Lori Copeland

Őrülten szeretlek
 Janine

LORI COPELAND WILD AUF DICH

© 1991 by SINGER MEDIA CORPORATION & QUELLE
PRESSE F. W. KÖNIG
ALL RIGHTS KESERVED

HUNGARIAN TRANSLATION © HORVÁTH KATALIN,

1992

Kiadja a
FIESTA
Kft., 1993

Felelős kiadó: Kisbán Gyula

Sorozatszerkesztő: Meggyest Éva
Szerkesztő: Kisbán Gyul
© Borítóterv: Margaríta
Terjeszti a HERKULES Kft. Budapest XIII., Lehel u. 20.
Szedés: ARGOS Kft.

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Debrecen, 1993

Felelős vezető: György Géza
A nyomdai megrendelés tőrzsszáma: 8380.66-14-2
Megjelent: 5,92 (A/5) ív terjedelemben

ISSN 0866-1464
ISBN 963 7716 77 7
 1
Jó reggelt, Boston! A hőmérséklet változó, fagypont körüli,
estére havazás várható. Már csak huszonhárom nap van hátra
bevásárlásra szentestéig…
Diana bekapcsolta a hajszárítót, s annak zúgása elnyomta a
rádió hangját.
− Az év legboldogabb időszaka! − dünnyögte maga elé
gúnyosan Diana, majd szárítani kezdte lelógó haját.
Nem volt éppen ünnepi hangulatban. A nyár vége óta
állandóan annyi volt a munka az irodában, hogy enni sem ért
rá nyugodtan, karácsonyi bevásárlásra pedig még csak nem is
gondolhatott.
Mikor öt perc múlva kikapcsolta a hajszárítót, a rádióban
egy andalító dalt játszottak, de az utcáról beáradó lármában
már alig hallotta.
Elkezdődött a munka az építkezésen. Az elmúlt hetekben
már szinte hozzátartozott a reggelhez a gépek dübörgése. A
város hárommilliárd dolláros beruházása, amelynek keretében
Boston külvárosait csatornázzák, az ő kerületüket is elérte.
Diana öt éven át a fogához vert minden centet, és ahol csak
lehetett, spórolt, csak hogy megvehesse magának ezt az
öröklakást Gildersleeve-ben, úgy harmincpercnyire Boston
belvárosától. És tessék, mire ment vele, hogy kiköltözött a
zajos, forgalmas nagyvárosból?
Amerre csak a szem ellát, mindenhol építkezések és állandó
forgalmi dugók.
Idegesítő volt a piszok, a zaj és zűrzavar, Diana már alig
várta, hogy végre befejeződjön az építkezés.
Megint az órájára pillantott, és rémülten állapította meg,
hogy már öt perccel múlt nyolc. Igyekeznie kell.
Belebújt a cipőjébe, a szekrényajtón függő tükör elé lépett,
és kritikus pillantással nézett végig magán.
Fontos nap lesz ez a mai. Egy nehéz ügyben fogja
képviselni a védelmet a bíróság előtt, és ha megnyeri ezt a
pert, minden bizonnyal végre elfogadják egyenrangú társként a
„Yates, Bates, Slag and Choleric” patinás ügyvédi irodában.
Az elmúlt három évben nemegyszer napi tizennyolc órát
robotolt az irodában, s úgy érezte, megérdemelné, hogy végre
felajánlják neki, hogy teljes jogú társ legyen.
Még egy gyors pillantás az órájára, aztán felkapta az
aktatáskáját meg a kézitáskáját, és sietve elindult. Ahogy
kilépett a házból, fülsiketítő zaj fogadta. Fogcsikorgatva
figyelte a ház előtt álló buldózert.
− Sejthettem volna − mormogta rosszkedvűen a fogai közt.
A hatalmas gép elállta a kij áratot.
Ezen a héten már másodszor kell könyörögnie a vezetőnek,
hogy tegye szabaddá a kijáratot.
Odasietett a cégtől használatra kapott szürke BMW-hez, és
bedobta a két táskát a hátsó ülésre. Az éjjel havazott és a ház
előtt a már amúgy is felpuhult talaj valóságos mocsárrá
változott. A sötét foltokat kerülgetve kell kiverekednie magát
az útig.
Óvatosan lépegetett, imádkozva, nehogy tönkremenjen a
vadonatúj cipője. Kész vagyonba került az elegáns, sötétkék
olasz cipő.Bármilyen hihetellen, a fülsiketítő zaj még tovább
erősödött, ahogy közeledett a buldózerhez. Két kezével
tölcsért formálva a szája elé, felkiabált a vezetőnek.
− Halló!
A hatalmas lapát épp belemarkolt a sáros földbe, és leszórta
az út mentén magasodó kupacra.
− Halló! − kiabált újra Diana, ezúttal még hangosabban, de
a vezető, úgy látszik, teljesen elmerült a munkájában.
Diana azonban nem adta fel. Ma délelőtt a hírhedt
Moorhouse bíró elé kell állnia, akinek mániája a pontosság.
Diana tudta, hogy baj lesz, ha nem lép be a tárgyalóterembe
pontosan negyvenöt perc múlva. Nagy baj lesz. Moorhouse
bíró képes az esküdtek és a jelenlévők előtt letolni az elkésett
ügyvédeket, az meg különösen örömet okoz neki, ha fiatal
ügyvédeket szégyeníthet meg.
 Diana megint felkiabált. Hangjának érces csengést
kölcsönzött Moorhouse bíró megsemmisítő pillantásának
emléke.
− Halló! Szabaddá tenné a kijáratot? − kiáltotta
torkaszakadtából.
A férfi most végre odanézett, de csak a homlokát ráncolta.
− Elvinné innen ezt az izét? − próbálta túlkiabálni a motor
dübörgését Diana. .
A férfi, még mindig a homlokát ráncolva, a fejét csóválta.
Diana rájött, hogy egyetlen szót sem értett meg abból, amit ő
kiabált.
− A kocsim! − kiabálta a BMW-re mutatva. − Utat kell
engednie, hogy kihajthassak!
Hirtelen észrevette, hogy ma másik vezető ül a buldózer
vezetőfülkéjében. Tegnap egy vékonyka, alig húsz év körüli
legényke ült a kormánynál, ez viszont idősebbnek és
érettebbnek tűnik.
Le sem állítva a motort, a vezető kinyitotta az ajtót, és
kidugta a fej ét.
− Segíthetek valamiben?
Nem! Csak úgy szórakozásból ácsorgók itt a koszban és
ordítom ki a tüdőmet! − gondolta dühösen Diana.
− Eltorlaszolja a kijáratot! Odébb kell állnia ezzel az izével,
hogy ki tudjak jönni! − mondta hangosan.
A vezető intett, hogy várjon egy kicsit, aztán ráérősen
kikászálódott a vezetőfülkéből. Levette a fejéről a sisakot, és
közben fesztelenül, tetőtől talpig végigmérte a lányt.
Diana érezte, hogy a pillantásától felgyorsul a szívverése,
ami ritkán fordult elő vele férfiak társaságában. Kihúzta
magát, és dacosan nézett vissza. Nem hajlandó tudomásul
venni, hogy egy vadidegen ember ilyen könnyen képes legyen
kihozni a sodrából.
A férfi magas volt és tagadhatatlanul jóképű. A haja sötét, a
tarkóján kissé lenőtt, bőre lebarnult a szabadban végzett
munkától, ami még jobban kiemelte átható pillantását. Diana
becslése szerint úgy a harmincas évei vége felé járhatott.
− Parancsol, hölgyem?
Dianának általában jól felvágták a nyelvét, de ahogy a
pillantása találkozott az idegen átható tekintetével, a kettőjük
közt támadt hirtelen feszültségtől elakadt a szava. Remegni
kezdett a térde, és úgy érezte magát, mint egy tizenhat éves
kamaszfány.
− El… elállja a kijáratot. Mennyi időre van még szüksége,
hogy végezzen ezzel a… − mutatott határozatlanul a gödörre.
A férfi arrafelé nézett, amerre Diana kifogástalanul
manikűrözött, vörösre lakkozott körmű ujjával mutatott.
− A gödörrel?
Diana bólintott.
− El kell vinnie a járművét innen. Nem tudok kijönni.
A férfi megint feléje fordult, és végignézett a sötétkék
kosztümön, a fehér blúzon és a drága cipőn. Diana érezte,
hogy elönti az arcát a vér.
Egész csinos − gondolta magában a férfi. Talán kicsit
fennhordja az orrát, de tagadhatatlanul nagyon csinos.
− Bocsásson meg, hölgyem! Adjon még tíz percet, és
szabaddá teszem az utat.
Diana türelmetlenül pillantott az órájára.
−Nincs tíz percem, már így is késésben vagyok.
−Megpróbálok öt perc alatt végezni.
Diana homlokát ráncolva méregette a gépet. Csak van
valami mód arra, hogy gyorsabban végezzen.
− Van egyáltalán engedélye rá, hogy kiássa ezt a gödröt? −
kérdezte kihívóan, reménykedve, hogy sarokba szoríthatja a
férfit. A múltkori vezetőnél csodát művelt ez a kis trükk.
−Természetesen, hölgyem.
− Feltételezem, hogy robbantómesteri igazolványa is van −
vonta fel a szemöldökét a lány.
 − Az is szükséges? − nézett rá a férfi.
− Robbantást hallottam. A cégének csak van érvényes
robbantási engedélye, nem?
A férfit nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából.
− Egészen biztos vagyok benne − felelte könnyedén.
Diana látta rajta, hogy nem hagyja magát sarokba szorítani,
de nem tudja, kivel áll szemben! Majd ő megmutatja neki!
Rosszkedvűen és kihívóan méregették egymást.
− És a vezetői engedélye érvényes? − kérdezte vádlón
Diana. Olyan leplezetlen fenyegetésnek hangzott, hogy ő maga
is belepirult. Az ördög vigye el, ha így megy tovább, a végén
még el fog késni, és megbírságolják.
−Természetesen, hölgyem! − A férfi Diana kocsija felé
mutatott. − És magának? A maga jogosítványa rendben van?
Diana a fogait csikorgatta. Ennek semmi értelme. Ebben az
emberben, úgy látszik, egy szemernyi udvariasság sincs.
− Ide figyeljen, nincs időm itt vitatkozni! Vigye odébb ezt
az izét!
−Tíz perc, és szabaddá teszem az utat − ismételte meg a
férfi, és Diana mintha némi dacot hallott volna ki a hangjából.
A jóképű idegen, úgy látszik, ahhoz van szokva, hogy
minden nőt az ujja köré csavar, csakhogy ő nincs abban a
hangulatban, hogy tűrje, hogy bárki is az ujja köré csavarja.
Mély lélegzetet vett, és olyan megvetően, amennyire csak
tellett tőle, végigmérte a vezetőt.
− Tíz perc, de egyetlen másodperccel sem több.
− Negyedóra… és azt javaslom, hogy menjen vissza a
házba, és csak akkor jöjjön ki, ha szólok!
Diana forrt a méregtől, de tudta, hogy ha tovább vitatkozik,
alighanem húsz perc lesz a negyedórából. Sarkon fordult, és
olyan méltóságteljesen, amennyire csak a sáros talajon tellett
tőle, visszament a házba.
 A buldózer vezetője utánanézett, és mintha megrándult
volna a szája sarka.
Pontosan tizenöt perccel később Diana megint kilépett a
házból, és óvatosan a kocsija felé lépkedett. Egy pillantás az
útra megnyugtatta, hogy a buldózer már nincs ott, de most
hatalmas földkupac tornyosult a kijárat előtt.
Diana egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a férfi
szándékosan intézte úgy, hogy épp csak annyi helye maradjon,
hogy ha elég ügyes, kimanőverezhessen a BMW-vel az útra.
Ahogy a buldózer felé nézett, látta, hogy a vezető
kényelmesen elterpeszkedik a fülkében, lábát felrakja a
műszerfalra, és belekortyol a kávéjába.
Diana megsemmisítő pillantást vetett rá, beszállt a
kocsijába, beállította a visszapillantó tükröt, és indított.
Hátramenetbe kapcsolt, lassan gázt adott, és centiről centire
haladt el a földkupac mellett. Tudta, hogy a férfi figyeli, hát
gyorsított, hogy megmutassa neki, milyen remekül vezet.
Már-már azt hitte, sikerült elegánsan túljutnia az akadályon,
mikor hirtelen furcsa zajt hallott.
Egy pillanat múlva elkeseredetten nyögött fel. A BMW
kerekei kipörögtek a sárban.
A visszapillantó tükörben látta, hogy a buldózer kezelője
kárörvendően vigyorog a kávéscsészéje mögül.
Vigyorog!
Kineveti őt!
Diana mély lélegzetet vett, és gázt adott.
A motor felbőgött, de a kocsi tapodtat sem mozdult.
Diana felváltva hátramenetbe és egyesbe kapcsolt, s a kocsi
előre-hátra hintázott, de hiába lendült előbb jobbra, aztán
balra, a kerekek nem tudtak talajt fogni.
Diana türelmetlenül kapcsolt megint hátramenetbe, és
rálépett a gázpedálra. A motor feldübörgött, de az egyetlen
eredmény az lett, hogy most már a hátsó kerekek is pörögtek.
 A visszapillantó tükörben látta, hogy a férfi unottan ásít, és
újabb csésze kávét tölt ki magának.
Kavics és sár spriccelt fel, ahogy megint megpróbálta
kiszabadítani a kocsit.
Nem sikerült.
Diana érezte, hogy nevetségessé teszi magát. Ahányszor
gázt adott, csak még mélyebbre süppedtek a sárba a kerekek.
Rosszkedvűen összehúzta a szemét, és mély lélegzetet vett,
hogy kicsit megnyugodjon. Miért épp ővele kell ilyesminek
történnie? Nevetségessé teszi magát egy ilyen kárörvendő
fickó előtt.
Elkeseredett sóhajjal ismerte be magának, hogy
reménytelenül beleragadt a sárba.
És mindenről ez az ember tehet.
Kilökte a kocsiajtót, és már csak felnyögött, amikor
belesüppedt a lába a talajba. Szitkozódva nézett le a
besározódott vadonatúj cipőre.
Becsapta a kocsiajtót, odabotorkált a buldózerhez és
kopogott a vezetőfülke ablakán.
A munkás kényelmesen letette a csészéjét, és letekerte az
ablakot.
− Tessék, hölgyem!
− Beragadtam.
− Igen, hölgyem − villant meg vidáman a férfi szeme.
− És? Most mi a szándéka?
− Miért kellene, hogy valami szándékom legyen? − vonta
fel csodálkozva a szemöldökét a férfi.
− Szándékosan úgy intézte, hogy ne tudjak elmenni a
földkupac mellett − mondta vádlón Diana.
Találkozott a tekintetük.
− Megmondtam, hogy várjon, amíg szólok, hogy kijöhet −
mondta nyugodtan a férfi.
 − Negyedórát vártam.
− Az igaz, de még nem szóltam, hogy elindulhat − vonta
meg a vállát a férfi.
− Na ide figyeljen! Maga tehet mindenről! Most legalább
segítsen kihozni a kocsimat! − Diana sóhajtva nézett az
órájára. Fél kilenc!
− Nem hinném, hogy megteszem − felelte a vezető.
Diana elkeseredetten bámult rá.
− Most azonnal kihúzza innen a kocsimat! − ismételte meg
fenyegetően.
− És ha nem?
− Majd meglátja!.
− Sajnálom, hölgyem! − billentette meg tisztelettudóan a
sapkáját a vezető. − Boldogan segítenék, de nem tehetem.
− Ne-em? És miért nem segíthet?
− Nincs engedélyem vontatásra − csóválta a fejét színlelt
sajnálkozással a férfi.
Diana alig tudott visszafojtani egy elkeseredett diihkitörést.
Villámló szemekkel mérte végig. Ez a legidegesítőbb és
legszemtelenebb idióta, akivel valaha is találkozott.
− Hogy hívják? − kérdezte szárazon, papír és ceruza után
kotorászva a táskájában. Panaszt fog tenni a főnökénél!
A férfi már beindította a motort, és sajnálkozó
vállvonogatással jelezte, hogy egyetlen szót sem ért abból,
amit mond.
Diana hátrálni kezdett. Ez egyszerűen felfoghatatlan. Ez
már aztán a pimaszság teteje! A férfi folytatta a munkát, és
megint fülsiketítő lett a lárma.
Hogy merészel így bánni vele?
Dühösén sarkon fordult, és nagy léptekkel visszament a
házba. Nincs más választása, fel kell hívnia a bíróságon
Moorhouse bíró titkárnőjét, és a tárgyalás elnapolását kell
kérnie, mert nem tud kijutni a saját házából.
 2
Diana két óra előtt néhány perccel lépett be az irodába.
A recepcióban ülő vörös hajú lány, Gail, vigyorogva
nyújtott felé egy csomó papírt az üzenetekkel.
− Moorhouse bíró titkárnője telefonált.
− Mit mondott? − sóhajtott fel Diana.
− Idézem: Moorhouse bíró nem értékeli Miss Piper
humorát, amilyen indokkal a tárgyalás elnapolását kérte.
Felkéri Miss Pipert, hogy holnap reggel, a tárgyalás kezdete
előtt jelentkezzen nála megbeszélésre a tárgyalóteremben.
− Hát ez remek! Remek!
− Tényleg bennrekedt a saját házában?
− Pontosan. Áldozatul estem egy pimasz építőmunkásnak −
mosolygott vissza halványan Diana. − Carter itt van?
− Igen. Kapcsoljam?
− Nem fontos. − Diana szórakozottan átlapozta az
üzeneteket, amiket Gail feljegyzett. − Mindjárt bemegyek
hozzá.
Carter Bates az ügyvédi iroda egyik legidősebb tagja, és
egyben Diana főnöke volt. A lány többnyire vele beszélte meg
az ügyeit. Tudta, hogy ha szavazásra kerül sor, bevegyék-e
egyenrangú társnak az irodába, Carter szavazatára bizton
számíthat. Szeretetreméltó ember és igazi jó barát, Diana
számára inkább olyan, mint egy kedvenc nagybácsi, nem mint
egy kolléga.
− Hogy ment a Howard-ügy? − kérdezte Gail.
− Megnyertem a pert − mosolygott vissza szélesen a férfira
Diana.
Egy-két perc múlva bekopogott Carter ajtaján.
− Tessék!
Diana igyekezett előre felvértezni magát az elkerülhetetlen
csúfolódással szemben, amire számítania kell.
 − Nicsak, a mi kedves Miss Piperünk! − fogadta széles
mosollyal Carter. − Úgy hallottam, valami bosszúság ért ma
reggel.
− Így is lehet mondani − ült le Diana az íróasztal elé, az
ügyfeleknek fenntartott egyik fotelbe.
Carter irodája pontosan olyan volt, mint amilyet ő szeretett
volna magának majd egyszer. A falakat az évek során kissé
megbámult faburkolat fedte, az ablakokon súlyos, sötétkék
függönyök, amelyek valamennyire felfogták a délutáni
napsugarakat. Diana szerette a helyiség diszkrét eleganciáját.
Carter széke megcsikordult, ahogy fészkelődve kényelembe
helyezte magát.
− Úgy hallom, Moorhouse nincs elragadtatva tőled.
− Így is lehet mondani. Holnap reggel be kell mennem
hozzá a tárgyalás előtt. − Diana megvonta a vállát. − Talán fel
akarja ajánlani, hogy átvállalja a kocsim elvontatásának a
költségeit.
− Gondolod? − nevetett Carter.
− Aligha − mosolygott vissza Diana.
− Én emiatt nem aggódnék. − Carter letette az asztalra a
kezében tartott tollat, kényelmesen hátradőlt, és összefonta
kezeit domborodó hasán. − Úgy hallom, megnyerted a Ho-
ward-pert. Gratulálok!
− Köszönöm, rászolgáltam − kacsintott rá vidáman a lány.
− És még mi nyomja a szívedet?
Diana a nap folyamán először engedte el magát.
− Tudom, hogy nincs szükségem ürügyre, hogy bejöhessek
hozzád, de van itt egy esetem, amit szeretnék megbeszélni
veled.
− Ess neki! − mosolygott rá bátorítóan Carter. − Mi a baj? .
− Közös feljelentésről van szó. Több lakó együtt jelentett fel
egy szomszédot, bizonyos Cody Bendermant. Azt akarják,
hogy távolítsa el a kertjéből a karácsonyi dekorációt, amit
minden évben kirak. Azt állítják, hogy zavarja őket a szabad
közlekedésben. A felperesek már alig tudnak kijönni a
házukból, mert a bámészkodók elállják az utat.
− Nem arról van szó, hogy irigykednek? − kérdezte Carter.
− Nem hinném. A panaszosok szerint a karácsonyi
kivilágítás éjjel is nappali fényt áraszt. Úgy látszik, Mr.
Benderman az egyetlen, aki ebben a zűrzavarban és fényben
még nyugodtan tud aludni.
− És miből áll ez a karácsonyi dekoráció?
− Minden benne van, ami csak kell a karácsonyhoz. Nagy
kertje van, és felállított egy jászolt igazi, élő állatokkal.
Minden fára és minden bokorra lámpákat akasztott, olyanok,
mint a karácsonyi csillagok. Világoskékre festette a
bárányokat és a pásztorokat, és trombitáló angyalok lógnak a
fejük fölött.
Carter mosolyogva csóválta meg a fejét.
− Benderman már a hálaadás napja után feldíszíti a kertjét,
és újévig meg is hagyja. Nap mint nap csapatostul jönnek a
bámészkodók, és… ja igen, Mr. Benderman még karácsonyi
dalokat is játszik.
− Egész jól hangzik − vélekedett Carter.
− Lehet, de a szomszédok elkeseredésükben már azon
gondolkoznak, hogy szétrombolják Mr. Benderman
mesevilágát.
− És te mit szándékozol tenni?
− Először is még ma személyesen megnézem az egészet,
aztán holnap megbeszélésem lesz mind a két féllel. − Diana
elhúzta a száját. − Persze csak ha még marad belőlem valami a
Moorhouse bíróval való találkozás után.
− Biztos vagyok benne, hogy nem is lesz olyan rémes −
nyugtatgatta Carter. − Tehetséges fiatal ügyvéd vagy, és ezt
Bili Moorhouse is nagyon jól tudja.
− Köszönöm, Carter, igazán rámfér egy kis bátorítás. Egy
ilyen nap után, mint ez a mai, tökéletesen alkalmatlannak érzi
magát az ember. Főleg, hogy még a kocsimmal is elakadtam,
méghozzá a saját házam előtt. − Diana felállt, megkerülte az
asztalt és átölelte Cartert. − Mindig jobban érzem magam,
miután veled beszélgettem.
− Azért vagyok itt. Különben már évekkel ezelőtt nyugdíjba
mehettem volna. Egyébként hol lakik ez a Benderman? Vivian
meg én ma este az unokáinkra vigyázunk, és szívesen
odamennék velük, hogy…
− Carter!
Carter még akkor is nevetett, amikor Diana nem sokkal
később kisietett a szobából.
Nyolc óra körül járt, mikor Diana kocsijának fényszórói arra
a helyiségnévtáblára estek, amely Cody Benderman lakóhelyét
jelezte.
Diana összehúzott szemmel bámult ki a hóviharba a
szélvédőn át.
Furcsa. Három kocsi van előtte, és négy mögötte.
Szokatlanul sok egy ilyen csendes külvárosban.
Leállította a kocsit az út szélén, és bekapcsolta a belső
világítást, hogy ellenőrizze a cédulára firkált címet. Biztos volt
benne, hogy ha az utcát sikerül megtalálnia, nem tévesztheti el
a házat. Biztosan olyan kivilágítás lesz, mint karácsonykor
Disneylandben.
Azután újra elindult, és nemsokára egy utcatáblát vett észre
a fényszórók fényében.
− Ez lesz az! − mormolta magában.
Olyan-hirtelen kanyarodott be, hogy majdnem
karambolozott egy kocsival, amely az út szélén parkolt. A
visszapillantó tükörben látta, hogy máris tekintélyes sor halad
mögötte.
− Te jó isten! − nyögött fel. − Ez még rosszabb, mint a
csúcsforgalom a belvárosban!
Csak lassan haladt a sor, és Diana türelmetlenül dobolt az
ujjaival a kormányon, miközben figyelte, hogyan halad előre
az óramutatója.
 Végig az úton szinte összeértek a kocsik lökhárítói, és a sor
csak csigalassúsággal haladt előre. Diana ebből arra
következtetett, hogy már nem lehet messze Benderman
házától.
Tökéletes volt a káosz. A járdán emberek tülekedtek, főleg
fiatal párok kisgyerekekkel. A gyerekek összetaposták a
szomszéd kerteket, csakhogy minél hamarabb célba érjenek.
Boldogan kacarászva nézték a gyepen békésen legelésző
ökröket, birkákat és szamarakat.
Negyedórai várakozás után végre-valahára megtörtént a
csoda, amire Diana várt. Egy kocsi kikanyarodott előtte a
parkolóból.
Leparkolt a BMW-vel, kiszállt, és bezárta a kocsit. Három
háztömbbel odébb erős fény árasztotta el az utcát.
Hitetlenkedve követte a fény felé áramló embertömeget,
aztán amikor egyre hangosabbak lettek az elragadtatott
kiáltások, gyorsított a léptein. Mire végre elérte Cody
Benderman házát, már ő is ugyanolyan izgatott volt, mint a
körös-körül ácsorgó gyerekek.
A „Csendes éj” dallama hallatszott. Az ökrök és bárányok
mögött ott állt Mária, József és az újszülött fából faragott
szobra, s előttük ott térdeltek a pásztorok. A fejük fölött egy
ragyogó csillag világította be a rögtönzött istállót.
Diana továbblépkedett, és hirtelen egy tarka
csomagocskákkal megrakott tűzpiros szán előtt találta magát.
Rajta a Télapó dörgő hangon biztatta rénszarvasait, amelyek
vidám horkantásokkal válaszoltak.
Ahol a tömeg nem takarta el a kilátást, már messziről
látszott az idilli kép.
A gyepen a jászol mellett fából faragott énekesek figurái
álltak, s a hangszórókból karácsonyi énekek szóltak.
Mellettük egy befagyott tavon Walt Disney-figurák
korcsolyáztak körben forogva. Donald kacsa, Minnie és Plútó
kutya nevetve rótták a köröket, a gyerekek lelkes tapsától és
ujjongásától kísérve. Álmodozó mosollyal az arcán
keringőzött a királyfival Hamupipőke, mellettük Hófehérke
járt körtáncot a hét törpével.
Kicsit odébb állt a Télapó műhelye, ahol zöld-piros ruhás
tündérek készítették a karácsonyi ajándékokat. Diana érezte,
hogy rá is átragad a körülötte állók lelkesedése, mikor a
garázsból kilépett egy vidáman mosolygó, nagy hasú Télapó.
Nyögve dobott a hátára egy hatalmas zsákot, és elindult a
tömeg felé.
A gyerekek sikongtak örömükben, amikor piros-zöld
papírba csomagolt cukorkákat kezdett osztogatni. Minden
kisgyerek arcát megsimogatta, és kérte, hogy majd
gondoljanak rá karácsony este.
Ahogy Diana elé ért, hirtelen megállt. Letette a zsákját, és
kicsit hátrahajolt, hogy jobban megnézze magának a lányt.
− Hohó, na mi van itt? − harsogta.
Lehajolt, és egy tarka szalaggal díszített cukorrudat húzott
elő a zsákjából. Diana pirulva figyelte.
A Télapó feléje nyújtotta a cukrot, de ahogy Diana
utánanyúlt, hirtelen visszarántotta.
− Ne olyan hevesen, kislány! A Télapó előbb egy puszit
akar! − kiabálta.
A tágra nyílt szemekkel bámuló gyerekek kedvéért Diana
belement a játékba.
− Hát persze, Télapó bácsi. − Előrehajolt, hogy megcsókolja
az öregember arcát, az azonban az utolsó pillanatban úgy
fordította a fejét, hogy az ajkuk találkozott.
Diana összerezzent, és rémülten hátrált.
− Úgy − veregette meg elégedetten kövér hasát a Télapó,
aztán csillogó szemekkel mérte végig Dianát. − És mondd
csak, jó voltál?
Diana úgy megdöbbent, hogy eszébe sem jutott haragudni,
csak szerényen lehajtotta a fejét.
− Igen, Télapó bácsi.
 − Egészen biztosan? − Beletúrt a zsákjába, előhúzott egy
papírtekercset, és a névsort kezdte tanulmányozni. − Na majd
meglátjuk! Hogy hívnak, kislány?
− Diana.
A Télapó megint végigmérte, és Diana a másodperc
töredékéig esküdni mert volna, hogy valahol már látta ezt az
átható tekintetű, kék szempárt.
− Diana? − kérdezte hangosan a Télapó.
− Igen.
− Milyen Diana, kicsim?
− Diana Piper, Télapó bácsi. Biztos rajta van a nevem a
listádon. − Diana nevetve nézett le a csillogó szemekkel
bámészkodó gyerekekre.
− Diana Piper? − rázta a fejét a listát nézegetve a Télapó. −
Nem találom a nevedet. Alighanem rossz voltál − nézett fel
huncut tekintettel.
Odanyújtotta a cukrot az egyik gyereknek, aki Diana mellett
állt.
− Úgy − veregette meg újra a hasát, aztán utat tört magának
a tömegben, miközben Diana döbbenten bámult utána.
 3
Hétfőn reggel ragyogó kék volt az ég, mikor Diana a kocsija
felé igyekezett.
Sötét pillantást vetett a dübörgő munkagépekre. A máskor
csendes zsákutcát a nehézgépek parkolójává alakították át az
építkezők.
A munkások kávét iszogatva, beszélgetve álldogáltak.
Természetesen az a pimasz fickó is ott volt közöttük.
Szemmel láthatóan volt valami tekintélye a többiek előtt,
amiből Diana arra következtetett, hogy valószínűleg művezető
lehet.
Mikor a férfi észrevette, köszönésképpen udvariasan
megbiccentette az ujjával a sisakját.
Diana tüntetően hátat fordított, és beszállt a kocsijába.
Épp a biztonsági övét kapcsolta be, amikor a munkások a
csészéjüket kihörpintve visszamásztak a hatalmas masinák
vezetőfülkéibe. Diana a műszerfalon világító órára nézett. Fél
kilenc.
A csendet néhány másodperc múlva a dübörgő motorzaj
váltotta fel.
Diana a visszapillantó tükörben látta, hogy az egyik
buldózer hátramenetben behajt a telekre, s ott megáll. A motor
járt, de a vezetőfülke üres volt.
− Ez nem lehet igaz! − csapott az öklével dühösen a
kormányra.
Kiszállt a kocsiból és kiment az útra.
A pimasz fickó az egyik gépnek támaszkodva beszélgetett a
vezetővel.
Diana tölcsért formálva a kezével odakiabált neki.
− Bocsánat!
A férfi felpillantott, aztán nyugodtan beszélgetett tovább.
 − Bocsánat! − kiáltott oda újra Diana, most már kicsit
hangosabban.
− Hozzám beszél? − fordult feléje nem túl barátságosan a
férfi.
Hogy hozzá beszélek-e? Ki az ördöghöz beszélnék? Ki
állította oda azt a buldózert keresztbe a kijárat elé?
− Igen, magához beszélek − felelte a lány óriási
önuralommal. Nem tűri, hogy megint tönkretegye a napját. Ma
nem! − Lenne olyan szíves odébbvinni a buldózerét, hogy
kijöhessek a kocsimmal?
− Egy pillanat! − A férfi visszafordult a másik munkáshoz,
és rendíthetetlen nyugalommal tovább beszélt.
Dianában csak úgy forrt a méreg. Minek nézi őt egyáltalán
ez a szégyentelen alak?
− Hálás lennék, ha ezt elintéznéd nekem, Mac − mondta
éppen a buldózer vezetője.
− Persze, főnök, meglesz − felelte a másik, de Diana semmi
többet nem hallott, már minden figyelmét lekötötték a
légzőgyakorlatok, amelyekkel önmagát igyekezett
megnyugtatni.
Mikor a gép elindult, a férfi feléje fordult.
− Ma mi a gondja? − kérdezte udvariasan.
− Ugyanaz, mint minden reggel, amióta maguk itt vannak.
A buldózere eltorlaszolja a kijáratot.
A férfi megfordult, és figyelmesen megnézte magának a
buldózer és az út közötti keskeny rést.
− Csak nem azt akarja mondani, hogy nem fér itt át? −
kérdezte hitetlenkedve. − Itt még égy teherautó is átférne.
Biztos benne, hogy van jogosítványa?
Diana szilárdan elhatározta, hogy nem megy bele egy újabb
veszekedésbe.
− Szeretném, ha odébbvinné. Most azonnal − mondta,
miközben igyekezett uralkodni magán.
 Remélte, hogy elég határozottnak látszik, és nem tűnik fel,
hogy a férfi közelségétől furcsa bizsergés fut végig a hátán.
− Mihelyt lehet, odébbállok − felelte a vezető.
Diana megfordult, és amennyire csak a hótaposó
csizmájában tudott, büszke léptekkel a kocsija felé indult.
Semmi kedve nem volt újabb vitába bonyolódni ezzel az
alakkal.
A buldózer nem sokkal később megmozdult, de Diana úgy
érezte, mintha furcsán hosszú ideig tartana, amíg az az
átkozott masina eltűnik az útjából.
Mikor a gép kellő távolságra jutott. Diana óvatosan elhaladt
a BMW-jével mellette.
− Egy pillanat, elnézést! − kiáltott oda a vezető.
Hogy Diana nem reagált rá, áthatóan füttyentett.
A lány kedvetlenül letekerte az ablakot.
− Mi van?
− Nem lenne kedve ma este velem vacsorázni? − próbálta
túlkiabálni a motor zaját a férfi.
− Maga viccel? − kiabált vissza Diana, feltekerte az ablakot
és pillantásra sem méltatva a férfit, elhajtott.
Még akkor is forrt a dühtől, amikor jó félórával később
Moorhouse bíró irodája felé igyekezett a folyosón. Hogy ő
elmenjen vele vacsorázni? Ez megőrült! Dianának mégis az a
furcsa érzése támadt, hogy a helyében a legtöbb nő nem
mulasztotta volna el az alkalmat, hogy kettesben töltsön egy
estét vele. Van benne valami…
Megkönnyebbülten lélegzett fel, mikor a teremszolga az ő
ügyéhez szólította be az érdekelteket. Nem késett el!
Mire késő délután kilépett a bíróság épületéből, már megint
havazott. Kínzó fejfájás gyötörte. A tárgyalás fárasztó volt és
unalmas, órákig tartottak a tanúkihallgatások. Biztos volt
benne, hogy az utolsó másfél órában az esküdteknek legalább
a fele alig tudott odafigyelni.
 Mikor végre bekanyarodott a zsákutcába, ahol lakott, látta,
hogy már a legtöbb munkagépet leállították, de úgy, hogy csak
nagy nehezen tudott behajtani a kocsijával a garázsba.
Óvatosan kanyarodott a bejárathoz a BMW-vel, és
felnyögött, ahogy meghallotta, hogy a lökhárító csörömpölve
nekiütközik a buldózer hatalmas hátsó kerekének. Ügyet sem
vetve rá, hogy esetleg felhasította az abroncsot, mint egy
lassított felvételen, manőverezett a kocsijával, a lelke mélyén
elátkozva az építőmunkások összes felmenőit.
Holnap reggel felhívja a cég vezetőjét, és megint panaszt
tesz az egész bandára. Úgy látszik, az első panasza süket
fülekre talált.
Mikor kedden reggel kilépett a kapun, a buldózer még
mindig ott állt keresztben a behajtó előtt. A munkások
körülállták, és zsebre dugott kézzel bámulták a hátsó kereket.
Diana bevágta maga mögött a kaput, és a buldózer felé
indult.
Az ácsorgók közt a pimasz fickó homlokát ráncolva nézett
fel rá.
− Az én kihajtóm az egyetlen hely, ahol ezzel a
szörnyeteggel parkolni lehet? − kérdezte mérgesen a lány.
− Nem gondolta meg magát véletlenül, ami a
vacsorameghívást illeti?
− Arra várhat, míg belekékül!
− Nocsak, nocsak! Csak nem bal lábbal kelt fel?
Diana fagyos pillantással felelt.
− Vigye innen a buldózerét! − mondta kényszeredetten.
− Egy kis baj van az abronccsal, de ha vár egy kicsit,
odébbviszem − vigyorgott rá a férfi, és ki sem várva a választ,
elfordult.
Ez nem mehet így tovább! Minden áldott reggel feltartja, és
lassan kezdi úgy érezni, hogy a dolog az idegek háborújává
fajul.
 Mély lélegzetet vett, összeszorította a száját és egyre
növekvő türelmetlenséggel figyelte a tétlenül ácsorgó
embereket, akik csak nézték a buldózer hátsó kerekét.
A pimasz művezető végre felnézett. Mintha meglepte volna,
hogy Diana még mindig egy helyben áll.
− Segíthetek valamit? − kérdezte udvariasan.
− Dolgozni kell mennem! − Diana úgy érezte, ezek az
emberek képesek lennének egész áldott nap itt ácsorogni
zsebre dugott kézzel és a hátsó kereket bámulni.
− Nem fog sokáig tartani − fordult el újra a férfi.
− De milyen sokáig?
−Hölgyem, azt majd csak akkor tudom megmondani, ha én
is megtudom − nézett vissza a férfi enyhe türelmetlenséggel.
Diana visszament a házba, hogy felhívja Moorhouse bíró
titkárnőjét. Ezért még megfizet ez a pimasz alak!
Ahogy várható volt, a bíró csúnyán megfizetett Dianának az
újabb késésért. Mikor délután négy órakor végre berekesztette
a tárgyalást, Diana idegei már pattanásig feszültek. A védelem
képviselőjének állandó késése lassan kezdett köznevetség
tárgyává válni. A jelenlévők szégyentelenül vigyorogtak, de
még az ügyész is alig tudta elrejteni mosolyát.
Gúny tárgyává lett az egész bíróságon, és az egészről az a
pimasz építőmunkás tehet!
A hazafelé vezető úton karácsonyi dalokat hallgatott,
reménykedve, hogy ettől talán felvidul. A „Csendes éj” és a
„Karácsonyi harangok” hallatán fel is engedett benne a
feszültség. Túl nagy jelentőséget tulajdonít az egésznek.
Korábbra kell beállítania az ébresztőórát, holnap már hétkor
elindul, és mire a munkások megérkeznek, ő már messze jár.
Hirtelen tisztán látta maga előtt a szemtelen előmunkás
markáns arcát, és kellemes borzongás járta ál. Igyekezett
elhessegetni a képet, és csak az útra összpontosítani a
figyelmét.
Bekanyarodva a lakótelepre, hangosan felnyögött. Ezek itt
túlóráznak! Több háztömbnyi hosszúságban álltak a várakozó
kocsik, mert a buldózerek eltorlaszolták a garázsok fel-hajtóit.
A BMW lépésben haladt a kocsisorban. Kicsit távolabb egy
férfi irányította zászlóval a forgalmat, felváltva hol az egyik,
hol a másik kocsisornak engedve szabad utat.
Jó negyedórába telt, míg olyan közel került az építkezéshez,
hogy felismerhette az embert.
Már megint ez az alak!
Na nem, most nem hagyja kihozni magát a sodrából!
A férfi előrehajolt, leengedte a zászlót és megint Diana
kocsioszlopa került sorra. Az első kocsi elhaladt az építkezés
mellett, aztán a második, á harmadik és a negyedik. Diana
BMW-je az ötödik volt a sorban, de abban a pillanatban,
amikor gázt adott, a férfi hirtelen felemelte a zászlót, és
megállította.
Diana beletaposott a fékbe, és a BMW csikorgó kerekekkel
megállt.
Az ördög vigye el! Egészen biztosan szándékosan tette!
Diana forrt a méregtől. Máskor mindig tíz-tizenkét kocsit
enged át egyszerre, de amikor ő kerül sorra, csak négyet.
Négyet!
Percek teltek el míg végre felszabadult az út. Mikor Diana
gázt adott és elsüvített mellette, a férfi barátságosan integetett
utána.

