Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

Alternatív módszerek az óvodában és az elemi oktatásban
Magiszteri Képzési Szak

Recenzió:
Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai
Feljegyzések a sárkunyhóból
Fordította: Varró Zsuzsa
Typotex Kiadó, Budapest, 2006

Készítette:
Demeter Réka, I. év
Kolozsvár
2022
 Nigel Barley brit antropológus néhány évtizeddel ezelőtt modern nyelvekből diplomázott, majd
antropológiai tanulmányait követően kulturális antropológiából doktorált. Olvasmányos könyveinek
hála, nagy népszerűségnek örvend, nemcsak szakmájában, hanem egy szélesebb olvasói közönség előtt
is. Az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyve kiváló példa erre. Ez a 216 oldalas
antropológiai tanulmány ugyanis kilép a tudományos könyvek sorából – könnyed és szórakoztató
élménybeszámolóvá válik. Nem az elvárható tényszerű és semleges fogalmazással találkozunk benne,
amely hemzseg a nehezen érthető szakkifejezésektől és elvont fogalmaktól, hanem egy személyes
hangvételű, humoros és őszinte, sokszor éppen a köznyelviségével meghökkentő művel, ami egy
egyszerű ember számára is megnyerő olvasmánynak bizonyul.
A könyv témája a szerző első, tizenhat hónapig tartó antropológiai terepkutatásának ismertetése,
amelyet az afrikai Kamerunban található doajó népcsoporttal töltött, egy számára felépített
sárkunyhóban. Ennek a kutatásnak az időrendi útleírását tartalmazza a könyv tizenkét fejezete. Kezdve
azzal az indoklással, hogy miért is adta a szerző a fejét a terepmunkára, egészen a hazaérkezés
pillanatáig, betekintést nyerünk ebbe a viszontagságokkal teli kutatómunkába. Ezek a történetek pedig
személyesek, nagyon részletesek, sokszor humorosak és szókimondóak.
Az a mód, ahogyan Nigel Barley ír élményeiről és megfigyeléseiről, közelivé teszi a kulturális
antropológia tudományát az olvasóhoz, belelátni enged mindenkit ebbe a valóságba, és mindemellett
felettébb szórakoztat is. Ehhez az élményhez természetesen szükséges volt számomra Varró Zsuzsa
precíz és szöveghű magyar nyelvű fordítására is.
Az első fejezet összegzi számunkra, hogy minden valamirevaló antropológusnak ki kell
próbálnia magát a terepmunkában is. Akárcsak a kötelező katonai szolgálatot, egy magát valamire tartó
antropológusnak is el kell végezni a legtöbbször kellemetlen, de elengedhetetlen terepkutatást, ami nem
más, mint egy „érintetlen” kultúra, népcsoport feltérképezése. Erre a nyomásra választ adva kezdett el
Nigel Barley is célpontot fürkészni első kutatómunkájához. A témakeresés teljesen véletlenül vezette őt
a kameruni doajókhoz, akik iránt a kezdetekben Barley homályos érdeklődést is alig tanusított.
Véleménye szerint, ha előre tudja milyen türelmet próbáló, erőfeszítésekkel és nehézségekkel teli lesz
ez a munka a számára, akkor valószínűleg újragondolta volna ezt a kiteljesedését a kulturális
antropológia terén. Mindannyiunk szerencséjére ez nem így történt.
A következő fejezetekben az olvasó türelme is próbára tevődik, hiszen hosszas történetekben
tájékozódhatunk arról, hogy az ötlet megfoganásától mi minden keresztezte kutatónk útját, míg végre
nekifoghatott a doajók konkrét megfigyelésének. Már a kutatási engedély beszerzése és a pénzügyi
támogatás megszerzése körüli teendők is bizonyították a zöldfülű antropológus példaértékű kitartását és

