Farkas Beáta: Segédanyag a közgazdasági gondolkodás története c.

kurzushoz
Az alábbi anyag egy készülő munka része, csak a vizsgára készülést segíti, nem idézhető,
semmilyen módon nem használható fel! A kötelező ismeretek ritkábban, a kiegészítő,
érdeklőknek szóló ismeretek sűrűbben vannak gépelve.

Tartalom
1. Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt ...................................................................... 2
1.1. Az ókori görög bölcselők ............................................................................................ 2
1.2. Az egyházatyáktól a skolasztikáig .................................................................................. 7
2. A kapitalizmus erkölcsi igazolódása ................................................................................. 16
2.1. A protestáns etika alapozta meg a kapitalizmust? ......................................................... 17
2.2. A pénzszerzés szelíd szenvedélye ................................................................................. 19
3. A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai ..................................... 22
3.1. Kereskedők a gazdaságról ............................................................................................. 23
3.2. A mennyiségi pénzelmélet kialakulása ......................................................................... 26
3.3. A politikai gazdaságtan gyökerei .................................................................................. 27
4. A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere ................................................. 32
4.1. A természetjog............................................................................................................... 33
4.2. Empirizmus és/vagy racionalizmus? ............................................................................. 37
5. A fiziokraták és a skót felvilágosodás .................................................................................. 41
5.1. A fiziokraták .................................................................................................................. 41
5.2. A skót felvilágosodás .................................................................................................... 49
6. A klasszikus politikai gazdaságtan ....................................................................................... 55
6.1. Adam Smith a morálfilozófus ....................................................................................... 55
6.2. Egy önálló tudomány születése: A nemzetek gazdagsága ............................................ 59
6.3. Thomas R. Malthus és David Ricardo: a vitatkozó jó barátok ...................................... 63
6.4. A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után ............................................................. 74
6.5. John Stuart Mill az átmenet embere .............................................................................. 84
7. Lázadás a kapitalizmussal szemben ..................................................................................... 92
7.1. Utópista szocialisták: a békés reformerek ..................................................................... 92
7.2. A kommunista világforradalom harcos prófétája: Karl Marx ....................................... 95
7.3. Marxista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában .................................... 100
7.4. Közgazdasági reformgondolkodás az államszocializmus országaiban ....................... 105
8. A neoklasszikus közgazdaságtan ....................................................................................... 110
8.1. A neoklasszikus közgazdaságtan filozófiai háttere: a haszonelvűség térhódítása ...... 110
8.2. Marginalista forradalom: a határelemzés és a szubjektív értékelmélet megalapozása. Az
előfutárok és William Stanley Jevons ................................................................................ 115
8.3. Marginalista forradalom: az osztrák és a lausanne-i iskola......................................... 119
8.4. Neoklasszikus közgazdaságtan a cambridge-i iskolában: Alfred Marshall ................ 128
8.5. A neoklasszikus közgazdaságtan pénzelmélete .......................................................... 135
8.6. Jóléti közgazdaságtan a lausanne-i és a cambridge-i iskolában .................................. 143
8.7. A neoklasszikus közgazdaságtan a két világháború között ......................................... 148
9. A főáramú közgazdaságtan kihívói .................................................................................... 157
9.1. A régi és az újabb német történeti iskola, módszertani viták ...................................... 158
9.2. Régi intézményi közgazdaságtan ................................................................................ 166
10. A makroökonómia visszatérése: Keynes és kortársai ...................................................... 175
11. A német szociális piacgazdaság ....................................................................................... 175
11.1. Az ordoliberalizmus .................................................................................................. 176
11.2. A szociális piacgazdaság atyja: Ludwig Erhard ........................................................ 182

1
1. Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt

A közgazdaságtudomány a modern kor, a kapitalista piacgazdaság szülötte. Az

elmélettörténet-írás Adam Smith-től, egészen pontosan a Nemzetek gazdagságáról c.
könyvének a kiadásától (1776) számítja az önálló tudományág megjelenését. Ez nem jelenti
azt, hogy ezt megelőzően ne gondolkodtak volna gazdasági kérdéseken. Azonban egy egészen
másfajta világkép alapján egészen másfajta kérdéseket tettek fel, mint mi. Mielőtt elmerülünk
a piacgazdaság korában, érdemes visszapillantanunk a régebbi időkre. Egy-egy nagyon régi
kérdésről az is eszünkbe juthat, nem ártana újra feltennünk.

1.1. Az ókori görög bölcselők

Minden valamire való tudományág visszavezeti a saját történetét az ókori görögökre. Nem
teszik ezt másként a közgazdászok sem. Eljárásukat az is alátámasztja, hogy a közgazdaságtan
elnevezése, az ökonómia görög eredetű.
Az ókori görög fejlődés klasszikus kora hozta el a filozófia virágzását (Kr. e. 5.-4. sz.),
amelynek különböző területeit elsőként Arisztotelész rendszerezte. Az elméleti filozófiához
tartozott a metafizika és a természetfilozófia, a gyakorlati filozófiához az etika és a politika.
Ez utóbbiak esetében a filozófia egyaránt a jót kutatja, arra a kérdésre akar válaszolni, hogy
milyen a legjobb emberi élet, csak míg az etika az egyént állítja a vizsgálat középpontjába,
addig a politika a városállam berendezkedését. A gazdasági gondolkodás ennek a két
gyakorlati filozófiai területnek alárendelten, ezek keretében jelent meg.
Athén, az önálló városállam folyamatosan szembesült azzal, hogy más népeknél mennyire
más normák, szokások, törvények léteznek. A görög-perzsa háborúk, a kisázsiai görög
városok érintkezése az ázsiai despotizmussal arra sarkallták az athéni filozófusokat, hogy
foglalkozzanak a helyes államberendezkedéssel, amelybe a gazdasági kérdések is
beletartoztak. A peloponnészoszi háborúban Athén vereséget szenvedett a Spárta vezette
szövetséggel szemben (Kr.e. 404), amely nyomán hatalmi helyzete megrendült. Ez a krízis
erőteljesen ösztönözte a gyakorlatiasabb gondolkodást éppúgy, mint az ideális állam
keresését.
A gazdasági gondolkodás egyik megjelenési formája a háztartás, a birtokkezelés gyakorlati
teendőinek, valamint a tiszteletreméltó, erkölcsös viselkedés szabályainak összefoglalása volt.
Erre a legnagyobb hatású példa Szókratész tanítványának, Xenophonnak az Oikonomikosza.

2
A mű címében találkozunk azzal a szóval, amelyre a közgazdaságtudomány elnevezése sok
mai nyelvben visszavezethető. A kifejezés az oikosz (ház) és a némein ige (elosztani,
megosztani, legeltetni, használni, élvezni, elrendezni, igazgatni) összetételéből származott.1
A gyakorlatias esszék kiterjedtek az egész városállam, majd a hellén királyság
gazdálkodásának megvitatására. Ezt azért lehetett magától értetődően megtenni, mert a görög
gondolkodás szerint egy háztartás, családi birtok és a polisz irányításában ugyanazokat a
szempontokat kell követni.
A gazdaságot érintő filozófiai gondolatok legmarkánsabban Platónnál és Arisztotelésznél
jelennek meg.
Platón (Kr.e. 427-347 körül) Xenophónhoz hasonlóan Szókratész tanítványa. Az ideális,
erényes államberendezkedésről írt híres műve az Állam, amelyben az ideális gazdaságról is
kifejti gondolatait. Az állam létrejöttének az az oka, hogy az ember nem képes a szükségleteit
kielégíteni, csak munkamegosztás révén. Utóbbi jelentőségére Xenophón szintén felhívta a
figyelmet. Platón azt is észreveszi, hogy a munkamegosztás növeli a hatékonyságot,
célszerűbb, ha az egyik csak fölműveléssel foglalkozik, a másik csak lábbeli vagy ruha
előállításával. Érdekes módon az elemi szükségleteket előteremtő államot primitívnek nevezi,
az igények növekedése viszont szerinte túlzott fényűzéshez, növekvő vagyoni
egyenlőtlenségekhez, a polgári erkölcsök eltűnéséhez vezet. A természetest meghaladó
szükséglet kielégítését csak a szomszédok rovására, háborús területszerzéssel lehet biztosítani.
A kereskedelem, a pénz szükséges rossz, a piacot az állam vezetőinek kell ellenőriznie.
Amikor leírja a hibás államformákat, a gazdagság, a pénzsóvárság, az anyagiasság mindig
előkerül a romlás magyarázó tényezői között. Az ideális államban a vezető osztályt, a
filozófusokat és a katonákat úgy lehet megvédeni az erkölcsi eltévelyedéstől, hogy nem
rendelkezhetnek magántulajdonnal. A Törvények című művében semmi kétséget nem hagy
afelől, hogy az ideális államban nemcsak a nők és a gyerekek közösek, hanem a tulajdon is.
(V. könyv 739)
A modern kor közgazdaságtudományában és filozófiájában sok vitát váltott ki a hasznosság
értelmezése, az egyéni értékítélet visszavezetése a gyönyör keresésére, illetve a fájdalom
elkerülésére. Platón szerint is így választunk életfajták között. „A gyönyörűséget kívánjuk, a
fájdalmat viszont sem nem kívánjuk, sem nem választjuk.” (Törvények, 733b) Sőt a
továbbiakból kiderül, hogy ezeket egymáshoz képest össze tudjuk hasonlítani, a döntésünk
ezen alapul. Azonban Platón távol állt a kései utódok hedonizmusától (ls. a 8.1. fejezetben a
„hedonista kalkulust”), hiszen szerinte az örömök a mértékletes, a fájdalmak a féktelen
élethez kapcsolódnak.

„Nos, állam - … - akkor keletkezik, ha az egyes ember már nem tudja magát ellátni, hanem
segítségre van szüksége.” (369b)

„Hát magában az államban hogyan cserélik ki a polgárok egymás között a készítményeiket?

Hiszen éppen ezért hoztuk létre a társulást, és alapítottuk meg az államot…Természetesen

1
Madarász Aladár tanulmányában – több kutatásra hivatkozva - rámutat, hogy gyakran, ámde tévesen a nómosz,
azaz szokás, hagyomány, törvény szóból származtatják a fogalom második tagját. In: Bekker Zsuzsa (szerk.):
Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 27. o.

3
adásvétel útján…Lám ennek következtében megszületik a piac és – csere céljából mint jelkép
– a pénz.” (371b)

„Mármost az igazi állam, s egyúttal az egészséges is, véleményem szerint az, amelyet az
imént leírtunk; de ha akarjátok, vegyük szemügyre a felpuffadt államot; ennek semmi
akadálya sincs. Mert hát, úgy látszik, amaz egyszerű berendezkedés és életmód egyeseket
nem elégít ki; nekik kerevet, asztal s egyéb bútorok, no meg persze finom ételek, illat- és
füstölőszerek, örömlányok és nyalánkságok kellenek, éspedig minden a legnagyobb
választékban. Sőt még, amit legelsősorban említettünk: házat, ruházatot, lábbelit, még ezt sem
csupán a szükségnek megfelelően kell nekik engedélyeznünk, hanem igénybe kell vennünk a
festést és a hímzést is, sőt gondoskodnunk kell aranyról, elefántcsontról és egyéb
csecsebecséről is. …Ha azonban így élünk, orvosokra is sokkal jobban rá fogunk szorulni,
mint azelőtt.” (373 a, d)

„Találtunk tehát másik két olyan dolgot, amelyekre az őröknek mindenképpen vigyázniuk
kell, nehogy észrevétlenül belopódzanak az államba. …A gazdagság és a szegénység; az
előbbi elpuhultságra, munkakerülésre és forrongásra vezet, az utóbbi pedig a forrongáson
kívül nemtelen lelkületet és munkaeredményt is okoz.” (421e-422a)
„Ha tehát az államban nagy becsülete van a gazdagságnak és a gazdag embernek, akkor
kevesebbre értékelik az erényt és az erényes férfiakat.” (551a)

Platón: Állam, in: Platón Összes Művei. II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. 5-
710. o. (Fordította: Szabó Miklós)

Arisztotelész (Kr.e. 384-322) az európai civilizáció egyik legnagyobb hatású filozófusa, Nagy
Sándor nevelője. Gazdaságról alkotott elképzelései bizonyos pontokon hasonlítanak a
mesteréjéhez, Platónéhoz, de lényeges különbségeket is mutatnak. Arisztotelész szintén abból
indul ki, hogy az ember szükségleteinek kielégítéséhez gazdasági tevékenységet kell
folytatnia. A „Politika” című művének első könyvében leírja, ahogyan a háztartási gazdaság
mellett kifejlődik a piac, a cseregazdaság. A vagyonszerzésnek az az erkölcsileg helyes
mértéke, hogy annyi anyagi jószágot halmozzanak fel, amely az élethez szükséges. A boldog
élethez elégséges anyagi javak mennyisége viszont nem korlátlan. Tehát a szükséglet-
kielégítésre irányuló cserekereskedés elfogadható, mert nem természetellenes. A
vagyonszerzésnek az a fajtája, amelyet Arisztotelész pénzkeresésnek (khrematisztika) nevez,
szerinte már nem természetes, ugyanis az ily módon szerzett gazdagság nem ismer határt. Az
ember tevékenysége mindig célra irányul, a határt a cél tűzi ki. Viszont tapasztalatból tudjuk,
hogy mindenki, aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani, az életigények
fölcsigázódnak. A pénzkeresés eltávolítja az embert attól, hogy természetének megfelelően
cselekedjen, és elérhesse a célját. Márpedig az ember végső célja az erkölcsi jó, a boldogság
(eudaimonia), s az embert a természetének megfelelő élet teszi boldoggá, akkor jut el az
önmagával való elégedettséghez (autarkeia).

4
Az emelkedett erkölcsi fejtegetések között Arisztotelész bevezetett egy olyan fogalompárt,
amely azután nagy „karriert” futott be a közgazdaságtudományban, a használati érték és a
csereérték fogalmait. Megfigyelte, hogy a jószágoknak két használati módja van, vagy fel
lehet használni őket valamire, vagy el lehet cserélni.
Arisztotelész a pénzt csak a csere eszközeként ismeri el, a kamatot mint uzsorát emlegeti. Az
uzsorás kiérdemli környezete gyűlöletét, mert a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg
rendeltetett. Az uzsora esetében a pénz nem a cserére szolgál, hanem önmagát szaporítja. „Ez
a gazdálkodási mód valamennyi közt a legtermészetellenesebb.” (Politika, 1258b)
A „Politika” második könyvében Arisztotelész hosszasan foglalkozik a magántulajdon
kérdésével. Platónnal vitatkozva fejti ki nézeteit, akivel ellentétben a magántulajdon előnyeit
hangsúlyozza. „A magáéval mindenki a legjobban törődik, a közössel már kevésbé, vagy csak
amennyire őt illeti….Nem véletlen az, hogy mindenki önmagát szereti legjobban, hanem
természetes dolog.” (1261b, 1263a) A közös tulajdonnál könnyen előfordul, hogyha a
nyereségben és a munkában nem egyforma a részesedés, vádaskodni fognak, hogy a nyereség
nem áll arányban a munkával. A magántulajdon örömet okoz az embernek, amit lehetetlenné
tesz, ha mindenki „enyémnek” mondja ugyanazt. Arisztotelésznek másfajta tapasztalati érve
is van még a magántulajdon mellett. Ha a közös tulajdon olyan jó lenne, akkor az terjedt
volna el, nem pedig a magántulajdon. A magántulajdon hiánya esetében olyan erényt sem
lehet gyakorolni, mint a jótékonykodás.
A „Politika” negyedik könyvében Arisztotelész a polisz társadalmi tagozódásával vet számot.
Nála nem az államban betöltött szerep határozza meg a társadalmi státuszt, mint Platónnál,
hanem a vagyoni helyzet. A lakosságnak (csak a szabadokat kell ez alatt értenünk) három
osztálya van, a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és a középosztály. Az állam stabilitását
az erős, széles középosztály adja. A vagyoni szélsőségek – ebben egyetért Platónnal – veszélyt
jelentenek a városállamra. (1295b-1297a)
Arisztotelész másik, témánk szempontjából fontos műve a „Nikomakhoszi etika”. Ötödik
könyvében az igazságosság fogalmának olyan megközelítését adja, amely évszázadokra
szellemi muníciót adott társadalomfilozófiai vitákhoz. Arisztotelésznél az igazságosság
összekapcsolódik a törvényességgel. Az igazságosság két formáját különbözteti meg, az osztó
és a kiigazító igazságosságot. Az osztó igazságosság „a kitüntetések, az anyagi javak és
mindama dolgok szétosztásában nyilvánul meg, amelyek a polgárjogokban részesedők közt
feloszthatók”. (1130b) Ezekben az esetekben az elosztás egyenlőtlen is lehet. A kiigazító
igazságosság a jogügyletekben jelenik meg, amelyek vagy saját akaratunkból jönnek létre
(adásvétel, kezesség, bérlet, haszonélvezet stb.), vagy akaratunk ellenére (lopás,
házasságtörés, méregkeverés, kerítés, rabszolgák elcsábítása, rablás stb.)
Az osztó igazságosságnak ki kell fejeznie megfelelő arányokat, amit szimbolikusan Pitagorasz
matematikájának segítségével ír le. A javak elosztásának az érdemesség szerint kell eljárni.
„Az igazságos dolog fogalma is legalább négy tagban jut kifejezésre, és az egyik pár két tagja

5
közötti viszony ugyanaz, mint a másik pár két tagja közötti viszony, mert a személyek között
hasonló különbség van, mint a dolgok között. Tehát valamint α tag viszonylik β-hoz,
ugyanúgy viszonylik a γ a δ-hoz; s következésképp a helyek felcserélésével: valamint α
viszonylik a γ-hoz, ugyanúgy viszonylik a β a δ-hoz.” (1131b) A mai olvasó számára
áttekinthetőbb formában: A és B polgár érdemeinek arányban kell állnia az általuk megkapott
C és D javakkal, azaz A:B=C:D.
A közgazdászok számára még izgalmasabb az a rész, amelyben kifejti, hogy a kiigazító
igazságosságban is meg kell valósulnia az arányosságnak. Ezt a csere esetével szemlélteti. Az
arányosság feltételezi az összemérhetőséget, ehhez mindennek meg kell állapítani az értékét,
„így mindig lesz csere, s ennek folytán közösség.”(1133b) Az összemérés eszköze a pénz.
„Tegyük fel, hogy a ház α, a tíz mina β, az ágy γ. Ha mármost a ház öt minát ér, azaz ennyivel
egyenlő, akkor α a β-nak fele, a γ-val jelzett ágy pedig a β-nak egy tizedrésze; ebből viszont
láthatjuk, hogy hány ágy egyenlő a házzal, ti. öt.” (1133b) A mai olvasónak ismerősebb
formában A = ½ B, C = 1/10 B, A = 5 C. Tehát a cserében a reciprocitás jelenti az
igazságosságot.
A későbbiekben látni fogjuk, Arisztotelész igazságosság fogalmainak hosszú utóélete lett, de
nemcsak ebben „tematizálta” a következő évszázadok gondolkodását. A magántulajdon
létjogosultsága, a kamatszedés, a haszonszerzésre törekvés erkölcsi megítélése a középkorban
is a gazdasággal kapcsolatban feltett leggyakoribb kérdések közé tartoztak.

„A vagyon hozzátartozik a családhoz, s a vagyonszerzés családfenntartáshoz (mert az

életszükségleti cikkek nélkül élet és boldog élet egyaránt lehetetlen); …az effajta vagyonnak a
boldog élet szempontjából elégséges mennyisége nem korlátlan…Kifejtettük tehát, hogy a
családfő és az államférfiak szempontjából csakugyan van egy bizonyos természetes
vagyonszerző feladat…”(1253b)

„Van aztán a vagyonszerzésnek egy másik fajtája, melyet, éspedig joggal, pénzkeresésnek
nevezünk; ez az, ami azt a látszatot kelti, hogy a gazdagságnak és a vagyonnak nincs határa.
Ezt sokan az előbb említettel egy és ugyanazon jelenségnek tartják, mert vele rokon; ám se
nem azonos az előbbivel, se nagyon messzire nem esik tőle. Az egyik a természettől való, a
másik nem…minden vagyontárgynak kétféle használati módja van, s mindkettő magával az
illető tárggyal áll vonatkozásban…pl. a lábbelit lehet használni és el lehet cserélni...A csere
valamennyire alkalmazható, s ez eredetileg abból a természetszerű helyzetből keletkezett,
hogy az embereknek a szükségleti cikkek némelyikénél az egyikből több, a másikból
kevesebb volt. De éppen ebből következik, hogy a kereskedelem nem természetes tartozéka a
pénzkeresésnek, és csak olyan mértékben, amennyire a szükséglet kívánta, kellett
cserekereskedést alkalmazni. (1256b-1257a)”

„Világos tehát, hogy jobb, ha megmarad magántulajdonnak a vagyon, s csak az élvezetét

tesszük közössé…A barátainknak, vendégeinknek, társainknak tett szívesség és segítség is
igen megörvendeztet, ez pedig csak akkor lehetséges, ha van magánvagyonunk. (1263a-
1263b)”

Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 76., 84-85., 103-104. o. (Fordította:
Szabó Miklós)

6
1.2. Az egyházatyáktól a skolasztikáig

Az utókorra hatást gyakorló görög gondolkodók sora nem zárult le Arisztotelésszel, de

vállalkozásunk kereteit meghaladja, hogy teljes részletességgel bemutassunk minden
fejleményt. Két jelentős mozzanatra majd később térünk vissza, a természetjog tárgyalásánál
érintjük a sztoikusokat, az utilitarizmusnál Epikuroszt.
A görög, hellén civilizáció dominanciáját a Római Birodalomé követte. Közismert, hogy a
rómaiak nem a filozófiájukról voltak híresek, viszont a jogtudomány művelésével hihetetlenül
kifinomult rendszert alkottak, amelynek eszköztárát a piacgazdaság intézményrendszerének
jogi megalapozásához a modern korban is felhasználták, illetve használjuk a mai napig. A
természetjog kapcsán még lesz egy rövid találkozásunk velük.
Ha a közgazdasági gondolkodás előzményeit kutatjuk, a görög filozófusok után az
egyházatyák munkásságának kell figyelmet szentelnünk. Kezdetben a keresztények egy
elnyomott, kis szektát alkottak, de tanításuk a hanyatló Római Birodalomban egyre jobban
elterjedt. I. Constantinus római császár társcsászárával Liciniusszal 313-ban kiadta a milánói
ediktumot, amely véget vetett a keresztényüldözésnek, valamint 325-ben kezdeményezte a
keresztény püspökök első egyetemes zsinatának, a nikaiai (niceai) zsinatnak az összehívását.
Ezzel a keresztény vallás olyan egységes teológiai és szervezeti keretekben fejlődött tovább,
amely lehetővé tette, hogy a Római Birodalom bukása után Európa szellemi alapja legyen.
Az apostolokat követő, a Kr.u. első század végével kezdődő a nyugati kereszténységben a 7.
századig, a keleti kereszténységben a 9. századig terjedő időszakot nevezzük az egyházatyák,
a patrisztika korának. Erre még inkább igaz az, amit a görögöknél már láttunk, a gazdasággal
kapcsolatos, elméleti igénnyel felvetett kérdések erkölcsi jellegűek, nem a mai
szaktudományos érdeklődéssel közelítettek a gazdasági tevékenységhez.
Az egyházatyák kiindulópontja természetszerűleg a Biblia, azaz Ó- és az Újszövetség. Az
Ószövetség tanítása nem utasítja el az anyagi jólétet, hiszen az Úr az egész teremtett világot
az embernek adta (Ter 1, 1-31). Sőt kifejezetten azt ígérte Izrael népének: Nem lesz közted
szegény, mert az Úr, a te Istened bőségesen megáld azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened
örökrészül ad neked, hogy a tied legyen…(MTörv 15,4) A felebaráti szeretet parancsa –
szeresd felebarátodat, mint önmagadat – magában foglalja, hogy az embernek szüksége van
helyes önszeretetre. Az önmegtagadás nem öncél, hanem a felebaráti szeretet gyakorlása
teheti szükségessé. A gazdasággal kapcsolatos konkrét előírások a szegények, a
kiszolgáltatottak, az elesettek védelmét szolgálták.
A heti pihenőnap egyedülálló intézmény volt a maga korában, amely minden társadalmi
státuszú embernek biztosította a pihenést. Más kultúrákhoz képest szintén szokatlan előírás
volt, hogy ha egy héber férfi vagy nő rabszolga lett, hat év szolgálat után a hetedik évben fel
kellett szabadítani. A hetedik év azért is jelentős volt, mert ilyenkor az adósságokat el kellett
engedni. (MTörv 15) A szombatév mellett kitüntetett év volt a jubileum éve, a hétszer hét,
azaz negyvenkilencedik év utáni, ötvenedik év, amikor mindenki visszakapta a birtokát,

7
mindenki visszatért a családjához. (Lev 25, 8-17) A 2000. év közeledtével több társadalmi
szervezet, keresztény felekezet a jubileumi év hagyományát felidézve kezdeményezte a
legszegényebb országok adósságának elengedését.
Számos helyet idézhetnénk még, amelyek a munka megbecsülését, a lustaság elítélését (pl.
Péld 6-24) tartalmazzák, valamint a munkások védelmét írják elő (pl. a megszolgált munkabér
kifizetésének kötelezettségét, Lev 19,13). A későbbiek szempontjából legfontosabb
bekezdések a kamatszedésre vonatkoznak: „Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem
élelmet, sem egyebet, amit kamatra szokás kölcsönözni. Az idegentől kérhetsz kamatot, de
testvéredtől ne fogadj le kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed minden munkáját azon
a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokba vedd.” (MTörv 23, 20-21) Hasonló tilalom
ismétlődik a Kivonulás könyvében (22, 24-26). Ez ismét csak a népből, azaz a zsidóságból
való szegényekre mond ki kamatszedési tilalmat, de a méltányos elbánás követelményét
általánosságban is megfogalmazták: „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is
idegenek voltatok Egyiptomban. Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok.” (Kiv 22,20-21) A
prekapitalista gazdaságokban gyakran fogyasztási és nem termelési célra kényszerültek
kölcsönt kérni, ezért a kölcsönvevő sokszor volt kiszolgáltatott helyzetben.
Az archaikus társadalmakra általában jellemző volt, hogy más normák voltak érvényben az
adott társadalom tagjaira és más a kívülállókra. Az Újszövetség hozott fordulatot, amely
feloldotta az addigi határokat, megnyílt az út az univerzális érvényű normák felé. („Nincs
többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert ti mindnyájan eggyé
lettetek Krisztus Jézusban.” Gal 3,28)
Jézus tanítása nem foglalkozott gazdasági kérdésekkel, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy
a gazdagság, a vagyon eltérít Istentől, az örök üdvösségtől. Ez fejeződik ki a hegyi beszédben.
(„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol
betörnek és ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem
marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok.” Mt 6, 19-20) Amikor a
gazdag ifjú érdeklődik Jézustól, hogy hogyan nyerheti el az örök életet, azt a tanácsot kapja,
hogy a törvény megtartásán kívül ossza el vagyonát a szegények között. S elhangzik a jól
ismert mondat: „Könnyebb a tevének átmenni a tűfokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten
országába” Mk 10,25
Az első keresztény közösségek igyekeztek megvalósítani mesterük eszményeit. „A hívek
mind összetartottak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát
szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek.” (ApCsel 2, 44-45) Az idő múlásával a
kereszténység különböző társadalmi rétegek között terjedt el, és a közösségek azzal
szembesültek, hogy Jézus Krisztus második eljövetele nem következik be a belátható jövőben,
mint ahogy addig bíztak benne. Ezért tartósabban be kell rendezkedni a földi életre. Szent Pál
leveleiben már több gyakorlatias útmutatást találni, a tesszalonikiaknak írt második leveléből
származik a közmondássá lett szólás: „aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tesz 3,10)

Az egyházatyák gondolkodásában egy sajátos kettősséget lehet megfigyelni, amellyel

fenntartják az őskeresztény egyházi közösségek hozzáállását koruk gazdasági intézményeihez.
Az erkölcsi ideál továbbra is a közösségi tulajdon, a magántulajdon nem az isteni, hanem az
emberi jog intézménye. Hasonlóképp, a rabszolgaság sem természetes intézmény, mert Isten
előtt minden ember egyenlő. Ezek a tételek ugyan élesen szembeálltak a koruk szemléletével,
gyakorlatával, de ez az egyházatyákat éppúgy sosem vezette forradalmi ellenállásra, mint az
őskeresztényeket. Az egyént akarták megtéríteni, megváltoztatni, nem az intézményrendszert.

8
A keresztényüldözés korában nem is jöhetett szóba, hogy az egész társadalom számára
alkossanak normákat, de amikor a 4. században a kereszténység államvallássá kezdett válni,
akkor is adottságként elfogadták a kor intézményeit. Jól mutatja a helyzetet az
alamizsnaosztás, ami a gazdagok kötelessége. Elvileg ugyan egyik ember sem jogosult több
gazdagságra, mint a másik, a valóságban az alamizsnálkodás csak enyhítette a legnagyobb
nyomort anélkül, hogy a társadalmi struktúra változott volna.
Amint a kereszténység a társadalom szélesebb köreiben elterjedt, felvetődött a kérdés, hogy
hogyan is kell értelmezni Jézus tanítását a gazdagok üdvözüléséről. A keresztényüldözések
idején a vagyonos emberek jobban meggondolták, hogy feláldozzák-e vagyonukat, családjuk
jövőjét a hitük megvallásáért. A szegények között elterjedt az a nézet, hogy a gazdagok
könnyen hittagadókká válnak. Ezekre a dilemmákra válaszolt a 2. század végén Alexandriai
Kelemen, aki az ókor egyik leggazdagabb városában tartott fenn magániskolát, tanítványai
között is bizonyára sok gazdag ifjú volt. „Melyik gazdag üdvözül?” című írásában arra hívja
fel a figyelmet, hogy a gazdagokat nem lehet eleve bűnösnek tekinteni. A gazdag ember a
szegények támogatására fordíthatja a vagyonát, a gazdag üdvössége azon múlik, hogyan tud
élni az adott javakkal. (Vanyó 1980, 384-397. o.)
Nagy Szent Baszileosz (330-379) egy előkelő keresztény kappadókiai családba született, aki a
keleti egyházban metropolita is lett, nagy hatással volt a szerzetesi életforma kifejlődésére. A
mérsékelt aszkézis, az anyagi javak helyes használatának a híve volt, a túlzott anyagiasságot,
a szegények elnyomását hevesen ostorozta.
Az Antiochiában született Aranyszájú Szent János, görög nevén Joannész Khrüsztosztomosz
(kb. 347 – 407)2, aki azután Konstantinápoly püspöke lett, szintén kevéssé volt megértő a
gazdagokkal. Dacára hogy a császár, illetve a császárnő már nem pogány volt, hanem
keresztény, konfliktusba került velük. Beszédeit nem szívesen hallgatták a gazdagok. Ezekben
azt állította, hogy a magántulajdon Ádám bűnének a következménye. Szemükre hányta
fényűzésüket, szolgák hadát tartják maguk körül, még éjjeli edényeiket is aranyból készíttetik,
közben nem veszik észre ajtóik előtt a koldusok seregét. (Vanyó 1980, 665-687. o.)
Szent Ambrus (Ambrosius, kb. 334-3973) a nyugati, latin egyházatyák jeles képviselője, aki
Trierben született, magas állami hivatalok betöltése után Milánó püspöke lett. Szerinte a javak
mindenkit egyformán megilletnek, a magántulajdon bitorlás eredménye.
Szent Jeromos (347-420) szintén a nyugati egyházatyákhoz tartozik, noha élete egy részében
Kisázsiában élt. Az Ószövetség latin fordításáról, kommentálásról lett híres, de önálló munkái
is voltak. Ezekből az derül ki, hogy a gazdag ember szerinte vagy önmaga igazságtalan, vagy
egy igazságtalan ember örököse.
A nyugati egyház egyik legnagyobb hatású gondolkodója Szent Ágoston (354-430) az észak-
afrikai Tagestében született, felnőtt fejjel tért meg, Ambrus keresztelte meg Milánóban, végül
Hippo püspöke lett. Egyik, évszázadokon keresztül forgatott művében, a De civitate Dei-ben
(Az Isten városáról), amely egy történelemteológiának tekinthető, némileg árnyaltabban ír a
magántulajdonról, mint elődei. A tulajdonnal és a rabszolgasággal ugyan az emberi bűn
következményeit szentesítette az állam, de ezzel megálljt parancsolt a társadalomellenes
magatartásnak, korlátok közé szorította a becstelenséget. (Vanyó 1980, 786-828. o.)
Ugyanebben a művében akár egy szubjektív értékelmélet csíráit is felfedezhetjük. (Ekelund-
Hébert 1990, 26. o.)

2
Roncaglia (2005), Spiegel (1991) és Ekelund-Hébert (1990) egyöntetűen 347-re teszi Aranyszájú Szent János
feltehető születési évét, míg Vanyó László (1980) 354-et vagy 344-et jelöli meg.
3
Ambrus születési évére nézve a Spiegel (1991), Ekelund-Hébert (1990) 339-et, Roncaglia (2005) 340-et,
Vanyó (1980) 334 körüli időpontot jelöl meg.

9
„Arra törekszel, hogy tíz talentumhoz másik tízet szerezz; amikor húsz lesz, megint
ugyanannyi után kutatsz, és amit mindig hozzáteszel, nem csillapítja vágyadat, hanem még
inkább felcsigázza étvágyadat. Amint ugyanis a részegek számára alkalmat jelent az ivásra, ha
borhoz jutnak, úgy az újgazdagok is, akik sok vagyont szedtek össze, még többre vágynak, és
az állandóan hozzászerzett összeggel csak táplálják a betegséget, és törekvésük épp az
ellenkező hatást éri el. Hiszen nem vidámítja fel őket az a hatalmas vagyon, amit birtokolnak,
annál is inkább, mert elszomorítja őket az, amijük nincs, amiről feltételezik, hogy hiányzik
nekik; úgyhogy mindig gondok emésztik a lelküket, mert harcot folytatnak azért, hogy egyre
többjük legyen… Nem lebeg szemed előtt Krisztus ítélőszéke?... Amerre csak körbeviszed
tekintetedet, a gonosz dolgok szembetűnő képeit látod: itt az árvák könnyeit, ott az özvegy
nyögését, amott azokat a szegényeket, akiket felpofoztattál, a rabszolgákat, akiket megölettél,
a szomszédokat, akiket állandóan piszkáltál, minden ellened kelt fel, rossz tetteid gonosz kara
köröskörül elborít téged.”
Nagy Szent Baszileiosz: Homília a gazdagokhoz. In: A kappadókiai atyák, Ókeresztény írók,
VI/1. kötet, szerk.: Vanyó László, Szent István Társulat, Budapest, 1983. 200-203.o.
(Fordította: Baán István)

„Nem a tiedből juttatsz a szegénynek, hanem azt adod vissza, ami az övé. Elbirtokoltad
ugyanis azt, ami közös, s mindenki használatára adatott. A föld mindenkié, nem a gazdagoké.
Mégis, sokkal kevesebben vannak azok, akik nem élnek a tulajdonukkal, mint akik élnek vele.
Azt adod vissza, ami megilleti a szegényt, nem azt, ami neked lenne kötelező….Ajtód előtt
kiált a mezítelen, és te nem törődsz vele; a mezítelen ember kiált, te meg azon töprengsz,
milyen márványokkal borítsd padlódat. Pénzt kér a szegény és nincs neki; az ember kenyeret
kíván, a te lovad aranyat harap fogai közé. Téged a drága ruha gyönyörködtet, miközben
másnak nincs mit ennie. Micsoda ítéletet veszel magadra, ó gazdag! A nép éhezik, te pedig
bezáratod csűreidet; a nép sír, te gyűrűdet forgatod.”
Szent Ambrus: De Nabothe, 53, 56. Idézi: Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma.
Szent István Társulat, Budapest, 1980. 762. o.

A Római Birodalom egy hosszú folyamatban felbomlott, 256-ban támadták meg először
Rómát a germán törzsek, 395-től kettészakadt a birodalom. Keleti része a Bizánci Birodalom
formájában 1435-ig fennmaradt, a nyugati része viszont 476-ban megszűnt, amikor a germán
Odoaker lemondatta a császárt, Romulus Augustulust, és Róma nyugati uralma befejeződött.
A népvándorlás évszázadai után a 8. századtól a Karolingok három évszázados uralma
következett a Frank Birodalom keretében, amely Nyugat-Európa nagy részén előkészítést és
átmenetet jelentett a késő antikvitásból a feudális középkorba. Ezen évszázadok alatt az
iszlám világ járt élen a tudományban, a filozófiában, a művészetben, az irodalomban, az
orvoslásban. Arab tudósok körében élt tovább a görögök matematika, fizika, kémia,
csillagászati és orvosi tudománya. Filozófiai munkáikat is lefordították arabra, héberre. 730-ra
az iszlám világbirodalom Spanyolországtól a Földközi-tenger medencéjén keresztül Kína és
India határáig terjedt (az Omajjád, majd az Abbászida-dinasztia alatt). 1085-ben a
spanyolországi Toledót visszafoglalták a móroktól, s az európai tudósok idesereglettek, hogy

10
a görög, zsidó, arab írásokat latinra fordítsák. Az ókori görögök munkáit a keresztény
teológusok sokszor az arab fordításokon keresztül, azok kommentárjaival ismerték meg. A
12-13. században más mediterrán (főként itáliai és szicíliai) városokban is sok fordítás
készült, ahol a keresztények, muzulmánok, zsidók szabadon keveredhettek és beszélgethettek
egymással. Ez elősegítette, hogy az ókori görög kultúra eredményei ne vesszenek el Európa
számára.
Az ókori Római Birodalom rabszolgatartó társadalmának felbomlásától a feudalizmus
kialakulásáig, stabilizálódásáig tartó viharos évszázadokban a tudás, a tanítás fennmaradása a
katolikus egyházhoz kötődött. A középkor legvirágzóbb időszakában, a 12-13. században a
szellemi fejlődés az egyetemekre koncentrálódott (a skolasztika kifejezés is az iskola latin
szavát rejti magában), ahol képzett szerzetesek filozófiát és teológiát tanítottak. Ez az átfogó,
teológiai, filozófiai világmagyarázat, a skolasztika tanítása foglalta magában a gazdaságra
vonatkozó nézeteket. Így nem meglepő, hogy a gazdaságról továbbra is morális szempontból
gondolkodtak, nem a gazdaság működését, a kereslet, kínálat, áralakulás elemzését tartották
feladatuknak.
A 13. században a feudális gazdasági berendezkedés meghatározó volt, a gazdaság
középpontjában az önellátó nemesi földbirtok állt, a társadalmi szerkezet stabil volt, a születés
többnyire egy életre meghatározta az ember társadalmi státuszát. Azonban új jelenségek is
feltűntek ebben a korban, a technika fejlődésnek indult, a városi gazdaság, a piacok kezdtek
megerősödni, feléledt a kereskedelem. Időszerűvé vált, hogy a skolasztikában újragondolják
azokat a kérdéseket, amelyek elődeiket is foglalkoztatták, azaz olyan kérdéseket, mint a
magántulajdon, a gazdasági tevékenység erkölcsi értéke, az igazságos ár, a kamatszedés
tilalma.
A skolasztika forrásai a Szentírás, az egyházatyák írásai, a római jog, a kánonjog, illetve a
görög filozófusok voltak. Az utóbbiak közül Platónt és követőit, az újplatonikusokat, valamint
Arisztotelészt kell kiemelnünk. A skolasztikusok módszere sajátos volt, amit mind az
oktatásban, mind a műveikben, a teológiai értekezésekben követtek. Ennek a lényege az volt,
hogy felvetettek egy kérdést, majd részletesen bemutatták a kialakult álláspontokat. A végén
megismerhetjük a szerző, a mester véleményét, érvekkel alátámasztva. Az érvelés során
folyamatosan hivatkoztak tekintélyekre.
A skolasztika meghatározó személyisége Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt. Családja a
legmagasabb rangú itáliai arisztokráciához tartozott, amelyet nagyon elkeserített, hogy fiuk a
dominikánus szerzetesek közé állt. Nápolyban, Kölnben és Párizsban tanult, majd tanított.

11
Teológiai rendszerébe beépítette Arisztotelész filozófiáját, összebékítve a hitet a racionális
tudással, amivel egyúttal elfogadhatóvá tette „a Filozófust” a kereszténység számára.
Aquinói Tamás a „Summa theologiae”-ben foglalkozott a magántulajdonnal. Fenntartja az
egyházatyák ama álláspontját, hogy a földet Isten az egész emberiségnek teremtette, ezért
egyik ember sem foszthatja meg a másikat a javaktól. Azonban a gazdálkodás, a kezelés és a
használat megilleti az embert, ehhez viszont szükséges a saját tulajdon. Ennek igazolására
éppúgy tapasztalatokra hivatkozik, mint Arisztotelész. Az ember gondosabb annak a
művelésében, ami az övé, mint ami közös. A felelősségi viszonyok is világosabbak, a közös
birtoklás gyakran konfliktusokat szül. Aquinói Tamásnál azonban a magántulajdon nem
abszolút, az ember inkább gondos sáfára a javaknak. Egyrészt az állam szabályozása a
magántulajdonra is kiterjed, másrészt a jótékonykodás addig a mértékig kötelesség, amíg az
nem veszélyezteti az adományozó és családjának társadalmi státuszát.
A keresztények számára az sosem jelentett erkölcsi gondot, hogy azokért a tevékenységekért
jövedelem jár, amelyek nyilvánvalóan munkával és költséggel járnak. A kereskedők esetében
ez nem mindig egyértelmű. Aquinói itt is hasonló megkülönböztetést tett, mint Arisztotelész,
aki a cserét a céljától függően ítélte meg. A kereskedő tevékenysége, profitszerzése akkor
fogadható el, ha az önfenntartását szolgálja, a hasznot jótékonykodásra fordítja, vagy a
munkája közszolgálat, mert a közösséget javakkal látja el. Ezek a motívumok széles körben
elismertek voltak a skolasztikusok és a kánonjogászok között.
A kor vitatott kérdése volt, hogy mi számít igazságos árnak. A római jogban az ár szabad
alku eredményeként alakult ki, csak feltűnő aránytalanság (laesio enormis - nagy kár) esetén
lehetett jogorvoslatot keresni. Ezt a középkori joggyakorlat alaposan kiterjesztve átvette, de ez
nem jelentett erkölcsi megoldást. Aquinói Tamás Arisztotelészre hivatkozva feltételezi, hogy
a cserétől mindkét fél hasznot remél, a szerződésekben a jogoknak és a kötelezettségnek
egyenlőknek kell lenniük. Ez akkor valósul meg, ha az ár megegyezik a dolog értékével.
Ebben a skolasztikusok egyetértettek, annál nehezebb rekonstruálni, hogy mit is tekintettek a
dolog értékének. Az elmélettörténészek véleménye a mai napig megoszlik a különböző
interpretációk között, a viták eldöntésének az igénye nélkül csak összegezzük az alapvető,
meggyőzőnek látszó állításokat. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a középkorban szabad
piaci áralakulás nem volt, az árakat a különböző hatóságok szabályozták. Ennek az volt a
célja, hogy biztosítsák a termelési költségek megtérülését és ezzel a társadalom rendjét.
Fenntarthatóvá vált a nem versengő társadalmi csoportok fogyasztási szerkezete,
életszínvonala. A középkori világ statikus rendjében tehát az árrendszernek stabilizáló szerepe
volt, ami teljesen különbözik a versenyre épülő piacgazdaságtól. Ennek ismeretében kell

12
értékelnünk, hogy Aquinói Tamás tulajdonképpen azonosította az igazságos árat a tényleges
piaci árral, feltéve, hogy sem csalás, sem monopolista praktikák nem befolyásolták azt.
A kortárs elmélettörténészek közül többen4 rámutatnak arra, hogy nem lehet visszavetíteni a
modern kor közgazdaságtanának értékelméleti megoldásait a skolasztikusokra. Egyesek
ugyanis a munkaérték, mások a hasznossági értékelmélet előfutárainak tekintették, tekintik
őket. Az bizonyos, hogy amikor az igazságos ár kapcsán hol a munkára és a költségekre, hol a
jószág hasznosságára utaltak, nem a piaci ármechanizmus működését akarták megmagyarázni,
hanem egy erkölcsi követelmény, a kölcsönös igazságosság (ius commutativa) kritériumát
szándékoztak megragadni.
Ennek elfogadása mellett sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy olyan gondolatokat,
fogalmakat dolgoztak ki, amelyeket az utódok más összefüggésrendszerben feleleveníthettek.
Albertus Magnus (Nagy Szent Albert, kb. 1206-1280), Aquinói Tamás mestere, német
teológus, filozófus, korának legnagyobb természettudósa szintén foglalkozott Arisztotelésszel,
így annak a csere modelljével is. Albert azzal érvelt, hogy a természetes rend és a gazdasági
rend különbözőek. Utóbbiban a javakat a hozzájuk kapcsolódó munka és költségek alapján
értékelik.
Aquinói Tamás elfogadta ezt az állítást, de kiegészítette. Felidézte Szent Ágoston felvetését,
hogy az ember hiába magasabb rendű, mint egy ékszer vagy egy ló, egy rabszolgáért mégis
gyakran kevesebbet adtak, mint az előbbiekért. Aquinói Tamás ennek megmagyarázására
továbbfejlesztette Arisztotelész értékelméletét. A használati érték és csereérték fogalmi
kettősségének alkalmazása mellett az árat összekapcsolta az emberi szükséglettel, igénnyel
(indigentia). Szerinte az ár a szükséglettel változik, a szükséglet így az érték szabályozója is.
A kései skolasztikát is ideértve, sok apró momentumot össze lehet gyűjteni, miképp
bukkannak fel az igazságos ár magyarázatánál hasznosságra vagy munkára, a költségoldalra
utaló megjegyzések. Ezek közül csak egyet ragadunk ki, Jean Buridannak (kb. 1295–1356 és
1358 között), filozófusnak, természettudósnak, a párizsi egyetem rektorának a hozzájárulását.
Ő a tamási „indigentia”-t már nem egyszerűen az ember szükségletével azonosította, hanem
arra a szükségletre korlátozta, ami mögött fizetőképesség van. Kortársai közül nem
egyedüliként, de megoldotta az értékparadoxont, nevezetesen, hogy az arany miért
értékesebb, mint a víz, holott kevésbe hasznos. A választ a javak bőségében, illetve
ritkaságában találta meg.

Az igazságos ár mellett a skolasztikusokat a pénz és a kamat foglalkoztatta legélénkebben.

Akár a Szentíráshoz, az egyházatyákhoz, akár Arisztotelészhez nyúltak, a kamatszedés
tilalmával találkoztak. Az egyházi zsinatok is rendre tiltották a kamatszedést, először csak
egyházi személyeknek, a 11. századtól mindenkinek. Ugyanakkor a piaci árucsere
terjedésével egyre nagyobb igény mutatkozott kölcsönök felvételére. Aquinói Tamás
miközben megerősítette az egyház hagyományos álláspontját, római jogból átvett
fogalompárokkal árnyaltabb véleményt fejtett ki. Különbséget tett az elfogyasztható és az el
nem fogyasztható jószágok között, a kölcsön és a bérlet között. A bort elhasználjuk, amikor

4
Például Spiegel 1991, 62. o.; Roncaglia 2005, 39. o.; Landreth-Colander 2002, 38. o.

13
megisszuk, tehát nem lehet külön figyelembe venni a dolgot és a használatát. Ha viszont egy
házat adunk oda valakinek, a benne lakástól nem rombolódik le, tehát el lehet különíteni a ház
használatát és tulajdonát. A pénznek viszont használata adja a lényegét, tehát pénzt kérni a
kölcsönadásért, bűn. Az időnek nem lehet ára, hiszen az Isten ajándéka.
A kamatszedés tilalmának hátterében ott volt az a meggondolás, hogy a fogyasztási célra
felvett kölcsön mögött nagyobb valószínűséggel áll egy szükséghelyzetbe jutott személy, mint
a termelési célú hitel mögött. Aquinói Tamás részletes kazuisztikával5 egyes esetekre fejtette
ki azokat az okokat, amikor mégis több pénzt lehetett visszakapni, mint amennyit az ember
kölcsönadott. Ilyen volt a felmerült kár (damnum emergens) megtérítése, a késve
visszafizetett kölcsön, illetve a kockázatvállalás egyes esetei. Később a kompenzáció esetleg
kiterjedhetett az elmaradt haszonra (lucrum cessans), azaz az alternatív használat
elvesztéséből származó kárra. A középkor második felében azután intézmények sora tette
lehetővé, hogy a piaci vállalkozások mégis hitelhez jussanak. A societas (kereskedelmi
társaság), a járadék, a letét, a pénzváltás szabályozása mind lehetőséget adott burkolt
kamatszedésre.
Az elmélettörténészek, társadalomkutatók véleménye megoszlik a tekintetben, hogy az
egyház kamatszedési tilalma érdemlegesen mennyiben hátráltatta a kapitalizmus kialakulását.
Mindenesetre, amíg az egyház hivatalos tanítása szemben állt a kamatszedéssel, Aquinói
Tamás kortársaitól kezdve a salamancai iskoláig (a 16. század második fele, 17. sz. eleje) a
teológusok lépésről-lépésre rehabilitálták kamatot, a pénzgazdálkodást. A salamancai
iskolához tartozott a flamand jezsuita, Leonard Lessius (1554-1623), aki a monopolista
árképzésről is figyelemre méltó megfigyeléseket tett. A merkantilizmus tárgyalásánál fogjuk
látni, hogy a spanyol dominikánus és jezsuita professzorok miért voltak olyan nyitottak
pénzelméleti kérdések iránt.

Aquinói Tamás még egy olyan fogalompárt vett át Arisztotelésztől, amelynek nagy
visszhangja lett a későbbi századokban. A társadalmi igazságosságról van szó, amit
részlegesen igazságosságnak nevez, mert magánszemélyekre vonatkozik. A személy
személyhez való viszonyát a kölcsönös igazságosság (ius commutativa) határozza meg, ami a
cserében is megnyilvánul (Arisztotelésznél ez a kiigazító igazságosság nevet kapta). A
közösség és az egyén kapcsolatát az osztó igazságosság (ius distributiva) szabályozza, mert a
közös dolgokat arányosan osztja meg az egyes emberek között.
A társadalmi igazságosság mibenléte a mai napig kifogyhatatlan viták forrása. Amikor ma a
közgazdászok, szociológusok, politológusok arról vitatkoznak, hogy mi legyen a piac és mi az
állami újraelosztás hatóköre, a gazdasági hatékonyság mellett milyen erkölcsi szempontokat
kell figyelembe venni, akkor a kiindulópont a kölcsönös és az osztó igazságosság fogalma.

5
Kazuisztika: általános tételek alkalmazása egyes esetekre.

14
Vajjon helyes-e az igazságosság két külön fajtáját különböztetni, úgymint a kölcsönös és az
osztó igazságot. Feleletül ezt kell mondani: A részleges igazságosság…magánszemélyekre
vonatkozik, s ebben a jellegében hasonlít a rész és az egész viszonyához. A rész pedig kétféle
vonatkozásban van: rész a részhez, a mi esetünkben személy személyhez, és ezt a viszonyt
szabályozza a kölcsönös igazságosság, amely abban gyökerezik, ami kölcsönösen két személy
között megy végbe. Más vonatkozásban van az egész a részhez; s ugyanígy fennáll egy
vonatkozás a közösség és egyes között, melyet szabályoz az osztó igazságosság. Azért osztó,
mert arányosan megosztja a közös dolgokat az egyesek között. S ezért van kétfajta igazság, a
kölcsönös és osztó. (2II 61,1)

Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae. In: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent
István Társulat, Budapest, 1943. (Fordította: Schütz Antal) 236. o.

Bűn-e elfogadni kamatot a kölcsönért. Úgy tetszik, hogy nem…

3. Az emberi dolgokban a polgári törvények határozzák meg az igazságosságot. Ezek azonban
megengedik a kamatot. Tehát úgy tetszik, hogy a kamatszedés meg van engedve…
5. Úgy tetszik nem bűn bért fogadni el azért, amit az ember nem tartozik megtenni. Ámde a
pénzes ember nem tartozik minden esetben kölcsönt adni. Tehát bizonyos esetekben a
kölcsönért szabad kamatot vennie.
6. A pénzzé vert ezüst ugyanaz a fajta dolog, mint az edénnyé formált ezüst. Ámde a
kölcsönadott ezüstedényekért szabad bért szedni. Tehát szabad a pénzzé vert ezüstért is, s
ezért a kamatszedés magában nem lehet bűnös dolog…
Feleletül ezt kell mondani: Kamatot szedni önmagában véve igazságtalan, mert itt olyasmi
kerül áruba, ami nincs. Ennélfogva itt nyilván egyenlőtlenség támad, s ez ellenére jár az
igazságosságnak. Hogy ezt jól megértsük, észbe kell vennünk, hogy bizonyos dolgoknál a
használat annyi mint elhasználás; pl. a bort elhasználjuk, midőn ivásra használjuk, a gabonát,
mikor ételre használjuk. Ezeknél tehát nincs annak helye, hogy külön számba vegyük a dolgot
és külön a használatot. Ha valakinek itt átengedjük a használatot, ezzel már átengedtük a
dolgot is. Az efféléknél a használattal együtt átadjuk a tulajdonjogot is. Ha tehát valaki külön
akarja eladni a bort és még külön ennek használatát, ugyanazt a dolgot kétszer adná el, vagy
ami egyre megy: eladna olyat, ami nincs. Ez pedig nyilván igazságtalanság. Hasonlóképp
igazságtalanságot követ el, aki kétféle kártalanítást követel, mikor bort vagy gabonát ad
kölcsön: hasonló tárgy visszaadását és a használati díját, amit kamatnak nevezünk.
Vannak aztán olyan dolgok is, amelyeknek használata nem egyúttal elhasználásuk; így pl. egy
ház használata a bennlakás és nem az elherdálás. Ezekben aztán a kettőt lehet külön
átengedni; pl. ha valaki másnak adja át háza tulajdonjogát, de fenntartja magának bizonyos
ideig a használatát vagy fordítva. Ezért aztán meg van engedve a ház használatért bért szedni
és még külön visszakövetelni a kölcsönadott házat, amint különben mindenki tudja a ház-,
illetve a lakásbérlésből.
Már most Arisztotelész (Eth. V5; Pol. I 5.6) azt tanítja: A pénzt azért találták ki az emberek,
hogy csereeszköz legyen. Tehát sajátos és főhasználata az elhasználás, vagyis kiadása
csereeszközként. Ezért magában véve tilos a kölcsönadott pénzért bért szedni, ami a kamat
nevét viseli; aki tehát kamat fejében pénzt kapott, tartozik azt visszafizetni, mint minden
igazságtalanul szerzett vagyont…(2II 78,1)

Aquinói Szent Tamás: Summa theologiae. In: Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent
István Társulat, Budapest, 1943. (Fordította: Schütz Antal) 246-248. o.

Irodalom

15
A kappadókiai atyák, Ókeresztény írók, VI/1. kötet, szerk.: Vanyó László, Szent István
Társulat, Budapest, 1983.
Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Szent István Társulat, Budapest, 1943.
Arisztotelész: Nikomakhoszi etika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987.
Arisztotelész: Politika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.
Biblia, Szent István Társulat, Budapest, 1979.
Baeck, Louis: A görög közgazdasági gondolkodás. In: Madarász Aladár (szerk.):
Közgazdasági eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2000. 62-87. o.
Ekelund, Robert B. Jr. – Hébert, Robert F.: A History of Economic Theory and Method.
McGraw-Hill, Inc. New York, 1990.
Landreth, Harry – Colander, David C.: History of Economic Thought. Houghton Mifflin
Company, Boston, 2002.
Madarász Aladár: Az ökonómia előtörténetéből. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek,
alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 25-37. o.
Maróth Miklós: A görög filozófia története. Pázmány Péter Katolikus Egyetem,
Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 2002.
Maurer, Armand A.: Medieval Philosophy. Pontifical Institute of Mediavel Studies, Toronto,
1982.
Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest, 1991.
Platón: Állam, in: Platón Összes Művei, II. kötet, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Roncaglia, Alessandro: The Wealth of Ideas A History of Economic Thought. Cambridge
University Press, Cambridge, 2005.
Spiegel, Henry William: The Growth of Economic Thought. Duke University Press, Durham
& London, 1991.
Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Szent István Társulat, Budapest, 1980.

2. A kapitalizmus erkölcsi igazolódása

Akármennyit finomodott a kamat megítélése, az áralakulás leírása a skolasztika évszázadai

alatt, a piacgazdaság működésének alapját jelentő profitszerzés, - felhalmozás mint cselekvési
motívum a középkor folyamán végig erkölcsileg elítélendő maradt – hasonlóan az ókori görög
filozófusok álláspontjához. Ezért nem magától értetődő, hogy a kapitalizmus hogyan vált egy
erkölcsileg elfogadott renddé, amely erkölcsi legitimáció a piacgazdaság tudományos igényű
tanulmányozása, azaz a közgazdaságtudomány kifejlődése felé is megnyitotta az utat.
Természetesen annak a hatalmas átalakulásnak mind a gazdaságtörténeti, mind a
szellemtörténeti rekonstrukciója, ami a feudalizmusból a kapitalizmusba történő átmenetet
jelentette, könyvtárnyi szakirodalom tárgya. Mi most csak felvillantunk néhány nagyhatású
értelmezést, amelyek törekedtek megérteni a kapitalizmus erkölcsi legitimációjának
problematikáját.
Az értelmezések egyik vonulata vallási, teológiai elméletekben talált magyarázatot arra, hogy
miért változott meg a pénzszerzés, a vagyonfelhalmozás erkölcsi megítélése, a másik vonulat
a társadalom-, politikafilozófiai elméleteket lát a háttérben. Mindkét megközelítés közös

16
abban, hogy a kapitalizmus erkölcsi legitimálódását nem céltudatos szellemi munkálatok
eredményének tartja, hanem vallási, teológiai, illetve filozófiai elgondolások nem szándékolt
következményének. Ezt akarjuk érzékeltetni azzal a kifejezéssel, hogy a kapitalizmus
erkölcsileg igazolódott, nem pedig igazolták.

2.1. A protestáns etika alapozta meg a kapitalizmust?

A 20. század legelején Németországban a gazdaságtörténészek, szociológusok között kedvelt

téma volt a kapitalista átalakulás leírása. (A későbbiekben látni fogjuk, hogy már a 19.
században a közgazdaságtudományt is egy történeti iskola kereteiben művelték.) A filozófus,
szociológus Georg Simmel (1858-1918) vaskos könyvet írt „A pénz filozófiája” címmel
(1900), amelyben példák sorát hozza fel, hogy a társadalmi, kulturális kisebbségek, amelyek
ki voltak zárva más társadalmi felemelkedési lehetőségből, a kereskedelem, a pénzszerzés felé
fordultak.
Werner Sombart (1863-1941) közgazdász, szociológus több művében boncolgatta a
kapitalizmus térnyerését, monumentálisnak nevezhető műve, „A modern kapitalizmus” átfogó
gazdaságtörténeti analízist adott. A mi témánk szempontjából érdekes mondanivalója, hogy a
modern kapitalista szellemnek szerinte két összetevője van: az anyagi javak utáni törekvés és
a gazdasági racionalitás. Sombart szintén felfigyel arra, hogy a kisebbségek (az eretnekek,
idegenek, zsidók) más érvényesülési lehetőségek híján különösen fogékonyak a kapitalista
szellem iránt. Ugyanakkor művének első, 1902-es kiadásában elutasítja azt a közkeletűnek
tartott nézetet, hogy a kapitalizmus kialakulása a protestánsokhoz, kiváltképp a kálvinistákhoz
és a kvékerekhez kötődik. Szerinte a keresztény felekezetekben fokozatosan módosult a
pénzszerzés megítélése, alkalmazkodva a gazdasági környezet változásához. Ezzel
hozzájárultak ahhoz, hogy a korai kalandor kapitalizmus gátlástalan haszonszerzése
szabályozottabb mederbe került.

A legnagyobb hatású mű ebben a témakörben Max Weber (1864-1920): „A protestáns etika és

a kapitalizmus szelleme” című tanulmánya (1905), amely reflektál az előző két szerző
gondolataira. Weber teljesen nyilvánvalónak tartja, hogy az anyagi javak megszerzésének
vágya, a pénzsóvárság mindig jelen volt az emberi történelemben. Az sem új jelenség, hogy a
kisebbségek, amelyek állami pozíciók megszerzéséből ki vannak zárva, fogékonyak a
pénzfelhalmozásra mint a befolyásszerzés számukra egyetlen elérhető lehetőségére. A
kapitalista szellem mibenlétének megvilágításához Benjamin Franklin: „Tanács egy ifjú
kereskedőnek” című írásából (1748) idéz.
„Gondolj arra, hogy az idő pénz; aki naponta tíz shillinget kereshetne munkájával és ehelyett
fél napot sétál vagy szobájában lustálkodik, és szórakozása csak hat pennyjébe kerül is, nem
elég, ha csak ezt számítja fel, mert ezen kívül még öt shillinget is kiadott, helyesebben
kihajított…Gondolj arra, hogy a pénznek nemzőereje, gyümölcsöző természete van…Minél
több a pénz, annál többet nemz, ha megforgatjuk, úgy hogy a haszon gyorsabban, egyre
gyorsabban nő. Aki leöl egy anyakocát, ezeríziglen megsemmisíti annak összes utódait. Aki
elver egy ötshillingest, ezzel meggyilkol (!) mindent, amit termelni lehetett volna vele: font

17
sterlingek egész seregeit…Az embernek még a legjelentéktelenebb lépéseket is komolyan kell
vennie, ha azok befolyásolják hitelét. Ha a hitelezők reggel ötkor vagy este nyolckor a
kalapácsütéseidet hallja, hat hónapra nyugta van. De ha a biliárdasztalnál lát vagy a
kocsmából szűrődik ki a hangod akkor, amikor dolgoznod kellene, másnap reggel már fizetési
felszólítást küld, és követelni fogja a pénzét, mielőtt még rendelkezésedre állna az összeg...”

Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982. 45-46.
o. (Fordította: Józsa Péter)

Ennek nyomán és sok más történeti példa alapján fogalmazza meg alapkérdését, nevezetesen
hogyan magyarázható, hogy pénzszerzés, ami a tőkés fejlődés középpontjában, a 14-15.
századi Firenzében erkölcsileg aggályos, legjobb esetben megtűrtnek számított, az a 18.
századi Pennsylvaniában erkölcsileg dicséretes életvitel, ott, ahol nyoma sem volt semmiféle
nagyobb ipari vállalkozásnak, a bankok is kezdetlegesen működtek.
Weber a protestantizmus hatásával indokolja a paradoxnak tűnő jelenséget. A protestáns
felekezetek prédikátorai, teológusai nem tartották erkölcsi értéknek a világi javakra való
törekvést mint öncélt. Azonban a tanításuknak volt egy nem szándékolt mellékhatása. Ebből a
szempontból a kálvinizmusnak volt kiemelkedő jelentősége, amelynek fontos dogmája a
kegyelmi kiválasztás tana. Ennek lényege, hogy Isten eleve eldöntötte, melyik ember üdvözül
és melyik nem, függetlenül az illető hitétől és tetteitől. Ez bizonytalanságot válthatott ki a
hívőkből. A lelkipásztorok kétféle jó tanácsot adtak a szorongás feloldására. Egyrészt a hívő
tartsa magát kiválasztottnak, hiszen a kételkedés „rossz jel”. Másrészt végezze hivatását
fáradhatatlanul, és megadja a kegyelmi állapot biztonságát. A hívőknek így rendszeresen
kellett tevékenykedniük az üdvözülés bizonyossága (certitudo salutis) érdekében. Ebben a
rendszeres életvitelben látja Weber a racionális kapitalista magatartás megalapozását. A
szerzésvágy felszabadítása együtt járt a fogyasztás aszkétikus korlátozásával, ami kedvezett a
tőkeképződésnek. Egy metodista prédikátort idézve: „Minden keresztényt arra kell
buzdítanunk, hogy szerezze meg, amit tud, s takarékoskodjon, ahogy tud, azaz tehát, ami
ennek eredménye: legyen gazdag.” (Weber 1982, 278. o.)
Weber elmélete több évtizedes, ma sem lezárt vitát váltott ki, támogató és cáfoló
tanulmányok, könyvek hosszú sora jelent meg. A vitákban például kétségbe vonták, hogy a
vallási iratok vizsgálata, amelyre Weber érvelése épül, egyúttal azt is bizonyítja, hogy ezek
ténylegesen hatottak az emberek viselkedésére; vagy például ellenvetették, hogy a pazarló
fogyasztás éppúgy lehet a befektetési lehetőségek hiányának a jele, mint a „tradicionális”
fogyasztási szokásoknak. Rámutattak arra, hogy a kapitalizmus fontos elemei a reformációt
megelőzően már a katolikus itáliai városállamokban kifejlődtek. A legsúlyosabb vitapont
kétségtelenül az, hogy a „kapitalista szellem” mennyiben volt előfeltétele a kapitalizmus
kialakulásának vagy mennyiben jellemzője, attribútuma a kialakult kapitalizmusnak. Maga
Weber csak azt akarta bizonyítani, hogy a protestantizmus részesedett a kapitalista szellem
létrejöttében, nem azt, hogy egyetlen kiváltó oka volt.

18
Richard Henry Tawney (1880-1962), angol gazdaságtörténész 1926-ban megjelent,
úgyszintén klasszikussá vált munkájában hasonlóképp arra a következtetésre jutott, hogy a
protestantizmus, azon belül is a kálvinizmus elősegítette a kapitalizmus megszilárdulását.