Másnap reggel Cody náthásán ébredt. Tüsszögve, vakon

zsebkendő után tapogatózva nézte át a tervrajzokat. Az órájára
nézett, kivett egy megkezdett dobozból két tablettát és lenyelte
egy nagy pohár vízzel.
Olyan a feje mintha kosárlabdának használták volna.
Megcsörrent a telefon, s ő még mindig a tervrajzokat
nézegetve, a második csengetés után felvette.
− C. B. Építkezési Vállalat − szólt bele rekedten. Nagyot
nyelt, és eltorzult az arca a fájdalomtól. A torka égett, mint a
tűz. Mit nem adna, ha most egyszerűen hazamehetne, ágyba
bújhatna és egész nap ki sem mozdulna többé.
− A főnökkel szeretnék beszélni, kérem.
− Én vagyok − felelte vigyorogva Cody, felismerve az
időközben ismerőssé vált hangot. Kényelmesen hátradőlt a
székén, megköszörülte a torkát, és eldöntötte, hogy ugyanúgy
el fogja torzítani a hangját, mint az első hívásnál.
− Elnézést kérek, már megint Diana Piper beszél.
− Parancsoljon, hölgyem!
− Higgye el, nem az a fajta vagyok, aki folyton panaszkodik
valakire vagy valamire, és azzal is tisztában vagyok, hogy az
olyan építkezések, amilyeneket maguk csinálnak, okoznak
némi kellemetlenséget a lakóknak, de az egyik munkása
igazán túl messzire megy.
− Csak nem? Már megint ő szolgáltatott okot panaszra,
Miss Piper?’- kérdezte színlelt ijedtséggel Cody.
− Igen. Az az ember, úgy látszik, elhatározta, mindent
megtesz, hogy megnehezítse az életemet. Azt hiszem, valami
művezetőféle lehet. Mintha ő irányítaná azokat a
munkagépeket, amik az utcánkban parkolnak.
− És ezúttal mi a vétke?
− Tegnap délután ő irányította a forgalmat, és… és szóval
leállított az építkezés előtt, pedig addig mindig több kocsit
engedett át.
− Tényleg?
− Igen. Ő tehet róla, hogy ezen a héten kétszer is elkéstem a
munkából. Ragaszkodom hozzá, hogy tegyen valamit ebben az
ügyben!
− Nos… igazából nem nagyon értem a dolgot. Mit is
mondott, hogy hívják? − kérdezte színlelt együttérzéssel.
−Diana Piper.
Cody szórakozottan nyúlt az újabb papír zsebkendőért.
 − Őszintén nagyon sajnálom, hogy ez az ember folyton
zaklatja magát, Miss Piper. Már utasítottam valakit, hogy
beszéljen vele, de az illető azt állítja, hogy ön provokálja.
− Én őt? Hát ez már igazán sok! Én az égvilágon semmit
sem tettem.
Diana felállt, felkapta a telefonkészüléket és az ablakhoz
lépett, igyekezve féken tartani haragját. Lent a piacteret látta,
tarkabarka csomagocskákkal siető járókelőkkel.
− Szándékosan idegesít.
− Megígérem, hogy azonnal intézkedem. Megint elő fogják
venni. Melyik utcában lakik?
Diana türelmetlenül újra bemondta a címét.
− Ennek az embernek a pimaszsága eddig két pár
harisnyanadrágomba és egy pár vadonatúj cipőmbe került.
− Nagyon sajnálom! Küldje el a számlát, majd intézkedem!
− Cody hangosan kifújta az orrát.
− Tessék? − kérdezte Diana.
− Azt mondtam, hogy elküldhetné a számlát…
−Azt úgyis megtettem volna! − vágott közbe Diana.
− És ha új harisnyanadrágot és új kék cipőt vásárol, azt a
számlát is elküldhetné − mondta Cody előzékenyen.
− Köszönöm! − Milyen rendes ember, gondolta elégedetten
Diana. Kár, hogy nem elég válogatós a munkásai tekintetében.
Cody szélesen elvigyorodott. Kíváncsi lenne, milyen képet
fog vágni a lány, amikor megtudja, ki a C. B. Építési Vállalat
főnöke. Izgalmas ez a kis vadmacska. El kell ismernie,
szórakoztatja ez a kis játék, hogy bosszantja. Talán attól van,
hogy amikor felizgatja magát, kipirul az arca és szikrázik a
szeme, és így még csinosabb. Cody szerette a
temperamentumos nőket, és bármiben hajlandó lett volna
fogadni, hogy Diana Piper igencsak temperamentumos…
általánosságban is, de különösen az ágyban…
Hirtelen úgy érezte, jó lenne megtudni, helyes-e a
feltételezése?
 Persze nem szabad túlfeszíteni a húrt. Keményen
megdolgozott érte, hogy a cégének neve legyen a szakmában,
és nem kockáztathatja a jó hírét azzal, hogy vitába keveredik
egy ügyvédnővel.
− Ott van még? − kérdezte hosszú hallgatás után Diana.
−I gen, hölgyem. Még egyszer elnézést kérek a
kellemetlenségekért, de kérem, vegye figyelembe, hogy az
embereimet is sürgeti az idő. Egyre hidegebb lesz, és még több
mérföldnyi csövet kell lefektetnünk, mielőtt beállnának a
fagyok és megkeményedne a talaj. A határidő után minden
egyes nap rengeteg pénzünkbe kerül, de megígérem magának,
hogy személyesen fogok beszélni azzal az emberrel.
− Köszönöm! Remélem, nem lesz rá szükség, hogy még
egyszer igénybe vegyem a drága idejét.
− Azt én is remélem… már ami az ilyen kínos dolgokat
illeti.
− Köszönöm!
− Nincs mit!
Cody letette a kagylót, és nagyot tüsszentett.
Diana is letette, és elégedetten elmosolyodott. Szívesen ott
lenne, amikor a cég tulajdonosa megmossa annak a pimasz
alaknak a fejét. Rászolgált a leckére.
Nagyot ásított. Jó, hogy holnap reggel megint egy órával
tovább alhat. Most, hogy a buldózer nem fogja többé elállni a
kijáratot, ráér a szokott időben felkelni.
Az íróasztalhoz lépett, hogy letegye a telefont, de hirtelen
kővé dermedve megállt. Honnan a csudából tudhatta a C. B.
tulajdonosa, hogy épp a vadonatúj kék cipője ment tönkre?
Aznap délután egy küldönc két tucat vörös rózsát és három
pár selyem harisnyanadrágot hozott az irodába Diana részére.
− Csak nem fogtál meg valami olajsejket? − csipkelődött
Gail, mikor bevitte az ajándékokat Diana irodájába.
Diana a homlokát ráncolva olvasta el a kártyát.
 − Ha úgy is van, én mindenesetre még nem tudok róla. −
Elmosolyodott, mikor a rövid üzenet végére ért.
A buldózer vezetője és a C. B. Építési Vállalat elnézést kér.
− Milyen figyelmes! − mondta nevetve.
Nagyon szépek a rózsabimbók! Úgy látszik, a C. B. Építési
Vállalat tulajdonosa tud bánni a nőkkel.
 4
Szerdán reggel Diana már hét óra előtt bent volt az
irodában. Legalább két órára lesz szüksége, hogy még egyszer
átfussa a feljegyzéseit a Benderman-ügyben, mielőtt Louis és
Arvilla Kinnits megérkezik.
Pontban kilenc órakor megszólalt az asztalán a házi telefon.
− Tessék?
− Kinnitsék megérkeztek.
− Köszönöm. − Diana letette a kávéscsészéjét, felállt, és
mosolyogva sietett a belépő Louis és Arvilla elé.
− Jó reggelt!
− Jó? Ezt maga sem gondolja komolyan. Kibírhatatlan ez a
hideg − panaszkodott azonnal durcásan Arvilla.
− De drágám, mondtam, hogy vedd fel a meleg kabátodat! −
szólt közbe aggodalmaskodva Louis, a férje.
− Ki nem állhatom azt a kabátot, Louis − szólt rá
ellentmondást nem tűrő hangon a felesége.
Kinnitsék helyet foglaltak, és várták, hogy az ügyvédnő
belekezdjen.
Diana visszaült az íróasztala mögé, és összekulcsolt
kezekkel megkérdezte:
− Nem innának egy csésze kávét?
−Nem! − tiltakozott azonnal Arvilla. − Gyomorégést kapok
a kávétól.
− Louis?
Louis kérdő pillantást vetett a feleségére, de az energikusan
megrázta a fejét.
− Előre megmondtam, hogy semmiképpen sem vonjuk
vissza a keresetünket, úgyhogy nem értem, miért kéretett ide
bennünket ma reggel − vágott bele aztán Arvilla.
Diana félretolta az előtte tornyosuló aktakupacot, és
gondosan megválogatva a szavait, így válaszolt:
 − Meg akartam beszélni önökkel még egy lehetőséget, még
mielőtt Mr. Benderman és az ügyvédje megérkeznének.
− Miféle lehetőséget? − kérdezte Louis.
− Azon gondolkoztam, nem tudnának-e valamiféle
kompromisszumot kötni a szomszédjukkal. − Diana keveset
aludt az éjjel, túlságosan foglalkoztatta a Benderman-ügy. Bár
megértette a megbízóit, úgy érezte, a pereskedésnél talán jobb
megoldás is létezik az ügy rendezésére. Meg volt győződve
róla, hogy Cody Bendermannak semmiféle rossz szándéka
nem volt, puszta gyermekszeretetből állította ki évről évre a
kertjében a karácsonyi díszletet.
Némi jóérzéssel és fantáziával biztos, hogy pereskedés
nélkül is rendezni lehetne a dolgot.
− Kompromisszum? − hajolt előre Arvilla. − Szó sem lehet
róla! Annak a cirkusznak el kell tűnnie! Minél előbb, annál
jobb!
− Megértem − bólintott Diana, aztán megfontoltan folytatta.
− Csak gondoltam, hogy nem szívesen töltenék a szentestét a
bíróságon − mosolygott rá barátságosan a házaspárra.
− A szentestét? − kérdezte savanyúan Louis.
− Igen. December huszonnegyedikére tűzték ki a tárgyalást.
Louis kérdő pillantást vetett Arvillára.
Az asszony figyelmeztetően megcsóválta a fejét.
− A pert azért indították, hogy ezt a díszletet eltüntessék.
Úgy gondoltam, némi találékonysággal elkerülhetnénk a
kellemetlen pereskedést a szomszédjukkal − magyarázta
előrehajolva Diana. − Nem lennének hajlandóak valamiféle
kompromisszumot kötni?
− Gondolom, nem − felelte Louis, aztán egy ideig tűnődve
hallgatott. − Azt mondta, szenteste?
− Igen… Nem gondolják, hogy esetleg hazamehetnének és
még egyszer beszélhetnének a szomszédjukkal? Talán lehetne
valami olyan megoldást találni, ami mind a két félnek
megfelel.
 − Kizárt dolog − szólt közbe határozottan Arvilla.
− De drágám… Szenteste lesz a cégemnél a bál. Kínos
lenne ha nem lennénk ott − próbálkozott Louis.
− Szedd össze magad, Louis!
A férfi megadóan vonta meg a vállát.
−Nincs kompromisszum − mondta végül.
Diana sóhajtva nyúlt az aktacsomóért.
− Akkor beszéljük meg még egyszer az egészet!

