2.

Az egyén társas jellemzői

1. Együttműködés: A társadalmi együttéléshez szükséges rend és kiszámíthatóság a

társadalom tagjaitól együttműködési készséget kíván. Az aktuális együttműködés oka az általa
megvalósítani remélt célok elérése, amelyek kizárólag együttműködéssel valósíthatók meg.
(pl.: párkapcsolat, gyermekvállalás) Előfordulhat az is, hogy bizonyos célok individuálisan is
elérhetőek lennének, de együttműködés útján biztosabb, hatékonyabb, kellemesebb elérésük.

Kijelenthetjük tehát, hogy együttműködésre a legkülönbözőbb kontextusokban sor kerülhet.

Együttműködhetnek alkalmi partnerek is, akik sem előtte sem utána nem találkoznak többé.
(pl.: rövid távú munkakapcsolat) Ugyanakkor az együttműködésre való hajlam elvárás a
bizonyos szerepeket betöltő egyének számára (pedagógusok, bírák, pszichológusok, szociális
gondozók).

Kelley és Stahelsky együttműködésre hajlamos személyek vizsgálatát követően úgy találták,

hogy az együttműködő személyek összetett emberképet alakítanak ki maguknak, erős
késztetést éreznek, hogy partnerükről információt gyűjtsenek, valamint hisznek abban, hogy
mást is rá tudnak bírni az együttműködő minták követésére.

Aronson és társai a ’70-es években Texasban kísérleteket végeztek ötödikes és hatodikos

általános iskolai osztályokon. A kísérlet eredményeként beigazolódott, hogy a gyerekek az
együttműködést részesítik előnyben a rivalizálással szemben, valamint az együttműködő
csoportok tagjai jobban kedvelték egymást, mint a többi osztálytársukat, sőt, iskolába járni is
jobban szerettek, mint társaik.
Megállapításuk szerint az iskola boldog színtere lehet a gyermekek életének; igazolták, hogy
az együttműködés jó hatással van a tanulmányokra, illetve megkönnyíti a pozitív
személyközi kapcsolatok és attitűdök kialakulását. (A kísérlet teljes leírása: Csepeli 350.
o.)

Morton Deutsch: Az együttműködés egyénekre gyakorolt speciális hatását vizsgálta a ’40-es

évek Amerikájában. Öt héten keresztül kétféle oktatási módszert alkalmazott: egyik esetben
egy ötfős csoportoknak azt mondták, hogy aki az ötödik hét végére a legjobb eredmény éri el
közülük, az automatikusan a legjobb érdemjegyet kapja, míg a többiek szigorú záródolgozatot
írnak. A másik módszer ötfős csoportjának azt mondták, hogy ha magas átlagot érnek el a
többi csoporthoz képest, akkor mindannyian megkapják a legjobb érdemjegyet.
Tapasztalatai:

1. Az együttműködő egyének sokkal inkább érezték magukat pozitív kölcsönös

függésben mint a versengők
2. Az együttműködők jobban tudták helyettesíteni egymást, mint a versengők
3. Az együttműködők egymás cselekvéseit pozitívan értékelték, míg a versengők bírálták
egymást
4. Az együttműködő személyek segítőkészek voltak egymással, míg a versengők inkább
akadályozták egymást
 Fogolydilemma (’60-as évek): Az elnevezés és a tárgykör egyaránt a filmes
klisészituációból ered: két gyanúsítottat egymástól függetlenül megkérdezünk, hogy
bevallják-e bűnüket, vagy sem. Ha egyikük sem vall, akkor valamilyen ürüggyel néhány
hónap börtön vár rájuk (kölcsönös bizalom). Ha mindkettőjük vall, akkor tárgyalás lesz,
de a legkomolyabb büntetést elkerülik (a „legkisebb rossz”). Amennyiben egyikük vall,
úgy ő enyhébb büntetést/jobb bánásmódot kap/szabadon távozhat, míg a másik fél
kénytelen egyedül elvinni a balhét (ebben az esetben a másik bizalmával való
visszaélésről is beszélhetünk).

A dilemma lényege tehát, hogy bár minden egyén nyeresége saját elhatározásától függ, az
elhatározást befolyásolja, hogy az egyének kölcsönösen mit gondolnak egymás várható
elhatározásairól. A saját elhatározást tehát befolyásolják a társak elhatározásai. A
felek puhatolózva felmérik a várható kimeneteleket, a várható nyereséget pedig kockázati
feltételek tükrében vizsgálják. A dilemma abban áll, hogy érdemes-e lemondani a kicsiny
közös nyereség érdekében a kockázatos, de nagy nyereségről. A másik fél
együttműködésével kis közös nyereség várható, ám kijátszásával akár nagyobb nyereség is
szerezhető.

