Agatha Ravenna Moon

Támadás

Macska-trilógia 3.

Publio
2013
Mesteremnek és mentoromnak: Hindának.


Bevezetés
 
“Mindenki tudja, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megvalósítani,
mígnem jön valaki, aki erről nem tud, és megvalósítja.”
Albert Einstein
 
A világ átrendeződött. Két éves és egy hónapos, elkeseredett háború
után az Európai Birodalom aláírta a békeszerződést, és ezzel megadta magát
– s meg is szűnt létezni. Nem volt igazán más választásuk: Oroszország,
Kína, és az észak-afrikai nemzetek olyan hatalmas erővel, létszámmal
rendelkeztek, amellyel Európa képtelen volt dacolni. Két éven keresztül
próbálta tartani magát, két éven át sorozta be a katonáit, töltötte fel a
fegyvertárait, és igyekezett minél inkább lassítani az ellenségeit – de
végtére is hiába. Lassan, városról városra, kilométerről kilométerre
bekebelezték őket.
Nem lehetett tudni, hogy az Európaiak mikor adták fel a reményt.
Voltak, akik már akkor megijedtek, amikor a Kárpát-medence elveszett, s
olyanok is, akik akkor sem hagyták magukat, amikor a frontvonalak
átlépték az egykori Franciaország határait. Csakhogy az elsöprő erővel nem
dacolhattak.
A párizsi békét jobb volna békediktátumnak nevezni, hiszen annak
szövegét egy az egyben Oroszország vezetői írták, és íratták alá az Európai
Birodalom politikusaival. Tartalma szerint a Birodalom kénytelen volt orosz
parancsnokság alá irányítani meglévő katonáit, rendelkezésére bocsátani
mind hadi, mind ipari erőforrásaikat, átadni azon területeket, földeket,
amelyeket még magáénak tudhatott. Egyedül a civileknek biztosítottak
szabad elvonulást: három kikötőből, hajókon indulhattak, előre megadott
időközönként. A tengeri flotta, mely visszahívásra került, nem állt útjukba.
A szerződésben nagyon kevés katonát nevesítettek. Többségük a magas
rangú tisztek közül került ki: Durant hadügyminiszter, Hernando Asturias
tiszteletbeli vezérezredes (aki rangját anélkül kapta, hogy, tekintettel fiatal
korára, közelébe ment volna akár egyetlen kiképzőtelepnek is), és még
elenyésző számú tábornok lett volna köteles hadbíróság elé állni. Csakhogy,
mire a szerződés aláírásra került volna, őket már halottként tartották
nyilván.
Nevesítve volt azonban az a három akciócsapat is, amely túlélte a
harmadik világháborút, akik sehol máshol nem tapasztalt bátorságról,
hihetetlen ügyességről, és zseniális stratégiai érzékről tettek
tanúbizonyságot a háború folyamán.
A Skorpiók: egy tapasztalt katonákból összeállított, ötven fős egység,
élükön az előzőleg Riez alezredesként ismert, huszonhét éves férfival,
akinek rangja a kiegészítő kiképzés után kapitányira változott. A
negyvennégy férfi és hat nő – az egyszerű közlegénytől a hadnagyig – mind
beleegyeztek abba, hogy az akciócsapatoknak kijáró rangokat tudhassák
magukénak, múltjukat a hadvezetés egy mozdulattal eltörölje, és névtelen,
arctalan katonákként, kódneveken tartsák őket számon. Ők voltak az
Európai Birodalom első, akkoriban még titkos akciócsapata, egy olyan
fegyver a kezükben, amelyre az ellenséges katonák nem számíthattak. Az
elvártnál sokkal magasabb színvonalú képzettségük számtalanszor lepte
meg az orosz és afrikai seregeket, és több ezer katonát irtottak ki, nem
ritkán ott, ahol az oroszok már nem számítottak támadásra.
A Viperák: a háborúban a huszonhatodikként fellépő akciócsapat,
akiket a Skorpiók képeztek ki. Őket huszonéves férfiakból válogatták össze,
és egy pillanatig sem titkolták előttük, hogy mire szánják őket. Sokan
ismerték egymást közülük, a többiek pedig hamar beilleszkedtek a csapatba.
Hobbi-ejtőernyősök, a győri vívó-válogatott tagjai, sportlövészek és két
harcművész is erősítette a vonalaikat. Előképzettségüknek köszönhetően
könnyedén megbirkóztak a Jupiter-programmal, ám közülük senki nem
nyújtott kiemelkedő teljesítményt, így a kiképzőtisztjük, Budai hadnagy
nem tudta eldönteni, melyiküket jelölje kapitánynak. Kapóra jött hát
Roderick Hartell, aki Bécsben, az Orion programon kezdte meg kiképzését,
és a második hónap letelte után helyezték át hozzájuk, csak hogy később az
ő vállára kerüljenek a kapitányi rangjelzést biztosító csillagok. Eleinte a
teljesítményüket mindössze elfogadhatónak ítélte a hadsereg (bár ez a
minősítés messze túlszárnyalta az akciócsapatok többségét), hamarosan
belátták azonban, hogy nem kell félteni őket, s attól a pillanattól kezdve a
Viperák neve rettegést keltett az orosz és afrikai, s reményt az európai
szívekben.
 És végül a Macskák: az a harmincegy lányból álló akciócsapat, akik –
meg nem erősített források szerint – kiképzésük elején testközelből néztek
végig egy komoly csatát. Bár senki nem gondolta volna, hogy a tizennyolc
éves, gimnazista lányok képesek lesznek rá, hogy valódi ellenséggel is
megküzdjenek, hogy öljenek: mégis, könyörtelen kiképzés után ők okozták
a legnagyobb meglepetést nem csak az ellenséges, de még a barátságos
tisztek körében is. Kezdettől a legmagasabb minősítésben dolgoztak, és bár
sokan voltak bizalmatlanok velük szemben, hamar bebizonyították, hogy
nem pusztán érnek annyit, mint a férfiak, de képesek a leginkább embert
próbáló ütközeteket is győzelemre vinni. Élükön pedig az a lány állt, akit a
kapitányi kinevezése előtt Oroszlánként emlegettek, aki a háború
történetében elsőként vitte végig az egészen addig lehetetlennek tartott
Orion programot.
Mindhárom akciócsapat, beiktatásuktól kezdve emberveszteség nélkül
harcolt a háborúban. A háború utolsó heteiben mind az oroszok, mind az
Európai Birodalom áruló tábornoka, Wright vezérezredes számtalanszor
próbálta elpusztítani őket, de bármily körmönfont tervvel álltak elő,
kudarcot vallottak.
Végül nem maradt más lehetőség: a békeszerződés aláírása után egy
órával, amikor még a pontos helyzetről senki nem kapott tájékoztatást,
berendelték őket a hadiirányítás központjába, Párizsba.
Csakhogy az akciócsapatok közül egyedül a Macskák kapitánya jelent
meg – azzal a szándékkal, hogy a többieknek szabd utat biztosítson egészen
a la rochelle-i kikötőig, s azon túl az óceánon át a békés Amerika partjai
felé.


VII. könyv

A tengeren át


1. fejezet

A kikötőhöz
 
A fülekben még visszhangzott a fegyverropogás, holott már egyetlen
pisztolyt sem sütöttek el. A vadászgépek leszálltak a földre, ásító csendet
hagyva maguk mögött. A több tonnás harckocsik megálltak ott, ahová
utoljára vezényelték őket, nem mozdultak egy tapodtat sem, sötét
gépágyújuk csöve már nem füstölt, és nem osztott szikrázó halált. A por
lassan ülepedni kezdett, a robbanásokkal felvert, apró törmelék lefelé szállt
a felkelő nap sugaraiban.
A frontvonal elcsendesült, s egy egész éjszakán át tartó némaság után
már csak az emberi hangok rázták meg a levegőt: az öröm kurjantásai,
ahogy afrikai és orosz katonák százai, ezrei jártak diadaltáncot, mit sem
törődve feletteseik intéseivel. Hisz ma reggel végre megerősítették a hírt:
vége van a háborúnak, ők győztek, s leigázták egykori elnyomóikat, a
gonosz Európai Birodalmat, aki kizsákmányolta, ravasz fogásokkal
megalázta őket. Oroszország kiteljesítette hatalmát, s nevét immár a
fenségnek kijáró tisztelettel emlegették. Az afrikai országok megtarthatják
majd az általuk elfoglalt területeket, hálából azért a segítségért, amelyet
nyújtottak nekik.
Az örömbe csak egy egészen apró üröm keveredett: nem sikerült
elkapni a három akciócsapatot, életük megkeserítőit, a háború legfőbb
bűnöseit, ezernyi ember gyilkosait. Az innen is, onnan is felröppenő hírek
szerint közülük pusztán a legmegátalkodottabb, a Macska került eddig
hadifogságba. De ha egyszer ő ott van, el fogja majd árulni, hogy hol
rejtőznek a bűntársai. Addig pedig teljesen felesleges hajtóvadászatot
indítani ellenük.
Három busz közeledett a frontvonalhoz. Lassan, óvatosan jöttek,
mintha nem lennének biztosak benne, hogy áthaladhatnak majd. Civilek.
Mit érdekelték most a civilek, a gyávák és tehetetlenek az afrikai katonákat,
akik az imént szabadultak meg a pisztolyok és kardok súlyától! Ha menni
akarnak, csak menjenek! Még egy sorompót sem kell felhúzni. Az ő
dolguk. Itt más világ jön, virágzó földeken aranyló országok kapnak majd
helyet, ahol mindenki szabadon élhet, ahol nincs elnyomás, és nincs
kizsákmányolás. Ha ebből nem akarják kivenni a részüket, hát menjenek
csak, oda, ahol jobb életet remélnek. Meglehet, hamarosan rájönnek majd,
hogy számukra már nincs biztonságos hely a Földön. Hiszen Afrika legfőbb
ellensége nem az Európai Birodalom, sokkal inkább az Amerikai Egyesült
Államok volt. S addig, míg ez az élősködő el nem pusztul, Afrika nem
nyughat.
Az elől haladó busz óvatos tempóban hajtott át az aszfaltot megtörő,
háború ütötte kátyúkon. Őt követte a második, majd kissé lemaradva a
harmadik is.
Sharifi tábornok fejében megfordult, hogy tán meg kellene állítani
őket. Rutinellenőrzés. Biztosan vannak köztük lányok és asszonyok is, s az
embereire ráfér egy kis mulatság a kemény harcok után.
De az emberei már szétszóródtak. Most kísérelje meg őket hadrendbe
állítani? Hiszen eddig is vajmi kevés hajlandóságot mutattak rá. Ejh,
menjenek csak az átkozott civilek! Majd jön busz még. Eddig is
hármasával-ötösével követték egymást, és amíg a járművek el nem fogynak,
addig a civilek menekülnek majd a kikötők felé. A tábornok elfordult: ügyet
sem vetett az áthaladó buszokra.
Vipera nehéz sóhajjal dőlt hátra az első ülésen. Már három kritikus
ponton áthaladtak, az első kettőnél igazoltatták is őket – bár szemmel
láthatóan nem fogtak gyanút az eredetinek tűnő iratok láttán –, de mind
közül ezt tartotta a legveszélyesebbnek. Azt hitte, ha valahol, akkor ott
fogják lebuktatni őket, ahol előző nap még folyamatosan dörögtek a
fegyverek. Csakhogy néhány gúnyosan ugráló, mutogató afrikai katonán
kívül a kutya sem figyelt rájuk, és még csak meg sem próbálták
feltartóztatni a buszokat. A megvető kiáltásokat a busz motorja nem tudta
elnyomni, és Viperának még akkor is a fülében visszhangzott a “gyávák!”
szó angol, francia, és arab megfelelője, amikor az afrikaiak által felégetett
térségek felé fordultak.
Jóllehet, sietniük kellett volna, itt a kátyúk nem könnyítették meg az
útjukat. Több helyen az aszfaltot hat-nyolc méter széles, két méter mély
kráter tüntette el, úgyhogy ezeket az afrikai tankok által vágott csapásokon
kellett kikerülniük. Vipera tűkön ült: minél hamarabb oda akart érni a
kikötőbe. Titkon még reménykedett benne, hogy Leona, bármit is intézett el
időközben, gyorsabb utat választott: mire ők a döcögős úton át végre
odaérnek, a lány már ott fog várni rájuk, anélkül, hogy a haja szála görbült
volna. Hitt benne, akarta, hogy így legyen, egészen attól a pillanattól, hogy
a Macskák megmondták neki: a kapitányuk nem jött velük.
Holott valahol mélyen tudta, hogy Leona nem lesz ott a kikötőben, és
hiába várnak rá – mégsem akart belegondolni, nem akarta valóságként
elfogadni ezt a lehetőséget.
Még több mint három órás út volt előttük, a jelenlegi viszonyok
közepette pedig ez még ennél hosszabbra is nyúlhatott. Most, hogy a La
Rochelle-hez legközelebb eső utat választva átjöttek a frontvonalon, már
nem számítottak további ellenőrzésre. Kiégett tanyák, elpusztult falvak,
robbanások krátereitől felsebzett szántóföldek mentén haladtak el,
vadászgépek, harckocsik roncsai álltak útjukba, és holttestek… néhol olyan
sokan, hogy megszámolni is lehetetlen lett volna, máshol csak egy-két
katona, néhány civil…
Vipera elfordította a fejét az ablaktól, és a pillantása a mellette ülő
Nicola Rogersre esett. Előzőleg szándékosan keverték össze a csapatokat,
hogy ne szúrjanak szemet az ellenséges katonáknak, hisz ha az arcukat nem
is, de a csapatok nemi összetételét meglehetősen pontosan ismerték a
katonák és civilek egyaránt.
Rogers is sápadt volt. A Macskák mesterlövésze próbált valami másra
figyelni, a kabátja gombjával vacakolt. Mindannyiuk számára idegenek
voltak a színes civil ruhák, az eltel idő alatt túlságosan megszokták a
harcosok feketéjét.
A busz hátuljában halk, susogó beszélgetés kezdődött, s a motorzúgás
mellett csak szófoszlányokat lehetett kivenni. A hosszú út során már
sokszor kezdtek beszélgetni, de mindannyiszor hamvába halt a társalgás.
Most azonban futótűzként terjedt előre – mindenki találgatott. Vajon mikor
érik el a kikötőt? Valóban várja még őket a hajó, vagy feleslegesen mennek
el odáig? Aláírták vajon a békeszerződést? És ha igen, vajon milyen
feltételekkel?
A Macskák esze viszont a kapitányuk felé járt, és a lányok egyszer
sem voltak valami jó beszélgetőtársak. Még Dominika Sergeant is csak
tőszavakkal válaszolt, s a többiek sem voltak képesek kivenni a részüket a
társalgásból.
Vipera halkan szólalt meg – nem is Rogersnek, inkább magának
címezve a szavait.
 – Túl könnyen átjutottunk. Azt hittem, legalább a fronton megállítanak
minket.
A lány mélyet sóhajtott.
– Biztosan Szati intézte el, hogy szabad utunk legyen.
– De hogyan…? – kérdezte Vipera, a Rogersre villantva a szemét.
A mesterlövész az ajkába harapott, és nem válaszolt. Nem volt biztos
benne, hogy mit mondhatna, hiszen a kapitánya nekik sem mondta meg,
hogy mire készül. Az, hogy nem jött velük, mint azt előre tervezték, csak
egyet jelenthetett… Valahogy megpróbálta biztosítani nekik a szabadulást.
Valóban túl könnyű volt. Nicola is arra számított, hogy legalább egyszer
csatába keverednek. Hogy az ellenőrzési pontokon, ahol megállítják őket,
rájönnek, hogy kik is utaznak a buszokon. Hogy legalább egyszer átkutatják
a járműveket, és megtalálják az ülések alá rejtett fegyvereket és
egyenruhákat. Ehelyett úgy engedték át őket, hogy csak szúrópróba szerűen
kértek el néhány igazolványt, a legkockázatosabb helyen pedig még csak
meg sem állították a buszokat.
Viperát dühítette a lány hallgatása, de jobbnak látta magába fojtani az
indulatait. Leona mindig is őrültségeket követett el, minden adandó
alkalommal a saját feje után ment. Túlságosan féltette őket attól, hogy
menekülés közben buknak el, és kitalált valamit – valamit, amiről még a
harcosait sem tájékoztatta. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy nem
bombázzák még őket a levegőből, hogy nincs a nyomukban egy ezredre
való harckocsis alakulat, hogy nem állják el az útjukat. Normál esetben
talán egyetlen civilt sem engednének ki a Birodalom körzeteiből. De Leona,
akármilyen őrültségekbe is fogott eddig, mindig túlélte, és a férfi biztos volt
benne, hogy ezúttal is így lesz. Valamilyen magánakcióval elintézi, hogy az
üldözési parancsok ne jussanak el a katonákhoz, aztán ő maga is elindul.
Három és fél órás, nagyrészt némaságban töltött zötykölődés után tűnt
fel előttük a nyílt óceán. Már dél körül járt az idő, és ők lassan huszonnégy
órája egy falatot sem ettek: többeknek korgott a gyomra. A Skorpiók közül
néhányan utalást tettek rá, hogy a kölyök remélhetőleg élelmiszerrel is
felszerelte a hajójukat – a Viperák és a Macskák viszont egy szóval sem
panaszkodtak.
A kikötőt, mint az várható volt, afrikai katonák biztosították. Néhány
lövész lustálkodott a megmaradt tetőkön, járőrök beszélgettek egymással.
La Rochelle városán áthaladva Vipera szemei mindenkit megtaláltak,
minden veszélyt felmértek: ha harcra kerülne a sor, akkor egészen jó
eséllyel győznék le a hanyag városőrséget. Az afrikaiak, az eddigi
bevetések tapasztalatai szerint egy pillanatra sem vették komolyan a
dolgukat, amíg el nem dördült az első lövés.
A sorompónál mindössze négy marcona férfi állt: ők állították meg a
buszokat, és igazoltatták a bent ülőket. Viperának a torkában dobogott a
szíve, míg az első buszt el nem engedték: a jelek szerint Skorpió ezen az
ellenőrzésen is átcsúszott. Sarolta Warner következett, a második busz élén.
Az ellenőrök ott több időt töltöttek, valószínűleg jobban átnézték az iratokat
– de végül, bő negyed órás várakozás után őket is útjukra bocsátották.
Amint az ő buszuk állt be az ellenőrzőpontra, és a sorompó leereszkedett
előttük, Vipera még látta, hogy az első két jármű megáll száz méterre tőlük,
majd a figyelmét teljesen lekötötték az első ajtón fellépő őrök.
Az egyikük, egy szakállas, kétajtós szekrény méretű figura, hanyagul
tartott pisztollyal állt meg előttük.
– Igazolványok! – adta parancsba kurtán, és mélységes gyanakvással
mérte végig őket. Vipera előhúzta a zsebéből az iratait, és a többiek is így
tettek. A férfi először a sofőrhöz (a Viperák egyik tagjához) fordult, vetett
egy gyors pillantást az igazolványára, majd vissza is adta neki. Vipera,
Nicola, és az első üléseken helyet foglalók többsége is hasonlóan estek át az
igazoltatáson, miközben a másik három őr fegyvert szegezett rájuk. A
marcona férfi viszont megállt a középtájt ülő Hillary Martinnél.
– Több vagy. Nem tizenhét – mondta ellenségesen.
Hillary pislogott.
– De igen, annyi vagyok – ellenkezett, de a hangjában riadalom
csendült.
– Több. Látom szemeden – erősködött a férfi. – Nem vagy katona?
– Dehogy is! – emelkedett fel ültéből a lány, és felemelte a kezeit. –
Nézzen rám, csak egy gimnazista vagyok!
A férfi végigmustrálta, majd végül vállat vont, és a mellette ülő
férfihoz, Adam Harperhez fordult.
– Te? Hány éves?
– Huszonhét – vágta rá azonnal Harper.
– Rang? – csillant fel a szeme.
– Nincs. Farmer vagyok.
– Hogy ide kerülsz? Ezek közé? – kérdezte ellenségesen.
 – A bátyám – segítette ki Hillary. Ezt az áltényt az irataik is igazolták.
– A szüleinket behívták katonának, úgyhogy ő vigyázott rám.
Az egyik katona váratlanul lerohant a buszról. Vipera is hallotta az
irodában a telefon csörgését. Fél perccel később néhány kurta, arab kiáltás
hangzott fel, és a többi katona is kisorakozott. Az ellenőrzést vezető férfi
még visszadobta Harper igazolványát.
– Mennek! – szólt még az ajtóból, és intett a sorompót kezelő férfinak.
Az út megnyílt előttük: csatlakozhattak a többiekhez.
– Ez meleg volt – morogta Hillary.
– Vajon mit akartak tőle pont most? – kérdezte aggódva Rogers.
Viperát azonban más gondolatok foglalkoztatták. Már csak tíz perces
utazás, és odaérnek a kikötőbe. Ismét eszébe jutott a lehetőség, hogy Leona
már ott vár rájuk, hogy végre a karjaiba zárhatja. A zsebébe nyúlt, és
kitapogatta azt a kis dobozt, amit az egyik ékszerboltban vásárolt
valamelyik utazása során. Azóta sem volt ideje rá, hogy átadja Leonának, és
most ismét elöntötte a gyerekes izgalom: vajon mit fog szólni hozzá a lány?
Egyszer már igent mondott, de az merőben más körülmény volt… most már
béke vár rájuk. Beszéltek róla, álmodoztak… de milyen lesz a pillanat? Úgy
történik majd, ahogy megálmodta? A lánykérés örökre beivódik majd az
emlékezetükbe…?
A busz leparkolt a kikötő rakodóterületén. Egy fiatal, tizenhat-tizenhét
évesnek tűnő srác ügetett feléjük. A másik két busz utasai már kiszálltak,
Laura máris nevetve üdvözölte a fiút.
– Ő Asturias – tájékoztatta Nicola Viperát. – És az lesz a hajónk –
mutatott a kikötőben, az egyik szélső dokkban horgonyzó, meglehetősen
nagy utasszállító hajó felé. Vipera első látásra legalább háromszáz
személyesnek saccolta volna – aztán eszébe jutott, hogy civil járműről van
szó, vagyis egy-egy emberre sokkal nagyobb tér jut rajta, mint a katonai
flottában. Az orrán egyetlen név állt: Erica.
– A húgodról kapta a nevét – jegyezte meg Hillary, Viperának
címezve, miközben mellettük elhaladva leszállt a buszról. Vipera maradt
utoljára. A hajóra nézett, de nem tudott mosolyogni. Erica már
biztonságban van, őt nem kell féltenie. A kis dobozt, amivel az utóbbi
percekben játszott, visszasüllyesztette a zsebébe. Biztosra vette, hogy ha
Leona itt van, kijön eléjük, amint megneszeli az érkezésüket. Tehát várnia
kell rá. Ha nincs itt, semmi mást nem jelenthet, mint hogy nem tudott
gyorsabb járművet szerezni. Elvégre arról nem szóltak egy szót sem a
Macskák, hogy mivel fog jönni. Vipera is tisztában volt vele, hogy
kockázatosabb lenne légi járművel utazni, úgyhogy Leona bizonyára autóba
ül majd, és…
Csakhogy mire eljutott idáig, és ismét végigpillantott a harcosokon,
beléhasított a szörnyű sejtelem: hogy hitegeti magát.
– Minden simán ment? – kérdezte Asturias, Laurához intézve a
szavait.
– Simábban, mint gondoltuk – bólintott a nő. Vipera közelebb lépett
hozzájuk, hogy tisztán hallja a beszélgetést. – Csak itt próbáltak feltartani
minket, de gondolom, csak túlbuzgóskodott az őrszemélyzet.
– Nem egészen – morogta a fiú. – Túl sok hajót kiengedtek már, úgy
három órája szigorodtak az ellenőrzések. Épp tíz perce jött a hír, hogy
elfogtak titeket. Már a Macskákat – pillantott a lányok felé. – De már vissza
is vonták. Nem hallottátok? Bemondták a rádióban is.
– Kockázatos lett volna rádiót felszerelnünk – morogta rosszallóan
Vipera, és vetett egy megrovó pillantást Skorpió felé, aki előzőleg nem
hagyta, hogy út közben híreket hallgassanak.
Asturias felnyögött.
– Akkor nem is hallottátok, hogy bejelentették a háború végét?
Megvan a békeszerződés, Wright alá is írta.
– És mi áll benne? – csapott le a témára Skorpió.
– A hajón elmondom – tért ki a válaszadás elől Asturias. – Jobb, ha
azonnal indulunk. Ha sokáig álldogálunk itt, szemet fog szúrni… A hajó
készen áll, fel van szerelve mindennel, és két hétre elegendő élelmet is
szereztem nektek… lehet, hogy Amerika partjainál fel fognak tartani
minket. Gyertek!
– Várj! – szólt rá hirtelen Vipera. – Macska még nem ért ide. Nélküle
nem futhat ki a hajó.
Asturias úgy fordult vissza, mintha maga a mozdulat is fájdalmat
okozna neki. Nem nézett Vipera szemébe, helyette a cipője orrának
válaszolt.
– Ezt sem hallottátok… – mondta halkan. Vipera tett felé egy lépést. A
szeme sarkából látta, hogy a Macskák közül többen elsápadnak, mások
egymásra néznek, biztatást keresve.
– Mi történt? – kérdezte élesen.
 Asturias végre felemelte a pillantását.
– Azért nem fésüli át minden élő orosz, afrikai, és európai katona
Franciaországot, mert biztosak benne, hogy hamarosan úgyis megtudják,
hogy hol vagytok. Macska Párizsban van. Hadifogoly. És amíg titeket is el
nem fognak, az is marad.


2. fejezet

Az Erica fedélzetén
 
Leona egész testében lángolt a fájdalom. A kínzói, ismeretlen és
ismerős tábornokok tíz perc gondolkodási időt ígértek neki – bár mostanra
végképp nem volt olyan állapotban, hogy gondolkodni bírjon. Egy állvány
mellett térdelő helyzetbe kényszerítették – ez volt a legutóbbi felvonás
kegyetlen játéka –, ahol pengékkel teletűzdelt térdeire nehezedett. A kezeit
hátrakötötték – nem mintha tudta volna használni őket. A két karjában
minden csontot eltörtek, kezdve az ujjaitól a felkarjáig. És ez csak a
jéghegy csúcsa volt: mellkasában mintha tűz égett volna a belé nyomott,
vörösizzásig hevített vasak érintésétől, melyek még mindig nem hűltek le
eléggé. A kínzók a nemi erőszaktól sem riadtak vissza: mocskosnak,
megalázottnak érezte magát.
Nem hitte volna, hogy ennyire nehéz lesz. Azt gondolta, hogy csakúgy,
mint a legutóbbi büntetése alkalmával, a tizennyolcadik golyó után el fogja
veszteni a kapcsolatot a külvilággal, és ezzel az esélyét is arra, hogy
felfogja a kérdéseket, és megadván magát megpróbáljon válaszolni, felfedje
a társai hollétét. Csakhogy nem egészen ez történt: a tizennyolcadik golyó
feloldódásakor valóban elsötétült előtte a világ, de pár újabb adag
fájdalomnövelő után ismét tisztán látott, hallott, és érzékelt mindent.
Rémisztő részletességgel tudatában volt minden apró fájdalomnak, a
késektől a legapróbb tüskékig. Felfogta, hogy mi lesz a következő, ha nem
beszél, milyen újabb horrorisztikus kínzásoknak fogják alávetni, milyen
élvezettel erőszakolják meg ismét, és hogy néhány szó elég volna hozzá,
hogy ez a rémálom befejeződjön, hogy képes legyen a halálba
menekülni…
Egész idáig nem beszélt, és most is eltökélte, hogy nem fog – bármit
tesznek még vele. Nem álltatta magát, biztosra vette, hogy az eddigieknél
rosszabbat is képesek lesznek még kitalálni. Hogy ha kell, hetekig,
hónapokig életben tartják, kínok között. Hisz épp erről beszéltek az imént.
Már most elvesztette az időérzékét. Vajon mikor veheti biztosra, hogy már
akár el is árulhatja, hogy hol vannak a többiek? Vajon hol járnak most,
kifutott-e már velük a hajó? Elég messzire értek-e ahhoz, hogy ezeknek az
utolsó rohadékoknak esélyük se legyen utolérni őket?
Próbálta háttérbe szorítani a testében lüktető fájdalmat – de ez túl
nehéz volt, túlzottan élesen tudatában volt minden kínnak. A sérülései
lüktettek, ahogy a Biotrin megpróbálta begyógyítani őket, annak ellenére,
hogy a pengéket még nem húzták ki belőle.
Az ajtó újra kinyílt, és három férfi lépett be rajta. Az egyikük, az elöl
haladó egy orosz volt, az ellenséges hadvezetés egyik magas rangú
tábornoka, aki a jelek szerint a szívén viselte a fogoly sorsát. A mögötte
belépő férfi viszont nagyon is európai: Wright vezérezredes. Leonát az izzó
kín ellenére is elöntötte a gyűlölet. Wright már nem először látogatta meg,
majd bokros teendőire hivatkozva újra és újra lelépett, de most, a jelek
szerint ismét képes volt időt szakítani a fogolyra. A harmadik természetesen
Wright hűséges kutyuskája, Lavoie volt – az, aki a legnagyobb élvezettel
erőszakolta meg a lányt.
– Na, kiscicám! – lépett oda Wright, és le is guggolt Leona elé. –
Meggondoltad már magad? Elmondod, hogy hol vannak a barátaid? Máris
megszabadulhatnál a fájdalomtól. És miután ők meghaltak, te is
meghalhatsz egész nyugodtan. Még segíteni is fogunk benne. De ha nem
beszélsz, akkor kezeskedem róla, hogy ez hosszú menet lesz!
Leona – bár tudta, hogy ezzel csak tetézi a várható kínjait – a férfi
arcába köpött.
Wright komótos lassúsággal állt fel, és letörölte az arcáról a nyálat.
– Sebaj. Van még időnk bőven – állapította meg fensőbbséges hangon,
majd hátrébb lépett, átadva a terepet Lavoie-nak, hogy a segédje végezze a
piszkos munkát.
***
Vipera megszédült, ahogy Asturias szavai elhangzottak. Úgy érezte,
képtelen megállni a lábán. Hallotta maga körül, hogy néhányan –
valószínűleg a Macskák közül – felsikoltanak. Skorpió németül, cifrán
káromkodott. Többen követték a példáját. A lányok máris követelték, hogy
Asturias árulja el nekik a részleteket – mióta van Leona fogságban, hogyan
került oda, miért nem szóltak erről nekik… De a fiú csak a fejét rázta.
Vipera képtelen volt gondolkodni, megszólalni, bárhogyan reagálni. Az
agyát a tagadás szavai égették.
 Nem lehet. Ez nem történhetett meg. Asturias téved. A hírek hazudnak.
NEM LEHET!
– Nem megyek el nélküle – mondta végül halkan, de határozottan.
Egy csapásra csend lett körülötte – majd az egész kikötőben is. Nem
emlékezett rá, hogy mikor esett térdre, de most felállt. Minden arc felé
fordult. Néhányan együtt érzően, mások hitetlenkedve meredtek rá. Asturias
érzelmei viszont egyiket sem tükrözték: a tekintete kíváncsiságtól
csillogott.
Sem ő, sem más nem szólalt meg. Vipera megpróbálta biztonságosabb
tempóra fogni a szívét. Mélyeket lélegzett, és becsukta a szemét.
Kényszerítette rá magát, hogy elfogadja a tényt: Leona fogságban van.
Életben van egészen addig, amíg őket el nem fogják. Vagyis, ha nem kapják
el őket, akár hetekig, hónapokig, netán évekig ott tartják, mielőtt kiadnák
Amerikának. Ha kiadják egyáltalán. Esetleg megölik – de ez a gondolat
túlságosan fájdalmas volt. Vajon meddig bírja egy ember egy ilyen kiemelt
fogolyként egy börtönben? Vajon meddig fogja bírni Leona? Hogy nem
beszél, azt Vipera biztosra vette. Ismerte a lányt. Ő maga volt az, aki a
csapatképzésen számtalanszor megpróbálta megtörni. S nem csak hogy nem
járt sikerrel, de Leona sokkal bátrabban viselkedett, mint bárki, akit Vipera
hasonló helyzetben látott. Biztos volt benne, hogy ezúttal is bátor lesz. De
ez nem jelentette azt, hogy itt hagyhatják.
Vipera felnézve meglepetten konstatálta, hogy még mindig minden
szem rá szegeződik. Vett egy mély levegőt, és határozott hangon szólalt
meg.
– Kihozom onnan.
– Megöleted magad – állapította meg Asturias szenvtelenül. – Vagy
ugyanarra a sorsra jutsz, mint ő.
Vipera szemei összeszűkültek.
– Nem érdekel. Akkor sem megyek el anélkül, hogy megpróbálnám –
mondta, majd végignézett a harcosain. Tudta, hogy öngyilkos akció lesz
egyedül belevágni, de velük együtt is az lenne. Márpedig az embereit nem
teheti ki ilyesminek.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Skorpió. – Nem mész sehova.
– Ne próbálj meg megakadályozni! – fortyant fel Vipera.
– Hát persze. Nincs esélyem. Százharminc harcost lazán a padlóra
küldesz, aztán mész, hogy meghalj a szerelmedért, vagy vele együtt.
Nagyon hősiesen hangzik – gúnyolódott a Skorpió. – De ha a saját
embereid melléd állnak, legalább meglátjuk, mennyit fejlődtetek a
csapatképzés óta.
Viperának a nyelve hegyén volt a válasz, de Asturias megelőzte.
– Hagyjátok abba! Vipera, maradj itt. Ha verekedni kezdtek, pillanatok
alatt kilőnek mindannyiunkat – vetett egy nyugtalan pillantást a kapu felé.
A város őrsége még nem figyelt fel rájuk, de ez pusztán idő kérdése volt.
– Egyáltalán, hogy fogták el? Mondtak erről valamit? – kérdezte
Sarolta, azzal a céllal, hátha eltereli a két kakaskodó férfi figyelmét.
– Nem volt nehéz – húzta el a száját Asturias. – Feladta magát.
– Micsoda? – hördült fel Vipera. Egy csapásra elhagyta az az őrült
vágy, hogy a betonra szegezze, és addig verje Skorpiót, amíg porrá nem őrli
a csontjait.
– Feladta magát – ismételte Asturias. A hangja sziszegésre
emlékeztetett – Értetek. Azért, hogy gond nélkül elhagyhassátok Európát.
Úgyhogy szálljatok fel a hajóra, mert ha rájönnek, hogy itt vagytok,
értelmetlen volt az áldozata!
– Nem – rázta meg a fejét Evelyn. – Ki kell hoznunk onnan.
– Így van! Visszamegyünk érte! – erősítette meg Nicola is.
– Az isten verje meg, szálljatok már fel arra az átkozott hajóra! –
mondta Asturias. Csakhogy előbb a Macskák, majd a Viperák tagjai is
csatlakoztak a javaslathoz. Asturias spanyolul káromkodott.
– Nem szállunk fel, amíg a kapitányunk nincs velünk – jelentette ki
Dominika is.
– A francba – morogta Skorpió az orra alatt. – Hernando, juttass be
minket a párizsi központba!
Vipera szívébe melegség költözött. Nem ő volt az egyetlen, aki ki
akarta szabadítani Leonát.
– Téged kihozott Bordeaux-ból – emlékeztette Asturiast Sarolta.
– Pedig az is öngyilkos akciónak tűnt – tette hozzá Dominika.
Asturias a fogát csikorgatta, de ez az érv végre meggyőzte. Bólintott.
– Jól van. De ki kell futnunk a hajóval, méghozzá negyed órán belül.
Ott megvan hozzá minden, hogy kidolgozzuk a stratégiát… Aztán, ha kint
leszünk a nyílt tengeren, megígérem, hogy összehozom nektek a tervet.
– Mikorra? Egy hétre sem hagyom ott! – makacskodott Vipera.
 – Nem ugorhatsz bele kútfőből! Még ha mindhárman csapat összefog,
akkor is öngyilkosság! – hüledezett a fiú. – Nem fog olyan sokáig tartani, és
utána bejuttatlak titeket úgy, hogy a nullánál egy kicsit nagyobb esélyetek
legyen a győzelemre. Kérlek, szálljatok már fel! – a hangja szinte
könyörgésnek tűnt.
Vipera felsóhajtott, és végre megadóan elindult a hajó felé. Bár még
mindig motoszkált benne, hogy a visszafelé úton épp elég idejük lenne
kidolgozni egy stratégiát, de végül nem hangoztatta ezt a kifogását.
Hernando Asturias ötletei – a hírek szerint – mindig beváltak. Talán most is
sikerülni fog a segítségével…
Az Erica valóban teljes mértékben civil hajó volt előző életében:
Asturias viszont néhány változtatást eszközölt rajta. A híd mögötti
lakosztályokat egybenyittatta, és tárgyalóteremmé alakította. A konyhát
megtöltötte fagyasztókkal, azokat pedig készételekkel. Az egyik szobát
kórteremmé alakította, és orvosi eszközökkel szerelte fel, attól tartva, hogy
az akciócsapatok csatába keveredhetnek idefelé úton. A legalsó szinten, egy
zárt kamrában pedig az egyenruhák és fegyverek sorakoztak, de azokból
annyi, hogy tíz-tizenkét bevetésre is el tudta volna látni a harcosokat –
legalább is az elmondása szerint. Most a rádiósszobába vezette a
kapitányokat – a Macskák részéről Sarolta Warnert –, miközben a Skorpiók
két tagját a hídra irányította. Az egyikük a háború előtt egyébként is hajón
szolgált, és remekül értett a kormányzáshoz, a másik pedig, navigátorként
boldogult a kormányon kívüli eszközökkel.
A hajórádió helyén már egy laptop foglalt helyet, mellette a
nyomtatóval, a másik oldalán pedig egy műholdvevő antennával. Az egyik
falat kikapcsolt képernyők borították. A fiú oda sem figyelve kapcsolta be a
gépet, miközben a hajó szelíden kifutott a kikötőből. Közben a
kapitányokhoz fordult.
– Egy dolog, hogy azt mondtam, hogy bejuttatlak titeket, de tudnom
kell, hogy hány emberrel számoljak – mondta nagyon komolyan. – Ez nem
felsőbb parancs, és nem a központban szükségesnek ítélt, hatos-heteskódú
bevetés. Tippem szerint megüti a tízes kategóriát.
Vipera nyelt egyet. Változatlanul nem volt ínyére kockára tenni az
emberei életét.
– Kétlem, hogy a Skorpiók magukra hagynák őket, de azért
megkérdezem tőlük – mondta a rangidős kapitány.
 – A Macskák biztosan mennek – jelentette ki Saci.
– A Viperák is… azt hiszem.
– Mindenkit kérdezzetek meg, egyenként. Mindenki egyéni érzései
alapján döntsön, hogy elvállalja-e az akciót. És nyugodtan mondjátok meg
nekik is, hogy ha ezt végigcsináljátok, akkor Amerikában nem egyszerűen
dezertőrök lesztek, hanem lázadók. Ami a törvények szerint várható halálos
ítéleten nem változtat, de még nehezebb lesz kimagyarázni magatokat.
Saci jól láthatóan elsápadt, és nyelt egyet. Vipera és Skorpió egymásra
néztek. Végül Skorpió vonta meg a vállát, és a türelmesen várakozó fiúra
nézett.
– Úgyis úgy terveztük, hogy Macska fog kimagyarázni minket –
mosolyodott el. – Majd szépen megkínáljuk ezzel a feladattal, ha már a
saját szabadítását ellógja.
Vipera halványan elmosolyodott, és bólintott. Saci halkan
felkuncogott.
– Utána pedig – folytatta Asturias – még nehezebb lesz kivágni
magatokat a Birodalomból. Tehát, még ha sikerül is kihoznotok Macskát,
kénytelenek lesztek a kikötőkig harcolni. Úgyhogy ezt még vegyétek
figyelembe. Ha nem haltok meg a központban, akkor jó esélyetek lesz rá
később. De ha sikerül eljutnotok a kikötőig, a flottával nem nagyon kell
számolni, a hajókat épp leszerelik, és senki nem fog kint állomásozni.
– Hogyhogy? – érdeklődött gyanakodva Saci.
– Mert az Egyesült Államok megfenyegette őket, hogy minden katonai
hajót letorpedóztat, ha egy mérföldnél kijjebb merészkedik a nyílt tengerre.
Márpedig az Egyesült Államok még mindig a tengerek hadura… –
magyarázta a fiú, és közben megpróbált belépni valamelyik honlapra. A
jelek szerint azonban nem járt sikerrel, mert fojtott hangon káromkodott.
– Persze, hogy mindenféle hozzáférést letiltottak… – morogta az orra
alatt, inkább magának, mint a vendégeinek címezve. – Sebaj, akkor
emlékezetből rajzolom meg a térképet…
– Várj egy kicsit! – szólt közbe Saci. – Öt perc, és itt vagyok.
Mire Asturias felkapta a fejét, az ajtó már be is csapódott a helyettes
mögött. Skorpió és Vipera is kíváncsian nézte hűlt helyét.
– Mi a fene jutott eszébe? – érdeklődött Asturias. Értetlenkedő
kifejezése annyira szokatlan volt, hogy Skorpió majdnem elnevette magát.
– Biztos hozza a térképeket. A Macskákból kinézem…
 Saci pár perccel később ugyan nem térképekkel, de Prue Frosttal
együtt tért vissza.
– Engedj oda, és mondd, hogy mi kell! – mondta a lány. A szemei még
vörösek voltak a sírástól, de a hangja eltökélten csengett. Kipenderítette
Asturiast a székéből, és leült a helyére, azelőtt, hogy a fiú megszólalhatott
volna.
– Mire készülsz? – kíváncsiskodott Skorpió.
– Még nem tudom – válaszolt Prue. Vipera már sejtette, és minden
aggodalma ellenére elmosolyodott a helyzet abszurditásán. – Kölyök, mire
van szükséged, hogy összehozd a stratégiát? – fordult ismét a fiúhoz.
– Ne szólíts így! – morogta Asturias, de mostanra ő is kezdte átlátni a
helyzetet. – Kelleni fog Párizs részletes, lehetőleg háromdimenziós, katonai
térképe. Azon felül a Párizsi Hadiirányítási Központ végleges, és jelenleg is
használt tervrajzai. Két éve átépítették egy kicsit, és nem akarok csapdákba
belefutni. Csak egy-két épületet ismerek fejből. Nem ártana tudni, hogy kik
vannak ott, és hány katona, milyen elhelyezkedésben védi az épületet. Ha
lehet, akkor szeretnék tudni a friss, bizalmas parancsokról, mert döntően
befolyásolhatja az akciót. És néhány kamerára is rácsatlakozhatsz – intett a
falra szerelt képernyők felé. – Esetleg a kínzókamrákból is, mert jó lenne
tudni, hogy Macska valóban életben van-e. Ha meghalt, lefújjuk az akciót,
és elmegyünk. Vipera, egyetértesz?
A megszólított nyelt egyet.
– Igen – válaszolt rekedten. – De életben van. Biztos vagyok benne.
– Legyen igazad – sóhajtott fel Asturias, majd Prue-hoz fordult. –
Menni fog?
– Nem gond – vonta meg a vállát a lány. Egy pillanattal később a
képernyő díszes operációs rendszere elsötétült, és egyetlen villogó kurzor
jelent meg rajta. – Adj két órát, és megkapsz mindent. Bár a kamerákat nem
ígérem. Az adatokat nyomtassam is? – érdeklődött Prue.
– A térképeket mindenképpen – bólintott Asturias. – Csak le ne
buktass minket.
– Egy éve sem buktam le, pedig akkor is a legmodernebb technikával
védett szerverekre törtem be. Emlékszel még a “nagy leleplezésre”, amikor
nyilvánosságra került minden marhaság a kiképzésekről és az
akciócsapatokról? Azt én csináltam.
 Asturias meghökkent. Skorpiónak is kimeredt a szeme. Saci és Vipera
viszont, akik már rég tudtak erről, most összevigyorogtak.
– Ugye tudod, hogy vérdíj van a fejeden? – érdeklődött Asturias, amint
képes volt megszólalni.
– Persze. Kicsit magasabb, mint az eddigi teljes fizetésem, ami nem
igazán fair. De mutass valakit a hajón, akinek a fején nincs vérdíj. Te nem
számítasz, te halott vagy. Bár emlékeztetnélek rá, hogy ezt is nekünk
köszönheted – kacsintott rá Prue.
Asturias elnevette magát.
– Meggyőztél – bólintott. – Kapsz két órát. Addig mindenki eldönti,
hogy beleugrik-e egy ilyen lehetetlen akcióba.
Saci elvigyorodott.
– Lehetetlent mondtál? Nekünk való feladat.


3. fejezet

Hajnali vezényszó
 
A Macskák azonnal egymás szavába vágva jelentkeztek, amint
Asturias felvetette, hogy egyenként döntsenek róla, hogy részt vesznek-e az
akcióban. Mindenki azonnal vállalta, és senki nem vonakodott. Az arcuk
elárulta, hogy a végtelenségig eltökéltek, és bármit képesek megtenni érte,
hogy visszakapják a kapitányukat.
– Ez a csapat mindig így döntött – magyarázta a meglepett fiúnak Saci.
– Akár arról volt szó, hogy milyen diákcsínyt kövessünk el legközelebb,
akár arról, hogy nekivágjunk-e a csapatképzésnek.
– Csakhogy amire most készültök, az nem diákcsíny – emlékeztette
Asturias. – Bele is halhattok.
– De ha összeállítasz nekünk egy tervet, akkor megcsináljuk – vonta
meg a vállát Sofya. – Ilyen egyszerű.
Asturias megrázta a fejét. A lányok alig voltak idősebbek nála: még a
legidősebbet tekintve sem volt köztük két év korkülönbség. Csakhogy nem
foglalkozhatott most ezzel a problémával.
– Ki segített kidolgozni a stratégiákat? – kérdezte végül.
– Sokat egyedül Szati csinált – vonta meg a vállát Nicola. – De a
legjobb ötletei mindig Hillarynek és Sacinak voltak.
– És Sofyának – tette hozzá Dominika.
– Akkor veletek fogok egyeztetni a véglegesítés előtt – nyugtázta. –
Szokjatok le róla, hogy a kapitányotokat “Szati”-ként emlegetitek.
– De ha egyszer ez a neve…? – morogta Evelyn.
– A kódneveket nem csak azért használjuk, mert jól hangzanak –
mondta rosszalló fejcsóválás közepette.
A Viperák köreiben ugyanez a kérdés már vitát vetett fel. Ha csak egy-
két embert hagynak itthon, már azzal is gyengül a csapat, és kevesebb
esélyük van a győzelemre. Asturias ötlete, miszerint egyénenként
döntsenek, itt sem aratott sikert, bár nem voltak annyira lelkesek, mint a
Macskák. Az viszont nagyon sokat billentett a mérleg nyelvén, hogy
mindannyian ismerték Leonát, mindannyian részt vettek abban, hogy
kapitányt faragjanak belőle, és előfordult, hogy vállt-vállnak vetve
harcoltak vele együtt. Vipera végül rábólintott a csapat döntésére, és a
korábbi fenntartásai ellenére beleegyezett, hogy teljes létszámmal részt
vegyenek az akcióban – titkon pedig boldog volt, hogy a társai nem hagyják
cserben.
Amint Asturias kilépett a Skorpiók által elfoglalt, nyitott fedélzetre, a
kapitány azonnal feléje fordult.
– Mindenki megy, ugye? – kérdezte.
– Nem kellett sokáig győzködni őket. A csajokat inkább lebeszélném,
de őket végképp nem lehet itthon hagyni.
Skorpió elmosolyodott.
– Ne félj, vigyázni fogunk rájuk – biztosította a fiút. – És őket is
kihozzuk.
– Még összerakható állapotban – tette hozzá Laura.
– Egész jól értik a dolgokat, ahhoz képest, hogy…
– Ki ne mondd, hogy “lányok”! – fortyant fel a korlát mellől az egyik
nő. – Csak azért vagy te a kapitány, mert Laura nem vállalta!
Skorpió elnevette magát.
– Látom, teljes az egyetértés – jegyezte meg Asturias, aki a csapat
indulásakor valóban Laurának ajánlotta fel először a kapitányi rangot.
Csakhogy a nő, mivel tisztában volt a Skorpiók összetételével, inkább a
helyettesi posztra áhítozott, attól tartva, hogy a férfiak nem fogják teljes
erőbedobással követni.
– Nem a nemükért akartam kárhoztatni őket, hanem a korukért.
Tizennyolc-tizenkilenc évesek. Ha átérünk Amerikába, még csak katonák se
lehetnek.
– Ezt egyelőre ne hangoztassuk előttük – morogta Laura.
– Elég, ha ott tudják meg – állapította meg Asturias is. – Egyébként
tájékoztatásul közlöm, hogy a stratégiát egy tizenhét éves fiútól kapjátok –
tette hozzá, és az arcán csibészes mosoly tűnt fel.
Az Egyesült Államokban nem sokkal a háború előtt, előrelátó módon
mindenre kiterjesztették a felnőtté válás huszonegy éves korhatárát: eddig
csak a dohányzás és az alkohol volt tiltva ezen kor alatt, mostanra viszont a
házasságkötés, és – többek között – a katonai szolgálat is.
Mire Asturias, két órával később visszatért a rádiószobába, a kis
asztalon egy halom, frissen nyomtatott papír hevert, a képernyők közül
pedig három folyamatosan közvetített, meglepően jó minőségben. Prue
felnézett az ajtó nyitásakor. A szemei ismét vörösek voltak, az arcát
könnyek nyomai csíkozták. Ahogy meglátta a fiút, halványan, sőt, egy
kicsit büszkén elmosolyodott.
– Minden megvan? – kérdezte Asturias. Úgy tett, mintha nem venné
észre a lány megviselt állapotát.
– Minden, amit kértél, és egy kicsit több is – mondta Prue. A hangja
még fátyolos volt, de nyelt egyet, és folytatta. – A legutóbbi tervrajzok,
Párizs térképe letöltve, és a központ környéke kinyomtatva is. A
parancsokról folyamatos frissítést kapsz, csak ne lépj majd ki, mert nem
könnyű visszajutni a honlapra. Egyébként minden itt van – intett a
papírhalom felé.
– És a kamerák közül melyikeket találtad meg? – kérdezte Asturias
komolyan. A kijelzőkre nézett.
– Az a tárgyaló, ami most üres, a központi megbeszélések helye. Nem
értek oroszul, de az imént két pasas vitatkozott benne. Ha történik valami,
ott élesben láthatod. Rákapcsolhatsz a folyosókra is, de nem hiszem, hogy
sok értelme van. Az ott az udvar – mutatott egy szabadtéri kamerára, amely
a főépület bejáratától a kapuig mindent látott. A katonák szoros és
fegyelmezett őrséget tartottak, még csak a helyükről sem mozdultak el.
Mindannyian európai egyenruhát viseltek. – Ez pedig Wright irodájának
előtere. Bent nincs megfigyelés, így csak azt látjuk, hogy ki megy be, és ki
jön ki onnan. De azt hiszem, most Wright nincs bent.
Asturias bólintott.
– Megtaláltad a kínzókamrákat? – kérdezte halkan.
– Igen – nyelt egyet Prue. – De ha nem muszáj, most nem kapcsolnám
be. A negyedik képernyőn ő van… – mutatott a kikapcsolt monitorra. –
Életben van, és úgy sejtem, életben is fogják tartani. De nem bírtam sokáig
nézni.
– Én sem festhettem sokkal jobban, mikor rám találtatok – morogta
Asturias. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a hírnek. Volt még esélyük
kiszabadítani Macskát, ugyanakkor most már nem fogja tudni lebeszélni
sem a harcosokat, sem a kapitányokat az életveszélyes bevetésről – és lehet,
hogy őket is elveszíti majd.
– Ezerszer jobban festettél – jegyezte meg a lány, és a laptopra
mutatott. A hangja egy fokkal erősebbé vált – Ez az ablak jelezni fogja, ha
bárhol a hadiirányításban él egy telefon, rögtön a tárcsázás vagy a kicsengés
pillanatától. Az eddigi beszélgetéseket lejegyeztem, bár nem történt semmi
érdemleges.
Asturias elismerően füttyentett.
– Tényleg érted a dolgodat – pillantott a lányra.
Prue vállat vont, bár a dicséret halvány mosolyt csalt az arcára.
– Öt éves korom óta tanulom a szakmát, úgyhogy felszedtem ezt-azt.
– És biztos, hogy nem fogunk lebukni vele?
– Mivel nincs okuk gyanakodni, nem hinném. És mivel náluk
semmilyen műszer nem jelzi a behatolást, kétlem, hogy szagot fognának…
ha mégis, akkor is csak egy nagyon magasan képzett hacker tudhatná
visszanyomozni a lehallgatásokat.
Asturias teljesen meg volt elégedve a válasszal. Prue felállt, és
visszaadta neki a helyét.
– Ha kell még valami, akkor szólj – mondta halkan.
– Egyelőre ez több mint elég. Köszönöm – sóhajtott fel a fiú.
– Meddig fog tartani, míg kidolgozod a stratégiát?
– Remélem, éjfél előtt végzek vele… de nem merem megígérni.
Prue bólintott, és kifelé indult – de még visszafordult az ajtóból.
– Ha nem muszáj, ne kapcsold be a negyedik képernyőt. És
semmiképp se hagyd, hogy a többiek meglássák.
Miután a lány elment, Asturias első dolga volt a saját szemével is
meggyőződni róla, hogy Macska életben van – de be kellett látnia, hogy
Prue figyelmeztetése helyénvaló volt. Miután egy pillantást vetett a
megkínzott alakra, azonnal ki is kapcsolta a képernyőt, és utána percekig
semmihez sem tudott hozzáfogni, annyira lesokkolta a látvány. A
megkínzott alak képe beleégett a szemébe, és akaratlanul is eszébe juttatták
azt a másfél napnyi szenvedést, amelyet Bordeaux-ban okoztak neki az
afrikai katonák – és bár az valóban semmiségnek tűnt ehhez képest,
hatalmas erőfeszítésébe került, hogy mind az előző látványt, mind a feltörő
emlékeket visszaszorítsa agyának egy hátsó, sötét zugába, és az előtte álló
feladatra koncentráljon.
Vipera fel-alá járkált a hajón, képtelen volt megnyugodni. Hol a
fedélzeten a korlátnak támaszkodva bámulta a távolba tűnő partokat, hol
beszélgetésekkel próbálta múlatni az időt, hátha megnyugtató válaszokat
kap. Megpróbált ebédelni is a többiekkel együtt, de csak néhány falat
csúszott le a torkán. A Skorpiók közül néhányan jót mulattak rajta, hogy a
rendíthetetlen harcosok közül négyet is elkapott a tengeribetegség,
(meglehet, a Biotrinnek köszönhetően ők is csak enyhe rosszulléttel
küzdöttek), de a többieknek nem volt kedvük mosolyogni. Vipera meg tudta
érteni a Macskákat, és ezekben az órákban valahogy sokkal közelebb érezte
magát a lányokhoz, mint a saját csapatához. A Biotrin csak néhány percre
engedte láttatni a kisírt szemeket, de még így is túl gyakran tűntek elő.
Asturias többször is az irodájába rendelte a stratégákat, hogy a terv
bizonyos részleteit átbeszélje velük. Ez idő alatt folyton ki volt kapcsolva a
negyedik monitor, a fiú nem is hagyta, hogy bekapcsolják. Minden újabb
alkalommal egyre fáradtabbnak – és egyre elszántabbnak tűnt. Éjfél már rég
elmúlt, a sötét éjszakában jártak már, mire a terv körvonalait jóvá hagyták –
egészen addig minden alkalommal újabb és újabb változatokat próbáltak ki,
mind a bejutásra, mind a szökésre vonatkozóan, de egyikük sem ítélte őket
biztonságosnak, főként, mivel kifelé már nem csak rohanniuk kell, de
minimum egy tehetetlen testet cipelniük is – bár Vipera gyűlölte, hogy így
utalnak Leonára.
Végül, mikor a keleti égbolt világosodni kezdett, Asturias újra a
tárgyalóvá alakított szobába hívta őket, és kiterítette az összeragasztgatott
térképet az asztalon.
– Nem mondom, hogy könnyű dolgotok lesz – vezette be
mondandóját. – Még csak azt sem, hogy biztos vagyok a sikerben. De így a
nullánál egy hajszálnyival több esélyetek van túlélni, sőt, talán győzni is.
Próbáljatok meg épségben kijutni! És hozzátok ki Macskát is, nem számít,
milyen állapotban. Itt rendbe tudjuk majd hozni – sóhajtott fel. – És
vegyétek figyelembe, hogy bármennyire is gyűlölitek őket, nem sok
lehetőségetek lesz foglyokat ejteni. Inkább egymásra figyeljetek. Ha lenne
rá alkalom, legalább két-három gyakorlatot elrendelnék, mielőtt kiküldelek
titeket, elvégre nem szoktátok még meg egymást.
– A Viperákkal tudunk együtt dolgozni – vetette ellen Sofya.
– Csak azt kell eldöntenünk, hogy ki a parancsnok. Mármint élesben –
tette hozzá Saci.
Vipera egy pillanatra elmosolyodott – majd ez a mosoly fájdalmas
fintorba fordult át, ahogy eszébe jutott, hogy Leona többször is megpróbálta
hadgyakorlat közben vétózni a parancsait.
– Ez menni fog – rázta meg végül magát.
 – A helyszíni parancsnokság a legfontosabb. Nem tudok mindenkit
rádiókkal felszerelni, pedig szükségetek lenne rá – mondta Asturias. – Ha
élesben követitek az előre pontosan kidolgozott tervet, akkor majdnem
biztosan belehaltok, jó eséllyel mindannyian. Rögtönözni is kell majd, és én
nem leszek ott.
– Akkor Skorpió – vonta meg a vállát Saci. – Elvégre ő a rangidős.
A jelölt megrázta a fejét.
– Nem fog menni, Laura jobb stratéga, mint én – vallotta be, és az
említettre nézett. – És sokszor józanabb is.
A nő halványan elmosolyodott.
– Attól tartok, több parancsnokra is szükségünk lesz – vette vissza a
szót Asturias. – Elvégre nem várhattok minden pillanatban felsőbb
utasításokra… – fordult vissza a térképhez, és részletesen magyarázni
kezdte a végleges tervet.
Sem Laura, sem Hillary nem voltak mindennel megelégedve, és
számos aprónak tűnő, de valójában életbe vágó változást eszközöltek. A
nap már felbukkant a horizonton, mire késznek ítélték a stratégiát. Ekkor
Asturias szigorúan a konyhához vezényelte őket, majd meghagyta nekik,
hogy szedjék össze a csapatokat, és reggeli után a fedélzeten
gyülekezzenek.
Fél órával később már fent voltak mindannyian: a hajó egyetlen olyan
részén, ahol a három akciócsapat elfért, még ha szűkösen is. Asturias meg
sem próbálta beosztani őket: hagyta, hogy a harcosok egymás között
döntsék el, hogy ki melyik csoportban lesz. Nem volt lehetőségük sem
gyakorlatra, sem szimulációra: egyszerűen képtelenség lett volna a hajó
nyújtotta aprócska területen rendesen felállítani őket. Ehelyett arra
ösztönözte a harcosokat, hogy mondják el szóban, hogy mit fognak csinálni,
és egészen addig nem hagyta békén a őket, amíg nem tudott mindenki
gondolkodás nélkül válaszolni.
Két óra elteltével, miután a kijutást is megbeszélték, a fiú összecsapta
a tenyerét.
– Tíz perc szünet, utána átvesszük még egyszer! – jelentette.
– Micsoda? Már rég ott lehetnénk! – ellenkezett azonnal Evelyn.
– Addig kellene elindulnunk, amíg Szati életben van – mondta Nicola
is, bár egy kicsit kevesebb hévvel. A lányok közül egyre többen tiltakoztak.
Vipera harsogta túl őket.
 – Ebben igazuk van, eddig is akár tíz perc alatt összeraktunk egy
stratégiát. Egy próba elég volt, nincs időnk továbbiakra!
– Csakhogy erre az akcióra egy hét felkészülési idő is kevés lenne! –
mondta Asturias. – És ha nem tűnt volna fel, most nem szervezetlen
afrikaiakkal, sem kiképzetlen oroszokkal fogtok szembeszállni, hanem
európai katonákkal, akik közül néhányan majdnem olyan jó kiképzést
kaptak, mint ti! És hatalmas túlerőben vannak. Úgyhogy átvesszük még
egyszer, de ha kell, még kétszer-háromszor is.
Erre végre elhalt a heves tiltakozás. Vipera is igyekezett lenyugtatni
magát. Vett egy mély levegőt, és elfordult. A lusta szellőtől fodrozódó vizet
nézte, és arra gondolt, vajon meddig kell még az előkészületekkel
vacakolniuk.
– Hagyjuk a pihenőt – javasolta Skorpió. – Kezdjük el most, ezzel is
kevesebb időt vesztegetünk el.
Asturias felsóhajtott, és bólintással nyugtázta a férfi szavait. A
következő körben viszont nem ugyanúgy adta elő a parancsokat – és olyan
váratlan helyzeteket vetett fel, amelyekre a harcosok előzőleg egyáltalán
nem gondoltak, de amelyek nagy valószínűséggel élesben is meg fogják
zavarni a gondosan kidolgozott tervet. Ennek egyetlen magyarázata volt:
nem akarta elengedni őket anélkül, hogy legalább elméletben felkészüljenek
a lehető legtöbb eshetőségre.
Az első kudarcok után nem volt több zúgolódás. Miután Asturias
halottnak nyilvánította a Viperák teljes csapatát, és a Macskák felét, senki
nem tiltakozott a folytatás ellen. A fiú csak ebédidőben hagyta őket pihenni,
hogy addig is leülepedjenek bennük az új információk, és azzal búcsúztatta
őket, hogy remélhetőleg a következő körben már többen túl fogják élni.
Elvégre, ha nem járnak sikerrel, épp az lesz a sorsuk, amitől Macska meg
akarta menteni őket.
***
Vajon mikor jön el az a végső pont, amikor az ember már nem bírja
tovább? Amikor Biotrin ide vagy oda, a puszta fájdalomba is belehal?
Leona nem tudta, elvégre erre nem volt általános információ. És bár az
őrülten lüktető kín már réges-rég az elviselhetetlenségig fokozódott, a teste
még mindig működött. Az agya szakadatlanul ostromolta. Az ujjait
levágták, már nem először, mióta itt volt, de most jutott el abba az
állapotba, amikor már nem is nőttek vissza. Egyszerűen nem volt elég vér a
szervezetében, nem volt semmi, amit a Biotrion hasznosítani tudott volna.
Már túl hosszú ideje nem kapott gondolkodási időt. Most már
hamarosan meg kell unniuk a dolgot. Tudta, hogy a hasán fekszik, és érezte,
ahogy a gerincébe sorban, egymás után tűk fúródnak – ha tippelnie kellett
volna, legalább is százas szögnek mondta volna őket. De egészen vékony,
hosszú kis tűk voltak, pont abból a fajtából, amelytől gyerekkora óta
irtózott. Még csak a derekánál tartottak. Még rengeteg apró szúrás volt
hátra, mire elérik a tarkóját. Legszívesebben üvöltött volna, de már nem
volt ereje hozzá: csak nyöszörögni tudott. Az izmai, ha csak megpróbálta
megfeszíteni őket, perzselő fájdalommal válaszoltak. Fogalma sem volt,
hogy hány fájdalomnövelő volt már benne, hihetetlenül sokszor dördültek
el a pisztolyok. Nem szabadna, hogy még életben legyen, már meg kellett
volna halnia egyszerűen… még az is jobb lenne ennél az őrületnél.
Kegyetlenül élesen érzékelte a következő tűt, amely megtalálta az utat a
csigolyái között, és kíméletlen precizitással fúródott az idegbe. A kíntól
végiggördültek az arcán a könnyek.
A férfi, aki mellette állt, most rövid szünetet tartott. Egy kínai férfi
volt, azon tábornokok közül való, aki csak a háború legvégén szálltak be,
hogy megadják Európának a kegyelemdöfést.
– Tudod jól, hogy bármikor leállíthatsz – szólalt meg szinte szelíden. –
Ha beszélsz, és elárulod, hol vannak a társaid, vége a fájdalomnak.
Leona nem válaszolt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.
Nem akart gondolkodni.
A férfi pár másodperc után megunta a várakozást – de mielőtt a
következő tűvel is szúrt volna, eldördült egy pisztoly: és Leona, bár azt
hitte, már soha többé nem lesz képes hangot kiadni, most felsikoltott a
lángoló kíntól.


4. fejezet

Váratlan segítség
 
Az Erica lustán megkerülte Franciaország partjait, és merészen
behajózott a La Manche csatornába. Senki ügyet sem vetett rá: egyetlen
rádióüzenet kért igazolást, melyben a hajó rádiósa közölte, hogy a
fedélzeten civilek utaznak, és csak azért jönnek erre, mert további
családtagokat szeretnének felvenni, Le Havre városából. Az igazoltató
katonáknak kisebb dolguk is nagyobb volt annál, mintsem hogy tovább
faggassák őt, sőt, készségesen megígérték, hogy Le Havre-ban kiadják a
közleményt, hogy az Erica nyugodtan kiköthet, és aki akarja, huszonnégy
órára elhagyhatja a hajót. Ennél több időt nem engedhettek meg nekik: de
Asturias szerint, aki szélesen vigyorogva jelentette a kapitányoknak a
beszélgetést, ez is sokkal több volt, mint amire előzőleg számított.
Vipera egész eddig nem hallotta a híreket, Asturias pedig nem traktálta
a csapatokat az új eseményekkel. Most viszont, a kikötőtől pár mérföldnyire
összegyűjtötte a kapitányokat a rádiósszobában.
– Kedvezően alakulnak a dolgok – mondta vidáman. –
Honfitársainknak nincs ínyére az új parancsnokság. Több helyen lázadás
tört ki, sokan a leszerelést követelik, elvégre a behívó csak a háborús
időszakra vonatkozott. Civilekként akarják elhagyni az országot, és mióta
nem vagyunk ott, két komolyabb csata is lefolyt: az egyik Reimsben. Az
afrikaiak nem hallgatnak senkire, még a saját parancsnokaikra sem
szívesen. Az oroszok szeretnék már viszontlátni a családjukat, sokan azt
tervezik, hogy a közelbe utaztatják őket, mellesleg ők sem szívesen
harcolnának már. A reimsi lázadást ugyan leverték, de a dijonit nem tudták,
úgyhogy arrafelé épp kialakult egy lázadóközpont. Sajnos túl messze van a
célpontunktól ahhoz, hogy nekünk számítson, de a közhangulatot a mi
javunkra tereli.
– Vagyis alakulnak a földalatti mozgalmak – állapította meg Skorpió.
– Pontosan – mosolyodott el a fiú –, és ez megkönnyítheti a
kijutásotokat. A legjobb, hogy a vadászgépek, és nagyjából minden légi
fegyver központi irányítás alatt van. Ha ott elég nagy zavart keltetek –
márpedig anélkül nem fog menni –, akkor nem lesz problémátok a
visszafelé úton.
A kapitányok és Saci bólintottak. Viperának a torkában dobogott a
szíve. Már nem volt sok hátra…
– Készüljetek fel, és fél óra múlva, amint kikötünk, induljatok! –
mondta a fiú, és biztatóan rájuk mosolygott. – De egy valamit ne felejtsetek
el: ha belehaltok az ütközetbe, Macska a túlvilágon is szétrúgja a
hátsótokat.
Saci és Skorpió elnevették magukat, és a megjegyzés még Vipera
arcára is mosolyt csalt.
Asturias a hajón maradt. A kikötéskor sem állt szándékában
jelentkezni, elvégre az ő fényképe eljuthatott az oroszokhoz is: és ha
felismerik, azzal rengeteg kellemetlen kérdésre adna okot. Úgy egyeztek
meg, hogy jobb, ha nem mutatkozik, csak megbújik a hajón, úgyhogy mire
látótávolságba értek, ő már az egyik alsó kabinban kuksolt.
Le Havre-ba érve a harcosok civil ruhákban maradtak, de kabátjuk
alatt a hátukra kötötték a kardokat és az oldalukra a pisztolyokat. A
homokszín, gyalogosi egyenruhákat a hátizsákjaikba rejtették, annyi lőszer
mellé, amely nem csak a párizsi központ szétlövésére volt elég, de arra is,
hogy út közben, ha kell, minden katonát kiirtsanak. A Macskák közül
néhányan megemelni is nehezen tudták a csomagokat – de egyetlen zokszó
sem hangzott el köztük. A könnyeik rég felszáradtak, az arcuk elszánt volt,
és ők is megfogadták mind magukban, mind egymás között: Európát nem
hagyják el a kapitányuk nélkül.
Asturias nehéz szívvel nézte az aprócska ablakon át, amint leszállnak.
A kikötőt az éjszaka leple alatt is hatalmas reflektorok világították meg, így
a harcosok könnyen felismerhetőek lettek volna. Abban az összekeveredett
csoportbontásban hagyták el a hajót, amelyet jó előre megterveztek, de a
rakodó téren bevárták egymást, és együtt indultak a város felé.
Senki nem maradt a hajón, de Asturias egészen biztos volt benne, hogy
nem fogják elkötni. A kikötő őreinek feladatai közé tartozott, hogy
megvédjék a járművet, bár az, hogy nem végezték túlbuzgóan a dolgukat,
most kapóra jött: hisz így elmulasztották a hajó utasait igazoltatni.
Sacinak most is a torkában dobogott a szíve. Ebben a kikötőben
európai katonák dolgoztak: olyanok, akik közül néhányan akár rájuk is
ismerhettek, hiszen találkozhattak már velük a háború során… A
világítótorony földszintjén lévő őrszobából francia beszélgetés hallatszott.
Saci csak néhány, a pókerben is használatos szakszót ismert fel belőle, de ez
megnyugtatta. Ha valamelyik katona fel is nézett, hogy szemügyre vegye a
civileket, nem tulajdonított nekik túl nagy jelentőséget. A beígért
igazoltatás elmaradt. Nem fogadták őket túl nagy felhajtással. Csak akkor
lépett ki egy katona az őrszobából, amikor a kijárat vonalába értek. Európai
egyenruhát viselt, de rangjelzés nélkül. Lustán végigmérte őket, és néhány
igazolványt elkért – de arra már nem vette a fáradtságot, hogy mindenkit
végigellenőrizzen.
– Mikor jönnek vissza? – kérdezte, miután öt útlevelet is
elfogadhatónak ítélt.
– Néhány órán belül… legkésőbb reggelre itt leszünk – ígérte Laura.
– Nem akarják, hogy valaki elkísérje magukat? – érdeklődött a férfi,
segítőkészen. Vipera megrázta a fejét.
– Köszönjük, de boldogulunk – hárította az ajánlatot. A katona
megvonta a vállát, majd a sorompót felhúzva útjukra engedte őket. A
tekintetében nem volt gyanakvás: hiszen nem ők voltak az egyetlenek, akik
a nyílt tengerről visszafordultak, azt hallva, hogy a civil hajókat az
egyezmény értelmében nem bántják, és minden civilt elengednek: sokan
reménykedtek abban, hogy rokonokra találnak.
Mindenesetre Vipera fellélegzett, amikor kijutottak a kapun. Nem
kellett csatába keveredniük, legalább is itt nem: bár tudta, hogy hamarosan
úgysem kerülhetik majd el.
Le Havre városát civil járműveken hagyták el. Három buszt kellett
feltörniük a kikötő közeléből, olyanokat, amelyeket előzőleg a menekülők
hagytak ott. A Viperák közül többen is megcsillogtatták jármű-
eltulajdonítási képességeiket, bár a kapitányuk továbbra is tagadta, hogy
autó-tolvaj került volna a csapatába. Ha az előéletükben nem is, mostanra
már biztosan megkaphatták volna ezt a kétes címet.
Le Havre-t elkerülte a konkrét háború, úgyhogy az itteniek nem voltak
hozzászokva a városőrséghez. Elvétve lehetett csak egyenruhást látni az
utcákon, ők is szervezetlenül lézengtek, és ügyet sem vetettek a járművekre.
A három busz külön útvonalakon indult el, és egy órával később találkoztak
ismét a Le Havre-ból kivezető úton, hogy konvojjá egyesülve tartsanak
egyenesen Párizs felé.
 A lakott terület látótávolságából kiérve a civil ruhások gyalogos
századdá váltak. Szedett-vedett vállapjaik is ezt igazolták: a legmagasabb
rangot, a törzszászlósit Tyson viselte – a Skorpiók második helyettese.
Hogy száznál többen vannak, az jelenleg senkit sem érdekelt: mire
felmerült volna ez a kérdés, addigra a harcosok már a kérdezőket is
kiirtották volna. A buszok új rendszámtáblát kaptak, amely katonai
járművekként azonosította őket. Ezzel elérték, hogy az egyébként szinte
üres E5-ös autópályán senki ne figyeljen fel rájuk. Csak néhány harckocsi
robogott el mellettük, egy-két civil autó suhant el a szemközti sávban, de az
utazás nyugodt volt – természetesen attól eltekintve, hogy a harcosok még
út közben is a végrehajtandó akcióról beszélgettek, tudatosították magukban
és egymásban, hogy mit kell tenniük azért, hogy ne csak ők éljék túl a
bevetést, de Leonát is sikerrel kihozzák. A Skorpiók ismerték a lányt
legkevésbé, épp ezért nem voltak annyira elfogultak, s a józanságuk most
megfizethetetlen volt.
Vipera ahelyett, hogy aggódásba merült volna, egyre könnyebbnek
érezte magát. A cél már előtte volt, két órás utazással Párizsba érnek, nem
kell más lakott területen áthaladniuk, egyre kevésbé kell tartaniuk attól,
hogy feltartóztatják őket. Tudta, hogy Leona szenved, hogy minden pillanat
számít: épp ezért követelte, hogy minél gyorsabban hajtsák a buszokat. Alig
várta, hogy a lány ismét mellette legyen, hogy rámosolyogjon, hogy
felcsillanjon a szemeiben az a pajkos fény, hogy szemtelen riposztokkal
hárítsa el a komolynak szánt utasításokat… És hinni akarta, hogy már nincs
sok hátra eddig a pillanatig. Meglehet, így is sokat késett, hiszen már akkor
a karjaiba kellett volna zárnia őt, amikor megkapták a parancsot, hogy
jelenjenek meg a központban. De Leona nem volt ott, és ez az őrültség,
hogy feladja magát, végül megóvta ugyan a lebukástól a kikötő felé vezető
úton, de egy ezerszer veszélyesebb helyzetbe űzte őket…
Az egykor oly mesés főváros határához érve állították meg először a
buszokat. Vipera ettől az ellenőrzéstől tartott leginkább: itt máris
lebuktathatják, sőt, akár el is foghatják őket. Megfeszült, és előre dőlt
ültében, készen arra, hogy felpattanjon, és ha kell, fegyvert szegezzen rájuk.
A nehéz sorompó le volt eresztve, a téren tucatnyi harckocsi, furgon, és
néhány tank is állomásozott, és legalább három-négyszáz katona ügyelt a
rendre. Elvétve akadt köztük orosz egyenruha, de a többségük Európainak
tűnt. A csoportok élesen elkülönültek egymástól. Vipera eljátszott a
gondolattal, hogy vajon milyen eséllyel vehetnék fel velük a harcot. Ideális
lenne bemelegítésnek, elvégre a központban kétszer ennyi ellenfelük is lesz
– csakhogy ott legalább zárt térben, nem pedig a nyílt terepen, kevéske
fedezékkel kellene fegyvert fogniuk…
Egy századosi rangban lévő nő állt meg a busz előtt, bebocsátásra
várva. Vipera számára nem tűnt ismerősnek, az előtte ülő harcos számára
viszont igen.
– A rohadt életbe. Ezt nem hiszem el! – káromkodott az orra alatt
Dominika, és megpróbált minél lejjebb húzódni az ülésen. A Macskák
káromkodása több helyről is felhangzott. Néhány pisztoly hangtalanul a
kezekbe csúszott.
Vipera sejtette, hogy baj van, Tyson viszont nyugalomra intette a
harcosokat. A másik két busz mögöttük várakozott, de azt a kevéske rádiót,
amit Asturias félre tudott tenni nekik, már hosszú percekkel ezelőtt
kikapcsolták, hogy minél kevesebb feltűnést keltsenek.
Amint a busz ajtaja végre kinyílt a türelmetlenül kopogtató százados
előtt, a nő kibomlott, tejfölszőke hajjal vágtázott fel a lépcsőn. Vipera biztos
volt benne, hogy nem csak a Macskák, de a Skorpiók is ismerik a nőt,
bizonytalan arcukból ítélve pedig még mindig nem tudták eldönteni, hogy
barát vagy ellenség.
– Ki ez? – kérdezte suttogva Dominikától.
– Van Dael – morogta a lány, de nem fordult hátra. – Egy csomószor
látott minket még a kiképzésen, őt küldték ellenőrként. Rá fog jönni, hogy
kik vagyunk.
– Szerintem már rá is jött – morogta Vipera, a nő haragtól vöröslő
arcára pillantva. Nem érzett különösebb feszültséget: benne volt a pakliban,
hogy már a város határától kezdve harcolniuk kell.
– Meg. Vannak. Őrülve?! – kérdezte a százados jól tagoltan, kiabálva
az előtte álló Tysontól. A férfi nem tudott azonnal válaszolni, és Van Dael
százados kihasználta az alkalmat. – Mi a kénköves ménkűt keresnek itt? A
megboldogult Európai Birodalom minden zugában magukat keresik! Hogy
jutott eszükbe idejönni? Mire készülnek? Feladják magukat egyszer és
mindenkorra? Hol van Skorpió? Kitekerem a nyakát!
– A leghátsó buszon… hölgyem – adta meg magát Tyson.
– Remek, adják át neki szívélyes üdvözletemet egy tökön rúgás
formájában! – bólintott, majd végignézett rajtuk. – Ki a Macskák
helyettese?
– Mindketten a középső buszon utaznak – válaszolt neki a férfi, és
segélykérően nézett Viperára.
– Az istenit! Hol egy kapitány? – kérdezte már-már tombolva.
Vipera felsóhajtott. A nő, ha akarta volna, már riadóztatja a
zsákmányra váró hadosztályt: de azok még mindig nyugodtan lézengtek a
táborhelyük körül, és csak néhányan mutogattak a buszok irányába. A férfi
végül megadóan felállt.
– Itt vagyok.
– Vipera, igaz? – kérdezte a nő, és néhány lépéssel áthidalta a kettejük
közt lévő távolságot. Megvárta a férfi bólintását, csak az után folytatta a
tirádát. – Hát tudja meg, kapitány, hogy életének leghülyébb döntése volt
visszajönni! Akármire is készülnek, nincs esélyük! Macskának már nincs
sok hátra, és sokkal okosabb volna, ha maguk visszafordulnának most, amíg
még nem késő, és nincs a nyomukban a teljes hadsereg!
– Nem tehetjük – rázta meg a fejét Vipera. – Ki kell hoznunk Macskát.
Nélküle nem megyünk el.
– Szép dolog a bajtársiasság, még szebb a szerelem, de már késő! Már
akkor késő volt, amikor elfogták!
– Azt mondta, hogy még életben van, igaz? – kérdezte Nicola.
– Már nem sokáig! – egészítette ki Van Dael. – Fogják fel ezt,
temessék el magukban, és menjenek a dolgukra! Bele fognak halni, ha…
– Itt van még dolgunk – vágott a szavába Vipera. – És ahelyett, hogy
itt vesztegeti az időnket, átengedhetne minket.
– Még mit nem! Ezekkel a tragacsokkal ugyan nem jutnak beljebb!
Nem hogy a központig, de még a város határán belülre sem!
– Akkor adjon új járműveket! – mondta Tyson. – Azok a furgonok
ideálisak lennének számunkra.
– Még mit nem! És aztán engem vesznek elő, mert segítettem
maguknak!
– Jöjjön velünk – vágta rá hirtelen ötlettől vezérelve Vipera.
– Meghalni? – replikázott a nő.
– Ezennel tájékoztatom, kedves Van Dael százados, hogy a túszunk –
mondta Nicola, újra felemelve a pisztolyát. A nő szeme közé célzott, a keze
még csak meg se rezzent. – Sajnos nem tehet mást, mint hogy átadja a
számunkra hasznos járműveket, és velünk tart a Hadiirányítási Központig.
 Van Dael nyelt egyet.
– Ötszáz ember áll a rendelkezésemre. Maguk sem győzhetik le őket.
– Próbáljuk ki! – állt fel Evelyn is. – De maga lesz az első, aki
meghal.
– Teljesen megőrültek – rázta meg a fejét a százados. – Jól van.
Megkapják a járműveket. Adjanak két percet, aztán szálljanak át, és
hagyják itt a buszokat! De nem megyek magukkal!
– A szavát adja, hogy nem riadóztatja a központot, nem figyelmeztet
senkit az érkezésünkre? – kérdezte gyanakodva Vipera.
– A szavamat adom – egyezett bele a nő. – Ha maga is a szavát adja,
hogy épségben fogják elhagyni Európát.
Vipera határozottan bólintott.
– Mindent megteszünk ennek érdekében.
Van Dael egyedül szállt le a buszról, és a hangosbemondóhoz lépett.
Vipera szíve a torkában dobogott. Vajon megbízhat a nőben? Vajon nem
fogja egy szóval sem elárulni őket?
– A most érkezett egység felsőbb parancsra elviszi a furgonokat. Adják
át a járműveket, és lássák el őket mindennel, amire szükségük van! Ne
tartsák fel, és ne zaklassák őket kérdésekkel! Indulás!
Az átszállás viszonylag simán ment, bár a két hátsó busz utasai nem
értették, hogy mi szükség van rá. Néhány elsuttogott szó, és Van Dael
százados még mindig paprikapiros arca azonban magyarázattal szolgált
számukra, míg birtokba vették az új járműveket.
Vipera még megállt a nő mellett.
– Biztos benne, hogy nem jön velünk?
– Egészen biztos, kapitány – sziszegte Van Dael. – Tűnjenek már
innen!
– Visszafelé nem biztos, hogy fel tudjuk venni.
– Nem is kell – vonta meg a vállát a százados. – Ha rá is jönnek, majd
a férjem intézkedik. Ha magát kimagyarázta, engem is ki fog.
– Ki az? – kérdezte gyanakodva Vipera.
– Tiedeman – mosolyodott el a nő. Mintha ez a mosoly éveket
fiatalított volna rajta. A következő pillanatban azonban ismét elkiáltotta
magát. – Induljanak már!
Vipera utólag kénytelen volt belátni, hogy a buszokkal vajmi kevés
esélye lett volna statárium alá vont városon átjutni. A célpontjuk
majdhogynem a központban volt, civil lakásokkal körülvéve, és
meglehetősen messzire minden más katonai létesítménytől. Még a
furgonokkal is többször meg kellett állniuk, hogy más konvojokat
engedjenek el, és számtalan járőr mellett suhantak el – akik gyanakodva
méregették őket. Ezen katonák között már egyre több orosz egyenruhás tűnt
fel.
Hatalmas szerencséjük volt Van Dael századossal: bárki más
lebuktathatta volna, vagy megtámadhatta volna őket. Soha nem mérték még
össze az erejüket európaiakkal – az egyetlen harcos, aki megtette, most épp
fogságban volt. Vipera pedig, míg újra sebességbe kapcsolta a furgont,
félhangosan imádkozott érte, hogy életben legyen, mire ők odaérnek.


5. fejezet

Tapogatózás a sötétben
 
A furgonokkal a központ közelébe érve három csoportra oszlottak,
ugyanazon beosztás szerint, amit már a buszokon is alkalmaztak. Minden
csoportban nagyjából egyenlően osztották el a Skorpiók, Viperák és
Macskák tagjait. Meglehet, így nem mindenki ismerte a másik minden
rezdülését, de Asturias előzetes szándékai szerint a képességek egyenlően
oszlottak szét. Mindenhol volt legalább egy mesterlövész, olyasvalaki, aki
élesben is meg tudott hozni életbe vágó döntéseket a pillanat törtrésze alatt,
az itteni átlaghoz mérten is magasan kiemelkedő vívók…
A Skorpió és Laura vezette csoport a főbejáraton hajtott be, hogy az
őrségváltásra jelentkezzen. Akadály nélkül haladtak át a kapun, és
egyszerre szálltak ki, majd sorakoztak fel az őrséget vezető, afrikai
tábornok előtt. A tábornok nem fogott gyanút, mindössze azt kifogásolta,
hogy a vártnál fél órával hamarabb érkezett az őrségváltásra szánt csoport,
és nem teljes létszámban jelentek meg. Skorpió hamar kimagyarázta magát,
és mire az oldalsó bejáraton behajtott Sarolta és Hillary szakasza, ők már
átvették az udvaron a legfontosabb őrhelyeket. A második csoportot is ők
engedték be. A furgonok egyenesen a raktárhoz hajtottak – ez a tábornoki
szállásokat biztosító, és egyben a háború irányításához elengedhetetlenül
szükséges vezérlőberendezésekkel teli szobákat magába foglaló épület
tőszomszédságában helyezkedett el. Itt feltűnés nélkül kipakolhatták a
magukkal hozott robbanószereket, és néhányan közülük átadhatták az
őrségbe beépült harcosoknak, majd ők is csatlakoztak hozzájuk az udvar
túloldalán. A raktárépület melletti őrséget meghagyták az egyébként is itt
szolgáló katonáknak. Senki nem ismerte fel őket, senki nem kezdett
gyanakodni. Többségük orosz egyenruhát viselt, páran az afrikaiak
jellegzetes gönceit hordták, de európai katonából vajmi kevés volt az
udvaron. Senki nem kérdőjelezte meg, hogy miért veszi át egy európai
csoport a központ őrségét.
Vipera és a vele együtt érkező csoport az épület háta mögé hajtott. Az
ő feladatuk volt megadni a jelt a támadásra, és egyúttal titokban behatolni
az épületbe. A férfi felnézett az égre. Csillagtalan éjszaka volt, az égboltot
vastag felhők takarták. Itt, az aprócska hátsó udvaron alig lézengett néhány
katona: de velük úgy kellett végezniük, hogy senki más ne fogjon gyanút.
Belopóztak az udvarra. Néhányan felcsavarták a pisztolyokra a csatában
már jóformán használhatatlan, nehéz hangtompítót – egy olyan felszerelést,
amellyel még a gyakorló akciócsapatokat sem látták el, és amit Asturias ki
tudja, milyen megfontolásból a hajóra csempészett. Mindössze öt darab volt
belőle, de azokat most a legjobb lövészek használták. Vipera jelt adott a
támadásra, s a következő pillanatban már hallotta is az első test puffanását,
bár a lövés valóban csak egy ajtócsapódás hangját idézte. A következő
katonák is elestek, még mielőtt rájöhettek volna, hogy mi történt. Vipera
várt még egy pillanatot. A gyér világítású hátsó udvar néma maradt. A
lámpák fénykörében mindössze nyolc katona hevert, mozdulatlanul, az
ideiglenes halál állapotába meredve – és míg valaki meg nem szabadítja
őket a régimódi golyóktól, így is maradnak majd. A kapitány végül jelt
adott.
A csoport a lehető legnagyobb némaságban vágott át a hátsó udvaron.
Menet közben a hangtompítókat leszedték, a tárakat fájdalomnövelőre
cserélték. A jobb kezükbe kardot, a balba pisztolyt fogtak. Csak kettejüknél
volt ezüstpisztoly.
– Eddig jobb, mint vártuk – jegyezte meg suttogva Dominika. Vipera
összerezzent: ha a lány nem szólal meg, észre se vette volna, hogy ott van.
– Most jön a neheze – morogta válaszul. A kezében tartott
jelzőpisztolyt az ég felé emelte. – Készen álltok?
Több felől bólintás, és néhány elsuttogott “aha” volt a válasz, a
Skorpiók tagjai viszont határozott “igen”-nel válaszoltak, és Viperának
megfordult a fejében, hogy ha nem lennének ennyire szorult helyzetben,
talán még az “uram”-ot is hozzátennék. Elsütötte a jelzőpisztolyt. Az apró
rakéta süvítve száguldott felfelé, és az épület teteje felett ezernyi vörös
szikrára robbant, akár egy tűzijáték. Egy pillanatnyi döbbent némaság volt a
válasz. Vipera sem hitte, hogy ekkorát fog szólni a jelzőrakéta, és ennyire
agresszíven fogja felhívni a figyelmet az összecsapásra. Az épület
túloldaláról visszhangos robbanások, kézigránátok becsapódásának jele
hallatszott. Az udvart megvilágító áramelosztót is találat érte. Egy pillanatra
vak sötétség borult rájuk, majd ezt felváltotta az épületet körülvevő, vöröses
narancssárga ragyogás, mintha ezernyi tábortűz lángolna. A raktárépület is
kigyulladt: a bent tárolt robbanószereknek köszönhetően gépágyúra
emlékeztető dörrenések kíséretében hullott ezer darabra, megsemmisítve a
mellette lévő, kisebb tornyot, és minden környéken lévő ablakot betörve. A
szilánkok és repeszek elől még a golyóálló üvegek sem menekülhettek.
Percekig semmi más nem hallatszott, csak a robbanások, az
üvegcsörömpölés, és a halk durrogássá szelídült pisztolyok zaja, ahogy a
hátulról érkező csoport behatolt az épületbe, és a földszinten aprítani kezdte
az őröket, nem nézve, hogy ki milyen egyenruhát visel, hogy fegyvert fog-e
rájuk, hogy pár nappal ezelőtt barát volt, vagy már akkor is ellenség. A
csoport, két részre osztva nyomult előre a széles folyosón, s lavinaként
söpört el mindenkit, aki az útjába került.
A harcosok közül már senki nem maradt a raktárépület közelében, de
így is le kellett bukniuk, hogy ne érje őket a tüzes szikraeső. A kerítés
mentén, a távolabbi tornyokban, a parkolóban sem voltak biztonságban. A
raktárépület felrobbantásával egy árnyalatnyival nagyobb pusztítást
okoztak, mint azt előre tervezték. Saci sem hitte volna, hogy ilyen erejű
bombákat tárolnak odabent.
Egy európai egyenruhát viselő tábornok jelent meg az udvaron. Szeme
csillogott a lángok fényében, alacsony alakja dühtől tajtékzott. Németül
átkozódott: a hangja két robbanás között túlharsogta az üvöltő lángokét.
Laura gondosan célzott. Amint a férfi biztonságos távolba hátrált a tűztől,
elsütötte a pisztolyát: nem tervezték, hogy Macskán kívül bárkit magukkal
visznek, és ez alól még Tiedeman sem volt kivétel.
– Őt hagyjátok így! – emlékeztette a körötte állókat, majd elkiáltotta
magát. – Roham!
Mire bejutottak a főépületbe, a raktárhoz legközelebb eső szárny már
tüzet fogott. Arrafelé csak szállások, lakosztályok, és jelentéktelenebb
nyilvántartó-irodák foglaltak helyet. A pusztító lángnyelvek a harcosok
útjába álltak. A nagyobb robbanások nem csak az ablaktáblákat, de az
ajtókat is kiszakították a helyükről, a gázvezetékek sziszegő tűzzel égtek. A
hőség elviselhetetlenné fokozódott. A három lépcsősor közül az egyik
hatalmas robajjal összeomlott, emberi üvöltések kíséretében. Volt, aki a
romok közé szorult, másokat a lángnyelvek támadtak. A harcosoknak
errefelé nem volt több dolguk. Az ellenkező irányba indultak, csak hogy a
főlépcsőtől pár méterre összetalálkozzanak a Vipera által vezetett
csoporttal.
 – Forróbb a buli, mint terveztük – jegyezte meg valaki. A füst és
korom mögött már felismerhetetlen volt.
A támadástól döbbent katonák viszont csak most kezdtek ébredezni.
Egy újabb, hatalmas robbanás kíséretében fülsiketítő robaj jelezte, hogy
legalább egy emelet leomlott: de annál sokkal közelebb dördültek el a
pisztolyok. Laura, és rajta kívül még öten elestek, mire a harcosok észbe
kaptak, és viszonozták a tüzet. A folyosót rögtönzött, emberi kordon állta
el. Európai katonák.
– Senkit nem hagyunk itt! – jelentette ki Vipera, miközben valaki,
talán Skorpió rohamra parancsolta a többieket. Nem maradt hátra senki,
hogy védje a megbénult harcosokat. Mindannyiukra szükség volt, ha itt és
most győzni akartak. A folyosó hirtelen keskenynek tűnt, ahogy
összecsaptak a kardok. Egy ablaktábla, amely ki tudja, hogyan úszta meg az
eddigi robbanásokat, most szilánkokra esett. Az éles üvegcserepek egy
része Evelyn hátába csapódott, a többi a szemközti falba fúródott, vagy a
padlóra esett az újabb, iszonyatos erejű robbanás kíséretében. Túl közel volt
a raktárépület. Evelyn előre bukott. Ellenfele kis híján diadalt aratott felette
– de Dominika kardja épp időben állította meg az övét.
Saroltáék a túlsó oldalról csatlakoztak. Nicola szüntelenül lőtt az
ezüstpisztollyal, majd tárat cserélt, és folytatta, míg újra és újra ki nem
fogyott a töltényekből. A lépcsőről csak úgy özönlöttek a katonák.
Vipera elkeseredetten próbált átvágni köztük. Át kellett volna jutnia
rajtuk, el egészen a túlsó, és egyelőre épségben maradt épületszárny
lépcsőjéig, amely az alagsorba vezetett, a börtönhöz és kínzókamrákhoz…
ott volt Leona, alig pár méternyire tőle. A háta mögött recsegve, dübörögve
pusztult az épület. Emberek estek el előtte. Hogy a haláluk végleges vagy
ideiglenes volt, azt most nem lehetett eldönteni. A harcosok egymást
váltották az első sorban. Lassan, de egyre nagyobb biztonsággal szorították
vissza az ellenséges katonákat, miközben a fejük felett újabb emeletdarab
adta meg magát, s ezzel egy időben a tető izzó szikrák ezreit zúdította rájuk
a lépcsősor közepén tátongó aknán át. A főbejárat felől újabb katonák
érkeztek, élükön egy afrikai tiszttel. A zárt térben is hatalmas túlerőben
voltak.
A csata elején elesett harcosok mocorogni kezdtek, épp akkor, amikor
Vipera hátrapillantott, hogy ellenőrizze, van-e még számukra menekülési
útvonal. Azonban, ahogy meglátta, hogy kik közelednek abból az irányból,
az ereiben megfagyott a vér. Vagy ötven, mindenre elszánt európai katona,
egyenruhájukon a központ őrségének jelét viselve. Vipera azonnal döntött:
a csapat felét hátra fordította, és elindult feléjük, még mielőtt elérték volna
az ájult harcosokat. Laura még képtelen volt felállni, de ez nem akadályozta
meg abban, hogy újra és újra meghúzza a ravaszt. A bal keze a teste alá
szorult, ahogy ráesett, de a jobbjával kiürítette a tárat – majd felvett egy
másik elejtett pisztolyt, és folytatta a kilátástalan küzdelmet.
Két oldalról kerítették be őket. Az előző, elméleti próbák alatt Asturias
már halottnak nyilvánította volna a teljes csapatot, és új tervet próbált volna
kieszelni. Csakhogy most nem volt második esély, nem fújhatták le a
próbát: ez volt az egyetlen esélyük. Harcolniuk kellett az életükért, a
társaikért, Leonáért…
Vipera végső elkeseredésében egy kézigránátot hajított be közéjük.
Ketten követték a példáját. A megháromszorozott robbanás ledöntötte a
lábukról az ellenséges katonákat, de kivitt egy belső falat is, és krátert
hagyott a padlóban. A földön fekvő harcosokat is érte. Laura, aki még
mindig lövésre emelte a kezét, nem csak a pisztolyt, de az alkarját is
elvesztette. Élesen felsikoltott, majd káromkodással folytatta, miközben
feltápászkodott. A többiek, akik a robbanás idején fekve maradtak, kisebb
repeszekkel megúszták a dolgot. Mostanra mindenki magához tért, nem
estek el többen, és ebből az irányból senki más nem érkezett. Vipera
felsegítette az egyik harcost. Laura már ismét csatlakozott a csatához. A bal
kezét és a lábait még tudta használni. Evelyn, akinek a háta még mindig
szikrázott a belé fúródott üvegcserepektől, folyamatosan forgatta a kardját,
két kézzel fogva a markolatot, hatalmas erővel fejezve le mindenkit, aki az
útjába került. A többiek visszatértek hozzájuk, felváltották az első sort.
Nem jött több erősítés. Mostanra már ők kerítették be az ellenséget:
közkatonákat, tiszteket és tábornokokat egyaránt.
***
Az apró kínzókamrába nem hatolt be semmilyen hang a külvilágból.
Ahogy kívülről sem hallhatták a fogoly üvöltését, nyöszörgését és zihálását,
úgy a föld alatti, nagy körültekintéssel hangszigetelt cellába sem furakodott
be külső zaj.
Leona semmit sem látott. Mostanra elvették tőle ezt is. Talán pár
perccel, talán egy örökkévalósággal ezelőtt egy izzó vassal kiégették a
szemeit. Sötétség borult rá, de így, hogy nem hagyatkozhatott a látására, a
többi érzéke még kínzóbban élesedett ki. Pedig már nem bírta. A többiek
már biztosan a nyílt tengeren vannak. Most már talán elmondhatja. Kérdés
kérdést követ majd, és ha egyszer elkezd válaszolni, akkor folytatja is, amíg
teheti… Hiszen minden fogoly ezt csinálta. Ha egyszer megtörik, nincs
visszaút. De már nem számít. Mostanra már lehet őszinte, mostanra ezek a
rohadékok úgysem fogják utolérni a többieket…
De elbizonytalanodott. Vajon valóban eltelt már annyi idő? Vagy csak
az érzékei játszanak vele? Lehet, hogy még csak néhány órája tartják fogva.
Nem, ennél sokkal többnek kellett lennie… heteknek, talán… de nem
tudhatja biztosan. Nem árulhatja el. Mert akkor el kell majd árulnia a hajó
nevét, el kell árulnia mindent. És lehet, hogy még csak a kikötőben vannak.
Vagy a tengeren, de hadihajókkal, vagy talán vadászgépekkel utolérhetik
őket. Még nem beszélhet. Még tartania kell magát, akárhogy is folytatódik
ez a pokol.
Valaki egészen közel hajolt hozzá. Érezte az arcán a leheletét.
– Ha most beszélsz, kiscicám, akkor megúszod. Tudod, Lavoie
vezérezredes szeretné újra kedvét tölteni rajtad. Tekintve, hogy hogyan
dekorált ki ott lent, nem hiszem, hogy élvezni fogod…
Leonát elöntötte a rettegés. A lábai között már így is nyughatatlan,
lángoló fájdalmat érzett. Nem akarta, hogy újra megtörténjen. Minden
ízében reszketett. De még tartotta a száját. Még kell egy kis idő… még kell
néhány óra. Már nem sok, csak néhány óra… Addig csendben marad.
– A franc se gondolta volna, hogy ilyen nehéz eset – morogta az egyik
tiszt. Ezek szerint ő is ott volt. Eddig egyetlen ujjal sem nyúlt Leonához,
csak megfigyelőként volt jelen, készen arra, hogy folytassa a kihallgatást,
ha a fogoly egyszer végre megtörik.
– Szólj YiChun tábornoknak, hogy készüljön fel a következő körre. Fél
óra múlva szükség lesz rá – adta utasításba Wright.
Kinyílt az ajtó – és ezzel megtört a szobára boruló némaság. Leona
saját zihálásán túl is hallotta a felharsanó zajokat. Robbanások. Lövések.
Kiáltozások. Fájdalmas üvöltések. Csata folyt, tőlük nem is olyan messze,
valószínűleg az épületen belül.
– Mi a fészkes… – kezdte Lavoie.
Leona orrát a vér és verejték bűzén át is megcsapta a füstszag. Valahol
tűz égett. A harsogó lángok zaját egész halkan érzékelte, de most, hogy
figyelt rá, el tudta különíteni a többitől.
 Felnevetett – talán egy kicsit hisztérikus hangon. A kín tűrhetetlen volt
már. De végre készen állt a válasszal.
– Itt vannak – suttogta. A hangszálai csikorogtak, a torka száraz volt,
de valahogy kipréselte magából a szavakat.
– Mit mond? – kérdezte Wright döbbent-értetlenül.
– Itt vannak – ismételte Leona. Most már mindegy volt. Hát mégsem
hagyták itt őt. Visszajöttek érte… vagy tán el sem mentek. Tudhatta volna.
Pedig reménykedett benne, hogy épségben elhagyják Európát, ha kell,
akkor nélküle, de ők visszajöttek érte. Hálás boldogság töltötte el, amelyet
még az üvöltő kín sem halványíthatott el. Bár még nem tudta, hogyan fog
végződni, hogy túlélik-e ezt a csatát. De ha fordított a helyzet, és Vipera
adja fel magát, ő is ugyanezt tette volna. Vagy bármelyik társáért. Vagy
Skorpióért. Ha van rá mód… és ezek szerint volt rá mód. Visszajöttek érte.
– A társaim. Itt vannak…
***
Nem ejtettek foglyokat, bár erre nem is igazán lett volna alkalom,
hiszen senki nem volt hajlandó megadni magát. Az oroszok hullottak el
először, őket követték az afrikaiak, akik vakon előre nyomultak a harcban,
utoljára pedig a bátornak, elszántnak képzett európai katonák estek el.
Amint csend lett, Skorpió kiáltotta el magát.
– Senkit nem hagyunk hátra! – mondta. Az épségben maradt harcosok
kutatni kezdtek: elesetteket kerestek, olyanokat, akiket fejlövés ért a harc
hevében, akik képtelenek voltak felkelni, vagy jelt adni magukról. Négy
hulla alól húzták ki Saroltát, akinek a fejét átütötte egy golyó. Ketten fogták
meg Laurát, aki másodszorra is elesett a harc hevében. Dominika a lépcső
aljában feküdt, keze még mindig görcsösen markolta a kardját és a
pisztolyát. A Viperák közül két harcos esett el, az egyiküknek az alsó
állkapcsa szilánkosra tört, az arca torz, véres maszk volt, de a szemei
nyitva, éberen figyelték a körötte folyó eseményeket. Tyson elvesztette
mindkét lábát. Nicola jobb kezét levágták.
– Tűnjünk el innen, mielőtt ránk omlik ez az egész kóceráj! –
vezényelte a társait Skorpió.
Csakhogy Vipera ezt már nem hallotta. Hét harcossal, köztük az
orvossal és Sofyával együtt rohant a hátsó lépcső felé, majd leszáguldott
rajta. Nem számított őrségre a folyosón, bár a kardot készenlétben tartotta –
de egy teremtett lélek sem volt ott. Talán egyébként sem állítottak őrséget
idelent, hiszen nem igazán volt miért… Üresen ásító cellák rácsai,
kínzókamrák vasalt ajtói mellett haladt el. Már csak pár lépés, csak pár
méter… az utolsó kamra nyitva volt, odabentről éles neonfény szökött ki a
félhomályba burkolózó, keskeny, betonpadlós folyosóra.
Csak életben legyen… nem halhatott meg… most nem, most már itt
vannak érte, életben kell lennie…
Egy férfi, egy mit sem jelentő férfi állt az ajtóban, de most hátrébb
lépett. Vipera meglátta azt az alakot, amely már nem volt több véres, csonka
roncsnál – és képtelen volt beljebb menni. Az ajtófélfánál állt meg,
lecövekelve, egyik lábával a szobában, a másikkal még odakint.
– Ölje meg! – üvöltötte valaki a fal mellől, odabentről. A másik férfi
keze rákulcsolódott egy kardra.
Viperát valaki félresöpörte az útból. Egy lány volt az, talán Sofya, aki
most betört a szobába, és két lövéssel ártalmatlanná tette Lavoie-t. Ismét
tüzelt, és ezúttal Wright is elesett. A harmadik megpróbált kijutni az ajtón a
szoborrá változott férfi mellett, de nem jutott sokáig. Vipera egy csapásra
magához tért, és bal kézzel falhoz vágta az illetőt. Reccsenés hallatszott, a
férfinak betört a koponyája, és vércsíkot húzva a falon a földre csuklott.
– Ne! – állította meg az orvos Sofyát, aki már az ezüstpisztolyt
szegezte Leona testére. A remegő kéz lehanyatlott – Nem fog feloldódni,
vagy ha mégis, akkor sem segít rajta – magyarázta, majd az összeroncsolt
testhez lépett. Leona sóhajtott egyet. Tagjai még mindig jól láthatóan
reszkettek, az arca meg-megrándult, de a szája sarkában a
megkönnyebbülés halvány mosolya derengett fel.
Az orvos odalépett hozzá. Egy apró szikét emelt fel az egyik
szekrényről, és egy bocsánatkérő pillantást vetett Viperára. A kapitány
bólintott, és tett egy lépést befelé a szobába.
– Most már nem lesz semmi baj, Leona – mondta rekedten.
Meglepetésére a lány alig hallhatóan, de válaszolt.
– Tudom.
A következő pillanatban az orvos átszúrta a szikét Leona halántékán.
A lány teste azonnal elernyedt, az arca megnyugodott, csak a szája sarkában
játszott még az a derengő mosoly.


6. fejezet

Kiút
 
Ki kellett jutniuk innen. Leona testét egy lepedőbe csavarták, és
felvitték a többiekhez. A halottnak tűnő arc, a lehunyt, üresnek tűnő szemek
sem keltettek túl bizalomgerjesztő látványt, és Vipera örült, hogy találtak
valamit, amivel eltakarhatják a lány többi sebét. Biztos volt benne, hogy
Leona sem akarná, hogy így lássák.
Két-két harcos hozta magával Wright és Lavoie ernyedt testét, cseppet
sem kíméletes mozdulatokkal. A tábornokokat egy-egy tőrrel tették hosszú
távon ártalmatlanná – de hogy végül mi lesz a sorsuk, azt még nem sikerült
tisztázniuk.
A csapat nagy része már összeszedte magát. Nem volt idejük elvesztett
végtagokkal, komolyabb sebekkel foglalkozni. Aki képtelen volt járni, azt a
többiek segítették, aki még a tetszhalál állapotában volt, azt a vállukra
vették.
Skorpió odalépett Viperához. A tekintete Leona arcára siklott – majd el
is kapta onnan.
– Megmarad? – kérdezte halkan.
– Reméljük – bólintott az orvos. Vipera képtelen volt megszólalni,
úgyhogy hagyta, hogy a többiek beszéljenek helyette.
– És ők? Arról volt szó, hogy nem ejtünk foglyokat – morogta Skorpió,
a két tábornok felé intve.
– A halál túl enyhe büntetés lenne nekik – adta meg a magyarázatot
Sofya. – És túsznak se utolsók.
– Ha megtámadnak minket, nem fognak érdeklődni, hogy van-e nálunk
valaki – érvelt Tyson, akinek a lábai épp növekedésnek indultak, de a
folyamatból még nagyon sok volt hátra, és orvosi segítség nélkül nem
sikerülhetett tökéletesen.
Skorpió ismét megkockáztatott egy pillantást Leona irányába, majd,
ismét Vipera szemébe nézve bólintott.
– Elférnek. Indulás! – kiáltott, a többiekhez is intézve szavait.
 A menekülést a bázison parkoló járművekkel tervezték – és ez volt a
lehető legkockázatosabb lépés az egész akcióban. Végszükség esetén a
buszokra szálltak volna vissza – csakhogy azok Párizs külső határán kívül
maradtak.
Ahogy kiléptek az épületből, Skorpió megtorpant, és hosszan, németül
káromkodott. Vipera már felismerte a szavakat, és nagyjából tisztában volt
a jelentésükkel is. Egy pillanattal később ő is rájött, hogy mi zavarja
annyira a társát.
Nem számítottak ekkora tűzijátékra. Az épület belsejében többé-
kevésbé védve voltak, de a raktárépület melletti parkolóban lévő járművek
egytől egyig kiégtek, felborultak, és egymásra torlódtak, ahogy a
robbanások megtaszították őket. Nem volt kiút.
– Ez igazán kellemetlen – jegyezte meg az orra alatt a Skorpiók egyik
tagja.
– Gyalog nem jutunk messzire – állapította meg Evelyn.
– Hátul parkol még három furgon – emlékeztette őket Vipera, és már
fordította volna meg a csapatot, amikor egy ismerős hang ütötte meg a
fülét.
– Agyalágyult, vakmerő, idióta banda! – kiabált rájuk Tiedeman,
miközben gyors, és határozott léptekkel közelítette meg őket. Az arca még
véres volt ott, ahol a golyó előzőleg eltalálta, de elég távol volt a tűztől
ahhoz, hogy ezen felül semmi baja ne essen. – Mégis, mi a fészkes fenét
képzeltek? Betörnek ide, lenullázzák a központot, és aztán kisétálnak a
városon keresztül?! Van fogalmuk róla, hány katona áll odakint
készenlétben, arra várva, hogy kilépjenek a kapukon? Azon se
csodálkoznék, ha atombombával várnák magukat! Ha máshogy nem lehet
elpusztítani egy ilyen megátalkodott bagázst!
Vipera soha nem látta még Tiedemant kikelni magából, de ezek szerint
a viselkedésük még a fegyelmezett természetű katonákat is kihozta a
sodrából.
– Van más ötlete, tábornok úr? – érdeklődött a körülményekhez képest
nyugodt hangon Skorpió.
Tiedeman még eldörgött néhány keresetlen szitkot, majd bólintott.
– Van. Erre! És szedjék a lábukat! – indult meg az udvar legtávolabbi
pontja felé.
 A harcosok összenézve követték. Annak ellenére, hogy sérülteket
cipeltek, gyorsan haladtak. Tiedeman megkerült egy alacsonyabb épületet,
amely mögött egy újabb, tágas udvar nyílt: a leszállópálya. Ott várakozott a
három helikopter, azok, amelyek pár nappal ezelőtt üresen érkeztek a
központba. A lángok fénykörén túl hajnali derengés vette át az uralmat.
– Nincs köztünk pilóta – rázta meg a fejét Sofya, bár kérdőn Skorpióra
pillantott.
– Csak egy – egészítette ki a férfi. – De az ő képesítése vadászgépekre
szól, nem helikopterre.
– Hát így ismernek engem? – méltatlankodott Tiedeman. – Itt vannak a
pilótáik.
A három férfi kilépett az épület árnyékából. Vipera felismerte köztük
azt, aki a háború ideje alatt az ő helikopterüket vezette.
– Hogyan? – kérdezte csodálkozva Dominika.
– A légierő szállása szerencsére nem a főépületben volt, és mivel a
kiképzésük nem szól test-test elleni küzdelemre, kihagyták őket a buliból –
adta meg a magyarázatot Tiedeman. – A többieket már biztonságos távolba
zavartam.
Vipera halványan elmosolyodott.
– Velünk jön? – kérdezte, miközben a három helikopter jelzőfényei
egymás után kigyulladtak. Ő még Tiedemanra nézett, miközben Skorpió a
beszállást vezényelte.
– Rám itt lesz szükség – mondta a férfi, és a szája sarkában megjelent
egy apró mosoly. -Egyébként sem bírom a jenkiket. De maguk azért
menjenek! Itt már nincs keresnivalójuk. Megtettek mindent, amit lehetett.
Vipera megcsóválta a fejét. A többiek már a helikopterek köré gyűltek,
bár a Macskák még vidáman üdvözölték elveszettnek hitt pilótájukat, a
harcosok nagy része beszállt.
– Többet is tehettünk volna – morogta, és Leonára nézett. A lányt épp
elhelyezték a Skorpiók járművének padlóján, olyan óvatossággal, mintha
törékeny volna. És talán így is volt. A két fogoly, ezzel ellentétben
összekötözve, megalázó pózban került a Macskák helikopterének sarkába.
Tiedeman most már nem is leplezte a mosolyát.
– Külön köszönet érte, ha kinyírják Wrightot – morogta az orra alatt,
majd levette a tekintetét a harcosokról, és ismét Viperához fordult. –
Kiirtották a hadvezetést orosz, afrikai és európai részről. Eurázsiában – az
utóbbi két napban így emlegették – hónapokba telik, mire magukhoz térnek.
Nem fognak itt megállni, de mire összeszedik magukat, és megpróbálják
igába hajtani Amerikát is, maguknak lesz idejük felkészülni.
Viperát nem érte teljesen váratlanul ez az információ – hiszen Asturias
is célozgatott rá, hogy a háborúnak nincs vége az Európai Birodalom
megsemmisítésével. De azért nyelt egyet. Tiedeman bólintott, nem várta
meg a kapitány válaszát.
– Szálljanak fel!
– Itt maga sem lesz biztonságban – ellenkezett Vipera. – Jöjjön velünk,
tábornok úr!
– Maga sem gondolja komolyan – rázta meg a fejét Tiedeman, és
hátrébb lépett. – Vagy naphosszat hajópadlót akarnak sikálni a saját
fogkeféjükkel? Ez lázadás, ha nem tudná – intett széles mozdulattal a
fáklyaként lángoló épület irányába.
Vipera halkan elnevette magát, de a következő pillanatban
elkomorodott. Szirénák hangzottak fel valahol a távolban, feléjük
közeledtek. A tűzoltóság nem működött valami olajozottan, de működött.
És ha ők bejönnek, bejönnek mások is. Nem maradt több idejük.
– Az ég óvja, tábornok úr! – búcsúzott. Tiedeman egy bólintással
válaszolt, de nem fűzött több megjegyzést a dologhoz. A kapitány elfordult
tőle, és pár lépéssel a saját helikoptere mellett termett. Kezet fogott a
pilótával, majd ő is felszállt a gépre.
Skorpió vezényelte a beszállást, majd ő adta meg a jelet a helikopterek
felemelésére is. A három rotor kipörgött, és a magasba emelte a
járműveket.
– Hová lesz a fuvar? – kérdezte a pilóta, miközben meredeken
emelkedett. Hangja felszabadultan csengett, és Vipera is elmosolyodott.
Meglehet, épp azzal volt elfoglalva, hogy az embereinek létszámát mérje
fel, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy néhány végtagtól eltekintve nem
érte őket veszteség. Fogalma sem volt róla, hogy mit szólt volna hozzá
Leona, ha valaki mást áldoznak fel helyette. Eszébe jutott, hogy
megkérdezze Skorpiótól és Sarolta Warnertől, hogy mindenki megvan-e –
de a rádiója már rég használhatatlanná vált.
– Le Havre kikötőjébe – válaszolt végül egy sóhaj kíséretében.
– Hű. Kockázatos választás, a nyakunkon lesz a komplett hadiflotta. A
légierőről nem is beszélve – morogta rosszallóan. A Viperák nyugtalan
pillantásokat váltottak.
– Nem valószínű. Elvégre nincs, aki parancsba adja a támadást… –
visszhangozta a kapitány Asturias szavait, és hátradőlt az ülésen.
Fél óra alatt a kikötőhöz értek. Út közben egyetlen vadászgép sem
vette őket üldözőbe, egyetlen légvédelmi fegyver sem sült el. A helyi
parancsnokok nem tüzelhettek központi engedély nélkül, a központból
pedig – érthető módon – nem érkezett engedély.
A hajón képtelenség lett volna landolni, esetleg kötélen
leereszkedhettek volna, de a fedélzet nem volt elég nagy hozzá, hogy akár
egy csapatszállító helikopter leszálljon rá. Így maradt a rakodótér – ami
újabb problémákat vetett fel.
Vipera számolt vele, hogy ismét harcolniuk kell, ki kell irtaniuk
párszáz katonát, akik megakadályoznák, hogy felszálljanak az Ericára.
Csakhogy a jelek szerint senki nem vette a fáradtságot, hogy több száz
bakát vezényeljen ide. A kikötő őrségének, alig húsz fő kiiktatása még csak
erőfeszítést sem okozott volna a harcosok számára – bár a férfi elnevette
magát, amint meglátta, hogy az őrök egytől egyig tátott szájjal merednek az
érkező helikopterekre, majd, amint első ámulatukból magukhoz térnek, a
levegőbe dobálják a sapkáikat.
A megszállók részéről badarság volt európai kézen hagyni Le Havre
városát. Errefelé is érett egy komolyabb, föld alatti mozgalom.
– Megáll az eszem! Busszal mennek el, és helikopterrel jönnek
vissza!
– Mondtam, hogy ők azok, Jean! Megmondtam, amikor megláttam
őket! De te nem hittél nekem!
– Mit csináltam volna? Hülye lettem volna feltartóztatni őket!
– Sikerült nekik! Sikerült!
Ilyen, és ehhez hasonló kiáltások fogadták a harcosokat, amint a három
rotor leállt, és ők kiléptek a helikopterekből. Az őrség odajött hozzájuk,
hogy gratuláljanak, hogy kezet rázzanak velük.
– Jól odasóztak ezeknek a patkányoknak! – ujjongott egy rémesen
fiatalnak tűnő, tizedesi egyenruhába bújtatott lány.
Vipera meg sem lepődött rajta, hogy a hírük megelőzte őket, elvégre
nem iktattak ki minden kommunikációs csatornát, és a robbanások,
lángnyelvek Párizs minden pontjáról észrevehetőek voltak. A levegőből
még hosszú kilométereken át látszott a hajnali napsugarakat megszégyenítő,
lángoló épület.
A harcosok fogadták a gratulációkat, de ellentmondást nem tűrően
indultak el a hajó felé. Néhányan, a kinevezett hajóskapitány útmutatása
szerint kiszabadították a köteleket, felhúzták a horgonyokat. Mások a
sebesülteket és a foglyokat cipelték be. A Skorpiók orvosa, a kapitánnyal
együtt vigyázva, roppant óvatosan vitte fel Leonát a hajópallón. Ahogy az
ünneplő kikötőőrség rájött, hogy ki az, egy csapásra elnémultak – majd
heves sugdolózás kezdődött a köreikben. Mindannyian azt akarták
kideríteni, hogy életben van-e, hogy rendbe hozható-e… Néhányan
megkockáztatták hangosan feltenni kérdéseket, de a kimerült harcosoktól
nem kaptak választ.
A kikötőben egyetlen, fiatal férfi viselt tiszti egyenruhát, ő is hadnagyi
rangban. Amint Vipera jobban szemügyre vette, felismerte benne a
Robertsnél végzett siriusosok egyikét, és megállapította magában, hogy ha
nem lett volna ennyire lázadó a közhangulat, ha az európai katonák teszik a
dolgukat a parancs szerint, és azonnal jelentik az akciócsapatok érkezését,
amint felismerik őket, még csak Párizs közelébe sem jutottak volna. De
szerencséjük volt, hogy nem mindenkinek volt ínyére az új rendszer: hiszen
az csak a Wright-féle árulóknak kedvezett. Az európai katonák, legalább is
a többségük, még mindig velük voltak. Még mindig reménykedtek benne,
hogy az akciócsapatok képesek segíteni rajtuk is.
Vipera is elindult a hajó felé, miután utoljára ellenőrizte, hogy semmi
használható ne maradjon a helikopterben, és egy kisebb táskányi
kézigránátot vett a vállára. Szíve szerint Leona mellett lett volna: de a lány
még hosszú ideig nem fog magához térni, és az orvos egyébként is nagyon
jól tudja a dolgát. Vipera pedig, bár magának is szégyellte volna bevallani,
de képtelen lett volna így látni Leonát. A kínzókamrában fekvő, összetört
test látványa beleégett a retinájába, és azóta is képtelen volt szabadulni a
képtől. Erőt fog venni magán, oda fog menni hozzá, segíteni fog rajta. De
még odázta a pillanatot.
Már csak néhányan maradtak hátra, azok, akik az utolsó csomagokat
cipelték. Az őrség nem próbálta őket megakadályozni. Elcsendesedtek, és a
háttérbe vonultak. Mostanra már a három pilóta is beszállt: a szolgálatukért
az volt a minimum, hogy elviszik őket. Még ha az utazás nem is tűnt valami
biztonságosnak, még mindig több esélyük volt így, mintha visszamentek
volna Párizsba, vagy itt keresnek maguknak menedéket. Elvégre, amint a
hadvezetés magához tér, és a többi, kisebb központban állomásozó tábornok
átveszi a halottak helyét, bosszút fognak állni mindazokon, akik segítettek
nekik. Vipera épp ezért féltette Van Daelt és Tiedemant – de ők nem voltak
hajlandóak velük tartani. Az ő döntésük volt: és ha elég ravaszak hozzá,
talán még a rangjukat is megtarthatják majd.
Már csak két méterre volt a pallótól, mire a hadnagy elszánta magát, és
odaállt Vipera elé.
– Vigyenek magukkal! – kérte. A kapitány megtorpant, és végignézett
a reménykedő arcokon. Húsz katona. Mindannyian fiatalok voltak. Egy-két
kivételtől eltekintve mindegyikük csak tizennyolc-tizenkilenc éves. A
háborúban hívták be és képezték ki őket, és a békeszerződés aláírásának
pillanatában le kellett volna szerelniük. Ehelyett az oroszok is használni, a
saját ellenőrzésük alá vonni, az új rezsim szolgálatába akarták állítani
ezeket a gyerekeket. Talán még nem is voltak éles bevetésen, nem öltek,
nem háborúztak igazán… lehet, hogy a kiképzésük után azonnal ebben a
kikötőben találták magukat.
De ha itt maradnak, és elindul a bosszúhadjárat, esélyük sem lesz
megvédeni magukat. A kamerák felvették, hogy segítenek nekik, hogy meg
sem próbálnak riadót fújni, vagy feltartóztatni az üldözött harcosokat, hogy
nem próbálják megakadályozni a hajó kifutását.
Mellesleg az Ericán volt még hely. Legfeljebb egy kicsit szűkösebben
lesznek.
– Szálljanak be! – döntött végül Vipera, és felemelte a hangját. –
Szálljanak be mindannyian!
A kikötő őrsége hálásan mosolygott rá, többen felnevettek a
megkönnyebbüléstől, mások futólépésben előzték meg a kapitányt. Vipera
utoljára maradt. Vetett még egy búcsúpillantást a kiürült, kikötőben maradt
helikopterekre, majd behúzta maga mögött a hajó ajtaját.
A fedélzeteken kisebb kavarodás volt a plusz utasoknak köszönhetően,
de Vipera két harcos és a fültől-fülig vigyorú Asturias segítségével gyorsan
útbaigazította őket.
Csak akkor cövekelt le, amikor elhaladt egy egész alakos tükör előtt –
és meglátta önmagát. Az arcát és egyenruháját már-már feketére festette a
korom, vörös vér pöttyözte, a rengeteg szakadás és lyuk egy apokaliptikus
csatában való részvételre engedett következtetni – és így utólag el kellett
ismernie, hogy valóban az volt. Elhatározta, hogy megtartja majd a ruhát,
hogy legyen valami, ami emlékezteti erre a csatára – a következő
pillanatban viszont túl szentimentálisnak ítélte a gondolatot, és magában
sutba dobta. Arról nem is beszélve, hogy biztos volt benne, hogy Leonát a
következő hetekben – vagy években – nem lenne okos dolog erre az
összecsapásra emlékeztetni.
Végigment a folyosón, egyenest az orvosi szobához. A hajó időközben
szelíden kifutott a kikötőből, a csatornában is olyan távolra igyekezett a
partoktól, hogy véletlen se fusson bele semmiféle őrségbe, és sietősen
indult a nyílt tenger felé.
Vipera próbálta felkészíteni magát arra a látványra, ami a szobában
fogadja majd – így, mikor benyitott, csak egy pillanatra kellett elfordítania a
tekintetét. A szoba közepén lévő, műtős ágyon egy, a felismerhetetlenségig
összeroncsolt test hevert. Ugyanaz, amelyet a kínzókamrában látott: bár
most nyugodt és mozdulatlan volt. Halott, tudatosult benne. De ez a
gondolat túlságosan elviselhetetlen volt. Rendbe fog jönni, rendbe tudják
hozni. Nemsokára elfelejtik ezt az egészet.
Skorpió és az orvos ott voltak mellette, már fehér köpenyben,
megmosakodva. Az orvos épp egy tasak vért akasztott fel, hogy a
Biotrinnek végre esélye legyen újra működésbe lépni. Skorpió a belépő férfi
felé fordult.
– Ezt nem kell végigcsinálnod – mondta azonnal, látva, hogy
Viperának már az is hatalmas erőfeszítésébe került, hogy az ajtóban
maradjon. Vipera azonban megrázta magát.
– Ha ő kibírta eddig, akkor én is tudok segíteni rajta – mondta
határozottan. Az orvos viszont megcsóválta a fejét.
– Néhány óra múlva, talán. Addig nem sokat tehetsz érte – mosolygott
rá együtt érzően. – Szedd rendbe magad! A többieknek is elkél a segítség,
volt néhány nagyon ronda sérülésünk – emlékeztette. Vipera felsóhajtott, és
bólintott. Nem tudta, hogy örül-e a javaslatnak, hogy van ürügye
megbízható, szakértő kezekre bíznia Leonát, anélkül, hogy neki végig
kelljen néznie, hogyan szabadítják meg a számtalan kínzóeszköztől, hogyan
terelik lassan a gyógyulás útjára, vagy pedig jobb szeretne mellette
maradni, és ő is segíteni, hátha akkor gyorsabban megy, hátha hamarabb
sikerül rendbe hozniuk.
 Végül vett egy mély levegőt, és bólintott. Az orvosnak igaza volt: a
többiekre is ráfért, hogy valaki foglalkozzon velük. Itt minden bizonnyal
remegne a keze, hiszen ez több volt, mint amit valaha látott. Még a 4/C-s
büntetés is csak bemelegítésnek tűnt ahhoz képest, amit a fogságban
műveltek Leonával… És rá képtelen volt egyszerű betegként gondolni.
Egy-két kéz és láb újbóli működőképessé tétele ehhez képest semmiség
volt.
– Szólni fogok, mielőtt magához tér – mondta biztatóan Skorpió. –
Gondolom, itt szeretnél lenni vele.
– Igen… köszönöm – válaszolt Vipera. Már épp elfordult, de még
valami eszébe jutott. Hiszen még nem is tett jelentést. – A Viperáknál nincs
veszteség.
Skorpió felpillantott. Az arcán egy halvány mosoly játszott.
– A Skorpiók csapata teljes, mint mindig. És ez végre a Macskákról is
elmondható.


7. fejezet

Az ébredés
 
A hajó zavartalanul hagyta el a csatornát: senki nem eredt a nyomába,
egyetlen hadihajó sem próbálta megállítani, és az égbolt is csendes maradt
felette. A hadvezetés még levegőért kapkodott a pillanatok alatt eluralkodó
káoszban, azzal voltak elfoglalva, hogy az új vezetőket válasszák meg, és
felderítsék, hogy pontosan mi történt, hányan élhették túl a csatát az ő
részükről. Senki nem foglalkozott olyan alantas dolgokkal, miszerint
indítsanak támadást egy civil hajó ellen, amelyre nagy valószínűséggel
felszálltak az üldözött akciócsapatok.
Vipera jóformán egész nap a sebesültek mellett volt. Bár őt is
kimerítette a harc, nem pihent: a hatalmas odafigyelést igénylő munka
legalább elterelte a gondolatait – máskülönben percenként érdeklődött
volna Leona állapota felől. Enni jóformán képtelen volt, a gyomra még
mindig borsónyira zsugorodott az aggodalomtól, és pár, gondosan
megrágott falaton kívül semmi nem csúszott le a torkán.
De legalább a sebesülteket rendbe hozta. Mostanra mindenki épségben
volt, és Viperának nem akadt több munkája az aggodalmon kívül, úgyhogy
a gondolatai szabadon járhattak Leona körül. Vajon mikor fog magához
térni? Már több mint tizenként óra eltelt azóta, hogy elindultak. Ennyi idő
alatt biztosan kiszedték már belőle azokat a förtelmes kínzóeszközöket. A
Biotrinnak rég rendbe kellett hoznia a komolyabb sérüléseket is. Elvégre
már Tyson is gond nélkül használta visszanőtt lábait, és nehezményezte,
hogy a szűkös helyen nincs alkalma senkivel versenyt futni. A harcosok
megmosakodtak, mindenki civil ruhát öltött, megebédeltek, és a társaikkal,
vagy a potyautasokkal beszélgetve igyekeztek kipihenni az embert próbáló
bevetést.
Asturias becsukta a számítógépet. Már percek óta megszűnt a vétel, és
a műhold is csak recsegést tudott közvetíteni. A fiú vigyorogva hátradőlt, és
a rádiósszobában lévő katonákra nézett. Sarolta, Laura és Vipera voltak
jelen – Skorpió még mindig Macska mellett volt, hogy segítsen az orvosnak
– bár mostanra egyre jobb esélyük volt rá, hogy a műtétsorozat végül
tökéletes eredményre vezet majd.
– El kell ismernem, pazar akció volt – értékelte Asturias az a
történteket. Mostanra már túl volt rajta, hogy meghallgassa a beszámolókat,
többször is, de eddig nem nyilvánított véleményt. Meglehet, a vigyor csak
akkor olvadt le az arcáról, amikor Macska állapotáról érdeklődött, de akkor
is csak rövid időre. A két túsznak is örült, annak ellenére, hogy többször is a
harcosok lelkére kötötte, hogy ne kockáztassanak ilyesmit, örüljenek, ha ki
tudnak jutni egyáltalán.
– Kételkedtél benne, hogy megcsináljuk? – kérdezte Sarolta.
– Persze – vallotta be Asturias. – Számtalan buktató volt, és még
mindig ez volt a legjobb forgatókönyv, amit össze tudtam rakni. Nagyjából
fél százalék esélyt adtam nektek arra, hogy kihozzátok Macskát, és kisebb-
nagyobb veszteségekkel, de visszajöttök.
– Nekem ennél egy kicsivel többet mondtál – morogta Laura.
– Lehet, de a lényege akkor is ugyanaz volt: jobb, ha el se indultok –
válaszolt szemtelenül pislogva a fiú. – De mint kiderült, rosszul tettem
volna, ha lebeszéllek titeket róla.
Vipera halványan elmosolyodott.
– Eddig is megcsináltunk lehetetlen feladatokat – állapította meg.
– Olyanokat, amikre azt mondtad volna, hogy az égvilágon semmi
esélyünk nincs győzni – tette hozzá Laura.
– Többek között, amikor téged hoztunk ki a fogságból – említette
Saci.
Asturias bólintott, és rámosolygott a lányra.
– Valóban… és azóta is hálás vagyok érte. Most már csak az a kérdés,
hogy Amerikába hogy fogunk bejutni, mert egészen biztosan nem vetne
ránk jó fényt, ha harcoló alakulatként igyekeznénk át a határőrségen.
– Szerintem a kikötőig sem jutunk be – vonta meg a vállát Laura. –
Néhány hadihajó meg fog állítani minket, feltéve, ha tudni fogják, hogy kik
vagyunk.
– De ők előbb kérdeznek, és csak utána lőnek – szállt vele vitába
Saci.
– Jobb lenne még a vízen tisztázni a kilétünket – vette vissza a szót
Asturias. – Valamivel elnézőbbek lesznek, ha megadjuk magunkat nekik.
 – És ha utána a békeszerződés értelmében kiadnak minket Európának?
– vetette ellen Vipera.
– Elég kicsi az esélye – vonta meg a vállát Asturias.
– Egy hadbíróságon mindenképpen át kell majd verekednünk
magunkat – morogta Laura. Asturias bólintott, de mielőtt válaszolhatott
volna, egy rövid kopogás után Skorpió lépett be a szobába. Még mindig
fehér köpenyt viselt, amit több helyen vér szennyezett. Az arca kimerültnek
tűnt, de mosolygott. Megkereste a szemével Viperát.
– Most már bemehetsz hozzá – mondta, majd Laurára nézett. – Azt
hiszem jobb, ha te is ott leszel. Perceken belül magához térhet.
Mire Skorpió befejezte a mondatot, Vipera már nem volt a szobában:
futólépésben vágtatott a kórteremhez.
Laura egy folyosónyi hosszal lemaradt mögötte.
Mikor Vipera benyitott, az orvos épp kihúzta a szikét Leona
halántékából. A kapitányra nézett, és biztatóan rámosolygott.
– Pár perc, és magához tér. A Biotrin még erős, és a vérben is van –
intett a felakasztott tasak felé. – Ez az utolsó adag, de szerintem több nem is
fog kelleni neki. A fájdalomnövelést megszüntettem, bár az is eltartott egy
ideig.
Vipera azonban már csak a lányt látta. Leona még mindig behunyt
szemmel, a tetszhalál állapotában feküdt az ágyon, de a sebeinek már
nyoma sem volt. Valaha hosszú haja elkezdett újra kinőni, bár még olybá
tűnt, mintha frissen nyírták volna le. A kezei ernyedten feküdtek a teste
mellett, az ujjain a körmök még el sem érték az ujjhegyeket – de ezek mind
olyan apróságok voltak, amik már nem okoztak neki fájdalmat. Semmiféle
sérülés nem látszott rajta. Csak idő kérdése, hogy visszanőjenek a körmei, a
haja… Az orvos egy vékony takarót terített rá.
Vipera odalépett az ágyhoz. Képtelen volt megszólalni. Leült a kemény
matracra, és megfogta a lány kezét. Csak a szeme sarkából vette észre, hogy
egy hatalmas plüssoroszlán áll az ágy végében. Hallotta, hogy nyílik az
ajtó, és látómezeje peremén látta, hogy Laura lép be – de őt most csak
Leona érdekelte.
***
Leona tüdeje megtelt a hűs levegővel. A szemei felpattantak – de a kép
furcsán homályos és fekete-fehér volt. A lámpák éles fénye zavarta,
pislognia kellett. A plafon furcsán közel volt. Nem tudta, hol van, hogy
került ide. Hogy miért nem érez semmit, és hogy miért gyenge ahhoz, hogy
megmozduljon.
Egyetlen pillanatig tartott – aztán megrohanták az emlékek. A
fogságba esés pillanata, ahogy a tábornokok közül valamelyik kiadja a
parancsot, hogy kötözzék meg… Ahogy lerángatják a kínzókamrába,
miközben már az úton eltörik jó néhány csontját, és számtalan
fájdalomnövelővel próbálják mozgásra bírni, vagy épp megakadályozni,
hogy megvédje magát, holott egyáltalán nem próbált tiltakozni… Az a
förtelmes rémálom, amikor képtelen mozdulni, képtelen védekezni, hagynia
kell, hogy kínozzák, hogy megerőszakolják… Wright és Lavoie arca, ahogy
újra és újra kérdezgetik a társai hollétéről, a többiek, akiket nem is ismert,
soha nem is látott, ők mégis látható élvezettel veszik ki a részüket a
gyötréséből… A szűnni nem akaró, őrült fájdalom, amely a kezdetektől
elviselhetetlen volt, olyasmi, amiről azt hitte, nem is létezhet, nem lehet
kibírni, senki nem élheti túl…
De most… Gyenge volt, és szédült egy kicsit, de ezen felül semmit
sem érzett. A fájdalom köddé vált. Nem tudta volna megmondani, hogy a
sérülései hogy állnak, hogy begyógyultak-e, vagy egyszerűen megszűnt a
fájdalomnövelés. Ismét kinyitotta a szemét. A látása nem sokat javult, bár
mintha egyre élesebbé váltak volna a körvonalak.
– Hogy érzed magad? – hallotta Vipera hangját közvetlen közelről. A
tekintetével megkereste a férfi arcát, és elmosolyodott.
– Nem tudom… nem érzek semmit – sóhajtott fel. A hangja is gyenge
volt, a beszéd komoly erőfeszítést követelt.
– Még legalább egy napig nem kelhetsz fel. – Ez egy másik hang volt,
az ágy másik oldaláról. – De jobban örülnék, ha többet pihennél. Próbálj
minél kevesebbet mozogni. Rendbe fogsz jönni teljesen, de kell hozzá
néhány nap.
Leona arra fordult, és megpillantotta a Skorpiók orvosát, aki egyszer
már rendbe hozta a lábát. Vajon most is ő volt? Vajon mennyi idő telhetett
el azóta, hogy rádöbbent: a társai visszajöttek érte?
– Köszönöm – suttogta. Az orvos bólintott. Leona ismét Viperára
nézett. Zavarta, hogy mások is vannak a szobában. Az ajtó mellett ott állt
Laura. Más körülmények között nem lett volna kifogása a jelenléte ellen, de
most kettesben szeretett volna maradni Viperával.
 – Nem tesz semmit – vonta meg a vállát az orvos. Megigazított
valamit, de Leona nem látta, hogy mi az. A szeme sarkából vette észre a
véres tasakot, amely bizonyára infúzióként csöpög lassan az ereibe. Akkor
egy tű is tartozik hozzá. Beleborzongott a gondolatba.
Laura közelebb lépett. Éber szemekkel figyelte a lányt, de a tekintete
nyugtató volt.
– Hol vagyunk? – kérdezte Leona. Zavarta, hogy nem tud felülni, nem
tud rendesen a többiek szemébe nézni. Hogy gyenge, elesett, már-már béna.
A takaró alatt minden bizonnyal meztelen. Tehetetlen düh furakodott be a
gondolataiba – és ez csak elkeserítette.
– A hajón – sietett a válasszal Laura. – Mostanra a nyílt tengeren,
útban az amerikai partok felé. Senki nem jött utánunk.
– Meghalt valaki? – tette fel a következő kérdést Leona, bár rettegett a
választól. A többiek visszajöttek érte, hogy megmentsék, hogy kihozzák a
fogságból, de vajon milyen áron?
– Senki – válaszolt gyorsan Vipera. – Mindhárom csapat teljes.
Leona felsóhajtott. Ez egy kicsit megnyugtatta, bár nem volt biztos
benne, hogy most bevallanák neki, ha valaki ottmaradt volna. De úgy
döntött, ha egy kicsit erőre kap, majd ismét felteszi ezt a kérdést. Addig is
volt más, ami érdekelte.
– Megöltétek őket, ugye? A tábornokokat… mindenkit.
– Mindenkit, aki az utunkba állt – bólintott Vipera. – A két fő-rohadék
itt van, arra várnak, hogy erőre kapj, és bosszút állj rajtuk – mondta, és bár
Laura felszisszent a háttérben, folytatta. – A halál nem lett volna elég
büntetés nekik.
Leona felsóhajtott. Tehát Wright és Lavoie még élnek, és ő
megkínozhatja őket, ha akarja… cserébe mindazért, amit vele tettek. De
nem tudta, hogy örüljön-e a hírnek. Egyelőre a gondolattól is iszonyodott.
– Bertrandot is elhoztuk volna, de őt nem találtuk – folytatta Vipera,
most már halkabban.
Leona erre – egy árnyalatnyi büszkeséggel – elmosolyodott.
– Őt már kiiktattam, mielőtt elindultunk volna. Még Reimsben.
Az orvos röviden felnevetett, és Vipera is mosolygott. Laura
megcsóválta a fejét, jelezve, hogy nem tud mit kezdeni azzal, ha valakit
ennyire nem tud földhöz vágni a fogság emléke.
 – Én akartam. De akkor a két fogoly közül az egyik az enyém –
morogta Vipera.
– Nem volt elég? Egy seregnyit kinyírhattál – replikázott Leona. A
hangja még mindig nem volt tökéletes, de az élet már kezdett visszatérni
belé. Vipera szemébe nézett, és figyelte, ahogy a férfi arcára boldog
mosolyt csal a megjegyzése. A kín emlékei már nem ostromolták annyira.
A körvonalak teljesen kiélesedtek, a szeme pillanatról pillanatra jobban
működött – meglehet, színeket még mindig nem látott.
– Pihenned kellene – emlékeztette az orvos. – Ha itt szócsatába
kezdtek, a végén meghosszabbítom a kényszerpihenődet, és hogy biztos
legyen, az ágyhoz kötözlek.
– Ne! – kiáltotta Leona. Ahogy a szavak elhangzottak, elöntötte a
pánik. Nem akarta, hogy lekötözzék, ennek a lehetőségétől is rettegett.
Most sem tudott mozogni, de ha nagyon akarta volna, talán megteheti… de
a kötelek, a fogság említése is felidézte az iszonytató emlékeket.
– Semmi baj, Leona… – mondta Vipera. Leona az ő tekintetébe
kapaszkodott. A világosbarna szemekbe. – Senki nem akar bántani.
A lány vett néhány mély levegőt, hogy megnyugodjon. Viperának
igaza volt. Senki nem akarta bántani, az orvos nem gondolta komolyan a
szavakat. Vagy csak nem gondolt bele. Eddig ő sem reagált ennyire
érzékenyen semmire, már réges-rég megacélozta magát. Most viszont
mintha ez az egész köddé vált volna. Rettegett tőle, hogy ismét tehetetlen
legyen, hogy ismét mások hatalmába kerüljön, hogy ismét fájdalmat kelljen
elviselnie…
– Tudom… – sóhajtotta egy perccel később, és segélykérően Viperára
nézett. Egyre jobban zavarta a másik két katona jelenléte. Laura ezt végre
észrevette, és felsóhajtott.
– Magatokra hagyunk egy kicsit – mondta a nő. Leona hálásan
pillantott rá. Becsukta a szemeit – és csak akkor nyitotta ki, amikor az ajtó
becsukódott a két harcos mögött.
Nem szólalt meg. Nem tudta igazán, mit mondhatna. A gondolatok
kavarogtak a fejében. Annyi mindent szeretett volna mondani – hálálkodni,
amiért visszajöttek érte, amiért rendbe hozták, és egyúttal szóvá tenni, hogy
nem mentek el nélküle, ha már biztonságos út volt előttük…
– Miért csináltad? – kérdezte hosszú percek hallgatása után Vipera.
 Leona belenézett a világos szempárba. A kérdés egyértelmű volt, épp
csak azt nem tudta, hogy hogyan válaszoljon rá. Vajon Vipera meg fogja
érteni? Vajon ő megértené, ha fordított lenne a helyzet?
Nyelt egyet.
– Elkaptak volna minket út közben, ha elindulunk. Túl hamar rájöttek
volna. És esélyünk sem lett volna védekezni. Tudtam, hogy ha ott vagyok a
központban, akkor nem kezdenek titeket keresni, és… és bántatlanul
elhagyhatjátok Európát. Kellett nektek ennyi előny.
Vipera megrázta a fejét.
– Kivágtuk volna magunkat, Leona. Ha képesek voltunk eddig minden
alkalommal győzni, akkor most is sikerült volna.
– A légierővel nem dacolhattunk – ellenkezett a lány.
– Most sem követtek minket…
– Amikor aláírták a békeszerződést, még órákig működött a régi
rendszer. Elég lett volna kiadniuk egy parancsot, hogy irányítsanak oda pár
vadászgépet, és nagy erejű bombákkal robbantsák fel a buszainkat.
Kiszúrtak volna minket. – ellenkezett a lány. – Azt sem kellett volna
megmondaniuk, hogy kik vagyunk. Csak levadásznak minket a levegőből.
Vipera felsóhajtott, és látszott rajta, hogy visszanyeli a szavait.
– Most már nem számít. Mikor elindultunk érted, már az európaiak
sem voltak elégedettek az új parancsnoksággal. Párszor lebukhattunk volna,
összefutottunk néhány ismerőssel, de ők nem tettek jelentést. Van Dael és
Tiedeman még segített is.
Leona felsóhajtott, és feljegyezte magában, hogy alkalmasabb
pillanatban minden apró részletről kifaggatja Viperát – de most nem érzett
elég erőt hozzá.
– Köszönöm… – suttogta. – Köszönöm, hogy visszajöttetek értem.
– Tudhattad volna, hogy nem hagylak ott. Egy párszor megvitattuk
már, hogy egyikünk sem halhat meg, amíg tart a háború. És hogy neked is
túl kell élned. Te jó ég, mehettünk volna hamarabb is… – csóválta meg a
fejét a férfi. – Sajnálom… nem kellett volna ennyit késlekednünk. Ha
hamarabb kihozunk, akkor nem kell ennyi mindent elviselned. Lehet, hogy
veszélyesebb lett volna, persze… és Asturias nem volt hajlandó engedni
minket, Skorpió pedig mindenben hallgatott rá.
– Valószínűleg nem alaptalanul – szúrta közbe Leona, bár a szavak
könnyeket csaltak a szemébe. – Szóval Asturias ötlete volt, hogy
robbantsátok fel a központot.
– Igen, és… várj, honnan tudod? – kérdezte meglepetten Vipera. A
keze elindult a lány arca felé, valószínűleg azért, hogy letörölje a
könnyeket, de félúton megállt.
– Hallottam, és a füstszagot felismerem – vonta meg a vállát a lány. –
Amint kinyitották az ajtót, behallatszott minden. Bár gondolom, az már
csak a vége volt.
Vipera befejezte a mozdulatot, és rámosolygott a lányra.
– Az egész főépület leégett és romba dőlt. Aki ott maradt, nem élhette
túl. Hatalmas tűzijáték volt.
– Méltó a nevünkhöz – egészítette ki a lány, és becsukta a szemét.
Fáradtnak érezte magát. Aludni akart, de a gondolatai még mindig
kavarogtak. Hiába próbálta visszaszorítani a kínok emlékét, az újra és újra
megtalálta. Lavoie kielégült arca. Wright kéjes mosolya. Mocskosnak érezte
magát. Biztosan lemosdatták, de tisztességesen le akart zuhanyozni –
csakhogy még mindig nem bírt mozdulni. Inkább ismét felpillantott. Vipera
türelmesen várt. Leona most nem tudott a szemébe nézni, keresett hát
valami mást, ami méltó a figyelmére. A tekintete megállapodott a
plüssoroszlánon.
– Ez hogy kerül ide? – kérdezte meglepődve.
– Gondolom, a Macskák csempészték be – adta meg a választ Vipera.
Leona hálás volt érte, hogy gondoltak rá, ugyanakkor nem örült neki,
hogy a társai így látták őt. Elvégre ő a kapitányuk. Neki kellene vezetnie
őket, neki kellene az élen haladnia, harcolni velük együtt és értük, a pillanat
törtrésze alatt dönteni a csatában… Nem engedheti meg magának, hogy
gyenge legyen.
Csakhogy, amint eljutott idáig, tudatosult benne, hogy mivel járna egy
újabb csata. Ahol pisztolyok dörögnek, kardok csattognak, ahol a
fájdalomnövelés akár elviselhetetlen magasságokba hághat, ahol egy
alattomos kardcsapás is elég hozzá, hogy meghaljon ő vagy körülötte
bárki… Tudta, hogy lesz még háború, tudta, hogy hamarosan Amerikát is
eléri majd, elvégre erről is beszéltek előtte, hangoztatva, hogy a társai hiába
menekülnek, ha menekülnek, hamarosan úgyis elpusztítják őket,
egyszerűbb lenne hát most feladnia mindenkit.
Képes lesz rá újra? Vajon képes lesz felállni, és folytatni a harcot?
Rettegett még a gondolatától is, és ha most kellett volna válaszolnia…
 – Gyere ide mellém… – suttogta Viperának. Nem tudta, hogy hogyan
fog reagálni egy férfitest közelségére, de bízott a férfiban. – Úgy, mint
legutóbb.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – kérdezte bizonytalanul Vipera.
Leona határozottan bólintott, jóllehet, egyáltalán nem volt biztos
benne. De megvárta, míg Vipera bemászik mellé a keskeny ágyra, és
óvatosan az oldalára fordult. A tagjai nem tiltakoztak a mozgás ellen, bár a
bal karjába fúródott tűhöz tartozó cső most megfeszült. Leonát nem
érdekelte, nem akart tudomást venni róla.
Vipera gyengéden átölelte. Leona semmit sem érzett belőle, de a tudat
megnyugtatta. A férfi mellkasába fúrta az arcát.
– Rendbe fogsz jönni… már csak pár nap, és rendbe fogsz jönni –
hallotta Vipera suttogását. – Elfelejtjük ezt az egészet. Nem számít, hogy mi
történik, téged nem győzhetnek le. Erősebb vagy náluk.
Leona bólintott, mint aki egyetért – és közben meg sem próbálta
megakadályozni, hogy a könnyei eláztassák Vipera ingét.


