az igazsagoshoz hasonlo szovegek pszichorol

osszerakva kis fuzette... parkapcs, szulo gy

viszony, stb. témák... önmegvalósítás

nem okito, hanem a gondolataim... pszi hatarterulet

kozben fiktiv esetreszletek

- sajat felelossegunk (komolyan venni masok es a

sajat igenyeinket, egzisztencialis bun, bor alatti
tuskek, + gyerek maga fele valo meltanyossaga h a
multat olyannak latja amilyen teljessegeben volt...
minel színesebb es reszletgazdagabb kep -> szuloi
felmenok fele akar, méltányosság magunkkal is ->
tudatos en es erzelmi en meccse -> miert vagy
ilyen tulerzekeny, mondja az elso, nem kene igy
reagalnod... joszandeku, de az erzekenyt nem ez
nyugtatja meg…)
- uldozo-menekulo kapcsolati dinamika (elaraszto-
szotlan), fektett nyolcas
- szuloi felelosseg + szulo mint gyerek (senkie es
mindenkie a felelosseg)... szulo szimultan gy. és
szülő, nem elsosorban most ez v az... olyan szülő
amilyen lenni tud
- atteteli helyzet (ami miatt nem jo pl kapcs, csomo
anya es apa ul az asztalnal) -> projektiv
identifikacio mint megertettsegi kiserlet es mint
elbirhatosagi kiserlet?
- szuloi erzekenyseg es valaszkeszseg (minden
autoritasra igaz? pl egyetemi oktato? es mit is takar
-> erzekeny a konkret gy konkret azuksegleteire es
igyekszik kielegiteni, hogyan hat az ha szülő nem
ilyen, miként csordogál beke az ember felnőtt
létébe identitasába)
- onaktualizacios tendencia vs csalad beszippanto
ereje (eletkeptelen gy a szulokkel lakik orokke) +
aspektus: befogadhatatlanna valnak pl muveszeti
produktumok ha hazug az élet (rossz kapcs), nem
lehet őszintén enekelni ha nem abban vagy azt
amit... pontosabban ha annak az ellenkezoje van
benned akkor nem lehet
- sematerapias megkuzdesi modok -> hogy
alakulnak kul viszonyainkban (anyaval
alarendelodo - ragaszkodom -, tarssal
tulkompenzalo - megkapja amit anyam fele erzek -,
baratokat elkerulo - nem akarom megtapasztalni h
elhagynak), s ezek logikaja pl. lojalitas es igenyek
dimenzioiban + boldogsag es fajdalom mint
szinuszgorbe... ( megkuzdesi mintakhoz) fent nélkül
nincs lent se, de egyszerre fagyaszthato be a ketto
-> ures elet, szomatizacio (hipochandria), duh
(kapcs ez szorongas temahoz)
- közösségek... h az működik es arra can
szuksegunk, mint egy toezsben: celok, okok egyutt
lenni (eletbenmaradas, szinjatszo eseten darab

1
leteehozasa), ami kozben eszrevetlenul valhatunk
fontossa egymasnak
-mire jó a terápia… terápia mint tér a saját alak
megtalalasara (fo kerdes: ki vagyok en?) ->
kapcsolatban megtalálni magadat.. igényeket,
vágyakat, hiányokat, és ezeket jó esetben egy
megfelelő környezetben kvázi jól megélni…
elbirhatova tenni
te- mintha helyzetek felszabadultaaga (színház,
film, aqua- meg vidampark, sport) -> mennyire
fontos nekunk a letunk egzisztencialis kerdeseinek
karcolgatasa, megelese, s kozben mennyire védjük
mahunkat folyamatosan a privat eletunkben, így
más helyekre tevodnek ezek megelese

2
Az igazság szerepe a párkapcsolatban
Mindenekelőtt lényeges volna leszögezni, hogy mit is
értünk a továbbiakban az igazság alatt. Én erre jutottam:
az igazság egy a természet rendjéből vagy a közösségi
konszezusból fakadó törvényszerűség. Tehát előbbire
példa, hogy az alma leesik, mert hat rá a gravitáció,
utóbbi esetén pedig olyan valóban széles körben
elismert evidenciákat értünk, minthogy azokat az
állatokat hívjuk kutyának, amelyekről a közösségünk
(egykor) megegyezett, hogy kutyának nevezi (ez utóbbi
talán szűkebb tartomány, mint elsőre gondolnánk, a
szóalak-jelentés kapcsolatokhoz hasonló mértékben
elfogadott pl. életvezetési törvényszerűség nem is
hiszem, hogy létezik). Ebből következik, hogy az
igazság nem vitaképes (lásd az előbbi példánkban
említett állításokat), ez lényeges lesz még a
továbbiakban.