Kísérleti modellje alapján elmondható, hogy kölcsönös bizalomhiány esetén mindkét fél
viselkedését a legnagyobb veszély elkerülése motiválja. (pl.: hidegháború = amcsi-szovjet
fegyverkezési verseny). Nagyban nehezíti a cselekvő helyzetét, ha ún. zéró összegű
játszmákban vesznek részt.

Zéró összegű játszma: Az egyik fél csak a másik fél rovására nyerhet.

Az együttműködés előfeltételei (Hankiss Elemér):

1. Azonos helyzetmegítélés
2. Racionális gondolkodás: ésszerű kalkulálás
3. Jóindulat: vállalni kell a kockázatot, feltételezni a másikról, hogy helyesen dönt
4. Azonos értékrendszer
5. Információk visszacsatolása: folyamatos kommunikáció

2. Versengés és konfliktus: Az együttműködés ellentéte a versengés, mely a

résztvevőket szembeállítja egymással. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy milyen mérvű a
szembenállás.

A tisztességes verseny az együttműködés számos elemét hordozza magában: a résztvevők

egyetértenek a szabályokkal, kölcsönösen bíznak abban, hogy a másik is betartja azokat,
egyaránt fontosnak tartják a cél elérését, a győztes nem semmisíti meg a vesztest. A verseny
akármilyen tisztességes, a győzelem és vereség révén egyenlőtlenséget teremt a résztvevők
között, akik ezáltal különböző pszichológiai helyzetekbe kerülnek. A versengés magában
hordozza a konfliktust is, hiszen a résztvevők a verseny során mégiscsak
összeegyeztethetetlen célokat követnek.
Konstruktív konfliktus: A tisztességes verseny konstruktív konfliktus, mely lehetetlenné
teszi a szociális rendszer stagnálását, érdeklődést kelt változatos lehetőségeit illetően,
energiákat szabadít fel, mely a cselekvési alternatívák jobb kiválasztását teszi lehetővé.

A felek identitásképződését is szolgálja, mivel az összeegyeztethetetlen célok mentén világos

határok mutatkoznak, melyek lehetővé teszik az egymástól való pontos elhatárolódást.

Az egyének közötti tisztességes verseny meggyorsítja az idejétmúlt normák lebomlását,

elősegíti az új normák kialakulását.

Destruktív konfliktus: Minél egyenlőtlenebb feltételek között bonyolódik a verseny, minél

alacsonyabb fokú az egyetértés a szabályokat illetően, minél kevésbé bíznak a versengő felek
egymás becsületességében, annál tisztességtelenebb a verseny, és annál destruktívabb formát
ölt a konfliktus.

A destruktív konfliktus élethalálharc, zéró összegű játszma, melyben a győztes győzelme

kétes. A destruktív konfliktus győztese egy érték totális elvételének hasznát élvezi, miközben
más ugyancsak létfontosságú értékekhez nem jut hozzá (ráadásul a birtokolt értékek maguk is
ellentmondásosak). A tisztességtelen verseny győztese így tehát egyben vesztes is. (pl.: ha
valakit szélsőséges viszonyok között a saját életben maradásunk érdekében megölünk, akkor
becsületünket veszítjük + a társadalom szemében gyilkosnak minősülünk)

Strukturális és interperszonális viszonyok: Minél erősebb a társas helyzetekben résztvevők

társadalmilag determinált valószínűségek hatalma, annál inkább strukturális viszonyokról
beszélünk. (Alá-fölérendeltség, „nemesi rang”, elit, stb. = társadalmi struktúra)

Amennyiben a személyes motiváció mérvadó, s a fent említett kényszerek nem- vagy csak
alig érvényesülnek interperszonális viszonyokról beszélünk.

Válság: Strukturális destruktív konfliktus esetében az egyéneknek nincs esélyük a konfliktus

konstruktív transzformációjára. Ilyen esetekben a győztesek vagy vesztesek kollektív sorsa
vár rájuk, melyből a menekülés az egyetlen kiút.