8. fejezet

Lassú gyógyulás
 
Az orvos óránként egyszer meglátogatta őket, és próbálta rávenni,
hogy Leona aludjon egy kicsit – elvégre olyankor valamivel hatékonyabb
lenne a Biotrin. Csakhogy a lány, amint lehunyta a szemeit, ismét a szörnyű
emlékeket látta maga előtt, és képtelen volt rá, hogy csak pár percre is
elaludjon. Az élet fokozatosan visszatért a tagjaiba, és előbb halványan,
majd egyre határozottabban érezte maga mellett Viperát. A férfi testének
közelsége, a csendes szavak megnyugtatták. Ha épp maguk voltak,
semmiségekről beszélgettek, a vágyaikról, a terveikről, vagy épp arról,
hogy az amerikai tisztek közül kikkel találkoznának szívesen. Roberts
főhadnagy és Southers dandártábornok neve többször is felmerült.
A látogatók csak egyesével érkeztek, és nem maradtak sokáig. Laura
többször megpróbált váltani pár szót Leonával, és a mosolyából ítélve
jelentős javulásnak tudta be, hogy Leona lassan azon morgolódik, hogy fel
akar ülni. Saci – állítólag orvosi utasításra – egy kis levest hozott. Leona
legszívesebben rávetette volna magát a tányérra – eddig nem is tudatosult
benne, hogy mennyire éhes –, de még mindig nem érzett magában elég erőt
ahhoz, hogy felüljön.
– Csak egy-két napot bírj ki, aztán jobb lesz – biztatta Saci, és leült
melléjük, készen arra hogy megetesse a kapitányát.
– Rühellem, hogy tehetetlen vagyok – morogta Leona elkeseredve. –
Mint egy csecsemő…
– Még – egészítette ki Vipera. – Pár napon belül ismét félelmetes
kapitány leszel, akitől egy egész birodalom retteg.
Leona elhúzta a száját. Saci megpróbált egy kanálnyi levest
csempészni bele, de a lány elfordította a fejét. A helyettese elnevette
magát.
– Ne kéresd magad! Most éljek a repülős hasonlattal, mint a
gyerekeknél? – évődött csillogó szemekkel.
– Még mindig utálok repülni – morogta Leona ellenségesen.
 – És akkor mivel lehet rávenni téged, hogy egyél? – kérdezte Saci. –
Hozzak szendvicset, és katonázzam fel? Egy orosz katona, még egy orosz
katona…
Leona erre már nem bírta megállni: röviden felnevetett.
– Inkább halljuk a beszámolót, elejétől a végéig. Mit műveltetek a
központban?
Saci és Vipera összenéztek, de végül szavak nélkül is megállapodtak
abban, hogy beszélhetnek – és ettől a pillanattól kezdve ki sem fogytak a
szavakból. Leona néhány részletre rákérdezett, amikor épp nem volt tele a
szája. A tányér rég kiürült, mire eljutottak a végéig. Leona határtalanul
büszke volt rájuk – elvégre olyasmit vittek véghez, amiről nem gondolta
volna, hogy valaha képesek lesznek rá –, és ugyanakkor hálás volt nekik,
amiért megtették. Még az elmondásuk alapján is ezernyi veszélyes helyzet
jutott eszébe, ahol elbukhattak volna. Saci és Vipera viszont kitartottak azon
állítás mellett, hogy mindenki túlélte a csatát.
– Nem tagadom, nem te voltál az egyetlen, akit mozgásképtelen
állapotban hoztunk vissza a hajóra – vallotta be Saci. – De a fejét mindenki
megtartotta. És már Evelyn háta se csillog az üvegcserepektől.
– Egy órát vesződtünk vele – kuncogott fel Vipera.
Leona elmosolyodott.
– Jó lett volna legalább látni – sóhajtott fel.
– Asturias rögzítette – vonta meg a vállát Sarolta – A kamerákon
figyelte, amit csinálunk… bár a közepén besült a rendszer, amikor tüzet
fogott a megfigyelőterem is. De addig megvannak a felvételek.
Leona elmosolyodott – bár, ami eszébe jutott erről, azonnal komorrá
tette az arcát. Ki sem kellett mondania a kérdést, Vipera máris válaszolt
rá.
– A kamra felvételeit is eltette. Azt mondja, hogy ha hadbíróság elé
kerülünk – amire sajnos jó esély van –, akkor bizonyítékként használhatjuk
fel. Nem tudni még, mi a hivatalos álláspont Amerika részéről.
– Lehet, hogy lázadásnak minősítik – egészítette ki Saci.
Leona nyelt egyet. A törvények értelmében a lázadás egyenlő volt a
halálos ítélettel, ráadásul a hadbíróság egy ilyen mértékű pusztítás után ki
tudja, hány súlyosbító tényezőt fog találni. Tényleg jó szolgálatot tehetnek
azok a felvételek, bár cseppet sem örült a gondolatnak, hogy mások is
megnézhetik. Megrázta magát.
 – Még szükségük van ránk – mondta határozottan. – Hamarosan
újrakezdődik a háború.
– Asturias szerint nyertünk egy kis időt. Ő egy évet saccolt, elvégre a
legfőbb embereket irtottuk ki, és mire a többiek megállapodásra jutnak, és
rendezik soraikat, addigra Amerikában is fel tudunk készülni a harcra.
– De kétlem, hogy még két évig eltartana, úgyhogy legalább értetek
nem kell aggódnom – szúrta közbe Vipera.
Leona meglepő sebességgel kapta oda a fejét.
– Ezt hogy érted?
– Tizenkilenc évesek vagytok, vagyis gyerekek. Ahogy már régóta
mondom, de Amerikában legalább egyetértenek velem.
Leonának annyira váratlanul esett le a dolog, hogy minden gyengesége
ellenére felült az ágyon. Saci is káromkodott.
– Na nem – jelentette ki Leona, miközben Vipera gyengéden
visszafektette a párnákra, bár még mindig vidáman csillogtak a szemei. –
Nem fogok otthon ülni és vacsorát főzni neked, míg háborúzol.
– Úgysem valószínű, hogy megenném – jegyezte meg Vipera. Leona
vetett rá egy gyilkos pillantást, de mivel a megállapítás túlságosan igaz volt,
inkább a másik problémára koncentrált.
– Európai állampolgárok vagyunk, ha egyszer már NATO-katonának
nyilvánítottak minket, nem vonhatják vissza – szögezte le.
Vipera megadóan felsóhajtott.
– Épp ettől félek.
Egy nappal később Leona már legálisan ülhetett fel az ágyban, sőt, az
orvos végre engedélyezte neki, hogy lezuhanyozzon. Az ereje fokozatosan
visszatért, egyre kevesebb megerőltetést okozott számára a séta, és egyre
több látogatója is akadt. Az ideje nagy részét még mindig ágyban kellett
töltenie, de egyre kevésbé volt alkalma ezen tény felett keseregni. A
csapatából szépen lassan mindenki meglátogatta. Vipera végig mellette volt
– csak akkor hagyta magára egy rövid időre, amikor Laura érkezett, hogy
beszélgessen a lánnyal.
A pszichológusi kezelés nem volt éppenséggel Leona ínyére. Biztos
volt benne, hogy idővel meg fog birkózni a történtekkel, és maga is
meglepődött rajta, hogy már képes volt beszélni róla – meglehet, nem
bocsátkozott részletekbe, és Laura nem is erőltette. Most már, ha be is
hunyta a szemét, nem feltétlenül jutottak eszébe a szörnyű napok. Meglepte
a tény, hogy mindössze két napot töltött fogságban – ő sokkal hosszabbnak
érezte. Egy valamiben azonban biztos volt: még hosszú ideig nem akart
Lavoie vagy Wright szemébe nézni, és az említésüket is kerülte.
A második nap estéjén végre Asturias is belátogatott a betegszobába.
Mindhárom kapitány odabent tartózkodott, és épp a várható hadbírósági
tárgyalásról beszélgettek, ötleteket gyűjtögetve, hogy vajon mi fogja
meghatni a zord bírókat. Amikor a fiú belépett, Leonának épp kapóra jött a
jelenléte.
– Tessék! Asturias még tizennyolc sincs! Tizenhat évesen kezdett
háborúzni, mégis mindenki komolyan vette!
– Megúszhatnátok mindenféle büntetést a fiatalkorúságotokra való
tekintettel – csóválta a fejét Skorpió, aki csak egy pillantással üdvözölte
Asturiast. – Használd ki, ha már egyszer így adódott!
– És ugyanakkor, amint elérjük a huszonegyet, majd szépen
végrehajtják. Két évet ellézengünk a börtönben.
– Mármint a többiek – morogta Vipera.
– Nem. Én is, elvégre a kapitányi eskü első tétele, hogy mindenben a
kapitány felel a csapatáért – vitatkozott Leona. – És nem fogom magukra
hagyni őket.
– Akkor pláne húzd meg magad, és pislogj szépen és ártatlanul –
próbálta lehűteni Skorpió.
– Nem tudok. Ez nem volt benne a tananyagban még az Orion
programon se – mordult fel Leona.
Asturias megköszörülte a torkát, elejét véve a további vitáknak.
– Ha befejeztétek, akár azt is megtárgyalhatnánk, hogy hogyan jutunk
el a hadbíróságig. Ugyanis társaságunk van – intett az ablak felé.
Leona hátra fordult, és felkelt az ágyból. Alig bírt befurakodni a két
férfi közé, akik máris a kajütnél álltak – és amit látott, felülmúlta minden
képzeletét. A part még nem került látótávolságba, de a fogadóbizottság már
ott volt értük. Egy anyahajó, és a hadiflotta pár kisebb hajója érkezett
eléjük.
– Te jó ég! Mióta tudják ezek, hogy itt vagyunk? – kérdezte a lány
döbbenten. Képtelenségnek tartotta, hogy a valóban civileket szállító
hajókat is hasonlóképp fogadták.
– Gyanítom, hogy azóta, hogy elhagytuk Le Havre kikötőjét – mondta
Asturias. – A rádión él velük a kapcsolat. Skorpió, Vipera, gyertek fel, mert
veletek akarnak beszélni. Rólam nem hitték el, hogy tényleg Hernando
Asturias vagyok.
– Megyek én is – mondta Leona. Astruias viszont megrázta a fejét.
– Nem, rólad se hiszik el, hogy életben vagy. Az utolsó jelentések
halottnak nyilvánítottak, és a rádión keresztül nem fogod tudni meggyőzni
őket, mivel nem küldünk képet.
– Szuper – morogta Leona.
– Üdv a klubban! – vonta meg a vállát a fiú, és bizonytalanul
rámosolygott a lányra.
Leona felsóhajtott.
– Akkor majd csendben maradok – morogta.
– Nem tudsz – hárította Vipera. – Maradj itt, és használd ki az utolsó
perceket, amíg még pihenhetsz. Valószínűleg később úgysem hagynak
majd.
Leona felsóhajtott. Látta, hogy nem győzhet – bár ennek a csatának
nem volt túl nagy tétje.
– Ha akkora hülyeséget mondotok nekik, hogy letorpedóznak minket,
agyonverlek titeket – ígérte a férfiaknak. Nevetve hárították a vádat, majd el
is tűntek.
Leona most először maradt magára az orvosi szobában. Eddig mindig
volt mellette valaki, hogy beszélgessen vele, és elterelje a gondolatait,
nehogy letargiába süllyedjen. Csakhogy most sem volt ideje a fájdalmas
múlton merengeni, sokkal jobban izgatta, hogy mi történik odakint.
Esze ágában sem volt visszafeküdni az ágyra, helyette az ablakhoz
lépett, és a hajókat figyelte. Nem látott rajtuk különösebb mozgást. Néhány
katona lézengett a fedélzeteken, főleg az anyahajón, de mintha csak fel-alá
járkáltak volna. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani, hogy mire
készülhetnek, de nyugtalanította a tény, hogy Amerika ilyen haderőt
vonultatott fel ellenük.
Az Erica fedélzetén csend honolt. Az anyahajó lassan, óvatosan
közeledett. Tudta, hogy a saját civil utasszállítójuk sem egy apróság, de az
anyahajó méretei már-már sokkolóan hatottak rá. Ha akarja, egy pillanat
alatt a sárba taposta volna őket. Ha véletlenül összeütköznek, akkor a
hadimonstrum talán meg sem sérül, miközben az Erica a tenger fenekére
süllyed… De ha ez lenne a céljuk, elég, ha csak kilőnek egy-két torpedót.
Vajon meddig maradnának életben a vízben? Tizenöt percig bírják
levegővétel nélkül, utána a mozgás lelassul. Eszméletvesztés nincs, tehát
éberek lesznek, túlélik. De a part még őrült nagy távolságban van, ha úszva
kellene megtenniük – már ha a tengeri ragadozók hagyják őket – akár
hetekbe is beletelhetne… Biztosabb módszer gyalogosan kiirtani őket.
Feltéve, hogy Amerikának ez a célja.
Leonának a torkában dobogott a szíve. Az egyik kisebb hajó feléjük
fordult, és óvatosan megközelítette az Ericát. Már épp kezdte kitakarni a
kajütablak látómezejét, amikor Leona a háta mögül hallotta, hogy nyílik az
ajtó.
– Átszállnak – jelentette Vipera. Az arca aggodalmat tükrözött. – Meg
kell adnunk magunkat nekik, ha fegyvert látnak nálunk, nem garantálják,
hogy túléljük.
Leona felvonta a szemöldökét.
– Ennyire félnek tőlünk? – kérdezte, és képtelen volt a hangjából
elrejteni a büszkeséget.
– Úgy tűnik. Elvégre tudnak róla, hogy mit műveltünk a központban,
és nem tudják, hogy milyen céllal érkeztünk ide.
– Hát, egész biztosan nem háborúzni akarunk velük, erre rájöhettek
volna – szúrta közbe Leona.
– Meglehet, hogy néhányan rájöttek, de azért nem bíznak meg
bennünk vakon – húzódott mosolyra Vipera szája. – De készülj fel, mert
azonosítanunk kell magunkat. Ha tényleg kiderül, hogy azok vagyunk,
akiknek mondjuk magunkat, akkor hadifoglyoknak minősítenek bennünket
a tárgyalásig.
Leona felsóhajtott. Pontosan erre számított, és lélekben készen állt rá,
de azért egy porcikája sem kívánta, hogy ismét hadifogoly legyen. Hogy
megkötözzék, kiszolgáltatottá váljon…
Valószínűleg az arcára voltak írva az érzelmei, mert Vipera odalépett
hozzá, és átölelte.
– Nem lesz semmi baj. Kivágjuk magunkat innen is, meglátod –
suttogta a fülébe. – Hamar lemegy az a tárgyalás, és utána szabadok
leszünk.
– Legyen igazad – sóhajtott fel a lány. Röviden, ösztönösen
megcsókolta a férfit, most először, mióta a hajón voltak, és ezzel nem csak
Viperát, de önmagát is meglepte. A férfi pislogott néhányat, majd szélesen
mosolyogva homlokon csókolta a lányt. Leona elfészkelte magát az ölében.
Kedve lett volna így maradni. Nem kívánt többet, csak hogy mellette
legyen, hogy soha ne engedje el…
De Vipera megszakította az áldott pillanatot. A pallókat már átvetették
a két hajó között. Katonák szálltak át, szoros rendben, és ennek ellenére is
rendkívül gyorsan. Az éles parancsok beszűrődtek a kajütablakon.
– Gyere, fel kell mennünk a fedélzetre.
Leona bólintott, és kibontakozott az ölelésből. Nem szívesen indult el,
de nem volt más választása. Magában mélyen azt kívánta, hogy bár
túllennének már rajta, ezen az egészen, akármi is lesz az ítélet. Nem akart
többé félni, és nem akart olyan erők ellen harcolni, amelyek elvileg a
barátai voltak.


9. fejezet

A fogadóbizottság
 
A fedélzeten már felsorakozott a három akciócsapat, egymástól egy
kicsit elkülönülve, de azért elég közel. A sorokban nem lehetett tartani a
kötelező távolságokat sem, a szűkös helyen csak összetorlódva fértek el
egymás mellett és mögött. Mögöttük a kikötőben összeszedett katonák –
akik most, hogy civil ruhát viseltek, valóban nem tűntek többnek egyszerű
kamaszoknál –, a csapatok előtt pedig Asturias állt. Leona elfoglalta a
helyét a Macskák élén. A társai rámosolyogtak, néhányan üdvözölték, de
azon, hogy a haja még mindig nem volt több fél centis tüsifrizuránál, már
senki nem lepődött meg – elvégre mindannyian meglátogatták a
kórteremben. Az orvos elhúzta a száját, valószínűleg nem helyeselte volna,
hogy a lány felkeljen, de nem emelhetett kifogást. Leona szemei elé
valóságos színkavalkád tárult – mostanra tökéletesen működött a látása is –,
amely élesen elütött a hajót elfoglaló katonák egyhangú sötétkékjétől. A
kommandósok elhelyezkedtek a korlát mellett, és egytől egyig pisztolyokat
szegeztek rájuk, de miután elfoglalták a helyüket, mozdulatlanságba
dermedtek.
Leona a szeme sarkából látta, hogy Skorpió kényelmetlenül feszeng, és
a kommandósok pillantását keresi. Ezzel nem volt egyedül, a csapata többi
tagja is többet mocorgott, mint azt a sorakozó megengedte volna – és Leona
kis híján elnevette magát. Ezek szerint a Navy Sealst, az Amerikai Egyesült
Államok legelitebb csapatát küldték a nyakukra, azokat a férfiakat, akik a
háború előtt hatékonyan harcoltak terroristák ellen, és akik első körben
ültették el az akciócsapatok fogalmát az Európai Birodalomban, kiképezve
a Skorpiókat. Jobb szerette volna távoli kollégáiként üdvözölni őket,
mintsem megadni magát nekik, de ez a döntés nem rajta múlott.
Egy feltűnően magas, széles vállú, fekete bőrű férfi sétált át a
hajópallón. A mozdulatai feszültek voltak, bár az arca fegyelmezett maradt.
Ahogy átért, levette, és a zsebébe rejtette a napszemüvegét. A vállán
amerikai, főtiszti rangjelzést viselt, bár azt, hogy pontosan melyiket, most
még Leona sem tudta volna megmondani. Magában elkönyvelte, hogy ideje
lesz átnéznie a tananyagot, de a férfi a következő pillanatban elkiáltotta
magát.
– Térdeljenek le, kezeket a tarkóra! Ne próbálkozzanak semmivel, ha
jót akarnak!
A katonák egyszerre mozdultak, amint a parancs elhangzott. Egyedül a
kölyök maradt talpon, bár ő is tarkóra tette a kezét. Leona visszafojtotta a
lélegzetét. A szíve a torkában dobogott, nem akarta, hogy a fiúnak baja
essen. Az amerikai tiszt két lépéssel előtte termett.
– Azt mondtam, térdeljen le, katona! – üvöltött rá.
Asturiasnak a szeme sem rebbent.
– Nem vagyok katona. És mielőtt félreértené, sosem voltam – mondta
nyugodt hangon. – Az imént beszéltünk, a nevem Hernando Asturias.
A tiszt végigmérte a fiút, és tett egy egészen apró lépést hátrafelé.
– Azonosítsa magát!
Asturias visszafojtott hangon eldarált néhány születési és egyéb adatot,
amely a hadseregen belül azonosította. Leona hiába fülelt, nem értette
tisztán, de ha tudta volna, sem tud mit kezdeni az információkkal.
– Tiszta – bólintott végül elégedetten a tiszt. – Miért nyilvánították
halottnak?
– Stratégiai megfontolásból – vonta meg a vállát a fiú.
– Ezt később kifejti nekem, amint itt végeztünk – nyugtázta a tiszt,
majd a többiekhez fordult. Viperától és Skorpiótól nem kért azonosítási
adatokat, valószínűleg azért, mert már rég biztos volt benne, hogy ők a
hajón vannak. A csapatok tagjainak csak egy azonosító sorszámuk volt, azt
gond nélkül ledarálták. A többi katona a nevével, rangjával és szolgálati
helyének megjelölésével válaszolt. A tiszt utoljára hagyta Leonát. A
lánynak ekkorra ismét a torkában dobogott a szíve, és amint a férfi
odalépett elé, felnézett a két méteres magasságba.
– Most már csak azt árulja el, hogy maga kicsoda. Mert Macska nem
lehet, a holttestét bemutatták Európában.
Leona felvonta a szemöldökét. Soha egyetlen felvétel sem került ki
róla, a fényképe még a tábornokokhoz sem jutott el, úgyhogy bizonyára
bárki jó volt arra, hogy feláldozzák a nevében, miután a központ védelme
csúfos kudarcot vallott.
– A nevem Macska. 2058. szeptember 22-én tettem le a kapitányi
esküt, uram. A csapatom a Macskák nevet viseli, harminc harcos
parancsnoka vagyok.
A tiszt rosszallóan elhúzta a száját. Meglehet, ha bármikor az
azonosítását kérik, Leona nem mondhatott volna mást – csakhogy ezeket az
adatokat mindenki tudhatta, ha utánanéz.
– Tehát ragaszkodik az elképzeléséhez? Esküszöm, kihúzzuk magából,
hogy kicsoda!
Leona érezte, hogy elvörösödik a haragtól. A pulzusa felgyorsult, és a
halántékán dörömbölt. A tiszt hátrébb lépett, de odaintett maga mellé egy
férfit, a Navy Seals tagjai közül.
– Azonosítsa magát! A Macska bizonyítottan tizenhét fájdalomnövelő
golyót bír. Kipróbálhatjuk, hogy magának is megy-e.
Leona gyanította, hogy meg se kottyanna neki azok után, amit
kénytelen volt elviselni. Az orvos, némi vonakodás után elárulta, hogy a
lány szervezetében valamivel több, mint kétszáz fájdalomnövelő volt,
meglehet, a tizennyolcadik után már nem ugyanazzal a hévvel erősödik a
fájdalom.
– Nem hiszem, hogy erre szükség lenne, uram – mondta, nyugalmat
erőltetve a hangjára. – Kétlem, hogy a születési nevemre kíváncsi, elvégre
minden adatomat eltörölték.
A tiszt megfeszült.
– Kötözze meg! – adta parancsba a mellette álló katonának.
Leonának egyáltalán nem volt ínyére, hogy a kezeire bilincs kerüljön.
A kiszolgáltatottság ígérete megacélozta az izmait, az adrenalin elöntötte,
ugyanúgy, mint a harcmezőn. Mire a férfi mögé lépett, hogy teljesítse
felettese parancsát, Leona már talpon volt, és kirúgta a lábait. Nem hangzott
el tűzparancs, de a fegyverek eldördültek. A katona megpróbált védekezni,
mozdulatai tökéletes kiképzésről tanúskodtak, ahogy felpattant, de a lány
gyorsabb volt. Pajzsként rántotta maga elé a kommandóst, és közben
igyekezett úgy helyezkedni, hogy őt minél kevesebb golyó érje. A többiek
nem voltak túl nagy segítségére, mindenki igyekezett minél kisebbre
összehúzni magát a fegyverdörgés közepette. Leona képtelen lett volna
megszámolni a golyókat: de a világ nem sötétült el. A kommandós
felnyögött, neki már sok volt. Amint Leona elengedte, tehetetlenül dőlt el,
miközben a lány felemelte a kezét, jelezve, hogy nem áll szándékában
további kárt okozni senkiben.
A tiszt a falig hátrált.
 – Tüzet szüntess! – kiáltotta el magát, majd Leonához fordult. – Mit
képzel? – hőbörgött. Leona zihált, de képes volt a férfi szemébe nézni, és
nem kellett támaszt keresnie. A fájdalom fellángolt a tagjaiban, és a
szokásosnál éberebbé tette. Eddig csak egyszer találkozott ezzel az érzéssel,
de akkor tehetetlen volt: most viszont, hogy a sérülései begyógyultak, képes
volt úrrá lenni a fájdalmon. Megvonta a vállát.
– Az ön kérése volt, uram, hogy azonosítsam magam. Megtettem.
A lányok közül néhányan elnevették magukat. Még a tiszt arca is
megrándult, hogy a pulykaméregtől, vagy a nevetéstől, azt nem lehetett
tudni.
– Pedig még feküdnie kellene – állapította meg Vipera egészen halkan.
Leona arcán büszke mosoly terült el, amint meghallotta.
– Tiszta – morogta rosszallóan a férfi. – Szüntessék meg a
fájdalomnövelést! Ha még egyszer valami hasonlóval próbálkozik, nem
ússza meg ilyen könnyedén! – mondta rosszallóan. Leona hallotta az
ezüstpisztoly dörrenését, és összeszorította a fogát, és nem kiáltott fel. Egy
golyó nem volt elég hozzá, hogy legyűrje a fájdalomnövelőt, és mikor ezt
szóvá tette, a tiszt arca egy pillanatig döbbenetről árulkodott. Végül sikerült
napirendre térnie a közjáték felett. – Most átszállnak a mi hajónkra. Nem
bontják meg a rendet, még csak nem is hangoskodnak, minden más
szabályszegés gondolata is elzárást von maga után. Ezt a hajót lefoglaljuk, a
mi tengerészeink viszik be a kikötőbe.
– Engedelmével – szólt közbe emelt hangon Asturias – a fedélzeten
tartózkodik két hadifogoly is. Az életük nem ér egy fabatkát sem, de az
információik hasznosak lehetnek. Javaslom, hogy keményebb körülmények
között hallgassák ki őket, feltéve persze, hogy nem bízzák Macskára a
dolgot.
– Kikről van szó? – pillantott rá a tiszt.
– Természetesen Wright vezérezredes és Lavoie vezérőrnagy.
Mondhatni, az európai árulás keménymagja.
A tiszt erre már képtelen volt uralkodni a vonásain. Az arca megnyúlt
a csodálkozástól, a szemei kikerekedtek. Leona szinte látta az agyában
forgó fogaskerekek kattogását.
– Hogyan… micsoda… – hebegte a férfi.
– Nagy a valószínűsége, hogy tisztában vannak az Egyesült Államok
ellen tervezett támadás részleteivel. Mesélhetnek az Európai Birodalom
végnapjairól is. Faggassák ki őket. Beszélni fognak, mindketten gyáva
alakok.
– Ez már mindennek a netovábbja! – hördült fel a tiszt.
– Én se javasoltam nekik, hogy foglyokat ejtsenek – intett Asturias a
harcosok felé. – De lehet, hogy kapóra jönnek.
A férfi már nem hápogott a döbbenettől. Kimérten bólintott, és az
arcvonásait visszarendezte a fegyelmezett állapotba.
– Vezessen hozzájuk! – mondta Asturiasnak, és közben magához intett
három katonát. – A többiek addig szépen átszállnak. Ha bármivel
próbálkoznak, tegyék ártalmatlanná őket!
A parancs felesleges volt, elvégre, látva Macska akcióját, minden
katona két lépés távolságot tartott a harcosoktól, és a pisztolyokat kitartóan
rájuk szegezte. Szoros rendben terelték át őket a pallón, miközben Leona
megállapította magában, hogy az Erica sokkal kényelmesebb volt ennél a
járműnél. Elvégre az civil hajó volt, széles folyosókkal, tágas kabinokkal.
Ez viszont a hadiflotta tagja, ahol egy emberre nagyjából másfél
négyzetméter jutott egy kabinban, a folyosókon két ember csak oldalazva
fért el egymás mellett, és a küszöbök olyan magasak voltak, hogy rögtön az
elsőben kis híján orra bukott.
Azt hitte, hogy a kabinokban fogják elszállásolni őket, ehelyett
azonban egy-egy nagyobb terembe vezették a csapatokat, ahol
kényelmetlen székek voltak előkészítve számukra. A Navy Seals zord
kommandósai vették körül őket, még mindig előre szegezett
pisztolyokkal.
Leonának néhányan suttogva gratuláltak az akciójához, de több szó
nem esett köztük. A lány gondolatai már a következő események körül
forogtak, elvégre most már volt valami támpontja, hogy hogyan vélekednek
róluk az amerikaiak, és sajnálta, hogy elválasztották Skorpiótól és
Viperától.
A hajó csak másfél órával később indult el. Leona már kezdett
aggódni, hogy vajon mi történhetett – de valószínűnek tartotta, hogy csak a
foglyok átszállítása okozta a bonyodalmakat. Amint végre beindult a
hajócsavar, az egyik férfi rádiója felrecsegett – Leona nem hallotta
pontosan, hogy miféle parancsot kapott, de az illető egy pillanattal később
odafordult hozzá.
 – Macska, az eligazító terembe kéretik. Jöjjön velem! – mondta. Leona
nem késlekedett. Amint kiléptek a szobából, a férfi biztos, ami biztos
alapon magához intette az egyik ajtónállót is. Leona jót mulatott rajtuk, de
nem tette szóvá a fenntartásait. Elvégre nem próbálták lefogni vagy
megkötözni, csak szemmel tartották, és jelezték neki, ha valahol be kellett
fordulnia. A hadihajó labirintusában végül sikerült megtalálniuk az eligazító
termet. Amint beléptek, az őrök megálltak a fal mellett – Leona pedig egy
asztal körül megpillantotta Viperát, Skorpiót és Asturiast, és velük szemben
azt a tisztet, aki az Erica fedélzetére jött eléjük. A fal mentén kerek egy
tucat katona biztosította a férfi életét.
A tiszt hellyel kínálta Leonát. Ezúttal az arcán szabadon játszottak az
érzelmek.
– Ideje bemutatkoznom: a nevem Morison alezredes. A maguk
kilétével már tisztában vagyok, úgyhogy ne is fecséreljük a szót a
bemutatkozásra. Ezennel kezdetét veszi az első kihallgatás. Tájékoztatom
magukat, hogy minden, ami itt történik, kép– és hanganyagban kerül
rögzítésre, és a tárgyaláson felhasználásra kerülhet. Tehát joguk van
hallgatni, bla-bla-bla. De örülnék neki, ha nem élnének ezzel a jogukkal.
Sürget minket az idő, a hadbíróság minél hamarabb döntésre akar jutni
magukat illetően, mert egyetértenek abban, hogy veszélyes fogságban
tartani három ilyen… hogy is mondjam… öntörvényű akciócsapatot.
Kezdjünk is neki! Mikor, és milyen körülmények között merült fel önökben
először, hogy szembefordulnak a parancsnokaikkal?
Leona egyáltalán nem örült a kérdésnek, és biztos volt benne, hogy
hosszú kihallgatás vár rájuk. Egyelőre azonban nem kellett beszélnie –
Skorpió ragadta magához a szót.
– Nem egészen értem a kérdését, uram. A helyzet az, hogy mi
mindvégig az Európai Birodalom és a NATO érdekeit tartottuk szem előtt,
legyen szó akár az utolsó bevetésünkről.
– A hadvezetés parancsait pedig teljesítettük – vette át a szót Vipera. –,
még akkor is, amikor bizottsági tárgyalás elé hívtak minket.
– Akkor azonban nem követték a parancsot, amikor Párizsba hívták
magukat, és ez arra enged következtetni, hogy korábban megszervezték a
dezertálást. A lázadásról ne is beszéljünk – morogta Morison.
– Akkorra már ők is tisztában voltak vele, hogy a Birodalom részéről
árulók dolgoznak a hadvezetésben – kezdte Asturias. – Elfogtak egy
telefonbeszélgetést, amelyben Wright utasításba adja Lavoie-nak, hogy
iktassa ki az akciócsapatokat. Lavoie valóban megpróbált olyan akciókat a
nyakukba sózni, amelyekbe jó eséllyel belebukhattak. Ezen kívül Durant
hadügyminiszter is a célpontok között szerepelt, és többször megpróbálták
csapdába csalni. Engem egy alkalommal kivittek Párizsba. Magamra
hagytak anélkül, hogy egy szót is szóltak volna hozzám. Egy afrikai osztag
vett át tőlük, amely európai helikoptert és fegyvereket használt. Ezt csak
belső segítséggel tudták megtenni. Az, hogy életben vagyok, a Macskáknak
köszönhető – Lavoie vezérőrnagy úgy kalkulált, hogy Bordeux-ban, ahol
engem fogva tartottak, nagy eséllyel két legyet üt egy csapásra: megölet
engem, és a Macskák, akik a szabadításomat kapták parancsba, ott
maradnak a nyolcas kódú akcióban. Csakhogy a számításai nem jöttek be,
mert a Macskák emberveszteség nélkül végrehajtották az akciót, és engem
is kihoztak. Ekkor bizonyosodtak meg az árulásról, és ekkor, a javaslatomra
engem halottnak nyilváníttattak. Így szabadon mozoghattam, nem
vadásztak rám többé. Megszereztem nekik a hajót, és megterveztem a
menekülés útvonalát. Ez volt a minimum, amit megtehettem értük.
Csakhogy Macska tisztában volt vele, hogy ha a háború végén útra kelnek,
vadászni fognak rájuk. Én magam is kevés esélyét láttam, hogy nyugodtan
elérhetik La Rochelle kikötőjét, de meg kellett adnom nekik ezt az esélyt,
mert ha teljesítik a parancsot, akkor egészen biztosan kivégzik őket. Végül
azért nem vették üldözőbe őket, mert azt várták, hogy Macska, aki feladta
magát, előbb vagy utóbb elárulja a hollétüket. Két napon keresztül
próbálták megtörni, sikertelenül – pillantott Leonára. – Erre bizonyítékaink
is vannak, mint azt előzőleg jeleztem, amikor áthoztuk a csomagokat az
Erica fedélzetéről. Ha a számításaim bejönnek, és nem keverednek bele
emberi érzelmek, akkor Macska nélkül, de teljes titokban hagyjuk el Európa
partjait, és itt csak kikötés után leplezzük le magunkat. De a harcosok
semmi áron nem akarták őt otthagyni, úgyhogy megterveztem egy támadást
a központ ellen, hogy ki tudják szabadítani. Ami történt, az én felelősségem
is.
– Nem! – szólt közbe váratlanul Leona. – Akárhogy is, téged nem
vonhatnak felelősségre a történtekért.
– Vállalom a következményeket, Macska – szállt vele szembe
Asturias, lángoló tekintettel.
– Még nem vagy nagykorú – rázta meg a fejét Leona.
 – Ahogy te sem – szólt közbe Vipera. Leona vetett rá egy szúrós
pillantást. Tudott volna mit válaszolni, de ráharapott a nyelvére. Ez a vita
nem tartozott a tárgyaláshoz, legalább is nem ebben az értelemben. Ez csak
egy tárgyalás előtti kihallgatás volt, mikrofonok és kamerák kereszttüzében,
azért, hogy mire partot érnek, a hadbíróság felkészülhessen, és előleges
mérlegelés alá vonja vádakat.
Morison alezredes a gondolataiba merülve fürkészte őket. Csend borult
a szobára, még a lélegzet is hallatszott. Az őrök kitartóan szegezték előre a
pisztolyokat, meglehet, ez a póz hosszú távon fárasztó volt. Leona próbálta
kitalálni, hogy milyen következtetésre jut az alezredes. Egyáltalán nem
örült neki, hogy a kölyök ennyire mélyen belevonja magát a történtekbe,
hiszen így jó eséllyel ugyanarra a büntetésre fogják ítélni őt is, mint a
harcosokat és kapitányaikat.
Vipera és Skorpió feszülten vártak: a szemüket Morisonra szegezték,
de mindketten tudták, hogy kockázatos lenne most bármit is mondani.
Végül, hosszú percek hallgatása után az alezredes törte meg a
csendet.
– Milyen szándékkal indultak az Amerikai Egyesült Államok partjai
felé?
– Békés szándékkal – válaszolt Skorpió, Leona azonban rögtön
kijavította.
– Nem, ez nem teljesen igaz. De barátságos szándékkal, mert akárhogy
is lesz, a NATO oldalán vagyunk, és azért jöttünk, hogy segítsünk, és a
NATO zászlaja alatt harcoljunk a háborúban.
– Kitartanak amellett tehát, hogy a háborúnak nincs vége? – kérdezte
felvont szemöldökkel az alezredes.
– Igen, uram – bólintott határozottan Asturias. – És személy szerint
biztos vagyok benne, hogy ezeknek az akciócsapatoknak még nagy hasznát
veszik.


10. fejezet

Hadbíróság előtt
 
A flotta csak tíz órával később, korán reggel érte el a kikötőt. Leona
úgy érezte, mintha egy kifacsart szivacs lenne az agya helyén: út közben
Morison alezredes ragaszkodott hozzá, hogy a három kapitány és Asturias
szóban beszámoljon neki, majd pedig ahhoz, hogy írják meg a jelentéseiket
a történtekről, attól a pillanattól kezdve, amikor először merült fel bennük a
dezertálás lehetősége.
Leona a vártnál nehezebben birkózott meg ezzel a feladattal, hiszen
akárhányszor le kellett írnia Wright vagy Lavoie nevét, folyton eszébe
jutottak a förtelmes emlékek, s ezektől folyton kirázta a hideg. Szerette
volna végre elfelejteni, ami Párizsban történt, de újra és újra eszébe juttatták
– vagy így, vagy úgy. A jelentés végét összecsapta. Úgy érezte, képtelen
lenne a fogságáról hosszadalmasabban írni, így elintézte egyetlen
mondattal, mielőtt leadta volna az egyébként is öt oldalra rúgó esszéjét. A
munkája így is kenterbe verte Vipera tíz soros összefoglalóját, viszont
csúfosan elmaradt Skorpió értekezésétől, aki nem mellőzte sem a pontos
adatokat, sem a szakszavakat. Asturias, némi vonakodás árán kipréselt
magából néhány szót, de az ő írási képességei is Viperáéra hajaztak.
Leona csak a kikötés előtt fél órával jutott vissza a csapatához.
– Mi tartott ennyi ideig? Történelemórát követeltek tőletek? – kérdezte
rögtön Nicola, amint a kapitány, két Navy Seals-harcos kötelékében
belépett a szobába.
– Túlságosan részletes történelemórát. Most ne szóljatok hozzám –
morogta Leona, és kimerülten leült egy szabad székre. A többiek
aggodalmas pillantást váltottak, de teljesítették a kérését, és inkább maguk
közt folytatták a sugdolózást. Leona behunyt szemmel próbálta rendezni a
gondolatait. Morison alezredes az utolsó bőrt is lenyúzta a történtekről.
Annyi adatot követelt tőlük, annyi nevet, dátumot és helyszínt, hogy
Leonának még mindig zúgott a feje a felidézésüktől. Minduntalan az utolsó
napokban végrehajtott akciók jártak az eszében, a pontos részletek, hány
afrikai vagy orosz halt meg, hány gránát robbant fel, hány konvojt kísértek
el, és azok mit szállítottak… Kisvártatva eszébe jutott, hogy a lányokat nem
ártana tájékoztatni róla, hogy mivel búcsúztatta őket Morison, úgyhogy vett
egy nagy levegőt. A lányok az arcára pillantva azonnal elnémultak.
– Amint kikötünk, kapunk két órát, hogy együnk valamit, rendbe
hozzuk magunkat és átöltözzünk. Felügyelet alatt leszünk, persze –
pillantott az őrökre. – Utána kezdődik a tárgyalás, amelyen katonákként kell
megjelennünk. A három akciócsapat ügyét egyszerre fogják tárgyalni, és
Morison alezredes szerint gyorsított eljárásra számíthatunk.
– Vagyis nemsokára kiderül, hogy kinyírnak-e minket – állapította meg
keresetlenül Dominika.
A többiek sajnos osztották az álláspontját. Leona megpróbálta
felidézni, hogy miben maradtak Skorpióval és Viperával arról, hogy mit
mondanak majd a bíró és az esküdtszék előtt, de még mindig zsongott a
feje, és képtelen volt koncentrálni.
Amint partot értek, a Navy Seals tagjai sorakozóba állították őket, és a
szűkös folyosón csak egyenként engedték előre a katonákat.
Amint Leona meglátta, hogy hogyan fogadják őket, kis híján földbe
gyökerezett a lába. Addigra a Skorpiók és a Viperák már felsorakoztak a
parton: a civil ruháik ellenére is tökéletesen tudták tartani a sorakozóállást.
Leona nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy csapdába sétál: a parton
vagy ezernyi katona állt sorfalat, mindannyian készenlétben tartott
fegyverekkel… de végül egy enyhe lökést érzett a hátában – a mögötte
lépdelő kommandós finoman megtaszította.
– Ha nem támad, ők sem bántják – mondta halkan, és amint Leona
hátrafordította a fejét, még elkapta a férfi kacsintását.
– Fő a biztonság – sóhajtott fel, és végül ő is lelépett az aszfaltra. A
Macskák sorban követték, és az őrök nógatására beálltak a sorakozóba.
– Tisztelegj! – hallotta a parancsot, valahonnan a távolból, megafonnal
felerősítve. A csapata messze nem volt olyan állapotban, hogy ezt
végrehajtsák, de nem is nekik szólt: ezernyi katona keze mozdult egyszerre,
ahogy a fegyveres tisztelgést megadták nekik. Kivont kardjuk, oldalukhoz
szorított pisztolyuk felejthetetlen látvány volt. Mintha az akciócsapatok
előtt egy különleges boltív állna.
Leona megzavarodott. Most árulónak, dezertőrnek és lázadónak tartják
őket, vagy sem?
 De egy pillanattal később, amint meglátta a boltív túlsó végén álló
tábornokokat, rájött, hogy ki áll a háttérben. Southers lépett előre, és adta ki
a csapatok számára a “lépés előre indulj” parancsot.
A lányban felrémlett a hálás szeretet a férfi iránt. Kezelhették volna
őket foglyokként is, megbilincselhették, fájdalomnövelőkkel
harcképtelenné tehették, és berángathatták volna őket a tárgyalóterembe.
Csakhogy, ha más nem is, de Southers bízott bennük, és a jelek szerint
meggyőzte róla a kollégáit is, hogy felejtsék el az efféle biztonsági
intézkedéseket. Leona meg is tudta érteni, hogy a többiek belementek:
elvégre az akciócsapatok fegyvertelenek voltak, és ha ki akartak volna
törni, ezernyi jól felszerelt katona, és ráadásképp a Navy Seals tették volna
őket ártalmatlanná.
De fel sem merült bennük, hogy rájuk támadjanak. Amint végre
odaértek a tábornokok elé, nyomukban a kommandósokkal, a gyalogosok
pihenőállást vettek fel.
Southers arca érzelemmentes maradt, a szemei azonban
megkönnyebbülten csillogtak. Bár korántsem ő volt a legmagasabb rangú –
az amerikai tábornoki csillagokat még Leona is meg tudta számolni –, ő
szólalt meg először.
– Üdvözlöm a Macskákat, a Viperákat és a Skorpiókat New Yorkban,
az Amerikai Egyesült Államokban. Sok viszontagság után érkeztek, és
számtalanszor bizonyították, hogy bármire képesek hazájuk és bajtársaik
védelmében. Hamarosan lesz idejük pihenni, addig azonban hadbírósági
tárgyalás vár magukra. Öltözzenek át, és pontosan tizenegy órakor
jelenjenek meg a tárgyaláson! – mondta fegyelmezett hangon.
Leona figyelmét nem kerülte el, hogy az egyik tábornok vet rá egy
elégedetlen pillantást, majd a tekintete visszatér az akciócsapatokra, és a
szemei korántsem tükrözik azt a megkönnyebbülést, amit Southersnél látott.
A gond csak az volt, hogy három csillagot is viselt az egyenruháján, a
harmadik világháborúban való önkéntes szolgálat kitüntetését azonban
nem.
– A katonáink elkísérik magukat – szólalt meg a férfi. A hangja sokkal
vontatottabb volt, mintha angolul rosszul értő külföldiekhez beszélt volna. –
Ne próbálkozzanak semmivel, mert ez esetben helyszíni kivégzési parancs
lép életbe. Morison alezredes! Tájékoztatom, hogy megkaptuk az előzetes
jelentéseit, és a kép– és hanganyagot. A tárgyalás kezdetéig az elemzők
elkészülnek vele. Oszolj!
A parancs elhangzása után nem bomlottak fel azonnal a sorakozók. A
harcosok megvárták, amíg a kísérőik csatlakoznak hozzájuk. Leona
felsóhajtott. Szeretett volna négyszemközt szót váltani Southers
dandártábornokkal, de a jelen körülmények között erre nem volt esélye. A
fogadtatáskor érzett megdöbbenést még mindig próbálta lerázni magáról:
erősen kiérezte belőle mind az irántuk való tiszteletet, mind a tőlük való
félelmet. Hiába bizonygatták Morisonnak, hogy nem azért jöttek, hogy
összecsapjanak az amerikai tisztekkel. Még nem bíztak bennük, akkor sem,
ha az eredményeiket elismerték.
Fapados furgonokba ültették őket. A járművek kész kis konvojt
alkottak: harmincan fértek el egy-egy kocsiban, de a kommandósok is velük
tartottak. Leonával szemben egy őrmester foglalt helyet – és erről eszébe
jutott, hogy Amerikában nem egységesítették az “akciócsapatok” rangját,
ahogy az is, hogy itt csak kiemelkedő teljesítményű férfiaknak van esélyük
bekerülni, és még így is sokan éveken át próbálkoznak. A tekintete
elmélázott a férfi arcán – ő pedig visszamosolygott rá.
– A Macskák, mi? – kérdezte. – Mióta háborúba léptek, azzal
csesztetnek minket, hogy sosem leszünk annyira nagymenők, mint maguk.
– Még nincs kizárva – vonta meg a vállát Leona. – Csak a háborús
bevetések csiszoltak minket.
Az őrmester tekintetébe némi kíváncsiság tükrözött, de mielőtt
válaszolhatott volna, egy társa csendre intette, jelezve, hogy nincs helye
jópofáskodásnak.
Tíz perc zötykölődés után egy tágas, drótkerítéssel körülvett udvaron
tették le, és terelték át őket egy kisebb épületbe. Néhány katona megmutatta
nekik a zuhanyzót. Az itt dolgozók már előre kikészítették az egyenruhákat,
bár azok nem a Leona számára megszokott fekete, hanem a Navy Sealsnél
is látott sötétkék uniformisok voltak.
Amint az egyik csomag Leona kezébe került, a lánynak elszorult a
torka. Tagadhatatlanul más volt, mint az európai, kapitányi egyenruhája,
nem csak a színét, de a szabását tekintve is, mégis… pár nappal ezelőtt nem
hitte volna, hogy valaha ilyesmit viselhet még. Persze, még mindig nem
tisztázták, hogy hogyan tovább, még hátra volt a tárgyalás, ahol eldől, hogy
megérik-e a holnapot. De addig is…
 Boldogan öltötte magára az egyenruhát – és ezzel nem volt egyedül.
– Ez jobban néz ki, mint a régi – állapította meg Hillary, amint
mustráló tekintettel végigpásztázta társait. Dominika és Saci a
rangjelzéseket osztották ki – ez legalább a régi volt, ugyanolyan vállapot
kaptak, mint eddig: a harcosokén négy ezüst, a kapitányén négy
aranycsillaggal. Leona boldogan erősítette fel a sajátját, és a kifakult tükör
elé állt, hogy megszemlélje magát. A mosoly azonban hamar lehervadt az
arcáról.
A haja még nem nőtt vissza. Jelen állapotában egy borotvával tudott
volna leginkább segíteni rajta. A körmei sem voltak tökéletesek, bár már
egészen egészségesnek tűntek. Sebhelyek természetesen most sem
szabdalták a bőrét, de a szeme még világosabb kék volt a szokottnál. Vajon
mikor fog hozzászokni az új külsejéhez?
– Hamarosan fel se tűnik majd – lépett oda hozzá Prue, aki világ
életében rövidre nyírt frizurát viselt. – Így még katonásabb a külsőd. A
Viperák közt se sokan hordanak hosszú hajat.
Leona elmosolyodott. Igen, ebben volt valami.
– Lehet, hogy megtartom – állapította meg, és próbálta új szemmel
nézni a külsejét. Nem is állt annyira rosszul, és amint a fejébe húzta a
sapkát, el kellett ismernie, hogy Prue-nak igaza van: határozottan katonás
külsőt öltött. Márpedig ez elengedhetetlen feltétel, tekintve, hogy a kora
még nem jogosította volna fel rá, hogy viselje ezt az uniformist.
– Azért kérdezd meg a vőlegényedet…! – vigyorodott el Nicola.
Leona megforgatta a szemeit, és bár határozott elve volt, hogy ilyen
kérdésekben még Viperára sem hallgat, már most tudta, hogy képtelen lesz
ellenállni neki.
– Macskák, munkára! Szerezzük meg a fejadagokat! – kiáltotta el
magát. A többiek hálás vigyorral nyugtázták a parancsot.
Mi tagadás, utolsó vacsorának – vagyis reggelinek – szánalmasan rossz
kosztot kaptak, de Leona élt a gyanúperrel, hogy a kivégzés egyébként sem
rögtön a tárgyalás után következne be, már ha bekövetkezik. A másik két
csapattal együtt étkeztek, és Leonának végre alkalma nyílt pár szót váltani
Viperával is. A férfi nyugtalannak látszott, és ez a harcosairól is elmondható
volt. A Skorpiók szokatlanul csendben töltötték az étkezést, és nyoma sem
volt köreikben a lazaságnak, amelyet Leona már megszokott tőlük.
 A lánynak is elszorult a torka. Már csak fél óra volt hátra a tárgyalás
kezdetéig. Még ahhoz is kevés, hogy összeszedje magában, mit kell majd
mondania, vagy hogy mérlegelje, hogy vajon eddig milyen következtetésre
juthattak a bírák.
Pontban tizenegykor aztán a Navy Seal kommandósai az udvarra
kísérték őket. Nem volt elég nagy tárgyalóterem, ahová minden harcost
bekísérhettek volna. New Yorkban kellemes, napos idő volt, bár még elég
hűvös, de a harcosokat most ez zavarta a legkevésbé. Az esküdteknek egy
mellvéd mögött székeket állítottak, a bírák egy emelvényen foglaltak
helyet, az akciócsapatoknak viszont ezúttal senki nem kegyeskedett
ülőhelyekkel.
Leona nyelt egyet. A főbírói széken az a tábornok ült, aki már a
kikötőben is szigorúan méregette őket. Mellette még két-három ismeretlen
férfi, a legszélen pedig Southers dandártábornok figyelt rájuk. Bal oldalt
kapott helyet a tárgyalás közönsége. Amint a tisztelgésekkel végeztek, és
végre pihenőállásba engedték őket, Leona megkockáztatott egy pillantást
arrafelé. Rengeteg ismeretlen arc, nagyrészt férfiak, és egytől egyig
egyenruhások. Néhányan biztatóan rájuk mosolyogtak, mások
aggodalmasan méregették őket, de a jelek szerint senki nem tartotta
bűnösnek őket. A második sorban aztán Leonának megakadt a szeme
valakin – és nem tudott elfojtani egy boldog-büszke mosolyt. Roberts
főhadnagy nézett vissza rá, és biccentett felé. A lánynak új erőt adott
egykori kiképzőjének jelenléte, és a tudat, hogy a férfi biztonságban
hazajutott. Elvégre amikor visszahívták az amerikai tiszteket, neki is jönnie
kellett. És Leona most határtalanul hálás volt az egykor oly sokat átkozott
lépésnek.
Fél füllel hallgatta a tárgyalás bejelentését, a formai megjegyzéseket,
és feljegyezte magában a vádakat. Pontosan azok voltak, amikre
számítottak: dezertálás, parancsmegtagadás, lázadás. A három lehető
legsúlyosabb vád. Ehhez képest ártatlan apróságnak tűnt annak idején a
tiltott nemi kapcsolat leleplezése. Vett egy mély levegőt, és Roberts
főhadnagytól elszakítva a tekintetét, megkomolyodott arccal előre figyelt.
Elsőként Skorpió ült a tanúk padjára. Egy ügyész, majd egy ügyvéd is
kikérdezte a történtekről, mindketten a saját javukra próbálták kiforgatni a
szavait, ahogy az várható volt, és vagy ötször felhangzott a “tiltakozom”
szó, hol az egyik, hol a másik részéről. Utána, bő másfél órás vallomástétel,
és kekeckedő kérdések után Vipera következett, és nagyjából ugyanaz a
jelenet játszódott le, azzal a különbséggel, hogy az ügyész, körmönfont
kérdésekkel egyértelműen rábizonyította, hogy a lázadás ötlete Vipera
fejéből pattant ki. Leona keze ökölbe szorult. A férfi egyre
unszimpatikusabbnak tűnt számára, de rá oly kevéssé jellemző módon nem
szólt közbe.
A nap már nyugat felé indult. Leonát egyre jobban kimerítette az álló
helyzet. Viperának igaza volt: még pihennie kellett volna, még nem volt
kész rá, hogy végigálljon egy három órás tárgyalást. Nem tartottak
ebédszünetet, a bírók és esküdtek fáradhatatlannak tűntek. A lány végül
még hálás is volt, amikor rá került a sor, és a vád szólította tanúként. Miután
rábólintott az eskü szövegére, megkönnyebbülten leült.
Az ügyész ostroma azonnal megkezdődött.
– Macska! – szólította meg a férfi, azzal a félmosollyal az arcán, amit a
lány leginkább utált benne. – Mikor döntött úgy, hogy fellázad a NATO
által elismert parancsnokok ellen? – kérdezte bevezetésképpen. Leonának
legalább erre megvolt a válasza.
– Soha – mondta egyszerűen.
– Tagadja, hogy megtette? – hangzott a következő kérdés.
– Igen, tagadom.
– Akkor mivel magyarázza, hogy az ön alá rendelt akciócsapatnak, a
Macskáknak parancsba adta, hogy meneküljenek, és ne vegyék figyelembe
a Párizsból kirendelt parancsot?
Leona megvonta a vállát.
– Azzal, hogy tisztában voltam vele, hogy az a parancs a halálos
ítéletünk. Meg akartam védeni őket.
– Tehát mégiscsak szembeszegült a parancsnokaival.
– Igen, szembeszegültem velük – nyugtázta Leona.
– Pedig az ön parancsnokai a NATO által elismert tábornokok voltak.
– Durant hadügyminisztert ismerte el a NATO, és Durant
hadügyminiszter akkorra már nem tartozott a parancsnokaim közé.
– Csakhogy a parancsmegtagadást hamarabb eltervezték, és akkor még
igenis Durant hadügyminiszter állt a háború élén. Helyettese pedig, Wright
vezérezredes ugyanazon jogokat élvezte, mint a hadügyminiszter.
– Csakhogy a hadügyminiszter, ha életben van, és ha betöltheti a
posztját, nem adja fel a háborút, és végképp nem rendel minket Párizsba.
 És ez így folytatódott, hosszú perceken keresztül. Az ügyész kötötte az
ebet a karóhoz, és már csak azért is el akarta ismertetni Leonával, hogy
szembeszállt a NATO akaratával – a lány pedig újra és újra hangoztatta,
hogy az ő parancsmegtagadása csak Wright utasításaira vonatkozott. Sőt,
végül az ügyész még azt is megpedzette, hogy a harcosoknak nem volt okuk
feltételezni, hogy halálos ítélet lenne kilátásban, vagy hogy kiadnák őket az
ellenséges seregek kezére.
Bő fél órás, kimerítő kérdezz-felelek után végre az ügyvédjük lépett
oda hozzá. Leonában ez a férfi sem keltett túl nagy bizalmat, bár
tagadhatatlanul az ő pártjukon állt. A lány már sokért nem adta volna, ha
véget ér a kihallgatás, és egy percre behunyta a szemét. Tudta, hogy nagyon
sok múlik rajta, hogy mit mond.
Az ügyvéd egészen más szemszögből közelítette meg a kérdéskört.
– A dezertálás megszervezését már tisztáztuk a két másik vádlottal.
Kíván valamit hozzátenni?
Leona megrázta a fejét.
– Nem, mindent elmondtak, ami elmondható volt.
– Ön milyen megfontolásból döntött úgy, hogy egyedül
engedelmeskedik a Párizsba hívó parancsnak?
– Azt akartam, hogy ne vadásszanak a többiekre – válaszolt a lány, és
hátradőlt. A tekintete Roberts főhadnagyéra siklott. A büszke mosolyba
most aggodalom vegyült. A férfi valószínűleg még nem hallotta a történtek
részleteit, elvégre most is csak nézőként volt jelen. – Azt akartam –
folytatta Leona. –, hogy azt higgyék, hogy valakiből ki tudják szedni, hol
vannak a harcosok, és ne küldjenek utánuk felderítőket.
– Valóban, bejött a számítása – biccentett az ügyvéd. – Megjegyezném,
hogy az Európai Birodalom valóban nem próbálta keresni a harcosokat.
Mivel próbálták rávenni magát, hogy elárulja őket? Megvesztegetéssel?
Fenyegetéssel?
– Kínzással – válaszolt Leona, még mielőtt rájött volna, hogy mit
beszél. – Elsősorban Wright vezérezredes és Lavoie vezérőrnagy
próbálkoztak. Rajtuk kívül ott volt még néhány orosz, vagy afrikai férfi is…
és emlékszem egy kínai tábornokra.
– Tiltakozom! – hangzott fel a túlsó oldalról. – Nincs okunk
feltételezni, hogy az Európai Birodalom ilyen barbár módon bánt volna a
katonáival, arra pedig végképp nem, hogy beengedtek volna orosz vagy
afrikai katonákat!
– Bizonyítékom van rá! – érvelt az ügyvéd, még mielőtt a bíró
megszólalhatott volna.
– Adja elő – heveskedett az ügyész.
Az ügyvéd az asztalához sétált, és felemelt egy nagy, A3-as alakú
dossziét. Amint kinyitotta, fényképek kerültek elő belőle. A férfi előbb az
esküdteknek, majd a közönségnek is megmutatta az első képet, elhaladva a
harcosok sorai előtt. Leona látta rajtuk a döbbenetet, a haragot, az
iszonyatot… még az ügyésznek is a torkára forrt a szó. A következő
pillanatban viszont az ügyvéd feléjük fordította a képet, és Leona egy
pillanatig fel sem fogta, hogy mit lát. Az agya nem akarta elemezni,
egyszerűen képtelen volt befogadni a látottakat. Aztán, meglepő
hirtelenséggel a helyükre kattantak az információk.
Valószínűleg a közepe táján készülhetett a felvétel. Emlékezett rá,
hogy egy idő után lefektették, de itt még térdelő helyzetben volt, az
oszlophoz kötözve. Rengeteg kés fúrta át a bőrét, a ruhájából még cafatok
lógtak rajta, még nem volt teljesen meztelen. Mellette ott állt egy afrikai
tábornok – Leona már nem is tudta volna felidézni.
A bírák egy emberként hőköltek hátra.
– A teljes felvétel huszonhét órás, bármikor megtekinthető – mondta
az ügyvéd. – De nem javaslom. Néhány kiragadott kép talán meggyőzi a
tisztelt bírókat.
Leona nyelt egyet. Az ügyvéd átadta a bizonyítékot, majd ismét a
lányhoz lépett – ő viszont most nem tudott a szemébe nézni. Haragudott rá,
hiszen nem szólt előre, hogy nála vannak a felvételek. Nem figyelmeztette,
hogy mi következik, nem gondolt bele, hogy ez milyen hatással lesz rá. A
mellvéd keskeny lapját figyelte, és képtelen volt felemelni a pillantását.
– Macska! A vallatás megközelítőleg negyvennyolc órán át tartott.
Meg tudja ezt erősíteni?
– Igen – válaszolt Leona alig hallhatóan, de bólintott is, hogy
egyértelmű legyen a válasza. Nem akart erről beszélni. Nem akart áldozat
lenni.
– Mit árult el ez idő alatt a vallatóinak?
Leona erre felemelte a pillantását.
 – Semmit – felelte, és a hangja egyszerre megtelt erővel. – Csak azt
szerették volna megtudni, hogy hol vannak a társaim. Megpróbáltak
meggyőzni arról, hogy jobb, ha elárulom őket. Szabadulást ígértek. Aztán
csak gyors halált, amely véget vet a szenvedéseimnek. Fenyegettek vele,
hogy ha Amerikába menekülnek, akkor sem lesznek biztonságban, elvégre
a háborút az új fronton fogják folytatni. Próbáltak meggyőzni, ezernyi
módon. Kínzással, nemi erőszakkal. Semmit nem árultam el nekik.
Nem gondolta végig a szavait, egyszerűen kiszaladtak a száján. De
nem bánta meg őket, nem akarta visszaszívni. Örült is, hogy túl van rajtuk,
és őszintén reménykedett benne, hogy az ügyvéd megelégszik ennyivel.
Valóban megelégedett, mert a következő kérdése már ugyanaz volt,
amelyet a másik két kapitánynak is feltett.
– Ha valóban folytatódik a háború, ön kész ismét a NATO oldalán
harcolni, meghajolni a NATO által kinevezett parancsnokok előtt?
Leona ugyanazt mondta, amit előtte a két férfi is.
– Amíg a NATO szembeszáll azokkal, akik megpróbálják eltiporni:
igen.
Az ügyvéd mosolya azonban kifürkészhetetlenné vált.
– Tudom, hogy eltörölték a személyes adatait: de válaszoljon egy
kérdésre őszintén. Mikor született?
Leona nyelt egyet. Csapda. Hogy honnan tudhatta meg a férfi, az jó
kérdés volt, ugyanakkor nem hazudhatott: Southers könnyedén leleplezte
volna.
Nyelt egyet.
– 2039. december 11-én – adta meg végül a pontos választ.
– Tehát, hány éves jelenleg?
– Tizenkilenc.
– És tisztában van vele, hogy az amerikai törvények szerint a
katonaságba való belépés alsó korhatára huszonegy év?
– Valamint szülői engedéllyel tizennyolc év, továbbra is, és bár nekem
értelemszerűen nincs szülői engedélyem, majd igénylem az államnál. De
amikor behívtak, ez nem volt téma, és kétlem, hogy ha valóban újabb
háborúra kerül sor, akkor az Egyesült Államok, legyenek akármilyen
fenegyerek katonái is a Navy Seals, a Rangers, vagy akármely magasan
képzett egységük tekintetében, nem fognak tudni nélkülözni minket. Ha
arra akar kilyukadni, hogy életkoromnál fogva nem vagyok büntethető
háborús bűnökért, akkor menjen a fenébe! Értékelem a segítségét, de
vállalom a felelősséget. És, bár nem kérdezte, de nem tagadom meg az
eskümet. Ami a csapatomat érinti, az érint engem is, és nincs olyan kitétele
a kapitányi eskünek, amely felmenthet ez alól.
Az ügyvéd csalódott arcot vágott, Vipera reménytelenül rázta a fejét,
Leona viszont végre elmondta, amit akart. Ismét elérte, hogy ne
áldozatként, hanem kapitányként tekintsenek rá.
– Inkább vállalja ugyanazt a büntetést, mint az ön alá tartozó
akciócsapat, akiknek minden tagját lázadással is vádoljuk?
– Természetesen. És itt jelezném, hogy, még ha engem fel is mentenek,
a csapatom nélkül vajmi keveset érek a NATO számára. Úgyhogy javaslom,
hogy az ő ítéletüknél is mellőzzék az ötös jelzésűt.
Az ügyvéd bólintott.
– Köszönöm, végeztem a tanú kikérdezésével – biccentett a bírák felé.
Az ügyész is jelezte, hogy nincs több kérdése hozzá, de a mosolya elárulta,
hogy nem játszotta még ki minden kártyáját. Mialatt Leona visszament a
helyére, az ügyvéd még odasúgott neki.
– Nagyjából ez az, amit talán el tudunk intézni: az ötös büntetés
mellőzése. A többiről nem kezeskedem, de ha hagyta volna, legalább
kihúzom a kínzás alól, mert kétlem, hogy egy négyes jelzésű most jót tenne
magának.
– A többieknek sem tenne jót – morogta vissza Leona, hasonló
hangerővel. – Mellesleg, ha ez kell nekik – biccentett a bírák felé –, akkor
alávetem magam. A négyes, előre megkoreografált, józan büntetés
semmiség ahhoz a két naphoz képest.
Az ügyvéd még vetett rá egy fájdalmas pillantást, de a következő
pillanatban az ügyész hangja töltötte be az udvart, és Leona érezte, hogy
megfagy a vér az ereiben.
– A tanúk padjára szólítom Joseph Wright vezérezredest.


11. fejezet

Bizonyíték
 
Az udvarra tökéletes némaság borult: az a fajta feszült csend, amely
egy bomba robbanását előzi meg. Amikor már mindenki tudja, hogy nincs
mit tenni, hogy nem menekülhetnek meg, hogy a következő pillanatban
bekövetkezik a robbanás, felégetve, elpusztítva mindent, ami a közelben
van, legyen az akár élő, akár holt anyag. Leona gyomra fájdalmas görcsbe
rándult, a torka elszorult, miközben látta, hogy kinyílik a legközelebbi
épület ajtaja, és az árnyékában megjelenik Wright vezérezredes.
A tábornokot nem fogták közre őrök, egyetlen pisztoly sem fordult
felé. Szabad volt, sokkal szabadabb, mint a harcosok és kapitányaik.
Egyenes háttal, felvetett fejjel jött közelebb a pulpitushoz. Ő is amerikai
egyenruhát, és európai rangjelzést viselt, és de a harcosok normál,
hétköznapi ruházatával ellentétben rajta díszegyenruha volt.
Leona nem értette, hogy engedhetik szabadon járni, hogy lehet, hogy ő
fogoly, miközben Wrightnak minden esélye megvan arra, hogy…
Tőle nem féltek, hasított belé a tudat. Wright vezérezredes soha nem
vett részt csatában, még a régi, háború előtti rendszerben kapott egy
elhanyagolható kiképzést, és soha nem kellett kardot forgatnia.
Megpróbálkozhatna a szökéssel, de nem jutna messzire.
A vezérezredes egyenesen Leona szemébe nézett – a lány viszont
képtelen volt állni a pillantását. Elkapta róla a szemét, és inkább a közönség
tagjaira nézett. A saját érzelmeinek árnyékát látta visszatükröződni az
arcokon: izgalmat, aggodalmat, félelmet… és undort.
Wright letette a tanúk esküjét, majd helyet foglalt. Cseppet sem
foglalkozott az ellene fordult közhangulattal, a hangja önbizalomról
árulkodott.
Leona csak akkor mert ismét rápillantani, amikor elhangzott az első
kérdés az ügyész szájából. Akkor sem fogta fel a szavakat, pusztán a
jelentőségük jutott el hozzá. A látvány, ahogy a férfi egyre és egyre
magabiztosabbá válik. Hogy rég megszokott, fegyelmezett álarcát most
megnyerő mosollyal ötvözi, és ettől az összhatás olyan lett, mint egy
jóságos, szerető apáé… Sok mindenről beszéltek, sok kérdés hangzott el, és
Leona minden válasszal egyre és egyre biztosabb lett benne, hogy Wright a
markában tartja a bírákat.
Olykor az ő arcukra is rá-rápillantott. A főbíró nem mutatott
érzelmeket. Semlegesen, kissé unott arccal hallgatta a tanúvallomást. A
másik három ismeretlen tábornok olykor meg-megrándult, egyikük
hitetlenkedően, a többiek egyre növekvő bizalommal fordították a fejüket
Wright felé. Southers volt az egyetlen közülük, aki nyíltan felvállalta
véleményét: tömény undorral meredt a vezérezredesre.
Felkerültek a listára a korábbi parancsmegtagadások. Felmerült a tiltott
kapcsolat. Felhánytorgatták Bertrand őrmester titokzatos eltűnését, és bár
bizonyítéka nem volt, Wright elültette a gyanút, miszerint az őrmester
gyilkosa csakis Macska lehet. Kimosta magát a vádak alól, az ő keze ugyan
nem volt benne sem Asturias, sem Durant hadügyminiszter félreállításában
– meglehet, a tényeket nem tagadta, azokat mind áthárította már egyébként
is halott tábornokokra. Sőt mi több, közölte, hogy a Párizsba hívó
parancsnak semmi köze nem volt a háború feladásához: pusztán egy
eligazításra akarták behívni az akciócsapatokat.
Az ügyész vett egy mély levegőt. Az arca egyértelműen tükrözte, hogy
az utolsó, mindent elsöprő ütőkártya következik.
– Hogyan került fogságba?
Wright, mint eddig is, készen állt a válasszal.
– Természetesen az Európai Birodalom legfőbb Hadiirányítási
Központjának védelmében. Az épületet támadás érte. Megpróbáltam
megvédeni a központot, magam is fegyvert ragadtam, és a harc hevében
estem el egy fejlövésnek köszönhetően. Hogy utána mi történt, sajnos nem
tudom felidézni, bár kikövetkeztethető, hogy felismertek és elhurcoltak a
helyszínről. Nyilvánvalóan abban a téveszmében, hogy részleteket tudok
egy olyan támadásról, amely esetlegesen Amerikát is fenyegetné. Itt
jegyezném meg, hogy nem történhet ilyen támadás. A harmadik
világháborúnak vége, a békeszerződést kénytelenek voltunk aláírni. De az
ellenséges oldalnak nincs, és nem is lesz célja hadüzenetet intézni az
Amerikai Egyesült Államok ellen.
– Mi a véleménye az akciócsapatokról? Mit tartana helyes
büntetésnek? – kérdezte csevegő hangon az ügyész.
 A főbíró felvonta a szemöldökét. Az ügyvédre nézett, elvégre itt lett
volna helye a tiltakozásnak, a kérdés nem tartozott a tárgyhoz, Wrightnak
pedig jog szerint semmiféle beleszólása nem volt az ítélethozatalba. Az
ügyvéd azonban feltartotta a kezét, és – Leona őszinte döbbenetére –
mosolyogva rázta meg a fejét.
Wright kellemes hangon válaszolt, Leonának mégis végigfutott a hátán
a hideg. Legszívesebben megütötte volna, puszta kézzel tépi darabokra,
addig rugdossa, amíg csak képes mozogni…
– Soha nem kívántam a halálukat. Három rendkívül hatékony
egységről van szó, akik számtalanszor kockáztatták az életüket a hazájuk
érdekében, civilek életét megmentve, még ha olykor felül is bírálták
feletteseik parancsát. Ugyanakkor meglátásom szerint mostanra
veszélyesek. Esetükben az elzárás nem kecsegtet sok reménnyel, egy
örökkévalóságon át pedig túl nagy kegyetlenség lenne velük szemben.
Viszont akkor is háborút szítanak, ha már béke van, és ott is pusztítottak,
ahol már az újjászületés első percei folytak. Sajnálom, de ki kell
mondanom: beszámíthatatlanok. Nem Eurázsia jelent veszélyt az Amerikai
Egyesült Államokra, hanem ők: a Skorpiók, Viperák és Macskák. Így a
gyors és tiszta halált tartom megfelelő óvintézkedésnek velük szemben.
Leonának felfordult a gyomra. Ugyanaz a rosszullét fogta el, mint
amikor meghallgatta az árulásról szóló hangfelvételt, csak most százszor
erősebben tört rá. Legszívesebben széttépte volna Wrightot, bosszúból
azért, amit vele tett, bosszúból mindenért, amit mondott – de Skorpió még
épp idejében elkapta a karját.
– Nem megmondtam? Közveszélyesek! – hőkölt hátra Wright. Leona
már csak három méterre volt tőle. Gyűlölettől izzó arca beszélt helyette, de
egyetlen értelmes szó sem jutott eszébe.
– Állj vissza a helyedre! Ne adj okot nekik… épp ez a célja! – suttogta
Skorpió. Leona egy pillanatra megpróbált kiszabadulni a szorításból, de a
férfi erősen tartotta, és a szökési kísérletre újabb fogással válaszolt. Leona
magához tért.
– Apja és fia ugyanúgy hazudik – morogta jól hallhatóan, de azért
ellazította a tagjait. Körülnézett, csodálkozott rajta, hogy vajon miért nem
Vipera ugrott oda hozzá, elvégre valamivel közelebb lett volna, de a válasz
roppant egyszerű volt: ő épp a saját harcosainak gyűrűjében vergődött. Csak
akkor enyhült meg, amikor a tekintete találkozott Leonáéval. Mindkét
kapitány bólintott, és egy pillanat alatt újra helyreállt a rend az udvaron.
– Az öné a tanú – vetette oda lekicsinylően az ügyész az ügyvédnek.
Az ügyvéd mosolya lehervadt. Halálos komolyság vette át a helyét, és
amint megszólalt, a hangja is józanul csengett. Leona, akiben még remegett
az indulat, képtelen volt elhinni, hogy van még a világon olyan ember, aki
észérvekre képes hagyatkozni egy ilyen őrült helyzetben.
– Először is a tisztelt bíróság elnézését kérem ügyfeleim kirohanásáért.
Köztudottan rászoktak, hogy erővel oldják meg a konfliktushelyzeteket, és
ez sok esetben az életüket mentette meg. Természetes, hogy Wright
vezérezredes provokatív szavai kihozták őket a sodrukból – mondta
nyugodtan. A bírák még kétkedve figyelték. Southers úgy leste a szavait,
mintha minimum megváltást remélne tőlük, Roberts pedig, a közönség
soraiból a fejét ingatta, jelezve, hogy bár nem számított másra, túlzásnak
tartja a kapitányok agresszivitását.
– Joseph Wright vezérezredes, engedjen meg egy személyes jellegű
kérdést: hogy van a fia?
– Tiltakozom! – csattant az ügyész hangja.
– Elutasítom – válaszolt a bíró. – Válaszoljon a kérdésre!
Wright előkelően megvonta a vállát.
– Nem tudok biztosat felőle. A fiam Eurázsiában maradt, az utóbbi
napokban nem kaptam hírt felőle.
– Ezt szomorúan hallom. Reménykedtem benne, hogy az életét sikerült
megóvniuk, ha már a Macskák egyszer megmentették magának – sóhajtott
fel a férfi, ál-részvéttel a hangjában. – A következő kérdés már nem annyira
személyes jellegű. Amikor Macska megérkezett a hadiirányítási központba,
hogyan fogadta?
– Afelől érdeklődtem, hogy miért egyedül jött.
– Mit tett annak érdekében, hogy választ kapjon a kérdésére?
– Egy ujjal sem nyúltam hozzá, ha erre kíváncsi.
– Valóban – bólintott az ügyvéd egyetértően. – Az ön parancsára más
hozzányúlt?
– Nem! Senkinek nem adtam parancsba ilyesmit!
– Tényleg? – csodálkozott az ügyvéd. – Valóban nem nyúlt hozzá sem
ön, sem más az ön parancsára? Valóban nem kínozta meg, nem
erőszakoltatta meg, nem tett semmit, hogy hatékonyabb eszközökkel szedje
ki Macskából azt az egyetlen információt, hogy hol rejtőznek a társai? Nem
volt egész véletlenül a kínzókamrában akkor, amikor a harcosok
rátaláltak?
– Tiltakozom!
– Helyt adok – biccentett a bíró. – A kérdései provokatívak.
Fogalmazza át a mondanivalóját!
Az ügyvéd nem esett kétségbe.
– Szükségtelen, tisztelt bíróság. Engedjék meg, hogy bemutassak egy
bizonyítékot. Ez a felvétel természetesen azok közé tartozik, amelyeket
Hernando Asturiastól kaptunk. Kérem, figyeljenek oda!
Az udvar egyik sarkában állt a kivetítő. A nap már nem sütött
zavaróan: a vásznon pedig az ügyvéd kezében tartott apró távirányító
utasítására felvillant a kép. A bírókon kívül mindenki kényelmesen látta, ők
pedig most féloldalasan megfordították a székeiket.
Egy folyosó képe volt. Még üresen ásított, kisvártatva viszont megjelent
rajta egy kínai férfi, majd őt követve Wright vezérezredes.
– Mit tett ez a kislány maga ellen? – kérdezte a férfi, csúf keleti
akcentussal a hangjában.
– Nem számít. A maga dolga az, hogy kikérdezze – rázta meg a fejét
Wright.
– Meglátásom szerint nincs sok értelme. Ha eddig nem beszélt, már
nem fog. Most már sikítani is képtelen.
– Higgye el, van még benne erő – erősködött Wright.
– Nem fog megtörni, akár meg is ölheti. Az a tűz ég benne, amely a
régi, nagy harcosokban. A halálig kínozhatja, nem fog megtörni.
– Tudtommal – váltott hirtelen hízelgőre Wright hangja – az ön nemes
népe az évezredek folyamán kifejlesztett olyan módszereket, amelyek még
ezeket a harcosokat is megtörték.
– Nem szívesen használnám őket egy ilyen kislányon. Nem neki való –
vonakodott a tábornok.
– Az istenit! Beszélnie kell, értse már meg! Ellenkező esetben az
oroszok és az afrikaiak le fognak mészárolni minden katonát!
A kínai férfi arcán látszott, hogy ez mélyen gondolkodóba ejti.
Kisvártatva beleegyezően bólintott.
– Rendben. De csak egy ilyen módszert fogok alkalmazni. Ha beszél,
akkor ön nyert.
 – Igazán lekötelez, tábornok úr – hízelgett Wright, és amint a férfi
elfordult, az arcán diadalmas öröm ömlött el.
Leona úgy érezte, pillanatokon belül kiadja magából a reggelit. Az
ügyvéd leállította a vetítést, és az arcán finom mosollyal Wrighthoz
fordult.
– Kívánja kommentálni az elhangzottakat? – érdeklődött.
Wright nyelt egyet. Erre nem volt felkészülve, de nem válaszolt. Az
ügyvéd folytatta.
– Akkor lássuk a következő felvételt – mondta, és újraindította a
lejátszást.
Valószínűleg összevágták, mert a következő pillanatban változott a
kép.
Ezúttal egy kisebb, a jelzés szerint földszinti tárgyalóterem eseményeit
látták maguk előtt. A képernyőn Wright volt látható, majd őt követte Lavoie
alakja. A vezérőrnagy szólalt meg először.
– A legutóbbi riasztás is téves volt. Nem a Macskák, csak egy reszkető
diákcsapat. Már a negyedikre próbálják ráfogni, hogy ők azok.
Wright gondterhelten felsóhajtott.
– Nem lenne szükség ilyesmire, ha Macska beszélne végre.
– Már nem bírja sokáig, biztos vagyok benne – bíztatta Lavoie. – Ha
most…
– Már majdnem mindent bevetettünk. A többiek hét határon túl
lehetnek mostanra… bár az is lehet, hogy itt vannak a közelben. Még csak
egy nap telt el. Valószínűbb, hogy bujkálnak, és akkor kelnek majd útra, ha
biztonságosnak ítélik.
Lavoie bólintott.
– Kívánja, hogy ismét kezelésbe vegyem?
Wright elhúzta a száját.
– Ha kevésbé undorítóan csinálja, mint legutóbb. Felfordul a gyomrom
a kéjes vigyorától, amikor megerőszakolja.
– Elnézését kérem, uram. Igyekszem visszafogni magam.
– Jut eszembe. Látta már a véglegesített terveket?
– Amerikára gondol? Nem, még nem…
– Pedig fontos szerepet szánnak magának. Maga volt már tengerész,
úgyhogy az egyik legfontosabb hajónkat fogja vezetni. Ezer katona áll majd
a szolgálatára.
 Lavioe nyelt egyet, és látszott, hogy lennének fenntartásai ez ügyben,
de nem merte hangoztatni azokat.
– Ez kitüntetés – esett le neki, gyaníthatta, hogy Wright is annak
szánta.
– Igen, az – hagyta helyben Wright. A tekintete megszállottan
csillogott. – Már nem kell sokáig várnia. Két hónap, és rendezzük itt a
helyzetet, aztán indulhat a támadás. A végén az Egyesült Államok is porba
hullik. Felfogta ezt, Lavoie? Hamarosan az oroszok kezén lesz az egész
világ. És mi királyok lehetünk az újjáépülő birodalomban!
A kép megszakadt. Az ügyvéd várakozóan Wrightra nézett, és ezúttal a
bírák egyike sem leplezte az undorát. Wright egyik pillanatról a másikra
elvesztette a támogatottságát.
– Nem… a felvételeket lehet befolyásolni… ez nem így történt… –
hebegte Wright.
– Valóban, a felvételeket lehetne befolyásolni. Ha kívánja, szakértők
csapata fogja megvizsgálni őket. Kitart még előző állítása mellett, miszerint
nem adta parancsba a Macska kínzását?
Wright ezúttal nem válaszolt. Az ügyvéd várt néhány percet, majd
szenvtelen arccal nézett körül. Amint újra megszólalt, a hangja jeges
nyugalommal csengett.
– Azok, akiknek gyenge a gyomra, a következő felvételt inkább ne
nézzék meg. Ígérem, nem lesz hosszú.
Leona tudta, hogy mi következik, mégis képtelen volt levenni a szemét
a vetítővászonról. A kép váltott, és ő ismét maga előtt látta a kínzókamrát.
Hallotta a korbács csattanását, és mintha újra a tagjaiban érezte volna az
őrült fájdalmat…
– Állj! – szólt Wright. Leona szemei zárva voltak, arca eltorzult a
kíntól. Testét számtalan helyen sebek szabdalták, a Biotrin már nem
gyógyította be őket. Körülötte a kamra falain ezernyi kínzóeszköz
sorakozott szoros rendben a polcokon és asztalokon. Némelyik véres volt,
látszott, hogy használták már.
– Nos, van mondanivalód a számunkra, kiscicám? – kérdezte Wright,
és közelebb lépett a fogolyhoz. Valóban nem nyúlt hozzá egy ujjal sem.
Leona még levegőért kapkodott, még próbált magához térni. Pár
másodperccel később azonban enyhült a feszültség a tagjaiban.
– Dögölj meg – préselte ki magából a szavakat.
 – Vagyis még mindig nem – sóhajtott fel Wright. – Pedig a kis barátaid
a halálukba menekülnek. Amerika nem marad sokáig olyan békés, mint
amilyennek most hiszik. Hamarosan támadunk… gyorsan,
meglepetésszerűen… nem fogunk annyit vacakolni, mint amennyit itt. Pár
nap alatt elsöpörjük őket az útból. A társaid csúfos haláláról személyesen
gondoskodom. És te végig fogod nézni… áruld hát el inkább most. Akkor
gyors és tiszta haláluk lesz.
– Menj a pokolba! – remegett meg Leona. A hangjában nem volt erő,
de a düh kicsengett belőle a fájdalom ködén át.
Wright felállt, és hátrébb lépett.
– A magáé. Győzze meg! – intett Lavoie-nak.
– Ezer örömmel – mosolyodott el kéjesen a vezérőrnagy, és kibontotta
a nadrágját.
A kép ezúttal nem merevedett ki, egyszerűen elsötétült. Leona
elfordult, és behunyta a szemét. Végignézte, de bár ne tette volna! A kísértő
emlékek most újult erővel ostromolták. A tudatát kitöltötte a kínzókamra
képe, az üvöltő fájdalom, az őrjöngő gyűlölet, a bénító félelem… képtelen
volt megmozdulni. Az öklei elfehéredtek, olyan erősen szorította őket. Csak
késve esett le neki, hogy Viperát ismét hárman tartják vissza attól, hogy
rávesse magát a tanúk padján magába roskadó Wrightra. A Macskák tagjai
közül néhányat letaglóztak a látottak, másokat a Skorpiók fogtak le. A Navy
Seals tagjai közül senki nem próbált beavatkozni.
Az ügyvéd ezt a hangzavart túlharsogva szólalt meg.
– Tudomása volt ezekről a felvételekről, Wright vezérőrnagy? –
kérdezte szenvtelenül.
Az egykori Trónörökös most megsemmisülten megrázta a fejét. Nem
válaszolt hangosan.
A következő percben viszont a főbíró addig verte az asztalt a
kalapáccsal, míg el nem halt az őrjöngés a harcosok részéről.
– És arról van tudomása – szólalt meg a beálló csendben –, hogy ezen
a tárgyaláson látottak alapján ön és Lavoie vezérőrnagy felett is ítélkezni
fogunk? Nem áll szándékomban tovább húzni az időt, eleget láttunk és
hallottunk ahhoz, hogy megszülethessen az ítélet. Nem adok engedélyt
további tanúk meghallgatására sem a vád, sem a védelem részéről. Az
esküdtszék most visszavonul döntéshozatalra. Az ítélet kihirdetésére két
nap múlva, pontosan tizenkét órakor kerül sor. Addig a pillanatig a
vádlottak egyike sem viselhet egyenruhát. A civil öltözéket biztosítjuk
számukra. Wright vezérezredes az ítélet kihirdetéséig elkülönítve őrizendő.
A harcosok és a kapitányok feletti őrség létszámát a felére csökkentem.
Hagyják őket pihenni! Maguk pedig – fordult az akciócsapatok felé –, ne
próbálkozzanak semmivel! Tisztában vagyunk vele, hogy ki tudnák vágni
magukat, de ha megteszik, a biztos halálba rohannak. Macska, pontosan két
óra múlva el fogják kísérni az irodámba. Addig pihenje ki magát!
Leona bólintott. Most már vége a tárgyalásnak, most már csak a
döntéshozatal van hátra. Tényleg gyors volt. Azt hitte, hogy legalább két-
három hónapig fog húzódni, mire megegyezésre jutnak majd, hogy mi lesz
a sorsuk. De a bíróság valóban gyorsan akart ítélni, valóban mihamarabb le
akarta tudni ezt a kellemetlen kötelességet. Utána pedig vagy megölik, vagy
megkínoztatják őket… más lehetőség nincs, ahogy az ügyvéd is
megjegyezte. És utána? Feltéve, hogy még életben lesznek… vajon mi vár
rájuk? Vajon engedik-e nekik, hogy harcoljanak, vagy örökké megvetett
dezertőrök maradnak, menekültek egy idegen országban…?


12. fejezet

Isten, haza, család

 
A Navy Seals visszakísérte az akciócsapatokat a pihenőépületbe, és
megvárták, amíg átöltöznek: erre a célra civil ruhák széles választéka volt
bekészítve, amelyeket valószínűleg csempészektől foglaltak le. A
ruhadarabokon hamisított márkajelzések voltak, s bár az utóbbi években
ezeket a ruhákat állítólag a segélyszervezetek kapták meg, gyakorlatilag
jutott bőven a hadseregnek is belőlük. Még mindig jobb volt, mintha
megsemmisítenék őket, töprengett Leona, miközben kiválasztott egy
sötétlila, dísztelen felsőt és egy fekete farmernadrágot, majd szerzett
mindehhez egy kényelmesnek tűnő cipőt is. Összességében, ha nem is volt
elegáns, legalább kényelmesen öltözött fel.
Pihenésre nem sok ideje maradt. Vagy a tárgyalás körül forogtak a
gondolatai, vagy azon, hogy mit akar tőle a főbíró, és miért pont vele akar
beszélni. Hiszen szólíthatta volna négyszemközti beszélgetésre a másik két
kapitányt is. Vajon a vallatás részleteiről akarja kikérdezni? Azt akarja
tudni, hogy mit mondott el Wrightéknak…? Nem mintha sokat számítana
most már… vagy egészen másra megy ki a játék?
Ismét különválasztották a három akciócsapatot, és az ajtónállók
tekintetéből ítélve Leona számára nem lett volna kifizetődő, ha megpróbál
átlopózni a Viperákhoz.
– Szerinted mi lesz, Szati? – kérdezte suttogva Evelyn. Leona ránézett
a lányra: most már egy mélyvörös blúzt és egy sötétbarna szoknyát viselt.
Megvonta a vállát.
– Nem tudom… két nap múlva ki fog derülni.
– Lehet, hogy… gondolod, hogy megölnek minket? – hallatszott a
kérdés Nicola felől.
Leona határozottan megrázta a fejét.
– Ahogy elnéztem őket, szinte kizárt. Persze nincs kizárva, hogy a
büntetés sem lesz egyszerű… de valahogy túléljük – sóhajtott fel.
– Te is? – kérdezte aggódóan Evelyn. – Úgy értem… azok után,
amit…
 – Ki fogom bírni – jelentette ki Leona, bár több elszántság volt a
hangjában, mint amennyit magában érzett. A lányok valószínűleg
megérezték ezt, mert többen kétkedve összenéztek.
Leona nem akart erről beszélni. Ez a téma egyre kényelmetlenebb volt
számára – de szerencsére nem is kellett. A szobában lévő őrparancsnok,
látva, hogy mindannyian átöltöztek, az étkezőbe parancsolta őket.
A vacsora sokkal jobban sikerült, mint a reggeli, bár ezúttal a három
csapatot nem eresztették össze az étkezőben sem. Leona szerette volna már
a másik két kapitánnyal megvitatni a történteket, ehelyett azonban csak
magában rágódhatott mind a várható ítéleten, mind a jól átsütött, sült
krumplival körített steaken.
Másfél órával később, miután alkalma nyílt egy kicsit pihenni is – a
tárgyalás sokkal jobban kimerítette, mint azt előtte gondolta volna –,
valamint, az egyik kommandóstól kunyerált táblázatból átnézni az amerikai
rangokat, az egyik őr magához intette. Leona nyelt egyet, és végignézett
magán. Még mindig nem tudta, hogy mire fog kimenni a beszélgetés, de
eltökélte, hogy nem hagyja magát, bármiről is legyen szó, nem fogja
engedni, hogy gyengének lássák.
Épp ezért, amint a szomszédos épületben beléptek a tiszti irodába,
vigyázzba vágta magát, és tisztelgett a tábornok előtt. A férfi nem egyedül
várta őt: a tárgyalóasztalnál mellette ült egy másik bíró és Southers is,
valamint, Leona őszinte örömére, Roberts. Egykori kiképzőjét most volt
alkalma először közelebbről látni, mióta partot értek, és hirtelen rájött, hogy
az egykor főhadnagynak ismert férfi immár százados. Vidáman
rámosolygott, és egy kacsintást kapott válaszul.
A főbíró hellyel kínálta, de miután Leona leült, és kihúzta magát,
ahogy katonához (és kapitányhoz kevésbé) illik, a hirtelen beálló csendben
volt ideje szemügyre venni az ajtóval szemben felakasztott táblát.
Mindössze három szó szerepelt rajta: “Isten, Haza, Család”. Leonának
hirtelen elszorult a torka. A három legfontosabb dolog az életben, legalább
is az a három dolog, amelyeknek a legfontosabbnak kellene lennie. Leona
sosem volt vallásos, a szülei nem is próbálták ránevelni, és ő sem
erősködött. A hazáját most vesztette el, még elkeseredett harcok árán sem
tudta megvédeni, elárulták a feje felett… A családja pedig valószínűleg már
halott – épp úgy, mint a társainak…
 Nem volt ideje túl sokáig merengeni ezen, mert a főbíró megköszörülte
a torkát.
– Hogy érzi magát?
– Ha arra céloz, tábornok úr, hogy kihevertem-e már azt a két,
Párizsban töltött napot, akkor jó úton haladok – bólintott. A hangja nyugodt
maradt. Sejtette, hogy erről lesz szó, és remélte, hogy ha erősnek
mutatkozik, hamarabb szabadul.
– Ha szüksége van bármire, ne habozzon szólni. Kiváló orvosok
segíthetik a gyógyulását.
– Köszönöm, uram, de nincs rá szükségem – rázta meg a fejét Leona.
A tábornok elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Jelenleg nem katona, úgyhogy igazán nem szükséges úgy
viselkednie, mintha az lenne – jegyezte meg a tábornok.
Leona felsóhajtott. Nem tudta, mire megy ki a játék. Ha kilátásban
lenne még a halálos ítélet, akkor bizonyára nem foglalkoznának olyan
apróságokkal, mint a lelki állapota.
– Sajnálom, egyszer már hozzászoktattak az efféle viselkedéshez –
pillantott Roberts irányába.
– És gyakorlatilag azonnal elfelejtette, amint nézeteltérése támadt egy
önnél magasabb rangú tiszttel – válaszolt a százados.
– Viperára gondol? – vonta fel a szemöldökét a lány, és képtelen volt
elfojtani egy mosolyt. Élesen emlékezett még a férfi első reakciójára,
megismerkedésük napján. Roberts bólintott, és ő is mosolygott.
– Persze, hogy rá.
– Ha kívánják, uraim, visszatérek a pimasz stílusomhoz, de ez esetben
felhívnám rá a figyelmüket, hogy eléggé fel van vágva a nyelvem. Emiatt
persze számtalan kritika ért. Nos, szeretnék, hogy a csillagokat is
lebeszéljem a vállukról? – érdeklődött szemtelenül.
Southers vállai megrázkódtak. A dandártábornok minden
igyekezetével azon volt, hogy ne nevesse el magát.
– Gyógyultnak tekinthetjük – morogta rosszallóan a második bíró, a
rangja szerint altábornagy. Leona magabiztosan elmosolyodott, és hátradőlt
a széken.
– Nos, ha csak ennyit szerettek volna kideríteni, akkor akár vissza is
engedhetnek a csapatomhoz.
 – Nem csak erről szerettünk volna beszélni önnel – rázta meg a fejét a
főbíró, és végre megkomolyodott az arca. – A tárgyaláson elhangzott egy
meglepő adat. Utánanéztem egy kicsit, és kiderült, hogy sem ön, sem a
Macskák egyetlen harcosa sem töltötték be a huszonegyedik életévüket.
– Van, aki a tizenkilencet sem – bólintott Leona. – Ezt hamarabb is
kideríthette volna. Southers dandártábornok és Roberts százados régóta
tisztában vannak vele. Lévén, hogy az Európai Birodalomban tizennyolc
éveseket is katonának hívtak, talán nem kellene, hogy ennyire meglepje önt
ez a tény.
– Ez nem változtat azon, hogy Amerikában nem lehetnek katonák. Az
alkotmányunk kimondja, hogy “huszonegy életévét be nem töltött személy
nem lehet tagja sem civil, sem állami szervezeteknek, nem köthet
házasságot, nem kötelezheti el magát…” és így tovább.
– Továbbá nem fogyaszthat alkoholt vagy dohányterméket –
egészítette ki Leona. – Idefelé úton utánanéztem a törvénynek.
Megjegyezném, hogy ha az utóbbi két tételre nem is, az előtte lévőkre
tizennyolc éves korától minden amerikai állampolgár és zöldkártyával vagy
menekültstátusszal itt tartózkodó személynek joga van hozzá, hogy döntsön
a saját sorsa felől, és elkötelezze magát bármely szervezet irányába, sőt,
házasodhat is, feltéve, hogy szülői engedélye van rá. Ha a szülők bármely
oknál fogva nem elérhetőek ez ügyben, akkor az állam adhat engedélyt.
Ismerem a kérelmező nyomtatványt. Egyelőre csak a státuszunkkal nem
vagyok tisztában.
– Menekültstátusz lesz – morogta Southers. – Legalább is a Macskák
számára. A Viperák és a Skorpiók valószínűleg NATO-katonák maradnak.
– Ezzel a közléssel igazán ráért volna – állapította meg a főbíró, és
feddőn nézett Southersre.
– Csak a tisztánlátás kedvéért mertem megjegyezni – válaszolt a
dandártábornok. Leona eltöprengett rajta, hogy vajon a pimaszság fertőző,
avagy Southers titkon mindig is vakmerőbb volt a feletteseivel szemben,
mint azt sejtették róla.
– A “NATO-katonai” státusz nekünk is tökéletes lesz – vonta meg a
vállát Leona.
– Nem értette, amit mondtam? Amerikában ez…
– Az állami engedély előtt nem lehetséges, tudom – morogta a lány. –
Persze, átfésülhetik a menekültek regisztrációit, hátha találnak
hozzátartozót, aki a szülői, vagy gyámsági feladatokat képes ellátni, és
megadhatja nekünk az engedélyt. Ha kívánja, és megígéri, hogy bizalmasan
kezeli, leadom a Macskák rég eltörölt névsorát, a szükséges adatokkal
kiegészítve, hogy találhassanak hozzátartozót.
– Mi szükség van erre egyáltalán? – kérdezte a főbíró. – Ha
katonákként kezeljük magukat, a katonai büntetési rendszer vonatkozik
magukra is.
– Nem az a kérdés, hogy hogyan akarnak megbüntetni minket – vonta
meg a vállát Leona. – Hanem az, hogy hamarosan be fogják látni, hogy még
szükségük van ránk. Van egy nagy előnyünk a Navy Sealsszel szemben: mi
már elég sokat harcoltunk az oroszok és az afrikaiak ellen. Pontosan tudjuk,
hogy mire számítsunk, ha az újonnan alakult Eurázsia megküldi a
hadüzenetet. Ha engedélyezik, hogy katonák maradjunk, nem csak a
harcban, de a felkészülésben is tudunk segíteni. Lehet, hogy fiatalabbak
vagyunk az átlagnál, de látták az eredményeinket. Southers dandártábornok
és Roberts százados azzal is tisztában van, hogy milyenek vagyunk éles
helyzetben, és azzal is, hogy ha most szabadulni akarnánk az őr-
kommandótól, akkor még csak meg sem kellene erőltetnünk magunkat.
– Ne becsülje le a Navy Seals tagjait – csóválta meg a fejét a második
bíró.
– Nem becsülöm le, de az az érzésem, hogy maguk becsülik le a
Macskákat. Fél éve küzdök ezzel a hozzáállással, de eddig mindig nekem
lett igazam.
– Tisztázzunk valamit – kezdte a főbíró – Maguk folytatni akarják a
harcot? Ha ismét háború lesz, ahogy azt jósolják, jobb szeretnének fegyvert
ragadni, és életveszélyes helyzetek ezreibe beleugrani ahelyett, hogy békén
ülhetnének a fenekükön?
Leona megvonta a vállát.
– Ha valóban háború lesz, nem ülhetünk békén a fenekünkön, mert ha
elmulasztjuk a harcot, és hagyjuk, hogy Amerika hasonlóképpen, félgőzzel
védje a saját határait, mint előzőleg az Európai Birodalmat, akkor nem lesz
többé békés hely.
Roberts százados érdeklődve fürkészte Leona arcát. A két bíró arcán
hajszálra ugyanaz a felháborodás volt leolvasható, Southers pedig
egyszerűen megvonta a vállát, jelezve, hogy számított ilyen kritikára.
 – Amerika akkor vonta ki magát, amikor már világossá vált, hogy nem
tehetünk többet, csak pusztulásba küldenénk a katonáinkat.
– Ugyanakkor, ha idejében küldenek több katonát, talán nem kellett
volna kivonniuk magukat – replikázott Leona, bár a beszélgetés kezdett
rossz irányba haladni.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a vitánk célja – szólt közbe higgadtan
Southers. – Később megvitatjuk ezt a kérdéskört is. Javasolnám, hogy
mindhárom kapitány vegyen részt az egy hét múlva esedékes, rendkívüli
ülésen. Értékes információik lehetnek az oroszok és afrikaiak
harcmodoráról, és emellett kimagasló stratégiai érzékkel rendelkeznek.
Leona büszkén elmosolyodott.
– Ezt még meglátjuk – ravaszkodott a főbíró. – De ha a tizenhét éves
Hernando Asturias részvételét engedélyezik, akkor talán az övékét is.
Macska részéről természetesen civil szakértőként.
– Feleslegesen próbálkozik, Clyde – vigyorodott el Roberts. – Macska
nem fogja feladni. Ha katona akar maradni, akkor az marad, és biztos
vagyok benne, hogy a csapatának is elintézi az engedélyeket. Egy
valamiben igaza van: ha valóban háború lesz, szükségünk lesz rájuk. A
tapasztalatuk megfizethetetlen. Talán segíthetnek a Navy Seals és a többi
kommandós egység korrepetálásában is, ha a Viperák és a Skorpiók nem
lesznek elegen. Mellesleg olyan bevetéseket hajthatnak végre, amelyekről
maguk azt mondanák: lehetetlen.
Leona rámosolygott Roberts századosra. Hálás volt a bizalmáért.
– Ezt az ítélethirdetés után fogjuk tisztázni – morogta a második bíró.
– Felteszem, azt már kimondatlanul is tisztáztuk, hogy nem kapnak
halálos ítéletet – vonta meg a vállát Southers.
A vezérezredes mélyet sóhajtott.
– Jól van. Felkutatjuk a családjukat, és akinél nem találunk
hozzátartozót, annál megkérjük az állami engedélyeket. Ennek a kifutási
ideje nagyjából három hét.
– Elvesznek a bürokráciában? – érdeklődött Leona. – Reméltem, hogy
már az ítélethirdetésre meglesznek az engedélyek.
– Képtelenség – rázta meg a fejét a főbíró.
– Bízza ránk – vágta rá a lány. Southers felnevetett.
– Hogyan sürgetné meg? – érdeklődött Roberts.
 – Az adatbázis átfutása nagyjából fél órát vesz igénybe, a
menekülttáborok itt vannak a közelben, ha valakit találnak, nagy eséllyel
még a környéken tartózkodik. Ha nem találnak, akkor a hivatalban egyetlen
pecsétet kell rányomniuk a kérelmező papírokra. Ez még harmincegy
engedély esetén is mindössze öt percet vesz igénybe.
– Az elbírálási idő… – kezdte a második bíró, de Southers a szavába
vágott.
– Felesleges lenne ezzel vacakolni. Ha menekültstátuszt kapnak, és
Európai állampolgárok maradnak, akkor már felnőttek, ergo lehetnek
katonák is a NATO zászlója alatt. Elvégre a békeszerződés aláírásig azok
voltak. Ugyanakkor ismerem őket: bátrabbak és okosabbak sok amerikai
katonánál.
– A törvény szerint Amerikában… – próbált vitába szállni vele ismét
az altábornagy, de ezúttal Roberts vette át a szót.
– A két törvény ellentmond egymásnak. Mellesleg nem látom be, miért
ne engedélyeznénk nekik. Ha csak később kapják meg a katonai státuszt,
akkor is a hadbírósági ítélet végrehajtására kerül sor. Egyszerűbb rányomni
azt a pecsétet a kérelmező lapokra holnap, vagy kikérni a szülői
nyilatkozatokat.
– És ha a szülőktől, gyámoktól nem kapnak engedélyt, mert aggódnak
értük? Megjegyzem, jogosan tennék. A Macskák eddig is forrófejűek voltak
– érdeklődött a főbíró.
– Elintézzük azokat az engedélyeket – mondta magabiztosan Leona. –
Mellesleg, nem hiszem, hogy a szüleink sorfalat állnának a bejárat előtt.
Európából nem jött olyan sok menekült, és a Kárpát-medence nem sokkal
behívásunk után elbukott. Nagyon keveseknek sikerült onnan
kimenekülnie.
Roberts titokzatosan elmosolyodott, de nem szólalt meg. Leona
kíváncsi lett volna, hogy mi áll a háttérben, de nem kérdezett rá. A főbíró
hozta meg a döntést.
– Jól van. Mennyi időre van szüksége, hogy összeírja a neveket,
születési adatokat és a közeli hozzátartozók névsorát?
– Egy órára – vonta meg a vállát Leona.
– Rendben – bólintott a bíró. – Egy óra múlva várom ugyanitt. Most
leléphet.
 Leona elvigyorodott, ahogy meghallotta a hivatalos elbocsátást.
Vigyázzba vágta magát, tisztelgett a tábornokok előtt, és katonás léptekkel
hagyta el az irodát, kísérője társaságában.
Még hátra voltak a végső engedélyek, de most már nem kételkedett
benne, hogy megkapják. Vagyis harcolhatnak, és talán, ha Amerika ezúttal
hallgat rájuk, nyerhetnek is. Megvédik az Egyesült Államokat, és ki tudja?
Talán még Európát is visszahódítják.
A lányok rögtön kérdezősködni kezdtek, amint Leona belépett a
szobába. Időközben elfoglalták magukat, kisebb csoportokban beszélgettek,
néhányan kártyázással múlatták az időt. Leonának valóban elég volt egy
óra, hogy minden adatot felírjon, meglehet, a Macskák folyton
megpróbálták elterelni, és a tábornokokkal folytatott beszélgetésről
faggatni. Senki nem próbálta kivonni magát, senki nem akart inkább
békésen ülni a fenekén, mint azt a főbíró megjegyezte előzőleg. Riasztó volt
számukra a tudat, hogy ennyi harc után elváljanak egymástól, és egyöntetű
szavazással döntöttek arról, hogy ha csak egy mód van rá, akciócsapat
maradnak. Leona nem is várt mást, elvégre ezt a már a hajón megvitatták
egymás között, és most, hogy dönteni kellett, nem változtatták meg a
véleményüket.
Végül megteltek a lapok, és a Macskák rég eltörölt adatait most újra
nyilvántartásba vehették, ha akarták. Leona bízott benne, hogy nem fogják
nagydobra verni, elvégre, ha a hozzátartozóik az Európai Birodalom
területén maradtak, akkor a gátlástalan oroszok őket is felhasználhatják…
Jó okuk volt rá, hogy az akciócsapatok tagjainak kilétét elhallgassák a nagy
nyilvánosság, de még a katonai tiszti kar elől is.
Amint Leona visszatért a tiszti irodába, már csak a főbíró és Roberts
volt jelen. Épp elmélyülten beszélgettek valamiről, de amint Leona belépett,
hirtelen elhallgattak.
– Itt van a lista, uram – mondta a lány, és átnyújtotta a tábornoknak a
tollal teleírt papírokat. – A csapatból mindenki alá is írta, jelezve
beleegyezését. Nem kellett sokáig győzködni őket.
– Rendben van – nyugtázta a tábornok. – Meg is kezdjük a keresést az
adatbázisban. Megjegyzem, hogy továbbra sem tudom tiszta szívből
támogatni a maguk katonaságát.
– Elég, ha hivatalosan támogatja – vonta meg a vállát Leona.
 – Mondja, képes lenne újra fegyvert fogni? Kockáztatni a sérüléseket,
a fájdalmat…
– Nem hiszem, hogy komoly gondot fog okozni – válaszolt a lány
határozottan. Ha eddig nem is, most már biztos volt benne, hogy két nap
alatt sem sikerült kiverniük belőle a kapitányi hozzáállást.
A tábornok bólintott, és felállt, hogy átadja az illetékeseknek a listát.
Vele együtt Roberts százados is felemelkedett ültéből.
– Jöjjön velem! – intette Leonát, majd az őrre pillantott – Kíséretre
nem lesz szükség. Bízom benne, hogy nem fog meglepetésszerűen rám
támadni.
– Elég sokat ártanék vele az ügyemnek – kuncogott fel a lány, bár nem
értette, hogy mire akar kilyukadni a férfi. Úgy sejtette, hogy Roberts
mindössze négyszemközt akar vele szót váltani, talán lehordani a
viselkedéséért, talán gratulálni neki a teljesítményért, vagy épp aggódni,
hogy tényleg rendbejött-e a hadifogságban töltött két nap óta.
A százados azonban egy folyosón vezette végig a lányt. Itt nem voltak
őrök, de még más katonák sem. Csak egy takarító mosta fel a padlót éppen
– Leonának összeszorult a szíve, mert erről eszébe jutott Tiedeman, aki még
mindig ott volt, talán Párizsban, talán az új központban, akárhová is tették
azóta. Roberts egy szót sem szólt út közben, és Leonában lépésről lépésre
nőtt a kíváncsiság: vajon mit akarhat?
A férfi végül olyan hirtelen állt meg, hogy Leona majdnem
beleütközött.
– Nos, bizonyára sejti, hogy nekem nem kell írásos lista ahhoz, hogy
emlékezzek a valaha volt legjobb katonám adataira – mondta titokzatos
mosollyal a férfi. Leonának egyik pillanatról a másikra gombóc nőtt a
torkában. Képtelen volt megszólalni. Roberts folytatta. – Nem tudom, hogy
mit okozok ezzel a találkozással, de talán jobb lesz, ha nem lesznek rá
tanúk. Menjen be! – intett az ajtó felé.
Leona bátortalanul lépett oda hozzá.
– Ki az…? – kérdezte elfúló hangon.
– Hamarosan meglátja – biccentett Roberts, atyai mosollyal az arcán.
A lány bátortalanul odalépett az ajtóhoz. A tejüvegen át egy emberi
alak körvonalait vélte kivenni. Nyelt egyet, és megpróbálta összeszedni
magát. Még egyszer Robertsre pillantott – majd a férfi várakozásteljes
bólintását látva benyitott a szobába.
 Odabent, egy kis íróasztal mellett egy férfi ült, előtte egy laptoppal,
amelyen talán épp egy jelentést fogalmazott. Amerikai, irodai egyenruhát
viselt, a vállán őrmesteri rangjelzéssel. Rövidre nyírt, sötétszőke haja
ugyanolyan árnyalatú volt, mint Leonáé, és ahogy felnézett, a szemei is
ugyanabban a zöldeskék árnyalatban kerekedtek el a döbbenettől.
Leona lecövekelt az ajtóban. Egy percig egyikük sem mozdult. Aztán
Leona hallotta a saját hangját, ahogy halkan, bizonytalanul megszólal.
– Apa…?


13. fejezet

Atyai szigor
 
Mintha villám sújtotta volna őket: sem Leona, sem az apja nem
mozdult. Egyikük sem hitt a szemének, egyikük sem számított erre a
találkozásra. És egyikük sem gondolta volna, hogy a másik még életben
van.
Roberts rájuk mosolygott, és finoman megérintette Leona karját.
– Menjen be! Idekint fogok várni – mondta csillogó szemekkel.
Leona beljebb lépett, de még mindig nem tért igazán magához. Nem is
nézett hátra, amint a százados rájuk csukta az ajtót.
Az apja végre felállt. A mozgása fiatalosabb, energikusabb volt, mint
amilyennek Leona megszokta. A hajából eltűnt az a néhány ősz hajszál,
amelyekre a lány emlékezett. Az arca mentes volt a ráncoktól, a kora
meghatározhatatlanná vált a Biotrinnek köszönhetően. A mosolya viszont
ugyanaz maradt, még ha most némi bizonytalanság is vegyült belé, mintha
nem akarna hinni a szemének – a következő pillanatban viszont a karjába
zárta Leonát.
A lány szorosan magához ölelte a férfit, mintha soha többé nem akarná
elengedni. Olyan régen nem találkozott már az apjával, olyan régen nem
ölelte át, olyan rég nem kapott tőle egy-egy cinkos mosolyt, vagy vigasztaló
szavakat… az apja mindig tudta, hogy mire van szüksége, és mindig a
helyes útra terelte – még ha az nem is volt könnyű. Leona nem remélte,
hogy valaha ebben az életben viszontláthatja, hiszen annyi katona halt meg
a frontokon, annyian vesztek oda névtelenül, és szinte soha nem
tájékoztatták a családokat arról, ha egy szerettük is meghalt…
Leona pár perc múlva kibontakozott az ölelésből, és letörölte az arcán
végigcsurgó örömkönnyeket.
– Hogyan… hogy élted túl? – kérdezte végül, még mindig el-elcsukló
hangon.
A férfi elmosolyodott. Leona csak most vette észre az apró, stilizált
hajót mintázó jelvényt az egyenruháján, és már azelőtt megsejtette a
választ, hogy a férfi kimondta volna.
 – Tengerész vagyok – tájékoztatta a lányát, és a szoba másik oldalán
álló, aprócska kanapé felé intett. Két embernek volt hely rajta, és a bútor
nem tűnt valami újnak, de mintha egy gazdag, előkelő házból selejtezték
volna ki csak azért, mert a bőr megkopott. Leona leült, az apja pedig mellé
ereszkedett, de közben tovább beszélt. – Az első jupiteres kiképzések között
voltam, aztán, mivel sikerült kitűnőre letennem a vizsgát, segédkeztem a
további kiképzéseknél. Először Kecskeméten raktam rendet az újoncok
között, aztán áthelyeztek Szombathelyre. Ott léptettek elő, őrmestert
csináltak belőlem – mutatott büszkén a vállapjára. Leona elmosolyodott.
Jelenleg civilben volt, vagyis az apja nem tudhatta, hogy tisztában van a
rangokkal. A férfi folytatta: ha egyszer beszélni, pláne valamiről mesélni
kezdett, nem lehetett félbeszakítani. Leona rég megtanulta, hogy jobb, ha
hagyja az apját kibontakozni. – De egy idő után úgy döntöttek, hogy nincs
szükség segítségre az alap-programoknál, úgyhogy áttettek a
tengerészekhez. Nem bántam, jobb szeretek hajózni, mint az esetlen
újoncokkal foglalkozni. De tengeri csatát nem vívtunk, elég volt az
oroszoknak az erődemonstráció, úgyhogy lényegében nem is kellett
fegyvert fognom. Pedig féltem tőle, hogy kitesznek a frontra, vagy
valamely olyan város őrtornyába, ahol bármikor jöhet támadás… de
szerencsésen megúsztam. Megpróbáltam üzenni nektek, hogy biztonságban
vagyok, de képtelenség volt, a posta nem működik, az interneten teljesen
letiltottak mindenféle levelezést, és engem még csak telefon közelébe sem
engedtek – sajnálkozott a férfi. – Aztán, amikor menekíteni kezdtük a
civileket, az utolsó csoporttal végre én is itt maradhattam. Most raktár-
felügyelő vagyok. Leszerelhettem volna, de már megszoktam az
egyenruhát, és nem biztos, hogy találnék ennél jobb munkát jelenleg.
Rengeteg civil jött át. Annyira reméltem, hogy veled is találkozom! Hogy
megúsztad! És lám, igazam lett…! Tudtam, hogy lesz annyi eszed, hogy
eljöjj onnan, még mielőtt… De mi történt a hajaddal? – kérdezte végül.
Leona megcsóválta a fejét. Tudta, hogy az apjában rögtön felrémlett ez
a kérdés, amint meglátta, pusztán fontosabbnak tartotta először magáról
beszélni – mint mindig –, és csak utána érdeklődni bármi más felől. Nem
tudott haragudni rá.
– Hosszú történet – vonta meg végül a vállát, és elbizonytalanodott.
Nem akart hazudni, ugyanakkor a teljes igazság túl bonyolult lett volna. –
Pár napja kénytelen voltam megszabadulni tőle, de majd kinő újra.
 – Helyes! Jobb szeretném, ha visszanövesztenéd olyanra, amilyen volt
– mondta a férfi, és ismét végigmérte a lányát. – Annyira aggódtam érted!
Jó, persze, bíztam benne, hogy kijutsz abból a háborúból, de sokáig nem
tudhattál. És Szeged olyan hirtelen esett el, hogy nem is tudtunk mit
csinálni…
– Amikor Szeged elesett, már rég nem voltam otthon – hárította Leona.
Ez csak egy apró részlete volt az igazságnak, de végül is nem hazudott,
nyugtatta magát.
– És… a többiek? Ők is itt vannak? Anyád és az a féleszű nagyapád?
Leona megrázta a fejét.
– Nem, ők… ők nem jöttek velem – sóhajtott fel.
– Gondoltam, hogy nem hagyják ott a családi házat – vette vissza a
szót a férfi. Leona elmosolyodott: az apja ahelyett, hogy bármire
magyarázatot várt volna, mindig levonta a saját következtetéseit. Mellesleg
a házassága sosem volt túl jó: Leona még gyerekfejjel is látta, hogy az
anyja és az apja csak kényszerből maradtak együtt, de egymás mellett éltek,
nem pedig egymással. – Vesztükre. De a lényeg, hogy te itt vagy. Annyi
minden történt! Két éve nem találkoztunk… pedig gondoltam rád minden
nap, hogy vajon mi lehet veled…
– Én is gondoltam rád. Jó lett volna tudni, hogy életben vagy… talán
meg is kerestelek volna. Már ha hagyják. De sehol nem futottam bele a
nevedbe.
– Nem hozták nyilvánosságra – rázta meg a fejét a férfi. – Sosem
voltam olyan fontos, hogy akár a tiszti karban megjegyezzenek. De jobb is
így.
Leona elvigyorodott – ugyanakkor nem tudta, mit tett volna, ha az
Orion programon rájön, hogy az apja még életben van, és épp
Szombathelyen segédkezik a kiképzésben.
– Mikor helyeztek át a tengerészekhez? – kérdezte a lány, a kelleténél
egy árnyalattal gyanakvóbb hangon.
– Tavaly márciusban – válaszolt az apja. Leona elkönyvelte magában,
hogy ha akar, sem tudott volna kiképzőtelepeken találkozni vele, de ezt az
információt megtartotta magának.
Az apja ismét végigmérte, és jól láthatóan szemet szúrt neki valami,
mert fürkészőn nézett Leonára.
– Mikor sérültél meg?
 – Ezt miért kérdezed? – ütötte el a kérdést Leona, kissé csodálkozva.
– A civilek nem kaptak Biotrint, csak ha életveszélyben voltak.
Belekeveredtél valamibe? – kérdezte aggódóan a férfi.
Leona vállai rázkódni kezdtek, majd a következő pillanatban
kibuggyant belőle a nevetés. Felállt a kanapéról. Most már nem húzhatta
tovább a vallomást, meglehet, jobbnak látta kis adagokban tálalni.
Szembefordult az apjával – a férfi csodálkozva meredt rá, mintha nem tudta
volna, hogy mi baja van.
– Már régóta nem vagyok civil, apa.
– Micsoda? Behívtak? Mikor? – állt fel az apja is.
– Úgy egy éve – vonta meg a vállát a lány.
– És… akkor te… valaki magával hozott, ugye? Ha tengerész lettél
volna, biztosan találkozunk, más pedig nem… – próbálta összeszedni a
gondolatait a férfi.
– Csak ma reggel érkeztem. Egyelőre sok minden tisztázásra vár, ezért
vagyok civil ruhában. És a kérdésedre válaszolva: igen, belekeveredtem
valamibe, sőt. Nyakig benne vagyok.
– Hogyan…? – kérdezte a férfi. Elképedve rázta a fejét, mintha
kezdené összerakni a puzzle darabkáit, csak még magának is túl hihetetlen
lenne. – A kikötőben voltál, ugye? Le Havre-ban, ahonnan elindult az
utolsó hajó…
Leona ismét elnevette magát, bár ezúttal sokkal kevesebb öröm volt a
hangjában. Annyira ismerős volt az apjának ezen hozzáállása. Soha ne
feltétezzünk senkiről semmi különöset, mert úgysem váltja be a hozzá
fűzött reményeket! Még ha valami nagy dolgot vitt is véghez éppen, annak
sincs jelentősége, mert elmondva sokkal komolyabbnak tűnik, és egyébként
sem lesz rá képes újra…
– Nem egészen – rázta meg végül a fejét. – De valóban Le Havre-ban
szálltam hajóra, némi nehézség árán. Ehhez csak az kellett, hogy a három
akciócsapat felrobbantsa a párizsi központot.
– Így legalább nem tudtak követni titeket – szúrta közbe az apja. Leona
bólintott: valóban volt egy ilyen haszna a szabotázsakciónak.
– Ha ránk támadnak, nem tudtunk volna védekezni, elvégre a mi
hajónkon semmiféle fegyverzet nem volt, a gyalogsági fegyvereken kívül.
Azt pedig a torpedókkal szemben nem sokat ért volna.
 Az apja gyanakodva mérte végig. Leona nem szólalt meg, várta, hogy
az apja a helyükre tegye az információkat. Elhatározta, hogy ezúttal nem
hajol meg, akármennyire is feszéjezi a családfő éles pillantása.
– Azt ne próbáld beadni nekem, hogy harcos voltál – mondta végül a
férfi.
– Kapitány – javította ki Leona, és magabiztosan elmosolyodott. – És
nem csak voltam, az is maradok, amint eldöntik, hogy mi legyen a
büntetésünk a lázadásért. Meglehet, még kelleni fog az engedélyed is, épp
erről beszéltem a tábornokokkal az imént. De mivel a kiképzésem és a
tapasztalatom megvan, és még nagy hasznukra lehetek, nem áll
szándékomban leszerelni. Nem is nagyon tudnék, amint folytatódik a
háború, két lehetőségem van: vagy harcolok, vagy bujkálok, mivel az
oroszok vadászni fognak rám – ránk –, hiszen túl sok borsot törtünk az
orruk alá. Jó tudni, hogy félnek a Macskáktól, persze nem jobban, mint a
Skorpióktól vagy a Viperáktól.
Leona csak azért tudta mindezt végigmondani, mert az apját annyira
letaglózta az információ, hogy – rá oly kevéssé jellemző módon – meg sem
bírt szólalni. Némán, tátogva meredt a lányára, és Leona nem volt biztos
benne, hogy fel is fogja, amit mondott. Most viszont egészen közel lépett a
lányhoz.
– Te vagy a Macska? – kérdezte, valószínűleg azért, hogy biztos
legyen. Leona bólintott, és állta a férfi pillantását. Az apjának szemében
ezernyi érzelem játszott. Döbbenet, hitetlenség, csodálat, és – Leona nem
tudta hová tenni – harag. A férfi keze egyik pillanatról a másikra lendült,
hogy felpofozza a lányát, de Leona, ösztöneinek köszönhetően az utolsó
pillanatban megállította.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – vált jegessé a hangja.
– Ezerszer sodortad magad veszélybe! Őrültségeket csináltál! Ha
tudtam volna, hogy te vagy az, réges-rég megállítottalak volna! Hogy jutott
eszedbe…? Hogy merészelted…? Hogy foghattál bele egyáltalán ebbe a…
Miért, Leo? Miért csináltad?
Leonában felrémlett, hogy nem is lesz olyan egyszerű megszerezni a
szülői engedélyt. Még mindig hűvösen nézett az apja szemébe.
– Miért nem adtam fel gyáván már a kiképzés elején? Miért nem
hagytam, hogy kiküldjenek a frontra, és névtelenül haljak meg, az
osztályommal együtt, mint a többi, milliónyi katona? Jobb lett volna?
 – Azt ne mondd, hogy nagyobb biztonságban voltál! Hiszen magad is
mondtad: vadásztak rád! Az istenit, a legutóbbi hírek szerint fogságba estél!
Sőt, azt mondták, hogy a Macska halott!
– Életben vagyok. A társaim kihoztak onnan, ezért támadták meg
egyáltalán a központot. Ezért tudtunk elmenekülni úgy, hogy senki nem
üldözött minket, miután vízre szálltunk.
– De csak a szerencsén múlt.
– Ez igaz – sóhajtott fel a lány, és hátrébb lépett, hogy kartávolságon
kívülre kerüljön.
– De most már remélem, elfelejted ezt az őrültséget! Tizennyolc éves
vagy, és…
– Tizenkilenc – javította ki a lány.
– … Amerikában nem lehetsz katona. Ha rajtam múlik, nem is leszel.
– Apa! – lépett ismét közelebb Leona.
– Mi a fenét akarsz? Ismét kockára tennéd az életedet? Egyáltalán,
miért? Hiszen vége a háborúnak!
– És hamarosan ismét elkezdődik. Bizonyítékok vannak rá, hogy ha
nem is néhány nap múlva, de egy éven belül Amerikát is megtámadják.
– Ez őrültség! De ha így is van, te akkor is kimaradsz belőle!
– Nem hallottad, mit mondtam? – csattant fel Leona. – Vadászni
fognak rám!
– És sokkal nagyobb biztonságban leszel, ha elbújtatnak, mintha a
frontra küldenének!
– Meg tudom védeni magam!
– Valameddig! De aztán legyőznek, és megölnek! Akármilyen jó
lehetsz, az ellenfél előbb-utóbb jobb lesz nálad! Nem hagyom, hogy
feláldozd az életedet valami őrültség miatt!
– De igen, hagyod – mondta Leona. – Egész életemben próbáltál
megvédeni, de nem jött be. Téged behívtak két éve, és az imént mondtad,
hogy még csak kardot sem kellett fognod! Szépen elvoltál a kiképzéseken,
és aztán a tengeren, ahol maximum a három-négyméteres hullámokkal
kellett megküzdened! Nem voltál ott, nem tudtál megóvni, nem tudtál
tiltakozni, amikor engem behívtak, meglehet, ha nagyon erőlködsz, akkor
sem tudtál volna mit csinálni! Én nem a Jupiter-programot csináltam végig,
hanem az Oriont, elsőként, és a háború története alatt a legjobb
eredménnyel!
 – Nem rajtam múlt, hogy…
– Az istenit! Hallgass végig, legalább most az egyszer! – kiabált rá
Leona. – A Macskák kapitánya vagyok. Felelős vagyok harminc kiváló
harcosért. Nem hagyom cserben őket! És nem hagyom cserben Amerikát
sem, ha hajlandóak a sarkukra állni, és nem csak védekezni, hanem támadni
is! Az élen leszek, és ígérem neked, túl fogom élni. Csak akkor leszek
biztonságban, ha valóban véget ér a háború, és már senki nem vadászik
rám!
– Nem teheted! – tiltakozott erőtlenül az apja.
– De igen, és te is tudod, hogy meg kell tennem.
– Túl fiatal vagy még… A törvények értelmében…
– Teszek a törvényekre! – csattant fel ismét a lány. – Végigcsináltam
az Oriont és a csapatképzést. Megtanultam ejtőernyőzni, holott te is tudod,
hogy félek a repüléstől. Részt vettem számtalan csatában, orosz és afrikai
katonák ezreit öltem meg, és európai emberek életét mentettem meg!
Bernből miattam tudtak egyáltalán kijutni a civilek! Veled ellentétben én
harcoltam a háborúban, méghozzá kiváló eredményekkel. És legutóbb két
napig kínoztak, de úgy, hogy ha megpróbálnám elmondani, már attól is
égnek állna a hajad. Úgyhogy ezek után ne merészelj arra hivatkozni, hogy
fiatal vagyok! Összehasonlíthatatlanul több tapasztalatom van ezen a téren,
mint neked!
Az apja úgy nézett rá, mintha egy más embert látna a helyén. Talán így
is volt, nyugtázta magában Leona. A harag köde lassan enyészni kezdett,
most már nem akart kiabálni, és belátta, hogy tényleg nem az a cserfes,
meggondolatlan, csínytevő kislány, akit az apja kénytelen volt otthagyni a
behívásának napján. Meglehet, még mindig szeretett az ösztöneire
hagyatkozni, de a “csínyek” új értelmet nyertek. Az apjára meredt,
várakozóan.
A férfi lassan szedte össze a gondolatait, és látszott, hogy visszanyeli,
ami a nyelve hegyén van. Leona nem törte meg a csendet, kivárta, amíg az
apja végiggondolja a szavait.
– Tényleg ezt akarod, Leo? – kérdezte a férfi, hosszú várakozás után.
Leona felsóhajtott, és bólintott.
– Nézd, ha most megadod az engedélyt, az azt jelenti, hogy a
hadbírósági ítéletet, bármi is lesz, azonnal végrehajtják, nem várnak vele
két évet. Megölni nem fognak. Hogy azon kívül mit csinálnak, nem tudom,
de bármi is lesz az ítélet, jobb, ha túl vagyok rajta. Utána segíthetek az
amerikai tiszti karnak felkészülni az újabb háborúra. Most lesz rá időnk,
Hernando Asturias szerint elég sok.
– Az a fiatal srác, aki…
– Aki hivatalosan nem is létezik, nem hivatalosan pedig egy zseni. És a
híresztelésekkel ellentétben nem halt meg – összegezte Leona. – Ha ő nincs,
akkor a többiek engem sem tudnak kihozni a központból – mondta, és
elmosolyodott. – De az a lényeg, apa, hogy még nem kell majd harcolnom,
sokáig nem leszek életveszélyben. És ki tudja? Még az is lehet, hogy az
oroszok meghátrálnak majd, ha azt látják, hogy legyőzhetetlenek vagyunk.
De ahhoz, hogy ne söpörjenek el minket, tényleg legyőzhetetlennek kell
lennünk. Civil szakértőként ezt nem tudom elérni… De ha ismét
egyenruhában leszek, akkor igen.
– Ha pedig mégis támadnak, harcolni fogsz, igaz?
– Ígérem neked, hogy nem sodrom magam nagyobb veszélybe, mint
szükséges. És most először komolyan gondolom. Vigyázni fogok magamra.
Harcolni akarok azért, hogy az Egyesült Államok biztonságos ország
maradjon.
– És ha belehalsz ebbe a harcba? – kérdezte kétségbeesetten az apja.
– Nem fogok. Kilenc életem van – vonta meg a vállát Leona. – Na jó,
már csak nyolc… – tette hozzá, a Párizsban töltött napokra gondolva. Az
apja elértette a célzást, mert egy fájdalmas fintor futott át az arcán.
– Ezekre már vigyázz! – sóhajtott fel, de a testtartása megadásról
árulkodott. – Nem hittem, hogy valaha, valami ennyire fontos lesz neked.
Leona elmosolyodott.
– Ez most nagyon is az – mondta, és ismét közelebb lépett az apjához.
– Aláírod az engedélyt? – kérdezte komolyan.
Az apja nem nézett a szemébe – az ablakot bámulta, bár Leonának
valami azt súgta, hogy nem is látja a mögötte húzódó, sötét betonmezőt.
– Igen, aláírom – sóhajtott fel végül. – Lehetsz katona, ha
mindenképpen ragaszkodsz hozzá.
– Köszönöm – bólintott hálásan a lány, és ismét átölelte az apját.
– Azért ne várd, hogy tisztelegjek előtted – morogta az apja
rosszallóan. Leona elnevette magát.
– Senkitől nem várom el. Az akciócsapatok már csak ilyenek –
kacsintott rá a férfira. Ezúttal az apja bontakozott ki az ölelésből.
 – Hihetetlen… annyiszor emlegettek, annyi minden történt veled, és
végig csak a Macskának drukkoltam, hogy sikerüljön neki, bármilyen
őrültségbe is fogott bele… és fel sem merült bennem, hogy az én lányom…
Akárhogy is legyen, büszke vagyok rád, Leo – mondta ki, talán életében
először. Leonának könny szökött a szemébe.
– Köszönöm – mondta, miközben igyekezett elrejteni a gyengeségét. –
Jut eszembe, ha már az engedélyeknél tartottunk az imént… egy
házasságkötési engedélyt is kérek majd alkalomadtán.
– Kihez akarsz hozzámenni? – kérdezte gyanakodva az apja.
– Erről lemaradtál? Vipera megkérte a kezem – vigyorodott el Leona.
– Na nem! – dörrent rá az apja. – Az a férfi erőszakos és veszélyes!
Nem hagyom, hogy hozzá menj! Azt akarod, hogy verjen, és…
Nem folytathatta: Leona olyan hangosan kacagott fel, hogy a férfi nem
tudta túlkiabálni. Amint végre elmúlt a nevetőroham, a lány szélesen
rávigyorgott az apjára.
– Épp az imént tisztáztuk, hogy én is erőszakos és veszélyes vagyok.


