Professional Documents
Culture Documents
ÉRTELMEZÉS
A szöveg rövidsége ellenére is rendkívüli metafizikai terjedelmet fog át – a
teremtéselmélettől, a primordiális emberen át a természet különböző rétegeinek és
halmazainak összefüggési rendjén keresztül a vágyak teljesülésének lehetőségéig és az
üdvösség gyakorlati útjáig a kozmikus létezés alfájától a személyes élet befejezésének
ómegájáig.
Az első szakasz a létezés isteni princípiumának pozitív tételezéséből indul ki, deklarálja a
létezés valós és metafizikai voltát. Az első szövegből négy pozitíve létező dologra
következtethetünk.
Első az idő. A kezdet a teremtés kibomlását megelőző ősállapotokat sejteti. (Nagy kérdés,
hogy ki beszél? Ugyanis az Isten – világ – idő hármasán kívül úgy tűnik, nem létezett semmi
egyéb, de akkor ki beszél?) Ha pedig van kezdet, akkor léteznie kell poszterioritásnak is, ami
egyben feltételezi a végpont, a befejeződés létét is. Az efféle diszkrét időnek, a mérhető
időbeliségnek csak a mérhetetlen örökkévalósághoz képest van értelme, s ez a rövid kis szó
– kezdetben – magával vonja a következőkben, a később, a végül és
a végérvényesen szükségszerűségét is, ami már nem csupán az időskála alkalmazását
tükrözi, hanem az idő meghaladásának igényét is magában rejti. A kezdetben kifejezés jelzi
az örök visszatérés, a visszarendeződés és az újrakeletkezés körforgását is, ami nem öncélú
és öntudatlan játék, hanem valami magasabbnak a megnyilvánulása.
A kezdetben, mint az idő egy kitüntetett pillanatának megnevezése jelentheti azt a
momentumot, amikor a szemlélő veszi föl a fonalat, s kapcsolódik be a világmindenség
szemlélésébe, de jelezheti az Örökkévaló és az időhorizont viszonyát is, az Örök és a véges
periodicitását. Az Örökkévaló meghatároz egy kitüntetett időpillanatot, amit kezdetnek, a
teremtésciklus origójának tekint…
A második tényező a Lélek, vagy Isten, a mindenség végső forrása vagy Teremtője.
„A Lélek volt…” – nem múlt idejű értelmű kifejezés. Nem azt jelenti, hogy a Lélek valaha
létezett, s ma már nincs, nem csupán egy időegységről van szó, s nem is a mulandóság
fázisairól, a létezés és a nemlétezés fázisváltásáról. A Lélek volt azt jelenti, hogy az isteni
princípium eredendően létezett, annak okát nem feltételezi a szöveg. Vagyis a metafizikai
valóságtól elválaszthatatlan a létezés; a lét a Lélek alapdimenziója. A létezés tehát van, azaz
nem a semmiből, vagy a nemlétből eredezteti a szöveg a létet. Megelőzi-e az idő léte a
Lélek létét? Nyelvtanilag, a szintaxis szempontjából talán igen, de időrendjében nem. Az idő
mintegy udvariasan felvezeti a Lélek belépőjét, előkészíti a terepet a jelentőségben jóval
fontosabb Istennek.
A létezés generikus megjelölésén, az egzisztencia teoretikus posztulálásán túl ez a létező
Lélek ráadásul egy antropomorf léttünetet mutat: pislog. A teoretikus lét és a gyakorlati élet
pólusait egyesíti ezzel a szöveg, konkretizálva a létező kilétét.
Miért éppen a pislogással jellemzi az életet az elbeszélő? A szem a látás szerve, a pislogás
pedig az élet jele. A pislogásnak két alapvető funkciója van, az egyik a szemgolyó védelme,
a másik a fiziológiás kenés, vagyis a szaruhártya nedvességének biztosítása a könny
eloszlatásával. Ennek hiányában a szem kiszáradna, sérülékenyebb volna, veszítene
kondíciójából. A pislogás hasonlít a lélegzéshez, amennyiben alapvetően vegetatív működés,
ami odafigyelés nélkül is funkcionál, de akaratlagosan is képesek vagyunk befolyásolni mind
a légzésünket, mind a pislogásunkat. A légzés kontrollja – akár az oxigénhiány, akár a
hiperventilláció miatt – euforizáló hatású lehet, a szem lehunyása pedig befolyásolja az
agyhullámokat. Éber állapotban, de csukott szemmel másmilyenek az agyhullámok, mint
nyitott szemmel. Ez is utalhat a belső látás, vagy a harmadik szemmel történő látás
kivételes fontosságára, de a szemhunyás visszatartásával – amikor farkasszemet néz az
ember – szintén beállhat egyfajta káprázat, mint például az aura-érzékelés esetén.