Pontban fél tízkor Diana a tárgyaló felé lépkedett a

folyosón, a nyomában Louisszal és Arvillával.
− Nem gondolja, hogy a maga irodájában meglehetősen
szegényes a berendezés ehhez képest? − kérdezte Arvilla,
amikor áthaladtak az ünnepien feldíszített előcsarnokon.
− Kicsit − bólintott Diana, arra az egyetlen árva kis
fagyöngyre gondolva, amit Dan akasztott az ajtajára.
Kinyitotta a tárgyaló ajtaját, aztán félreállt, hogy
előreengedje az ügyfeleit.
Jeff McDonald felpattant a helyéről, amikor meglátta, és
Diana barátságosan kezet rázott vele.
− Szervusz, Diana!
− Szervusz, Jeff!
Hosszú évek óta ismerték egymást, gyakran dolgoztak
együtt.
− Miss Piper, engedje meg, hogy bemutassam az
ügyfelemet, Cody Bendermant − mondta szertartásosan Jeff.
Diana arcáról lehervadt a mosoly, mikor a férfi, aki eddig
Jeff háta mögött ült, hirtelen felállt.
Fojtott sóhajjal bámult Cody Bendermanra.
− Mr. Benderman a C. B. Építési Vállalat tulajdonosa és
ügyvezető igazgatója − folytatta Jeff. − Cody mesélte, hogy a
cége épp most a te környékeden csatornáz. Azt mondta, hogy
már találkoztatok.
Diana mélyen elpirult. Micsoda alattomos egy alak!
Legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Nem elég, hogy
Benderman volt a buldózer kezelője, ráadásul még ő a cég
főnöke is! Épp ővele beszélt, amikor panaszt tett, hogy a
buldózer folyton elállja a kijáratát. Ő küldte a rózsákat és a
harisnyákat. És a tetejébe még az a csók, a Télapó csókja,
amitől remegni kezdett a térde! Egy és ugyanaz az ember.
− Mr. Benderman − mondta udvariasan, de tartózkodón.
Cody szeme vidáman csillogott.
− Örvendek, Miss Piper!
Jeff a kávéautomatához lépett, hogy vegyen magának egy
csésze kávét, a Kinnits házaspár pedig már leült, így Cody és
Diana egyedül állt egymással szemben.
− A buldózere nélkül meg sem ismertem − mondta halkan a
lány.
− Nem? Én bárhol felismerném magát − felelte nyugodtan
Cody.
Ó, hogyne, ezt készséggel elhiszi. És fogadni merne, hogy a
férfi remekül mulatott a telefonhívásain is.
Hátat fordított a férfinak, és az asztalhoz lépett, majd leült
az egyik üres székre. Alig tudott uralkodni magán, de szilárdan
elhatározta, hogy nagyon hivatalosan fog viselkedni.
−Kezdhetjük, uraim? − kérdezte mereven.
Az ellenséges hangra Jeff felkapta a fejét.
− Hogyne, persze. − Gyorsan leült az ügyfele mellé,
kinyitotta a dossziéját és gyorsan átfutotta az első oldalt. − Hát
akkor kezdjük!
Diana mereven bámulta a jegyzeteit, és igyekezett nem
venni tudomást Cody Bendermanról. A férfi ott ült vele
szemben, és Diana érezte az arcán az acélszürke szempár
átható pillantását.
 Eddig is tudta, hogy a férfi nagyon jóképű, de sisak nélkül,
elegáns, szürke öltönyében elképesztően jól nézett ki. Diana
abban is biztos volt, hogy Cody Benderman nagyon is
tudatában van saját vonzerejének. Csak úgy sugárzik belőle
annak a férfinak a magabiztossága, aki mindig megkapja, amit
akar… és amikor akarja.
Ha esetleg azt hiszi, hogy őt zavarba tudja hozni, nagyon
téved! Ha pedig netán abban reménykedik, hogy Arvillára
bármilyen hatással lesz, hát szép kis meglepetés fogja érni!
Arvillát tökéletesen hidegen fogja hagyni ez a kedves,
kisfiús mosoly.
Diana nyugtalanul fészkelődött a székén, és hirtelen
találkozott a pillantása Codyéval. Azonnal nyugalmat
kényszerített magára. Hirtelen rémisztő gondolat futott át a
fején: vajon a férfi tudja, hogy az a harisnyanadrág van rajta,
amit ő küldött? Csak reménykedett, hogy nem így van. Későn
jött rá, hogy a harisnyanadrág túlságosan személyes ajándék.
Vissza kellett volna küldenie, de amikor megkapta, tetszett
neki az eredeti ötlet, és megtartotta. Most viszont úgy érezte,
mintha a selyem harisnyanadrág szégyenteljes intimitással
simogatná meztelen bőrét. Megint zavartan kezdett
fészkelődni a székén.
Jeff hangja térítette vissza a jelenbe.
− Ügyfelem először is csodálkozását szeretné kifejezésre
juttatni a kellemetlen panasz miatt. − Jeff hátradőlt a székén,
keresztbe fonta a karjait a mellén, és figyelmesen fordult Louis
és Arvilla felé. − Mr. Bendermannak semmiféle rossz
szándéka nem volt a szomszédaival szemben − mondta
barátságosan. − Sőt! Ügyfelem a jó szándék
megnyilvánulásának tekinti a karácsonyi dekorációt és
ajándéknak, amit szomszédai… és az egész város kap tőle.
Cody Benderman rengeteg időt, munkát, szeretetet és pénzt
fordított erre a látványosságra. Nagyon sajnálja, hogy a
nagyvonalúsága némi fennakadást okozott a közlekedésben, de
tisztelettel szeretné emlékeztetni a panaszosokat, hogy egy
évben csak egyszer fordul elő. − Jeff őszinte jóindulattal
figyelte a Kinnist házaspárt. − Biztos vagyok benne, hogy
sikerül valami peren kívüli megegyezésre jutnunk − fejezte be.
 Diana megköszörülte a torkát.
− Ügyfeleim egyetértenek önnel abban, hogy Mr.
Benderman dekorációja kétségkívül igen sokba került, de
felmerül a kérdés, miért nem választott Mr. Benderman valami
kevésbé feltűnő módot arra, hogy örömet okozzon a
családjának.
− Mr. Benderman nőtlen − szólt közbe Jeff.
Gondolhattam volna! − futott át Diana fején. Ki is menne
hozzá egy ilyen pimasz, nagyképű és önző alakhoz? Másrészt
viszont nagyon jó, hogy nincs családja. Még kínosabb lenne ez
az egész, ha egy nős, családos ember ébresztett volna benne
ilyen zűrzavaros, ellentmondásos érzéseket.
− Ügyfelem szereti a gyerekeket − magyarázta atyai
hangnemben Jeff. − Az egész dekorációnak csak az a célja,
hogy örömöt szerezzen a gyerekeknek, nem az, hogy
bosszantsa a szomszédait.
− Pedig itt kétségkívül van némi probléma − felelte Diana.
− Méghozzá az, hogy az ebből adódó közlekedési dugók sok
bosszúságot okoznak a környék lakóinak.
− Ügyfelem ezzel tökéletesen tisztában van.
− Aha. Azzal viszont bizonyára nincs tisztában, hogy a
kíváncsiskodók összetapossák ügyfeleim kertjét, és hogy a
szűnni nem akaró emberáradat megzavarja a nyugalmukat és a
magánéletüket. Mr. Benderman évről évre ügyet sem vet a
szomszédai panaszaira, sőt, még bővíti is a látványosságot.
− Ügyfelem elnézést kér a szomszédaitól a
kellemetlenségekért, és kész arra, hogy az idén a szokásosnál
hamarabb lebontsa a díszítést. Mondjuk… − Jeff gyors
pillantást vetett Bendermanra − …egy nappal karácsony után.
Cody barátságosan rámosolygott Arvillára.
− Szerintem ez lehetséges, ha Mr. és Mrs. Kinnits is
egyetért.
Arvilla elpirult, és úgy elolvadt Cody ártatlan pillantásától,
mint a vaj a napon.
− Nos… beszélhetnénk a többiekkel is…
 Diana megérezte, hogy Arvillát menthetetlenül rabul ejti
Cody hódító bája, hát gyorsan összeszedte a jegyzeteit és
felállt.
− Az ügyfeleim elfogadhatatlannak tartják a javaslatot.
Vagy még ma eltűnik az egész, vagy a bírósághoz fordulunk.
− Szóval, én… − Arvilla végigsimított a haján, és
rámosolygott Codyra. − Talán nem kellene elsietni…
Diana morcos pillantást vetett Louisra.
− Drágám… nem gondolod, hogy ezt Miss Piperre kellene
bíznunk?
Arvilla kedvetlenül bólintott, de Diana látta rajta, hogy
szinte magánkívül van az örömtől, amiért a jóképű építési
vállalkozó megajándékozta egy mosollyal. − Hát… én…
szívesen beszélnék a többiekkel…
Ahogy Dianára nézett, gyorsan elhallgatott.
Jeff megpróbálta visszaterelni a beszélgetést a
kiindulóponthoz.
− Diana, te is tudod, hogy szenteste napjára tűzték ki a
tárgyalást. − Előrehajolt, és suttogva folytatta. − Csak nem
akarod, hogy a bíróságon töltsük az egész napot?
− Nem, nem akarom, de talán meg tudod győzni az
ügyfeledet, hogy korábban bontsa le a díszletét − felelte
ugyanolyan halkan a lány.
Diana még mindig gondosan kerülte Cody tekintetét.
− Az ügyfelem ebbe soha nem egyezne bele − tiltakozott
Jeff. − Ugyan már, Diana − folytatta halkabban Bendermannak
joga van, hogy a saját telkén azt csináljon, amit akar.
Diana nem akart engedni.
− Akkor attól tartok, hogy szenteste nemigen lesz időnk
karácsonyi dalokat énekelni.
Jeff érthetetlenül morgott valamit, aztán felállt, és Codyra
nézett.
Cody megvonta a vállát.
 Jeff összecsukta az aktatáskáját, és nyomában az ügyfelével,
kisietett a tárgyalóból.
− Mit jelentsen ez? − kérdezte bosszúsan Arvilla.
− Azt jelenti, hogy nem hajlandók eleget tenni a
követelésünknek − közölte Diana. Dühös volt magára, amiért
nem tudta megőrizni az objektivitását Cody Bendermannal
szemben. − Bírósághoz fordulunk.
− De hát… én azt,hittem, hogy maga a kompromisszum
mellett lenne − szólt közbe érthetetlenül Louis.
Diana a házaspárral együtt hagyta el a tárgyalót, dühösen
bámulva Cody Benderman széles vállára, amely hamarosan el
is tűnt a látószögéből.
− Hogy én a kompromisszum mellett? − kérdezte
összehúzott szemmel. − Fogalmam sincs, miből gondolja!
Diana aznap délután későn indult haza az irodájából. Az
épület forgóajtaján kilépve csodálkozva kapta fel a fejét, mikor
valaki a nevén szólította, aztán bosszúsan húzta fel a
szemöldökét, látva, hogy Cody Benderman az.
Felhajtotta a kabátja gallérját, és Codyra ügyet sem vetve a
parkolóház felé indult, de a férfi néhány lépéssel beérte.
− Beszélnünk kell.
− Azt hiszem, elkésett − vágott vissza csípősen Diana, de
Cody csak vállat vont.
− Tudom, hogy meg kellett volna mondanom magának, ki
vagyok, amikor a múltkor felhívott az irodámban.
− De nem mondta meg!
− Nem, mert nem tudtam ellenállni a kísértésnek − felelte
őszintén Cody.
− Gratulálok! Biztos vagyok benne, hogy jól mulatott!
− Igen -bólintott a férfi. − Óriási volt!
Diana látta, hogy szeretne kicsalogatni belőle legalább egy
mosolyt, de úgy tett, mintha nem venné észre. Szorosabbra
húzta magán a kabátot, és utat tört a tömegben. Cody mellette
lépkedett, és néha összeért a karjuk. Diana ilyenkor
önkéntelenül arra gondolt, vajon miért érez szinte áramütést
egy ilyen ártalmatlan érintéstől. Már az idejét sem tudta, mikor
ébresztett benne ilyen vágyat férfi.
− Nem tudnám rábeszélni, hogy megigyon velem valamit?
− kérdezte Cody.
− Köszönöm, nem.
− Ugyan már, Miss Piper, ne legyen már ilyen! Szerintem
nyugodt körülmények között meg kellene beszélnünk mindent,
és meg kellene próbálnunk megegyezni.
− Miben?
− Tisztáznunk kellene, hogy hová megyünk.
− Megyünk? − meredt rá elképedten a lány. − Mi ketten?
− Igen. Maga kezd komoly gondot okozni nekem.
Diana elfordította a fejét, és megszaporázta a lépteit.
− Ha magának az okoz gondot, hogy én képviselem az
ellenfelét, akkor beszélje meg az ügyvédjével. − A
kereszteződésnél piros volt a lámpa, és meg kellett állniuk.
− Nem úgy gondoltam. Nem érdekel, hogy maga képviseli a
vádat. Csak nagyon vonzónak találom magát, és szeretném
közelebbről megismerni.
− Én mindig szigorúan különválasztom a magánügyeimet az
üzlettől, Mr. Benderman.
A férfi egy ideig csendben bámult maga elé.
− Erre az utolsó centemet is fel mertem volna tenni -mondta
végül.
− Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti, azt könnyű lesz
közös nevezőre hozni. Maga gondoskodik róla, hogy a
buldózere ne torlaszolja el a kijáratomat, én pedig nem fogok
többet telefonálni… hogy panaszt tegyek magára.
A lámpa váltott, s ők a gyalogosok hullámával átmentek a
túloldalra.
− De nem akar sehová eljönni velem?
 − Nem.
− Kár. Szerintem sokat veszít ezzel. Megkapta a
harisnyanadrágokat? − váltott hirtelen témát.
Diana mélyen elpirult, és hirtelen megint kényelmetlenül
kezdte érezni a meztelen lábára simuló, selymes harisnyában.
− Ha tudtam volna, hogy maga küldte…
− Akkor visszaküldte volna?
− Igen.
− Nem tetszenek?
− Nem erről van szó.
Megint áthaladtak egy útkereszteződésen, és tovább
lépkedtek egymás mellett.
− Úgy érzem, most már semmi értelme, hogy bocsánatot
kérjek és beismerjem a csalást.
Diana érezte, hogy önkéntelenül elmosolyodik. Lehetetlen
egy alak, mégis nyugtalanító módon vonzza.
− Maga és a bocsánatkérés? Nem is tudom. Talán próbálja
ki!
− Hogy aztán kinevessen?
− Talán.
A parkolóhoz érve elindultak felfelé. Diana odarohant a
kocsijához és kinyitotta az ajtót, de Cody hirtelen kinyújtotta a
karját és megfogta a kezét.
A lány felnézett, és találkozott a tekintetük. Dianában
valami furcsa, bizsergető melegség áradt szét, amely lassan az
egész testét a hatalmába kerítette.
− Biztos benne, hogy nem hagyná rábeszélni magát egy
italra. Miss Piper?
Diana kihúzta magát, és keményen állta a pillantását. Szó
sem lehet róla, hogy bárhova is elmenjen vele, bármennyire is
csábító a gondolat.
− Egészen biztos vagyok benne, Mr. Benderman!
 − Kár. Szeretem az olyan temperamentumos nőket, mint
maga.
− Tényleg? − nevetett fel a lány. − Esküdni mertem volna,
hogy maga minden nőt szeret.
Cody érzéki ajkai körül szemtelen mosoly jelent meg.
− Tévedett volna. Nagyon válogatós vagyok, már ami a
barátnőimet illeti.
Diana félretolta a kezét, kinyitotta a kocsi ajtaját és beült a
volán mögé. Indított, aztán hátramenetbe kapcsolt és kihajtott
a parkolóból.
− Hé! − kiabált utána Cody. − Ilyen könnyen azért nem
adom fel. Még lehet valami kettőnk közt. Szeretnék megint
találkozni magával.
Diana letekerte az ablakot és kidugta a fejét.
− Az meglesz. Szenteste napján a bíróság előtt.
Azzal elhajtott. Most már szinte sajnálta, hogy nem fogadta
el a meghívást.
Csütörtökön este Diana egy csésze forró kagylólevessel a
kezében kényelembe helyezte magát a televízió előtt, hogy
megnézzen egy régi filmet, mikor hirtelen Cody arca jelent
meg a képernyőn. Diana izgatottan hangosította fel a
készüléket.
− Nem, hölgyem, nem értem. Hiszen a karácsony a szeretet
és a gyerekek ünnepe − mondta éppen Cody.
Az interjút készítő fiatal riporternő hosszú, sötét haja
lobogott a szélben. Cody a kertjében állt a háza előtt, jobbra a
fából faragott pásztorok látszottak, balra pedig egy igazi, élő
teve.
Diana kezéből csörömpölve hullott ki a kanál. Egy igazi, élő
teve! Képes volt egy élő tevével fokozni a káoszt!
Rosszkedvűen figyelte tovább az interjút.
− Mr. Benderman, ha jól tudom, a szomszédai beperelték, és
követelik, hogy tüntesse el az egészet. Igaz ez?
 − Igen, hölgyem. Azt akarják, hogy tüntessem el a jászolt
meg az összes többi dekorációt.
Diana, mikor látta, hogy a riportemő arcán együttérző
kifejezés jelenik meg, mérgesen felhorkant. Mi az ördögöt
akar már megint Benderman?
− És karácsony napján bíróság elé kell állnom − magyarázta
tovább a nézőknek, egyenesen a kamerába pillantva. − Ha
Miss Piper megnyeri a pert, le kell bontanom az egészet, és
soha többé nem állíthatom fel. Maga szerint ez tisztességes?
Maga szerint ez összefér az emberbaráti szeretettel és a
karácsonnyal? − Cody nagyot sóhajtott. − Hát, én csak azt
mondhatom, hogy mindenkinek harcolnia kellene az ilyen
paragrafusgyárosok ellen, különben a végén még azt is
megtiltják, hogy karácsonyfát állítsunk.
Dianában csak úgy forrt a méreg.
A kamera most a riportemő komoiy arcát mutatta.
− Egy olyan embert látnak, akinek meg akarnak tiltani
valamit, amit puszta emberbaráti szeretetből csinál. Ma
délután megpróbáltam elérni a „Yates, Bates, Slang and
Choleric ügyvédi irodánál Miss Diana Pipert, a felperes
ügyvédnőjét, és meg akartam kérdezni, mi a véleménye az
ügyről, de…
Diana kikapcsolta a készüléket, és dühösen fel-alá kezdett
járkálni. Hogy tehetett vele ilyet? Ez az alak tényleg semmitől
sem riad vissza.
Nem sokkal később megcsörrent a telefon, és Diana
türelmetlenül felkapta a kagylót.
− Tessék?
− Diana, itt Vance Choleric. Látta az előbb a híreket a helyi
adón?
Diana nagyot nyelt.
− Maga is látta? − kérdezte kábán.
− Diana, ez nem túl jó reklám az irodánknak, árt a
hírnevünknek.
 − Tudom, Vance. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez a
Benderman ilyesmire vetemedett. Nagyon ártalmatlanul indult
ez az ügy. − Diana idegesen dörzsölgette az ujjúval a
halántékát. Kezd rémálommá válni ez az egész!
− Holnap reggel meg kellene beszélnünk, hogyan tovább −
javasolta Vance. − Mondjuk fél kilenckor megfelel?
− Jó. Pontos leszek.
Diana letette a kagylót, kiment a konyhába és a fiókból
elővett egy doboz Aszpirint.
Mikor másnap délután belépett a törzshelyére, a kávézóba,
olyan levertnek érezte magát, mint még soha. Az ügyvédi
iroda idősebb tagjai nem voltak elbűvölve a negatív reklámtól,
és finoman célozgattak rá, hogy ha nem rendezi az ügyet a
lehető leggyorsabban, alighanem veszélybe kerül a teljes jogú
társsá való kinevezése.
Az egyik ablaknál felfedezett egy üres asztalt. A helyiségen
átsietve intett a pincérnőnek, hogy a szokásos pohár fehérborát
kéri.
Épp a kabátját vette le, mikor hirtelen kővé dermedt. Érezte,
hogy szorosan a háta mögött áll valaki. Hátranézett, és
felnyögött.
− Jaj, ne, csak magát ne lássam! Hagyjon békén!
Cody vigyorogva lépett az egyik üres székhez, mintha csak
Diana meghívta volna.
− Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk! Megengedi?
− Nem! − tiltakozott Diana, és gyorsan leült.
− Ugyan már, ne nézzen így rám! Ilyen rémes azért nem
vagyok.
Ahogy leült vele szemben az asztalhoz, összeért a térdük.
Diana figyelmeztető pillantást vetett rá, magában átkozva a
saját gyengeségét, amiért Cody megint ilyen hatást váltott ki
belőle.
A férfi rámosolygott.
− Miért nem akarta, hogy ideüljek az asztalához ?
 − Mert az ellenféllel való lepaktálásnak tekinteném.
A pincémő kihozta Diana borát. A lány megköszönte, és
gyorsan belekortyolt.
− Nem én akartam, hogy ellenfelek legyünk − vitatkozott
Cody, mikor megint kettesben maradtak.
− Igazán? − nyelt nagyot Diana. − Talán nem maga nevezett
szívtelen paragrafusgyárosnak?
Cody szélesen, ellenállhatatlanul elmosolyodott.
− Ja, az csak a sajtónak szólt.
− Mit nem mond!
Cody odahozta a poharát attól az asztaltól, ahol eddig ült, és
egy ideig szótlanul forgatta az ujjai közt.
− Ide figyeljen! − szólalt meg végül. − Még egyszer
átgondoltam a dolgot. Nem lenne rá mód, hogy elintézzük a
dolgot pereskedés nélkül?
Diana hátradőlt a székén, és fáradt mozdulattal beletúrt a
hajába.
− Igázán ezt akarja?
A férfi felnézett, és megint összefonódott a tekintetük.
Diana hirtelen zavarba jött. Szédülve tolta el maga elől a
poharat, bár nagyon is jól tudta, hogy az alkoholnak semmi
köze a hirtelen támadt zűrzavaros érzéseihez.
− Ezt is akarom − bólintott végül Cody.
Kutató pillantással mérte végig a lányt. Diana fáradtnak
látszott, és Codynak megint feltűnt, milyen törékeny alkat.
Alig tudta visszafojtani a nevetést, mert eszébe jutott a kép,
ahogy Diana határozott léptekkel közeledik a buldózerhez és
követeli, hogy álljon félre. Olyannak látta, mint egy kis foxi-
kutyát, amely elefántra támad, méghozzá olyan határozottan és
magabiztosan, hogy az elefánt végül meghátrál.
Hátradőlt a székén, és most először jobban megnézte
magának a lányt. A keze finom, ujjai hosszúak és vékonyak. A
hangja dallamos… már ha épp nem kiabál vele, hogy azonnal
tegye szabaddá az utat. Ráadásul minden bizonnyal nagyon jó
ügyvéd lehet, különben nem dolgozhatna egy ilyen jó
nevűirodánál.
Dianát bosszantotta, hogy a férfi ilyen leplezetlenül figyeli,
és mérgesen nézett fel rá.
− Valami baj van? Talán tintafoltos az orrom?
− Maga nagyon csinos, Miss Piper!
− Maga pedig nagyon tolakodó, Mr. Benderman!
Ellenséges pillantást vetettek egymásra, aztán hirtelen
mindketten felkacagtak.
− Tényleg úgy gondolja, hogy le kellene bontanom az egész
díszletet?
− Nem az számít, hogy én mit gondolok − felelte a lány. -Az
ügyfeleim mélységesen meg vannak győződve róla, hogy
nekik van igazuk.
Cody előrehajolt, és átható pillantással mérte végig.
− De én azt szeretném tudni, hogy maga mit gondol.
Diana a szemébe nézett, és most először vette észre, hogy
milyen hosszú és sűrű szempillái vannak. Bármelyik nő
megirigyelhetné. A mosolya is kedves, ha épp nem ővele
csúfolódik. A keze nagy és erős, a válla izmos és széles.
Mindent összevetve, Cody Benderman nemének igencsak
jóvágású képviselője.
− Én mind a két felet megértem − mondta végül.
A férfi elégedetten elnevette magát.
− Tudtam. Tudtam, hogy ha elég mélyre ások, meg fogom
találni az igazi Diana Pipert.
Diana érezte, hogy mélyen elpirul Cody szinte már gyengéd
pillantásától.
− Mit szólna egy kompromisszumhoz?
− Mit javasolna? − csóválta a fejét még mindig kétkedve
Diana.
− Nem tudom − vont vállat a férfi. − De mindenképpen meg
kellene egyeznünk peren kívül.
 − Akkor bontsa le az egészet!
Cody mosolyogva csóválta meg a fejét.
− Tudja, hogy ezt nem fogom megtenni. Nem csak a
dekoráció miatt, hanem elvből. Én már akkor azon a
környéken laktam, amikor még alig volt arrafelé egy-két ház.
Nem szólok bele a más dolgába, rendszeresen nyírom a
gyepet, igyekszem jó szomszéd lenni, és minden évben több
doboz törött és ehetetlen kekszet vásárolok a helyi futball- és
baseballcsapat támogatására, mint amennyit maga meg én
egész életünkben képesek lennénk megenni. Törődöm a
gyerekekkel, ha elesnek a biciklijükkel, ellátom őket
sebtapasszal és némi vigasszal. Mikor kigyulladt az öreg Mr.
Winters háza, én hívtam ki a tűzoltókat. És most úgy tüntetnek
fel, mint egy megátalkodott, gonosz ember, csak azért, mert az
év öt hetében egy kis ünnepi karácsonyi díszítést csinálok a
kertemben. Ez nagyon nem tetszik nekem, és nem vagyok
hajlandó csak úgy engedni és megadni magam.
− Nem makacs maga véletlenül egy kicsit?
− Lehet, de nekem is megvannak a magam jogai. És ha az
év tizenkét hónapjából tizenegyben jó szomszéd vagyok,
akkor szerintem egy hónapon át a többiek is elviselhetik a
karácsonyi látványosságomat, még ha kicsit feltűnő is. Maga
szerint ez túlzott elvárás lenne?
− Nem tudom. Nem az én kertemet tapossák össze a
bámészkodók, nem az én sövényemet meg az én bokraimat
teszik tönkre.
Cody elmosolyodott, mintha csak olvasna a gondolataiban.
− De az elmúlt hetekben magának is el kellett tűrnie, hogy a
buldózerek feltúrják a kertjét, ugye erre gondol?
Diana önkéntelenül elnevette magát.
− Igen, és bár minden másodpercben utáltam, azért csak
túléltem. Beláttam, hogy az ilyesmi kellemetlenséggel jár.
− Belátta? − Cody hátravetette a fejét, és harsányan
felkacagott.
 Diana tudta, hogy csak bosszantani akarja. Cody szeme
vidáman csillogott, s ő kénytelen volt elismerni, hogy valóban
kicsit furcsán hangzott, amit az előbb a saját hozzáállásáról
mondott.
− Mi, ügyvédek akkor szoktuk ezt a szót használni, ha a
védencünk mindent beismert − magyarázta nevetve. − Nem
egyszer sikerült már enyhébb büntetést elérni ezzel az egyetlen
kis szóval.
− Aha. Ehhez én nem értek, de miért nem arra használja a