14. fejezet

Féltékenység és harag
 
Leona csak órákkal később tért vissza a lányokhoz. Az apjával annyi
mesélnivalójuk volt egymásnak, hogy folyamatosan áradt belőlük a szó – és
ez azon kivételes alkalmak egyike volt, amikor az apja is sokat hallgatott,
hiszen mindaz, ami Leonával történt, sokkal izgalmasabb volt egy tengerész
mindennapjainál. Két év minden eseményének felelevenítésére mégsem
lehetett idejük, és végül Roberts százados figyelmeztetése vetett véget a
beszélgetésnek. Leonának vissza kellett mennie az akciócsapathoz:
mostanra ugyanis lefuttatták a kereséseket a menekülteket regisztráló
rendszerben, és előkerítették a rokonokat is.
Roberts adta a lány kezébe a rövidke listát – Leona mégis meglepődött,
hiszen nem számított kettő, esetleg három névnél többre. Az adatok szerint
azonban hét harcosának is megtalálták a hozzátartozóit.
– Hol voltál ennyi ideig? – hallotta rögtön, amint belépett a
pihenőszobába. Az őr, aki kifelé menet elkísérte, már rég visszatért, és
morcos tekintetéből ítélve egyáltalán nem örült neki, hogy a közveszélyes
kapitány ekkora szabadságot kap.
Leona felsóhajtott. Fogalma sem volt, hogyan tálalja a történteket
lányoknak: hiszen nem minden család élte túl az Európai Birodalom
pusztulását.
– Megtalálták az apámat – mondta végül.
– Nem mondod komolyan! – sikkantott fel Evelyn.
A kapitány elmosolyodott.
– És közben átkutatták az adatbázist, hogy a többiek szüleit és
hozzátartozóit is előkerítsék. Nem sikerült mindenkinek, lányok – sóhajtott
fel, és végignézett rajtuk. Az arcuk izgalom és félelem keverékét tükrözte.
Leona tudta, hogy sokan szerető családot hagytak ott. Vett egy mély
levegőt. – Tudjátok, hogy egy család vagyunk. Akármi is történik, akármi is
lesz az ítélet, akár folytatjuk a háborút, akár nem: együtt maradunk.
Számíthatunk egymásra, csakúgy, mint bármikor az elmúlt hónapokban. Itt
senki nem fog elárvulni. És én is veletek maradok.
 A lányok összenéztek, azon tanakodva, hogy vajon ki élte túl. Egyedül
Nicola nem izgult különösebben: az ő szülei régen, még kislány korában
meghaltak, ő pedig annak idején, amikor a gimnáziumba járt, épp a
harmadik nevelőszülőjénél volt. Azért bátorítóan megszorította a mellette
ülő Alisha kezét. Leona felsóhajtott, és az őrökhöz fordult.
– Tudom, hogy nem adhatok parancsot, és jogom sincs kérni, de
szeretném, ha azokat, akiknek a hozzátartozói itt vannak, átkísérnék a
fogadószobába. A lányok nem fognak próbálkozni semmivel.
Az őrparancsnok értőn bólintott.
– Rendben van. Ennyi engedményt tehetünk – biccentett.
– Köszönöm – mosolygott rá hálásan Leona, majd ismét a lányokhoz
fordult. Megkereste mindenkinek a tekintetét, mielőtt kimondta volna az
illető nevét. – Eve Bayer, az édesanyád és a húgod vannak itt. Dominika
Sergeant, az édesanyád vár rád. Kathleen Johnson, az öcséd vár odakint.
Georgina Habich, az édesanyád vár rád. Nicola Rogers, a nevelőszüleid
vannak itt. A legutóbbiak – tette hozzá, és rámosolygott a kővé dermedt
lányra.
– De ők…
– Ők a hivatalos gyámjaid – bólintott Leona. – Carey White, a húgaid
várnak rád, mindketten. És Prue Frost, a szüleid és a bátyád jöttek el, bár ők
már vártak rád, mióta kikötöttünk. Ha négyszemközt leszünk,
megmagyarázod.
Prue egyáltalán nem tűnt meglepettnek, a kapitányára kacsintott.
Leona nem is csodálkozott rajta – elvégre a lány megtalálhatta a módját,
hogy olyan csatornákon üzenjen a szüleinek, amelyet senki nem tudott
lenyomozni.
Leona összehajtotta a listát.
– A többieknek…
– Nem sikerült – fejezte helyette Evelyn.
– Sajnálom – sóhajtott fel Leona.
– De nem biztos, hogy halottak, igaz? – kérdezte reménykedve Alisha.
– Úgy értem, ha Európában maradtak, akkor még lehet, hogy életben
vannak…
Leona felsóhajtott. Nem öltek meg minden civilt, és a Kárpát-
medencében nem rendeztek népirtást akkor, amikor elfoglalták. A
lakosságot elhurcolták, és táborokba zárták. Hogy mi lett a sorsuk azóta,
arról nem lehetett biztosat tudni, de a halálhír még nem érte el őket. Az
esztelen bombázások, a vérfürdő később kezdődött.
– Van rá esély, Alisha. Hajszálnyi, de van. De addig is, itt vagyunk
egymásnak. Aki az imént a nevét hallotta, menjen át, az őrök elkísérik.
Akinél szülők is vannak jelen, beszéljék rá az illetőt, hogy írja alá az
engedélyt! Még folytatni fogjuk. És, ha Amerika ad egy aprócska
lehetőséget, akkor felszabadítjuk őket, vagy bosszút állunk értük.
A lányok arca a tehetetlen gyász kifejezéséből elszántra váltott. Leona
szavai megtették a hatásukat.
– Csak három őr? – csodálkozott Nicola, az őrparancsnokot figyelve.
Leona is odanézett, és épp elkapta a férfi bosszús pillantását, valamint
leereszkedő kezét, amivel valószínűleg a néma parancsot adta ki.
– Ennyi erővel hangosan is kimondhatta volna, hogy tartsák rajtunk a
szemüket, és maradjanak két lépés távolságban – vigyorodott el Prue is.
– Maguk rosszabbak, mint egy arab ezred – jegyezte meg az
őrparancsnok.
– Ez bizonyított tény – kontrázott rá Alisha, és végre elmosolyodott.
Leona felkuncogott, és hagyta, hogy a lányokat kivezessék, majd
csatlakozott a társaihoz.
– A többieket tekintve… Itt vannak valahol a kérelmi nyomtatványok.
Ezeket írjátok alá, kelleni fognak az állami engedélyhez. Feltéve, hogy még
mindig harcosok akartok maradni.
A lányok bólogattak. Leona félretette Kathleen és Carey
nyomtatványait, hogy amint visszatérnek, ők is aláírhassák őket, azokét
pedig, akiknél a szülők is itt voltak, kettétépte – a sajátjával együtt. Evelyn
segített neki név szerint kiosztani a papírokat.
– Tényleg, a te engedélyed meglesz? – szúrta közbe a kérdést Saci. Ő
sem tűnt túl letörtnek, vagy egyszerűen már megtanult uralkodni magán.
– Szépen vagyunk, ha minket engednek harcolni, érted meg túlzottan
aggódik apuci – gúnyolódott Alisha, a kelleténél egy kicsit élesebben.
Leona rávillantotta a szemeit, de meg tudta érteni őt.
– Veszettül aggódik, de engedélyezte – válaszolt végül. – Bár még nem
írta alá a nyomtatványt.
Volt néhány kárörvendő mosoly, voltak féltékeny pillantások. Leona
nem is számított másra, és igyekezett figyelmen kívül hagyni őket. Kell egy
kis idő a lányoknak, nyugtatta magát. Nem akarta ezért leszólni őket, nem
akart ismét lelkibeszédet tartani, hiszen úgy érezte, ezzel a lányok meg
fognak birkózni maguktól is.
– Akkor gyorsan dugd az orra alá, még mielőtt meggondolja magát, és
szégyenszemre kapitány nélkül maradunk – mondta Marie Anne.
– Meglesz – válaszolt higgadtan Leona. Saci azonban nem bírta
tovább.
– Hagyjátok békén! Nem ő tehet róla. Ha nem tűnt volna fel, az anyja
nincs itt, nem csak nektek van kit gyászolni! Tudtuk, hogy alig lesz valaki,
aki túléli, számítottunk rá! Ne kezdjetek azért féltékenykedni, mert egy-két
szülő itt van! Ha Szati nem csináltatja végig velünk ezt az egészet, mi is
meghaltunk volna már réges-rég! Ő sem volt kisebb veszélyben, neki sem
kellett kevesebbet tennie azért, hogy életben legyünk a háború végén! Az
életét is odaadta volna értünk, ha hagyjuk. Szálljatok le róla!
Csend borult a teremre. A lányok döbbenten meredtek Sacira, nem
szokták meg tőle az efféle kirohanásokat. Néhányan elszégyellték magukat,
mások elfordultak, de senkinek nem volt egy rossz szava sem. Még az őrök
arca is megrendült.
– Köszönöm, Saci – sóhajtott fel Leona, és hálásan rámosolygott a
lányra, majd a többiekre nézett. – Nem várom el, hogy egyik pillanatról a
másikra mosolyogjatok. De kérlek, hogy tegyétek túl magatokat rajta, és ne
felejtsétek el, hogy egy csapat vagyunk. Ha széthúzunk, elpusztítanak
minket.
– Most nincs háború, Szati – szólalt meg halkan Alisha. A hangja
sokkal barátságosabb volt a legutóbbi szavainál. – Nincs huszonnégy órás
készültség, nem kell számítanunk a riadókra. Mi lesz, ha nem is engednek
minket harcolni? Vagy mi lesz, ha tényleg véget ér a háború? Nekünk nem
lesz kihez fordulnunk.
Leona felsóhajtott. Könnyeket látott Alisha arcán, bár a lány próbálta
visszafogni a zokogását.
– Ha bármely lehetőség bekövetkezik, már nem az egyenruhák, nem a
csapatnév fog összekötni minket. Hanem az a barátság, amely már öt éve
fennáll köztünk. Ha a szüleinkre, rokonainkra nem számíthatunk, akkor
számíthatunk egymásra. Nem mondom, hogy ugyanígy maradunk együtt,
de segítünk egymásnak új életet kezdeni, és nem fogunk eltávolodni. A
harcmezőn vakon megbízunk egymásban. Miért lenne ez másképp a
magánéletben?
 – Majd átjárunk egymáshoz teázgatni, meg figyelni egymás
gyerekeinek a cseperedését – jegyezte meg Sofya, és elmosolyodott.
– Na, előbb az esküvőket éljük túl – kuncogott fel Evelyn. – Leonának
máris kilátásban van egy.
– Nincs – rázta meg a fejét a lány. – Apa nagy-nehezen belement abba,
hogy harcoljak, de Viperát meg akarja ismerni, és a lelkére kötni, hogy
bánjon jól velem, és egy ujjal se nyúljon hozzám, és csak akkor engedélyezi
a házasságot, hogy ha megbízhatónak ítéli. És hajthatatlan ebben a
kérdésben.
Erre szinte mindenki elnevette magát. A feszültség egy csapásra
megszűnt a teremben, és a következő kaján megjegyzésekben már az
ellenségesség írmagja se maradt. Leona vigyorogva hárította a vádakat,
miszerint apuci pici lánya lenne.
A következő pillanatban viszont kivágódott az ajtó, és Dominika
viharzott be rajta, nyomában egy, még nála is alacsonyabb, negyvenes
nővel, akinél rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a civil ruha nem átmeneti
állapot.
– Nem engedem! Hazajössz velem, és otthon is maradsz!
– Fogd már fel, az istenit! Nézz körül! Látod őket?! Nem fogok lelépni
tőlük csak azért, mert féltesz!
– Még mit nem! Ezt meg ne halljam még egyszer, Dominika! Szépen
eljössz velem! Most nem szöksz meg! Nem hagyom, hogy még egyszer
eljátszd azt, amit legutóbb!
– Anya…!
– Megszöktél! – rikácsolt az anyuka. Szemmel láthatóan nem fogta fel,
hogy hol van, hogy kik veszik körül, csak a lányát látta. – Megmondtam,
hogy nem mehetsz katonának! Egyébként is, micsoda őrültség ez? Neked
mellettem van a helyed! De te megszöktél, és bementél az iskolába! Mit
tettem volna?! Még rácsot is szereltettem az ablakodra, elszedtem a
kulcsaidat, de te még a zárat is képes voltál feltörni egy ilyen hülyeségért!
– Prue törte fel! Utánam jöttek volna, megkerestek volna! Ha egyszer
behívtak, akkor behívtak, nem volt menekvés, nem érted?
– Nézd, kicsim! – váltott szívélyes hangra a nő, szédítő sebességgel. –
Hidd el, nem haragszom rád. Csak gyere vissza hozzám! Elmegyünk
valahová, elköltözünk, és nem lesz semmi baj! Többé nem érhet téged
bántás!
 – Anya. Katona. Akarok. Maradni – tagolta Dominika. Leona
gondolatban kalapot emelt előtte, amiért képes ennyire higgadtan kezelni a
helyzetet. – A Macskákhoz tartozom.
– Hozzám tartozol. Az én kislányom vagy. Kérlek… felejtsd el ezt… –
váltott könyörgőre a nő.
– Meg kell értened, hogy nem hagyhatom cserben a társaimat. Figyelj,
anya… tudom, hogy sokszor hajthatatlan vagy, de ezt nem lehet csak így
elintézni.
– Ha nem akarsz jönni önszántadból, akkor viszlek! – csattant fel ismét
a nő, és már indult is a lánya felé.
A Macskákat letaglózta a jelenet, amelynek szem– és fültanújuk
voltak. Abban a pillanatban viszont, ahogy a nő fenyegetően elindult a
lánya felé, Leona elkiáltotta magát.
– Fogjátok le!
A harcosok egy szempillantás alatt engedelmeskedtek. Ketten, akik a
legközelebb voltak hozzá, a földre taszították a nőt. Az őrök közül
néhányan felemelték a pisztolyokat.
– Ne lőjenek! – kiáltott rájuk Leona. – Ez a nő nem kapott Biotrint,
egy golyó is megölheti. Bánjatok vele óvatosan!
A nő azonban visított és kapálózott, harapott és karmolt, amíg Sofya
egy fogással végleg a földre nem szorította. Akkor már csak a
káromkodásfelhő bűzlött fel a szájából. Dominika lemondóan csóválta a
fejét.
– Ebből nem lesz engedély – sóhajtott fel, és bocsánatkérően nézett
Leonára.
– De igen, lesz. Tudunk nyugtatót szerezni neki?
– Olyasmit, ami elég egy elefántnak is? – kérdezte reménykedve
Dominika.
Leona felkuncogott. A nő méretei egyáltalán nem emlékeztettek
elefántra. Odalépett hozzá.
– Engedd el! – mondta Sofyának.
A nő szitkozódva tápászkodott fel.
– Hogy merészelik! Ezért feljelentem… – ebben a pillanatban látta
meg Leonát. – Teeee…. te csábítottad el a lányomat! Te voltál! Te vitted
magaddal! Tudom, hogy te voltál!
 Leonának is megpróbált nekimenni, foggal-körömmel, de a lány
egyetlen mozdulattal hatástalanította, és mindkét karját hátracsavarta. Az
egyik őr, aki időközben eltűnt egy kis időre, most visszatért egy
nyugtatóinjekcióval. Egy pillanat alatt, kérdés nélkül beadta a nőnek. Az
anyuka tagjai egyik pillanatról a másikra elernyedtek, Leona pedig óvatosan
leültette őt az egyik kanapéra. Halkan kezdett el beszélni, de ügyelt rá, hogy
a hangja határozott maradjon.
– Az egyik harcosommal beszél, hölgyem. Dominika a csapat egyik
legértékesebb tagja, nélküle a Macskáknak esélyük sem lenne elég jónak
lenni. Dominika is harcos akar maradni. Higgadjon le, nagyon kérem –
sóhajtott fel, amint meglátta a nő lángoló pillantását. – A lánya eddigi
szolgálataiért is hálásak vagyunk, de még nagyon sokat tehet értünk. Ha az
amerikai törvények szerint nem is, de hazánk törvényei szerint már felnőtt.
Tud dönteni a saját élete felől. Hagyja meg neki ezt a döntést.
– Nem… most visszakaphatom végre… – tiltakozott erőtlenül a nő.
– Nem lesz ugyanaz. Azt szeretné, hogy újra megszökjön? Ha
magához akarja láncolni, örökre elveszíti.
A nő pillantása kitisztult. A nyugtató nagyon rövid hatóidejű volt, épp
csak arra való, hogy az efféle hisztériákat leállítsa, és Biotrinnel együtt már
nem működött volna – de a hatását megtette. Dominikára pillantott.
– Miért? – kérdezte. A hangja végre józanul csengett.
– Tudod, hogy miért, anya – lépett oda hozzá Dominika, és leguggolt a
kanapé elé. – Tudod, hogy szeretlek, de ezt meg kellett tennem. Másképp
köröztek volna, és ha megtalálnak, azonnal megölnek, amiért nem
engedelmeskedtem a parancsnak. Így volt a legjobb.
– De miért nem akarsz hazajönni? Tudod, hogy mellettem van a
helyed…
– Anya… már mondtam. Még dolgom van. Még harcolnom kell egy
kicsit. De amint vége lesz a háborúnak, találkozunk. És melletted leszek.
Ígérem, együtt fogunk lakni, egy szép nagy házban. Nem kell többé
menekültszállásokon rostokolnod. Csak most engedj el még egy kicsit. Ha
nem engedsz, ismét megszököm, tudod jól. De ha képes vagy elengedni,
akkor később boldogan térek vissza hozzád.
Dominika a jelek szerint ismerte az anyja gyengéit, mert a nő vonásai
szép lassan felderültek.
– Megígéred? – kérdezte, biztos-ami biztos alapon.
 – Persze, hogy megígérem – bólintott határozottan a lány. – De ahhoz,
hogy minden rendben legyen, kell most az engedélyed. Csak egy aláírást
kérek, anya. És ígérem, amint tényleg vége a háborúnak, melletted leszek.
A nő még halogatta a választ. Leonára nézett.
– Vigyázni fogsz rá? – kérdezte óvatosan. – Megígéred, hogy vigyázni
fogsz rá?
– Ígérem – bólintott Leona, és biztatóan rámosolygott a nőre. Az
anyuka végre meghajtotta a fejét.
Dominika máris az orra alá dugta a szülői engedély nyomtatványát. Az
anyja egy mozdulattal aláírta, és nem kérdezett többet, bár az arcán
végigfolytak a könnyek. Nem nézett fel.
Mikor az őrök kivezették a szobából, még egy búcsúpillantást vetett a
lányára.
– Azért, ha ki tudsz venni egy kis szabadságot, látogass meg!
– Persze, anya – sóhajtott fel a lány. Csak akkor kezdett dühösen
fújtatni, amikor az anyja mögött becsukódott az ajtó.
– Nehéz eset – mondta megértően Evelyn.
– Nekem mondod? Tizennyolc évet éltem le vele. Sokszor nem tudtam
eldönteni, hogy ő az én anyám, vagy én vagyok az övé – vetette le magát a
kanapéra. – Persze ahhoz volt neki esze, hogy nadrágszíjjal tartson
kordában.
Leona megcsóválta a fejét. Dominika családi helyzete egyáltalán nem
volt egyszerű. Az apa réges-rég otthagyta őket. Az anyja kezelésekre járt,
nyugtatót szedett, és mindig szélsőségesen viselkedett. Leona ismerte őt
régebbről, abból az időből, amikor még osztálytársakként vendégeskedtek
egymásnál, vagy a teljes családot bevonó kirándulásokon vettek részt. A nő
ott sem tűnt egészen normálisnak, bár határozottan józanabb volt, mint az
imént.
– Honnan tudta, hogy én vagyok a kapitány? – kérdezte végül.
– Gondolom, kikövetkeztette. Tudta, hogy te tűntél el az osztályból,
ergo te vittél a rosszba minket – válaszolt Dominika. – Nem olyan hülye,
mint amilyennek látszik.
– Remélem, a többieknek könnyebben fog menni – sóhajtott fel
Alisha.
– Hamarosan kiderül. A tiéd az első aláírt engedély – állapította meg
Leona, Dominikára pillantva.
 Sok mindenre fel volt készülve. Habozás nélkül nekiment volna
oroszoknak, afrikaiaknak, tán még európai katonáknak is, ha muszáj. A
bürokráciában kijárta volna az engedélyeket, ha nem is megy egyik
pillanatról a másikra. De aggódó szülőket meggyőzni róla, hogy engedjék
féltett gyermekeiket háborúzni? Erre nem számított…


15. fejezet

Kiskapuk
 
A többi engedély sokkal könnyebben megszületett. Eve és Georgina
már úgy jöttek vissza, hogy a kezükben volt az irat – bár állításuk szerint
nem kis melóba tellett, mire rábeszélték az aláírásra a szüleiket. Prue
családja néhány kizsarolt ígéret árán volt csak hajlandó megadni az áhított
engedélyt, amely ígéretek tartalmazták, hogy a lány továbbra is üzen nekik,
amilyen gyakran csak tud, és most már személyesen is többet láthatják,
legalább addig, amíg nem kell idegen frontokon harcolnia. A legnagyobb
meglepetést azonban – természetesen Dominika kissé őrült édesanyja után –
Nicola nevelőszülei okozták.
A csapat épp kezdte túltenni magát a közjátékon, és annak újbóli
elmesélésein, hogy a többiek se maradjanak ki belőle, amikor Nicola
visszatért a két gyámja társaságában. Az apja már nagypapa korban volt,
amikor Leona találkozott vele, most viszont a Biotrinnek köszönhetően
megfiatalodott, és bár nem keltett túlzottan energikus benyomást, a változás
első látásra szembeötlő volt. A nevelőanyuka pedig, a jóságos arcú,
kövérkés asszonyságnak ismert hölgy, aki bármikor kapható volt rá, hogy
kirándulásokon szendvicseket gyártson az osztálynak, mostanra igazi
bombázó lett. Leona meglepetten pislogott, amint meglátta őket, és alig
ismert rájuk. Mindketten a helyreállítók jelvényét viselték, bár itt nem
kellett szürkébe öltözniük.
– Nem tudom, hogy szabad-e… de látni akartak titeket – mondta
Nicola.
A két nevelőszülő bátortalanul megállt az ajtóban, de az őrök nem
akadályozták meg őket abban, hogy belépjenek. Leona kérdőn a
parancsnokra nézett.
– Nyugodtan bejöhetnek – bólintott a férfi. Nicolával együtt az utolsó
őr is visszatért a terembe, úgyhogy most már teljes volt a létszám a fal
mentén.
A két szülő bátortalanul belépett, és csatlakozott a társasághoz. Nicola
a közelükben maradt. Az anyja meg sem próbálta titkolni a büszkeségét,
amint a nevelt lányára nézett.
– Nicola mondta, hogy te vagy a kapitány – szólalt meg az apa,
egyenesen Leonára nézve. Nem bajlódott a magázó formulával, elvégre ő is
ismerte régről a lányokat, abból az időből, amikor még a kutyatenyészetére
vitte ki őket, azzal a nem titkolt céllal, hogy hátha sikerül eladnia egy-két
tüneményes apróságot. A számításai – nem meglepő módon – gyakorta be
is jöttek.
– Ezt nem kellene nagydobra verni, de már úgyis mindegy – bólintott
Leona.
– Engedd meg, hogy gratuláljak – fordult felé nagy-komolyan. –
Hatalmas dolgot vittél véghez.
– Nem az én érdemem. Az övék – hárította Leona, széles mozdulattal a
csapatra mutatva, bár érezte, hogy fülig pirul.
– Gondolom, Nicolát nem tudnátok nélkülözni – sóhajtott fel a nő, és
látszott rajta, hogy a büszkeséggel együtt is szívesen kisajátítaná a lányt.
– Ő a mesterlövészünk – mosolyodott el Leona.
– Jobban céloz, mint Szati – vetette közbe Sofya. – Ami azért nem kis
dolog.
– Szerintem mostanra már mindannyian neki köszönhetjük, hogy
életben vagyunk – tódította Eve.
– Ezt miért nem mondtad? – fordult a lány felé a nevelőapa. –
Mondtad, hogy harcos vagy, de hogy mesterlövész…! Az én lányom! –
húzta ki magát büszkén. – Biztos, hogy tőlem örökölte!
Ekkor a felesége oldalba boxolta, úgyhogy nem folytathatta az
áradozást.
– Az enyém is! Mellesleg én jobban lövök, mint te! – vitatkozott vele a
nő. Nicola elnevette magát.
– Attól félek, genetikailag nem megoldható – mondta végül. –
Egyébként nem vitatom…
Leona rájuk mosolygott. A beszélgetés hasonló mederben folyt tovább,
de az egyre biztosabbá vált, hogy Nicola meg fogja kapni az engedélyt, bár
a szülők ilyen alantas dolgokkal nem szívesen foglalkoztak a jelen
körülmények között. Inkább a harcosokat kérdezték ki mindenről, amiről
csak hajlandóak voltak beszélni – és a Macskák fejéből most valamiért
kiment a titoktartási kötelezettség. Még Leona sem tiltakozott
komolyabban, bár a nevelők lelkére kötötte, hogy abból, ami itt elhangzik,
semmit ne áruljanak el külsős személyeknek.
– Komolyan, irigylem a szüleidet – jegyezte meg Carey. A húgaitól
már visszatért. – Az enyémek, ha itt lennének, agyon vernének, amiért ilyen
hülyeséget csináltam.
– Ezzel nem vagy egyedül – morogta Saci. A két nevelőszülő
összenézett, és szemmel láthatóan pillanatok alatt döntésre jutottak, mintha
ezt már rég megbeszélték volna egymás között.
– Hivatásos nevelőszülők vagyunk – mondta ki a férfi. – Bár az biztos,
hogy Nicola volt a legjobb fogás, és őt végre nem is kellett továbbadnunk –
mosolygott rá a lányra. – De itt, Amerikában huszonegy éves korig
működik az örökbefogadás.
– Mármint tizennégy éves kortól van a gyerekeknek döntési
lehetősége, hogy akarják-e… – tette hozzá a nő. Leona érdeklődve pillantott
rájuk, és derengeni kezdett neki, hogy mire akarnak kilyukadni.
– Szóval, ha a szüleiteket eltűntnek, vagy halottnak nyilvánítják,
befogadhatunk titeket. Ilyen korban már nincs korlátozás, hogy hány
gyerekünk lehet – magyarázta a férfi.
– És most minden Európai állampolgárt eltűntnek nyilvánítottak
egészen addig, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét… tudom, ez
kegyetlenül hangzik, de a mi ügyünket megkönnyíti.
– Vagyis… – szólalt meg bizonytalanul Alisha – örökbe fogadnának
minket?
– Nem egészen – rázta meg a fejét a nő. – Nem örökbefogadás, csak
névlegesen hozzánk helyeznének titeket, mint nevelt gyerekeinket. És
ezáltal a miénk lenne a gyámság is.
– Vagyis joguk lenne rá, hogy megadják nekünk az engedélyeket –
vonta le a következtetést Leona. Nicola csillogó szemmel bólintott.
– Gyorsabb elintézni, mint az állami engedélyt. Persze, ha nem
akarjátok, nem muszáj… csak egy lehetőség – mondta a nő, és végignézett
a csapaton. A lányok érzelmei még bizonytalanok voltak.
– Ez egy szerződés – szólalt meg hirtelen Nicola. – Mármint, a
nagykorúaknál már annak számít. Aki tizennyolc éves kora után is a
nevelőszülőkre hagyatkozik, annak viszonzásul támogatnia kell őket.
Vagyis normális esetben visszafizetni a taníttatást, a gondoskodást, ilyesmit.
Tehát, részünkről némi anyagi kötelezettséggel jár, megegyezés szerint.
 – A szerződés aláírásakor lép hatályba, bár általában huszonnégy órába
telik, mire az állam is elfogadja. Csak akkor vétóznák meg, ha lenne más,
aki pályázik rátok. És egyúttal az engedélyt is megadhatjuk, hogy tovább
harcolhassatok, ha akartok.
Leona elmosolyodott.
– Engem nem érint, de akit igen, annak meghagyom a döntést. És hálás
vagyok a lehetőségért – biccentett a két nevelőszülő felé.
– Ez csak természetes. Nagy rajongóitok vagyunk – kacsintott rá a
férfi. Leona felnevetett.
A lányok nem haboztak sokáig. Elsőként Saci bólintott rá, majd sorban
a többiek is.
– Ezzel hivatalosan is testvérek leszünk – vigyorodott el Marie Anne.
– Már aki… – morogta Dominika.
– A többieket is befogadjuk azért a családba – sietett megnyugtatni
Evelyn.
– Persze, csak bizonyos feltételekkel… – kuncogott Alisha.
– Őrültek – csóválta meg a fejét az őrparancsnok. – És itt még
csodálkoztunk, hogy lyukat beszéltek az európai vezérkar hasába.
– Ott is sok múlt a szerencsén – vigyorodott el Leona. – De úgy néz ki,
meglesz az engedélyünk az ítélethirdetésre.
– Ugye nem fognak… megölni titeket? – bizonytalanodott el a nő.
– Biztos, hogy nem – vonta meg a vállát a kapitány. – Ezt már
elárulták elöljáróban.
– Akkor jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten a nő.
Leona észre sem vette az idő múlását, annyi minden történt hirtelen.
Az apjával való találkozás, Dominika édesanyjának közjátéka, a
nevelőszülőkkel való beszélgetés – akik csak hosszú órákkal később
hagyták ott őket, miután számtalan szerződés és nyomtatvány kitöltésre és
aláírásra került. Az egyik őr ezeket magával vitte, hogy a bíróság elé
terjessze őket. Leona meglepődött, amikor fél tizenegykor ebédre
szólították őket, azon pedig még inkább, hogy ezúttal a hatalmas étkező
nem csak az övék volt. A Skorpiók és a Viperák már az asztaloknál ültek.
Leona, amint megkapta a tálcára gondosan kikészített fejadagot,
egyenesen megcélozta a kapitányok asztalát. A Macskákat már megszokta,
de a férfiakat még mindig furcsa volt számára civil ruhákban látni –
hanyagul felöltött pólókban, farmernadrágban, vagy éppen ingben: kinek mi
jutott. A lány vigyorogva ült le a két kapitány közé, és, kiélvezve a
szabadságot, üdvözlésképpen megcsókolta Viperát. Skorpió megköszörülte
a torkát.
– Minek örülsz ennyire? – érdeklődött. – Másfél óra múlva kiderül,
hogy milyen módszerrel végeznek ki minket.
– Kétlem, hogy megtennék – vonta meg a vállát a lány.
– Jó, de attól még négyes büntetés van kilátásban – csóválta a fejét a
férfi.
– Vagy, jobb esetben hosszú börtön – tette hozzá Vipera is, és
aggodalmasan pillantott Leonára. – Én remélem, hogy az utóbbi. Neked
végképp nem tenne jót most egy komolyabb büntetés.
– Még nem felnőtt – rázta meg a fejét Skorpió. – Úgyhogy vele
megvárják, míg betölti a huszonegyet.
– Már nem, a problémát megoldottuk – vonta meg a vállát a lány. – A
teljes csapatnak megvannak a szülői engedélyei. Nagykorúságunkra való
tekintettel NATO-katonák lehetünk, és ezzel együtt vonatkozik ránk a
katonai törvénykönyv is.
– Micsoda? – prüszkölt fel Vipera.
– Sikerült elintézni. Öt szülői engedély, és huszonhat gyámsági
engedély, ami ugyanannak számít.
– Ki volt az a barom, aki örökbefogadott titeket? – érdeklődött
döbbenten Skorpió.
– Nicola nevelőszülei – vigyorodott el Leona. – Minden le van
papírozva.
Vipera a kezeibe temette az arcát.
– Javíthatatlan vagy – morogta, alig érthetően. – Miért kell neked
mindig a legnagyobb veszélyt választani? Miért nem tudsz egyszer végre a
fenekeden maradni? – kérdezte lesújtva.
– Mert aki többet kockáztat, többet is nyer – állapította meg a lány.
– Véget ne érjen a szerencsés szériád – morogta Skorpió.
– Csend legyen! – kiáltotta el magát az őrparancsnok.
– A végén még behozzák a kiképzési szabályokat – kuncogott fel
Leona.
– Már csak az hiányozna – sóhajtott fel Vipera. – Komolyan nem
hiszem el. Legalább ti megúszhattátok volna.
 – Nem akartuk megúszni. Mit nyertünk volna vele? Átlagosan két év
börtönt, utána pedig végrehajtják a büntetést. Így legalább túl leszünk rajta,
és utána harcolhatunk tovább.
– Csakhogy, amint megérkezik a következő támadási hullám, nem sok
esélyünk marad – csóválta a fejét Skorpió.
– Felkészülünk rá – vonta meg a vállát Leona.
Az ebéd után az őrök visszakísérték őket a kijelölt szobákba. Odabent
már egy szépen felrakott halomban új, összehajtogatott egyenruhák várták
őket. Leona kíváncsian lépett közelebb az asztalra helyezett tornyokhoz, és
mellette felfedezte az európai jelzés szerinti vállapokat is.
– Öltözzenek át! Az ítélethirdetésen viselkedjenek katonákként! – adta
ki az utasítást az őrparancsnok. Leona nem tudta mire vélni a szája sarkában
lévő mosolyt, ami valamiféle becses ajándékot ígért – de amint az első
ruhák kibontásra kerültek, rögtön megértette.
– Mi a fene ez? – kérdezte döbbenten Marie Anne.
– Mit akarnak a szoknyákkal? – csatlakozott hozzá Evelyn is.
– Ez az amerikai díszegyenruha – vigyorodott el Leona. – Szerintem
túl fogjuk élni.
– De remélem, harcolni azért nem ebben fogunk – morogta Saci, és
öltözéshez látott.
Leona felkuncogott, és felrémlett benne, hogy az előző tárgyaláson
egyszerű gyakorlóruhát adtak nekik, és Wrightnak kedveskedtek
díszegyenruhával. Ez már önmagában is jelentett valamit. Talán mostanra
fordult a helyzet… Ő is átvette magára az új öltözéket, és felcsatolta a
vállapokat. Az egyenruha merev és kényelmetlen volt. Nem lehetett benne
rendesen mozogni, az egyenes szabású, térd alá érő szoknyának
köszönhetően pedig a lábukat végképp nem használhatták semmiféle
közelharcban, feltéve, hogy nem akarták elszakítani az anyagot.
– Azért egész jól néz ki – állapította meg Dominika.
Leona is végignézett a lányokon, és kénytelen volt elismerni az igazát.
Ha nem is harcosi ruhák voltak, de a lehető legsötétebb kék
díszegyenruhák. Ebben már majdnem újra katonának érezte magát – bár az
elegáns félcipőt végképp nem tudta hová tenni.
Pontosan tizenkét óra előtt öt perccel felsorakoztak az udvaron. A Nap
vakítóan sütött a fejükre. Februárhoz képest kifejezetten kellemes idő volt.
A három akciócsapat ugyanúgy sorakozott fel, mint legutóbb, ezúttal
azonban olyan elegánsan festettek, és úgy húzták ki magukat, mintha
díszszemlén lennének. A Navy Seals tagjai álltak ismét őrségben:
körülvették őket, és készenlétbe helyezték a fegyvereket.
Leona jobbra pillantott. A Skorpiók sorai mellett ott állt a két tábornok
is: Wright és Lavoie. A díszegyenruhát tőlük sem tagadták meg, de a két
férfi nyugtalanul pillantott körbe, mintha menekülési utat keresne. Leona
egy kárörvendő mosoly erejéig nézte őket – majd, amint eszébe jutott a
társaságukban eltöltött, két iszonytató nap, gyorsan elkapta a pillantását.
A közönség sorai újra megteltek, Roberts százados csillogó szemekkel
figyelte az akciócsapatokat. Ezúttal a megtalált szülők és rokonok is ott
ültek a székeken, Asturias pedig, akinek mostanra már majdnem tisztázták a
státuszát, az első sorban foglalt helyet, és az arcán bujkáló mosollyal a
harcosokat fürkészte. Leona elkapta az apja pillantását, és rámosolygott. A
férfi tekintete mélységes aggodalmat tükrözött, az ujjai elfehéredtek, olyan
erősen szorította ökölbe a kezét.
Pontosan tizenkettő órakor az esküdtszék tagjai, majd a bírák is
bevonultak. Az arcuk kifürkészhetetlen volt, Leona hiába próbált volna
bármit leolvasni róluk. Southers, talán szándékosan nézett el a harcosok feje
felett: talán attól tartott, hogy a szeméből idejekorán kiolvasnák az ítéletet.
Vele ellentétben a főbíró szigorúan mérte végig a harcosokat.
– Tisztelegj! – hangzott a parancs. Leona alig bírta elfojtani a
mosolyát, miközben a homlokához emelte a kezét. Ezt legutóbb nem kérték
tőlük. Most viszont azt jelentette, hogy ismét katonákként tartják számon
őket, nem pedig megvetett dezertőrökként…
– Pihenj! – intette őket a főbíró. A közönség és az esküdtek leültek, a
harcosok pedig pihenőállásba álltak. Leona érezte, hogy a szíve a torkában
dobog. A végső döntés már megvan, pillanatokon belül közlik velük. Vajon
mit tartogatnak számukra? Vajon képes lesz elviselni, ha tényleg kiutalják
nekik a négyes büntetéseket? Negyvennyolc óra… majdnem pontosan
annyi, mint ameddig fogságban tartották… és hiába próbált könnyedén
vállat vonni, hangoztatva, hogy a négyes büntetés egy előre
megkoreografált, átgondolt kínzás, ebben a pillanatban rettegett tőle.
– Felkérem az esküdtszék képviselőjét, hogy ismertesse az esküdtszék
döntését! – szólalt meg a főbíró. Leona behunyta a szemét, és a háta mögött
keresztbe tett ujjakkal drukkolt, miközben a férfi emelt hangon beszélni
kezdett.
 – Az esküdtszék döntése alapján Joseph Wright vezérezredes minden
ellene felhozott vádpontban: lázadás előkészítésében, árulásban,
hatalommal és pozícióval való visszaélésben, megvesztegetésben – tartott
rövid szünetet – bűnös.
A közönség soraiból rövid taps hallatszott.
– Az esküdtszék döntése alapján Clarance Lavoie vezérőrnagy minden
ellene felhozott vádpontban: lázadás előkészítésében, árulásban,
hatalommal és pozícióval való visszaélésben, megvesztegetésben, különös
kegyetlenséggel elkövetett testi sértésben: bűnös.
Leona kinyitotta a szemét. A taps, ha lehet, egy árnyalattal hangosabb
volt, és tovább tartott. A két tábornok irányába pillantott. A férfiak válla
megroskadt, hiába próbálták az arcukat továbbra is megfegyelmezni, a
testtartásuk elárulta, hogy legyőzték őket. Az ügyész megsemmisülten
csóválta a fejét. Három őr lépett oda melléjük, a pisztolyokat a tábornokok
fejéhez szegezték, de nem lőttek, amíg a két férfi nem próbált meg
szembeszállni velük. A szóvivő azonban nem hagyta abba.
– Az esküdtszék döntése alapján a Macskák, Viperák és Skorpiók felett
azonos döntés született, mely mind a harcosokra, mind a kapitányokra
vonatkozik. Parancsmegtagadás vádjában bűnösnek találtattak. A dezertálás
és a lázadás vádpontjaiban azonban, a körülményekre való tekintettel:
ártatlanok.
Leona fellélegzett, és maga körül is megkönnyebbült sóhajokat hallott.
Parancsmegtagadás… A háromból mindössze egy vádpont. Lehetett volna
sokkal rosszabb is. A taps azonban ezúttal csak gyéren hangzott fel, és
hamar el is halt. A főbíró emelkedett szólásra. Leona visszafojtotta a
lélegzetét.
– A bíróság figyelembe veszi az esküdtszék ítéletét, és jogerősnek
fogadja el azt. Ennek fényében az ítéletünk a következő: Joseph Wright
vezérezredes és Clarance Lavoie vezérőrnagyok büntetése az öt per bé
jelzésű büntetés.
Vagyis halál, visszhangzott Leonában a gondolat. Méghozzá nem
egyszerűen lefejezés, hanem a méreginjekció, ami összehasonlíthatatlanul
lassabb, és fájdalmasabb. Komor elégtételt érzett, de ha a két tábornok a
kezébe kerül, rosszabbat is kitalált volna a számukra.
A főbíró megvárta, amíg a mélyen dörgő taps elhal. Esze ágában sem
volt megszakítani azt – csak az után szólalt meg ismét, hogy a közönség
elcsendesedett.
– A Macskák fiatal korára a bíróság nem tud tekintettel lenni, annak
fényében, hogy mindannyian rendelkeznek szülői engedéllyel, amely
feljogosítja őket rá, hogy lemondjanak fiatalkorukkal járó előjogaikról. Az
iratok értelmében mindannyian kérelmezték, hogy felnőttként kezeljük
őket, a kérelmet pedig a bíróság ellenszavazat nélkül elfogadta. Az
akciócsapatok kapitányait és harcosait kérdezem: a továbbiakban,
meghatározatlan időre vállalják, hogy a NATO katonái maradnak,
tehetségük szerint, akár életük árán is védelmezik az Amerikai Egyesült
Államokat, és hajlandóak felesküdni a zászlónkra?
– Igen, uram! – hangzott fel egyszerre százharminc torokból.
– Hajlandóak alávetni magukat a hadbíróság ítéletének, bármi is
legyen az? – kérdezte a főbíró.
– Igen, uram! – hangzott a válasz ismét. Leonának fájdalmas görcsbe
rándult a gyomra, de kihúzta magát. Bármi is legyen az, felvetett fejjel
akarta hallani az ítéletet.
– A bíróság figyelembe vette, hogy a parancsmegtagadás
előkészítésének kezdete, és a békeszerződés aláírása között huszonkét nap
telt el. Az ez időre járó, minden készenléti, és végrehajtott akciókért járó
anyagi juttatást visszavonunk. Természetesen nem jár juttatás az utolsóként
végrehajtott, tízesre osztályozott akcióért sem – hunyorgott rájuk a főbíró.
Leona értetlenül pislogott. Tényleg megússzák ennyivel? A férfi egy
levegővételnyi szünet után folytatta. – Kötelesek továbbá felesküdni az
Amerikai Egyesült Államok alkotmányára, végrehajtani feletteseik
parancsait, tudásukat és életüket a NATO országainak szolgálatába
állítani.
A közönség soraiban tapsvihar tört ki. A harcosok képtelenek voltak
tovább a helyükön maradni, boldog kurjantások, felharsanó nevetések
nyugtázták az ítéletet. Leonát a Macskák zárták ölelő gyűrűbe, a következő
pillanatban viszont Vipera rántotta ki közülük, és hosszan, forrón
megcsókolta. A rend felbomlott, a hangorkán percekig tombolt. A szülők, a
tiltással mit sem törődve elvegyültek a harcosok között. Asturias a levegőbe
boxolt, és mindenkinek gratulált, akit csak elért. A Macskák újdonsült
gyámjai csatlakoztak a vidám ujjongáshoz. A Skorpiók közül néhányan
kezet fogtak a Navy Seals tagjaival – akiknek a figyelme sokat lankadt, bár
az őrhelyüket nem adták fel.
 A bíró most sem próbált rendet teremteni. Csak percekkel később,
amikor csitult végre az ünneplés, szólalt meg újra.
– Az ítélet jogerős. Fellebbezésnek helye nincs.


VIII. könyv

Fegyverszünet


16. fejezet

Vigyázz, mit ígérsz!

 
Az akciócsapatok nem maradhattak a kikötő közelében. New Yorktól
délre, a városon kívüli katonai bázison helyzeték el őket, félúton a
menekülttábor és a tengerpart között. Az épülettömeget szögesdróttal
megerősített, három méter magas kerítés vette körül – a lányok meglátása
alapján a harcosok közül csak az nem tudott volna meglógni, aki nem
akar.
Különösebb feladatot továbbra sem kaptak, bár most már őrök sem
voltak a nyakukon. A számukra kijelölt épület klubszobájában múlathatták
az idejüket: biliárd és csocsóasztalok, nagy képernyős televízió, rengeteg
DVD és könyv állt rendelkezésükre. A szomszédos épület edzőtermét is
szabadon használhatták, és ha kedvük tartotta, néhány órára kimozdulhattak
a külvárosba is – bár Leona a Macskák lelkére kötötte, hogy ne feszítsék túl
a húrt, és a szolgálati idejüket – napi tizenkét órát – mindenképpen
töltsenek a bázison.
Bár a Navy Seals már nem őrizte őket, azért itt sem maradtak
felügyelet nélkül. Clyde Johnson vezérezredes – a főbíró –, Southers
dandártábornok és Roberts százados is rájuk nézett olykor.
A második nap estéjén Leona épp a századossal beszélgetett, a várható
rendkívüli ülésről, amelyre immár hivatalosan is meghívást kaptak a
kapitányok. Túl sokat Roberts sem tudott róla mondani, de egyre
lelkesebben támogatta Leona javaslatait – amelyeket a lány előzőleg
Viperával és Skorpióval is megpróbált megvitatni, több-kevesebb sikerrel.
A lány kezdte megszokni az amerikai szabású egyenruhát, és egyre
kényelmesebben érezte magát benne. A fejük felett, a levegőben
gyakorlatozó vadászgépek viszont még mindig zavarták, és nem tudott
napirendre térni afelett, hogy az amerikai gépek még mindig kerozinnal
működtek. Az Egyesült Államoknak nem voltak üzemanyag-gondjaik, így
felesleges lett volna átalakítani a gépeket.
– Hihetetlen, hogy még mindig zavarja – csóválta meg a fejét Roberts,
észrevéve, hogy a lány összerándul a hang hallatán.
 – Megszoktam, hogy ezeket a gépeket azonnal jelentem a központnak
– morogta Leona.
– Inkább ne tegye – nevette el magát a százados. – Most béke van.
Lazítson.
– Ha tudnék – sóhajtott fel Leona. – Nem is olyan rég mindent
megadtam volna egy-két békés napért. Most pedig, hogy itt van, egyszerűen
nem találom a helyem. Nincs huszonnégy órás készültség, nincsenek
feladatok, amelyeket meg kell oldani.
– Nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadsággal – bólintott értőn a
férfi. – Nem is csodálom. De miért nem élvezi ki legalább, hogy itt senki
nem tiltja az ön és Vipera közötti kapcsolatot?
Leona felsóhajtott, és megcsóválta a fejét. Továbbra is rengeteg időt
töltött a vőlegényével, sokszor tanúk jelenlétében, máskor kettesben. Voltak
meghitt pillanataik, kellemes beszélgetéseik, és a férfi most már
megbocsátotta azt is, hogy Leona nem volt hajlandó kihasználni a fiatal
korával járó előnyöket. Továbbra is szeretett hozzá bújni, de minden
alkalommal, ha a férfi meglepetésszerűen átölelte, idegessé és feszültté vált.
Képtelen lett volna lefeküdni vele. Még túl élénken élt benne a két,
Párizsban elszenvedett nap, és még az a tudat sem segített rajta, hogy
Wright és Lavoie kivégzését végrehajtották.
Vipera megértette, és nem tette szóvá a dolgot. Nem próbálta
olyasmivel fárasztani a lányt, hogy tud várni, hogy nem akarja semmivel
sem sürgetni, vagy hogy belátja, hogy kell még neki idő, hogy ismét
megerősödjön a bizalma a férfiak iránt. Igazság szerint, ha kimondta volna,
Leona talán erőt vesz magán, és megpróbálja bebizonyítani az
ellenkezőjét.
Roberts százados elégelte meg a kettejük közé telepedett csendet.
– Meg kell mondjam, katonásabban fest ezzel a frizurával.
Leona felpillantott, és felkuncogott. Eddig lapockáig érő hajzuhatagot
viselt, és egyszerűen copfba kötötte, csakhogy még a haja ki sem nőtt
rendesen – bár jó esély volt rá, hogy pár napon belül emberi kinézetűre
lehet majd nyírni.
– Még nem szoktam meg, de nem hiszem, hogy így hagyom – vonta
meg végül a vállát, és ösztönösen végigsimított a feje búbján.
– Lesz még ideje megnöveszteni – mondta a férfi.
 A következő pillanatban egy nyitott tetejű dzsip fékezett le mellettük.
A volán mögött Vipera ült. Az arckifejezését igyekezett komolyra igazítani,
de a szemei vidáman csillogtak.
– Elnézést, századost, de elrabolnám Macskát egy kis időre.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte Leona gyanakodva.
– Meglepetés – kacsintott rá Vipera. – Szállj be!
A százados elvigyorodott.
– Felőlem indulhatnak.
Leona habozott. Összeesküvést szimatolt a háttérben, elvégre
Viperának most elég sok ideje volt kitalálni valami őrültséget. Aztán eszébe
jutott, hogy az őrültségek kitalálása az ő asztala.
– Valami azt súgja, hogy nem fogok örülni ennek a meglepetésnek –
csóválta meg a fejét a lány, és ahelyett, hogy beszállt volna, egy lépést
hátrált a járműtől távolodva.
– Ha nem vitatkozol, és nem kérdezősködsz, megígérem, hogy
támogatni fogom a hármas számú javaslatodat – alkudozott Vipera, és
várakozóan nézett Leonára.
Ez hatott. Leona pontokra bontott javaslatai közül a hármas volt az,
amelyet a másik két kapitány a világért sem volt hajlandó elfogadni, a
többivel nem vitatkoztak sokáig – legfeljebb kiegészítették azokat. Mivel a
lehetetlennek tűnő tervek tálalásában Leona volt a legjobb, ezért előzetes
megegyezéssel rábízták a tanácskozáson való szereplést.
A lány felkapaszkodott a dzsipre, és mire búcsút intett Roberts
századosnak, Vipera már el is indult vele.
– Egyszer vezetni is megtanítalak. Nem leszek örökké a sofőröd –
jegyezte meg a férfi. Leona felkuncogott.
– Ha lesz rá időm, magamtól is leteszem a jogsit – ígérte.
– A női sofőröket életveszélyes a forgalomba engedni, ha nem
gyakoroltatjuk be velük az apró trükköket. Úgyhogy nem fog megártani
húsz-harminc különóra.
– De nem tőled! – szúrt vissza Leona. – Te csak arra tudsz megtanítani,
hogyan vezessünk szabálytalanul.
– Rágalom. Ismerem a szabályokat – morgott a férfi, bár a szeme
nevetett.
– Ezért tudod olyan hatékonyan áthágni őket – állapította meg a lány.
– Te vagy rám rossz hatással – kacsintott rá a férfi.
 Leona felnevetett, és kénytelen volt igazat adni Viperának.
Tíz percen belül meg is érkeztek, bár Leona már az út felénél
gyanakodni kezdett. Akkor azonban, amikor Vipera egy hatalmas
betonmező közepén állította le a dzsipet, legszívesebben a járműhöz kötözte
volna magát, csak hogy ne kelljen kiszállnia.
A repülőtéren több tucatnyi vadászgép parkolt, szabályos rendben, a
dzsiptől mindössze száz méterre. A távoli hangárok zárva voltak, de Leona
esküdni mert volna rá, hogy azokban is ott sorakoznak a lakóik. Néhány
pilóta, és a földi műszaki személyzet tagjai nyüzsögtek a gépek körül. Az
irányítótorony tekintélyt parancsolóan magasodott a repülőtér fölé.
Motorbőgés hangzott fel, és az egyik vadászgép elegánsan kigurult a sorból,
majd a kifutó felé indult. Leona követte az útját – a gép egyre gyorsult,
majd egy óvatlan pillanatban felemelkedett a levegőbe. Pár másodperc
múlva hangrobbanás hallatszott, ahogy a gép emelkedés közben iszonyú
gyorsaságra kapcsolt. Leona megbabonázva figyelte, amíg el nem tűnt a
felhők között.
Mire magához tért, Vipera már ki is nyitotta a lány felőli ajtót. Leona
megkapaszkodott a műszerfalban.
– Nem – jelentette ki határozottan.
– Megígérted – somolygott a férfi.
Leona megrázta a fejét.
– Szó se lehet róla.
– Dehogynem. Megmondtam, hogy beültetlek egy vadászgépbe…
– Amint vége a háborúnak. És te is tudod, hogy nincs vége.
– Azt mondtad, hogy amint aláírják a békeszerződést, és ha még
életben vagyunk, akkor nem bánod.
Leona nyelt egyet. Tényleg ezt mondta.
– Nem gondoltam komolyan – morogta.
– Én viszont nagyon is. Na gyere! – kuncogott fel a férfi, és kisegítette
Leonát a dzsipből. A lány nem utasította vissza a felkínált kezet, bár ez csak
annak volt betudható, hogy jelenleg minden idegszálát a repülés gondolata
foglalta le. – Ígérem, nem lesz hosszú.
– Te is feljössz? – kérdezte a lány. Vipera bólintott.
– Tudod, veled ellentétben én nem félek a repüléstől – kacsintott rá
Leonára. – Ki nem hagynám az alkalmat.
– Őrült – morogta a lány. – De biztos van valami, amitől félsz.
 – Persze – vonta meg a vállát Vipera. – Irtózom mindenfajta hüllőtől.
Leonában egy csapásra feloldódott a feszültség.
– Ezért nevezted el a csapatodat egy kígyófajról? – kérdezte nevetve.
– A Denevérek foglalt volt – vonta meg a vállát elegánsan Vipera.
– Jobb is – csóválta meg a fejét a lány, és hagyta, hogy a férfi az egyik
vadászgéphez vezesse.
A pilóta már készen állt, és épp az utolsó ellenőrzést végezte felszállás
előtt.
– Áh, ezek szerint sikerült? – kérdezte Viperát, majd, meg sem várta,
míg a férfi megerősíti a feltételezését, egyből Leonához fordult. Röviden
tisztelgett előtte, s Leona viszonozta a gesztust. – A Gripen nyolcas két
személyes gép, hölgyem. A gépet én fogom vezetni a hátsó ülésről, az ön
dolga az lesz, hogy élvezze az utazást. Az első ülésről lehet kezelni a
rakétakilövőt és a gépfegyvert, de ezúttal nem viszünk magunkkal éles
lőszert.
Leona, akiben a pánik még csak most kezdett ébredezni, bólintott, és
figyelmesebben megnézte magának a gépet.
– Ez olyan, mintha a négyest fejlesztették volna tovább, és ötvözték
volna a hatos szériának a teherbírásával. Tehát őrülten gyors, viszonylag
halk, remek lopakodó, és még bombázni is lehet vele. A
szárnyfesztávolsága egy árnyalattal nagyobb az eddigiekénél, de az egész
gép laposabb egy kicsit… – merült bele a műszaki elemzésbe. Vipera
felkuncogott mellette.
– Itt az ideje a gyakorlatban is kipróbálnod – vigyorgott rá a lányra.
Leona azonnal hátrált két lépést.
– Eszemben sincs! – tiltakozott. A pilóta azonban a kezébe nyomta a
sisakot.
– Megígérted – mondta Vipera kuncogva.
– Hármas kötelékben megyünk fel, és teszünk egy kört a tenger felett,
majd visszatérünk ide. A rádiós kapcsolat élni fog, úgyhogy egészen
nyugodtan elküldheti a pokolba Viperát út közben is – állapította meg.
Leona vetett egy gyilkos pillantást a férfira. Vipera leplezetlen
vigyorral válaszolt.
– Amint leszálltunk, kinyírlak – morogta, miközben a fejébe húzta a
sisakját. – Bár lehet, hogy jobb lenne most túlesni rajta.
 A pilóta segített becsatolni a fejfedőt, felsegítette a lányt a gépre, majd
beszíjazta az ülésbe. Azalatt a pár másodperc alatt, míg a lány egyedül ült a
fülkében, hirtelen felébredt benne a szenvedély. Elvégre minden vadászgép
műszaki adatlapját ismerte, hangról is megmondta a típusszámokat, és
imádta a földről nézni őket, legyen szó akár járőrszolgálatról, akár véresen
komoly légi csatáról. Belülről látni egy ilyen szerkezetet egészen más
élmény volt. Felismerte a rakéta-célzó berendezést, és a fegyvereket is, és
szívesen kipróbálta volna őket.
– Szimulátor-üzemmódban fog működni a fegyverkezelő berendezés –
tájékoztatta a pilóta. Leona nyelt egyet.
– Vagyis?
– Ha megnyom egy gombot, nem történik semmi, de az automatika
tájékoztatja, hogy mi történhetett volna, ha éles lőszert viszünk.
Leona végigsimított a műszerfalon. Szívesen kipróbálta volna, hogy
milyen érzés egy ilyen gép fegyverzetét kezelni.
A következő pillanatban viszont a gép finoman gurulni kezdett a kifutó
felé. A másik kettő is megmozdult mellette. Ők voltak a bal szárnyon, a
Viperát utaztató Gripen repült jobb oldalt. A középső gépben hivatásos
navigátor ült.
Leona becsukta a szemét. A pilóta beszélt hozzá – de a lány nem
értette a szavait. Minden figyelmét lekötötte, hogy ne sikítson, mialatt a
gépmadár őrült sebességre gyorsult a kifutópályán – ez a típus anyahajóról
is fel tudott szállni. A lány háta az üléshez tapadt, a gyomra lesüllyedt a
köldöke alá, amint a gép egy hatalmas rántással a magasba emelkedett.
Kinyitotta a szemét. A fülében visszhangzott a sikoly, amire Vipera
nevetése válaszolt. A felhők rémisztő sebességgel közeledtek. Egy
robbanást hallott – majd pár másodpercig az égvilágon semmit. A levegő
mintha sziklaszilárddá vált volna körülötte, a lélegzete is elakadt, ahogy a
vadászgép átlépte a hangsebességet.
Leona az első percekben rémülten kapaszkodott az ülésbe – de épp,
mire kezdte megszokni az utazást, és feloldódott pánik a torkában, a pilóta
mutatványokra ösztökélte a gépet. Szédítő sebességgel pörgött a levegőben,
halálkanyarral fordult, miközben az alakzatuk szétzilálódott, majd zuhanni
kezdett. Az óceán ragyogó tükre rémisztő közelségbe került, mire a pilóta
felrántotta a gépet, és az ismét a felhők felé araszolt. Leona már nem tudta,
hol van a fent és a lent, már fogalma sem volt, hogy amit lát, az az égbolt,
vagy a víztükör. Fel-felsikoltott, de minden egyes mutatvány után egyre
jobban vágyott a következőre. Mint egy őrült hullámvasút, csak ezerszer
veszélyesebb – és izgalmasabb – annál.
Fél órát töltöttek a levegőben, de Leona sokkal többnek érezte. Amint
a vadászgép kerekei végre landoltak a repülőtér talaján, a lány fellélegzett.
Nem tudta volna megmondani, hogy visszavágyik-e majd valaha a felhők
közé – de az élmény korántsem volt annyira rossz, mint amennyire félt tőle.
Emlékezett még rá, hogy rögtön az első állomáshelyén, Kecskeméten is
felajánlották neki ezt a lehetőséget, és ő akkor mereven elzárkózott előle.
Most még nem volt biztos benne, hogy a sokkterápia megtette-e a hatását,
és vajon fog-e még valaha félni a repüléstől. A helikopteres utazásokat
muszájból szokta meg, az ejtőernyős ugrások előtt még mindig aggódott. Ez
viszont a következő szint volt, olyasmi, amiről azt hitte, soha nem fog rá
sort keríteni. Vipera azonban emlékezett arra a könnyelműen tett ígéretre, és
szaván fogta… Leona most már nem tudott haragudni rá.
A másik két gép előttük landolt, ők maradtak utoljára. Mire végre
megálltak az egyik hangár előtt, Vipera már kiszállt, és odasietett hozzájuk.
Még kicsit bizonytalanul járt – mintha szédült volna – de Leona egyáltalán
nem csodálkozott rajta. Még az ő érzékei is vitatkoztak a gravitációval, és
ami eddig vízszintes volt, most hullámosnak tűnt.
– Jól van? – érdeklődött vidáman a pilóta. Eddig valamiért nem jutott
eszébe megkérdezni.
– Egy darabban. Azt hiszem – morogta válaszul a lány, és megrázta a
fejét, hátha az átmeneti füldugulását meg tudja szüntetni vele. A kezelés
hatástalannak bizonyult.
Amint megszabadult a sisaktól és a szíjaktól, és nekiveselkedett, hogy
lemásszon a fülkéből, Vipera sietett a segítségérre. Leona úgy ugrott le az
utolsó lépcsőfokról, hogy még csak orra sem esett – ami a jelen
körülmények között kifejezetten jó teljesítmény volt.
– Még egy kört? – érdeklődött vidáman Vipera.
– Amint Oroszországot apró gyarmatokra szabdaltuk – morogta a
lány.
– Szavadon foglak – vigyorodott el a férfi, majd, Leona őszinte
meglepetésére térdre ereszkedett előtte. A lány épp azzal volt elfoglalva,
hogy megtalálja az egyensúlyát, úgyhogy csak késve vette észre a Vipera
kezében tartott, aprócska, fekete bársonnyal borított dobozt. A belsejében
egy meseszép gyűrű rejtőzött, apró, oválisra csiszolt, átlátszó gyémánttal a
közepén.
– Tudom, hogy egyszer már felmerült… – kezdte a férfi. – De akkor
azt mondtad, romantikusabb körülményeket is el tudnál képzelni. Remélem,
ez az alkalom megfelel – somolygott rá Vipera. – Hozzám jössz feleségül?
Leona felnevetett. Ő egy előkelő étteremben elköltött vacsorát, vörös
rózsacsokrokat, és gyertyafényt nevezett volna romantikusnak. Ehelyett
vadászgépeket, és fél órás, felhőtornyok közti kirándulást kapott, egy
Gripen nyolcas minden őrült lehetőségét kihasználva.
– Igen – válaszolt végül, és hagyta, hogy Vipera az ujjára húzza a
gyűrűt. A férfi végre felállt. Leona hozzá bújt, és megcsókolta: olyan
szenvedélyesen, mint talán az első csókjuk alkalmával sem. Most már nem
rándult össze, amikor a férfi átölelte. Boldogan bújt hozzá.
– Reméltem, hogy nem gondoltad meg magad – jegyezte meg Vipera
két csók között.
– És a biztonság kedvéért elszédítettél a nagy kérdés előtt – kuncogott
fel Leona. – De kisebb felhajtással is igent mondtam volna.
– Nem akartam a nászútra tartogatni a vadászgépeket – nevetett fel
Vipera.
– A nászút, és az esküvő előtt még úgyis meg kell győznöd apámat,
hogy rád merje bízni egy szem kislányát – kacsintott rá Leona. – És ha
tudomást szerez erről az akciódról, nem lesz könnyű dolgod.
– Te magad mondtad: aki többet kockáztat, többet is nyer.


17. fejezet

Az utolsó békés éjszaka

 
A sokkterápia megtette a hatását: Leonának a következő két napban
eszébe sem jutott a fogságon töprengeni. Többé nem rándult össze, ha
valaki véletlenül hozzáért, nem próbált pisztolyt rántani minden gyanús
zajra, sőt, a vadászgépeket is elfogadta a barátainak, dacára annak, hogy
továbbra is ellenséges hangjuk volt. Együtt dolgozott, és együtt nevetett a
többiekkel. Sokkal felszabadultabbnak érezte magát, mint a rettegett repülés
előtt: mintha még mindig a felhők között szárnyalt volna. Új, és egyre
jobbnak talált ötletei támadtak, amelyeket az ülésen akart kitálalni. Ismét
ugyanannak a harcias amazonnak érezte magát, aki a fogságba esés előtt
volt, s aki bármikor készen állt őrült tervekbe beleugrani, és sikerre vinni
azokat, hiába bélyegzi mindenki más lehetetlennek.
Már csak néhány órájuk maradt a rendkívüli ülésig. Sötét, csillagtalan
éjszaka borult rájuk: az udvaron csak a reflektorok ragyogtak. Egy-egy
lézengő baka sétált át az egyik épületből a másikba, de nem fogták sietősre
a lépteiket. Az őrszolgálatot jelenleg amerikai katonák látták el, a
harcosokat hagyták pihenni. A pihenőépületben teljes volt a hangzavar,
mint bármikor, amikor a csapatok tagjai nem voltak szolgálatban. A
legtöbben a szalonban múlatták az időt: vagy játszottak, vagy csak
beszélgettek, és azt találgatták, vajon milyen eredményre jutnak másnap,
vajon engedik-e, hogy a három menekült akciócsapat valóban kivegye a
részét a háborúból, vagy eldugják őket valahol, ahol nem zavarnak sok
vizet…
A ricsaj nem zavarta a kapitányokat. Már rég megszokták, hogy az
embereik ilyen esetben képtelenek önmaguktól fegyelmezni magukat, és
mivel a tábornoki épület kétszáz méterre volt tőlük, ők sem szóltak rá a
harcosokra. A földszinti irodában gyűltek össze, ahol viszonylag nyugodt
körülmények között tisztázhatták a másnapra szánt stratégiát.
Leona a jegyzetei fölé görnyedt: igyekezett memorizálni a leírtakat,
ezúttal az elejétől kezdve. Skorpió, a tilalom ellenére dohányfüsttel töltötte
meg a szobát, és egy tolltartó hengert használt hamuzónak. Vipera a másik
oldalon foglalt helyet, és egy papírfecnire firkált valamit, bár úgy tűnt, hogy
a gondolatai máshol járnak. Feltűnő gyakorisággal pillantott Leonára, aki
most, hogy jobban tudjon koncentrálni, félhangosan olvasta fel a letisztázott
jegyzeteket.
– Ennél jobban már nem fogod megjegyezni – szólalt meg Skorpió, és
elnyomta a cigarettáját. Leona még befejezte a mondatot, majd felnézett.
– Dehogynem – vitatkozott. – Ötösre tettem le az elméleti vizsgát az
Orionon.
– De nem kitűnőre, úgyhogy nem tudtál mindent.
Leona megforgatta a szemeit, és kivett egy szál cigarettát az asztalon
felejtett dobozból. Skorpió félúton megpróbálta megakadályozni, de Leona
a kezére csapott.
– Tudok magolni, ha akarok – vonta meg a vállát, és az öngyújtót is
lenyúlta, még mielőtt Skorpió elérte volna.
– Ki mondta, hogy neked szabad ilyet? – érdeklődött a férfi.
– Ki mondta, hogy nem? – kérdezett vissza szemtelenül a lány, és
Skorpió arcába fújta a füstöt. A férfi a reménytelen eseteknek kijáró
pillantással illette Leonát.
– Huszonegy év alatt nem dohányozhatsz – jegyezte meg Vipera is.
– Csak addig, amíg vissza nem hódítjuk Európát – vonta meg a vállát
Leona.
A két férfi lemondó pillantást váltott.
– Még ha vissza is hódítjuk, szerintem az amerikai törvények
maradnak érvényben ott is. Elvégre gyarmatosítani készülünk – jegyezte
meg óvatosan Vipera.
– Tizenöt éves korom óta dohányzom. Tizennyolc év alatt még
Európában is tilos volt, úgyhogy kérdezd meg újra, hogy mennyire érdekel
ez az idétlen törvény – vonta meg a vállát a lány, és elvigyorodva hátradőlt.
Skorpiónak valahol igaza volt: a jegyzeteket ennél jobban már nem tudta az
eszébe vésni.
– Azért ne szokj rá – morogta Vipera. – Naponta vághatod a
körmeidet, és a hajadat, ha…
– Micsoda? – hörrent fel Leona. – Ezt miért nem mondtad eddig?
Ezentúl napi három dobozzal szívok, amíg ki nem nő a hajam rendesen!
Skorpió elvigyorodott, és egyetértően bólintott. Vipera elnevette
magát.
 – Így is szép vagy – mondta. Leona fintorgott: a frizurájával még
mindig nem tudott kibékülni, meglehet, sikerült fazonra vágatnia, ami egy
hét alatt kifejezetten jó eredmény volt. Maga elé húzta a hamuzónak
kikiáltott hengert, és ismét a papírlapokba temetkezett, csak azért, hogy
még utoljára átolvassa őket.
– A teendőket már tisztáztuk – állt fel Skorpió. – Négy óra múlva
találkozunk, addig kiszellőztetem a fejemet. Megjegyzem, nektek se
ártana.
– Tíz perc, és elpakoltatom vele a jegyzeteket – morogta Vipera, a
lányra utalva. Skorpió, az arcán sokat sejtő mosollyal lépett ki az irodából.
Mire Leona ráébredt, hogy kettesben maradt Viperával, a férfi már
átült mellé. A jegyzetek egy csapásra elvesztették vonzerejüket. Hiába
bámulta a lapokat, csak annyit ért el, hogy sokadszori olvasásra sem fogta
fel a mondatok jelentőségét. A szobába tompítva jutott el a felső emeletről
leszűrődő zaj. Az irodában egyetlen, agresszív fényű villanykörte
szolgáltatott világosságot. Leona elnyomta a cigarettát, és Viperára nézett.
A férfi viszonozta a pillantását, töprengve fürkészte Leona arcát. A lány
felsóhajtott. Sejtette, hogy mi következik, és nem is kellett csalódnia:
Vipera kisvártatva megszólalt.
– Komolyan gondoltad, igaz? Mióta ismerlek, minden őrültséget
komolyan gondolsz. Hiába mondom, hogy ne csináld, juszt is beleugrasz.
Ha valaki figyelmeztet, hogy “veszélyes”, még csak meg sem hallod.
Képtelen lennél otthon ülni, és biztonságban megvárni, míg elcsitul a vihar
a fejed felett. Neked ott kell lenned a közepén.
Leona rámosolygott a férfira, és megrázta a fejét.
– Ez csak egy megbeszélés, Vipera. Nem lesz semmiféle életveszély.
– És utána? – kérdezte aggódva a férfi. – Utána ismét elkezdődik a
háború, és te újra az élen akarsz harcolni. Elérted, hogy katonaként
tartsanak számon, holott kimaradhatnál belőle.
– Tudod, hogy nem tudnék a fenekemen ülni – morogta a lány, és
nekidőlt a férfinak. Vipera habozás nélkül átölelte. Leona elfészkelte magát
az ölében, és próbált lazítani. A gondolatai még mindig tervekről,
stratégiákról, veszélyes bevetésekről szóltak, de lassan helyet kapott
közöttük a férfi is – és egyáltalán nem katonai értelemben.
– Pedig senki nem kárhoztatna érte. Most már nem kell harcolnod.
 – Bízzam inkább a nagy és erős férfiakra, igaz? – nézett Leona a férfi
szemébe. Nem bontakozott ki az ölelésből, de a tagjai egy csapásra
megfeszültek.
– Nem ezt mondtam – csóválta meg a fejét Vipera. – Csak… aggódom
érted. Már bebizonyítottad, hogy mindenre képes vagy. Kiváló kapitány
vagy, ezt senki nem tagadja. Még akkor sem, ha tudják, hogy sokszor a saját
fejed után mész. De épp ezért féltelek. Nem biztos, hogy legközelebb is ki
tudunk hozni, ha valami őrült ötlettől vezérelve feláldozod magad. Tudom,
hogy neked köszönhetjük, hogy biztonságban eljutottunk La Rochelle-ig.
De ha meghaltál volna, nem tudom, hogy mihez kezdek. És a csapatod…
tizenkilenc éves kislányokból áll. Nem tagadom, hogy hihetetlenül jó
harcosok – tette hozzá gyorsan, látva, hogy Leona közbe akar vágni. –
Tényleg vetekszenek az enyémekkel. De kockáztatni akarod az ő életüket
is? Gondold végig újra. Nektek nem kötelező tovább háborúzni.
Vipera elhallgatott. Leona felsóhajtott, és megpróbálta rendezni a
gondolatait, mielőtt válaszolt volna. Vipera szájából olyan egyszerűnek
hangzott az egész. Csak annyit kellene mondaniuk, hogy nem akarnak
csatába keveredni. Hogy nem akarnak élesben harcolni, itt maradnak, a
biztonságos talajon, kihasználva fiatal koruk adta előnyöket, és egészen
addig nem vesznek részt a konkrét háborúban, amíg van más lehetőségük,
amíg segíthetik a NATO-katonákat a békés városokból is. Nem kellene
kockáztatnia az életét, sem a lányokét. Ugyanakkor Viperának már nem
lehetne ilyen kényelmes a helyzete: a férfi csapatára mindenképpen igényt
tartanak majd. Ha Európában alakul ki a front, akkor őrült nagy távolság
lesz kettejük között, és Leonának esélye sem lesz majd besegíteni, netán
megmenteni a férfit… Ez volt az egyik oka, amiért ki akarta venni a részét a
háborúból, amint az ismét elkezdődik. De Viperának valahol igaza is volt:
ha vihar tombol valahol, neki ott kell lenni a közepén. Képtelen lenne itt
maradni, páholyból nézni az egészet. És tudta, hogy minden lehetőséget
meg fog ragadni, hogy harcolhasson.
A kezére nézett: a gyűrű, mint mindig, most is ott csillogott rajta.
Szolgálatban is viselte, nem volt hajlandó megválni tőle a szabályzat
ellenére sem. Ez egyébként is csak egy egészen aprócska szabályszegés
volt, igazán semmiség az eddigi bűnlajstromához képest. Úgy okoskodott,
hogy majd a csaták előtt biztonságba helyezi.
 – Mikor szerezted ezt a gyűrűt? – kérdezte végül halkan, talán azért,
hogy elodázza a válaszadást.
– Még Európában. Néhány nappal a békekötés előtt – sóhajtott fel a
férfi.
– Vagyis néhány nappal azelőtt, hogy feladtam volna magam – vonta le
a következtetést Leona. – Miért nem adtad ide rögtön?
– Változtatott volna valamin? – kérdezte halkan Vipera, és a lány
szemébe nézett. Leona nyelt egyet.
– Nem tudom… talán igen – sóhajtott fel végül. – De lehet, hogy csak
jobban fájt volna. Akkorra már kész volt a tervem. Csak rosszabb lett volna,
ha tudom, hogy tényleg komolyan gondoltad a lánykérést.
– Nem hangzott elég komolyan első hallásra? – vonta fel a
szemöldökét Vipera.
Leona elnevette magát, és megcsókolta a férfit. Szembefordult vele, és
átült az ölébe.
– Nem… nem igazán. Úgy hangzott, mintha jogi kiskapukat
keresnél.
– Mert azokat is kerestem – mosolyodott el a férfi, és magához húzta
Leonát. A lány nem tiltakozott. – De ezt a kérdést komolyan gondoltam.
– Én is komolyan gondoltam a választ – mosolygott rá Leona.
– Annak ellenére, hogy…
Leona nem hagyta, hogy Vipera befejezze a mondatot.
– Igen, annak ellenére, hogy néhány héttel később kész lettem volna
meghalni. De ott és akkor, a tárgyaláson biztos voltam benne, hogy ha
valakihez, hozzád feleségül mennék. Nem számít, hogy mennyi időre:
néhány napra, vagy akár örökre.
– Hogy gondolhattad, hogy nem megyek vissza érted? – tört ki a szó
Viperából. Leona kihallotta a szavaiban megbújó fájdalmat. – Hogy jutott
eszedbe egyáltalán, hogy otthagyunk a fogságban…?
Leona felnyögött, és a férfi vállába fúrta az arcát. Amikor válaszolt, a
hangja fojtottan szólt.
– Reméltem, hogy Skorpió és Asturias átlátják a helyzetet, és nem
hagyják, hogy vissza gyere. És nem gondoltam volna, hogy néhány óránál
tovább leszek életben az után, hogy feladtam magam. Erre… ami történt…
erre nem számítottam – vallotta be halkan.
 Vipera finoman elhúzódott, és homlokon csókolta a lányt. Leona hozzá
simult. Jól esett neki a férfi közelsége, a biztonság tudatával töltötte el.
– Nem akarlak többé elveszíteni – suttogta Vipera.
– Nem fogsz. Ígérem.
– Akkor sem, ha ott leszel, a háború közepén…?
– Akkor sem – rázta meg a fejét Leona. – Nem kell féltened. Nem
fognak legyőzni.
– Amíg nem hagyod magad – világított rá Vipera.
– Soha többé – sóhajtott fel a lány, és hosszan megcsókolta Viperát. A
férfi kezei, talán öntudatlanul feljebb húzták a lány egyenruháját a hátán.
Leona megborzongott. A combján érezte, hogy Vipera hímvesszője
megmerevedik. Csak épp azt nem tudta, hogy erre készen áll-e. Az esze
tiltakozott: még túl korai volt. Még csak egy hete szabadult a fogságból,
ahol megerőszakolták…
Riadtan húzódott el. Gyorsan szedte a levegőt, a pulzusa az egekbe
szökött. Lehet, hogy az esze tiltakozott, de a teste egészen másképp reagált.
Félelem és vágy azonos arányú keveréke töltötte el.
– Ne haragudj… túl messzire mentem – mondta Vipera. Az ő hangja is
elfulladt. Leona közvetlen közelről nézett a szemébe. Az egyik fele el akart
húzódni, kimenekülni a szobából, kiszökni innen minél messzebbre,
emberek közé, oda, ahol eszébe sem jut ilyen őrültség.
A másik fele egyszerűen le akarta vetkőztetni a férfit, és olyan közel
maradni hozzá, amennyire csak lehet. Szeretkezni akart vele. Annyi
fájdalom, annyi kín után végre megérdemelt egy kis kényeztetést.
– Nem… nem mentél túl messzire – suttogta halkan, és ismét
megcsókolta a férfit. Ezúttal azonban a válaszban sokkal több félénk
gyengédség volt, mint amit valaha kapott Viperától. A lábait átvetette a
férfién, lovagló ülésben helyezkedett el rajta. Ujjai gyakorlottan
szabadították ki a gombokat, Vipera pedig azonnal válaszolt: cserébe
vetkőztetni kezdte a lányt. Leona átadta magát neki, a zavaró gondolatokat
elhessegette magától. Csak a simogatásra, a becéző csókokra akart
koncentrálni, csak ezt a rég ismerős, imádott férfit akarta a magáénak tudni.
Vipera soha nem volt még ennyire gyengéd, ennyire óvatos, és Leona tudta,
hogy ez csak a közelmúltban történteknek köszönhető. Ennek ellenére hálás
volt a gondoskodásért, minden csepp figyelemért. Lassan átadta magát neki,
s mikor a férfi hímvesszője belé csúszott, már nem a fájdalom, hanem a
lángoló vágy töltötte ki minden porcikáját.
Óráknak tűnő percekkel később pihegve feküdtek egymás mellett a
kanapén. Vipera kis híján lecsúszott róla: ezt a bútort nem ilyen
együttlétekre tervezték. Nem volt takaró, amivel betakarózhattak volna, a
villany még mindig égett odabent. Az ablakon már a megbeszélés elején
lehúzták a redőnyt, úgyhogy legalább az udvarról nem lehetett belátni.
Leonát most nem zavarta a meztelenség, még mindig Viperához bújt. Az
együttlét sokkal jobb volt, mint amiben reménykedhetett, és most jól esett
lazítani egy kicsit. Nem akart megmozdulni, és a jelek szerint Viperának
sem voltak kifogásai a helyzet ellen. Finoman cirógatta a lány hátát.
A következő pillanatban viszont két koppintás hangzott az ajtó felől,
majd beviharzott rajta egy vörös hajzuhatagot és hadnagyi egyenruhát
viselő lány.
– Leo, csakhogy megvagy! Dominika mondta, hogy itt talállak,
úgyhogy… hoppá.
Leona elvörösödött. Vipera úgy pattant fel mellőle, mintha rugóra
lépett volna. A lány ösztönösen maga elé kapta a kezébe akadó,
legközelebbi ruhadarabot – történetesen Vipera nadrágját.
– Ti aztán nem vesztegetitek az időt – csóválta meg a fejét Tina, és míg
Vipera magára rángatta az alsónadrágot, végigmérte a férfit.
– Hé! A saját vőlegényeden legeltesd a szemed! – vágta hozzá Leona a
nadrágot, mire Tina elnevette magát.
– Már a férjem – javította ki Tina, és rávigyorgott a barátnőjére. Leona
elmosolyodott, és ő is összekapkodta levetett ruháit, és hozzálátott, hogy
felöltözzön. – Egyébként választhattatok volna jobb helyet is, tudtommal
van néhány kényelmes szoba odafent…
– Hogy kerülsz ide? – érdeklődött Leona, eleresztve a füle mellett a
megjegyzést.
– Mindenes vagyok a reptéren – vonta meg a vállát a lány. – Állami
engedéllyel.
– Mi mindenes? – érdeklődött Leona.
– Kávéfőző, titkárnő, adminisztrátor, naptárszervező,
alkatrészbeszerző, sofőr – sorolta Tina. A tekintete vissza-visszakalandozott
az öltözködő férfira.
 – Ismerjük egymást? – kérdezte Vipera. Ő nem pirult el, bár a
nadrágját még mindig nem sikerült visszaszereznie. Most a kezét nyújtotta
érte. Tina szemtelenül kihasználta az utolsó pillanatokat, amíg a férfi
félmeztelen volt, majd visszaadta neki a ruhadarabot.
– Futólag. Egyszer beparancsoltál fedezékbe, Leóval együtt, csak ő
nem hallgatott rád.
– Vagy úgy – morogta a férfi, és Leonára nézett, megerősítést várva. A
lány bólintott, és nekilátott a bemutatásnak.
– Tina Slayers, személyesen. Vagyis…
– Grimwood – javította ki az említett. – Tina Slayers Grimwood
hadnagy. Örvendek a szerencsének, hölgyem, uram…! – tisztelgett a lány,
bár a vigyorából egyértelmű volt, hogy csak bohóckodik. Még azelőtt
leeresztette a kezét, hogy Leona lecsaphatta volna. – A járművük előállt.
Engem ért a megtiszteltetés, hogy a rendkívüli ülés helyszínére vigyem
önöket.
Leona felnevetett. Valami azt súgta neki, hogy nem lesz csendes az
utazás.
– Ha ezt sokáig folytatod, megverlek – ígérte, miközben befűzte a
bakancsát.
– Meggyőztél – nevette el magát Tina. – Tűzön-vizen át, de itt
vagytok. Másfél óra alatt érünk oda, úgyhogy lesz időtök mindent
elmesélni.
– Épp ettől tartottam – morogta Vipera, de a szemei mosolyogtak. Ő
már megküzdött a cipőfűzővel is, meglehet, feleslegesen, hiszen az ülésen
díszegyenruhában kellett megjelenniük.
– Indulhatunk? A központban kell majd átöltöznötök. Neked segítek is,
ha igényled… – kuncogott Tina, és Viperára pillantott.
– Ne is álmodj róla – mordult rá Leona, és megcsókolta a férfit.
A szobát rendbe rakni már nem volt idejük. Leona még a jegyzeteit is
ottfelejtette – nem volt ideje ilyen alantas problémákat észben tartani a
legjobb barátnőjének feltűnésekor.


18. fejezet

A rendkívüli ülés
 
A másfél órás utazás nem volt elég ahhoz, hogy mindent elmeséljenek,
mindent megvitassanak. Leona és Vipera hajlandóak voltak összefoglalni a
legfőbb kalandjaikat – bár Tinát kevésbé a vad csaták, sokkal inkább a
történtek pikáns részei érdekelték. Ezekbe viszont egyik kapitány sem volt
hajlandó belemerülni, hiszen az alattomosan vigyorgó Skorpió is velük
utazott. Úgyhogy, amikor Tina kérdezősködése kezdett zavaróvá válni,
Leona jobbnak látta másfelé terelni a szót.
– Mi lett azzal a lánnyal, akit felvettetek Besançonban? – kérdezte.
– Erica? Merre van? Eljutott ide, ugye? – kapta fel a fejét Vipera. A
jelek szerint csak most esett le neki, hogy Tina is részt vett a húga
kiszöktetésében.
– Arra a kis fúriára gondoltok? – érdeklődött vidáman Tina a volán
mögül. – Veszedelmes az a nőszemély. Nem akarták felvenni a hajóra.
Akkor még csak az amerikai tiszteket és a hozzátartozóikat hozták át, és
civil hajók nem indultak aznap. Engem is csak úgy vettek fel, hogy Josh
hivatalos menyasszonya voltam.
– De sikerült felcsempésznetek, igaz? – kérdezte Vipera, meg sem
hallva a húgát ért kritikát.
– Miután tűzbe dobta a papírjait, hogy véletlenül se találhassanak rá, és
Josh megesküdött rá, hogy Erica az ő unokahúga, és rajta kívül már nem él
egyetlen hozzátartozója sem. Így is miattunk késett a kifutás vagy fél órát,
mert olyan keresztkérdéseket tettek fel, hogy még nekem is égnek állt tőlük
a hajam. De Erica jól vette a próbákat. Miután átértünk, nagy hangon
ellenezte, hogy pátyolgassuk, azt mondta, boldogul egyedül is. A
menekülttáborba ment első körben, ott kapott új papírokat, de hogy most
hogy hívják, fogalmam sincs.
Vipera fellélegzett.
– Akkor ezért nem találtuk meg a nyilvántartásban.
– Valószínűleg hamarosan meglátogat téged. Kétlem, hogy bármilyen
sorompó, szögesdrót vagy fegyveres őr visszatartaná.
 Leona felkuncogott.
– Ezek után egy szót sem akarok hallani arról, hogy mennyire őrültnek
tartasz – kacsintott Viperára.
– Pedig bőven elég lenne egy fúria a családba – merengett Vipera, de
az arcáról le nem lohadt volna a boldog mosoly.
Tíz perccel később érkeztek a központba, és öt percet kaptak az
átöltözésre. Tina azzal köszönt el tőlük, hogy a megbeszélés végén ő fogja
hazavinni a három kapitányt, és bármeddig is tart, itt várja meg, elvégre
kávét főzni nem csak a repülőtéren lehet.
Leona, miközben magára öltötte a díszegyenruhát, próbálta
összeszedni a gondolatait. Magában azon drukkolt, hogy nehogy elszalassza
a pillanatot, amikor beszélhet majd, és hogy elég legyen Skorpió és Vipera
támogatása, hogy néhány javaslata átfusson a sokcsillagos, háborút csak
hírből ismerő tábornokok és politikusok köreiben. Azt már rebesgették,
hogy David White, az Egyesült Államok elnöke is jelen lesz az ülésen – de
a lány hitte is, meg nem is a pletykákat.
Egy közepes méretű tárgyalóteremre számított, ahol évszázados
díszek, neves festmények alatt, egy fényes asztal körül helyet foglalva
fogják megtárgyalni a teendőket. Annál nagyobb volt a meglepetése, amint
az ajtónálló kinyitotta a tárgyalóterem ajtaját a kapitányok előtt. Leona egy
pillanatra lecövekelt.
A helyiség bőségesen megfelelt egy parlamenti ülésteremnek is.
Félkörívben elhelyezett padsorokban több száz katona ült, nagyrészt
tábornokok, de akadt közöttük néhány tiszt és főtiszt is. A széksorok, akár
egy színházban, enyhén ereszkedtek, velük szemben viszont nem színpad,
hanem egy emelvény állt, rajta öt, trónusszerű székkel. Ott még minden
szék üres volt, a “közönség” padjait viszont már majdnem teljesen
megtöltötték a katonák.
Leona érezte, hogy valaki finoman megérinti a karját, hogy mozgásra
bírja. Gyanította, hogy Vipera volt, de nem fordult hátra, hogy ellenőrizze.
Egy alacsonyabb rangban lévő nő vezette az érkező katonákat a helyükre,
és most Leonáék elé lépett.
– Hölgyem, uraim, engedjék meg, hogy a helyükre kísérjem önöket –
mondta reklámba illő mosollyal az arcán. Leona köszönetképpen bólintott –
megszólalni még képtelen lett volna.
 – Köszönjük – válaszolt Skorpió. A nő, mintha csak erre várt volna,
sarkon fordult, és célirányosan elindult lefelé a lépcsőn. A számozásból
ítélve huszonöt sorra osztották a székeket és a hozzájuk tartozó kis padokat.
A kapitányokat a harmadikban helyezték el: Leona ízléséhez mérten
túlságosan közel az emelvényhez. Az első két sorban csak és kizárólag
tábornokok ültek, a kapitányok székei mellett viszont Roberts százados
foglalt helyet. A férfi unott arca most megelevenedett, az ismerősöket
megpillantva. Skorpió nem vette észre őt: még a mennyezetet fürkészte,
talán azt találgatva, hogy az évszázadokkal ezelőtt divatos stukkókat vajon
miért szerelték fel. Vipera mosolyogva intett a századosnak, Leona pedig, a
terem méretétől még mindig letaglózva csak biccenteni tudott.
Legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a “rendkívüli ülés”
ennyire nagyszabású lesz. A sorok lassan megteltek, rengeteg
díszegyenruhás katona sorakozott be, többségük kitüntetésekkel. A
tömegben Leona felfedezni vélte Clyde Johnson vezérezredest, aki a főbíró
szerepét töltötte be a tárgyalásukon és Southers dandártábornokot is.
Néhány öltönyös férfi és nő is helyet foglalt odabent, bár ők elkülönültek a
katonáktól: Leona politikusoknak tippelte őket.
– Nem hittem volna, hogy ekkora tömeg lesz – morogta a lány az orra
alatt.
– Itt van mindenki, aki részt vett az európai háborúban – válaszolt
halkan Roberts. – És elég sokan, akik majd a következőben vesznek részt.
Leona nyelt egyet – a következő pillanatban viszont valaki, az
emelvény melletti ajtónál “vigyázz”-t kiáltott. Több száz szék csúszott
hátra. A civil ruhások egyszerűen felálltak, a katonák tisztelegtek, míg az
emelvényen helyet foglaló férfiak bevonultak. Középen David White elnök,
mellette a hadügyminiszter, akinek Leona nem tudta a nevét, egy
hadseregtábornok – öt csillagos tábornok, amely rangnak Európában nem
volt megfelelője, és amely láttán Leona legalább tíz percig tartotta volna a
száját –, és még két civil öltönyös úriember. A katonák csak az után
ülhettek le, hogy ők helyet foglaltak.
Mire a terem elcsendesült, az elnök emelkedett szólásra. Tekintetét
végighordozta a közönségen, bár a rá irányuló reflektoroknak köszönhetően
valószínűleg vajmi keveset látott belőle. A hangja kellemes volt, amint
megszólalt: az a fajta, amely könnyedén lekenyerezi a választópolgárokat.
Megjelenése erőt sugárzott.
 – A Harmadik Világháború negyedik kongresszusát megnyitom –
jelentette ki minden körítés nélkül. – Ennek az ülésnek már a
zárókongresszusnak kellene lennie, hiszen az Európai Birodalom aláírta a
békeszerződést Oroszországgal. Egy órával ezelőtt azonban üzenetet
kaptam, amely megerősíti a három kapitány és Hernando Asturias állítását.
Ügynökeink jelentése szerint Eurázsia újabb harcra készül, ezúttal
ellenünk.
Leona keze ökölbe szorult. Az első sorban, középtájt valaki előrehajolt
ültében: a lány felismerte az alakjában Asturiast.
Az elnök folytatta a beszédet. Hosszan szónokolt, de a közönség
figyelme nem lankadt. A várható támadásokról, az ellenállás terveiről, a
védelemről, arról, hogy hogyan fogja az Amerikai Egyesült Államok
megtartani jelenlegi határait. Hadihajókat, tengeralattjárókat emlegetett,
legyőzhetetlen repülőgépeket, melyek az ellenséget elüldözik a
környékről.
Az elnököt a hadügyminiszter követte: ő részletesebben ismertette a
tengerészet feladatait, azt, hogy milyen alakzatokban, milyen stratégiai
ponton óvják majd az óceánon a határokat, hogy az Államok népét ne
zaklathassák olyan kicsinységek, mint a háború. Őt követte a
hadseregtábornok, akinek mindössze az előtte szólókat tudta ismételni, más
szavakkal összefoglalni a mondandójukat.
Támadásról azonban senki nem beszélt, és Leona alig bírta tartani a
száját. De ülve maradt, még ha a fogait csikorgatta is.
– Most tartunk egy szünetet – mondta hosszú idő után az elnök. – Két
óra múlva, pontosan délután négy órakor folytatjuk az ülést. Aki fel kíván
szólalni, kérem, adja le a nevét a recepciónál! Távozhatnak.
Leona felsóhajtott, és kifelé menet próbálta szemmel tartani Asturiast –
a fiú azonban egy másik lépcsőn ment fel, és mire a kapitányok kiértek, már
eltűnt a tömegben. Leona annak is örült, hogy Viperát és Skorpiót nem
vesztette el maga mellől, esélye sem volt bárki mást megkeresni. Habozás
nélkül a recepció felé vette az irányt, hogy feliratkozzon a felszólalók közé
– a száját húzogató titkárnő nem kis bosszúságára. Ahogy Leona belelesett
a listába, abban csak három-négycsillagos tábornokok szerepeltek,
meglehet, nem túl sokan.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Vipera, mikor végre találtak egy
nyugodt sarkot, ahol feltűnés nélkül szürcsölgethették italaikat, és
megvitathatták az ülés eddigi tanulságait.
– Szöges ellentétben állnak az álláspontjaink – mondta Skorpió is.
Leona megvonta a vállát.
– Attól még elmondom, amit akarok.
– Legfeljebb elveszik tőled a mikrofont – vágta rá Skorpió. A lány
lesújtó pillantást vetett rá.
– Meg tudok szólalni kulturáltan, ha muszáj.
Vipera nevetve felhorkant.
Négy órakor újra kezdődött az ülés, és ezúttal valóban a sokcsillagos
tábornokok szólaltak fel. Rengetegen voltak: a lány, emlékei szerint a
hatodik volt a feliratkozók sorában, de valamiért átrendezték a sorrendet.
Mindenki ugyanarról beszélt: hogyan kell megoldani a védelmet. A
legmerészebb javaslat Clyde Johnsoné volt, aki meg merte említeni, hogy a
szárazföldi fegyvereket – fájdalomnövelőt, annak ellenszerét, pisztolyokat
és kardokat – gyártó üzemeket bővítsék ki, és az elvárt termelést emeljék
minimum a triplájára. Mindenki más a haditengerészet elhelyezkedését
firtatta.
Johnson vezérezredest viszont végre egy olyan név követte, amelytől
Leona joggal remélt érdemi hozzászólást: Hernando Asturias.
A fiú feszengve állt meg a mikrofonnal ellátott emelvényen.
Hunyorogva körülnézett, és megköszörülte a torkát.
– Hölgyeim és uraim, kérem, hogy ha nem értenek egyet velem, akkor
jelezzék idejében. Tizennyolc oldalnyi beszédet írtam össze, de nem
szeretném feleslegesen rabolni az idejüket. Szóval, ha képtelenségnek
tartják, dobáljanak meg paradicsommal vagy tojással, ami akad, és rögtön
befejezem – mondta. Bátortalan kuncogás nyugtázta a szavait, s a fiú, ezen
felbátorodva folytatta. – A tengeri védelem felsorakoztatása, mint az itt
elhangzott, nem utolsó dolog. De ne higgyék azt, hogy olyan piszkosul
egyszerű lesz megvédeni az Egyesült Államokat a tengeren. A védekezést
egyszer már kipróbáltuk, nem jött be, az Európai Birodalom csúfosan
belebukott, amerikai segítséggel persze. Azon felül kétlem, hogy az utóbbi
évtizedek, évszázadok során felbőszült Közép– és Dél-Amerika továbbra is
kegyesen csöndben marad, és nem próbálnak meg elpusztítani bennünket.
Ha sejtéseim helytállóak, a tengeri védelem vajmi kevés lesz, és miközben
mi hajókázunk a nyílt óceánon, addig Mexikó és Dél-Amerika országai
elsöpörnek minket. Arra ugyanis egyetlen javaslatot sem hallottam, hogy a
déli határt meg kellene erősíteni.
Leona felkuncogott.
– Ha őt nem lövik le két percen belül, akkor engem se fognak – súgta
halkan Viperának. A férfi elvigyorodott, és egyetértően bólintott.
– Megpróbálhatunk védekezni, és akkor a védelmünk kitart még egy-
két évig, vagy, ahogy az Egyesült Államokat ismerem, akár egy-két
évtizedig is. De nem örökké. Ismerem az álláspontot, a 2045-ben kimondott
alkotmányba foglalt törvényt, miszerint az Amerikai Egyesült Államok
soha többé nem kezdeményez háborút, és nem küld egységet olyan
területre, ahol senki nem kéri a segítségüket. Itt jegyezném meg, hogy ha
nincs a NATO-egyezmény, akkor az Európai Birodalom hiába kérte volna,
jogi csavarokkal elérik, hogy soha többé ne kelljen beavatkozniuk
semmiféle háborúba. A Harmadik Világháborúban való részvételük sokkal
inkább gazdasági, mintsem katonai jellegű volt. Itt legyártották a hadi
fegyvereket, legyenek azok légi, szárazföldi vagy vízi eszközök, valamint
átküldtek háromszáz katonát, hogy segédkezzenek ott, ahol segédkezni kell.
Európa hálás volt ezért a segítségért, bár többre lett volna szüksége. És ha
most meg akarják nyerni ezt a háborút, akkor még többre lesz szükség –
sandított a fiú az emelvény felé. – Mivel úgy sejtem, sem tojást, sem
paradicsomot nem osztottak ki dobálás céljából, most kérek engedélyt
folytatni, és kitérni a konkrét stratégiai tervekre.
Az emelvényen sugdolózás támadt – de szinte azonnal el is halt. Az
elnök szólalt meg.
– Érdekes és tanulságos, amit mond. Folytathatja.
És Asturias folytatta – nem csak a védelem, de a támadás
nagyvonalakban kidolgozott terveivel. Az ötletei egybecsengtek Leona
jegyzeteivel, úgyhogy a lány elégedetten raktározta el magában az
információkat, és húzta ki fejben mindazt, amit Asturias már elmondott
helyette. A fiú több mint egy órán át beszélt, és a javaslataira többször kért
visszaigazolást. Senki nem szerzett paradicsomot, hogy leállítsa, még csak
egy füttyszó sem hangzott el. Az emelvényen ülők érdeklődve hallgatták,
olykor belekérdeztek a tervekbe, máskor csak egyetértően bólintottak, vagy
a fejüket rázták, ha Asturias olyasmiről beszélt, amely nem fért bele az ő
ötleteikbe. Összességében viszont úgy tűnt, hallgatnak rá – vagy legalább is
nem vetik el azonnal a véleményét.
 Végül, mikor a fiú a beszéde végére ért, Leonát szólították a mikrofon
mögé.
A lány most már sajnálta, hogy elhagyta a jegyzeteit. Vipera bátorítóan
megszorította a kezét, mielőtt a lány felállt, majd a torkában dobogó szívvel
kászálódott ki a padok közül. Asturias még bíztatóan rákacsintott, miközben
visszament a helyére, Leona pedig fellépett az emelvényre.
A rá irányuló reflektorok elvakították, szinte semmit sem látott. Vett
egy mély levegőt. Emlékeztette magát, hogy mit is kell mondania, hogy
hogyan is kell viselkednie. Kihúzta magát, és emelt hangon szólalt meg.
– Ígérem, nem fogok olyan hosszan beszélni, mint az előttem szóló Mr.
Asturias. Ő már a nagy részét elmondta annak, amit én is szerettem volna,
úgyhogy csak annyit mondanék, hogy támogatom a javaslatait. Mindezzel
együtt egy fontos pontra nem tértünk ki ez idáig: mégpedig az időkorlátra.
Ezen a téren csak találgatásokba bocsátkozhatunk, de az itt meghallgatottak
alapján legalább fél évünk van rá, hogy a szárazföldi harcoknak esélyük
legyen kialakulni, akár Amerikában, akár Eurázsiában. Megjegyzem, én ez
utóbbit támogatnám. Az Amerikai Egyesült Államok, akármennyire is nem
támogatja a háborúskodást, jelenleg nincs más választása: vagy hódít, vagy
meghódítják. – Leona nyelt egyet, és az emelvényre sandított. –
Természetesen ez a megállapítás eléggé sarkított, ugyanakkor a lényeg
benne van. És ha a következő javaslataimat megfontolják, talán látnak rá
esélyt, hogy térdre kényszeríthessük mindazon hatalmakat, amelyek
ellenünk vonulnának.
Leona szünetet tartott, míg vett egy mély levegőt – aztán folytatta a
beszédét, olyan témákat hasogatva, amelyeket rajta kívül csak Asturias mert
megérinteni.


19. fejezet

Határozatok
 
A kongresszus nem kevesebb, mint négy napig tartott, két–három órás
pihenőkkel megtűzdelve, és ez igencsak megtépázta a résztvevők idegeit. A
második napon már vitafórummá alakult. A bedobott konc volt hivatott
eldönteni, hogy védekezésre vagy támadásra fektessenek–e nagyobb
hangsúlyt, és ezen a mélyen tisztelt tábornokok képesek voltak két teljes
napig elmarakodni. Asturias és Leona is többször felszólaltak, a végén már
Vipera is hajlandó volt tettleg – legalább is a mikrofonállvány mögött –
melléjük állni, majd, hogy bővítsék táborukat, Roberts százados és Southers
dandártábornok is szót kért. Clyde Johnson vezérezredes lassan átvette az ő
álláspontjukat, és szépen lassan egyre több támogatót szereztek mind a
katonák, mind pedig a politikusok körében, és végül, szavakból vért
facsarva, de meggyőzték az emelvényen ülő elnököt, és négytagú,
vaskalapos táborát arról, hogy önmagában a védekezéssel semmire sem
mennek: támadniuk kell.
A negyedik nap már nem a miértekről, hanem a hogyanokról szólt.
Átdolgozták a részletes terveket, beadták a szünetekben összecsapott,
vázlatos stratégiákat, átgondolatlan támadási ötleteiket, és az elnökségre
bízták, hogy jótékonyan fésüljék át a gondolataikat.
A negyedik nap estéjén a hadügyminiszter összegezte a sebtében
átolvasott anyagokat, és vonta le a következtetést. Végre eljutottak odáig,
hogy jóváhagyják a terveket. A védekezésre szánt erőforrásokat nem
engedték át. A határőrség és a haditengerészet semmi másra nem
koncentrált első körben, és kijelentették: támadásra csak és kizárólag akkor
lehet esély, ha a másik fél kezdeményez, ha van háborús ok – egyébként
megmaradnak a védelemnél és erődemonstrációnál.
Mivel az Egyesült Államok már egy vadászgép lelövését is “casus
belli”-nek értelmezhette, Leona nem aggódott amiatt, hogy túl későn
kapnának észbe. Meglepetésére rengeteg javaslata átment, amelyeknek
többsége egyezett Hernando Asturias szavaival. Megvétózták ugyan a kínai
gyárakra dobandó bombák ötletét, ugyanakkor, indokolt esetben
engedélyezték a kisebb, taktikai atombombák ledobását – amelyekkel
fájdalmas méretű pusztítást okozhattak az ellenséges sereg hadi
erőforrásaiban. Az akciócsapatok frontra küldését pedig már–már oly
hangon jelentették be, mintha ez magától értetődő volna, és dehogy is
ellenkeztek volna bármiféle szárazföldi csaták hallatán. Ugyanakkor a
terveik szerint az akciócsapatok dolga többé nem városok védelme,
visszahódítása, irányítóközpontok lerombolása, és hasonló nagyszabású
bevetések voltak: ehelyett sokkal inkább fontos emberek megölését, foglyul
ejtését, taktikai kapuk megnyitását bízták rájuk a jövőben.
Az ülés bezárása után Leona zsongó fejjel ült autóba, és már alig várta,
hogy valami pihentetőbb elfoglaltsággal köthesse le magát. A négy napos
ülés rengeteg energiáját leszívta, és félő volt, hogy soha többé nem fog
szabadulni az elmondottak visszhangjától. Vipera és Skorpió fásultan ült
mellette, Tina pedig, aki ismét a sofőr szerepét látta el, óvatosan próbálta
kérdezgetni őket a jóvá hagyott tervekről (meglehet, ezekről még nem
szerezhetett tudomást senki a kongresszuson részt vevőkön kívül). Leona
elhessegette a kérdéseket.
Még ki sem értek a központ körzetét lezáró sorompón, amikor egy
szirénázó, tiszti kocsi állta el az útjukat. Tina megállította a járművet. A
három kapitány egyszerre éberré vált. Egy ismeretlen közkatona lépett ki az
autóból, és célirányosan feléjük indult.
– Macskát kéretik a tárgyalóterembe – mondta olyan határozottsággal,
amely friss kiképzésre utalt. Leona szemei elkerekedtek.
– Mit akarhatnak tőled? – fordult hátra Tina. Leona megvonta a vállát,
jelezve, hogy nincs ötlete, majd, miután Vipera hajlandó volt kiengedni a
kocsiból, kiszállt.
– Önök nem tarthatnak vele, uraim. Az utasítás szerint csak Macskát
szeretnék látni.
– Meddig fog tartani?
– Nem tudom, uram – rázta meg a fejét a közlegény. Vipera arcán
megrándult egy izom: valószínűleg a háta közepére se kívánta az
“uramozást”. – Ha kívánják, megvárhatják a központban.
– Akkor megvárjuk – nyugtázta Vipera, és vetett még egy aggódó
pillantást Leona felé.
– Sietek, bármi is legyen az – biztatta a lány. A közlegény átültette a
saját autójába – jóllehet, gyalogszerrel is visszaértek volna három perc alatt.
Így legalább egy percet spóroltak, és mialatt a katona felvezette Leonát a
kongresszusi teremhez vezető lépcsőn, majd egy folyosón balra indult, a
lány végigzongorázta magában a lehetőségeket.
Lehet, hogy ismét leteremtik, amiért tiszteletlenül adta elő a
mondanivalóját, vagy amiért bírálta az Amerikai “támogatás” mértékét.
Talán Asturiasszal együtt fogják bezárni valami sötét kis lyukba, hogy
átgondolja a viselkedését. Vagy nemes egyszerűséggel kiutalnak neki
valami büntetést a skáláról. Esetleg – bár ez túl szép lett volna – részt kell
vennie a részletekbe bocsátkozó megbeszéléseken, már ami a támadási
stratégiát illeti. Ez előtt igazán szívesen pihent volna legalább két hetet.
A terem, amelybe végül beléptek, olyasmi volt, amelyet Leona a
rendkívüli ülés helyszínének képzelt el előzőleg. Egy hatalmas, fényes
mahagóniasztal uralta a teret, körötte nehéz, bársonyborítású szék-
költeményekkel. A falakon felbecsülhetetlen értékű festmények takarták ki
a mesébe illő burkolatot, a plafonról drága kristálycsillár sziporkázott.
Az asztal körül ülő emberek legalább olyan értékesek voltak, mint a
berendezés. Helyet foglalt közöttük David White elnök, a hadügyminiszter,
a hadseregtábornok, a pénzügyminiszter és a haditengerészet kijelölt
főparancsnoka – őket Leonának már volt alkalma megjegyezni az ülésen
felszólalók közül. Rajtuk kívül még két öltönyös férfi és egy kosztümös
hölgy, valamint három másik tábornok, akik szintén felszólaltak az ülésen,
és akiket elég nehéz volt meggyőzni a támadási tervek fontosságáról, és
végezetül, Leonának majdhogynem háttal Hernando Asturias. A lány úgy
sejtette, ezúttal a kis stratégától nem fogják megvonni az ötletek
gyártásának lehetőségeit.
Leona feszes vigyázzba állt, és tisztelgett az urak és hölgyek előtt.
– Csakhogy itt van – mondta nyugodtan az elnök. A hangja most is
kellemes volt. – Elnézést kérek a kellemetlenségért, nem szerettem volna
nagydobra verni a következőket, mert az nagy vihart kavarhatott volna a
kongresszusi teremben. A hármas és a hetes számú javaslatáról van szó –
mutatott az elnök az előtte fekvő aktára. Asturias lopva Leonára kacsintott,
a lány viszont még mindig értetlenül, de kifejezéstelen arccal állt a rengeteg
csillag ragyogása alatt. Ha valahol, akkor ebben a teremben nem mert volna
feleselni. Eltökélte: bármi legyen is az ítélet, ő meghajtja a fejét.
– Nem egészen értem, uram – szólalt meg, mivel az elnök nem
folytatta a beszédét.
 – Mindkét javaslat nagy port kavart volna, ha mindenki füle hallatára
átmegy – fejtette ki a pénzügyminiszter. – De érdekesnek találtuk, és már a
kongresszus ideje alatt megszületett a döntés. A hetes számú javaslatot
természetesen engedélyezzük, ugyanakkor verje az embere fejébe, hogy
teljes titoktartás kötelezi abban a tekintetben, hogy mit csinál. Ha jól
dolgozik, és betartja a szabályokat, akkor a referenciamunkáiért sem ítéljük
el.
Leona képtelen volt elfojtani a mosolyát.
– Hálásan köszönöm, uraim – biccentett.
A hetes javaslat Prue Frostot érintette első körben. Ezek szerint
Leonával együtt a keményfejű politikusok is belátták, hogy szükség van
hackerekre: csakhogy Leona egyetlen harcosát sem tudta nélkülözni. Ezek
szerint megszületett az engedély arra vonatkozóan, hogy Prue kitanítson
néhány, akár börtönviselt informatika-bűnözőt az adatbázis-lopások
magasiskolájára, és rábírja őket, hogy magányos programozgatás helyett
együtt törjék a kódokat.
– Ugyanakkor a hármas számú javaslat még köreinkben is
meglehetősen nagy vihart kavart – folytatta az elnöktől balra ülő férfi, a
rangja szerint vezérezredes. – Meglehet, Európában sem működött ez a
módszer. Miből gondolja, hogy magának menni fog?
Leona felvonta a szemöldökét.
– Sosem volt kenyerem élből elfogadni a bukást, uram – mondta
udvariasnak szánt hangon. A megjegyzése mégis halvány mosolyt csalt
néhány arcra.
– Tudjuk – morogta az orra alatt a férfi. – Szigorúan önkéntesekkel, és
engedélyekkel rendelkezőkkel foglalkozhat. Használhatja az erre felállított
telepet Washingtonban. Azonnal hozzákezdhet. Segítünk a toborzásban, két
hét múlva pedig elkezdheti a programot. Vésse az eszébe, hogy szorít
minket az idő.
Leona szája megállíthatatlanul vigyorra húzódott.
– Köszönöm, uram. Nem fogok csalódást okozni.
– Az írásbeli parancsot napokon belül megkapja – ígérte az elnök.
Mosolyogva mérte végig Leonát. – Most leléphet.
A lány még mindig diadalmas mosollyal az arcán lépett ki a
tárgyalóteremből. A barátait az előcsarnokban találta – Vipera arcán csak
akkor oldódott fel az aggodalom, amint meglátta a lány győztes vigyorát.
 – Mégse végeznek ki? – találgatott Skorpió, meggyújtatlan cigarettával
a szájában.
Leona eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Engedélyezték a hármast.
– Micsoda? – hördült fel Skorpió. – Meg vannak húzatva?
– Lehet – bólogatott a lány.
– Nyugtass meg, hogy módosítottak rajta – morogta Vipera.
– Nem, egy szót sem – rázta a fejét a lány. – Minden úgy ment át,
ahogy leírtam. Egyébként is azt mondtad, támogatod.
– Csak mert másképp nem szálltál volna be abba az átkozott
vadászgépbe – csóválta a fejét a férfi. Leona megcsókolta, csak hogy
elvegye a további ellenvetések élét.
– Indulhatunk? Két hetünk van felkészülni.
– Mi ez a “hármas”? – kíváncsiskodott Tina. – És miért van kiakadva
rajta mindenki?
– Hamarosan megtudod – vonta meg a vállát Leona. – Mennyire
ragaszkodsz jelenlegi, mindenesi állásodhoz?
– Az attól függ – óvatoskodott a kérdezett.
– Csak érjünk vissza, és részletekbe bocsátkozom – ígérte szentül
Leona, és a kint várakozó kocsi felé indult.
A visszafelé tartó út sokkal csendesebben telt. Leona feldobottsága
nem tartott ki végig: még neki is jól esett hallgatni egy kicsit. Tina is
hajlandó volt leállni a kérdezősködéssel, Skorpió az általános lebeszélési
technikák hasztalan gyakorlásával, Vipera pedig a morgolódással. Érdekes
módon a hacker-képzést egyikük sem ellenezte, és Leona már csak azon
izgult, hogy vajon Prue mit fog szólni hozzá. Eddig ugyanis csak az
érintettnek nem szólt róla.
Amint visszaértek, Leona még épp elégséges időnek találta az előttük
álló két hetet arra, hogy kellőképpen felkészüljön, és egyébként is ki kellett
pihennie a fejzúgást okozó rendkívüli ülés négy napját. A harcosok nagy
örömmel fogadták a kapitányaikat – bár néhányan őrséget álltak, hiszen az
amerikaiak nem átallták őket is beosztani. Mivel Prue is a jelenlegi
őrszolgálatosok közé tartozott, Leona elodázhatta a pillanatot, amikor
beszélnie kell majd vele, és egész addig vidáman biliárdozott a társaival,
amíg el nem jött a déli őrségváltás ideje. Csak nagyvonalakban foglalta
össze a kongresszus eseményeit, döntéseit, főleg azokat kiemelve, amelyek
az akciócsapatokat is érintették.
– Nem is rossz ötlet, hogy inkább nagy embereket raboljunk el,
minthogy városokat hódítgassunk meg – jegyezte meg Saci.
– Egyre megy – vélte Dominika. – Elvégre egy-egy nagy embert is
védenek annyira, mint egy várost.
– Egész más stratégiákra lesz szükségünk – csóválta a fejét Sofya.
– És valószínűtlen, hogy nyolcasnál kisebb kód elő fog fordulni – tette
hozzá Nicola.
– Ha az eddigi szabályokat nézzük, akkor jogos a megállapítás –
bólintott Leona. – Elvégre ellenséges területen harcolunk majd. Most mi
leszünk a támadók, ha ez tényleg összejön úgy, ahogy szeretnénk. De itt
minden esetben titokban kell majd behatolnunk, amit viszont eddig nem
nagyon gyakoroltunk.
– Abban a Navy Seals jeleskedik – mondta jól értesülten Saci.
– Ők nem lesznek elegen. Az egész kommandót mindössze három
akciócsapatra fogják tudni felosztani. Hozzájuk jön még a Rangers, abból
hét akciócsapat jön majd ki.
– Az velünk együtt tizenhárom – összegezte Dominika. – Elég lesz?
– Ötvenet akartak működtetni Európában – mondta Alisha.
– Nem lesz elég. De meglesz az utánpótlás. A kommandókat is át kell
képezni, bár ők átképzik majd magukat, a Skorpiók és a Viperák
segítségével.
– És mi mit csinálunk? – érdeklődött Sofya.
– Hamarosan megtudjátok, amint megjön az írásbeli parancs –
vigyorodott el Leona, és a továbbiakban bármennyit is faggatták, nem volt
hajlandó elárulni nekik a konkrét tervet.
Prue csak ebéd után került elő. A tizenkét órás, semmittevő figyelem
kimerítette: az őrség másról sem szólt, mint az őrtoronyban lévő
posztolásról, és figyelésről, nehogy behatoló környékezze meg a katonai
bázist. Leona félrehívta a harcost, miután az jóllakott, és egy kisebb irodába
vitte, ahol kettesben lehettek.
– Az amerikai tábornoki karnak kettéállt a füle, amint meghallották ezt
a javaslatot, úgyhogy nem kétlem, hogy a tiéd is ketté fog – vezette be a
mondandóját.
 – Ha így kezded, abból sosem sül ki jó – jegyezte meg a lány. – Kit
kell megölnöm? Esetleg magát az elnököt?
– Nem, ilyesmiről szó sincs – nevette el magát a kapitány. – Viszont
most megkérdezem, amit egészen eddig nem mertem megkérdezni, nehogy
egy elrejtett poloska lehallgassa. Hogy lett belőled hacker?
Prue-t nem lepte meg igazán a kérdés. Megvonta a vállát, és csevegő
hangon válaszolt.
– Négy évesen kitaláltam az apám jelszavát a gépen. Ez arra volt jó,
hogy lebuktassam a pornó-videóit – vigyorodott el. – Utána kezdett el
érdekelni ez az egész. Beléptem az Anonymusba – ők elég híresek –, és
nagyrészt náluk tanulgattam, hogy hogyan lehet feltörni a titkosított
rendszereket, megbénítani honlapokat, észrevétlenül kilopni bizonyos
anyagokat, és így tovább. Voltak mentoraim, akik fedeztek, ha valami
rosszul sült el. De gimis koromra már ment. Az a projektorok elleni
támadás sem volt kis munka, ha emlékszel, pedig akkor még csak tizennégy
éves voltam – dicsekedett Prue.
Leona elnevette magát.
– Számomra elég egyszerűnek tűnt.
– Mondd, mennyire értesz a számítógépekhez? – érdeklődött a hacker-
harcos.
– Semennyire – ismerte be Leona. – Amit nagyon muszáj, azt
megtanulom kezelni.
– Pedig épp ez a titka az egésznek: a nyakatekert műveleteket is
magától értetődőnek tűnik használni, ha profi csinálja az orrod előtt. Az
akadálypályák is baromi könnyűnek tűntek, ha te mentél végig rajtuk, utána
mégis csak bukdácsolni tudtunk.
– De a hadügyminisztérium honlapját te törted fel, és te hoztad
nyilvánosságra az aktákat – puhatolózott tovább Leona.
– A háború elején megszűnt az Anonymus. A legnagyobb vezetőink
hadkötelesek voltak, onnan nem ment volna olyan egyszerűen. Aki pedig
beszállt a háborús gépezetbe, elkötelezte magát a titoktartás mellett. Persze
azóta is van egy kis mozgalom, de már nem voltam a tagja, amikor
feltörtem a honlapot. Azt a saját szakállamra csináltam.
Leona bólintott: épp ebben reménykedett.
– Fel tudsz még keresni Anonymus-tagokat, mondjuk Amerikából?
 – Nem, Szati – rázta meg a fejét Prue. – Nem érted egészen, hogy mi
ez a szervezet. Van néhány hacker, akik tényleg profik. Úgy hárman-
négyen, összesen. De őket képtelenség megtalálni. Akiket megtalálhatok,
azok tanoncok. Van, aki azt sem tudja, hogy mit csinál, csak támogatja az
ötleteket, és ezért elindít egy programot a számítógépén, vagy hagyja, hogy
vírust küldjenek rá, ha épp ez a feladata. De nem értenek hozzá jobban,
mint te. Az igazán profikból kevés van.
Leona felsóhajtott.
– Tudom, hogy az ilyenekből nem terem minden bokorban kettő, de
ha… – puhatolózott tovább. Prue viszont elvesztette a türelmét.
– Azt mondd, hogy mit csináljak. Húzzam le a teljes haditervet
Moszkvából? Ahhoz egy jól felszerelt szerver-szobára lesz szükségem, és
legalább egy hónapra.
– Nem egészen – mondta a lány. – Ezt el tudnám intézni neked, de nem
csak most lesz szükség hackertámadásokra, hanem később is, ha beindul a
háború. Úgy kell majd felülírni az orosz parancsokat, hogy semmit ne
vegyenek észre.
– Nem beszélek oroszul. Persze, vannak jó fordítóprogramok, de az
időigényes – ellenkezett a lány.
– Nem is neked kell beszélned – vágta rá a kapitány. – Hanem ki kell
képezned néhány tehetséges hackert, akik megteszik majd helyetted. Te
továbbra is harcos maradsz. De mire ismét, teljes mértékben összeáll az
akciócsapat, és a frontra küldenek minket, kelleni fog néhány elkötelezett
hacker, aki bomlasztja az orosz hírközlést.
Prue felvonta a szemöldökét.
– Ezt a szakmát egy életen át tanulja az ember, és még akkor sem tud
mindent. Kísérletezik, fejleszti magát… Egyébként pedig eszedbe ne jusson
kirúgni a Macskákból. Nem tudnék nélkületek létezni.
– Nem is mondtam, hogy amatőröket kell kitanítanod. És épp ezt
mondom: nem rúglak ki, sőt, igény tartok rád a továbbiakban is. De
egyelőre más feladatod lesz, mint a többieknek.
Prue megcsóválta a fejét.
– Szuper – összegezte.
– Hány embert tudsz kitanítani, mondjuk úgy négy-öt hónap alatt?
– Egyet sem – világított rá a lány.
– Vagyis? – kérdezett vissza Leona.
 – Ha egy magas szintű csoport van, talán húszat. Persze lesz
lemorzsolódás, de tíz-tizenkét végzősöm maradni fog.
Leona elégedetten bólintott.
– Épp elég lesz. El is kezdhetjük összeszedni őket.
– És hol lesz mindehhez megfelelő felszerelésünk? – akadékoskodott a
harcos.
– Nem messze a többiektől. Nem leszel minden esetben elszeparálva
tőlünk, ha épp nem tartasz órát… persze, mi sem pihenünk.
– Rögtön sejtettem. Te sosem tudsz a fenekeden maradni –
morgolódott Prue.
– Ebben van valami – ismerte be Leona. – Természetesen teljes
titoktartás kötelez, nem árulhatod el…
– Viccelsz? Hacker vagyok! – nevette el magát Prue. – Tudom tartani a
számat. Ha gépközelbe engedsz, küldöm az első behívókat a
tehetségesebbeknek.
– Azt mondtad, nem tudod felvenni a kapcsolatot az Anonymus
tagjaival.
– Velük nem is – vonta meg a vállát Prue, és Leonára kacsintott. – De
nem csak az Anonymus van a világon. Hamarosan húsz-huszonöt
monitoron villan fel az üzenet: “Kövesd a fehér nyulat”!
Leona elnevette magát.
– Azt hittem, a Mátrix már kiment a divatból.
– Klasszikus – foglalta össze a véleményét Prue. – Mehetünk? Öt
hónap alatt akkor fogja valaki feltörni az orosz kódrendszert, ha most
elkezdünk rajta dolgozni.
– Persze. Használhatod a laptopomat, lent hagytam a földszinti
irodában.
– Lekötelezel – vigyorgott rá Prue.
Leona felsóhajtott. Ez egészen könnyen ment, de valami azt súgta
neki, hogy a másik, immár hivatalosan is elfogadott javaslatának
megvalósítása sokkal nehezebb lesz.


20. fejezet

Az informatika mesterei
 
Leona már bánta, hogy teljes körű függetlenséget kért. Egy őrültnek
tűnő ötletet engedélyeztetni az Egyesült Államok elnökével és
tanácsadóival egy dolog volt, és egy egészen másik végrehajtani azt.
Rengeteg tervezést, megbeszélést, tanulást és tanítást igényelt, és még az
volt a szerencse, hogy a hadügyminisztérium segített a toborzásban – hiszen
erre Leonának már végképp nem jutott volna sem ideje, sem energiája. Így
is épp eleget asszisztált a toborzófilmek készítéséhez, írta át a negyven
másodperctől két percig terjedő kisfilmek szövegkönyvét, és hagyta jóvá az
elkészült anyagokat – mellesleg azok láttán még ő is vidáman jelentkezett
volna, ha egy kis időre kibújhat a bőréből.
Tina beszervezése viszonylag könnyen ment. A lány hamar ráállt, és
csak a felsőbb engedélyek miatt kellett aggódniuk – bár a Macskák
áthelyezését tartalmazó parancs Tinát is érintette.
A Skorpiók a világ másik végére – a nyugati part közelébe – készültek,
hogy a Navy Seals tagjaiból akciócsapatokat kovácsoljanak. A Viperák
feladata is hasonló volt, bár ők egy New Yorkhoz közeli bázison maradtak a
Rangerst átszervezni, Leona nem titkolt örömére. Így még az sem volt
kizárva, hogy az immár engedélyezett telefonálgatáson kívül is érintkezhet
vele, és ha lesz egy kis szabadidejük, amely kivételesen egybeesik, talán
még meg is látogathatják egymást.
Mindenesetre némi apróbb nehézség árán, de a rendkívüli ülés után két
héttel, péntek reggelre már minden készen állt. A Macskák berendezkedtek
az új állomáshelyükön, és egyáltalán nem zavartatták magukat amiatt, hogy
a bázis megfigyelőrendszere a másfél kilométerrel arrébb helyet foglaló
bázisra is közvetít, ahol, ha a hadügyminiszternek úgy tartotta kedve,
bármikor figyelemmel kísérhette az itt tartózkodók mindennapjait. Prue
azzal kezdte meg működését, hogy kiiktatta a tiszti irodák, a hackerek
“osztályterme”, és a Macskák körletének kameráit és mikrofonjait. Leona
ott ült mellette, figyelve, mit csinál, és hogy vajon sikerül-e anélkül
elrontaniuk a rendszert, hogy abban anyagi károk is keletkezzenek.
 Ténykedésük nyomán tíz percen belül megcsörrent a telefon. Leona
ösztönösen nyúlt érte, de Prue megrázta a fejét.
– Ez tuti, hogy nekem szól – mondta, majd felkapta a telefont. – Hat-
tizenhetes számú kiképzőtelep, itt Frost harcos. Miben segíthetek? –
érdeklődött ártatlanul.
Leona pislogott. Prue nem hangosította ki a készüléket, és így csak
foszlányokat hallott a túloldali beszélő hangjából. Prue vigyora azonban
sokkal többet mondott neki.
– Sajnálom, uram. Úgy tűnik, meghibásodott a rendszer – mondta,
igyekezvén komoly képet vágni. – Nem, nem tudom, mi… – próbálkozott,
ám azt Leona is hallotta, hogy a túlfélen lévő férfi kiabálva vág a szavába.
– Mégis, mit képzel?! Tudom már, hogy ki maga!
Prue elnevette magát. Leona kivette a kezéből a kagylót, még mielőtt
Prue-t valamiféle büntetésre ítélték volna.
– Uram, itt Macska – mutatkozott be. – Megtenné, hogy ismerteti
velem is a problémát?
A túloldalon valaki fújtatott egyet, majd, az eddigiekhez képest szinte
nyugodt hangon szólalt meg.
– A nevem Dikson őrnagy. Az imént elsötétültek a monitorok, amelyek
az önök bázisát figyelik meg. Pontosabban…
– Pontosabban azok, ahová újoncok nem jöhetnek be – értett egyet
Leona. – És természetesen az informatika-terem. Javaslom, hogy kapcsolják
ki azokat a monitorokat.
– Az újraindítással nem értünk el semmit, maguknál van a hiba, és a
nyakamat teszem rá, hogy szándékos.
– Megtarthatná a nyakát – mélázott a lány. – Mellesleg nem mondtam,
hogy indítsák újra. Tartsák kikapcsolva azokat a monitorokat, mert az
irodákban, körletekben nem történhet olyasmi, ami önöket is érdekelheti,
uram.
– Állítsák vissza! Ez parancs! – fúriáskodott a férfi.
– Figyelmeztetem, uram, hogy ez már a negyedik fekete pontom lenne
parancsmegtagadás miatt – vigyorodott el Leona, és azelőtt folytatta, hogy a
férfi felfoghatta volna a mondat értelmét. – Koncentráljanak a többi
monitorra! Már csak tíz óra, és azokon is kezdődik a műsor. A mi
magánéletünk nem igazán érdekelheti magukat. Az érdemleges dolgokat
vagy a stratégiai tárgyalóban, vagy az udvaron fogjuk megbeszélni. Ha
valakit az irodámba kéretek, akkor azt szeretném, ha a beszélgetésünk
kettőnk közt maradna, lévén másképp nem kéretném az irodámba. Az
informatikusok pedig három perc alatt kilövik a fejük felől a megfigyelő-
rendszert, ha úgy tartják jónak, de felesleges lenne ilyen piti dolgokkal
szórakoztatni őket. Az újoncok mindennapjai sokkal izgalmasabbak
lesznek, így legalább nem vonjuk el az önök figyelmét róluk.
– Megátalkodott boszorkány – morogta a férfi, és abból ítélve, amilyen
halkan beszélt, valószínűleg nem akarta, hogy a címzett meghallja.
– Valóban – bólintott rá Leona. – Most akar pálcát törni felettem, vagy
ráér a háború vége után?
Rövid szünet következett. Leona némán kuncogott magában: üdítően
hatott rá ez a vitatkozás. Prue a fejét csóválva hallgatta a beszélgetést, de az
ő arcáról sem hervadt le a vigyor.
– Jól van, nyert. De figyelmeztetem, a következő húzásánál már
komolyabb lépéseket teszek! – mondta az őrnagy.
– Köszönöm, uram – biccentett Leona. A vonal megszakadt, anélkül,
hogy a férfi elköszönt volna. Leona visszatette a kagylót a helyére, és
rávigyorgott Prue-ra. A lány csak a fejét csóválta.
– A nyakadba fognak akasztani egy ellenőrt, aki minden nap
figyelemmel kíséri, hogy mit csinálsz – jósolta.
– Ha bírja a tempót, akkor jöhet – vonta meg a vállát Leona.
Az őrnaggyal való vitatkozás feldobta a napját – meglehet, még
rengeteg teendője volt, mielőtt az újoncok megérkeztek volna. Ráadásul a
futótűzként terjedő híreknek köszönhetően koradélután Roberts százados is
gratulált neki a sikeres főtiszt-bosszantáshoz.
Az újoncokat Washingtonban gyűjtötték össze, a város belsejében lévő
toborzóirodában, és a Macskák délután négykor hozhatták el őket. Leona
őszintén remélte, hogy nem nyafogó kislányokat és kisfiúkat kap. Elvégre
ezek a fiatalok önkéntesek voltak – úgyhogy, ha épp jó kedve volt, nem
látta akadályát a program sikerének. Máskor viszont lehangolták a
statisztikák, és Vipera már-már meggyőzte, hogy esélytelen véghezvinni ezt
a tervet. Elvégre itt nem csak Leonán múlt – legalább is elsősorban nem
rajta.
Mindenekelőtt azonban a hackerek érkeztek meg. Prue megadta nekik
a címet, ahová el kellett jutniuk – vagyis a bázisét – és meghagyta nekik,
hogy kapunál lévő őrség csak azokat fogja beengedni, akiknek a fényképét
és adatlapját a jól védett rendszerükben találják.
Elsőként egy harminc év körüli férfi érkezett. Magabiztosan hajtott át a
kapun – a csodálkozó Hillary és Dominika engedte be. Őt egy tizenöt év
körüli srác követte, akinek olyan szikrázóan világoskék szeme volt, amilyet
Leona még soha nem látott. Harmadikként egy húsz év körüli,
piercingekkel és tetoválásokkal bőségesen díszített, a kék és a zöld
árnyalataiban játszó frizurájú punk jött, majd közvetlen utána egy
huszonéves, öltönyös-nyakkendős férfi hajtott be. Egy lányt az apja hozott
el, egy mély dekoltázsos ruhájú hölgy egyedül szállt ki a Mercedesből, egy
nagydarab, bizonyára a negyvenes évei derekán járó férfi pedig csak az
informatikaterem közelében volt hajlandó kiszállni, és megtenni azt a
néhány métert a szobájáig – ez idő alatt is nehézkesen lépkedett. Jól
láthatóan egész életét a képernyő előtt töltötte. Néhányukon felismerhető
volt egy-két apróbb börtöntetoválás, bár Prue szavai alapján a leghosszabb
időt az öltönyös férfi töltötte a hűvösön.
Összesen huszonnégyen gyűltek össze – és Leona már egyáltalán nem
volt biztos abban, hogy a jelentései biztonságban lesznek a számítógépen,
és komolyan fontolgatta, hogy papír alapú nyilvántartást vezet be.
A társaság elég vegyes képet mutatott az osztályteremben, ahogy
helyet foglaltak. A punk fiú szakértő szemekkel stírölte végig a nőnemű
lényeket, legyenek azok hackerek vagy harcosok. Volt, aki máris a
felszerelést vizsgálta, és olyan is, aki már-már unottan nézett előre, vagy az
üres vetítővászonra, vagy a saját monitorára.
Prue nyelt egyet.
– Sziasztok – köszönt bizonytalan hangon. Leona a sarokban állt meg,
karba font kézzel, onnan figyelte a harcosát. – Nos, biztos rájöttetek, hogy
én küldtem nektek azt az üzenetet majdnem két hete, és… és hát ti úgy
döntöttetek, hogy eljöttök…
– Nem vagyunk kannibálok – vigyorgott rá a punk, megelégelve, hogy
a leendő tanárában az égvilágon semmi bátorság nincs, ha beszélnie kell.
Prue elpirult, és segélykérően a kapitányára nézett. Leona bátorítóan
biccentett.
– Nos, a következő hónapokban én leszek a csoportvezetőtök, utána
majd meglátjuk, hogy hogyan tovább… – folytatta Prue, még mindig
félénken. Leona biztos volt benne, hogy a lány előre megtanulta a szöveget,
de attól még hiányzott a magabiztosság a kiállásából. A kapitánynak kedve
lett volna kardot adni a harcos kezébe, attól eddig mindig megjött a
bátorsága. – Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy szükségük van néhány
hackerre a háborúban, és nekünk az lesz a dolgunk, hogy felkészüljünk rá.
– Én úgy tudtam, hogy a kormány foglalkoztat néhány hackert.
Prue nyelt egyet, és ismét Leonára pillantott. A kapitány megkönyörült
rajta, és előrelépett.
– Persze, van néhány szakember, csakhogy korántsem elég. Ha ők
tényleg olyan jók lennének, amilyennek a kormány beállítja őket, akkor
Prue nem szedi le a kiképzések aktáit az adatbázisból. A kormány jelenleg
olyanokat foglalkoztat, akik pénzért odaadták a tehetségüket, és nap mint
nap rutinfeladatokat hajtanak végre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
ti nem lesztek megfizetve. De első körben bebizonyíthatjátok, hogy jobbak
vagytok, mint a kormány emberei. Utána pedig azt is, hogy az orosz
gépeket is fel tudjátok törni.
– Nem az oroszokkal lesz gond – szállt vele vitába a legfiatalabb srác.
– Hanem a kínaiakkal. Az ő hackereik nagyon jók.
– És sokan vannak – csóválta a fejét egy másik férfi, akinek, vonásai
alapján az ősei is Kínában éltek.
– Még el se kezdtétek. Adjátok össze a tudásotokat, és jobbak lehettek
náluk. Egyenként nem biztos, hogy menne, de ha együtt dolgoztok a
projekteken, akkor menni fog, és olyan rendszereket tudtok feltörni,
amelyeket más meg sem közelíthet – biztatta őket Leona.
A csoport tagjai közül néhányan összenéztek, és Leona sejtette, hogy
miért: mindannyian magányos farkasok voltak, sötét szobákban bújtak meg,
ahol egyedül kísérletezgettek egy olyan világban, amelyről Leonának
fogalma sem volt. Az összetartás újdonság volt számukra.
– Szerintem egy ilyen feladatért nem csak kaja és szállás jár, hanem
nők is. Te megfelelnél – mérte végig a punk srác Leonát. A kapitány egy
pillanatra ledöbbent – de aztán gonosz mosoly kúszott az arcára.
– Még egy ilyen megjegyzés, és a hackercsapat tagjai az újoncokkal
együtt fognak reggeli tornázni minden nap. És nehogy azt hidd, hogy
kibújhatsz alóla némi “nem akarom, nem érek rá, ez nem az én dolgom”
típusú kifogással. Harminc harcosom fog rávenni, hogy legjobb tudásod
szerint nyomd a fekvőtámaszokat a betonon. Anélkül persze, hogy valaki
befeküdne alád.
 A teremben nevetés oldotta fel a feszültséget. Csak a mély dekoltázsú
nő emelt kifogást.
– Tudtommal mi Prue Frost harcos parancsnoksága alá tartozunk.
– Jól tudod – bólintott Leona. – Csakhogy Prue az én
parancsnokságom alá tartozik. Negyed órányi mozgás nektek is jót tenne.
Jut eszembe, aki még nem kapott Biotrint, az holnap kaphat. A hadsereg
kötelékébe tartoztok, amíg itt vagytok, úgyhogy jár nektek. Egyébként
pedig viselkedjetek rendesen, ne bosszantsátok fel a harcosokat, se az
újoncokat, különben rossz vége lesz.
– Csak a miheztartás végett… – kezdte az öltönyös férfi. – A
kiképzésen megszokott büntetési szabályok mennyiben vonatkoznak
ránk?
– Enyhébb mértékben, mint az újoncokra – vonta meg a vállát Leona.
– Értsd úgy: csak komoly kihágásoknál vonatkoznak rátok. Más esetben
majd kieszelünk nektek valami izgalmasabbat – villantott rájuk
farkasmosolyt. – Prue, most már boldogulsz velük – biccentett a harcosa
felé. A lány arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly, de bólintott. Vett
egy mély levegőt, és megacélozta magát.
– Köszönöm. Most már menni fog.
Leona hátrébb lépett, Prue pedig visszaállt az osztály élére.
– Nos, ha valakinek van még kérdése arról, hogy mi vonatkozik a
kiképzőtelepeken tartózkodó civilekre, az vegye elő az internetet, nincs
titkosítva az ezt tartalmazó oldal. Aki már tisztában van vele, szedje össze
magát. Gépeket bekapcsolni! Kezdjünk egy rutinfeladattal: szeretném, ha
holnap ilyenkorra pillangók röpködnének a NASA publikus honlapján.
Leona nevetve lépett ki a teremből: valami azt súgta neki, hogy
célszerű lenne minden hívását Prue-hoz irányítani, elvégre a lányt többször
fogják elküldeni melegebb éghajlatra a következő hónapokban, mint őt.
Mármint telefonon: azok, akik a háta mögött fogják pokolra kívánni,
amikor azt hiszik, hogy nem hallja, nem látja őket, csak most érkeznek.
Leona a Macskák épülete felé tartott, hogy rendbe szedje a csapatát. Még
fél órája volt rá, hogy felkészüljön az újoncok fogadására, de a biztonság
kedvéért meggyorsította a lépteit.
Amint belépett a pihenőszobába, máris igazoltnak látta az aggodalmát.
A harcosai szanaszét heverésztek a teremben, volt, aki még bakancsot sem
húzott, és amint Leona belépett, nyugtalanul pillantottak rá.
 – Máris itt vannak? – kérdezte Dominika.
– Még csak az kéne – morogta Leona. – Szép példát mutatnátok nekik.
De fél órán belül itt lesznek, úgyhogy kapjátok össze magatokat!
– És innentől kőkemény fegyelem – tette hozzá morgolódva Nicola.
Leona megcsóválta a fejét.
– Csak akkor, ha halló– és látótávolságban vannak.
– Igenis, hölgyem! – vágta haptákba magát Alisha. – Szerintem
gyakoroljunk rá, mert nem fog menni…
Leona megforgatta a szemeit.
– Tényleg, akarsz fogadni, hogy meddig bírják? – érdeklődött
vigyorogva Dominika. – A legtöbb vélemény szerint a második hónap
közepén kiürül a telep.
– Kifejezetten rossz néven venném.
– Hány végzősre számítasz? – kérdezte Marie Anne, egy árnyalattal
komolyabban. Leona felsóhajtott.
– Fogalmam sincs. Majd megmondom az után, hogy láttam őket. De
most már tegyétek rendbe magatokat!
A lányok lassan szedelőzködni kezdtek, de még most sem erőltették
meg magukat. Leonának megfordult a fejében, hogy benyomja a
riadódallamot – valószínűleg fél perc elég lenne hozzá, hogy mindannyian
készen álljanak.
Csakhogy nekik is ez volt az utolsó fél órájuk az előtt, hogy kőkemény
munka várta volna őket. A kiképzésben néhányan tanárként, mások
segédekként vettek részt, és a beosztás alapján nagyon ritkán kaptak
szabadidőt. De egy biztos volt: le lesznek foglalva a következő
hónapokban, és nem tunyulnak el – márpedig ez utóbbit nem engedhették
meg maguknak. A fegyverszünet még tartott, de Leona biztos volt benne,
hogy már nem sokáig. Az óceánon a hajók felvették az alakzatokat,
megfigyelőrendszerek tájékoztatták folyamatosan az amerikai vezetést
arról, hogy mit művel a világ másik része. De akármilyen csend is volt:
Leona a zsigereiben érezte, hogy nem tart sokáig. Csak reménykedni mert
benne, hogy kapnak fél évet a felkészülésre.


21. fejezet

Ismerős arcok
 
A két busz egymás után, pontosan öt órakor kanyarodott be a telepre.
Az őrök bezárták a nehéz vaskaput, és míg az újoncok a kiszállással
vacakoltak, csatlakoztak a többiekhez.
Az első buszon Tina és Sofya felügyelte a fiatalokat, a másodikon Saci
és Alisha kísérte őket. Leona távolról figyelte, amint a sok megszeppent
civil valami sorakozó-féleséget hoz össze. Színes ruhákban voltak, még
nem adták rájuk az egyenruhát – épp elég volt, ha arra itt kerül sor.
Zömükben tizennyolc-tizenkilenc évesek álltak fel, bár előfordult egy-
két idősebb is, de a legidősebb – az előzetes tájékoztatás szerint – egy
huszonkét éves férfi volt. Százan érkeztek, és ahogy Leona felmérte a
sorokat, úgy látta, hogy valószínűleg út közben nem lépett le senki. Egytől
egyig önkéntesek, és megkapták a szülői vagy állami engedélyeket, ezt a
toborzóirodában át is világították rendesen. Voltak köztük európai
menekültek és amerikai polgárok is. Fiúk és lányok vegyesen, nagyjából
fele-fele arányban: ötvenhét fiú, és negyvenhárom lány. Majd kiderül,
hogyan bírják.
A kapitánynak eszébe jutott az egyik Vipera-féle lebeszélő hadjáraton
elhangzott kérdés, és elmosolyodott az orra alatt. Miért kell ennyire
gyerekekkel foglalkozni, kérdezte akkor a férfi. Leona csak annyit tudott
mondani rá, hogy ez a korosztály jobb eséllyel fog rá hallgatni, mint a
meglett férfiak. Skorpió azonban, már-már pálfordulásként, sokkal jobb
választ adott. “Ez a korosztály még lázadó – fejtette ki. – Lázadnak a
szüleik ellen, a rendszer ellen, a biztonság ellen. Égnek a vágytól, hogy
tegyenek valamit, még nem volt idejük kiégni, még hisznek abban, hogy
megválthatják a világot. És ritkán, de megesik, hogy ez a tettvágy
kitartással párosul. Ékes példa erre a menyasszonyod.”
A sorakozó készen állt. Tina az újoncokkal maradt, a többiek
csatlakoztak a Macskákhoz. Leona vett egy nagy levegőt, és kihúzta
magát.
 – Csapat, vigyázz! – harsogta. A harcosok önmagukat meghazudtoló
sorakozót és vigyázzállást mutattak be. Mindannyian megemberelték
magukat, hogy példát mutathassanak az önkénteseknek. Leona menetlépést
indított – és csodával határos módon a sorok most sem estek szét. A
kapitánynak már volt ideje kísérletezni ezzel, és tudta, hogy amíg az
embereinek van közönsége, addig tudnak katonák módjára viselkedni – bár
maguk között sosem lehetett őket rávenni ilyesmire.
A civilektől öt méterre Leona megállította a csapatot, és végignézett a
színes, görbe sorokon. Az ígérteknek megfelelt a felállás, jóllehet, a
jövevények még nem tudták pontosan, hogy mit várnak el tőlük
“vigyázzállás” címszó alatt. Megroggyant vállak, lehajtott fejek – mind-
mind aprócska, kiküszöbölhető probléma. Leona vett egy mély levegőt.
Most egy kicsit át tudta érezni Prue helyzetét – de fennhangon, határozottan
szólalt meg.
– Üdvözlöm magukat a hat-tizenhetes kiképzőtelepen, az új Orion-
program helyszínén – kezdte nyugodtan. Minden szem rá szegeződött, akire
nézett, az viszonozta a pillantását, senki nem bámult mereven előre. – A
nevem Macska. Szólíthatnak így, vagy szólíthatnak kapitánynak, de ha
valaki a “hölgyem”-et is megpróbálja hozzátenni, azt habozás nélkül
büntetésre ítélem. Maguk mindannyian önként jelentkeztek erre a három
hónapos rémálomra. Nem titok, hogy milyen a kiképzés, azt is tudták előre,
hogy maguk előtt mindössze hárman vitték végig a programot, holott több
százan megpróbálták. Ennek ellenére azzal az eltökélt szándékkal érkeztek
ide, hogy mindannyian végigcsinálják. Hogy ezt a szándékukat ne húzhassa
keresztül semmi, a kiképzést itt nem lehet feladni. Nincs harang, amely
megváltást jelentene. Ha elkezdték, azért kezdték el, mert végig is fogják
csinálni.
Ez nem volt meglepetés az újoncok számára: előre tájékoztatták őket
róla. Ennek köszönhetően senki nem hördült fel, és senki nem menekült a
kapu felé. Azt viszont elhallgatták előlük, hogy a kapitány még dönthet úgy,
hogy valakit nem kíván tovább látni a kiképzőtelepen, és Leonának feltett
szándéka volt a teljesítmény alapján szortírozni, feltéve, hogy szükség lesz
rá. Őszintén remélte, hogy nem kerül sor egyetlen baka kirúgására sem, bár
a lányok nem osztották ezt a szemléletet.
Leona ismét végignézett rajtuk, és a hátsó sorban megpillantott egy
ismerős arcot. Elfintorodott: sejthette volna, hogy ez lesz a vége, ha leviszi
a korhatárt. Így már biztos volt benne, hogy van, aki a kiképzés minden
napjának menetével pontosan tisztában van, kisujjból rázza ki a
szabályokat, és behatóan ismeri a büntetési rendszert. Sebaj: legalább lesz
valaki, aki súg neki, ha valamit elfelejtene.
– Ha eddig nem tették, akkor most kezdjenek el felkészülni lélekben
arra, hogy nem lesz megállás. Három hónapos, kőkemény hajtás
következik, erejük, kitartásuk utolsó morzsáit is fel kell használniuk,
igyekezetük százötven százalékát bevetniük ahhoz, hogy sikerüljön. Végig
fogják csinálni, ezt garantálom. De hogy hogyan teljesítenek majd, az már
magukon múlik.
Leona szeme végigjárta a hátsó sort, és még egy ismerős arcot talált.
Ez viszont egyáltalán nem illett ide – ahogy a lány viszonozta a pillantását,
a kapitány majdnem kizökkent a beszéde közepén. Nyelt egyet, és
visszaigazította az arcvonásait.
– Most a lányok Sergeant harcos, a fiúk Poulin harcos kíséretében
elfoglalják a körleteket. Egy órájuk van átöltözni, megismerkedni az új
környezettel és egymással. Utána a Biotrin következik. Aki már kapott,
annál megismételjük az oltást, nehogy idő előtt elveszítse a hatását, aki még
nem, annak újdonság lesz. Pontban hat órakor a kiképzősegédek
vezényletével felsorakoznak az orvosi szobák előtt. Oszolj! – kiáltotta el
magát.
A fiúk és a lányok elindultak a körletek felé Dominika és Virginia után
– Leona azonban előre indult.
– Visszakozz! – adott új parancsot. A csoport értetlenül megállt, bár a
sorakozót nem vették fel újra. Még az őket kísérő harcosok is meglepődtek.
A Macskák rendje mostanra felbomlott, a lányok kíváncsian összesúgtak.
Leona magához intette a két, előzőleg kiszúrt alakot. – Ketten velem jönnek
az újoncok közül. Később, ha úgy tartják jónak, megmagyarázzák a
többieknek, hogy miért. Oszolj! – kiáltotta ismét. A parancs azonban nem
vonatkozott sem Hernando Asturiasra, sem Erica Hartellre.
A többiek hátra-hátrapillantva, kíváncsian összesúgva, de követték a
vezetőjükként kikiáltott harcosokat. Leona végigmérte a két fiatalt.
– Kövessenek! – mondta, még mindig katonához méltó hangon.
Kiszúrta Tinát, aki pár méterre tőlük figyelte az eseményeket, és őt is
magához intette. A lány arcáról lerítt, hogy kiabálásra számít, és Leona
hangulata nem is maradt el e feltételezés mögött.
 Ahogy beértek az irodába, és magukra zárták az ajtót, a kapitány
hellyel kínálta Tinát – a két fiatalt azonban nem. Egyikük sem sértődött
meg a gesztus elmaradásán: mindketten találtak maguknak ülőhelyet a
kanapén. Ez Leona első olyan dolgozószobája volt, ahol az íróasztalon és
két széken kívül más bútor is helyet kaphatott, de jelenleg nem tudta
eldönteni, hogy örüljön-e neki.
Erica elég megszeppent arcot vágott, és csak a kanapé szélére ült le,
mintha bármely pillanatban kész lenne rá, hogy felpattanjon, ha úgy hozza a
helyzet. A fiú, vele ellentétben magabiztosan hátradőlt, és már-már felrakta
a lábát. Leona a barátnőjére pillantott. Tina feltartotta a kezeit.
– Hiába nézel rám, nem találkoztam velük. A másik busszal jöttek –
visszakozott azonnal. Leona vett egy mély levegőt, hogy visszafogja az
indulatait.
– Valaki igazán szólhatott volna – állapította meg.
– Ha ez vigasztal, nélkülem át se ment volna a javaslatod – szólt közbe
Asturias. Leona rámeredt.
– Csakhogy neked ott a helyed, a vezetőségben. A védelmi státuszod a
lehető legmagasabb.
– Sokra mentem vele – vágott vissza a fiú. – Mellesleg eddig mindenki
megpróbált megvédeni. Most legalább megtanulom megvédeni magam.
Leona felvonta a szemöldökét, de úgy döntött, nem firtatja a
problémát. Elvégre Asturiasnak igaza volt: ha végigcsinálja az Orion
kiképzést, akkor nemigen lesz szüksége testőrökre a továbbiakban.
– Mikor töltötted be a tizennyolcat? – érdeklődött.
– Tegnapelőtt – vonta meg a vállát a fiú. – És személyesen az elnöktől
kaptam engedélyt a kiképzésre.
– Remélem, csak a kiképzésre – bólintott értőn Leona. – Van valami
különleges kívánságod a bánásmódot illetően? – kérdezte a fogát
csikorgatva.
A fiú megrázta a fejét.
– Nincs. Csak egy újonc vagyok – tartotta fel a kezeit. – Bár a
pihenőidőkben fel kell vennem a kapcsolatot a vezetőséggel, különösen
akkor, ha történik valami.
– El vagy tévedve: ez Orion program – állapította meg Leona. – Ne
nagyon számíts pihenőidőre.
– Az éjszakákra gondoltam – mosolyodott el a fiú.
 – Valahogy megoldjuk – sóhajtott fel a lány. – De azt borítékolhatom
neked, hogy a büntetési rendszer komplett skáláját végig fogom zongorázni
rajtad.
Asturias elhúzta a száját, bár a szemei mosolyogtak.
– Édes a bosszú, igaz? – érdeklődött szemtelenül.
– Az bizony. És még egy ilyen megjegyzés, és kiutalom az első
büntetést. Ha nem tudnád, jelenleg a parancsnokod vagyok.
– Várj még egy pár percet, hadd élvezzem ki az utolsó pillanatokat –
vágott vissza a kölyök, és Leonára kacsintott.
A kapitány kuncogva csóválta meg a fejét.
– Na, tűnj a szemem elől, indulj átöltözni! A körletedet a bal oldali,
kétszintes épület emeletén találod. Ott, ahonnan a hangzavar jön.
Asturias elvigyorodott, és felállt a kanapéról. Szabálytalanul tisztelgett
Leona és Tina előtt, majd a további parancsokat meg sem várva gyorsan
eliszkolt.
Ericáról lerítt, hogy ő is szívesen kimenekülne már, vágyakozva nézett
a fiú után. Amint Leona rápillantott, a lány elsápadt.
– Hogy a fészkes fenében jutottál be? – érdeklődött a kapitány. – És
hogy jutott eszedbe? Még messze nem vagy tizennyolc éves.
– A papírjaim szerint már elmúltam tizennyolc – jegyezte meg Erica.
Tina felnyögött.
– Mi mindenre nem jó egy új személyazonosság – morogta Leona. –
De a papírjaid még nem tükröznek semmit. Tudtad, hogy én leszek a
kiképzőparancsnok, és hogy fel foglak ismerni.
– Én… én csak megpróbáltam. Több ezer jelentkező volt – hebegte a
lány. – Nem gondoltam volna, hogy beválogatnak.
Leona felsóhajtott. Nem az erőnlét, vagy a sportolói múlt alapján
szortírozták a jelölteket, hanem az elszántságukat vették figyelembe – már
amennyire ez lemérhető volt egy motivációs levél szövegéből.
– És ha nem válogattak volna be, mit csinálsz? Jelentkezel a Jupiter-
programra?
– Igen – hajtotta le a fejét a lány.
Leona felsóhajtott. Emlékezett még az első találkozásukra: Erica már
akkor szeretett volna harcolni, csak az élet akkor nem adta meg neki a
lehetőséget.
– Hány éves vagy valójában? – érdeklődött Tina.
 – Két hónap múlva töltöm a tizenhetet – válaszolt alig hallhatóan
Erica.
– Jobb lett volna, ha otthon maradsz – csóválta meg a fejét Leona.
– Nincs otthonom – erősödött meg Erica hangja. – Nem vár senki. A
szüleim és az öcsém meghaltak, amikor a háború elején bombázni kezdtek
az oroszok. A bátyám háborúzik, ő is meghalhat bármikor. És ha ő is
meghal, nem marad senkim. Ezért jelentkeztem, és azért választottam az
Oriont, mert azzal van a legtöbb esélyem életben maradni.
Leona megcsóválta a fejét.
– A három végzett orionos közül csak én vagyok életben.
– És ez se rajtad múlt – tette hozzá Tina. Leona vetett rá egy feddő
pillantást, majd visszafordult Ericához.
– Kedvem lenne kirúgni téged, még mielőtt komolyra fordul a
helyzet.
– Ezt nem teheted! – csattant fel a lány.
– De igen, ahogy te hivatalosan részt vehetsz a programon, úgy
hivatalosan én is kirúghatlak. Nagyobb biztonságban leszel otthon, mert ha
ennek a kiképzésnek vége, minden percben életveszélyben leszel.
– Kérlek – állt fel a lány. – Nem küldhetsz haza csak így! Ha már
eljutottam idáig… végig akarom csinálni, ahogy a többiek is. Nem számít,
hogy hány éves vagyok. Többet láttam már, mint a korombeliek többsége,
és az az egy év korkülönbség semmit sem jelent!
Leona felsóhajtott. A lány hangjában lévő elszántság valóban
megfelelt minden követelménynek.
– Milyen engedélyed van? – kérdezte végül.
– Állami – vonta meg a vállát a lány. – Az új papírjaim szerint árva
vagyok. Josh nem a gyámom.
– Joshua Grimwood százados – javította ki Leona, majd megvonta a
vállát. – Nem tagadom meg tőled, hogy itt maradhass, de nem is
engedélyezem. Szépen átöltözöl, és megkapod a Biotrint, utána pedig
meglátjuk, hogy mi lesz.
– Mit tervezel? – kíváncsiskodott Tina.
– Ha hivatalosan nem is, de azért van valaki, aki megadhatja neki az
engedélyt. És biztos vagyok benne, hogy nem fogja – vonta meg a vállát,
majd Ericához fordult. – De ha képes vagy lyukat beszélni a bátyád hasába,
akkor megkapod rá az esélyt, hogy végigcsináld a programot. Ha jól sejtem,
valamikor éjszaka ide fog érni.
Erica elsápadt, és nyelt egyet. Amikor megszólalt, a hangja már nem
rémülten, inkább reménykedőn csengett.
– De… ezek szerint mégis engedélyezed… ha a Biotrint…
– Már rég kapnod kellett volna. Akár harcolsz, akár sem, sokkal
nagyobb biztonságban leszel, ha nem képes téged megölni egy eltévedt
golyó. Most viszont indulj átöltözni, mert fél óra múlva kezdődik a buli.
Tünés!
Erica nem tisztelgett, és egyáltalán nem viselkedett katonásan. Amint
megkapta az engedélyt, már sietett is a körletébe. Leona bízott benne, hogy
segítség nélkül is megtalálja.
Amint kettesben maradtak, Tina odafordult a kapitányhoz.
– Senki nem engedélyezhette volna neki, hogy ide jöjjön – jegyezte
meg.
– Tényleg nem – bólintott Leona. – De ő is ugyanolyan ravaszul
kerülte meg a rendszert, mint én. Egy kiképzés nem fog ártani neki.
– Biztos vagy benne? – vonta fel a szemöldökét Tina. – Az Orion
programról beszélsz. Belőled is vakmerő, brutális katonát faragott.
– Köszönöm a bókot. De kétlem, hogy Erica meg fog felelni a
követelményeknek – csóválta meg a fejét Leona. – Az itt lévők
háromnegyede ki fog esni, hacsak nem igyekeznek nagyon. Bár arra is
megvannak a módszereim, hogy igyekvésre bírjam őket – mélázott.
Tina lemondóan megcsóválta a fejét.
– És ha ő is végigcsinálja? Nem lesz késő akkor szólni…?
Leona elmosolyodott.
– Még ne vizualizáld vérbe fagyva a csatamező közepén. Viperát nem
lesz olyan egyszerű meggyőzni – kacsintott rá a barátnőjére, és a telefonért
nyúlt. Nem igazán bízott benne, hogy a férfi elérhető lesz, elvégre az a
kiképzés is napi huszonnégy órában folyt, amit ő vezetett. Csodák csodájára
mégis szinte azonnal kapott választ – bár csak az egyik harcost érte el, és
perceket kellett várakoznia, mire Vipera is a telefonhoz tudott jönni. Tina
időközben suttogva próbálta rábeszélni, hogy Ericát minél hamarabb
küldjék haza – Leona azonban elhessegetett minden érvet.
– Máris hiányoztam? – érdeklődött Vipera, amint végre megkapta a
kagylót.
 – Mindig hiányzol, de nem ezért hívtalak – mosolyodott el Leona, és
amennyire csak tehette, elfordult Tinától, hogy ne lássa a barátnője sokat
sejtő vigyorát. – El tudsz szabadulni egy kicsit? Ide kellene jönnöd.
– Nem boldogulsz az újoncokkal? – kérdezett vissza Vipera.
– Dehogynem. De sürgős a probléma, és csak te tudod megoldani.
Vipera hangja gyanakvóvá vált.
– Ugye nem keveredtél valami bajba? – kérdezte.
– Én nem.
– Akkor ki?
– Amint ideérsz, megtudod. Ha most árulom el, már út közben
felvértezed magad, és azzal jelentősen rontom az illető esélyeit.
– Te. Jó. Szagú… Ugye nem…?
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Leona.
Vipera nem fejtette ki.
– Két óra múlva végzünk, utána nélkülem is boldogulnak a srácok.
Éjfélre ott leszek – ígérte a férfi.
– Tökéletes – mosolyodott el Leona.
Amint letette a kagylót, tisztában volt vele, hogy akaratlanul is
elárulta, hogy Erica itt van. Vipera még csak megerősítést sem várt a
szörnyű gyanújára.
– Mit gondolsz, meg fogja neki engedni? – kérdezte óvatosan Tina.
Leona megvonta a vállát.
– Ha csak Viperán múlik, akkor a válasz egyértelműen: nem. De nem
csak rajta múlik.


22. fejezet

Egy hosszú éjszaka

 
A Biotrin beadása eseménytelenül telt. Itt az újoncoknak nem volt
lehetőségük megrémülni, és hagyni a fenébe az egész kiképzést rögtön az
első akadály láttán, úgyhogy a hátsó udvaron is százan gyülekeztek, és
álltak sorakozóba, amint Leona rájuk rivallt. Még percekig vacakoltak
azzal, hogy rendesen felöltözzenek, és a kapitány csak bő negyed órával
később engedte el őket vacsorázni, miután példásan egyenessé rendezte a
sorakozót.
Az újoncok első napja nem volt valami kellemes. A vacsora, amint azt
a kiképzéseken a Macskák is megszokhatták, jóformán ehetetlenre sikerült,
a szoros sorakozók, a megkövetelt csend az étkezés alatt csak rontott a
hangulatukon. Leona el is gondolkodott rajta, hogy vajon hányan bánták
már meg a százból, hogy önként jelentkeztek erre a programra, mikor végre
takarodóra zavarta őket a vacsora végeztével.
***
Asturias egyelőre még nem vallotta be magának, hogy ez a kiképzés
valószínűleg meg fogja haladni a képességeit. Elszántnak mutatkozott, és
esze ágában sem volt szégyenszemre elkezdeni nyavalyogni. Nem aggódott
a másnapi elméleti órák miatt, elvégre az Orion programon megtanulandó
anyagból máris kitűnőre vizsgázott volna. A gyakorlat ígérete azonban
egészen más érzéssel töltött el.
Míg nem kapott Biotrint, izomsorvadás miatt lassan járni is elfelejtett.
Nyolc éves korában diagnosztizálták nála a betegséget, tizenhárom éves
korára már tolókocsiba került, és csak kínkeservek árán volt képes kimászni
belőle, és lábra állni. Próbált ő talpon maradni, de a teste egyre kevésbé
bírta el, és végül megadta magát a betegségnek. A Biotrin mentette meg,
pár nappal az után, hogy elkezdődött a háború. Emlékezett még rá, akkor
szedték össze a szegény, spanyol szülőfalujából, amikor az iskolai gépről
közzé tett egy szinte mindenre kiterjedő védelmi tervet. Ha a teste nem is
mozgott úgy, ahogy szerette volna, az agyát még tudta használni, és
használta is – meglehet, számtalan pszichológus próbált rájönni stratégiai
zsenialitásának okára.
Másnap már újra fel tudott állni, rendesen mozogni, és nem hogy a
kezei nem fáradtak el a gépeléstől, de akár futni is képes volt. Mindennek
ellenére továbbra is vézna maradt. Sokkal fiatalabbnak tűnt a kortársainál,
és sokkal gyengébb is volt náluk. Valószínűleg meg fog birkózni valahogy
az izzasztó reggeli tornákkal, és talán a fájdalomkiképzés sem fogja
megriasztani annyira, mint a többieket. A vezetőségnél két golyóra
képezték ki, a fogságban hetet kapott: ezzel nem lesz gond. De vajon
hogyan fog teljesíteni az edzéseken, mit fog csinálni az akadálypályáknál,
ha kiderül, hogy szinte semmi egyensúlyérzéke nincs? Vajon ez is
megtanulható? Hiszen annyian és annyiszor mondták már, hogy kitartással,
akaraterővel bármire képes az ember – persze a Biotrin sem árt.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amíg álmatlanul feküdt a száz fős
hálóban lévő, kőkemény matracon, hallgatva a társai suttogását, és várva a
pillanatot, amikor az az elvetemült Macska megelégeli, hogy senki nem
alszik, és kiosztja a klasszikus, 3/C-s büntetéseket.
***
Ericát vissza sem engedték a körletébe. Amikor a vacsora végeztével
egy utolsó sorakozóra szólították őket, hogy tájékoztassák az újoncokat
arról, hogy három percük van levetkőzni és néma csendben aludni térni,
Macska nem hagyta a körletbe menni a lányt. Már rég elmúlt tizenegy óra,
mire eljutottak idáig, és Erica szívesen fogadott volna egy kávét, ha még
ébren kell maradnia. Most ásítozva ült egy szobában, és várta, hogy
történjen valami. Macska csak annyit közölt vele, hogy a bátyja hamarosan
megérkezik, de hogy mennyire hamar, azt már nem tette hozzá. Lehet, hogy
csak hajnalban. Úgyhogy jobb híján ült és várt – miközben vágyakozva
gondolt az ágyra, amely a körletben fogja várni. Nem szokta meg az
éjszakázást, és egyáltalán nem volt ínyére.
Azt sem gondolta volna, hogy a Biotrin ennyire fájni fog. Mivel a
Hartell nevet – a lebukás elkerülése érdekében – Rodrigez-re cserélte, elég
sokára került sorra. Tudta, hogy lesz fájdalomnövelés, de azt nem, hogy
ötös mértékű, és ő most először találkozott ezzel a szerrel. Az orvos nem
kérdezett semmit, nem mondta, hogy feladhatná. Bár végig megnyugtatóan
igyekezett beszélni, a szemei hidegek maradtak, és a lány képtelen volt
bízni benne.
 De ennél sokkal rosszabb is lesz, emlékeztette magát. Feltéve persze,
hogy itt maradhat a kiképzésen… Bár erre egyre kevesebb esélyt látott.
Nem neki való a háború. Ezt sokszor és sokat hallotta már a barátaitól, a
rokonaitól. Amíg ki nem tört, élte a kamaszok életét. Benne volt néhány
csínyben, bandában: egyszóval nem unatkozott. A háború kitörése után
pedig bujkált. Először otthon, Győrben: később, mikor a bátyja, Rod
megkapta a behívóját, Bernben. Végül pedig itt, Amerikában. Elege volt
már a semmittevésből.
Mindennél jobban szeretett volna harcolni. Égett benne a tettvágy, ott
akart lenni a közepén, életeket akart menteni, dicsőséget szerezni… Mit
érdekelte őt a biztonságos élet-illúzió valahol, bujkálva a bombák és
pisztolyok elől! Részt akart venni a háborúban, és tenni valamit a
győzelemért. És jelenleg úgy érezte, bármire képes lenne, hogy ezt elérje.
Csak hagynák aludni, legalább egy órácskát…
***
Leona az újoncokat figyelte, bár nem látott-hallott különösebb
rendbontást, úgyhogy zavartalanul merenghetett az Erica okozta problémán
– feltéve, hogy valamelyik harcosa nem vonta el a figyelmét.
A lányok remekül érezték magukat, mindannyian izgatottan várták,
hogy mi fog kisülni ebből a kiképzésből. Prue mostanra pihenni küldte a
csoportját, és csatlakozott a többiekhez, hogy beszámoljon az eddigi
eseményekről – amelyek, elmondása szerint, igencsak ígéretesek voltak.
Néhányan, és ezt Leona jól látta a közvetítő-kamerákból, az
akadálypályáknál szórakoztak, hogy lemérjék magukat, mire mennek egy
olyan orionos pályán, amelyet csak a hetedik-nyolcadik héten próbáltatnak
ki az újoncokkal. Saci, cseppet sem meglepő módon kiélvezte a
festékkardok kényelmét, és az éj leple alatt tönkretette a saját, és párbaj-
partnerévé avanzsált Evelyn egyenruháját is. Nicola és Tina a lőpályán
versenyeztek – eddig a harcos állt nyerésre, ahogy Leona a gyér
világításban ki tudta venni.
Ha a kapitány véresen komolyan vette volna a szabályzatot, első
körben a saját csapatát kellett volna büntetésre ítélnie.
Éjfél előtt néhány perccel fékcsikorgás hangjára kapta fel a fejét. Az
autó valószínűleg közvetlenül a bejáratnál állt meg, és amint meghallotta az
ajtó döndülését, már biztos is volt benne, hogy Vipera érkezett.
 Felállt, és kisietett a folyosóra, átadva Sofyának a megfigyelés
feladatát.
Nem is kellett csalódnia: mire kilépett az ajtón, Vipera már csak két
méterre volt tőle. Az arca feldúlt, az egyenruhája szakadt volt – ebből
nyilvánvalóvá vált, hogy nem fecsérelte átöltözésre az idejét.
– Hol van? – kérdezte köszönés helyett.
– Ott – mutatott Leona a szemben lévő, használaton kívüli iroda
ajtajára. A férfinak nem kellett több, azonnal benyitott a jelzett ajtón.
Leona nem látta az első reakcióját, de így is elnevette magát. Erica
békésen szuszogott a fotelben, még az ajtók csapkodása sem ébresztette fel.
Vipera megköszörülte a torkát, és hátrapillantott a menyasszonyára. A jelek
szerint belenyugodott, hogy nyert néhány percet, és az eddigieknél sokkal
óvatosabban csukta vissza az ajtót.
– Hogy került ide? – kérdezte, visszafogva a hangerőt.
Leona rámosolygott.
– A papírjai szerint Erica Rodrigeznek hívják, és két hónapja múlt
tizennyolc éves. Állami engedélye van rá, hogy katona legyen, ha akar, és
nagyon úgy tűnik, hogy akar. Bár még épp időben érkeztél.
– Remélem, nem akarod itt tartani.
Leona megvonta a vállát.
– Voltaképpen rajtad múlik. Ha akarod, felpakolhatod az első gépre,
amely elviszi valahová a sivatagba, hogy véletlenül se találjon vissza
hozzánk. Vagy ajánlanám az Amazonas őserdejét.
Vipera arcára halvány mosoly kúszott.
– Miért, szerinted másképp nem lehetne visszatartani?
– Tőlem kérdezed? A te húgod – kacsintott rá Leona.
A férfi lemondóan megcsóválta a fejét.
– A végén még lehet, hogy megfogadom a tanácsaidat – állapította
meg. – De gondolom, már úgyis tud róla mindenki a vezetőségben, hogy
nincs tizennyolc éves, elvégre megfigyelnek titeket.
Leona megrázta a fejét.
– Ebben az épületben nincs megfigyelés.
Vipera érdeklődve felvonta a szemöldökét. Leona csak megvonta a
vállát.
– Prue Frost.
 – A hackered – bólintott a férfi, majd ismét az Ericát rejtő ajtóhoz
fordult. – Máris felébresztem. Tudnak róla, vagy sem, attól még nem
maradhat. Még csak az kéne… – fújta fel magát a férfi. Leona hátrébb
lépett, de azért megállt a folyosón. Ha szem- nem is, azért fültanúja akart
lenni az eseményeknek.
***
Erica lassan ébredezett. Világ életében mély alvó volt, még tán az
ágyúdörgésre sem ébredt volna fel – bár ezt azért nem volt még alkalma
kipróbálni. Valaki szólongatta, és megsimogatta az arcát. Megpróbálta
elhessegetni a zavaró tényezőt, és a másik oldalára fordulni. Csakhogy ülő
helyzetben volt, így a művelet jóformán kivitelezhetetlennek bizonyult.
Valaki felnevetett mellette. A hang ismerősen csengett, pedig lassan
másfél éve, hogy utoljára hallotta. A szemei hirtelen felpattantak, és egy
erőtlen sikkantás hagyta el az ajkait, ahogy meglátta maga előtt a bátyját.
Most nem volt szüksége kávéra, hogy felébredjen. Rod rámosolygott, és ez
a mosoly kiverte az álmot a szeméből.
A bátyja szó nélkül átölelte, sőt, kiemelte őt a fotelból.
– Jajj, de jó…! De jó, hogy itt vagy! Annyira hiányoztál! – mondta, és
ő is megölelte a bátyját. Nem is akarta elengedni. Annyira jó volt így, olyan
sok ideje várt már erre a pillanatra, és közben rettegett, hogy soha nem jön
el, hogy soha többé nem látja őt.
– Te is hiányoztál – vallotta be Roderick, és elhúzódott, hogy
megnézze magának a lányt. A szemei ugyanúgy csillogtak, mint eddig, tán
egy árnyalatnyival sötétebbek voltak a szokásosnál. Most világosbarnának
tűntek, nem pedig sárgának. A haja rövid volt, a semmibe veszett az a
hosszú, rocker-frizura, amelyet Erica megszokott. Fekete egyenruhát viselt,
hasonlót, mint amelyet Macska is, és még a hugica-szemszögéből is
lélegzetelállítóan festett benne.
– Nagyon megváltoztál – csúszott ki a lány száján, még mielőtt
végiggondolta volna, hogy mit beszél. Rod megvonta a vállát, és az arca
elkomorult. Kiengedte Ericát az ölelésből, és hátrébb lépett. A lánynak nem
akaródzott elengedni, de nem csimpaszkodhatott rajta a végtelenségig.
– Nekem muszáj volt. De neked nem az. Úgyhogy máris elviszlek
innen.
Erica most már örült neki, hogy a bátyja kartávolságon kívülre került.
– Ezt nem teheted! Itt akarok maradni!
 – Még csak az kéne – morogta a férfi.
– Te ezt nem értheted! – vágott vissza a lány. – Nem bujdoshatok
életem végéig, amíg meg nem öl egy alattomos golyó vagy bomba! Azt
akarod, hogy én is úgy végezzem, mint anyáék?
Rod arcán fájdalmas fintor futott át. Erica folytatta a kirohanást: nem
csak a szüleit emlegette fel, de másfél év magányát, rettegését, aggodalmát,
mindazt, amit kénytelen volt elviselni kívülállóként, amiért fiatal korára
való tekintettel nem engedték katonai kiképzés közelébe. Mindent megtett
volna, ha nem kell civil göncökbe bújnia, nap mint nap megküzdeni azért,
hogy talpon maradjon, hogy legyen hol laknia, hogy legyen mit ennie.
Szüleik örökségéből csak egy bankszámla maradt – és mivel a bátyjának
nem volt rá szüksége a behívó érkezése után, Erica használta fel, és
merítette ki. De a pénz csak arra volt elég, hogy béreljen egy összedőlés
közelében álló szobát, és kenyeret vegyen – másképp már rég elfogyott
volna. És aggódott: minden nap, minden percben rettegett a hírtől, hogy a
bátyja is elbukik. Nem volt elég az a néhány üzenet, amelyet kapott tőle,
amikor Rod nagy-nehezen megtalálta a módját, hogy elérje.
– Miből gondolod, hogy katonaként könnyebb? – kérdezte a férfi,
amikor Erica szóáradata csitult valamelyest.
– Nem gondolom, hogy könnyebb. De összehasonlíthatatlanul más.
Rod felsóhajtott, és a fejét csóválta.
– Ne hidd, hogy én nem aggódtam érted. Még csak abban sem
lehetettem biztos, hogy célba érnek az üzeneteim.
– De célba értek, életben maradtam. Most viszont, ha ismét háború
lesz, nem akarok többé a sötétben bujkálni.
– Gyerek vagy még, Erica.
A lánynak csak ez kellett. Felfújta magát.
– Én vagyok gyerek? Ki hordta haza a csajokat? Hetente váltogatták
egymást, és egyik ostobább volt, mint a másik! Ki járt el motorozni csak
azért, mert élvezte a száguldást? Kinek kellett olyan hülye okból Biotrint
kapnia a háború első hetében, mert szembeszáguldott vele egy fa, és kis
híján a fogát is otthagyta? Mi ez, ha nem gyerekes?!
Rod beharapta az ajkát, és az ajtó felé pillantott. Erica meg mert volna
esküdni rá, hogy nevetést hall a túloldalról, de nem foglalkozott vele.
– Azóta történt egy s más – próbált védekezni a férfi.
 – Persze! Kettőnk közül mindig te voltál a felelőtlenebb, úgyhogy ne
oktass ki arról, hogy mennyire vagyok gyerek! Tizenöt évesen felnőttebb
voltam, mint te öt évvel idősebb korodban!
– Akkor legyél most is felnőttebb, és maradj ki ebből az öldöklésből.
– Na, azt már nem – rázta meg a fejét a lány. A hangja hirtelen hűvössé
vált, és jeges nyugalommal nézett a bátyja szemébe. – Mire vége a
kiképzésnek, betöltöm a tizenhetet. Európában ez lett volna az alsó
korhatár, a történtek fényében megütöm a szintet. Másfelől, ez csak egy
kiképzés. Nagyon jó esélyem van rá, hogy túléljem. Ha utána tényleg
harcolnom kell majd, akkor örömmel teszem, és itt legalább rendesen
felkészítenek rá.
– Egyáltalán nem kellene harcolnod! A fenébe is, legalább miattad ne
kelljen aggódnom!
– Mert elég neked, ha Macskáért aggódhatsz? – vágott vissza Erica. –
Nem vagyok a tulajdonod, nem mondhatod meg, hogy mit csináljak!
– A bátyád vagyok, és amint tisztázzuk a papírjaidat, hivatalosan a
gyámod.
– Amíg meg nem öleted magad egy öngyilkos akcióban. De kösz,
tökéletesen elégedett vagyok a papírjaimmal.
Rod fújtatott egyet. A jelek szerint elege volt már a fúriákból.
– Nem fogom megöletni magam – mondta, nyugalmat erőltetve a
hangjára. Erica izzón nézett a szemébe.
– Csináld csak, menj vissza a háborúba, csinálj őrültségeket! De
engem is hagyj élni!
– Ha most visszafordítalak, akkor talán épp az életedet mentem meg.
– Nem tudom, jelenleg kinek van rosszabb állapotban az egyenruhája –
szúrt oda a lány. Roderick végignézett magán.
– Ez csak egy hadgyakorlat eredménye – mondta. – Te is ezt akarod?
Minden szakadás egy-egy vágás emléke, és ez még semmiség volt egy
átlagos akcióhoz képest. Elég volt a vitából. A parancsnokod úgysem
engedélyezi, hogy itt maradj.
– Talán erről őt kellene megkérdezni – vágott vissza a lány, és az
ajtóhoz csörtetett.
***
Leona remekül mulatott a kiszűrődő hangok hallatán, még csak meg
sem kellett erőltetnie magát, hogy hallja az indulatos szóváltást.
 – Már pakolom is be a kocsiba – bizonygatta Vipera, amint kinyílt az
ajtó. Leona felkuncogott.
– Javaslom, hogy lődd fejbe, különben felveri az alvó újoncokat.
– Hé! – csattant fel Erica. – Itt akarok maradni! Hányszor mondjam
még el?!
– És én hányszor mondjam még, hogy nem maradhatsz? – kérdezte
Vipera.
Erica segélykérően nézett Leonára.
– Mondd, hogy maradhatok! Legalább… Csak egy kicsit! Csak hogy
legyen esélyem bebizonyítani, hogy képes vagyok rá!
Leona felsóhajtott. Nem szeretett két tűz közé kerülni, és előre tudta,
hogy Vipera utálni fogja azért, amit mond. Tán még a gyűrűt is visszakéri.
– Sokszor hallottam már én is, hogy gyerek vagyok, és ez nem nekem
való. Valamiért az élet mindig bebizonyította az ellenkezőjét. Személy
szerint nem bánom: maradhatsz, amíg bírod. De a bátyádnak kell
rábólintania.
Vipera megforgatta a szemeit.
– Kösz a támogatást – morogta, Leonának címezve. A lány megvonta a
vállát.
– Az, ami kell ehhez a programhoz, megvan benne. Ha veled, a
szeretett bátyjával is szembeszáll ezért a rémálomért, akkor jó esélye van
arra is, hogy a kiképzést teljesítse. Add meg neki ezt a lehetőséget!
– Még túl fiatal hozzá. Kamaszos lázadás az, ami vezérli, később meg
fogja bánni.
– A Skorpiók közt hárman vannak, akik tizenhat éves koruk óta
katonák – hozta fel Erica. – Egyikük sem bánta meg.
– De nem is a háborúban kezdték! – morogta Vipera.
Leona elmosolyodott: ez az adat még a Skorpiók kapitányára is
vonatkozott, elvégre a német területeken, annak idején még tizenhat éves
koruktól toborozták a katonaéletre termett srácokat.
– Meglehet, azóta benőtt a fejük lágya, de egyikük sem hagyta ott a
katonaságot. Tudom, hogy félted a húgodat. Én csak annyit ígérhetek, hogy
ha hagyod, hogy itt maradjon, különös figyelmet szentelek a képzésének.
Természetesen csak azért, hogy a háborúban is magas százalékú esélye
legyen rá, hogy életben maradjon, már ha háborúra kerül a sor. Három
hónapos Orion-program, és utána, ami jön. A legjobbak közt lesz, ezt
garantálom. Teljesíteni fogja a követelményeket, még ha most nem is tudja,
hogy ez mit jelent.
Vipera arcára mosoly kúszott: nem örömteli, inkább amolyan “meg
fogod ezt még bánni” típusú mosoly. Erica viszont felragyogott. Az ő
tudatáig csak annyi jutott el, hogy jó esélye van rá, hogy a bátyja
engedélyezze neki a kiképzést.
– Jól van – szólalt meg végül a férfi. – Maradhatsz. Két hét múlva
visszajövök érted, hogy kisírd magad a vállamon, bocsánatot kérj, és biztos
távolba gyere velem mindenféle kiképzéstől.
Leona felnevetett. Benne is megfogalmazódott ez a lehetőség.
– Na, azt lesheted – kuncogott fel Erica is. Odalépett a bátyjához, és
szorosan átölelte. Vipera már-már bocsánatkérő mosolyt küldött Leona felé,
amint a kezei összekulcsolódtak a húga hátán. – Köszönöm.
– Nagyon meg fogod ezt még bánni – csóválta a fejét a férfi.
– Méghozzá hamarabb, mint gondolnád, azt garantálom – tette hozzá
Leona is. – Egyébként is, ez már kimeríti a tisztekkel szembeni nem
megfelelő magatartást, nem? – nézett Viperára. A férfi felnevetett, Erica
pedig úgy ugrott el mellőle, mintha áramot vezettek volna belé.
Leona elnevette magát Erica riadt tekintetét látva.
– Most utoljára úsztad meg! – ígérte neki.
Mire a nevetésük elhalt, Sofya dugta be a fejét az ajtón.
– Szati… khm, kapitány – vigyorodott el, amint meglátta a vendégeket
is. – Kezdődik a buli.
– Mit érdemel az a bűnös, aki nem tudja csöndben végigaludni az éjjeli
pihenőt? – kérdezte kíváncsi hangon Vipera, jelentőségteljesen Leonára
nézve. A lánynak kedve támadt őt bokán rúgni, és csak az akadályozta meg
benne, hogy Vipera túl messze állt ehhez a művelethez.
– Ők már nem fogják megúszni – összegezte Leona, és az ajtó felé
indult. A folyosóra lépve még hátra fordult. – Na mi van? Nem jöttök? –
kérdezte, mielőtt átment volna a megfigyelőszobába, hogy tisztában legyen
vele, kiket is kell megbüntetnie.


23. fejezet

Eligazítás
 
A suttogás csak nem akart megszűnni, sőt, mintha az utóbbi időben
egyre élénkebbé vált volna. Asturias az oldalára fordult, és a fülére
szorította a párnát. Úgy sejtette, ez az utolsó éjszakája, amikor valóban
alhat – elvégre hamarosan úgysem hagyják majd a többiek, amikor is velük
együtt részt kell vennie az éjszakai tanulásban (amelyre egyáltalán nem volt
szüksége). Most viszont idegesítette, hogy a többiek szűnni nem akaróan
beszélgetnek körülötte.
Nem követte el azt a hibát, hogy rájuk szóljon. Inkább vett egy mély
levegőt, és mivel úgysem tudott elaludni, inkább levette a füléről a párnát,
hogy belehallgasson, miről folyik a szó körülötte.
Mi más lehetett volna a téma? Persze, hogy a lányok. És nem csak úgy
általánosságban. Az újoncok között is volt néhány szemrevaló példány, de
őket mostanra valószínűleg már kielemezték. Épp a harcosok kerültek
terítékre, és ahogy hallgatta a szóváltást, Hernando is kénytelen volt
beismerni, hogy a Macskák között tényleg elég sok bombázó akad.
– Láttátok azt a bögyös szöszit? – kérdezte valaki a szoba túlsó
végéből.
– Melyiket?
– Azt, amelyik olyan sápadt… De a fenébe, annyira dögös…!
Asturias biztosra vette, hogy Nicola Rogersről beszél, és
elvigyorodott.
– És az a barna… amelyik elénk jött. Hű, hogy szikráztak a szemei!
Ez csakis Sarolta Warner lehet, nyugtázta a fiú magában.
– És azt a picikét? – álmodozott a Hernando melletti ágyon fekvő
srác.
– Ő se lenne rossz. De a parancsnok… a francba is, szívesen
felpróbálnám – merengett az egyik srác, a hangjából ítélve a legidősebb
közöttük. – Tüzes lehet a kicsike.
– Annyira, hogy a közelébe se érnél – jegyezte meg Asturias,
fogadalma ellenére.
 – Akkor az a fekete… Az a kreolbőrű. Atyám, micsoda segge van…
Asturias ennyi információból már be tudta azonosítani Alisha Evenst.
– Kétlem, hogy bármelyik elérhető lenne. Inkább ejtsük a témát, és
próbáljunk meg aludni, jó? – kérte a fiú az orra alatt morogva. Meg sem
hallották.
Azért ő megpróbált ellazulni és álomba merülni. Behunyt szemei előtt
felrémlett egy kép – csakhogy az illető nem harcos volt. Ő a Macskákra
mindig profi akciócsapatként, stratégiai fegyverként tekintett – na jó, azóta,
hogy megérkeztek a hírek az első hibátlan bevetésekről –, nem pedig
meghódítandó lányokként. A kép, amely most elé lebbent, egy homokszín
egyenruhás lány arca és alakja volt. Ami azt illeti, ő sem panaszkodhatott a
testi adottságaira. És a jelek szerint Macska ismerte – máskülönben nem
hívta volna az irodájába. Vajon ki lehet…?
Nem volt ideje végiggondolni a lehetőségeket. A beszélgetés
folytatódott körülötte, épp csak a hangerő emelkedett egy normális
csevegés szintjére. Itt már képtelenség lett volna aludni, holott már elmúlt
éjfél. Asturias összeszorította a fogait. Ne keveredj bele, ne szólalj meg –
mondta magának. De a srácok körülötte belemerültek a harcosok minden
tagjának elemzésébe, különös tekintettel azokra, akiknek az átlagosnál
nagyobb mellük volt. Hernando bármelyik pillanatban számított a
hangosbemondóban felharsanó Macska hangjára, és fogalma sem volt, hogy
miért késik még. Amikor azonban a lányok már-már tartózkodó
elemezgetése átsiklott ízléstelen megjegyzésekbe, nem bírta tovább.
– Rajtam kívül senkit nem zavar, hogy működik a lehallgatás a
szobában? – kérdezte fennhangon, hogy túlharsogja a többiek kanos
röhögését.
– Milyen lehallgatás? – ült fel valaki, egy minden ízében kigyúrt
fickó.
– A szobában elhelyezett mikrofonok és kamerák – informálta
Asturias. Kezdett belefáradni ebbe az egészbe, és kezdte belátni, hogy nem
lesz sok esélye aludni.
– Ugyan már, mit tudhatnád te! – nevette el magát valaki.
Hernando felsóhajtott. Értelmetlennek látta volna szélmalomharcot
vívni. Macska hamarosan úgyis beigazolja majd az állítását. És, bár sejtette,
hogy a lány alig várja az első adandó alkalmat, amikor büntetést hajthat
végre rajta – amolyan “akasztják a hóhért” típusú büntetést –, nem akart
ilyen ostoba okot adni rá.
A srácok közül egyre többen halkultak el, már csak hárman folytatták a
magasröptű eszmecserét. Asturias csendben maradt.
Már nem kellett sokáig várakoznia. Amint a három srác röhögése
elviselhetetlen magasságokba hágott, végre megszólalt a hangosbemondó.
– Mivel úgy látom, az égvilágon senki nem használja ki a lehetőséget
az alvásra, ezért el is kezdhetjük a napot! Sorakozó az udvaron! A lányok
körletében a hármas és hetes, a fiúk körletében a kilences, tizennyolcas és
harminckettes ágyak tulajdonosai büntetőruhában jelennek meg! Öt percük
van!
Káromkodás, szitkozódás, lehulló takarók, lábak puffanása a padlón.
Asturias lustán felkelt, gyakorlott mozdulattal magára rántotta a
nadrágot, majd a zubbonyt is a vállára kanyarította.
– Én szóltam – jegyezte meg elvigyorodva. Az ő ágya a tizenhatos
volt. Ezek szerint kimarad az első körből – és ezt cseppet sem bánta.
***
Az éj leple alatt az újoncok hamarabb felsorakoztak, minthogy a
Macskák teljes csapata odaért volna. Az akadálypályások érkeztek
legkésőbb – Evelyn és Leona már felállította az állványokat, mire
befutottak. Vipera pedig, bokros teendőire hivatkozva, ugyanúgy lépett le,
ahogy érkezett: egy tiszti kocsival száguldozva.
Leona nem lepődött meg a közhangulaton, az ellenséges pillantásokon.
Tisztában volt vele, hogy ezek a fiatalok egytől egyig utálni fogják, de ez a
tény nem tudta meghatni: elvégre belőlük önálló, önmagától független
katonákat kellett faragnia.
A kiképzés szabályaival, önkéntesekként nagyvonalakban tisztában
volt mindenki. Azzal is, hogy van büntetési rendszer, és hogy milyen
tételekből áll. Látni azonban egyikük sem látta még, úgyhogy míg Leona,
Tina és Nicola kiosztották a 3/C-t, általánossá vált a megrökönyödés és a
rémület, nem csak a pillanatnyi áldozatoknál, de a többieknél is. Senki nem
kérdezte meg, hogy vállalják-e, hogy bírják-e. A kapitány és Tina
gyakorlottan volt könyörtelen, Nicolának pedig, aki életében először
hajtotta végre élesben a büntetést (eddig csak bábukon gyakorolt),
mesterlövész lévén nem remegett meg a keze.
 És miután a büntetéseknek végére értek, és sikerült megregulázniuk a
három kanos fiatalurat, egy kifejezetten nagyszájú leányzót és a vele vitába
keveredett, nem kevésbé hárpia-jellegű hölgyeményt, Leona vezénylésével
kezdetét vette a reggeli torna. Hajnali egytől, egészen reggel fél hatig.
Mi tagadás, egészen jól bírták – legalább is a többség. Néhányan már
az első fél óra elteltével kifulladtak, és nagyon nehezen lendültek át a
holtponton. Erica, az arcából ítélve minden eddigi szimpátiáját elvesztette a
kiképzőparancsnoka iránt, Asturias pedig úgy nézett rá, mint aki ölni is
képes lenne, csak hagyják már pihenni. Leginkább a büntetettek gyűlölték
meg a parancsnokaikat. Futás, fekvőtámaszok, felülések, háterősítő
gyakorlatok: a menetelés, vagy a katonai parancsok gyakorlása már-már
pihenőnek hatott időközben. De fél hatra már a száz fős szakasz képes volt
önálló, egyenes sorakozót összehozni, és, fáradtságuk ellenére tökéletesen
kihúzni magukat.
Míg a kellően kifullasztott szakaszt Leona rábízta Hillary és Marie
Anne párosára, hogy felügyeljék a reggelit, ő maga visszament a tiszti
épületbe, hogy összeszedje magát az elméleti órák előtt.
Tina már a jegyzetei fölé görnyedt az egyébként üres társalgóban.
Amikor megpillantotta a barátnőjét, fanyarul elmosolyodott.
– Szép kis első éjszakájuk volt – jegyezte meg, látszólag feledve a
papírokat. Leona maga elé húzta a sajátjait.
– Csak maguknak köszönhették. Ahogy elnéztem, az égvilágon senki
nem aludt… pedig majdnem két órát hagytunk nekik, hogy elcsituljanak.
– Ennyire még Roberts sem volt hajcsár. Ő visszaküldött minket
aludni.
Leona megvonta a vállát.
– Persze, mert ha ő is bejátssza ezt, akkor egy újonca sem marad.
Csakhogy ezek a szerencsétlenek nem harangozhatnak.
– Lényeges különbség – bólintott Tina.
Nem volt idejük tovább beszélgetni – mire Leona úgy-ahogy átfutotta
a jegyzeteit, már indulniuk is kellett az udvarra, ahol a kapitány végre
megtartotta az eligazítást.
A sorakozóban most már nem volt morgolódás, sem ellenséges
pillantások. Mindenki kihúzta magát, amennyire csak tehette, és mindenki
mereven előre nézett, ezzel is tanúbizonyságot téve róla, hogy nem múlt el
felettük nyomtalanul az éjszaka.
 Leona elmosolyodott, ahogy meglátta őket.
– Ilyen szintű sorakozót általában a harmadik-negyedik héten képes
produkálni egy szakasz, úgyhogy gratulálok: jelen pillanatban túlteljesítik
az elvárásokat. Pihenj!
Egy-két kelletlen mosolyt kapott válaszul – de nem vette a szívére. A
szakasz felvette a pihenőállást, egészen elfogadható szinten. Leona
végignézett rajtuk. Most már nézelődhettek, forgolódhattak, és
viszonozhatták a pillantását, és kivétel nélkül mindenki élt is ezzel a
lehetőséggel.
– Van még egy jó hírem. A mai napon és holnap délelőtt is elméleti
oktatásban lesz részük. Holnap, ha nem adnak okot rá, hogy változtassunk a
programon, akkor mindössze negyed órás lesz a reggeli torna. Bőven lesz
idejük pihenni, és a vasárnap délutánjuk szabad. Utána pedig kezdődik a
valódi kiképzés. Ehhez tudniuk kell, hogy bár az Orion programon, az
eredeti tervek szerint is száz ember indult, ott számítottak a lemorzsolódásra
is. Ezért most négy szakaszra osztjuk magukat, csak azért, hogy mindenkire
tudjunk figyelni. Egyelőre ez a felosztás roppant egyszerűen, a névsor
szerint alakul: a második hónaptól, ha teljesítménybeli különbségek
alakulnak ki, az alapján fogunk osztályozni. Aki a legjobb szakaszba kerül,
annak jó esélye van az orionos vizsgára, aki a legrosszabba, az a siriusos
követelményeket tűzheti ki célul. Akin pedig azt látom, hogy egyáltalán
nem tudja és nem is akarja tovább csinálni, azt hazaküldöm, miután az illető
azt is megbánta, hogy valaha hallott a katonaságról. Ne számítsanak rá,
hogy bárkit könnyedén elengedek!
Némi fészkelődés támadt az újoncok között. Most először hallottak
erről a lehetőségről. Néhányuk arca felderült, másoké az eddigieknél
elszántabbá vált. Leona halványan elmosolyodott. Egy lista segítségével
osztotta fel az újoncokat négy csoportra, és át is rendezte a sorakozójukat,
hogy a szakaszok egy kicsit elkülönüljenek egymástól. Asturias az első
csoportba, Erica a negyedikbe került. Mindenhol voltak fiúk és lányok,
edzettebbek és gyengébb képességűek vegyesen. A kapitány elégedett volt
az összképpel, és amint végzett ezzel a hosszadalmas beosztással, ismét
felemelte a hangját.
– Az órarendjüket az elméleti óra elején meg fogják kapni. Most pedig
ideje bemutatnom a tanáraikat. Senki ne higgye, hogy jobban vagy
rosszabbul járt: a harmadik hét kezdetén cserélni fogunk, hogy
mindenkinek egyenlő bánásmódban legyen része. Az első és második
szakasz tanárai jelenleg a következők: az elméleti órát Tina Slayers
hadnagy fogja tartani. Víváson Sarolta Warner harcos, lövészeten Nicola
Rogers harcos, harcművészeten Evelyn Varga harcos, az akadálypályáknál
pedig én fogom figyelemmel kísérni a fejlődésüket – mondta. Míg beszélt,
az említett tanárok katonás rendben léptek ki a sorakozóból. Leona
folytatta. – A harmadik és a negyedik szakaszban az elméletet én tanítom, a
vívást Alisha Evens harcos, a harcművészetet Hillary Martin harcos, a
lövészetet Tina Slayers hadnagy, a az akadálypályát pedig Sofya Vass
harcos fogja tartani. Az órákon többen is jelen lesznek, hogy felügyeljék
magukat, és végrehajtsák a büntetéseket. Az elméleten az első és második,
valamint a harmadik és negyedik csoport összevonva vesz részt. Máris
megkezdődik az első óra, és délig fog tartani. Az első és második csoport
felett átadom a parancsnokságot Slayers hadnagynak. A többiek velem
jönnek. Lépés utánam indulj!
Leona nem reménykedett a menetelés szabályainak betartásában,
úgyhogy nem érte csalódás. A csoportok mindenesetre követték a fiúk
körletének földszintjére, ahol elég nagy terem volt ahhoz, hogy ötven
embert befogadjon. Mire leültek, és némi késéssel elkezdődhetett az óra, az
újoncok szinte hálásan fogadták az ülő helyzetet, és azt, hogy nincs más
dolguk, mint figyelni és jegyzetelni. Meglehet, mindannyian tudták, hogy
az Orion program kemény lesz, egyikük sem gondolta, hogy ennyire: és
egyikük sem hitte volna, hogy a hősként tisztelt Macska a hatalma alá került
újoncaival szemben ennyire elvetemülten szadista.
***
Asturias gondolatai már az első tíz percben elkalandoztak, bár erről
Slayers, az oktatója nem tehetett. Nem ismerte ezt a lányt, bár azzal
tisztában volt, hogy nem véletlenül került ide, és abból ítélve, ahogy az órát
tartotta, valószínűleg nem ma kezdte meg a kiképzői státuszát. Ennek
ellenére folyamatosan akörül a lány körül forogtak a gondolatai, akit
Macska egyszerűen “Rodrigez”-nek szólított a szakaszok szétszedésénél. A
fiú sajnálta, hogy nem hangzottak el a keresztnevek, bár nem hitte, hogy
azzal többre menne. De úgy gondolta, lesz még ideje a lány közelébe
kerülni – elvégre itt nem tiltották a bimbózó romantikus kapcsolatokat.
Feltéve, hogy lesz naponta három percük romantikus kapcsolatokra.
Az éjszakai tortúrából ítélve erre szinte semmi esélyt nem látott.
 Az önmagával szembeni elvárásait viszont túlteljesítette. Pár évvel
ezelőtt még fel sem kelt a tolószékből, most viszont képes volt négy és fél
órán át, egyhuzamban talpon maradni, és embert próbáló gyakorlatokat
végezni. Igaz, már tíz perc után alig kapott levegőt, és fél óra elteltével úgy
érezte, a tüdejét is ki fogja köpni, összeesik, és meg sem mozdul többé. De
aztán a szervezetében lakozó Biotrin rájött, hogy hogyan kell működésbe
lépnie hasonló helyzetben, és felébresztette a vésztartalékokat,
megsokszorozta a fiú kitartását. Továbbra sem volt képes lenyomni egy
huzamban száz fekvőtámaszt, de pár másodperces pihenőket tartva az izmai
engedelmeskedtek. Ennek ellenére, amikor Macska csak folytatta a
vezénylést, már-már kezdte megbánni, hogy annak idején megcsinálta a
haditervet a szabadítására.
Még mindig úgy érezte, mintha az izomláz égetné belülről, de azzal
biztatta magát, hogy ez az állapot hamarosan megszűnik. Pláne, hogy most
semmi más dolga nincs, minthogy végigülje a délelőtti elméleti órát, és úgy
tegyen, mintha jegyzetelne – bár csak firkálgatott az előtte fekvő
papírlapokra. A többi újonc nem tudta, hogy ki ő. Ha fel is ismerték a nevét,
nem biztos, hogy azonosították a “legendás” Hernando Asturiasszal. Ha
mégis, akkor sem lehettek biztosak benne… bár ez a jótékony állapot nem
tarthatott ki a végtelenségig. Előbb vagy utóbb tisztában lesznek a kilétével,
és a fiú már most aggódott amiatt, hogy hogyan fog megváltozni a
viselkedésük vele szemben. Elfogadják-e akkor is társuknak, ha tudják
majd, hogy mennyi haditervben volt benne a keze…?
Ő már régóta tudott róla, hogy Macska ki fogja szórni azokat, akik
nem végképp nem teljesítik a követelményeket. Tudta, hiszen ő is ott volt,
amikor jóváhagyták a tervet, és természetesen igenleges szavazatot adott le,
sőt, segített meggyőzni néhány keményfejű tisztségviselőt. Ha ő nem
szavaz erre, most nem ülhetne itt sem ő, sem a többi kilencvenkilenc
önkéntes, akik bele se gondoltak abba, hogy mire vállalkoznak.
És köztük van az a lány is. Valószínűleg tizennyolc éves, nem lehet
kevesebb, bár kevesebbnek tűnik. A torna alatt, míg Hernandónak volt rá
egy csepp energiája, hogy önmagán kívül másra is figyeljen, megállapította,
hogy a lány elszántan, összeszorított fogakkal hajtja végre a feladatokat, és
igyekszik mindenkinél jobban teljesíteni, akárha az élete múlna rajta.
Így is van, merengett a fiú. Ha most nem is, azért néhány hónap múlva
valóban az életük múlhat majd azon, hogy itt mennyit tanulnak.
 – Miért nem jegyzetel? – kérdezte Slayers, és megállt Asturias előtt. A
fiú visszanyelt egy szemtelen választ.
– Előre tanultam… hadnagy – mondta végül nyugodtan. – Eddig nem
hangzott el olyan újdonság, amelyet ne tudnék fejből.
Tina felvonta a szemöldökét.
– Akkor fejezze be az álmodozást, és ismertesse veséző részletességgel
a büntetési rendszert a szakasszal! Menjen ki a táblához! – utasította Tina.
Hernando fogai összecsikordultak. Hát ennyi volt a titkolózás, eddig
tartott, míg a többieknek nem adott okot a gyanakvásra, a
megkülönböztetésre.
Ha nemet mondana, gyakorlati bemutatót is tarthatna a büntetési
rendszerből, úgyhogy inkább felállt. Nem volt szüksége a jegyzeteire.
– Igenis, hadnagy – bólintott, és míg Tina, elégedetten mosolyogva
elfoglalta a helyét a padban, kilépett a táblához. A gondolatait egy
szempillantásnyi ideig tartott összeszedni, és már kezdte is sorolni a
szabálysértéseket és az értük járó büntetések mibenlétét. Meglepetésére a
többiek figyeltek rá, és az első döbbenet elmúltával le is jegyzetelték, amit
mond – senkinek nem volt bátorsága rendet bontani Slayers hadnagy, és a
teremben felügyelő két harcos előtt.


24. fejezet

Pihenés nélkül
 
A Macskák élvezték a helyzetet. Már a hétvége üdítő volt számukra,
hiszen vagy az újoncokkal foglalkozhattak, vagy a kiképzőtelep edzési és
szórakozási lehetőségeit használhatták ki – és senki nem szólt rájuk, senki
nem parancsolta őket sorakozóba: ehelyett ők adhattak ki ilyen elvetemült
parancsokat. És az ifjú bakák hallgattak is rájuk – mertek volna
ellentmondani nekik! Mindenki tisztelgett előttük, mindenki a rangjuk
szerint szólította a harcosokat, és az első, sikertelen és gondosan megtorolt
próbálkozások után már senki nem mert velük szemtelenkedni. A hétvégi
elméleti órákon csak néhányuknak volt dolga, míg az újoncok
lejegyzetelték, hogy mi is lesz a teendőjük a következő hónapokban, a
többiek szabadon garázdálkodhattak a kiképzőtelepen, és, pusztán
kedvtelésből festékkardokkal és -pisztolyokkal csaphattak össze. Leona
ugyan rájuk szólt, hogy ne használják fel a teljes készletet, de a raktáron
meg sem látszott, hogy a Macskák egyáltalán hozzányúltak.
Az újoncok már korántsem érezték ennyire jól magukat. A szombati
nap jegyzeteléssel telt, vasárnap pedig mind Leona, mind Tina kikérdezte a
saját csoportját, tudva, hogy egyetlen éjszaka aligha lesz elég arra, hogy
mindent a fejükbe verjenek. Nem meglepő módon Asturias dolgozata
hibátlan lett, azonban akadt néhány szinte üresen beadott, vagy hasraütés-
szerűen végigikszelt tesztfeladat is. Egyik elmélet-oktató sem sajnálta a
büntetést azoktól, akik az éjszakát alvásra vagy lazításra használták.
A vasárnap délután azonban nyugodtan telt, és Leonának még arra is
volt ideje, hogy az utolsó órákat kihasználja, és a többiekkel átismételje a
következő hét teendőit, különös tekintettel a követelményekre, amelyeket
az orionosoknak teljesíteniük kell majd a hét végére. Kicsit sajnálta, hogy
nem látja még Ericát az akadálypályákon. A lány az elméleten elfogadható
szinten teljesített. Messze nem lett hibátlan a dolgozata, de figyelt és
jegyzetelt, és egy erős hármas szintet megütött: a csoportban csak négyen
írtak nála jobb tesztfeladatot.
 Most már nem volt probléma az éjszakai csenddel: a magolás zörején
kívül nemigen hallatszott egyetlen szó sem, jóllehet, a körletekben egész
éjjel égett a villany. A kapitányt ez zavarta legkevésbé, és míg a jelentéseket
készítette, fél füllel hallgatta a megfigyelőszobában elhelyezett
hangszórókból áradó egyenletes duruzsolást.
Prue már megkapta az első telefont, miszerint a NASA nem kér a
rózsaszín pillangókból, és lesznek szívesek visszaállítani a régi kinézetet. A
hackerek ezek szerint sikerrel vették az első akadályt. Nem töröltek le
semmit a honlapról, de ott hagyták a névjegyüket, és miután visszatették a
nemzetközileg megszokott dizájnt, a honlap alsó sarkába elhelyeztek egy
apró megjegyzést arról, hogy itt jártak.
Hogy a Pentagon vagy az FBI volt most veszélyben, azt Leona már
nem tudhatta. Neki épp elég volt a saját jelentéseivel foglalkozni, és a
biztonság kedvéért minden adatot, amelyet felvitt, azonnal ki is nyomtatott,
mivel nem akarta, hogy az ő rendszerének feltörésekor elveszítsen
valamit.
Hétfőn aztán megkezdődött a kiképzés keményebb része az orionosok
számára. Leona egy egész napot töltött el a második szakasz újoncaival az
akadálypályáknál, és kölcsön vette Roberts százados stílusát. Az első
körben ugyan hagyta, hogy mindenki a saját ritmusában próbálkozzon
végigvergődni a pályán, a következőkben viszont már egy pillanatnyi
habozás után is leparancsolta az újoncait onnan, és a sor elejére küldte őket.
Elmaradt az ebéd, a fájdalomkiképzés és úgy egyáltalán a pihenőidő is
néhányuk számára. Volt a csapatban pár ügyesebb, gyorsabb jelentkező,
akik aránylag időben leléphettek, hogy kipihenjék magukat a délutáni óra
előtt, a többieket viszont egészen annak kezdetéig kellett dolgoztatni ahhoz,
hogy az első akadálypályán végigvergődjenek. És a helyzet a későbbiekben
sem javult: Leona csak este tízkor szabadult el, meglehet, korántsem merült
ki annyira, mint az újoncok.
A délutáni óra alkalmával már, ha nem is kísérhette figyelemmel a
negyedik szakasz ténykedését az akadálypályákon, azért oda-
odapillanthatott. Nem tudták úgy megoldani az órarendet, hogy ne
csússzanak össze, de azért igyekeztek úgy alakítani, hogy ne kerüljön
egyszerre két szakasz ugyanarra a pályára. Ezzel Leona számításai szerint
sikerrel is jártak – úgyhogy miközben a kapitány a második szakaszt
dolgoztatta a délutánra szánt akadályokon, addig Ericáék, Sofya
vezénylésével az elsővel próbálkoztak. Mi tagadás, az ő teljesítményük sem
sokban különbözött Leona szakaszáétól.
Az ebédről és a vacsoráról önmagát is felmentette, úgyhogy most első
útja az étkezőbe vezetett, hogy rávegye a konyhásokat, hogy adják ki
legalább a vacsorára szánt adagját, de ha lehet, akkor egy kicsit többet
is…
***
Eljött, és elmúlt a gyakorlati kiképzés első napja. Asturias kimerülten
feküdt az ágyán. Mire a második szakasz résztvevői visszatértek, ő már rég
a szobában volt, és próbált rájönni, hogy az izmai miért nem akarnak
rendesen működni. A jobb karja még mindig fájt – délelőtt vívásórán,
délután lövészeten terhelte meg. Túl nehezek voltak a fegyverek. Fogott
már kardot és pisztolyt is, lőni is próbált, de nem hosszú órákon keresztül
kitartani az alapállásokat. Márpedig az az átkozott Nicola egy percnyi
pihenőt sem engedélyezett neki.
A Macskákat eddig a barátaiként tartotta számon, most azonban
vasszigorral vezénylő kiképzőtisztek lettek belőlük. Már az első órákban
kiderültek a különbségek az újoncok között. Voltak erősebbek, akik eddig is
különböző sportokra áldozták szabad óráikat, és olyanok is, akik –
Asturiashoz hasonlóan – soha nem vették komolyan a testnevelés órákat, itt
mégis próbára tették önmagukat – és az, hogy valaki nem teljesítette
kifogástalanul a követelményt, szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta a
Macskákat. Saci még élvezte is, hogy kezdőkkel foglalkozhat, Nicola pedig
türelmesen oktatta a helyes kéztartásra az újoncokat, sőt, az óra vége felé,
amikor csak nem találta el mindenki a céltáblákat, nevetve elevenítette fel a
saját első lövészet-óráját – amely hallatán még Asturiasban is felmerült a
gyanú, hogy a Macskákat kicserélték időközben.
Amint felharsant a takarodóra szólító dallam, a körletben egy csapásra
megszűnt a nagy hangú csevegés: lapok zizegése váltotta fel. Asturias körül
mindenki előkaparta a jegyzeteit, hogy az értékes pihenőidőt tanulásra
szánja. A fiú felült az ágyon, és elővette az aprócska számítógépét. A
szerkezet elfért a tenyerében – az elődeit még telefonnak nevezték. A
fiúnak pár pillanatba telt felcsatlakozni egy, még Prue-ék megátalkodott
bagázsától is védett hálózatra, hogy ellenőrizze az új híreket, megválaszolja
az esetlegesen felmerülő kérdéseket. Tudta, hogy már korábban be kellett
volna jelentkeznie, de egyszerűen képtelen volt rá. Ráadásul a két eltelt
napban sem történt semmi említésre méltó.
– Na mi van? Támadnak már az oroszok? – kérdezte a mellette lévő
ágyon fekvő srác, ahogy odapillantott, mit művel Asturias. A fiú már
kénytelen volt felfedni kilétét, hiszen a szerkezet a többieknek is szemet
szúrt, és hogy ne legyen kegyetlen tréfák eszköze, Asturias jobbnak látta
igazat mondani. A társai javára legyen mondva, hogy alig néhány órán
keresztül szívatták amiatt, hogy ő az eddigi háborúban “fejesként”
működött. Azt, hogy mit akar egy ilyen nyápic az Orion-programon, ma
este már nem hangzott el, és mióta az első, szemtelenségért járó (ki hitte
volna!) büntetését is némán viselte, a srácok leszálltak róla. Ennél
valamivel több támadásra számított a részükről, de mivel a tudása
túlságosan értékes volt, ha valaki az elméleti órán elmulasztotta a részletek
lejegyzetelését, jobbnak látták a saját pártjukon tartani. Persze csak addig,
amíg megfelelően teljesít ahhoz, hogy itt maradhasson.
– Még nem – vonta meg a vállát a fiú, ahogy ellenőrizte a szűkszavú
híreket. – Csend van.
– Túl nagy csend – tette hozzá valaki, a szoba másik végéből, és
Asturias kénytelen volt egyetérteni vele.
***
A következő napokban az újoncok belátták, hogy a Macskák nem
tréfálnak: könyörtelenül meghajtják őket, kényszerítik rá őket, hogy erejük
utolsó morzsáit is felhasználják, miközben nevetségesen rövid pihenőket
hagynak csak nekik. Péntekig kivétel nélkül minden szakasz
megtapasztalta, milyen érzés egész nap az akadálypályákkal küzdeni és
kihagyni az ebédet Macska vagy Vass harcos parancsára, egy az egyben
lemondani az alvásról, és helyette egész éjjel magolni, mígnem az elmélyült
tanulást félbeszakítja az ébresztő harsonaszó, kegyetlen büntetéseket,
harcművészeten és víváson csonttöréseket, lövészeten pedig mérget nem
tartalmazó, de pillanatnyi sebeket okozó golyókat elviselni. A
festékpisztolyokkal még nem találkoztak, de a festékkardokkal való
ismerkedés folyamán sem voltak elragadtatva a felszereléstől. Saci ugyan
tett egy próbát, hogy megmagyarázza nekik, mennyivel könnyebb sisak
nélkül gyakorolni a vívást, mint valódi karddal és sisakkal, de mivel senki
nem lelkesült fel, inkább a kiképzésre koncentrált.
 Nem meglepő módon a szombatot mindannyian hálásan fogadták,
amikor egy negyedórányi reggeli torna után végre engedték őket ülni és
jegyzetelni – miután kénytelenek voltak megírni a nehéz kérdéseket
tartalmazó tesztfeladatot. Leona többé-kevésbé elégedett volt a
teljesítményükkel. Ezúttal senki nem bukott meg, és több jó eredmény
született, mint egy héttel ezelőtt, sőt, három ötöst is kioszthatott volna, ha
rendesen osztályoz – többek között Ericának.
A lány teljesítménye a gyakorlatban sem maradt el a többiekétől.
Leona betartotta az ígéretét, és figyelemmel kísérte a kislány fejlődését, ha
csak egy módja volt rá. Nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, de
keményen dolgozott – keményebben, mint sokan az újoncok közül: úgy
tűnt, ha megmarad benne a kitartás, akár profi vívó is válhat belőle. Tina
jelentése szerint viszont a lány lövészeten szinte semmit nem tudott
felmutatni. A második órán sem tudta még biztonsággal kezelni a pisztolyt,
sem rendesen célozni vele, sem pedig újratölteni azt. Ami a harcművészetet
illeti, átlagos teljesítményt nyújtott, és bár a hétfői órán még mindent
beleadott, péntekre – akárcsak a többieknek – sokat lankadt a lelkesedése.
Asturias teljesítménye ezzel szemben valahol az óceán fenekén volt
keresendő. A fiú elméleten brillírozott ugyan, de az összes többi órán
szánalmasan gyengének bizonyult. Látszott rajta, hogy meg akarja csinálni,
hogy fejlődni akar, de az is, hogy nem fogja bírni. Az akadálypályáknál
még csak fel sem tudott kapaszkodni a mászófalra, miután hosszas
próbálkozások, kín-keservek árán eljutott odáig. Leona nem átallta
túlóráztatni, és csak jóval éjfél után engedte el, anélkül, hogy a szintidőket
betartatta volna vele. Ez volt szerdán – a péntek délelőtti órán már egy
árnyalattal jobban, de a többiekhez képest még mindig nagyon gyengén
teljesített.
Szombat este, miután a kiképzőkké avanzsált harcosok megtartották az
első értékelést, és minden újoncot osztályzatokkal és szövegesen is
minősítettek, Leona az irodájába hívatta Asturiast. A fiú most már meg sem
próbálkozott a szemtelenséggel: feszes vigyázzállásban jelentkezett a
kapitányi irodában.
Leona elmosolyodott, ahogy végignézett rajta. Asturiasra már egyre
kevésbé illett a “kölyök” jelző. Szépen lassan kezdett katonává válni.
– Foglalj helyet, és fejezd be a bohóckodást – intette a fiút. Asturias
arcán feltűnt egy félénknek épp nem nevezhető mosoly, miközben leült
Leonával szemben.
– Szóval bohóckodás az, amit az elmúlt egy hétben csináltunk –
jegyezte meg a fiú. – Tréfának kicsit durva volt.
A kapitány farkasmosolyt villantott rá.
– Csak négyszemközt engedhetsz meg magadnak hasonló
megjegyzéseket, ugye tudod? – érdeklődött.
– Tapasztaltam – bólintott Asturias.
– És milyen következtetéseket vontál le? – kérdezte Leona hátradőlve
a székén.
– Kellőképpen kegyetlen lett a büntetési rendszer – vonta meg a vállát
a fiú. – Persze ezek az orionos szabályok, a többi valamivel enyhébb. De
szigorban kitesztek magatokért.
Leona már-már büszkén mosolyodott el, majd, némi küzdelem árán
ismét komolyra igazította a vonásait.
– Amit eddig kaptál, az még csak a jéghegy csúcsa. És ezt nem
feltétlenül a büntetésekre értem. Igaz, hogy csak egy hét telt el, de…
– De messze a legrosszabbul teljesítek – bólintott értőn a fiú. – Eljött a
pillanat, hogy kirúgj a kiképzésről?
– Örülnél neki? – kérdezett vissza a lány.
Asturias habozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna.
– Nem – mondta végül. A hangjában egy árnyalattal több határozottság
volt, mint a szemében. – Szeretnék maradni. Lehet, hogy nem leszek képes
rá, hogy végigcsináljam, de azért nem szeretném még feladni.
– Helyes, ugyanis még nem rúglak ki – bólintott Leona. – De
utánanéztem egy kicsit az előéletednek. Durva hátránnyal indulsz a
többiekhez képest. Az ő kondíciójuk az átlagosnál egy árnyalattal jobb volt
a kiképzés előtt is, még ha nem is voltak élsportolók. A tiéd egyenlő a
nullával. Egyetlen tárgyban vagy jó, sőt abban kiemelkedő, és az az elmélet.
Mint már megjegyezted, tanulás nélkül is képes lennél kitűnőre vizsgázni.
Asturias bólintott.
– Tudom, de… valahol igazad lenne, ha kiraknál, mert én sem akarom,
hogy a többiek rovására menjen, hogy nem tudok lépést tartani velük. A
pályáknál is feltartottam a sort…
– A pályáknál a többiek kifejezetten hálásak voltak neked, amiért adtál
nekik némi plusz pihenőt. De mint mondtam, nem raklak ki innen: ha
valakinek, akkor neked szükséged van rá, hogy megtanulj rendesen
harcolni. Feltéve persze, hogy nem akarod visszanyerni a védett státuszod,
és a háború alatt ki sem mozdulni Washingtonból.
– Eszem ágában sincs – fortyant fel Asturias. – Ha már…
– Akkor ezentúl éjszakánként korrepetálásban lesz részed – bólintott
Leona.
– Korrepetálásban…? – kérdezett vissza a fiú, a biztonság kedvéért.
A kapitány határozottan bólintott.
– Nem tudsz falat mászni, ezt a hibát korrigáljuk. Nehéz neked a kard,
és Nicola szerint hosszútávon a pisztolyt sem bírod el, és negyed óra után
már ezért vagy pontatlan. A harcművészeten egy legyintéssel kibillentenek
az egyensúlyodból. Még egy egyenes pallón is csak nagy-nehezen tudtál
átmenni. A reggeli tornákon az erősítő-gyakorlatokon is hamar kimerülsz.
– Vagyis? – sóhajtott fel megadóan Asturias.
– Vagyis elveszem az éjszakai pihenődet, és lazsálás helyett edzeni
fogsz.
– Hová rejtetted a harangot? – pislogott rá a fiú.
Leona elnevette magát.
– Ne is álmodj róla, csak én rakhatlak ki innen, és mint kifejtettem,
nem foglak kirakni. Ha jól sejtem, a második hónap elején be fogod érni a
többieket. Persze ehhez az kell, hogy lelkiismeretesen csináld, amit
mondanak neked.
– Éjszakánként nem ártana felvennem a kapcsolatot a központtal…
– Tizenegytől éjfélig adott a lehetőség – vonta meg a vállát Leona. –
Éjfélkor kezdődnek majd az edzések minden alkalommal, és hajnali négyig
tartanak. Lesz bő egy órád kifújni magad a reggeli torna előtt.
Úgy tűnt, mintha a fiú kifogyott volna a kifogásokból.
– Nem hittem volna, hogy ennyire rossz kivételezett helyzetben lenni –
morogta.
– Nem leszel egyedül – mosolyodott el ismét Leona. – Erica Rodrigez
csatlakozni fog hozzád.
Asturias arca felragyogott.
– Ő is korrepetálásra szorul?
– Nem fog neki megártani. Mellesleg megígértem neki, hogy kiváló
katonát faragok belőle. És idővel, ha mások is lemaradnak, akkor bővül a
kör…
– Mondták már, hogy szadista vagy?
 – Ez elfogadott tény, e nélkül nem is lehetnék kiképző – bólintott
vigyorogva a lány.
– És az elmélet…? Vagy Rodrigeznek is a kisujjában van?
– Ha elméletből csak kettessel vizsgázik, attól még megkapja az
orionos bizonyítványt – legyintett a kapitány. – Most mehetsz pihenni. Ez
az éjszakád még szabad, holnap kezdünk.
Asturias felsóhajtott, és bólintott. Már az ajtónál járt, amikor
visszafordult, és gyanakodva Leonára nézett.
– Várj csak… Ericát mondtál. Az az Erica…?
Leona titokzatosan elmosolyodott.
– Megváltoztatta a vezetéknevét, de jó a tipped.
– És az életkorát is – csóválta meg a fejét Asturias. Leona aprót
biccentett.
– Ez hétpecsétes titok. Ne buktasd le!
– Nem áll szándékomban – sóhajtott fel. – Vipera tud róla?
– Kiverte a cirkuszt – kuncogott fel a lány. – De nem akadályozta meg,
hogy a kishúga részt vegyen a kiképzésen.
– A nőkkel csak a baj van – morogta Asturias, és még mielőtt Leona
válaszolhatott volna, gyorsan kisurrant az ajtón.


25. fejezet

Meglepetések
 
Elérkezett a várva-várt vasárnap délután. Az újoncok, egy hét
kegyetlen edzési és magolási hajtás után végre kiélvezhették azt a
viszonylagos szabadságot, amelyet a kiképzőtelep nyújthatott nekik. Most
senki nem parancsolt rájuk, senki nem fenyegette őket büntetésekkel.
Jóllehet, nem tehették ki a lábukat a kiképzőtelepről, és még csak azon
területek közelébe sem mehettek, amelyeket a harmadik hónap
szimulációihoz tartottak fenn: de az udvaron zavartalanul mozoghattak, és
miután véget értek a fájdalomkiképzések, végre-valahára kiélvezhették a
pihenés óráit.
Leona az irodájának ablakából figyelte őket. Nem lepődött meg rajta,
hogy egyiküknél sem lát jegyzetlapokat, egyetlen egy fiatal sem
próbálkozik a tanulásba temetkezni ezen az ígéretesen szép délutánon.
Lehet, hogy a takarodó idejét ismét a magolásra fogják vesztegetni, de ha
egyszer az órarendben “Pihenőidő” volt feltüntetve, akkor ők
engedelmeskedtek az utasításnak, és pihentek.
Úgy intézte, hogy egyetlen harcos se legyen most velük, senki ne
zavarja meg a nyugalmukat. Egyedül Tinát állította be, hogy viszonylagos
felügyeletet biztosítson, de, ahogy előre sejtette, a barátnőjének esze ágában
sem volt komolyan venni ezt a feladatot. Annak ellenére, hogy tapasztalt
kiképző volt, felőle aztán az orionosok olyan hangzavart csaphattak az
udvaron, amekkorát csak akartak.
Az ablakból kiszúrta, hogy Asturias és Erica máris egymásra találtak,
holott az éjszakai, rendkívüli kiképzésig még hosszú órák voltak hátra.
Valószínűleg épp azon tanakodtak, hogy hogyan úszhatnák meg ezt a
korrepetálást, és hogy mennyire igazságtalan ez az ítélet a kapitánytól – a
Leona irodája felé vetett ellenséges pillantások erre engedtek következtetni.
A lehallgatás az udvaron nem igazán működött a sok zavaró tényező miatt,
úgyhogy a kapitány nem is próbálkozott vele. A két fiatal viszont, a jelek
szerint valamiben mélységesen egyetértett, hiszen néhány perc múlva
kettesben vonultak ki az ablak látóköréből.
 Leona gondolatai minduntalan elkalandoztak. Annyi adminisztrációt
követelt ez a kiképzés, hogy arról még csak álmodni sem mert előzőleg, és
most kénytelen volt belátni, hogy esélye sincs minden éjszakát a
kiképzőtelep gyakorlati pontjain tölteni, ha nem akar nagyon lemaradni az
adatok felvitelével és nyomtatásával. Abban ugyanis továbbra sem bízott,
hogy a hadsereg belső adatbázisa feltörhetetlen lenne – legalább is Prue-ék
bagázsától biztosan nem volt elég jól védve.
Meg voltak a tervei arra vonatkozóan, hogy hogyan bírja rá az
újoncokat a kiképzési követelmények teljesítésére – és ennek csak egy része
volt az éjszakai korrepetálás. A monitor sarkában lévő óra délután ötöt
mutatott. Odakint alkonyodott, a nap fátyolfelhők mögül búcsúzott, mielőtt
lebukott volna a horizonton. Leona elérkezettnek látta az időt, hogy szóljon
a többieknek, és a rádión adta le a jelet.
A Macskák összeesküvése már rég készen állt. Először Nicola vetette
fel az ötletet, még akkor, amikor megérkeztek a kiképzőtelepre, és azóta
volt alkalmuk minden apró mozzanatot megbeszélni. Negyed órával az
után, hogy a rádiók kék jelzése felvillant, már minden harcos, Prue-t is
beleértve megjelent a körletben. Amikor Leona belépett, a lányok épp a
rangjelzéseket és egyéb kitűzőket szedték le az egyenruhájukról. Volt, aki
épp a haját igazította meg, hogy véletlenül se csússzon ki a kontyból. A
kapitány ösztönösen próbálta leutánoznia a mozdulatukat – de a haja még
nem nőtt ki.
– Biztos, hogy jó ötlet? – kérdezte Evelyn, miközben újrakötötte a
bakancsát.
– Rendesen rájuk fogunk ijeszteni – csóválta a fejét Dominika.
– Épp ez a cél – kuncogott fel Nicola. Leonát nem is hagyták
válaszolni, bár ő, személyes véleménye szerint elsők között támogatta ezt
az elvetemült ötletet. Ő is leszedte a rangjelzést. A gyűrűjétől nem vált
volna meg szívesen, és ezúttal úgy döntött, hogy biztosan nem eshet baja
ezen bevetés során. Gondosan eltette az éjjellátó szemüveget. Ez a
szerkezet egy kicsit különbözött attól, amelyet még az első bevetésükön
kaptak: nagyobb felületen takarta ki az arcot, és képes volt reagálni a külső
fényviszonyokra, vagyis nem követte el azt a hibát, hogy valóságos
fényrobbanást okoz, ha felcsapódik egy reflektor. Ezt itt gyártották,
Amerikában: a régiek egy angol gyárban készültek.
 – Mehetünk, lányok? – kérdezte, miközben felcsatolta az oldalára a
kardot. A pisztolyt nem váltotta le, de a pengét a maguk között csak
játékkardnak csúfolt festékkardra cserélte.
– Hű, mi lesz, ha észbe kapnak, és kiiktatnak minket? – kérdezte
vigyorogva Alisha. Leona erre elnevette magát.
– Akkor helyet cseréltek velük, és titeket foglak reggeli tornáztatni –
vigyorgott rájuk. – Szemüvegeket fel, és indulás!
Az újoncok természetesen nem számítottak semmiféle támadásra, így
nem keltett gyanút bennük, hogy miért nem vigyáz rájuk senki az udvaron,
vagy hogy Slayers hadnagy miért megy be az ebédlőbe, és áll meg az ablak
előtt, holott a vacsora még nagyon messze volt. Pár perccel később viszont
már lett volna okuk gyanakodni, hiszen a kiképzőtelepen minden fényforrás
kialudt. Még nem sötétedett be teljesen, de a szürkületben szükség lett
volna a reflektorokra ahhoz, hogy az udvaron tisztán lehessen látni. A
sötétséget némi káromkodás, néhány gyanakvó kérdés követte.
Sofyáék a belső raktár melletti épület mellől, az áramelosztó
központtól indultak. Saciék a Macskák körletét választották, Leona pedig a
konyha fedezékéből eresztette előre a csapatát. Nicola adta meg a jelet a
támadásra, egy jelzőrakéta képében. Amint az udvar felett felrobbant a
tűzijáték, az újoncok kezdtek megijedni – de már későn.
Az akciócsapat most is kiválóan működött. Senkit nem engedtek
fedezékbe, senkinek nem hagyták, hogy túl közel kerüljön hozzájuk. Az
újoncok közül sokak ledermedtek, és úgy várták, hogy kilőjék őket, mintha
önkéntes céltáblák volnának. Másokat egyszerűen a Macskák nem hagytak
védekezni, bár egy-két bakának voltak ígéretes mozdulatai. Csakhogy az
egy hetes kiképzésnek az égvilágon semmi haszna nem volt egy sokat
próbált akciócsapat ellen. A harcosoknak még csak elő sem kellett húzniuk
a kardokat, egy-egy lövéssel mindenkit sikerült kiiktatniuk – vagyis,
majdnem mindenkit. Asturias csak akkor esett el, amikor a hatodik golyó is
eltalálta, és előtte még arra is volt ideje, hogy vigyázzon rá, hogy Erica ne
üsse meg magát, amint összeroskadt az első találattól.
A sikoltások nyöszörgéssé szelídültek. Az újoncok közül mindenki az
udvaron tartózkodott a támadás pillanatában, a körletekből senki nem lepte
meg őket.
– Tiszta! – hallatszott több helyről is, gyors egymásutánban, ahogy a
lányok jelentettek a kapitánynak.
 Leona jelt adott a fény visszakapcsolására. Egy perccel később már az
éjjellátó szemüvegek nélkül is tisztán kivehetőek voltak az udvart borító,
félholt újoncok. Fejlövés senkit nem ért, a lányok vigyáztak rá, hogy senki
ne veszítse el az eszméletét, de túlnyomó többségük most találkozott
először a fájdalomnövelő pisztollyal, és az ezres érték kifejezetten
kellemetlen meglepetésként érte őket. Volt, aki megpróbált mozogni,
kényelmesebb pózt keresni, és olyan is, aki már felfogta a
fájdalomkiképzésen tanultakat, és ernyedten tűrte a fájdalmat. Néhányan
sziszegve káromkodtak.
Leona éppen erre az eredményre számított, úgyhogy nem csalódott az
újoncaiban. Nem az első gyakorlat, hanem a harmadik vagy negyedik fog
majd eredményt hozni. Az eddigi kiképzések folyamán még csak azt sem
próbálhatták ki, milyen érzés festékpisztolyokkal egymás ellen küzdeni,
nem hogy egy akciócsapat ellen, akik összehangoltan, meglepetésszerűen
támadnak. Felvetette a fejét, és hangosan szólalt meg, hogy mindenki hallja
a szavait még a nyöszörgés közepette is.
– Ez nem minősített gyakorlat volt, úgyhogy a csúfos bukásért
egyelőre nem jár büntetés. A következőkben viszont kegyetlen megtorlásra
számíthat mindenki, aki meg sem próbál védekezni, vagy szembeszállni. Ez
a szimuláció nem került bele az órarendbe, és a továbbiakban sem fog, épp
ezért bármikor sor kerülhet rá, legyen pihenő, ebédszünet, takarodó vagy
aktív kiképzés. Legyenek minden alkalommal felfegyverkezve, álljanak
készen minden pillanatban, mert ez az éberség az életüket mentheti meg! A
fronton lévő katonák huszonnégy órás szolgálatban vannak: vagyis
meglehet, hogy a riadó és a bevetés között mindössze néhány perc telik el.
És az, hogy tudnak-e a megfelelő időben reagálni, az életüket jelenti. Nem
várjuk el maguktól, hogy az első hónapokban legyőzzenek minket: azt
viszont igen, hogy gondolkodás nélkül válaszoljanak a támadásra, amint a
jelzőrakéta felrobban a fejük felett! Megértették?
A nyöszörgések, a káromkodások elcsitultak. A válasz nem érkezett
azon a katonás hangon, amelyre a lányok szépen lassan ránevelték az
ifjoncokat, de néhány gyenge “Igen, kapitány” elhangzott. Leona
megelégedett ennyivel. A társaihoz fordult.
– Osszátok ki az ellenszert!
Az ezüstpisztolyokat használni igencsak nagy kegyetlenség volt, de
Leona ebből az egyből nem volt hajlandó engedni. Mire eldördültek a
fegyverek, és az újoncok elkezdték összekaparni magukat, a kapitány már
otthagyta őket: csatlakozott a vigyorgó Tinához a konyhában, hogy
megsürgesse a személyzetet. Meglátása szerint az újoncok egy ilyen
sokkhatás után igazán megérdemeltek annyit, hogy egy kicsit előbbre
hozzák a vacsorát.
***
– Nem elég jó! Még mindig nem vagy elég gyors – csóválta a fejét a
Sofya, miután Erica nagy-nehezen eljutott odáig, hogy megnyomja a
gombot az akadálypálya végén. A mászófal csaknem kifogott rajta, kétszer
is visszacsúszott, miközben megpróbált felkapaszkodni rá. Ő úgy sejtette,
hogy itt vesztett sok időt, a kiképző azonban ezt rögtön megcáfolta. – A
lábaid rendben vannak, de a karod gyenge. Ennél jobban is mehetne. Időt
vesztettél mindenhol, ahol a kezeidet kellene használnod. Azokon a
kapaszkodókon lendülni kell, nem lassan húzkodni magad…
– Mit vársz tőlem? – csattant fel Erica.
Leona felkapta a fejét – eddig Asturiast figyelte és látta el tanácsokkal,
amíg a fiú egyensúlyérzékét próbálta fejleszteni egy keskenyedő palló
segítségével. Asturias minden alkalommal lelépett róla.
– Büntetés lesz a vége! – figyelmeztette most a lányt.
– Akkor büntess meg! Attól még nem fogom tudni gyorsabban
megcsinálni!
Leona megforgatta a szemét. Az éjszakai kiképzésen sokat lazított a
szabályokon, amíg csak a két ismerős újonccal foglalkoztak. Igazság szerint
Erica már megütötte az orionos türelmi határértéket az akadálypályán, de
még nem érte el azt a szintidőt, amellyel a kapitány, és annak idején Roberts
is dolgozott. A nappali kiképzéseken elvileg meg kellett elégedniük
ennyivel: a hét perces akadálypályán hét és fél perccel, feltéve, hogy lejárt a
kiképzésre szánt idő. Csakhogy Leona, talán egykori kiképzőjének hatására
egyáltalán nem volt elégedett vele.
– Sofya, cseréljünk! Kölyök, eljött az idő, hogy ott próbálkozz! – intett
az akadálypálya előkészített pallója felé, amely alatt a gödör tele volt szórva
üvegcserepekkel.
Asturias arcán még a mesterséges megvilágításban is élesen látszott,
ahogy lesápad, és talán ennek volt betudható, hogy nem emelt kifogást a
megszólítás ellen.
– De… még ez sem megy igazán…
 – Ha nem embereled meg magad, fájdalomnövelőt is kapsz –
fenyegette meg Leona, és a két méteres magasságban lévő rács alá sétált,
amely a pálya vége felé helyezkedett el.
Erica a jelek szerint remekül mulatott az Asturiast ért kritikán, Leona
pillantásától viszont az arcára fagyott a mosoly.
– Gyere ide, velem szemben! Ha a karod gyenge, azon tudunk segíteni.
Fogd meg azt a fokot! – mutatott az egyik szélső fogódzóra. Erica, némi
nehézség árán, és vitatkozás nélkül megtette, amit kérnek tőle, de csak
lógott a levegőben. Leona is felugrott az Ericától legtávolabbi fokra, és
miközben felhúzta magát úgy, hogy az álla egy vonalba kerüljön az ujjaival,
erőlködés nélkül tovább beszélt. – Az én ritmusomban csinálod. A lábaddal
szabad lendületet venni, de ha megrúgsz, morcos leszek.
Erica nyelt egyet.
– Kétlem, hogy képes vagyok rá…
– Korbácsot is szeretnél? – érdeklődött Leona, még mindig felülről. –
Rossz a hozzáállásod! Gyerünk, húzd fel magad!
Erica megpróbálkozott vele, és pár másodperces küszködés árán félig
sikerült felhúznia magát, majd rögtön le is ereszkedett. A kapitány folytatta
a gyakorlatot, és még az sem zökkentette ki, ahogy meghallotta Asturias
jellegzetes, spanyol szitokáradatát a gödör mélyéről.
Leona el sem fáradt a gyakorlat közben, Ericának viszont már vörös
volt a feje az erőlködéstől. A tizedik húzódzkodás után a kapitány egy
közeledő alakot szúrt ki az udvaron, és elvigyorodott.
– Ha nem akarsz szégyenben maradni, akkor legalább egyszer húzd fel
magad rendesen! – mondta Ericának. A lány nem kockáztatta meg a
válaszadást, csak egy haragos fintorra futotta az erejéből. Akkor sem
sikerült teljesítenie a feladatot, amikor a férfi az akadálypályákat lezáró
kerítésen jött át. Leona elvigyorodott, és leengedte magát. Erica habozás
nélkül követte a példáját.
– Tíz percet kapsz, aztán folytatjuk – fenyegette meg a lányt, majd
rámosolygott Viperára
Asturias éppen újra kikecmergett a gödörből, és próbálta lerázni
magáról az üvegcserepeket. A tiszti egyenruha láttán félbehagyta a térde
söprögetését, és bizonytalanul Leonára sandított.
– A körletben mondták, hogy itt talállak titeket – szólalt meg a férfi.
 Erica felsikkantott, és kis híján a bátyja nyakába ugrott. Leona azonban
fél úton megállította.
– A francba is. Vigyázz! – intette az újoncokat, és Sofyát is. – Orion
program elején vagyunk, kezdjetek beleszokni!
Vipera elnevette magát.
– Semmi szükség rá – csóválta meg a fejét, miközben a többiek tessék-
lássék módon teljesítették a parancsot.
– Dehogynem – morgolódott Leona. – Ha már most elkapják tőlünk
ezt a hülyeséget, akkor soha nem fognak tudni viselkedni.
Asturias vállai megrázkódtak a nevetéstől.
– Szerintem a jelen körülmények között nemigen van rá szükség…
még ha egy idegen tiszt érkezett volna…
– Na, akkor már készíteném a nyílvesszőket – morogta Leona, és végre
hagyta, hogy Erica méltóképpen üdvözölje a bátyját.
– Indulhatunk haza? – érdeklődött Vipera, miután kiengedte a húgát az
ölelésből.
– Nem! – mordult fel azonnal a kislány. Leona elnevette magát.
– Pedig istenesen megdolgoztatom – bizonygatta, mire kapott Ericától
egy morcos pillantást.
– Nem árt meg neki. Mit csináltok itt? – érdeklődött Vipera.
– Egy kis korrepetálást tartunk – tájékoztatta Sofya. – Még mielőtt
valaki kiesik a kiképzésről, a lelket is kiverjük belőle.
– Sokkal szadistábbak, mint gondoltam volna – méltatlankodott Erica,
a bátyja kétes védelme alatt. – A toborzásnál szabályos Orion programról
volt szó, és ahhoz nem tartozik sem meglepetésszerű támadás, sem éjszakai
kiképzés…
– Az első két hónapban – tette hozzá jól értesülten Asturias.
– És már egy ferde pillantásra is büntetnek! – panaszkodott tovább
Erica. – Pedig Bernnél még egész jófejnek tűntek, de mostanra…
Leona kuncogva hallgatta a kritikát, és nem szólt bele.
– Bernnél a védelmezőid voltak, most a kiképzőid – összegezte Vipera,
akit nem igazán hatott meg a panaszkodás. – Megbeszéltük, hogy nem
kötelező.
– Végigcsinálom! – vágta rá Erica. – De remélem, visszavonod a
bolond ötletedet, mert igazán nem szeretnék egy ilyen sógornőt!
 – Pedig épp ezért jöttem – fordult végre Leonához. – Szünetelhet a
kiképzés egy napra valamikor a következő két-három hétben? Ideje lenne
nyélbe ütnünk azt az esküvőt.
Leona elnevette magát. Mégis, mit várt volna? A virágcsokrokról már
lemondott, a felhajtásból túl sokat is kapott legutóbb. Most legalább nem
várta vadászgép az udvaron.
– Az első hónapban még megoldható, de mikor lenne időnk
megszervezni?
– Egy telefonba kerül az időpontfoglalás a házasságkötőnél, és
katalógusból választunk egy éttermet. Persze, csak ha nem ragaszkodsz a
templomi esküvőhöz…
Leona gyorsan megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá. De a vendégekhez igen,
úgyhogy ideiglenesen meg kell szerveznem a felügyeletet a
kiképzőtelepen.
– A Rangers-nek jó móka lesz – vonta meg a vállát Vipera. Leona
felvonta a szemöldökét: ezek szerint a férfi már egy ideje gondolkozott ezen
a problémán is.
– És az apám engedélye kell hozzá – tette hozzá Leona.
– Összebarátkozom vele – ígérte szentül Vipera.
– Ugye, legalább két-három hetes nászutat terveztek…? – kotyogott
közbe Erica, aki hirtelenjében egyáltalán nem tiltakozott a házasságkötés
ellen.
Leona és Vipera egyszerre nevettek fel.
– Ne is álmodj róla! A nászéjszaka után itt leszek, és folytatjuk a
kiképzést.
– De a vendéglistáról nem fogunk lefelejteni – tette hozzá Vipera.
– Nem is hagynám – vigyorgott a kislány.
– Tényleg, hová mentek nászútra? – kíváncsiskodott Sofya. – Mondjuk
a kiképzés után…
Vipera tanácstalan arcot vágott, jelezve, hogy ezen még nem
gondolkodott. Leona viszont készen állt a válasszal.
– Természetesen Európába. Csak előbb visszaszerezzük magunknak.
– Na, ez már motiváció – bólogatott értőn Asturias, de a vigyor le nem
olvadt volna az arcáról. – Szóval azért csináljuk ezt az egészet, hogy ti
nyugodtan elmehessetek a jelenleg orosz kézen lévő földrészre
megünnepelni életfogytiglani egymáshoz láncolásotokat.
– Pontosan – vigyorodott el Leona. – Azt ne mondd, hogy nem éri
meg! – kacsintott rá, és végre odalépett Viperához, hogy megkapja az
üdvözlő csókot. Miután ez megvolt, visszafordult az újoncokhoz.
– Lejárt a pihenő! Vissza az akadálypályára, még van két órátok
edzeni!


26. fejezet

Az első kilépő
 
Az Orion-programot nem csak végigvinni volt elképesztően nehéz, de
vezetni is. Leonának egy szabad perce sem maradt, mindig volt mivel
foglalkoznia. A második hét közepén bővült azok köre, akik korrepetálásra
szorultak, bár számukra nem minden éjszaka jelentett plusz elfoglaltságot –
volt, hogy csak a lövészeten vagy a víváson lemaradtakkal foglalkoztak a
kiképzők. Leona minden alkalommal meglátogatta őket, még ha nem is
nézte végig a kiegészítő edzéseket. Ha az újoncok fejlődése meggyőzte a
kapitányt, akkor hajlandó volt a hétből két-három éjszakát elengedni
számukra, csak azért, hogy az elméleten se teljesítsenek végtelenül
gyászosan.
A nappalait vagy az akadálypályáknál, vagy az irodájában töltötte, és a
körletben már-már vendégnek számított, feltéve, hogy egyáltalán eljutott
odáig. Már nem volt ideje arra, hogy hangoskodókra vadásszon – ezzel a
kitüntető feladattal Marie Anne-t és Virginiát bízta meg. Csak arra volt
hajlandó, hogy kijelölje az újabb, meglepetésszerű támadási időpontokat,
olyan esetekre, amikor az újoncok együtt, vagy egymáshoz közel vannak, és
végrehajtsa a három-öt perces akciókat – melyek minden alkalommal egyre
hevesebb, de még mindig hasztalan ellenállásba ütköztek.
És mindeközben még az esküvői előkészületekkel is foglalkoznia
kellett. Hiába mondta Vipera, hogy nem lesz nagy felhajtás, és elég néhány
telefon: az a néhány telefon napi három-négy, hosszú beszélgetésre rúgott.
Egymással, az étteremmel (akik tudni akarták, milyen menüt, milyen
zenekart, és milyen díszítést alkalmazzanak a nagy estélyen, hány vendég
lesz pontosan, és milyen ülésrendet kívánnak majd használni), a
házasságkötővel (ahol a bevonulási zenét kellett kiválasztaniuk, valamint
azt, hogy az általános európai, a magyar, vagy az amerikai hagyományok
szerint kívánnak-e összeházasodni, és ha már lehet válogatni, ki legyen az,
aki áment mond az őrültségre) folyamatosan egyeztettek. A nyomdánál meg
kellett rendelni a meghívókat, értesíteni a Skorpiókat a nagy eseményről, és
őket is visszarángatni valahogy a világ másik végéről és a Navy Seals
pesztrálásából (bár Leona nem hitte volna, hogy a Navy Sealst túl sokat kell
pesztrálni). Mindennek a tetejébe Leonának még az apjával is beszélnie
kellett, hogy időben megkapja az engedélyt, és folyamatosan érdeklődött,
hogy hogyan halad a barátkozás Viperával – bár az első alkalommal úgy
tűnt, hogy nem sok remény van rá, hogy ezek ketten valaha jó kapcsolatot
fognak kialakítani, és mialatt Leona a meghívóterveket lapozgatta, azon
töprengett, hogy vajon el kell-e halasztani az esküvőt két évvel későbbre.
Már csak négy napjuk volt – az Orion program negyedik hetének
elejére, szombatra sikerült időpontot foglalniuk. A kiképzés viszont, ezzel
egy időben remekül haladt, és Leonának azok után sem kellett senkit
hazaküldenie a programról, hogy a tanárok csoportokat cseréltek.
– Ha riadóztatnának titeket, öt perc alatt megoldanátok a problémát –
jegyezte meg aznap este Saci szélesen vigyorogva, míg segített a
kapitányának bevonuló-zenét választani.
Leona felkuncogott.
– Kétlem, ez már tízes akció.
– Vagy tizenegyes – helyesbített Saci. – Tényleg, ki lesz a tanúd?
– A mim? – kérdezett vissza Leona.
– Az esküvői tanúd. Tudod, kell valaki, hogy…
– Ja… – mélázott a menyasszony, és megvonta a vállát. – Te. Ha már
ennyire lelkesen jelentkezel.
Saci felnevetett, de mielőtt tiltakozni kezdett volna, megszólalt a
telefon. Leonának átfutott az agyán, hogy vajon a nyomdában fogyott-e el a
vörös festék, vagy az étteremben a szalvéta, és minden sietség nélkül vette
fel a kagylót.
– Itt Macska – mutatkozott be.
– Itt Evens hadnagy. Kapcsolja nekem azt az átkozott perszónát!
Leona elvigyorodott. A vonal túlvégén a férfi egyáltalán nem próbált
udvariaskodni, jól hallhatóan fújtatott a dühtől.
– Melyiket? – kérdezett vissza a lány, bár volt egy biztos tippje.
– Azt, amelyik a rózsacsokrokért felelős a központi honlapon! Nem
látta még, hogy mit művelt? Esküszöm, kitekerem a nyakát, ha a kezeim
közé kerül!
Leona felkuncogott, és átváltott a rózsacsokrokat tartalmazó honlapra.
Most örült csak igazán, hogy minden adatot kinyomtatott: elvégre ez épp az
általa leginkább féltett rendszer volt.
 – Máris kapcsolom – vigyorgott bele a telefonba, és meg sem várva a
férfi válaszát, a hívást egy gombnyomással átirányította Prue készülékére.
– Azért egy kicsit vad ez a dizájn – állapította meg Saci.
– Az… Ne felejts el emlékeztetni, hogy szóljak rá Prue-ra, hogy
hackeljen magának közvetlen telefonvonalat.
Pár perccel elmúlt éjfél, mire Leona, annak biztos tudatában, hogy
milyen zenére akar bevonulni a házasságkötésre, kilépett az irodájának
ajtaján. Bízott benne, hogy a segítsége nélkül is elkezdődött az éjszakai
kiképzés, amelyre ezúttal nem kevesebb, mint nyolc újoncot vártak. Az eső
úgy fél órája eredt el, és a kapitány biztos volt benne, hogy nem teszi
valami kellemessé a harcművészeti– és erőnléti gyakorlatot. Asturias és
Erica természetesen hivatalosak voltak most is, rajtuk kívül még két fiú és
négy lány. A kapitány ráérős léptekkel indult a füves udvar felé, de félúton
megtorpant. Az eső kopogásán túl halk szipogás ütötte meg a fülét, és a
hang forrását keresve a tekintete egy árnyékos zugra siklott. A fal mellett
egy lány alakját vélte kivenni – először Ericára tippelt volna, elvégre a
kislánynak minden oka megvolt rá, hogy kiboruljon. Csakhogy az illető
nem volt annyira vékony testalkatú, és a haja is sokkal világosabb volt
Ericáénál. Most elhalkult, és riadtan viszonozta a kapitány pillantását.
Zoey Roatz, ismerte fel Leona. Az a Zoey Roatz, akinek most az
éjszakai korrepetáláson kellene lennie, mert közelharcban még mindig
kiütik egy pillanat alatt. Leona az előző este ítélte plusz kiképzésre. Ő is
fiatal volt, alig tizennyolc éves, és európai menekült lévén állami
engedéllyel vett részt a kiképzésen. De a harcművészeten (és az elméleten)
kívül minden tárgyban remekül teljesített, épp úgy, ahogy az az Orion
programon elvárható. Eddig nem úgy tűnt, mintha fel akarná adni – már ha
lett volna rá lehetősége.
Leona egy pillanatig a szemébe nézett. Az eső lemosta az újonc arcát,
és átáztatta az egyenruháját. A tekintetébe félelem költözött, ahogy
felismerte, hogy ki lépett oda hozzá, majd elfordította a fejét, mintha nem
akarna tudomást venni róla, hogy a kiképzőparancsnok bukkant rá.
A kapitány felsóhajtott, és vetett egy pillantást a körülményeknek
megfelelően felázott, füves-saras térre, ahol az újoncok egymást verték,
szigorúan csak a szabályoknak megfelelő mozdulatokkal. Asturias már nem
kereste az egyensúlyát minden pillanatban, és még egy-egy alattomos ütés
vagy rúgás után is talpon maradt. Erica, aki az egész orionos századból a
legkisebb és legvékonyabb volt, épp most húzott be egy tisztességeset
Hillarynek – márpedig a harcost nem volt egyszerű meglepni.
Leona visszafordult az újonchoz. Zoey nem szólalt meg, és nem is
nézett fel. A kapitány megköszörülte a torkát.
– Mi a baj?
– Semmi – hangzott a válasz, gyorsan és rekedten. A lány csuklott
egyet, és csak utána tette hozzá –, kapitány.
Leona megcsóválta a fejét, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta
a lánynak.
– Gyere velem!
Zoey bizalmatlanul mérte végig. Leona eddig ügyelt rá, hogy a két,
ismerős újoncon kívül senkivel ne üssön meg barátságos hangot, úgyhogy
Zoey-nak ez újdonság volt. Végül nyelt egyet, és megfogta a kapitány
kezét.
Leona biztatóan rámosolygott, és felsegítette őt. Némán mentek át az
udvaron, egészen az irodáig. Ott Leona előre engedte az újoncot, és csak az
után szólalt meg, hogy magukra csukta az ajtót.
– Iszol egy teát? – kérdezte. Zoey meglepett arca láttán biztosra vette,
hogy a lány még nem tért napirendre a kiképzőparancsnok viselkedésének
hirtelen megváltozása láttán, és ezt csak tetézte azzal, ha mosolygott. Végül
bizonytalanul bólintott.
– Igen… köszönöm, kapitány – mondta halkan.
– Négyszemközt felejtsd el ezt a megszólítást, már a könyökömön jön
ki – csóválta meg a fejét Leona. – Nem egész másfél évvel vagyok nálad
idősebb, és vannak nálam idősebbek is a kiképzésen, úgyhogy falra mászok
tőle.
– Gondolom, neked az sem okoz nehézséget – szólt közbe Zoey, és
ahogy Leona a szemébe nézett, észrevette, hogy már meg is bánta a
kotyogását. A kapitány elvigyorodott.
– Most már tényleg nem – vonta meg a vállát, és letett egy bögre
gőzölgő teát az asztalra, majd leült a helyére. Zoey szemein már alig
látszottak a sírás nyomai, miközben ő is helyet foglalt. – Kínálnálak valami
erősebbel is, de a kávé förtelmes, alkoholt pedig nem szolgálnak fel, arra
nem vonatkozik sem a szülői, sem az állami engedély – kacsintott a
lányra.
Zoey arcára halvány mosoly kúszott, amint belekortyolt a teába.
 – Ez is megfelel – bizonygatta. – Köszönöm.
Leona bólintott, majd úgy döntött, ideje komolyabbra fordítani a szót.
Fürkészőn figyelte az újonc mozdulatait.
– Bántott valaki?
– Nem.
– Kiközösítettek a többiek?
– Nem, egyáltalán…
– Nincs itt ismerősöd, igaz? Olyan, akit a kiképzés előtt is ismertél.
– Nincs – sóhajtott fel Zoey. – A barátnőmmel együtt jelentkeztem, de
ő nem jutott be. Igazából… – pillantott fel bátortalanul – igazából ő akart
nagyon orionos lenni. Én csak a kedvéért jelentkeztem, mégis engem
választottak.
Leona együttérzőn rámosolygott.
– Te nem is gondoltad komolyan a jelentkezést? – érdeklődött.
– De igen… vagyis, mindenképp be akartam kerülni valahová. Ha nem
is ide, akkor a következő programokba, de úgy képzeltem, hogy ő is itt
lesz.
– Miatta akadtál ki? – folytatta a vallatást Leona.
– Nem. Azon már túl vagyok – vonta meg a vállát Zoey.
– Akkor?
A lány mélyet sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ez… túl nehéz. Én tényleg mindent beleadok, mégsem megy. Ha
valaki az éjszakai kiképzésre kerül, akkor már csak napok választják el
attól, hogy kirúgd innen.
Leona pár másodpercig az újonc szemébe nézett, majd kimérten
bólintott.
– Igen, és nem. Az Orion program tényleg túl nehéz akkor is, ha
mindent beleadsz. Nem csak arról szól, hogy kibírod-e, hanem arról is,
hogy hogyan teljesítesz. A te eredményeid akadálypályákon és lövészeten
elérik az orionos szintet. Vívásból egyelőre a Sirius és az Orion között
vagy, harcművészetben viszont lemaradtál egy kicsit. Ezt még lehet
orvosolni. Az elméletről inkább ne beszéljünk… De elárulok valamit: az
éjszakai kiképzések távolról sem jelentik azt, hogy ki akarnálak rúgni.
Zoey arca egy pillanatra felderült – majd ismét elkeseredett.
– Tehát mindenképp járnom kell rájuk?
– Persze.
 – És meddig…?
– Amíg be nem hozod a lemaradást. Legrosszabb esetben a második
hónap végéig, mert utána nem lesz rá lehetőségünk.
Zoey felsóhajtott.
– Nem lenne egyszerűbb, ha most azt mondanád, hogy nem felelek
meg? – próbálkozott.
– Nem – rázta meg a fejét Leona. – Sajnálattal közlöm, hogy
megfelelsz az elvárásaimnak. Nem te vagy az első, aki kiakadt, és hasonló
kéréssel állt elő. De általában elég nektek néhány óra pihenő, és utána
képesek vagytok folytatni.
– Néhány óra… – csóválta meg a fejét Zoey.
– Hamarosan több is lesz – biztatta Leona. – A hétvége a tiétek, csak
néhány keménykezű Rangers-harcost kaptok felügyeletnek, de ők nem
fognak zaklatni titeket, csak rendet tartanak.
– Rebesgették… – mosolyodott el az újonc.
– Hogy hívják a barátnődet, akiről beszéltél? – váltott témát gyorsan
Leona.
– Jasmine Travert. Miért?
– Ha minden jól megy, egy hét múlva indulnak a Jupiter-programok
országszerte. Aki nálam eléri a megfelelő szintet, az kapitány lesz. És ha te
is, ő is beleadtok mindent, akkor elintézem, hogy az ő kapitánya legyél.
Zoey arca felragyogott a lehetőség hallatán.
– Szerinted képes leszek rá?
– Az téged ne érdekeljen, hogy ki bízik benned, vagy ki kételkedik.
Csak az számít, hogy te mennyire bízol magadban. És mivel már egy órát
késtél az éjszakai kiképzésről, most futólépésben csatlakozz a többiekhez!
Zoey felállt, Leona követte a példáját.
– Indulok… – bizonygatta, de azért még visszafordult, félúton az ajtó
felé. – Ezért a késésért meg fognak büntetni… – mondta, és segélykérően
nézett Leonára. A kapitány megvonta a vállát.
– Nem lesz rosszabb, mint az első éjszaka, amikor még nem tudtad
befogni a szád.
– Kösz, ez biztató volt – morogta a lány. – És csak azért nem tudtam
befogni a számat, mert nem hagytak aludni. Nem az én hibám volt!
– Miért, szerinted én miért kaptam ki hasonló helyzetben? –
érdeklődött Leona, majd, mivel látta, hogy Zoey ismét nyitja a száját, hogy
feleseljen, kiképzői hangon rivallt rá. – Lelépni! Futólépés!
Zoey-nak nem kellett több – pillanatok alatt kiviharzott az irodából.
Leona elégedetten követte az útját a kijelzőkön, és biztos volt benne, hogy
minden nehézség ellenére képes lesz végigcsinálni a programot.
Azért, a biztonság kedvéért még elküldött egy üzenetet, hogy Jasmine
Travert-t ígéretes csapatba válogassák, majd ő is felállt, hogy csatlakozzon
a korrepetáláshoz.
Hillary tényleg nem engedte el a késésért járó büntetést. Amikor Leona
odaért, Zoey épp végzett, és működésképtelen hangszálakkal, dühtől villogó
szemekkel nézett a kapitányra. A többiek sem lazsáltak, míg a büntetés
zajlott, csontropogtató ütéseket próbálgattak egymáson, Eve vezényletével.
Az egyik orvos most is készenlétben állt, hogy ha valaki véletlenül
komolyabb sérülést kapna, azonnal el tudja látni. Eddig azonban úgy tűnt,
nem akadt ilyesmi, mert a férfi unottan szemlélte a kiképzést egy
nagyméretű esernyő alól.
Mire Zoey visszavette magára az egyenruhát, a szél is feltámadt, még
több eső ígéretével. A vízcseppek egyre hevesebben verték a földet, és a
pluszmunkára ítélt újoncokat. Leona figyelmesen szemlélte őket, most nem
követelt semmiféle tiszteletadást.
Erica figyelme elkalandozott, ahogy megpillantotta a kapitányt, és a
következő pillanatban csúnya rúgást kapott a bordáiba a partnerétől – az
orvos, a reccsenést hallva gyanakodva felnézett. A lány elesett, és a
mellkasára szorította a kezét. Zoey, aki még nem állt be a küzdelembe,
odaszaladt hozzá.
– Rendben vagy? – kérdezte aggódva, és a büntetéstől még mindig
gyenge hangon.
Erica arca nem árult el fájdalmat, elvégre ennél sokkal többet is kibírt
már – de most, ahelyett, hogy megszólalt volna, és bizonygatta volna, hogy
nincs semmi baja, vért köpött.
– Orvosi segítségre lesz szükségünk – állapította meg szenvtelenül
Hillary.
A hármas jelzésű büntetéseknél Leona is megszokta ezt a sérülést, bár
ott általában kifelé törtek a bordák, úgyhogy könnyebb volt őket rendbe
hozni. Most viszont, ha lehet, inkább nem próbálkozott volna vele. Ehelyett
Zoey-t vette szemügyre, akiről lerítt, hogy Ericával jóban van – tehát
végképp szó sincs arról, hogy a kiképzésen magányos lenne. A kislány
pillantása is ezt igazolta.
– Roatz, felszabadult egy hely, álljon oda! – dörrent Eve hangja.
Leona, bár megfogadta, hogy nem szól bele ebbe a kiképzésbe, csak
megfigyelőként van jelen, és azt is csak pár percig, most kénytelen volt
megszegni ezt a fogadalmát. Erica előző partnernője ugyanis a húsz éves
Theresa Barker volt, aki most, hogy kiütötte a kislányt, gúnyos pillantással
figyelte az orvos ténykedését, majd olyan lekicsinylően mérte végig Zoey-t,
hogy az már-már egy becsületsértéssel volt határos.
Barkernek voltaképpen nem lett volna szüksége korrepetálásra
harcművészetből, Leona mégis minden éjszakát végigdolgoztatott vele,
amiért még a második héten is csak arra volt képes, hogy
végigügyetlenkedje az akadálypályákat, és egyetlen egyszer sem érte el az
orionos szintidőt. És mellesleg ő volt az egyetlen a kiképzésen, aki,
végtelen beképzeltségének hála egyetlen barátot sem talált. Leonát a saját
kiképzésén megismert Petra Favre-ra emlékeztette a viselkedése, bár
Petrában legalább volt valami, ami miatt szerzett magának néhány követőt:
valami védelmező, anyáskodó természet, ami ugyan nem nyűgözte le
Leonát, de visszagondolva már el tudta ismerni az előnyét – és ami
Barkerből tökéletesen hiányzott. Ő csak mindenkinél jobb akart lenni, és
mindenki felett győzni, legyen barát, vagy ellenség.
– Roatz, vissza! Maradjon Rodrigezzel! – szólt közbe Leona. – Amint
rendbejött, álljanak párba! A többiek folytassák!
A közjáték mindenkinek okot adott a bámészkodásra, és csak a
kapitány szavai terelték vissza őket. Leona viszont a mit sem értő Barker
elé lépett.
– Lássuk, velem mire megy! – mondta Leona, fagyos nyugalommal a
hangjában, miközben felvette az alapállást. – Támadjon!
– Ahogy gondolja, kapitány – gúnyolódott a lány.
Leona kénytelen volt elismerni, hogy Barker valóban nem kezdő
harcművészetből. Nem feltétlenül a kiképzésen oktatott mozdulatokat
használta, és a kapitány ruháját súrolta az ökle, mielőtt Leona kapcsolt
volna. Csakhogy nem valamiféle kung-fu, vagy hasonló, keleti harcmodort
használt, hanem azt, amit az ember az utcán tanul, miután egyszer
megverték, és bosszút akar állni érte. Félelmetesen gyors volt – de nem volt
gyorsabb a parancsnokánál. Leona fél percig csak védekezett, csak
kiismerte az ellenfelét: majd, egyetlen rúgással törte el Barker bal térdét.
Az újonc lábai összerogytak, majd, Leona kegyelemdöfésnek is beillő
rúgásának köszönhetően, törött állkapoccsal zuhant a hátára, maga alá
gyűrve az alsó lábszárait. A térde csúnyán kifordult, a nyílt sebből szivárgó
vér átáztatta az egyenruhát.
– Még egy kis orvosi segítségre lesz szükségünk – mondta Hillary, bár
ezúttal szélesen vigyorgott hozzá. A többi újonc természetesen edzés helyett
a párharcot figyelte, és nem sokan állták meg örömteli kurjantások nélkül.
Ericát az érdekelte legkevésbé, hogy a bordái rendbe jönnek-e, ha azelőtt
felkel, hogy tisztességesen összeforrnának.
– Amint ellátták, öltözzön át civil ruhába, és hagyja el a kiképzőtelep
területét – jelentette Leona jeges hangon. – Theresa Barker alkalmatlan az
Orion programra.
Törött állkapoccsal nehéz lett volna tiltakozni – habár, Barker
megpróbálta. A többiek viszont ujjongva fogadták a bejelentést, még
Hillary és Eve sem tudták elrejteni az ítélet felett érzett örömüket. Zoey, az
első öröm elmúltával a kapitányra nézett. Leona viszonozta a pillantását, és
megengedett magának egy futó mosolyt.
– Munkára! – elégelte meg Leona a lazsálást. – Ne mondjam még
egyszer, mert akkor ismét le kell állniuk, hogy megkapják a büntetéseket!


27. fejezet

Míg a halál el nem választ

 
Másnap már csak kilencvenkilencen folytatták az Orion-programot.
Leona elégedett volt a választásával: Theresa Barker már legalább egy
héttel ezelőtt megért rá, hogy kirakja innen, és ennek semmi köze nem volt
a lány teljesítményéhez – a viselkedéséhez annál inkább. Aki be akar
illeszkedni egy hierarchikus rendszerbe, az nem lehet ennyire öntelt, és aki
kapitány akar lenni, az nem helyezheti önmagát mindenki elé. Még akkor
sem, ha vezetnie kell. Leona rég megtanulta, hogy csak abból lesz jó
kapitány, aki az alárendeltjeit a társainak fogadja el: és az újoncoknak
maguktól kellett ezt felismerniük.
Az első pillanatban nem lehetett letörölni az elégedett vigyort az
újoncok arcáról, amint meghallották Barker kirúgásának hírét. A reggeli
tornának végére azonban már elmúlt ez az öröm. Meglehet, senki nem
gyászolta a lányt – aki még reggeli előtt beült Alisha mellé a kocsiba, és
távozott –, maga a tény, hogy majdnem három hét kemény munkája után
megtört a jég, és egyel kevesebben lettek, megtette a hatását az újoncokra.
Néhányan – bár ezekből szerencsére elenyészően kevés volt – remélték,
hogy ők lesznek a következők, akik végre hazamehetnek pihenni. A
harcosok kőkemény gyakorlatokkal, azonnal végrehajtott büntetésekkel,
szűkmarkúan osztogatott pihenőidőkkel, éjszakai kiképzésre való
kötelezettséggel honorálták az igyekezetüket. Nagy hangú veszekedések,
szüntelen hőbörgések jellemezték őket, de hiába. Leona csak nem akarta
elengedni egyiküket sem – legalább is nem most.
Szerencsére ebből a felfogásból volt kevesebb. A többiek közt elterjedt
az a pletyka, miszerint Barker egyáltalán nem akart kilépni, pusztán az
éjszakai kiképzéseken sem tudott megfelelni, így a kapitány kitette a szűrét.
Ők viszont, akik előtt lassan újra derengeni kezdett a cél, most még jobban
belehúztak, hogy véletlenül se adjanak rá okot, hogy Macska kiszórja
őket.
Az a maroknyi újonc pedig, aki élőben nézte végig Barker kirúgását,
szimplán remekül szórakozott a pletykákon és találgatásokon, Ericával és
Hernandóval az élen.
Mire eljött a szombat reggel, Leona már képtelen lett volna a
kiképzésre koncentrálni. Az éjszakát még a pályáknál töltötte, hogy
behozassa a lemaradást néhány ügyetlenebb bakával, de amint beért az
irodájába, egyből befurakodott a gondolatai közé a közelgő esküvő – és a
továbbiakban sokkal jobban érdekelte, hogy végül sikerül-e beszereznie a
megálmodott menyasszonyi csokrot, vagy valami egészen mást fog kapni,
mert Vipera idejekorán jött rá a turpisságra.
Hajnali ötkor érkezett meg egy különítmény a Rangerstől, akiknek a
harcosok és Leona, mint kiképzőparancsnok adták át az ellenőrzést az itt
maradó orionosok felett. A fiatal amazonokat sokat tapasztalt,
hivatástudattal telt katonák váltották fel, akik még jóval a háború előtt
vették fel először az egyenruhákat, s azóta több helyen szereztek
hadműveleti tapasztalatot – meglehet, szinte senki nem látta közelről a
harmadik világháború eseményeit.
Leona, ha másban nem is lehetett biztos a mai nap kapcsán, amiatt nem
aggódott, hogy az újoncoknak a kelleténél is nagyobb szabadságot
hagyna.
Tina napirendi pontján a házasságkötés szándékának bejelentése óta az
volt a legfontosabb, hogy előássa a saját esküvőjén készült fotókat és
videofelvételeket – meglehet, az egy felhajtások nélküli kis esküvő volt,
minimális számú vendéggel.
– Tényleg sajnálom, hogy nem lehettem ott – morogta Leona,
miközben a barátnőjének habos-abroncsos esküvői ruháját vette szemügyre,
immár vagy ezredszer. Mi tagadás, Tinának remekül állt a ruhaköltemény,
és Leona kezdte sajnálni, hogy eszébe sem jutott valami hasonlót szerezni
az esküvőre. Csakhogy neki egészen más tervei voltak…
– Majd megismételjük a háború után – vonta meg a vállát Tina. –
Templomi esküvőt szeretnék igazából, csak… örültünk, hogy ezt is el
tudtuk intézni, és igazából csak az számított, hogy papírunk legyen róla.
– Nálunk is az számít – mosolyodott el Leona. – De ha már lehet,
megadjuk a módját.
Tina egyetértően bólogatott.
Leona az órára nézett – már csak fél órája volt, hogy elinduljon
Washington felé. Vipera nem jött elé, és úgy tervezték, hogy a
házasságkötő-teremben fogják legközelebb újra látni egymást. Az apjának
viszont már meg kellett volna érkeznie, hiszen úgy volt, hogy együtt
mennek majd – úgyhogy a lány most egyre idegesebben tekintgetett a kapu
felé, és magában újra azt ismételgette, mi mindent kell még elintéznie ezen
a nagy napon.
A Macskáknak már nem volt dolguk, a Rangers alakulata átvette az
ellenőrzést a kiképzőtelepen, és mindazok, akik nem voltak kapuőrségben,
kitűnően szórakoztak azzal, hogy megtanítsák az újoncokat, hogyan kell
szabályszegés nélkül fegyelmezetlennek lenni. Leona más körülmények
között rájuk szólt volna, de ezúttal a legkevésbé sem érdekelte, hogy az
Orion programra kárhozottak aprócska kihágásokat tanulnak.
Öt perccel később végre kinyílt a kapu, és egy fekete katonai autó
hajtott be rajta. Kikerülte az udvaron várakozó járműveket, és csak a tiszti
épület bejáratánál állt meg. Mire a férfi kiszállt, Leona már a folyosón volt,
és hamarabb lépett ki az udvarra, mint az apja bejuthatott volna az épületbe.
Tina szorosan a nyomában maradt.
Leona nem is tudta, mit várt tőle – elvégre akkor látta utoljára, amikor
megkapta a lázadásért járó ítéletet – de semmiképp sem összecsapott
tisztelgést, sem pedig rosszalló fejcsóválást.
– Üdvözlöm, őrmester – vigyorodott el Tina.
A férfi biccentett, a következő pillanatban viszont felismerés villant a
szemében. Tina, Leona barátnőjeként többször vendégeskedett náluk,
úgyhogy némi nehézség árán felismerte a lányt.
– Sziasztok – morogta, majd a lányához fordult. – Így kell kinéznie
egy menyasszonynak?
A kapitány felkuncogott. Még nem öltözött át az éjszakai kiképzés
után, és, bár a gyakorlóruhája nem szakadt el, itt-ott por és kosz
szennyezte.
– Első utam a szépítészhez vezet – ígérte. – Mondd, hogy megadod az
engedélyt… – nézett kérlelőn a férfira. Az apja ugyanis még mindig nem
adott egyenes választ erre a kérdésre, és Leona még mindig félt tőle, hogy
le kell fújniuk az esküvőt: holott már minden készen állt.
– Mernék neked ellent mondani – fintorgott az apja. – De induljunk,
mert a szépítészeknek így is őrült nagy munka lesz, mire kihoznak belőled
valamit.
Leona elfintorodott, de nem tiltakozott, hanem hagyta, hogy az apja
kocsiba ültesse. Tina követte őket, és beszállt a hátsó ülésre. A Macskák
épp jól megérdemelt pihenőjüket töltötték: nekik csak a szertartáson kellett
megjelenniük, és nem volt szükségük hosszú órák előkészületeire.
Sokkal nagyobb volt a forgalom, mint egy átlagos napon, és az
örömapa sem hajtotta túl a járgányt, úgyhogy tíz perc késéssel értek be a
washingtoni bázisra: ugyanarra a helyre, ahonnan annak idején az újoncokat
szállították át a kiképzőtelepre. A katonaság legközelebbi szabad
házasságkötő terme itt volt, úgyhogy erre esett a választásuk – mellesleg
egy neves étterem foglalt helyet a közelében, ahová az ifjú pár a lakodalmat
tervezte.
Leonának még utoljára szembe kellett néznie egy lebeszélő-hadjárattal,
de ezúttal szerencsére nem maradt egyedül az álláspontjával. Tina nagyon
ritkán szólt közbe, de azt azért éreztette, hogy a barátnője mellett van,
úgyhogy az őrmesternek nem volt sok esélye keresztülhúzni a lánya
számításait. Mint kiderült, a házasságkötési engedélyt már úgyis aláírta, bár
továbbra sem volt túlzottan nagy véleménnyel a vőlegényről.
Leona a nap első felét kénytelen volt különböző méretű és alakú
székekben végigülni. Először az egyenruháját porolták le, és még nem
adták rá az esküvői ruhát. Egy mesterfodrász – akiről a lány első pillantásra
megállapította, hogy meleg – varázsolt frizurát a rövidke hajból, miután a
kapitány hosszas győzködés árán sem volt hajlandó sem parókát, sem
póthajat viselni. A csillogó hajlakkot sem engedte meg, és amint végre
késznek ítélték, egészen hétköznapi, de elegáns frizurával távozott a
fodrászatból.
A sminkes már sokkal elviselhetőbb volt – ez a nő legalább nem
fecsegett folyamatosan, és gyakorlott mozdulatokkal mázolta ki Leona arcát
– a lány pedig, mivel még civil diák korában is csak ünnepi alkalmakkor
viselt ilyesmit, hosszú percekig szokta a látványt a tükörben.
A körmeit rendbe hozták, halvány, csillogó lakkal kidíszítették, majd
Leona vethetett végre egy pillantást a csokorra is – és elégedetten
konstatálta, hogy Vipera nem avatkozott közbe. Az apró fejű rózsákból
kirakott, színes csokor egy macskafejet formált – a virágkötő elmondása
szerint nem volt könnyű beszerezni az alkatrészeit, és elpanaszolta, hogy
magántermesztőknek is telefonálgatott: valószínűleg azért, hogy a
menyasszony felárat fizessen a csokorért. Csak akkor volt hajlandó átadni a
virágokat, amikor megpillantotta a borravalót a borsos ár felett.
 A szertartás délután háromkor kezdődött: és addigra minden készen
állt. Leona tényleg meg akarta adni a módját, és mivel Vipera nem tagadta
meg tőle az efféle őrültségeket, és a bázison sem botránkoztak meg rajta a
kelleténél jobban, minden úgy ment, ahogyan eltervezték. Pontban három
óra előtt tíz perccel érkeztek a helikopterek: három csapatszállító,
ugyanazok a típusok, amelyeket az akciócsapatok használtak a háborúban,
és most is ők kerültek ki belőle. A díszegyenruhába bújtatott Viperák,
Macskák és Skorpiók érkeztek a leszállópályára.
Leona a saját kis várakozójának résnyire nyitott ajtajából figyelte őket.
A harcosok fekete díszegyenruhában érkeztek, a Macskák helikopterére
még Asturiast és Ericát is felcsempészték, bár ők homokszínű, rangjelzés
nélküli ruhákat kaptak – azokat is csak hosszas igénylések árán. Vipera
valószínűleg már órák óta az épületben volt, de szerencsére Leona nem
futott bele. Grimwood százados már elrabolta Tinát, úgyhogy Leona csak az
apjával együtt várakozhatott. A férfi pedig nem volt túl lelkesítő társaság.
– Még mindig mondhatsz nemet – morogta.
Leona megcsóválta a fejét.
– Nem egészen értem, hogy ez miért nagyobb dolog, mint a katonaság,
amibe már egyébként is beleegyeztél.
– A katonaság csak addig tart, amíg vége nincs a háborúnak. De a
házasság örökre szól – magyarázta az apja.
– Egyébként is elég sok esélyem van rá, hogy férjhez menjek.
– De talán fognál magadnak egy normális férjet.
– És mit kezdenék vele? Beállítanám a söprű és a mosógép közé?
A férfi elnevette magát. A következő percben viszont megkomolyodott
a tekintete, és ebből Leona is rájött: elérkezett az idő.
A szíve hirtelen felkúszott a torkába. Ha az utóbbi idők kozmetikai
problémái ki is verték a fejéből az idegeskedést, most bőségesen bepótolta.
A vendégek már felsorakoztak, az eskető már várta őket, és minden
bizonnyal a vőlegény is a helyén volt már.
Mire Leona az ajtóba ért, felharsantak a La Marseillese első taktusai:
Leona hosszas válogatás után úgy döntött, egy katonai bázison, egy katonai
esküvőn a legjobb választás erre az indulóra bevonulni. Az angol fordítás
pedig már nem juttatta eszébe Párizst, helyette azt a napot, amikor végleg
lezárult a diákélete.
 Vipera tekintete csak egy pillanatra árult el meglepetést, majd úgy tűnt,
hogy mindjárt elneveti magát. A menyasszony nem habos ruhában érkezett,
hanem egy hófehér, amerikai szabású tiszti egyenruhában, amelynek
szegélyeit fekete bársony díszítette. A szoknya alig ért térd alá, és az
egyetlen komoly változás a csillogó, fekete magassarkú cipő volt – a
tűsarkat nem merte volna megkockáztatni az orraesés veszélye miatt.
Mire az örömapa átadta a menyasszonyt, már mindenkinek volt esélye
összesúgni a rendhagyó esküvői ruha miatt. Leona vetett egy pillantást a
vendégseregre – mindenki díszegyenruhában volt, Viperát és az esketőt is
beleértve, úgyhogy igazán nem akart különcködni: még a kapitányi
csillagjait is viselte.
A zene elhalkult, és Clyde Johnson vezérezredes szólalt meg helyette:
az a tábornok, aki másfél hónappal ezelőtt kimondta rájuk az ítéletet a
hadbíróságon (amely majdhogynem egyenértékű volt a felmentéssel), és aki
most újabb ítéletet hoz a fejükre. Vipera választása esett rá, amikor
lefoglalta a termet, és Leonának sem volt ellenvetése.
A szertartás nem volt hosszú. Senki nem tiltakozott az ellen, hogy az
ifjak egybekeljenek, bár Leona apja fészkelődni kezdett, amint a kérdés
elhangzott. A tanúk – a vőlegény részéről Skorpió, Leonáéról pedig Saci –
büszkén írták alá az anyakönyvet, Leonának pedig okozott némi
nehézséget, hogy az új, kiegészített nevét írja-e oda, vagy a “lánykorit”.
– Leona Szatmari Hartell… – barátkozott vele, amint véget ért a
szertartás, és kifelé indultak, hogy a többieknek legyen alkalmuk
gratulálni.
– Úgyis csak a Macskát használod – morogta válaszul Vipera, aki még
mindig ragyogott a büszkeségtől.
Leona kénytelen volt egyetérteni vele, de ezt már nem fejezhette ki
hangosan, hiszen meg kellett szabadulnia a csokortól, a lányok
követelésének értelmében. Megfordult, és hátradobta a csokrot: és mire
visszanézett az egyenruhás seregre, elvigyorodott. Érdekes módon Vipera
volt a legkevésbé elégedett a véletlen szerencsével, és a véleménye szerint a
kishúgának még rengeteg ideje volt férjhez menni.
A következő pillanatban pedig hozzájuk furakodtak a sok boldogságot,
sok szerencsét, és – a Viperák elvetemültebbjei részéről – könnyű válást
kívánók. Leona elnevette magát, amint meghallotta a legutóbbit, és még
Vipera is bizonygatta, hogy eszében sincs elválni.
 Emellett még akkor is kitartott, amikor átértek az étterembe, és
kezdetét vette a vacsora. Mivel az újdonsült feleség az utóbbi hetekben
kiképzői koszton élt, most jóformán a mennyországban érezte magát. Az
ételek meghazudtolták a sokat szidott amerikai konyhaművészetet, és
nagyon ízletes fogásokat tálaltak fel – mindenből olyan bőségesen, hogy a
lány alig várta, hogy végre táncra kerüljön a sor.
Még Roberts százados és Southers dandártábornok – akik szintén
hivatalosak voltak – sem emeltek szót azon szabályszegés ellen, hogy a
Macskák kezében is megfordultak az alkoholtartalmú italok. A hangulat
kellemes volt, senkit nem kellett győzködni, hogy táncoljon, és a harcosok
kifejezetten élvezték, hogy ismét együtt lehetnek, összevegyülhetnek egy
kicsit. A Macskák közül mindenkinek akadt partnere, sokaknak több is, és a
fiúk olykor még össze is vitatkoztak, hogy ki vigye táncba őket.
– Szerinted változott valami? – kérdezte a lány halkan, miközben az
éjféli keringőt járták, amelyhez Leona apja ragaszkodott. A lánynak
egyetlen hasznos kifogása volt ellene: nem tudott keringőzni. Vipera
viszont tudott, és biztos kézzel vezette a lányt.
– Persze. Most már mindenki tud róla, és soha többé nem kell
aggódnunk amiatt, hogy lebukunk valaki előtt.
Leona elmosolyodott: épp összetalálkozott a tekintete Robertsével, aki
a jelek szerint remekül érezte magát, és roppant büszke volt az egykori
újoncára. Southers az egész esküvő alatt amolyan “én előre megmondtam”
arcot öltött, de szemmel láthatóan ő sem ellenezte tovább a két kapitány
együttlétét.
– Láttad valahol Ericát? – érdeklődött Vipera, amint végre véget ért a
keringő, és a mulatsághoz a többiek is csatlakozhattak még néhány percig –
amíg a vőlegény ki nem lopja majd a menyasszonyt, hogy újasszonnyá
öltöztesse.
– Már vagy fél órája nem – vonta meg a vállát Leona. – Biztos tervezi
a saját esküvőjét.
– Kíváncsi lennék rá, hogy kivel – morogta a férfi.
– Tippem szerint Asturiasszal. Feltűnően jól elvannak egymással… –
kuncogott fel Leona.
– Na, azt már nem! – mordult fel a férfi, az óvó báty hangsúlyával.
Leona hangosan elnevette magát: már meg sem lepődött rajta, hogy mindig,
mindenkinek ez a véleménye.