2.2. A pénzszerzés szelíd szenvedélye

Max Weber elméletének vitája kapcsán felmerült a kritikák között, hogy a kapitalista szellem
megszületésénél figyelembe kellene venni a reneszánsz és a későbbi társadalomfilozófia
hatását. Ezzel foglalkozik Albert O. Hirschman (1915-2012), aki „Az érdekek és
szenvedélyek” című tanulmányában a 17-18. sz.-i társadalomtudomány érveit vizsgálja a
kapitalizmus mellett annak győzelme előtt. A mi témánk szempontjából ez azért érdekes, mert
az önérdekkövetés erkölcsi igazolódása egyúttal a profitszerzését is jelenti, ami viszont
alapvető a piacgazdaság működéséhez. Hirschman egy olyan két évszázados folyamatot
rekonstruál, amelynek úgyszintén nem szándékolt mellékhatása volt a kapitalizmus erkölcsi
igazolása.
Már Niccolò Machiavelli (1469-1527) felhánytorgatta, hogy a morál- és politikai filozófiák
képzeletbeli köztársaságokkal és monarchiákkal foglalkoztak és nem a dolgok tényleges
igazságával. A matematika, a mechanika, a csillagászat fejlődése felcsillantotta a reményt,
hogy az emberi cselekedetek mozgástörvényei éppígy felfedezhetőek. A mind gyakrabban
kirobbanó háborúk és polgárháborúk következtében 17. sz.-ra szilárd meggyőződéssé vált,
hogy a morálfilozófiai és valláserkölcsi előírások már nem képesek visszaszorítani az ember
romboló szenvedélyeit. Az emberi természet reális feltárásával akartak új megoldásokat
találni.
Az egyik elképzelés szerint a romboló szenvedélyeket el kell nyomni, ha szükséges erőszakkal
is. Ha a szenvedély veszélyes következményekkel járna, be kell avatkoznia az államnak is. A
Szent Ágoston-i gondolatot Kálvin (1509-1564), majd Thomas Hobbes (1588-1679), angol
filozófus elevenítette fel. Nem volt hosszú életű elgondolás, mert nyilvánvalóak voltak az
állami önkény veszélyei. A második út az volt, hogy a szenvedélyeket valahogyan fel kell
vértezni, hogy az erény irányába terelődjenek.

Ezt a gondolatot Giambattista Vico (1668-1744) itáliai filozófus fejtette ki „Scienza nuova”
című munkájában a 18. sz. elején, azt azonban nem tudhatjuk meg tőle, hogyan megy végbe a
bűnök, szenvedélyek nagyszerű átalakulása. Kortársa, a holland származású, de Angliában
letelepedő Bernard Mandeville (1670-1733) fűzte tovább az előbbi gondolatot. Nála ügyes
politikusok szakszerű vezetésére volt szükség ahhoz, hogy a magánbűnök közjóra
forduljanak. Ennek konkrét módját csak az anyagi javak, illetve a luxus iránti szenvedély

19
átalakítására nézve fejtette ki. „A méhek meséje” című művében a fényűzés, a pénzvágy
azáltal jótékony hatású, hogy a szegények tömegei munkaalkalomhoz, jövedelemhez jutnak.
Mandeville nézetei érdekes átmenetet jelentettek a merkantilista gondolkodástól a gazdasági
liberalizmus felé. Egyszerre volt az állami kereskedelemszabályzás, a nagy létszámú
népesség, az alacsonyan tartott bérek, sőt gyerekmunka, valamint az egyéni önérdekkövetés
híve.

A harmadik út lett a legelterjedtebb, amely szerint a szenvedélyeket ki kell játszani egymás

ellen.
Ennek a gondolatnak Francis Bacon (1561-1626) angol filozófus volt az előfutára, Baruch
Spinoza (1632-1677) holland és David Hume (1711-1776) skót filozófusok nyomán vált
közismertté, de nyomait megtaláljuk a francia felvilágosodás képviselőinél is.

A 17. században végül is elfogadott lett a szenvedélyek kiegyensúlyozásának eszméje, amely

mögött ott állt az emberi természet pesszimista felfogása. A következő évszázad viszont
elhozta a szenvedélyek és az emberi természet rehabilitációját. Érdekes módon ez nem járt
együtt a szenvedély-kiegyensúlyozás receptjének elvetésével. Azokat a szenvedélyeket,
amelyeknek az ellensúly szerepét szánták, érdeknek kezdték nevezni.

Az érdek a szenvedélyekhez hasonlóan tekervényes utat járt be a nyugat-európai

szellemtörténet útján. A kiindulópont ismét Machiavelli és az államelmélet. Neki és
követőinek az volt a céljuk, hogy egyrészt a politikai filozófiát és ezzel az uralkodót is
megszabadítsák az erkölcsi előírásoktól, másrészt mutassanak egy tapasztalt, józan,
szenvedélyektől mentes akaratot, amely biztos útmutató a fejedelem számára. Vagyis a
közben kialakuló kifejezéssel élve, arról akarták meggyőzni, hogy az érdekei szerint kell
cselekednie. A kontinens országaiban azután az érdek a nemzeti érdeket jelentette, Angliába
átkerülve az érdeket belpolitikai téren kezdték használni.

A 16. században még Nyugat-Európa szerte általános értelemben használt érdekfogalom a 17.
század végére gazdasági tartalommal telítődött meg. Az az elgondolás, amely szerint a
szenvedélyeket érdekkel kell ellensúlyozni, eredetileg csak annyit jelentett, hogy az ember
aspirációit rendezett, ésszerű módon kell követni. Az érdek szó jelentésváltozásával ennek az
értelme is megváltozott. Azok a szenvedélyek kerültek a megzabolázó érdek helyzetébe,
amelyeket addig a legkártékonyabbaknak, legmegvetendőbbeknek tartottak, a fösvénység, a
kapzsiság, a nyereségvágy. Felmerül a kérdés, hogy az érdek hogyan redukálódhatott a
pénzszeretetre. Feltehetően a gazdálkodásban rejlő racionális kalkuláció csábíthatott erre. A
pénzszeretet más szenvedélyekkel ellentétben állandó, kitartó, kiszámítható, a pénz
felhalmozása lehet öncél. Erre utal, hogy a kortársak szemében a pénzcsinálás, a
kereskedelem ártatlan, szelíd foglalatosság volt. Jól tetten érhetjük ezt Montesquieu-nél „A
törvények szelleme” című nagy hatású művében: „a kereskedelmi szellem magával hozza a
mértékletesség, a gazdálkodás, az önmérséklés, a munka, az okosság, a nyugalom, a rend és a

20
szabály szellemét. És amíg ez a szellem uralkodik, az általa teremtett gazdagságnak semmi
rossz hatása sincs” (Idézi Hirschman 1998, 79. o.). „…szinte általános szabály: ott, ahol az
erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök…”
(Idézi Hirschman 1998, 67). Az eredeti tőkefelhalmozás folyamatát ismerve a mi szemünkkel
nézve furcsának tűnik ez a beállítás, de a korszak háborús öldökléseivel összevetve már
jobban megérhetjük ezt az álláspontot.
Ebben és az előző alfejezetben olyan szellemtörténeti eszmefuttatásokat ismertünk meg,
amelyek a mai napig meghatározzák a gondolkodásunkat a szóban forgó korszakról. Akár a
teológiai, akár a társadalombölcseleti elméletekre vonatkozó későbbi interpretációkat vesszük
szemügyre, minden velük szemben felhozott kritikát figyelembe véve is megállapíthatjuk, a
16. és 18. század között lezajlott egy olyan szemléletváltozás, amely lehetővé tette a
kapitalizmus erkölcsi igazolódását, és ezzel a gazdaság új típusú vizsgálatát.
„Így volt erős állam: egésze
virult, bár szidta mind a része,
mint zenében összhang ha támad
ütköztén disszonanciáknak,
s ellentétes pártok az egység
ügyét – ütközve – segítették;
így a józanság és a mérték
az ivást s zabálást segélték.
A fösvénység, szülője rossznak,
E más bűnnél utálatosabb,
a tékozlás, e nemes vétek
rabja lett, s millió szegénynek
munkát adott a fényűzés,
s gőgtől nyert élést nem kevés.
Irigység, hívság, karba kart,
fellendítették az ipart,
s az állhatatlanság hibája
ételbe, bútorba s ruhába,
e nevetséges gyengeség lett
hajtója a kereskedésnek.
Törvényük csakúgy, mint ruhájok,
ki volt téve a változásnak,
mert ami egy nap tiszta, szent,
fél évre rá bűnszámba ment;
de míg ekként törvényt cseréltek,
új vásznat feszítve a szélnek,
elkerültek olyan hibákat,
miket előre ki se láthat.
Íly jól hatott a bűn az észre,
s a szorgalommal kéz a kézbe
az életet áldássá tették,
való gyönyörré, élvezetté

21
úgy, hogy már jobban él a pór,
mint a gazdag valamikor –
eljött a saturnusi kor!”

Bernard Mandeville: A méhek meséje, avagy magánvétkek, közhaszon. A lázongó kas avagy
a megjavult gazemberek (1705) Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1996. 15-16. o. (Fordította:
Tótfalusi István)

Irodalom
Hirschman, Albert O.: Az érdekek és a szenvedélyek. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest,
1998
Marshall, Gordon: In Search of the Spirit of Capitalism. Hutchinson, London, 1982
Simmel, Georg: A pénzfilozófiája. Osiris, Budapest, 2004. 252-260. o.
Sombart, Werner: Der moderne Kapitalismus. Verlag von Duncker & Humblot, Leipzig,
1902. I. kötet 378-397.o
Sombart, Werner: Der moderne Kapitalismus. Verlag von Duncker & Humblot, München und
Leipzig, 1928. I. kötet 836-919. o., II. kötet 23-53. o.
Tawney, Richard Henry: Religion and the rise of capitalism: a historical study, Penguin
Books, New York, 1990
Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982.

3. A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai

A 2. fejezetben áttekintett folyamatokkal párhuzamosan a gazdaságról való gondolkodás

addig szokatlan formája is kibontakozott. Értekezések, vitairatok, pamfletek születtek,
amelyeknek szerzői többnyire kereskedők, üzletemberek voltak, s az uralkodónak, illetve a
környezetének akartak tanácsot adni, hogyan lehet előmozdítani az uralkodó és ezzel az
ország gazdagságát. Ezt a korszakot szokták merkantilizmusnak nevezni, amely magában
hordozza a latin mercator, kereskedő szót.
A merkantilizmus nem olyan közgazdasági iskola, irányzat, mint amilyenekkel a
későbbiekben találkozni fogunk, kezdve a fiziokráciával. Nemcsak azért, mert a
közgazdaságtudomány mint önálló diszciplína még nem fejlődött ki ennek keretében, hanem
mert a merkantilizmus nagyon eltérő értelmezést, értékelést kapott a következő
évszázadokban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az utódok nézeteiktől függően elvetik a
merkantilisták nézeteit, mint például Adam Smith, vagy nagyra értékelik, mint a német
történeti iskolából Schmoller és később Keynes. Már az sem egyértelmű, hogy a
merkantilizmus mekkora időszakot ölel fel. Az elmélettörténet könyvek hol a 16. századtól a
18. század közepéig terjedő korszak egészét idesorolják, hol csak a 17. századtól számítják, a
megelőző időket bullionizmusnak (bullion – nemesfém-rúd) nevezve, illetve a bullionizmust a
merkantilizmus korai szakaszának tekintik. Ráadásul nemcsak a kereskedők, üzletemberek,

22
hivatalnokok fogalmaztak meg véleményeket a kereskedelemről, az állam gazdagságáról.
Ugyanebben az időszakban filozófusok, társadalom-, sőt természettudósok fontos lépéseket
tettek a pénzelmélet, a kutatási módszerek fejlesztése terén. A szerzők egy csoportja pedig
már átmenetet képez a szabad versenyt elfogadó klasszikus politikai gazdaságtan felé.

3.1. Kereskedők a gazdaságról

A 16. században a kapitalizmus csíráinak megjelenése mellett kezdtek kialakulni a

nemzetállamok, legalábbis Angliában és Franciaországban. A középkori Európa világképét
meghatározó katolikus egyház ereje gyengült, a politikára az államérdek, a nemzeti érzés
erősebb hatással volt, mint a hagyományos vallási normák. Amint már fentebb többször
utaltunk rá, a 16-17. század a kegyetlen, államok közötti és polgárháborúk kora volt,
gondoljunk csak a harmincéves háborúra 1618-1648 között. 1600 és 1667 között Európában
egyetlen évig volt béke. A háborúskodások pénzügyi hátterének megteremtéséhez az
uralkodónak szüksége volt a kereskedők, a fejlődésnek induló polgárság támogatására, ami
szerepüket felértékelte.
Súlyos gondokat okozott az 16. században jelentkező inflációs folyamat, amelyet az
uralkodók pénzrontása mellett az Amerikából Európába, elsősorban Spanyolországba áramló
arany táplált. Az áremelkedések a szegényebb rétegekre fokozott terhet róttak. Angliában a
mezőgazdaság kapitalizálódása, a „bekerítések” nincstelen réteget termeltek ki, akiket a 16.
században meghozott szegénytörvények sorával igyekeztek kordában tartani.
Franciaországban a jobbágyok növekvő megsarcolásával jutott jövedelemhez az uralkodó, az
angliaihoz hasonló kapitalizálódás nem tudott elindulni a mezőgazdaságban.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy keresték a gazdagság forrását, amiben a
kereskedelem mellett az adózásra képes népesség, valamint a foglalkoztatás növelése is
központi kérdésnek számított.
A 16. században még nagyon egyszerű választ adtak arra, hogy hogyan lehet megóvni egy
állam gazdasági erejét. Ekkoriban hajlamosak voltak azonosítani a gazdagságot a
felhalmozott arannyal és a nemesfémekkel általában. Innen adódott a már említett buillonista
kifejezés. Ebből a korból Thomas Gresham (1519-1579) angol bankár, pénzügypolitikus neve
maradt fenn a róla elnevezett „Gresham törvény” folytán. Eszerint a rossz pénz kiszorítja a jó
pénzt, azaz ha az egyik pénzt rontják, akkor mindenki ezzel próbál fizetni, viszont ha a jóhoz
hozzájutnak, kivonják a forgalomból és felhalmozzák.

23
Tulajdonképpen véletlenszerű, hogy ezt az összefüggést Gresham nevéhez kötik, mert már
jóval előtte is ismert volt. Spiegel elmélettörténete (2002, 72-74. o.) mutatja be Nicholas
Oresme (1320-1382) francia teológust, püspököt, aki kárhozatosabbnak tartja az uralkodók
pénzrontását, mint a kamatszedést, s aki már megfogalmazza a Gresham törvényt.
Mindazonáltal a 16. században a nem teológus szerzők sem gyakran léptek túl az uzsora
kérdésén. Az akkori írások közül kiemelkedik egy John Hales-nek tulajdonított értekezés,
aminek a szerzősége a mai napig nem tisztázott, még Shakespeare-t is „meggyanúsították”
vele. (Hales egy angol parlamenti képviselő volt a 16. század közepén.) Nemcsak Gresham
törvényét vallja a szerző, hanem azt is, hogy az uralkodónak és alattvalóinak kincseket kell
felhalmoznia háború vagy drágaság idejére. Foglalkoztatja az emelkedő árak problémája,
amiből azok, akik „vételből és eladásból” élnek, hasznot húznak, azok viszont, akik fix
jövedelemből élnek, elszegényednek. Az áremelkedés fő oka szerinte a pénzrontás. Az
értekezés egy későbbi kiadásába már bekerül az áremelkedés egy másik oka, a külföldről
beáramló nemesfém, ami pénzbőséget okozott. Ezzel felbukkan a mennyiségi pénzelmélet
gondolata, amivel még annyiszor találkozunk elmélettörténeti barangolásaink során.

A 17. század elején körvonalazódott a merkantilizmus központi tétele, a külkereskedelmi

mérleg többlet gondolata. Az állam nemesfém készletének megőrzése érdekében tiltották az
érmek és aranyrudak exportját. A gazdagság gyarapodását a merkantilisták szerint a
külkereskedelem révén lehet elérni, mert azt feltételezték, hogy az egyik nemzet csak a másik
kárára növelheti a vagyonát és a gazdasági erejét. A profit ugyanis abból ered, hogy a
drágábban adnak el, mint ahogy vásárolnak, ami egy államon belül kiegyenlítődik. A
kereskedelem volumenének növekedése megköveteli a nemesfém mennyiségének a
növekedését, aminek az az előnye is megvan, hogy olcsóbbak lesznek a hitelek és nőnek a
profitok. A gazdagság növekedéséhez fontosnak tartották a népesség növekedését, a béreket
pedig alacsonyan kell tartani, hogy az exporttermékek versenyképesek maradjanak. A
magasabb bérek egyébként is fellazítják a munkaerkölcsöket, lustaságra, züllésre csábítanak.

Thomas Milles (kb. 1550- kb. 1627) angol diplomata az export és az import szigorú
ellenőrzését javasolta. Gerard Malynes (1586-1641), a csődbe jutott angol kereskedő, aki
kormányzati pozíciókat is betöltött, a kereskedők és bankárok spekulációit tette felelőssé az
1620-as években kezdődő angliai gazdasági visszaesésért, amely leértékelte az angol valutát.
Szerinte a valuta árfolyamának aranyparitáson rögzítése hozhatna megoldást, mert a valutának
mind a leértékelődése, mind a felértékelődése pénzkiáramláshoz vezet. Ezekkel a
„buillonista” megközelítésékkel szállt szembe Edward Misselden (1608-1654), angol
kereskedő, aki a Brit Kelet-Indiai Társaságnál is szolgált. Az ő véleménye szerint a
pénzkiáramlás oka a kereskedelmi mérleg kedvezőtlen egyensúlya volt. Ő használta először a
kereskedelmi mérleg fogalmát.

Az angol merkantilizmus legnagyobb hatású képviselője Thomas Mun (1571-1641), aki a Brit
Kelet-Indiai Társaság igazgatója és nagyon gazdag kereskedő volt. A Társaságot támadások
érték, hogy kereskedelme káros a kereszténységre, mert Európából, különösképp Angliából
kiáramlik a nemesfém. Mun egyik műve erre válaszol, a másik nagyhatású, számos kiadást

24
megért írását fia jelentette meg a halála után 1664-ben „Anglia kincse, mely a
külkereskedelemből fakad” címmel. Mun elutasította, hogy az állam gazdagságát, a nemesfém
készletek magas szintjét a kereskedelem korlátozásával érjék el. A kedvező kereskedelmi
mérleg mellett érvelt, amit a kormányzat beavatkozásával lehet elérni. A kormányzatnak az
olcsó nyersanyagok behozatalát, az ipari termékek kivitelét kell támogatnia
kereskedelempolitikájával. A külkereskedelmi mérlegtöbbletet nem minden egyes országgal
kell elérni, hanem összességében.
Az angol monarchiában a merkantilista szemléletnek megfelelően az állam erőteljesen
beavatkozott a gazdaságba, nemcsak a külkereskedelmet szabályozták, hanem a vállalkozások
működése engedélyhez kötött volt, a versenyt szigorúan korlátozták. A szabályozások még a
középkori céhrendszerre épültek. A 17. században azonban a monopoljogok adományozása
fokozatosan az uralkodótól a parlamenthez került, ami viszont nem sok erélyt mutatott a
gazdaság működésébe beavatkozó jogi szabályok megalkotásában, a megfelelő bürokrácia is
hiányzott a meglevők kikényszerítésére.
Franciaországban az állam sokkal mélyebben és tartósabban avatkozott be a gazdaságba.
Elméletileg a franciák kevesebb említésre méltót alkottak, de egy szerzőről feltétlenül meg
szoktak emlékezni. Antoine de Montchrétien (1545-1611) drámaíró, vállalkozó 1615-ben
megjelent „Traité de l´économie politique” című írásában tartalmilag nem hoz újdonságot az
addig ismert merkantilista nézetekhez képest, de a mű címében felbukkan a „politikai
gazdaságtan” elnevezés.
XIV. Lajos pénzügyminiszteréhez, Jean Baptiste Colbert-hez (1619-1683) kötődik a
merkantilista gazdaságpolitika nagyon erőteljes bevezetése. Az ipart állami támogatással,
adókedvezményekkel, monopoljogok adományozásával és vámvédelemmel fejlesztették.
Felállítottak állami tulajdonú manufaktúrákat is. Részletesen szabályozták az ipari és a
mezőgazdasági termékek árát és minőségét. A szabályozás végrehajtásához iparfelügyelőket
alkalmaztak. Egyes iparágak valóban fellendültek, de a túlzott bürokrácia gátolta is a
kézműipar fejlődését. A colbertizmus, illetve az erőltetett iparosítás nagy vesztese a
mezőgazdaság lett.
A merkantilizmus Európa más országaiban is hódított, Hollandiában, Flandriában,
Spanyolországban, az olasz fejedelemségekben. A Habsburg Birodalomban, a német
fejedelemségekben, Skandináviában a merkantilizmus helyett kameralizmusról beszélhetünk,
amely a harmincéves háború után alakult ki, éppen a háborús pusztítás helyrehozása
érdekében. A camera szó a kincstárra utal, és gyakorlati államtudományt értettek alatta.
Azokat a hivatalnokok képzéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismereteket tartalmazta,

25
amelyek az uralkodó érdekeit és az alattvalók boldogulását szolgálták. Gazdaságpolitikai
eszközrendszere megegyezik a merkantilizmuséval (iparvédelem, védővámok,
külkereskedelmi mérlegtöbblet, a népességnövekedés támogatása, a gazdasági tevékenység
szigorú szabályozása stb.), de a gazdagság nem cél, hanem csak az alattvalók boldogságának
eszköze. A kameralizmus tanítására a 18. század első felétől Poroszországból kiindulva
egyetemi tanszékek sorát állították fel. A kameralizmus befolyása végighúzódik a századon, a
18. század végén adja át a helyét a nemzetgazdaságtannak.

„8. fejezet
Pénzünk felértékelése vagy leértékelése se nem gazdagíthatja kinccsel a királyságot, se meg
nem akadályozhatja annak exportálását
…Mert tudnunk kell, a pénz nemcsak a királyságban lévő minden egyéb eszközeinknek
valódi mértéke, hanem mértéke az idegenekkel folytatott külkereskedelmünk is, és ezért
igazságosnak és változatlannak kell fenntartanunk, hogy elkerüljük az ilyen változásokat
mindig kísérő zavarokat…Mert habár összes pénzünk leértékelése vagy könnyítése hozhat
pillanatnyi hasznot (csak egyszer) a pénzverdének, mégis Őfelsége jövőbeli nagy
jövedelmeiben mindez, és még több elveszhet megint, ha eképpen azokat évente kevesebb
belső értékű pénzzel kell kifizetni, mint korábban…

11. fejezet
…Ezért az ilyen megszorítások akadályozzák kincsünk növekedését. Az érvelés világos, és
nem igényel alátámasztásul más indokokat, hacsak nem gondolják néhányan hiábavalóan azt,
hogy a korlátozások nem idézik elő kevesebb áru exportját. De ha ezt szintén elfogadnánk, sőt
a kereskedőt ösztökéljük arra, hogy a kivitt élelemért és munícióért pénzt hozzon be, ez a
királyságban egy pennyvel sem jelentene számunkra többet az év végére, mert bármit is
kényszerítünk be valamilyen úton-módon, annak egy másik úton megint ki kell mennie. Mert
csak annyi fog tartósan megmaradni nálunk, amennyit a kereskedelmi mérleg többletén át
nyertünk és kebeleztünk be a királyság vagyonába…”

Thomas Mun: Anglia kincse, mely a külkereskedelemből fakad. In: Gulyás Gyula (szerk.):
Filozófusok a gazdaságról II. Aula, Budapest, 1991. 158-159. o. (Fordította: Lannert Judit)

3.2. A mennyiségi pénzelmélet kialakulása

A pénz értékének változása, egyértelműbben fogalmazva az uralkodók pénzrontása és az

ebből fakadó áremelkedés nem volt ismeretlen jelenség a középkorban sem. Elméleti
magyarázat iránt akkor támadt érdeklődés, amikor Amerika felfedezése után óriási
mennyiségű nemesfém áramlott Spanyolországba és azon keresztül Európa, általános
áremelkedést okozva.

Érdekességként megemlíthetjük ugyan, hogy Kopernikusz (1473-1543), akit csillagászként és

matematikusként ismerünk, egyik írásában találni olyan megállapítást, miszerint a pénz értéke

26
csökken, amikor túlságosan bőségessé válik, azonban ez nem vált ismertté a kortársak
körében.

Spanyolország számára nem pusztán az áremelkedés okozott gondot, hanem az, hogy a
nemesfém úgy áramlott ki az országból, hogy nem generált termelést, és ijesztő
külkereskedelmi mérleghiány alakult ki. Mun és más merkantilisták számára Spanyolország
volt az elrettentő példa, amely mutatja, hogy mivé válik egy ország a hatalmas nemesfém-
készlete ellenére, ha nincs kézműipari exportja. Ilyen háttér mellett nem meglepő, hogy
egyidejűleg spanyol teológusok és merkantilisták hosszú sora vizsgálta az árak és
pénzmennyiség változásának összefüggését.
A salamancai egyetem dominikánus szerzetes tanára, Martin de Azpilcueta Navarrus (1493-
1586) a 16. század közepén egyértelmű utalást tett arra, hogy ahol a pénz szűkösen áll
rendelkezésre, ott az árak alacsonyabbak, mint ahol a pénz mennyisége bőséges. A salamancai
iskolához kapcsolódott Luis de Molina (1535-1600) jezsuita szerzetes is, aki a század végén
hasonló felismerésre jutott.

Jean Bodin (1530-1596) francia jogtudós és filozófus megfogalmazásában lett közismert a

mennyiségi pénzelmélet. Bodin is vizsgálta az áremelkedések okát, és öt kiváltó okot fedezett
fel: az arany és az ezüst bőségét, a monopóliumok létét, a javak ritkaságát, amelyet az export
okoz, a királyok és a nemesek luxusa, valamint a pénzrontás. Az alapvető ok ezek közül az
arany és az ezüst bősége.
Bodin mennyiségi elméletét átvették a merkantilisták. A 17. század közepére azonban a
problémák már másképp vetődtek fel. A nemesfémek beáramlása lelassult, a kereskedelemhez
szükséges pénz szűkös lett. Úgy gondolták, hogy a pénz ösztönzi a kereskedelmet, ezért
igyekeztek protekcionista politikával az országban tartani a nemesfémeket. Itt tehát
visszakanyarodtunk azokhoz a gondolatokhoz, amelyeket a 17. századi merkantilizmus
bemutatásánál kifejtettünk.
Még ugyanebben a században történtek további fejlemények a pénzelméletben, de ezeket
majd a szóban forgó szerzők bemutatásánál tárgyaljuk.

3.3. A politikai gazdaságtan gyökerei

A 17. század második felére a kapitalizmus fejlődésében új jelenségek terjedtek el. A nagy
kereskedelmi társaságok igyekeztek megőrizni kiváltságaikat, ebből a körből került ki a
merkantilista szerzők többsége is. Ennek ellenére az országok, régiók közötti árkülönbségek
kezdtek kiegyenlítődni, a profit csökkenni. A kereskedők érdeklődése a termelés felé fordult,
gyakran integrálták a vállalkozásukba. Az átalakulás ennél is lényegesebb forrása, hogy a

27
céhmesterek egyre nagyobb számban kapitalista vállalkozásba fogtak. A termelő tőkések
azután a kereskedelem területén is szerencsét próbáltak. A merkantilista versenykorlátozás
már egy meglehetősen széles réteg érdekeit sértette.
A gazdasági struktúra átalakulásával párhuzamosan lezajlott az a szellemtörténeti folyamat,
amellyel az előző fejezetben foglalkoztunk, és amelyre ráépülhetett az az individualista
filozófia, amely a klasszikus liberalizmus alapja lett. A gazdasági életre nézve ennek az lett a
következménye, hogy a kapitalista vállalkozót már sem a tradicionális középkori erkölcsi
kötelékek, sem az állami, adminisztratív akadályok nem gátolták a profitszerzésben, a vagyon
felhalmozásban.
Ugyanerre a korra esik a természettudományos, ok-okozati összefüggésekre összpontosító
gondolkodás elterjedése, amely új hátteret adott a közgazdasági vizsgálódásnak is. Erre a
későbbiekben még részletesebben visszatérünk.
A 17. század második felében felbukkant olyan gondolók sora, akik egyrészt kötődtek a
merkantilista nézetekhez, másrészt előkészítették az utat a klasszikus politikai
gazdaságtanhoz.
Sir William Petty (1623-1687) egy szegény családból származó, rendkívül kalandos sorsú
angol politikus és gazdasági gondolkodó volt. 14 évesen hajós inasként szállt partra
Franciaországban, egy baleset után törött lábbal. Ezt követően különböző európai
egyetemeken nyelveket, matematikát, kémiát, asztronómiát és orvostudományt tanult, majd
Oxfordban az anatómia professzora lett. Cromwell hadseregében főorvosként működött az
írországi hadjáratban. Ezután Írország főfelügyelőjének nevezték ki, aminek révén óriási
vagyonra tett szert. Érdeklődése kiterjedt a műszaki újításokra, de parlamenti képviselő is
volt. Életében egy nagyobb műve jelent meg (A Treatise of Taxes and Contributions), négy
további a halála után, valamennyi kora eseményeire, problémáira reflektált.

William Petty nevéhez mindenekelőtt a „politikai aritmetikát” szokták kötni, ami

tulajdonképpen a mennyiségi módszerek bevezetését jelenti a társadalmi jelenségek
vizsgálatába. Petty Francis Bacon (1561-1626) nagy csodálója volt, aki az ókori görögök és
skolasztikusok többségére jellemző logikai, deduktív megismerési módszerével szemben az
empirizmusra és racionalizmusra építő indukció híve volt. A 17. századi
természettudományokban, kiváltképp a fizikában a mennyiségi mérések vették át a fizikai
objektumok érzékelhető jellegzetességeinek korábbi leírását. Az új, mechanisztikus világkép
egyik nagyhatású támogatója volt Thomas Hobbes (1588-1679), akinél Petty anatómiát tanult
Párizsban. A korabeli megismerési módszereket érvényesítette Political Arithmetic című
művében. Petty-t gyakran nevezik a statisztika atyjának, valójában leírásai kevés
rendelkezésre álló adat alapján végzett durva becslések, inkább kísérletek statisztikai
vizsgálatokra. Például London lakosságát népszámlálás hiányában a házak számából, a

28
járványmentes időszakban, valamint a pestises évben történt halálozási arányból igyekezett
megbecsülni. A házak számára is csak abból a feljegyzésből tudott becslést adni, amely az
1666-as nagy londoni tűzvészben leégett házakra vonatkozott. Petty Írország politikai
anatómiájában számszerűsíteni akarta Írország nemzeti jövedelmét és nemzeti vagyonát.
Elméleti szempontból figyelemre méltó, hogy a nemzeti jövedelmet azonosította a
kiadásokkal.
Petty pénzről alkotott véleményében találunk merkantilista vonásokat, látott kapcsolatot a
pénz mennyisége és a gazdasági aktivitás között, de Írország példája alapján nem gondolta,
hogy a kereskedelmi mérleg többlet garancia lenne egy ország gazdagságára. Fő pénzelméleti
hozzájárulása abban áll, hogy az optimális pénzmennyiség meghatározásánál bevezette a pénz
forgási sebességének fogalmát.
Petty legrendszeresebben a közpénzügyek, azon belül is az adózással kapcsolatos véleményét
fejtette ki. A mai szakemberek számára sem idegenek olyan elvek, mint hogy az adókat
gazdaságosan lehessen beszedni, könnyen befizetni, az adójogszabályok világosak legyenek,
az adókban érvényesüljön az arányosság. Utóbbi azt is jelentette, hogy az adózással nem
szabad módosítani a jövedelmek eloszlását.
Petty gyakorlatias problémamegoldásának és mérési kísérleteinek mintegy melléktermékeként
véleményt mondott az érték és az elosztás kérdéseiről. A mai interpretációk ellenállnak annak
a kísértésnek, aminek Karl Marx és a marxista elmélettörténészek nem, vagyis annak, hogy
Petty fejtegetéseit a munkaérték-elmélet megalapozásának lássák. Petty abból a maga korában
közismert mondásból indult ki, hogy a vagyon, az érték apja a munka, az anyja a föld, vagyis
a „természetes értéket” a termelési költségek határozzák meg. Egy olyan mértékegységet
keresett, amellyel a föld és a munka használatából származó költségek közös nevezőre
hozhatók. A föld értékét fejezte ki a munkában, amelynek a mértékegységét egy munkás
önfenntartásához átlagosan szükséges élelmiszer mennyiségében vélte megtalálni. A
létfenntartás szintjén túl viszont szerinte nem szabad emelni a béreket, mert az a munka
kínálatát csökkentené, ahogyan ezt a merkantilista közgondolkodás is feltételezte.
Petty foglalkozott az értéktöbblet magyarázatával, amelynek alapvető formája a földjáradék,
amit fizikai mértékegységben fejezett ki, egy bizonyos gabonamennyiségben. Ennek
nagyságát úgy kaphatjuk meg, ha a termésből levonjuk a vetőmagot és a munkások ugyancsak
gabonában kifejezett bérét. Tehát végül is az értéktöbblet a munka terméke. Az értéktöbblet
másik formája a kamat, amit a földjáradék származékos formájaként ábrázol. A pénzért
akkora kamatot kell kapni, amennyi járadékhoz a kölcsönadott összegért vásárolt föld után

29
hozzá lehetne jutni. Ha a kamat kevesebb lenne, a kölcsönadó feltehetően inkább földet
vásárolna.

Petty módszertani újításainak, a politikai aritmetika alkalmazásának nem lett átütő sikere, de
azért voltak követői. Charles Davenant (1656-1714) angol politikus, magas beosztású
köztisztviselő, a külkereskedelem, a népességnövekedés fontosságáról merkantilista nézeteket
vallott, de külkereskedelem állami korlátozása szerinte inkább szolgálja magánemberek
érdekét, mint a közösségét. Felismerte az akkor terjedő papírpénz és a hitel jelentőségét. A
politikai aritmetikát fontos eszköznek tartotta többek között az országok hadipotenciáljának a
megbecsüléséhez, a gazdasági növekedésnek az előrejelzéséhez, az adózással kapcsolatban
stb. A nemzeti jövedelem meghatározására is adott definíciót. Davenant munkáin keresztül
váltak ismertté Gregory King (1648-1712) statisztikai felfedezései, például a nemzeti
jövedelem becsléséről. Egyik becslését „King törvénye” néven is szokták emlegetni, felírt egy
számsort arról, hogy a búza termésmennyiségének a csökkenését azzal nem arányos
árnövekedés kíséri. A 19. század végéig kell azonban várnunk, hogy ebből az összefüggésből
Alfred Marshall keresleti függvényt írjon fel. A politika aritmetika fejlődését meggátolta,
hogy az abszolút monarchiák részben megbízható statisztikai adatokat nem gyűjtettek,
részben az elérhető adatokat titkosan kezelték. A rendszeres, módszeres adatgyűjtés a 19.
század elején kezdődött.

John Locke (1632-1704) angol filozófus, orvos, az empirizmus egyik meghatározó alakja, a
liberalizmus politikai eszméinek egyik első összefoglalója, a korai brit felvilágosodás
legnagyobb alakja.
Locke Lord Ashleynek, a későbbi Shaftesbury grófjának titkára, orvosa volt, aki mellett
megismerte a gazdaság és a kormányzás összefüggéseit, sőt magas állami hivatalokat töltött
be. Pártfogójának kegyvesztettsége idején Hollandiába élt száműzetésben. A protestáns
Orániai Vilmos hatalomra kerülésével ismét állami tisztségeket vállalt. Társadalomfilozófiai
nézeteit a természetjog tárgyalásánál még érinteni fogjuk.

Közgazdasági szempontból Locke legérdekesebb nézeteket a pénzelmélet terén fejtett ki. Nem
alkotott átfogó közgazdasági munkát, hanem nézeteit gyakorlati kérdések kapcsán fogalmazta
meg különböző esszékben, írásokban. A legismertebb ezek közül a „Some Considerations of
the Consequences of the Lowering of Interest and Raising the Value of Money” című
pamfletje (1691). Akkoriban arról folyt a vita, hogy az állam jogi úton leszorítsa-e a
kamatlábat, valamint arról, hogy a pénz névértékének törvényben deklarált felértékelésével
mérsékelhetné-e a pénzhiányt Angliában, serkentené-e a kereskedelmet, és megakadályozná-e
a pénzkiáramlást az országból.
Locke annyiban elfogadta a merkantilista szemléletet, hogy fontosnak tartotta a kereskedelmi
mérlegtöbbletet. Ugyanakkor határozottan elutasította, hogy a kamatlábat törvénnyel
próbálják a piacon kialakuló szint alá szorítani. Az emberek úgyis csak kijátszanák a
törvényt. Pénzhiány esetén éppúgy nem lehet jogi szabályozással leszorítani a kamatlábat,

30
mint éhínség idején az élelmiszerek árát. Locke megkülönböztette a természetes és a törvényes
kamatlábat, a természetes kamatot a kereslet-kínálat alakulása határozza meg. Szerinte az
lenne az ideális, ha a kettő között jelentéktelen lenne az eltérés.
Hasonlóképp elvetette, hogy a pénz névértékének felértékelésével, azaz a tényleges nemesfém
tartalom feletti névérték jogi előírásával próbálják növelni a pénzmennyiségét. Ez szerinte
először a társadalom becsapását jelentené, másodszor a piac úgyis a tényleges
nemesfémtartalom szerint értékelné a pénzt.
Ezek az elgondolások Locke-ot a klasszikus politikai gazdaságtan képviselőivel rokonítják.
Megkülönböztette a pénz árát és vásárlóerejét. A pénz árán a pénz használati díját, a kamatot
értette. A pénz vásárlóerejét és a termékek árát szerinte egyedül a pénzmennyiség és az adott
termékből rendelkezésre álló mennyiség hányadosa határozza meg, nem pedig a kamatláb. A
kamatláb közvetlenül nem hat a pénz vásárlóerejére, csak a kereskedelem élénkítésén vagy
akadályozásán keresztül változtatja meg a kinnlevő pénz- és árumennyiséget, és ezen
keresztül az árakat. Locke munkássága újabb adalék a mennyiségi pénzelmélet fejlődéséhez,
nála az árszínvonal mindig arányos a pénzmennyiséggel.

A klasszikus politikai gazdaságtan sok átmeneti próbálkozás során forrotta ki magát. Jól
illusztrálja ezt Locke egyik vitapartnerének, Josiah Childnak (1630-1699) a munkássága, aki
a Kelet-India Társaság kormányzója volt. Az angol kereskedelem védelme érdekében követelt
alacsony, főképp a hollandokéhoz képest alacsonyabb kamatlábat, ami beleillett a
hagyományos, piacvédő merkantilista gondolkodásba. Mindeközben síkra szállt Angliában a
piacra lépés szabadsága mellett, mert szerinte a tulajdon és a szabadság vezet a kereskedelem
növekedéséhez és az ország haladásához.
Nicholas Barbon (1640-1698) angol vállalkozó eredeti képzettsége orvos volt, de inkább a
londoni City építésében jeleskedett. Locke-kal ellentétben ő is az alacsony kamatláb mellett
érvelt, mert a magas kamatláb szerinte alacsony árakat, termelést és járadékot eredményez. A
kamatláb csökkentését viszont nem jogi szabályozással, hanem a pénzkínálatnak az angol
valuta újraértékelése révén történő növelésével javasolta elérni. Locke-hoz hasonlóan
kapcsolatba hozta egymással a kamatot és a járadékot, egyik a pénz, másik a föld járadéka.
Dudley North (1641-1691) egy angol régi nemesi családból származott, de saját vagyonát a
kereskedelemből szerezte. Ő is, miként Barbon, egy rövidebb pamfletjéről lett híres, amit
halála után a fivére tett közzé. Gondolkodása jóval megelőzte korát. Miként Locke, azt
tartotta helyesnek, ha a kamatlábat a kereslet–kínálat szabadon alakítja. Szerinte a pénzkínálat
mindig megfelel a kereskedelem szükségleteinek, mert a felesleget felhalmozzák vagy
beolvasztják, amikor hiány van, elviszik a nemesfém-rudakat a pénzverdébe, mindezt a
politikusok segítsége nélkül. A kereskedelem, akár kül-, akár belföldi, akkor működik
legjobban, ha az állam nem avatkozik bele. A „köz” nem több nála, mint az egyének
összessége, akik saját maguk ismerik legjobban az érdekeiket. A magán célok követésének
korlátozása akadályozza a közérdek megvalósulását. Ebből logikusan következik, hogy
elítélte a fényűzést szabályozó törvényeket, mert ezek csak visszavetik az ipart és a
kereskedelmet.
„Előszó

31
…A módszer, amelyet alkalmazni fogok, még nem elterjedt. Ahelyett, hogy
összehasonlításokat tennék minduntalan, vagy éppenséggel superlativusokban szólnék, tehát
ahelyett, hogy az ész érveit hoznám föl, én inkább a számok, súlyok, mértékek segítségével
fejezem ki magamat, a józan értelem érveit hívom segítségül…

2. fejezet
Bizonyos adók inkább erősítik, semmint gyöngítik a nemzetközösséget
…Annak érdekében, hogy tudjuk, egy adó jót vagy rosszat eredményez, jól kell ismernünk az
államot és a foglalkoztatási helyzetét, azaz tudni kell, hogy a népesség mekkora hányada
munkaképtelen azért, mert kiskorú vagy mert képtelen dolgozni, és mekkora része képez
kivételt vagyona, állása, méltósága vagy megbízatása és alkalmazása okán, illetve kik azok,
akik a munkára és mesterségekre alkalmasak számontartása, a kormányzása, és az irányítás
területén dolgoznak…”

William Petty: Politikai aritmetika. In: Gulyás Gyula (szerk.): Filozófusok a gazdaságról II.
Aula, Budapest, 1991. 249. o., 257-259. o. (Fordította: Lannert Judit)

Irodalom
Bodai Zsuzsa: A pénz filozófiája I. Aula, Budapest, 2001.
Gulyás Gyula (szerk.): Filozófusok a gazdaságról II. Aula, Budapest, 1991
Hunt, E. K.: History of Economic Thought. M.E. Sharpe, New York, 2002.
Madarász Aladár: Kameralizmus, német történelmi iskola, osztrák gazdaságtan. Közgazdasági
Szemle, 49. évf. 2002. 10., 838-857. o.
Magnusson, Lars (szerk.): Mercantilist Economics. Kluwer Academic Publishers,
Boston/Dodrecht/London, 1993
McNally, David: Political Economy and the Rise of Capitalism. University of California
Press, Berkeley, 1988.
Roncaglia, Alessandro: The Wealth of Ideas A History of Economic Thought. Cambridge
University Press, Cambridge, 2005.
Screpanti, Ernesto – Zamagni, Stefano: An Outline of the History of Economic Thought.
Clarendon Press, Oxford, 1993.
Spiegel, Henry William: The Growth of Economic Thought. Duke University Press, Durham
& London, 1991.
Staley, Charles E.: A History of Economic Thought: From Aristotle to Arrow. Basil
Blackwell, Oxford, 1989.
Viner, Jacob: A hatalom és a bőség mint a 17-18. századi külpolitika céljai. In: Madarász
Aladár (szerk.): Közgazdasági eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2000. 88-110. o.

4. A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere

A közgazdasági gondolkodás egész történetére igaz, hogy más tudományágak eredményei

hatottak rá, ahogy erre a bevezetőben már utaltunk. Különösen intenzív volt más
tudományterületek befolyása abban az időszakban, amikor a közgazdaságtan mint önálló
tudomány kialakult, és amikor tudósok gyakran műveltek több tudományterületet, képesek

32
voltak egyszerre átlátni a fizika, a matematika, a filozófia terén történt haladást. Az
alábbiakban két témát emelünk ki. Mind a fiziokraták, mind Adam Smith közgazdasági
gondolkodása a természetjogra épült, ami a görögök óta végigkísérte az európai filozófiát, de
– mint látni fogjuk – jelentős tartalmi változásokon ment keresztül a 18. századig. Az
elmélettörténet könyvek általában egy bekezdés erejéig meg szoktak emlékezni arról, hogy a
fiziokratákra, illetve Adam Smith-re hatott a newtoni mechanika, a formálódó
természettudományos világkép és korabeli filozófia. Mi most egy kicsit részletesebben
szemügyre vesszük azt a filozófiai hátteret, ami a megszülető új tudomány módszertanát
befolyásolta.

4.1. A természetjog

A görög filozófiai gondolkodásban kezdettől fogva különbséget tettek a természetjog és az

ember alkotta jog, azaz a pozitív törvények között. Ez azt jelentette, hogy a természet örök
rendjéből levezethetőek alapelvek, jogok, kötelezettségek, amelyek az emberi értelemmel
megismerhetőek, és amelyek érvényessége független az ember vagy az állam elismerésétől,
ezért az emberi jog értékmérője.
Ez a megkülönböztetés a sztoikusoknál fogalmazódott meg egy olyan rendszerben, amely a
későbbiekre is nagy hatást gyakorolt mind a középkorban, mind az újkorban. A sztoikusok
szerint az anyagi világot áthatja a szellemi alapelv, a logosz, amely megadja a világ
elrendezését, harmonikus rendjét. Ez az isteni logosz megjelenik az emberi értelemben is, az
emberi természet sajátossága pedig az értelem. Ennek helyes értelemként (orthosz logosz) kell
működnie, hogy az ember elérje a tökéletességét és ezáltal a boldogságát, ahogy ezt már
Arisztotelész is vallotta. Az embernek tehát összhangban kell élnie az ész által uralt és
vezérelt természetével. A jogban is ez az ésszerűség fejeződik ki. Ebben a bölcseletben
harmóniában kapcsolódnak össze a természeti és az erkölcsi törvények, a természetjog és az
ésszerűség joga egybeesik. A természeti törvény állandó és egyetemes törvény minden nép
számára, minden írott törvény felett áll. Ezzel a sztoikusok kilépnek a polisz világából az
univerzumba, a polisz polgára helyett az embert vizsgálják. Az emberi méltóságra helyezik
hangsúlyt, az ember mint a világ polgára természetes jogokkal rendelkezik. Ezzel eljutottunk
az egyetemes emberi jogok elismerésének küszöbére.
A sztoicizmus mint filozófiai iskola a Kr.e. 4. sz. és a Kr. u. 2. sz. közötti időszakon át létezett.
A fenti gondolatok abban a közegben születtek meg, amelyet már nem a polisz, hanem Nagy

33
Sándor világbirodalma uralt. Egyes elképzeléseik beépültek római filozófusok (például
Cicero Kr.e. 103-43) műveibe, illetve a korai kereszténység gondolkodásába.
A rómaiaknál említést kell tennünk a jogászokról, akik más úton közeledtek a
természetjoghoz. A görögöktől átvett kifejezést nem filozófiai, hanem gyakorlati értelemben
használták, hogy a konkrét helyzetekben megtalálják a dolog természetének megfelelő
magatartási szabályt. Ulpianus (†228) a jogot három részre osztotta: ius naturale, ius gentium,
ius civile. A természetjog az a jog, amelyet a természet tanított minden élőlénynek. A ius
gentium, a népek joga csak az emberek közötti kapcsolatokban van jelen.
Aquinói Szent Tamás részben átvette Ulpianus értelmezését a természetjogról, tehát hogy a
természeti törvény közös nemcsak az emberekben, hanem az állatokban is, de
gondolatrendszerébe Cicero tanítását is beépítette a helyes észről (recta ratio). A természeti
törvény egyrészt az ember hajlamainak, ösztöneinek az elismerése, másrészt az a tudás, hogy
miként felel meg a viselkedése az ész hajlamainak és egzisztenciális céljának. Az erkölcsi
rend viszont nem eleve adott normák rendszere, ami egyszerűen kiolvasható az emberből,
hanem megalkotása az ész feladata. Ebben a tapasztalás segít, mert az erkölcs tudományára
tartozó dolgokat javarészt a tapasztalat által ismerhetjük meg. Az embernek a változó
történelmi-társadalmi körülmények között kell megtalálnia a természeti törvény változatlan
elveinek konkrét értelmét.
A középkor folyamán szerzők hosszú sora értelmezte tovább a tomista természetjog felfogást,
a reformáció teológusainál is találnánk újabb adalékokat, új irányokat. Érdekes lenne
végigkísérni a későskolasztika szerzőit, akik a tomista gondolkodás modernizálásának
jegyében a társadalmi szerződés gondolatát kidolgozták, ami a modern természetjogi
rendszerek központi eleme lett. Azonban mi most csak azokra momentumokra
összpontosítunk, amelyek a közgazdasági gondolkodás fejlődése szempontjából érdekesek.
A 17. században a filozófiai gondolkodás mélyreható változáson ment keresztül. René
Descartes (1596-1650) szembefordulva a skolasztikus filozófiával, minden addig igaznak
tartott ismeretet kételkedéssel fogadott, s csak a racionális érveléssel megerősíthetőek
érvényességét ismerte el. Amint láttuk, az észnek, az értelemnek az ókori görögöknél vagy a
középkori skolasztikában is fontos szerepe volt. Csakhogy ott az ész a világ ésszerűségéből
való részesedést jelentette, míg Descartes-tól kezdve a megismerő ész szubjektivizálódik a
megismerendő objektív világgal szemben. Descartes a biztos, egyértelmű megismerést kereste,
ezért a matematika, a megismerés tisztán deduktív tudománya vált példaképévé.
A középkori természetjogi gondolkodás másik jellegzetessége volt, hogy az emberi
természetet, a természet egészét teleologikusan értelmezte. Minden véges létező valamilyen

34
teloszra, célra irányul és ennek megvalósításában éri el a tökéletességét. Ezeknek a céloknak a
követése egy beléjük oltott hajlam, ami ontológiai adottság. Az élőlényeknél ilyen például az
ön- és fajfenntartás, az embernél ezeken kívül Isten megismerése. Az újkorban a teleológikus
mozzanat elhalványul vagy el is tűnik a világképből, helyét egyre inkább kizárólagosan a
természettudományokból átvett oksági, kauzális összefüggések veszik át.
A középkori harmonikus világkép szétesését a természetjog túlélte, s megváltozott
tartalommal fontos szerepet játszott az újkor politikai és közgazdasági gondolkodásában. A
természetjogi iskola deduktív logika alapján akart a matematika igazságaihoz hasonló örök
érvényű és változatlan jogelveket megállapítani. Az ókori és a középkori gondolkodásban a
természetjogi rendszer mércéje külső mérce, (a természet, a dolog természete, Isten), az
újkoriban az önmagában zárt rendszer logikai tökéletessége. Leibniznél (1646-1716), majd
kiváltképp Kantnál (1724-1804) az erkölcsi törvény teljességgel levezethető lesz a tiszta
észből. A természetjogi érvelés átalakult észjogi érveléssé.

Az újkori természetjog képviselői közül azoknak az elméletébe pillantunk bele, akiknek a

közvetlen hatásuk volt a közgazdásági gondolkodásra a fiziokratákon vagy Adam Smith-en
keresztül.
Hugo Grotius (1583-1645) németalföldi jogtudós, filozófus, aki államférfiként kalandos
életutat járt be. A modern természetjog és nemzetközi jog atyját egyaránt tisztelhetjük benne.
A reformáció után a pápai hatalom hanyatlott, az országok már nem ismerték el a pápa
tekintélyét, amely révén azelőtt Róma a kánonjoggal képes volt szabályozni a nemzetközi
életet. Grotius ezt az űrt igyekezett betölteni a nemzetközi joggal, amelynek a
természetjogban találta meg az alapját. 1625-ben jelent meg a legfontosabb munkája „A
háború és béke jogáról”. Az egyes államok joga felett áll a természetjog, amit a helyes ész
diktátumából vezetett le, és ami megfelel a racionális természetnek. Érvelésében az
önfenntartás elvét mint alapvető erkölcsi jogot vette alapul, amiből a többi jog származtatható.
Erre épített egy morális cselekvésre vonatkozó elméleti rendszert. A természetjog azért tud
hatni, mert az emberben természetes társulási ösztön működik. Az állam létrehozásához is ez
a társulási ösztön vezeti el az emberiséget a természeti állapotból szerződés megkötése útján.
A természetjog racionális megalapozását olyan erősnek tartja, hogy szerinte érvelése akkor is
helytálló lenne, ha Isten nem lenne vagy nem törődne az emberek dolgaival. A természetjog
olyannyira változtathatatlan, hogy még Isten sem változtathatná meg.
Samuel von Pufendorf (1632-1694) a modern természetjog német irányzatának megteremtője,
Grotius követője. Egyik értekezése (De iure naturae et gentium, libri octo, 1672)
nemzetközileg elismert tankönyvvé vált. Számunkra azért érdekes, mert a természetjogi
hagyomány rajta keresztül került be a skót felvilágosodás gondolatkörébe, és végső soron
ezáltal jutott el Adam Smith-hez is.

Thomas Hobbes angol filozófusról már tettünk említést más összefüggésben, de a

természetjogi munkássága is nagyhatású. Nála az ember nemhogy nem társas lény
természeténél fogva, hanem kifejezetten aszociális lény. A természetes állapot a „bellum
ominum contra omnes”, a mindenki harca mindenki ellen. Ezen az állapoton társadalmi
szerződés megkötésével jutnak túl, amiben a hatalom nyújtotta biztonságért az állam javára

35
lemondanak természetes jogaikról. Így jön létre a mindenható állam, amit egy bibliai
szörnyhöz, Leviatánhoz hasonlít. Fő műve innen kapta a címét: „Leviatán vagy az egyházi és
világi állam anyaga, formája és hatalma”, ami 1651-ben jelent meg. A természetjogot Hobbes
is racionális érveléssel alapozza meg. A természeti törvényt az önfenntartás vágyából vezeti
le, az önfenntartáshoz való jog az, amelyből minden kötelesség igazolást nyer.
John Locke egy egészen másfajta természetes állapotból indult ki, mint Hobbes. Szerinte az
emberek természetes állapota a tökéletes szabadságé és az egyenlőségé. Nincs közöttük
alárendeltség, mindenki köteles megvédeni magát és amennyire tudja, a többi embert is. A
természeti állapotot a természeti törvény kormányozza. Isten az embernek adta a földet, hogy
munkájával kényelmesebbé tegye az életét. Ezért munkájával mindenki tulajdonhoz juthat,
ami egyúttal azt is jelenti, hogy a magántulajdon magától Istentől származik. Ekkor a javak
korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, a tulajdonszerzés így senkit nem károsít meg,
nem kell korlátozni. Az ember hajlamai, ösztönei azonban nem teszik lehetővé a természeti
állapot fenntartását, a szabadság és a tulajdon élvezete bizonytalanná válik. Ezért az
embernek ki kell lépnie a természetes állapotból, politikai vagy polgári társadalmat kell
alkotnia. Locke – ellentétben középkori filozófus elődeivel – nem feltételezi, hogy a
természeti törvény az emberi elmébe vagy a szívébe lenne írva. Ugyanis ha így lenne, nem
lehetne akkora változatosság az erkölcsi szabályokra vonatkozó emberi véleményekben.
Szerinte a gyönyör- és fájdalomérzet természetes jelzéseiből kiindulva, a természetes vágyak
ráció révén történő szabályozásával, a reflexió segítségével juthatunk el az egyetemes, azaz
természeti erkölcsi normák immár matematikai bizonyosságú tudományához.
Mindezekből az is következik, hogy a társadalom és a kormányzat létrehozásának az az oka,
hogy a racionális egyének a természeti törvény maradéktalan megvalósulása érdekében
szerződést kötnek. Locke az ember tulajdonába beleérti a vagyonán kívül az életét és a
szabadságát is, a polgári államban a tulajdon és a szabadságjogok játszanak központi szerepet.
Az ember azért adja fel az önvédelem korlátlan jogát, hogy az állam védje meg azokat. Az
állam létrehozásának célja megadja az állam, a törvényhozó hatalom korlátait. Az emberek
életével, tulajdonával az állam sem rendelkezhet önkényesen. A kormányzat feladata a béke, a
biztonság és a közjó szolgálata. Az utóbbi magában foglalja a bőséget, aminek az eléréséhez
nemcsak a tulajdon védelme szükséges, hanem a szerzés folyamatának, a korlátlan
vagyongyarapításnak a védelme, igazságosságának az elfogadása is. Vagyis a természetes
rend, a természeti törvény megvalósulásaként előttünk állnak a piacgazdaság és annak
alapvető kellékei, a jogbiztonságban élő, egymással szerződéses kapcsolatban álló, korlátlan
vagyongyarapításra erkölcsileg igazolt módon törekvő egyének. Fentebb utaltunk rá, hogy

36
már Descartes ismeretelméletében elkezdődött egy antropológiai fordulat a megismerés
szubjektivizálódásával. Locke munkásságában az individuum irányába tett fordulat teljessé
válik, már nemcsak a megismerés, hanem a társadalmi, gazdasági folyamatok középpontja is
az egyén. Félreérthetetlenül megérkeztünk a modern korba.

„87. Az ember – miként bebizonyítottuk – úgy születik, hogy joga van a tökéletes
szabadsághoz és ahhoz, hogy más emberekkel vagy a világon élő összes emberrel együtt
egyformán és korlátlanul élvezze a természeti törvény biztosította jogokat és kiváltságokat, s
ezért természettől fogva nemcsak arra van hatalma, hogy mások kártételeivel és kísérleteivel
szemben megvédje tulajdonát, vagyis életét, szabadságát és vagyonát, hanem arra is, hogy
azokat, akik megszegik ezt a törvényt, elítélje és megbüntesse úgy, ahogy meggyőződése
szerint a bűntett megérdemli, még halálbüntetéssel is, oly bűntettek esetében, amelyeknél a
cselekedet szörnyűsége megkívánja. Minthogy azonban semmiféle politikai társadalom nem
létezhet és nem állhat fenn, ha nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy megvédje a
tulajdont, és e célból megbüntesse e társadalom összes tagjának vétkeit, ezért ott és csakis ott
van politikai társadalom, ahol a társadalom összes tagja lemondott erről a természetes
hatalomról, s a közösség kezébe tette le minden olyan esetben, amely nem zárja ki, hogy a
közösség által hozott törvényhez forduljon védelemért.”

John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igaz eredetéről, hatásköréről és céljáról.

Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 97-98. o. (Fordította: Endreffy Zoltán)

Természetjogi kalandozásunk befejezéseképp megemlítjük még, hogy a 19. században

háttérbe szoruló természetjog a második világháború után újjáéledt. Ha nem tételezünk fel a
pozitív, tételes jog felett álló jogelveket, nem lehetett volna a totalitárius államok pozitív
jogrendjének megfelelő cselekedeteket (holocaust, koncentrációs táborok felállítása,
kínvallatás stb.), azok végrehajtóit elítélni például a nürnbergi perben. Az emberi jogok
elismerésének nemzetközi dokumentumaiban is tetten érhető a természetjog hatása.

4.2. Empirizmus és/vagy racionalizmus?

A társadalmi problémák vizsgálatához, illetve a klasszikus közgazdasági gondolkodásban

alkalmazott módszertan megértéséhez széles szellemi hátteret kell felvázolnunk, mert egy
hosszú folyamatban kristályosodtak ki azok az ismeretelméleti irányzatok, amelyek mentén a
tudományos megismerés dilemmái megfogalmazódtak. Ezt azért sem érdektelen megtennünk,
mert ezek a dilemmák a mai napig elkísérnek bennünket.
Francis Bacon (1561-1626) angol filozófustól, jogásztól – akire már más összefüggésekben
hivatkoztunk – szokták eredeztetni az angol empirizmust. Bacon el akarta választani
egymástól a teológiát és a természettudományt. Több kötetes művet tervezett a tudományok
megújításáról, amelynek csak egyes részei készültek el. Osztályozta a tudományokat,
legnagyobb jelentőséget a természettudományoknak tulajdonított. Baconben a tudós

37
összefonódott az államférfival, természetfilozófiai munkásságát végső soron az mozgatta,
hogy az ember az új ismeretekkel, tudással jobban tudja irányítani a társadalmat. Szerinte a
megismerésnek a tapasztalatból kell kiindulnia, innen juthat el általánosabb
következtetésekig, azaz a megismerés induktív útja mellett érvelt. Ezzel az arisztotelészi-
skolasztikus, tapasztalati megalapozást nélkülöző, spekulatív racionalizmus ellen lépett fel.
Azt is feltételezte, hogy az ember- és a természettudományokra ugyanazok a megismerési
módszerek alkalmazhatóak.
Katalógusba gyűjtötte azokat a témákat, a korabeli kifejezéssel élve a „természeti és kísérleti
történelem” (Natural and Experimental History) területeit (pl. az égitestek története, a
szivárványok története, az alvás és az álmok történte, a zene története, a cukor története, a
zene története, a kertészkedés története, az összes játék története stb.), amelyeket meg kell
figyelni, illetve amelyekkel kapcsolatban kísérleteket kell folytatni. Híres művében, a
„Novum organum”-ban (1620) azokat az idolumokat is számba vette, amelyek a megismerést
akadályozzák. „A törzs, a barlang, a piac és a színház” idoljai szimbolikusan utalnak egy-egy
problémára, például a piac idolja a megismerés nyelvi korlátaira, a színházé a
gondolatrendszerek dogmáira.
Bacon halála után tizenkilenc évvel Londonban Filozófiai vagy Láthatatlan Kollégium
(Philosophical or Invisible College) alakult természetfilozófia témáinak megvitatására,
amelynek tagjai hetente találkoztak, gyakran William Petty otthonában. 1662-ben ez a csoport
alakult át a „Royal Society of London”-ná, azaz a brit tudományos akadémiává.

Bacon óriási hatást gyakorolt utódai gondolkodására, az 1730-as évekre munkássága már a
skót egyetemek tananyagának része lett. Hume és Smith egyaránt elismeréssel emlékeznek
meg róla, miként a francia és skót felvilágosodás más nagy alakjai is.
René Descartes (1596-1650) francia filozófust, matematikust, természettudóst már
megemlítettük a természetjog kapcsán, de a tudománymódszertan fejlődése kapcsán sem
tudjuk megkerülni. Matematikusként és fizikusként egyaránt maradandót alkotott. A filozófia
azért érdekelte, mert az abszolút, kétségbevonhatatlan igazságot kereste. Érdekes módon a
saját álmát értelmezte úgy, abból olvasott ki olyan természetfeletti jelzést, hogy az igazságot
kell kutatnia. A matematikában, azon belül is a geometriában találta meg azt a deduktív
logikát, ami szerinte a tudomány általános megismerési módszere lehet. Descartes, miként
Bacon a tudományos megismerés módszerét univerzálisnak gondolta, de ennek okát nem a
természet, hanem az elme egységességében látta. Egyik művében, a „Regulae ad directionem
ingenii” (Szabályok az értelem vezetésére, 1628) huszonegy szabályt sorolt fel és
magyarázott, majd a „Discours de la méthode pour bien conduire sa raison et chercher la
vérité dans les sciences” (Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság
kutatásának módszeréről, 1637) című munkájában azt a négy legfontosabb szabályt fejtette ki,
amelyek betartását elhatározta.

38
„Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit evidens módon nem
ismertem meg annak; azaz hogy gondosan elkerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot,
és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami olyan világosan és határozottan áll
elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.
A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre
osszam, ahányra csak lehet és a legjobb megoldás szempontjából szükség van.
A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, hogy a legegyszerűbb és
legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kezdem, s csak lassan, fokozatosan emelkedem fel
az összetettebbek ismeretéhez, s még azok között is feltételezek bizonyos rendet, amelyek
nem magától értetődően következnek egymás után.
Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintetésekre
törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit nem hagytam ki.”

Descartes: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának

módszeréről. In: Descartes: Válogatott filozófiai művek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
177. o. (Fordította: Szemere Samu)

Descartes-hoz mindig a dedukciót szokták hozzákapcsolni, ami annyiban jogosult, hogy a

tévedéstől mentes, biztos ismeretet csak ettől a megismerési módtól várt, de azzal tisztában
volt, hogy „kettős úton járunk a dolgok megismeréséhez, ti. a tapasztalat vagy a dedukció
útján” (Descartes 1980, 100. o.)
Thomas Hobbes (1588-1679) angol filozófust elsősorban politikafilozófiája miatt tartják
számon, de a tudományos megismerésről vallott nézetei sem érdektelenek. Jól mutatják azt az
ellentmondásoktól sem mentes folyamatot, ahogyan a módszertani problémák
megfogalmazódtak. Hobbes kapcsolatban volt Baconnel és Descartes-tal is, elragadtatással
szemlélte a fizika fejlődését és a geometria ősi tudományát, erőteljesen támadva a
skolasztikus filozófiát, érvelést. Valamennyi természeti jelenséget a mechanikus mozgásra
vélte visszavezethetőnek, és ezt ki akarta terjeszteni a pszichológiára is, egyfajta „társadalom
fizika” kidolgozásában gondolkodott. Szerinte a társadalom, az emberi cselekedetek okai,
mozgatói is úgy ismerhető meg, mint egy óra, elemeire, alkatrészeire szétbontva. Ha
analízissel eljutottunk az egyszerű, kvantifikálható elemekig, következhet a szintézis. A
morál- és „civilfilozófiában” (azaz a politikafilozófiában) helye van mind a megfigyelésnek,
mind a következtetéseknek. Mindezek mellett vagy ellenére, Hobbes csak a deduktív
érvelésről feltételezte, hogy univerzális, biztos igazságokat képesek megfogalmazni.
Kísérletek révén a filozófia csak valószínű, hipotetikus állításokig képes eljutni.