Amennyiben egy szervezet (pl.: állam) nem képes jól reagálni a létével kapcsolatban
felmerülő külső konfliktusképző mozzanatokra, a belső konfliktusok természete is változik.
Elszaporodnak a helytelen oktulajdonítások (bűnbakképzés, összeesküvés-elmélet), a
tényleges konfliktusforrások ellepleződnek, helyettük a figyelem kisebb jelentőségű
konfliktusforrásokra irányul. (pl.: rossz gazdasági helyzet -> zsidózás, cigányozás)

A válság kezelése: A válság sújtotta szervezetek, csoportok tagjaira zavartság, düh,

frusztráció és félelem jellemző. Ez lélektanilag lehetetlenné teszi számukra, hogy megtalálják
a cselekvés egyedül lehetséges módját: az alapkonfliktust kiváltó tényezők megismerésére
alapozott új stratégiák alkalmazását. A válságba való beavatkozás azok feladata, akik nem
felelősek a korábbi helyzet kialakulásáért. Teendőik a következők:

1. Véget kell vetni a pusztán reagáló és önpusztító viselkedésnek

 2. Segíteni kell azt a folyamatot, melynek során pontosan megállítható a tényleges
helyzet
3. Új célokat kell találni, s azok elérésére kell összpontosítani a szervezet/csoport
tagjainak figyelmét
4. Meg kell állapítani milyen személyi, szervezeti, technikai döntéseket kell hozni az új
célok elérése érdekében
5. Az előrehaladás érdekében tett lépéseket menet közben folyamatosan ellenőrizni kell

Tehát olyan módon kell beavatkozni a válságba, hogy a destruktív konfliktusok helyét
egyre inkább a konstruktív konfliktusok vegyék át.

A konfliktus típusai:

 Valódi konfliktus: A felek összeegyeztethetetlen célokat követnek. Zéró összegű

játszmaként jellemezhető.
 Álkonfliktus: Elégtelenül definiált érdekek ütközése. A felek képtelenek belátni,
hogy lennének pótlólagos előnyforrások, melyeket külön-külön nem
alkalmazhatnak, ám együttműködve mindkettejük számára elérhetőek és
előnyösek volnának.
 Áttételes konfliktus: A konfliktusban résztvevők maguk is, de sokszor még a
kívülállók is tévedésben vannak a konfliktus valódi okát illetően. Ami a
konfliktusból hallható, az csak szimbolikus kifejeződése a valódi problémának.
 Téves konfliktus: „Oszd meg és uralkodj!” – olyan felek kerülnek konfliktusba
egymással, akiknek eredetileg semmi okuk nem volna rá.
 Lappangó konfliktus: Amikor a felek nincsenek tisztában a köztük lévő
antagonizmussal.
 Hamis konfliktus: Félreértéseken alapulnak. Okuk a felületes kommunikáció, vagy
annak teljes hiánya.

Konfliktusok tartalom szerint:

 Érdekütközések: Terület, pénz, tulajdon, hatalom, presztízs stb., kölcsönös

megelégedés helyett majdnem teljes kizárólagosságra törekszenek.
 Ütköző értékek: Világnézeti, ideológiai, kulturális, vallási különbségek.
 Nézetkonfliktusok: Nem értékek által diktált, „makacs” tények síkján történő ütközés.
 Ízlés- és stíluskonfliktusok: Áttételes, téves és hamis konfliktusok megnyilvánulásai.
A különbségek túlzó hangsúlyozása idézi elő.

3. Bizalom: A társadalom fennmaradása múlik azon, hogy a sokféleképpen alakuló

alternatívák között választó egyének előrelátható és kiszámítható viselkedésre legyenek
képesek, melyre elsősorban nem kényszer, hanem saját akaratuk készteti őket. A modern
bizalom az együttműködésre irányuló pozitív valószínűségi várakozás, mely nemcsak a
viszonyt, hanem a keretfeltételeket is magába foglalja.
Easton és Dennis (1969) két bizalmi szintet különböztet meg, melyek elkülönülése felettébb
megnöveli a modern társadalmak ellenállóképességét a válságokkal szemben, és hozzájárul a
keletkező konfliktusok konstruktív transzformációjához. Ezen szintek a következők:

Speciális bizalom: Az egyes személyek irányába megnyilvánuló bizalom. Hiánya nem

feltétlenül jár együtt a diffúz bizalmatlansággal.

Diffúz bizalom: A személyek működésének terét létrehozó rendszer iránti bizalom.

A bizalom mindkét változatának jellemzője az előzményekre vonatkozó jóhiszeműség, mely a

jó szándék és hozzáértés feltételezését foglalja magába. A polgárok bizalma híd a jövőbe,
mely kifejezi azt a meggyőződést, hogy a rendszer és szereplői képesek lesznek pozitív
teljesítményekre.

Németh László „Hitel elmélet” (1969): Széchenyi abban a történelmi pillanatban született,
amikor a hiteltelenség, mondhatni diffúz bizalom hiánya mint lehetőség már felderengett a
láthatáron. Ezért szóhasználatában a hitelnek a szűkebb (közgazdasági) értelmezésén túl van
egy tágabb vallásos értelme is, miszerint „az ember bízhat az ember adta szavában, s bízhat
Isten adott szavában, a szívünkbe írt erkölcsi törvényven”. Széchenyi a két értelmezést
összekötötte, s egyiket a másikra építette.