28. fejezet

Vihar előtt
 
Az újasszonyi ruhát könnyű volt felvenni, pláne Vipera segítségével: a
mélyvörös, hosszú szoknyás ruhaköltemény remekül illett Leonára. Egy kis
időre megszabadult az egyenruha szabásától, bár a rafinált tervezésnek
köszönhetően most is a vállain voltak a kapitányi csillagok, meglehet,
sokkal díszesebb formában, mint egyébként. Furcsán is érezte magát:
mintha életében először viselt volna bármi mást az egyenruhán kívül. De
összességében tetszett neki a tükör mutatta látvány, és azt kívánta, bárcsak
ez az éjszaka örökké tartana.
Hajnali négyig tartott mindössze: a mulatság után pedig sokkal
kevésbé volt egyszerű megszabadulni az öltözéktől, és a lány meg sem
birkózott volna vele egyedül – bár az újdonsült férje készségesen segített őt
kihámozni belőle, hogy aztán a bérelt lakosztályuk hatalmas ágyában
pihenjék ki a nap fáradalmait.
A nászéjszaka csodálatosan sikerült. Leonának nem volt kedve kibújni
az ágyból, legszívesebben örökké itt feküdt volna, feltéve, hogy Vipera is
mellette marad. Távoli rémálommá szürkült az elmúlt és a közelgő háború,
nem akart foglalkozni vele. Elvégre most már asszony volt, elkezdődött az
új élete, és valószerűtlennek tetszett minden, ami a csatamezőkön,
kiképzőtelepeken történt. Az utóbbi órák csodája elhomályosította a világ
eseményeit. Pár percre lehunyta a szemét – a hotelszoba békéjében még tán
el is szundított, először azóta, hogy behívták, és amikor ismét felnézett,
Vipera mosolygott rá.
– Ennek most már így kellene lennie… – sóhajtott fel a lány, de nem
mozdult: félt, hogy egyetlen rezdüléssel szilánkokra törik ez a gyönyörű
álom. A nap fénye sápadtan hullt rájuk a sűrű szövésű függönyön át,
minden olyan valószerűtlenül színesnek, békésnek tetszett…
– Így is lesz – szólalt meg halkan a férfi. – Amint a háborúnak vége,
így is lesz.
Leona egyetértően bólintott. Nem akart a közeljövőre gondolni, sokkal
kényelmesebb volt azokon az időkön merengeni, amikor már megszűnik az
életveszély, amikor egészen biztosak lehetnek benne, hogy nem kell többé
fegyvert fogniuk…
– Hány gyereket szeretnél? – vetette fel a kérdést Leona, azelőtt, hogy
átgondolta volna a szavait. Ha valamire nem volt alkalmas ez a helyzet,
akkor az a családtervezés, ugyanakkor már az esküvő előtt tisztázniuk
kellett volna, hátha túl nagy az ellentmondás.
Vipera meglepett arca is arról árulkodott, hogy ilyen kérdést sosem
várt volna Leonától. Végül huncut mosoly kúszott az arcára.
– Egy akciócsapatot. Kezdetnek.
Leona elnevette magát.
– Csak ha a felét te szülöd meg.
– Genetikailag nem vagyok rá alkalmas – rázta meg a fejét Vipera.
– Erre én sem – morogta a lány.
– Akkor annyit, amennyit jónak érzünk… majd – mosolygott rá a férfi.
– Mondjuk két fiút, és esetleg egy kis fúriát.
Leona érdeklődve felvonta a szemöldökét.
– Ne engem okolj, ha nem jön be! Én nőuralmat szeretnék a
családban.
– Mivel te is a családhoz tartozol, akkor is az lesz, ha csak fiúkat
sikerül összehoznunk.
A lány elnevette magát.
– Meglehet… – adta be végül a derekát, és csókokkal válaszolt Vipera
simogatására.
Ebben maradtak.
Este hét órára minden álom emlékké fakult. A férfi visszatért a
Rangershöz, Leona pedig a saját kiképzőtelepére, hogy visszavegye az
újoncait. Az elmúlt két nap nem csak rajta hagyott nyomot – elvégre a
következőkben sokkal elnézőbb volt az újoncokkal szemben, nem akadt ki
azon, ha valaki sokadszorra sem csinálta végig az akadálypályákat, és
valamivel kevesebb büntetést osztott ki. A bakák pedig, a Rangers
nevelésének hála, egy árnyalattal szemtelenebbekké váltak, ugyanakkor
sokan újult erővel vetették bele magukat a kiképzésbe.
A negyedik hét jóformán eseménytelenül telt, leszámítva, hogy néhány
újabb újonc került az éjszakai kiképzésre. Csakhogy lassan lezárult az első
hónap, és a kapitány számára eljött az idő, amikor újragondolja a
csoportosításokat. Tartani akarta magát az eddig is megszokott, négy
szakaszos kiképzéshez, nem csak azért, mert erre készítette el a jóelőre
átgondolt órarendet, hanem azért is, mert minél kevesebben vannak egy
csoportban, annál jobban tudnak figyelni rájuk a kiképzők.
Az ötödik hét reggele borúsan, esőt ígérve érte el őket. Ezen az
éjszakán elmaradt a korrepetálás – az arra ítélt újoncok nem kis
megkönnyebbülésére – és a kapitány, a kiképzéseket vezető társaival együtt
az irodájában gubbasztotta végig az éjjelt, sűrűn teleírt táblázatok, kusza
ábrák fölé görnyedve. Most már hajnali négykor szólalt meg az ébresztő
dallam – jóllehet, az égvilágon senkit nem kellett az ágyból kiugrasztania,
de elérte a célját: tizenöt perccel később felállt a sorakozó a hajnali
szürkületbe borult udvaron, kilencvenkilenc újonc, és a harcosok egymással
szembeni csoportjaival.
Leona végigmérte őket, és egy pillanatra belegondolt, mennyit
fejlődtek az eltelt hónap alatt. Még a leggyengébb teljesítményt felmutatók
is hatalmas változáson mentek keresztül. A sorakozó már segítség nélkül is
egyenes maradt, a vigyázzállások példaszerűek, az “Igenis, kapitány”
egyszerre hangzott el egy híján száz torokból. És ezen felszín alatt a fiúk és
lányok kezdtek igazi katonákká válni.
Kimerültnek kellene lenniük, gondolta Leona. Elvégre egy hónapnyi
kőkemény kiképzést tudtak maguk mögött, és még kétszer ennyi volt hátra.
Az idő előrehaladtával pedig csak még keményebbé válnak majd a
mindennapjaik, még többet kell majd felmutatniuk. Valóban voltak közülük,
akiknek a tekintetében meglátszott a fáradtság, vagy az, hogy szívük
mélyén már fel szeretnék adni a kiképzést. Leona felsóhajtott. Erre ma volt
is esélye néhányuknak.
Felemelte a fejét, és az újoncok sora elé lépett. Hasonlóképp mustrálta
végig őket, mint az érkezésükkor, és most is ugyanolyan elégedetlen képet
vágott, ha egy-egy apró szabálytalanságot meglátott. Persze, mostanra már
sokkal magasabbra tette azt a lécet, amelyet meg kellett ugraniuk a
bakáknak.
– Örömmel jelentem be, hogy elérkezett az Orion-program
huszonkilencedik napja. Ma kezdődik el az önök számára az az időszak,
amelyben még az eddigieknél is nehezebb követelmények elé állítjuk
magukat. Keservesen meg kell dolgozniuk majd azért, hogy megfeleljenek
az elvárásoknak, és továbbra is lesznek, akiknek éjszakánként is meg kell
jelenniük a kiképzéseken. A többieket napi tizennégy órában fogjuk hajtani,
és immár elvész a szabadidejük. Vasárnap délutánonként élvezhetik az
elméleti óra kétes nyugalmát, minden további alkalommal gyakorlati
kiképzések elé kerülnek.
Leona végignézett rajtuk, és megállapította, hogy az újoncok pontosan
tudták, hol tart a kiképzés, és számítottak erre. A lány vett egy nagy levegőt
a folytatáshoz.
– Más újdonság is van. A reggeli után megtekinthetik majd az új
beosztásokat. A szakaszok immár nem a névsor szerint lesznek szétosztva,
hanem a teljesítményük alapján. Az egyes számú a legjobb. Ez a lista
mindössze a második hónapra vonatkozik: még bőven van idejük lemaradni
a többiektől, vagy behozni, és akár a négyes szakaszban is megbújhat az,
aki a legjobb vizsgaeredményt éri majd el. A négyes szakasz minden tagja
köteles minden tárgyból részt venni az éjszakai kiképzésen is. A szakaszok
közti határvonalat pedig egy kicsit később fogjuk meghúzni, hiszen jelenleg
tizenhét ember neve van a kezemben: azoké, akik most eldönthetik, hogy
kívánják-e folytatni a kiképzést, és minden erejükkel azon munkálkodni,
hogy megfeleljenek a háborúban, vagy inkább hazamennek.
Nem a fegyelmezett némaság, hanem a feszült, dermedt csend volt a
válasz a szavaira. Leona elégedetten elmosolyodott, épp ez volt a célja.
Néhány szemben félelem csillant.
– Aki a nevét hallja, és úgy dönt, haza akar menni, lépjen előre! Aki, a
neve elhangzásakor is a sorban marad, az a második hónap végéig
gondolkodhat majd. Több lehetőség nem lesz rá, úgyhogy remélem,
pontosan tudják már most, hogy mit akarnak! Hazamenni, és pihenni a
családi körben, elfelejteni azt is, hogy valaha volt magukon egyenruha, és
gyáván megbújni a háború árnyékában, vagy pedig az élre állni, és
együttműködni abban, hogy legyőzhetetlen oroszlánokat faragjunk
magukból, akiktől rettegni fog egész Eurázsia! Magukon múlik! – mondta,
majd, anélkül, hogy túl sok gondolkodási időt hagyott volna szerencsétlen
újoncoknak, a szeme elé emelte a listát.
– Jessica Dawson! Rebecca Evans! Dominic Cartell! William Hudson!
– kezdte sorolni, és nem nézett fel, egészen addig, amíg a lista végére ért.
Csak nekik hagyott döntési lehetőséget: csak azoknak, akikről már
nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi erőbedobással nem fognak megfelelni
az Orion-vizsgán, de tán még a Siriusét is elbukják majd. Tizenhét név
hangzott el – holott éjszakánként huszonkilenc újonc próbálkozott behozni
a lemaradást.
Amint Leona ismét rájuk szegezte a szemét, még senki nem mozdult.
A sorok ugyanolyan egyenesek voltak, meglehet, páran megrendültek rajta,
hogy felkínálták nekik a távozás lehetőségét. Tegnap még többen
nyavalyogtak, hogy szeretnék már feladni, szeretnének már hazamenni.
Most azonban mindenki a helyén maradt.
– Harminc másodpercük van! – rivallt rájuk a lány. – Most gondolják
meg, később nincs választási lehetőségük! Még egy hónapnyi szenvedés a
tét!
A szavai hatására megtört a jég. Dominic Cartell előre lépett, és őt még
öten követték.
Leona elégedetten bólintott. A nyavalygók távozásával egyet tudott
érteni.
– Lejárt az idő! Maguk hatan hazaindulhatnak. A többiek számára új
nap kezdődik. Tájékoztatom az Orion program résztvevőit, hogy a kiképzés
huszonkilencedik napját kilencvenhárman kezdik meg!
Nem volt többé pihenő. A második hónap a még szigorúbbá váló
órarenddel kezdődött meg, és miután távoztak azok, akik éltek ezzel a
lehetőséggel, a kiképzők még könyörtelenebbül hajtották meg a fiatalokat.
Az ötödik hét végére egy meglepetésszerű támadás már ígéretes
eredményt hozott: az orionosoknak sikerült kiütniük Marie Anne-t a csata
végére, és bár a lánynak nem esett baja a nyakát szennyező festékcsíkon
kívül, ez már azt jelentette, hogy az újoncok képesek összeszedni magukat.
A merényletet hárman vállalták magukra, de végül, a “halott” vallomása is
Zoey Roatzra mutatott, úgyhogy a lány kitüntető jutalomban: egy
vívásórányi pihenőben részesült, amit azonban kénytelen volt az elméleti
lemaradásának behozására fordítani.
Asturias és Erica is mentesült már az éjszakai kiképzések alól, hiszen
annyit fejlődtek, hogy már mindketten az első csoportba kerültek –
meglehet, a lista második felében foglaltak csak helyet. De ahhoz képest,
hogy hogyan kezdték meg a programot, ez rengeteget jelentett.
Leona gyakran hívott újoncokat az irodájába, hogy megtudja,
mennyire merültek ki: négyszemközt ezt sokkal pontosabban meg tudta
állapítani, mint a kamerákon keresztül. Csakhogy szembesült vele, hogy az
újoncok lassan belejönnek a kiképzés mindennapjaiba, és már egyre
kevésbé nyafognak. A lázadók kis csoportját sikerült kiejtenie, többé senki
nem maradt, aki a kiképzők ellen próbálta volna hangolni a többieket.
És mindeközben megkezdődtek Amerika-szerte a Jupiter-programok
is, hogy azok, akik közülük legjobban teljesítenek majd, akciócsapatokká
váljanak: s Leona kiképzése adta hozzá a kapitányokat.
Tizenhárom csapatképzés futhatott majd egyszerre. Hármat a Navy
Sealsből alakuló csapatok, hetet a Rangers, s még hármat az Európából
menekült harcosok képeznek majd ki. Ezzel megduplázzák a csapatok
számát, és hatalmas ökölcsapásokat mérhetnek majd Eurázsiára. Azok, akik
nem lesznek harcosok – hiszen száz telepen kezdődött most a kiképzés –
gondosan válogatott, szárazföldi szakaszokba kerülnek majd. A pilótákra,
tengerészekre Leonának nem volt gondja, azokat az amerikai állam nélküle
is igénybe vette.
Annak ellenére, hogy még mindig nem történt semmi. A hajók még
lustán ringatóztak az óceánokon, egyetlen vadászgép sem szállt fel
komolyabb fegyverzettel, egyetlen lövés sem dördült el a határ mentén.
Prue és a hacker-csapata leszállt végre az amerikai rendszerekről, és az
oroszokét és kínaiakét igyekeztek feltörni – bár ez még nem hozott
látványos eredményt. Azok a honlapok, ahol előfordulhattak haditervek,
eddig még rejtve maradtak a hackerek elől.
Leonának nem volt sok ideje hírekhez jutni, sokkal jobban lekötötte a
kiképzés vezetése. Ha véletlenül volt egy kis szabadideje, sokkal jobban
szerette újdonsült férjét felhívni, mint a szűkszavú híreket böngészgetni.
Viperát azonban nem mindig érte el, és amikor végre sikerült, akkor is csak
egy-két szót váltottak a politikáról: inkább a leendő gyermekeik nevét
vitatták meg, vagy azt, hogy hol, és milyen házban fognak lakni, mit
csinálnak majd, ha végre aláírják az utolsó békeszerződést.
Vipera legmerészebb ötlete az volt, hogy pilóta-feleséget szeretne a
családba – mire Leona percekig képtelen volt abbahagyni a nevetést, hiszen
azóta sem volt érkezése jogosítványt szerezni.
A hatodik héten elérkezett az a pillanat, amikor Leona úgy sejtette,
újabb szórásra lesz szükség – ígérete ellenére. Az akadálypályák
elővizsgájához értek az újoncok. Ha valamikor, akkor itt volt rá esély, hogy
többen kiesnek, az éjszakai kiképzések ellenére is, és ezúttal ragaszkodott
hozzá, hogy minden egyes újonc gyakorlatát megnézze.
 Mi tagadás, egy kicsit csalódott. Voltak – igaz, nem sokan –, akik még
a rendes kiképzés lejárta előtt teljesítették a pályát. A többiek tekintetében
viszont bejött a számítása, és nem hogy az éjszakai pihenő, de még az
elméleti képzés is elmaradt ezen a héten. A négyes csoportnál tizenöt perc
volt a szintidő, a többieknél tizenkettő, és bár akadt olyan, aki csak a
következő akadálypályás órán vergődött végig az elővizsgán, azért kivétel
nélkül mindenki megcsinálta – pláne, miután látták, hogy a kapitány milyen
elegáns mozdulatokkal szalad rajta végig.
A hetedik hét elején Leona jókedvűen tért vissza az irodájába. Túl
voltak a kiképzés felén, a Jupiter-programok a tájékoztatás szerint a
tervezett ütemben haladtak, a Navy Seals mindhárom csapata – a Fókák, a
Delfinek és a Cápák – hetes kódra vizsgáztak akciócsapatként, a Rangerst
pedig lassan sikerült olyan állapotba hozni, hogy őket is vizsgák elé
állíthatják majd. Minden a terv szerint haladt.
Csakhogy, mire befejezte az aznap esedékes értékelést – melyben már
abszolút rutinos volt –, egy tiszti autó fordult be a kiképzőtelepre.
Virginia tájékoztatta az autó érkezéséről. Leona elszorult torokkal
figyelte az útját, míg a kocsi átvágott a kiképzőtelep betonudvarán, és
leparkolt az iroda előtt. Vipera kocsiját felismerte volna, az apja nem
közlekedhet ennyire jó járgányokkal, azok pedig, akiket szívesen látott
volna, valószínűleg előre bejelentkeznek.
Ahogy a kocsi ajtaja kinyílt, három tábornok került elő belőle: két
férfi, és egy nő. Leona felismerte annak az arcát, aki, Amerikába
érkezésükkor Southers mellett fogadta őt, de a nevére már nem emlékezett:
a másik kettőről pedig még ennél is halványabb emlékei voltak a rendkívüli
ülésről. A tábornokok mogorva, lekicsinylő arca láttán Leona nem számított
semmi jóra. Mire úgy döntött volna, hogy illő lenne eléjük menni, a
tábornokok már beléptek az épületbe, és döngő léptekkel érték el a
kapitányi irodának előterét. Talán ellenőrizni jöttek? Nem volt szó róla,
hogy az Orion programot is ellenőrizni fogják, mint annak idején Leona
osztályának kiképzését, de végtére is ez nem volt elképzelhetetlen. A lány
reménykedett benne, hogy csak erről van szó, szerette volna, ha ennél nem
komolyabb a helyzet, bár az előérzete mást súgott.
Dominika már nyitotta is az ajtót, és feszes tisztelgésbe vágta magát.
– Tailor vezérőrnagy, Lewis altábornagy és Wells dandártábornok
kívánják látni önt, kapitány – mondta tökéletesen hivatalos hangon. Ez
rosszat jelentett – vagy tán annál is rosszabbat. Leona vetett még egy futó
pillantást a képernyőre, amely a türelmetlen, gyanakvó és ellenséges
tábornokokat mutatta, megállapította, hogy Lewis altábornagy a nő, majd
kikapcsolta a monitort.
– Engedje be őket! – válaszolt Leona, és felállt.
Régen tisztelgett már ennyire feszesen, régen érezte magát ennyire
jelentéktelennek a katonák társaságában. Tailor tekintetéből ítélve ő csak
egy eltaposandó bogár volt. Lewis higgadt, kifejezéstelen arccal mérte
végig, Wells pedig elhúzta a száját.
– Foglaljanak helyet, uraim és hölgyem – mondta Leona. A
tábornokok viselkedése óvatosságra intette, de nem annyira, hogy meg se
merjen szólalni a jelenlétükben. – Megkínálhatom önöket egy itallal?
– Nem kérünk semmit – rázta meg a fejét Lewis, mialatt leült. Leona is
helyet foglalt a saját székében, és intett Dominikának, hogy kimehet. A lány
szó nélkül távozott.
– Minek köszönhetem a látogatásukat?
– Azért jöttünk, kapitány – kezdte Wells dandártábornok vérlázítóan
szívélyes hangon – hogy véget vessünk ennek az őrültségnek.
Leona rámeredt.
– Milyen őrültségről beszél? – kérdezte, megfeledkezve magáról.
– Tájékoztatjuk önt, hogy az Amerikai Egyesült Államok polgárai nem
kérnek az értelmetlen kiképzésekből. Már így is rengeteg családot szétzilált
ez az eszeveszett kiképzés, mind a Jupiter programok, mind az Orion
program részéről. A maga, és társai szaván kívül nincs bizonyítékunk rá,
hogy ezekre a katonákra valaha is szükség lesz. A polgárok véleményét
nem lehet semmibe venni. Az ő nyomásukra kénytelenek vagyunk
felszámolni a kiképzéseket.
Leona agyát elöntötte a vörös köd, és már nem gondolkodott, mielőtt
feltette volna a kérdéseit.
– És melyikkel kezdik?
– Természetesen ezzel. Ott kell kihúznunk a méregfullánkot, ahol az
először befúrta magát. Tájékoztatom, hogy ezennel…
Leona nem hagyta végigmondani.
– Maguk teljesen megőrültek? Önkéntesekkel dolgozunk egytől egyig!
Többségükben európai menekültekkel, akik azért vannak itt, és azért
vannak a Jupiter programon, hogy megvédjék a maguk, és az ellenük
hangolódott, gyáva és becstelen polgárok hátsóját! Ha már megint ezt
kezdik, el fogják veszíteni Amerikát is!
– Kapitány! Elég legyen! – rivallt rá Tailor, és felállt. Bőven két méter
felett volt, az alakja szabályosan betöltötte az irodát. Leona egyetlen dolgot
tehetett: befogta.
Wells megköszörülte a torkát. A szája sarkában egy gunyoros mosoly
játszott.
– Tájékoztatom, hogy ezennel országszerte felszámoljuk a…
Most sem mondhatta végig, de ezúttal nem Leona szólt közbe. Az ajtó
egy dörrenéssel kivágódott, és egy alacsony fiú viharzott be rajta.
– Mi a franc van? Lemaradtam valamiről? – kérdezte Asturias,
végigmérve a három tábornokot. – Mit keresnek itt ezek a csókák?
– Mit képzel magáról? Hogy merészeli…
– Álljanak vigyázzba, és kezdjenek tisztelegni és bocsánatot kérni,
mert egy szavamba kerül, és ismét vezérezredes vagyok.
Leonában túlságosan forrt még a harag ahhoz, hogy elnevesse magát,
pedig a tábornokok arca megért egy misét. Egyikük sem tisztelgett, sőt,
még Tailor is visszaült a helyére, miközben a fiú az asztal elé lépett.
– Épp szeretnék leállítani a kiképzést – tájékoztatta Leona a fiút.
– Kötve hiszem – vonta meg a vállát Asturias, és csevegő hangon
közölte: – Kitört a háború.


29. fejezet

A csillagok védelme alatt

 
Az irodában megfagyott a levegő. A három vendég értetlenkedve,
Leona pedig kíváncsian meredt Asturiasra. A kapitány egy pillanatig
gyanakodott, hátha a fiú megneszelte a kiképzőtelepek bezárását, és azért
rontott be, hogy lerázza ezt a három vaskalapos vadbarmot – de az arcára
más volt írva. A szokott fásultság helyét átvette az az izgalom, amely
mindig elfogta, ha történt valami, és esetleg neki is beindultak az agyában a
fogaskerekek, hogy megoldást találjon a problémákra.
– Hogy érti ezt a marhaságot? – kérdezte Lewis, és bár látszott rajta,
hogy megveti Asturiast, azért visszafogta magát, és nem illette jelzőkkel. –
Semmiféle háború nem törhet ki! Amerika népe élesen elhatárolódik tőle,
képtelenség, hogy…
– Erről szóljanak Kínának – vonta meg a vállát a fiú.
– Ez baromság! – csattant fel Tailor is. – Követelem, hogy azonnal
hagyjon minket magunkra a kapitánnyal, különben panaszt teszek. A
háború nem törhetett ki! Nincs bizonyítéka…
– Tegyen csak panaszt egész nyugodtan – forgatta a szemeit Hernando.
– Idestova öt perce kaptam hírt a támadásról. Maguk bizonyára lemaradtak
róla.
– De… nem volt semmi jel rá, hogy… – bizonytalanodott el Wells is.
– Ugorhatnánk a lényegesebb kérdésekre? – vesztette el a türelmét
Leona. Időközben bekapcsolta a számítógépét, bár az üzenetei között még
nem égett a vörös felhívás, miszerint azonnal áthelyezik a Macskákat. Mi
több, a központi honlap is üres maradt: le voltak maradva a frissítésével. –
Mi történt? Mennyiben érint minket?
Asturias vetett még egy fájdalmas pillantást a három tábornokra, majd
végre Leonára nézett.
– Még nem vagyunk közvetlen veszélyben.
– Még szép! Nincs is sem… – próbált közbeszólni Tailor, de Asturias
úgy nézett rá, mintha elevenen meg akarná nyúzni. Leona ugyanezen
álláspontra helyezkedett.
 – Egyelőre csak a tengeren ért minket támadás – folytatta a fiú. – A
Csendes-óceánon lévő, déli flottánkat nagyjából lenullázták.
– Micsoda? – hördült fel Leona. – Az ott állomásozó hajók az Egyesült
Államok haditengerészetének majdnem a felét teszik ki!
– Csak a déli részt – hangsúlyozta ismét Asturias. – A tizenhét
anyahajóból csak öt volt abban a térségben. Mellettük még összesen
harminc kisebb-nagyobb hajó. De a támadást még a tengeralattjárók sem
észlelték, és amint észbe kaptak, akkor sem tudtak mit kezdeni vele. Nem
látták, hogy honnan közeledik az ellenség. Valószínűleg új fejlesztésű
tengeralattjáró lehet, mert abszolút észrevehetetlen volt a vízben. Egyetlen
szonár sem mutatta ki.
– És akkor honnan tudjuk egyáltalán, hogy mi történt? – kérdezte
gúnyos-hitetlenül Tailor.
Asturias vetett rá egy fájdalmas pillantást.
– Vannak túlélők. Ami azt illeti, elég sokan. A mentést már
megkezdték, a legtöbb tengerész túlélte. Közel háromezren voltak odakint,
a halálos áldozatok számát úgy kétszázra becsülik. Aki nem volt a torpedók
becsapódásának közelében, az életben van. A jelentések egybehangzóak.
Leona érdeklődve vonta fel a szemöldökét – bár ez meglehetősen rossz
hír volt. Amerika legyőzhetetlennek hitte magát a tengeren, úgy tartották,
hogy az ő flottájukon soha senki nem fog tudni felülkerekedni. Azt hitték,
ez a védelem elég lesz Amerikának a következő évtizedekben.
És most mégis rést ütöttek a pajzson.
– Hogyan mentik ki a katonákat? – kérdezte végül a lány.
– Fegyverzet nélküli, civil, vagy vöröskeresztes hajókkal. Van néhány
hadifogoly – sóhajtott fel Asturias, és jelentőségteljesen Leonára nézett. –
De szerencsére időben érkeztünk. A pajzs túl közel volt Japánhoz, de mire
bemerészkedtek a túlélők közé, addigra a mi hajóink is ott voltak. Az
ellenség nem bántja a mentőhajókat, míg azok át nem lépnek egy bizonyos
határvonalat, de akkor is többször figyelmeztetik őket, mielőtt lőnének. Az
anyagi kár csillagászati összegekre rúg, és valószínűtlen, hogy vissza
tudnánk állítani a pajzsot. Kína és Oroszország már felszólított bennünket,
hogy hívjuk vissza a flottákat partközelbe.
– Ez képtelenség! – szusszant Lewis.
Leona elhűlve hallgatta Asturias beszámolóját. A másik három
tábornokról már meg is feledkezett, úgyhogy a nő szavaira összerezzent.
 A monitorra pillantott. Ismerni akarta a publikus információkat is.
Ezekben a pillanatokban került fel a hír, amely folyamatosan bővül majd,
amint a haditengerészet jóvá hagyja az információk napvilágra kerülését.
Leona csak néhány szót olvasott el, de azok egyeztek Asturias
beszámolójával.
Időközben a fiú is újra ellenőrizte a saját készülékét, kihasználva a
pillanatnyi szünetet, de az arca nem árult el semmit. Valószínűleg nem
kapott új híreket.
– Mit lép Amerika? – érdeklődött Leona, ügyet sem vetve a
tábornokokra. El sem hatolt a tudatáig, hogy Tailor valamiféle tirádát intéz
hozzájuk, abban a hiszemben, hogy az egészet csak kitalálták. – Fogja már
be! – rivallt rá a tábornokra, aki, afeletti megdöbbenésében, hogy egy
kapitány mert neki ilyesmit mondani, valóban elhallgatott.
– Egyelőre még nem tudjuk – válaszolt Asturias, a körülményekhez
képest még mindig nyugodtan. Ő egyáltalán nem zavartatta magát a
tábornokok dühös fújtatásától. – Egy dolog tűnik csak biztosnak: ettől a
pillanattól nem csak a védelemre koncentrálunk.
Leona elégedetten elmosolyodott. Tailor megint rákezdte.
– Ez az egész egy őrültség! Ilyesmi nem történhetett! Az égvilágon
semmi jele nem volt ennek, biztos vagyok benne, hogy…
– Megtenné, tábornok úr, hogy viszi innen a társait, és magunkra hagy
minket? – kérdezte Asturias. – Ellenőrizzék a honlapokat, és utána…
– Tudjuk, hogy a honlapjaink is a maguk kezében vannak! – fortyant
fel ismét Tailor. Leona felvonta a szemöldökét, és rá oly kevéssé jellemző
módon, higgadt hangon szólalt meg.
– Ha Frost harcost akarja okolni ezért, akkor okolja személyesen, de
előbb kérdezze meg a saját feletteseit, de most végre húzzon innen, és akkor
jöjjön vissza, ha személyesen az elnöktől van parancsa a kiképzőtelepek
bezárására! Nem elégszem meg egy politikai párt, sem pedig maroknyi
aktivista igényeivel. A kiképzőtelepen önkéntesek dolgoznak. Senkit nem
kényszerítünk rá, hogy belépjen a katonaságba. Úgyhogy még egyszer,
utoljára megkérem önöket, hogy hagyják el a kiképzőtelepemet! – állt fel a
lány.
– Nézze, kapitány – szólalt meg Wells, ezúttal sokkal kevésbé
szívélyes hangon. Mégis józanabb maradt, mint a másik két, háborgó
tábornok. – Mi azért vagyunk itt, mert a hadügyminiszter úgy döntött, véget
vet ennek az egésznek. Az utóbbi… hónapokban nem utalt semmilyen jel a
háború folytatására. Az elmúlt óra eseményei, bármi is legyen az igazság,
nem befolyásolja a parancsainkat. Amíg azt vissza nem vonják, végre kell
hajtanunk.
– Hallja, hogy mit mond? – érdeklődött gúnyosan Asturias. Leonának
eszébe jutott, hogy az utóbbi másfél hónap fegyelmi kiképzését meg kell
majd ismételni a fiú esetében. De nem tett ellenvetést.
– Tökéletesen hallom, uram – válaszolt olyan gúnyosan Wells, hogy
azt már Leona ki sem nézte volna belőle. – Ugyanakkor magának is ideje
meghallania, hogy mit mondok. Amíg vissza nem vonják a parancsot, addig
azt végre kell hajtanunk. Felszámoljuk a kiképzőtelepet. Utasítom rá,
kapitány, hogy azonnal szerezze be a járműveket, amelyekkel elszállítják
innen az újoncokat!
Leona pislogott kettőt, majd megvonta a vállát.
– Kénytelen leszek megtagadni a parancsot. Állítson nyugodtan
bizottság elé, vagy akár hadbíróság elé, ahogy óhajtja. A kiképzés
folytatódni fog, pláne ilyen körülmények között.
– Egy tengeri ütközet még nem jelenti azt, hogy szükség lenne a maga
által kiképzett katonákra, és az amerikai polgárok véleménye egyértelmű a
helyzetről: nem akarják, hogy a fiaik és lányaik csatába keveredjenek –
mondta Lewis. Meglepően logikusnak hatottak a szavai, Asturiasnak
azonban volt rá válasza.
– Ezzel a hozzáállással vesztették el Európát, és ha hagyjuk, hogy a
tüntetők döntsenek, akkor legközelebb az arab vagy az orosz rezsim ellen
kell majd tüntetniük. Küzdjenek meg a saját démonaikkal, mi is
megküzdünk a sajátjainkkal. Egyébként, ha felszámolják a
kiképzőtelepeket, akkor a másik front fog tüntetni. Nem mindenki akar
rabszolga lenni…
Végszóra csörrent meg a telefon. Leona kapott érte, még mielőtt bárki
más beazonosíthatta volna a hang forrását.
– Itt Macska – szólt bele, túlharsogva az ismét vitatkozós kedvű
Tailort.
– Clyde Johnson vezérezredes vagyok, üdvözlöm, kapitány – hallotta a
lány a vonal túlsó végéről. Ez a hang legutóbb a boldogító igent mondta ki
felette és Vipera felett, és úgy tűnt, azóta visszatért katonai minőségébe. –
Hallotta már a híreket?
 – Ha a tengeri csatára gondol, akkor igen.
– Gyors volt – ismerte el a férfi. – Itt nincs időnk mindenre figyelni.
Intézkedjen saját hatáskörben úgy, ahogy jónak látja!
Leona értetlenül pislogott.
– De uram… mit tudnék én…
– Találja ki, vagy ha nem megy, egyeztessen Asturiasszal! A
kiképzőtelep és az ott tartózkodók felett a magáé a parancsnokság.
– Értettem – bólintott a lány, és a következő pillanatban a torkára forrt
a szó, hallva, hogy megszakadt a kapcsolat: pedig panaszkodni szeretett
volna az irodájában ülő, három tábornok miatt is. Gyanította, hogy rájuk
nem terjed ki a parancsnoksága.
– Ki volt az? – érdeklődött kíváncsian Asturias.
– Clyde Johnson – vonta meg a vállát Leona, majd a tábornokok felé
fordult. – Most távozzanak, kérem.
– Nem megyünk el, amíg a kiképzőtelep felszámolásra nem kerül! –
fenyegetőzött Tailor.
– Felőlem nyugodtan figyelemmel kísérhetik a kiképzést – vágott
vissza dühösen Leona, és lenyomta a telefon gombját, csak hogy szabad
vonalat kapjon. A következő percben feltárcsázta Prue mellékét, csak azért,
hogy az irodájába hívja a lányt.
– Megkérhetném, hogy odakint várakozzanak? – érdeklődött Leona, és
ügyet sem vetett a továbbiakban a felszámolást érintő sürgetésre. A
tábornokok iszonyú keményfejűek voltak, és olyasmi sem téríthette el őket,
mint egy hadüzenet.
– Ezt az arcátlanságot! – puffogott magában Lewis, de végre hajlandó
volt többedmagával elhagyni az irodát.
– Te maradhatsz – nézett Asturiasra, mikor a fiú is kifelé indult volna –
önkéntesen.
Abban a pillanatban, hogy a tábornokok távoztak, hogy leüljenek a
társalgóban, és megvitassák a továbbiakat, Prue lépett az irodába.
– Történt valami? – érdeklődött. – Épp azon vagyunk, hogy feltörjük
az oroszok rendszerét. Nem szívesen hagyom ott a többieket, a végén még
lebuknak nekem…
Leona elhúzta a száját.
– Egy kicsit sürgősebb dolgunk van – vonta meg a vállát. – Ezt nézd
meg! – fordította a lány felé a monitort.
 Prue egészen közel hajolt hozzá, és ahogy a szeme követte a sorokat,
úgy vált az arca egyre és egyre sötétebbé. Nem kérdezett, pillanatok alatt
átlátta a helyzetet.
– Mit tehetek ez ügyben? – érdeklődött, amikor a hír végére ért, és
várakozásteljesen Leonára nézett. Asturias is érdeklődve fordult feléjük, a
jelek szerint nem tudta eldönteni, mire volt jó idehívni a hackert.
– Derítsétek ki, hogy mi történt, mi a vélekedés róla az ellenséges
területeken! Mióta készült ez a támadás, mi áll a háttérben, és így tovább.
Gyanítom, hogy egy tengeralattjáróról van szó. Hol építették, ki tervezte,
mi a pontos tervrajza, hogyan kell irányítani, miért volt észrevehetetlen!
Építenek-e továbbiakat is, hány ilyen szerkezet kellett a mostani
támadáshoz… Mindent tudni akarok róla. Ha számítógép vezérli, ha úgy
működik, mint egy tengeralattjáró drón, akkor törjétek fel, és a maradék
torpedókat küldjétek vissza a feladónak!
Asturias elnevette magát, Prue pedig hitetlen arcot vágott.
– Lehetetlen.
– Kezdjetek el dolgozni az ügyön! Teszek az orosz rendszerre, most ez
a legfontosabb.
Prue az ajkába harapott, majd bólintott.
– Amit tehetünk, megtesszük – bólintott végül.
Leona elégedetten dőlt hátra. Az első lépés megvolt, saját hatáskörben
mást nem igazán tehetett a haditengerészetért. Miután Prue távozott, ő
Asturiasra nézett.
– Van további ötleted? – kérdezte.
– Olyan, ami téged is érinthet? Nincs – vonta meg a vállát a fiú. –
Feltéve, hogy életben akarod hagyni azt a három ökröt, akik épp elfoglalták
a legkényelmesebb foteleket a társalgóban.
Leona elnevette magát.
– Akkor folytatódik a kiképzés, elvégre titeket még nem lehet
bevetni.
Így is történt – másnap reggel ugyanolyan menetben kezdődtek az
órák, mint azt az újoncok már rég megszokták a kiképzőtelepen. Csakhogy
a három tábornok kötötte az ebet a karóhoz, és már csak azért is itt
maradtak, és mindent megtettek azért, hogy megzavarják a kiképzést. Ha
felszámolni nem tudták a kiképzőtelepet, és hiába igényelték ehhez a
Rangers alakulatot segítségnek: Vipera azonnal elhárította a parancsot
azzal, hogy a Rangersnek most sokkal fontosabb dolga is van, kezdve azzal,
hogy végre meg kell szervezni az új csapatokat, kinevezni a kapitányokat,
és két héten belül csapatként levizsgáztatni őket. Nélkülük pedig a
Macskáknak nem akadt méltó ellenfelük, az pedig teljesen világos volt,
hogy a lányok nem fogják önszántukból átadni a kiképzőtelepet.
Szerencsére nem kellett fegyvert fogniuk a tábornokokra, és ők sem
fenyegetőztek ilyen eszközökkel. Napi rendszerességgel lóbálták Leona
előtt a hadügyminisztertől kapott parancsot, és nem voltak hajlandóak
elfogadni, hogy azóta megváltozhatott az álláspont a kiképzésekkel
kapcsolatban.
Az újoncokat próbálták lebeszélni a maradásról, büntetéseket
helyeztek kilátásba a harcosokkal szemben – akik, csakúgy, mint Leona,
hamar elvesztették a türelmüket, ha valamelyik tábornok az órák
zavarásával volt elfoglalva. Az éjszakai kiképzést próbálták minduntalan
megszüntetni, és rávenni az újoncokat a lázadásra. Sőt, amint az egyik
menetrendszerű támadás érkezett, ők voltak a legjobban felháborodva azon,
hogy néhány golyó őket is érte a harc hevében.
Leona egyre inkább kezdett hozzászokni a jelenlétükhöz, és egyre
rutinosabban verte vissza őket. Nem foglalkozott vele, hogy milyen
csillagok ragyogását élvezik a tábornokok, és úgy tekintett rájuk, mintha
fegyelmezetlen bakák lennének. Az általuk kiosztott büntetéseket még csak
véletlenül sem hajtotta végre, helyette jót nevetett, ha valamelyik tábornok
szócsatába keveredett egy-egy újonccal.
A kiképzéseket felszámoló parancs nem jutott el a jupiteres telepekig.
A hírek szerint országszerte zavartalanul mentek a programok, és lassan
kezdett világossá válni, hogy mely szakaszokat fogják akciócsapatnak
jelölni. Leona elégedett volt a választásokkal, és már gondolatban próbálta
beosztani, hogy kikhez fog tudni adni kapitányt, és azok közül, akik a
legjobban szerepelnek, kit hová osztana legszívesebben. Míg a
gyakorlatokat nézte, egyre szívesebben játszott el a gondolattal, hogy vajon
melyik csapat kiképzésével foglalkozna majd legszívesebben, melyik
kapitányhoz csatlakozna – és még mindig nem tudott választani.
A tengeren már háború dúlt. A megfelelő hozzáféréssel mind Leona,
mind Asturias nyomon követhette a csaták alakulását, és egyikük sem
mulasztotta el megosztani a híreket a másikkal. Igaz, Eurázsia nem tudott
több rést ütni a pajzson, de a hadihajókat valóban vissza kellett hívni a
nemzetközi vizekről, és most már az amerikai partoktól hetven-nyolcvan
kilométerre dúltak a harcok. Azokból a tengeralattjárókból nem lehetett túl
sok, mivel nem vetették be őket újra, de nem lehetett tudni, hogy mikor
bukkannak fel ismét. Addig pedig a kínai flottával kellett küzdeniük az
amerikai hajóknak, amelyek valamivel könnyebben szelték a tengert, mint
egy anyahajót is tartalmazó flotta, és, a tömeggyártásnak köszönhetően több
kisebb hajó is tartozott hozzájuk. A háború ténye már tagadhatatlan volt,
úgyhogy lassan az állampolgárok is befejezték a tüntetéseket, és csak
néhány elszánt aktivista állt ki a Fehér Ház elé, hogy transzparensekkel,
kiabálásokkal zavarják a politikusok, és ezáltal a hadsereg munkáját.
A három tábornokot visszavonó parancs viszont elakadhatott félúton,
hiszen a tábornokok azóta sem távoztak önszántukból. Lewis, Tailor és
Wells itt maradtak az orionosok nyakán – és annyira bebetonozták magukat,
hogy Leona kételkedett benne, hogy megszabadul tőlük a vizsga előtt – az
pedig végre belátható közelségbe került, amint a kilencvenhárom újonc
számára elérkezett a harmadik hónap első hajnala.


30. fejezet

Torpedók
 
Azok számára, akiknek eddig kötelező volt részt venniük az éjszakai
kiképzésen, nem hozott komoly változást a harmadik hónap: pusztán annyi
történt, hogy eltörölték a fájdalomkiképzéseket, és a csoportokat
összevonták. A többiek, akik eddig tanulásra használhatták az éjjeleket,
most valamivel többet voltak kénytelenek dolgozni, de az ő fizikumuk,
kitartásuk eleve volt olyan jó, hogy ez ne okozzon számukra túl nagy
törést.
Az edzéseken ezúttal kevés híján az egész akciócsapat részt vett, hogy
minél nagyobb figyelemmel kísérhessék az újoncok fejlődését. Hiszen
mostanra már strigulákkal számolták vissza a napokat a vizsgáig: legalább
is Leona, és rajta kívül néhány harcos, akik még képesek voltak nyomon
követni a napok múlását. Most már csak a legritkább esetben volt reggeli
sorakozó, és gyakran az sem reggelre esett. Nem hogy kétszer nyolc órát, de
nagyjából napi húsz-huszonegy órát dolgoztatták a bakákat: az árgus
szemekkel figyelő, és a legkisebb szabálytalanságokat is szorgosan jelentő
tábornokok tiltakozása ellenére.
Két hét szinte észrevétlenül suhant el. Az állandósult vívás és
harcművészet-óráknak köszönhetően Leona többé nem aggódott a
vizsgaeredmények miatt: helyette kezdhetett azon töprengeni, hogy a
kilencvenhárom orionos – akik közül a harmadik hónap elején már senki
nem lépett ki – vajon hogyan fog teljesíteni a háborúban. A fiatalok ugyanis
kibírták a kiképzést, többségükben elég akaraterő volt ahhoz, hogy némi
kapitányi szigorral rá lehessen venni őket a maradásra és a munkára is, de a
háború kezdett vészes közelségbe kerülni. És közülük pusztán tizenhárom
kapitányt fognak kinevezni, a többiek kénytelenek lesznek elvegyülni a
tisztek között, ahol is a fiatal koruk még a barátságos katonák körében is
támadási felületként fog szolgálni.
A Jupiter-programokon is eljutottak mostanra a hatodik hétig. Ugyan
még történhetett csoda, még valamely szakasz összekaphatta magát, vagy
épp leereszthetett, de ezzel nem számolhattak. A tizenhárom legjobb
eredménnyel dolgozó szakaszt kiválasztották, és Leona elkezdhette
szervezni, hogy az előzetes sejtések alapján mely kapitányokat hová fogja
beosztani.
A baj csak az volt, hogy a vizsgaeredményeket tekintve Leona csak
saccolni tudott, de ha mindenképp tartja magát hozzá, hogy a legjobb
bizonyítványok jelentik majd a kapitányi rangot, akkor Ericát sem
hagyhatta ki a buliból.
Ezt pedig illett volna személyesen is megbeszélni Erica – többé már
nem hivatalos – bátyjával.
Míg Vipera érkezésére várt, szerette volna a hírek böngészésével elütni
az időt. Asturias a kanapén ült, élvezve a másfél órás pihenőt, és rááldozva
a levelezésének átböngészésére. Míg edzéseken vett részt, ő sem volt
elérhető, meglehet, naponta többször bombázták információkkal, és kértek
tőle tanácsot néhány elvetemült esetben.
– Újra bevetették a kis tengeralattjárókat – mondta szenvtelenül. Leona
felkapta a fejét, hiszen ez a hír még nem jelent meg nyilvánosan.
– Hol? – kérdezte.
– A déli partot szétbombázták. Vagyis megtörtént, amitől tartottam:
Mexikóba szabad az út Kínából és Oroszországból.
– Nem tudjuk megakadályozni, hogy gyalogosokat küldjenek oda –
vonta le a következtetést a lány, és felsóhajtott. Tartott ettől a lehetőségtől.
Mexikó elhatárolta magát az Egyesült Államoktól már a háború elején, de
eddig csend volt arrafelé, és nem gondolkodtak támadásban. Valószínűleg
ennek most jött el az ideje, most fogják felhasználni az ott lévő –
meglehetősen elavult – haditechnikát, amelyekkel még csúnya sebeket
okozhatnak az USA hadseregében. Ázsiai segítséggel pedig sajnos még
nagyobbat.
– A baj az, hogy egész Dél-Amerika is azon az oldalon áll, ha állnia
kell valahol. Először elpusztítanak minket, utána majd összevesznek a
koncon, de egyelőre az oroszokat tartják jobb szövetségesnek nálunk –
magyarázta Asturias olyan hangnemben, mintha a biliárd szabályait kellene
elmondania valakinek, aki még soha nem látott biliárdasztalt.
– Nem szeretném, ha itt alakulna ki a front – morogta Leona. – Nem
akarom Amerikát is felégetni.
– Ez nem csak rajtad múlik – legyintett a fiú. – Egyébként sem
vagyunk még készen arra, hogy megakadályozzuk.
 Leona kénytelen volt elismerni az igazát, de csak fintorgott válaszul.
Még két hét kellett hozzá, hogy az orionosok levizsgázzanak. Másfél hónap,
mire a jupiteres szakaszok is végeznek, és utána kellett még egy hónap – de
végszükség esetén is legalább két hét –, mire az akciócsapatok is
bevethetőek lesznek. Lehet, hogy most már a Rangers is megkapta a
minősítéseit, de a lány nem akarta addig élesben kiküldeni őket, amíg fel
nem állnak az új csapatok is.
Ebben pedig, csodák csodájára, hallgattak rá.
Asturias felsóhajtott, és letette maga mellé a szerkezetet. Leonához
fordult, aki épp elmélyülten olvasta a folyamatosan frissülő beszámolókat a
tengeri csatákról.
– Az imént említettél valamit a holnapi programról is – jegyezte meg
óvatosan. Leona megrázta magát: valóban volt egy ilyen célja is azzal, hogy
Asturiast az irodájába hívta.
– Ja, tényleg – bólintott a lány, és végre összeszedte magát. – Szervezd
meg a három tábornok elrablását, lehetőleg meglepetésszerűen. Kapsz
írásbeli parancsot, hogy a többiek hallgassanak rád.
– Ezt mégis… hogy gondoltad? – vonta fel a szemöldökét
hitetlenkedve a fiú. Leona elvigyorodott.
– Úgy, hogy az agyamra mennek. Fogalmam sincs, hogy hol lesznek,
hogy épp mit csinálnak. Ti szépen megreggeliztek, és kaptok egy kis
pihenőt egészen a harsona megszólalásáig. Ez úgy fél óra lesz. Amint azt
meghalljátok, raboljátok el tőlünk a tábornokokat, és vigyétek be őket a
körletekbe, lehetőleg megkötözve.
– Mármint lopjuk el őket szépen csendben, vagy keveredjünk
harcba…?
– Gyanítom, hogy a második, mert a lányok időben fognak kapcsolni.
Ők egyébként is tudnak az akcióról.
– És kik nem tudnak róla? – érdeklődött kíváncsian a fiú.
– Az a három kotnyeles tábornok – vonta meg a vállát Leona. –
Elegem van belőlük, ideje megleckéztetni őket.
Asturias megcsóválta a fejét.
– Kétlem, hogy sikerülne, ha a Macskák megóvják őket minden
széltől.
– Majd hagyjuk magunkat – kacsintott a lány.
 Asturias végre elvigyorodott, és kivette a nyomtatóból a neki szánt,
írásbeli parancsot. Megvárta, míg Leona aláírja, és utána már el is indult
vele, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel tájékoztassa a társait a helyzetről.
A lány biztos volt benne, hogy hallgatni fognak rá. Asturiast egyébként
is előszeretettel helyezte a csoportok élére a stratégiai esze miatt. A társai
pedig, eltekintve az első, elfuserált akcióktól, hallgattak rá.
A gondolataiból a folyosó felől érkező hangok zökkentették ki: bár
ezek nem Vipera léptei voltak. Nyelt egyet: ebben az órában valamelyik
kotnyeleskedőre számított, és egyúttal őt kívánta legkevésbé önmagával egy
légtérbe. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor Prue viharzott be az
ajtón, az arcán széles, büszke vigyorral.
– Távvezérlésű torpedók! – tájékoztatta a kapitányát, és egy vastag
dossziét dobott az asztalra.
Leona pár másodpercig értetlenül pislogott. Kinyitotta a dossziét: a
benne lévő papíroknak még lehűlni sem volt idejük, szinte sütöttek a
nyomtatóból való kijövetel után. Tömött sorokban lévő írások, kusza
tervrajzok töltötték ki az oldalakat. A következő pillanatban rájött, hogy
mire utal a lány, hiszen ő maga adott rá parancsot, hogy derítsék ki, milyen
eszközökkel dolgoznak Ázsiában a tengeri csatákra való felkészüléskor.
– Kifejtenéd bővebben? – mosolyodott el.
Prue levetette magát a székre, bár a diadalmas mosoly nem tűnt el az
arcáról.
– Japánban fejlesztették ki, és Kínában gyártják ezeket az eszközöket.
A fejlesztők névsorát itt találod, nem kockáztatom, hogy megpróbáljam
kimondani. A lényeg: ezek a szerkezetek hasonlóképpen működnek, mint a
drónok, azzal a különbséggel, hogy egészen aprók. A vezérlésüket csak
műholdas kapcsolattal tudják megoldani. Akár Japán partjaitól is indíthatják
őket, és kifejlesztettek hozzájuk egy olyan elektromos telepet, amely képes
áthajtani őket a Csendes-óceánon is. Teljesen áramvonalasak, a szonárok
halaknak hiszik őket, és tényleg úgy mozognak, mint a halak. A fejükben
viszont akkora robbanótöltet van, hogy képes áttörni akár a tengeralattjárók
duplafalát is. Aránylag lassan haladnak, de az utolsó három-négyszáz
méteren hihetetlen sebességre gyorsulnak, úgyhogy mire a szonár
észrevenné őket, már késő. Egy anyahajó elsüllyesztéséhez elég tíz-tizenkét
ilyen apróság, egy komplett flottához százat szoktak bevetni. Ugyanúgy
haladnak a felszín közelében és tengeralattjáró-mélységben is, a
fagyponthoz közeli hőmérséklet sem zavarja őket. Költséges megoldás, de
tagadhatatlanul hatékony, két egységünket megsemmisítettek vele.
Leona elfintorodott. Valami hasonlótól tartott, amikor hírt kapott az
első tengeri csatáról. Hiszen ezek ellen tényleg képtelenek lesznek
védekezni, még ha készülnek is rá, és valami csoda folytán kilövik a készlet
felét, akkor is épp elég torpedó süllyeszti el a hajókat.
– Mit tehetünk ellenük? – kérdezte végül.
– A legjobbat még nem is mondtam – mondta Prue, büszkeségtől
ragyogó szemmel. – Nicholson felügyeli őket. Jelenleg ezer ilyen készülék
vár beüzemelésre Japán hajógyárában, és úgy háromszáz azonnal bevethető.
Amint útnak indulnak, garantáltan el fogják véteni a célt.
Leona elvigyorodott.
– Feltörtétek őket?
– Persze. Bár tényleg nem volt egyszerű, kínaiul kell vezényelni a kis
aranyosokat. De még mindig jobb, mint egy láthatatlan tengeralattjáró…
Egyébként itt vannak a tervrajzok is, minden műszaki adat, akár el is
kezdhetnénk a sorozatgyártást.
A kapitány felkuncogott.
– Továbbítani fogom a megfelelő helyekre – ígérte. – Szép munka
volt.
– Hamarabb is rájöhettünk volna – hárította Prue. – De köszönöm.
Megyek, segítek a srácoknak összerakni a joystickokat.
Leona elvigyorodott. A hackerek nem lazsáltak, meglehet, nem ment
olyan gyorsan a munka, mint a kapitány remélte. De ezek az adatok nagyon
mélyen lehettek elrejtve az orosz és kínai rendszerekben, nem is beszélve a
japán tervekről. Nekilátott, hogy nagyjából átnézze a dosszié tartalmát – bár
számára teljesen érthetetlenek voltak a műszaki adatok –, de még csak arra
sem volt ideje, hogy belemerüljön.
Vipera ezúttal csendes léptekkel jött be, Leona meg sem hallotta az
ajtó mögül. A lány csak az ajtó nyílására nézett fel – és egyből mosolyra
húzódott a szája.
A férfi megkerülte az asztalt, és egy csókkal üdvözölte a feleségét.
Leona boldogan viszonozta a csókot: a nászéjszaka óta esélye sem volt
találkozni a férjével. Hamarosan ez megváltozik majd, amint vége a
háborúnak, senki nem állhat majd kettejük közé, biztatta magát. De az még
fájdalmasan messze volt.
 – Jó, hogy itt vagy – duruzsolta, miközben elfészkelte magát Vipera
karjaiban.
– Én is örülök neki – válaszolt mosolyogva a férfi. – Mi az, amit nem
mondhattál el telefonon?
– Csak úgy nem tudtál volna eljönni? – vonta fel a szemöldökét Leona,
és hátrahajtott a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen.
– De igen, most, hogy leadtam a Rangerst – vallotta be a férfi, bár a
tekintete gyanakvóvá vált.
Leona kibontakozott az ölelésből, és jobban szemügyre vette a férfit.
Most korántsem volt olyan elegáns, mint az esküvőn, de nem is elnyűtt
gyakorlóruha volt rajta, mint általában. Talán irodai ruhát adtak rá, vagy
valami hasonlót, de semmiképp sem azt, amit egy bevetésen viselne.
– Jól nézel ki – mosolygott rá.
– Te is – válaszolt azonnal a férfi: Leona pedig elnevette magát. Ő nem
cserélte le a ruháját az előző kiképzés vezénylése óta, hiszen nem volt rajta
kritikus helyen szakadás. Apróbb hibák viszont előfordultak.
Vipera a kanapét választotta, és tiltakozást nem tűrően vezette oda a
lányt. Leona leült mellé. Jelen pillanatban másodlagos volt, hogy miért is
akart beszélni a férfival, csak az számított, hogy ott ül mellette. Hátha
megengedik neki, hogy az Orion program két utolsó hetét itt töltse! Elvégre
épp nem volt semmi dolga, épp megtehette volna, hogy itt marad, Leonát
pedig a legkevésbé sem zavarta volna, ha a csapatát is hozza magával – és
valami azt súgta neki, hogy Macskákat sem zavarná.
– Szóval, miért is volt olyan sürgős, hogy idejöjjek? – sürgette a férfi.
Leona felsóhajtott. Biztos volt benne, hogy úgysem menekül, amíg
nem mondja el.
– Ericáról van szó – morogta, és kibontakozott az ölelésből. Azért nem
ment túl messzire, csak hátradőlt a kanapén.
Vipera arcán kelletlen fintor futott át, és ebből a lány tudta, hogy a férfi
még mindig nem örül a húga katonaságának.
– Azt hiába vártam, hogy feladja, makacs, mint az összvér. Kiderült
végre, hogy nem felel meg a követelményeknek? – kérdezte
reménykedve.
Leona megrázta a fejét.
– Épp ellenkezőleg.
 – Vagyis…? – nézett a szemébe Vipera. A tekintete komoly és aggódó
volt.
– Több, mint megfelel. Nagyon keményen dolgozott, és a legjobbak
közt van jelenleg.
– Mármint a legjobb tizenháromban?
– A legjobb ötben, hogy pontosak legyünk – javította ki Leona. – Még
ha a lista végén lenne, el tudnám sikkasztani.
Vipera gondterhelten felsóhajtott.
– Mit akarsz vele? Azt ne mondd, hogy kapitányt faragsz belőle! Nem
jó ötlet, Erica még nagyon fiatal. Másfél évvel fiatalabb, mint te voltál,
amikor…
– Amikor a kezeid közé kerültem? – egészítette ki Leona. – Nem az
életkor számít, és nem is az, hogy fiú vagy lány. Ha öcséd lenne, őt is
ennyire féltenéd?
– Vagy tán még ennél is jobban – morogta a férfi.
Leona felkuncogott.
– Itt az a kérdés, hogy megengeded-e neki. Ha leleplezed, azzal
megakadályozod, hogy harcoljon, egyúttal tönkreteszed az álmait.
– De megmentem az életét.
– Ha nem zárjuk le egy éven belül a háborút, akkor harcolni fog.
Ismered – csóválta meg a fejét Leona. – Tizennyolc évesen beleugrik a
legvadabb csatákba.
– Most is megtenné, és épp ettől tartok. És van rá esélyünk, hogy egy
éven belül lezárjuk.
Leona felsóhajtott. Ő erre egyre halványabb esélyt látott, legalább is
abban az esetben, ha meg tudják fordítani az állásokat.
– Ha azt mondod, nem lehet kapitány, akkor valahogy megoldom,
hogy hátrébb soroljam a listában. De akkor nem tudom, hogy hová fog
kerülni, és sajnos nagy az esélye, hogy azonnal kiküldjék a frontra, amint
megkezdődik a háború.
– Ha pedig kapitánynak készül, még van két-két és fél hónapja.
Leona komolyan bólintott. Ez lett volna a legjobb érve, és Vipera
kimondta helyette. De korántsem tűnt úgy, mintha megnyerte volna ezt a
csatát – bár maga sem tudta pontosan, melyiket szeretné jobban:
biztonságban tudni Ericát, vagy hagyni, hogy a lány, velük együtt az élre
álljon.
 – Nem – rázta meg a fejét végül Vipera. Felállt, és fel-alá kezdett
járkálni a szobában. Leona ülve maradt, onnan figyelte a férfi útját –
Ericának otthon a helye.
– Még mindig nincs otthona. Viszont segíthet visszaszerezni.
– Akciócsapatban? Úgy, hogy lehetetlen bevetésekre vezénylik?
– Akár – vonta meg a vállát Leona. – De tényleg nagyon ügyes a
kislány. És nagyon megdolgozott érte… megígértem, hogy kiváló katonát
faragok belőle, és ő sem tiltakozott.
Vipera lemondóan rázta meg a fejét, és egy pillanatra megtorpant.
– Képtelenség téged visszatartani az efféle őrültségtől, igaz?
– Igaz – ismerte el Leona. – Ha nem alázod meg őt és vele együtt
engem is, akkor harcolni fog. És még mindig nagyobb biztonságban van
kapitányként, mint a fronton…
– Ezt pont te mondod? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és folytatta a
járkálást. Leona az ajkába harapott. – Még ha nem is számítjuk az őrült,
öntörvényű akcióidat, még ha fel is tesszük, hogy nem kap túl komoly
feladatokat, még mindig ott a tény, hogy Európában mindössze három
csapat élte túl a háborút. Ez még mindig csúfosan rossz arány. Mi lesz, ha
most elbukunk?
– Akkor úgyis mindegy neki is, nem csak nekünk – morogta Leona.
Vipera szusszant egyet, és megcsóválta a fejét.
– Ott már sem én, sem te nem fogsz tudni vigyázni rá.
– De a legjobb csapat élére tehetem – vonta meg a vállát a lány. – Lesz,
aki vigyázzon rá.
– És fognak rá hallgatni?
– Persze – bólintott a lány. – Megtanítom rá őket, hogy hiába egy
kislány a kapitány, akkor is neki van legtöbb esze. Mellesleg tényleg ügyes,
és gyorsan kapcsol, ha éles helyzetbe kerül.
– De vajon mennyire…? – kérdezte a férfi.
Leona elmosolyodott, és végre ő is felállt. Elkapta Viperát félúton az
íróasztal és az ajtó között.
– Maradj itt, és nézd meg a saját szemeddel! – kacsintott rá, és
megcsókolta. Vipera csak rövid időre hagyta magát eltéríteni.
– Hogy aztán érte is aggódhassak, nem csak érted… – morogta.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk… – vonta meg a vállát Leona.
 Aznap reggel, valóban meglepetésszerűen érkezett a támadás. A
reggeli után háromnegyed órával, Asturias rádiójelzését követően
megszólaltak a harsonák, és bejelentették a támadást. A tábornokok épp
próbáltak napirendre térni afelett a tény felett, hogy a Japánból induló
torpedók meghibásodtak, és a kikötőhöz közel robbantak fel,
megsemmisítve az ott állomásozó flotta negyedét, valamint két, katonákat
szállító hajót is. Míg ők ezeket az újdonságokat tárgyalták meg az
ebédlőben, az újoncok rájuk rontottak – s a Macskák, Leona ígéretéhez
híven valóban csak félgőzzel védték őket a háromszoros túlerővel szemben:
sőt, még akkor sem siettek túlságosan a kiszabadításukra, amint az ágyhoz
kötözve, felpeckelt szájjal próbálták a törvényekkel, a bizottsággal, a tiszti
karral, és a négyes büntetésekkel fenyegetni az újoncokat.
De a legjobb az volt az egészben, hogy Erica is brillírozott a csatában,
és esze ágában sem volt elesni. Viperánk pedig, aki pusztán külső
megfigyelőként volt jelen, többé nem jutott eszébe számottevő kifogás a
húga kapitánnyá képzésével kapcsolatban.


31. fejezet

Új felelősség
 
Két héttel később, az utolsó szimulációk, akadálypályás emlékeztető-
gyakorlatok után végre Leona kezében voltak az eredmények. A
kilencvenhárom újonc Washingtonban tette le a vizsgát, ugyanazon a
bázison, ahol Leona és Vipera összeházasodtak, bár sokkal barátságtalanabb
körülmények között. Természetesen közönségük is volt: a vizsgán, bár
szavazati jog nélkül, de jelen volt minden kapitány, még a Rangers és a
Navy Seals kapitányai is, az értékelők között pedig Clyde Johnson
vezérezredes és Roberts százados, másik nyolc bizottsági tag között.
Többségükben elégedetten szemlélték az orionosok gyakorlatait, bár az
arcuk zárkózott maradt – Leona is csak azért tudott róluk leolvasni bármit
is, mert már hozzászoktak a szemei az önuralom vezérelte
arckifejezésekhez.
Az a három kotnyeles tábornok, akik Leona nyakán ültek a kiképzés
második felétől egészen a végéig, most végre megkapták az új
beosztásukat, miszerint a mexikói határnál kell készenléti szolgálatot
teljesíteniük. Leona csak annak örült, hogy jó messzire vannak tőle, és így
már esélyük sincs beleszólni az életébe.
Amint a lány kézhez kapta a vizsga eredményeit a bizottságtól, nem
hirdette ki azonnal. Az ő kérése volt, hogy ne az újoncok kezébe adják a
borítékokat, hanem először ő lássa – úgyhogy, mire megérkezett az
értékelés, összehívta a kapitányokat az egyik társalgóba: csak azért, hogy
megbeszélje velük a beosztásokat, és tisztázza velük a válságtervet –
amelyet egészen idáig senkinek sem említett.
A válságtervre azért volt szükség, mert a háború közelebb került
hozzájuk, mint azt a kiképzések kezdetekor gondolták, és egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy nem marad elég idejük felkészülni. Az eredeti
tervek végrehajtásához semmiképpen.
Másfél órába telt, mire minden összeállt: a kapitányok nem tiltakoztak
a gyakorlatias megoldások ellen, és még Vipera sem hozott fel érdemleges
kifogásokat. Pedig ha valaki, akkor ő beleköthetett volna Leona ötleteibe.
 A lány, a megbeszélés végeztével elvonult, hogy letisztázza a terveket:
azokat minél hamarabb jóvá kellett hagyatnia – hogy pontosan kivel is, azt
azonban nem tudta volna megmondani, mert egyszer sem közölték vele,
hogy a kiképzésekért ki a felelős döntéshozó. Az első dokumentumot maga
az elnök írta alá, és ha valamiféle apróbb, technikai változtatást eszközöltek
időközben, arról a hadügyminisztérium titkárságáról érkező levelekben
tájékoztatták a lányt. Olykor még a tanácsát is kikérték. De azt, hogy mely
tábornok kezében van az egész, arról Leona elfelejtett érdeklődni.
A baj csak az volt, hogy ő, mint kapitány, nem nyújthatott be ilyen
terveket a hadügyminisztériumban. Erre csak egy tábornoknak lett volna
esélye, úgyhogy a lány jobb híján, miután mindenki más által is olvasható
formában kinyomtatta a terveket, a tábornoki társalgót kereste meg. A
rangidős szerencsére Clyde Johnson vezérezredes volt, úgyhogy a lány még
bízott a jóindulatában, és abban, hogy segít neki felterjeszteni a terveket.
Amint bebocsátották, és szétnézhetett, megállapította, hogy még
minden vizsgabiztos jelen van. Tíz arc fordult felé, volt, amely semleges
maradt, mások jóindulatú érdeklődést tükröztek, Roberts százados szemei
pedig egyenesen büszkén csillogtak – akárcsak a vizsga alatt.
– Mi járatban, kapitány? – kérdezte a vezérezredes. Ő még csak a
székből sem állt fel, míg Leona vigyázzba vágta magát.
– Elkészültünk a kiképzések folytatásának terveivel, uraim és
hölgyeim – kezdte, próbálva a lehető leghivatalosabb hangot megütni.
Johnson azonban rögtön rászólt.
– Lazítson!
– Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy nem tud viselkedni:
másfél hónapon keresztül hallgattuk a sorozatos feljelentéseket, úgysem
tudja most bebizonyítani az ellenkezőjét – jegyezte meg az egyik, Leona
számára csak arcról ismert, szélesen mosolygó tábornoknő. A lány
felkuncogott magában, és felhagyott a feszes vigyázzállással. Az újoncok
előtt igyekezett példát mutatni, úgyhogy az eltelt három hónapban
hozzászokott a hivatalos hangnemhez, és szokatlan volt számára, hogy épp
egy tábornokokkal teli társalgóban intik az ellenkezőjére. Mindenesetre
üdítően hatott rá, és amint egy kicsit elengedhette magát, máris sokkal
kevésbé volt fenyegető a tengernyi tábornoki csillag.
Mivel mindenki várakozóan nézett rá, megpróbálta a tervezettnél egy
fokkal közvetlenebb hangon elmondani, hogy miért jött.
 – A többi kapitánnyal egyeztettem a kiképzések folytatására vonatkozó
terveket. Eszközöltünk néhány változást az eredeti beadványhoz képest,
hiszen nem számítottunk rá, hogy ilyen hamar kezdődik a támadás Amerika
ellen. Az újoncoknak még nem mondtam, épp ezért nem tudják a
vizsgaeredményeket sem még.
– És mi a problémája ezzel kapcsolatban? – szólt közbe Johnson.
Leona nyelt egyet.
– Az ön segítségére van szükségem, hogy felterjeszthessem a
hadügyminisztériumban, jóváhagyás céljából…
– Csak írja alá – vonta meg a vállát Johnson.
Leona meglepetten pislogott.
– Hogyan…?
– Csak írja alá a terveket, és máris hivatalos. Csak a kiképzéseket
érinti, igaz? – érdeklődött Roberts.
– Persze… – bólintott Leona. – Az egyetlen kitétel, hogy éles
helyzetben az akciócsapatok bevethetők azalatt is, hogy a kiképzés
működik…
– Akkor az ön hatásköre – vonta meg a vállát Johnson. Leona
mélységesen döbbent arcát látva elmosolyodott. – Vagy erről nem
tájékoztatták?
– Nem – rázta meg a fejét a lány.
– Akkor most tájékoztatom, hogy a maga személyes hatáskörébe
tartozik minden, ami az akciócsapatok képzését, és annak előkészületeit
érinti.
– Mióta? – tette fel a következő kérdést Leona, kikerekedő
szemekkel.
– Azóta, hogy egyértelművé vált, hogy magának van igaza, és tényleg
nem kerülhetjük el a háborút – válaszolt az egyik tábornok (aki a vizsga
alatt a legjobb értékeléseket adta az újoncoknak.)
Leona egy pillanatra büszkén elmosolyodott – de aztán le is törölte az
arcáról az érzelmeket. Akárhogy is biztatták arra a fejesek, hogy engedje el
magát, nem tartotta volna jó ötletnek feszegetni a határokat. Arról nem is
beszélve, hogy ez a hír még mindig letaglózta.
– Menjen, és indítsa be a programokat! – intett Johnson.
Leona ezt úgy értelmezte, hogy leléphet. Még egy gyors – és
meglehetősen összecsapott – tisztelgést megeresztett a férfiak és nők
irányába, majd elhagyta a társalgót.
Ezt azért nem gondolta volna. Hiába az érkező e-mailek, amelyekben
olyan apróságokról levelezett a hadügyminisztérium titkárságával, mint a
Jupiter programokon is használatba vett festékkardok, vagy az
akciócsapatok kiképzésének részére sorozatgyártott éjjellátó-szemüvegek,
egyszer sem volt rá utalás, hogy ő lenne a parancsnoka az egésznek. Úgy
tudta, a hadügyminiszter teszi rá az aláírását minden dokumentumra, amely
utána parancsba megy.
Ezek szerint így is volt, egészen addig, amíg egy hónapja
nyilvánvalóvá nem vált, hogy tengeren nem fogják megnyerni a háborút,
kénytelenek lesznek szárazföldön is harcolni, vagy így, vagy úgy.
Meglehet, ez a hatáskör a kiképzésekre vonatkozott, az akciócsapatok
bevetésére már nem. De attól még szokatlan érzés volt számára emberek
sorsa felett dönteni – márpedig a tábornokok folyamatosan ezt csinálják…
Leona egyenesen az újoncok pihenőszobájába ment – nem hivatalos
körülmények között akarta kihirdetni az eredményeket, és tisztázni a
helyzetet. A többi kapitányt már ott találta, amint élénk beszélgetésbe
merültek az orionosokkal: de amint a lány belépett, azonnal csend borult a
teremre. Az újoncok izgatottan várták az eredményeket: a többség arcszíne
sokkal sápadtabb volt a szokásosnál.
Leona rájuk mosolygott. A kapitányokkal együtt száznál valamivel
többen voltak ebben a teremben, és míg a már végzett férfiak és nők –
Leonán kívül két női kapitány született, a Rangers egységéből – titokzatos
mosollyal az arcukon figyelték az újoncokat, addig a frissen végzettek alig
várták már, hogy kihirdessék az ítéletet a fejük felett. Ők még tartották
magukat a vigyázzálláshoz és a tisztelgésekhez, és nagyjából megtanulták
elrejteni az érzelmeiket is, de ebben a teremben képtelenség lett volna
sorakozót összehozni.
Leona megköszörülte a torkát.
– Először is, engedjék meg, hogy gratuláljak! Három kemény hónap
van maguk mögött, amelynek a Macskák igyekeztek minden pillanatát
megnehezíteni. Most már túl vannak rajta, de hamarosan szembesülnek
majd vele, hogy a neheze csak most jön, elvégre nem csak azért csináltuk
végig ezt a kiképzést, hogy kiváló katonák váljanak magukból, hanem azért
is, hogy a háborúban is kiválóan tudjanak teljesíteni. Mint tudhatják,
küszöbön állnak az újabb szárazföldi harcok, és maguk immár felkészültek
arra, hogy helyt álljanak az éles helyzetekben is.
Leona ismét végignézett rajtuk. A tekintete megállapodott Asturiason,
és ismét elmosolyodott. Ha a fiú úgy döntött volna előző nap, hogy inkább
visszatér a biztonságos bázisokra, még megteheti. De harcolni akart: ha már
alávetette magát a lehető legkeményebb kiképzési programnak, nem akarta
irodistaként végezni.
A lány vett egy mély levegőt, és folytatta.
– A vizsga eredményeit tekintve: az előző számításoknál egy
árnyalattal jobban alakult, de nem történtek csodák. Amikor elindítottuk az
Orion programot, tisztában voltuk vele, hogy azokat a hihetetlenül magas
követelményeket, amelyeket ez a kiképzés támaszt, nem tudja mindenki
teljesíteni. Nem feltétlenül a fizikai kondíción múlik, hanem a kitartásukon
és az akaraterejükön. Így hát a vizsgabizottság értékelése alapján maguk
közül hatvanketten a Sirius program értékelésével végeztek.
Az arcokon egyértelmű volt a csalódottság. Ugyan annak idején Leona
még úgy tartotta, hogy jobb egy gyenge orionos bizonyítvány, mint egy
kitűnő siriusos, ebbe a bukásokat nem számította bele. És lettek volna
bukások bőven: főképp lövészetből és harcművészetből, és még az
akadálypályákon is előfordultak gyenge teljesítmények. És ez nem azt
jelentette, hogy a katonák nem állnák meg a helyüket a háborúban. De
sokaknál hiába volt az éjszakai kiképzés, az állandó hajtás, és az a hit, hogy
képesek lesznek rá, hogy a legkegyetlenebb vizsgán megállják a helyüket.
Voltak, akik elestek a három profi ellenféllel szemben a harcművészeten,
voltak, akiket kilőttek a fájdalomnövelő golyók a labirintusban, és akik
harmadszorra sem bírtak végigrohanni a lehetetlen akadálypályán. A vívás
volt talán az egyetlen, amelyből mindenki megütötte az orionos szintet: és
csak azért, mert ennek Leona külön figyelmet szentelt. Hiszen a vívás
tudománya lesz az, amely ténylegesen megmentheti majd őket egy
összecsapásban. Egyedül az elméleti anyag miatt nem hagyott senkit
lehúzni, pedig azok a tesztek sokaknál gyászosan sikerültek.
– A bizonyítványukban minden olyan tárgyból, amelyből érdemleges
jegyet állapíthattak meg Orion-szinten, szerepel az is, és a bizonyítvány
minden esetben jelzi, hogy az Orion programot teljesítették. Aki a nevét
hallja, jöjjön ide hozzám, hogy átvegye a borítékot!
 Azzal Leona sorolni kezdte a neveket. Az újoncok nem tűntek túl
boldognak, amikor átvették, de miután meglátták az eredményeiket,
valamelyest enyhült a hangulat. Közöttük hárman voltak mindössze, akik
két tárgyból is megbuktak, a többieknek csak egy-egy követelményt nem
sikerült teljesíteniük.
Miután az első hullám elvonult, Leona azokkal folytatta, akiknek már
minden tárgy sikerült. Itt mindössze tizenöt név hangzott el – és az összesen
huszonnyolc orionos bizonyítványból az övéik voltak a gyengébbek. Amint
már csak tizenhárman vártak eredményhirdetésre, a lány ismét felemelte a
hangját.
– Akiknek már a kezükben van a bizonyítványuk, azoknak két napon
belül a hadügyminisztérium kijelöli az új állomáshelyét és a feladatkörét is.
Valószínűleg egyikük sem fogja megúszni anélkül, hogy harcolnia kellene,
idővel: úgyhogy ne is álmodozzanak kényelmes irodai állásokról. De épp
arra készítettük fel magukat, hogy képesek legyenek tenni valamit
Amerikáért a közelgő harcokban. Viselkedjenek tisztekhez méltóan,
igyekezzenek feljebb kerülni a ranglétrán, és ha jól végzik a dolgukat, még
az is lehet, hogy magasabb rangban szerelnek majd le, mint amiben én
vagyok most.
Ez mosolyt csalt néhány arcra: kapitányként ugyanis nem volt
mozdulás se lefelé, se felfelé. Ez az egyetlen rang szolgált arra, hogy egy-
egy akciócsapat vezetését rábízzák valakire, és ezt a szokást végre Amerika
is átvette.
– Hátra van azonban még tizenhárom név – folytatta Leona. – Őket
azért hagytam a végére, mert rájuk más szabályok vonatkoznak. Ők
teljesítettek legjobban, az ő hozzáállásuk teszi őket alkalmassá arra, hogy
ne feltétlenül hadnagyként, hanem kapitányként kezdjék majd meg a
háborút. Ezért még tenniük kell, és míg csatába nem lépnek, addig is sűrűek
lesznek a mindennapjaik. Tizenhárom név: ők csatlakozni fognak a
legjobban teljesítő Jupiteres szakaszokhoz. Egy hetük van rá, hogy
megismerjék, megszokják őket. Nem kiképzettként, hanem kiképzőként
veszik át őket, akik számára most kezdődnek csak a harmadik hónap
megpróbáltatásai. Megízleltetik velük, hogy milyen, ha maguk irányítják
őket, egy hét elteltével pedig valamely, már végzett akciócsapat is
csatlakozik a kiképzésekhez, hogy megtanítsák az újoncokat és magukat
arra, hogy milyen érzés vállt vállnak vetve harcolni. Egy hét múlva
elkezdődnek majd a szimulációk is, és egészen addig tartanak majd, amíg a
maguk akciócsapatai be nem vethetőek. Ezek a szakaszok már kódnéven
szerepelnek a nyilvántartásban: ezt nem kell törvényszerűen megtartaniuk,
ha elérkezik a csapatvizsga ideje.
A lány vett egy mély levegőt. A tizenhárom ember, akik még nem
kapták meg a bizonyítványukat, most vagy letaglózva, vagy örömteli
izgalommal várták a híreket – a többiek pedig kíváncsian tekintettek rá,
felhagyva a saját eredményeikben való gyönyörködést.
– Jacquline Doureaux! Az ön csapata a Gepárdok lesz, egy hét múlva a
Párducok csatlakoznak magukhoz – Leona megvárta, míg a lány átveszi
tőle a levelet, a Párducok kapitánya pedig csatlakozik hozzá, majd ismét a
listára nézett. – Thobias Barker! Maga állhat a Bikák élére, a kiképzésüket a
Rozmárok fogják vezetni. Isabelle Dixon! Az öné a Tigrisek, hamarosan a
Kobrák csatlakoznak magukhoz. Mark Tailor, ön a Sasok kapitánya lehet, a
kiképzésük a Cápák kezében lesz. Frank Uris, az öné a Baglyok
akciócsapat, a Fókák lesznek azok, akik valóban harcosokká képzik
magukat. Nigel Morrow, az öné a Hidrák, hamarosan a Rókák kezében.
Edward Dawson, a Sólymok leendő kapitánya, a Delfinek képzése alatt.
Meredith Sanctiel, a Sárkányok kapitánya: mivel eleve házisárkányról van
szó, a névválasztásba nem hagyom, hogy belekössön. A kiképzésüket a
Medvék fogják vezetni – Sanctiel vigyorogva vette át a borítékot, és
csakhamar csatlakozott a Medvék kapitányához. Szemmel láthatóan
elégedett volt a névválasztással, sőt, a kiképzője kilétével is, aki bő két
méteres magasságával és marcona külsejével valóban medvére hasonlított.
Leona folytatta. – Ferdinand Black a Griffek kapitánya lesz, a Hiénák kezei
alatt. Joseph Forman a Szfinxek élére állhat, a Kutyák kiképzése alatt. Zoey
Roatz a Főnixek kapitányává válhat majd, a kiképzői a Viperák lesznek –
kacsintott rá Leona. – Egyébként is tudom őket ajánlani, jó ómen, ha
valakiket ők vesznek kezelésbe. De azért lenyúlni nem hagyom a
kapitányt!
Zoey nevetve vette át a borítékot. Vipera előzőleg őt választotta –
mivel a saját húgát mégsem választhatta, és rajta kívül Zoey volt az, akiben
valóban látott lehetőséget a kapitánnyá válásra, akiben még a kiképzés
utolsó két hetében is volt elég tűz ahhoz, hogy önmagát nem kímélve
dolgozzon. Leona rájuk mosolygott, majd ismét a listára nézett. Már csak
két név szerepelt rajta.
 – Hernando Asturias a Démonok kapitánya lesz, a kiképzői pedig a
Skorpiók. Szintén remek csapatválasztás, de azért nem irigylem őket, ők
fognak a legkeményebben dolgozni a következő hetekben. Egyébként az
egyetlen kitűnő bizonyítvány Asturiasé lett, mindenki más roppant gyenge
eredményt ért el az elméleti vizsgán – nézett végig rajtuk. Néhány
bizonytalan gratuláció hangzott el, Asturias pedig egyenesen ragyogott a
büszkeségtől. Skorpió máris úgy mérte végig, mint egy engedetlen kölyköt
szokás, és ebből Leona arra következtetett, hogy a fiú még mindig nem
törlesztett eleget a büntetési rendszer kitalálása miatt.
Egyetlen név volt hátra. Leona vett egy mély levegőt.
– Erica Rodrigez, az Angyalok kapitánya lehet, és ugyanakkor nem
szabadul meg tőlünk. A kiképzői a Macskák lesznek.
Leona átadta az utolsó borítékot is. Még volt pár másopdercnyi csend a
teremben, a fegyelem árnyéka. Végül ismét ő szólalt meg – bár már kezdett
kiszáradni a szája.
– Tisztté avatás holnap reggel, azt követően ünnepi ebéd. A leendő
kapitányok este hatkor indulnak a leendő csapatokhoz, a többiek itt
maradnak az új parancsig. Most pedig kezdődhet az ünneplés és az
összetegeződés, mert őszintén mondtam, amit az elején mondtam:
gratulálok mindenkinek, aki képes volt kibírni három hónapot az Orion
programon.


IX. könyv

Végjáték


32. fejezet

Tisztességtelen javaslat
 
A Macskáknak jót tett az egy hetes pihenő, legalább is fegyelmi
szempontból. A kiképzőtelepen már-már megszokták, hogy kénytelenek
példaszerűen sorakozni, ha egyszer példát akarnak mutatni, muszáj
elviselniük a hivatalos megszólításokat, ha mindenáron rá akarják nevelni
az ifjakat, hogy viselkedjenek leendő tisztekhez méltón, és a nap
huszonnégy órájában komor harcosoknak mutatkozni, ha már komor
katonákat akartak faragni az orionosokból is. De miután lezajlott a vizsga,
és visszatértek az ideiglenes állomáshelyükként szolgáló kiképzőtelepre,
már az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy hogyan viselkednek.
Ami azt illeti, Leonát sem. Mivel Zoey Roatz és Erica Rodrigez
szakaszai is a közelben voltak, az áthelyezés pillanatáig a Viperák is itt
állomásoztak, a harcosok legnagyobb örömére.
Még működtek a megfigyelő kamerák, jóllehet, Prue és kis csapata
elintézte, hogy többé kívülről ne lehessen belátni a támaszpontra, és a
vizsgabizottság se tudja figyelemmel kísérni a Macskák és Viperák
mindennapjait, azért Leona olykor rá-ránézett, hogy mivel töltik az idejüket
a többiek. Természetesen senkit nem érdekeltek többé a fegyelmi
szabályok.
Töménytelen mennyiségű festékkard maradt, és a lányok és fiúk seperc
alatt rájöttek, hogy hogyan kell újratölteni őket, úgyhogy unalmasabb
óráikban, önszorgalomból idézték fel a csapatképzés viszontagságait. Az
egyik ilyen játékba Leona és Vipera is beszálltak, és – a férfi legnagyobb
meglepetésére – a küzdelem jóformán döntetlennel végződött: a Macskák
csak a létszámbéli hátrányuk miatt maradtak alul.
De nem csak a kardok sínylették meg a harcosok ittlétét. A
festékpisztolyokat már átszállították azokra a kiképzőtelepekre, ahol
szükség volt rájuk, de fájdalomnövelőből jóval több volt, mint elég.
Amerikában összesen hét nagy üzemben működött a sorozatgyártás, és már
egy héttel ezelőtt is afféle jelentés érkezett, miszerint nem hogy a harmadik,
de a negyedik és az ötödik világháborúra is elegendő fájdalomnövelő
töltény van – úgyhogy a harcosok nem sajnálták egymástól: amint túl nagy
kezdett lenni a zaj és a káosz a telepen, a két kapitány úgy döntött, jobb, ha
rátesznek egy lapáttal, és hagyják, hogy srácok éles fegyverrel a kezükben
tombolják ki magukat.
Mindeközben a tengeren immár egyértelműen az amerikai hajók álltak
nyerésre, lévén, hogy többé képtelenség volt Eurázsia részéről bevetni a
távirányítású torpedókat: hiába csináltak velük bármit, hiába próbálták
teljes titokban vízre bocsátani őket, a hackerek azonnal lecsaptak. Leona
egy alkalommal tanúja volt egy ilyen jelenetnek, és biztos volt benne, hogy
életében nem felejti el.
A hackerek között nem volt többé parancsnok: ennek ellenére teljes
egyetértésben dolgoztak. Prue tehetsége abban rejlett, hogy összekovácsolta
őket, és a fiúk és lányok, férfiak és nők képesek lettek összeadni a
tudásukat. Ezzel pedig elérték, hogy szombat este, amikor Japán partjainál
újabb adag torpedót tettek vízre, a punk-frizurás srác vigyorogva dörzsölte
össze a kezeit.
Jelenleg mindössze hárman voltak odabent, de a belső riadólánc
azonnal működött. Két perc nem telt bele, és a teljes csapat megérkezett,
úgyhogy Leona kiszorult az egyik megfigyelő gép mögül, és kénytelen volt
a sarokban elhelyezkedni.
– Mehet a menet? – érdeklődött az egyik lány vigyorogva. A
monitorokon pillanatok alatt betöltött egy számítógépes játékra hajazó
program. Néhányan joystickre cserélték a billentyűzetet, mások
megmaradtak a szokásos kezelőfelületnél.
– Műholdkapcsolat rendben! Most a hetes műholdról mennek!
– Egy szemétláda lejelszavazta őket!
– Törd fel!
– Program indul! Na… még egy kicsit… gyerünk már!
– Mi van már, nem megy a kódtörő?
– Nem lehet, hogy nem japán kódolás?
– Egyszerre futtatok négyet: japán, orosz, kínai, latin.
– Koreai? – javasolta Prue.
– Nem! Megvan, a jelszó, orosz karakterekkel: Vn-vd-vC!
– Veni-vidi-vici! – kiáltotta Asturias, aki ebben a pillanatban lépett a
terembe. – Jöttem, láttam, győztem. Megint elkiabálták?
– Te mi a fenét keresel itt? – érdeklődött Leona.
 – A Démonoknak szabadnapjuk van – tájékoztatta a fiú. – Otthagytam
őket pár órára, hadd pihenjék ki az eltelt hetet.
– Szabad neked ilyet?
– Van, aki megtiltja? – replikázott a fiú. Leona jobbnak látta nem
válaszolni, mert a hangzavar kezdett teljesen elharapózni a teremben.
– Enyém a bal szárny!
– És az enyém is. Látod azt a hajót? Tuti, katonákat szállít.
– Az civil hajó! Nem támadunk civileket, amíg ők se támadnak
minket.
– Mi a neve?
– Yagami.
– A fedélzetén légvédelmi fegyverekkel? Szűz-koromban sem volt
civil! Lőjétek már ki! – dühöngött a punk frizurás srác.
Néhány képernyő elsötétült egy pár percre, a többin lehetetett követni,
amint a víz alatti robbanások megtaszítják a többi torpedót.
– A francba, már a fregatt mellett voltam – morogta valaki a terem
túlsó végéből.
– Fedezékbe! Robban a gyorsnaszád! Három… kettő… egy!
Leona elnevette magát. Soha életében nem gondolta volna, hogy egy
videójáték ennyire valóságos is lehet, és soha nem tartotta még a háborút
ennyire szórakoztatónak. A srácok fél óra alatt semlegesítették a japán
partjaitól indulni készülő flottát, és bár akadt egy kisebb malőr – egy
tucatnyi torpedó kiszabadult a hackerek irányítása alól, és kis híján európai
hajókat ért –, de a tengeri csatát pillanatok alatt eldöntötték. Az európai
hajók biztonsággal foglalhatták el a Japánhoz száz kilométerre eső óceánt.
Amerikában megpróbáltak már hasonló szerkezeteket gyártani, de még
nem sikerült olyan kifinomult műszereket létrehozni, mint a japánoknak,
úgyhogy jobb híján maradtak az ellenséges haderő ellopásánál.
Miután elcsendesült a számítógép-terem, a még mindig vidám Asturias
sétára invitálta Leonát. A lány csak most vette észre, hogy a katonai
szabályoknak megfelelően nem igazán tiltakozhat: elvégre Asturias
időközben hivatalosan is megkapta vezérezredesi rangját.
– Milyenek a Démonok? – érdeklődött Leona, miközben kifelé mentek
a hackerek épületéből
– Jók – vonta meg a vállát Asturias. – Összetartó, ügyes csapat lesz
belőlük. Engem is elfogadnak parancsnokuknak, az első perctől nem volt
gond vele. Másfelől viszont lehet, hogy én szoktam hozzá az orionos
szinthez, de egyelőre a teljesítményük alapján nem tűnnek valami
kiemelkedőnek.
– Te szoktál hozzá az orionos szinthez – nyugtázta Leona. – Belőlük
nem kell a lelket is kiverni.
– De egy sima Jupiter programmal nem lesznek elég jók arra, amire
szánjuk őket.
– Nem is lesz sima Jupiter program. Holnap csatlakoznak hozzátok a
Skorpiók, és onnantól kezdve nem lesz megállás, életbe lép a csapatképzés
időszaka. Mi is megyünk Ericát pesztrálni.
– De még mindig nem tájékoztatott róla senki, hogy meddig fog tartani
– morogta a fiú.
– Amíg csak kell – mosolyodott el Leona. – Addig nem fogjuk bevetni
az új csapatokat, amíg nem vizsgáznak csípőből hetes kódra.
Asturias fürkészőn nézett a lányra.
– És ha közben már partra szállunk Európában?
– Akkor legfeljebb a kiképzés helyszíne fog változni – vonta meg a
vállát a lány. – De ha rajtam múlik, nem engedek a szuper-profinál
gyengébb akciócsapatot a harcmezőre. Nem kell az a mészárszék, ami
legutóbb volt.
Asturias elmosolyodott az orra alatt.
– Úgy hírlik, hogy ez teljes egészében rajtad múlik.
Leona felkuncogott.
– Ha hiszed, ha nem, ezen én is meglepődtem – mondta, majd
visszakanyarodott Asturias iménti megjegyzéséhez. – Mikorra tervezik a
partraszállást?
– Ha a jelenlegi tempóban haladnak a tengeri ütközetek, akkor három
héten belül mehetnek az első egységek. A csapatokat csak akkor akarják
bevetni, ha a gyalogság elfoglalt egy-két fontosabb bázist, és biztonságban
tudunk mozogni a front mögött. Vagyis legjobb esetben is legalább másfél
hónap, mire sorra kerülünk.
Leona bólintott. Ezek szerint a tervek nem sokat változtak.
– És Mexikó? Nem várunk onnan támadást?
– Megerősített határőrség működik, több száz katona áll ott
készenlétben jelenleg is, és a gyengébb szakaszok oda kerülnek majd. A
légvédelem teljes. De a jelentések szerint nem ért át túl sok hajó, és Mexikó
fontolgatja, hogy inkább kiugrik a háborúból, mielőtt még nyakig benne
lenne.
Leona elégedetten elmosolyodott.
– Reméltem, hogy itt nem kell majd háborúznunk.
– Pedig odaát nem számíthatsz többé kényelmes ágyakra, ötven-hatvan
fős pihenőszobákra, melegvizes zuhanyra.
– Tábori körülményekre számítok – vonta meg a vállát a lány.
– Jobb esetben – bólintott Asturias.
– De ha minden bejön, amit elterveztünk, és megfelelő támogatást
kapunk, még megnyerhetjük a háborút – sóhajtott fel a lány, majd
Asturiasra nézett. – Igaz?
A fiú nem válaszolt azonnal. Töprengő arcot vágott, valószínűleg
buktatókat keresett a tervekben, amelyeket ő is részletesen ismert, és nagy
részükben segítette kidolgozni őket – Leonával együtt.
– Hacsak nem ér minket túl nagy meglepetés, akkor igaz.
Leona felsóhajtott. Nem számított más válaszra, de jobban
megnyugtatta volna, ha Asturias minden feltétel nélkül igent mond.
Kis hallgatás után ismét Asturias szólalt meg, bár ezúttal sokkal
titokzatosabb hangon, mint eddig.
– Emlékszel még a tizennégyes számú javaslatodra? – kérdezte.
Leona hirtelen nem tudta mire gondol – aztán eszébe jutott, hogy
valószínűleg a rendkívüli ülésen benyújtott javaslatra próbál utalni.
Bólintott.
– Azonnal elvetették.
– Most újra megnézték a javaslataidat, és ismét tárgyalás alatt van.
Csak az a bajuk, hogy túl sok civil áldozattal járna.
Leona felmordult.
– Támadjanak éjjel!
– Akkor is vannak ott őrök… És persze légvédelemmel biztosítva…
– Ha nem tesszük meg, vajon hány civil áldozattal fog járni a háború?
Eddig hány civil áldozattal járt?
– Ezek az adatok nem nyilvánosak…
Leona jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra.
– Jó, rendben. Eddig úgy négymillió civil, és hétmillió katona vesztette
életét a háborúban a mi oldalunkról. Az eltűntek száma nagyjából dupla
ennyi.
 – Abból a hétmillióból is számoljunk hatmillió-ötszázezret civilnek,
mert akaratuk ellenére hívták be őket. Az eltűntek háromnegyedét
számoljuk halottnak – mondta Leona. – Még emlékszem, hogyan jöttünk ki
Miskolcról: azonnali riadóval, miközben bombázták a várost. A civil
lakótornyokat, adminisztratív irodaházakat is, és senkinek nem okozott
lelkiismeret-furdalást, ha a bomba véletlenül kertvárosi részre, vagy akár
egy óvodára esett. Miskolc még működő város volt, úgyhogy rengeteg civil
maradt ott. És nem ez volt az egyetlen.
– Ez úgy hangzott, mintha bosszút akarnál állni – morogta Asturias.
– Lehet – sóhajtott fel Leona. – De ha csak tisztességes eszközökkel
harcolunk, akárcsak eddig, akkor ismét veszteni fogunk. És Amerika után
már nincs más alternatíva. Ausztrália nem tudja fogadni az USA teljes
népességét. És ha oda menekülnénk, akkor többé már az sem lenne békés
terület, követnének minket. Nem nyugszanak, amíg nem az övék az egész
világ.
Asturias felsóhajtott.
– Tudom. Épp ezért fontolgatják, hogy bevessék a te tisztességtelen
javaslataidat. Ilyet még nem csináltunk a háború alatt…
Leona elmosolyodott.
– Remélem, még épp idejében döntenek úgy a fejünk felett, hogy
nyerni akarnak. Mert örök életre elég volt úgy harcolni, hogy közben a saját
parancsnokaim is ellenem vannak.
– Ezt megértem – mosolyodott el Asturias. – Ha minden jól megy, a
partraszállással egy időben kezdik a bombázást.
– Bombázzák le előtte azokat a gyárakat és raktárakat! Akkor teljes
lesz a káosz. Így sem, úgy sem fogjuk tudni meglepni őket a szárazföldön,
de ahol egy cseppet is lanyhul a légvédelem, menjenek azok a gépek!
Asturias megcsóválta a fejét.
– Ehhez nem találnak elég önkéntes pilótát. Nem mindenki unta meg
az életét, és tudják, hogy, még ha sikerrel is jár a bevetés, nem fognak tudni
kijönni.
Leonának hirtelen eszébe jutott a válasz – a válasz, amire eddig nem
gondolt.
– Akkor menjenek drónok. Ha a mi hackereink védik le őket, akkor
más nem töri fel, az egyszer biztos. És irányíthatják is őket. Ha a japán
torpedókat megtanulták, egy pár tucatnyi drón csak kicsivel lenne nehezebb
nekik.
– Ez eléggé költséges…
– De ennél is többe kerülnének az emberi életek – világított rá a lány.
Asturias elmosolyodott.
– Ez esetben már indulok is, hogy felterjesszem a javaslatot.
– Siess! Ha elkésel a kiképzésről, Skorpió kitekeri a nyakadat.
– Azt már megszoktam – vonta meg a vállát Asturias.
Az udvaron parkolt le az autójával, a séta közben épp a közelébe értek.
A fiú egy búcsúintés után beszállt, és indított: neki bezzeg volt már
jogosítványa, és ennek megfelelően gyors és kifejezetten dekoratív
tábornoki autója is. Leona még mindig nem talált rá alkalmat, hogy
megtanuljon vezetni – valahogy mindig közbejött valami.
Miután a kocsi kifordult a kiképzőtelepről, felsóhajtott. Már csak
néhány óra, és ismét dolguk lesz, ez után az egy hetes pihenő után újra
kiképzői feladatok várnak rájuk. És meglehet, hogy jól ismeri a kapitányt,
és a Kaméleonok képzése után már nem lesz annyira újdonság számukra,
hogy egy csapatot kovácsoljanak össze, azért Leona aggódott. Erica még
mindig csak tizenhét éves volt, egy évvel fiatalabb most is a társainál.
Mégis neki kell majd a csapat lelkének lennie. És az, hogy mit tanul még
meg a kiképzés folyamán ő és az Angyalok, az már csak Leonáékon fog
múlni. És akármilyen jók is lesznek majd, ki tudja, lesznek-e elég jók a
háborúban, ahol már nem csak gyengén képzett oroszokkal és kínaiakkal,
szervezetlen afrikaiakkal, de nagy valószínűséggel európai katonákkal is
szembe kell majd nézniük?


33. fejezet

St. Jacobs
 
Az Angyalok akciócsapata harminchét főt számlált, a kapitányon
kívül. Mármint ez volt a jelenlegi felállás, hisz nem csak a Jupiter program
alatt szűrték ki a gyengébb képességűeket és mindazokat, akik nem voltak
képesek beilleszkedni a közösségbe, de ezt még a csapatképzés alkalmával
is megtehették a kiképzőik. Nem ez volt a legkisebb létszám: az Orion
legjobb végzősei között volt, akinek mindössze huszonhat leendő harcos
jutott. És a kiképzésből még hátra volt legalább egy hónap – sőt,
valószínűleg ennél is több –, mire a már végzett akciócsapatok legjobb
tudásuk szerint felkészítik az újoncokat az éles bevetésekre.
A hadnagyokká kinevezett orionosok legjobbjai már egy hete ott
voltak leendő harcosaikkal, sőt, a jelentések alapján mostanra már átvették
felettük a parancsnokságot. Az eddigi kiképzők mindössze megfigyelőként
maradtak velük.
Már felkelt a nap, mire a Macskák furgonja befordult az Angyalok
kiképzésének helyszínére. A telepen, az előírásoknak megfelelően
zavartalanul folyt a gyakorlás – amint a furgon motorja leállt, Leona
felismerte a távolból Erica hangját, aki éles szavakkal vezényelte a
vívásórát – ez utóbbira a kardok csattogása engedett következtetni.
A hangok a körletépület mögül jöttek. Itt, az első betonudvaron
mindössze egy őrmester fogadta őket: a kiképzés egyik segédje, egy
alacsony, cingár férfi, s miután a Macskák leszálltak, fontoskodva állt a
kapitány elé.
– Engedje meg, hölgyem, hogy önt és csapatát elkísérjem az
újoncokhoz. Azonnali hatállyal átvehetik a parancsnokságot. A kollégáim
és én a továbbiakban is a rendelkezésükre állunk, ha szükségük van ránk,
másfelől viszont…
– Pihenj, őrmester – mordult rá Leona. – Magunktól is megtaláljuk az
újoncokat, elvégre akkora ricsajt csapnak, mint egy seregnyi papagáj,
párzás idején – mondta, mire a lányok közt általános derültség lett úrrá.
 – Esetleg, ha a szállásukat kívánják megtekinteni… – próbálkozott
ismét az őrmester, Leona azonban türelmetlenül leintette.
– Úgysem maradnánk ott sokáig. Macskák, utánam! – kiáltotta el
magát.
A sorakozóra jelenleg egyáltalán nem tartott igényt. A parancsszót is
csak abban a reményben mondta ki, hogy hátha lerázza vele a fontoskodó
őrmestert.
A számítása többé-kevésbé bejött. A Macskák egy szó nélkül, bár
kuncogva követték, a férfi pedig végre elnémult, bár ő is ott lépdelt
mellettük.
A kiképzőtelep sokkal nagyobb volt, mint a hasonló célra épült európai
támaszpontok: afféle átmenetet képezett azok és a tisztképző telepek között.
Tucatnyi szimulációs helyszín is tartozott hozzá, tágas körletépületében
ötven újonc fért el, a tiszti épület méretes irodákat, és még méretesebb
lakosztályokat szolgáltatott a kiképzés vezetőinek, sőt, külön kétszintes
épület várta az érkező akciócsapatot, sokkal kényelmesebb szálláshelyként,
mint amelyekhez a Macskáknak valaha is szerencséjük volt. Az étkező és
az orvosi rendelő külön-külön barakkokban foglaltak helyet. Rossz idő
esetére egy hatalmas, fedett csarnok-szerű létesítményt is felépítettek, ahol
a vívás és harcművészet-órákat tölthették az újoncok. Csak az
akadálypályák voltak kitéve az időjárás viszontagságainak.
Leona elhúzta a száját, amint a saját szemeivel is felmérte a
kiképzőtelepet, amelynek már fejből ismerte a tervrajzát.
– Ennyire még mi sem voltunk elkényeztetve – jegyezte meg az orra
alatt Saci.
– Ők sem lesznek már sokáig – morogta Leona.
Mire a mondat végére ért, már a hátsó udvaron gyakorlatozó újoncok
látóterében találták magukat, akik közül páran rögvest leeresztették a
kardokat. Kék vagy vörös festékcsíkok színezték a legtöbb egyenruhát a
gyakorló kardoknak köszönhetően. Erica ott járkált közöttük, és még nem
figyelt fel a Macskákra.
Az épület árnyékában azonban, a falnak dőlve egy Leona számára
túlontúl ismerős férfi állt, aki most, hogy felismerte az érkezőket, szélesen
elmosolyodott.
Leona, aki hirtelen nem tudta eldönteni, hogy bosszankodjon-e a szülői
felügyelet miatt, vagy egyszerűen örüljön az apja jelenlétének, viszonozta a
mosolyt. Önmagában pedig máris biztosra vette, hogy korántsem fog
minden olyan gördülékenyen menni, mint azt előre eltervezte.
Amint egyre több helyen halt el az ádáz harc, Erica gyanakodva
pillantott hátra. Az arcán egyszerre széles, megkönnyebbült mosoly terült
el.
– Kardokat leereszteni! – kiáltotta el magát, jóformán feleslegesen,
hiszen már majdnem mindenki jó előre teljesítette ezt a parancsot. –
Sorakozó! Vigyázz! Fegyverrel tisztelegj! – darálta a parancsszavakat, majd
ő maga is beállt a sorakozóba. Az egyenruháján lévő foltok arról
árulkodtak, hogy nem maradt ki a küzdelemből sem. A két őrmester is
csatlakozott hozzá, és még Devon Szatmari – Leona édesapja – is képes
volt végrehajtani a parancsokat.
Leonának viszont valami azt súgta, hogy jobb, ha most nem néz a háta
mögé, mert a saját csapatát ilyen események alkalmával képtelenség volt
fegyelmezni.
Inkább az Angyalokat mérte végig. A leendő csapat már kódnéven
szerepelt, de ez egyelőre csak a kiképzés alatt álló katonákat volt hivatott
azonosítani, nem pedig az akciócsapatot. A legutóbb jelentett, harminchetes
létszám első látásra helyénvalónak bizonyult. Az újoncok nemi felosztása
gyengén bár, de a lányoknak kedvezett: huszonegy lány és tizenhat fiú volt
köztük.
Leona halványan elmosolyodott, bár igyekezett fegyelmezni az
arcvonásait. Ezek a fiatalok, a jelentések szerint nagyon is jók voltak.
Önként jelentkeztek, s a kiképzés eddigi kilenc hete alatt nem is álltak el a
szándékuktól: remekül teljesítették a Jupiter program követelményeit. Igaz,
itt senki nem állította őket programzáró vizsga elé, hiszen bőven elég volt,
ha majd a csapatképzés végeztével felmérik a tudásukat.
– Hölgyem, ezennel átadom a parancsnokságot a szakaszom felett –
jelentette Erica, kifogástalan hangon, bár Leonát így is kirázta a hideg a
megszólítás hallatán. Erica is tisztában volt vele, hogy a Macska nemigen
szívleli a “hölgyemezést”, valószínűleg ennek volt betudható, hogy a szája
sarkai huncutul felfelé görbültek.
– Köszönöm, hadnagy – nyomta meg a lány rangját Leona, aprócska,
ámde félresikerült bosszúként: Erica elértette a célzást, és továbbra sem
hagyott fel a vigyorgással. – Szakasz, pihenj – adta ki a parancsot a lány,
majd hátranézett, a Macskákra. – Ti is.
 – Nem kell kétszer mondani – jegyezte meg Dominika. A Macskák
még csak véletlenül sem próbáltak meg vigyázzba állni, helyette kíváncsian
szemlélték az újoncokat. Már az is kifejezetten nagy teljesítmény volt tőlük,
hogy nem kezdtek sugdolózni.
Leona felsóhajtott.
– A katonai rend és a parancsszavak betartását úgysem fogjuk bírni
sokáig, úgyhogy legjobb lesz, ha mindenki elfelejti a “hölgyemezést” és a
hasonló megszólításokat. A Macskák úgyis pillanatok alatt össze fognak
tegeződni veletek, jobb, ha hamar túlesünk a formaságokon – mondta, mire
az újoncok arcán is felderengett egy-egy halvány mosoly. A túlbuzgó
őrmester megköszörülte a torkát, de Leona még nem fejezte be.
– Figyelmeztetlek titeket, hogy ne engedjetek meg magatoknak túl
nagy tiszteletlenséget. Ha túlmentek egy bizonyos határon, tudok még
kegyetlen lenni: Rodrigez tudna mesélni róla. Ha parancsot adok, az
továbbra is parancs, és ha feladatot jelölök ki, akkor azt végre kell
hajtanotok, legjobb tudásotok szerint. Ha nem sikerül, azért büntetés jár, de
ha meg sem próbáljátok, akkor már búcsút is mondhattok a
csapatképzésnek, és találunk mást a helyetekre.
Ebben ugyan nem sok igazság volt: az Angyalok a legígéretesebb
újoncokból állt. Őket azonban senki nem tájékoztatta erről.
– Jók leszünk – kotyogott közbe az egyik újonc lány, hivatalos
kiképzői legnagyobb megrökönyödésére. Leona elmosolyodott.
– Remélem is – nyugtázta, majd felvetette a fejét. – Egy óra múlva
gyülekező ugyanitt. Mindenki hozzon magával két tartalék egyenruhát, és
fegyverkezzetek fel a raktárból! Kezdődnek a szimulációk, és nem lesz
olyan kényelmes, mint ígérték. És öltözzetek át – tette hozzá, végignézve a
bakákon. – Mégsem kezdhetjük a kiképzést ilyen elnyűtt egyenruhákban, és
egyébként is túl feltűnőek vagytok. Oszolj!
Az újoncok még hozzá voltak szokva ahhoz, hogy az efféle
parancsokat teljesítsék, úgyhogy vita nélkül indultak a körlet felé. Erica is
velük tartott, hiszen a szabályok szerint nem tudhatott sokkal többet, mint
az emberei. A kiképzés segédjei viszont itt maradtak. A háttérzaj hirtelen
sokkal hangosabbá vált az elvártnál, ahogy a Macskák elkezdték megvitatni
az újoncok megjelenését.
– Ha tudtam volna, hogy ide osztanak be téged, akkor kérvényezem,
hogy más csapathoz tegyenek – jegyezte meg Leona apja.
 Leona felvonta a szemöldökét.
– Ha tudtam volna, hogy itt vagy, nem ide osztom be magamat – vonta
meg a vállát, és rámosolygott az apjára. – De most már mindegy. Csak
annyit kérek, hogy ne vétózd meg a parancsaimat nyilvánosan.
– Akkor majd négyszemközt – bólintott a férfi.
A másik őrmester, aki eddig értetlenül forgatta a fejét, most végre
összeszedte magát annyira, hogy meg merjen szólalni.
– Elnézést kérek, hölgyem, de… figyelmeztetnem kell önt, hogy
szabálytalan, amit csinál…
– Teszek rá – mordult rá Leona. – És ha magának nem tetszik,
őrmester, akkor tájékoztatom, hogy nincs feltétlenül szükségem két segédre.
Ha kérvényezni akarja az áthelyezését, most tegye meg!
Az őrmester nyelt egyet.
– Nem úgy gondoltam…
Leona elégedetten bólintott, de mielőtt bármit mondhatott volna,
Alisha kíváncsian fordult hozzá.
– Mégis, mire utaltál, amikor azt mondtad, hogy nem lesz olyan
kényelmes…? – érdeklődött. Leona felkuncogott magában: ezt még a
lányokkal sem tisztázta.
– Meglepetésnek szánom. De nektek is hozzá kell szoknotok az új
körülményekhez.
– Ezt kifejtenéd bővebben? – csicseregte Dominika.
– Most nem – rázta meg a fejét a kapitány. – Nyomás, nézzük meg,
hogy kaptunk-e megfelelő felszerelést! Nektek is csak egy órátok van
felkészülni… – tájékoztatta a lányokat, majd észbe kapva visszafordult a
két kiképzősegédhez. – Jut eszembe! Ha megfigyelőként jelen akartok
lenni, akkor nem emelek kifogást, de akkor most mondjatok le a kényelmes
lakosztályról!
Amint elindultak a körletépület felé, Devon még a lányához fordult,
bár a hangja most sokkal halkabban szólt.
– Van ennek bármi köze a ma hajnalban érkezett konténerhez? –
érdeklődött.
Leonának felcsillantak a szemei.
– Már itt van?
– A raktár mellett. Megtiltották nekünk, hogy hozzányúljunk.
A lány egyetértően bólintott.
 – Máris kipakolunk belőle. Macskák! Balra át! – próbálkozott a
parancsszavakkal, amellyel elérte, hogy a lányok közül többen értetlenül
meredjenek rá. – Előbb magunkhoz vesszük a különleges felszerelést, a
többi ráér – magyarázta, mire a lányok kíváncsian indultak el a jelzett
irányba.
A konténerből egy nagy halom doboz került elő. A két őrmester
megrökönyödésére köztük volt háromszáz nagy hatótávolságú rádió,
éjjellátó szemüvegek garmadája, több tucat katonai sátor, egy légi
felvételeket tartalmazó akta, egy laptop, amelyben beépített műholdvevő
volt, három megafon, kisebb vadászkések, bográcsok és bádog étkészletek,
sőt, egy csomó nyílpuska is, hagyományos nyílvesszőkkel. A Macskák
kipakolás közben kezdtek sejteni valamit, de Leona továbbra is elhárította a
kérdezősködést.
Csak akkor volt hajlandó végre válaszolni a lányok gyanúira, amikor
már a meglévő és a leendő akciócsapat is felsorakozott a hátsó udvaron. A
két őrmester ezúttal a falat támasztotta, az Angyalok pedig súlyos
hátizsákkal a vállukon készültek az újabb feladatra. A kapitány útmutatása
szerint a konyháról kétnapi hideg élelmet szereztek be, a konténer
tartalmának egy részét – diszkréten csomagolt dobozokban – egy furgonra
pakolták.
A hátsó udvar füves területén telepedtek le, ugyanott, ahol előzőleg a
vívásóra folyt. A két őrmester is elvegyült közöttük.
– Azok, akik a környékről származnak, tisztában lehetnek vele, hogy
mindössze három mérföldre innen egy elhagyatott város húzódik, amelyet
valaha St. Jacobsnak neveztek. A várost húsz évvel ezelőtt hagyta el az
utolsó lakosa, azóta az épületek üresen konganak, és a
hadügyminisztériumból megkaptuk az engedélyt, hogy gyakorlati
helyszínként használjuk – vezette be mondanivalóját Leona, és ezzel nem
csak az újoncokat, de a saját embereit is megdöbbentette. A táskájából
előhúzta a műholdképeket tartalmazó mappát, de közben sem hagyta abba
az eligazítást. – Mint tudjátok, a folytatásban nagyon ritkán lesz esélyünk
rá, hogy egyáltalán bármiféle támaszponton húzzuk meg magunkat. Fel kell
hát készülnünk arra az eshetőségre, ha a konyhások nem teszik elénk a
meleg ételt, nem tudunk kedvünkre lezuhanyozni, és így tovább. A
csapatszállító helikopterek teherbírása lehetővé teszi, hogy a táborunkkal
együtt mozogjunk. A tábori felszerelés egy részét az imént pakoltuk a
furgonra, a legszükségesebbeket pedig magunkkal visszük. St. Jacobs-t
gyalogosan fogjuk megközelíteni. Én csak a kapitányotokkal fogok tudni
kommunikálni, és ő is csak nekem tud majd üzenni, azonban egymás között
a rádiókon keresztül bármikor érintkezhettek. Egyelőre egy hétig leszünk
kint. Addig is hozzászokunk a tábori körülményekhez, és hogy izgalmas
legyen, a város első körben a Macskáké lesz. Hogy melyik épületeket
foglaljátok el tőlünk, az rajtatok áll, de nem garantálom, hogy nem vesszük
vissza időnként. Nos, itt vannak az épületek. A főhadiszállásunk a
templomban lesz. Amint azt elfoglaljátok tőlünk, egészen biztos, hogy
menni fog a háború is, úgyhogy akkor fogom az Angyalok vizsgáját
kérvényezni. Van kérdés?
– Mi a helyzet az ejtőernyőzéssel? – kérdezte Erica szenvtelenül. Nem
tűnt meglepettnek: valószínűleg valami hasonlóra számított a Macskától.
– Az ejtőernyőzés két hét múlva lesz esedékes, addigra ígérték, hogy
végre a rendelkezésünkre bocsátják a felszerelést. A búvár-oktatást a
kiképzőtelephez tartozó, mesterséges tóban fogjuk gyakorolni, egy hét
múlva. Az elsősegélynyújtást beiktatjuk a faluban.
– És mit fogunk enni? – kérdezte az egyik fiú, akinek a jelek szerint
erős fenntartásai voltak a kiképzés módszereivel kapcsolatban.
– Vadászunk. A falut erdő veszi körül, meglehetősen gazdag
élővilággal. Lövünk fácánt, nyulat, vaddisznót, őzet, meg ami még elénk
kerül.
– Nyulat? – cincogta Marie Anne. – Azt akarod, hogy nyuszikra
vadásszunk?
Leona felhorkant.
– Több ezer embert megöltél, és egy nyusziért aggódsz?
Az Angyalok köreiben egy csapásra megszűnt a feszültség, az udvart
nevetés töltötte be. Az általános derültségben Leona ismét átnézte a légi
felvételeket, bár az ő szája is vigyorra húzódott.
– A falut egy kisebb patak szeli ketté, a forrás itt van a közelben, és
szerencsére nem szokott kiszáradni – tájékoztatta a harcosokat és a bakákat.
– Úgyhogy ivóvizünk lesz.
– Milyen időközönként számíthatunk gyakorlatokra? – kérdezte valaki
a bakák közül.
– Ti döntitek el, hogy mikor támadtok. Naponta kétszer kötelező, a
többi rajtatok múlik. Ha már bejutottatok a faluba, és elvettetek tőlünk
néhány épületet, mi is viszonozhatjuk a gesztust, az is egy gyakorlatnak fog
számítani.
– A többiek is ezt csinálják? – érdeklődött kíváncsian egy lány, aki egy
nappal se tűnt idősebbnek Ericánál.
– Ahol van rá lehetőség, ott igen, de mindenhol kiköltöznek a
körletekből – válaszolt Leona.
– De mi szükség van erre? – értetlenkedett az őrmester. – Úgy értem,
hogy ha Európába vezénylik a csapatokat, ott felkészítik nekik a terepet az
ígéretek szerint.
Leona megrázta a fejét.
– Nézze, őrmester! Maga nyugodtan itt maradhat, valakinek a
kiképzőtelepen is tartózkodnia kell. Bár jobban örültem volna, ha váltjátok
egymást – pillantott az apjára. – De ez egyáltalán nem kötelező, megoldjuk
így is. Mellesleg kétlem, hogy az itteni körülményeknél sokkal jobb fog
fogadni bennünket.
– Nekem nincs kifogásom – vonta meg a vállát Devon, és
rámosolygott a lányára. Leona viszonozta a mosolyt.
– Rendben. Van még kérdés?
Néma fejrázás volt a válasz. A kapitány összehajtotta a légi
felvételeket, és visszapakolta őket a táskájába.
– Akkor indulás! Térképeket nem kaptunk, de ha északkelet felé
haladtok az úton, vagy az út mentén, akkor könnyedén megtaláljátok a
falut. Az Angyalok felszerelését a falu határán hagyjuk. Fél óra múlva
indulhattok, mi előre megyünk – mondta, és jelentőségteljesen a Macskákra
nézett.
– Hát, nem csodálom, hogy ezt nem mondtad előre… – csóválta meg a
fejét Saci, de hajlandó volt feltápászkodni a földről. Leona felkuncogott.
– Mondtam, hogy meglepetés lesz… Mellesleg nektek sem árt
hozzászokni, mert amikor először megláttátok a miskolci kiképzőtelepet,
hiába mondtam volna, nem hittétek volna el, hogy lehet annál rosszabb is.


34. fejezet

Partraszállás
 
St. Jacobs falva nap, mint nap csatáktól volt hangos. A valaha
háromszáz lelket számláló kis települést még mindig a Macskák uralták, bár
a peremen lévő, düledező házak, sőt, egy valaha volt fogadó és a posta
épülete is az Angyalok kezére került három hét alatt. Az első hódítás a
csapatképzés tizedik napján sikerült az Angyaloknak, meglehet, ezeket az
épületeket a Macskák csak félgőzzel védték. Az igazán komoly eseteket
még a továbbiakra tartogatták, pusztán azért, hogy a készülő akciócsapat
kedvét nehogy elvegye a sorozatos kudarc.
Ezen a reggelen viszont már lezajlott egy kisebb csata: a Macskák
ezúttal könnyedén megvédték a falu legnagyobb magánházát, és fogságba is
ejtették az Angyalokat. Úgyhogy mostanra, miután túl voltak a
menetrendszerű vallatásokon, is, Leona biztos volt benne, hogy legalább
három-négy órájuk van, mielőtt az Angyalok kipihennék a vereséget. Addig
pedig foglalkozhatott más dolgokkal is.
Evelyn és Marie Anne már az ebédet készítették. A lányok előző nap
egy méretes vaddisznót ejtettek el, úgyhogy a csapat élelmezése
megoldódott. A levegőt sülő, fűszeres hús illata töltötte be.
– Vissza kellene mennünk a telepre – jegyezte meg Alisha. – Nem lesz
elég a só.
Leona megrázta a fejét – nem tagadólag, hanem hogy az európai
tájakon repdeső gondolatait visszaparancsolja a jelenbe.
– Nem csalunk, és itt mindenképp szükség van mindenkire. Egyébként
se használtuk még fel Sofya készletét.
– Az a vésztartalék! – tiltakozott az érintett.
– És ez most vészeset – csapott le rá Alisha, és kikapta Sofya kezéből
az értékes kis csomagot.
A lányok egészen jól bírták a nomád életmódot. A főzési feladatokat
felosztották maguk között, rájöttek a tűzrakás legfőbb trükkjeire, sátrat
húztak a fejük fölé, ha esett az eső – hiszen a főhadiszállásként használt
templom tetejét réges-rég elvitte egy hurrikán, kevéssel azután, hogy a falu
elnéptelenedett. Nagyobb gondot okozott nekik felhajtani a vadakat, hogy
kerüljön is valami az asztalra: hiszen egy-egy vadászat több órát vett
igénybe. És nem tudták mindig úgy időzíteni, hogy véletlenül se jöjjön
közbe egy-egy ostrom.
Leona most a templom közepén cseperedő fa törzsének vetette a hátát.
Meglehet, a fa diót termett, nem pedig almát, de a lányok körében, Alisha
nyomán elterjedt a Tudás fája elnevezés: többek közt azért, mert Leona
ennek a tövében tárolta az értékes kis műholdas laptopot, amellyel a háború
eseményeit követte nyomon.
Most úgy döntött, ideje beüzemelni a szerkezetet, hogy lefoglalja
magát valamivel, amíg Evelyn késznek nem nyilvánítja vaddisznó-sültet.
Abban biztos volt, hogy semmi olyasmi nem történt, ami közvetlenül
érintette volna, hiszen akkor telefonon hívják: a hívást pedig a telepen
fogadja az épp ügyeletes őrmester, majd átirányítja Leona rádiójára. Az
eddigi egyetlen hívás Viperától érkezett – csak azért, hogy a lány
beszámolhasson a fejleményekről.
Amint a képernyőn felvillant a műholdat kereső ablak, a környéken
tartózkodó egyetlen férfi, Leona apja odatelepedett a lány mellé.
– Történt valami említésre méltó? – érdeklődött a férfi.
– Még nem tudom – vonta meg a vállát Leona. – Kell neki pár perc,
mire kapcsolatot talál – morogta.
Az apja nem szólt semmit, csak röviden biccentett. Leona
belegondolva járhatott volna sokkal rosszabbul is a kiképzés felügyelőivel.
Így is az idegeire ment, amikor a másik őrmester volt velük, aki folyton a
szabályokra próbálta felhívni a figyelmüket, vagy épp azt nehezményezte,
hogy szétlőnek olyan épületeket, amelyek egyébként sem érdeklik a kutyát
sem. A vallatásokat egyenesen embertelennek, barbárnak minősítette – és
bár Leona valahol mélyen egyet tudott érteni vele, azzal is tisztában volt,
hogy a háborúban az efféle vallatás-szimulációknál sokkal kegyetlenebb
körülmények is előfordulhatnak. És túl sok múlik azon, hogy a katonák
meddig bírják.
– Azért neked is be kell látnod, hogy az Angyalok fejlődnek – jegyezte
meg Devon. – A mai akción kívül…
– A mai túl nehéz volt – vonta meg a vállát Leona. – Ötös kódra
sorolnám, túl nagy fába vágták a fejszéjüket. De egy négyest már
megcsinálnak, úgyhogy tényleg nem reménytelenek.
 – És ezt miért nem közlöd velük is? – érdeklődött a férfi.
Leona elnevette magát. Az apja nyugodtan járkálhatott a két tábor
között, sehol nem lőtték le, és bármikor megnézhette, hogy mivel töltik
szabadidejüket a leendő, vagy már gyakorló harcosok. És nyugodtan
beszédbe is elegyedhetett velük.
– Ha közölném, csak elbíznák magukat. De ha nem lennének elég jók,
akkor egy épületet se tudtak volna elszedni tőlünk.
Devon elmosolyodott, de mielőtt válaszolhatott volna, a gép végre
megtalálta a kapcsolatot, és Leona behozhatta a híreket tartalmazó
honlapot.
Azonnal elakadt a lélegzete. Legutóbb még szinte semmi sem történt,
és azon felül, hogy a tengeren véglegesen megnyerték a csatákat, csak
néhány haditervet olvashatott. Most azonban a honlap vezércikke sokkal
érdekesebb dolgot hirdetett. Leona felnézett a lányokra, és elvigyorodott.
– Macskák! Kezdődik! – kiáltotta. Megvárta, míg mindenki köréje
gyűlik, és csak akkor kezdte fennhangon felolvasni a cikket, amikor már a
disznósültet is biztonságba helyezték, hogy ne égjen meg túlzottan
felügyelet nélkül.
– A tegnapi napon, 2059. június 7-én New Yorki idő szerint este kilenc
óra negyvenhét perckor indult el három drón a Nixon anyahajóról. Itt
vannak a típusszámok is, de az nem fog nektek sokat mondani – pillantott a
lányokra, majd folytatta. – Ugyanezen napon, kilenc óra ötvenkettő perckor
csatlakozott a Kennedy anyahajóról öt újabb drón. – ismét felpillantott,
majd magyarázatképpen hozzátette. – A Kennedy a japán partoknál
állomásozik, a Nixon Európánál. – mondta, majd ismét a szövegre figyelt. –
A drónok kamerával rögzítették az eseményeket. A szállítmányuk egy-egy
nagy erejű bomba volt. Számottevő légi ellenállást a berepüléskor nem
tapasztaltak, a lopakodó technikának köszönhetően észrevétlenül
közelítették meg a célpontjaikat. A célpontok között szerepelt a legnagyobb
kínai rakétákat és robbanószereket gyártó üzem, a japán hadi-kutatási és
fejlesztési központ, a legnagyobb orosz kémiai labor (amely a
fájdalomnövelők sorozatgyártásának feladatát látta el), valamint a két
legnagyobb üzemanyag-tároló bázis. Az európai területen a célpontot a
Besançon területén lévő, legnagyobb raktárépület, az üzemanyag-
tartályoknak helyt adó, berlini és római központok. A kamerák által
közvetített képek szerint az akció száz százalékos sikerrel járt. A
partraszállás huszonnégy órán belül várható.
A felolvasás végeztével Leona elvigyorodott. Vagyis az általa
megjelölt, tizenhét lehetséges célpontból nyolcat lebombáztak, ezzel
tökéletes káoszt idézve elő Eurázsiában. Ráadásul most már napokon belül
ki fog alakulni a front.
– És mi fog ott várni minket…? – kérdezte Evelyn. Leona felpillantott,
és megvonta a vállát.
– Most szép nagy kráterek vannak a gyárak területén, de csak öt-hét
kilométeres körzetben. Azt nem írják, hogy hány civil áldozattal járt a
támadásunk, de azt eddig sem írták.
– Az biztos, hogy elég konkrét volt az üzenetünk – morogta Saci.
– Végre teljesen biztosan kijelentettük, hogy győzni akarunk –
mosolyodott el Leona.
– És amint partra szállunk… hogyan tovább? – kérdezte bizonytalanul
Dominika.
– Nekünk még van néhány hetünk, amíg kialakul egy legalább száz
kilométer széles sáv a francia vagy a spanyol partokon. Gyalogosokat
egyelőre csak az európai területre fognak küldeni. Ázsia ellen egyelőre nem
megy gyalogság – foglalta össze Leona.
– Mennyi időnk van még? – érdeklődött szenvtelenül Nicola.
– Úgy két-három hét biztosan. Lehet, hogy több is. De amíg az
Angyalok fel nem készülnek, nem megyünk sehová… vagy őket is visszük
magunkkal – állapította meg Leona. – És most munkára! A postán van
telefonvonal, de az épp az Angyalok kezében van. Szerezzük vissza tőlük!
– De csak ebéd után! – kötötte ki Evelyn. Leona elnevette magát.
Ennyi engedményt még adhatott a csapatnak. A vaddisznó egyébként is
egyre csábítóbban illatozott.
***
Tiedeman megtörölte a homlokát. A régi rangját elvették, és most már
csak egyetlen hadnagyi csillagot kapott: hiszen nem maradhatott tábornok
olyasvalaki, aki valaha hűen kitartott Európa mellett. Most kénytelen volt a
ruszkik szolgálatába állni, ha csak nem akart elmenekülni, mindössze
néhány embernek parancsolhatott, és az oroszok reimsi állomáshelyének
belső rendjéért felelhetett, akár egy házvezető.
 Előző nap kapott hírt róla, hogy milyen támadás készül. A saját
kémeik nem tudták felkészíteni rá a parancsnokságot, úgyhogy rajta kívül
senki sem szerzett tudomást Amerika terveiről. Mármint rajta, és néhány
abszolút megbízható katonán kívül, akik épp idejében szabotálták a légierőt
ahhoz, hogy a drónokat nehogy lelőjék azelőtt, hogy elérik a célpontjaikat.
Az ellenálló mozgalmak már kinőtték magukat. Több városban teljes
volt a parancsmegtagadás, és csak a statárium terhe alatt voltak hajlandóak
a lakók – civilek és egyenruhások egyaránt – betartani a szabályokat.
Megszámlálhatatlanul sokan haltak már mártírhalált a szabadság eszményét
hangoztatva. Az építkezéseket mindig szabotálták néhányan. Senkinek nem
tetszett, hogy rabszolgaként, gyenge kosztért, tömegszállásért dolgoztatják
őket, pusztán azért, mert a hajdani Európai Birodalom polgárai voltak. Az
orosz, a kínai és az arab katonák legfőbb dolga volt, hogy rendet tartsanak
közöttük, de ez egyre elkeseredettebb harc volt a részükről.
A civilektől még mindig megtagadták a Biotrint, megtagadták a
szabadságot, megtagadtak mindent, amit csak lehetett. A katonák közül aki
akart, leszerelhetett, de ez esetben neki is vállalnia kellett a rabszolgaságot.
Az imák most Amerika felé szálltak: az emberek a felszabadítójukat látták
benne.
Nem csoda hát, ha az első támadásnak abszolút sikerrel kellett
zárulnia. Az ellenállás névtelen vezetői, Amerika kémei a lebukás
kockázatát viselve intézték el, hogy szüneteljen a védelem, hogy a radarok
ne szúrják ki a drónokat, hogy a levegőben ne legyen ellenfelük ezeken az
egyébként különösen védett területen. Voltak, akik lebuktak. A nagyjából
ötszázra tehető, a régi Európához hű katonából legalább százan elvesztették
a rangjukat, az egyenruhájukat, és az életüket. Tiedeman már hallotta az
árulásról szóló híreket. Az orosz vezetés kegyetlen bosszút állt azokon,
akiket elért.
Már a földdel lettek egyenlővé a gyárak, már fekete füstöt okádtak az
üzemanyag-tartályok, amikor Tiedemant elérte az újabb hír: amelynek
hallatán megfordult körülötte a világ.
A munkatáborokban szabályos vérengzés kezdődött. A civileket, akik
alig-alig voltak hajlandóak dolgozni, lemészárolták. Sorba állították őket, és
minden ötödik embert kivégeztek, legyen az férfi, nő vagy gyerek:
egyszerűen fejbe lőtték őket. Az európai egyenruhát viselő katonák nagy
részét, függetlenül attól, hogy hűek voltak-e az új rezsimhez, börtönökbe
zárták.
Tiedemant elkeserítette és undorította a bosszúnak ez a formája, az,
hogy az oroszok azokon álltak bosszút, akiket elértek, és meg sem
kísérelték az ellentámadást. Ehelyett kihirdették, hogy – bár eddig elnézőek
voltak – most felszámolják mindazon városokat, amelyek nem hódolnak be.
Vagyis a háborút egyelőre a saját frontjukon vívják, mielőtt Amerikát a
sárba taposnák. Még mindig állították, hogy Amerika nem fog túljutni a
tengeren, és mire észbe kap, már a saját határain belül dúl majd a háború –
bár ezzel egy kissé elkéstek.
– Hallottad? – kérdezte valaki Tiedeman háta mögött. Más
körülmények között bármikor ráismert volna a felesége hangjára, most
azonban annyira lefoglalták a gondolatai, hogy összerándult ijedtében.
Megpördült a székkel, és már elindult a keze a fegyvere felé, amikor
felismerte a látogatóját.
– Mire gondolsz? Egy órája kikapcsoltam a híradót, nem bírtam tovább
nézni – magyarázta, még mindig sápadtan az ijedtségtől. Van Dael is sápadt
volt, az arca megrendült, de a szája sarkában halvány mosoly játszott. Most
már csak őrmester volt, az élelmezési ellátás közvetlen felelőse: vagyis
minden alkalommal, ha nem tudtak az oroszok ízlésének tökéletesen
megfelelő ételeket szolgáltatni, őt vették elő.
– Elkezdődött a partraszállás – mondta a nő, és leült a férjével
szemközti székre. – Az Ibériai félszigeten és a francia partokon kikötöttek a
hajók. Légi pajzs alatt jönnek, őrülten sok hadianyagot hoztak magukkal, és
hihetetlenül sok katonát. Elsöpörték a part menti őrségeket, és egyre
nyomulnak beljebb. Az afrikaiak csak kapkodnak, az oroszok most kezdték
odavezényelni a katonákat. Sikeres volt a hír-blokkolás, ha sejtettek is
valamit, nem léptek időben.
Tiedeman elmosolyodott. Ezek igazán jó hírek voltak, és ebben a kis
irodában, ahol nem tudták lehallgatni őket, nyugodtan megbeszélhették a
dolgokat.
– De gondolom, már későn lépünk… – jegyezte meg. Van Dael
bólintott.
– Nagyon későn. Nincs is elegendő létszámú katonánk a közelben,
hogy a következő órákban megállíthassuk őket. Ahhoz pedig végképp
nincs, hogy vissza is verjük őket.
 – Mi a helyzet Bordeaux-val? Ott tegnap még működött az
ellenállás…
– Csatlakoztak az amerikaiakhoz. Áruló város – húzódott széles
mosolyra Van Dael szája.
– És az akciócsapatok? – kérdezte Tiedeman.
– Még nem jöttek. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor fognak, de
Amerika biztosan felkészítette őket.
Tiedeman felsóhajtott. Ezek a hírek a lehető legjobbak voltak, azt
jelentették, hogy Amerika végre felszabadítja őket, azt, hogy a háború a
reménytelen helyzetből végre megfordult, és ezúttal az oroszok
tapasztalhatják majd meg, hogy milyen az, ha elsöprik őket az útból.
Mégsem tudott igazán örülni.
– Azokon a szerencsétleneken, akiket kivégeztek, ez már nem segít…
– morogta az orra alatt.
A következő pillanatban azonban az ajtó kivágódott, és öt katona
robogott be rajta, orosz szabású egyenruhában, vezetőjük vállán őrnagyi
rangjelzéssel.
– Hadnagy, őrmester, a kettőezer-hétszázhuszonkilences parancs
értelmében őrizetbe vesszük magukat. Kérem, ellenállás nélkül kövessenek,
ellenkező esetben kényszerítő intézkedéseket alkalmazunk.
Van Dael felpattant, és ha lehet, még sápadtabbá vált, mint annak
előtte. Tiedeman lassabban állt fel. Valahol számított erre.
– Kérem, tájékoztasson a pontos parancsról, őrnagy úr – mondta.
Aggódott amiatt, hogy hátha őket is kivégzőosztag elé viszik, de nagyon
igyekezett, hogy ez az aggodalom ne hallhassék a hangján.
– A parancs értelmében őrizetbe veszünk mindenkit, aki az Európai
Birodalomból származik. Ha együttműködnek, nem esik bántódásuk –
ígérte az őrnagy.
Tiedeman váltott egy pillantást a feleségével. Igyekezett ezzel
megnyugtatni a nőt, rábírni, hogy ne csináljon semmilyen hülyeséget. Nem
derült ki, hogy eddig szállították a híreket Amerikának, nem derült ki, hogy
közvetve segédkeztek nem csak a bombázásnál, de a partraszállás jeleinek
eltussolásánál is, sőt, annak idején komoly közreműködésük volt a három
szökött akciócsapat utolsó bevetésében is.
Csak azért tartóztatták le őket, mert európaiak voltak. Ez pedig nem
elég ok arra, hogy csak úgy kivégezzék őket.
Legalább is nagyon remélte.


