A„közösségirend”hanyatlása: abetört ablakok elmélete Az egyén feletti kontroll mechanizmusai és a

bűnözés közötti kapcsolat egy másik, a jobboldali realizmus számára fontos vetülete a közösség
magatartásszabályozó képessége. A közösség és a bűnözés összefüggéseinek néhány aspektusával
már találkoztunk (vö. 5.2. fejezet), a jobboldali realizmus számára azonban egészen másként
fogalmazódik meg a probléma. Míg a kriminológia hagyományos, a chicagói iskolából kifejlődő
strukturális elméletei a közösséget mint a bűnözés reprodukciós folyamatainak egyik forrását, azaz a
bűnelkövetővé válás oksági elemét ragadták meg, a neokonzervatív felfogás számára a a betört
ablakok elmélete közösség egyéni devianciákkal szembeni védelme a meghatározó kérdés. Ez a
koncepció abból indul ki, hogy a morális válság egyik jele az egyéni jogok és szabadság
felértékelődése az egyéni kötelezettségekkel és a közösség jogaival szemben. Eszerint a „túlzott
individualizmus és szabadság” aláássa a közösségek rendjét és biztonságát (Etzioni 1993). A
közösségek stabilitásának záloga a neokonzervatív felfogás szerint ugyanis egy homogén erkölcsi
rend, amelyet a közösség minden tagjával szemben érvényesíteni tud informális és formális
kontrollmechanizmusain keresztül: a társadalmi rend csak úgy biztosítható, ha az egyéni érdekek és
értékrendek, önző törekvések alárendelődnek a közösség érdekeinek. Ez a közösségtől kemény,
védekező fellépést igényel azokkal szemben, akik nem alkalmazkodnak a homogén erkölcsiséghez. Ez
a kiindulópontja a jobboldali realizmus legnagyobb hatású teóriájának, az ún. betört ablakok
elméletének (broken windows theory). A James Q. Wilson és George L. Kelling (1982) nevéhez fűződő
elmélet tartalmilag két részből áll: egyrészt a közösség kriminalizálódásának folyamataira vonatko- zó
oksági feltevésből, másrészt markáns megoldási javaslatokból. A teória lényege, hogy spirális oksági
kapcsolatot feltételez a közösségben jelen lévő kisebb antiszociális magatartások és a súlyosabb
bűncselekmények megjelenése között. Az elmélet szerint a bűncselekményi szintet el nem érő, de a
lakosokat zavaró közösségellenes magatartások megtapasztalása éppen úgy rontja az általános
biztonságérzetet, mint a súlyosabb bűncselekmények jelenléte. A biztonságérzet romlása hozható
összefüggésbe a közösségi terek feletti informális kontroll meggyengülésével, és végső soron a
bűnözés növekedésével. A közösségben megszaporodó antiszociális magatartások (graffitik, szemét,
utcai alkoholfogyasztás, prostitúció, koldulás) ugyanis a lakosok elbizonytalanodását, szorongását,
majd a közösségi terekről való visszavonulását eredményezik. A közösségi kontroll így kezdődő
hanyatlása azt a benyomást alakítja ki a területről, hogy azzal „senki nem törődik”, tehát az
antiszociális magatartások zavartalanul terjedhetnek. Egy ilyen környezet, amely kedvező terepet
biztosít a közösségellenes „rendetlenségek” kontrollnélküliségének, előbb-utóbb a súlyosabb
bűncselekmények számára is vonzerőt jelent, végső soron tehát a kezdeti kisebb súlyú zavaró
magatartások, amelyek kezelés nélkül maradnak, a közösségi hanyatláson keresztül a „valódi”
bűnözés megjelenéséhez vezetnek. „Egy stabil környék olyan családokkal, akik törődnek otthonaikkal,
figyelnek egymás gyermekeire és magabiztos rosszallással tekintenek a nemkívánatos idegenekre,
néhány év vagy akár hónap alatt lakhatatlan, félelmetes dzsungellé válhat. Egy ingatlan lakatlan lesz,
a füvet nem nyírják, egy ablakot betörnek. A felnőttek nem szidják meg a rendetlen gyerekeket, akik
így még rosszabbul viselkednek. Családok elköltöznek, egyedülálló emberek beköltöznek. Fiatalok
gyülekeznek a sarki bolt előtt. A boltos megkéri őket, hogy menjenek el, ők nem teszik. Verekedések
törnek ki. A szemét felhalmozódik. Emberek alkoholt isznak a boltok előtt, majd valaki ittasan elalszik
a járdán, és mások hagyják ezt. A járókelőket kéregetők zaklatják. Ezen a ponton a súlyos
bűncselekmények terjedése és az erőszakos támadások még nem elkerülhetetlenek. De sok lakos
gondolja majd úgy, hogy a bűnözés, különösen az erőszakos bűnözés növekszik, és ennek
megfelelően kezdenek viselkedni. Ritkábban használják az utcákat, és mikor használják, elkerülik az
érintkezést másokkal, félrenézve, összezárt ajkakkal, sietős léptekkel. »Ne keveredj bele!« Néhány
lakos számára ez a növekvő atomizáció nem sokat számít, mert a környék számukra nem »otthon«,
pusztán »a hely, ahol élnek«. Érdekeik máshol vannak, kozmopoliták. De másoknak nagyon is számít,
