.1. szöveg
Az így megteremtett istenségek a hatalmas óceánba zuhantak. Azt [az óceánt] éhségnek és
szomjúságnak tette ki [a Teremtő Átman][9] . Mire emezek [az istenségek] így szóltak
hozzá:
– Adj nékünk hajlékot, ahol megtelepedhetünk, és táplálékhoz jutunk!
1.2.2. szöveg
Elébük vitt egy tehenet, de azt mondották: – Ez bizony nem elegendő számunkra!
Ekkor elébük vitt egy lovat, de azt mondották: – Ez bizony nem elegendő számunkra!
1.2.3. szöveg
Ekkor elébük vitt egy embert.
– Bizony, ezt jól tetted! – mondották.
Bizony az ember jól van megalkotva (szukritam). Majd azt mondta nékik:
– Telepedjen ki-ki a maga helyére!
1.2.4. szöveg
A tűz beszéddé válva a szájába költözött. A levegő lélegzetté válva az orrlikaiba költözött. A
Nap látássá válva a szemébe költözött. Az égtájak hallássá válva a fülébe költöztek. A
növények s fák szőrzetté válva a bőrébe költöztek. A Hold elmévé válva a szívébe költözött.
A halál kilégzéssé válva a köldökébe költözött. A víz férfimaggá válva a nemzőszervébe
költözött.
1.2.5. szöveg
Az éhség és szomjúság szólt [a Teremtő Átmanhoz]:
– Adj nékünk is hajlékot!
Azt mondta nékik:
– Ezeket az istenségeket jelölöm ki néktek hajlékul, vélük osztozhattok.
Ezért osztozik az éhség és szomjúság az istenségeknek fölajánlott áldozatokon.
1.3. szakasz: A táplálék megteremtése, és a léttünetek képtelensége a táplálék
megszerzésére
Ekkor a Teremtő Lélek (átman) harmadjára is teremt, létrehozza az élelmet, ami úgy szalad
el előle, akár az egér a macska elől. Ám érzékszerveivel utána kap – lélegzetével, szemével,
fülével, stb. – mindhiába, mígnem az emésztés erejével (apána-prána) végre képes
megragadni az élelmet. A Lélek ekkor megérti, hogy nélküle a teremtett emberi lény nem
képes fennmaradni, hiába vannak érzékszervei. Ekkor merül föl benne a kérdés: „De akkor
ki vagyok én?”, amire a választ az upanisad befejezése adja meg. Ezután az Átman a
koponyavarraton (vidrti) keresztül behatol az emberi szervezetbe, ahol aztán három helyen
– az érzékszervekben, az elmében és a szívben –, illetve három állapotban – az ébrenlétben,
az álomlátásban és az álomtalan mélyalvásban – lakozik. Minden lényben ő tekint körül, s
azt látja, senkit és semmit sem nevezhet önmagától különbözőnek, mégis leginkább az
ember azonos vele, Brahmannal.
1.3.1. szöveg
Arra gondolt: „Itt vannak a világok, s íme, itt vannak a világok őrei. Hadd teremtsek eledelt
számukra!”
1.3.2. szöveg
Átmelengette a vizeket, s eme átmelengetett vizekből kiköltött valamit, s mindaz a dolog,
ami ekkor keletkezett, bizony az lett a táplálék.
1.3.3. szöveg
Ám ami így megteremtetett, menekülni próbált előle, ő pedig utánakapott a szavával, de
szavával nem tudta megragadni. Mert bizony, ha szavával képes lett volna megragadni, az
ember pusztán az ételről szólva is jóllakna.
1.3.4. szöveg
Majd utána kapott a lélegzetével, de a lélegzettel nem tudta megragadni. Mert bizony, ha a
lélegzettel képes lett volna megragadni, az ember pusztán az étel belélegzett [illatával] is
jóllakna.
1.3.5. szöveg
Majd utána kapott a látásával, de a látással nem tudta megragadni. Mert bizony, ha a
látással képes lett volna megragadni, az ember az étel puszta látványával is jóllakna.
1.3.6. szöveg
Majd utána kapott a hallásával, de a hallással nem tudta megragadni. Mert bizony, ha a
hallással képes lett volna megragadni, az ember pusztán az ételről hallván is jóllakna.
