Barancsuk János

A KÖZGAZDASÁGTAN „ATYJAI”
THE “FATHERS” OF ECONOMICS

ABSTRACT

To every discipline’s “self-equality” belongs the important moments of indentifying that period’s
border which creates a treshold between the laic and/or stray, versus systematic, scientific analysis of
the subject named in the title. Refering to Economy, it seems to be normal to connect this treshld with
Adam Smiths works, however in the list of “founding fathers” – rightfully of course – there are other
“nominees” such as Petty, Cantillon, Quesnay and Becaria. The study gives a short summery of the
works of the authors menitoned above, and presents by which professional merit and by whom they
were named between the “fathers” and “masters” of Economy. We also find answers to what exactly
shoud be understood as a aggregation of professional knowledge, and if there are other authors beside
the ones mentioned above who could be nominated as founders of Economy. Lastly we also discuss if
it is realistic to research a disciplines origin, instead of following the developent of the science in
question in a wider, system approach than a linear approach.

1. Bevezetés

Minden diszciplína „önazonosságának” lényegi momentumai közé tartozik annak a

korszakhatárnak a beazonosítása, amely egyfajta küszöböt képez a szóban forgó vizsgálati
objektum laikus és/vagy szórványos, versus szisztematikus, tudományos igényű vizsgálata
között. A közgazdaságtan vonatkozásában ugyan egyértelműnek tűnik Adam Smith
munkásságához kötni ezt az átmenetet, azonban az „alapító atyák” névsorában – tegyük
hozzá: általában jogosan – további lehetséges „jelöltek” is szerepelnek pl. Petty, Cantillon,
Quesnay és Beccaria személyében. A tanulmány rövid áttekintést ad a címre esélyes szerzők
munkásságáról, kitérve arra is, hogy mely szakmai érdemeik révén, és kik által kerültek
megnevezésre a közgazdaságtudomány „atyamesterei” között. Arra is választ keresünk, hogy
egyáltalán mit kell érteni egy ismerethalmaz tudományos jellege alatt, végül felvetjük, hogy
van-e értelme annak, ha valamely diszciplína „forráságát” kívánjuk felkutatni, ahelyett, hogy
a szóban forgó tudomány fejlődését a lineáris szemléletnél tágabb, hálózati keretek között
kísérjük nyomon.

2. A tudomány és forrásai

„Anya csak egy van” – szögezi le egy népi „bon mot”. A benne megfogalmazott állítást
nyugodtan alkalmazhatjuk a közgazdaságtudományra is, hiszen az elmélettörténeti kutatások
alátámasztják Platon – a filozófiát minden tudomány anyjaként aposztrofáló – maximáját.
Azonban a régi latin bölcsesség – „mater certa, pater semper incertus” – is éppen ilyen
jogosan vonatkoztatható a közgazdaságtanra, lévén, hogy az „alapító atya” megtisztelő címére
pályázók száma korántsem csekély.
Mielőtt megpróbálkoznánk ez utóbbi kérdéskörben bármiféle „eredményhirdetésre”
törekedve állást foglalni, talán célszerű, ha egy ismerethalmaz, vagy az ennek gyarapítását


Dr. habil. Barancsuk János docens, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, a
közgazdaságtudomány kandidátusa

1
célzó tevékenység tudományos jellegének mibenlétére kérdezünk rá. Kautz a
következőképpen fogalmaz: A „tudomány (tulajdonképpeni értelmében) elvont igazságok,
elvek és tantételek rendszeres foglalata: s mint ilyen valami általános, egyetemes, nem pedig
bizonyos helyhez, időhöz, vagy néphez kötött.”1 Schumpeter felfogásában ugyanakkor
tudomány „minden olyan tudás, amely fejlesztésére irányuló tudatos törekvés tárgya (…),
amely speciális technikákat fejlesztett ki a tények felfedezésére, illetve az értelmezésre vagy
következtetésre, […vagyis lényegében] eszközökkel felszerelt tudás.”2 Dolgozatunk témáját
illetően szkeptikusan jegyzi meg, hogy „lehetetlen datálni (…) a tudomány eredetét,
»megalapításáról« nem is beszélve, ha ezt megkülönböztetjük az egyes konkrét módszerek
eredetétől vagy egyes »iskolák« alapjaitól. (…) Ami a közgazdaságtant illeti, egyedül az
elfogultság vagy a tudatlanság magyarázhat olyan állításokat, hogy A. Smith vagy F. Quesnay
vagy Sir William Petty »alapította« ezt a tudományt…”3 Némileg mentegetőzve tegyük
hozzá: talán éppen az „eredet” meghatározásának nehézségei miatt jöhet szóba olyan sok
alapító, akikkel mégiscsak foglalkozunk…
Térjünk azonban vissza eredeti témánkhoz, melyre vonatkozóan Kuhn ikonikus könyvében
az alábbi definícióval találkozunk: „Ha a tudomány az általánosan elfogadott munkákban
összegyűjtött tények, elméletek és módszerek halmaza, akkor tudósok mindazok, akik (…)
igyekeztek valamivel hozzájárulni ehhez a sajátos halmazhoz.”4 Majd : „A közös paradigmák
alapján kutatókat azonos szabályok és minták vezérlik. Ez az elkötelezettség és a belőle
fakadó, félreérthetetlen közmegegyezés előfeltétele a normál tudománynak, azaz egy
bizonyos kutatási hagyomány létrejöttének és fennmaradásának. (…) Egy paradigma és az
általa lehetővé tett ezoterikusabb kutatás megjelenése az érettség jele minden tudományterület
fejlődésében.”5 Vagyis: egy tudomány fontos ismérve, hogy valamilyen paradigma körül
csoportosuló tudósközösség jöjjön létre. Mintegy ezt támasztják alá Verri 1772-ben kelt sorai
is, aki szerint „A politikai gazdaságtan közel áll ahhoz, hogy tudománnyá váljon; ami
hiányzik még, az a módszer és rendszer, amely formákat ad a teorémáknak.”6
Ha hozzátesszük, hogy egy diszciplína lényeges jegyét képezi a filozófiától, mint
„ősanyától”, vagy – sokak szerint – a társadalmi értékek, érdekek szférájától való eltávolodás,
függetlenedés is, az alábbiakban összegezhetjük az imént citált szerzők által felsorolt
motívumokat. Eszerint egy tudományra jellemző:
 leválás a filozófiáról, morális meggondolásokról (vagy más diszciplínáról), ami a
tudáshalmaz önállósodását jelenti;
 elvont, általános, rendszerezett ismeretek;
 jellemző, speciális módszertan, eszköztár;
 a felhalmozott tudás „korpuszának” tudományként való szemlélése és tudatos,
szisztematikus fejlesztése, azaz a „tudóslét” tudatosulása és megélése;
 „hatás” a környezetre: a tudományos tevékenység attraktoraként szolgáló általánosan
elfogadott szabályok, minták elterjedése, ami feltételezi a „paradigma” – ezen keresztül
egy azt akceptáló tudós közösség – létezését/létrejöttét.
Madarász szerint a közgazdaságtan történetében ezen követelmények első teljesítőjeként a
„klasszikus iskolát” szokás megnevezni, „a megszületés dátumát pedig 1776-ra tenni, amikor
megjelent az »új [tulajdonképpen első] paradigma« magnum opusa, Adam Smith: »A
nemzetek gazdagsága« című műve.”7 Amint írja: „A klasszikus iskola (…) olyan tudományos
közösség, amely folyamatos és többé-kevésbé homogén elméleti beszédmódot alakított ki a
közgazdaságtan alapvető paradigmájának, az árak révén hatékonyan és önszabályozóan
működő, a gazdasági cselekvők egyéni érdekei és a társadalmi célok közötti központi akarat
vagy terv nélkül elfogadható harmóniát teremtő piaci mechanizmus gondolatának kifejtésére
és alkalmazására a hosszú távú gazdasági növekedés biztosítása érdekében. A hangsúly a
munkamegosztásra, a tőkefelhalmozásra és a piacok kiterjesztésére került, a paradigmát
alkotó legfontosabb elméleti konstrukciók közé a munkaérték-elmélet, a mennyiségi

2
pénzelmélet, a Malthus-féle népesedési törvény valamint a kereslet és kínálat egyensúlyát
megfogalmazó Say-törvény sorolható.”8

3. A kandidáltak – korai időszak

Madarász nem véletlenül fogalmazott óvatosan, amikor a közgazdasági gondolkodás első