Isaac Newton (1642-1727) angol fizikus, matematikus köztudottan korszakalkotó tudós volt,
aki óriási hatást gyakorolt a közgazdasági gondolkodásra. „Optika” című művében a
tudományos megismerés útjaként leírta az analízis és szintézis folyamatát, ami az indukció és
a dedukció mozzanatát is tartalmazz. Egy jelenséget először részekre, tényezőkre bontunk,
megvizsgáljuk a részek és tényezők közötti összefüggéseket, amelyeket általánosítunk a
hasonló helyzetekre, végül felhasználjuk az általános törvényt más jelenségek magyarázatára
és előrejelzésére. Az analízis, szintézis módszere nem új, már az ókori görögök is használták.
Ami újdonság Newtonnál az az, hogy a természet „rejtett mechanizmusait” matematikai

39
eszközökkel akarta megragadni, ezeket a matematikai összefüggéseket kísérletekkel
ellenőrizni, és ezek alapján előrejelzéseket adni. Arisztotelésszel és Descaretes-tal
szembefordulva a spekulatív, nem a jelenségekből levezetett hipotéziseket elvetette. A
„Philosophiae naturalis principia mathematica” (A természetfilozófia matematikai alapelvei,
1687) című művének előszavában azt írta, hogy az égitestek, a hold, a tenger mozgásának
levezetése után reméli, hogy a mechanikai alapelvekből a természet több jelenségét is meg
tudja magyarázni. Míg Newton feltehetően csak a fizikai világra gondolt, a skót
morálfilozófusok a társadalmi-gazdasági jelenségekre is értették. Az „Optika” végén viszont
Newton kifejezetten utalt arra, hogy a természetfilozófia tökéletesítése a morálfilozófia
határait is tágíthatja. Ez a meglátás a 18. századi skót filozófusok jelszavává vált.
Áttekintésünk utolsó szereplője John Locke (1632-1704), akit a klasszikus közgazdászok úgy
könyveltek el, mint az első newtoni morálfilozófust. „Essay concerning Human
Understanding” (Értekezés az emberi értelemről, 1690) című könyvében abból indul ki, hogy
a tudás csak tapasztalatra épülhet. Szerinte az emberi elme tabula rasa, tiszta lappal
indulunk, elveti Descartes gondolatát, nevezetesen, hogy az embernek veleszületett ideái
vannak. A tapasztalat magában foglalja az érzékelést és ennek reflexióját. Ugyanakkor
kortársaihoz hasonlóan Locke is megfogalmazza az igényt, hogy a tudásnak bizonyosnak kell
lennie. A természetfilozófia empirikus jellege miatt nem adhat biztos tudást, csak valószínű
ismeretet. Az univerzum bonyolultsága és az, hogy az ember az atomi részecskékről képtelen
érzékelés útján bizonyítékot szerezni, korlátozza a megismerést. A morális alapelvek és a
matematika igazságait viszont bizonyossággal tudhatjuk, mert ezeknek az ideáit maga az
ember alkotja, más dolgoknak ezekhez kell illeszkedniük. Ezért a külső dolgokról való
tudásunk alacsonyabb rendű a matematikáról, a moralitásról való tudásunkhoz képest,
utóbbiak bizonyítható tudományok.
A tudományos megismerés módszertanának közgazdászok számára izgalmas, újabb fejezetei
a skót felvilágosodás szerzőinél kerülnek elő, ott találkozunk majd velük. A 17. századi
tudósok hozzájárulását gyakran szokták úgy értelmezni, mint a brit empirizmus és a
kontinentális racionalizmus, a tapasztalatokra építő indukció és a néhány alapelvből kiinduló
dedukció szembenállását. A fenti rövid összefoglalásokkal igyekeztem érzékeltetni, hogy a
nagy gondolkodók megközelítésbeli, hangsúlybeli különbségeiktől függetlenül nem
egyoldalúan foglalkoztak a megismeréssel, a tudománymódszertannal.6 Az olvasó azt is
érzékelhette, hogy ebben a korszakban a filozófiát sokkal szélesebb értelemben használták,

6
Redman (1997) könyvében azt is megmutatja, hogy az indukció, dedukció fogalma nem volt olyan
egyértelműen tisztázott, mint a mai szóhasználatban, ami megnehezíti az interpretációnkat.

40
mint ma, gyakorlatilag azonos volt a tudománnyal, ami megmagyarázza a természetfilozófia
mi számunkra már szokatlan szóhasználatát. Végül megállapíthatjuk, a 17. századi tudósok a
tudománymódszertan új fejezetét nyitották meg, ami szükséges előfeltétele volt a
hagyományos teológiáról-filozófiáról leváló önálló közgazdaságtudomány kialakulásának.

Irodalom
Descartes, René: Válogatott filozófiai művek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980
Frivaldszky János: Természetjog. Szent István Társulat, Budapest, 2001
Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igaz eredetéről, hatásköréről és céljáról.
Gondolat Kiadó, Budapest, 1986
Nyíri Tamás: Alapvető etika. Szent István Társulat, Budapest, 1994
Redman, A. Deborah: The Rise of Political Economy as a Science. MIT Press, Cambridge,
Massachusetts, 1997
Schumpeter, Joseph A.: History of Economic Analysis. Oxford, University Press, 1959

5. A fiziokraták és a skót felvilágosodás

5.1. A fiziokraták

A klasszikusok, mindenekelőtt Adam Smith munkásságára nagy hatással voltak kortárs

gondolkodók. Ilyenek voltak a fiziokraták, de a skót felvilágosodás egyes alakjai, például
Smith személyes barátja, Hume is.
A fiziokraták bemutatása előtt még két olyan személyiségnek szentelünk legalább néhány
mondatot, akik átmenetet jelentettek a merkantilizmustól a fiziokraták felé. Pierre le Pesant
de Boisguilbert (1646-1714) nemesi családból származott, Rouen városában a bíróságon és a
közigazgatásban magas tisztségeket töltött be. Franciaország gazdasági hanyatlása
foglalkoztatta, amit a 1660-as évekhez, Colbert miniszterségéhez kötött. A háborús kiadások
miatt az adóterhek egyre nőttek, 1693-ban és 1694-ben éhínség pusztított. Boisguilbert nem
egy elméleti rendszert szándékozott alkotni, hanem a gazdasági problémákra magyarázatot
adni. Műveiben a nehézségek okát a merkantilista felfogásban találta meg. A nemzetek
gazdagságának forrása szerinte nem pénz, hanem a jószágok összessége. Használta a nemzeti
jövedelem kifejezést, ami nem egy statisztikai mutató, hanem az egyéni jövedelmek
összessége. A jövedelmeket viszont a fogyasztási kiadások határozzák meg. A gazdasági
hanyatlás oka éppen az, hogy évtizedeken keresztül elsorvasztották a hazai fogyasztást, ami
visszafogta a mezőgazdasági és ipari termelést. Boisguilbert a merkantilistákkal szemben a
mezőgazdaság elsőbbségét hirdette, ebben látta a gazdasági növekedés motorját, mert minden
jövedelem végső soron a mezőgazdasági termelésből ered, innen indul a javak körforgása.
Elismerte ugyan, hogy bizonyos esetben jogos lehet, hogy az állam támogassa a gabonaárakat,
de a piaci egyensúlyt az export felszabadításával tartotta helyreállíthatónak. A növekvő árak
miatt megnőne a termelés és a jövedelmek. Érvelésében megjelenik a szabad piaci logika, a
gazdaság egyensúly fele tart, ha az árak megfelelnek a „természetjognak”. Szerinte a
gazdaság torzulásainak alapvető oka az adórendszer. Franciaországban a rendkívül magas

41
adók úgy visszavetették a keresletet, hogy számításai szerint három évtized alatt mintegy 50
százalékkal csökkent a nemzeti jövedelem. Ráadásul az adók alól a nemesség és a papság
kivonta magát, azok szinte teljesen a szegényebb rétegekre hárultak. Boisguilbert nagyon sok
erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Franciaországban megvalósuljon egy adóreform.
Végül éppen ebbe bukott bele, mert az 1710-ben meghozott népszerűtlen adótörvény egyik
szellemi atyjának tartották, holott elképzelései felemásan kerültek bele.
Míg Boisguilbert a fiziokraták távoli előfutárának tekinthető, Richard Cantillon hatása
közvetlen és erőteljes volt rájuk. Cantillon élete titokzatos, 1680 és 1690 között született
Írországban, de nem tudni pontosan, mikor. Élete nagy részét Párizsban töltötte, bankárként
hatalmas vagyont gyűjtött. 1734-ben Londonban állítólag megölte egy elbocsátott szolgája, de
olyan feltételezés is van, hogy szándékosan tűnt el. Mindenesetre nagy hatású könyvét „Essai
sur la nature du commerce en général” címmel a halála után két évtizeddel 1755-ben adták ki
Franciaországban. Kéziratban már előtte is közkézen forgott, Angliában és Franciaországban
egyaránt plagizálásra csábítva egynémely olvasóját.
Cantillon egy logikusan felépített, átfogó művet alkotott, olyannyira, hogy Jevons tőle
számította a közgazdaságtan születését. Cantillon a gazdaságot úgy fogta fel, mint a
kapcsolatban levő piacok szervezett rendszerét, ami úgy működik, hogy egyensúly jöjjön
létre. A gazdaságot felosztotta szektorok, társadalmi osztályok és földrajzi elhelyezkedés
(város, falu, vidék) szerint. A jószágok és a jövedelmek ezek között forognak. Cantillon ezzel
megelőlegezi Quesnay „Tableau Économique”-ját, aminek előzményei Boisguilbert-nél is
fellelhetőek.
Érték-, illetve árelméletében az ún. belső érték alapját a termelési költségekben látta, azaz
munka és a föld költségeiben. Petty hatása itt tetten érhető, de Pettyhez képest megfordítva
(aki a föld költségét akarta a munkáéra visszavezetni), a munka költségeit próbálta kifejezni a
föld értékében. Eszerint a munka költségét arra a földére vezeti vissza, ami a munkásnak és
családjának az eltartásához szükséges. A belső értéktől eltérhet a piaci ár, de a termelők
döntései vissza fogják téríteni a piaci árat a belső értékhez. A reálbérek a létfenntartási
szinthez tartanak, a munkaképes népesség pedig a munka iránti kereslethez igazodik. Itt
Ricardo és Malthus gondolatainak előzményeit fedezhetjük fel. A képzési költségek és
munkakörülmények különbözőségeiből vezette le a bérkülönbségeket.
Cantillon is a mennyiségi pénzelmélet követője, de Locke-nál árnyaltabban fejti ki nézeteit.
Leírja azt a mechanizmust, ahogyan a pénzmennyiség változása befolyásolja az árakat.
Bemutatja, hogy a pénz forgási sebességének változásának hatása egyenértékű a
pénzmennyiségének változásával. Cantillon átvette Petty lelkesedését az empirikus kutatások
iránt, de művének statisztikai függelékét nem ismerhetjük meg, mert elveszett.

Az 1750-es években egy csoport szerveződött francia közgazdászokból François Quesnay

(1694-1774) vezetésével, akik magukat „a közgazdászoknak” (les économistes) hívták. Ezzel
megszületett az első közgazdasági iskola, ami ugyan alig élt tovább, mint egy negyed század,
de nagy hatással volt a politikai gazdaságtan fejlődésére. A „szekta” tagjai, ahogy szintén
nevezték őket, indították el az első közgazdasági folyóiratokat. A fiziokrata elnevezés a görög
természet (physis) és uralkodni (kratein) származik, a fiziokrácia mint irányzat a természet
uralmát jelenti. Munkásságuk része volt azoknak a válaszoknak, amelyeket a francia
felvilágosodás adott a francia abszolutizmus, az „ancien régime” válságára.
A merkantilista gazdaságpolitika nem hozta meg Franciaország felvirágzását, a 18. század
első felében tovább folytatódtak azok a kedvezőtlen folyamatok (gazdasági depresszió,

42
infláció, a mezőgazdasági termelőket sújtó elviselhetetlen adóterhek), amelyeket fentebb már
bemutattunk. Az államadósság az egekbe szökött, Franciaország a hétéves háborúban (1756-
1763) súlyos veszteségeket szenvedett el. A francia felvilágosodás az állam és a társadalom
krízisére akart gazdasági és politikai megoldásokat találni. A gondolkodók figyelme Anglia
felé fordult, Voltaire-t és Montesquieu-t a politikai berendezkedés is elbűvölte, de a többség
csodálatának és irigységének tárgya a gazdasági virágzás, mindenekelőtt a fejlett
mezőgazdaság volt.
Ebben a társadalmi közegben, 1757-től kezdtek el találkozni a fiziokraták, először Victor
Riqueti de Mirabeau márki (1715-1789) meghívására. Rajta kívül a kör neves tagjai Pierre
Samuel Dupont de Nemours (1739-1817), Paul-Pierre Le Mercier de La Riviére (1719-
1801)7, Guillaume François Le Trosne (1728-1780), Abbé Nicolas Baudeau (1730-1792). A
következőkben a kör vezetőjével, Quesnay-vel és a fiziokrata összejöveteleket látogató, az
iskolához sajátosan kapcsolódó Anne Robert Jacques Turgot-val (1727-1781) foglalkozunk
részletesebben.
Quesnay egy egyszerű vidéki családból származott, önerőből küzdötte fel magát, és korának
híres, elismert orvosa és tudósa lett. Ez a hírnév királyi udvarba is eljuttatta, XV. Lajos és
Madame Pompadour személyes orvosa volt. A közgazdasági érdeklődés múló epizód volt az
életében, a hatvanas éveiben születtek meg ilyen témájú írásai.

A fiziokraták a francia gazdaság fejlesztésének forrását a mezőgazdaságban találták meg.

Mirabeau és más fiziokraták szerint egyedül a mezőgazdaságban keletkezik tiszta többlet, ami
a természet ajándéka. Quesnay más érveléssel jutott hasonló eredményre. Abból indult ki,
hogy a jobb technikát használó gazdálkodók el tudnak érni a piacon olyan árat, ami
meghaladja a termelési költséget, míg a kézművesek csak a költségeiket tudják érvényesíteni
az árakban, beleértve a kézművesek a létfenntartási költségeit. Ebből adódik, hogy a
mezőgazdasági termelőket nevezi termelő osztálynak, míg a kézműveseket terméketlen, meddő
osztálynak, hiszen az utóbbiak csak átalakítják a nyersanyagokat. A kézműipari termékeket
sem tartotta haszontalannak, azt akarta kifejezni, hogy ott nem keletkezik többlettermék. A
korabeli iparban a meghatározó a kézműves kisüzem volt, tehát nem véletlenül állította
Quesnay, hogy a modern technika a mezőgazdaságban jelenik meg. Az ország gazdagsága
mezőgazdaságtól, a tiszta termék nagyságától függ, ez képezheti az adózás bázisát is.
A gazdaságpolitika feladata, hogy a mezőgazdaságot megszabadítsák a Colbert-féle
merkantilista politika korlátaitól, a mezőgazdasági termékek jó árat (bon prix) érjenek el. A
fiziokraták a kereskedelem felszabadításától és a belső kereslet növekedésétől várták, hogy
olyan magas árak alakuljanak ki a mezőgazdaságban, ami bőséget teremt és fedezetet a
mezőgazdasági beruházásokhoz. A luxus kézműves termékek fogyasztását elítélték, mert
7
Csató Katalin (2005) közli ezt a születési és halálozási évet, de Schumpeter (1959) 1720-ra és 1793-ra,
Roncaglia (2005) 1720-ra és 1794-re teszi ezeket, a különböző lexikonokban is eltérő adatokat találni.

43
elvonja a keresletet a mezőgazdasági termékektől. A földbirtokok koncentrációját támogatták,
mert a francia kisbirtokok versenyképtelenek voltak a nagyméretű, kapitalista módon
gazdálkodó angol birtokokhoz képest. Ennek érdekében el akarták törölni azokat a
törvényeket, amelyek Franciaországban megtiltották az angliaihoz hasonló bekerítéseket.
A fiziokraták Quesnay-vel az élen olyan adóreformot követeltek, ami az elméleti
alapállásuknak megfelel. Miután többlettermék (produit net) egyedül a mezőgazdaságban
keletkezik, egyedül itt kell adóztatni. A többlet a gazdálkodótól a földbirtokoshoz jut, tehát
nem a gazdálkodónak, azaz a bérlőnek, hanem a földbirtokosnak kell adót fizetnie.
Quesnay tudatában volt a tőkefelhalmozás fontosságának. Különbséget tett eredeti és évi
előleg között, ami nagyjából a fix és a működő tőke közötti8 különbségnek felel meg. Az a
felismerés Turgot-nál, Adam Smith-nél és az egész klasszikus iskolában központi szerepet
játszik, hogy a gazdasági fejlődés döntő eleme a tőkefelhalmozás.
Quesnay írt néhány szócikket a francia felvilágosodás nagy alkotásához, az Enciklopédiához
(Bérlők, Gabona, Emberek), amelyekben már előbukkannak fiziokrata nézetei. Azonban az
igazán nagy visszhangot kiváltó munkája a Gazdasági Táblázat (Tableau économique) volt,
amit a fiziokraták már-már misztikus tisztelettel vettek körül. Első, 1758-as kiadását több,
átdolgozott változat követte. A „Tableau” a termékek és jövedelmek áramlását matematikai
számpélda révén mutatta be a társadalmi osztályok között. Három társadalmi osztályt tüntetett
fel, a termelők (azaz a parasztok és a bérlők) osztályát, a tulajdonosok (azaz a földbirtokosok,
papság, uralkodó) osztályát és a meddő (azaz a kézművesek) osztályát. Itt is azzal a
feltételezéssel élt, hogy többlettermék csak a mezőgazdaságban jön létre. A gazdasági cserék
során a javak és a pénz áramlanak a különböző gazdasági szektorok között, a pénz csak a
javak passzív kísérője. A „Tableau” újdonsága abban volt, hogy kifejezte a szektorok, a
társadalmi osztályok közötti kölcsönös kapcsolatokat, a termelés egész rendszerét leírta. A
modellalkotás új minősége jelent meg a közgazdasági gondolkodásban. Quesnay mint orvos a
vérkeringés szakértője volt, ez adhatta az ötletet, hogy modelljében a termékek, jövedelmek
úgy áramlanak a gazdaságban, mint a vér a testben.
A „Tableau” mondanivalójának összegzését idézzük fel magától Quesnay-től:

Összefoglalás
A teljes öt milliárdot, amelyen először a termelő osztály és a tulajdonosok osztálya osztozik,
évente abban a szabályos rendben költik el, amely örök időkig biztosítja ugyanazt az évi

8
Egészen pontosan Quesnay a mezőgazdaságban háromféle előleg között tett különbséget: avances foncières (pl.
az öntözés, csatornázás, trágyázás, sövények költségei), avances primitives (az épületek, gépek költségei) és
avances annuelles (nyersanyagok, bérek).

44
újratermelést, a tulajdonosok egy milliárdot elköltenek a termelő osztályban, amikor ott
vásárolnak és egy milliárdot a meddő osztályban, amikor ott vásárolnak. A termelő osztály
elad három milliárdnyi terméket a másik osztálynak, ebből kifizet két milliárd jövedelmet, és
elkölt belőle egy milliárdot, amikor a meddő osztálytól vásárol: ily módon a meddő osztály
kap két milliárdot, amelyet a termelő osztályban használ fel, emberei számára létfenntartási
javakat és árucikkeihez nyersanyagot vásárol belőle; a termelő osztály továbbá elkölt két
milliárdot saját termékeire, és ezzel teljessé válik az öt milliárdnyi évi újratermelés elköltése
vagy teljes elfogyasztása.
Így oszlik meg szabályosan az öt milliárdnyi kiadás, amelyet a termelő osztály két milliárd évi
előleg kiadásával évente újraképez, s amely benne foglaltatik az öt milliárdnyi évi
újratermeléshez kapcsolódó összes kiadásban….
A kiadások megoszlását pontozott vonalak jelölik, a jövedelem összegétől indulnak és ferdén
lefelé haladnak az egyik és a másik osztály felé. E vonalak végén az egyik és másik oldalon is
az az összeg található, amelyért a jövedelem-tulajdonosok az egyes osztályokban vásárolnak.
A két osztály egymással folytatott kölcsönös kereskedelmét szintén pontozott vonalak jelölik
és ferdén lefelé haladnak az egyik osztálytól a másikig, amelyiknél a vásárlás történik. Az
egyes vonalak végén az az összeg szerepel, amelyet az egyes osztályok egymástól
kölcsönösen kapnak a közöttük kiadásaik útján bonyolódó kereskedelem révén.
Végül a számítás az egyes osztályok bevételeinek összegzésével fejeződik be külön-külön
mindkét oldalon. Látható, hogy ebben az esetben, amikor a kiadások megoszlása a fent leírt és
részletezett rendet követi, a termelő osztály bevétele, beleértve előlegét is, a teljes évi újra
termeléssel egyenlő, továbbá a gazdálkodás, a népesség változatlan állapotban maradnak, sem
növekedés, sem csökkenés nem következik be…

45
 A gazdasági táblázat formulája
Teljes újratermelés: 5 milliárd

A termelő osztály évi A földtulajdonosok, A meddő osztály

előlege az uralkodó és a előlege
tizedbirtokosok
jövedelme

2 milliárd 2 milliárd 1 milliárd

A jövedelem és az 1 milliárd 1 milliárd

eredeti előleg

Kamatának 1 milliárd
kifizetésére

szolgáló összegek 1 milliárd 1 milliárd

Évi előleg-kiadások 2 milliárd Összesen 2 milliárd

Összesen 5 milliárd Ennek felét ez az

osztály visszatartja a
következő év
előlegére

François Quesnay: Analyse du Tableau économique. Analyse de la formule arithmétique du

Tableau économique de la distribution des dépenses annuelles d’une nation agricole 1766.
(Fordította: Csató Katalin) In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula
Kiadó, Budapest, 2000. 87-90. o.

Quesnay modelljéből fontos következtetésre jutott a gazdasági rendszer alapvető sajátosságára

nézve, nevezetesen, hogy a gazdasági rendszer képes állami beavatkozás nélkül fenntartani
magát, egyensúlyban jutni. Ebből következik a fiziokratáknak a merkantilistákkal élesen
szemben álló gazdaságpolitikai alaptétele, a „laissez faire, laissez passer”, vagyis az
államnak hagyni kell a dolgokat a maguk útján, az önszabályozó gazdaság nem igényli az
állam beavatkozását. Ehhez a gazdaságképhez logikusan hozzátartozik a gazdasági
individualizmus, az önérdekkövető egyén feltételezése. A fiziokraták osztották azt a
meggyőződést, hogy egy jól elrendezett társadalomban mindenki abban a hiszemben dolgozik
másokért, hogy önmagáért teszi. A rendszer akkor tartható fenn, ha tiszteletben tartják a
magántulajdont, a fiziokraták a magántulajdon szabadságának elszánt védelmezői. A tulajdon
szabadsága és a jólét növekedése szerintük szükségképpen együtt jár az egyenlőtlenség

46
növekedésével, de ennek oka az egyéni képességek különbözősége és a szerencse, tehát
természetes. A fiziokraták tehát konkrét gazdaságpolitikai problémákból kiindulva egy
általános érvényűnek tekintett gazdaságképhez jutottak el, amiben felismerhetjük Adam Smith
„láthatatlan kezének” előzményét.
Mindezekből elhamarkodottan vonnánk le azt a következtetést, hogy a fiziokraták a korlátlan
szabad verseny egyértelmű hívei voltak. Szerintük csak egy meghatározott társadalmi
környezetben működik megfelelően a „láthatatlan kéz”, egy rosszul berendezett
társadalomban az önérdekkövető gazdasági tevékenység a társadalom szövedékének
rombolásához vezet. Quesnay szerint a magánérdekek követéséből nem alakul ki általános
jólét, ez csak a kormányzat bölcsességének az eredménye lehet. A feudális államba
beszivárogtak a magánérdekek, nem képes azokon felülemelkedni az általános jólét
érdekében. A fiziokrata reformokat csak egy erős, törvényekkel szabályozott központosított
államszervezet képes végrehajtani, törvényes despotizmusra van szükség.
Míg a jól elrendezett társadalomban magára lehet hagyni a gazdaságot, saját koruk
körülményei között bizonyos esetekben nem riadtak volna vissza az állami beavatkozástól a
mezőgazdaság érdekében. Quesnay például különbséget tett a terméketlen kiadásokkal
szembeni állami tartózkodás és a termelő kiadások, valamint a kereskedelem állami bátorítása
között. Az iparcikkek exportját rosszallták, mert elképzelésük szerint ez együtt jár az alacsony
élelmiszerárak politikájával, hogy a bérköltségeket alacsonyan tudják tartani.
A fenti paradoxont az magyarázza, hogy a fiziokraták különbséget tettek a természetes és a
pozitív rend között. Érvelésük a természetjogra, a newtoni mechanikára és a descartes-i
racionalizmusra épült. Quesnay gyakran írta le az univerzumot egy gigantikus gépezetként,
amely isteni eredetű természeti törvények szerint működik. Ennek a gépezetnek az egyes
részei, mint az állam, a társadalom, a gazdaság, csak akkor működnek jól, ha megfelelnek a
természetes rend törvényeinek. Ha a kormányzatot a felvilágosodott ész vezeti, a pozitív,
általa hozott törvények jótékonyak a társadalomra nézve. Tehát a természetjognak megfelelő
társadalmi és gazdasági rendet az ész képes felismerni, a társadalmi törvények elsősorban
gazdasági jellegűek. A stabil és harmonikus társadalom a jólét folyamatos újratermelésén
nyugszik. A társadalmi rend biztosítja azt a jogi és intézményi keretet, ami lehetővé teszi a
gazdasági gépezet önfenntartását és önszabályozását. Így már érthetővé válik, hogy a
„laissez-faire” gazdaságpolitika akkor működhet megfelelően, ha a társadalmi rend a
természetjogra épül, a természetes rendre.
Az elmélettörténészek a fiziokraták közé sorolják Turgot-t, de mindig megemlítik a
különállását.

47
Anne Robert Jacques Turgot (1727-1781) Párizsban született egy normann nemesi családban,
amelynek generációi hagyományosan közszolgálatban álltak. Rendkívül művelt ember volt,
aki kapcsolatban állt az enciklopédistákkal és olyan brit entellektüelekkel, mint Hume és
Smith. Turgot látogatta a Versailles-ban tartott rendszeres fiziokrata összejöveteleket is.
Quesnay nézeteik elismerésének tekintette, hogy a Limoges-ban betöltött intendánsi pozíció
után Turgot-t 1774-ben XVI. Lajos pénzügyminiszterré nevezte ki. Felszabadította a
gabonakereskedelmet, felszámolta a céheket, a robot helyett pénzadót vezetett be, és
megpróbálta ellenőrizni a király költekezését. A királyság pénzügyei ugyan lényegesen
javultak, de az érdekeikben sértettek ellenállása miatt a király 1776-ban mégis elmozdította
Turgot-t. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a fiziokraták (Dupont, La Trosne, valamint
Turgot) ihletésére már az 1760-as években megkísérelték liberalizálni a
gabonakereskedelmet, de az évtized végére súlyos élelmezési válság tört ki, a készletek
kiürültek, az árak felmentek, kenyér és gabona lázadások törtek ki. A fiziokraták hiába
védekeztek, hogy a liberalizálást félszívvel, nem megfelelően hajtották végre. A
felvilágosodás gondolkodóit is megosztotta ez a tapasztalat. Turgot miniszterségének második
évében ismételten kenyérhiány és „lisztháború” következik be, aláásva a fiziokraták tanainak
hitelét. Az ellenfelek a létfenntartás elsőbbségét hirdették a politikai gazdaságtan elvei felett.

Turgot a többi fiziokratánál elkötelezettebb híve volt a gazdasági liberalizmusnak, amit

gyakorlati tevékenységével is bizonyított. Ugyanakkor ő is – Quesnay-hez hasonlóan - meg
volt győződve arról, hogy egyedül az állam érdekelt igazán a franciaországi agrárkapitalista
átalakításban. Nyilván ezért vállalt szerepet az ancien régime-ben az állami beavatkozás
racionalizálására, hovatovább a forradalom küszöbén.
Turgot legfontosabb műve az „Észrevételek a javak képződéséről és elosztásáról” 1766-ban
keletkezett, amit két kínai diák számára írt útmutatónak, ha hazatérnek. Közgazdasági írásai
akkor születtek, amikor közhivatalokat viselt, feltehetően ezzel magyarázható, hogy
gondolatrendszerét röviden, vázlatosan fejtette ki. Ennek ellenére az elmélettörténészek
nagyra értékelik, mert egyesek (például Schumpeter) a neoklasszikusok rendszerleírásának
előzményét látják benne. Mások szerint Turgot köti össze a 18. századi fiziokratákat a 19.
század angolszász klasszikusaival.
Turgot írásaiban foglalkozott a tulajdon keletkezésével, az osztályok szerepével, a
tőkefelhalmozással, amit az iparban éppúgy szükségesnek tartott, mint a mezőgazdaságban.
Mind mezőgazdasági termelő, mind az ipari osztály esetében határozottan megkülönböztette a
tulajdonosokat, a vállalkozót, a kézművest, illetve a bérlőt és a „napi munkást”, akinek a
kezén kívül más vagyona nincsen, akiben így a klasszikus proletár jelent meg. Felhagyott a
fiziokraták megtakarításokkal szembeni ellenvetéseivel, akik szerint a megtakarítás csökkenti
a mezőgazdasági cikkek iránti keresletet és ezáltal a termelést. Igaz ugyan, hogy Turgot is
minden profit végső forrásának a mezőgazdaságot tartotta, de a megtakarítást általában a
növekedés forrásának tekintette, amivel a klasszikus politikai gazdaságtan álláspontját
vetítette előre. Értékelméletében viszont a neoklasszikusokat előlegezte meg, mert

48
értékelméletében a csereértéket a hasznosságra építette. Minden értékelés szubjektív, az
eladónak és a vevőnek az értékelése különböző, ezek a becsült értékek (valeurs estimatives).
Ezek közé a becsült értékek közé a tényleges piaci ár, ami a megmért értéknek (valeur
appréciative) felel meg. A gazdasági magatartást ráfordítások és előnyök cseréjeként mutatta
be. A nem arányos hozamok törvényével a csökkenő és a növekvő hozadék esetét írta le,
amiben már a határelemzés logikája is megjelent. Tőke- és kamatelméletében szintén újított
elődeihez képest. Szerinte a kamatláb nem a pénzmennyiségétől függ (mint például Locke-
nál), hanem a felhalmozott megtakarítások iránti kereslettől és azok kínálatától. A különböző
befektetési formák között (föld, ipar, pénz kölcsönadása) a tőke úgy áramlik, hogy a
hozadékuk – figyelemmel az eltérő kockázatra, gondokra – kiegyenlítődjön.
A fiziokraták hatása magában Franciaországban is nagyon rövid idejű volt. Reformjaikat
visszavonták, az abszolút monarchia kereteiben megvalósítandó szabad piaci gazdaságpolitika
elképzelése felett hamar eljárt az idő. Ugyanakkor elméleteikben megjelent az önszabályozó
piac eszméje, valamint az állami beavatkozás elvi elutasítása, ezzel felbukkant az a
problematika, ami napjainkig a közgazdasági gondolkodás középpontjában áll.
A fiziokratákhoz képest a felvilágosodás más képviselői kevésbé tekintették tökéletesnek az
emberi természetet, és kevésbé hittek abban, hogy a pirori érveléssel közvetlenül lehet
értelmezni a gazdasági jelenségeket, vagy le lehet vezetni konkrét gazdaságpolitikai
recepteket. Olaszországban Ferdinando Galiani abbé (1728-1787) a kor markáns
személyisége, ő közvetítette a nápolyi filozófus, Giambattista Vico (1668-1744) gondolatait
az enciklopédisták felé. Fiatalon írt „Della moneta” (A pénzről, 1751) című értekezésében a
hasznosságban és a ritkaságban látja a javak értékének a forrását, a 19. századi szubjektív
értékelmélet számos eleme megtalálható benne. A „Dialogues sur le commerce des bléds”
(Dialógus a gabonakereskedelemről, 1770) című művében a fiziokraták gondolatrendszerét
élesen bírálta, amivel nagy sikert aratott. Ebben támadta a gabonakereskedelem
liberalizálását, mert szerinte a fiziokraták hiába hivatkoznak hosszú távú gazdasági
törvényekre, ha az emberek rövid távon éhen halnak. Ezen túl magának a
gondolatrendszernek a szellemiségét is elvetette, egyoldalú racionalizmusa és doktrinersége
miatt. Szerinte az elméletek vagy gazdaságpolitikák sosem érvényesek tértől és időtől
függetlenül, a politikában semmit nem szabad szélsőségekig elvinni.

5.2. A skót felvilágosodás

A felvilágosodás sokszínű szellemi áramlat volt Európában és Észak-Amerikában. Az időbeli

elhatárolásáról megoszlik a történészek véleménye. Vannak, akik a 17. század nagy részét is
idesorolják, vannak, akik csak a 18. századra korlátozzák, az „értelem korának” nevezve a
megelőző időszakot. Az egyes irányzatokat országokhoz szokták kötni, legismertebbek a
francia felvilágosodás gondolkodói, illetve művei. A közgazdasági gondolkodás
szempontjából azonban a skót felvilágosodás hozott fordulatot, hiszen ennek egyik alakja

49
Adam Smith. Róla majd külön fejezetben lesz szó, a következőkben Smith szűkebben vett
szellemi környezetét mutatjuk be, kiemelve David Hume-ot.
A skót felvilágosodás a 18. század második felétől a 19. század elejéig tartott, az évtizedek
megjelölése nem egyöntetű a szakirodalomban. Skóciában ez a bámulatba ejtő szellemi
pezsgés időszaka volt. A skót tudósok a kontinens egyetemeivel álltak kapcsolatban, erős volt
a francia orientáció, a skót egyetemek (Edinburgh, Glasgow, Aberdeen, St. Andrews) a világ
legrangosabbjai közé számítottak. Kimagasló eredményeket mutattak fel a
természettudományok területén is, de a skót felvilágosodás korszakos hatása a történelem-,
politikai és morálfilozófiában, valamint a politikai gazdaságtanban figyelhető meg. 9
A skót felvilágosodás filozófusai azokra a hatalmas változásokra reflektáltak, amelyek a 18.
sz. eleje óta Skóciában végbementek. 1707-ben az angol és a skót parlament egyesült, azaz a
skótok lemondtak a parlamentjük függetlenségéről, de megkaptak az angolokat illető minden
kereskedelmi kiváltságot. Erős volt a félelem, hogy a fejlett angol gazdaságba való
integrálódás tönkreteszi az elmaradott skót gazdaságot. Azonban éppen ellenkezőleg történt,
az angol piac megnyitása fontos ösztönzést adott a skót gazdaságnak. Az angolokkal
versenyezve kapitalizálták a mezőgazdaságot, aminek a motorjai a skót földbirtokosok voltak,
akiknek a befektetései elindították az ipari forradalmat is. Nőtt az életszínvonal, optimizmus
uralta a korszellemet. Ezek az eredmények azonban csak egy félévszázados átalakulási
folyamat után jelentkeztek, még az 1750-es években is heves viták folytak a gazdasági
integrációról, s a korszak gondolkodóit a kapitalizálódás, iparosodás árnyoldalai is erősen
foglalkoztatták.
A skótok számára az embernek mint társadalmi lénynek a vizsgálatát a morálfilozófia
alapozta meg, a társadalom tanulmányozása az emberi természet tanulmányozását jelentette.
A skót egyetemek Newton eredményeit nagyon hamar átvették, s például Hume célja az volt,
hogy a morálfilozófia is olyan szigorúan egzakt tudomány legyen, mint a fizika. Newton és a
skót felvilágosodás idején egyaránt magától értetődő volt, hogy a tudomány értékekhez
kötődik. Mind a természetfilozófia, mind a morálfilozófia és a politikai gazdaságtan
feladatának azt tartották, hogy az emberek boldogságát elősegítsék. Amint Newton harmóniát
talált a fizikai világban, a filozófusok azt remélték, hogy a társadalmi harmónia is elérhető, ha

9
Hume és Smith mellett a skót felvilágosodás kiemelkedő alakjai voltak többek között Adam Ferguson (1723-
1816) filozófus, történész, Henry Home, Lord Kames (1696-1782) filozófus, jogász, Francis Hutcheson (1694-
1746) filozófus, John Millar (1735-1801) filozófus, történész, Thomas Reid (1710-1796) filozófus, William
Robertson (1721-1793) történész, Dugald Stewart (1753-1828) filozófus. Gyakran idesorolják Sir James
Steuartot (1713-1780) is, de mint látni fogjuk, jogosabb a másik szokásos „címke”, ő volt az utolsó
merkantilista.

50
az emberi természet törvényszerűségeit is feltárják, és ezek alapján kormányoznak.
Feltételezték, hogy az emberi természet egységes a különböző szokások, normák,
intézmények ellenére. Éppen ez utóbbiak tanulmányozása alapján akarták megismerni az
emberi természetet, Bacon és Newton empirikus módszerének szellemében. Mind a
matematikának, mind a történelemnek fontos szerepet tulajdonítottak. A történelem azért volt
lényeges, mert ebből akarták megérteni az emberi természetet. Nem a múltat akarták
rekonstruálni, hanem az intézmények, a jogi, politikai és gazdasági körülmények emberi
haladásra tett hatását vizsgálták. Az emberi intézmények magyarázatához a skót tudósok
kidolgozták a történelmi fejlődés szakaszainak, stádiumainak elméletét. A stádiumelmélet
nem volt újdonság, a francia felvilágosodás egyes szerzőinél (Rousseau, Condorcet) és
Turgot-nál már megjelent. A skót szerzők felfogásában az egyes szakaszok közötti átmenet
lassú, természetes, spontán folyamat, ami tökéletesedéshez vezet, és ami az emberek
cselekedeteinek nem szándékolt következménye. A francia, karteziánus racionalizmussal
szemben a skótoknál az emberi cselekvést nem a racionális kalkuláció, az ész, hanem
szenvedélyek és érdekek mozgatják. A tudomány kiindulópontja is empirikus, az érzékelés és
az érzelmek.

A 18. századi morálfilozófia nagy problémája az volt, hogy a régi erkölcsök hogyan
békíthetőek össze az új gazdasággal, amire a skót szerzők eltérő válaszokat adtak. Francis
Hutcheson (1694-1746) a glasgow-i egyetem tanára volt, aki nagy hatást gyakorolt egyik
tanítványára, Adam Smith-re. Ő alkalmazott először matematikai elemzést a
morálfilozófiában. Gondolatait Mandeville-nek a magánbűnökről és a közjóról szóló nézetét –
amit fentebb már ismertettünk - cáfolva fejtette ki. Egyfelől elfogadta, hogy minden egyénnek
van önérdeke a társadalomban. Másfelől a korlátlan elüzletiesítés elkerülhetetlenül
korrupcióhoz és hanyatláshoz vezet. „Morális newtonizmusával” azonban hitt abban, hogy a
természet harmonikus rendje a társadalomban is megvalósítható, a magán- és a közjó nem
szükségképpen áll szembe egymással. Az emberben meglevő erkölcsi érzék (moral sense),
jóakarat adja meg ennek a lehetőségét, a jóakaratú cselekedet örömet ad az embernek.
Hutchesonnak afelől sem volt kétsége, hogy az erényes cselekedet hasznos is az embernek.
Hutcheson fogalmazta meg először az utilitarizmus híres formuláját: az a cselekedet a
legjobb, amely a legnagyobb boldogságot hozza létre a legnagyobb számú ember számára.
Adam Ferguson (1723-1816) Hume barátja volt, a természet-, majd az erkölcsfilozófia
professzora az edinburgh-i egyetemen. Egyrészt azt hirdette, hogy a magánérdek jobban
előmozdítja a kereskedelmet és a bőséget, mint az állam beavatkozása. Másrészt az üzleti
világ súlyos ellentmondásokat hordoz. A profitszerzés modellje kiterjedhet minden emberi
kapcsolatra, megfertőzheti a politikai szférát, elharapózhat a korrupció. Ez csak akkor nem
következik be, ha a vezető osztály felismeri a veszélyt, és biztosítékokat épít be a politikai
rendszerbe. Az államférfinek nem az önérdekét kell követnie a jogi keretek kialakításakor,
hanem a közérdeket.

51
David Hume (1711-1776) Edingburgh-ben született, dolgozott könyvtárosként,
diplomataként, többek között Nagy-Britannia párizsi nagykövetségén. Ennek során
kapcsolatba került a francia felvilágosodás számos képviselőjével és a fiziokratákkal.
Szeretett volna egyetemi katedrát kapni a glasgow-i egyetemen, de filozófiai nézetei miatt
nem engedték tanítani. Fő művét „Értekezés az emberi természetről” címmel nagyon fiatalon
írta meg, ami 1739-ben jelent meg. Miután akkor meglehetősen visszhang nélkül maradt,
Hume esszéket írt abban a reményben, hátha a rövidebb írásokat jobban befogadják az
olvasók. Filozófiai munkásságával a skót felvilágosodás, a 18. századi brit empirizmus
meghatározó alakjává vált. Emellett úttörő szerepe volt abban, hogy létrejöjjön közgazdaság-
tudomány mint a társadalomtudományok része. Elődei, Petty, Locke, Quesnay és más
fiziokraták a természettudományok és az orvostudomány nézőpontját vitték bele a
gazdaságról szóló elgondolásaikba. Hume viszont „az ember tudományát” (science of men)
akarta megalkotni, azaz a társadalomtudományt, amiben az embert mint erkölcs lényt és a
társadalom tagját tanulmányozzák. Hume volt az első, aki éles különbséget tett aközött, ami
van, és aközött, aminek lennie kellene, vagyis a későbbi terminológiával élve, a pozitív és a
normatív tudomány között. Kutatásaiban Newton módszerét és Locke empirizmusát követte, a
megfigyelésre és a tapasztalatra épített, ami élesen szemben állt a fiziokraták racionalista
megközelítésével. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a társadalomtudományban a
közvetlen tapasztalatszerzésnek szűk korlátai vannak. Ezért nagy jelentőséget tulajdonított az
introspekciónak és a történelmi ismereteknek, Anglia történetéről több kötetes könyvet írt. A
történelem vizsgálatából arra a következtetésre jutott, hogy az intézmények spontán módon
fejlődnek ki az egyéni cselekedetek nem előrelátható következményeként. Az emberek
cselekedeteikben az önérdeket és a hasznosságot követik, de emellett van bennük természetes
emberszeretet, ami azt diktálja, hogy a társadalom boldogságát, s következtetésképp az erényt
részesítik előnyben a bűnnel szemben. Mivel az emberek érdekei konfliktusba kerülnek,
illetve az éleslátás és az állhatatosság is gyakran hiányzik az emberből, hogy hosszú távú
érdekeit kövesse, szükség van kormányzatra. Ennek hasznosságát felismerték, és így jöhetett
létre a politikai társadalom, a kormányzat, a jogi szabályozás. Az utóbbin belül különösen
fontos a birtoklás, a tulajdon szabályozása, amit a javak szűkössége indokol. Hume
gondolataiban itt újra találkozhatunk a társadalmi szerződés Locke-tól már ismerős
elképzelésével.
Hume nem volt olyan aggályos az új gazdaság erkölcsi következményeit illetően, mint
Hutcheson vagy Ferguson. Szerinte az ipar és a kereskedelem kifejezetten előnyös mind az
állam hatalma, mind az alattvalók gazdagsága és boldogsága szempontjából. A

52
külkereskedelemmel bekerülő új termékek révén megismerik a fényűzés örömét és a
kereskedelem hasznát, amitől felébred bennük az igényesség és a szorgalom, ami
továbblépésre ösztönzi őket. A külkereskedelem tehát nem azért fontos, hogy külkereskedelmi
mérlegtöbblet keletkezzen, hanem egy tanulási folyamat révén mozdítja elő egy ország
fejlődését. Az ipar és a kereskedelem teszi lehetővé, hogy a közrendűek jóléte nőjön, a
középrétegtől várja a szabadság megőrzését és növelését.
Hume reflektált azokra a gazdasági dilemmákra is, amelyek Skócia gazdasági integrációjával
kapcsolatban merültek fel. Beállítottságát a gazdasági individualizmus és liberalizmus
jellemzi. A merkantilistákkal szemben azt bizonyítja, hogy kereskedelemben létrejön egy
egyensúly, és nem kell félni az arany kiáramlásától, az állami beavatkozás szükségtelen. Ha
egy országnak pozitív a külkereskedelmi mérlege, akkor oda beáramlik az arany, ami viszont
áremelkedést idéz elő. Ez viszont rontja az ország termékeinek versenyképességét, ezáltal
csökken az ország exportja. Ha a külkereskedelmi mérleg negatív, ellentétes folyamat zajlik
le. A szegényebb országnak sem kell félni a külkereskedelemtől, mert az alacsonyabb
termelési költségek ellensúlyozzák az elmaradottságát. Mindezeknél fogva „a
kereskedelemben való féltékenység” értelmetlen.
Hume külkereskedelemmel kapcsolatos érvelése a mennyiségi pénzelméletre épült, amit
továbbfejlesztett. Azt elődei is leírták (Locke és mások, ahogy fentebb már tárgyaltuk), hogy
a pénzmennyiség változásával arányosan változnak az árak. Hume pontosabban fogalmazott,
mert a forgalomban levő pénz mennyiségéről és a piacra kerülő árukról beszélt, amelyek
aránya határozza meg az árszínvonalat. Észrevette, hogy az árszínvonal alakulására hat a pénz
forgási sebessége is. Elsőként választotta szét a pénzmennyiség növekedésének rövid és hosszú
távú hatását. Az áremelkedés csak egy bizonyos idő után következik be, az átmeneti
időszakban a pénzmennyiség növekedése élénkíti a gazdasági tevékenységet az iparban és a
kereskedelemben éppúgy, mint a földművelésben. Az árak közül legutoljára a munka ára
emelkedik. Hosszú távon viszont már a pénzmennyiség változásának nincs hatása a
reálgazdaságra, mai kifejezéssel élve, a pénz semleges. A kamatelmélete szintén szemben állt
a merkantilistákéval, akik szerint a kamatláb a pénzkínálattól függ. Hume szerint viszont a
reáltőke iránti kereslettől és kínálattól függ, amit viszont az emberek szokásai és életmódja
befolyásolnak.
Hume 12 évvel idősebb volt, mint Adam Smith, szoros barátság kötötte össze őket. Hume
egyes nézetei, például az egyéni és közérdek összeegyeztethetőségének feltételezése, valamint
a merkantilistákkal és fiziokratákkal szemben vallott kritikái Smith munkáiban is
megtalálhatóak.

53
"Minden dolog ára a pénz és az áruk mennyisége közötti aránytól függ, és bármelyik
számottevő változásának ugyanaz a következménye: vagy emelkednek az árak, vagy
csökkennek. Ha az áruk mennyiségét növeled, akkor alacsonyabb lesz az áruk, ha pedig a
pénzt szaporítod meg, akkor felmegy. Az egyik vagy a másik csökkentése viszont pont az
ellenkező eredményre vezet. Az is nyilvánvaló, hogy az árak nem annyira az országban
meglevő áruk, illetve pénz abszolút mennyiségétől függenek, hanem a ténylegesen vagy a
lehetőség szerint piacra kerülő áruk, illetőleg a forgalomban lévő pénz mennyiségétől. Ha
ládafiába zárják a pénzt, ez az árak szempontjából olyan, mintha nem is létezne, s ha az árukat
raktárakban és csűrökben halmozzák fel, annak ugyanilyen következménye lesz. Mivel a pénz
és az áru ilyen esetekben sosem találkozik egymással, nem is gyakorolhat semmilyen hatást
egyik a másikra."
David Hume összes esszéi II. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1992. 51.o. (Fordította:
Takács Péter)

Mielőtt búcsút veszünk a skót felvilágosodástól, egy szerzőről még ejtünk néhány szót. James
Steuart (1713-1780) a skót politika és kultúra nagy vezére volt, aki a század közepén
száműzetésbe kényszerült. Ezzel is magyarázható, hogy közgazdasági nézeteire a német
kameralizmus volt hatással, s nagyon kevéssé illeszkedett a skót felvilágosodás
gondolatvilágába. 1767-ben két vaskos kötetben fejtette ki gondolatait a politikai
gazdaságtanról, a könyv címében is megjelenítve a szót (An inquiry into the principles of
political oeconomy), de Smith kilenc év múlva kiadott könyve háttérbe szorította. Elfogadta
az állami beavatkozást a gazdaságba és a manufaktúrák vámvédelmét. Sokat foglalkozott a
népesedéssel, amit szerinte az élelmiszerkínálat szabályoz, ezzel – nem egyetlenként -
megelőlegezte Malthust. Fő politikai célja a magas szintű foglalkoztatás biztosítása volt, a
gépesítés ugyanis munkanélküliséget okoz, és szerinte ezt a piac automatikusan nem szívja
fel, ehhez az állam beavatkozása kell, például az export ösztönzésével. Galianihoz hasonlóan
nem fogadta el, hogy a politikai gazdaságtan általános szabályaiból levonhatóak a változó
körülmények között alkalmazható gyakorlati következtetések.

Irodalom
Bodai Zsuzsa: A pénz filozófiája I. Aula, Budapest, 2001.
Csató Katalin: A fogyasztáskorlátos gazdaság egyik korai elemzője: Pierre Le Pesant de
Boisguilbert. KTI/IE Műhelytanulmányok 2000/4. MTA Közgazdaságtudományi Intézet,
Budapest
Csató Katalin: Egy fiziokrata: Paul-Pierre le Mercier de la Riviére. KTI/IE
Műhelytanulmányok 2005/21. MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest
McNally, David: Political Economy and the Rise of Capitalism. University of California
Press, Berkeley, 1988.
Hume, David: Összes esszéi I-II. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1992
Hume, David: Tanulmány az erkölcs alapelveiről. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
Horkay Höcher Ferenc (szerk.): A skót felvilágosodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1996
Redman, A. Deborah: The Rise of Political Economy as a Science. MIT Press, Cambridge,
Massachusetts, 1997
Roncaglia, Alessandro: The Wealth of Ideas. A History of Economic Thought. Cambridge
University Press, Cambridge, 2005.
Screpanti, Ernesto – Zamagni, Stefano: An Outline of the History of Economic Thought.
Clarendon Press, Oxford, 1993.
Spiegel, Henry William: The Growth of Economic Thought. Duke University Press, Durham
& London, 1991.

54
Staley, Charles E.: A History of Economic Thought: From Aristotle to Arrow. Basil
Blackwell, Oxford, 1989.
Turgot, Anne Robert Jacques: Reflections on the Formation and Distribution of Wealth.
http://www.econlib.org/library/Essays/trgRfl1.html

6. A klasszikus politikai gazdaságtan

A 18. század második felére Angliában és Skóciában a kapitalista piacgazdaság megerősödött,

a hagyományos antikapitalista, piacellenes beállítottságok, ideológiák meggyöngültek. A
gazdaság működésének kereteit a világ első alkotmányos monarchiája biztosította. Az angol
kézműipari termékek iránt viharos gyorsasággal nőtt a külföldi kereslet, ami hatalmas
profitokat hozott. Ez a környezet ösztönzően hatott a technikai újításokra. Az ipari
forradalom kezdetét 1769-től, James Watt találmányától, a gőzgéptől számítjuk. A gőzenergia
felhasználása átalakította a kor két fontos iparágát, a textil-, valamint a vas- és acélipart. A
közlekedésben áttörést hozó gőzhajó és gőzmozdony az 1800-as évek elején alkották meg. A
technikai változások nyomán átformálódott a társadalom egésze, megindult az ipari
nagyvárosok kialakulása, ahol a kapitalista vállalkozókkal, tőkésekkel szemben egyre
gyarapodott a nyomorúságos körülmények között élő munkások száma.
Amint az előbbiekben láttuk, a gazdasági rendszer átalakulásával párhuzamosan azok a
fogalmak, összefüggések is megszülettek, amelyek már az erkölcsfilozófia keretein kívül
ragadták meg a gazdasági jelenségeket. A felvilágosodás filozófiájában a tudományos
megismerés módszertani eszköztára is készen állt. Azt a lépést egy skót morálfilozófus, Adam
Smith tette meg, amely elindította a politikai gazdaságtant, hogy önálló helyet kapjon a
specializálódó természet- és társadalomtudományok rendszerében.

6.1. Adam Smith a morálfilozófus

Adam Smith (1723-1790) egy Edinburgh melletti kisvárosban, Kirkcaldyban született.

Vámtisztviselő apja nem érte meg a világra jöttét. 1737-ben kezdte meg tanulmányait a
glasgow-i egyetemen, ami abban a korban nem számított különlegesnek, az egyetem egyfajta
középiskolaként is működött. 1740-től hat éven keresztül már az akkoriban is híres oxfordi
egyetem diákja volt. Az egyetemi katedra másik oldalára 1751-től került át mint a Glasgow
University logika, majd morálfilozófia professzora. Ennek az időszaknak a terméke „Az
erkölcsi érzelmek elmélete” (The Theory of Moral Sentiments) című könyve, ami meghozta
számára a nemzetközi hírnevet. 1764 és 1766 között hátat fordítva az egyetemi karriernek, az
ifjú Buccleuch herceget kísérte el európai tanulmányútjára. Franciaországban így
találkozhatott fiziokratákkal, köztük Quesnay-vel és Turgot-val, valamint Párizsban és
Genfben a felvilágosodás neves filozófusaival. A fiatal herceg mostohaapjától, Charles
Townshendtől kapott évjáradék lehetővé tette, hogy szülővárosába visszatérjen és „A
nemzetek gazdagsága” (An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations)

55
megírásának szentelhesse magát, amely az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata
kiadásának évében, 1776-ban jelent meg először. 1778-ban vámfőtisztviselőnek nevezték ki,
ezért az édesanyjával együtt Edingburgh-ba költözött, s a hivatali munkáján kívül a könyvei
új kiadásainak szerkesztésével foglalkozott egészen a haláláig. Szórakozottságáról számos
anekdota maradt fenn, állítólag egyszer Charles Townshendnek bemutatott egy cserzőüzemet,
amelynek során olyan önfeledten ecsetelte a munkamegosztás előnyeit, hogy úgy kellett
kimenteni a feldolgozott állatbőrök zsírjának tárolására szolgáló meszes gödörből, amelybe
beleesett.

Adam Smith-t gyakran nevezik a közgazdaságtan atyjának. Ahhoz azonban, hogy a

közgazdasági nézeteit értelmezni tudjuk, meg kell ismernünk azt a szélesebb
gondolatrendszert, amelynek keretében a gazdasági elmélete elhelyezkedik. Smith nemcsak
filozófia professzorként élte az életét, de szándékában sem állt egy önálló tudományág
megalapítása. Eredetileg „A nemzetek gazdagságát” a kormányzat és jog elveiről szóló
nagyobb összefoglaló munka részének szánta. Korának gyermekeként műveiben
összefonódva jelentek meg azok kérdések, vizsgálódások, amelyek ma elkülönülten a
filozófia, az etika, a politológia, a közgazdaságtudomány vagy éppen a jogtudomány
területére tartoznak. Ma úgy mondanánk – abban a korban még nem értelmezhető kifejezéssel
élve -, hogy interdiszciplináris megközelítést alkalmazott. Világszemléletében megtaláljuk
azokat az elemeket, amelyek a skót felvilágosodás szerzőire általában jellemzőek, azaz
Newton és a természetjog befolyását.
Smith is meg volt győződve arról, hogy amint Newton rendet és harmóniát talált a fizikai
világban, ugyanígy megtalálhatóak azok a törvényszerűségek, amelyek a társadalmat
irányítják. A newtoni módszer – egyszersmind a morál- és természetfilozófia - lényegének azt
tartotta, hogy néhány alapelv lefektetése után ezekből magyarázzunk meg jelenségeket,
összekapcsolva azokat egy természetes rend láncolatába. Míg a newtoni módszer követésének
a szándékáról maga Smith nyilatkozott,10 a newtoni fizikai és a smith-i társadalmi-gazdasági
világkép hasonló vonásait már a későbbi korok kutatói mutatták ki. Amint a gravitációs
vonzás és a testek tehetetlensége a newtoni mechanika törvényei szerint biztosítják az
egyensúlyt a Naprendszerben, úgy Smith-nél az önérdek követés és az együttérzés ellentétes
erői hozzák létre a társadalmi rendet az egyének autonóm cselekedeteiből.
Newton miközben a ható okokat vizsgálta a természetben, a felfedezett törvényeket a végső
oknak, a „Nagy Teremtőnek” tulajdonította. A természeti összefüggések matematikai
megfogalmazását az teszi lehetővé, hogy Isten a ráció és az univerzum a rációjának a
kifejeződése, azaz a világ a természetes renden, természeti törvényeken alapul. Smith a

10
A matematikai eszközök bizonyítása nem tartozik bele a newtoni módszer követésébe, Smith kifejezetten
kinyilvánította, hogy nem hisz a politikai aritmetikában (WN angol 534.o.)

56
társadalomban, a gazdaságban is a természetes rend megvalósulását látta. Fentebb már
utaltunk rá, hogy a természetjogi gondolkodás Grotiuson és Pufendorfon keresztül a skót
felvilágosodás része lett. Ennek a gondolkodásnak a jegyében Smith etikája és
közgazdaságtana is arra a feltételezésre épült, hogy az isteni gondviselés, az „Első Ok” úgy
rendezte el a világot, hogy a természetes rend törvényeit követve az emberiség boldogsága
megvalósuljon.
Smith etikájára nagy hatással volt tanára, Hutcheson, aki a magán- és közjó
összeegyeztethetősége mellett érvelt, amint az imént ezt már röviden kifejtettük. Smith „Az
erkölcsi érzelmek elméletében” kifejezetten megfogalmazta, hogy a Teremtőt (Author of
nature) vezérlő cél az emberiség és a többi racionális lény boldogsága volt, ezért hívta létre
őket. Amikor erkölcsi késztetéseink szerint cselekszünk, egyfelől a leghatékonyabban
mozdítjuk elő az emberiség boldogságát, másfelől bizonyos értelemben az Istenséggel (Deity)
működünk együtt a Gondviselés (Providence) tervének megvalósításában (v.ö. Smith 1976,
166. o.) Az erkölcsi érzelmek azok, amelyek lehetővé teszik a harmonikus rendet, és
amelynek alapját az együttérzés (sympathy) adja. Az, hogy bele tudjuk képzelni magunkat
más helyzetébe, arra is képessé tesz, hogy kifejlődjön bennünk a „pártatlan megfigyelő”, aki
a magunk és mások cselekedeteit jóváhagyja vagy helyteleníti. Smith számol azzal, hogy az
embernek vannak szociális, antiszociális és önző szenvedélyei, amelyek közül a károsakat a
bennünk levő együttérzés korlátozza. Az embert a vagyon és hatalom hajszolása mozgatja,
holott ezek nem nyújtanak valódi kielégülést. Azonban mégis jótékony hatású, hogy a
természet becsap minket, mert ezzel felkelti az ember iparkodását, s a termelékenység
növekedésével a lakosok nagyobb sokaságát tartja el. A gazdagok ugyan kiválasztják, ami a
legértékesebb, de „csak kevéssel fogyasztanak többet, mint a szegények, és természetes
önzésük és kapzsiságuk ellenére, noha csak tulajdon kényelmükkel törődnek, noha az
egyetlen cél, melyet azon sok ezernek, akiket foglalkoztatnak, munkájától várnak tulajdon hiú
és kielégíthetetlen vágyaik csillapítása, mégis megosztják a szegénnyel minden újításuk
hozadékát. Egy láthatatlan kéz vezeti őket arra, hogy az élethez szükséges javakat csaknem
ugyanúgy osszák fel, mint ahogy ez akkor történne, ha a föld egyenlő részekre lenne felosztva
minden lakója között; és ekképp, anélkül hogy szándékolnák, anélkül hogy tudomásuk lenne
róla, előmozdítják a társadalom érdekét, és eszközt nyújtanak a faj megsokszorozásához”
(Smith 1977, 527).
A gazdaságban Smith feltételezi az egyének önérdekkövetését, de ebből itt sem keletkezik
káosz. „Azzal tehát, hogy minden egyén tőle telhetően igyekszik tőkéjét a hazai tevékenység
fenntartására használni, és ezt a tevékenységet úgy irányítani, hogy termelése a lehető

57
legnagyobb értékű legyen, szükségszerűen azon dolgozik, hogy a társadalom évi jövedelme a
lehető legnagyobb legyen, bár általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani, és nem
is tudja, mennyire mozdítja azt elő…Ebben is, mint sok más esetben, a láthatatlan kéz vezeti
őt egy cél felé, amelyet ő nem is keresett…Azzal, hogy ő saját érdekét követi, gyakran a
társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mintha annak előmozdítás lett volna valóságos
célja” (Smith 1940. I. kötet, 449. o.).
Az előbbi két idézetből látható, hogy a láthatatlan kéz isteni gondviselésre utaló metaforája
Smith mindkét alapművében szerepelt. A köztudatban az ő nevéhez kötődik, holott már a 17.
századtól használatos volt.11 Smith munkásságának elemzésekor időről-időre felmerült, hogy
az együttérzésre épülő morálfilozófiája ellentétben van az önérdekre épülő
közgazdaságtanával, „Smith-problémáról” beszéltek. Az idézetek azonban megmutatják, hogy
Smith a társadalmi intézmények harmonikus működését általában az egyéni cselekedetek nem
szándékolt következményének tulajdonította. Mindkét műben a láthatatlan kéz teremti meg az
egyének és társadalmi érdek összhangját. A piac önszabályozó, spontán rendjének
megvalósulásához az önérdekkövetés éppúgy hozzátartozik, mint a cserehajlamban
megnyilvánuló társadalmiság.
Smith világképének felvázolása után még egy kérdéssel foglalkoznunk mielőtt elmélyednénk
a közgazdasági nézeteiben, a kutatásainak a módszertanával. Vajon hogyan élt Smith a
tudományos megismerésnek azzal az eszköztárával, amellyel a 4. fejezetben ismerkedtünk
meg? A válasz nem is olyan egyszerű, már a 19. században egymásnak ellentmondó
interpretációk születtek. Az tény, hogy Smith egyrészt absztrakt, deduktív racionalizmust
alkalmazott, a harmonikus természetes rend feltételezése mint tapasztalat előtti, azaz „a
priori” premissza jól illusztrálja ezt. Másrészt azonban „A nemzetek gazdagságában” az
absztrakt elvekből levont következtetéseket átszövi a történeti, empirikus utalások hosszú
sora. Van, aki egyenesen Smith óriási hatásának a titkát látja abban, hogy az absztrakt
elgondolásait gazdaságpolitikai kontextusba helyezte.12 Más ezt a kettősséget a smith-i
gondolatrendszer tehertételének tartja, mert a változatlan természetes rend feltételezése
korlátozza, hogy a társadalmi folyamatok történelmi dinamikáját feltárja.13 Smith-nél nem
találni nyomát annak, hogy módszertani aggályai lettek volna, majd a következő generációnál
tudatosodnak a társadalomtudományi megismerés módszertani dilemmái.