1.3.7. szöveg
Majd utána kapott a bőrével, de a bőrével nem tudta megragadni. Mert bizony, ha a bőrével
képes lett volna megragadni, az ember pusztán a bőrével tapintva az ételt is jóllakna.[10]
1.3.8. szöveg
Majd utána kapott a gondolattal, de a gondolattal nem tudta megragadni. Mert bizony, ha a
gondolattal képes lett volna megragadni, az ember az étel puszta gondolatától is jóllakna.
1.3.9. szöveg
Majd utána kapott a nemzőszervével, de a nemzőszervvel nem tudta megragadni. Mert
bizony, ha a nemzőszervvel képes lett volna megragadni, az ember az étel kiontásával is
jóllakna.
1.3.10. szöveg
Majd utána kapott a kilégzéssel [az emésztő életműködéssel], és elkapta azt. Ami az ételt
megragadja, az bizony a levegő. Az étellel élő bizony nem más, mint a levegő.[11]
1.3.11. szöveg
Elgondolkodott. „Hogyan is létezhetne ő [az ember] nélkülem?” S arra gondolt. „Miként
költözhetnék beléje?” Majd eltöprengett: „Ha a beszéd szól, ha az orrlikak lélegeznek, ha a
szem lát, ha a fül hall, ha a bőr tapint, ha a kilégzés emészt, ha a nemzőszerv kiont – akkor
ki vagyok én?[12]”
1.3.12. szöveg
Megnyitván a koponyatetőt, ezen a kapun keresztül hatolt beléje. Ezt nevezik
koponyavarratnak (vidrti), s ez a boldogság székhelye[13]. Három hajlékot talált magának, a
három álmot – ez a hajlék, ez a hajlék, ez a hajlék.[14]
1.3.13. szöveg
Megszületvén megszemlélte a lényeket, majd szólt: „Vajon mi másról kellene még itt
beszélni?[15]” Bizony látta ezt a személyt, a mindent betöltő Brahmant.
– Mindezt láttam! – mondotta.
1.3.14. szöveg
Ezért nevezik Mindentlátónak (idandra), bizony, Mindentlátó a neve. A Mindentlátót azonban
egyesek titokzatosan úgy nevezik: Láthatatlan (indra). Az istenek bizony szeretik a titkokat.
[16]
2. fejezet
2.1. szakasz: Átman három születése
A hármas születés elmélete gyakran szerepel az írásokban, de többféle változatban – ezt
igazolja szövegünk egybevetése a Satapatha-bráhmana 11.2.1.1. versével. A Satapatha-
bráhmana szerint a három születés a nemi egyesülés, az áldozat bemutatása s a halált
követő újabb testet öltés eredménye, míg az Aitaréja-upanisad a fiúgyermek nemzését,
prenatális gondozását és megszületés után felnevelését – egészen addig, amíg apját
képviselheti a szent aktusokban –, illetve az apa halála után annak újabb megszületését
nevezi meg. A következetlenség – miszerint az első két eset a fiúgyermekre, a harmadik
pedig kifejezetten az apára hivatkozik – nem kerüli el a kommentátorok figyelmét, akik azzal
igyekeznek feloldani az ellentmondást, hogy a fiúban s az atyjában lakozó átmant
azonosnak tekintik. Ez az erőltetett magyarázat azonban exoterikus szempontból – ami itt
mérvadó – nem fogadható el, mivel a fiú átmanja éppúgy vendég az anyja méhében, mint
az atyja férfimagjában. Filozófiailag megindokolt és értékes az a megállapítás, hogy az
anyával szemben az apa ragaszkodik inkább a gyermekéhez. Végkövetkeztetésként a
szöveg a születések láncolatának végeként a fölszabadulást nevezi meg, amely az örökélet
folytonossága annak, aki átlát a születések ismétlődésének ciklikus rendszerén, akárcsak
Vámadéva a Rg-védában (4.27.1).
2.1.1. szöveg
Az emberben ez (az átman) először magzat lesz. A férfimag nem más, mint az összes
testtag ragyogásának együttese. Bizony ebben a lényegben van, ott rejlik a lélek. S ha ezt
asszonyába oltja, megszületik onnan. Ez az (átman) első születése.
2.1.2. szöveg
Az [a magzat] szorosan kötődik az asszonyhoz, mintha annak testtagja volna, ezért nem
okoz néki [az anyjának] fájdalmat. Az asszony pedig gondosan táplálja a belé költözött
lelket.