paradigmájának beazonosításakor csupán „szokásként”, és nem valamely vitathatatlan igazság
megnyilvánulásaként aposztrofálja a klasszikusok megnevezését. A Smith előtti időszakból
ugyanis több olyan szerző említhető, akiknek munkássága meghatározó annak az áramlatnak
a fejlődésében, kiszélesedésében vagy éppen mélyülésében, amit ma
közgazdaságtudománynak nevezünk. Ezért korántsem eldöntött a kérdés: vajon mely
személyiségek munkássága felel meg a fenti kritériumoknak, akik ráadásul nem csupán fontos
szereplői, hanem a közgazdaságtan első paradigmájának megalkotói is egyben? Merítési
bázisunk – mintegy igazolva Schumpeter kételyeit – meglehetősen tág, amelyből az alábbi
szerzők neveivel találkozhatunk az elmélettörténeti szakirodalomban – természetesen
korántsem azonos gyakorisággal – a közgazdaságtan lehetséges „atyjaként”:
Ibn Khaldún (1332-1406), észak-afrikai arab történetíró, akinek „Bevezetés a
történelembe” című, 1377-ben megjelent könyve komplex gazdaságtudományi alapvetésként
is felfogható.9 Az európai-amerikai „kultúrkör” által csak az elmúlt évtizedekben „felfedezett”
szerzőt egyre többen a közgazdaságtan egyik lehetséges atyjaként tartják számon.10 Amint ő
maga írja: „Önálló tudományról van szó, mivel megvan a maga sajátos tárgya, mégpedig az
emberi civilizáció és emberi társadalom; megvannak a maga sajátos problémái, vagyis az,
hogy megmagyarázza a társadalom lényegéből fakadó jelenségeket és történéseket, egyiket a
másik után. (…) Úgy tetszik, egészen új keletű ez a tudomány. Valóban, nem bukkantam
hasonló jellegű kutatásra senkinél sem.”11 Módszertanilag pedig „a követendő szabály annak
érdekében, hogy különválasszuk a híradásokban a hamisat az igaztól, szem előtt tartva a
lehetségesség és lehetetlenség (kritériumait), nem más, mint az, hogy az emberi társadalmat,
vagyis a civilizációt tanulmányozzuk, hogy megkülönböztessük e társadalom jelenségei közül
azokat, melyek természetüknél fogva lényegiek; azokat, amelyek akcidentálisak és
elhanyagolhatók, s azokat, amelyek elő sem fordulhatnak”.12 Khaldún mai értelemben is
modern jegyeket hordozó művében – gyakran az újkori közgazdászokat felülmúló
részletességgel és korrektséggel – foglalkozik a népesség és munkamegosztás, a piac, ár, érték
és profit problematikájával. A Laffer-görbe koncepciója sejlik fel az adóztatásról írt soraiban,
miszerint a mérsékelt adók serkentő, a magasak destruktív hatást fejtenek ki a gazdasági
igyekezetre. A kormányzati beavatkozást csak a piac keresleti oldalán tartja elfogadhatónak a
kínálati oldalon kibontakozó kiszorítási hatás miatt. Oláh szerint az egyes témák analizálása
során „éppen azokra a kérdésekre keresett választ, amelyek hat évszázaddal később Robinsont
és Acemoglut foglalkoztatták: miért buknak el nemzetek (és dinasztiák, civilizációk). 13
Khaldún társadalmi-gazdasági modellje – minden nagyszerűsége ellenére (vagy tán épp
azért?) – végül is elszigetelt maradt, és amint Chapra megállapítja, nem alakult ki az általa
képviselt módszertanon nyugvó közgazdasági tradíció.14
Diomede Carafa (1406-1487). A korabeli nápolyi udvar meghatározó személyiségeként
egyúttal „A közszolgálat irányai és jó alapelvei”15 című, 1470-es években megjelent opusz
szerzője is. A tudatos gazdaságpolitikai gondolkodást megalapozó – a nemzetgazdaságtan
előfutárának tekinthető – műben Carafa olyan kérdésekkel foglalkozik, mint a költségvetési
egyensúly fontossága, az ipar, mezőgazdaság, kereskedelem támogatásának fontossága és
módjai, a foglalkoztatottság biztosítása, a külföldi kereskedők (tőke) becsalogatása, a jóléti
kiadások fontossága, valamint az adózás új doktrínája. Eszerint az adószedés nem a fejedelem
„per se” kiváltsága, hanem az állam védelmező, segítő funkcióinak – mai kifejezéssel élve: a
közjavak – finanszírozását biztosító aktus. Szakolczai szerint a mű „megközelítésében,

3
fontosságában is hasonló szerepet játszik a gazdasági irodalomban, mint amilyet Machiavelli
munkája tölt be a politikai irodalomban”.16 Schumpeter ugyancsak méltató sorokkal értékeli
Carafát: „Ez a munka magasan felette áll mindannak, amit előtte írtak […továbbá] feltűnően
mentes bizonyos hibáktól és [az objektivitást erodáló] előítéletektől. […A szerző]
teljesítménye kiemelkedő helyet biztosít számára a közgazdasági elemzés történetében. (…)
Elsőként foglalkozik átfogóan a születő modern állam gazdasági problémáival, és a következő
három évszázad alatt számos szakíró – ugyanezt a nézetrendszert képviselve és
hasonlóképpen definiálva – lépett a nyomdokaiba és írt olyan szellemben, amit ő képviselt a
legmagasabb szinten.”17 Szakolczai azonban figyelmeztet, hogy „közgazdasági elmélet
megalkotásához először is valami olyasmire van szükség, amit »köz-gazdaság«-nak, vagyis
»gazdasági élet«-nek lehetne nevezni. Akkoriban pedig ez még nem létezett; Carafa műve e
szülési folyamatnak tevékeny részese.”18
Antonio Serra (1568-161?), a gazdaságot – annak formálissá19 válását tükröző módon –
organizmusként szemlélő, és ehhez illeszkedő gazdaságpolitikai elveket ajánló olasz filozófus
és közgazdász. Fő műve az 1613-ban jegyzett „Rövid traktátus arról, hogy miként lehet
azokat a királyságokat arannyal és ezüsttel ellátni, amelyek nem rendelkeznek bányákkal”
című könyv, amit Schumpeter a közgazdaságtan és gazdaságpolitika tárgyában elsőként
megjelent tudományos értekezésként aposztrofál.20 Serra a jó gazdaságpolitikát – a klasszikus
közgazdákat megelőzve – mégsem a könyve címében exponált pénz, hanem az áruk bőségét
megcélzó tevékenységként fogja fel, melynek révén persze a pénz gyarapodása is megvalósul.
Művében a gazdasági fejlődést a természeti erőforrásokra, az „emberek minőségére”, az ipar
és kereskedelem állapotára, valamint a kormányzás hatékonyságára vezeti vissza. Rendkívül
figyelemreméltó fejtegetéseket fogalmaz meg a váltóárfolyam és a kereskedelmi mérleg
összefüggéseiről. A közgazdasági diskurzus korra jellemző mérsékelt intenzitásának tudható
be, hogy Serra műve elsősorban elmélettörténeti, mintsem iskolateremtő kuriózumként
értékelhető.
Antonie de Montchréstien (1575-1621), költő, drámaíró és közgazdász. Az előzőekben
bemutatott szerzőkhöz hasonlóan (Khaldún kivételével) nem a mai értelemben vett
közgazdaságtani doktrínát fejtett ki, hanem az államérdek gazdaságpolitikai kiszolgálásának
módjait kutatta. Az 1615-ben megjelent „Politikai gazdaságtani értekezések” című műve arra
kereste a választ, hogy miként lehetséges a „kétkezi munkások” tevékenységét az állam által
kívánatosnak tartott célok felé irányítani.21 Habár a gazdagodás forrását a
külkereskedelemben látta, ugyanakkor Serrához hasonlóan úgy vélte, hogy „Nem az arany és
ezüst bősége teszi az államokat gazdaggá és hatalmassá, hanem az élethez szükséges dolgok
szaporodása.”22 Ezért legalább annyira lényeges a belső piaccal, termeléssel való újszerű
törődés, hogy létrejöjjön a jövedelmező külkereskedelem árualapja. Ennek érdekében
szorgalmazta az ipar támogatását, védővámok bevezetését. Habár Montchréstient – főleg
francia területen – többen a közgazdaságtan atyjának tartják23, valójában csupán a tudomány
első – Heller szerint talán nem is a legszerencsésebb24 – elnevezését köszönhetjük neki.
Ahogy Rambaud írja: „Monchrétien valójában nem rendelkezett sem elmélettel, sem
didaktikus módszerrel, és így, ha fel is fedezte a gazdaságpolitika kifejezést, senki sem
követelhet számára elismerést a tudományág megalapozásáért, de még a körvonalazásáért
sem.” 25

4. A kandidáltak – „modern” időszak

Sir William Petty (1623-1687) az angol forradalom korának közgazdasági gondolkodója –

mellesleg nyerészkedője –, az anatómia professzora, Marx szerint „a legzseniálisabb és
legeredetibb gazdaságtani kutató”,26 „a politikai gazdaságtan atyja és bizonyos mértékben a
statisztika feltalálója”.27 Elemzési módszerét tekintve F. Bacon követője, aki a tudomány

4
feladatának a tapasztalati adatok összegyűjtését, majd az intellektus segítségével történő
feldolgozását, rendszerezését tekinti. Amint írja, „A módszer, amit alkalmazok, igazában még
nem hagyományos. Ahelyett, hogy közép- és felsőfokú jelzőket és szellemi érveket
használnék, arra vállalkoztam, hogy magamat számokban, súlyokban vagy mértékekben
fejezzem ki, hogy csupán az érzéki tapasztalatból levezetett érveket használjak, és csak olyan
okokat vegyek fontolóra, amelyeknek látható alakjuk van a természetben.”28 Jegyezzük meg:
Petty módszertani krédója feltétlenül az analizált témák tudományos megközelítésének
igényére utal. Mint ahogyan az is, amikor a gazdasági folyamatok mögött megbúvó – Kautz
által általános, egyetemes tantételeknek nevezett – objektív törvényszerűségeket, reguláló
mechanizmusokat kívánja feltárni. Ennek során Petty voltaképpen a fiziokraták által majd
természetes rendnek nevezett összefüggéseket kutatja, amelyek felismerésével egyúttal
eltávolodik a gazdasági életbe való morális és/vagy politikai szempontoknak alárendelt
(kormányzati) intervenció igenlésétől, és a piaci koordináció átható szerepének
felismeréséhez közelít. Nem véletlen, hogy a piaci folyamatok indikátora, az áralakulás áll
érdeklődése középpontjában, amikor azt keresi, hogy milyen tényezők határozzák meg az
áringadozások középpontjában álló értéket. Ugyanerre a logikai láncra fűzhető fel a pénz
mibenlétéről írott opusza, továbbá jövedelemelmélete is. A tudományos tevékenység iránti
elkötelezettségét irodalmi munkásságának kiterjedtsége tanúsítja. Fő művei: „Értekezés az
adókról és illetékekről” (1662), „Politikai aritmetika” (1676, kiadva 1690), „Írország politikai
anatómiája” (1672, kiadva 1691), „Egy s más a pénzről” (1682, kiadva 1695). Bár számottevő
iskolát nem hozott létre, munkássága ismert volt a korszak közgazdasági gondolkodói
körében.
Johann Joachim Becher (1635-1682) orvos, közgazdász, tanár és alkimista. A „Politikai
értekezés arról, hogy miképpen lehet valamely országot gazdaggá és népessé tenni és igazi
civil társadalommá fejleszteni” című, 1668-ban megjelent műve a Carafa és Serra
nyomdokain haladó ún. políciatudomány – ismertebb nevén kameralizmus – felfogásán
alapul. Ha – Hicks szellemében – „feltesszük azt a kérdést, hogy (…) a nagy (és rendkívül
hatékony) közgazdászokat mi különböztette meg viszonylag kevésbé hatékony elődeiktől,
akkor a választ kétségkívül abban a vízióban leljük meg, amelyet a gazdasági folyamatról
alkottak… (…) Ez a vízió nem az üres közhely volt, hogy minden mindennel összefügg,
hanem pontosan azonosítható, leírható tartalommal rendelkezett.”29 Becher tudományos
érdeme éppen abban áll, hogy „Ő az első, aki (…) megkísérelte a pénz és az áruk
körforgásának elméleti igényű összekapcsolását: a pénzforgalmat jövedelmek körforgásaként
írta le.”30 Gazdaságpolitikai ajánlásainak fontos elemeként központi kontroll alá kívánta venni
a gazdasági folyamatokat a fejlődést akadályozó monopóliumok (mesterséges korlátozások)
és a „nyaktörő” szabadverseny elkerülésére. Körforgásmodelljének „motorját” a fogyasztói
kiadásokban véli felfedezni, ami viszont a kormányzat népesedés- és kultúrpolitikájának
függvénye. A megfelelően „motivált”, „modern” szellemiséget hordozó, az állam iránt lojális
népesség növekedése eszerint a kereslet – ezen keresztül a fogyasztás – bővüléséhez vezet,
ami a gazdaság növekvő teljesítményét implikálja. Ez magasabb jövedelmeket generál,
aminek révén egyrészt az állam erejét fokozó adóbevételek lehetnek nagyobbak, másrészt
pedig – visszacsatolva a körforgásba – a kereslet is megnő. Amint Schumpeter írja, „az első
olyan dokumentum, amely [a pénz körforgásának] elméletét világosan bemutatja, minden
kétséget kizáróan Becher markánsan »merkantilista« Értekezése.”31
Pierre Le Pesant de Boisguilbert (1646-1714) jogász, író és közgazdász a colbertizmus
korában. A francia merkantilizmus koncepciójával opponáló, a gazdasági liberalizmus
lényegét megfogalmazó, és ennek gyakorlatát szorgalmazó mély, alapos, elméletileg is
igényes okfejtései ellenére általában csupán a közgazdaságtudomány előfutáraként
emlegetik.32 Csató szerint ugyanakkor „A közgazdaságtan első tudatos művelői között tartjuk
számon, azok sorában, akik a gazdaságról való elmélkedéseket az összefüggések feltárása, a

5
jelenségek tudományos szemlélete felé terelték.”33 Kiterjedt szakirodalmi munkásságából
kiemelkedik az 1695-ben megjelent – mély szociális érzékenységről is tanúskodó –
„Franciaország helyzetének részletezése, javai kevesbedésének oka és az orvoslás egyszerű
módja…” című műve, amelynek kiforrott és kibővített változatát 1707-ben két kötetben
publikálja. Ezekben az ország gazdagságát – Serrához és a későbbi klasszikusokhoz
hasonlóan – a megtermelt anyagi javak bőségével azonosítja, ezért a reálfolyamatok
előmozdítását tartja a jó gazdaságpolitika lényegének. Egy – Bechernél megismert, ám annál
sokkal kidolgozottabb – körforgásmodellben gondolkodik, amelyben ugyancsak a
szükségletek és a fogyasztás játsszák a gazdaság „első mozgatójának” szerepét. Ez az, ami
kereslet formájában a termelést inspirálja, ez utóbbi ugyanakkor jövedelemhez juttatja a
benne közreműködőket, akik ilymódon – bezárva a kört – ismét fizetőképes keresletet
támaszthatnak a termelőszféra felé. Úgy véli azonban, hogy az agráriumot sújtó magas adók,
továbbá az agrárolló – ráadásul a gabona jó áron való értékesítését akadályozó kiviteli tilalom
– éppen a gazdaság replikációjához szükséges jövedelemképződést lehetetlenítik el, ami
negatív spirálba taszítja az újratermelést. Az így keletkező kereslethiányt ugyanis a beszedett
adó elköltése, illetve az agrárolló kedvezményezettje (az ipar) sem képes kompenzálni,
egyrészt a pénz forgási sebességének lassulása, másrészt – a mezőgazdaság leépüléséből
következően – az egymást feltételező gazdasági szektorok munkamegosztásának, egymáshoz
idomulásának szétzilálódása miatt. Boisguilbert ezért az egyes gazdasági ágak reprodukcióját
és harmonikus illeszkedését biztosító – a piac által szabadon generált – igazságos
(természetes) árakat, valamint a magas megtakarítási hajlandóságú rétegeket terhelő
adórendszert tartott kívánatosnak. „Ha a természetet hagyják tevékenykedni, ha visszaadják
szabadságát [qu’on laisse faire la nature],”, az így kialakuló rend – mint írta – az állam
harmóniáját hozza magával, „amelyet egy felső hatalom irányít láthatatlanul”.34 Boisguilbert
gondolatai – legalábbis saját korában – nem hoztak áttörést a francia közgazdasági
diskurzusban, amit a szerző „türelmetlen-nehézkes” stílusa mellett a politikai elit számára
„nehezen emészthető” tartalom magyaráz.
Richard Cantillon (168?-1734(?))35 ír származású, de élete nagy részét Franciaországban
töltő közgazdász, bankár és a Law-féle rendszerből komoly hasznot profitáló spekuláns.
Gazdag – többek szerint Petty hatását tükröző – szakirodalmi munkásságából csak főművének
– „Esszék a kereskedelem természetének általános megközelítéséről” – posztumusz, 1755-ös
francia fordítása maradt fenn (az eredeti angol változat kiadását 1730-ban jegyzik). Bár a
könyv megjelenése óriási visszhangot keltett környezetében, kétségtelen és komoly tartalmi
erényei ellenére mégsem vált iskolateremtővé. Hatása inkább egyfajta „búvópatakként”, a
közgazdasági gondolkodásba beszivárogva terjedt a későbbiekben, ám értékeit mi sem jelzi
jobban, hogy Smith – quod rarissimum – szó szerint idézi saját magnum opusában. A 19.
század utolsó harmadában Jevons fedezi fel újra, és méltatja: „Az Essai (…) egy
szisztematikus és összefüggő munka, amely – kivéve az adózást – tömören ismerteti a
gazdaság minden területét. Így fölötte áll minden egyéb, általam ismert könyvnek: ez az első
közgazdaságtani értekezés. (...) Cantillon tanulmánya – hangsúlyosabban, mint bármely más
önálló teljesítmény – a »politikai gazdaságtan bölcsője«.”36 Marshall megerősíti Jevons
állítását: „Cantillon »Sur la nature du commerce« című, 1755-ben megjelent átfogó értekezése
valójában az első, ami igényt tarthat arra, hogy szisztematikus közelítésnek tekintsük.
Időszerű munka és több tekintetben megelőzi korát. (…) Kautz volt az első, aki felismerte
Cantillon művének jelentőségét, és Jevons jelentette ki azt, hogy tulajdonképpen ő volt a
politikai gazdaságtan igazi megalapítója.”37 Az elismerő szavak valóban erre érdemes
tanulmányt honorálnak. A szerző – mindenekelőtt leszögezve, hogy „a gazdagság önmagában
nem más, mint a fennmaradáshoz szükséges javak, valamint az élet által nyújtott élvezetek és
örömök”38 – a közgazdaságtan standard témáiban alkot maradandót. Ilyen a piaci versus
normál árak megkülönböztetése, bemutatva a profitráta kiegyenlítődését eredményező, az

6
egyensúly felé terelő mechanizmust. Sokat foglalkozik továbbá a pénzemisszió által
gerjesztett infláció terjedésének természetével, megfogalmazva a mai szakirodalomban
Cantillon-hatásként emlegetett összefüggést. Rámutat az infláció és a pénz forgási
sebességének kapcsolatára, valamint megsejti a Keynes révén definiált likviditási csapda
lényegét. A külkereskedelem egyensúlyi terjedelmét az aranypont-mechanizmusra vezeti
vissza, és a szakírók közül elsőként szerepelteti modelljeiben a kockázatot viselő, egyúttal az
egyensúlyt katalizáló vállalkozó alakját. Thünent megelőzve rámutat a lokáció – ezen
keresztül a szállítási költségek – gazdasági folyamatokat terelő szerepére. Az alkalmazott
módszertan tekintetében is rendkívül haladó felfogást képvisel. Amellett, hogy törekszik
értékmentes elemzési szemlélettel objektív képet kialakítani az elemzés tárgyáról, a ceteris
paribus elvet a deduktív gondolkodásmóddal elegyítve az egyes faktorok által keltett hatások
elkülönítésére tesz kísérletet – nemritkán a módszertani individualizmus talaján. A korszak
francia közgazdasági gondolkodására egyre inkább jellemző módon a gazdaságot Cantillon is
rendszerként, a későbbi input-output sémák által előszeretettel analizált, elődeinél azonban
jóval cizelláltabb körforgásmodellbe foglalva ábrázolja, amelynek szereplőit az egyes
társadalmi osztályok jelentik, természetesen a vállalkozót is ideértve. A gazdaság
vérkeringését a földtulajdonosok költekezései indítják el, meghatározva a növekedési pálya
jellegét és befolyásolva az eltartható népesség számát is. Ezen a ponton Khaldún, valamint
Quesnay és Keynes – a kormányzati kiadások súlyponti szerepét hirdető – nézeteire
asszociálhatunk. Az elmélettörténet művelői biztosak abban, hogy az Essai – Smith-en kívül –
befolyásolta Quesnay és Turgot munkásságát is, bár többen is kétségesnek tartják, hogy teljes
egészében sikerült megérteniük Cantillon gondolati rendszerét.
François Quesnay (1694-1774) XV. Lajos orvosa, a francia felvilágosodás közgazdasági
vonulatát – egyúttal a klasszikus közgazdaságtan egyik forráságát – képező fiziokrácia
vezéralakja. Nagyon hasonló – azonban kidolgozottabb – nézeteket képvisel, mint
Boisguilbert, bár ténylegesen Cantillon hatása bizonyítható a munkásságát befolyásoló
tényezők között. A természetes rend koncepciójára támaszkodva azt hirdette, hogy az egyéni
érdekeik által motivált és azokat szabadon érvényre juttató aktorok viselkedése – a
felvilágosult uralkodó által biztosított konszolidált monarchikus keretek között –
összességében rendezetten (önszabályozó módon) működő és prosperáló gazdaságot
eredményez. Gazdag szakirodalmi munkásságából kiemelkedik a többféle változatban, 1758-
59-ben és 1766-ban megjelent „Tableau économique”, amely Boisguilbert, de még inkább
Cantillon körkörös ábrázolására emlékeztető módon mutatja be egy gazdasági év jövedelem-
és termékáramlását. Hozzájuk hasonlóan ugyancsak – mintegy a merkantilista gyakorlatra
adott ellenreakcióként – a mezőgazdaság felvirágoztatásában látja a nemzetgazdaság
fejlődésének zálogát, továbbá szintén a termelési folyamatban betöltött szerepük alapján
(mintegy a gazdaság „szerveiként”) azonosítja a társadalom osztályait. A gazdaság
növekedési pályáját nála is a (föld)tulajdonosok költekezési struktúrája határozza meg,
kihangsúlyozva az egyes szektorok harmonikus reprodukcióját biztosító szabad áralakulás,
valamint a tiszta jövedelemre kivetett – az újratermelést ugyancsak nem terhelő – adók
kívánatosságát is. Quesnay körül tanítványok, követők népes tábora verbuválódott, akik
„Économistes” (közgazdászok) néven gyakorlatilag a politikai gazdaságtan első iskoláját
alkották. Amint Deane írja, „Francois Quesnay-t ugyanolyan joggal tekinthetjük a modern
politikai gazdaságtan megalapítójának, mint Adam Smitht. Valójában a jövedelmek
körforgásszerű áramlásáról szóló elmélete és Tableau Economique-ja, amelyet egyfajta input-
output táblának tekinthetünk, a makroökonómiai kategóriákkal dolgozó mai közgazdászok
számára sokkal relevánsabbnak tűnik, mint az Adam Smithből kiinduló klasszikus politikai
gazdaságtan bármely része.”39 A kortárs méltatók közül az egyik éppen Smith, aki
mindazonáltal némi fanyalgással próbálja enyhíteni a szellemi vetélytársak teljesítménye által
keltett kognitív disszonanciáját: „Az eddig felállított közgazdasági rendszerek közül minden