35. fejezet

A vizsga napja
 
Leona az irodájában ült. Pár nappal ezelőtt még nem engedhette volna
meg magának ezt a luxust, hiszen, míg az Angyalok kiképzése tartott, St.
Jacobs rommá ostromlott falvában kellett töltenie jóformán minden idejét.
Csakhogy, mostanra már véget ért a kiképzés. Az Angyalok elfogadható
szinten búvárkodtak, nyújtottak elsősegélyt és ejtőernyőztek, sőt mi több:
végül sikerült elfoglalniuk a Macskák főhadiszállását is. Meglehet,
általánosan elfogadott tény volt, hogy nem lettek jobbak a kiképzőiknél, de
az erőviszonyok kiegyenlítődtek, és az utolsó héten az összecsapások sikere
a szerencsén múlt. Leona őszintén szólva abszolút elégedett volt velük, még
akkor is, ha a csapatképzés tovább tartott, mint kellett volna.
Egy hónap telt el a partraszállás óta. Ezalatt az idő alatt Leona nap
mint nap figyelemmel követte a híreket, sőt, hozzáfért a frontvonal mentén
szolgálók jelentéseihez is – ezeket különös élvezettel olvasta, hiszen a
háború első felvonásában ilyesmire nem volt alkalma.
Mostanra már átlagosan kilencven kilométer széles sávot tudtak
magukénak. Városról városra, faluról falura foglalták el Európát.
Felszabadították az ott élő, bujkáló civileket és katonákat, mindenkit, akit
az orosz mészárlás életben hagyott. Néhányukat hajókra tették, hogy biztos
helyre vigyék őket, másokat viszont fegyverbe szólítottak. A toborzás még
mindig működött Amerikában, folyamatosan indultak az újabb Jupiter-
programok, miközben újabb, szegényesen felszerelt, de biztos kezekben jól
működő kiképzőtelepek alakultak olyan európai falvakban és városokban,
amelyek sok tekintetben St. Jacobsra emlékeztettek. Leona cseppet sem
irigyelte az óhazában kiképzett újoncokat, elvégre nekik nem volt
kényelmes ágyuk, jól felszerelt konyhájuk, vagy előre megszerkesztett
akadálypályáik. Voltak viszont profi kiképzőik. Roberts százados az elsők
között tért vissza az óhazába, hogy újabb katonákat neveljen a háborúra,
vagy csak felfrissítse a régiek emlékezetét.
Leona bizonyos szempontból irigyelte. Amerikában csendes volt az ég,
nem cikáztak vadászgépek a fejük felett, a közvetlen közelében nem történt
semmi említésre méltó, nem kellett megküzdenie az életéért. Most már az
Angyalokkal való csaták is véget értek, jóllehet, azok már-már játéknak
tűntek a valódi harcokhoz képest.
A legtöbb akciócsapat már elindult Európába. A Rangerst, és az általa
képzett csapatokat két nappal ezelőtt tették hajóra. A Navy Seals és az ő
csapatai már odaát harcoltak, egy hete élesben. Már csak a három
legtapasztaltabb csapat hiányzott, és az ő csemetéik. A többieknek sikerült
összehozni egy stabil hatos kódot, a Navy Seals kiképzettjei között volt két
hetes kódú is. De a többieket, főleg azért, mert fiatalok voltak, Leona nem
engedte a front közelébe, míg nem lesznek biztosan elég jók.
Európában voltak könnyebb, és voltak nehezebb feladatok, amelyeket
a csapatoknak szántak. Volt, hogy a front közelében kellett kihozniuk
néhány foglyot, és terveztek olyanokat is, amikor mélyen bent a földrész
szívében kellett végrehajtani. Hogy mely feladatokat kire bízzák, végső
soron nem Leona döntötte el: de az általa lefektetett irányelveket habozás
nélkül követték.
Leona végre bezárta a laptopot: épp abban a pillanatban, amikor
kopogtattak az ajtaján. A látogató meg sem várta, hogy a kapitány
beengedje, úgyhogy Leona valamelyik harcosára tippelt volna első körben –
de ebben csalódnia kellett. A csapatbetegségben szenvedő, ám még
kinevezése előtt álló Erica látogatta meg.
– Bocs, hogy csak így rád törünk – kezdte kissé zavartan, és beljebb
lépett, hogy utat engedjen Devon Szatmarinak is. – Csak a srácok már
rágják a fülemet, hogy mikor lesz a vizsgánk.
– Ez engem is érdekelne – vonta össze a szemöldökét Devon.
Leona elmosolyodott.
– A legjobbkor jöttetek – mondta, miközben hellyel kínálta két
látogatóját. Eszében sem volt elvárni tőlük semmiféle katonás viselkedést,
hiszen lényegében mindkettejük a családtagjai voltak, meglehet, Ericáról
ezt nem tudták hivatalosan. – Holnap hajnalban indulunk. Az Angyalok, a
Démonok és a Főnixek együtt vizsgáznak. Most jött meg a visszajelzés.
Erica arca felragyogott – Devon viszont bosszúsan felsóhajtott.
– Holnap? És utána újra elveszítelek? – kérdezte a férfi.
Leona megcsóválta a fejét. Egyrészt, az utóbbi hetekben rendszeresített
beszélgetések a továbbiakban elmaradnak majd, másrészt, ki tudja, hogy
mikor látják egymást legközelebb. Az utóbbi időben Devon egyre
könnyebben fogadta el a tényt, hogy a lánya a Macskák kapitánya, és végre
hozzá is szokott ehhez a gondolathoz. Úgyhogy nem ostromolta Leonát nap
mint nap olyan tanácsokkal, hogy hagyja ott a hadsereget, vegyen magának
egy kényelmes kis házat, és töltse ott a mindennapjait az idétlen
kommandós játékok helyett. Úgyhogy Leona, aki mindig is szerette őt, most
megtanulta újra, bosszankodás nélkül szeretni a jelenlétét.
– Egyrészt, a vizsgán te is ott lehetsz, másrészt pedig nem kell teljesen
elveszítened. Ha Európába jössz, kiképzősegédként, ott is nagy hasznodat
tudják venni.
– Ja persze. A front közelében. Tudod, hogy jobb szeretnék kimaradni
belőle.
– Miközben a lányod a legveszélyesebb feladatokat hajtja végre? –
fordult felé Erica. Leona nem tudta, mikor tegeződtek össze, de szemmel
láthatóan már egyiküknek sem okozott gondot, hogy mellőzzenek
mindenféle hivatalos megszólítást.
Devon csak elhúzta a száját, de nem válaszolt. Leona felsóhajtott.
– Nos, már le van fixálva az időpont, és a vizsga után hajóra
szállunk.
– És mire számítsunk a vizsgán? – kérdezte Erica. – A tiétek milyen
volt?
Leona felnevetett, és hátradőlt a széken.
– Nos, a Macskáknak máig nincs csapatvizsgájuk. Ráadásul a
Kaméleonokét se láttuk, mivel nem értünk oda időben, mire megérkeztünk,
már majdnem túl voltak rajta. De úgy sejtem, itt azért más lesz, és még csak
takarítani sem fognak be minket.
– Takarítani…? – kérdezte meglepetten Erica.
– Ne is kérdezd – csóválta meg a fejét a kapitány.
Másnap reggel nem volt könnyű összeszedni a csapatokat. A Macskák
elkényelmesedtek a körletükben, ahol végre ágyakat és zuhanyzót véltek
felfedezni, az Angyalok raktárát pedig előző nap nem töltötték fel tartalék
egyenruhákkal, úgyhogy fejvesztve szaladgáltak fel-alá, újabb ruhákat
keresve. Leona végül benyomta a riadódallamot: erre a Macskák kettő, az
Angyalok öt percen belül jelentek meg a helikoptereknél, teljes
felszerelésben.
– Na végre! – vigyorodott el Leona, látva, hogy mindkét csapat, teljes
létszámban, ámbár tökéletesen értetlenül készen áll a felszállásra. –
Indulhatunk vizsgázni?
A helikoptereket már megkapták: a csapatszállítók, néhány apróbb
fejlesztéstől eltekintve ugyanolyanok voltak, mint az előző gépeik. Még az
Angyaloknak is megelőlegezték a gépet: az újoncok már ezen tanultak
ejtőernyőzni is, amelyre nem csak Leona, de Sofya is elkísérte őket. Csak
azért, hogy legyen egy olyan oktatójuk is, aki képes gyomorgörcs nélkül
végrehajtani egy ejtőernyős ugrást.
Az ejtőernyős képzettségükről itt is tanúbizonyságot kellett tenniük,
hiszen a vizsga ezzel kezdődött: a teljes bizottság előtt kellett landolniuk,
kétezer méterről indulva, nem csak a vizsgázó, de a gyakorló
akciócsapatoknak is. Ez utóbbit természetesen Vipera találta ki, és
ragaszkodott is az ötletéhez: azzal magyarázta, hogy a most következő
összecsapásokban a bevetések kilencven százalékában a levegőből fognak
érkezni, úgyhogy nem árt, ha a vizsgabiztosok megnézik, hogy mennyire
képesek végrehajtani ezt a műveletet. Leona emiatt a rész miatt aggódott
leginkább, és ennek megfelelően el is rontotta az ugrást: későn nyitotta az
ejtőernyőjét, és bár biztonsággal ért földet, a kijelölt pontot vagy száz
méterrel elvétette. Bosszankodva gyűrte bele a zsákjába a lebernyeget,
miközben odakutyagolt a vizsgabizottsághoz.
– A Macska, személyesen, ha nem tévedek – jegyezte meg valaki a
hátsó sorból, a jelek szerint nem Leonának szánva a szavait. A lány viszont
meghallotta, és szúrós pillantást vetett az őrnagyra, csak utána vette a
fáradtságot, hogy tisztelegjen a bizottság előtt. A csapatának többi tagja
elegánsan landolt, az Angyalok pedig – akik hamarabb indultak – már
felsorakoztak a kijelölt helyen.
– Elnézést kérek a technikai malőrért, hölgyeim és uraim, de még nem
barátkoztam össze az új ejtőernyőmmel.
– Félre a mentségekkel – legyintett az őrnagy. – Már hallottuk
pletykálni, hogy egyetlen ejtőernyővel sincs kibékülve.
Leona szívesen megkérdezte volna, hogy ki mert ilyet pletykálni, de
még mielőtt a kérdés kicsúszhatott volna a száján, megpillantotta Viperát.
Mivel mégsem lett volna tiszthez méltó a vizsgabizottság előtt üdvözölni őt,
egy gyors tisztelgés után igyekezett kikerülni a tengernyi csillag ragyogása
alól, hogy a férje nyakába ugorhasson.
Mióta megkezdődött ez az őrültség, alig volt alkalma találkozni vele,
és azóta, hogy St. Jacobs falvának lakójává vált, még telefonon is csak
egyszer beszéltek. Vipera arcán most nem tükröződött aggodalom. A férfi
szemei boldogan csillogtak, ahogy meglátta a feleségét, és egy pillanattal
később már a karjaiba is zárta őt. Leona végre minden aggodalom nélkül
csókolta meg: ha a köröttük lévő tisztek tettek is egy-két rosszalló
megjegyzést, soha többé eszükbe sem jutott büntetni őket az efféle
magatartásért.
Időközben a Macskák teljes csapata földet ért, és a tisztek valószínűleg
már csak rájuk vártak. A két helikopter is megkezdte az ereszkedést, hogy
beparkoljanak a másik négy mellé.
– Ezek szerint már mindenki itt van – jegyezte meg Leona. Vipera
bólintott.
– A Skorpiók és a Démonok már színen vannak. Öt perce végeztek az
ötös kóddal.
– És hogy szerepeltek? – kíváncsiskodott Leona. Kicsit sajnálta, hogy
lemaradtak az első műsorról.
– Őszintén? Nem néztem volna ki a kölyökből, hogy elbír egy kardot.
A volt kiképzőmből se, hogy veszít.
Leona elvigyorodott. A vizsga alkalmával a már sokat bizonyított
csapatokat extrém nehéz körülményekkel örvendeztették meg, úgy mint
csökkentett értékű fájdalomnövelő, és abból is fejenként mindössze két tár,
valamint az ezüstpisztoly teljes megvonása. Ezzel szemben az újoncok a
normális felszerelést használhatták, bár mindkét csapat festékkardokat
kapott.
– Ez még csak ötös kód volt, majd meglátjuk, hogy a másik kettőt
hogy bírják – vonta meg a vállát Leona.
– Biztosan jól – vonta meg a vállát Vipera. – És attól tartok, hogy a
Főnixeknek is menni fog.
Leona elégedetten elmosolyodott.
– Ismét sikerült kinevelned egy szupercsapatot? – érdeklődött.
– Na igen. És csak hogy tudd, a nyakamba sóztál egy fúriát.
– Te panaszkodsz? – nevette el magát Leona. – Az én fúriám
garantáltam rosszabb volt.
Vipera elmosolyodott.
– És ő hogy teljesített? – érdeklődött, csak úgy mellesleg. Leona
viszont biztos volt benne, hogy a férfi oldalát már hetek óta fúrja a
kíváncsiság, úgyhogy most csak megvonta a vállát.
 – Amint lement a ti körötök, mi jövünk, és akkor meglátod – kacsintott
rá.
Nem maradhattak tovább kettesben: a Viperákat és a Főnixeket
fegyverbe szólította a vizsgabizottság. Ők is az ötös kóddal kezdtek, elvégre
ennél könnyebb, a kiképzők reményei szerint elő sem fordulhatott a
háborúban.
Vipera egy gyors puszi után már futott is a felkészülési pont felé,
Leona pedig visszatért a Macskákhoz és az Angyalokhoz, hogy a lelátók
irányába terelje őket. A vizsgabizottság már elfoglalta a helyét.
A Skorpiók és a Démonok is új ruhákba öltöztek időközben, és mialatt
elhangzottak a szimulációra vonatkozó utasítások a hangosbemondóban,
Leona igyekezett Skorpió mellé keveredni. A zsúfolt lelátón nem volt
könnyű dolga, és még mielőtt célba érhetett volna, elkezdődött a csata – s
ez tökéletesen ki is verte a fejéből, hogy még szót akart váltani Skorpióval
is.
A Főnixeknek kereken nyolc percébe került, hogy behatoljanak a
kijelölt bázisra, elfoglalják azt, és fogságba ejtsék a Viperák felét. Zoey
Roatz, az arcán látható élvezettel kötözte meg a káromkodó kapitányt.
Miután a vizsgabizottság kitűnőre értékelte az újoncok gyakorlatát,
újabb negyed órás szünetet rendeltek el – ennek nagy része azonban, a
Macskák és az Angyalok számára azzal telt, hogy felfegyverkezzenek.
– Szerintetek ezekkel a vackokkal is kiütjük az angyalokat? –
érdeklődött Marie Anne.
– Kizárt – rázta meg a fejét Alisha. – Nagyon jók lettek ők is. De azért
megpróbálhatjuk.
– Azért ne próbálkozzatok túlságosan – figyelmeztette őket Saci. – Ha
elvesztik ezt, akkor nem sikerül a vizsgájuk.
– Inkább veszítsék el az első szimulációt, mint az első éles bevetést –
szólt közbe Leona, majd meghallva a csatamezőre szólító riadót, kiterelte a
lányokat az öltözőből.
Az ő bevetésük sem járt nagyobb sikerrel, mint a Viperáké. Bár Leona
legalább nem esett fogságba, és sikerült kilőnie mind a két tárat –
mindössze három golyó elpazarlásával –, mielőtt az Angyalok egyik ügyes
kis vívómestere kékre festette volna a nyakát.
A hatos kód már nem volt ennyire könnyű a vizsgázó csapatok
számára, hiszen szembesültek azzal a ténnyel, hogy a profik is ezres értékű
fájdalomnövelőket használnak. A harc kiegyenlítettebbé vált, az újoncok
több veszteséggel szembesültek a végére, míg a gyakorló csapatokban
valamivel kevesebb kár esett, mint az előző alkalommal. A legrövidebb
csata is negyed órás volt, bár most is ugyanazt az épületet használták.
Viszont az utolsó kör előtt hosszabb technikai szünetet kellett tartaniuk,
mivel az eltévedt golyóknak köszönhetően négy szétlőtt kamerát is ki
kellett cserélnie a technikai személyzetnek.
A harcosok és az újoncok is arra használták a szünetet, hogy végre
teljes mértékben elvegyüljenek. Az a tény, hogy Amerikában senki nem
tiltotta a katonák közti kapcsolatot, a Macskákat már-már szégyentelenné
tette: eszük ágában sem volt elvonulni csókolózni, miután a Viperák közt
megtalálták a párjukat. Leona több esküvőt is látott kilátásban, míg ő
igyekezett a férje mellett maradni.
– Az első, csúfos vereségek a csapatképzés óta – jegyezte meg Vipera.
Leona megvonta a vállát.
– Minket az Angyalok is megvertek párszor. Máskülönben a
vizsgaközpont közelébe se engedtem volna őket.
Vipera egyetértően bólintott.
– A Főnixekkel is hasonló a helyzet, de azt legalább nem látta senki.
De a következő körben már kiegyenlítettek lesznek az erőviszonyok.
– Legalább is fegyverkezés tekintetében… És mi megyünk kívülről.
– Akkor is frontközelbe engeded őket, ha ezt elbukják? – kérdezte
Skorpió, Leona háta mögül. A lány megpördült, hogy szemügyre vegye őt.
Skorpió, a jelek szerint kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Folyton a
gallérját igazgatta, mintha túl szorosan simulna a nyakára, és valószínűleg
az sem tett jót az önbizalmának, hogy az iméntiekben két vereséget is
szenvedett a csapatával.
Leona végül megvonta a vállát.
– Ha túl simán megy nekik, akkor azon gondolkodom el, hogy minket
frontközelbe szabad-e még engedni.
Vipera szemei reménykedve csillantak fel.
– Megyek, beszélek Ericával, hogy adjanak bele mindent!
– Akkor érte aggódhatsz napi huszonnégy órát – nevetett fel Leona, és
a férfi vállába boxolt.
Vipera hirtelen lelombozódott, és megcsóválta a fejét.
 – Patthelyzet – vonta meg a vállát Skorpió. – A Démonokat sem lehet
lebeszélni, bár a Kölyök agyára szükség lenne magasabb körökben is.
– A huszonnégy órás készültség nem zárja ki, hogy saját magának is
találjon feladatokat.
– Meg mindannyiunknak – tette hozzá Vipera.
Nem folytathatták tovább a beszélgetést, hiszen végre sikerült
beüzemelni a kamerákat, és megkezdődhetett az utolsó kör: a hetes kód,
amelynél erősebbet barátságos területen képtelenség lett volna létre hozni.
A Skorpiók most sem tudtak győzelmet aratni. Bár a harc az
előzőeknél is sokkal kiélezettebb volt, és mindkét csapat elvesztette az
embereinek több mint a felét, végül a Démonok győztek – még ha szoros
küzdelemben, és nem csak a szerencse, de a kapitányuk stratégiai érzékének
köszönhetően is.
A Főnixeknek már nem volt ekkora sikerük. Meglehet, sokáig
visszatartották a Viperákat az épületbe való behatolástól, de végül a férfiak
egy maroknyi, maradék csapatának sikerült betörnie, és el is foglalták a
bázist. A bizottság így is sikeresnek ítélte a vizsgát: elvégre nem csak a
végeredményt, de a harc milyenségét is figyelembe vették.
A Macskák és Angyalok szembeállítása zárta a műsort: Leonának
ugyanúgy a torkában dobogott a szíve, mintha éles bevetésre készült volna.
És voltaképpen, a festékkardokat leszámítva itt tényleg éles bevetésről volt
szó, megfelelő mennyiségű lőszerrel, és ezüstpisztolyokkal. És hozzá olyan
ellenséggel, akik, legalább is az eddigiek tanulsága szerint, nem voltak
rosszabbak náluk.
Meg sem lepődött rajta, hogy az Angyalok már kívülről is védték a
bázisukat – hiszen túl kevés lőállás volt bentről. Kétszer kellett új stratégiát
rögtönözniük, mire az első emberek bejutottak az épületbe. Ismét
könyörtelenek voltak: de azok voltak az Angyalok is. Mire Leona is beért
az épületbe, háta mögött a szakaszának maradékával, az előző turnusból
már csak ketten voltak talpon – és már ők sem sokáig. Az Angyalok
gyakorlottan azokat lőtték ki először, akiknél ezüstpisztolyt láttak. Leona
bírta volna, adrenalintól túlfűtött szervezete a tizennyolcadik golyót sem
érezte volna meg – csakhogy egy fejlövéssel ő sem tudott dacolni.
Márpedig őt is így tették ártalmatlanná.
Leona egy kemény deszkaágyon tért magához, és amint kinyitotta a
szemét, egyből fel is ült – bár ezt a mozdulatot azonnal megbánta, amint
elfogta a szédülés. Erica és Saci voltak mellette – a többieknek valószínűleg
másokat kellett ápolniuk. Erica még mindig nem adta vissza a fegyverét,
most a kezében forgatta – Leona halvány emlékei szerint éppen ebből
származott az az utolsó golyó.
– Maradj fekve még egy kicsit – mondta Saci. – Még kell pár perc,
hogy helyreállj.
– Ki győzött? – kérdezte Leona válasz helyett, bár visszadőlt a
deszkára.
Erica csillogó szemei azelőtt elárulta neki a választ, minthogy Saci
kimondhatta volna.
– Az Angyalok. De nagyon szoros küzdelemben.
– Rod… khm, Vipera szólt, hogy leszünk szívesek mindent beleadni.
Úgy is tettünk. Talán nem kellett volna?
– Dehogynem – sietett megnyugtatni Saci.
Leonának eszébe jutott az első alkalom, amikor ők győzték le a
Viperákat a csapatképzésen, és mélységesen meg tudta érteni a férfi akkori
morgós hangulatát. Az első két alkalom még elment. De hogy itt is alul
maradjanak?
– Úgy fest, végre sikerült kinevelnünk egy igazi akciócsapatot – törte
meg a csendet Saci, még mielőtt Leona összegezhette volna bosszús
gondolatait. Ezekre a szavakra viszont elmosolyodott.
– Végül is, nem bánom. Megérdemlitek azt a hetes beosztást – vonta
meg végül a vállát, és újfent megpróbált felülni.
– Köszönjük – mosolyodott el Erica, aki a jelek szerint ennél nagyobb
dicséretre nem számított. – És mikor indulunk?
– Lassíts, még ki se neveztek titeket – intette le Saci.
– Vagyis előreláthatóan holnap este – tette hozzá Leona, bár újra
visszadőlt az ágyra. A golyó a jelek szerint kifejezetten érzékeny helyen
érte. – De azért várjatok meg a ceremóniával…


36. fejezet

Úton hazafelé
 
Amerikában minden nagyszabású volt. A hadbírósági tárgyalás, ahol
mesterien faragott bútorokat állítottak az udvarra, hogy a bírók és a
közönség is kényelmesen helyezkedhessen el, és még a vádlottak
egyenruháiról is gondoskodtak; a rendkívüli ülés, amelyet egy többszáz fős
konferenciateremben tartottak, a kiképzések, amelyeknél minden
apróságnak a helyén kellett lennie, hisz nem fordulhatott elő, hogy esetleg
nem működik egy zuhanyzó, vagy csorba tányér kerül az újoncok elé.
Úgyhogy Leona már meg sem lepődött rajta, hogy az új harcosok és
kapitányok kinevezését valódi ünnepség kísérte, beszédekkel, eskütétellel,
svédasztalos vacsorával, és az elmaradhatatlan díszegyenruhákkal. Kicsit
irigykedve jegyezte fel magában, hogy Ericának pokolian jól áll a fekete
szín.
Az egyenruhákra új szimbólumok kerültek. A helikopterek hasát is
ugyanezekkel jelölték meg: általában a csapat nevének stilizált
illusztrációját festették rájuk, és varrták rá a díszegyenruhákra is. Leona
kételkedett benne, hogy Európában lesz alkalma előkelően felöltözni a
közeljövőben, mindenesetre a mellkasán díszelgő, apró macska-motívum
tetszett neki.
Miután lezajlott az ünnepség, és az új csapatok kellően
megfürdőzhettek a tengernyi gratulációban, eljött az ideje, hogy rendesen
összehajtogassák az ejtőernyőket – hiszen ki tudja, mikor lesz alkalmuk erre
legközelebb –, és elbúcsúzzanak minden ismerőstől, aki az Amerikában
maradás mellett döntött.
Leona épp a saját ernyőjét terítette ki az udvar egy sima, füves részén,
amikor az apja ért oda hozzá. A vizsgák alatt végig jelen volt, jóllehet,
Leonának nem igazán volt alkalma szót váltani vele.
– Nem volt semmi, amit műveltetek. Még nézni is félelmetes volt –
jegyezte meg, némi büszkeséggel a hangjában.
– Napi rutin – vonta meg a vállát Leona. – Legalább is ilyesmi lesz,
amint átkelünk az óceánon. De láttál hasonlókat St. Jacobsban is.
 – Az nem volt ugyanilyen – rázta meg a fejét a férfi. – Ott az volt az
érzésem, mintha csak játszottatok volna. Ez viszont véresen komolyan
ment.
Leona elmosolyodott. Valóban, St. Jacobsban nagyon ritkán fordult elő
a fejlövés, és egyik csapat sem vette száz százalékosan komolyan magát. Itt
azonban nem engedhették meg maguknak, hogy egy pillanatra is lazítsanak,
vagy beszólásokkal zavarják meg az ellenfelet.
– Hát, hülyén vette volna ki magát, ha itt is azt a formánkat hozzuk –
kacsintott rá az apjára Leona, és ugyanabban a pillanatban késznek ítélte az
ejtőernyőjét.
– Biztos működni fog legközelebb? – kérdezte Devon kissé aggódva.
– Nem a hajtogatás szokott gondot okozni – vonta meg a vállát Leona,
és bezárta az ejtőernyőt a zsákba, jelezve, hogy tökéletesen szállítható
állapotban van. Ha nincs itt az apja, akkor már indult volna vissza a
többiekhez – de a férfin látszott, hogy mondani akar még valamit, csak épp
nem találja hozzá a szavakat. Leona sejtette, hogy mi következik, és
igyekezett elébe menni.
– Ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni magamra. És nem hagyom,
hogy megöljenek. Nem kell aggódnod értem.
– Tudom – sóhajtott fel Devon. – Láttam, hogy profi vagy. Csak
nehogy egyszer elbízd magad…
Leona megrázta a fejét.
– Ha hajlamos lennék rá, már nem lennék életben – igyekezett
megnyugtatni az apját.
– Azért jó volt újra megtalálni téged… de ez tényleg olyan, mintha
ismét elveszítenélek. Ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajod!
Leona fájdalmasan elmosolyodott.
– Megígérném, ha csak rajtam múlna. De harminc harcos vigyáz rám,
és amíg ők mellettem vannak, semmi rossz nem történhet.
Devon nyelt egyet, és bólintott. Leona meg tudta érteni az érzelmeit,
elvégre neki is hasonlóképpen fájt az elválás.
– Hamarosan újra látjuk egymást – bólintott, bár úgy hangzott, mintha
önmagát győzködné.
– Amint elcsitul a vihar, hazamegyünk – erősítette meg Leona, és
átölelte a férfit. Devon habozás nélkül átkulcsolta a karját a lánya hátán, és
hosszú percekig nem is volt hajlandó elengedni. Leona csak nagy-sokára,
könnyes szemekkel szabadult. Ez az elválás jobban megviselte, mint
bármely más veszteség, amelyet eddig kénytelen volt elszenvedni. Az apja
a régi életét jelentette: és most, hogy ott kellett hagynia, ismét olyan volt,
mintha hátat fordítana a múltjának, a háború előtti időnek, a gyerekkornak.
Ismét kapitánynak kellett lennie, és nem szorulhatott többé segítségre
senkitől: önmagának kellett megoldania minden problémáját, még akkor is,
ha ezek a problémák réges-rég túlnőttek rajta.
De mire felemelkedett vele a helikopter, már ismét tudott
mosolyogni.
A kikötőben egy egész hadiflotta várta őket. Egy anyahajó, két
teherszállító, egy nagyobb utasszállító, tucatnyi apró naszád és hasonló hajó
állomásozott itt indulásra készen, bár Leona sem tudta volna mindnek
megnevezni a fajtáját – még ha az újoncokkal bemagoltatta is őket az Orion
programon, mostanra ismét elillantak a fejéből.
Az akciócsapatok számára az utasszállítón foglaltak helyet, bár ezt is a
hadsereg körülményeihez alkalmazkodva rendezték be: a folyosók aránylag
szélesek voltak, de a két személyes kabinokba négy-négy embert zsúfoltak
be. Nem volt olyan kényelmes, mint az Erica – amelyet azóta Amerika
hadügyminisztériuma lefoglalt, átvizsgált, és végül kiállított –, de a
harcosok nehezebb körülmények közt is túlélték már. Míg a tenger
hullámait szelték, Leona az ideje nagy részét a harcosokkal töltötte. Kevés
olyan hely volt a hajón, ahol tíznél többen elfértek, és a tengerészek sem
látták szívesen, hogy olyan helyekre is bemerészkednek, ahová alapvetően
nem lenne szabad, de ez nem szegte a kedvüket. A katonák közt általános
izgatottság uralkodott: egymást ugratták, és azt találgatták, hogy vajon mi
fogja várni őket az óhazában, vajon meddig tart még, amíg visszahódítják
maguknak, és hogy vajon mikor járhatnak újra biztonságosan, félelem
nélkül Európa földjén.
Az utazás három és fél napig tartott: az utolsó estén Leona, maga sem
tudta megmagyarázni, hogy miért, de egy kis magányra vágyott, hogy
rendezze a gondolatait. Egészen eddig nem volt hajlandó bevallani
magának, hogy egyszerűen fél újra visszatérni. Azóta, hogy elhagyta
Európát, fogott már fegyvert, harcolt is, volt, hogy telelőtték
fájdalomnövelővel: egy csatának minden követelményét teljesítette.
Ugyanakkor, és erre most először döbbent rá, mialatt a nap lebukott a
kékesszürke habok közé: mióta elhagyta Európát, egyszer sem forgott
veszélyben az élete. Sem az övé, sem a társaié. Tisztában volt vele, hogy ha
ő nem emel szót a rendkívüli ülésen, akkor senki nem teszi meg neki ezt a
szívességet. Akkor talán Amerikában kellett volna berendezkedniük, és ott
is csak védekező állásra. De szó nélkül kimaradhatott volna az egészből, és
a Macskák is békésen élhetnének. Egy pillanatra megbánta, hogy ennyire
szorgalmazta a visszavágást az Orosz nagyhatalomnak – de a következő
pillanatban felrémlett benne, hogy mit tettek ellenük, és hogy az európai
vezetés hogyan árulta el őket: és többé nem volt kétsége afelől, hogy
helyesen cselekedett. Ahogy afelől sem, hogy részt kell vennie a harcban.
Ha csak egy-két bevetést visznek sikerre, már azon is állhat vagy bukhat a
győzelem.
– Nem volt jó ötlet egy hajóra tenni minket – szólalt meg valaki Leona
háta mögött. A lány megpördült, de már azelőtt felismerte Asturias hangját,
hogy szemügyre vehette volna a fiút.
– Miért? – kérdezte. Neki nem volt kifogása, sőt, örült is, hogy még
egy kicsit ismerős arcok veszik körül a saját csapatának tagjain kívül is.
– Mert lehet, hogy a tenger a miénk, de a légtéren még mindig
vitatkoznak.
– Itt az anyahajó mellettünk, és nekünk is vannak légvédelmi
fegyvereink – vonta meg a vállát a lány.
Asturias a korlátnak támaszkodott, és csak fél szemmel nézett
Leonára.
– Lehet. De egy ilyen csatában nem csak repülők zuhannak le, hajók is
el szoktak süllyedni.
Leona megcsóválta a fejét.
– Te mindig ennyire borúlátó vagy? – kérdezte bosszúsan. – Ha
elsüllyesztenek minket, legfeljebb kiúszunk.
Asturias elnevette magát.
– Csak mindig számítok a legrosszabb eshetőségre is. Így nem érhet
meglepetés. Úgy gondolkodom, mintha az ellenség is lenne olyan okos,
mint én.
Ezúttal Leonán volt a nevetés sora.
– És hányszor jött már be a számításod? Hányszor volt olyan okos az
ellenség, mint te? – évődött vidáman.
Asturias megvonta a vállát, és jelentőségteljes pillantást vetett
Leonára.
 – Egyszer. De akkor valamiért kimaradtál a konkrét küzdelemből.
Leona elértette a célzást, és elkomorodott. Feljegyezte magában, hogy
jobb hallgatni a Kölyökre, még akkor is, ha túlságosan nyakatekertek a
javaslatai.
Asturiasnak azonban nem volt kedve túl sok időt vesztegetni erre a
témára.
– Ha kikötünk, biztos, hogy nem fogunk tovább unatkozni. Olvastad a
jelentéseket? A városok romokban állnak, vagy az oroszok és afrikaiak
égették fel őket, vagy mi, amikor visszafoglaltuk. A legjobb esetben is
sátrakat tudnak nekünk biztosítani. Beljebb már akadozik a lőszer-
utánpótlás is, bár erre próbálnak figyelni.
Leona bólintott.
– Igen, tudok róla, és számítottam is rá. Épp ezért tartottuk romok
között a csapatképzéseket.
– Azzal még engem is megleptél – mosolyodott el Asturias. – De
tényleg klassz felkészülési helyszín volt. És még az előző jóslatod is bevált:
a Skorpiók keményen meghajtottak minket.
– De legalább lettetek olyan jók, mint ők. Eleinte panaszkodtál az
embereidre.
– Most már egyáltalán nem panaszkodom – vonta meg a vállát a fiú. –
Ha azt vesszük, magam miatt jobban kellett volna aggódnom.
– Ezzel az éjszakai túlórákra akarsz utalni? – kérdezte Erica, aki ebben
a pillanatban lépett ki hajó étkezőjéből.
– Többek között – vonta meg a vállát a fiú, és habozás nélkül a karjába
zárta Ericát. Leona elfordult, és csak a fejét csóválta meg, míg a két fiatal
csókot váltott. Egy kicsit örült neki, hogy Vipera nincs itt: semmi hangulata
nem volt családi cirkuszt hallgatni.
– Azok lettek a legjobbak, akiket túlóráztattunk – vonta meg a vállát
Leona, és visszafordult feléjük, amikor már biztonságosnak ítélte. – Ha
Európában újra behozzák a régi törvényeket, végetek van – ígérte nekik,
hiszen még mindig nem voltak hajlandóak kibújni egymás karjából.
– De nem hozzák be – rázta meg a fejét Asturias.
– A helyedben a legrosszabbra számítanék – ugratta Leona.
– Ők nem olyan okosak, mint én. És egyébként is, a szabályrendszerre
kéne az aláírásom, márpedig hülye lennék olyan szabályt aláírni, amelyet
azonnal meg akarok szegni.
 Leona felnevetett.
– Az előzőt is aláírtad? Miattad kaptunk 4-es büntetést?
– Csak a kiképzési szabályokat – hárította a fiú. – Úgyhogy azokat
nekem köszönheted, de hogy a többi miért járt, abban már nem volt benne a
kezem.
– Meg is bosszultad már rajta – szólt közbe Erica. Leona kuncogva
bólintott.
A következő pillanatban egy mélyen zengő férfihang töltötte be a
hajót. Leona felismerte benne a hajóskapitány hangját (akivel csak egyszer
beszélt), és elmosolyodott. Nem tudta, mi következik, Asturiasnak azonban
felcsillant a szeme, és még közelebb húzta magához Ericát.
– Egy kis figyelmet kérek! – kezdte a férfi. – Négy óra múlva a
kikötőbe érünk. A kikötéskor kérek mindenkit, hogy legyenek résen, és
siessenek a leszállással, mert a part közelben továbbra sem tudunk
biztonsággal mozogni. Már megkaptuk a visszajelzést, miszerint várnak
bennünket, és egy ígéretet arra vonatkozóan, hogy nem kell összecsapástól
tartanunk. Ettől függetlenül készüljenek fel rá, hogy teljes fegyverzetben
kell megérkezniük. A rangidős kapitányok fogják vezényelni a műveletet.
Leona elkönyvelte magában, hogy ez rá is vonatkozik. A férfi
elhallgatott, a következő pillanatban viszont a lány számára egy sokkal
kedvesebb hang szólalt meg: Viperáé.
– Négy óránk van a kikötésig, ezalatt kell felkészülnünk rá, hogy ismét
a háborús területre lépünk. Közel vagyunk, Európa fényeinek látszaniuk
kellene. Európa azonban sötétségbe borult. Azok, akik most velünk
utaznak, többségükben innen származnak. Menekültek Európából, akkor,
amikor menekülniük kellett, amikor már nem volt többé hely számukra,
amikor a maradás volt a halálos ítélet, és a menekülés az egyetlen esély. De
ez az esély nem csak azt jelenti, hogy még mindig életben vagyunk. Azt is
jelenti, hogy volt időnk felkészülni, hogy volt segítségünk, aki bátorított
minket, hogy volt valaki, aki ki mert állni, és azt mondani: nem adjuk fel!
Az ő érdeme, hogy most itt lehetünk. Az övé, hiszen bárki is próbálta
megállítani, hihetetlen bátorsággal szállt szembe vele. Ha kellett, fegyvert
fogott, ha kellett, akkor egy tanácsteremben emelte fel a hangját. Félelmet
nem ismerve állt ki mindig is az ellenséggel, vagy ha épp úgy kívánta a
sors, a feletteseivel szemben – köztük velem is. Tudjuk, hogy mindent
képes volna feláldozni, bár soha senki nem kívánta tőle ezt az áldozatot.
Első sorban tőle kaptuk az esélyt arra, hogy visszavághassunk
Oroszországnak. Első sorban az ő érdeme, hogy egyáltalán itt lehetünk,
hogy van esélyünk visszafoglalni a hazánkat. Tudom, hogy mindannyian
bátrak vagytok. Azt is tudom, hogy mindannyian felkészültetek arra, ami
vár rátok, mert legjobb tudásunk, tapasztalataink szerint felkészítettünk
benneteket. Eddig csak játék volt, megrendezett csatákkal és
festékkardokkal: mostantól élesben megy minden. Fiatalok vagytok, és nem
kívánja tőletek senki, hogy az életeteket adjátok Európáért. Nem meghalni
jöttetek, hanem azért, hogy legyen hol élnetek. Bármekkora is a veszély,
bármilyen erős is az ellenség: ti erősebbek vagytok nála. Győzni fogtok! És
hamarosan eljön a nap, amikor a győzelem lángja ragyogja be Európát.
A hangosbemondó elhallgatott, megszűnt a zúgás is, mintha
lekapcsolták volna. Leonának elszorult a torka. Vipera – vagy bárki, aki a
beszédet írta – úgy ítélte meg, hogy rajta múlott minden. Szívesen hárította
volna a dicsérő szavakat, de már nem tehette. A beszéd tényleg lelkesítő
volt, az a fajta, amelyre nem lehet nem figyelni, és amely valóban
bátorságot öntött az emberekbe. Elvégre mindannyian tudták, hogy romok
várják őket, épp csak azt felejtették el, hogy ezek a romok az ő hazájukat
jelentik. Azt a hazát, amelyet újra fel kell majd építeniük, de mielőtt az első
köveket letehetnék, még vissza kell szerezniük mindent, amit elloptak
tőlük.
Négy óra, és újra megkezdődik a harc, a huszonnégy órás készültség.
És Leona hosszú idő óta először úgy érezte, hogy készen áll rá.
Amint ez a gondolat megfogalmazódott benne, az égen felharsant az
első vadászrepülő-kötelék zúgása.
– Na, mit mondtam? – nyugtázta Asturias, amint Leona felkapta a
fejét, a hang forrását keresve.
– Nyugi… – sóhajtott fel Erica, aki a jelek szerint szintén számított
hasonlóra: talán csak azért, mert a barátja számított rá. – A légi csatába
nincs beleszólásunk. Majd az anyahajó elintézi őket.
– Azért jobb lenne bemenni, és szólni a többieknek is – mondta Leona.
– Lehet, hogy kalandos lesz a partraszállás.


37. fejezet

Lángoló égbolt
 
Leona sietősre fogta a lépteit. Asturias és Erica a fedélzeten maradtak
egyelőre – eszük ágában sem volt fedezékbe vonulni. Az ajtón belül már
nem hallotta a közeledő gépek zaját, de biztos volt benne, hogy ellenséges
légierő érkezik. Elvileg nem lett volna miért aggódniuk, hiszen az
anyahajón vagy ötven vadászgép, és öt drón utazott, s ennél több nagyon
ritkán vett részt légi csatákban. Csakhogy Kínában, a gyárak felrobbantása
előtt sorozatban rakták össze a kicsi és olcsó vadászgépeket. Ha kellett, akár
több ezret is ki tudtak küldeni egy-egy légi csatához, és az utánpótlásuk sem
okozott gondot. Most viszont Amerika elvágta az utánpótlást, és Leona
bízott benne, hogy takarékoskodni fognak.
Nem jött be a számítása. Mire a rádiósszobához ért, látótávolságon
belülre került a raj. Viperát már nem találta itt, valószínűleg elkerülték
egymást. A szűkös irodában csak a rádiós tiszt tartózkodott, és mivel az
anyahajóról folyamatosan érkeztek a parancsok, még arra sem volt ideje,
hogy kiparancsolja innen Leonát. A kajütablak pont abba az irányba nézett,
ahonnan az ellenséges gépek fénypontjai ragyogtak fel az égen. Ekkora raj
nem utazhatott teljes sötétségben, a jelzőfényekre szükségük volt ahhoz,
hogy ne ütközzenek össze: de így a létszámukat is könnyebb volt
felmérni.
– Továbbítsa az információt – hallatszott a rádióból. – Az ellenséges
vadászgépek becsült száma háromszázra tehető. Európai oldalról erősítés
érkezik, de fél órával le vannak maradva. A Fekete Csillag – ez volt az
utasszállító neve – maradjon középen, és a légvédelmi fegyvereket azonnal
állítsák készenlétbe. Csak a rakétaelhárításra figyeljenek, a többi a mi
dolgunk!
A kapcsolat megszakadt, még mielőtt a rádiós tiszt végigmondhatta
volna, hogy “Vettem.” Ez után jelentőségteljesen Leonára pillantott, és a
kezével intett, hogy tűnjön el innen, majd felállt az asztaltól, hogy a
nyomtatott parancsot a hajóskapitányhoz juttassa.
 Leona kiengedte a férfit a szűk ajtón, de esze ágában sem volt kilépni
az irodából. Valakinek itt kellett lennie, ha további parancsok érkeznek.
Vajon hol van a másik rádiós? – futott át a lány agyán, mert tisztán
emlékezett rá, hogy ketten voltak.
Végignézett a magukra maradt szerkezeteken, de egyiket sem tudta
kezelni. Megállapította, hogy ha másra nem, legalább Prue-ra szüksége
lenne, hogy megbirkózzon a technika ördögével.
Az anyahajóra nem volt rálátása, de a kajütablak látókörében feltűntek
a barátságos vadászgépek is. Egy pillanattal később pedig megérkeztek az
első robbanások. Néhány rakéta valóban az utasszállítót vette célba: ezeket
már hatástalanították is a levegőben. Éles fénysugár villant, és világította
meg csatateret: legalább egy drón máris részt vett az ütközetben. A lézer
elkaszált vagy tíz ellenséges gépet, mielőtt kikapcsolt volna. Ezek többsége
ártalmatlanul zuhant a tengerbe, az egyik viszont a flotta fregattjának
fedélzetére esett, és amint leért, fel is robbant, fémforgáccsá változtatva a
hajót. A lökéshullámot az utasszállítón is érezni lehetett, Leonának meg
kellett kapaszkodnia valamiben, és a választása hirtelenjében a műszerfalra
esett.
Felvillant egy lámpa, amely mellé valaki – talán azért, hogy
könnyebben felismerhető legyen – alig olvasható kézírással a következő
cetlit ragasztotta: “Hangosbemondó”.
Leona a mikrofonhoz hajolt. Egy pillanatig sem gondolkodott rajta,
hogy mit kell mondania.
– Figyelem, itt Macska. A hajó fedélzetén minden utas, harcos és
kapitány azonnal készenlétbe! A hajó bal oldali, és első fedélzetén
gyülekezzenek! Készüljenek fel rá, hogy el kell hagynunk a Fekete
Csillagot! A Macskák ellenőrizzék az alsóbb szinteket, hogy senki ne
eshessen csapdába! Három percük van rá!
Az ég újra és újra felszikrázott a robbanásoktól. Újabb lökéshullámok
érték el őket: a hajó tehetetlen csónakként rázkódott meg minden
alkalommal, majd, egy különösen nagy, csikorgó hang kíséretében érkező
lökés után alig észrevehetően jobbra dőlt.
Leona próbálta meggyőzni magát, hogy csak az érzékei játszanak vele.
A rádiós tiszt ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen.
– Elmondta, amit a hajóskapitány akart, most már kifelé – mondta,
mellőzve minden udvariasságot, sőt, jelen pillanatban az sem zavarta, hogy
Leona jóval fölötte áll rangban. A lány nem vette zokon: egyébként is ez
volt a szándéka.
– Szóljon az anyahajónak, hogy készüljenek rá, hogy fel kell venniük
minket – szólt még vissza, majd kilépett a folyosóra. A rádiós tiszt
továbbította az üzenetet azelőtt, hogy Leona becsukhatta volna rá az ajtót.
Egy percig a folyosón maradt, abban reménykedve, hogy Vipera itt
fogja keresni. Itt távoli, szelíd dobszóvá vált a robbanások döreje. Csak a
sorozatban érkező lökéshullámokat lehetett érezni, de azok is egyre
szelídebbekké váltak: hasonlóak voltak, mint az utazás második napján lévő
vihar, ahol huszonöt-harminc méterre csaptak fel a hullámok, és a habjuk
beterítette a fedélzetet. Tiedeman nélkül is takarításra kellett fogni a
harcosokat, másképp bokáig érő vízben tocsoghattak volna az alsó
folyosókon. Csakhogy most nem az óceán játszott velük: nagyon is emberi
erők keltek fel ellenük, és próbálták megakadályozni, hogy partot érjenek.
Ha egyszer szárazföld van a talpuk alatt, és fegyver a kezükben, ez a hat
akciócsapat megállíthatatlan lesz. De a tengeren tehetetlenek, a Skorpiók
közül is csak néhányan kaptak tengerészeti kiképzést, a többiek legfeljebb
úszni tudnak.
Egy közeli robbanás döreje után Leona úgy döntött, eleget várt. Lejárt
az idő, amit a hajó átfésülésére szánt: mostanra már mindenkinek a bal
oldalon kellett lennie. Elvileg. A fedélzet lassan jobbra és hátra dőlt: a
folyosón egyre jobban lehetett érezni a lejtést. A hajónak nem volt már sok
ideje hátra.
A folyosó kihalt volt: egyébként is csak a kapitányi híddal és a hajó két
oldalával volt kapcsolatban: a rádiósokon kívül szinte senki nem járt rajta,
most pedig úgy tűnt, senki nem választotta ezt az útvonalat. Leona elindult
a bal oldali fedélzet felé: tudta, hogy itt nyílt terepre fog érni. Amint kilépett
a masszív fém-ajtón, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Az anyahajó ott
volt mellettük, őrületes tömegével szemben a Fekete Csillag jelentéktelen
csónaknak tűnt csupán. Bár az anyahajó sem volt sokkal magasabb nála,
lenyűgöző méretei itt, a nyílt tengeren még fenségesebbnek mutatták, mint
a parton, ahol Leona csak távolról látta a beszálláskor. Most közel volt,
túlságosan is. A fedélzetéről még mindig szálltak fel vadászgépek, a túlsó
kifutója pedig a landolni kényszerülőket fogadta. Az egyik felszállópálya
végén tűz égett: valószínűleg ide is becsapódott egy vadászgép.
 És ez még semmi volt ahhoz képest, ami a levegőben zajlott.
Folyamatosan húztak el felettük a gépmadarak, némelyik géppuska-
golyókat szórt a fedélzetekre, mások rakétákkal próbálkoztak: de aki túl
közel merészkedett, azt az elhárítók könyörtelenül kilőtték, bele sem
gondolva, hogy a roncsok hová zuhannak le. Az Európából küldött raj is a
közelbe került: ezt újabb lézerfény-villanások jelezték. A drónok
gyorsabban haladtak, mint azok a gépek, amelyekben pilóta is ült. A
lökéshullámokat, melyek meg-megtaszították a hajót, Leona itt a saját bőrén
is érzékelte. A közelebbi bombák elsöprő erejű, forró szelet küldtek a
hajóhoz, esőcseppekként záporozott az izzó törmelék.
Ennek ellenére a fedélzet dugig volt katonákkal, bár mindenki próbált
fedezéket találni magának, több-kevesebb sikerrel. Leona előbb érezte meg
az égő ruha szagát, minthogy észrevette volna a sérülést: egy apró
törmelékdarab, valószínűleg az egyik felrobbantott vadászgépből a vállába
fúródott. Kézzel rántotta ki a szilánkot, majd el is hajította: a seb egy
pillanat alatt begyógyult.
A lány a fejét kapkodta. Túl sokan voltak itt, és még mindig nem
tudták, mikor hagyják el a hajót: jelenleg a vízben még nagyobb veszélyben
lettek volna, mint a fedélzeten: az anyahajó minden perccel közelebb ért
hozzájuk. Most végképp nem lett volna jó ötlet a vízbe ugrani.
Leona értetlenül nézte egy percig, hogy mi történik. A levegő még
mindig forrt körülöttük, az égboltról csillaghullást idézve zuhantak gyors
egymásutánban az ellenséges és barátságos vadászgépek. Innen képtelenség
lett volna megállapítani, hogy ki áll nyerésre. Géppuskatűz verte fel a
fedélzetet, a golyók Leona lába előtt alig két centiméterrel csapódtak a
deszkákba, és a felvert szilánkok a lány lábszárába fúródtak. Érezte, hogy
valami forróság kúszik fel a lábain: odakapott és lesöpörte, oda sem
figyelve. Voltak, akik rosszabbul jártak: a golyók közül több emberi
testekbe fúródott, többen percekre magatehetetlenekké váltak: épp abban a
pillanatban, amikor az anyahajó végül testközelbe ért.
Leona biztos volt benne, hogy el fogja sodorni őket, és hátrébb lépett,
mintha minden centiméter számítana: de nem volt rá szükség. A monstrum
mindössze néhány horpadást okozott a korláton, majd gyakorlott
tengerészek acélsodronyokkal rögzítették egymáshoz a két hajót.
– Végre megvagy! – kapta el valaki Leona kezét. A lány odafordult, és
szembetalálta magát Viperával. A férfi mellkasán két helyen is kilyukadt az
egyenruha, valószínűleg a géppuskáknak köszönhetően, de a sebek már
nyom nélkül bezárultak. A férfinak nem esett nagyobb baja, mint bármely
csatában.
Leona arcán átfutott egy mosoly.
– Nem tudok róla, hogy elvesztem volna – mondta. Vipera egy nevetős
fintorral jutalmazta a replikát, majd a föléjük magasodó anyahajóra nézett.
A távolból valóban nem sokkal tűnt magasabbnak: és tényleg alig öt
méteres különbség volt a két hajó fedélzete között. Leona felmérte a
fedélzetet. Ismerős arcokat, fekete egyenruhákat látott. A Macskák közül is
többen látótávolságban voltak, néhány arcot felismert a Skorpiók csapatából
– ők izgatottan, de félelem nélkül figyelték a fejük felett forrongó csatát –,
voltak itt páran a Viperák és az Angyalok közül is, de a többi harcost még
nem ismerte volna fel arcról. Percek alatt mindenki magához tért a
géppuskatűz után, és amint az anyahajóról leereszkedtek a kötelek, az elsők
rögtön mászni kezdtek.
Leona a falnál maradt, Vipera mellett, mialatt a harcosok közül többen
megkezdték az átszállást. A zaj elviselhetetlen volt, de a lány igyekezett
túlkiabálni.
– Hogy állunk?
– Nem láttam túl sokat – rázta meg a fejét Vipera. – Az egyik
fregattunk elsüllyedt, a másik totálkáros. A naszádok közül négyet láttam
még körözni, héttel indultunk. A Fekete Csillag süllyed, és azt mondják,
maximum fél óráig bírja még.
Leona bólintott, valami hasonlóra számított.
– És a levegőben? – kérdezte.
– Nem tudok többet, mint te – rázta meg a fejét Vipera.
Leona felpillantott – épp az utolsó pillanatban. Egy vadászgép
száguldott feléjük, géppuskagolyókat szórva, meglehet, szörnyen
pontatlanul. Egyetlen másodperccel később az egyik drón lézere villant
rajta, s erre a kínai gép egyik pillanatról a másikra süvítő lángcsóvává
változott, és zuhanás közben darabokra hullott.
A lelőtt gép roncsai egyenesen az utasszállító felé száguldottak, és
nagy részük a túlsó fedélzet közelében, a hajó tetején fogtak talajt. A lángok
pillanatok alatt felfalták a tetőt, és az izzó törmelék beesett az étkezőnek is
használt helyiségbe. Aki még odabent volt, villámgyorsan kimenekült a
fedélzetre: a lángok az ablakokig csaptak.
 Csakhogy Leona sem úszta meg sérülés nélkül. A gép darabjai közül
néhány izzó szilánk az ő fedélzetükre esett. Leona megpróbált lebukni:
ösztönösen a fejét védte. Egy kisebb, alig öt centiméter átmérőjű roncsdarab
a hátának ütközött, és azonnal felgyújtotta az egyenruháját. A fájdalom még
minden méreg nélkül is éles volt: Vipera söpörte le róla a lángokat,
miközben valaki megtaszította őket hátulról. A rádiós tiszt is kimenekült
végre a süllyedő csapdából.
– Jól vagy? – kérdezte Vipera. – Indulnunk kell!
Leona sebei pillanatok alatt begyógyultak, de a gerincét ért ütés
nyomát még érezte. Biztos volt benne, hogy néhány csigolyája elrepedt, bár
tudott mozogni, úgyhogy valószínűleg nem érte komolyabb sérülés..
– Túlélem – állapította meg.
Vipera megcsóválta a fejét.
– Hányszor kell még elmondanunk, hogy vigyázz magadra… –
morogta rosszallóan, és a hirtelen beálló csendben Leona tisztán értette a
szavait.
A fejük felett véget ért a csata: bár a távolból még mindig robbanások
zaja hallatszott. Az erősítésnek sikerült biztos távolba kergetnie a kínai
gépeket.
Vipera a kötélre kulcsolta a lány kezeit.
– Mássz fel! – mondta. Körülöttük mostanra kis híján kiürült a
fedélzet, már csak páran vártak a sorukra. Az étterem falaitól mindenki
igyekezett menekülni, de volt, aki itt kapta el a hágcsót, és villámgyorsan
húzta fel magát.
A kötél viszont rövid volt. Leonának kézzel kellett felhúznia magát –
ezek szerint a hajó gyorsan süllyedt, hiszen a lány emlékezett rá, hogy
mikor ledobták a köteleket, azok vége bőségesen leért a Fekete Csillagra.
Felkapaszkodott, de félúton visszanézett Viperára. A férfinak már fel kellett
másznia a korlátra, hogy elérje a kötél végét, és szorosan a lány után
felhúzza magát. Leona körülnézett, mielőtt folytatta volna a mászást, és
valamelyest megnyugtatta a tudat, hogy ők voltak az utolsók.
Mire felért a fedélzetre, már látta, hogy a többséget máris biztos
távolba menekítették. Csak egy keskeny folyosó jutott nekik: két méterre
mellettük vadászgépek landoltak, majd soroztak be a parkolóhelyükre. A
csapatszállító helikopterek fölül eltűnt a hangár: valószínűleg robbanások
tették használhatatlanná. Két helikopter rotorja is törötten lógott. Az egyik
kifutón még mindig vörösen izzott egy kráter széle, bár a tüzet már
eloltották. A talajt, amelynek tükörsimának kellett volna lennie, most
felverték a géppuskák lövedékei, beterítették a szilánkok.
A tengerészek most azzal voltak elfoglalva, hogy létszámellenőrzést
tartsanak: mindenkitől megkérdezték a csapatnevét és az azonosítóját, majd
kipipálták a kezükben tartott, sebtében nyomtatott lapokon. Mások a Fekete
Csillagot rögzítő acélsodronyokat oldották ki: miután az utasszállító
elvesztette az utolsó támaszát is, az eddiginél is gyorsabban kezdett
süllyedni. Mire összegzésre kerültek a nyomtatványok, és megállapították,
hogy minden harcosnak volt annyi esze, hogy teljesítse a parancsot, és még
a tengerészek közül sem esett csapdába senki az utasszállító fedélzetén, a
Fekete Csillagot elnyelték az óceán habjai, mindazon holmival együtt,
amelyet a harcosok nem tudtak magukkal hozni.
Leona fázott. A szél egyre erősebben fújt, és a fedélzeten jóformán
semmilyen menedékük nem volt. Csak késve tudatosult benne, hogy nem
csak a zubbonyának hátán tátongott hatalmas lyuk, de a nadrágjának eleje is
térdig eltűnt: valószínűleg a géppuska golyói nyomán fogott tüzet, az izzó
szilánkok gyújthatták lángra. A Macskák közül néhányan odajöttek hozzá.
Volt, akinek a haja szála sem görbült, másoknak szakadt, égett szélű
lyukakkal tűzdelt egyenruhái árulkodtak róla, hogy korántsem ment minden
olyan simán, mint remélték. Evelyn még azt is nehezményezte, hogy a
tartalék egyenruha-készlet elsüllyedt a hajóval együtt, így esélyük sem volt
átöltözni. A hangulat kezdett egyre feloldódni. Leona már most fel tudta
mérni, hogy a csapatában nincs hiányosság, és mivel a Viperák is a
közelben gyűltek össze, a férfi is pillanatok alatt összeszámolta az
embereit.
Egyre ritkábban tértek vissza a vadászgépek, míg végül nem jött több,
s a fedélzeten gyászosan megritkult a parkoló. Ötven vadászgépet hoztak: a
csata után viszont alig tizenhét tért vissza, és a drónok közül egy sem.
– Ez kemény ütközet volt. Remélem, legközelebb hallgatnak rám a
logisztikai kérdésekben is – lépett oda Leonáékhoz Asturias. Úgy tűnt,
Ericát azóta sem engedte el maga mellől. Mindkettejük egyenruhája
kifogástalan volt, még a hajuk sem pörkölődött meg. Asturias pontosan
tudta, hogyan kell fedezéket találni, és mely pillanatban érdemes indulni.
Leona végignézte őket, és némileg irigykedve állapította meg, hogy semmi
bajuk nem esett.
 – A feladatot teljesítették – szállt vele vitába Vipera. – A csapatokat
megvédték minden áron, és áthozták Európába.
– El ne kiabáld! – mondta Erica, aki korántsem tudta olyan gyorsan
túltenni magát a látottakon, mint a barátja. – Még nem értünk partot.
– Már csak négy óra, és ott leszünk – vonta meg a vállát Vipera. –
Innen már nem jön új támadás.
– Remélem, igazad lesz – sóhajtott fel Leona, és a férfi arcába nézve
elkapta az Ericáékra vetett bosszús pillantást. Amikor a férfi újra
megszólalt, a hangja mellőzött minden kedvességet.
– Kezded már felfogni, hogy mire vállalkoztál? – kérdezte a húgától.
Leona a vállain érezte a férfi dühét: olyan erővel szorította magához,
hogy tartott tőle, hogy összeroppannak a csontjai. Gyorsan kibontakozott a
satuvá váló ölelésből, és inkább a korlátnak támaszkodott: jobbnak látta
kimaradni ebből a csatából.
– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő pillanat… – kezdte Asturias, és
védelmezőn Erica elé állt. Vipera viszont nem is próbálta megközelíteni a
húgát: elég volt neki, ha az arcát látja.
– Egy dolog a kiképzés, ha annyira akartad, hát tessék, túl vagy rajta,
bár azon is csodálkozom, hogy kibírtad. De itt az életed forog veszélyben
minden pillanatban. Tessék, most láttad testközelből, hogy milyen a háború,
hogy rohadtul nem azon múlik, hogy milyen kiképzést kaptál. Az a roncs
rád is eshetett volna. Ha téged talál el, azelőtt halott vagy, hogy
észrevennéd!
– Fedezékben voltam, nem találhatott volna el – vitatkozott a lány, és
próbált Asturias elé lépni. A fiú azonban, az élőpajzs szerepét játszva nem
volt hajlandó háttérbe vonulni. Vipera tett feléjük egy fenyegető lépést.
– A fedezékről véss valamit az eszedbe: kétesélyes. Vagy megvéd,
vagy nem. És az esetek többségében nem tud mindentől megvédeni.
– Mi a fenét akarsz ezzel? – kérdezte a lány. – Nem küldhetsz haza!
Lekéstél róla!
– Azt akarom, hogy fogd fel végre, hogy… – kezdte a férfi, de Leona
elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.
– Pontosan tudja – mondta halkan. Vipera torkán akadt a tiráda további
része. – Te is épp ugyanakkora veszélyben voltál, mint mi mindannyian. És
minden nap ugyanakkora veszélyben forog az életed, mint a miénk. De
nagyon nagy szükségünk van minden emberre, legyen az férfi vagy nő,
felnőtt vagy még majdnem gyerek: mindenkire, aki meg akarja nyerni ezt a
háborút, és elég bátor hozzá, hogy vállalja a veszélyt. Gondolj bele, Vipera:
a húgod van olyan jó kapitány, mint te vagy én. Ha a kora még nem is
teljesen, de a gondolkodásmódja már felnőttre vall. És ugyanazt akarja
elérni, amit mi. Soha nem lesz nagyobb veszélyben, mint mi. Az Angyalok
vigyáznak rá, és tudod jól, hogy a legjobb csapat élére tettük. És ha a
háború esze épp ott van, akkor ő is megvédi mindentől. Mint a mellékelt
egyenruhák mutatják, jobban, mint mi egymást – kacsintott Asturiasra. – De
a céljaink közösek, és ha Erica képes arra, hogy megnyerjen nekünk néhány
csatát, akkor már megérte.
– De nem az élete árán – morrant fel Vipera, bár már sokkal kevesebb
düh volt a hangjában, mint eddig.
Leona felsóhajtott, és fáradtan elmosolyodott.
– Nem, nem az élete árán. Ahogy mondtad: nem meghalni jöttünk,
hanem azért, hogy legyen hol élnünk. És ha ezt végigcsináljuk, ha az
Angyalok, a Démonok és a Főnixek is segítenek, akkor többé soha nem kell
aggódnod egyetlen bajtársad életéért sem.


38. fejezet

Az Óhaza földjén
 
A megtépázott flotta nem haladhatott olyan gyorsan, mint szeretett
volna. Bár az anyahajó berendezéseiben nem esett kár, a még működőképes
fregattban és a maradék három naszádban is komoly problémák merültek
fel. Az egyik ilyen apróságot vontatni kellett, a fregatt pedig fél órával
később mondta fel a szolgálatot.
Az éjszaka leple alatt az anyahajón rögtön megkezdődtek a javító
munkálatok. Először csak a menthető kifutók megjavításán dolgoztak: azt,
amelyikben három méter átmérőjű kráter keletkezett, meg sem próbálták
rendbe hozni. Jobb híján ennek a kifutónak a hosszában helyezték el a
vendégeket, hiszen a hajó belseje már képtelen lett volna több embert
elszállásolni. Úgyhogy a harcosok igyekeztek minél kevesebb vizet zavarni,
míg azon álmélkodtak, hogy emberveszteség nélkül élték túl az ütközetet.
Leona elmélázva nézte, amint a szorgos javítószemélyzet egy része a
helikoptereken dolgozik. Ahogy a távolból ki tudta venni, az összes
helikopter megsérült: vagy aprónak tűnő lyukakat ütöttek rajta a
gépfegyverek, vagy a rotorokat törték el, mindenesetre egyetlen
csapatszállítóval sem lehetett volna most felszállni. Pedig, ha legalább azok
megússzák, akkor az akciócsapatok már el is repülhettek volna a partok
felé, így azonban továbbra is tétlenségre voltak kárhoztatva.
Már pirkadt, mire a szebb napokat látott flotta kikötött a francia
partokon. La Rochelle kikötője nem volt messze – Vipera ki is szúrta a
szigetet a távolból, amely La Rochelle-t rejtette el az óceán ostromló
hullámai elől – de azokat a romokat már nem használhatták. Az anyahajót
így sem vontathatták partra, nem volt a közelben olyan szakasz, ahol
biztonsággal kiköthetett volna. Mivel a helikopterek még távolról sem
kerültek használható állapotba, ismét át kellett szállniuk: a naszádok, bár a
fedélzetük élénken emlékezett az összecsapásra, átvették a mentőcsónakok
szerepét, és fordulónként egy-egy csapatot szállítottak partra.
Abban a pillanatban, ahogy szilárd talaj került a lába alá, Leona
mélységesen megértette, miért csókolták meg a régiek a földet partot
éréskor. Az, hogy a talpa alatt sem zúgó motor, sem ringatózó deszkák nem
voltak, a nyugalom és biztonság illúziójával töltötte el. Most már egyáltalán
nem tűnt félelmetesnek a feje felett zúgó vadászgép-had, amely épp egy
újabb összecsapás felé indult, valahová a kontinens belseje felé.
Néhány segédtiszt fogadta őket, és irányította volna azonnal a
következő állomáshelyük felé: csakhogy a helikopterek javítása, a műszaki
személyzet tájékoztatása szerint még legalább huszonnégy órát vett
igénybe, és még az volt a szerencséjük, hogy bőségesen hoztak magukkal
alkatrészt. A Démonok csapatszállítója viszont nem csak a rotorját vesztette
el, de a farkát is: az a gép nem javításra szorult, hanem egyszerűen
cserére.
– Holnap köt ki az újabb szállítmány – morogta Asturias, amint valaki
felvetette a problémát. – Hoznak új helikoptereket is. Addig itt maradunk.
– Addig mi is – erősítette meg Leona.
A szálláshely épp olyan volt, amilyenre a lány számított. Bár nem
kellett fedezéknek is ingatag romokkal megküzdeniük, de a sátortábor,
amelyet a sziklás part mentén felállítottak, korántsem volt valami
vendégmarasztaló. A sátrak egy szélcsatorna útjában álltak, a ponyvákat
folyton csapkodta a viharos erejű szél – de a szűkszavú tájékoztatás szerint
nem volt más választásuk, mint ide telepíteni az ideiglenes tábort a part
mentén. A rögtönzött kórházban Biotrin, néhány üveg kis értékű
fájdalomnövelő és annak ellenszere, valamint csipeszek, fogók és
vágóeszközök alkották a felszerelést. Röntgengépről itt álmodni sem
mertek. Leona is tett ott egy rövid látogatást, amíg a szilánkokat
eltávolították a lábából, de amint az orvos elengedte, menekülésszerűen
hagyta el a kórházat.
Még ha szüksége lett volna alvásra, akkor is képtelen lett volna rá. A
hangulat feszült volt: már réges-rég az új állomáshelyükön kellett volna
lenniük, de a helikopterek nélkül mozdulni sem tudtak. Nem lett volna
értelme hosszú menetelést indítani, a földi járművek pedig, lassúságuk okán
túl sebezhetőek lettek volna. A harcosok közül sokan beszélgetéssel
próbálták elütni az időt, mások a fegyvereiket tisztogatták – már akinek
sikerült felszerelkeznie velük a Fekete Csillag elsüllyedése előtt –,
néhányan a gondolataikba merülve kártyáztak. Volt néhány harcos, aki
felderítő körútra indult, hogy a saját szemével is megnézze, milyen
állapotban találják a földet, amelyet vissza kell hódítaniuk.
 Leonának jól esett egy kis magány, most senki társaságára nem
vágyott. Miután minden csapatnak kijelöltek egy-egy nagyobb sátrat, és a
Macskák nagy része elfoglalta a sajátját, a kapitány is rövid sétára indult.
Mostanra sikerült levetnie a rongyokká égett egyenruháját, és kapott
helyette egy újat, de a bakancsát, amelynek szára több helyen megsérült,
még nem tudták kicserélni. Ez a probléma érdekelte legkevésbé, míg
felkapaszkodott a meredek sziklákra a tengerparton, és a hullámokat
figyelve próbálta összeszedni magát.
Nem így képzelte a visszatérést. Azt hitte, amint a partközelbe érnek,
felszállhatnak a helikopterrel, és egyenest az új támaszpontra érkeznek: oda,
ahonnan bevetésekre indulhatnak majd. Abban reménykedett, hogy nem
lesz ideje jelentéktelennek tűnő problémákon rágódni, mert támadási
stratégiákat kell kidolgoznia a nap minden percében. Ehelyett még
huszonnégy órás tétlenségre kárhoztatták.
Asturias szavai nélkül is tisztában volt vele, hogy csak azért támadták
meg őket ekkora erőkkel, mert az orosz hírszerzés tudomást szerzett róla,
hogy hat akciócsapat, köztük a három legveszélyesebbnek tartott egység is
ezzel a flottával utazik. Egy-egy ilyen csapatért valószínűleg nem
kockáztattak volna háromszáz vadászgépet, de Amerika sem akarta
elaprózni az erejét. Inkább feltettek mindent egy lapra, és egyszerre küldték
át őket a tengeren.
Kész csoda volt, hogy megúszták, hogy megnyerték ezt a légi háborút,
és hogy senki nem veszett oda. Nem sok kellett volna hozzá, hogy ez
legyen az utolsó csata, amelynek a Macskák, vagy a többiek a szemtanúi
lehetnek. Leona nem most került először testközelbe a halállal: pusztán ez
volt azon ritka alkalmak egyike volt, amikor tehetetlen volt az ellene
felvonultatott erőkkel szemben. Tisztában volt vele, hogy a támadás nem
csak neki szólt, ugyanakkor végigkúszott a gerincén a félelem: vajon mikor
jön el az a pillanat, amikor Amerika erői csak egy percet késnek a
védelemmel…?
Idáig jutott a gondolkodásban, amikor lépteket hallott a tábor
irányából. Itt nem számított támadásra, úgyhogy hátra sem fordult. Bízott
benne, hogy bárki is érkezett, békén fogja hagyni, elvégre most senki
társaságára nem vágyott.
Nem jött be a számítása. Bár még mindig a tenger habjait figyelte,
kisvártatva felismerte maga mellől Vipera hangját.
 – Nem vagy éhes? – kérdezte a férfi, és egy műanyag tálcát tett le a
sziklaperemre, Leona mellé.
A lány csak egy pillantást vetett a főzelékre és a darab sült oldalasra –
legalább is innen annak tűnt –, majd felnézett a férfi arcába. Egy pillanatra
átfutott az agyán, hogy elküldi azzal, hogy egyedül akar maradni, de
csakhamar belátta, hogy ő az egyetlen, akivel őszintén megoszthatja a
gondolatait anélkül, hogy aggódnia kellene, hogy kinevetik.
– De igen – állapította meg, és az ölébe vette a tálcát. – Köszönöm –
mondta, és óvatosan belekanalazott a kihűlt zöldbabfőzelékbe, majd
látványosan el is fintorodott.
– Melegen sem volt jobb – mentegetőzött Vipera, miközben
letelepedett a lány mellé. – Szerintem a kiképzőbázisok konyhásai
felszabadultak, és épp ők főznek ránk.
Leona felkuncogott. A főzelék ízéből – vagyis annak hiányából –
ítélve helyes volt Vipera következtetése.
– Lehet, hogy mégsem vagyok éhes – állapította meg, de azért
kitartóan folytatta az evést.
– Úgy vonultál el, hogy még a lányok sem mertek követni. Dominika
fél órája ellenőrizte, hogy megvagy-e még.
Leona elfintorodott. Nem emlékezett rá, hogy különösebben ellenséges
lett volna harcosaival, de valószínűleg az arckifejezése a tudtukra adta,
hogy szeretne egyedül maradni.
– Akkor tőle tudtad, hogy hol vagyok – vonta meg végül a vállát, és
nem firtatta, hogy miért indultak a keresésére. Elvégre tudott vigyázni
magára, és itt, ahol egy fikarcnyi ellenséges katona sem kószált, igazán nem
eshetett baja. Esetleg lezuhan a sziklákról, de ennyire ügyetlennek azért
mégsem nézhették.
Vipera bólintott, de nem válaszolt. Lassan elmélyült köztük a csend.
Leona csak azért folytatta az evést, hogy csináljon valamit, holott a hús sem
volt semmivel ízletesebb a főzeléknél.
Hosszú percekkel később Leona befejezte az ebédet, és letette a tálcát
maga mellé a sziklára. Hozzábújt a férfihoz. A zavaró gondolatok kezdtek
végre kifakulni, és bár még mindig jelen voltak, most már nem keserítették
el a lányt. Elvégre itt van az, akivel összekötötte az életét. És amíg a
helikoptereket meg nem javítják, és nem kell két külön támaszponton
szolgálatot teljesíteniük, addig itt is marad. Hirtelen egyáltalán nem tűnt
tragikusnak a tehetetlen várakozás.
Vipera egész eddig csendben volt, nem zavarta meg a lány gondolatait,
most viszont úgy tűnt, nem bír tovább szótlan maradni.
– Ha most megtehetnéd, visszafordulnál? – kérdezte halkan.
Leona felsóhajtott. Vipera előtt most is, mint már annyiszor, nyitott
könyv volt minden érzése.
– Talán – mondta végül, majd, ha lehet, még halkabban tette hozzá. –
Soha nem féltem még ennyire folytatni.
Vipera megcsóválta a fejét.
– Hónapokon keresztül próbáltalak lebeszélni róla, hogy harcolj –
morogta.
– Valamikor be kellett érnie – mosolyodott el fáradtan Leona.
– Nem örülök neki, hogy épp most – mondta Vipera, és kibontakozva
az ölelésből, felállt. – Sétáljunk egyet!
Leona, aki épp kezdte jobban érezni magát a férfi karjában, bosszúsan
követte a példáját.
– Hová akarsz menni itt, a senki földjén? – kérdezte gyanakodva.
– Csak gyere velem!
A férfi átvágott a sziklák között, Leona pár lépéssel lemaradva követte.
Kikerülték a tábort, csak a sátrak ponyváit ziláló szél hangja jutott el
hozzájuk. Vipera célirányosan ment előre, néhány sziklát megkerült, mások
tetején átmászott.
– Ez se lenne rossz akadálypályának – jegyezte meg Leona félúton,
amikor a második olyan szikla fogott ki rajta, amelyre a férfi kisebb
küzdelem árán, de felkapaszkodott – csak hogy a tetejéről felsegíthesse a
lányt is.
– Rosszabb, mint az elővizsga – állapította meg Vipera, és a szája
sarka mosolyra húzódott. – De már nincs messze, amit meg akarok mutatni
neked.
– Tudhattam volna, hogy nem csak sétálni akarsz – mordul fel Leona,
és követte a férfit egy különösen meredeknek tűnő sziklafalra. Felfelé nem
vezetett ösvény, csak néhány kiugró kapaszkodó nyújtott támaszt, de azok
sem álltak sűrűbben, mint az Orion program szédítően magas mászó falai
esetében. Ráadásul a szikla alig észrevehetően az óceán felé dőlt, és
legalább tizenöt méter magasra nyúlt.
 A férfi is csak második nekifutásra birkózott meg vele, ám a lány
ezúttal elhárította a segítségét. Jobb helyeken ilyen feladathoz már
biztosítókötelet is adtak.
Leona óvatosan mászott: nem volt kedve visszaesni, és eltörni a
gerincét a sziklákon, hogy aztán újra a kórházban kelljen raboskodnia. A
férfi már odafent várta, és amikor épp nem azt figyelte, hogy a lány hol tart,
akkor megfejthetetlen arckifejezéssel meredt a távolba. Leona elkezdte
fogalmazni magában a kifogásokat a plusz edzés miatt, elvégre Vipera
alkalmasabb pillanatot is választhatott volna, hogy megcsillogtassa
hegymászó-tudományát.
Az utolsó két méter már könnyű volt: a sziklafal megszelídült, és
bőségesen nyújtott kapaszkodót a mászni vágyóknak. Leona végre felért, és
alkalma nyílt körülnézni – ám a szeme elé táruló látvány minden szavát
elakasztotta.
Amerre csak nézett, megfeketedett romokat látott. A sziklapárkányhoz
közelebb eső szakaszon néhány ház alapját vélte felfedezni, de azt is
törmelék borította. Elszenesedett téglák, üvegcserepek, apró, színes tárgyak
kifakult maradékai. A távolban, párszáz méterrel arrébb még állt néhány fal,
a valaha volt, gazdag házak mementójaként. Nyilvánvaló volt, hogy nem is
olyan rég még mesés városka állt itt, s ebből mostanra az égvilágon semmi
nem maradt. A földdel lett egyenlővé, s csak néhány kráter törte meg a
törmelék komor egyhangúságát.
– Ezt a várost valaha úgy hívták: Les Sables-d’Olonne – szólalt meg
halkan Vipera. – Vagyis Olonne homokja. Valaha turisták, hajókázni
vágyók fellegvára volt. Három-négyszázezer ember élt itt. A város soha
nem volt ostrom alatt, kimaradt a háborúból. Viszont sokan azok közül,
akik nem tudtak, vagy nem akartak elmenekülni Európából, itt vetették meg
a lábukat. A város lassan az orosz rendszer elleni lázadás központjává vált.
Akkor bombázták le, amikor elindítottuk a támadást a kínai gyárak ellen. Ez
volt a válasz – vagyis egy része a válasznak. Senkinek nem volt esélye
túlélni. Még Biotrinnal sem.
Leona nyelt egyet. Erre még nem érezte késznek magát: nem akarta
látni. Nem akarta tudni, hogy a törmelék közt hány ember csontjai bújnak
meg. Úgy érezte, a lelkiismerete nem bírja el még több ember halálát:
márpedig ő volt az, aki a leghangosabban szorgalmazta, hogy folytassák a
háborút. Vajon hány ilyen város van még? Hány valaha volt, fényes otthont
bombáztak le az oroszok, pusztán azért, hogy bosszút álljanak? Megrázta a
fejét, de Vipera kíméletlenül folytatta.
– Amikor azt mondtam, Európa sötétségbe borult, nagyrészt erre
gondoltam. Az egész partvidék hasonló állapotban van: a francia partok
üszkös romokból állnak csupán. Pusztán azért, hogy ha vissza is térünk,
rögtön lássuk, hogy nem érdemes. Csak romokat szerezhetünk vissza, a
hazánkat már soha többé.
Leona tett néhány lépést befelé, a lába elé nézve, és vigyázva, hogy
nehogy elbotoljon a törmeléken. A talpa alatt porrá omlott szét minden,
amihez hozzáért.
– Mivel tették ezt? – kérdezte elszörnyedve, inkább magától, mint
Viperától. A férfi keserűen elmosolyodott.
– Taktikai atombombákkal.
Leona rávillantotta a szemét. A férfi folytatta.
– Úgy számolták, hogy a sugárfertőzött területeket igazán fogják tudni
nélkülözni. Ahol most állsz, ott a sugárzás végzetes lenne, néhány nap
múlva belehalnál, ha nem kaptál volna Biotrint. Szerencsére így nincs ránk
hatással. De a föld halott, és még évtizedekig az is marad. A becsapódás
távolabb volt, abban az irányban, ahol a visszatérők első táborainak egyike
állt. Az a kráter három hete még nem volt ott – mutatott északkelet felé a
férfi. Leonának hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni az említett krátert,
de amint felismerte, hogy egy tükörsimára borotvált, hatalmas lyukról van
szó, az eddigieknél is jobban elborzadt.
– Ezekről nem szóltak a jelentések – sóhajtott fel Vipera. – Ha
néhányan írtak is róluk, azonnal törölték az adatbázisunkból. Ha az
amerikai közvélemény megneszelné mindezt, azonnal búcsút mondhatnánk
a háborúnak.
– Miért pont most mondod ezt nekem? – kérdezte Leona. Enélkül is
épp eléggé félt a folytatástól, e nélkül is életében először riasztotta meg a
gondolat, hogy harcolnia kell, hogy még mindig nem állhat meg. Ez viszont
az utolsó csepp volt. Legszívesebben azonnal hajóra szállt volna, és
elmenekül Európának még a közeléből is.
– Mert előbb vagy utóbb mindenképp láttad volna. A magasból még
rosszabb lehet – lépett közelebb hozzá a férfi. A keserűség még mindig
kicsengett a hangjából, de most már vigasztalóak voltak a szavai. – Ez egy
negyven-ötven kilométeres partszakasz. Beljebb már nem mertek
hozzányúlni a területekhez. És többé nem is fognak.
– Ha van még nukleáris fegyverük…
– Mindet megsemmisítettük – rázta meg a fejét a férfi. – A Kölyök
mondta néhány órával ezelőtt. Szibériában, ahol az atombombáik nagy
részét tárolták, hetven kilométer átmérőjű területet taroltunk le, nagyrészt
drónokkal. Máshol is előfordulnak hasonló sebek a föld felszínén, de
vannak még városok, amelyeket kisebb munkálatok után ismét virágzóvá
varázsolhatunk. Ők is itt akarnak élni: nem tehették tönkre az egészet.
– Vagyis?
– Vagyis, ha most adnád fel a reményt, a legrosszabbkor tennéd. Nyerő
pozícióban vagyunk, Leona. Először azóta, hogy a részévé váltál a
háborúnak. És amit a hajón mondtam, komolyan gondoltam: nélküled nem
jutottunk volna el idáig.
Leona hálásan rámosolygott a férfire.
– Most először biztatsz arra, hogy harcoljak.
– Talán azért, mert most először bizonytalanodtál el – mosolyodott el a
férfi. – De szükségünk van rád. Az emberek többsége, civilek és katonák
egyaránt szimbólumként tekint rád. Amíg te itt vagy, addig ők sem adják fel
a reményt, bármilyen kilátástalan legyen is a háború, bármennyi áldozattal
járjon. És erre nem képesek sem a Skorpiók, sem pedig mi. Hiába próbál
bennünket is magasztalni a média, akkor is a Macskákról szóló hírekre vevő
mindenki. Harmincegy kislány, akik, fiatal koruk ellenére itt vannak, akik
túlélték az első vereséget, és akik kiharcolták, hogy a fronton
maradhassanak. Mindenki biztos benne, hogy ti fogjátok győzelemre vinni
Amerikát.
– Ez úgy hangzik, mint egy gyenge propaganda-szöveg – sóhajtott fel
a lány, és odalépett Viperához. A férfi mellkasába fúrta az arcát, hogy ne
kelljen többé a romokra néznie.
– Ha félsz is, nem tart sokáig. Amint megkapod az első feladatodat,
soha többé nem gondolsz majd arra, hogy abba is hagyhatnád.
Leona végre szívből mosolyodott el.
– Ennyire jól ismersz?
– Igen – nevetett fel halkan Vipera. – És annak ellenére, hogy még
most is őrülten féltelek, tudom, hogy nem adhatjuk fel. Nem sokára túl
leszünk ezen az egészen. De addig is végig kell csinálnunk.
 Leona felsóhajtott.
– Szerinted tehetünk még csodákat?
– Hiszen azért jöttünk vissza – mosolygott rá Vipera, és forrón
megcsókolta a lányt.


39. fejezet

Tábor az erdőben
 
Viperának igaza volt: a magasból még szörnyűbbnek tűnt az
atombombákkal letarolt terület. Az újjá varázsolt helikopterből kilesve a
lányok mindenhol megfeketedett földet láttak, és csak a horizont zöldellt,
de még annak színe is betegesnek tűnt.
Leona igyekezett a rájuk váró feladatokra koncentrálni ahelyett, hogy
minduntalan az ablakon próbál kilesni, hátha valami csoda folytán életre kel
alattuk a partvidék. Csakhogy ezek a gondolatok cseppet sem voltak
alkalmasak rá, hogy lefoglalják, hiszen még nem kaptak egyetlen konkrét
parancsot sem azon felül, hogy meg kell jelenniük az új állomáshelyükön,
egy francia kisvároshoz közeli erdőben felvert táborban. Ez pedig nem
igényelt túl sok szervezést.
– Milyen messze leszünk a Viperáktól? – kérdezte Alisha, megtörve a
helikopter gyomrában eluralkodó csendet.
Leona felkapta a fejét – és a többiek is követték a példáját.
– Alig egy órányira – mosolyodott el. – A hadvezetés úgy
gondolkodott, hogy ha kell, közös akciókat is végre tudunk hajtani.
– Végre nem barmok parancsolgatnak nekünk – jegyezte meg
elégedetten Saci. Leona mélységesen egyetértett vele.
– És a többiek? – kíváncsiskodott Dominika.
– A Skorpiók valamivel északabbra, hogy a kezdőknek is be tudjanak
segíteni. A három új csapatunk pedig szigorúan északon – mondta, majd
mielőtt bárki rákérdezett volna, hozzátette. – A háború itt a legvérmesebb.
Az afrikaiak az utolsó emberig tartják az erődjeiket, és kínai katonák is
csatlakoztak hozzájuk. Nagyrészt Kína irányít, az afrikaiak pedig
jellemzően végrehajtják a parancsokat, vagy épp teljesen figyelmen kívül
hagyják. Kedvük szerint. Északot az oroszok tartják, de ők könnyebben
vonulnak vissza, ha túl nagy veszélyben érzik magukat. És nem is támadnak
folyton. Mióta Amerika lenullázta az utánpótlásukat, feltűnően
engedékenyek.
– Hamarabb is lenullázhatták volna – morogta Sofya.
 – Nem voltunk ott, hogy rábeszéljük őket – vonta meg a vállát
Evelyn.
Leona elmosolyodott.
– Tény, hogy nehezen szántuk rá magunkat. De most Ázsiába
életveszély lenne belépni, és nem az oroszok miatt – csóválta meg a fejét a
kapitány. – Fene tudja, mikor érkezik a következő drón-hullám.
– Mondjuk, amint összerakják őket? – érdeklődött Alisha.
Leona elnevette magát. Alisha rátapintott a lényegre: a drónok
sorozatgyártása már-már Kína szorgalmát idézte. Kellettek is az új
szerkezetek, hiszen egy drón általában csak egyszer szállt fel.
Mire három órával később megérkeztek, a lányok hangulata ismét a
régi lelkesedést idézte. Az alattuk zöldellő tájakon már nyoma sem volt a
háborúnak, csak itt-ott verték fel a földet sebes-barna foltok, klasszikus
bombák nyomán. Néhol még városokká rendezett épületek is megtörték a
természet zöldjét.
A helikopter egy faóriásokkal ölelt tisztáson landolt. Leona utolsóként
szállt ki belőle: a lányok, miután utoljára ellenőrizték, hogy minden
készenléti fegyverüket felcsatolták-e, vidáman léptek ki az ajtón.
Leonának volt rá egy perce, hogy felmérje, hová kerültek – még
mielőtt bárki a fogadásukra sietett volna. A tisztás közelebbi oldalán három
kisebb helikopter parkolt, álcahálók takarásában, ám az árulkodó
gépfegyvercsövek kifeketéllettek alóluk. Nem messze, a fák közt –
valószínűleg keserves munka árán – vágott ösvényeken tucatnyi dzsip
sorakozott. A lombok fedezékében maradtak.
Bár a fák lombkoronái összeborultak, az erdő aljnövényzete sem volt
elhanyagolható mértékű. Szúrós bokrok, magasra nőtt páfrányok,
kúszónövények idézték a dzsungeleket. Leona felfedezni vélt egy keskeny
gyalogösvényt, amely valószínűleg a táborba vezetett a dzsipek parkolóján
túl.
Míg sikerült felmérnie a terepet, néhány szürke egyenruhás tisztelettel
arrébb tessékelte a csapatszállítótól a Macskákat, és nekiláttak, hogy létrák
segítségével hasonló terepszínű leplet borítsanak a helikopterre, mint a
többire. Elvégre ezzel nem gurulhattak be a fák közé.
– Hol a legközelebbi Hilton? – érdeklődött kuncogva Dominika.
– Ha jól sejtem, arra – intett Leona a parkoló irányába.
 Jóslata beigazolódott: a következő percben egy fiatal hadnagy tűnt fel
az ösvényen. Nem lehetett több húsz évesnél: valószínűleg ő is a háború
alatt kapta a kiképzését és rangját. Leonának nem volt ismerős sem
szalmaszőke haja, sem ragyogóan kék szemei, és míg a fiú inkább
ruganyos, mint katonás léptekkel előttük termett, tisztelgett, és Tailor
hadnagyként mutatkozott be, addig a lány azon töprengett, hogy az ifjú
hadnagy vajon mikor állhatott vissza az európai katonák közé.
A fiú alig tudta titkolni a mosolyát, míg végignézett a Macskákon.
Leona is megadta a kötelező gesztusokat, és a lányait is rávette, hogy
teljesítsenek olyan parancsokat, amelyeket minduntalan el akartak felejteni
– mint a sorakozó és a vigyázzállás –, majd a hadnagyot követve elindultak
a dzsipek melletti, keskeny és kanyargós ösvényen a tábor felé.
A fiú a kapitány mellett ment, hogy vezesse a csoportot, bár ennek az
lett az eredménye, hogy a kezük folyton összeütközött, és alig fértek el
egymás ellen. Leona végül inkább előre engedte.
– Ki a parancsnok a táborban? – érdeklődött út közben.
– Eddig én voltam, most már ön az, hölgyem – mondta a fiú. Leona
felmordult.
– A “hölgyemezést” most felejtse el, falra mászok tőle.
– Itt? Legfeljebb fára – javította ki a hadnagy, és csibészes mosoly tűnt
fel az arcán. Valószínűleg úgy érezte, hogy ha a megszólítást lefelejtheti,
akkor a hangneme is sokkal bizalmasabbá válhat. Leonának nem volt
kifogása ellene, de a megjegyzést elengedte a füle mellett.
– Ezek szerint nincs más tiszt a táborban? – kérdezte, visszatérve a
fontosabb információkra.
– Az enyémen kívül az őrmesteri a legmagasabb rang – helyeselt
Tailor. – Ezért is mondtam, hogy ön a parancsnok. Mindenben állok
rendelkezésére.
Mire Leona nyugtázta, hogy ezúttal nem csak az akciócsapata, de a
tábor felett is döntéshozó joga van, meg is pillantották a fák közt megbújó
sátrakat. A tisztás, amelyet a katonák szállásául választottak, kisebb és
kuszább volt a helikopterek leszállópályájánál. Néhány bokor csonkja és
fatuskó még kikandikált a földből. A lombok között csak szűrten jutott le
hozzájuk a fény, és bár nem takarták el tökéletesen a kéklő eget, Leona
biztos volt benne, hogy a terepszínű tábor észrevehetetlen a levegőből.
 A sátrak sűrűn álltak, némelyikük benyomakodott az erdőbe, miután
elhódították azt az aljnövényzettől. Szorosan rögzített ponyvák terültek el
mindenütt, a természet színeihez igazodó mintákban pompázva. Leona
összesen hét sátrat számolt össze: kisebbeket és nagyobbakat egyaránt.
– Ez itt előttünk a raktár. Itt találják az új egyenruhákat, a fegyvereket
és Biotrint, vagyis mindent, amire szükségük lehet. Mellette az
élelmiszerraktárunk van, azon túl pedig a katonáink szálláshelye. A srácok
elég hangosak a szabadidejükben, de harcban nagyon jók. Száz ember áll a
tábor rendelkezésére, ezek gyalogosok, pilóták és tüzérek. Abban a kis
sátorban találják a kommunikációhoz szükséges eszközöket – mutatott a
tisztás közepén álló ponyvára. – Közvetlenül mellette az orvosi ellátó.
Három orvosunk van, a felszerelésünk… hát, elmegy. És ott, leghátul
találják a saját pihenőjüket, a szolgálati személyzet sátra mellett.
Amíg a hadnagy beszélt, Leona igyekezett minden szavát
megjegyezni. A táborban a jelek szerint mindenre, vagy majdnem mindenre
gondoltak. Míg a szálláshelyük felé indultak, Leona további kérdéseket tett
fel – elvégre a tábor parancsnokaként tájékozottnak kellett lennie.
– Ki a közvetlen parancsnokunk?
– A központ – vonta meg a vállát a fiú. – Ezt a tábort a maguk
kedvéért alakítottuk ki.
Leona elmosolyodott. Vagyis egyetlen tábornoknak sem tartoztak
felelősséggel, leszámítva a központ vaskalapos vezetőségét.
– És milyen a felszerelésünk?
Tailor elhúzta a száját.
– Ami azt illeti… lehetne jobb is. A fegyverellátmány meg szokott
érkezni, de érdemes többet és hamarabb rendelni, mint feltétlenül szükséges
lenne, mert egy-két napot is késhetnek vele. Most tele a raktárunk. Az
élelmezés már bajosabb, azzal nem tudtunk takarékoskodni. A szolgálati
személyzet főz ránk, de most már csak tészta és rizs maradt, néhány fűszert
leszámítva. Két napja meg kellett volna érkeznie a szállítmánynak, de azóta
sincs hír felőle. A bútoraink magukért beszélnek – hajtotta fel a szálláshely
ponyváját a fiú.
Leona a sátor sarkaiban összedobált, tábori székeket vélt felfedezni, és
talán egy összehajtható asztal is megbújt valahol a kupacban, durva
pokrócokkal letakarva.
 – Felkészültünk a hasonló körülményekre – állapította meg. –
Macskák! Foglaljátok el a szállást! – intette a lányait.
– És mikor megyünk vadászni? – kuncogott fel Dominika, aki a
kapitány háta mögött toporogva hallgatta a beszélgetést.
– Aki szeretne, felőlem indulhat – mosolyodott el Leona, majd ismét a
hadnagyhoz fordult. A fiú alig-alig tudta leplezni jókedvét. – Mi a helyzet a
kommunikációval?
Tailoron látszott, hogy nem érte váratlanul a kérdés, de azért cseppet
sem örül neki.
– Akadozik – sóhajtott fel. – Telefonvezetékről nem is álmodhatunk, a
mobilok átjátszó-tornyait természetesen lerombolták. A műholdas kapcsolat
viszont csak napi három-négy órán keresztül működik.
– Prue! Adott a feladat – pillantott fel Leona.
Prue felnevetett az egyik kihajtogathatatlan szék fölül.
– Máris elfoglalom a kommunikációs szobát – bólogatott. –
Ragaszkodunk a jelenlegi műholdhoz?
– Ahhoz ragaszkodunk, amelyik stabil – vonta meg a vállát Leona.
A táborban pillanatok alatt feloldódott a hangulat. Az itt állomásozó
katonák – a közkatonától az őrmesterig – mindegyike kötelességének
tekintette, hogy bemutatkozzon a Macskáknak. Leona mindössze három nőt
látott köztük, és mint kiderült, kettejük helikopterpilóta, a harmadik pedig
tüzér volt. Miután a formaságokon átestek, a katonáknak valóban sikerült
némi hangzavart csapniuk, épp akkor, amikor légi összecsapás alakult ki
nem messze tőlük.
A kommunikáció másfél órával később állt helyre. Prue megoldotta,
hogy a rendelkezésre álló műholdas telefon és a három laptop mindegyike
az épp elérhető hullámsávot válassza, és így a nap huszonnégy órájában
képes volt jeleket venni. Leona átnézhette a jelentéseket és megírhatta a
sajátját, mielőtt a lányok által elejtett szarvasbikából fenségesen illatozó
sültet varázsolt volna a konyhai személyzet.
A huszonnégy órás készültség ezúttal nem riadókból állt, hanem
megoldandó feladatokból. A Macskáknak – csakúgy, mint a többi
akciócsapatnak – kisebb elintéznivalókat utaltak ki. Ha a régi rendszer
szerint osztályozták volna őket, akkor nyolcasnál kisebb feladat nem is
akadt volna, mégis, a legtöbb csata pillanatok alatt, fölényes győzelemmel
zajlott le: a lányoknak még csak meg sem kellett erőltetniük magukat, hogy
egy-egy ellenséges tábort elpusztítsanak, a közeledő, gyenge támadásokat
visszaverjék, és a frontvonalat húsz kilométerrel beljebb tolják mindössze
egy hét alatt. Nem volt sok idejük pihenni, de nem is igényelték. Ha nem az
újabb akciókra összpontosítottak, akkor elfoglalták magukat a vadászattal,
vagy azzal, hogy a közeli patakból próbáljanak halvacsorát összeszedni.
Leona szorgosan igényelte a fegyverzet-utánpótlást, a hiánycikknek számító
kézigránátokkal és rakétavetőkkel együtt, bár gyakran az ellenséges táborok
felszámolása során töltötték fel a fegyvertáraikat.
Az afrikai katonák erősek és elszántak voltak, de szervezetlenek. Nem
viseltek egyenruhát, nem tartották be a hierarchiákat, és lenézték a kínai
parancsnokokat.
Azt azonban a lányok hamar megtanulták, hogy a kínaiakat nagyon
nagy könnyelműség testközelbe engedni. A fájdalomnövelőt egy
akciócsapathoz képest rosszul tűrték, de a vívás feltűnően jól ment nekik.
Szerencsére a frontvonalon kevesen szolgáltak, így a Macskák nem kerültek
szembe igazán nagy túlerővel, de az első összecsapások alkalmával az
életük csak hajszálon függött.
Két ízben fogtak össze a Viperákkal, egy-egy város romjainak
visszafoglalása céljából, és mindkétszer sikerrel jártak: gyorsan és
könyörtelenül dolgoztak, és a két akciócsapat együtt verhetetlennek
bizonyult. Leona határtalanul örült, hogy megúszták az emberveszteséget,
de még a gyalogosaihoz sem kellett utánpótlást kérnie: sikerült úgy
kalkulálnia az emberekkel, hogy hasznos támogatást nyújtsanak, de
lehetőség szerint senkit ne áldozzanak fel. A repülőterek visszahódítását
már össze kellett hangolniuk a légierő elérhetőségével, és Leona biztos volt
benne, hogy örök időkre emlékezni fog a pillanatra, amikor egy, a Macskák
által visszafoglalt reptéren beparkolt az első amerikai vadászgép.
A feladatokat immár nem utalták ki nekik váratlanul, szinte minden
alkalommal volt három-négy órájuk a felkészülésre. A lány figyelte a
híreket, és próbált a központ fejével gondolkozni. A Macskák által
végrehajtott feladatok felét ő maga javasolta, és az engedélyt – és parancsot
– fél órán belül meg is kapta minden esetben.
Már tíz napja táboroztak itt, és a lány valószínűnek tartotta, hogy
hamarosan új szálláshely után kell nézniük. Úgy saccolta, hogy ha
mindenki beszáll, akár negyvennyolc óra alatt beljebb tudják költöztetni a
tábort, hogy a frontvonalat gyorsabban elérjék. Feldobta a gondolat, hogy
ezúttal az ellenség kényszerül hátráló védekezésre, úgyhogy jókedvűen
böngészte a térképeket és műholdképeket a lehető legjobb terület
megtalálása érdekében. A táborban egyébként is vidám hangulat uralkodott:
a gyalogság úgy vélte, hogy minden sikert hangoskodással kell
megünnepelni, és mivel az imént vertek vissza egy közeledő, ellenséges
századot, értelemszerűen most sem tettek kivételt.
Leona megtalálta a neki legjobban tetsző táborhelyet, és az egyetlen
kifogása az volt, hogy az az erdő még ellenséges kézen volt. Fel is írta
magában, hogy addig nem költöznek, míg meg nem hódítják, majd a hírek
böngészéséhez látott.
A jelentések szerint az Angyalok, Démonok és Főnixek is a
várakozáson felül teljesítettek. Zoey Roatz, tartva magát ahhoz, hogy a
Viperák keze alatt tökéletes csapatképzésben lett része, olyan feladatokat
hajtott végre, amelyeket a hadvezetés csak abszolút profiknak mert volna
kiutalni – és a jelek szerint ezeket az akciókat ő maga kérte. Erica és
Asturias már valamivel óvatosabbak voltak, de náluk sem fordult még elő
emberveszteség. Ők is zokszó nélkül fogtak össze, ha nagyobb fába kellett
vágniuk a fejszéjüket. A Skorpiók nem csak a kezdőket segítették – sőt,
azokat ritkán –, de megállíthatatlanul nyomultak előre. Tíz nap alatt kétszer
költöztek, és Leona élt a gyanúperrel, hogy vagy az ő táboruk mobilabb,
mint a Macskáké, vagy nem ragaszkodnak egyazon táborfelszereléshez.
Végül, a jó híreken felderülve Leona még megpróbálta átfutni a kémek
jelentéseit is. Ezekhez csak szűrt hozzáférése volt, és élesen elhárította Prue
ajánlatát, miszerint a hacker szívesen feltörte volna neki a honlapokat. A
kínai vezetőség újabb katonák kiképzését kezdte meg. Két gyárban
újraindult a termelés – ezek a Himalája minden széltől óvott területein
foglaltak helyet, és a drónoknak még nem sikerült hozzáférniük.
Szerencsére a hegyek közül szállítani sem volt egyszerű. Ilyen hírekkel nap,
mint nap találkozott, úgyhogy már nem aggódott miattuk, és cseppet sem
érdekelte az orosz politikusok feliratozott, lelkesítő beszéde.
A lap alján viszont megakadt a szeme egy apró betűs híren – amely
talán csak véletlenül került nyilvánosságra. Elvégre hasonlókkal még nem
találkozott. A szíve a torkában kezdett dobogni, nem a félelemtől, hanem az
izgalomtól, és biztos volt benne, hogy ezt az akciót nem fogja kihagyni.
Szólt a helyetteseinek, hogy látogassák meg a sátorban, majd kétszer is
átolvasta, hogy memorizálja az információkat. Leellenőrizte a helyszínt –
kockázatosnak, de megközelíthetőnek ítélte –, és úgy döntött, megéri.
Mire elkezdte fogalmazni a kérelmet a központnak, Saci és Sofya
léptek a sátorba.
– Találtál valamit? Mikor indulunk? – érdeklődött Sofya, vidám, de
elszánt hangon. Bár pihenőre most sem volt sok idejük, a lányok arcán nem
látszott fáradtság.
– Amint megkapjuk az engedélyt, vagyis szerintem egy órán belül –
mondta Leona, majd elmosolyodott. – Megtaláltuk Tiedemant.


40. fejezet

Szabadítás
 
Leona már azelőtt összehívta a Macskákat eligazításra, hogy
megkapták volna a hivatalos parancsot az akció végrehajtására. Mindent
megosztott az embereivel, amit tudott. Felolvasta a kémek jelentéseit,
mindazt, amihez hozzáfért, és hagyta, hogy a lányok felvessék az ötleteiket
az akció végrehajtását illetően.
– A hármas bontást itt muszáj lesz alkalmazni – vélte Hillary.
– És az enyémeknek nem is kellene bemenniük az épületbe – tette
hozzá Sofya. – Odakint is elég dolgunk lesz.
Leona egyetértően bólintott, de mielőtt megszólalhatott volna, Sacinak
is támadt egy észrevétele.
– Hogy fogjuk egyáltalán áttörni a frontvonalat? Az a légtér még
határozottan az övék.
– Kértem légi támogatást is – mondta Leona. – De a vadászgépek
feltűnőek. A csapatszállító miatt lassan kellene mozogniuk. Magunkkal
visszük a tüzér-helikoptereket, és megpróbálunk minél észrevétlenebbek
maradni. Nem kell túl nagy távot megtennünk.
– A frontvonalon túl pusztán kétszáz kilométert. Az levegőben nem
olyan sok – vonta meg a vállát Alisha.
– Arra bőségesen elég, hogy észrevegyenek minket – morogta a fejét
csóválva Nicola.
– Három-ötezer méter magasan megyünk. A földről nem fognak tudni
beazonosítani bennünket. Amíg a levegőből nem vesznek észre minket…
– Ez elég kockázatos – szólt közbe Dominika. Leona kénytelen volt
egyetérteni vele.
– Mindenképp kockázatos – csóválta meg a fejét Leona. – De a
jelentés szerint a jövő héten költöztetik a foglyokat. A mostaninál nem
lesznek közelebb, és ami azt illeti, ezt a bázist nem lehetetlen bevenni. És
ha jelent nektek valamit Tiedeman, akkor…
– Azt hiszem, többet jelent nekünk, mint neked – szólalt meg halkan
Eve. – Elvégre te nem emlékezhetsz rá, de ő segített nekünk, hogy ki
tudjunk jönni Párizsból. Van Dael engedett be minket egyáltalán. Vannak
még ott más foglyok is, igaz?
Leona nyelt egyet. Azt az akciót már többször hallotta, de az
elmondásokra támaszkodni mégsem lehetett ugyanaz, mint átélni, miképp a
lányok tették.
– A jelentés senki mást nem nevezett meg, de úgy vélik, hogy vannak
még néhányan. Mindenkit kihozunk, aki hozzánk tartozik.
Saci egyetértően bólintott.
– A kérdés csak az, hogy hogyan jutunk be, és hogyan jutunk ki.
Leona előre utálta a gondolatát is, de vett egy nagy levegőt, és
kimondta.
– Ejtőernyővel. Háromezer méterről ugrunk, háromszázon nyitunk.
Nem lesz túl sok időnk manőverezni, de még biztonsággal földet érünk.
Visszafelé pedig a hegy túloldaláról, a sziklák közül várjuk meg, hogy
leszálljon értünk a helikopter.
– Van ott leszállópálya egyáltalán? – vetette fel Dominika, aki a
kapitánnyal együtt ódzkodott az ejtőernyőzéstől.
– Egy fennsík van – vonta meg a vállát Leona. – Mással nem tudnak
szolgálni.
– Több a semminél – vélte Saci.
– Nem légi támogatás kellene nekünk – mondta Hillary. – Hanem egy
elterelő akció. Mondjuk egy légi támadás, ami kicsalogatja innen a
gépeiket.
Leona egy pillanatig rámeredt, majd szélesen elvigyorodott.
– Remek ötlet. De ehhez telefonálnom kell.
A központ tábornokait meggyőzni telefonon sem volt könnyű, de
Leona fél órás beszélgetés árán végre sikeresen leszervezte, hogy hozzanak
előre egy olyan támadást, amit csak két nappal későbbre terveztek. Elvégre
a hozzá kellő felszerelés már megérkezett, és csak az utolsó simítások
hiányoztak: azt pedig sokkal közelebbi határidővel is meg tudták oldani.
A Macskáknak így már csak négy órájuk maradt a felkészülésre, és ezt
szorgos munkával töltötték. A helikopterbe berakodtak minden szükséges
felszerelést, érintve a fegyvereket és az elsősegélyadáshoz szükséges
eszközöket is, ellenőrizték az ejtőernyőket – hiszen Leona eddig, ha csak
tehette, elkerülte, hogy használniuk kelljen –, beavatták a
helikopterpilótákat és tüzéreket is a feladatokba. Újra átbeszélték, és
betanulták az akció végrehajtásának terveit, és konzultáltak az orvosokkal
arra az esetre, hogy mi a teendő, ha a hadifoglyokat, köztük Tiedemant
rossz állapotban találják.
Négy órával később, mire a légi csata megkezdődött, és végre, az
utolsó pillanatban befutott az akciót engedélyező igazolás is (Leona élt a
gyanúperrel, hogy a nagy szervezkedésben majdnem elfelejtették
kiküldeni), lekerült az álcaháló a helikopterekről. Először a csapatszállító
emelkedett fel, őt követte a három tüzérségi helikopter, sorban egymás után.
A rádiós összeköttetés működött a pilóták között, de egyelőre nem történt
semmi érdekes. Ahogy Leona számította, a légtér üres volt nem csak a saját
területükön, de a frontvonalon túl is. Aki csak tehette, párszáz kilométerrel
arrébb szárnyalt éppen, hogy az amerikai vadászgépeket próbálja
megállítani egy újabb város, és a hozzá tartozó repülőtér megszerzésének
kísérletében.
Hogy hányan szúrták ki őket a földről, hány légvédelmi rakéta
szegeződött rájuk, várva a pillanatot, amikor könnyebb célpontot nyújtanak,
Leona nem tudhatta. A saját tüzérségük a levegőben alkalmas volt arra,
hogy néhány rakétát elhárítson, esetleg még arra is, hogy ellenséges
helikopterekkel megküzdjön, de vadászgépekkel, netán drónokkal szemben
tehetetlenek lettek volna.
A Pireneusok égbe nyúló hegyei szabdalták útjukat. A helikopterek
gyakran emelkedtek a csúcsok miatt veszélyes magasságokba, hogy akkor
se szúrják ki őket a hegytetőkről, ha épp ott figyeli őket egy légvédelmi
ágyú – bár Leona kételkedett benne, hogy a hegymászóknak is kihívást
jelentő csúcsokon bárki ilyen felszerelést telepített volna többezer méteres
magasságokba.
Amint a célpont közelébe értek, Leona fellélegzett. Vastag felhőtakaró
terült el alattuk, mely megakadályozta, hogy megpillantsák őket. A nap még
vakítóan ragyogott, de már mélyen benne jártak a délutánban.
– Nincs feszültség a felhőkben – tájékoztatta őket a pilóta pár perccel
később – A célpont felett vagyunk. Felkészülhetnek az ugrásra!
Leona nyelt egyet. A tüzérségi helikopterek mellettük lebegtek. A
csapatszállító megállt, mintha kikötözték volna, csak a magasban zúgó szél
mozdította meg alkalomadtán.
– Ellenőrizzétek a fegyvereket és az ejtőernyőt! Háromszáz méteren
nyitunk – emlékeztette a Macskákat Leona, miközben a hátsó ajtóhoz
lépett, és egy mozdulattal felnyitotta. Aranyló habtengerre látott rá – és
máris zavarni kezdte a kilátás. Elvégre még egyszer sem ugrott a felhők
fölül. Ha ejtőernyőzött is, azt úgy tette, hogy tisztán látta a gyufásdoboz-
házakat és indázó utcákat maga alatt. Vagy legalább az utcalámpák
szentjánosbogár-fényeit. Most viszont kénytelen volt megbízni a
mérőműszerekben, hogy valóban jó helyen vannak.
Erőt vett magán, és a többiekhez fordult.
– A leszállási pont egyben találkozási pont is, ha valaki elvétené.
Mindenkit megvárunk. Indulás!
Az ugrások rendjét már nem kellett vezényelni. Leona félreállt, ő
maradt utoljára – mint mindig. A lányok hármasával léptek ki a
helikopterből. A kapitány figyelte a horizontot: bántotta, hogy a hallására
nem tud hagyatkozni, hiszen a rotorok agresszív zúgása minden más zajt
elnyomott. A tüzérségi helikopterek még mindig mellettük voltak, épp
akkora távolságban, hogy az általuk keltett szélörvények ne zavarják
egymást. Leonának két helikopterre volt rálátása, a harmadik a
csapatszállító előtt maradt, szinte mozdulatlanul.
Már csak az utolsók voltak hátra, és amint letelt az öt másodperces
szünet, ők is kiléptek. Nicola még rákacsintott Leonára.
A kapitány még utoljára végigsimított a hátizsákjának pántjain.
Ellenőrizte a fegyverzetét: a kard, a pisztolyok és a tartalék tárak
tökéletesen voltak rögzítve, amennyire meg tudta állapítani. Persze ennek a
zuhanás lesz a próbája, de még egyszer sem fordult elő, hogy bármit
elvesztett volna út közben.
Eljött a pillanat: Leona búcsút intett a pilótának, és kilépett a gépből. A
felhő mélyen alatta volt, csak akkor döbbent rá, hogy mennyire, amikor
egyik pillanatról a másikra örvények keletkeztek a habokban, és két
vadászgép robbant ki belőle.
A helikopterek megugrottak a levegőben, megpróbálva menekülőre
fogni. Leonát megpörgette a levegőben a többszörös légörvény. Még látta,
ahogy a száguldó vadászgépekről kioldódnak a rakéták – majd a következő
pillanatban tejföl-sűrű köd nyelte el, és többé nem látott semmit az őt
körülvevő, szédítően pörgő, aranyos csillogású fehérségen kívül.
Az első robbanás hulláma őt is megtaszította, egyenesen lefelé, de a
pörgés csak nem akart abba maradni. Tehetetlen volt zuhanás közben,
csengett a füle. Hány robbanás volt? Csak egy, vagy ez már a harmadik?
Felugatott az egyik gépágyú sörtüze. Valami vörös-izzó dolog zuhant el
mellette, de csak az őt megcsapó hőt érezte, és a halvány sziluettből nem
tudta kivenni, honnan származhatott.
Képtelen volt gondolkodni, de szerencsére nem is kellett. Annyi
gyakorlás, kiképzés és harc után az ösztönei jobban működtek, mint bárki
másé. Amint végre kiért a felhőből, a magasságjelzőre pillantott. Még
ezerötszáz méter. A levegőben záporként hullottak az égő szilánkok. Valami
eltalálta a vállát, de le is pattant róla – nem érzett fájdalmat, talán nem
történt baj, talán az ejtőernyő is épségben maradt… Végre nem pörgött
tovább, képes volt irányba állni. Egyszerre próbálta beazonosítani a
landolási pontot, remélve, hogy nem lesz tőle túl távol, és elkerülni a feje
fölül érkező szilánkokat.
Még két, vagy három robbanás volt. Vajon mi maradt a saját
helikoptereikből? Egyik pillanatról a másikra elszorult a torka. A pilóták, a
tüzérek, akik odafent maradtak, akiknek esélyük sem volt két vadászgéppel
szemben… És a Macskák. Hiszen ha nincs helikopterük, akkor bent
ragadtak. Kétszáz kilométerre a frontvonal mögött…
Hétszáz méter… Már csak hatszáz… A zuhanás végre beállt a
megszokott, már-már normális sebességre, a robbanás lökése végre
elvesztette a hatályát. Leona próbálta lassítani magát, amennyire csak bírta.
A kijelzőre pillantott. Négyszáz méter… már csak háromszázötven…
Megrántotta a kioldózsinórt, a kelleténél húsz méterrel magasabban.
Az ejtőernyő engedelmesen kinyílt, de valami nem stimmelt. A lepel Leona
fölé borult, a lány érezte is a rántást a vállain, ahogy megpróbálja megfogni,
de az ernyő furcsán féloldalra hordott. Felpillantva Leona látta, hogy bal
oldalt nem nyílt ki teljesen. Mintha a robbanás, vagy a vállának ütköző
törmelék olyan erővel préselte volna össze az anyagot, hogy az már nem
tudott kinyílni.
Képtelenség volt manőverezni vele. Lassította a zuhanást, de nem
eléggé. Már csak száz méter. Leona látott maga alatt egy raktárat, és a
mellette húzódó, nyitott konténereket. Ha sikerülne becélozni, ha nem
sziklára esne, akkor talán megúszhatja. De épp az ellenkező irányba
sodródott. Még nem is ért mindenki földet, maga felett is látott kinyíló
ejtőernyőket… Száz méter. Már csak hetven. Ha így folytatja, személyre
szabott orvosi brigád nélkül még csak felállni sem lesz képes, nem hogy
harcolni. Gyorsan zuhant, de a becsapódásra készen behajlította a lábát.
Megkapaszkodott az ejtőernyő irányítókarában, és hirtelen ötlettől
vezérelve, a bal oldalit erősen megrántotta.
Az ernyő maradék része kibomlott. Lelassította az esést, épp annyira,
hogy Leona biztonságosan földet érhessen, bár így is szörnyen instabilnak
tűnt, mintha az egyik zsinór elszakadt volna. Már csak harminc méter…
Huszonöt… húsz… Most már nem történhetett baj. Igaz, hogy messze volt
a kijelölt landolási ponttól, de egy kopár, meredek lejtőn sikerült földet
érnie.
Mire lelassította magát, és képes volt megállni a lejtőn, biztos volt
benne, hogy az ejtőernyőzést soha nem fogja jobban szeretni a mostaninál.
A bokája kifordult, le kellett ülnie. A helyére rántotta az ízületet, de kellett
neki néhány perc, hogy rendbe jöjjön. Soha nem volt ennyire rossz ugrása,
bár ezt nem csak magának köszönhette. Ha nem taszítja meg a robbanás, ha
az ernyője rendesen kinyílik, be tudta volna tájolni magát…
A robbanás…
Felpillantott az égre. Már nem záporoztak újabb, izzó fémdarabok, de
még nem is ért földet minden. Távolról, alig hallhatóan ki tudta venni a
vadászgépek zúgását, a helikopterek rotorjának hangját viszont nem. Pedig
annak valamivel hangosabbnak kellene lennie…
A rádióját átállította a pilóták hullámsávjára, és beleszólt – de csak
süket csöndet kapott válaszul. Görcsbe rándult a gyomra. Tehát vége:
csapdába estek. Ilyen mélyen bent a frontvonal mögött, a Pireneusok
hegyein át semmi esélyük kimenekülni innen. Ki tudja, számítanak-e rájuk,
ki tudja, mekkora sereg fogja őket üldözőbe venni. Ki tudja, hogy meddig
lesznek képesek életben maradni az afrikai katonák által uralt területen. És
vajon hány kínai van a közelükben, akik a kémek elmondásai szerint
képesek úgy körülzárni egy-egy alakulatot, hogy észre sem veszik, csak ha
már késő… Ha az a két vadászgép visszafordul, és a földet szórják meg
bombákkal, azokon a területeken, ahol az akciócsapatot sejtik…
A Macskák végre landoltak. Ők már szerencsére kikerültek a robbanás
hatósugarából, úgyhogy az nem tudta megzavarni őket.
Leona visszaállította a rádióját a csapatának hullámsávjára, és meg
sem lepődött, hogy máris keresik. Ketten-hárman ismételték a nevét, mire
Leona beleszólt a rádióba.
– Egyben vagyok. Várjatok meg a találkozási pont melletti erdőben!
Fegyvereket készenlétbe! Mindenki megérkezett?
 – Igen, itt vagyunk – jelentette Saci. – Macskák, indulás az erdőbe! Ne
maradjunk fedezék nélkül!
Leona most már használhatónak ítélte a bokáját. Az ejtőernyőt
lecsatolta a hátáról, és gyakorlott mozdulatokkal visszagyűrte a hátizsákba
– majd rögvest meggondolta magát, és a földön hagyta a már egyébként is
használhatatlanná vált ernyőt. A néhány kilós csomag nélkül gyorsabb
volt.
A fájdalomnövelős pisztolyt a kezébe kapta, hogy ha véletlenül
megtámadják, azonnal tudja viszonozni, majd futva indult el a kijelölt
találkozási pont felé.
Próbálta futás közben végiggondolni a tervet. A bejutás megoldódott,
és ezzel egy időben tisztázódott, hogy kijutni nem fognak. Ha csak pár
perccel korábban érkeznek a vadászgépek, a Macskák még a helikopterben
lettek volna, és egy ilyen robbanásban… Így is elvesztették nem csak a
menekülési lehetőséget, de a pilótákat is, a tüzéreket… fájdalmas volt
belegondolni, hogy ezek az emberek az utóbbi időben már-már a barátaikká
váltak.
Most viszont más dolga volt. Gyászolni ráér később is.
A landolási pontot bő egy kilométerrel vétette el. Szerencsére a város
határán kívül voltak, bár ezt a települést már jobb lett volna romoknak
nevezni, mint városnak. Nem volt őrség, még csak egy őrtornyot sem
állítottak. A hegyek közt megbújó helység valaha a kirándulókból élt, mára
pusztán az afrikai katonák foglyainak rejtekéül szolgált. Ha lett volna
legalább egy őrtorony a közelben, ha az afrikai hadsereg nem azzal a
hetven-száz fővel képviseli itt magát, akkor már bizonyára a nyakukon
lennének. De a vadászgépek, valószínűleg a munícióból kifogyva nem
üldözték őket a földön.
Mire a kapitány odaért a lányokhoz, ők már behúzódtak az erdő
fedezékébe. A fák között szinte észrevehetetlenek voltak, és Leona most
képtelen lett volna megszámolni őket. De Saci jelentése szerint nem volt
hiány köztük, vagyis mindenkinek sikerült az ugrás.
Leona eltette a fegyverét és kifújta magát a hosszú sprint után.
– Hogyan tovább, Szati? – kérdezte azonnal Sofya.
– Lelőtték a helikoptereket, ugye? – tudakolta Dominika is.
– Igen – bólintott Leona. – Egyetlen pilótánk sem válaszolt a hívásra.
 – Akkor csapdába estünk – vonta le a következtetést Saci. – Nem
jutunk ki innen. Le fognak mészárolni minket, amint ránk találnak…
Leona keserűen elmosolyodott. Volt igazság Saci szavaiban, de tudta,
hogy nem adhatják fel. Amíg látnak egy szikrányi reménysugarat,
harcolniuk kell, mert csak így győzhetnek.
– Meglehet. De nem fogjuk olcsón adni a bőrünket. Először is
elvégezzük, amiért jöttünk. Utána, ha van egy szemernyi esélyünk is rá,
akkor hazamegyünk.
– Mégis, hogyan? – kérdezte Nicola. – Ellopunk egy ellenséges
helikoptert? Netán vadászgépet?
A kapitány vállat vont, és végignézett a lányokon.
– Ezt a gondot hagyjuk későbbre. Indulás! Még mielőtt a jöttünk hírére
kivégzik a túszokat.
– Talán azt hiszik, hogy a helikopterben voltunk… – reménykedett
Hillary.
– Kétlem, láthattak minket megérkezni az ejtőernyővel – legyintett
Leona.
– A sajátjainkon kívül senki nem hisz halottnak minket – tette hozzá
Prue.
Leona torka elszorult egy pillanatra, hiszen Prue-nak igaza volt. A
háború első felvonásában több akciócsapat végzete volt ugyanez, így
vesztek oda a Farkasok is, és még ki tudja, hányan. Ugyanakkor ők egyszer
már eljátszották ezt a trükköt, meglehet, akkor csak a helikopter
helyzetjelzőjét tették tönkre… Talán Viperának eszébe jut az az eset, és nem
temeti el őket rögtön. Talán valaki a segítségükre siet. Hiszen a központból
pontosan tudták, hogy hova indulnak…
A célpont rövid menetelés után előttük volt. A foglyokat egy kétszintes
épületben tartották: a földszintre való bejutás nem is okozhatott gondot. A
másik szint viszont nem emelet, hanem földalatti bunker volt. Leona nem
ismerte a részletes tervrajzot, nem tudta pontosan, hol húzódnak a szellőző
aknák vagy az elektromos vezetékek, de a kémek legalább egy skiccet
tudtak biztosítani: így a helyiségek elrendezésével tisztában volt.
A Macskák három csoportra szakadtak, és a helyzetükön aggódó
lányok pillanatok alatt kemény, félelem nélküli harcosokká váltak. Leonáék
az első, Saciék a hátsó bejáratot választották. Az ablakok túl aprók voltak
ahhoz, hogy bejáratként használják őket. Sofyáék feladata a parkoló
megtisztítása volt, és ezzel együtt az övék volt a támadás első hulláma, az
elterelés feladata.
A jelentések szerint ezen a bázison soha nem tartózkodtak ötvennél
többen, és ezeknek csak egy része volt katona, sokan a kiszolgáló
személyzethez tartoztak. Leona biztos volt benne, hogy az utolsó
mosogatófiú is el tud sütni egy pisztolyt, de nem voltak képzettek. Ugyan,
ki akarna egy tehetetlen foglyokkal teli bázisra kiképzett katonákat
pazarolni ott, ahol még csak nem is igazán kellett számítani semmiféle
támadásra?
Leona őszintén reménykedett benne, hogy a kém jelentése óta nem
gondolták meg magukat. Amint mindhárom szakasz elhelyezkedett az
épület körüli fedezékekben, kiadta a parancsot a támadásra.
A terveik beváltak: Sofyák megjelenésére rögvest kialakult egy
komolyabb tűzharc. A bázisról valószínűleg minden katona odasereglett. A
lányok könyörtelenül harcoltak, amint testközelbe kerültek velük, pillanatok
alatt végeztek tíz-tizenkét afrikai katonával. Itt az afrikaiak sem használtak
robbanószereket: talán nem is állt rendelkezésükre.
Mire Leonáék és Saciék betörtek az épületbe, a kinti csata csaknem le
is zajlott, és Sofyáék őrsége pillanatok alatt fel is állt: a lányok nem akarták,
hogy a város további táborozói kívülről lepjék meg őket, mialatt a foglyokat
igyekeznek kiszabadítani.
Az épületben nem maradt sok katona, de a szűk folyosókon nem volt
könnyű elbánni velük. A föld feletti szinten még csak-csak elfértek a
kardok, de a föld alatt Leona még a kezét sem tudta volna kinyújtani oldalra
anélkül, hogy bele ne akadt volna valamibe: egy-egy meztelen kábelbe,
villanykörtébe, vagy rozsdás csőbe. Csak a pisztolyokra hagyatkozhattak,
bár a kapitány óva intette társait: elvégre most képtelenség volt utánpótlást
szerezni a töltényekből.
Kétoldalt jelzés nélküli ajtók sorakoztak. Az elrendezésükből ítélve
apró raktárakat, fülkéket rejthettek maguk mögött, olyan helyiséget
semmiképp, ahol egy ember rendesen elférne.
Az épületben öt perccel később már nem volt ellenállás, Leona pedig
biztos volt benne, hogy ha mást nem is, de a feladatukat képesek lesznek
elvégezni. Ha még itt vannak a foglyok, kihozzák őket.
Evelyn törte be az első ajtót: az egy hosszú cellára nyílt. Festetlen
falak keretezték az ablak– és bútorok nélküli helyiséget. A sötét fülkében
ürülékszag terjengett, de üres volt.
– Nyissátok ki az ajtókat! – szólt rá a lányokra Leona. Némelyiket be
sem kellett törni: további cellák álltak üresen, és a kapitány már épp kezdett
elbizonytalanodni, hogy rossz fülest kaptak, és így akarták őket csapdába
csalni, amikor a folyosó túlsó végéről Saci kiálltott fel.
– Itt vannak! – mondta. Leona, aki épp a harmadik cellát vette
szemügyre, futólépésben indult arra, kis híján elsodorva Dominikát is.
Mire odaért, Saci már a foglyok mellett térdelt. Nem voltak
megkötözve, hiszen már nem volt szükség bilincsre. Mindössze ketten
feküdtek a cellában, látszólag öntudatlanul, lemeztelenítve. Bőrükön
ezernyi seb jelezte a kínzások emlékét, s ezek a sebek már nem is
gyógyultak be. Leona emlékezett erre az állapotra, de nem akart emlékezni.
A puszta tényekre akart hagyatkozni, arra, amit a táborban az orvos
mondott: ha valakit olyan sokáig kínoznak, hogy a vér jóformán elfogy a
szervezetéből, akkor a Biotrin életben tartja bár, de képtelen gyógyítani.
Addig nem is fog meggyógyulni, amíg nem kap vérátömlesztést, később
vizet és táplálékot, és bár néhány napig gyenge marad, utána a csodaszer
visszaállítja majd a test ideális állapotát.
Leona nyelt egyet, és beljebb lépett a cellába. A lányoknak nem
akaródzott követni őt. Ha nem tudja, hogy kit keressen, akkor fel sem
ismeri Tiedeman kráterekkel szabdalt arcát. A férfi kinyitotta az egyik
szemét – a bal szeme hiányzott –, de nem csillant benne felismerés. Csak
félelem, rettegés… A férfi a padlón feküdt, teljesen tehetetlenül, képtelenül
arra, hogy megmozduljon. A másik alak – Leona csak nagy nehezen ismert
rá Van Dael főhadnagyra – mellette volt, félig ülő helyzetben, mintha a
falnak támasztották volna. Ő nem nyitotta ki a szemét. Talán már nem is
tudott különbséget tenni a kínok és a külvilág között.
– Mi az ott… a nyakukon? – kérdezte az ajtóból Dominika. Halkan
beszélt, mintha haldoklók felett állna, akiket nem akar zavarni. Leona csak
most vette észre a foglyok nyakán a vékony pántot. Megérintette a
Tiedemanon lévőt, keresve a kapcsot, ahol le tudja venni, de a férfi erre
mintha magához tért volna. A szemében végre felismerés csillant, majd
rémület.
– Ne… – nyögte a férfi. – Ne nyúljon hozzá.
Leona elkapta a kezét.
– Miért? – kérdezte halkan.
 – Felrobban – suttogta Tiedeman. – Ha megpróbálják leszedni. Ha
megpróbálnak kivinni…
Leona nyelt egyet.
– Prue! – kiáltotta el magát. A megszólított azonnal utat tört magának
a cellába.
– Itt vagyok – jelentette. A pillantása a foglyokra esett, de gyorsan el is
kapta a tekintetét. – Mit tehetek…? – kérdezte, de a hangja megremegett.
– Szedd le ezeket a vackokat – mondta Leona. – Legalább próbáld
meg!
– Ne… nem lehet… – ellenkezett erőtlenül Tiedeman, de Prue addigra
már letérdelt mellé.
– Jól van, láttam már ilyet – bólintott a lány. Leona nem kérdezte meg,
hogy hol: sejtette, hogy a hackercsapat minden hasonló rendszert
felderített.
– Le lehet szedni? – kérdezte Leona.
Prue a körülményekhez képest higgadtan vonta meg a vállát.
– Persze. De ürítsük ki az épületet. Nagy erejű robbanótöltet van
benne, és ha levettük, fel fog robbanni. Négyen kellünk, hogy kivigyük
őket, a többieknek felesleges kockáztatni.
Leona bólintott, és kiadta a parancsot. Hillary, Elizabeth és ő maradtak
itt Prue mellett, a többieket kivezényelte az épület köré. A Macskák –
néhányan vonakodva bár –, elhagyták az épületet. Prue csak ekkor volt
hajlandó hozzáfogni a művelethez.
Leona megtámasztotta Tiedeman vállait, bár gyűlölt fájdalmat okozni a
férfinak. Van Dael is lassan ébredezni kezdett. Hillary közben talált két
vékony, durva pokrócot, és a foglyokra terítette őket. Leona egyetértett: a
semminél jobb volt.
– Mennyi időnk lesz? – kérdezte a kapitány, mikor Prue hozzálátott
végre a feladathoz. Egy, valószínűleg késről származó fémdarabot ékelt be a
nyakpánt illesztékébe, majd valamit kapcsolt a Leona számára láthatatlan
gombokon. A pánt engedelmesen kinyílt. Prue féltő óvatossággal tette le,
majd Van Daelhez lépett.
– Úgy öt perc – mondta. Fém karcolódott fémen, ahogy Prue keze
megcsúszott a szerkezeten. Van Dael alig hallhatóan felnyögött, amint
Leona megtámasztotta a vállait. Tiedeman reszketett. Ép szemével követte
az eseményeket, de nem csak fájdalom: félelem is volt a tekintetében.
Leonának semmi biztató nem jutott eszébe. Egy valamit tudott: kiviszik
őket innen. De hová?
Prue óvatosan lekapcsolta a második szerkezetet is, majd ugyanolyan
óvatosan a földre helyezte.
– Még két perc. Kifelé! – emelte fel a hangját.
Hillary és Liza felemelték Tiedemant. Leona fejében megfordult, hogy
ideiglenesen meg kellene ölniük a foglyokat, hogy legalább a fájdalomtól
megszabaduljanak – de már nem volt rá idejük. Rohanvást hagyták el az
épületet. Át a szűk folyosón, fel a rozoga lépcsőn, ki az ajtón – lassabban
ment, mint szerették volna. A tehetetlen testek lelassították őket, bár Van
Dael hihetetlenül könnyű volt. A nő halkan nyöszörgött.
A bejárattól még csak két lépésnyire járhattak, amikor a hátuk mögött
feldördült a robbanás. Az épület belereszketett és megrogyott, de nem
omlott össze. Az ajtón fekete füst csapott ki.
– Macskák, fedezékbe! Vissza a találkozási ponthoz! – kiáltotta Saci,
és Leona a robbanás zaján túl is hallotta, hogy miért: az égen felzúgott egy
vadászgép-raj semmivel össze nem téveszthető moraja.