2.1.3. szöveg
Mivel az asszony [a magzat-lélek] oltalmazója, őt is oltalmaznia kell [a férjének], hiszen
magzataként hordja a szíve alatt az asszony [a lelket]. Így tehát megszületése előtt, s azt
követően is a férfi gondoskodik utódjáról. S amíg így megszületése előtt, s azt követően is
gondoskodik utódjáról, önmagáról is gondoskodik, a világ előmenetele végett; így megy
előre a világ. Ez a második születése [az átmannak].
2.1.4. szöveg
Fiú utódját, mint második énjét, a jámbor tettekben és szent cselekedetekben önmaga
helyettesítőjévé teszi az atya, ő pedig tetteit bevégezvén, idős korában eltávozik. Innen
eltávozván, bizony megszületik újra; ez a harmadik születése. Ezért mondja a látnok:
2.1.5. szöveg
„Amíg anyám méhében lakoztam, istenek születésről mindent tudtam.
Száz vas erődítmény őrzött engem, de sólyommadárként kimenekültem!”
Vámadéva mondta ezt, még anyja méhében.[17]
2.1.6. szöveg
Ennek tudatában, testét elhagyván fölszállt, a mennyei világban vágyai beteljesedtek, és
halhatatlanná vált, igen [halhatatlanná] vált.[18]
3. fejezet
3.1. szakasz: A Lélek természete
Brahman a tudatosság, s az összes érzékszerv, cselekvő szerv, értelmi és morális erő,
minden természeti istenség, az elemek, állatok, sőt a növények is a tudatosságban
gyökereznek, annak irányítása alatt állnak (pragjánétra, pragjáné pratisthita). A valóság
efféle felfogása – az upanisadokban s a nyugati filozófiában egyaránt – igaznak bizonyul,
amennyiben a világmindenség titkát az egyén benső lényében véli meglelni, de hamis, ha
megreked a tudat nyilvánvaló szerves működéseinek jelenségvilágánál, s nem hatol a lét
valódi gyökeréig, ami minden jelenség alapja és lényege.
3.1.1. szöveg
Ki az, akit az önvalóként imádunk? Melyikük az Átman[19], aki által (az ember) lát, hall,
illatokat érez, szavakat szól, s meg tudja különböztetni, mi édes és mi nem édes?
3.1.2. szöveg
A szív, az elme nem más, mint a tudat – az érzékelés, a megkülönböztetés, az értelem, a
bölcsesség, a belátás, az állhatatosság, a gondolat, a körültekintés, az ösztönzés, az
emlékezet, a döntés, a cél, az élet, a vágy – mindez bizony a tudat megnevezése.
3.1.3. szöveg
Ő Brahman, ő Indra, ő Pradzsápatí, ő mindeme istenség, s az öt őselem – nevezetesen a
föld, a levegő, az éter, a víz és a ragyogás (tűz) –, mindenféle lény, egészen a legkisebbig,
mindenféle lét magva (eredete), a tojásból lett, az anyaméhből született, a verejtékből s a
csírából keletkező lények sokasága, ő az összes ló, tehén, ember és elefánt, minden lény,
ami lélegzik, mozog, röpül, vagy akár helyhez van kötve. Mindezeket a tudat irányítja, a
tudatban gyökereznek. Tudat igazgatja a világot, tudat (mindennek) az alapja. Brahman a
tudat.
3.1.4. szöveg
Testét e tudatos önvaló társaságában elhagyván fölszállt, a mennyei világban vágyai
beteljesedtek, és halhatatlanná vált, igen (halhatatlanná) vált.[20]
_______________________________________________________________________________
[1]A rögzítettség jelképe, hogy a szentírások szelleme folytonosan jelen legyen.
[2]Ambhah – a mennyeken túli égi óceán víztömege, illetve más értelmezés szerint a felső
mennyei bolygók: Tapah-, Dzsanah-, Mahah- és Szvarga-lóka.
[3]Marícsih – a levegőég fénysugarai, fényatomjai, illetve az alacsonyabban fekvő
felsőbolygók, mint a Nap, Hold, csillagok.
[4]Mara – halandóság, halál – a Földre utal, mert itt rövid az élet.