jogászi ravaszságát, hogy rávegye az ügyfeleit a vád
elejtésére?
− Attól fél, hogy elveszíti a pert?
− Nem, csak nincs ilyesmire időm. A havazások miatt két
hét késésben vagyok a csatornaépítéssel, és maga sem könnyíti
meg kimondottan az életemet.
− Én? Miért tesz úgy, mintha én tehetnék mindenről?
A férfi lassan végigmérte.
− Van magának egy olyan piros ruhája…
Diana csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
− A kötött ruhámra gondol?
− Fogalmam sincs, miből készült, csak azt tudom, hogy
remekül kiemeli a lábait − kacsintott rá Cody. − A múlt héten
véletlenül visszacsúsztam egy buckáról, mert megpróbáltam
közelebbről megnézni. Maga nagyon csinos, Miss Piper,
igazán nagyon csinos! Máskor is szívesen megnézném
közelebbről − tette hozzá kis szünet után.
Diana megint elpirult. Minek is ül itt ezzel az emberrel és
tűri, hogy zavarba hozza a bókjaival?
− Miért dolgozik maga is az utcán az építkezésen?
Gondolom, mint tulajdonosnak és cégvezetőnek, az irodájában
is éppen elég dolga lenne.
− Normál körülmények között úgy is van, de az egyik
legjobb emberem megbetegedett, és kénytelen voltam
beugrani helyette, amíg ennek a megbízásnak eleget teszünk.
Nagyon nehéz jó művezetőt találni.
Diana az órájára nézve megállapította, hogy későre jár.
Csodálkozva tapasztalta, hogy nem szívesen áll fel.
− Sajnálom, de mennem kell.
− Biztos vagyok benne, hogy feleannyira sem sajnálja, mint
én.
Megint találkozott a tekintetük, és egy pillanatra
összefonódott:
Diana a kabátjáért nyúlt, és most már Cody is felállt.
− Nagyon kellemes volt elbeszélgetni magával! − A kezét
nyújtotta. Diana elfogadta a békeajánlatot, és megrázta a kezét.
− Ahhoz képest, hogy a paragrafusokat csűri-csavarj a,
nagyon csinos − állapította meg mosolyogva Cody.
− Bárcsak ezt mondta volna tegnap is a kamerák előtt!
A férfi elkomolyodott.
− Szeretném, ha tudná, hogy nem én hívtam ki a sajtót. Épp
kiléptem a házamból, mikor elkapott az a riportemő. Még
mindig dühös voltam a megbeszélés miatt, és kicsit többet
mondtam, mint kellett volna. Megkereste magát a sajtó?
− Az nem, csak a főnököm. Megkaptam a magamét. Az
iroda tagjai sem örültek a negatív reklámnak.
− Sajnálom, nem akartam bajba hozni!
− Nem tesz semmit − vont vállat Diana. − Legfeljebb
annyiba kerülhet nekem ez az ügy, hogy nem vesznek be teljes
jogú társként, más baj nem érhet.
Codynak most már tényleg lelkiismeret-furdalása támadt.
− Nagyon sajnálom − mondta újra. − Figyeljen ide, ha nem
nevezik ki, legfeljebb összeházasodunk. Akkor otthagyhatja a
munkáját, és csak velem meg a gyerekekkel kell foglalkoznia.
− Hangosan felkacagott, Diana elképedt arcát látva. − Ugye
majd szól, hogy mi lett… a kinevezéssel? − tette hozzá.
 − Lehet, hogy maga nagyon viccesnek találja − nyögte ki
Diana, mikor végre szóhoz jutott.
− Remélem, vicces is vagyok − dünnyögte Cody. Kénytelen
volt beismerni magának, hogy nagyon is vonzónak találja a kis
ügyvédnőt… veszélyesen vonzónak. − Remélem, nem veszi
személyeskedésnek, amit mondtam… már ami a pert illeti?
Diana megrázta a fejét, és most már ő is elmosolyodott.
− Nem. Nem veszem személyeskedésnek.
− Akkor jó. Ugyanis eszem ágában sincs lebontani az
egészet.
− Arra nem is számítottam.
− Viszontlátásra, ügyvédnő! − vigyorodott el szélesen a
férfi.
− Viszontlátásra!
Mintha csak megfertőzte volna Cody jókedve, Diana sokkal
jobb hangulatban lépett ki a kávéházból, mint ahogy érkezett.
Reménykedett, hogy a férfi viselkedésének hirtelen
megváltozása azt jelzi, hogy ezentúl tisztességes és sportszerű
lesz vele szemben. Talán a végén még a panaszügyben is
sikerül valami megoldást találni.
 5
Nagy hiba volt, hogy megbízott ebben az emberben!
Végzetes hiba! Cody Benderman nem tudja, mi az a tisztesség,
és hogy milyen messzire képes elmenni, hogy megnyerje a
pert, arról Diana egyértelműen meggyőződhetett, amikor a
következő hétfőn az irodájából kilépve vásárolni indult.
Megint havazott, és már átkozta magát a hiúságáért, hogy az
elegáns, magas sarkú cipő helyett nem vett fel inkább egy
meleg csizmát.
Begyömöszölte a haját a sapkája alá, és lefelé indult a
lépcsőn. Elkeserítette a gondolat, hogy a következő órákat a
zsúfolt áruházakban kell töltenie, hogy megvásárolja a
karácsonyi ajándékokat, de nem volt más választása. Már
december közepe volt, és ő még egyetlen ajándékot sem vett.
Hirtelen kis csoportosulást vett észre az épület előtt a
járdán. Hunyorogva próbálta kivenni, mi történik ott.
Átverekedte magát a bámészkodókon, aztán kővé dermedve
megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Cody Benderman tüntetett Télapónak öltözve a „Yates,
Bates, Slag and Choleric” ügyvédi iroda ellen!
Hatalmas plakátot tartott a kezében a következő felirattal:
„LE A SZÍVTELEN PARAGRAFUSHUSZÁROKKAL! LE
DIANA PIPERREL!”
Diana majd szétrobbant a méregtől. Az ördög vinné el a
poklok fenekére!
A Télapó most megfordult, észrevette őt, és barátságosan
integetett feléje.
Diana dühösen lépett közelebb.
− Mi az ördögöt művel itt? − sziszegte a fogai között.
− Tüntetek a „Yates, Bates, Slag and Choleric” ügyvédi
iroda ellen.
− Azonnal hagyja abba!
− Eszemben sincs! A járda nyilvános közterület!
 − Akkor tüntesse el a nevemet a plakátjáról! − követelte a
lány, igyekezve nem venni tudomást a bámészkodók
nevetéséről. Dühösen bámultak egymásra Codyval, látszott,
hogy egyikük sem hajlandó engedni.
− Nem jönne el velem vacsorázni, ha végzek itt? − kérdezte
aztán ártatlanul Cody.
− Soha az életben! Azonnal hagyja abba ezt a cirkuszt!
− Ugyan már, Diana! Maga is tudja, hogy nem hagyom
abba. Nekem is megvannak a magam jogai.
Diana idegesen nézett hátra, mikor eszébe jutott, hol is
vannak, és halkabban folytatta.
− Cody, kérem, ez nem vicc! Tönkreteszi a karrieremet! −
Érezte, hogy a hangjába könyörgés vegyül, de már azt sem
bánta. El kell távolítani innen, még mielőtt megjelenik az iroda
valamelyik társtulajdonosa.
− Aha, ez már tetszik − nézett a férfi a kétségbeesett
tekintetű barna szempárba.
− Mi? Hogy itt könyörgök magának?
− Nem, hanem hogy Codynak szólít, és nem Mr.
Bendermannak − mosolygott rá a férfi. A mosolya meleg és
barátságos volt, s Diana hátán, minden haragja ellenére,
kellemes borzongás futott végig.
Egy ideig szótlanul néztek egymás szemébe.
Csak óvatosan. Diana, ez még veszélyesebbé is válhat −
figyelmeztette magát a lány, elhessegetve a zavaró gondolatot.
− Miért csinálja ezt velem? − kérdezte kényszeredetten.
− Megmondtam magának, hogy ne vegye
személyeskedésnek, maga pedig azt mondta, hogy eszében
sincs − vitatkozott Cody. − És most magánkívül van! Ez itt
tisztán üzleti ügy!
− Cody, kérem! − Diana megint hátrapillantott a bámész
kíváncsiak egyre növekvő tömegére. − Nagyon keményen
megdolgoztam azért, hogy idáig eljussak. Az egyetemi évek
alatt voltam pincémő és takarítónő is, hogy egyáltalán
tanulhassak. Semmit sem kaptam ingyen. Mindig arról
ábrándoztam, hogy teljes jogú társ lehessek egy jó nevű
ügyvédi irodában, és maga most tönkre akar tenni mindent,
amiért annyi éven át dolgoztam.
− Hát, tudja, ezen már én is gondolkoztam. − Cody
leeresztette a plakátot. − Maga csak a munkáját végzi, én meg
az enyémet, de azt nem értem, miért kellene, hogy ez akadálya
legyen egy személyes kapcsolatnak.
Diana úgy meredt rá, mint egy hibbantra.
− Maga ezt komolyan kérdezi?
− Arra mérget vehet. − Cody tekintete kicsit ellágyult. -
Maga tetszik nekem, tudja? És van bennem annyi férfiúi
pimaszság, hogy feltételezem, maga ugyanúgy érez irántam.
Tudom, hogy rosszul indult az ismeretségünk, és ez a
nevetséges per is köztünk áll, de biztos vagyok benne, hogy
közösen legyőzhetnénk ezeket a jelentéktelen kis problémákat.
− Jelentéktelen problémákat? − meredt rá hitetlenkedve
Diana, aztán nyugalmat erőltetve magára, mély lélegzetet vett.
A torkában dobogott a szíve. − Cody, ez őrültség! Nem
mehetek bele egy személyes kapcsolatba magával!
− Miért nem? − Cody tökéletesen tudatában volt, milyen
szórakoztató látványossággal szolgálnak a bámészkodóknak,
de most még azt sem bánta. − Talán van valakije?
− Nincs, de…
− Akkor jó − sóhajtott fel megkönnyebbülten Cody.
− És magának? − kérdezett vissza önmagán is csodálkozva
Diana, és megállapította magában, hogy még soha életében
nem látott ilyen gyönyörű kék szemeket.
− Nincs, hölgyem. Mindig féltem a tartós kapcsolatoktól, de
most valahogy nem is látom olyan rémesnek a gondolatot.
− Cody, ha akarnék se mehetnék bele egy kapcsolatba
magával… szakmai összeférhetetlenség miatt.
Cody hirtelen nagyon elszánt képet vágott.
− Csak egy feltétellel vagyok hajlandó elmenni innen.
 − Van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fog tetszeni a
feltétele − sóhajtott fel Diana.
− Jöjjön velem vacsorázni!
− Ez zsarolás!
− Ez a feltételem − vont vállat Cody. − Ha tetszik,
elfogadja, ha nem, nem.
− Cody Benderman! − toppantott dühösen a lány. Még soha
életében nem toporzékolt semmiért, de még ilyen
tehetetlennek sem érezte magát soha.
− Nos?
− Nos… − Diana kitépte a kezéből a plakátot és darabokra
tépte.
Cody mérgesen húzta össze a szemöldökét.
− Ez azt jelenti, hogy makacsul kitart?
Diana még életében nem volt ilyen dühös senkire, de egy
pillanatig mégis úgy érezte, hogy mindjárt hangosan felkacag.
Ellenállhatatlanul mulatságos volt a jelenet a fehér szakállú,
kis, kerek hasú Télapóval, aki piros orra hegyén kerek
szemüveget viselt.
− Ismerek egy helyes kis olasz éttermet, ahol nem zavarnak
− erősködött tovább Cody behízelgő hangon. − Diana,
legalább adjon egy esélyt, hogy bebizonyítsam magának, nem
vagyok mindig az az idegesítő fickó, akinek tart!
Diana szótlanul megrázta a fejét, sarkon fordult és indult.
− Szóval megint ott tartunk, ahol elkezdtük? − kiáltott utána
Cody.
Diana válaszra sem méltatta.
− Hát, Benderman, így van ez! − dünnyögte maga elé Cody,
és lehajolt, hogy összeszedje a plakát darabjait.
Mire Diana bekanyarodott a kocsijával a bevásárló utcába,
kicsit már megnyugodott. Kénytelen volt bevallani magának,
hogy bármennyire is dühíti Cody, ellenállhatatlanul vonzódik
is hozzá. Szinte már ijesztően. Már csak az hiányozna, hogy
most beleszeressen valakibe, hát még egy olyan alakba, mint
Cody Benderman. Ha az ember szerelmes, tekintettel kell
lennie a másikra, alkalmazkodnia kell hozzá, ő pedig erre
egyelőre még nem készült fel.
Megvannak a céljai, amelyekért keményen megdolgozott.
Nem adhatja fel őket csak úgy, a szerelem kedvéért. Egy olyan
férfi, mint Cody Benderman, gyerekeket akarna, otthont és
minden mást, ami egyelőre nem vág egybe az ő
elképzeléseivel. Nem. Bármennyire is vonzódik hozzá, nem
fog engedni az érzéseinek.
A parkoló tele volt, kénytelen volt néhány utcával odébb
leállítani a kocsiját, és gyalog caplatott vissza a lucskos hóban
az üzletekhez. Mire elérte az első áruház bejáratát, szinte jéggé
fagyott a lába.
Bent tömérdek vásárló tülekedett, és mintha még a
karácsonyi dalok is fáradtan csengtek volna a hangszórókból.
Az előcsarnok közepén egy hatalmas karosszékben ülő Télapó
szakállát is mintha már megtépték volna a gyerekek.
Diana tudta, hogy a Codyval folytatott veszekedés az oka
annak, hogy az amúgy sem túlságosan lelkes karácsonyi
hangulata szertefoszlott. A kínok kínját fogja kiállni, míg
megveszi az összes karácsonyi ajándékot.
Nyolc órakor kimerültén lerogyott egy padra, és sóhajtva
bámult gyűrött bevásárlótáskájára. Csak egy pár kesztyűt
sikerült vennie, semmi többet.
Szedd össze magad, Diana! Ha így folytatod, sosem végzel!
− Egy órával később kezdte valamivel jobban érezni magát.
Igaz, hogy most már hat csomaggal kellett átverekednie magát
a tömegen, de legalább majdnem mindent sikerült megvennie,
amit felírt magának. Még szép karácsonyi lapokat is talált,
amiket minél hamarabb el kell küldenie, ha azt akarja, hogy
még az ünnepek előtt megkapják őket.
− Bocsánat − próbált továbbjutni egy csapat tinédzser
mellett.
− Szabad lesz?
 A fehérnemű osztály felé igyekezett, ahol megveszi a
selyem hálóinget a hozzáillő pongyolával együtt, aztán irány
haza, még mielőtt ideg-összeroppanást kap.
A fehérnemű osztály az első emeleten volt, úgyhogy hat
csomagjával együtt a lift felé tartott.
Félóra múlva megtalálta, amit keresett, fizetett, és
megkönnyebbült sóhajjal indult vissza a lift felé.
Kínzó fejfájás gyötörte, fájt a lába, a tenyerét vágták a
nehéz csomagok, de legalább egy évre megszabadult ettől az
őrülettől.
De ha most valaki a lábára lépne vagy meglökné, azonnal
sikítani kezdene.
Épp be akart szállni a liftbe, mikor hátulról valami súlyos
tárgy ütődött a lábának. Eltört a cipősarka, s a bokája
megbicsaklott.
Botladozva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, és némi
nehézségek árán, sikerült is.
Megfordult, hogy megnézze magának azt a hülyét, aki nem
tud vigyázni, aztán mikor megpillantotta, tágra nyílt
szemekkel meredt rá.
Cody állt előtte vérvörös arccal, valami bocsánatkérés- félét
dadogva.
− Csak azt ne higgye, hogy követtem, mert nem így van.
Honnan sejthettem volna, hogy éppen itt lesz? − tört ki
Codyból, még mielőtt Diana bármit is mondhatott volna.
Diana a cipőjére nézett. Sarok nélkül nem jut el a kocsijáig.
− Magában felnyögött. Méltó befejezése ennek a rémes
napnak! Most még gyalogolhat harisnyában a hóban: ha
szerencséje van, megússza egy tüdőgyulladással, és január
végére újra munkába állhat.
− Minden rendben? − hallotta Cody hangját.
− Ó csodálatosan, sőt, fantasztikusan! − sziszegte dühösen.
− Miért is ne? Halálosan kimerült vagyok, és cipő nélkül kell
tovább mennem: kint havazik és a kocsim háztömbökkel
odébb áll, úgyhogy már nem is lehetne szebb az élet.
 Tudta, hogy igazságtalan, mert Cody biztosan nem
szándékosan törte el a cipősarkát, de nem érdekelte.
Még mielőtt felfogta volna, mi is történik vele, Cody az
összes csomagjával és zacskóival együtt felkapta.
− Azonnal tegyen le!
A férfi azonban csak közelebb szorította magához, és
rezzenéstelen arccal utat tört a tömegben.
− Cody, megint feldühít! − figyelmeztette Diana.
− Csak nem? Nem baj, már megszoktam.
− Mindenki minket bámul − suttogta elpirulva Diana, mikor
észrevette, hogy a körülállók mosolyogva figyelik őket.
− Sajnos, ez ellen nincs mit tenni − bólintott zavartalanul
Cody.
Vállával kinyitotta az üvegajtót, és kivitte Dianát az
áruházból. Kint havazott, és a lány megborzongott a dühöngő
jeges szélben.
− Hol van a kocsija?
− Néhány mérföldnyire innen találtam csak parkolóhelyet −
válaszolt rosszkedvűen Diana.
− Felejtse el, inkább az enyémmel megyünk!
Öt perc múlva kinyitotta egy fekete Bronco ajtaját, és
beemelte Dianát az első ülésre.
− Adja ide a zacskóit, beteszem a hátsó ülésre!
− Nem − vitatkozott makacsul a lány, és megpróbált
kiszállni a kocsiból. − Nincs szükségem a segítségére.
− Ide figyeljen! − Cody nekidőlt a kocsi ajtajának, elállva a
lány útját. − Én miattam tört el a cipősarka, az a legkevesebb,
hogy elvigyem a kocsijáig.
Diana felsóhajtott. Igaza van, egy cipőben nem jut el a
kocsijáig.
− Hát jó, de csak mert haza akarok jutni valahogy.
 Cody kivette a kezéből a zacskókat, berámolta őket a hátsó
ülésre, aztán beült a volán mögé.
Mielőtt indított, egy oldalpillantást vetett a lányra. Diana
fáradtan, hátrahajtott fejjel bámult felfelé.
− Kimerültnek látszik − állapította meg Cody. − Vacsorázott
már egyáltalán?
− Nem, még nem vacsoráztam − dünnyögte Diana, és csak
most tudatosodott benne, milyen éhes.
Cody kikanyarodott a parkolóból.
− Ha már az olasz étterembe nem akar eljönni velem,
legalább azt engedje meg, hogy vegyek magának egy
hamburgert − mondta nyugodtan.
Diana olyan fáradt volt, hogy már vitatkozni sem volt
kedve.
− Jó, de én fizetem.
− Ahogy akarja − vigyorodott el Cody.
Cody egy autós étteremhez hajtott, hogy Dianának ne
kelljen kiszállnia, és feladták a rendelést a miniszoknyás
pincérnőnek.
− Befagy a feneke − jegyezte meg Diana.
− Szerintem nem kell sokáig keresgélnie, hogy találjon
valakit, aki felmelegíti − jegyezte meg Cody, hátratolva az
ülését, hogy kényelmesebben kinyújthassa hosszú lábait.
Diana sokatmondó pillantást vetett rá.
− Férfiak! − mondta megvetően.
− Van valami kifogása a férfiak ellen?
Nincs.
− Akkor jó − nevetett Cody.
Diana hátradőlve élvezte a meleget.
− Azonnal haza kellett volna mennem munka után, ahelyett
hogy az áruházakat jártam.
 − Mit csinál az ünnepek alatt? − kérdezte csak úgy
mellékesen Cody. − Vannak rokonai Bostonban?
− Hazamegyek, úgy húszmérföldnyire laknak a szüleim.
Anyám még most is nagy karácsonyfát állít minden évben, és
már december elsejére megvesz minden ajándékot, míg én
mindig az utolsó pillanatban kezdek kapkodni.
− Vannak testvérei?
− Két húgom van. Az egyik egy bankárhoz ment feleségül,
a másik meg minden bizonnyal vénlány marad. És maga?
Mindig itt élt?
− Mióta csak a világon vagyok.
A pincémő kihozta a két hamburgert és két csésze forró
kakaót.
Evés közben barátságosan elbeszélgettek, de a csend sem
volt nyomasztó, mikor éppen egyikük sem szólt.
Mikor Diana megitta a kakaóját, Cody mosolyogva nézett
rá. Csábító kis tejszínhabfolt maradt az ajka fölött. Cody
előrehajolt, s az ujja hegyével finoman letörölte.
− Gondolom, nem engedte volna meg, hogy lecsókoljam a
tejszínhabot, igaz?
Ahogy Diana ránézett, érezte, hogy már nem sokáig tudja
tartani a távolságot kettőjük között. Codyval szemben
lehetetlen távolságot tartani.
− Miért mond ilyet? − kérdezte kicsit rekedten.
− Miért bosszantja, hogy szeretném megcsókolni? −
kérdezett vissza összehúzott szemmel Cody.
− Nem bosszant… csak… csak idegesít.
Cody kivette a kezéből a csészét, a tálcára rakta, és az
egészet kinyújtotta a pincémőnek, aztán indított. Diana enyhe
csalódást érzett, hogy a férfi ilyen könnyedén lezárta a témát.
Nem sokkal később a Bronco megállt az ő kocsija mellett.
Cody ragaszkodott hozzá, hogy segítsen a kiszállásnál.
 − Majd maga után hajtok − mondta, amikor Diana
beindította a BMW-t.
− Fölösleges − tiltakozott a lány.
− Úgyis arrafelé megyek. Majd dudálok, ha előbb kellene
elkanyarodnom.
Diana hirtelen zavarba jött, és kinyújtotta a kezét a nyitott
ablakon át.
− Köszönöm a hamburgert!
Cody megfogta a kezét, és csak nagy sokára engedte el.
− Nagyon szívesen!
Mikor Diana félóra múlva bekanyarodott a háza elé, a
Bronco fényszórói még mindig ott világítottak szorosan
mögötte.
Még ki sem nyithatta a kocsiajtót, Cody máris ott állt, hogy
kisegítse. A karjába kapta, és a kapu felé indult vele a hóban.
Mikor végül letette és nyögve a derekát kezdte tapogatni,
mindketten elnevették magukat. Diana a vállának
támaszkodva, fél lábon egyensúlyozva kinyitotta a kaput.
Ahogy megfordult, hogy elbúcsúzzon tőle, arcuk egészen
közel került egymáshoz.
Sokáig egyikük sem szólt egy szót sem, csak nézték
egymást, igyekezve megérteni, mi is történik velük.
Diana végül még a lélegzetét is visszafojtotta, mikor Cody
szájával lassan végigsimított az ajkán.
− Még mindig van ellene kifogásod, hogy megcsókoljalak?
− kérdezte halkan.
Diana bólintott. Meleg és férfias volt az érintése, és hirtelen
forróság öntötte el. Egek, még soha életében nem vágyódott
ennyire, hogy megcsókolják, és még soha életében nem kívánt
így férfit! Egyre elviselhetetlenebb lett a forróság, s a szíve a
torkában dobogott.
Cody magához szorította.
 − Cody, kérlek! − mormolta halkan, amikor a férfi ajka
eltávolodott.
− Mostantól kezdve nem csókollak meg, és egy ujjal sem
érek hozzád, csak ha te is akarod − mondta rekedten.
Olyan közel volt az ajka, hogy Diana érezte az arcán forró
leheletét, és már képtelen volt józanul gondolkozni. Az
érzések elfojtották minden épkézláb gondolatát.
− Cody, kérlek…
− Diana…
− Csókolj meg, kérlek! − sóhajtott fel megadóan Diana.
Cody lassan lehajolt hozzá, míg összeért az ajkuk, s csak
akkor ölelte magához szorosabban, amikor Diana viszonozta a
csókját.
A lány a vágytól remegve úgy kapaszkodott belé, mint a
fuldokló. Még soha nem találkozott férfivel, aki ilyen vágyat
tudott volna ébreszteni benne.
Mikor Cody végül felemelte a fejét, mindketten szaporán
lélegeztek.
− Szeretnélek újra látni − mondta halkan Cody.
− Nem…
− Felejtsd el a pert! Ha nincs más mód, hogy megváltoztasd
a véleményedet, inkább lebontom az egész díszletemet.
− Nem… azt nem szeretném − mondta Diana, és komolyan
is gondolta. Nem akarja, hogy Cody lebontsa az egészet,
miatta semmiképpen sem. Nem lenne helyes. Cody szereti a
gyerekeket, ő pedig tudja, hogy nem szándékosan okoz
bosszúságot másoknak. Ő majd megoldja valahogy ezt a
problémát, csak azt nem tudja, hogy fogja megoldani a
magánélete problémáját? Azt, hogy lassan de biztosan bele fog
szeretni ebbe az emberbe.
Cody komolyan nézett le rá.
− Te döntsd el, hogy hogyan tovább. Ha nem tudod vagy
nem akarod összebékíteni a szakmádat a magánéleteddel,
akkor választanod kell.
 − Cody, te ezt nem érted. Nem a perről van szó. Csak nem
vagyok felkészülve rá, hogy…
− Hogy? − vágott a szavába a férfi. − Ne mondd, hogy nem
érzed, mi történik kettőnk között! − Megint átölelte, és Diana
önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét. − Még soha senki iránt
nem éreztem ilyen heves vonzódást − suttogta rekedten.
− Én sem − felelte ugyanolyan halkan a lány. − De a lelkem
mélyén tudom, hogy többet akarnál… sokkal többet, mint
amennyit én egyelőre adni tudok.
− Például?
− Például házasságot és gyerekeket. − Ösztönösen
megérezte, hogy Cody Benderman életében elérkezett a
pillanat, amikor kötődni szeretne valakihez, és családot
szereme alapítani. Végül is ő sem tinédzser már, csakhogy
Diana úgy érezte, egyelőre még nem tudná elviselni a munka
és a család kettős terhét.
− Nem akarsz férjhez menni és nem akarsz gyerekeket? −
vágott csalódott képet Cody.
− Még nem, majd egy-két év múlva. A munkám…
− Nyugodtan dolgozhatnál tovább. Rengeteg nőnek van
családja is, szakmája is − vitatkozott Cody.
− De én nem hiszem, hogy bírnám, legalábbis egyelőre.
Hirtelen pánik kerítette hatalmába. Mit vitatkozik ő itt
házasságról és gyerekekről egy férfival, akit alig ismer, és
akinek még a vacsorameghívását sem fogadta el?
Cody értett hozzá, mikor kell tovább vitatkozni és mikor
kell ejteni egy témát, legalábbis átmenetileg. Leeresztette a
karját, és elmosolyodott.
− Na jó, ne vitatkozzunk ezen! Csak egy ártalmatlan kis
csók volt, nem lánykérés. − Diana a vállára tette a kezét, és,