azoknak, akiknek élete a helyi kötődésekből nyer értelmet és megelégedést – számukra a közösség
megszűnik létezni néhány közeli barát kivételével, akivel tartják a kapcsolatot. Egy ilyen környék
sebezhető. Ugyan nem elkerülhetetlen, de valószínűbb, mint az olyan környékeken, ahol az emberek
informális kontroll útján magabiztosan szabályozzák a köztéri viselkedést, hogy drogok cserélnek
gazdát, megjelennek a prostituáltak, autókat rongálnak meg. Hogy szórakozó fiúk kirabolják a
részeget, hogy kirabolják a prostituált klienseit, szándékosan és talán erőszakosan. Hogy utcai rablás
történik.” (Wilson – Kelling 1982: 31) Wilson és Kelling szerint egyetlen kezeletlenül maradt
közösségellenes magatartás is elindíthatja a közösség bomlását. A spirális folyamat megakasztása
ezért csak gyors reakciók intézményesítésével biztosítható, aminek végső letéteményese a szerzők
szerint a rendőrség. A szerzők a probléma fő forrását a rendőri tevékenység jogi kötöttségeiben
látják, amelyek gátolják a rendőrséget abban, hogy a közösség érdekében a bagatell rendzavarások
ellen a „józan ész alapján”, a bűncselekményekhez hasonló eréllyel léphessen fel. Ezért a
közösségellenes magatartások kriminalizálását, az utcai rendőri jelenlét növelését, és a rendbontók
elleni azonnali rendőri fellépést – elsősorban a letartóztatások kiterjesztését – javasolják. 9.1.
KITEKINTÉS Abetört ablakok elméletének tesztelése és kritikái Rendkívüli politikai népszerűsége
ellenére a betört ablakok elméletének tudományos megalapozottságát a kriminológiában inkább
kritikák övezik. A teória gyengeségeit empirikus és elméleti megközelítések is felvetik. Az első rögtön
Kelling saját empirikus kutatása, a betört ablakok elméletét egyébként megalapozni szándékozó
Kansas City járőrkísérlet, amely a megnövelt rendőri járőrözés kedvező hatását a lakossági bűnözési
félelem csökkenésében ki tudta ugyan mutatni, de magára a bűnözésre vonatkozóan nem (Kelling et
al. 1974). A bagatell közösségellenes cselekmények és a bűnözés megjelenése közötti oksági
kapcsolatot azóta sem sikerült meggyőzően empirikusan bizonyítani, azaz egyáltalán nem biztos,
hogy egy olyan közösség, amelyben az ilyen magatartások megjelennek, nagyobb eséllyel válik
kriminalizált közösséggé, mint mások. Sampson és Raudenbusch (2004) szerint például az
antiszociális viselkedésformák, azok észlelése és a helyi bűnözés nem oksági kapcsolatban állnak
egymással, hanem mindkét jelenség közös okokra, többek között a közösségi kohézió bomlására
vezethető vissza. Novak és munkatársai (1999) nem találtak lényeges hatást a betörések és az
emberölések számában olyan területeken, ahol a közösségellenes magatartások elleni fellépésként
növelték a rendőri jelenlétet. A betört ablakok elméletének egyik legjelentősebb kritikusa, Bernard
Harcourt pedig „A rend illúzója” (2001) című könyvében nem csupán az életminőség-rendészet
hatékonyságát kérdőjelezte meg empirikus eszközökkel, hanem rámutatott a bagatell cselekmények
és a bűnözés összemosásának a közösségi és civil társadalmi folyamatokra gyakorolt káros
követkeményeire is. Ettől eltérő természetű kritika érte a betört ablakok elméletét a kulturális
kriminológia oldaláról, amely szerint az elmélet alkalmatlan arra, hogy megmagyarázzon és
megértsen helyi kriminalitási folyamatokat, hiszen figyelmen kívül hagyja, hogy a közösségellenes
jelenségek milyen jelentéseket hordoznak az „elkövetők” és a közösség számára. Az urbánus
környezetben tapasztalható, Wilsonék elméletében egységesen „a közösség bomlásának jeleiként”
értelmezett jelenségek (graffitik, lerobban épü- letek, utcán gyűlő fiatalok) helyi kontextusban
specifikus jelentéseket és szimbólumokat fejezhetnek ki, amelyek gyakran nem közösségi bomlásra,
hanem például lokális kulturális jelenségekre utalnak (pl. egy művészek által elfoglalt és használt
lerobbant ház valószínűleg sokkal inkább egy helyi alternatív kulturális központként, mint
„bűnmágnesként” funkcionál). A betört ablakok elmélete a számos kritika (ld. 9.1. kitekintés) ellenére
is óriási hatással volt a bűnözéskontroll gyakorlatára. Tételei igazolásul szolgáltak az olyan agresszív
rendészeti stratégiákhoz, mint a New York-ban az 1990-es években bevezetett zéró tolerancia
rendészet, amely a kissúlyú, bagatell szabályszegések, az ún. „életminőség-cselekmények” – graffiti,
bliccelés a tömegközlekedési eszközön, koldulás stb. – elleni koncentrált, intenzív rendőri fellépést
terjesztette ki (vö. 27.5.2. fejezet).