7
tökéletlensége mellett a fiziokrácia áll talán a legközelebb az igazsághoz… Habár ez egy
olyan rendszer, amely a világ egyik részén sem gyakorolt és valószínűleg nem is gyakorol
majd semmilyen hatást.”40 Marx viszont őszinte elismeréssel adózik a Gazdasági táblázatok
szerzőjének: „Ez a kísérlet a 18. század második harmadában, a politikai gazdaságtan
gyermekkorában fölöttébb zseniális ötlet volt, vitathatatlanul a legzseniálisabb, amely eleddig
a politikai gazdaságtan számlájára írható.”41 „A tőke elemzése – a polgári látókörön belül –
lényegében a fiziokraták érdeme. Ez az érdemük teszi őket a modern gazdaságtan
tulajdonképpeni atyjává.”42 Heller ugyancsak Quesnaynek ítéli a pálmát, mint akinek „szemei
előtt a közgazdasági életet szabályozó törvények felkutatása és a gazdasági élet oly
tudományának megalapozása lebegett, amely hasonló az anatómiához, mintegy boncolgatva a
közgazdaság alkatelemeit és fürkészve azok működését. Ezért mondhatjuk joggal, hogy
Quesnay volt a közgazdaságtannak, mint tudománynak megalapítója. Ő volt az, aki a
közvetlen célt a tiszta megismerésben és a szenvtelen vizsgálatban tűzte ki.”43
Johann Heinrich von Justi (1717-1771) az I. Frigyes Vilmos porosz király uralkodása alatt
kialakult ún. „újabb kameralizmus” legkiválóbb képviselője, az első rendszeres német
államtudományi és pénzügytani munkák szerzője. 1768-ban állami pénzek elsikkasztásának
(nem bizonyított) vádjával bebörtönzik, a fogságban meghal. „Az államok hatalmának és
jólétének alapja, avagy a polícia tudományának kimerítő bemutatása” (1760/61-ben
megjelent) könyve az irányzat egyik legjelentősebb záróopuszának tekinthető. Schumpeter
szerint egyértelműen a szabad vállalkozás előnyei mellett foglal állást, csak éppen Smithnél
világosabban észlelte a megvalósulás akadályait.44 Tárgyi tudása „semmivel sem marad el
Smithétől, aki a konkrét gazdasági elemzésekben semmi újat nem tesz hozzá írásaihoz... (…)
[Justié] Adam Smith munkájánál csak annyiban gyengébb, hogy nem tudta megmutatni
analitikus eszközökkel, hogyan kapcsolódnak egybe a gazdasági élet elemei” – méltatja
Szakolczai.45 Jelentős művei – a fent említett mellett – „A pénzügyek rendszere” (1766), és
„A polícia elemei” (1756). Justi ez utóbbi írásművét „Michael Focult a políciairodalom
legfontosabb művének tartotta, mert (…) különös tisztasággal fogalmazta meg a polícia
középponti paradoxonát. [Eszerint] a polícia feladata egyfelől az, hogy biztosítsa az emberek
boldogságát, (…) másfelől viszont Justi szerint az is a políciára tartozik, hogy hozzásegítse az
államot ereje növekedéséhez.”46 Madarász összegzésében: „Az államgazdaság célja az
alattvalók boldogságához szükséges anyagi feltételek megteremtése, és négy területet foglal
magában: 1. az ökonómia vagy háztartástan a magánvagyon ésszerű hasznosításával, 2. a
kamarai tudomány az állami jövedelmekkel foglalkozik. 3. A Polizeywissenschaft – amelybe
beletartozik a kereskedelem is – az államtan része, és tárgya az állam egész tulajdonának
(beleértve az alattvalók vagyonát és képességeit is) a közös jólét vagy boldogság érdekében
történő fenntartása és gyarapítása. A jó belső szervezet révén gondoskodik az állam erejéről, a
földművelésről, a létfenntartás javításáról és a belső rend biztosításáról. Végül 4. az államtan
vagy politika az állam és uralom külső és belső fenntartásáról szól, amihez alapként
hozzátartozik az alkotmány- és államelmélet.”47 Miként maga Justi írja: „amire az ökonómia a
magánszemélyek javainál irányul, az a végcélja a kormányzati tudományoknak az államok
egész vagyona esetében, vagyis azt mutatják meg, hogyan kell fenntartani, növelni és bölcsen
hasznosítani a köztársaság vagyonát. Ezek tehát teljes joggal kapják az ökonómiai
tudományok nevet.”48 Justi művei sok tekintetben a liberalizmus lehetőségeire fókuszálnak.
Amint ugyanis Szakolczai fogalmaz, „a 18. század folyamán a hangsúly az erőszakról és az
állandóan alkalmazott kényszerről a közvetett ellenőrzésre és felügyeletre tevődött át, és az
egyén aktív bevonásával is megpróbálkoztak. (…) A részletekre is kiterjedő külső figyelem,
illetve a célok internalizálása helyett az új stratégia alapja az volt, hogy a népesség, valamint
az egyén belső erőinek mozgását szabadon engedjék, s így irányítsák.”49 „Évszázadokon át
tartó kondicionáló folyamat eredményeként jött létre az az ember- és társadalomtípus (a
modern ember és a civil társadalom), amelynek viselkedése megfelel az általános gazdasági

8
egyensúly elméletének és az ennek megfelelő (gazdaság)politika segítségével irányítható. A
polícia ennek a kondicionáló folyamatnak adta meg a technikáját és volt kisegítő
apparátusa.”50 Vagy, ahogy Foucault írja: „a kormányzás modern mesterségének vagy az
állami racionalitásnak a célja: az egyéni élet alapvető elemeinek [elsők között az egyéni érdek
érvényesítésének] fejlesztése oly módon, hogy az egyben az állam erejét is növelje.”51 Justi
munkássága – színvonalát illetően is hasonlóképpen Smith törekvéseihez – ennek az
ellentmondásnak a feloldására irányult.
Adam Smith (1723-1790) a skót felvilágosodás korában élt filozófus és közgazdász, a
közgazdaságtan atyjaként legtöbbet emlegetett szerző. Legfontosabb művei az 1759-ben
publikált „Az erkölcsi érzelmek tana”, valamint az 1776-ban megjelent „A nemzetek
gazdagsága – E gazdagság természetének és okainak vizsgálata” című könyvek. Quesnayhez
hasonlóan vallja, hogy a társadalmi – ezen belül gazdasági – folyamatok szabályozottsága egy
természetes rend megnyilvánulása, amit azonban tőle eltérően nem biológiai, hanem fizikai
analógiákkal szemléltet. „Az emberi társadalom, ha elvont filozófiai nézőpontból szemléljük,
olyan hatalmas gépezetnek tűnik, amelynek szabályos és harmonikus mozgása egybeeső
hatások ezreit hozza létre” – írja.52 A gazdasági folyamatok hajtóerejét ő is az önérdekben véli
felfedezni, amelynek eredendő vadságát az erkölcs szelídíti társadalmilag tolerálhatóvá.53
Talán legtöbbet citált soraiban kimondja, hogy „Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a
pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt.”54 Az
ember „bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani, és nem is tudja, mennyire
mozdítja azt elő (…), csak a saját nyereségét keresi (…). Ebben is, mint sok más esetben,
láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet nem is keresett (…). Azzal, hogy ő saját érdekét
követi, gyakran a társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mintha annak előmozdítása
lett volna valóságos célja.”55 Ugyanakkor „erősen érezni másokért, kevéssé magunkért, hogy
visszafogni tulajdon önző, és útjára engedni jótékony szenvedélyeinket – ez alkotja az emberi
tökéletességet; és csak egyedül ez képes az emberi nem körében az érzületek és szenvedélyek
azon harmóniáját létrehozni, melyben egész becsük és helyénvaló mivoltuk rejlik.”56 „Az
államférfiak és álmodozók megsértik az emberi dolgok természetes menetét, pedig a
természetet [piacot] magára kell hagyni és teljes szabadságot kell adni neki, hogy céljait és
terveit megvalósítsa...”57 Smith „A nemzetek gazdagságában” hasonlóképpen – bár bővebben
– mint Cantillon, a közgazdaságtan alapvető témáinak szisztematikus tárgyalását adja. Ennek
során az elsők között foglalkozik a munkamegosztás jelentőségével. Mint írja: „A
munkamegosztás nagymértékben hozzájárul a közjó gyarapodásához, amely gazdagság
mindig az emberek szorgalmával áll egyenes arányban, és nem a felhalmozott arany és ezüst
mennyiségével, mint azt együgyűen elképzelik.”58 Ezt követően sorjáznak a pénz eredetéről
és értelméről, az áruk valóságos versus névleges, továbbá természetes versus piaci árának
megkülönböztetéséről, az ár összetevőiről szóló fejezetek. Kitér a munkabér, a tőkeprofit és a
földjáradék természetére, valamint a foglalkoztatási területek természetéből fakadó
egyenlőtlenségekre. A portfólió-elméletek előfutáraként a pénzt a társadalom
jószágkészletének egy sajátos részeként exponálja, majd a tőkefelhalmozás szemszögéből
különbözteti meg a produktív és improduktív munkát. Elemzi a kamatra kölcsönadott tőke
természetét, a tőke foglalkoztatásának különböző módjait – etc.
Kautz némileg elfogult sorai valamennyire érthetővé teszik Smith magnum opusának
sikerét. „Adam Smith (…) a halhatatlan, »A nemzetek gazdagsága, e gazdagság
természetének és okainak vizsgálata« című könyvével a nép- és államgazdaságtan első
szigorúan tudományos rendszerét nyújtotta, egy olyan művet alkotott, mely a felfogás
mélységében, a gondolat világosságában, a kivitelezés zsenialitásában és a tárgy teljességében
messze túlszárnyalta e tudományterület minden korábbi teljesítményét... (…) Smith a modern
tudományos nemzetgazdaságtan megalkotója, minden újabb gazdaságfilozófia valódi ősapja,
az első úttörő személyiség…”59 „Elérte azt, hogy (…) a nemzetgazdaságtan teljesen

9
egyenrangú ismeretágként felemelkedett a már létező tudományok körébe. Smith (…) műve
azon ritka könyvek egyike, melyekben a tudomány hirtelen óriási lépést tesz előre; melyek
révén hatalmas mértékű új felismerések és ismeretek egyszerre általánosan és győzelmi erővel
terjednek el és törnek utat; egy sor korábbi alaptétel és előítélet romba dől vagy átalakul, az
ismeretág továbbfejlődése a legerősebb impulzust kapja és új, összehasonlíthatatlanul
biztosabb és sikeresebb előrelépési utak válnak nyitottá.”60 Schumpeter ugyanakkor kritikus:
„»A nemzetek gazdagsága« nem tartalmazott valóságos újdonságokat (…) mindazonáltal
nagy teljesítmény, tökéletesen megérdemli sikerét. (…) Korlátai tették sikeressé. Ha
csillogóbb lett volna, nem vették volna komolyan. Ha mélyebbre ásott volna, ha felszínre
hozott volna mélyenjáró igazságokat, ha eredetibb és nehezebb módszert használt volna, nem
értették volna meg.”61 Szakolczai szintén azt tartja, hogy „Smith nem fedezett fel új
törvényeket a gazdasági életben, s nem szintetizálta kora ismereteit. (…) Smith újítása abban
[a felismerésben] állt, hogy a spontán gazdasági tevékenység az anarchia forrásából a rend
tartópillérévé vált.”62 Míg „Boisguillebert és a fiziokraták azt keresték, hogy miképpen
lehetne az állam szerepét csökkenteni és a legjobb törvényeket létrehozni, addig Smith
egyszerűen kijelentette, hogy ezt a rendet a gazdaság önmozgása magától megvalósítja. A
korábbi feltevés szerint a szabályozatlan gazdaság rendezetlenséghez vezet, és ezért kordában
kell tartani…”63 „Amíg az egyének viselkedésére külön apparátus felügyelt, amíg az állam és
az egyén jólétének az egybehangolása napi beavatkozást igényelt, addig a kormányzás,
irányítás sem lehetett igazán hatékony, racionális. (…) Ezt a hatékonysági problémát oldotta
meg Adam Smith és a gazdasági liberalizmus…”64 „A liberalizmus nem »az« egyén
felszabadítását jelentette, hanem egy olyan társadalom létrejöttét, amelyben az egyének
önmozgása egyben az állami s így társadalmi optimumot is megvalósítja.”65 Deane rámutat,
hogy „a Wealth of Nations egy igazi bestseller volt. 1800-ra már kilenc angol kiadást élt meg,
emellett kiadták az Egyesült Államokban, Írországban és Svájcban is. A XIX. század első
évtizedének végére már lefordították dánra, hollandra, franciára, németre, olaszra, spanyolra
és oroszra.”66 Végül megállapítja, hogy „Valójában Adam Smith megalkotta az új politikai
gazdaságtant, annak első általánosan elfogadott elméleti és kategória rendszerével, elemzési
technikájával; létrehozta a tudományág első paradigmáját vagy diszciplináris mátrixát. Adott
ennek a tudományágnak egy metodológiát, egy kategóriarendszert és egy ideológiai irányt,
amelyek meghatározzák azokat a fő problémákat, amelyeket a közgazdaságtan tanulmányoz;
azokat az elemzési kereteket, amelyeken belül ezeket tanulmányozza, és azt a politikai
vonalat, amelyet e problémák megoldása közel fél évszázadon keresztül sugallt.”67
Anne Robert Jacques Turgot (1727–1781) eredetileg Quesnay köréhez tartozó, de szuverén
gondolkodóvá váló közgazdász, gazdaságpolitikus, Marx szerint a „legfejlettebb” fiziokrata.68
Fő műve az 1776-ban írt, de csak 1779/80-ban megjelent „Értekezés a gazdagság
keletkezéséről és elosztásáról” című tanulmány. Az érintett témák között kitér a tulajdon
keletkezésének folyamatára, a társadalmi osztályok szerepére, valamint a tőkefelhalmozás
jelentőségére. Habár a profit (kamat) eredeti forrásaként ugyancsak a mezőgazdaságban
képződő tiszta terméket jelöli meg, nyereség realizálódását az iparban is törvényszerűnek
tartja, ha a föld (mint termelési tényező) árához hasonlóan ezen a területen is inputokba való
befektetésre (tőkelekötésre) van szükség. Quesnaytől eltérően tehát nem csak az agráriumban,
hanem az iparban is szükségesnek tartja a felhalmozást, amit a tulajdonosok (tőkések)
megtakarításaiból lehet finanszírozni. A kamatláb – hasonlóan a neoklasszikus doktrína
ábrázolásához – a megtakarítások keresletének és kínálatának viszonyától függ, habár végső
soron – a tiszta termék volumenére visszavezethető módon – a mezőgazdasági tevékenység
jövedelmezősége határozza meg. Utal rá, hogy az egyes befektetési formák (földtulajdonlás,
ipari beruházás, kölcsön) hozadéka a tőke áramlásának következtében kiegyenlítődik. Brewer
szerint e nézeteivel a gazdasági növekedés elméletének körvonalait határozta meg, Smith-t és
Ricardo-t megelőzve jelölte ki a klasszikus közgazdaságtan fő irányait.69 Turgot cizelláltabb

10
osztályozási elveket követ a gazdasági szereplők típusainak meghatározása során, mint a
fiziokraták. Megkülönbözteti ugyanis mind a mezőgazdaság, mind az ipar területén a
kamatjövedelemben részesülő tulajdonosokat, a sajátos munkabért (gazdasági profitot) szerző
vállalkozót (bérlőt), valamint a tulajdon nélküli munkásokat. Az áralakulás vizsgálata során a
későbbi neoklasszikusokhoz hasonlóan a hasznosságot jelöli meg a piaci ár szabályozójaként.
Ehhez illeszkedően a gazdasági viselkedés is az előnyök és áldozatok mérlegelésén alapul
ábrázolásában. A határelemzés logikája bukkan fel a „nem arányos hozamok” (csökkenő és
növekvő hozadék) értelmezésénél. 1774-76 között XVI. Lajos pénzügyminisztereként
tevékenykedett. Mint a gazdasági liberalizmus elkötelezett híve, nézeteit igyekezett a
gyakorlatra alkalmazni: felszabadította a gabonakereskedelmet, felszámolta a céheket,
kiterjesztette a pénzadó intézményét a robot helyett, sőt, még a király kiadásait is ellenőrizni
kívánta. A kor uralkodó osztályának érdekeit sértő intézkedései miatt kellett távoznia
posztjáról. Schumpeter rendkívül nagyra becsüli munkásságát. Mint írja, prioritást élvez a
közgazdasági elmélet lényeges pontjainak megfogalmazását tekintve – bár ez nem jelenti azt,
hogy Smith tőle származtatta volna saját nézeteit.70 Összevetve Smith és Beccaria
személyiségével, „Turgot kétségtelenül a legragyogóbb elme a három közül… (...) Túlontúl
okos volt ahhoz, hogy jelentéktelen dolgokat írjon. (...) Az általa alkotott elméleti váz,
prioritásától függetlenül is határozottan felülmúlja a »Nemzetek gazdagsága« elméleti vázát.
(…) Bemutatja a gazdasági elmélet teljes rendszerét. (…) A »Nemzetek gazdagságát«
természetesen senki sem csodálná egyedül az elméleti váz miatt. Érett bölcsességének, találó
illusztrációinak, hatékony politikai állásfoglalásának köszönheti karrierjét. És valamit még el
kell mondanunk az elméleti szakember [Smith] fajsúlyos művéről: az aprólékos gondossággal
párosuló türelem, önfegyelem terméke volt – és nem vagyunk benne biztosak, hogy Turgot –
még ha a világ összes szabadidejével rendelkezik is – vajon képes lett volna-e valami hasonlót
produkálni.”71
Cesare Beccaria (1738–1794), büntetőjogászként és börtön-reformerként, a felvilágosodás
nagy alakjaként ismert olasz filozófus és közgazdász.72 Sokat idézett penológiai műve az
1764-ben megjelent „Dei delitti e delle pene” című tanulmány, amelynek hatására a
büntetőjogot és a büntetőeljárást szinte minden európai országban megreformálták, új elvi
alapokra helyezték. Visszhangja már a maga korában is óriási volt. 1768-ban közgazdasági
(kameralista irányzatú) tanszék létrehozója és vezetője Milánóban, amely később – vele
együtt – Padovába települt. „A közgazdaságtan elemei” című, 1804-ben posztumusz
megjelent, és talán Cantillon hatását tükröző írása Szakolczai szerint a políciatudományt
lezáró, egyben azon túllépő legjelentősebb alkotás.73 A milánói egyetemen 1769-1770 között
tartott előadásaiból állította össze Pietro Custodi és adta ki „Serittori classici italiani di
economia politica” című kötetében. Schumpeter rámutat, hogy Beccaria műve a gazdasági
jelenségek széleskörű és rendszerezett tárgyalását adja, felépítése pedig sokban egyezik a
„Nemzetek gazdagsága” struktúrájával, sőt, az első négy könyv már a 19. század
tankönyveinek színvonalát idézi.74 Miként írja, „Beccaria az olasz A. Smith. A két férfi
hasonlósága – beleértve teljesítményüket is – valóban feltűnő. (...) Mindketten egy hatalmas
intellektuális tér szuverén urai, amely messze túlnyúlik azon, amit egy közönséges halandó
átfogni képes.”75 Szakolczai rámutat, hogy Beccaria írásműve „egy sajátos inverziót tükröz:
már nem a gazdaságtan része a políciának, hanem fordítva, a polícia (csak) része a
gazdaságtannak. Ez a szerkezet [jellemzi] Adam Smith művét is (…), amely szintén öt
könyvből áll, és ötödik könyve szintén az állam gazdasági feladataival, a szabályozással és
egyebek mellett a políciával foglalkozik. A polícia Smith glasgow-i előadásaiban még
központi fontosságú volt, nagy könyvében már periférikussá válik…”76 A két mű
„rezonanciája” tükröződik a további fejezetek tartalmi vonásaiban. Így, az „Elementi” első
könyvében is a technológia, munkamegosztás és népesség összefüggéseiről esik szó – a
fogyasztás természetéről írottakkal kiegészítve. A második könyv a mezőgazdasági politika, a

11
kis- és nagygazdaságok kérdéskörét boncolgatja, a mezőgazdaság fejlesztésére irányuló
tervek lehetőségeivel. A harmadik könyv az ipar és manufaktúrák vonatkozásait tárgyalja, a
negyedik pedig a kereskedelemmel foglalkozik. Ez utóbbi tartalmazza a szerző értékkel,
árakkal, pénzzel, forgalommal és versennyel, kamattal, cserével, továbbá az állami bankokkal,
számlapénzzel és hitellel kapcsolatos nézeteit is. Végül Beccariának az ötödik könyvben írt
sorai jól tükrözik a felvilágosodás megismerést sürgető, és a szokások (Smithnél erkölcs)
társadalmi-gazdasági interakciókat megkönnyítő, „természetes rendhez” vezető szerepét:
„Sem a föld, sem a kéz munkájának a termékei, sem kereskedelmi, sem közhasznú
cselekedetek nem nyerhetők el az emberektől megfelelő tökéletességgel és állandósággal, ha
ők maguk nem ismerik ama dolgok erkölcsi és fizikai törvényeit, amelyekre hatnak; ha a
számszerű gyarapodást nem kíséri arányosan a társadalmi szokások változása; ha az egyének
sokaságában elvégzett munkák és létrehozott termékek között nem ragyog minden lépésben a
rend fénye, amely minden mozdulatot könnyűvé és biztossá tesz. Így a tudományok, a
nevelés, a rend, a köz biztonsága és nyugalma mindazok a tárgyak, amelyek a polícia neve
alatt értendők, alkotják a közgazdaságtan ötödik és utolsó tárgyát.”77
David Ricardo (1772–1823) az ipari forradalom korában élt angol üzletember és
közgazdász. Gondolati rendszerének középpontjában a jövedelemeloszlás gazdasági
növekedésre gyakorolt hatásának vizsgálata állt. Be akarta bizonyítani, hogy az olcsó ipari
nyersanyagok behozatalát akadályozó vámok bár a hazai földtulajdonosok számára
előnyösek, viszont a megdráguló inputok miatt csökkenő profitot implikálva a
„felhalmozáshiány betegségébe” taszítják az országot.78 Amint írja: „A politikai gazdaságtan
fő feladata, hogy feltárja azokat a törvényeket, amelyek [a jövedelem] megoszlását
szabályozzák. Noha tudományunk sokat fejlődött (…), mégis (…) a járadék, a profit és a
munkabér természetes alakulásáról csak igen csekély mértékben ad kielégítő magyarázatot.”79
Az a próbálkozás aztán, amely az említett hiányosságok megszüntetésére irányult, új
irányokat határozott meg a közgazdaságtanban az érték- és ár, valamint a pénz- és
külkereskedelmi elméletek terén. Hicks megfogalmazásában: „A Smith és Ricardo közötti
átmenet maga is kisebbfajta »forradalom« volt. De – a tudományban szokásostól eltérően –
nem azért következett be, mert magyarázatot kellett adni a tapasztalat vagy a megfigyelés
révén felfedett új, de mindig is fennálló tényekre. Azért jött létre, mert új tényekről kellett
számot adni, és ezek a tények valóban új tények – új események – voltak, amelyek a
történelem során bukkantak fel.”80 Amiért a közgazdaságtan lehetséges „atyái” közé soroljuk,
alapvetően módszertani újításaival kapcsolatos. Deane megfogalmazásában: „Ricardo
közgazdasági problémákkal kezdte és azokkal is fejezte be az elemzését, és nem hagyta
gondolatait különféle filozófiai, szociológiai vagy történelmi megfontolások miatt
mellékvágányra terelődni.”81 Vagy ahogyan Blaug vélekedik: „Amennyiben a
közgazdaságtant elemzési eszköznek, egyfajta gondolkodásmódnak, és nem valódi
eredmények és következmények halmazának tekintjük, akkor kijelenthető, hogy a
közgazdaságtan technikáját Ricardo találta fel.”82 Buchholz szavaival: „Sem Adam Smith,
sem Malthus nem konstruált olyan szigorú, részletes, hétlépcsős modellt, mint Ricardo. James
Mill útmutatásai alapján érvelése hosszú, deduktív láncolatot alkotott. Javaslatait az
euklideszi geometria vagy a newtoni mechanika precizitásával akarta alátámasztani.”83 Ha
pedig – Verri és Schumpeter nyomán – komolyan vesszük, hogy egy ismerethalmaz
tudományos jellegének ismérvei között igen előkelő helyen szerepel az alkalmazott metodika,
akkor megfontolandó kérdés, hogy vajon nem Ricardo munkássága hordozza-e a tudománnyá
váláshoz szükséges áttörést. Blaug megfogalmazásában: „Eltekintve a klasszikus
közgazdaságtan olyan tendenciózus meghatározásaitól, mint amilyet például Marx adott (…),
aki szerint a klasszikus közgazdaságtan Pettyvel kezdődött a 17. században és Ricardoval ért
véget, vagy amilyet Keynes fogalmazott meg (…) mely szerint a klasszikus iskola Ricardóval
indult, és Pigouval ért véget, az első kérdés az, hogy vajon Adam Smith vagy inkább David

12
Ricardo volt az, aki lefektette a klasszikus közgazdaságtan »lényegét« vagy »magját«.
Természetesen Adam Smith fogalmazta meg a fő kérdéseket, amelyeken utána ez évszázadon
át vitatkoztak a közgazdászok, de abban sem nagyon lehet kételkedni, hogy Ricardo
Principles of Political Economy and Taxation című könyvének 1817-es megjelenésével
bizonyos értelemben átalakult a smithi hagyomány.”84 Majd így folytatja: „…a klasszikus
közgazdaságtan mint egész természetével kapcsolatos minden álláspont alapvetően attól függ,
mit gondolunk a smithi közgazdaságtan ricardói metamorfózisáról. (…) Hollander kivételével
a klasszikus közgazdaságtan valamennyi modern kommentátora egyetért abban, hogy Ricardo
megváltoztatta a közgazdaságtannak mind a hatókörét, mind a módszerét mind pedig a
központját.”85 Ennek tükrében furcsa, hogy Jevons, aki ugyancsak elkötelezte magát a
tudomány deduktív művelése mellett, így ír: „Ha majd a közgazdaságtan igazi rendszere teljes
kifejtésre kerül, világossá válik, hogy Ricardo, aki ugyan tehetséges volt, de helytelenül
gondolkodott, rossz irányba kormányozta a közgazdaságtudomány hajóját… (…) Komoly
munkát fog igényelni egy szétesőfélben lévő tudomány töredékeit összeszedni, és ezekből egy
új diszciplínát az útjára indítani…”86 Valamivel jobban értjük Keynes fenntartásait, aki
Ricardot a (neo)klasszikus közgazdaságtan kútfőjének tartja: „Bár Malthus és nem Ricardo
lett volna az a fatörzs, amelyből a 19. század gazdaságtana sarjadt; mennyivel bölcsebb és
gazdagabb lenne manapság a világ.”87

5. A forráságak furcsaságai

A régi bon mot a nehéz, vagy éppen lehetetlen feladatokat a Nílus forrásainak kereséséhez
hasonlította. De még az olyan esetekben is, amikor a természetföldrajzi körülmények nem
akadályozzák drasztikusan valamely folyó eredetének felderítését, akkor sem mindig
egyértelmű konszenzusra jutni a forráság „beazonosítását” illetően. Talán elég, ha a Dunára
gondolunk, melynek esetében három erecske is versenyben áll a kitüntető cím birtoklásáért.88
Jelen tanulmány a közgazdaságtudomány eredetét képviselő szerző megnevezhetőségét
kutatta. Ennek során tizennégy személyiség munkásságát elemeztük, és még minden
bizonnyal további jelöltekre is bukkanhatnánk az elmélettörténeti irodalom böngészése során.
Például Arisztotelészre, akiről maga Kautz jegyzi meg, hogy „nemcsak a logika és metafizika,
a természettörténet és a matematika, a fizika és a pszichológia, az etika és a politika első
szigorúan tudományos képviselője, sőt részben megalkotója, hanem az ökonómiáé is, a
gazdaságos állami és népi élet tudományáé. Ez nála válik először elkülönített, önálló ággá az
állami és társadalmi tudományok nagy rendszerében. Kevés kutató részesült még abban a
szerencsében, hogy olyan mértékben birtokolja a nemzetgazdaságtan megalkotásának legfőbb
feltételeit, mint épp Arisztotelész!”89
Mindegyik érintett szerző valamilyen – a tudományosság kritériumait figyelembe véve –
jelentős elemekkel járult hozzá a közgazdaságtan létrejöttéhez és/vagy fejlődéséhez. De még
azoknál is – mint pl. Smith –, akiknél az átfogott ismerethalmaz közel teljes, rendszerbe
foglalása és az alkalmazott módszertan pedig kimagasló szintet képvisel, bizonyos kételyek
merülnek fel, hogy megfelelnek-e a tudományt megalapító személyiséggel szemben
támasztott követelményeknek. Smith esetében például az, hogy – bár műve messze a korabeli
közgazdasági „toplisták” élét foglalta el – eredetisége megkérdőjelezhető, és módszertanilag
is aggályokat fogalmazhatunk meg téziseinek logikai koherenciáját illetően. Ezért joggal
forszírozhatjuk azt, hogy helyette pl. miért nem Cantillont kiáltotta ki a „szakma” a tudomány
atyjának. Akinél viszont a kiváltott „hatás” tekintetében akadnak problémák, azaz nem
alkotott – legalábbis Kuhn definíciójának megfelelő – paradigmát.
Úgy tűnik, hogy – tudományosság ide vagy oda – egy diszciplína sikerességében sem
kizárólag annak tartalmi-módszertani motívumai játszanak szerepet. Hasonlóképpen
valamilyen divatcikkhez, melynek „felkapottsága” sem mindig párosul – legalábbis az illető

13
jószág eredeti funkcióját tekintve – kiemelkedő minőséggel. Bekker hasonló jelenségről ír a
Nobel-díjas közgazdászokat felsorakoztató könyvben: „Rima azt a sajátos ellentmondást is
felveti, hogy a mai közgazdasági tudatot ténylegesen befolyásoló, a mai paradigmának
kifejezési módot adó fő művek nem azonosak az innovatív, nagy közgazdászok legfontosabb
műveivel. Azaz, a századelő nagy elméleti forradalmi kísérletei, innovatív fordulatot sejtető
művei, a »high theory« fő munkái a várakozásokkal szemben mára alig hagytak nyomot a
főáramlat, a mainstream arculatán. A nagy innovatív művek, sőt még Keynes Általános
Elmélete sem gyakoroltak olyan hatást, mint Hicks, Samuelson, Neumann, Morgenstern,
Tinbergen és Haavelmo munkái, melyek viszonylag ismeretlenek szélesebb körben, gyakorló
közgazdászok között.”90 De ha mégis a „belbecs” lenne egyedül a lényeg, vajon hogyan lehet
az objektivitást akárcsak megközelítve is megállapítani, hogy pl. Pettynél, Boisguilbertnél,
Quesnaynél, Smithnél vagy éppen Beccariánál éri el a kívánatos szintet a tudásanyag
mennyisége, összetétele, „minősége”, tárgyalási módja és az az instrumentum, amely az
elemzést szolgálja? Hasonlóképpen: vajon mely pontjától kezdődően lehet egy vízfolyást
folyónak nevezni patak helyett? A – gyakran meg sem nevezhető – forrásától? (már ha elég
hosszú), vagy valamilyen vízhozam-küszöb elérésétől? – netán a hajózható szakaszának
kezdetétől? Nehezen megválaszolható kérdés.
Majdnem biztosra vehetjük, hogy egy elméleti rendszer megítélésénél a „minőségi”
tényező mindazonáltal az elsők között szerepel. Ugyanakkor úgy tűnik, a „jókor lenni jó
»termékkel« jó helyen” elve is érvényesül, vagyis az „érdeklődő közönség” – amely
verbuválódjon akár a szakma felkent képviselőiből, vagy akár csak intelligens „laikusokból” –
számára „közérthetően”, az adott kor embereit foglalkoztató problémákról szóljon, azaz
„létező igényt” elégítsen ki.91 Ahogy a marketingtudományt művelő kollégák mondanák:
nemritkán a díszes „ráma” jobban növeli a termék eladhatóságát, mint maga a „kép”.
Emlékezzünk Schumpeter soraira, amelyek – Smith érdemeit hangsúlyozva – ugyanezt
támasztják alá: „»A nemzetek gazdagsága« nem tartalmazott valóságos újdonságokat (…)
mindazonáltal nagy teljesítmény, tökéletesen megérdemli sikerét. (…) Korlátai tették
sikeressé. Ha csillogóbb lett volna, nem vették volna komolyan. Ha mélyebbre ásott volna, ha
felszínre hozott volna mélyenjáró igazságokat, ha eredetibb és nehezebb módszert használt
volna, nem értették volna meg.” Deane még pontosabban kifejti Smith tudományos
karrierjének mibenlétét: „Nem nehéz megmagyarázni, hogy Adam Smith politikai
gazdaságtani paradigmája miért aratott olyan gyors sikert. Egyrészt kutatása tárgyának
intellektuális státuszt adott, egységesítette alapvető tételeit, és rendszerbe foglalva
összekapcsolta azokat az akadémiai filozófiával, mégpedig olyan módon, ahogy előtte
egyetlen szerzőnek sem sikerült. Sőt, ilyen módszerrel nem is próbálkoztak elődei. Egy ilyen
alapvetően egyszerű és viszonylag átfogó elemzési rendszer alkalmazása és továbbfejlesztése
kihívást jelent minden képzett koponya számára, tekintet nélkül politikai elkötelezettségére
vagy kapcsolataira. Mindemellett az alapvető gazdasági problémákat olyan kategóriákban
fogalmazta meg, amelyek összhangban voltak egy olyan társadalommal, amely akkor kezdett
népesedni, gazdagodni és iparosodni. A gazdasági növekedés és fejlődés az akkori évek
aktuális kérdései voltak. A társadalom alapvető gazdasági viszonyairól adott smithi jellemzés,
a kapitalizmus alapvető társadalmi struktúrájának – földbirtokosok, munkások, tőkések – és
jellemző jövedelemformáinak – földjáradék, munkabér, profit – leírása különösen illett
Nyugat-Európa születő kapitalista társadalmaira. A cseregazdaság általa felvázolt anatómiája
példátlan meggyőző erővel és realizmussal tárta fel a jövedelmek és az árak kölcsönös
függését. (…) Adam Smith a gazdasági problémákat a kortársak által meghatározónak
tekintett kategóriákban formulázta meg. Olyan fogalmak alapján elemezte a termelési
tényezőket, amelyeket reálisnak tartottak. (…) Végül természetesen Smith paradigmájának
sikere részben – és e siker maradandósága feltehetőleg nagyrészt – a benne rejlő politikai
törekvéseknek [azaz a feltörekvő tőkés érdekek képviseletének] tulajdonítható.”92

14
 Mindazonáltal több olyan meggyőző passzust is olvashatunk, amelyek a fenti sorok
ellenére sem Smitht hirdetik ki győztesek a tudomány „atyja” vagy „megalapítója” címért
folytatott versenyben. Hasonlóképpen kérdezhetnénk rá, hogy – bár teljesítményük
elismerésre méltó – valóban Helmholtz az energiamegmaradás törvényének felfedezője
(Mayerrel szemben), vagy ugyanígy: Vespucci tényleg többet „tett le az asztalra”
(Kolumbusznál) egy földrész névadásának mérlegelésekor?
Visszatérve a természetföldrajzi analógiához, nemritkán fordul elő, hogy – ki tudja miért –
két vízfolyás találkozásánál nem mindig a hosszabb és/vagy bővízűbb folyó „viszi tovább” a
nevet. Mint például az Elba és Vltava (Moldva) esetében, ahol az utóbbi hosszabb is és
nagyobb vízhozammal is rendelkezik a torkolatnál, mint a „főfolyó”. Ugyanígy a Duna és az
Inn passaui összefolyásánál a Duna átlagosan csak 600, az Inn pedig 700 m3 vizet szállít
másodpercenként – és még folytathatnánk. A lényegen azonban ez mitsem változtat: a –
valamilyen nevet viselő – folyó a torkolatnál mindegyik forrásának vizét hömpölyögteti a
tenger felé, mint ahogy egy tudományos ismerethalmaz bővüléséhez, rendszerezettebbé
válásához is hozzájárulnak – akár tévedéseikkel is – mindazok, akik makacsul törekedtek
eljutni akárcsak egy részprobléma megoldásához.
Felvetjük ezért annak mérlegelését, hogy mivel a „forráság” (alapító) megnevezése
gyakran önkényes, szubjektív, ezért inkább magát a „vízrendszert” (gondolati rendszert),
semmint egy „folyót” (valamely szerzőt) tekintsük elsődleges entitásnak. Amint Takaróné és
Tamás írják: „az elsőség kérdése mindig eldönthetetlen marad, mert valamely új tudomány
életrekelése soha sem tudható be egyetlen ember működésének.”93 Ami meghagyja persze
annak élvezetét, hogy továbbra is vitatkozzunk a rendszereket elkülönítő „vízválasztókról”, és
eközben persze reflexszerűen a „fontosabb – kevésbé fontos” relációkban is gondolkodjunk
különböző tudományos teljesítmények vonatkozásában. Magunkban Ady ihletett sorait
idézve, aki másfajta „erecskeként” másfajta „oceán” felé törekedett következetesen és
kitartóan…

JEGYZETEK

1
Kautz (1905)
2
Schumpeter (1954) in: Madarász (2000a) 31-32. pp, kiegészítés tőlem, B. J.
3
Schumpeter i.m. 34. o.
4
Kuhn (1984) 18. o.
5
Kuhn i.m. 30-31. o.
6
Verri (1988) 3. o.
7
Madarász (2000b) 111. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
8
Madarász i.m. 112-113. o.
9
Munkásságáról jó összefoglalást ad Oláh (2016)
10
„Ibn Khaldun sok közgazdászt messze megelőzött, véletlen üstökös a történelemben, akinek
munkássága hatás nélkül maradt a közgazdasági gondolat későbbi fejlődésére. (…) Nevének a
közgazdaságtan alapító atyái között kellene szerepelnie.” Boulakia (1971). Lásd még pl. Oweiss
(1988) és Hamed – Nada (2014)
11
Khaldún (1377/1995) 98-99. o. A tudomány „újkeletűségére” vonatkozó megjegyzés természetesen
Khaldún korára vonatkozik.
12
Khaldún i.m. 98. o.
13
Oláh i.m. A szerző Acemoglu és Robinson „Miért buknak el nemzetek?” című könyvére (HVG
Kiadói Rt., Budapest) utal a citált szövegben.
14
Chapra (2014)
15
Az eredeti cím: De regis et boni principis officio…
16
Szakolczai (1990) 53. o.

15
17
Schumpeter (1954) 162-163. o.
18
Szakolczai i.m. 54. o. – kiegészítések tőlem, B. J.
19
A „formális” kifejezés itt a Polányi által bevezetett „beágyazott versus formális” gazdaság
fogalompár második tagjára utal.
20
Schumpeter i.m. 195. o.
21
Szakolczai i.m. 83. o.
22
Idézi Duval 97. o.
23
Pl. Funck-Brentano (1889) II. o.
24
Heller (1943) 8. o., lábjegyzet
25
Rambaud (1909) 199. o.
26
Marx-Engels Művei, 20. köt. 225. o.
27
Marx-Engels Művei, 23. köt. 668. o.
28
Petty (1690) 244. o.
29
Hicks (2000), in: Madarász (2000a) 189. o.
30
Szakolczai i.m. 84. o.
31
Schumpeter i.m. 283. o.
32
Bizonyos tekintetben kivételt képez Marx, aki szerint „A klasszikus politikai gazdaságtan (…)
Franciaországban Boisguilbert-rel kezdődik...” Marx (1953) 34. o. Hasonló értelmezést hordoz
Hecht (1967) tanulmányának címe. A szerző viszont már rögtön a törzsszöveg legelején a „politikai
gazdaságtan atyja” megfogalmazást kínálja ennek alternatívájaként – természetesen Boisguilbert
személyére vonatkoztatva.
33
Csató (2000) 6. o.
34
Boisguilbert, idézi Csató i.m. 27. és 9. o. Vegyük észre, hogy a citált szövegrészben a fiziokraták
„laissez faire”, továbbá Smith „láthatatlan kézzel” kapcsolatos mémjeinek első megfogalmazásával
találkozunk.
35
A szerző elhalálozási éve bizonytalan. Újabb kutatások elképzelhetőnek tartják, hogy Cantillon
csupán megrendezte saját halálát, és – haragosai elől menekülve – álnéven élt tovább.
36
Jevons (1881)
37
Marshall (1895) 55. o., lábjegyzet. A magyar fordítást Bekker (2008) anyagából vettem át.
38
Cantillon (1755) 1. o.
39
Deane (1984) 40. o.
40
Smith (1940) II. köt. 194. o.
41
Marx (1958) 20. o.
42
Marx-Engels Művei, 26/I. köt. 12. old.
43
Heller (1943) 12. o.
44
Schumpeter (1954) 172. o. Lásd még Szakolczai (1990) 88. o.
45
Szakolczai i.m. 86. és 88. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
46
Szakolczai i.m. 90. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
47
Madarász (2002)
48
Justi (1755) 32. o.
49
Szakolczai i.m. 73-74. o.
50
Szakolczai i.m. 91. o.
51
Foucault: Omnes et Singulatim. Towards a Criticism of „Political Reason”. Idézi Szakolczai i.m. 90.
o. Kiegészítés tőlem – B. J.
52
Smith (1977)
53
Lásd Zeller (2009)
54
Smith (1940) I. köt. 26. o.
55
Smith i.m. 449. o.
56
Smith (1977) 447-448. o
57
Smith (1940) I. köt. 449. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
58
Smith
59
Kautz (2004) 307-308, 309. o.
60
Kautz i.m. 335. o.
61
Schumpeter i.m. 185. o. Néhány kutató Schumpeternél szigorúbb: úgy tartják, hogy a „Wealth of

16
 Nations” Cantillon és Quesnay gondolati rendszerének elsajátításával készült.
62
Szakolczai i.m. 94. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
63
Uo.
64
Szakolczai i.m. 81. o.
65
Szakolczai i.m. 92-93. o.
66
Deane i.m. 40-41. o.
67
Deane i.m. 41. o.
68
Marx-Engels művei 26/I. kötet 21. o.
69
V.ö. Brewer (1987)
70
Schumpeter i.m. 192. o.
71
Schumpeter i.m. 248-249. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
72
V.ö. Mucsi (1967) 67. o.
73
Szakolczai i.m. 86. o.
74
Schumpeter i.m. 119-181. oldalak
75
Schumpeter i.m. 179. o.
76
Szakolczai i.m. 87. o.
77
Idézi Szakolczai i.m. 86-87. o.
78
Jó leírást ad a korszakra jellemző vámrendszerekről Pardavi (2015) 64. o.
79
Ricardo - Blaug szerint Ricardo „elemzése valójában arra összpontosult, hogy mekkora a járadék
holdanként, hogy mekkora profit esik a tőke egységére, és hogy mekkora a bérráta egyénenként.
Egyszóval, könyve a tényezők szolgálatainak árazásáról szól…” I.m. 170. o.
80
Hicks i.m. 190. o.
81
Deane i.m.
82
Blaug
83
Buchholz
84
Blaug i.m. 158. o. Blaug Keynes következő soraira céloz: „A»klasszikus közgazdászok« egy Marx
által kitalált megnevezés volt Ricardora, James Millre és elődeikre, vagyis annak az elméletnek a
megalapítóira, amely a ricardoi közgazdaságtanban érte el tetőpontját. Már kezdem megszokni,
holott talán csak egy nyelvtani hiba, hogy a »klasszikus iskolát« Ricardo követőivel vezetem be,
vagyis azokkal, akik elfogadták és tökéletesítették a ricardoi közgazdaságtant, beleértve (például) J.
S. Millt, Marshallt, Edgeworth-t és Pigou professzort.” Keynes (1973) 3. o.
85
Blaug i.m. 160. és 167. o.
86
Jevons
87
Keynes
88
Lásd Magris: Duna című könyvének erről szóló fejtegetéseit.
89
Kautz i.m. 109. o.
90
Bekker (2005) 12. o.
91
Amint pl. Pacioli írja, „A hazai népnyelv miatt ne sértődj meg, mert hiszen annál nagyobb hasznot
fogok hajtani, minél több olvasóm lesz, annál is inkább, mert itt nem az ékesszólás, hanem az
éleselméjűség a lényeg.” Pacioli: Divina Proportione. Idézi Hoffmann (1997): Luca Pacioli – A tőke
algebrája. In: Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig. (szerk.: Piper, N.), Kossuth Könyvkiadó
92
Deane i.m. 46-47. o. Kiegészítés tőlem – B. J.
93
Takaróné-Tamás (1938)

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bekker Zs. (2008): Szakmai beszámoló a Magyar közgazdasági gondolkodás története c.

projektről. http://real.mtak.hu/826/ 2016. október 23.
Bekker Zs. (2005): Nobel-díjak a közgazdaságtanban. Bevezető gondolatok. In: Bekker Zs. (szerk.):
Közgazdasági Nobel-díjasok 1969-2004 12. Aula kiadó, Budapest
Blaug, M. (2000): Klasszikus közgazdaságtan. In: Madarász A.: Közgazdaságtani eszmetörténet.
Osiris Kiadó, Budapest
Boulakia, J. (1971): Ibn Khaldun: A Fourteenth-Century Economist. The Journal of Political

17
 Economy (The University Chicago Press) 79 (5): 1105–1118
Brewer, A. (1987): Turgot: Founder of Classical Economics. Economica 54, No. 216, nov., 417-428.
o.
Cantillon, R. (1755): Essai sur la nature du commerce en general. chez Fletcher Giles, Londres
Chapra, M. U. (2014): Islamic economics: What it is and how it developed. In: Chapra, M. U. (szerk.):
Morality and Justice in Islamic Economics and Finance. Edward Elgar, Cheltenham
Csató Katalin (2000): A fogyasztáskorlátos gazdaság egyik korai elemzője: Pierre Le Pesant de
Boisguilbert. MTA KTK Műhelytanulmányok MT-DP. 4.
Deane, P. (1984): A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest
Duval, J. (1971): Mémoire sur Antoine de Montchrétien. Slatkine Reprints, Genéve
Funck-Brentano, Th. (1889): Introduction. In: Montchrétien, A.: Traicté de l’œconomie politique. E
Plon, Nourrit et Cie, Imprimeurs-Éditeurs, Paris
Hamed, A. E.–Nada, H. E. (2014): Between Ibn Khaldun and Adam Smith (Fathers of Economics).
Journal of Business and Management, Vol. 16. No. 3. 54–56. o. http://dx.doi.
org/10.9790/487x-16335456
Hecht, J. (1967): Pierre de Boisguilbert ou la naissance de l'économie politique. L’I.N.É.D., Paris
Heller F. (1943): A közgazdasági elmélet története. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest
Hicks, J. (2000): „Forradalmak” a közgazdaságtanban. In: Madarász A.: Közgazdaságtani
eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest
Jevons, W. S. (1881): Richard Cantillon and the Nationality of Political Economy. Contemporary
Review, jan., London
Justi, von J. H. G. (1755): Staatswirtschaft. Lipcse.
Kautz Gy. (1905): Tudomány és tudományosság hazánkban. Elnöki megnyitó beszéd a Magyar
Tudományos Akadémia 1905. május 14-én tartott közgyűlésén. Különlenyomat az Akadémiai
Értesítő 1905. jún. havi füzetéből. Hornyánszky V. Könyvnyomdája, Budapest
Kautz Gy. (2004): A nemzetgazdaságtan és irodalmának történeti fejlődése. Aula, Budapest
Keynes, J. M. (1973): The General Theory of Employment, Interest and Money. In The collected
Writings of John Maynard Keynes. VII. vol. Macmillan, London
Khaldún, I. [1377/1995]: Bevezetés a történelembe. Osiris Kiadó, Budapest
Madarász A. (szerk.) (2000a): Közgazdaságtani eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest
Madarász A. (2000b): A klasszikus iskola. In: Bekker Zs. (szerk.): Alapművek, alapirányzatok.
Gazdaságelméleti olvasmányok. Aula Kiadó, Budapest
Madarász A. (2002): Kameralizmus, történelmi iskola, osztrák gazdaságtan. Három vázlat a német és
osztrák közgazdasági diskurzus történetéből. Közgazdasági Szemle, október (838–857. o.)
Marshall, A. (1895): Principles of Economics. 3rd ed. Macmillan and Co. London, New York
Marx K. (1953): A politikai gazdaságtan bírálatához. Szikra, Budapest
Marx K.: (1958, 1961, 1963): Értéktöbblet-elméletek. I-III. Kossuth Kiadó, Budapest
Marx-Engels Művei 20. kötet (1963), Kossuth Kiadó, Budapest
Marx-Engels Művei 23. kötet (1967), Kossuth Kiadó, Budapest
Marx-Engels művei 26/I. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest
Kuhn, T. (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó, Budapest
Mucsi E. (1987): Egy könyv – kétszáz év távlatából. Világtörténet, 1., 61-83. o.
Oláh D. (2016): Ibn Khaldún helye és szerepe a közgazdasági elmélettörténetben. Közgazdasági
Szemle, 2016. 7-8.
Oweiss, I. M. (1988): Ibn Khaldún, Father of Economics. Megjelent: Oweiss, I. M.–Atiyeh,
G. N. (szerk.): Arab Civilization: Challenges and Responses. State University of New York
Press, New York
Pardavi L. (2015): A globális gazdaság vámjogának alapkérdései, különös tekintettel a preferenciális
szerződésekre. Universitas-Győr Nonprofit Kft., Győr 64. o.
Petty, W. 1899 (1690/1899): Political arithmetic. Reprinted in The economic writings of Sir William
Petty, Vol. 1. Cambridge: Cambridge University Press, 233-313. o.
Rambaud, J. (1909): Histoire des doctrines économiques. Librairie de la Société, A. Cote, Paris-Lyon
Ricardo, D.: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei.
Schumpeter, J. A. (1954): History of Economic Analysis. George Allen & Unwin Ltd, London

18
Smith Á. (1940): Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. Magyar Közgazdasági
Társaság, Budapest
Smith, A. (1977): Az erkölcsi érzelmek elmélete, In.: Brit moralisták, Gondolat kiadó, Budapest
Szakolczai Á. (1990): A fejlődés megkérdőjelezése. Akadémiai Kiadó, Budapest
Takaróné G. B. – Tamás K. (1938): A közgazdasági elméletek története. Tébe Kiadóvállalat. Budapest
Verri, P. (1988): Reflections on Political Economy. University of Sidney, Sidney
Zeller Gy. (2009): Létezik-e a Smith probléma, avagy mennyire egységesek Adam Smith nézetei?
PTE KTK KRTI, Pécs

19