szelíden homlokon csókolta. − Jobb lesz, ha most aludni mész!
Késő van.
Diana csalódottan nézte, ahogy megfordul, lemegy a
lépcsőn és eltűnik a ház sarka mögött.
 Nem sokkal később hallotta, hogy beindul a Bronco
motorja. Addig bámult a kocsi után, míg csak el nem tűntek a
hátsó lámpái.
Ártalmatlan kis csók? − gondolta szinte hisztérikusan.
Szinte az egész teste sajgott tőle!
Most már igazán nyugtalan volt. Ő korántsem érezte olyan
ártalmatlannak azt a csókot, és tudta, hogy Cody ezzel nagyon
is tisztában van, és elégedett a dolgok alakulásával.
 6
Három nappal később Diana épp akkor esett be a bíróságra,
amikor a teremszolga az ő ügyében szólította a feleket.
Megfázott, és nem érezte jól magát. Az ebédszünetben aztán
még azt is észrevette, hogy felfutott egy szem a harisnyáján, és
még mindig a hótaposó csizmája van rajta.
Egy szelet pirítós és egy csésze kávé mellett üldögélve
Cody Bendermanra gondolt, és a változásokra, amiket az
életébe hozott. Cody mindent összekuszált az életében, ő pedig
most már kezdi élvezni az általa nyújtott változatosságot.
Mióta Codyt ismeri, felszabadultabbnak és vidámabbnak érzi
magát.
Kezdték nyugtalanítani a saját gondolatai. Lehet, hogy
beleszeret Cody Bendermanba? Nevetséges, de az igaz, hogy
Cody miatt elkezdett a házasságon és a gyerekeken
gondolkozni, meg azon, hogy milyen férfival tudná
megosztani az életét?
Mindig ugyanarra a következtetésre jutott: Cody pontosan
az a férfi, akiről mindig is álmodott. Ettől aztán még
nagyobbnak érezte a szépen eltervezett jövőjét veszélyeztető
fenyegetést.
El kell fojtania az érzéseit. Mostantól kezdve igyekezni fog,
nehogy az útjába kerüljön. Ha lezárul a per és befejezik az
utcában a csatornaépítést, gyorsan el fogja felejteni Cody
Bendemtant. Távol a szemtől, távol a szívtől.
− Helló! − mondta fáradtan Diana, mikor aznap este
kilenckor ajtót nyitott.
− Helló! − felelte Cody. − Ma munka közben véletlenül
megsérült egy gázvezeték. Biztosan észrevetted már. Ne
állítsam be a fűtésedet?
Diana sóhajtva engedte be a lakásba. Cody drága bőrzakót
és olasz cipőt viselt, és mint mindig, most is ragyogóan nézett
ki.
Besietett az ízlésesen berendezett nappaliba, és elismerően
nézett körül.
 − Szép!
− Köszönöm!
− Gondolom, lent van a kazán − fordult a lány felé,
végignézve a rövid selyempongyola alól kikandikáló meztelen
lábán.
− Igen. − Diana követte a halványan megvilágított lépcsőn a
pincébe. − Te soha nem szoktál hazamenni? − kérdezte.
− De, néha szoktam. Csak gondoltam, talán segíthetek,
miután az egész kerületben leállt a fűtés, a javítószolgálat
pedig túl van terhelve. Hogy van a náthád?
− Tűrhetően… Mondd, muszáj mindig tönkretenni a
gázvezetéket az építkezéseknél? A náthámra aligha volt a
legjobb orvosság a ma esti hideg zuhany.
− Sajnálom − felelte Cody, és lehajolt, hogy megnézze a
kazánt. − Nekem is kijutott a hideg zuhanyból.
Diana figyelmét nem kerülte el a gunyoros hang, és
önkéntelenül elmosolyodott.
− Fogadni mertem volna!
Nem sokkal később újra beindult a fűtés, és Cody a bojler
felé fordult.
Diana egy darabig csendben figyelte, ahogy dolgozik, aztán
szinte mellékesen megkérdezte:
− Mondd, fenntartod még a házassági aj ánlatodat?
Cody felnézett, Diana folytatta:
− Tegnap beszéltem egy céggel a csatornabekötéssel
kapcsolatban, és arra a következtetésre jutottam, hogy olcsóbb
lenne, ha feleségül mennék hozzád.
Cody figyelmét megint teljesen lekötötte a javítás.
− Holnap délután ráérek.
− Holnap délután? − Diana úgy tett, mintha gondolkozna.
− Elrepülhetnénk Las Vegasba, és gyorsan elintézhetnénk.
Dianának csak most tűnt fel, milyen fáradtnak látszik a férfi.
 Tudta, hogy hetek óta túlórázik. Mikor ő munkába indul,
Cody már órák óta fent van, és még mindig ott van az
építkezésen, amikor ő este hazajön.
− Fáradtnak látszol − mondta halkan.
− Fáradt is vagyok.
− Ettél már valamit?
− Dél óta nem.
Mikor végre a bojler is beindult, Diana sóhajtva belekarolt,
és a lépcső felé indult vele.
− Nem sok minden van a hűtőszekrényemben, de
megkínálhatlak rántottával és pirítóssal.
− Ilyet inkább reggelire szokás enni fintorodott el Cody.
− Nem szeretsz reggelizni?
− De igen, csak nem este. Mit szólnál inkább egy pizzához?
− Ide nem szállítanak házhoz − csóválta a fejét sajnálkozva
a lány.
− Komolyan? Milyen szerencse, hogy útban idefelé vettem
egy hatalmasat.
Diana kedvetlenül nézett rá.
− Honnan tudtad, hogy itthon leszek?
− Nem tudtam… de reménykedni azért csak szabad, nem?
− Még egy kis bort?”
Cody odanyújtotta a poharát, és Diana töltött, aztán leült
melléje a szőnyegre a kandalló elé.
Kint jeges szél fújt, de itt bent kellemes meleg volt. Diana
elégedetten hajtotta hátra a fejét, és belebámult a tűzbe.
− Egyébként utálom a zöldpaprikás pizzát.
− Igen? Akkor nem tudom, mennyit lennél képes megenni,
ha valami még ízlik is − csipkelődött Cody. − Négy szeletet
ettél meg.
− Csak nem akartalak megbántani.
 Cody nem felelt, csak lehajolt, és szelíden megcsókolta.
Diana érezte, hogy valahol a belsejében forróság támad és
gyorsan terjed szét az egész testében. Ösztönösen közelebb
húzódott Codyhoz, és futó csókot nyomott az ajkára.
Cody a térdére tette a kezét, és simogatni kezdte bársonyos
bőrét.
− Szeretem, ha kedves vagy hozzám.
Nem annyira a hangja, mint inkább a szeme figyelmeztette
Dianát, hogy okosabb lenne, ha nem igyekezne még
kedvesebb lenni hozzá. Gyorsan megköszörülte a torkát.
− Miért nem vagy otthon Télapót játszani?
− Túl nagy a forgalom meg a zűrzavar. − Cody megint
előrehajolt, és megcsókolta.
Diana nagyot nyelt.
− És most ki osztogatja a cukorkát a rossz kislányoknak?
Cody hátradőlt, és mosolyogva fonta össze a kezeit a
tarkóján.
− Nagyon meglepődtem, mikor aznap este ott láttalak.
− Én meg azon csodálkoztam, hogy a Télapó nem akar
cukorkát adni nekem.
− Most kaphatnál − vigyorodott el Cody. − Nem igazit, de…
Diana mélyen elpirult.
− Cody, kérlek…
− Csak vicceltem. − Cody felemelte a poharát, és egy ideig
szótlanul nézte. − Nem értem, miért félsz tőlem ennyire.
− Én sem… de így van − ismerte be a lány.
− Biztosan van valami oka.
− Talán amiatt van, hogy szeretnék mindent rendbe tenni,
mielőtt…
− Mielőtt szerelmes leszel?
− Igen. Nem vagyok szupemő, és feminista sem vagyok.
Szeretnék családot és gyerekeket, de annyi időt és figyelmet
akarok fordítani a férjemre és a gyerekeimre, amennyit kell.
Általában a gyerekek szenvedik meg, ha az anyjuk dolgozik,
és minden energiáját igénybe veszi a munkája. Néhány éven
belül teljes jogú társ leszek az irodában, és nevem lesz a
szakmában. Akkor majd nyugodtan lazíthatok egy kicsit, és
mindennek eleget tudok tenni… a munkámnak, a férjemnek és
a gyerekeimnek. Most még nem érzek hozzá elég erőt
magamban. Megérted?
− Igen, megértelek − emelte koccintásra a poharát Cody. -
Mit akartál csinálni ma este, mielőtt beestem ide?
− Karácsonyi üdvözlőlapokat akartam írni.
− Van néhány fölösleges lapod?
Diana félrehajtott fejjel mosolygott rá.
− Mennyire lenne szükséged?
− Három-négyre.
Diana felemelte a dohányzóasztalról a dobozt a lapokkal.
− Jó. Nekem úgy harmincat kell szétküldözgetnem.
Segíthetnél megcímezni a borítékokat!
Cody sóhajtva nézett végig a lány formás lábain.
− Hát ez óriási!
A következő órákat azzal töltötték, hogy karácsonyi
üdvözleteket írtak Diana ügyfeleinek és kollégáinak.
Éjjel egy óra lehetett, amikor besompolygott Furby, Diana
perzsamacskája.
Egyenesen Codyhoz lépkedett, felmászott az ölébe, aztán
összegömbölyödött mellette a kanapén.
Cody szeme azonnal könnyezni kezdett.
− Csak nem vagy allergiás a macskaszőrre? − nézett rá
csodálkozva Diana.
Mikor Cody hevesen dörzsölni kezdte a szemeit, azonnal
tudta, hogy telibe talált.
− Csak egy kicsit − próbált füllenteni a férfi.
 Diana felállt, és sietve kivitte a macskát a szobából.
− Nem kell − kiabált utána Cody, aztán gyors
egymásutánban négyet tüsszentett.
− Sajnálom, Furby − mondta gyengéden a lány de van egy
kis probléma.
Mikor visszajött, Cody épp az ő egyik legszemélyesebb
hangvételű üdvözlőlapját tartotta a kezében.
− Ki az a Jeff? − nézett fel rosszallóan.
− Ja, csak egy ismerősöm.
Cody leragasztotta a borítékot, és a következőért nyúlt.
Kikereste a címet a listáról, és ráírta a borítékra.
− Ki az a Jacques?
− Csak egy ismerősöm.
Cody kivett négy lapot a kupacból, és írni kezdett.
Diana a homlokát ráncolva nézett rá.
− Ki az a Jody?
− Egy ismerősöm − felelte szórakozottan Cody, félretette a
borítékot, és újabbakat vett ki a dobozból.
− Ki’ az a Sharon? − kérdezte néhány perc múlva Diana,
most már kicsit kevésbé barátságosan.
− Csak egy…
−…ismerősöm − fejezte be helyette a lány.
− Pontosan. − Cody gyorsan félrehajolt, mikor Diana
hozzávágta a dobozt a lapokkal.
Egy perc múlva összegabalyodva, játékosan birkóztak a
szőnyegen. Cody felfedezte, hogy Diana csiklandós, s a lány
hamarosan kegyelemért könyörgött.
Mikor végre abbahagyta, hogy Diana levegőhöz jusson,
összeölelkezve feküdtek és egymáshoz simult az arcuk.
Cody lehunyta a szemét, és közelebb húzta magához a lányt.
 − Engedd, hogy így tartsalak! − suttogta. − Azóta vágyom
erre, hogy először megláttalak.
Diana felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
− Kérlek… ne mondj ilyet… megijesztesz…
− Ne félj! Legalább adj esélyt kettőnknek, Diana! Nem
fogok az utadba állni, hidd el! − könyörgött Cody, aztán
lehajolt, és szenvedélyesen megcsókolta.
Nem, nem akarom! − küszködött magával a lány.
Érezte, hogy Cody széthúzza a pongyoláját és végigsimít
meztelen bőrén.
Tiltakozni akart, de hirtelen égő vágy kerítette a hatalmába,
s a következő pillanatban az ő keze is ugyanolyan lázasan
simogatta Cody testét, mint a férfi az övét.
− Istenem! − suttogta rémülten. A szíve a torkában
dobogott, és a fülében dobolt a vér, ahogy Cody keze egyre
tudatosabban vándorolt ide-oda a testén.
Görcsösen kapaszkodott belé, egyszerre könyörögve, hogy
abbahagyja, s hogy folytassa.
Cody reszkető kézzel húzta le róla a pongyolát. Semmi más
nem volt alatta, csak Diana bársonyos, meztelen bőre. Cody
ajka végigsimított a fülén, halkan a nevét suttogta, aztán a
keze a meztelen lábára siklott.
Összetapadt az ajkuk, miközben Cody lázasan ráncigálta le
magáról a ruháit.
Végre újra szabad volt mind a két keze, és tovább
simogathatta, becézgethette Diana testét.
Ahogy a szemébe nézett, Diana megértette, hogy nemcsak
fizikai szenvedélyt érez, hanem sokkal többet, s ettől minden
félelme és kételye szertefoszlott, megadta magát.
Még soha életében nem szeretkezett ilyen vadul és
féktelenül.
Sűrű ködbe borult körülötte a világ, már nemcsak az érzések
számítottak. Már rég a teste parancsolt. Mikor nemsokára úgy
érezte, elviselhetetlenné vált benne a feszültség, ő sem
tagadhatta többé, hogy Codynak igaza volt. Ők ketten
egymásnak vannak teremtve.
Úrrá lett rajta a szerelem és a szenvedély, s már nem is
próbált védekezni ellene. Egyek voltak, s ő készségesen adta
oda mindenét, amije volt, a testét és a lelkét.
Mikor elült a vihar, csendben feküdtek egymás mellett.
− Diana… én igazából valami romantikusabb helyen
képzeltem el ezt a pillanatot − suttogta Cody, szelíden a lány
mellére fektetve a fejét.
Diana zavartan hallgatta. Nem tudta, hogy mondja el, mit
érez, félt a szavaktól.
− Mire gondolsz? − kérdezte halkan Cody. − Mondj
valamit, drágám!
− Mire gondolok? − emelte fel a fejét Diana. − Arra, hogy
ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Cody látta az arcán a kétségbeesést, és mélységesen meg-
bántődott, de úgy tett, mintha könnyedén venné, amit hallott.
Nem sokkal később felkelt és felöltözött. Diana dermedten
feküdt, és hallotta, hogy nem sokkal később becsapódik a
kapu.
Biztos, hogy soha többé nem jön vissza.
 7
− Csak kell hogy legyen valami mód arra, hogy
kompromisszumra jussunk ebben az ügyben − ismételgette
másnap reggel Diana, fel-alá járkálva Carter íróasztala előtt.
Feszült volt és ideges, a szeme alatt sötét karikák árulkodtak
arról, hogy nem sokat aludt az éjjel.
Hirtelen megállt.
− Csak van valami megoldás, ami kielégíti a Kinnits
házaspárt meg a többi szomszédot, de nem sérti Cody jó
szándékát sem.
− Jó szándékát? − nézett fel rá csodálkozva Carter. − Mi lett
a tapintatlan tuskóból, akit ki kellene seprűzni a városból?
Diana pirulva döbbent rá, milyen meglepő lehet Carter
számára ez a pálfordulás. Védi a vádlottat, ahelyett hogy
megpróbálná keresztre feszíteni.
− Tudom, hogy úgy hangzik, mintha nem lennék lojális az
ügyfelemmel szemben, de nem tartanám helyesnek, ha Codyt
kényszerítenék, hogy bontsa le a karácsonyi dekorációt.
Semmi rossz szándéka nem volt vele, sőt.
− Nicsak, nicsak − nézett rá áthatóan Carter, kényelmesen
hátradőlve a karosszékében. − És mi bírt rá, hogy
megváltoztasd a véleményedet?
− Semmi, csak nem tartanám igazságosnak, hogy valakinek
bíróság előtt kelljen felelnie azért, hogy megpróbált örömöt
szerezni másoknak. Ez nem lenne tisztességes.
−A jog nem mindig tisztességes.
− De az kellene hogy legyen − vitatkozott Diana. −
Legalábbis ebben az esetben. És ha jó ügyvéd lennék, akkor
eszembe jutna valami, hogy helyesen és tisztességesen
lerendezzem ezt az ügyet. Mind a két fél megelégedésére.
− Diana, te nagyon jó ügyvéd vagy. Mesterien tudod
védelmezni a megbízóid jogait. − Elhallgatott, aztán némi
habozás után folytatta. − Csak azt ne felejtsd el, hogy ebben az
ügyben Kinnitsék a megbízóid, nem Cody Benderman.
 Diana megállt, és kimerültén lerogyott egy székre.
− Igazad van. Rosszul végzem a munkámat.
− Azt nem mondtam.
− Nem is kell mondanod − legyintett a lány. − Mind a ketten
tudjuk. Nem azon kellene tömöm a fejemet, hogy mihez kezd
Cody a karácsonyi látványosságaival azután, hogy a bíróság
előtt beletapostam a földbe, igaz?
Carter elnevette magát, de aztán aggodalmasan kérdezett
tovább.
− Cody? Ugye, nem keveredsz bele semmiféle személyes
kapcsolatba Cody Bendermannal?
− Személyes kapcsolatba? − Diana majdnem hangosan
felnevetett. Hát igen, úgy is lehetne mondani, hogy személyes
kapcsolatba keveredett Cody Bendermannal. − Nem − mondta
ehelyett hangosan, tudva, hogy nem mond igazat. − Nem lenne
etikus.
− Nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy kész lennél-e
személyes kapcsolatba kerülni Cody Bendermannal.
− Nos… mondjuk úgy, nagyon egyszerű lenne − felelte
kitérően.
− Diana! − figyelmeztette szigorúan Carter.
A lány sóhajtva vette tudomásul, hogy nem megy semmire a
kitérő válasszal.
− Nehéz nem megszeretni. Megvan benne minden, ami egy
férfit vonzóvá és érdekessé tehet. Olyan magabiztos, hogy
szinte már arrogáns, de csak majdnem. Egyszerűen csak tudja,
hogy mit akar, és meg is szerzi magának. Határozottan van
érzéke a komikus és a szokatlan dolgok iránt. Ezenkívül
kedves, megértő, okos és tapintatos. Mikor tönkrement a
cipőm és a harisnyám, ahogy odaverekedtem magam a
buldózeréhez, küldött nekem két tucat piros rózsát és három
pár selyem harisnyanadrágot. És ha láttad volna a karácsonyi
látványosságait…
− Láttam − vallotta be kacsintva Carter. − Néhány nappal
ezelőtt ott jártam a gyerekekkel. A Télapó mindegyiküknek
adott egy cukorkát.
− Cody a Télapó, ahányszor csak ráér − nevetett Diana.
− Na ne mondd! − nevetett vele Carter. Még soha nem látta
ilyen vidámnak és elevennek a lányt. Jót tesz neki a szerelem.
− És most mi a szándékod ezzel a csodálatos férfival?
− Nem tudom − rázta meg a fejét tanácstalanul Diana.
− Talán komolyabban el kellene gondolkoznod. Ha
Benderman valóban ilyen különleges ember, nem lenne szabad
hagynod, hogy kicsússzon a kezeid közül.
Diana csodálkozva nézett fel. Carter eddig soha egyetlen
szót sem ejtett azokról a férfiakról, akikkel néha eljárogatott
ide-ode.
− Te ravasz, vén róka! − támadt rá. − Tetszene neked, ha
személyes kapcsolatba keverednék vele, mi?
− Én csak azt szeretném, hogy te boldog légy.
− Jaj, Carter! − nézett rá melegen a lány. − Olyan boldoggá
tehetne, de rosszkor lépett be az életembe. Még annyi mindent
szeretnék elérni, mielőtt végleg lekötöm magam.
− A szerelem néha rosszkor jön − ismerte el Carter. −
Ráadásul nem lehet parancsszóra kikapcsolni.
− Tudom, és éppen emiatt aggódom.
− Viszont ami az ügyedet illeti, lenne egy ötletem. Nem
jutott még eszedbe, hogy a város vezetéséhez fordulj, és
megkérdezd, nem lehetne-e valamelyik kisebb nyilvános
parkban felállítani Benderman díszleteit? Talán Benderman is
hajlandó lenne a városnak ajándékozni az egészet, ha a város
kötelezi magát, hogy minden évben felállítja.
− Nahát… erre nem is gondoltam − meredt rá elképedve
Diana.
− Talán azért, mert túlságosan lefoglaltak a személyes
problémáid, nem gondolod? − kérdezte barátságosan Carter.
Diana megint felpattant, és fel-alá kezdett járkálni, ezúttal
nagyon komoly arccal. Ezernyi lehetőség jutott eszébe.
 − Hát persze, ez lenne az ideális megoldás. Cody a városnak
ajándékozhatná az egészet, a város pedig gondoskodna róla,
hogy minden évben felállítsák. Ha találnának egy alkalmas
füves területet parkolóval, még kereshetne is rajta a város. −
Egyre szaporábban lépkedett, és egyre jobban lelkesítette a
gondolat. − Cody minden este odamehetne, és örülhetne a sok
csillogó szemű gyereknek. Úgy érezhetné mintha még mindig
az övé lenne, csak éppen másutt… Jaj, Carter, ez a megoldás!
− fordult ragyogó arccal az idős kollégához. -Egyszerűen
zseniális vagy!
− Jó, jó, de azért ne örülj túl korán! Lehet, hogy a város nem
lelkesedne annyira az ötletért, mint te.
− Dehogynem, arról maj d én gondoskodom − vetette ellen
magabiztosan a lány, és hirtelen elhatalmasodott rajta az
ünnepi hangulat. − Karácsony van, Carter! − Áthajolt az
íróasztal fölött, és cuppanós puszit nyomott Carter arcára.
Diana egész délután a telefon mellett ült és a városi
önkormányzatot hívta. Négy óra felé végre úgy érezte, hogy
sikerült előrelépnie. Megígérték neki, hogy a városi tanács
soron következő ülésén megtárgyalják az ügyet.
Sóhajtva tette le a kagylót, és kibámult az ablakon. Mihelyt
a városi tanács elfogadja a tervet, felhívja Jeffet, és felajánlja
neki ezt a lehetőséget. Biztos volt benne, hogy minden
érdekelt fél csak örülne, ha sikerülne pereskedés nélkül
megegyezniük.
Ahogy eszébe jutott Cody, a túláradó öröm valami egészen
másnak adta át a helyét. Jóleső borzongással gondolt vissza az
elmúlt éj szakára.
Olyan hirtelen történt minden, váratlanul és ösztönösen, és
egyszerűen tökéletes volt. Egészen addig, amíg ő el nem
kergette.
Lehunyt szemmel, fejét a szék támlájára hajtva üldögélt egy
darabig. Hallotta a kollégák hangját, ahogy elköszönnek
Gailtől. Az utcáról halkan beszűrődtek a karácsonyi dallamok,
az ablaka alatt a piactéren kigyulladtak a fények, úgy ragyogva
az alkonyatban, mint megannyi csillag.
 Diana próbálta megérteni a saját érzéseit. Hirtelen nagyon
távol került egymástól az, amit akar, és az, amire szüksége
lenne. Nem akarta a csatornázást, de megkapja. Nem akart
beleszeretni Cody Bendermanba, mert nem akarta
veszélyeztetni a jövőjét, de mégis megtörtént.
Lassan felnyitotta a szemét, és rámeredt a telefonra.
Azon gondolkozott, ne hívja-e fel Codyt, hogy megmondja
neki, szereti.
Aztán meggondolta magát, és megint lehunyta a szemét.
Majdnem hét óra lett, mire újra felnyitotta. Kint már
besötétedett. Hosszú út áll előtte, ráadásul még vásárolnia is
kell.
Összeszedte a holmijait, belebújt a csizmájába és elhagyta
az irodát. Liften lement a tizenötödik emeletről az
előcsarnokba, aztán a parkolóház felé indult.
A szupermarketben nem sok mindent kapott abból, amit
akart, úgyhogy hamar végzett a bevásárlással. Kicipelte a
zacskókat a parkolóba, és tele kézzel próbálta kinyitni a
csomagtartót.
Ahogy lehajolt, hirtelen valami kemény ütődött a hátának.
Hátrakapta a fejét, s a kabátján egy olvadásnak indult hógolyó
nyomait fedezte fel.
Dühösen nézett körül.
Nem messze tőle Cody támaszkodott vigyorogva a Bronco
oldalának.
Diana szíve nagyot dobbant. Boldog volt, hogy újra láthatja.
Most már tudta, mi nyomasztotta annyira egész nap.
Rettenetesen félt, hogy soha többé nem látja viszont Codyt,
legfeljebb a bírósági tárgyaláson.
− Megint követtél? − kérdezte szigorúan, nagy nehezen
elfojtva a mosolygást.
− Igenis, hölgyem, be kell vallanom, bár ezúttal nem volt
olyan könnyű.
 Diana most már nem tudott ellenállni a kísértésnek, letette a
zacskókat, felmarkolt egy kis havat, és villámgyorsan hógolyót
gyúrt belőle. Megcélozta Codyt, aki gyorsan menedékbe
vonult a kocsija mögé.
− Hé! Ne csináld! − tiltakozott.
− Te kezdted! − kiabált vissza Diana, és lehajolt, hogy
kitérjen az újabb hógolyó elől. Aztán gyorsan felegyenesedett,
és újra célzott.
− Mellé!
− Ne kezdj bele valamibe, ha nem tudod befejezni! − kiabált
vissza kihívóan a lány.
− Én mindig véghezviszem, amibe belekezdek.
Olyan heves hógolyócsata következett, hogy a szupermarket
vásárlói biztonságos távolságból, nevetve figyelték őkét.
Záporoztak a hógolyók, némelyik célba talált, némelyik a
parkolóban várakozó kocsikon kötött ki. Alig néhány perc
múlva Diana levegő után kapkodva vette le a sálját, és
integetni kezdett vele, jelezve, hogy megadja magát.
− Vége?
− Nem, nem, csak kifogyott a munícióm, és lefagynak az
ujjaim.
− Békekötés?
− Béke − kezdte nevetve leveregetni a havat a kabátjáról
Diana.
Cody elidult feléje a hófedte parkolón át.
− Igazán jól csinálod − mondta elismerően.
− A legjobb voltam az iskolában − felelte a lány a
kesztyűjét rázogatva. − Mindenki azt akarta, hogy vele legyek.
− Megértem − mondta halkan Cody. − Nekem sem lenne
ellene semmi kifogásom, ha velem lennél.
Diana felnézett rá, és megint nagyot dobbant a szíve.
Kísértést érzett, hogy megmondja neki, egész délután rá
gondolt, és talán sikerült megoldást találnia a per elkerülése
érdekében, aztán mégis meggondolta magát. Majd akkor
beszél róla, ha a városi tanács már elfogadta a tervet.
− Lenne kedved? − kérdezte Cody.
− Mihez? − Diana annyira elmerült a gondolataiban, hogy
nem is hallotta, mit mondott Cody.
− Szánkózni. Délután kint voltam a Rudman’s Hill-nél, és
ideális a pálya.
− Évek óta nem szánkóztam − mosolygott rá a lány.
− Azt sem tudod, mi az a szánkózás, amíg nem ródliztál
velem − húzta ki magát Cody.
− Nincs is szánkóm.
− Nekem sincs, de vehetnénk.
Diana csak egy pillanatig habozott. Miért is ne? A pokolba
az ésszel és az óvatossággal!