● Hogyan kapcsolódik ez a kapcsolatokhoz? Két

aspektust emelnék ki: egyfelől a
párkapcsolatokra vonatkoznak igazságok,
másfelől pedig az igazság fogalmát használják
(leginkább) konfliktushelyzetekben a kapcsolat
tagjai is.

Főképp ez utóbbival foglalkoznék a továbbiakban, ám

egy (ehhez kapcsolódó, vagy inkább kontextust
biztosító) igazságot mégis megemlítenék előtte: a jól
működő kapcsolatok része az egyensúly. Ez mindössze

3
annyit jelent azt hiszem, hogy mindkét fél azt érzi, hogy
balanszban van az, amit ad és az, amit kap. (Persze ne
értsük félre, ez nem azt jelenti, hogy A héten te
mosogatsz, B héten én.) Tulajdonképpen azt is
mondhatnánk, hogy egy jó kapcsolatban igyekszünk
nyitottan és méltányosan (nem pedig cinikusan vagy
becsmérlően) lenni mindkettőnk igényeivel (és ennek
van egy egyensúlya), komolyan vesszük őket, illetve azt
is, ami mögöttük/bennük van.

És akkor a konfliktushelyzetekről. Mi is a
konfliktushelyzet? Mondhatjuk úgy, hogy az egyik fél
akarata/cselekedete ütközik a másik fél
akaratával/cselekedetével. Ütközik, írtam, és valóban:
gyakran ezeket harcként éljük meg (persze az is igaz
lehet, hogy az összekülönbözéseink közül azt nevezzük
kizárólag konfliktushelyzetnek, amit harcként élünk
meg). Győztessel, vesztessel, találatokkal és
veszteségekkel.

És miféle szerepet játszik az igazság ebben a harcban?

Talán az egyik legerősebb fegyver. Gyakorlatilag
harcképtelenné teszi a másikat (legalábbis ez volna a
szándék vele). Hiszen amikor valaki egy veszekedés
során az igazsággal (vagy azzal azonos jelentésű
kifejezéssel, minthogy valami mondjuk fair vagy nem
fair, normális vagy nem normális) jön elő, az
tulajdonképpen a fent említett természeti vagy
társadalmi konszenzusra utal, melyek ugyebár nem
vitaképesek.

4
Ám azt hiszem, legritkább esetben jogos a hivatkozási
alapunk ilyenkor. Mintha inkább egy kitámasztása volna
ez az igényünknek. Hát látod, én csupán az igazságot
akarom! De miért nem érezzük elégnek azt mondani,
hogy ez vagy az számomra fontos?

Hiszen amikor mi az igazságra hivatkozunk,

gyakorlatilag igyekszünk (mégha kétségbeesésünkben
is tesszük ezt) a másik megszólaláshoz való jogát
elvenni. A párbeszéd beszüntetésére való törekvés ez
tulajdonképpen. Erre a másik vagy felveszi a kesztyűt,
és visszatámad, vagy tüskével a bőre alatt lenyeli a mi
kívánságunkat (hosszú távon ez sem tűnik szerencsés
kimenetelnek).

És ha ez ilyen destruktív, mégis miért kerül elő egy

veszekedés közben? Lehetne ezt hosszasan
boncolgatni, a magja azt hiszem valami olyasmi lehet,
hogy a múltban (pl. szülők esetén) vagy a jelenben (a
mostani párkapcsolatban) nem bántak/bánnak
méltányosan az én igényeimmel, ezért
szükségszerűnek érzem, hogy ennyire alátámasszam
azok jogosságát (közben nem számolván azzal, hogy ez
mennyire nem jól sül el).

És akkor itt visszaértünk a fentebb említett párkapcsolati

egyensúly igazságára. Vágyunk arra, hogy egy
kapcsolatban méltányosak legyenek a mi igényeinket
(komolyan vegyék őket), és ha úgy érezzük, hogy ez
fenyegetve van (sérül az igazságosság élménye),

5
tehetetlenaségünkben/fájdalmunkban/dühünkben
felfegyverkezünk.

(Ha valaki a kapcsolati méltányosságról olvasna,

ajánlom Böszörményi-Nagy Iván könyveit.)

6
Gondolatok a szorongás eredőiről, és
arról, hogy mi következik belőlük
Ha nagyon patetikus képpel szeretnénk indítani ezt a
szösszenetet, mondhatnánk, hogy milliárdnyi
szorongáspatak csordogál a világban, ám érezzük, hogy
alig néhány forrásból eredhet a legjava.

Szóval ennek a legjavának a forrásairól lesz most szó.

Ezeket három nagy csoportba sorolnám: az emberi
létünkkel járó alapvető szorongások, az
önazonnosságunk felé lökdöső szorongások, illetve a
gyermeki élményeinkből létrejövő szorongások. Külön-
külön beszélünk itt majd róluk, ám fontosnak gondolom
megemlíteni (és érdemes is szerintem elmerengeni
ezen), hogy bizonyosan hatnak egymásra ezek az
eredők, illetve a belőlük fakadó konkrét szorongások.

Az emberi létünkkel járó alapvető szorongások… Úgy is

fogalmazhatnánk, hogy az embernek születéssel
csomagban kapott szorongások ezek (mint a tejjel a
doboz vagy a zacskó). Különböző szerzők és
gondolkodók különféleképp határoznák meg ezeket, én
most egy evidensen lényegi szorongást emelnék ki
közülük: a haláltól (és tágabban értelmezve a
veszteségektől) való szorongást. A zárójelben foglaltak
persze magyarázhatóak azzal, hogy ezek azok a
helyzetek, amelyekben kvázi megcsap minket a halál
szele, tehát valójában pusztán a haláltól való
szorongásunkra irányítják a fókuszt, és nem egy nagy

7
közös halmaz részei - mindenestre az látszik, hogy így
vagy úgy: szorosan összekapcsolódnak.

Oké, vannak ilyen alapvető létünkkel járó szorongások,

mint a halál. És akkor? Számomra valami olyasmi
következik ebből, hogy az élet nem egy egyszerű műfaj.
Hogy sok helyzettől azért tartunk, mert valóban ijesztő.
És azt hiszem, ezt érdemes elismerni magunknak
(fentebb én csak a halált/veszteségeket írtam, de
szintúgy lehet egy ilyen helyzet, mikor azzal találjuk
szembe magunkat, hogy az életünknek nincsen evidens
értelme, esetleg az sem ad már annyit, ami ezidáig
igen). Közben meg az az élményem, hogy ilyenkor is
hajlamosak vagyunk onnan nézni a helyzetünket, hogy
már tudnom kellene a saját válaszomat (persze ezt is
értelmezhetjük pusztán a szorongás
következményeként - legyen már vége!), és nehéz
elfogadni a nemtudásunk bizonytalanságát és
esendőségét.

Második csoportba az önazonosságunk felé lökdösni

kívánó szorongásaink állnak. Mintha volna bennünk
valami, ami nem hagyna nyugodni minket, ki-
kitüremkedne bennünk, és ha valahol nem jó nekünk,
arról szólna. Ha olyan munkahelyen dolgozunk, ha
olyan párkapcsolatban élünk, satöbbi. Még az igényekre
alig-alig figyelő szülők se tudják kiölni többnyire az
önmagunkká válásra való belső igényt (megnehezíteni
viszont igencsak meg tudják).

8
És el is érünk így a harmadik csoportig: a múltból
eredeztethető szorongások. Talán a három csoport
közül ez a legevidensebb, mikor a témára gondolunk (és
ha igazán körbe szeretnénk járni, külön könyvet is
érdemelhetne). Arra kérem az olvasót, hogy egyfelől ne
várja a teljesség igényét, másfelől pedig (legalább erre a
pár percre) próbálja elfogadni axiómaként a következő
alaphelyzetet: a szülő szülővé válásával lekötelezettje
lesz a gyerekének, és a gyerek születésével
lekötelezettje lesz a szüleinek.

Hogyan értem ezt? A szülő vállalja, hogy gondoskodik a

gyermekéről (fizikailag és lelkileg), segít neki minél
inkább önmagává válni (erről xy helyen bővebben). A
gyerek esetén pedig egyszerűen azt mondhatjuk: a
szülei nélkül ő nem is létezne, ez az általuk levés pedig
valami evidens kapcsolatot (lekötelezettséget) hoz létre
attól függetlenül, hogy milyen szülők. Ez alapján azt is
gondolhatjuk, hogy végeredményében mi szeretnénk jó
gyerekeik lenni a mi szüleinknek, sőt azt is szeretnénk,
hogy úgy általában jó legyen nekik.

És talán pont ez az egyik fő tényező, hogy miért is

hozunk otthonról szorongásokat. Mégpedig (ebben a
keretrendszerben gondolkodva) úgy, hogy a szülő nem
képes teljes mértékben megfelelni a maga
kötelességének. Ahogy ezt visszaolvassuk, felvetődhet
a gondolat, hogy dehát hogyan is lehetne a szülő
tökéletes, és szerintem ez egy fair gondolat (persze a
mennyisége és minősége ennek a tökéletlenségnek
egyáltalán nem mindegy a gyerek szemszögéből).

9
Ebből viszont valamiféle diszharmónia szükségszerűen
születik a szülő-gyerek viszonyban (az a fantáziám,
hogy a gyerek legfeljebb megpróbálhat elmenekülni a
maga lojalitása elől). Azt hiszem, hogy ez a
diszharmónia csapódik le végeredményében otthonról
hozott szorongásként később. Hogy van egy magas
fokú lojalitásunk a szüleink felé, akik nem az
igényeinknek megfelelően reagálnak helyzetekre, és így
gyakorlatilag az igényeink kerülnek szembe a szüleink
felé érzett lojalitással. És amennyiben ez a szülői
kommunikációban is csak tovább éleződik, akkor még
nagyobb esély lesz a szorongásra.