A bizalomépítés maximái (Axelrod, 1984):

 Ne frusztrálj!: Jóhiszeműség légkörének megteremtése, a másik pozitív várakozásának

fenntartásával.
 Ne zsarolj!: A zsarolás kényszerítés, agresszív légkört eredményez.
 Ne fenyegess!: A fenyegetés konfliktuskeltő agresszív stratégia, ellehetetleníti a
kooperációt.
 Ne büntess, légy megbocsátó!: A tévedés, az akaratlanság feltételezése a bozalom
része.
 Ne légy irigy!: Az irigység egyoldalú előnyök szerzésére sarkall.
 Ne csalj elsőként!: A csalás végzetesen megzavarja az együttműködést, és a többi felet
is csalásra készteti, mígnem mindenkinek veszteséget okoz.
 Gondolj a jövőre!: A bizalom hosszú távon legyen érvényes

4. Vezetés: A vezetés mások befolyásolása abból a célból, hogy valamilyen feladatra közös
megoldást találjanak. (Fiedler, 1986)

Az egyén teremtő része a társadalomnak, önszervező módon hozzá is járulhat a társadalmi

együttlét koordinációjához. A társadalmi lét azonban elképzelhetetlen, ha csupán a társadalmi
részvétel mechanikus egyenlőségét és a közvetítések automatizmusát vesszük figyelembe. Az
irányítás, egyoldalú befolyásolás és függésben tartás szerves része az emberi egyed érését és
társadalmi életre történő felkészülését magába foglaló, hosszúra nyúló időszaknak.
A vezetés csoportfunkció, ám ilyen terű megközelítése nem azt jelenti, hogy a vezető a
vezetettek kiszolgáltatott bábja. Sokszor a kollektív érdekek előtérbe helyezése kisebb
társadalmi csoportok érdekei ellen mehet. A jó vezetés dinamikus: megkönnyíti a
változásokhoz való alkalmazkodást, valamint magát a változást is. A rossz vezetés ennek
ellenkezőjével a csoport sikeres működését emészti fel.

Vezetés és hatalom: A vezető és a vezetett közti kapcsolat egyik előfeltétele, hogy a

kapcsolatban résztvevőkben a szocializáció során megfelelően kialakuljon a szerepek
teljesítéséhez szükséges kompetencia. Ennek hiányában vezetés helyett csak erőfölényből
adódó nyers kényszerítésről beszélhetünk.

A vezetési viszony résztvevői közötti egyenlőtlenség kiindulópontja, hogy a vezető a vezetett

által is elismert értéket birtokol, aminek a vezetett nincs birtokában. Az értékek egyenlőtlen
társadalmi eloszlása által lehetővé tett vezetés alapja a hatalom. A hatalom ugyan nem
azonos a vezetéssel, de ahol hatalom által létrehozott egyenlőtlenségek vannak, ott a nagyobb
hatalommal rendelkező egyén lesz a vezető. A hatalom politikai válfaja az uralom.

Gramsci a hatalom különböző változatait aszerint különbözteti meg, hogy ezek a gazdaság, a
politika vagy az ideológia területén érvényesülnek-e.

Weber az uralom karizmatikus (pl.: nacionalizmus, Hitler), tradicionális (királyság) és legitim

(demokrácia) változatát különbözteti meg.

Vezetővel szemben támasztott elvárások: Attól függően, hogy a csoportfolyamatok a

produktivitás vagy a szolidaritás értékei felé húznak inkább, a vezetővel kapcsolatos
elvárások változnak. A produktív vezetőtől a tervezés, a szakértelem, az ellenőrzés, a
végrehajtás és a döntéshozás képességeit várják el. Míg a szolidáris vezetőtől azt igénylik,
hogy tudjon konfliktusokat megoldani, lelkesíteni, értékinformációkat adni, illetve a csoport
szimbóluma legyen.

Karizma: „Kegyelmi ajándék”, melynek birtokosa sok követőre számíthat, mivel a követők
elhiszik, hogy emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezik. A karizma addig él, amíg a hit,
hogy a vezetettekre jólét vár.

Szintén Weber szerint a karizmatikus vezető számára nincs kinevezés, előmenetel vagy
hivatali pályafutás, csak elhivatottság; éppen ezért a karizmatikus vezetők sokszor
alkalmatlannak bizonyulnak feledataik ellátására.

5. Manipuláció: A vezetés nyílt aszimmetriát teremt vezető és vezetett között. A

manipuláció ezzel szemben olyan viszony, amely elleplezi az aszimmetriát. A manipulátor a
szimmetria álcájában a legszélsőségesebb kiszolgáltatottság helyzetébe hozhatja partnerét.