− Oké, de előbb haza kell mennem, hogy megetessem
Furbyt.
− Jó, akkor hazavisszük a te kocsidat, és a Broncóval
megyünk tovább. De először is vegyük meg a szánkókat!
Egymás mellett lépkedve mentek vissza a szupermarketbe.
Megvették a két szánkót, aztán Cody Diana kocsija mögött
hajtva hazáig kísérte. A nappaliban megvárta, míg megeteti a
macskát és átöltözik. Vastag, bélelt nadrágot, anorákot és
meleg csizmát vett fel.
− Kész vagy? − kérdezte Cody, mikor visszament a
nappaliba.
− Kész.
A Rudman’s Hill-hez hajtottak. A domb egy nagyobb
lakótelep mellett emelkedett, olyan széles lejtővel, hogy több
pályára is elegendő volt. Diana csalódottan állapította meg,
hogy már többen megelőzték őket. Abban reménykedett, hogy
kettesben lesznek Cody val.
Tiszta, hideg éjszaka volt, a koromfekete égbolton
számtalan csillag ragyogott. A hold ezüstös fénybe vonta a
domboldalt, s csengve szállt az ég felé a gyerekek és felnőttek
hangos kacagása.
Diana a dombtetőről nézett egy hatalmas szánkó után,
amelyen két kisgyerek csúszott lefelé.
− Gyönyörű − szólalt meg halkan. Cody a háta mögül
mosolyogva figyelte a vidám kavarodást, s most átölelte a lány
derekát és magához húzta. Lehajolt hozzá, és szelíden
belecsókolt a nyakába.
Diana az illendőség kedvéért úgy tett, mintha tiltakozni
akarna, de közben hátradőlt, és mélyen beszívta a szappan és a
borotvavíz ismerőssé vált illatát.
− Egész nap csak rád gondoltam − mondta halkan Cody.
− Én meg rád.
− Akkor jó. − Finoman megcsókolta a fülcimpáját, és Diana
elégedetten felsóhajtott. − Finom az illatod − dünnyögötl
tovább Cody a nyakába.
Hirtelen szétugrottak, mert épp feléjük száguldott egy
szánkó három vidáman rikoltozó fiúval.
Diana nevetve nyújtotta Cody felé a kezét.
− Melyikünk ér le hamarabb?
− Áll a fogadás − csapott a tenyerébe Cody, aztán
megragadta a szánkóját, és a lejtő felé fordult. Lent megvárlak.
− Azt te csak hiszed!
Dianának még annyi ideje sem volt, hogy felüljön a
szánkóra. Cody máris ellökte magát. Ennek ellenére a lánynak
majdnem sikerült utolérnie, de végül mégis ő maradt a vesztes.
Diana visszavágót követelt, és Cody nevetve beleegyezett.
A hideg éjszakai levegőben fehér gomolyagként szállt fel a
lehcletük. Jégkristályok borították az anorákjukat és a
kesztyűjüket. Száguldoztak lefelé a jegessé vált lejtőn, aztán
felfelé egymásba kapaszkodtak, hogy el ne csússzanak.
Mikor már sokadszor kapaszkodtak fel a dombtetőre. Diana
lerogyott a szánkójára.
 − Nem bírom tovább − nyögte.
Cody leült a saját szánkójára és rámosolygott.
− Azért még mindig gyönyörű vagy.
Diana a könyökére támaszkodva nézett vissza rá.
− Elhiteted velem, hogy szép vagyok.
− Te pedig elhiteted velem, hogy… különleges ember
vagyok. Épp ezért szeretlek.
− Cody… én… − próbálkozott halkan Diana.
− Gyere hozzám feleségül, Diana! − kérlelte halkan a férfi.
− Hadd legyen a karácsony a szeretet és a szerelem ünnepe!
Megesküdhetnénk szenteste.
− Nem, de most eljöhetsz hozzám, és iszunk egy forró
kakaót. A hideg, úgy látszik, elvette az eszedet. − Diana felállt,
és leveregette a havat az anorákjáról.
− Rád jobban vágyom, mint egy forró kakaóra − mondta
halkan Cody, mikor nem sokkal később betették a szánkókat a
csomagtartóba.
Én meg terád − futott át Diana fején a gondolat, és ezt
egészen komolyan is gondolta.
A hazafelé úton karácsonyi dalokat hallgattak a rádióban.
Diana Cody vállára hajtotta a fejét, ő pedig fél karjával
szorosan magához ölelte. Dianát megint hatalmába kerítette az
ismerős borzongás, a fájdalmas és édes vágy, ami mindig
felébredt benne Cody közelében. Most hagyja ott, amikor már
belekóstolt a tiltott gyümölcsbe?
Cody beállt a kocsival a ház elé, kikapcsolta a világítást, és
Dianára nézett. A kocsi ablakán halványan bevilágított a hold,
s ők ketten sokáig nézték egymást szótlanul.
Olyan volt, mintha Diana hangosan kimondaná a
gondolatait. Cody pedig csendben hallgatná.
− Érvényes még az ajánlatod, hogy meghívsz egy csésze
kakaóra?
− Persze, sőt, még vaníliás kiflit is kapsz hozzá.
 − Fogalmad sincs, milyen boldoggá teszel − vigyorgott rá a
férfi.
− Dehogynem, nagyon jól tudom.
Bent a házban kibújtak az anorákjukból és a csizmájukból,
aztán a konyhába mentek. Diana hozzálátott kakaót főzni,
Cody pedig kinyitotta a vaníliás süteményes dobozt. Egyet a
szájába dugott, egyet pedig Diana felé nyújtott.
A süteményt eszegetve, mosolyogva álltak egymással
szemben. Codynak porcukor tapadt az alsó ajkára, és Diana
gondolkodás nélkül letörölte a hüvelykujjával. Mikor vissza
akarta húzni a kezét, Cody megragadta, a szájához emelte, és
egy pillanatra sem véve le a tekintetét Diana arcáról,
lenyalogatta a porcukrot az ujja hegyéről. Diana visszafojtott
lélegzettel figyelte.
Mikor végre magához húzta és megcsókolta,
beleborzongott. Cody arca jéghideg volt, de az ajka forró és
vaníliaízű.
Cody magához szorította, ő pedig sóhajtva hozzásimult.
− Nem − mormolta aztán nagyon halkan. − Nem. −
Kibontakozott Cody öleléséből, és mély lélegzetet vett. Nem
szabad megengednie, hogy még egyszer megtörténjen, mert
nem lenne többé visszaút.
Cody karja lehanyatlott.
− A pokolba, Diana, lassan kezd elegem lenni belőle, hogy
folyton győzködjelek. − Kinyújtotta a karját, és megint
közelebb húzta a lányt. Nem értette, mi történik, de nem volt
hajlandó feladni.
Diana Cody mellére hajtotta a fejét. Istenem, milyen
zavaros ez az egész! Akarja Codyt, testének minden
porcikájával kívánja, de a jövőjét is akarja, amiről annyit
álmodozott.
− Hát jó, akkor felejtsük el a forró kakaót is − szólalt meg
nyugodtan Cody, mintha csak sejtené, milyen harc dúl a lány
lelkében. − Túl erőszakos voltam − mosolygott rá. − Majd a
héten felhívlak.
 Diana szó nélkül bólintott.
Cody megfordult, és kiment a konyhából.
Diana lehunyta a szemét, és nekidőlt a konyhaszekrénynek.
Helyesen cselekedett, nem? De akkor miért érzi magát hirtelen
olyan üresnek és magányosnak? Hallotta, hogy Cody kinyitja a
kaput, és hirtelen felnyitotta a szemét. Már nem volt olyan
biztos benne, nem követ-e el súlyos hibát, ha most hagyja,
hogy elmenjen.
− Cody!
A férfi az anorákjával a kezében visszajött a konyhaajtóig és
kérdően nézett rá.
− Maradj itt! − suttogta Diana alig hallhatóan.
Csend támadt, aztán Cody mély lélegzetet vett.
− Biztos vagy benne? Azt akarod, hogy maradjak?
−Én… én… − dadogta a lány. − Én már semmit sem
tudok… csak azt szeretném, ha itt maradnál. Kérlek…
Cody ledobta az anorákját, odalépett hozzá és magához
ölelte. Beletúrt a hajába, s az ajka rátapadt a lányéra.
Felkapta a lányt, aki a nyaka köré fonva a karját élvezte,
hogy a belsejében feltörő szenvedély minden félelmét és
aggodalmát szertefoszlatja.
Remény, kétségbeesés… szerelem. Kavarogtak benne a
zűrzavaros érzések.
− Hol van az ágyad? − kérdezte halkan Cody.
Diana a hálószoba felé mutatott, egy pillanatra sem véve el
az ajkát Cody szájától.
Nem sokkal később kapkodva dobálták le magukról a
ruháikat a hálószobában. Halk, szerelmes szavakkal hívogatták
és becézgették egymást.
Most még erősebb volt bennük a vágy, mint az első
alkalommal, de ezúttal időt hagytak maguknak, hogy
felfedezzék egymást, és mindent elmondjanak egymásnak,
amit erre a pillanatra tartogattak.
 Cody hol követelőzve, hol gyengéden csókolgatta Dianát, és
a lánynak elakadt a lélegzete a vágytól. Lenyűgözte Cody
teste, az izmai játéka, és úgy érezte, nem tud betelni vele.
Nem sok időbe telt, míg teljesen elvesztette az önuralmát, és
lehullott róla minden tartózkodás és szégyenérzet. Mind a
ketten fenntartás nélkül, vágyakozással és odaadóan adtak és
kaptak.
Cody felnyögött, amikor Diana ujjai belefúródtak a vállába.
Szeretett volna türelmesebb lenni, de nem bírta tovább. Diana
követelőző testének látványa a maradék józanságát is elvette.
− Szeretlek! − suttogta halkan.
Diana szerette volna megmondani neki, hogy ő is ugyanezt
érzi, de képtelen volt válaszolni. Túlságosan heves érzések
kerítették a hatalmukba, míg végül úgy érezte, egy tűzijáték
színes rakétái robbannak körülötte, és elsöprik az utolsójózan
gondolatát is.
 8
Diana sóhajtva simította az arcát Cody széles melléhez.
Kimerültnek, könnyűnek és végtelenül boldognak érezte
magát.
Cody ajka körül is szelíd mosoly játszadozott, ahogy
kisimított egy nyirkos hajfürtöt a lány homlokából.
− Még van mit gyakorolnunk.
− Nem volt jó?
− Fantasztikus volt, de legközelebb tovább szeretném
élvezni a testedet.
Diana mosolyogva emelte fel a fejét, és megcsókolta.
− Az nem rajtam múlik.
Még mindig az átélt varázslat hatalma alatt, megcsókolták
egymást.
− Gyere hozzám feleségül, és mindennap igyekezni fogunk
javítani a technikán − kérte halkan Cody.
− Nem.
− De igen.
− Kérlek, Cody! Nem elég, hogy rávettél, hogy
bebizonyítsam, hogy szeretlek?
− Távolról sem elég. Egészen akarlak. Diana!
Megint összeforrt az ajkuk, és jó időbe telt, míg újra meg
tudtak szólalni.
− Még egy ideig nem maradhat minden úgy, ahogy van?
Muszáj rögtön összeházasodni és családot alapítani? −
mormolta Diana.
− Igen. Három gyereket szeretnék… legalább.
Diana felnyögött.
− Nekem nagyon fontos, hogy családom legyen, Diana, és
mindent akarok, amit ez a szó jelent. Gyerekeket, baseball-
meccseket, homokozókat, madáretetőket, a Télapót,
szánkózást, hóembereket, fagylaltot, cserkésztábort, fogorvost
és csokoládés süteményt. Mindent akarok! Csak eddig nem
találtam senkit, akivel az egész életemet megoszthattam volna.
Egészen mostanáig.
− Cody…
− Tudom − vágott a szavába a férfi. − Egyelőre még
köztünk áll a per, de akárhogy is végződjön, akár te nyered
meg, akár én, ez semmit sem változtat az érzéseimen. Meg
fogom tenni, amit a bíró követel tőlem.
− És tényleg nem fog számítani semmit?
− Azt nem mondom, hogy mindegy, mi lesz a
díszleteimmel. Belebetegszem a gondolatba, hogy az emberek
olyan rosszindulatúak lettek, hogy meg akarnak tiltani valamit,
ami olyan sok örömet szerez a gyerekeknek. Pontosan erről
van szó karácsonykor, nem? Szeretetről és gyerekekről, meg
álmokról és reményekről, amikre csak egy gyerek képes.
Dianának könnyek szöktek a szemébe. Codyban annyi
szeretet van, hogy szinte fájt a gondolat, hogy ő is részese
annak a gépezetnek, amely meg akarja fosztani az
örömszerzéstől. Miért éppen őt bízták meg ezzel az üggyel?
Miért nem kerestek maguknak Kinhitsék másik ügyvédet?
Valaki olyat, aki nem szeret bele az alperesbe.
− Persze bármi legyen is az ítélet − vont vállat Cody −, bele
fogok törődni.
− Akkor is, ha az lesz, hogy le kell bontanod a dekorációt,
és soha többé nem állíthatod fel?
− Igen, akkor is. − Cody a könyökére támaszkodva,
mosolyogva nézett le rá. − Azt hiszem, hibát követtem el.
Téged kellett volna ügyvédemül választanom.
− Gondolod?
− Igen. Fogadni mernék, hogy a jó öreg McDonald mindent
ki fog találni, de a bíróság előtt mégis inkább rád fogadnék.
Diana kétkedve csóválta meg a fejét.
− A jó öreg McDonald évfolyamelső volt az egyetemen.
Véletlenül tudom. Jeff meg én együtt vizsgáztunk.
 − És jobb volt nálad?
− Igen.
− Akkor puskázott a vizsgán.
− Akkoriban én is azt hittem − mosolygott Diana.
Cody lehajolt, és megint megcsókolta.
− Szóval, mit szeretnél jobban?
− Hogyhogy? − ráncolta a homlokát a lány.
− Mit szeretnél? Két fiút és egy kislányt, vagy inkább két
kislányt és egy kisfiút? Tisztában vagy vele, hogy jövő
ilyenkorra már hárman lehetünk? Hát nem lenne csodálatos?
Veszünk egy hatalmas házat, és nagyon nagy karácsonyfát
állítunk. Szentestére mindkettőnk családját meghívjuk
vacsorára, és együtt fogunk karácsonyi dalokat énekelni a
kandalló előtt. Éjfélkor kimegyünk a konyhába, aztán
szétosztjuk az ajándékokat. − Elsötétült a szeme, úgy folytatta.
− Aztán. .. aztán szeretkezni fogunk a kandalló előtt a
szőnyegen.
Diana lehunyta a szemét. Miért kell még jobban
megnehezítenie a dolgot?
− Cody! − mondta figyelmeztető hangsúllyal.
− Szereted a kétemeletes házakat? Én gyűlölöm a városi
forgalmat, úgyhogy talán…
− Cody! − vágott megint a szavába fenyegetően Diana.
− Tessék?
− Szeretlek.
A Cody arcán megjelenő boldog mosoly szíven ütötte
Dianát. Mintha valami csodálatos ajándékot kapott volna tőle.
− Tudom, és én is szeretlek − súgta vissza. Még mielőtt
Diana bármit is mondhatott volna, átölelte és megcsókolta.
− Cody, én tényleg szeretlek − folytatta aztán Diana.
− Miért érzem úgy, hogy most következik a „de…”? −
nézett rá összehúzott szemmel Cody.
 − Mert úgy is van. − Diana szelíden végigsimított az ujjúval
Cody ajkán. − Nem mehetek hozzád feleségül… legalábbis
most még nem… hiszen tudod.
− Nem, nem tudom.
− Már megmondtam egyszer.
− De az még azelőtt volt, hogy bevallottad, hogy te is
szeretsz − vitatkozott Cody.
− A szerelem és a házasság két teljesen különböző dolog.
− Nekem nem. Nálam az egyik egyenes következménye a
másiknak.
− Cody, próbálj megérteni, kérlek! Nem úgy terveztem,
hogy belédszeretek.
− Miért, neked mindent előre meg kell tervezned? Nem
fogadhatsz el egyszer valamit csak úgy egyszerűen, ahogy
jön?
− Nem − ismételgette makacsul Diana. − Talán majd két
vagy három év múlva…
− Felejtsd el!
− Jaj, Cody! − Diana legszívesebben jól megrázta volna.
Valahogy csak meg kell értetnie vele! − Két vagy három év
múlva már kialakult egzisztenciám lesz, és akkor szabadabban
oszthatom be az időmet. Akkor már gondolhatok házasságra és
gyerekekre, de most még nem, − Látta Cody arcán, hogy
vitatkozni készül, hát gyorsan folytatta. − Nézd… -kezdett
bele újra, valami kompromisszumon törve a fejét. -Talán…
talán megpróbálhatnánk együtt élni… − Cody fagyos
pillantását látva gyorsan elhallgatott.
− Nem, ezt felejtsd el! Vagy mindent, vagy semmit! Ki nem
állhatom a félmegoldásokat!
− Én sem! − kiáltott fel sértődötten a lány. − És éppen ezért
nem mehetek férjhez egyelőre. Előbb szeretném a szakmában
elérni, amit kitűztem magam elé. Keményen megdolgoztam
azért, amit eddig elértem, fogalmad sincs, milyen keményen.
Már egész közel állok hozzá, hogy megvalósuljon az álmom.
Most nem tudok több dologra koncentrálni, egyelőre csak a
karrieremnek akarom szentelni magam. Egyszerűen nem lenne
elég időm a férjemre és a gyerekeimre. Főleg a gyerekekre. A
gyerekekhez idő és türelem kell, és ha én egy peren dolgozom,
akkor egyikből sem jutna elég rájuk. Egyszerűen nem lenne
tisztességes így vállalni a családanyaságot.
− És azt tisztességesnek találod, amit kettőnkkel teszel?
Diana egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott.
− Rosszkor ismertük meg egymást.
− Lehet, hogy te úgy látod, de én a magam részéről már
régóta keresek egy olyan nőt, mint te.
− Cody, szépen kérlek, próbálj megérteni!
− Mit értsek meg? Hogy neked fontosabb a karriered, mint
én?
Kiugrott az ágyból, és dühösen öltözködni kezdett.
− Nem! − Diana is felkelt, és magára kapta a pongyoláját. −
Nem fontosabb a munkám, csak…
Elhallgatott, mert hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
Istenem, bárcsak sikerülne megtalálnia a megfelelő szavakat!
Bárcsak meg tudná magyarázni neki a dilemmáját, anélkül,
hogy megbántaná. Nem akarja megbántani, de azt sem akarja,
hogy Cody bántsa őt. Türelmetlen mozdulattal túrt bele a
hajába.
− Egyszerűen túl sok minden szól egyelőre a házasságunk
ellen. Nem mehetek csak úgy feleségül hozzád, elhamarkodott
tett lenne.
− A szerelemhez nem kellenek észérvek − vetette oda Cody
rá sem nézve.
− De nekem gondolkoznom kell! Évek óta dolgozom egy
cél eléréséért − folytatta Diana most már szinte könyörögve. −
És már egészen közel vagyok a célhoz. Cody. Nem tudnád
legalább megpróbálni megérteni az én helyzetemet? Már
tizenkét éves koromban tudtam, mi szeretnék lenni. Erre épült
fel az egész életem. Nem dobhatok félre mindent csak úgy
egyszerűen.
 − Azt nem is kértem tőled. Megmondtam, hogy minden
erőmmel támogatnám a karrieredet. Még a sofőröd is lennék,
mikor a bíróságra kell menned. Mit tehetnék még?
− Sokkal többről van szó, mint a szakmai céljaimról.
Másmás ponton állunk az életünkben. Neked már van egy
céged, a magad ura vagy. A te számodra eljött a családalapítás
ideje. Én épp csak hogy megvettem magamnak ezt a lakást, és
még rengeteg állami hitelt kell visszafizetnem. Nemsokára
bevennének az irodába teljes jogú társnak. De még sok minden
más is van. Te a spontán elhatározások híve vagy, én pedig
szeretek mindent előre eltervezni a legapróbb részletekig,
mielőtt belefogok valamibe. És sokáig dolgozom, néha csak
este tízkor jövök haza. Van, hogy éjszakákon át ülök a
periratok mellett, és reggel hétkor már indulok az irodába.
Nem várhatom el tőled, hogy elfogadd, hogy a feleségednek
alig marad rád ideje.
Cody kicsit megenyhülve nézett rá.
− Az még nem jutott eszedbe, hogy az én munkaidőm is
rendszertelen? Hétkor már bent vagyok az irodámban, és én is
sokszor késő éjszakáig dolgozom. És abban, hogy a magam
ura vagyok, alaposan tévedsz, drágám. Én írom a számlákat,
de a megbízóim nélkül aligha maradnék meg sokáig a piacon.
Mindent, amit elmondtál, meg lehet oldani. Ha mind a ketten
akarjuk.
− Légy sportszerű, Cody! Te allergiás vagy a macskákra,
nekem pedig tizenhat éves korom óta megvan Furby. Lassan
megöregszik. Nem dobhatom ki csak úgy.
− Az allergiára van gyógyszer, de olyan tabletta nincs, ami
kigyógyítana a szerelemből − vágott vissza mereven Cody,
aztán magára ráncigálta az ingét és belegyömöszölte a
nadrágjába.
Diana elkeseredetten figyelte. Igazán szereti Codyt, semmi
kétség, de túl nagy árat kellene fizetnie a szerelméért. És mi
van, ha gyorsan összeházasodnak, aztán hamarosan rájönnek,
hogy hibát követtek el? Akkor mi lesz?
− Szeretlek − mondta halkan.
 Cody épp a csizmáját rángatta fel.
− Én jobban szeretem a tetteket, mint a szavakat.
Diana most mással próbálkozott.
− Alig ismerjük egymást.
− Én nem úgy érzem, mintha alig ismernélek. − Cody egy
ideig szótlanul nézte. − Mikor a karjaimban tartalak, akkor
ismerlek. Ha együtt vagyunk, egészen biztosan tudom, hogy te
vagy az a nő, akire egész életemben vártam. És mikor
szeretjük egymást, csak még biztosabb vagyok benne.
− Nem téveszted össze a szenvedélyt a szerelemmel?
− Nem − vitatkozott határozottan Cody. − Én nem. És te?
− Hogy kérdezhetsz ilyet?
− Te kérdezted először.
Ez fájt. Cody következetlen. Következetlen és makacs. A
fejébe vette, hogy feleségül veszi, hát meg kell lennie,
méghozzá azonnal.
Cody megint ránézett.
− Egyébként a szüleid mióta házasok, Diana?
Diana keményen állta a pillantását.
− Harmincöt éve.
− Az édesanyád dolgozik?
− Igen. Már jó néhány éve óta van egy ajándékboltja.
− És jól megy a bolt?
− Igen, nagyon jól.
− Egyedül dolgozik, vagy van alkalmazottja is?
− Tudom, mire akarsz kilyukadni, Cody. Igen. A mama
sikeres üzletasszony, de hidd el, én gyakran voltam otthon
egyedül és magányosan. Amikor a barátnőim anyukái
süteményt sütöttek, az enyém az üzleti életben igyekezett
megvetni a lábát. Megtett értem mindent, amit csak tudott, de
én sokkal többet szeretnék adni a gyerekeimnek, mint amit
kaptam. Otthon szeretnék lenni, amikor hazajönnek az
iskolából, és szeretnék olyan csokoládés süteményeket sütni
nekik, mint amilyet senki más.
− Szóval nem volt mindennap csokoládés sütemény. És ez
maradandó lelki sérülést okozott neked?
− Nem.
− Akkor minek ekkora ügyet csinálni belőle? Anyád
harmincöt éve van férjnél, felnevelt három gyereket, akikre azt
hiszem, büszke lehet, és közben irányított egy jól menő
üzletet, és mindezt egyszerre. − Rákacsintott a lányra. −
Gondolkozz ezen egy kicsit, drágaságom!
Diana végre megértette, hogy Cody nem is akarja
megérteni. − Fölösleges ~ mondta kedvetlenül. − Manapság
magától értetődően elvárják a nőktől, hogy dolgozzanak,
vezessék a háztariást, egyszerre legyenek sofőrök és
ápolónővérek, és eszükbe se jusson bevallani, hogy mindez
meghaladja az erejüket. Lehet, hogy én más vagyok, de én
nem érzem magam elég erősnek, hogy mindezt
végigcsináljam.
− Dehogynem, csak nem akarod elismerni. Különben is
megmondtam már, hogy én vállalom a sofőrködést. − Cody
odalépett hozzá, felemelte az állát és kényszerítette, hogy a
szemébe nézzen. − Figyelj rám! Harmincnyolc éves vagyok,
nem egy kapcsolat van a hátam mögött, éppen elég ahhoz,
hogy tudjam, minket egymásnak rendelt a sors. Soha nem
kérnék feleségül egy nőt, ha nem lennék kész mindent
megtenni, hogy a házasság jól sikerüljön. − Kis szünetet
tartott. − Garancia persze nincs − ismerte el −, de igyekezni
fogunk. Mind a ketten. Biztosan lesznek olyan napok, amikor
nem leszel otthon, amikor a gyerekek megjönnek az iskolából,
de akkor ott leszek én. Én is tudok süteményt sütni, méghozzá
nagyon jól. Csak hinned kell benne, hogy ketten együtt
képesek leszünk úgy felnevelni a gyerekeinket, hogy ne
szoruljanak pszichiáterre.
Ahogy így elmondta, nagyon egyszerűnek tűnik minden,
pedig nem az, sőt, nagyon is bonyolult. Miért nem hajlandó
végre belátni, és egy kis időt hagyni neki?
Diana fáradtan rázta meg a fejét.
 − Nekem is nagyon sokat jelent a házasság és a család,
Cody. Nagyon fontos vagy a számomra, de nem dönthetem el
csak így hirtelen, hogy férjhez megyek. Nem követhetek el
hibát, nem tudnám elviselni. Nem akarok szenvedni, és téged
sem akarlak megbántani. Azt sem akarom, hogy a
gyerekeimnek kelljen megszenvednie egy elhamarkodott
döntést. Mindennek megvan a maga ideje.
Cody mély lélegzetet vett.
− Úgy látom, nem tudunk megegyezni.
− Úgy látszik − nyelt nagyot Diana.
Cody elmegy, és ő semmit sem tud mondani vagy tenni,
hogy visszatartsa. Legfeljebb ha elfogadná az ajánlatát, arra
viszont nem kényszerítheti.
Mégsem engedheti el csak így!
Cody, nézd… nem gondolhatnánk át még egyszer
nyugodtan az egészet? − próbálkozott könyörögve. Nem
akarja, hogy Cody haraggal menjen el tőle.
− Sajnálom. Lehet, hogy te képes vagy kompromisszumokat
kötni a saját érzéseiddel, de én nem. Ha érzésekről van szó,
akkor én mindent akarok, vagy semmit. Bíztam benne, hogy
időközben megértetted.
Megfordult és elindult. Diana követte az ajtóhoz.
− Cody… talán lerövidíthetnénk a várakozási időt egy
évre… egy év olyan gyorsan eltelik.
Cody már éppen nyitotta volna az ajtót, de most habozva
megállt. Dianában újjáéledt a remény. Cody feléje fordult, ő
pedig már emelte a kezét, hogy megsimogassa az arcát, mikor
búcsúzóul megcsókolja, de Cody csak egy futó puszit nyomott
a homlokára.
− Majd találkozunk, kicsikém!