[5]Apah – vizek, a teremtés ősvize (ápasz), amely az egész rendszer alapjául szolgál, illetve
más [szerintünk kevésbé indokolható] vélemény szerint a hét alsóbolygó: Atala, Vitala,
Szutala, Talátala, Raszátala, Mahátala és Pátála.
[6]A szanszkrt kifejezés: abhitapati, átmelenget, költ, kikeltet.
[7]Többes értelmezés lehetséges: 1) Az ősvizekből teremtett purusa-lény nem más, mint a
kozmikus lény, Hiranmaja/Hiranjagarbha Purusa, az aranymagzat. Ennek kifejlődése során
nyílt meg a szája, szeme stb. 2) Akozmoszt arany világtojásként is elgondolják, s a kiköltött
kozmikus aranytojás héját feltöri a keletkező, s a tojásból kibúvó kozmikus lény.
[8]Az egyes testi funkciók vagy tagok és működések védőistenségei az alábbiak: száj, szó,
tűz – Agni; orr, lélegzet, szél – Váju; szem, látás, Nap – Áditja; fül, hallás, égtájak – Dis, illetve
az éter istene; bőr, szőrzet, növényzet – a növényzet istensége; szív, elme, Hold – Csandra;
köldök, kilégzés, halál – Jama; nemzőszerv, férfimag, vizek – ápasz (víz), illetve a vízre
támaszkodó ősatya, Pradzsápati.
[9]Az óceán a világi lét körforgása, a szamszára örvénye, ami az éhségnek és
szomjúságnak, értsd a születés és halál szenvedéseinek van kitéve. Ettől estek kétségbe a
védőistenségek, s ekkor kértek oltalmat – amit végül az emberben leltek meg.
[10]A bőr a tapintás szerve, tehát pusztán az étel megfogásával is jóllakna az ember.
[11] A pránák mint életfunkciók a test különböző működéseiért felelősek, s az életet
fenntartó étel megemésztéséért az apána-váju felel, ez az, ami megragadja, felszívja,
megemészti a táplálékot.
[12]Az ember testében az egyes érzékszervekben és testi funkciókban már ott lakoznak az
irányító természeti istenségek, de a test még nem életképes az Átman jelenléte nélkül.
Viszont már minden hely foglalt – vajon hol lesz helye az Átmannak, ezért a kérdés – ki
vagyok én?
[13]A koponyavarrat a brahma-randra, a legfelsőbb kijárat a testből, fölötte a koronacsakra,
az ezerszirmú lótusz, a lelki tudatosság legmagasabb foka. A boldogság székhelye pedig az
agyalapi mirigy, a lágy szájpadlás fölött.
[14]A három álom i) az ébrenlét (ami az illúzió álma, nem a megvilágosodás ébersége), ii) az
álomlátás és iii) az álomtalan mélyalvás. Az Átman első hajléka éber állapotban a jobb szem;
a második hajlék az álom során az elme; a harmadik hajlék a mélyalvás során a szív ürege,
illetve a három hajlék rendre az ember atyjának teste, anyjának teste és saját teste. A
szöveg dramatizálva érthető, amikor beszéd közben az előadó gesztikulálva rámutat egyes
testrészeire.
[15]Más értelmezés: Ezen a világon vajon ki másról (kim anja) lehetne még ékesszólón
beszélni? Ki fogja feltárni a különbséget?
[16]Az előző versben szereplő „Mindezt láttam (idam ádarsam)” kifejezés nyomán a
mindenben ott lévő Brahman-Átmant joggal nevezik Mindentlátónak. A titokzatosság
(paróksa) a homályos, rejtélyes, látókörön kívüli tárgyakra és módszerekre utal, mert a
Mindentlátó bizony csak a megvilágosodottak számára látható, mások előtt láthatatlan
(indra) marad. Indra az egyéni és a Legfelsőbb Lélek megnevezése is. Indra egyébként a
félistenek királya, s mivel az érzékműködések irányítói is dévaták, azaz istenségek, s a lélek
a királyuk, ezért az ember mikrokozmikus testében is igaz, hogy a lélek a félistenek királya,
az átman pedig az érzékműködések ura.
[17]Rg-véda 4.27.1.
[18]Itt továbbra is Vámadéváról van szó.
[19] Melyikük – vagyis az egyéni lélek és a Legfelsőbb Lélek közül melyik a végső lényeg?
