Jenny 17.

Sibylle Simon

Örökség vagy szerelem

1991.

Celiat ifjú főnöke rövid úton kirúgja állásából, de aztán sietve visszavonja ezt
a döntését, és egészen különleges munkát kínál neki: játssza el az ő feleségének
szerepét, míg gazdag nagynénje vendégségben lesz náluk.
Semmi probléma – gondolja eleinte Celia, de aztán felbukkan Róbert, aki nem
akarja továbbjátszani öccse játékát.

David nem vette magának a fáradságot, hogy sokáig töprengjen. A táncparkett

közepén hirtelen magához szorította Celiát, és ajkát a szájara tapasztotta. A lány
erre a legkevésbé sem volt felkészülve. Egy pillanatig habozott, aztán mégis
viszonozta a csókot, méghozzá oly hevesen, hogy a férfinak elakadt a lélegzete.
– Akkor most menjünk el hozzám – suttogta a fülébe David, amikor ismét
magához tért egy kissé.
 – Celia! – Az archívum ajtaja olyan halkan nyílt ki, hogy Celia alig hallotta.
Összerándult, mikor hirtelen észrevette Mr. Lockridge titkárnőjét. Majdnem
kiesett a kezéből a poros aktacsomag.
– Miss Summers? Szüksége van rám?
Miss Summers közömbösen vont vállat. Látszott rajta, hogy gyűlöli ezt a
dohos, sötét helyiséget. De hát kinek is tetszhet itt?
– Sürgős szükségem van magára odafönn, Celia – felelte gyorsan és
határozottan, mint aki elhatározta, hogy lehetőség szerint minél előbb túl lesz
ezen a kellemetlenségen.
Celia maga elé potyogtatta az iratcsomagot, mire hatalmas porfelhő
kerekedett. Miss Summers az orra elé szorította selyem zsebkendőjét.
– Odafönn? – hitetlenkedett Celia. – Fel kell mennem? De hisz… a munkám
ideköt. Nem is vagyok képes másra. A nyári szünidőkben mindig is itt
dolgoztam.
A nemes tengerészkékbe öltözött, tökéletesen sminkelt és makulátlan frizurájú
Miss Summers összeráncolta a homlokát.
– Celia, ne tegyen fel fölösleges kérdéseket, hanem jöjjön! Hagyja azokat az
átkozott aktákat, nem szaladnak el.
Celia, aki egész nap az iratmegsemmisítő gépet etette régi iratokkal,
bizalmatlanul nézett rá. Ez csak tévedés!
– Így, ahogy vagyok? – és szkeptikusan nézett végig magán. – Csupa por
vagyok, a hajam tele pókhálóval.
– Majd leporoljuk, Celia, bízza csak ránk – erősködött Miss Summers és
kinyitotta az ajtót. – És hogy tudja, miről van szó, a kávét kell felszolgálnia a
tárgyalóban.
Celia visszahőkölt.
– Ó, nem, Miss Summers, ne tegye ezt velem! Hisz arra ott van Miss Leight.
– Miss Leight nem jöhet szóba, miután percekkel ezelőtt kificamította a
bokáját, és most úton van a legközelebbi klinika felé – válaszolt nyersen Miss
Summers. – Nem is küldenénk be magával a kávét, ha ő meg tudott volna állni a
lábán. Nem, ne is tiltakozzon, Celia, senki sincs a közelben magánál
alkalmasabb. Tulajdonképpen mi a kifogása ellene? Végül is csak annyi a dolga,
hogy bevigye a tálcát a tárgyalóba és kitöltse a kávékat. Senki nem várja el
magától, hogy országos ügyet csináljon ebből.
Celia nyelt egyet, aztán tanácstalanul végigsimította a haját.
– De hát… borzalmasan nézek ki – mormolta maga elé.
Miss Summers a lifthez cipelte, és mikor elérték a legfelső emeletet maga
után húzta a fürdőszobába. A szekrényből előhúzott egy hajkefét és egy fésűt, és
átnyújtotta Celiának.
– Mosakodjék meg, aztán itt a fésű, púder és rúzs. Van magánál másik
szoknya?
 Micsoda bugyuta kérdés! Természetesen nem volt nála másik szoknya. Nem
tartozott azok közé, akik munkaidő alatt néhány tucatszor átöltöznek. Farmert
viselt, hisz az ő munkahelye a poros archívum. Mi a csudát kezdjen ott elegáns
kosztümben és selyemblúzban?
Celia pillantása mindent elárult.
– Vegye már le ezt az átkozott trikót – parancsolta Miss Summers. –
Véletlenül van nálam egy selyemblúz, mindjárt hozom, majd azt vegye fel. Az
legalább majd egy kissé mérsékli ennek a rettenetes farmernek a hatását.
Celia úgy vélte, egy kissé túl nagy felhajtást csap néhány csésze kávé miatt,
de azért megfésülte szőkésvörös haját, bepúderezte az orrát, kifestette az ajkát.
Közben Miss Summers visszaért.
Celia tehát kénytelen volt Miss Summers vizsga tekintete előtt levenni a
blúzát, mire a titkárnők gyöngye egy kissé visszahőkölt, mert alatta
természetesen nem viselt melltartót.
– Maga állandóan így jár, melltartó nélkül?
– Állandóan – felelte nyomatékkal Celia.
– Nos, akkor igazán nem tudom, vajon ez a blúz jó lesz-e – mormolta maga
elé szkeptikusan, de azért felsegítette a lánynak a könnyű kelméből készült
ruhadarabot.
Celia vidám pillantást vetett a másikra.
– Melltartót nem hord véletlenül magával?
– Nem – felelte hűvösen Miss Summers, és hátrált egy lépést, hogy
megtekinthesse a lányt. Milyen különös, gondolta, ebben a selyemblúzban egész
másképp néz ki. Nőiesebb, barátságosabb, szebb. Vörös haja gyengéden omlott a
vállaira, bőre fehér és makulátlan, mint általában a vörös hajúaké, hatalmas
szeme tiszta vizű hegyi tavakra emlékeztet.
Miss Summers persze nem pont így gondolta, de azt azért mégsem tagadhatta,
hogy Celia csinos. Magas, karcsú, a szűk farmer jól kihangsúlyozta hosszú
lábait, karcsú dereka köré széles övet kötött, melle fölött kigombolta a blúzt.
De látta azt is, mint ahogy biztosan más is észre fogja venni, hogy a vékony
selyem szinte semmit sem takar, amit pedig takarnia kellett volna – Celia
meztelen bőrét.
– Mindent látni, teljesen – sápítozott. – Te jó isten, most mit csináljak
magával? Mégse adhatok magára kék overallt!
– De hát az ég szerelmére, miért nem volt jó a sajátom?
– Mert nem! – háborodott fel Miss Summers és kituszkolta az ajtón. – Akkor
már inkább ez! És nem mondja el senkinek, hogy én adtam magára! Úgy, és
most siessen, az urak már bizonyára várják a kávét.
Celia megtorpant. – Biztos benne, hogy nekem kell bevinnem?
– Egészen biztos, Miss O'Neill – válaszolta készségesen Miss Summers. – De
tudja, mit? Tartsa egy kicsit magasabbra a tálcát, akkor nem látnak bele a
blúzába.
 Azok ott bent persze mindent észrevettek.
Amikor Celia tíz perccel később a hatalmas tálcával belépett a tárgyalóba,
először senki nem figyelt fel rá. Miss Leight-t várták, ő szokta ilyen alkalmakkor
felszolgálni a kávét, és ő a Lockridge & Cie. cégnél eltöltött évei alatt még
sohasem tűnt fel mással, mint precíz munkájával. Nem hordott sohasem szűk
farmert és átlátszó blúzt.
Egyébként Celia sem, de ma minden annyira más volt. Csak remélni tudta,
hogy ezek a férfiak nem vesznek észre semmit. Lábujjhegyen ment az asztalhoz,
ahol Mr. Lockridge, a nagyfőnök, és a felügyelőtanács tagjai ültek. Már órák óta
keményen és szenvedélyesen vitatkoztak olyan dolgokról, amelyeket Celia akkor
sem értett volna, ha valaki veszi a fáradságot, és elmagyarázza neki. Ő filozófiát
tanult az egyetemen, és ez aztán igazán nem készítette fel őt ilyesmire.
Celia tehát igyekezett olyan észrevétlenül, amennyire csak tudta, kitölteni a
kávét. Örök titok maradt a számára, miért nem töltenek azok ott maguknak.
Miért kell nekik erre egy nő?
Ebben a pillanatban egyikük ráemelte a tekintetét, először csak úgy
szórakozottan, de aztán kikerekedett a szeme. És észrevette azt, amit Miss
Summers is észrevett, egy különbséggel: Miss Summerst kétségbeejtette a
látvány, ennek a férfinak a tekintete azonban rögtön felragyogott a
lelkesültségtől!
Kétségtelen, a blúz szenzációs volt. Nem, nem volt közönséges vagy akár
izgató, de éppen eleget mutatott, hogy a férfiak fantáziája beinduljon.
– Mr. Henley? – David Lockridge hanga türelmetlenül csengett, mert már
másodízben szólította fel a férfit, hogy szóljon hozzá a témához. – Mr. Henley,
hall engem? Itt van egyáltalán?
Nem, Mr. Henley már nem volt itt. Leplezetlenül bámulta Celia kebleit, mire
aztán az asztalnál ülő valamennyi férfi tekintete követte az övét. Még Mr.
Lockridge-é is.
Súlyos csönd telepedett a teremre. Celia, aki majdnem befejezte a szervírozást
és gondolatban már kint járt a folyosón, hirtelen megsejtette, miért a nagy csend.
Felemelte a fejét és körbepillantott. Izgatóan nézett ki, ezért aztán a jelenlévő
férfiak egyike sem tudta kivonni magát a hatása alól.
– Ó – szólalt meg zavartan, és szinte csordultig töltötte az utolsó csészét –,
mindjárt, mindjárt készen vagyok…
– Remélem is – felelte nyersen Mr. Lockridge, és türelmetlenül dobolt az
ujjaival a fényes mahagóniasztalon. Ez a hang végleg kihozta a sodrából a lányt.
Gyorsan megfordult, mire a kávé persze kiömlött.
Valaki halkan felnevetett, egy másik alig hallhatóan elkáromkodta magát.
Celia percekig csak állt ott, mint akit megbabonáztak. A vér kiszaladt az arcából.
– Ó… bocsásson meg… nem akartam… ó, istenem, remélem, nem hagy
foltot… – hadarta tanácstalanul, és maga elé kapta a tálcát, mint valami pajzsot.
Aztán kiviharzott David Lockridge haragos tekintete elől, és jó hangosan
becsapta maga mögött az ajtót.

– Miss… Halló, Miss, várjon csak!

Ő volt az. Celia hitetlenül nézett rá. David Lockridge személyesen! Ő rohant
utána, ahogy csak tudott.
– Miss! – De a hangja fagyos volt, a pillantása dühödt. És ez a pillantás szinte
megbéklyózta a lányt. Hirtelen megtorpant.
– Mr. Lockridge?
David végre utolérte. Bár borzalmasan lihegett, még így is igen vonzó férfi
volt. Celia úgy találta, enyhén kócos hajával még emberibbnek tűnik.
– Hogy hívják? – támadt a lányra nem éppen barátságos hangon.
– O'Neill – felelte az alig hallhatóan. – Celia O'Neill.
– Miss O'Neill, fogalmam sincs, mit csinál ebben a házban, és melyik
tökéletlen bízta meg ezzel a munkával – kezdte a férfi némi önuralmat erőltetve
magára –, de nem is érdekel. El van bocsátva. Haladéktalanul!
Celia nem értette. – De… Mr. Lockridge…
– Miss O'Neill, tisztában van azzal, mit művelt odabenn?
– Kitöltöttem a kávét… – felelte Celia.
David dühösen felnevetett. – Kitöltötte a kávét? Vagy úgy? Nekem inkább az
volt az érzésem, hogy a hétfátyoltáncot lejti – kávéscsészékkel a kezében. És
ráadásul éppen Mr. Fisher ölébe önti a forró kávét!
– Nem volt szándékos… – hüppögött könnyekkel a szemében Celia, de David
nem hagyta magát.
– Még csak az hiányzott volna! Legalább ne Mr. Fisher lett volna! Ő a
pénzügyi bizottság elnöke, és én éppen azt igyekeztem megmagyarázni neki,
hogy a Lockridge & Cie. miért adott ki a múlt pénzügyi évben bizonyos
dolgokra félmillió dollárt!
– Ó, istenem – sóhajtott Celia. Ez tehát az utolsó alkalom, hogy a nyári
szünidejét ennél a cégnél töltheti. Nem éppen boldogító kilátások!
David közönyösen szemlélte. Az ő fejét bezzeg nem zavarhatja össze ez az
átlátszó blúz! Ő mindenekelőtt a pénz és a hatalom megszállottja, ezen a két
dolgon kívül nem sok dolog érdekli. Tulajdonképpen semmi… de ezt Celia még
most nem tudhatta.
– Miss O'Neill, vegye fel a fizetését, ami még jár önnek, és tűnjön el! –
folytatta David. – Nálam nincs semmi keresnivalója az olyan embereknek, akik
csak rendetlenséget és káoszt hagynak maguk után, ahol csak megjelennek.
Celia összeszedte a bátorságát. – De hisz ez a blúz… nem is az enyém –
suttogta.
Mindez persze nem érdekelte Davidet. Már hátat fordított a lánynak, és csak
így félvállról felelte: – Ez az ön problémája, Miss O'Neill.
 Celia nem tudott haragudni rá, bár igazan érdemtelenül bánt el vele. Még csak
a lehetőséget sem adta meg neki, hogy tisztázhassa magát, Mégis, ő olyan…
Celia titkon felsóhajtott. David Lockridge olyan volt, mint az a bizonyos
mesebeli herceg. Átkozottul jól nézett ki, és borzasztóan vonzó volt. A cég
számos női alkalmazottja, kezdve Miss Summersnél és végezve nála, mind-mind
szerelmes volt belé. De Davidet mindig csak egyedül látták, úgy tűnt, a
munkáján kívül nincs is más szórakozása.
És most azonnali hatállyal felmondott. Celia nyelt egyet. Nos, valahogy csak
kibírja. Talál majd más munkát, egy másik cégnél, egy másik archívumban, egy
másik aktazabáló mellett…

Fél órával később jó öreg pamuttrikójában lement az emeletről, miután Miss

Summers szórakozottan végighallgatta beszámolóját az odabent történtekről.
Végre megszabadult a blúztól is.
– Tudtam – felelte Miss Summers. – Nem kellett volna megvennem ezt a
blúzt. Elátkozott egy darab. Tartsa csak meg, Celia!
Állás nélkül, ám egy igazán drága és legalább annyira átlátszó blúz birtokában
hagyta el Celia a főnökség emeletét. Tulajdonképpen máris a parkolóba ment
volna, hogy beüljön kedvenc, citromsárga kocsijába, hogy hazahajtson, de aztán
meggondolta magát, és a büfébe ment, hogy felhajtson valamit. Ezt talán még
megengedheti magának!
Amikor beszállt a liftbe, hogy lemenjen vele a földszintre, épp egy idősebb
hölgy szállt ki, aki másodpercekig úgy bámult rá, mint valami kísértetre. Celia
meglehetősen rosszul érezte magát Mi a csuda van rajta, hogy így megbámulják,
mintha egy másik bolygóról érkezett volna?
Az asszony kétszer is megfordult utána, mire végre becsukódott mögötte a
liftajtó.

– Hol van a fiam? Azonnal beszélnem kell vele! – kiáltotta Hannah

Lockridge, alighogy belépett az előszobába. Nem sűrűn fordult meg itt, a fia
munkahelyén, hacsak lehetett, elkerülte, az üzletet teljesen átengedve fiának. Ha
mégis néha-néha felbukkant, az felért egy kisebbfajta földrengéssel – és ezzel
San Franciscóban állandóan számolni kell.
– Hol van David? – folytatta türelmetlenül. – Sürgősen beszélnem kell vele.
– Éppen a felügyelőtanács értekezletét vezeti
– Akkor hívja, ki! – parancsolta Hannah ellentmondást nem tűrő hangon.
– Mrs. Lockridge, ha én most bemegyek, a fia agyonüt – felelte Miss
Summers. – Éppen most dobta ki az egyik alkalmazottunkat, aki kilöttyintette a
kávét. És egy percig sem habozna, hogy engem is kirúgjon, hacsak egy
centiméterre is kinyitnám az ajtót.
– Hülyeség! – válaszolta Hannah, és a telefonkagyló után nyúlt. – A helyzet
kivételes, Miss Summers. David meg fogja érteni, persze csak ha egy pillanatra
otthagyja a tárgyalást… – Egy másodpercre elhallgatott, pillantása elárulta, hogy
gondolatai valahol másutt járnak – De mondja csak, ki volt az a fiatal, vörös hajú
nő, akivel a folyosón találkoztam?
Miss Summers olyan képet vágott, mint akinek a fogát húzzák.
– Ő volt az, Mrs. Lockridge, akit a fia kidobott.
– Hogy hívják?
– Celia O'Neill.
– Ír? – Hannah szeme csak úgy szikrázott.
Miss Summers nem értette, miért akarja tudni.
– Azt hiszem, Mrs. Lockridge. De utána is nézhetek a dossziéjában.
Hannah elutasította.
– Ezt hagyjuk későbbre, Miss Summers. És most beszólok a tárgyalóba, és
kihívom a fiamat. Mondja a számot!
David öt másodperccel később megjelent az ajtóban, Miss Summers
legnagyobb csodálkozására A férfi nem szólt ugyan egy szót sem, de látszott
rajta, hogy rosszkedvű.
– Anya? Mit keresel te itt? – kérdezte kíváncsian. Hallatszott a hangján, hogy
a tárgyalás nem egészen úgy zajlik, ahogy az kedve szerint kellene.
– Beszélnem kell veled, David – felelte Hannah minden kertelés nélkül, és
maga után vonszolta a dolgozószobájába. Becsapta maga mögött az ajtót,
jelentőségteljesen ránézett a fiára és kibökte: – Jön Ethel.
David, aki fel s alá járkált a szobában, most hirtelen megtorpant.
– Micsoda átkozott pech! Éppen most. Nem tudott volna várni vele egy kicsit?
Hannah kivett a táskájából egy táviratot és meglebegtette a fia orra előtt: –
Egyenesen Dublinből repül ide. „Oerueloek, hogy ennyi eev utaan
viszontlaathallak benneteket – stop – kivaancsi vagyok David ifjuu feleseegeere
– stop – minden maast szooban – stop – szeretettel Ethel!”
– Ez jellemző rá – morogta Hannah minden lelkesedés nélkül. – Még a
távirataiban sem korlátozza magát a legszükségesebbre. Állandóan azt kérdezem
magamtól, egy ilyen asszony, mint ő, hogyan volt képes összekaparni ekkora
vagyont. De tény, hogy összekaparta…
– És nekünk szükségünk van rá – egészítette ki a mondatot David – Ethel néni
pénze nélkül a Lockridge & Cie. hamarosan tönkremegy.
– Túlzol, David – felelte Hannah, de hangja elárulta, hogy ő is nyugtalan. –
Azért nem annyira rossz a helyzet.
– Az lesz, ha Ethel néni megtudja az igazságot – jósolta David.
Hannah a fia szemébe nézett. Mindkettőjük tekintetéből csak úgy sütött a
szilárd elhatározás. Aztán szinte egyszerre mondták: – Sohasem szabad
megtudnia.

– Nem szabad megtudnia – ismételte David, miután Miss Summers behozott

nekik egy-egy pohár martinit.
Hannah keserűen felnevetett.
 – És hogy akarod megakadályozni? Tudod, hogy egyetlen céllal utazik ide,
David. Meg akarja ismerni a feleségedet.
David homloka elborult.
Hannah mély levegőt vett.
– Küldtél neki fényképet az esküvődről?
David csodálkozva nézett az anyjára, aztán vállat vont.
– Nem tudom… Sohasem törődtem ilyenekkel. Eliza akart küldeni, de hogy
megtette volna…?
– Tegyük fel, hogy Ethel nem kapott semmit tőletek a meghívón kívül. Tehát
fogalma sincs róla, hogy néz ki a feleséged. Sohasem látta Elizát. Csak azt tudja,
hogy három évvel ezelőtt elvettél egy Eliza Larraby nevű lányt…
– Nincs ennek semmi értelme, anya – vágott közbe David, és járkálni kezdett
a szobában. – Ethel meg fogja tudni. Ha ugyan még nem tudja. Nincs feleségem.
Eliza tizenöt hónappal az esküvő után örökre elment.
Hannah összeszorította az ajkait, ő is olyan volt, mint a fia – hatalomra éhes,
és ugyanúgy szerette a pénzt, a sok pénzt.
És a messzi Dublinban Ethel néninek sok pénze volt. Bár a Lockridge-ok is
összekapartak valamicskét az elmúlt évek folyamán, de ez nem volt éppen túl
sok. Mindenekelőtt azért, mert a Lockridge & Cie. nem éppen úgy működött,
mint azt sokan hitték. Ha Ethel néni időnként nem pumpál egy kis pénzt belé,
már régen fel kellett volna adniuk. Ugyanakkor Ethel néninek sajátos feltételei
voltak, és ez ugyancsak összezavarta a dolgokat.
– David, ne légy bolond! – felelte Hannah nyomatékkal. – Ethel az esküvőtök
alkalmából szép kis vagyont íratott rád. Te megtettél mindent, amit akart,
feleségül vettél egy ír katolikus nőt, és tudod, hogy Ethel csak azt fogadja a
családjába, aki ír származású és katolikus. Mint Eliza.
– De hát Eliza nincs itt – emlékeztette anyját David. – És fogalmam sincs, hol
van most. Másfél éve nem hallottam róla. Ha nem ismerném annyira, még azt is
hihetném, hogy meghalt.
Hannah felnevetett.
– Eliza él, ebben biztos lehetsz.
– Viszont nem lesz itt, ha Ethel néni megérkezik. És nem tudok előhúzni a
kalapból egy nőt, hogy eljátssza Ethel néninek a feleség szerepét.
Hannah látszólag ártatlanul nézett rá.
– És miért nem? – vonta meg a vállát. – A világ azt akarja, hogy becsapják.
Miért pont mi maradjunk becsületesek?
David ránézett az anyjára.
– Anya, nekem nincsenek skrupulusaim, de hát honnan varázsoljak elő egy
ilyen nőt? – és halkan elkáromkodta magát. – A fenébe is, biztosan nagyon
megöregedett azóta. Miért nem költözik már át a másvilágra, és hagyja rám a
vagyonát? Ezzel megoldódna minden.
 – Ne légy már ennyire türelmetlen – felelte Hannah. – Ethel mindig jó volt
hozzád. És sohasem volt fukar. Egy napon majd megöröklöd a pénzét, ha
teljesíted a feltételeit.
– De hát nem tudom teljesíteni, ha egyszer nincs feleségem – felelte
türelmetlenül David. – Azt meg mégsem mondhatom neki, hogy menet közben
elváltam, először is, mert ő nem ismer válást, másodszor mert még el sem
váltam. Miért is szökött el Eliza? – David felsóhajtott. – Minden magyarázat
nélkül?
Hannah elgondolkozott: – Akkor csak egyet tehetünk, David.
David meglepetten nézett rá: – Mire gondolsz?
– Elő kell varázsolnod valahonnan egy feleséget, akár tetszik, akár nem. Nem
olyan nagy dolog végül is, csak két napról van szó, valakit csak be tudsz mutatni
neki, mint a hitvesedet. Tovább semmiképpen sem marad, ezt is megírta egy
táviratban. Két nap, David… – Hannah könyörgő pillantást vetett a fiára. – Csak
két nap, és túl leszünk mindenen.
David szemmel láthatóan kezdett megbarátkozni az ötlettel. Tekintete
ugyanúgy csillogott, mint anyjáé. Ha pénzről volt szó, méghozzá ennyi pénzről,
mindig így csillogott a szeme.
David nem tehetett erről. Semmi mást nem szeretett annyira, mint a pénzt.
Sohasem érzett még ekkora szenvedélyt egyetlen ember iránt sem, és ezt teljesen
természetesnek találta. Hisz egyetlen ember sem nyújthatja számára azt, mint a
pénz és a hatalom.
– Nos jó, de ki legyen az?
Hannah jelentőségteljesen nézett rá: – Amikor kiszálltam a liftből, egy csinos
vörössel találkoztam – farmerben volt és valami koszos kis blúzban.
Mindenképpen vörösnek kell lennie, hisz Eliza is az.
David fájdalmas grimaszt vágott. – Ó, nem, csak azt nem!…
– Miért nem, David? Mi bajod van vele?
– Éppen most rúgtam ki. Csak nem azt várod tőlem, hogy rohanjak utána és
kérjek bocsánatot, ráadásul két napra kérjem is meg a kezét?
– De. Pontosan ezt várom – felelte szárazon Hannah. – Rohanj utána, kérj
bocsánatot és kezdj flörtölni vele. A többi majd jön magától.