Kicsit absztrakt így, nézzünk egy konkrét példát. A

gyermek sír, miután összeveszett az iskolában egy
pajtásával. Valószínűleg az esne jól neki, ha a szülő
meghallgatná, megölelné, megértené őt. Viszont ha a
szülő ezzel szemben olyanokat mondana minthogy ne
picsogj, vagy hogy túlérzékeny vagy, esetleg pont az
ellenkezője történne, és jobban sírna, mint a gyerek
magap, s ezzel üzenné azt akaratán kívül, hogy a
helyzet gyakorlatilag elbírhatatlan, szóval bármelyik is
esne meg, a gyerek igénye így vagy úgy de kielégítetlen
maradna, és a szülei reakciói okán (melyekben részben
a lojalitásánál fogva megbízik) ilyesmi csapódhatna le:
túlérzékeny vagyok, hisztizek csak túlreagálom, vagy
pont hogy túl megterhelő az én bajom, kvázi túlterhelem
anyát/apát. Így hát a további hasonló helyzetekben
(nem is a szüleivel) a gyerek belső világának ezen
üzenetek szerves részeivé válnak, közös üzenettel,
miszerint: intézd el magadban.

10
Miután áttekintettük a három eredőt, érdemes oda
fordítani a lencsénket, hogy miképpen is viszonyulnak
ezek egymáshoz. Itt is hangsúlyoznám, hogy a teljesség
igénye nélkül, tekintsünk úgy a következő néhány sorra,
mint a pókháló egy-egy szálára.

Két jelenséget emelnék ki: az egyik, mikor két eredőből

fakadó szorongás szembetalálkozik egymással, a másik
pedig, mikor az egyik szorongás egy másikban ölt
testet.

Első esetben vegyünk egy párkapcsolatában

boldogtalan embert, akit egyfelől lökdös valami odabent
abba az irányba, hogy lépni kellene, másfelől viszont
megjelenik a veszteségtől (annak bizonytalanságától és
a belőle következő ismeretlentől) való félelem. Mert
tényleg mi garantálja, hogy lesznek belém szerelmesek,
és leszek én is szerelmes (pláne hogy ez a kettő
ugyanahhoz a személyhez kötődjön). Hogy adott
esetben nem épp most esem csöbörből vödörbe. És
ezzel nem azt akarom mondani, hogy maradjon
mindenki ott, ahol van, inkább csak (ismét) annyit, hogy
ezek a helyzetek nem egyszerűek, magunkba és a
világba vetett bizalmat igényelnek olyan helyzetekben,
amikor ezt nem könnyű megadni (miközben ha nem
adjuk meg, annak is megfizetjük az árát).

Például (és rá is térhetünk a második jelenségre) úgy

fizethejük meg, hogy az egyik szorongásunk egy másik
formájában belép az életünkbe. Ha az előbbi helyzetre

11
gondolunk, akkor például elképzelhető az, hogy az
őrlődő ember elkezd a dilemmán kívül is tüneteket
produkálni: szomatizálni, esetleg gyakrabban erősödik
benne a halálszorongás, satöbbi. Vagy egy veszteség
után, ha az ember nem gyászolta azt el,
megjelenhetnek például pánikrohamok vagy szintúgy
testi tünetek. Nem is az a lényeg talán, hogy miképpen
jelenik meg, hanem a jelenség egyben. Mintha ez
történne: akár tudattalanul igyekszem leszigszalagozni
egy belső konfliktusom, viszont a bennem lévő
feszültségnek szükségszerűen utat kell találnia kifelé.

Persze mindez a szorongás témakörének egy

nézőpontja (rendszerezése), mindenesetre azt
képzelem, hogy érdemes lehet ezen keresztül
rátekinteni, hogy mi is mozoghat bennünk épp.
Számomra valami olyasmi konklúziója van, hogy amit
nehéznek érzünk, az (vagy valami ami mögötte van) jó
eséllyel nehéz is.

(A következő szerzőket javaslom: Yalom, Kőváry,

Rogers, Böszörményi)

12
Bántásról, bántalmazásról - önmagunk
mint elkövető, áldozat és a cella maga
Destruktiv jogosultság (nem szerez rendes
jogosultsagokat… ez a cella… szulei nem voltak vele
meltanyosak (elhanyagoltak, durván parentifikaltak,
bantottak, bantalmaztak)... ez az áldozat, jogosult lett o
is effeleket tenni, neki jarna az ami egy kisbabanak akar
jogok (kisajatitas) ha az nem, jogosan büntet… gyerek
harap pl. … elkövető

13