Medvetánc

(a Kecskemétfilm gyűjtése alapján írta Böszörményi Gyula)

Élt egyszer réges régen, vagy éppeg tegnap – erre már magam sem emlékszem
biztosan – egy szegény kis cigánygyerek. Szülei korán meghaltak, s még tisztességes
nevet sem tudtak adni porontyuknak.
Ott maradt hát egyedül, árván a fiúcska, kinek egyetlen öröksége apja furulyája
volt. A falu népe el is nevetzte Trutujának. Az emberek néhány esztendeig kézről-kézre
adogatták a senkinek sem kellő árvát, míg fel nem cseperedett, de végül az utcára
csapták, sorsára hagyva szegényt. Trutuja bóklászott erre, csámborgott arra, míg végül
az erdőbe tévedt, s ott egy bokor alatt elszunyókált. Éppen arról álmodott, hogy kútba
ugorva a szülei után ered, hátha megleli őket a túlvilágon, amikor rettentő morgás
riasztotta fel. A rémülettől tágra nyílt Trutuja szeme. Küzeledni látott egy hatalmas
medvét, aki éppen agyoncsapni készült őt.
– Ez a halál se rosszabb, mint ha kútba ugranék – mondta Trutuja szomorúan. –
Üssél csak agyon, erdő őrizője, mert én biz’ igencsak vágyakozom a szüleim után!
E biztatást hallva a medve nagyot bömbölt, és valóban le akarta csapni, ám bocsa
útját állta.
– Ne bántsuk ezt az árva emberkölköt, anyám. Inkább neveljük fel,
gondoskodjunk róla, hátha jó lesz még valamire.
A medveanya morgolódott kicsit, ám végül mégis beadta a derekát.
Így éltek eztán hárman, a két medve meg az árva cigánygyerek. Ha éhesek voltak,
málnát, szedret kerestek, és a méhektől csentek lépes mézet, hogy aztán jól belakva,
szomjukat a patak hűs vizével oltsák. Zord időben, esőben, fagyban egymást
melengetve bújtak össze, nyári forróság idején pedig a fák lombjának árnyékában
heverésztek gondtalan. Trutuja ilyenkor elővette furulyáját, amin játszani ugyan alig
tudott, hisz sosem tanította senki, de azért bő kedéllyel fújta, s a kajla dallamokra
medvetestvére szívesen mókázott, így nevettetve meg brummogó anyjukat.
A szép napok azonban hamar véget értek, mikor az erdőbe zergetollas emberek
jöttek és puskáikkal lődözni kezdtek. Futott a nyúl, az őz, a vaddisznó, de még a büszke
szarvas is. Trutujáék sem tehettek mást: rohantak árkon-bokron-csalitoson át, s már épp
elérték volna a biztonságot, mikor az egyik ólomdarázs – hogy a Devla törte volna el a
kezét annak, aki kilőtte! – éppen szíven találta a medveanyát. „Gyere, testvér, különben
nekünk is végünk!” – könyörgött Trutuja a bocsnak, és biztonságos helyre vonszolta.
 Nehéz idők jöttek eztán a két árvára. Folyvást az erdőt járták, de tudatlanok lévén
alig találtak mit enni, az erősebb állatok elzavarták őket és a vadászok is egyre a
nyomukban kajtattak. Addig ment ez így, míg egy nap Trutuja különös kompániát
pillantott meg, egy mutatványos cigánykaravánt. Óriással, törpével, késdobálóval,
bűvésszel, bohóccal, bábjátékossal.
– Immár csak két út áll előttünk testvérem – szólt Trutuja. – Vagy felfordulunk
éhen, golyótól találva, farkas által széttépve itt az erdőn, vagy beállunk cirkuszosnak.
Így is lett. A két földönfutót befogadták a vándorcirkuszba!

Táncolj mackó,táncolj medve,

Deríts mindenkit jó kedvre.
Táncolj, táncolj, csak ügyesen,
gyomrod sem marad ügyesen.

Teltek a napok, az évek, és az árvák lassan felcseperedtek. Trutuja esténként

megríkatta furulyáját, medve testvére pedig ropta medvetáncát. Az emberek tapsoltak,
tetszett nekik az ügyetlen móka, a különös mutatvány.
Az igazi boldogság mégis messzire elkerülte őket. Tán még ma is ott búsulnának,
ha egy nap össze nem akadnak a tenyérjós cigányasszonnyal és annak kökényszemű
leányával.
– Adsza a kezedet, te legény! – szólt az asszony Trutujához. – Megmondom,
merre visz az utad!
– De aztán szépet jósoljon néki, édesanyám! – súgta fülébe a lánya, aki első
pillantásra beleszeretett az árva cigánylegénybe. A jósnő értette a csíziót, hát belenézett
Trutuja tenyerébe, majd ekképpen szólt:
– Van néked valamid, amit folyvást magaddal hurcolsz, ám használni nem tudod
rendesen. Most szépen bújj el a jányommal abba a bokrosba. Ő majd megtanítja néked,
mire való anyád és apád öröksége!
Trutuja csudálkozott nagyon, de neki is tetszett a leány, hát szívesen megtanulta
tőle, hogyan kell furulyázni. Próbálta, próbálgatta, s hamarost gyönyörűen játszott rajta.
A kacskaringós dallamokra medvetestvére egyre ügyesebben és ügyesebben ropta,
figurázta medvetáncát. Mutatványuknak messze földről csodájára jártak.
Nagy volt immár Trutuja boldogsága, hisz párra lelt, ám mégsem teljes, mert
látta, hogy medvetestvére a lánc végén továbbra is szomorú. Hiába hozott neki málnát,
szedret, lépes mézet, a mackó egyre csak busongott, míg egy éjjel a fák között fel nem
tűnt a medvelány, aki a mézcseppek nyomát követte.
– Értem végre a szíved szavát, testvér! – szólt Trutuja, levéve barátjáról a láncot.
– Menj hát, fuss, légy szerelmes és szabad, mert e kettő nélkül biz’ fityfenét se ér az
élet!
Így vált el egymástól a két árva, de nem végleg ám, hisz azóta is minden évben az
erdő legvénebb fája alatt találkoznak, hogy megmutassák egymásnak egyre sokasodó
porontyaikat.

(dalocska?)
Lehet pénzed, lehet házad,
mégis gyötör a búbánat,
ha kezed-lábad nem szabad,
s a magánytól szíved szakad.