– Celia, mit csinálsz te itt? – Kelly Rutland hangja betöltötte a Lockridge &
Cie. büféjét. – Hisz még nincs ebédidő!
Celia gyengéden viszonozta Kelly tekintetét. Ő volt a legjobb barátnője, aki
már hét éve ennél a cégnél dolgozik. Neki köszönhette az állását az
archívumban, amit most elveszített. Időtlen idők óta ismerték egymást. Mindent
megbeszéltek egymással: az utolsó főiskolai éveket, a college-ot, amit Kelly
azért hagyott ott, mert meggyőződése volt, hogy a közgazdaságtan nem neki
való tudomány, a szerelmi ügyeiket, a legkülönbözőbb fogyókúrás recepteket…
Kelly adatrögzítő volt a cégnél, a legjobbak egyike. Celia persze sohasem volt
képes felfogni, tulajdonképpen mit is csinál.
 Magas, energikus, temperamentumos, egy kissé talán túl hangos lány volt.
Még ha nem is emelte fel a hangját, akkor meghallották volna a büfé túlsó
sarkában is.
– Iszom egy teát – felelte Celia.
– Feketét, cukor nélkül – kántálta Kelly, és helyet foglalt barátnőjével
szemben. – Nos, fogalmam sincs, te min élsz, de nekem muszáj valamit
bekapnom.
– Most éppen az idealizmusommal laktam jól – felelte Celia.
– Szép dolog is az – sóhajtott Kelly –, de hát mitől van az az embernek? –
Ránevetett Celiára. – Nos, miért nem vagy abban a sötét lyukban, és miért nem a
Lockridge-ék sötét múltjának megsemmisítésével foglalkozol? Meggyőződésem,
ha egy kicsit is beleturkálnánk azokba az aktákba, amiket te ott darabokra tépsz,
bizony zsákszámra találnánk olyanokat, amikkel egy kicsit
megszorongathatnánk a főnökünket.
– Azért nem vagyok ott, mert kirúgtak – felelte Celia.
– Mi? – Kelly hitetlenkedve nézett rá. – Ez nem lehet igaz! Mi történt? Valld
be, Mr. Lockridge lement az archívumba, rabul ejtette a szépséged, és a blúzod
alá nyúlt.
– Az isten szerelmére, Kelly! – súgta Celia és zavartan nézett körbe. – Ne
beszélj hülyeségeket! Egész más történt. Miss Summers megkért, hogy
szolgáljam fel a kávét a tárgyalóban, én meg az egyik úr ölébe öntöttem, mire
kirúgtak.
Kelly elnevette magát, de hirtelen elkomorult. – Ki volt az?
– Mr. Fisher…
– Ó, istenem, épp az az ellenszenves Fisher! – Kelly kivételesen lejjebb vette
a hangerőt. – Természetesen ő ragaszkodott hozzá, hogy kirúgjanak. És Mr.
Lockridge meg is tette. Nem volt más választása.
Celia bólintott.
– Én is azt hiszem. Nem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen.
– Nem, nem kegyetlen… – Kelly ellágyult. – ő egészen más, mint a többiek.
– Sajnálom, Kelly – folytatta Celia. – Te segítettél nekem, én meg mindent
tönkretettem.
– Biztosan találsz majd valami mást – próbálta vigasztalni Kelly.
Celia keserűen nevetett.
– Kell is hogy találjak, Kelly, mert le vagyok égve…
Abbahagyta, mert ebben a pillanatban Mr. Lockridge tűnt fel a büfé ajtajában.
Nem szokott lejönni ide, de Celia nem is ezen lepődött meg, hanem hogy neki
integet.
Ez nem lehet! Hogy pont őt keresné! Celia megfordult, hátha van valaki a háta
mögött, de nem volt ott senki. Csak a halak az akváriumban, úgyhogy David
Lockridge valószínűleg nem nekik integetett…
– Mi történt? – kérdezte Kelly. – Miért vágsz ilyen tragikus képet? Talán maga
Robert Redford jelent meg személyesen?
 – Nem ő, hanem Mr. Lockridge. És éppen felénk tart.
Celia a történtek ellenére is elmosolyogta magát, amikor észrevette Kelly
felderült arcvonásait.
– Tudtam – suttogta Kelly –, mindig is tudtam, hogy egyszer beteszi a lábát
ebbe az átkozott terembe, hogy jelenlétével fénybe borítsa… Mit csinál most,
Celia? Valóban felénk jön?
– Jön – súgta vissza Celia, és zavarában megkavarta a teáját, pedig nem volt
benne semmi felkavarnivaló. – Csak valami tévedés lehet, Kelly. Mi a csudát
akarhat tőlünk? Hisz nekem végérvényesen felmondott.
– Miss O'Neill! – Igen, ez David összetéveszthetetlen, mély hangja volt,
amibe most annyi gyengédség vegyült, hogy a két lány bőre kellemesen
megbizsergett tőle.
– Mr. Lockridge? – Celia, aki az imént még lesütötte a szemét, most
feltekintett. Ezer halállal halt közben, mert azt hitte, valami újabb dörgedelem
következik. Talán mert meg mert inni itt még egy teát…
Kelly sugárzó pillantást vetett a férfira. Zavarát már régen leküzdötte.
– Mr. Lockridge, biztos benne, hogy jó helyen jár?
David nevetve bólintott.
– Biztos vagyok benne, Miss… ö…
– Rutland – segítette ki Kelly. – Kelly Rutland adatrögzítő a hatodik
emeletről.
Celia felháborítónak találta, ahogy Kelly megpróbált a kegyeibe férkőzni.
Fölöslegesnek érezte a próbálkozást. És különben is – miért kell Kellynek ilyen
kényszeredetten nevetnie? Teljesen hiábavaló!
David nem viszonozta a mosolyt, hiszen nem az ő kedvéért jött ide. Celia felé
fordult.
– Miss O'Neill, az előbb megbocsáthatatlan félreértés történt… Tudnánk
valahol nyugodtan beszélni? Van néhány másodperce a számomra?
Celia a legszívesebben minden idejét neki ajándékozta volna, ha David igényt
tart rá. Az ő közelségében mindent elfelejt az ember. Davidnek elég egyetlen
pillantás, egyetlen mosoly, és minden nő elolvad a gyönyörűségtől.
– Természetesen, Mr. Lockridge – felelte és felállt – Menjünk a dohányzóba.
David bólintott és kisietett a büféből. Celia követte.
Kelly fájdalmasan nézte őket. Milyen szívesen lett volna a barátnője
helyében! Celiának átkozott szerencséje van, hogy David rávetette a tekintetét,
pedig épp az előbb dobta ki a cégtől.

– Vissza akarom vonni az elbocsátást, Miss O'Neill – kezdte David, miután

Celia helyet foglalt a kék ülőgarnitúrán.
A lány csodálkozva nézett fel rá. – Hogyan?
– Az imént egy kicsit elhamarkodtam a dolgot, Miss O'Neill – felelte lágy
hangon. – Bocsánatot kérek magától, de az az átkozott ülés az idegeimre ment,
mert nem jutottunk ötről a hatra. A maga kávéscsészéje volt az utolsó csepp a
pohárban. Meg tud érteni?
Hogy megérti-e?
Igen, természetesen. Mindent megért. Ha most azt akarná, értse meg, miért
dobta ki a saját anyját a hatodik emeletről, azt is megértené. Mert csodálatos egy
férfi. Igen, tetőtől talpig izgató. Nemcsak külsőleg; David igazi gentleman. És ő,
a főnök kér a senki kis alkalmazottól elnézést! Ráadásul megfogja a kezét és
csábítóan néz rá. Az ilyet nem játssza meg az ember, igaz? Tényleg bánthatja a
dolog.
– Természetesen – felelte Celia, bár alig bírta kipréselni magából a hangokat.
Hatalmas gombócot érzett a torkában. – Nem kell bocsánatot kérnie, Mr.
Lockridge. Nagyon is meg tudom érteni, micsoda stressz alatt állhat.
– Miss O'Neill, nagyon hálás vagyok magának ezért – mormolta David, de
csak nem akarta elengedni a kezét. – És most felejtsük el mind a ketten a
felmondást! Igyekezni fogok, hogy jóvátegyem a viselkedésemet. Melyik
részlegnél is dolgozik nálunk, Miss O'Neill?
– Csak kisegítő vagyok, Mr. Lockridge. Az archívumban dolgozom, régi
aktákat selejtezek. Nyári szünidőben gyakran dolgoztam már itt – felelte
jókislányos hangon Celia. Még mindig nem tért teljesen magához.
– Na igen – felelte David, és Celia, akit még mindig zavarba ejtett az a
figyelmesség, amellyel vele bánt, nem vette észre, hogy David hangja egy kissé
közömbösebben cseng. A férfi annyira rabul ejtette, hogy nem is figyelt semmi
másra.
Magas volt és karcsú, az ablaküvegen beszökő napsugárban csillogott a haja.
Barna szeme csillogott, amikor ránézett.
David Lockridge volt álmai hercege. Róla álmodott, jóvágású, keskeny
arcáról, mindig barna bőréről, amilyen csak annak van, aki minden hétvégéjét a
saját jachtján tölti.
Nem csoda, hogy a Lockridge & Cie. nőhadserege vágyakozón sóhajtott fel,
ha David felbukkant a színen.
– Miss O'Neill, engedje meg nekem, hogy jóvátegyem a dolgot – folytatta
David.
Celiának elállt a lélegzete. Mit jelentsen ez? Csak nem egy New York-i
jutalom utat ajánl fel, vagy egy hétvégét a Bahamákon?
– De igazán, Mr. Lockridge, semmi szükség erre – felelte halkan.
– De, de, bűnösnek érzem magam. Nem lett volna szabad így bánnom
magával. A főnöknek példaképnek kell lennie, és én igazán nem úgy
viselkedtem… Velem vacsorázna ma este?
Celia azt kérdezte magától, hát sohasem lesz vége ennek a varázslatnak?
Valóban meghívta vacsorázni?
Kelly, te vagy a világon a legjobb barátnő, amikor idehívtál dolgozni,
gondolta. Miután évekig abban a sötét, poros archívumban görnyedeztem,
anélkül, hogy bárki ebben a házban tudomást vett volna rólam, akkor ez a
fantasztikus férfi meghív vacsorára!
– Nem tudom, mit mondjak – felelte végül.
– Mondjon igent, Miss O'Neill – nógatta David. – Ragaszkodom hozzá. Járt
már az Ambassyben?
Celia elvigyorodott. – Nekem, szegény diáklánynak az egy kissé túl előkelő.
David hosszasan nézett rá. – Nos, akkor a világ hímnemű részét vakság
sújtotta eddig – felelte, és egy pillanatra még azt is elfelejtette, miért is töri
magát Celia kegyeiért.
Mert Celia O'Neill fantasztikusan nézett ki. Vörös haja csak úgy vibrált a
napfényben, tengerkék szeme drágakőként ragyogott, szépen ívelt, húsos szája
pompás gyönyöröket ígért…
Celia a veséjében érezte David pillantását. „Nem, nem szabad így néznie rám,
mert ettől a pillantástól védtelen, gyenge és vágyakozó leszek. A térdeim
megroggyannak, a szívem bolondul kalapál.” Csak nagy nehezen jutott
lélegzethez.
David nem sajnálta, hogy nem az az átlátszó blúz van rajta. Mert akkor a
büfében az összes porcelánedény tönkrement volna, nemcsak az az egyetlen
csésze.
– Miss O'Neill, hatkor magáért küldöm a sofőrt – mondta, és ismét
megszorította a kezét. – Legyen csinos, mert ezúttal maga lesz az est fénypontja.
És kezet csókolt.
Cellának még életében senki nem csókolt kezet.
David néhány másodpercig a kézfején tartotta ajkait, aztán belecsókolt a
tenyerébe is. Celia szinte eszét vesztette.
Ez a férfi egyetlen rohammal meghódította.

Kelly mérges volt, mert Celia percekig egy szót sem szólt, miután visszatért
hozzá a büfébe, csak álmodozón nézett maga elé.
Végül már nem bírta tovább: – Mit mondott? Mit csinált? Mit akart? –
kérdezte türelmetlenül.
Celia az egyik kezére támaszkodva kibámészkodott Kelly feje mellett az
ablakon. – Olyan csodálatos férfi, Kelly…
– Ezzel nem mondtál semmi újat. Néhányan istenítik őt. Nincs még egy ilyen
pasas. Vonzó, szép, dinamikus, büszke… és szabad, Celia. – Kelly felsóhajtott,
és a tenyerébe hajtotta a fejét.
A két lány hallgatott egy sort. Végül Celia szólalt meg, bár még ő sem ismert
rá a saját hangjára: – Kelly, én azt hiszem, szerelmes lettem belé.
– Ez egyáltalán nem lep meg – sóhajtott Kelly – Valamennyien szerelmesek
vagyunk belé. A legjobban Miss Summers. Nem akarja megbocsátani neki, hogy
megházasodott.
Celia egy csapásra lepottyant a lila fellegekből a rideg valóság talajára. –
Megházasodott? Nem azt mondtad éppen, hogy szabad?
 – Hát nem tudod? Házas ugyan, de másfél évvel az esküvő után az asszony
faképnél hagyta. Fel tudod ezt fogni? Hogy lehet egy ilyen férfit faképnél
hagyni? Senki sem érti. Egyszerűen lelépett, egyik napról a másikra. David
teljesen össze volt törve.
Ez aztán már tényleg túlzás volt, hisz még senki sem látta David Lockridge-ot
letörten! De Kelly úgy vélte, ez a kifejezés a találó.
– És a mai napig sem tért vissza – folytatta. – Azóta valamennyien azt hiszik,
hogy képesek lesznek megvigasztalni…
– Meghívott – mesélte Celia. – Ma este együtt vacsorázunk az Ambassyben.
Kelly megdöbbenve nézett a barátnőjére. – Te aztán tényleg elcsavartad a
fejét. Még soha senkit a cégtől nem hívott meg vacsorázni. Ember, te aztán
szerencsésnek mondhatod magad!
Celia felállt. – És most visszamegyek abba az átkozott archívumba. Hisz
visszavonta az elbocsátásomat is. Ó, Kelly, már csak három órám van, hogy
rendbe hozzam magam. Nem leszek rá képes!

Hogy valóban szerelmes-e belé, Celia akkor még nem tudta pontosan. Csak
azt tudta, hogy ez a meghívás hízeleg a hiúságának. Csak most, amikor már nem
ejtette zavarba a barna szempár, csak most gondolkozott el rajta, vajon nem
vegyült-e a hangjába néhány hamis felhang.
Aztán mégis vállat vont: Na és aztán?
Nem képzelte, hogy ezt a meghívást továbbiak is követik majd, tehát
elhatározta, hogy kiélvezi ennek az estének minden pillanatát.
Természetesen csak azért hívta meg, mert rossz volt a lelkiismerete, de ez
Celiát nem igazán zavarta. És most lássunk neki a munkának, mert ma, amilyen
korán csak lehet, le akar lépni!

Miután letusolt, egy testhezálló, fekete ruhát vett magára, amely jól
kihangsúlyozta az alakját. Dereka köré széles szalagot fűzött, amit bal válla alatt
fehér műrózsával rögzített. Aztán nekilátott rendbehozni a frizuráját.
Végül úgy nézett ki, mint akinek mindennapos programja egy Ambassy-beli
vacsora. David Lockridge-ot mindenesetre nem akarta másodszor is
figyelmeztetni arra, hogy tulajdonképpen nem oda való. Elég butaság volt
délben említeni neki. Hisz szép, fiatal, szexi, s ráadásul okos. Mit akarhat még
ezenkívül egy férfi egy nőtől?
Szíve mégis hevesebben vert, amikor pontban hatkor megszólalt a csengő.
Várt egy percet, mielőtt kinyitotta. Ne gondolja senki, hogy annyira ég a
vágytól, hogy az Ambassy-be mehessen!
– Jó estét – köszöntötte Kelly, és belépett, összecsukva a vizes esernyőt.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte Celia csodálkozva. – Azt hittem, munka után
teniszezni mész, aztán meg a szaunába. Mit keresel itt?
 – Kíváncsi vagyok a gladiátorok bevonulására – felelte szárazon Kelly. – Azt
hiszed, kibírtam volna a szaunát, amikor te David Lockridge-dzsal mész
vacsorázni? Legalább néhány percig szeretnék sütkérezni a közelségében.
– Még nem volt itt – felelte Celia. – Lehet, hogy el is felejtette az egészet.
– Az életben számolnunk kell néha a legrosszabbal is – bólintott Kelly. De
félbehagyta – Ott jön egy autó. Ó!… – Majd kiesett az ablakon. – Egy fehér
Chrysler! Ó, Celia, a legszívesebben agyonütnélek, annyira irigyellek! Egy
Chrysler… egész életemben arra vágytam, hogy egy Chryslerrel csábítsanak el!
– Kelly, ne viselkedj úgy, mint egy tizenöt éves fruska! – szidta Celia, pedig ő
is legalább annyira izgatott volt. – Nemsokára huszonöt évesek leszünk,
tapasztalt nők.
– No igen, de egy ilyen Chryslerrel meg nem voltak tapasztalataim. Mindent
el kell mesélned utána. Jegyezd meg, mit ettél!
– Megpróbálom – ígérte meg Celia, és felvette szőrmestóláját.
Kelly elismerően nézett végig rajta. – Csinos vagy, Celia. És nemes. David
Lockridge sohasem küld majd le abba az archívumba, állandóan a közelében
akar majd tudni.
– Csak Miss Summers tetemén át – nevetett Celia. De hirtelen ideges lett.
Pedig semmi oka nem volt az idegeskedésre. Egyszerűen elmegy vacsorázni
David Lockridge-dzsal – na és?

David negyedórát késett.

Az előre lefoglalt asztal az ablak mellett állt, közvetlen kilátással a kikötőre.
Celiának most első ízben volt alkalma innen is megszemlélni a várost.
Aztán egyszer csak David alakja magasodott fölé, és ekkor minden más
érdektelenné vált.
Egy csokor orchideát nyújtott át a lánynak. – Miss O'Neill, kérem, bocsássa
meg a késésemet, de dugóba kerültem. Még nem rendelt semmit? Mit szólna egy
száraz martinihoz? – Bájosan elmosolyodott. – Ma éppen nem a legjobbak az
esélyeim, nemde? Először kirúgom, aztán megvárakoztatom. A bűneim egyre
szaporodnak.
Végre kihozták az italt. David magasba emelte a poharát, közben végignézett
a lányon. Kimondottan csinos, gondolta. Megpróbálta kitalálni, vajon ő hogyan
hat rá. Úgy vélte, meg lehet elégedve magával.
– Szívesen megbocsátok magának – felelte nagyvonalúan Celia. Végre úrrá
lett zavarán, a hangját is visszanyerte. – Nem baj, hogy várnom kellett.
– Örülök, hogy ilyen elnéző velem szemben – felelte a férfi. – Úgy látszik, az
a sorsom, hogy állandóan megsértsem magát. Kérem, ne vegye tőlem rossz
néven. Igen elfoglalt ember vagyok.
– Tudom, Mr. Lockridge – felelte halkan Celia, és a pohara fölött mélyen a
férfi szemébe nézett.
 Még nem tudta, hogy kár ilyen kis trükköket Davidre pazarolnia. Ő nem is
reagált ezekre, mégha oly jól titkolta is. Rideg volt és érzelemmentes; eddig még
senkinek sem sikerült keresztüllátnia rajta.
– Mit kíván enni? Kezdetnek talán teknősbékalevest?
Celiának mindegy volt. Még a nyers tintahalat is megette volna, ha David erre
kéri. Fogalma sem volt róla, mi az Davidben, ami ennyire hat rá.
– És most meséljen egy kicsit magáról, Miss O'Neill – kérte barátságos
hangon. – Mit csinál, amikor nem a mi archívumunkban matat?
– Filozófiát tanulok – felelte Celia.
David meglepődött. – Ó, csak nem… milyen szokatlan – mormolta végül. –
És mit fog csinálni, ha végez? Lehet ezzel pénzt keresni?
– Még nem tudom – vallotta be Celia. – Ezen még nem gondolkodtam. De
örömömet lelem a tanulásban.
– Ez rendjén is van, Miss O'Neill – felelte atyaian David. – De hát nem elég
csak a szórakozás. A végén valami hasznosnak kell kisülnie belőle.
– Az ember nem azért él, hogy dolgozzon.
– Nem? Én mindig azt hittem, semmi másért nem vagyunk ezen a világon –
felelte David. Hallgatott egy sort, aztán hozzátette: – Mindenesetre nem a puszta
szórakozás végett vagyunk ezen a földön, vagy igen? Azt szoktam mondani, nem
azért születtünk, hogy boldogok legyünk, hanem hogy tegyük a kötelességünket.
– Ó, Mr. Lockridge, ez iszonyúan hangzik – kiáltott fel Celia. – Vannak
örömtelibb dolgok is az ember életében, mint a munka.
– Nem tudok ennél örömtelibbet elképzelni – felelte kurtán David – Maga
tud?
Celia ránézett szép tengerkék szemével. Keskeny arca csodálatos volt a
gyertyák halvány fényében, szája maga a kihívás. Ha David el is felejtette volna,
hogy vannak az életnek kellemesebb oldalai is – nos, ebben a másodpercben
eszébe kellett hogy jussanak.
Milyen férfi az, akit nem ejt rabul Celia varázsa?
– Nos, például a szabadidő – válaszolta Celia.
– Szabadidő? – David megköszörülte a torkát. – Nekem nincs szabadidőm.
– De hát valamit csak csinál munkaidő után.
– Nekem sohasem jár le a munkaidőm – magyarázta David. – Én otthon is
dolgozom.
– Vigasztalan lehet.
David hosszasan nézett rá. – Úgy véli? Engem nem zavar.
– És a barátai? A családja? – kérdezte óvatosan Celia. Nem árthat, ha egy
kicsit kivallatja.
– Nincsenek barátaim – morogta David. – Anyám legtöbb idejét a golfpályán
tölti vagy a klubban, a feleségem meg elhagyott.
Úgy mondta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb.
– Ó, sajnálom – suttogta Celia.
 – Nem kell sajnálni, Miss O'Neill – felelte az gúnyosan. – Nem volt időm rá,
hogy alaposabban is megismerjem a feleségemet, mert akkorra már elment.
– És nem is tudja, hol van?
– Fogalmam sincs, de nem is érdekel – felelte David közömbösen. – Egyszer
felhívott, hogy közölje velem: jól van és ne csináljak gondot magamnak miatta,
ha valami történne vele. És én így is teszek.
– Sajátos módon veszi a történteket – állapította meg Celia.
David mélyen a szemébe nézett. Celia szíve közepébe talált ez a tekintet.
– Szeretem a tiszta dolgokat – felelte. – Maga hogy van ezzel, Miss O'Neill?
Celia rémülten csuklott egyet – Ó, én? Én is. Szeretem, ha valaki egyenes és
őszinte egy kapcsolatban, bármilyen legyen is az. Ez alapvető feltétel.
– Úgy? – David elgondolkodott egy pillanatra. Celia már horogra akadt, de
hát mit tud ő kezdeni egy ilyen emberrel, aki holmi egyenességről meg
őszinteségről prédikál? De miután ilyen rövid idő alatt nem talál úgysem senki
mást, aki pótolhatja Elizát, hát ki kell próbálnia, Celia meddig hajlandó elmenni
az ő kedvéért.
– Vacsora után táncolunk, rendben? – kérdezte.
– Itt táncolni is lehet? – csodálkozott a lány.
– Ó, nem is hiszi, mi mindent lehet itt csinálni – felelte David, és tüzes
pillantást vetett rá.
Nos, ha különösen gondolkodik is az életről, ez semmit sem ront a
vonzerején, gondolta Celia. Egy ilyen férfinak mindent megbocsát az ember!
Alig mert lélegezni. Ha csak ránézett Davidre, vagy arra gondolt, hogy tánc
közben a karjaiban tartja majd őt, azonnal elpirult zavarában.
David magasba emelte a poharát. – Egészségére, Miss O'Neill. Szólíthatom
Celiának?
– Természetesen, Mr. Lockridge. – Celia elhatározta, hogy nem fog
csodálkozni azon a tempón, amivel David udvarolni kezdett neki. Valószínűleg
hozzászokott, hogy kevéske szabad idejét a lehető legintenzívebben használja ki,
hogy megdöntse a csábítás világrekordját. És neki nem volt szándékában
megakadályozni ebben.
– Hívjon maga is Davidnek.
– Szívesen, Mr.… David – suttogta, és összekoccantották poharaikat.
A nehéz vörösbor, amit a vacsorához felszolgáltak, szintén hozzájárult ahhoz,
hogy Celia úgy érezte, mintha lebegne. David minden pillantása újabb és újabb
vágyakat ébresztett benne, amelyek – s erről meg volt győződve, még akkor is,
ha David mindössze egyszer ért hozzá véletlenül a kezéhez – heves lángolásba
csapnak majd át.