[20]Itt továbbra is Vámadéváról van szó

ÉRTELMEZÉS
A szöveg rövidsége ellenére is rendkívüli metafizikai terjedelmet fog át – a
teremtéselmélettől, a primordiális emberen át a természet különböző rétegeinek és
halmazainak összefüggési rendjén keresztül a vágyak teljesülésének lehetőségéig és az
üdvösség gyakorlati útjáig a kozmikus létezés alfájától a személyes élet befejezésének
ómegájáig.
Az első szakasz a létezés isteni princípiumának pozitív tételezéséből indul ki, deklarálja a
létezés valós és metafizikai voltát. Az első szövegből négy pozitíve létező dologra
következtethetünk.
Első az idő. A kezdet a teremtés kibomlását megelőző ősállapotokat sejteti. (Nagy kérdés,
hogy ki beszél? Ugyanis az Isten – világ – idő hármasán kívül úgy tűnik, nem létezett semmi
egyéb, de akkor ki beszél?) Ha pedig van kezdet, akkor léteznie kell poszterioritásnak is, ami
egyben feltételezi a végpont, a befejeződés létét is. Az efféle diszkrét időnek, a mérhető
időbeliségnek csak a mérhetetlen örökkévalósághoz képest van értelme, s ez a rövid kis szó
– kezdetben – magával vonja a következőkben, a később, a végül és
a végérvényesen szükségszerűségét is, ami már nem csupán az időskála alkalmazását
tükrözi, hanem az idő meghaladásának igényét is magában rejti. A kezdetben kifejezés jelzi
az örök visszatérés, a visszarendeződés és az újrakeletkezés körforgását is, ami nem öncélú
és öntudatlan játék, hanem valami magasabbnak a megnyilvánulása.
A kezdetben, mint az idő egy kitüntetett pillanatának megnevezése jelentheti azt a
momentumot, amikor a szemlélő veszi föl a fonalat, s kapcsolódik be a világmindenség
szemlélésébe, de jelezheti az Örökkévaló és az időhorizont viszonyát is, az Örök és a véges
periodicitását. Az Örökkévaló meghatároz egy kitüntetett időpillanatot, amit kezdetnek, a
teremtésciklus origójának tekint…
A második tényező a Lélek, vagy Isten, a mindenség végső forrása vagy Teremtője.
„A Lélek volt…” – nem múlt idejű értelmű kifejezés. Nem azt jelenti, hogy a Lélek valaha
létezett, s ma már nincs, nem csupán egy időegységről van szó, s nem is a mulandóság
fázisairól, a létezés és a nemlétezés fázisváltásáról. A Lélek volt azt jelenti, hogy az isteni
princípium eredendően létezett, annak okát nem feltételezi a szöveg. Vagyis a metafizikai
valóságtól elválaszthatatlan a létezés; a lét a Lélek alapdimenziója. A létezés tehát van, azaz
nem a semmiből, vagy a nemlétből eredezteti a szöveg a létet. Megelőzi-e az idő léte a
Lélek létét? Nyelvtanilag, a szintaxis szempontjából talán igen, de időrendjében nem. Az idő
mintegy udvariasan felvezeti a Lélek belépőjét, előkészíti a terepet a jelentőségben jóval
fontosabb Istennek.
A létezés generikus megjelölésén, az egzisztencia teoretikus posztulálásán túl ez a létező
Lélek ráadásul egy antropomorf léttünetet mutat: pislog. A teoretikus lét és a gyakorlati élet
pólusait egyesíti ezzel a szöveg, konkretizálva a létező kilétét.
Miért éppen a pislogással jellemzi az életet az elbeszélő? A szem a látás szerve, a pislogás
pedig az élet jele. A pislogásnak két alapvető funkciója van, az egyik a szemgolyó védelme,
a másik a fiziológiás kenés, vagyis a szaruhártya nedvességének biztosítása a könny
eloszlatásával. Ennek hiányában a szem kiszáradna, sérülékenyebb volna, veszítene
kondíciójából. A pislogás hasonlít a lélegzéshez, amennyiben alapvetően vegetatív működés,
ami odafigyelés nélkül is funkcionál, de akaratlagosan is képesek vagyunk befolyásolni mind
a légzésünket, mind a pislogásunkat. A légzés kontrollja – akár az oxigénhiány, akár a
hiperventilláció miatt – euforizáló hatású lehet, a szem lehunyása pedig befolyásolja az
agyhullámokat. Éber állapotban, de csukott szemmel másmilyenek az agyhullámok, mint
nyitott szemmel. Ez is utalhat a belső látás, vagy a harmadik szemmel történő látás
kivételes fontosságára, de a szemhunyás visszatartásával – amikor farkasszemet néz az
ember – szintén beállhat egyfajta káprázat, mint például az aura-érzékelés esetén.