11
A láthatatlan kéz metaforájának történetét részletesen megismerhetjük Madarász (2014) tanulmányából.
12
Pl. Landreth és Colander 2002
13
Pl. Clark 1992

58
6.2. Egy önálló tudomány születése: A nemzetek gazdagsága

Amióta a gazdaságot önmagában és nem csak erkölcsi kérdésekkel összefüggésben

vizsgálják, vagyis a merkantilizmus óta, a fő kérdés az volt, mitől függ az állam gazdasági
ereje, és az hogyan erősíthető. Smith közgazdasági művének már a címe, „Vizsgálódás a
nemzetek jólétének természetéről és okairól” is mutatja, hogy ő szintén erre a kérdésre kereste
a választ. Azonban már a bevezetés első mondataiból kiderül, hogy más úton járt, mint a
merkantilisták és a fiziokraták. Szerinte az évről évre kifejtett munka szolgáltatja a nép
számára a szükségleti és kényelmi cikkeket, amit két tényező szabályoz: a munka kifejtése
során megnyilvánuló gyakorlottság, szakszerűség, értelmesség (azaz a termelékenysége),
valamint a produktív munkát végzők és az ilyet nem végzők aránya.
A munka termelékenysége a munkamegosztáson múlik, amit a gyakran felidézett gombostű-
készítő manufaktúra példáján mutat be. Ha minden műveletet egy ember végez, akkor lehet,
hogy naponta csak egyet tud elkészíteni, de ha a gyártást 18 műveletre szétosztják a
munkások között, akkor fejenként 480-at is képesek előállítani. A munkamegosztás szülő oka
az ember cserére, cserekereskedelemre való hajlama, ami az értelem és a beszédképesség
kifejlődésének a folyománya. A munkamegosztás határait pedig a piac terjedelme szabja meg,
vagyis hogy az árukkal az adott közlekedési lehetőségekkel mekkora piac érthető el. A
cserekereskedelem és a munkamegosztás fejlődésével együtt jár, hogy az emberek készletet
halmoznak fel, megtakarítanak, ebből képződik a tőke, ami szükséges a munka termelőereje
nagyarányú kifejlesztéséhez. Vagyis Smith felismeri, hogy a munkamegosztás mellett a
tőkefelhalmozás szükséges a „nemzet gazdagságához”, azaz a gazdasági növekedéshez. A
fiziokraták kritikája kapcsán azt is kifejti, hogy a kézművesek és iparosok jobban
hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez, mert egyrészt munkájukat könnyebben lehet
egyszerűbb műveletekre bontani, mint a földművelőkét, másrészt hajlamosabbak a
megtakarításra, harmadrészt termékeik iránt a kereslet kevésbé telítődik, mint az élelmiszerek
iránt.
Smith is használja a produktív és improduktív megkülönböztetést, de nem osztályokhoz
kötve, mint a fiziokraták, hanem a munkához. Produktív munkának azt tekinti, ami
megfogható, eladható jószágot állít elő, ilyen az ipari munkásé. A házicseléd munkája viszont
improduktív, mert semminek nem növeli az értékét. A házicselédhez hasonlóan a társadalom
néhány nagy tiszteletben álló hivatásrendje is idetartozik, az államfőtől kezdve a lelkészek,
jogászok, orvosok, írók, tudósok, azaz a szolgáltatások nem értéktermelők. A tőke produktív

59
munkaerőt használ fel, tehát minél nagyobb a tőkefelhalmozás, annál nagyobb a produktív
termelésben dolgozók aránya.
Smith elképzelhetőnek tartja, hogy egy ország elérjen a gazdagságnak egy olyan szintjére,
amelyen a természeti adottságait teljesen kihasználja, a tőkebőség pedig minden tevékenység
kielégítésére elégséges. A verseny a lehető legnagyobb, a rendes nyereség pedig a lehető
legkisebb lesz. A munkabér arra a szintre száll le, amely elégséges a munka iránti keresletnek
megfelelő munkáslétszám fenntartásához. Ezzel Smith egy stacionárius állapotba jutott
gazdaságot ír le, de tovább nem foglalkozik vele, mert „talán még sohasem érte el ország s a
gazdagságnak ezt a fokát” (Smith 1992, 104. o.)
A cserekereskedelem kialakulásával megjelenik a pénz, és Smith tanulmányozni akarja azokat
a szabályokat, amelyeket az emberek az áruk cseréje során követnek, és amelyek a javak
csereértékét meghatározzák. Átveszi az Arisztotelész óta ismerős megkülönböztetést a
használati és csereértékről. Megfogalmazza az értékparadoxont, azaz annak a lehetőségét,
hogy ezek ellentétesen mozognak: semmi sem olyan hasznos, mint a víz, de vásárolni rajta
semmit nem lehet. A gyémántnak alig van használati értéke, mégis nagy mennyiségű más
jószág kapható érte. A csereérték, az értékarányok magyarázatában Smith a ráfordítások felé
fordul. A társadalom korai állapotában, amikor nincs még tőkefelhalmozódás, sem
földtulajdon, javak cseréjét a megszerzésükre fordítandó munkamennyiség határozta meg.
Ekkor minden áru csereértékének mértéke a munka, az ember olyan mértékben gazdag,
amilyen mennyiségben mások munkája felett rendelkezhet vagy azt meg tudja vásárolni. A
fejlett gazdaságokban azonban az árban a munkának, a tőkének és földnek is meg kell
térülnie, az ár összetevői ezért a munkabér, a profit és a járadék. Smith összekapcsolja az
értéket a természetes árral, a jószág értéke a ráfordításokkal meghatározott természetes árban
fejeződik ki. A későbbi interpretációk számára sok vitára adott lehetőséget, hogy mindehhez
hozzátette: az árnak nemcsak azt a részét mérjük munkával, amely munkát fedez, hanem azt
is, amely a járadékot, illetve a profitot biztosítja.
Smith szerint a természetes ár mellett rövid távú hatások miatt attól különböző piaci ár alakul
ki, amelyet kereslet és kínálat szabályoz. Ha a piaci ár meghaladja a természetes árat, az ebből
adódó profitnövekmény vonzza termelőket, és a létrejövő túlkínálat rövidesen az árak
csökkenéséhez vezet. Az alacsonyabb piaci ár veszteségeket, ezzel kínálatcsökkentést hoz
magával. Ezzel Smith magyarázatot talált a piaci mechanizmus, a tőkeallokáció működésére.
Tisztában volt azzal, hogy a pénz értéke maga is változik, ezért különbséget tett az áruk
valóságos, vagyis munkában és névleges, vagyis pénzben kifejezett ára között. Az érték-, és

60
árelméletéhez kapcsolódóan az egyes jövedelemformákat, a bért, a profitot és a járadékot is
elemezte.
Smith elemzései a belföldi piacokra összpontosultak, de foglalkozott a nemzetközi
kereskedelemmel is. Ennek legfőbb oka az volt, hogy heves vitába szálljon a
merkantilizmussal. Könyvének negyed részét szánta nézeteik cáfolatára. A kereskedelmi
kapcsolatokat az abszolút előnyökre vezeti vissza. Üvegházak és fűtés révén Skóciában is
lehetne bort termelni, de harmincszor annyiba kerülne, mint külföldről behozni, hangzik a
példája. Terjedelmes eszmefuttatásai, történelmi példái azonban alapvetően nem egy
nemzetközi kereskedelemelmélet kifejtését szolgálják, hanem az állami beavatkozástól
mentes piaci mechanizmus előnyeinek a bemutatását. Az önszabályozó piac működésében, a
„laissez faire, laissez passer” gazdaságpolitikájában Smith éppúgy bízott, mint a fiziokraták.
Ugyanakkor munkáiból az is kiderül, hogy erre a gondolatra azt megelőzően eljutott, hogy
kapcsolatba került volna a fiziokratákkal. A velük való találkozás inkább megerősített
elképzeléseiben. A szabadon működő piac eszméje mögött nemcsak a newtoni mechanika áll,
hanem a természetes szabadság gondolata is megjelenik benne, ami Locke politikai
filozófiájának központi eleme, és ami ekkorra széles körben ismert és elfogadott. Emlékszünk
rá, hogy a 4.1. fejezetben láttuk, a kormányzat legitim funkcióit az ember szabadságjogai
korlátozzák.
Mindebből tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy Smith a szabad piacgazdaság
elvakult, doktriner képviselője lett volna. A merkantilista kormányzati beavatkozásokról nem
pusztán elméleti alapon volt lesújtó véleménnyel, hanem szokásos módszerével számos
megfigyeléssel, tapasztalati érvvel támasztotta alá érvelését. Ugyanakkor az államnak olyan
lényeges feladatokat szánt, mint a honvédelem, az igazságszolgáltatás, az iskolák és utak
építése, fenntartása, a papírpénz kibocsátásának a szabályozása. A külkereskedelemben el
tudott képzelni kivételes vámvédelmet. Az állami feladatok ellátásához szükséges adók
beszedésének az elveit is kifejtette. Érdekes módon azt már nem helyeselte, ha az oktatásban a
tanítóktól az egyetemi tanárokig a fizetéseket az államtól és nem tandíjból kapják, mert ez
nem kényszeríti ki a megfelelő szintű teljesítményt. Ha viszont a papoknak kell a hívektől
beszedni a megélhetésükre szolgáló jövedelmet, a népszerűség érdekében a vallásba az
ámítás, a babona, az ostobaság elemeit fogják keverni, és Smith szerint a polgári hatóság
drágán fizet meg a vélt takarékoskodásért.
Miközben Smith megalkotta a szabad piacgazdaság modelljét, nagyon reális képet festett a
piaci szereplőkről, csöppet sem hízelgőbbet, mint az államéiról. Szerinte a szakmabeli
összejövetelek, még ha szórakozás céljából is hívták őket össze, majdnem mindig a közösség

61
elleni összeesküvéssel, azaz áremelésben való megegyezéssel végződnek. Az efféle
összejöveteleket ugyan törvénnyel sem lehet megtiltani, az állam a céhekre vonatkozó
törvényekkel kifejezetten elősegíti a versenykorlátozó együttműködések létrejöttét, panaszolta
Smith. Összességében Smith kortársai számára meggyőzően érvelt a szabad piacgazdaság
előnyei mellett, úgy hogy a harmonikus gazdasági rend mögötti fonákságok, a való élet
visszásságai sem tűntek el.
Smith számára a szabadon működő piacgazdaság elemzése nem pusztán folyamatok leírását
jelentette, meglepően világosan látta az intézmények jelentőségét a gazdasági fejlődésben,
amire a mai olvasó számára sajátosan aktuális példát hoz. Kínáról megállapítja, hogy régóta a
világ egyik leggazdagabb, azaz legtermékenyebb, legjobban megművelt, legszorgalmasabb és
legnépesebb országa. Azonban Marco Polo ötszáz évvel ezelőtti és a Smith korabeli leírásokat
összevetve alig történt változás a gazdaságban, megállt a fejlődés. Ezt azzal magyarázza:
„Lehet, hogy Kína még jóval az ő kora előtt már elérte a meggazdagodásnak azt a legnagyobb
fokát, amely törvényeinek és intézményeinek a sajátos természete mellett egyáltalában
elérhető” (Smith 1992, 81. o.).
Adam Smith munkásságának ebből a rövid áttekintéséből is sejthető annak a paradoxonnak a
megfejtése, hogy noha ő maga nem akart önálló közgazdaságtudományt alapítani, ráadásul
elődei az általa használt fogalmakat, összefüggéseket már többnyire leírták, mégis őt tartjuk a
közgazdaságtan atyjának. Óriási hatásának az lehet a magyarázata, hogy előtte senki sem
tudta a gazdasági alapfogalmakat, összefüggéseket egy rendszerbe foglalni, egyetlen kötetben
megjeleníteni a gazdasági növekedés, fejlődés erőit, tudományos módszertant használni, azaz
egyesíteni az absztrakt elemzést a történeti dimenzióval, gazdaságpolitikai kontextussal.
Ahhoz, hogy Smith munkásságából tartósan kinőjön egy új tudományterület, a ma klasszikus
politikai gazdaságtani iskolának nevezett irányzat, más tudósoknak a hozzájárulására is
szükség volt. A következőkben velük ismerkedünk meg.

„Minden dolog valóságos ára, vagyis amibe az kerül, aki meg akarja szerezni, a
megszerzésével járó fáradság és erőfeszítés. Annak pedig, aki azt megszerezte, hogy eladja
vagy valami más ellenében elcserélje, minden dolog valójában annyit ér, amennyi munkát és
erőfeszítést vele megtakaríthat vagy másokra átháríthat...
A természetes ár tehát mintegy a központi ár; minden áru ára állandóan feléje gravitál.
Különböző véletlenek az árat néha jóval a központi ár felett tarthatják, máskor pedig még
valamelyest ez alá is nyomhatják. De bármilyen akadályok gátolják is az árakat abban, hogy a
nyugalomnak és állandóságnak ebben az állapotában állapodjanak meg, azok mégis folyton
feléje törekszenek…Maga a természetes ár az egyes árösszetevők, vagyis a munkabér, a profit
és a járadék természetes rátáival együtt változik…”

62
Adam Smith: Nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 39., 67., 72. o. (Fordította: Bilek Rudolf)

„A kereskedelem és ipar fokozatosan rendet és jó kormányzatot hoz és ezzel az egyéni

szabadságot és biztonságot honosítja meg az ország népe között, mely ezelőtt szomszédaival a
háborúnak csaknem állandó állapotában, a fölötte állókkal szemben pedig szolgai függésben
volt. És bár ezt legkevésbé figyelték meg, ez összes hatásai között összehasonlíthatatlanul a
legfontosabb. Amennyire tudom, Hume az egyetlen író, aki ezt idáig elismerte.”
Smith Ádám: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. 1. kötet. Magyar
Közgazdasági Társaság, Budapest, 1940. 407. o. (Fordította: Éber Ernő)

6.3. Thomas R. Malthus és David Ricardo: a vitatkozó jó barátok

Adam Smith után a közgazdasági gondolkodás következő mérföldkövét David Ricardo

(1772-1823) jelölte ki „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” című, 1817-ben
megjelent munkájával. Ebben egyfelől épített Thomas Robert Malthus (1766-1834)
népesedéssel kapcsolatos nézeteire, másfelől a saját téziseit Malthus-szal vitázva fejtette ki,
ezért vele kell előbb megismerkednünk. A vitás kérdések részben Smith lelkes francia
tanítványa, Jean-Baptiste Say (1767-1832) egyes tézisei kötődtek, a „Say-törvény” vagy
„Say-dogma” pedig az 1929-33-as gazdasági válság után, Keynes munkásságában is előkerül,
ezért őt sem kerülhetjük meg.
Say egy textil kereskedő család gyermeke volt, aki változatos életutat járt be mint közgazdász,
üzletember és újságíró. Angliában is tanult, megismerte Smith-től „A nemzetek gazdagságát”,
majd másfél évtized múlva, 1803-ban saját művel rukkolt elő „Traité d’économie politique”
címmel. 1804-ben, Napóleon császárrá koronázása után a szabad verseny mellett elkötelezett
könyvet másodszor már engedték kiadni, s Say inkább egy textilipari vállalkozásban
jeleskedett. 1814-től folytatódott a könyv karrierje, angolra, olaszra és spanyolra fordították,
sokfelé – többek között Nagy-Britanniában, az USA-ban - tankönyvként használták. 1815-ben
Say lett az első politikai gazdaságtan professzor Franciaországban. Ő tette ismertté Smith-t
Európában és Észak-Amerikában, minden nézetével azonban nem azonosult. Az a néhány
évtized, ami elválasztotta őket, lehetővé tette, hogy Say jobban felismerje a technológia
haladás jelentőségét. Kárhoztatta Smith-t azért, hogy az értéket a munkára vezette vissza,
szerinte az érték forrása a hasznosság. Az érték előállításában mindhárom termelési tényező,
az emberi munka, a tőke és a természet részt vesz. A jövedelmek elosztásában ennek
megfelelően nemcsak a munkás, hanem a tőkés jövedelme is erkölcsileg igazolható. A
vállalkozói tehetség, kockázatvállalás magas jutalmat érdemel. Ezekkel a nézetekkel Say a
neoklasszikus közgazdaságtan előfutára lett.

Say elfogadta azt a gondolatot, hogy a szabad piac működésével olyan egyensúly jön létre,
amely mellett a munka és a tőke erőforrásait teljesen hasznosítják. A fiziokraták számoltak
azzal a lehetőséggel, hogy ha a nemesek vagy a földtulajdonosok nem költik el a
jövedelmüket, megakadhat a termékek körforgása, túltermelés jöhet létre. Smith-nél a

63
megtakarítások automatikusan váltak beruházássá, és nem látott akadályokat a szabad piac
fejlődése előtt. Say ezt az utóbbi elképzelést erősítette meg azzal az eszmefuttatásával, amit
később Say törvényeként emlegettek. Arra hivatkozott, hogy minden piacra vitt termék
értékével más termék eladása előtt nyitják meg az utat. Senki nem azért ad el egy jószágot,
hogy az érte kapott pénz értéke eltűnjön azáltal, hogy tétlen marad, és csak úgy tud
megszabadulni a pénzétől, hogy árut vesz érte. Rövid megfogalmazással, minden kínálat
megteremti a maga keresletét. Say más utalásaiból azt lehet kiolvasni, tisztában volt azzal,
hogy egyes részpiacokon rövid távon eltérhet egymástól a kereslet és a kínálat, és csak az
általános túltermelés lehetőségét vetette el. Viszont a pénzt csak mint csereeszközt vette
figyelembe, feltételezte, hogy a megtakarítások azonnal beruházásokká alakulnak, és a pénzt
senki tartja meg a vagyonfelhalmozás eszközeként. A későbbiekben még többször találkozunk
a Say-törvény különböző interpretációival a klasszikus közgazdászok körében.

Smith és Ricardo fő műve között négy évtized telt el, ebben az időszakban Say mellett
Malthus munkái váltottak ki nagy visszhangot. Az időszak szellemi áramlatait változatlanul a
felvilágosodás eszméi hatották át. „A nemzetek gazdagságának” első megjelenése után 13
évvel kitört a francia forradalom, azonban azt követő terror beárnyékolta a ráció vezette
társadalmi haladásba vetett hitet. Angliában, ahol a dicsőséges forradalom már egy
évszázaddal korábban, 1688-ban nagy véráldozatok nélkül lezajlott, a francia forradalom a
liberálisokban további reformok reményét ébresztette. Az erőszakos, radikális változások híre
viszont a konzervatívokat erősítette meg. A 18. század vége és a 19. század eleje belső
konfliktusokat is kitermelt. Az ipari forradalom, az iparosodás még a kezdeti szakaszánál járt,
és ennek következtében a tőkejavak termelése mellett a fogyasztási javak termelése kevéssé
nőtt. A munkásosztály nemcsak a közgazdasági elméletekben, hanem a valóságban is a
létminimum szintjén, nyomorban élt.
A szegénység növekedése abban az időszakban távolról sem csak az iparosodással és a
népesesség növekedésével függött össze, hanem a napóleoni háborúkkal, illetve a Napóleon
által 1806-ban meghirdetett kontinentális zárlattal, amivel blokád alá vonta az angol
kikötőket. 1790 és 1810 között a gabonaárak évente átlagban 18 százalékkal emelkedtek, ami
a gabona törvények körüli vitákhoz is vezettek, amire még visszatérünk. Az Erzsébet korabeli
intézkedések nyomdokain járva, a francia forradalom hatásától megriadva, 1795-ben
szegénytörvényt fogadtak el, ami azonban kevéssé volt képes segíteni az ínséget szenvedőkön.
A munkásszervezetek sora jött létre az 1790-es évektől. Az osztálykonfliktusok másik forrása
a régi földtulajdonosok és az új ipari tőkések közötti érdekellentétek voltak, amelyek a

64
gabonavámok körüli parlamenti csatákban nagyon látványosan nyilvánultak meg. Ez az
ellentmondásos világ jelent meg Malthus munkásságában.
Malthus (1766-1834) egy angol nemesi családból származott. Tanulmányait Cambridge-ben,
a Jesus College-ban végezte, ahol a teológia mellett matematikát és természetfilozófiát is
tanult. Anglikán lelkésszé szentelték, de rövid ideig szolgált templomban. Először a Jesus
College-ba tért vissza, majd 1805-től a Kelet-indiai Társaság Haileybury College-ában a
történelem és politikai gazdaságtan professzora lett. Noha ez az intézmény nem volt egyetemi
rangú, Malthust tekintik Anglia első közgazdász professzorának. A korszak heves
gazdaságpolitikai vitái során, 1811-től került kapcsolatba Ricardóval, akivel jó barátságban
maradt annak haláláig. A népesség növekedéséről vallott borús nézetei nem akadályozták meg
abban, hogy megnősüljön és három gyermek édesapja legyen.

Malthus első jelentős munkája 1798-ban jelent meg „Tanulmány a népesedés törvényéről”
(An Essay on the Principle of Population) címmel. Előtte is több gondolkodót foglalkoztatott,
hogy hogyan lehet a népesség számát a rendelkezésre álló létfenntartási javaknak megfelelő
szinten tartani, azonban senki nem fejtette ki ilyen szisztematikusan, hatásosan, mint ő.
Malthus apja, Daniel Malthus művelt, érdeklődő ember volt, kapcsolatban állt Hume-mal és
Rousseau-val. Thomas R. Malthust a vele való eszmecserék arra sarkallták, hogy
foglalkozzon a népesedés témájával. Az idősebb Malthus a társadalmi haladás két
„prófétájának”, William Godwinnak (1756-1836) és Condorcet márkinak (1743-94) a nézeteit
vallotta, és az ifjabb Malthus ezeket akarta megcáfolni. Mindkét filozófus azt vallotta, hogy
az ember alakítható, ha a társadalmi, politikai intézmények megváltoznak. A népesség
növekedése egyikük szerint sem jelent fenyegetés a földi paradicsom megvalósítására, a ráció
kormányzására. Érdekes, hogy nemcsak Thomas Malthus, hanem a két filozófus esetében is
fontos szerepe volt a családi háttér elleni lázadásnak. Godwin annyira szigorú angol puritán
protestáns családban nőtt fel, hogy apja megszidta a léhaságáért, amikor egy macskával a
karján sétált vasárnap, mondván, ezzel megszentségtelenítette az ünnepnapot. Nem
csodálkozhatunk, hogy Godwint a filozófiai anarchizmus atyjaként tartják számon, felesége
pedig az első szüfrazsett volt. Condorcet-t már a katolikus édesanyja eltérítette a
hagyományos világtól. Olyan megszállottan vallásos volt, hogy a fiát Szűz Máriának
szentelte, és a kisfiút kilenc éves koráig lányruhákban járatta. Nem meglepő, hogy Condorcet
márki Voltaire odaadó híve lett, és annak antiklerikalizmusán is túltett. Radikális felvilágosult
reform elképzelései – pl. az egyház és az állam elválasztása, a rabszolgaság eltörlése, a női
emancipáció – sem óvták meg attól, hogy a francia forradalom áldozatává váljon.
Letartóztatása után két nappal holtan találták a cellájában.

Malthust a családi házban ért szellemi hatásokon túl a városiasodással együtt növekvő
szegénység és az emelkedő élelmiszerárak is ösztönözték arra, hogy a népességnövekedés
következményeivel foglalkozzon. 1790-ig Anglia önellátó volt élelmiszerekből, de attól
kezdve importra szorult. Malthus fő állítása a „Tanulmány a népesedés törvényéről” című
könyvének az első kiadásában az volt, hogy a népesség – ha nem korlátozzák - mértani (1, 2,
4, 8, 16…), az élelmiszerkínálat számtani (1, 2, 3, 4, 5…) haladvány szerint nő, ezért a
szegénység és a nyomorúság a népesség többsége számára elkerülhetetlen. Becslése szerint a
népesség 25 évenként megduplázódik. Az első kiadásban még nem használt statisztikai
adatokat, deduktív módon, logikailag érvelt. Az elégtelen élelmiszer kínálatot ekkor még

65
pusztán a föld szűkös kínálatára vezette vissza, nem érvelt a csökkenő hozadék
törvényszerűségével. Ezt Malthus, Ricardo és más kortársaik csak másfél évtizeddel később
fedezték fel – Turgot után újra – a gabona törvények körüli vitákban. Malthus szerint a
népességet a pozitív (tényleges) és a preventív (előzetes) korlátok tarthatják az
élelmiszerkínálatnak megfelelő szinten. Pozitív korlátok a háborúk, éhínségek, járványok,
preventív korlát a csökkenő születési ráta a házasságok elhalasztása révén. Ez utóbbitól az
első kiadásban Malthus nem várt igazán megoldást, mert az ember szexuális késztetési folytán
csak bűnöket, nyomorúságot hozna magával a házasság előtti szexuális kapcsolatok miatt.
Sem az abortuszt, sem a fogamzásgátlást nem tartotta erkölcsileg elfogadhatónak.
Malthus állításai felzaklatták a közvéleményt, ami hozzájárult ahhoz, hogy nem volt
megelégedve a műve bizonyító erejével. Megváltoztatta kutatási módszerét, statisztikai
vizsgálatokat végzett, beutazta többek között Skandináviát, Oroszországot, Svájcot, de
Európán kívüli adatokat is gyűjtött. Könyve hatásának is köszönhető, hogy 1801-ben átfogó
népszámlálást tartottak Angliában, ami igazolta a népesség ugrásszerű növekedését a 18.
században. Ezek alapján 1803-ban egy átdolgozott, alaposan kibővített kötettel állt elő, ami
meghozta neki a tartós hírnevet. Bőségesen ecsetelte a népesség szaporodásának korlátait „a
világ kevésbé művelt részein és a régi időkben”, valamint a „modern Európa különböző
államaiban”. Utazók leírásából, történelmi forrásokból igyekezett rekonstruálni az előbbieket,
és arra a megállapításra jutott, hogy elsősorban a háborúk csökkentették a népességet,
másodsorban az éhség és a betegségek. Szörnyülködve hozta a példákat, hogy a nőkkel való
kegyetlen bánásmód következményei hogyan korlátozzák a termékenységüket. „A világ
minden részében a vad egyik legjellemzőbb tulajdonsága megvetni és lealacsonyítani a
nőnemet” (Malthus 1902, 23. o.). A modern Európában Malthus szerint a háborúk kevesebb
áldozatot szednek, mint a világ más részein, illetve régebben, valamint a járványok és az
éhínségek is szelídültek. A preventív korlátok viszont jobban működnek, a házasságok
késeltetésének többféle gyakorlata alakult ki. Könyvének második kiadásában a
következtetései optimistábbak lettek, önmegtartóztatással párosuló, késleltetett
házasságkötéssel, családalapítással meg lehet oldani a túlnépesedés problémáját.
A szegény törvényekről – más klasszikus közgazdászokhoz hasonlóan – lesújtó véleménnyel
volt, mert „szaporítják a lakosságot anélkül, hogy szaporítanák az ellátására szükséges
táplálékot” (Malthus 1902, 357. o.). A községi segélyekre fordított összegeket a
munkabérektől vonják el, ami tovább növeli a nyomort. Malthus kritikája annyiban jogos volt,
hogy a segélyezés rossz hatékonysággal működött, és a dologházakban többnyire szörnyű
állapotok uralkodtak. Azonban Malthus megoldási javaslata, a szegénytörvények fokozatos

66
felszámolása meglepő szociális érzéketlenségre vall egy lelkésztől. Két év átmenet után sem
házasságban született gyerek, sem törvénytelen gyerek nem kaphatott volna soha községi
segélyt. „A csecsemő aránylagosan szólva, kevés értékkel bír a társadalomra, mert mások
tüstént elfoglalhatják helyét. Fő értéke abban áll, hogy tárgya az emberi természet egyik
leggyönyörteljesebb szenvedélyének, a szülői szeretetnek” (Malthus 1902, 507. o.). A
közoktatás bevezetését viszont fontosnak tartotta a szegények helyzetének javításában.
Malthus befolyására jellemző, hogy 1800-ban a korábban nagycsalád barát William Pitt
miniszterelnök az ő hatására állt el a szegény törvények olyan módosításától, amelyek a
nagycsaládok segélyezését javították volna. Az 1834-es a könyörtelen törvénymódosításban
szintén megmutatkozott a hatása, eszerint épkézláb ember nem kaphat segélyt a dologházon
kívül, ahova a vagyontárgyainak az elzálogosítása után be kellett lépnie, ha segélyhez akart
jutni.
Malthus – ahogyan ezzel a mai ember is szembesül – egy nagyon valós problémával
foglalkozott, de nem vette számításba a technikai fejlődés lehetőségeit. Ezen túlmenően a
fejlődés gazdaságtan mai tudósai sokkal komplexebb választ adnak a túlnépesedés kezelésére,
figyelembe véve számos társadalmi, intézményi, kulturális tényezőt. Az más kérdés, hogy a
világ több térségében nem alkalmazzák a receptjeiket.
Malthus a saját korában nemcsak a közgazdászok gondolkodását befolyásolta. Charles
Darwin elismerte, hogy a fajok evolúciós elméletének kidolgozásában hatással volt rá.
Malthus a népesedési elméleten túl is hozzájárult a közgazdasági gondolkodás fejlődéséhez,
amit a Ricardóval folytatott vitájában mutatunk be.
David Ricardo 1772-ben született egy Portugáliából Hollandiába majd onnan Londonba
vándorolt zsidó család 17 gyereke közül harmadikként. Apja jómódú tőzsdei alkusz volt, aki
az amszterdami zsidó iskolában taníttatta a fiát, majd 14 évesen már vele dolgozott az üzleti
életben. Ezzel Ricardo formális, iskolai rendszerű képzése véget ért. 21 éves korában
megnősült, a felesége kvéker nő volt, Ricardo pedig unitárius lett. Apja ezért kitagadta, de
később kibékültek. A családi konfliktus miatt a tőzsdei ügyleteket önállóan folytatta bankár
barátainak a hiteléből. Olyan jelentős vagyont gyűjtött, hogy 43 évesen már visszavonult az
üzlettől. Ha iskolában nem is, de autodidakta módon folyamatosan képezte magát. Fiatalon
fizikai tudományokat és matematikát tanult, Smith „Nemzetek gazdagságával” 1799-ben
találkozott. Első közgazdasági, közelebbről pénzelméleti publikációja 1810-ben jelent meg
„The High Price of Bullion” címmel, ami az ismertségen túl megalapozta a barátságát
Malthusszal és James Mill-lel. 1819-ben belépett a politikai életbe, parlamenti képviselővé
választatta magát. Élete folyamán többször szembekerültek a saját személyes érdekei és az
elvi meggyőződése, és Ricardo rendre az utóbbit választotta. Tiltakozott például a Bank of
England túlzott profitja miatt, miközben a bank részvényese volt. A gabonavámok ellen
érvelt, holott hatalmas földbirtokai révén a magas gabonaárak haszonélvezője volt. James
Milltől mind a közgazdasági, mind a politikai tevékenységében sok ösztönzést kapott.
Malthusszal fönntartott barátságát kiterjedt levelezésük is dokumentálta. Ricardo egy

67
fülfertőzés után hirtelen fiatalon halt meg 1823-ban, végrendeletében a feleségén, gyerekein
kívül a két jó barátjáról is megemlékezett.

Ricardo fő műve 1817-ben jelent meg „A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” (On
the Principles of Political Economy and Taxation) címmel. Ennek előszavából kiderül, hogy
elődei közül Smith-t tartotta legnagyobbra, valamint Sayt részben Smith elméletének
elterjesztéséért, részben saját eredeti gondolataiért. Ricardo Smith-t egyes nézeteit vitatni,
illetve kiegészíteni akarta, de nem tűzte ki célul, hogy egy új elméletet, ahogy most
mondanánk, új tudományos paradigmát állítson fel. Valójában Ricardo lényegesen különböző
módon viszonyult a közgazdaságtan tárgyához és módszeréhez, mint Smith tette. Könyvének
előszavában leszögezte, hogy a politikai gazdaságtan fő feladata, hogy megmagyarázza a
jövedelmek elosztásának törvényszerűségeit a föld, a tőke tulajdonosai és a munkások között.
Vagyis már nem a nemzetek gazdagodását meghatározó tényezők a vizsgálata volt a cél, mint
Smith és elődei esetében, ami a közgazdaságtan tárgyának a szűkítését jelentette. Ricardo
módszere is eltért Smith-étől. Tisztán elméleti modelleket fogalmazott meg elvontan, tértől és
időtől függetlenül, a smith-ihez hasonló történelmi illusztrációk teljesen hiányoznak.
Matematikai modellek alkalmazásáról még nincs szó nála, annál több számpéldával világította
meg mondanivalóját, de ezek nem mennek túl a négy alapművelet alkalmazásán. Azok a
témák viszont, amelyekkel Ricardo foglakozott, teljesen gyakorlatiasak voltak, a napi
gazdasági életből származtak, és az absztrakt elméletből nagyon is konkrét gazdaságpolitikai
következtetéseket lehetett levonni. Könyörtelenül következetes, logikusak érvelései óriási
tekintélyt hoztak számára a kortársai körében. Ricardo módszertanának problematikus
pontjaira a klasszikus politikai gazdaságtanban jelentkező módszertani dilemmák kapcsán
még visszatérünk.
Ricardót a jövedelemelosztás vizsgálatára azok a viták ösztönözték, amelyek a
gabonatörvények körül folytak. Angliában törvények szabályozták a gabonák
külkereskedelmét (Corn Laws), importvámokkal próbálták támogatni a földművelést, amikor
a hazai termelés nem elégítette ki a keresletet. A napóleoni háborúk, ahogy már fentebb
utaltunk rá, hozzájárultak a gabonaárak magasan tartásához. A földbirtokosok és bérlők már
az 1802-es, átmeneti amiens-i béke után további protekcionizmust követeltek. A helyzet
igazán a napóleoni háborúk 1813-as befejezésével éleződött ki, ami a kereskedelmi zárlatnak
is véget vetett, és kérdésessé vált a vámtarifák megfelelő szintje.
1815-ben értekezések sorozata jelent meg az emelkedő gabonaárak és emelkedő földjáradék
magyarázatára többek között Ricardo és Malthus tollából. Az a gondolat a levegőben volt,
hogy a földjáradék növekedése összefügg azzal, hogy újabb és egyre rosszabb minőségű

68
földeket kell művelésbe vonni. Ricardo azt tekintette földjáradéknak, amit nem a rajta levő
tőkejavak használatáért kell fizetni, hanem amit azért kell fizetni, mert a föld kínálata
mennyiségileg korlátozott, és emiatt a lakosság szaporodásával a rosszabb minőségű földeket
is használatba veszik. A legrosszabb még megművelt földön elvégzett munkamennyiség
határozza meg a gabonaárát, hiszen ha egy földbirtokon költségek nem térülnek meg,
kivonják a művelésből. A gazdaság egészében viszont egységes gabonaár alakul ki a piacon,
ezért a legrosszabb földön kívül a többi földön járadék képződik. Ebből az következik, hogy a
földjáradékot éppen azért fizetik, mert magas a gabonaára és nem fordítva. Ha a földesurak
lemondanának a földjáradékról, a gabona akkor sem lenne olcsóbb, csak egyes bérlők
élhetnének úri módon. A legrosszabb minőségű földön nem keletkezik járadék, ott csak bér és
profit jön létre. Ricardo járadékelmélete Malthus népességelméletére és a csökkenő hozadék
feltételezésére épít.

Ricardo példája szerint az 1., 2. és 3. számú földön azonos mennyiségű tőke és munka
felhasználásával 100, 90, illetve 80 quarter gabona hozamot ad. Azt is feltételezte, hogy két
profitráta nem lehetséges, ezért ha a 2., majd a 3. számú földet is be kell vonni a termelésbe,
az 1. számú földön 10., majd 20 quarter járadék képződik. Az megoldás felvetődhetne, hogy a
legtermékenyebb földbe több tőkét fektetnek. Azonban Ricardo szerint a csökkenő hozadék
törvényszerűsége miatt ez sem változtat a helyzeten. Ha például az 1. számú földbe újabb
1000 fontot fektetnek be, akkor a második 1000 font befektetés hozama már nem 100, hanem
már csak 85 quarter búza lesz, és a földesúr a bérlet megújításakor 15 quarter búza
megfizetésére kötelezheti a haszonbérlőt.

Ricardo megítélése szerint saját járadékelmélete nagyon közel áll Malthuséhoz. A

gazdaságpolitikai álláspontjuk a gabonatörvények körüli vitában mégis ellentétes volt.
Ricardo szerint a magas gabonaárak megnövelik a munkabért, de ettől a gyárosok az
iparcikkeket nem tudják drágábban eladni, hiszen nem nőtt meg az előállításukhoz szükséges
munka, ezért a profitjuk csökken. A profit a tőkefelhalmozás forrása, a gazdaságfejlődés
ösztönzője, tehát a magas a gabonaárak, a protekcionizmus visszaveti a gazdasági
növekedést. Malthus a kereskedelem szabadságát egy tökéletesen meg nem valósítható
ideálnak tartja, amelytől azonban csak világos indokok miatt szabad eltérni. Ilyen eset volt
szerinte a gabona törvényeké. A gabonatermelésre nézve az amiens-i békét követő háborús
időszak, a hazai piacok védettsége kedvező volt. Az árak ugyan magasabbak maradtak,
mintha a kereskedelem szabad maradt volna, de Anglia a népesség növekedés ellenére
visszanyerte önellátási képességét, és a technikai fejlődés, a gőzgépek alkalmazása kiterjedt a
mezőgazdaságra is. Ez a nézeteltérés jól illusztrálja Ricardo absztrakt és Malthus empirikus
megközelítésének különbségét.

69
Az 1815 februárjában egymástól függetlenül megjelenő négy értekezés a különbözeti
földjáradékról (kezdve Malthusszal és bezárva Ricardóval) egyöntetűen feltételezte a
csökkenő hozadék törvényszerűségét, ami a klasszikus politikai gazdaságtan fontos eleme lett.
Ma a csökkenő hozadék alatt azt értjük, hogy egy termelési tényező folyamatos növelése és a
többi változatlanul tartása mellett a termelés csökkenő ütemben nő, esetleg csökken. A
klasszikusoknál ez még nem jelent meg ilyen egyértelműen. Ricardónál például az adott
nagyságú földön a másik két termelési tényező, a tőke és a munkaráfordítás állandó arányban
nőtt, feltételezve, hogy az adott technológia megköveteli a tőke-munka állandó kombinációját,
és a csökkenő hozadék, ahogy a fenti számpéldán láttuk, azonnal jelentkezett.
A csökkenő hozadék feltételezése nemcsak Ricardo járadékelméletének megfogalmazására
hatott ki, hanem a másik jövedelemfajtákéra, a bérek és a profit elméletére is. Ricardo abból
indult ki, hogy az emberi munkának, mint minden adásvétel tárgyát képező, szaporítható
jószágnak megvan a természetes és a piaci ára. A munka természetes ára, azaz a természetes
bér kell, hogy fedezze a munkás és családja fenntartásához szükséges jószágok árát, tehát a
munkásság csökkenés nélkül képes legyen a saját fajtájának fenntartására. A béreket Malthus
is a létminimumhoz kötötte, aminek az előzménye már Smith-nél fellelhető. A létminimum
tartalmával azonban nem foglalkoztak. Ricardo a csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban
feltételezte, a mezőgazdaságon kívül a technikai haladás miatt a nem mezőgazdasági
termékeknél csökkenő munkaráfordítással, ezért csökkenő árakkal számolt. Ennélfogva a
létfenntartásba beleértett termékek köre idővel bővült, és amit a korabeli Angliában az
egyszerű otthonokban megtalálni, az régebben elérhetetlen volt. A gyarapodó tőke a
munkakereslet növekedéséhez vezethet, ami miatt a munka piaci bére akár tartósabban is a
természetes bér fölé emelkedhet.
Hosszabb távon azonban Ricardo szerint a bér a létfenntartás szintjére esik vissza. A növekvő
bérek ugyanis ösztönzik a népesség növekedését, ami lenyomja a béreket. A népesség
szaporodásával az élelmiszereket egyre több munkával állítják elő, ezek ára emelkedik, és a
munkások helyzete akkor is romlik, ha a pénzbérük nő. Ricardo feltételezte, hogy amikor a
gabona ára quarterenként 4 font volt, a munkás éves bére pedig 24 font, ami 6 quarter
gabonának felelt meg. A népesség növekedésével a gabona ára 5 fontra megy fel, akkor csak
5 quarter gabonának megfelelő bért kaphat, ami 25 font, de a pénzben kifejezett béremelkedés
ellenére sem vásárolhat érte annyi gabonát és más cikket, mint azelőtt.
Ricardo Malthushoz hasonlóan a szegénytörvényeket kártékonynak tartotta részben, mert a
népesség szaporodását segítik elő, részben, mert az ország tiszta jövedelmét csökkentik, a

70
nyomort állandósítják, ahelyett hogy a szegényeket megtanítanák a létfenntartásuk
előteremtésére.
A jövedelmek elosztásának vizsgálatában Ricardo kiindulópontja az az állapot, amikor még
nem képződik földjáradék, a megtermelt javak teljes értéke csak két részre oszlik, munkabérre
és profitra. A népesség növekedésével a fentebb megismert folyamatnak megfelelően
elkezdenek nőni a bérek, hiszen a csökkenő hozadék miatt az élelmiszerárak nőnek, ami a
munkabérek nagyságának fő alakítója. Az újabb földek bevonásával földjáradékot is kell
fizetni. Ricardo a profitot úgy tekinti, mint a bérek és járadék levonása után fennmaradt
jövedelmet. A mezőgazdasági termékek árának az emelkedése a béremelkedések révén mindig
csökkenti mind a mezőgazdasági, mind az ipari tőke profitját. Szokásos számpéldái egyikével
bizonyította, hogy a profitráta folyamatos tőkebefektetés mellett is folyamatosan csökken, és
egy ponton túl már az összprofit is csökkenni fog. A profit csökkenésének irányzatát Ricardo
szerint időnként megakasztja technikai haladás. Ez nem változtat azon, hogy ha a bérek
összege eléri a bérlő teljes bevételét, megszűnik a tőkefelhalmozás és az újabb munka iránti
kereslet. A népesség a maximális számát ekkor éri el. A valóságban ezt a pontot nem éri el a
gazdaság, az alacsony profitráta már jóval előbb megakasztja a tőkefelhalmozást, az ország
egész jövedelme a munkabérek kifizetése után a földesurak és az adóbeszedők kezébe kerül.
A járadék, a bér, a profit megoszlásának törvényszerűségeit vizsgálva Ricardo többször
felhasználta a feltételezést, hogy a munkaráfordítás határozza meg a jószág értékét és ezáltal
az árát. A jövedelemelosztás elméletét egy értékelmélettel összekapcsolva dolgozta ki.
Ricardo átveszi Smith a használati érték és csereérték megkülönböztetését. A hasznosságot –
Smith-hez hasonlóan – a csereérték előfeltételének tekinti, de nem a csereérték mértékének. A
hasznos javak közül csereértéke azoknak van, amelyek vagy ritkák, vagy munka szükséges az
előállításukhoz. Ricardo szerint „egy jószág értéke, vagyis valamely más jószágból az a
mennyiség, amelyet érte cserébe kapni lehet, az előállításához szükséges munka viszonylagos
mennyiségétől és nem attól a kisebb vagy nagyobb térítéstől függ, amellyel ezt a munkát
megfizetik” (Ricardo 1991, 9. o.) Smith-t kritizálja azért, hogy nem vette észre, hogy a
jószágba fektetett munka és az a munkamennyiség, amely a jószágért cserébe kapható, nem
szükségképpen egyezik meg. Azonban ő sem tud kielégítő elméleti megoldáshoz jutni. Maga
Ricardo hozza fel, hogy a munka ráfordításra alapozott értékelméletet módosítja, hogy az áruk
viszonylagos értékére az is kihat, hogy milyen az álló- és a forgótőke aránya, valamint a tőke
megtérülésének a gyorsasága. Hangsúlyozza, hogy a munkaráfordítással nem a jószágok
pénzben kifejezett értékét lehet mérni, hanem a viszonylagos értékük igazodik a
munkaráfordítás arányaihoz. Ricardo nagyon szeretett volna változatlan értékmérőt találni, de

71
azt állapította meg, hogy ilyen nem lehet, „mert nincsen olyan áru, amely maga ne lenne
kitéve ugyanazoknak a változásoknak, mint azok a többi áruk, amelyeknek az értékét meg
akarjuk állapítani” (Ricardo 1991, 31. o.)
Ricardo a nemzetközi kereskedelem vizsgálatában Smith elméletét fejlesztette tovább. A
külkereskedelem előnyeit nemcsak abban az esetben mutatta ki, amikor az egyik ország az
egyik terméket, a másik ország a másik terméket állítja elő kevesebb munkával (Ricardo
példájában Anglia posztót, Portugália bort), tehát abszolút előnyökről van szó. A komparatív
előnyök elméletében azt bizonyította, hogyha az egyik ország mindkét termékben
termelékenyebb, de a külkereskedelem révén azt a termékét, amelyikből a termelékenységi
előnye kisebb, a másik országtól szerzi be, akkor ez mindkét országnak előnyös.
„Angliában adott körülmények között esetleg 100 ember egy évi munkája kell a posztó
gyártásához, de ha megkísérelnék a bortermelést, ehhez már 120 ember ugyancsak egy évi
munkájára lenne szükség. Angliának tehát az lenne az érdeke, hogy a bort behozza, s azt
posztó kivitelével vásárolja meg. Portugáliában a bor termeléséhez esetleg csak 80 ember egy
évi munkája kell, de ahhoz, hogy a posztót odahaza gyártsák, már 90 ember ugyanennyi ideig
tartó munkájára lenne szükség. Portugália számára tehát az lenne előnyös, ha bort vinne ki
posztó ellenében. Ez az árucsere annak ellenére is végbemehet, hogy a Portugáliába behozott
posztó otthon kevesebb munkával volna előállítható, mint Angliában. Bár a posztót 90 ember
munkájával állíthatná elő, Portugália azt mégis abból az országból fogja behozni, ahol a
gyártásához 100 ember munkája szükséges: számára ugyanis előnyösebb, ha tőkéjét
bortermelésre fordítja, mert a borért Angliától több szövetet kaphat, mint amennyit saját maga
gyárthatna, ha tőkéjének egy részét a szőlőtermelésből kivonná, és posztó előállítására
fordítaná.” (Ricardo 1991, 86-87. o.) Ebből a számpéldából az következik, hogy
külkereskedelem nélkül mindkét ország keresletét a két termékből 220+170=390 ember
munkájával megtermelni, külkereskedelemmel 200+160=360 ember munkájával, tehát Anglia
20, Portugália 10 ember munkáját tudja megtakarítani.

Ricardo szabad versenybe vetett bizalmából adódóan nem meglepő, hogy a Say-törvény körül
folyó vitában azok közé tartozott, akik elfogadták az általános túltermelés lehetetlenségét. „A
politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei” 1821-es kiadásába azonban már beiktatott egy
fejezetet a gépekről, amiben utalt a technológiai fejlődés okozta munkanélküliség
lehetőségére, de bízott annak átmeneti jellegében, és óva intett attól, hogy akadályokat
gördítsenek a gépek alkalmazása elé, mert az a tőke külföldre menekülését váltaná ki.
Ricardo és Malthus vitáinak egyik kritikus pontja éppen a Say-törvény volt. Malthus
közgazdasági nézeteit „A politikai gazdaságtan alapelvei” (Principles of Political Economy)
című könyvében foglalta össze, amely 1820-ban jelent meg, és ebben foglalkozott a
túltermelés, illetve alulfogyasztás kérdésével is. Már néhány merkantilistánál felvetődött ez a
probléma, de az önszabályozó piacot hirdető Smith tekintélye háttérbe szorította a kételyeket.
Malthus viszont nem elégedett meg Smith és Ricardo kínálatoldali elemzéseivel, szerinte a

72
növekedéshez a keresleti oldalt is figyelembe kell venni, amit hatékony keresletnek (effectual
demand) nevezett, de amit világosan nem fejtett ki. A megtakarítások-beruházások folyamata
csak akkor nem vezet stagnáláshoz, ha a fogyasztás is bővül. A munkások jövedelme ehhez
nem elegendő, a tőkések pedig nem akarják felélni a beruházásokra fordított profitjuk feletti
jövedelmüket, inkább az utódaiknak gyűjtenek vagyont. Ezért szükség van a nem termelő
rétegek (többek között földesurak, tanárok, szolgák, közhivatalnokok) fogyasztására. Ricardo
erre a megállapításra meglehetősen vitriolosan válaszolt: „A nem termelő dolgozók rétege
pontosan annyira szükséges és a hasznos a jövő termelés szempontjából, mint az a tűzvész
lenne, amely a gyáros raktárában felemésztené mindazokat az árukat, amelyeket egyébként a
nem termelő dolgozók fogyasztottak volna” (Ricardo 1969, 421. o.)
Ennél a vitánál ugyanazzal találkozunk, mint a gabonatörvények esetében. Ricardo világos,
logikus elméletével Malthus való világhoz közelebb álló, de elméletileg kidolgozatlanabb
álláspontja áll szemben. Érthető, hogy a kortársaikra és ezzel a közgazdasági gondolkodásra
Ricardo hatása volt a meghatározó. Ricardo pénzelmélettel kapcsolatos meglátásai is
hozzájárultak szellemi befolyásához, de ezek annyira beleágyazódtak a korszak pénzpolitikai
eseményeibe, hogy külön, a klasszikus politikai gazdaságtani irányzat egészének bemutatása
során térünk vissza rájuk.

„A népesedés tényleges akadályai szerfelett váltakozók és magukban foglalnak minden okot,

akár a bűnből, akár a nyomorból származzék az, a mely bármely módon közre hat az emberi
élet természetes tartamának megrövidítésére. E czím alá sorozhatók ennélfogva minden
egészségtelen foglalkozás, nehéz munka, az időjárásnak kitettség, végtelen szegénység, a
gyermek rossz táplálása, nagy városok, mindennemű kicsapongás, a betegségek és ragályok
egész csoportja, háború, dögvész és éhhalál.
Vizsgálva a népesség szaporodását gátló azon okokat, a melyek az előzetes és tényleges
akadályok csoportjához tartoznak, az tűnik ki, hogy azok mind benfoglaltatnak az erkölcsi
önmegtartóztatás, bűn és nyomor fejezetei alatt.
Az előzetes akadályok közül a házasságtól való azon tartózkodás, melyet rendetlen kielégítés
nem követ, helyesen nevezhető erkölcsi önmegtartóztatásnak.
Bűnös érülközés,14 természetellenes szenvedélyek, a házas ágynak megsértései és a
szabálytalan fogantatások következményeinek eltitkolására való mesterkedések oly előzetes
akadályok, a melyek világosan a bűn fejezete alá tartoznak.”
Malthus T. Róbert: Tanulmány a népesedés törvényéről. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest,
1902, 9-10. o. (Fordította: György Endre)

„Ha minden föld azonos tulajdonságokkal rendelkezne, ha mennyiségileg korlátlan és

minőségileg egyforma lenne, használatáért nem lehetne semmit sem követelni, hacsak nincs
különösen előnyös fekvése. Tehát csakis azért, mert a föld mennyiségileg nem korlátlan,
minőségileg pedig nem egyforma, és mert a lakosság szaporodásával rosszabb minőségű vagy

14
Mai szóval: érintkezés.

73
kevésbé előnyös fekvésű földet is művelés alá vonnak, csakis ezért fizetnek járadékot a
használatáért. Mihelyt a társadalom haladásával másodrendű termőföldet is művelés alá
vesznek, az elsőrendű földön nyomban földjáradék keletkezik, s ennek nagysága a két föld
minőségének különbségétől függ.
…
Annak tehát, hogy a nyerstermények viszonylagos értéke emelkedik, az az oka, hogy a
legutoljára termelt részre több munkát fordítottak, és nem az, hogy a földesúrnak
földjáradékot fizetnek. A gabona értékét az a munkamennyiség szabályozza, amelyet oly
földön vagy pedig oly tőkerész felhasználásával fordítottak a termelésre, amely nem fizet
járadékot. A gabona ára nem azért magas, mert földjáradékot fizetnek, hanem azért fizetnek
földjáradékot, mert a gabona ára magas.”
Ricardo, David: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1991, 39, 42. o. (Fordította: Kislégi Nagy Dénes)

6.4. A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után

A klasszikus politikai gazdaságtan olyan értelemben nem volt iskola, mint a fiziokraták. Ezért
az elmélettörténetben ma sem lezárt vita folyik arról, hogy mennyiben és milyen időszakra
beszélhetünk klasszikus iskoláról. A következőkben azt az álláspontot követjük, amelyik a
legelfogadottabb az elmélettörténet-írásban, és nem bocsátkozunk bele az értelmezési vitákba.
Az tagadhatatlannak látszik, hogy a 19. század első felében Európa szerte elterjedt egy közös
fogalmakra, elemzési eszközökre, Adam Smith műveire épülő tudományág, a politikai
gazdaságtan. Akörül sincs vita, hogy David Ricardo volt a következő a legnagyobb hatású
szerzők között, aki már nem olyan sokoldalú társadalomtudós, mint Smith, hanem közgazdász
specialista. A sort John Stuart Mill zárta, aki Smith-hez hasonlóan több társadalomtudományi
területen alkotott maradandót, és akinek a munkásságára a következő fejezetben
részletesebben visszatérünk, mert egyrészt lezárta a klasszikus iskolát, de már utat nyitott egy
új korszak felé. Ugyanakkor – ahogy az eddigiekből is kiderült – jelentős különbségek voltak
Smith és Ricardo felfogásában, de Malthus is számos kérdésben eltérő utakon járt. Nem volt
ez másképp más, a közgazdasági gondolkodást befolyásoló, ha nem is hozzájuk mérhető
hatású közgazdászok esetében sem. Az sem kétséges, hogy olyan gondolkodók is
felbukkantak ebben az időszakban (pl. Marx, Cournot, Thünen vagy Gossen), akiknek a
felfogása vagy egy önálló irányzatot képviselt, vagy egy későbbi iskola előfutárainak
tekinthetőek, és egyértelműen elkülöníthetőek a klasszikus iskolától.
Smith után a közgazdaságtan fejlődésének a súlypontja Skóciából áttevődött Angliába. Ennek
egyik oka, hogy a francia forradalom után a liberális whig párti szimpatizáns közgazdászokat
a konzervatív, tory hatóságok15 a fölforgató eszmék forrásának tartották, és idővel a politikai

15
A 18. századi Nagy-Britannia két parlamenti pártja, whigek és toryk váltogatták egymást, de az ifjabb William
Pitt 1783-as miniszterelnökségével félévszázados konzervatív, tory kormányzás kezdődött.

74
gazdaságtan oktatás csírái is megszűntek az edinburgh-i egyetemen. A másik ok, hogy az
angol egyetemekhez képest, ahol a matematika, a görög és latin klasszikusok tanítása állt a
középpontban, a skót egyetemek megítélése kedvezőtlenné vált, mert logikát és
erkölcsfilozófiát oktattak, aminek a terméke volt a politikai gazdaságtan.
A klasszikus politikai gazdaságtan Angliában sem könnyen kapott teret az egyetemi világban.
Az egyetemi tanrendek merevsége és a toryk politikai gyanakvása egyaránt hozzájárult ehhez.
Malthus kadétokat taníthatott, és a közgazdaságtan inkább a népszerűsítő irodalomban ért el
sikert a 19. század elején. 1816-ban egy orvos felesége, Jane Marcet fizikai, kémiai
ismerterjesztő könyvek után 464 oldalas könyvet írt „Conversations on Political Economy, in
which the Elements of that Science are familiarly explained” címmel, amelynek sikerét
jelezte, hogy 20 éven keresztül kiadták.
A 1820-as évektől aztán Oxfordban, Cambridge-ben, majd két londoni egyetemen, a
University College Londonon és a King’s College-ban indultak politikai gazdaságtani
kurzusok. A professzorok azonban vagy nem kaptak fizetést vagy keveset, egyetemi
munkájuk kiegészítő tevékenység volt számukra. Oxfordban egy bankár, Henry Drummond
alapított egy politikai gazdaságtani professzori széket, ami a mai napig fennáll, és az
alapítóról elnevezett Drummond professzori címet több Nobel-díjas is viselte. Csak 1885-ben,
Alfred Marshall cambridge-i kinevezésével tudott kifejlődni egy közgazdasági iskola az angol
felsőoktatásban.

A klasszikus iskola gondolatai Londonban az 1821-ben létrehozott Politikai Gazdaságtani

Klubban találtak otthonra.
Az alapítói között volt Ricardo, Malthus, James Mill és a klasszikus iskola abban a korban jól
ismert képviselői, Torrens, Tooke. Senior, McCulloch és John Stuart Mill később csatlakozott
az összejövetelekhez. Az alapítók közül egyedül Malthus volt főállású egyetemi oktató, a
többiek üzletemberek, parlamenti képviselők, kormányzati tisztviselők és publicisták voltak.

James Mill (1773-1836) Skóciában született egy cipész fiaként. Apja a legjobb nevelést akarta
neki adni, ezért az edinburgh-i egyetemre járatta, ahol filozófiát, görög és latin klasszikusokat
tanult, különösen a görög tanulmányokban jeleskedett. A skót egyház lelkészévé szentelték,
de 1802-ben Londonba költözött, az egyházias vallásosságát elvesztette és agnosztikus lett.
Kapcsolatba került Jeremy Benthammel, akinek utilitarista felfogását teljes mértékben
osztotta. 1808-ban ismerkedett meg Ricardóval, akinek sokat jelentettek a Mill-lel folytatott
eszmecserék, és aki csodálta is Millt a formális oktatásban szerzett műveltségéért. Mill ennek
ellenére Ricardo tanítványának tartotta magát, méghozzá McCulloch-kel együtt a két hiteles
tanítvány egyikének. 1821-ben megjelent Elements of Political Economy című munkája,
amely az első közgazdasági tankönyv volt. Ebben Ricardo elgondolásait közvetítette, de a
mesterénél kevésbé árnyaltan. Malthus nézetét a népesség gyorsabb növekedéséről nemcsak
az élelmiszerkínálattal kapcsolatban fogadta el, hanem a tőkeállomány növekedésére is
kiterjesztette. Szükségesnek tartotta a születésszám korlátozását, de ezt nyilván mások
feladatának szánta, mert neki kilenc gyermeke volt. James Millt, azon kívül, hogy John Stuart
Mill édesapja volt, mint filozófust, közgazdászt, pszichológust is számon tartja az utókor, de a
legnagyobb, történészi hírnevét – és a Kelet-indiai Társaságnál jól fizetett állást – a History of
British India című monumentális műve hozta meg. Mill sohasem járt Indiában, levéltári és
más írott dokumentumokból dolgozott. Célja az volt, hogy az általa vallott filozófiai elv, a
hasznosság alapján elemezze India brit gyarmatosítását és a hindu civilizációt. Utóbbit az
utilitarizmus mércéjén keresztül leértékelte, viszont fontos indiai igazgatási reformokra volt

75
hatással. Mill szemléletének majdnem lett egy katasztrofális mellékhatása. India egyik
kormányzója a követőjének vallotta magát, és a Taj Mahalban feldolgozott márványt az
utilitarizmus jegyében árverésen akarta hasznosítani. Az emberi civilizáció csodálatos
építészeti emlékének egyetlen szerencséje az volt, hogy egy másik árverésen olyan alacsony
árat adtak a márványért, hogy az akció haszontalan lett volna, és a kormányzó elállt a Taj
Mahal lerombolásától.

Ricardo másik elkötelezett tanítványa John Ramsey McCulloch (1789-1864) volt, aki Millhez
hasonlóan Skóciában nőtt fel, jogi tanulmányokat folytatott, majd Londonba költözött.
Újságíróként és 1828 és 1837 között a University College Londonon a politikai gazdaságtan
javadalmazás nélküli professzora volt. 1838-tól a haláláig a kormányzati nyomda
számvevőjeként dolgozott. A gazdasági adatok gyűjtésében és publikálásában úttörőmunkát
végzett. Ő szerkesztette Smith „Nemzetek gazdagságának” 1828-as kiadását. Ricardo halála
után 1824-ben ő tartotta az emlékelőadást Londonban, életrajzot írt róla, egész szakmai
munkásságával a ricardói tradíció elszánt védelmezője volt. 1825-ben „The Principles of
Political Economy” címmel írt sikeres könyvet, az USA-ban Say könyve mellett McCulloch
tette ismertté a klasszikus politikai gazdaságtant. A közgazdasági elméletek történetének első
professzionális kutatója volt, a 16-19. század közötti időszak ritka értekezéseit is gyűjtötte.

Robert Torrens (1780-1864) szintén jelentős hatást gyakorolt a kortársaira, a Politikai

Gazdaságtani Klub első ülését ő elnökölte. Írországban született, a királyi tengerészetnél
szolgált, ezredesi rangig vitte, de parlamenti képviselő is volt, emellett publicista és
újságtulajdonos. Sokat írt gazdasági kérdésekről, korának minden fontos közgazdasági
kérdésére reflektált. Számos olyan meglátás fellelhető munkáiban, amelyek a kor fontos
elméleti felfedezéseinek számítottak. Már egy 1808-as írásában megelőlegezte a komparatív
előnyök elvét, a fentebb említett, 1815-ben a gabonatörvények kapcsán megjelent négy
értekezés egyike az övé volt, amiben a különbözeti földjáradék és a kulturálisan
meghatározott létminimumra alapuló bérelmélet gondolata is felbukkant. A szerencsétlensége
az volt, hogy a párhuzamos felfedezők – Ricardo, Malthus – sokkal nagyobb formátumú,
konzisztensebb elméletalkotók voltak. Torrens a pénzelméleti vitákba is bekapcsolódott,
hosszú pályafutása alatt elméleti beállítottsága két nagy vitahullámban – az 1810-es és az
1830-40-es években – homlokegyenest ellentétes volt, amire a klasszikus iskola
pénzelméletének tárgyalásakor még visszatérünk.

A klasszikus politikai gazdaságtanhoz a későbbiekben gyakran hozzákapcsolódott a lehangoló

tudomány kifejezés, amit egy Thomas Carlyle nevű skót történész, író (795-1881) használt
először 1849-ben. Csakhogy a közhiedelemmel ellentétben nem Malthus népesedés
elméletével kapcsolatban, hanem mert a liberális politikai gazdaságtan egyetértett egy
keresztény polgárjogi mozgalommal a feketék felszabadításában, amit Carlyle kárhoztatott. A
feketéket ugyanis szabadságra alkalmatlan, alacsonyabb rendű fajnak tartotta. Mindenesetre a
ricardói közgazdaságtan borúsabban gondolkodott a jövő fejlődési lehetőségeiről, mint Smith.
Smith még hosszú távon is elképzelhetőnek tartotta, hogy a tőkefelhalmozást a bérek
növekedése követi, a növekvő népesség növekvő bérei pedig növelik a piacot. Láttuk, hogy
azt Smith sem feltételezte, hogy a növekedés a végtelenségig tarthat, de a határok nála a
nagyon távoli jövőbe tolódtak. A malthusi népesedéselmélet és a mezőgazdaságban

76
feltételezett csökkenő hozadék már belátható közelségbe hozták a stacionárius állapotot.
Ricardo a szabad kereskedelemben látott olyan ellenszert, ami legalább egy időre elhalasztja
ennek bekövetkeztét. Ha a gabona szabad behozatalával csökkennek a gabonaárak, csökken a
munkabér, nőhet a profit, nőhet a tőkefelhalmozás is. A legrosszabb földek felszabadulásával
az erőforrásokat hatékonyabban lehet felhasználni, ami lendületet ad a növekedésnek.
A gabonatörvényeket 1846-ban szüntették meg, amiben nagy szerepe volt a liberális
gazdaságpolitika meggyőződéses manchesteri híveinek.16 Míg Smith és Ricardo, de a
Politikai Gazdaságtani Klub alapítói általában a „laissez-faire” elv differenciált, indokolt
esetekben kivételeket ismerő képviselői voltak, a manchesteri csoport már olyan
dogmatikusan viszonyult a szabad verseny eszméjéhez, hogy az egyoldalú, doktriner
liberalizmus elnevezése lett a „manchesteri kapitalizmus”. Később látni fogjuk, hogy ezt a
jelzőt a német szociális piacgazdaság kidolgozói nagy előszeretettel használták saját
álláspontjuk, helyzetük kijelölésénél.
A gazdasági stagnálás elkerülésének kérdése felmerült a gyarmatokkal kapcsolatos vita során,
mondván, hogy a népességfelesleg levezetésének egy csatornája lehet a kivándorlás. Malthus
szkeptikus volt, csak átmeneti eredményt várt. Senior, akivel rövidesen még találkozunk
egyenesen a népességnövekedés későbbi fokozódására számított, míg Torrens biztonsági
szelepnek könyvelte el a gyarmatokat. Mások a fiatal, munkaképes korúak elvesztésének a
veszélyére figyelmeztettek. Az 1820-as években az elméleti viták közepette a gyakorlatban a
brit kormány anyagilag támogatta az ír kivándorlást.

A gazdasági növekedést a Say törvényben bízó közgazdászok szemében csak hosszú távú
veszélyek fenyegették. Azonban a klasszikusok között sem Malthus volt az egyetlen, aki
feltételezte, hogy az általános túltermelés lehetséges. A klasszikus közgazdaságtan, a liberális
smith-i hagyomány sajátos változata jelent meg Jean Charles Léonard de Sismondi, eredeti
nevén Simonde (1773-1842) munkásságában. Egy olasz eredetű családból származott, akik
Franciaországban telepedtek le, de a vallási üldöztetés miatt Genfbe menekültek, és a
kálvinista lelkész fia ott született meg. Sismondi egészen fiatalon Lyonba került, ahol
banktisztviselőként dolgozott. A francia forradalom kitörése után, ami később Genfet is
érintette, a családjuk rövid időre Angliába menekült. A család ezután Olaszországban vett
földet, és gazdálkodtak. Sismondi 1801-ben tudott visszatérni Genfbe, ezután kezdett
politikai gazdaságtannal foglakozni. Sismondi számára is Adam Smith volt a kiindulópont, de
új utakra lépett, és az ipari kapitalizmus korai kritikusa lett. Angliát többször meglátogatta,
kívülállóként a változásokat éles szemmel érzékelte, és alapos történelmi műveltség
birtokában értékelte. Az első publikációi, amelyek ismertté tették, az olasz köztársaságok
történetéről szóltak, később 29 kötetet írt a francia történelemről. 1803-as, kétkötetes
közgazdasági munkájában már észrevette, hogy a nemzetközi kereskedelemre a tényező
ellátottság is kihat – tehát hogy egy országban a tőke vagy munka áll bőségesen
rendelkezésre. A tőkében gazdag Anglia munkaintenzív jószágot, csipkét importál
16
A gabonatörvények ellen liga (Anti-Corn Law League) élén két manchesteri üzletember, Richard Cobden
(1804-1865) és John Bright (1811- 1889) állt, akik a szabad kereskedelmet a nemzetközi béke eszközének is
tartották. A nemzetközi kereskedelem egyik legnagyobb haszonélvezője Manchester régiója volt, és a
parlamenti harcokban a konzervatív Benjamin Disraeli, a későbbi miniszterelnök nevezte el a gabonatörvények
ellen harcoló csoportot” manchesteri iskolának”. A megjelölésnek már ekkor is lekicsinylő, sértő éle volt.

77
Franciaországból. A 20. századig kell várni, hogy ez a gondolat Ohlinnál kerüljön részletes
kifejtésre, abban az időszakban Ricardo komparatív költség elmélete háttérbe szorította.
Fő közgazdasági munkáját, a „Nouveaux Principes d’économie politique” c. könyvét 1819-
ben jelentette meg. Sismondi számára elfogadhatatlan volt az az ipari rendszer, amelyben a
munkások nyomorúságban élő proletárok. A könyörtelen verseny folytonos
költségcsökkentésre kényszerítik a vállalkozókat, ami újabb és újabb terheket rak a munkára.
A napóleoni háborúk után bekövetkező angliai recessziót látva nem fogadta el a Say-törvényt.
Nemcsak megállapította az alulfogyasztás lehetőségét, hanem a probléma megoldására az
állami beavatkozást javasolta. A munkások helyzetének javítására garantált éves bért kellene
biztosítani, ami a betegség, munkanélküliség idejére járó illetményt is magában foglalná. A
munkaadó-munkás viszonyában a szolidaritást hangsúlyozta. A bérek nála nemcsak
költségtényezőt jelentettek, hanem a keresletit is, a nem nyomott bérek a vállalkozók számára
segítik a termékeik értékesítését. Sismondi maga is utópisztikusnak tartotta a gondolatait, és
halála előtt életművét hatástalannak nevezte. A saját korában valóban csekély visszhangot
keltett. Nem volt szocialista, de kapitalizmus kritikája muníciót adott a szocialisták számára.
Majdnem másfél évszázadot kellett várni, hogy javaslatai, azok szelleme megjelenjen a
nyugati világ jóléti államaiban.

Míg Sismondi munkássága a klasszikus iskola gondolatvilágából a szocialista kritikák felé

mutatott, a klasszikus iskola szintén jelentős személyisége, a Politikai Gazdaságtani Klub
tagja, Nassau Senior (1790-1864) a neoklasszikusok előfutárának tekinthető. Apja anglikán
lelkész volt, aki Anglia legjobb egyetemein, Etonban és Oxfordban tanítatta a fiát. Senior
közjegyzőként dolgozott, és ő lett az első Drummond professzor Oxfordban 1825és 1830
között, majd 1847-től újabb kinevezést kapott, de ez részleges elfoglaltság volt. Nemcsak a
jogászi munka és az egyetemi professzorság között osztotta meg az idejét, hanem a whig párt
tagjaként aktívan politizált, és kormánytanácsadó is volt. Az 1830-as évekre a társadalmi
feszültségek kiéleződtek, a munkások nyomora sztrájkokat, felkeléseket, ipari szabotázsokat
váltott ki, és a munkások önszerveződéseit gyakran durván elnyomták. Ezeket Senior olyan, a
társadalmi-gazdasági rend alapjait érintő fenyegetésnek fogta fel, amire a szabad verseny
megerősítésével és a szegény törvények eltörlésével kell reagálni. Ilyen módon növelhető a
munka termelékenysége és a foglalkoztatás. A szakszervezetek a szabad piaci folyamatokat
veszélyeztetik, ehelyett a munkásokat a legdrasztikusabb módon ösztönözni kell a munkára. A
szerinte „arrogáns” munkásosztállyal szembeni nézeteit érvényesíteni tudta annak a
bizottságnak a hangadó tagjaként, amelyik előkészítette a szegény törvények 1834-es
módosítását (amit Malthus kapcsán már megismertünk).
Senior a nézeteinek összefoglalása számos cikk, értekezés után 1836-ban jelentek meg „An
Outline of the Science of Political Economy” című könyvben, amelyben több fontos
kérdésben elkanyarodott a ricardói közgazdaságtantól. Értékelméletében egyértelműen
szembehelyezkedett a munkaérték-elmélettel, az értéket a hasznosságból és a javak
ritkaságából származtatta, sőt a csökkenő határhaszon kezdeti megfogalmazását is
megtaláljuk nála. Utilitarista alapállásából fakadt a túltermelés lehetőségének az elutasítása
egy igen egyszerű indoklással. Úgy gondolta, hogy a vagyon, a javak iránti vágy
kielégíthetetlen, ezért nem jöhet létre általános túlkínálat. Bírálta Ricardo termelési
költségelméletét, és a költségeket is az utilitarista háttérének megfelelően magyarázta. A
munkavégzés szerinte fájdalmas, ennek az elviseléséért jár a munkabér. Arra már Ricardo is
utalt, hogy a kapitalista a profitját a vállalkozással együtt járó gondokért, kockázatvállalásért
kapja. Seniornál azonban a tőke már éppúgy termelési, illetve költségtényező, mint a munka.
A tőkefelhalmozáshoz le kell mondani a nem termelő felhasználásról, azaz a fogyasztásról,
ami a tőkés számára éppúgy fájdalmas, mint a munkásnak a munkavégzés. A profit tehát az
önmegtartóztatás jutalma. Ezzel a profit erkölcsi igazolást kapott. Senior észrevette, hogy a

78
brit mezőgazdaságban az elmúlt száz évben nem tapasztalták a csökkenő hozadékot, ami a
technológiai haladásnak köszönhető. Ezért csökkenő hozadék törvényszerűségét már csak
változatlan technológia mellett állította. Ez a belátás maga után vonta, hogy Ricardo
járadékelméletét is megváltoztatta, és a földjáradékot monopolhelyzetre vezette vissza, arra
hogy egy természeti tényező nem univerzálisan hozzáférhető. Senior a földjáradékon túl,
általánosságban is megtette az első lépéseket a monopóliumok elemzése felé. Malthus
népesedés elméletét módosította, az anyagi helyzet romlásától való félelmet is fontos
népességkorlátozó erőnek tartotta, és a növekedés lehetőségeivel kapcsolatban optimistább
volt. Legnagyobb figyelmet módszertani fejtegetéseiért kapott, amelyekre még később
visszatérünk.