1
türelmét, de csak ezután ismerkedünk meg az afrikai bürokrácia sötét bugyraival, a helyiek bizarr
szokásaival és a helyi bankok hasznavehetetlenségével. Szó, ami szó, ami hátráltatni tudta ezt a
munkát, az hátráltatta is.
Nehézségek nem csak a szervezés körül alakultak ki. Nigel Barley már a kezdetektől
szembesült az egészségére káros életvitellel, váratlan betegségekkel, lesújtó balesetekkel, amelyek az
utólagos beszámolók könnyedsége ellenére is emberpróbáló élményekként tűnnek fel. Így már az
elején sikerül neki lerombolni azt az idealizált és meseszerű képet az antropológiai kutatómunkáról,
amelyet sok szakmabeli fest ezen tevékenység felemelő és sikeres mivoltáról. A kollégák terepmunkára
vonatkozó előzetes útmutatásai mind az „eszelős és hasznavehetetlen tanácsok terepmunkásoknak”
listán végzik.
Barley a terepmunka elméletéből kimaradt tapasztalatokról is mesél, gyakorlatiasan és részletesen írja
le a kutatásnak minden szegletét, nem mellőzve a kutatás mögött álló embert sem. Mindezáltal a könyv
igen hasznos módszertani anyagnak számíthat az őt követő „zöldfülűek” számára: azt bizonyítja, hogy
a terepmunkára nem lehet kizárólag elméletben felkészülni, hiszen a helyszínen bármi megtörténhet.
A kaland viszont igazán csak akkor kezdődik, amikor a megpróbáltatások után már a doajók is
végre színre lépnek. A kiválasztott népcsoporttal való, sikeresnek mondható első találkozás után úgy
tűnik, az időveszteség ellenére kutatónk most már visszatérhet elsődleges céljának megvalósításához,
bár végül a megfigyeléshez szükséges eszközök és feltételek a közelben tevékenykedő
misszionáriusoknak köszönhetően tudtak csak megvalósulni. Egy közbeékelődött rövid malária után
azonban csakugyan minden adott volt Nigel Barley számára a sikeres kutatáshoz: egy asszisztens, toll,
papír és a tanulmányozandó népcsoport is.
A kezdet is elhozta viszont a maga megpróbáltatásait: a doajók nyelvének elsajátítása, a helyi
életritmusra, életvitelre, szokásokra, étkezésre való ráhangolódás váratlanul nehéznek bizonyult.
Egészen a végsőkig kérdéses maradt, sikeres lesz-e kutatónknak megfejteni, miből áll a doajók
kultúrája. A fáradtságos kutatói munka mégis meghozza a maga gyümölcsét: az események
motívumait, logikáját, a beszélgetésekből kiderülő információkat összefüggésekbe rendezve lassan
kirajzolódik előttünk a doajók hiedelemvilága és rítusai. Mindeközben pedig rájövünk, hogy el kell
engednünk az előzetes elvárásainkat ezzel a primitív néppel szemben. Nem egy letisztult, harmonikus
képet kapunk egy olyan természeti népről, akik teljes összhangban, a világ fejlődésétől függetlenül élik
mindennapjaikat. A doajók keveset tudnak állatokról, növényekről, csak a létszükségletükhöz
szükséges javakról gondoskodnak, ami kimerül a kölestermesztésben.

2
 A könyv fejezeteinek előrehaladtával arra a következtetésre jutunk, hogy óriási feladatnak
bizonyul a doajó nép kulturális térképének elkészítése. A rítusok szimbolikája homályos, kezdetben
nem látunk semmilyen összefüggést a különböző történések között. Az viszont már az elején kiderül,
hogy egy derűs, ám sokat henyélő népcsoportról van szó. Különös nyelvi szokásaik vannak,
szexualitásuk és társas kapcsolataik bizarr szokásokra épülnek. Ünnepeik kaotikus történések hada,
amelyekben koponyák, mindenféle ürülékek, a kölessörtől bódult állapotok és humorizált szerepjátékok
mind-mind helyet kapnak. Nehéz szóra bírni az itt élő embereket, a kapcsolattartó szerepére
alkalmazott asszisztens személye is sokszor kifogásolható a munka során. Végül azonban a sok dohány
és sör, amit különböző információk kitudakolásáért ajánl fel kutatónk a doajóknak, meghozzák
eredményüket. Kirajzolódik az ünnepek, az időjárás, a termés, a női ciklus, szexualitás és hétköznapok
modellje közötti párhuzam, összefüggések. A zöldfülű antropológusnak sikerül egyre közelebb kerülni
a doajó kultúra megértéséhez.
A civilizált világban kialakult degradáló kép a primitív népekről így Nigel Barely által is
cáfolódik, akinek minden viszontagság ellenére sikerült megtalálni az értelmet és logikát a doajók
cselekedeteiben. Állítása szerint csak egy dologban érezte, hogy a doajók életmódja alatta marad a
miénknek: amikor betegek lettek, és felesleges kínok, szenvedés közepette haltak meg. Máskülönben
úgy gondolja, szabadon éltek, és saját megítélésük szerint jól, könnyen megszerezték maguknak a
legfőbb érzéki örömöket, volt önbecsülésük.
Személyesen is hatott rám, akár mint pedagógusra, ennek a könyvnek az elolvasása. A
tarsolyomba elsőként azt a meglátást tettem be, ahogy Nigel Barley a tudományos munkához
viszonyul: „...minden más tudományos vállalkozáshoz hasonlóan a terepmunka létjogosultságát sem az
adja, hogy az egyén milyen mértékben szolgálja a közjót, sokkal inkább az, hogy ez mennyiben járul
hozzá az ő személyes épüléséhez” (12. oldal). Vagyis ne az legyen az elsődleges célunk minden
ilyesfajta tevékenységünkkel, hogy feltétlenül hozzá akarjunk tenni – akár erőltetetten is – az
emberiség tudáskincséhez, hanem sokkal inkább saját magunk épülése, hiszen az magával hozza majd
a magasztosabb célt is. Tanultam még mérhetetlen türelmet és kitartást is Nigel Barley személyétől.
Kutatói munkáját sok helyzetben párhuzamba tudtam állítani saját munkámmal, gondolok itt például
arra, hogy hogyan ne fordítsuk fel mások életét abban a hitünkben, hogy mi vagyunk a tudás és az
igazság egyedüli letéteményesei. Tudjunk a háttérbe maradni, nyitottnak lenni, megfigyelni és hasznos
következtetéseket levonni! Gondolatébresztő olvasmány volt.