A lélegzés meghatározó kapcsolata az élettel (lásd a régi szóhasználat lélekzés kifejezését)
egyértelmű, s a legszembeötlőbb az összes érzékelő funkció közül. A hallás, tapintás, ízlelés,
szaglás megléte vagy hiánya kevésbé érzékletes jele az életnek, ellenben a légzésről
nyomban tudjuk, él-e, hal-e az illető ember. Ehhez hasonlóan érzékletes a szem, a látás is.
Az eleven és a holt ember szeme között óriási a különbség, nemcsak a fátyolos, opálos
tekintet miatt, hanem azért is, mert a halott ember nem pislog.
A halál beálltával elakad a lélegzet és fennakad a tekintet. Vagyis a légzést és a pislogást
egymás szinonimájának tekinthetjük. A Cshándógja-upanisad egyik nevezetes verse szerint
„ha valaki vizet vagy olvasztott vajat cseppent (a szembe), szétfut az kétoldalt”, mert a
szembogáron látható lény Brahman, márpedig Brahmanhoz nem tapad semmi (4.15.1.).
A pislogás és a légzés mozgató ereje egyaránt az élet tünete, amit a lélek jelenlétének kell
tulajdonítsunk.
Mikor a Lélek kinyitja a szemét – szinte rácsodálkozik a mindenségre? Vagy amikor még
csukva a szeme, finom agyi érzékelésével, nyugodt, harmonikus módon elgondolja, mintegy
megálmodja a világot, amit szinkronizált agyhullámai is tükröznek? Vagy a teremtő pillantás
potenciális lehetőségét sejteti ez a kép?
A harmadik tényező „… ez a mindenség.” Hogyan beszélhet a szöveg mindenségről,
amikor még nem is létezett semmi teremtett? Mindössze a Lélek, s az idő volt még csak – a
világ nem bontakozott még ki. A Lélek volt a mindenség – s fordítsuk meg – minden a Lélek.
Ez a misztikus egységélmény alapja, a felismerés egyik nagy csodája, miszerint minden
összefügg mindennel. Ha ez igaz, nincs elidegenedés, nincs magány, a mindenség otthonos
hellyé válik. Az asztrofizika a világ keletkezése kapcsán egészen parányi időegységekről
beszél, amikor a kozmosz teljes anyagkészlete még csak pénzérme, vagy teniszlabda
nagyságú volt. Ekkor még csak potencialitásában létezett a majdan megnyilvánuló
csillaghalmazok sokasága, benne az élet csíráival…
Mintha a Lélek még nem terítette volna magára a megnyilvánult kozmosz csodaszép
palástját – de káosz sem létezett. Minden csak vízió, képzet, gondolat…
A negyedik tényező a gondolat, illetve a gondolkodás képessége. A gondolkodást sokan
kognitív tevékenységnek tekintik, a gondolat azonban ennél sokkal sejtelmesebb,
megfoghatatlanabb. A gondolkodás szerve az elme, amit a Hold misztikuma szimbolizál. Ha
tehát a Lélek gondolkodni képes, akkor spirituális elméje, az áldó Hold is létezik már,
amiben gondolatai megfogalmazódnak. A gondolat pedig a cselekedet csírája. Az ember
biológiai szervezete nem más, mint testet öltött gondolat – s miért ne mondhatnánk, hogy a
kozmikus rendszer a Lélek-Isten testet öltött gondolata?
A gondolat mindenképpen teremtő erőt jelent, jelen esetben kétszeresen is. Az arra
gondolt kifejezés feltételezi a gondolkodót, a gondolatot és a gondolat tárgyát, amit
tulajdonképpen a gondolat mágikus ereje hoz létre. S hogy ez a tárgy jelen esetben épp a
világok megteremtése, ez a gondolat teremtő erejének hatványozódása. De a gondolat nem
megállapító, vagy kijelentő természetű – Világokat teremtek, vagy Világokat fogok
teremteni –, hanem óhajtó módot sejtet, mintegy engedélyt kér a Lélek – önmagától. Ebben
a teremteni óhajtó gondolatban végre kifejeződik az ötödik tényező: a vágy, a kognitív
elme- és tudatműködésen túl az emóció, a sóvárgás, az eksztázis záloga.