A lélegzés meghatározó kapcsolata az élettel (lásd a régi szóhasználat lélekzés kifejezését)
egyértelmű, s a legszembeötlőbb az összes érzékelő funkció közül. A hallás, tapintás, ízlelés,
szaglás megléte vagy hiánya kevésbé érzékletes jele az életnek, ellenben a légzésről
nyomban tudjuk, él-e, hal-e az illető ember. Ehhez hasonlóan érzékletes a szem, a látás is.
Az eleven és a holt ember szeme között óriási a különbség, nemcsak a fátyolos, opálos
tekintet miatt, hanem azért is, mert a halott ember nem pislog.
A halál beálltával elakad a lélegzet és fennakad a tekintet. Vagyis a légzést és a pislogást
egymás szinonimájának tekinthetjük. A Cshándógja-upanisad egyik nevezetes verse szerint
„ha valaki vizet vagy olvasztott vajat cseppent (a szembe), szétfut az kétoldalt”, mert a
szembogáron látható lény Brahman, márpedig Brahmanhoz nem tapad semmi (4.15.1.).
A pislogás és a légzés mozgató ereje egyaránt az élet tünete, amit a lélek jelenlétének kell
tulajdonítsunk.
Mikor a Lélek kinyitja a szemét – szinte rácsodálkozik a mindenségre? Vagy amikor még
csukva a szeme, finom agyi érzékelésével, nyugodt, harmonikus módon elgondolja, mintegy
megálmodja a világot, amit szinkronizált agyhullámai is tükröznek? Vagy a teremtő pillantás
potenciális lehetőségét sejteti ez a kép?
A harmadik tényező „… ez a mindenség.” Hogyan beszélhet a szöveg mindenségről,
amikor még nem is létezett semmi teremtett? Mindössze a Lélek, s az idő volt még csak – a
világ nem bontakozott még ki. A Lélek volt a mindenség – s fordítsuk meg – minden a Lélek.
Ez a misztikus egységélmény alapja, a felismerés egyik nagy csodája, miszerint minden
összefügg mindennel. Ha ez igaz, nincs elidegenedés, nincs magány, a mindenség otthonos
hellyé válik. Az asztrofizika a világ keletkezése kapcsán egészen parányi időegységekről
beszél, amikor a kozmosz teljes anyagkészlete még csak pénzérme, vagy teniszlabda
nagyságú volt. Ekkor még csak potencialitásában létezett a majdan megnyilvánuló
csillaghalmazok sokasága, benne az élet csíráival…
Mintha a Lélek még nem terítette volna magára a megnyilvánult kozmosz csodaszép
palástját – de káosz sem létezett. Minden csak vízió, képzet, gondolat…
A negyedik tényező a gondolat, illetve a gondolkodás képessége. A gondolkodást sokan
kognitív tevékenységnek tekintik, a gondolat azonban ennél sokkal sejtelmesebb,
megfoghatatlanabb. A gondolkodás szerve az elme, amit a Hold misztikuma szimbolizál. Ha
tehát a Lélek gondolkodni képes, akkor spirituális elméje, az áldó Hold is létezik már,
amiben gondolatai megfogalmazódnak. A gondolat pedig a cselekedet csírája. Az ember
biológiai szervezete nem más, mint testet öltött gondolat – s miért ne mondhatnánk, hogy a
kozmikus rendszer a Lélek-Isten testet öltött gondolata?
A gondolat mindenképpen teremtő erőt jelent, jelen esetben kétszeresen is. Az arra
gondolt kifejezés feltételezi a gondolkodót, a gondolatot és a gondolat tárgyát, amit
tulajdonképpen a gondolat mágikus ereje hoz létre. S hogy ez a tárgy jelen esetben épp a
világok megteremtése, ez a gondolat teremtő erejének hatványozódása. De a gondolat nem
megállapító, vagy kijelentő természetű – Világokat teremtek, vagy Világokat fogok
teremteni –, hanem óhajtó módot sejtet, mintegy engedélyt kér a Lélek – önmagától. Ebben
a teremteni óhajtó gondolatban végre kifejeződik az ötödik tényező: a vágy, a kognitív
elme- és tudatműködésen túl az emóció, a sóvárgás, az eksztázis záloga.