41. fejezet

Eldugott menedék
 
Vipera már-már nosztalgiával gondolt azokra az időkre, amikor a
Budapest és Bécs között feszülő légifolyosó alatt lakott. Naponta öt-tíz
repülőgép váltotta egymást, mintha ez a távolság oly áthághatatlan lenne a
földön, hogy mindenképp muszáj repülőre szállni, hogy egyik tárgyalásról a
másikra odaérjenek a fontos üzletemberek.
A feje felett a zúgás most is hasonló volt: az ő füle nem hogy a
típusszámokat nem tudta megkülönböztetni, de még egy utasszállító és egy
vadászgép között sem mondta volna meg a különbséget. Nem is érezte
szükségét.
Most hanyatt dőlt a táborhely körötti tisztáson. Jól választottak, ebben
biztos volt. Tíz kilométerre tőlük egy másik tábor is állt, ahonnan
támogatást kaphattak, és az odáig vezető utat egy terepjáró nevetgélve tette
meg. Cserébe az utazásokért senki nem lógott a nyakukon, egyetlen
tábornokkal sem kellett egyeztetniük a mindennapjaikat, és a tábor csak az
övék volt.
A srácok épp vadásztak. Muszáj volt lőniük néhány nyulat, netán őzet,
hogy vacsorát készíthessenek belőlük, mert a gyűjtögetéssel nem láthatták
el magukat hosszútávon. Vipera eddig kivette a részét a vadászatból is, de
most inkább egy kis pihenésre, magányra vágyott.
Mintha ismét légifolyosó alatt lett volna. A vadászgépek nem hogy
óránként, de percenként húztak el a feje felett, hármas-ötös rajokban:
némelyik olyan alacsonyan, hogy a típusszám meghatározásához még
Leonának sem kellett volna a hallására hagyatkoznia. A hangrobbanások
egymás után rázták meg a levegőt. Légi csata dúlt, valahol nem is túl
messze innen – de már legalább három órája elkezdődött, és azóta
folyamatosan érkezett az utánpótlás. Vipera eltöprengett rajta, hogy vajon
harcba mennek-e még a gépek, vagy csak azért szállnak fel, hogy
átköltözzenek az új repülőtérre? Valószínűleg az előbbi, hiszen egyébként
nem sietnének ennyire. Lehet, hogy most túlságosan nagy fába vágták a
fejszéjüket, és az oroszok az utolsó masináig küzdenek, hogy
megtarthassanak egy számukra fontos területet.
Vipera nem izgatta magát különösebben. A légi csaták nem érdekelték
igazán, amíg nem közvetlenül a feje felett dúltak. Maximum ismét
áthelyezik őket: nem jelentene túl sok kényelmetlenséget, hiszen a tábort
képesek fél nap alatt felszámolni, és a kinézett, új helyszínen ugyanennyi
idő alatt tökéletesen működésbe léptetni. Meglehet, már ide is akadozva
jutott el a fegyver-utánpótlás, élelmiszerről pedig nem is álmodhattak. Mi
lesz, ha még beljebb mennek?
Merengéséből Tailor szavai rángatták ki.
– Vipera! Telefonon keresnek! – kiáltotta a férfi a sátorból.
A kapitány úgy pattant fel, mintha rugóra lépett volna. Talán újabb
feladatot kapnak? A telefon eddig alig-alig működött, kész csoda volt, ha
azon érkezett bármilyen utasítás.
Futólépésben ért oda a sátorhoz, és átvette Tailortól a készüléket.
Csakhogy, miután bemutatkozott, nem egy sokat megélt tábornok, hanem
Asturias szólt bele a recsegő vonalba.
– Nem értesíthetlek hivatalosan, de teljes a káosz, és úgy gondoltam,
ez rád is tartozik – kezdte a fiú, olyan hangon, mintha valamit nagyon nem
akaródzott volna kimondania.
– Mi történt? – kérdezte Vipera, és a visszhangzó vonalban hallotta,
hogy mennyire aggodalmas a hangja. Ericára gondolt, a húgára, aki egyre
vakmerőbb akciókban vett részt…
– A Macskák – mondta Asturias, úgy, mintha a probléma mindössze
általános bosszúságra adott volna okot. – Megkísérelték kiszabadítani
Tiedemant. Az ellenséges terület felett lelőtték a helikopterüket.
Vipera arcából minden vér kifutott, a szemei elkerekedtek. Mondani
akart valamit, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Asturias komoran
folytatta.
– Jó okunk van feltételezni, hogy sikerült kiugraniuk, mert úgy két
perce jelentették, hogy arra a területre egy nagyobb vadászgép-rajt
vezényelt az ellenséges tábor, nem tudom megmondani, hogy az orosz, az
afrikai, vagy a kínai részről. Nehézfegyverzetes, de robbanószereket nem
szállító, felderítő gépekről van szó, legalább két tucatnyi ment oda, ahol a
Macskák helyzetjelzője elhallgatott.
 – Vagyis… életben vannak? – kérdezte alig hallhatóan Vipera. Asturias
megköszörülte a torkát.
– Valószínűleg. És őket ismerve, úgy sejtem, Tiedeman is velük van.
Elvégre kigyulladt az épület, ahol fogva tartották, és az ilyen épületek nem
szoktak maguktól kigyulladni.
Vipera kifújta a visszatartott levegőt. Biztos volt benne, hogy a
Macskák nem haltak meg. Még tehet értük valamit. Az iszonyú lehetőség,
hogy el kell temetnie Leonát, a feleségét, egy pillanatra áthullámzott rajta,
de már el is tűnt. Nem akarta elfogadni ezt az eshetőséget.
– Értem, ezek szerint ki kell hoznunk onnan őket.
– Nem, Vipera – mordult fel Asturias a vonal túlsó felén. – Nem azért
mondtam ezt el, hogy őrült szabadító-akcióba kezdj. Még ha pontosan
tudnánk, hogy hol vannak – mert ezt azóta nem tudjuk –, és hogy hányan
vannak életben, akkor sem tudnánk értük indítani senkit.
– Akkor elárulnád, hogy miért közölted ezt velem? – kérdezte Vipera
dühösen. Asturias okos volt, túlságosan is okos. De ő sem lehetett
tévedhetetlen. Biztos, hogy van valami módja, hogy kihozzák onnan a
Macskákat.
– Azért, hogy amint a hivatalos szerveken keresztül is megkapod a
hírt, tudd, hogy mi van mögötte. Semmi mást nem akarnak közölni, mint
hogy a Macskák eltűntek.
– Értem – nyugtázta oda sem figyelve Vipera, és nyugalmat erőltetett a
hangjára – Ha megígéred, hogy huszonnégy órán belül kidolgozol egy
szabadítási tervet, nem most ugrok utánuk.
– Atyaég, ti aztán rendesen egymásra találtatok – morogta alig
hallhatóan Asturias, majd egy hosszú sóhaj után ismét határozottá vált a
hangja. – Huszonnégy órán belül a számítógépeden lesz minden, amit össze
tudok rakni. El ne induljatok előtte! Nagyon úgy fest, hogy ezt a légi csatát
bebukjuk, és a teljes légi pajzs szeme láttára nem fogtok tudni bejutni a
helikopterrel.
Vipera felsóhajtott. A Kölyök szavaiban volt igazság.
– És akkor hogyan jutunk be? – kérdezte, nem minden él nélkül.
– Azt még megálmodom – morogta a fiú. – De most mennem kell.
Vigyázz magadra! – búcsúzott, majd, mielőtt Vipera is elköszönhetett
volna, a telefon felbúgott, jelezve, hogy Asturias letette a készüléket.
 Vipera visszatette a kagylót a helyére, és a holtsápadt Tailorra nézett. A
vonal rossz minőségű volt, de épp ezért állították hangosra: a férfi könnyen
kivehette Asturias minden szavát így is, hogy Viperától kétlépésnyi
távolságban állt.
– Mikor indulunk? – kérdezte halkan.
A kapitány a telefonkészülékre nézett. Még Asturias szavai jártak a
fejében, de megrázta magát.
– Legkésőbb holnap ugyanekkor. Addig nem vállalunk semmilyen
komolyabb akciót. Szedjük össze a többieket! – mondta, és a pihenősátor
felé indult, bízva abban, hogy a harcosai perceken belül elegendőnek ítélik
a zsákmányt. Utána pedig… ki tudja, a Macskák huszonnégy óra múlva
életben lesznek-e még, vagy sikerrel jár az ellenük indított hajtóvadászat?
Hiszen, ha az ő területükre szorulna be egy pár fős egység, ők sem
nyugodnának addig, amíg meg nem találják, és ki nem végzik őket. Pláne
ha az adott egység ennyi csatát nyert már meg ellenük.
***
Az erdő nem volt olyan sűrű, mint a táborhelyük: a talaj menti,
természet vágta ösvényeken könnyű volt a járás, de a lombkoronák
összeborultak felettük. A Macskák még azelőtt eltűntek szem elől, hogy a
vadászgépek a közelükbe értek volna, bár Leonának nem voltak illúziói: ha
csak egy hőérzékelő kamera áll a támadóik rendelkezésére, könnyedén
kiszúrják őket. Épp ezért nem hagyta, hogy megálljanak: ha a vadászgépek
kamerái alapján gyalogosokat küldenek utánuk – pusztán azért, hogy
biztosra menjenek – akkor olyan helyen akarta megvetni a lábát, ahonnan
nem lesz kilátástalan a küzdelem. Ugyanakkor a szeme folyamatosan
megfelelő búvóhelyet keresett.
Az erdő ösvényei felkapaszkodtak az egyik hegy oldalába. A
vízmosások alattomos csapdákként húzódtak a lábuk alatt, bokatöréssel
fenyegetve a harcosokat. A gyökerek kiemelkedtek az égbe nyúló fák
árnyékában. Az erdő mélyén gyorsan sötétedett. A nap már lemenőben volt,
aranyszínűre festette az égbolt azon apró részleteit, amelyre a lányok
ráláttak.
A helikopterből való kiugráskor sem az elsősegély-csomagot, sem az
éjjellátó szemüvegeket nem hozták magukkal, bízva abban, hogy az éjszaka
már nem itt köszönt rájuk. Leona utólag végzetes könnyelműségnek
tartotta, hogy otthagytak mindent a helikopterben, bízva abban, hogy
hazafelé is azzal mennek. A gyűrűjére gondolt, amit mindig ott helyezett
biztonságba az akció előtt – majd a kezére pillantva meglepődve tapasztalta,
hogy ezúttal elfelejtette letenni. Örömmel elmosolyodott egy pillanatra.
A talaj, amely eddig egyre fenyegetőbben emelkedett előttük, most
hirtelen vízszintesbe váltott, majd pár méter után, a fák takarásában egy
barlang keskeny bejárata feketéllett.
– Állj! – fordult hátra Leona. A többiek eddig követték, csak Nicola
ment mellette. Elizabeth és Hillary hozták Tiedemant és Van Daelt – a két
megkínzott már nem volt eszméleténél. A lányok röviddel az után, hogy
beértek a fák takarásába, egy-egy szúrással a tetszhalál állapotába segítették
őket.
– Találtál valamit? – kérdezte reménykedve Evelyn. A lányok a
hosszú, több órás menetelés után egy perc pihenőért is hálásak voltak.
– Remélem, hogy igen – bólintott Leona. – Várjatok meg itt, egy perc,
és visszajövök! Dominika, gyere velem!
Az apró termetű lány felzárkózott a kapitány mellé, bár lerítt róla,
hogy szívesebben pihenne ő is. Leona a szikla hasadékához lépett.
Növények hálózták be a barlang bejáratát, elhagyatott volt – de csak
annyira, mintha néhány éve magára hagyták volna az egykor gondosan
őrzött bejáratot. Leona bebújt a hasadékon – le kellett hajtania a fejét, de a
bejárat elég széles volt ahhoz, hogy akár a pisztolyát is elő tudja húzni.
Átkozta a felszerelés hiányosságát: még egy zseblámpa sem volt nála. Ha
jobban belegondol, még egy darab kötél sem. A régiek sokkal
felszereltebbek voltak, soha nem indultak el túra-készlet nélkül. Meglehet,
az akciócsapatokat nem is túrázásokra találták ki.
A talaj pár lépés után enyhén emelkedni kezdett, de Leona az orráig
sem látott. Elővette az öngyújtóját – ez legalább mindig a zsebében volt –
és egy kattanással meggyújtotta.
A következő pillanatban azt kívánta, bár ne tette volna. Vagy a
kattanás, vagy a fény zavarta meg a barlang lakóit, de erre azonnal
felébredtek. A gyíkok, undok rovarok szétrajzottak a talajon, a plafonon
lógó denevércsapat pedig éktelen csapkodásba kezdett. Dominika
felsikoltott, mire a denevérek menekülőre fogták, de ők is csak egy kijáratot
tudtak használni. Leona lebukott, magával rántva a lányt is, míg a
bőregerek elrajzottak a fejük felett.
– Fújj! Utálom a denevéreket! – panaszkodott Dominika.
 – Tényleg veszélyesebbek, mint egy afrikai ezred – értett egyet Leona,
és felkuncogott. Dominika szégyenlősen elnevette magát.
Amint biztonságosnak ítélte, Leona ismét meggyújtotta az apró lángot.
A falakig így sem látott, úgyhogy óvatosan beljebb ment. A barlang nem
volt túl nagy, a plafon néhol olyan alacsonyan húzódott, hogy még
Dominika is beverte a fejét. A közepén egy kiszáradt vízmosás vágta ketté
fél méter mélységben, majd a túloldalon eltűnt egy hasadékban, amely túl
szűk lett volna ahhoz, hogy bármely ember bejáratnak használja.
– Ez jó lesz – jelentette ki a kapitány. – Éjszakára meghúzzuk itt
magunkat, és a hajnal első fényénél továbbmegyünk.
– És ha megtalálnak minket? – aggodalmaskodott Dominika, akinek
nem igazán akaródzott beljebb menni.
– Itt nem látnak minket a hőérzékelők, mélyen bent leszünk a föld
alatt. Ha pedig megtalálnak, nem fogják tudni bevenni.
– Hacsak fel nem robbantják az egészet – morogta a harcos.
– A nyílt terepen is felrobbanthatnak minket – vonta meg a vállát
Leona.
Dominika nem vitatkozott tovább. Leona visszafordult, és kiment a
lányokhoz, hogy beterelje őket a búvóhelyre. Alisha épp az egyik
denevérrel játszott – a kis bőregér karmai között még ott sötétlett néhány
fekete hajfürt, és nagyon szeretett volna szabadulni a harcos markából.
Alisha viszont nem engedte el, amíg legalább egy percig nem maradt
nyugton az apróság, és nem hagyta magát Evelyn orra alá dugni, aki rögvest
fejlövéssel fenyegette az őt inzultáló harcostársát.
Leonának kellett rászólni a lányokra, hogy vegyék le a hangerőt,
ugyanakkor cseppet sem bánta, hogy nem estek kétségbe, és nem temették
el magukat máris.
Mire elsuhant Alisha játékszere, és a Macskákat rá lehetett venni, hogy
átvegyék a denevérek táborhelyét, Leona hangulata sokat javult. A
sérülteket lefektették a földre, és ők is leültek végre pihenni.
Leona nem érezte igazán fáradtnak magát – az adrenalin még mindig
dolgozott benne, elvégre a barlangban sem érezte biztonságban sem
önmagát, sem a csapatát. De jelenleg nem volt ennél jobb lehetőségük. A
falnak támasztotta a hátát. Lassan elhaltak az öngyújtók lángjai, és vaksötét
borult rájuk. Valamiféle enyhe légmozgást érzett, és ebből arra
következtetett, hogy a barlang természetes módon szellőzik felfelé. Talán
van egy kürtő a fejük felett: elvégre a plafon nem egyenletes, néhol
szörnyen alacsony, máshol viszont öt-hat méter magas is lehet. A gyenge
világítás mellett nem lehetett látni, és odakint már túl sötét volt ahhoz, hogy
bármiféle fény szűrődjön le.
A kapitány felsóhajtott, és megpróbált rájönni, hogy hogyan fognak
ebből a csapdából kimászni. Mert hogy túl sok esélyük nem volt, azt
biztosra vette.
A lányok között halk szavú beszélgetés kezdődött. Az ő gondolataik is
hasonló tájakon jártak, mint a kapitányuké: vajon hogyan fognak visszajutni
a saját területükre? Leona végül megelégelte a meddő beszélgetést, és ő is
beleszólt a kibontakozni készülő vitába.
– Először is vegyük sorra, hogy mivel tudunk gazdálkodni! Kinél
maradt plusz tár?
Legalább öten szólaltak meg egyszerre, és Leona azonnal belátta, hogy
a vaksötétben ilyen egyszerű feladattal sem fognak boldogulni. Ha nem
látják egymás arcát, akkor képtelenség lesz leltárt készíteni.
– Hozok pár gallyat, hogy valamivel tüzet rakhassunk – ajánlkozott
Evelyn. Mire Leona nyugtázta az ötletet, a sziluettje már ki is suhant a
kijáraton.
– Egyébként nem lenne utolsó őrséget állítani – jegyezte meg Nicola.
– Tiéd és Alisháé az első óra, aztán váltjuk egymást – mondta Leona.
Kedve támadt volna a falba verni a fejét, amiért ilyen alapvető dolgokat
elmulaszt, tapasztalt kapitány létére.
– Miért pont én? – méltatlankodott rögvest Alisha.
– Mert túlságosan szereted a denevéreket – kuncogott fel Dominika.
Leona is elmosolyodott. Evelyn visszatért, és a barlang közepére szórt
néhány gallyat, majd fellobbantotta az öngyújtóját. Egy perc múlva már
elég fényük volt ahhoz, hogy lássák egymást, a füst pedig felfelé,
valószínűleg egy aprócska, természetes kéményen távozott. Nicola és
Alisha elfoglalták az őrhelyeket a bejárat körüli bokrok között úgy, hogy a
magasból ne lehessen őket észrevenni, de elég közel ahhoz, hogy hallják a
benti beszélgetést.
Tűzerő tekintetében nem álltak jól. A pisztolyok is jóformán
kimerültek, plusz tölténytár pedig senkinél sem volt már. Az
ezüstpisztolyokból is csak két tárnyit tudtak volna összeszedni, ami épp arra
lett volna elég, hogy mindannyiuknak jusson egy-egy golyó. A kardok
szerencsésen megúszták az ütközetet, senkié nem szorult cserére.
– Ráadásul nincs sem élelmünk, sem vizünk – morogta Evelyn. – Ha
kijárunk vadászni, hamar rájönnek, hogy itt vagyunk.
– Hajnalban úgyis továbbmegyünk – jegyezte meg Saci.
– Ennél jobb búvóhelyet nem találunk. Jobb lenne itt maradni akkor
már… – vetette fel Hillary.
– Nem, nem maradhatunk egy helyben – rázta meg a fejét Leona, és
megpróbálta összeszedni a gondolatait. – Ha hírt tudnánk adni a
sajátjainknak, hogy hol vagyunk, és hová jöjjenek értünk, akkor esetleg
megkockáztatnám. De így biztosabb, ha mozgásban maradunk.
– Csakhogy fogalmunk sincs, hogy merre menjünk – vetette fel Prue. –
Nem ismerjük eléggé ezt a területet. Biztosan számítanak rá, hogy
igyekszünk a frontvonal felé haladni, és szerintem már fel is állították a
csapdákat. Ugyanakkor, ha az ellenkező irányba igyekszünk, akkor ki tudja,
hol futunk bele egy koncentrált haderőbe…?
Leona becsukta a szemét egy pillanatra. Prue-nak igaza volt. Ő viszont
valaha az összes európai bázist fejből ismerte.
– A Pireneusokban, amikor még a miénk volt, nem volt sok katonai
támaszpont, talán mindössze három. Ha jól emlékszem, nem pusztították el,
csak bevették őket az afrikaiak. Mindhárom messze van innen… – sóhajtott
fel.
– És a városok? – érdeklődött Marie Anne.
– Itt nincsenek nagyvárosok, csak falvak – rázta meg a fejét Leona.
– Kár, hogy Tiedemant és Van Daelt nem kérdezhetjük meg – sóhajtott
fel Evelyn. – Talán többet tudnának, mint mi.
Leona egyetértően bólintott. A tűz lassan kialudt, de már nem akarták
ismét feléleszteni. A parázs fényénél elhelyezkedtek. Leona a kijárat felé
pillantott. Lassan elérkezett az őrségváltás ideje: Nicolát és Alishát is
hagyniuk kellett pihenni. Ha már sem élelemmel, sem vízzel nem
kényeztethették magukat, legalább egy kis nyugalmat hadd kapjanak a
holnapi menetelés előtt. A kapitány reménykedett benne, hogy ismét
találnak búvóhelyet, vagy valamit, akár egy rádiót, amivel megpróbálhatnak
üzenni a sajátjaiknak. Mert bármennyire reménytelennek tűnt most a
helyzetük, egy valamiben biztos volt: feladni nem fogják.


42. fejezet

A világ végén
 
Az éjszaka eseménytelenül telt a lányok számára. Prue
megpróbálkozott a lehetetlennel, és feláldozva a saját rádióját, megkísérelte
átállítani másik hullámsávra, hogy ne csak a közeli rádiókat, de a
műholdakat is elérje. Csakhogy a készülék ehhez szörnyen gyenge
teljesítményű volt, így a végén a szerkezet tökéletesen használhatatlanná
vált.
Amint Leona, aki Evelynnel együtt vállalta az utolsó őrséget,
elégségesnek ítélte a hajnali fényt, útnak indította a csapatot. Jó jelnek
tartotta, hogy csak a szokásos repülőgépzúgást hallja: ezek szerint még
mindig keresték őket a környéken, de legalább nem találták meg. A csend
sokkal nyugtalanítóbb lett volna, hisz akkor akár egy ezrednyi katona is
célirányosan feléjük tarthatott volna…
A Macskák éhesek és szomjasak voltak, és az éjjel folyamán átfagytak
a barlangban. Leona azonban könyörtelenül indította a menetet a hegy
oldalában.
A barlangig egy régen emberek által is járt ösvény vezetett fel, amelyet
még nem foglalt vissza teljesen az erdő, azon túl viszont csak néhány
vadcsapás engedte át őket a hirtelen ellenségesen sűrűvé váló
aljnövényzeten. Leona próbált figyelni, hátha meghallja egy patak
csobogását, vagy egy nagyobb állat neszezését – de a vadászgépek
egyhangú moraján és a lányok fáradt léptein túl csak a csend vette körül
őket.
Leona biztos volt benne, hogy képtelenek lesznek a végtelenségig
folytatni az erdőben való menetelést – de alig egy órával később, hogy
elindultak, végre meghallotta a várva-várt vízcsobogást. A patak körül ha
lehet, még sűrűbben álltak a fák, de a víz kristálytiszta volt, és jéghideg. A
másfél méter széles kis vízfolyás alig egy méter mély volt – de híd sem
közel, sem távol nem ívelt át rajta, amíg be lehetett látni a medret. Felfelé
abba az irányba kanyarodott, amerre nekik is haladniuk kellett, ha meg
akarták kerülni a hegyet – Leona halványan bár, de emlékezett rá, hogy
arrafelé is van, vagy legalább is volt egy kis település. Épp csak annyira
távol, hogy szíve szerint soha nem vállalkozott volna egy ekkora
gyalogtúrára.
A lányok őszintén megörültek a víznek, és teleitták magukat. A
patakban ugrándozó, úszkáló halakat nem tudták háló nélkül elkapni, és a
lányok szerint annyit nem értek az apró uszonyosok, hogy bevizezzék
magukat értük: képtelenség lett volna harmincegy embernek elégséges
ebédet fogni belőlük.
Míg a patak menti csapáson vágtak ösvényt maguknak, Leona a kiúton
gondolkodott. A lányok már nem beszélgettek mögötte, ha el is hangzott
néhány szó, az kizárólag a hosszú sétára vonatkozott. A szomjúság kérdése
legalább megoldódott, de lassan huszonnégy órája semmit sem ettek. A
Biotrinnal bírták az éhséget, akár a végtelenségig is, de előbb vagy utóbb
legyengülnek, mozgásképtelenné válnak… Meglehet, ez még hetekbe is
beletelik. Az afrikai katonák sokkal közelebbi fenyegetést jelentettek.
Út közben lassan elhalt a fejük felett a vadászrepülők zúgása: vagyis
az ellenséges haderőnek eszébe sem jutott ezen a területen keresni őket.
Leona úgy sejtette, nagyjából három kilométert tehettek meg az enyhe
emelkedőn, amikor a kusza ösvény egy útba futott bele. A fű nem hódította
vissza a kerekek által vájt nyomokat, de a két, szorgosan vájt nyom között
már felburjánzott, és magasra nőtt a növényzet. Az út folytatásaként egy
deszkákból tákolt, korlátok nélküli híd vezetett át a patak medrén, de
strapabírónak tűnt. Egy autó, esetleg egy terepjáró fért el rajta, de az is csak
akkor, ha óvatosan haladt.
– Van itt valami falu? – kérdezte gyanakodva Nicola.
– A műhold nem mutatott semmit – rázta a fejét Prue.
– Valaminek lennie kell arrafelé – mutatott a fák közé vesző útra
Evelyn.
Leona elmosolyodott.
– Valami mindenképp van. És most már mehetünk az úton is, a lombok
összeborulnak felettünk. De nagy fogadóbizottságra ne számítsatok, mert a
legközelebbi falu, emlékeim szerint még legalább harminc kilométerre van
innen – és valószínűleg az is afrikai kézre került. Kövessük az utat! – intette
indulásra a csapatát.
– Szerinted mit találunk erre? – sóhajtott fel Dominika.
 – Nem tudom – rázta meg a fejét a kapitány. – Ha katonai bázis lenne,
akkor sokkal jobban karbantartanák az oda vezető utat. Inkább attól tartok,
hogy egy pár kihalt házat találunk.
– De hátha felejtettek itt egy működőképes telefont, vagy legalább egy
rádiót – reménykedett Prue.
Leona mélyen egyetértett a szavaival: ő is épp ebben reménykedett. Ha
hírt tudnak adni róla, hogy még élnek, hogy hol vannak, ha fel tudnák venni
a kapcsolatot a központtal, akkor még arra is lehetne reményük, hogy
valakit értük küldenek.
Átkeltek a hídon, és a továbbiakban a patak keleti oldalán folytatták az
útjukat. Nem a frontvonal irányába igyekeztek, inkább azzal párhuzamosan,
észak felé. A hegyoldal megvadult körülöttük, a patakon túl meredeken
emelkedett, a másik oldalon pedig sziklás lejtő nyílt. A fák párszáz méter
után megritkultak, és épp akkor, amikor Leona amiatt kezdett aggódni, hogy
a levegőből észrevehetik őket, egy hirtelen kanyar után egy takaros házat
pillantottak meg az út végén, alig száz méter távolságban.
A ház egyáltalán nem tűnt elhagyatottnak. Egy hatalmas, barna
bundájú kutya ugatva és csaholva loholt feléjük, lemaradva két kisebb,
fekete társa követte. A ház verandáján ruhák száradtak. Az épületen túl,
amennyire innen be lehetett látni, ismét megszelídült a lejtő, legalább
annyira, hogy azt a harminc-negyven kecskét ellássa élelemmel, akik ott
legelésztek. Az út végén egy valaha piros, mára jócskán megkopott furgon
parkolt, amely mellett épp egy középkorú férfi posztolt, az egyik kezében
valami szerszámmal, a másikban csavarokkal. Most megdermedt, és leesett
állal figyelte a fekete ruhások közeledtét.
A kutyák, ezzel ellentétben egyáltalán nem ijedtek meg tőlük. A
legnagyobb csaholva körülugrálta őket, a középső termetű bizalmatlanul
méregette a lányokat, a legkisebb pedig morogva ugatta a harcosokat, biztos
távolból.
– ¿Quien son ustedes? – kiabált rájuk a férfi.
A lányok összenéztek. A férfi elindult feléjük, a méretes
csavarkulccsal hadonászva, de továbbra is csak spanyolul beszélt. Leona
megpróbált angolul szót érteni vele, de nem járt sikerrel, a férfi csak
megrázta a fejét. A lányban megfogalmazódott, hogy milyen jól jönne most
Asturias – nem csak azért, hogy szót értsenek a férfival, de talán a kijutásra
is lenne valami ötlete. Még ha egy nyelvet beszéltek volna, akkor sem értik
egymás szavát a kutyaugatás hangzavarától. A férfi füttyentett egyet, mire
mindhárom kutya visszaiszkolt a helyére. Leona a ház felé pillantott – és
meg sem lepődött rajta, hogy az egyik ablakból egy puskacső mered rájuk.
– ¿Qué están buscando? – tette fel a következő kérdést a férfi. A
hangja már nem volt annyira döbbent, de még mindig ellenségesen
méregette a lányokat: a tekintete elidőzött a kardokon és a fegyvereken, a
szakadt egyenruhákról nem is beszélve.
Leona nem értette a kérdést. Marie Anne előrelépett, és
megpróbálkozott a franciával – és ezzel a nyelvvel végre úgy tűnt, sikerrel
jár, még ha mindketten akadozva beszélték is.
A rövid beszélgetés után a férfi intett a házban őrködőnek – a kapitány
egy kamaszgyerek alakját vélte kivenni az árnyékban – majd a puskacső az
ég felé fordult, és eltűnt az ablakból. Bár eddig sem volt túlzottan nagy a
fenyegetés, de Leona a bizalom jelének értelmezte.
Egy perccel később a fiú kilépett a napfényre. Tényleg fiatal volt, a
mozgása alapján nem lehetett több tizennégy évesnél, és amint a közelükbe
ért, angolul szólalt meg – ő ugyanolyan könnyedén beszélte ezt a nyelvet,
mint a Macskák, bár az akcentusa sokkal élesebb volt, mint Asturiasé.
– Az apám azt mondja, hogy nem maradhatnak itt. Kéri, hogy tűnjenek
el innen minél hamarabb, mielőtt bajt hoznak ránk.
Leona felsóhajtott. Sejthette volna, hogy egy ilyen világvégi, ház lakói
még csak hallani sem akarnak a háborúról.
– Nézd… – szólalt meg halkan. – Segítségre van szükségünk. Élelemre
és orvosra.
– Nincs orvos – rázta meg a fejét a fiú. – A faluban van, de az egy napi
járás. Tudom, kik maguk. De akkor sem segíthetünk – nézett végig rajtuk a
fiú.
– Van telefon a házban? – kérdezte Prue. Leona rávillantotta a szemét:
a harcos megfeszült, mintha erővel akarná elvenni azt, amire szüksége van.
A férfi és a kamaszfiú nem lett volna ellenfél számukra, még akkor sem, ha
a házban erősítés bújik meg. A fiú az apjára nézett, és lefordította a kérdést
– valószínűleg az előzőt is. A férfi elbizonytalanodott. Nem csak Prue
feszült meg, nem csak az ő keze indult a fegyvere felé. Leona azonban még
nem akart támadni, nem akarta bántani ezeket az embereket. Elvégre ők
nem tehetnek semmiről.
 A férfi tekintete elidőzött Van Dael halottnak tetsző arcán. Leona
megrendülést vélt felfedezni a szemeiben, mintha a látvány meggyőzte
volna. A fia már fordította is a kérdést.
– Neki kell orvos? – puhatolta, figyelmen kívül hagyva a telefonra
vonatkozó kérdést.
– Igen, neki. És a férfinak.
– Megígérik, hogy nem hoznak ránk bajt?
Leona felsóhajtott. Ha itt találják meg őket, ha ide küldik az afrikai
ezredeket, akkor ennek a két embernek azonnal elveszik az életét. Egyikük
sem kapott még Biotrint… de nem volt jobb ötlete.
– Megteszünk mindent, hogy ne történjen baj. Nem erre keresnek
minket. Ha elrejtőzhetünk egy rövid időre…
Miután a fiú lefordította a kapitány szavait, a férfi rábólintott. Csak
mordult egyet, és intett, hogy kövessék, majd megfordult, és a ház felé
indult.
Külsőre nem látszott, hogy az épület ennyire hatalmas: a harminc
harcos, ha nem is kényelmesen, de elfért a nappaliban. Meglehet, voltak,
akiknek a szekrényekre, vagy a szőnyegre kellett telepedniük, ha le akartak
ülni. A férfi kihúzta a kanapét, így Tiedemant és Van Daelt le tudták rá
fektetni. Leona most vette először szemügyre őket a szabadítás óta, és
biztos volt benne, hogy az utazás rajtuk is nyomot hagyott. De legalább
nem éreztek, nem fogtak fel semmit.
A férfi átment a szomszédos szobába, a fiú, név szerint Elias, viszont
velük maradt, és előbb bizonytalanul, majd, amint összetegeződtek vele,
egyre bátrabban kezdte kérdezgetni a Macskákat mindenről, ami csak
eszébe jutott: a hírekben hallott hőstetteikről, a háborúról, a két sérültről…
Leona nem látott tévét a nappaliban, csak egy öreg rádiót, de az sem
működött, (Prue-nak első dolga volt közelről megvizsgálni), úgyhogy
hirtelen nem értette, honnan szerzi a fiú az információkat.
– Hová jársz iskolába? – kérdezte a fiút, amikor épp elakadt a
kérdésáradat.
– A faluba – vonta meg a vállát. – De egy hete nem voltam, mert
lerobbant a kocsi, és anélkül nem tudok bemenni. A faluban mindenki
rólatok beszélt. Meg a többiekről – tette hozzá kicsit bizonytalanul, és
Leona sejtette, hogy a többi akciócsapatra gondol. – De tényleg, hogy
kerültetek ide?
 Saci és Nicola vállalták magukra, hogy elmeséljék a történetet. Mire
szűkszavúan összefoglalták az utóbbi másfél nap eseményeit, a férfi
visszatért a szobába. A szavai hallatán a fiú arca felderült.
– Apa azt mondja – fordította le nekik –, hogy egy óra múlva ideér az
orvos a faluból. Addig is tudunk nektek enni adni.
A lányok osztatlan lelkesedéssel fogadták a bejelentést. A konyhában
már végképp nem fértek volna el, úgyhogy a férfi behozta nekik a
kecskesajtot és a kenyeret. Nem volt valami változatos a menü, mégis,
Leona számára olyan volt, mintha egy ötfogásos, ízletes ebéddel kínálták
volna. A harc, a menetelés, a félelem kimerítette, a gyomra már korgott az
éhségtől. Prue magához vett egy nagy szelet kenyeret és egy darab sajtot,
majd el is tűnt Eliasszal együtt, hogy használatba vegye a telefont.
Amint a lányok magukra maradtak, Hillary szólalt meg.
– Remélem, nem az afrikai haderőt riadóztatta, míg szóval tart
minket… – morogta halkan. Leona felsóhajtott. Neki is átfutott az agyán ez
a lehetőség, de a férfit, talán épp azért, mert ennyire elvonultan élt a
világtól, talán az őszinte arca miatt, megbízhatónak érezte.
– Ha mégis, azt hamar megtudjuk – csóválta meg a fejét. – De nem
hinném, hogy ellenünk van.
– Ha minket nem akart beengedni, akkor az afrikaiakat sem fogja –
vonta meg a vállát Marie Anne.
– Arról nem is beszélve, hogy az otthonát is lebombáznák, velünk
együtt – tette hozzá Nicola.
Leona őszintén remélte, hogy igazuk lesz. A férfi nem került elő újra:
valószínűleg kint maradt a konyhában, a beszűrődő hangokból ítélve Prue-t
és a telefonkészüléket felügyelte, még mielőtt a harcos túl nagy kárt tenne
benne.
– Azt mondta Elias, hogy a falu egy napi járásra van – vetette fel
Evelyn. – Lehet, hogy az, amelyikre a térképről emlékszel?
– Annak kell lennie – bólintott Leona, két falat kenyér között. – A falu
elszigetelt, magasan fekszik. Mezőgazdaságon kívül szinte semmivel sem
tudnak ott foglalkozni… de iszonyú mázli kellene hozzá, hogy ne legyen
afrikai kézen.
A lányok összenéztek. Leona szinte belelátott a fejükbe: most a
legtöbben végiggondolták, hogy mivel, hogyan vehetnék fel a harcot egy
rájuk törő, afrikai századdal. Néhányuk szeme végigfutott a nappali falain,
lehetséges fedezékeket, lövőállásokat keresve. De a kapitánynak már nem
voltak illúziói. Ha rájuk törnek, egyszerűen végük van. Lehet, hogy ki
tudják húzni a csatát öt, esetleg tíz percig, de nem tovább. A
fájdalomnövelő ellenszere szinte elfogyott, tűzerejük sem volt már. Ha az
ellenséges sereget elegendő fegyverrel szerelik fel, akkor még azelőtt eldől
a csata, hogy kardokkal összecsaphatnának.
Prue tíz perccel később tért vissza, és lemondóan csóválta meg a fejét.
Elias most is a nyomában járt, de ő sem volt túlzottan feldobva.
– Nem sikerült? – kérdezte Evelyn, a hackerre pillantva.
– Nem – sóhajtott fel a megszólított. – A telefon vezetékes, és nincs
alkatrészem hozzá, hogy képes legyek fogni vele a műholdakat. Elias
számítógépe pedig nagyjából az özönvíz előtti időkből származik, még egy
hálózati kártya sincs benne – morogta.
– Én raktam össze – védekezett a fiú. – Ne haragudj, hogy nem tudtam
segíteni. De itt úgysincs vezetékes internet, a műholdas pedig nagyon
drága…
Prue megvonta a vállát.
– Nem a te hibád – mosolygott rá, majd a kapitányhoz fordult. –
Ezekkel az eszközökkel nem tudunk üzenni a mieinknek. Még ha el is
érnénk valamelyik műholdat, nem tudnám levédeni a vonalakat.
– És nem az afrikaiaknak akarunk jelezni, hogy itt vagyunk – tette
hozzá Hillary.
Leona felsóhajtott, és Tiedemanra nézett. Ha a férfi ébren lenne, talán
lenne valami jó ötlete… Talán azt is tudná, hogy azt a bizonyos falut
elfoglalták-e már az afrikaiak, és ha igen, van-e ott bárki, aki az Egyesült
Államoknak kémkedik…
Egyre reménytelenebbnek látta a helyzetüket. Eddig legalább
mozgásban voltak, leszámítva az éjszakai pihenőt… igaz, hogy most
legalább nem éheztek, de még mindig el voltak zárva a külvilágtól.
Néhány perccel később egy modern, sötétszürke terepjáró fordult be az
udvarra, és állt meg szinte közvetlenül a ház előtt. A vezetőülés mögül egy
fiatal, huszonévesnek tűnő férfi szállt ki. Feketébe hajló, sötétbarna haja, és
naptól cserzett bőre alatt szinte szikráztak világoskék szemei. Az arca
komor és óvatos maradt. Míg a csomagtartóhoz lépett, bizalmatlanul
méregette a házat – de a kutyák nem bántották, csak egy rövid, üdvözlő-
ugatást hallattak.
 A terepjáró másik oldalán egy nő szállt ki. Az ő haja hollófekete volt, a
bőre sápadtnak tűnt a férfié mellett. Hosszú, térd alá érő fehér köpenyt
viselt. Az arca nemhogy óvatos, de egyenesen gyanakvó volt, és Leona még
a félelem szikráját is felfedezni vélte.
– Az orvos és az asszisztense – mondta a Macskáknak halkan Elias.
Túlságosan fiatalnak tűntek. Leona még azt sem nézte volna ki
belőlük, hogy volt idejük letenni az orvosi diplomát.
– Biotrinesek? – kérdezte gyanakodva Nicola.
– Persze – vonta meg a vállát Elias. – A faluban mindenki. Mióta ott
van az afrikai őrtorony, mindenkit beoltottak. Csak apa nem engedi, hogy
én is kapjak belőle, mert azt mondja, az a szer csak bajt hoz az emberre.
Regisztrálnak, meg minden, és ha egyszer kapsz belőle, három évente
kapnod kell. Senki nem tudja, hogy mi lesz, ha egyszer elmarad az oltás.
Egyébként sem vagyok veszélyben, és apa azt akarja, hogy Biotrin nélkül
nőjek fel – fintorgott a fiú.
Leona az orra alatt káromkodott. Egész eddig hagyták, hogy Elias
tegye fel a kérdéseit, és neki eszébe sem jutott ilyen életbevágó dolgokra
rákérdezni.
– Ezek szerint a falut az afrikaiak őrzik? – kérdezte a kapitány.
– Már nem – rázta meg a fejét a fiú. – Amikor elfoglalták, odaépítettek
valami tákolmányt, de azóta üresen áll. Tudom, mert… – halkította le a
hangját, hogy az apja véletlenül se hallja meg – a barátaimmal betörtünk az
egyik nap. Nincs ott semmi. Üresen hagyták. De öten meghaltak a falusiak
közül, amikor elfoglalták, úgyhogy azóta mindenki óvatosabb.
– Ez mikor történt? – kérdezte Hillary, de a fiúnak már nem volt ideje
válaszolni. Az orvos és az asszisztense belépett a szobába. A szemük még
mindig gyanakvó volt, a nő próbált minél jelentéktelenebbnek tűnni. A
férfi, vele ellentétben katonásan húzta ki magát, és úgy nézett végig a
Macskákon, mintha semmi meglepőt nem találna abban, hogy itt leli őket.
– Örvendek a találkozásnak – biccentett. – Engedjenek oda! – intett a
kanapé felé.
A Macskák igyekeztek helyt adni nekik, és minél kevésbé zavarni. A
nő megkerülte az ágyat, és Van Daelt vette először szemügyre, míg a férfi
Tiedemannal foglalkozott. Spanyolul váltottak néhány szót, mire a nőben
érezhetően kiengedett a feszültség, felkuncogott valamin, amit a férfi
mondott.
 – Nincsenek méreg hatása alatt, de vérátömlesztés kell nekik – foglalta
össze a diagnózist a férfi. Leona elmosolyodott: pontosan ebben
reménykedett. – Kettő, esetleg három nap alatt felépülnek.
– Mikor kerülnek szállítható állapotba? – kérdezte Leona. Az orvos
rápillantott, és az arcán feltűnt egy halvány mosoly.
– Ha minden jól megy, akár néhány órán belül, hölgyem – nyomta meg
a megszólítást, és ebből Leonának leesett, hogy a férfi talán nem csak
orvosként szolgált a háború alatt. Mivel a szavait egy kacsintás kísérte, a
kapitány nem tiltakozott. – Addig is, kérem, csak ketten, maximum hárman
maradjanak itt, olyanok, akik tudnak vért adni. A többiek akár
jelezhetnének is a központnak, a kocsiban van műholdas telefon. Elvégre
kétlem, hogy segítség nélkül ki tudnák verekedni magukat innen – fejezte
be a férfi, egy halvány mosollyal az arcán.
Prue felsikkantott, és már azelőtt megrohamozta a terepjárót, hogy az
orvos befejezte volna a mondandóját. Leona arcán is felragyogott egy
mosoly.
– Hogyan hálálhatnánk meg a segítséget? – kérdezte. A férfi csak
megvonta a vállát.
– Próbáljanak meg kijutni innen, és vigyék a feletteseimet is –
biccentett Tiedeman felé. – És ne bántsák az asszisztensemet, mert még
mindig attól fél, hogy kardélre hányják.
Leona elmosolyodott. A férfi elejtett szavai arra engedtek
következtetni, hogy kémként dolgozik, mióta véget ért a háború első
felvonása. Az ilyesmit azonban sehol nem volt ildomos hangosan kiejteni –
és ami azt illeti, Leonának nem is lett volna alkalma rákérdezni, hiszen Prue
kiáltása szűrődött be az ablakon.
– Gyere, Szati! Él a kapcsolat!


43. fejezet

Egy őrült bevetés

 
A terv már készen állt. Asturias talált rá megoldást, hogy a Viperákat
bejuttassa a frontvonal mögé, meglehet, a terv hallatán még a máskor oly
vakmerő Vipera is a haját tépte volna – és ami azt illeti, Macska élből
elvetette volna a gondolatot is. De működnie kellett, és az összes
szárazföldi és légi járművet figyelembe véve, végiggondolva, ez volt az
egyetlen lehetséges megoldás. Annak ellenére, hogy már-már túl merésznek
tűnt.
Az egyetlen probléma az volt, hogy még mindig nem tudta, hová
kellene a Viperáknak megérkeznie ahhoz, hogy ne legyenek két-
háromnapnyi távolságra a Macskáktól. A műholdas jelentések szerint még
mindig keresték az akciócsapatot, harminc-negyven vadászgép körözött a
térség felett, ahol eltűntek, de egyre nagyobb területeket fésültek át. Alig
érezhetően a frontvonal felé mozogtak, valószínűleg abban a reményben,
hogy a lányok is arra vették az irányt.
Asturias ennél okosabbnak ismerte a Macskákat, és bízott benne, hogy
most sem indulnak felelőtlenül a frontvonal felé, amit legjobb esetben is
legalább két hetükbe telne, míg gyalogosan elérnek. Arról nem is beszélve,
hogy a Pireneusok hágóit kellene megmászniuk hozzá, ami több mint
veszélyes – hiszen az Afrikaiak szorgosan ellenőrizték az útvonalakat.
A fiú többször végiggondolta, hogy ő mit tenne, ha ebbe a helyzetbe
került volna. Vajon merre indítaná el a harcosait? A térképet mostanra már
úgy ismerte, mint a tenyerét. Három falu is volt a környéken. Három
hasonló lélekszámú, hasonló berendezésű falu, de mindhárom afrikai
megfigyelés alatt. Az egyik észak felé, a másik délen, valamivel távolabb a
kiindulóponttól, a harmadik pedig nyugatra, a frontvonal felé. Ha
valamelyiket elérik, számítani lehet rá, hogy azt Asturias is látni fogja a
műholdakon keresztül: ugyanis akkor egészen biztos, hogy a vadászgépek
is azonnal lecsapnak rá, maximum öt perces késéssel…
A Viperák már úton voltak ide, elvégre az akciócsapat indítását csak
ebből a központból tudta megoldani. Tíz, esetleg tizenöt perc múlva itt
lesznek. Ő viszont még mindig a térképeket bújta, és próbálta kiokoskodni,
hogy merre indulhattak el a Macskák, hogy vajon meddig jutottak, mekkora
területet kell majd átfésülniük a Viperáknak.
A sátor, ahová bebújt a szél és a szemerkélő eső elől, mostanra megtelt
használható és használhatatlan papírokkal. Nem csak a tábori asztalon, de a
földre terített linóleumon is szanaszét hevertek a feleslegesen kinyomtatott
térképek és haditervek. A fiú most az asztal fölé görnyedt – és épp az egyik
fekete-fehér műholdképen böngészte az elszórt épületcsoportokat, amikor
megcsörrent a zsebében tartott telefon.
Összerezzent ijedtében. Bár a mobil mindig nála volt, szinte soha nem
használta telefonálásra – a műholdas internet jobban érdekelte. Csak a
tábornokoknak járt ilyen készülék, de tőle azután sem vették el, hogy
véglegesen – vagy legalább is hosszú távra – megkapta a kapitányi rangot.
A hívás ismeretlen számról érkezett. Első gondolata az volt, hogy nem
válaszol, mert jobb dolga is volt, mint valami világvégi főtisztnek taktikai
tanácsot adni, de aztán mégis rányomott a hívásfogadás gombra.
– Itt Démon – mutatkozott be, bár a szemei visszatértek a műholdak
által készített fényképekre.
– Végre! – kiáltott valaki a vonal túlvégén. – Vagy tíz percet vártam,
hogy kapcsoljanak.
Asturias felkapta a fejét. Ez a hang ismerős volt neki, meglehet, még
egyszer sem kereste telefonon.
– Macska? – kérdezte döbbenten.
– Igen, én vagyok – helyeselt a lány. – Ki tudsz húzni minket ebből a
trutyiból?
Asturias felpattant, lesodorva az asztalon pihenő térképeket.
– Hol a fészkes fenében vagytok? – kérdezte élesen.
– Öhm, gondolom tudod, hol tűntünk el – mondta a lány. Megvárta
Asturias helyeslő morgását, csak utána folytatta. – Ahhoz képest északra,
olyan huszonöt kilométert tettünk meg… Várj egy kicsit – tette hozzá.
Asturias összemarkolta a műholdképeket a földről. Valaki átvette a telefont
a kapitánytól.
– Szia, máris mondom a GPS koordinátáinkat. Tudod írni? – kérdezte a
lány vidám hangon.
– Persze – válaszolt Asturias. Megvárta, míg Prue (hisz ki más lehetett
volna) beolvassa a számokat, és feljegyezte őket egy papírra. – Egy óra
múlva indulnak értetek a Viperák. Jó nagy slamasztikába kerültetek…
– Nem is mi lennénk – mondta ismét Leona, aki a jelek szerint
visszaszerezte a telefont a harcosától.
– Vannak veszteségeitek? – komolyodott meg a fiú hangja.
– Nincsenek, mi egyben vagyunk. Tiedemant és Van Daelt épp most
látják el, a doki szerint fel fognak épülni.
Asturias elmosolyodott.
– Számítsatok rá, hogy fenéken billentenek titeket ezért. A parancs
értelmében ott kellett volna hagynotok őket, ha nem biztos a kijutásotok.
Arra kellett volna koncentrálnotok első körben, hogy valahogy kijussatok,
nem pedig még két tehetetlen testet cipelni… Ez az általános eljárás
hasonló helyzetekben.
– Erről a parancsról lemaradtam, mellesleg, ha beszélsz a fafejesekkel,
máris megmondhatod nekik, hogy megvétózom.
– Nincs hozzá jogod – vigyorgott Asturias.
– Kár. Megvétóznád helyettem?
A fiú elnevette magát, de fél füllel már hallotta, hogy egy nehéz
gépjármű közeledik a tábor felé.
– Le kell tennem, megérkezett a férjed. A friss házasok vitájában nem
vagyok hajlandó közvetíteni. Maradjatok ott, ahol vagytok, és másfél-két
órán belül ott lesznek értetek.
– Mindent megteszünk ennek érdekében… és köszönjük – válaszolt
Leona.
Asturias bontotta a vonalat. A telefont átkapcsolta GPS-üzemmódba,
és leellenőrizte a felírt koordinátákat. Macska aránylag jól saccolt, bár nem
huszonöt, csak huszonkét kilométert tettek meg. Hegyes vidéken maradtak.
Leszállópályára még helikopterrel sem lehetett volna gondolni, úgyhogy
Asturias áldotta az eszét, hogy nem is tervezett semmiféle helikopteres
bejutást.
Mire kilépett a sátorból, Vipera már félúton volt oda, a többiekkel a
nyomában. A férfi idegesnek tűnt – ami végső soron nem is volt csoda –, az
arca fintorba torzult, ennek ellenére a mozgása fegyelmezett maradt.
– Mi a terv? – kérdezte rögtön, amint Asturias hallótávolságba ért.
– Épp az imént beszéltem Macskával – mosolyodott el a fiú, és
kiélvezte szavai hatását. Vipera arcán az ideges fintor helyét döbbenet vette
át. – Nincs semmi bajuk, kihozták a túszokat, és elárulták, hogy hol vannak.
Megspóroltak nektek két-három napot. Gyertek velem! – intette őket, majd
elindult a táboron keresztül.
– Túszok? Nem csak Tiedemanról volt szó…? – kérdezte Vipera.
– Van Dael is vele volt, és ez nem is olyan meglepő. Macska szerint
hamarosan rendbe hozzák őket.
– És hogy hozzuk ki őket onnan? – érdeklődött Tailor, aki tartotta a
lépést a kapitányával.
– Na, ez egy jó kérdés. Először ismertetem veletek a tervet. Macskának
azt ígértem, egy óra múlva el tudtok indulni. Előbb semmiképp sem
javasolnám, de egy órán belül lemegy a Nap, és valamelyest nagyobb
védelmet fogtok élvezni sötétben.
– Nincsenek veszélyben? – aggódott Vipera.
– De, egyfolytában veszélyben vannak – vonta meg a vállát Asturias. –
De jelenleg nincsenek nagyobb veszélyben, mint ti. Az afrikaiak az
ellenkező irányban fésülik át a terepet, és eszükbe sem jut, hogy a Macskák
észak felé indultak. Azt a másfél órát ki fogják bírni, míg odaértek értük.
Vipera felsóhajtott, és épp mondani akart valamit, de a következő
pillanatban elakadt a szava. Kiértek a táborból, és a fából készült kerítésen
túl egy komplett kis repülőtér fogadta őket. Az aszfaltmező nem volt
hosszabb, mint egy anyahajón, de egyszerre öt vadászgépet tudott indítani.
A burkolaton itt-ott már gyors javítások voltak láthatóak – hiszen ezt a
repteret alig két hét alatt alakították ki, és a kapkodásban bizonyára nem
sikerült igazán minőségi munkát végezniük.
A reptér túlsó oldalán viszont több száz csillogó, vadiúj vadászgép
állomásozott. Szoros rendben álltak egymás mellett. A hátsó sorokat
letakarták, az első viszont szabadon ragyogott a lenyugvó nap fényében.
Vipera megköszörülte a torkát, de mielőtt bármit mondott volna,
Asturias megelőzte.
– Ezek a legújabb lopakodóink. Az F-47-es vadászgépek.
Gyakorlatilag alkalmatlanok bármiféle bomba megmozdítására, mert a
tartókarok könnyedén kilazulnak, ugyanez a helyzet a rakétákkal.
Felderítésre egészen jók lennének. Tűzerejük nincs, az a gépfegyver, amit
az orrukra helyeztek, legfeljebb dísznek jó. Az előnyük, hogy
veszedelmesen gyorsak, a radarok akkor se érzékelik őket, ha direkt rájuk
irányítják a képernyőket – ugyanezt tudja már az F-46 is –, és félig drónok.
Egy botkormányon kívül semmi nem kell az irányításukhoz, mondhatnám,
hogy úgy működnek, mint a dodzsemek. A pilóták üdvözölték az ötletet,
amikor egy hete ideért a sorozat. Háromszáz gépet küldtek át Amerikából.
Egyet-kettőt kipróbáltak, és miután mentek velük egy kört, még változtattak
rajta valamit. Ennek köszönhetően ez a háromszáz gépmadár megy a
kukába, mert annyit se érnek, hogy visszaküldjük őket.
– És akkor mi mit keresünk itt? – kérdezte gyanakodva Vipera.
Asturias elvigyorodott, és folytatta útját az állomásozó gépek felé.
– Ami azt illeti, megmentettem számotokra negyvenet. Egy szériahibás
sorozat került ide: ezek a madárkák nem tudnak landolni, amint kienged a
futómű, irányíthatatlanná válik a gép, és minden alkalommal lezuhan.
Kétszemélyesek. Huszonkilencnek a hátsó ülésén már ott vannak a
csomagok: fegyverek és töltények, élelmiszer, vizestömlők, tartalék ruhák.
Sokáig kihúzzátok vele a Macskákkal együtt is. A többibe ketten ültök. A
lényeg: a hátsó ülés katapultál először, rá három másodpercre az első ülés.
A gépek baromi gyorsak, de lassítani is lehet velük, ezt a botkormánnyal
könnyedén megtehetitek. Egyetlen fontos tudnivaló van: nem szabad
rángatni, sem manőverezni. Bízzátok magatokat a robotpilótára. A katapult
huszonöt méter magasra lövi ki a szerencsétlent, ott szinte rögtön kinyílik
az ejtőernyő. Maradjatok le egymástól, és igyekezzetek pontosan a
megadott hely felett kiugrani. Ha mázlitok van, akkor egy füves hegyoldal
felett sikerül katapultálnotok, de ezt erdők veszik körül. Amint ti
elhagyjátok a járműveket, a robotpilóta fel fogja húzni a gépet, és azok
továbbrepülnek, egészen addig, amíg bírják üzemanyaggal, vagy le nem
szedik őket. Ez igényelt egy kis programozást… De mostanra minden
készen áll.
– Mekkora esélyt adnál rá, hogy működni fog? – érdeklődött
szenvtelenül Tailor.
– Olyan kilencven-kilencvenöt százalékot – vigyorodott el a Kölyök. –
Annak látom esélyét, hogy elhagytok néhány csomagot. A katapult nagyon
gyorsan lő ki, gerincsérülést okozhat, de nem olyan mértékűt, ami öt
percnél tovább tehetetlenné tenne titeket, úgyhogy értetek nem aggódom.
Kommunikálni is tudtok egymással, a sisakban van a rádió. Vipera, nálad
lesz a műholdas telefon, ez sérülékeny, úgyhogy próbálj vigyázni rá. Ha
odaértetek, jelezzetek!
Asturias a jelek szerint befejezte, mert elhallgatott. Vipera igyekezett
túltenni magát az első döbbeneten, majd megrázta a fejét.
 – Azt már tudjuk, hogy jutunk be – mondta, és nyelt egyet. – De hogy
hozzuk ki a Macskákat?
Asturias arcán feltűnt a már jól ismert, sejtelmes vigyor.
– Épp ez a dolog szépsége. Nem is kell kijutnotok onnan. Tiedeman és
Van Dael egy kicsit megnehezíti a helyzetet, de a hegyekben nagyon sok
búvóhely van, ahol biztonságba helyezhetitek őket, ha már képesek lesznek
mozogni. A csomagok között van három, ami a haditervet tartalmazza:
azért ennyi, hogy legalább az egyik megmaradjon közülük, miután
kidobtátok őket. Három nap alatt kényelmesen eléritek az egyik kínai
központot. Itt van egy átjátszó-torony, és egy kifejezetten nagy raktár. Ha
ezt elfoglaljátok, akkor nem csak az utánpótlást, de az afrikai-kínai
hadvezetést is elvágjátok, és amint fejetlenné válnak, mi legfeljebb két nap
alatt eljutunk odáig. Az afrikaiak eddig is öntörvényűek voltak, de ha
fejetlenné is válnak, ha nem tudják, hová koncentráljanak haderőket, ha
fogalmuk sincs róla, hogy a térségben hol várható légi támadás, akkor
egyszerűen nem ellenfelek számunkra. Úgy számolok, hogy jövő hétre
átjutunk a Pireneusokon, feltéve persze, hogy ti sikerrel jártok.
Búvóhelyetek lesz bőségesen, rengeteg barlang van arrafelé.
Vipera nyelt egyet.
– Ez már tényleg az őrültség kategóriába esik, nem gondolod?
– De igen – bólogatott a fiú. – Biztos vagyok benne, hogy Macskának
tetszeni fog.
– Ebben én is – morogta a férfi, és szemügyre vette az egyik
gépmadarat. Jól mondta a Kölyök: a hátsó üléshez már odarögzítettek egy
tekintélyes méretű csomagot.
– Ki adott erre engedélyt? – kérdezte gyanakodva Tailor.
– Túl sokan nem, a központban nem aratott osztatlan sikert az ötlet.
Southers dandártábornok és az én aláírásom szerepel az engedélyeteken. Az
biztos, hogy kockázatos lesz. De Párizs után bízom benne, hogy erre is
képesek lesztek.
Vipera felsóhajtott. Volt ebben valami, mégis, a több évtizedes
gyakorlattal rendelkező, józan Skorpiók segítsége nélkül még
kockázatosabbnak tűnt egy, a párizsi akcióhoz mérhető bevetés. De minden
ellenérzést lerázott magáról, és – bár az emberei körülötte csoportosultak,
hogy hallják Asturias szavait, elkiáltotta magát.
– Fiúk, beszállás! – mondta.
 A Kölyök segített nekik elhelyezkedni, kijelölte, mely gépekre kiket
tartana legalkalmasabbnak, és még azokat a vitákat is egy pillanat alatt
eldöntötte, hogy ki üljön előre. Gombnyomásra indult a felszálló program,
és utána a robotpilóta irányba állította őket. Kormányozni szinte nem is
kellett, lassítani és gyorsítani gyerekjáték volt. A fegyverzetre – a fiú
reményei szerint – nem is lehetett szükségük a Viperáknak, bár egy légi
csatában nem sok esélyük lett volna. Mindenesetre az utóbbi napban
lezajlott összecsapások rendesen megtépázták az afrikaiak légierejét is, és
az ő pajzsukon is rengeteg rés tátongott.
A beszállási procedúra valamivel több mint egy órát vett igénybe,
többek közt azért, mert a gépek agyában is el kellett helyezni a
koordinátákat, hogy hol kezdjenek el lassítani, és ereszkedni. Már lement a
nap, és az alkony utolsó szikrái is haldokoltak, mire felszállt az első
vadászgép – a fedélzetén a kapitánnyal. Vipera szíve a torkában dobogott,
miközben átfutott az agyán, hogy a legutóbbi, és eddig egyetlen repülése
alkalmával még a fölében csengett Leona sikolya… Most azonban, néhány
izgatott férfihangon kívül senkit nem hallott.
Mire elérte az ezerötszáz méteres repülési magasságot, a vadászgép
már átlépte a hangsebességet. A robotpilóták összehangolva alakzatba
álltak, amint a többiek is csatlakoztak hozzá, és a magasságot a talajszinthez
képest határozták meg. A jelek szerint Asturiasnak nem volt kedve egy
kiugró szikla oldaláról lekapargatni a roncsokat a hegyekben…
Szédületesen gyors volt az utazás. A lopakodó szinte hangtalanul
utazott – ki tudja, talán Leona sem fogja meghallani őket. Vagy csak a
sisakban tűnt ennyire némának a gépmadár motorja…
A srácoknak be nem állt a szájuk: egymás szavába vágva, versengve
dicsérték, vagy éppen szidták a repülés örömeit. A kapitányon kívül
egyikük sem ült még vadászgépben. De javukra legyen írva, hogy senki
nem próbált meg manőverezni a felhők között.
Kevesebb mint fél óra alatt tűntek fel a Pireneusok hegycsúcsai. A
vadászgépek felemelkedtek, majd hirtelen ereszkedni kezdtek. Vipera
kibukott volna az ablakon, ha az övek nem tartják meg: a vadászgép olyan
iramban lassult, hogy az már felért egy merénylettel. A szíjak a mellkasába
vágtak. Az alakzat szétzilálódott, a többiek lemaradtak, olyan távolságokba
kerültek egymástól, hogy katapultáláskor véletlenül se ütközzenek össze.
Százötven méteres körben fognak kiugrani: arra elégnek kell lennie, hogy
mindenki zavartalanul megérkezhessen, és ne is szóródjanak szét
túlságosan…
Vipera megpróbált mély levegőt venni – de az összepréselt tüdejébe
szinte semmi oxigén nem fért. A kijelzőt figyelve, a fogait csikorgatva adta
ki a parancsot.
– Katapult indul! – mondta, és abban a pillanatban, hogy a
helyzetjelzője engedélyt adott rá, kilőtte a hátsó csomagot. Az üvegtető
felvágódott, a menetszél nekipréselte az ülésnek. Elszámolt háromig – talán
a kelleténél gyorsabban –, majd a saját ülésén is kioldotta a katapultot.
A vadászgép kisiklott alóla. Három másik elhúzott mellette – a
levegőben már nyíltak is az ejtőernyők. Nem tudta volna megmondani,
hogy eltört-e a gerince, vagy csak megrándult, de deréktájon fájdalmat
érzett. A szíjak még mindig az üléshez csatolták. Ezzel együtt fog landolni,
nem is olyan sokára. A szék megrándult alatta, ahogy megfogta az
ejtőernyő. Csakhogy ezt nem lehetett irányítani. Gyorsan esett, sokkal
nagyobb sebességgel, mint a normális ernyőkkel, de bízott benne, hogy ez
elég lesz hozzá, hogy ne sérüljön meg komolyabban.
Mire félni kezdett a földet éréstől, már túl is volt rajta: egy
koppanással az ülés talajt fogott, majd az oldalára dőlt. Vipera felnézett az
égre. Páran már a közelben voltak, de olyan is akadt, aki csak most
katapultált. Valószínűleg mindenkinek sikerült belőnie a landolási pontot,
legalább is tűrhető pontossággal. A gerince nem fájt már, ezek szerint nem
érte komoly sérülés. Végigsimított a műholdas telefon dobozán – az
sértetlennek tűnt az ölében – majd megpróbálta lefejteni magáról a szíjakat.
Csakhogy mire megtalálta volna az elsőt, egy megtépázott egyenruhájú
harcos rohant oda hozzá.
– Na, ezt kellett volna nekünk kiadni parancsba, és Szati rögvest
elmegy szabadságra, és nem csak hogy beismeri, hogy nincs huszonegy
éves, de vadul állítja, hogy tizennyolc se – állapította meg az aprócska lány.
– Asturias teljesen meg van őrülve?!


44. fejezet

A haditerv
 
Több mint egy órába telt, mire a Viperák összeszedték magukat a
katapultálás után. A többségük gond nélkül megérkezett a legelőre, de
voltak, akik az erdőben landoltak. Kettejüket a fákról kellett leszedni – a
csomagokról nem is beszélve, melyeknek többségét a lombok közül
vadászták össze a harcosok. A Macskák is részt vettek a mentésben – bár
Vipera nem volt hajlandó elengedni maga mellől a feleségét, és ez igazság
szerint Leonának sem volt ellenére. Úgyhogy ketten munkálkodtak az egyik
csomag kiszabadításán, amelyet az egyik húsz méteres fa fogott meg,
valahol félúton a lombkorona csúcsa és a talaj között.
– Még mindig nem értem, hogy jutott eszetekbe ez az őrültség,
mindenféle támogatás nélkül – morogta Vipera, miközben megpróbálta
megmászni a fa kapaszkodók nélküli törzsét, és elérni azt a négy méter
magasságban lévő ágat, amely az első fogódzót nyújthatta volna. Leona, aki
már megbirkózott a feladattal, az adott ágon ülve vonta meg a vállát. Az
éjjellátó szemüvegben – amelyeket már kimentettek a biztonságban talajt
fogott csomagokból – nem sok minden látszott az arcából, de Vipera meg
mert volna esküdni, hogy nevet magában, még ha a szája alig görbült is
felfelé.
– Volt támogatásunk, én kértem azt a légi csatát.
– Azt elvesztettük – morogta Vipera.
– Kár érte – sóhajtott fel a lány. – De nem lett volna túl nagy
jelentősége, ha megnyerjük. Egyébként az őrültségek terén én is számon
kérhetnélek téged.
– Ez Asturias ötlete volt – védekezett a férfi, majd, mivel visszaesett,
ismét megpróbálkozott a lehetetlen feladattal.
– De ti hajtottátok végre.
– Teljes sikerrel, mindenki túlélte, sőt, meg is vannak az embereim.
– Az enyémek is – vigyorodott el Leona. Mivel a férfi egy újabb
nekirugaszkodás után karnyújtásnyi távolságon belülre került, felhúzta, és
csak utána mászott tovább a fa teteje felé.
 – Jó, de ti szorultatok be az ellenséges területre…
– Nem tűnt fel, hogy ti is itt vagytok? – nevetett fel a lány. –
Egyébként egy fia afrikai katonával sem találkoztunk. A legnagyobb gondot
az éhség okozta.
– Na látod, ezért vagyunk itt mi – morogta Vipera, és néhány ágnyi
magassággal megelőzte a feleségét.
Leona megforgatta a szemeit, de követte a férfit. Már csak két métert
kellett megtenniük, hogy a csomaggal egy magasságba kerüljenek. A lány
jobbnak látta témát váltani.
– Amint Tiedemanék magukhoz térnek, ki kell találnunk, hogy hogyan
juttatjuk biztonságba őket. Itt már nem maradhatunk sokáig.
– Nem is mondtam még? – kuncogott fel a férfi. – Asturias még egy
őrültséget talált ki számunkra.
Leona felvonta a szemöldökét.
– Nem mondtad. Mifélét? – érdeklődött.
– Később – rázta meg a fejét Vipera. – Ha jól sejtem, ebben a
csomagban benne lesznek a tervek.
– Mért pont ebben lennének, ha a többiben nem voltak…? – morogta
Leona.
A férfi érte el először a csomagot foglyul ejtő ágat. Az ejtőernyő a
lombkorona magasabb régióiban esett csapdába. Vipera felmérte a terepet.
– Ha elvágjuk az ágat, még nem biztos, hogy leesik a csomag. A
tartókötelekkel kellene kezdeni.
Leona bólintott, és feljebb mászott. Az egyik ág megreccsent, majd
eltört a lába alatt – szerencsére épp időben meg tudott kapaszkodni. Egy
pillanatig a levegőben lógott, majd felhúzta magát.
– A mászófalakat valahogy jobb szeretem – morogta bosszúsan.
– Kár, hogy a famászást nem tanítják az Orionon – válaszolt
vigyorogva a férfi, és átevickélt a fatörzs másik oldalára, hogy ha a csomag
megindul lefelé, ne sodorja őt is magával, de feljebb húzta magát, hogy
tudjon segíteni a feleségének, ha kell – legalább legyen esélye elkapni, ha a
lány elvesztené az egyensúlyát.
Leona elérte végre az ejtőernyő szíjait, de túl gyengének ítélte az
ágakat, úgyhogy megtett még egy métert felfelé. Itt volt egy vastagabb ág,
amelyen megvethette a lábát, úgyhogy elkezdte nyesni a tartóköteleket.
– Nem lesz baja, ha csak úgy lezuhan? – kérdezte Viperától.
 – Nem valószínű, ha a katapultálást kibírta… – morogta a férfi.
Négy kötélből három egészen közel volt, az utolsóhoz azonban a
lánynak tovább kellett volna másznia, hogy elérje – csakhogy, mire
megtalálta volna a kellő kapaszkodókat, az ejtőernyőt kettéhasította
valamelyik ág, és a csomag alatt is eltörtek a támasztékok – a nehéz
poggyász a mélybe zuhant, letarolva az alsóbb ágakat. Leona fejére kisebb
gallyak és levelek záporoztak, de a lány megúszta sérülés nélkül.
Vipera megköszörülte a torkát.
– Feladat teljesítve.
– Van még famászó csomag? – érdeklődött a lány, miközben
megpróbált kapaszkodókat keresni – de úgy tűnt, az iménti manőverben
mind elveszett.
– Elvileg nincs, a többit vagy leszedték a srácok, vagy épp birkóznak
velük.
– Helyes – bólintott Leona, majd átkerült a törzs ellenkező oldalára,
bízva abban, hogy arrafelé több kapaszkodó maradt épen. Vipera kuncogva
nézte a kínlódását.
– Mi van, most te maradtál fent?
– A tigrisek csak felfelé tudnak mászni – morgolódott Leona.
Vipera elnevette magát, és megtette az utat lefelé – az utolsó ágról már
ugrott, nem volt kedve a törzsbe kapaszkodva leevickélni. A lány valamivel
kevésbé kecsesen, de végül, az elvétve előforduló, némileg bizonytalan
kapaszkodóknak köszönhetően szintén egy darabban ért le.
– Ideje lenne megnéznünk, hogy mit rejt a csomagod – morogta, és
megkísérelte leporolni magát – csakhogy még mindig az az egyenruhája
volt rajta, ami Tiedeman kiszabadításakor viselt, elvégre nem akart még
egyet tönkretenni a famászással.
A csomagból további túrafelszerelés került elő: kötelek, vizestömlők –
üresen, elvégre Asturias számított rá, hogy a hegyekben több patak is
csordogál –, némi hidegélelmiszer, tartalék bakancsok, mind-mind
sérthetetlen dobozokban. Az utolsóban találták meg a terveket, amelyeket
Asturias emlegetett – a másik kettő, amelyeket a fiú állítólag elcsomagolt,
még nem került elő, jóllehet, még korántsem sikerült mindegyik katapultáló
csomaggal megbirkózniuk a harcosoknak.
A ház ura időközben fel-alá járkált közöttük, és néha érthetetlen
szavakat motyogott maga elé. Látszott rajta, hogy már nem sokáig tűri
szívesen a harcosokat a háza körül, de a szemében nem volt rosszindulat,
csak félelem. A nappali még mindig orvosi rendelőként működött, úgyhogy
Elias átengedte a szobáját, hogy a kapitányok ott tartsanak tanácskozást.
Leona, amint felért a tetőtéri szobába, körülpillantott – a fiú
szegényesen, de nagyon otthonosan rendezte be a szobáját, és olyan szép
rendet tartott, amelyet a kapitány ki sem nézett volna egy kamaszfiúból.
Vipera kiterítette a térképet az ágyon, Leona pedig az aktát tette le
mellé, és rögtön bele is lapozott. A helyettesek körülöttük tolongtak – a
szobában nem fértek el valami kényelmesen. Ahogy a lány elolvasta a
küldetés első sorait, rögtön elnevette magát.
– Ezt Asturias teljesen komolyan gondolta? – kérdezte Viperától.
– Nagyon úgy tűnt – sóhajtott fel a férfi. A fiú említette neki az akciót,
de a részletekkel ő is csak most szembesült.
– Járművek nélkül szinte kizárt, hogy odaérünk – jegyezte meg
Sofya.
– Ki fognak szúrni minket – tette hozzá Tailor is.
– Nem fognak, ugyanúgy a lombok alatt megyünk, mint eddig a
lányokkal. Végig erdőség fog fedezni, csak az utolsó háromszáz méteren
vesznek észre minket.
– És ha vannak csapdák az épület körül? – kérdezte Saci.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak, de óvatosak leszünk – mondta
Vipera, és komolyabban szemügyre vette a térképet. Asturias bejelölte a
barlangokat, amelyekről tudomása volt. – Nagyon sok a búvóhely, éjszakára
meg tudjuk húzni magunkat.
– Igazából felesleges – vonta meg a vállát Leona. – Eddig azért nem
mozogtunk szívesen éjszaka, mert az orrunkig se láttunk. Most viszont itt
vannak az éjjellátók, úgyhogy…
– Attól még nem ártana kipihenni magunkat az akció előtt.
– Azt látod, hogy át kellene kelnünk egy szakadékon is? – kérdezte
Sofya morogva.
– Látom, de van ott egy híd…
– Már vagy száz éve – bólogatott Tailor. – Elkorhadt deszkák,
bomladozó kötél. Tökéletes, pont nekünk találták ki. Javíts ki, ha tévedek,
de nem az Indiana Jones statiszta-válogatására jelentkeztünk…
– Nincs más út – morogta Leona, bár felkuncogott a megjegyzésen. –
Ha meg akarjuk kerülni a szakadékot, akkor legalább két napot veszítünk út
közben, arról nem is beszélve, hogy át kell mennünk vagy egy városon,
vagy egy falun, ahol biztos, hogy kiszúrnak minket.
– Van nálunk hegymászó-felszerelés – vonta meg a vállát Vipera.
– Szükség is lesz rá – sóhajtott fel Saci.
– És hogy állunk robbanóanyaggal?
– Jóformán sehogy – sóhajtott fel Tailor.
– Gondolom, Asturias nem merte elcsomagolni… – csóválta meg a
fejét Vipera.
– De ez a bázis nem afrikai kézen van, hanem a kínaiakén. Sokkal
jobban félek a kifinomult csapdáktól, mint a robbanószerektől – tette hozzá
Leona.
– Valamivel csak fel kellene robbantanunk – morogta Saci, és
szemügyre vette a bázis alaprajzát.
– Ezt? A nagy része a föld alatt van – csóválta meg a fejét Vipera.
– Nem hoztatok zseb-atombombát? – próbálkozott kuncogva Sofya.
Leona arcára is mosolyt csalt a megjegyzés, de próbálta visszaterelni a
társalgást a rendes kerékvágásba.
– Először azt vegyük végig, hogy hogyan jutunk el odáig, mert amint
Tiedeman és Van Dael képesek lesznek járni, indulnunk kell.
– Jobb lenne itt hagyni őket – vetette fel a javaslatot Vipera.
– Ennyi erővel hagyhattuk volna őket a fogságban is. Lehet, hogy itt
ideig-óráig biztonságban lesznek, de kétlem, hogy a háziak szívesen
vendégül látnák őket hosszú távon.
– Eddig készségesek voltak – morogta Saci.
– De ha mi elmegyünk, akkor már nem biztos, hogy azok lesznek.
– Az orvos, aki ellátja őket, nekünk dolgozik – vetette fel Tailor.
– Lehet, de tudomásom szerint egyedül van – vágta rá Leona. – Ha az
afrikaiak razziát tartanak, és két szökött kémet találnak nála, akkor őt is
halálra ítéljük. Senkit nem tudunk itt hagyni, hogy őrizzék őket, ez a feladat
teljes létszámban is rohadt nehéz lesz. Inkább vigyük őket magunkkal.
Vipera összenézett a helyetteseivel, és egy rövid szünet után
felsóhajtott.
– Rendben. Itt tényleg nem maradhatnak, de azért várjuk meg, hogy
mit szólnak hozzá ők.
Bár Van Dael és Tiedeman már magukhoz tértek, az orvos csak
hajnalban engedett be hozzájuk látogatót, de akkor is a kapitányok lelkére
kötötte, hogy ne izgassák fel a betegeket, és mindössze tíz percet
engedélyezett nekik. Leonának épp csak arról volt ideje megbizonyosodni,
hogy Tiedeman mit sem változott, rögvest lehordta őket, amiért egyáltalán
megkockáztatták, hogy értük jöttek, és ő előre megmondta volna, hogy ne
tegyék, mert be fognak szorulni a frontvonal mögé. Szerencsére a tábornok
most gyenge volt, úgyhogy hamar abbahagyta a kapitányok
forrófejűségének elemzését. A hirtelen jött csöndben Van Dael szólalt
meg.
– Én köszönöm… mindettől függetlenül – mosolyodott el halványan.
Leona viszonozta a mosolyt.
– Részemről természetes volt, hogy kihozzuk önöket – vonta meg a
vállát. – És most már azt is tudjuk, hogyan fogunk kikeveredni ebből a
csapdából.
– A részleteket majd akkor, ha már felépültek – morogta rosszallóan
Vipera, és Leona, szokásával ellentétben, ezúttal nem szállt vitába vele.
Másnapra a harcosok beköltöztek az erdőbe – Asturias tábori
felszerelést, sátrakat is csomagolt nekik, bár ezek csak olyan könnyű kis
sátrak voltak, amelyeket a hátukon is el tudtak vinni –, hogy a levegőből ne
tudják kiszúrni a tanya körül nyüzsgő embereket. Leona továbbra is csak
távoli repülőzúgást hallott, úgyhogy meglehetősen biztos volt benne, hogy
nem eredtek a nyomukba: az orvos szerint pedig kellett még legalább két
nap, mire a két beteg felépül annyira, hogy egy könnyebb sétának
nekivághassanak. Leona élénken emlékezett még a saját fogságba esésére,
és arra is, hogy utána nem tért vissza az ereje egyik napról a másikra, de
őket nem kínozták meg annyira, a sebeik már nyomtalanul eltűntek, és
hamar kezdték visszanyerni az erejüket. Meglehet, sokkal több időt töltöttek
börtönben, mint annak idején a lány, de elegendő mennyiségű élelemmel,
megismételt Biotrin-oltással hamar képessé váltak hosszú vitákba
bocsátkozni a kapitányokkal.
A rangbéli különbségek most már egyiküket sem zavarták. Hogy
mennyire nem, azt az illusztrálta legékesebben, amikor Tiedeman beszélt
Asturiassal – aki, bár kapitányi csillagokat viselt, még mindig egy
vezérezredesnek kijáró tisztelet övezte –, és a német férfi egész egyszerűen
elküldte melegebb éghajlatra a kölyköt, mondván, hogy tökéletes
képtelenség, hogy az akciócsapatok végrehajtsák, amit kitalált.
 A harmadik délutánon már az indulásra készülődtek – Leona ezúttal az
egyik asztallá avanzsált farönkre terítette ki a térképet, hogy még utoljára
egyeztessék a teendőket. A srácok már tábort bontottak, hátizsákokba
csomagolták a túrafelszerelést, és lélekben felkészültek a három napos
menetelésre.
– Ha szerencsénk van – kezdte Leona. – akkor csak ötszázan lesznek
ellenünk, nagyrészt kínaiak. Vagyis örüljünk, ha egyáltalán elég lesz az a
tűzerő, amit Asturias küldött. Viszont, a központ mellett ezer katonát tudnak
elszállásolni, és ha nincs szerencsénk, fel lesz töltve.
– Maradunk az eredeti tervnél akkor is? – kérdezte Saci.
Leona és Vipera egyszerre sóhajtottak fel, és összenéztek.
– Nincs jobb ötletem – morogta a férfi.
– Nekem sincs – vonta meg a vállát a lány.
Tiedeman megcsóválta a fejét. Most ő és a felesége is harcosi
egyenruhát viseltek – elvégre nem volt túl sok választási lehetőségük –,
úgyhogy szépen elvegyültek a Viperák és Macskák között. Leona kiszúrta,
hogy ők is fel vannak fegyverezve, és arra való tekintettel, hogy az orvos
csak ma reggel engedte ki őket az ágyból, pusztán annyi engedményt
kértek, hogy ne kelljen hátizsákot cipelniük.
– Ha nem sikerül, nekünk annyi – foglalta össze a férfi.
– De ha sikerül, akkor egy hónapon belül az egész Ibériai félsziget
amerikai kézen lesz, ilyen előnyről pedig nem is álmodhatunk jelenleg –
vágott vissza Leona.
– Asturias szerint megrekedt a háború – tette hozzá Vipera. –
Lelassultunk, nem érnek be rendesen az utánpótlások. Ha a levegőben
küldjük, akkor lelövik őket, ha a szárazföldön, akkor túl lassúak vagyunk.
Ha nem történik valami, még az is előfordulhat, hogy visszavernek
minket.
– Jól van, most már késő elkezdeni kételkedni. Párizsban
bebizonyították, hogy sokkal többre képesek, mint amit valaha kinéztünk
volna az akciócsapatokból – zárta el a vitát Van Dael.
– És most is ugyanaz készítette a stratégiánkat, aki a párizsi akciót
tervezte – tette hozzá Vipera.
Leona elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy menni fog, de szívem szerint a dokit is
magammal hurcolnám, mert fene tudja, milyen állapotban végzünk ott.
 – Doktornak itt vagyok én – vonta meg a vállát Vipera.
Leona szemöldöke felszaladt a homloka közepére.
– Ezt még nem is említetted.
– Nem diplomáztam le, de ha nincs háború, egy éven belül
sebészorvos lett volna belőlem.
A lány megpróbálta kirázni a fejéből a kérdésáradatot. Még most, a
házasságkötés után is fájdalmasan keveset tudott Viperáról.
– Tehát össze tudsz rakni, ha teszem azt, leszakad a fél karom? –
kérdezte mégis.
– Az ilyesmiben nagy gyakorlatot szereztem – sóhajtott fel a férfi.
Leona rámosolygott, majd szemügyre vette a táborlakókat. Mostanra
minden hasznos holmi hátizsákokba került, bár még nem vették fel őket a
harcosok.
– Tíz perc, és indulunk! – kiáltotta el magát, majd visszafordult a
körülötte ácsorgókhoz. – Addig is elköszönök a vendéglátóinktól – mondta,
és amint elfordult, igyekezett úgy mozdulni, hogy a többiek ne lássák a
sebtében felvett csomagokat, amelyet Eliasnak és az apjának szánt. Elvégre
valamivel meg kellett hálálniuk a vendéglátást.


45. fejezet

A hídon túl
 
Az út a szakadékig sem volt könnyűnek mondható. Nem csak olyan
erdőkben kellett utat vágniuk maguknak, ahol ember talán még soha nem
járt, de sziklafalakat is meg kellett mászniuk. Ha pihenni és enni akartak,
kerestek egy barlangot, mert sem Leona, sem Vipera nem álltak volna meg
szívesen a fák alatt, ahol a hőérzékelők még mindig könnyedén kiszúrhatták
volna őket.
A Macskák panaszszó nélkül bírták a menetelést, bár Leona olykor
elkapott egy-egy fáradt pillantást. A Viperák viszont most szembesültek
először olyan helyzettel, amikor nem szállítja őket kényelmes helikopter a
célhoz, és nem veszi fel őket utána: az egész napos sétát kegyetlenül
hosszúnak találták, meglehet, a hangulatukon enyhített valamicskét a
lányok társasága, az elsuttogott ugratások, a halk nevetések. Vipera csendre
intette őket, bár Leona úgy vélte, hamarabb szúrják ki a menetelő
csapatokat a levegőből, minthogy a közelből meghallhatnák őket. Tiedeman
és Van Dael bírták legkevésbé a menetelést, úgyhogy Leona, rájuk való
tekintettel több rövid pihenőt is beiktatott – csak és kizárólag olyankor, ha
egy barlang közelébe értek, amelyet Asturias jelölt meg a térképen. Nem
akart a fák között megállni, bár úgy tűnt, ebben az irányban nincs az
ellenséges had részéről aktív légvédelem. Lassan a távoli repülőgépzúgás is
halvány morajjá szelídült.
A kapitányok még az éj leple alatt átvezették a csapatokat egy kopár,
sziklás emelkedőn, majd egy hágón, amelyet Asturias az egyik
legveszélyesebb útszakasznak ítélt mind közül. Vipera azzal bíztatta a
harcosokat, hogy amint itt átérnek, végre kapnak egy tisztességesebb
pihenőt, amikor is lesz alkalmuk megvacsorázni, és kipihenni magukat,
valamint megbizonyosodni róla, hogy a pókcsípések, amelyek érték őket,
Biotrinnel nem mérgezőek.
Leona a harmadik nap reggelén úgy sejtette, perceken belül elérik a
szakadékot. Most sem voltak felettük repülők: errefelé egyáltalán nem jutott
eszükbe járőrözni, hiszen az itteni központ ellen indított légi támadásokat
már a frontvonal közelében leszerelték – és valószínűleg nem is állt már
rendelkezésükre annyi vadászgép, amellyel folytonos járőrszolgálatot
teljesíthettek volna.
Abban a pillanatban, amint Vipera széthajtotta a térképet, Leona
vízcsobogást vélt hallani, és néhány lépés múltán meg is pillantotta a
szakadékot. Néhány perc, és a levegőből nem lesznek takarásban. Itt viszont
nem volt barlang, ahová elbújhattak volna, és a harcosok már most
fáradtnak tűntek. Az erdő sűrű volt, de rengeteg kidőlt fa törzse szolgált
ülőhelyül, ha meg akartak pihenni. A lombok összeborultak felettük. A
szakadék előtt ez volt a lehető legbiztonságosabb pihenőhely – utána
viszont nagyrészt ritkás erdőkben, nyílt utakon voltak kénytelenek haladni.
Leona jobb szerette volna éjjel megtenni ezt a távolságot, amikor a sötétség
valamelyest elrejti őket a fekete egyenruhákban, de több mint tizennégy
órát kellett várniuk, mire besötétedik. És a szakadék túloldalán, dél felé egy
emelkedőn volt egy nagyobb barlang, amelyet Asturias bejelölt a térképen,
mindössze egy órányi járásra. Ott már bele kellett húzniuk, mert az az erdő
korántsem takarta el őket ennyire jól, mint az, amelynek fái között most
haladtak. Már csak az volt a kérdés, hogy a szakadékon milyen híd visz át:
hiszen út nem vezetett errefelé.
– Jobb lenne, ha a többiek megállnának itt, míg egy pár emberrel
felderítjük a terepet – jegyezte meg Leona. Vipera érdeklődve ránézett, mire
a lány megvonta a vállát. – Nem akarom, hogy a szakadék peremén
tanácstalankodjunk.
– Ezt megértem – bólintott Vipera, és máris megállásra intette a
csapatát. A Macskák is követték az utasítást. Leona felemelte a hangját, épp
annyira, hogy a menet végén is hallják.
– Itt pihenünk egy kicsit, mert utána erőltetett menet lesz. És addig is
Saci, te gyere velünk felderítőnek!
– Tailor, te is – tette hozzá Vipera.
– Letáborozhatunk? – kérdezte rögtön Evelyn, pedig a megszólítottak
még oda sem értek a kapitányokhoz.
– Azt azért nem – rázta meg a fejét Vipera. – Ha minden jól megy,
akkor fél órán belül itt vagyunk.
– Akkor már érdemes lenne megnézni azt a barlangot is, ha a hídon
átjutunk – halkította le a hangját Leona annyira, hogy csak Vipera hallja.
– Az oda-vissza legalább három óra – sóhajtott fel a férfi.
 – Jól mondja Macska – csatlakozott hozzájuk váratlanul Tiedeman is. –
A szakadék túloldalán veszélyesebb a terep, nem kellene a két teljes
csapattal belegyalogolnunk az ott található csapdákba
– De ha csak négyen megyünk, akkor nem tudjuk megvédeni
magunkat – szállt vele vitába Saci.
– De nem is vesznek észre minket – világított rá Tiedeman.
– Hogy érti azt, hogy “minket”? – kérdezte gyanakodva Leona.
– Úgy, hogy én is magukkal tartok.
– Kizárt – szögezte le Vipera. – Magának és a feleségének van
leginkább szüksége a pihenésre.
– Jól vagyok – jelentette ki a férfi.
Leona elhúzta a száját. Már nem emlékezett rá pontosan, hogy a
Párizsban töltött napok után mennyi időnek kellett eltelnie, mire újra ereje
teljében volt, de tény, hogy Tiedeman nem tűnt fáradtnak.
– Tudja tartani a tempót? Mert ez nem kényelmes séta lesz.
– Persze, hogy tudom – bólintott határozottan a tábornok.
– Egyáltalán, miért akar velünk jönni? – érdeklődött Saci.
– Mert valamivel több kósza hírt hallottam erről a területről, mint
maguk, vagy mint az a megátalkodott Kölyök – utalt Asturiasra.
– Talán megoszthatná velünk azokat a kósza híreket – próbálkozott
Tailor.
– Majd ha bebizonyosodik az igazuk – rázta meg a fejét Tiedeman.
Leona felsóhajtott.
– Ha tényleg felmegyünk a barlangig, akkor ideje indulnunk. Sofya,
addig tiéd a parancsnokság a Macskák felett!
Vipera rábólintott, és a helyetteseknek sem volt több kifogása. Leona
leellenőrizte, hogy nála van-e a távcső, majd előre indult, egyenesen a
szakadék irányába.
Asturias térképe nem hazudott: a két partot valóban összekötötte egy
keskeny híd, csakhogy Leona sejtése is valóra vált. A kötelek még stabilan
tartottak, de a deszkák elkorhadtak, és a lány egyáltalán nem volt biztos
benne, hogy egyszerre két-három embernél többet el fog bírni. Vipera ment
elől, de már a harmadik lépésnél eltört a deszka a lába alatt, és a férfi kis
híján a mélybe zuhant. Leona odarohant hozzá, nem törődve a korhadó
deszkák okozta veszéllyel, és kihúzta őt szorult helyzetéből. A patak,
melynek zúgását a lány most már élesen hallotta, negyven méterrel alattuk
csörgedezett a kiszáradó mederben.
– Talán jobb lenne a kötelekre támaszkodni – jegyezte meg
szenvtelenül Tiedeman a partról.
– Remek ötlet – morogta ellenségesen Vipera, féltőn majd Leonához
fordult. – Maradj le, és csak arra a deszkára lépj, amelyikre én! Ha engem
kibír, téged is ki fog.
A lány felnevetett.
– Megható, hogy így féltesz, de nem a törékeny hercegnőcske vagyok,
akit meg kell óvnod minden széltől.
– Jó, hogy szólsz – morogta Vipera, és mintha sértettség lett volna a
hangjában. – Akkor hölgyeké az elsőbbség – vigyorodott el.
Leona felkuncogott. Negyven méter: még ha le is zuhan, akkor is
túléli, és egyébként is biztos volt benne, hogy meg fog tudni kapaszkodni,
ha valamelyik deszka elrepedne a súlya alatt. És már csak tíz métert kellett
megtennie előre. Vett egy nagy levegőt, és a kötélbe kapaszkodva elindult
előre.
Két deszka is megadta magát út közben, és a híd közepén nagyobb
lyukak tátongtak. A lány a második rossz lépés után a levegőben lógott: egy
két deszkás hiányt sikerült négy deszkás hiányra bővítenie. Vetett egy
pillantást Viperára: a férfinak, a vigyorából ítélve esze ágában sem volt
segíteni neki.
– Édes a bosszú, mi? – méltatlankodott Leona, és felhúzta magát a
következő fadarabra. Ez már megtartotta a súlyát.
– Ahogy mondod – bólintott még mindig vigyorogva a férfi.
– Amint átérünk, megverlek – ígérte a lány.
– Inkább majd ha a saját terepünkön leszünk!
– Na jó, addig kibírom valahogy – morogta Leona.
Az utolsó három méter már gyerekjáték volt, csak két deszka
hiányzott, a többi pedig stabilan tartott. A többiek csak akkor követték őket,
amint átértek: a híd szerencsére nem rejtett több csapdát.
– Maguknál elbűvölőbb házaspárt még nem láttam – csóválta a fejét
Tiedeman. Leona felkuncogott, és megcsókolta Viperát. Biztos volt benne,
hogy a férfi segített volna neki, ha tényleg segítségre szorul, de egy ilyen
egyszerű feladattal, mint egy korhadó híd, egyedül is bármikor
megbirkózott.
 – Hol hagytad el a tériszonyodat? – kérdezte Vipera, amint
elindultak.
– Talán a vadászgépben – kuncogott fel a lány, de így utólag tényleg
csodálkozott magán: úgy egy évvel ezelőtt még a híd látványától is
elszédült volna.
A fák itt már nem takarták őket igazán, cserébe az aljnövényzet szinte
áthatolhatatlannak bizonyult. A híd folytatásaként egy szűkös ösvény
maradt mindössze, amelyet már majdnem visszahódított magának az erdő.
Nehézkesen haladtak, de kénytelenek voltak szedni a lábukat, amennyire
csak bírták, ha valóban vissza akartak érni három órán belül. A rádiók
hatósugarába szerencsére még a kinézett barlang is beletartozott: de nem
volt szükségük rá, hogy odáig elérjenek.
Saci szúrta ki először, hogy valami nincs rendben. Az erdőt egy
aszfaltozott út szelte ketté, azon túl pedig mintha mozgást látott volna.
Tiedeman reménykedve felpillantott.
– Ez az! Adja ide a távcsövet! – parancsolt rá Leonára, aki habozás
nélkül a kezébe nyomta, és hagyta, hogy a férfi megtalálja a fák közti
réseken át azt, amit keresett.
– Nekünk az út mentén kellene tovább mennünk – jegyezte meg
suttogva Vipera.
Tiedeman elkáromkodta magát az orra alatt, és a kezdeti öröme egyik
pillanatról a másikra semmivé foszlott. Leona felismerte a német szitkokat a
Skorpióval együtt töltött időnek köszönhetően.
– Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Leona.
Tiedeman felsóhajt, és átadta neki a távcsövet.
– Nézze meg maga is – mondta.
Leona a szeméhez illesztette a messzelátót, és megpróbált nem a fák
törzseire élesíteni, hanem a köztük mozgó alakokra. Tiedeman közben
suttogóra fogva a hangját, beszélni kezdett.
– Tudomásunk volt róla, hogy a világ minden táján születtek kisebb
gócpontok, ahol az új rezsim ellenségei húzták meg magukat, általában a
városoktól távol kialakított táborokban. Ezeknek a mieinknek kellene
lenniük, bátran remélhetnénk tőlük segítséget, akár fegyvereket,
robbanószereket, járműveket, hiszen a katonaságból dezertáltak. A
Pireneusokban három ilyenről tudtunk, mármint az elfogásunk előtt.
– Csakhogy…? – kérdezte gyanakodva Vipera.
 – Csakhogy a kínaiak épp most pakolják teherautókra a lázadókat, és
számolják fel a táborukat – válaszolt Leona, Tiedeman helyett.
Vipera és Tailor egyszerre szitkozódtak, Leona pedig levette a
szeméről a távcsövet, és Sacihoz fordult.
– Mi ketten visszamegyünk a többiekért. Ti maradjatok itt, és a rádión
tájékoztassatok, ha bármi történik. A kínaiak alig lehetnek százan.
– Nem ez a dolgunk, Leona! – morrant rá Vipera. – Lebukunk, még
mielőtt a célpont közelébe érhetnénk…
– Ha elég gyorsak leszünk, akkor nem. És így nem kell még egy napot
sétálnunk, az autók a rendelkezésünkre állnak.
Tiedeman rábólintott.
– Remek ötlet. Induljanak!
Leona rohanvást indult vissza az erdőben. A túloldalon a kínaiak
akkora zajt csaptak, hogy a lány biztosra vette, hogy nem fogják meghallani
a lábuk alatt recsegő ágakat. Ugyanazt az ösvényt választotta, mint idefelé,
de most alig tíz perc alatt visszaért a hídhoz. Meg sem hallotta a rádióból
felhangzó ellenkezést Vipera részéről.
Leona ezúttal mellőzött minden óvatoskodást a korhadó deszkákon:
egyszerűen átsuhant rajta, átugorva a lyukakat. Saci egy pár lépéssel
lemaradva követte.
A táborhoz visszatérve Leona pillanatok alatt felvázolta a helyzetet. A
Macskák és a Viperák is összeszedték magukat: befejezték a reggelizést,
összeszedték a hátizsákokat, eltüntették a szemetet, és máris indulásra
készen álltak. Leona úgy ítélte, elég lesz, ha a hídon átérve kezdik el
bekészíteni a fegyvereiket, felcsatolni a tartalék tárakat…
A hídon Leona hármasával engedte át őket, bár volt, akinek nem
igazán akaródzott rálépni sem, de végül mindannyian sikeresen átértek. A
lány végül a csapatok elé kerülve vezette végig őket a szűk ösvényen.
Mire odaértek, már mindenki tökéletesen felszerelkezett a
fegyverekkel, Tailort, Viperát és Tiedemant is beleértve – elvégre a
felderítéshez nem kellettek plusz tárak.
– Maguk maradjanak itt! – fordult Tiedemanhoz és Van Daelhez
Leona. – Amint biztonságos a terep, jelzünk. Történt azóta valami? –
kérdezte Viperától.
– Már minden fogoly a teherautókon van, a többségüket fejbe lőtték.
Elkezdték felpakolni a zsákmányt.
 Leona bólintott: ő is erre számított.
– Nem késlekedhetünk tovább. Induljunk, amíg nem szúrnak ki
minket! – suttogta bele a rádióba, hiszen nem merte volna felemelni a
hangját.
Nem volt szükség stratégiára, előre megbeszélt csapatbontásokra,
hiszen szét se bonthatták a csapatot. A tábort bekeríteni sem lett volna
értelme, mert azzal kockáztatják, hogy kiszúrják őket, és esetleg erősítést
hívnak. Leona már most is attól tartott, hogy észre fogják venni a gyülekező
akciócsapatokat.
Vipera a feleségéhez fordult.
– A te ötleted volt, tiéd a parancsnokság – mondta. A lány meglepetten
pislogott, de aztán elmosolyodott. Vipera most először engedte át neki a
parancsnokságot éles helyzetben.
– Köszönöm – válaszolt, és megvárta, míg Tiedeman és Van Dael a
háttérbe húzódnak. A műholdas telefon már náluk volt, velük volt a
legnagyobb biztonságban. A harcosok megszabadultak a hátizsákoktól, és
ezeket is a két tisztre bízták – Egyszerre indulunk, a nemrégiben felállított
hármas bontást használjuk. Az első csoporté a bal oldal, a másodiké a jobb,
a harmadiké a betörés, a foglyok kiszabadítása és a kommunikáció
megbénítása. Álljatok fel!
A rendezkedést megnehezítették az útjukba kerülő bokrok és fák, de
így sem tartott sokáig. Öt percen belül indultak, anélkül, hogy igazán
ismerték volna a terepet. A fák között ezt a rövid távolságot sem volt túl
könnyű megtenni: nem a táborba vezető csapásokat, kerekek által vágott
utakat használták, hanem egyszerűen átvágtak az erdőn, és csak a tábornak
használt tisztás szélén álltak meg. A zsákmánynak örvendő kínai katonák
többségének fegyvert rántani sem volt idejük: akik mégis megtehették,
azokat a táborba betörő harcosok pillanatok alatt hatástalanították, vagy
fájdalomnövelővel, vagy fejlövéssel. Igyekeztek olyan távol maradni, hogy
ne kelljen használniuk a kardokat: csak a harmadik csoport ment előre,
Tailor vezetésével, és míg ők utat vágtak maguknak, a többiek fedezték
őket. Hosszú percekre eluralkodott a káosz, és Leonának még a csata
forgatagában is megfordult a fejében, hogy ezzel véglegesen felhívják
magukra a figyelmet, nem lesz sok idejük a központ közelébe férkőzni.
Abban a pillanatban, hogy egy kínai tiszt leadta volna a vészjelzést a
telefonján, Nicola kilőtte a készüléket a kezéből, majd fejlövéssel tette
harcképtelenné a férfit.
Az európaiak perceken belül szabadok voltak, a kínaiak pedig halottak:
sem Leona, sem Vipera nem akart foglyokat ejteni. Amint elcsendesült a
tisztás, Prue felegyenesedett egy halott férfi mellől. A kezében egy kis
készüléket szorongatott, amelynek képernyője most is vörös fénnyel
villódzott.
– Nincs szerencsénk. Néhány percen belül a nyakunkon az erősítés.
– Micsoda? Honnan tudod? – kérdezte döbbenten Tailor.
– Ez a Macskák jele – mutatott a képernyőre a lány. – Ez a barom még
lejelentette a halála előtt, hogy itt vagyunk.


46. fejezet

Még egy esély

 
Leona ereiben megfagyott a vér. Viperára nézett: a férfi ugyanúgy
lefagyott egy pillanatra, mint ő. Hiszen éppen ezt akarták elkerülni: hogy az
ellenséges sereg rájöjjön, hogy itt vannak, mert akkor jóformán védtelenné
válnak. A lány most már átkozta magát a könnyelmű akció miatt, és
egyáltalán nem vigasztalta a frissen kiszabadított foglyok hálás pillantása –
már azoké, akik nem kaptak fejlövést.
– Első és második szakasz, vissza a kiindulópontra! A harmadik itt
marad, vegyétek át a járműveket és a fegyvereket, három percetek van rá! –
adta ki a parancsot Vipera. Leonában csak egy pillanatra tudatosult, hogy
most már nem az ő kezében van a parancsnokság, de esze ágában sem volt
vitatkozni. Miközben visszarohant az út túloldalára, próbált fülelni, és
kiszúrni az ellenséges vadászgépek zaját, de ebben a hangzavarban
képtelenség lett volna. Úgy csörtettek át az erdőn, mint egy elefántcsorda.
Amint visszatértek, Vipera felvetette a hátizsákokat a harcosokkal.
Leona is a vállára kapott egyet, majd Tiedeman a kezébe nyomta a telefont,
de még mielőtt megmondta volna, ki van a vonalban, Leona már bele is
szólt.
– Itt Macska.
– Szuper – hallotta Asturias hangját. – Nálunk is jeleztek a műszerek,
kiszúrtak titeket. Nincs sok időm.
– Nekem sem, mert valószínűleg most beszélünk utoljára – mondta
Leona a pillanatnyi csendben.
– Akkor most hallgass, és figyelj! – mordult rá Asturias. – Ebben a
percben indul a támadás a Pireneusok felé. Bevetjük a Skorpiókat, a
Főnixeket, a Delfineket, az Angyalokat és a Démonokat. Az öt
legsikeresebb akciócsapatot, rajtatok kívül – hangsúlyozta Asturias. Leona
tudta, hogy igaza van: ezek a csapatok voltak képesek a legvakmerőbb
akciókat végrehajtani, ezek a kapitányok nem hátráltak meg semmitől, ők
törték a legtöbb borsot az ellenséges sereg orra alá, ők hódították vissza a
legtöbb területet, míg a többiek csak botladozva haladtak előre, dacára
annak, hogy sosem vesztettek csatát. – Hosszú a frontvonal, a támadás
elsöprőnek ígérkezik, a hadianyagot összegyűjtöttük hozzá, a légierő is a
rendelkezésünkre áll.
– De? – kérdezte Leona.
– Vagy sikerül elterelnünk az ellenség figyelmét, vagy nem, de jó esély
van rá, hogy most ránk, a támadókra fognak koncentrálni. Egy órátok van,
hogy végrehajtsátok a feladatot, amit küldtem nektek, vagy nem csak
benneteket: minket is eltemetnek, mert ez a támadás egyértelműen
öngyilkosság, ha működik az a központ. Sok sikert! – búcsúzott a fiú, majd
bontotta a vonalat. Nem várt visszaigazolást, sem azt, hogy Leona
megmondja a véleményét. A lány visszaadta Tiedemannak a telefont.
– Menjenek fel a barlanghoz, és húzzák meg magukat, míg magukért
nem megyünk! Itt nem maradhatnak. Vigyék az európaiakat is, két
teherautó elég lesz. A többi a miénk!
Leona meg sem várva Tiedeman bólintását, visszavezényelte a
többieket a csatamezőre, és út közben, meglehetősen szűkszavúan számolt
be Viperának. A férfit nem taglózta le a hír – jóllehet, Leona nem említette,
hogy most Erica is részt fog venni a csatában.
– Tehát kaptunk egy esélyt – állapította meg a férfi.
– Ez már a sokadik – tette hozzá Leona, majd újfent elkiáltotta magát.
– Beszállás!
Összesen hét teherautó, és két kisebb furgon állt rendelkezésükre, mind
egy szálig kínai gyártmány. A táborban található fegyverek már a raktérben
voltak, de Leona semmi olyat nem talált, aminek igazán hasznát vehették
volna. Néhány tartalék tár fájdalomnövelő és annak ellenszere, fekete és
ezüstpisztolyok feküdtek rendetlen összevisszaságban, valamint egy orvosi
táska, amelyből tíz adag Biotrin, valamint két tucatnyi halványkék fiola, és
a hozzájuk tartozó tűk kerültek elő.
– Ez még hasznos lehet – állapította meg Vipera, felemelve az egyik
fiolát.
– Miért, mi ez? – kérdezte a lány, miközben a teherautó meglódult
alattuk. Tailor adott jelt az indulásra: mostanra mindenki felszállt, és a
sofőrök is elfoglalták a helyüket.
– Ellenszérum.
– Minek az ellenszéruma?
 – Nem biztos, hogy ezt most lenne ildomos kifejteni – rázta meg a fejét
a férfi. – Szerinted elérjük egyáltalán azt a központot?
– Kénytelenek leszünk – állapította meg Leona, és közben biztos volt
benne, hogy ha eléggé eltávolodnak attól a helytől, ahol lebuktak, akkor
senki nem veszi üldözőbe őket egy ilyen horderejű támadás során. Remélte,
hogy Asturias terve tényleg lefoglalt minden vadászgépet, minden, a
közelben lévő harci egységet. Ők pedig épp a fronttal ellentétes irányba
tartottak. Csak ötven kilométert kellett megtenniük, és a sofőrök úgy
hajtották a járműveket, hogy még akkor is veszélyesen rázós volt az utazás,
amikor kikanyarodtak a rendesen karbantartott utakra.
Kisvártatva elérték a Pireneusok legvédettebb völgyét, azt a helyet,
ahol valaha egy nagyobb város terült el, s amely mostanra a kínaiak
birtokává vált. Ez volt az egyik támaszpont, amelyre Leona még az Orion
programon megtanultakból emlékezett.
– Készüljetek! – adta ki a parancsot Leona, majd Viperára pillantott. –
Közel vagyunk. Tiéd a parancsnokság, te vagy a tapasztaltabb.
Vipera elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta, és rákacsintott Leonára, és megcsókolta. A
lány kiérezte ebből a csókból a fájdalmat: az előttük álló akció több mint
veszélyes volt. Még ha meg is tudják semmisíteni a központot, egyáltalán
nem biztos, hogy élve kijutnak. Mintha ez lett volna az utolsó csókjuk, s
mégis, egy pillanat alatt véget ért.
– Figyelem, változik a terv – szólt bele a férfi a rádiójába, így nem
csak a mellettük ülők, de a másik két teherautó utasai is hallhatták a szavait.
– A teherautókkal a lehető legközelebb álljunk meg! Maradjunk együtt, és
csak az udvaron szálljunk ki, elsődleges célpont a kommunikáció elvágása!
Egy másodpercünk sincs, amit elvesztegethetünk! A csapatbontások
álljanak össze odabent, és amint az irányítóközpontot kiiktattuk, az egyes és
kettes szakasz induljon a raktárhoz, a hármas fedezze őket!
– Nem lenne jobb kint összeállítani a csapatbontásokat? – vetette fel
Leona.
– Nem lesz rá időnk. Ha rendezkedni kezdünk, még azelőtt
semlegesítenek minket, hogy pisztolyt ránthatnánk.
Leona értőn bólintott. Vipera kiadott még néhány utasítást, majd újfent
beletúrt a zörgő pisztoly-halomba, és kihúzott két tartalék tárat. Leona
követte a példáját. Ha valahol, itt szüksége volt tűzerőre.
 – Nincs robbanószerünk – állapította meg a lány. Pedig ez lett volna a
legfőbb haszna a tábor visszafoglalásának.
– Nincs – értett egyet Vipera. – De Asturias úgy gondolta, anélkül is
sikerrel járhatunk. Elvégre érzékeny műszerek tönkretételéről és a raktár
lefoglalásáról vagy megsemmisítéséről volt szó.
– És azt a raktárt hogy akarjuk megsemmisíteni? – érdeklődött Leona,
mert egy percig sem reménykedett benne, hogy lefoglalhatják.
– Ha valahol, ott lesz robbanószer – vonta meg a vállát a férfi.
A következő pillanatban viszont Tailor hangja szólalt meg a rádióból.
– Egy perc, és bent vagyunk! Ütközésre készülj!
Leona leellenőrizte a fegyvereit, és egy pisztolyt a kezébe fogott. A
hátizsákot a teherautón hagyta, hiszen csak akadályozta volna csata közben.
Vett egy nagy levegőt, miközben Vipera megpróbálta biztonságba helyezni
az orvosi táskát az egyik pad alatt.
Rajta és Viperán kívül huszonketten voltak ezen a teherautón, de
közülük csak négyen tartoztak Leona szakaszához. A lány nem örült neki,
hogy az akciót nem tudják az előre megbeszéltek szerint végrehajtani. Most
Viperáé volt a parancsnokság, és neki nem volt más dolga, mint
végrehajtani a parancsokat egészen addig, amíg a férfi elég közel volt
hozzá, hogy átlássa az ő helyzetét is.
A következő pillanatban a teherautó valóban nekiütközött valaminek,
majd kifarolt a betonon. Leona megkapaszkodott, de így is majdnem leesett
a keskeny padról. Hallotta a kerekek csikorgását, és amint valaki felhajtotta
a ponyvát, égett gumiszag csapta meg az orrát.
Az övék volt az első kocsi, de a másik kettő is odaért, mire Leona
leugrott a platóról. Máris tűzbe fogták őket, az ellenséges katonák biztos
fedezékben maradtak. Sokan voltak, többen, mint azt az előző jelentések
alapján sejthették, túl sok helyről lőttek rájuk. A belső őrség megkettőzött
erővel működött, de míg megpróbálták elviselhetőre csökkenteni a
létszámukat, nem jött utánpótlás – vagyis Leona reménykedhetett benne,
hogy a területen lévő, ezerfős szálláshelyen most nincsenek katonák.
A lány egyszerre három dologra figyelt: hogy az ellenséges golyók
nehogy fejen találják, hogy ki tudjon lőni legalább egy-két katonát, és
mindeközben megpróbált csatlakozni a szakaszához. Nem volt könnyű
dolga. A kínaiak olyan tűzerővel fogadták őket, amellyel eddig egyszer sem
találták még szembe magukat. Ugyanakkor egyetlen kézigránát sem
robbant, és Leona jól tudta, hogy miért: az épület tetejéből egy fémtorony
nőtt ki, amely a távoli jeleket volt hivatott venni és továbbsugározni, és nem
akarták megkockáztatni, hogy az érzékeny műszerek közül akár csak egy is
megsérüljön.
– Indulás a célponthoz! – vezényelt Vipera, nem törődve a szűnni nem
akaró golyózáporral.
Öten elestek közülük, mire a férfi, az első szakasszal a nyomában az
épület bejáratához ért. Egy egészen tágas előtér után egy szűk folyosóra
kellett belépniük, és lejutniuk a föld alá rejtett kommunikációs szobába, de
Leonáéknak is az épületben kellett volna lenniük. Épp csak az ajtóból és
ablakokból folyamatosan villogtak a torkolattüzek.
– Hármas szakasz, fedezz! – kiáltott a férfi a rádióba, és Leona látta,
amint a szakasz, Tailorral az élen, sorfalba rendeződik. Ők vigyáztak
azokra, akiket fejlövés ért. Leona megpillantotta Nicolát, ájultan, és tudta,
hogy ezzel máris rengeteget romlottak az esélyeik. Jóllehet, az udvarról
egyre kevesebb golyó érte őket. A Viperák és Macskák megtalálták a
fedezékek gyenge pontjait, a réseket, és végre sikerrel hatástalanították a
fogadóbizottságot. Csakhogy Leonának nem voltak illúziói. Biztos volt
benne, hogy már rég leadták a vészjelzést, és hamarosan a nyakukon lesz a
komplett kínai és afrikai légierő – hacsak Asturias támadása meg nem
semmisíti a gépeket még a frontvonalon…
Vipera elővetette a kardokat az első szakasszal. Leona nem értett volna
egyet vele, hiszen az épület belsejében képtelenség volt használni őket, de
vitatkozás helyett végrehajtotta a neki szóló parancsot. Tárat cserélt, és az
épület bejáratára és ablakaira irányította a tüzet, miközben hagyta, hogy a
harmadik szakasz az udvaron maradt ellenséges katonákkal foglalkozzon.
Vipera taktikája bejött: alig egy perccel később bejutott az épületbe.
Leona követte. Nem akart arra gondolni, hogy eddig hányan estek el, hogy
hány harcossal gyengült a soruk, és hogy nem tudni hogy ők mikor térnek
magukhoz…
Az épület belsejében sem támadni, sem védekezni nem lehetett
hatékonyan. A szűk folyosók ugyanúgy voltak védők és támadók
ellenségei, de addig, míg az első szakasz Vipera vezetésével a föld alatti
termekhez vezető lépcsőt célozta meg, Leonáéknak az volt a feladatuk,
hogy megtisztítsák a földszintet és az emeletet. Csakhogy itt nem ütköztek
komolyabb ellenállásba, és mire átfésülték ezeket a szinteket, az első
szakasznak még mindig nem sikerült bejutnia a kommunikációs szoba
biztonsági ajtóval ellátott termébe: Leona félhangosan szitkozódott Vipera
szavai hallatán. Már el kellett volna vágniuk a kommunikációt. Nem csak
az ő életük múlt rajta, hanem még öt akciócsapaté is, nem is beszélve a több
ezer katonáról…
Amikor odaért, ketten a Viperák közül feszítővassal próbálták kinyitni
az ajtót, de az sehogy sem akart engedni.
– Robbanószer nélkül nem jutunk be – állapította meg Vipera.
– Ellenben beszorulunk ide, ha jön még egy támadás – tette hozzá
Leona. A férfi bólintott, majd újra az ajtóra pillantott. – Ehhez nem lesz
elég egy-két kézigránát, de addig kilőhetnénk az antennát – állapította meg,
majd szét is nézett. Prue előzőleg Vipera szakaszába került, és most épp
őrségben állt, megelőzendő, hogy valaki meglepje őket a folyosókon. Leona
megvárta, míg Vipera engedélyt adott az antenna elpusztítására, majd
magához intette Prue-t, és még két harcost a Viperák közül, majd
meghagyta a többieknek, hogy addig is próbáljanak valahogy bejutni azon
az átkozott ajtón – és egyből felfelé vette az irányt.
A lépcsősor tetején, egy létrával lehetett felmenni a tetőre, de a
csapóajtó természetesen zárva volt. Ennek a zárját Leona két lövéssel
elintézte, majd felcsapta a tetőt, és elsőként mászott fel.
Az idefent lévő őrséget már lentről kilőtték, ájult, vagy sokkolt
katonák feküdtek csak a tetőn, mindössze öten. Leona meghagyta az egyik
férfinak, hogy végezze ki őket, a többiekkel az antennához indult – ami
azonban toronynak is beillett volna. A tetején egy magasba nyúló fémrúd
volt hivatott a kiszolgálni a kommunikációt, közvetlenül a tövénél pedig
egy feketére festett doboz alakította át a jeleket. Leona innen is könnyedén
eltalálta a dobozt – a golyó azonban lepattant róla.
– Várj, ezt nem ilyen könnyű tönkretenni – intette le Prue, és amint
Leona leengedte a fegyvert, már el is indult, hogy felmásszon az
antennához. Leona minden pillanatban várta a jó hírt, miszerint a
többieknek sikerült betörniük a kommunikációs szobába – de a hír még
mindig nem érkezett meg. Prue letörte az antennát – az sokkal nagyobb
volt, mint amekkorának Leona tippelte volna, míg a lába elé nem esett –,
majd felülről felnyitotta a dobozt, és egy maréknyi drótot húzott ki belőle.
Leona elhúzta a száját. Ehhez nem igazán kellett hacker-tudomány. Prue
elindult lefelé.
 – A sugárzás megszűnt – jelentette Leona a rádióban, de tudta, hogy
ezzel nincs minden elintézve. A torony csak arra volt jó, hogy a közelben
lévő állomáshelyeket információkkal lássák el, a műholdas
kommunikációra képesek voltak a föld alatt bújó készülékek is Asturias
aktája szerint, bár most már kerülőutakat kellett használniuk, ha el akarták
érni a műholdakat.
– A hármas szakasz jöjjön be, vegye át a helyünket! Hozunk
robbanószert a raktárból – jutott döntésre Vipera. – Készülj, indul a
második hullám!
Rengeteg időbe fog telni – villant át Leona agyán. De nem volt jobb
ötlete. A harcosokkal együtt levágtázott a lépcsőn, és csatlakozott a
szakaszához.
A raktár épületét már nem védte túl sok katona: a jelek szerint
megpróbálták egy hullámban megsemmisíteni az akciócsapatokat. Az ég
még néma volt a fejük felett. Asturias terve bejött: a frontvonalon lévő
támadás minden forrást elvont erről a környékről. Hiába voltak itt a
Macskák – és a Viperák is, bár róluk valószínűleg még nem tudtak –, most
hatalmas területek forogtak kockán. Először a nagyobb támadást kellett
megállítani, és csak utána foglalkozhattak az eddig bujkáló harcosokkal.
Leona rohanás közben igyekezett a saját feladatára koncentrálni. Sikerült
feltölteniük a soraikat. Akit fejlövés ért, mostanra felállt, s aki még
bizonytalanul járt, az is képes volt célozni.
A raktár itt volt, mindössze párszáz méterrel az irányító központ
épülete mögött. Csak egy rövid csata bontakozott ki, alig öt percbe telt
hatástalanítani az itt dolgozó kínaiakat, hiszen többségük munkás volt, nem
katona.
Képesek voltak betörni a raktárba, s az feltárta előttük minden kincsét.
Az egyik munkás lábából csak úgy fröcskölt a vér, ahogy eltalálták: soha
nem kapott Biotrint, valószínűleg sajnálták tőle. Evelyn egy újabb lövéssel
megölte a férfit.
Leona jobbra indult, Vipera balra. A raktár hatalmas volt, majdnem
akkora, mint amekkorát a Macskák még Kecskeméten foglaltak vissza, az
első bevetéseik egyike alkalmával… De itt minden címke kínai nyelven
íródott, szoros rendben lévő dobozokban sorakozott. Leona rájött, hogy így
nem fognak boldogulni. Bár élő ember már nem volt a raktárban, senki nem
akadályozta meg őket, hogy keresgéljenek, de szorította őket az idő.
 Leona felpattintotta az egyik doboz tetejét, csak hogy megállapítsa,
hogy itt is épp azok a halványkék fiolák sorakoznak, amelyeket Vipera a
teherautón szúrt ki, s amelyről fogalma sem volt, hogy mire jó. Tailor
hangja ebben a pillanatban felhangzott a rádióból.
– Bejutottunk! – Leona csak ennyit értett meg belőle, a következő
pillanatban fegyverropogás zengte be az étert, megbénítva a köztük lévő
kommunikációt. Éles kiáltások, kardcsapások, csatazaj… De nem tartott
sokáig. Alig két perccel később a férfi ismét beleszólt a rádióba. – Feladat
végrehajtva, a kommunikációs rendszer kiiktatásra került – mondta. Leona
elmosolyodott, bár fogalma sem volt, hogyan sikerült a harcosoknak
betörniük a bejáratot. Talán a zár nem volt elég erős a biztonsági ajtón,
hiszen sokszor az a gyenge pontja az ilyeneknek. Vagy sikerült végre
felfeszíteniük.
– És most? – kérdezte Evelyn. Leona elmosolyodott.
– Most megtartjuk, amit szereztünk, hátha fel tudjuk használni ezeket
mi is – mutatott körbe. – Ha a mieink ideérnek, akkor szépen átveszik
tőlünk.
– És ha a levegőből támadnak? – aggodalmaskodott Alisha.
– Akkor a légvédelmi ágyúkat használjuk – vonta meg a vállát a lány.
– Asturias leírta, hogy hogyan kell, és állítólag nem nehéz kezelni őket.
Folyamatos őrségben leszünk, míg ide nem érnek értünk.
Még nem tudta elhinni, hogy sikerült. Elvégre ki tudja, hány katonával
kellett szembeszállniuk, milyen bonyolult feladatokat végrehajtaniuk.
Fülelt, de az égbolt még mindig üres volt, még mindig nem jött egyetlen
vadászgép sem azért, hogy elpusztítsa őket. Amint mind a légierő, mind a
gyalogság áttöri a frontvonalat, errefelé veszik majd az irányt. Lehet, hogy
ez még napokba beletelik, addig is nem ártott volna szólnia Asturiasnak,
tájékoztatni a fiút a fejleményekről, de ő valószínűleg éppen bevetésen volt
a Démonok élén. A műholdas telefont egyébként is Tiedemanékra bízták.
Vipera épp intézkedett afelől, hogy a harmadik szakasz néhány tagja
induljon el értük.
Leona vállába éles fájdalom hasított. Talán valakinek eszébe jutott
végre megszüntetni a fájdalomnövelést – ez volt az első gondolata, hiszen
amint az adrenalin ürülni kezdett a szervezetéből, a fájdalomnövelő már
neki is kezdett sok lenni. Még egy pillanat, és megszűnik a
túlérzékenység…
 Csakhogy a következő pillanatban elgyengültek a tagjai, és a világra
lassan sötét lepel borult. Ismét eldördült a fegyver, és a fájdalom a
derekában ugyanolyan hasogató volt, mint az előző, a vállát ért lövés.
Hallotta még a kiáltásokat, de mintha csak távolról visszhangoztak volna,
pisztolyok sültek el valahol a messzeségben.
A földre zuhant – és már nem látott, nem hallott semmit.


47. fejezet

A méreg
 
Southers dandártábornok idegesen dobolt az asztalon az ujjaival. A
szemei a képernyőkön függtek, a rádióból egyfolytában jelentések
hangzottak fel. Minden a tervek szerint ment, ahogy azt Asturias
megjósolta, és ha dönteni kellett, akkor a döntés az ő kezében volt – ennek
köszönhették az Angyalok, hogy nem futottak bele egy háromezer fős,
koncentrált haderőbe, hogy a visszafordulni készülő vadászgépeket elfogták
és megsemmisítették, még mielőtt túl messzire jutottak volna, hogy a
Skorpiók még az előtt ki tudtak menekülni az imént elfoglalt bázisról, hogy
a vadászgépek rakétákkal semmisítették volna meg azt, és a Főnixek, hogy
egy kisebb támaszpont elfoglalása után nem kellett megküzdeniük még egy
ezrednyi afrikai katonával, mert addigra odaért az utánpótlás az ő részükről
is. Mégis, tehetetlennek érezte magát. Ahhoz szokott, hogy az ilyen csaták
alkalmával fegyvert fog, és a helyszínen adja parancsba, hogy merre
lépjenek, hová célozzanak a katonák. De Asturias szerint itt tehetett a
legtöbbet, és neki, kivételesen egy rossz szava sem volt a fiú parancsai
ellen.
A frontvonal kezdett elcsitulni. Egyre kevesebb utánpótlás érkezett, és
úgy tűnt, hogy sikerül áttörniük a Pireneusokon. Az imént indította el a
vadászgépeket, hogy tisztítsák meg az égboltot a hegyek fölött, és állandó
légi járőrszolgálatot teljesítsenek. Kiadta a parancsot az itt állomásozó
katonáknak az előrenyomulásra: amint rendezik a soraikat, induljanak el a
hágókon, a völgyekben, az utakon, törjenek be, és verjenek szét minden
ellenállást a hegyek között. Ha itt nyernek, hamarosan az Ibériai félsziget is
az övék lesz, elvégre semmivel sem tudják majd megállítani őket. Amint
feláll a légi pajzs, akkor tudnak majd bemenni a Macskákért és a
Viperákért.
Southers elmosolyodott magában, amint eszébe jutott, hogy a két
kapitány egyszer az ő kezében volt, s hogy akkor hogyan viselkedtek.
Macska vállán még idejük sem volt megkopni a kapitányi csillagoknak, és
még csak halvány elképzelései voltak a háborúról: hiába tanult róla, nem
látta testközelből. Talán épp ezért volt olyan merész már akkor, talán épp
ezért csengtek össze a kérelmei Asturias parancsaival. Fiatal volt,
tapasztalatlan, de mindenre elszánt. Örült volna, ha megtarthatja, ha
továbbra is vele dolgozhat, mert a lány hozzáállása nagyon is tetszett neki,
és az első sikereinek fénye sokáig megmaradt: még akkor is, amikor már
rég elvesztek azok a területek, amelyeket akkoriban megnyert magának. Ha
nincs az az idióta törvény, miszerint az európaiak minden érzelmi kötődést
tiltottak a katonák között, akkor talán nem is kell megválnia tőle… De már
aznap, hogy Budapestet visszafoglalták, megérkezett a parancs, hogy
Macskának minél hamarabb el kell tűnnie a frontvonal közeléből,
megelőzendő, hogy elveszítsék őt, aki akkorra már az európai katonák
reménysugara volt.
Most viszont ismét bebizonyította, hogy nem kell félteni őt, és épp
azzal az akciócsapattal karöltve hajtották végre a hajmeresztő bevetést,
akitől Európa eltiltotta annak idején. Southersnek már semmi kétsége nem
volt afelől, hogy sikerrel jártak, elvégre a kínaiak és az arabok nem tudták
összehangolni a támadásaikat. Jöttek még katonák a részükről, de mintha
vakon küldték volna az utánpótlást, gyerekjáték volt elbánni vele, és erre
már más tábornok is képes lett volna.
A harminc ember, akik ezekben a percekben neki dolgoztak, mostanra
már alig egy-két szóban jelentettek, és most már nem esett szó közvetlen
veszélyről. Az előzőleg öngyilkosnak bélyegzett támadás elsöprő sikerrel
járt: pontosan úgy, ahogy Asturias megjósolta. A frontvonal mögé
akaratlanul is bejuttatott akciócsapatok végrehajtották a feladatukat, és
ezzel mintha megnyitották volna a kaput az Egyesült Államok hadserege
előtt.
***
Asturias harcosai végre felállították a kapcsolatot a központtal. Az
utóbbi percekben süketek voltak a nagyvilágra – a helikoptert
megsemmisítette egy vállról indítható rakéta, úgyhogy nem volt több nagy
hatótávolságú rádiójuk. Még szerencse, hogy az imént az afrikaiaktól
elfoglalt bázison volt telefon, és sikerült annyira összerakni, hogy
működjön is. A fiú egyből bevette magát az irodába, és először Southerst
hívta – hogy megbizonyosodjon róla, hogy a támadás nem csak részükről,
de a többi akciócsapat részéről is sikerrel járt, és jelentést kért tőle, hogy
minden csapat, főleg az Angyalok túlélték-e az ütközeteket. A férfi szavai
megnyugtatták, hiszen ezekben a percekben nem tudta volna megmondani,
hogyan engedhette egyáltalán Ericát a frontvonal közelébe. De a lány jól
volt, és, ha kerülőutakon is, de sikeresen végrehajtotta a rá eső részt a
támadásból. Asturias most azt a telefont hívta, amelyet Viperára bízott – be
akart számolni Macskának és Viperának, hogy mi történt a fronton, hogy
már nem kell sokáig vesztegelniük, és hogy perceken belül eléri őket a légi
pajzs, amelyet az Egyesült Államok von a Pireneusok fölé – de a telefont
csak a harmadik csörgésre vette fel valaki.
– Itt Tiedeman – mutatkozott be a férfi. Asturias vett egy mély
levegőt.
– Itt Démon, Macskával akarok beszélni – mondta.
– Sajnálom, nem tudom adni… – hallotta a választ, és rögtön
megfagyott a vér az ereiben.
– Miért, hol van? – kérdezte élesen.
A férfi a vonal túlvégén megköszörülte a torkát.
– A telefont nem vitték magukkal, amikor elindultak az
irányítóközpont elleni támadásra. Jelenleg hetven menekülttel együtt abban
a barlangban vagyunk, amelyet ön jelölt ki az utolsó pihenőhelyül a
támadás előtt – mondta Tiedeman.
Asturias vett egy mély levegőt, hogy megnyugtassa magát.
– Mit keres ott hetven menekült? Honnan szedték őket? – kérdezte
végül.
Tiedeman néhány szóban beszámolt neki a történtekről: a tábort
felszámoló kínai katonák kiiktatásáról, arról, hogy abban a pillanatban
buktak le a Macskák, amikor kiszabadították ezeket az embereket, és hogy
mennyire kapkodva indultak el onnan, míg őket a barlanghoz irányították.
A szavai egyáltalán nem nyugtatták meg a fiút, meglehet, magyarázattal
szolgáltak arra, hogy mi történt, és hogy hol hibáztak a Macskák és a
Viperák. És mire letette a telefont, tudatosult benne, hogy Macskát nem
fogja tudni elérni – a következő néhány órában semmiképp.
***
Vipera a zsigereiben érezte, hogy baj van. Jól ismerte az ezüstpisztoly
hangját, hisz éles, magas hangon kattant, de ez valami egészen más volt.
Mintha egy altatópuskát sütöttek volna el, márpedig ilyesmit a harmadik
világháborúban még egyszer sem használtak…
 Mire odaért a csapat többi tagjához, a harcosok már hatástalanították a
férfit, aki a raktár egyik doboztornyának tetejéről lőtt, és elszedték tőle a
puskát.
– Mi történt vele? – kérdezte Dominika, remegő hangon. Vipera végre
odaért Leonához, és térdre esett mellette. A lány feje sértetlen volt, nem
szennyezte egy cseppnyi vér sem, amely pedig mindig jelzi a golyó
bemeneti helyét, még akkor is, ha a seb egy pillanat alatt begyógyul. Az
egyenruháját pettyező, számtalan apró lyukon kívül két fecskendő állt ki a
hátából, olyanok, mint az altatólövedék, amelyeket a megvadult állatokon
alkalmaztak… A lány még lélegzett, de lassan és felületesen, mintha
kómába esett volna. És mivel a fájdalomnövelő még ébren tartotta volna –
még a megszüntetésétől számított öt percig is – ez csak egyet jelenthetett.
A férfi nyelt egyet.
– Hozzátok ide az orvosi táskát a teherautóból! – mondta halkan.
Ketten azonnal kapcsoltak, és futólépésben hajtották végre a parancsot, a
nehéz léptekből ítélve a férfiak közül. Vipera távoli repülőgépzúgást vélt
hallani. Valaki idegesen felkapta a fejét. Saci őrségbe állíttatott két harcost,
hogy figyeljék a repülőgépeket – tudván, hogy ha most lepik meg őket,
akkor már késő menekülni –, és egy perccel később érkezett is a jelentés,
miszerint amerikai felségjelű gépek érkeztek.
A Macskák kérdései csak távoli hangzavarként jutottak el Vipera
fülébe, mintha nem is neki szólnának. Az aggodalommal teli hangok
mögött nem látott értelmet, a kicsorduló könnyeket nem érezte
helyénvalónak. Leona nem halt meg. Nem halhat meg. Nem most, és nem
így. Nem egy lesből támadó orvlövész miatt. Nem a méreg miatt. Mikor
annyira jól vív, hogy soha még a nyaka közelébe sem érhetett ellenséges
kard. Mikor a tizennyolcadik fájdalomnövelő golyó sem lassítja le. Talán
volt még egy esélye. Talán nem szüntették meg a fájdalomnövelést, és
akkor azzal akár napokat nyerhet. Kaphatna még, de a golyót most nem
oldaná fel a szervezete…
Thomas visszatért az orvosi táskával, és Vipera előhúzta belőle az
egyik, halványkék folyadékkal teli fiolát, és a hozzá tartozó fecskendőt. Rá
kellett parancsolnia magára, hogy uralkodjon a kezein, hiszen azok annyira
remegtek, hogy csak harmadszorra találta el a fiola dugóján lévő gumit. De
a következő percben már szilárdan, határozottan mozogtak az ujjai.
 – Mi történt vele? – kérdezte ismét valaki, közvetlen közelről. Vipera a
lány szívébe fecskendezte az ellenszérumot, és csak utána válaszolt. Nem is
tudatosult benne, hogy mennyire száraz a hangja, vagy hogy a szavai a
rádiókból visszhangoznak, mert még mindig adásra volt kapcsolva.
– Megmérgezték… ez halálos méreg. Ha nincs benne fájdalomnövelő,
akkor három lövedék kell, hogy azonnal megölje. Az első lelassítja, a
másodiktól kómába esik, a harmadik megöli. De a halál így is beállna
néhány napon belül… ha nem lenne az ellenszérum – mondta végül.
Leona légzése mintha egy kicsit határozottabbá vált volna, de a lány
még nem nyitotta ki a szemeit. Vipera újabb adag ellenszérumot
fecskendezett a szívébe.
– Rendbe jön? – kérdezte halkan Sarolta Warner.
– Életben tudom tartani – válaszolt a férfi, ugyanolyan halkan. – De
csak kórházban tudják rendbe hozni.
– Akkor el kell vinnünk egy kórházba! – kiáltott fel Dominika, de
Sarolta megrázta a fejét.
– Nem tudjuk, itt kell maradnunk, hogy fedezzük ezt a központot. A
legközelebbi kórház egyébként is több mint háromszáz kilométerre van
innen…
Vipera nyelt egyet, és megpróbált tisztán gondolkozni. Ez a halálos
méreg. Azért nem használják a háborúban, mert körülményes, és csak
mesterlövészek kezében ér valamit. Eleve különleges fegyver kell hozzá, és
legalább két tiszta találat kell hozzá, hogy az illető elessen, mert az első
még nem okoz nagyobb gondot, mint átlagosan négy-öt fájdalomnövelő,
ami határozottan olcsóbb, és sokkal könnyebben pisztolyba tölthető. A
fronton nincs értelme, egy-egy közkatonát tudnának kiiktatni vele. De arra,
hogy az akciócsapatok harcosait, kapitányait megöljék vele, tökéletes. Ez a
fegyver csak néhány hete létezik, most sikerült végre annyira
összesűríteniük a mérget a tudósoknak, hogy valamiféle fegyverbe
tölthessék. De szerencsére mostanra megszületett az ellenszérum is,
amellyel, ha tökéletesen rendbe hozni nem is lehet az áldozatot, de le tudják
állítani a rombolást, hogy a méreg stagnáljon, amíg az illető kórházba nem
kerül. Akár napokon, heteken keresztül.
Csakhogy ez nem változtat a tényen: hogy Leona haldoklik. És ha túl
későn kerül kórházba, lehet, hogy ott sem tudják rendbe hozni. Talán soha
nem ébred fel a kómából. Talán lebénul, vagy nem tud többé beszélni…
 Vipera felemelte a fejét, és a harcosokra nézett. Nem akarta szavakba
foglalni a gondolatait. Túlzottan riasztó volt a lehetőség, hogy ha kimondja
a szörnyű lehetőségeket, azok valóra válnak. De tudniuk kellett.
– Minél hamarabb kórházba kell kerülnie. Minden pillanattal fogynak
az esélyei… Nem hal meg, de… – képtelen volt befejezni.
Evelyn térdelt le mellé, és nagyon halkan, hogy csak ő hallja a szavait,
megszólalt.
– Rendbe fog jönni. Nem azért választották őt az osztályból a
tisztképző programra annak idején, mert ügyesebb vagy gyorsabb volt
nálunk, még csak azért sem, mert jobb tanuló lett volna. Egyszerűen tudták,
hogy ő az, akinek van esélye végigcsinálni, és utána összetartani minket.
– Ha valaki, akkor ő nem fogja feladni. Ha csak egy egészen kicsit is
múlik rajta, akkor rendbe jön. Párizsban sem tudták tönkretenni… – tette
hozzá halkan Saci.
Vipera némán bólintott. Tudta, hogy Leonának akkor is nehéz volt,
hogy sokáig nem tért magához a kínzások után, hogy sokáig túlságosan
érzékeny volt mindenre, bár akkor sem vallotta be még magának sem, hogy
nem olyan erős, mint volt. És csak néhány hét kellett neki, és újra ugyanaz
volt, aki annak előtte.
A Macskák és Viperák a kommunikációs központban vertek újra
tábort. Nem kellett újra megküzdeniük érte: az afrikaiak, kínaiak a jelek
szerint feladták ezt a részt, hogy biztonságosabb talajon erősítsék meg az
állásaikat. Tiedemant és Van Daelt néhány órával a csata után idehozták, a
hetven menekülttel együtt, akik a tágas szálláshelyet foglalták el. Leonát
egy szobában fektették le: a lány még mindig nem nyitotta ki a szemét,
Vipera pedig mellette maradt minden percben, attól rettegve, hogy ha egy
pillanatra szem elől téveszti, az ellenszérum ellenére is meghal… Még
akkor sem állt fel az ágy mellől, amikor Tailor behozta neki a telefont, és
végre beszélhetett Asturiasszal – aki ígéretet tett egy kórház mihamarabbi
felállítására, és a megfelelő műszerek azonnali odaszállítására.
Szerencsére a harcosok tudták a dolgukat. Tailor és Warner átvették a
parancsnokságot, első helyettesi mivoltukat érvényesítve beosztották az
őrségeket, a megfigyelőállásokat, a légvédelmi ágyúk kezelését – jóllehet,
erre már nem volt szükségük, hiszen barátságos vadászgépek és
helikopterek köröztek felettük. De a rend a kapitányok nélkül is felállt a
táborban, és ha harcra került volna a sor, képesek lettek volna megvédeni
azt – jóllehet, Vipera úgy érezte, egy támadás során képes lenne fegyvert
fogni. Ugyanakkor hálás volt érte, hogy nincs szükség rá, hogy nem kell
elmozdulnia Leona mellől. Az ellenszérum hatása idővel lejárt: nem
szüntette meg a mérget hosszú távon, és a férfi a szükségesnél talán egy
árnyalattal sűrűbben ismételte meg az oltást.
Két napba telt, mire nem csak a légierő, de a gyalogság is átverekedte
magát a Pireneusok hegyein. Rengeteg tábornak kellett most előre
mozdulnia, rengeteg ideiglenes szállást alakítottak ki, de, talán a hirtelen
jött, valóban elsöprő erejű támadásnak köszönhetően az ellenséges hadsereg
egyetlen lépést sem tett, hogy megállítsa őket.
A harmadik nap reggelén érkeztek meg a műszerek és az orvosok: a
kórházat nem sátrakban állították fel, hanem ugyanabban az épületben, ahol
a menekültek is megszálltak most. A műszereket a lány ágya mellé
állították, az orvosok körülvették őt: Vipera úgy élte meg mindezt, mintha
egy álomban lebegne. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Leona
soha többé nem lesz már a régi, és minden igyekezetével segíteni próbált –
egészen addig, amíg a főorvos kedvesen, de nagyon határozottan ki nem
jelentette, hogy pontosan tudja, hogy mit kell tennie, és mindent el fog
követni, hogy Macska nem csak felébredjen, de teljesen meg is
gyógyuljon.
Vérátömlesztés. Ellenszérum, és egyéb gyógyszerek, infúzióba kötve.
Vérleszívás. A mérőműszer pittyegése, amely azt jelezte, hogy a méreg még
mindig túl magas koncentrátumban fordul elő a lány szervezetében. És újra.
És újra.
Eltelt három nap. Bár lett volna feladatuk, a Macskák nem harcoltak. A
Viperák csak olyan feladatokat hajtottak végre, amelyeket előzőleg
kezdőkre bíztak rá – a kapitány örült neki, hogy van mivel elfoglalnia
magát, és annak is, hogy nem kell sokat gondolkodnia a feladatok
megoldásán. Attól a pillanattól, hogy megkapta a parancsot, egész addig,
míg megírta a jelentést annak sikeres végrehajtásáról, jól érezte magát.
Utána viszont visszatértek a félelmetes gondolatok, a sejtések, a
találgatások, és az a jelenet, ahogy Leona hátába fúródik a két tű, és a lány
tehetetlenül roskad a padlóra…
Erica jelent meg a kórházban, és biztosította a bátyját, hogy ő is
erősnek, kitartónak, sőt, rendkívül makacsnak ismeri Macskát, olyannak,
aki fittyet hány olyan alantas dolgokra, mint holmi méreg, és már csak azért
is megnyeri a harmadik világháborút. Már egy hét telt el, és az orvosok még
mindig nem jelentettek változást. Talán, ha hamarabb sikerült volna
kórházba juttatni, akkor megmenthették volna… Viperát éber
rémálmokként űzték a dermesztő sejtések.
A nyolcadik nap estélyén a férfi épp egy könnyű feladat végrehajtása
után tért vissza a kórterembe. Első pillantásra nem látott változást: három
orvos most is az ágy körül állt, Leona pedig még mindig élettelenül feküdt
rajta. De amint közelebb ért, a főorvos felpillantott – és az arcán most nem
aggodalom, hanem mosoly tükröződött.
– Felébredt.
– Hogyan? – kérdezte a férfi, és meggyorsította a lépteit.
– Magánál volt, és kiderült, hogy nem történt maradandó károsodás,
legalább is… most – sóhajtott fel a férfi. Vipera már az ágynál volt, és
lenézett a lányra. Leona szemei most is csukva voltak.
– Ezek szerint…? – nem tudta végigmondani a kérdést, de a férfi máris
válaszolt rá.
– Tökéletesen rendbe fog jönni, bár kell még neki néhány nap. A
méreg most már nem hat a szervezetére, és holnapra ki fog ürülni. Kapott
Biotrint, de vissza kellett altatnunk. Egyelőre komoly fájdalmai vannak,
szeretnénk megkímélni tőle. De… – hallgatott el hirtelen a férfi.
Vipera agyában a mámoros gondolatokból épített falat áttörte a hirtelen
támadt csend.
– De? – kérdezte élesen.
– Nincs több dobása. Ha újra megmérgezik, akkor nem lehet többé
megmenteni.