A vágy a létezés sajátja. Élet nélkül nincs vágy, és vágy nélkül nincs élet, s mivel a
Legfelsőbb Lélek mindennek a végső oka, s benne ott a vágy, akkor az ember vágya is isteni
eredetű, ennek az isteni vágynak a visszképe. Csupán a torzulásoktól kell megtisztítani, s
máris rezonálni kezd az isteni akarattal.
Az isteni óhaj nem visszaható, hanem kiáradó természetű. A primordiális első óhaj további
vágyakat szül – az érzelem újabb és újabb érzelemnek ad életet. Mire teljes pompájában
kifejlett formába jut ez az érzelmi töltés, úgy kell fogalmazzunk, csak a szeretet szül
szeretetet, illetve a szeretet csak szeretetet szül.
Végül van még egy rejtett, implicit szereplője ennek a szövegnek – hatodikként a szemlélő,
az elbeszélő, vagyis maga az örök ember. S ha az első szöveg a kozmikus lét alfája,
amelyben a legtitkosabb módon, szinte észrevétlenül ott rejtezünk mi mindannyian, akkor
az utolsó szöveg, az egyéni lét ómegája – a közvetlenül előtte álló versekkel egyetemben –
ugyanennek a szubjektív énnek, mindannyiunknak a feladatával és legmagasabb elérhető
lehetőségeivel foglalkozik. „Ki az, akit az önvalóként imádunk?” – hangzik el a kérdés;
magyarán, mi az ember leglényege? Mi az a végső princípium, aminek az élete köszönhető?
A különböző kognitív tényezők – elme, tudat, érzékelés, sőt a vágy is – a tudat egy-egy
megnyilvánulási módja. Minden, ami létezik, a tudat függvénye – a tudat pedig maga az
isteni princípium. Isten a Tudat, s a Tudat magával vonja a Létezés és a Boldogság
princípiumát.
S ha a megvilágosodott bölcs ennek a Tudat-princípiumnak a társaságában hagyja el a
testét, akkor halhatatlanná válik.
Az első szövegben explicite volt jelen a Legfelsőbb Lélek. A Lélekből fűződtek le a létezés
különböző szférái és régiói: az idő, a tér, a mindenség, a gondolat és a vágy. Így állt elő az a
hiperszubjektív mező, amit tér-idő-tudat-érzelem kontinuumnak is nevezhetünk, s amelynek
mindvégig volt egy figyelemre méltó mellékszereplője, egy alig észrevehető implicit
játékosa – az örök ember. Kezdetben mint elbeszélő vagy szemlélő szerepelt, s a mindenség
kibontakozását végigkísérve emelkedett egyre feljebb, mígnem az utolsó szövegekben
kettejük – a Lélek és az örök ember – együvé tartozása már teljességgel explicit. A szöveg
rámutat, hogy a Lélek áthatja a mindenséget, s együttérzésből az egyéni lélek mellé
szegődik, mondván, „Hogyan is létezhetne az ember nélkülem?” A könyörületes Isten nem
akarja magára hagyni az elárvult lelket, az embert. Ám a könyörület, az együttérzés, az
érzelmes kapocs nemcsak gyöngéddé tesz, hanem gyöngévé is, sőt, sebezhetővé is. A
hagyományos szerepek szerint Isten az oltalmazó és az ember a gyámoltalan. A teremtés és
az élet körforgásához, az isteni játékhoz azonban a szerepcsere is hozzá tartozik, amikor
nem tudni, éppen ki melyik szerepet tölti be. Így ebben a metafizikai kérdésben magának a
kérdésnek az ellentettje is benne rejlik: „Hogyan is létezhetnék én az ember nélkül?”
Ezzel feloldatott a teremtés nagy titka, a misztérium nyílt titokká vált, amely mégis őrzi
finom, rejtélyes természetét, s nyilvánvalósága ellenére is csak azok előtt mutatkozik meg,
akik a pillanatban meglátják az örökkévalóságot, a cseppben a tengert, az emberben az
istenit s az Istenben az emberit.
Mert az a leggazdagabb, aki a legkevesebbel is beéri…