A vágy a létezés sajátja. Élet nélkül nincs vágy, és vágy nélkül nincs élet, s mivel a
Legfelsőbb Lélek mindennek a végső oka, s benne ott a vágy, akkor az ember vágya is isteni
eredetű, ennek az isteni vágynak a visszképe. Csupán a torzulásoktól kell megtisztítani, s
máris rezonálni kezd az isteni akarattal.
Az isteni óhaj nem visszaható, hanem kiáradó természetű. A primordiális első óhaj további
vágyakat szül – az érzelem újabb és újabb érzelemnek ad életet. Mire teljes pompájában
kifejlett formába jut ez az érzelmi töltés, úgy kell fogalmazzunk, csak a szeretet szül
szeretetet, illetve a szeretet csak szeretetet szül.
Végül van még egy rejtett, implicit szereplője ennek a szövegnek – hatodikként a szemlélő,
az elbeszélő, vagyis maga az örök ember. S ha az első szöveg a kozmikus lét alfája,
amelyben a legtitkosabb módon, szinte észrevétlenül ott rejtezünk mi mindannyian, akkor
az utolsó szöveg, az egyéni lét ómegája – a közvetlenül előtte álló versekkel egyetemben –
ugyanennek a szubjektív énnek, mindannyiunknak a feladatával és legmagasabb elérhető
lehetőségeivel foglalkozik. „Ki az, akit az önvalóként imádunk?” – hangzik el a kérdés;
magyarán, mi az ember leglényege? Mi az a végső princípium, aminek az élete köszönhető?
A különböző kognitív tényezők – elme, tudat, érzékelés, sőt a vágy is – a tudat egy-egy
megnyilvánulási módja. Minden, ami létezik, a tudat függvénye – a tudat pedig maga az
isteni princípium. Isten a Tudat, s a Tudat magával vonja a Létezés és a Boldogság
princípiumát.
S ha a megvilágosodott bölcs ennek a Tudat-princípiumnak a társaságában hagyja el a
testét, akkor halhatatlanná válik.
Az első szövegben explicite volt jelen a Legfelsőbb Lélek. A Lélekből fűződtek le a létezés
különböző szférái és régiói: az idő, a tér, a mindenség, a gondolat és a vágy. Így állt elő az a
hiperszubjektív mező, amit tér-idő-tudat-érzelem kontinuumnak is nevezhetünk, s amelynek
mindvégig volt egy figyelemre méltó mellékszereplője, egy alig észrevehető implicit
játékosa – az örök ember. Kezdetben mint elbeszélő vagy szemlélő szerepelt, s a mindenség
kibontakozását végigkísérve emelkedett egyre feljebb, mígnem az utolsó szövegekben
kettejük – a Lélek és az örök ember – együvé tartozása már teljességgel explicit. A szöveg
rámutat, hogy a Lélek áthatja a mindenséget, s együttérzésből az egyéni lélek mellé
szegődik, mondván, „Hogyan is létezhetne az ember nélkülem?” A könyörületes Isten nem
akarja magára hagyni az elárvult lelket, az embert. Ám a könyörület, az együttérzés, az
érzelmes kapocs nemcsak gyöngéddé tesz, hanem gyöngévé is, sőt, sebezhetővé is. A
hagyományos szerepek szerint Isten az oltalmazó és az ember a gyámoltalan. A teremtés és
az élet körforgásához, az isteni játékhoz azonban a szerepcsere is hozzá tartozik, amikor
nem tudni, éppen ki melyik szerepet tölti be. Így ebben a metafizikai kérdésben magának a
kérdésnek az ellentettje is benne rejlik: „Hogyan is létezhetnék én az ember nélkül?”
Ezzel feloldatott a teremtés nagy titka, a misztérium nyílt titokká vált, amely mégis őrzi
finom, rejtélyes természetét, s nyilvánvalósága ellenére is csak azok előtt mutatkozik meg,
akik a pillanatban meglátják az örökkévalóságot, a cseppben a tengert, az emberben az
istenit s az Istenben az emberit.
Mert az a leggazdagabb, aki a legkevesebbel is beéri…