– Csodálatosan táncol, Celia.

– Köszönöm, David. Maga is.
 Kölcsönösen bókoltak egymásnak. David, úgy látszik, felhagyott a rekordjai
döntögetésével, mert hirtelen megint távolságtartó és rideg lett. Egyik keze a
lány hátán, a másikkal a kezét fogta – de mindez puszta rutint árult el csupán.
Ha Celia tudta volna, valójában mire gondol, valószínűleg azonnal hátat fordít
neki, és kirohan a helyiségből.
A férfi ugyanis összeráncolt szemöldöke mögött azon gondolkodott, hogyan is
vessen véget ennek az estének anélkül, hogy Celiát megbántaná. Elég tapasztalt
volt hozzá, hogy lássa, mit érez a lány és mit vár el tőle, de ez után a kimerítő
nap után képtelen lett volna a lakásába vinni és vele tölteni az éjszakát. Ezernyi
elintéznivalója volt még, mielőtt Ethel néni megérkezik – erőit nem pazarolhatta
el az ágyban egy csinos lány társaságában, ha értelmesebben és hasznosabban is
felhasználhatja.
De hát van értelmesebb annál, hogy egy csinos lánnyal töltsünk egy éjszakát?
Ha rápillantott Celiára, már ő maga sem kételkedett ebben. A rövid fekete
ruha jól kihangsúlyozott minden kellemes domborulatot, a törékeny test
körvonalait. A lány jól érezte magát a karjaiban. Talán nem is tud olyan rideg
lenni, mint hitte magáról!
Látta, amint a lány nyakán egy vékonyka ér egyre hevesebben lüktet. És a
szája, a szája egyenesen varázslatos volt, az Ezeregyéjszaka varázsát idézte.
Vajon mit tenne, ha most megcsókolná?
És David nem gondolkodott tovább – egyszerűen megtette.
A táncparkett közepén egyszer csak szorosan magához ölelte és megcsókolta.
Celia nem volt felkészülve erre. Szája zárva maradt, csak lassan és habozva
nyitotta ki, mintha nem is hinné, ami történt – azután mégiscsak viszonozta a
férfi csókját, amely szinte eszét vette.
Teste a férfi karjai között maga volt a kihívás. Gyengéden hozzábújt, de a férfi
úgy is azt érezte, szinte perzseli ez az érintkezés. A fenébe is, ez a nő aztán tudja,
mi is az a… szexepil.
– Nos jó, menjünk hozzám – suttogta a fülébe, amikor kissé magához tért.
Celiának nem volt kifogása ellene.

Ha nem borította volna ki azt a hülye kávéscsészét… Ha nem reagált volna

erre David olyan hevesen… Ha nem ment volna utána, hogy megkövesse…
Ilyen gondolatok jártak a lány fejében. Azt kérdezte magától, vajon hogyan
folytatódott volna az élete, ha mindez nem történik meg.
Később már arra sem emlékezett, mennyi ideig tartott az út David lakásáig.
Hirtelen kétségei támadtak, helyes-e, amit tesz, de egyszerűen félresöpörte az
aggályait. Akarta ezt a férfit, és semmi mást nem akart.
David alig csukta be maguk mögött az ajtót, máris a karjaiba vette és
megcsókolta. Idefelé jövet végig Celián gondolkodott, és úgy döntött, ez
életében az egyetlen alkalom, amikor kötelesség és szórakozás együtt jár.
 Ha Celia a szeretője lesz, akkor szilárdan a markában tarthatja, akkor mindent
megtesz majd, amit kíván tőle. A lány is megkapja, amit vár, és ő is megkapja,
ami neki kell.
David erősen és mohón csókolta, minden gyengédség nélkül. Aztán elengedte
és sietve a hálóba vonszolta. Miközben levette a zakóját és bogozni kezdte a
nyakkendőjét, Celia zavartan állt előtte.
– David, szeretném egy kissé rendbe hozni magam – kérte.
A férfi elmagyarázta neki, hol van a fürdőszoba. Amikor a lány eltűnt,
lerogyott a heverőre. Bárcsak már túl lenne ezen az egészen, ha nem lenne ilyen
átkozottul fáradt… Ez a nap tényleg alaposan kimerítette.
Amikor Celia tíz perccel később visszatért, nem akart hinni a szemének.
David egyszerűen elaludt.
Most mit csináljak? – kérdezte önmagától tanácstalanul, aztán fölé hajolt és
megcsókolta.
De David csak horkantott egyet és eltolta magától; nem ébredt fel.
Öt perccel később Celia végképp föladta és átment az előszobába, ahol
kikereste az egyik taxi társaság telefonszámát a könyvből, és rendelt egy kocsit.
David csak reggel ébredt fel. Még mindig felöltözve hevert. Amikor eszébe
jutott, mi is történt – pontosabban, mi nem történt –, hosszasan és kimerítően
káromkodni kezdett.

Világos – a dolognak annyi.

Celia határozottan sajnálkozva mondta ezt Kellynek a reggeli szünetben.
– Hogyhogy? – tudakolta Kelly, mert a barátnője még mindig nem avatta be a
történtekbe. – Nem úgy zajlott le a randevú, ahogy elképzelted? Vacsora egy
kellemes kis helyen, azután tánc a bárban, bizonyára meg is csókolt, és így
tovább, nemde?
Celia elpirult. – Kelly, csak neked árulom el, mert te vagy az én egyetlen és
legjobb barátnőm Esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek. Esküszöl?
– Mindenre, ami szent – válaszolta Kelly, és magasba emelte a kezét
Celia kereste a megfelelő szavakat, és ez nem volt könnyű, mert hogyan is
mesélhet el egy ilyen kudarcot anélkül, hogy ő maga rossz fényben tűnne fel?
– Minden olyan csodálatos volt – kezdte zavartan és gyorsan körbenézett, nem
akad-e nemkívánatos hallgatósága is a történetének. – A vacsora, a bár és
David… És hogy tud csókolni, Kelly, az ember teljesen eszét veszti…
Kelly bólintott. – Ezt nem kétlem. Ő a második Casanova.
– De az a dolog Casanovával nem történt meg – folytatta Celia. – Odáig nem
jutottunk Bár elvitt a házába, de aztán egyszerűen elaludt.
Kelly szótlanul bámult a barátnőjére. – Elaludt? – kérdezte végül. –
Hogyhogy?
Celia vállat vont. – Ne engem kérdezz, hanem őt – felelte. – Én honnan
tudjam? Leült a heverőre, én a fürdőszobába mentem, és mire visszaértem, már
jóízűen durmolt. Még sohasem voltam ilyen hülye helyzetben – tette hozzá
keserűen.
Kelly egy kissé hátradőlt, hogy jobban szemügyre vehesse barátnőjét. –
Uramisten, Celia, mit tettél, hogy elaludt? Pontosabban szólva, mit nem tettél?
Mellettem még sohasem aludt el egyetlen férfi sem. Ha megtörtént volna,
sohasem merészkednék többé emberek közé.
– Az ég szerelmére, Kelly, azt hiszed, velem ez olyan gyakran előfordult?
Végül is fiatal ember, akitől igazán elvárhatná az ember, hogy ébren tud
maradni. Azt hittem, a férfiaknak a harmincas éveik derekán a legnagyobb a
teljesítőképességük. Hihetetlen, hogy egy ilyen ember, mint ő, csak úgy
egyszerűen álomba merül. Vagy nem is igaz az egész? A férfiak talán még
feleannyira sem aktívak, mint képzelnénk?
A két lány komolyan és gondterhelten nézett össze. Ebben a pillanatban
készek voltak mindent kétségbe vonni, amit valaha is olvastak vagy hallottak a
férfiak szerelmi teljesítményeiről. Puszta híresztelés lenne az egész, amely a
döntő pillanatban illúziónak bizonyul?
Kelly a torkát köszörülte. – Tudod, Celia, nem kell magadra venned. Talán
egész egyszerűen csak túl fáradt volt.
– Természetesen, fáradt volt – felelte Celia ingerülten. – Mondta is egy
párszor: Rendkívül elfoglalt ember, állandó stresszben áll és így tovább. De hát
eddig még minden férfi elfelejtette a társaságomban, hogy fáradt.
– Azt hiszed, rajtad múlott? – Kelly részvevően pillantott rá.
Celia ismét vállat vont, aztán a legszívesebben elnevette volna magát. – Nem
tudom, Kelly, tényleg nem tudom. De egy biztos, soha többé nem fog letévedni
az archívumba, és valószínűleg már abban a pillanatban el is felejtett, mihelyt
felébredt. – Hallgatott egy másodpercig. – Minél többet gondolkodom róla,
annál komikusabbnak látom. Mert tényleg komikus, nem? – Felsóhajtott. – De
azért sajnálom, hogy nem láthatom többé!
– Miss O'Neill! Celia!
Ez a hang…
Celia olyan képet vágott, mintha éppen a világűrből szólítaná valaki.
Hitetlenkedve nézett a barátnőjére, alig mert megfordulni, hogy megnézze, ki
kiáltott. Hátha csak képzelődik.
De Kelly maris azt súgta: – Ő az! Istenem, és te itt állsz és keseregsz,
miközben ő meg téged keres! No, felelj már, Celia! Ne állj mar úgy, mint aki
egyetlen értelmes mondatot sem tud ki nyögni.
Celia hátrafordította a fejét és valóban David Lockridge-ot pillantotta meg,
aki feléjük sietett. Celia elmosolyogta magát. – Mr. Lockridge? Nekem szólt?
– Igen, éppen hogy… – bizonygatta David, levegő után kapkodva. Vajon
miért ilyen, ha megpillantja? – Hol a csudában bujkált?
– Csak a szokásos reggeli pihenőmet töltöm – felelte kötelességtudón a lány. –
A szakszervezel követelésére a vállalat vezetése rendelkezett így.
 David türelmetlen mozdulatot tett. – Igen, tudom. Jöjjön, jöjjön azonnal,
reggel óta magára várok.
– Rám? – Celia nem is lepődhetett meg ennél jobban. – De hát vissza kell
mennem az archívumba.
– Nem kell visszamennie. Reggelizzen velem odafönn.
Kelly levegő után kapkodott. De Celia máris eltűnt David oldalán. Mintha
elfelejtett volna mindent, ami az éjjel történt.

Miss Summers tekintete igencsak fagyosnak volt nevezhető, amikor üdvözölte

Celiát egy „Jó reggelt, Miss O'Neill”-lel.
Két személyre terítette meg főnöke kicsiny asztalkáját, és meglehetősen rossz
néven vette, hogy Celia lesz az a bizonyos második személy.
Miss Summers aztán végképp visszarángatta Celiát a valóság talajára, és ez a
valóság még mindig túlságosan szép volt. Celia egyre jobban érezte magát.
David becsukta maguk mögött az ajtót, leült az íróasztalához és beleszólt a
telefonba: – A következő félórában ne zavarjon senki! – Aztán ismét a lányhoz
fordult.
– Gyere ide hozzám! – tárta szét karját várakozón.
Most, mikor végre eltűnt a szeműk elől Miss Summers, Celiának megint úgy
tűnt, álmodik. Becsukta a szemét, hogy egy kissé tovább tartson az álom,
miközben David karjaiba simult. De amikor megérezte a száját, már tudta, hogy
nem álmodik. A férfi Celia sűrű vörös haját simogatta, a nyakát, egész testét.
– Ha nem hagyod abba, David – súgta később –, el fogom veszíteni az
eszem…
David pillantása visszarángatta a messzeségből. Úgy nézett rá, legalábbis
Celia így gondolta, mintha nem is látná őt. Mit nem adott volna érte, ha tudja,
mire is gondol, de talán így lesz jobb. A férfi agya ugyanis rendkívül pontosan
működött, tudta, hogy jóvá kell tennie a hibáját. Azonnal, minden kitérő nélkül
meg kell hódítania a lányt, hogy két napon át eljátssza a feleség szerepét Ethel
néni előtt.
– Nos, akkor inkább reggelizzünk még – határozott David, és neki is látott,
meg sem várva Celia esetleges ellenvetését. Miközben kávét töltött, folytatta: –
Már megint bocsánatot kell kérnem tőled, amiért tegnap elaludtam és amiért
egyedül kellett hazamenned. Úgy látszik, mindent rosszul csinálok, ha rólad van
szó. Meg tudsz bocsátani még egyszer, Celia?
– Nagyon fáradt voltál – felelte gyengéden a lány.
David bólintott. – Egész nap annyit dolgozom, hogy estére egészen
kimerülök, így aztán kevés időm marad az élet kellemesebb dolgaira…
– De hát ez borzasztó – felelte Celia, és ránézett tengerkék szemeivel.
David egy pillanatra elfelejtett tárgyilagos lenni. Lerakta a kannát, a karjaiba
kapta a lányt, hátrahúzta a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessen. Érezte, hogy
gyorsabban ver a szíve, és egyébként is, amit most, ebben a pillanatban érzett,
minden volt, csak nem tárgyilagosság.
 Celia szája még sohasem hatott rá ennyire csábítóan, még tegnap éjjel sem,
amikor pedig volt alkalma ezerszer is megcsókolni. Olyannak érezte, mint egy
harmatos rózsát napkeltekor, de hát Davidnek sohasem volt erőssége költői
hasonlatok keresése. Zavarba hozta a parfümjének illata is, de leginkább az,
hogy pont ez a nő, akinél meg kellene őriznie a józanságát, pont ő hozza ki a
sodrából.
Különös pillanat volt ez David számára. Az érzelmek mindig is zavarba
ejtették – és most Elizára gondolt. Ha valaha is érzett olyasmit, amit
szerelemnek nevezhetünk, akkor azt Eliza iránt érezte, ezért is vette feleségül.
De ez a lány a karjaiban nem Eliza, hanem egy idegen, akivel tervei vannak…
Celia visszacsókolta, két kezébe vette a fejét, és gyengéden, birtoklón
szorította.
Ám egyszercsak megszólalt a telefon, s a pillanat szertefoszlott. Egyik kezét
még mindig a lány derekán tartva felvette a kagylót. De hirtelen elengedte a
lányt: – Halló, anya! Hogy vagy?
Teljesen normális hangon beszélt, józanul, mintha nem is lenne izgatott,
mintha nem is történt volna meg ez a kis intermezzo. Celia nem tudta, miért, de
csalódott lett.
Gyorsan leült, megigazgatta szűk szoknyáját és ivott egy korty kávét.
– Az anyám – súgta David elnéző mosollyal, miközben egyik kezével
eltakarta a kagylót. – Ebben az időben általában a golfpályán szokott lenni, de
ma rossz idő van, azt mondja… Hogy gondolod ezt, anyám?
Celia igyekezett normális ütemre bírni a szívverését. Elég volt David egyetlen
pillantása vagy érintése, máris elvesztette a józanságát. Pedig tudta, hogy
közöttük nem lehet szó igazi kapcsolatról. Még ha flörtöl is egy kicsit vele, ha
csókolódznak is, aligha lehet ennél több a szándéka vele. És értelmetlen lenne
ennél többet várni. Csak egy kis szórakozást keres, nem életre szóló kapcsolatot.
Neki, Celiának kell eldöntenie, mit akar, meddig megy el – csak néhány csók,
vagy valami más is. Ez utóbbi esetben biztos lehetett benne, hogy hamarább
kerül ki ebből az elegáns dolgozószobából, mint ahogy idekerült.
David hátravetette a fejét és felnevetett. Egyik keze a nadrágzsebében, a
másikkal a telefont tartotta.
– Természetesen, itt van nálam… nem, nem diktálok neki, együtt reggelizünk
– magyarázta az anyjának. – Szívesen, átadom neki… várj csak, inkább azonnal
megkérdezem, még mielőtt eltűnik ebben a labirintusban… – És Celia felé
fordult. – Az anyám azt kérdezi, ráérsz-e holnap öt körül. Meghívna teára.
Celia majdnem félrenyelte a kávét, köhögnie kellett. – Ki? Én? – dadogta.
S mikor David csak bólintott, már megint azt hitte, csak valami óriási
félreértés ez az egész.
– Anya? Igen, ráér. Biztos lehetsz benne. Megmondom neki.
– Az anyám örül neki – mondta, miután letette a kagylót.
– De hát… nem is ismer – dadogta a lány segélykérőn.
 – Éppen ezért hívott meg teára – felelte magától értetődően David. – Hogy
megismerjen. Sokat meséltem neki rólad.
Celia hirtelen elszomorodott. – Meséltél rólam? Mikor? Te jó ég, David, hisz
nem is ismersz engem. Mi a csuda ez az egész? Úgy érzem magam, mint egy
másodosztályú komédiában, azzal a különbséggel, hogy fogalmam sincs, mire
megy ki ez az egész.
David gyengéden a lány térdére fektette a kezét. – Kedvellek, Celia.
– Csak így, egyszerűen? Tegnap még a pokolba kívántál és kihajítottál a
cégtől, amiért megzavartam az ülést és leöntöttem Mr. Fisher öltönyét. De aztán
később megvilágosodtál, és utánam rohantál, hogy bocsánatot kérj. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Azután meghívtál vacsorára és kezdetben legalábbis úgy
látszott, hogy meg akarsz hódítani. Ilyen nincs a való életben, legfeljebb a
filmekben vagy a regényekben. Mit akarsz, David? Rajta, mondd csak el! Mi
rejlik a színfalak mögött?
David összezavarodott, Igen, ez az utolsó pillanat, hogy elmondja a lánynak
az igazságot. Ethel nénit és az eltűnt Elizát, Ethel millióit és szigorú erkölcsi
nézeteit.
De David tudta, az lesz a legjobb, ha Celia mit sem sejt erről. Mert mit csinál
akkor, ha felpattan és elmegy? Akkor vége az egzisztenciájának. Csak Celia
segítségével érheti el, hogy Ethel néni kinyissa neki a pénzeszsákját.
– Semmi, drágám – felelte és elengedte a lány lábát. – Átkozottul szégyellem
magam a tegnapiak miatt. A legjobb lesz, ha elfelejtjük. Közben pedig beloptad
magad a szívembe, igen, Celia, azt hiszem, szerelmes lettem beléd.
Éppen ezekre a szavakra volt szükség. Celia agya eddig néma maradt, szíve
meg amúgy sem hitt volna neki. Gyengéden rámosolygott Davidra.
– Ó, David! – kiáltotta és visszatette a kezét a térdére. Szíve bolondul vert,
amikor ismét David karjaiban találta magát.
David bólintott, tudta, mi játszódik le a lányban. – Később, drágám – súgta
gyengéden. – Később. Most nincs sok időm. Csak egy röpke csókra. Miss
Summers már vár a határidőnaplójával. De délben még találkozunk.
– Tényleg, találkozunk? – dorombolt Celia, mint egy kismacska.
David mosolygott. – Egész biztosan – ígérte meg. – Hazamegyünk, aztán
majd meglátjuk, mi történik.
– És én miért nem tudtam eddig erről?
– Mert nekem is csak most jutott eszembe – vallotta be David és föléhajolt,
hogy megcsókolja. – És azt hiszem, ez a legjobb ötlet, ami ma eszembe jutott.

A déli pásztorórából természetesen nem lett semmi, mert Miss Summers

szigorúan őrködött David időbeosztása fölött. David tehát egy órával később már
magánrepülőgépe fedélzetén ült, hogy Albuquerque-be utazzon. Celia majdnem
biztos volt ebben. Már sejtette, hogy ennek a férfinak az oldalán bizony fel kell
készülnie a meglepetésekre. Ha David megbeszél egy találkát, akkor az biztosan
nem jön létre. De Celia nem akart türelmetlen lenni. Volt még idejük, és lesz
még ezernyi alkalmuk a szerelemre…
David csak a következő nap érkezett vissza, és délben nagylelkűen elengedte
a lányt, hogy felkészülhessen az anyjával való találkozásra.
Celia tulajdonképpen nem hitt a csodákban.
Amikor ott állt Hannah-val szemben a hatalmas kúria előcsarnokában, már
közel volt hozzá, hogy megváltoztassa eddigi nézeteit, már ami a csodákat illeti.
Mert ez maga a csoda. Különben mi a magyarázata annak, hogy oly bizalmasan
cseverészik Hannah Lockridge-dzsal, mintha legalábbis évtizedek óta ismernék
egymást?
– Örülök, hogy szakított rám időt és eljött, Miss O'Neill – fogadta szeretettel
Hannah. Ezúttal úgy nézett ki, mintha egyenesen a golfpályáról jött volna. Szűk
szoknya volt rajta és egy moherpulóver, hozzá lapos sarkú sportcipő – olyan
dinamikus nőnek látszott, hogy néhány ifjabb ugyancsak megirigyelhette volna.
Celia egyszerű szürke ruhát viselt és ettől nagyon átlagosnak látszott.
– Elragadóan néz ki, Miss O'Neill – mondta éppen Hannah Lockridge. –
Tudja, a fiam már éppen elég idős, de hát úgy látszik, én is azokhoz az anyákhoz
tartozom, akik mindenről tudni akarnak, különösen ha a fiuk barátnőjéről van
szó. Mivel foglalkozik, ha éppen nem dolgozik nálunk?
– Filozófiát tanulok, Mrs. Lockridge – felelte Celia. – San Franciscóban
születtem. Apám főiskolai docens, közgazdaságtannal foglalkozik, anyám
könyvtáros.
– Úgy? – Hannah olyan képet vágott, mintha egy tucat Nobel-díjassal
ismertették volna össze. – Milyen… milyen érdekes, Miss O'Neill. De hát most
nem a jó nevelésről beszélgetünk. És még mindig a szüleinél lakik?
Celia megrázta a fejét. – A barátnőmmel közösen bérlünk egy lakást.
Egyébként ő is a Lockridge-cégnél dolgozik. Talán ismeri is őt. Kelly Rutland a
neve.
– Nem, ez a név nem mond nekem semmit – felelte David anyja, mire Celia
majdnem elnevette magát.
Nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, Hannah Lockridge valóban érdeklődik
iránta. Miért is tenné? Semmi olyan nem történt még Celia életében, ami a
számára érdekes lenne. Tehát szeretetteljes magatartása, figyelmessége és
látszólagos nyitottsága mögött más rejtőzködik. Talán csak azóta van annyira
résen, mióta David csalódott abban az asszonyban, ezért aztán alaposan
szemügyre vesz minden újoncot.
Na igen, David kedvéért teszi.
David éppen akkor érkezett, mikor Celia már búcsúzni készült. – Ó, te már
mész is? – kérdezte, de nem igazán bánkódott miatta.
– Csodásan éreztük magunkat – jegyezte meg Hannah, és jelt adott a fiának,
amely szerint Celia megfelel a követelményeknek.
– Ennek örülök – morogta David, és megcsókolta a lány kezét. – Tehát
elfogadtad, így hát bemutathatom Ethel néninek?
 – Természetesen, David – felelte az anyja. – Ethel azonnal a szívébe fogja
zárni Celiát.
Az ördögbe is, ki az az Ethel?
David észrevette Celia zavarát, ezért rövid magyarázatba fogott. – Ethel néni
két napra San Franciscóba érkezik látogatóba. Egész életében nem mozdult ki
Dublinből, de most öregkorára elkapta az utazási láz. Anya és én úgy
határoztunk, hogy amennyire csak lehet, kellemessé tesszük neki az ittlétet.
– Például rendezünk egy ünnepi vacsorát a tiszteletére – folytatta Hannah –
Örülnék neki, Miss O'Neill, ha David oldalán itt üdvözölhetném.
– Ó! – kiáltott fel Celia Aztán hozzátette: – Attól tartok, nincs az alkalomhoz
méltó ruhám.
Hannah gyors pillantást vetett a fiára. – David, fiam, menj el Miss O'Neill-lel
egy kis bevásárlásra, mihelyst időd lesz rá. És ne várj sokáig. Tudod, Ethel
pénteken érkezik.
Búcsúzáskor szeretetteljesen magához ölelte: – Ez az első alkalom, amikor
David boldoggá tesz a választásával. Olyan lehetetlen barátnői voltak eddig…
Szólíts Hannah-nak, drága gyermekem.

Szólíts Hannah-nak…
Celia úgy kapott a fejéhez, amikor beült David mellé a Chryslerbe, mintha
lassan, nagyon lassan éppen most ébredne fel álmából.
– Nagyon kedves az anyád – mondta óvatosan, mintha attól félne, a hangos
szó széttörné az álmait.
– Igen, meglehet – felelte David felvont szemöldökkel. – Mindenesetre jó
golfjátékos és nagy taktikus.
– Taktikus? – ismételte Celia. – Egy golfozónak jó taktikusnak kell lennie?
– Erről ne engem kérdezz – felelte a másik nevetve. – Én meg sem tudom
különböztetni a golfütőt a piszka vastól.
– Te nem sportolsz?
– Ha több időm lenne, akkor talán… De hát mikor van nekem erre időm?
Celia a férfiéra tette a kezét. – David, te túl sokat dolgozol. A napnak csak
huszonnégy órája van. Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra
szórakozás.
– Ó, igen, nem volna rossz – sóhajtott. – De őszintén szólva… mit kezdenék
én nyolc szabad órával?
Celia keze felkúszott a férfi válláig. – Nekem volna rá ötletem…
– Ó, ti nők – sóhajtotta el magát másodszor is a férfi – Ti mindig csak azt
akarjátok. Eliza is ilyen volt.
Eliza…
– Milyen volt Eliza? – kérdezte a lány gyengéden, miközben a vállát
karmolászta.
Davidnek nehezére esett a vezetésre koncentrálnia. – Nos, olyan… olyan vad
volt a szerelemben. Kétszer naponta! De hát, Celia, ennek nem kell így lennie!
 – Nem, nem kell, de olyan szép… – felelte a lány. – Ha fiatal az ember meg
szerelmes, akkor ez nem jelent nehézséget, vagy igen?
David vállat vont. – Nos, nekem fontosabb dolgom is van, minthogy egy nap
kétszer is ágyba bújjak egy nővel. Hol tartanánk, ha mindenki ezt csinálná? A
főnöki emelet üres lenne, a gépek leállnának.
Celia szeretetteljes oldalpillantást vetett rá. – Nem tudom, min izgatod úgy
magad. Nekünk kettőnknek még egyszer sem volt részünk ebben az örömben…
Nálam maradsz ma éjjel, David?
– Szívesen maradnék, Celia, de az irodában egy kazalnyi irat vár rám,
megválaszolatlan levelek… nos, vissza kell mennem, megérted?

Brisbane olyan különös fényben tündökölt ezen a kora délelőttön, hogy

Robert egy pillanatra elbizonytalanodott a repülőtér hatalmas várócsarnokában,
vajon tényleg rászánja-e magát erre az útra.
Nem igazán tudta, mi várja majd San Franciscóban. Oly rég volt már, amikor
elhagyta szülővárosát, elhagyta szülőhazáját…
Természetesen már késő volt visszakozni – meg hát nem is gondolt erre
komolyan. S mire a repülő felszállt, a gondolatai már máshol jártak.
Robert szerette Ausztráliát. Fogalma sem volt immár, hogyan is bírta ki annak
idején Friscóban. A tömeg, a nagyvárosi forgalom, de mindenekelőtt egy újabb
földrengés veszélye…
Itt új otthont épített fel magának. Nem volt vagyona. Csak egy kicsiny
lakóház, és nagy istállók, mezők, néhány ló, viszont annál több kutya és macska
és ezernyi bárány. De ami ennél is fontosabb, boldog volt.
Amikor a gép leszállt San Franciscóban, éppen esett. Robert nem emlékezett
rá, hogy valaha is esett volna ebben a városban, amíg itt élt. Lehetséges volna,
hogy még a klíma is megváltozott, amióta hátat fordított ennek az országnak?
Azt gondolta, hogy már semmi sem olyan, mint tíz éve volt. És ebben igaza is
volt, jól tette hát, hogy számolt vele.

– Mr. Lockridge – szólította meg az öreg Peterson boldogan, amikor

felismerte. – Nem is álmodtam volna, hogy viszontláthatom! Úgy örülök, hogy
vállalkozott erre a hosszú útra Brisbane-től idáig.
Robert kesernyésen elvigyorodott. – Nos, nemigen volt más választásom.
Szükségük van az aláírásomra…
– De hát ezt odaátról is elintézhette volna egy kollégám – vetette közbe az
idős ügyvéd. – Nem volt feltétlenül szükség arra, hogy személyesen jöjjön ide…
– Nos, mondjuk úgy… kihasználtam az alkalmat, hogy repülőre üljek, s ennyi
év után visszatérjek ide – válaszolta Robert és helyet foglalt az ügyvéddel
szemben.
 Peterson észrevétlenül végigmérte a tekintetével. Robert Lockridge, az
idősebb Lockridge-fivér, teljesen más volt, mint azt emlékezetében őrizte.
Ősidők óta ő volt a Lockridge család ügyvédje, hogyan is felejthette volna el?
Magas volt és karcsú, arcán egy keskeny csíkon más színű volt a bőre.
Peterson ebből arra következtetett, hogy ezelőtt bajuszt viselt. Sima fekete haja
egy leheletnyivel hosszabb volt a normálisnál, szürke szeme hűvösen csillogott,
még akkor is, ha nevetett vagy mosolygott.
Peterson rákezdett tehát. Felütött maga előtt egy aktacsomót: – Nos, mint azt
ön is tudja, a Lockridge-művekről van szó…
– David azt akarja, hogy aláírjam azt a papírt és ezzel minden rendelkezési
jogot ráruházzák – felelte tárgyilagos hangon Robert. – A szokásos
végkielégítést megadja, nehogy hirtelen meggondoljam magam és igényt tartsak
az igazgatói székre, vagy elkergessem belőle őt. Így van?
Az öreg jogász vigyorgott: – Pontosan, Mr. Lockridge. A lényégét
összefoglalta. Ehhez mint a család ügyvédjének a következőket kell
hozzátennem…
És egy hosszú, körülményes, de szerfelett hasznos magyarázat következett a
dolog hátrányairól, amelyek Robertet fenyegették ezzel a lemondással. Az
ügyvéd figyelmeztette arra is, hogy ha már egyszer aláírta, nincs visszaút.
Peterson nyomatékkal nézett Robertre. – Ha tehát van valami aggálya vagy
kérdése, akkor most mondja el, Mr. Lockridge. Utána már késő. Ez az utolsó
alkalom.
Robert hátradőlt a székében és összefonta a kezét a mellén. Egy másodpercig
túl arrogánsnak tűnt ez a gesztus, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki
kényszer alatt állna, vagy aki visszavonja, netán megtagadja az egyszer
kimondott döntését.
– Kedves Mr. Peterson, tudom, hogy kötelessége volt elmondania mindezt –
felelte –, maradjunk ennyiben. Nem áll szándékomban vitába szállni az
öcsémmel. Tudhatná, hogy a becsvágy engem egészen más irányba hajt. A
Lockridge & Cie. sohasem érdekelt igazán.
Peterson elnevette magát. – Tudtam, hogy ezt fogja mondani, Mr. Lockridge.
Érdekes, mennyire különböző lehel két ember, két testvér. Itt van ön, az egyik…
aki mindent felégetett maga mögött és elment Ausztráliába, hogy új életet
kezdjen…
– És itt van a testvérem, David, akit majd felemészt a becsvágy – egészítette
ki mulatva Robert. – Aki csak a pénz utáni hajszát ismeri és ebbe fog egy napon
belehalni. Nem, Mr. Peterson, semmi más vágyam nincs, mint aláírni azt a papírt
és visszamenni Ausztráliába.
– Ott boldogan él, igaz?
– Boldogan? Azt hiszem. Mindenesetre a farmmal közel sem keresek annyi
pénzt, mint David ezzel a céggel – felelte Robert és elvigyorodott. – Neki legyen
mondva. De nem akarok cserélni vele. Ő mindig is a munkája rabszolgája
marad, és én nem akarok az lenni.
 Peterson bólintott. – Az anyja egyszer minden becsvágy nélkülinek nevezte
önt…
– Igen… és igaza is volt – ismerte be Robert. – Olyan utálatos mellékíze volt
akkor ennek. Mintha bűn lenne, ha valakiben nincs becsvágy, csak azt teszi, ami
kedvére való…
– Nos, azt hiszem, az anyja azóta megváltoztatta a véleményét – vélte az
ügyvéd.
Robert harsányan felnevetett. Nem sok híja volt, és felteszi farmerbe bújtatott
lábát az asztal szélére.
– Téved, Peterson, téved. Az anyám sohasem változtatja meg a véleményét.
Főleg nem, ha rólam van szó. De engem ez nem hat meg. Nem akarok az anyám
kívánsága szerint élni. Neki sohasem volt más vágya, mint hogy első osztályú
golfjátékos legyen. Örökösen azt kérdezem magamtól, milyen jogon nevelte fel
mellékesen a két fiát, akik rosszul értelmezett becsvágyból aztán beverik egymás
fejét.
– Ő nem így gondolta…
– De igen – felelte komolyan Robert. – És mert én egyszerűen faképnél
hagytam, hát szégyellni kezdte magát miattam. Ma már nem is beszél rólam,
hallottam a barátaimtól. Úgy tesz, mintha nem is léteznék. Ha nem hangzana
annyira nevetségesen, azt mondanám, én vagyok a család fekete báránya.
Mr. Peterson felsóhajtott. – A gyerekek általában nem lesznek olyanok,
amilyennek a szüleik szeretnék.
– Nos, ami Davidet illet, anyám boldog lehet – felelte szárazon Robert. – Ő
pontosan olyan, amilyet akart. Szegény fickó! Igazán unatkozhat.
– Azt azért nem hiszem – válaszolta az ügyvéd nem kevésbé szárazon. –
Tegnapelőtt láttam a fiatalasszonnyal, és meglehetősen boldog ember
benyomását tette rám.
Robert összeráncolta a szemöldökét. – Kivel?
– A felesége. Még mindig úgy szeretik egymást, mint az első napokban. Ethel
nemsokára megérkezik. Nem tudta? Igen, Ethel átruccan Dublinből, az egész
Lockridge klán már napok óta ekörül forog.
– Úgy? – felelte Robert és a gondolataiba mélyedt. Mr. Peterson nem vette
tőle rossz néven, végül is hosszú út állt mögötte és bizonyára kimerült.
Miután Robert aláírta a dokumentumot, Peterson vizsga pillantást vetett a
fiatalemberre. – Otthon lakik, Mr. Lockridge? Ha valami probléma adódna, a
családjánál elérhetem…
– Nem lakom ott – vágott közbe Robert kissé barátságtalan hangon. –
Kivettem egy lakosztályt az Ambassyben.
Az ügyvéd csodálkozó képet vágott. – Szállodában lakik? De hát miért, Mr.
Lockridge? Az anyja és az öccse rossz néven fogják venni, ha…
– Az anyám és az öcsém boldogok, ha nem látnak – válaszolt kurtán Robert. –
Ez mindig is így volt és én most sem akarok változtatni ezen. Különben még azt
sem tudják, hogy itt vagyok.
 Ezzel elbúcsúzott, Mr. Petersonnak még egy okot adva a csodálkozásra.

– A legjobb lesz, ha minél kevesebbet beszélsz – tanácsolta David a kocsiban

mellette ülő, kissé ideges Celiának. – Ethel néni nagyon öreg és igencsak
különös nézetei vannak. Oda kell figyelni, nehogy valami olyant mondjunk,
amivel a tyúkszemére léphetünk. Tehát az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet
beszelsz, drágám. Ethel ráadásul nem hall valami jól, de ezt nem fogja bevallani.
Nem kell fölöslegesen kifárasztanunk.
Celia izgatottan beleharapott az ajkába. – Te jó ég, David, ezt csak így
mondod! Reszketek egész testemben, egy falat sem fog lemenni a torkomon – és
te egy pillanatig sem veszted el a hidegvéredet!
Celia mindenesetre még csodálkozott ezen. David persze szintén ideges volt,
de mesterien sikerült neki elnyomnia ezt az érzést. Olyan közömbösnek és
magabiztosnak látszott, mint mindig. Magas volt a tét, és minél jobban
közeledett Ethel néni látogatásának ideje, annál inkább nehezére esett, hogy
nyugtalanságát leplezze.
– Általában rá szoktuk hagyni, bármit is mond – folytatta.
– Mint már említettem, igen öreg. Talán nem is mindig tudja, mit beszél.
Ilyesmi gyakran előfordul ennyi idős korban. És nagyon feledékeny. Tíz percen
belül elfelejti, amit hallott.
– Nagyon óvatos leszek – ígérte meg Celia. – Majd mosolygok és hallgatok,
legfeljebb bólintok mindenre, amit mond… de hát még mindig nem tudom,
miért ez a nagy megtiszteltetés, David. Mit keresek én itt, veled, ebben a fehér
Chryslerben, a repülőtér felé?
David szerelmes pillantást vetett feléje. – Ethel néni elé megyünk, semmi
több. Minden stimmelni fog, higgy nekem, Celia!
Még szerencse, hogy a lány nem is sejtette, hogy David ezekkel a szavakkal
tulajdonképpen saját magába akart bátorságot önteni. Annyira akarta, hogy
minden rendben menjen. Hogy zavartalanul elmúljon ez a két nap, viták, hosszas
magyarázatok, botrányok nélkül.
Nem, Ethel néni nem tudhatja meg Eliza szökését. David állandóan ezt
ismételgette magában. Ethel nénit meg kell hagyni tudatlanságában, sohasem
tudhatja meg az igazat Elizáról.
Celia alig bírt lépést tartani az eseményekkel. Néhány nappal ezelőtt még egy
kis senki volt, egy szürke kis egér a sötét és poros archívumban, mára pedig
David Lockridge menyasszonya. Ez egész egyszerűen hihetetlen!
Nos jó, valahogy majd csak túléli ezt a két napot Ethel nénivel. Hisz eddig is
mindig jól kijött az emberekkel. És különben is, Ethel néni a bolondulásig
szereti Davidet.
– Megérkeztünk – szólalt meg a férfi és leparkolt a kijárat előtt. Igen
megérkeztek – és most hogyan tovább?
Celia nyelt egyet, a torka teljesen kiszáradt. Szorosan belekarolt Davidbe,
mintha a következő negyedórában biztos fogódzót keresne benne. Egészen
egyszerű ruhát vett fel, Ethel néni kedvéért. A térdig érő, fehér vászonruha mégis
hangsúlyozta fiatalságát es vonzerejét, és még így is túl szép volt egy átlagos
hétköznapi délutánhoz. David legalábbis így gondolta, amikor egy gyors
pillantást vetett rá.
Annyira varázslatosan nőies, hogy már csaknem fájdalmas volt belé nem
szeretni. Talán, ha a körülményék mások lettek volna, ha nem így találkozik
vele, ha nem állna állandó nyomás alatt – akkor talán még bele is szeretne.
– Ne szólj neki arról, hogy még csak el sem jegyeztük egymást, pláne hogy
nem vagyunk házasok – figyelmeztette ismételten a lányt. – Anya beszélt vele
telefonon és mesélt neki rólad is, mire Ethel néni szokás szerint valamit
félreérthetett. Tudod, egy kicsit régimódi. Nem is tudom, hogy magyarázzam el!
– Elhallgatott.
Celia hirtelen megtorpant és felnézett Davidre. – Volt már egyáltalán
Amerikában?
– Az ég szerelmére, dehogy! Amerika az ő szemében a föld legbűnösebb
állama. Még sohasem járt itt. Én egyszer voltam odaát az anyámmal nála,
amikor még csak hatvan volt. De akkor még félig gyerek voltam. Hisz több mint
húsz éve ennek.
Celia enyhén összehúzta a szemöldökét. – Akkor, kérdem én, most miért
vállalkozott erre a hosszú útra?
David arca megfagyott. – Ha mi azt tudnánk, lényegesebben boldogabbak
lennénk – felelte félhangosan.
Nem kellett sokáig várniuk rá. Ethel néni egyszercsak felbukkant a váró
közepén, David és Celia legnagyobb csodálkozására.
Ethel néni ugyanis korántsem volt az az idős, törékeny és jelentéktelen
asszonyság, ahogy elképzelték. Egy magas, kövér hölgy bukkant fel előttük,
hófehér hajjal. Furcsa módon hasonlított Davidre – valószínűleg ez a
magyarázata, miért is kedveli annyira.
Galambszürke utazókosztümöt viselt és rengeteg ékszert. Jobb kezével
könnyedén egy szépen faragott sétabotra támaszkodott, de Celia azonnal
észrevette, ez sokkal inkább kellék, mint szükséges rossz. Nyílegyenesen
lépkedett feléjük, és olyan éles, kutató pillantást vetett rájuk, hogy a lány
azonnal kételkedni kezdett a David beszámolójából megismert nagyothalló és
feledékeny öreg hölgyről.
– David! – kiáltott fel boldogan, mert természetesen minden nehézség nélkül
felismerte az unokaöccsét.
David egy pillanatig szabályosan rosszul érezte magát. Látta az őszinte
örömöt Ethel szemében és máris szégyellte magát, amiért a látogatása ideje alatt
végig hazudni fog neki.
– Ethel néni! – mormolta, aztán átölelte.
Celia a háttérben maradt. Nem, Ethel néninek nincs szüksége gyámolításra.
Ellenkezőleg, hajlott kora ellenére rendkívül jól tartotta magát. Még a hosszú út
sem viselte meg.
 – Úgy örülök, hogy viszontláthatlak! Hol van Hannah? Itt van ő is? És
Robert? Olyan nagyszerű idő volt repülés közben. Még csodálkoztam is, hogy
mindössze ennyi ideig tartott. A stewardessek is olyan csodálatosak voltak. És a
kapitány… egy második Valentino! Mit mondjak még? Mire kényelembe
helyeztem magam, már le is szálltunk…
Hirtelen abbahagyta és Celiára meredt: – Ki ez?
Celia közelebb lépett.
David előbb elpirult, aztán elsápadt. – De Ethel néni, nem ismered meg a…
– Ő volna az? David, én annyira örülök! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen
csinos. Gyere közelebb, gyermekem, hadd öleljelek és csókoljalak meg!
És Celia hagyta magát átölelni és megcsókolni, szívélyesen visszamosolygott
és elsuttogott néhány jelentéktelen mondatot, mint mindenki, ha valaki idegennel
ismerkedik össze.
Ethel néni pedig csak nevetett. – Ó, úgy örülök, hogy boldognak látlak
benneteket, David, kedves fiam, az mindig annyira megráz, ha két szerelmest
látok…
És még egyszer átölelte őket.
Celia elbűvölőnek találta Ethel nénit és nem értette Davidet, miért vág olyan
sötét képet.
– Végre – szólalt meg Ethel néni, mikor beültek az autóba. Néhány
másodpercre lehunyta a szemét. – Végre együtt vagyunk. Ajándék ez egy olyan
öregasszonynak, mint én…

– Ez nem lehet igaz! Csakis álom lehet! Robert Lockridge itt, San
Franciscóban?
A város számtalan kocsmáinak egyikében találkoztak, Robert és régi
ismerőse, Gerald Wynthrop. Barátjának éppen nem nevezhető, de mindenképpen
jó ismerős. Olyasvalaki, akivel szívesen tölt el az ember néhány órát egy
kiskocsmában, elbeszélgetnek a futball-liga legutóbbi mérkőzéseiről vagy aznapi
hódításaikról.
Pillanatnyilag Robert nem is akart ennél többet. Nem volt az az ember, aki
sűrűn köt barátságokat. Mindig is magányos farkas volt.
Gerald a vállára csapott, mire Robert elvigyorodott. – Robert, mi a csudát
keresel te itt? – tudakolta Gerald. – Azt hittem, odaát Ausztráliában bárányokat
tenyésztesz, amit aztán mi itt Amerikában jóízűen elfogyasztunk…
Robert somolygott és nagyot kortyolt a konyakjából. – Pontosan, Gerald. De
sürgősen szükség volt itt rám, ezért felhasználtam az alkalmat, hogy egy kis
időre visszajöjjek.
Gerald nevetése egyszerre komolyra vált. – Fogadok, az öcsédnek, annak a
hálatlan fickónak volt rád ilyen sürgősen szüksége.
Robert vállat vont. – Ezt a fogadást megnyernéd, öreg barátom. Van néhány
családi ügy, amit el kell intéznem…
 Gerald elgondolkodva nézett rá. – Sohasem értettem meg, miért pont
Ausztráliába mentél, amikor el akartál szakadni a családodtól. A keleti part nincs
elég messze?
Robert elnevette magát. – Régi gyerekkori álmom volt ez. Azonkívül az az
egyetlen kontinens, ahol a Lockridge-ok még nem vetették meg a lábukat. Nem
akartam hallani többé róluk.
– És most egyszercsak visszajössz… Meddig maradsz?
Robert megint csak vállat vont. – Még nem tudom. Pár napot talán.
Gerald vigyorgott. – Nos, elég lesz ez arra, hogy jó alapos kirándulást tegyünk
a környékbeli kocsmákban, Otthon laksz?
– Nem, kivettem egy lakosztályt az Ambassyban.
– Az Ambassyban? – Gerald füttyentett. – Hát igazán nem nyomoroghatsz, ha
ki tudod fizetni ezt a méregdrága szállodát. Tudod, hogy az az öcséd kedvenc
helye?
– Ó, ezt nem tudtam – felelte Robert. – Mindenesetre nem szívesen
találkoznék vele.
– A barátnőivel gyakran jár oda – újságolta Gerald. – Mostanában egy csinos
lánnyal látták. Akár Eliza is lehetne. Végül is elég régóta távol van, már senki
nem emlékszik rá annyira pontosan.
Robert kifejezéstelen képpel bámult maga elé. Senki ki nem találta volna, min
jár a feje.
– Úgy – válaszolta végül. – Tehát visszajött. Micsoda szerencséje van
Davidnek. Nos, megszemlélem egy kicsit közelebbről azt a boldog párt.
Beszélgettek még egy sort, de Robert gondolatai már egész máshol jártak.

– Drágám, vagy azonnal megcsókolsz, vagy kiáltok! – szólt fenyegetően

Celia, amikor végre kettesben maradtak a teremnyi előszobában, amelyet kicsiny
falilámpák világítottak be.
David felsóhajtott. – Celia, viselkedj! Ethel néni bizonyára nem értené, miért
kiabálsz.
– Ez azt jelenti, hogy nem csókolsz meg?
David elnevette magát. – Nos, kénytelen vagyok meghajolni a durva erőszak
előtt…
Az az erőszak azért mégsem volt annyira durva, sőt. Celia gyengéden a férfi
nyaka köré fonta a karjait, ujjaival beletűrt a hajába és lábujjhegyre állt, hogy
elérje a száját.
A csók éppen csak egy leheletnyi volt, de csábító. Egy pillanatra Davidet is
elkapta a vágy a lány után. Szorosan magához ölelte, és Celia boldog volt, hogy
a férfi így szorítja, mert különben a lábai felmondták volna a szolgálatot.
– Csókolj már meg végre, David! – súgta, és David eleget tett a kívánságnak.
Aztán sokáig figyelmesen nézte. Az arca majdhogynem klasszikus, a sűrű,
vörös haj belelóg a homlokába, szép hosszú szempillái vannak, és az a száj, azt
aztán nem lehet elfelejteni, ha egyszer csókolta az ember!
 Még szorosabban a lányhoz bújt. Ajkai mindenhol csókolták, ahol csak
szabadon hagyta a lány bőrét a ruha. Celia úgy érezte, nehéz pezsgő hullámzik
az ereiben. Kívánta a férfi szerelmét, a bőre érintését, a szagát. Hátrahajtotta a
fejét. Megöl ez a férfi, ha… Ha Hannah nem éppen ebben a pillanatban kiált
utánuk:
– Gyerekek, hol vagytok? Gyertek, Ethel néni beszélni akar
valamennyiünkkel.
David elkáromkodta magát, Celia is úgy érezte, soha rosszabbkor nem
zavarhatták volna meg őket.
– Muszáj odamennünk, David? – kérdezte halkan.
Az bólintott. – Muszáj – Ethel néni miatt. Hadd legyen két szép napja nálunk.
Már megint Ethel néni, mindig csak Ethel néni…
Ethel néni a kandallóval ellátott hatalmas társalgóban foglalt helyet egy
kényelmes fotelben, mellette a botja, előtte az asztalon egy kupac fénykép, amit
Hannah-val kettesben nézegettek.
Feltehetően nem tűnt fel Ethelnek, hogy David is, Hannah is kerülik nevén
szólítani Celiát. Ha róla beszéltek, David csak úgy emlegette: „a feleségem”,
Hannah pedig „David asszonyának” nevezte.
Hannah, de még inkább David a végkimerülésig eljutott hosszútávfutóhoz
hasonlított. Átkozottul figyelniük kellett, nehogy Celia elárulja magát, és
óvakodniuk kellett, nehogy a lány rájöjjön kisded játékukra. Ethelnek sem volt
szabad másokkal találkoznia, nehogy megtudjon valamit David és Eliza
kapcsolatáról, ami elárulta volna mindkettőjüket.

– A környezet teszi – mondta Celia késő éjjel Kellynek, miután a taxi

hazavitte. – Igen, azt hiszem, erről van szó. Nem tudod kivonni magad az alól a
hatás alól, amit a sok pénz gyakorol rád.
– Nincs ebben semmi csoda – vélte Kelly. – Titokban valamennyien a
mesebeli hercegről álmodozunk, és te megtaláltad a magadét. Mondd csak, lehet
valami a kapcsolatotokból?
Celia halkan felsóhajtott. – Meg vagyok győződve róla. Ma tett ilyen
célzásokat. Óh, Kelly, valami meglepetésről beszélt, mihelyst Ethel néni
elutazik… Ez csak azt jelentheti…
– Hogy a dolog mar sínen van – egészítette ki Kelly – Celia, meghalok az
irigységtől. De milyen ez a komikus nagynéni valójában?
– Igazán kedves, nagyon öreg és egyáltalán nem szenilis – felelte Celia. –
Azok után, amit David mesélt róla, egészen mást vártam. Egy esendő
öregasszonyt, akinek már nincs rendben valami a fejében. De kiderült, hogy
Ethel néni ereje teljében van, és egyáltalán nem is olyan törékeny.
– Nagyon szeretheti Davidet – vélte Kelly.
 – Imádja. David egy kincs. Kitalálja a gondolatai, állandóan a rendelkezésére
áll, ha szüksége van valamire… – Celia elmosolyodott. – Valahogy hasonlítanak
egymásra. Azt hiszem, Ethel néni azért isteníti ennyire.
– David mindenkit levesz a lábáról.
– Igen, így van – felelte Celia egy sóhaj kíséretében. – Ha belegondolok, hogy
pont belém lett szerelmes…!
– Mint a regényekben!
– Ilyen csodák tulajdonképpen meg sem történnek az életben – folytatta Celia.
– Ilyen nincs, Kelly. A Lockridge-ok mindig is a saját köreikből nősültek. Nem
volt köztük egy sem, aki egy középosztálybeli szépséget vett volna el.
– Így gyarapították a vagyonukat – magyarázta Kelly. – Mindig is tudták, mit
kell tenniük, hogy még több pénzük legyen.
Celia felnevetett. – David és az én esetem azonban teljesen más. Ó Kelly,
annyira boldog vagyok, hogy sikítani tudnék!
De mégsem tette meg. Celia hamarosan elaludt. Sokkal megerőltetőbb volt a
felső tízezer élete, mint a Lockridge & Cie. archívumában töltött napok.

Volt még valaki a városban, aki azt hitte, hogy álmodik: Robert Lockridge, aki
késő éjjel tért haza az Ambassyba. A Geralddal felhajtott számos pohár ital
ellenére agya kiválóan működött.
Állt az ablakban és tizenhárom emelet magasról bámulta a várost, míg
mindabból, amit hallott és látott, lassacskán összeállt a kép. És ez a kép nem volt
valami hízelgő az öccsére nézve.
Az eredményt egyetlen mondatban össze lehetett volna foglalni: David
becsapja Ethel nénit.
Senki más nem látta ezt ennyire világosan, mint Robert. És valószínűleg ő
volt az egyetlen – Daviden és Hannah-n kívül – aki tudta ezt. Nem, van még
valaki, aki tudja, legalábbis tudnia kellene. Különben hogyan is hajthatná végre
David a tervét? Milyen nő lehet az ilyen, aki belement ebbe a komédiába?
Robert keserű szájízzel nyomta el a cigarettáját. Mindent feltételezett
Davidről, de hogy ilyen messzire elmegy, ezt nem hitte volna. Pénzért bármit!
Ezért játssza el Ethel néninek, hogy még mindig házas…
Ő, Robert, tudta az igazságot, mert mielőtt elindult volna a repülője, Brisbane-
ben összefutott Elizával, aki útban volt Indiába, hogy megvalósítsa önmagát –
ahogy ő fogalmazott…

Szombaton este pompás vacsorára készült a Lockridge-ház. A vendégek:

Hannah, Ethel néni, David és Celia.
Davidnek különösen jó kedve volt aznap este. Elengedhette magát, hisz terve
már majdnem sikerült. Ethel néni holnap kora reggel elutazik a keleti partra,
hogy meglátogassa a család ottani tagjait. Hogy aztán ott mit hall majd a San
Franciscó-i Loekridge-okról, hogy kivel beszél majd – ez már kevéssé érdekelte
Davidet. Csak az volt fontos a számára, hogy Ethel jól érezte magát náluk, és
elhitte a Celiával folytatott komédiát. Mert elhitte. A legkisebb kétely sem merült
fel benne. Celia az ő szemében David csodálatos felesége volt, és miután
meggyőződött róla, hogy maradéktalanul boldogok egymással, már
visszautazhat Dublinba, természetesen miután megoldotta pénzzsákja száját a
Lockridge & Cie. számára.
Az áldás, ahogy David el is várta, igencsak bőséges kell hogy legyen. A szeme
még álmában is felcsillant, ha eszébe jutott.
Celia a délutánt Hannah-val és Ethellel a golfpályán töltötte. Azután egy kis
pihenőt engedélyezett magának, végül, mint a többiek is, átöltözött a
vacsorához.
Az ebédlőben különös gonddal terítették meg a hatalmas, ovális asztalt,
amelynél vendégek tucatjai is elfértek volna. Gyertyaláng imbolygott, poharak
csillogtak, porcelán ragyogott. Lapos üvegtálakban orchidea pompázott, az
ezüstöt kifényesítették, a körös körül elhelyezett virágcsokrokat a város
legelegánsabb boltjaiból hozatták. Hannah nem spórolt most semmivel, semmi
sem volt drágább számára, mint ez az este Ethellel.
Röviddel nyolc előtt David kopogott Celia ajtaján, de nem várta meg, míg a
lány behívja, hanem rögtön belépett a szobába. Ragyogóan nézett ki elegáns
sötét öltönyében. Haja, szeme fényesen csillogott. Celiának majdnem elállt a
szívverése. Miért is nem használja ki az alkalmat, hogy a karjaiba kapja?
David hozzálépett és magához szorította: – Drágám – suttogta a fülébe –,
fantasztikusan nézel ki.
– Örülök, hogy észrevetted.
– Tudom, hogy egy kicsit rohanvást volt ez az egész. De most már túl
vagyunk rajta Ethel tulajdonképpen már nincs is itt. Akár meglesz ez a vacsora,
akár nem – Ethel néni mindenképpen már a múlté – felelte vidáman.
Nem is sejtette, mekkorát tévedett.
Celia David vállára hajtotta a fejét. Szűk, fehér estélyi ruha volt rajta, elöl
zárt, hátul azonban mélyen kivágott. Vörös haja mint átlátszatlan függöny őrizte
a látványt.
David gyengéden megsimogatta. – Egyet megígérek neked, drágám – ma éjjel
nem kell egyedül lefeküdnöd.
– David, ez komoly? – kérdezte hitetlenkedve Celia. – Nem küldesz haza a
taxival?
– Itt tartalak – súgta a férfi, miközben keze lejjebb vándorolt a lány hátán. –
Ezt az egész históriát egy gyönyörű éjszakával kell lezárnunk.
– Lezárnunk? Hogyhogy lezárnunk? – kérdezte Celia mit sem sejtve. – Ha
Ethel néni elutazott, már nem is látjuk egymást?
David magába roskadt. Majdnem elárulta magát. – Mi? De, de, természetesen.
Csak arra gondoltam… – De hogy mire is gondolt, azt Celia sohasem tudta meg,
mert ebben a pillanatban megszólalt a vacsorához hívó gong. Celia egy kicsit
még odadörgölődzött Davidhoz.
 – Ez lesz az éjszakák éjszakája, David!
– Felejthetetlen lesz – ígérte meg a férfi reménykedőn.

És az is lett. Az éjszakák éjszakája, felejthetetlen éjszaka, csakhogy egész más

értelemben, mint David remélte.
Pedig minden olyan barátságosan és harmonikusan indult.
Ethel néni helyet foglalt az asztal mellett, balján Hannah, jobbján David,
szemben vele Celia. Azután felszolgálták az ételt. Mindenből a legjobbat, a
legízletesebbet. Rák, májpástétom, kagylók, sült burgonya fóliában – a
finomságoknak se vége, se hossza.
A Lockridge-ok mindenféle semmiségről cseverésztek. Ethel néni tekintete
időről időre vissza-visszatért Davidre. Látszott rajta, hogy fájlalja a közeli
búcsút. Szívesen maradt volna még, de várták a keleti parton, és ha arra gondolt,
hogy ez élete utolsó nagyobb útja, hát el kell mennie.
– Annyira boldog vagyok – szólalt meg hosszabb hallgatás után –, hogy
megérhettem ezt! Hogy itt lehetek, veletek a régi időkre emlékeztet mindez,
amikor James még élt…
James a fia volt, akit évekkel túlélt. Úgy tűnt, Ethel néni mindenkit túlél, aki
fiatalabb nála.
Hannah kenetteljesen válaszolt: – Mi is boldogok vagyunk, és hálásak is,
Ethel. Csodálatos volt ez a két nap, amit itt töltöttél.
– Ethel néni, ezt a két napot sohasem fogom elfelejteni – biztosította őt David
is, és megfogta a néni kezét.
Celia nem tudta, miért, de hirtelen kínosan érezte magát. Talán azért, mert
valami hamisságot érzett kihallani David hangjából? Hirtelen az volt az érzése,
hogy túloz, hogy túl barátságos, túl figyelmes. Mindenben, amit tett vagy
mondott, ott volt ez a „túl”. És kerülte a lány tekintetét.
– Boldoggá tettél engem is és a f… valamennyiünket a látogatásoddal. Olyan
érzéseket keltettél fel bennünk, amelyeket nem lehet leírni… Azt hiszem, a lelki
rokonságunk miatt van ez. Igen, ezt hívják lelki rokonságnak.
– Így van, drágám – bólintott Hannah.
Celia a legszívesebben az asztalra csapott volna. Hagyjátok abba! – már
majdnem elkiáltotta magát. – Mi van veletek? Miért szórakoztok Ethel nénin?
– Szeretlek benneteket – felelte a néni. – Azt a kimondhatatlanul szép érzést
adtátok nekem, hogy a Lockridge-ok igazi közösség, egy nagy család, még
akkor is, ha a világ négy tája felé szóródtak is.
Ebben a pillanatban hangok hallatszottak a hall felől. Valaki kiáltott,
nyilvánvalóan a személyzetből, aztán egy mély férfihang válaszolt: – Menj a
pokolba, te vén hülye!
Hannah halottfehérré vált. A kés hangos csörrenéssel kiesett a kezéből.
Amikor Celia David felé pillantott, szinte megijedt. A férfi vonásai eltorzultak.
Celia azt hitte, csak képzelődik, mert néhány másodperc múlva visszanyerte
önuralmát.
– A fenébe is, mit keres az itt? – morogta alig hallhatóan. Hangja már nem is
lehetett volna idegenebb, idegesebb.
Ethel néni is felfigyelt, de Daviddel és Hannah-val szemben rajta a teljes
értetlenség látszott.
– Mi történt…? Valóban ő az? Ó istenem, mit tettél velem? Megkértétek
Robertet, hogy repüljön ide Ausztráliából? David, kedves fiam, ezt sohasem
felejtem el neked. Robert, hát lehetséges volna? Te vagy az, valóban?
Ő volt az, valóban.
Az ajtófélfának támaszkodva állt ott, mint akinek jogában ott állnia és
egyáltalán nem látszott rajta, hogy kínosan érezné magát.
Ki ez az ember tulajdonképpen?
– Helló, anya – üdvözölte anyját olyan hanyagul, mintha csak most tért volna
vissza a sétájából. – Jól nézel ki. Ethel néni, hadd öleljelek meg…
És oly szeretettel ölelte át az idős asszonyt, hogy az sírni kezdett, ami nem
túlságosan kedvezett az eseményeknek.
– És itt az én kedves David öcsém is – fordult meg Robert, de semmi
közelebbi hajlandóságot nem mutatott, hogy üdvözölje a testvérét. – Alig
változtál, David. Azt hiszem, a hölgy melletted a…
Akaratlanul valamennyien visszatartották a lélegzetüket. Mit fog most Robert
mondani? Hannah szeme fenyegetően villant rá.
– …feleséged fejezte be a mondatot Robert közömbös hangon és hosszú,
faggató pillantást vetett a lányra. – Ő aztán alaposan megváltozott, mióta utoljára
láttam.
– Én… – kezdte Celia, mert úgy gondolta, helyes, ha helyére teszi a dolgokat,
de David a szavába vágott. – Örülök, hogy látlak, Robert – mondta
kényszeredetten. – Foglalj helyet. Iszol egy kis bort?
– Szívesen – mordult vissza Robert és közelebb húzott egy széket. Hannah
teljesen kétségbe volt esve. Nemcsak ahogy Robert az ünnepi asztal mellett ült,
hanyagul, hányavetin, hanem magán a tényen is, hogy farmert viselt és egy
egyszerű világos inget, amelynek az ujját ráadásul föl is tűrte. Bőrdzsekijét
lezserül a vállára dobva hordta.
David öntött a bátyjának a borból. Celia csodálkozva vette észre, hogy
remegnek az ujjai, homlokán néhány izzadságcsepp gyöngyözik. Hirtelen
megint feltámadt benne a bizalmatlanság. Mi folyik itt? Miért nem említette neki
David sohasem, hogy van egy testvére? És miért ily különös a fivér üdvözlése?
Hannah olyan képet vágott, mintha a bor hirtelen ecetté változott volna, és David
– no igen, Davidre alig lehetett ráismerni.
Csak Ethel néni volt elragadtatva, alig volt képes megnyugodni. Robert
megfogta a kezét és nyugtatgatva simogatta.
– Ethel, nyugodj már meg. Nem akartalak megijeszteni, sem felizgatni.
Amikor meghallottam, hogy itt vagy, mindenképpen látni akartalak.
 – Ne meséld be nekünk, hogy pusztán Ethel kedvéért jöttél el Brisbane-ből –
szólt közbe David és mérgesen nézett a bátyjára.
Robert ártatlan szemekkel nézett végig a társaságon. – Természetesen nem.
Elfelejtetted volna, mit írt nekem Peterson ügyvéd? Azért jöttem, hogy aláírjam
a kettőnk közti szerződést és hogy megkapjam a kártérítést. Mr. Petersontól
hallottam, hogy Ethel itt van.
– Ez igazán nagyon, nagyon kedves volt tőled, Robert – szólalt meg Ethel. –
De majd nyugodtan megbeszélünk mindent. Hogy élsz Ausztráliában? Lehet ott
élni egyáltalán? Nemcsak bennszülöttek vannak ott? Azt olvastam, sok ott a
vadállat és nagy, utálatos pókok, amik bemerészkednek a városokba is és…
Úgy látszik, Ethel minden lehetőt összeolvasott Ausztráliáról, és mindez
nagyon borzalmas volt. Robert tehát nyugodtan és józanul mesélni kezdett. Bort
ivott, s közben időről időre kíváncsian és elgondolkodva Celia felé pillantott.
Celia nem tudta, miként vélekedjék ezekről a pillantásokról. És ha mindez
nem lett volna annyira abszurd és lehetetlen, Celia még meg is esküdött volna,
hogy hirtelen valami más is támadt benne: valami személyes érdeklődés, a vágy,
hogy megismerje ezt a férfit.
Celia mindenesetre úgy érezte, egyik pillanatról a másikra valami szokatlan,
mindent elárasztó forróság önti el, egészen az ujja hegyéig, amely megbénítja
egész testét. Valami barbár, hallatlan és primitív érzés. Ez volt a legizgatóbb
élménye, amit mint nő eddig átélt.
David megfogta a kezét, de ő észre sem vette. De aztán egy gyors
bocsánatkérésfélével hirtelen felpattant az asztaltól és maga után húzta a lányt is.
– Legjobb lesz, ha elmész – mondta gyorsan és bebugyolálta a körgallérjába.
– Most, hogy Robert felbukkant, meg kell beszélnünk néhány családi ügyet és te
csak zavarnál.
– De én… – kezdte Celia, ám David nem hagyta szóhoz jutni. – Holnap
mindent megbeszélünk. Most pedig hívok neked egy taxit, és szépen hazamész.
Celia kutatón nézett rá. – Miért nem mondtad soha, hogy van egy testvéred?
Az keserűen felnevetett: – Semmi okom nem volt, hogy beszéljek róla. Végül
is a világ másik végén él, nem igaz? Hat év óta nem járt San Franciscóban.
És még mielőtt Celia magához tért volna, máris egy taxiban találta magát
hazafelé menet. Fogalma sem volt semmiről, a legcsekélyebb fogalma sem. Mi
történik itt valójában? – állandóan ez a kérdés motoszkált a fejében.

Miután David elbúcsúzott Celiától, anyja idegesen ment elébe a hallba.

Hannah igencsak rosszul nézett ki. Az volt az érzése az embernek, menten
sírógörcsöt kap.
– Szép kis meglepetés! – súgta a fia fülébe. – Ethel néni annyira megörült
Robertnak, hogy még egy napot itt akar tölteni. Istenem, David, ezt nem élem
túl!
 David összeszorította az ajkát. – Sejtettem – felelte mérgesen. – Már akkor
sejtettem, amikor Robert megjelent az ajtóban. Azért jött, hogy tönkretegye a
Lockridge & Cie. céget.
Hannah valósággal visszahőkölt: – Azt gondolod, mindent tud és elmondja
Ethelnek…?
– Nézd csak meg, hogyan ül itt. Pontosan tud mindenről, ezért győztesnek érzi
magát. Csak egy szavába kerül és Ethel néni kitagad az örökségből.
Hannah a homlokához kapott. – David, kérlek, ne mondj ilyeneket! Nem
szabad erre gondolnod.
– De gondolok rá, muszáj rágondolnom, hogy fel legyek rá készülve – felelte
nyersen David. – Robert ismeri Elizát. Tudja, hogy Celia nem Eliza. Robert
ismeri az egész Larraby családot. Tudja, hogy három évvel ezelőtt elvettem
Elizát és hogy másfél év múlva faképnél hagyott. Robert tudja, hogy néz ki,
végül is évekig együtt teniszeztek. És tudja azt is, hogy nem váltam el tőle…
Anya, most mit tegyek?
Annyira reményt vesztve kérdezte ezt, hogy Hannah sírva fakadt. Első ízben
fordult elő, hogy Daviden eluralkodtak a körülmények. Mintha összeroppant
volna. Úgy érezte, még nem nőtt fel a bátyjához, Robert minden vonatkozásban
túl tett rajta, és ő éppen eleget szenvedett emiatt.
Mióta az eszét tudja, mást sem tett, mint harcolt a hatalmasabb idősebb testvér
ellen, még akkor is, mikor már évek óta Ausztráliában élt. Ez volt az ő
személyes drámája.
Hannah a fia vállára tette a kezét Nem szívesen gyakorolt ilyen gesztusokat,
inkább hűvösnek és távolságtartónak mutatta magát, nemigen törődött az
érzelmekkel, mert az volt a véleménye, nem éri meg a befektetést.
De fiának most támogatásra volt szüksége és ezt meg kellett adnia neki.
– David, nem szabad ilyen gyengének lenned – mondta halkan, de
nyomatékkal. – Vissza kell menned és beszélned kell Roberttal. Nem jó ilyen
sokáig egyedül hagyni Ethellel. A végén még tényleg elmond neki mindent
David vállat vont. – Nem szabadulunk meg tőle – mormogta letörten. –
Ismered őt, anyám. Ő sohasem adja föl. Ha egyszer elkapta a koncot, akkor már
nem engedi.
Hannah dühösen nézett rá. – David, elvárom, hogy ne add fel harc nélkül.
Menj be és tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Bírd rá Ethelt, hogy vonuljon
vissza. Biztos holtfáradt már. Istenem, mit tett Robert! Ez a sokk Ethel halálát is
okozhatta volna.
– Attól tartok, hiába reménykedsz ebben – felelte David cinikusan. – Ő
valamennyiünket túlél.

– Csodálatos kis felesége van – mondta éppen Ethel, amikor David

visszament hozzájuk. – És te, Robert? Mi van veled? Tőled is elvárom, hogy
megházasodj, hogy a Lockridge család Ausztráliában is gyökeret eresszen.
 Robert csak vigyorgott és kifésülte homlokából a haját. – Ó, nem olyan sietős,
Ethel néni. Különben is, David ezen a téren sokkal rendesebb, mint én.
– Igen, David jó fiú – bólintott Ethel.
Ha tudnád, gondolta Robert. Ez a jó fiú igencsak közönséges módon akarja
kiszedni a pénzt a zsebedből, csak te ezt nem veszed észre…
Hannah is visszajött, Ethel mögé lépett, és a vállára tette a kezét. – Ethel,
bizonyára elfáradtál. Ne erőltesd meg magad. Nem szeretnénk, hogy röviddel az
elutazásod előtt megbetegedj.
– De hát nem utazom el – felelte Ethel ragyogó arccal. – Hát még nem
mondtam volna? Maradok még úgy négy-öt napot. Most, hogy Robert is itt van,
nem utazhatok csak úgy el, igaz, Robert? De igazad van, Hannah, valóban fáradt
vagyok. Jó éjt, David, kedves fiam, jó éjt Robert.
Amikor becsukódott az ajtó a két nő mögött, David valósággal fellélegzett.
Aztán a testvéréhez fordult. Mindketten felálltak és merőn nézték egymást.
David volt az, aki elsőként sütötte le a szemét.
– Tehát? – kérdezte Robert és keresztbefonta a karjait a mellén. –
Elmagyaráznád kérlek, mit műveltek Ethellel?
– Semmit! – felelte dühösen David. – És ne hidd, hogy csak úgy idesétálsz és
mindent tönkreteszel. Ezt nem tűröm, Robert. Megtiltom neked!
– Szép – felelte szárazon Robert. – De néhány kérdést azért csak feltehetek,
nem?
– Majd meggondolom, válaszolok-e rájuk.
Robert lassan megrázta a fejét. – A jó öreg, javíthatatlan David, aki azt hiszi,
mindenkit átverhet. Mi van, David? Miért ez a színház Ethelnek? David, én
tudom, hogy ez a lány nem a feleséged. Ethelt talán becsaphatod, de engem nem,
mert én találkoztam Brisbane-ben Elizával, aki éppen útban volt Indiába.
– Indiába? – ismételte David meghökkenve. – Mi az ördögöt keres ott.
Robert elnevette magát. – Most elárultad magad, kedves öcsém.
David megsemmisítő pillantást vetett rá. – Celia természetesen nem a
feleségem. És nem is akarom elvenni. Anya és én benne voltunk a
kutyaszorítóban, amikor Ethel jelentkezett és feltétlenül látni akarta Elizát. Mit
tehettünk volna – a Lockridge & Cie.-nek szüksége van Ethel pénzére. Tudod,
milyen különös nézetei vannak a házasságról. Ismered őt. Nem mondhattam
Ethelnek, hogy Eliza elhagyott. Ennek katasztrofális vége lett volna. Azonnal
kitagadott volna, és leállította volna a cégnek való átutalásokat.
Robert persze nem értett egyet David érvelésével. – Természetesen Ethel azt
akarja, hogy minden ivadéka boldog házasságban éljen. A vallásossága csak
erősíti benne ezt… De hát muszáj volt ilyen csúnyán átverned őt? Meg sem
próbáltad elmagyarázni neki, mi történt Eliza és teközted? Talán megértette
volna.
– Ezt kétlem – felelte David. – Ethel néni ebben a vonatkozásban egy egészen
más világban él, egy más korban. És anya meg én azt gondoltuk, ezt a két napot
csak kibírjuk valahogy.
 Robert összehúzta a szemét. – Ki ez a lány? – Robert hirtelen rideg lett.
David nagy szemeket meresztett. – Micsoda lány?
– Aki eladta magát a színjátékotoknak.
– Vagy úgy, Celiára gondolsz… Celia O'Neill…
– Természetesen ír?
– Csak ír jöhetett szóba – felelte gúnyosan David. – Ethel néni rá sem néz
másokra. Celia ősei pedig Belfastból vándoroltak ki ide.
– Na szép. És mennyit fizetsz neki ezért?
– Kap egy keveset, na igen – felelte David, de azt elfelejtette közölni
bátyjával, hogy a lány erről mit sem tud. Mint ahogy azt sem mondta el, hogy
Celia mit sejt erről a színjátékról.
– Gondoltam – szitkozódott Robert – Egy pénzéhes nőszemély, akinek nem
volt más dolga, mint hogy a csinosságát és a szexepiljét bevesse.
– Ehhez viszont mesterien ért – jegyezte meg David.
Robert olyan pillantást vetett rá, hogy David rögtön elhallgatott. Aztán fogta a
dzsekijét. – Elmegyek ebből a kedélyes házból, de ne hidd, hogy megszabadultál
tőlem. Visszajövök, David. Mondd meg anyának is. Szeretnék még sokat
beszélgetni Ethellel. Sok mondanivalóm van a számára! Egyetértünk?
David a legszívesebben megölte volna a bátyját.

Amikor Celia hazaért, Kelly helyett csak egy cédulát talált a hűtőszekrényen:

Megismerkedtem egy ragyogóan vonzó férfival. Elmentünk vitorlázni, hétfő

reggelnél előbb nem jövök haza. Kelly.

Celia mélyet sóhajtott. Kelly legalább jól érzi majd magát, amit saját magáról
már nem mondhatott el.
Alaposan letusolt, aztán bepólyálta magát a fürdőlepedőbe. Leült az ablak
melletti fotelbe, hogy egy kicsit utánagondoljon a dolgoknak. Majdnem éjfél
volt már, holnap korán reggel az archívumban kell lennie. Aztán megint minden
olyan lesz, amilyen azelőtt. Ez az egész dolog Daviddel valószínűleg csak álom
volt.
Csöngettek, mégpedig olyan kitartóan és szemtelenül, hogy Celia
megmérgelte magát. Bárki legyen is az, modora az nincs, nem is érdemli meg,
hogy kinyissák neki az ajtót.
– Helló – üdvözölte Robert Lockridge. – Remélem, nem zavarok.
– Mit óhajt? – kérdezte ridegen Celia és csak résnyire nyitotta ki az ajtót.
– Kedves Miss O'Neill, elfelejtette, hogy csaknem rokoni kapcsolatban
állunk? – felelte az vigyorogva. – Hisz David bátyja vagyok.
– Ezt én is tudom. De nem különösképpen vonz a dolog, hogy közelebbről is
megismerkedjünk.
– Honnan tudja? Hisz nem tudhatja, milyen udvarias, jól nevelt tudok lenni,
ha akarok – felelte Robert.
 – Nos, úgy tűnik, most éppen nem akar, különben nem csöngetett volna ilyen
borzalmasan hosszú ideig – vágott vissza a lány.
Robert elnevette magát, és hátratolta az ajtót, és belépett.
– Beszélni akarok magával – jelentette ki. Nem kérte, egyszerűen közölte. Így
akarta kifejezésre juttatni, mit tart felőle.
– Mi beszélnivalónk lehet nekünk? Nem is ismerjük egymást. Egy órával
ezelőtt még azt sem tudtam, hogy Davidnek van egy bátyja.
– Ezt elhiszem – felelte vigyorogva. – Davidnek csúnya szokása, hogy a
fontosabb dolgokat elhallgatja. Azt reméltem pedig, hogy megváltozott.
– Mr. Lockridge, bárhogy is igyekszik, nem szoktam vadidegen férfiakat
fogadni éjféltájban a lakásomon, pláne, ha egyedül vagyok itthon. Biztos vagyok
benne, hogy megérti ezt. Holnap, amikor Ethel néni elutazik, úgyis találkozunk.
– De Ethel néni nem utazik el – felelte Robert. – Marad még pár napot. Nem
tudta?
Celia meglepődött. – Nem, fogalmam sem volt róla. David azt mondta, holnap
elmegy…
– Csak remélte – helyesbített Robert gyengéden és behatóan szemlélte a lányt.
– És a legkevésbé sem tetszik neki, hogy marad.
Celia feldühödött. – Mit jelentsen ez? Még hogy nem tetszik neki? David
nagyon szereti a nénikéjét…
– Mindenekelőtt a pénzét – felelte Robert ingerülten. Most már túl sok volt
neki ebből. Ez a csetepaté már túl sokáig tartott.
Becsukta maga mögött az ajtót. Kezét csípőre tette és nagyon dühösnek
látszott.
Celia akaratlanul is összébb húzta magán a fürdőlepedőt.
– De talán térjünk a tárgyra – szólalt meg Robert és olyan hidegen nézett a
lányra, hogy az reszketni kezdett. – Mesélje el, mi történik itt.
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelte Celia.
– A fenébe is, ezt nem hiszem el. Nem ismerek senkit, aki végigcsinál egy
ilyen színjátékot anélkül, hogy valami pénzmag ne üsse a tenyerét. Csak nem
akarja bemesélni nekem, hogy pusztán a David iránti szerelemből teszi, és
teljesen ártatlan az egészben?
Dühében megragadta a vállánál és jó alaposan megrázta a lányt. Celia nem
volt hozzászokva ilyen durva bánásmódhoz. Tágra nyílt szemekkel nézte
Robertet, aztán elsápadt és rákiáltott. – Istenem, mit tettem? Miért ilyen durva
hozzám?
Robert elgondolkodva nézte. Erősen kellett tartania, nehogy összeomoljon.
– Tényleg halvány fogalmam sincs, mire gondol. Milyen színjátékról beszél
és ki kap pénzt ezért? – kérdezte Celia, miután egy kissé megnyugodott.
Robert felfogta végre, hogy a lány tényleg semmiről sem tud. Keskeny arca
még élesebb vonásokat öltött. – Tehát tényleg szerelemből teszi?
– Tulajdonképpen nem teszek semmit – felelte Celia. Fogalma sem volt róla,
mit akar tőle ez a nyers férfi.
 Robert sokáig hallgatott. Végül elengedte és figyelmesen nézte. – Tehát nem
tudta, hogy David utálatos színjátékot talált ki Ethel néni számára, természetesen
Hannah támogatásával?
– David kitalált valamit?
– Igen – folytatta Robert. – Talán próbálja meg most már az eszét is használni,
feltéve, ha bír ilyesmivel. Oly vakon bízik Davidban, hogy egyetlen kérdést sem
tett fel, csak ráhagyott mindent?
Celia rákezdett. Elhatározta, hogy nem hagyja, hogy így üvöltsenek vele, mint
egy buta libával. Védekezni fog ezzel a faragatlan fickóval szemben.
– Bízom benne, igenis – kiáltotta. – Az a szándékom, hogy hozzámegyek.
Miről beszél maga? David semmi rosszat nem tett. Szereti Ethel nénit és ő is
szereti őt. Ne jöjjön nekem ide és ne meséljen mindenféle talányos dologról,
amikkel csak Davidet akarja befeketíteni!
Ellenségekként bámulták egymást. Végül – ki tudja, miért – Robert arca
megváltozott, gyengédebb, lágyabb lett, még el is mosolyogta magát.
– Tényleg nem tud semmit – mondta félhangosan, inkább csak önmagának. –
Fogalma sincs róla, mi folyik a háta mögött… – Kinyújtotta a kezét és Celia
vállára tette.
– Sajnálom – folytatta most már hangosan –, hogy üvöltöztem. De meg
voltam győződve róla… Végül is vigyáznom kell Ethel nénire, különben ki más
vigyázna rá? David csak pénzt akar, és Hannah sem ismer más üdvözítőt a
világon.
Celia megrázta a fejét. – David igenis törődik Ethel nénivel – válaszolta
hidegen
Robert tekintete elsötétedett – Azt nem csodálom. Mindig is törődött vele. A
milliói miatt.
Celia mondani akart valamit, de a férfi felemelte, mintha nem is lenne súlya,
és a hálószobába vitte, a lámpa fénykörébe. – Valóban nem szabadna fogadnia
senkit így éjféltájban, ha egyedül van itthon. Nagyon veszélyes lehet.
Celia kapálódzott. – Engedjen el – követelte. – Egyébként meg tudok
védekezni, három éve karatézom.
Nem volt biztos benne, vajon a férfi elhiszi-e, mindenesetre letette. –
Természetesen tud védekezni – felelte szárazon. – Viszont már legalább egy
tucatszor elkaphattam volna, anélkül, hogy a legkisebb esélye se maradt volna
ellentámadásra.
Celia hirtelen rádöbbent, hogy még mindig a rövid, igen, a nevetségesen rövid
fürdőlepedőben áll ott. Megpróbálta eligazgatni magán, de ennek nem volt
semmi értelme.
Robert nevetett, amikor észrevette az igyekezetét. – Ne fáradjon, túl rövid. És
különben is, mi a kifogása az ellen, ha látni a térdeit?
– Semmi kifogásom ellene – felelte kurtán, de elpirult közben. – Csak
mindent a maga idejében.
– És maga szerint mikor jön el az ideje?
 Percekig nézték egymást. Robert már nem mosolygott. Lábával berúgta a
szobaajtót.
Celia úgy vélte, a szoba hirtelen túl kicsi lett kettejük számára. Alig kapott
levegőt. – Nem fejeznénk inkább be ezt a beszélgetést? David bizonyára nem
szívesen látná…
Robert kinyújtotta egyik kezét, és a lány derekára tette. – Davidnek fogalma
sincs arról, hogy itt vagyok.
Celia nyugtalan lett. A férfi keze szinte égette. – Beszéljünk csak Davidről.
Elmagyarázná végre, miért tett szemrehányást nekem? És hogy mivel vádolja
Davidet?
Robert megint hűvös lett és elutasító. – David? Most? Miért?
– Mert teljesen érthetetlen volt a számomra, amiről beszélt – felelte
készségesen Celia. – Van valami, amit tudnom kéne?
Robert lassan, de ellenállhatatlanul közelebb húzta magához. – Beszéljünk
inkább másról! Például magáról.
Celia visszahőkölt. – Rólam? Miért?
– Mert pillanatnyilag ez az egyetlen dolog, ami érdekel – súgta a nyakába. –
Mindent, valóban mindent tudni akarok magáról. Aztán majd mesélek
magamról. Érdekes dolgokat fog megtudni rólam – főként azt, mennyire vágyom
most magára.
Celia lehunyta a szemét. Ez nem lehet igaz! – gondolta megborzadva. Ezt
csak álmodom! Két órája ismerem ezt az embert – és ő ilyeneket mond nekem.
Csak úgy egyszerűen kimondja, és nem szégyelli magát. Mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga…
– Maga mindig megkapja, amit akar? – kérdezte és megpróbálta lerázni a férfi
kezét.
Robert halkan felnevetett. – Nem mindig, de sokszor… – Ajkai Celia hajáról a
homloka felé vándoroltak, egy kicsit elidőztek ott, aztán a nyaka hajlatát
simogatták. Aztán a lány ajkához nyúlt és magasba emelte a fejét.
De Celia el akart szabadulni. Nem akarta, hogy úrrá legyen rajta az a vonzerő,
ami ebből a férfiból sugárzott. Davidet szereti, vagy nem? Hogyan is vágyhat
egy másik férfira?
– Hagyja ezt… – mondta és megpróbált úrrá lenni erős szívdobogásán. –
Milyen jogon beszél és bánik így velem? Az, hogy maga David testvére…
– Ne légy gyerek – vágott közbe Robert olyan hangon, hogy egyedül ez elég
volt, hogy tűzbe jöjjön. – Felnőtt emberek vagyunk, akik pontosan tudják, mit
tesznek.
– Miért, mit teszünk? – Celia hangja alig volt hallható. Szilárdan elhatározta,
hogy egy millimétert sem enged a férfinak.
De a férfi keze csak simogatta a derekát és ez az érintés elgyengítette. Fejében
keresztül-kasul jártak a gondolatok. Most mit tegyen? Mennyi ereje lesz még,
hogy ellent tudjon állni Robertnek, aki már abban a pillanatban legyőzte őt,
amikor megjelent a Lockridge család asztalánál és mélyen a szemébe nézett?
 Robert érezte a habozását, a határozatlanságát és ki is használta. Lassan
fejteni kezdte válláról a fürdőlepedőt. Aztán csak nézte, nem tudott ellenállni
szépségének és makulátlan fehér bőrének.
Egy magas, karcsú lány állt előtte, kicsiny, kemény mellekkel, amelyek
nekifeszültek a vágytól. Ismét felemelte, hogy arca egy magasságban legyen az
övével, aztán ajkára tapasztotta az ajkát.
Celia túlságosan meglepődött, úgyhogy védekezni sem tudott. Védtelen
feküdt a karjaiban és csodálkozva vette észre, hogy ajkai szétnyílnak és
viszonozzák a csókot.
Ha más lett volna a helyzet, élvezte volna a férfi érintését és teret engedett
volna vágyainak.
De így nem ment. Eddig David barátnője volt… Nem vetheti most a bátyja
karjaiba magát!
De érezte a kívánó férfitest minden négyzetcentiméterét. A férfi érintése szinte
eszét vette. Robert szenvedélyes volt és heves, eszébe sem jutott gyengédnek
lenni. Nem akart várni, itt és most vágyott rá, a türelmetlensége pedig hatott a
lányra is.
Robert szorosan magához húzta a törékeny lánytestet, hogy Celia alig kapott
levegőt. Irigyelte testvérét ezért a lányért. Minden megvolt benne, amire egy
nőnek szüksége volt, és gyengédséget és szenvedélyt egyszerre tudott kelteni
benne. Lassan leeresztette, a földre.
Celia azonnal kibontakozott az ölelésből, és ismét csak elcsodálkozott Robert
viselkedésén. – Bocsánat – szólalt meg halkan a férfi és megfordult. –
Sajnálom… Nem akartam. Én…
Celia lehajtotta a fejét. Könnyekkel a szemében mondta: – Ezt ne tegye meg
még egyszer, soha, soha többé.

– Mi van veled?
Amikor Kelly hétfőn reggel visszajött, meglepődött, mert Celia a konyhában
ült egy csésze kakaó fölött és kekszet rágcsált.
Celia felvonta a vállait. – Ne kérdezd, nem tudom. Csak arra emlékszem,
hogy éjféltájban egy őrült tört rám, a karjaiba kapott és megcsókolt, aztán ismét
eltűnt – most aztán rakhatok rendet a fejemben és érzéseimben.
– Micsoda? Celia, elfelejtetted, hogy szinte már jegyesek vagytok Daviddel? –
kérdezte Kelly csodálkozva.
– Hát ez az – felelt Celia. – Nem felejtettem el. Különben tudtam volna aludni
az éjjel. Ó, Kelly, fogalmam sincs, mi van velem. Hogy lehet, hogy ez a férfi
annyira megbénít, hogy nincs erőm védekezni? Csak álltam és hagytam, tegye,
amit akar…
– Borzasztó!
– És most teljes káosz van a fejemben és mégis a hetedik mennyországban
érzem magam…
– Ez jó – vélte Kelly.
 – De hisz ez egy kibírhatatlan macho, aki azt hiszi, csak úgy egyszerűen
idejön és mindenkit lefektethet.
– Ez rossz – vélte Kelly.
Celia haragosan nézett rá. – Ez minden, amit mondani tudsz? Jó, rossz, ez
nem válasz. Úgy viselkedtem, mint egy tizenöt éves, aki először van együtt egy
férfival.
– Neked kell tudnod, mit akarsz – állapította meg Kelly.
– Tegnap estig azt hittem, Davidet akarom – felelte halkan Celia.
– És most már nem akarod? Celia, ezt nem gondolhatod komolyan! David
Lockridge a nők álma, mindenki csak őrá vágyik – és neked szerencséd volt… –
Kelly elhallgatott és szomorúan nézett rá. – De ki az a másik tulajdonképpen?
– David bátyja, Robert.
Kelly felsóhajtott. – Celia, mit akarsz? Testvérgyilkosságot? Hogy azért
menjen tönkre a Lockridge & Cie., mert Robert agyonüti Davidet? Mire készülsz
hát?
– Semmire, egyszerűen ez történt.
– Mi történt? – tudakolta Kelly. – Lefeküdtél Roberttel, pedig nem is ismered?
Celia felnézett. – Nem, de megtörténhetett volna, ha egy kicsit is kitartóbb…
Ó, istenem, mennyire szégyellem magam! – tette hozzá kétségbeesve. – Olyan
hatással volt rám, hogy képtelen voltam védekezni.
– Ennél hülyébb magyarázatot még életemben nem hallottam – jegyezte meg
Kelly szárazon.
Több mondanivalójuk nem volt egymás számára.

Hétfőn reggel Robert nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy röpke látogatást
a Lockridge & Cie. cégnél. Hannah Ethel nénivel a golfpályára ment. Mást nem
is lehetett elvárni Hannah-tól. Ha az idő egy kicsit is kedvező, máris golfozni
megy – és a vendégeinek is vele kell tartani, akár tetszik nekik az ötlet, akár
nem. Szerencsére Ethel néni is rajongott a golfért, így nem zavarta a dolog.
Robert tudta, hogy egyetlen percre sem fogják egyedül hagyni a nénivel. De
időközben már nem is volt olyan biztos benne, hogy feltétlenül el kell mondania
az igazságot Davidről és szégyenletes színjátékáról. Mert amióta ott állt szemben
Celia O'Neill-lel, bizonyos dolgok már nem is voltak olyan fontosak.
Nem szívesen gondolt a lányra, mert kínos volt neki. Fogalma sem volt róla,
hogyan magyarázza meg a viselkedését. Édes istenem, soha életében nem
viselkedett ennyire lehetetlenül egy nővel! És őszintén szólva azt is be kellett
ismernie, hogy még sohasem izgatta fel ennyire egyetlen nő sem…
Amikor ott sétált a Lockridge & Cie. folyosóján, minden fej megfordult utána.
Ki ez a vonzó férfi, akit még sohasem láttak itt? Miss Summers mindenesetre
hűvös maradt, amikor belépett az irodába.
– Mr. Lockridge-hoz igyekszik? Megbeszélték az időpontot?
– Nincs szükség erre – felelte Robert.
 – Kit jelenthetek be?
– Mondja meg Mr. David Lockridge-nak, hogy Mr. Robert Lockridge van itt –
felelte barátságos hangon.
Miss Summersnek elállt a szava. Aztán halkan felsóhajtott. – Mégsem megy a
dolog, Mr. Lockridge, mert Mr. Lockridge jelenleg egy tárgyaláson van.
Robert habozott egy pillanatig. – Hol találom Miss O'Neillt? – kérdezte végül.
Miss Summers belelapozott a határidőnaplójába. – Celiát? Ó, az archívumban,
gondolom. Állandóan ott van.
– És hol van az archívum?
– A pincében – felelte Miss Summers egykedvűen és többé nem nézett fel.
Valóban ő volt az egyetlen, akit hidegen hagyott Robert vonzereje.
Robert halkan fütyörészve ment le a pincébe. Majdnem eltévedt a folyosók
labirintusában, de aztán végül megtalálta az archívum ajtaját. Mélázva állt meg
az ajtó előtt. Belülről semmi nesz nem hallatszott. Úgy tűnt, mintha senki sem
dolgozna az ajtó mögött.
A biztonság kedvéért azért kopogtatott, mielőtt belépett. Celia egy kis létrán
állt a polcok között, amelyek rogyásig meg voltak rakva régi iratokkal, és éppen
azon fáradozott, hogy egy újabb köteggel etesse meg az iratmegsemmisítő gépet.
Hatalmas porfelhő támadt körülötte, hangosan felköhögött. Hallotta ugyan hogy
nyílik az ajtó, de nem fordult meg, csak úgy mondta: – Gyere be, Kelly, és csukd
he az ajtót. Hoztál kávét?
– Nem, nem hoztam kávét – felelte mély hangon Robert. – De hozhattam
volna, ha tudom.
A létra hatalmas reccsenéssel csuklott össze Celia alatt, Robert az utolsó
pillanatban kapta el. – Tehetek valamit önért? – kérdezte, a karjaiban tartva a
lányt.
Celia zavarában beletúrt a hajába és fogalma sem volt, mit mondjon. Nemcsak
a puszta tény, hogy itt van, hozta ki a sodrából, hanem hogy szorosan tartja a
karjaiban. Aztán hála istennek mégis elengedte.
Szolgálatkészen megigazította rajta a blúzt, aztán nekidőlt az egyik polcnak,
karját összefonta a mellén, száján halk mosoly vibrált. Tipikus póz, állapította
meg Celia.
– Sajnálom, hogy bejelentés nélkül berontottam ide – szólalt meg a férfi, és
egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja. – Remélem, nem
zavarom.
– De – felelte Celia. – Én ugyanis itt dolgozom. A testvére ezért fizet.
– Hagyja magát ebben a lyukban dolgozni? – kérdezte hitetlenkedve Robert,
és felvonta a szemöldökét. – Én az ő helyében már rég felvittem volna az
emeletre, és virágokkal szórtam volna tele az asztalát.
– Ehhez én túl kicsi vagyok – válaszolta a lány szárazon. – Még gépírni sem
tudok. Egyébként is csak a szünidőben dolgozom itt.
– Cö, cö – ez elég lebecsülően hangzott. – Azt nittem, szereti magát. És mégis
hagyja magát itt elszáradni.
 – Ó, ez egyáltalán nem fontos – mormolta Celia.
Aznap kivételesen szoknya volt rajta, amely látni engedte hosszú lábait, és e
látványtól Robert csaknem elvesztette a fonalat. Összeráncolta a homlokát, mert
hirtelen nem emlékezett rá, mit is akart mondani. Megbabonázva nézte a lány
lábát és megint kínzó vágyat érzett iránta.
– Mit is akartam mondani? – kérdezte halkan. Nem tudta levenni a pillantását
azokról a lábakról. – Ó, most már tudom. Van kedve enni velem valamit?
Celia csak bólintani volt képes. Miért lettem hirtelen ennyire akarattalan,
kérdezte magától, amikor elindult a férfi után. Persze pontosan tudta, hogy szó
sincs erről – nagyon is tudta, mit akar.

– Én… én nem is tudom, mit mondjak – Celia legnagyobb meglepetésére

Robert valóban zavarban volt. – Lehetetlenül viselkedtem az éjszaka. Egy igazi
ausztrál vadembernek vélhet, pedig alapjában normális vagyok.
Ez volt a világ legkülönösebb bocsánatkérése, amit Celia valaha is hallott egy
férfitól. Mosolygott és szép volt, így Robert nem tehetett mást, mint hogy
megbámulja.
– Erről meg vagyok győződve, Mr. Lockridge – felelte barátságosan, de
tartózkodóan. – Végül is David testvére, és én nem hiszem, hogy Davidnek
civilizálatlan, udvariatlan testvére van.
Robert grimaszt vágott. – Azt reméltem, nem emlegeti ilyen sűrűn.
– Miért ne, Mr. Lockridge? – kérdezte csodálkozva Celia. – Hisz csaknem
jegyesek vagyunk.
Ez ugyan elég merész megállapítás volt, mert David soha nem ígért neki
ilyesmit. Nem is tehette, mert Eliza még a felesége volt.
Robert kapott is az alkalmon. – Micsoda? Jegyesek? Hogyhogy? Eljegyezte
magát, pedig még nős?
Celia éppen a teáscsésze után nyúlt, de lehanyatlott a keze.
– Nős? – ismételte bizonytalanul.
– Miss O'Neill, lehetséges volna, hogy a kedves David nem említette, hogy
még mindig nős?
– Gondolom, a felesége elhagyta…
Robert ádáz képet vágott. – Ennek ellenére a felesége. Sohasem vált el
Elizától.
Néma csend telepedett közéjük. Celia megpróbált utánagondolni a dolgoknak.
Majd megpukkadt mérgében, amit sürgősen ki kellett adnia magából. Így aztán
az ártatlan Robert lett áldozata dühének, mert senki más nem volt a közelben.
– Azt maga nem tudhatja! – kiáltott mérgesen, tengerkék szeme szikrákat
hányt, bár megjelent benne néhány könnycsepp is. – Mit tud maga egyáltalán?
Évek óta Ausztráliában él, minden kapcsolata megszűnt a családjával. David
talán már rég elvált a feleségétől, talán maga az, aki téved és…
 Robert megfogta a kezét és megcirógatta. – Miss O'Neill, elutazásom előtt a
brisbane-i repülőtéren összefutottam a sógornőmmel, Eliza Larraby-Lockridge-
dzsal. Igencsak kiegyensúlyozott és vidám ember benyomását tette rám. Éppen
Indiába készült, hogy felkeressen egy gurut. Eliza ugyanis a teljes
önmegvalósítás útját keresi. Minden, amit Davidről mondott, ennyi volt: „Add át
üdvözletemet neki. Visszamegyek, ha elérem a célomat.” Megemlítette még,
hogy egyetlen ember sem untatta még annyira, mint David. De ez talán az ő
bűne is. Most mindent meg akar tudni, hogy aztán közölje az eredményt
Daviddel.
Celia nyelt egyet, de nem tudta visszatartani a könnyeit; a cseppek legördültek
az arcán, mire Robert már-már sajnálni kezdte, hogy mindezt elmondta neki.
Olyan csodálatosan nézett ki, amikor boldog volt, most pedig egy rakás
szerencsétlenség.
– Miss O'Neill, mondta magának David egyszer is, hogy szereti magát? –
kérdezte végül, mikor a lány már kissé megnyugodott.
Egy másodperccel később már azt kívánta, bárcsak sohasem tette volna fel ezt
a kérdést, mert Celia tekintete hirtelen megváltozott. Rápillantott Robertre, aztán
felpattant és elrohant.
Robert nem ment utána. Tudta, hogy időt kell hagynia neki. Aztán csak-csak
felállt ő is, rágyújtott egy cigarettára és a lány után ment.

Robert a két ablak közötti szögletben talált rá Celiára, egy rendkívül dekoratív
szobahárs mellett. Jó kilátás nyílt innen a belső udvarra és a parkolóra, de ez ma
kevéssé érdekelte a lányt.
Robert sejtette, hogy megint sír. És a síró nők tanácstalanná tették, ő pedig
nem szerette ezt az állapotot. Ezért aztán nem is sietett, hogy utolérje.
– Tűnjön el! – kiáltott rá Celia. – Gyűlölöm magát. Miért jött ide
Ausztráliából? Szívesen lemondtam volna erről a találkozásról.
Nem találta a szavakat. Nem örült neki, hogy ezt mondják neki. Főleg ha az
illető egy nő. Tehát nekidőlt a falnak, összefonta a mellén a karját, és mosolyra
húzta a száját.
– Miért, Miss O'Neill? Mert elmondtam az igazat? Vagy mert kényelmetlen
kérdéseket teszek fel? Ilyen nehezen viseli el az őszinteséget?
– Ó, semmi kifogásom az őszinteség és az igazság ellen – felelte Celia, és
tengerkék szeme szikrákat hányt. – De amit maga művel, az… embertelen.
Szadizmus. Élvezi, hogy fájdalmat okozhat nekem.
Robert leszegte a fejét. – Nem, én nem teszek ilyet – felelte nyersen. –
Bárcsak ne nekem kellett volna elmondanom az igazságot!
– Ki kellett mondani egyáltalán? – kérdezett vissza keserűen. – Vannak
dolgok, amiket nem kell kimondani. Miért nem hagyta meg nekem az álmomat?
Miért kellett idejönnie és tönkretennie mindent?
Robert hosszan hallgatott. Tényleg, miért is?
 – Talán mert meg akartam akadályozni, hogy fájdalmat okozzanak magának.
– Aztán ingerülten folytatta: – Hát nem látja, mire használja fel magát David?
Mert szüksége van Ethel néni pénzére, előásott valahonnan egy álfeleséget,
miután Eliza eltűnt és ezt nem szabad megtudnia Ethelnek. Ő ugyanis kissé
sajátos nézeteket vall. Azt akarja, hogy a család valamennyi tagja boldog
házasságban éljen.
Hallgatott egy másodpercig, aztán folytatta: – És aki vét ez ellen, az Ethel
néni számára örökre meghalt. Ha tudná, hogy Davidnek nincs felesége, minden
iránta érzett szeretet ellenére törölné a végrendeletéből és leállítaná a cégnek
küldött támogatást. Ezt természetesen David is tudja, ezért gondoskodott tehát
egy feleségről – az utolsó pillanatban. Ethel néni öreg, csak arról vesz tudomást,
amit lát. És mit lát? Egy boldog házasságban élő Davidet, a feleségét, aki
természetszerűleg ír származású. És ráadásul vörös hajú…
Celia ajkai szinte lángoltak. Ez túl sok neki. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt
sírva fakad, de mégsem tette meg. Ökölbe szorította a kezét és mérgesen
felkiáltott: – Megölöm! Esküszöm, megölöm!

– Gyere David, kedvesem, ülj le – kérlelte Davidet Ethel néni, és a mellette

levő helyre mutatott.
A Lockridge-villa teraszán ültek a csodálatos verőfényben és teát ittak.
Hannah, Celia és Robert is ott volt. A tökéletes családi idill, gondolta Celia és
lehunyta a szemét, mert attól tartott, észreveszik rajta a gyilkos szándékot, amely
a gondolatait uralta.
David csodálatos volt Ethelhez és még csodálatosabb Celiához. Sejtette talán,
hogy mindent tud? Hogy ismeri hitvány gondolatait?
Celia ragyogóan nézett ki feszes, mélyen kivágott ruhájában, amely látni
engedte makulátlan fehér bőrét. Vörös hajából lófarkat kötött, ettől még
kislányosabb, még fiatalabb lett. Talán egy kicsit sápadt volt, de ez talán csak
attól volt, mert a többiek jócskán lesültek már a napon.
Robert egy kissé távolabb állt az angolpázsiton és krokettezett magában.
Hallatszott a fagolyók ütődése, ha odacsapott nekik az ütővel.
David helyet foglalt Ethel mellett, de nem keltett éppenséggel olyan
benyomást, hogy jól érzi itt magát. Sokkal inkább egy ugrásra kész tigrishez
hasonlít, amely bármelyik pillanatban felugrik, hogy elkapja a kiszemelt
gazellát, gondolta Celia.
Csak az nem volt világos, ki játssza a gazella szerepét…
Mégis úgy nézett ki, sikerül David terve, hisz Ethel néni nem sokára mégis
elutazik. Holnap reggel lesz a búcsú. Öt napot töltöttek együtt, és egyikük sem
merte megzavarni azt a harmóniát, amelyet Ethel néni számára játszottak el.
Robert, aki kezdetben mindent, de mindent el akart mondani Ethel néninek,
most nagyon is szótlan volt. Keveset beszélt, David még kevesebbet. Hannah
azonban annál többet. Celiának össze kellett szednie magát, nehogy elnevesse
magát.
Mi a csodát keres itt, most, hogy már tudja az igazságot, és végképp eltemette
álmát Daviddel kapcsolatban?
De ha Robertre pillantott, felgyorsult szívverése választ adott erre a kérdésre.
Olyan érzelmeket váltott ki benne, amiről eddig azt sem tudta, hogy léteznek –
és ha találkozott tekintete Davidével, ettől csak még nagyobb zavarba jött.
Hirtelen felállt és Robert felé indult, mintha valami láthatatlan kötelék húzná
egyre közelebb és közelebb. Robert ragyogóan nézett ki – széles vállú, fekete
hajú, barnára cserzett bőrén világos vászonnadrág és világos ing, haja a
homlokába lóg.
Nem nézett fel, amikor meghallotta Celia lépteit, csak úgy kérdezte: – Nos,
Miss O'Neill, időközben elfelejtette gyilkos terveit?
– Én nem felejtek – felelte sötéten Celia és nekidőlt egy cseresznyefának. –
Csak még nem volt alkalmam kivitezni.
– És mit fog tenni? – tudakolta Robert és mosolygott. – Agyonüti vagy
megmérgezi? Ha fegyverre volna szüksége, szívesen állok rendelkezésére.
Celia ránézett, méghozzá olyan pillantással, hogy a férfi azonnal elhallgatott.
Gyűlölöm! – akarta volna mondani, de mégsem szólt semmit, mert tudta, hogy
ez nem igaz. És el akarta felejteni azokat az érzelmeket, amiket benne keltett.
– Mindent összevetve, maga egy szenzációs nő, Miss O'Neill – morogta a
férfi, és egy pillanatra a meztelen karjára tette barna kezét. – Jöjjön, krokettezzen
egyet velem!
– Nem, én… fogalmam sincs, hogy kell játszani – felelte Celia és
megborzongott az érintéstől.
Robert rápillantott. – Maga reszket.
Méghogy reszket! Micsoda abszurdum!
– Hülyeség! – felelte energikusan. – Nem reszketek. Nagyon is meleg van
és…
– És libabőrös is.
– Jól vagyok – felelte a lány.
– Úgy reszket, mint a nyárfalevél – állapította meg Robert tárgyilagosan és
eldobta a krokettütőt. – Beteg? Jöjjön, hazaviszem.
– De én nem akarok hazamenni – tiltakozott Celia. – Mit mondjak Ethel
néninek?
De Robertet nem érdekelte semmi. – Majd azt mondom neki, hogy meg akarta
mutatni nekem San Francisco nevezetességeit. Végül is évek óta nem jártam itt,
azóta rengeteg újdonság épülhetett a városban.
– David nem fog örülni neki.
– Ezt remélem is – felelte Robert gúnyosan. – Amúgy is túl elégedett és
kiegyensúlyozott képet vág.
 Némán autóztak végig az esti városon. Celia igyekezett némi rendet teremteni
a gondolataiban, mert úgy érezte, igencsak ráfér.
De végül is mi történt? Semmi. Napok óta minden olyan csendesen folydogál.
Ethel néni társaságában ők a boldog família. Ha nincs jelen, mindenki
tárgyilagosan és hűvösen viselkedik. Egyetlen heves kirohanás sem volt. Semmi
vita David és Robert között, de David és őközte sem.
Lopva Robertre nézett. Éppen leparkoltak Celia bérlakása előtt. Robert
kiszállt és udvariasan kinyitotta neki a kocsiajtót. De még csak nem is nézett rá,
nem mosolygott, nem érintette meg. Celia szíve mégis úgy vert, mint egy
gőzkalapács. Talán még Robert is meghallotta.
– Már jobban érzem magam – szólalt meg Celia, csakhogy mondjon valamit.
– Ennek örülök – felelte kurtán a férfi. – De még mindig nagyon sápadt. Egy
jó meleg ágyra és egy csésze forró kakaóra van szüksége.
– Majd megszívlelem a tanácsát – felelte határozatlanul Celia.
Megint hallgattak egy sort, aztán hirtelen mindketten egyszerre szólaltak meg.
Egymásra néztek és elnevették magukat.
Volt valami Robert szemében, ami elgyengítette. Celia nem tudta, mi az. Talán
érzékiség, erotika. Ahogy nevetett, beszélt, nézett, mozgott – volt mindebben
valami csábító, és oly mindegy volt, mit mond vagy mit tesz, egyformán izgató
volt.
Robert kivette a kulcsot a kezéből és Celia nem tiltakozott. Kinyitotta a
lakásajtót és teljesen természetes módon ő is belépett és becsukta maga mögött.
Celia egy másodpercig mozdulatlanul állt, háttal neki, mintha ki akarná hajtani.
De édes volt a kín neki is, és amikor megfordult, Robert már ott volt előtte és
megfogta a kezét.
Lassan, minden másodpercet kiélvezve húzta magához. Celia felsóhajtott,
amikor végre megcsókolta. Nyelve megtalálta az övét és bár Robert frissen
borotválkozott, a borosta enyhén karcolta a bőrét.
Celia tudta, hogy reménytelenül beleszeretett ebbe az emberbe.
Robert két keze közé rejtette az arcát, és ez a gesztus annyira birtokló volt,
mintha már hosszú idő óta az övé lenne a lány. Mohón kereste a száját, hogy
csillapítsa a lány utáni éhségét.
Így átölelve mentek Celia hálószobájába. És Robert levetkőztette és bár csak
két szál ruhanemű volt rajta, a ruha meg a bugyi, Robert mégis életre szóló
élménynek érezte mindezt.
Látható öröme a meztelen test szépségében zavarba hozta a lányt. Robert
élvezte a látványt, csodálón nézte végig. Megérintette a melleit, kezét
végigjártatta a comb belső oldalán. Celiának elakadt a lélegzete.
Celia teste érzékeny hangszerként működött érzéki érintései alatt, vágya szinte
elviselhetetlenné nőtt. Tudta, hogy most végképp kiadja magát, de akarta is.
Végtelenül vágyott a férfira.
Halkan sóhajtott, amikor Robert a párnák közé fektette.
 Ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban találkozott. Robert keze végigjárta a
sima lánytestet, a lábakat, a combok belső felét. Celiának fogalma sem volt,
hogyan fogja elviselni ezt a mérhetetlen vágyat, ha nem lesz azonnal az övé.
Beletúrt a férfi hajába, de ő elhúzódott, feje lejjebb vándorolt. Celia alig
kapott levegőt, amikor elérte a kéj édes fészkét. Először tiltakozni akart, de aztán
megfogta a férfi vállát, hogy még szorosabban húzza magához. Robert a mellére
tette a kezét és ajkaival a bimbókat simogatta. Celia felkiáltott a gyönyörtől, és
reszketni kezdett, amikor a férfi keze lassan széthúzta a combját.
– Ó, Robert, már nem bírom – súgta, de az csak nevetett és újra csókolta a
mellbimbókat.
Celia már tényleg alig bírt magával. Vadul belemarkolt a férfi vállába és
Robert végre megtette. Amikor beléhatolt, Celia hangosan felnyögött.
Keze lázasan simogatta a férfi hátát, és boldog győzelmet érzett, amikor az is
felüvöltött gyönyörében.
És eljött az a pillanat, amikor megszűntek gondolkodni, csak a szenvedélyt és
a kéjt érezték. Celia alkalmazkodott a férfi ritmusához, így együtt jutottak el a
soha még nem tapasztalt gyönyör csúcsaira.

Amikor Robert felébredt, üres volt az ágy mellette. Felült és fülelni kezdett.
Vízcsobogást hallott – Celia a fürdőszobában volt.
Felkelt és utána ment. Amikor kinyitotta az ajtót, forró gőz és fürdősampon
illata csapta meg. A kád mellett egy félig üres pohár. Celia töltött magának egy
kis pezsgőt, és most egy kissé becsípve érezte magát. Rábámult Robertre, a
gőzön át igyekezett kivenni az alakját. Már régóta állhat itt? Meztelenül, mint
egy szobor – csakhogy a szobrok többnyire nincsenek izgalmi állapotban…
– Kifelé! – parancsolta. – Egyedül akarok lenni.
– Miért? – kérdezte Robert csodálkozva. Közelebb lépett a kádhoz és leült a
szélére.
Celia felnevetett. Szívesen felállt volna, de attól félt, elveszti a tartását, és
akkor Robert megérinti…
Robert lenézett rá. – Helló, szépséges idegen – szólalt meg nevetve.
– Ha fürödni akarsz, várd meg, míg elkészülök – felelte a lány. – Várj egy
kicsit, míg kikecmergek.
– Nem szükséges – tiltakozott gyengéden Robert. – Bemegyek hozzád.
És még mielőtt Celia bármit szólhatott volna, beült mellé a kádba. De Celia ki
akarta rúgni, mire Robert megszólalt: – Ne viselkedj már úgy, mint egy
csökönyös szamár.
– Robert! – kiáltott fel Celia, és úgy érezte, mindjárt sírva fakad. – Hagyj
végre békén. Ami történt, megtörtént, de ennyi az egész. Teljesen össze vagyok
zavarodva. Tényleg dühös vagyok Davidre, de néhány napja még azt hittem,
hogy szeretem. És most veled, egy másik férfival feküdtem le. Ez nem normális,
vagy igen?
– Ez csodálatos! Egyébként, mesésen nézel ki a vízben.
 Celia kezével eltakarta a mellét. – Idióta! – kiáltott fel. – Mire vársz? Hogy
segítségért kiáltsak? Robert, az ég szerelmére…
– Az égnek igenis tetszik, ami itt történik – mosolygott Robert és közelebb
húzódott. – Szeretkeztél már vízben, Celia? Mesés, nekem elhiheted.
– Ha nem szállsz ki azonnal a kádból, soha többé nem állok szóba veled –
fenyegette meg Celia.
– Fogadok, hogy akkor is szóba fogsz állni velem, ha bebizonyítom, amit
mondtam.
Celia sóhajtott. Hátrahajolt és alaposan szemügyre vette a barna férfitestet.
Minden dühe ellenére is érezte vonzerejét, ami egy cseppet sem csökkent az
éjszaka óta. Pedig tudta, jobb lenne felkelni és elmenni, és már neki is készült,
megfogta a kapaszkodót és lassan emelkedni kezdett a vízből. De Robert is vele
emelkedett. Közel bújt hozzá és átölelte.
Celia érezte Robert férfiasságát. És a férfi végigsimogatta, csábítóan,
kívánóan. Celia tudta, hogy nem fog tudni ellenállni neki, kezei önállósították
magukat, simogatták, becézgették a testét, míg végre megcsókolta.
A csók sürgető volt, teli szenvedéllyel. A férfi egyik kezével tartotta, a
másikkal simogatta mindenütt, ahol érte.
Robert végül elengedte, leszegte a fejét és a mellét csókolgatta. Nyelve
csábító játékot játszott a bimbókkal; Celia pedig még közelebb bújt hozzá.
Robert lassan visszaengedte a vízbe és magára vonta. Celia érezte, amint
beléhatol, és azonnal átvette a ritmusát.
– Ó, Robert – kiáltotta, amikor elérte a csúcspontot, aztán csak ölelte, ölelte,
míg a másik is ki nem elégült.
Robert nem akarta elengedni. Gyengéden a keze közé fogta a fejét és
hosszasan megcsókolta.
Celia dühös volt magára. Nem akart még egyszer lefeküdni Roberttel, de hát
mit tegyen, ha a teste mást akar? És különben is, annyira csodálatos…
– Na, szóba állsz még velem? – kérdezte nevetve Robert.
Ebben a pillanatban becsapódott a lakásajtó és Kelly hangja hallatszott: –
Celia, itt vagy?
Celia halkan felkiáltott. Soha életében ilyen gyorsan még nem ugrott ki a
fürdőkádból, és rohant ki a szobába, egy szál fürdőköpenybe burkolódzva.
– Mindent elmagyarázok, Kelly – hebegte zavarában. – Tényleg, mindent
elmagyarázok…

– Hát azt remélem is, hogy mindent elmagyarázol – szólalt meg Kelly, mikor
végre egyedül voltak a lakásban, mert Robert kissé sietve eltávozott.
A két barátnő a konyhában ült egy csésze tea mellett. Celia borzasztó
zavarban volt. A legszívesebben most semmit sem mondott volna, de hát nem
hagyhatta magyarázat nélkül legjobb barátnőjét.
 Kelly egyébként is megérdemelte, hogy Celia mindenbe beavassa, ami Robert
felbukkanása óta történt.
– Magam sem tudom, hogyan történhetett – kezdte vonakodva.
Kelly elnevette magát. – Celia, légy szíves, ne gyere nekem ezzel. Nos, nem
akarlak kényszeríteni, hogy bármit is mondj, de hát egy kissé meglepett, hogy
David Lockridge-dzsal mész el, és egy másik férfival talállak a fürdőszobában.
– Robert Lockridge volt az.
– Kicsoda?
– David bátyja, Robert.
– Az a bizonyos Robert?
Celia bólintott. – Pontosan. – És sóhajtott egyet.
Kelly megrázta a fejét. – Hogyhogy, Celia? Azt hittem, csak Davidet akarod
és senki mást. És most már a testvérét?
– Nem – felelte őszintén Celia. – Legalábbis nem úgy, ahogy gondolod.
Egyszerűen csak őrült hatással volt rám. Elolvadok, mint egy darab vaj,
valahányszor a közelemben van, de ezt már mondtam neked.
– Úgy? – Kelly érdeklődve szemlélte. – Hát ilyet még sohasem hallottam.
Ilyet csak az újságokban olvas az ember. Azt jelenti mindez, hogy
belehabarodtál?
– Ó, istenem, nem! – kiáltott fel Celia, és az asztalra csapott. – Borzalmasan
hangzik. Természetesen nem. Csak hat rám. Én pedig reagálok erre, ha szabad
így mondani.
– És Davidre nem reagáltál? – kérdezte Kelly.
Celia hirtelen elmosolyodott. – Én még csak-csak, ő azonban nem, hát nem
emlékszel? David elaludt! – Aztán vágyakozva tette hozzá. – Robert bizonyára
nem gondol alvásra, ha mellettem van.
Most már Kelly is nevetett.
Celia azonban hirtelen elkomolyodott. – Tudod, Kelly, azt hiszem, sem az
egyik, sem a másik nem jöhet szóba. David egyáltalán nem. Csúnya játékot
játszott velem.
– Hogyan?
– David álnok hazudozó, aki egyszerűen kihasznált engem.
Kelly hallgatott egy darabot, aztán ártatlanul nézett a barátnőjére. – És mi van
Robert Lockridge-dzsal?
Celia beleharapott az ajkába. – Azt… még nem tudom – súgta alig hallhatóan.
– Mindenesetre felnyitotta a szemem Davidet illetően, és nem túlságosan
hízelgő, ami kiderült róla.
– Természetesen nem – magyarázta Kelly. – Hisz Robert téged akart. Tehát
kellemetlen dolgokat mesélt Davidről. Celia, ez ősrégi trükk, minden férfi ezt
csinálja, ha be akar feketíteni egy másikat: csúnyákat pletykál róla.
Celia nyelt egyet. Ezt nem hiszem, gondolta. – Robert nem tesz ilyesmit –
felelte hangosan.
 Kelly csak forgatta a szemeit. – Ó, Celia, gondolkozz csak! Mindegyik ilyen,
Robert is. Kivételek nincsenek. Ha arról van szó, hogy ki kell golyózni egy férfit
egy nő közeléből, a legrondább trükkökhöz folyamodnak. És amit a te Roberted
tett, a lehető legszégyenletesebb.
– Nem az én Robertem! – vágott a szavába Celia. – Alig ismerem. Egy hete
érkezett Brisbane-ből, és össze sem tegeződtünk és…
– És mégis megtörtént – folytatta Kelly. – Ha akarod hallani a véleményemet,
maradj Davidnél. Nekem sokkal megbízhatóbbnak tűnik.
– De hát David becsapott – kiáltotta Celia. – Csak egy megfelelő nőre volt
szüksége, akivel becsaphatja Ethel nénit. Természetesen a pénzről van szó.
Davidnél minden csak a pénz körül forog. Eliza Larraby tudta ezt, amikor másfél
évvel az esküvő után otthagyta.
Kelly legyőzve érezte magát. Neki ez új volt. De hogy elég-e ahhoz, hogy
összerombolja David Lockridge tündöklően fényes arcképét, azon még el kell
gondolkodnia.

Könnyekkel teli búcsú volt az a reptéren Ethel nénitől. Ethel boldog volt,
hogy ilyen csodálatos családja van, Hannah is zokogott, Celia szerint a
megkönnyebbüléstől.
Robert és David kifejezéstelen arccal álltak és hallgattak. Kerülték egymás
tekintetét. David persze alig tudta leplezni megkönnyebbülését, hogy a néni
végre elutazik. Minden vágya az volt már, hogy visszatérhessen a normális
kerékvágásba. Már több mint egy hete teljes összevisszaságban él Ethel néni
miatt, színházasdit játszik, legfőbb ideje, hogy a dolgok normálisan működjenek.
Míg Ethel és Robert átölelték egymást, David kurta pillantást vetett Celiára.
Mintha dideregne… Hosszú lábait magas sarkú cipőbe bújtatta, szűk szoknyája a
térde fölött végződött, fölötte fekete kasmír blézer. Haját copfba kötötte. Arca
keskeny volt és sápadt. David nem emlékezett rá, látta-e valaha is ilyen szépnek.
De talán csak azért látta ilyennek, mert most először szakított rá időt, hogy
alaposabban is megnézze.
– Hála istennek, sikerült! – szólalt meg Hannah, és végre fellélegzett, amikor
Ethel néni eltűnt a folyosóban. A könnyei is elapadtak.
David figyelmeztetően nézett rá. – Anya, kérlek… – És fejével Celia felé
intett.
Ő azonban észrevette a mozdulatot és éles hangon megjegyezte: – Ne fáradj,
David, mindent tudok. A kedvemért nem kell folytatnod ezt a színjátékot.
David gyorsan Robert felé fordult. – Te mondtad el neki!
Robert vállat vont. – Na és? Mégis mit hittél? Hogy tudatlanságban hagyom
afelől, mit műveltetek vele?
Hannah is közbeszólt: – Nem kellett volna, Robert. Kártalanítani fogjuk
Celiát, nehogy fájdalmat okozzunk neki.
 – Már késő – jegyezte meg gúnyosan Celia. – Túl késő. Tényleg, David, azt
hiszem, nem viselkedtél éppen úriember módjára. Miért nem mondtad el, miről
van szó? Megspórolhattunk volna egy csomó fölösleges szót.
David zavarba jött. – Ne mondd ezt, Celia. Hát nem volt jó velünk?
De ez már nem tetszett Robertnek. Közelebb lépett a lányhoz. – Őszintének
kellett volna lenned. Ez a legkevesebb, ha azt veszi az ember, hogy két…
Ha két ember – hogyan is? Szereti egymást? Fura, de ezt a szót Robert nem
akarta a szájára venni, ha Davidről és Céliáról volt szó. Különben is erősen
kételkedett benne, hogy David tényleg szereti a lányt. David ugyanis nem
szeretett senkit.
Es akkor David igazán zavarba hozta a társaságot, mert egyszerűen félretolta
Robertet, és olyan természetességgel tette a lány vállára a kezét mintha ezzel
akarná értésükre adni, hogy jogot formál rá, még akkor is, ha eddig hazudott
neki.
– Veled erről nem beszélek – mondta. – Celia, sajnálom, hogy nem voltam
őszinte hozzád, de nem tehettem, mert nem akartalak terhelni vele. Úgy
gondoltam, minél kevesebbet tudsz, annál jobb lesz. És most gyere, mindent el
akarok magyarázni, és egyben bocsánatot akarok kérni.
Celia nem tudta, mi is történik. Először David, aztán Robert, aztán megint
David… Ennél kuszább már nem is lehetne. És ami a leginkább nem tetszett
neki, az volt, milyen hevesen küzd érte David. Erre nem volt felkészülve. Azt
hitte, mindenféle félremagyarázást hall majd. De másként viselkedett. Most első
ízben akart vele őszintén és komolyan beszélni, először volt figyelmes hozzá, és
mindenekelőtt – úgy látszik, nem akar véget vetni az egésznek.
És ez volt számára a legnagyobb meglepetés.
Roberten is látszott, hogy nem ezt várta.
– Celia, én… – kezdte volna, de David nem engedte, hogy befejezze a
mondatot, hanem magával ragadta a lányt.
– Gyere, drágám, eszünk valamit, közben mindent elmagyarázok…

Robert a kocsijában ült, de még nem indult el. Mit akar David Celiától éppen
most? Éppen most, amikor Robert kezdte megtalálni a helyét? Amikor Celiát oly
könnyedén el tudta volna képzelni az életében?
Celia zavart volt, azt észrevette. David a vállára tette a kezét, és nem engedte.
A szemében látszott a határozottság, igen, az elszántság is, hogy harcolni fog
érte – Robert ellen.
Ezzel tökéletesen megdöbbentette a bátyját, mert még soha életében nem látta
másért harcolni Davidet, csak a pénzért. Minden más közömbös volt a számára.
Tulajdonképpen Ethel néni elutazása után barátsággal, de határozottan el
akarta volna küldeni, ám David ösztönösen megérezte, hogy Robert is
érdeklődik a lány iránt. Ezért támadt fel benne a harci vágy, úgy érezte, a bátyja
hívta ki őt.
 És nem akarta átengedni a testvérének.
Ilyen egyszerű volt az egész. De sem David, sem Robert nem tudta ezt, ezért
volt ennyire zavaros az egész.

– Nagyon szomorú vagyok – kezdte David. – Elhallgattam előled, hogy

kénytelenek leszünk bevonni a mi kis komédiánkba, mert nem akartalak
megterhelni családi bajainkkal. És mert féltem, hogy kosarat adsz, ha
elmondom. Nem akartalak elveszíteni, ha már egyszer megismertelek.
Gyengéd volt és kemény egyszerre, fogta a lány kezét, de sem átölelni, sem
megcsókolni nem akarta.
Ilyen hát az a David, akiről Celia annyit álmodozott. Nem az, aki pár csók
után elalszik. Nem, ez a David nem szégyellte magát gyengének és sebezhetőnek
mutatni, és ő éppen ezt a férfit szereti.
Szereti egyáltalán?
Nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Ebben a pillanatban a legkevésbé.
David ragyogóan nézett ki, szomorúnak és tanácstalannak látszott, és Celia most
úgy érezte, most ő az, akinek segítségre van szüksége. David szándékosan
viselkedett így, mert erre minden nő olyan szánakozva reagál.
– Így kellett tennem – folytatta David. – Szükségem van Ethel néni pénzére.
Vélekedj úgy, ahogy akarsz, de én felelős vagyok kétezer alkalmazottért, és ha
Ethel néni pénze nem jön, óriási problémánk lenne a cégnél, és ez azt jelentené,
hogy sokakat el kell bocsátanunk. Ezt nem akartam. Vagy te vállalod a
felelősséget azért, hogy a munkások felét az utcára küldjük?
– Nem – felelte Celia.
– Tehát ezért kellett eljátszani ezt a komédiát. Mit tehettem volna mást? Eliza
eltűnt, és Ethel néni azonnal elzárta volna a csapot, ha megtudja. Tehát
szükségem volt egy pótfeleségre – lehetőleg egy írre és vörös hajúra. És akkor
felbukkantál te.
– Felbukkantam én? – ismételte dacosan Celia. – Először kidobtál. Talán már
elfelejtetted?
David lesütötte a szemét. – N-nem, csak túl ideges voltam, és igazán
sajnálom. – Hirtelen taktikát változtatott. Megfogta a lány kezét és megcsókolta,
megsimogatta a haját, és olyan tüzesnek látszott, hogy Celia majdnem megijedt
tőle.
– De hát fontos ez? Itt vagyok, a lábad elé teszem a szívem – mit akarsz még?
És azonkívül itt van ez is…
A zakó zsebéből egy sötétkék dobozkát húzott elő. Celia szíve kalapált. Édes
istenem, csak nem eljegyzési gyűrű? Néhány napja még örült volna neki, most
azonban már nem annyira.
David felpattintotta a doboz tetejét – egy vékony arany karkötő volt benne.
Celia szabályszerűen fellélegzett. Egy karkötő az valami semleges, ártatlan
dolog. Ezt nyugodtan elfogadhatja anélkül, hogy bármire is kötelezné.
 És különben is, megérdemel egy kis kárpótlást. Hisz nélküle David ugyancsak
pórul járt volna Ethel néninél.
David arckifejezése győzelemittas volt, amikor Celia elvette a csecsebecsét. –
Minden jóra fordul majd, drágám – ígérte David. – Ethel néni elutazott, Robert
is nem sokára elmegy, egyáltalán mi dolga van még itt, és mi ketten boldogok
leszünk!
Celia gyors pillantást vetett rá: – És Eliza?
David vállat vont. – Eliza? – ismételte olyan hanghordozással, mintha nem is
tudná, ki az az Eliza. – Vagy úgy, Eliza. Fogalmam sincs, hol van. Nem is fontos.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. Tehát minden okom megvan rá,
hogy elváljak tőle. És aztán… elvegyelek, drágám.
Celia megütközve nézett rá. – Megházasodni? David, micsoda gondolat!
Házasságról még nem is beszéltünk. Alig ismerjük egymást. Nem szabad
elsietnünk. Az ilyesmi ritkán vezet jóra. Te már egyszer megjártad Elizával. Jobb
lenne, ha nem ugranál fejest egy következő házasságba. És én sem tudom,
hozzád akarok-e menni. Még túl fiatal vagyok a házassághoz. És a
tanulmányaimat is be kell fejeznem és…
– Celia! – David kijózanodva nézett rá. – Ez most úgy hangzott, mintha azt
javasoltam volna, vedd meg a régi autómat. Pedig én csak el akarlak venni és
kész.

Celia farmerben és egy egyszerű blúzban nyitott ajtót Robertnek, haját

gumival fogta össze, az arca olyan volt, mintha egyenesen most mászott volna ki
a kádból. Semmi smink, és Robert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
sajnálja. Még annyi fáradságot sem vesz magának, hogy a kedvemért
kicsinosítsa magát, gondolta.
De máshogy is lehetett volna nézni. Végül is hízelgő volt, hogy engedi magát
így látni.
– Mit akarsz? – kérdezte Celia és megfordult, hogy visszamenjen a szobába.
– Ha megkínálnál egy itallal…
– Azt kaphatsz minden kocsmában. Csodálkozom, hogy itt vagy. David azt
mondta, már csomagolsz.
Robert hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Leült a fotelba és hátradőlt
Celia szó nélkül átnyújtott neki egy poharat, és leült vele szemben a heverőre.
– Mondd már, mit akarsz, aztán menj el – mondta, de nem nézett rá.
– Kedvem támadt valakit meglátogatni – felelte a férfi.
– És én vagyok az a valaki? Egy tökéletesen idegen ember, holott
valószínűleg fél San Franciscót ismered – vágott vissza éles hangon.
Robert ivott egy kortyot a brandyből és beletelt jó egy percbe, amíg válaszolt.
– Na jó, hagyjuk ezt a színjátékot, hogy miért, hová és hasonlók. Minden férfi,
akinek rendben vannak az érzései, azt kívánná, Celia… de hagyjuk ezt.
A lány keserűen nézett rá. – Egyetértek. Hagyjuk a szerénységet, a hálát és a
bókokat! Végül is csak két ember vagyunk, akik őszintén beszélnek egymással.
 – Akár hiszed, akár nem, ez így van – felelte Robert. – Tulajdonképpen
beszélni akartam veled… rólam. Rólad. Ausztráliáról.
– Miért éppen velem?
– Hát ki mással?
– Nem – felelte kurtán Celia és felállt, kivitte a konyhába a poharát. Egy
percig dobogó szívvel állt ott. Erősnek és közömbösnek kell lennie, hogy ki
tudja tessékelni Robertet. De amikor visszament a szobába és elvette tőle az üres
poharat, már tudta, mi fog történni. És Robert is tudta.
A dolog nem is váratott magára sokáig. Robert elkapta a lány könyökét,
amikor az el akart menni mellette, és nyugodtan, lassan simogatni kezdte a haját.
– Robert Lockridge – mondta lassan Celia.
– Celia O'Neill – felelte a másik.
Celia felsóhajtott, lehajolt hozzá és szájon csókolta.
Robert tudta, hogy az ellenfél megadta magát.

Világos reggel volt már, amikor Robert visszatért a szállodába. Csodálatos

éjszakát töltöttek együtt. Celia aludt még, amikor eljött tőle. Nem akarta
kényszeríteni semmire, átengedte neki a döntést, határozzon ő a viszonyukról.
Azonnal ágyba bújt és mélyen elaludt.

Röviddel Robert távozása után Celia is felébredt. Felkelt, csinált magának egy
kávét, leült a konyhaasztal mellé és eltöprengett
Semmi értelme, hogy a két férfi játékszere legyen. Neki magának kell
döntenie. És innen addig nem áll fel, míg nem döntött.
Aztán csak felsóhajtott. Ha az ilyen egyszerű volna! És nincs itt senki, akivel
megbeszélhetné.
Fejét a kezére támasztotta. Ez után az éjszaka után semmi kétség, ki az a férfi,
aki előnyt élvez nála. Tetszett neki, amikor David megcsókolta, de nem keltett
benne ekkora vágyat. És ha Robert merészelt volna elaludni, akkor… Hirtelen
nevetnie kellett, mert elképzelte, mit is csinált volna, hogy felébressze.
A fenébe is, miért nem tudod kimondani, hogy Robert kell neked és senki
más? De Celia tudta a választ is. David túl sokáig volt az ideálja, túl sokat
álmodozott róla. És olyan nehéz egy ilyen szép álmot széttörni.
Tudom, mit kell tennem – gondolta Celia, és felállt. – A jól bevált módszer
következik: először alaposan kitakarítok, aztán majd meglátjuk.

Robert dél körül ébredt. Nem aludt valami jól, mert azt álmodta, hogy David
győzött és magával vitte Celiát. Kétségbeejtő álom volt, de arra jó volt, hogy
rájöjjön, egy percet sem várhat tovább. Celiához kell mennie! Meg kell
mondania neki, hogy szereti és örökre maga mellett akarja tudni.
 Félórával később csöngetett a lány lakásán. Nevetnie kellett magán, mert
annyira izgatott volt, mint egy szerelmes tinédzser.
Igen, szerelmes, ez világos! Szereti Celiát és magával akarja vinni
Ausztráliába.
Celia kinyitotta az ajtót és csodálkozva bámulta a hatalmas rózsacsokrot, ami
megjelent az ajtóban. Csak aztán vette észre, ki rejtőzik a csokor mögött.
– Robert! – Celia elpirult, mert önkéntelenül is az elmúlt éjszaka jutott az
eszébe. – Mit csinálsz te itt?
– Vízbe kellene rakni a virágokat – felelte az. – Csak látni akartalak, amikor
elmondom, amit mondani szeretnék.
Celia még jobban elpirult. Csak nem olvasott a gondolataiban? Különben
honnan az ördögből tudta, hogy néhány pillanattal előbb annyira vágyott rá,
hogy viszontlássa?
– Te, Celia… – kezdte ugyanabban a másodpercben, amikor a másik is: – Te,
Robert…
– Hölgyek előnyben – felelte Robert és nevetett. – Csak hadd mondjak annyit
elöljáróban, hogy szeretlek.
Celia nevetve nézett rá. – Mondhatod rögtön másodszor is, miután én is
bevallottam, hogy szeretlek. – Egy pillanatra elhallgatott. – Robert,
kétségbeesésemben, látod, nekiálltam nagytakarítani. De segített, hogy rendbe
szedjem a gondolataim. Nem akarom Davidet, még akkor sem, ha az egész
Lockridge & Cie.-t a lábaim elé teszi. Téged akarlak. Veled akarok menni
Ausztráliába. Egy birkatenyésztő tud valamit kezdeni egy nővel, aki filozófiát
tanul?
– Csak mert a filozófián kívül egy csomó dolgot tudsz még, azt hiszem,
használhatlak. Egész életemben, ha nincs ellene kifogásod.
Megcsókolta. – Mondd csak, tán nem eltervezted már az egész további
életünket?
Celia felnevetett – De. De ha most azonnal megcsókolsz, pláne, ha valami
mást is megteszel, akkor talán meghallgatlak téged is.