A klasszikus iskolában a pénz, a pénzfolyamatok vizsgálata addig nem kapott érdemleges

teret, amíg a gyakorlati életben nem merültek fel megoldandó problémák. Ez a 18. század
végén következett be, amikor a háborús pénzügyi válság következtében 1797-ben a brit
kormány elfogadtatta a „Restriction Act”-et, azaz felfüggesztették a sterling aranyra való
átválthatóságát, és 1821-ig visszaválthatatlan papírpénz rendszer működött.
Adam Smith az aranyra váltható pénz működése idején röviden foglalkozott a pénzelméleti
kérdésekkel a „Nemzetek gazdagságában”. Úgy gondolta, hogyha a bankok több bankjegyet
bocsátanak ki, mint amennyi a hazai áruforgalom biztosításához szükséges, akkor a többletet
úgyis vagy külföldi áruvásárlásra használják, vagy visszaváltják aranyra. Mindaddig a pénz
mennyiségének növekedése megfelelően követi a kereskedelem bővülését, amíg a leszámítolt
váltókkal a bankok csak rövid távú kötelezettségeket előlegeznek meg, azaz az
üzletembereket mentesítik attól, hogy készpénzben tartsanak tőkét a gyakori kötelezettségek
kifizetésére. Amíg a bankjegyek átváltása arany- és ezüstpénzre kötelező, addig a bankok
szabad versenye a közérdeket nem veszélyezteti. Ezt a gondolatmenetet szokták „reálváltó
doktrínának” (real-bills doctrine) nevezni.

A papírpénz aranyra átválthatóságának a megszűnése a szabad versenyes gazdaság egyik

fontos elemének a megszűnését jelentette, és a korszak vezető közgazdászainak a vitatémái
közé került. Ennek során a pénzmennyiség változásának reálgazdasági hatásáról megjelentek
azok az eltérő álláspontok, amelyek napjainkig végigkísérik a közgazdasági gondolkodás
történetét.
A 18-19. századfordulójának pénzügyi vitái odáig fajultak, hogy egy parlamenti vizsgáló
bizottságot állítottak fel (Select Committee of the House of Commons), amely 1810-ben
jelentés készített (Report of the Select Committee on the High Price of Gold Bullion). Az
„Aranyrúd Bizottság”, ahogy elnevezték őket, azt vizsgálta, miért értékelődött le a sterling a
19. század első évtizedében, miért emelkedett az arany, a külföldi valutaárfolyam és az áruk
ára, vagyis minek tulajdonítható a változó ütemű, de az időszak egészében mérsékelt infláció.
A bizottsági jelentés az ún. „bullionista” álláspontot képviselte, azaz hogy a háborús időszak
inflációja a túlzott pénzkibocsátás miatt - azaz a bankok, elsősorban a Bank of England

79
hibájából következett be -, szemben az „antibullionistákkal”, akik az inflációt egy sor külső
okra vezették vissza.
Az antibullionisták között bankárokat, néhány minisztert, tehát gyakorlati szakembereket
találunk, a klasszikus közgazdászok zöme az ellentábort erősítette. Ők arra hivatkoztak, hogy
az árfolyam leértékelődése, azaz az arany árának emelkedése a Napóleon elleni háborús
kiadásoknak, a külföldi szövetségesek pénzügyi támogatásának, az export csökkenésének,
több éven keresztül tartó nagyon rossz termésnek, a kontinensen megnövekedett
aranykeresletnek volt betudható. Utóbbit az igényelte, hogy a francia pénzügyi rendszer
forradalom évei alatt összeomlott és helyre kellett állítani.
Ricardo a bullionista nézetek hangadó képviselője volt, néhány újságcikk után 1810-ben
megjelent „The High Price of Bullion” című értekezésével lépett a nyilvánosság elé mint
elméleti közgazdász. Érvelését egy absztrakt modellre építette, amit még Hume dolgozott ki a
valutaárfolyamok kapcsolatban. Eszerint a valutaárfolyamoknak az aranyparitás körül kell
mozogniuk, mert ha pl. az angol sterling árfolyama a dollárhoz képest esik, az angol importőr
aranyra váltja a pénzét, és abban fizet amerikai partnerének. Ez megállítja a sterling
leértékelését, csökkenti a forgalomban levő sterling mennyiségét és a belső árakat. Ennek
analógiájára Ricardo feltételezte, hogyha az arany piaci ára magasabb lenne, mint a
pénzverdei, az emberek a sterlingjükért a pénzverdében aranyat vennének, amit a piacon
árulnának. Ezzel az arany piaci ára csökkenne éppúgy, mint a pénzmennyiség. Ez a
kiigazodás csak a pénz átválthatósága mellett megy végbe, tehát azt helyre kell állítani.
Ricardo merev mennyiségi pénzelméletet hirdetett, amelyben a pénzmennyiség változásának
nem voltak reálgazdasági hatásai, csak az árszínvonalra.
A bullionista álláspontnak voltak Ricardónál árnyaltabb képviselői is. Henry Thornton
(1760-1815) bankár és független parlamenti képviselő volt, a Bullion Bizottság tagja is volt.
Az anglikán egyház evangéliumi irányzatához tartozott. Emberbarátsága tettekben nyilvánult
meg, nősülése előtt jövedelme hathetedét(!) jótékony célokra fordította, és küzdött az
rabszolgaság ellen. A pénzelméleti kérdésekhez már az 1810-es bullion bizottsági tagsága
előtt, egy kiváló könyvvel, „The Paper Credit of Great Britain” járult hozzá. Ebben
megmutatta, hogy a pénzmennyiség változása a kamatlábon keresztül hat az árszínvonalra.
Megelőlegezte a piaci és a természetes kamatláb megkülönböztetését, amit Wicksell majd
csak a 19. század végén fejtett ki. Miként Ricardo, ő is elfogadta Hume érvelését a
valutaárfolyamok aranyparitás körüli stabilitásáról, a fizetési mérleg spontán
kiegyenlítődéséről. Azonban hajlandó volt tudomást venni arról – és itt közel került az
antibullionistákhoz -, hogy bizonyos esetekben nem a túlzott pénzkibocsátás, hanem átmeneti

80
zavarok (rossz termés, pánik) is vezethet a pénz leértékelődéséhez. Például a gabonaimport és
az ezzel járó külkereskedelmi mérlegromlás aranyexportot eredményezhet. Ha ezzel együtt
csökken a pénzmennyiség, és csökkennek az árak, akkor ez a kibocsátás visszaesését
hozhatja. Más összefüggésben pedig azt fejtegette, hogy rövid távon a hitelek bővülése a
növekvő árak és profitok, valamint lassan változó bérek mellett a termelés és a foglalkoztatás
növelésével járhat. Azaz a pénzmennyiség változása nemcsak az árakra, hanem a
reálgazdaságra is hathat. Ezzel Thorton a mennyiségi pénzelmélettel szemben olyan elméletet
állított fel, amelyet majd Keynes folytat több mint egy évszázad múlva. Thorton sokkal
árnyaltabb pénzelméleti nézeteket vallott, mint Ricardo. Malthus mérsékelt bullionista
álláspontot foglalt el, Torrens pedig antibullionista volt, és számolt a növekvő pénzmennyiség
jótékony reálgazdasági hatásával. Mégis Ricardo absztrakt, megnyugtatóan leegyszerűsítő
mennyiségi pénzelmélete lett a legnagyobb hatású, az angol pénzelméleti viták következő
fordulóját is az ő gondolatai befolyásolták leginkább.
A napóleoni korszak vége után az angol gazdaság tartós stagnálásba süllyedt, és a pénz
aranyra válthatóságának visszaállítása semmit sem segített ezen. Az árak és a pénzmennyiség
ingadoztak, 1825-ben pénzügyi válság söpört végig bankrendszeren csődöket okozva, 1839-
ben csak a francia jegybank közbelépése mentette meg Angliát, hogy az arany kifizetéseket ne
kelljen felfüggesztenie. 1825 után a pénzügyi rendszer reformjáról vita kezdődött, és két
iskola formálódott, a Currency- és a Banking-iskola. A fő vitapontot az képezte, hogyan lehet
megfelelően szabályozni a pénzmennyiséget.
A Currency-iskola Ricardo kemény vonalát képviselte. A bankjegykibocsátást hozzá akarta
kötni az ország aranykészletéhez, és a konvertibilis bankjegymennyiség az országban levő
aranyfedezethez igazodna, a kibocsátható pénzmennyiséget meghatároznák. Azt tudták, hogy
ez nem automatikusan következne be, ehhez szükséges a Bank of England szabályozása. A
Banking-iskola szerint a pénzügyi stabilitáshoz elegendő az aranyra válhatóság, a
pénzmennyiség meghatározására a banknak mérlegelési jogot adott volna. Rámutattak arra,
hogy a bankjegyek csak egy részét képezik a pénzmennyiségnek, a váltók, csekkek is
odatartoznak, tehát a bankjegy mennyiség szabályozásával még nem lehet a pénzmennyiség
egészét szabályozni.
Ebben az időszakban Ricardo már nem élt, a Politikai Gazdaságtani Klub alapító tagjai közül
a Currency-iskolában találjuk Torrenst, a Banking-iskola élén pedig Thomas Tooke (1774-
1858) állt, aki a szabad kereskedelem korai híve, prominens üzletember és pénzügyi
szakember volt.

81
A vita az 1844-es banktörvénnyel (Bank Charter) zárult le, amiben leginkább Ricardo
gondolatatai, illetve a Currency-iskola véleménye érvényesült. A Bank of England ekkor vált
formálisan is az ország központi bankjává, és Ricardo korábbi javaslatának megfelelően
szétválasztották banki és bankjegy-kibocsátási tevékenységét. A kibocsátott bankjegy
mennyiségét szigorúan hozzákötötték az aranyfedezethez, s ha az arany kiáramlását kezdték
érzékelni a fizetési mérleg romlásán keresztül, akkor a Bank of Englandnek mérlegelés nélkül
emelni kellett a kamatlábat. Mivel a brit fizetési mérleg általában aktívumot mutatott, és a
pénzkínálatot a nem bankjeggyel történő fizetés bővítette, ez a merev rendszer nem vetette
vissza a gazdaság fejlődését, és az 1844-es banktörvény mintegy hét évtizedre meghatározta a
brit pénzügyi rendszer kereteit.

Malthus és Ricardo bemutatásakor többször utaltunk rá, hogy módszertani szempontból

Smith-hez és egymáshoz képest is eltérő utakon jártak. A klasszikus iskolában már kettejük
diskurzusaiban felvetődtek a politikai gazdaság tárgyával és művelésének módszertanával
kapcsolatos dilemmák, amelyek szisztematikus vizsgálata Seniorral folytatódott. John Stuart
Mill szintén jelentős hozzájárulását ehhez a kérdéskörhöz a következő pontban, Mill
munkásságához kapcsolva tárgyaljuk. A téma súlyát jelzi, hogy többször ismétlődött az a
helyzet, hogy akár a túltermelésről, akár a csökkenő hozadékból levezetett stacionárius
állapotról, akár a pénz reálgazdasági szerepéről volt szó, Ricardo nézetei távolabb álltak a
valóságtól, mint pl. Malthus, Sismondi vagy Thorton nézetei, úgyis mondhatjuk, utóbbiaké
álltak közelebb a való élethez. Amint láttuk, a 19. század nagy részében mégis rendre Ricardo
gondolkodása határozta meg a gondolkodás fő áramát. Az elmélettörténet-írásban széles
körben elterjedt vélemény, hogy ennek oka főként Ricardo konzisztens módszertanában van
(ami mellett tanítványai rámenősségére is szoktak hivatkozni).
Malthus „A politikai gazdaságtan elvei tekintettel gyakorlati alkalmazásukra” című
munkájának bevezetésében leszögezte a politikai gazdaságtan tárgyáról és módszeréről vallott
nézeteit. A politikai gazdaságtan tárgya alapján jelentette ki, hogy jobban hasonlít az
erkölcstanhoz és a politikai tudományokhoz, mint a matematikához. A fő módszertani
buktatót abban látta, hogy a politikai gazdaságtan művelői idő előtti egyszerűsítésre és
általánosításra törekszenek. A tények átfogó számbavétele szükséges a helyes elméletek
igazolásához. Szerinte tények és a tapasztalás útján felfedezett igazság oltárán a
legtökéletesebb elméletet is fel kell áldozni. A bonyolult okozati összefüggések miatt a
felállított tételek mellett mindig korlátozásokat, kivételeket kell elismerni. Amint fentebb

82
láttuk, a népesedésről írt könyvében az első kiadás teljesen deduktív megközelítését
statisztikai adatokkal alátámasztott, történeti, induktív érveléssel egészítette ki.
Ez a módszertan markánsan különbözött Ricardo módszertanától, aki néhány leegyszerűsített,
absztrakt, a priori feltevésből indult ki, ebből épített ki rendkívül következetes logikával
konzisztens makroökonómiai rendszert, amiből deduktív módon vont le következtetéseket.
Ezzel az analitikus modellel megteremtette a modern közgazdasági elemzési technikáját, ami
lehetővé tette a többi társadalomtudománytól elkülönült fejlődését.
Módszertani különbségeiket a levelezésükben szóvá tették. Ricardo a köztük levő
véleménykülönbség oka, hogy míg Malthus a változások közvetlen és átmeneti hatását tartja
szem előtt, addig ő ezeket mellékesnek tekinti, és a hosszú távú tendenciákkal foglalkozik.
Malthus válaszában megerősítette, hogy a társadalom fejlődését szabálytalan mozgásokból
állónak látja, és szerinte a népesedésre vagy termelésre nyolc-tíz évig ható okoktól eltekinteni
magának a politikai gazdaságtan céljának a feladását jelenti. Egy másik levélváltásukban
Ricardo azt magyarázta, hogy miért hagyja figyelmen kívül azokat a tényeket, amelyek az
országok érdekeiből levezetett alapelveknek ellentmondanak. Szerinte ezek a ténykérdések
nem a tudomány kérdései, és ilyenek a politikai gazdaságtan minden tételével szemben
felhozhatóak.
Malthus és Ricardo érintőlegesen foglalkozott módszertani kérdésekkel, Senior tudatosan és
kifejezetten megfogalmazta az álláspontját. Szerinte politikai gazdaságtannak nem tárgya,
hogy tudományosan nem bizonyítható, etikai állításokat tegyen, azaz a közgazdaságtan
pozitív, azaz értékmentes és nem normatív tudomány. Ezt azzal is kifejezte, hogy különbséget
tett a vagyon, gazdagság (wealth) és jólét (welfare) között, és leszögezte, hogy politikai
gazdaságtannak csak az előbbi vizsgálata a tárgya. A konkrét problémák megoldása már nem
tartozik a politikai gazdaságtan feladatai közé, hanem a kormányzás művészetéhez, amelynek
a politikai gazdaságtan csak az egyik alázatos szolgáló tudománya. Ezt a megkülönböztetést
Millnél és a neoklasszikus közgazdászoknál látjuk majd viszont. Négy olyan posztulátumot
állított fel, amelyekből deduktív logikával tudományosan megalapozott elméleti és gyakorlati
következtetések vonhatóak le. Senior az alapvető kiinduló feltevéseit tapasztalatilag
megalapozottnak, magától értetődőnek gondolta. Amint a fejezetet lezáró idézetből látható, a
négyből hármat megfigyelésre, egyet, a jövedelemmaximalizálásra vonatkozót introspekcióra
vezette vissza. Introspekció alatt azt értette, hogy a figyelmünket a saját elménk működésére
irányítjuk, tudatunk segítségével kutatunk premisszák után. A közgazdaságtan kiinduló
feltevéseinek megalapozása mindmáig a közgazdaságtudomány lezáratlan vitakérdései közé
tartozik, és John Stuart Milltől Milton Friedmanig többször találkozunk még vele.

83
„Már említettük, hogy azok az általános tények, amelyeken a politikai gazdaságtan
tudományának elvei alapulnak, összefoglalhatók a megfigyelésből és introspekcióból eredő
néhány általános tételben. Ezek a tételek a következők:
1. Minden ember arra törekszik, hogy a lehető legkisebb áldozattal pótlólagos
gazdagságra tegyen szert.
2. A világ népességének, más szóval a világot benépesítő emberek számának csak az
erkölcsi bűnök és testi bajok szabnak határt, vagy azon vagyontárgyak
elégtelenségétől való félelem, amelyek elérése egyazon osztályba tartozó minden
egyéntől szokásszerűen elvárt.
3. A munka termelőereje és a gazdaság előállításának egyéb eszközei korlátlanul
növelhetők a termékek további termelési célú felhasználás révén.
4. Változatlan mezőgazdasági szakértelem mellett egy adott földterületen alkalmazott
pótlólagos munka általában az arányosnál kisebb hozadékot eredményez, más szóval,
bár a munkaráfordítás minden további egysége növeli az aggregált hozadékot, a
hozadék növekedés még sincs arányban a munka növekedésével.
Az első tétel az introspekcióra tartozik, a másik három a megfigyelésre.”
Senior, Nassau William: An Outline of the Science of Political Economy. In: Bekker
Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 554. o.
(Fordította: Hild Márta)

6.5. John Stuart Mill az átmenet embere

Ricardo fő művének 1817-es kiadása után egyfelől a szerző nagy tekintélynek örvendett,
másfelől azonban kezdtek gyűlni azok a mozzanatok, amelyek kikezdték a ricardói
közgazdaságtan magyarázó erejét. Egyre több adat mutatta, hogy a malthusi népesedéselmélet
és a mezőgazdaságban a hosszú távon csökkenő hozadék nem igazolható, ami a ricardói
modell alapfeltevéseit ingatta meg. A kapitalizmussal kapcsolatos szocialista és humanista
kritikák is gyarapodtak. Ebben a környezetben lépett színre John Stuart Mill. Személyében a
klasszikus iskola Smith után még egy sokoldalú társadalomtudóst fel tudott mutatni. Mill
képes volt arra, hogy a „Nemzetek gazdagsága” óta eltelt több mint félévszázad változásait
figyelembe véve megújítsa a klasszikus politikai gazdaságtant a ricardói keretekben,
amelyeket fiatalon elsajátított. Nyitott volt saját kora szellemi áramlatai iránt, az új
gondolatok befogadásával azonban eklektikussá tette a klasszikus tanításokat, már átmenetet
képezett egy új korszak, a marginalista forradalom felé.
John Stuart Mill (1806-1873) James Mill legidősebb fiaként született Londonban. Apja az
utilitarista filozófia álláspontját alapul véve, meg volt győződve arról, hogy az emberek
hasonló képességekkel születnek, és a nevelésen múlik, hogy mivé válnak. Ezért a többi
gyerektől elszigetelve, saját maga fogott a fia tanításába. Mill önéletrajzából tudjuk, hogy mit
művelt vele az apja. Három évesen elkezdett görög nyelvet és aritmetikát tanulni, nyolc
évesen latint, akkorra számos jeles görög filozófust kiolvasott. 11 évesen lektorálta apja
Indiáról szóló vaskos könyvét. 12 évesen logikát és kalkulust kellett tanulnia, az algebrában és

84
az elemi geometriában akkora már járatos volt. 13 évesen kezdett politikai gazdaságtannal
foglalkozni. 15 és 18 éves kora között az utilitarista filozófus, Jeremy Bentham ötkötetes
művét szerkesztette. Közben 17 éves korától apja mellett kapott állást a Kelet-indiai
Társaságnál, ahol 35 évig dolgozott, és ahonnan a cég felszámolásakor tisztes nyugdíjjal
távozott. Közben 20 éves korában meg kellett küzdenie egy idegösszeroppanással,
depresszióval is. Az utókor számára nyilvánvaló, hogy Mill rendkívüli zseni volt, de a
rettenetes, az életkorának nem megfelelő szellemi túlterhelésen kívül az is lelki sérüléshez
vezetett, hogy a játéktól és a korosztályától szinte teljesen elzárták, saját bevallása szerint
szeretet nélkül, a félelem légkörében nőtt fel. Apja szigorát feltehetően anyja sem enyhítette,
önéletrajzában egyetlen egyszer sem tett említést róla.
Mill a lelki hullámvölgyben az angol romantika költőinél talált menedéket, hogy felfedezze az
érzelmeket, a szenvedélyt, a képzelet világát. Szellemileg is új irányzatok felé fordult, francia
nyelvtudásának köszönhetően közvetlenül megnyílt előtte a francia szocialisták, Fourier,
Saint-Simon és a pozitivista filozófus, Comte világa. Az utilitarizmustól nem szakadt el, de
erőteljesen bírálta Bentham nézeteit, nyíltan apja halála után publikált erről a témáról.
Lelki felépülését segítette, hogy 1830-ban megismerkedett Harriet Taylorral (született Hardy,
1807-1858), aki akkor már kétgyerekes férjezett asszony volt. Egy gyereke még született a
házasságából 1831-ben, de a barátsága úgy elmélyült Mill-lel, hogy a férj kívánságára két év
múlva a házaspár külön költözött. Harriet Taylor már csak betegápolásra tért vissza hozzá,
John Taylor 1849-ben meghalt. Két év múlva összeházasodtak Mill-lel, de boldogságuk nem
tarthatott soká. Harriet tuberkulózisban szenvedett, és amikor Dél-Franciaországban úton
voltak, hogy kellemesebb klímájú helyet keressenek, 1858-ban Avignonban meghalt.
Felesége szellemi alkotótársa volt, Mill legalábbis így emlékezett meg róla. Tényleges
intellektuális befolyása Millre a mai napig vita tárgya.
Mill Avignonban házat vásárolt, és ideje nagy részét ott töltötte. 1865 és 1868 között azért
Angliában a Liberális Párt színeiben parlamenti képviselő volt, és azokért a szociális
reformokért küzdött, amelyekről tudományos értekezéseiben írt. Egyébként egész élete
folyamán rengeteget publikált, könyveket, folyóiratcikkeket egyaránt, ami azért különösen
nagy teljesítmény, mert nem professzorként, hanem hivatalnokként kereste meg a kenyerét.
Mill is Avignonban halt meg, és a felesége mellé temették el.

John Stuart Mill közgazdasági gondolkodásának filozófiai hátterét két irányzat határozta meg,
az utilitarizmus és a pozitivizmus. Az utilitarizmus olyan mértékben alapozza meg a főáramú
közgazdaságtant a mai napig, hogy külön fejezetben foglalkozunk vele, és Mill filozófiai
hozzájárulására ott térünk vissza. A politikai gazdaságtan tudományok között elfoglalt
helyéről, megfelelő módszertanáról vallott nézeteit August Comte (1798-1857) pozitivista
filozófiája befolyásolta. Comte az emberiség történetét három szakaszból álló fejlődési
folyamatnak írta le, amelyben az utolsó szakasz az ipari társadalom. Ennek a szellemi
fejlődésben is megvan a megfelelője, a tudományos, a pozitív szakasz. A pozitív ebben az
összefüggésben azt jelentette, hogy a metafizikától elkülönülő, valóságos, tapasztalati
tényekre alapozott. A tudományos megismerés, az emberi tudás csak a természet és a
társadalom jelenségeire, a közöttük levő szabályszerűségekre terjedhet ki, amelyek alapján
leíró (deskriptív) törvényeket állapíthat meg. Első tudományfilozófusként rendszerezte a
tudományokat, amelyek közül elsőnek a matematika, utolsóként a szociológia született meg.
Comte egyetlen átfogó társadalomtudományban gondolkodott – gyakran nevezik a
szociológia atyjának -, amelynek a természettudományokhoz kell hasonlítania. A
társadalomtudománynak ugyanúgy kell a megfigyelésektől az általános törvények felé
haladnia, ahogyan a fizika vagy a kémia teszi. Mill – ahogy az imént láttuk – a családi
neveltetéstől, a benthami filozófiától eltávolodva fedezte fel magának Comte-ot, akivel az
1840-es években több éven keresztül leveleztek is. A kezdeti lelkesedés után idővel kritikusan

85
értékelte Comte munkásságát, de szemléletére tartós hatást gyakorolt. Elfogadta Comte-tól,
hogy a társadalmi jelenségek kölcsönösen függnek egymástól, és ennek megfelelően a
gazdasági tevékenységet az ember szélesebb értelemben vett társadalmi tevékenységének a
kontextusában tanulmányozta. A pozitivista szemlélet áthatja azokat a megfogalmazásait is,
amelyekkel a társadalomtudomány tárgyát lehatárolta. A tudomány megállapítja a társadalmi
jelenségeket, felfedezi azok törvényeit, igazságok gyűjteménye. Az ebből levont gyakorlati
következtetés már nem tudomány, hanem művészet. A művészet a tárgy természetére
vonatkozó ismereten alapszik, végcélt tűz ki, és keresi az ahhoz vezető eszközöket, azaz
szabályok vagy magatartásra vonatkozó utasítások halmaza. Mill nézeteit a tudományos
megismerésről „A deduktív és az induktív logika rendszere” című művében fejtette ki 1843-
ban, ami a tudományos hírnevet meghozta számára. Két évtized múlva, 1865-ben Comte-ról
írott esszéjében kiérlelten, letisztultan foglalta össze újra a társadalomtudományi
megismeréssel kapcsolatos álláspontját.

Mill két szempontból járult hozzá jelentősen a közgazdasági gondolkodás fejlődéséhez.

Egyrészt a kutatás módszertanához, másrészt 1848-ban megjelent „A politikai gazdaságtan
alapelvei” (The Principles of Political Economy with Some of Their Applications to Social
Philosophy), amelyet a legnépszerűbb angol tankönyvként használták egészen addig, míg
Alfred Marshall 1890-ben kiadott könyve fel nem váltotta. A következőkben ezt a két
témakört tekintjük át, Mill főbb módszertani és a közgazdaságtudományi nézeteit.
Mill a tudományokat két csoportba osztotta, a természettudományokra és morál- vagy
pszichológiai tudományokra. A politikai gazdaságtan az utóbbiba tartozik, azokkal a
társadalmi jelenségekkel foglalkozik, amelyek a gazdagság iránti vágy következtében
fordulnak elő. Minden más vágytól elvonatkoztat, kivéve, amelyek a gazdagságot
akadályozzák: a munkától való idegenkedés és a fényűző élvezetek jelenlegi elérése iránti
vágy. Másképp megfogalmazva, a politikai gazdaságtan az a tudomány, amely a gazdagság
termelésével és elosztásával annyiban foglalkozik, amennyiben az függ az emberi természet
törvényeitől.
Mill elméletében egyértelműen sarkalatos pont a természeti törvény feltételezése, az emberi
cselekedeteket éppúgy természeti törvények határozzák meg, mint a természeti eseményeket.
Azonban Mill a természeti törvények beépítését a politikai gazdaságtanba és általában a
társadalomtudományba el akarja szakítani a szerinte a kontinentális Európára jellemző,
részben a római jog uralmára, részben görög filozófiára visszavezethető természetjogi
hagyománytól. A természeti törvényre épülő természetjog szerinte teológiai vagy metafizikai
spekuláció, aminek az utolsó képviselője Rousseau volt. Ugyanakkor Mill elutasította Comte
álláspontját, miszerint a politikai gazdaságtan tudománytalan, nem pozitív területe a
metafizikának. Azzal egyetértett, hogy a „laisser-fair” doktrína nem tudományosan
bizonyított, Smith nyelvén kifejezve nem a természetes rend megnyilvánulása, de „húsz esetből

86
tizenkilencszer közelebb van az igazsághoz, mint akik tagadják” (Mill 189? 78.o.). Az
elmélet koordinált és koherens teste fejlődés eredményeként jön létre, és hogy olyan
törvényeket ismerjenek fel, mint a csillagászatban a gravitáció, nemcsak a politikai
gazdaságtan, de a társadalomtudományok egésze (azaz a szociológia) sem érte el. Azok a
gazdasági összefüggések, amiket a közgazdászok feltártak, függenek a történelmi, kulturális
környezettől.
Mill – Comte-hoz hasonlóan - a társadalomtudományok számára – mintának tartotta a
természettudományokat. A megismerés módszerében viszont vannak különbségek a
tudományok között. A természettudományoktól eltérően a közgazdaságtanban (és a pozitív
társadalomtudományban) nagyon korlátozott tere van az ellenőrzött kísérleteknek, ezért az
indukció módszerét az általános megállapítás eléréséhez nem lehet használni. A történeti
tények összegyűjtésével legfeljebb egy többé-kevésbé hihető sejtésig, feltevésig (conjecture)
lehet eljutni. Mill szerint ezért meg kell fordítani a fizikai tudományok deduktív módszerét,
ahol az indukció segítségével felismert törvényeket dedukció segítségével alkalmazzák. A
fordított dedukció alatt azt értette, hogy hipotézisekből kiindulva, a priori érveléssel,
dedukcióval lehet következtetésekhez eljutni, amelyeket azután a posteriori megfigyelésekkel,
történeti tényekkel lehet igazolni. A politikai gazdaságtan absztrakt tudomány, a kiinduló
feltételezéseket az emberi természet a priori érvelésen alapuló elveire lehet építeni, Mill
elfogadja az introspekció alkalmazását is. Az emberi természet azáltal kerülhet be a pozitív
tudomány kereteibe, hogy Mill a pszichológiában véli megtalálni annak univerzális
törvényeit. Az a posteriori igazolás, verifikáció során felbukkanhatnak zavaró esetek, amelyek
más, gyakran nem gazdasági okokra vezethetőek vissza, de a közgazdasági elmélet
módosítását is megkövetelhetik.
Mill teljességgel tisztában volt azzal, hogy a politikai gazdaságtan emberképe, a
haszonmaximalizáló ember nem adja vissza az ember valóságát. Szerinte azonban miután a
tudományterület vizsgálati tárgyához ezek az emberi motívumok tartoznak, éppúgy jogos
feltételezés ez az önkényes emberkép, mint a geometriában a vonal definíciója, amelyik
szintén nem létezik a valóságban. Arról a mai napig heves viták folynak, egy elmélet kiinduló
feltételezései mennyire egyszerűsíthetik le a valóságot.
Mill munkásságán végighúzódik az az igyekezet, hogy az emberi természet univerzális
törvényeinek feltételezését összeillessze a történetiség szempontjával. A történetileg változó
körülmények hatását úgy fogja fel, mint a mozgás esetében a súrlódást, amely a mozgás
univerzális törvényeinek érvényesülését befolyásolja. A két szempont összeillesztésének
szándéka vezette a közgazdasági elméletének a felépítésében. Különbséget tett a termelés

87
törvényei között, amelyeket a természeti törvények határoznak meg, emberi akarattal,
intézményekkel nem változtathatóak meg, és az elosztás törvényei között, amelyeket nagyban
befolyásol a társadalmi és intézményi berendezkedés, a szokások. Ez a megkülönböztetés tette
lehetővé, hogy Mill bízzon a társadalmi reformok lehetőségében. Azonban sem a klasszikus,
sem a későbbi neoklasszikus közgazdaságtan logikájába nem illeszthető bele, hogy a
gazdasági rendszer két területét egymástól elkülönítve, eltérő működési elveket feltételezve
modellezzék.
Mill szintézisre törekvése abban is megnyilvánult, hogy kora ellentmondásos tendenciáit
megpróbálta összeegyeztetni a szabadpiacról és az államról vallott nézeteiben. Egyfelől
elkötelezett híve volt az egyéni szabadságnak, „A szabadságról” (On Liberty) 1859-ben írt
esszéje a klasszikus liberalizmus egyik óriási hatású, ma is lenyűgöző írása. Ugyanakkor –
kortársai közül nem egyedül – tartott a demokráciában a tömegek zsarnokságától, javaslatokat
tett a kisebbségbe kerültek, az egyén védelmére. A liberális gondolkodásának része volt a nők
egyenjogúságáról vallott álláspontja – amit a feleségével a legnagyobb egyetértésben
osztottak –, és amivel óriási felháborodást váltott ki.
A gazdaságban is az egyéni szabadság híve volt, de ezt a megállapítást már árnyalnunk kell.
Szerinte az általános szabály a „laissez-faire” politika, amitől minden eltávolodás bizonyosan
rossz, kivéve, ha valami nagy jót szolgál. Mégis számos olyan reformért küzdött, amelyek
feladatokat róttak az államra. A klasszikusoknál Smith-től kezdve rendre felmerülő javaslat
volt, hogy az állam a közoktatást tegye általánossá a fejlődés érdekében, de olyan állami
beavatkozást, mint a munkaidő rövidítése, örökösödési adó bevezetése, a népesség
szaporodásának jogi korlátozása avagy a szakszervezetek engedélyezése, elődei aligha
támogattak volna. Ugyanakkor a szegények, munkások támogatásának csak olyan formáját
tartotta kívánatosnak, amely nem tesz függővé az államtól, hanem képessé az önerőből való
boldogulásra, a korabeli szegénytörvényeket a többi klasszikus közgazdászhoz hasonlóan
kritizálta.
Mill ismerte szocialista kortársainak az írásait, megkülönböztette a radikális kommunista és a
magánvagyon nem teljes eltörlését hirdető szocialista nézeteket. Annak nincs nyoma, hogy
Marx munkáival találkozott volna. Érdekes módon, a kommunizmus elképzeléseit nem
tekintette képtelenségnek. Inkább azzal érvelt, hogy nem lehet egy társadalmi ideálképet, a
kommunizmust egy olyan rendszer, a magántulajdoni rendszer valóságával összehasonlítani,
amelyik még nem fejlődött ki teljesen. A kevésbé radikális, szocialista (Saint Simonhoz és
Fourier-hez köthető) elképzeléseknek pedig egyenesen megadta volna az önkéntes részvételen
alapuló kísérletezés jogát. A maga részéről a magántulajdoni rendszer, azaz a kapitalista

88
piacgazdaság reformálást tartotta kívánatosnak, hogy a társadalom javaiból mindenki
részesedjen.
Mill közgazdasági gondolkodásában úgy tüntette fel önmagát, mint aki a klasszikus tanok
folytatója, de közben lényeges módosításokat hajtott végre, amivel a majd félévszázadig
használt tankönyvén keresztül befolyásolta a fiatalabb nemzedékek felfogását. Az
értékelméletről azt állította, hogy semmi olyan nincs már, amit neki vagy másnak kellene
felfedeznie. Szerinte elődei zöme összemosta az érték és az ár fogalmát, holott az érték a
csereérték, vagyis azt jelenti, hogy egy jószágért cserében más jószággal rendelkezhetünk, az
ár pedig egy jószág pénzbeli értéke. Az érték vizsgálata azután háttérbe is szorult nála, az
abszolút értékmérő helyett a relatív érték-, illetve árarányokat vizsgálta. Rövid távon a
kereslet és a kínálat határozza meg az árat, hosszú távon a termelési költségek, ami megadja
természetes árat. A termelési költségek közé tartozik a munkabér és a tőkejövedelem. A
tőkéért járó kamat – Seniorhoz hasonlóan – az önmegtartóztatásért jár, de a
tőkejövedelemnek nem csak ez a forrása. Ugyanis „vannak okok, melyek egyik
foglalkozásnál állandóan magasabb tőkejövedelmet tesznek szükségessé, mint a másiknál; így
a nagyobb kockázat, fáradság és kellemetlenségért valami kárpótlást kell nyújtani” (Mill
1874. I. kötet 44. o.), tehát a vállalkozó kockázatvállalása, munkája szintén jövedelemre
jogosítja. Mill a járadékot is a társadalmi költségek közé sorolta, amennyiben a földnek van
alternatív hasznosítási lehetősége. A kereslet-kínálat elemzésében már felvetette a
matematikai egyenletet mint analógiát, de nem ment tovább ezen az úton. A kereslet vagy a
kínálat rugalmatlanságának az esetei is foglalkoztatták, észrevette a monopolhelyzet hatását
az árképzésre. Majd Alfred Marshall lesz az a közgazdász, akinél ezek a gondolatcsírák
kibontakoznak.
Mill a Say-törvényt elfogadta, ha naturális cserekereskedelem folyik, amikor egy terméket
egy másikra cserélünk, valamint ha a pénz csak csereeszközként funkcionál. Ha azonban a
pénz az értékfelhalmozás eszköze is, akkor az eladás és a vásárlás elválhat egymástól. Egy
fellendülés, nagymértékű hitelbővülés, spekulatív vásárlások és gyors áremelkedés után
megrendülhet a gazdaságban a bizalom, mindenki inkább tartani akarja a készpénzt és nem
vásárolni. Azaz nem túltermelés áll elő, hanem pszichológiai okból következik be egy átmeneti
túlkínálat, ami csak rövid ideig áll fenn. Olyan krónikus stagnálás, mint amire Malthus utalt,
Mill szerint nem következhet be.
A profit csökkenő tendenciájával és a stacionárius állapot eljövetelével elődeihez hasonlóan
Mill is számolt, még ha ezt nem is várta a közeljövőben Európa nagy gazdaságaiban. A
gazdasági szempontból stacionárius állapot azonban Millnél nem nyomorúságos kilátás, mint

89
Ricardónál vagy Malthusnál. A tőke és a népesség stagnálása szerinte egyáltalán nem jelenti,
hogy emberi javulás ne következhetne be. A lelki kultúra fejlődhet, erkölcsi, társadalmi
haladás lehetséges. Egyúttal kora társadalmának a kritikáját adta, amikor rámutatott, hiába
történt ipari fejlődés, technikai haladás, ez csak kevesek vagyonának növekedését szolgálta, a
tömegek számára a munka keserves gürcölés, robotolás maradt.
Mill mérlegelése szerint a gazdaság nekilendülései ellenére sem lehet megfeledkezni Malthus
népesedés elméletéről, ezért a nyomor felszámolásához nála is hozzátartozik a
népességnövekedés lassítása. Smith óta kísérte a klasszikus közgazdaságtant a béralap
elmélet. Ez azt jelentette, hogy rövid távon a béreket a tőkének az a része, amit bérfizetésre
szánnak és a munkaerő nagysága határozza meg, a kettő aránya adja meg a bérrátát. Miután a
béralap adott, a munkakínálat szintén, ezért a béreket sem törvény, sem szakszervezet nem
tudja megváltoztatni. Mill a béralap elmélettel kapcsolatban különböző írásaiban nem foglalt
el azonos álláspontot, mindenesetre felbukkant nála az a gondolat is, hogy a béralap csak a
bérek maximumát határozza meg, ezért a szakszervezeti bérharcoknak van tere.
Mill elfogadta Ricardo mennyiségi pénzelméletét, de sokban finomította. A pénz
mennyiségének meghatározásához figyelembe vette a pénz forgási sebességét. Az árakra
nemcsak a pénzmennyiség hat, hanem a hitelek mennyisége is, legalábbis az a része, amit
elköltenek. Árnyalt nézeteiből következett, hogy kritikus volt az 1844-es banktörvény
merevségével szemben. Viszont – Thorntontól eltérően – nem foglalkozott azzal, hogy a
pénzmennyiség változásának reálgazdasági hatása lehet. Mill hozzájárulása Ricardo
nemzetközi kereskedelemelméletéhez sem elhanyagolható. A nemzetközi áralakulás
megértéséhez a komparatív előnyökön túl az import iránti keresletet, annak rugalmasságát, a
vámok hatását, sőt még a közlekedési költségeket is figyelembe vette.

Mill hatása paradox, egyfelől a 19. század végéig ő határozta közgazdasági gondolkodás fő
áramát, de a közgazdaságtan új irányait kijelölő utódai már nem voltak a követői, ők már a
marginalista forradalmat képviselték.

„Ha társadalmi jelenségek törvényeinek a megállapítására kísérleti módszereket próbálunk

alkalmazni, akkor az első nehézség, amivel szembetalálkozunk, hogy nem rendelkezünk
mesterséges kísérletek lebonyolítására alkalmas eszközökkel. Még ha kísérleteket tetszés
szerint végezhetnénk, és azokat korlátlanul végrehajthatnánk, akkor is roppant kedvezőtlen
lenne a helyzet, mind amiatt, hogy minden egyes esemény összes tényének megállapítása és
tekintetbe vétele lehetetlen, mind amiatt, hogy mielőtt a kísérlet eredményének
megállapításához szükséges idő eltelne, (a folytonosan változó tények következtében) sok
lényeges körülmény nem idézné állandóan ugyanazt elő.”
John Stuart Mill: A deduktív és az induktív logika rendszere
Fordította:

„A megtakarítási hajlam azonban nem egészen az arra ösztönző külső körülményektől, vagyis
a megtakarításból várható haszontól függ. Ugyanazon financziális indokok mellett a

90
megtakarítási hajlam a különböző egyéneknél, sőt a különböző egész társadalmaknál is igen
különböző. A tőkegyűjtésre való tevékeny vágy nemcsak az egyéni jellemek különbsége,
hanem az általános társadalmi és polgárosultsági állapotok szerint is igen különböző. Mint
minden más erkölcsi tulajdonság, úgy ez is azon vonások egyike, melyekre nézve a különböző
emberfajok, körülményeik és különböző fejlettségi állapotuknak megfelelőleg, oly nagy
eltérést mutatnak.”
John Stuart Mill: A nemzetgazdaságtan alapelvei, I. kötet. Légrády Testvérek, Budapest,
1874. 238-39. o. (Fordította: Dapsy László)

Irodalom
Blaug, Mark: Klasszikus közgazdaságtan. In: Madarász Aladár (szerk.): Közgazdasági
eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2000. 158-185.o.
Clark, Charles Michael Andres: Economic Theory and Natural Philosphy. Edward Elgar,
Aldershot, 1992
Hild Márta: Malthus, Thomas Robert. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok.
Aula Kiadó, Budapest, 2000. 184-86. o.
Hild Márta: Mill, John Stuart. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula
Kiadó, Budapest, 2000. 196-99. o.
Hollander, Samuel: Classical Economics. University of Toronto Press, Toronto, 1992
Hont, Istvan – Ignatieff, Michael: A szükségletek és igazságosság a nemzetek gazdagságában:
bevezető tanulmány. In: Madarász Aladár (szerk.): Közgazdasági eszmetörténet. Osiris,
Budapest, 2000. 110-157.o.
Landreth, Harry – Colander, David C.: History of Economic Thought. Houghton Mifflin
Company, Boston, 2002.
Madarász Aladár: A láthatatlan kéz – szemelvények egy metafora történetéből. Közgazdasági
Szemle, 61. évf. 2014.7-8. sz. 801-44. o.
Madarász Aladár: Ricardo, David. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok.
Aula Kiadó, Budapest, 2000. 199-202. o.
Madarász Aladár: Smith, Adam. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula
Kiadó, Budapest, 2000. 204-08. o.
Malthus T. Róbert: Tanulmány a népesedés törvényéről. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest,
1902
Mill, John Stuart: A deduktív és az induktív logika rendszere. Ráth Mór, Budapest, 1874-77
Mill, John Stuart: A nemzetgazdaságtan alapelvei. Légrády Testvérek, Budapest, 1874-75
Mill, John Stuart: A szabadságról – Haszonelvűség. Magyar Helikon, Budapest, 1980.
Mill, John Stuart: Auguste Comte and Positivism. Georg Routledge & Sons Ltd. London,
189?
Mill, John Stuart: On the definition and method of political economy. In: Daniel M. Hausman
(szerk.): The Philosophy of economics: an anthology. Cambridge University Press,
Cambridge, 1994. 52-68. o.
O’Brien, Denis P.: Classical economics. In: Samuels, Warren J. – Biddle, Jeff E. – Davis,
John B. (szerk.): A Companion to the History of Economic Thought. Blackwell Publishing,
Malden, Mass. - Oxford - Carlton : Blackwell, 2008.112-129.o.
Ricardo, David: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei. Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1991.
Ricardo, David: Levelek Malthushoz. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1913.
Ricardo, David: Megjegyzések Malthus „A politikai gazdaságtan elvei” című művéhez.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969.
Ross, Ian Simpson: The life of Adam Smith. Clarendon, Oxford, 1995

91
Skinner, Andrew S.: Adam Smith (1723-1790): Theories of Political Economy. In: Samuels,
Warren J. – Biddle, Jeff E. – Davis, John B. (szerk.): A Companion to the History of
Economic Thought. Blackwell Publishing, Malden, Mass. - Oxford - Carlton : Blackwell,
2008. 94-111.o.
Spiegel, Henry William: The Growth of Economic Thought. Duke University Press, Durham
& London, 1991.
Smith, Adam: Az erkölcsi érzelmek elmélete. In. Márkus György (szerk.): Brit moralisták a
XVIII. században. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977
Smith, Adam: Nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata.
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992.
Smith, Adam: The Theory of Moral Sentiment. Oxford University Press, Oxford, 1976.
Smith Ádám: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól. 1-2. kötet. Magyar
Közgazdasági Társaság, Budapest, 1940.
Zeller Gyula: Létezik-e a Smith probléma, avagy mennyire egységesek Adam Smith nézetei.
PTE KTK Közgazdasági és Regionális Tudományok Intézete, Pécs, 2009.

7. Lázadás a kapitalizmussal szemben

A 18. század folyamán a kapitalizmus kialakulása súlyos társadalmi problémákat hozott

magával. Számos politikus, filozófus és más társadalomtudós nem fogadta el a klasszikus
politikai gazdaságtan világképét, és nem számítottak arra, hogy a piac szabad működése segít
megszüntetni a munkástömegek nyomorát. Angliában, Franciaországban és Németországban
egyaránt szocialista gondolatok bukkantak fel, amelyek nagyon sokszínűek voltak, és annyi
közös vonás volt bennük, hogy a társadalmi intézmények átalakítását célozták meg a
szegénység, nyomor és egyenlőtlenség megszüntetése érdekében. A következőkben csak
felvillantunk néhány gondolatot a korai szocialistáktól, a középpontba Karl Marxot állítjuk,
akinek óriási hatása lett a mi térségünk, Közép- és Kelet-Európa történelmére. Utána azt is
bemutatjuk, hogy gondolatrendszere hogyan vált a 20. századi kelet-európai modernizációs
kísérlet eszközévé, amely kísérlet zsákutcába jutott. Végül megnézzük, hogy a reform
szocialista közgazdászok hogyan próbáltak kitörni ebből a zsákutcából. Miután sokéves tanári
tapasztalatom szerint a második világháború utáni történelmet a hallgatók alig ismerik, a
történelmi háttérnek a megelőző fejezetekhez képest nagyobb teret kell szentelnünk.

7.1. Utópista szocialisták: a békés reformerek

A szocialista gondolatok forrásai éppúgy különbözőek voltak, mint maguk az elképzelések.

Voltak, akiket felvilágosodás és a francia forradalom, voltak, akiket az ész által irányított
emberiesség természetjogi eszméje, másokat a keresztény meggyőződésük ösztönzött arra,
hogy keressék a haladás, a társadalom tökéletesítésének lehetőségét. A javasolt utak között
volt demokratikus és tekintélyelvű, forradalmi és reformer, sőt az anarchizmus képviselői is

92
felbukkantak Pierre-Joseph Proudhon (1809-1865) és Michael Bakunyin (1814-1876)
személyében.

Mi most három olyan gondolkodót választunk ki, akiknek részletesebb gazdasági

reformelképzeléseik voltak, és Marx több művében hivatkozott rájuk. Az angol korai
szocializmus meghatározó alakja volt Robert Owen (1771-1858), aki egy kiskereskedő, majd
postamester fiaként vállalkozói tehetségének köszönhetően vállalatvezető, illetve
tulajdonostárs lett textilgyárakban. Az előrehaladott iparosodás miatt a gépi nagyiparral együtt
járó változások, a nagyobb tömegben megjelenő, embertelen körülmények között élő
proletariátus hamarabb okoztak súlyos társadalmi problémákat Nagy-Britanniában, mint a
kontinensen. Owen munkássága során ezekre reflektált. A skóciai New Lanarkban, ahol
apósával voltak tulajdonosok, a textilgyáruk munkásainak életkörülményeit megjavította,
például a 13-14 órás munkaidőt 10,5 órára csökkentette, megemelte a béreket, megtiltotta 10
év alattiak alkalmazását. A munkásoknak új lakóházakat, óvodát, iskolát építtetett, olcsó gyári
üzletet nyitott. A jobb bánásmód egyáltalán nem csökkentette a vállalat profitját, és kísérlete
eleinte nagy érdeklődést váltott ki mind arisztokrata és egyházi, mind pénzügyi körökben.
Követői viszont a gazdasági siker ellenére nem akadtak, és Owen nézeteinek
radikalizálódásával a vezető társadalmi csoportok elfordultak tőle. 1824-ben elképzelései
megvalósítására az USA-ba utazott, ahol New Harmony néven közösségeket alapított,
amelyek mezőgazdasági termékeket állítottak elő, de öt év alatt csődbe jutottak. Ezután
Angliában próbálkozott az önkéntes termelőszövetkezetek meghonosításával a
munkanélküliség leküzdése érdekében, valamint a szakszervezetekkel együttműködve
kereskedelmi szövetkezetet hoztak létre. Az első országos szakszervezeti szerveződés is az ő
nevéhez fűződik. Egészen idős koráig újabb és újabb kommunák, társaságok szervezésébe
fogott, de tartósan egyik sem maradt fenn, az angol szakszervezetek pedig szövetkezetek
alapítása helyett inkább a törvényhozás és kormányzati befolyás révén próbáltak elérni
társadalmi változásokat. Owen hitt abban, hogy az embert a társadalmi környezete formálja,
ezért is tartotta kulcskérdésnek az oktatást. Az egyéni önérdekkövetést a klasszikusokkal
ellentétben sok rossz forrásának látta, viszont mélységesen hitt a tudományos, technikai
haladásban. Ricardo munkaérték-elméletét elfogadta, de következtetéseiben már eltért tőle,
ugyanis a munkások igazságtalan bérezésének magyarázatára használta. Ugyanakkor a
társadalmi rend erőszakos átalakítását élete végéig elutasította.
Henri de Saint Simon (1760-1825) és Charles Fourier (1772-1837) azon francia reformerek
közé tartoznak, akiket szintén utópista szocialistáknak neveznek, de egyikük sem akarta
megszüntetni a magántulajdont, szemben Owennel, aki a bűnök egyik forrásának tartotta.

93
Saint Simon egy deklasszálódott nemesi, sőt mi több hercegi család leszármazottja volt, aki
nagyon változatos életutat járt be. Szolgált a hadseregben, sikeres pénzügyi spekulációval
vagyonra tett szert, amit felélve koldusbotra jutott. Nyomorban tengődve írta az emberiség
boldogítását célzó műveit. Életének utolsó éveire lettek követői, akik között módosabb
támogatókra is akadt. A társadalmat történelmi fejlődésében ábrázolta, szerinte az emberiség
szükségszerűen különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül. Ahogy a felvilágosodás óta
sok más gondolkodót, őt is megbabonázták a technikai haladás, az iparosodás adta
lehetőségek. A piac erőit inkább rombolónak tartotta, és olyan utalásokat találunk nála, hogy a
tudósok, művészek, iparosok terveket állítanak majd össze az ipari termelés számára,
amelynek végrehajtását bankárok ellenőrzik. Elgondolásaiban a munkásosztálynak nincs
kitüntetett szerepe, de szerinte a legszegényebbek helyzetének javításának kiemelt figyelmet
kell szentelni. A békés, meggyőzésen alapuló átalakulást egy új társadalom etika szolgálta
volna, amit először a tudomány vallásának, majd új kereszténységnek nevezett.
Fourier nevét minden magyar diák ismeri, aki tanulta Madách Imre Ember tragédiáját, és nem
felejti el a XII. színben, a Falanszterben boldogtalanul széklábakat farigcsáló Michelangelót.
Fourier azonban eredetileg egészen más tartalommal töltötte meg ezt a kifejezést.
Kereskedelmi utazóként és hivatalnokként élte az életét, csak az utolsó néhány évét sikerült
teljesen az alkotó munkának szentelni követőinek támogatásával. Kora társadalmi-gazdasági
berendezkedését homlokegyenest ellenkező módon értékelte, mint a klasszikusok. Utóbbiak a
természetes rend megvalósulásának tartották a kapitalista piacgazdaságot, míg Fourier éppen
ebben látta az akadályát, hogy az ember tulajdonságai, szenvedélyei egy harmonikus, az
emberi természetnek megfelelő társadalomban bontakozzanak ki. Ő is alkotott egy stádium
elméletet az emberi fejlődésről, és a kapitalizmus után egy jól szervezett társadalmat képzelt
el. A munkamegosztás sokfélesége szerinte azt szolgálná, hogy az emberek megtalálják a
számukra vonzó, örömet okozó munkákat az önkéntesen létrehozott termelési közösségekben,
a falanszterekben. Részletesen kidolgozott terve alapján maga Fourier is kezdeményezte
falanszterek létrehozását, de nagyon kérész életű kísérletekig jutott. Csak halála után, az
1840-es években a tanítványainak sikerült mintegy 40 ilyen jellegű településeket létrehozni az
USA-ban, amelyek legalább másfél évtizedig fennálltak.
Noha az utópisták által elképzelt szocializmus sose valósult meg, számos reformcéljuk – a
munkakörülmények vonzóbbá tétele, a tulajdonnal járó társadalmi felelősség gondolatának
elfogadtatása, az oktatási reform, a nők jogainak biztosítása, a várostervezés stb. – a
kapitalista rendszer kereteiben valósult meg.

94
7.2. A kommunista világforradalom harcos prófétája: Karl Marx

Karl Marx (1818-1883) munkásságának legkidolgozottabb, legátfogóbb része a politikai

gazdaságtani elmélete, de inkább nevezhetnénk társadalomtudósnak, akinek filozófiai,
szociológiai és közgazdasági művei születtek, emellett éppúgy joggal tekinthetjük
forradalmárnak.
Marx egy porosz kisvárosban, Trierben született. Apja egy liberális gondolkodású ügyvéd
volt, aki számos rabbi felmenője ellenére saját maga már nem volt vallásos, és társadalmi
beilleszkedése érdekében evangélikusnak keresztelkedett meg. Marx az ő kívánságára kezdett
jogot tanulni Bonnban, majd három berlini év után végül Jénában szerzett diplomát és doktori
fokozatot 1841-ben, de filozófiából. Amikor Berlinben tanult, Georg Wilhelm Hegel (1771-
1831) már öt éve halott volt, de követői, az ifjú hegeliánusok élénk tudományos életet éltek,
és nagy hatással voltak Marxra. Egyikük, Ludwig Feuerbach (1804-1872) materialista
filozófiája hozzásegítette Marxot, hogy Hegeltől csak a dialektikus módszerét tartsa meg, és
idealizmusát kiiktatva egy ateista, materialista történetfilozófiai rendszerben gondolkodjon.
Marx először egyetemi karrierre készült, de akik a baloldali hegeliánusokhoz tartoztak, IV.
Frigyes Vilmos császársága alatt nem taníthattak a porosz felsőoktatásban. Sikeres újságírói
tevékenysége a liberális kölni Rheinische Zeitungnál csak egy évig tartott, mert a porosz
hatóságok 1843-ban betiltották. Párizsba már feleségével, Jenny von Westphalennel (1814-
1881), egy előkelő porosz arisztokrata család lányával költözött. Itt kötött életre szóló
barátságot Friedrich Engelsszel (1820-1895), aki nemcsak alkotótársa, hanem anyagi
támogatója is lett a későbbiekben. Engels egy gazdag porosz textilgyáros legidősebb fia volt,
aki osztotta Marx radikális politikai és tudományos nézeteit, forradalmi szervezkedéseiben is
részt vett, de sosem számolta fel a családi hátterét. Marx Párizsban ismerkedett meg a francia
szocialisták nézeteivel, sokukkal személyesen is, valamint itt kezdte tanulmányozni az angol
klasszikus közgazdászokat. 1845-ben Marxot kiutasították Párizsból, három évre Brüsszelbe
telepedett le a családjával. A Kommunisták Szövetsége – egy 1847-ben alakult nemzetközi
munkásszervezet – kérésére 1848 januárjában készítették el Engelsszel a Kommunista
Kiáltványt. A februárban kitört franciaországi forradalom után a belga hatóságok több más
külföldivel együtt kiutasították. Engelsszel együtt abban a reményben tértek vissza Kölnbe,
hogy részt vehetnek egy sikeres forradalomban. Azonban a forradalmat miként Európa szerte,
itt is leverték. Marx Londonba menekült, és itt élte le élete hátralévő évtizedeit, a British
Museum könyvtárában kutatva és alkalmi újságírói munkákat vállalva. Engels a családjuk
manchesteri üzemében dolgozott, ami a hétgyerekes, nyomorúságos körülmények között élő
Marx család számára is biztosított némi apanázst.

Marx tudományos érdeklődése – amint ezt a tanulmányainál láttuk – filozófiai irányultságú

volt, és azonnal összekapcsolódott a politikai gyakorlattal. Ahogy a „Tézisek Feuerbachról”
című rövid írásában megfogalmazta: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen
értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. (Marx 1960, 10. o)
Hegel a történelmet az világszellem fejlődéseként, az Ész történeteként értelmezte, amely
dialektikus módon, a tézis, antitézis, szintézis konfliktusos mozgásában zajlik. Egy idea, tézis
ellenhatást vált ki, megjelenik az antitézise, konfliktusuk szintézisben oldódik fel, ami új
tézissé válik. Marx először a hegeli filozófia kritikáját dolgozta ki 1843-1844-ben, és ez

95
vezette el a politikai gazdaságtan tanulmányozásához, aminek eredményeként áttért az
idealizmusról a dialektikus materializmusra, a polgári szabadság eszményéről a kommunizmus
elképzelésére. Hegelnél az elidegenedés a szellem fejlődésének egy állomása volt. Marx
szerint az elidegenedés forrása az, hogy az ember munkája már nem a szükséglet-kielégítését
szolgálja, hanem annak terméke idegen tárggyá válik, hatalma lesz felette, önmagától és a
másik embertől is elidegenedik, ennek az elidegenedésnek a kifejeződése a magántulajdon.
Marx a történelem menetének magyarázatát gazdasági tényezőkre vezette vissza: „Életük
társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratoktól független
viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott
fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom
gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik,
és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Nem az emberek tudata az,
amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” (Marx
1965, 6. o.). Ez azt jelenti, hogy Marx szerint az anyagi viszonyoknak két oldala van, a
termelőerők (a konkrét termelési eszközök, az ember a tudásával, a technikai fejlettség) és az
emberek közötti termelési viszonyok, azaz a munkamegosztási struktúrák és társadalmi
kapcsolatok. Ezek fejlettségi viszonya megfelel egymásnak, és végső soron a termelő erők
fejlődése határozza meg a termelési viszonyokét. A két oldal közötti dialektikus kapcsolatot
fejezi ki a termelési mód, ami meghatározza az adott társadalmi formációt. Az emberek
közötti, a gazdasági rendszerben létrejövő termelési viszonyok képezik az alapot, amely a
felépítményben, azaz politikában, jogban, filozófiában, vallásban, irodalomban, művészetben
tükröződik vissza.
Az emberi társadalom állandó konfliktusok közepette fejlődik, ahogy a Kommunista
Kiáltvány 1. fejezete kezdődik: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története”
(Marx–Engels 1975, 38. o.). Az osztályharcok mögött a termelő erők fejlődése áll, ami
kikényszeríti a termelési viszonyok megváltozását, és ezáltal új termelési mód jön létre, ami
konfliktusba kerül a régi felépítménnyel, azt megváltoztatva. Marx (és Engels) – amint a
felvilágosodás óta számos szerzőnél láttuk – a történelmet korszakokra bontható, valamilyen
iránnyal bíró fejlődési folyamatként, haladásként ábrázolta. Az osztály nélküli ősközösség
után jöttek az ellenétes érdekű osztályokra bomlott társadalmak: az antik társadalom
(szabadokkal és rabszolgákkal), a feudális társadalom (hűbérurakkal és jobbágyokkal),
valamint a tőkés társadalom (a termelési eszközök birtokosaival és a bérmunkásokkal). Marx
szerint a fejlődés a modern termelőerők teljes kibontakozása révén halad az osztály nélküli

96
kommunista társadalom felé, amelyben az uralkodó osztályok erőszakszervezete, az állam is
elhal.
Ebbe a történelmi-társadalmi keretbe illeszkedik a kapitalista termelési mód elemzése, azaz
Marx politikai gazdaságtana, ami végső, átfogó kifejtését A tőke című művében kapta meg.
Ennek első kötete jelent meg még életében, 1867-ben. A második és harmadik kötetet Engels
rendezte sajtó alá, és már csak jóval halála után, 1885-ben és 1894-ben kerültek kiadásra.
Marx A tőkében – miként egész életművében – a kapitalizmus kíméletlen kritikáját adta, egy
pusztulásra ítélt/ítélendő rendszernek festette le. A klasszikus politikai gazdaságtan
szerzőinek egyes fogalmait, összefüggéseit ugyan felhasználta, különösen Ricardo
munkaérték és járadék elméletét, de végkövetkeztetése a kapitalista piacgazdaságról
homlokegyenest ellenkező volt, és távol állt a fentebb bemutatott reformer szocialistákétól is.
A tőke-munka viszony volt az a központi tézis, amin az elmélet egésze nyugodott. A
kapitalista rendszer szerinte abban különbözik minden előző rendszertől, hogy a termelési
eszközöket az egyik társadalmi osztály, a tőkések teljes mértékben kisajátítják, azzal szabadon
rendelkeznek, míg a személyükben szabad, de termelési eszközöktől megfosztott proletárok
kénytelenek munkabér fejében előállítani a termékeket. Ez a rendszer minden előzőnél
nagyobb anyagi gazdagságot hoz létre, s az osztály nélküli társadalom szükségszerű
előzménye, de egy kizsákmányoló, embertelen rendszer. Marx korában ez korántsem valami
kisarkított állítás volt. Engels A munkásosztály helyzete Angliában című, 1845-ben megjelent
könyvében, Marx A tőke első kötetében hosszasan dokumentálta, hogy a fokozatos törvényi
szabályozás ellenére is milyen iszonyatos körülmények között dolgoztak nemcsak a férfiak,
hanem a nők és a gyerekek is, milyen rettenetes lakásnak aligha nevezhető helyen, szörnyű
egészségi állapotban tengődtek. Engels statisztikája sokatmondó: „különböző stockporti és
manchesteri gyárak 22094 munkása közül csak 143-an voltak 45 évesnél idősebbek. E 143
közül 16-ot csak különös kegyből tartottak meg…(Engels, (1980, 170-171. o.) Marx
közgazdasági elméletével ennek a megnyomorított proletariátusnak akart szándéka szerint
tudományosan megalapozott ideológiai fegyvert adni a kezébe, kizsákmányolásukat a
munkaérték elmélet segítségével fejtette ki.
Marx az áru használati és csereértékének szokásos megkülönböztetéséből indult ki. Szerinte a
cserére szánt jószág, az áru mint érték az „emberi munka puszta megalvadása”, és amikor két
jószágot egyenlővé teszünk, a benne rejlő munkát tesszük egyenlővé. Marxnál az áruk
termelésének egyetlen társadalmi költsége a munka. A munkák közötti különbséget egy
homogén mennyiségben, az absztrakt munkában oldotta fel, és feltételezte, hogy a cserében a
társadalmilag átlagosan szükséges munkaráfordítást ismerik el. A tőkés rendszer sajátossága,

97
hogy a munkaerő is áruvá válik. Az áru értéke három részből tevődik össze, az állandó
(konstans) tőkéből (az amortizációból és az anyagköltségekből), ami korábbi munkaráfordítás
eredménye, és az új értéket jelentő változó (variábilis) tőkéből (a bérköltségekből) és az
értéktöbbletből (németül Mehrwert), a szokásos rövidítéssel: c+v+m. A kizsákmányolás
szerinte abban nyilvánul meg, hogy noha az új értéket a munkás teremti, miután a termelési
eszközöktől meg van fosztva, az új értéknek csak egy részét kapja meg, a bérén felüli
értéktöbbletet a tőkés elsajátítja.
Marx a klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezte, hogy a béreket a munkások létminimuma
határozza meg, amit viszont nem a túlnépesedésre vezetett vissza, hanem „a munkanélküliek
tartalékseregére”. A tőkések profittörekvése technikai újításokhoz, a tőkeintenzitás
növekedéséhez, az élő munka kiváltásához és így a tartaléksereg fennmaradásához vezet.
Ezzel folyamatosan változik a tőke „szerves összetétele”, azaz a változó tőke értéke csökken
az állandó tőke javára. Az ágazatok eltérő szerves összetétele azután Marx kétszektoros
(beruházási és fogyasztási javakat előállító) újratermelési modelljében értékelméleti
problémákhoz vezetett, amit a munkaérték termelési árrá való transzformációja címén szoktak
tárgyalni, de nekünk itt nem szükséges elmerülnünk ennek részleteiben.
Marx gondolatrendszerének fontos eleme volt – a klasszikusokhoz hasonlóan – a csökkenő
profitráta feltételezése, ami a tőkefelhalmozás és az azzal járó csökkenő hozadék
következménye volt. Csakhogy ő nem egy stacionárius gazdaság képét rajzolta meg ebből,
hanem a kapitalizmus összeomlását. Amíg ez bekövetkezik, addig is rendszeresen visszatérő
ciklusokkal számolt, ami a Say-törvény elutasítását jelentette. Észrevette, hogy a vállalatok
mérete növekszik, amiből a tőke koncentrációjának és centralizációjának erősödésére
következtetett. Ettől végső soron a verseny, azaz a kapitalista piacgazdaság felszámolódását
várta. Azt is állította, hogy a munkásosztály elnyomorodik mind abszolút értelemben (a
reáljövedelme csökken), mind relatíve (a nemzeti jövedelemből való részesedés aránya
csökken). Amint látjuk, Marx szerint számos spontán gazdasági folyamat a kapitalizmus
pusztulása irányába hat, mégis a proletárok világforradalmának szervezésére buzdított,
aminek kitörésére a legfejlettebb országokban számított.
Marx a jövő kommunista társadalmáról kevés konkrétumot vázolt fel, de két szakaszát
megkülönböztette. A „kisajátítók kisajátítása” már az első szakaszban bekövetkezik, de a
pénzügyi ösztönzés kiiktatása, a „mindenkinek képessége szerint, mindenkinek szükséglete
szerint” elve csak akkor valósul meg, ha létrejött a termelési eszközök szükséges tömege.
Marx hatása összetett és ellentmondásos. Egyrészt a Szovjetuniótól Kínáig hatalmas
országokban és ezek befolyási övezetében az ő nevében indítottak el óriási társadalmi-

98
gazdasági átalakulásokat. Az is kétségtelen, hogy a szociológiában Max Weber és Émile
Durkheim (1858-1917) mellett a szociológia egyik alapító atyjaként tartják számon a mai
napig. Politikai elméletek és mozgalmak szellemi ihletője volt a nyugati világban is, amíg az
államszocializmus kudarcai (a sztálini diktatúra rémtetteinek megismerése, az 1956-os
magyar forradalom és az 1968-as prágai reformok leverése, végül a szovjet birodalom
összeomlása) el nem vették a vonzerejét. Ugyanakkor a nyugati közgazdaságtanban néhány
marginális csoporttól, illetve kísérlettől eltekintve semmilyen érzékelhető nyomot nem
hagyott maga után. Marx eleve kívül helyezte magát a főáramú közgazdaságtan művelőinek a
körén azzal, hogy a kapitalista rendszer pusztulásának szükségességéről értekezett. Angliai
évtizedei alatt is németül, ráadásul a klasszikus német filozófiában megszokott bonyolult
nyelvezettel írt, a vitatott nézeteket fölényesen lesöprő, ellentmondást nem tűrő stílusban.
Kizsákmányolási elmélete egy empirikusan nem igazolható értékelméleten nyugodott, aminek
elfogadása meggyőződés, hit kérdése. Tapasztalatilag ellenőrizhető állításait nem igazolta az
idő. Egyfelől éles szemmel vette észre a korabeli gazdaság problémáit (többek között a
monopolizálódási tendenciákat, a szociális problémákat), de a munkások életszínvonalának
folyamatos romlása, a csökkenő profitráta feltételezése nem állta meg a helyét.
Összességében Marx alábecsülte a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer önkorrekciós
képességét. A nyugati baloldali gondolkodók és politikusok megmaradtak a reformok keretei
között, kommunista forradalom Kelet-Európában, egy elmaradott országban tört ki.

Marx nyugat- és közép-európai követői módosították mesterük nézeteit, és proletár diktatúra

helyett demokratikus szocializmusban és a piaci viszonyok tartósabb fennmaradásában
gondolkodtak, pl. olyan német szociáldemokraták mint Karl Kautsky (1854-1938) és Eduard
Bernstein (1850-1932). A monopolizálódási folyamatokat, a pénztőke szerepét és a kortárs
kapitalizmus imperializmusnak nevezett szakaszát vizsgálta az osztrák Rudolf Hilferding
(1877-1941) és a német Rosa Luxemburg (1871-1919). Ők és a hozzájuk hasonló marxisták a
szovjet kommunisták értékelésében a revizionista címkét kapták meg.

Engels egy manchesteri egészségügyi bizottsági jelentésből idézett: „Gyakran egy egész ír
család hál egy ágyban; gyakran egy halom piszkos szalmán és ócska zsákvászonból készült
takaró alatt bújnak össze megkülönböztethetetlen csomóban; az ínség, az eltompultság és a
feslettség egyaránt demoralizálta valamennyit. A felügyelők egy kétszobás házban nemritkán
két családot találtak; az egyik szobában háltak valamennyien, a másik szobát közös étkezőnek
és konyhának használták; gyakran előfordult az is, hogy egy egyszobás, nedves pincében több
család lakott, tizenkét-tizenhat ember élt összezsúfolva a pince pestises levegőjében; betegség
forrása volt még az is, hogy e lakásokban disznókat tartottak, és más hajmeresztő undokságok
fordultak elő.”
Friedrich Engels: A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon 1980. 75. o.

99
„A C tőke két részre esik szét, egy c pénzösszegre, amelyet termelési eszközökre, és egy
másik, v pénzösszegre, amelyet munkaerőre fordítanak; c az állandó, v a változó tőkévé
átváltoztatott értékrészt képviseli. Eredetileg tehát C=c+v, például 500 £ előlegezett tőke =
410£(c) + 90£(v). A termelési folyamat végén olyan termék kerül ki, amelynek
értéke=(c+v)+m, ahol az m értéktöbblet, például: (410 £ (c) + 90 £ (v)) + 90 £ (m). A C
eredeti tőke C’-vé, 500 £-ből 590 £-gé változott…A munkaerő megvásárlására előlegezett
tőkerész meghatározott mennyiségű tárgyiasult munka, tehát állandó értéknagyság, akárcsak a
megvásárolt munkaerő értéke. Magában a termelési folyamatban azonban az előlegezett 90 £
helyébe a ténykedő munkaerő, a holt munka helyébe eleven, a nyugvó nagyság helyébe
folyékony, az állandó helyébe változó lép. Az eredmény: a v újratermelése plusz v
növekménye.”
Karl Marx: A tőke 1. könyv, in: Karl Marx és Friedrich Engels Művei, 23. kötet, Budapest,
1967.

7.3. Marxista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában

Ha meg akarjuk érteni, miért Oroszországban kísérelték meg a gyakorlatba ültetni Marx
elgondolásait, akkor egy kicsit vissza kell mennünk a történelembe. Az orosz fejedelemségek
közül a 15. században emelkedett ki a moszkvai, és III. (Nagy) Iván (1462-1505) uralkodása
alatt kezdődött el „az orosz földek begyűjtése”. IV. (Rettegett) Iván (1533-1584) uralkodása
idején jött el a pillanat, amikor 1547-ben a moszkvai nagyfejedelem felvette a minden
oroszok cárja címet. Az egységes cári Oroszország autoriter abszolút monarchiaként jött
létre, és létezése négy évszázada alatt az maradt. A 17. században a nyugati országokban is
megjelentek központosított hatalmi berendezkedések, de ezek átmeneti történeti epizódok
voltak, amelyek további strukturális átalakítást készítettek elő, és a feudális rendek,
hagyományos szervezetek változatos világát, szabadságait sose szüntették meg teljesen.
Oroszországban a civil társadalomnak azok a kezdeményei nem jöttek létre, mint amelyek
Nyugat-Európában az államnak nem alávetett egyház, a hűbéresek, majd a városi polgárok
szabadságaiból, – a neves politikai gondolkodó, Bibó István szavaival élve: a szabadság kis
köreinek sokaságából megszülettek.17 Oroszországban az állam maga alágyűrte a
társadalmat, a nemesek is a cári hatalom függvényei lettek, vagy mint katonák, vagy mint
hivatalnokok. Az állam szerepe domináns volt minden iparágban, kiváltképp a hadiiparban.

17
A középkorban kialakuló nyugati és a keleti civilizációs különbséget nagyon szemléletesen mutatja be Szűcs
Jenő (1983, 30-31. o.): „A „szolgálóember” Európán kívül általában, de még az orosz fejedelemségekben is
földig hajolt, kézcsókra járult, vagy éppen a földre vetve magát, a porban kúszva csókolgatta urának
ruhaszegélyét. A nyugati homagium (hűbéres hűségeskü – F.B.) ceremóniájának keretében a vazallus emelt
fővel ereszkedett féltérdre, majd összetett tenyerét hűbérura tenyerébe helyezte, végül a létrejött viszonyt
kölcsönösen váltott csók pecsételte meg... A nyugati imádkozás mozdulata, az összetett tenyér a
hűbérceremóniából került a templomba (Róma keresztényei még széttárt karral fordultak Istenhez), ahogy
viszont az ortodox földre borulás és a szentek lábának csókolgatása a „szolgálóember” reflexének
meghosszabbítása.”

100
Az európai nagyhatalmak közötti rivalizálásban Oroszország hasonló méretű hadsereget
tartott fenn, mint Franciaország vagy Poroszország, de ez aránytalanul nagyobb anyagi terhet
jelentett számára, amit csak drasztikus állami beavatkozással lehetett biztosítani. A 16.
századtól az orosz abszolutizmus egyházi körökből sajátos legitimációt is kapott, Moszkvát
harmadik Rómának kezdték tekinteni, amely a római és a bizánci birodalom
(Konstantinápoly) bukása után a katolicizmussal szemben az igaz kereszténység
letéteményese, és amelynek missziós küldetése van. Oroszország történelmét a bolsevik
hatalomátvételig kettős tendencia jellemezte, egyrészt újabb és újabb modernizációs
kísérletekkel próbált felzárkózni a nyugati országok gazdasági fejlettségéhez, másrészt
katonai ereje révén mindig rivalizált a nyugati nagyhatalmakkal.
A 19-20. század fordulójától az orosz gazdaság ugyan ígéretes növekedést mutatott, de óriási
társadalmi egyenlőtlenségek, a proletárok tűrhetetlen munka- és lakáskörülményei mellett. A
cári vezetés a szintén nyomorgó parasztság földéhsége iránt érzéketlen volt. A politikai
elégedetlenséget az első világháború (1914-1918) káosza fokozta, a harcokkal járó
szenvedések és gazdasági nehézségek a cári hatalom ellen fordították a lakosságot. A
legszervezettebb ellenzéki erő, a bolsevikok Lenin vezetésével ezt használták ki a hatalom
megszerzésére 1917. november 7-én (az ott használt Julián-naptár szerint október 25-én). A
bolsevik forradalom a marxizmus nevében a kommunizmus megvalósítását tűzte a zászlajára,
eleinte még abban a reményben, hogy világforradalom fog kitörni. Ez azonban nem
következett be, és 1922-ben az Orosz Birodalom területén megalakult a Szovjetunió.
A Szovjetunió Kommunista Pártjában hosszas viták után túltették magukat azon, hogy Marx
várakozásával szemben nem a legfejlettebb országban győzött a szocialista forradalom. Marx
vázlatos jövőképe miatt saját maguknak kellett kidolgozni az új rendszer forgatókönyvét, s a
szocializmus politikai gazdaságtana mint a kapitalizmus politikai gazdaságtanának „negatív
lenyomata” alakult ki. Azaz az új rendszert azokkal a vonásokkal ruházták fel, amelyekkel a
kapitalizmusban rossznak tartott jelenségeket akarták meghaladni, és ez összhangban volt a
marxi megjegyzésekkel. A kapitalista gazdaság erőforrás-veszteségének, a túltermelésnek,
azaz a gazdasági válságoknak és a munkanélküliségnek a kiküszöbölése érdekében
decentralizált helyett centralizált erőforrás-felhasználást, spontán folyamatok helyett tudatos
szabályozást, utólagos korrekció helyett előzetes tervezést, a termelésszabályozásban
ármechanizmus helyett naturális mutatókat, ciklikus helyett egyenletes fejlődést akartak. A
nagy társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez a gazdasági szereplők helyzetében
differenciálódás helyett nivellálást tűztek ki célul. Mindezek előfeltétele a magántulajdon és a
piac, a verseny megszüntetése volt. Marx gondolatrendszere azért is volt vonzó kiindulópont,

101
mert nemcsak fejlettebb, humánusabb rendszert ígért, mint a kapitalizmus, hanem az
elmaradott Oroszország, illetve Szovjetunió számára felcsillantotta a reményt a több
évszázados álom megvalósítására, a Nyugat utolérésére és legyőzésére.18
A gyorsan kialakuló kommunista diktatúrában a szocialista politikai gazdaságtan hamar
ideológiává vált, a valóság pedig nagyon kevéssé hasonlított az ideálképhez. Tudományos
kutatások helyett a politikai vezetők, Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) és Joszif
Visszarionovics Sztálin (1878-1953) műveit tartották iránymutatónak. Az elméleti
közgazdászok csak akkor kaptak némi mozgásteret, ha a gazdaság válság közeli állapotba
került. Ez a Szovjetunióra éppúgy igaz, mint azokra a közép- és kelet-európai országokra,
ahol a második világháború után szovjet befolyás alá kerülve a kommunista pártok szerezték
meg a hatalmat.
A klasszikus (azaz a forradalmi átmenet után stabilizálódott) szocialista rendszer elemzését a
magyar Kornai János (1928-) végezte el A hiány (1980) és A szocialista rendszer (1993) című
műveiben. Egy-egy reformidőszakban már előtte is jutottak részeredményekre a szocialista
országok közgazdászai, de az ő munkái adtak – nemzetközileg is elismert – átfogó
rendszerértelmezést. Ennek alapján – a gazdaságtörténeti részletek nélkül – foglaljuk össze
dióhéjban a modell lényegi elemeit.
Kornai János az 1950-es években indult több évtizedes kutatói tevékenysége nyomán a
szocialista gazdasági rendszer elemzésének legismertebb kutatójává vált, de a posztszocialista
átmenettel kapcsolatos nézetei is élénk nemzetközi érdeklődést váltottak ki. Az Indulatos
röpirat a gazdasági átmenet ügyében (1989) című könyvét tizenhét nyelven adták ki.
Amellett, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagja, és az akadémiai
Közgazdaságtudományi Intézet keretében dolgozott évtizedeken keresztül, számos vezető
nyugati egyetemen volt vendégprofesszor az 1960-as évektől kezdve. 1986-ban nevezte ki a
Harvard Egyetem állandó jelleggel a közgazdaságtan professzorává. 2016-ban az Egyesült
Államok Nemzeti Tudományos Akadémiájának külföldi tagja lett. A hiány (1980) című
könyvét százezer példányban adták ki Kínában, és munkásságával hatást gyakorolt az
akkoriban induló kínai reformokra.

A bolsevik forradalom előtti időkben a szocialista és a kommunista kifejezést nem

különböztették meg következetesen. A kommunista pártok vezette országok a saját
rendszerüket szocialistának nevezték, ami azt fejezte ki, hogy még az osztály nélküli
társadalom előkészítő szakaszában vannak. A szocialista rendszer meghatározó jellemzője
volt, hogy a politika teljes egészében maga alá rendelte a gazdaságot. A hatalom totálisan a
kommunista párt kezében volt, az egypártrendszer uralmát a marxista-leninista ideológia

18
Először Sztálin nevezett meg 1931-ben egészen konkrét, tízéves utolérési időt Oroszország 50-100 éves
elmaradottságára. (idézi Kornai 1993, 190 o.) Utána se szeri se száma a kommunista pártvezetők hasonló
fogadkozásainak Kelet-Németországtól Kínáig.

102
támogatta. Amint láttuk, a cári Oroszország mint harmadik Róma állt szemben a nyugati
világgal a messianisztikus küldetésével. A Szovjetunió, majd a második világháború után az
egész „béketábor” ugyancsak világmegváltói küldetés- és felsőbbrendűségi tudattal állt
szemben a nyugati kapitalizmussal. A totalitárius politikai hatalmat a katonai, rendőri
erőszakon túl a magántulajdon szinte teljes megszüntetése, az ellenszolgáltatás nélküli
államosítás tette lehetővé. Magántulajdon nélkül a munkamegosztás koordinációját a piac
nem láthatta el, ezt váltotta fel a bürokratikus koordináció túlsúlya. Piaci elemek a kisiparban,
egyes országoknál a mezőgazdaságban maradtak fenn. A piac kiiktatása azt hozta magával,
hogy az árakat központilag meghatározták, azok már nem hordoztak információt az
erőforrások keresletnek megfelelő allokációjáról, azaz az árak jószerivel elvesztették
termelésszabályozó szerepüket. Az adminisztratív árak, maga a pénz inkább nyilvántartási
funkcióval bírtak, nagyon korlátozott hatásuk maradt a kereslet és a kínálat
összehangolásában. Az erőforrásokat az országos tervek munkapadig történő lebontásával
osztották szét, naturális mutatók írták elő miből mit termeljenek. Azaz tonnában, méterben
stb. határozták meg, hogy mennyi acélt, textilt vagy lábast kell előállítani. Az állandó
felzárkózási lázban és/vagy háborús készülődésben minden ösztönzést a mutatók
túlteljesítéséhez kötöttek, a nehézipar, a beruházási javak mindig előnyt élveztek a fogyasztási
cikkekkel, az infrastruktúrával és a szolgáltatásokkal szemben. A mennyiségi hajsza
uralkodott. Az országos tervhivatalok, minisztériumok és más bürokratikus szervek
képtelenek voltak kezelni a tervszerű gazdálkodáshoz szükséges információkat, részben azok
mennyisége és komplexitása miatt, részben azért, mert a vállalatok eltitkolták az
erőforrásaikat, hogy könnyebben túlteljesítsék a tervet. A tervezés egy alkufolyamattá
változott a vállalatok vezetői – akik állami alkalmazottak és a pártközpont által kinevezett
káderek voltak – és a bürokratikus irányítók között. Termelési zavarok esetén mindig át
lehetett hárítani a felelősséget, mert magántulajdon híján nem voltak meghatározott
felelősségi viszonyok, ami magával hozta a paternalizmus jelenségét. A piacgazdaságban, a
magánszektorban a szereplők kemény költségvetési korláttal találkoznak, azaz ha túllépik a
költségvetésüket, csődbe jutnak. A szocialista rendszerben az állami vállalatok költségvetési
korlátja viszont felpuhult, minél nagyobb volt egy vállalat, annál fontosabb szerepe volt a
termelésben és foglalkoztatásban, annál biztosabban számíthatott a felettes állami szerv
kisegítésére. A puha költségvetési korlát és az erőltetett növekedés következménye a
vállalatok erőforrások iránti csillapíthatatlan kereslete lett, azaz a hiány krónikussá vált az
egész gazdaságban. A munkaerőt nem foglalkoztatták hatékonyan, mégis újabb és újabb
munkaerőt akartak felvenni. Egyszerre létezett a munkaerőhiány és a kapun belüli

103
munkanélküliség. A vállalatok külföldi partnerekkel közvetlenül nem kerülhettek kapcsolatba,
a rendszer önellátásra törekedett, a kikerülhetetlen külkereskedelmet speciális állami szervek,
vállalatok bonyolították.
A szocialista rendszer képes volt több évtizedig fennmaradni, ami történelmi távlatban persze
nem hosszú idő. Ezen belül egyes időszakokban jelentős mennyiségi növekedést tudott
felmutatni. Minél elmaradottabb volt egy ország, annál fontosabb eredmény volt az iparosítás,
a közoktatás megszervezése és kiterjesztése, az alapvető egészségügyi ellátás biztosítása. A
minőségi, technikai fejlődés csak a hadiipar területén állta a versenyt a kapitalista országokéval,
ami hermetikusan elzártan működött a gazdaság többi részétől. M inél fejlettebb volt egy ország,
annál nagyobb csapás volt számára kommunista uralom. Magyarországon az egy főre jutó
GDP a 19. század végétől a második világháborúig a nyugat-európai átlag 52-61 százaléka
között ingadozott, 1989-re 40,7 százalékra csökkent.

104
7.4. Közgazdasági reformgondolkodás az államszocializmus országaiban

105
A szocialista rendszer hatékonyabbá tételére számos reformelképzelés született, a
következőkben ezeket tekintjük át, mielőtt a szocialista modernizációs kísérlet közgazdasági
tanulságait összefoglaljuk.
A bolsevik forradalom idején még zajlott az első világháború, külső intervenció érte az
országot, valamint a szovjet hatalom híveivel, a Vörös Hadsereggel szemben
megszerveződtek a fehérgárdisták, és polgárháború kezdődött, amelyben a kommunistákkal a
régi rend hívei és a demokratikus erők egyaránt szembefordultak. A bolsevikok
hadikommunizmus néven államosítottak, a mezőgazdaságban beszolgáltatási kötelezettség
vezettek be, az élelmiszereket és más árucikkeket jegyre adtak. 1921 végére az európai
területeken megnyerték a polgárháborút, a következő évben a keleti területeken is
megerősödött a szovjet hatalom, de a gazdaság romokban hevert. A háborús kártétel és
aszályos évek mellett ez a hadikommunizmus következménye is volt. A több millió halottat
követelő éhínség, az 1921-es kronstadti matrózlázadás jobb belátásra bírta Lenint, és abban az
évben új gazdaságpolitikát vezettek be, az orosz elnevezés rövidítéséből NEP-et. Ennek
szellemi atyja Nyikolaj Ivanovics Buharin (1988-1938) volt, aki koncepciójában nagyobb teret
engedett a piacnak, a parasztok földbérlőként használati jogot nyertek, kisvállalkozások
működhettek. A gazdasági eredmények biztatóak voltak, azonban az 1922-től Sztálin vezette
párt hatalmát a decentralizáció gyengítette. Sztálin 1928-ban meghirdette a mezőgazdaság
kollektivizálását és az első ötéves tervet. Buharin megpróbált alkalmazkodni a helyzethez, de
1938-as kivégzését így sem tudta elkerülni. Buharin gazdaságpolitikai ellenlábasa Jevgenyij
Alekszejevics Preobrazsenszkij (1986-1937) kárhoztatta a NEP idején a parasztságnak tett
engedményeket, mert szerinte csak a mezőgazdaságból való erőforrás-kivonás révén lehet
elérni a gyors iparosítást, ami központosított tervgazdaságban lehetséges. A kort jól jellemzi,
hogy gazdasági nézetei hiába estek egybe Sztálinéval, ő is börtönben fejezte be az életét, ahol
kivégezték.
Ebben az időszakban olyan közgazdászok is akadtak, akiknek eredményei bekerültek a
nyugati közgazdasági gondolkodásba. Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev (1892–1938) agrár
közgazdász volt, aki részt vett a NEP-en belül az agrárpolitika kidolgozásában. Nyugati
hírnevét a kapitalista gazdaságok hosszú távú öt-hat évtizedes ciklusainak a kutatásával
alapozta meg, ami ellentmondott a kapitalizmus összeomlásáról szóló marxi tételnek.
Végzetét azonban nem ez okozta. 1930-ban letartóztatták mint „kulák professzort”, és mint
egy nem létező parasztpárt tagját börtönbe zárták, végül 1938-ban kivégezték.
Azok a matematikus közgazdászok, akik a tervezés módszereinek fejlesztését segítették,
jobban átvészelték a sztálini időket. A leghíresebb közülük Leonyid Vitaljevics Kantorovics
(1912-1986) matematikus volt, akit arra kértek fel, hogy tervezze meg egy furnérlemez gyár
gépeinek és nyersanyagának hatékony felhasználását. 1939-es kutatása azután elvezette a
lineáris programozás és a központi tervezés összekapcsolásához. A későbbiekben
árnyékáraknak nevezett „megoldó szorzók” implicite azonban megkérdőjelezték a
munkaérték-elméletet, és nyíltabb tudományos viták csak a Sztálin utáni időkben
kezdődhettek. Ennek megfelelően Kantorovics a nyugati világban az 1950-es évek közepéig
ismeretlen maradt, és a lineáris programozást amerikai matematikusok tőle függetlenül újra
felfedezték az 1940-es években. 1975-ben az egyetlen szovjet közgazdászként T. Koopmans-
szal megosztva közgazdasági Nobel-díjat kapott „az erőforrások optimális felhasználásának
elméletéhez való hozzájárulásért.”

Az első alternatíva a szovjet típusú államszocialista rendszerhez képest a jugoszláv

önigazgatás volt. A Josip Broz Tito (1892-1980) vezette Jugoszlávia 1948-tól kezdve önálló
útra tért, nem fogadta el a szovjet irányítást. Decentralizált, föderális államberendezkedést
alakítottak ki, ami megfelelt a soknemzetiségű államnak. A vállalatokban munkásönigazgatást

106
vezettek be és a központi tervutasítás megszűnt. A rendszer kidolgozói Milovan Đilas (1911-
1995) és Edvard Kardelj (1910-1979) voltak. A valóságban a kommunista párt uralkodó
szerepe megmaradt, a munkástanácsok pedig a bérjövedelmek növelésében volt érdekeltek, a
hosszú távú fejlesztések, beruházások szempontjai elsikkadtak. A jugoszláv önigazgatás sem
tudta elkerülni az európai szocialista rendszerek sorsát, a megszűnést.

A közép- és kelet-európai országokban a második világháború után kialakult sztálinista

államszocializmus az erőltetett iparosítással, erőszakos mezőgazdasági kollektivizálással az
emberek életszínvonalában, fogyasztásában erős csökkenést hozott, ami terrorral féken tartott
társadalmi elégedetlenséghez vezetett. Ezért Sztálin 1953-as halála után az iparosítás
lassítására, a mezőgazdaság fejlesztésére irányuló kisebb reformok kezdődtek.
Magyarországon a Statisztikai Hivatal elnöke, Péter György (1903-1969) jelentetett meg
1954-ben egy nagyhatású cikket egy piacgazdasági irányultságú reformról, Kornai János
1956-ban megvitatott disszertációja a túlzottan központosított rendszer kritikájáról szólt. A
reformgondolkodást politikai megmozdulások kísérték, mindkettőben Magyarország ment a
legmesszebb. Az 1956. októberi forradalmat a szovjet tankok vérbe fojtották, amit a
kommunista párt új főtitkárának Kádár Jánosnak a vezényletével megtorlás követett. 1957
elején a kormány által felkért Közgazdasági Szakértői Bizottság a polgári közgazdász, Varga
István (1987-1962) vezetésével még elkészített egy átfogó reformtervet, de a keményvonalas
kommunista közgazdászok támadása után lekerült a napirendről.
Az 1960-as évek elejére az egész keleti blokkban lelassult a gazdasági növekedés. A háború
utáni újjáépítés lendülete véget ért, és ahogy akkoriban nevezték, a növekedés extenzív
forrásai kimerültek. Már nem lehetett több erőforrást átpumpálni a mezőgazdaságból az
iparba, a nőket munkába állították, a könnyen hozzáférhető nyersanyagokat felhasználták. A
növekedést csak az intenzív források, azaz a technikai fejlesztések tudták volna erősíteni. A
reformok hasonló irányba mutattak, legyen szó akár a szovjet Evsei Gregorevics Libermanról
(1987-1981), akár a csehszlovák Ota Šikről (1919-2004), akár a varsói iskolából Włodzimierz
Brusról (1921-2007), mindenütt piaci elemek bevezetésén, a bürokratikus előírások lazításán
gondolkodtak. Magyarországon átfogó reformot indítottak el 1968. január 1-jén új gazdasági
mechanizmus néven. Ennek sorsát és az egész térség reformfolyamatait alapvetően
befolyásolták azonban a csehszlovákiai események. Ott a gazdaságiak mellett politikai
reformokat is terveztek egy emberarcú szocializmus megvalósítására, és ez volt a
legradikálisabb reformkommunista elképzelés a közép- és kelet-európai térségben. Leonyid
Brezsnyev szovjet pártvezetőnek nem volt nehéz rábeszélnie a Varsói Szerződés
tagállamainak vezetőit, hogy az öt állam tankjai 1968. augusztus 20-án bevonuljanak
Csehszlovákiába, és letörjék a prágai tavaszt. Ezután más ország már nem csatlakozott a

107
magyar reformokhoz, megmaradtak a kisebb változtatásoknál. A helyzetet jól jellemezte,
hogy mind Šik, mind Brus Nyugatra távozott.
Az 1968-as magyar reform az ’50-es évek előzményei épült. A konszolidáció felé mozduló
Kádár-rezsimben Nyers Rezső (1923-2018) volt felelős a párt gazdaságpolitikáért. Ennek a
korszaknak a gazdag szakirodalmából Tardos Márton (1928-2006) és Bauer Tamás (1946-)
nevét emelhetjük ki. A reformerek között is különleges személyiségnek számított Liska Tibor
(1925-1994), aki hitt egy verseny alapú piaci szocializmus megvalósíthatóságában.
Ökonosztát című művét 1964-ben írta, amely jó ideig csak szamizdat formájában terjedhetett.
Az 1968-as reformmal a tervmutatókat eltörölték, helyettük az állam pénzügyi szabályozókkal
próbálta irányítani a gazdaságot. A vállalatok önállósága megnőtt, az adminisztratív árak
körét szűkítették, nagyobb teret kapott a piaci szabályozás. Miután a magántulajdon
bevezetése továbbra is tabu maradt, a reformerek a szabályozókkal mintegy szimulálni
akarták a piac működését. A reformok gazdasági hatása egyértelműen pozitív volt, különösen
látványos volt a mezőgazdasági ellátás javulása, a termelő szövetkezetek és a háztáji
gazdaságok szimbiózisa. Ekkoriban alakult ki a Kádár rendszer világszerte kedvező képe: a
„gulyás kommunizmus”, a „szocialista láger legvidámabb barakkja”. A decentralizáció
leginkább a megyei szintű pártvezetés és a nagyvállalatok vezetőinek érdekeit sértette, és a
prágai tavasz leverése után gyanakvó, reformellenes légkör a szocialista országokban
megerősítette a pozícióikat. 1972-re sikerült a nagyvállalatok egy részének speciális
szabályozókat kicsikarniuk, amivel a piaci verseny szimulálásának a modellje sérült. A
tervalkuk helyett kialakultak a szabályozó alkuk.
Közben a világgazdaságban az 1973-as olajválság után megindult egy struktúraváltás,
megkezdődött az információs kommunikációs forradalom. Ezt már egyetlen szocialista ország
sem volt képes követni. A gazdaság teljesítményének fokozatos leértékelődését az 1956 után
konszolidáció eredményeit és a hatalmát féltő kádári vezetés külföldi eladósodással
ellensúlyozta, valamint újabb és újabb reformintézkedésekkel próbálkozott az 1980-as
években. Tulajdoni reform keretében vállalati tanácsokat alakítottak, nagyobb teret kapott a
magánkezdeményezés, elnézték a második (fekete/szürke) gazdaság terjedését, olyan piaci
intézményeket vezettek be, mint pl. a kétszintű bankrendszer, könnyítették a
külkereskedelmet a kapitalista országokkal. Miután a Szovjetunió fennmaradását még
adottságnak tekintették, az utolsó átfogó reformjavaslat is a szocialista kereteken (az állami
tulajdon dominanciája és a nyílt, kapun kívüli munkanélküliség elkerülése) belül maradt.
1987-ben jelent meg Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy
György Fordulat és reform című programja. A fordulat meg is valósult, de már a

108
rendszerváltozás, a kapitalista átmenet keretében. A szocialista rendszer átalakulása
végbement egész Közép- és Kelet-Európában, illetve a Szovjetunió területén. A Mao Ce-tung
(1893-1976) vezette kínai kommunista diktatúra után már 1978-ban elkezdődtek a reformok
Teng Hsziao-ping (1904-1997) irányítása mellett. Miközben a kínai ideológusok szocialista
piacgazdaságnak nevezik a gazdaságukat, és a magántulajdont legitimálták, ugyanakkor az
egyetlen pártra épülő politikai rendszer, azaz a diktatúra fennmaradt, és az állam formális és
informális eszközökkel mélyen beavatkozik a gazdaság működésébe. A kutatók között nem
alakult ki egységes álláspont, hogy a Kínában kialakult rendszert a szocializmus sajátos
válfajának vagy államkapitalizmusnak tekintsék.
Manapság, amikor a kapitalista világgazdaság a 2008-as gazdasági és pénzügyi válság óta
elhúzódó problémákkal küszködik, érdemes leszögeznünk néhány tanulságot, nehogy a jelen
problémáira régi kudarcokkal válaszoljunk. A szocialista rendszerben sem az erőforrások
hatékony felhasználását, sem az innováció készséget, a folyamatos technikai fejlődést nem
sikerült biztosítani. A rendszer ugyanazokat a diszfunkciókat mutatta és mutatja, akár
Európában, akár Ázsiában, akár Kubában vagy éppen Venezuelában
kísérleteztek/kísérleteznek vele. Egyfelől a magántulajdon adta motivációt nem sikerül
pótolni, ami azt igazolja, hogy Arisztotelész/Aquinói Tamás antropológiai kiindulópontja (ls.
1. fejezet) bizonyult reálisnak Karl Marxéval szemben. Másfelől a piaci koordináció jobban,
mondjuk úgy kevésbé tökéletlenül képes a hatékony gazdálkodáshoz szükséges információkat
kezelni, mint a bürokratikus koordináció, legalábbis a modern társadalmak bonyolult
munkamegosztásában.

Irodalom
Antal László–Bokros Lajos–Csillag István–Lengyel László–Matolcsy György: Fordulat és
reform. Közgazdasági Szemle, XXXIV . évf., 1987. június (642–663. o.).
Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1956-1965. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983.
Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában
1944-1990. Vince Kiadó, Budapest, 1999.
Csaba László: A fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006.
Engels, Friedrich: A munkásosztály helyzete Angliában. Magyar Helikon 1980.
Engels, Friedrich – Marx, Karl: A Kommunista Párt kiáltványa. Kossuth Könyvkiadó,
Budapest, 1975.
Kornai János: A hiány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980
Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Heti Világgazdaság
Kiadói Rt. 1993.
Kornai János: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó,
Budapest, 2007.

109
Horváth József: Leonyid Vitaljevics Kantorovics (1912-1986). in: Bekker Zsuzsa (szerk.):
Közgazdasági Nobel-díjasok 1969-2004. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. 2005.
191-200. o.
Marx, Karl: A politikai gazdaságtan bírálatához, MEM, 13., Budapest, 1965, 1–148.
Marx, Karl: A tőke 1. könyv, in: Karl Marx és Friedrich Engels Művei, 23. kötet, Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1967.
Marx, Karl: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977.
Marx, Karl: Tézisek Feuerbachról, MEM, 3., Budapest, 1960, 7–10.
Mihalik István– Szigeti Endre: Fejezetek a marxista-leninista politikai gazdaságtan
történetéből. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984.
Spiegel, Henry William: The Growth of Economic Thought. Duke University Press, Durham
& London, 1991.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Magvető Kiadó, Budapest, 1983.
Tallár Ferenc: Utópiák igézetében. Magvető Kiadó, Budapest, 1984.
Tomka Béla: Gazdasági növekedés, fogyasztás és életminőség. Akadémiai Kiadó, Budapest,
2011.

8. A neoklasszikus közgazdaságtan

John Stuart Mill bemutatásánál láttuk, hogy munkássága már átmenetet jelentett egy új
korszak felé. A következő fejezetben ezt az új korszakot fogjuk megismerni, amely a mai
napig a főáramú közgazdaságtan alapját képezi. Nemcsak magát a neoklasszikus iskolát
fogjuk tárgyalni, hanem annak filozófiai hátterét képező etikai irányzat, az utilitarizmus azon
elemeit is, amelyek kapcsolódnak a közgazdasági elmélethez. Ezt követően a marginalistákat
tanulmányozzuk, akik a neoklasszikus ortodoxia előfutárait voltak. A neoklasszikus iskolán
belül különös figyelmet szentelünk Alfred Marshallnak. A pénzelmélet ebben az időszakban
is elkülönült a reálgazdaságra vonatkozó elméletektől, ezért önálló fejezetben tárgyaljuk. A
neoklasszikus iskolához kapcsolódik, de elkülönült kutatási területet képez a jóléti
közgazdaságtan, amivel szintén megismerkedünk. Ezután áttekintjük a neoklasszikus irányzat
két világháború közötti fejlődését.

8.1. A neoklasszikus közgazdaságtan filozófiai háttere: a haszonelvűség

térhódítása

Az a gondolat, hogy a boldogság és ezzel az erkölcsi jó végső forrása az élvezetre törekvés és

a fájdalom kerülése – mint annyi más elképzelés – az ókori görögökre visszanyúlik. Ennek
legfőbb hirdetője Epikurosz volt (Kr. e. 341-270), nézeteit a görög hedone, azaz élvezet
szóból hedonizmusnak szokták nevezni. A felvilágosodás korában a boldogság
összekapcsolódott a hasznossággal, ahonnan az etikai irányzat, az utilitarizmus a nevét is
kapta (utilis latinul hasznos). Ezen irányzat szerint az ember racionálisan mérlegeli, hogy egy

110
cselekedet következményei segítik-e az élvezetszerzését, és eszerint ítéli hasznosnak. A
kapitalista gazdaság, a piaci verseny, a profit növelésére törekvés egyre kiterjedtebbé
válásával nem meglepő, hogy az utilitarista gondolatok már a 17-18. századi brit moralisták
körében megjelentek, többek között a már emlegetett Hume-nál és Hutchesonnál. A 18.
század közepétől az angolszász világban már domináns morálfilozófiai irányzattá vált, amely
klasszikus kifejtését Jeremy Bentham és John Stuart Mill munkáiban kapta meg. Mivel a
neoklasszikus iskola közgazdasági értékelméletére is meghatározó befolyással volt, röviden
meg kell ismerkednünk vele.

Jeremy Bentham (1748-1832) nevével többször találkoztunk a klasszikus politikai

gazdaságtani iskolában James és John Stuart Millhez fűződő kapcsolata révén. Noha
közgazdasági kérdésekhez is hozzászólt, mint filozófust, társadalmi reformert tartjuk számon.
Vagyonos családja kívánságára jogot tanult, de nem praktizált. Elméleti munkáiban viszont
egy teljes és racionális jogi kódex megalkotása állt a középpontban, mert a felvilágosodás
eszméinek megfelelően hitt abban, hogy jó törvényhozással lehet a társadalmat jobbá tenni. A
társadalmi reformok hosszú soráért küzdött élete folyamán a parlamentitől a börtönreformig.
Tartós hatást az utilitarizmus morálfilozófiai irányzatának megteremtésével gyakorolt a 19.
századi gazdaságelméletre, az angliai filozófiai radikálisok csoportjának a vezetőjeként is
formálta kora közvéleményét.

Bentham “Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe” (An Introduction to the

Principles of Morals and Legislation) című, 1789-ben kiadott könyvét egy jogi kódex
előszavának szánta. Ennek központi gondolata, hogy a jó és rossz mértéke a legnagyobb
boldogság a legtöbb ember számára. Abból indul ki, hogy a természet az emberi nemet két
szuverén úr – a fájdalom és az élvezet – kormányzata alá helyezte, azaz az ember keresi az
élvezetet és kerüli fájdalmat. A morálfilozófiáját a hasznosság alapelvére építette, ami alatt azt
értette, hogy minden cselekedet aszerint helyes vagy helytelen, hogy előmozdítja-e valakinek
a boldogságát. Ezzel minden emberi motívumot tértől és időtől függetlenül egyetlen elvre
vezetett vissza, a haszonmaximalizálásra. Benthamnél is tetten érhetjük a természeti törvény
koncepcióját, erkölcsi princípiumát az emberi természetből vezette le, noha a természetes
jogok, a társadalmi szerződés 18. századi gondolatát elutasította. A brit gondolkodóknak
ahhoz a sorához tartozott, akik a társadalomban is a fizikai törvényekhez hasonló univerzális
törvényeket kerestek. A newtoni hatás odáig ment, hogy az élvezetet, ezáltal a hasznosságot
úgy kezelte, mint egy fizikai erőt.
Az egyének élvezetkeresése szerinte magától nem vezet a társadalmi harmóniához, mint
Adam Smith-nél az önérdekkövetés. Az embereket a kormányzatnak kell olyan szabályozó- és
szankciórendszerbe helyeznie, hogy a lehető legtöbb ember legnagyobb boldogsága
megvalósuljon. Feltételezte, hogy az élvezet és a fájdalom (azaz negatív élvezet) mérhető

111
jelenségek, és olyan körülmények alapján javasolta mérni, mint pl. az intenzitása, tartalma,
bizonyos vagy bizonytalan, közeli vagy távoli mivolta. Ezeket lehetne felhasználni az
utilitarista döntéshozatalban, és minden egyes személy súlya egységnyi lenne a számításban,
azaz mindenki ugyanúgy képes megtapasztalni az élvezetet és a fájdalmat. A tényleges
számításokig nem jutott el Bentham, a hasznosság mérhetősége a későbbi követők minden
törekvése ellenére soha nem bizonyult megoldhatónak. Amint látni fogjuk, Jevons
kifejezetten és közvetlenül hivatkozott Benthamre, joggal tekinthetjük a neoklasszikus
közgazdaságtan filozófia háttere megalapozójának.
John Stuart Mill „Haszonelvűség” (Utilitarianism) című 1861-ben írt értekezésében több
lényeges ponton eltért a fiatalkori neveltetésében oly fontos benthami utilitarizmustól. Azzal a
központi gondolattal egyetértett, hogy a cselekedetek annyiban helyesek, amennyiben azok
előmozdítják a boldogságot. Azt a hedonista benthami felfogást, amely minden motívumot
egyetlenegyre, a homogénnek tekintett élvezetkeresésére és a fájdalom elkerülésére vezet
vissza, elutasította. Az élvezetek között vannak minőségi különbségek, a szellemi élvezetek
magasabb rendűek, és ez összeegyeztethető a hasznosság elvével. „Kevés ember egyeznék
bele, olyan ígéret ellenében, hogy kiélvezheti az állatok összes élvezetét, hogy valami
alacsonyabb rendű állattá változtassák;..nincs olyan művelt ember, aki szeretne tudatlan lenni;
egyetlen érző és lelkiismeretes személy sem kívánna önzővé és hitvánnyá válni, még akkor
sem, ha meggyőznék róla, hogy a bolond, az ostoba vagy a gazember elégedettebb sorsával,
mint ő a magáéval…Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak; jobb
elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának” (Mill 1980, 244, 246. o.).
Millnél már nem egy törvényhozó tereli az egyéni élvezetkeresést az összboldogság
növelésének az irányába, hanem a haszonelvűség a cselekvő személytől követeli meg, hogy a
saját boldogsága és többiek boldogsága közötti választás esetén olyan pártatlan legyen, mint
egy jóakaratú, elfogulatlan külső szemlélő. Ezzel Mill visszanyúlt Smith és skót
felvilágosodás gondolatvilágához. Amint Mill módszertanánál már láttuk, az embert komplex
lénynek tekintette, akit egyszerre számos indíték mozgat, egyszerre irányítják egyéni érdekek,
a lelkiismeret, az önbecsülés és társadalmi szabályok, szokások, számára Bentham emberi
természetről alkotott felfogása szűkös volt. Azzal, hogy az élvezetek között minőségi
különbséget állított fel, a hasznosságon kívül más, nem utilitarista elvet is bevont az erkölcsi
ítéletalkotásba, ezzel megtörte az elmélete konzisztenciáját. Közgazdasági értékelméletét nem
építette a hasznosságra, s a mennyiségi különbségekkel mérhető élvezetek gondolatának
elutasításával nem jelenthetett kiindulópontot a marginalisták angliai képviselőjének,
Jevonsnak.

112
Bentham és Mill nézetei között egy további különbséget is felfedezhetünk, amit majd az
1960-as évektől cselekedet-, illetve szabály-utilitarizmusnak neveznek. Bentham írásaiból azt
olvashatjuk ki, hogy szerinte az egyes cselekedet jó vagy rossz következményei alapján kell a
cselekedetet jónak vagy rossznak tartani. Mill inkább ahhoz a szemlélethez áll közel, hogy
egy cselekedet aszerint jó vagy rossz, hogy megfelel-e annak a szabálynak, amit hasonló
körülmények között mindenkinek követnie kell. A szabályok viszont azáltal válnak erkölcsi
szabállyá, hogy a következményei a társadalmi hasznosság maximalizálását szolgálják.
Bentham és Mill nyomdokain Henry Sidgwick (1838-1900) haladt tovább, aki 1874-ben
kiadott The Methods of Ethics c. könyvében az utilitarista doktrínát az erkölcsfilozófia első
igazi szisztematikus kifejtésében mutatta be, összehasonlítva más irányzatokkal. Sidgwick a
viktoriánus kor egyik legbefolyásosabb filozófusa volt, emellett politikai gazdaságtannal is
foglalkozott, és a Cambridge-i Egyetemen Marshall mellett találkozunk majd vele.
Amint láttuk, már Mill próbálta kiküszöbölni a hedonista megközelítés problémáit, hiszen az
erkölcsi intuíciónk is jelzi, hogy az nem lehet kielégítő megoldás. Tapasztalatból tudjuk, hogy
számos jó cselekedet csak lemondás, fáradság és szenvedés árán valósítható meg. George
Edward Moore (1873-1958) cambridge-i filozófus a későbbiekben ideálisnak nevezett
utilitarizmust ajánlotta az 1903-ban megjelenő Principia Ethica című könyvében. A helyes
cselekedet szerinte is az, amelyik a több jót eredményezi, és a helyes, az erényes, a hasznos
egymáshoz nagyon közel álló fogalmak. Azonban a jónak – ami intuícióval ismerhető fel –
önértéke van, ilyen például a barátság vagy a szépség élvezete.

A 20. század első felében az utilitarizmus befolyása csökkent, majd a 20. század második
felében megújult, amiben közgazdászok jelentős szerepet játszottak. Nem feladatunk az
irányzat melletti és elleni filozófiai jellegű érvek tárgyalása, mindössze két olyan kérdést
vetünk fel, amellyel a közgazdászok is küzdöttek. Ráadásul a két kérdés – a preferencia
utilitarizmus és az aggregálás problémája – bemutatásánál egy magyar származású Nobel
díjas közgazdászt is megismerhetünk.
Harsányi János 1920-ban Budapesten született, gyógyszerésznek tanult. 1945-ban
munkaszolgálatosként kellett megszöknie a haláltábor elől. A háború után filozófiát és
szociológiát tanult, de antimarxista nézetei miatt tudományos karriere megszakadt.
Gyógyszerész családjuk patikáját 1950-ben államosították, ezután Ausztriába menekült.
Külföldre kerülve Ausztrália és az USA egyetemein tanult majd tanított, immár
közgazdaságtant. Játékelméleti munkásságáért 1994-ben Nobel-díjat kapott.

Harsányi János (1920-2000) a hedonista és az ideális utilitarizmus hiányosságait a

preferencia utilitarizmus bevezetésével igyekezett megoldani egy 1977-es tanulmányában. Ez
alatt azt értette, hogy annak az eldöntésében, mi a jó az egyénnek, csak a saját preferenciái
számítanak. Ennek az álláspontnak a nyilvánvalóan abszurd következményeit úgy próbálta
elhárítani, hogy különbséget tett kinyilvánított és valódi preferencia között. Ha pl. tévedés
vagy erős érzelem eltérít a racionális választástól, akkor a kinyilvánított és a valódi

113
preferencia nem esik egybe. Az utilitarizmus az általános jóakaratot és az emberi együttérzést
feltételezi, ezért az antiszociális preferenciákat eleve kizárta. A preferencia utilitarizmus
megközelítését számosan átvették, továbbfejlesztették, s ma már sokszor nem is Harsányihoz
kötik az utilitarizmusnak ezt az ágát. A közgazdaságtanban – amint később látni fogjuk – a
hasznosság mérésének problémáját már a 20. század első harmadában úgy kerülték meg, hogy
a gazdasági szereplőktől csak a preferenciaállítás képességét feltételezték. Ennek a logikáját
látjuk viszont az etikában, a hasznosság, ezzel az erkölcsileg helyes tartalmi
meghatározásának a problémáját itt is a preferenciaállítással iktatták ki.
Harsányinál is előkerül az utilitarizmus örökzöld problémája, ami a közgazdaságtanban egy
társadalmi jóléti függvény felállításához szintén szükséges, nevezetesen a hasznosság
személyek közötti összehasonlítása. Nagyon könnyű példákat találni arra, hogy ugyanaz a
jószág vagy esemény több vagy kevesebb élvezetet okoz egyik vagy másik embernek. Az
összehasonlíthatóság a társadalmi szintű aggregálás előfeltétele is. Harsányi ezt a kérdést
roppant egyszerűen intézte el azzal, hogy felállította a hasonlósági posztulátumot, azaz hogy
az alapvető pszichológiai reakcióink hasonlóak.
Ehhez a kérdéskörhöz szorosan kapcsolódik a társadalmi igazságosság filozófiai problémája,
ami elől a gazdaságpolitikusok sem tudnak elmenekülni. John Rawls (1921-2002) nagyhatású
politikai és morálfilozófus társadalmi igazságosságról szóló 1971-ben megjelent elméletében
erőteljesen kritizálta az utilitarizmust. Arra mutatott rá, hogy az utilitarista szemlélet nem
zárja ki, hogy „a nagyobb jó sokak számára helyes lehet azon az áron is, hogy megnyirbálják
érte néhányak szabadságát”. Márpedig „az igazságosság, vagy ahogy egyesek mondják, a
természetjog alapján a társadalom minden egyes tagja sérthetetlen, s ennél még a társadalom
összes tagjának jóléte sem lehet előbbre való” (Rawls 1997, 49-50. o.). A társadalmi
szerződés gondolatára építő liberális tradíció szerint alapvető szabadságjogok nem lehetnek
politikai alku vagy érdekszámítás tárgyai. Az utilitarizmus követői hajlamosak megnyugtatni
magukat azzal, hogy az igazságosság biztosította jogok megszegése civilizált társadalmakban
csak kivételesen jár társadalmi haszonnal. A világgazdaság súlypontjának eltolódásával
azonban ez a kérdéskör új megvilágításba került, hiszen pl. a kínai kommunista kormányok a
stabil gazdasági növekedés biztosítására hivatkozva utasítják el az egyéni szabadságjogok
biztosítását.

„Hasznosságon bármely tárgy azon tulajdonságát értjük, miáltal az jótéteményt, előnyt,

élvezetet, jót vagy boldogságot (mindez a jelen esetben egyre megy) létrehozni hajlamos,
illetve (ami ismét csak egyre megy) hajlamos megakadályozni azt, hogy bármiféle kár,

114
fájdalom, rossz vagy boldogtalanság érje azon felet, akinek érdeke szóban forog: ha ez a fél a
közösség lenne általában, úgy a közösség boldogságát.”
Bentham, Jeremy: Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe. In. Márkus György
(szerk.): Brit moralisták a XVIII. században. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. 682.o.
(Fordította: Fehér Ferenc)

„A haszonelvű gondolkodó elismeri ugyan, hogy felfogása szigorú értelemben ellentétes az

igazságosságra vonatkozó érzelmeinkkel, de kitart amellett, hogy az igazságosság köznapi
előírásai és a természetes jogokra vonatkozó eszmék csupán másodlagos jelentőségű
szabályok, ezért alárendelt érvényességgel rendelkeznek. Ezek szerinte azért jönnek létre,
mert követésük a civilizált társadalom feltételei között többnyire nagy társadalmi haszonnal
jár, míg megszegésük csak egészen kivételes esetekben hasznos…Így amíg a szerződéses tan
teljes mélységükben elfogadja az igazságosság elsőbbségére vonatkozó meggyőződéseinket, a
haszonelvűség mint társadalmilag hasznos illúziókra keres rájuk magyarázatot.”
John Rawls: Az igazságosság elmélet. Osiris Kiadó, Budapest, 1997. 50. o. (Fordította:
Krokovay Zsolt)

8.2. Marginalista forradalom: a határelemzés és a szubjektív értékelmélet

megalapozása. Az előfutárok és William Stanley Jevons

A 19. század második felében a klasszikus politikai gazdaságtannal szemben egyre több
kritika merült fel, ahogy erre Millnél már utaltunk. A malthusi népesedéselmélettel szemben
az egy főre jutó jövedelem a népesség növekedése mellett nőtt. A technológiai változásoknak
köszönhetően nem tapasztalták a csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban. A szigorúbb,
szakszerűbb elemzések már nem tartották kielégítőnek a ricardói munkaérték-, illetve
elosztás-elméletet sem. Az elmélettörténet-írásban bevett elnevezés, hogy az ezekre a
kihívásokra az 1870-es években Angliában, Svájcban, Ausztriában felbukkanó válaszokat
marginalista forradalom névvel illessük. Ugyanakkor arra is számos szerző mutat rá, hogy a
marginalisták nem valamiféle „varázsütésre” kerültek elő, hanem számos többé-kevésbé
jelentős szerzőnél találunk olyan előzményeket, amelyek új megközelítések, a határelemzés és
a hasznossági elméletek felé mutatnak. A három leginkább említésre méltó tudós nevével az
elmélettörténeten kívül is találkozunk: a Cournot-féle pont, Gossen törvényei a
mikroökonómia tankönyvekből, Thünen a regionális gazdaságtan tankönyvekből ismerős.

Az a gondolat már Malthusnál felmerült, hogy a kalkulus, a differenciálszámítás alkalmas

lehet közgazdasági összefüggések kifejezésre. A matematikai közgazdaságtan előfutárait, -
akik nélkül nem kaphatunk teljes képet a marginalista fordulatról - az elmélettörténet-írásban
francia mérnökök néven emlegetik. A francia racionalizmus filozófiai tradíciója fogékonnyá
tette őket, hogy az ész hatalmában bízva egy matematikailag rendezett világot tárjanak fel,
„tiszta” matematikai modellt alkossanak. A francia mérnökök közül a legkiemelkedőbbek
Antoine Augustin Cournot (1801-1877) és Jules Dupuit (1804-1866) voltak. Cournot a
kalkulus és a mechanika professzora volt, a rektorságig vezető sikeres egyetemi karrierrel,

115
amelyben a közgazdaságtan mellékes szerepet töltött be. Mégis tartós hatást gyakorolt
nemcsak a francia Walrasra, hanem Jevonsra, Marshallra, sőt a 20. században is Robinsonra
és Chamberlainre. 1838-ban jelent meg az a munkája, amelyben folytonos keresleti függvényt
állított fel, valamint a monopolista profit maximumát azon ár mellett határozta meg, ahol
határköltség megegyezik a határbevétellel, azaz a Cournot-féle pontban. Elméletében nem
épített a hasznosságra. 1844-ben Dupuit a közmunkák hasznának a meghatározása kapcsán
azt mérte meg, ami később mint fogyasztói többlet vált ismertté. Ő már összekapcsolta a
határhaszon koncepciót és a keresleti függvényt.
A marginalizmus legfontosabb előfutáraként Hermann Heinrich Gossent (1810-1858) tartjuk
számon. 1854-ben megjelent művét hivatali, üzleti tevékenysége mellett írta meg, és az előszó
szerint kopernikuszi fordulatnak gondolta a közgazdaságtudományban. Munkája teljesen
észrevétlen maradt, ami nagyon elkeserítette. Csak a magyar Kautz Gyula (1829-1909) figyelt
fel rá, 1858-ban kiadott, német nyelvű elmélettörténet könyvében hivatkozott rá. Az ő
közvetítésével jutott el Jevonshoz, Walrashoz, akik saját műveik megírása után fedezték fel
felfogásuk előzményét Gossen könyvében. A csökkenő hasznosság gondolata, amit Gossen
első törvényeként ismerünk, nem volt eredeti felismerés, többek között már Benthamnél is
megtaláljuk. Az igazi újítása a második törvénye, a határhasznok kiegyenlítődésének elve,
amivel az optimális allokáció elvét fogalmazta meg, azaz az egyén akkor maximalizálja a
hasznosságot, ha „minden egyes élvezet nagysága abban a pillanatban, amikor ezt az örömet
megszakítjuk, azonos minden élvezetre” (Idézi Bekker 2000, 221. o.)
Johann Heinrich von Thünent (1783-1850) mint a regionális gazdaságtan klasszikusát
ismerjük, aki a piactól való távolság és a szállítási költségek térhasználatra gyakorolt
befolyását vizsgálta, azaz telephely elméletet alkotott. Földbirtokosként sok adatot gyűjtött a
gazdaságáról, amelyeket az Elszigetelt állam című több kötetes művében (1826-1863)
dolgozott fel. Elemzési eszközei révén a marginalisták előfutárai közé is tartozott, aki
használta a kalkulust, valamint megállapította, hogy a nettó jövedelmet ott lehet
maximalizálni, ahol a határtermék értéke egyenlő a tényezőköltség határértékével. Saját
kortársai inkább a technikai jellegű felismeréseinek szenteltek figyelmet.
Határtermelékenységi elméletét a később generációk fedezték fel újra, Marshall a
közgazdaságtan fontos művelői közé sorolta.

A klasszikus politikai gazdaságtannal való szakítás Angliában William Stanley Jevons (1835-
1882) nevéhez fűződik, ami abban nyilvánult meg, hogy egyrészt értékelméletét az
utilitarizmusra építette, másrészt módszertanában bevezette a módszertani individualizmust és
matematikai eszközök használatával a tudományos szigort akarta erősíteni.
Jevons Liverpoolban született, édesanyját tíz-, édesapját húszévesen vesztette el, a családi
vállalkozásuk 1848-ban tönkrement. Londonban 15 évesen megkezdett kémiai és matematikai
tanulmányait meg kellett szakítania, és 1854-ben ausztráliai bányában vállalt munkát kémiai
tudását ércvizsgálóként hasznosítva. A Sydney-ben töltött öt év alatt gyűjtött annyi pénzt,
hogy tanulmányait be tudta fejezni Londonban. Érdeklődése már ausztráliai évei alatt a
társadalomtudományok felé fordult, 1863-tól a manchesteri egyetemen dolgozott, ahol három
év múlva a politikai gazdaságtan és egyben a logika, a mentális és erkölcsfilozófia
professzora lett. 1876-ban került vissza alma materébe, a londoni University College-ba. Első
nagy visszhangot kiváltó munkája „A szénkérdés”-ről írt műve volt, amelyben
megfogalmazta az ún. Jevons-paradoxont. Azt figyelte meg, hogy a hatékonyság javító
technológiai fejlesztések ellenére a felhasznált szén mennyisége nem csökkent, hanem nőtt.
1872-ben Petty és Malthus után a Royal Society tagjává választottak. Egy tragikus kimenetelű
tengeri fürdőzés fiatalon véget vetett az életének.

116
A marginalista forradalom szempontjából Jevons legfontosabb munkája az 1871-ben kiadott
„A politikai gazdaságtan elmélete” (The Theory of Political Economy) című könyve. Fő
művét úgy írta meg, hogy nem ismerte a hasonló koncepciókat. Művének második, 1879-es
kiadásának előszavában gyűjtötte össze ezeket, megemlékezve többek között Cournot,
Dupuit, Gossen, Thünen eredményeiről, Walrast pedig kifejezetten a barátjának nevezte.

A közgazdasági gondolkodás új korszakát jelezte, hogy új elnevezést kezdtek használni erre a

tudományterületre. Jevons a második kiadás előszavában azt írta, hogy a szövegben
megváltoztatta a politikai gazdaságtant közgazdaságtanra, mert ez egyszerűbb, rímel más
tudományokra (angolul Economics, Mathematics, Ethics), és az arisztotelészi időkből
származik. Hozzátette, hogy Macleod professzor vezette be újra, és Marshall is ezt használja
Cambridge-ben.

Jevons kiindulópontja a hasznosság elmélete, amelyben Benthamre támaszkodik. A

közgazdaságtan szerinte éppen azért kapcsolódik a morális tudományhoz, mert az öröm és a
fájdalom mérésén alapul. Az a tárgya, hogy hogyan kell maximalizálni a boldogságot az öröm
megvásárlásával a fájdalom legalacsonyabb költsége mellett. Már a könyv bevezetésében
leszögezi, hogy az érték teljes egészében a hasznosságtól függ. Jevons nem vonta kétségbe,
hogy az érzéseknek van hierarchiája, sőt a hasznossági kalkulust, ami az ember mindennapi
szükségleteit kívánja kielégíteni a legkisebb költsége mellett, a legalacsonyabb rendű
érzésnek nevezte.
Jevons az utilitarista megközelítést összeegyeztethetőnek tartotta a matematikai módszerek
bevezetésével. Egyenesen előítéletnek nevezte, hogy a matematika módszere, nyelve ne lenne
alkalmazható a morális tudományok bármely területén. Miután a közgazdaságtan
mennyiségekkel foglalkozik, olyan dolgokkal, amelyek képesek kisebbek és nagyobbak lenni,
ezért a törvényszerűségei, összefüggései matematikai természetűek. Az első kiadáshoz írt
előszavában Jevons a közgazdasági elmélet és a statikus mechanika között látott analógiát, a
csere egyensúlyát az emelő egyensúlyának törvényeihez hasonlította. Mindkét egyensúlyt
végtelenül kis mennyiségek változásával írják le, előbbit az öröm és a fájdalom, utóbbit az
energiák változásával. Ugyanakkor Jevons a jószágoknak nem tulajdonított belső értéket, s azt
sem gondolta, hogy az öröm és a fájdalom közvetlenül mérhető, hanem érzéseink mennyiségi
hatásából tudjuk megbecsülni az összehasonlítható összegüket, mint ahogy a gravitációt az
inga mozgásában kifejeződő hatással lehet mérni.
Jevons különbséget tett az összes hasznosság és a hasznosság foka között, amit ma
határhaszonnak nevezünk. A hasznosság foka a jószág mennyiségének növekedésével

117
csökken, amit már a differenciálszámítás segítségével is kifejezett. Az x jószágmennyiséghez
tartozó hasznosság foka du/dx, azaz a hasznosság foka az u x szerinti differenciálhányadosa.
Ebben az összefüggésben felismerhetjük, hogy Jevons is eljutott Gossen első törvényéig, majd
a csere elméletével Gossen második törvényével egyenértékű megoldáshoz jutott. Példájában
két gazdasági szereplő, A és B gabonát és a marhahúst cserélt egymással, de mindketten
mindkét jószágból igényt tartanak valamilyen mennyiségre. Matematikai szimbólumokat
felhasználva bemutatta, hogy a cserét addig folytatják, míg a két terméküknél a hasznosság
végső foka, azaz a határhaszna egyenlő nem lesz. Modelljének feltételei mellett gazdasági
egyensúlyban mindkét termék határhasznának aránya megegyezik azzal az aránnyal,
amelyben a kicserélt teljes jószágmennyiségek egymással állnak, azaz y/x = dy/dx.
Jevons munkásságában nem látni nyomát, hogy a munkaérték-elmélet marxi felhasználásának
tudatában lett volna, a klasszikusok értékelméletét ettől függetlenül határozottan elutasította.
Szerinte a munka értéke az általa termelt jószág értéke által határozódik meg, és nem a
munka határozza meg a jószág értékét. Lehetetlennek tartotta, hogy a különböző fajtájú
munkák termelőerejét a priori összevessük. A munka közvetve hat a jószág értékére,
amennyiben a termelési költség meghatározza a kínálatot, a kínálat (azaz a jószág
mennyisége) a határhasznot, utóbbi pedig az értéket.
Jevons az absztrakt, deduktív modellalkotás mellett fontosnak tartotta a statisztikai
eszközökkel történő verifikálást, tapasztalati úton történő igazolást. Ez nemcsak egy elvi
belátás volt nála, hanem statisztikai adatgyűjtéssel akarta feltárni a gazdasági ciklusok okait
(ezek közül a legérdekesebb a napfolttevékenység és a mezőgazdasági ciklusok között
feltételezett kapcsolat). A kezdeti erős szabadpiac párti alapállását idővel módosította, és
elfogadhatónak tartotta az állam beavatkozását, ha az növeli a társadalom összboldogságát.
Jevonsnak nem volt olyan tanítványi köre, mint Marshallnak Cambridge-ben, a kutató munkát
sokkal jobban szerette, mint a tanítást. Azonban nemcsak ennek tudható be, hogy sikeres
szakmai karriere ellenére sokkal inkább Marshallhoz és nem hozzá kötődött a határelemzés és
matematikai modellezés elterjesztése. Marshall csak hét évvel volt fiatalabb nála, de
negyvenkét évvel élte túl.
Jevons hasznossági elméletét leginkább Philip H. Wicksteed (1844-1927) és Francis Ysidro
Edgeworth (1845-1926) vitték tovább. Wicksteed jelentős hozzájárulása a marginális
forradalomhoz az elosztás határtermelékenységi elméletének a kidolgozása volt az 1890-es
években. Ennek értelmében a termelési tényezők a határtermelékenységük alapján jutnak
jövedelemhez, és ezek „kimerítik” a kibocsátást, a teljes terméket (product exhaustion
theorem). Edgeworth, aki három évtizeden át volt az oxfordi egyetem professzora, méghozzá
a Drummond professzori szék birtokosa, ma is jól ismert a közömbösségi görbéjéről.
Edgeworth azt mutatta meg, hogy két egyén az adott jószágkészletét addig cseréli egymással,

118
amíg a jószágok határhaszna megegyezik egymással. Ez a helyzet a két jószág különböző
kombinációi mellett előállhat, ezen pontok halmaza képezi a szerződési görbét. Ezek a pontok
olyan egyensúlyt jelenítenek meg, amely nem változtatható meg valamelyik fél helyzetének
romlása nélkül, azaz Edgeworth megelőlegezte Pareto optimalitási gondolatát.

„Valójában az a helyzet, hogy az a munka, amit már egyszer kifejtettünk, nincs hatással
egyetlen tárgy jövőbeli értékére sem; elmúlt, örökre elveszett. A kereskedelemben a
hajdanvolt dolgokra örök fátylat boríthatunk; minden pillanatban tiszta lappal indulunk, a
javak értékét jövőbeli hasznosságuk szerint ítéljük meg. Az ipar alapvetően jövőorientált és
nem múltba tekintő; ritkán fordul elő, hogy egy vállalkozás eredménye kezdeményezőjének
első intencióival essen egybe. […]
[Ezek szerint] két lépcsőfok van a munka és az érték között. A munka hat a kínálatra, a kínálat
a hasznosság fokára, ami viszont uralja az értéket, vagy a cserearányokat. Hogy e mindennél
fontosabb összefüggés-sorozatot ne lehessen félreérteni, táblázatos formában is bemutatom:
A termelési költség meghatározza a kínálatot;
A kínálat meghatározza a hasznosság végső fokát;
A hasznosság végső foka meghatározza az értéket.”
Jevons, W. Stanley: The Theory of Political Economy. In: Bekker Zsuzsa (szerk.):
Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 242-243. o. (Fordította: Bekker
Zsuzsanna)

8.3. Marginalista forradalom: az osztrák és a lausanne-i iskola

A neoklasszikus iskola megalapozása Anglia mellett Ausztriában és Svájcban is elindult az

1870-es években, ami mindkét országban jelentős közgazdasági iskola kifejlődéséhez
vezetett, ezért érdemes kissé részletesebben foglalkozni velük.
Az osztrák iskola sajátos utat járt be, mivel az 1930-as években az új generáció tagjai a náci
befolyás, illetve a német megszállás miatt kivándoroltak, és Nagy-Britanniában, valamint az
USA-ban kötöttek ki. Az osztrák iskola jellegzetességét nemcsak ez adja, hanem a szoros
kötődés a német közgazdaságtanhoz. Ez éppúgy jelentett inspirációt, mint súlyos nézetbeli
különbségeket. Utóbbiak az osztrák iskola és a német történeti iskola között az 1880-as
években kezdődő és több évtizedig tartó ún. módszertani vitában (Methodenstreit) öltöttek
testet. A vita azon elemeit, amelyek hatást gyakoroltak a közgazdasági gondolkodás
fejlődésére, a következő fejezetben, a német történeti iskola bemutatásánál ismerjük meg.
Ausztriában nem terjedtek el a benthami utilitarizmus nézetei, nem kínáltak olyan szellemi
hátteret, mint Angliában Jevons számára, azonban más szellemi áramlatok kedveztek egy
szubjektív értékelmélet, illetve egy elvont, általános elmélet megalkotásához. A katolikus
Ausztriában fennmaradt az arisztotelészi természetjogi gondolkodás, amely azt állítja, hogy
vannak egyetemes érvényű természeti törvények, amelyek logikai úton megismerhetőek. Ez
párosult a felvilágosodás gondolatkörével, amely a kameralizmus kereteiben már a 18.
században megjelent a bécsi egyetemen, és továbbvitte a természeti törvény, valamint a

119
rációból levezethető, az egész emberiségre érvényes alapelvek feltételezését. Míg
Németországban az egységes állam megteremtése során a történeti gondolkodás előtérbe
került, és a német történeti iskola elfordult a természetjogi megközelítéstől, addig az Osztrák-
Magyar Monarchiában a nemzeti különbözőségeket felmutató történeti megközelítés a
közgazdaságtanban megosztó lett volna.
Ausztriában – mint a német nyelvterületen általában - a közgazdaságtan művelése a jogi
karokon belül történt, és az ott is használatos német politikai gazdaságtani tankönyvekben a
19. század első felében számos utalást találni az érték szubjektív elméletére, amelyek gyökerei
a középkori skolasztikára nyúltak vissza. Ebben a közegben lépett színre az osztrák iskola
megteremtője, Carl Menger (1840-1921).
Menger Galíciában, a mai Lengyelország, az akkori Habsburg Birodalom területén született.
A bécsi, majd a prágai egyetemen jogot és politikai gazdaságtant tanult. Rövid pénzügyi
újságírói tevékenysége után ugyanabban az évben, 1871-ben lett köztisztviselő, mint amikor
megjelent fő műve, A közgazdaságtan alapelvei (Grundsätze der Volkswirtschaftslehre).
Ezzel a könyvvel habilitált a Bécsi Egyetemen, ahol 1879-től a nyugdíjazásáig, 1903-ig a
politikai gazdaságtan tanszékvezető professzora lett. Elismertségét jelzi, hogy 1876 és 1878
között Rudolf trónörökös tanára és nevelője volt, akit utazásai során is elkísért. A
közgazdaságtudomány területén Ausztriában vezető szerepet játszott, lelkes tanítványai
külföldre is elvitték a hírét.

Menger fő művében fejtette ki szubjektív hasznossági értékelméletét, amelyben megjelennek

azok a hatások, amelyeket az imént jeleztünk az osztrák szellemi élet bemutatásánál. Már a
könyv első mondatában leszögezte az arisztotelészi filozófia alapállását, minden jelenség az
ok és okozat törvénye alatt áll. A gazdálkodás egész folyamatát mint logikai, oksági
összefüggések sorozatát határozta meg. A pontosan definiált fogalmak használatát néhány
egyszerű számpélda egészítette ki, Jevonshoz és Walrashoz hasonló matematikai eszközökkel
nem élt. A könyv legelején bevezette a hasznosság fogalmát, mondván, hogy azokat a
dolgokat, amelyek alkalmasak arra, hogy az emberi szükséglet-kielégítéssel okozati viszonyba
kerüljenek, hasznosságoknak nevezzük. A lábjegyzetben a hasznosság és a javak fogalmát
Arisztotelésztől a fiziokratákon át a 19. századi német közgazdászokig végigvezette, de az
angolszász utilitarizmusról egy szót sem találunk. Noha egyértelműen arra vezette vissza a
jószágok értékét, hogy a gazdasági szereplők hasznosságot tulajdonítanak nekik, a hasznosság
kifejezést keveset használta. A gazdaság, a jószágok, a csere, az áralakulás leírásánál sokkal
gyakrabban emlegetett fogalmak nála a szükséglet és szükséglet-kielégítés. A javakat aszerint
csoportosította, hogy a fogyasztói szükségletet közvetlenül vagy közvetve elégítették ki. Az
elsőrendű javak elégítik ki a fogyasztói szükségletet, mint például a kenyér, és az ennek
előállításához szükséges javak a magasabb rendűek; minél távolabb vannak az elsőrendű

120
javaktól, annál magasabb rendűek. Végső soron a termelési tényezők értékét az adja meg,
hogy hozzájárulnak az elsőrendű javak előállításához. Ezzel Menger elméletében lehetővé
vált, hogy a termelési tényezők értékét egy integrált értékelmélet részévé tegye, és
megalapozzon egy elosztási elméletet. Egyúttal ez az elmélet azt is magával hozta, hogy a
költségeknek semmilyen hely nem maradt az érték meghatározásában, amint ezt a könyv
egyik fejezetében részletesen ki is fejtette. Menger megközelítésének egyik sajátossága
Jevonshoz és Walrashoz képest, hogy a piaci folyamatok elemzésében számolt az emberi
tudás korlátaival és a gazdasági döntéshozatal bizonytalanságával.
Menger a határhaszon kifejezést nem használta, de egy számpéldával bemutatta, hogy a
birtokolt jószágok egységének változásával változik a szükséglet kielégítettségének mértéke,
és az utóbbi növekedésével a fogyasztó számára csökken a szükségletkielégítettség
jelentősége. Példája szerint, ha az élelmiszerszükséglet kielégítettsége elér egy szintet, akkor a
fogyasztó egy kevésbé fontos jószág, dohánytermékek megszerzése felé fordul (a
dohánytermék első egységének a számbeli példában ugyanolyan értéket tulajdonít a
fogyasztó, mint az élelmiszer már megszerzett többedik egységének).
Mengernek ez a megközelítése, amely az értéket az egyén megítéléséhez, tudatállapotához
kötötte, logikusan vezetett a módszertani individualizmushoz, a gazdálkodó egyén
vizsgálatához. Szerinte az olyan társadalmi intézmények, mint a pénz, a piac, a város az
egyének önérdekkövetésének nem szándékolt eredménye. A módszertani individualizmus és
az absztrakt, általánosító elméletalkotás lesznek a német történeti iskolával folytatott
módszertani vitájának a középpontjában, amelyre még visszatérünk.

Menger munkásságát Friedrich von Wieser (1851-1926) és Eugen von Böhm-Bawerk (1851-
1914) folytatta, és az osztrák iskola második generációja az ő tanítványaik közül került ki.
Egyikük sem volt Menger közvetlen tanítványa. Fiatal koruktól kezdve életük végéig jó
barátok voltak, sőt Böhm-Bawerk Wieser húgát vette feleség. Wieser jogot tanult, Menger
alapműve fordította a közgazdaságtan felé, de szociológiával is foglalkozott Herbert Spencer
(1820-1903) hatására. Közgazdasági értékelméletből habilitált, és a prágai egyetemen tanított,
majd a bécsi egyetem meghívására átvette Menger tanszékét annak nyugdíjba vonulása után.
Egyetemi pályafutását az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjaiban, 1917-18-ban egy
kereskedelemi miniszteri kinevezés szakította meg. Wieser munkássága kapcsán mindig meg
szokták említeni, hogy ő vezette be a határhaszon kifejezést. A szubjektív hasznossági
értékelméletet azzal fejlesztette tovább, hogy a termelési tényezők értékét a beszámítás
(imputation, Zurechnung) révén határozta meg. Eszerint a termelési költség olyan feláldozott
hasznosságként értelmezhető, amelyet a termelési tényezők más felhasználásával lehetett
volna megszerezni. Haszonáldozati költség (opportunity cost) elmélete hasonlít Wicksteed
elméletére, de Wieser nem technológiai lehetőségekre, hanem a vállalkozó szubjektív
megítélésére vezette vissza a haszonáldozati költségeket. (Magát a haszonáldozati költség
kifejezést Wieser még nem használta.) A szubjektív értékelést olyan döntő, általános

121
gazdasági tényezőnek tekintette, hogy szerinte ettől egy szocialista állam se tudna eltekinteni,
amely átvenné a termelésszervezés feladatát.
Böhm-Bawerk ugyanabba a bécsi gimnáziumba járt, mint Wieser, majd ugyancsak jogot
tanult, a barátjával együtt kapott ösztöndíjat német egyetemekre a német történeti iskola
vezető professzorai mellé, ahol politikai gazdaságtant tanult. Menger munkássága rá is mély
hatást gyakorolt, és ennek szellemében tanított az innsbrucki egyetemen 1880-tól 1889-ig.
Három ízben volt hosszabb-rövidebb ideig pénzügyminiszter 1895 és 1904 között. 1904-től –
egy évvel Wieser után – ő is professzori kinevezést kapott a bécsi egyetemre, amelyet halálig
betöltött.
Böhm-Bawerk innsbrucki évei alatt írta meg a tőke- és kamatelmélettel foglalkozó könyveit,
amelyekkel a legnagyobb hatást gyakorolt a közgazdasági gondolkodás fejlődésére. Az első
kötetben a kamatelmélet történetét tárgyalta, míg a másodikban a saját nézeteit fejtette ki A
tőke pozitív elmélete (Positive Theorie des Kapitales) címmel. Böhm-Bawerk a tőkét nem
tekintette a munka és a természet mellett harmadik termelési tényezőnek („eredeti
termelőerőnek”), hanem olyan közbenső jószágnak, amelynek az a sajátossága, hogy a munka
és természet ereje révén állítják elő, és nem a közvetlen szükséglet-kielégítést szolgálja,
hanem keresőtevékenység folytatását. A tőkejavak használatának a létjogosultságát az adja,
hogy a szükséglet-kielégítés ugyan egyre hosszabb kerülőút révén valósul meg, de a termelés
eredményesebb. Példája szerint, ha Robinson egy hónapig kilenc órán át gyümölcsöt gyűjt, de
a tizedikben nyilat és íjat csinál, hogy vadászhasson, akkor javítani tudja az élelmezését. A
termelés tőkeigényességét a termelési átlagperiódus segítségével próbálta meghatározni,
amelyben azt vette figyelembe, hogy egy termékben felhasznált eredeti termelőerő (a
példáiban a munka) mennyi ideig van lekötve a termelés befejeződéséig. Értékelméletét ő is a
hasznosságra alapozta, és már használta a határhaszon elnevezést. Mengerrel ellentétben
reflektált az utilitarizmusra, elismerve, hogy annak a kifejezéseit alkalmazza az
értékelméletben, de a közgazdaságtant igyekezett leválasztani a hedonizmussal kapcsolatos
filozófiai, pszichológiai vitákról. A kamatot három okra vezette vissza, amelyek közül az első
kettő pszichológiai. Szerinte az ember másképp ítéli meg a szükséglet és annak fedezete
közötti kapcsolatot, ha a jelenre vagy a jövőre vonatkozik, azaz egy jószág jelenbeli hiányát
magasabbra értékeli, mint a jövőbelit, bízva a jobb jövőben. A második ok, hogy a jövőbeli
élvezetet és fájdalmat alulértékeljük a jelenbelihez képest, ezért az ezekhez tartozó javak
jövőbeli határhaszna a jelenbelieknél kisebb. Ezen okok következtében az ember a jelenbeli
javakat jövőbeliekért csak prémium fejében hajlandó elcserélni (azaz megtakarítani), ezt
nevezzük kamatnak. Az angol nyelvű szakirodalomban ez az elmélet terjedt el time-
preference theory, azaz időpreferencia elmélet néven. A harmadik ok technikai, ami azzal
függ össze, hogy több terméket hosszabb kerülő úton, több tőkével lehet előállítani. Az
utóbbit viszont Böhm-Bawerk jövőbeli jószágként kezelte, amelynek a jelenbeli javakhoz
képest kisebb az értéke. Tőke- és kamatelméletét az osztrák iskolában sem fogadták el
egyöntetűen, kétségbe vonták a pszichológiai feltételezéseinek általános érvényét és a modell
más elemeit, ugyanakkor a svéd Wicksell és az osztrák Hayek is merített belőle.
Wieser és Böhm-Bawerk számos tanítványt vonzott maga köré, azonban az osztrák iskola
erejét gyengítette a Monarchia felbomlása, amit azután a német megszállás tetőzött be húsz év
múlva. Az angolszász világban letelepedő második generációval a két világháború közötti
fejleményeket bemutató fejezetben találkozunk.

A marginalista forradalom harmadik forrásvidékét Svájcban találjuk meg, a lausanne-i

iskolában, amelynek alapítója Léon Walras (1834-1910) volt. Az ő nevét mindig a gazdasági
egyensúlyelmélet megalkotásához szokás kapcsolni, ami valóban elméletének a legnagyobb

122
hatású teljesítménye. 1874-ben jelent meg fő műve, A tiszta politikai gazdaságtan elemei,
avagy a társadalmi gazdagság elmélete (Élements d’Économie Politique Pure; ou Théorie de
la Richesse Sociale). A mai olvasónak is tanulságos látni, hogy a szerző milyen szélesebb
kontextusba helyezte az elméleti modelljét, amellyel más értelmet, jelentést adott neki, mintha
csak önmagában idézzük fel. A közgazdászok feladatának tekintette azt is, hogy tökéletes
verseny ideális világától, a tiszta közgazdaságtantól eljussanak az alkalmazott gazdaságtanig,
valamint a társadalmi gazdaságtan keretében foglalkozzanak tulajdon, az elosztás, az
igazságosság kérdéseivel. Az utóbbi két témakörről azonban nem átfogó könyveket, hanem
csak gyűjteményes köteteket jelentetett meg 1896-ban és 1898-ban.
Walras a franciaországi Evreux-ben született holland eredetű családban, amit a neve jelez, és
ezért marad meg a kiejtésben a szóvégi „s” betű. Apja Antoine-Auguste Walras (1801-1866)
középiskolai tanárként, főiskolai filozófiai tanárként és regionális iskolai felügyelőként is
dolgozott, emellett közgazdasági írásokat publikált. Marginalista gondolatai nagyon szerény
visszhangot keltettek, annál inkább hatott a fiára, aki rajta kívül még Cournot-t
tanulmányozta. Apja biztatására Léon Walras Párizsban felvételizett az École Politechnique-
ben, de matematikai hiányosságai miatt kétszer sem vették fel, úgyhogy bányamérnöknek
tanult, de csak egy évig. Ez jót tett ugyan a matematikai tudásának, de érdeklődését nem
kötötte le. Újságírással foglalkozott és rájött, hogy a társadalomtudományok érdeklik.
Apjának megígérte, hogy annak közgazdaságtannal kapcsolatos műveit folytatja, s az 1850-es
végétől valóban elkezdett gazdasági témájú cikkeket írni. Azonban formális képzés nélkül
francia egyetemeken nem jutott álláshoz. Társadalmi reformok iránti rokonszenve egy
szövetkezeti bank igazgatásáig is elvezette, amely bank 1868-ban csődbe jutott. 1860-ban
részt vett egy lausanne-i adózásról szóló konferencián, amelyen felhívta magára a figyelmet.
Az akkor szerzett elismerés tíz év múlva, 1870-ben eredményezett meghívást a Lausanne-i
Akadémia, későbbi nevén a Lausanne-i Egyetem újonnan létesített politikai gazdaságtani
professzori posztjára. A csekély egyetemi tanári fizetés nem volt elegendő, hogy a hosszú
együttélés után 1869-ben elvett, betegeskedő feleségét és gyerekeit eltartsa, ezért
folyamatosan mellékállásokat vállalt. A szerencse a magánéletben felemás módon kísérte, a
második házassága, amelyet öt évvel az első felesége halála után kötött, ugyan boldog volt, de
másodszor is megözvegyült 1900-ban. Tanárként roppant lelkiismeretes volt, de kevéssé
élvezetes előadó, és hallgatóit inkább érdekelte a jog, mint a közgazdaságtan, ezért közvetlen
tanítványai nem voltak. 1892-ben egy anyai örökség stabil anyagi hátteret biztosított számára,
ami lehetővé tette a lelki kimerültségre panaszkodó, még csak 58 éves Walrasnak, hogy
felhagyjon a számára megterhelő tanítással, és nyugalomba vonulva csak a kutatásnak
szentelje magát.

Amikor Walras közgazdasági gondolkodásmódja formálódott, még nem ismert más

marginalista megközelítést, mint az apjáét és apja iskolatársáét, Cournot-jét. Jevonsszal is
csak fő művének megjelenésekor vette fel a kapcsolatot. Ettől függetlenül szemléletben
találunk olyan elemeket, amelyekkel Jevonsnál és Mengernél már találkoztunk. Jevonshoz
hasonlóan analógiát talált a közgazdaságtan a fizika között, valamint matematikai módszert
alkalmazott. Mengerhez abban hasonlít, hogy az ókori görögökig visszanyúló filozófiai
tradícióra építve feltételezte, vannak egyetemes érvényességű törvények, amelyek a

123
gazdaságban is megjelennek. Platonra visszautalva állította, hogy a tudomány az
„univerzáliákat”, ezek kapcsolatait, törvényeit kutatja, és a különböző tudományok csak
tárgyukban különböznek. A közgazdaságtan tiszta elméletének tárgya a csere és csereérték,
ennek a kutatása tekinthető tudománynak, ebben nyilvánul meg a természeti törvény. Amiben
emberi akarat is jelen van, az már nem a tiszta tudomány kutatási területe. Ha az ember és a
tárgyak viszonyáról van szó, akkor ezzel az ipar foglalkozik, amit az alkalmazott tudomány
vagy más néven művészet vizsgál. Az ember és ember közötti kapcsolatokat, egymásra
irányuló akaratukat Walras intézményeknek nevezete, amelyek elmélete a morális tudomány
vagy etika. A hagyományos természetjogból ismert osztó (disztributív) igazságosság
alkalmazása Walrast arra indította, hogy a föld állami tulajdona mellett érveljen, mondván,
hogy a belőle származó jövedelem az emberiség egészét illetik, az állami föld bérleti díjával
kellene helyettesíteni az adóbevételeket. A munkából származó jövedelem viszont akkor is az
egyéné, ha az egyenlőtlenséget eredményez. Noha híve volt a szabad versenynek, az állami
beavatkozást, szabályozást elég széles körben elfogadhatónak, illetve szükségesnek tartotta.
Amint az életrajzából is láttuk, támogatta a szövetkezetek létrehozását. Olyan elemeket
szeretett volna szintetizálni egy társadalomban, amelyek a későbbi történelmi tapasztalatok
szerint összeegyeztetetlennek bizonyultak: tudományos, liberális és humanitárius
szocializmus létrehozásában reménykedett.
A reformelképzelései hamar feledésbe merültek, annál tartósabb hatást gyakorolta a tiszta
közgazdaságtan területén kidolgozott egyensúlyi elmélete. Kiindulópontja az volt, hogy a
tiszta közgazdaságtan az árak meghatározódásának elmélete a tökéletesen szabad verseny
elméleti feltételei között. A tiszta közgazdaságtan egyúttal a társadalmi gazdaságság elmélete
is. A társadalmi gazdagságot azok az anyagi és nem anyagi javak képezik, amelyek szűkösek
(rareté), azaz egyfelől hasznosak, másfelől korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre. A
szűkösség adja a javak értékét, amely egy meghatározott nagyság, és ez meghatározza a
csereértékük arányát, ami matematikai egyenlettel is kifejezhető. Walras kifejezetten
megfogalmazta, hogy a tiszta közgazdaságtan hasonlít a fizikai-matematikai tudományokhoz.
Fő művében a szabad verseny mechanizmusa révén létrejövő gazdasági egyensúlyt, a
kereslet-kínálat törvényének működését ahhoz hasonlította, ahogyan a gravitáció univerzális
törvényei az égitesteket kormányozzák. Szerinte a gazdaság univerzumának a nagyszerűsége
és komplexitása a világűr univerzumára emlékeztet.
Walras először két áru cseréjén keresztül mutatta be a kereslet-kínálat törvényszerűségének
működését. A piaci egyensúly feltétele, hogy az áruk hatékony kereslete és hatékony kínálata
megegyezzen egymással, ami akkor valósul meg, amikor az áruk birtokosai elérik a

124
maximális hasznosságot, azaz amikor az utolsó szükséglet-kielégítések intenzitásának aránya
vagy szűkösségük aránya megegyezik az árral (Walras 1954, 106, 125. o.). A két árura
bevezetett összefüggéseket, amelyeket matematikai egyenletekkel is leírt, kiterjesztette több
árura, majd a termelésre, a tőkeképződésre és a pénzforgalomra. A tökéletes verseny
feltételezéséből fakadt, hogy az árak és a mennyiségek egyensúlya tökéletes piaci információk
mellett, hogy a fizikai analógia mellett maradjunk, súrlódásmentes világban jön létre. Az áruk
és a termelési tényezők (ahogy Walras nevezte, a termelési szolgáltatások) piacán akkor lesz
egyensúly, ha kereslet és a kínálat minden részpiacon megegyezik, és minden áru ára
megegyezik a termelési költségével, tehát a profit nulla. A modelljében a cserét egy közelítési
folyamatként, „puhatolózásként” (tâtonnement) írta le, amelyben egy árverező biztosítja a
tökéletes és ingyenes információt. A kezdeti kikiáltási ár véletlenszerű, amely addig módosul,
amíg a kereslet és kínálat között megegyezés létre nem jön az egyensúlyi áron. Az
árverezésnek ez a módja a párizsi tőzsdére hasonlított, amellyel Walras más írásaiban is
foglalkozott. Az egyensúly az egymással kölcsönös függésben lévő részpiacokon szimultán
határozódik meg. Az erőforrások, azaz a föld, a munka, a tőke termelési szolgáltatásai iránti
kereslet a fogyasztási cikkek keresletéből származtatott kereslet. Az erőforrások és a
fogyasztási cikkek ára közötti kapcsolatot a ráfordítási koefficiensek határozzák meg,
amelyek az adott technológiától függenek. Egyensúlyi ár a termelési szolgáltatások piacán is a
kereslet és kínálat megegyezése esetén jön létre.
Walras modelljében a háztartásokat úgy tekintette, mint amelyek egyrészt vásárlók a
termékek piacán, másrészt a termelési szolgáltatások (termelési tényezők) tulajdonosai, azaz
eladói. Fogyasztási kiadásaik megegyeznek a termelési szolgáltatásaikból származó
jövedelmeikkel. A vállalkozások eladók a termékek piacán és a termelési szolgáltatások
vásárlói; a kiadások és a jövedelmek a vállalkozásoknál is egyenlők. Az egyensúlyt bemutató
egyenletrendszerében m árura és n termelési szolgáltatásra írt fel ezek ára és a keresett, illetve
a kínált mennyiségük közötti összefüggéseket, azaz 2m+2n számú egyenletet. A ráfordítási
koefficiens révén a fogyasztási cikkek és a termelési szolgáltatások közötti kapcsolatot is ki
tudta fejezni mn matematikai egyenletben. Walras kiválasztott egy terméket, amely
ármérceként (numéraire) szolgált, az összes többi termék árát ebben adta meg, Ezért az
egyenletek száma 2m+2n+mn-1-re csökkent, és a modell a relatív árarányokat fejezte ki. A
modellnek abból a feltételéből, hogy minden gazdasági szereplő minden jövedelmét elkölti és
a profit nulla, adódik az a következmény, amit később Walras-törvénynek keresztelt el Oscar
Lange. Nevezetesen, hogy a kereslet és kínálat piaci értéke nemcsak egyensúlyi, hanem

125
bármely árrendszer esetén azonos, azaz ha m+n-1 piacon a kínálat egyenlő a kereslettel, akkor
ez igaz m+n piacra is.
Részletes elmélettörténeti kutakodással tudunk előzményeket találni az általános gazdasági
egyensúly elgondolásáról, például a fiziokratáknál. Azonban kidolgozott elméletként
kétségtelenül Walrasnál jelent meg. Munkásságának sorsa, hatása teli van ellentmondásos
mozzanatokkal. Walras maga meg volt győződve, hogy jelentősen hozzájárult a
közgazdaságtudomány fejlődéséhez azzal, hogy a hasznossági függvényekből matematikailag
levezette a keresleti függvényeket és bizonyította, hogy a tökéletes verseny feltételei mellett a
piac működése haszonmaximalizáló. Ennek elfogadtatása érdekében élénk levelezést folytatott
a kortársaival, de nem járt szerencsével. Akkoriban a német egyetemeken csak a történeti
megközelítés iránt tanúsítottak fogékonyságot. Az osztrák iskola tagjait a Walraséval hasonló
szemlélet ellenére elriasztották a matematikai egyenletekkel teli oldalak. A kezdeti barátságos
viszony után úgy érezte, hogy Jevons sem ismeri el a munkásságának a jelentőségét. Marshall
valóban kevésbé absztrakt és matematizált, illetve élet közelibb, közgazdaságtant akart
művelni, és alig vett tudomást Walrasról. Ezek a tapasztalatok elkeserítették Walrast, ami
csak élete vége felé enyhült, amikor vezető svéd és amerikai közgazdászoktól kapott
elismerést. Saját maga kereste meg az utódját, akit Vilfredo Pareto személyében talált meg.
Az ő munkásságát majd a jóléti közgazdaságtan bemutatásakor ismerjük meg. Ezzel viszont
sikerült megalapozni a lausanne-i iskolát, amelyhez leginkább olasz közgazdászok tartoztak,
és Paretóval az élen továbbvitték a gondolatait. Az iskola a 20. század elején érte el a
fénykorát. Pareto után azonban már nem születettek igazán fontos elméleti hozzájárulások
Walras elméletéhez, és a lausanne-i iskola lassan elvesztette jelentőségét.
Walras szélesebb körű nemzetközi felfedezése halála után, az 1930-as években következett
be, amikor az angolszász világban az érdeklődés a matematikai közgazdaságtan felé fordult.
Modelljének feltételezéseit, annak életidegenségét (pl. a tâtonnement folyamatot) számos
kritika érte, de mint előzményt, inspiráló forrást a kor vezető közgazdászai számon tartották.
A tiszta politikai gazdaságtan elemeit 1954-ben fordították le angolra, s az általános
egyensúlyelmélet, illetve annak fejlesztése a második világháború után a modern főáramú
közgazdaság központi részévé vált.

Az előzőekben láttuk, hogy a marginalista forradalom három országban három egymástól

független, egymástól lényegesen különböző módon indult el. Az elmélettörténeti munkák
eltérően ítélik meg egymáshoz és elődeikhez való viszonyukat: van, aki a forradalmi törés
tényét is elveti, más az osztrák iskolától tagadja meg a neoklasszikusokhoz tartozást. Azonban

126
meggyőzőbbek azok az érvek, amelyek közös jellemzőkre teszik a hangsúlyt, és a
közgazdasági gondolkodás új korszakának kezdetét látják bennük. Mindhármuk vizsgálatában
a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások gazdasági szereplők szükségletei, vágyai szerinti,
optimális hasznosítása állt a középpontban. Az optimális hasznosítás egyúttal egy egyensúlyi
állapotnak is megfelelt. Az értéket nem a ráfordításra, hanem a fogyasztók szubjektív
értékítéletére, a hasznosságra vezették vissza, és az árak a szűkösség indikátorai lettek. Az
elosztás nem volt a közgazdaságtan önálló területe, mint a klasszikusoknál, hanem az
árelmélet egyik speciális területe. Az elméletépítés az egyénből indult ki, megközelítésük
mikroökonómiai jellegű volt. A klasszikusok rendszerelemzésével szemben a közgazdaságtan
tárgya a gazdasági folyamatok vizsgálatára szűkült, legalábbis a „tiszta elméletben”,
amelynek fő módszertani eszköze az új korszak névadója, a marginális, azaz határelemzés
lett. Jevons és Walras esetében a határelemzés alkalmazása a matematikai nyelvezet kiterjedt
használatával kapcsolódott össze. A természetjogi gondolkodás bizonyos értelemben náluk is
meghúzódott a gondolkodásuk hátterében, de a klasszikusokhoz képest megváltozott módon,
ami jól kifejezi megközelítésük különbözőségét. A klasszikusok és a marginalisták is keresték
a gazdasági jelenségek mögötti végső okot (causa finalis), tehát a társadalmi jelenségek
mögött is természeti törvény meglétét feltételezték. Azonban a klasszikusok szerint a végső
okok csak akkor érthetőek meg, ha vizsgáljuk azok konkrét működését, vagyis a hatóokokat
(causa efficiens). Ezért pl. Smith-nél a természeti törvény utáni kutatás nem zárta ki a
történelem és az intézmények iránti érdeklődés. A marginalisták már csak a végső okokat,
tehát az univerzális igazságokat, a természeti törvényt akarták megtalálni, ezért a történetiség
és az intézmények vagy elvesztették a jelentőségüket, vagy kiszorultak a tiszta tudományból.
A neoklasszikus iskola központi alakja, Alfred Marshall volt az, aki a történetiséget és az
intézményeket visszaemelte a közgazdaságtudományba.

„Azokat a dolgokat, amelyek alkalmasak arra, hogy emberi szükségletek kielégítésével oksági
viszonyba kerüljenek, hasznosságoknak nevezzük, és amennyiben ezt az oksági viszonyt
felismerjük, és ezzel képessé válunk a szóban forgó dolgokat szükségleteink kielégítésére
ténylegesen felhasználni, akkor javaknak nevezzük őket.
Hogy tehát egy dolog jószág legyen, vagy más szóval jószágminőséget vegyen fel, a
következő négy előfeltétel együttállása szükséges:
1. Emberi szükséglet.
2. A dolognak olyan tulajdonságai, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy oksági viszonyba
kerüljenek e szükséglet kielégítésével.
3. Ezen oksági viszonynak az ember általi felismerése.
4. E dologgal való rendelkezés, mégpedig úgy, hogy az a szükséglet kielégítésére ténylegesen
felhasználható legyen.”

127
Menger, Carl: Grundsätze der Volkswirtschaftslehre. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek,
alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 232. o. (Fordította: Horváth László)

„Ha minden egyes termékre az összes kereslet egyenlő az összes kínálattal, vagy más
szavakkal, ha Y’=0, Z’=0, W’=0… azonnal teljesül, s következésképpen X’=0 is fennáll, a
csere ezeknél az áraknál lezajlik, és probléma meg van oldva. Az összes kereslet azonban
általában nem fog megfelelni az összes kínálatnak minden egyes terméknél, úgyhogy Y’˂˃0,
Z’˂˃0, W’˂˃0… és következésképpen X’˂˃0 áll elő. Mi fog most már a piacon történni? Ha
bármelyik árucikk kereslete nagyobb, mint a kínálata, akkor a numéraire-ben kifejezett ára
nőni fog: ha a kínálat nagyobb, mint a kereslet, akkor esni. Mit kell tennünk, hogy az elméleti
megoldás azonos legyen azzal, ami a piacon kialakul? A feladat nagyon egyszerű: meg kell
mutatnunk, hogy az egyenletrendszert az árak föl- és lefelé mozgása puhatolózási folyamat
révén (par tâtonnement) megoldja.”
Walras, L.: Élements d’Économie Politique Pure; ou Théorie de la Richesse Sociale. In:
Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 258. o.
(Fordította: Vajda László)

8.4. Neoklasszikus közgazdaságtan a cambridge-i iskolában: Alfred Marshall

A marginalista forradalom évtizedeiben felbukkanó új gondolatok különböző mértékben

terjedtek el az egyes országokban, ahogy az előzőekben láttuk. Tartós áttörést azonban még
nem hoztak a közgazdasági gondolkodásban. A klasszikusokat felváltó új paradigma, a
neoklasszikus közgazdaságtan Alfred Marshall (1842-1924) fellépésével vált elfogadottá.
A neoklasszikus elnevezést Veblen, az intézményi iskola meghatározó alakja vezette be egy
1900-as tanulmányában, amikor a klasszikusokat modernizáló marginalistákat, az osztrák
iskolát és Marshallt is beleértve szembeállította a történeti és marxista iskolákkal. Az
elnevezés azután csak a 1950-es évektől vált általánosan bevetté.

Marshall 1842-ben született Londonban. Apja a Bank of England tisztviselője volt, aki
igencsak zsarnoki módon bánt a fiával. Marshall a tanulmányait egy egyszerű londoni
iskolában kezdte, ahol azonban kiemelkedő eredményeivel oxfordi ösztöndíjat nyert a görög
és latin klasszikusok elsajátítására. Ezzel az apai szándék szerint egyházi karriert alapozott
volna meg. Egy ausztráliai nagybácsi kölcsöne azonban lehetővé tette Alfred számára, hogy
az atyai akarat ellen szegüljön, és Cambridge-ben matematikát tanuljon. Évfolyamán csak egy
későbbi Nobel-díjas fizikus (Lord Rayleigh) tudott jobb eredményeket felmutatni a vizsgákon.
Tanítani is ugyanitt, a St. John’s College-ban kezdett, először matematikát, majd erkölcsi
tudományokat, ezek részeként politikai gazdaságtant. Ekkoriban ismerkedett meg Sidgwick
utilitarizmusával. A társadalmi problémák, igazságtalanságok, a szegénység gyökereinek
kutatása juttatta el a metafizikától az etikáig, majd a politikai gazdaságtanig. Egy Sidgwick
által nők számára alapított cambridge-i college-ban is tanított politikai gazdaságtant, hogy
támogassa a nők egyetemi oktatásban való részvételét. (Noha később megváltoztatta a
véleményét és ellenezte azt.) Itt ismerte meg a feleségét, Mary Paley-t, akivel 1877-ben
összeházasodtak, és első jelentős publikációját (Economics of Industry) vele közösen írta meg.
A házassággal cambridge-i karriere megszakadt, hiszen ekkoriban még mindig csak nőtlen
tanárok dolgozhattak ott, mint Malthus idejében. Bristolba költöztek, de az ottani egyetemen
annyira megterhelték munkával, hogy a testi-szellemi kimerültsége miatt négy év múlva

128
felmondott. Egy ígéretes, de fiatalon elhunyt gazdaságtörténész, Arnold Toynbee (1852-1883)
helyére meghívták Oxfordba. Azonban egy váratlan kinevezés 1884-ban visszavitte
Cambridge-be, ahol 24 évig volt a politikai gazdaságtan professzora, és élete végéig a
városban maradt.

Marshall a matematikai tanulmányai után önképzés révén ismerkedett meg a politikai

gazdaságtannal, Mill klasszikus művével kezdve, aminek matematikai megfogalmazásával
kísérletezett, majd Ricardo és Smith megismerésével folytatta. Fő művét, A közgazdaságtan
alapelveit (Principles of Economics) cambridge-i professzorsága idején jelentette meg 1890-
ben. Ebben saját maga jelölte meg elméletének hátterét. Az angol klasszikusokon kívül
Cournot-t és Thünent nevezte meg elődeiként, akiktől a marginális elemzésre és a
matematikai formalizálására látott példát. Noha mindhárom kiemelkedő marginalista (Jevons,
Walras, Menger) munkáit ismerte, érdemben csak Jevonsról tett említést, róla is inkább
kényszeredetten. Ennek több oka lehetett. Velük ellentétben a közgazdasági gondolkodásban
a folytonosságot hangsúlyozta, úgy tálalta nézeteit mint a klasszikusok elméleteinek
kiterjesztését, továbbfejlesztését. Művének mottójául egy latin mondást választott: a
természetben nincs ugrás (Natura non facit saltum). Ezzel egy másik különbségre is utalt, míg
a marginalisták fizikai analógiákat használtak, addig Marshall azt javasolta, hogy a
közgazdászok a biológia fejleményeiből tanuljanak. Az előbbi latin mondást biológiai
összefüggésekben Darwin használta, akire Marshall kifejezetten hivatkozott, s akinek az
evolúciós elmélete befolyásos volt akkoriban a cambridge-i egyetemi körökben.
Noha Marshall maga is egyensúlyi modelleket épített, erősen foglalkoztatta a fejlődés
kérdése, szellemi forrásai között felsorolta a filozófus Hegelt (1771-1831) és a filozófus,
szociológus Herbert Spencert (1820-1903). Utóbbi egy általános, a természetre és a
társadalomra kiterjedő filozófiai fejlődéselméletet dolgozott ki. A fejlődés gondolata a
társadalomban szorosan összefügg a történetiséggel. Marshall német nyelvtudása révén
közvetlenül hozzáfért a német történeti iskola munkáihoz, az „Alapelvekben” hivatkozik is
Gustav Schmollerre (1839-1917).

Marshall 1872-ben, egy évvel a megjelenése után könyvismertetést írt Jevons fő művéről.
Ebből az tűnt ki, hogy már kialakult saját gondolatrendszere alapján értelmezte a könyvet, és
mindig hangsúlyozta, hogy saját elméletét autonóm módon fejlesztette ki. Ugyanakkor
meglehetősen keveset publikált, az előadásain éveken keresztül előadottakat hosszú ideig
tökéletesítette. A közgazdaságtan alapelvei egy kétkötetes könyv első kötetének készült, de az
iparról és kereskedelem, valamint a pénzelméletről szóló részek két tovább kötetben, három
évtizeddel később, nem sokkal a halála előtt jelentek meg (1919-ben és 1923-ban).

129
Marshall abban is különbözött a marginalistáktól, hogy hangsúlyozottan szoros kapcsolatban
akart maradni a gazdasági realitással, szerinte az elmélet feladata nem pusztán modellalkotás,
hanem gyakorlati problémák megoldása is. Ez meglátszik a közgazdaságtan tárgyáról és
módszeréről alkotott felfogásán. Az „Alapelvek” bevezetése szerint a közgazdaságtan azokkal
az egyéni és társadalmi cselekvésekkel foglalkozik, amelyek a legszorosabban kötődnek a
jólét anyagi feltételeinek megteremtéséhez. Ez pedig azért fontos, mert az anyagi nyomorúság
sok szenvedés forrása. Az ember motivációit az utilitarizmus alapján az élvezet keresésére és
a fájdalom elkerülésére vezette vissza, ami a gazdaságban a pénzszerzés vágyában jelenik
meg, a leegyszerűsített racionális homo oeconomicus emberképet viszont elutasította. Szerinte
a pénzszerzés vágya nemes cél megvalósítására is irányulhat, és nem zár ki más motívumokat,
például az együttérzést egy társadalmi osztály tagjai között vagy az altruizmust a családban. A
racionális mérlegelést sem feltételezhetjük mindenkiről, az ember inkább szokásokat követ.
Az üzleti életben azonban Marshall szerint a szokások általában az előnyök és hátrányok
gondos mérlegelése nyomán alakulnak ki. Az „Alapelvek” bevezetésében küzdött a verseny
fogalmának értelmezésével. A mai olvasónak furcsán hat a szabad versenyes kapitalizmus
modellezőjének a tollából, de aztán a szerző megmagyarázza, hogy a szabad versenyről
akkorra már a korai kapitalizmus brutalitása jutott az emberek eszébe, amely az egyik oldalon
kulturálatlan, újdonsült üzletemberek hatalmát, a másik oldalon széles tömegek nyomorát
hozta létre. Elvileg az altruista együttműködés jótékonyabb hatású lenne még a konstruktív
versenynél is, de felelős vezetésnek számolnia kell az emberi természet tökéletlenségével.
Marshall a gazdasági szabadság kifejezést ajánlotta, ami arra utalt, hogy a modern üzleti életet
már az önmagára támaszkodás mentalitása, az előrelátás, a megfontoltabb, szabad választás
jellemzi.
Arra is kitért, hogy a cselekedetek ugyan az egyénektől indulnak, de a közgazdászok, akik
egyben társadalomtudósok, az egyénekre mint a társadalmi szervezet tagjaira tekintenek.
Szembenézett azzal a problémával, hogy ugyanaz a pénzösszeg más élvezetet jelenthet egyes
egyének számára akár azért, mert eltérő nagyságú a vagyonuk, akár azért, mert az érzékelésük
módja különbözik például a természetük vagy az iskolázottságuk miatt. Ha a társadalmi
átlagot nézzük, szerinte mégis eltekinthetünk ezektől a különbségektől.
Marshall tanult filozófiát és tudatában volt annak, hogy a természeti és társadalmi jelenségek
különböznek egymástól. Szembeállította a fizikát, az asztronómiát a
társadalomtudományokkal, mondván, az emberek cselekedetei különbözőek és bizonytalanok,
ezért az ember tudományának komplex törvényei nem egzaktak. Ugyanakkor mégsem szakadt
el az univerzális természeti törvények elgondolásától, inkább kiszélesítette a közgazdaságtan

130
számára releváns analógiák körét. Szerinte a fizikai analógiák a statikus állapotok elemzésére
alkalmasak, a vizsgálatok magasabb szintjén már biológiai analógiák felé kell fordulni. Úgy
fogalmazott, hogy a közgazdászok Mekkája inkább a gazdasági biológia (economic biology),
mint a gazdasági dinamika (economic dynamics) (Marshall 1898, 43. o.)
Marshall a tudományos megismerésben szintézisre törekedett, kifejezetten megfogalmazta,
hogy indukcióra és dedukcióra egyaránt szükség van, és az ő kifejezésével élve az analitikai
és történeti iskola egymás kiegészítői. Ennek alapján nem meglepő, hogy képzettsége ellenére
a matematika nála nem kapott olyan jelentős szerepet, mint Jevonsnál vagy Walrasnál. A
matematikai gondolkodásmódot hasznosnak tartotta az elméletalkotás során, de kétségét
fejezte ki, hogy más szerzők sokat nyertek volna bonyolult matematika formulák
használatával. Ő maga a saját diagramjait, egyszerű matematikai formuláit lábjegyzetekben és
függelékekben közölte, nemcsak módszertani aggályai miatt, hanem azért is, hogy műve
széles körben befogadható legyen.
Marshall a klasszikusokhoz hasonlóan ár- és értékelmélettel, valamint az elosztás és a
növekedés kérdéseivel foglalkozott az „Alapelvekben”. Azt ő is úgy gondolta, mint a
marginalisták, hogy az egyes részpiacokon fennálló keresleti és kínálati viszonyok
kölcsönösen függenek egymástól. A reális világ összetettségét azonban úgy akarta visszaadni,
hogy bevezette a parciális elemzés technikáját, amellyel az egyensúlyt egy-egy részpiacon
vizsgálta. Úgyis mondhatjuk, hogy az elmélet és a valóság közötti hidat az iparági elemzés
biztosította. Ennek során a vizsgálatot csak egy részterületre korlátozta úgy, hogy közben
minden más tényezőt változatlannak tekintett. Ezt nevezzük latin kifejezéssel ceteris paribus
(a többi változatlanul hagyásával) elvnek, ami több tudományterületen is ismert, de
Marshallnak köszönhetően a közgazdaságtudományban vált általánossá.
Az egyes részpiacokon a kereslet és kínálat elemzése, az egyensúlyi állapot bemutatása során
olyan fogalmakkal találkozunk, amelyek a mai mikroökonómia tankönyvekből éppúgy
ismerősek (például a keresleti rugalmasság vagy a fogyasztói többlet), mint az a diagram,
amely kereslet és kínálat egyensúlyát a mennyiség és ár függvényében ábrázolja, és amelyet
Marshall-keresztnek szoktunk nevezni. Marshall tisztában volt azzal, hogy egy jószág
keresleti ára és a keresett mennyisége között csak akkor tud egyértelmű függvényszerű
kapcsolatot leírni, a ceteris paribus elvet alkalmazni, ha feltételezi a pénz határhasznának
állandóságát, ami nem életszerű. Ezt a problémát úgy védte ki, hogy feltételezte, a szóban
forgó vásárlás olyan kis hányadát érinti a vásárló összkiadásainak, hogy a pénz határhaszna
állandónak tekinthető.

131
Marshall a költségek elemzésénél nem használta a haszonáldozati megközelítést, hanem reál-
és pénzköltségek között tett különbséget. A reálköltségek abból adódnak, hogy a munka
erőfeszítéssel jár, a megtakarítás pedig önmegtartóztatással és várakozással. A pénzköltségek
a reálköltségeknek a megfizetéséhez szükségesek. Egyik nagy újítása az időtényező
bevezetése volt, ami lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsen a hosszú távú egyensúly iránt
érdeklődő klasszikusok és a rövid táv felé forduló marginalisták között. Míg rövid távon a
keresleti oldalnak, hosszú távon a kínálati oldalnak a szerepe jelentős az ármeghatározásban.
Négy időtávot különböztetett meg, a piaci, a rövid, a hosszú és a szekuláris periódust,
amelyeket nem konkrét időtartamok, hanem a piaci helyzetek jellemzői alapján osztott fel. A
piaci periódusban a kínálat rögzített, a piaci árat a kereslet határozza meg. Rövid távon a
vállalatok csak termelt mennyiséget változtathatják meg, az árat a kereslet és a határköltség
együttesen határozzák meg. Hosszú távon a tőkefelszerelés, a szervezés is változhat,
különböző hozadékok (növekvő, csökkenő, állandó) fordulhatnak elő. A szekuláris
periódusban a normál árat a tudás, a népesség és a tőke változása mellett a kereslet és kínálat
nemzedékről nemzedékre változó feltételei befolyásolják.
Ez a gondolatmenet megnyitotta az utat ahhoz is, hogy szintézist teremtsen a klasszikusok
munkaérték-elmélete és hasznossági értékelmélet között. A problémát roppant egyszerűen
tüntette el. Híres hasonlatát felidézve, olyan értelmesen vitázhatunk arról, hogy a költség vagy
a hasznosság határozza meg az értéket, mint arról, hogy az olló alsó vagy felső szára vágja-e
el a papírt (Marshall 1920, V. könyv, III. fejezet, 7. §).
Marshall, ahogy fentebb láttuk, tisztában volt azzal, hogy a különböző skálahozadékok
létezhetnek, s a tökéletes verseny feltételezése nem fér össze a növekvő hozadékkal, mert
akkor a vállalat már nem árelfogadó, a kínálati ár a mennyiséggel növekedésével csökkenhet.
Ezt az ellentmondást a reprezentatív vállalat bevezetésével próbálta megoldani. Azt
feltételezte, hogy a különböző vállalatok eltérő hozadékai kiegyenlítik egymást, és így egy
iparágban a kereslet és a kínálat egyensúlyát akkor is kimutathatja, ha az egyensúly nem áll
fenn minden egyes vállalat esetében. Ez a megoldás már a kortársak számára sem volt
meggyőző. Noha Marshall is foglalkozott a monopóliumokkal, a piaci szerkezetek valóság
közeli elemzését a következő generáció végezte el.
Marshall fő műve, A közgazdaságtan alapelvei Mill „Alapelveit” felváltó tankönyvvé vált,
amely közgazdász nemzedékek gondolkodását formálta. Saját művét és általában a
gazdaságelméletet nem tartotta végleges igazságok gyűjteményének, hanem további konkrét
igazságok felfedezésére szolgáló eszköznek. Valóban, az általa még éppen csak felvetett
kérdések, például a dinamikus elemzés, a tökéletlen verseny esetei a következő időszak

132
kiemelkedő kutatási területei lettek. Nevéhez fűződik a cambridge-i iskola megteremtése,
amelynek John Maynard Keynes (1883-1946) is képviselője volt. Marshall nemcsak
Cambridge, hanem az egész korabeli brit közgazdasági élet meghatározó alakja volt. Az
egyetemek vezető professzorai szinte kivétel nélkül a tanítványai közül kerültek ki. Az 1890-
ben megalapított British Economic Association-ben (a későbbi Royal Economic Society-ben)
és folyóiratában, a ma is neves The Economic Journal-ben ugyan formális vezető szerepet
nem vállalt, azonban de facto befolyása alatt tartotta azokat. Azzal, hogy Marshall 1903-ban
végre elérte önálló közgazdasági képzés indítását, a közgazdaságtan szakmává vált, egyúttal
az egyetemi karrier eszközévé. S amint láttuk, ez nemcsak a tudományos fejlődést segítette
elő, hanem az új gondolatok elsőségéért, eredetiségéért folytatott vetélkedést is a professzorok
között. Marshall a maga korában sikeresen egyengette a saját gondolatrendszerének
elfogadtatását. Hosszabb távon azonban – főként az 1950-es évektől – a főáram a történeti,
intézményi szempontokat kiiktató általános egyensúlyi elmélet felé fordult.
A klasszikus politikai gazdaságtan, konkréten Ricardónak és Millnek a közgazdaságtan
mibenlétével és módszertanával kapcsolatos nézeteit a német történeti iskola (ls. 9.1. fejezet)
megkérdőjelezte, s az 1870-es évek recessziója is megtépázta a klasszikus angolszász főáram
tekintélyét. Sőt mi több, a történeti iskola hatása Angliában is megjelent. Ezekre a kihívásokra
a cambridge-i iskolában születet válasz, amikor Alfred Marshall egyik tanítványa, majd közeli
barátja, John Neville Keynes (1852-1949), hogy megírta A politikai gazdaságtan tárgya
módszere (The Scope of Method of Political Economy) c. könyvét, ami 1890-ben jelent meg.
Mából visszanézve John Neville Keynest az tette híressé, hogy a közgazdasági gondolkodás
egyik paradigmaformáló személyiségének, John Maynard Keynesnek volt az édesapja. Holott
saját teljesítménye is érdemessé teszi arra, hogy helyet kapjon a Cambridge-i Egyetem
jelentős alakjai között. Londonban és Cambridge-ben végzett meglehetősen szerteágazó
egyetemi tanulmányokat, amelyek közül a matematikai és morálfilozófiai képzése volt
meghatározó. A Cambridge-i Egyetemen az erkölcstudományok oktatója lett, ami abban a
korban a logikát és a politikai gazdaságtant is magában foglalta. Oktatói tevékenysége mellett
az egyetem igazgatásában többféle funkciót betöltött, 1911-től pedig oktatói státuszát is
feladta az egyetem hivatalvezetése („registrary”) kedvéért, ami az egyetemi apparátus első
számú vezetőjének, a kancellárnak felelt meg. A 19. század második felében zajlott le
Cambridge-ben a felsőoktatás átalakulása, hogy megfeleljen az iparosodó Anglia igényeinek,
azaz gazdasági, műszaki és a gyakorlathoz közel álló alkalmazott tudományokat is tanítsanak.
John Neville Keynes eredményesen járult hozzá, hogy az önálló közgazdaságtudományi
képzés az oktatásban és a kutatásban magas színvonalat érjen el. Saját tudományos
eredményei a módszertan és a logika területén fejlesztették a közgazdaságtant. Három évvel
túlélte világhírű fiát.
Keynes abból indult ki a módszertani könyvében, hogy a politikai gazdaságtannak két
koncepciója létezik. Az egyik szerint a politikai gazdaságtan pozitív, absztrakt és deduktív
tudomány, a másik szerint etikai, realista és induktív. Ez a két szemlélet ütközött az
úgynevezett módszertani vitában (ezt a vitát a német történeti iskola kereteiben ismerjük meg
a következő fejezetben). Keynes szerint a politikai gazdaságtan mibenlétéről és a követendő
módszertanáról nem lehet leegyszerűsített választ adni. Alapvetően a Senior és Mill által
képviselt felfogást fejlesztette tovább (ls. 6.4. és 6.5), és alkalmazta tudomány-művészet
megkülönböztetést. A gazdasági jelenségek vizsgálatánál a megszerzett tudás osztályozásában

133
három területet különített el. Az első a pozitív tudomány, a rendszerezett tudás teste, ami azzal
foglalkozik, ami van. A második a normatív vagy szabályozó tudomány, ami annak a
rendszerezett tudásnak a teste, ami arra vonatkozik, aminek lenni kellene, és hozzáteszi, ez
ugyan lehet, hogy az alkalmazott etika területe. A tudás harmadik része már nem tartozik a
tudományhoz, hanem művészet, amely adott célok eléréshez szükségek szabályok rendszere.
Határozottan kiállt amellett, hogy a pozitív elméletekből ki kell iktatni az erkölcsi ítéleteket.
Ez nem jelentette az erkölcs leértékelését. Keynes rámutatott, hogy erkölcsi jelenségek akár a
gazdaságon belül is lehetnek a pozitív vizsgálat tárgyai (p. a kamatszedés tilalmának a hatása
középkori kereskedelemre), de ezek helyessége, erkölcsi érvényessége már nem. Nemcsak az
etikától, hanem más társadalomtudományoktól is (pszichológia, szociológia, politikai
tudomány) elhatárolta a politikai gazdaságtant.
Könyvében részletesen reflektált a német történeti iskola kritikáira, amint megjegyezte: „..az
úgynevezett német elméletek, akármi is legyen az eredetük, már nem egyetlen ország
különleges tulajdona” (Keynes 1891/1999, 16. o.) Egyfelől világosan elvetette a politikai
gazdaságtan, a pozitív elmélet összemosását a gazdaságtörténettel, noha utóbbi kiegészítő, az
elméletet fejlesztő szerepét nem vitatta el. Másfelől klasszikus elődeinél vagy az osztrák
Mengernél sokkal inkább hangsúlyozta – az elméletalkotáshoz szükséges absztrakt, deduktív
módszer mellett – az empirikus, induktív módszer fontosságát. Ezzel úgy vonult be a
közgazdasági elmélettörténetbe, mint aki megkísérelte szintetizálni a közgazdaságtudomány
módszertan két szembenálló ágát.

A neoklasszikus iskola kialakulásának bemutatását nem zárhatjuk le anélkül, hogy

megemlékezzünk az USA-ban fejlődésnek induló közgazdaságtudományról. A klasszikus
politikai gazdaságtan ott nem eresztett mély gyökeret. A korlátlan lehetőségek hazájában
Malthus és Ricardo aggodalmai nem tűntek relevánsnak, Mill „Alapelvei” voltak inkább
elfogadottak. A korai amerikai közgazdászok polihisztorok voltak, akik filozófiával,
szépirodalommal foglalkoztak vagy éppen társadalmi reformokkal. Az akadémiai
közgazdaságtan csak az amerikai polgárháború (1861-65) után nyert teret, az első közgazdász
professzori státusz a Harvardon létesült. Az 1880-as években számos fiatal amerikai kutató
Németországba ment további tanulmányokat folytatni, és a német történeti iskola
gondolatkörét vitte vissza olyan vezető amerikai egyetemekre, mint pl. a Harvard, a Yale
vagy a Columbia Egyetem. 1885-ben alapították meg az Amerikai Közgazdasági Társaságot,
amelynek egyik kezdeményezője John Bates Clark (1847-1938) volt, a főáramú közgazdasági
elmélet első világszerte elismert amerikai képviselője. Clark a maga személyében is
megjelenítette az átmenetet a vallásilag inspirált filozófus közgazdászoktól a szakmai
specialistákig. A vagyon filozófiája (The Philosophy of Wealth) című könyvében még erőteljes
a kapitalizmus kritikája, amely Clark németországi tanulmányainak, a német történeti
iskolának hatását is tükrözi. Azonban már ebben is megjelent a határhaszon fogalma
(effective utility néven) anélkül, hogy az európai marginalistákat már ismerte volna. Hírnevét
az 1899-ben kiadott A vagyon elosztása (The Distribution of Wealth) című könyve alapozta
meg. Ebben az önző egyének közötti verseny már a társadalmi együttműködés és
igazságosság közvetítő eszköze. A munka és a tőke aszerint részesül a jövedelmekből, ahogy
a termeléshez hozzájárul, amelynek a mércéje a termelési tényezők határtermelékenysége. Ez
azt jelenti, hogy Clark szerint a munkabérnek nincs köze a létfenntartási költségekhez. A
jövedelmek elosztását egy „természeti törvény” irányítja, tehát a kizsákmányolás gondolata
nem értelmezhető ebben az összefüggésben. A határtermelékenységi elméletet abban a
korszakban többen felhasználták a jövedelemelosztás magyarázatára. Clark Thünenre
hivatkozott, illetve az osztrák iskola tagjaira, akikkel több kérdésben is vitában állt. A
legtartósabb hatást azzal a törekvésével gyakorolta, hogy megkülönböztesse a statikus és
dinamikus elemzést. Jövedelemelosztási elméletét statikusnak és ezért befejezetlennek

134
tartotta. Saját dinamikus elmélet kidolgozásáig ugyan nem jutott el, de aggregált modellje
későbbi neoklasszikus növekedési modellek kiinduló pontja volt.

„…egyik oldalon olyan időszakok vannak, amelyek elég hosszúak ahhoz, hogy a termelők
alkalmazkodhassanak a kereslet változásaihoz, amennyiben ez a meglévő szakképzett munka,
specializált gépi felszerelés és ipari szervezet felhasználásával megtehető, de nem elég hosszú
ahhoz, hogy a termelés e tényezőinek kínálatában bármilyen fontos változás következhessen
be. E köztes időszakok kínálati ára, a „szuboptimális” kínálati ár, ahogy korábban neveztük,
majdnem biztosan nőni fog a termék termelésének növelésével. A másik oldalon olyan
hosszabb időszakok vannak, amelyek alatt a gazdaság erőinek normális hatása teljesebben
kifejlődhet, amikor tehát a képzett munkaerő vagy a termelés bármely más tényezőjének
hiányától eltekinthetünk, és amely időszak alatt a termelés növekedésének gazdaságossági
hatásai – normális esetben, azaz alapvető találmányok és újítások hatása nélkül – teljesen
kibontakozhatnak. Láttuk, hogy ez az igazi normális kínálati ár nőhet vagy csökkenhet, illetve
változatlan is maradhat attól függően, hogy a kérdéses termék a Csökkenő, az Állandó vagy a
Növekvő Hozadék Törvényének van alávetve.”
Marshall, A.: A közgazdaságtan alapelvei. In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek,
alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 295. o. (Fordította: Vajda László)

8.5. A neoklasszikus közgazdaságtan pénzelmélete

A marginalista forradalom kibontakozása idején a pénzügyi rendszer működésében nem

voltak olyan égető problémák, mint a 19. század első felének Angliájában. Az 1870-es évek
közgazdászait sokkal inkább foglalkoztatta a relatív árak viselkedése, mint a pénz és az
árszínvonal kapcsolata. A mennyiségi pénzelméletet ezért változatlanul érvényesnek
tekintették, és inkább azt kísérelték meg, hogy a pénzt bevonják abba a keresleti-kínálati,
utilitarista elemzési keretbe, amelyet a mikroökonómiában alkalmaztak. A reál és a monetáris
elmélet továbbra is egymástól függetlenül fejlődött. Az abban a korban kedvelt kifejezéssel
élve, a pénzfolyamatokat úgy tekintették, hogy azok csupán fátyolként borulnak a
reálgazdaságra.19 A fizetési mérleg egyensúlyának elméletét arra az arany- és ármozgásokkal
leírt mechanizmusra építették, amelyet Hume-nál ismertünk meg (ls. 5.2. fejezetet). A
klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezték, hogy az árszínvonalat hosszú távon a pénznek
(azaz az aranynak) mint árunak a termelési költségei határozzák meg, tehát a pénznek van
természetes értéke. Ezt kiegészítették azzal a meglátással, hogy kamatláb hosszú távú
egyensúlyi értékét a termelékenység és a takarékosság (productivity and thrift) határozza
meg, más relatív árakhoz hasonlóan a monetáris tényezőktől függetlenül. Hosszú távon a pénz
semleges, a pénzelméletnek csak az árszínvonal meghatározásával kell foglalkoznia. Hume és

19
A pénz mint fátyol metaforát az eddigi kutatások szerint Böhm-Bawerk használta először németül 1889-ben,
majd Fisher angolul 1896-ban, feltehetően az előbbi nyomán. Elterjedéséhez azután Schumpeter és Pigou is
hozzájárult a két nyelvterületen (Boianovsky 1993).

135
Thornton nézeteit követve rövid távon a pénzt nem tekintették semlegesnek, a pénz
kínálatának változása és forgási sebességének megváltozása szerintük rövid távon eltérítheti
az árszínvonalat a természetes értékétől. A klasszikusoktól örökölt gondolat volt az is, hogy a
tiszta papírpénz rendszert technikailag működőképesnek tartották ugyan, de a nemesfém
alapnak mint „horgonynak” a hiányát végzetes hátránynak fogták fel.
Az 1920-as években, az első világháború hatásaként jelentek meg újra súlyos pénzügyi
zavarok Európa szerte. A nemzeti hiperinflációk mellett megingott a nemzetközi
aranysztenderd rendszer, amelyen a fontsterling mint fontos nemzetközi fizetőeszköz
stabilitása is nyugodott. A háborús jóvátételek és hitel-visszafizetések szokatlan mértékű
egyirányú tőkemozgásokat indítottak el. Az USA-ból 1929-ben elinduló pénzügyi és
világgazdasági válság tovább fokozta a nemzetközi fizetési-mérlegzavarokat.
Alfred Marshall aktív éveiben ezek még nem jelentkeztek, a pénzelméleti kérdéseket tárgyaló
könyve, a Pénz, hitel és kereskedelem (Money, Credit and Commerce), amelyet halála előtt
egy évvel, 1923-ban adtak ki, a megelőző időszakban kialakult nézeteit tartalmazta. A benne
foglalt gondolatokat Marshall már a 1880-es évektől kifejtette előadásaiban, illetve abban a
monetáris politikai vitában, amelynek tárgya az volt, hogy az arany mellett az ezüstnek is
adjanak-e szerepet az angliai és nemzetközi pénzügyi rendszerben, hogy a növekvő
gazdaságban a korlátozott aranykészletek mellett fellépő deflációs nyomást elkerüljék.
Marshall alapvetően a klasszikusok mennyiségi pénzelméletéből indult ki, a pénz hosszú távú
semlegességéből és rövid távú reálgazdasági hatásából, ugyanakkor lényeges újításokat
vezetett be. Arra mutatott rá, hogy az aranynak és az ezüstnek nincs természetes értéke, mert
az éves kínálat a teljes készlet töredéke, hiszen nagyon tartós jószágokról van szó, ezért az
értéke a termelési költséggel csak távoli, hosszú távú kapcsolatban van. A pénz forgását nehéz
nyomon követni, ezért nagyon bonyolultnak tartotta, hogy a pénz forgásának sebességét
kapcsolatba tudják hozni a pénz értékével, noha elméletileg ezt nem vonta kétségbe. Amellett
is érvelt, hogy a mennyiségi pénzelmélet egyszerűségét aláássa, hogy a hiteleszközök
használata növeli a forgalomban levő pénzmennyiségét. Marshall kereslet-kínálati elemzéssel
akart eljutni az árszínvonal magyarázatához. Végső soron azt tartotta meghatározónak, hogy
mekkora a pénz iránti kereslet, azaz a gazdasági szereplők a jövedelmük milyen hányadát
akarják pénzben tartani (pl. kényelmi okból) és nem tranzakcióra elkölteni. Döntésük során
összevetik a jövedelmük alternatív formákban tartásának költségeit. Ez a megközelítés
cambridge-i pénztári egyensúlyi elmélet néven vált ismertté, amelyet azután cambridge-i
közgazdászok egyenlet formájába öntöttek, elsőként Pigou 1917-ben:

136
P= kR/M, ahol P az érték vagy ár, R az összes forrás búzában kifejezve, k a pénzben tartani
kívánt forrás aránya, M a pénzmennyiség.
Az ismertebb, tankönyvekbe kerülő változat: M = kPY, ahol PY a nominális jövedelmet fejezi
ki az árszínvonal és a reáljövedelem szorzataként.
Marshall vizsgálta a hitelciklusok alakulását is, és összekapcsolta reálváltozók alakulásával.
Amikor az árak emelkedését várják, az emberek hitelt vesznek fel és jószágokat vásárolnak,
ami segíti az árak növekedését. Azt is megfigyelte, hogy az áremelkedés sebessége nem
egyenletes, a végtermékeké általában gyorsabban nő, mint a nyersanyagoké, és mindig
gyorsabban, mint a bérek. Árcsökkenés esetén szintén megvan ez a különbség, tehát a
pénzbérek ragadósak. Megállapította, hogy az infláció és a gazdasági depresszió váltakozó
időszakainak okai szoros kapcsolatban vannak a reálkamatláb változásaival, amelyeket a pénz
vásárlóerejének változása okoz.
Marshall gondolatai hatással voltak Pigou-ra és a cambridge-i iskola más tagjaira is. A pénz-
és reálgazdaság kapcsolatának elméletében az igazi mérföldkő majd Keynes munkássága lesz,
aki nagyra értékelte Marshall monetáris elméletét. A neoklasszikus iskola pénzelméletében
két további szerző művei voltak meghatározóak, Knut Wicksellé és Irving Fischeré, akik
mindketten hivatkoztak Marshallra, de önálló utakon jártak.

A neoklasszikus pénzelmélet fejlődésének egyik jelentős forrása Svédországból származott

Johan Gustaf Knut Wickselltől (1851-1926). Munkásságából a legnagyobb nemzetközi hatást
pénzelméletével váltotta ki, ezért ebben a fejezetben ismerkedünk meg vele, és majd a
stockholmi iskola kapcsán teszünk még említést róla. A svédek a mai napig az első nagy, sőt a
mai napig legnagyobb közgazdászuknak tartják. A svéd Marshallként is szokás emlegetni,
akinek a személyiségében összefért a radikális, botrányokat vállaló társadalmi reformer és a
neoklasszikus keretekben higgadtan gondolkodó, szerény közgazdász. Műveit az anyanyelvén
kívül németül írta, amelyeket csak az 1930-as évektől fordítottak angolra – részben Keynes
kezdeményezésére -, ekkortól ismerték meg műveit szélesebb körben.
Knut Wicksell Stockholmban született egy kereskedőcsaládba, szüleit fiatalon elvesztette.
Öröksége révén mégis be tudott iratkozni az uppsalai egyetemre, matematikát és fizikát tanult.
Érdeklődése társadalmi kérdések felé fordult, amelyek középpontjában a népesedés állt.
Malthusi nézeteket képviselt, meg volt győződve arról, hogy a szegénység oka nem a
magántulajdon, hanem a túlnépesedés, de a késői házasságot nem tartotta megoldásnak. Ez
utóbbi szerinte éppúgy hozzájárul a prostitúcióhoz és az iszákossághoz, mint a szegénység.
Korai házasságot és fogamzásgátlást javasolt, amivel óriási felháborodást váltott ki a korabeli
Svédországban. Fiatal kori vallásosságával szakított, a túlnépesedés kérdésével viszont vallási
szenvedéllyel foglalkozott élete végéig, a közgazdasági érdeklődés is emiatt ébredt fel benne.
Számos pamfletben (radikális hangvételű vitairatban) fogalmazta meg nézeteit, amelyek közül

137
volt, amit hétezer példányban adtak el. 1885-től külföldön tanult közgazdaságtant, először
Londonban, azután egy ösztöndíjnak köszönhetően több éven át Strasbourgban, Bécsben,
majd Berlinben. Jelentős közgazdasági írásai az 1890-es évektől jelentek meg, de külföldön
előbb kaptak elismerést (pl. Böhm-Bawerktől és Walrastól), mint a hazájában. Viharos
közéleti szereplése, olyan témák feszegetése, mint a szólásszabadság, a nők jogai, a
monarchiaellenesség, ateizmus, katonai leszerelés hátráltatta abban, hogy gyökeret eresszen
az egyetemi világban. Hosszú időn keresztül újságírásból és nyilvános előadások tartásából
tartotta fenn magát. 1889-ben polgári házasságot kötött Anne Bugge norvég tanárnővel, aki
később a nők szavazati jogáért küzdött. Könyvei alapján az uppsalai egyetemen 1896-ban
kitüntetéses közgazdasági doktori fokozatot kapott. Értekezésében (Finanztheoretische
Untersuchungen) a határhaszon elemzést kiterjesztette közpénzügyekre és az adózásra, amivel
hozzájárult a közjavak elméletének fejlődéséhez. 1898-ban jelent meg pénzelméleti
szempontból legfontosabb műve Geldzins und Güterpreise (Kamat és árak) címmel. 1899-ben
jogi diplomát is szerzett, ugyanis enélkül közgazdász oktatóként sem alkalmazhatták svéd
egyetemeken, mert a gazdasági képzés a jogi karokon folyt. 1901-ben kaphatott először
egyetemi tanári katedrát a lundi egyetemen, amit csak 1903-ban véglegesítettek. Radikális
nézetei ezután sem változtak. A szólásszabadságot tesztelte egy vallási hittétel
kigúnyolásával, de ez balul sült el. 58 évesen 2 hónap börtönbüntetést kapott istenkáromlásért.
1916-ban ment nyugdíjba a lundi egyetemről és Stockholmba költözött. Amellett, hogy
pénzügyekben kormányzati tanácsadó volt, az Eli Heckscher (1879-1952) által 1917-ben
alapított stockholmi Politikai Gazdaságtani Klub (Nationalekonomiska klubben) elnökeként a
fiatal közgazdászok (köztük Bertil Ohlin (1989-1979) és Gunnar Myrdal (1898-1987)) útját
egyengette inspirálva ezzel a stockholmi iskola létrejöttét.
Wicksellre nagy hatással volt Böhm-Bawerk tőke- és kamatelmélete. Első fontos munkájában
(Über Wert, Kapital und Rente, 1893) Jevons és Menger határhaszon elméletéből kiindulva
ezt kapcsolta össze Walras általános egyensúly elméletével. Wicksteedet megelőzve a tőke, a
munka és a föld közötti jövedelem-eloszlást a termelési tényezők határtermelékenységére
vezette vissza. 1901-es, politikai gazdaságtani előadásait tartalmazó kötetben egyszerűsítette
Böhm-Bawerk kamatelméletét (ls. 8.3.), és egyetlen okkal indokolta a kamat létét, az
időtényezővel. Egy olyan modellt állított fel, amely szerint a termék az input hozzáadása és az
output megszületése közötti időszakban jön létre. Magyarázata szerint a pozitív kamatláb a
„várakozás határtermelékenységéből” származik. Tőkeelméletében olyan meglátásokat
fogalmazott meg, amelyeket néhány évtized múlva (az 1950-es évektől) Wicksell-hatásként
vitattak, illetve fejlesztettek tovább. A kiindulópont egy nagyon egyszerű modell volt,
amelyben a tőke egy termelési periódusban alkalmazott forgótőke. A folyamat elején munkát
és földet használnak fel, amelynek eredménye a folyamat végén születő jószág értéke, és ez
képezi a tőkét (pl. bor vagy épületfa). Wicksell tőkeelméletében nagy hangsúlyt fektetett
Thünen (ls. 8.2.) teóriájának cáfolatára, mely azt állította, hogy tökéletes verseny körülményei
között a kamatláb megegyezik a tőke határtermelékenységével, és amely beleillett a
neoklasszikus elméletek logikájába. Wicksell arra mutatott rá, hogy ez csak az egyes
vállalkozó szempontjából értelmezhető, aki számára a béreket és a járadékot a piac
meghatározza. Ha viszont a tőke növekménye a társadalom össztőkéjét növeli, akkor ez a
tényező árakat megváltoztatja, azaz a kamatláb már nem lesz egyenlő a
határtermelékenységgel. Vagyis a meglevő tőkeállomány újraértékelődik, amikor újabb tőke
adódik hozzá. Modelljéből levezette, hogy a tőke határtermelékenysége mindig alacsonyabb,
mint a kamatláb, amit egyenlőnek tekintett a profitrátával. Az új tőke versenyez a régivel,
aminek az az elsődleges hatása, hogy a bérek és a járadékok emelkednek, akkor is, ha az új
tőke pótlólagos hozadéka csekély vagy nincsen. Ez a folyamat együtt jár a kamatláb
csökkenésével. A bérek és a járadék növekedése viszont felszívja a fölösleges tőkét. A tartós
tőke figyelembe vételével Wicksell a későbbiekben ellenkező összefüggést is kimutatott a

138
tőke határtermelékenysége és a kamatláb között (fordított Wicksell-hatás), az ellentmondó
modellek összehangolását már nem oldotta meg. A tökéletlen verseny, a monopóliumok
kapcsán olyan megfigyeléseket tett már 1901-ben, amelyek csak a 1930-as években jelentek
meg a piaci szerkezetek elemzésében.

Wicksell az elsők között alkalmazta az aggregált kereslet és kínálat, azaz a makroökonómia

elemzési keretét a pénz értékének, az árszínvonal változásának a magyarázatára. A ricardói
mennyiségi pénzelméletet tekintette az egyetlen tudományos pénzelméletnek, amely azonban
számos ellenvetésnek hagyott teret. A mennyiségi pénzelmélet egyik állítása, hogy a pénz
mennyiségének növekedése egyrészt az árak növekedéséhez, másrészt a kamatlábak
csökkenéséhez vezet. Az alacsony kamatlábakat hitelbővülés kíséri, és a kölcsönvevők
felhajtják az árakat, amikor az új pénzügyi forrásaikat felhasználják. Számos megfigyelés
azonban azt mutatta, hogy gyakoribb eset, amikor a növekvő árakat magas vagy növekvő
kamatláb kísérte, és megfordítva: a csökkenő árakat csökkenő kamatláb. Wicksell ennek a
magyarázatát abban találta meg, hogy a piaci – a bank számára fizetendő – kamatláb mellett
figyelembe vette a tőke természetes kamatlábát. Ez utóbbi pedig nem más, mint az újonnan
előállított tőke várt hozadéka. Az, hogy a piaci kamatláb mikor alacsony vagy magas, az a
természetes kamatlábhoz való viszonyától függ. Ha a két ráta eltér, például ha a piaci
kamatláb alacsonyabb, mint a természetes, akkor a kedvező profitkilátások miatt élénkül a
kereslet. A termelők ugyan többet fizetnek a nyersanyagokért, bérekért, bérleti díjért stb., de
termékeikért is magasabb árat kapnak. Ha a hitelintézetek tartósan fenntartják az alacsony
kamatot, egy halmozódó, kumulatív inflációs folyamat indul be és a monetáris expanzió
folytán az aggregált kereslet megnő. A bankok képesek arra, hogy a magas szintű
hitelkínálatot és az alacsony piaci kamatot fenntartsák, mert a hitelnyújtásban – bizonyos
tartalékképzés mellett – elszakadhatnak a megtakarításoktól. Ha viszont a piaci kamatláb
magasabb, mint a természetes, akkor egy ellenkező előjelű, deflációs kumulatív folyamat
indul be, amelynek az eredménye csökkenő kereslet és gazdasági visszaesés. Az is
egyértelmű, hogy Wicksell szerint az árszínvonal változása nem jár árarány, azaz a relatív
árak változásával. Ez utóbbit ugyan általánosságban nem zárta ki (pl. a tőkeintenzitás
megváltozása esetén), de másodlagos jelentőségűnek tartotta. Monetáris egyensúly szerinte
akkor áll be, ha a megtakarítás megegyezik a beruházással, a piaci kamatláb a természetessel
és az árszínvonal állandó. Ez azonban alig fordul elő, mert a természetes kamatláb ingadozik
(pl. a technikai haladás miatt), és a banki kamatláb pedig általában lemarad a természetes ráta
mögött. Wicksell éppen ezért szükségesnek tartotta, hogy a kormányzat és a központi bank

139
elősegítse az árstabilitást, és a kamatlábak és a diszkontálás (leszámítolás) szabályozását
javasolta.
Wicksell azzal, hogy a pénzmennyiség változását összekapcsolta a vállalkozók döntéseivel,
felhasználva a várakozások szerepét, új meglátások felé nyitott utat a gazdasági ciklusok
elemzésében, amelyeket később a stockholmi iskolában használtak ki. Pénzelmélete nemcsak
a svéd közgazdászokra gyakorolt hatást, hanem az osztrák iskola második generációjára,
valamint Irving Fisher és John Maynard Keynes gondolkodására is.

Irving Fisher (1867-1947) az első nemzetközileg ismert amerikai közgazdászok közé

tartozott. Noha közgazdasági munkássága számos területre kiterjedt – így az általános
egyensúlyelméletre, a cikluselméletre, ökonometriára és statisztikára – legismertebbek a
mennyiségi pénzelmélet alaptételét kifejező csereegyenlete, illetve pénz- és kamatelméleti
művei. Fisher ugyan egész életét egyetemi közegben, a Yale Egyetemen töltötte, de emellett
nagyon színes közéletet élt, a korabeli újdonságokra, társadalmi kezdeményezésekre éppúgy
fogékony volt, mint Wicksell. Az ő karrierjét azonban nem a radikális reformerség árnyékolta
be, hanem egy téves jóslat. Az 1929-es nagy válság előestéjén nyilvánosság előtt azt
jövendölte, hogy a magas részvény-árfolyamok tartósak maradnak. Ennek nemcsak a
tudományos hírnevére nézve lettek gyászos következményei, hanem szinte a teljes családi
vagyonukat is elvesztette, azt ugyanis a meghirdetett várakozásának megfelelően fektette be.
A tudományos közéletben az 1930-as évek folyamán is tevékeny maradt, de szellemi
befolyása meggyengült nem pusztán a téves előrejelzése miatt, hanem Keynes elméletének
óriási vonzereje miatt.
Irving Fisher a Yale Egyetemen kezdte el tanulmányait, először matematikát és
természettudományt tanult, utána közgazdaságtant. Tudományos fokozatát közgazdaságtanból
szerezte, az elsőt a Yale történetében. A közgazdaságtannak még nem volt önálló tanszéke, és
a disszertáció készítésében mentorai egy neves fizikus és egy szintén jól ismert szociológus
voltak. A korban szokatlan matematikai felkészültséggel nyúlt a gazdasági kérdésekhez, és a
dolgozatában egy Walraséhoz hasonló általános egyensúlyi modellt állított fel, saját bevallása
szerint anélkül, hogy ismerte volna Walrasét. Elméletét termodinamikai analógiával fejtette
ki, csövek, folyadékok, pumpák, emelők érzékeltették a jövedelmek és árak mozgását.
További érdekes eredménye volt, hogy felfedezte az Egdeworth-féle közömbösségi görbét
ugyancsak úgy, hogy még nem olvasta Edgeworth művét. A továbbiakban matematikát és
közgazdaságtant tanított a Yale-n.
Műszaki érdeklődését mutatta, hogy több találmány fűződik a nevéhez. Egyiket, amely az
iratok rendszerezésére szolgált kívülről látható regiszter segítségével, sikerült eladnia, és az
érte kapott jelentős összeg ügyes befektetésével vagyonra tett szert. Ezt veszítette el az 1929-
es válságban.
1989-ban tuberkulózisban betegedett meg, édesapja ugyanilyen betegségben halt meg 53
évesen. Három év alatt sikerült meggyógyulni, és ettől kezdve az egészséges életmód
megszállottja lett. Kampányolt a vegetarianizmus, a béke, a Népszövetség és pénzügyi

140
reformok mellett, a dohányzás ellen, és támogatta az alkoholtilalmat az USA-ban.
Tudományos publikációk mellett sok újságcikket írt az előbbi témákban. 1918-ban az
Amerikai Közgazdasági Társaság elnöke lett. A nemzetközi tudományos életben nagy
jelentőségre szert tevő Ökonometriai Társaság egyik kezdeményezője és 1930-ban első
elnöke volt.
Fisher az ökonometria mellett a statisztikában is úttörő szerepet játszott az indexek
képzésének területén, amelyre a Fisher-árindex elnevezése a mai napig emlékeztet. Már
1926-ban egy tanulmányt közölt a munkanélküliség és az árváltozások közötti statisztikai
kapcsolatról, de a Phillips-görbe kapcsán tárgyalt cserehatás feltételezése még nem merült fel
nála.

Fisher a doktori értekezésében tárgyalt általános egyensúly témájától a kamat- és tőkeelmélet

felé fordult. Egy amerikai közgazdász (Simon Newcomb 1835-1909) a tőkefolyamat és –alap
(flow and fund) közötti megkülönböztetését felhasználva a kamatlábbal kapcsolta össze a
folyó jövedelmet a tőkealapokkal. A tőke olyan vagyon, amely folyó jövedelmet termel, és
amelynek értékét Fisher szerint a leszámítolt jövőbeli jövedelmek jelenértéke adja. Ezzel
megalkotta a ma használatos tőkeállomány és –folyamat (stock and flow) fogalmait és ezek
összefüggését. Híressé vált kamatelméletével 1907-ben jelentkezett, amelynek átdolgozott
változata A kamat elmélete (The Theory of Interest) címmel 1930-ban jelent meg. Miként
Wicksellre, Fisherre is Böhm-Bawerk elmélete hatott, amit ő maga jelzett a könyvének
ajánlásában.
Fisher szerint a kamatlábakat két erő befolyásolja. Egyfelől a gazdasági szereplők
preferenciái, amelyek azt fejezik ki, hogy a jelenbeli javakat vagy jövedelmet mennyire
részesítik előnyben a jövőbeliekkel szemben. Másfelől a beruházási lehetőségek, amelyek
meghatározzák az elérhető hozamot. Beruházási lehetőség alatt a költségek feletti hozam
rátáját értette. Fisher kifejezésével élve kamatelmélete az emberi türelmetlenség és a
beruházási lehetőségek elmélete (azaz az időpreferencia és a kamat termelékenységi
elméletének összekapcsolása), amelyet több logikai lépésben fejtette ki. Először rugalmatlan
jövedelmeket feltételezett, utána rugalmasakat, és végül figyelembe vette a jövedelmek
bizonytalanságát. Az időközi (intertemporális) döntéseket vizsgálva a várakozások
mindhárom esetben szerepet kaptak, de az utolsó, leginkább valóság közeli helyzetben igazán
jelentősek, hiszen a kockázat következménye, hogy a beruházások után ténylegesen realizált
hozam rátája jelentősen eltérhet a várt rátától. Kamatelmélete jelentőségét az adja, hogy az
általános egyensúly elméletét kiterjesztette időbeli allokáció kérdésére. Az 1930-as,
továbbfejlesztett változatban írtak alapján Fisher az adaptív várakozások gondolata
előfutárának tekinthető. Arra a meglátására, hogy a jelenbeli fogyasztás a jövőbeli jövedelmi
kilátásoktól is függ, a későbbiekben Friedman épített a permanens jövedelemelméletében.

141
Fishert Wicksellhez hasonlóan foglalkoztatta az a probléma, hogy a mennyiségi pénzelmélet
hagyományos feltételezésével szemben az árak és a kamatlábak nem ellentétesen, hanem
gyakran egy irányban mozogtak. Ezt a jelenséget úgy magyarázta, hogyha az árak növekedni
kezdenek az arany mennyiségének növekedésével, akkor a nominális profit akkor is nőni fog,
ha a költségek is nőnek. A kamatokat a gazdasági szereplők tökéletlen erőlátása miatt lassan
igazítják ki, ami extraprofitot eredményez. A jövőre nézve a magasabb profit fennmaradását
várják, ami miatt nő a kölcsön iránti kereslet, emelkedni fognak a kamatlábak. Ez újabb
áremelkedést idézhet elő, ami miatt a folyamat addig tart, amíg a nominális kamatláb
növekedése az adott inflációs ráta mellett biztosítja, hogy a reálkamatláb elérje a normál
értékét. Fisher elemzésében megkülönböztette a reál („virtuális”) és a nominális („pénzpiaci”)
kamatlábat, ami már előtte is ismert volt. Ebben az összefüggésben azt tudta megmutatni,
hogy a reálkamatláb akár a nominális kamatláb növekedése mellett is csökkenhet, ha az
infláció nagyobb mértékben nő, mint a nominális kamatláb. Fisher empirikus vizsgálatokkal
igazolta a két kamatláb eltérését és a kiigazítási folyamat létét. A kamatlábak és az
árszínvonal közötti általa bemutatott kapcsolatot Fisher-hatásként szokás emlegetni.
Fisher kutatásaiban a pénz stabilitásának a kérdése még inkább a középpontban állt, mint
Wicksellnél, írásaiban kimutatta, hogy mind a deflációnak, mind az inflációnak káros
társadalmi hatásai vannak. Míg munkásságának első felében deflációval küzdöttek 1896-ig,
addig a következő bő két évtizedben 1920-ig inflációval, utána újabb defláció jött. A jelen
fejezet elején felsorolt történelmi okokon kívül az aranytermelés ingadozása is hozzájárult az
instabilitáshoz. 1896 előtt a termelés csökkenése, utána dél-afrikai és amerikai új bányák
nyitásával és új eljárások bevezetésével az arany „beömlése” okozott gondot. Fisher a
mennyiségi pénzelméletet vette elő a korabeli pénzügyi folyamatok értelmezéséhez, noha az
aranysztenderd rendszer problémái miatt kritikák érték azt. Éppen neki köszönhető, hogy a
mennyiségi pénzelméletet modernizálva életben tartotta. Legfontosabb pénzelméleti
hozzájárulását A pénz vásárlóereje (The Purchasing Power of Money) című, 1911-es
könyvében fejtette ki. A jól ismert csereegyenletét egy amerikai közgazdásztól (a fentebb már
említett Newcombtól) vette át. Az egyenletben Fisher feltüntette a forgalomban levő
pénzmennyiségben mind a készpénzt és aranyat (M), mind a bankbetéteket (M’). A szerző
kifejezéseit használva:
MV + M’V’ = PT
M az aktuális pénz mennyisége, V ennek forgási sebessége, M’ az összes betét, amely fölött
csekkel rendelkeznek, V’ ennek forgási sebessége, P az árak súlyozott átlaga, T a
kereskedelem volumenének nagysága.

142
Az egyenlettel kifejezett összefüggésben önmagában nem volt semmi újdonság. Azáltal
kapott új közgazdasági tartalmat, hogy Fisher feltételezte a pénz forgási sebességének és a
kereskedelem volumenének, mai kifejezéssel a tranzakcióknak az állandóságát. Ezt
figyelembe véve az egyenlet azt mutatja meg, hogy a pénz mennyiségének változása
határozza meg az árszínvonalat. Azaz a hőn áhított stabil pénz kulcsa a pénzmennyiség
nagyságának szabályozásában rejlik. Fisher tudatában volt, hogy a pénz forgási sebessége és
a tranzakciók a valóságban változnak, de ezeket másodlagos, indirekt hatásoknak tartotta.
Fisher mennyiségi pénzelméletének legnagyobb teljesítménye az volt, hogy ár- és
kamatlábváltozásokkal összekapcsolva a nem egyensúlyi helyzeteket be tudta építeni, és ezzel
a gazdaság ciklikus ingadozására magyarázatot adott. A korabeli intézményi megközelítések
ismeretében hitelciklus helyett már üzleti ciklusról írt, de a reálváltozókat figyelmen kívül
hagyta.
Gondolatait rendkívül világosan, pontosan, érthetően fejtette ki, ami hozzájárult művei
befogadásához. Wicksellel kölcsönösen ismerték egymás nézeteit, Wicksell a Fisher-hatást,
Fisher a Wicksell által leírt kumulatív folyamatot építette be a sajátjába. Mindkettejüknél
láttuk, hogy a pénzelméletük a ciklusok magyarázata felé fordult. Az 1929-es gazdasági
világválság és annak keynesi értelmezése azonban hosszú időre háttérbe szorította a
mennyiségi pénzelmélet minden válfaját. A Milton Friedman által képviselt monetarizmus
nyúlik majd vissza Fisher szellemi hagyatékához.
„…a változó pénz a társadalomnak egyszer az egyik, egyszer a másik osztályát lopja meg; a
költségszámítások minden fajtáját, a gazdasági megállapodásokat és kötelezettségeket
felborítja, és káros hullámzásokat idéz elő a kereskedelemben és az üzleti életben. Az
ingadozó pénz forrása az elégedetlenségeknek, az erőszakoskodásoknak, az
osztálygyűlöletnek és végül az egész gazdasági élet számára bizonyos nettó veszteséget jelent.
Az ingadozó pénz különféle bajait három csoportban foglalhatjuk össze: társadalmi
igazságtalanságok, társadalmi elégedetlenségek és a társadalmi termelőképesség csökkenése.”
Irving Fisher: A pénz illuziója. Magyar Közgazdasági Társaság, XI. kötet, Budapest, 1931.
57. o. (Fordította: Dsida Ákos)

8.6. Jóléti közgazdaságtan a lausanne-i és a cambridge-i iskolában

Walras számára a tiszta közgazdaságtan egyúttal a társadalmi gazdagság elmélete is volt,

Marshall pedig a közgazdaságtan feladatát kifejezetten a jólét anyagi feltételeinek
megteremtéséhez kapcsolta. Így nem meglepő, hogy a lausanne-i és a cambridge-i iskola
második nemzedékében születtek meg azok az elgondolások, amely a jóléti közgazdaságtan
mint elkülönült kutatási terület kialakulásához vezettek. A jóléti közgazdaságtan azután az
1930-as évektől nyert nagyobb teret a közgazdasági gondolkodásban. Samuelson nyomán

143
szokás különbséget tenni régi és új jóléti közgazdaságtan között. A régi iskola középpontjában
a cambridge-i, Marshall nyomdokain járó Arthur Cecil Pigou (1877-1959) munkássága áll,
míg az új iskola kiindulópontja Vilfredo Pareto (1848-1923) tanítása. A következőkben mégis
inkább a jóléti közgazdaságtant érintő műveik születésének sorrendjében először Paretóval,
majd Pigou-val ismerkedünk meg, nemcsak a kronológiai sorrend miatt, hanem azért is, mert
Pigou ismerte és foglalkozott Pareto írásaival. Azokat a fogalmakat, tételeket elevenítjük fel
tőlük, amelyek tartósan beépültek a közgazdaságtanba.

Pareto Párizsban született 1848-ban. Apja egy republikánus meggyőződésű olasz arisztokrata
volt, akinek emiatt emigrálnia kellett Franciaországba, ahol elvett egy francia nőt, három
gyerekük született, köztük Vilfredo. Egy amnesztiának köszönhetően a család visszatérhetett
Olaszországba, Vilfredo Pareto itt fejezhette be a tanulmányait. Apja nyomdokait követve
mérnöknek tanult Torinóban, ami alapos matematikai és fizikai ismereteket is adott neki.
Mérnökként vasúti és vasipari vállalatoknál töltött be vezető pozíciókat. Ebben az időszakban
a demokrácia, a köztársasági államforma, a szabad kereskedelem és katonai leszerelés lelkes
híve volt. Saját vállalatvezetői tevékenysége során is megtapasztalta az állami beavatkozás
hátulütőit. A kor vezető olasz közgazdászának Maffeo Pantaleoninak (1857-1924) a barátsága
révén került közel az elméleti közgazdaságtanhoz. Rajta keresztül ismerkedett meg Walras
munkásságával, és az ő közreműködése is szerepet játszott abban, hogy Walras utóda lett a
Lausanne-i Egyetemen. Két fő közgazdasági műve a Politikai gazdaságtani tananyag (Cours
d’économie politique) 1896-ból és A politikai gazdaságtani kézikönyv (Manuale di economica
politica) 1906-ból.
A két könyv megjelenése között nézetei radikálisan megváltoztak. Úgy értékelte, hogy az
olasz és francia szakszervezetek megnövekedett jogai, a választójog kiterjesztése nem a
privilégiumok eltörléséhez, hanem a burzsoá helyett a munkásosztály új privilégiumaihoz
vezetett. A marxizmus rohamos terjedése az olasz fiatalok körében szintén megdöbbentette.
Az új jelenségek értelmezéséhez egyre inkább a szociológia felé fordult. Legjelentősebb
szociológiai írásai A szocialista rendszerek (Les systémes socialistes), amely 1901-1902-ben
és A szociológia általános elmélete (Trattato di sociologia generale), amely 1916-ban jelent
meg. Azt állította, hogy Marx és Spencer fölfogásával ellentétben nincs társadalmi fejlődés, és
a hatalmi elitek körforgásának az elméletét dolgozta ki. Szerinte az elitek kicserélődése vajmi
keveset változtat a társadalom igazságtalan voltán, s az új elit ugyanúgy elnyomja a
társadalom nagy többségét, mint a régi. Az ember viselkedését a racionalitás mellett
irracionális ösztönök és az ezeket igazoló ideológiák irányítják, előbbit a közgazdaságtannak,
utóbbiakat a szociológiának kell vizsgálni. Mindezekhez hozzá kell tennünk, nemcsak Pareto
nézetei változtak ebben az időszakban, hanem az egész világ. A 19. század végi liberális
világrend alapjai megrendültek, a feszültségek az első világháborúba torkolltak, 1922-ben
pedig Mussolini lett Olaszország miniszterelnöke. Mussolini rokonszenvezett Pareto
nézeteivel, és hatalomra kerülése után szenátori széket ajánlott neki az olasz parlament
felsőházában. Betegsége, majd a halála megakadályozta, hogy ezt elfoglalja, így a történészek
az életműve alapján feltételezik, hogy a későbbi fasiszta diktatúrával szembeszegült volna.
Szívbetegsége hosszú éveken át megnehezített Pareto életét, emiatt mondott le 1907-ben a
lausenne-i tanszékvezetésről, csak előadásokat tartott még néhány évig. Egy korábbi jelentős
örökség ehhez megadta a szükséges anyagi hátteret. Orosz felesége, akit 1989-ben vett el,
1901-ben elhagyta. A nehéz időkben egy francia asszony, Jeanne Régis volt mellette, akit
azonban a kor válási törvényei miatt csak közvetlenül a halála előtt tudott feleségül venni.

144
Pareto először Walras egyensúlyi elméletét fejlesztette tovább, ő is egy általános egyensúlyi
állapotot írt le szimultán egyenletrendszerrel, amelyben elődjéhez képest nagyobb teret
szentelt a monopóliumok vizsgálatának, és olyan esetekre is találni utalásokat, amelyeket
később monopolista versenynek neveztek el. A marginalista hagyománnyal összhangban ő is
azt mutatta ki, hogy a tökéletes verseny jótékony hatású, amely bizonyos feltételek mellett
maximális hasznosságot eredményez. Az igazán eredeti hozzájárulása a közgazdaságtanhoz
az úgynevezett Pareto-törvény és a Pareto-optimum.
Pareto noha a walrasi tiszta elméletet tekintette kiinduló pontnak, fontosnak tartotta az
empirikus vizsgálatokat és a statisztikai adatgyűjtést. Ez utóbbi megközelítésnek mintegy a
mellékterméke egy olyan elosztási szabályszerűség, amelyet sok országból és különböző
időszakokból származó adatokból vont le. Eszerint a jövedelmi egyenlőtlenségek egy
népességen belül történelmi és társadalmi körülményektől függetlenül stabilak. A híres, az
1986-os Politikai gazdaságtani tananyagból származó formulája:
log N = log A – α log x, ahol N azoknak a családoknak a száma, amelyek jövedelme egyenlő
vagy nagyobb, mint x, A mutatja a népesség nagyságát, α egy becsült paraméter, ami általában
1,5. Ebből az következik, hogy a jövedelem újraelosztása nem hoz tartós változást a
jövedelmek elosztásában. Pareto felfedezésében az volt a különleges, hogy nem egy a priori
hipotézist tesztelve jutott el ehhez a „törvényhez”, hanem tapasztalati megfigyeléseket
általánosított, ami a közgazdaságtanban ritkán fordult elő. Mind a statisztikai eljárása, mind a
levont következtetése sok kritikát váltott ki. Ennek ellenére a jelenségek széles körére
kiterjesztették, és ma Pareto-elvként vagy 80/20-as szabályként emlegetik, miszerint számos
társadalmi, üzleti jelenségnél a következmények 80 százaléka visszavezethető az okok 20
százalékára.
Pareto legnagyobb hatású hozzájárulása a közgazdaságtudomány fejlődésére a ma Pareto-
optimum néven ismert elmélet kidolgozása volt. Ehhez úgy jutott el, hogy elszakadt Walras és
általában a marginalisták által képviselt utilitarizmustól. Nem magának a hasznosságnak a
jelentőségét vetette el, hanem különbséget tett aközött, hogy egy jószág az egyén vagy a
közösség számára hasznos. Azt, hogy egy jószág az egyén vágyát, szükségletét elégíti ki az
ophélimité görög eredetű szóval jelölte, míg a hasznosság szokásos elnevezését megtartotta a
társadalmi hasznosság kifejezésére. Egyik példájával élve a karibi indiánok vágyát ugyan
kielégítette az arany, de aligha volt számukra hasznos, mert felébresztette a spanyolok
sóvárgását. A különböző elmélettörténeti interpretációk megoszlanak arról, hogy Pareto
elfogadta-e, illetve meddig a hasznosság és az ophélimité mérhetőségét. Mindenesetre
Edgeworth 1881-ben megjelent elméletét a közömbösségi görbékről arra használta, hogy az

145
egyéni választásokat elszakítsa a jószág belső értékétől, a mérhető, kardinális hasznosságától.
A hasznosság elemzését felváltotta az egyéni döntések alapján létrejövő, a maximális
ophélimitét biztosító jószágkombinációk, illetve azokat megjelenítő közömbösségi görbék
elemzése, amelyeket a tapasztalat közvetlen eredményének nevezett. A politikai gazdaságtani
kézikönyvében Pareto azt mutatta meg, hogy lehetséges a közömbösségi görbékhez indexeket
rendelni, tehát a kardinális hasznosságot felváltani az ordinálissal. A Pareto-optimum egy
olyan helyzetet írt le, amelyben egyik gazdasági szereplő helyzetét sem lehet javítani anélkül,
hogy legalább egy másik gazdasági szereplő helyzete ne romlana. Azt is bizonyította, hogy a
tökéletes versenyben létrejövő egyensúly megfelel egy optimumnak. A Pareto-optimum vagy
Pareto-hatékonyság úgy határozta meg a társadalmi jólét optimumát, az erőforrások
elosztásának hatékonysági maximumát, hogy az ordinális hasznosság alkalmazásával ki tudta
iktatni a mindig elméleti nehézséget okozó személyek közötti összehasonlítást. Ugyanakkor
Pareto elmélete nem adott támpontot arra nézve, hogy a versenyegyensúlyok és ezáltal a
Pareto-optiumok közül melyik lenne az abszolút optimális. Az ekörül folyó viták jóval
később, az 1930-as, 1940-es években zajlottak.
Noha Pareto ellenséges volt a szocializmus eszméjével szemben, a Pareto-optimum azon
közgazdászok számára is inspiráló elemzési eszköz volt, akik erőforrások optimális
elosztásának nem piaci módját keresték, és a tervező állam lehetőségét vizsgálták.
Pigou 1877-ben született és Cambridge-ben tanult történelmet és erkölcsi tudományokat.
Ennek részeként ismerkedett meg a közgazdaságtannal, Marshall tanítvány lett, aki 1908-ban
utódjául választotta a politikai gazdaságtani professzori székében. 1943-ig töltötte be ezt a
pozíciót. Erre az időszakra esik John Maynard Keynes munkássága, aki szintén a Cambridge-i
Egyetemhez kötődött, és aki hosszú időre meghatározta a cambridge-i iskola arculatát, de aki
– mint majd látni fogjuk - az egyetemi oktatáson kívül számos más területen is
tevékenykedett. Keynes csak hat évvel volt fiatalabb, mint Pigou, és kölcsönösen kritikával
illeték egymás munkáit. Sajnálatos módon már az 1930-as évek elejétől neki is egy hosszú
szívbetegség nehezítette az életét, mint Paretónak, és ez idős korára elszigeteltté tette.

Pigou Marshall elméletét több területen továbbfejlesztette. Miközben szigorúbb elemzési

eljárást alkalmazott, ezzel együtt Marshall evolúciós gondolatait kiiktatta. Maradandó hatást a
jólét vizsgálatával és mai kifejezéssel élve az externáliák, a külső gazdasági hatások
jelenségének feltárásával gyakorolt. Az első könyve ebben a témakörben 1912-ben jelent meg
Gazdagság és jólét (Wealth and Welfare) címmel, klasszikussá a jelentősen átdolgozott
változat, az 1920-ban kiadott a Jólét gazdaságtana (Economics of Welfare) vált.
Pigou nagyon részletesen elemezte a jólét fogalmát, a teljes jólét és a gazdasági jólét
kapcsolatát. Szerinte ugyan a gazdasági jólét nem tekinthető az általános jólét indexének,
példákat is hozott arra, hogy a kettő elválik egymástól. Azt azonban feltételezhetőnek tartja,

146
hogy egy gazdasági jólétre ható gazdasági ok jó hatással van a teljes jólétre is. A gazdasági
jólét pedig a pénz segítségével mérhető. Ezért a nemzeti jövedelem mérésének a lehetőségét
körbejárta, valamint a jövedelem különböző jövedelmű csoportok közötti megoszlásáról
statisztikai becsléseseket is felhasznált. A nemzeti jövedelem és a gazdasági jólét
kapcsolatáról azt állapította meg, hogy a nemzeti jövedelem növekedése akkor jár a gazdasági
jólét növekedésével, ha a szegényekhez nem jut kevesebb; azonban a jólétet az is növelheti,
ha a jövedelem nem csökken, de elosztása a szegények javára változik. Ez az állítás
feltételezi, hogy Pigou érvényesnek tekintette a csökkenő határhaszon elvét és a hasznosság
mérhetőségét és személyek közötti összehasonlíthatóságát, hiszen nemzeti jövedelem
növekedése akkor növeli a társadalom összhasznát, ha a szegényebbeknél (akiknél egy
egységnyi jószág határhaszna magasabb) a jövedelem nem csökken, illetve kifejezett nő.
Pigou tapasztalati tényekre hivatkozva a malthusi gondolatmenettel szemben azt is hozzátette,
hogy a jövedelem növekedésével nem nő a gyerekszám, azaz a szegények
jövedelemnövekedését nem ellensúlyozza a népszaporulat, sőt még a csökkenő
gyerekhalandóság sem. A Pareto-törvény, azaz a jövedelem-eloszlás változatlansága
cáfolatának külön fejezetet szentelt.
A neoklasszikus gondolatrendszerben az önérdekkövetés eredménye, hogy a befektetett
erőforrások nettó magán határterméke kiegyenlítődik. Pigou arra hívta fel a figyelmet, hogy
szabad verseny esetén is előfordul (ahogy ő nevezte egyszerű verseny esetén), hogy a nettó
társadalmi és magán határtermék viszont eltér egymástól, monopolista verseny esetén pedig
kiváltképp. Más megközelítésben, egyes tranzakciók közvetett módon harmadik felet is
érinthetnek, annak a jólétében előnyös vagy hátrányos változást okozhatnak. Az előbbire, mai
kifejezéssel a pozitív externáliára a világító torony már akkor is jól ismert példáját hozta fel.
Olyan hajósok is élvezik az információt, akik nem járultak hozzá a felállításához, és meg nem
fizetett szolgáltatást kapnak. A hátrányos jóléti változásra, azaz a negatív externáliára többek
között azt a példát említette, hogy egy lakóövezetben gyárat építenek, és elveszik a világost, a
fényt a szomszédos lakóházaktól rontva azok értékét anélkül, hogy ezért kompenzálást
adnának. Ha a társadalmi nettó határtermék magasabb, mint a magán, akkor nem ruháznak be
annyit, amennyi a társadalmi jólét szempontjából optimális lenne, ha alacsonyabb, akkor a
beruházás több mint a társadalmilag optimális. Pigou az elégtelen beruházásra a tudományos
menedzsmentet hozta fel, amibe úgy tűnik, hogy a mai értelembe vett innovációt is
beleértette. Ha eltér a társadalmi és a magán nettó határtermék, akkor helye van az állami
beavatkozásnak, adózás, illetve támogatás formájában. Az externáliákat kiigazító adót Pigou-

147
adóként emlegetjük. Az externáliák vizsgálata a környezetszennyezés globális problémává
válása miatt kapott kitüntetett jelentőséget.
Pigou az állami beavatkozással kapcsolatban nagyon óvatos volt, a lehetséges hátrányokat,
visszaéléseket, a beavatkozás, szabályozás korlátait körültekintően végiggondolta. A verseny
korlátozásának, a monopóliumoknak a jólétet csökkentő hatását alaposan részletezte. Azt is
életszerűen, a későbbi tervgazdaságok tapasztalataival egybevágóan ecsetelte, hogy egy
gazdasági tevékenység állami megszervezése milyen hatékonysági problémákat vet fel.
Ugyanakkor szerinte azokon a területeken, amelyek a közegészségüggyel kapcsolatosak, és a
megbízható minőség fontos, de az alapos felügyelet nem szervezhető meg, a közösségi
működtetés kívánatos lehet. Élete későbbi szakaszában még megengedőbb volt az állami
szerepvállalással kapcsolatban.
Pigou a társadalmi és egyéni nettó határtermék vizsgálatát összekapcsolta a hozadéki
viszonyokéval, és itt már megkérdőjelezhető eredményekre jutott. Szerinte a csökkenő
költségű, azaz növekvő hozadékú iparágakban túlberuházás jön létre, míg a növekvő
költségűben alulberuházás, a két problémát az adózás és a támogatás segítségével lehet
orvosolni. Azonban azt már nem bizonyította, hogy ezzel valóban nőne a társadalmi összjólét.
Pigou egy olyan gondolatot is felvetett, amely mostanában került az érdeklődés
középpontjába. Míg a minimum bér bevezetése ellen hosszasan érvelt, a reáljövedelem
minimum sztenderdjének bevezetését pártolta, azaz azt előlegezte meg, amit most
alapjövedelemnek nevezünk. Ha egy országba vezetnék be, akkor ez vonzaná a közpénzből
megélni akarókat, ezért Pareto listába szedte, hogy az idióták, a gyöngeelméjűek, a
nyomorékok, a koldusok és csavargók, bizonyos életkor alattiak és felettiek bevándorlása
megtiltható, kivéve, ha egy rokonuk vállalja az eltartásukat. Azt is hozzátette, hogy a
kívánatos és nem kívánatos bevándorlók elkülönítése a gyakorlatban felettébb nehéz.

8.7. A neoklasszikus közgazdaságtan a két világháború között

Az első világháború, a sikeres bolsevik forradalom Oroszországban nemcsak politikai kihívást

jelentett a nyugati világ liberális rendjének, hanem súlyos gazdasági káoszt is okozott. Az
1929-1933-as világgazdasági válság pedig kifejezetten aláásta a neoklasszikus
közgazdaságtan hitelét, magyarázó erejét. Ennek következményeit majd a 10. fejezetben
fogjuk részletesen tárgyalni. Azonban az 1920-as, 30-as években a neoklasszikus
közgazdaságtan keretében, a mikroökonómiában addig is történt említésre méltó fejlődés,
amíg Keynes és más kortársai új fejezetet nyitottak a makroszintű gazdasági jelenségek
elemzésében. A közgazdaság tárgyának meghatározásában szintén ekkor rögzült az a
definíció, amit a közgazdász hallgatók a mai napig tanulnak. A következőkben ezeket a
fejleményeket tekintjük át, a közgazdaságtan tárgyára és módszerére vonatkozó nézetekkel
kezdve.

148
A közgazdasági gondolkodás módszertanában a filozófiai pozitivizmus hatása már a
klasszikusoknál megjelent. A pozitív és a normatív megközelítés szétválasztása a politikai
gazdaságtanban egyértelmű volt Seniornál és Millnél (ls. 6.4. és 6.5. fejezeteket). A
neoklasszikusoknál John Neville Keynes vitte tovább ezt a gondolatot (8.4. fejezet). Az 1920-
as, 1930-as években működő Bécsi Kör a filozófiai pozitivizmus új hullámát indította el, a
logikai vagy neopozitivizmusét. A tudományosság kritériumairól megfogalmazott nézeteik
áthatották a kor szellemiségét, és ez alól a közgazdászok sem voltak kivételek. Ebben a
korban született meg Londonban Lionel Robbins tollából az a munka, amely Mill és J. N.
Keynes után a következő mérföldkő a közgazdaságtan tárgyáról és módszeréről.
A közgazdaságtudományban a Cambridge-i és az Oxfordi Egyetem mellett ebben az
időszakban emelkedett ki a London School of Economics (LSE). Éppen Lionel Robbins volt
az, akinek a vezetése alatt a LSE nemcsak Nagy-Britanniában, de a nemzetközi színtéren is
meghatározó intézménnyé vált.

Robbins szakmai útja túlnyomórészt a London School of Economicshoz (LSE) kötődött. Itt
tanult és tanított, 1929 és 1961 között a második világháború alatti kormányzati szolgálattól
eltekintve a közgazdaságtan tanszékvezető professzora volt. A két világháború között Robbins
az egyik legbefolyásosabb angol közgazdász volt. Ebben az időben jelentek meg a LSE-ban a
fiatal közgazdászok között olyan későbbi hírességek, mint John Richard Hicks, Roy Allen,
Abba Lerner, a magyar származású Káldor Miklós és Scitovsky Tibor. Robbins hívta meg az
osztrák Hayeket Londonba, és Keynesszel folytatott vitájában is támogatta. A szabad piac
híve volt, de a második világháború után elfogadta a munkahely-teremtési célú állami
beavatkozást. Robbins az 1950-es évektől London több világhírű zenei intézményének és
múzeumának az igazgatásában részt vett. Maradandó gyakorlati hatást azzal a nevéhez fűződő
jelentéssel (Robbins Report) gyakorolt, amelyet az általa vezetett felsőoktatási bizottság 1963-
ban publikált arról, hogy az államnak milyen jelentős forrásokat kellene a felsőoktatásra
fordítania. Ez a jelentés végül is felsőoktatás jelentős mértékű kiterjesztését segítette elő.
Robbins az angol neoklasszikus közgazdaságtan formálódó tradíciójából Jevonshoz és
Wicksteedhez kapcsolódott, és több ponton kritizálta Marshallt (pl. a reprezentatív vállalat
elképzelését és költségelemzését), valamint a Pigou-féle jóléti közgazdaságtan. Ráadásul brit
kortársaira nem jellemző módon jól ismerte és saját elgondolásaiba beépítette az osztrák, a
lausanne-i és a svéd iskola nézeteit.

A tudomány-módszertani nézeteit 1932-ben A Tanulmány a közgazdaságtudomány

természetéről és jelentőségéről (An Essay on the Nature and Significance of Economic
Science) című könyvében fejtette ki. A közgazdaságtant mint tiszta tudományt a pozitív
tudománnyal azonosította. Weberre hivatkozott, amikor ki akarta zárni az értékítéleteket a
tudományos vizsgálatból. A tiszta közgazdaságtan semleges a célokat illetően. Ugyanakkor
későbbi munkáiban hangsúlyozta, hogy a gazdaságpolitikában szükség van etikai
értékítéletekre, amit maga is gyakorolt a gazdaságpolitikai jellegű írásaiban, de ezt nem

149
tekintette tudományosan megalapozottnak. Ebből az alapállásából adódott, hogy a
hasznosságnak csak az ordinális koncepcióját fogadta el, miután az értékelés alapja a
szubjektív megítélés, és ez kizárja a személyek közötti, kardinális összehasonlítást.
Robbins hosszasan foglalkozott a gazdasági törvények általánosíthatóságával. Millre
hivatkozva rámutatott, hogy a természet-és a társadalomtudomány között az a fundamentális
különbség, hogy a történelmi tapasztalatból nem lehet eljutni általánosításig, azaz csak a
deduktív modellalkotás lehetséges. Ebből következett nála, hogy a gazdaságtörténeti és
szociológiai vizsgálatok értelmét nem vetette el, de a történetiséget és az intézményeket nem
tekintette a közgazdaságtudomány tárgyának. Megfogalmazta a közgazdaságtan mibenlétének
azt a definícióját, amely ma is mikroökonómia tankönyvek bevezető leckéjében szerepel.
Eszerint a „közgazdaságtan az a tudomány, amely az emberi viselkedést mint célok és az
alternatív módon felhasználható, szűkös eszközök között viszonyt tanulmányozza” (15. o.).
Robbins hivatkozott a lábjegyzetben Mengerre, s valóban Mengernél már megtalálható ez a
definíció azzal a különbséggel, hogy célok helyett szükségletek kifejezés szerepel. Robbins
tudományelméletével Mill és John Neville Keynes nyomdokain járt, de a szakirodalom a
fentebb hivatkozott Max Weber és az osztrák iskola mellett más hatásokat is kimutatott.
Valószínűleg éppen ezért gyakorolt óriási hatást a kortársakra. Sikerült az akkor vitatott
módszertani kérdésekre több nézetet összeötvözve, világos válaszokat adnia.

Marshall munkásságának egyik fontos célkitűzése volt, hogy valóság közeli közgazdasági
elméletet alkosson. Azonban követői – többek között Pigou, ahogy a 8.6. fejezetben már
utaltunk rá – az egyértelműség, az elméleti szigor és a tankönyvi egyszerűsítés érdekében
azoktól a történeti, szociológiai vonatkozásoktól fosztották meg az elméletét, amelyek
szorosabban a valósághoz kötötték. Ez egyrészt kritikákat váltott ki, másrészt viszont
ösztönzést adott a piaci formák elméletének fejlesztéséhez. Maga Marshall azt állította, hogy a
különböző szektorokban a hosszú távú kínálati görbe különböző lehet, mert a költségek
lehetnek növekvőek, csökkenőek vagy állandóak, és ezt csak empirikusan lehet megállapítani,
valamint nála még maradt lehetőség az egyes vállalatok bizonyos mértékű árszabályozására.
Az első kritikát egy cambridge-i gazdaságtörténész fogalmazta meg az Economic Journal
hasábjain 1922-ben, nevezetesen, hogy az elméleti közgazdaságtan túlságosan absztrakt és
formális. Ezt az bizonyítja, hogy az iparágakat empirikus adatok alapján nem tudták
elkülöníteni csökkenő, növekvő és állandó hozadék szerint. Tartós hatást az elméleti kritikák
gyakorolták, amelyek közül Piero Sraffa 1926-os cikke, majd részben az ő gondolatmenetére
építve Joan Robinson 1933-as, Angliában kiadott könyve, valamint Edward Chamberlin

150
szintén 1933-ban az USA-ban megjelent könyve emelkedik ki. A probléma „benne volt a
levegőben”, amit jól mutat, hogy Chamberlin a saját eredményeinek első megfogalmazásakor,
1927-ben még nem ismerte Sraffa cikkét, s a két 1933-as könyv egymástól függetlenül –
Chamberliné néhány hónappal korábban – látott napvilágot lényegében hasonló
következtetésekkel. Míg a két cambridge-i tudós, Sraffa és Robinson munkásságának csak
egy kezdeti epizódja volt a piaci formák, szerkezetek kutatása, addig Chamberlin életművének
fő témája maradt, aki élete végéig küzdött azért, hogy a saját művét Robinsonétól
megkülönböztesse. Bármilyen elmélettörténeti szakkönyvet felütve meggyőződhetünk arról,
hogy nem járt sikerrel.
Piero Sraffa (1898-1983) olasz közgazdász volt, akinek 1925-ös olasz nyelvű tanulmánya egy
év múlva jelent meg angolul az Economic Journal folyóiratban A hozadéki törvény
versenyfeltételek mellett (The laws of returns under competitive conditions) címmel. Sraffa
szerint a közgazdaságtanban úgyszólván közmegegyezés alakult ki, hogy az árat kialakító
kereslet és kínálat erői szimmetrikusak, és meghatározható parciális egyensúly a tökéletes
verseny feltételei mellett. A hozadéki viszonyok figyelembe vételével azonban a hosszú távú
kínálati függvény koncepciója – Sraffa kifejezésével élve – „halott”. Mind a csökkenő, mind a
növekvő hozadék esetén, ha egy iparágban a termelés mennyisége változik, akkor a költségei
nemcsak aránylagosan változnak meg, ami más iparágak költségeire is kihat. Azaz a más
tényezőktől függetlenített parciális egyensúly feltételezése nem tartható, mert éppen az
állandó hozadék tekinthető kivételesnek, ami mellett fennállhatna. Saját korában a
méretgazdaságosságból fakadó növekvő hozadékot tartotta jelentősnek, ami az egyes vállalat
számára csökkenő költséget jelent. A vállalat mégsem tudja hatalmas mértékben megnövelni
a termelését, mert a tökéletes verseny feltételezésével szemben már nem változatlan,
vízszintes, hanem lefelé lejtő keresleti függvénnyel találkozik. Ezért a nagyobb mennyiségű
terméket csak alacsonyabb áron tudja eladni, vagy az eladási, marketing kiadásait kell
megnövelni. A piaci viszonyok elemzésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a vevők
ragaszkodhatnak személyes kapcsolatokhoz, márkához, egy termék speciális jellemzőihez,
közelséghez stb., ami a hasonló termékeket mégis megkülönbözteti. Sraffa a monopólium
természetét szintén elemezte feltárva a tökéletes verseny további akadályait. A növekvő
hozadék okozta elméleti problémát már Marshall felvetette, sőt azt is, hogy az egyedi termelő
kínálati függvényét a saját speciális piacát leíró keresleti függvénnyel kell összekapcsolni.
Sraffa továbbment ezen az úton, és elemzésével kihúzta a talajt a parciális egyensúly és a
reprezentatív vállalat, azaz a marshalli építmény alapvető elemei alól. Cikke nagy vitát váltott
ki, és megnyitotta az utat a tökéletlen verseny elmélete felé.

151
Sraffa Torinóban született, apja jogász professzor volt, egyetemi tanulmányait a
szülővárosában végezte, s már 1926-ban professzori kinevezést kapott Cagliariban. Ebben
szerepe volt annak, hogy angliai tanulmányai során 1921-ben találkozott Keynesszel, aki a
szárnyai alá vette a fiatalembert, és az általa szerkesztett rangos folyóiratban, az Economic
Journalben közölte több cikkét. Barátai közé tartozott a marxista filozófus Antonio Gramsci
(1891-1937), akit Mussolini fasiszta rendszerében 1926-ban letartóztattak. Ennek hatására
Sraffa elfogadta Keynes meghívását a Cambridge-i Egyetemre. A hozadéki viszonyokkal
kapcsolatos tanulmánya után végképp szembefordult a neoklasszikus elmélettel, és újra
felfedezte a klasszikusokat. Ricardo és Marx értékelméletének megválaszolatlan kérdéseinek
megoldásával akarta újjáéleszteni a klasszikusok gondolatrendszerét. Makroökonómiája nem
állt távol Keynestől, és az általa elindított új-ricardói iskola a poszt-keynesizmussal
összekapcsolódott.

Sraffa piaci formákkal kapcsolatos elméletének cambridge-i folytatója Joan Violet Robinson
(1903-1983) volt, aki az ötévnyi korkülönbség ellenére az 1920-as évek végén Sraffa
előadásit hallgathatta. 1933-ban megjelent könyve, A tökéletlen verseny gazdaságtana (The
Economics of Imperfect Competition) egy változatos életút nyitánya lett, amivel egyetlen
nőként került be az elmélettörténet könyvekbe.
Joan Robinson születési neve Joan Maurice volt. Családjának apai és anyai ága egyaránt a
felső középosztályhoz tartozott. Apja hivatásos katona volt vezérőrnagyi rangban. Anyja
családja sok szállal kötődött Cambridge-hez, anyai nagyapja sebész professzor volt. A szülők
a lányok tanítását is fontosnak tartották, ezért Joan a korban szokatlan módon egyetemi szintű
közgazdasági tanulmányokat folytatott. 1926-ban összeházasodott a szintén közgazdasági
képzettségű Edward Austin (Gossage) Robinsonnal (1897-1993). Ezután két évet Bombay-
ben töltöttek, ahová a férjét hívták meg egy fiatal maharadzsa tanárának. Ez az időszak
mindkettejüket egy életre elkötelezte India és a fejlődés gazdaságtani kérdések iránt. A
Robinson házaspár azután – a férj háborús szolgálati idejétől eltekintve – mindvégig a
Cambridge-i Egyetemen dolgozott. A mély humanizmus szintén mindkettejük életművét
áthatotta. Austin Robinson színvonalas tudós volt, de inkább tudomány- és egyetemszervező
munkássága volt kiemelkedő. Olyan eredeti műveket, mint a felesége nem hagyott hátra.
Noha Keynes és Pigou is támogatta Joan Robinsont, egyetemi tanári kinevezést csak 62
évesen, férje nyugdíjba vonulásakor, annak professzori székét elfoglalva kapott. Szoros
szakmai kapcsolatban állt Keynesszel, aki megkérte fő műve kéziratának véleményezésére. A
marshalli főráramtól való eltávolodáshoz hozzájárult a találkozása a lengyel közgazdásszal,
Michaeł Kaleckivel (1899-1970) 1936-ban, akin keresztül marxi hatások is érték. Az ezek a
hatások alapján formálódó elméleti munkássága tette a poszt-keynesista irányzat egyik
központi alakjává, amire a későbbiekben még visszatérünk.

Joan Robinson a tökéletlen versenyről szóló könyvében ő maga sorolta fel, hogy a marshalli –
pigou-i kezdetek után Sraffától kezdve többek között a Cambridge-i Egyetem másik
kiválóságán, Keynes másik közeli munkatársán, Richard F. Kahnon (1905-1989) keresztül a
saját férjéig kiknek az írásai jelentették a munkája előzményeit. Míg Sraffa csak verbálisan
fogalmazta meg az állításait, Robinson formalizált elemzést végzett geometriai ábrázolás
felhasználásával. Olyan eszköztárat igyekezett felépíteni, amellyel a monopóliumot, a verseny
egyensúlyt és a közöttük mint két szélső helyzet közötti piaci struktúrákat, a tökéletlen versenyt

152
egy egységes rendszerben tudja vizsgálni. Nem reprezentatív, hanem az iparág egészétől
elkülönített egyes vállalatokat vett górcső alá. A jellemző piaci helyzetben, a tökéletlen
verseny esetén nem azt feltételezte, hogy a vállalat állandó kereslettel néz szembe, hanem
csökkenővel, és az eladásait inkább ez korlátozza, mint a növekvő költségek. Az igazi újítás a
határbevétel fogalmának használata volt. Maga a fogalom nem volt új, már egy évszázada
Cournot (ls. 8.7. fejezet) használta, majd az oxfordi Roy Harrod (1900-1978) újra bevezette
1930-ban. Cambridge-ben Joan Robinson Kahnnal és a férjével, Austin Robinsonnal tette
alkalmazhatóvá a határköltséggel együtt, és Joan Robinson könyve nyomán került be a
közgazdasági közgondolkodásba. Eszerint a profit maximalizáló árakat és mennyiségeket a
hosszú távú határköltség (MC) és határbevételi (MR) görbék metszéspontja határozza meg, és
ekkor az ár magasabb, mint az átlagköltség. Ezzel meg tudta magyarázni azt az esetet, amikor
a vállalat nem használja ki a teljes kapacitását, és mégis profitot termel. Külön figyelmet
szentelt annak az esetnek, amikor egy vevő ural egy piacot (monopszónia). A verseny
tökéletlenségeihez a termékek differenciálása is hozzájárulhat, de ennek a kimerítő vizsgálata
már inkább amerikai kollégájánál, Chamberlinnél található meg.
Edward Hastings Chamberlin (1899–1967) egy amerikai kisvárosban született, és egyetemi
évei alatt közgazdasági tanulmányokat folytatott. Doktori fokozatát a Harvard Egyetemen
szerezte 1927-ben, majd 1937-től haláláig ott is tanított. Már a disszertációjában a hírnevét
megalapozó tökéletlen verseny elméletével foglalkozott. Ekkor még nem ismerte a
Cambridge-i Egyetemen zajló hasonló kutatásokat, de két neves amerikai közgazdász, a
doktori témavezetője, Allyn Abbott Young (1876-1929) és a chicagói Frank Knight (1885-
1972) révén és marshalli – pigou-i közgazdaságtan eljutott hozzá. Nemzetközi ismertségét a
disszertációjából kifejlesztett könyve, A monopolista verseny elmélete (The Theory of
Monopolistic Competition) hozta meg, amelyet 1933-ban adtak ki.

Chamberlin kiindulópontja, hogy a szakirodalomban leírt tökéletes verseny és monopólium a

valóságos piaci viszonyokat ritkán írják le, mert olyan feltevésekre épülnek, amelyek nem
realisztikusak. A való életben a legtöbb árat a monopolisztikus és a versenyző erők együttesen
formálják. A tökéletes verseny leírása után azt a piaci helyzetet elemezte, amikor egynél több,
de nem nagyszámú eladó van a piacon, ezeket duopóliumnak és oligopóliumnak nevezte. Az
verseny és a monopolisztikus erők összjátéka másképp is megnyilvánulhat, és a vállalat
elérheti, hogy képes legyen alakítani az árakat. A keresleti feltételeket tudja befolyásolni a
termékek megkülönböztetésével, reklámmal és promóciós tevékenységgel, amit Chamberlin
monopolisztikus versenynek nevezett. Nála azoknak a vállalatoknak a csoportja alkot egy-egy
részpiacot, amelyek termékei egymás szoros helyettesítői, amelyen belül minden vállalat
monoplista is, de versenyez is. A nem homogén termékek miatt az iparág hagyományos
fogalma nem értelmezhető. Azt az egyszerűsítő és később sokat bírált feltételezést is

153
alkalmazta, hogy egy-egy csoportban valamennyi termék keresleti és költségfüggvénye
azonos.
Robinson és Chamberlin munkájában közös alapgondolat, hogy a részpiacot megjelenítő
reprezentatív vállalat helyett az egyes vállalatokat vizsgálták, amelyek gyakran csökkenő
keresleti görbével találkoznak, és nem-ár versenyt folytatnak. Emellett a különbségeik sem
elhanyagolhatóak, maga Robinson mutatott rá könyvének 1969-es kiadásának előszavában,
hogy Chamberlinnel szemben ő nem foglalkozott az oligopóliummal és duopóliummal, és
keveset mondott a termékdifferenciálásról. Chamberlin a tökéletlen versenyből a
választékbővítő, pozitív hatást emelte ki. Robinson inkább a jóléti veszteséget hangsúlyozta a
tökéletes versenyhez képest, ami állami beavatkozást igényel. Ha a munkapiacon van egy
vevő, akkor a monopszónia kizsákmányoláshoz vezet, amit a szakszervezetek tudnak
orvosolni.
Összességében mindketten megmaradtak a neoklasszikus közgazdaságtan egyensúlyi
elméleteinek keretében, azt fejlesztették tovább. Ebben az időszakban a főáramú
közgazdaságtannak még egy területén, a keresleti elméletben történt előrelépés. Ez az Oxfordi
Egyetemről, John Richard Hicks (1904-1989) és a London School of Economics-ról Roy
George Douglas Allen (1906-1983) nevéhez fűződik. Hicks munkásságából a mikro- és
makroökonómiai témák egyaránt tartós hatást gyakoroltak a közgazdaságtudomány
fejlődésére, ezért még találkozunk vele.
Sir John R. Hicks a 20. század egyik rendkívül befolyásos közgazdásza volt, aki még ahhoz a
generációhoz tartozott, aki átfogó műveltsége révén képes volt a közgazdaságtan egészen
különböző területein jelentőset alkotni. 1904-ben Warwickban született, édesapja újságíró
volt. Oxfordban matematikát és filozófiát, politikát, valamint közgazdaságtan tanult.
Egyetemi pályát választott, több brit egyetemen tanított. A London School of Economics-on
és a Cambridge-i Egyetemen töltött évek voltak a leginspirálóbbak a tudományos
munkásságára. Jó olasz nyelvtudása révén Londonban az ő feladata lett Pareto
tanulmányozása, ami elvitte a lausanne-i iskola és Walras egyensúly elmélete felé.
Kiemelkedő szakmai műveltségét annak is köszönhette, hogy az osztrák és a svéd iskola
eredményeit tudta németül olvasni. 1946-ban tért vissza Oxfordba, és nyugdíjba vonulásáig
ott dolgozott. Amellett, hogy lovaggá ütötték, 1972-ben első brit közgazdászként kapott
Nobel-díjat az általános egyensúlyelmélet és a jóléti közgazdaságtan terén végzett úttörő
kutatásaiért. Makroökonómiai munkásságát majd a neoklasszikus szintézisről szóló fejezetben
ismerjük meg.
Sir R. G. D. Allen a közgazdaságtan mellett a statisztikában jeleskedett, és ezért Royal
Statistical Society elnökévé választották. Tudományos érdemeiért ütöttek lovaggá.

Ahogy a 8.6. fejezetben már tárgyaltuk, Pareto a közömbösségi görbéket használta a

fogyasztói döntések ábrázolására, és ilyen módon a kardinális, mérhető hasznosságot fel tudta
váltani a fogyasztói preferenciákra építő ordinális hasznossággal. Ez a megoldás azonban

154
csak a matematikai közgazdászok akkoriban szűk csoportjában volt ismert. A fogyasztói
kereslet ilyen fajta elemzése Hicks és Allen 1934-ben írt cikkében jelent meg újra, akik a
bevezetésben felelevenítették, hogy a korábbi szerzők, Marshall, Walras, Edgeworth
feltételezték a hasznosság mérhetőségét, és Pareto volt az, aki a mérhetőséget felváltotta a
preferenciák skálájával. Edgeworth 1881-ből származó közömbösségi görbéjét (ls. 8.2.
fejezet), amelynek mai formáját Irving Fisher adta meg, ők is felhasználták a fogyasztói
kereslet elméletéhez. Ennek részletes kidolgozását Hicks az Érték és tőke (Value and Capital)
című 1939-ben művében találhatjuk meg.
Hicksnek az Érték és tőke című könyvében és közös cikkük után Allen írásaiban is felbukkan
még egy szerző, akinek a gondolatait 1934-ben újra felfedezték. Jevgenyij Szluckijról (1880-
1948) és a róla elnevezett Slutsky-egyenletről van szó, ami a fogyasztáselmélet egyik fontos
összefüggését írja le. A jószág árának változásakor a jószág keresletének változása két
hatásból összegződik, a helyettesítési hatáséból (a jószág más javakhoz viszonyított relatív
árának megváltozásának a hatása) és a jövedelmi hatáséból (a fogyasztó jövedelmének
vásárlóerejében bekövetkezett változásnak a hatása). Hicks keresztelte el ezt az egyenletet az
értékelmélet fundamentális egyenletének. Szluckij orosz közgazdász volt, akinek ez a
nevezetes egyenlete 1915-ben jelent meg olaszul, és innen van a nevének Slutsky formájú
átírása. Miután Oroszországban, majd a Szovjetunióban élt, a cikke feledésbe merült, és csak
a 30-as években került elő ismét. Szluckij a cári Oroszország rendőrségével politikai
konfliktusokba került, és a szovjet érában kutatóként dolgozott. Foglalkozott cikluselmélettel
is, Sztálin hatalomra jutása után – talán óvatosságból – egyre inkább a politikailag semleges
matematikai statisztika felé fordult. Végül azon kevesek közé tartozott, akinek sikerült
kimaradnia a politikai konfliktusokból.

Irodalom
Backhouse, Roger E. (szerk.): The Methodology of Economics: Nineteenth-Century British
Contribution. Theoretical Economics 1876-1914. Volume 6. Routledge/Thoemmes Press,
London, 1997.
Baujard, Antoinette: Welfare economics. Working paper GATE 2013-33. 2013. <halshs-
00906907> letöltve 2016.08.19.
Bekker Zsuzsa: Marginalista forradalom, neoklasszikus gondolkodás. In: Bekker Zsuzsa
(szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 211-230. o.
Bekker Zsuzsa: Marginalista forradalom, neoklasszikus gondolkodás. Arcélek. In: Bekker
Zsuzsa (szerk.): Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 299-311., 313-319.
o.
Bekker Zsuzsa – Hild Márta: Carl Menger (1840-1921). In: Bekker Zsuzsa (szerk.):
Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 311-313. o.
Bentham, Jeremy: Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe. In. Márkus György
(szerk.): Brit moralisták a XVIII. században. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977
Boianovsky, Mauro 1993. Böhm-Bawerk, Irving Fisher and the Term “Veil of Money”: A
Note. History of Political Economy. 25(4): 725-38.
Mauro Boianovsky (2013) Fisher and Wicksell on money: A reconstructed conversation, The
European Journal of the History of Economic Thought, 20:2, 206-237, DOI:
10.1080/09672567.2012.758757
Böhm-Bawerk, Eugen von: Kapital und Kapitalzins. 2. Abteilung: Positive Theorie des
Kapitales. 4. Auflage. Verlag von Gustav Fisher in Jena, 1921.

155
Chamberlin, Edward: The Theory of Monopolistic Competition. A Re-orientation of the
Theory of Value. Cambridge (US): Harvard University Press, 1936.
Clark, Charles Michael Andres: Economic Theory and Natural Philosphy. Edward Elgar,
Aldershot, 1992
Clark, John Bates: The Distribution of Wealth. A Theory of Wages, Interest and Profits.
London: Macmillan& Co., Ltd. 1908.
Cord, Robert A. (szerk.): The Palgrave Companion to Cambridge Economics I-II.
Dusek Tamás: Thünen Elszigetelt állama: az eredeti munka. Tér és Társadalom 27. évf., 3.
szám, 2013
Ferguson, C. E. – Hooks, Donald L.: The Wicksell Effects in Wicksell and in Modern Capital
Theory in: Mark Blaug (szerk.): The History of Economic Thought. Edward Elgar, Aldershot,
1990 pp. 268-287.
Fisher, Irving (1931): A pénz illuziója. Magyar Közgazdasági Társaság, XI. kötet, Budapest
Fisher, Irving (1922): The Purchasing Power of Money, its Determination and Relation to
Credit, Interest and Crises. Macmillan, New York, 2. kiadás
Fisher, I. [1907]: The Rate of Interest, its Nature, Determination and Relation to Economic
Phenomena. Macmillan, New York.
Fisher, I. [1930]: The Theory of Interest, as determined by Impatience to Spend Income and
Opportunity to Invest it. Macmillan, New York.
Gårdlund, Torsten: The Life of Knut Wicksell and Some Characteristics of His Work. The
Scandinavian Journal of Economics, Vol. 80, No. 2, (1978), pp. 129-134
Harsanyi, John C.: Morality and the theory of rational behavior. in: Amartya Sen and Bernard
Williams (szerk.): Utilitarianism and beyond. Cambridge University Press, Cambridge, 1982.
39-62. o.
Hicks, John R.: Value and Capital. London: The English Language Book Society and Oxford
University Press, 1946/1964
Hicks, John R. és Allen, Roy G. D.: A Reconsideration of the Theory of Value. I-II.
Economica, New Series, Vol. 1, No. 1 (Feb., 1934), pp. 52-76., Economica, New Series, Vol.
1, No. 2 (May, 1934), pp. 196-219.
Hollander, Jacob H. (szerk): