Az angolszász liberalizmus

klasszikusai
1.

A kötetet válogatta: Ludassy Mária

Az életrajzokat és magyarázatokat írta: Kontler László

A fordítást szakmailag ellenőrizte: Ludassy Mária, Kontler László

ISBN (összkiadás) 963 7978 02x
ISBN (I. kötet) 963 7978 03 8
ISSN 0866-0379
THOMAS PAINE:
Az ember jogai
Válaszul Burke úrnak a francia forradalom ellen intézett támadására
Ajánlás: George Washingtonnak, az Amerikai Egyesült Államok
elnökének.

Uram!
Átnyújtok Önnek egy szerény értekezést, amely a szabadságnak azokat
az alapjait védelmezi, melyek létrehozásában az ön példamutató
kiválóságának oly kiemelkedő része volt. Vívják ki az emberek a jogaikat
mindenütt a világon az Ön kívánsága szerint, és adassék meg Önnek az a
boldogság hogy lássa, hogyan javítja meg az új világ a régit. Ez iránt
fohászkodik
az Ön lekötelezett s engedelmes alázatos szolgája Thomas Paine

Előszó a francia kiadáshoz

Két különböző szempontból kell megvizsgálnunk azt a megdöbbenést,
melyet a francia forradalom keltett egész Európában; másképp hat a
forradalom az európai népekre és másképp e népek kormányzataira.
A francia nép ügye egész Európa, sőt az egész világ ügye. Mindezen
országok kormányzatai azonban egyáltalán nem viseltetnek jóindulattal
iránta. Ezt a megkülönböztetést soha sem szabad szem elől téveszteni.
Nem szabad összekevernünk a népeket és kormányzataikat. Kiváltképp
fontos ez az angol nép és kormánya esetében.
Anglia kormányzata nem híve Franciaország forradalmának. Erre
elegendő bizonyítékot szolgáltat, hogy a hannoveri választófejedelem, ez a
gyenge és ostoba alak, akit néha Anglia királyának is neveznek, milyen
hálás köszönetet mondott Burke úrnak azért a nagy halom sértésért,
mellyel könyvében a forradalmat illette, valamint az, hogy Pitt úr, az angol
miniszterelnök, rosszindulatú megjegyzésekkel fűszerezi parlamenti
beszédeit.
Annak ellenére, hogy hivatalos leveleiben az angol kormány
legőszintébb barátságáról biztosítja a franciát, viselkedése lerántja a leplet
hazug nyilatkozatairól, és napnál világosabban megmutatja, hogy az angol
udvarban nem lehet megbízni. Ez egy esztelen királyi udvar, amely
háborúra éhesen beleveti magát az összes veszekedésbe és intrikába, hogy
eleget tehessen hóbortjainak, és kiélhesse szeszélyeit.
 Ezzel szemben az angol nemzet nagyon kedvező véleménnyel van a
francia forradalomról és a szabadság térhódításáról világszerte. Ez az érzés
még általánosabb lesz Angliában, amikor nyilvánvalóbbá válnak a
kormány intrikái és mesterkedései, és amikor az emberek jobban megértik
a forradalom alapelveit. A franciák ne felejtsék el, hogy a legtöbb angol
újságot vagy közvetlenül a kormány tartja fenn, vagy – ha közvetett a
kapcsolat – akkor is mindig a kormány rendelkezik velük. Azt is tudni kell,
hogy ezek az újságok szüntelenül támadják a francia forradalmat és
eltitkolják a valóságot, hogy az angol népet félrevezessék. De mivel nem
lehet a végtelenségig megakadályozni, hogy kiderüljön az igazság, az
újságok napi hazugságainak már nincs meg a kívánt hatása.
Mindenki meggyőződhet róla, hogy Angliában elfojtják az igazság
hangját, hiszen csak azt kell megtudnia a világnak, hogy a kormány
sajtóvétségben marasztalja el és bíróság elé állítja azt, akit meg kellene
védenie.1
Ezt az erkölcs elleni gaztettet törvénynek nevezik és vannak bírák, akik
elég bűnösek ahhoz, hogy büntetéssel sújtsák az igazságot.
Különös jelenségnek lehetünk mostanában tanúi az angol kormány
esetében. Látván, hogy az angol és a francia nép egyre inkább megszabadul
azoktól az egymással szembeni korábbi előítéletektől és hamis képzeteitől,
melyek oly sok pénzükbe kerültek mindegyiküknek, ez a kormány most
mintha ellenséget akarna magának toborozni; hiszen ha nem talál valahol
egy ellenséget, nincs tovább ürügye a most szükségesnek ítélt óriási
jövedelmek és adók beszedésére.
Ezért keresi Oroszországban azt az ellenséget, amelyet
Franciaországban elvesztett, és úgy tűnik, hogy azt mondja a világnak vagy
saját magának: „Ha senki sem teszi meg azt a szívességet, hogy ellenségem
lesz, akkor nem lesz szükség nagyobb flottára és hadseregre, és kénytelen
leszek az adóimat csökkenteni. Az amerikai háború alatt kétszeresére
tudtam növelni az adót, a holland ügy miatt még több adót szedhettem. A
Nootka-szélhámosság ürügyül szolgált ahhoz, hogy még hárommillió
fontsterlinget behajtsanak; de ha nem sikerül Oroszországot az
ellenségemmé tennem, vége a háborúkból adódó aratásnak. Én
ugrasztottam össze a törököket az oroszokkal, és most remélem, hogy
újabb termést takaríthatok be.”
Ha a háború szenvedései és az általa okozott csapások özöne nem
fojtana el minden jókedvre való hajlamot és nem változtatná a nevetést

1
A bírák közös fő irányelve, hogy minél igazabb a közlés, annál súlyosabb a sajtóvétség.
bánattá, akkor nevetségesnek találnánk az angol kormány őrült
viselkedését. Lehetetlen azonban nem gondolnunk azokra a szenvedésekre,
amelyeket egy ilyen bűnös politikai terv magával hoz. Az időtlen idők óta
létező kormányzatokkal vitába szállni olyan lenne, mintha oktalan
állatokkal vitázna az ember. Csak maguktól a népektől lehet megújulást
várni. Szemernyi kétségünknek sem szabadna lenni afelől, hogy
Franciaország, Anglia és Amerika felvilágosult és egymást felvilágosító
népei mostantól kezdve már nemcsak arra lesznek képesek, hogy
bemutassák a világnak a jó kormányzat példáját, hanem arra is, hogy
befolyásukat egyesítve a gyakorlatban is megvalósítsák.

Burke „Töprengések a francia forradalomról” című könyvéről

Burke úrnak a francia forradalomról írott pamfletje kiemelkedő helyet
foglal el azoknak a durvaságoknak a sorában, amelyekkel népek vagy
egyének provokálják és sértegetik egymást. Sem Franciaország népe, sem a
nemzetgyűlés nem foglalkozott Anglia vagy az angol parlament ügyeivel.
Az, hogy Burke úr indokolatlan támadást intézett ellenük a parlament és a
nyilvánosság előtt, olyan megbocsáthatatlan modortalanság, amelyre
semmilyen politikai felfogás nem lehet mentség.
Aligha található olyan becsmérlő jelző az angol nyelvben, mellyel
Burke úr ne illette volna a francia nemzetet és a nemzetgyűlést. Mindaz,
ami gyűlöletből, előítéletből, tudatlanságból, vagy tudásból fakadhat, ott
kavarog a csaknem 400 oldalas őrjöngésben. Amilyen hévvel és lendülettel
Burke úr írt, még ezerszer ennyit is írhatott volna. Nem a téma, hanem az
ember merül ki, amikor a nyelvet vagy a tollat elragadja a tomboló
szenvedély.
Burke úr eddig még mindig tévedett és kudarcot vallott a franciaországi
ügyekkel kapcsolatos véleményeivel; de még mindig nem adja fel, mert
vagy képtelenségekben reménykedik, vagy pedig az ellenség sikerei feletti
kétségbeesés sarkallja. Annak idején lehetetlen volt Burke úrral elhitetni,
hogy Franciaországban forradalom lesz. Akkor az volt a véleménye, hogy
a franciákban nincs elég vállalkozó szellem, hogy elkezdjék, és nincs elég
kitartás, hogy folytassák. Most, hogy forradalom van, azzal próbál kibúvót
találni, hogy elítéli.
Burke úr nem elégedett meg a nemzetgyűlés becsmérlésével.
Könyvének nagy részét Price doktor (az egyik legjólelkűbb férfi a világon)
és a Forradalmi valamint az Alkotmányos Társaság néven ismert két
angliai társaság gyalázása teszi ki.
Price doktor annak idején, 1789. november 4-én, az Angliában
forradalomnak nevezett 1688-as események évfordulóján prédikációt
mondott. Erről a prédikációról szólva Burke úr azt mondja, hogy „a
politikus hittudós azután ellentmondást nem tűrően azt állítja, hogy Anglia
népe, hála a forradalom eszméinek, három alapvető jogot nyert el: az első,
hogy megválaszthatjuk kormányzóinkat; a második, hogy
kötelességmulasztás esetén leválthatjuk őket; a harmadik, hogy magunk
alkossuk meg kormányunkat”.
Price doktor nem mondja, hogy ezekhez a dolgokhoz ennek vagy annak
az egyénnek illetve ilyen vagy olyan személyeknek van joguk, hanem azt
mondja, hogy ez a jog az egészben él – olyan jog, amely a nép sajátja.
Burke úr ezzel szemben tagadja, hogy ilyen jog élne a népben, akár
részben, akár egészében, vagy hogy egyáltalán ilyen jog létezik. Ami még
ennél is különösebb és csodálatosabb, azt mondja, hogy „Anglia népe
teljesen lemond egy ilyen jogról, sőt élete és vagyona árán is szembe fog
szállni gyakorlati érvényesítésével.” Hogy a férfiak fegyvert fognak, és
nem azért áldozzák életüket és vagyonukat, hogy megtartsák jogaikat,
hanem hogy fönntartsák azt az állapotot, amikor nincsenek jogaik – ez egy
teljesen új fölfedezés és megfelel Burke úr paradox szellemének.
Burke úr az általa már korábban is alkalmazott bámulatosan torz
módszerhez folyamodik annak bizonyítására, hogy Anglia népének
nincsenek ilyen jogai, és hogy ilyen jogok nem léteznek a nemzetben, sem
részben, sem egészében és sehol máshol sem. Azzal érvel, hogy meghaltak
azok a személyek, vagy az a nemzedék, akikben ezek a jogok léteztek, és
velük együtt sírba szállt ez a jog is. Ennek bizonyítására idéz egy
nyilatkozatot, melyet a parlament tett a királyi párnak, Vilmosnak és
Máriának, mintegy száz évvel ezelőtt. A nyilatkozat így szólt: „Az egyházi
és a világi főrendek és a közrendűek valamennyi fent említett személy
nevében alázatosan és hűségesen örökre alávetik önmagukat, örököseiket
és leszármazottaikat.” Burke egy másik törvénycikket is idéz, amely
ugyanennek a királynak az uralkodása alatt készült, és amely „mindörökre
összeköt bennünket (vagyis az akkori népet), utódainkat és
leszármazottainkat velük, utódaikkal és leszármazottaikkal.”
Burke úr úgy véli, hogy ezekkel a törvénycikkekkel kellőképpen
alátámasztotta álláspontját és ragaszkodik ahhoz, hogy ezek mindörökre
véget vetettek a nemzet jogának. De még azzal sem elégszik meg, hogy ezt
a kijelentését újra meg újra elismételje, hanem így folytatja: „Ha Anglia
népe rendelkezett ilyen joggal a forradalom előtt” (amiről ő is elismeri,
hogy így volt régen nemcsak Angliában, hanem egész Európában), „akkor
az angol nemzet a forradalom idején a maga és mindenkori utódai nevében
ezt ünnepélyesen visszavonta és lemondott róla.”
Mivel Burke úr nemcsak az angol nemzetet mocskolja be szörnyű
elmélete szennyével (ha nem túl profán mindezt az elmélet névvel illetni),
hanem nemegyszer a francia forradalmat és a nemzetgyűlést is, és a
tiszteletreméltó és felvilágosult férfiak eme fényes gyülekezetét
bitorlóknak titulálja, ezennel sans ceremonie egy másik elvrendszert fogok
az övével szembeállítani.
Az 1688-as angol parlament tett egy bizonyos dolgot, amelyet neki és
választóinak joga volt megtenni és amit meg is kellett hogy tegyen. De e
mellé a jog mellé, amelynek megbízatásuk révén jutottak a birtokába,
szereztek egy másik jogot, birtoklás révén, mégpedig azt, hogy mindörökre
megkötik és irányítják az utókort. A dolog tehát két részből áll; más az a
jog, aminek megbízatásuk révén jutottak birtokába és más az, amit
magukhoz ragadtak. Az első közismert; a másodikkal kapcsolatban
azonban a következőket válaszolom.
Sohasem létezett és nem is létezhet soha olyan parlament, vagy férfiak
olyan csoportja vagy nemzedéke semmilyen országban, amely olyan joggal
vagy hatalommal rendelkezik, amely „mindörökre” megköti vagy
irányítása alá vonja az utókort; amely „mindörökre” megszabja, hogyan
kormányozzák a világot, vagy hogy kik kormányozzák. Éppen ezért
önmagukban semmisek és érvénytelenek az olyan törvények,
törvénycikkek, vagy nyilatkozatok, amelyek révén megfogalmazóik azt
kísérlik megtenni, amihez sem joguk, sem hatalmuk nincs, sem pedig
hatalmuk a végrehajtásra. Minden kornak és nemzedéknek ugyanolyan
szabadon kell minden ügyben a maga nevében cselekednie, mint a
megelőző koroknak és nemzedékeknek. Az az önteltség és elbizakodottság,
hogy a síron túl is lehet kormányozni, a zsarnokság legnevetségesebb és
legpimaszabb megnyilvánulása. Egyetlen embernek sem tulajdona a másik
ember, és egyik nemzedéknek sem tulajdona az utána következő
nemzedék. A parlamentnek vagy a népnek 1688-ban vagy bármely más
időszakban nem volt több joga rendelkezni a ma élő emberekkel, vagy
bármilyen formában megkötni és irányítása alá vonni őket, mint ami joga a
mai népnek vagy parlamentnek van rendelkezni, megkötni vagy hatalma
alatt tartani a száz vagy ezer évvel utánunk jövőket. Minden nemzedék
illetékes, és illetékes kell hogy legyen mindazokban a dolgokban, amelyek
saját körülményeiből fakadnak. Az élők és nem a holtak igényei az
érvényesek. Amikor egy ember élete véget ér, vele együtt szűnik meg
hatalma és akarata is; és mivel többé már nem vesz részt ennek a világnak
az ügyeiben, semmilyen jogon nem irányíthatja többé, hogy ki
kormányozza ezt a világot, vagy hogyan szervezzék és hogyan
működtessék a kormányzást.
Sem itt, sem másutt nem harcolok semmilyen kormányzati forma, vagy
párt mellett vagy ellen. Amit egy egész nemzet választ magának, azt
jogosan választja. Burke úr tagadja ezt. Hát akkor hol él ez a jog? Én az
élők jogáért emelek szót és az ellen, hogy a halottak írásokkal
alátámasztott tekintélye jogfosztottá tegye, hatalma alá vonja és megkösse
őket. Burke pedig a halottak hatalmát védelmezi az élők joga és
szabadsága felett. Voltak idők, amikor a királyok halálos ágyukon
végrendelkeztek koronájukról, és a népet, mintha a mezőn legelésző
állatokról lenne szó, arra az utódra bízták, akit ők jelöltek ki. Ez ma már
olyan túlhaladott, hogy nemigen szokott eszünkbe jutni, és annyira
gyalázatos, hogy alig akaródzik elhinni; de azok a parlamenti záradékok,
melyekre Burke úr politikai egyházát építi, ugyanilyen jellegűek.
Minden ország törvényeinek egy közös elvnek kell megfelelniük.
Angliában sem szülő, sem gazda, sem a magát mindenhatónak kikiáltott
parlament összes hatalma sem kötheti meg és nem nyomhatja el egyetlen
21 évnél idősebb egyén személyes szabadságát sem: akkor milyen jogon
tudná az 1688. évi vagy akármilyen más parlament korlátozni a
mindenkori utódokat? Azok, akik már elhagyták a világot és azok, akik
még nem érkeztek ide, oly távol vannak egymástól, hogy képzeletünk alig
tudja felfogni. Akkor hát hogyan létezhet közöttük kötelezettség, milyen
szabály vagy elv alapján jelentheti ki bárki, hogy két nem létező közül,
melyek egyike már, másika még nincs életben és akik soha nem
találkozhatnak ezen a földön, az egyik uralkodjon a másik felett az idők
végezetéig?
Angliában azt mondják, hogy az emberek zsebéből beleegyezésük
nélkül nem lehet pénzt kivenni: de ki hatalmazta fel és ki tudta egyáltalán
felhatalmazni az 1688-as parlamentet, hogy döntsön az utókorról, elvegye
tőle a szabadságot és bizonyos ügyekben mindörökre megnyirbálja és
korlátok közé szorítsa azoknak a cselekvéshez való jogait, akik még nem
éltek és így nem tudták megadni vagy megtagadni beleegyezésüket?
Burke úr példátlan abszurditással teszi próbára olvasóinak
tűrőképességét. Azt mondja az olvasóknak és az eljövendő világnak, hogy
egy száz évvel ezelőtt létezett bizonyos testület alkotott egy törvényt, és
sem ma, sem a jövőben nem lesz és nem is lehet a nemzetnek hatalma ezt
megváltoztatni. Mennyi ravaszság és képtelenség árán tudták már elhitetni
az emberiséggel az uralkodás Istentől eredő jogát? Burke úr most egy
újabbal szolgál, és úgy rövidítette meg Rómába vezető útját, hogy ennek a
régi, csalhatatlan parlamentnek a hatalmára hivatkozik; és arra az
eredményre jut, hogy amit ez a parlament tett, azt Istentől származó
tekintélye révén tette; hiszen az a hatalom, amelyet az idők végezetéig
semmiféle emberi erő nem változtathat meg, minden bizonnyal több, mint
emberi.
De Burke úr bizonyos szolgálatot is tett, nem ügyének ugyan, de
hazájának azáltal, hogy közszemlére bocsátotta ezeket a törvénycikkeket.
Bizonyságul szolgálnak arra, hogy mennyire szükséges állandóan éberen
ügyelni a hatalom túlkapási kísérleteire és elejét venni, hogy ezek a
végletekig fajuljanak. Elég rendkívüli, hogy azt a törvénytelenséget,
amelyért II. Jakabot elűzték, vagyis a hatalom bitorlását ugyanaz a
parlament iktassa újra törvénybe más megfogalmazásban, amely őt elűzte.
Ez azt mutatja, hogy az ember jogait a forradalom idején csak tökéletlenül
értették meg; hiszen bizton állíthatjuk, hogy az a jog, amelyet a parlament
az utókor szabadságának korlátozására magához ragadott (hiszen nem
megbízatás alapján cselekedett és nem is cselekedhetett, mivel nem volt,
aki megbízza), ugyanolyan önkényes és alaptalan volt, mint amilyen jogot
Jakab akart a parlament és a nemzet felett gyakorolni, és ami miatt elűzték.
Az egyetlen különbség csak az (és ez nem elvi különbség), hogy az egyik
az élők, a másik a még meg sem születettek felett bitorolta a hatalmat; és
mivel egyiknek sincs több alapja a másiknál, mind a kettőt egyaránt
semmissé és érvénytelenné kell nyilvánítani.
Mivel bizonyítja Burke úr, hogy bármilyen emberi hatalomnak joga van
mindörökre meghatározni az utókor sorsát? Bemutatta a törvénykönyv
cikkelyeit, de azt is be kellene bizonyítania, hogy ilyen jog létezett, és be
kellene mutatnia, hogyan létezett. Ha valaha létezett, akkor most is léteznie
kell, hiszen ember nem semmisítheti meg azt, ami az emberi természet
része. Az ember természetéhez tartozik, hogy meghal, és amíg születés
lesz, addig halál is lesz mindig. Burke úr azonban valamiféle politikai
Ádámot hozott létre, aki mindörökre meghatározza összes utódja sorsát.
Ezért kell bebizonyítania, hogy ennek az Ádámnak volt ilyen joga, vagy
ilyen hatalma.
Minél gyengébb egy kötél, annál kevésbé bírja, ha feszítik, és annál
rosszabb az az elképzelés, amely feszíteni akarja, hacsak nem az a
szándéka, hogy elszakítsa. Ha valakinek az lett volna a szándéka, hogy
megdöntse Burke úr állításait, akkor azt az utat választotta volna, amelyet
Burke úr. Dicsőítette volna a hatalmasságokat, azzal a céllal, hogy felvesse
joguk kérdését; és abban a pillanatban, amikor a jog kérdése felmerült,
hatalmuk véget ér.
 Elég egy felületes pillantás annak értékelésére, hogy noha az egyik
nemzedék törvényei gyakran érvényben maradnak a következő generáció
életében is, ez a folytonosság az élők jóváhagyásával történik. Egy törvény,
amelyet nem vontak vissza, nem azért maradt érvényben, mert nem lehet
visszavonni, hanem azért, mert nem vonták vissza; és a nem-visszavonás
ugyanannyi, mint a jóváhagyás.
De Burke úr törvénycikkeinek még ennyit sem lehet a javukra írni,
azáltal válnak semmissé, hogy halhatatlanokká akarnak válni. Jellegük
kizárja a jóváhagyást. Azáltal, hogy olyan jog képezi alapjukat, amelyen
nem alapulhatnak, megsemmisül az a joguk is, amely esetleg
érvényesülhetne. A halhatatlan hatalom nem emberi jog és ezért nem lehet
a parlament joga.
Ha az 1688-as parlament olyan törvényt hozott, amely örök életűvé teszi
hatalmát, akkor ezzel az erővel akár olyan törvényt is alkothattak volna,
amely saját örökéletűségét biztosítja. Vagyis csak azt mondhatjuk ki
ezekről a törvényekről, hogy nem többek puszta szóvirágnál, amelyeknek
ugyanannyi a jelentősége, mintha azok, akik létrehozták őket, önmagukat
köszöntötték volna fel és az ókori kelet stílusában ezt mondták volna; Ó,
parlament, élj örökké!
A világban a viszonyok állandóan változnak és az emberek véleménye
is változik. És mivel a kormányzat az élőkért és nem a holtakért van, csak
az élőknek van joguk beleszólni. Amit az egyik kor helyesnek gondol és
megfelelőnek talál, egy másik korban helytelennek és alkalmatlannak
tekinthetik. Az ilyen esetekben kiknek kell dönteni: az élőknek, vagy a
holtaknak?
Burke úr könyvének csaknem száz oldala ezekkel a dokumentumokkal
foglalkozik; és hogyha maguk ezek a dokumentumok érvénytelenek, mivel
önkényesen jogot formálnak a mindenkori utókor feletti hatalomra, és ezért
semmisnek tekintendők, akkor az ezekből kiinduló, vagy ezeken alapuló
terjedelmes következtetések és hangzatos szavak érvénytelenek. Ennyit
erről a témáról.
És most foglalkozzunk behatóbban a franciaországi ügyekkel. Burke úr
könyve olyan köntösben jelenik meg, mintha a francia nép okulására írták
volna. De engedtessék meg nekem, hogy itt egy olyan szokatlan
metaforával éljek, ami illik a dolog szokatlanságához: olyan ez a könyv,
mintha a sötétség akarná megvilágosítani a fényt.
Mialatt ezeket írom, véletlenül itt fekszenek az asztalomon azok a
javaslatok, amelyeket de la Fayette márki tett (bocsánatot kérek tőle, hogy
régi címét használom, de csak az azonosíthatóság kedvéért teszem) az
emberi jogok kinyilatkoztatásra a Nemzetgyűlésnek 1789. július 11-én,
három nappal a Bastille bevétele előtt; és csak megdöbbenni tudok annak
láttán, mennyire különböző forrásokból származnak ennek az úrnak és
Burke úrnak az elvei. De la Fayette márki nem keres elő dohos iratokat és
penészes pergameneket, mint Burke úr, annak bizonyítására, hogy az élők
jogai elvesznek, mivel azok, akik már nem élnek, „mindörökre lemondtak
róluk", hanem ő az élők világához szól, és félre nem érthetően ezt mondja:
„Azon érzelmekhez szólunk, melyeket a természet bevésett minden polgár
szívébe, és amelyek új erőre kelnek, ha mindenki ünnepélyesen elismeri
őket: ahhoz, hogy egy nemzet szeresse a szabadságot, elég, ha megismeri
azt; és ahhoz, hogy szabad legyen, elég, hogy szabad akarjon lenni.”
Milyen száraz, csupasz és homályos az a forrás, amelyből Burke úr
dolgozik, és mennyire hatástalanok szóvirágokkal feldíszített hangzatos
szavai és érvei ezekkel a világos, tömör és lelkesítő gondolatokkal
összehasonlítva, melyek kevés szóval és kurtán is a nemeslelkű és
emberséges gondolkodás végtelen mezejére vezetnek, és nem olyanok,
mint Burke úr körmondatai, melyek kellemesek a fülnek, de semmit sem
jelentenek a szívnek.
Ha már megemlítettem de la Fayette márki nevét, legyen szabad egy
anekdotát is elmesélnem azzal a búcsúbeszéddel kapcsolatban, melyet
1783-ban az amerikai kongresszushoz intézett, és amely anekdota ismét
eszembe jutott, amikor megláttam Burke úr dörgedelmes támadását a
francia forradalom ellen. De la Fayette márki a háború korai szakaszában
ment Amerikába, és önkéntesként végigharcolta a háborút. Végig olyan
rendkívüli módon viselkedett, amire nemigen találni példát más, alig húsz
éves fiatalember életében. Hány olyan valakit lehetne találni, aki az érzéki
örömök hazájában élve és megfelelő anyagiak birtokában mindezen
élvezetek megszerzésére, inkább elmenne Amerika vadon erdőibe és
ifjúsága virágzó éveit meddő nehézségek és veszélyek közepette töltené?
Pedig ez történt. Amikor a háború véget ért és ő haza készült, a
kongresszushoz intézett meleg hangú búcsúbeszédében a végigélt
forradalomról elmélkedvén ezekkel a szavakkal fejezte ki magát:,A
szabadságnak e nagyszerű emlékműve szolgáljon leckeként az
elnyomóknak és példaként az elnyomottaknak!” Amikor ez a beszéd az
akkor éppen Franciaországban tartózkodó Franklin kezébe került,
Vergennes grófhoz fordult, és kérte, hogy jelenjen meg a hivatalos francia
sajtóban. De soha nem kapta meg a beleegyezést. A helyzet ugyanis az
volt, hogy Vergennes gróf otthon arisztokrata kényúr volt, és ugyanúgy
rettegett attól, hogy az amerikai forradalom példát jelenthet Franciaország
számára is, mint ahogy egyesek ma rettegnek attól, hogy Franciaország
Anglia számára mutat példát. Burke úr félelme (hiszen könyvében ennek
kifejeződését kell látnunk), nagyon hasonlít Vergennes gróf elutasításához.
De térjünk vissza magához a könyvhöz.
„Láttuk", írja Burke úr, „amint a franciák nagyobb dühvel, erőszakkal és
bántalmazással lázadtak jámbor és törvényes uralkodójuk ellen, mint
amivel bármely más nép a legtörvénytelenebb bitorló vagy a
legvérszomjasabb zsarnok ellen valaha is felkelt.” Ez csak egy a sok ezer
példa közül, amelyből kitűnik, mennyire tudatlan Burke úr a francia
forradalom rugóit és elveit illetően.
A nemzet nem XVI. Lajos, hanem az önkényuralmi rendszer elvei ellen
lázadt fel. Ezek az elvek nem tőle származtak, hanem a sok évszázaddal
korábban megalkotott rendszerből; és már nem lehetett kiirtani őket, olyan
mélyre nyúltak a gyökerei. A paraziták és harácsolók Augias-istállója
olyan förtelmesen mocskos lett már, hogy csak egy teljes és általános
forradalommal lehetett kitisztítani.
Amikor valamit meg kell tenni, akkor vagy egész szívünket bele kell
adnunk, vagy ne is kezdjünk hozzá. Bekövetkezett ez a válság és nem volt
más választás, mint teljes hévvel cselekedni, vagy egyáltalán nem
cselekedni. A királyról úgy tudták, hogy barátja a nemzetnek, és ez a
körülmény kedvezett az ügynek. Lehet, hogy sosem volt még abszolút
uralkodónak nevelt király, akinek oly kevés hajlama lett volna ezt a fajta
hatalmat gyakorolni, mint Franciaország jelenlegi királyának. De maguk a
kormányzási elvek ugyanazok maradtak. A monarcha és a monarchia két
külön dolog; a lázadás pedig az utóbbi kialakult önkénye és nem az előbbi
személye vagy elvei ellen kezdődött. És ez ellen harcolt a forradalom is.
Burke úr nem ügyel erre a megkülönböztetésre emberek és elvek között,
és ezért nem látja, hogy lehet lázadni despotikus elvek ellen, miközben
nem vádoljuk despotizmussal magát a személyt.
A XVI. Lajos természetéből fakadó mértékletesség nem változtatott a
monarchia örökletes despotizmusán. Továbbra is fennállt annak veszélye,
hogy ennek az örökletes despotizmusnak az értelmében cselekvő korábbi
uralkodó minden zsarnoksága újraéled valamelyik utód kezében. Amilyen
felvilágosodott lett ekkorra Franciaország, bármilyen kíméletes volt is az
uralkodó, ez nem volt számára kielégítő. A despotizmus gyakorlatának
esetleges abbamaradása nem ugyanaz, mint elveinek megszűnése. Az
előbbi annak a személynek az érdemein múlik, aki a hatalom közvetlen
birtokosa. Az utóbbi pedig a nemzet bátorságán és állhatatosságán.
Angliában I. Károly és II. Jakab esetében az illetők személyes
önkényuralma ellen lázadtak; Franciaországban azonban a fennálló rend
örökletes despotizmusa ellen. De azok, akik Burke úrhoz hasonlóan
penészes pergamenek tekintélyére hivatkozva mindörökre le akarnak
mondani az utódok jogairól, nem illetékesek ennek a forradalomnak a
megítélésében. Az ő látókörük nem tudja átfogni ezt a hatalmas mezőt és
nem tudnak lépést tartani az érvek sodró áradatával.
Ezt a forradalmat sok nézőpontból lehet szemlélni. Amikor egy
országban, mint Franciaországban is, hosszú idő óta önkényuralom van,
akkor ez nemcsak a király személyében testesül meg. A nyilvánosság előtt
és a névleges hatalom tekintetében igen, de a gyakorlatban és a valóságban
nem. Mindenütt jelen van. Minden hivatalban és minisztériumban is
kialakul a despotizmus. Minden helynek megvan a maga Bastille-ja. És
minden Bastille-nak megvan a maga despotája. A király személyében
lakozó örökletes despotizmus ezernyi új formát ölt. És ezernyi részre
oszlik, mígnem már csak ezekben az új alakokban testesül meg. Ez történt
Franciaországban; és nincs orvosság az effajta despotizmus ellen, amely a
hivatalok végtelen útvesztőin át kanyarodik mindaddig, amíg az eredetéig
visszatalálni már szinte lehetetlen. Azzal erősíti magát, hogy a szolgálat
köntösében jelenik meg, és az engedelmeskedés ürügyén gyakorolja az
elnyomást.
Ha valaki szemügyre veszi, milyen viszonyokat teremtett
Franciaországban ez az államforma, akkor nemcsak a XVI. Lajos
személyéhez vagy jelleméhez közvetlenül kapcsolódó okokat fogja a
lázadás kiváltóinak tekinteni. Ha szabad így kifejeznem magam, ezernyi
olyan kis despotizmust kellett Franciaországban megszüntetni, amelyek a
monarchia örökletes despotizmusa alatt fejlődtek ki. És úgy
meggyökeresedtek, hogy már függetlenné váltak tőle. A monarchia, a
parlament és az egyház egymással rivalizáló zsarnokságai mellett ott volt a
helyi feudális urak önkényuralma és a hivatalnokok mindenütt
megnyilvánuló despotizmusa. De Burke úr, aki a királyt tekinti egy lázadás
egyetlen lehetséges célpontjának, úgy beszél mintha Franciaország egy falu
lenne, ahol mindenről tudomása van a vezető tisztségviselőnek, csak
közvetlenül az ő személye által történhet elnyomás. Burke úr akár egész
életét a Bastille-ban tölthette volna akár XVI., akár XIV. Lajos uralkodása
alatt, és sem egyikük, sem másikuk nem tudott volna arról, hogy egy Burke
nevű úr létezik. Mindkét király uralkodása alatt ugyanazok a despotikus
kormányzási elvek voltak érvényben, noha a két király emberi
tulajdonságai annyira különböztek egymástól, ahogy a zsarnokság
különbözik a jóakarattól.
 Burke úr szemrehányással illeti a francia forradalmat azért, mert az
előzőeknél sokkal jámborabb király uralkodása alatt tört ki, pedig ez az
egyik legtiszteletreméltóbb érdeme. A többi európai országban lezajlott
forradalmat a személyes gyűlölet váltotta ki. Az indulatok az ember ellen
fordultak és ő lett az áldozat. Franciaország esetében azonban olyan
forradalmat láttunk, amelyet az ember jogairól való racionális gondolkodás
váltott ki, és amely kezdettől fogva különbséget tesz emberek és elvek
között.
Burke úrnak azonban úgy tűnik, fogalma sincs az elvekről, amikor a
kormányzásról elmélkedik. „Tíz évvel ezelőtt", írja, „jókívánságaimat
küldtem volna egy új francia kormánynak anélkül, hogy megkérdeztem
volna, miféle kormány ez és hogyan kormányoz”. Így beszél egy
gondolkodó ember? Így beszél az, akinek érzései vannak az emberi nem
jogait és boldogságát illetően? Ezen az alapon Burke úr nyilvánvalóan a
világ összes kormányának gratulál, miközben teljesen elfelejtkezik az
uralmuk alatt szenvedő áldozatokról, akiket talán rabszolgának adnak el
vagy halálra kínoznak. Burke úr a hatalmat és nem az elveket tiszteli. És ez
a gyalázatos züllöttség alkalmatlanná teszi arra, hogy különbséget tudjon
közöttük tenni. Ennyit a francia forradalommal kapcsolatos véleményéről.
Most rátérek néhány újabb szempontra.
Ismerek egy helyet Amerikában, melyet Point-no-Point-nak hívnak2;
mivel amikor az ember végigmegy a parton, amely olyan üde és virágzó,
mint Burke úr nyelvezete, a part fokozatosan megszűnik, majd kissé
távolabb újra előbukkan; és amikor az ember a végére ért, akkor onnan már
sehova sem mehet tovább. Pontosan ugyanez a helyzet Burke úr 365
oldalával. Ezért nehéz válaszolni neki. De mivel abból, amit becsmérel,
következtetni lehet arra, hogy hova akar kilyukadni, érveit
paradoxonjaiban kell keresni.
Azok a tragikus képek, melyek még saját fantáziáját is felkavarják és
amelyekkel olvasóit akarja elborzasztani, nagyon jól megállnák helyüket
egy színházi előadásban, ahol a tényeket a látvány figyelembevételével
fabrikálják össze és mindent megtesznek, hogy az együttérzés könnyekre
fakassza a nézőt. De Burke úrnak nem lenne szabad elfelejtenie, hogy
történelmet ír és nem színdarabot. És hogy olvasói az igazságot várják tőle
és nem fellengzős szónoklatokat.
Milyen véleményt alkothatunk annak az embernek az ítélőképességéről,

2
Kb. Hely-semmi-hely – a ford.
vagy mennyire vehetjük tekintetbe azt, amit olyan ember ír le, aki egy
meggyőzés céljából kiadott írásban drámai hangon így kesereg: „A
lovagiasság kora a múlté”, vagy „örökre oda Európa dicsősége", vagy
„oda az élet megvásárlatlan bája (ha tudja valaki, hogy mi az), a nemzetek
olcsó védelme, a férfias érzelmek és a hősi vállalkozás dajkája!” – és
mindez csak azért, mert vége a lovagkor Don Quijote-i képtelenségeinek.
Elragadtatott fantáziája felfedezett egy szélmalomvilágot és az a bánata,
hogy nincsenek Don Quijoték, akik megtámadnák a szélmalmokat. Ha
majd egyszer az arisztokrácia ideje jár le a lovagkoréhoz hasonlóan –
hiszen eredetileg volt valami kapcsolat közöttük – akkor lehet, hogy Burke
úr, a rend trombitása, tovább folytatja paródiáját és ezzel a felkiáltással
fejezi majd be: „Vége Othello világának!”
Hiába fest Burke úr rettenetes képeket – amikor a francia forradalmat
más országok forradalmaival összehasonlítjuk, meglepődve fogjuk látni,
hogy milyen kevés az áldozat. De meglepetésünk megszűnik, amint
eszünkbe jut, hogy a pusztítás tervezett célpontjai nem személyek, hanem
elvek voltak. A nemzeti szellem magasabb rendű indíték alapján
cselekedett, mint amit személyek megítélése kiválthat, és fényesebb
győzelemre törekedett, mint amit egy ellenség személyes bukása jelenthet.
Akik pedig elestek, azok közül egyet sem szándékosan szemeltek ki, a
pillanatnyi körülmények döntötték el sorsukat, és nem olyan régi és
változatlan hevességű, hidegvérű bosszúvágy küldte őket a halálba, mint a
szerencsétlen skótokat az 1745-ös események során.

A jogok természetéről és eredetéről

Mielőtt bármilyen meggyőző következtetésre juthatnánk, le kell
szögeznünk, el kell fogadnunk, vagy el kell vetnünk bizonyos tényeket,
elveket vagy adatokat, hogy érveinket felépíthessük. Burke úr a tőle
megszokott szégyenletes módon becsmérli az emberi jogok nyilatkozatát,
melyet a francia nemzetgyűlés hozott nyilvánosságra, és amelyre
Franciaország alkotmánya épül. Ezt nevezi ő „az emberi jogokról írott
hitvány és zavaros papírfecniknek.” Burke úr talán tagadja, hogy az
embernek jogai lennének? Ha igen, akkor ezzel azt is állítja, hogy sehol
sem létezik az, amit jogoknak nevezünk. És neki magának sincsenek jogai,
hiszen mi más volna e világon Burke úr, mint ember? De ha Burke
elismeri, hogy az embernek vannak jogai, akkor az lesz a kérdés, hogy
melyek ezek a jogok és hogy eredetileg hogyan jutott az ember ezeknek a
birtokába.
Azok, akik az emberi jogokra vonatkozóan a múltból hozott példákkal
érvelnek, abba a hibába esnek, hogy nem hatolnak a múlt mélyére. Nem
teszik meg az egész utat. Vesznek egy száz vagy ezer éves közbülső
szakaszt, és azt, ami akkor volt, szabálynak állítják a jelen elé. Ez így
egyáltalán nem érvényes. Ha még messzebbre utazunk vissza a múltba,
teljesen más elméletet és gyakorlatot találunk; és hogyha a múlt a példa,
akkor ott ezernyi példát találhatunk, melyek mindegyike ellentmond
egymásnak. Ha azonban még tovább megyünk, akkor végül célhoz érünk:
el fogunk jutni addig az időig, amikor az ember kikerült teremtője kezéből.
Mi volt ő akkor? Ember. Ez volt fenséges és egyetlen rangja és magasabb
rangja nem is lehet. De a rangokról majd később fogok beszélni.
Most elérkeztünk az ember eredetéhez és jogai eredetéhez. Ahogyan a
világot ettől kezdve mostanáig igazgatták, csak annyiban tartozik ránk,
amennyiben a világtörténelem során elkövetett tévedésekből és ezek
kijavításából okulhatunk. Akik száz vagy ezer évvel ezelőtt éltek, akkor
voltak olyan modernek, mint amilyenek mi most vagyunk. Nekik is
megvoltak az őseik, és az ő őseiknek is, éppen úgy, mint ahogy mi is ősei
leszünk valakiknek. Ha már irányt kell mutasson valami az élet ügyeiben,
attól, hogy múltnak hívják, akkor a száz vagy ezer év múlva élő emberek
minket is éppen úgy példának tekinthetnek, mint ahogy mi példának
tekintjük azokat, akik száz vagy ezer évvel ezelőtt éltek. A helyzet az, hogy
a múlt darabjai azáltal, hogy mindent bizonyítanak, nem bizonyítanak
semmit. Végig az úton, amíg vissza nem jutunk a teremtéskor kapott isteni
eredetű emberi jogokhoz, egymásnak ellentmondó igazságokkal
találkozunk. Csak itt kaphatunk választ kérdéseinkre és értelmünk itt lel
otthonra. Ha a teremtés után száz évvel támadt volna vita az ember
jogairól, akkor is csak a teremtés szolgálhatott volna végső érvként a
vitában és nekünk is idáig kell most visszanyúlnunk.
Nincs ugyan szándékomban semmilyen szektás vallási nézetet érinteni,
mégis figyelemreméltó, hogy Krisztus családfája visszanyúlik Ádámig.
Miért ne vezessük vissza akkor az ember jogait az ember teremtéséig? Én
tudom a választ a kérdésre. Azért, mert az erőszakosan hatalomra törő
uralmak vakmerő célja az ember ember-voltának megsemmisítése.
Ha volt valaha olyan nemzedék, amelynek joga lett volna megszabni,
hogyan kormányozzák a világot a jövőben, akkor ez a legelső nemzedék
volt; és ha ez a nemzedék nem szabta ezt meg, akkor egyetlen utána
következő nemzedék sem képzelheti magáról, hogy ehhez joga lenne és
nem is szerezhet ilyen jogot. Az egyenlő emberi jogok fényes és isteni elve
(isteni, hiszen az ember teremtőjétől származik) nemcsak az élő egyénekre
vonatkozik, hanem az emberek egymást követő nemzedékeire is. Jogait
tekintve minden nemzedék egyenlő az őt megelőző nemzedékkel,
ugyanúgy, ahogyan minden egyén kortársaival egyenlő jogokkal születik.
A teremtésről szóló minden történet és minden hagyomány, akár
szóbeli, akár írott, egy dologban megegyezik, akármennyire eltérő is
bizonyos részletekkel kapcsolatos véleményük és hitük. Ez az egy pont
pedig az emberiség egysége, ami azt jelenti, hogy minden ember
egyenrangú és ezért az emberek egyenlően születnek, egyenlő természetes
jogokkal, ugyanúgy, mintha az utódaik teremtéssel és nem nemzessél
jönnének a világra, és a nemzés csak a teremtés továbbvitelének módja
volna. Ezért minden világra jövő gyermeket úgy kell tekinteni, mint akinek
léte közvetlenül Istentől ered. A világ számukra olyan, mint amilyen a
legelső ember számára volt, és ugyanolyan természetes jogaik vannak
benne.
A teremtés mózesi leírása, akár isteni kinyilatkoztatásnak, akár
történelemnek tekintjük, szintén alátámasztja az emberiség egységét és az
emberek egyenlőségét. A megfogalmazás teljesen egyértelmű: „És monda
Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… teremté
tehát Isten az embert az ő képére… férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”
Csak a nemek közötti megkülönböztetésről esik szó, de semmilyen más
megkülönböztetésre még csak utalás se történik. Ha nem isteni
kinyilatkoztatásról van szó, akkor történelmi hitele van, és azt mutatja,
hogy az emberek egyenlősége nemhogy nem modern elmélet, hanem a
legrégebbi írás is szól róla.
Az is figyelemreméltó, hogy a világ összes ismert vallása az emberre
vonatkozóan az emberiség egységén és az emberek egyenrangúságán
alapul. A mennyben vagy a pokolban, vagy létezzen az ember bárhol a
földi élet után, csak a jó és a rossz közötti megkülönböztetés érvényes. Sőt
még az államok is kénytelenek ezt az elvet alkalmazni, amikor a
bűncselekmények mértékét és nem az embereket rangsorolják.
Ez az egyik legnagyobb igazság, és a lehető legnagyobb előny
származik abból, ha élünk vele. Ha így tekintünk az emberre és ha
megtanítjuk arra, hogy ő is így nézze magát, akkor magáénak fogja érezni
összes kötelességét teremtője vagy a teremtés iránt, amelynek maga is
része; és csak akkor lesz züllött, ha elfelejtkezik eredetéről vagy –
divatosabb kifejezéssel élve – születéséről és családjáról. A mai európai
államok kormányzatainak nagy bűne, hogy az ember ember-voltában
hatalmas távolságra került teremtőjétől és a mesterségesen támasztott
szakadékot egymás után következő korlátok vagy sorompók töltik ki,
melyek megnehezítik áthaladását. Idézni fogom azt a listát, melyet Burke
úr állított föl az ember és teremtője közötti korlátokról. Egy kikiáltó
szerepét játszva a következőket mondja: „Féljük az Istent – áhítattal
nézzünk a királyokra – szeretettel a parlamentre – engedelmességgel a
bírákra – nagyrabecsüléssel a papokra, és tisztelettel a nemességre.” Burke
úr kifelejtette a lovagokat. És Pétert is kifelejtette. Az ember feladata nem
az, hogy sorompók dzsungelén haladjon át, mindig újabb és újabb jegyet
váltva.
Az ember feladata egyszerű és világos, és csak két lényeges eleme van,
az Isten iránti kötelezettség, melyet minden embernek éreznie kell; és a
felebarátja iránti tisztelet, akivel szemben úgy kell viselkednie, ahogy
önmagával szemben megkívánná mástól. Ha azok, akikre a hatalmat
bízzák, jól végzik dolgukat, tisztelet fogja övezni őket; ha nem, akkor
megvetés. Azokkal pedig, akik nem megbízatás, hanem bitorlás révén
tettek szert hatalomra, a ráció világa nem tud mit kezdeni.
Eddig csak az ember természetes jogairól beszéltünk (és erről is csak
részben). Most szemügyre kell vennünk, milyen politikai jogai vannak az
embernek, és be kell mutatnunk, hogyan következik az egyik a másikból.
Az ember nem azért hozta létre a társadalmat, hogy rosszabb helyzete
legyen, mint azelőtt, és nem is azért, hogy kevesebb joga legyen, mint
előzőleg, hanem hogy jobban biztosítva legyenek a meglévő jogai. Az
ember minden politikai joga természetes jogain alapszik. Ahhoz, hogy
minél pontosabban meg tudjuk különböztetni a kettőt egymástól, pontosan
fel kell térképeznünk a természetes és a politikai jogok különböző
tulajdonságait.
Néhány szóval meg lehet ezt világítani. Természetes jog az, amely a
létezés jogán mindig az ember sajátja. Ilyenek a gondolatszabadság
fogalomkörébe tartozó jogok, más szóval a szellem jogai, valamint
mindazok a személyes jogok, melyek értelmében az ember mindazt
megteheti saját jóléte és boldogsága érdekében, ami nem sérti mások
jogait. Politikai jogoknak nevezzük azokat a jogokat, amelyekkel az ember
mint a társadalom tagja rendelkezik. Minden politikai jognak valamilyen
az egyénben már meglévő olyan természetes jog az alapja, amelynek
megvédéséhez egyéni ereje nem mindig elegendő. Ilyenek a biztonságra és
a védelemre vonatkozó jogok.
E rövid áttekintés alapján könnyen meg tudjuk különböztetni a
természetes jogoknak azt a csoportját, melyet az ember megtart azután is,
hogy a társadalom tagja lett, és azokat, melyeket a társadalom tagjaként
betesz a közösbe. Az egyén megmaradó természetes jogai mindazok,
melyek érvényesítésére az egyén tökéletesen képes. Ebbe az osztályba
tartoznak, mint már említettük, a gondolatszabadság jogai, más szóval a
szellemi jogok: következésképpen a vallás szabadsága is ilyen jog. Azok a
természetes jogai nem maradnak meg az egyénnek, melyek megvannak
ugyan minden individuumban, de érvényesítésükhöz nincsen elég ereje.
Nem felelnek meg a céljainak. Az embernek természetes jogánál fogva
joga van saját ügyében ítélni, és amennyiben szellemi jogról van szó, nem
is adja fel, de mi haszna van az ítélkezésből, ha nincs hatalmában
jobbítani? Ezért ezt a jogát átadja a társadalom közösségének, és saját jogai
előtt és mellett arra a társadalomra támaszkodik, melynek ő is része. A
társadalom nem ad neki semmit, minden ember tulajdonos a társadalomban
és joga van a társadalmi tőkéből részesülni.
Ezekből a premisszákból két vagy három biztos következtetést
vonhatunk le.
Először: Minden politikai jog természetes jogból születik, vagyis, más
szóval, átváltott természetes jog.
Másodszor: az, amit politikai hatalomnak tekinthetünk, az ember
természetes jogainak abból az összességéből épül fel, melyek
érvényesítésére az egyénnek nincs elég ereje és nem felelnek meg
céljainak. De amikor egy pontban gyűjtik össze, akkor mindenki céljainak
megfelelnek.
Harmadszor: Azt az erőt, amely azoknak a természetes jogoknak az
összességéből származik, melyek érvényesítésére az egyénnek nincs ereje,
nem lehet azoknak a természetes jogoknak a megsértésére fordítani,
melyek egyéni jogok maradnak, és melyek tökéletes érvényesítésére az
egyénnek önmagában megfelelő ereje van.
Röviden tehát végigkövettük, hogyan vált az ember egyedi természeti
lényből a társadalom tagjává, és bemutattuk, vagy legalábbis arra
törekedtünk, hogy bemutassuk, milyenek a megmaradt természetes jogai és
milyenek azok, amelyeket politikai jogokra váltott át. Nézzük meg most
ezeket az elveket az államhatalom vonatkozásában.
Ha egy pillantást vetünk a világra, nagyon könnyű megkülönböztetni
azokat a kormányzási formákat, amelyek a társadalomból nőttek ki, vagyis
a társadalmi szerződések alapján jöttek létre, azoktól, amelyek nem. De
hogy világosabban lássunk, mint amit egy futó pillantás lehetővé tesz,
helyesen tesszük, ha áttekintjük mindazokat a forrásokat, melyekből a
különböző politikai hatalmi rendszerek létrejöttek és amelyekre alapozták
őket.
Ezek a források három fő csoportba tartoznak, melyek a következők:
1. a babona
 2. az erő
3. a társadalom közös érdekei és a közös emberi jogok.
Az elsőre alapult a papok uralma, a másodikra a hódítóké és a
harmadikra az értelemé.
Amikor egy csoport ravasz ember úgy tett, mintha a jóshelyek
közvetítésével olyan magától értetődő természetességgel létesítene
kapcsolatot az istenséggel, mint ahogy manapság felmennek a hátsó
lépcsőn az európai udvarokban, a világ teljesen a babona uralma alatt állt.
Döntés előtt a jósdákhoz fordultak, és amit a jóslatokból ki akartak hallani,
az lett a törvény. Ez a fajta hatalmi rendszer fennállt mindaddig, amíg ez a
fajta babona élt.
Ezután kialakult a hódító típusa, akik hatalma, például Hódító Vilmosé
is, az erőn alapult, és a kard vált a király kormánypálcájává. Az így
kialakult hatalmi rendszerek mindaddig fennmaradnak, amíg megvan az az
erő, amely fenntartja őket. De hogy mindent a maguk javára
fordíthassanak, egyesítették a fondorlatot az erőszakkal és megteremtettek
egy bálványt, melyet Isten kegyelméből való jognak neveztek el, és amely
– utánozva a pápát, aki egyházi és világi hatalommal is rendelkezik,
ellentmondásban a keresztény vallás megalapítójával – egy másfajta
bálvánnyá alakult át, melynek neve egyház és állam. Egybefűzik Szent
Péter kulcsát a kincstár kulcsával, és a csodákban hívő becsapott sokaság
áhítatával fogadta ezt az új lépést.
Amikor az ember természettől származó méltóságán tűnődöm, amikor
bánattal tölt el – hiszen a természet nem tette meg nekem azt a szívességet,
hogy tompítsa érzelmeimet – hogy nincs becsülete és boldogsága,
felingerel, ha arra gondolok, hogy az emberiséget erőszakkal és
fondorlattal próbálják kormányozni, mintha minden ember gazfickó és
bolond lenne. És nemigen tudok mást érezni, mint megvetést azok iránt,
akik így kerültek hatalomra.
Most tekintsük át azokat a kormányzati formákat, amelyek a
társadalomból származnak, ellentétben azokkal, amelyek babonából vagy
hódításból.
Voltak, akik azt gondolták, hogy nagy lépést teszünk előre a szabadság
alapelveinek megalkotása felé, ha azt mondjuk, hogy a kormányzati forma
szerződés azok között, akik kormányoznak és azok között, akiket
kormányoznak. De ez azért nem lehet igaz, mert a következményt az ok elé
helyezi: hiszen, mivel az ember minden bizonnyal létezett már, mielőtt
államok léteztek volna, lennie kellett egy olyan időszaknak, amikor
államok nem léteztek, tehát nem léteztek olyanok sem, akikkel mint
kormányzókkal ilyen szerződést lehetett volna kötni. Ezért tehát ennek úgy
kellett történnie, hogy maguk az egyének személyes és szuverén joguknál
fogva egymással kötöttek szerződést az államhatalom megteremtésére. Ez
az egyetlen legitim mód, ahogy joga van kormányzatnak megalakulni és
csak ezen az alapon van joga létezni.
Hogy világos legyen számunkra, mi az államhatalom vagy milyennek
kell lennie, vissza kell nyúlnunk eredetéig. Eközben könnyen rá fogunk
jönni, hogy az államhatalom vagy a népből ered vagy a nép fölött jön létre.
Burke úr nem különböztette meg a kettőt. Nem kutatja az eredetet, ezért
mindent összekever. Szólt azonban arról, hogy majd egy adandó
alkalommal vállalkozni szándékozik az angol és a francia alkotmány
összehasonlítására. Odadobja a kesztyűt, és ezáltal ellentmondásosnak
nyilvánítja a témát. Én pedig saját térfelén fogom őt bekeríteni. Ebben a
nagyfontosságú ügyben joga van mindenkinek megtudni az igazságot; én
pedig annál inkább is hajlandó vagyok felvenni a kesztyűt, mert így
egyidejűleg alkalmam nyílik arra, hogy a társadalomból eredő kormányzati
formák szempontjából is körüljárjam a témát.
De először is arra lesz szükség, hogy pontosan meghatározzuk, mit
értünk alkotmányon. Nem elég egy szót használnunk, meg kell
határoznunk, hogy pontosan mit jelöl.
Az alkotmány nemcsak a nevében létezik, hanem a valóságban is. Nem
egy ideál, hanem valóságos dolog, és ahol nem jelenik meg látható
formában, ott nincs is. Az alkotmány olyan valami, amely megelőzi az
államhatalmat, az államhatalom pedig az alkotmány teremtménye. Egy
ország alkotmányát nem az ország kormánya hozza létre, hanem a
kormányt felállító nép. Az alkotmány olyan elemekből áll, melyekre
hivatkozni lehet és idézni pontról pontra; benne van, hogy milyen
alapelvekre épüljön a kormányzat, milyen legyen a kormányforma, milyen
hatalommal rendelkezzen a kormány, hogy történjenek a választások,
mennyi ideig tartsanak az országgyűlések vagy ahogy az ilyen testületeket
hívják, milyen végrehajtó hatalommal fog a kormány rendelkezni; vagyis
tartalmaz mindent, ami a politikai hatalom teljes megszervezésével
kapcsolatos, hogy milyen elvek alapján működik és milyen elvek
kötelezik. Vagyis az alkotmány ugyanazt jelenti a kormánynak, mint amit
ennek a kormánynak a törvényei jelentenek később a törvényszéknek. A
törvényszék nem hoz törvényeket és nem is változtatja meg a fennállókat,
nem tehet mást, mint hogy a meglévő törvények értelmében jár el.
Ugyanígy szabja meg az alkotmány a kormányzat ténykedését. (…)
Következtetés
Az értelem és a tudatlanság, melyek egymás ellentétei, szinte az egész
emberiséget befolyásolják. Ha ezek bármelyike kellőképpen széles körű
befolyásra tehet szert valamely országban, akkor az államhatalom gépezete
könnyen működik tovább. Ha az értelem kerül túlsúlyba, akkor ez fog
irányítani, a tudatlanság pedig bárminek aláveti magát, amit diktálnak neki.
Ma a világban kétféle kormányzati forma létezik. Az első a választáson
és képviseleten alapuló kormányzat, a másik pedig az örökösödésen. Az
elsőt köztársaságnak, a másodikat királyságnak és arisztokráciának hívják.
Ez a két eltérő és ellentétes forma az értelem, illetve a tudatlanság eltérő
és ellentétes alapján áll. Mivel az uralkodáshoz tehetségre és képességekre
van szükség, képességeket pedig nem lehet örökölni, nyilvánvaló, hogy az
örökösödésen alapuló utódlásba vetett hit nem támasztható alá észokokkal,
hanem csakis a tudatlanság táplálhatja. Minél tudatlanabb egy ország,
annál alkalmasabb erre a fajta kormányzati formára.
Ezzel szemben egy jól felépített köztársaságban működő
kormányzathoz nincs szükség semmilyen irracionális hitre. Az ember látja
az egész rendszernek, eredetének és működésének az alapvető értelmét. És
mivel az emberi képességek javát legjobban az szolgálja, ha megértik őket,
nyíltan megmutatkoznak és ez alatt a kormányzati forma alatt gigantikus
méreteket öltenek.
Mivel tehát ez a két forma különböző alapokon működik, hiszen az
egyiket az értelem, a másikat a tudatlanság mozgatja, a következő lépés az
lesz, hogy megvizsgáljuk, mi mozgatja azt a fajta kormányzási formát,
melyet vegyes hatalomnak, vagy néha humorosan olyan hatalomnak
nevezünk, melyben ez, az és a másik az úr.
Ebben a kormányzási formában a mozgatóerő szükségképpen a
korrupció. Akármilyen tökéletlen is a választás és a népképviselet vegyes
hatalom esetén, mégis nagyobb teret engednek a rációnak, mint amennyi az
örökletes résznek kényelmes; ezért tehát szükségessé válik a ráció
megvesztegetése. A vegyes hatalom minden ízében tökéletlen és a
korrupció toldozza-foldozza össze az össze nem illő részeket, hogy
létrejöjjön egy egész. Burke úr rendkívül felháborítónak találja, hogy
miután Franciaország a forradalom útját választotta, nem a mellett döntött,
amit ő angol típusú alkotmánynak nevez. Efölött igencsak sajnálkozik,
amitől az emberben felmerül a gyanú, hogy ezt csak azért teszi, hogy ne
tűnjön föl az angol alkotmány hiányossága.
A vegyes hatalom esetén senki sem felelős; a részek annyira elfedik
egymást, hogy elvész a felelősség. Ugyanakkor a korrupció is megtalálja a
módját, hogy ne lehessen fülön csípni. Amikor elvként lefektetik, hogy
amit a király tesz, az nem lehet helytelen, akkor ez az idiótákéhoz és az
őrültekéhez hasonló biztonságos állapotba helyezi a királyt és ezzel a
felelősség alól felmenti. Ekkor a felelősség áthárul a miniszterelnökre, aki
a parlamenti többség mögé bújik, melyet helyekkel, díjazással és
korrupcióval mindig az irányítása alatt tud tartani; ez a többség pedig
ugyanazzal a hatalommal igazolja létét, mellyel a miniszterelnököt védi.
Ebben a körforgásban a felelősséget elhárítják maguktól a részek és az
egész is. Amikor a politikai hatalomnak van egy olyan része, amely nem
cselekedhet hibásan, akkor ez óhatatlanul azt jelenti, hogy nem is
cselekszik, hanem csak egy másik hatalomnak a bábja, és annak tanácsai és
utasításai alapján jár el. Vegyes hatalom esetén, aminek a királyt nevezzük,
az valójában a kormány; és mivel a kormány mindig a parlament része, a
parlament tagjai pedig egyik minőségükben igazolják azt, ahogy másik
minőségükben cselekszenek, a vegyes hatalom egy állandósult talány,
amely a részek összefoldozásához szükséges korrupció által ráhárítja egy
országra a kormányzat összes formái azonnali megtámogatásának a
költségét, végül pedig átalakul bizottság útján történő kormányzássá, ahol
a tanácsadók, a végrehajtók, a jóváhagyók, az igazolók, a felelősek és a
nem-felelősek ugyanazok a személyek.
Ennek a némajátéknak, valamint a szín- és szereplőváltozásnak a
segítségével a részek segítenek egymásnak olyan dolgokban, amelyekben
egyikük sem merne egyedül cselekedni. Amikor arról van szó, hogy pénzt
kell szerezni, azonnal megszületik a sokféle rész egysége és a
parlamentben dicséretekkel halmozzák el egymást. Mindegyik bámulattal
csodálja a másik bölcsességét, elfogulatlanságát és érdekmentességét és
mindannyian szánakozóan sóhajtoznak a nemzet terhei miatt.
Egy jól működő demokráciában azonban nem kerülhet sor ilyen
foldozgatásra, dicséretre és szánakozásra, hiszen lévén a népképviselet
egységes és önmagában tökéletes az egész országban, legyenek bár
különválasztva a törvényhozó és a végrehajtó funkciók, mégis ugyanabból
a természetes forrásból erednek. A részek nem idegenek egymásnak, mint
ahogy a demokrácia, az arisztokrácia és a monarchia az. Mivel nincsenek
összeegyeztethetetlen különbségek, semmit sem kell kompromisszumokkal
korrumpálni, vagy agyafúrtsággal összekuszálni. A politikai intézkedések
maguktól számíthatnak a nemzet megértésére, és érdemeikre támaszkodva
nem akarnak hízelgéssel a hiúságra hatni. Az adóterhek miatti állandó
siránkozás, bármilyen sikerrel gyakorolják is a vegyes hatalom képviselői,
összeegyeztethetetlen a köztársaság lényegével és szellemével. Ha szükség
van az adókra, akkor az adók természetszerűen hasznosak. De ha
mentegetőzni kell miattuk, akkor már magában a mentegetőzésben benne
van az adók szükségtelenségének vádja, hát akkor miért ámítják így az
embert, vagy miért ámítja az ember önmagát?
Amikor az embereket királyokra és alattvalókra osztják, vagy amikor a
politikai hatalmat a monarchia, az arisztokrácia, és a demokrácia
elkülönített kategóriákra bontják, mit értsen a gondolkodó ember ezeken az
elnevezéseken? Ha valóban létezne a világon az emberi hatalomnak még
két különböző és egymástól elhatárolható eleme, akkor meg kellene
néznünk mindazok eredetét, melyekre ezek az elnevezések vonatkoznának.
De mivel csak egyetlen emberi faj létezik, az emberi hatalomnak is csak
egy eleme lehet és ez maga az ember. A monarchia, az arisztokrácia, a
demokrácia nem más, mint a fantázia szülöttei és nemcsak három hasonlót,
hanem ezer ilyent is ki lehetne találni.
Az amerikai és a francia forradalom, valamint a más országokban
jelentkező tünetek nyilvánvalóan mutatják, hogy változnak a világnak a
hatalmi rendszerekkel kapcsolatos nézetei, és hogy a forradalmak kitörését
nem lehet politikai számításokkal megjósolni. Az, ahogy a nagy változások
végrehajtásakor az idő és az események haladnak, túl mechanikus ahhoz,
hogy velük legyen mérhető a forradalmat létrehozó szellem ereje és a
gondolkodás gyorsasága. A régi rezsimeket mind megdöbbentették a már
bekövetkezett forradalmak, melyek egykor sokkal valószínűtlenebbeknek
tűntek és ma sokkal nagyobb csalódást váltanak ki, mintha most kitörne
egy általános európai forradalom.
Amikor áttekintjük az ember nyomorúságos helyzetét az egyeduralmi és
az örökletes politikai rendszerben, ahol őt mindegyik hatalom ide-oda
rángatja, az adóktól pedig jobban elszegényedik, mint az ellenségektől,
nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a rendszerek rosszak, és szükség van a
hatalom gyakorlásának elveit és szerkezetét átalakító általános
forradalomra.
Mi más lenne a politikai hatalom dolga, mint egy nemzet ügyeit intézni?
A politikai hatalom nem egy ember vagy egy család tulajdona és
természeténél fogva nem is lehet az, hanem egy egész társadalomé,
amelynek tagjai viselik fenntartása terheit; és még ha erőszakkal vagy
csalárdsággal örökletessé teszik is, a bitorlás nem változtat a dolgok
lényegén. A felségjog csak a népet illetheti és nem valamely személyt, s
egy népnek mindenkori elidegeníthetetlen és elévülhetetlen joga, hogy
megszüntessen minden olyan kormányzati formát, melyet nem talál
megfelelőnek és olyat hozzon létre, amely összhangban áll érdekeivel,
természetével és boldogságával. Ha ezen az elven alapszik a politikai
hatalom, akkor rögtön megdől az emberek közötti valószínűtlen és barbár
megkülönböztetés, mely királyokra és alattvalókra osztja, és
udvaroncokká, nem polgárokká teszi az embereket. Minden polgár a
népfelség képviselője, és mint ilyen nem ismerhet el semmilyen személyes
alávetettséget; csak a törvényeknek engedelmeskedhet.
Amikor azt kérdezzük, mit jelent a kormányzat, mindenképpen fel kell
tételeznünk, hogy szükséges hozzá a hatalma gyakorlásának alapját képező
összes cél és ügy ismerete. Ebből a szempontból nézve a kormányzás
formáját, az Amerikában és Franciaországban létrehozott köztársasági
rendszer úgy működik, hogy átfogja az egész nemzetet; és az összes rész
érdekeihez szükséges tudás a középpontban található, melyet a részek
képviselet útján alakítanak ki. A régi típusú kormányzati formák azonban
úgy vannak megalkotva, hogy kizárják a tudást is és a boldogságot is,
hiszen a papok uralma, akik mit sem tudnak a kolostor falain kívül élő
világról, éppúgy kizárja ezt, mint a királyok uralma.
Amikor régen forradalmakról beszéltünk, nemigen történt más, mint
személyi változás vagy a helyi viszonyok módosulása. Az ilyenfajta
tündöklés és bukás magától értetődő természetességgel zajlott és sem létük,
sem elmúlásuk nem tudott hatást gyakorolni azon a területen kívül, ahol
keletkeztek, amit azonban ma tapasztalhatunk a világban az amerikai és a
francia forradalom révén, az megújulást hoz a dolgok természetes rendjébe.
Ez az elvrendszer olyan egységes, mint az igazság és az emberi lét, és
egyesíti az erkölcsi és a politikai boldogságot a nép boldogulásával.
„I. Minden ember szabadnak és jogilag egyenlőnek született és mindig
az marad. A polgárok között különbségtétel következésképpen csak a köz
érdekében történhet.
II. Minden politikai szervezet célja az ember természetes és
elidegeníthetetlen jogainak megőrzése. Ezek a jogok a következők:
szabadság, tulajdonjog, biztonság és az elnyomással szembeni ellenállás
joga.
III. Természeténél fogva a nép minden felségjog forrása; sem egyén,
sem testület nem jogosult semmilyen olyan hatalomra, amely nem
kizárólag a néptől ered.”
Ezekben az elvekben nincsen semmi olyan, amely a becsvágy
felszításával bármely népet is zűrzavarba taszítana. Az a céljuk, hogy
előhívják a bölcsességet és a képességeket, hogy a nép javára gyakorolják
őket, ne pedig bizonyos emberek vagy családok hasznára és gyarapodására.
Megszűnik az uralkodó szuverenitás, amely az emberiség ellensége és a
nyomorúság forrása, és a felségjog visszaáll természetes és eredeti helyére,
a népre. Ha egész Európában ez történt volna, akkor a háborúk oka
mindörökre megszűnne.
IV. Henrik francia királynak, ennek a nemes szívű és jóindulatú
embernek tulajdonítják azt a tervet, amelyet 1620 körül készített az európai
háborúk megszüntetésére. A terv egy európai parlament, illetve a francia
szerzők szavai szerint egy pacifista köztársaság létrehozását javasolja,
amelybe különböző népek elküldik küldötteiket, akik a döntőbírák szerepét
játszanák a népek között felmerülő bármely vitában. Ha akkor ezt a tervet
elfogadták volna, akkor Anglia és Franciaország is benne lett volna, és az
angol illetve a francia nép adói legfeljebb évi 10-10 millió fontsterlinget
tettek volna ki, ami kevesebb, mint amekkorák az adók a francia
forradalom kezdetén voltak.
Hogy megértsük, miért nem fogadtak el egy ilyen tervet (és ahelyett,
hogy a háború megelőzésére állítottak volna fel parlamentet, azért hívták
csak össze, hogy sok éves meddő áldozat után befejezzenek egy háborút)
különbséget kell tennünk a kormány, hatalom és a nép érdekei között.
Bármilyen okból szednek adót egy néptől, az egyben bevételt jelent az
államnak is. Minden háború végén több az adó, mint az elején volt,
következésképp nagyobb az állam bevétele is; és minden háborús esemény,
ahogy ma a háborúkat kezdik és befejezik, növeli a kormány erejét és
befolyását. A háború tehát ezen előnyei miatt, mivel könnyen ürügyül
szolgálhat az adók növelésére és kinevezésekre vagy hivatalok
osztogatására, a régi típusú hatalmi rendszerek rugójává válik, és ha
megtalálnák a módját a háború megszüntetésének – akármennyire is a
népek javát szolgálná ez –, az azt jelentené, hogy az ilyenfajta államokat a
legjövedelmezőbb águktól fosztottuk meg. A háborúkat kirobbantó
komolytalan okok mutatják, milyen mohón fenn akarják tartani az ilyen
államok a háborúk rendszerét és az elárulja cselekedeteik mozgatórugóját.
Vajon a köztársaságok csak azért nem ugranak bele háborúkba, mert
kormányzatuk nem ismeri el, hogy érdekei mások, mint a népé? Még
Hollandia is csaknem egy évszázadon keresztül létezett háború nélkül,
annak ellenére, hogy a köztársaságnak sok fogyatékossága van és
kereskedelme átfogja az egész világot. És abban a pillanatban, hogy
Franciaország államformája megváltozott, az új kormányzattal egyidejűleg
megjelentek a békének, az ország boldogulásának és takarékosságának
republikánus elvei is. Ugyanezeknek az okoknak más népeknél is
ugyanezek lennének a következményei.
 Mivel a háború a régi típusú államok módszere, a népek egymás iránti
kölcsönös gyűlölködését kormányaik szítják fel, hogy ne csökkenjen a
háborús kedv. Mindegyik állam a másikat vádolja álnoksággal,
cselszövéssel és becsvággyal, és ezáltal hevítik fel saját népeik képzeletét
és gerjesztik fel bennük az ellenségeskedést. Az ember nem ellensége a
másik embernek, csak ha a hibás államforma azzá teszi. Tehát ne a
királyok becsvágya ellen emeljük fel szavunkat, hanem az ilyen
államformák elve ellen; és ne egy-egy embert akarjunk megváltoztatni,
hanem a nép bölcsessége segítségével az egész rendszert változtassuk meg.
Nem számít, hogy a ma működő államformák elveit és gyakorlatát
azokhoz a viszonyokhoz igazították-e, amelyek akkor léteztek, amikor
létrehozták őket. Minél régebbiek, annál kevésbé fognak megfelelni a
jelenlegi állapotoknak. Az idő, valamint a körülmények és nézetek
változása éppúgy elavulttá teszi az államformákat, mint a szokásokat vagy
a modort. A mezőgazdaságnak, a kereskedelemnek, az iparnak és a szabad
művészeteknek, melyek leginkább szolgálják a nemzet boldogulását,
másfajta államformára és működésüket irányító másfajta tudásra van
szükségük, mint amilyen a világ régi viszonyai között megfelelő lehetett.
Az emberiség mai felvilágosult állapotából nem nehéz meglátni, hogy
az örökletes hatalom a végét járja, és készülődnek Európában a széles
tömegeken nyugvó népfelséget és a népképviseleti rendszert követelő
forradalmak. Bölcs cselekedet lenne tehát, ha felkészülnénk közeledtükre
és az értelem és a megegyezés alapján csinálnánk meg a forradalmakat és
nem hagynánk, hogy az általános felfordulás közepette menjenek végbe.
Jelen tapasztalataink alapján a politika területén semmiféle reformot
nem kellene valószínűtlennek tartanunk. A forradalmak korát éljük, amikor
minden megtörténhet. A királyi udvarok fondorlatai, melyekkel a háború
elemét életben tartják, kiválthatják a népek összefogását a háborúk
megszüntetésére; és ma nagyobb a valószínűsége a szabad államok
megalakulását támogató és a népek kiművelését elősegítő európai
parlament létrejöttének, mint egykor a forradalmaknak és a francia-
amerikai szövetségnek volt.
(Ford.: N. Tóth Zsuzsa)
THOMAS JEFFERSON: A függetlenségi nyilatkozattól a
vallásszabadság dekrétumáig
Az emberek meggyőződése nem tartozik a polgári állam fennhatósága
alá

Törvényjavaslat a vallásszabadság törvénybeiktatására (1779)

(82. szakasz)
(Jefferson ezzel a nagy jelentőségű törvényjavaslattal az 1776-ban
megkezdett folyamatot akarta betetőzni. A Függetlenségi Nyilatkozat után
az volt számára a legfontosabb, amit a szabadságért tett. A későbbiekben
ez lett minden szövetségi és állami alkotmány alapja az egyház és az állam
viszonyának tekintetében. Madison megérezte, hogy milyen hatása lesz
ennek, és 1786 januárjában, közvetlenül a törvényjavaslat elfogadása után
ezt írta Jeffersonnak: „Ez az ország mindörökre véget vetett az olyan
nagyratörő reményeknek, melyek törvényeket akarnak alkotni az emberi
szellem számára.” Az alábbi szövegben zárójelben olvashatók az eredeti
törvényjavaslatból kihagyott részek, és nagybetűvel a hozzáadások.)
*
(Tudjuk, hogy az ember meggyőződése és hite nem saját akaratától
függ, hanem önkéntelenül formálódik szellemi tapasztalatai alapján, hogy)
MIVEL a Mindenható Isten szabadnak teremtette a szellemet (és azzal,
hogy minden korlátozással szemben ellenállóvá tette, abbéli legfelső
akaratát nyilvánította ki, hogy szabad is maradjon;) hogy minden olyan
próbálkozás, amely akár jogi büntetésekkel és terhekkel, akár állampolgári
létében akadályozva befolyásolni akarja a szellemet, csak képmutatást és
becstelenséget fog szülni, és ellentétes vallásunk szent megalapítójának
tervével, aki noha egyaránt ura a testnek és a szellemnek, mégsem akarja
sem az egyiken, sem a másikon tett erőszakkal terjeszteni a vallást, bár
mindenható hatalma képessé tenné rá (hanem az értelemre tett hatásával
kíván újabb és újabb híveket szerezni neki); hogy a világ legnagyobb
részén a történelem során téves vallásokat hozott létre és tartott fenn az a
szentségtörő önteltség, amellyel mind a politikai mind az egyházi
törvényhozó és uralkodói hatalmak, melyek – noha maguk is csak gyarló
és köznapi emberekből állnak – saját meggyőződésüket és
gondolkodásmódjukat kiáltva ki egyedül igaznak és csalhatatlannak,
elnyomták mások hitét, így próbálva meg saját meggyőződésüket másokra
rákényszeríteni; hogy a zsarnokság bűnébe esik mindenki, aki arra
kényszerít egy embert, hogy pénzzel járuljon hozzá egy olyan
meggyőződés terjesztéséhez, melyet nem vall, és amelytől borzad; ha csak
arra kényszeríthetünk is valakit, hogy saját vallási meggyőződésének ezt
vagy azt a tanítóját támogassa, akkor is megfosztjuk attól a szabadságtól,
hogy annak a lelkésznek fizethesse adóját, akinek erkölcsei számára
példamutatóak, és akinek érzése szerint a legnagyobb ereje van ahhoz,
hogy az embereket a becsület útjára vezesse; a papoktól pedig így
megvonjuk a személyes magatartásuk elismerését kifejező időnkénti
jutalmakat, melyek további buzdítást adnának nekik az emberiség
tanításának komoly és lankadatlan munkájában; hogy állampolgári jogaink
nem függnek szorosabban össze vallási meggyőződésünkkel, mint a
fizikáról vagy a geometriáról vallott felfogásunkkal, és éppen ezért, ha
bármelyik állampolgárt méltatlannak ítéljük a köz bizalmára oly módon,
hogy csak akkor találtatik alkalmasnak valamely bizalmi vagy
jövedelmező hivatal betöltésére, ha ezt vagy azt a vallási meggyőződést
vallja vagy megtagadja, azoktól a privilégiumoktól és előnyöktől fosztjuk
meg őt ítélőképesség nélkül, melyekre neki is ugyanúgy, mint a többi
állampolgárnak, természetes joga van; hogy ha azokat, akik kifelé
valamely vallás hívének vallják magukat, világi rangok és javak
adományozásával megvesztegetjük, az éppen annak a vallásnak fog
alapjaiban ártani, melyet pártolni szándékozunk; hogy noha bűnösök azok,
akik nem állnak ellent az ilyen kísértésnek, azok sem ártatlanok, akik ilyen
csábításnak teszik ki őket (hogy az emberek meggyőződése nem tartozik a
polgári állam fennhatósága vagy bírói illetékessége alá); hogy veszélyes
tévedés megengedni köztisztviselőknek, hogy hatalmi szóval bírálhassák el
az emberek meggyőződését és károsnak tartva bizonyos elveket
korlátozhassák ezen hitelvek vallóit és terjesztőit, mivel ez egy csapásra
romba dönti a vallásszabadságot, hiszen aki hivatalból ítélkezik, saját
meggyőződése alapján fog ítélni, és aszerint fogja mások felfogását
jóváhagyni vagy kifogásolni, hogy megegyeznek-e az övével vagy
eltérnek-e tőle; hogy eljött az idő, hogy a polgári állam megvalósíthassa azt
az igazságos célját, hogy tisztségviselői felemeljék szavukat, amikor az
elvekből a béke és a közrend ellen nyílt támadás lesz; és végül azt is
tudjuk, hogy az igazság erős és magára hagyva is létezni fog; hogy az
igazság az eltévelyedés igazi és elegendő ellenfele, és csak akkor van
félnivalója az összecsapástól, ha az emberek közbeavatkozása megfosztja
természetes fegyverétől, a szabad eszmecserétől és vitától; az eltévelyedés
veszélyessége pedig azonnal megszűnik, amikor szabadon ellent lehet neki
mondani.
 (Mi, Virginia állam nemzetgyűlése törvénybe iktatjuk) IKTASSA
TÖRVÉNYBE A NEMZETGYŰLÉS, hogy senkit nem szabad
kényszeríteni semmilyen vallási szertartás vagy kegyhely látogatására,
vagy semmilyen papi testület támogatására; sem nem szabad testi
mivoltában vagy javai tekintetében vallási meggyőződése vagy hite miatt
kényszert alkalmazni, akadályozni, zaklatni, terhelni, vagy bármely más
módon neki szenvedést okozni. Legyen minden embernek joga vallási
tekintetben szabadon vallani és érveivel megvédeni meggyőződését, és ez
semmilyen módon ne csökkenthesse, növelhesse és más módon se
befolyásolhassa részvételét a közügyekben.
És noha tudjuk, hogy ennek a Nemzetgyűlésnek, melyet a nép csak a
jelenlegi törvények megalkotására választott meg, nincs hatalma arra, hogy
megszabja a későbbi, a mienkkel megegyező hatalommal felruházott
nemzetgyűlésnek tevékenységét, és hogy ezért jogilag nem lenne érvényes,
hogy ha ezt a törvényt visszavonhatatlannak nyilvánítanánk, mégis
jogunkban áll kijelenteni és ki is jelentjük, hogy az itt kinyilvánított jogok
az emberiség természetes jogai és hogy ha a jövőben bármilyen törvény
születne a jelenleginek hatályon kívül helyezésére vagy érvényességi
körének szűkítésére, akkor ez a törvény a természetes jog megsértésének
tekintendő.)

Orvosság, mely szükséges az állam egészségéhez

James Madisonhoz írott levél, 1787. január 30-án
(Jefferson egyike volt annak a kevés fontos politikusnak, aki elnézően
ítélte meg Shay lázadását az események idején. Csak azért volt erre képes,
mert rokonszenvezett a „kis lázadásokkal”. Elvbarátja, Madison részben a
Shay-lázadás miatt vált a szövetségi állam hívévé.)
*
(…) Nyugtalansággal értesültem az ön felfogásáról a keleti államokban
nemrégiben kitört zavargásokkal kapcsolatban. Amennyit én láttam
belőlük, ezek nem fenyegetnek súlyos következményekkel. Ezeket az
államokat kellemetlenül érintette, hogy kereskedelmi csatornáik
bedugultak, és még nem találtak új utakat. Ilyen helyzetben az emberek
pénzszűkébe kerülnek, és nyugtalankodni kezdenek. Ez a nyugtalanság
teljesen megbocsáthatatlan cselekedetekhez vezetett, mégis remélem, hogy
a kormányzat nem fog megszorításokat alkalmazni, ha a hatalom birtokosai
meg vannak győződve arról, hogy mindig becsületesen intézték a
közügyeket, talán túlzott mértékű méltatlankodásra ragadtatják magukat.
És azok az emberek akikben több a félelem mint a remény, lehet hogy
túlságosan is tartanak az ilyen szabálytalan eseményektől. Túl gyorsan arra
a következtetésre juthatnak, hogy az embernek természeténél fogva csak az
erőszakos kormányzás való, de egy ilyen következtetést sem az igazság,
sem a tapasztalat nem támaszt alá. Három egymástól jól elkülöníthető
társadalmi forma létezik:
1. Az állam nélküli. Így élnek a mi indiánjaink.
2. Olyan államok, amelyekben minden egyes ember akarata befolyásolja
a politikai hatalmat. Ez a helyzet csekély mértékben Angliában és
nagymértékben a mi államainkban.
3. Erőszakos uralmak. Ez a helyzet az összes többi monarchiában és a
többi köztársaság nagy részében. Az embernek látnia kell ezeket ahhoz,
hogy fogalmat alkothasson, milyen átkozott az élet ezekben az
országokban. Mintha farkasok uralkodnának bárányok felett. Felvetődhet a
kérdés, és még én sem tudtam megoldani, hogy vajon nem az első típus-e a
legjobb. Azt hiszem azonban, hogy ez nem megfelelő forma nagy
népességek számára. A második fajta államnak sok minden írható a javára.
Ebben a formában az emberek nagyfokú szabadságot és boldogságot
élvezhetnek. Ennek is megvannak persze a maga rossz oldalai. A
legrosszabb az, hogy ki van téve a zűrzavarnak. De ez eltörpül a királyság
sanyargatásai mellett. Malo periculosam libertatem quam quietam
servitutem.3 De még ez a rossz oldal is jót szül. Megakadályozza a
kormányzat elkorcsosulását, és mindenkiben felkelti a közügyek iránti
érdeklődést. Véleményem szerint itt-ott egy kis lázadás jó dolog, és éppúgy
szükség van rá a politika világában, mint a viharokra a fizikai világban. A
sikertelen lázadások azonban általában az őket kirobbantó emberek
jogainak csorbításához vezetnek. Jó lenne, ha a becsületes köztársaságpárti
kormányzók szem előtt tartanák ezt az igazságot, és olyan enyhe büntetést
rónának ki a lázadókra, hogy az ne szegje túlságosan kedvüket. Olyan
orvosság ez, amely szükséges az állam egészségéhez.

A szabadság fáját hazafiak és zsarnokok vérével kell öntözni

William Stephen Smith-hez írott levél, 1787. november 13-án
(Ebben a gyakran idézett híres levélben Jefferson ismét a Shay-lázadás
által felvetett kérdésekkel foglalkozik. Smith John Adams veje volt.)
*
(…) Nem tudom, hogy Önnek vagy Adams úrnak kell-e köszönetet
mondanom azért, hogy kaptam egy példányt az új alkotmányból.

3
Jobban szeretem a veszélyes szabadságot, mint a nyugodt szolgaságot. (A ford.)
Bátorkodom Önre bízni, hogy az fogadja köszönetemet, akit illet…
Vannak benne nagyon jó szakaszok és nagyon rosszak is. Nem tudom,
hogy melyikből van több. Ha valaha is pártoltam volna egy főbíró hosszú
időre szóló kinevezését, akkor amit nemrégiben Hollandia történetének a
helytartóról szóló fejezetében olvastunk, elég alapot nyújtott volna nekem
ahhoz, hogy ez ellen foglaljak állást; és amiatt, amit a lengyel királyok
választásáról mindig is olvastunk, mindörökre kizártam volna azt a
lehetőséget, hogy egy ilyen hivatal egész életre szóljon. Bámulatra méltó
hatása van a szemérmetlen és kitartó hazudozásnak. Az angol kormány
olyan régóta fizeti le újságíróit, hogy minden elképzelhető formában
terjesszék hazugságaikat arról, hogy milyen anarchia van nálunk, hogy
végül elhitte mindezt a világ, elhitte az angol nép, maguk a miniszterek is
kezdték elhinni, és ami még bámulatosabb, mi magunk is elhittük a
hazugságokat. De hát hol van itt anarchia? Hol volt valaha is, azt az
egyetlen esetet kivéve, ami Massachusettsben történt? És van-e példa a
történelemben arra, hogy egy lázadást ilyen tisztességesen vezessenek?
Nem mondok semmit a kiváltó okokról. A tudatlanság és nem a gonoszság
táplálta őket. Isten ments, hogy húsz évet megéljünk egy ilyen lázadás
nélkül, nem lehet mindenki mindig jólértesült, azok, akik valamit nem jól
tudnak, annyira lesznek elégedetlenek, amennyire fontosak azok a dolgok,
amiket rosszul értelmeznek. Ha ilyen tévedések során az emberek nyugton
maradnak, az a letargia jele, ami a politikai szabadság halálát vetíti előre.
Tizenhárom állam tizenegy éve független. Ez alatt egy lázadás történt. Ez
azt jelenti, hogy másfél évszázad alatt jut minden államra egy lázadás. Volt
valaha is olyan ország, ahol másfél évszázadon keresztül nem volt lázadás?
És melyik ország tudja megőrizni a szabadságjogokat, ha a vezetőket nem
figyelmeztetik időről időre, hogy népük őrzi az ellenállás szellemét? Hadd
fogjanak fegyvert! Az orvosságot az jelenti, ha felvilágosítjuk őket a
tényeket illetően, megbocsátunk nekik és lecsillapítjuk őket. Mi a
jelentősége annak, ha egy-két évszázad alatt meghal néhány ember? A
szabadság fáját időről időre hazafiak és zsarnokok vérével kell öntözni. Ez
a természetes módja termékennyé tételének. Nemzetgyűlésünket
túlságosan felkavarta a massachusettsi lázadás és hirtelen felindulásukban
most egy kányát ültetnek a tyúkólba, hogy teremtsen rendet. (…)

A föld haszonélvezeti joga az élőket illeti

James Madisonhoz írott levél, 1789. szeptember 6-án
(Jefferson ágyhoz kötött beteg volt, amikor ezt a levelet írta. Ebben a
levélben radikális politikai filozófiáját társadalmi törvény formájában
fogalmazza meg. Ezeket a gondolatokat orvosa, a kívülálló Richard Gem
doktor vetette fel neki. Gem, aki saját korában ismert ateista és
republikánus volt, több gondolatát feltárta Jefferson előtt, és ezeken alapul
az alábbi levél. De hangsúlyoznunk kell, hogy Jefferson sem mérsékelt
politikai vezetőként, sem később elnökként nem akarta közvetlenül
megvalósítani a levélben közölt forradalmi elvet. Nagyon valószínű, hogy
Franciaország foglalkoztatta, ahol éppen akkor kezdődött a forradalom.)
*
Kedves Uram!
Úgy ülök le Önnek írni, hogy nem tudom, milyen alkalomból fogom
elküldeni levelemet. Azért írok, mert foglalkoztat valami, amit szeretnék
most jobban kifejteni, mint amennyire erre módom van, amikor sietve kell
levelet írnom valamilyen ügyben.
Az a kérdés, hogy valamely korban élő embereknek van-e joguk egy
másik korban élő embereket kötelezettségekkel terhelni, nemigen vetődött
még fel sem Angliában, sem Amerikában, pedig ez a kérdés olyan
következményekkel jár, hogy nemcsak hogy el kell dönteni, hanem minden
kormányzat alapelvei között van a helye. Mi most itt a társadalom alapvető
elveiről gondolkodunk, és eközben merült fel bennem a kérdés.
Véleményem szerint bizonyítani lehet, hogy ez a fajta kötelezettség nem
örökíthető át. Abból indulok ki, ami szerintem nyilvánvaló, nevezetesen,
hogy a föld haszonélvezeti joga az élőket illeti meg; hogy a holtaknak
semmiféle hatalmuk vagy jogaik nincsenek az élők fölött. Amekkora
darabot egy személy elfoglal, megszűnik az övé lenni, amikor ő maga
megszűnik létezni, és visszaszáll a társadalomra. Ha a társadalom nem
hozott létre szabályokat a kizárólagos földtulajdonra, akkor a föld azé lesz,
aki elsőként foglalja el, és ez rendszerint az elhunyt felesége és gyermekei.
Ha vannak szabályok az eltulajdonításra, akkor ezeknek a szabályoknak az
értelmében szállhat át a föld az elhunyt feleségére és gyerekeire, illetve
valamelyikükre, vagy pedig a végrendeletben megjelölt örökösökre.
Ugyanígy megkaphatja a hitelező is. De a gyermek, az örökös, vagy a
hitelező nem természetes jogánál fogva kapja meg a földet, hanem annak a
társadalomnak a törvénye révén, melynek ő is tagja és amelytől ő is függ.
Vagyis a természetes jog alapján senki sem kötelezheti azokat, akik utána
foglalják el a földet, arra, hogy fizessék ki azokat az adósságokat,
amelyeket ő csinált életében, és a földjét sem terhelheti meg ezekkel.
Hiszen ha ezt megtehetné, akkor ugyanezzel az erővel akár meg is ehetné
az eljövendő nemzedékek elől a föld termését. Ebben az esetben a föld a
holtaké lenne, és nem az élőké. Ami épp a fordítottja tételünknek. Ami
érvényes külön-külön a társadalom minden egyes tagjára, az
összességükben is érvényes rájuk, mivel az egész jogai nem léphetik túl az
egyének jogainak összegét. Hogy elméletünk érthető legyen egy sokaságra
alkalmazva is, tételezzük fel, hogy egy nemzedék tagjai ugyanazon a
napon születtek, ugyanazon a napon lesznek nagykorúak, ugyanazon a
napon halnak meg, és a következő generáció minden tagja ezen a napon éri
el nagykorúságát. Tételezzük fel, hogy a nagykorúság a 21. életévvel
kezdődik, és ekkor hátra van még életünkből 34 év, mivel a halálozási
adatok alapján átlagosan még ennyi van hátra a 21 évesek életéből. Az
egymás után következő nemzedékek ugyanúgy egy adott pillanatban
lépnének színre, majd vonulnának le, ugyanúgy, ahogy ez az egyes ember
életében történik. Ebben az esetben szerintem minden nemzedék életében a
föld teljes mértékben az övék. A második generáció adósságoktól és
terhektől mentesen veszi át az elsőtől, a harmadik a másodiktól, és így
tovább. Hiszen, ha az első adósságokkal terhelné meg a földet, akkor az a
holt és nem az élő nemzedéké lenne. Vagyis egyik nemzedék sem csinálhat
nagyobb adósságot, mint amekkorát saját élete során vissza tud fizetni. 21
éves korukban megterhelhetik magukat és a földjüket a következő 34 évre,
22 éves korban 33-ra, 23 éves korban 32-re, 54 éves korban pedig csak egy
évre, mert ennyi idő van hátra életükből az egyes életkorokban. Van
azonban egy anyagi jellegű különbség az egyes ember és egy egész
nemzedék örökösödése között. Az egyének csak a társadalom tagjaiként
léteznek, és a közösség törvényei vonatkoznak rájuk. Ezek a törvények az
elhunyt földjét mindenekelőtt a hitelezőjének fogják átadni, vagy
gyermekének, ha kielégíti a hitelezőt. De amikor egy egész generáció,
vagyis az egész társadalom meghal, mint a fenti példában is, és egy másik
generáció vagy társadalom követi, akkor ez alkot egy egészet, és nincs
semmilyen felsőbb hatalom, amely az ő területeiket átadhatja egy olyan
harmadik félnek, amely több pénzt adott kölcsön elődeinek, mint amit
vissza tudtak volna fizetni.
Ami érvényes az egymást meghatározott időközönként követő
generációkra, mint ahogy a könnyebb érthetőség kedvéért ezt példánkban
bemutattuk, ugyanúgy érvényes a való életben nap mint nap megújulókra.
Mivel az adósságot vállaló nemzedék tagjainak többsége még 34 évig fog
élni, és az új generáció tagjainak többsége akkor fogja a földet örökölni, az
előző csak ekkora időtartamra vállalhat kötelezettséget, és hosszabbra nem.
Vagyis arra a következtetésre jutottunk, hogy sem egy nemzet képviselői,
sem összességében maga a nemzet nem köthetnek érvényes szerződést
adósságaik visszafizetésére saját életüknél hosszabb időre, vagyis a
kötelezettség aláírásától számított 34 éven túlra.
Hogy ez a következtetés érthető legyen, tételezzük fel, hogy XIV. és
XV. Lajos 10 ezer milliárdos hitelt vett volna fel Hollandiától a francia nép
nevében. Ennek az összegnek a kamata 500 milliárd lenne, ami
Franciaország területének egész haszonbérével egyenlő. Azt jelenti-e ez,
hogy a ma élő embereknek el kell hagyniuk azt a területet, ahol születtek és
át kell adniuk a holland hitelezőknek? Nem: ugyanolyan joguk van arra a
földre, ahol születtek, mint a megelőző korok embereinek, nem őtőlük
származnak ezek a jogaik, hanem a természettől. Ők is és a földjük is
mentesek elődeik adósságaitól. Nézzük meg ugyanezt egy másik oldalról
is, és tételezzük fel, hogy XV. Lajos és kortársai azt mondták volna a
holland pénzkölcsönzőknek: adjatok nekünk pénzt, hogy ehessünk,
ihassunk, vigadhassunk saját életünkben, és ha nem kértek kamatot 34
évig, akkor utána az idők végezetéig évi 15 százalékos kamatot fogtok
kapni. És az ilyen feltételekkel kölcsön kapott pénzt szétosztják az
emberek között, akik ételre-italra költik és elherdálják. Lehetne-e a ma élő
embereket arra kötelezni, hogy földjük és munkájuk gyümölcsét ennek a
tékozlásnak a megtérítésére fordítsák? Semmi esetre sem.
Véleményem szerint azért alakult ki a közfelfogás, mely szerint egy kor
állami adósságai áthárulnak a következő generációra, mert a magánéletben
általában azt látjuk, hogy annak, aki földet örököl, ki kell fizetnie elődje
adósságait. Ez a fajta felfogás azonban nem veszi figyelembe, hogy ezt
csak a törvény írja elő, és nem erkölcsi kötelesség. A társadalom akarata
szerint az elhunyt földjét akkor lehet örökölni, ha az örökös kifizeti
adósságait. De két társadalom vagy két generáció között nincs törvénybe
iktatott kötelezettség, és nincs más döntőbíró, mint a természet törvénye.
Franciaország nemzeti adósságának kamata azonban valójában csak
haszonbérének kétezred része, melynek kifizetése megoldható, tehát
pusztán becsület vagy célszerűség kérdése, hogy kifizetik-e. De a jövőbeli
adósságokat illetően nem lenne bölcs és igazságos dolog, ha ez a nemzet a
most kidolgozandó alkotmányában kijelentené, hogy sem a törvényhozás,
sem maga a nemzet nem köthet érvényes szerződést nagyobb adósságra,
mint amennyit saját korában, vagyis 34 éven belül vissza tud fizetni? És
hogy minden szerződés, amit a jövőben kötnek, érvénytelenné válik arra az
összegre vonatkozóan, amit a szerződéskötéstől számított 34 év alatt nem
fizetnek ki? Ez óvatosságra késztetné a hitelezőket és a kölcsönök felvevőit
egyaránt. És ha természetes határok közé szorítanánk a pénzkölcsönzés
lehetőségeit, ez a háborús szellemet is féken tartaná, amelyet túlságosan
szabadjára engedett az, hogy a hitelezők nem vették figyelembe a
természetnek azt a törvényét, mely szerint a következő nemzedék nem
felelős az előzőért.
Hasonlóképpen azt is be lehetne bizonyítani, hogy egyetlen társadalom
sem hozhat létre örökérvényű alkotmányt, de még örökérvényű törvényt
sem. A föld mindig az élő nemzedéké; amíg ők használják, addig azt teszik
vele és termésével, amit akarnak. Saját maguknak is ők az urai, és ezért
olyan kormányzati formát hoznak létre, amilyet akarnak. Az állam
fennhatósága alá az emberek és a tulajdon tartozik, vagyis az elődök
alkotmányai és törvényei természetes módon megszűnnek, amint azok,
akiknek az akarata létrehozta őket, megszűnnek létezni. Csak addig
létezhettek, amíg ez az akarat is létezett, és nem tovább. Vagyis minden
akarat, minden alkotmány és minden törvény természetes módon érvényét
veszti 34 év elteltével. Ha továbbra is érvényben tartják, akkor az
erőszakkal történik és nem mert így jogos. Azt is mondhatjuk, hogy mivel
a következő nemzedék rendelkezik a hatálytalanítás jogával, minden
alkotmányt és törvényt úgy tekinthetünk, mintha csak 34 évre alkották
volna őket. Ez elsősorban azt jelenti, hogy jogosan lehet helyettük más
törvényt alkotni. A visszavonás azonban nem ugyanaz, mintha a régi
helyett újat hoznánk létre. Csak akkor jelenthetné ezt, ha minden
államforma olyan tökéletes lenne, hogy mindig pontosan és akadálytalanul
meg lehetne tudni, mit akar a többség. Ez azonban semmilyen
államformában nincs így. Maguk az emberek nem tudnak egybegyűlni, a
népképviselet pedig egyenetlenül és hibásan működik. A törvényhozás
javaslatait különféle oldalakról ellenzik. Érdekcsoportok szerzik meg a
közhivatalokat, vesztegetéssel korrumpálják őket, személyes érdekeik
eltérítik őket attól, hogy választóik érdekét képviseljék; és más zavarok is
támadnak, melyek mind azt bizonyítják minden józan embernek, hogy a
meghatározott időre szóló törvények sokkal jobban alkalmazhatók, mint
azok, amelyeket később hatálytalanítani kell.
Az az elv, hogy a föld az élőké és nem a holtaké, nagyon széles körben
alkalmazható, és mélyreható következményekkel jár minden országban, de
leginkább Franciaországban. Szerepet játszik annak a kérdésnek az
eldöntésében, hogy vajon egy nép megváltoztathatja-e a hitbizományi
birtokok öröklési rendjét; megváltoztathatják-e valamikor az egyháznak,
kórházaknak, kollégiumoknak, lovagrendeknek adományozott vagy más
módon átruházhatatlannak nyilvánított földek tulajdonjogát; hogy vajon
eltörölhetik-e a földekhez kapcsolódó terheket illetve privilégiumokat az
egyházi és világi földesúrnak járó szolgáltatások lajstromával együtt.
Szerepet játszik az örökletes hivatalok, hatóságok és bíráskodási jog,
valamint az örökletes rendjelek, kitüntetések, címek megítélésében éppúgy,
mint a kereskedelem, a tudomány és művészet örökös monopóliumainak és
egy sor más egyébnek az elbírálásában, melyeknél nem a jogosultság
kérdése vetődik fel, hanem az, hogy szükség van-e kártalanításra, szükség
van-e nagylelkűségre. Mindezekben az esetekben a mai törvényhozók csak
saját korunkra vonatkozóan törvényesíthetik az efféle eltulajdonításokat és
megállapításokat; és a jelenlegi birtokosok, még ha maguk vagy őseik
voltak is a vásárlók, jóhiszemű vevői voltak annak, amit az eladónak nem
volt joga átadni.
Gondolkozzon ezeken el, kedves uram, különösen azon, ami az
adósságokkal kapcsolatos kötelezettségekre vonatkozik, és fejlessze tovább
az Önre oly nagyon jellemző meggyőző logikával az én gondolataimat. Az
a helyzet, melyet Ön politikai testületeinkben elfoglal, lehetővé teszi, hogy
nyilvános vitára bocsássa mindezeket. Első látásra talán nevetni fognak
rajta, és egy elméletgyártó álmodozásának fogják tartani, de ha közelebbről
megvizsgálják, be fog bizonyosodni róla, hogy megalapozott és üdvös.
Szép bevezetést jelentene az államkincstár kisajátításáról szóló első
törvényünkhöz; és az új kormányzati forma kialakításának kezdetén kizárja
azoknak a földünknek ezen a fertályán elterjedt, végzetes és ragályos
hibáknak a lehetőségét, amelyek a természet törvénye által nem szentesített
eszközöket adtak zsarnokok kezébe embertársaik leigázására. Tettünk
például már egy hatékony lépést a háború fenevadjának megfékezésére
azáltal, hogy a hadüzenet jogát a végrehajtó testülettől elvéve a
törvényhozó testületre ruháztuk át, hiszen elvettük ezt a jogot azoktól, akik
a pénzt költik, és átadtuk azoknak, akik fizetik. Nagyon örülnék, ha minél
előbb ezt a második gátat is felállítanák. Nincs más olyan nép, amely olyan
elfogulatlanul nyilvánítaná érvénytelennek a hosszúlejáratú hiteleket, mint
mi, hiszen az Ön intézkedései nyomán nincs egyetlen shillingnyi olyan
adósságunk sem, melynek összegét és kamatait ne tudnánk visszafizetni
saját életünkben. Nem számolok most be a hírekről, mert ha majd alkalom
nyílik rá, megírom őket egy külön levélben.
Őszinte nagyrabecsüléssel maradok az Ön hű barátja és szolgája.

Íme az elveim, barátom

Elbridge Gerryhez írott levél, 1799. január 26-án
(Politikai filozófiájának ebben az összefoglalásában Jefferson pontosan
méri fel az amerikai nép hangulatát; egyre növekszik ellenérzésük a
föderációval és a Franciaország elleni háborús készülődéssel szemben,
amely háborúhoz egy állandó nagy hadseregre, magas adókra és Hamilton
katonai vezetése iránti engedelmességre lenne szükség. Elbridge Gerry, aki
tovább maradt Franciaországban, hogy folytathassa tárgyalásait
Talleyrand-nal, hazaérkezésekor meglepődve tapasztalta, milyen közel áll
az ország a háborúhoz.)
*
(…) Igenis, teljes szívemből azt szeretném, hogy őrizzük meg
sértetlenül jelenlegi szövetségi alkotmányunkat, abban az igazi értelmében,
ahogy az államok elfogadták, amelynek alapján barátai támogatták, és nem
abban a jelentésében, amitől ellenségei tartottak és ezért ellenzőjévé váltak.
Ellenzem azokat a törekvéseket, amelyek egyeduralmi jegyeket akarnak
bevinni a kormányzásba, és először azt akarják elérni, hogy az elnököt és a
szenátust életreszólóan válasszák, vagy pedig örökletessé téve ezeket a
hivatalokat, ki akarják játszani a választás elvét. Amellett vagyok, hogy az
államok tartsák meg maguknak mindazokat a hatásköröket, amelyeket nem
adtak az Uniónak; az Unió törvényhozása pedig a hatáskörök elosztásakor
az alkotmány alapján vegye ki a részét. Nem helyeselném, ha az államok
összes hatáskörét a központi kormányzat venné át, és ha ennek a
kormányzatnak összes hatalma a végrehajtó testület kezébe kerülne. Én az
olyan szigorúan takarékos és egyszerű kormányzás híve vagyok, amely
mindazt, amit az állami bevételekből meg lehet takarítani, az ország
adósságainak törlesztésére fordítja, és nem a hivatalnokok számának és a
fizetésének az emelésére, pusztán azért, hogy híveket szerezzen magának
és hogy mindenáron növelje az államadósságokat azon az alapon, hogy ez
áldás a népnek. Azt vallom, hogy belbiztonsági céljainkra kizárólag saját
nemzetőrségünkre kell támaszkodnunk mindaddig, amíg nem ér minket
külső támadás, és hogy csak akkora hadiflottára van szükségünk, amekkora
meg tudja védeni partjainkat és a kikötőket az olyan pusztításoktól,
melyekben részünk volt. Nem vagyok híve annak, hogy békeidőben
állandó hadsereggel rendelkezzünk, mert ez félelemmel töltheti el a népet,
sem egy olyan hadiflotta fenntartásának, amelynek költségei és az állandó
háborúk révén, melyekbe belesodor minket, olyan súlyos közterheket rak a
vállunkra, melyek maguk alá temetnek. Szeretném, ha szabadon
kereskednénk minden nemzettel, de egy nemzettel sem állnánk külpolitikai
kapcsolatban és vagy csekély, vagy semmilyen diplomáciai tevékenységet
nem folytathatnánk, nem szeretném, hogyha új szerződéseket kötve
bekapcsolódnánk az európai ellenségeskedésekbe; ha az egyensúly
fenntartása érdekében részt vennénk az öldöklésben vagy csatlakoznánk a
szabadság eszméi ellen hadat viselő királyok összeesküvéséhez. Híve
vagyok a vallásszabadságnak, és ellene vagyok minden olyan manővernek,
amely egyik felekezet fölényét akarja törvényesíteni egy másik felett; híve
vagyok a sajtószabadságnak és ellene vagyok a sajtószabadság mindenfajta
megsértésének, amely erőszakkal és nem az értelem szavával akarja
elhallgattatni azokat az állampolgárainkat, akik okkal vagy ok nélkül
felpanaszolják vagy bírálják választottaik viselkedését. Vallom, hogy
ösztönözni kell a tudomány fejlődését minden ágában, ellenzem a filozófia
szent neve elleni hajtóvadászatot és azt, ha valaki rémtörténetekkel
félemlíti meg az embereket, hogy higgyenek annak, amit látnak és ezáltal
nyugodtan bízzák magukat másra, tekintsenek inkább hátra mint előre, ha
sorsukon javítani akarnak, és higgyék azt, hogy a legsötétebb tudatlanság
korában volt a legtökéletesebb az állam, a vallás, az erkölcs és minden
ismeret, és hogy nem is lehet annál tökéletesebbet kitalálni, mint amit
ősapáink létrehoztak. Mindezek mellett még azt is elmondom, hogy
őszintén kívántam, hogy győzzön a francia forradalom és most is azt
kívánom, hogy egy szabad és jól működő köztársaság létrehozásával érjen
véget. Nem voltam azonban közönyös, amikor galád támadást hajtottak
végre kereskedelmünk ellen. Szívemhez legközelebb saját hazám áll. Itt
van a családom, vagyonom és itt élek én, hazám határain kívülre sehova
nem fűz egy fikarcnyi érdek, egy szál érzelem sem, és más népek is
aszerint állnak hozzám közel vagy tőlem távol, hogy mennyire viseltetnek
baráti érzelmekkel irántunk. S bár mélyen átérzem Franciaország részéről
minket ért sérelmek súlyosságát, nem hittem, hogy a háború lenne a
legbiztosabb módja ezek orvoslásának. Meg voltam győződve arról, hogy a
béke megőrzését őszintén akaró küldöttség békés és tiszteletreméltó
megegyezést és jóvátételt fog elérni, és Ön a megmondhatója, el lehetett-e
volna ezt érni, ha a küldöttség másik két tagja közül valamelyik ugyanúgy
gondolkodik, mint Ön.
Íme, barátom, ezek az én elveim. És vitathatatlanul polgártársaink
zömének elvei is. Azt is tudom, hogy egy sincs közöttük, melyet Ön ne
osztana. Igazából csak egyetlen kérdésben, az államadóssági rendszerrel
kapcsolatban nem értettünk egyet, de mivel attól a pillanattól kezdve, hogy
az alkotmányos hatóságot elfogadták, nekem szent meggyőződésemmé
vált, hogy az utolsó fillérig vissza kell fizetnünk, most már nincs egyetlen
olyan pont sem, amiben ne értenénk egyet (…).

Esküt tettem Isten oltárán

Dr. Benjámin Rush-hoz írott levél, 1800. szeptember 23-án
Amikor egy választási küzdelem során féktelen rágalomhadjáratot
indítottak Jefferson ellen „ateizmus” miatt, ő csak dr. Rush-nak, a
philadelphiai orvosnak és filozófusnak fejtette ki a vallással kapcsolatos
nézeteit. A „Levél a kereszténységről", melyre Jefferson az alábbiakban
utal, még évekig nem készült el. (Lásd Rush-hoz írott levelét 1803. április
21-én.)
*
(…) ígértem Önnek egy levelet a kereszténységről, és nem feledkeztem
meg róla. Éppen ellenkezőleg. Mivel elkezdtem rajta gondolkodni,
rájöttem, hogy sokkal több időre lesz hozzá szükség, mint amennyi
jelenleg rendelkezésemre áll. A kérdésben való véleményemnek nem volna
szabad megharagítania sem a racionálisan gondolkodó keresztényeket, sem
a deistákat, és sokakat megbékítene egy olyan valaki iránt, akit túl hamar
elutasítottak.
Azt nem tudom, hogy megbékítené-e a váteszek dühödt törzsét, a
költőket, akik mind fegyvert fognak ellenem. Az ő ellenségeskedésük
alapja túlságosan is az érdek mindenben, hogy enyhíteni lehetne
ellenérzésüket. Az a csalás, amelybe a X. Y. Z. összeesküvés bele tudta
rántani a népet, és az a sikeres kísérlet, melyet ennek a csalásnak a
segítségével hajtottak végre az Alkotmánynak azon cikkelyén, amely a
sajtószabadság biztosításával egyidejűleg a vallásszabadságról is szólt, azt
a reményt keltette a papságban, hogy az Egyesült Államok egész területén
a kereszténység egy bizonyos formáját valósítják meg. És mivel minden
felekezet saját vallását hiszi az igazinak, talán mindenki, de különösen az
episzkopális egyház hívei és a kongregacionalisták hitték azt, hogy az ő
vallásuk lesz ez az egy. Hazánk józan eszének visszatérése meghiúsulással
fenyegeti reményeiket, ezért úgy vélik, hogy ha énrám bármekkora
hatalmat bíznak, azt én az ő terveik ellen fogom felhasználni. És ebben
igazuk is van, hiszen én megesküdtem Isten oltáránál, hogy örökké
ellensége leszek az emberi szellemet leigázó mindenfajta zsarnokságnak.
De csak ezért kell tőlem félniük, és ez véleményük szerint több mint elég.
(…)

Mindnyájan republikánusok vagyunk, mindnyájan föderalisták

vagyunk
Első beiktatási beszéd 1801. március 4-én
(Március 4-én déli 12 órakor Jefferson republikánus barátai kíséretében
gyalog ment át szállodájából a Szenátusba, beiktatása színhelyére.
Egyszerű öltözékével republikánushoz illően akarta hangsúlyozni az
alkalom ünnepélyességét. Mindenkinek feltűnt, hogy elődje és egykori
barátja, John Adams nincs jelen. Adams nem is volt ekkor Washingtonban.
Jefferson túl halkan olvasta fel nagyszerű beszédét, így a legtöbb jelenlévő
nem hallotta. Nagyon sokat dolgozott beszéde megírásán, mivel biztos
akart lenni abban, hogy a hasonló szándékú föderalisták megértik
jóindulatát, s hogy békejobbot akar nyújtani nekik.)
*
Barátaim és polgártársaim!
Azért gyűltünk itt most össze, hogy elvállaljam a hazánk legnagyobb
végrehajtó hivatalával járó feladatokat, és én megragadom az alkalmat,
hogy kifejezzem hálás köszönetemet az itt jelenlévő polgártársaimnak
irántam tanúsított jóindulatukért. Tudatában vagyok annak, hogy nem érek
fel a feladathoz, de őszintén ígérem, hogy azzal az áhítattal és igyekezettel
fogok nekilátni, amit a feladat nagysága megkíván és amit véges erőim
lehetővé tesznek. Egy most születő nemzet, amely egy hatalmas és
termékeny országban él, és a világ összes országait beutazza munkája
remek termékeit szállítva; amely olyan nemzetekkel kereskedik, melyek
erejük tudatában elfelejtik, mihez van joguk; amely a halandó ember
számára beláthatatlan magasságok felé halad. És amikor ezekről a
nagyszerű dolgokról elmélkedem, és látom mindazt a tiszteletet,
boldogságot és reménykedést, melyet ez a szeretett ország a mai nap
tartalmával kapcsolatban érez, felocsúdok elmélkedésemből és alázattal
hajlok meg a feladat nagysága előtt. Sok olyan embert látok itt ma magam
körül, akinek jelenléte arra figyelmeztet, hogy ha valaha is úrrá lesz rajtam
a kétségbeesés, az alkotmány által biztosított többi magas hivatalban olyan
bölcsességet, erényt és buzgalmat fogok találni, melyekre a legnagyobb
nehézségek közepette is támaszkodhatom. Önöktől kérem tehát, uraim,
akiket a törvényhozás szuverén feladataival bíztak meg, és azoktól, akik
önökkel együttműködnek, hogy adják meg nekem mindazt az útmutatást és
mindazt a támogatást, mely képessé tehet minket arra, hogy a háborgó
világ hullámai közepette biztos kézzel kormányozhassuk a hajót, melyben
mindannyian útra kelünk.
A vélemények összecsapása során, melyet az utóbbi időben átélünk, az
izgatott vitáknak néha volt olyan jellege is, melyből hamis képet
alkothatott magának az az idegen, aki nincs hozzászokva, hogy szabadon
gondolkodjék, vagy hogy azt mondja és írja, amit gondol. Most azonban,
amikor a nép szava már eldöntötte a kérdést, és azt a döntést az alkotmány
előírásai szerint kihirdették, természetszerűleg mindenki a törvény akaratát
követve egyesíti erőit a közjó szolgálatában. És senki soha nem fog
megfeledkezni szent alapelvünkről, hogy noha minden esetben a többség
akarata győz, ennek az akaratnak a törvény értelmében indokoltnak kell
lennie; és arról sem, hogy a kisebbségnek is ugyanolyan jogai vannak,
melyeket ugyanolyan törvényeknek kell védelmezniük és ezeknek a
törvényeknek a megsértése egyet jelentene az elnyomással. Polgártársak,
egyesítsük szívünket és eszünket! Állítsuk vissza a társadalmi érintkezésbe
mindazt a harmóniát és szeretetet, amely nélkül a szabadság és maga az
élet is örömtelen. És gondoljunk arra, hogy nem sokat nyertünk azzal, hogy
kiűztük hazánkból a vallási türelmetlenséget, mely olyan sok véráldozatot
és szenvedést követelt, hogyha eltűrünk egy ugyanolyan zsarnoki,
ugyanolyan gonosz, ugyanolyan kegyetlen és véres üldöztetésekre képes
politikai türelmetlenséget. Semmi rendkívüli nem volt abban, hogy amikor
az Óvilágot megrengette a nyugtalanság és a felfordulás, amikor mintha
egy felbőszült ember, a haldokló utolsó görcsös mozdulataival kereste
volna a vér és az öldöklés közepette a rég elvesztett szabadságát, még ezt a
távoli és békés partot is elérték a háborgó hullámok; vagy abban, hogy
voltak olyanok, akik ezt jobban érezték és jobban féltek tőle, mások
kevésbé; és abban sem, hogy a biztonság mértékére vonatkozóan
megoszlanak a vélemények. De a véleménykülönbség nem jelent
különböző elveket. Ugyanannak az elvnek a híveit láttuk el különböző
nevekkel. Mindnyájan republikánusok vagyunk és mindnyájan
föderalisták. Ha lenne közöttünk bárki is, aki fel szeretné oszlatni ezt az
Uniót vagy meg szeretné változtatni a köztársaság államformáját, akkor
hagyjuk őket békében annak bizonyságául, hogy semmi veszélyt nem
jelent a hibás nézetek eltűrése, hogyha az értelem szabadon felveheti velük
a harcot. Igaz, tudomásom van róla, hogy néhány becsületes ember attól
fél, hogy egy köztársaság nem tud erős lenni, hogy ez az állam nem elég
erős. De vajon egy ilyen becsületes hazafi épp a sikeres próbálkozás
közepette megszűnne-e híve lenni egy kormányzási formának, amely mind
ez ideig megőrizte szabadságunkat és erőnket – csak azért, mert elméletileg
elképzelhető, ennek az államnak, a világ reménységének, egyszer talán
nem lesz elég ereje fenntartani magát. Nem hiszem. Én a világ legerősebb
államának tartom a mienket. Úgy vélem, ez az egyetlen olyan állam, ahol a
törvények hívó szavára minden ember a törvények zászlaja alá sietne és
személyes ügyének tekintené a közrend elleni minden támadást. Vannak,
akik azt mondják, hogy nem lehet az emberre bízni saját kormányzását, hát
akkor rá lehetne bízni más emberek kormányzását? Vagy angyalokat
találtunk királyok képében, akik arra valók, hogy kormányozzák az
embert? A történelem választ adhat erre a kérdésre.
Akkor hát kövessük bátran és hittel saját föderalista és republikánus
elveinket, és ragaszkodjunk az unióhoz és a népképviselethez. A természet
kegyéből hatalmas óceán választ el minket a föld egynegyedén dúló
szörnyű pusztítástól; emelkedett szellemünk nem tűri, hogy mások
megalázzanak bennünket; mi választottuk ki hazánkat, ahol elég hely van
utódaink századik és ezredik nemzedékének is; mindannyian egyenlő
jogokkal rendelkezünk ahhoz, hogy adottságainkat kihasználjuk, hogy
szorgalmunkkal vagyont szerezzünk, hogy polgártársaink megbecsüléssel
és bizalommal övezzenek, nem születésünk, hanem annak alapján, ahogy
ők ítélik meg cselekedeteinket; szelíd vallás világosítja meg elménket,
melyet különböző alakokban gyakorolnak az emberek, de mindegyik
magában foglalja a becsületességet, az igazságosságot, a mértékletességet,
a hálát és az emberszeretetet. Hiszünk a mindenható gondviselésben,
amelynek minden rendelése bizonyságul szolgál arra, hogy örömét leli az
ember földi boldogságában és még nagyobb boldogságában a földön túl.
Mi kell még mindezen jó mellé, hogy népünk boldog legyen és
virágozzék? Egyetlen dolog kell még, polgártársaim – egy bölcs és
takarékos kormányzat, amely megakadályozza, hogy egyik ember kárt
tegyen a másikban, de máskülönben szabadon hagy mindenkit saját
belátása és szorgalma szerint saját boldogulására tevékenykedni, és nem
veszi ki a munkás szájából a kenyeret, amit megkeresett. Ez a lényege a jó
államnak, és ez szükséges még az előbbiek mellett a boldogságunkhoz.
Polgártársaim! Ami azoknak a kötelességeknek a gyakorlását illeti,
melyek mindazt magukba foglalják, amit önök drágának és értékesnek
tekintenek, szeretném, ha mindenki megértené, hogy én mit tekintek a
kormányzás alapvető elveinek, és éppen ezért hogyan kellene a
kormányzásnak a gyakorlatban alakulnia. A lehető legtömörebben
szeretném ezeket az elveket ismertetni, csak a lényeget emelve ki és nem
beszélek a kisebb korlátozásokról. Törvény előtti egyenlőség a társadalom
minden tagja számára, bármilyen is a vallási vagy politikai meggyőződése;
béke, kereskedés és őszinte barátság minden nemzettel – szövetség
egyikkel sem; az egyes államok kormányzatainak támogatása minden
téren, hiszen egy-egy állam kormányzata a legilletékesebb a belső ügyek
irányításában és a legbiztosabb bástyát jelenti a köztársaság ellenes
tendenciákkal szemben; a központi kormányzat megtartása alkotmányos
ereje teljében, hiszen ez a biztosítéka belső békénknek és külső
biztonságunknak; a nép választási jogának féltő megőrzése – szelíd, de
végleges megszüntetése azoknak a visszaéléseknek, melyeket forradalom
idején békés fórumok híján karddal szoktak lenyesni; a többség
határozatainak feltétel nélküli elfogadása – ez a köztársaságok éltető ereje,
amellyel szemben csak a nyers zsarnokság éltető ereje és szülője létezik;
fegyelmezett polgárőrség – melyre bátran támaszkodhatunk békeidőben és
a háború első pillanataiban, amíg a reguláris katona nem jő felváltani őket;
a polgári közigazgatás elsőbbsége a katonaival szemben; takarékosság az
állami kiadásokban, hogy a dolgozókat kevéssé kelljen megterhelni;
adósságaink becsületes visszafizetése, hogy megőrizhessük a nép belénk
vetett bizalmát; a mezőgazdaságnak és szolgálójának, a kereskedelemnek
az ösztönzése; a közvélemény tájékoztatása és közvádi eljárás indítása
minden visszaélés esetében; vallásszabadság, sajtószabadság; személyi
szabadság a habeas corpus szellemében; bírósági tárgyalás
elfogulatlanságuk alapján kiválasztott esküdtek részvételével – ezek az
elvek világítottak nekünk vezérlő csillagokként és irányították lépteinket a
forradalom és az újjászületés idején. Bölcseink tudása és hőseink vére árán
vívtuk ki őket. Alkossák ezek az elvek a mi politikai hitvallásunkat – erre
tanítsuk gyermekeinket –, és ezen mérjük le, milyen szolgálatot végeznek
azok, akikben megbízunk. És ha tévedéstől, vagy valamilyen veszélytől
megriadva netán eltávolodnánk ezektől az elvektől, szaporázzuk meg
lépteinket a hozzájuk visszavezető úton, mert ez az egyetlen, amely a
békéhez, a szabadsághoz és a biztonsághoz vezet.
Most pedig, polgártársak, arról a hivatalról beszélek, amellyel önök
engem megbíztak. Elég tapasztalatot szereztem alsóbb hivatalokban ahhoz,
hogy lássam, milyen gondokkal jár együtt ez a legfelsőbb. Tudom, hogy
szembe kell néznem azzal, hogy a tökéletlen embernek ritkán hozza úgy a
sorsa, hogy ugyanolyan jó hírnévnek örvendjen és jóindulat övezze,
amikor hivatalából távozik, mint amikor elfoglalta hivatalát, nem áhítozom
arra, hogy nekem is oly mély bizalom jusson, mint amilyen első nagy
forradalmi vezetőnket övezte, aki kimagasló szolgálataival kiérdemelte a fő
helyet népe szívében, és aki népünk történelmének legszebb lapjára írta be
a nevét. Én csak annyi bizalmat kérek, amennyi állhatatossá és
eredményessé tesz az önök ügyeinek intézésében. Gyakran fogok tévedni,
amikor megcsal az ítélőképességem. Amikor igazam lesz, gyakran fogják
azt gondolni rólam, hogy tévedtem, azok, akiknek helyzete nem teszi
lehetővé az egész terület áttekintését. Kérem, hogy bocsássák meg nekem,
amikor tévedek, amit sose teszek szándékosan, és kérem, hogy álljanak
mellém azoknak a tévedéseivel szemben, akik elítélik azt, amit nem
ítélnének el, hogyha teljes egészében átlátnák a kérdéses ügyet. Rám adott
szavazataik mögött azt érzem, hogy egyetértenek velem és ez megvigasztal
a múltért. A jövőben pedig arra kell féltő gonddal ügyelnem, hogy
megtartsam azok jó véleményét, akik ezt megelőlegezték nekem és
megváltoztassam azokét, akik nem.
Ennek érdekében fogok minden tőlem telhető jót megtenni és
hozzájárulni mindenki boldogságához és szabadságához. Az önök
jóindulatába ajánlva tehát magamat, engedelmesen elvállalom a feladatom
és bármikor kész leszek leköszönni, mihelyt önök úgy érzik, hogy sokkal
alkalmasabb embert tudnak állítani az én helyembe. És a Mindenható, aki a
világmindenség sorsáról dönt, vezesse a legjobb útra tanácskozásainkat,
hogy kedvezően végződjenek, mindenkinek békét és boldogulást teremtve.

Visszaadni az embernek az összes természettől való jogát

1802. január 11-én kelt válasz Connecticut állambeli Danbury baptista
egyesületi bizottságának
(Danbury baptista egyesülete megkérte Jeffersont, hogy jelölje ki a
Hálaadás napját. Jefferson nem teljesítette ezt a kérést, és megragadta az
alkalmat, hogy újból kifejtse azt a meggyőződését, hogy az egyházat és az
államot szét kell választani. „Tudom – írta Levi Lincoln főállamügyészhez
intézett levelében, aki le akarta beszélni Jeffersont erről az üzenetről, –
hogy az új-angliai papság sérelmesnek fogja ezt találni, de a
vallásszabadság híve nem várhat tőlük sem megbékélést, sem
megbocsátást.”)
*
Uram!
Mély megelégedéssel töltöttek el azok a meleg szavak, amelyekkel a
danbury-i egyesület irántam tanúsított nagyrabecsülését és elismerését
voltak szívesek tolmácsolni. Kötelességemnek érzem, hogy híven és
buzgón szolgáljam választóim érdekeit, akik elismerése annál nagyobb
örömömre szolgál, minél inkább úgy látják, hogy híven teljesítem ezeket a
kötelességeimet.
Önökkel együtt én is azt vallom, hogy a vallás az ember és Isten ügye,
hogy az ember senkinek sem tartozik elszámolással hitéről vagy vallása
gyakorlásáról, és hogy az állam törvényhozása csakis cselekedetekre és
nem nézetekre terjed ki. Éppen ezért a legkiválóbb tisztelettel viseltetem az
amerikai népnek az iránt a törvénye iránt, amely kimondta, hogy a
törvényhozás „ne alkosson vallási intézményekre vonatkozó, vagy a szabad
vallásgyakorlást megtiltó törvényt", és amely ezáltal válaszfalat emelt az
egyház és az állam közé, a nemzetnek ez a mindenek fölött álló akarata a
lelkiismeret jogainak kifejeződése, és ezt magaménak vallván őszinte
örömömre fog szolgálni mindazoknak a nézeteknek az elterjedése, amely
vissza kívánják adni az embernek az összes természettől való jogát,
vallván, hogy nincs olyan természetes joga az embernek amely ellentétben
állna társadalmi kötelezettségeivel.
Az Atya és a Teremtő gondviseléséért és áldásáért fohászkodó imájukat
legyen szabad az önök és vallási egyesületük iránt érzett őszinte tiszteletem
és nagyrabecsülésem kifejezésével viszonoznom.

A tények átlátszanak
Második beiktatási beszéd 1805. március 4-én
(Jefferson szerint mindaz, amit az első beiktatási beszédében ígért, jól
haladt a megvalósulás útján, és második beiktatási beszédében ezt
szándékozott bejelenteni. Egy vonatkozásban politikája kétségtelenül
tökéletesnek bizonyult: a föderalista párt szinte romjaiban hevert; az új-
angliai államok közül csak Connecticutban volt erősebb ez a párt
Jeffersonénál. De Jefferson saját politikája is bizonyos fokig föderalista
színezetet öltött. Ezt tükrözi az a javaslata, hogy „békeidőben fordítsák a
többletbevételeket minden államban a folyókra, csatornákra, utakra, a
művészetekre, az iparra, az oktatásra és más fontos célra.” Jefferson nagy
tömeg kíséretében gyalog tette meg az utat a Capitoliumba a beiktatási
ünnepségre. Most is alig hallható halk hangon olvasta fel beszédét.)
*
Polgártársaim!
Most, amikor újbóli hivatalba lépésem előtt eleget teszek az alkotmány
előírta feltétel teljesítésének, kötelességemnek érzem, hogy szavakba
öntsem, milyen nagy jelentőséget tulajdonítok hazánkat képviselő
polgártársaim bizalma eme újabb bizonyítékának, és hogy a lelkesedés,
amely most engem eltölt, arra ösztökél, hogy a lehető legjobban
megfeleljek jogos várakozásaiknak.
Amikor előző alkalommal ezen a helyen álltam, nyilatkoztam azokról az
elvekről, amelyek alapján meggyőződésem szerint feladatom államunk
ügyeit intézni. Tiszta lelkiismerettel vallom, hogy minden alkalommal
ennek a nyilatkozatnak a szellemében cselekedtem, minden őszinte lélek
figyelembevételével, a nyilatkozat nyilvánvaló értelmének megfelelően.
A külügyek intézésében barátságra törekedünk minden nemzettel,
különösen azokkal, akikkel a legfontosabbak a kapcsolataink. Minden
esetben méltányosan bántunk velük, kedvezményeket adtunk, amikor a
kedvezményeket nem tiltotta a törvény, a tisztesség és az egyenlőség
alapján képviseltük közös érdekeinket és intéztük kapcsolatainkat. Szilárd
meggyőződésünk, és ennek a meggyőződésnek az értelmében cselekszünk,
hogy ugyanúgy, mint embertársainkkal kapcsolatban, a más népekkel
kapcsolatos józanul mérlegelt érdekeink mindig is elválaszthatatlanok
lesznek erkölcsi kötelezettségeinktől. A történelem a tanú rá, hogy adnak a
becsületes nemzetek szavára, amikor felmerül, hogy fegyverekkel és
háborúkkal kellene másokat megfékezni.
Itthon, polgártársaim, önök tudják a legjobban, hogy jót vagy rosszat
tettünk-e. Csökkentettük a felesleges hivatalok számát, a szükségtelen
intézményeket és költségeket, és ezáltal meg tudtuk szüntetni belső
adóinkat. Ezek miatt az adók miatt elárasztották országunkat az adószedők,
akik minden házba behatoltak, és otthonukban kezdték zaklatni az
embereket. Ha egyszer ez a folyamat megkezdődött, nehezen lehet
meggátolni, hogy lassanként minden árucikkre és vagyontárgyra
kiterjedjen. Ha olyan kisebb adók is eltöröltettek, amelyek nem okoztak
semmi kellemetlenséget, az azért történt, mert ezek összege nem lett volna
elegendő az adószedők megfizetésére, valamint azért, mert hogyha
érdemes fenntartani őket, akkor esetleg az állami szervek átveszik ezeket
más kevésbé népszerű adófajták helyett.
Azt az adót, amely továbbra is kötelező külföldi árucikkek fogyasztása
esetén, és amelyet csakis kikötőkben és határokon szednek, vidáman
megfizetik mindazok, akiknek módjában áll külföldi luxuscikkekkel tetézni
a hazai áruk nyújtotta jólétet. Kereskedő hajlamú polgáraink jóleső érzéssel
és büszkén kérdezhetik ügyleteik során, hogy melyik amerikai farmer,
mesterember vagy munkás szokott találkozni az Egyesült Államok
adószedőjével? Ezek a pénzek teszik lehetővé a kormányzat mindenkori
költségeinek fedezését, a külföldi országokkal kötött szerződések
teljesítését, a bennszülöttek földhöz való jogának megváltását határainkon
belül, valamint ezeknek a határoknak kitágítását, és azt is, hogy annyit
fordítsunk államadósságaink törlesztésére, amennyi biztosítja mielőbbi
teljes visszafizetésüket. Amint elértük adósságaink visszafizetését, a
továbbra is befolyó, de a már nem a törlesztésre fordítandó bevételeket az
államok között az alkotmány vonatkozó módosítása alapján igazságosan
elosztva, békeidőben minden állam a folyókra, csatornákra, utakra,
művészetekre, iparra, az oktatásra és más fontos célra fordíthatja, háború
idején, ha a magunk vagy mások által elkövetett méltánytalanságok olykor
háborúhoz kell hogy vezessenek, ugyanez az az állami bevétel, amelyet a
lakosság és a fogyasztás meg fog növelni, és amelyet az erre a válságos
helyzetre tartalékolt egyéb források ki fognak egészíteni, elegendő lehet a
tárgyévben felmerülő költségek egyidejű fedezésére, és így nem kerül majd
sor az elkövetkezendő nemzedékek jogainak csorbítására a múltbeli
adósságok rájuk ruházásával. Így a háború csupán a hasznos
tevékenységek szüneteltetését fogja jelenteni, a béke eljövetele pedig a
fejlődés irányához való visszatérés lesz.
Azt mondtam, polgártársaim, hogy a tartalékolt jövedelem lehetővé
tette, hogy kitágíthassuk határainkat, lehetséges, hogy ez a terjeszkedés
már akkorra meg fog térülni, amikor felszólítást kapunk és közben a
keletkező kamatok is alacsony szinten maradhatnak. Bármi történjék is,
vissza fogunk nyerni annyit, amennyi kölcsönt felvettünk. Tudom, vannak,
akik helytelenítik Louisiana megszerzését, mivel attól félnek, hogy
területünk növekedése veszélyeztetni fogja az egységet. De ki tudja
megszabni a határt, amelyen belül a föderatív elv hatékonyan működhet?
Minél nagyobb a szövetségünk, annál kevésbé fogják megingatni a helyi
szenvedélyek; és különben is, nem jobb-e, ha a Mississippi túlsó partját
saját testvéreink és gyermekeink népesítik be, nem pedig egy másik család
idegen tagjai? Melyikükkel valószínűbb hogy harmóniában és baráti
viszonyban tudunk élni?
A vallás kérdésében tekintetbe vettem, hogy az alkotmány a szabad
vallásgyakorlást kiveszi a kormányzás fennhatósága alól. Éppen ezért
sohasem írtam elő, hogy milyen vallások gyakorlása lenne a
legmegfelelőbb, hanem az alkotmány szellemében a különféle vallási
egyesületek által elismert állami és egyházi szervek irányítására bíztam ezt.
A területeinken élő őslakosság iránt a történelmünk támasztotta
részvéttel viseltettem. Ezeknek az embereknek, akik ugyanolyan
tulajdonságokkal és jogokkal rendelkeznek, mint minden ember, akik hőn
szeretik a szabadságot és a függetlenséget, és akik egy olyan országban
éltek, ahol csak arra vágyhattak, hogy senki se zavarja őket, nem volt
erejük visszafordítani és nem volt eszközük visszaverni azt az
emberáradatot, amely más területekről ezekre a partokra özönlött, hanem
elborította vagy elsodorta őket ez a hullám. Most, hogy a vadászterületük
lecsökkent, az emberiesség arra kötelez bennünket, hogy megtanítsuk őket
a gazdálkodásra és a mesterségekre, hogy szorgalomra buzdítsuk őket,
hiszen csak ez biztosítja létünket, és hogy idejében felkészítsük őket arra a
társadalmi fokra, amely nemcsak a testet, de a szellemet és az erkölcsöt is
táplálja. Ezért láttuk el őket mezőgazdasági és háztartási eszközökkel;
olyan embereket küldtünk közéjük, akik megtanítják őket a
legszükségesebb mesterségekre, és a törvény gondoskodik a közénk
tartozók részéről fenyegető támadásokkal szemben védelmükről.
Súlyos akadályokat kell azonban leküzdenünk, amikor arra törekszünk,
hogy feltárjuk előttük, milyen sors vár rájuk, ha folytatják jelenlegi
életmódjukat, hogy rábírjuk őket az értelmes gondolkodásra, amely azt
diktálja, hogy a körülmények megváltozása miatt változtatni kell
tevékenységükön, ugyanis testi szokásaik, előítéleteik, tudatlanságuk és
büszkeségük gátolják őket, és nagy hatással vannak rájuk azok a
befolyásos és ravasz társaik, akik a jelenlegi helyzetben valakinek érzik
magukat és attól félnek, hogy bármilyen más rendszerben semmik lesznek.
Ezek az illetők álszent hódolattal viseltetnek őseik szokásai iránt és azt
hangoztatják, hogy amit az ősök tettek, azt kell tenni az idők végezetéig,
hogy az értelem rossz útra visz és a fizikai, erkölcsi és politikai állapotra
vonatkozó tanácsait követni veszélyes újítás. Azt hirdetik, hogy olyannak
kell maradniuk, amilyennek Isten teremtette őket. Hogy a tudatlanság
biztonságot jelent, a tudás pedig veszedelmet. Vagyis, barátaim, a józan
ész és a fanatizmus harcol egymással közöttük, nekik is megvannak az
anti-filozófusaik, akiknek érdekében áll a dolgokat jelenlegi állapotukban
megtartani, akik rettegnek a megújulástól és minden erejüket latba vetve el
akarják érni, hogy a megszokás győzzön az értelem parancsa felett.
Polgártársaim! Amikor most vázlatosan ismertetem, hogy mit értünk el,
nem szeretném a magam érdemének feltüntetni a megtett lépéseket. A
dicséret elsősorban polgáraink megfontoltságát illeti, akik a közvélemény
súlyával befolyásolják a biztosítják a közérdekű döntéseket; azt a józan
körültekintést illeti dicséret, amellyel maguk közül kiválasztják azokat,
akiket megbíznak a törvényhozás feladataival; az így kiválasztottak
buzgalmát és bölcsességét, akik megalapozzák az emberek boldogságát
üdvös törvényeikkel, melyeknek csak a végrehajtása marad másokra;
valamint azokat a rátermett és hűséges segítőtársaimat, akiknek
hazaszeretetét kormányzási feladataim során tapasztalhattam.
Hivatali időm során a sajtó egész fegyvertárát felvonultatta ellenünk és
mindent megtett, amit féktelenségében ki tudott vagy ki mert találni, hogy
megzavarja a munkánkat. Rendkívül sajnálatos, ha a szabadság és a
szellem ilyen fontos intézményével visszaélnek, mivel ezáltal csökkentik
hasznosságát és gyengítik megbízhatóságát. Tulajdonképpen megkaphatták
volna megérdemelt hatékony büntetésüket, amelyet számos államban
valótlanság közlése és rágalmazás esetén a törvény előír, de mivel a
közhivatalnokoknak sokkal fontosabb ügyek veszik igénybe idejét, a
bűnösöknek a közfelháborodás jelentette büntetésüket.
Nem volt érdektelen a világ számára sem annak a kísérletnek a végig
vitele, hogy vajon a hatalom támogatásától mentes szabad vita elegendő-e
az igazság terjesztésére és védelmezésére, és vajon lehet-e
valótlanságokkal és rágalmazással becsmérelni egy olyan kormányzatot,
amely alkotmányához hű szellemben, buzgalommal és erkölcsösen
működik és semmi olyant nem tesz, amelyet nem szívesen tárna a világ elé.
A kísérlet megtörtént és az önök szeme előtt zajlott le; polgártársaink
higgadtan és fegyelmezetten nézték végig; látták, milyen rejtett forrásból
táplálkoznak ezek a gyalázatos rágalmak; közügyeik intézői köré gyűltek
és amikor az alkotmány előírása értelmében szavazással kellett dönteniük,
kimondták ítéletüket, amely kedvező volt azok számára, akik őket
szolgálták, és vigasztaló az emberbarátnak, aki töretlenül hisz abban, hogy
az emberekre rá lehet bízni saját ügyeik intézését.
Nincs szándékomban ebből olyan következtetést levonni, hogy ne
kellene alkalmazni a valótlan és rágalmazó írások elleni állami
törvényeket. Akinek van rá ideje, nagy szolgálatot tesz a közerkölcsöknek
és az emberek nyugalmának, hogyha a törvény erejével gátolja meg ezeket
a visszaéléseket. Ez a kísérlet azonban bebizonyította, hogy mivel az
igazságot és az értelmet nem tudták legyőzni a meghamisított tényekre
alapozott téveszmék, az igazságra törekvő sajtónak nincs egyéb jogi
korlátozásra szüksége. A közvélemény ítélete az összes érdekelt fél
meghallgatása után helyesbíteni fogja a téves érveléseket és nézeteket, és
más választóvonalat nem kell húzni a sajtó felbecsülhetetlen értékű
szabadsága és demoralizáló szabadossága között, ha lennének is ezen felül
olyan helytelenségek, amelyeket ez a szabály nem zaboláz meg, a
közvélemény feladata, hogy a cenzor szerepét játssza.
Őszinte jókívánságaimat szeretném átadni hazánknak, látván, hogy az
emberek általában harmóniát és boldogságot jósolnak jövőnknek. Azok is
egyre inkább hajlanak erre a véleményre, akik még nem jutottak el az
optimizmusnak erre a fokára. A tények átlátszanak a rájuk borított fátylon
keresztül, és kételkedő testvéreink is meg fogják látni, hogy polgártársaink
többsége, akik még nem tudják eldönteni, hogy együtt akarnak-e működni
velünk, ugyanúgy gondolkozik, mint ők, és ugyanarra vágyik, mint ők. Mi
is azt szeretnénk, ugyanúgy, mint ők, hogy a közös erőfeszítések őszintén a
köz javát szolgálják, hogy megőrizzük a békét, hogy semmi ne csorbítsa az
állampolgári és a vallásszabadságot, hogy megőrizzük a törvényes rendet,
hogy fenntartsuk az egyenlő jogokat és a tulajdonnak azt az állapotát,
amelyet mindenki számára, akár egyenlő mértékben, akár nem, saját vagy
ősei szorgalma teremtett meg. Ha egyetértenek ezekkel a nézetekkel, akkor
az emberi természet azt kell hogy sugallja nekik, hogy helyeseljék és
támogassák ezeket. Közben pedig bánjunk velük türelemmel, legyünk
hozzájuk méltányosak, sőt több mint méltányosak, minden érdek-
összeütközésben, és akkor nem kétséges, hogy az igazság, az értelem és
saját érdekük fog majd győzni, és megtérnek hazájuk kebelére. Ez teszi
majd teljessé a nézetek egységét, amely meghozza a nemzetnek a harmónia
áldását, amelyből minden ereje származik.
Most hozzálátok azon feladatok ellátásának, amelyekre polgártársaim
ismét felkértek, és azoknak az elveknek a szellemében fogok cselekedni,
melyeket ők jóváhagytak. És nem félek attól, hogy bármilyen
érdekmotívum tévútra vezethet, és nem ismerek semmi olyan szenvedélyt,
amely letéríthetne a felismert igazság útjáról. Ám az emberi természet
gyengesége és saját értelmem korlátai miatt ítélőképességem néha
tévedhet, és ez sértheti az önök érdekeit. Éppen ezért ugyanannyi
megbocsátásra lesz szükségem, mint amennyit eddig tapasztalhattam, és
nem hiszem, hogy az évek számának növekedésével csökkenne az önök
elnézése iránti igényem. Szükségem lesz annak a lénynek a pártfogására is,
akinek kezében vagyunk, aki atyáinkat kivezette szülőhazájukból, és egy
olyan országba vezette őket, amelyben minden megtalálható, ami a jóléthez
szükséges; akinek gondviselése betöltötte gyermekkorunkat, bölcsessége és
hatalma érettebb éveinket, és akinek jóságához most együtt fohászkodunk
azért, hogy úgy világosítsa meg az önök szolgáinak elméjét, úgy mutasson
utat nekik tanácskozásaikon és úgy segítse sikerre intézkedéseiket, hogy
bármit tesznek, az az önök javát szolgálja, és biztosítsa önöknek minden
nemzet részéről a békét, a barátságot és az elismerést.

Én nem tartozom azok közé, akik félnek a néptől

Samuel Kerchevalhoz írott levél, 1816. július 12-én
(Virginiában alkotmányozó gyűlés összehívására készülődtek. Jefferson
barátja, Kercheval támogatta Jefferson ezzel kapcsolatos véleményét.
Jefferson levelének másolatát elküldte barátainak. Amikor Jefferson
megtudta, hogy egy nyomdásznál is van egy példány a levélből, könyörgött
Kerchevalnak, hogy kérje vissza az összes másolatot és húzza ki a nevét a
vitás kérdések listáiról. „Ismét az Ön becsületére bízom életem
nyugalmát", írta.)
*
Uram!
Megkaptam június 13-i becses levelét és a gyűlés összehívásával
kapcsolatosan az én véleményemet tudakolni szíveskedik. Sohasem volt
szokásom, hogy titokzatosan tartózkodjam vagy véka alá rejtsem
véleményemet valamely témáról. Éppen ellenkezőleg. Különösen amíg a
köz szolgálatában állottam, az volt a véleményem, hogy a népnek joga van
az őszinteséghez, és ahhoz, hogy közelebbről megismerje azt, akit
szolgálatába fogadott. Most azonban, már visszavonultam, és mint az utas,
bizalommal bízom rá magam azokra, akik most állnak a kormányrúdnál, és
nem vágyom másra, mint nyugalomra, békességre és jóakaratra. Az
egyenlő képviselet kérdéséről, melyet ön felvet, megoszlanak a
vélemények, és én ebben nem kívánok nyilvánosan állást foglalni. Ha
azonban csak saját kíváncsiságát kielégítendő tenné fel a kérdést, és nem
azért, hogy válaszomat a nyilvánosság elé tárja, akkor nincs okom a válasz
megtagadására, és a legkevésbé Öntől; hiszen véleményem megegyezik az
önével. Köztársaságunk születése idején a világ elé tártam véleményemet
abban az alkotmányvázlatban, amelyet a Virginiai jegyzetekhez fűztem.
Ebben szerepelt a tartósan egyenlő képviseletről szóló cikkely. Ez a vázlat
nagyon sokban eltért az igazi republikánus elvektől, hiszen akkor még
nagyon kevéssé voltunk járatosak ebben a tárgyban és tapasztalatlanok
voltunk az önkormányzat terén. Az igazság az, hogy a politikai
gondolkodás egésze olyannyira a monarchia hibái körül forog, hogy
mindent, ami nem monarchia, republikánusnak tartottunk. Akkor még nem
tettük magunkévá azt az alapelvet, hogy „minden kormányzat csak annyira
republikánus, amennyire a nép akaratát testesíti meg és hajtja végre.”
Éppen ezért első alkotmányainkban még nem voltak vezérelvek. Azonban
minél több tapasztalatra tettem szert, és minél többet gondolkodtam, annál
jobban megerősödött bennem, hogy különösen fontos a vázlatban javasolt
egyenlő képviselet. Ebben a kérdésben tehát tökéletesen egyetértek az Ön
leveleivel, a baj csak az, hogy az Ön röpirata a copy right miatt nem
jelenhet meg az újságokban, ahol pedig mindenki elolvashatná őket, és
mindenkire hatást gyakorolna. Most, amikor olyan üresek az újságok, jutna
hely ezeknek a leveleknek mindegyikben és akkor mindenki lelkiismerete
szerint válaszolhatna erre a kérdésre.
De nemcsak az az egyetlen eretnekség republikánus szempontból a
forradalmi hazafiaknak ebben az első alkotmánytervezetében, hogy
törvényhozásunk két háza nem egyenlő képviseleten alapul. Hiszen
tételezzük fel, hogy egy kormányzat annyira tekinthető republikánusnak,
amennyire minden tagjának szava egyenlő mértékben számít a
fennhatósága alá tartozó ügyek intézésében (nem személy szerint, hiszen
ez egy város vagy egy kis település határain túl már kivihetetlen lenne) az
általa választott képviselők révén, akik rövid időszakonként felelősségre
vonhatók, és vizsgáljuk meg, hogyan érvényesül ez az elv alkotmányunk
minden területén.
A törvényhozásban a képviselőházat a népnek kevesebb mint a fele
választja, ráadásul a képviselőház összetétele egyáltalán nem tükrözi a
választói arányát. A Szenátus összetétele még kevésbé felel meg a
választók összetételének. A végrehajtó hatalmat jelentő kormányzó teljesen
független a nép akaratától és nem áll ellenőrzése alatt, a kormányzótanács
ugyanúgy, és nincs is több szerepe, mint legjobb esetben egy kocsi ötödik
kerekének. Az igazságszolgáltatásban a legfelsőbb bíróságok bírái csakis
önmaguktól függnek. Angliában, ahol a bírákat egy örökösödés által
betöltött hivatal akaratából nevezték ki vagy mozdították el, amiből félő
volt, és be is igazolódott, hogy rengeteg igazságtalanság származik, nagy
győzelemnek tekintették, hogy a bírákat élethossziglan kezdték kinevezni,
és ezáltal függetlenítették őket ettől a hivataltól. De egy olyan kormányzati
rendszerben, amely a nép akaratán alapul, ez az elv a visszájára fordul és a
nép akarata ellen hat. Még Angliában is le lehetett őket váltani a végrehajtó
és a törvényhozó hatalom együttes beleegyezésével. Mi azonban magától a
nemzettől tettük őket függetlenné. Nem lehet őket elmozdítani
hivatalukból semmiféle bűnös magatartás esetén, ehhez csak saját
testületüknek van joga, és még ez a testület is csak öregkori elbutulásuk
esetén teheti ezt velük. Az alsó fokú bíróságok bíráikat önmaguk közül
választják élethossziglanra, és testületüket mindig maguk közül töltik fel új
tagokkal, vagyis ha valamely klikk magához ragadta egy megye
bíráskodását, akkor ez örökre így marad és ezt a megyét mindig a
markukban tartják. És ezek a bírák tartják kezükben az igazi végrehajtó és
igazságszolgáltató hatalmat összes apró és leghétköznapibb ügyünkben. Ők
vetik ki ránk az adókat, ők nevezik ki a sheriffet, akié az ország
legfontosabb végrehajtó hivatala, ők nevezik ki majdnem minden katonai
vezetőnket, akiket, miután kinevezték őket, csak saját testületük mozdíthat
el hivatalukból. Az esküdteket, akik a tényeket és a törvényt mérlegelik,
nem a nép választja és nem is tartoznak a népnek felelősséggel. A bíróság
és egy hivatal által kinevezett tisztviselő választja ki őket. Azt mondtam,
hogy kiválasztja? A sheriff szedi össze őket a bíróság udvarán ácsorgók
közül, ahova tisztességes ember már nem teszi be a lábát. Hol is van tehát a
mi republikanizmusunk? Semmiképpen nem alkotmányunkban, csakis
népünk szellemében. Ez még egy zsarnokot is arra kötelezne, hogy
republikánus módon kormányozzon. Ennek a szellemnek köszönhető és
nem az alkotmánynak, hogy minden jól sikerült. Ez azonban, amire a
megújulás ellenségei olyan diadalmasan hivatkoznak, nem az alkotmány
gyümölcse, hanem az alkotmány ellenére történik így. Tisztségviselőink jól
működtek, mivel általában becsületes emberek. És ha voltak is közöttük
nem becsületesek, őrizkedtek attól, hogy ezt kimutassák.
Persze azt lehet mondani, hogy könnyebb a hibákat megtalálni, mint
kijavítani őket. Én azonban nem hiszem, hogy olyan nehéz kijavítani őket,
mint ahogy egyesek feltüntetik. Csak igaz alapelveket kell lefektetni, és
hajthatatlanul ragaszkodni hozzájuk. Nem szabad megijedni és feladni
őket, amikor a gyávák aggodalmaskodnak, vagy amikor a gazdagok
prüszkölnek a nép növekvő befolyása miatt. És ha a tapasztalat igazolására
lenne szükség, vegyük szemügyre az elmúlt negyven év alatti tizenöt vagy
húsz kormányunkat, és mutassa meg valaki, mikor okozott a nép ez alatt a
negyven év alatt feleannyi bajt is, mint amennyit egyetlen zsarnok egy év
alatt okozott volna, vagy követett el feleannyi lázadást, felkelést,
bűncselekményt, mint amennyi bármely királyságban történt ugyanennyi
idő alatt? A republikánus kormányzás igazi alapja minden polgárnak
egyenlő személyi és tulajdonjoga. Tekintsük ezt mércének, nézzük végig
ennek alapján alkotmányunk minden cikkelyét, és nézzük meg, hogy
közvetlenül a nép akaratán alapulnak-e. A törvényhozás tagjainak számát
annyira kell csökkenteni, hogy lehetséges legyen a mindenre kiterjedő, de
fegyelmezett vita. Minden ember, aki harcol vagy fizet, gyakorolhassa
jogos és egyenlő választójogát. A törvényhozás tagjait rövid időközönként
meg kell erősíteni vagy el kell távolítani. A végrehajtó hatalom tagjait
ugyanígy kell kiválasztaniuk azoknak, akiknek ügyintézői lesznek,
ugyanennyi időre szólóan, és nem szabad hagyni, hogy a minisztertanács
paravánja mögé bújjanak a felelősségre vonás elől. Elterjedt az a nézet,
hogy a nép nem elég képzett a jogtudós főbírák kiválasztásában. De én
nem értek egyet azzal, hogy ez igaz, és ha kételyeink vannak, akkor elvi
alapokon kell állnunk. Ebben is, mint sok más választás esetében, a hírnév
irányítaná őket, ami nem vezetne gyakrabban hibás eredményre, mint a
kinevezések jelenlegi módja. Az unió egyik államában legalábbis régóta
ezt a módszert gyakorolják, és a legnagyobb sikerrel. Connecticutban a
főbírákat csaknem 200 éve a nép választja meg félévenként, és tudomásom
szerint nemigen volt példa a változtatásra, olyan fékező erővel bír a
szüntelen felelősség. Ha azonban még mindig egy monarchikus
intézményből adódó előítéletekkel viseltetünk saját alapvető választási
elvünk iránt, és ha még mindig nem érzünk bizalmat az iránt a létező példa
iránt, amely szerint a nép maga választja meg adott időközönként bíráit,
legalább ne a rosszat vegyük át és a jót vessük el az angol példából, hanem
tartsuk meg azt, hogy a bírák a végrehajtó és a törvényhozó szervek
egyetértése esetén elmozdíthatók, de kinevezésük csak a végrehajtó
szervek feladata. A hivatali kinevezés a végrehajtás körébe tartozó funkció.
A törvényhozás hatáskörébe rendelni, ahogy mi tesszük, egyet jelent a
hatalmi szférák szétválasztása elvének megsértésével. Megzavarja a
törvényhozás tagjainak józan ítélőképességét azáltal, hogy kísértésbe viszi
őket, hogy a maguk számára igyekezzenek megszerezni a hivatalt és
korrupt módon bánjanak a szavazatokkal, valamint megszünteti a
felelősséget azáltal, hogy sok ember között osztja meg. Ha a kinevezések a
megfelelő helyen, az elnök kezében maradnak, akkor sértetlen marad a
hatalom megosztásának elve, és a legnagyobb felelősség egyetlen emberre
hárul.
Megyei közigazgatásunk megszervezése valószínűleg nehezebb feladat.
De ha hűek vagyunk az elvhez, a csomó magától megoldódik. A megyéket
akkora területekre kell osztani, hogy minden oda tartozó polgár össze
tudjon gyűlni, és személyesen határozzon akkor, amikor összehívják őket.
Rájuk kell bízni kerületük kormányzását a kizárólag őrájuk tartozó
ügyekben. Minden kerületben válasszanak maguk közül egy bírót, vegyék
kezükbe a rendőrség, a helyi katonaság, a polgárőrség, az iskola ügyét,
gondoskodjanak saját szegényeikről, a területükön keresztül haladó
közutakról, válasszanak maguk közül egy vagy több esküdtet, aki a
bíróságon képviseli őket, és gondoskodjanak arról, hogy kerületük
szavazatai eljussanak az összes magasabb szintű választási hivatalokhoz.
Egy ilyen rendszer csaknem minden terhet levenne a megyei közigazgatás
válláról, az ügyek jobban intéződnének, és azáltal, hogy minden polgár a
kormányzat cselekvő részesévé válna a hozzá legközelebb álló ügyekben,
melyekben leginkább érdekelt, a legmélyebb érzelmeik fűznék
mindegyiküket hazájuk függetlenségéhez és republikánus alkotmányához.
Az egyes kerületek által ily módon megválasztott bírák alkotnák aztán a
megyei bíróságot és látnák el az igazságszolgáltatás feladatát,
rendelkeznének az utakról és a hidakról, vetnék ki a megyei és
szegényadókat és intéznék az országos ügyeket. Ezek a kerületek, melyeket
Új-Angliában vidéki kerületeknek neveznek, jelentik a kormányzás
alapelvét; és bebizonyosodott, hogy ez a legbölcsebb találmány, amelyet az
emberi elme az önkormányzat tökéletes gyakorlására és fenntartására
valaha is kiötlött. Kormányzatunkat tehát a következő osztályokra kellene
bontanunk; 1. a szövetségi köztársaság, amely a külügyekkel és a
szövetségi ügyekkel foglalkozik, 2. az állami kormányzat, amely
hatáskörébe kizárólag a saját polgáraikat érintő ügyek tartoznak, 3. a
megyei köztársaságok a megyei ügyek és feladatok ellátására és 4. a
kerületi köztársaságok a régió kisebb jelentőségű ügyeinek intézésére. A
kormányzás esetén is, ugyanúgy mint az élet más területén, csakis a
feladatok és a kötelességek több szinten történő megosztásával lehet
minden kis és nagy ügyet tökéletesen megoldani. És az egész építményt az
tartja össze, hogy minden állampolgárnak személyesen része van a
közügyek intézésében.
Ezeket a módosításokat tehát a következőképpen lehetne összefoglalni:
1. általános választójog, 2. egyenlő képviselet a törvényhozásban, 3. a nép
által választott elnök, 4. választható és elmozdítható bírák, 5. választott
törvényszéki bírók, esküdtek, sheriffek, 6. kerületekre osztás, továbbá 7. az
alkotmány meghatározott időközönként történő módosítása.
Ezeket a módosítási javaslatokat azért vetettem fel, hogy tovább
lehessen gondolni őket és javítani lehessen rajtuk. Céljuk az, hogy
alkotmányunk és a nép szellemének republikanizmusa által biztosítsák az
önkormányzatot, valamint táplálják és fenntartsák ezt a szellemet. Én nem
tartozom azok közé, akik félnek a néptől. A nép, nem pedig a gazdagok
jelentik legfőbb támaszunkat a szabadság megőrzésében. És
függetlenségük megőrzése érdekében nem engedhetjük meg az uralmon
levőknek, hogy szüntelen adósságokkal terheljenek minket. Választanunk
kell a takarékosság és a szabadság, illetve a pazarlás és a szolgaság között.
Hogyha olyan adósságokba verjük magunkat, hogy adót kell fizetnünk az
étel és az ital, a szükségleti cikkek és a kényelem, a munka és a szórakozás,
a hivatás és a hit után, mint ahogy ez Angliában van, akkor a mi
népünknek is, mint az angoloknak, a nap 24 órájából 16-ot munkával kell
töltenie, és amit ebből napi 15 órai munkájukkal keresnek, az államnak kell
adniuk az adósságok törlesztésére és a napi kiadások fedezésére. És mivel
a 16 órai munkával megkeresett jövedelem nem elég a mindennapi
kenyérre, nekünk is, mint azoknak, zabpelyhen és krumplin kell élnünk;
nincs időnk a gondolkodásra, nincs módunk beszámoltatni a rossz
vezetőket, hanem örülünk, ha előteremtjük megélhetésünket azzal, hogy
elszegődünk az ő láncaikat a mi sorstársaink nyakába vetni. A mi
földbirtokosainknak is, ugyanúgy mint az övéiknek, idegen országokban
kell bolyonganiuk, bár megtartották az övéknek nevezett birtokok címét és
az igazgatás jogát, de birtokaikat valójában átvette tőlük megőrzésre a
kincstár, őnekik pedig be kell érniük a bizonytalansággal, a
nincstelenséggel, a számkivetettséggel és a nemzet dicsőségével. Ez a
példa azzal a hasznos tanulsággal szolgál, hogy az egyén szerencséjét a
társadalmi és az egyéni túlzások egyaránt tönkretehetik. És ez jellemző
minden emberi kormányzati formára. Ha egy esetben eltérnek az elvektől,
ez precedenst jelent a következőre, majd az azután következőre, egészen
addig, míg a társadalom többségét nyomorult bábok nem alkotják, akik
már csak bűnözni és szenvedni tudnak. És ekkor kezdődik a bellum
omnium in omnia4 amelyet olyan általánosnak látva ebben a világban
némely filozófusok az ember természetes állapotának, nem pedig tévútnak
véltek. Ennek a félelmetes csapatnak az előfutárát pedig az államadósság
jelenti. Ez után következnek az adók, nyomukban a nyomorúsággal és az
elnyomással.
Vannak, akik kenetteljes tisztelettel tekintenek az alkotmányra és
mintha ez lenne a frigyláda, túl szentnek tartják ahhoz, hogy hozzá
lehessen nyúlni. Az előző kor embereinek emberfeletti bölcsességet
tulajdonítanak és úgy vélik, hogy amit ők hoztak létre, azt nem lehet
módosítani. Én jól ismerem azt a kort, én is beletartoztam és benne
munkálkodtam. Az a kor sok jót érdemelt hazájától. Nagyon hasonlított a
mai korra, de hiányzott belőle a mai kor tapasztalata, negyven évi
tapasztalat a kormányzás terén annyit ér, mint száz évnyi olvasás, és ők
maguk is ezt mondanák, ha halottaikból feltámadnának. Én egyáltalán nem
vagyok híve annak, hogy gyakran és alaptalanul változtatgassuk a
törvényeket és az alkotmányt. Véleményem szerint a kisebb
tökéletlenségeket el kell tudni viselnünk, mivel ha már felismertük őket,
alkalmazkodunk hozzájuk és megtaláljuk a módját, hogyan lehet a
gyakorlatban kijavítani kedvezőtlen hatásukat. De azt is tudom, hogy a
törvényeknek és intézményeknek együtt kell haladniuk az emberi szellem
fejlődésével. Ahogy az emberi szellem fejlődik és egyre inkább
megvilágosodik, ahogy új felfedezések születnek és új igazságokat tárnak
fel, ahogy a viselkedés és a vélemények megváltoznak a körülmények
változása folytán, az intézményeknek is haladniuk kell és lépést kell
tartaniuk az idővel. Amikor azt akarjuk, hogy egy civilizált társadalom
maradjon meg örökké barbár őseinek kormányzati rendszere mellett, az
olyasmi, mintha egy felnőtt embertől azt várnánk, hogy még mindig azt a
kabátot hordja, amit gyerekkorában. Ez a lehetetlen gondolat borította
vérbe nemrégiben Európát. Az európai uralkodók, ahelyett, hogy bölcsen
beletörődtek volna a körülmények fokozatos változásába és fokozatosan
alkalmazkodtak volna a fokozatos javuláshoz, ragaszkodtak a régi
jogtalanságokhoz, elsáncolták magukat megrögzött szokásaik mögé, és így
arra késztették alattvalóikat, hogy vér és erőszak árán vívjanak ki
elhamarkodott és veszedelmes újításokat, amelyek elfogadható és üdvös
formát ölthettek volna, hogyha a nép békés mérlegelésére és kollektív
bölcsességére lettek volna bízva.
Mi ne kövessünk ilyen példákat, és azt se higgyük, hogy a mi

4
Mindenki harca mindenki ellen. (Hobbes)
nemzedékünk kevésbé alkalmas a többinél arra, hogy gondját viselje
önmagának és a saját ügyeit intézze. Testvérállamainkhoz hasonlóan
használjuk fel mi is az értelmünket és a tapasztalatainkat arra, hogy
kijavítsuk legelső és járatlan, bár bölcs és erényes testületeink jószándékú
próbálkozásait. Végül pedig írjuk elő alkotmányunkban, hogy
meghatározott időszakonként magát az alkotmányt felül kell vizsgálni,
hogy mekkorák legyenek ezek az időközök, azt maga a természet szabja
meg. Az európai halandósági statisztikát alapul véve a bármely időpontban
életben levő felnőttek többsége körülbelül 19 éven belül halott lesz. Ennyi
év elteltével tehát egy új többség lép a helyükbe, vagyis más szóval egy új
nemzedék. Minden nemzedék ugyanannyira független a megelőzőtől, mint
amennyire az független volt az összes korábbitól. Vagyis az új
nemzedéknek is a régiekhez hasonlóan joga van megválasztani a maga
számára azt a kormányzati formát, amelytől leginkább várhatja
boldogulását; vagyis joga van ahhoz, hogy alkalmazkodjon az adott
körülményekhez, melyeket elődeitől örökölt. Az emberiség békéjét és javát
szolgálná, ha az alkotmány 19 vagy 20 évenként biztosítana erre egy
ünnepi alkalmat. Így adhatná tovább az alkotmányt időnkénti javításokkal
az egyik nemzedék a másiknak az idők végezetéig, amíg ember él a földön.
Virginia állam alkotmánya negyven évvel ezelőtt született. A fent
említett statisztikák értelmében az ez alatt az idő alatt élt felnőttek
kétharmada azóta már halott. Van-e a megmaradó egyharmadnak joga –
még ha akarná is – engedelmességet követelni a másik kétharmad rész
akaratának és az általuk alkotott törvényeknek azoktól, akik velük együtt
alkotják a jelenlegi felnőttek tömegét? És ha nekik nincs ehhez joguk,
akkor kinek van? A holtaknak? De a holtaknak nincsenek jogaik. Ők
megsemmisültek, és a semminek nem lehet valamije. A testi világ és benne
minden azoké, akik testileg benne élnek. Csak az élőknek van joguk a csak
őket érintő dolgok irányításához és csak ők szabhatják meg ennek az
irányításnak a törvényeit. Ezt a határozatot csakis a többség hozhatja meg.
Ennek a többségnek pedig joga van ahhoz, hogy elküldje képviselőit egy
gyűlésbe, ahol megalkotják azt az alkotmányt, amelyet a legjobbnak
tartanak a maguk számára. De hogyan lehet összegyűjteni a véleményüket?
Ez az igazi nehézség, ha egy magánszemély, vagy egy megye, vagy egy
körzet hívja össze őket, ezek olyan nagy területre vonatkoznak, hogy
kevesen tudnak csak megjelenni, és ezért tökéletlenül vagy tévesen fog az
emberek véleménye megfogalmazódni. Itt jelentkezne az általam javasolt
kerületi beosztás egyik előnye. Egy ilyen kérdésben minden kerület
polgármestere összehívná a kerület lakóit, mindenkit megkérdezne, hogy
igennel vagy nemmel szavaz-e, az eredményeket továbbítaná a megyei
bíróságnak, amely az összes kerület eredményét átadná a megfelelő
központi szerveknek. Így a társadalom közös érdeke fejeződne ki az egész
nép igazságosan, teljesen és békésen kimondott, megvitatott és eldöntött
véleményében. Ha ezt az utat elzárjuk a panaszos hangok elől akkor a
szenvedés erőszakkal talál majd módot arra, hogy hallassa hangját, és
akkor más népekhez hasonlóan mi is az elnyomás, lázadás, újítás útján
fogunk közbejárni, újra meg újra mindig örökké.

Semmi sem megváltoztathatatlan, kivéve az ember veleszületett

és elidegeníthetetlen jogát
John Cartwrighthoz írott levél, 1824. június 5-én
(A 81 éves Jefferson felkavaró szavakkal állt ki ismét a minden
nemzedék autonómiáját valló radikális ideálja mellett. Erre abból az
alkalomból kerül sor, hogy véleményt mond Cartwright Az angol
alkotmány című művéről.)
*
(…) Ami a mi állami és szövetségi kormányzati rendszerünket illeti,
nem hiszem, hogy a külföldiek pontosan értik a köztük lévő kapcsolatot.
Általában úgy gondolják, hogy az állami alá van rendelve a szövetséginek.
Pedig nem ez a helyzet. Mind a kettő egy egyszerű és egységes egész
egyenrangú része. Az állami kormányzathoz tartozik a törvényhozás és a
közigazgatás azokban az ügyekben, amelyek csak annak az államnak a
polgárait érintik, a szövetségi kormányzathoz pedig minden, ami a
külföldieket vagy másik államok polgárait érintik, csak ezek alkotják a
szövetségi funkciókat. Az egyik ugyanannak a kormányzatnak a
belügyekkel, a másik a külügyekkel foglalkozó ága, és egyik sem áll a
másik felett, hanem csak a saját területén gyakorol ellenőrzést. A hatalom
ilyenfajta megosztása alól csak egy vagy két kivétel van. De hogyha a két
ág mindegyike ugyanazt akarná fennhatósága alá vonni, hol van az a bíró,
kérdezheti Ön, aki végül igazságot tesz közöttük? Hogyha jelentéktelen
vagy sürgős ügyekről van szó, a megfontoltság mindkét felet távol fogja
tartani a vitatható területektől. Ha azonban a kérdést nem lehet elkerülni és
kompromisszumot sem lehet kötni, akkor össze kell hívni az államok
gyűlését és annak az ágnak a hatáskörébe kerül a vitás kérdés, amelyiket ők
a legjobbnak tartják. E részletek alapján világos kell, hogy legyen az Ön
számára, hogy mindezidáig még nem tökéletesítettük annyira
alkotmányainkat, hogy megváltoztathatatlanná merjük tenni őket. De még
jelenlegi formájukban is sehogy másképp nem tartjuk őket
megváltoztathatónak, csakis a nép felhatalmazása alapján, amit csakis erre
a célra választott képviselői adnak. Amíg ez nem következik be, addig ezek
az alkotmányok jelentik a lex legumot.
De lehet-e őket megváltoztathatatlanná tenni? Kötelezheti az egyik
generáció az utána következőt? Véleményem szerint nem. A Teremtő az
élőknek alkotta a földet, nem a holtaknak. Joga és hatalma csak
személyeknek lehet: tárgyaknak, puszta akarat nélküli anyagoknak nem. A
holtak még csak nem is tárgyak. A testüket alkotó anyag részecskéi most
állatok, növények és ásványok részét képezik ezernyi formában. Mivé lett
az a jog és hatalom, amely életünkben az övék volt? Egy nemzedék csak
addig kötelezheti magát bármire is, amíg tagjainak többsége életben van.
De amikor ez a nemzedék már eltűnt és egy másik lépett helyébe, akkor
övék minden jog és hatalom, melyekkel egykor elődeik rendelkeztek és
úgy változtathatják meg ezek törvényeit és intézményeit, hogy nekik
megfeleljenek. Vagyis semmi sem megváltoztathatatlan, kivéve az ember
veleszületett és elidegeníthetetlen jogát (…)
(Ford.: N. Tóth Zsuzsa)
THOMAS BABINGTON MACAULAY:
A zsidók hátrányai a polgári életben
Az alsóház ama kiváló tagja, aki az előző parlament feloszlása előtt
indítványt nyújtott be a zsidók helyzetének javítására, jelezte abbéli
szándékát, hogy ezt ismét megteszi. Az utolsó ülésen az érvek súlya a
hatalom ellenállásával szemben is átsegítette a javaslatot egy akadályon. 5
Most értelem és hatalom egyazon oldalon áll; és nincs kétségünk afelől,
hogy egyesült erővel döntő győzelmet arathatnak. Annak érdekében, hogy
részünket magunk is kivegyük az igazságos elvek sikerre vitelében, azt
javasoljuk, hogy amilyen gyorsan csak lehet, tekintsünk át néhányat azon
érvek, vagy inkább érvekként hangoztatott frázisok közül, amelyeket egy
teljességgel abszurd és igazságtalan rendszer védelmezésére használtak fel.
Azt mondják, az alkotmány velejét tekintve keresztény, és ebből
kifolyólag a zsidók hivatalhoz juttatása felér az alkotmány
porbadöntésével. A zsidót amúgy sem sértheti az, hogy kizárták a politikai
hatalomból, mert senki emberfiának nincs joga a hatalomhoz. Az embernek
joga van a tulajdonához; az embernek joga van ahhoz, hogy védelmet
nyerjen a személyes sérelemmel szemben. Ezeket a jogokat a törvény
megadja a zsidóknak; ezeket a jogokat galádság lenne megtagadni tőlük.
De az már egyszerűen csak kegy kérdése, hogy valakit politikai
hatalomhoz juttatunk-e, vagy sem; és senki sem panaszkodhat jogosan,
hogy ebből kizárták.
Csak csodálni tudjuk a felettébb találékony fogást, amellyel azok
szabadulnak meg a bizonyítás terhétől, akikre pedig igazából hárulna, s
akik gyanúnk szerint igencsak kényelmetlen feladatnak találnák azt.
Biztos, hogy egyetlen keresztény sem tagadhatja: minden emberi lénynek
joga van arra, hogy mindazt kedvére megtehesse, amivel nem okoz
másoknak kárt, és hogy megkíméltessék minden sérelemtől, ami nem
szolgálja mások javát. Az talán nem lehet sérelem forrása egy
embercsoport számára, ha kizáratnak a politikai hatalomból? Ha mégis az,
a keresztényi elvek szerint joguk van arra, hogy e sérelmet orvosolják,
hacsak nem bizonyítható, hogy kizárásuk egy nagyobb baj elhárításának
szükséges eszköze. A vélelmezés magától értetődően a tolerancia oldalán
áll. A vádló feladata az, hogy vádját bizonyítsa.

5
A zsidók emancipációjáról szóló törvényjavaslatot 1830-ban az alsóházban elfogadták, a
lordok háza azonban elutasította. – (A szerk.)
 Az általunk vizsgált furcsa érv valószínűleg még azok számára is
túlzásnak bizonyul, akik előterjesztették. Ha senki emberfiának nincs joga
a politikai hatalomhoz, akkor sem a zsidónak, sem a nem zsidónak nincs
ilyen joga. Így a kormányzat minden alapját elveszíti. De ha a kormányzat
elvész, akkor sem az ember személye, sem tulajdona nincs biztonságban;
és azt mindenki elismeri, hogy az embereknek joguk van tulajdonukhoz és
személyes biztonságukhoz. Ha jogos az, hogy az emberek tulajdona
védelemben részesüljön, s ha ez csak a kormányzat révén érhető el, akkor
jogosnak kell tekintenünk azt is, hogy a kormány létezik. Mármost nem
képzelhető el semmiféle kormányzat sem anélkül, hogy valaki vagy
valakik politikai hatalommal ne rendelkeznének. Ami annyit tesz, hogy
valakinek vagy valakiknek joguk van a politikai hatalomhoz.
Az, hogy az emberek ilyen régóta eltűrik a katolikusok és a zsidók
hátrányait, azért van, mert nem gondolják végig, mi a kormányzat célja.
Hallani lehet lényegében protestáns kormányokról és lényegében
keresztény kormányokról, de ezek a szavak épp annyit jelentenek, mint ha
azt mondanánk, lényegét tekintve protestáns szakácsművészet, vagy
lényegét tekintve keresztény lovászat. A kormányzat arra van, hogy
megőrizze a békét, hogy arra késztesse, vitáinkat ne az ököljog alapján,
hanem független bíráskodás révén döntsük el, s hogy szükségleteinket
iparkodással, ne pedig rablással fedezzük. Ez az az egyetlen tevékenység,
amire a kormányzati gépezet igazából alkalmas, az egyetlen, amit a bölcs
kormányok valaha is saját célkitűzésükként meghatározhatnak. Ha van
olyan társadalmi osztály, amely nem érdekelt, vagy amelyik úgy véli
magáról, hogy nem érdekelt a tulajdon biztonságában és a rend
fönntartásában, annak az osztálynak nem szabadna részesülnie azon
hatalmakból, melyeket a tulajdon megóvása és a rendfenntartás céljára
hoztak létre. De hogy miért lenne egy ember kevésbé alkalmas e hatalmak
gyakorlására, csak mert szakállat visel, nem eszik sonkát, és
szombatonként zsinagógába jár, ahelyett hogy minden vasárnap
templomba menne, azt fel nem foghatjuk.
A kereszténység és a judaizmus közt meglévő különbségeknek igenis
közük lehet ahhoz, hogy egy emberből püspök vagy rabbi váljék. De
ahhoz, hogy alkalmas-e a helyi elöljáró, a törvényhozó, vagy a
pénzügyminiszter hivatalára, ugyanannyi közük van e különbségeknek,
mint ahhoz, hogy valakiből foltozóvarga lehessen-e. Soha senkinek nem
jutott eszébe rákényszeríteni a foltozóvargákat, hogy az igaz keresztény
hitre esküdjenek fel. Bárki szívesebben javíttatja lábbelijeit egy eretnek
foltozóvargával, mint olyasvalakivel, aki ugyan mind a harminckilenc
cikkelyt aláírta, de soha nem használta még az árt. Az emberek nem azért
cselekszenek így, mintha közömbösek lennének a vallással szemben,
hanem mert nem látják be, mi köze van a vallásnak a lábbelik foltozásához.
Márpedig a vallásnak épp annyi köze van a lábbelik foltozásához, mint a
költségvetéshez és a hadi kiadásokhoz. Az utóbbi húsz esztendő épp elég
bizonyítékot szolgáltatott arra nézve, hogy egy nagyon jó keresztény
könnyen lehet pocsék pénzügyminiszter.
De a perzekutorok szerint égbekiáltó lenne, ha zsidók hoznának
törvényeket egy keresztény közösség számára. Hát ez bizony nyilvánvaló
félreértelmezés. Nem arról van szó, hogy zsidók hozzanak törvényeket egy
keresztény közösség számára, hanem hogy egy keresztényekből és
zsidókból álló törvényhozás törvénykezzen egy keresztényekből és
zsidókból álló közösségben. Ezer eset közül kilencszázkilencvenkilenc
kérdésben: minden rendőrségi, pénzügyi, polgári és büntetőjogi, valamint
külpolitikai kérdésben a zsidónak mint zsidónak nincs érdekellentéte a
kereszténnyel, azon belül az anglikánnal sem. Egyházszervezeti
kérdésekben lehet vita a zsidó és a keresztény között. De álláspontjuk nem
térhet el jobban, mint a katolikusé az anglikánétól, vagy az independensé
az anglikánétól. Annak az elvnek, hogy az állam minden hatalmát
anglikánoknak kellene gyakorolniuk, legalább lenne valami belátható
értelme. Annak az elvnek viszont, hogy a keresztények élvezzenek
monopolhelyzetet, semmi értelme nincs. Hiszen egyetlen olyan, az ország
egyházi intézményeivel kapcsolatos kérdés sem kerülhet a parlament elé,
amellyel kapcsolatban ne lenne ugyanolyan mély nézetkülönbség a
keresztények között, mint amilyen bármely keresztény és zsidó között
felmerülhet.
Az igazság az, hogy a zsidók most sincsenek kirekesztve a politikai
hatalomból. Ellenkezőleg: birtokolják azt; s mindaddig, amíg meg van
engedve nekik, hogy nagy vagyonokat gyűjtsenek, szükségszerűen
birtokában is maradnak. Az a megkülönböztetés, amit a polgári előjogok és
a politikai hatalom között olykor tesznek, olyan distinkció, mely nem fed
valóságos különbséget. A privilégium hatalom. A „civil” és a „politikai”
rokon értelmű szavak, az egyik latin eredetű, a másik görög. S ez nem
csupán szójáték. Ha egy pillanatra szemügyre vesszük a tényeket, látni
fogjuk, hogy e két dolog elválaszthatatlan, vagy még sokkal inkább
azonos.
Az, hogy zsidó legyen a bíró egy keresztény országban, az
megbotránkoztató. Esküdt persze lehet. Egy per ténykérdéseiben állást
foglalhat, és ezáltal sérelem senkit nem ér. De ha eltűrnék, hogy jogi
kérdéseket tárgyaljon, az azt jelentené, hogy oda az alkotmány. Egyszerűen
öltözve ülhet egy elkerített páholyban, és ítélkezhet. De az, hogy fehér
parókában és fekete talárban üljön egy padon, és új pereket
kezdeményezhessen, olyan irtóztató dolog, amire megkeresztelt ember
soha még csak nem is gondolhat. Ez aztán a finom filozófiai érzékről
tanúskodó megkülönböztetés.
Kinek van akkora hatalma a civilizált társadalomban, mint a hitelezőnek
az adóssal szemben? Ha ezt elvesszük a zsidótól, tulajdonának
biztonságától fosztjuk meg. Ha meghagyjuk, olyan hatalmat biztosítunk
számára, amely sokszorta zsarnokibb, mint a királyé és az egész kabineté.
Nem lenne istenfélő dolog zsidót engedni be a parlamentbe. De pénzt
csinálhat a zsidó; és a pénz parlamenti képviselőket teremthet. Gatton és
Old Sarum lehet héber tulajdonban. Egy penryni választó szívesebben
fogad el tíz fontot Shylocktól, mint 9 font, 19 shilling, 11 penny és három
krajcár összeget Antoniótól. Ezzel szemben nincs is semmi ellenvetésünk.
Hogy egy zsidó birtokolhassa a törvényhozó hatalom javát, hogy választás
idején nyolc szavazat fölött legyen befolyása, mintha maga lenne a nagy
Newcastle herceg, nos, ennek pont így kell lennie. De hogy átjusson a
korláton, s helyet foglaljon azokon a varázslatos zöld bőrpárnákon, hogy
„Halljuk!"-ot és „Rendet!"-et kiáltson, s hogy elmondhassa, a saját lábain
áll, s hogy egyszer végre szabadjon kimondania egyet s mást, az olyan
szentségtörésnek számítana, amely alkalmas lehetne arra, hogy romba
döntse az országot.
Ha zsidó lenne egy keresztény király titkos tanácsosa, az lemoshatatlan
gyalázatot hozna a nemzetre. De a zsidó irányíthatja a pénzpiacot, s a
pénzpiac kormányozhatja az egész világot. Mindaddig kétséges egy
miniszter pénzügyi stratégiája, amíg le nem ült tárgyalni a zsidóval. Ha
uralkodók gyűlnek össze tanácskozni, könnyen arra kényszerülhetnek,
hogy segítségül hívják a zsidót. Egy zsidó firkája egy papírlap hátoldalán
többet érhet, mint három király fejedelmi szava, vagy három új amerikai
köztársaság nemzeti esküje. De az, hogy neve elé odabiggyeszthesse a
„nagyságos” titulust, az a legfélelmetesebb nemzeti sorscsapást jelentené.
A következőképp érveltek némely politikusaink az ír katolikusok
ügyében. A katolikusok semmilyen politikai hatalommal nem
rendelkezhetnek. Anglia napja mindörökre leáldozik, ha a katolikusok
politikai hatalmat gyakorolnak. Kaphassanak meg minden mást a
katolikusok, de a politikai hatalomtól tartsuk őket távol. Ezek a bölcs
emberek nem látták be, hogy azáltal, hogy minden mást megadtak, a
politikai hatalmat is megadták. Ők csak kitartóan huhogtak, amikor már
nem volt többé kérdés, kapjanak-e a katolikusok politikai hatalmat, vagy
sem, amikor a Katolikus Szövetség szembeszállt a parlamenttel, s amikor a
katolikus lázítónak összemérhetetlenül nagyobb hatalma volt, mint
Írország alkirályának.
Ha az a keresztényi kötelességünk, hogy a zsidókat kizárjuk a politikai
hatalomból, akkor az is kötelességünk, hogy úgy bánjunk velük, mint
őseink annak idején, gyilkoljuk le őket, űzzük el őket, és raboljuk ki őket.
Mert így és csakis így foszthatjuk meg őket a politikai hatalomtól. Ha nem
így járunk el, árnyékot űzünk csak, a lényeg változatlan marad. Meglehetős
sérelmeket okozhatunk nekik, és ingerelni is jól tudjuk őket; de azt nem
érhetjük el, hogy a veszély elháruljon fejünk fölül, ha tényleg létezik ilyen
veszély. Ahol a gazdagság, szükségszerűen ott a hatalom is.
Azt mondják nekünk, az angol zsidók nem is angolok. Egy külön népet
alkotnak, amely ezen a szigeten telepedett le, de morális és politikai
értelemben azokkal a testvéreikkel élnek együtt, akik szétszóródva élnek
szerte a világban. Egy angol zsidó úgy tekint egy holland vagy portugál
zsidóra, mint honfitársára, és egy keresztény angolra, mint idegenre. A
honfiúi érzés ilyetén hiánya, mondják, alkalmatlanná teszi a zsidót arra,
hogy politikai funkciókat töltsön be.
Van valami plauzibilis ebben az érvelésben; de ha alaposabban
megvizsgáljuk, kiderül, hogy teljességgel megalapozatlan. Még ha az
állítólagos tényeket el is fogadjuk, nem a zsidó az egyetlen nép, amelyhez
közelebb állt a szektája, mint az országa. A hazaszeretet érzése
természetesen és elmaradhatatlanul bontakozik ki egy egészséges
társadalom polgárainak lelkében, ha tudják, hogy minden kényelmüket és
örömüket annak a köteléknek köszönhetik, mely egybefűzi őket. De egy
részrehajló és elnyomó kormányzat alatt ezek a társas érzések nem
kaphatnak olyan erőre, mint a dolgok szerencsésebb összejátszása esetén.
Az emberek arra kényszerülnek, hogy pártjuknál keressék azt a védelmet,
melyet hazájuktól kellene megkapniuk, és ennek természetes
következményeként pártjuk iránt fognak úgy érezni, ahogy máskülönben
országuk iránt kellene. A francia hugenották az angolokhoz fordultak
segítségért katolikus királyaikkal szemben. A katolikus franciák
Spanyolországhoz fordultak egy hugenotta királyuk ellen. Helyes lenne-e
azt a következtetést levonni, hogy a mai viszonyok között a francia
protestánsok arra vágynának, hogy az ő vallásuk kerüljön – egy porosz
vagy angol hadsereg segítségével – hatalomra? Bizonyosan nem; és miért
van az, hogy most már nem hajlamosak akként, ahogy egykor hajlamosak
voltak, feláldozni országuk érdekeit vallásos meggyőződésük érdekeiért?
Az ok nyilvánvaló: akkor üldözték őket; most pedig nem üldözik őket. I.
Károly alatt az angol puritánok rábírták a skótokat, hogy támadják meg
Angliát. Korunk protestáns szakadárjai vajon kívánják-e, hogy az anglikán
egyházat idegen kálvinista megszállók kényszerítsék térdre? Ha nem, mely
oknak tulajdonítsuk e változást? Leginkább annak, hogy a protestáns
disszenterekkel sokkal jobban bánnak, mint a XVII. században. Anglia
legillusztrisabb közéleti személyiségei közül többen úgy döntöttek, hogy
Laud zsarnoksága elől Észak-Amerikában keresnek menedéket. Azért volt
ez talán, mert a presbiteriánusok és az independensek nem lennének
képesek szeretni hazájukat? Szükségtelen a példák számát szaporítani.
Semmi sem lehet bántóbb egy olyan ember fülének, aki valamit kapiskál a
történelemről és az emberi természetről, annál, ha azt hallja, hogy a
kormányzó hatalmat gyakorlók azzal vádolnak valamely szektát, hogy
külföldre kacsint. Ha van egyáltalán olyan állítás, mely a politikában
általános érvényű, akkor az az, hogy ha egy országban bárkit gyengéd
szálak fűznek a külföldhöz, az az otthoni kormányzás hibáinak gyümölcse.
A fanatikusok mindig is szívesen éltek azzal a fogással, hogy
nyomorúságos helyzetbe hozták alattvalóikat a hazájukban, és aztán arra
panaszkodtak, hogy külföldön keresnek segítséget; megosztják a
társadalmat, és aztán csodálkoznak, hogy nem egységes; úgy
kormányoznak, mintha az állam egy része az egész volna, és utána a többi
csoportot megbélyegzik a hazafias szellem hiánya miatt. Ha a zsidók nem
úgy éreztek Anglia iránt, mint az gyermekekhez illő, akkor az azért volt,
mert az állam mostohán bánt velük. Nincs olyan érzés, mely
bizonyosabban foganna meg a megfelelő kormány alatt élők keblében,
mint a hazaszeretet érzülete. Mióta világ a világ, nem volt még olyan
állam, vagy egy államnak olyan nagyobb egysége, amely teljesen mentes
lett volna ettől az érzéstől, hacsak nem élt kegyetlen elnyomás alatt. Ha
tehát az emberek egy bizonyos osztályával szemben azon az alapon
vádaskodunk, hogy nem eléggé szeretik a hazájukat, ez a hamis érvelés
legvulgárisabb szemfényvesztése. A farkas logikája a báránnyal szemben.
Ugyanolyan, mintha azt állítanánk a folyó torkolatáról, hogy szennyezi a
forrást.
Ha az angol zsidók tényleg halálos gyűlöletet éreznének Angliával
szemben, ha zsinagógáik heti imájába azt foglalnák, hogy mindaz az átok,
amit Ezékiel Tirusra és Egyiptomra kiáltott6, hulljon Londonra, s ha ünnepi
lakomáik alkalmával olyanok fejére kérnének áldást, akik gyermekeiket a

6
Ez. 26 és 29. – (A szerk.)
sziklafalhoz csapják, szerintünk bizony még akkor sem lenne polgártársaik
iránt érzett gyűlöletük erősebb annál, amilyen érzéssel olykor keresztény
szekták viseltetnek egymás iránt. A valóságban azonban a zsidók
természetesen nem így éreznek. Pontosan úgy éreznek, ahogy abban a
helyzetben, amelybe kerültek, az elvárható. Sokkal jobb bánásmódban
részesülnek, mint a 16. és 17. században a francia protestánsok, vagy mint
Laud idején a mi puritánjaink. Éppen ezért nem ellenségesek a kormánnyal
és polgártársaikkal szemben. Nem tagadható, hogy szorosabban kötődnek
az államhoz, mint Coligni vagy Vane követői. De nem bánnak velük olyan
jól, mint ahogy napjainkban Angliában a szakadár keresztény
felekezetekkel bánnak; és ebből kifolyólag, s erősen hisszük, hogy csak
ebből kifolyólag, hajlamosabbak az elkülönülésre. Míg tovább nem léptünk
a kísérletben, nem mondhatjuk ki ama végkövetkeztetést, hogy a zsidók
egyáltalán nem tehetők angolokká. Az az államférfi, aki idegenekként
kezeli őket, és utána azzal vádolja őket, hogy érzéseik nem mindenben
egyeznek meg az őslakosokéival, ugyanolyan értelmetlenül jár el, mint az a
zsarnok, aki atyáikat azért büntette meg, mert „nem vetettek téglát polyva
nélkül."7
Tűrhetetlen, hogy az uralkodók ily módon mentsék fel magukat a rájuk
háruló felelősség alól. Nem mondhatják ki, hogy egy felekezet nem
honszerető. Az ő feladatuk az, hogy megnyerjék őket a hazának. A
történelem és a józan ész az eszközöket is rendelkezésükre bocsátja. Ahogy
mi látjuk, az angol zsidók épp olyanok, mint amilyenné a kormányunk tette
őket. Épp olyanok, mint amilyenné bármely hasonló bánásmódban
részesülő felekezet vagy embercsoport vált volna. Ha évszázadokon át
minden európai vörös hajú annyi sérelemnek és elnyomásnak lett volna
kitéve, ha elüldözték volna itt, s bebörtönözték volna amott, ha kiforgatták
volna vagyonából, kiverték volna fogait, a legképtelenebb bűntettek miatt
ítélték volna el vajmi kevés bizonyíték alapján, ha ló farkához kötözve
vonszolták, felakasztották, kínozták, élve megégették volna, ha, midőn a
szokások emberségesebbé váltak, még akkor is megalázó
megszorításoknak lett volna alávetve, és ki lett volna szolgáltatva
mindenféle közönséges inzultusnak, ha némely országokban meghatározott
utcákba kényszerítették, máshol pedig megdobálták és a csőcselék kezére
juttatták volna, ha mindenhol kizárták volna a magisztrátusokból és a
kitüntetésekből, mivé lett volna a vörös hajú úriemberek hazaszeretete? S
ha ilyen körülmények között javaslatot terjesztenének elő a vöröshajúak

7
A kifejezés az angolban annyit tesz: nem tudtak csodát tenni. Vö. Kiv 5, 7 és 14.
hivatalhoz jutásáról, micsoda szívhez szóló beszédet mondhatna ősi
intézményeink ékesszóló csodálója az efféle forradalmi intézkedést
kifogásolva! „Ezek az emberek” – mondhatná – „aligha tekintik magukat
angoloknak. Hitük szerint egy vörös hajú francia vagy német közelebb áll
hozzájuk, mint az a barna hajú, aki az ő egyházközségükben született. Ha
valamely idegen uralkodó védőszárnyai alá veszi a vöröshajúakat, jobban
szeretik, mint saját hazájuk királyát. Nem angolok: nem lehetnek angolok,
a természet nem tette ezt lehetővé; a tapasztalat mutatja, mennyire
lehetetlen ez. A politikai hatalomhoz semmi jussuk nincs; hisz senkinek
sincs joga a politikai hatalomhoz. Ám legyen meg a személyi biztonságuk;
ám védje tulajdonukat a törvény. De ha azt kérik, hadd gyakoroljanak
hatalmat egy olyan közösség felett, amelynek csak félig-meddig tagjai, egy
olyan közösség felett, amelynek alkotmánya lényegét tekintve sötéthajú,
hadd válaszoljunk nekik bölcs őseink szavaival: „Nolumus leges Angliae
mutan8.
Mégis azt mondják, a Szentírás szerint a zsidóknak saját hazájukban
kell élniük; és az egész zsidó nemzet ennek a megvalósulását várja. Ebből
kifolyólag másoknál kevésbé érdekeltek Anglia felvirágoztatásában. Hisz
nem az otthonuk, csupán ideiglenes tartózkodási helyük, rabságuk
szállóhelye. Ez az érv, mely először a Times című újságban jelent meg, s
mely nem annyira immanens erejének köszönheti a ráirányuló figyelmet,
hanem sokkal inkább annak, hogy az újságot minden szempontból igen
rátermetten szerkesztik, azon szófacsarások közé tartozik, melyekkel a
legelvakultabb üldözéseket is igazolni lehet. Olyan gyakorlati
következményekkel vádolni meg embereket, amelyeket azok tagadnak,
vitában oktalanság, a kormányzásban pedig galádság. Az eleve elrendelés
doktrínája sokak szerint erkölcstelenné teszi azokat, akik elfogadják. És
csakugyan úgy látszik, egy olyan ember, aki hisz abban, hogy mindörökké
tartó végzete megváltoztathatatlanul eldöntetett már, valószínűleg minden
önmérséklet nélkül ki fogja élni szenvedélyeit, és el fogja hanyagolni
vallási kötelességeit. Ha kárhozatra ítéltetett, erőfeszítései úgyis
hiábavalóak. Ha jóra született, akkor viszont szükségtelen fáradoznia. De
vajh bölcs lenne-e minden embert, aki a kálvinizmus magasabb rendű
doktrínáit elfogadja, úgy büntetni, mintha tényleg azokat a bűnöket követte
volna el, amelyeket – tudjuk – némely antinomiánus elkövetett?
Bizonyosan nem. Mint közismert, a dolog úgy áll, sok kálvinista van, aki
ugyanolyan erkölcsös viselkedésű, mint bármely arminiánus, és sok olyan

8
„Nem akarjuk, hogy Anglia törvényei megváltoztassanak.” – (A szerk.)
arminiánus, aki ugyanolyan könnyű erkölcsű, mint bármely kálvinista.
Teljességgel értelmetlen azokból a véleményekből kiindulva, melyeket
egy ember vall, az érzéseire és a cselekedeteire következtetni; és az igazság
az, hogy senki sem olyan bolond, hogy így érveljen, csak ha felebarátai
üldözésére keres ürügyet. A kereszténynek a legkeményebb szankciók
terhe mellett parancsolták meg, hogy minden cselekedetében ragaszkodjék
az igazsághoz. De a szigeteinken élő 24 millió magát kereszténynek valló
közül hánynak adna bármelyikünk józan állapotában ezer fontot
valamifajta biztosíték nélkül? Bárki emberfia, aki akárcsak egyetlen napig
azzal az előfeltevéssel cselekedne, hogy környezetében mindenkit az általa
vallott vallás befolyásol, az éjszaka beköszönte előtt tönkremenne; s a
mindennapi élet egyetlenegy területén sem mozgatnak az égvilágon senkit
efféle előfeltevések, legyen szó akár kölcsönfelvételről vagy
kölcsönadásról, akár vásárlásról vagy eladásról. De abban az esetben, ha
valamely embertársunk elnyomásáról van szó, már más a helyzet. Akkor
azokat az indítékokat vesszük elő, amelyekről jól tudjuk, hogy éppoly
erőtlenek a jó, amilyen mindenhatók a gonosz szolgálatában. Akkor
felelősségre vonjuk áldozatainkat mindazokért a bűnökért és
mulasztásokért, amelyek elveik hátterében mégoly távol bár,
megbújhatnak. Elfeledjük, hogy ugyanaz a gyengeség, ugyanaz a
hanyagság, ugyanaz a hajlam arra, hogy a jövőt feladjuk a jelenért, mely az
embert esendőbbé teszi egy jó vallásnál, emeli egy rossz vallás fölébe.
A következőképp érveltek őseink, s ugyanígy érvelnek némelyek
manapság is a katolikusok ügyében. Egy pápista abban a hiszemben él,
hogy engedelmességgel tartozik a pápának. A pápa kibocsátott egy bullát
arról, hogy Erzsébet királynőt megfosztja trónjától. Ezért minden pápista
trónbitorlónak fogja tekinteni Őfelségét. Ezért minden pápista áruló. Ezért
minden pápistát fel kellene akasztani, meg kellene fojtani és fel kellene
négyelni. E logikának köszönhetünk néhányat azon gyalázatos törvényeink
közül, melyek történelmünk szégyenfoltjai. Pedig a megoldás igazán
kézenfekvő. Lehet, hogy a római egyház azt parancsolta ezeknek az
embereknek, hogy trónbitorlónak tekintsék a királynőt. De parancsolt
nekik sok egyebet is, aminek soha nem tettek eleget. Utasítja papjait, hogy
szigorúan ragaszkodjanak a tisztasághoz. Mégis mindig azért gúnyolják
őket, mert kicsapongó életet élnek. Minden követőjétől elvárja, hogy
gyakran böjtöljön, hogy legyen jótékony a szegényekkel, hogy ne szedjen
kamatot a pénzére, ne párbajozzon és ne nézzen színdarabokat. S vajon
megfogadják-e ezeket a parancsokat? Ha igaz az, hogy közülük nagyon
kevesen követik pontosan az ő előírásait, amikor azok szenvedélyeikkel és
érdekeikkel ellentétesek, vajon nem elég a lojalitás, az emberiesség, a
kényelemszeretet, a halálfélelem arra, hogy rábírja őket, ne hajtsák végre
azokat a bűnös parancsokat, melyeket a római egyház foganatosított Anglia
uralkodója ellen? Ha jól tudjuk, sokan közülük annyira sem törődnek
vallásukkal, hogy pénteken meglegyenek hús nélkül, miért gondoljuk hát,
hogy vállalják annak kockázatát, hogy kínpadra és bitóra jutnak?
Az emberek ma úgy érvelnek a zsidókkal kapcsolatban, mint atyáink a
pápisták kérdésében. A törvény, melyet zsinagógáik falára véstek, tiltja a
mohóságot. De ha azt mondanánk, hogy egy zsidó uzsorás soha nem
érvényesíti zálogjogát, mert istene azt parancsolta neki, felebarátja házát ne
kívánja, mindenki azt gondolná rólunk, elment az eszünk. Mégis azzal
érvelnek, a zsidó nem törődik annak az országnak a virágzásával,
amelyben él, hogy nem érdekli, milyen csapnivalók a törvények és a
közrend, milyen súlyosak az adók, hogy milyen gyakran foglalják el és
vetik prédául országát, mert Isten ígéretet tett rá, hogy valamely ismeretlen
módon, egy meg nem határozott időben, talán tízezer év múlva, a zsidók
Palesztinába fognak költözni. Hát nem az emberi természet
legmélységesebb félreismerése ez? Talán nem tudjuk, hogy ami távoli és
meghatározatlan, mennyivel kevésbé befolyásolja az embert annál, ami
közeli és bizonyos? Az érv egyébként ugyanúgy vonatkozik a
keresztényekre is, mint a zsidókra. A keresztények a zsidókhoz hasonlóan
hiszik, hogy valamikor a jövőben a dolgok jelenlegi rendje véget ér. Mi
több, sok keresztény hiszi, hogy a Megváltó hamarosan királyságot alapít a
földön, és látható uralkodójává lesz minden lakosának. Hogy ez a felfogás
ortodox-e, vagy sem, azt most nem vizsgáljuk. Azoknak a száma, akik
hisznek benne, sokkal nagyobb, mint az Angliában letelepedett zsidóké.
Sokan közülük kitűnnek rangjukkal, vagyonukkal és képességeikkel. E tant
a szószékről hirdetik, mind a skót, mind az angol egyházban.
Nemesemberek és parlamenti képviselők ragadtak tollat a védelmében. Hát
miben különbözik ez a tanítás – már ami a politikai tendenciáját illeti – a
zsidók dogmájától? Ha egy zsidó alkalmatlan arra, hogy törvényt hozzon
számunkra, csak azért, mert hiszi, hogy ő maga, vagy távoli leszármazottai
Palesztinába fognak jutni, biztonságos-e megnyitnunk alsóházunkat egy
olyan ember előtt, aki hisz az ötödik monarchiában, aki azt várja, hogy
még mielőtt e nemzedék kihal, a föld valamennyi királyságát magába
olvasztja egyetlen isteni birodalom?
Talán egy zsidó a kereszténynél kevésbé lelkesen vesz részt abban a
versenyben, amelyet a törvény számára is szabaddá tesz? Kevésbé aktív és
kitartó foglalkozásában, mint felebarátai? Bár csupán zarándok és vendég
ezen a földön, vajon szegényesen bútorozza-e be házát? Reménye, hogy
egyszer visszajuthat atyái földjére, érzéketlenné teszi-e őt a tőzsde
ingadozásai iránt is? Magánügyei intézése során vajon számol-e annak
lehetőségével, hogy visszaköltözhet Palesztinába? Ha nem, miért kellene
föltételeznünk, hogy olyan érzelmek, melyek soha nem befolyásolják
kereskedői tevékenységében, vagy amikor végrendelkezik, olyan
mérhetetlenül hatásuk alá vonhatnák, mihelyt helyi elöljáró vagy
törvényhozó lesz belőle? Van egy másik érv is, amely felett ugyancsak
nem szeretnénk hanyagul elsiklani, de amelyről szintúgy nem sejtjük,
miként is vehető komolyan. A Biblia, mondják, telis-tele van a zsidókra
vonatkozó szörnyű jövendölésekkel. Meg vagyon írva, hogy vándorolniuk
kell. Helyes-e hát, ha mi otthont akarunk adni nekik? Meg vagyon írva,
hogy elnyomatásban lesz részük. Szabad-e hát nekünk uralkodókként
elfogadnunk őket? Ha polgári jogokkal ruházzuk fel őket, nyíltan
szembeszegülünk az isteni jóslatokkal.
Elismerjük, a mennyei Bölcsesség sugallta próféciát cáfolni a
legégbekiáltóbb bűnök egyike. Ezért tekintem szerencsés körülménynek
azt, hogy esendő fajunkból senki nem lenne képes ilyesmit elkövetni. Ha
parlamenti székekhez juttatjuk a zsidókat, ezáltal csak azt fogjuk
bizonyítani, hogy a kérdéses próféciák, bármit is jelentsenek, azt
bizonyosan nem jelentik, hogy a zsidók kizáratnak a parlamentből.
Valójában már teljesen világos, hogy a próféciák egyáltalán nem
hordoznak olyan jelentést, mint amilyet azok a tekintélyes személyek
tulajdonítanak nekik, akiknek most próbálunk megfelelni.
Franciaországban és az Egyesült Államokban a zsidók minden polgárokat
megillető joggal rendelkeznek. Ennélfogva az a jóslat, amely arról szólna,
hogy a zsidók vándorlásaik során ideiglenes tartózkodási helyeiken soha
nem nyerhetik el a polgári jogokat, hamis prófécia lenne. Ezért nem lehet a
Szentírás próféciáinak ilyen értelme.
Mi azonban minden olyan gyakorlat ellen fölemeljük szavunkat, amely
összekeveri a próféciát az elvvel, s amely a gyakorta homályos
előrejelzéseket ki akarja játszani azon moralitás ellen, mely mindig világos.
Ha igaznak és helyesnek kell elismernünk bizonyos cselekedeteket, csak
azért, mert előre megjósolták őket, akkor mi lehetne dicséretre méltóbb,
mint az a bűntett, amelyet a zsidók tizennyolc évszázaddal ezelőtt követtek
el, s amelynek megbosszulására fanatikusaink most rá akarnak venni, mint
az a bűntett, mely megrázta a földet, és kioltotta a nap fényét? Ugyanaz az
érvelés, mely a zsidó honfitársainkat sújtó jogfosztottság állapotát
védelmezi, ugyanígy Júdás csókjának és Pilátus ítéletének is védelmére
kel. „Az embernek Fia jóllehet elmegyen, a mint meg vagyon írva Ő felőle;
de jaj annak az embernek, a ki által az embernek Fia elárultatik…” 9 És jaj
azoknak, akik bármikor és bármely országban nem engedelmeskednek
jószándékú parancsainak, azzal áltatva magukat, hogy az ő jóslatait váltják
valóra. Ha ez az érvelés igazolja azokat a törvényeket, melyek most
érvényben vannak a zsidók ellen, ugyanúgy igazolja mindazon
kegyetlenségeket, melyeket valaha elkövettek ellenük, mindazon
ediktumokat, melyek számkivetésükről és tulajdonuk elkobzásáról
határoztak, a tömlöcöt, a kínpadot és a máglyát. Hogyan is bocsáthatnánk
meg magunknak, hogy meghagyunk birtokaikban olyan embereket, akik
arra ítéltettek, hogy „ellenségeiket szolgálják éhezve, szomjúhozva,
csupaszon, és mindennek szűkiben", hogy azoknak a védelmére kelünk,
akikről meg van írva, hogy „éjjel és nappal rettegni fognak és nem fognak
bízni életükben", hogy nem raboljuk el azoknak a gyermekeit, akiknek
„fiaik és lányaik egy másik népnek adatnak"10?
Nem így tanultuk az Ő tanításait, aki azt parancsolta, hogy úgy
szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat, s aki, midőn felszólították,
magyarázza meg, kit nevez felebarátjának, például egy eretneket és egy
idegent választott. Emlékszünk, tavaly a John Bull hasábjain egy kegyes
szerző, és néhány más hasonlóan hitbuzgó keresztény égbekiáltó
szentségtörésként mutatta be, hogy a zsidók helyzetének könnyítésére
hozandó rendelkezést nagyhéten akarják beterjeszteni. E szatirikusok
egyike gúnyosan azt tanácsolta, hogy második felolvasásra nagypénteken
kerüljön sor. Ez ellen semmi kifogásunk nem lett volna; mi több, úgy
hisszük, érdemesebb módon nem is lehetne megemlékezni e napról.
Szerintünk egyetlen nap sem lenne alkalmasabb réges-régi
ellenségeskedések megszüntetésére, kegyetlen hibák kiküszöbölésére, mint
az a nap, amelyhez a könyörület vallásának megalapítása fűződik. Nem
tudunk alkalmasabb időpontot arra, hogy a törvénykönyvből az
intolerancia utolsó megnyilvánulásait is kitöröljük annál a napnál, amikor
az intolerancia szelleme a legvisszataszítóbb justizmordot eredményezte,
annál a napnál, amelyen az intolerancia áldozatainak listáját, azt a tündöklő
listát, melyre Szókratész és Morus Tamás neve is felkerült, egy még
nagyobb és szentebb név tette dicsőségessé.
(Ford.: Horkay Hörcher Ferenc)

9
Máté 26,24. (A szerk.)
10
Utalások Ezékiel próféta könyvére. – (A szerk.)
LORD ACTON:
A forradalom hírnökei
Franciaország állami bevétele közel 20 millióra rúgott, amikor XVI.
Lajos – kevesellve azt – felszólította a nemzetet, hogy segítsen. Ennek
eredményeképp egyetlen emberöltő alatt 100 millió fölé emelkedett a
bevétel, míg a nemzeti jövedelem még ennél is gyorsabban növekedett, és
mindez a többlet annak az osztálynak volt köszönhető, melytől a nagy
múltú királyság megtagadta munkája gyümölcsét, és amelyet az általa
gazdaggá tett országban nem engedtek a hatalom közelébe. Mivel
iparkodásuk a tulajdonviszonyok átalakulását eredményezte, és azt, hogy a
gazdagság megszűnt a kevesek kiváltsága lenni, a kirekesztett többség
rájött, hogy jogfosztottságuknak nem lehet jogos és igazságos alapja, sőt
államérdekkel sem igazolható. Javasolták, ki-ki érdeme szerint – tehát csak
a nép aktív és hasznos tagja – részesülhessen a kormányzati, katonai és
egyházi állások kínálta előnyökből, és hogy a mihaszna kisebbség a
számukra sérelmes privilégiumokat ne élvezhesse. Mivel számarányuk
majdnem száz volt az egyhez, azt állították, hogy gyakorlatilag ők alkotják
a nemzet legfontosabb részét, és azt követelték, hogy számuknak megfelelő
hatalommal kormányozhassák saját magukat. Államreformot sürgettek, és
azt, hogy az uralkodó ne uruk, hanem szolgálójuk legyen.
Ez a francia forradalom. Hogy ne csupán az ismeretlenből felbukkant
meteornak lássuk, hanem olyan történelmi tényezők eredményének,
melyek egyesülve pusztító hatásúak voltak, de egymással is
összeférhetetlenek lévén az újítást lehetetlenné tették, érdemes szemügyre
vennünk azokat az eszmetörténeti mozgásokat, melyek a forradalom előtt
zajlottak le, s melyeknek tükrében a forradalom se tűnik egyébnek, mint
egyszerű példának a történelmi folyamatosság törvényére és az állandóan
ható erők működésére.
Ha Franciaországnak tényleg nem sikerült az, ami más országoknak
igen, és ha az átmenet a feudális és arisztokratikus társadalmi formáról az
ipari és demokratikus formára csakugyan megrázkódtatásokkal járt, ennek
oka nem a kor emberében keresendő, hanem azokban a viszonyokban,
amelyekbe beleszületett. Míg despota királyaik külföldön győzni tudtak, a
francia nemzet otthon is elfogadta uralkodóit. De a katasztrófák rövid
szüneteiben már fel-feltünedeztek a forradalmi gondolkodás első jelei. Bár
a janzenisták lojálisak voltak és türelmesek, híres jogtudósuk, Domat, aki
filozófus is volt, úgy maradt meg az utókor emlékezetében, mint aki a kor
kaotikus jogtudományában a ráció elsőbbségének visszaállításáért küzdött.
Szent Tamástól – mert az ő iskolájához tartozott – megtanulta, hogy a
törvényhozás a népért és a nép által való, s hogy a rossz királyok
trónfosztása nemcsak jog, de kötelesség is lehet. Azt hirdette, hogy a
törvényalkotásnak a józan ész alapjaira kell helyezkednie, ahelyett, hogy a
szokásokra hagyatkozna, és hogy elveit egy örök törvényből kell meríteni.
A magasabb rendű törvény elvének megjelenése már a forradalom előjele.
Egyetlen, csak pozitív törvényekre alapított kormány sem állhat meg
előtte, és olyanfajta eredeti, univerzális és elidegeníthetetlen jogokból
fölépülő rendszer felé mutat, mint amilyet a Nemzetgyűlés jogászai, akik
Domat tanítványai voltak, alkotmányuk első részében megalkottak.
A nantes-i ediktumnak köszönhetően a protestánsok határozottan
royalistának számítottak, olyannyira, hogy a tolerancia apostolaként ismert
Bayle még annak visszavonása után, rotterdami száműzetésében is
megőrizte lojalitását. Ellenfele, Jurieu, bár hittudósként intoleráns volt,
politikáját tekintve liberális, aki Orániai Vilmos környezetében afféle
kontinentális whiggé vált. Azt tanította, hogy a hatalom a néptől
származik, és a népre száll vissza. A korona búcsút mondhat azoknak a
hatalmi jogosítványoknak, amelyekkel visszaél. A nemzet viszont nem
veszítheti el jogait. Csak a nép rendelkezik olyan autoritással, mely feltétel
nélkül legitim, és cselekedetei akkor is helyesek, ha egyébként nincs igaza.
Jurieu merész eszméi közül a leghatásosabbak Bossuet válaszának áttetsző
borostyánkövében kristályosodtak ki, s sorsuk a klasszikus halhatatlansága
lett, csak hogy idővel annak a doktrínának a kialakulásához járuljanak
hozzá, amely szerint a demokrácia semmiért nem tehető felelőssé, és
mindenképp utat kell nyerjen.
Maultrot, a kor legkiválóbb jogtudora 1790-ben háromkötetes
munkában fejtette ki, miben áll a nép király feletti hatalma, s ebben –
mások számára nehezen hozzáférhető forrásokra hivatkozva –
megmagyarázta, miként igazolja a kánonjog 1688 elveit, és hogyan cáfolja
az Isten kegyelméből való uralkodás modern vívmányát. Könyve
hozzájárul a papság forradalomhoz fűződő viszonyának megértéséhez, és
megérteti rövid ideig tartó népszerűségük okait.
Az irodalmi oppozíció igazi elindítója Fénelon volt. Nem volt sem újító
kedvű reformer, sem addig ismeretlen igazságok felfedezője, csak
egyedülállóan független szellem és a legintelligensebb szemtanú. Ő volt az,
aki átlátott az udvar fellengzős képmutatásán, és tudatára ébredt annak,
hogy Franciaország a romlás útjára tévedt. Vele kezdődött a lelkiismeret
lázadása, még mielőtt a királyság dicsőségének fényét egyetlen felhő is
elhomályosíthatta volna. Nézetei különös tisztánlátásából és kifinomult
emberismeretéből fakadtak. Megtanulta, hogy a kormányzás által fölvetett
problémákat, csakúgy mint a magánéletben tanúsított magatartást, az
erkölcsök világos követelményeivel kell összevetni, és mindenki másnál
távolabb merészkedett ama egyszerű, de kockázatos gyakorlatban, hogy
mindent a felvilágosult erény elvárásai szerint ítéljen meg. Ha mindent ő
sem tudott a politikáról és a nemzetközi tudományosságról, arra mindig
képes volt, hogy megmondja, mi lenne elvárható egy hipotetikusan
tökéletes embertől. Fénelon a keresztény Európa polgára, de eszméi
függetlenek hazájától és egyházától, és legmélyenszántóbb gondolatait
pogányok szájába adja. Szeretett volna saját hitéhez is hű maradni, s
ugyanakkor vitapartnereivel is méltányos lenni. Nem értett egyet sem a
hatalom lemondatásával, sem a hibák megbüntetésével, és kijelentette, az
egyháznak nem győzelemre, de szabadságra van legnagyobb szüksége.
Barátai, Fleury és Chevreuse révén támogatta a protestánsok visszahívását,
és mindenkinek az általános tolarenciát javasolta. Azt szerette volna, ha a
világi hatalom elkülönül az egyházi érdekektől, mivel a túlzott védelem
vallási szolgasághoz, az üldözés pedig vallási képmutatáshoz vezet. Voltak
pillanatai, amikor úgy tűnt, lépései megközelítik azt a terra incognitát, ahol
az egyház és az állam különválik.
Azt írta, a történésznek semlegesnek kell maradnia saját hazája és más
országok közötti vitákban, és ugyanezt a fegyelmet várta el a politikusoktól
is, mert a patriotizmus nem mentesítheti az egyént az egész emberiség
iránti kötelezettségei alól. Ezért nem lehet egyetlen háború sem igazságos,
kivéve azt, amire a szabadság ügye kényszerít bennünket. Fénelon azt
szerette volna, ha Franciaország feladja mindazokat az ebül szerzett
hódításait, melyekre oly büszke, és különösen azt, ha kivonul
Spanyolországból. Elismerte ugyan, hogy a spanyolok elfajzottak és
gyengeelméjűek, de semmi sem igazolhatja azt, ami megbontja az
erőegyensúlyt és veszélyezteti a nemzetek biztonságát. Számára úgy tűnt,
Európa reménye Hollandia, és azt gondolta, a szövetségeseknek igazuk
volt, amikor a francia uralkodóházat kiűzték Spanyolországból –
ugyanazon az alapon, hogy semmiféle érvelés nem tehette volna jogossá II.
Fülöp számára Anglia elfoglalását. Remélte, hogy hazáját alaposan
megleckéztetik, mert félt, hogy a siker rossz hatással lehet a győztes
franciák lelkületére. Jogosnak ítélte, hogy Lajost arra kényszerítsék:
unokáját saját bűnös kezével fossza meg a tróntól.
Fénelon szerint a hatalom méreg, és mivel a királyok csaknem kivétel
nélkül rosszak, nem kellene kormányozniuk, csupán a törvényeket hajtsák
végre. Barbárokra valló viselkedésnek tartotta a példa és a szokás vak
követését. Civilizált társadalmat szilárd elvek alapján kell irányítani. Az
önkényuralomnak csak egy alkotmány, és semmi más nem vethet véget.
XIV. Lajost despotizmusa gyűlöletessé és megvetendővé teszi, és ez az
ország által elszenvedett minden szerencsétlenség kiváltó oka.
Ha a nemzetnek visszaadnák az őt jogszerűen megillető hatalmat, még
önerejére támaszkodva megmenthetné magát, viszont az abszolút hatalom
visszafordíthatatlanul elpusztítja saját alapjait, s egy olyan forradalmat vált
ki, mely ahelyett hogy korlátozná, tökéletesen le fogja rombolni. Noha
Fénelon nem kívánja feláldozni sem az arisztokráciát, sem a monarchiát,
rokonszenvvel szemléli annak a mozgalomnak a különböző irányzatait,
melynek megjelenését oly nagy félelemmel vetítette előre. Azok közé
tartozik, akik szerint létezik a természeti állapot, de azt gondolja, a civil
társadalom nem azonos a primitivitás állapotával, hanem épp a vadságból a
gazdálkodásba való átmenet eredményeképp jön létre. A kormányzás
kötelezettségét helyi és központi népgyűlésekre ruházná, teljes
iparszabadságot követel és törvényesen biztosított oktatást, mert a
gyermekek először az államhoz tartoznak, és csak másodsorban a
családhoz. Nem mond le arról a reményéről, hogy az emberek parlamenti
határozatok által megjavíthatók, és abbéli hite, hogy a közintézmények az
egyéni jellem alakításának eszközei, már a távoli jövővel rokonítja.
Ő a forradalmi gondolkodás platóni alapítóatyja. Igazi nézeteit kevesen
ismerték, emlékét mégis sokan őrizték; bár néhányan arról panaszkodtak,
hogy hatása bomlasztó erejű volt, és hogy az egyházat semmivel sem
oltalmazza jobban kegyessége és kiválósága, mint az államot szabadsága
és igazságossága. Közkeletű az a nézet, mely szerint XVI. Lajosnak ősei
bűnei miatt kellett vesznie. Nem azért pusztult el, mintha az általa örökölt
hatalom túlzott lett volna, hanem mert addigra már e hatalmat aláásták és
hitelét eljátszották. Fénelon egyike volt azoknak, akik a hatalom rossz hírét
keltették. Őelőtte még a legrátermettebbek is – mint Bossuet, sőt Bayle is –
egyfajta tisztelettel tekintettek a monarchiára. Fénelon a pályája zenitjére
ért hatalommal fordult szembe, és minden kiválósága dacára
kíméletlenebbül bánt el XIV. Lajossal, mint Voltaire tanítványai a romlott
XV. Lajossal. Vele kezdődik a gúnyolódás és megszégyenítés évada.
Ifjabb kortársainak legjobbjai az ő példáját követték, és ellenzéki
kritikájukat vallási motívumokra építették. Őkét nevezte Dubois bíboros
olyan álmodozóknak, akik ugyanazt az álmot álmodják, mint a kimérák
rabja, a cambrai-i érsek. Hatásuk a század közepe táján Franciaországban
beálló változások fényében persze elhomályosul.
 Attól kezdve a hitetlenség annyira elterjedt, hogy még azok is, akik nem
voltak nyíltan a hit ellenségei, mint mondjuk Montesquieu, Condillac vagy
Turgot, eltávolodtak a kereszténységtől. Ennek következményei a
politikában is érezhetők voltak. Olyan emberek, akik nem tulajdonítottak
nagy jelentőséget egyházi kérdéseknek, soha nem tehettek szert határozott
álláspontra egyház és állam viszonyának ügyében, soha komolyan meg
nem vizsgálták, milyen feltételekkel lehet vallást alapítani vagy
felszámolni, egyháznak birtokot adományozni vagy attól megfosztani, soha
még csak azt sem tudhatták meg, létezik-e egyáltalán olyan általános
megoldás vagy elv, melynek alapján az ilyen problémákat kezelni lehetne.
Tudatlanságuk a forradalom egy adott fordulópontján döntő jelentőségűnek
bizonyult. Az állam és egyház közti viszony elmélete szorosan kapcsolódik
a tolerancia elvéhez, és e tárgyban a XVIII. század ritkán emelkedett
egyfajta következetlen, zavaros és tudománytalan nézet fölé. Mert a vallási
szabadság fogalmába a vallás és a szabadság jellegzetességei egyaránt
beleértendők, a közvélemény tényleges formálói viszont e tényezők
egyikét soha nem vették szemügyre a pártatlan vizsgálódás módszereivel.
Nekik jobban megfeleltek a vallási bizonyosság érveinél a kétségeket
alátámasztó érvek, és úgy próbáltak túllépni az intolerancián, hogy
lemondtak a kinyilatkoztatás dogmájáról, mint ahogyan a
boszorkányüldözéstől az ördög létének kétségbevonásával szabadultak
meg. Liberalizmusuknak azonban van egy szépséghibája, mert a hittől
elszakadt szabadság olyan szabadság, amely épp lényege javát veszítette el.
A probléma nem olyan összetett, a megoldás kevésbé radikális, és nem
annyira mélyenszántó. Már akkor voltak tehát olyan írók, akik – kissé
felületesen – ugyanazt a meggyőződést vallották magukénak, amit
Tocqueville nevezett alaptételnek: azon nemzetek, amelyek nem
rendelkeznek a vallás önuralomra (autonómiára) nevelő erejével,
készületlenek a szabadságra.
A reform korai szakaszában a francia hagyományokat követte, a
reformerek a társadalom meglévő formáját kívánták működőképessé tenni,
felhasználva a parlamentek arisztokráciáját, újjáélesztve a rendi gyűlés és a
tartományi gyűlések intézményét. De az elképzelés, hogy az ősi úton
kellene járni, és hogy az új Franciaországot a régi alapjain kellene
felépíteni, arra világított rá, hogy az intézmények egykori egészséges
fejlődése megfeneklett, újjáélesztésük lehetetlen. Ha a középkori állam
egyáltalán felvirágoztatható, gyümölcseit más országokból kell begyűjteni,
ahol e korai kezdemények már beértek. Az első és legfontosabb teendő a
külföldi példa követése volt: ezzel kezdődött az, amit XVIII. századnak
ismerünk. Az először Voltaire által hangoztatott angol fölényre
Montesquieu további bizonyítékokat sorjáztatott. Angliában ugyanis
röviddel azelőtt olyan kormányzati rendszert hoztak létre, mely erősebb
volt, mint azok az intézmények, melyek ősi alapokon álltak. Csaláson és
hitszegésen alapult, a jogbiztonságot mégis megingathatatlanabbá tette,
mint ahogy az a legitimitáson, az ősi leszármazáson és a vallási
szentesítésen nyugvó rendszer alatt valaha is lehetségesnek bizonyult. Arra
a szokatlan hitre épült, hogy teológiai véleménykülönbségek nem
feltétlenül gyengítik az állam erejét, mi több: a politikai nézeteltérések
megtűrésében rejlik virágzásának titka. Azok a kétes jellemű emberek, akik
a változások élére álltak, és akik 60 év nagyobb részén át uralkodtak,
összeesküvések és rebelliók ellenére sikeresen fenntartották a közrendet,
kiépítették az állami hitel lenyűgöző rendszerét, és az európai háborúkban
is győzedelmeskedtek. A jakobita doktrína, amely az európai monarchiák
elvi alapjául szolgált, francia fegyverek támogatását élvezte, mégsem
sikerült megingatnia a trón új birtokosát. Egy nagy kísérletre egy nagy
felfedezés tette fel a koronát: a századok bölcsességével dacoló újítás
megvetette lábát, és a forradalom a stabilitás biztosabb princípiumává vált,
mint a hagyomány.
Montesquieu vállalta magára a feladatot, hogy e zavarba ejtő tényt a
politikaelmélet számára hasznosítsa. Számára azért volt ez olyan fontos,
mert ennek tudatában megbékélhetett a monarchiával. Pályája kezdetén
úgy hitte, a királyok csak bajt hoznak, méghozzá fölöslegesen, és hogy
idejük lejárt. Walpole Angliájában tett látogatása során talált rá arra a
megoldásra, hogyan kaphatnak haladékot. Még mindig azt állította, hogy a
köztársaság az erények igazi hazája, erényen pedig az egyenlőség
szeretetét és az önmegtagadást értette. De megismert egy olyan királyságot,
amelyet a korrupció virágoztatott fel. Azt mondta, a királyság
megkülönböztető jegye nem az erény, hanem a becsület,11 amit egyszer úgy
jellemzett, mint ami lehetővé teszi, hogy majdnem minden kihágást
büntetlenül követhessenek el. Anglia dicsőítése azért nem okozott nagyobb
károkat a francia patriotizmusnak, mert annak a nevezetes elméletnek a
köntösében jelent meg, amely intézményeket és jellemet barométerrel és
földrajzi szélességgel magyarázott. Montesquieu körülnézett maga körül és
külföldön is, de nem tekintett messzire. Bámulnivaló leleményessége,
amellyel minden pozitív tényre magyarázatot talált, néha összezavarta a

11
A montesquieu-i „honneur” hagyományos fordítása ugyan „becsület", helyénvalóbb
azonban a „rang” használata. (H. Balázs Éva közlése, a szerk.)
kiváltó okot a magyarázattal. Annyi sok mindent hoz fel privilégiumok
védelmére, hogy majdnem elfeledkezik arról az osztályról, amely
mindettől meg van fosztva, és bár nem viseltetik barátsággal a papsággal
szemben, elfogadja kiváltságaikat. Úgy véli, csak az arisztokrácia mentheti
meg a monarchiákat, és az teszi Angliát is minden más országnál
szabadabbá. Tőle származik a híres konzervatív tétel, amely szerint a siker
azon múlik, tudjuk-e, mennyi időt vesz igénybe. Műveinek legtisztább
whig tétele – az állampolgári kötelesség bűnné válik, ha elhomályosítja az
általános emberi kötelességet – viszont Fénelontól ered.
Szabadságfelfogása gótikus típusú, nem telhetetlen. De munkájának
mottója, Prolem sine matre creatam, azt a célt szolgálta, hogy jelezze: az
egyetlen dolog, ami igazán hiányzik, az a szabadság. Az adózásra, az
egyenlőségre, a hatalmak megosztására vonatkozó tételeinek egyike-
másika 1789-ben rövid ideig hatással volt az eseményekre. Ám az a
figyelmeztetése, hogy a törvényhozás veszélyesebb lehet, mint a
végrehajtó hatalom, nem talált meghallgatásra. A Törvények szelleme
1767-ben vesztette el jelentőségét, Rousseau befolyásának növekedtével. A
szerző gondolkodása ugyanis az általa ismert társadalmi keretek között
mozgott, és nem vette számításba a közelgő demokráciát. Biztosította
Hume-ot, hogy nem lesz forradalom, mert a nemesekből hiányzik a civil
kurázsi.
Többet sejtett meg d'Argenson, aki 1745-ben külügyminiszter lett, és
belülről ismerte a politikát. Mivel ragyogó kortársánál kevésbé volt
kompromisszum kész, megállás nélkül dolgozott alapvető változásokat
ígérő tervein, ezért a legelső tollforgató volt, akinek írásaiból 1789
rendszerét kiolvashatjuk. Előtte már mások is észlelték a küszöbönálló
forradalom közeledtét, ám d'Argenson volt az, aki megmondta, hogy Párizs
utcáin a papok lemészárlásával fog elkezdődni. Ezek a szavak 38 évvel
később a St. Germain-apátság kapujánál váltak valóra. A Stuart
trónkövetelő híveként az angol hatástól teljesen mentes volt; nem az angol
deistáknak vagy a whigeknek, hanem az egyház megosztottságának és
intoleranciájának tulajdonította a hitetlenség szellemét, melyet az egyházra
és az államra nézve egyformán veszélyesnek tartott. Európában általában
azt gondolták, hogy 1688 a nonkomformisták lázadása volt, és az whigeket
egészen Anna haláláig a presbiteriánusokkal azonosították. Ebből könnyen
lehetett arra a következtetésre jutni, hogy egy-egy élesebb teológiai
konfliktus nagyobb társadalmi megrázkódtatást is okozhat. D'Argenson
már 1743-ban azt a rettenetes víziót festi az olvasó lelki szemei elé, hogy
az állam darabokra szakad szét, és végzetét már oly bizonyosnak látta,
hogy azon gondolkodott, más uraknál keres menedéket. Legszívesebben a
nemest, a papot és a jogászt is lemondatta volna, és hatalmukat a
tömegeknek ajánlotta volna föl. Noha a politikaelmélet még
gyermekcipőben járt, a felvilágosodás hajnalának fényében az ésszerű
szabadságot kívánta megteremteni, s az osztályok és vallások teljes
egyenlőségét – ami már az ideális politika. A világot nem a pergamennek
és a szerzett jogoknak kellene kormányoznia, hanem a tiszta észnek, mely
a bonyolulttól az egyszerűbb felé halad, és mindent el fog söpörni, ami az
állam és a demokrácia közé áll, rábízva a nemzet minden részére önnön
ügyeinek intézését. Mindent lelkesen megváltoztatna, kivéve a monarchiát,
amely egyedül képes minden mást megváltoztatni. Egy tanácskozó testület
soha nem emelkedhet tagjainak átlagos színvonala fölé. Nem túl ostoba,
nem is túl bölcs. Minden jó lenne, ha a király a filozófia és az igazság
ellenállhatatlan bajnokává válna, és a reform ügyében serénykedne. Az ő
királya azonban XV. Lajos volt. D'Argenson oly kevés dolgot talált
megőrzésre méltónak, hogy nem hőkölt vissza a legáltalánosabb ítéletektől
és az elvont állításoktól sem. Egy későbbi generációhoz sorolja
racionalizmusa; szokás, előítélet és a birtoklás jogának semmibevétele; az
a maximája, mely szerint minden emberről feltételezhető, hogy megérti
azt, ami érdekében áll, és amiért felelős; a demokrácia, az egyenlőség és az
egyszerűség iránti elkötelezettsége; s a köztes hatalmak iránti mélységes
ellenszenve. Előre jelzett eseményeket, anélkül, hogy előkészítésükben
részt vett volna, hisz írásai közül a legeredetibbek csak korunkban váltak
ismertté.
Miközben Montesquieu, az élő írók legjobbjaként, hírneve csúcsán
beérte azzal, hogy a múlt eseményein tűnődjön, a párizsi szemináriumban
volt egy hallgató, aki azt tanította az embereknek, hogy reményeiket a
jövőbe vessék, törekvéseikkel azt próbálják alakítani, és 23 évesen már
megelőzte korát. Turgot papnak tanult még, amikor kijelentette, hogy az
emberi élet alaptörvénye az egyre feljebb jutó növekedés és a haladás.
Számunkra, a tudomány korában, már nehéz elképzelni a kereszténységet a
haladás elve nélkül, és abbéli törekvése nélkül, hogy a lelkeken kívül a
társadalmat is tökéletesítse. Pedig erre a gondolatra csak fokozatosan jutott
az egyház. A bűn terhe alatt roskadozva az emberek hozzá voltak szokva
az elkorcsosulás tudatához; minden generáció tagjai bevallották, hogy
szüleiknek érdemtelen gyermekei; ezért várták oly türelmetlenül a véget.
Lucretiustól és Senecától Pascalig és Leibnizig található persze néhány
olyan elszórt és visszhang nélküli megjegyzés, amely szerint a fejlődés a
tökéletesedés irányába tart, és a fáklya, mely kézről kézre jár, egyre
fényesebben világít, de ezek tökéletlen, hatás nélkül maradt töredékek.
Turgot érdeme, hogy a gondolat egyetlen pillanat alatt megszokottá és
ismerőssé, gondolkodó koponyákban pedig hatóerővé vált, miközben az új
tudományok támogatásul melléje szegődtek. Turgot mélyebb jelentőséget
tulajdonított a történelemnek, egységbe foglalta tendenciáját és irányát,
folytonosságot látott mozgás, s fejlődést puszta változás helyett. Az az
előrehaladás, amire ő gondolt, legalább annyira erkölcsi jellegű volt, mint
amennyire intellektuális, és minthogy nyíltan azt vallotta: korának
gazemberei egy korábbi században fölszentelt példaképek lehettek volna,
számításaiban figyelmen kívül hagyta az emberi esendőséget. Analízise
feltáratlan mélységeket hagyott a jövendő felfedezőire, Lessingre, és még
inkább Hegelre, de megtanította az emberiséget arra, hogy a jövőtől mást
reméljen, mint amit a múlt adott, mert jobb lesz, és hogy elmúlt korok
tapasztalata sok mindenre oktathat és figyelmeztethet, de nem szabad, hogy
az vezessen és ellenőrizzen minket. Munkássága elsősorban a
történelemtudomány számára volt hasznos, de olyan fegyvert kovácsolt,
amelynek hatalmában áll eltörölni mindazt, amit a történelem létrehozott:
az egész meglévő világrendet. A haladás hipotézisét elfogadva az új
mindig továbblép a múlton; a történelem a testet öltött tökéletlenség, és a
eljövendő napoknak a történelem előli menekvés lett a jelszava. A mester
tanítványa, Condorcet szerint a világot úgy szabadíthatjuk fel, ha minden
írott emléket elégetünk.
Turgot szerényebb volt annál, hogy ilyen túlzásba essen, a
történelemben csak törvénye igazolását kereste. Teológiai tanulmányai
során bukkant a bizonyítékokra. Nem sokkal később megtagadta azokat,
mondván: képtelen arra, hogy álarcot viseljen. Amikor Guizot
gonosztevőnek nevezte Lemennais-t, amiért ledobta csuháját és
szabadgondolkodó lett, Scherer, akinek életútja bizonyos fokig hasonló
volt, megjegyezte: „Aligha sejti, mit fizet érte az ember”. A hirtelen
átváltozáson Turgot látszólag különösebb küzdelem nélkül esett át. A
nyomdászat feltalálása óta véghezvitt legnagyobb vállalkozás, az
Enciklopédia ez időben jelent meg, Turgot is szerzője volt. De szakított
alkotótársaival, mert nem akarta, hogy olyanokkal hozzák kapcsolatba,
akik nyíltan hirdetik, hogy tagadják a kinyilatkoztatott vallást; Diderot és
Raynal szónokias paradoxonjai sem voltak ínyére. A fiziokraták között lelt
otthonra, akiket az összes többi szellemi csoportosulástól az különböztetett
meg, hogy ők konzisztens nézeteikből egy összefüggő rendszert építettek
fel, és hogy a politikai gazdaságtan legtöbb elfogadott tételét ismerték már,
igaz, hogy tevékenységük véget is ért azzal, hogy előkészítették a talajt
Adam Smithnek. Mégis azért különösen fontosak számunkra, mert a
politikaelméletet az akkor létrejövő közgazdaságtanra alapozták. Egy
évszázaddal előbb Harrington ugyan már látta, hogy a kormányzás
művészete rendszerré egyszerűsíthető: de a francia közgazdászok
mindenkit megelőztek módszerükkel: ha rendelkezésükre állt egy nagy
halom összetett és bizonyított igazság, amely a politikával kapcsolatos, és
az ő kompetenciájukba tartozott, e részigazságok érvényét egész
rendszerükre kiterjesztették. Így náluk az alkotmányt ugyanazok a merev
elvek kormányozták, mint az erszényt. Azt mondták: egy ember
legszentebb tulajdona a munkája. Még a tulajdonhoz fűződő jogot is
megelőzi, mert azoknak, akik semmi mással nem rendelkeznek, ez
egyetlen tulajdonuk. Ezért mindenkit szabaddá kell tenni arra, hogy a
legmegfelelőbben élhessen vele. Az egyik embernek a másik életébe, a
társadalomnak tagjai életébe, az államnak alattvalói életébe való
beavatkozását a lehető legalacsonyabb szintre kell csökkenteni. A hatalom
csak azért avatkozhat be, hogy csökkentse a beavatkozást, hogy védje az
egyént az elnyomástól, vagyis az ő érdekeit nem szolgáló szabályozástól.
A kormányzat legitimitásának első feltétele a szabad munka, és ennek
következménye, a szabad kereskedelem. Hadd történjenek a dolgok a
maguk természetes módja szerint. Kormányozza önmagát a társadalom,
hisz az állam irányító feladata csak az, hogy segítse a természetet saját
törvényei végrehajtása során. A kormány nem lehet önkényes, de elég
erősnek kell lennie ahhoz, hogy megakadályozza mások önkényes
cselekedeteit. Ha a legfőbb hatalom túlságosan korlátozott, a másodlagos
hatalmak ütik fel fejüket, és ők válnak elnyomókká. A hatalom
szupremáciáját hasztalan mérsékelni. Az uralkodót inkább fel kell
világosítani, ahelyett, hogy megkötnék kezét; egy embert könnyebb
fölvilágosítani, mint sokat. Az ellenzék által ellenőrzött, kiegyensúlyozott
és kontrollált kormányzat elvi lehetetlenség, az abszolutizmus viszont
magasabb célok elérésének szükséges feltétele lehet. Csak a központosított
hatalom, és semmi más nem győzhetné le azokat az akadályokat, melyek a
fiziokraták által elképzelt reformok útjában állnak. Azok az emberek, akik
csak a közjóért munkálkodnak, szükségszerűen megsértenek minden eltérő,
önálló osztályérdeket, és bolondok lennének, ha az egyetlen erőt
semmisítenék meg, amelyre még számíthatnak, hisz ezzel lemondanának
minden olyan eszköz használatáról, mellyel még elejét vehetnék azon
bajoknak, melyek elkerülhetetlenül bekövetkeznének, ha a dolgokat a
vélekedések kiszámíthatatlan működésére és a tömegek indulataira bíznák.
Nem magáért szerették az abszolút hatalmat, de úgy számoltak, ha öt évig
szabadon élhetnének vele, Franciaországot szabaddá tehetnék.
Megkülönböztették az önkényuralkodót és a teljhatalmú, de személytelen
államhatalmat.
A bűnbánó monarchia kora volt ez. A királyok a köz legelső szolgáivá
váltak, akik végrehajtják a nép javára azt, amit az emberek nem képesek
önmagukért megtenni; olyan reformmozgalom alakult ki, amely több ízben
sikeres és intelligens vezetést eredményezett. Olyan emberek számára, akik
tudták milyen kimondhatatlan szenvedést és balsorsot hoztak a rossz
törvények, és akik állandó rettegésben éltek a műveletlen és szervezetlen
tömegektől, a felülről érkező reform eszméje kívánatosabbnak tűnt a
Newcastle és North által vezetett, mindenkor a brit földbirtokos érdekét
védő parlamentáris kormányzásnál. A közgazdászok nyilvánvalóan és
bevallottan kevésbé voltak liberálisak, mint Montesquieu, mert élesebben
szembesültek a kor bajaival, valamint a roppant méretű és fundamentális
változások szükségletével. Azon voltak, hogy az abszolutizmus önnön
kezével lásson saját művének lerombolásához. A fiziokraták nem ellenfelei
voltak, hanem tanácsadói, és azt remélték, hogy tanácsaikkal a természetét
is megváltoztathatják. Az elidegeníthetetlen szabadságok azok, amik a
nemzetet gazdaggá teszik – minden más ebből következik. A kór
túlságosan elhatalmasodott ahhoz, hogy a szenvedő magát kúrálhassa ki, a
segítségnek bajai okozójától kellett származtatnia. Az a hatalom, amely a
rosszat elkövette, még elég hatékony volt ahhoz, hogy jóvátehesse azt. Az
átalakítás, mely magában véve sokkal nehezebb, mint a megőrzés, azért
nem tűnt annyira félelmetesnek, mert abból állt volna, hogy egy sötétebb
kor istentelen művét felszámolják. Missziójuknak tehát nem azt tekintették,
hogy új törvényeket hozzanak, mert ezt a feladatot Isten nem bízta az
emberekre, hanem azt, hogy megfogalmazzák a társadalom működésének
inherens törvényszerűségeit, és hogy lehetővé tegyék azok érvényesülését.
A közgazdászok épp olyan pontosan meg tudták határozni a társadalom
és a politika szerkezeti hibáit, mint a Nemzetgyűlés elektorai húsz évvel
később, és csaknem minden kérdésben a gyógymódot is meg tudták
nevezni. De meggyőződésük volt, hogy Franciaország újjászületésének
egyetlen lehetséges módja egy olyan megmozdulás, amely – a nemzeti
karakterből kiindulva – félelmetes következményekkel járna. Széles körű
népoktatásról álmodtak, mert előkészítetlen fülek süketek a jótanácsra. A
politikai igazságok olyan nyilvánvalóvá tehetők, hogy a jól értesült
közönség véleménye legyőzhetetlen lesz, és minden hatalmi visszaélést
lehetetlenné tesz. A zsarnoksággal szembeszállni annyi, mint szövetségre
lépni az egekkel; s minden olyan dolog zsarnoki, ami a szabadság
természetes rendjével össze nem egyeztethető. Mert a társadalom
mindössze felügyeli a jogok biztosítását; nem ő adományozza és így nem
is vonhatja vissza azokat. A jogok a kötelességekből egyenesen
következnek. Mivel az igazság is csak a tévedések leleplezése és az
ellenvetések megsemmisítése révén válhat meggyőzővé, az igazság
legfontosabb védőbástyája a szabadság. A társadalom nem az ember
akaratán, hanem az ember természetén és Isten akaratán alapszik; az isteni
útmutatás követése pedig minden esetben meghozza elmaradhatatlan
gyümölcsét. A szenvedők szenvedésének enyhítése minden embernek
kötelessége és személyes ügye.
Ezt a szellemiséget vallotta magáénak e nevezetes csoportosulás, és
közülük is kiváltképp Mercier de la Riviére, aki Diderot szerint egyes-
egyedül birtokolta birodalmak biztonságának és boldogságának igaz és
örök titkát. Turgot valóban megbukott hivatalában, de tekintélye nem
csorbult, és nevének varázsos csengése a forradalom kitörésekor mindenki
másét felülmúlta. Habozás nélkül elvetették azt a javaslatát, hogy a koronát
használják fel az állam megreformálására, hatása mégis kimutatható a
Nemzetgyűlés számos rendeletében, és ez a hatás két igazán emlékezetes
alkalommal egyáltalán nem volt szerencsésnek nevezhető. A csoport egyik
legfontosabb dogmájának számított, hogy a gazdagság igazi forrása a föld,
vagy – miként Asgill mondta – az embernek csak a földdel van dolga.
Amikor Franciaország nagy része nemzeti tulajdonba került, az embereket
annál könnyebb volt meggyőzni, hogy a föld szolgálhat az állami hitel és a
számlálatlan mennyiségben kibocsátott assignata biztosítékául. Egy hitelt
érdemlő és hamarosan általunk is megvizsgálandó álláspont szerint a
forradalom résztvevői akkor kerültek egymással szembe, amikor – Anglia
és Amerika példájával ellentétben – a franciák az egy és oszthatatlan
törvényhozás mellett voksoltak. Ez a pennsylvaniai modell volt, melyet
Voltaire a világ legjobb kormányzatának nevezett. Franklin egy orákulum
tekintélyévei támogatta az állam alkotmányát, Turgot pedig lelkes európai
népszerűsítője lett.
Az első Nemzetgyűlésben sokáig küzdött egymással két elv: hogy a
király uralkodjon-e egy egalitárius demokrácia felett, vagy inkább magát
kormányozza a demokrácia – a királyon keresztül. Az első a Turgot
elképzelésének megfelelő, a másik a Rousseau eszméjéhez igazított
monarchia volt, s egy ideig az utóbbi került fölénybe. Rousseau egy
egyetlen városból álló kis köztársaság polgára volt, és ő azt vallotta, hogy
annak példáját alkalmazza a világ egészének kormányzására. Ez nem az a
Genf volt, amit a valóságban látott, hanem az, amit lényegi elvének
gondolt, s ami abból kifejlődött, az a Genf, amelyet az erdei kantonok és a
Landesgemeinde, nem pedig saját chartái tükrében látott. Az elképzelés az
volt, hogy a felnőtt férfiak összegyűlnek a piactéren, mint Glarus
földművesei a fák alatt, hogy saját ügyeiket intézzék, hogy hivatalnokaikat
kinevezzék és visszahívják, hogy hatalmi jogosítványokat
adományozzanak és vonjanak vissza. Egyenlők, hiszen minden embernek
pontosan ugyanannyi joga van érdekei védelmezésére, s ezt szavazata
biztosítja. Mindannyiuk biztonsága mindannyiuk kezében van
biztonságban, mert egyiküket sem ragadja magával a gazdagság önzésével
járó külön érdek hajszolása, és a torz nevelés következtében fellépő
különcködés sem jellemző rájuk. Valamennyien egyenlők lévén a
hatalomban, és mert szándékaik is megegyeznek, jogos indok nem létezik,
amely néhányukat arra kényszeríthetné, hogy elváljanak a többségtől és
kisebbségbe tömörüljenek. Létezik viszont egy olyan ki nem mondott
megegyezés, hogy semmilyen csoportérdek sem kerekedhet az egész
közösség érdeke fölébe, és hogy a kisebbségek mindig engedelmeskedni
fognak a többségnek. A törvényalkotáshoz nincs szükség eszes emberekre,
mert minden baj forrásai az eszes emberek és az ő törvényeik. A természet
akkor már hasznosabb segítőtárs, mint a civilizáció, mert a természet
Istentől származik, és az ő alkotásai jók; a kultúra pedig az embertől,
akinek az alkotásai annak arányában válnak egyre rosszabbá, ahogy
eltávolodik a természetes ártatlanságtól, ahogy vágyai elhatalmasodnak
rajta, ahogy egyre kifinomultabb élvezeteket hajszol, és ahogy egyre több
felesleges dolgot halmoz fel. Ezzel az egyenlőtlenséget, az önzést és a
közösségi szellem megbomlását idézi elő.
Ebből a Svájc bizonyos részein rejtetten mindig is létező elképzelésből
hihető és könnyen megérthető fokozatokon át kifejlődött az a teória, amely
szerint az emberek teremtőjük kezéből ártatlanul kerülnek ki, eredetileg
egyenlők; amely szerint az egyenlőség állapotából a civilizáció irányába
tartó fejlődés az erénytől a bűnhöz, és a szabadságtól az önkényuralomhoz
vezető út; s amely szerint a nép szuverén, s hatalmak adományozása és
elvétele útján kormányoz. Egy egyén vagy egy osztály tévedhet, elárulhatja
a köz ügyét és érdekét, de a nép, amely szükségszerűen őszinte, igaz és
megvesztegethetetlen, nem tévedhet. Minden olyan kormánnyal szemben
jogos az ellenállás, mely esendő, mert elfogult, de senkinek nincs joga
olyan kormány ellen föllépni, amely a népé, s a nép által kormányoz, mert
a népnek nem lehet ura és bírálója, és megilleti a végső és kizárólagos
döntés joga. A népfelkelés minden olyan elnyomott társadalom
kötelessége, amit hamis elvre vagy megszegett szerződésre alapítottak,
viszont kötelező az engedelmesség azokban az egyedül legitim
társadalmakban, amelyek a népakaraton nyugszanak. A természet
törvényeivel szemben nincs privilégium, és a nép egészének hatalmával
szemben nem létezik jog. Anélkül, hogy túl sok más érvet felhasznált
volna, Rousseau ezzel az érvrendszerrel alkalmazta a tiszta demokrácia
eszméit a nemzetek kormányzására.
A történelem egyik legnyilvánvalóbb és legközismertebb ténye
bizonyítja, hogy egy város direkt önkormányzatát nem lehet egy
birodalomra kiterjeszteni. Olyan megoldás ez, amely nem nagyon jut túl a
szomszéd községen. Vagy az egyik kerület kormányozza a másikat, vagy
mindkettőt valaki más, akit e célra választottak. Mindkét megoldás
alapelvekkel ütközik. Az alávetettség a demokrácia nyílt megtagadása; a
képviselet ugyanez közvetetten. Úgyhogy egy angol éppúgy elfogadta a
parlamentnek való alávetettséget, mint Lausanne a Bernnek, vagy Amerika
az Angliának való kiszolgáltatottságot, ha belenyugodott az adózásba, és a
törvény előírásai szerint csak hétévente egyszer nyerte vissza szabadságát.
Ezért Rousseau, hűen a svájci példához csakúgy, mint a saját elméletének
logikájához, föderalista volt. Svájcban, amennyiben egy kanton egyik fele
nem ért egyet a másikkal, vagy a vidék a várossal, természetesnek tartják,
hogy elválnak útjaik, hogy a közakarat ne nyomhassa el a kisebbséget, így
– Rousseau szerint – az önkormányzó közösségek sokszorozódása egyfelől
a véleményeltérések kiküszöbölésének eszköze, másrészt a szabadság
biztosítéka volt. Helvétius is a segítségére sietett azzal a gondolatával,
hogy az emberek természettől fogva nemcsak egyenlők, de egyformák is,
és hogy a társadalom a különbözőségek kialakulásának oka; amiből az
következik, hogy törvények által és neveléssel minden kívánatos cél
elérhető.
Rousseau nevéhez fűződik a világ legerőteljesebb politikai elmélete.
Nem állíthatjuk, hogy jól tud érvelni, de az bizonyos, hogy tudta, hogyan
tüntethetné fel érveit meggyőzőnek, kielégítőnek, sőt szükségszerűnek, és
olyan, prózában eladdig sohasem tapasztalt ékesszólással és szenvedéllyel
írt, amire még Bolingbroke és Milton sem volt képes. Könyvei az első
jeladások voltak az általános felforgatásra, és éppoly végzetesnek
bizonyultak, a köztársaság mint a monarchia számára. Noha a társadalmi
szerződés és az ellenállási jog tézise őrizte meg nevét, hatását pedig
extremitásának és rendszerezettségének köszönheti, kései írásai mély
politikai bölcsességről árulkodnak. Gondolatai nem újdonságerejükkel
vagy eredetiségükkel hatnak. Együtt vagy külön-külön véve, de mind
ismerős már, és elolvashatók a Rousseau-t közvetlenül megelőző Wolff
iskolájának műveiben, az angol polgárháború ideológusainál, a jezsuita
kazuisták írásaiban, akik Algernon Sidney kedvencei voltak, protestáns
ellenfeleiknél, Duplessis Mornay-nál és a skótoknál, akik utolsó
skolasztikusunkat, Major of St. Andrews-t hallgatták, aki az
egyházszakadás idején kelt elméleteket újította fel.
Ez az egyházszakadás felbomlasztotta és szétszakította az egyházat, és
egy politikai forradalomra is alkalmazható modell szerint építette újjá.
Végül, Rousseau egyes tételei az arisztotelészi Politika korai értelmezőinél
lelhetők fel, melyet éppen az első parlament korszakában fedeztek fel újra.
Rousseau akkor ment a legmesszibbre, amikor kimondta a nép
csalhatatlanságának doktrínáját. Jurieu azt tanította, hogy a nép nem tehet
semmi rosszat. Rousseau ezt úgy módosította, hogy mindig kifejezetten
igaza van. Mint a legtöbb eszme, ez is a középkorig nyúlik vissza. Amikor
felmerült a kérdés, hogy milyen biztosítékai lehetnek a hagyományozott
igazság megőrzésének, ha a püspöki kar megosztott, a pápai szék pedig
betöltetlen, azt a választ találták, hogy a tömegek biztosan megőrzik a
hitet. Alcuinnal egyidős a „nép szava Isten szava” aforizmája, melyet a
demokrácia korát megelőző időszak legnagyobb írói közül Hooker és
Bossuet újított fel, és napjainkban Newman ugyanezt a tézist használta fel
fejlődéselméletének alátámasztására. Rousseau nem tett mást, mint hogy a
tételt az államra alkalmazta.
A közvélemény mindenhatóságának eszméje amúgy is egyre
népszerűbbé vált a nemzeti adósságok emelkedésével, és ahogy az állam
hitelezői egyre fontosabbá váltak. Többet jelentett már a nemes
vadembernél és a bűntelen dél-tengeri szigetlakónál, és különbséget tett a
nagy tömegeket vezérlő ösztön és a kevesek számító bölcsessége között.
Jelentősége abban állt, hogy megmutatta a képviseleti kormányzás
legsúlyosabb fogyatékosságát. A hatalom egyenlősége könnyen sugallhatja
a tulajdon egyenlőségét; a szocializmus mozgalma azonban korábban
kezdődött, és nem szorult Rousseau támogatására. A forradalom idején
néha hivatkoztak olyan komoly elméletírókra is, mint Mably és Morelly,
de a tulajdonviszonyok átalakítása tőlük függetlenül zajlott le.
Sokkal jelentősebb volt az Itáliából érkező hatás, mert az olaszoknak,
Vico, Giannone és Genovesi révén, saját 18. századuk volt. A feudalizmus
problémájának megoldásában Szardínia megelőzte Franciaországot, Arthur
Young is igazolja, hogy a Lipót főherceg által életbeléptetett intézkedések
tíz év leforgása alatt megkétszerezték Toscana termelését; a milánói
Firmian grófot Európa egyik legjobb hivatalnokaként tartották számon.
Egy másik milánói, Beccaria büntetőjogi reformja által vált a francia
közvélemény formálójává. Európa jogtudományának két régi szégyenfoltja
volt: az a meggyőződés, hogy az igazság kiderítésének legbiztosabb módja
a kínzás, és az, hogy az igazságszolgáltatás elrettentő hatása nem
igazságosságától, gyorsaságától vagy bizonyosságától, hanem
súlyosságának mértékétől függ. Még a 18. században is, például Mária
Terézia vagy II. József büntetőrendszerei barbárnak nevezhetők. Ezért van
az, hogy semmilyen más támadás nem irányult biztosabban a bevett
szokások ellen, mint épp az, amelyik az igazságszolgáltatást vette célba.
Arra késztette az embereket, hogy ráébredjenek: a hatalom gyűlöletesen
ostoba és még gyűlöletesebben kegyetlen, hogy a hatalmon lévő
kormányok elvetemültek, hogy az isteni és emberi törvények védelmezői
és végrehajtói bűnösebbek, mint vádlottjaik. A múltat ördögi hatalmak
uralmaként bélyegezték meg, és büntetlen bűnök hosszú lajstromával
vádolták. Mivel a jogban többé nem létezett semmi szent, nem volt
könyörület a jog könyörtelen védelmezőivel szemben; s ha bosszúálló
kezekre jutottak, végzetük semmivel sem volt szörnyűbb annál, amit
megérdemeltek. Olyan emberek vettek részt e humanitárius mozgalomban,
mint Brissot és Marat, akik a későbbiek során erőszakosságukkal tűntek ki.
Azt követelték, azok kerüljenek hatalomra, akiket nem szennyezett be a
felhalmozódott becstelenség áradata. Új törvényeket, új politikai erőket,
egy új dinasztiát szerettek volna látni.
Mivel a valláshoz is a kegyetlenség képzete társult, az új eszméket
felvonultató mozgalom ezen a ponton a kereszténység elleni keresztes
háborúvá lett. Meslier atya egyik könyve, melyet már részben ismertek e
korban, de amelyet először 1864-ben nyomtatott ki teljes egészében
Strauss, a bosszúálló hitetlenség harsonáját fújta meg; egy másik abbé,
Raynal pedig abban reménykedett, hogy a papságot az oltárok romjai
fogják maguk alá temetni.
Így az a mozgalom, mely Fénelon idején figyelmeztetésekkel és
tiltakozással kezdődött, a megőrzés nemes hevületével; mely két tervet is
kidolgozott a változásra: egyet a korona által, egyet a korona ellenére
végrehajtott reformra, a bosszúállás vad csatakiáltásaival és tűz és kard
szenvedélyes követelésével ért véget. Ha ilyen sok gondolati szál
találkozik össze a pusztítás eszméjében, ez magyarázattal szolgálhat arra az
egyetértésre, mely akkor volt tapasztalható, amikor a rendi gyűlés összeült,
s arra a robbanásra, mely 1789 reformjait követően, 1793 romjain
bekövetkezett. Nincs konfliktus, mely kibékíthetetlenebb lenne, mint az,
ami egy alkotmány és a felvilágosult abszolutizmus, a régi törvények
eltörlése és az újak megsokszorozódása, a képviseleti és a közvetlen
demokrácia, az ellenőrző és a kormányzó szerepet betöltő néphatalom, a
szerződéssel és a mandátummal uralkodó királyok között feszül.
És mégis, mindezeket a nézeteket egyformán liberálisnak nevezték;
Montesquieu-ét, mert intelligens tory volt; Voltaire-ét, mert a papságot
támadta, Turgot-ét, mert reformer volt, Rousseau-ét, mert demokrata, s
Diderot-ét, mert szabadgondolkodó volt. Pedig az egyetlen közös bennük
az, hogy semmibe vették a szabadságot.
(Ford.: Horkay Hörcher Ferenc)
ARTHUR YOUNG:
Nacionalizmus
Vannak korok, amikor a lázas szellemi tevékenység az emberek
életviszonyainak átfogó változásakor elkerülhetetlenül szenvedéssel
párosul. Ilyenkor az elmélkedés és a képzelet tehetségével megáldott
emberek egy ideális társadalomról való elmélkedésben keresik az
orvosságot, vagy legalább a vigaszt, a gyakorlatban legyőzhetetlennek
bizonyult nehézségekre. A költészet mindmáig ragaszkodik ahhoz a
gondolathoz, hogy a világ valamely térben vagy időben távoli pontján, a
nyugati szigeteken vagy Árkádiában, él egy ártatlan és sorsával elégedett
nép, amely mentes a civilizált élet minden romlottságától és nyűgétől, és
valóra váltotta az aranykorról szóló legendákat. A költők feladata persze
koronként nem sokat változik, és ideális világuk jellegzetességei is
hasonlók; amikor azonban filozófusok próbálják – képzeletbeli államokat
tervezve – inteni vagy reformálni az emberiséget, céljuk sokkal
határozottabb és közvetlenebb, köztársaságuk pedig nem csupán modell, de
a szatíra eszköze is. Platón és Plótinosz, Morus és Campanella azokból az
építőanyagokból alkották meg tetszetős társadalmaikat, amelyek a létező
társadalmak épületéből kimaradtak. Őket épp ezek a hiányosságok
inspirálták. Az Állam, Utópia és a Napállam eszméje lázadást jelentett a
dolgok azon rendje ellen, melyet a szerzők tapasztalatból tanultak meg
elítélni, s amelynek hibái miatt keresték ők az ellenkező végletben a
megoldást. De a filozófusok minden különösebb hatás nélkül maradtak, és
az irodalomtörténetből soha nem léptek át a politikatörténetbe. Ahhoz
ugyanis, hogy egy politikai eszme az emberiség nagy tömegei fölött
hatalomra tegyen szert, többre van szükség az elégedetlen elmélet
leleményességénél. Egy filozófus rendszere a gyakorlatban csak kisszámú
fanatikus állampolgári hűségére lehet hatással, nem egész népekére; és
noha az elnyomás miatt ismételten ki-kitörnek erőszakos felkelések, ezek
leginkább egy fájdalomtól szenvedő ember vonaglásához hasonlíthatók,
mert hiányzik belőlük az alaposan átgondolt szándék és a megújulás
gyakorlati terve, ha a meglévő hibák észleléséhez nem társul a boldogság
újfajta felfogása.
Jól példázza ezt a vallás története. Van egy alapvető különbség a késő
középkori szekták és a protestantizmus között, amely fontosabb azoknál az
analógiáknál, amelyeket a reformáció előfutárainak tekintett rendszerek
mutatnak, és amely elegendő magyarázatot ad az utóbbinak a többi
mozgalomhoz viszonyított vitalitására. Míg Wycliffe és Husz csak a
katolikus tanítás bizonyos elemeivel helyezkedett szembe, Luther az
egyház autoritását teljes egészében tagadta, olyan függetlenséggel
ajándékozva meg az egyéni lelkiismeretet, amely – s ez előrelátható volt –
kompromisszumot nem ismerő ellenálláshoz vezetett. Hasonló különbséget
figyelhetünk meg egyfelől a németalföldi felkelés, az angol polgárháború,
az amerikai függetlenségi háború, vagy a brabanti felkelés, másfelől a
francia forradalom között. 1789 előtt a lázadásokat konkrét sérelmek
váltották ki, és határozott panaszokkal, valamint olyan elvekre történő
hivatkozással indokolták őket, melyeket minden ember elismert.
A viták során néha új elméletek is felbukkantak, de ezek
véletlenszerűek voltak, és az önkényuralom elleni legfőbb érv továbbra is
az ősi törvényekhez való ragaszkodás maradt. A francia forradalommal
beállt változás lényege, hogy a társadalom mint olyan mindig is létező
hiányosságai és igazságtalanságai által kiváltott indulatok újból és újból
energikus erőkként törnek felszínre a civilizált világban. Spontán és
agresszív erők ezek, nincs szükségük sem prófétákra, hogy hirdessék, sem
bajnokokra, hogy képviseljék őket; népszerűek, ésszerűtlenek és
majdhogynem ellenállhatatlanok. A forradalom hozta ezt a változást,
részben doktrínái, részben az események közvetett hatása révén.
Megtanította az embereket arra, hogy a jog legfőbb kritériumának saját
vágyaikat és akaratukat tekintsék. A hatalmi viszonyok gyors váltakozása –
melynek során minden párt sorra a tömegek támogatásának megnyerésére
törekedett, gondolván, a tömeg a siker legfőbb letéteményese –
hozzászoktatta a tömeget ahhoz, hogy önkényesen és engedetlenül járjon
el. Annyi kormány bukása, s a területek oly gyakori újraosztása minden
egyezséget megfosztott a kikezdhetetlenség méltóságától. Hagyomány és
preskripció megszűntek a hatalom védőbástyái lenni; azok az intézkedések,
amelyek a forradalmakhoz, a háborús győzelmekhez és a
békeszerződésekhez kapcsolódtak, egyformán figyelmen kívül hagyták a
történelmi jogokat. A kötelesség ugyanis nehezen választható el a jogtól, és
a nemzetek megtagadják az engedelmességet azokkal a törvényekkel
szemben, melyek védelmet nyújtani nem képesek.
A világ ilyetén állapotában elmélet és cselekvés szorosan összefügg, és
a gyakorlat hiányosságai könnyen vezetnek a létezővel ellentétes
rendszerek születéséhez. A szabad akarat birodalmában a természetes
fejlődés szabályszerűségét az ellentétek harca tartja fenn. Az ellenhatás
impulzusa az embert gyakran egyik végletből a másikba taszítja. Egy
messzi, ideális cél elérésére irányuló törekvés, mely a képzeletet
nagyszerűségével, az értelmet egyszerűségével ejti foglyul, olyan energiát
ébreszt, melyet nem tudna kiváltani egy racionális, lehetséges cél, amit
sok, egymással ellentétes igény korlátoz, és amely ezért csak arra
törekszik, ami ésszerű, praktikus és igazságos. Az egyik véglet vagy túlzás
a másikat igazítja helyre, és a tömegek esetében a hiba is az igazsághoz
visz közelebb, azáltal, hogy egy vele ellentétes hibát egyensúlyoz ki. A
keveseknek nincs ereje ahhoz, hogy segítség nélkül nagy változásokat
tudjanak végrehajtani; a sokaságnak viszont nincs hozzá bölcsessége, hogy
a tiszta igazságot válassza vezérlőelvéül. Ahol a betegség sokféle,
egymástól eltérő alakban támad, ott nincs egyetlen meghatározható
ellenszer, amely mindenkinek a baját orvosolná. Egy olyan tömeget,
amelyik sok és különféle panaszra keres gyógyírt, mindenre alkalmazható
orvosságot, amely megannyi különleges helyzetben is hatna, csak egy
elvont eszme, vagy egy ideális állapot vonzereje egyesíthet a közös
cselekvés idejére. Ezért van az, hogy olyan hamis elvek, amelyek magukba
ötvözik az emberiség elítélendő és igazságos törekvéseit, a nemzetek
társadalmi életének normális és szükséges alkotóelemeivé válhatnak.
Az ilyenfajta elméletek mindaddig jogosak, amíg határozott és
világosan körülírt gondok leküzdésére szolgálnak. Ellenzéki helyzetben
hasznosak, figyelmeztetésként vagy fenyegetésképp, a létező dolgok
megváltoztatását segítendő, és arra, hogy a rossz tudatát ébren tartsák. Nem
szolgálhatnak azonban a civil társadalom újjáépítésének eszközeként,
ahogy az orvosság sem szolgálhat étekül; de sikerrel befolyásolhatják azt,
megmutatván azt az irányt, ha nem is a mértéket, amelyet a reformnak
követnie kell. A dolgok azon rendjét opponálják, amely az uralkodó
osztályok önző és erőszakos hatalmi visszaélései nyomán alakult ki azáltal,
hogy a világ természetes fejlődését mesterségesen visszaszorították, s
amely híján van bármifajta ideális elemnek vagy morális célnak. A
gyakorlati túlzások abban különböznek az elmélet szélsőségeitől,
amelyeket kiváltanak, hogy önkényesek és erőszakosak, míg az utóbbiak,
noha azok is forradalmiak, ugyanakkor javító szándékúak is. Az egyik
esetben a jogsértés szándékos, a másikban elkerülhetetlen. Általános
jellemvonása ez annak a küzdelemnek, amely a fennálló rend és a
legitimációját tagadó lázító elméletek között folyik. Három fontosabb
ilyenfajta elmélet van, amely vitatja a hatalom-, a tulajdon- és a területi
elosztás adott módját, és ennek megfelelően az arisztokráciát, a
középosztályt, illetve a birodalmi uralkodási formát támadja. Ezek: az
egyenlőség, a kommunizmus és a nacionalizmus elmélete. Noha közös
forrásból fakadtak, rokon bűnöket támadnak, és sok szállal kapcsolódnak
egymáshoz, nem egyszerre születtek meg. Rousseau hirdette meg az elsőt,
Babeuf a másodikat, Mazzini a harmadikat. Megjelenését tekintve a
harmadik a legújabb, jelenleg is ez a legvonzóbb, és jövendő hatalmát
illetőleg is a legígéretesebb.
A régi európai rendszerben a nemzetek jogait sem a kormányok nem
ismerték el, sem a nép nem követelte. Az uralkodó családok érdeke
döntötte el a határokat, nem a nemzeteké; a nép vágyait az igazgatásban
általában teljesen figyelmen kívül hagyták. Ahol minden szabadságot
elnyomtak, a nemzeti függetlenség igényét szükségszerűen elhanyagolták,
és Fénelon szavaival egy hercegnő egy-egy királyságot tartott
kelengyéjében. A 18. században a kontinens belenyugodott a testületi
jogok ilyetén semmibevételébe, hisz az abszolutizmus hívei csak az
állammal törődtek, a liberálisok pedig csak az egyénnel. A kor népszerű
elméleteiben az egyháznak, a nemeseknek és a nemzetnek nem volt helye;
s ez utóbbiak sem alkottak elméletet a maguk védelmére, hisz nyíltan nem
támadta őket senki. Az arisztokrácia megőrizte kiváltságait, az egyház
tulajdonát; és a dinasztikus érdek, bár elnyomta a nemzetek természetes
hajlandóságait, s függetlenségüket is romba döntötte, integritásukat végig
megőrizte. A nemzeti érzület Akhillesz-sarka sértetlen maradt. Ha egy
uralkodót megfosztanak öröklött koronájától, és elfoglalják birtokait azt
minden királyságra nézve kártékonynak tartották volna. Ez veszélyes
példát szolgáltatott volna az alattvalóknak, hisz megfosztotta volna a
királyt méltósága támadhatatlanságától. Háború idején, mivel nemzeti ügy
nem forgott kockán, senki sem próbálta a nemzeti érzületet felkorbácsolni.
Az uralkodók egymás iránti udvariassága egyenes arányban állt az
alacsonyabb rendek iránti megvetésükkel. Ellenséges hadseregek
parancsnokai szívélyes üdvözleteket váltottak; elkeseredettségnek vagy
izgalomnak nyoma sem volt; a csatákat parádéhoz illő pompával és
rettentő önérzetesen vívták. A háború művészete lassú és tudós játékká
vált. A monarchiákat nem csak az érdekek természetes közössége kötötte
össze, de a családi szövetségek is. Néha egy házassági szerződés egy
végeérhetetlen háború kezdetét jelezte, míg a családi kapcsolatok gyakran
szabtak gátat az ambícióknak. Miután 1648-ban lejárt a vallásháborúk
kora, már csak olyan háborúkat vívtak, melyeknek kiváltó oka örökség
vagy gyarmat volt, vagy olyan országok ellen hadakoztak, amelyeket
egyébként kormányzási rendszerük kivont a dinasztikus államok közös
törvényei alól, és amelyeket e tény nemcsak védtelenné, de ellenszenvessé
is tett. Anglia és Hollandia volt ez a két ország, míg Hollandia meg nem
szűnt köztársaság lenni, s míg Angliában az 1745-ös jakobita felkelés
legyőzésével be nem fejeződött a koronáért vívott küzdelem. Egy ország
azonban továbbra is kivétel maradt; volt egy király, aki nem nyert
bebocsátást a királyok közösségébe.
Lengyelország nem rendelkezett a stabilitás azon garanciáival, amelyek
a dinasztikus kapcsolatokra és a legitimitás elvére épültek mindenütt, ahol
házassággal vagy örökséggel lehetett koronára szert tenni. A dinasztikus
abszolutizmus korszakában az a király, akinek ereiben nem folyt királyi
vér, s a nemzet által adományozott korona, rendellenességnek, mi több,
gyalázatnak számított. Az ilyen országot intézményeinek természete zárta
ki az európai rendszerből. Olyan vágyat gerjesztett, amit lehetetlenség volt
kielégíteni. Nem adott Európa uralkodóházainak semmiféle reményt, hogy
állandóan erősíthetik pozícióikat az uralkodóival való házasságok révén,
vagy hogy hagyaték formájában vagy örökösödés által megszerezhetnék a
trónt. A Habsburgok a francia Bourbonokkal küzdöttek Spanyolország és
az Indiák birtoklásáért, Itáliáért a spanyol Bourbonokkal, a birodalomért a
Wittelsbach-házzal, Sziléziáért a Hohenzollern dinasztiával. Itália és
Németország területének feléért rivális házak háborúztak. De egyikőjük
sem reménykedhetett abban, hogy vereségeiért a kárpótlást, vagy hatalma
növekedését egy olyan országban találja meg, ahol házasság és származás
nem számított jogos trónigénynek. Ahol nem tudtak tartósan örökölni, ott
minden választáson intrikák révén próbálták megszerezni a győzelmet. A
szomszédok, miután kiversengték magukat, ki-ki saját hívét támogatva
jelöltként, végül megfelelő eszközt találtak a lengyel állam végső
felszámolására. A keresztény hatalmak mindaddig egyetlen nemzetet sem
fosztottak meg politikai létezése lehetőségétől, és bármennyire is semmibe
vették a nemzeti érdekeket és vonzódásokat, annyi gondot mindig
fordítottak a bűnök leplezésére, hogy a törvényeket képmutató módon
kiforgatták. De Lengyelország felosztása a leplezetlen erőszak
megnyilvánulása volt, elkövetői nemcsak a nép érzelmeivel, de az
államjoggal is nyíltan szembeszálltak. A modern történelem során először
történt meg, hogy egy nagy államot elnyomtak, és egy egész nemzetet
felosztottak az ellenségei.
Ez a híres lépés, a régi abszolutizmus legforradalmibb tette, ébresztette
fel Európában a nacionalizmus elméletét, azzal, hogy egy ki nem mondott
jogot nyílt törekvéssé, egy természetes érzelmet politikai követeléssé
alakított. „Egyetlen bölcs vagy becsületes ember sem” – írta Edmund
Burke – „érthet egyet ezzel a tettel, és nem gondolhat rá anélkül, hogy
belássa: egyszer még nagy szerencsétlenség forrása lesz ez minden ország
számára."12 Ettől kezdve volt egy nemzet, amely állammá egyesítését
követelte – mintha egy lélek lett volna, mely testet keresve vándorol, hogy
újra kezdhesse életét; és most először hangzott föl a kiáltás, hogy az
államok elrendeződése igazságtalan, hogy határaik természetellenesek, és
hogy egy teljes népet fosztottak meg attól a jogától, hogy független
közösséget alkosson. Mire az ellenfelek mindent elsöprő tekintélyével
szemben ezt hatékonyan meg lehetett fogalmazni, mire az ország utolsó
felosztását követően a lengyelek elegendő energiát gyűjtöttek ahhoz, hogy
legyőzzék a hosszas alávetettség megszokását, és azt a közmegvetést,
amelyet Lengyelország egykori zűrzavaros állapotaival vívott ki, addigra a
régi európai rendszer már romokban hevert, és helyén egy új világ
körvonalai bontakoztak ki.
Két ellenfele volt annak a régifajta despotikus politikának, amelynek a
lengyelek áldozatul estek – az angol szabadság szelleme, és a francia
királyságot saját fegyvereivel leromboló forradalom doktrínái. Ezek
kétféleképp, egymással is ellentétes módon cáfolták azt az elméletet, hogy
a nemzeteknek nincsenek kollektív jogai. Korunkban a nacionalizmus
elmélete nemcsak a forradalom leghasznosabb segédeszköze, de az utolsó
három év mozgalmainak valóságos tartalma is. Forradalom és
nacionalizmus szövetsége azonban újabb fejlemény, az első francia
forradalom idején még elképzelhetetlen volt. A nacionalizmus modern
elmélete részben a forradalom törvényszerű konzekvenciájaként, részben
ellenhatásaként jött létre. Ahogyan azt a rendszert, amely a nemzeti
különbségek figyelembevételétől eltekintett, kétféle liberalizmus, a francia
és az angol típusú opponálta, úgy az a rendszer, mely a liberalizmusra épít,
két különböző forrásból eredhet, és vagy 1688, vagy 1789 örököse.
Amikor a francia nép felszámolta a fennálló hatóságokat, és saját urának
kiáltotta ki magát, Franciaország a felbomlás fenyegető rémével nézett
szembe: mert a közakaratot nehéz megérteni, és nem könnyű egyetértését
kivívni. „A törvények” – mondta Vergniaud, a király ítéletének vitáján –
„csak addig kötelezők, amíg a nép valószínű akaratát fejezik ki; a népet
megilleti a jog egyetérteni azokkal, vagy elutasítani azokat. A nemzeti
képviselet művének, a törvénynek meg kell szűnnie abban a pillanatban,
ahogy a nép kinyilvánítja ilyen irányú kívánságát.” Ez a doktrína
természetes elemeire bontotta a társadalmat, és azzal fenyegette az
országot, hogy ahány közösségből áll, annyi köztársaságra szakad. Mert az

Observations on the Conduct of the Minority (Észrevételek a kisebbség viselkedéséről).

12

Works. V. köt. 112. o.

igazi republikanizmus vezérelve az önkormányzat, melynek az egészben és
a részekben egyaránt meg kell valósulnia. Egy nagy kiterjedésű országban
ez az elv csak a különböző független közösségek egyetlen konföderációba
való egyesülése révén győzedelmeskedhet, mint Görögországban,
Svájcban, Hollandiában és Amerikában; ezért ha egy nagy köztársaság
nem a föderális elvet követi, annak nem lehet más eredménye, mint
egyetlen város kormányzása, ahogy azt Róma és Párizs, vagy kisebb
mértékben Athén, Bern és Amszterdam példája mutatja; más szóval egy
nagy demokráciának az egység érdekében föl kell áldoznia az
önkormányzást, illetve csak a föderalizmus által tudja megmenteni azt.
A történelmi Franciaország egybeesett a francia állammal, amely
századok során alakult ki. A régi uralkodó hatalmat megdöntötték. A helyi
hatalomra viszolygással és félelemmel tekintettek. Az új központi hatalmat
az egység újfajta felfogására kellett alapítani. A társadalom eszményéül
szolgáló természeti állapotot tették meg a nemzet alapjává; a hagyomány
helyébe a származást helyezték, és a francia népet fizikai képződménynek
tekintették; nem történelmi, hanem etnológiai egységnek. Egy olyan
egység meglétét feltételezték, mely független a képviselettől és a
kormányzattól, teljesen független a múlttól, és amely bármely pillanatban
képes véleményének hangot adni, illetve azt megváltoztatni.
Sieyès szavaival szólva nem Franciaországba, hanem valamilyen
ismeretlen országba jutott a nemzet. A központi hatalom csak annyiban
volt a hatalom birtokosa, amennyiben a köznek engedelmeskedett, számára
sem volt megengedett az általános érzülettől való eltérés. A közérzület,
melynek saját akaratot tulajdonítottak, az Egy és Oszthatatlan Köztársaság
eszméjében testesült meg. Ez az elnevezés arra utalt, hogy a rész nem
beszélhet vagy cselekedhet az egész nevében, hogy van egy hatalom, mely
az Állam fölött áll, mely megkülönböztethető, sőt független annak
tagjaitól; vagyis a történelem során először fejezte ki egy elvont nemzet
eszményét. Ily módon a múlt hatalmától megszabadult népfelség eszméje
egy, a történelem politikai hatásától független nemzet eszméjét segítette
világra. Az állam és a múlt autoritásának visszautasításából született. A
francia királyság mind földrajzilag, mind politikailag események hosszú
sorának eredményeként jött létre, és ugyanazok a hatások határozták meg
területét is, mint amelyek az államot megteremtették. A forradalom éppúgy
szembehelyezkedett azokkal az erőkkel és intézményekkel, amelyeknek
Franciaország határait köszönhette, mint azokkal, amelyektől kormányát
kapta. A nemzeti történelem minden kitörölhető nyomát és relikviáját
gondosan megsemmisítették: a közigazgatási rendszert, az ország fizikai
felosztását, a társadalmi osztályokat, a testületeket és társaságokat, a
súlyokat és más mértékegységeket, a naptárat. Franciaországot többé nem
kötötték azok a korlátok, melyek a történelem átkos örökségeként
származtak rá, s melyeket most károsnak ítélt; lehetősége nyílt arra, hogy
csak azokat ismerje el, melyeket természetesnek vélt. A nemzet
meghatározását is az anyagi világból kölcsönözte, és annak érdekében,
hogy a területi veszteséget elkerülje, ez a meghatározás absztrakcióból
fikcióvá lépett elő.
A mozgalom etnologikus jellegében benne rejlett a nemzeti elv. Innét
ered az a közkeletű megfigyelés, hogy a forradalom gyakoribb katolikus,
mint protestáns országokban. Valójában azt mondhatjuk, gyakoribb a latin,
mint a germán világban, hisz részben olyan nemzeti indítékkal függ össze,
mely csak ott jelenik meg, ahol érezhetően jelen van egy száműzendő
idegen elem, egy idegen birodalom nyoma. Nyugat-Európa két hódításon
esett át: egyszer a rómaiak, egyszer pedig a germánok foglalták el, így
kétszer kellett a betolakodók törvényeinek behódolnia. Mindkét
alkalommal föllázadt a győztes faj ellen; a kétféle reakció pedig –
miközben a kétféle hódítás természetének különbségét is magukon
hordozták – osztozott a birodalmi szemléletben. A római köztársaság azon
volt, hogy az alávetett nemzeteket homogén és engedelmes masszává
gyúrja; de az a hatalomkoncentráció, amire a prokonzuli hatalom szert tett
e folyamat során, megváltoztatta a köztársaság kormányzási módját is, és a
provinciák Róma elleni lázadása hozzájárult a császárság megalapításához.
A cézári rendszer addig soha nem látott szabadságot adott a provinciáknak
és a polgári egyenlőség státusára emelte lakosaikat, így megszűnt a faj
uralma más fajok felett, és az osztály uralma más osztályok felett. A
császárság intézménye azért részesült olyan kedvező fogadtatásban, mert
menedéknek látszott a római nép önhittségével és kapzsiságával szemben;
és legalábbis Galliában a Róma által terjesztett egyenlőségszeretet,
nemesgyűlölet és a despotizmussal szembeni tolerancia a nemzeti karakter
meghatározó vonásává vált. Azon nemzetek közül azonban, amelyeknek
életerejét a szigorú köztársaság megtörte, egyetlenegy sem rendelkezett
azokkal a feltételekkel, amelyek a függetlenséghez elengedhetetlenek, vagy
egy új történelmi korszak megteremtéséhez hozzájárulhatnak. Az
államszervező, a társadalom morális rendjét biztosító politikai képesség
kimerült, és a keresztény egyházatyák hiába kerestek a romok közt
legalább egyetlen nemzetet, melynek segítségével az egyház túlélhette
volna Róma hanyatlását. E pusztuló világ számára a nemzeti élet szükséges
új elemét a romboló ellenségek hozták. A barbárság árja egy időre
elborította e világot, majd az ár leapadt; s amikor a civilizáció határkövei
újra feltünedeztek, kiderült, a talajt friss, termékeny réteg fedi, s hogy az ár
jövendő államok és egy új társadalom csíráit vetette el. A vérátömlesztés
után politikai érzék és energia is támadt, amit nyilvánvalóvá tett az új faj
hatalma a régi fölött, s a lépcsőzetes szabadság rendszerének megalkotása.
Az egyenlőség általános jogai helyett, melyeknek tényleges élvezete
szükségszerűen a hatalomtól függ, azzal egyenesen arányos, az emberek
jogait különböző feltételektől tették függővé, melyek közül az első a
tulajdon megoszlása volt. A civil társadalom atomok formátlan
kavargásából osztályokba rendeződött szervezetté alakult, és fokozatosan
formát öltött a feudális rendszer.
A római megszállás alatt álló Gallia a Caesar és Klodvig közt eltelt öt
évszázad során olyannyira magáévá tette az abszolút hatalom és a
megkülönböztetés nélküli egyenlőség gondolatát, hogy a népet nehezen
lehetett kibékíteni az új rendszerrel. A feudalizmus idegen import maradt, a
feudális arisztokrácia idegen faj, és Franciaország köznépe mindkettő ellen
a római jogtudományban és a korona árnyékában keresett menedéket. Az
abszolút monarchiának – épp a demokrácia segítségével kibontakozó –
fejlődése a francia történelemnek szinte egyetlen állandó jellegzetessége. A
királyi hatalom, mely először feudális jellegű volt, vagyis a nagy
vazallusok és a különböző kiváltságok erősen korlátozták, annál
népszerűbb lett, minél abszolutisztikusabbá vált; s hogy az arisztokrácia
megtörése, a köztes hatalmak felszámolása mennyire a nép óhaja volt, azt
mutatja, hogy a trón bukása után a nép még energikusabban látott hozzá az
elkezdett munka kiteljesítéséhez. A monarchiát, mely a 13. századtól a
nemesség megzabolázásával volt elfoglalva, végül azért söpörte el a
demokrácia, mert túlságosan is sokat késlekedett, és nem volt hajlandó
származását megtagadva végleg romba dönteni azt az osztályt, amelynek
születését köszönhette. Mindazon jelenségek, melyek a francia forradalom
különleges karakterét adják – az egyelőség követelése, a nemesség és a
feudalizmus, valamint az ezekhez szorosan kötődő egyház gyűlölete, a
pogány példákra való állandó hivatkozás, a monarchia eltiprása, az új
törvénykönyv, a hagyománnyal való szakítás, és mindannak, ami a fajok
keveredéséből és közös tevékenységéből fakadt, egy ideális rendszerrel
való helyettesítése – mindez annak a reakciónak hétköznapi példatára,
mely a frank invázióval szemben megnyilvánult. A királyságot nem
gyűlölték annyira, mint az arisztokráciát, a privilégiumok ellen kevésbé
lázadoztak, mint az önkény ellen; a királynak is sokkal inkább hatalma
eredete, semmint az azzal való visszaélés miatt kellett elpusztulnia. A
monarchia – még ha senki nem is ellenőrzi – népszerű lehetett
Franciaországban, ha megszakította kapcsolatait az arisztokráciával, míg az
a kísérlet, hogy helyreállítsák a trónt, s főnemesekkel korlátozzák és
bástyázzák körül, megbukott, mert a támaszául szolgáló ősi germán
államalkotó elemek – az örökletes nemesség, a primogenitura és a
privilégiumok – többé nem voltak elfogadhatók. 1789 eszméinek lényege
nem az abszolút hatalom korlátozása, hanem a köztes hatalmak eltörlése.
Ezek a hatalmak és a belőlük élő osztályok a latin Európában barbár
eredetűek; az a mozgalom, amely magát liberálisnak nevezi, lényegét
tekintve nacionalista. Ha a szabadság lenne a célja, akkor azt az államtól
elkülönült, független és erős hatalmak révén érhetné el, s példáért Anglia
felé fordulna. De igazi célja az egyenlőség, s mint 1789-ben
Franciaországban, erőfeszítései arra irányulnak, hogy a germán faj által
meghonosított egyenlőtlenségeket megszüntesse. Ez az a cél, amelyet Itália
és Spanyolország is osztott Franciaországgal, innét származik a latin
nemzetek természetes szövetsége.
A mozgalom nemzeti jellegét a forradalmi vezérek eleinte nem ismerték
fel. Szólamaik a nacionalizmus eszméjével épp ellentétesnek tűntek. Azt
tanították, hogy bizonyos kormányzási elvek minden államra nézve
abszolút érvényűek, elméletükben kiálltak az egyén korlátlan szabadsága
és saját akaratának minden külső szükségszerűséggel vagy kényszerrel
szembeni elsőbbsége mellett. Mindez szembetűnően ellentmond a
nacionalista elméletnek, amely szerint bizonyos természeti erőknek kellene
meghatározniuk az állam karakterét, formáját és politikáját – így ott a
szabadság helyére a végzetszerűség kerül. Ennek megfelelően a nemzeti
érzület nem abból a forradalomból fejlődött ki, amelynek utóbb fontos
alkotórészévé vált, hanem először épp az ellen nyilvánult meg, amikor a
felszabadító törekvéseket elnyelte az uralomvágy, a köztársaságot pedig
felváltotta a császárság. Napóleon egy új erőt segített világra, amikor
Oroszországban a nemzetet támadta meg, amikor Itáliában a nemzetet
szabadította fel, Német- és Spanyolországban pedig a nemzettel
szembeszegülve kormányzott. Ezen országok uralkodóit vagy lemondatta
vagy elcsapta, és egy olyan közigazgatási rendszert vezetett be, mely
eredetét, szellemét és eszközeit tekintve is francia volt. A nép
természetesen ellene volt e változásoknak. A Napóleon ellen indított
mozgalom népszerű volt és spontán támadt, hisz a nép saját uralkodói távol
és tehetetlenek voltak; nemzeti is volt, hisz idegen intézmények ellen
irányult. Tirolban, Spanyolországban és később Poroszországban a nép
nem a kormánytól kapott indíttatást, hanem magától kerekedett föl, hogy
kiűzze az idegen hadakat és Franciaország forradalmi eszméit. Az emberek
a forradalom nemzeti jellegére kitörésekor még nem ébredtek rá, csak
hódításait követően. Az a három dolog, amit a császárság a legnyíltabban
nyomott el – a vallás, a nemzeti függetlenség és a politikai szabadság –
rövid időre szövetségre lépett, hogy lehetővé tegye a Napóleon bukását
hozó fölkelést. Ezen emlékezetes szövetség hatására a kontinensen olyan
politikai szellem vált uralkodóvá, amely ragaszkodott a szabadsághoz és
irtózott a forradalomtól, és arra törekedett, hogy a nemzet elsorvadt
intézményeit helyreállítsa, fejlessze és megreformálja. Azok az emberek,
akik ezeket a gondolatokat meghirdették: Stein, Görres, Humboldt, Müller
és de Maistre13, éppoly ellenségesen viszonyultak a bonapartizmushoz,
mint a régebbi kormányok abszolutizmusához, és leginkább azokhoz a
nemzeti jogokhoz ragaszkodtak, amelyeket mindkettő bitorolt, és
amelyeket a francia szupremácia megdöntésével reméltek visszaállítani.
Azzal az üggyel, mely Waterloonál győzedelmeskedett, a forradalom
barátai nem rokonszenveztek, mert ahhoz szoktak, hogy eszméikben
Franciaország ügyével azonosuljanak. A Holland gróf vezette whigek
Angliában, az Afrancessadók Spanyolországában, Murát hívei Itáliában és
a Rajnai Szövetség zelótái, akik forradalmi érzületű patrióták voltak,
sajnálták a francia hatalom bukását, és félelemmel tekintettek azokra az új
s ismeretlen erőkre, amelyeket a felszabadító háború hívott életre, s
amelyek éppoly fenyegetőnek tűntek a francia liberalizmusra nézve, mint a
francia hódítókra.
De a restauráció semmibe vette a nemzeti és népi jogokra vonatkozó
13
Van néhány érdekes gondolat a nemzeti elvről de Maistre gróf Állami irataiban:
„Először is, a nemzetek fontos szerepet töltenek be a világban, nem lehet őket semmibe
venni, vagy legdrágább érzéseikben, érdekeikben, jólétükben megsérteni. (...) Márpedig a
május 30-i szerződés teljesen tönkreteszi Savoyát; feldarabolja az oszthatatlant; három
részre oszt egy szerencsétlen, 400.000 lelket számláló nemzetet, mely nyelvét, vallását,
alkatát, meggyökeresedett szokásait, végül természeti határait tekintve egységes. (...) A
térképen semmiféle akadálya nincs nemzetek egyesítésének: a valóságban azonban más a
helyzet, léteznek beolvaszthatatlan nemzetek. (...) Véletlenül megemlítettem neki
[Nesselrode grófnak] az itáliai szellemet, melyről pillanatnyilag szó van; ő pedig így
válaszolt: »Igen uram; ám ez a szellem súlyos baj, mert felboríthatja az itáliai
berendezkedést.«” Correspondence diplomatique de Jean de Maistre (J. de Maistre
diplomáciai levelezése). II. köt. 7., 8., 21., 25. o. Ugyanebben az évben, 1815-ben Görres
azt írta: „Itáliában, akárcsak mindenfelé, a nép nyugtalan; valami nagyszerűt akar,
érzelmeket akar, melyek, ha nem is teljesen érthetők számára, képzeletét felszabadítják,
látóhatárát végtelenné tágítják. (...) Egyszerű természetes hajlam, hogy egy nép, mely be
van zárva természetes határai közé, a széttagoltságból az egyesülés felé törekedjen.”
Werke. II. köt. 20. o.
újonnan jelentkező igényeket. A kor liberálisai nem a nemzeti
függetlenség, hanem a francia intézmények formájában megnyilvánuló
szabadsággal voltak elfoglalva, és felhasználták a kormányok
nemzetellenes törekvéseit. Ők éppannyira késznek mutatkoztak föláldozni
a nemzet eszméjét saját eszményük oltárán, mint a Szent Szövetség az
abszolutizmus érdekében. Igaz, hogy Talleyrand Bécsben kijelentette, hogy
a lengyel kérdésnek minden más kérdést meg kell előznie, mert
Lengyelország feldarabolása az Európa által elszenvedett szörnyűségek
egyik első és legfontosabb okának bizonyult. Mégis a dinasztikus érdekek
győzedelmeskedtek. A Bécsben képviselt uralkodók mindannyian
visszanyerték birtokaikat, kivéve a szász királyt, akit megbüntettek
Napóleon iránti hűségéért; azok az államok azonban, amelyekben az
uralkodócsaládok nem voltak közvetlenül érdekelve – Lengyelország,
Velence és Genova – nem támadhattak föl; még a pápának is nagy
nehézségei támadtak, amikor vissza akarta nyerni az egyházi állam északi
határvidékét Ausztriától. A Bécsi Kongresszuson az ancien régime által
figyelmen kívül hagyott, a forradalomtól és a császárságtól is megtámadott
nacionalizmus mindjárt első bemutatkozása után elszenvedte legnagyobb
vereségét. Azt az elvet, amit Lengyelország első felosztása hívott életre,
amit a forradalom elméletileg alapozott meg, s amit a császárság egy
pillanatnyi görcsös erőfeszítésre késztetett, a restauráció –
következményeit tekintve oly messzire ható – tévedése érlelte konzisztens
eszmerendszerré, s ezt aztán a későbbiek során Európa fennálló viszonyai
tartották életben és igazolták.
A Szent Szövetség kormányai egyforma gondot fordítottak arra, hogy
ne csupán a rémisztő forradalmi szellemet hanem a restaurálásuk
érdekében segítségükre siető nemzeti szellemet is megtörjék. Ausztria,
amely semmivel sem volt lekötelezve a nacionalista mozgalomnak, és
amely 1809 után sikeresen megakadályozta annak feltámadását,
természetesen vezető szerepet játszott e terv végrehajtásában. 1815
végleges rendjének megzavarását, mindenfajta változtatási vagy
reformszándékot zendülésként ítélt el. E rendszer a kor pozitív törekvéseit
a negatívak segítségével nyomta el. Az ellenállás, amit a restaurációtól
Metternich bukásáig eltelt időben élt generáció életében ez kiváltott, s mely
újból jelentkezett azon reakció idején, mely Schwarzenberggel vette
kezdetét, s Bach és Manteuffel adminisztrációjával ért véget, a liberalizmus
egymással ellentétben álló formáinak különböző' kombinációjából eredt.
Az a gondolat, hogy a nemzeti követelések minden más jognál előrébb
valóak, a küzdelem egymást követő szakaszaiban fokozatosan emelkedett
abba az uralkodó szerepkörbe, melyet ma élvez az elkötelezett
forradalmárok köreiben.
Az első szabadságmozgalmat, a dél-európai Carbonarik mozgalmát,
semmiféle nemzeti elkötelezettség nem jellemezte, de mind
Spanyolországban, mind Itáliában a bonapartisták támogatására
számíthatott. A következő években 1813 ellentétes gondolatai kerültek
előtérbe, és egy olyan forradalmi mozgalom bontakozott ki a szabadság, a
vallás és a nemzet védelmében, amely sok szempontból szemben állt a
forradalom eszméjével. Mindezen törekvések egyesültek az ír kérdésben, a
görög, belga és lengyel forradalomban. Azok az érzelmek, melyeket
Napóleon megsértett, s melyek az ellene lázadókat fűtötték, a restauráció
kormányai ellen is felkelésre serkentettek. Előtte karddal, majd
békeszerződésekkel próbálták őket elnyomni. A nemzeti elv persze csak
erőt, igazságot nem adhatott e mozgalomnak, mely ennek ellenére –
Lengyelország kivételével – minden esetben sikeresnek bizonyult. Ezután
egy olyan időszak következett, amelyben aztán tisztán nacionalista
gondolattá sekélyesedett, azzal párhuzamosan, hogy az egyenjogúsítás
igényét a békeszerződés hatálytalanításáért folytatott agitáció váltotta fel,
és a keleti egyház zászlaja alatt kibontakozott a pánszlávizmus és a pán
hellenizmus. Ez volt a bécsi rendelkezésekkel szembeni ellenállás
harmadik szakasza. A békerendszer azért bizonyult elégtelennek, mert nem
tudta kielégíteni sem a nemzeti, sem az alkotmányos törekvéseket, amelyek
közül bármelyik a másikkal szembeni biztosítékként szolgálhatott volna,
ha nem is a nép, de az erkölcs szemszögéből. A nép először 1813-ban,
hódítói ellen kelt föl, legitim uralkodói védelmében. Nem nyugodtak bele,
hogy trónbitorlók kormányozzák őket. Az 1825 és 1831 közé eső
időszakban elhatározták, hogy nem tűrik tovább az idegenek bűnös
uralmát. A francia vezetés gyakorta jobb volt annál, aminek helyébe lépett,
de másoknak erősebb jogcíme volt az általuk bitorolt hatalomra, és a
nemzeti küzdelem először a legitimációért folytatott harc formáját öltötte.
A második szakaszból ez a tényező már hiányzott. A görögöket, belgákat
vagy lengyeleket nem hatalmukból kirekesztett uralkodók vezették; a
törököket, hollandokat és oroszokat nem trónbitorlókként, hanem
elnyomókként támadták – azért, mert rosszul kormányoztak, nem azért,
mert egy más fajhoz tartoztak. Aztán eljött az az idő, amikor a szöveg már
úgy módosult, hogy a nemzeteket nem kormányozhatják idegenek. Még a
legitim módon megszerzett és mérséklettel gyakorolt hatalmat is
érvénytelennek nyilvánították. A nemzeti jogok, a valláshoz hasonlóan, az
előzőekben is az érvrendszer részét képezték, és fontos fegyverként
szolgáltak a szabadságért folytatott küzdelemben, de most a nemzeti elv a
legfőbb követeléssé vált, amely önnön létét igazolja, amelynek számára az
uralkodók jogai, a nép szabadsága, a vallás védelme ugyan ürügyül
szolgálhatnak, de amely ezek híján is minden más, a nemzettől áldozatokat
követelő ügynél előbbre való.
A nemzeti elv útjának Napóleon után Metternich volt legfőbb
egyengetője: mivel a restauráció nacionalizmusellenes jellege Ausztriában
vált legszembetűnőbbé, ezért az osztrák kormánnyal szembeni ellenállás
során kristályosodott ki a nacionalizmus gondolatrendszere. Napóleon, aki
hadaira támaszkodott, s megvetette a morális érvek bevonását a politikába,
épp ezek miatt bukott el. Ausztria hasonló hibát követett el itáliai
tartományainak kormányzása során. Az Itáliai Királyság egyetlen állammá
egyesítette a félsziget egész északi részét. A nemzeti érzelmeket, melyeket
a franciák máshol elnyomtak, Itáliában és Lengyelországban épp saját
hatalmuk védelme érdekében támogatták. Amikor fordult a hadiszerencse,
Ausztria is ezt az új erőt használta föl a franciák ellen, amit épp azok
élesztettek föl. Nugent az olaszokhoz intézett proklamációjában arra
szólította fel őket, hogy váljanak független nemzetté. Ugyanaz a szellem
egymás után különböző urakat szolgált ki, és először a régi államok
lerombolásához, majd a franciák kiűzéséhez, utána Károly Albert alatt
ismét egy új forradalom kirobbanásához járult hozzá. A legellentétesebb
kormányformák nevében próbálták felhasználni, és minden pártot egymás
után hűen ki is szolgált, mert olyan elv, amely mindenkit egyesíteni tudott.
Úgy kezdődött, mint az egyik fajnak a másik faj feletti uralma elleni
lázadás – ez legenyhébb és legkezdetlegesebb formája. Később ugyanezen
elv hívei már minden olyan államot elítéltek, amely több fajt vont
felügyelete alá, míg végül olyan teljes és konzisztens elméletté állt össze,
amely szerint az állam és a nemzet határainak egybe kell esniük. Ahogy
Mill úr megfogalmazta: „a szabad intézmények szükséges feltétele
általában, hogy a kormányok határai nagyjából megegyezzenek a nemzetek
határaival."14
E gondolat külsődleges, történeti fejlődését – a homályos törekvéstől a
politikai rendszer tartópilléréig – annak az embernek az életútján
követhetjük nyomon, aki ezt az eszmét igazi hatóerővé tudta változtatni.
Giuseppe Mazzini volt ez az ember. Rájött, hogy a kormányok
intézkedéseivel szemben a Carbonari-mozgalom tehetetlen, ezért arra az

14
Considerations on Representative Government (Gondolatok a képviseleti
kormányzásról). 298. o.
elhatározásra jutott, hogy gyökeresen átalakítja a liberális mozgalmat,
azáltal, hogy a nacionalizmus talajára ülteti. A száműzetés a nacionalizmus
bölcsője, ahogy a liberalizmus iskolája az elnyomás; Mazziniben akkor
fogant meg az Ifjú Itália eszméje, amikor Marseilles-ben élt menekültként.
Ugyanígy a lengyel emigránsok is azért váltak a nemzeti mozgalmak
bajnokaivá, mert minden politikai jogot áthat a függetlenség eszméje,
ebben minden egyébként meglévő különbözőségük ellenére megegyeznek.
Az 1830-as évek táján az irodalom is hozzájárult a nemzeti eszme
kibontakozásához: „Ebben az időben zajlott le a nagy párviadal a
romantikus és a klasszikus iskola között” – így Mazzini –, „melyet a
szabadság és a tekintélyelvűség hívei közti küzdelemnek is tekinthetünk.”
A romantikus iskola Itáliában hitetlen, Németországban katolikus volt;
de mind a két helyen ugyanazt a hatást váltotta ki. A romantika támogatta a
nemzeti történelem és irodalom iránti érdeklődést: Dante ugyanolyan
tekintélynek számított az itáliai demokraták, mint a Bécsben, Münchenben
és Berlinben középkori megújulást követelők vezetői között. De sem az
emigránsok, sem az új iskola költői és kritikusai nem lehettek hatással a
tömegekre. Szektát alkottak, mely minden népszerűséget, rokonszenvet
vagy bátorítást nélkülözött. Olyan összeesküvők voltak, akiket nem közös
sérelem, hanem egy elvont eszme hozott közel egymáshoz; s amikor 1834-
ben, Savoyában „Egység, Függetlenség, Isten és Emberiség” jelszóval egy
felkelés zászlaját próbálták kibontani, a népet ugyancsak meglepték a
meghirdetett célok, és közömbösnek mutatkozott akkor is, amikor bukniuk
kellett. De Mazzini nem hagyott fel propagandamunkájával, és Giovine
Italia-ját Giovine Europa-vá fejlesztette, 1847-ben pedig megalapította
nemzetközi szervezetét, a nemzetek szövetségét. Megnyitó beszédében a
következőket mondta: „A népet az egység és a nemzet eszméje járja át… A
kormány formája nem internacionális, csakis nemzeti kérdés.”
Az 1848-as forradalom nemzeti célját ugyan nem érte el, de két okból is
a nemzeti eszme későbbi győzelmét készítette elő. Az első ezen okok közül
az osztrák hatalom itáliai visszaállítása volt. Ez egy minden addiginál
energikusabb új központosítást hozott, amely a szabadságnak még az
ígéretével sem kecsegtetett. Amíg ez a rendszer fennállt, a jog a nemzeti
követelések oldalán állt, melyeket Manin továbbfejlesztett, csiszoltabb
formában elevenített fel.
Az osztrák kormány politikája, mely a reakció tíz éve alatt nem tudta az
erőszak uralmát jogszerűvé alakítani, és szabad intézmények felállításával
megteremteni az állampolgári hűség feltételeit, negatív módon maga is
hozzájárult a nacionalizmus elméletének megerősödéséhez. 1859-ben
éppen ez fosztotta meg Ferenc Józsefet minden aktív támogatástól és
rokonszenvtől, hisz az ő tevékenységében szembetűnőbbek voltak a hibák,
mint ellenségeinek doktrínáiban. A nacionalizmus kibontakozásának igazi
lendületet azonban a demokrácia elvének franciaországi győzelme adott, s
az, hogy azt az európai hatalmak is elismerték. Az általános akarat
mindenhatóságának demokratikus elve ugyanis magába foglalja a nemzeti
eszmét is. „Nehéz elképzelni, egy embercsoport milyen más szabadsággal
rendelkezhetne, ha azzal nem, hogy szabadon határozza meg, a különböző
embercsoportok közül melyikkel szeretne társulni."15 Ez az a tett, mellyel
egy nemzet megalkotja önmagát. Az egységre szükség van ahhoz, hogy
kollektív akarat születhessen, de függetlenség is kell ahhoz, hogy ezt
érvényre is juttathassák. Az egység és a nemzeti elv még fontosabb
kritériuma a népfelség érvényesülésének, mint a királyok trónfosztása vagy
a törvények visszavonása. Ez utóbbi önkényességekre nem kerül sor, ha a
nép boldog, vagy a király népszerű, de ha egy nemzet, melyet a
demokrácia eszménye hat át, következetes, nem engedheti meg, hogy egy
része valamely idegen államhoz tartozzék, vagy hogy testét különálló
államokra darabolják szét. A nacionalizmus elmélete tehát levezethető a
politikai világot megosztó mindkét elvből – a legitimitás elvéből, mely
figyelmen kívül hagyja a nemzeti követeléseket, és a forradalomból, mely
feltételezi azokat; és ugyanez okból az utóbbi legfontosabb fegyvere a
nacionalizmus lehet az előbbivel folytatott küzdelmében.
Amikor a nacionalizmus elméletének külsődleges, szemmel látható
fejlődését tekintjük végig, meg kell vizsgálnunk politikai karakterét és
valós értékét is. Az abszolutizmus, mely kiváltotta, egyformán tagadja a
nemzeti egység demokratikus felfogás szerinti abszolút jogát, és a nemzeti
szabadság liberális követelését. Ez a kétféle nemzetfelfogás, melyek közül
az egyik a francia, a másik az angol hagyományhoz áll közelebb, csak
névleg hasonló, a valóságban a politikai gondolkodás két, egymással
ellentétes véglete. Az egyik esetben a nemzeti elv a kollektív akarat
megdönthetetlen hatalmán alapul, aminek a nemzet egysége szükséges
feltétele, s amihez képest minden más hatás másodlagos, minden más
kötelezettség jogosulatlan, minden ellenállás önkényes. A nemzet e
felfogás szerint ideális egység, amely a fajon alapszik, s mely dacol a külső
tényezők módosító hatásával, a hagyománnyal és más meglévő jogokkal.
Előbbre való az ország lakosainak jogainál és kívánságainál, képzelt
egységbe olvasztja szerteágazó érdekeiket: a nacionalizmus magasabb

15
U.o.: 296.o.
rendű követeléseiért feláldozza az emberek egyéni hajlandóságait és
kötelességeit, s hogy önmagát igazolja, szétzúz minden természetes jogot
és hagyományos szabadságot.16 Abban a pillanatban, hogy egyetlen
meghatározott cél válik az állam legfőbb irányítóeszméjévé, legyen bár az
egy osztály érdeke, az ország biztonsága vagy hatalma, a legnagyobb szám
legnagyobb boldogsága, vagy bármely más spekulatív eszme szolgálata, az
állam egy időre elkerülhetetlenül abszolutisztikussá válik. Csak a
szabadság megvalósítása követeli meg a közhatalom korlátozását, mert
egyedül a szabadság az, amelyből mindenkinek egyformán előnye
származik, s amely senkit nem sarkallhat komoly ellenállásra. A nemzeti
egység követelését támogatva olyan kormányokat kell megdönteni,
amelyeknek nevén nem esett folt, amelyeknek politikája előnyös és
méltányos volt, és a polgárokat is arra kell kényszeríteni, hogy olyan
hatalmat támogassanak, amelyhez semmilyen szempontból nem kötődnek,
s amely gyakorlatilag idegen uralom is lehet. Ehhez az elmélethez csak az
abszolút állammal szembeni hasonló ellenérzései révén kapcsolódik az az
elképzelés, amely szerint a nemzeti elv az államforma meghatározásának
nélkülözhetetlen, de nem legfőbb eleme. A különbség lényege, hogy ez
utóbbi elmélet az egyformaság helyett a többféleségre törekszik, nem az
egységre, hanem a harmóniára; nem önkényesen akar változtatni, hanem
gondosan figyelembe veszi a politikai élet fennálló viszonyait; nem egy
ideális jövő elvárásainak akar megfelelni, hanem a történelem törvényeinek
és eredményeinek. Míg az egység igénye a despotizmus és a forradalom
fészkévé teszi a nemzetet, a szabadelvűség az önkormányzat
védőbástyájául állítja, és az állam túlzott hatalmával szembeni legfőbb
korlátnak tekinti. Azok az egyéni jogok, melyeket az egységnek fel kellene
áldozni, a nemzetek szövetségében megőrizhetők. Semmilyen más hatalmi
formáció nem tud a központosítás, a korrupció és az abszolutizmus
szándékának úgy ellenállni, mint az egy államban lehetséges legnagyobb
közösség, amely tagjai jellemvonásait, érdeküket és véleményüket
hasonlóvá teszi, s amely az uralkodó tetteit a megosztott patriotizmus révén
befolyásolja. Ha több nemzetnek ugyanaz az uralkodója, az ugyanolyan
hatású, mint az egyház államon belüli függetlensége. Biztosítékot jelent az
16
„A nemzeti függetlenség tudata még általánosabb, s még mélyebben van a népek
szívébe vésve, mint az alkotmányos szabadság szeretete. A zsarnokságnak a leginkább
alávetett nemzeteket éppoly élénken hatja át ez az érzés, mint a szabad nemzeteket; a
legbarbárabb népek éppen annyira, vagy még erősebben átérzik, mint a polgárosult
nemzetek.” L'Italie au Dix-neuvième Siècle (Itália a tizennyolcadik században). Párizs,
1821.148. o.
egyeduralom árnyékában oly gyakran virágzó szervilizmussal szemben,
azáltal, hogy kiegyensúlyozza az érdekeket, megsokszorozza az
egyesülések számát, és az eltérő vélemények lehetővé tételével korlátozza
és védi is az alattvalókat. Ugyanígy függetlenségre is nevel azáltal, hogy a
közvéleményt látványosan megosztja, s engedi, hogy a hatalmi akarattól
elkülönült politikai érzelmek és kötelesség-felfogások is
megszülethessenek és összetalálkozhassanak. A szabadság sokféleséget
eredményez, a sokféleség pedig a szabadság záloga, mert ez biztosítja a
szervezettség feltételeit. A törvény azon fejezetei, melyek az emberek közti
viszonyait szabályozzák, és a társadalmi életet meghatározzák, a nemzeti
szokások változatos termékei a privát társadalom művei. Ezért a különböző
nemzetek e törvényei mindig is különbözni fognak egymástól, hisz maguk
teremtették, és nem a mindnyájuk felett uralkodó államnak köszönhetik
azokat. Az egy államon belüli sokféleség szilárd garanciát jelent az ellen,
hogy a kormányzat a mindenkire vonatkozó politikai szférán
túlmerészkedve beavatkozzon a társadalmi élet olyan területein, melyeket
nem a törvényhozás, hanem a spontán törvények irányítanak. Ez a fajta
beavatkozás az abszolutisztikusan uralkodó kormány jellegzetessége, ami
minden esetben ellenhatást vált ki, s végül orvoslást nyer. A társadalmi
szabadsággal szembeni intolerancia, mely az abszolutizmussal oly
természetesen párosul, a nemzeti sokféleségben találja meg ellenszerét –
ezt a védelmet egyetlen másfajta erő sem tudja biztosítani. Ha egy állam
keretei között több különböző nemzet él együtt, az az állam szabadságának
egyszerre próbaköve és legfőbb biztosítéka is. Ugyanakkor a civilizálódás
fő eszköze is, s mint ilyen, a természeti rend és gondviselés része, mely
magasabb fokú fejlettséget feltételez, mint a modern liberalizmus
eszménye: a nemzeti egység.
Különböző nemzetek társulása egy közös államban a civilizált életnek
ugyanolyan szükségszerű feltétele, mint az emberek együttélése a
társadalomban. Az alacsonyabbrendű fajok fejlődésnek indulnak, mihelyt
intellektuálisan felettük álló fajokkal azonos politikai egységbe kerülnek.
Kimerült és hanyatló nemzetekbe új életet lehelhet, ha fiatalos életerővel
kerülnek kapcsolatba. Még azok a nemzetek is, amelyek a despotizmus
demoralizáló hatására vagy a demokrácia anarchikus működése folytán
elvesztették szervezőerejüket vagy kormányzóképességüket,
feltámadhatnak és újjászülethetnek egy erősebb és még romlatlan faj
befolyása alatt. Ez a megtermékenyítő és új életet adó hatás csak akkor
érvényesül, ha az egymással kapcsolatba került nemzeteknek közös a
kormánya. Csak az állam olvasztótégelyében zajlik le az a fúzió, melynek
során az emberiség egyik fele életerejét, tudását és tehetségét megoszthatja
a másikkal. Ahol viszont a politikai és nemzeti határok egybeesnek, ott a
társadalom fejlődése megtorpan, és a nemzetek olyan állapotba esnek
vissza, mint amilyenben azok az emberek leledzenek, akik megtagadják az
embertársaikkal való kapcsolattartást. Két nemzet közt meglévő különbség
nemcsak a kettejük számára nyújtott előnyökkel járul hozzá az emberiség
egyesüléséhez, hanem azáltal is, hogy a társadalmat politikai, vagy nemzeti
kötelékekkel egyesíti, minden népben érdeklődést ébreszt szomszédai iránt
vagy azért, mert ugyanannak a kormánynak vannak alávetve, vagy mert
ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, s így az emberiség, a civilizáció és a vallás
érdekeit szolgálja.
A kereszténység örömmel fogadja a fajok keveredését, ahogy a
pogányság a nemzetek elkülönülését, mert az igazság univerzális, de a
hibák egyediek és különbözők. Az antik világban bálványimádás és
nemzeti érzület szorosan összekapcsolódott, még a Szentírás is ugyanazt a
fogalmat használja mindkettőre. Az egyház missziója a nemzeti
különbségek leküzdése volt. Hatalmának virágkora akkor köszöntött be,
amikor egész Nyugat-Európa ugyanazon törvényeknek engedelmeskedett,
minden irodalom ugyanazon a nyelven szólalt meg, és a kereszténység
politikai egységét egyetlen tekintély személyesítette meg, szellemi
egységét egy egyetem képviselte. Akár az ókori rómaiak, akik hódításaikat
úgy teljesítették ki, hogy a leigázott népek isteneit elhurcolták, Nagy
Károly a szászok nemzeti ellenállását pogány rítusaik erőszakos
felszámolásával törte meg. A középkor végére a germán faj és az egyház
közös fellépésének következményeként a nemzetek új rendszere jelent meg
és a nemzet újfajta felfogása terjedt el. A természetet a nemzetnek
ugyanúgy alárendelték, mint az egyénnek. A kultúra előtti, pogány időkben
a nemzetek igencsak éles különbségeket mutattak, nemcsak vallásuk, de
szokásaik, nyelvük és jellemvonásaik szerint is. Az új törvény hatására sok
mindenben hasonlóvá váltak; azok az ősi korlátok, melyek elválasztották
őket egymástól, leomlottak, és a kereszténység által bevezetett
önkormányzat új princípiuma lehetővé tette számukra, hogy más fajokkal
együtt ugyanazon hatalomnak alávetve éljenek, anélkül, hogy ezzel
feltétlenül fel kellett volna adniuk nagy becsben tartott életmódjukat,
szokásaikat és törvényeiket. A szabadság új felfogása egy államon belül
különböző fajok számára teremtett helyet. A nemzet most már nem az volt,
amit a régmúltban jelentett, például egy közös ős leszármazottait vagy egy
adott régió múltjának sajátos művét – hiszen ezek csak fizikai és materiális
magyarázattal szolgáltak. A nemzet morális és politikai teremtmény, nem
csupán a földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem
olyasvalami, ami a történelem során az állam működése révén fejlődött ki.
Az államból ered, de nem áll afölött. Egy állam az idők során
megteremthet egy nemzetet, de hogy egy nemzet államot alkosson, ez
ellentmond a modern civilizáció természetének. A nemzet jogait és
hatalmát egy korábbi függetlenség emlékéből nyeri.
Az egyház ilyen szempontból egyetértett a politikai fejlődés irányával,
és ahol tudott, fellépett a nemzetek izolációja ellen; emlékeztette azokat
egymás iránti kötelezettségeikre, és a hódítást és a feudális invesztitúrát
természetes eszköznek tekintette a barbár és lesüllyedt nemzetek magasabb
szintre emelésére. Miközben azonban az egyház soha nem hirdette, hogy a
nemzeti függetlenség sérthetetlen lenne a feudális törvény, a öröklési
követelések és a végrendelkezések véletlenszerű következményei által, a
nemzeti szabadságot mégis az érdekek teljes közössége adta energiával
védelmezi az uniformizálással és a központosítással szemben. Mert
ugyanaz veszélyezteti mindkettőt: az az állam, mely nem képes tolerálni a
különbségeket, és nem képes tiszteletben tartani a különböző fajok eltérő
természetét, szükségszerűen be fog avatkozni a vallás belső irányításába is.
Lengyelország és Írország felszabadításának és a vallásszabadság
kérdésének összefüggése nemcsak a helyi körülmények véletlenszerű
egybeesése. Az, hogy a konkordátum nem tudta egyesíteni Ausztria népeit,
ugyancsak természetes következménye annak a politikának, amely
egyáltalán nem törekedett arra, hogy a tartományok változatosságát és
autonómiáját védelmébe vegye, és ahelyett, hogy az egyház függetlenségét
erősítette volna meg, különböző szívességek révén inkább
megvesztegetését kísérelte meg. A vallásnak a modern történelemben
játszott ilyetén szerepéből a patriotizmus új meghatározása született meg.
A hazaszeretet természete jól mutatja a nemzet és az állam közti
különbséget. Fajunkhoz fűződő kapcsolatunk egyszerűen természeti vagy
fizikai eredetű, míg a politikai nemzettel szembeni kötelezettségeink
etikaiak. Az előbbi az érzelmek és ösztönök olyan együttese, mely
végtelenül fontos és nagy hatású a vadak életében, de inkább az állati, mint
a civilizált élet tartozékai; a másik olyan autoritás, mely törvények révén
kormányoz, kötelezettségeket ró az egyénre, a társadalom természetes
kapcsolatait az erkölccsel szentesíti és ezáltal morális természetűvé
alakítja. A patriotizmus ugyanaz a politikai életben, mint a hit a vallásban,
és úgy viszonyul a családias érzelmekhez és a honvágyhoz, mint hit a
fanatizmushoz és a babonához. Van ugyan egy olyan oldala, mely a
magánélethez és a természethez kapcsolja, hiszen ugyanúgy a családi
szeretet fejlettebb formája, ahogy a törzs maga is a család
meghosszabbításának tekinthető. De ami valóságos politikai természetét
illeti, a patriotizmus azt jelenti, hogy az önfenntartás ösztöne erkölcsi
kötelességérzetté fejlődött, amely akár az önfeláldozást is megkövetelheti.
Az önfenntartás egyszerre ösztön és kötelesség, egyfelől természetes és
akaratlan, másfelől erkölcsi kötelesség. Az előbbinek a család az
eredménye, az utóbbinak az állam. Ha a nemzet meglehetne az állam
nélkül, csak az önfenntartás ösztönének alávetve, nem lenne képes
megtagadni semmit önmagától, uralkodni magán, vagy akár föláldozni
magát; önmaga ura lenne és önnön létének egyetlen célja. De a politikában
olyan erkölcsi célokat valósítanak meg és olyan közcélok elérésére
törekszenek, melyekért a magánérdekeket, sőt olykor még az egyén életét
is föl kell áldozni. A politikai élet eredményeként jön létre az igaz
patriotizmus nagyszerű bizonyítéka: az, hogy az önzés önfeláldozássá
alakul át. Az a fajta kötelességtudat, mely a faj adottsága, még nem
különült el teljesen önző ösztöngyökereitől, holott a hazaszeretet, ahogy a
szerelem a házasságban, egyszerre materiális és erkölcsi természetű. A
patriótának különbséget kell tennie odaadásának e kétféle lehetséges célja
vagy oka között. Az a fajta elkötelezettség, mely csak egy országnak szól,
annyi, mint az államnak való puszta engedelmesség – nem más, mint
behódolás egy fizikai törvénynek.
Az az ember, aki minden más kötelességénél többre tartja hazáját,
ugyanazt a szellemet képviseli, mint aki minden jogát az államra testálja.
Mindketten tagadják, hogy a jogok a hatalomnál előbbre valók.
Burke nyelvén szólva létezik egy erkölcsi és politikai ország, amely
különbözik a földrajzitól, s amely összeütközésbe kerülhet azzal. Azok a
franciák, akik a Konvent ellen fogtak fegyvert, ugyanúgy szerették
hazájukat, mint azok az angolok, akik Károly király ellen keltek föl, mert
fölismerték, hogy van egy magasztosabb kötelesség is az épp hatalmon
lévő uralkodónak való vak engedelmességnél. „Bármely Franciaországnak
szóló üzenetben, bármely vele való tárgyalási kísérletben, vagy bármely
Franciaországot érintő tervben az erkölcsi és politikai értelemben vett
országról kell beszélni, nem a földrajziról… Az igazság az, hogy
Franciaország meghasonlott önmagával – az erkölcsi Franciaország elvált a
földrajzitól. A ház urát elkergették, és a rablók vannak birtokon belül. Ha
Franciaország jogi értelemben vett népét keressük, azt, amely a közjog
szemében és szándéka szerint korporatívan létezik (a nép olyan társulása
ez, amelyik szabadon mérlegel és dönt, amely tárgyalóképes és a
következtetéseket is le tudja vonni), akkor azt Flandriában és
Németországban, Svájcban, Spanyolországban, Itáliában és Angliában
találjuk meg. Ott van most minden királyi herceg, az állam összes rendje, a
királyság minden parlamentje… biztos vagyok benne, hogy ha csak
feleannyi hasonló társadalmi rangú személy hagyná el ezt az országot, alig
maradna valami, amit Anglia népének nevezhetnénk.17 Rousseau közel
azonos módon határozza meg a különbséget aközött az ország között,
amelyhez véletlenül csapódunk, és aközött, amely számunkra az állam
politikai funkcióját is betölti. Az Emile-ben olvasható egy mondat,
amelynek értelme fordításban nehezen adható vissza: „Qui n'a pas une
patrie a du moins un pays."18 A politikai gazdaságtanról írt traktátusában
pedig azt írja: „Hogyan szeressék az emberek országukat, ha az számukra
nem jelent többet, mint az idegeneknek, és csak azt adja nekik, amit
senkitől sem tud megtagadni?” Ugyanebben az értelemben mondja később:
„La patrie ne peut subsister sans la liberté."19
Csak az állam által létrehozott nemzet az, amellyel szemben politikai
kötelezettségeink vannak, s ezért ez az egyetlen, amelynek politikai jogai
lehetnek. A svájciak etnikailag franciák, olaszok vagy németek; de
egyetlen nemzetnek sincs követelése velük szemben, csak a tisztán
politikai értelemben vett nemzetnek: Svájcnak. A toszkán vagy a nápolyi
állam nemzetet alkotott, de Firenze és Nápoly polgárai egymással nem
alkotnak politikai közösséget. Vannak más államok, amelyeknek nem
sikerült sem különböző fajokat politikai nemzetként magukba
olvasztaniuk, sem egy meghatározott területet leválasztani egy nagyobb
nemzetről. Egyfelől Ausztria és Mexikó, másfelől Parma és Baden a példa
erre. A civilizáció haladása mit sem törődik az utóbbi államtípussal. Ha
integritásukat fenn kívánják tartani, vagy konföderáció keretében vagy
családi szövetség által nagyobb hatalmakhoz kell kapcsolódniuk; így
persze függetlenségük egy részét is elveszítik. Leggyakrabban elszigetelik
és elzárják lakosaikat, hogy látókörüket szűkítsék, és hogy gondolataik
17
E. Burke: Remarks on the Policy of the Allies (Megjegyzések a szövetségesek
politikájáról). Works. V. köt. 26., 29., 30. o.
18
Szó szerint: Akinek nincs hazája, még kevésbé van országa. (A szerk.)
19
[„A haza nem maradhat fenn szabadság nélkül.” – a szerk.] Oeuvres. I. köt. 593,595. II.
köt. 717. o. Bossuet egy, a hazaszeretetről szóló igen szép szakaszban politikai
szempontból nem határozza meg a kifejezést: „Az emberi társadalom megköveteli, hogy
szeressük azt a területet, ahol társainkkal együtt élünk, illetve úgy tekintsünk rá, mint egy
anyára, vagy közös dajkára. (…) Az ember lényegében úgy érzi, hogy valami erős
kötelezettség nehezedik rá, amikor arra gondol, hogy ugyanaz a föld, mely világra hozta, s
életében táplálta, halálában majd mélyébe fogadja.” Politique tirée de l'Ecriture Sainte
(Politika a Szentírásból levezetve). Oeuvres. X. köt. 317. o.
léptéke is eltörpüljön.
A közvélemény ilyen szűkre szabott keretek közt nem tudja fenntartani
szabadságát és tisztaságát, és azok az áramlatok, amelyek nagyobb
közösségek felől támadnak, végigsöpörnek egy-egy ilyen mesterségesen
összezsugorított területen. Kis és homogén populációkban alig van
lehetőség a társadalom természetes osztálytagolódására, vagy olyan belső
érdekcsoportok kialakulására, melyek az uralkodó hatalmát korlátozni
tudnák. A kormány és az alattvalók is kölcsönzött fegyverekkel küzdenek.
Az egyiknek a tartalékai, a másiknak a törekvései erednek külső forrásból,
és ennek az lesz a következménye, hogy az ország olyan csaták eszközévé
és helyszínévé válik, amelyekhez nincs is köze. Ezeknek az államoknak,
csakúgy, mint a középkor kisebb közösségeinek, csak akkor lehet céljuk,
ha nagyobb államokon belül válaszfalként szolgálnak, és az önkormányzat
biztosítékaivá válnak. Egyébként a társadalom fejlődésének gátjai, hisz a
haladás feltétele az, hogy egyazon kormányzat alatt több faj keveredjen.
Mexikóban jól látszik azoknak a nemzeti követeléseknek a
hiábavalósága, sőt veszélyessége, melyeket nem a politikai hagyományra,
hanem kizárólag a fajra alapoznak. Ott a fajokat vérük választja el, anélkül,
hogy területenként elkülönülten élnének. Ezért az sem lehetséges, hogy
egyesítsék, de az sem, hogy egy szervezett állam egymástól különböző
elemeivé tegyék e népeket. Cseppfolyósak, alaktalanok, és elzárkózóak,
ezért lehetetlen letelepíteni, vagy politikai intézmények bázisává avatni
őket. Az állam – mivel számára használhatatlanok – semmire sem becsüli
őket; különleges képességeik, adottságaik, szenvedélyeik és
elkötelezettségeik haszon nélkül valók, így azokat tekintetbe se veszik.
Szükségszerűen elhanyagolják őket, s emiatt állandó sértettségben élnek.
Azt a nehézséget, amit a politikai követelésekkel föllépő, de politikai
hatalommal nem rendelkező fajok jelentenek, a keleti világ a kasztok
intézményével kerülte el. Ahol csak két faj van, ott még a rabszolgaság
intézménye jelent kibúvót; de amikor a különböző kis államokból álló
birodalom különböző területeit más-más faj lakja, ez minden lehetséges
kombináció közül a legreménytelibb a szabadság magasan fejlett
rendszerének kialakítása szempontjából. Ausztriában két körülmény
nehezíti a problémát, s növeli a kérdés jelentőségét. A különböző nemzetek
a fejlettség nagyon különböző fokán állnak, és nincs egy sem, mely
annyira domináns lenne, hogy a többit maga mögé utasíthatná, vagy
magába olvaszthatná. Épp ezek azok a feltételek, melyek az egy kormány
számára elérhető legmagasabb fokú szervezettséghez szükségesek: az
intellektuális források lehető legnagyobb bősége; az állandó ösztönzés a
haladásra, melyet nemcsak a verseny, de egy fejlettebb nép példája is
támogat; az önkormányzat számos meglévő tényezője, melyhez hozzá kell
számítani, hogy az állam képtelen kizárólag saját akarata szerint
kormányozni; és a helyi szokások és ősi jogok megőrzésének lehető
legnagyobb esélye. Egy ilyen országban a szabadság a legfényesebb
eredményeket hozhatná, míg a központosítás és az abszolutizmus romboló
hatású lenne.
Az Ausztria kormánya előtt álló probléma nagyobb annál, amit Anglia
megoldott, azért, mert a nemzeti követeléseket nem lehet figyelmen kívül
hagynia. A parlamentáris rendszer ehhez nem elégséges, mivel az már a
nép egységét feltételezi. Ezért azokban az országokban, melyeket
különböző fajok laknak, nem elégítheti ki a vágyakat, és ennek
megfelelően ott a szabadság tökéletlen formájának tekintik. Pedig csak
tisztább formájában mutatja meg azokat a különbségeket, melyeket
működése során nem vehet figyelembe, és ebből a szempontból folytatja a
régi abszolutizmus munkáját, a központosítás új formájának tűnik. Ezért
ezekben az országokban a birodalmi parlament hatalmát éppoly
féltékenyen kell vigyázni, mint a koronáét, és sok funkcióját a tartományi
diétáknak, valamint a helyi hatóságok lefelé épülő szervezetének kell
átvennie.
Az államban a nemzeti hovatartozás azért olyan fontos, mert az a
politika minőségének alapja. Egy nemzet alkata döntő mértékben
meghatározza az állam formáját és vitalitását. Bizonyos politikai habitusok
és eszmék meghatározott nemzetekre jellemzők, és a nemzeti történelem
során fokozatosan átalakulnak. Egy olyan nép, mely éppen csak
kiemelkedett a barbárság állapotából, vagy amely kimerült egy fényűző
civilizáció túlzásaitól, nem tudja önmagát kormányozni; az a nép amely az
egyenlőség eszméjének, vagy az abszolút monarchiának az elkötelezettje,
nem képes arisztokráciát teremteni: az a nép pedig, amely idegenkedik a
magántulajdon intézményétől, a szabadság elemi feltételét is nélkülözi.
Ezek a népek csak egy fejlettebb fajjal való kapcsolat révén válhatnak egy
szabad közösség hatékony tagjaivá. E fejlettebb faj hatalma jövendő
lehetőségeik záloga. Az a rendszer, mely ezeket a tényeket nem veszi
figyelembe, és nem támaszkodik a nép karakterére és hajlamára, nem
akarja igazán, hogy az emberek saját ügyeiket intézzék, hanem azt
szeretné, ha a felsőbb utasítások engedelmes végrehajtói lennének. A
nemzeti hovatartozás figyelmen kívül hagyása ezért a politikai szabadság
megtagadását jelenti.
A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus modern
elmélete. Azáltal, hogy az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel, az
ugyanezen határok között élő többi nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe
kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó nemzettel
egyenlők legyenek, mert abban a pillanatban az állam megszűnne nemzeti
lenni, s ez létének értelmét kérdőjelezné meg. Ezért attól függően, hogy az
a csoport, mely a közösség minden jogát magának vindikálja, a civilizáció
és humanitás milyen fokán áll, az alávetett fajokat kipusztítja, szolgaságba
hajtja, törvényen kívül helyezi vagy függőségbe taszítja.
Ha elfogadjuk, hogy a civil társadalom célja a szabadság biztosítása
annak érdekében, hogy erkölcsi kötelességeinknek eleget tehessünk, arra a
következtetésre kell jutnunk, hogy alapjában véve azok az államok a
legtökéletesebbek, melyek – mint a Brit vagy az Osztrák Birodalom –
elnyomás nélkül tudnak magukba fogadni több különböző nemzetet. Azok,
amelyekre a fajok keveredése nem jellemző, nem tökéletesek, és azok,
amelyekben az együttélés hatása már nem érzékelhető, elöregedtek. Az az
állam, mely nem képes különböző fajok követelését kielégíteni, maga
fölött mond ítéletet; az az állam, mely azon igyekszik, hogy semlegesítse,
magába olvassza, vagy elűzze őket, saját életerejének forrását pusztítja; az
az állam, mely nem fogadja be őket, az önkormányzat legfontosabb
feltételétől fosztja meg magát. A nacionalizmus elmélete ezért történelmi
visszalépésnek tekinthető. A forradalom legfejlettebb formája, és hatalmát
meg kell őriznie a forradalmi időszak végéig, melynek eljövetelét hirdeti.
Nagy történelmi jelentősége mégis két okban keresendő.
Először is: kimératermészetű. Az az állapot, melyet célul tűz maga elé,
elérhetetlen. Mivel a nacionalizmus célja soha ki nem elégíthető, és ki nem
meríthető, mindig újra előtérbe kerül, megakadályozva, hogy a kormány
valaha is visszakerülhessen abba a helyzetbe, amelyben a nacionalizmus
létrejött. A veszély túlzottan fenyegető, s az emberi tudat feletti hatalma túl
nagy ahhoz, hogy bármely rendszer, mely a nemzeti alapon való ellenállást
elfogadja, sokáig fennmaradjon. Ezért szükségszerűen hozzájárul annak
eléréséhez, amit elméletben elítél – ahhoz, hogy különböző nemzetek egy
független közösség tagjaiként legyenek szabadok. Ezt a célt egyetlen más
erő sem szolgálja ilyen hathatósan; mert a nacionalizmus képes kiigazítani
az abszolút monarchiát, a demokráciát, az alkotmányosságot, s a
mindháromra jellemző központosítást is. Sem a monarchikus, sem a
forradalmi, sem a parlamenti rendszer nem tudná ezt elérni; és a
nacionalizmus kivételével mindazon eszmék, melyekért a múltban
tömegek lelkesedtek, e szempontból hatástalanok.
Másodszor: a nacionalista elmélet a forradalmi doktrína végét és
lehetőségeinek kimerülését jelzi. Azáltal, hogy a nemzet jogainak
elsőbbségét hirdeti, a demokratikus egyenlőség rendszere saját szélsőséges
határain is túljut, és saját magával is ellentétbe kerül. A forradalom
demokratikus és nacionalista szakasza közé esett a szocializmus, mely az
abszurditásig vitte az elvek következményeit. De aztán az a szakasz véget
ért. A forradalom túlélte saját szülötteit, és volt még egy további
eredménye is. A nacionalizmus fejlettebb a szocializmusnál, mert még
önkényesebb. A szociális elmélet az egyén létét szeretné biztosítva látni, ha
már a modern társadalom a munkás vállára oly szörnyű terheket rak. Ez
nem csupán az egyenlőség elvének továbbfejlesztése, hanem menedék az
igazi nyomorúság és éhezés elől. Bármilyen félresikerült is az eredmény,
követelése, hogy a szegényt mentsék meg a pusztulástól, jogos volt; és ha
az állam szabadságát fel is áldozták az egyén biztonságáért, a közvetlen
célt – legalábbis elméletben – elérték. De a nacionalizmus nem a
szabadságot vagy a prosperitást célozza, inkább feláldozza azokat, hogy a
nemzet váljék az állam keretévé és mértékévé. Pályáját anyagi és erkölcsi
romlás kíséri, csak azért, hogy egy vadonatúj agyszülemény az isteni mű és
az emberiség érdekei fölé emelkedhessen. Nincs olyan változást követelő
elv, olyan elképzelhető politikai spekuláció, mely egyetemesebb igényű,
rombolóbb és önkényesebb lenne, mint ez. A demokrácia eleven cáfolata,
mert a népakarat megvalósítása elé korlátokat állít, és egy magasabb
eszmével helyettesíti. Megakadályozza nemcsak az állam felosztását, de
terjeszkedését is, megakadályozza, hogy a háborúnak hódítás révén véget
lehessen vetni, és hogy a békének biztosítéka legyen. Így, miután az egyéni
akaratot a kollektív alá rendeli, a forradalmi rendszer a kollektív akaratot is
tőle független, minden törvényt tagadó, véletlen kormányozta erőknek
szolgáltatja ki.
Ezért, noha a nacionalizmus elmélete abszurdabb és bűnösebb, mint a
szocializmusé, fontos missziót tölt be a világban: két olyan erő végső
konfliktusát és ezért bukását jelzi, melyek a polgári szabadság
legelkeseredettebb ellenfelei – az abszolút monarchiáét és a forradalomét.
(Ford.: Horkay Hörcher Ferenc)
JOHN STUART MILL:
Fejezetek a szocializmusról
Előszó
1869-ben Mill úr úgy határozott, könyvet ír a szocializmusról. E
döntésében közrejátszott a fölismerés, hogy még az utóbbi húsz év során
is, amikor úgy tűnt, a világot főleg más dolgok foglalkoztatják, a civilizált
országok munkásságának körében tovább terjedtek a spekulatív
gondolkodók szocialista eszméi. Mivel meggyőződéssel vallotta, hogy a
modern társadalom fejlődése elkerülhetetlenül mind jobban előtérbe fogja
állítani a szocializmus által felvetett kérdéseket, úgy vélte, gyakorlati
haszonnal kecsegtet, ha azokat alapos és elfogulatlan elemzésnek vetik alá,
és kimutatják, miként lehet az elméletileg legjobban alátámasztott teóriákat
a dolgok létező rendjére alkalmazni, anélkül, hogy ezzel a szenvedéseket
továbbra is fenntartanák vagy szükségtelen zavart okoznának. Ezért egy
olyan munkát tervezett el, mely az egész tárgykörön kimerítőleg, pontról
pontra végighaladt volna; az itt közreadott négy fejezet az első nyers
vázlat, amit e mű alapozásaként papírra vetett. Lehet, hogy a teljes mű
elkészülte után, s azt követően, hogy a szerző szokásához híven az egészet
újraírta, e fejezetek nem a jelen sorrendben kerültek volna a nyilvánosság
elé; talán a könyv más-más részeibe bedolgozva találták volna meg
végleges helyüket. Nem minden habozás nélkül tettem hát eleget e szemle
szerkesztője sürgető kívánságának, aki e fejezeteket közölni óhajtotta.
Végül mégis teljesítettem kérését, mert míg egyfelől számomra úgy
tűnik, az alább következő fejezetek önmagukban is nagy értéket
képviselnek, s emellett különösen jól alkalmazhatók azon problémák
kezelésére, melyek mostanában keltették fel a köz figyelmét, addig
másfelől hitem szerint nem fogják rontani a szerző irodalmi hírnevét sem,
hanem sokkal inkább példaként szolgálnak ama türelmes tevékenykedésre,
melyről a jó munka megismerszik.
1879. január
Helen Taylor
*
Bevezetés
Túl az Atlanti-óceánon, abban a hatalmas országban, mely ma már
közel jár ahhoz, hogy a világ legerősebb hatalma legyen, és hamarosan
vitathatatlanul az is lesz, minden felnőtt férfi választásra jogosult. 1848 óta
Franciaország ugyanilyen politikai státusú, és a Német Konföderáció is,
bárha nem is minden tagállamában. Nagy-Britanniában a választójog még
nem ilyen széleskörű, de a legutóbbi reformtörvény 20 olyan sokakat
engedett be az alkotmány sáncai mögé a hetibérből élők közül, hogy
mihelyt és ahányszor csak úgy döntenek ezek, hogy osztályba tömörülve
kívánnak fellépni, és valamilyen közös cél érdekében érvényesíteni fogják
mindazt az elektoriális hatalmat, amit számukra jelenlegi intézményeink
biztosítanak, ha talán tökéletesen nem is fogják befolyásuk alá vonni a
törvényhozást, de igen nagy hatással lesznek rá. Mármost ők alkotják azt
az osztályt, amely – miként azt a társadalom felsőbb rétege oly
előszeretettel hangoztatja – állítólag nem érdekelt az ország ügyeiben.
Természetesen az igazság az, hogy ők a legjobban érdekeltek, hisz
mindennapi betevőjük függ országuk jólététől. Az persze igaz, hogy nincs
semmi olyan különös érdekük, amely megkötné (mondhatnánk,
megvesztegetné) őket, mondjuk a tulajdon védelme, vagy – még kevésbé –
a tulajdonviszonyok egyenlőtlenségének védelme. Ami hatalmuk jelenlegi
vagy jövőbeli kiterjedését illeti, a tulajdon törvényeinek védelmét a
közösség egészére vonatkozó megfontolásoktól kell függővé tenni, mint
például annak megállapításától, hogy az általános jólétet mennyiben segítik
elő, nem pedig olyan pusztán személyes jellegű motívumoktól, amilyenek
a kormányt irányító személyeket befolyásolják.
Úgy veszem észre, hogy a változás nagyságrendjét a maga teljességében
még sem azok nem fogták fel, akik legutóbbi alkotmányos reformunkat
ellenezték, sem pedig azok, akik sürgették azt. Az igazat megvallva úgy
tűnik, mintha az utóbbi időben honfitársaink ítélőképessége a politikai
változások irányát illetőleg fogyatékos lenne. Túl sok olyan változást éltek
át, amelyeket, ha másként nem, legalább távlatilag csakugyan vártak akár
pozitív, akár negatív értelemben, miközben a tényleges következmény a
feltételezettől nagymértékben elmaradt, s ezért talán arra a belátásra
jutottak: a politikai változások természetéhez hozzátartozik, hogy a
hozzájuk fűzött reményeket nem váltják be, és abban a félig öntudatlan
hitben ringatják magukat, hogy az effajta változások, amennyiben
erőszakos forradalom nélkül köszöntenek be, a valóságban nem fogják
túlzottan vagy tartósan zavarni az országban a dolgok szokásos menetét. Ez
azonban felületes vélekedés, akár a múltra, akár a jövőre vonatkozik. Az
utolsó két generáció által végrehajtott különböző reformok fontos
következményeiket illetően legalább olyan gyümölcsözőnek bizonyultak,

20
Viktória királynő uralkodásának 30. és 31. évében, 102 tv.
mint amennyire az előtte feltételezhető volt. Az előrejelzések olykor
tévedtek a hatások gyorsasága, néha még milyenségük tekintetében is. Mi
már nevetünk azok hiábavaló reményein, akik azt gondolták, a katolikusok
egyenjogúsítása le fogja csillapítani Írországot, vagy megbékélteti a brit
uralommal. Tíz esztendővel az 1832-es reformtörvény után már kevesen
tartották fenn abbéli reményüket, hogy az minden fontos gyakorlati
sérelmet orvosol, vagy hogy megnyitotta az utat az általános választójog
felé. De újabb huszonöt év múltán a határozat közvetett hatására nagyfokú
fejlődés perspektívája bontakozik ki, amely sokkal jelentősebb a közvetlen
hatásnál. A történelemben a hirtelen effektusok általában felületesek. Azok
az okok, melyekben a jövendő események gyökereznek, hatásuk
legfontosabb részét csak lassan fejtik ki, és így elegendő idő áll
rendelkezésükre, hogy a dolgok ismerős rendjének részévé váljanak, még
mielőtt a figyelem az általuk okozott változásokra terelődne; hiszen amikor
a változások végre világosan megmutatkoznak, a felületes szemlélő
gyakran észre sem veszi, hogy bármilyen összefüggésben lennének az
indítóokkal. Egy új politikai fejlemény távlatosabb összefüggéseit
megjelenésekor ritkán látják át, kivéve azt az esetet, amikor már jó előre
számítottak azokra.
Az 1867-es reformtörvény által intézményeinkben véghezvitt
változások irányát már most is igazán könnyen fel lehet becsülni. A
dolgozó osztályok számára lehetővé vált a választói hatalomban való
nagyobb arányú részesedés, s ez visszafordíthatatlan. Azok a körülmények,
amelyek eleddig csak nagyon korlátozott mértékben tették lehetővé e
hatalom használatát, lényegüket tekintve időlegesek. Még a legkevésbé
tájékozottak is tudják, hogy a dolgozó osztályoknak vannak, és
szükségszerűen vannak, olyan politikai céljaik, amelyekben ők mint
dolgozó osztályok érdekeltek. Ezen érdekeik befolyása alatt – helyesen
vagy tévesen – úgy hiszik, a többi, hatalommal bíró osztály érdekei és
vélekedései ellentétesek az övéikkel. Bár e célok megvalósításában
jelenleg nagymértékben gátolhatja őket a választási szervezettség hiánya,
az egymás közti nézeteltérések, vagy az, hogy vágyaikat mindezidáig nem
öntötték eléggé határozott, gyakorlati céloknak megfelelő formába, olyan
bizonyos, amennyire csak a politikában egyáltalán bármi bizonyos lehet,
hogy hamarosan rálelnek azokra az eszközökre, amelyekkel kollektív
elektoriális hatalmukat hatékony fegyverré kovácsolhatják kollektív céljaik
előmozdítására. Amikor így tesznek majd, nem lesznek már olyan
szervezetlenek és hatástalanok, mint az a nép, amely nem szokott hozzá a
törvény és az alkotmányos működtetéséhez, de nem is egy pusztán
egyenlősítésre sarkalló ösztön sugallatára fognak cselekedni. A sajtó,
nyilvános gyűlések és különböző egyesületek, valamint a lehető
legnagyobb számú, a dolgozó osztályok politikai céljai mellett elkötelezett
személy parlamentbe juttatása – ezek lesznek az eszközeik. Politikai
céljaikat határozott politikai doktrínák formájában fogják megfogalmazni;
hisz vannak, akik már ma is tudományosan, a munkásosztály
szemszögéből tanulmányozzák a politikát, és azok a nézetek, amelyeket ők
ezen osztályok különös érdekeiként határoznak meg, olyan rendszerekbe és
krédókba foglaltatnak, melyek a politikai filozófiában az előttük élt
gondolkodók által kidolgozott rendszerekéhez hasonló rangra tartanak
igényt. Mindennél fontosabb, hogy minden értelmesen gondolkodó ember
idejekorán számba vegye, milyenek lehetnek majd ezek a népszerű
politikai krédók, s hogy minden egyes kitételükre vizsgálódás és vita
vessen fényt, azért, hogy amennyiben lehetséges, azt, ami helyes bennük,
mihelyst az idő beérik, közmegegyezéssel fogadják el, s ami rossz,
közmegegyezéssel lehessen visszautasítani, s a régóta fennálló és az új közt
létrejövő ellenséges – akár fizikai, akár morális – szembenállás helyett
mindkettőnek a legjobb részeit egyesíthessék a társadalom felújított
építményében. A fizikai erőszak nélkül zajló társadalmi változások átlagos
ütemét figyelembe véve, körülbelül egy nemzedéknyi haladék áll
rendelkezésünkre: ennek helyes felhasználásától függ, vajon az az eljárás,
amellyel társadalmi intézményeinket az emberi társadalom megváltozott
viszonyaihoz igazítjuk, a bölcs előrelátás műve lesz-e, vagy az egymással
szemben álló előítéletek összeütközésének következménye. Komolyan
veszélyeztetheti az emberiség jövőjét, ha hagyjuk, hogy nagy kérdések
felett az elvakult változtatni-akarás és az elvakult maradiság csatázzon.
A most szükséges vitának le kell ásnia a fennálló társadalmak
alapelveiig. Azokat az alapvető doktrínákat, amelyeket előző generációk
vitathatatlannak fogadtak el, most újfent mérlegre kell tennünk. Korunkig a
tulajdon intézményét, a múlt által ránk hagyományozott formájában –
néhány spekulatív beállítottságú írót kivéve – komolyan senki nem
kérdőjelezte meg, mivel a múltban olyan osztályok álltak egymással
szemben, amelyeknek mindegyike érdekelt volt a tulajdon fennálló
konstitúciójában. Ez így már többé nem lesz lehetséges. Amikor a vitába
olyan osztályok is bekapcsolódnak, akiknek szinte semmi
magántulajdonuk nincs, és akiket csak annyiban érdekel ez az intézmény,
amennyiben a köz javát szolgálja; nos, ők már semmit nem fognak magától
értetődőnek venni – a magántulajdon elvét, amelynek jogosságát és
hasznosságát sokan tagadják azok közül, akik a dolgozó osztályok
nézőpontjából érvelnek, éppen nem. Ezek az osztályok természetesen a
tárgy minden részletére kiterjedő, alapokig ásó vizsgálatot fognak
követelni, hogy minden olyan javaslat, mely az intézmény megszüntetésére
vagy a dolgozó osztályok érdekeinek jobban megfelelő átalakítására
vonatkozik, a lehető legalaposabb megfontolás és vita tárgyát képezhesse,
mielőtt egy olyan döntés megszülethet, hogy a dolgot változatlanul
hagyják. Ami a mi országunkat illeti, a dolgozó osztályok mindeddig csak
a tulajdonrendszer bizonyos másodlagos részleteivel szemben mutatkoztak
ellenségesnek. Sokan közülük ki szeretnék vonni a bérkérdéseket a
szerződés szabadsága alól, ami pedig köztudottan a magántulajdon egyik
attribútuma. A merészebbek tagadják, hogy a föld a magántulajdon
megfelelő tárgya lenne, és az állami újraelosztás mellett agitálnak. Némely
szónok beszédeiben ehhez még annak a megbélyegzése járul, amit ők
uzsorának neveznek, anélkül, hogy meghatároznák, mit értenek e
kifejezésen; és a panasz – úgy tűnik – nem honi eredetű. Onnan származik,
hogy a Munkás Kongresszusok és a Nemzetközi Társaság fórumain
felvették a kapcsolatot azokkal az európai szocialistákkal, akik ellenzik a
pénzre szedett kamatot, és akik – a munka kivételével – a tulajdon bármely
formájából származó jövedelem jogosságát tagadják. Ez a tanítás Nagy-
Britanniában még nem tűnik különösebben széles körben elterjedtnek, de a
talaj már megfelelőképp elő van készítve ahhoz, hogy elvessék az olyan
külországokból származó magvakat, ahol egy ügy népszerűségéhez nem a
termékeny kétely, hanem a nagy, általános elméletek és a fűt-fát ígérő
tervezetek szükségeltetnek. Franciaországban, Németországban és
Svájcban a legtágabb értelemben vett tulajdon-ellenességet hirdető
doktrínák munkásemberek tömegeit állították maguk mögé. Ezekben az
országokban majdnem mindenki, aki a dolgozó osztályok érdekében
kívánja átalakítani a társadalmat, szocialistának nevezi magát; ezen nevezet
alatt egymástól gyökeresen eltérő terveket értenek vagy értenek félre, de e
név annyit biztos jelent, hogy viselője olyan újjáépítést szeretne, amely
általában felér a magántulajdon intézményének lerombolásával. És az talán
már Angliára is áll, hogy a legismertebb és legtevékenyebb munkásvezérek
magánhitvallásukban ilyen vagy amolyan értelemben szocialistáknak
tartják magukat, noha ők a legtöbb angol politikushoz hasonlóan európai
testvéreiknél jobban tudják, hogy az emberiség alapvető eszméit illetően
jelentős és maradandó változásokat coup de main formájában nem lehet
elérni, s ennek megfelelően gyakorlati erőfeszítéseiket közelebb fekvő
célok elérésére fordítják, és hajlandóak a túlzó elméleteket mindaddig
kordában tartani, amíg nem nyernek elegendő tapasztalatot arról, hogyan
működnek ugyanezen elvek részleges megvalósításuk során. Ha az angol
dolgozó osztályok ilyenek, vagyis minden más angolhoz hasonlóak
maradnak, nem valószínű, hogy vakmerő túlzásaikba is követnék a külföldi
szocialistákat, akik még a józan Svájcban is nyíltan hirdetik, hogy első
lépésként megelégszenek az egyszerű felforgatással, az utána következő
újjáépítéssel mit sem törődnek; és felforgatáson nem csupán a kormány
megbuktatását értik, hanem azt, amikor minden tulajdont kivesznek a
tulajdonosok kezeiből, azért, hogy a köz szolgálatába állítsák; szerintük
ennek módjáról később is elég dönteni.
Korunk egyik legfurcsább jelensége, hogy ezt az eszmét egy közhasznú
lap, egy társaság orgánuma, a neuchâteli La Solidarité hirdeti. Nem
valószínű, hogy az angol munkások vezetői, akiknek küldöttei a genfi és
baseli kongresszuson is nagyban hozzájárultak az ottani józanabb
hangvételhez, tudatosan az anarchiát szítanák, mielőtt még véleményt
formáltak volna arról, hogy mégis mifajta új társadalmat kellene a régi
helyébe állítani. De bizonyos, hogy bármit is javasolnak, azt csak akkor
lehet megfelelőképp elbírálni, s e bírálat alapját a közvéleménnyel
megértetni, ha előtte a két rivális teóriát, tudniillik a magántulajdonra
építőt és a szocializmusét előzőleg már összevetették, hisz a kettő közül
csak az egyik adhatja az eszmecsere döntő előfeltevéseit. Ezért tehát,
mielőtt érdemben megvizsgálhatnánk e kérdéskör részleteit, tanácsos lesz a
szocializmus által felvetett általános kérdések gyökerét szemügyre
vennünk. E vizsgálatot úgy kell lefolytatnunk, hogy előtte minden
ellenséges előítéletünktől megszabadulunk. Akármilyen cáfolhatatlannak
tűnnek azok az érvek, amelyek a tulajdon törvényei mellett szólnak azok
szemében, akiknek ez kétszeresen is fontos – az ősrégi szokások és a
személyes érdek miatt is –, mi sem természetesebb, hogy ha egy
munkásember politikán kezdi törni a fejét, egészen más megvilágításban
látja azokat. Ha hosszú csatározások után néhány országban már elérték,
másokban megközelítették azt a pontot, ahonnét legalábbis számukra, a
tisztán politikai jogok terén nincs továbblépési lehetőség, elképzelhető-e,
hogy a „felnőtt férfilakosság” a kevésbé szerencsés osztályok körében meg
ne kérdezné önmagától: vajon a fejlődésnek tényleg itt kell megrekednie?
Mindannak dacára, ami a választójog kiterjesztése ügyében eleddig történt,
s ami minden valószínűség szerint még történni fog, a kevesek továbbra is
nagy vagyonba születnek, a sokaság pedig ínségbe, s ezt csak még
szembetűnőbbé teszi a kettő közti különbség. A túlnyomó többség, amelyet
a törvények már nem tartanak rabszolgasorban vagy függőségben, most a
tulajdon hatalmának van kiszolgáltatva: még mindig helyhez,
foglalkozáshoz, s egy munkaadó akaratához van láncolva, s a születés
véletlenének következtében ki van rekesztve mindabból az élvezetből,
szellemi és erkölcsi előnyből, amit mások személyes érdemeiktől teljesen
függetlenül úgy örökölnek, hogy ezért semmilyen erőfeszítést nem kell
tenniük. A szegények joggal hiszik, hogy ez a helyzet legalább olyan rossz,
mint bármely másik azon állapotok közül, amelyek ellen az emberiség
mindezideig küzdelmet folytatott. De vajon szükségszerű rossz-e ez?
Annak állítják be azok, akik hátrányait nem érzik a bőrükön – azok, akik a
jutalmakat nyerték az élet lottójátékán. De hiszen a rabszolgaságról, a
zsarnokságról, az oligarchia kiváltságairól is azt állították egykor, hogy
szükségesek. Minden olyan lépés megtétele előtt, amivel a szegényebb
osztályok előbbre jutottak – amit részben a hatalmasok jobb érzései,
részben azok félelmei miatt csikarhattak ki, amit részben pénzen
vásároltak, részben cserébe kaptak azért, mert a hatalmasok egyik
csoportját támogatták egy másikkal folytatott vitájában – mindezen
lépésekért a lehető legerősebb előítéletekkel kellett megküzdeniük; de
hogy e lépéseket kivívták, ez annak a jele, hogy az alsóbb néposztályok is
hatalmat nyertek, eszközt arra, hogy még több hatalomhoz jussanak; s így
szereztek valamit abból a tekintélyből, amely a hatalommal mindig
párosul, és amely a társadalom szegényebbekkel szembeni előítéletein is
bizonyos fokig változtatni tudott. A sikeresen kivívott előnyről ezután
készséggel elismerték, hogy jussuk van rá, míg mindarra, amit még nem
sikerült elérniük, továbbra is érdemtelennek tartották őket. Ezért azoknak
az osztályoknak, amelyeket a társadalmi rendszer alárendelt szerepre ítél,
kevés okuk van arra, hogy olyan alapelvekben higgyenek, amelyekre
ugyanez a társadalmi rendszer felépül. Hogyha figyelembe vesszük, az
emberiség vélekedései mily csodálatosan rugalmasak, s azt is, hogy mindig
a létező tényeket fogadják el szentnek, és ami addig még nem létezett, azt
vagy veszedelmesnek vagy haszontalannak ítélik, akkor vajon mi
bizonyítja ezeknek az osztályoknak, hogy a gazdagok és szegények közti
megkülönböztetést parancsolóbb szükségszerűség hívta életre, mint azokat
az ősi, régről hagyományozott tényeket, amelyeket megszűntükkel olyanok
is elítélnek, akik előtte haszonélvezőik voltak? Ezt nem lehet egy érdekelt
félnek elhinni. A dolgozó osztályoknak jogukban áll azt követelni, hogy a
társadalmi intézményeket teljes egészében vizsgálják felül, és hogy minden
kérdést úgy tűzzenek vitára, mintha most először merülnének fel; soha nem
szabad elfelejtenünk, hogy nem azokat kell meggyőzni, akik jólétüket és
pozíciójukat a jelenlegi rendszernek köszönhetik, hanem azokat, akiket
semmilyen más érdek nem befolyásol e kérdés megítélésében, mint az
absztrakt igazság és a közösség általában vett java. Az lenne a cél, hogy
megállapíthassuk, milyen tulajdoni intézményeket hozna létre egy
előítéletektől mentes törvényhozó, aki teljesen független mind a tulajdon
birtokosaitól, mind azoktól, akik birtokon kívül vannak; s hogy ezeket
olyan érvekkel védjük és indokoljuk meg, amelyek egy ilyen
törvényalkotót ténylegesen befolyásolnának, nem pedig olyanokkal,
amelyekről lerí, hogy csak azért kaparták őket elő, hogy a fennálló rend
védelmére szolgáljanak. Azokat a tulajdonjogokat és kiváltságokat,
amelyek ezt a próbát nem állják ki, előbb vagy utóbb úgyis fel kell adni.
Emellett elfogulatlanul kellene meghallgatnunk minden, a tulajdont magát
támadó ellenvetést. Őszintén be kellene ismernünk mindazokat a
hátrányokat és kényelmetlenségeket, amelyek ezen intézménnyel, még a
lehetséges legjobb formájában is szükségszerűen együtt járnak, s meg
kellene találnunk a lehetséges legjobb gyógymódokat vagy enyhítő
szereket, amelyek az emberi intelligencia számára fellelhetők. Mindazon
terveket pedig, amelyeket a társadalomreformerek – bármily nevezet alatt
is – azért javasolnak, hogy a tulajdon intézménye által biztosított előnyöket
hátrányai nélkül érhessük el, ugyanilyen elfogulatlansággal kellene
vizsgálat tárgyává tenni, minden olyan előítélettől szabadon, amely
abszurdnak vagy haszontalannak állítja be azokat.

A fennálló társadalmi renddel szembeni szocialista ellenvetések

Mint ahogy minden változtatási javaslatban két tényezőt kell figyelembe
venni – az egyik az, amit meg akarunk változtatni, a másik az, amivé
alakítani akarjuk –, ugyanígy a szocializmus esetében általában is, s külön-
külön minden egyes megnyilvánulási formájában, meg kell
különböztetnünk két összetevőt: az egyik negatív és kritikai, a másik
konstruktív. A szocializmus először is ítéletet mond a létező intézmények,
praxisok és ezek eredményei felett; másodszor, különböző jobbító
szándékú terveket terjeszt elő. Az első lépés vonatkozásában a
szocializmus különböző iskolái megegyeznek. Mind majdnem
ugyanazokat a hibákat véli felfedezni a létező társadalom gazdasági
rendjében. Egy bizonyos pontig a hibák kiküszöböléséről szóló általános
elképzelésük is hasonló; ám az általános egyetértésen túl, a
részletkérdésekben meglehetősen nagy a nézeteltérés. Talán az a
természetes és ezért megfelelő eljárás, ha elveik mérlegelését azzal az
opponáló elemmel kezdjük, melyben mindannyian megegyeznek, s ha a
különbségek említését későbbre hagyjuk, amikor majd vállalkozásuk
következő szakaszára térünk, komoly eltéréseket ugyanis csak itt
tapasztalhatunk.
Feladatunk első része semmi esetre sem nevezhető túl nehéznek; a
létező gondok felsorolásából áll. Ezekből nincs hiány, s legtöbbjük
egyáltalán nem homályos vagy rejtélyes. Sok közülük a moralisták
legmegcsontosodottabb közhelyei közé tartozik; noha általában még
ezeknek is mélyebbre nyúlik a gyökerük, mint amennyire a moralisták
igyekeznek leásni. Olyan változatosak, hogy velük kapcsolatban az
egyetlen nehézséget az okozza, hogyan állítsunk össze belőlük egy
megközelítőleg kimerítő katalógust. Pillanatnyilag megelégszünk azzal,
hogy csak a legfontosabbakat emeljük ki. S egy dolgot ne feledjen az
olvasó! Amikor pontról pontra végighalad ezen a listán, és egyre-másra
olyan tényekkel szembesül, amelyeket a természeti szükségszerűségek
között tartott számon, s amelyek most a társadalmi intézmények elleni
vádként hangzanak el, ne kiáltson fel, hogy ez tisztességtelenség, s ne
tiltakozzon, mondván, a felpanaszolt bajok az Ember és a Társadalom
belső természetéből fakadnak, s ezen semmilyen gyógymód nem
változtathat. Ha ugyanis ezt tennénk, akkor épp a feltett kérdésre nem
adnánk választ. Hisz a szocialisták készek arra, hogy elismerjék – sőt a
szükségesnél is határozottabban állítják –, hogy azok a bajok, amelyek
miatt szót emelnek, a társadalom jelenlegi állapotában orvosolhatatlanok.
Ezért javasolják annak megfontolását, hogy lehet-e más olyan társadalmi
formát kigondolni, amely ezeket a hátrányokat kiküszöbölné, de legalábbis
amelyben ezek sokkal kisebb mértékben érvényesülnének. Azok, akik a
társadalmi rend egészét támadják, s akik választási lehetőségként is teljes
átalakítást is elképzelhetőnek tartják, azoknak jogukban áll sorra venni a
társadalom jelenlegi hiányosságait, s ezt ügyük érdekében felhasználni,
függetlenül attól, hogy a bajok a társadalmi berendezkedéshez
kapcsolódnak-e, vagy sem, feltéve, hogy nem olyan fizikai törvények
következményei, melyeket az emberi erő ellensúlyozni nem tud, s még az
emberi tudás sem tanult meg kivédeni. Az erkölcs fogyatékosságai és azok
a fizikai hátrányok, melyek kiküszöbölhetők lennének, ha mindenki úgy
tenne, ahogy kellene, joggal hozhatók fel egy olyan társadalommal
szemben, amely szemet huny felettük; mindaddig jogos érvek ezek, amíg
meg nem mutatják, hogy minden más társadalmi állapot is ugyanennyi
vagy még több bajt okozna. A szocialisták véleménye szerint a társadalom
jelenlegi berendezkedése, a Tulajdon valamint a Javak Megtermelésének és
Elosztásának módját illetően az általános jólét megteremtése
szempontjából teljesen elhibázott. Azt mondják, ez a berendezkedés
problémák egész tömegével nem tud sikeresen megbirkózni; hogy az a
morális vagy fizikai jó, amit megteremt, szánalmasan kevés a kifejtett
erőfeszítés nagyságához képest, s még ezt a csekélyke jót is oly módon
teszi elérhetővé, ami fizikailag morálisan ártalmas következményekkel jár.
A létező társadalmi bajok közül elsőként a Tulajdon említendő. A
Tulajdon intézményének fenntartására és védelmére azt szokták felhozni,
hogy az a munka és a takarékosság jutalma, és általa válik lehetővé az
emberiség számára az ínségből való kilábolás. Lehet, hogy ez így van; a
legtöbb szocialista elismeri, hogy legalábbis így volt a történelem korábbi
periódusaiban. De ha az intézmény semmi többet vagy jobbat nem tehet e
vonatkozásban, mint amit eleddig tett, akkor – így a szocialisták – a benne
rejlő tartalékok bizony elhanyagolhatók. Európa legcivilizáltabb
országaiban a népesség mekkora hányada fordíthat bármit saját javára a
tulajdon előnyeiből? Erre lehet azt válaszolni, hogy ha nem lenne tulajdon
a munkáltatók kezében, akkor mindenki napi betevője nélkül maradna; ha
ezt el is fogadjuk, akkor is igaz marad az, hogy továbbra is csak
mindennapi kenyerükkel rendelkeznek, s azzal sem mindig kielégítő
mennyiségben, majdnem mindig gyenge minőségben, és arra nézve
semmilyen biztosítékuk sincs, hogy legalább ezt mindig megkapják; a
dolgozó osztályok hatalmas tömegei életük egy bizonyos szakaszában (és
potenciálisan mindnyájan) rászorulnak, legalábbis ideiglenesen, valamilyen
törvény biztosította vagy önkéntes jótékonykodásra. Fölösleges lenne itt
kísérletet tenni az ínség nyomorúságainak leírására, vagy annak a
felbecsülésére, hogy az emberiség mekkora részét teszik ki azok, akiknek a
legfejlettebb országokban életük során állandóan fizikai és erkölcsi
szenvedésekkel kell szembenézniük. Ezt bátran a filantropistákra
hagyhatjuk, akik elég árnyaltan és erős színekkel ecsetelték e
nélkülözéseket. Legyen elég erről annyit mondanunk, hogy a civilizált
Európában, és még Angliában és Franciaországban is nagy számban élnek
olyanok, akiknek a sorsa nyomorultabb, mint az általunk ismert legtöbb
barbár törzsé.
Erre azt lehet válaszolni, hogy e nehéz sor miatt senkinek sincs oka
panaszkodni, hiszen csak azoknak jut osztályrészül, akiket mások
túlszárnyaltak, mert kevésnek bizonyult az energiájuk vagy kevésbé voltak
körültekintők, mint amazok. Ez az érvelés, még ha igaz lenne is, csak
kevéssé enyhíthetné a bajt. Ha egy Néró vagy Dominitianus azt követelné,
hogy száz ember fusson versenyt az életéért, azzal a feltétellel, hogy az
utolsó ötvenet vagy akár csak húszat kivégeznék, mit sem változtatna az
igazságtalanságon, hogy a legerősebbek vagy legfürgébbek, feltéve, hogy
nem következik be semmilyen végzetes baleset, bizonyosan
megmenekülnének. A sorscsapás és a bűn az lenne, ha egyáltalán bárkit
halálba küldenének.
Ugyanígy a társadalom gazdaságában; ha valaki is akad, akinek fizikai
nyomort vagy erkölcsi megaláztatást kell elszenvednie, aki a testi
szükségleteit nem elégítheti ki, vagy csak úgy, ahogy az csupán az
érzéketlen baromnak megfelelő, akkor ez, ha nem is feltétlenül a
társadalom bűne, pro tanto a társadalmi berendezkedés hibája. És a
helyzetet szépítendő azt emlegetni, hogy azok, akik így szenvednek,
erkölcsi vagy fizikai értelemben a közösség gyengébb tagjai, az nem jelent
mást, mint a balszerencsét sértéssel tetézni. Vajon igazolhatja-e a
szenvedést a gyengeség? Nem inkább ellenállhatatlan követelés-e az, mely
minden emberi lényt arra ösztökél, hogy óvja meg a szenvedőt a
szenvedéstől? Ha a jómódúak értelme és érzései megfelelően működnének,
vajon elfogadnák-e vagyonukat, ha ezért a környezetükben akár csak
egyetlenegy személy is arra a sorsra jutott – tudatosan elkövetett hibán
kívül bármilyen más okból –, hogy az általa remélt életformából kizáratott?
Egy dolog van, ami – ha tényleg bebizonyosodna – felmentené a
társadalmi intézményeket e nyomorúságok felelőssége alól. Mivel az
emberiségnek az élvezhető élet megteremtésére vagy egyáltalán az élet
fenntartására nem áll rendelkezésére más eszköz, csak az, amit saját
munkájával és takarékosságával teremt meg, nem lenne semmi alapja a
társadalom ellen intézett támadásnak, ha mindenki, aki hajlandó volt
megfelelő részt vállalni e munkából és e megtakarításból, ennek arányában
részesülhetne azok gyümölcséből is. De valóban ez a helyzet? Nem épp
fordítva áll-e a dolog? A jutalom, ahelyett hogy arányos lenne az egyén
munkájával és önmegtartóztatásával, szinte pontosan fordított viszonyban
áll ezekkel: akik a legkevesebbet kapják, azok dolgoznak legtöbbet, s azok
a leginkább önmegtartóztatók is. Még a lusta, nemtörődöm, bűnös
életmódot folytató szegények is, akikről a legtöbb joggal állítják, hogy
magukat okolhatják méltatlan helyzetükért, gyakran még ők is több és
komolyabb munkát végeznek nemcsak azoknál, akik anyagi
függetlenségbe születtek bele, de azok közül is majdnem mindenkinél,
akiket a munkájukért náluk jobban fizetnek.
Még az a csekély önfegyelem is, amire a dolgozó szegények képesek,
több áldozatot és erőfeszítést követel tőlük, mint amivel a társadalom
előnyösebb helyzetű tagjainak valaha is számolniuk kellett. Az igazságos
elosztás eszméje, vagy bármilyen elképzelés a siker és jutalma, illetve a
siker és az érte tett erőfeszítés arányosságáról a társadalom jelenlegi
állapotában olyannyira vágyálomszerű, hogy a mesék birodalmába kell
száműzni. Igaz, hogy az egyének sorsa nem teljesen független erényüktől
és intelligenciájuktól; ezek tényleg segítségükre lehetnek, de sokkal
kevésbé, mint számos más dolog, amiben az egyéni érdem semmiféle
szerepet nem játszik. Minden determináló körülmény közül a születésnek
van a legnagyobb hatása. Az elsöprő többségből az lesz, aminek született.
Némelyek munka nélkül gazdagnak születtek, mások olyan helyzetbe
csöppentek bele, amely lehetővé teszi, hogy munkájuk révén
meggazdagodjanak, a nagy többség kemény munkára és egész életen át
tartó szegénységre született, s sokan egyenest az ínségbe. Az életben elért
siker fő oka a születés mellett a véletlen és a kínálkozó alkalom. Ha egy
személy nem született vagyonosnak, de sikerül azzá válnia, általában saját
iparkodása és ügyessége is belejátszik az eredménybe; de az iparkodás és
ügyesség nem teremthetné meg gyümölcsét, ha az alkalmak és a
lehetőségek különös egybeesése, mely csak keveseknek adatik meg, nem
segédkezne ebben. Jóllehet, karrierjük építése során az embereket erényeik
is segítik az előrejutásban, ugyanúgy, s talán ugyanolyan gyakran,
közrejátszanak benne vétkeik is: a szervilizmus és a talpnyalás, a
keményszívű és keményöklű önzés, a kereskedelem elfogadott hazugságai
és trükkjei, a kockázatos spekulációk s nemritkán a kifejezett gazság. A
sikeres élet szempontjából sokkal hasznosabb az energia és a tehetség, mint
az erény; de míg az egyik úgy jut előre, hogy energiáját és tehetségét
valami általánosan hasznosba fekteti, egy másik azáltal érvényesül, hogy
ugyanezeket a képességeket egy versenytárs felülmúlására és legyőzésére
hasznosítja. Egy moralista sem állíthat többet annál, hogy ha minden más
körülmény adott, a becsületesség a legjobb politika, s egyenlő
erőviszonyok mellett egy becsületes embernek jobbak az esélyei, mint egy
gazembernek. Még ez is megkérdőjelezhető számtalan helyzetben és
bizonyos körülmények között: minden más pedig kizárható. Nem lehet úgy
tenni, mintha a becsületesség lenne a siker eszköze, s akár csak egy
lépéssel is feljebb segítene a társadalmi ranglétrán. Szerencse és életvitel
között a következő a kapcsolat: van a bűnös életmódnak, vagy inkább
bizonyos bűnös életmódoknak egy olyan foka, ami képes bármilyen mérvű
szerencsét lerombolni; de a fordítottja nem igaz: a legtöbb ember esetében
jó magatartásuktól egyáltalán nem remélhető, hogy a világban való
felemelkedésüket előmozdítja, ha nem siet segítségükre néhány szerencsés
véletlen.
Ezek a szerencsétlenségek tehát – a nagy szegénység és az, hogy a
szegénységnek alig van valami köze az egyén érdemeihez – a létező
társadalmi berendezkedés legfontosabb hiányosságát jelentik. A következőt
az emberi hibák képezik: a bűnök és vétkek, az ostobaság, meg mindaz a
szenvedés, ami ezekkel jár. Az emberek – magukkal vagy másokkal
szembeni – hibás életvezetésének majdnem minden megnyilvánulási
formáját a következő három ok egyikére vezethetjük vissza: a tömegeknél
a Szegénységre és kísértéseire; a Semmittevésre és a désoeuvrement-ra
azon keveseknél, akiket körülményeik amúgy nem kényszerítenek
munkára; s mindkét esetben a rossz neveltetésre vagy a nevelés teljes
hiányára. Az első kettő a társadalmi berendezkedés – finoman szólva –
hiányosságának nevezhető, az utolsóról ma már mindenki elismeri, hogy
ezen berendezkedés vétke – majdnem azt mondhatnánk, bűne. Csak
elnagyoltan és durva körvonalakban beszélek e kérdésről, mert habár a
jellem- és viselkedésbeli hibák okainak alaposabb elemzése sokkal
meggyőzőbben ábrázolhatná azt a szálat, amely a társadalom tökéletlen
szervezettségéhez fűzi emezeket, persze azt is bebizonyíthatná, hogy a
társadalom hibás szerkezete és az emberi értelem visszamaradott állapota
kölcsönösen függőségi viszonyban áll egymással.
A társadalmi bajok felsorolásának ezen a pontján a korábbi korszakok
puszta egyenlősítői általában megtorpantak: de messzibbre tekintő utódaik,
a ma szocialistái, továbbhaladnak. Az ő szemükben az emberi élet mostani
állapotának tulajdonképpeni alapja, az az elv, mely szerint minden
materiális terméket előállítanak és újra elosztanak, alapvetően bűnös és
társadalomellenes. Ez az elv az individualizmus, a verseny elve: mindenki
magáért és mindenki más ellen. Ez a teória az érdekek ellentétén s nem az
érdekek harmóniáján alapszik; ezen elv szerint mindenkinek magának kell
– küzdelmek hosszú során át – megtalálnia a saját helyét, azáltal, hogy
másokat maga mögé utasít, vagy hogy mások őt utasítják maguk mögé. A
szocialisták úgy tartják, hogy a magánháború eme rendszere (ahogy
nevezhetjük)21, amit mindenki mindenki más ellen vív, különösen végzetes
gazdasági és morális szemszögből. Az erkölcsi vonatkozásokat tekintve a
problémák világosak. Ez az elv az irigység, a gyűlölet és az elvetemültség
szülőatyja; mindenkit a többiek ellenségévé tesz, ha azok keresztezik az
egyén útját, márpedig mindenkinek az útját állandóan keresztezhetik. A
jelenlegi rendszerben aligha nyerhet valaki úgy, hogy mások vagy sokan
mások ne veszítenének, illetve ne csalatkoznának reményeikben. Egy jól
megalkotott közösségben mindenki csak nyerne a többiek sikeres
erőfeszítései révén; most viszont mások vesztesége révén nyerhetünk s

21
V.ö. Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és
hatalma. Budapest, Magyar Helikon, 1970.108. o.
mások nyeresége révén veszítünk. Legnagyobb nyereségeink a
legborzasztóbb forrásból, a halálból erednek, ráadásul azoknak a halálából,
akik legközelebb állnak hozzánk s legdrágábbak a szívünknek. A
társadalmi reformerek az egyéni verseny elvét pusztán gazdasági
működése miatt ugyanolyan egyértelműen utasítják el, mint morális
tekintetben. Az alacsony bérek okát a munkavállalók versenyében látják; a
bukás és a csőd okát a termelők versenyében; azt állítják, hogy a népesség
és a gazdagság fejlődésével mindkét baj csak állandóan növekedni fog; úgy
hiszik, ez senki más számára nem előnyös, csak a nagybirtokosoknak, a fix
jövedelemmel rendelkezőknek, és néhány nagytőkésnek, akik vagyonuk
révén fokról fokra alullicitálhatnak minden más termelőt, hogy az ipari
tevékenység egészét megszerezzek maguknak, hogy kiszorítsanak a piacról
minden más munkaadót, s hogy a munkásokat rabszolga- vagy
jobbágysorba taszítsák, akik nekik köszönhetik létfenntartásuk feltételeit, s
akik arra kényszerülnek, hogy a munkaadók által megszabott
munkafeltételeket fogadják el. Röviden, e spekulatív gondolkodók szerint a
társadalom a nagytőkések újfeudalizmusának irányába halad.
Mivel a következő fejezetek nekem is lehetőséget nyújtanak arra, hogy
mindezekkel a kérdésekkel kapcsolatban és még sok más, ezekhez
kapcsolódó és ezeknek alárendelt kérdésről kifejtsem a véleményemet, a
következőkben minden további bevezetés nélkül, némely jeles
szocialistáknak a jelen társadalmi berendezkedésről alkotott véleményét
fogom ismertetni, közzétett írásaikból vett részletek segítségével. 22
Egyelőre azt szeretném, ha úgy tekintenének, mintha mások véleményének
egyszerű közvetítője lennék. A későbbiek során úgyis ki fog derülni, az
általam idézettek mennyiben egyeznek meg és miben különböznek saját
érzelmeimtől.

A társadalom fennálló rendjével szembeni szocialista

ellenvetések elemzése
Lehetetlen lenne tagadnunk, hogy azok a megfontolások, amelyekre az
előző fejezetben felhívtuk a figyelmet, félelmetes vádakká válhatnak akár a
22
A Mill által idézett utópista szocialista szövegeket terjedelmi okokból nem közöljük,
fellelhetők a következő kötetekben:
Louis Blanc: Organisation du Travail. 4. kiadás, Brüsszel, Hauman, 1845.41-2,43-5, 85-
6, 88-9, 90-93, 97-8. o.
Victor Considérant: La Destinée Sociale. 3. kiadás, Párizs, 1848. I. kötet, 35, 36, 37, 38-
40, 43-51, 59-61. o.
Robert Owen: Book of the New Moral World, London, 1842. 2. rész, 3. fejezet, 20-23. o.
társadalom fennálló rendjével, akár az embernek a világban elfoglalt
helyével szemben. Hogy a felsorolt bajok közül melyik tartozik az első, és
melyik a második kategóriába, ez az elsőrendű elméleti kérdés, amely most
megoldásra vár. De éppen a leghangosabb vádat könnyű eltúlozni, és a
fentebb idézett szemelvények alapján nyilván sok olvasó fogja úgy érezni,
hogy efféle túlzás a legrátermettebb és legelfogulatlanabb szocialisták
előadásaiban is akad. Noha sok állításuk megválaszolatlan, nem kevés
közülük politikai gazdaságtani tévedések eredménye; amin, hadd jelentsem
ki egyszer és mindenkorra, nem a politikai gazdászok által lefektetett
bármely gyakorlati politikai szabály megszegését értem, hanem gazdasági
tények figyelmen kívül hagyását, és azon okok elhanyagolását, amelyek az
adott társadalom gazdasági jelenségeit igazából meghatározzák.
Először is, elszomorító igazság, hogy az átlagos munkabérek Európa
minden országában arcpirítóan elégtelenek arra, hogy a népesség fizikai és
morális szükségleteit valamennyire is elfogadható mértékben fedezzék. De
amikor ezt azzal toldják meg, hogy még ez az elégtelen fizetség is eltűnő
félben van, hogy – Louis Blanc szavaival – a helyzet nem más, mint une
baisse continue des salaires: ez a kijelentés ellentmond minden
megbízható információnak és számos közismert ténynek. Bizonyításra
szorul például, hogy a civilizált világ bármely országában az átlag
munkabérek, akár készpénzben, akár fogyasztási cikkben számolva,
csökkennének; miközben sok országban egészében véve növekednek; s ez
a növekedés nemhogy lassulna, de egyre gyorsabb. Alkalmanként
találhatni olyan iparágakat, amelyek a versenyben épp alulmaradnak, s
ezekben mindaddig, amíg a termelés a kereslethez nem igazodik, a béreket
leszorítják; ez – bár kétségtelen gondot jelent – csak ideiglenes, s a
jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerben is enyhíthető lenne. A
munkadíj ily módon előálló csökkenése néhány speciális foglalkozási
ágban annak a bizonyítéka, hogy máshol növekedett a fizetés, vagy új
munkalehetőséget teremtettek: hisz a díjazás végösszege és átlaga nem
csökkent, talán még növekedett is. Ahhoz, hogy az ipar bármely vezető
ágában a fizetési arányok csökkenését ki lehessen mutatni, a jelenlegi
különleges vagy időleges visszaesés néhány hónapját vagy évét valamely
korábbi időszak átlagbérével, vagy akár valamely kivételesen magas
értékével kell összevetni. Az ingadozások kétségtelenül nagy gondot
jelentenek, de ezek ugyanolyan gyakoriak és súlyosak voltak a
gazdaságtörténet korábbi időszakaiban is. A tranzakciók megnövekedett
léptéke, és az egy-egy megingás által érintettek számának növekedése talán
azt a benyomást kelti, hogy ezek az ingadozások egyre erősebbek, pedig
bár nagyobb népességben több a szenvedő, az egy főre jutó baj súlya nem
változott. A fejlődésnek sok-sok bizonyítéka van, míg az európai
országokban élő munkásság életmódjának hanyatlását egyetlen megbízható
adat sem támasztja alá; ha olykor mégis tapasztalható ezzel ellentétes
tendencia, az lokális és részleges, és mindig vissza lehet vezetni valamely
aktuális szerencsétlenség okozta kényszerhelyzetre, vagy a kormány
valamely rossz törvényére vagy bölcsnek nem nevezhető lépésére,
melyeket mindig ki lehet javítani; a tartós kihatású okok pedig mind a
fejlődés irányába hatnak.
Louis Blanc úr ezért, bár sokkalta felvilágosultabbnak mutatkozik, mint
az egyenlősítők és demokraták régebbi iskolája, amennyiben elismeri a
kapcsolatot az alacsony jövedelmek és a népesség rohamos növekedése
között, úgy látszik, beleesett abba a hibába, amit először Malthus és
tanítványai követtek el, feltételezve, hogy mivel a népesség gyorsabban
fejlődik, mint a létfenntartás feltételei, a túlnépesedés egyre fokozódó
nyomást fog kifejteni a megélhetésre. A különbség az, hogy a korai
malthusiánusok e tendenciát visszafordíthatatlannak hitték, Louis Blanc úr
viszont úgy gondolja, hogy igenis megállítható – igaz, csak egy
kommunista rendszer által. Az igazság ügye sokat nyer azzal, ha
felismerik, a túlnépesedés olyan probléma, amivel a kommunizmusnak,
csakúgy mint a fennálló társadalmi rendnek, foglalkoznia kell, és annak
igazán csak örülni lehet, hogy ezt a szükségszerűséget a létező összes
szocialista iskola legtekintélyesebb vezetői elismerik. Owen és Fourier,
nem kevésbé, mint Louis Blanc úr, elismerték ezt, hozzáfűzve, hogy e
nehézséggel legjobban saját rendszerük tud megbirkózni. Bárhogy is
legyen, a tapasztalat az, hogy a társadalom jelen állapotában a népesedés
nyomása a létfenntartás eszközeire, ami az alacsony bérek fő kiváltó
okának tekinthető, nagy, ám nem növekvő gond; épp fordítva, a civilizáció
minden alkotóelemének fejlődése ez ellen hat, részben a munkaadást és a
munkahelyek fenntartását szolgáló eszközök gyors javítása, részben azon
lehetőségek fejlesztése révén, melyek azt segítik elő, hogy a munka új
országokba és szabad foglalkoztatási területekre vándorolhasson, végül
pedig a népesség intelligenciájának és eszélyességének általános fejlesztése
által. Ez a fejlődés kétségtelenül lassú; de az is nagy dolog, hogy
egyáltalán ilyen fejlődést regisztrálhatunk, pedig még csak első
lépcsőfokán állunk annak az általános mozgalomnak, mely az egész nép
oktatását tűzi ki célul, s mely – magasabb fejlettségi fokon – a fejlődés
mindkét fent említett forrásának hatását növelni fogja. Az természetesen
vitatható, hogy a társadalom melyik formája a legalkalmasabb arra, hogy
sikeresen birkózzon meg a népesség és a létfenntartás nyomásával, és
ebben a kérdésben a szocializmus álláspontja sok szempontból védhető;
amit sokáig leggyengébb pontjának tartottak, arról talán ki fog derülni,
hogy az a legerősebb. De nem formálhat jogot arra, hogy az egyetlen
kulcsnak tekintsék az emberiség tömegeit fenyegető általános és fokozódó
hanyatlás megakadályozására, mely állítólag a szegénység különös,
túlnépesedést gerjesztő hatásának köszönhető. A társadalom jelenlegi
formájában sem zuhan a szakadékba, hanem lassan, de fokozatosan
emelkedik ki onnét, és ez a fejlődés valószínűleg tovább tart majd, ha nem
akadályozzák rossz törvények.
Aztán azt is észre kell venni, hogy a szocialisták általában, még a
legfelvilágosultabbak is, meglehetősen tökéletlen és egyoldalú képet
alkotnak maguknak a verseny működéséről. Hatásai egyik felét látják, a
másik felett elsiklik a tekintetük; olyan eszköznek tartják, amellyel
mindenkinek a jövedelmét alacsonyan lehet tartani – amellyel mindenkit
arra lehet kötelezni, hogy kevesebb munkabérrel, vagy az áruiért fizetett
alacsonyabb árral is beérje, ami csak akkor lenne igaz, ha mindenki
valamely nagy monopoltőkésnek adná el a munkaerejét és az áruit, és a
verseny csak az egyik oldalon folyna. Elfelejtik, hogy a verseny magas
árakat és értékeket is eredményez, nem csak alacsonyakat; hogy a
munkaerő és az áruk felvásárlói is versenyeznek egymással, nemcsak az
eladók; és hogyha tényleg a verseny az, ami olyan alacsonyan tartja a
munkaerő és az áruk árát, amennyire alacsonyak pillanatnyilag, a verseny
az, ami megakadályozza, hogy még alacsonyabbra zuhanjanak. Igazság
szerint, ha a verseny mindkét oldalon teljesen szabad, akkor nem hathat
sem az áruk árának különösebb emelése, sem pedig csökkentése irányába,
hanem éppen kiegyensúlyozza azt; a túlságosan szembetűnő
jövedelemkülönbségeket kiegyenlíti, és mindannyit az átalaghoz közeli
szintre szorítja, ami – ha (kétségtelenül tökéletlenül is, de) sikerül – olyan
eredmény, amely a szocialista elvek szerint is kívánatos. De ha egy
pillanatra félretesszük a verseny árfelhajtó hatását, s csak azon hatására
fordítjuk figyelmünket, amely az árak leszorításában érvényesül, s ezt
kizárólag a dolgozó osztályok érdeke szempontjából vizsgáljuk, még akkor
is belátható, hogy míg egyfelől a verseny alacsonyan tartja a béreket, és
ezáltal arra készteti a dolgozó osztályokat, hogy – ha tudják – ne engedjék
a verseny teljes befolyását érvényesülni a munkaerőpiacon, addig másfelől
mégis rá vannak szorulva, hisz a verseny azon áruk árát is leszorítja,
amelyekre bérüket költik, s ezáltal éppen a bérből élők érdekeit szolgálja.
Hogy ennek a megfontolásnak is eleget tegyenek, a szocialisták – ahogy
azt a Louis Blanc úrtól származó szemelvényünkben megmutattuk 23 – arra
kényszerülnek, hogy bebizonyítsák, hogy az áruk verseny okozta alacsony
ára megtévesztő, s végül az eredetinél is magasabb árakhoz vezet, hisz
amikor a legtehetősebb versenytárs már minden ellenfelétől megszabadult,
ő uralja a piacot, és olyan árat szabhat, amilyet csak óhajt. Mármost a
leghétköznapibb tapasztalat szerint a dolgok ilyetén állása, tényleges
szabad verseny körülményei között, teljes mértékben a képzelet
birodalmába tartozik. A leggazdagabb versenytárs nem szokott, de nem is
tud megszabadulni minden riválisától, és nem tudja magát a piac
kizárólagos birtokosának helyzetébe verekedni; és nincs rá példa, hogy az
ipar vagy a kereskedelem bármely fontos ága, melyen előzőleg sokan
osztoztak, a kevesek monopóliumává lett volna, vagy ilyen irányba
fejlődne.
A fent leírt eljárás ugyan néha lehetséges ott, ahol – mint a vasutak
esetében – a verseny két vagy három nagyvállalat között zajlik, mivel
tevékenységük olyan kiterjedt, hogy meghaladja az önálló kapitalista
lehetőségeit; és ez az egyik oka annak, hogy a csak nagy részvénytársasági
vállalkozások által megvalósítható üzleteket nem lehet a szabad verseny
feltételeinek kitenni, hanem, ha az állam nem formál rá kizárólagos jogot,
akkor mindennek előre lefektetett szabályok szerint kell történnie, s az
állam időről időre beavatkozhat, azzal a szándékkal, hogy a köz számára
olcsóbb ellátást biztosítson, mint amit a magánérdek megfelelő verseny
hiányában nyújtana. De a hétköznapi iparágakban egyetlen gazdag
versenytársnak sem áll hatalmában, hogy minden kisebb versenytársat
kiszorítson. Némely üzletág olyan fejlődési irányt mutat, amelynek során
sok kistermelő és – kereskedő helyett kisebb számú nagyvállalkozó marad
talpon; de ez olyan esetekben fordul elő, amikor a nagyobb tőkebefektetés
nagyobb teljesítményű géppark felszerelését teszi lehetővé, mely a
költségesebb eljárások által hatékonyabban működik, vagy az üzletvezetés
egy jobban szervezett és gazdaságosabb módjának kialakítására nyújt
lehetőséget, és ezáltal a nagykereskedő jogszerűen és tartósan szállíthat
olcsóbb árut, mint ami kis szériában elérhető lenne; ez igazából a
fogyasztók javát szolgálja, tehát a dolgozó osztályokét, s pro tanto
megszünteti azt, amiért a szocialisták annyiszor emelték fel szavukat: a
közösség erőforrásainak pazarlását; továbbá az egyszerű áruelosztók, és
azon különböző egyéb osztályok szükségtelen elszaporodását, akiket
Fourier az ipar élősdijeinek nevez. Ha ezt azoknak a nagytőkéseknek, akik

23
Organisation du Travail. id. kiad. 90-93. o.
között akár egyénileg, akár részvénytársaságonként az üzletet felosztották,
sikerült is elérniük, általában a kereskedelem egyetlen ágában sem
maradnak annyira kevesen, hogy az egymás közti verseny szerepe végképp
megszűnne, úgyhogy azok az árbeli megtakarítások, amelyek lehetővé
tették, hogy a kiskereskedőket alullicitálják, a későbbiek során ugyanúgy,
mint előszörre, alacsony árak formájában végül visszajutnak a vásárlókhoz.
Tehát a versenynek az a hatása, amely az áruk árát alacsonyan tartja,
beleértve azon árukét is, amelyekre a dolgozók bérüket költik, egyáltalán
nem elképzelt, hanem igenis valóságos, és – tehetjük hozzá – egyre
valóságosabb, nem pedig egyre tünékenyebb jelenség.
De vannak más, hasonlóan fontos szempontok, amelyek tekintetében a
szocialisták által a verseny ellen felhozott vádakra nem adhatunk ilyen
kimerítő választ. A verseny az olcsóság legjobb biztosítéka, de semmi
esetre sem jelent biztosítékot a minőségre is. Korábban, amikor kevesebb
termelő és fogyasztó volt a piacon, mindkettőre biztosítékot jelentett. A
piac nem volt elég nagy ahhoz, a hírverés eszközei nem voltak olyan
fejlettek, hogy egy kereskedő azáltal is meggazdagodhasson, hogy mindig
új és új vevőket szerez; sikere azon múlt, hogyan tudja megtartani azokat,
akiket már egyszer megszerzett; akkor egy kereskedő akár jó minőségű
árukkal dolgozott, akár nem, ez hamar kitudódott azok között, akiket
érintett, és eszerint nevezték üzletvitelét becsületesnek vagy becstelennek,
ami fontosabb volt számára, mint az a haszon, amihez az alkalmi vásárlók
megkárosítása révén hozzájuthatott. De a modern üzleti tranzakciók
nagyobb léptékűek, a versenylehetőségek megszaporodtak, és a versenybe
bocsátott dolgok köre is megsokszorozódott; a kereskedők oly kevéssé
függnek az állandó vásárlóktól, hogy az üzleti becsület már sokkal
kevesebbet számít náluk, és ezzel együtt sokkal kevésbé bizonyos az is,
hogy olyan kép alakul ki róluk amilyet megszolgáltak. Ha egy kereskedő
alacsony árakat hirdet, ezer üzletfele közül egy ha tudja saját
tapasztalatából, vagy mert mástól hallotta, hogy az áruk minősége
alulmúlja olcsóságukat; eközben a néhány kereskedő által szerzett mesés
vagyon mindnyájuk kapzsiságát fokozza, és a gyors haszonszerzés
mohósága az üzlet nyújtotta biztos megélhetés szerény igénye helyébe lép.
Így a gazdagság növekedésével a nagyobb zsákmányok is elérhető
közelségbe kerülnek, s ezért mind több kockázatvállalás jelentkezik a
kereskedelemben; és ahol ez uralkodik el, ott nemcsak a körültekintés
legalapvetőbb szabályait rúgják fel, hanem a pénzügyi hazardírozásnak a
legveszélyesebb formái is szörnyű ösztönzést kapnak. Ez az, amit a
modern verseny intenzitásának neveznek. Meg kell azt is említenünk, hogy
amikor ez az intenzitás egy bizonyos fokot elér, s amikor egy árucikk
termelőinek vagy kereskedőinek egy része olyan csaló módszerekhez
folyamodik, mint amilyen a hamisítás, az alulmérés stb., aminek
gyakoriságáról oly sokat panaszkodnak ma, még azok is hatalmas
kísértésnek vannak kitéve, hogy e tisztességtelen praktikákkal éljenek, akik
egyébként nem folyamodnának hozzájuk: mert a vásárlóközönség tud az
alacsony árakról, melyeket csalfán, e hamisítások révén érnek el egyesek,
de azt elsőre nem – s talán később sem – értik meg, hogy az áru még az
alacsonyabb árat sem éri meg, és ezért nem hajlanak arra, hogy a jobb
árucikkért magasabb árat fizessenek; így a becsületes kereskedő ki van
téve annak, hogy ily módon behozhatatlan hátrányt szenvedjen. Így a
kevesek által kezdett csalások az üzleti életben szokásossá válnak, és az
üzleti körök erkölcsisége mind több és több kívánnivalót hagy maga után.
E ponton a szocialisták egy olyan bajra irányították a figyelmünket,
amely nemcsak hogy létezik, de tényleg egyre növekszik, és növekedni is
fog a népesség és a vagyon gyarapodásával párhuzamosan. Meg kell
azonban azt is említeni, hogy a társadalom még soha nem élt az e gond
leküzdésére máris rendelkezésére álló eszközökkel. Az üzleti csalások
ellen hozott törvények egyelőre ugyan nagyon hiányosak, s végrehajtásuk
még inkább az. Semmi esély nincs az ilyenfajta törvények
kikényszerítésére, ha nem találunk valakit, akinek épp az a különleges
feladata, hogy őrködjön felettük. Ezért van rendkívül nagy szükség a
közvádlóra. Még meg kell tanulnunk, mennyire lehetséges azon gaztettek
büntetőjogi szankcionálása, melyeknek elkövetőit mindmáig ritkán
állították bíróság elé, s melyekkel szemben – ha egyáltalán találkozik velük
– a bírói gyakorlat ebben az országban indokolatlanul enyhén jár el. E
törvénytelenségek közül azonban az emberek nagy tömegei számára
legfontosabbakat, azokat tehát, amelyek a közszükségleti cikkek árát és
minőségét érintik, nagy hatékonysággal gátolhatja a szövetkezeti üzletek
rendszere. E terv szerint a vásárlók közül azok, akik e céllal alkotnak
társaságot, jogosultak lennének arra, hogy kihagyják a kiskereskedőket, s
áruikat közvetlenül a nagybani kereskedőktől szerezzék be, vagy, ami még
kecsegtetőbb, (most, hogy nagykereskedelmi szövetkezetek is alakultak)
egyenest a termelőktől, így szabadulva meg azoktól a súlyos
veszteségektől, amelyeket mostanában az elosztásban részt vevő
osztályoknak kifizetnek, s egyúttal lehetetlenné téve a hamisítást és az
egyéb csalásokat elkövetők tevékenységét. Az elosztás így olyan
alkalmazottak tevékenységévé válik, akiket azok válogattak ki és fizetnek,
akiknek nincs más érdekük, mint az áru olcsósága és jó minősége; és az
elosztásban részt vevők számát olyan határok között lehetne tartani,
amennyit a tényleges munkamennyiség megkíván. A terv buktatója az
lehet, hogy a menedzsereknek ügyesnek és megbízhatónak kell lenniük, s
az, hogy a résztvevők összessége által felettük gyakorolt ellenőrzés nyilván
nem lehet tökéletes. A rendszer nagy sikere és gyors elterjedése azonban
azt bizonyítja, hogy ezek a nehézségek tűrhető szinten tarthatók.
Mindenesetre ha a kiskereskedők olcsóságot biztosító versenye által keltett
jótékony hatásnak búcsút mondhatunk, s azt más biztosítékokkal kell
pótolnunk, ugyanezen versenynek minőségrontó, s ezért kártékony
hatásától már bizonyosan sikerült megszabadulni; a szövetkezeti áruházak
virágzása azt mutatja, hogy ezt az eredményt nemcsak hogy anélkül érték
el, hogy az olcsóságból engedtek volna, hanem hogy azon a téren is nagy
javulást idéztek elő, hiszen e vállalkozások profitja lehetővé teszi
számukra, hogy a vásárlóknak visszatérítsék a beszerzett áruk árának egy
jelentős hányadát. Ezért mára már, legalábbis e gondokat illetően, sikerült
kidolgozni egy hatékony ellenszert, amely, bár szocialista elvek
szellemében fogant és részben ma is azokon nyugszik, összhangban áll a
tulajdon jelenlegi konstitúciójával.
Ami azokat a nagyobb és szembetűnőbb gazdasági csalásokat, vagy
csalással felérő szabálytalanságokat illeti, amelyek közül manapság oly sok
sajnálatos eset vált közismertté – amelyeket kereskedők és bankárok
követtek el egymás között, vagy olyanokkal szemben, akik rájuk bízták a
pénzüket –, nos ezekre a fent említett ellenszer nem alkalmazható; és a
társadalom jelenlegi állapotában az egyetlen mentsvár ezekkel szemben a
társadalom mainál sokkalta szigorúbb ítéletének kifejeződése a
közvéleményben, és a jog velük szembeni sokkalta erélyesebb fellépése.
Ezen orvoslási módok egyike sem ér fel egy tényleges bírósági perrel. E
tisztességtelen manipulációk általában csődeljárások kapcsán kerülnek
napvilágra; az elkövetőket általában nem bűnösnek, hanem fizetésképtelen
adósoknak tekintik; és ebben az országban – éppúgy mint máshol – a
törvény mindeddig olyan kegyetlenül bánt az egyszerűen csődbe
jutottakkal szemben, hogy az emberiség véleményalkotására annyira
jellemző ellenhatásnak megfelelően, az emberek velük kapcsolatban
leginkább részvétet éreztek, és olybá tűnt, szerintük a törvény és a
közvélemény nem lehet eléggé elnéző az ilyenekkel kapcsolatban.
Törvénykezésünk, nem úgy, mint általában – amikor a bűntettek
büntetésekor szokásosan teljesen figyelmen kívül hagyja a sértett félnek
nyújtott jóvátétel kérdését – csődtörvényeink esetében azt a hibát követi el
egy idő óta, hogy a hitelezőknek a tulajdonuk maradékába történő
visszahelyezését tekinti egyetlen feladatának, s alig-alig fordít figyelmet a
csődbejutott megbüntetésére – már amennyiben helytelenül cselekedett –,
ha ez nem közvetlenül szükséges az elsődleges cél eléréséhez. Három vagy
négy év óta ugyan ismét tapasztalhatunk egy enyhe ellenhatást, és több
csődhatározatot is hoztak, amely valamivel kevésbé engedékeny a
csődbejutottakkal szemben; de a legfőbb cél még mindig a hitelezők
anyagi érdekeinek a védelme, és magának a csődbejutottnak a büntetőjogi
felelőssége – néhány feltűnő bűntettől eltekintve – majdnem tökéletesen
elsikkad. Így tehát bátran állíthatjuk, hogy ebben az országban a
társadalom nem élt még azzal a hatalommal, ami rendelkezésére áll arra,
hogy az üzleti csalás elkövetésétől bárkit elriasszon. Épp ellenkezőleg:
pont a hazardírozó trükkök esetében minden előny a trükk végrehajtója
oldalán áll; ha bejön, megcsinálhatja szerencséjét, vagy legalábbis sikerül
talpon maradnia; ha elbukik, legfeljebb szegénységre van ítélve, ami talán
már a kockázatvállalás előtt is fenyegette, és mindazok szemében, akik
nem tekintettek a dolog mélyére, de még azok közül is sokakéban, akik így
tettek, nem számítanak aljasnak, legfeljebb szerencsétlennek. Amíg a
törvényszegő csődbejutottakkal szemben nem alkalmazunk erkölcsösebb
és racionálisabb eljárást, s amíg egy ilyen eljárás kivihetetlensége be nem
bizonyosodik, az üzleti tisztességtelenséget nem számíthatjuk azon bajok
közé, amelyeknek gyakori megjelenése az üzleti versenytől
elválaszthatatlan.
Egy másik olyan kérdés, amelynek tekintetében sok félreértés
tapasztalható a szocialisták részéről éppúgy, mint a szakszervezet
képviselőinek és a Tőkével szembeszálló Munka más szószólóinak
körében, az ország által megtermelt javak elosztásának tényleges
arányaival, illetve a megtermelőiktől ténylegesen mások zsebébe vándorló
nyereségek nagyságrendjével kapcsolatos. Tartózkodnék most attól, hogy a
föld kérdését is szemügyre vegyem, hisz az egy másik ügy. De azzal a
tőkével kapcsolatban, melyet üzletbe fektetnek, a közfelfogás sokféle
illúziót táplál. Amikor például egy kapitalista 20.000 fontot invesztál
üzletébe, és ezáltal (tegyük fel) évente mintegy 2.000 fontnyi bevételhez
jut, úgy tűnhet, mintha mind a 20.000 fontnak, mind a 2.000-nek ő lenne a
haszonélvezője, míg a munkásoknak nincs más tulajdonuk, mint a bérük.
Az igazság azonban az, hogy csak 2.000 fontnak juthat a birtokába azzal a
feltétellel, hogy a 20.000 fontból saját javára semmit nem használ fel.
Jogilag az ő ellenőrzése alatt áll, s elherdálhatná persze, ha akarná, de ha
így tenne, nem tenne szert az évi 2.000 fontos bevételre se. Amíg tőkéjéből
bevétele van, nem vonhatja ki azt mások használata alól. Befektetett
tőkéjének azt a részét, amely épületekből, gépi felszerelésből és más
termelőeszközökből áll, a termelés szolgálatába állította, s így az nem
fordítható egyetlen személy támogatására vagy élvezetére.
Ami a tőkéből mozgósítható (azon kívül, ami az épületek és eszközök
fenntartására és felújítására fordítandó), azt a munkásoknak fizeti ki,
munkabérként, illetve a termék elosztásából őket megillető részként. A
tőke a munkások személyes kiadásaira szolgál, s neki csak a profit jut, amit
a tőke csak abban az esetben termel meg, ha azt előtte nem saját, hanem
munkásai igényeinek kielégítésére fordította. A tőke hozama és a tőke
(vagy inkább a forgótőke) közt fennálló arány megegyezik azzal az
aránnyal, ami a tőkéből a kapitalistát megillető rész és a munkások
összesített részesedése között fennáll. Még a ráeső részből is csak kis
töredék illeti meg tőketulajdonosi minőségében. A tőkére mint tőkére eső
hozadékrész csupán a kamat, mivel a tőke tulajdonosának mindössze ez
jut, ha a termeléshez a tőkén kívül semmi mással nem járul hozzá.
Mármost a tőke kamata azokban az állami kötvényekben, amelyek ma a
legbiztonságosabbnak számítanak, mai árakon (melyek évek óta nem
változtak), 3 1/3 százalék. Még ebben a beruházásban is van azonban
valami kevés kockázat: kereskedelmi válság idején a piaci pangás vagy a
kiárusítás kockázata.
Ha ezt a kockázatot egyharmad százalékra becsüljük, a fennmaradó
három százalékot tekinthetjük a tőkéből befolyt tiszta jövedelemnek, ha
eltekintünk a veszteség elleni biztosítástól. Egy jelzálog fedezetével négy
százaléknyi bevétel érhető el, de ebben a tranzakcióban jóval nagyobb a
kockázat. Tökéletlen jogrendszerünk miatt nem bizonyosak a földhöz
fűződő jogcímek; elképzelhető, hogy jogi követelésre a fedezetet nagy
veszteséggel kell pénzzé tenni; lehetséges, hogy – még ha a tőke
biztonságban van is – a kamat késve érkezik meg. Amikor a pénz
önmagában – felhasználásától függetlenül – ennél nagyobb hasznot hajt,
mint például néha vasúti és más vállalati részvényekkel előfordul, a bevétel
alig néhány esetben egyenlíti ki a tőke rossz üzletvezetés miatti teljes vagy
részleges elúszásának kockázatát; ilyen volt a Brightoni Vasúttársaság
esete, ahol az osztalék évi hat százalékról 0-1,5 százalékra zuhant, és
azokat a részvényeket, amelyeket százhúszért vásároltak, nem lehetett úgy
negyvenháromnál drágábban eladni. Amikor a pénzt olyan magas kamatra
kölcsönzik, mint amiről néhanap hallunk, ezeket a kamatokat csak pazarlók
vagy megszorultak ajánlhatják, azért, mert a veszteség kockázata annyira
nagy, hogy alig lehet olyan pénzembert találni, aki egyáltalán hajlandó
lenne az üzletre pénzt kölcsönözni. Ezért nincs ok arra, hogy az „uzsorát”
kiáltsák ki a dolgozó osztályok egyik legsúlyosabb terhének. Egy gyáros
vagy más üzletember által a tőkéből kihozott nyereség kb. három százaléka
az, amit a tőke maga megtarthat. Ha képes és hajlandó is lenne rá, hogy
minderről munkásai javára lemondjon, akik amúgy is már osztoztak évről
évre újratermelt tőkéje egészén, heti bérük emelkedése akkor is
elhanyagolható lenne. A három százalékon túl rendelkezésére álló összeg
nagy része biztosítékul szolgál sokféle kár ellen, mely érheti: nem
használhatja fel biztonsággal szabadon, hanem letétbe kell helyeznie a
bekövetkezhető veszteségek fedezésére. Az így fennmaradó hányad
ügyességének és iparkodásának tulajdonképpeni jutalma – munkájának és
irányító tevékenységének díja. Kétségtelen, hogy nagyon sikeres üzletben
ez a bér egészen különlegesen liberális, és nem hasonlítható az ugyanezen
ügyességért és iparkodásért esetleg másnak felajánlott összeghez. Másfelől
azonban a tőkés természetesen nagyobb kockázatot vállal annál, hogy
esetleg munkanélkülivé válhat: azt tudniillik, hogy úgy hajtja végre a
munkát, hogy nem keres vele semmit; hogy a munkából és az izgalomból
részesedik ugyan, de a bérből nem. Nem azt mondom, hogy a hátrányok
egyenlők az előnyökkel, vagy hogy ő nem fordítja a maga hasznára azt a
helyzetet, hogy egyszerre kapitalista és munkaadó is, nem csupán egy
képzett vezető, aki szolgálatait másnak ajánlotta fel; de előnye igazi
nagyságát nem lehet kizárólag a nagy bevételek alapján felbecsülni. Ha
némelyek veszteségét leszámítjuk mások nyereségéből, s levonjuk az
egyenlegből a mindkettejük izgalmaiért, ügyességéért és munkájáért járó, a
képzett vezetők piaci árának megfelelő tisztességes fizetséget, a
fennmaradó különbözet még mindig kétségtelenül jelentős, mégis,
összehasonlítva az ország teljes, évente befektetésre és bérek formájában
szétosztásra kerülő tőkeállományával, sokkal kisebbnek bizonyul annál,
ami a köz képzeletében él; és ha az egészet hozzácsapnák a munkások
részesedéséhez, az sokkal kevesebbet jelentene, mint amit a gépesítésben
véghezvitt bármilyen fontos újítás, vagy a szükségtelen elosztók és az „ipar
más parazitáinak” kikapcsolása eredményezhetne. Ha azonban ezt az ipari
termékből a tőke jövedelmére eső részre vonatkozó számítást végig akarjuk
vinni, akkor nem elégedhetünk meg a ténylegesen termelésre fordított tőke
hozamrészesedésével, azt az összeget is bele kell számítanunk, ami a tőke
előző tulajdonosának került kifizetésre, amit teljesen terméketlenül
költöttek el, ami ezért többé nem létezik, s amit persze más tőke
hozamából fizettek ki. Ilyen például a nemzeti adósságok kamata, mely
olyan kiadás, amely múltbeli nehézségek és veszélyek, vagy
kormányzóinak többé vagy kevésbé a nemzet által is osztott ostobasága
vagy tékozlása miatt nehezedik egy nemzetre. Ehhez még hozzá kell
számítani a földbirtokosok és más nem termelő fogyasztók adósságának
kamatát; levonva belőle azt, amit a kölcsönzött pénzből a föld
termőképességének hasznos javítására lehetett fordítani. Ami magát a
földtulajdont illeti – a földbérlet magánszemélyek általi kisajátítását –,
amint már említettem, ezt a kérdést máshol fogom tárgyalni; hiszen a föld
birtoklását bármilyen elképzelés szerint át lehet alakítani; a földtulajdon
egészéről ki lehet kiáltani, hogy az államot illeti meg, anélkül hogy
bárminek, ami emberi munka és önmegtartóztatás gyümölcse,
tulajdonjogát megsértenénk.
Kívánatosnak tűnt ezekkel a szocialisták túlzásait mérséklő
megjegyzésekkel kezdeni a szocialista kérdés tárgyalását, annak
érdekében, hogy pontosan láthassuk, mik azok az igazi ellentétek, amik a
szocializmus és a társadalom fennálló rendje között feszülnek. A jelenlegi
rendszer nem taszít – ahogy azt sok szocialista hiszi – az általános ínség és
szolgaság állapotába, ahonnét állítólag csak a szocializmus menthet meg
minket. Azok a bajok és igazságtalanságok, amelyek a fennálló
rendszerben egyesek osztályrészéül jutnak, nagyok, de nem növekednek;
épp ellenkezőleg, az általános tendencia lassú javulásuk felé mutat. Mi
több, ha a termék tőke és munkaerő közti elosztásának egyenlőtlenségeit –
melyek a természetes igazságérzetet olyannyira sértik – egyszerűen
megszüntetnék, az egyáltalán nem szabadítana fel akkora pénzalapot a
legalacsonyabb jövedelmi szintek támogatására, amekkorát a szocialisták,
csakúgy mint a szocialistákon kívül oly sokan mások, hajlamosak
feltételezni. A társadalomban ma tapasztalható visszaélések vagy
igazságtalanságok egyike sem olyan, hogy egyedül azt megszüntetve az
emberi nem a szenvedést végképp maga mögött hagyva eljuthatna a
boldogság állapotába. Feladatunk most már nem több, mint két különböző
társadalmi rendszer higgadt összevetése, hogy eldönthessük, a kettő közül
melyik az, amelyik jobb lehetőségeket kínál az embernek az élet
elkerülhetetlen nehézségeinek legyőzésére. És ha úgy találjuk, a kérdés
megválaszolása nehezebb, és nagyobb mértékben függ bizonyos
intellektuális és morális feltételektől, mint azt általában gondolni szokás,
megelégedésünkre szolgálhat annak belátása, van még időnk kivárni, hogy
a kérdés kísérleti szinten tényleges próba révén maga találjon rá önnön
megoldására. Hiszek abban, hogy úgy fogjuk találni: a szocialista
javaslatok alkalmazhatóságának és előnyös hatásának nem lehet más
vizsgája; és abban is, hogy a szocializmus intellektuális és erkölcsi alapjai
a leggondosabb tanulmányozást is megérdemlik, hisz sok esetben ez
szolgáltathatja azon újítások vezérelvét, amelyekre azért van szükség, hogy
a legjobb lehetőségeket biztosítsuk a társadalom jelenlegi gazdasági
rendszerének.

A szocializmus nehézségei
A magukat szocialistáknak nevezők között kétféle típust
különböztethetünk meg. Vannak először is olyanok, akiknek egy új – a
magántulajdont és az egyéni versenyt meghaladó, azok helyére más
cselekvési motivációkat állító – társadalmi rendre vonatkozó tervei csak
egy faluközösségre vagy városra vonatkoznak, s úgy és akkor lennének az
egész országra alkalmazhatók, ha az ilyen önálló egységek elterjednének;
ezek közé tartozik Owen, Fourier és általában az elmélyültebb és
filozofikusabb szocialisták rendszerei. A másik típushoz tartozók, amelyik
inkább a kontinensre, mintsem Nagy-Britanniára jellemző, s amelynek
képviselőit forradalmi szocialistáknak nevezhetjük, sokkalta bátrabb
tempót tűznek maguk elé. Elképzelésük szerint az ország minden
termelőerejét egyetlen hatóság irányítaná: a központi kormányzat. Ezen
nézetükkel összhangban néhányan azt is megfogalmazzák, hogy a dolgozó
osztályoknak, vagy az ő képviseletükben valakinek le kellene foglalnia az
ország minden tulajdonát, és azt a köz javára kellene hasznosítania.
Bármilyen nehézségeket is támaszt a szocializmus e két válfaja közül az
első, ugyanezeket újra felveti, sőt továbbiakkal tetézi a második is.
Másfelől az előbbinek megvan az a nagy előnye, hogy fokozatosan lehet
működésbe hozni, és kísérleti úton bizonyítható a hasznossága. El lehet
kezdeni egy kiválasztott csoporttal, és másokra neveltetésüknek és
kulturáltságuknak megfelelően lehet kiterjeszteni. A dolgok természetes
rendjében nem szükségszerű, s nem is fog bekövetkezni, hogy a felforgatás
motorjává válik, amíg be nem bizonyította, hogy az építés eszközévé is
válhat. Más a helyzet azzal a megoldással, amelynek az a célja, hogy a régi
rend helyébe egy csapásra egy újat állítson, és hogy a jelenlegi rendszer
minden kézzelfogható előnyét, s persze fejlődésének hatalmas lehetőségeit
is feladja egy minden előkészület nélkül végrehajtott fejesugrásért egy
olyan lázálomba, amelyben meg akarja oldani a társadalmi élet
működtetésének problémáját, s ezt azzal élezi ki, hogy eközben lemond a
társadalom gépezetét mindeddig hajtó motiváló erőről. Elismerjük, hogy
azok, akik saját személyes meggyőződésük szavára végigjátszanak ezt a
játékot, anélkül hogy bármilyen kísérlet eredménye rendelkezésükre állna –
azok tehát, akik minden kényelmes fizikai egzisztenciával rendelkező
embertársukat erőszakosan megfosztanának mindattól, ami jelenleg
egzisztenciájuk fenntartását szolgálja, és bátran vállalnák a kísérlet
ellenállásba ütközése esetén fenyegető vérontást és nyomorúságot is –,
egyfelől bizonyára nyugodt önbizalommal tekintenek önnön
bölcsességükre, másfelől tökéletesen érdektelenek más emberek
szenvedései iránt. Nem ér fel hozzájuk Robespierre és Saint-Just sem, akik
pedig mindeddig e két egymást feltételező tulajdonság legtipikusabb
képviselői voltak. E tervben mégis megvannak a nagy népszerűség
feltételei, ami a szocializmus óvatosabb és ésszerűbb formáival
kapcsolatban elképzelhetetlen. Amit tenni szándékozik ugyanis, azt
gyorsan ígéri megtenni, és azt a reményt csillantja fel a rajongó szemei
előtt, hogy minden vágyát még saját életében egy csapásra megvalósíthatja.
Könnyebb lesz azonban a forradalmi szocializmus sajátosságait számba
vennünk, ha a mindkét formára jellemző megfontolásokat már
megfelelőképp mérlegeltük.
A világ össztermelése meg sem közelíthetné jelenlegi léptékét, s
jelenlegi lakossága töredékének sem biztosíthatná az ellátását, ha két
feltétel nem teljesülne: a nagyszámú és költséges gép technika, épületek és
a termeléshez szükséges más eszközök; s az elhúzódó műveletek
vállalásához, valamint gyümölcsözésük hosszú idejének kivárásához
szükséges erő. Más szóval: jelentős tőkefelhalmozásra van szükség – mind
épületek és más állóeszközök formájában, mind pedig a termelő
tevékenység befejezéséig és a termék kibocsátásáig eltelő holtidőben a
munkások és családjuk ellátására fordítható mozgótőke formájában. Ez a
kényszerűség fizikai törvények következménye, az emberi élet adottsága;
de az ország kötött és mozgótőkéje (beleértve a földet és annak minden
velejáróját), a termelés e két nélkülözhetetlen feltétele állhat használóinak
közös tulajdonában, de egyének által is birtokolható; és a kérdés az, hogy e
kétféle berendezkedés közül melyik előnyösebb az emberi boldogság
szempontjából. A szocializmusra a termelési eszközöknek a közösség
minden tagjára kiterjedő közös tulajdonlása a jellemző, amiből az
következik, hogy a terméket a tulajdonosi testület tagjai között
nyilvánosan, a közösség által lefektetett szabályok szerint kell elosztani. A
szocializmus semmi esetre sem zárja ki a fogyasztási javak
magántulajdonát; mindenkinek azon kizárólagos jogát, hogy a termék rá
eső, birtokába került részét szabadon élvezhesse, eladhassa és cserélhesse.
Állhat például a föld – mezőgazdasági vagy másfajta termelés céljából –
teljes egészében a közösség tulajdonában, vállalhatják művelésének terheit
közösen, és mégis, az a lakhely, amihez minden egyén vagy család
jövedelme részeként hozzájut, olyan kizárólagos jogon lehet az övék, mint
bárkinek a saját háza a mai viszonyok között, mindaddig, amíg továbbra is
kiveszik részüket a közös munkából; és nem csupán a lakóhely maga,
hanem annak minden olyan tartozéka, amit – mivel a társulás körülményei
erre módot adtak – egyszerűen azért csatoltak a házhoz, hogy használata
örömet okozzon. A szocializmusnak nem az a megkülönböztető jegye,
hogy minden dolog közös, hanem hogy a termelés közös számlán
bonyolódik, és hogy a termelési eszközök közös tulajdonban vannak.
Owen vagy Fourier úr falvainak léptékében tehát nem kétséges: a
szocializmus megvalósítható. Az a kísérlet, amely arra irányul, hogy a
nemzet teljes termelésének irányítását egy központi szervezet alá rendelje,
teljesen más elbírálás alá esik; de egy 24.000 tagot számláló, vegyes
mezőgazdasági és iparos társulás, feltéve, hogy elfogadható talaj- és
időjárási viszonyok közt működhet, számos részvénytársaságnál jobban
irányíthatónak látszik. Itt csak az a kérdés vetődik fel, hogy ez a közös
vezetés lesz-e olyan hatékony és sikeres, mint a magánkézben lévő ipar és
a magántőke vezetése. Nos, ezt a kérdést két szempontból kell szemügyre
venni: a vezető (vagy vezetők) értelmének, és az egyszerű munkásoknak a
hatékonysága szempontjából. Az egyszerűség kedvéért azt fogjuk
feltételezni, hogy a szocializmus azonos a kommunizmussal, vagyis azzal
az elvvel, hogy a terméket a résztvevők között egyenlő arányban kell
elosztani, illetve – Louis Blanc úr szigorúbb igazságosság-kritériuma
szerint – hogy a résztvevők szükségleteik különbözőségének arányában
részesedhetnek a javakból, figyelmen kívül hagyva azonban feladatuk
jellegének vagy feltételezett érdemeiknek és szolgálataiknak különbségeit.
Vannak a szocializmusnak más formái is, például a fourierizmus, amelyek
az igazságosság és a célszerűség diktálta megfontolásokból a díjazásban
különbséget tesznek a közösségnek nyújtott szolgálat különböző fajtái és
fokozatai között; ezeket azonban pillanatnyilag elhanyagolhatjuk.
Ami a gazdaság motiváló erőit illeti, a kommunizmus és a
magántulajdonra épülő berendezkedés különbsége a vezetők rátermettsége
tekintetében a legszembetűnőbb. A jelenlegi rendszerben, mivel az
irányítás teljesen annak az egyénnek (vagy azoknak az egyéneknek) a
kezében van, aki a tőke birtokosa (vagy aki személyesen felelős érte), a
legjobb, s az üzletet még épphogy elvezető adminisztráció közti különbség
minden előnye annak vagy azoknak hoz hasznot, aki az irányítást végzi: ő
aratja le a jó üzletvezetés teljes profitját, azt a részt leszámítva, amit
önérdeke vagy nagylelkűsége szavára beosztottjaival megoszt; és ő
szenvedi el a rossz gazdálkodás minden hátrányát, egészen addig a határig,
ami már további munkavégzésében gátolná. Ez az átütő személyes
motiváció sarkallja a vezetőket a tőlük telhető legjobb tevékenységre a
hatékonyság és gazdaságosság érdekében, s ez szűnne meg a
kommunizmussal; hiszen ott az igazgatók a társulás többi tagjával
egyenlően részesednek a termékből. Ami így is fennmaradna, az a
mindnyájukra vonatkozó közös érdek, hogy úgy intézzék a dolgokat, hogy
a lehető legnagyobb legyen az osztalék: a közösségi szellem, a lelkiismeret
és az igazgatók becsületének és hitelének ösztönző ereje. Ezek a motiváló
tényezők is nagy hatásúak, főleg ha egyszerre jelentkeznek. De más-más
vezető esetében nagymértékben különböznek, és bizonyos célokra
vonatkozóan sokkal hatékonyabbak, mint más esetekben. Az erkölcsi
kiműveltség azon tökéletlen fokán, melyen az emberiség ma leledzik, a
tapasztalat azt mutatja, a lelkiismeret, a személyes becsület és a hírnév
motiváló ereje, még ha részben érvényesülnek is, az esetek többségében
sokkal inkább alkalmasak arra, hogy valamitől visszatartsanak, mintsem
hogy cselekvésre késztessenek – sokkal inkább támaszkodhatunk rájuk a
rossz megakadályozása céljából, mintsem hétköznapi foglalatosságok
esetében az energiák lehető legjobb kiaknázása érdekében. A legtöbb
embernél az egyetlen hajtóerő, amely megfelelőképp állandónak és
lankadatlannak bizonyult a tunyaság és a kényelemszeretet mindig lesben
álló ördögének leküzdésére, s mely megfeszített – önmagában javarészt
unalmas és érdektelen – munkára bírhatja az embereket, az mégiscsak az a
kilátás, hogy saját maguk és családjuk anyagi viszonyait fellendíthetik; és
minél közvetlenebb a kapcsolat az erőfeszítés fokozása és gyümölcseinek
szaporodása között, annál hatékonyabb ez a hajtóerő. Ennek ellenkezőjét
feltételezve azt állítanánk, hogy az embereket már ma is erősebben
ösztönzi cselekvésre a kötelesség és a becsület elve, mint a személyes
érdek, ráadásul nemcsak olyan különleges cselekedetek és az azoktól való
tartózkodás esetében, amelyekre ezen érzületek a leginkább irányulnak, de
egész életük során; amit feltételezésem szerint senki se merne állítani. Azt
persze kijelenthetjük, hogy nem szükségszerű, hogy a köz- és társadalmi
érdekű érzelmeknek ily csekély hatóereje legyen, s azt is, hogy ez
nevelésbeli hiányosságok következménye. Ezt kész vagyok elismerni,
aminthogy azt is, hogy már ma sok kivétel akad ezen általánosan elterjedt
jellemhiba alól. De ahhoz, hogy e kivételekből többség váljon, vagy akár
egy nagy létszámú kisebbség, ahhoz sok időre lesz szükség. Az ember
nevelése minden művészetek egyik legnehezebbike, s egyike azoknak,
melyek mindezidáig legkevésbé bizonyultak sikeresnek; ráadásul a nevelés
során a fejlődés csak fokozatos lehet, mert a jövő nemzedékét a mai tanítja,
és a tanító tökéletlensége áthághatatlan határt szab annak, hogy a
tanítványokat milyen messzire lehet vezetni mestereik meghaladásának
útján. Hogyha tehát nem a népesség egy kiválasztott csoportjával van
dolgunk, akkor fel kell tételeznünk, hogy a személyes érdek még sokáig
hatékonyabban fog ösztönözni a társadalom ipari vállalkozásainak élénk és
körültekintő igazgatására, mint a magasabb rendű motívumok. Erre az lesz
a válasz, hogy jelenlegi túlzásai miatt az egyéni nyereségvágy ma épp
önnön céljai ellen dolgozik, azáltal, hogy vakmerő és gyakorta becstelen
kockázatvállalásra sarkall. Ezt el kell ismerni, aminthogy azt is, hogy a
kommunizmus ezt a problémaforrást általában meg fogja szüntetni.
Valóban lehetséges, hogy a kommunizmus megvalósulásával mind a jó,
mind a rosszfajta vállalkozás tökéletlenségére fény derül, és hogy az üzlet
rutinszerűvé fog válni; annál is inkább, mivel az ilyen közösségekben a
kötelességteljesítést formális szankciók szabályozzák, s az egyént annál
könnyebb rávenni kötelessége teljesítésére, minél jobban sikerül az egyén
kötelességét meghatározott szabályokra visszavezetni. A független vezetői
cselekvés hatalmának korlátozása ugyancsak ennek a valószínűségét
növeli. A vezetők autoritásukat természetesen a közösség választásának
köszönhetnék, akik bármikor vissza is vonhatnák megbízásukat; s ezért –
még ha a közösség alkotmánya ezt nem is követelné meg – ahhoz, hogy az
üzletvezetés kialakult menetén bármit változtassanak, a társulás egészének
általános egyetértését meg kellene szerezniük. Egy jelentős számú
csoportot rávenni arra, hogy megszokott munkamódjukon valamit
változtassanak, főleg, mivel a változás gyakorta kelt zavart, s kockázata
sokkal nyilvánvalóbb, mint az előnye; igen nehéz vállalkozás, s ennek
belátása valószínűleg arra késztetné a legtöbbeket, hogy a dolgot hagyják
megszokott medrében folyni. Ezzel szemben el kell ismerni, hogy ha a
munka sikerében közvetlenül érdekelt, gyakorlati tudással és ítéletalkotó
képességgel rendelkező emberek választanak, az azzal a reménnyel
kecsegtet, hogy általában ügyesebb vezetők bukkannak fel, mint
amilyeneket a születés véletlene szokott produkálni, ami pedig ma oly
sokszor dönti el előre, ki lesz a tőke tulajdonosa. Lehet, hogy ez így van, és
noha erre azt lehet felelni, hogy a közösséghez hasonlóan a kapitalistának
született egyén is kinevezhet egy olyan vezetőt, aki a vezetésre nálánál
alkalmasabb, ez csak ugyanolyan szintű előnyt jelentene számára, mint
amilyen a másik úton a társadalom egésze számára elérhető, s nem jutna ő
sem messzebbre. Másfelől viszont azt is be kell vallani, hogy a vezetésre
leginkább kvalifikált személyek a kommunista rendszerben valószínűleg
gyakran visszahőkölnének a feladat elvállalásától. Jelenleg az igazgató,
még ha csak másokat kiszolgáló alkalmazott is, sokkal magasabb
jövedelemmel rendelkezik, mint az üzletben érdekelt többi személy, s
ambíciói számára magasabb társadalmi rangok is elérhetővé válnak,
amelyekhez az ugródeszka épp az igazgatói beosztása. A kommunista
rendszerben ezen előnyök egyikével sem rendelkezne; a közösség
munkájának gyümölcséből csakis ugyanúgy részesedhetne, mint bárki más;
többé nem nyílna lehetősége arra, hogy a bérmunkássorból a kapitalisták
osztályába emelkedjen; és miközben anyagilag nem járhatna jobban
bármely más munkásnál, felelőssége és aggodalmai úgy
megsokszorozódnának, hogy ennek hatására az emberek jelentékeny része
valószínűleg a kevésbé terhes állások mellett döntene. Platón előre látta ezt
a nehézséget, mint egy lehetséges ellenvetést azzal a rendszerrel szemben,
amelyet Az államban körvonalazott, s amelyben az uralkodó osztály
vagyonközösségben élt. De az ő reménye szerint létezik egy olyan
motiváció, amely minden normális ösztönző erő hiányában is arra
késztetné a megfelelő személyeket, hogy magukra vegyék a kormányzás
kínjait és bajait, s ez az a félelem, hogy esetleg náluk rosszabb emberek
kormányozhatják őket.24 Valóban erre a hajtóerőre kellene a leginkább
támaszkodni, a vezetésre legalkalmasabb személyeket tényleg arra kellene
buzdítani, hogy vállalják el a hivatalt, így akadályozva meg, nehogy
alkalmatlanabbak kerülhessenek oda. És ez a motiváció azokban az
esetekben talán hatékony is lenne, amikor már érezni lehet, hogy a hozzá
nem értő vezetés nyomán a közösség ügyei hamarosan romba fognak
dőlni, vagy legalábbis határozottan romlani fognak. De ettől az ösztönző
erőtől nem lehet azt remélni, hogy törvényszerűen érvényesüljön olyan
kevésbé szorongató helyzetekben is, amikor a cselekvés pusztán a jobbítást
szolgálná; kivéve azoknak az újítóknak vagy tervezőknek az esetét, akik
valamilyen jelentős és közvetlen haszonnal kecsegtető megoldást
próbálnának megvalósítani, ezek az emberek viszont túlzottan is
szangvinikus természetük és ítélő erejük gyarlósága miatt nagyon gyakran
alkalmatlannak bizonyulnak az ügyek általános irányítására, és még ha
alkalmasak is lennének rá, az átlagemberek épp az ilyenekkel szemben
hajlamosak ellenérzéssel viseltetni, és így gyakran képtelenek lennének
megbirkózni a legelső nehézséggel: hogy tervüket, és magukat vezetőként
a közösséggel elfogadtassák. Ezért a magánvállalkozáshoz hasonlítva a
kommunisztikus vezetés minden valószínűség szerint kevésbé serkentene
olyan új utak keresésére és olyan, távoli és bizonytalan előnyökért
meghozandó azonnali áldozatokra, melyek bár gyakorta tűnnek

24
Ld. Az állam. III-IV. könyv.
kockázatosnak, általában az emberiség gazdasági helyzetében véghezvitt
előrelépésnek elengedhetetlen feltételei, de még annak is, hogy a meglévő
állapotokat a táplálék után kiáltó szájak számának folyamatos
növekedésével szemben fenn lehessen tartani.
Mindezidáig a különböző indítékoknak a társulás irányítóira kifejtett
hatását vettük számba. Lássuk most azt, miként áll a dolog a köznapi
munkások esetében.
A kommunizmus alatt a munkásoknak nem állna érdekében a becsületes
és energikus munkavégzés, legfeljebb csak annyira, amennyiben a
közérdek az ő érdekük is. Ám e vonatkozásban a dolgozó osztályok nagy
többségét illetően a helyzet nem lenne rosszabb, mint ma. Mivel bérezésük
fix, annyira nem áll közvetlen érdekükben a munkájuk hatékonysága, hogy
még annyit sem vallanak magukénak a közérdekből, mint amennyire a
kommunista rendszerben érdekelt lenne egy-egy dolgozó a köz ügyeinek
intézésében. Ennek megfelelően a bérmunka elégtelensége a dolgozók
tényleges képességeinek kibontakoztatására közismert. Igaz, hogy a jó
munkásra valló karakter nem teljesen értéktelen, hisz előnyt jelent az
alkalmazásnál, és néha még magasabb béreket is hozhat a munkásnak. Sőt
arra is lehetőséget nyújt, hogy általa valaki munkavezetői pozícióba
emelkedjen, vagy más alárendelt adminisztratív posztra kerüljön, ami nem
csupán az átlagos munkabérnél magasabb fizetést jelent, de néha még
további előnyök is származhatnak belőle. Másfelől viszont a
kommunizmus alatt a közösség általános érzülete, melyet azok az elvtársak
határoznak meg, akik a többiekre felvigyáznak, bizonyára jó és kemény
munkára ösztökélne, és visszatartana a lustálkodástól, a gondatlanságtól és
a pocsékolástól. A jelenlegi rendszerben nemcsak hogy nem így áll a
dolog, hanem a munkásosztály körében a közvélemény gyakran épp
ellenkező irányba hat: némely szakszervezet szabályai épp arra
vonatkoznak, hogy a hatékonyság adott mértékét a tagok ne lépjék túl,
mert ezzel az adott munkához szükséges munkások számának csökkentését
érnék el; és ugyanezen okokból gyakran erőszakosan is fellépnek a munka
gazdaságosságának fokozását célzó erőfeszítésekkel szemben. Ha ezen a
helyzeten úgy változtatnának, hogy minden személynek érdekévé tennék,
hogy amennyire csak lehetséges, mindenki más is iparkodó, ügyes és
gondos legyen (amint ezt a kommunizmus szeretné), az a helyzet javulását
jelentené.
Figyelembe kell azonban venni, hogy a jelenlegi rendszerben
tapasztalható, a munka hatékonyságát rontó legfőbb hiányosságok
korrigálhatók, s azokra az előnyökre, amelyeket ebből a szempontból a
kommunizmus kínál, szert lehet tenni olyan intézkedésekkel is, amelyek
összeegyeztethetők a magántulajdonnal és az egyéni versennyel. A
darabbér révén máris jelentős javulást sikerült elérni olyan
munkatípusokban, ahol ennek bevezetése lehetséges, így a munkás
személyesen érdekeltté válik az általa elvégzett munka mennyiségében –
nem úgy a minőségében, amelynek biztosítása továbbra is munkaadói
felügyelet kérdése; nem változtatja meg a darabbér a munkásosztály
általános vélekedését sem, amely gyakran élesen ellenzi azt, mivel úgy
véli, ez csak a munkaerőpiac felszámolásának eszköze, és valóban jó okuk
van rá, hogy ne szeressék a darabbért, ha – mint erre többen utalnak – a
munkaadók bevett gyakorlata az, hogy miután arra használták a darabbért,
hogy általa egy jó munkaerőből kihúzzák azt, amire képes, olyan
alacsonyan állapítják meg a darabbérben végzett munka díját, hogy a
munkás a legtöbbet teljesítve se legyen képes többet keresni, mint
amennyit a munkaadó amúgy is köteles az átlagos munka napibéreként
kifizetni.
Van azonban egy, a darabbérnél sokkal hatékonyabb gyógyír a
bérmunka hátrányaira, tudniillik az, amit manapság ipari
partnerkapcsolatnak neveznek – annak lehetővé tétele, hogy minden
munkás részesüljön a profitból, azok között osztva szét – mégpedig
keresetük egy előre meghatározott százalékában – a nyereség egészét vagy
egy meghatározott hányadát, akik a munkában részt vettek, persze ha már a
kapitalista egy bizonyos jövedelemrészt a magáénak tudhat. Ez az eljárás
csodálatosan hathatósnak bizonyult idehaza és külföldön is. Ezáltal meg
lehetett nyerni a munkások érzelmeit, akik így mind a legmesszebbmenően
szem előtt tartják a vállalkozás általános érdekeit és ugyanakkor nagyon is
kézzelfoghatóan növelte mindenfajta munka bérét azokban a
vállalkozásokban, ahol alkalmazták, azon egymással összefüggő kétféle
hatása révén, amellyel egyrészt a buzgó erőfeszítést ösztönzi, másrészt a
pocséklást fékezi. Világos, hogy a korlátokat nem ismerő terjeszkedés és a
munkásoknak juttatott profitrészesedés meghatározatlan emelésének e
rendszere addig működőképes, amíg a menedzsereknek a vállalkozás
sikeréből kivett személyes részesedése nem zuhan a szükséges szint alá. Az
is valószínű, hogy mire ez a berendezkedés általánosan elterjed, e
vállalkozások közül egy idő után – azt követően, hogy vezetői meghaltak
vagy nyugdíjba vonultak – sok egyszerűen szövetkezeti társasággá fog
alakulni.
Ezért úgy tűnik, ami az emberek többsége esetében az erőfeszítések
motivációját illeti, a kommunizmus semmilyen olyan előnnyel nem
rendelkezik, amit ne lehetne elérni a magántulajdon fenntartásával, míg a
vezetők tekintetében számottevő hátrányban van. Akadnak ezenkívül olyan
hátrányai is, melyek inherensnek tűnnek azon szükségszerűség miatt,
amely e rendszert olyan kérdésekben is többé-kevésbé önkényes
határozathozatalra készteti, melyek jelenleg – bár gyakran elég rosszul,
mégis – spontán módon dőlnek el.
Egyszerű szabály, és bizonyos szempontból igazságos is, hogy a
résztvevők mind egyenlően részesüljenek a munka hasznából. De nagyon
gyarló igazságosztás ez, ha a munka nincs egyenlő arányban felosztva.
Mármost a társadalom számára szükséges számtalan munkafajta nehézségi
fokát és a vele járó kényelmetlenségeket tekintve meglehetősen különböző.
Ezek – vagyis a mennyiség és a minőség – összemérése olyan nehéz
feladat, hogy ehelyett a kommunisták javaslata szerint felváltva
mindenkinek mindenféle munkát el kellene végeznie. Ez azonban azt
jelentené, hogy majdnem teljesen feláldozzuk a munkamegosztás
gazdasági előnyeit, melyeket ugyan a közgazdászok gyakran túlbecsülnek
(vagy inkább alábecsülik az ellene szóló érveket), de amelyek mégis két
okból is jelentősek a munka produktivitása szempontjából: a munkaadók
együttműködése egyrészt lehetővé teszi, hogy a munka felosztása során
legalább bizonyos fokig figyelembe vegyék a munkás egyéni képességeit
és képzettségét; másrészt azért, mert minden munkás ügyesebb és
gyorsabb, ha egy munkafajtára összpontosíthat. Az a megoldás tehát, amit
az igazságos elosztás elengedhetetlen feltételének tartanak, a termelésben
talán nagyon jelentős hátrányokat okozna. Ráadásul az igazságosság elvét
egyáltalán nem elégíti ki az a követelés, hogy mindenki ugyanannyi
munkát végezzen. Az emberek munkavégző képességük tekintetében –
sem szellemileg, sem fizikailag – nem egyenlők, s ami az egyiknek könnyű
feladat, a másiknak megoldhatatlan nehézséget jelent. Ezért van szükség
egy igazságosztó hatalomra, egy olyan tekintélyre, amely felmentést adhat
az átlagos munkamennyiség alól, s mely a képességeknek megfelelően
osztja el a feladatokat. Amíg a lusták és önzők jobban szeretik, ha mások
dolgoznak rájuk, mint azt, ha maguknak kell dolgozniuk, mindig lesz, aki
kegyek hajhászásával vagy fondorlattal kibúvót keres, és az ilyen
próbálkozások által kiváltott feszültség mindig jelentős gondokat fog
okozni, s nem is mindig lesz sikeresen feloldható. Ezek a nehézségek egy
ideig legalábbis alig érződnének az olyan közösségekben, melyeknek
válogatott tagsága őszintén óhajtja a kísérlet sikerét; de az egész
társadalom átalakítására törekvő terveknek átlagos emberi lényekkel kell
számolniuk és persze azzal a nagy létszámú réteggel is, amely magánéleti
és társadalmi erények terén jóval az átlag alatt marad. Ilyen emberek között
a munka elosztásakor elkerülhetetlenek a civódások és egyéb, rossz vért
szülő konfliktusok, amelyek nagymértékben megzavarnák azt a harmóniát
és összehangzást, ami a kommunisták reménye szerint a társadalmi
együttműködés eredményeként beköszöntene. Ez az összhang még a
legszerencsésebb körülmények fennállása esetén is sokkal kényesebb, mint
ahogy azt a kommunisták képzelik. Az általuk javasolt intézmény
biztosíthatná, hogy anyagi érdekek felett ne legyen vita; az
individualizmust egyszerűen kirekesztenék az ilyen típusú ügyek
intézéséből. Vannak azonban olyan területek, ahonnét semmilyen
intézmény nem zárhatja ki azt; a hírnévért és személyi hatalomért folytatott
versengés továbbra is fennmaradna. Amikor a személyes ambíciókat
kizárják az élet azon mezejéről, ahol az emberek többsége szívesen
követné azokat, tehát a vagyon és az anyagi érdekeltség világából, nagyobb
intenzitással bukkannának elő a számukra nyitva hagyott területen, és azt
kell gondolnunk, hogy a kiemelkedésért és a vezetésben való részvételért
vívott küzdelmek még elkeseredettebben folynának, ha az egyéni
szenvedélyeket kizökkentenék megszokott kerékvágásukból, s ezzel az
egyént arra késztetnék, hogy kielégülését főként máshol keresse. Ezen
különböző okokból valószínűnek látszik, hogy nem egy esetben a
kommunista társadalom is csődöt mondana a kölcsönös szeretet, az
egységes akarat és érzelem kérdésében, amivel pedig a kommunisták oly
előszeretettel kecsegtetnek minket, s ehelyett inkább annak lennénk
szemtanúi, hogy a széthúzás miként tépázza, esetenként mint szakítja
teljesen szét a társadalmat összefűző szálakat.
Az egyetnemértésnek számos lehetősége fakad a kommunizmus elvéből
következő azon szükségszerűségből, mely szerint közösen kell dönteni
mindenkit egyénileg érintő fontos kérdésekben, melyeket a jelenlegi
rendszerben az egyének maguk dönthetnek s döntenek el, ki-ki a saját
szájíze szerint. Vegyük például az oktatás kérdését. Valamennyi szocialista
meggyőződéssel vallja, hogy az ifjak képzése mindennél előbbre való,
nemcsak az ezzel kapcsolatban általában felhozott okokból kifolyólag,
hanem mert polgáraik intelligenciáját és erkölcsiségét illetően az ő
elvárásaik a más rendszerekben szokásosnál sokkal nagyobbak, s ezáltal
más társadalmaknál közvetlenebbül függnek oktatási rendszerük
minőségétől. Mármost a kommunista rendszerben minden nevelési kérdést
minden egyéni esetben is a közösség dönt el, mivel azok a szülők, akikről
feltételezhető, hogy gyermekük számára esetleg más nevelést tartanának
megfelelőnek, nem rendelkeznének azokkal az anyagiakkal, ami elegendő
lenne ahhoz, hogy azt meg is fizessék, és nem maradna más számukra,
mint a maguk folytatta oktató tevékenység és személyes befolyásuk. De a
közösség minden felnőtt tagja egyenlőképp hallathatná hangját a
mindnyájuk előnyére tervezett kollektív rendszer kialakítása során. Íme
egy a huzakodás minden társulásban legtermékenyebb forrásai közül.
Mindazoknak, akiknek van elképzelésük és véleményük a gyermekük
számára kívánatosnak tartott nevelésről, álláspontjuk érvényesítése
érdekében csak arra hagyatkozhatnak, hogy milyen befolyással bírnak a
közösség közös döntéshozatalára.
Szükségtelennek látszik a többi fontos kérdés felsorolása, amelyek mind
befolyásolják a közösség produktív erőforrásainak kiaknázási módját, a
társadalmi élet feltételeit, a közösség más társulásokkal fennálló
kapcsolatait stb., melyekkel kapcsolatban gyakran kell kibékíthetetlen
véleménykülönbségek felbukkanására számítanunk. De még ez a
feltételezhető széthúzás is sokkal kevésbé fenyegeti az emberiség jövőbeni
kilátásait annál a megtévesztő egyöntetűségnél, amit minden egyéni
vélemény és vágy közösségi határozatok általi porba tiprása idézne elő. Az
emberi fejlődés előtt tornyosuló akadályok mindig hatalmasak, és
legyőzésükhöz a kedvező körülmények együttállására van szükség; de a
siker elengedhetetlen feltétele az is, hogy az emberi természetnek
megadassék az a szabadság, hogy – mind gondolatban, mind gyakorlatban
– önállóan tájékozódjon különböző irányokban; hogy az emberek maguk
gondolkozzanak és kísérletezzenek, és ne hatalmazzák fel sem a kevesek,
sem a többség nevében eljáró uralkodókat arra, hogy helyettük
gondolkozzanak róluk, és előírják számukra, hogyan cselekedjenek.
Márpedig a kommunista rendszerben a magánélet példátlan mértékben
kerülne a közhatalom uralma alá, és a jellem egyediségének és az egyéni
értékválasztások kifejlődésére kevesebb tér nyílna, mint ami eddig elérhető
volt azon államok polgárai számára, amelyek az emberiség progresszív
ágát alkotják. Már most is nagy és növekvő gondot jelent minden
társadalomban az individualitás többségi elnyomása; és ez valószínűleg
még csak fokozódna a kommunizmus alatt, hacsak nem kapnának az
egyének lehetőséget rá, hogy – ezt korrigálandó – úgy dönthessenek, a
hozzájuk hasonló gondolkodásúakból alakult közösséghez kívánnak
tartozni.
E különböző megfontolásokkal nem szándékozom azt állítani, hogy a
kommunista termelési mód eleve alkalmatlan arra, hogy valamikor a
jövőben az emberiség szükségleteinek és körülményeinek legjobban
megfelelő társadalmi formává váljék. Azt gondolom, hogy ez most, és még
jó ideig nyitott kérdés marad, amelyet fokozatosan más és más
megvilágításban láttat majd egyrészt a kommunista elvek előnyös
körülmények közötti kipróbálása, másrészt a fennálló, magántulajdonon
alapuló rendszer működésének további fokozatos csiszolása. Egy biztos:
ahhoz, hogy a kommunizmus sikeres legyen, a társadalom minden tagjának
magas fokú morális és intellektuális kiművelésére van szükség – morálisra,
hogy a társulás általános érdekeivel azonosulva, pusztán a közösség iránt
érzett kötelességérzetük és rokonszenvük szavára képesek legyenek
becsületesen és energikusan részt venni az élet fáradozásaiban, s
intellektuálisra, hogy távoli érdekeket is belássanak, s hogy bonyolult
dolgokat is legalább annyira megértsenek, hogy meg tudják különböztetni
e kérdésekben a jó ötletet a rossztól. Mármost én mindenestül
visszautasítom azt a vélekedést, amely szerint lehetetlen lenne, hogy a
nemzet minden egyes tagja részesüljön az így meghatározott nevelés és
művelődés áldásából; ezzel szemben meggyőződésem, hogy ennek
megvalósítása igencsak nehéz, s hogy jelenlegi állapotainkból odáig eljutni
csak egészen lassan lehet. Elfogadom azt az ellenvetést, amely szerint a
kommunizmus sikere szempontjából létfontosságú morális nevelés
mércéjével a társadalom jelenlegi állapota lesújtó és hogy hatékonyan csak
egy kommunista társulás nevelheti kommunizmusra az emberiséget. Most
hát a kommunizmuson a sor, hogy gyakorlati példával bizonyítsa, van ereje
e nevelés biztosítására. Csak kísérletekkel bizonyítható, vajon rendelkezik-
e ma már az emberiség valamely csoportja elég magasrendű morális
műveltséggel ahhoz, hogy a kommunizmust győzelemre tudja vinni, s
hogy a következő nemzedéknek olyan nevelést biztosítson, amely e magas
színvonal fenntartásához szükségeltetik. Ha egyes kommunista társulások
be tudják bizonyítani, hogy tartósak és virágzók lehetnek, akkor el fognak
terjedni, hisz a fejlettebb országok lakosai valószínűleg azzal
párhuzamosan fogják egyre inkább elfogadni ezeket, ahogy morálisan
egyre alkalmasabbá válnak az általuk megkövetelt életmódra. De ha
felkészítetlen népeket akarnak kommunista társadalmakba kényszeríteni,
az még akkor is siralmas véget érne, ha politikai forradalommal
megteremtenék egy ilyen kísérlet lehetőségét.
Ha a kommunizmusban rejlő lehetőségek felméréséhez a gyakorlat
próbájára van szükség, nem kevésbé szükséges ez a szocializmus olyan
másfajta formái esetében, amelyek a kommunizmus nehézségeit felismerve
arra törekszenek, hogy meghaladják azokat. Ezek közül a legfontosabb a
fourierizmus rendszere, amely már csak az intellektuális eredetiség
kifejeződéseként is megérdemli azok figyelmét, akik a társadalmat vagy
akár az emberi nemet tanulmányozzák. Aligha lehet olyan ellenvetést vagy
nehézséget felhozni, amit Fourier ne látott volna jó előre, s amely ellen
találékony ötleteivel ne tett volna meg mindent, még ha azokat az osztó
igazságnak a kommunizmushoz képest kevésbé magasrendű eszméjére is
építette, elfogadva az elosztás egyenlőtlenségeit s a tőke magántulajdonát,
ha a vele való önkényes rendelkezést nem is. A legnagyobb problémája az,
hogy miként lehet a munkát vonzóvá tenni, hisz ha ezt sikerülne elérnie, a
szocializmus legfőbb buktatóján jutna túl. Kitart amellett, hogy semmilyen
hasznos munka nem szükségszerűen vagy általában véve visszataszító,
legalábbis akkor, ha nem túlzottan leterhelő, nincs híján a társas
munkavégzés és a versengés ösztönző erejének, és ha az emberek nem
tartják alantasnak. A fourierista faluban a munkásoknak spontán módon
kell csoportokra bomlani, s minden csoport más-más munkát vállal
magára; ugyanaz az ember nem csak egy csoportnak lehet a tagja, hanem
bármennyinek; miután a társulás egy meghatározott minimumot félretett a
faluközösség minden – munkavégzésre alkalmas és alkalmatlan – tagjának
ellátására, az össztermék fennmaradó hányadát a különböző csoportok
között osztja fel, az elvégzendő munka mennyiségének megfelelő
arányban, aminél többet senki nem kaphat; ha egyes csoportok túlságosan
is előreszaladnak, az annak a jele, hogy az ő jövedelmük a többiekéhez
viszonyítva túl nagy, ha valamelyik lemarad, jövedelmét emelni kell. A
minden csoportra jutó termékrészesedés meghatározott arányban oszlik
meg három összetevő között – ezek: a munka, a tőke és a tehetség; a
tehetségre jutó részt magának a csoportnak a szavazatai döntik el, abban a
reményben, hogy az emberi képességek közül mindegyik, vagy majdnem
mindegyik lehetőséget kaphat arra, hogy az egyik vagy másik csoportban
kitűnjön. A tőkére eső jövedelemhányadnak olyannak kell lennie, amely az
egyéni fogyasztásban takarékosságra ösztönöz, azért, hogy ezáltal a
közvagyon a kívánt mértékben növekedjék. Figyelemre méltó az a sokféle
leleményes terv, amely a kisebb nehézségek legyőzését és a kisebb
kényelmetlenségektől való megszabadulást célozza. A fourieristák azt
remélik, hogy e különböző elgondolások segítségével a köz javára kifejtett
erőfeszítések személyes indítékai, ahelyett hogy megszűnnének, a
jelenlegihez képest csak fokozódni fognak, hiszen minden, a szolgáltatások
terén elért növekedés biztosabban vezet majd a bevételek növekedéséhez,
mint a mai helyzetben, amikor a társadalmi rang olyan nagy befolyással
bír. Úgy hiszik, a munka hatékonysága példátlanul megnövekedne, s az
ezzel elérhető munkamegtakarítás óriási lehetne, azáltal, hogy hasznos
foglalatosságra fordítanák mindazt, amit most haszontalan vagy ártalmas
dolgokra pazarolnak, s hogy – ha a közösség minden beszerzését és
eladását egyetlen szerv intézné – megszabadulnának a felesleges
áruelosztók nagy tömegeitől. Az egyének szabadon választhatnák meg
életmódjukat, s ebbe csak annyira avatkoznának bele, amennyi ahhoz kell,
hogy az ipari tevékenységek az együttműködés révén a lehető legnagyobb
hasznot hozhassák. Mindezt egybevetve, a fourierista közösség elképzelése
tetszetős, és kevesebb elvárást támaszt a közönséges emberekkel szemben,
mint a szocializmus bármely más ismert rendszere; nagyon kívánatos, hogy
ez a terv is átessen azon az egyetlen igazságos próbán, amely a társadalmi
élet bármely új rendszerének működőképességét eldöntheti.25
A szocializmus különböző nehézségeit áttekintve arra a belátásra
jutottunk, hogy az ország termelőerőinek vezetését magánkézből közkézre
juttatni szándékozó terveket próbára kell bocsátani, és így némelyik
közülük végül elfogadtathatja azt az igényét, hogy a dolgok fennálló
rendjével szemben előnyben részesüljön; úgy látjuk azonban, ezek jelenleg
csak az emberiség elitje által megvalósíthatók, és azt még bizonyítaniuk
kell, hogy az emberiséget általában is fel tudják emelni az általuk
megelőlegezett magas fejlettségi fokra. Természetesen fokozottan érvényes
ez arra a még nagyratörőbb tervre, amely az ország egész föld- és
tőketulajdonának megszerzését tűzi célul, s azt, hogy egyik pillanatról a
másikra a köz számlájára kezdi intézni annak ügyeit. Ha el is tekintünk a
jelenlegi tulajdonosokat érő igazságtalanságtól, maga az az eszme, hogy az
ország egész gazdaságának irányítását egyetlen központ tartaná a kezében,
nyilvánvalóan annyira elrugaszkodott, hogy eddig még senki nem
vállalkozott a végrehajtás módozatának kidolgozására; és aligha kétséges,
hogy még ha a forradalmi szocialistáknak sikerülne is elérni közvetlen
céljukat, és valóban magukénak tudhatnák az ország minden tulajdonát,
akkor sem találnának más gyakorlati módszert a hatalomgyakorlásra, mint
hogy kisebb egységekre osztanák az országot, s minden területet egy-egy
kisebb szocialista közösség vezetése alá rendelnének. Láttuk, a vezetés
problémája még jól felkészített, válogatott populáció esetén is rendkívül
25
Victor Considérant úr különböző írásaiban világosan kifejti és erőteljesen védelmébe is
veszi a fourierizmus elveit, különösképp a La Destinée Sociale-bап; de a kíváncsi
érdeklődő jól teszi, ha Fourier saját írásaiban tanulmányozza ezeket; a géniusz
kétségbevonhatatlan jeleivel fog találkozni, melyekbe azonban a fizikai valóságra
vonatkozó legvadabb és legkevésbé sem tudományos képzelgések sora s az emberiség
múltbeli és jövendő történetére vonatkozó megannyi érdekfeszítő, de kidolgozatlan
elgondolás vegyül. Szükséges megjegyezni, hogy néhány fontos társadalmi kérdésről,
például a házasságról, Fourier különös nézeteket vallott, ezek azonban, mint maga is
kijelentette, teljesen függetlenek és jól elválaszthatók az ipari rendszer elveitől.
súlyos; ezt a gondot most csak közös lakóhelyük által összefűzött
kisközösségekre hárítanák, vagy megoldásába minden megkülönböztetés
nélkül bevonnák az egész lakosságot, beleértve minden gonosztevőt, a
leglustábbakat és a legbűnösebbeket is, mindazokat, akik a kitartó
munkára, az előrelátásra és az önfegyelemre a legalkalmatlanabbak, és azt
a többséget is, mely ha nem is ugyanennyire romlott, mégis maguk a
szocialisták véleménye szerint is alaposan lezüllött a fennálló társadalmi
állapotok közepette – legalábbis ami a szocializmus sikerre vitele
szempontjából elengedhetetlen jellemvonásait illeti. Nem túlzás azt állítani,
hogy ha ilyen viszonyok között vezetnék be a szocializmust, annak a
katasztrofális bukáson kívül nem lehetne más hatása, és apostolainak csak
az szolgálhatna vigaszul, hogy először a társadalom fennálló rendje
bomlana fel, és kedvezményezettjei is kivennék részüket a közös bukásból.
Ez talán néhányuknak valóban vigaszt nyújtana, hisz – ha a látszatnak
hinni lehet – a forradalmi szocialisták közül igen sokakat a gyűlölet éltet; a
valóságos bűnök nagyon is bocsánatos gyűlölete, mely a jelenlegi rendszer
bármi áron való megdöntése után talán megenyhülne, még ha azoknak is
kellene fizetniük, akik most is szenvednek; hisz a kétségbeesés teszi őket
bármifajta fokozatosabb fejlődéssel szemben türelmetlenné, viszont azt
remélik, hogy a káoszból egy jobb világegyetem születhet. Nem veszik
észre, hogy a káosznál nincs alkalmatlanabb helyzet arra, hogy egy új
Világ teremtésébe kezdjenek, s hogy addig még sok időnek kell elmúlnia,
telve konfliktusokkal, erőszakkal, és a gyengéknek az erősek általi zsarnoki
elnyomásával; nem tudják, hogy az emberiséget abba a természeti
állapotba taszítanák, melyet Hobbes oly meggyőzően írt le, s amelyben
mindenki mindenki ellensége: „Ilyen körülmények közt nincs helye a
szorgalomnak, mert a gyümölcse bizonytalan, ezért aztán nincs se
földművelés, se hajózás, se tengeren túlról behozott áru, se kényelmes
épület, nincsenek nagy erőt igénylő tárgyak ide-oda szállításához
szükséges eszközök, semmiféle ismeretszerzés a Föld ábrázatára
vonatkozóan, se időszámítás, se művészetek, se irodalom, se társadalmi
érintkezés, s ami a legrosszabb: örökös félelem uralkodik, az erőszakos
halál veszélye fenyeget, s az emberi élet magányos, szegényes, csúnya,
állatias és rövid.”26
Még ha egy állítólag civilizált társadalom legszegényebb és
legnyomorultabb tagjai olyan sanyarú sorsra is jutnak, mint amilyenben a
civilizált élet felbomlásával beköszöntő legszörnyűbb barbarizmus idején

26
Thomas Hobbes: Leviatán. id. kiad. 108-109. o.
mindannyian tengődnénk, nos még ebből sem következik az, hogy
mindenki mást ugyanabba a nyomorult helyzetbe taszítva lehetne
megmenteni e szegényeket. Épp ellenkezőleg, pont az először
felkapaszkodottak segítségével kerülhették el oly sokan mások az általános
végzetet, s csak ugyanennek a folyamatnak minél hatékonyabb
megszervezésétől remélhetjük azt, hogy idővel a maradékot is sikerül
felemelni.

A magántulajdon eszméje – nem állandó, hanem változatos

A fenti megfontolások alkalmasnak látszanak annak igazolására, hogy a
társadalom épületének szocialisták által elgondolt, teljes – a társadalom
gazdasági alkotmányának a magántulajdont és a versenyt tagadó, újfajta
alapokra helyezésével történő – felújítása értékes eszmény vagy a végső
lehetőségekről szóló prófécia lehet ugyan, jelenlegi viszonyaink között
mindazonáltal megvalósíthatatlan, mivel ehhez azoknak, akik a dolgok új
rendjét a vállaikra veszik, olyan morális és intellektuális tulajdonságokkal
kellene rendelkezniük, melyeket előtte mindnyájuk esetében próbára
kellene tenni, legtöbbjükben pedig még meg kellene teremteni; ezt viszont
nem érheti el egyetlen parlamenti határozat sem, hanem mindenképp –
tehát még kedvező esetben is – hosszú idő munkájába kerül. Még sokáig az
egyéni tulajdon lesz az úr távol e vidéken; és még ha esetleg egy
tömegmozgalom szocialistákat is vetne valamely államban a forradalmi
kormány élére, akik agyafúrtan a magántulajdon ellen törnének, az
intézmény túlélné ezt is, s ebbe a szocialistáknak vagy bele kellene
törődniük, vagy elűzetésük után mások állítanák vissza azt, azon egyszerű
oknál fogva, hogy az emberek addig nem hajlandók pillanatnyi
megélhetésük és biztonságuk egyetlen támaszáról lemondani, amíg
helyette valami más működőképessé nem válik. Még azok is – ha vannak
egyáltalán ilyenek –, akik mások tulajdonát maguk között osztották fel,
meg szeretnék tartani szerzeményüket, s vissza szeretnék adni a
tulajdonnak azt a szentségét, amit előtte ők maguk tagadtak meg.
Bár a magántulajdonnak még feltehetőleg nagy jövője van, ha talán nem
is fog örökké tartani, mégis távol álljon tőlünk egy olyanfajta
következtetés, hogy mindez idő alatt változatlanul kell fennállnia, s hogy
az általunk a tulajdonhoz tartozónak vélt minden jog valóban inherens
részét képezi annak, s ezért fenn kell maradnia, míg az fennáll.
Ellenkezőleg, azoknak, akiknek a tulajdont szentesítő törvényekből a
legtöbb közvetlen haszna származik, kötelessége és érdeke minden olyan
javaslat elfogulatlan mérlegelése, amely a többség számára elviselhetőbbé
teszi a rájuk hárított terheket. Ezt az igazságosság mindenképpen
megkövetelné, de a körültekintés is ezt parancsolja, mégpedig azért, hogy
joggal fordulhassanak szembe minden olyan – bizonyára gyakorta
ismétlődő – kísérlettel, mely a szocialista társadalmi formák elhamarkodott
megvalósítására tör.
Az egyik leggyakrabban elkövetett hiba, amely egyúttal az emberi
viszonyok legnagyobb gyakorlati tévedéseinek forrása is, annak
feltételezése, hogy egyazon elnevezés mindig ugyanazokra az eszmékre
vonatkozik. A tulajdon az a szó, amely a legtöbbször esett e félreértés
áldozatául. Minden társadalmi formában a törvények vagy a szokásjog által
szentesített legnagyobb hatalmat jelöli, amellyel valaki dolgok (néha sajnos
még személyek) kizárólagos használata, vagy kizárólagos ellenőrzése terén
rendelkezhet; ám ezek a kizárólagos használatra és ellenőrzésre vonatkozó
jogosítványok nagyon változatosak, és különböző országokban és
különböző társadalmi formációkban nagymértékben eltérhetnek.
A társadalom korai fejlettségi fokán a tulajdonjogba például nem
tartozott bele az öröklés joga. Az egyénnek az a hatalma, hogy
végrendeletileg rendelkezhet a jószágairól, Európa legtöbb országában
meglehetősen későn meghonosított intézmény volt; és még bevezetése után
is sokáig korlátozta az úgynevezett természetes örökösök kedvezményezett
helyzete. Ahol az öröklés nincs megengedve, ott az egyéni tulajdon csak
élethossziglani érdekeltség, és ahogy azt Az ősi jog című igen tanulságos
könyvében Sir Henry Maine oly nagyszerűen és pontosan megfogalmazta,
a primitív felfogás szerint a tulajdon a családhoz tartozott, és nem az
egyénhez. A családfő kezében volt az irányítás, és ő volt az a személy, aki
a tulajdonosi jogokat gyakorolta. Ahogy minden másban is, a családot
ebben a kérdésben is majdnem despotikus hatalommal kormányozta. Az
azonban nem állt szabadságában, hogy hatalmát a társtulajdonosok ellen
fordítsa, nem rendelkezhetett úgy a tulajdonról, hogy megakadályozza
társait a tulajdon közös élvezetében vagy az öröklésben. Némely nemzet
törvényei és szokásai szerint semmit nem lehetett úgy elidegeníteni, hogy a
fiúgyermekek előtte beleegyezésüket ne adták volna; máshol a gyermek
jogszerűen formálhatott igényt a tulajdon egy darabjára, s kérhette, hogy
adják ki részét, mint a tékozló fiú történetében. Ha a közösség nem bomlott
fel a családfő halála után, valamely másik családtag, nem feltétlenül a fia,
gyakran a legidősebb, a legerősebb, vagy az, akit a többiek
megválasztottak, örökölte a vezetést és annak jogait, s mindenki más
ugyanabban a pozícióban maradt, mint amilyenben annak előtte volt. Ha
viszont a közösség több különálló családra bomlott, ezek mindegyike
magával vitte a tulajdon egy részét. Tulajdont mondok és nem örökséget,
mivel az eljárás egyszerűen a meglévő jogok továbbvitelét jelentette, nem
új jogok megalkotását; csak a vezető része szállt az eredeti közösségre.
Megint másfelől, ami az ingatlanhoz fűződő tulajdonosi jogokat illeti
(ez a fajta tulajdon volt a legfontosabb egy kezdetleges korban), ezek
nagyon változó hatáskörűek és tartalmúak voltak. A zsidó jog szerint az
ingatlanra vonatkozó jog csak időleges koncesszió volt; a hetedik évben
visszaszállt a közösségre, azért, hogy újra elosszák; feltételezhető ugyan,
hogy a zsidó állam történelmi koraiban ezt a szabályt sikeresen ki lehetett
játszani. Ázsia sok országában az európai eszmék betörése előtt semmi
olyasmi nem létezett, amire a földtulajdon általunk használt kifejezése
pontosan illett volna. A tulajdonlás több különböző csoport között oszlott
meg, akiknek a jogait inkább a szokás, mint a törvény határozta meg. A
kormány résztulajdonos volt, s jogot élvezett súlyos bérleti díjak
kiszabására. Az ősi elképzelések és az ősi törvények is az össztermék egy
bizonyos hányadára korlátozták a kormány részesedését, de a gyakorlatban
ennek nem volt semmiféle meghatározott korlátja. A kormány átruházhatta
részesedését egy egyénre, aki így jogot szerzett a begyűjtésre és az állam
más jogosítványaira, de egyetlen, a földdel kapcsolatban álló
magánszemély jogosítványát sem kaphatta meg. Ezek a magánjogok
változatosak voltak. A tulajdonképpeni földművelők, vagy közülük azok,
akik már régen letelepedtek a földön, rendelkeztek a tulajdon
megtartásának jogával: jogsértésnek számított, ha kilakoltatták őket,
miközben megfizették a bérleti díjat – amit egyébként általában nem
egyezség alapján állapítottak meg, hanem a vidék szokása szerint. A föld
valóságos művelői és az állam – vagy a jogaival felruházott egyén – között
több, más-más jogosítvánnyal ellátott közvetítő állt. Voltak például állami
tisztviselők, akik – gyakran nagy területeken – összegyűjtötték a termék
államot megillető részét, s akiknek posztja gyakran örökletes hivatal volt,
pedig kötelességük volt az általuk összegyűjtött összeget az őket megillető
százalék levonása után az államnak befizetni. Sok esetben voltak
faluközösségek is, melyek a falu alapítóinak köztiszteletben álló
leszármazottaiból álltak, akik maguk között a szokás szabta szabályok
szerint osztoztak a földön vagy annak termékén, s vagy maguk művelték
azt, vagy másokat alkalmaztak művelésére. Az ő földdel kapcsolatos jogaik
bármely más említett csoportéinál jobban hasonlítottak az Angliában
ismert földbirtokos jogaihoz. De a falu tulajdonosi joga nem individuális
volt, hanem közösségi; elidegeníthetetlen volt (az egyéni résztulajdonosok
jogait csak a közösség hozzájárulásával lehetett kiárusítani vagy
elzálogosítani), és meghatározott szabályok kormányozták. A középkori
Európában majdnem minden földet valamilyen hadi vagy mezőgazdasági
szolgálatért elnyert hűbér gyanánt birtokoltak; és Nagy-Britanniában még
ma is, amikor pedig már mind e szolgálatok, mind pedig az uralkodó
kizárólagos jogai megszűntek vagy adóvá alakultak, az a helyzet, hogy a
törvény elvben egyetlen egyén földtulajdonhoz fűződő abszolút jogát sem
ismeri el; a jog szemében leginkább földbirtokosnak számító freeholder
sem más, mint a Korona „bérlője”. Oroszországban még amikor a
földművelők a földbirtokos jobbágyai voltak, a földesúr földre vonatkozó
tulajdonjogát akkor is korlátozták a jobbágyok önigazgató közösségét
megillető jogok, s ebbe nem volt beleszólása. És a kontinentális Európa
legtöbb országában, amikor a jobbágyságot eltörölték, vagy elsorvadt,
azok, akik annak előtte jobbágyként művelték a földet, bizonyos jogokkal
továbbra is rendelkeztek, ugyanúgy, ahogy bizonyos kötelezettségeik is
megmaradtak. Steinnek és követőinek poroszországi földreformjai abból
álltak, hogy mind e jogokat, mind e kötelezettségeket eltörölték, és a földet
fizikailag is felosztották a birtokos és a paraszt között, ahelyett, hogy
mindkettőt meghagyták volna az egészre vonatkozó korlátozott jogaiban.
Más esetekben, mint például Toscanában, a metayer gazdálkodó virtuálisan
a földbirtokos társtulajdonosa, mivel ha nem is a törvény, de a szokás
garantálja tartós tulajdonát és az össztermék felét, mindaddig amíg teljesíti
bérlete szokásjogi feltételeit.
Megint másfelől, ha az ugyanazon tárgyra vonatkozó tulajdonjogok
különböző országokban mást és mást foglalnak magukba, akkor ugyanígy
elmondható, hogy azok a dolgok is különböznek, amelyekre vonatkoznak.
Régente minden országban, s bizony még ma is sok helyen, a tulajdonjog
az emberek birtoklására is vonatkozott és vonatkozik. Sok helyen ismerték
a közösségi megbízatások tulajdonlását, mint például a bírói hivatalokét, s
a forradalom előtti Franciaországban még sok minden másét is; ma is van
még néhány pátenssel védett hivatal Nagy-Britanniában, noha azt hiszem,
jelenlegi tulajdonosuk halála után a törvényt érvényre juttatva ezeket meg
fogják szüntetni; épp most törekszünk arra is, hogy megszüntessük a
katonai rangok tulajdonlását. Egyes testületek, amelyeket közösségi
célokra alapítottak és tartottak fenn, még mindig azt követelik, hogy
birtokaikon ugyanazok a sérthetetlen tulajdonosi jogosítványok illessék
meg őket, mint amilyennel az egyének rendelkeznek a sajátjukon, és noha
egy bölcs politikai morál ezt a követelést nem ismerheti el, a jelenleg
érvényes jog védelmükre kel. Láthatjuk tehát, hogy a tulajdonjogot
többféleképp értelmezik, és különböző tájakon és korokban különböző
hatókörrel ruházzák föl; a tulajdonfogalom változó, gyakran átalakul, és
még további újraértelmezéseken eshet át. Azt is meg kell állapítanunk,
hogy azok a változtatások, melyeket a társadalom fejlődése eddig magával
hozott, a tulajdonra nézve többnyire előrelépésnek tekinthetők. Ha tehát
valaki – helyesen vagy helytelenül – azt vallja, hogy a törvény által
elismert tulajdonosoknak tulajdonuk fölött gyakorolt hatalmát bizonyos
szempontból meg kellene változtatni vagy át kellene alakítani, mert ez a
köz számára előnyös lenne és az általános fejlődést szolgálná, erre
önmagában nem megfelelő válasz az, hogy a javasolt átalakítás ellenkezik
a tulajdon eszméjével. A tulajdon eszméje nem valami szilárd dolog, amely
a történelem során változatlan marad és változtatásra alkalmatlan, hanem
bizony ugyanúgy alakítható, mint az emberi szellem bármely más terméke;
soha nem más, mint valamely társadalom törvénye vagy szokása szerint
épp abban a korban a tárgyak fölött gyakorolható jogok rövid
összefoglalása, de sem e tekintetben, sem egyetlen más vonatkozásban
nincs egy adott kor és táj törvénykezésének vagy szokásának joga arra,
hogy örökkévaló fennmaradását követelje.
Egy javasolt jogi vagy szokásbeli reform nem szükségszerűen elvetendő
csak azért, mert elfogadása azt jelentené, hogy nem az emberi viszonyok
egészét alakítjuk a tulajdon létező eszméjéhez, hanem a tulajdon létező
eszméit változtatjuk meg az emberi viszonyok növekedésének és
fejlődésének megfelelően. Ha ezt mondjuk, abból még semmiféle sérelem
nem származik a tulajdonosok azon méltányos követelésére, hogy
törvényesen elismert tulajdonjoguk köz javára történő feladásáért az állam
kárpótolja őket. Ez a méltányos követelés alapjaival és korlátaival együtt
külön elbírálást igényel, s alább így is kerül majd tárgyalásra. E feltételnek
eleget téve azonban a társadalom teljes mértékben fel van hatalmazva rá,
hogy bármely tulajdonosi jogot, amelyet alapos megfontolás után a közjóra
nézve hátrányosnak ítél, eltöröljön vagy megváltoztasson. És bizonyos,
hogy azok a szörnyű vádak, amelyekkel – mint azt az előző fejezetben
megmutattuk – a szocialisták a fennálló társadalmi gazdasági rendet
illethetik, minden olyan eszköz megfontolását ajánlatossá teszik, amelyek
révén lehetőség nyílik rá, hogy ez az intézmény úgy működjön, hogy a
társadalomnak az a hatalmas része, amely követlen előnyeit most a
legkevésbé élvezheti, végre több hasznát vehesse.
(Ford.: Horkay Hörcher Ferenc)
ÉLETRAJZOK ÉS MAGYARÁZATOK
A kötetben szereplő szerzők életútjának és munkásságának főbb adatai
mellett az egyes szövegekben előforduló kevésbé ismert nevek, tények,
események magyarázatát közöljük.
Thomas Paine (1737-1809)
Igen változatos pályafutás után – volt fűzőkészítő és dohányárus,
pénzügyőr és tanító – vált a radikális demokrácia legnagyobb hatású angol
ideológusává. 1774-ben emigrált, s már Amerikában, a kolóniák
elszakadási törekvésének indoklására írta Common Sense (A józan ész.
1776) című munkáját, melynek óriási propagandahatása volt. Tevékenyen
részt vett az amerikai forradalomban – a kongresszus külügyi
bizottságának titkára volt, majd 1781-ben Franciaországban járt, hogy
támogatást szerezzen a gyarmatosok ügyének. 1789-90-ben ugyanott
közelről szemlélte a forradalmat, melynek védelmében – ismét Angliában,
Edmund Burke (1729 – 97) Reflections on the Revolution in France
(Töprengések a francia forradalomról. 1790; Budapest, Atlantisz, 1990)
című művének cáfolataként – írta főművét, a The Rights of Mant (Az
ember jogai. I. rész 1791; II. rész 1792). Lázítás vádjával kiutasították az
országból; a forradalmi Franciaország előbb a konvent képviselőjeként
befogadta, majd a jakobinus diktatúra alatt bebörtönözte. Még börtönben
ült, amikor megjelent a The Age of Reason (Az ész kora. I. rész 1794; II.
rész 1796) első része, melyben nyers radikalizmussal foglalta össze a
felvilágosodás deizmusát. A forradalom utáni légkörben ezzel sem szerzett
túl sok hívet – Amerikában sem, ahova 1802-ben végleg távozott. A
politikai párttá szerveződött föderalisták a meginduló „protestáns
ellenreformáció” mellett kötelezték el magukat, s nyomásuk alatt Jefferson
is arra kényszerült, hogy elhatárolja magát régi harcostársától. Két
forradalom filozófusa számára sem a régi, sem az új világ nem adott
hazát…
A közölt részletek Az ember jogai első részéből származnak. A fordítás
alapjául szolgáló kiadás: The Writings of Thomas Paine. I-IV., szerk. M.
O. Conway, New York, 1967. III. köt.

Alkotmányos Tájékoztatás Társasága (Society for Constitutional

Information)
az angol parlament reformját pártoló mozgalom 1780-ban alakult
szerve.

Burke, Edmund (1729 – 97)

(ld. az életrajzban is) ír származású politikus és gondolkodó, az angol
alkotmányról és a francia forradalomról alkotott nézetei révén a brit
konzervativizmus klasszikusa. Az 1760-90-es évek között a whig párt
egyik meghatározó egyénisége.

1745-ös események
a II. Jakab unokája, Stuart („III.”) Károly trónkövetelő vezette második
jakobita felkelés.

Forradalmi Társaság (Revolution Society)

eredetileg (1788) a Dicsőséges Forradalom centenáriumának méltó
megünneplésére alakított, a francia forradalom hatása alatt radikalizálódó
társaság.

hannoveri választófejedelem
a Stuart-ház egyenes ágának kihalása (1714) után az 1701-es
trónöröklési törvény értelmében I. Jakab unokája, Zsófia braunschweig-
hannoveri hercegnő leszármazottai kerültek az angol trónra, magukkal
hozva a német választófejedelmi címet is.

IV. Henrik terve

a király (aki egyébként 1610-ben meghalt) és tanácsadója, Sully herceg
„Egyesült Európa” tervezete, melyben a kontinens 15 különböző
államformájú országa között regionális és csúcstanácsok biztosították
volna a békét és a szabad vallásgyakorlatot, s gondoskodtak volna a török
kiűzéséről.

„holland ügy”
1780-ban a hollandok – akik egyebek között fegyverkereskedelmet is
folytattak az amerikai kolóniákkal – aláírták a semlegesek kereskedelmi
szabadságát védelmező „északi fegyveres semlegességi” egyezményt, majd
francia bátorításra hadat üzentek Angliának. A háború a hollandok súlyos
vereségével zárult, ami elmélyítette a köztársaság válságát.

Nootka-szélhámosság
1790-ben spanyol hadihajók jelentek meg az angol birtokban lévő
Vancouver szigetét a kanadai szárazföldtől elválasztó Nootka-
tengerszorosban, de a brit kormány határozott fellépésére visszavonultak.

North, Frederick, Lord (1732-92)

több brit kormány feje 1770 – 80 között.

Pitt, William, „az ifjabb” (1759-1806)

az „új toryk” vezetője, brit miniszterelnök 1784-96 és 1804-06 között.

Price, Richard (1723 – 91)

nonkonformista lelkész, radikális gondolkodó. A francia forradalom
pártját fogó, Discourse on the Love of Our Country (Értekezés hazánk
szeretetéről. 1789) című művére reagálva írta meg Töprengéseit Burke.

„törökök és oroszok összeugrasztása”

Paine némileg túloz. Az orosz-török háború kirobbanásában (1787)
Angliának nem volt szerepe. Ezután azonban Svédország a Baltikumban
hátba támadta az oroszokat, viszont az utóbbiakhoz csatlakozó Dánia brit
nyomásra fegyverszünetet kért, ami valóban az orosz kormány neheztelését
váltotta ki.

Vergennes gróf, Charles Gravier (1717-87)

francia diplomata, a külügyek vezetője az amerikai függetlenségi
háború idején.
Thomas Jefferson (1743-1826)
A humán- és természettudományokban is egyformán jártas virginiai
békebíró már 1769-től részt vett állama különböző képviseleti gyűléseiben,
majd a Kontinentális Kongresszusban (1775). A viták szellemétől irtózott,
de a bizottságokban elsőrendű szerepet játszott. A függetlenség ügyének
pályafutása e szakaszában talán mégis írói kvalitásaival tette a legnagyobb
szolgálatot: A Summary View of the Rights of America (Amerika jogainak
sommázata. 1775) című pamfletje rendkívüli hatást gyakorolt, s a
forradalom legfőbb vezetői közé emelte szerzőjét. Ebből származtak a
történeti részek a Függetlenségi Nyilatkozatban, amelynek első vázlatát
Jefferson szövegezte, akárcsak a virginiai modell-alkotmányt. 1779-től
szűkebb pátriája kormányzója, majd franciaországi követ. Ott tartózkodott
a forradalom kitörésekor is, melyért kezdettől fogva, s végig töretlenül
lelkesedett. Éppen a francia forradalom hozta markánsan felszínre a
föderalistákkal való nézeteltéréseit. Hamiltonnal ellentétben, aki a
forradalomból azt a következtetést vonta le, hogy a kormányzat ellazulása
megengedhetetlenül súlyos következményekkel jár, Jefferson szerint a
forradalom nyereségei még így is meghaladják a veszteségeket, s a
kormányzat ereje egyébként is a kormányzottak akaratában rejlik, ezért a
hatalom decentralizálására, az individualizmus szabad érvényesülésére van
szükség. Meggyőződése volt, hogy a nép felkelése mindig motivált – még
akkor is, amikor már kulcspozíciókat töltött be a kormányban. Washington
elnöksége alatt államtitkár, Adams mellett alelnök volt, majd az USA
harmadik elnöke (1801-09). A harmadszori elnökjelöltséget nem vállalta,
de Madisonnak és Monroe-nak adott tanácsaival élete végéig fontos
szerepet játszott az Egyesült Államok irányításában.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: The Essential Jefferson. New York,
Collier Books, 1963.

Adams, John (1735 – 1826)

az Egyesült Államok első alelnöke (Washington mellett, 1789 – 97),
majd második elnöke (1797-1801). A Föderalista Párt egyik vezetője.

Cartwright, John (1740-1824)

angol radikális politikus, az Alkotmányos Társaság (Id. Paine-szöveg
magyarázatai) egyik alapítója.

Gerry, Elbridge (1744-1814)

a függetlenségi háború jelentős alakja, később Massachusetts
kormányzója, majd az USA alelnöke (1809-13).

Hamilton, Alexander (1755 – 1804)

a függetlenségi háború idején Washington személyi titkára, később
pénzügyminiszter, a Föderalista Párt egyik vezéralakja.

holland helytartó
a németalföldi függetlenségi háború után az Egyesült Tartományok
legfőbb, élethossziglan választott központi végrehajtó tisztségviselője.

Madison, James (1751 – 1836)

Jefferson mellett a Demokrata Párt legfőbb vezetője, az USA
külügyminisztere (180-09), majd elnöke (1809-17).
Shays, Daniel (1747-1825)
massachusettsi farmer, a függetlenségi háborúban katonatiszt; 1786–87-
ben a földosztásért és az adósságok eltörléséért indított felkelését könnyen
elfojtották.
Lord Thomas Babington Macaulay (1800-1859)
A „whig történetírás” klasszikusa a jogi végzettség megszerzése után
korán kezdett politikai ambíciókat táplálni. Az 1820-as évek közepétől
bejáratos a whigek libertariánus szárnyának Holland bárónál tartott
szalonjaiba. 1825-ben került kapcsolatba a reformorientált Edinburgh
Review című folyóirattal, itt jelentek meg első fontos esszéi (Milton. 1825),
és a liberalizmus és utilitarizmus összeegyeztethetetlenségéről szóló
tanulmány (Mill on Government. 1829). 1830-ban került be először az
alsóházba, ahol szűzbeszédét éppen a zsidók emancipációjára benyújtott
első törvényjavaslatról mondta el. (A javaslat a tory többségű lordok
házában megbukott, akárcsak az újabb „Jewish Emancipation Bill” 1848-
tól 1853-ig több alkalommal. 1858-tól azonban különleges engedéllyel,
1866-tól pedig minden megkötés nélkül indulhattak zsidók a parlamenti
választásokon, két év múlva pedig Benjamin Disraeli személyében már
zsidó származású miniszterelnöke volt Angliának. A kötetünkben közölt,
1831-es írás e polgárjogi küzdelem meghatározó műve.) Macaulay a
whigek egyik vezérszónoka volt az 1832-es reformtörvénnyel kapcsolatos
vitákban, 1834-ben pedig az újonnan létrehozott Indiai Főtanács tagja lett.
E minőségében mindenekelőtt az európaiak és indiaiak törvény előtti
egyenlősége és az indiai oktatási rendszer kidolgozása érdekében
fáradozott. Hazatérve ismét parlamenti képviselő, de érdeklődése egyre
inkább az írói tevékenység irányába tolódott el. Ezeknek az éveknek a
gyümölcse a „whig” történetírás standard munkája, a rendkívül sikeres, a
legtöbb európai nyelvre szinte azonnal lefordított History of England from
the Accession of James the Second (Anglia története II. Jakab trónra
lépésétől. 1848 – 61). Macaulay 1857-ben bárói címet kapott.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Critical and Historical Essays
Contributed to the Edinburgh Review. London, Longman, 1864.1. köt.

antinomianizmus
az a korai egyházatyáktól eredő, a reformáció korában Luther
munkatársa, Johann Agricola által felelevenített tanítás, mely szerint a
keresztényeket az isteni kegyelem felszabadítja a mózesi törvényeknek
való engedelmeskedés kötelezettsége alól: a helyes életvezetés a Szentlélek
belső sugallata, nem az ilyen kényszer eredménye.

arminianizmus
a kálvinizmus Arminius (1560-1609) németalföldi lelkészt követő
irányzata, mely a predesztináció és a „teokrácia” tekintetében Kálvinnál
mérsékeltebb álláspontot foglal el.

Coligni, Gaspard de (1519-72)

admirális, a hugenotta párt egyik vezére a francia vallásháborúkban.

Gatton és Old Sarum

az elnéptelenedett, a parlamentbe mégis a többivel egyenlő számú
képviselőt küldő „rothadt szavazókörzetek” (rotten borough, az 1832-es
reform előtti brit választási rendszer egyik rákfenéje) tipikus példái.

harminckilenc cikkely
az anglikanizmus 16. században megállapított hitelvei.

Laud, William (1573-1645)

I. Károly vallási tanácsadója, Canterbury érseke (1633–45). A puritán
mozgalommal szembeni anglikán intolerancia fő képviselője, a
polgárháború kirobbanásáért nagyban felelős egyházpolitika irányítója.
1645-ben kivégezték.

ötödik monarchia
Dániel könyvének 2. része alapján az az elképzelés, mely szerint a
letűnt asszír, perzsa, görög és római monarchiákat hamarosan követni fogja
az „ötödik monarchia", melyben megvalósul a földre visszatért Krisztus és
szentjei ezeréves uralma. A 16. század első felében egy angol puritán
szekta (Fifth Monarchy Men) névadója.

Vane, Henry (1613-62)

államférfi; 1636-ban Massachusettsbe emigrált, hogy szabadon
gyakorolhassa puritán vallását. Ott kormányzóvá választották, de a
polgárháború idején ismét Angliában játszott fontos szerepet Cromwell
államtanácsának tagjaként, a protektorral való nézeteltérései ellenére. A
Stuartok restaurálása után kivégezték.
Lord John Emerich Edward Delberg Acton (1834-1902)
A katolikus származású történész és filozófus, a modern állam zsarnoki
tendenciáinak egyik első nagy elemzője kozmopolita szellemű nevelkedés
után bejárta szinte egész Európát és az Egyesült Államokat. Fiatalon
parlamenti képviselő lett. s bár közvetlen politikai karrierje hamar (1865-
ben) véget ért, William Gladstone közeli barátjaként szoros kapcsolatban
maradt a liberális párttal. Publikálni is korán kezdett, 1859-től a korábban
John Henry Newman vezette katolikus Home and Foreign Review
szerkesztője volt. 1870-ben a katolicizmus pápai tévedhetetlenség
kihirdetése okozta meghasonlása őt is érintette, mégsem lépett ki az
egyházból. Eszmerendszerét saját maga nevezte keresztény gyökerű
liberalizmusnak, illetve liberális katolicizmusnak: „A politikai jogok
közvetlenül a vallási kötelességekből származnak, s ezt tartom a
liberalizmus valódi alapjának.” Fő művei előadások (1895-ben lett a
cambridge-i egyetem újkori történelem professzora, de már jóval korábban
tanított), melyeknek többségét csak halála után adták ki. (Essays on
Church and State – Esszék az egyházról és az államról. 1855-71; 77ie
Histoty of Freedom – A szabadság története. 1858-95; Essays on Freedom
and Power – Esszék a szabadságról és a hatalomról. 1858-98; Lectures on
Modem History – Előadások az újkori történelemről. 1906; Lectures on the
French Revolution – Előadások a francia forradalomról. 1910.) Szigorú
mércéket állított fel a történeti pontosságról, de érdeklődése homlokterében
mindig a politikai morál kérdései állnak. Utolsó művében – Burke nyomán
– a jakobinus diktatúra szabadsággyilkos szellemének születését elemezte;
a „szabadságtörténetként” felfogott újkori európai történelemmel
kapcsolatos vizsgálódásai alapján pedig úgy vélte, a szabadságot két
kollektív mitológia fenyegeti: a nacionalizmus és a szocializmus. Acton
1892-ben lett lord.
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Essays in the Liberal Interpretation
of History. University of Chicago Press, Chicago and London, 1967. A
forradalom hírnökei (első megjelenése: Home and Foreign Review. 1862)
Alcuin (Alcuinus, kb. 735 – 804)
angol származású író és teológus Nagy Károly udvarában, a „Karoling
reneszánsz” (különösen az oktatási reform) egyik fő képviselője.

d'Argenson márki, René Louis de Voyer le Paulmy (1694-1757)

Franciaország külügyminisztere az osztrák örökösödési háború idején.
A philosophe-ok egyik fő „gyülekezőhelye", a Club d'Entresol patrónusa.
Külpolitikai koncepciójának csődje után a párizsi irodalmi akadémia
elnöke.

Bayle, Pierre (1647-1706)

filozófus, híres Dictionnaire historique et critique-je (Történeti és
kritikai szótár. 1697) révén nemcsak műfajával, hanem módszerével – az
ortodoxia szinte kommentár nélküli, pusztán tárgyszerű közlés általi
aláásása – is előfutára az enciklopedistáknak. Hugenotta lévén 1685-ben
Rotterdamban telepedett le, ahol nevezetes összetűzésbe került a Pierre
Jurieu (ld. alább) képviselte kálvinista intoleranciával.

Beccaria, Cesare (1738 – 94)

kriminológus és közgazdász, a milánói felvilágosodás egyik
meghatározó egyénisége. Dei delitti e delle pene (A bűnökről és a
büntetésekről. 1764; Budapest, 1989) című munkája a modern büntetőjog
világsikerű alapműve. Utilitarista alapelve szerint a büntetés célja a
biztonság megteremtése, s ehhez nem elsősorban súlyossága, hanem
elkerülhetetlensége a lényeges.

Bolingbroke gróf, Henry St. John (1678-1751)

angol politikus és politikai író, a Walpole-kormány (ld. alább) tory
ellenzékének egyik vezéralakja, a „kiegyensúlyozott alkotmány” híve.

Bossuet, Jacques-Bénigne (1637-1704)

Meaux püspöke, a katolikus gallikán egyház pápától való
függetlenségének legnagyobb szószólója; az isten kegyelméből való
királyság mellett érvelő abszolutista politikai író.
Condillac, Étienne Bonnot de (1715-80)
filozófus, pszichológus, közgazdász. Locke fő népszerűsítője és
szenzualizmusának átdolgozója Franciaországban (Traité des sensations
„Értekezés az érzetekről, 1754). Rousseau és az enciklopédisták barátságát
össze tudta egyeztetni papi hivatásával. Közgazdasági munkáiban
kifejtette, hogy az értéket nem a munka, hanem a hasznosság határozza
meg.

Condorcet márki, Jean-Antoine-Nicolas de Caritat (1743 – 93)

matematikus, közgazdász, az Esquisse d'un tableau historique du
progres de l'esprit humain (Az emberi szellem fejlődésének vázlatos
története. 1793; Budapest, Gondolat, 1986) szerzője. A jakobinus diktatúra
börtönében megmérgezte magát.

Domat, Jean (1625 – 96)

alkotmányjogász. Les lois civiles dans leur ordre naturel (A polgári
törvények természetes rendjükben. 1689) című művét a 18. században igen
sokat forgatták.
Dubois, Guillaume (1656–1723) – francia bíboros, a régensség (1715-
23) idején fontos szerepet játszott külügy-, majd főminiszterként. A
„kimérák rabságába esett” érsek Fénelon (ld. alább.)

Duplessis-Mornay, Philippe (1549-1623)

diplomata, a francia vallásháborúkban a hugenotta párt egyik fő
publicistája, a protestáns rezisztencia elmélet legjelesebb képviselője.
(Vindiciae contra tyrannos – A szabadság védelmezése a zsarnokok ellen.
1579). Navarrai Henrik tanácsadója, de annak katolizálása (1592) után
háttérbe szorult.

Fénelon, François Salignac de la Mothe (1650-1715)

teológus és író, 1695-től Cambrai érseke. Liberális politikai és nevelési
elvei, az imáról vallott nézetei sok támadásnak tették ki. A nantes-i
ediktum visszavonása után is párbeszédet keresett a protestánsokkal.
Legismertebb munkája a Les Aventures de Télemaque (Télemakhosz
kalandjai. 1699) című regény.

Firmian gróf, Karl Joseph (1716-82)

osztrák diplomata és hivatalnok Mária Terézia alatt. 1753-tól
Nápolyban és Milánóban tevékenykedett; a híres milánói Bibliotheca
Firmiana megalapítója.

Fleury, André-Hercule de (1653-1743)

bíboros, Franciaország főminisztere 1723-43 között, főleg a külpolitika
irányításában játszott nagy szerepet.

Genovesi, Antonio (1712-69)

nápolyi filozófus és közgazdász. A merkantilizmus és a szabad
kereskedelem összeegyeztetésére törekedett. Nápolyban az első európai
nemzetgazdasági tanszék első professzora volt; előadásainak kiadott
változata (Delle lezioni di commercio. 1765) az első olasz közgazdasági
munka.

Giannone, Pietro (1676-1748)

nápolyi történetíró, hírhedt és hatásos munkákban bírálta a pápaságnak a
világi államok életébe történő beavatkozásait.

Guizot, François Pierre Guillaume (1787-1874)

történetíró, politikus, az 1830-as és 1848-as forradalmak között a
francia politikai élet egyik legmarkánsabb, konzervatív irányítója.
Történészként egyik fő érdeklődési területe a képviseleti rendszer története
volt, de megírta az európai civilizáció és Franciaország történetét is.

Harrington, James (1612-67)

republikánus politikai gondolkodó. Utópikus főműve, az Oceana (1656)
a tulajdonviszonyok alakulása alapján elemzi a hatalom történetét,
realitásait és ideális berendezését, s több mint egy évszázadon át a brit
köztársasági hagyomány és ellenzékiség egyik fő inspirálója volt.

Hooker, Richard (1553/4-1600)

az anglikán teológia megalkotója, jogfilozófus. A puritán mozgalom
kihívására született Of the Laws of Ecclesiastical Polity (Az egyházpolitika
törvényei. 1593) című főműve a középkori természetjogi hagyományt
klasszikus konzervatív szemlélettel ötvözi; egyúttal az angol próza
klasszikusa is.

janzenisták
Cornelius Jansen (1585 – 1638) németalföldi teológus követői, akik a
katolikus reform jezsuiták képviselte ágával szembefordulva az ősegyházi
fegyelem helyreállítását és egyéb, a protestantizmuséval rokon
követeléseket hirdettek.

Jurieu, Pierre (1637-1713)

kálvinista teológus. A nantes-i ediktum visszavonása után Rotterdamban
telepedett le, ahonnan vitákat folytatott mind Bousset, Fénelon és a
janzenisták, mind hitsorsosai, pl. Pierre Bayle (ld. fent) ellen. Főműve az
Historie des dogmes (A dogmák története. 1704 – 5).

Lamennais, Hugues Fèlicité Robert de (1782-1854)

pályája kezdetén konzervatív, később a keresztényszocializmust
megelőlegező apát, gondolkodó és politikus.

Landesgemeinde
a svájci kantonokban a közvetlen demokrácia szerve, a választójoggal
rendelkező polgárok gyűlése, mely döntési joggal rendelkezik a nagytanács
javaslatairól, az alkotmány átalakításáról stb.

Lessing, Gotthold Ephraim (1729 – 81)

író és kritikus, filozófiai és esztétikai művek szerzője. A szellemi és
vallási tolerancia egyik legnagyobb hatású hirdetője. Legismertebb műve, a
Bölcs Náthán (1779) témája is a három nagy vallás (kereszténység,
judaizmus, iszlám) egyenlősége.

Lipót nagyherceg (1747-92)

Mária Terézia fia, II. József öccse, a későbbi II. Lipót, aki a császári
trón elfoglalásáig Toscanában a felvilágosult abszolutizmus
„mintaállamát” rendezte be.

Lucretius, Titus Carus (kb. I. e. 98-53)

epikureista római költő, a De rerum natura (A természetről) című
filozófiai tanköltemény szerzője.

Mably, Gabriel Bonnot de (1709-85)

filozófus, Condillac (ld. fent) fivére. Műveiben Rousseau-hoz hasonló
civilizációkritikát gyakorol és őskommunisztikus elképzeléseket fogalmaz
meg.

Major, John (ill. Jean Mair, kb. 1470-1550)

skót származású teológus és történetíró, a tomizmus 16. századi
megújulásának egyik legjelentősebb képviselője. História Britannia;
(1521) című munkája tartalmazza az első érdemleges Skócia-történetet.

Maultrot, Gabriel Nicolas (1714-1803)

a párizsi parlament ügyvédje, a Maximes du droit public français (A
francia közjog elvei. 1775) című munka szerzője.

Mercier de la Rivière, Pierre-Paul (1720-92/3)

közgazdász, a párizsi parlament tanácsosa. Elképzelése a „törvényes
zsarnokságról” vitába sodorta Voltaire-rel, Mablyval és a fiziokratákkal.
Meslier, Jean (1664-1729)
vidéki pap, a halálakor hátrahagyott Mon testament című iratban
hírhedten bírálta kora vallási, politikai, társadalmi intézményeit. Voltaire,
majd Holbach publikált belőle egyes részleteket, de egészében először
1864-ben jelent meg Rotterdamban.

Morelly
rejtélyes életű, pályafutása filozófus, Babeuföt megelőlegező utópikus
művek szerzője (Le code de la nature – Természeti törvénykönyv. 1755).

Newcastle herceg, Thomas Pelham Holles (1693-1768)

brit politikus, miniszterelnök 1754–56 és 1757–61 között.

Newmann, John Henry (1801-90)

katolizált angol bíboros, a „kultúrkonzervativizmus” jelentős
képviselője. Legismertebb műve vallási önéletrajza, az Apológia pro vita
sua (1864).

nonkonformista
eredetileg az 1559-es anglikán imakönyv egyes pontjait elutasító, de
egyelőre az államegyházhoz tartozó puritán; a Stuart-restauráció (1660) óta
használták a „szakadár” (dissenter, azaz nem anglikán vallású brit
protestáns: unitárius, kvéker, később baptista, metodista,
kongregacionalista stb.) szinonimájaként.

North
ld. a Paine-szöveg magyarázatai között.

Pascal, Blaise (1623–62)

természettudós, filozófiai és vallási művek szerzője. A halála után
feljegyzéseiből összeállított, 1657-58 körül született Pensées (Gondolatok;
Budapest, Gondolat, 1983) a 17. századi etika egyik legmaradandóbb
dokumentuma.

Plótinosz (204–270)
egyiptomi származású újplatonikus filozófus.

Raynal, Guillaume abbé (1713-96)

filozófus, történész; az enciklopédisták egyikeként az ancien régime
legkíméletlenebb kritikusai közé tartozott. Főműve az Európa és az Indiák
kapcsolatainak látszólag ártalmatlan témájával foglalkozott, határozott
antiklerikalizmusa miatt mégis indexre került, a szerző pedig száműzetésbe
kényszerült.

Sidney, Algernon (1622-83)

liberális republikánus politikus, gondolkodó. A cromwelli protektorátus
idején igazgatási és diplomáciai feladatokat látott el. 1660-ban
Hollandiában maradt. 1677-es visszatérésekor nyomban bekapcsolódott a
formálódó whig párt tevékenységébe. Ennek jegyében született fontos
elméleti munkája, a Discourses Concerning Government (Tanulmányok a
kormányzásról. 1680). 1683-ban összeesküvés koholt vádjával kivégezték.

Stuart trónkövetelő
(itt) II. Jakab unokája, Károly herceg, aki az 1745-ös jakobita felkelés
során próbálta az angol trónt megszerezni.

Tocqueville, Alexis de (1805-59)

a francia liberalizmus egyik klasszikusa. Legismertebb munkáit
amerikai tapasztalatairól (De la democratie én Amérique. 1840 – A
demokrácia Amerikában. Budapest, Gondolat, 1983) és a francia
forradalomról (L 'ancien régime et la révolution. 1856) írta. Acton
rendkívül nagyra becsülte.

Vico, Giambattista (1668-1744)

jog- és történetfilozófus, a nápolyi felvilágosodás kulcsfigurája. Több
évtizedig a helyi egyetem professzora, királyi történetíró. Scienza nuova
(Az új tudomány. 1725; Budapest, Akadémiai Kiadó, 1979) című
korszakos munkájában az egységes humán tudomány eszméjét és
szükségességét fogalmazta meg.

Walpole, Sir Robert, Oxford grófja (1676-1745)

angol politikus, az első „modern miniszterelnök” (1715–17, 1721-41).

Wolff, Christian (1679-1754)

filozófus és matematikus, Leibniz követője, népszerűsítője és
átdolgozója. Jénai és hallei professzorként a filozófia minden ágában írt
számos műve – gyakorlatilag tankönyvek – révén a filozófiai-teológiai
igazság merev, matematikai szemléletére alapozott rendszere évtizedekig
valóságos ortodoxia szerepét töltötte be a német egyetemeken.
Arthur Young (1741 – 1820)
angol mezőgazdasági író és teoretikus. Angliai, írországi, franciaországi
utazásain szerzett tapasztalatait rögzítő információ gazdag útleírásairól a
legismertebb (kül. Travels in France. 1792). 1792-től a Pitt-kormány által
létrehozott mezőgazdasági bizottság titkáraként szerzett nagy érdemeket az
angol megyék állapotának felmérésével. A nacionalizmus (első
megjelenése: Lectures on the French Revolution. 1910)

Afrancessadók
„franciabarátok” a Napóleon elleni spanyol felszabadító küzdelmek
idején (1808-14).

brabanti felkelés
Németalföld Habsburg-kézen lévő részének sikertelen felkelése II.
József uralmának végén (1789).

Burke, Edmund
ld. a Paine-szövegnél.

Fénelon
ld. A forradalom hírnökei magyarázatai között.

Görres, Joseph von (1776-1848)

író, a német katolikus romantika egyik fő alakja; politikai újságíró.
Előbb a forradalompárti Das rote Blatt, majd 1814-ben a Napóleon elleni
harctól inspirált Rheinische Merkur szerkesztője volt.

Holland báró, Henry Richard Vassall Fox (1773-1840)

whig politikus, nagybátyja, Charles James Fox libertariánus eszméinek
örököse. A párt újjászervezője, Charles Grey munkatársa, akinek
minisztersége alatt szerepet játszott az 1832-es reformtörvény
megvalósításában.

Humboldt, Wilhelm (1767-1835)

a német liberális politikai gondolkodás egyik klasszikusa, nyelvtudós;
államférfiként a „porosz reformkor” kulturális tevékenységében játszott
vezető szerepet (berlini egyetem alapítása, 1810).
Károly Albert (1798-1849)
szárd (piemonti) király (1831-49), az első itáliai liberális alkotmány
kibocsátója (1848).

konkordátum
(itt) IX. Pius és Ferenc József megegyezése 1855-ben, melyben utóbbi
lemondott az uralkodói tetszvényjogról, az egyházat kárpótolta az
elvesztett feudális szolgáltatásokért, és fokozta szerepét a közoktatás terén.

Maistre, Joseph de (1754-1821)

a „trón és oltár szövetsége", a restaurációs konzervativizmus egyik fő
képviselője. Considerations sur la France (Elmélkedések Franciországról.
1796) című munkájában úgy vélte, a forradalom amorális és ateista
zsarnoksága helyén egy Isten kegyelméből való abszolút monarchiában
következhet be vallási és erkölcsi megújhodás.

Manin, Daniele (1804– 57)

ügyvéd, 1848-ban a velencei forradalom egyik vezére, majd a Velencei
Köztársaság elnöke. Ennek bukása (1849. augusztus) franciaországi
emigrációban az olasz egységnek a Szárd Királyságra támaszkodó
megvalósítását készítette elő.

Manteuffel, Erdvin von (1809–85)

porosz marsall, a Bismarck-éra jeles tábornoka és diplomatája.

Murat, Joachim (1767-1815)

Napóleon marsallja, 1808-tól nápolyi király. Napóleon bukása után mint
trónbitorlót kivégezték.

Müller, Adam Heinrich (1779-1829)

romantikus-konzervatív gondolkodó, az organikus, keresztény rendi
állam híve (Elemente der Staatskunst. Az államművészet elemei. 1809).

Nesselrode, Karl Vasziljevics gróf (1780-1862)

orosz diplomata, 1815-26-ig külügyminiszter. A Szent Szövetség egyik
létrehozója.

Nugent, Laval és Westmeath gróf, római herceg (1777-1864)

ír származású katona, 1793-tól az osztrák hadseregben részt vett az
összes Franciaország elleni háborúban az itáliai hadszíntéren. Számos
katonai funkciót töltött be a Habsburg-birodalomban, 1849-ben részt vett a
magyar szabadságharc leverésében.

Stein, Heinrich Friedrich Karl báró (1757-1831)

a „porosz reformkor” egyik legkiemelkedőbb államférfiúja.
Miniszterelnöksége (1807-08) idején került sor a jobbágyság eltörlésére, a
hadsereg átszervezésére és egyéb reformokra Poroszországban.

Vergniaud, Pierre Victurien (1753-93)

girondista vezető a francia forradalomban, a párt legjelesebb szónoka. A
jakobinus fordulat után kivégezték.

Wittelsbach-ház
német uralkodócsalád, melyből a 12. és a 20. század között a bajor
hercegek, majd királyok származtak.
John Stuart Mill (1806-1873)
A liberális politikai filozófia, gazdaságtan és etika kiemelkedő
gondolkodója apja, az ugyancsak jeles utilitarista James Mill szigorú
kurrikulumának megfelelően nevelkedett, 13 éves korára már eredetiben
elolvasta a görög és latin auktorokat, s járatos volt a skolasztikus logikában
és a klasszikus nemzetgazdászok munkásságában. Apja jogi karrierre
szánta, végül azonban a Kelet-indiai Társaságnál töltött be egyre magasabb
állásokat. 1824-től publikált a filozófiai radikálisok Westminster Review
című lapjában, majd más reformer orgánumokban. Nagy műveit megelőző
írásai közül kiemelkedik a Benthamről (1838) és Coleridge-ról (1840)
szóló esszé. Az 1840-es években írta logikai (The System of Logic – A
logika rendszere, 1843) és közgazdaságtani munkáit (Essays on Some
Unsettled Questions in Political Economy – Tanulmányok a politikai
gazdaságtan néhány eldöntetlen kérdéséről. 1844; Principles of Political
Economy – A politikai gazdaságtan elvei. 1848). Ezután kezdett érdeklődni
a szorosabban társadalmi kérdések iránt, s ennek kapcsán ismerkedett meg
a kötetünkben közölt írásban bírált szocialista eszmékkel. 1858-ban, a
Kelet-indiai Társaság felszámolásakor Mill visszavonult, s ekkor születtek
meg a nagy politikai és etikai művek: On Liberty (A szabadságról. 1859;
Budapest, Magyar Helikon, 1980), Considerations on Representative
Government (Gondolatok a képviseleti kormányzásról. 1861; Budapest,
1884), Utilitarianism (1863; Magyar Helikon, 1980). Mill a liberalizmus
sokat vitatott kérdésére reflektál, amikor az egyéni szabadságjogok és a
haszonelvű megfontolások összeegyeztethetőségét posztulálja: ezt
korábban Benjamin Constant és Macaulay is kétségbe vonta, a
válogatásunk következő kötetében szereplő modern liberálisok (Hayek,
Berlin, Rawls, Dworkin) pedig szintén az antiutilitárius liberalizmus
képviselői. Pályája végén Mill három igen fontos évet töltött a
parlamentben is: 1865–68 között képviselőként részt vehetett az 1867-es
reformtörvény előkészítésében és elfogadásában. A fordítás alapjául
szolgáló kiadás: Essays on Economics and Society. Collected Works of
John Stuart Mill. Vol. IV. Toronto, University of Toronto Press, 1975.

Blanc, Louis (1811-82)

a korai szocializmus legnagyobb gyakorlati hatású képviselője. A Mill
által bírált L'organisation du travail (A munka szervezése. 1849) című
művében fogalmazta meg az állam által szervezett, de a tőkés vállalatokat
piaci versenyben kiiktató nemzeti műhelyek eszméjét.

Considérant, Victor (1808-93)

fourierista utópista szocialista, az anarchikusnak tekintett tőkés szabad
versenyt ugyancsak a falanszter intézményén keresztül vélte
kiküszöbölhetőnek.

genfi és baseli kongresszus

az I. Internacionálé első (1866) és negyedik (1869) kongresszusa.

Maine, Henry Sumner (1822–88)

a történeti szemléletű összehasonlító jogtudomány klasszikusa. Főműve,
The Ancient Law (Az ősi jog. 1861; Budapest, Gondolat, 1988) a
társadalmi antropológia előfutára is. Politikai gondolkodóként jelentős
konzervatív Popular Government (Népi kormányzat. 1885) című munkája.

Malthus, Thomas Robert (1766-1834)

közgazdász és demográfus. A róla elnevezett elméletet a népesedés
természetes korlátairól és szükségszerű katasztrófáiról az Essay on the
Principle of Population (Tanulmány a népesedés elvéről. 1798 – több
bővített kiadás 1826-ig) fejtette ki. Principles of Political Economy (A
politikai gazdaságtan elvei. 1820) című művében Keynes előfutáraként úgy
véli, a növekedés kulcsa „a termelés képessége és a fogyasztás
hajlandósága”.
Nemzetközi Társaság
az I. Internacionálé.

Owen, Robert (1771 – 1858)

utópikus szocialista kísérletező. Igen fiatalon sikeres textil gyáros, saját
New Lanark-i telepén reformer eszméit a szilárd nevelési elvekkel
felvirágoztatott utópikus kisközösségről a gyakorlatban is megvalósította.
Az amerikai New Harmony nevű telepen ugyanezzel kudarcot vallott
(1825-28). Hazatérve erkölcsi és nevelési reformeszméit hirdette (Book of
the New Moral World – Az új erkölcsi világ könyve. 1842), inspirálta a
korai angol szakszervezeti mozgalmat.

reformtörvények
az 1832-es és 1867-es reformtörvények a brit népesség földrajzi és
társadalmi súlyponteltolódásaihoz igazították a választási rendszert (a
választókörzetek beosztását és a választójogot). Mindkét esetben az előbbi
aspektus dominált: 1832-ben a választók száma csak másfélszeresére (kb.
700.000-re, 14 milliós népességben) emelkedett, az új ipari körzetek
politikai súlya mégis összhangba került a gazdaságival. Bár a második
reformtörvény által megszabott cenzus a munkásság felső rétegének is
biztosította a szavazati jogot, azzal még mindig az összlakosság kevesebb,
mint egytizede (kb. 1,5 millióan) rendelkezett.

Stein
ld. Acton: A nacionalizmus magyarázatai.

Taylor, Helen (megh. 1907)

Mill mostohalánya
Atlantisz (Medvetánc) Budapest, 1991
Felelős kiadó: Miklós Tamás
Szerkesztette: Kolta Magdolna
Szedte: Printker Kft. Szeged
Nyomás és kötés: Alfaprint Nyomda
Felelős vezető: Barabás Gábor
A borító sorozatterve: Lajta Gábor
A borítót kivitelezte: Harsányi Tamás