48. fejezet

A hadsereg tábornokai
 
Leona úgy érezte, mintha a teste ólomból lenne. Bár már nem voltak
fájdalmai, mégis szánalmasan gyengének érezte magát, ahhoz hasonlóan,
mint amikor a hajón gyógyították meg a fogság után, és még nem hagyták
felkelni – azzal a különbséggel, hogy ezúttal még ha akart volna, akkor sem
tud felülni az ágyon. És most nem kínozták meg: fogalma sem volt róla,
hogy mi történt. Csak két halk, tompa lövést hallott, de aztán… csak a
kínokra emlékezett, mintha tüzet gyújtottak volna a belsejében, amely
lassan, de biztosan elemészti, és amelytől nincs szabadulás.
Csakhogy most már elhamvadt a tűz, és a jelek szerint nyomtalanul
múlt el. Lassan, óvatosan nyitotta ki a szemét, attól tartva, hogy ismét
fekete-fehérben fog látni, de a világ színes volt – bár túlságosan is fényes. A
plafonról egy halogénlámpa világított egyenesen a szemébe, egy fehér
köpenyes férfi állt a fénykörben, a vonásai idegenek voltak. A lány úgy
sejtette, orvos lehet, bár még mindig nem tudta, hogy miért van rá szükség
egyáltalán. Elfordította a fejét – és amint oldalra nézett, Vipera arcát fedezte
fel maga mellett. A férfi mosolygott: megkönnyebbülés csillogott a
szemében.
– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan.
– Gyengének – válaszolt a lány. A hangja túl érdes volt, a torka mint a
smirgli. Biztos volt benne, hogy a szavai alig hallhatóak még ebben a
csendes teremben is. – Mi történt?
– Megmérgezték – válaszolt az orvos, és igazított valamit az infúziós
tasakon. Leona odapillantott, mire az orvos folytatta – Két lövedéknyi
mérget kapott, a harmadik után nem tudtuk volna megmenteni. De így is
szerencséje volt, hogy volt a közelben ellenszérum, és hogy Vipera tudta
használni. Amint van ereje hozzá, felkelhet. Ez az utolsó infúzió, várják
meg, amíg lecsöpög. Egy órán belül visszajövök, addig magukra hagyom
önöket – mondta a férfi, majd csendes léptekkel elhagyta a szobát.
Leonának ezernyi kérdése lett volna még, de egyiket sem tudta
megfogalmazni. Nem tudott túl sokat a méregről, csak annyit, hogy
kivégzéseken használják, és nem fordul elő a háborúban. Ezek szerint most
már ebben sem bízhatott… nem volt elég, hogy szinte immúnis a
fájdalomnövelőre, ha mégis megölhetik egy-két lövéssel… Nem akart erre
gondolni, nem akart belegondolni, hogy milyen közel járhatott a halálhoz.
– Ez csalás – állapította meg végül halkan, morogva. Vipera arcán
átfutott egy nevetős mosoly, de amilyen gyorsan jött, el is tűnt.
– Igen, az – helyeselt végül. Leona is elmosolyodott, és megköszörülte
a torkát. Vipera az asztal mellett álló pohárból adott neki néhány korty vizet
– a lány csak szívószállal tudott inni, de a torka megkönnyebbült a
folyadéktól. Most már képesnek érezte magát, hogy mindenről kifaggassa a
férfit.
– Hol vagyunk? – kérdezte, hiszen a terem egyáltalán nem hasonlított
kórházra.
– Ugyanott, a volt kínai kommunikációs központban. Az orvosok
jöttek el hozzád.
– Vagyis sikerült… – sóhajtott fel a lány.
– Igen – bólintott azonnal Vipera. – Áttörtünk a hegyeken. Úgy tartják,
hogy egy héten belül feláll a határőrség a Gibraltári szorosnál, vagyis a
félsziget a miénk. Még csak meg sem próbálnak megállítani minket… A
Kölyök szerint épp azon munkálkodnak, hogy a másik frontot kisöpörjék,
amely most a Lyon-Dijon-Reims képzeletbeli ívén fekszik. Nagyon sokat
haladtunk előre, míg… nem voltál magadnál.
– Két fronton harcolunk? – kérdezte Leona.
– Hármon, ha belevesszük a Kína és Oroszország elleni bombázásokat
is – egészítette ki Vipera. – Kína légierejét nagyjából lenulláztuk, most már
csak a légvédelmi pajzsok okozhatnak gondot, a gyáraik romokban
hevernek. Asturias terve volt. Mindenhol elvágtuk a fronthoz legközelebb
eső kommunikációs központokat, és célzottan támadtuk a stratégiailag
fontos területeket.
– Hogy volt ehhez… elég emberünk? – kérdezte gyanakodva Leona.
– Úgy, hogy Amerikában csak egy kis határőrség maradt. Mindenkit,
akinek megvolt a kiképzése, átküldtek harcolni. A gyalogságban alig tíz-
tizenkét százalékos veszteségünk van. Az orionos srácok vezetik a századok
nagy részét, és neked köszönhetően csak jupiteres katonáink vannak. Nem
pazarolunk el életeket.
 – De… pár napja még akadozott a fegyverellátás is – ellenkezett a
lány.
– Most megérkezett minden. Asturias azóta gyűjtötte a hadianyagot,
hogy berepültetek Tiedemanért. És van utánpótlás is, a hajók ingáznak az
óceánon az újabb és újabb szállítmányokkal, onnan pedig helikopterekkel
hozzák. Most már megtehetik…
– Mindezt néhány nap alatt… nem, az képtelenség – rázta meg a fejét
Leona, és megpróbált felülni. Magát is meglepte, hogy sikerrel járt, de az
izmai még tiltakoztak a megterhelés ellen, úgyhogy lassan visszaengedte
magát a párnára. – Meddig aludtam?
– Két hétig – sóhajtott fel Vipera.
– Két hét… – visszhangozta a lány. – Hol vannak a többiek?
– Mindenki megvan – sietett leszögezni Vipera. – Az enyémekkel néha
végrehajtunk egy-egy kisebb bevetést. A Macskák azóta a tábor őrségét
látják el, és mivel Tiedeman a parancsnok, sejtheted, hogy örülnek, ha
végre őrségbe állhatnak, és kiszabadulnak a konyhából. Sajnos Amerikából
nem jött valami nagy személyzet, itt pedig egyfolytában letáboroztatnak
néhány csapatot.
Leona felkuncogott. Tiedeman nem hazudtolta meg magát: ha már
kapott harminc lányt, akik nem foghatnak fegyvert a kapitányuk nélkül,
akkor talált nekik feladatot.
– Már csak pár nap, és megyünk vissza háborúzni – ígérte a lány, de
Vipera hevesen megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla. Ha a harcosaid mehetnek is, te nem.
– Micsoda? Miért? – háborodott fel Leona, és újfent felült az ágyon, de
ezúttal esze ágában sem volt visszafeküdni. Vipera nem erőltette. Türelmes
hangon szólalt meg.
– Mert majdnem elveszítettelek. Ez a méreg most már egyre többször
fog előfordulni a fronton, és nem tudhatjuk, hol vannak vele felszerelve a
katonák. Ha még egyszer meglőnek vele, nem éled túl.
– Ezt úgy mondod, mintha nem lennék e nélkül is folyamatosan
életveszélyben! – szállt vele vitába Leona.
– Az más, a kard ellen tudsz védekezni…
– Egyáltalán nem más. Nem fogok elbújni, és…
– Nem is kell – lépett be Asturias a terembe. – A doki mondta, hogy
felébredtél, és most már nem altatnak vissza. Üdv újra az élők között! –
kacsintott rá a lányra. Leona pislogott. Képtelen volt elhinni, hogy ugyanaz
a kölyök áll előtte, akit az Orion program végén kitűnő bizonyítvánnyal
bocsátott útjára. Asturias azóta felnőtt. Az arca komoly, a szeme fáradt, az
egyenruhája rongyos volt. – Most jöttünk vissza egy bevetésről, Észak-
Afrika kezd magához térni, majdnem felrobbantottak minket – tájékoztatta
a két kapitányt, mielőtt azok megfogalmazhatták volna a kérdéseiket. – És
az embereim lenyúlták az összes zuhanyzót – tette hozzá, és helyet foglalt
az egyetlen fennmaradó széken, Leona ágya mellett.
– Hogy érted azt, hogy nem kell elbújnia? – kérdezte gyanakodva
Vipera. Az ő arcán nem látszott meglepetés, úgyhogy Leona gyanította,
hogy a Kölyök nem most érkezett erre a táborhelyre.
– Egyszerű. A Macskáknak nem kell kimaradniuk a háborúból.
Felmennek szépen Északra, veletek együtt. Nem választunk szét titeket,
közös táborhelyet kaptok, mert végre igazat adtak nekem abban, hogy
együtt még hatékonyabbak vagytok, mint külön-külön. Az érzelmi kötődést
most hagyjuk, de elfogadták azt az álláspontot, hogy tök mindegy, hogy
három kilométer van köztetek, vagy háromszáz: attól még ugyanúgy
megbénítja mindkét csapatot, ha az egyiknek baja esik.
– Miért lenne jobb Északon? – kérdezte Leona.
– Mert ott nem kell extrém-domborzati nehézségekkel és komolyan
kiépített bázisokkal megküzdenetek. Ez a méreg, amit beléd lőttek, még
kísérleti fegyver, és csak a kínaiak kezében fordulhat elő, amarra pedig csak
oroszokkal fogtok birkózni.
– Biztos vagy benne, hogy… – óvatoskodott Vipera, de Asturias a
szavába vágott.
– Teljesen biztos. Ebből a puskából kétszázat szórtak ki, kísérleti
jelleggel, és ebből százat foglaltunk le ebben a raktárban. A maradék nem
fog kikerülni jelentéktelen bázisokra, mert már az utángyártás sem
működik.
– Tehát szépen eldugsz minket, hogy ne kelljen részt vennünk a
komolyabb harcokban.
Asturias elfintorodott, és Leona ebből megállapította, hogy helyes a
megállapítása.
– Igen, fogalmazhatunk így is.
Leona nyelt egyet, és összenézett Viperával.
– Ez lenne a kompromisszumos megoldás? – kérdezte végül.
 – Valami olyasmi – helyeselt Asturias. – Vipera élesen ellenezte, hogy
a továbbiakban bármilyen összecsapásban részt vegyél, én pedig biztos
voltam benne, hogy önszántadból nem maradnál ki belőle, úgyhogy ha
tényleg képes leszel harcolni, akkor megteheted. Folyamatosan lesz
kapcsolatot a központtal, megteheted a javaslataidat, és a tábornokok végre
fogják hajtatni. Az enyém a déli front, a tiéd az északi. Részletes
tájékoztatást kapsz majd, hogy mekkora haderő és milyen eszközök állnak
rendelkezésünkre, Vipera pedig melletted lesz, hogy első körben hűtsön
le.
– Várj egy percet – szólt közbe Vipera, és Asturiashoz fordult. – Ezt
úgy érted, hogy tábornokként fogják kezelni?
– Nem egészen. Úgy fogják kezelni a javaslatait, mint eddig: rövid
elbírálás után rányomják az engedélyező pecsétet. De úgy fogják
tájékoztatni, mint engem. Ez pedig teljes hozzáférést jelent minden adathoz,
kezdve a fegyverutánpótlással érkező hajók alvázszámától a kémek
legtitkosabb jelentéséig. Ha kimaradna a harcokból a továbbiakban,
előléptetnék a fejesek közé, de a tábornokok szerint, és szerintem is sokkal
hasznosabb, ha a fronton marad. Mivel csak a halálos méreg jelent rá
nagyobb veszélyt, mint eddig, ezért nem látják be, hogy miért kellene
elvonniuk azoktól a területektől, ahol nem fordulhat elő az a méreg.
Leona füttyentett, és végre visszafeküdt az ágyra.
– Ezek szerint elkezdhetek gondolkodni rajta, hogy hogyan nyerjük
meg a háborút?
– Én is ezen gondolkodom – vonta meg a vállát Asturias.
Vipera megcsóválta a fejét.
– A tábornoki karban képzett stratégák ülnek, akik már a háború eleje
óta mindent átlátnak. Nem kétlem, hogy mindketten zseniálisak vagytok, de
az ő tapasztalatukkal nem versenyezhettek. Miért hallgatnának két
gyerekre?
Leona és Asturias hajszálra ugyanolyan gyilkos pillantást vetett a
férfira, de Asturias fogalmazta meg az ellenérvet.
– Mert ők soha az életben nem láttak testközelből ellenséges
katonákat. Amíg engem nem képeztek ki, az én javaslataim is főképp a
légierőre és a tüzérségre vonatkoztak, mellettük maximum az akciócsapatok
némelyike kapott helyet. Azóta viszont… – tárta szét a kezét a fiú.
 – Így van – helyeselt Leona. – Te is ott leszel mellettem, és ha van jó
ötleted, akkor ne tartsd magadban!
– Amerika minden kapitány javaslatait komolyan veszi. Ha ez a
hozzáállás meglett volna az európai tisztekben is, már rég visszavertük
volna az oroszokat – tette hozzá Asturias, majd a hátsó zsebéből előhúzott
egy kis készüléket: Leona látta már nála ezt a telefonként is használható
mini-számítógépet.
– Ez a tiéd. Amíg nem forgatod a kardot, akár át is nézhetnéd, hogy
állunk – kacsintott rá Asturias, majd halkabban hozzátette. – Az adatok
némelyike még mindig szigorúan titkos, ne verj mindent nagydobra.
– Szuper, de Prue nélkül soha nem fogom megtanulni kezelni –
állapította meg a lány, hiszen még az is problémát okozott neki, hogy egy
honlapot behozzon rajta.
Asturias elvigyorodott.
– A vezérkarban tudják, hogy ha téged tájékoztatnak, azzal
tájékoztatják a Macskákat és a Viperákat is. Egyetértettek a döntéssel.
Vipera megcsóválta a fejét.
– Miért pont most kap ilyen hozzáférést? – kérdezte.
– Mert néhány héttel ez előtt kísérleti jelleggel kapott, és rögtön
lecsapott rá.
– Tehát nem véletlenül láttam a hírt Tiedeman börtönének helyéről…?
– kérdezte Leona.
– Az volt a kísérlet, és bár okoztál vele némi izgalmat, végül a lehető
legjobban sült el. Lényegében a miénk az Ibériai félsziget. Ha nem ragadtok
be a front mögé, még mindig a Pireneusokon próbálnánk valahogy
átmászni.
– Az az érzésem, hogy jobban bíznak a szerencséjében, mint az
eszében – morogta rosszallóan Vipera. Leona egy fintorral jutalmazta a
megjegyzést.
Három nappal később volt képes először önállóan felállni, és tenni
néhány lépést. A méreg, ha nem is okozott maradandó károsodást, nagyon
legyengítette a szervezetét, és a gyógyulás most még lassabb volt, mint a
megkínzatása után. Amíg nem volt képes harcolni, senki nem vesződött
vele, hogy a Macskákat és a Viperákat átköltöztessék az új táborhelyükre,
hiszen a férfiak itt is végrehajthattak néhány komolyabb akciót, a Macskák
pedig a kapitányuk nélkül úgysem mozdulhattak. Ahelyett viszont, hogy
hagyták volna pihenni Leonát, folyamatosan legalább öten-hatan ültek az
ágya mellett, és tartották szóval, Tiedeman egyértelmű parancsa ellenére.
Nicola beszámolt róla, hogy megtanult lőni a lefoglalt puskák egyikével,
bár kizártnak tartotta, hogy a következő éles bevetéseken nála lehet, azt
pedig végképp, hogy az érzékeny fegyver kibírjon egy ejtőernyős ugrást.
Vipera továbbra is csak akkor mozdult el a lány ágya mellől, ha épp
bevetésre hívták, de akkor is sietett mihamarabb visszatérni. Leonának
pedig nem volt ideje a gyengeségén keseregni: elvégre meg kellett
birkóznia a töménytelen mennyiségű információval, ami a tenyérnyi
készülékbe belefért, és ha épp nem talált újabb hírt, akkor össze kellett
szednie a gondolatait, hogy milyen új lépéseket javasoljon a frontokon.
Asturias már az olasz területek visszahódítását tervezte, és ezért a
hadihajók egy részét átirányította a Földközi-tengerre – miután a Gibraltári
szorost sikerült teljes mértékben az ellenőrzésük alá vonni, Leona pedig az
északi frontra kivezényelt szakaszokkal sakkozott, sikeresen. A tábornokok
nem voltak tehetetlenek nélküle, de ha a lány bármilyen ötlettel állt elő,
akkor az legalább tíz-tizenöt kilométeres előrenyomulást jelentett néhány
órán belül. A lány kiszúrta azokat a réseket az orosz pajzson, amelyeket a
tapasztalt stratégák nem láttak meg, és a kémek jelentéseire hagyatkozva
több sikeres akciót szervezett meg – és rengetegszer súgott a Skorpióknak
is, akik jelenleg az orosz front közepén teljesítettek szolgálatot.
Tíz nappal az után, hogy felébredt, és nem kapott több infúziót, végre
nem csak járni, de harcolni is képes volt – Tiedeman csak úgy engedte el
őket, hogy a táborhelyen lejátszatott egy szimulációt a Viperák és a
Macskák között, hogy kiderüljön: a lányok kapitánya tényleg nem fullad ki
a bevetés közepén, és képes akár egy nehéz akciót is végrehajtani. A
szimuláció látványosra és szórakoztatóra sikeredett: a két csapat egyetlen
tagja sem vette igazán komolyan, úgyhogy ugratások, beszólások és
káromkodások egyvelege zengte be a tábort, míg összecsaptak egymással.
Ezek után a tábornok már könnyebb szívvel búcsúzott el tőlük.
– Furcsa lesz, hogy nem lesznek itt – mondta. – De mi sem maradunk a
végtelenségig. Ezt a tábort pár napon belül felszámoljuk, és beljebb
költözünk… csak az a baj, hogy az épületek többsége nem maradt
épségben.
– A csapatok úgy lettek összerakva, hogy kibírják a sátrakban is –
mosolyodott el Leona.
 – Tudok róla – bólintott Tiedeman. – Szükségük is lesz rá a
továbbiakban.
Leona rámosolygott. A helikopterek már előálltak, hogy az új
táborhelyre vigyék őket – az utóbbi idő sikereinek köszönhetően kétszáz
kilométerrel beljebb kaptak szállást, mint azt előre tervezhették volna. A
Macskák és a Viperák mostanra már átnézték a fegyverzetet és az
ejtőernyőket, és készen álltak a felszállásra, de a búcsút nem akarták
elmulasztani.
– Hamarosan újra találkozunk – ígérte Leona a tábornoknak.
– Csak vigyázzanak magukra! – sóhajtott fel Van Dael százados. –
Maguknak köszönhetjük, hogy egyáltalán életben vagyunk, és ezt soha nem
fogjuk elfelejteni.
Leona rámosolygott.
– Ez a dolgunk – mondta, majd, mivel elérkezett az idő, elkiáltotta
magát. – Macskák, beszállás!


49. fejezet

A kulcs
 
Ha Amerika elfoglalt egy várost, falut, vagy akár kopár földterületet,
akkor foggal-körömmel meg is védte. Ha huszonnégy órán keresztül nem
volt számottevő csata, akkor az ellenséges haderő elkezdett félni: és a
félelmei nem is voltak alaptalanok, hiszen kisvártatva az összegyűlt
hadianyagot újabb területekre váltották. Az olasz csizma egy hét alatt
tisztult meg az afrikai és kínai haderőtől, a belső front pedig tartotta vele a
lépést. A teljes francia terület az övék lett hamarosan, a valahai
Németország nagy részét is visszafoglalták, és két hónappal az után, hogy
az Ibériai-félsziget véglegesen amerikai kézre került, Berlinért harcoltak.
Így, hogy az ellenséges légierő lényegében megsemmisült, és a
légvédelmi ágyúkat, rakétapajzsokat felderítették és lebombázták,
voltaképpen csak a maradék nehéztüzérség és a gyalogság védte még a
területeket. Kína és Oroszország nagy része romokban hevert. Szibériában,
ahol az atomtölteteket tárolták, mostanra óriási kráterek verték fel a földet.
A Himalájában elrejtett üzemeket megtalálták, és ízekre szedték a rakéták.
A gyárakat mindenhol földig rombolták, függetlenül attól, hogy
hadianyagot vagy valami mást gyártottak bennük: hiszen az Amerikai
vezetés is tisztában volt vele, hogy már a második világháború idején is
egyetlen kapcsolás kellett hozzá, hogy a cigarettagyárban töltényeket
állítsanak elő. Bár a raktárak többségét nem tudták megsemmisíteni, az
ellenséges haderő felszerelése így is rohamléptekben fogyott.
Afrika visszaszorult a saját frontjára: a katonákat kivonták, és a
békéért cserébe elfogadták az országukba belépő békefenntartó csapatokat.
Nem alakultak ki újabb összecsapások, néhány lázadó próbálkozott csak
meg kisebb merényletekkel, de őket a Navy Sealsből alakult akciócsapatok
hatástalanították, még mielőtt komoly károkat okozhattak volna.
Ahogy telt az idő, a meglepetésszerű támadások során az
akciócsapatok egyre többször találták szembe magukat azzal a helyzettel,
hogy az ellenfélnek egyáltalán nem volt tűzereje, s csak a kardjaikra
hagyatkozhattak, ha meg akarták védeni a rájuk bízott területeket. Több
tízezer orosz és kínai katona adta meg magát, és kért menedékjogot – az
Egyesült Államok politikusai pedig úgy döntöttek, hogy ez a menedék az
időközben visszafoglalt területeken legyen: így nem csak hogy megteltek a
városok romjai, de a menekültek nekiláthattak az építkezésnek is. Cserébe
rendes ellátást kaptak, és ami a legfontosabb volt: viszonylagos
szabadságot. A szálláshelyeiket maguk építették fel. Az amerikai és európai
katonák egy része itt is békefenntartói szolgálatokat látott el, de Amerika jól
tartotta a menekülteket, cserébe azért, hogy ne lázadjanak fel.
Kína, amilyen lelkesen segédkezett a győzelem előtt álló
Oroszországnak, olyan gyorsan hívta vissza a csapatait, amint egyértelművé
vált, hogy a végén elveszítik a háborút. Visszavonultak a saját határaik
mögé, és elkezdték begyógyítani az országukon ejtett sebeket – folyamatos
megfigyelés mellett. Amerika nem akarta megkockáztatni, hogy Kína új
erőre kapva kárt okozzon nekik.
A Macskák továbbra is kivették a részüket a harcokból, Vipera minden
érve ellenére. Leonában nem hagyott komolyabb nyomot a méreg, igaz,
azóta nem is találkozott vele. A fájdalomnövelő továbbra sem lassította le,
vívni ugyanúgy tudott, a harcosai pedig vigyáztak rá. Ha ők visszatértek az
aktuális táborhelyre, akkor indultak a Viperák: olyan iramban tisztították
meg az északi frontot, hogy délebbre alig tudtak velük lépést tartani. Mégis,
majdnem ugyanannyi időt töltöttek a tábor költöztetésével, mint a
harcokkal.
Berlin városát visszafoglalni komoly munka volt. Az épületek nagy
része épségben maradt, a város elfoglalásakor az oroszok csak kisebb
bombázásokat hajtottak végre, úgyhogy nem csak a civil lakóépületeket, de
a katonai létesítményeket is csak használatba lehetett venni, miután kiűzték
onnan az orosz csapatokat. Épp ezért nem használhattak olyan fegyvereket,
amelyekkel lerombolták volna a várost. Több ezer fős gyalogság, és három
akciócsapat összehangolt munkája kellett hozzá, hogy megtisztítsák a
várost: a Macskák, a Viperák és a Főnixek több mint egy hétig dolgoztak
rajta, hogy aprólékosan, utcáról utcára foglalják el Berlint. Mostanra az
erdőkből, sátrakból beköltözhettek a kényelmes szobákba, és segíthettek a
katonai támaszpontokat ismét élhetővé varázsolni.
Az akciócsapatok szálláshelyét az épségben maradt katonai
támaszpontra jelölték ki – ugyanoda, ahová Leona legutóbbi takarítónői,
raktárosi és konyhai élményei tartoztak. Mostanra már Berlin környéke is
tiszta volt, a frontvonal még beljebb húzódott, és a lány attól tartott, hogy
hamarosan itt kell hagyniuk ezt a bázist.
Csakhogy korántsem volt ínyére, hogy a háború az eddig megszokott
ritmusban haladjon tovább, és végre támadt egy ötlete, hogy hogyan
gyorsítsák meg – épp csak arra volt kíváncsi, hogy ez mennyire
kivitelezhető a kapitányok szerint. Amíg ők nem nyilatkoznak, nem akarta a
központ elé tárni a haditervet.
Leonának csak egy telefonjába került, hogy hat akciócsapatot
gyűjtsenek össze a támaszponton: a Viperákon és a Főnixeken kívül sikerült
megnyernie néhány napra a Skorpiókat, a Démonokat és az Angyalokat is,
bár Asturias ragaszkodott hozzá, hogy a Leona által beígért megbeszélés
után ők visszatérnek a déli területekre, elvégre a Kárpát-medence
meghódítása komoly munkának ígérkezett.
A kapitányok az egyik emeleti tárgyalóteremben gyűltek össze, és
miután mindenki helyet foglalt az asztal körül, Leona kihúzta magát. Bár
ismerős arcok vették körül – elvégre Viperát, Skorpiót, Asturiast, Zoey-t és
Ericát is többnek tartotta egyszerű kollégánál – egy kicsit úgy érezte magát,
mint az amerikai rendkívüli ülésen, amikor több száz tábornok előtt kellett
beszélnie: valószínűleg azért, mert nem mert reménykedni benne, hogy
helyeselni fogják az ötleteit.
Megköszörülte a torkát, és Skorpió biztató kacsintását elkapva beszélni
kezdett.
– Eddig még nem beszéltem senkinek erről a tervről, mert azt
szerettem volna, ha közösen gondoljuk végig. Elkezdtem kidolgozni a
részleteket, de a munka nagy része még rátok is vár, feltéve, hogy
egyáltalán megfontoljuk.
– Kitalálom: nem csak őrültségnek, lehetetlennek is fog tűnni –
jegyezte meg Asturias.
Leona arcán átfutott egy halvány mosoly, és bólintott.
– Igen… – morogta. – Azt tudjátok, hogy a front milyen iramban halad
előre. Néha leállunk egy-egy városnál, de mire azt elfoglaljuk, addigra
lényegében be is kebelezzük. Az ellenségnek már most nincs sem légiereje,
sem utánpótlása. Az európai katonák egytől egyig átálltak a mi oldalunkra,
ha ugyan elhagyták azt egyáltalán. Csak az oroszokkal háborúzunk, viszont
Oroszország még mindig nem hajlandó megadni magát. Nem tudni, hogy
meddig akarják még fenntartani ezt az áldatlan állapotot: lehet, hogy már
csak arra várnak, hogy elérjük Varsót és Budapestet, de az is lehet, hogy
nem adják fel, míg be nem kebelezzük a régi orosz határvonalat is, holott
most már láthatják, hogy nincs esélyük.
– De miért? – kérdezte Zoey. – Úgy értem, most már teljesen
egyértelmű, hogy nem fognak tudni megállítani minket. Sokkal kevesebb
veszteséggel járna részükről is, ha most adnák fel, mintha lassan
felőrölnénk minden emberüket.
– Ez igaz – bólintott Erica.
– Oroszország büszke hatalom – fogalmazta meg Asturias. – A
politikusaik nem hajlandók feladni sem az országukat, sem a pozíciójukat.
Egy hete felajánlottunk nekik egy békeszerződést, de azonnal elutasították.
Az utolsó emberig akarnak küzdeni.
– De az utolsó emberek már egyáltalán nem akarnak küzdeni – rázta
meg a fejét Leona. – Rengeteg dezertőr érkezik, és ha elindulunk egy-egy
akcióra, akkor nagyrészt csak annyi a feladatunk, hogy megrendeljük a
teherautókat a menekülni vágyók számára. Tíz akcióból jó, ha kétszer kell
elsütnünk a pisztolyokat.
– Előbb vagy utóbb a politikusok is kénytelenek lesznek feladni –
jegyezte meg Skorpió.
– Épp ez a kérdés: mikor? Az előttünk fekvő területek szinte üresek.
Berlint komoly védőbástyának tartották, mégis bevettük egy hét alatt úgy,
hogy egyszer sem kellett bombáznunk. A lengyel és ukrán területekre
családok települtek be, ritkák a katonai bázisok, és nagyon kevés a
haderő.
– A Kárpát-medencében és Romániában is hasonló a helyzet –
bólintott Asturias.
– Ezek civilek – vette vissza a szót Leona. – Márpedig őket sem
lebombázni, sem kiűzni nem lenne fair. Nem ők ártottak nekünk…
– Ők is bombázták a civileket – morogta Erica.
– Nem, a civileket az orosz hadigépezet bombázta – vágta rá Leona. –
Az a hadigépezet, amely mostanra jóformán tönkrement, csak néhány
alkatrész működik.
– Szóval kitaláltad, hogy kellene a maradékot tönkretenni? – kérdezte
kíváncsian Vipera.
Leona vett egy nagy levegőt, és bólintott.
 – Igen. Folyamatosan kapom a kémek jelentéseit, és egyértelmű, hogy
Moszkva, bármennyire is azt hittük, hogy onnan irányítják a háborút,
mostanra csak egy báb. Van egy szép nagy kiképzőbázis, ott működik a
besorozás és onnan megy a logisztika. De a politikusok, a háborús állapot
fenntartói már kiköltöztek onnan, és ha Moszkvát támadnánk, csak annyit
érnénk el vele, hogy áthelyeznék azt a központot egy másik városba.
Nekünk viszont a kulcsot kell megtalálnunk a békéhez.
– Lépjünk túl azon a problémán, hogy Moszkva még rohadt messze
van, és térjünk rá a lényegre – javasolta Asturias. – Be akarsz menni a
frontvonal mögé?
– Méghozzá nagyon mélyen – helyeselt Leona. – Egészen a háború
fejeseiig. Az orosz politikusokat kell eltennünk láb alól. Még mindig
játsszák a propaganda-filmeket, még mindig próbálják elhitetni az
emberekkel, hogy győzhetnek, és bár nekik lenne joguk aláírni a
békeszerződést, hallani sem akarnak róla.
– Ez tényleg őrültségnek hangzik – jegyezte meg Skorpió. – Valami azt
súgja, hogy a politikusok testőrsége felér egy ezrednyi katonával.
– Talán többel is – morogta Vipera. – Egyáltalán, hol vannak?
– Szentpéterváron – válaszolt Leona.
– Kinéztél az ablakon az utóbbi időben? – érdeklődött Asturias. – Tél
van.
Leona nyelt egyet. A fiúnak igaza volt: Berlinben még elviselhető volt
az időjárás, de itt sem volt kellemes. Hó fedte be az utcákat, a tetőket, a
fekete egyenruhák élesen elütöttek tőle. Mostanában új, fehéres színűeket
kaptak ennek köszönhetően, bár a folytonosan elolvadó-újra leeső hótakaró
rendesen összezavarta az ellátmányért felelős tiszteket. Szentpéterváron
viszont sokkal hidegebb volt jelenleg, és még abban sem lehettek biztosak,
hogy egyáltalán az épületek teteje kilátszik a hótakaróból.
– Tudom, de ha kivárjuk a tavaszt, azzal ismét rengeteg életet áldozunk
fel.
– Az oroszok részéről – világított rá Erica.
– A mieink is szeretnének már hazamenni – sóhajtott fel Vipera, és a
feleségére nézett. – Ami azt illeti, én sem bánnám, ha véget érne már ez az
őrület.
– Véget tudunk vetni neki – bólintott Leona.
 – Arra is van ötleted, hogy hogyan? – kérdezte Skorpió, és az ő
tekintetében is érdeklődés csillant. Zoey és Erica összenéztek.
– Ami azt illeti, van – mondta Leona, és széthajtotta Szentpétervár
részletes térképét, hogy a többieknek legyen fogalmuk is arról, hogy ha
tényleg bevetésre kerülne a sor, melyik csapat hová menne. – Ez a hat
akciócsapat kelleni fog hozzá. Szentpétervár katonai jelentősége nem olyan
vészes: sem őrtornyok, sem komoly városőrség nincs, ez utóbbi csak
megfigyelés-szerűen. A Főnixek feladata lesz a kommunikáció elvágása.
Nem elég az adótornyot lerombolni: a várost teljes mértékben el kell vágni
a külvilágtól, mind a közvetlen, mind a közvetett kommunikáció, vagyis a
műholdak terén. Szerencsére minden szál összefut egy pontra, úgyhogy ott
kell majd támadnotok: ez a telefonvonalakat és a rádiót jelenti. Nem kétlem,
hogy lesz egy komolyabb csatátok velük, de nem lesz nehezebb, mint az
eddigi feladataitok.
– Ez eddig egészen jól hangzik – jegyezte meg Zoey. Leona folytatta.
– Az Angyalok feladata is hasonló: nekik a tévéállomást kell kilőniük,
ahonnan sugározzák a politikusok beszédeit. Szintén katonailag is
megerősített központról van szó.
– Nekünk való küldetés – bólintott Erica, nem törődve a bátyja aggódó
morgásával.
– A Démonok a város egyetlen valóban katonai központjának
megtámadását intézik: ez a város határában van, a repülőtérrel egybekötött
irányító központ, ahonnan azok a tábornokok osztják ki a parancsokat, akik
érintkeznek a politikusokkal is. Ez az egyik legnehezebb feladat.
– Abban a központban átlagosan három-négyszáz katona
elszállásolására van lehetőség, elvileg menni fog, de tényleg nem lesz
könnyű – értett egyet a fiú.
– A negyedik támadási pont pedig… – sóhajtott fel Leona, és a térkép
közepén lévő, aprócska szigetre mutatott. – A Zayachiy-szigeten belüli
Péter-Pál erőd. Ott található az orosz politikusok jelenlegi lakóhelye, a
város szívében. Nem csak bevenni, megközelíteni sem lesz könnyű,
úgyhogy ehhez három akciócsapatra van szükség.
– Vagy inkább tízre – morogta Skorpió, miután vetett egy pillantást a
térképre. – Képtelenség.
– Tény, hogy nem lesz könnyű, de nem is sokkal nehezebb, mint
Párizs.
 – Leszámítva, hogy vagy ezer kilométerre vagyunk tőle – sóhajtott
Vipera.
– Viszont nincs légi pajzsuk, úgyhogy helikopterekkel is bejutunk, és
jó eséllyel ki is tudunk jönni – morogta Leona.
– Helikopterekkel nem jó ötlet direktben berepülni – rázta meg a fejét
Asturias. – Ha nem is tudnak kilőni minket, akkor is kiszúrnak, még mielőtt
odaérnénk, megerősítenék az állásaikat, és azelőtt kérnének segítséget, hogy
bárki hozzányúlna a kommunikációhoz. Arról nem is beszélve, hogy ekkora
távot a helikopterek nem tudnak beutazni.
– Sokkal közelebbről kell indulnunk – tette hozzá Skorpió is.
– Mondjuk Stockholmból, bár Helsinki jobb lenne – vetette fel Erica.
– Csakhogy azok a városok még orosz kézen vannak, és Helsinkit nem
is érjük el egyhamar.
– Nem, ha el kell indulnunk valahol, akkor a földrészen belül kell
megtennünk.
– Szentpétervárra bejutunk a tengeren keresztül is, akár
tengeralattjáróval… – mondta Zoey.
– Persze, plusz egy flottányi jégtörő-hajóval – morogta rögtön Vipera.
– Akkor már maradjunk a levegőben. A helikopterek nem tesznek meg
ekkora távolságot, de a komolyabb katonai repülőgépek igen.
– Mikor láttál errefelé utoljára ilyesmit? – érdeklődött Erica.
– Amerikában még mindig vannak ilyen repülőgépek – kapott az
alkalmon Leona. – Ha ide tudnak küldeni egyet, a Berlinhez tartozó
repülőtér tudja fogadni és indítani is.
– Négyet kellene – helyesbített Skorpió.
– Nem, kettőbe bele fogunk férni – szállt vele vitába Asturias. – Minél
többel megyünk, annál feltűnőbbek vagyunk. Így nagyjából tíz-tizenkétezer
méterről kell majd kiugranunk, és minél közelebb érkezni a célponthoz.
Leona elsápadt, mire Vipera ránevetett.
– Úgy nézem, az akció lefújva.
– Dehogy is! – ellenkezett rögtön a lány.
– Igazából a radarok így is kiszúrhatnak bennünket – folytatta
Asturias, mintha meg se hallotta volna a közbeszólást. – Még az előtt
kellene zavart keltenünk a kommunikációjukban, hogy a közelükbe
mennénk. Lehetőleg lebukás nélkül. Nem jó ötlet teljesen megbénítani őket
a távolból, mert akkor készülnének ránk, de elrejthetnénk magunkat.
 – Ha jól sejtem, ez megoldható – mosolyodott el Leona, a Prue által
összehozott hackercsapatra gondolva.
– És hogy jövünk ki? – vetette fel Zoey.
– Mivel a repülőtér a miénk lesz, oda akár le is szállhatnak a gépeink –
vonta meg a vállát Asturias.
– Mármint, ha minden a tervek szerint halad – tette hozzá Skorpió.
– Sok minden vár még tisztázásra – legyintett Asturias. – Mire kiderül,
hogy hogyan hajtjuk végre mindezt, lehet, hogy a hóhelyzet is önmagától
megoldódik.
– Vagyis belevágunk? – kérdezte Leona, és elmosolyodott.
– Miért ne? – vonta meg a vállát Skorpió. – Úgyis régen csináltunk
ekkora őrültséget.
– Azért várjuk meg, míg egyáltalán engedélyezik – sóhajtott fel
Vipera, és aggodalmasan körülpillantott. – Hátha nekik több eszük lesz,
mint nekünk.


50. fejezet

Az utolsó simítások
 
Vipera reménye nem vált valóra: a központban, néhány napos elbírálás
után engedélyezték az akciót a csapatok részére, azzal a kitétellel, hogy a
teljes és részletes haditervet látni akarják a végleges engedély előtt. Mivel
Asturias visszatért a Kárpát-medencéhez, Leona napi telefonos
kapcsolatban volt vele. De nem csak a Kölyökkel, hanem minden résztvevő
akciócsapat kapitányával, és gyakran a helyetteseikkel is folyamatosan
egyeztetett. Megrendelték a repülőgépeket, azokat a robbanószereket,
amelyekkel akár ejtőernyőzni is lehetett – bár Leonát már ennek
gondolatára is kirázta a hideg –, valamint minden speciális felszerelést,
amely ehhez az akcióhoz kellett. Tisztázták a betörési és kijutási
útvonalakat, és folyamatosan variáltak.
A Főnixek és az Angyalok akár egyenesen a célpontokhoz is
érkezhettek az ejtőernyővel, a Démonok viszont aligha jutottak volna közel
a repülőtérhez ezzel a módszerrel. Arról nem is beszélve, hogy a Péter-Pál
Erődöt is olyan pajzs védte, amely nem csak a földről, de a levegőből is
ellehetetlenítette a bejutást. És még ha a technika eszén túl is tudnak járni,
akkor sem lesz egyszerű megküzdeni a több ezer főre becsült testőrséggel.
Hetekbe telt, mire felderítették az erődítmény gyenge pontjait, és utána
még majdnem egy hónap kellett hozzá, hogy rájöjjenek, pontosan hogyan is
tudják felhasználni ezeket az információkat: hiszen lehet, hogy megnyernék
a csatát, hogy sikerülne elpusztítaniuk a politikusok búvóhelyét, de
Leonának esze ágában sem volt feláldozni egyetlen életet sem a saját
részükről. Márpedig az előzetes felderítések alapján is rengeteg csapda várt
rájuk.
Mindennek a tetejébe a háború sem úgy alakult, ahogy azt Leona várta
volna. Meglehet, hogy az oroszok hatalmas területeket hagytak védtelenül:
civil családok telepedtek be ezekre a földekre, de egyetlen katona sem
maradt itt. Felszámolták a raktárakat, a repülőtereket, a földi
radarrendszereket, elszállították az üzemanyagot, és mindent, aminek az
Egyesült Államok hasznát vehette volna. Az amerikai katonaságnak pedig
semmi más dolga nem volt, minthogy bevonuljanak a városokba,
nyilvántartásba vegyék a civileket, és megkezdjék az épületek újra
használhatóvá varázsolását. Lassan, lépésről lépésre haladtak, pedig
Asturias megpróbálta sürgetni őket. A Kárpát-medence visszafoglalása
majdnem egy hónapba telt, holott egyáltalán nem ütköztek ellenállásba. Az
északi front is haladt előre: de olyan lassan, hogy az már Leona számára is
kezdett zavaróvá válni. A tábornokok mind azt hangoztatták, hogy a
visszafoglalt területekre nem elég egy zászlót kitűzni: fel is kell ott állítani a
rendszereket, rendesen kihelyezni az állásokat, és megkezdeni az
újjáépítést, máskülönben egy esetleges ellentámadás során nem fogják tudni
megvédeni a területeket. Az Egyesült Államok háborúhoz kevésbé értő
politikusai már kihirdették a győzelmet – anélkül, hogy Oroszország aláírta
volna a békeszerződést –, és éppen ez aggasztotta a tábornokokat, akik nem
tudták, milyen fegyverek maradtak még az oroszok kezében, mikor és
milyen körülmények között számíthatnak válaszcsapásokra.
Az akciócsapatok feladatai abban merültek ki, hogy a frontvonallal
együtt haladjanak – bár a fronton már hetek óta egy lövés sem dördült. A
Macskák és a Viperák továbbra is együtt mozogtak, a Főnixek tőlük néhány
kilométerre vertek tábort minden esetben, a többiek pedig a délebbi
területeken szóródtak szét. Az egykori Lengyelország jóformán teljes
területét bekebelezték mostanra, és megkezdték Ukrajna visszahódítását
is.
Leona furcsán érezte magát. Hetek óta nem vett részt igazi bevetésen:
a legutóbbi “akciókon” hiába vitt fegyvert magával. Voltaképpen többet
költöztek, mint amennyit harcoltak. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy
az oroszok csak el akarják altatni őket, megvárják, míg az Egyesült
Államok annyira elbízza magát, hogy meggondolatlan lépést tegyen előre,
és ezzel Oroszország csapdába csalja őket… Ugyanakkor tisztában volt
vele, hogy azzal, hogy még mindig jóformán méterről méterre haladtak
előre, egyetlen elhamarkodott lépést sem tesznek.
Már március végén járt a naptár: ahogy Asturias megjósolta, valóban
megoldódott a hóhelyzet Szentpéterváron is, mire a támadás teljes, minden
részletre kiterjedő tervezetét leadhatták a központnak. Erre az alkalomra a
Démonok is meglátogatták a Macskákat és a Viperákat – Asturias ugyanis
az utolsó simításokat velük együtt akarta elvégezni. A legjobban annak
örült volna, ha a többiek is részt tudnak venni ezen a megbeszélésen, de a
hadsereg most nem merte nélkülözni a leghatékonyabb akciócsapatokat,
úgyhogy a többiekkel telefonon egyeztettek.
Két napba telt, mire a késznek ítélt tervet minden résztvevő kapitány
jóváhagyta – kisebb-nagyobb változtatásokkal. Vipera már arra az
álláspontra helyezkedett, hogy politikusok, akiknek elfogására készültek, be
fogják adni a derekukat, mire sikerül nagy-nehezen elküldeni a tervezetet,
Asturias viszont nem akart semmit elkapkodni.
– Ha csak egy apró hiba csúszik az egészbe, akkor nekünk annyi –
jelentette ki az egyik alkalommal. – Inkább nem kockáztatnék.
– Elvégre mit vesztünk, ha aláírják azt a szerződést? – vonta meg a
vállát Vipera.
– Nincs mit aláírniuk jelenleg – rázta meg a fejét Leona, és felállt a
gép elől. – Nem kínáltunk békét, mióta a legutóbbit is élből elutasították.
Viszont egy-két elütésbe nem fogunk belehalni, Asturias – morogta a lány.
– Nem is az elütésektől félek. Az az erőd nem hagy nyugodni –
vallotta be a fiú. – Félelmetes a biztonsági rendszere.
– Tudom, de már megbeszéltük, hogy megbirkózunk vele. Ha egy
héten belül nem tudjuk végrehajtani az akciót, elfelejthetjük az egészet.
– Miért? – kapta fel a fejét Vipera és Asturias egyszerre.
– Mert utána költöznek a politikusok. Kettesével, még mielőtt
megörülnétek neki, hogy védtelenek lesznek. Szentpétervár csak a téli
szállásuk, most, hogy nem védi a várost a két-három méteres hó,
visszamennek Moszkvába.
– Moszkva könnyebben bevehető, mint Szentpétervár – kapott az
alkalmon Asturias.
Leona felvonta a szemöldökét.
– Egy-egy épület, talán. De a várost ezerszer jobban védi a városőrség,
mint Szentpétervárt. Ha be is jutunk, a nyakunkon lesz a teljes orosz
hadsereg.
– Tényleg – eresztett le a fiú, és elbiggyesztette a száját.
– A többiek is rámondták már az áment a tervre. Küldd el, mert ha nem
kapjuk meg időben az engedélyt, akkor kezdhetjük újra az egészet.
Szeretném már befejezni a háborút – mondta Leona.
– Honnan tudod, hogy nem fog befejeződni magától is? – kérdezte
Vipera. Leona megvonta a vállát.
 – Onnan, hogy tudom, mit jelent, ha valaki nem akarja feladni még
akkor sem, ha látszólag semmi esélye sincs győzni.
Vipera elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, Asturias pedig szélesen
elvigyorodott.
– És hányszor volt az ellenség olyan kitartó… nem, nem is kitartó:
olyan őrült, mint te? – kérdezte.
– Az a baj velük, hogy mindig azok – vonta meg a vállát kuncogva
Leona. – Nyomj rá a küldés gombra, vagy elküldöm én!
Asturias végre megadta magát. Vett egy nagy levegőt, és szorosan
becsukta a szemét, mialatt teljesítette Leona kérését. Csak akkor merte
kinyitni, amint a gép pittyenése jelezte, hogy az akta elindult útjára az
éteren át.
A képernyő visszaugrott a központi honlap főoldalára, s a közepén
Európa térképe jelent meg. A hír frissnek tűnt: pár perccel ezelőtt, amikor
Leona nézte át a honlapot, még nem szerepelt.
Asturias felnyögött, Leona és Vipera pedig kórusban káromkodtak,
ugyanazokat a gondosan megválogatott szavakat használva.
– Mi a franc ez? – kérdezte Vipera.
– Ez, kérlek, a stratégiai visszavonulás eredménye – fejtette meg a
rejtvényt Leona. A térképen, Minszk és Kijev képzeletbeli vonalán, a
földrész teljes magasságában egy vastag vörös vonal húzódott. – Nekünk is
így kellett volna csinálni.
Asturias megnyitotta a hír teljes szövegét – a honlap lassan válaszolt,
valószínűleg mindenki, akinek volt hozzáférése, ugyanezt böngészte. A fiú
elkezdte felolvasni a szöveget.
– Szokolov miniszterelnök szavai szerint Oroszország határát a
harmadik világháborút megelőző határral párhuzamosan, hozzávetőlegesen
kétszáz kilométerre nyugatra húzták meg. Ezen területekre való igényét az
itt élő orosz állampolgárokra hivatkozva nyújtotta be. A békeszerződés
tizenhatodik pontja szerint az Amerikai Egyesült Államok köteles minden
katonai erőt kivonni a határtól harminc kilométerre, ezzel biztosítva
Oroszország függetlenségét.
– Még oda se értünk! – méltatlankodott Leona.
– Az előörsök már nagyjából abban a vonalban vannak – pillantott rá
Asturias, majd visszafordult a képernyő felé. – A teljes dokumentum
megtekinthető a következő linken… nem érdekes – morogta az orra alatt.
Leona átvette tőle a szót.
– A békeszerződést az Amerikai Egyesült Államok
hadügyminisztériumban jelenleg is vizsgálják. Az USA miniszterelnöke
semmilyen körülmények között nem tartja elfogadhatónak a
dokumentumot, és élesen elzárkózik annak aláírásától. A békeszerződés
huszonkilencedik pontja kimondja ugyanis, hogy az Amerikai Egyesült
Államok a béke biztosításának érdekében köteles kiadni azon
akciócsapatokat Oroszországnak, melyeknek kiszolgáltatására az Európai
Birodalom vezetői ígéretet tettek a 2059. február 7-i, Párizsi békeszerződés
aláírásakor.
– Nem! – mordult fel Vipera.
– Továbbra se szállnak le rólunk – vonta meg a vállát Leona, aki meg
sem lepődött ezen.
– Szokolov miniszterelnök kijelentette továbbá – folytatta Asturias –,
hogy az Amerikai Egyesült Államok válaszától függetlenül a jelenleg
felállított határvonalat minden rendelkezésére álló eszközzel megvédi. Az
elemzők szerint Oroszország nem maradt ugyan egyetlen olyan fegyvere
sem, amely légi támadást hajthatna végre, ugyanakkor mind nukleáris
fegyverek, mind elhárító-rakéták állhatnak még a rendelkezésére.
– Elpusztítottuk az atombombáikat, nem? – kérdezte Vipera.
– De igen. Annyi egész biztosan nem maradt nekik, amennyivel
megnyerhetnék a háborút – vonta meg a vállát Asturias. – De biztos vagyok
benne, hogy valamennyit tároltak külön a többitől. Ha fel tudták állítani ezt
a határvonalat, akkor volt még elrejtve tartalékuk.
– De mit akarnak elérni ezzel az egésszel? Amerika nem ad ki
minket… – csóválta a fejét Leona, bár a tekintete még mindig a képernyőn
függött.
– Tudják, hogy ezt le fogjuk alkudni: abban reménykednek, hogy
másban nem alkuszunk.
– Egy francokat! – mordult fel Leona. – Néhány nap alatt áttörjük azt a
határt!
– Előtte nem ártana megerősítenünk az állásainkat a közelben – rázta
meg a fejét Asturias. – Ide kell szállítani a hadianyagot, össze kell szedni
hozzá az embereket, megfelelően előkészíteni a támadást. Csakhogy
mostanra már a mieink sem szeretnének feltétlenül harcolni: az a párszáz
kilométeres sáv nem fog érdekelni egyetlen közkatonát sem annyira, hogy
harcba szálljon érte. Európa csaknem egésze a miénk. Most áldozzunk fel
életeket – ezért? Eleve legalább két-három hónapot vennének igénybe az
előkészületek.
– Vagyis szerinted menjünk bele? – kérdezte élesen Leona.
– Nem, ezt egy szóval sem mondtam. Ha Oroszország feltételeinek
többségét elfogadjuk, akkor még mindig veszélyesek maradnak.
Természetesen nem mennek bele sem az állandó közigazgatási felügyeletbe,
sem abba, hogy minden fegyverüket átengedjék nekünk, abba pedig
végképp nem, hogy elfogadják az amerikai törvényeket. Így pedig hetek
múlva megkezdődik a hidegháborús készültség, amely legfeljebb tíz éven
belül újabb éles háborúhoz vezet.
– Tehát, nincs más választásunk, mint végrehajtani az akciót – vonta le
a következtetést Vipera.
Leona és Asturias egyszerre bólintottak.
– Egy héten belül – tette hozzá a lány határozottan.
– Jó is lesz végre mozogni egy kicsit, kezdünk eltunyulni – kuncogott
fel Vipera.
– Ne félj, holnaptól úgyis kezdjük a hadgyakorlatokat – vigyorodott el
Asturias, és feltárcsázta Skorpió hívóját: ha eddig nem is, most már össze
kellett gyűjtenie az akciócsapatokat.
***
Az Erőd kényelmesebb volt, mint az elnöki rezidencia. Otthon
valamivel kisebbek voltak a szobák, modernebb a berendezés, nagyobb az
állandó hivatalnok-forgalom. Csakhogy a biztonsági szakemberek úgy
ítélték, hogy a Péter-Pál Erőd sem nyújt többé nagyobb biztonságot, mint
Moszkva, és most, hogy az időjárási viszonyok megengedték a költözést,
jobb szerették volna az elnököt és a vezetőséget távolabb tudni a
frontvonaltól.
Szokolov elnök elnyújtózott a kedvenc foteljében. Egy hatalmas, vörös
bársonnyal borított bútordarab volt, amelyet rögtön érkezésükkor kiszemelt
magának, és a fogadószobából átszállíttatta a saját lakosztályába. Mivel
eddig kiállítási darab volt, a kárpitot szépen karbantartották, az intarziás
karfákat folyton csiszolták, egyetlen apró hibát sem engedtek meg rajta.
Tökéletes volt, hatalmas, tiszteletet parancsoló. Akár egy trónszék. Mégsem
ült rá nyilvánosan: sokkal jobban élvezte, ha zavartalanul elnyújtózhat
benne olyankor, amikor épp nem kell a hivatali dolgokkal foglalkoznia.
De hiába vonult el magányába, hiába bámulta a kandallóban lobogó
tüzet, és hiába próbált csak a családjára gondolni, és minden mást kiverni a
fejéből: nem szabadulhatott a háború rögeszméjétől.
Valamivel több, mint három éve hívta össze a konferenciát. Megjelent
mindenki, akit várt: Kína, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Líbia, Irán és Irak, a
kisebb, afrikai országok vezetői. Ott volt mindenki, aki számított. Minden
háborúban edzett nép. És mindannyian egyetértettek benne, hogy nem
hagyhatják többé, hogy az Európai Birodalom uralkodjon rajtuk. Észak-
Afrikát kiszipolyozták. Oroszországot elnyomták. Kínát semmibe vették, s
megpróbálták gazdaságilag megfojtani azok után, hogy Kína segítséget
nyújtott minden olyan államnak, amely segítségre szorult – még
Amerikának is… Nem volt más válasz erre, mint a háború. Szokolov elnök
nem akart mást, mint felszabadítani ezeket a népeket az európai és amerikai
uralom alól, és a saját kezébe venni őket. Bőkezűen uralkodott volna.
Megadott volna mindent, a hűségért cserébe. Még a népnek is meghagyta
volna, ami neki jár. Semmi mást nem akart, minthogy elismerjék a
hatalmát: hogy kinevezzék korlátlan uralkodónak, s hogy az orosz nép
ismét büszkén járhasson.
Egy éve úgy tűnt, hogy sikerül elérnie mindent. A lehető legjobb úton
járt afelé, hogy igába hajtsa az egész világot. Európa már a kezében volt.
Akit lehetett, lefizetett, pénzzel, ígéretekkel. Miután Amerika kivonta a
saját erejét, már gyerekjáték volt elintézni Európát. Wright tökéletesen
megelégedett azzal a konccal, amelyet neki ígért. Durant meghalt. Nem volt
többé akadály, legalább is látszólag.
A nép viszont az akciócsapatokat akarta, és Szokolov engedett a
kérésnek, hiszen az akciócsapatokat el kellett volna takarítani, hogy a nép
biztonságban érezze magát. Ennyit megérdemeltek volna a hűséges
szolgálataikért. Ha az akciócsapatok, de legalább a kapitányok meghalnak,
nem tört volna ki semmiféle lázadás, mert az európaiak is beletörődtek
volna a vereségbe, és megbékéltek volna a gondolattal. És ő, kegyes
uralkodóként megkímélte volna őket a szenvedéstől, és ismét
felvirágoztathatta volna Európa földjét.
De átkozott hiba csúszott a tervbe: az akciócsapatok nem hogy nem
haltak meg, de ráébresztették az alvó Amerikát, hogy még képesek
ellenállni, sőt, támadni is. És miattuk… a jelenlétük, az átkozottul vakmerő
terveik, bevetéseik miatt végül Oroszország oda jutott, hogy fél év alatt
elvesztették azon területeket, amelyeket két év keserves munkája árán
szereztek meg. Sőt… az ország, a fenséges Oroszország földjét most
mindenhol fekete sebhelyek éktelenítik. Oly sok helyen vált élhetetlenné a
föld, romokká a gyönyörű városok, semmivé a gyárak, amelyek munkát és
kenyeret adtak a népnek. Milliók fizettek életükkel…
Az elnök a tűzbe bámult. Véget kell vetni a háborúnak, de nem
kulloghat el legyőzötten. Lehet, hogy mostanra magára hagyta mindenki,
aki azon a konferencián részt vett. Sem Észak-Afrika, sem Kína nem volt
elég erős, hogy kitartson. De az nem lehet, hogy Oroszország történelemmé
váljon, elfelejtett vonalakká egy poros térképen. Azokat a förtelmes
dokumentumokat, amelyeket Amerika küldött neki, már rég elhamvasztotta
a kandalló máglyáján. Volt még egy dobása, meglehet, ez volt az utolsó.
Minden tartalékot be kellett vetnie, de sikerrel felállították a határvonalat,
sáncot alkottak. Igaz, csak egy kicsit lesz nagyobb Oroszország, mint volt,
de ez visszautasíthatatlan ajánlat. Békét kínált. Most kegyes lesz, és nem
követel többet, mint azokat a területeket, melyeket már rég magáénak
tudhat. Oroszország hamarosan kigyógyul a háborúból, és nem kell több
férfit hadba szólítani.
Izgatott volt. Vajon elfogadják a szerződést? Vagy alkudni próbálnak?
Igen, persze: nyilvánvaló, hogy az akciócsapatokat nem kapják meg, de ők
sem tehetnek semmit, ha ez a szerződés aláírásra kerül. Akkor csak néhány
év, esetleg egy évtized kell hozzá, és Oroszország újra készen áll majd, és
egészen biztos, hogy nem fogják annyiban hagyni ezt a vereséget. A nép
fogja kérni, követelni, hogy visszakapják azt, amit Európa adott nekik egy
évvel ezelőtt, és újra meghódítják majd, ha másképp nem megy, hát
fegyverrel, csakúgy, mint eddig.
Felkapta a fejét a kopogásra. Az egyik hivatalnok lépett be a
lakosztályba – Szokolov elnök legszívesebben elzavarta volna, holott ő
maga hagyta meg, hogy azonnal tájékoztassák, ha válasz érkezik
Amerikából.
– Nos? – kérdezte a hajbókoló szolgától.
– Elnököm… – szólalt meg halk-reszkető hangon a pojáca. –
Sajnálattal kell közölnöm, hogy az Amerikai Egyesült Államok elutasította
a békeszerződést.
 – Feltételek?
– Nem szóltak feltételekről, elnök úr… – hebegte a férfi.
Szokolov a tűzbe bámult, s hagyta, hogy a csend töltse be a fenséges
lakosztályt. Mikor megszólalt, már csak önmagának beszélt.
– Így is jó…
Úgy számított, hogy azon a vonalon nem fognak tudni áttörni az
amerikai katonák. Minden hadereje oda koncentrálódott, minden
megmaradt fegyverét annak a határvonalnak a védelmére szentelte. Ez volt
az utolsó dobása. De Moszkvában biztonságosabb: távolabb lesz a
frontvonaltól, és onnan könnyebben irányíthat majd, mert minden a
közelben áll a rendelkezésére. Egy hét múlva indulhatnak, addigra minden
előkészület megtörténik: csak azért késlekedtek eddig, mert a határvonal
felállítása nem tűrt halasztást. De most már biztonságban van mögötte.
Fogalma sem volt, hogy mekkorát téved.


51. fejezet

Indulás
 
A négy katonai repülőgép, amelyek végül megérkeztek a berlini
repülőtérre, hatalmasnak tűntek Leona szemében. A könnyű, apró
vadászgépek mellett, melyekhez a lány már rég hozzászokott, nehéz
monstrumként parkoltak az utasszállításra is alkalmas gépmadarak. Egy-
egy gépbe százan fértek el: az ezeknél is nagyobb, akár kétszázötven
férőhelyes repülőket az amerikai bizottság leszavazta a lomha mozgásuk
miatt. Ezekkel még volt esélyük berepülni a frontvonal mögé, és némi
manőverezési lehetőség is rejlett bennük.
Berlint már réges-rég elhagyták, de azóta sem sikerült olyan repteret
visszaszerezniük, amelynél nem lett volna szükség hetek munkájára, hogy
használható állapotba hozzák, s ne csak az anyahajóról is indítható
vadászgépek rövidke kifutóit tegyék használhatóvá.
Mostanra minden készen állt. A harcosok a vállukra vették a
csomagokat, melyek a speciális ejtőernyőt, valamint az akcióhoz szükséges
felszerelés egy részét rejtették magukban. Rádiók, műholdas telefonok,
tölténytárak és tartalék pisztolyok bújtak meg a hátizsákok alsó részében,
míg a felsőt az ernyő töltötte ki. Egymás között elvegyülve várták, hogy
végre megkapják az engedélyt a beszállásra, addig is sok sikert kívántak
egymásnak. A Főnixek és az Angyalok ugyanazzal a géppel utaztak, hiszen
a két bevetési helyszín sem volt messze egymástól. A Démonok külön
repülőgépet kaptak, míg a Skorpiók, Viperák és Macskák két gépbe voltak
kénytelenek osztódni: az időközben összehangolt csapatbontások szerint.
Leona lassan elérkezettnek látta az időt, hogy a harcosok legalább a
gépekhez sorakozzanak, de mielőtt szólhatott volna nekik, Skorpió lépett
oda hozzá.
– Néhány órán belül vége a harmadik világháborúnak. Milyen érzés? –
kíváncsiskodott. Leona egy mosollyal jutalmazta a megjegyzést.
– Őszintén remélem, hogy igazad lesz.
– Nem fog hiányozni? A harc, a bevetések…? – merengett a férfi.
 – Egy kicsit máris hiányzik, de szerintem hozzá fogok szokni a
békéhez – vonta meg a vállát Leona.
Skorpió felvonta a szemöldökét.
– Te vagy az egyetlen közülünk, aki soha nem fog hozzászokni.
– Ezt mire alapozod?
– Ha te nem lettél volna, akkor az oroszok két-három hónappal
korábban söpörnek ki minket Európából, Amerikának pedig eszébe sem jut
semmi más, mint hogy a saját határait védje.
Leona megrázta a fejét, de mielőtt hangosan tiltakozhatott volna,
Skorpió folytatta.
– Akárhogy is végződjön ez a küldetés, lényegében igazuk van az
amerikai politikusoknak: megnyertük a háborút. És ha belegondolok,
milyen elkeseredetten védekeztünk, és próbáltuk megtartani az állásainkat
akkor, amikor még nem léptél színre, nagyon is nyilvánvaló, hogy miattad
fordult meg ez az egész. Te hajtottad végre a támadást a Kárpát medence
városai visszaszerzéséért, a te ötleted volt, hogy a hátrálás helyett
próbáljunk meg támadni is. Asturias hiába hangoztatta az érveit – pillantott
a tőlük két méterre álló, és élesen fülelő fiú felé.
– Valóban – bólintott az említett, és odalépett hozzájuk – Élből
utasítottak el mindent. A vezetőség nem mert kockáztatni, amíg te ki nem
jelentetted, hogy nem érdekel a kockázat. De így utólag bevallom, hogy a
legtöbb akció engedélyezésére én vettem rá a fejeseket, és nagyon ritkán
javítottam bele a terveidbe. Ha a Macska jelzésével érkezett egy akta
Párizsba, igyekeztem lecsapni rá, még mielőtt bárki más megláthatta
volna.
Leona elmosolyodott.
– Akkor sem az én érdemem – rázta meg a fejét.
– Tényleg nem – mosolyodott el huncutul Asturias. – Te az égvilágon
semmit nem csináltál azon kívül, mint hogy nem voltál hajlandó elfogadni,
hogy semmi közöd a gyalogsághoz és a légierőhöz.
Leona elnevette magát.
– Én csak néhány telefont intéztem el – hárította a szavakat. – És első
körben nem sikerült megnyernünk a háborút.
– Nagyon úgy fest, Macska, hogy az nem rajtad múlt. Ha Wright nem
kavar be… – sóhajtott fel Asturias.
Leona megcsóválta a fejét.
 – Most már mindegy. Ha az Európai Birodalom el is veszett egy időre,
hamarosan újjászületik a hamvaiból.
– Csak egyszerűen az Egyesült Államok tagállamai közé fog tartozni –
morogta Asturias.
– Vagy tíz államra osztva – tette hozzá Skorpió.
– Legalább is így tervezik – vonta meg a vállát Leona. – De ahhoz,
hogy ez sikerüljön, ideje indulnunk. Csapatok, beszállás! A megbeszéltek
szerint!
– És ez az akció kinek az ötlete volt? Még hogy nem a te érdemed… –
morogta jól hallhatóan Asturias.
Skorpió és Asturias szavaiban volt igazság, ezt kénytelen volt
elismerni, de azt is tudta, hogy ez az egész nem csak az ő érdeme. Hiszen
azokat az őrült terveket végre is kellett hajtania valakiknek, és akárhogy is
legyen, rengeteg katona, pilóta halt bele ezekbe a csatákba. És lehet, hogy a
saját csapatából nem áldozott fel senkit, de voltak áldozatok, túl sokan…
De ha ragaszkodik a számokhoz, sokkal több áldozattal járhatott volna, ha
nem csinál semmit azon felül, hogy teljesíti a parancsokat.
Leona elmosolyodott. Skorpió elköszönt tőle, és a következő percben
Vipera csatlakozott hozzá. A férfi izgatottnak tűnt, ami nem is volt csoda:
elvégre régen hajtottak már végre éles bevetést. Most idegesen forgatta a
fegyverét a kezében.
– Készen állsz? – kérdezte tőle Leona, és rámosolygott.
– Mondjuk – sóhajtott fel a férfi. – Mire odaérünk, kész leszek.
Leona bólintott. Ő is hasonlóképpen érezte magát. Hiába tartottak az
eltelt négy napban hadgyakorlatokat, szinte megállás nélkül, rég volt már
részese igazi csatának. Elvégre mióta megkezdődött az orosz visszavonulás,
nem kellett igazán harcolnia, és tisztában volt vele, hogy ez lesz az utolsó
megmérettetés.
Ha nem bízott volna ennyire a harcosokban, akkor nem mert volna
belevágni. Ha nem tudta volna, hogy minden kapitány és minden helyettes
képes átlátni a helyzetet a csata forgatagában, és dönteni, akár az előzőleg
megbeszéltek ellenében is, akkor fel sem merül benne ez a lehetőség. És ha
bízott volna benne, hogy Amerika végigviszi a háborút, és felőrli
Oroszország utolsó morzsáit is azért, hogy soha többé ne jelentsen
fenyegetést, akkor talán ő sem szorgalmazza ennyire, hogy kidolgozzák az
utolsó támadás tervét.
 A technikai személyzet elvégezte az utolsó ellenőrzéseket a repülőkön.
Az ajtók rájuk zárultak.
Leona Vipera mellett ült. A harcosok a gép belsejében felállított
padokon foglaltak helyet. Mindannyian izgatottnak tűntek: elvégre ezúttal
egy olyan erődítményt kellett megostromolniuk, amely ellen évszázadok óta
nem indult támadás, nem véletlenül. Meglehet, a Péter-Pál Erőd hosszú
ideje turistaközpontként működött, most olyan biztonsági rendszerrel látták
el, amely jóformán ellehetetlenítette a bejutást. Mostanra már tudták,
hogyan törjenek be: de abban a tekintetben, hogy hány katonával kell majd
megküzdeniük, még mindig nem tudtak biztosat.
Mivel az oroszok által felhúzott határvonal felett nem lett volna
biztonságos elrepülni, kénytelenek voltak az Északi-tenger és a Skandináv-
félsziget felé kerülni. Fél órát vesztettek az utazással, és míg a repülők
lassan cammogtak, addig vadászgépek kísérték őket, készen arra, hogy
bármilyen támadást, érkezzen az akár a földről, akár a levegőből, még
idejében semlegesítsenek. Igaz, a földi radarok most képtelenek lettek volna
fogni őket, Prue szerint még akkor sem vettek volna tudomást róluk, ha
érzékelik a repülőgépeket, nem merték megkockáztatni, hogy átrepüljenek
az oroszok által minden erővel őrzött határvonalon. Leona próbált kilesni az
apró ablakokon, de csak hullámzó felhőtornyokat látott. Tudta, hogy a táj
még fehér: nem mindenhol olvadt el a hó, bár az utóbbi évek márciusai már
a nyarat idézték, északon nehezen tört be a tavasz.
Leona kihasználta az utazás perceit, és újra végigvette a harcosokkal az
előre megbeszélt stratégiát. Amíg ez a szakasz együtt marad, Viperáé volt
az elsődleges parancsnokság, de a bejutáshoz szét kellett válniuk – és a
helyszínen a lánynak kellett döntenie mindenben, ha csak egy apró hiba is
csúszott az előzetes tervekbe. Biztosra vette, hogy nem fog minden
tökéletesen menni, de bízott a szerencséjében. Eddig is képes volt a pillanat
törtrésze alatt dönteni, és eddig sem bukott el egyetlen akciót sem. Azzal
pedig, hogy egyszer megmérgezték, nem gyengítették le – esetleg akkor, ha
ismét találkoznak a méreggel. De ennek nem látta akkora esélyét, amely
rávette volna, hogy kihagyja az akciót.
Két és fél óra alatt értek a cél közelébe, addigra már leszállt az éjszaka.
Vipera adta meg a jelet a készülődésre. Leona érezte, hogy ismét a torkában
kezd dobogni a szíve, de ez még nem a várható összecsapásnak szólt,
hanem az ejtőernyős ugrásnak. Hiába volt náluk speciális ernyő, ezt is
ugyanúgy kellett irányítani, mint az eddig használtakat, úgyhogy csak
egyetlen ugrást próbáltak ki vele, és az még Leonának is jól sikerült.
Elvileg nem volt miért aggódnia, mégis zavarta, hogy soha nem ugrott még
ennyire magasról – bár Vipera szerint a nyolcezer (ebből a magasságból
próbálták ki az ernyőket), és a tízezer méter között nem lehet akkora
különbség, hogy számítson.
A rádióban felhangzott Erica jelentése.
– Az Angyalok és a Főnixek készen állnak. Sok szerencsét, négy óra
múlva találkozunk! – kiáltotta a lány. Leona még az éteren át is hallotta a
szél süvítésére emlékeztető hangot, mely Ericáék nyitott repülőgépébe
hatolt be. Ők ugrottak először. Tíz percre rá – akkor, amikor a Főnixek már
megkezdték a támadást a kommunikációs torony ellen – Asturias is hasonló
jelentést tett.
Leona vett egy mély levegőt. Három percük volt. A másodpilóta
kinyitotta a gép hátulját, hogy az ejtőernyősök el tudják hagyni, és az elsők
már fel is sorakoztak. Leona most testközelből hallotta a szél süvítését. A
lámpa még pirosan jelzett.
– Figyelem, most nagyon fontos, hogy sikerrel belőjétek a landolási
pontot, máskülönben hamarabb kiszúrnak minket! – figyelmezette őket
Vipera. Leona nyelt egyet. Ezt nem szabadott elrontania. – Csak bátran,
ahogy gyakoroltuk!
A lámpa zöldre váltott: és amint Vipera kiadta a jelet az indulásra, a
harcosok ötös kötelékben hagyták el a gépet. Leona figyelte, amint a
Viperák, Skorpiók és Macskák eltűnnek a gép hátuljában, de nem lépett
közelebb hozzá. Jeges levegő tört be az utastérbe. Az előzetes műholdképek
alapján Szentpéterváron már olvadásnak indult a hó, de épp nem volt
egyértelmű, hogy fekete vagy fehér ruhában lenne érdemes végrehajtaniuk
az akciót. Mivel az erődben úgyis el volt takarítva minden hókupac, és
minden éjszaka erős reflektorok világították meg, Leona nem látta értelmét
a fehér ruhának, és egyébként is ragaszkodott hozzá, hogy az akciót a
harcosok klasszikus feketéjében hajtsák végre: egész addig elrejtette őket a
ruha, míg az éjszakában leérnek a földre. Utána pedig már úgyis mindegy
lesz.
Az utolsó kötelék is elhagyta a repülőgépet: a kapitányok ketten
maradtak. Vipera elmosolyodott. Ő már az ajtóban állt, alig fél méterre
onnan, ahol ki kellett ugrania, és a kezét nyújtotta a lány felé.
 – Ez lesz az utolsó, ígérem.
Leona elmosolyodott, és odalépett hozzá. A mélység felé pillantva
szinte semmit sem látott, a felhőtornyokon csak a csillagok fénye verődött
vissza, félelmetes árnyakká varázsolva ezt a nappal mesébe illő világot.
– Egy kicsit emlékeztet az első ugrásunkra – jegyezte meg halkan.
– Még mindig tériszonyod van? – érdeklődött nevetősen Vipera.
– Nem annyira, mint volt, de ha ezt túléljük, nyugodtan szétkürtölheted
– vigyorodott el a lány.
– Már úgyis tudják – vonta meg a vállát a férfi. – Indulás!
Egyszerre léptek le a gépről, kéz a kézben. Leona nem is szívesen
engedte volna el a férfi kezét. Zuhanás közben felpillantott – rengeteg ideje
volt még lassítani az esést – és a látványtól a lélegzete is elakadt. Az égbolt
ragyogóan tiszta volt a felhők felett. Nem hogy fényszennyezés nem zavarta
meg a látványt, de az emberek által felvert por sem akadályozta azt. A lány
sosem hitte volna, hogy ennyi csillag ragyog felettük, hogy az égbolt
feketeségén mennyi apró, szikrázó fénypont vigyázza az éjszakát.
De nem gyönyörködhetett benne sokáig: Vipera megszorította a kezét.
Ideje volt irányba állni, és lassítani az esést, amennyire képesek voltak rá. A
felhőtornyokhoz érve sötétbe borult a világ: még egymásból is csak
sziluettet láttak. Leona érezte, hogy a jeges pára a bőréhez csapódik, és az
egyenruhája is beszívta a nedvességet – egyedül a fegyvereket és a
hátizsákot szigetelték le.
Kisvártatva Szentpétervár mesébe illő fénypókhálója ragyogott fel
alattuk. Az utcákat fehér lepel borította, és Leona érezte, hogy baj van.
Gyorsabbak voltak a hóesésnél, a pelyhek az arcukba csapódtak,
megtapadtak az egyenruhájukon.
Fekete vagy fehér? Ez volt a kérdés, amikor az egyenruhák színét
próbálták eldönteni, de szinte mindenki a feketére voksolt. Az időjósok sem
említették, hogy havazásra kell még számítaniuk, de ők sem voltak
tévedhetetlenek: és az akciócsapatok a jelek szerint kifogtak egy kiadós
hóesést. De amíg el nem áll, úgyis mindegy: a hópelyhek eltakarják őket.
A szél idefent szörnyen erősen fújt, de legalább a landolási pont felé
sodorta őket. Vipera ismét egy apró szorítással jelzett a lánynak, majd
elengedte a kezét. Eljött az ideje, hogy kinyissák az ejtőernyőket.
Leona megrántotta a zsinórt, s a lepel engedelmesen kibomlott, egy
erős rántással jelezve a lánynak, hogy megfogta a zuhanást. A szél
belekapott, de az ejtőernyőt nem tudta kifordítani. Vipera néhány méterrel
alatta volt, és Leona több ejtőernyőt is kiszúrt a közelben. Próbált a
landolási pont felé evickélni, és őszintén remélte, hogy sikerrel jár: most
nem volt második lehetőség.
Nem sokkal később puhán landolt a többiek között, bár sikerült
eltalálnia Evelyn ejtőernyőjét. A keleti híd mellett lévő parkba sikerült
megérkezniük, fák között, kamerák kereszttüzébe: ezek a kamerák viszont,
ha bízhatott a hackerek csapatában, mostanra már nem működtek.
Csakhogy a szél itt is erősen fújt, majdnem annyira, mint a felső régiókban,
és hóvihart csapott az arcukba.
Leona lecsatolta az ernyőt a hátizsákról, és igyekezett nem törődni
vele, hogy az időjárás ellenük harcol. Volt már része hóviharban, de csak
gyakorlatok alkalmával, nem pedig éles bevetés alatt. A nedves egyenruhája
pillanatok alatt átfagyott. Lehet, hogy ez a téli szabású, bélelt ruha volt, de
nem ölthetett magára vastag bundát, hiszen abban mozogni sem tudott
volna. Az utóbbi időben hozzászokott a hideghez, de nem a mínusz harminc
fokhoz.
– Mindenki itt van? – kérdezte Vipera, ahogy szétnézett. Leonát most
kezdte zavarni, hogy a csapatának egy része Skorpióval tart, így nem tudta
egyetlen pillantással felmérni a létszámot. Hatvanhét embernek kellett itt
lennie, és ahogy a lány számolta, tartották is a létszámot.
– Megvagyunk – bólintott Leona.
Vipera bólintott.
– Akkor indulás! – vezényelt, és Leonára pillantott.
Nem kellett hangosan kimondaniuk: mindketten tudták, hogy az akció
sikere pengeélen táncol, és hogy ez a vihar, amely a fejük felett
kibontakozott, meg fogja nehezíteni a dolgukat, legalább addig, amíg be
nem jutnak az erőd zárt épületeinek falai mögé. Innentől gyorsan kell
mozogniuk, ha meg akarják közelíteni a bevehetetlen falakat, lehetőleg
pillanatok alatt át kell kelniük a hídon, és nem hagyhatják, hogy a havazás
akár egy pillanatra is lelassítsa őket. A csapatok másik fele a nyugati hidat
célozta meg: az ő helyzetük sem lehetett rózsás.
De most már nem mondhatták vissza az akciót, és mindannyian tudták,
hogy csak és kizárólag akkor juthatnak ki az ellenséges területről, ha teljes
sikert aratnak.


52. fejezet

Szentpétervár szívében
 
A szél süvített körülöttük, a hídra jeges vízpermetet fújt. A Néva folyót
jégtömbök tarkították, de a víztükör nem fagyott be teljesen. A harcosoknak
nem volt jobb esélyük, mint átrohanni a hídon, és az őrséget menet közben
kiütni. Az előzetes jelentések ezúttal túlbecsülték a létszámukat: míg a
kémek aktái szerint általában száz őr védett egy-egy hidat, ezúttal alig
harmincan álltak rajta. Valószínűleg úgy gondolták, hogy ilyen hóviharban
senki nem próbál meg az erőd közelébe jönni. A harcosoknak gyerekjáték
volt átjutni. Futás közben sütötték el a pisztolyokat, vagy fejezték le a
talpon maradó oroszokat, és még csak megtorpanni sem kényszerültek. A
legnagyobb ellenségük az időjárás volt: a jeges hótakaró csúszott a talpuk
alatt, néhányuknak meg kellett kapaszkodniuk a korlátban, ha nem akartak
elesni.
Tíz perccel a landolás után már a szigeten voltak. Vipera folyamatosan
egyeztetett Skorpióval, elvégre be kellett várniuk egymást, de úgy tűnt,
hogy a nyugati oldalon is hasonló a helyzet, nekik is sikerült átjutniuk a
hídon, és már a fal tövében voltak, mire Leonáék szakasza a szigetre ért.
Az erődítményt körülvevő fal átok és áldás is volt egyben. A külső
őrség gyorsan kapcsolt, de nem voltak túl sokan, és az erőd kapuit eszük
ágában sem volt kinyitni. A falak tövében alakultak ki az első csaták.
A harcosoknak jóformán semmi fedezékük nem volt, a nyílt színen
voltak kénytelenek harcolni, mialatt a fal lőréseiből további őrök sorozták
őket. Ha rá is ismertek az akciócsapatokra, ha meg is próbálták riadóztatni a
környéken lévő katonákat, a kommunikációs rendszer már nem
működhetett: a tornyot mostanra minden bizonnyal felrobbantották a
Főnixek, a belső kommunikációt pedig a hackerek blokkolták le.
A Macskák hátsó soraiból bedobták a kézigránátokat a fal lőrésein. A
robbanások megrázták a levegőt, bár a falat nem tudták lebontani, de
hamarosan elérték, hogy senki ne próbáljon meg onnan lőni rájuk.
A csata bő tíz percig tartott, de ezek a katonák sem voltak semmivel
ügyesebbek azoknál, akiket a frontra küldtek az oroszok. A harcosok
könnyedén végeztek velük, s nem volt már külső őrség, amely megállíthatta
volna őket. Leona biztos volt benne, hogy az erőd belsejében újabb csata
fog kibontakozni, épp ezért, kihasználva a rövid szünetet, tartalék tárakat
halászott elő a hátizsákjából, az éjjellátó szemüveget pedig a feje tetejére
tűzte. Szinte mindenki követte a példáját.
– Most jön a neheze – jegyezte meg Sofya. Leona bólintott.
– A bemelegítésen túl vagyunk.
– Jól is jött, már épp kezdtem megfagyni – jegyezte meg Dominika.
A Skorpiók két tagja a kapu tövébe merészkedett, és letették a
robbanószereket. Leona hallotta a rádiójában, ahogy a társaikkal
összehangolják a robbanást, két-három másodpercnyi eltérést hagyhattak
csak.
A harcosoknak három percük volt fedezékbe vonulni. Mire a csúszós
hókupacokon, széllel szemben elérték az erőd déli csücskét, és biztonsággal
el is bújtak mögötte, felhangzott a robbanás: de olyan erővel, hogy Leona
attól tartott, megsüketül. A fal izzó-vörös törmelékként repült szanaszét, ez
a robbanószer még arra is elég lett volna, hogy egy három-négyszintes
épületet a levegőbe röpítsen, így hát játszva birkózott meg az erődítmény
kapujával. A hó megolvadt a környéken, a portól feketére festett patakok
folytak le a sziget oldalán, míg a kapu helyén immár egy hatalmas kráter
éktelenkedett.
Vipera visszairányította a harcosokat a bejutási ponthoz. Csakhogy
még be sem láttak igazán az udvarra, amikor az erőd belsejében lévő
reflektorokat lekapcsolták.
– Éjjellátókat felvenni! – adta ki az utasítást Leona, és maga is a
helyére csúsztatta a szemüveget.
Az udvar üres volt. A testőrség utolsó tagjai mögött épp akkor
csukódott be a politikusok szálláshelyéül szolgáló épület ajtaja, amikor
Leonának rálátása nyílt az udvarra. A szinte az erőd közepén lévő, lehető
legnagyobb épületcsoportban laktak most Oroszország vezetői, amelyet
több pontról meg lehetett óvni, és sokkal kevesebbről bejutni. Az egykor
virágzó turistaközpontot aláaknázták: ezeket kedvük szerint ki– és
bekapcsolhatták az vezérlőteremből.
– Ezek szerint nem állnak ki velünk az udvaron – morogta Leona az
orra alatt. Készenlétben maradt, de távolabb lépett a kaputól.
– Aknamentesítés indul! – adta ki a parancsot Vipera.
 A harcosok közül húsznál voltak ehhez szükséges készülékek: most
begurították őket az udvarra. Az aknákat egy központi vezérlőteremből
kapcsolták ki vagy élesítették be. Prue előzőleg felhívta rá a kapitányok
figyelmét, hogy az aknákat ki lehet kapcsolni, és megvárni a pillanatot, míg
a harcosok beérnek közéjük, és akkor távvezérléssel felrobbantani őket: épp
ezért Asturias új, speciális készülékeket rendelt ellenük, visszaküldve az
első szállítmányt. Ezek a jeladók még az áramtól lekapcsolt aknákban is
szikrát vetettek, megelőzendő, hogy csapda maradjon a harcosok talpa
alatt.
Újabb robbanások rázták meg a levegőt, és törték fel a járdaköveket,
szanaszét szórva a törmeléket. A rendszertelenül elhelyezett taposóaknák
nem szóltak túl nagyot, épp csak arra volt elég erejük, hogy egy-egy embert
megöljenek a robbanással. Leona feszülten figyelte a tűzijátékot. Amint
elhaltak a robbanások, a harcosok újabb adag készüléket gurítottak el. A
szünetben Leona távoli robbanásokat hallott: valószínűleg a csapat többi
része is hasonló körülményekkel találta szemben magát.
Harminc méterenként haladhattak előre. Amint beléptek, gépfegyverek
sortüze kezdte szórni a golyót az udvaron. A fájdalomnövelős golyók nem
ölhették meg őket, de ha valaki tűzvonalba került, pár másodpercen belül
sokkolták. Hét harcos esett ki a sorból: a többiek a kézigránátokkal
robbantották fel a géppuska-fészkeket, s az ezüstpisztollyal térítették
magukhoz a sokkolt harcosokat.
– Két csapda kiiktatva – állapította meg Vipera. Leona egyetértően
bólintott, bár az utat még mindig nem tisztították meg végig az aknáktól, s
ahol nem volt többé robbanásveszély, a krátereken kellett átbukdácsolniuk.
Az éjjellátók nélkül nem mentek volna sokra. A nyílt téren a szél is
hatalmas erővel ostromolta őket, a törmeléket az arcukba fújta. De még
mindig nem jött ki senki az épületekből.
Ha a Démonok jól végezték a dolgukat, a reptér riadóztatása már nem
sikerülhetett az erődbelieknek: hiába adták le a vészjelzést, a Démonok
uralták a repülőteret, és az ott állomásozó, maroknyi, rakétákkal felszerelt
vadászgépet, Oroszország légierejének maradékát. A kémek jelentése
szerint mindössze húsz ilyen vadászgép maradt, s ezeket is komolyabb
sérülésekből kellett kigyógyítani, arra viszont elég lett volna, hogy az
akciócsapatok támadását meghiúsítsák.
 Amint a harcosok jelentették, hogy egyetlen taposóakna sem maradt,
felcsapódtak a reflektorok. Az éjjellátó szemüvegek azonnal
alkalmazkodtak hozzá: ezek már nem vakították el úgy a harcosokat, mint
azok, amelyeket a Macskák az első hivatalos bevetésükkor viseltek. Az
udvarra több tucat ajtón keresztül özönlött ki a testőrség. Minden épület
ajtaja kinyílt, még a templomból is csak úgy rajzottak elő, s álltak
csatarendbe azelőtt, hogy a harcosok megközelíthették volna az ajtókat.
Előkerültek a robbanószerek az oroszok részéről is: kézigránátokat vetettek
be a harcosok ritkásan álló sorai közé. Amint egy-egy landolt, szinte
azonnal robbant is, nem volt idejük visszaküldeni őket. De amint
észrevették őket, elég távol ugrottak ahhoz, hogy a gránátok maximum
némi törmeléket szórjanak rájuk, s ne tegyenek bennük nagyobb kárt.
Hiába helyezkedtek azonban profi módon, s hiába tüzeltek az
ellenséges táborra. Tizenöt-húszszoros túlerővel kellett szembenézniük, s az
oroszok minden irányból bekerítették őket. Ők is igyekeztek a megmaradt
gránátokat a tömegbe dobni, de nem értek el vele akkora sikert, mint kellett
volna: bár az oroszok képtelenek voltak elég gyorsan kapcsolni. Leona lába
mellett csapódott be az egyik gránát: a lány elugrott onnan, de a robbanás
megdobta a levegőben. Öt méterrel arrébb ért földet: bár nem sérült meg, de
a túl közel került az ellenséges katonákhoz. Pisztolyok szegeződtek rá, s
ketten már indultak is, hogy lefejezzék – a Viperák mesterlövésze lőtte
fejbe a két katonát. Leona érezte, hogy a fájdalomnövelés szintje
veszélyesen megugrik, de nem foglalkozott vele. Nem csak célpontnak volt
kiváló: térdelő helyzetből tüzelt. Innen rengeteg embert tudott fejlövéssel
hatástalanítani, hiszen elég közel voltak ahhoz, hogy egyszer se vétse el a
célt. Abban a pillanatban, hogy kiürült a tár, Evelyn rántotta vissza a csapat
többi tagjához.
Leona tárat cserélt. Az oroszok valószínűleg kifogytak a
robbanószerből, mert nem csattantak újabb kézigránátok. A harcosok
gyakorlottan védték a fejüket, de a golyózápornak köszönhetően már
sokakat kellett megmenteni az ezüstpisztolyokkal. Ahogy volt egy pillanata
körülnézni, a lány megállapította, hogy senki nem fekszik a földön. Míg
nem csattannak a kardok, addig talán nincs is veszély, de ha kénytelenek
lesznek testközelben összecsapni velük, akkor már korántsem biztos a
győzelmük. Lehet, hogy mindannyian kiválóan vívtak, de a túlerő rémisztő
volt.
 Az oroszok még mindig nem indultak rohamra, és a harcosoknak sem
állt szándékukban elkeveredni velük. A hátul lévő katonák az eget
kémlelték, talán abban reménykedve, hogy megérkezik végre a légi
támogatás: s Leona már hallotta is a repülőgépek zúgását. Csakhogy ezek
nem orosz gépek voltak, hanem azok a madárkák, akik az ő repülőiket
kísérték ide. Mostanra már tenniük kellett egy gyors kört a Stockholm felett
köröző tankerekig: a frissen meghódított repteret nem használhatták.
Ugyanakkor túl kockázatos lett volna rakétatámadást indítaniuk, amíg nincs
tiszta célpontjuk.
Leona elhajította az egyik infra-sugarakat kibocsátó készüléket, és meg
is nyomta a rádióján lévő jelzőgombot, amellyel a vadászpilótát tudatta
róla, hogy az infra nem esett rossz helyre. A rakéta szinte azonnal indult.
Az átlagos rakétánál jóval kisebb töltet az orosz sereg egyik gócpontjában
ért földet, és majdnem akkorát szólt, mint a kaput berobbantó bomba. A
templomtorony dörögve hullott a földre, miután a falakat kiszedte alóla a
robbanás, maga alá temetve az oroszok földi maradványait. Leona biztos
volt benne, hogy egyetlen ember sem élhette túl ezt a rakétát.
Még ötször tüzeltek a vadászgépek, mire az orosz seregek
maradékának eszébe jutott visszahúzódni a központ épületébe. A harcosok
szinte kergették őket, és az épület mára egyetlen meghagyott ajtaját vették
ostrom alá: a többinek a tövébe rakétákat irányítottak a vadászgépekről, és
folyamatosan őrizet alatt tartották, nehogy bárki ki tudjon menekülni rajtuk.
Csak a főbejáratot kímélték meg.
– Már majdnem kiiktattuk őket! – jelentette Nicola, amint a kapitány
közelébe ért. Leonának nem volt ideje válaszolni, fel kellett állniuk
csatarendbe, és amint bejutnak az épületbe, szétválni. Nem kételkedett
benne, hogy az ódon, széles folyosókat most katonák töltik meg, s a
politikusokat a lehető legvédettebb terembe, a pincében lévő óvóhelyre
terelték össze. Ő is ezt tette volna. De az egész épületet meg kellett
tisztítaniuk ahhoz, hogy sikerrel járjanak: három szintre szétszóródva kellett
megküzdeniük minden katonával, még mielőtt meglepnék őket.
Ugyanakkor Leonának fogalma sem volt, hogy minden harcosa
megvan-e még. Nem is volt ideje létszámellenőrzést tartani. Az ajtóból és a
magasan lévő ablakokból folyamatosan sorozták őket, és amíg a kapu
őrségét nem tudták kiiktatni, addig esélyük sem volt behatolni az épületbe.
Ott pedig, a jelek szerint folyamatosan váltották egymást a katonák, s csak
az esett ki a sorból, akit fejlövés ért: itt az ezüstpisztolyt is használták. Az
udvaron viszont nem volt fedezék, és a harcosoknak minél hamarabb be
kellett volna törniük ahhoz, hogy kevésbé nyújtsanak jó célpontot a
lövészeknek. Nem volt náluk több kézigránát, s ebben az épületben nem is
lett volna célszerű használni.
– Hármas bontásba fejlődj! – kiáltott Skorpió.
A hármas bontás ezúttal semmi mást nem jelentett, mint a csapatok
eredeti összeállítását. Leona a szeme sarkából látta, hogy a Macskák
felállnak mögé és mellé, de jobban érdekelte, hogy az ablakokban álló
lövészeket kiiktassa. Három-négy lövésből jó, ha egyszer talált, hiszen
odabent kiváló fedezékek mögött álltak a katonák.
– Skorpiók, indulj! – vezényelt ismét a kapitány. Leona elkapta Vipera
pillantását. Nekik most az volt a dolguk, hogy fedezzék az ablakokat, de
amint a Skorpiók bejutnak, a Macskák követték őket.
Előkerültek a kardok: a Skorpiók elég közel voltak hozzá, hogy
használják őket. Kegyetlenül aprították az orosz sereg maradékát. Vipera
hátrafordult, és elhajított valamit, s néhány másodperccel később már
érkezett is az egyik vadászgép rakétája, hogy kiiktassa az őket hátba
támadni készülő, kétszáz fős orosz osztagot. Így is maradtak néhányan
talpon: velük a Viperák csaptak össze.
– Macskák! Indulás befelé! – kiáltotta el magát Leona, amint elég
terük nyílt odabent ahhoz, hogy beférjenek. Biztos volt benne, hogy a
Viperák meg fognak birkózni a rájuk támadó, most már alig ötven főt
számláló osztaggal.
De mire beértek, a lépcső szabad volt. Két szint, plusz az alagsor: ez
utóbbit hagyták utoljára. A Macskák megrohamozták a lépcsőt, és zárt
sorokban sodorták el azt a néhány orosz katonát, akik az útjukba próbáltak
állni. A folyosókon azonban sokkal többen voltak, bár Leona biztosra vette,
hogy nem várták őket. Az emeleten tartózkodóknak csak utánpótlásul
kellett volna szolgálniuk, ha a földszinten harcolók nem bírják visszaverni a
támadást. A lány biztosra vette, hogy civilek is vegyülnek közéjük,
néhányan szokatlan színű egyenruhát viseltek, de mindegyiküknek fegyver
volt a kezükben, s kard az oldalukon. A Macskák is előhúzták a kardokat,
majd, ahogy az egész csapat felért az emeletre, kettéváltak. Minden szobát,
irodát biztosítaniuk kellett, mindenhol ki kellett iktatniuk az esetlegesen itt
tartózkodókat. Pillanatok alatt kivégezték a folyosón lévő oroszokat, majd
betörték az ajtókat, és a szobákban megbúvó embereket is falhoz állították.
Leona előre sejtette, hogy az, aki fegyvert forgatni képes, a folyosón lesz,
ugyanakkor a szobákban lévő civilek is potenciális veszélyt jelenthettek
rájuk, s nem lehetett tudni, hol bújik meg egy-egy mesterlövész.
Szobalányokat, kiszolgáló személyzetet találtak ezekben a szobákban, orosz
civileket, akik soha nem akartak fegyvert fogni, akik csak a kellemes
életkörülmények reményében csatlakoztak az elnökhöz, és nem megvédeni,
csak kiszolgálni voltak hivatottak. Összesen tizenhét civilt találtak, őket
összeterelték a folyosón.
– Az első emelet tiszta – jelentette Leona a rádióba.
– A földszint is mindjárt az lesz, épp az irányítóteremmel küzdünk –
szólt Skorpió.
– Kell erősítés? – érdeklődött Leona.
– Ha már ennyire ráértek… – morogta Skorpió. – Viperák, mi a helyzet
az udvaron?
– Volt még egy hullám, azóta néma csend – válaszolt a megszólított.
Leona meghagyta Sofyáék szakaszának, hogy vigyék ki az épületből a
civileket, ő maga pedig a irányítótermet vette célba. Ez az alagsorhoz
vezető lépcsőtől átellenes irányban volt, úgyhogy nem örült neki, hogy még
mindig odázniuk kell a pillanatot, hogy megpillantsa a háború fenntartásáért
felelős politikusok arcát, de húsz emberével Skorpió segítségére sietett.
Az irányítóterembe nem volt könnyű bejutni: a biztonsági ajtó tíz
centiméter vastag acélból készült, és a falba volt ágyazva, úgyhogy
képtelenség lett volna betörni. Amint Prue megpillantotta a
nyitószerkezetet, rögvest odalépett. Leona nem látta pontosan, hogy mit
csinál a lány, csak annyit tudott kivenni, hogy leverte a szerkezetről a
burkolatot, de egy perccel később az ajtó engedelmesen kinyílt.
Három katonatiszt riadt tekintete fogadta őket. Leona első pillantásra
megállapította, hogy ezek azok a fajta tisztek, akik egyetlen bevetésből sem
vették ki a részüket. Gyerekjáték volt lefegyverezni őket, és átvenni tőlük
az irányítótermet. A Skorpiók, az egyszerűség kedvéért szétlőtték a
berendezést.
– Lekapcsoltátok a villanyt – méltatlankodott Vipera az udvarról. Az
épület belsejében is elsötétült minden fényforrás.
– Éjjellátókat fel! – vigyorodott el Leona.
 – Ők foglyok, vigyétek ki őket az udvarra! – intette az embereit
Skorpió. – Vipera, ideje bejönnöd – tette hozzá.
– Tailor, tiéd a parancsnokság idekint. A hármas bontás első szakasza
velem jön – hallotta Leona a rádióból. Hogy Vipera véletlenül hagyta
bekapcsolva a sajátját, vagy direkt, azt nem tudhatta. A Macskák harmadik
szakasza kint maradt az udvaron, a Skorpiók közül pedig csak a kapitánnyal
lévő szakasz követte őket.
Az alagsor lépcsője felé vették az irányt, még mindig óvatosan: hiszen
lehet, hogy egyszer már megtisztították az épületet, de számítottak további
csapdákra is, arról nem is beszélve, hogy az alagsorhoz vezető folyosón
eddig nem ment végig senki.
Csakhogy a folyosó, a számításoknak megfelelően üres volt. Aki csak
tehette, megpróbálta megakadályozni, hogy a támadók behatoljanak az
épületbe, hogy elfoglalják azt, és mindenki szembeszállt velük. Leona
kiszúrta út közben, hogy az ellenállásuk nem is volt teljességgel hiábavaló:
a Skorpiók két tagja is elvesztette a kezét, hárman pedig a fejlövésből
ébredeztek éppen. Itt határozottan nagyobb volt az ellenállás, mint az
emeleten.
– Veszteség? – kérdezte félvállról Skorpió, amint Vipera csatlakozott
hozzá.
– Semmi komoly, de cipelünk tehetetleneket – válaszolt a férfi. Leona
felvonta a szemöldökét. Vagyis a Viperák sem úszták meg végtagvesztés
nélkül.
Az alagsor lépcsője szűk volt és meredek. A Skorpiók lopóztak le rajta
elsőként, és amint kibontakozott előttük a folyosó, azonnal tűzharc vette
kezdetét. Leona belenézett a pisztolya tárjába: abban már csak két golyó
maradt, úgyhogy a biztonság kedvéért kicserélte.
– Roham! – vezényelt Skorpió, mire a többi harcos is követte az
előőrsöt. A folyosón felrobbant egy gránát: itt még nem veszélyeztette az
óvóhelyet, de ha túl sokat robbantgatnak, akkor félő, hogy az egész épület
rájuk omlik. Az oroszok viszont valószínűleg most már a “minden
mindegy” álláspontra helyezkedtek, hiszen e nélkül nem állíthatták meg a
harcosokat.
Ketten sérültek meg súlyosan, mindketten a Skorpiók harcosai közül.
Ahogy Leona az éjjellátón keresztül ki tudta venni, a lábukat vesztették el,
mert nem volt elég helyük, hogy biztos távolba ugorhassanak a gránát elől.
A többiek azonban rögtön fedezték őket, és hátrébb szorították az
oroszokat. Valaki eldobott még egy gránátot, de az az egyik mennyezeti
lámpáról visszapattant, és a saját embereik közé hullott: épp akkor, amikor
Leona kiszúrta, hogy az egyik fegyver egyáltalán nem illik ide.
A robbanással időt nyert. Megpróbálta kilőni a méregpuskával
posztoló férfit, de az rögvest fedezékbe húzódott, amint a lány megcélozta.
Előkerültek a kardok, az egyik veszélyes közelségben húzott el a lány füle
mellett, mielőtt egy férfi – talán a Viperák közül – eltérítette volna. Leona
sem figyelhetett már a mérgező fegyverre. Igyekezett fedezékben maradni
tőle – a fájdalomnövelők egyáltalán nem érdekelték – és csak a körülötte
harcolókra figyelni, hiszen ha a fejét elveszíti, lényegében ugyanarra az
eredményre jut. Viszonozta az iménti szívességet a megmentőjének, amikor
a férfit egyszerre hárman próbálták megcélozni, és a támadói közül kettőt
fejezett le.
A szeme sarkából vette észre, hogy ismét rászegeződik a puska. A jobb
kezében kard volt, bal kézzel pedig nem tudott annyira pontosan célozni,
mint kellett volna, így csak vállon találta a férfit. Ő is elsütötte a fegyvert. A
méreginjekció a lány karjába fúródott. Leona ösztönösen lesöpörte magáról,
beletörve a karjába a tű hegyét, és nem tudta, nem akarta tudni, hogy
mennyi méreg jutott a szervezetébe.
Leona ismét megpróbált lőni, de már nem csak egy puska volt a
közelben: négy másik lövész is előbukkant egy-egy ajtóból. Nem siették el
a lövést, a kapitányokat próbálták kilőni. Skorpió fejbelőtte az egyiket,
majd lebukott, így szerencsére nem érte a méreg. Leonára viszont két
fegyver is szegeződött, s ezek el is találták volna, ha Vipera nem ugrik elé.
A férfi átölelte, és a földre szorította Leonát. A lány összeszorította a
fogait, és a férfi hasára szorítva elsütötte a fájdalomnövelős pisztolyt,
ahányszor csak merte, amíg ki nem fogyott a tár… Hiszen amíg a méreg
nem kezd el hatni, addig a golyók is feloldódnak, s ez lassítja a méreg
hatását, nem fogja engedni meghalni… De egy perccel később Vipera tagjai
elernyedtek.
A csata viszont már majdnem véget ért körülöttük. A lövészeket a
többiek hatástalanították, karddal a kézben sem sokan voltak már jelen.
Leona lefektette a földre Viperát: a férfi ájult volt, gyengén, alig
észrevehetően lélegzett. A lány övén öt fiolányi ellenszérum függött: kettőt
gyors egymásutánban adott be Viperának. A férfi hasán nem maradtak
sebek, vagyis a fájdalomnövelő hatott a szervezetében. Még rengeteg ideje
volt.
– Eltalálták? – kérdezte Laura, aki alig egy perce érkezett,
erősítésként.
Leona bólintott. Nem fogta fel a történteket, gépiesen tette a dolgát.
– Túl fogja élni – jelentette ki szárazon. Vipera nem mozdult.
– Jól van, kivisszük – bólintott Laura, majd felállt. – Vigyétek ki a
sérülteket az udvarra! – intette a szakaszát. Leona hagyta, hogy a Skorpiók
felemeljék mellőle a férfit, majd karddal a kezében előre indult. Már jó húsz
méterrel beljebb dúlt az összecsapás. A Macskák is ott voltak, csak páran
maradtak le, a kapitányukra várva. Leonát viszont most már csak egyetlen
cél hajtotta előre: Szokolov elnök szemébe akart nézni, látni akarta, ahogy a
férfit elfogják. Még nem ért oda a többiekhez. Mintha egy kicsit lassultak
volna a mozdulatai, de ez nem tudatosult benne igazán. Már csak percek
kérdése, és a politikusok, a háború irányítói a kezükben vannak.
Egy utolsó kézigránát repült feléjük. Evelyn és Prue arrébb ugrottak, és
Leona is időben kiszúrta, hogy robbanás várható – de képtelen volt elég
gyorsan mozdulni. A gránát mellette robbant: csak arra volt ideje, hogy
felemelje a jobb kezét, hogy védje az arcát, majd az égető robbanás oldalra
lökte, sebeket nyitva a lábán, az oldalán, s a falnak taszítva őt. Mire a földre
csúszott, már nem volt magánál: az a kevéske méreg, ami a szervezetébe
jutott, végre megtette a hatását.
***
Skorpió visszafordult, a robbanást hallva: előzőleg ő maga fejezte le a
gránátot elhajító férfit. Már csak ketten voltak ellenük, de az ő életüket is
elvették pár másodpercen belül. Csak ki kellett nyitniuk az újabb biztonsági
ajtót, és ehhez szüksége lett volna valakire, aki megbirkózik a zárral.
Frost viszont egy, a felismerhetetlenségig összeroncsolódott test
mellett térdelt.
– Térj magadhoz, kérlek… – suttogta. Skorpió halkan káromkodott,
ahogy odaért hozzájuk, és elővette az ellenszeres fiolát. Macska szíve
sértetlen maradt, a sebei véreztek, bár nem indultak gyógyulásnak. De még
talán volt rá remény, hogy túl fogja élni. Gyengéden, szavak nélkül tolta
félre a harcost, és adta be Macskának az ellenszert.
– Magához fog térni. Idővel – jelentette ki. A lány viszont megrázta a
fejét. Könnyek peregtek le az arcán.
 – Nem… azt mondták…
– Figyelj! – fordult a lány felé Skorpió. – Ő az utolsó, aki valaha fel
fogja adni. Magához fog térni, de gyorsnak kell lennünk. Egy órán belül a
repülőtéren kell lennünk! Most ki kell nyitnod azt az ajtót, és utána
mehetünk.
– Majd én vigyázok rá addig – tette hozzá Varga.
Frost gépiesen állt fel. Varga megpróbálta felemelni Leona testét, és a
Viperák egyik harcosa segített neki, hogy ki tudják vinni.
– Mindig a kapitányokra vadásznak… – morogta a férfi bosszúsan, de
Skorpió már nem hallotta a további szavait. Frost ugyanúgy nyitotta ki ezt
az ajtót, mint a földszinti irányítóteremét – csakhogy itt a biztonsági zár
nem csak három kiszuperált katonát rejtett.
A föld alatti teremben legalább harmincan tartózkodtak. Összesen
négy testőr volt velük, de ők már nem emeltek fegyvert. A Skorpiók,
Viperák és Macskák itt lévő harcosai válogathattak a célpontok között:
politikusok, azok családjai – síró feleségek és gyerekek voltak idebent. S a
terem közepén, egy karosszékben ott ült Szokolov elnök: nyugodtan,
mintha mi sem történt volna, és Skorpió szemébe nézve, halkan szólalt meg
a hirtelen jött csendben.
– Tudhattam volna, hogy magukat kell első sorban elpusztítani –
jegyezte meg angolul, hogy a teremben mindenki értse, bár a hangja
elárulta, hogy ritkán, s akkor sem szívesen használja ezt a nyelvet.
– Vége a játéknak – jelentette ki Skorpió. – Ha nem követnek
önszántukból, kényszert alkalmazunk.
– Ne reménykedjen, kapitány – állt fel az elnök, s a magasba tartotta a
kezeit. Nem volt nála fegyver. – Felvetett fejjel adom meg magam.


53. fejezet

A harmadik világháború végnapjai

 
Nem volt a nyakukon a város. Csak a saját vadászgépeik köröztek
felettük. Nem támadtak rájuk lesből katonák, egyetlen lövés sem dördült.
Nyolc tehetetlen testet cipeltek: hármat a Viperák, kettőt a Skorpiók és
egyet a Macskák harcosai közül, és a két kapitányt. Skorpió fáradtnak
érezte magát – de még ki kellett jutniuk innen, el kellett vinniük a
foglyokat. Szentpétervár még mindig ellenséges város volt.
Mire kiértek a szigetről, az Angyalok elhozták a repülőtérről a katonai
járműveket. Teherautókon zötykölődve tehették meg az utat a Démonok
által elfoglalt bázisig, jóllehet, a hóvihar továbbra sem csitult körülöttük. A
foglyokat megkötözték. A politikusok ernyedten tűrték, hogy oda vigyék
őket, ahová csak akarják. Szokolov elnök semmi mást nem kért, mint hogy
a családját ne érje Amerika bosszúja: ha őt ki is végzik, miután aláírta a
békeszerződést, s a felesége és gyermekei életük végéig foglyok maradnak,
annyit kért, hogy kényelemben élhessenek.
Skorpió nem tehetett ilyen ígéretet.
A Macskának igaza volt. Ez az akció volt a legnagyobb mind közül.
Veszélyes, rendkívül kockázatos, ugyanakkor megoldható. Foglaltak már
vissza bázisokat, városokat, akár a frontvonal mögött is, csakhogy azok
legalább egyszer európai kézen voltak. Szentpétervár viszont soha nem volt
az övék.
Ugyanakkor biztos volt benne, hogy lehetett akármilyen tűzijáték,
akármekkora veszély, zárhattak bármilyen sikerrel, csak egy valamire fog
élesen emlékezni mind közül: arra a pillanatra, amikor Macska elesett.
A két kapitány még ájult volt. Leona sebeit bekötötték, de a kötések
átvéreztek – s ez valahol jó jel volt, hiszen azt jelentette, hogy a lány
szervezete még küzd a méreg ellen. Az orvosok már ebben sem bíztak
volna, úgy sejtették, hogy elég lesz neki egyetlen lövedéknyi méreg, és nem
éli túl. Vajon meddig fog még kitartani? És fel fog-e ébredni
egyáltalán…?
 Másfél óra múlva érték el a repülőteret, bár az út normális
körülmények között mindössze fél óráig tarthatott volna. A repülőgépek
már készen álltak a felszállásra: nem sokkal az után landoltak, hogy
megkezdődött az ostrom a Péter-Pál Erőd ellen. Most már nem csak a
Démonok, de a Főnixek is ezt a bázist biztosították, s az Angyalok közül is
maradtak itt néhányan. Amint Asturias meglátta a két ájult kapitányt, s
Skorpió végtelenségig fáradt arcát, azonnal beterelte a csapatokat a
repülőgépekbe. Az egyik gépben volt felszerelésük a méreg kezelésére is,
és amint a kapitányokat bevitték, az orvos azonnal nekilátott, hogy
megmentse őket – hiszen minden perc számított. A parancsnokságot ezúttal
Asturias vette át, ő vezényelte a felszállást, és ő tartotta távol Ericát a
bátyjától, még mielőtt a lány, aki eddig példásan küzdött, és játszva
hódította meg a város tévétoronynak álcázott katonai bázisát, végleg
összeomlana.
– Rendbe fognak jönni – suttogta Erica fülébe, miután felszálltak.
– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza gyenge hangon a lány.
– Megnyerték a háborút, nem most fogják feladni – válaszolt Asturias,
és átölelte Ericát. A lány halványan elmosolyodott.
– Nem… ők soha nem adják fel.
***
Vipera fájdalmakra tért magához. Az egész teste sajgott, de ebből
tudta, hogy még életben van – holott egyáltalán nem számított rá, hogy túl
fogja élni. Fogalma sem volt, hogy hány lövedék találta el. Kettő, három,
akár négy… de magához tért, és képes volt kinyitni a szemét. A világ
ragyogó volt körülötte, fényes és kellemetlenül fehér. Felnyögött, és ökölbe
szorította a kezét. Valaki fölé hajolt, de a férfi idegen volt.
– Próbáljon lazítani. Be kell adnom a Biotrint – hallotta valahonnan
távolról, de nem fogta fel a szavak értelmét. Valaki felsikkantott, és ez a
hang ismerősnek tűnt, és ahogy arra próbálta fordítani a fejét, a szeme
sarkából ismerte fel Ericát. Egy pillanattal később a fájdalom, ha lehet, még
pusztítóbbá vált. Kegyetlenül égette, tépte-zúzta belülről, s ő üvöltött,
hangosabban, mint valaha. Ha ilyen az élet, akkor inkább jöjjön a halál…
De hamarosan vége lett, és a kín tompa sajgássá szelídült. Végre képes
volt ellazulni. Az orvos még azelőtt szúrt bele egy tűt, hogy újra kinyithatta
volna a szemét – és a szer visszarántotta az álmok kényszer-birodalmába.
 Fogalma sem volt, mikor ébredt fel újra. Álom és valóság határa
kezdett elmosódni. Ezúttal nem volt fájdalom, de ismét fölé hajolt valaki –
ha jól sejtette, akkor ugyanaz a férfi, aki előzőleg.
– Jobban van? – hallotta, de nem érdekelte a kérdés. Az az álomnak
tűnő ébredés valószínűleg valós volt: Erica ott ült mellette. Az arca
mosolytól ragyogott. Nem viselt egyenruhát: egy halványlila blúz és egy
sápadt-kék farmer volt rajta. De… valami baj volt.
– Hol van Leona? – kérdezte halkan, kiszáradt, reszelős torokkal. Az
orvos felsóhajtott, és Erica arca is megkomolyodott egy árnyalatnyit.
– Rendbe fog jönni – sietett leszögezni a lány.
– Mi történt vele? Eltalálták? – kérdezte Vipera, és megpróbált felülni
az ágyon. Ehhez azonban még túl gyenge volt: félig sem tudta felhúzni
magát, és máris visszahanyatlott.
– Igen… – húzta el a száját Erica.
– Túléli – vágta rá azonnal az orvos. – Már magához tért.
Vipera szemei felcsillantak, és ismét megpróbált felülni. Ezúttal Erica
segített neki: az ágyat ülő helyzetbe támasztotta, az orvos méltatlankodó
morgása közepette.
– Bemehetek hozzá?
– Persze, mindjárt berepülhetsz – biztosította Erica, de elkapta a bátyja
pillantását. – Jó, máris szerzünk neked egy tolószéket.
– Remek – sóhajtott Vipera. Erica végre kapcsolt, és egy pohárból
megitatta a bátyját. – Mi ez a maskara rajtad?
– Maskara? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Te ellenezted
legjobban, hogy katona legyek. Most már nem vagyok az. Leszereltem, és
ismét Erica Hartellnek hívnak, sőt, most már meg is kaptam a hivatalos
lecseszést, hogy korhatár alatt részt vettem a háborúban. De nem voltak
olyan szigorúak, mint te… és mégiscsak jobb a rendes
személyazonossággal élni.
– Vége a háborúnak? – kérdezte a férfi, és elmosolyodott.
– Bármilyen meglepő: igen. Sőt, megnyertük. Az orosz elnök aláírta a
békeszerződést, felszámolták a határvonalat, és Oroszország nincs többé. A
fejesek épp azon vitatkoznak, hogy tagállamként rajzolják a térképre, vagy
gyarmatként, de úgy fest, hogy az előbbi fog nyerni.
Vipera becsukta a szemét, és boldogan elmosolyodott.
 – A jövő hónapban töltöm a tizennyolcat – jegyezte meg Erica. Vipera
összevonta a szemöldökét, de még mielőtt feltehette volna a kérdést, hogy
mennyi időt aludt át, Erica sokkoló hírrel folytatta. – És kellene tőled egy
engedély, mert szeretnék férjhez menni.
Vipera felnyögött.
– Nem ér, még alig tértem magamhoz. Nem vagyok beszámítható
állapotban.
– Épp ebben reménykedtem – vigyorodott el a lány.
– Asturias is leszerelt? – terelte a szót Vipera.
– Nem, és nem is fog, de hadügyi szakértő lesz a továbbiakban.
– Békeidőben…
– Afrikában még sok kihelyezett csapatunk van – vonta meg a vállát a
lány.
Vipera felsóhajtott. Lett volna joga tiltakozni? Aligha… Elvégre Erica
már felnőtt. A harmadik világháborúban megállta a helyét, kapitányként
harcolt, és kivette a részét a győzelemből. Eddig az élete forgott veszélyben,
ehhez képest egy házasság semmit sem árthatott neki.
– Jól van… menj hozzá, úgysem tudom megakadályozni – vonta meg
végül a vállát a férfi.
Az orvos végre visszatért a tolószékkel. Vipera még felülni sem tudott
rendesen, Erica viszont bebizonyította, hogy a kiképzése nem volt
hiábavaló: már-már könnyedén emelte át a bátyját az ülőalkalmatosságba.
Az orvos elhelyezte az infúziót a szék háttámlájához rögzítve.
– Ez az utolsó, de hagyja lecsöpögni! Macska még nincs magánál, de
bármelyik pillanatban felébredhet.
– Mennyi idő telt el? – kérdezte Vipera, amint Erica elindult vele
együtt.
– Tizenkét nap – vonta meg a vállát a lány. – Négy lövedéket kaptál,
mondták, hogy ne is reménykedjek benne, hogy korábban magadhoz térsz,
de próbáltak biztatni. Hiszen azonnal kaptál ellenszérumot, és sok
fájdalomnövelő volt benned. Még épp időben láttak el… Akkor kezdtem
megkönnyebbülni, amikor először felébredtél, bár akkor még nem igazán
voltál magadnál.
Vipera felsóhajtott. Tizenkét nap… lemaradt a békekötésről, sőt,
valószínűleg az orosz elnök kivégzéséről is. De legjobban az zavarta, hogy
nem lehetett Leona ágya mellett.
 A lány a szomszédos kórteremben feküdt. A Macskák közül négyen is
mellette ültek: Sarolta, Evelyn, Prue és Dominika. Vipera már a
keresztnevükről ismerte őket, hiszen maguk közt is így szólították meg
egymást. Még mindig a harcosok fekete egyenruhájában voltak: Vipera
kezdte alulöltözöttnek érezni magát a kórházi köntösben.
– A csapatoknak nem volt veszteségük az utolsó támadás alatt – súgta
még Erica, mielőtt belökte volna az üvegezett ajtót. – Ez most már egyre
biztosabb, Macska is magához tér hamarosan. A többiek is itt vannak, de
nem engednek egyszerre túl sok látogatót a kórterembe.
A lányok halk beszélgetése egyből abbamaradt, amint Vipera
megérkezett közéjük. Mosolyogva üdvözölték a férfit, és meg sem
hallották, amint a szomszéd helyiségből visszaérkező orvos megpróbálta
kiküldeni őket.
Leona pedig, mintha megérezte volna a férfi közelségét, mocorogni
kezdett.
***
Az ébredés kellemes volt, sokkal jobb, mint a legutóbbi. Most nem fájt
semmije, most már meg tudta mozdítani a kezeit és a lábait, bár komolyabb
mozgásra még nem bírta rá őket. Előzőleg mintha lebénult volna. Mostanra
viszont a sebei begyógyultak, és lassan életre keltek a tagjai.
Óvatosan nyitotta ki a szemét, és rögtön vissza is csukta: az éles,
kórházi fény bántotta a pupilláját. Pislogott, ahogy próbált hozzászokni a
fényviszonyokhoz. Visszafojtott csend vette körül, de biztos volt benne,
hogy nincs egyedül. Legalább egy orvosnak itt kell lennie. Megpróbált
körülnézni – és először Viperán állapodott meg a tekintete.
– Túléltük? – kérdezte halkan.
– Mi az, hogy! – vágta rá valaki. A hangban Prue-t ismerte fel. A lány
halk kis nevetést hallatott. Odanézett, és meglátta a többieket is: Sacit,
Evelynt és Dominikát, valamint az ajtónál álló Ericát is, majd végül az
orvost is megpillantotta. A férfi halványan ismerősnek rémlett.
Vipera rámosolygott: ugyanazzal a mosollyal, amellyel a kezdetek óta
bukfencet vetett a lány gyomra. Most sem volt ez másképp, dacára annak,
hogy most nem egyenruhát viselt, hanem egy köntöst. A mosolya, a szemei
ugyanolyan fullasztóan szépek voltak.
– Túléltük – bólintott.
 – Nem hittem volna – sóhajtott fel Leona. A torka most kevésbé volt
száraz, mint legutóbbi alkalommal. Saci segített neki inni néhány kortyot,
de Leonát most más érdekelte.
– A többiek…? – kérdezte halkan.
– Teljes a létszám – vonta meg a vállát Saci. – Bár néhányan már
hűtlenek voltak. Mi nem akartunk leszerelni nélküled, de nézd meg ezt a
perszónát! – intett Erica felé. Az említett elnevette magát.
– Vége a háborúnak, békében eszem ágában sincs katonának
maradni.
– Szóval… nyertünk?
– Igen – mosolygott rá Vipera, de úgy döntött, a részletek még ráérnek.
– Hamarosan felkelhetsz, és még jössz nekem egy vadászrepülős túrával.
Leona elvigyorodott.
– Alig várom.
– Akkor várjanak még vele legalább nyolc hónapot – szólt közbe az
orvos. Leona rámeredt: most már tudta, hogy honnan ismerős a férfi.
– Magától kaptam Biotrint – állapította meg, inkább magának, mint
bárki másnak címezve. A férfi megerősítően bólintott, de mielőtt
válaszolhatott volna, Leona egy újabb kérdést tett fel. – Miért kell
várnunk?
Az orvos vett egy mély levegőt, és nem csak Leonának, Viperának is
címezte a szavait.
– Tizenkét napja, amikor meglőtték a méreggel, szerencsére rengeteg
fájdalomnövelő volt a szervezetében. A harcosai szerint a tizennyolcadik
golyó sem lassítja le, és az adrenalinnak köszönhetően észre sem veszi, ha
átlépi ezt a küszöböt, ezért nem kapcsoltak időben, és nem szüntették meg a
fájdalomnövelést. Harminckét golyót kapott a harc során, gondolom
anélkül, hogy ez tudatosult volna magában. A méregből egy negyed
adagnyi került a véráramba, nem sokkal később pedig felrobbant maga
mellett egy kézigránát, súlyos sebeket okozva, de a vérrel együtt
szerencsére a méreg egy része is távozott. Mostanra az újabb Biotrin oltás
meggyógyította. Legutóbb, mikor felébredt, azért nem tudott mozogni, mert
a gerince is eltört, bár ez már kiküszöbölhető probléma volt. Hamar rendbe
fog jönni, de végső soron nem ezek a dolgok mentették meg.
– Hanem? – kérdezte Leona. Bele sem akart gondolni az orvos
szavaiba, bár emlékezett a robbanásra, és az azt követő fájdalomra.
Elmondva még szörnyűbbnek, még veszélyesebbnek tűnt az egész.
– Az a helyzet, hogy… mint tudják, a Biotrin nem okoz meddőséget,
de a fájdalomnövelő minden alkalommal elhajtotta a babát… viszont, a szer
tökéletesítésre került, és mivel maga nem is olyan régen kapott belőle…
Leonának kikerekedtek a szemei, és ezzel Vipera sem volt másképp.
– Gyereket vár? – kérdezte a férfi. Leona előre félt a választól.
– Úgy egy hónapja esett teherbe – bólintott az orvos, majd sietve
hozzátette. – Az egy hónapja termelődő hormonok elkezdték kitisztítani a
szervezetét az előző mérgezés hatása alól. Mire a gyermek megszületik, már
semmivel sem fog érzékenyebben reagálni a méregre, mint bárki más… A
méreg nem tett kárt a babában, épp ellenkezőleg: a fejlődő, sértetlen élet
mentette meg az anyát.
– Ha ezt hamarabb tudom… – morogta Vipera, még mindig hitetlenül.
A lányok arcáról viszont képtelenség lett volna letörölni a vigyort.
Leona becsukta a szemét, hogy megpróbálja megemészteni a
hallottakat. Csakhogy ezzel nem jutott semmire, és amikor eszébe jutott,
hogy nem csak a saját, de a baba életét is veszélyeztette a legutóbbi
akcióval, inkább nem akart tovább gondolkodni.
– Megtartjuk? – kérdezte Viperától, és ő is elmosolyodott.
– Persze – sóhajtott fel a férfi, bár a tekintete aggodalmat tükrözött:
valószínűleg az ő fejében is hasonló gondolatok jártak.
Leona elengedte magát. Volt még ideje, hogy újra megerősödjön, most
nem kellett sietnie, nem kellett megerőltetnie magát. Elvégre nem kellett
újra kardot és pisztolyt fognia, vagy bevetéseken gondolkodnia. Elég lesz
megtanulni gyereket nevelni, és hozzászokni a béke gondolatához. A
harmadik világháború véget ért.


54. fejezet

Béke
 
– Elvállalod? – hallotta Leona az asztal túloldaláról. Felpillantott az
aktából, és belenézett Asturias szemébe. A fiú, akit valaha csak “Kölyök”-
ként emlegetett, az eltelt tíz év alatt férfivá ért. Most is fiatalnak tűnt, de a
szemei, a megkomolyodott tekintete elárulta a korát, mindazt a sebet, amit a
háború ejtett rajta. Leona néha belegondolt, hogy vajon az ő szemében
látszik-e mindez. Elvégre a fiatalsága legszebb éveibe szólt bele a feje felett
kirobbanó háború. A kiképzéstől a békeszerződésig számítva két éve ment
rá, és ez alatt a két év alatt annyi minden történt… És most újra itt ül,
Washingtonban, egy katonai bázison, és ugyanazzal a fiúval – férfival –
tárgyalja meg a jövőjét, akitől sosem habozott stratégiai tanácsot kérni.
– Van más választásom? – vonta meg a vállát. Egyáltalán nem zavarták
az Asturias vállán lévő, vezérezredesi csillagok, akkor sem, ha őt még csak
őrnaggyá léptették elő egy hónappal ezelőtt, amikor úgy döntött, nem
marad otthon többé, inkább visszatér a seregbe. Más munkát nem tudott
volna elképzelni magának, ez volt az egyetlen, amihez értett.
– Ha nem akarsz irodai aktakukac lenni, akkor nincs – világított rá a
férfi.
– Eszem ágában sincs! – nevetett fel Leona.
– Pedig veszélytelenebb lenne… – merengett Asturias. Leona
megrázta a fejét.
– Kétlem, hogy ez itt – mutatott az aktára – rejt bármilyen veszélyt.
– Viccelsz? Egy-egy csoport harminc-negyven fős. Általában fiúk, bár
sokkal több nő van a háború óta, akik felbuzdultak a te példádon. Mellesleg
a tananyagban szimulációk is előfordulnak.
– Meg fogok birkózni a feladattal – vonta meg a vállát Leona.
– Azt nem kétlem – vonta meg a vállát Asturias. – Akkor jövő héten
kezdhetsz, és szeptember elsejétől kezdődnek az éles bevetések.
Leona elmosolyodott. Asturias elintézte, hogy a katonai akadémián
taníthasson. Tisztjelöltek közé zsuppolták be, ugyanarra az akadémiára,
ahol Roberts őrnagy is a tanári kar tagja volt. Szeptember elsejétől Leona
felelőssége lett, hogy a srácok megtanulják, hogyan is kell a gyakorlatba –
vagy legalább is szimulált körülmények közé – átültetni azt a rengeteg
elméletet, amit a fejükbe vernek, sőt: neki kellett felvilágosítani a végzős
osztályokat, hogy a harmadik világháború nem csak néhány dátum, név és
számadat. Az éles bevetések ezúttal az óraadásokat jelentették. Vipera nem
szívesen engedte volna, hogy bármi veszélyesebb küldetésben részt vegyen,
s mi tagadás, Leona sem erőltette a dolgot. Elég volt az a két év, amíg
harcolt, mert harcolnia kellett, és egyáltalán nem hiányzott neki az
életveszély.
Fél órával később, amikor kilépett a tábornoki iroda ajtaján, és
pironkodva fogadta Asturias tábornok úr titkárnőjének tisztelgését,
tudatosult benne, hogy ismét visszatér a katonák zord világába. Tíz évet
bliccelt el, és rendesen elszokott a megszólításoktól, a vigyázzállástól, a
katonai rendtől. Nem mintha valaha is igazán a sajátjának érezte volna…
Most már senki nem szólította Macskának: a névtáblák visszakerültek az
egyenruhákra, és az övén a Szatmari név szerepelt – hosszas viták után,
mert mindenáron a Hartell nevet akarták rátenni.
A Macskák leszereltek, és abban a kisvárosban tengették az életüket,
ahová Leona is költözött a férjével együtt. Washingtontól egy órányi
autókázásra választottak egy szép nagy házat, ahol végre elvonulhattak a
világ zajától, és senki és semmi nem szólt bele az életükbe. Három gyereket
neveltek: Zita volt a legidősebb, aki hamarosan betölti tizedik életévét, őt
követte Betti, aki szeptemberben kezdi majd az iskolát, és végül Vivien,
akit mostanra sikerült beszoktatniuk az óvodába. Viperának nem volt
kifogása az ellen, hogy Leona kizárólag lányokkal ajándékozta meg, bár
többször hangoztatta, hogy ezt igazán sejthette volna előre a Macskák
kapitányától. Leona hiába hangoztatta a régen ismert biológiai tényt, hogy a
férfi tehet róla. Vipera már csak azért is felszerelte játékautókkal,
vadászrepülők makettjeivel a gyerekszobákat, és Zita, meglepő módon
ezeket sokkal jobban megszerette, mint a babákat.
Leona beült az autójába, és az anyósülésre helyezte az Asturiastól
kapott aktát. Még sok mindent kellett átnéznie, sok mindent megtanulnia.
Rengeteg fejlesztés történt, mióta nem követte percről percre a híreket,
úgyhogy nem ártott tisztában lennie az új fegyverekkel, mielőtt
megpillantja a leendő kollégáit.
 Vipera sosem szerelt le. Azzal indokolta döntését, hogy a történtek
után nem tudná otthagyni a katonaságot, és nincs semmi más, ami igazán le
tudná kötni – természetesen csak a családja után. A háború után azonban ő
sem került többé életveszélybe: rá azon önkéntesek kiképzését bízták, akik
az afrikai békefenntartókhoz készültek. S mivel ott soha nem ért véget
igazán a háború, a katonáknak a legjobbaknak kellett lenniük, hogy
épségben hazatérjenek a három éves szolgálat után. A kiképzések
szüneteiben tette le az orvosi diplomáját, de soha nem praktizált – mire
dolgozhatott volna orvosként, már ő maga is sokkal jobban élvezte a
kiképzői poszt izgalmait és kihívásait, mint egy kórház sebészi osztályának
ridegségét.
Leona tudta, hogy a világ soha többé nem lesz már ugyanaz, és ez nem
csak a politikára vonatkozott. Eltűnt az Európai Birodalom, és az Egyesült
Államok tagállamai vették át a helyét. Nem volt többé Oroszország, cserébe
azokon a területeken is ugyanaz a vezetés, ugyanazok a törvények léptek
életbe. Eltörölték Kínát, és tartományaira ráerőltették a saját világrendjüket.
Most politikai csatározások folytak, kormányzók váltották egymást.
De nem csak a térképek változtak meg: az emberek is. Nem volt többé
öregség, sem betegségek. Minden állampolgár köteles volt három évente
megjelenni a Biotrin oltásért.
Néhány kritikus helyen – főleg Ázsiában – születésszabályozásokat
vezettek be, és sehol sem engedték, hogy túl sok gyerek szülessen, hiszen
többé nem számolhattak a természetes halálozással. Így az elkövetkezendő
száz évben nem fenyegette az Földet a túlnépesedés. Valamivel több, mint
tízmilliárdan voltak azelőtt, s a harmadik világháború után mindössze
négymilliárd embert számolhattak.
De tíz év után az áldozatok a történelemkönyvek száraz számadataivá
fakultak, s még azok a fiatalok sem fogták fel hogy mi történt, akik annak
idején, még gyerekként hallhatták a civilek számára is nyilvánossá tett
híreket.
Leona tudta, hogy ismét fontos dolga lesz. Azzal, hogy ismét
egyenruhát öltött, hogy újfent rangjelzést viselt a vállán, már nem azért
kellett harcolnia, hogy megnyerjen egy elveszettnek hitt háborút, nem kell
többé lelkesítenie a katonákat, hogy ne adják fel a harcot akkor sem, ha
minden reménytelennek látszik.
Most a békére kellett vigyáznia.
~ Vége ~


Köszönetnyilvánítás
 
Köszönettel tartozom Miklósnak, aki észrevette mind a logikai, mind a
stilisztikai hibákat, az érthetetlen és oda nem illő szófordulatokat, és elsők
között rágta át magát a regényen. Ha te nem vállalod ezt a feladatot, akkor
sokkal több stratégiai hibát vétek, a fizika törvényeinek áthágásáról nem is
beszélve.
Balázsnak, hiszen nélküle Asturias alakja fel sem merült volna
bennem..
Tinának, aki önszántából soha nem menne katonai kiképzés közelébe,
de ha meg kellene tennie, valószínűleg hasonlóképp viselkedne.
Attilának, aki elejtett szavaim hallatán kihasználta az alkalmat, és
rengeteg háborús filmet nézetett meg velem. Volt, amelyiket nagyon
élveztem.
Köszönöm a Publio Kiadónak, hogy lehetővé teszi a regény
megjelenését.
És örök hálával tartozom a szentesi Horváth Mihály Gimnázium 2015-
ben végzett D osztályának: nélkületek a Macskák soha nem születtek volna
meg.


A szerzőről

1986-ban születtem, egy szép téli napon, a Nyilas jegyében. Szüleimtől

a Bódis Éva nevet kaptam - új lakásom ajtajára viszont már az Agatha
Ravenna Moon nevet írattam ki - a zárakkal, táblácskákkal,
kulcsmásolással foglalkozó üzletben csodálkozott is az öregúr :) Jelenleg
Pesten élek, titkárnőként dolgozom. Szeretem a munkahelyemet, az
embereket, akik körülvesznek ott, és a rengeteg érdekes ügyfelet, akiket
irodánkba fúj a szél. De még jobban szeretek írni: és folyton változó
életemben ez az, ami állandó.
Már több, mint tíz éve, hogy koptatom a ceruzát, tollat, billentyűzetet.
Számtalan papírlapot és .doc fájlt töltöttem meg ez idő alatt, és nyolc
regény, néhány novella, elvétve pár vers került ki a fiókomból - legyen az
valóságos, vagy virtuális.
  Hogy miért írok?
 Mondhatnám, hogy azért, hogy tanítsak, hogy szórakoztassak... De nem
lenne teljesen igaz. Azért kezdtem hozzá az íráshoz, és folytatom a mai
napig, hogy megpróbáljam elkápráztatni az olvasókat a saját álmaimmal.

 ©Bódis Éva 2013

Kiadta a Publio 2013-ban

ISBN 978 615 536 748 9

Minden jog fenntartva.