Ujja hegyével végigsimított Diana arcán, felrántotta az ajtót,
kilépett, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött.
Diana csak állt kővé dermedve. Egyszerűen nem tudta
elhinni, hogy tényleg elment. Mikor nem sokkal később
hallotta, hogy beindul a Bronco motorja, és a kocsi távolodik,
zokogva rogyott le a földre.
 9
Diana lapozott egyet a naptárban, és kedvetlenül meredt a
dátumra. December huszonkettedike. Már csak két nap van
hátra szentestéig, mégsem érzi a legcsekélyebb ünnepi
hangulatot sem. Reggel telefonált az anyja, hogy megbeszéljék
a karácsonyi programot, és megkérdezte, megvett-e már
minden ajándékot.
Diana legszívesebben elsírta volna magát. Azóta sem hallott
semmit Codyról, és tudta, hogy nem is fog jelentkezni. Neki
kellene megtennie az első lépést. Már többször is nyúlt a
telefonért, hogy felhívja, de az utolsó pillanatban mindig
meggondolta magát.
Ma legalább látni fogja. Ma kilenckor találkoznak a peres
felek.
Megszólalt az asztalán a házi telefon, és Diana lenyomta a
villogó gombot.
− Kinnitsék megérkeztek − mondta Gail.
− Mondd meg nekik, kérlek, hogy foglaljanak helyet a
tárgyalóban, és szólj, ha megérkezik Mr. Benderman meg az
ügyvédje.
− Épp most léptek be.
− Köszönöm, azonnal jövök.
Diana érezte a közeledő fejfájás első jeleit. Kimerült volt,
alig aludt valamit az utóbbi éjszakákon. Megpróbálta
száműzni Codyt a gondolataiból, belevetette magát a
munkába, mégsem tudott aludni, mióta csak Cody elment.
Legszívesebben elbújt volna egy sarokban, hogy a sebeit
nyalogassa.
Bevett újabb két Aszpirint, felkapta a Kinnits-aktát és
felállt. Kihúzta magát, és megpróbált nagyon hivatalos arcot
vágni, bármennyire is nem állt a helyzet magaslatán.
Végigsietett a folyosón, aztán habozva megállt a tárgyaló
ajtaja előtt. Végül határozott mozdulattal lenyomta a kilincset,
és belépett. Az első, amit meglátott, Cody arca volt.
 Méretre szabott, dohánybama öltönyt viselt, hozzá
krémszínű inget és finom mintájú, elegáns nyakkendőt.
Pontosan úgy nézett ki, mintha a Gentleman s Quarterly
címlapjáról lépett volna le. Maga a megtestesült sikeres,
magabiztos és jóképű üzletember.
Ahogy azonban jobban megnézte magának, észrevette, hogy
fáradt és nyúzott az arca, s amikor őt meglátta, a mosolynak
még az árnyéka sem suhant át az arcán. Diana most már
végképp elkeseredett. Lehet, hogy ebben az ügyben sikerül
valamiféle kompromisszumra jutnia, de kettőjük közt soha
nem lesz megegyezés.
Cody megmondta, hogy neki minden kell, vagy semmi.
− Diana! − üdvözölte szívélyesen Jeff.
Diana megrázta a feléje nyújtott kezet.
Bólintott a Kinnits házaspár felé, aztán Codyra nézett, aki őt
figyelte átható pillantással.
− Jó reggelt, Mr. Benderman!
− Jó reggelt, Miss Piper!
Istenem! Hogy fogja kibírni, hogy itt üljön vele egy
helyiségben úgy, mintha mi sem történt volna közöttük?
Leült az asztal másik végére, és mély lélegzetet vett.
− Tudom nem értik miért kérettem ide önöket erre a
találkozóra.
− Pontosan − szólt közbe Arvilla, aki máris elég rossz
hangulatban volt, mert előre félt, hogy nem tud ellenállni Cody
varázsának. − Louis meg én azt hittük, hogy minden elő van
készítve a perhez. Még egy új ruhát is vettem magamnak
külön erre az alkalomra.
− A tárgyalás holnaputánra van kitűzve − próbálta
megnyugtatni Diana −, de remélem, hogy sikerül még ma
megegyeznünk. − Felnézett, és mosolyt erőltetett az arcára. −
Bízom benne, hogy sikerült megoldást találnom a problémára.
Legalábbis úgy gondolom, hogy annyit megér az ötletem,
hogy elgondolkozzanak rajta.
 − Kompromisszum? − kérdezte Jeff.
− Talán.
− Vágj bele!
Cody még egyetlen szót sem szólt, de Diana magán érezte a
tekintetét.
− Bátorkodtam megkeresni egy ötlettel a városi tanácsot, és
nagy örömömre meghallgatásra találtam.
− Miféle ötlet? − szólt közbe durcásan Arvilla.
− Kedvesem, hagyd Miss Pipert, hogy befejezze! −
veregette meg a felesége kezét nyugtatólag Louis. − Én a
magam részéről boldogan meghallgatok bármilyen ötletet, ami
által elkerülhetjük a karácsonyi tárgyalást.
− Nem engedhetünk, Louis! − sziszegte Arvilla. − A
szomszédok bíznak bennünk.
Senki sem akar engedni, drágám − felelte a férje. −
Folytassa, Miss Piper! Magyarázza el, mire gondolt!
Diana szórakozottan simogatta az ujja hegyével a
halántékát, aztán Cody felé nézett, aki még mindig őt figyelte.
Ne nézz így rám, különben elveszítem a fonalat! −
könyörgött magában némán Diana.
− Beszéltem a városi tanáccsal, és azt javasoltam, hogy
állítsák fel Mr. Benderman karácsonyi látványosságát egy kis
nyilvános parkban − kezdett bele. − A városi tanács el volt
ragadtatva az ötlettől. A belvárosban van is egy alkalmas füves
terület, ahol ráadásul még autóból is meg lehetne nézni. Ott
minden évben felállíthatnák Mr. Benderman dekorációját, és
mindenki megcsodálhatná.
Jeff elismerően füttyentett.
− Nekem tetszik.
Diana futó pillantást vetett Codyra, és látta, hogy még
mindig feszülten nézi. Fogalma sem volt, mit tegyen, ha Cody
nem hajlandó elfogadni a kompromisszumot. A bíróság előtt
egészen biztosan elveszítené a pert, mert képtelen lenne elég
meggyőzően érvelni. Ahhoz meg már késő, hogy átadja az
ügyet egy kollégának. Ha ez a terve nem jön be, akkor
kénytelen lesz elismerni, hogy vesztett.
− Még bővíteni is lehetne. Az Üdvhadsereg egy kis kórust
állítana mellé, és jótékonysági célokra gyűjtenének.
− Remekül hangzik! − lelkesedett Jeff. − Magának mi a
véleménye, Cody?
− Amit Miss Piper javasol, az nekem megfelel − mondta
Cody rezzenéstelen arccal, még mindig Dianát nézve.
Diana igyekezett elrejteni a megkönnyebbülését és
ellenállni a vágynak, hogy egyszerűen Cody nyakába ugorjon.
Igazából még sokkal többet is szeretett volna, mint a nyakába
ugrani, de egyelőre ennyivel is beérte volna.
− Köszönöm, Mr. Benderman! − mondta ehelyett halkan.
− Nincs mit, Miss Piper!
− Szerintem ez az ideális megoldás − szólt közbe ragyogva
Louis is. − Nem gondolod, drágám?
Arvilla a homlokát ráncolva törte a fejét.
− Én… szóval nekem is tetszik az ötlet, Louis. Tisztességes
ajánlat.
− Boston városa gondoskodna a díszletek tárolásáról és
karbantartásáról − fejtegette tovább Diana a tervét −, de
elintéztem, hogy Mr. Bendermannak joga legyen hozzá, hogy
minden évben ő irányítsa a díszletek felállítását és
elrendezését. Az esetleges bővítéseket meg kellene beszélnie a
városi tanáccsal, de minden ilyen kezdeményezést örömmel
fogadnának. Azt mondták, hogy a város úgyis szeretett volna
már valami karácsonyi látványosságot, de a költségek miatt
egyelőre el kellett halasztania. − Megint futó pillantást vetett
Codyra, aki figyelmesen, de furcsán személytelenül és
közönyösen nézte. − Meg lenne elégedve egy ilyen
megoldással, Mr. Benderman? − kérdezte halkan Diana.
− Természetesen, Miss Piper − felelte közönyösen Cody.
− Mr. és Mrs. Kinnits? Javasolni fogják a szomszédoknak,
hogy menjenek bele ebbe a kompromisszumba?
 − Mindenkivel megbeszéljük a dolgot, és majd otthonról
felhívjuk. Legkésőbb holnap reggel, de talán már ma este
közöljük a választ − magyarázta Arvilla. − Ugye, Louis?
− Tökéletesen egyetértek veled, drágám. − Louis felállt, és a
kezét nyújtotta Dianának. − Miss Piper, nagyon köszönjük a
segítségét! Biztos vagyok benne, hogy a szomszédaink is
lelkesen fogadják majd az ötletét. Ugye, Arvilla?
− Nem akarok elébe vágni a dolgoknak, de a magam
részéről kielégítőnek találom ezt a megoldást − bólogatott
nagy kegyesen az asszony.
Diana megkönnyebbülten csukta össze az aktát.
− Majd felhívlak, Jeff, mihelyt megkapom a választ
Kinnitséktől. Van még valami kérdés?
Mindenki csak a fejét rázta, így hát felállt.
− Akkor bízzunk benne, hogy mindannyian családi körben
tölthetjük a szentestét.
A pillantása megint Codyra siklott, és a látványtól szúró
fájdalom hasított a szívébe. Cody félreérthetetlenül
megmondta, hogy ha rajta múlna, szenteste
megesküdhetnének.
− Szép munka volt, Diana! − mondta elismerően Jeff. −
Bíztam benne, hogy csak akad valami megoldás.
− Olyan boldog vagyok, hogy sikerült! − mosolygott rá
ragyogva a lány. − Mr. Benderman végül is semmi mást nem
akart azzal a látványossággal, mint örömet szerezni másoknak.
Így majd legalább többen is láthatják, mint eddig.
Jeff követte kifelé a Kinnits házaspárt, s így Diana egy
pillanatra kettesben maradt Codyval a tárgyalóban.
Cody felállt, de nem indult el, csak határozatlanul toporgott.
Diana a szeme sarkából figyelte, magában imádkozva,
bárcsak eszébe jutna valami, amivel a kettőjük problémáját is
megoldhatná. De nem jutott eszébe semmi, csak hallgatott.
Mikor nem sokkal később megint Codyra nézett, találkozott a
pillantásuk.
 − Köszönöm − mondta Cody.
− Mit?
−Hogy kompromisszumos megoldást találtál.
Dianának hirtelen összeszorult a torka.
− Azt hittem, nem vagy valami nagy véleménnyel a
kompromisszumokról.
Cody most mélyen a szemébe nézett, s a tekintetébe némi
melegség költözött. Diana boldog lett volna, ha újra
mosolyogni látja, vagy felvillan a szemében az ismerős
gunyoros fény, de Cody tekintete kifejezéstelen maradt. Diana
szíve fájdalmasan összeszorult. Ő tehet mindenről.
− Az üzleti életben semmi kifogásom a kompromisszumok
ellen. Csak a magánéletemben nem vagyok hajlandó
kompromisszumokra. Tudod, nekem is megvannak a magam
elvei.
− Tudom − felelte halkan a lány lesütött szemmel.
− Hát akkor… boldog karácsonyt kívánok!
− Boldog karácsonyt! − suttogta Diana megtörten.
Mikor Cody mögött becsukódott az ajtó, lerogyott egy
székre, és lehunyta a szemét.
Mindenki azt mondja, hogy a szerelem csodálatos. Miért
nem mondta meg senki, hogy ilyen fájdalmas is tud lenni?
Késő délutánra még csak erősödött a fejfájása. Úgy döntött,
nem vár tovább Kinnitsék telefonjára, és pontban hatkor
kilépett az irodából.
Az utcán vidám karácsonyi hangulat honolt. Színes
csomagocskákkal a kezükben járókelők siettek el mellette,
akik az utolsó pillanatra hagyták a bevásárlást. Csillogtak a
játékokkal teletömött, fényesen kivilágított kirakatok, még egy
utolsó, értelmetlen pénzpocsékolásra csábítva az embereket.
Diana mindig szerette a karácsonyt. Az emberek ilyenkor
udvariasabbak, többet nevetnek, és vadidegeneknek is boldog
karácsonyt kívánnak. Sajnos azonban azt is tudta, hogy
legkésőbb január elsejére a legtöbbjük ugyanolyan mogorva
lesz, mint volt.
Mire behajtott a kocsival a garázsba, megint havazni
kezdett. Észrevette a sarokban álló piros szánkót, s egy
pillanatra megfordult a fejében, hogy kimegy a Rudman’s
Hillre, de azonnal el is vetette az ötletet. Szamárság lenne,
csak Codyra emlékeztetné.
Kinyitotta a karácsonyi üdvözletekkel teli levélszekrényt, s
a kézzel címzett borítékokról eszébe jutott az az este, amikor
Codyval együtt írták az üdvözlőlapokat.
És eszébe jutott az az éjszaka, amikor először szerették
egymást.
Mire belépett a házba, már nem is próbált küszködni a
könnyeivel. Zokogva ült le a kanapéra. Még Furby sem tudta
megvigasztalni, aki hízelegve dörgölőzött a lábához. Csak
Cody arcát látta maga előtt, ahogy tüsszögni kezd, mihelyt
meglátja a macskát, és eszébe jutott, milyen kedves volt tőle,
hogy azonnal felajánlotta, tablettákat fog szedni az allergiája
ellen.
Hát nem ez a szerelem? Hogy az ember készségesen
alkalmazkodik a másik kedvéért? Osztozik vele mindenben,
alkalmazkodik hozzá, és fontosabbnak érzi, mint a saját
igényeit és vágyait.
Semmi értelme az egésznek. Szereti Codyt, ebben már
régóta nem kételkedik. De ha szereti, akkor miért nem képes
átrendezni az életét a kedvéért? Más nőknek is van hivatásuk
is meg családjuk is, és boldogulnak mind a kettővel. Az
irodában minden férfinak van családja. Persze ők már nevet
szereztek maguknak a szakmában. Ők már elérték azt a célt,
ami felé ő még csak most törekszik. Nem adhatja fel olyan
egyszerűen a gyerekkori álmát!
Lehunyt szemmel gondolt vissza rá, milyen egyszerű is volt
az élete, amíg nem ismerte Codyt. Nem is olyan régen még
boldog és elégedett volt. Mielőtt megismerte őt.
Tényleg olyan boldog volt akkor? Nem ébresztette rá az
együttlét Codyval, hogy milyen egysíkú volt eddig az élete?
Előhúzott egy papír zsebkendőt a kabátzsebéből, és kifújta az
orrát. Semmi sincs rendben, és már semmit sem ért.
Éjszakákon át feküdt ébren, és győzködte magát, hogy
helyesen döntött, amikor visszautasította Cody házassági
ajánlatát.
Egy idő után felállt, levette a kabátját, és hanyagul egy szék
hátára dobta. A hirtelen mozdulattól kiestek a karácsonyi
lapok a kabát zsebéből, de Diana oda sem nézett, csak lehúzta
a csizmáját, és harisnyában kiment a konyhába.
Furby nyávogva követte, mintha csak érezné, hogy valami
nincs rendben.
Diana kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és végignézett
soványka készletein. Elfelejtett bevásárolni. Talált egy
megkezdett virslikonzervet és egy liter tejet. Szórakozottan
kivett egy virslit a dobozból, beleharapott, aztán a csípőjével
belökte a frizsider ajtaját és a telefonra bámulva leült a
konyhaasztal mellé. Szólalj már meg! − könyörgött magában
némán. Meg kell szólalnod végre!
Riadtan rezzent össze, mikor hirtelen valóban megszólalt a
készülék.
Azonnal felkapta a kagylót.
− Halló?
Aztán sóhajtva dőlt hátra a széken.
− Minden marad úgy, ahogy megbeszéltük, anya. Szenteste
mindjárt munka után hozzátok megyek.
− Nem jöhetnél esetleg kicsit hamarabb? Gondoltam, jó
lenne, ha kicsit elbeszélgethetnénk, mielőtt a többiek
megérkeznek. Aggódom miattad, kicsim. Olyan levert volt a
hangod, mikor utoljára beszéltünk.
− Nincs semmi baj, jól vagyok, anya.
− Most sem vagy valami jó hangulatban. Valami azt súgja,
hogy boldogtalan vagy. Igazam van?
Egy anyát nem lehet becsapni − gondolta sóhajtva Diana.
 − Kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok, de
egyébként jól vagyok. − Letört egy darabot a virsliből, és
odadobta a macskának. Furby megszaglászta, de nem nyúlt
hozzá.
− Nem vagy jól, de ha nem akarsz beszélni róla, nem
erőltetlek. Majd beszélgetünk, ha itt leszel. Az ünnepek alatt
lesz időnk alaposan kibeszélgetni magunkat, mint régen. Es
vezess óvatosan, megint havazni fog!
− Igen, anya! Szenteste látjuk egymást!
Diana letette a kagylót, és kedvetlenül leharapott még egy
darabkát a virsliből.
− Neked van igazad, Furby, ez tényleg nagyon rossz. −
Felállt, és kidobta a maradékot a szemétbe.
Aztán visszament a nappaliba, összeszedte a padlóról a
borítékokat, felnyitotta, és a többi mellé rakta őket a
dohányzóasztalra. Bekapcsolta a televíziót, majd kis híján
azonnal ki is kapcsolta, de elakadt a mozdulata, mert a
férfiruha-reklám manökenje Codyra emlékeztette. Persze
mindegy, úgyis minden Codyra emlékezteti.
Ez őrület, hagyd abba! − figyelmeztette magát szigorúan.
Úgy döntött, hogy becsomagolja a karácsonyi ajándékokat,
és kényszerítette magát, hogy addig ne hagyja abba, míg az
utolsó csomag is el nem készül. Máskor mindig törte a fejét,
hogy kinek milyen mókás csomagokat kreáljon, de az idén
hiányzott belőle a lelkesedés. Mindenesetre majdnem éjfélig
sikerült elfoglalnia magát. Mikor elkészült, elrámolt az
asztalról és fáradtan felfelé indult.
Lezuhanyozott, bevett egy altatót, aztán mégis éberen
feküdt az ágyában.
Ahányszor csak lehunyta a szemét, Codyt látta maga előtt.
Hol a csalódott arcú Codyt, hol a kisfiúsán nevető, csillogó
szemű Codyt, végül a gyengéd szeretettel mosolygó Codyt.
Aztán eszébe jutott az az este, amikor Télapónak öltözve
tüntetett az irodája előtt, meg az éjszaka, amikor megjavította
a fűtést és utána pizzát ettek. Ő fáradt és zavart volt azon az
éjszakán, és Cody tökéletesen megértette. Ki más hívta volna
ki hógolyócsatára vagy ment volna szánkózni vele? Senki.
Mindenki tudja, hogy ő… túl merev az ilyesmihez. „Ugyan
már, Miss Píper? A mindig rendes és komoly Miss Piper?”
Codyval minden más volt. Ha vele volt, úgy nevetgélt, mint
egy kamaszlány. Hógolyókat dobált, és egy pillanatig sem
fordult meg a fejében, hogy árthat a jó hírének. Biztosan nem
hinné el senki, hogy élvezte a szánkózást, pedig milyen
csodálatos volt! Cody az egyetlen, aki mellett így el tudja
engedni magát. Az egyetlen.
Cody, aki feleséget, otthont és gyerekeket szeretne, akiket
szerethetne. Dianának megint könnyek szöktek a szemébe. A
drága, gyengéd és kedves Cody! Cody, aki mindennél jobban
szereti a gyerekeket, és három saját gyerekre vágyik. Cody, aki
azt akarta, hogy ő ajándékozza meg ezekkel a gyerekekkel.
De hogy is fogadhatná el minden józan ész ellenére az
ajánlatát? Még csak négy hete ismerik egymást, és abból a
négyből is azzal töltötték az első kettőt, hogy egy buldózer
miatt veszekedtek. Egy nő nem adhatja fel csak úgy minden
tervét és álmát egy férfiért, akit még csak egy hónapja ismer.
Vannak emberek, akik megteszik. Ha szeretik egymást.
Nem mesélték el százszor is a szülei a lányaiknak, hogy a
szerelem ellen nincs mit tenni? Ők tizenkilenc évesek voltak,
amikor egymásba szerettek, és négyheti ismeretség után
összeházasodtak. Diana nagyon jól emlékezett, hogy mikor
idáig jutottak a történetben, a szülei mindig gyengéden
egymásra mosolyogtak, és biztosították egymást, hogy azóta
sem bánták meg.
Diana sóhajtva forgolódott az ágyban. Szereti Codyt, nem?
Testével-lelkével.
Igen,igen, igen!
Hiába próbálta bebeszélni magának, hogy nem szerelem
volt. Nem tudja elfelejteni, és nem akarja feladni.
Cody is szereti őt, nem? Igen, ebben hinnie kell. Nincs az a
férfi, még Cody Benderman sem, aki puszta szeszélyből
feleségül kérne egy nőt. Nagyon fontos neki a család, minden
szava és minden tette ezt bizonyítja.
 Akkor mi a probléma? Ő maga a probléma. Ő meg a
karrierje. Megpróbálta a lehető legtárgyilagosabban feltenni
magának a kérdést: valóban annyira fontos neki a karrierje?
Igen − felelte magának. Igen, igen!
Nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra csak úgy
elhatározta, hogy teljes jogú társ lesz a város egyik
legnevesebb ügyvédi irodájában. Az élete utolsó tizenkét
évében csak ezért dolgozott. Ezt tűzte ki célul maga elé, és
elvárja magától, hogy el is érje. Ha megvalósulna ez az álma,
azt jelentené, hogy nem volt hiábavaló annyi munka és annyi
áldozat.
De vajon a házasság és a család nem ugyanolyan fontos-e,
mint a szakmai siker? Talán Codynak van igaza. Az ő anyja is
felnevelt három gyereket, és mellette sikeres üzletasszony volt.
Az anyja akkor kezdett a kézi munkával előállított
ajándéktárgyak iránt érdeklődni, amikor Diana még kisiskolás
volt, és sikerült valóra váltania az álmát, a saját üzletet, amikor
a legkisebb lánya beiratkozott az egyetemre. Sok idejébe és
energiájába került, de megérte.
Eszébe jutott, hány éjszakán át dolgozott az anyja egy-egy
ötlet megvalósításán, vagy ült a könyvek mellett. Senkinek
sem tűnt fel a családból, benne is csak most tudatosodott,
mennyi időt és energiát fektetett bele az anyja az üzletébe.
Nem lehetett könnyű. Ő meg a húgai ugyanolyan tinédzserek
voltak, mint a többi hasonló korú fiatal, hol veszekedtek, hol
együtt nevettek. Az anyjuk mindig önálló, független nő volt,
és az édesapjuk mindig is értékelte ezt benne. Segített a
háztartásban, és kivette a részét a gyereknevelésből, bár
nemegyszer mondogatta, hogy nem érti a feleségét. Diana és a
testvérei mindig szeretetteljes, nyugodt légkörben éltek, és ha
nem is volt gyakran házi sütésű sütemény az asztalon,
rengeteg szeretetet kaptak. És megértést. Diana csak akkor
döbbent rá, mennyi szeretettel és áldozattal nevelték fel a
szülei, amikor az egyetemre került. Vajon őbenne nem lenne
meg ugyanaz az erő, mint a szüleiben? Ő nem lenne képes az
időigényes munkája mellett is megadni a gyerekeinek mindazt,
amit a szüleitől megkapott?
De igen, ő is képes lenne rá.
 Akkor mi a probléma?
Szereti Codyt, ez nem kérdés. Talán azt nem tudja elhinni
neki, hogy komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy
segíteni fogja a munkájában és tiszteletben tartja az álmait? De
igen, elhiszi neki. És Cody nem várhatja el joggal ugyanezt
tőle is? Dehogynem, magától értetődik. És meg is fog adni
neki mindent, mert szereti.
Hanyatt fordult, és a mennyezetet bámulta. Az igaz, hogy
csak rövid ideje ismerik egymást. Riasztóak a válási
statisztikák, még az olyan házaspárok esetében is, akiknek
nincs két, teljes embert kívánó szakmája, ahol helyt kell
állniuk. Hát még ha gyerekek is vannak. Kész katasztrófa,
nem?
Szeretnél gyerekeket?
Igen!
Most?
Erre a kérdésre már nem volt olyan könnyű a válasz. Nem…
még nem… ugyanakkor múlik az idő is. Harminckét éves. Ha
gyerekeket akar, lassan ideje, hogy komolyan gondolkozzon
rajta. Fiatalon szeretne anya lenni, nemcsak az anyjuk, de a
barátnőjük is akar lenni a gyerekeinek. Mindig szívesen
gondolt vissza az állatkerti és cirkuszi kirándulásokra, amikor
a szülei a lányaikkal együtt majszolták a ragadós vattacukrot,
és együtt nevettek velük a bohóctréfákon. Ugyanezt kellene
kapniuk az ő gyerekeinek is. Sok időt akar velük tölteni, örülni
akar nekik, de ugyanakkor az irodában is ki akarja vívni
magának az elismerést, amiről álmodott.
Nagyot sóhajtott. Úgy látszik, nincs megoldás. Istenem,
bárcsak megmondaná valaki, hogy mit tegyen, és biztosítaná,
hogy helyesen dönt!
Az órára nézett. Négy óra. Képtelen lesz holnap dolgozni,
ha nem alszik el azonnal.
A hasára fordult, és a párnához szorította az arcát.
Bebeszélte magának, hogy még mindig Cody arcszeszének
illatát érzi a párnán, s ettől megint eleredtek a könnyei.
 Jaj, Cody, miért nem találkozhattunk két évvel később?
Vagy legalább három hónappal, amikor talán már tényleg
teljes jogú társ leszek az irodában?
 10
A karácsony friss hóval, kristálytiszta levegővel és ragyogó
napsütéssel köszöntött be. A városban mindenfelé szóltak a
harangok, szinte vibrált a levegő az ünnepi várakozástól.
Diana boldog volt, hogy nem kell a bíróságon töltenie a napot.
Kinnitsék telefonáltak előző nap, és közölték, hogy az egész
szomszédság egyetért a kompromisszumos javaslattal. Ezzel
véglegesen lezárhatja a Kinnits kontra Benderman aktát.
Leállította a kocsiját a C. B. Építési Vállalat előtt, és
belépett az épületbe. Mivel a recepciónál senkit sem talált,
bekopogott a „C. Benderman” feliratú ajtón, és kinyitotta.
− Helló, Benderman!
− Helló, Piper!
Cody felállt, és némán nézte, ahogy lehúzza a kesztyűjét és
kibújik a kabátjából, aztán lepakolja az egyik székre. A szél
összekócolta a haját, és az arca kipirult a hidegtől. Olyan szép
volt, hogy Cody képtelen volt levenni róla a tekintetét.
Diana kíváncsian nézett körül az irodában. Tehát itt tölti
Cody az ideje java részét. A helyiség hűen tükrözte a gazdája
ízlését. Olyan iroda volt, amilyet Diana mindig is szeretett
volna magának. Faburkolat a falakon, fahéjszínű
padlószőnyeg, hatalmas diófa íróasztal és ízléses anyaggal
behúzott kényelmes fotelek a látogatóknak. A függönyök is
fahéjbarnák voltak, s a falakon tájképek függtek. Az
iratszekrény nyitott ajtaján át rendben sorakozó irattartókat
látott. Az irat-szekrény mellett ugyanolyan stílusú
könyvespolc, telezsúfolva a legkülönbözőbb méretű és
formájú könyvekkel. Az egész helyiség meleg és otthonos
volt, védelmet sugárzott, ugyanúgy, mint Cody.
− Tetszik a berendezés − szólalt meg Diana. − Sokkal szebb,
mint az én irodám a rengeteg csillogó krómmal és üveggel.
− Én is jól érzem itt magam − felelte Cody.
− Soha ki nem állhattam az irodám berendezését − vonta
meg a vállát a lány. − Ha egyszer teljes jogú társ leszek az
irodában, ki is fogom cseréltetni.
 Találkozott a tekintetük, és Diana látta Cody arcán, hogy
azon töri a fejét, vajon ő miért jöhetett ide. Aligha azért, hogy
ezt a felszínes fecsegést folytassák tovább. Talán butaság is
volt tőle, hogy idejött, de már annyi mindent rosszul csinált a
Codyval való kapcsolata alatt, hogy eggyel több vagy
kevesebb úgysem számít.
Leült az egyik fotelbe az íróasztal elé.
− Úgy hallottam, hogy önkéntes jelentkezőket keresel, akik
segítenek ma este ajándékokat osztani a kórházban.
− Ja? − vonta fel csodálkozva a szemöldökét Cody. −
Honnan tudod?
− Egy kismadár csiripelte.
Valójában többfelé is érdeklődött, attól kezdve, hogy a rádió
reggeli híreiben meghallotta, hogy a kórház karácsonyát az
idén Cody Benderman szponzorálja. Azt is megtudta, hogy
Cody maga is ott lesz az ünnepen, ő öltözik be Télapónak a
gyerekek kedvéért.
− Azért jöttem, hogy felajánljam a szolgálataimat.
Míg a válaszra várt, megpróbálta kitalálni Cody reagálását.
Minden oka meglenne rá, hogy egyszerűen kidobja, nem
tehetne neki szemrehányást. Cody megajándékozta a szívével,
ő pedig visszautasította. Még ha meg is értette az ő indokait,
biztosan nagyon megbántódott. De miért is értette volna meg?
Hisz még ő maga sincs tisztában a saját érzéseivel.
Talán karácsonyi angyalka vagy? − kérdezte csipkelődve
Cody.
Egy ideig csendben nézték egymást.
− Igen, ha te is úgy akarod − mondta végül halkan Diana.
Bármi lenne, ha Cody úgy kívánná.
Cody visszaült az íróasztala mögé, egy ceruzát vett a
kezébe, és nagyon figyelmesen tanulmányozni kezdte. Olyan
hosszúra nyúlt a csend, hogy Diana már kezdte kényelmetlenül
érezni magát.
− Nos − szólalt meg végre Cody nem engedhetem meg
magamnak, hogy bárkit is elutasítsak, aki felajánlja a
segítségét. A pénzzel bőkezűen bánnak az emberek, de az
idejükkel fukarkodnak. Sok munka van az ajándékok
becsomagolásával és a kórházba szállítással, nem is szólva az
időről, amíg kiosztjuk, és minden egyes gyerekkel
beszélgetünk egy kicsit.
A hűvös, tárgyilagos hang hallatán Diana csalódást érzett,
de nem lepődött meg. Codynak minden oka megvan rá, hogy
gyanakodjon.
− Mikor akarod odavinni az ajándékokat?
− Ma este hatkor. − Cody fürkészve nézett rá. − Megfelel
neked?
− Igen. − Majd felhívja az anyját, és megmondja neki, hogy
csak karácsony első napján megy haza.
− Nem borítja fel az ünnepi programodat?
− Szó sincs róla!
Cody még egy ideig elgondolkozva nézte, aztán visszatért
az íróasztalát borító papírokhoz.
− Gondolom, szeretnél előbb átöltözni. Egész este a
kórházban leszünk. Majd hazafelé eszünk valahol egy
hamburgert.
− Ígéretesen hangzik! − Diana tudatosan igyekezett
ugyanolyan hangnemet megütni, mint Cody. Már tudta, mit
fog felvenni. A piros kötött ruhát. Ha már arra készül, hogy
Cody nyakába varrja magát, hát legalább alaposan készüljön
elő.
− Fél hatra érted megyek, és onnan egyenesen a kórházba
megyünk.
− Jó. − Diana felállt, és a kabátjáért nyúlt. Még nagyon sok
mindent szeretett volna mondani, de habozott. Cody még csak
el sem mosolyodott egyetlenegyszer sem. − Akkor fél hatkor.
Cody szórakozottan dünnyögött valamit, miközben elmerült
a papírjaiban.
A C. B. Építési Vállalattól Diana egyenesen egy
jelmezkölcsönzőhöz hajtott, hogy beszerezzen még néhány
dolgot, amire ma este szüksége lehet.
Megváltozik még az a közömbös hang! Méghozzá nagyon
is hamar!
Mikor késő délután megszólalt a csengő, Diana még egy
gyors pillantást vetve a tükörbe megigazította magán a
jelmezt, aztán sietett ajtót nyitni.
Cody állt az ajtóban. Télapónak öltözve.
Ahogy őt meglátta, tátva maradt a szája, aztán gyorsan
becsukta, és szemügyre vette az ő öltözékét.
Szerencséje volt, a kölcsönzőben bőséges választék
kínálkozott. Mielőtt hazajött, még beszaladt az irodába, aztán
itthon lezuhanyozott és belebújt a piros ruhába. Aztán
összevonta hátul a haját, és fehér parókát tett a fejére, hátul
kontyba összefogva. Fehér kötényt, piros cipőt vett fel hozzá, s
végül fémkeretes kis szemüveget biggyesztett az orrára.
Tökéletes Télapófeleség-jelmez volt.
Lassan körbeforgott Cody előtt, hogy minden oldalról
megnézhesse.
− Na, hogy tetszik?
− Tetszik… nagyon jól néz ki. Kész vagy?
Diana csalódást érzett. Biztos volt benne, hogy a ruhája meg
fogja törni a jeget, de úgy látszik, tévedett. Odanyújtotta
Codynak a palástját, aki a vállára terítette, és már indult is
szótlanul a kocsi felé, amely dugig volt tömve
csomagocskákkal.
− Cody… ez túl sok! − kiáltott fel csodálkozva Diana. -
Hogy fogjuk ezt mind szétosztani a kórházban?
− Majd az ápolók segítenek. Rendeltem nagy zsákokat,
amikben szétvihetjük az ajándékokat a különböző osztályokra.
Diana kezdett aggódni, hogy fogja bírni a munkát egész
este. A nagy igyekezetben, hogy elképessze Codyt, nem is
gondolta át, mit vállal. Csak most fogta fel, hogy súlyosan
sérült, vagy talán gyógyíthatatlan beteg gyerekeket fognak
megajándékozni. Túlságosan szereti a gyerekeket, fogalma
sincs, hogyan lesz képes vidám arcot vágni annyi szenvedés
láttán.
Cody kinyitotta előtte az ajtót.
− Jössz?
− Jövök − mormolta Diana.
− Legalább a havazás elállt − szólalt meg aztán a kocsiban,
csak hogy megtörje az egyre idegesítőbb csendet. Úgy
tervezte, hogy már az odafelé úton beszél Codyval, de most
nem tudta, hogy mondja meg neki, hogy meggondolta magát.
Az elmúlt éjszaka óta sok mindent másképp lát. Nem lett más
az értékítélete, csak megváltoztak az egyensúlyi viszonyok.
Rájött, hogy mindent akar, a karriert is… és családot is. Egy
olyan férfival, mint Cody, biztosan sikerülni fog a kettő együtt.
− Diana, mit akarsz egyáltalán?
Diana megdermedt. Cody hangja morcos és kedvetlen volt.
− Csak gondoltam, hogy talán szükséged van segítségre.
Cody feléje fordult.
− Úgy is van, de sokkal inkább rád lenne szükségem.
Most itt az alkalom, amire várt! Cody megtette az első
lépést a kibékülés felé, megadta neki a lehetőséget, hogy
mindent elmondjon, ami a szívét nyomja. Nagyot nyelt,
megköszörülte a torkát, de egyetlen szót sem volt képes
kinyögni.
− Nos? − sürgette Cody.
− Szóval… én is szeretlek − mondta zavartan Diana, és
legszívesebben azonnal a föld alá süllyedt volna.
Cody megint ránézett, és kis mosoly jelent meg a szája
sarkában.
− Igen?
− Igen − ismételte meg Diana, s most már az ő szemében is
visszatükröződött Cody mosolya.
Mikor Cody leállította a kocsit a kórház épülete előtt, már
várta őket két ápolónő.
 Félóra múlva minden csomag szétválogatva, zsákokban állt.
Négyesben indultak felfelé a lifttel, s a két nővér izgatottan
magyarázta, mennyire várják már a gyerekek a Télapót.
A következő három órában aztán Diana Cody szemével
nézve megértette, mit is jelent valójában a karácsony.
Mindenkit rabul ejtett Cody kedvessége. Nyugodtan
lépkedett egyik ágytól a másikhoz, és a kis betegek tágra nyílt,
csillogó szemekkel nézték. Minden kicsihez volt egy kedves
szava, egy vigasztaló simogatása, és harsány hohó-kiáltásaival
mindenkit megnevettetett. A nővérek a fülébe súgták a
gyerekek nevét és néhány apróságot mindenkiről, mielőtt
odalépett volna egy ágyhoz, így aztán a Télapó pontosan tudta,
ki volt jó és ki rosszalkodott.
Diana azonnal a szívébe zárta a gyerekeket, és szerette
volna minden fájdalmuktól megszabadítani őket.
Egy csillogó, barna szemű kisfiú, a kis Gary volt az egyik
legaranyosabb. Szélesen mosolygott, mutatva elöl hiányzó két
foga helyét. Biciklizés közben ütötte el egy autó, három
bordája és az egyik lába eltört.
A nővérek piros masnival díszítették fel a madzagot, amely
begipszelt lábát tartotta, s az ágy végére hatalmas gyapjúzoknit
akasztottak, hogy a Télapó oda tegye be az ajándékát. Diana
örült, hogy a festékkészlet, amit Cody kiválasztott neki,
alighanem jó szolgálatot fog tenni.
Aztán ott volt a félénk kis Ann, hatalmas, kék szemeivel és
szőke angyalhajával, türelmesen várva az ágyában, hogy végre
hozzá is odaérjen a Télapó.
− Hát téged hogy hívnak? − kérdezte dörgő hangon Cody.
− Ann Elizabeth − suttogta zavartan a kislány.
Ő is autóbaleset miatt került ide, egyik karja és egyik lába
begipszelve. Diana legszívesebben felkapta és magához
szorította volna.
− Neked valami egészen különlegeset hozott a Télapó −
mosolygott rá szélesen Cody, megsimogatva a sápadt
arcocskát. − Asszony, nézd meg, nincs-e valami a zsákban,
amire az van írva, hogy „Ann Elizabeth” ?
 − Dehogyisnem, már látom is − húzott elő a zsákból egy
hosszúkás csomagot Diana, és odanyújtotta Codynak.
− Ez a tiéd, kicsikém. Veled lesz, amíg itt vagy, és majd
otthon is, amíg ágyban kell feküdnöd, egész addig, amíg újra
egészséges leszel − nyújtotta oda a csomagot a kislánynak
Cody. − Fogadok, hogy a feleségem szívesen segít
kicsomagolni.
Diana leült az ágy szélére.
− Én megfogom a masninak ezt a végét, te meg húzod a
másikat, jó? − mosolygott rá bátorítóan a kislányra.
Ann zavartan mosolyogva nézett fel, aztán úgy tett, ahogy
Diana mondta.
Cody csak állt és nézte őket. Diana nagyszerűen tud bánni a
gyerekekkel! Szüntelenül mosolygott, és velük örült, amikor
előkerültek a csomagokból az ajándékok.
Cody csodálkozva csóválta meg a fejét, ahogy eszébe jutott
az iménti jelenet, amikor egy kisfiú belekapaszkodott Dianába,
és nem engedte továbbmenni. Diana odaült hozzá az ágy
szélére, és a karjában ringatta, míg a nővérek segítettek a
Télapónak a többi csomag kiosztásánál. Fantasztikusan tud
bánni a gyerekekkeli Addig ringatta a karjában a kisfiút, fekete
fejecskéjére hatjva az állát és könnyekkel a szemében, míg a
kicsi el nem aludt.
A nővérek mesélték el, hogy a kicsinek rettenetesen
hiányzik az édesanyja, aki meghalt az autóbalesetben, amely
miatt ő is idekerült.
Ahogy Cody elnézte Dianát, ölében a kisfiúval, aki
görcsösen szorongatta a mackóját, hirtelen megértette, hogy
akármeddig képes lenne várni rá. A felesége lesz, bármennyi
ideig is fog tartani, míg sikerül rábeszélnie.
Vár egy évet, két évet, vagy ha kell, akár tízet is, de csak őt
akarja, senki mást!
− Nézd csak, mit hozott neked a Télapó! − mosolygott le a
kis Annre Diana, s hangja visszatérítette Codyt a valóságba.
− Egy kisbaba! − kiáltott fel elragadtatva a kislány.
 A dobozból valóban egy élethű csecsemőbaba került elő
sárga ingecskében, mellette a cumisüvegje. A kislány
begipszelt karjával ügyetlenül próbálta magához ölelni.
− Figyelj csak, fektesd ide, akkor meg is tudod cumiztatni,
ha éhes − fektette a babát Diana a begipszelt kar hajlatába,
hogy Ann az egészséges kezével tartani tudja a cumisüveget.
A kislány boldogan mosolygott fel Dianára, aki szívből
nevetett vissza rá. Ahogy felnézett, észrevette, hogy Cody
figyeli, és olyan szeretettel mosolyog rá, hogy Dianának majd
kiugrott a szíve a helyéből.
Cody a legmelegszívűbb és legegyüttérzőbb ember, akivel
valaha csak találkozott. Azokról a férfiakról, akikkel nap mint
nap találkozott a munkája során, nem tudta volna elképzelni,
hogy egy kórház gyermekosztályán töltsék a szentestét.
− Na, kicsi Ann, megígéred, hogy gondoskodni fogsz a
kisbabáról? − kérdezte a Télapó.
− Megígérem! − bólogatott ünnepélyesen a kislány.
− Akkor jó. Ez egy egészen különleges kisbaba, én pedig az
első pillanatban láttam, hogy pontosan olyan anyukára van
szüksége, mint te.
Diana még egyszer átölelte a kislányt, aztán indult tovább
Codyval, hogy segítsen kiosztani a hátralévő ajándékokat. Bár
minden kisgyereket megszeretett, Ann keskeny kis arcocskája
különösen élesen belevésődött az emlékezetébe.
Majdnem fél tíz lett, mire végeztek. A nővérek puncsot és
süteményt készítettek elő a nővérszobában, hogy a
körülményekhez képest ők is megünnepeljék a karácsonyt.
Diana és Cody egy ideig még velük maradtak. Diana egy
széken ült, és elgondolkozva majszolt egy kekszet. Még soha
nem volt ilyen megrázó élményben része, mint ma este.
Egészen másként alakult minden, mint ahogy elképzelte.
Eredetileg úgy gondolta, hogy odaadják az ajándékokat,
néhány szót váltanak minden kicsivel, aztán mennek tovább a
következőhöz. De mindez a valóságban egyáltalán nem így
volt.
 Mintha mind az ő gyerekei lennének. Az ő gyerekei és
Codyé.
Minden gyerek olyan örömmel vette át az ajándékát, mintha
pontosan azt kapta volna, amire a legjobban vágyott.
− Fáradt vagy?
Cody leült melléje. Ő sem tűnt éppen frissnek és
kipihentnek. A szakálla félrecsúszott, vörös, műanyag orra egy
szál zsinóron lógott a nyakában.
− Kicsit. − Egy ideig hallgatott, aztán folytatta. − Azazhogy
inkább egy kicsit zavarodott vagyok. Nem hittem volna, hogy
ilyesmit fogok érezni.
− Mit? − nézett rá fürkészőn Cody.
− Ilyen… ilyen… szóval érted, ilyen anyai érzéseket.
− Nincs abban semmi, ha valakinek anyai érzései támadnak
− vonta meg a vállát Cody. − A mi korunkban.
− Igen… azt hiszem, igazad van. Sőt, még élveztem is.
Megfogta Cody kezét, aztán egy ideig szótlanul ültek
egymás mellett.
− Éhes vagy? − kérdezte végül Cody.
− Hát… − tette le az üres csészét Diana.
Kart karba öltve indultak a lift felé.
− Cody! − kiabált utánuk valaki.
Ahogy Diana felnézett, egy csinos, fiatal nővért látott
feléjük szaladni.
− Helló! − üdvözölte lihegve Codyt, hatalmas kék
szemeivel felnézve rá. − Csak emlékeztetni akartalak, hogy
megint otthon ünnepelem a szilvesztert. Remélem, el tudsz
jönni!
Cody szeme vidáman megvillant, ahogy a nővér feje fölött
meglátta Diana döbbent tekintetét.
− Köszönöm, Sharon… majd felhívlak.
Kinyílt a lift ajtaja, és beléptek.
 − Ez az a Sharon volt? − kérdezte Diana.
− Hogyhogy az a Sharon?
− Az a Sharon, akinek a karácsonyi üdvözlőlapot írtad −
felelte Diana, magában átkozódva, amiért képtelen uralkodni a
féltékenységén.
− Azt hiszem − vigyorodott el Cody. − Miért kérdezed?
− Csak úgy.
Megállt a lift, és hangtalanul kinyílt az ajtaja. Miközben
áthaladtak az előcsarnokon, Diana nem tudta fékezni a
nyelvét, kénytelen volt tovább kérdezősködni.
− Gondolom, minden évben megrendezi ezt a szilveszteri
bulit.
− Igen.
− És gondolom, te szoktál lenni a partnere?
− Valahogy úgy. Te meg, gondolom, valamelyik
ismerősöddel töltöd a szilvesztert, akinek üdvözlőlapot küldték
Jeff-fel, Jacques-kal vagy Roberttel.
− Talán. .
Mire kiléptek a kórház kapuján, már megint havazott. Cody
megragadta Diana karját, hogy el ne csússzon a jegessé vált
úton, és lassan sétáltak a kocsija felé.
A kocsihoz érve megállt, de kísérletet sem tett, hogy
kinyissa az ajtót. Ehelyett maga felé fordította Dianát, és
kétoldalt mellette nekitámaszkodott az autónak.
Ahogy Diana felnézett rá, csodálkozva látta, hogy Cody
arcára kiült az elszántság.
− Még egyszer megkérdezlek, akarsz a feleségem lenni?
Diana megkönnyebbülten lélegzett fel.
− Én pedig most mondom utoljára, hogy… igen!
− Igen? − kérdezte elképedve Cody, aztán átölelte. − Mikor?
Egy év múlva? Két év múlva? Egy évig még tudok várni, de a
kettőt kicsit túlzásnak tartanám. Diana. Akár…
 Diana az ajkára tette az ujját, hogy elhallgattassa.
− Azonnal. Még ma éjjel, ha akarod.
− Ma éjjel? − ismételte meg elképedve Cody.
− Ma éjjel. .
− Csak a Jóisten ludja, mennyire boldog lennék, ha most
azonnal feleségül vehetnélek, de sajnos nem lehet. Engedélyre
van szükség.
Diana megint elhallgattatta.
− Elfelejted, hogy olyan valakivel állsz szemben, akinek jó
kapcsolatai vannak bírói körökben?
Cody közelebb húzta magához, és lélegzetük kis fehér
felhővé olvadt össze a fagyos éjszakában.
− Szóval te már mindent elrendeztél?
− Igen. Van valami kifogásod ellene, Benderman?
Cody ajka minden szónál ékesebben válaszolt a kérdésre.
− Szeretlek − mormolta rekedten, mikor végül
kibontakoztak egymás karjaiból.
− Én is szeretlek − felelte suttogva a lány, és igaz is volt.
Szívvel-lélekkel szerette.
Félóra múlva Diana becsöngetett egy ház ajtaján Boston
egyik külvárosában. Az ajtón réztáblára vésett betűk hirdették,
hogy itt lakik „J. PETERSEN, BÉKEBÍRÓ”.
− Biztos vagy benne, hogy vár bennünket? − kétkedett
Cody.
− Egészen biztos. Bili Moorhouse jó barátja.
− Az ügyvédek réméé? Azé, aki úgy letolt?
− Nem is olyan rémes a jó öreg Bili − nevetett Diana. −
Egyébként azt mondta, adjam át neked, hogy sok szerencsét
kíván.
− Igen? − vonta fel a szemöldökét Cody.
− Igen. Azt mondta, nagy szükséged lesz rá.
 Kinyílt az ajtó, és J. Petersen döbbenten bámult a jelmezbe
öltözött párra.
Végül elmosolyodott, és megköszörülte a torkát.
Miben segíthetek?
− Szeretnénk összeházasodni − felelte Cody.
− Legfőbb ideje. Télapó! − mosolygott Petersen. − Jöjjenek
be! − Oldalt lépett, hogy utat engedjen nekik, aztán bekiabált a
házba. − Martha, nem fogod elhinni, ki van itt, hogy
megeskessem!
Egy asszony lépett ki a konyhából, és döbbenten
összecsapta a kezét, mikor meglátta a jelmezben ácsorgó párt.
− Átöltözhetnénk esetleg a szertartás előtt? − érdeklődött
udvariasan Cody.
Martha szemmel láthatóan megkönnyebbült.
− Hát persze, menjenek csak le a folyosón, aztán jobbra!
− Öltözz át először te! − nézett Dianára Cody.
− Semmi szükség rá. Elég, ha leveszem a parókámat és a
szemüvegemet − kacsintott rá vidáman Diana. Ha ő egyszer
megtervez valamit, akkor azt alaposan előkészíti.
− Erre tessék! − vezette őket Mrs. Petersen a nappali
melletti kis fürdőszobába.
Diana megfésülködött, felfrissítette az arcát, s közben azon
tűnődött, hogy nem kellett volna-e talán mégis valami
hagyományosabb ruhát választania erre az alkalomra. Végül is
csak egyszer megy férjhez… legfeljebb kétszer, ha templomi
esküvőt is akarnak.
De hát nem az számít, mi van rajta, csak a férfi számít, aki
mellette áll, az pedig tökéletes.
Mire visszament a nappaliba, Cody már sötét öltönyben és
nyakkendőben várta. Diana megint megállapította magában,
hogy elképesztően csinos.
Önfeledten ölelték át egymást, tökéletesen megfeledkezve a
békebíróról és a feleségéről, akik mosolyogva figyelték őket.
 − Még össze sem házasodtunk, és máris megőrjítesz −
mormolta Diana.
Cody még szorosabban ölelte magához, és szeretettel
mosolygott le rá.
− Remélem, így is marad egy jó ideig.
− Így fog maradni! Szeretlek!
− Szeretlek!
A békebíró megköszörülte a torkát.
Diana pirulva bontakozott ki Cody karjaiból.
− Azt hiszem, akadályozzuk a szertartást.
− Kezdhetjük? − kérdezte a békebíró.
− Ha akarja. Petersen bíró úr!
− Martha?
Mrs. Petersen leült az öreg zongorához. Diana nem
emlékezett a darab címére, amit játszott, csak arra, hogy
valami régi angol dal. A békebíró felesége gyönyörűen
játszotta.
Elhallgatott a zene, és a békebíró ünnepélyesen széttárta a
karj ait.
− Kedves megjelentek, azért gyűltünk itt ma össze…
Diana ott állt Cody mellett, és fogta a kezét. Tökéletesen
biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, rég
megfeledkezett minden kételyéről és félelméről.
Mosolyogva nézett fel a férfire, aki olyan váratlanul és
olyan szokatlan módon robbant be az életébe, s a szemében
látta, hogy ugyanazt érzi, amit ő.
Szerelmet, szeretetet, minden feltétel nélkül.
Ennél szebb karácsonyi ajándékot el sem tudott volna
képzelni.
 Epilógus
Nagy pelyhekben hullt a hó.
A kert sötétségében csak a karácsonyfák fényei világítottak.
Valahol felugatott egy kutya.
Hófehérke jó egy órával ezelőtt megállt, már nem
keringőzött a királyfival.
Mickey egér és Minnie magasra emelt lábbal, faarcukra
merevedett mosollyal álltak.
A rénszarvasok a szán elé fogva ácsorogtak.
Az élő állatokat éjszakára már bevitték az istállóba.
A sok bonyodalmat okozó kert mögötti házban Cody és
Diana az ágyban ültek, amely most már kettőjüké volt, és
koccintásra emelték a poharukat.
− Mitől változott meg a véleményed? Mi bírt rá, hogy
hozzám gyere feleségül? − kérdezte halkan Cody, amikor
összecsendült a két pohár.
− Te.
Cody mosolyogva hajolt le hozzá, hogy gyengéden
megcsókolja újdonsült feleségét.
− És mivel bírtalak rá? − simogatta meg gyengéden.
− Akkor éjjel, amikor elmentél, sokáig gondolkoztam azon,
amit mondtál − felelte lágyan Diana. − Gondolkoztam
kettőnkön, és megértettem, hogy nem tervezhetem mindig
aszerint az életemet, hogy mások mit tesznek vagy tettek. A
magam elveit és a magam szabályait kell követnem. Aztán
arra is rájöttem, hogy a lelkem mélyén javíthatatlanul
romantikus vagyok. Amíg igazán szeretjük egymást, minden
nehézséggel megbirkózunk.
− Na látod! Én pontosan ezt próbáltam megmagyarázni
neked.
− Na látod, na látod! − utánozta színlelt bosszúsággal
Diana. − Ne kezdj el mindjárt prédikálni, jó? − Aztán, hogy
megmutassa, mennyire nem haragszik, hozzáhajolt és
megcsókolta.
Cody kivette a kezéből a poharat, és letette az
éjjeliszekrényre.
− Tudod, hogy soha nem állnék a karriered útjába. Nem
akarom, hogy miattam feladj valamit, ami fontos neked.
Együtt erősebbek leszünk, mint külön-külön.
Diana sóhajtva simult hozzá. Szeretik egymást. Valaha nem
tudta, mindig így lesz-e, de most megértette, hogy ezen már
semmi nem változtathat.
− Tudod te egyáltalán, hogy te vagy a javíthatatlanul
romantikus, Cody Benderman?
Cody lehajolt, és homlokon csókolta.
− Nos, Mrs. Benderman − szorította le gyengéden a párnára
ha én romantikus vagyok, akkor arról csak ön tehet.
A hallban éjfélt ütött az öreg falióra. Beköszöntött
karácsony első napja. Ideális nap az új élet indulásához.
− Boldog karácsonyt, Cody! − mondta halkan Diana.
− Boldog karácsonyt, Diana! És nagyon boldog új évet!
vége
 Tartalom

1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
Epilógus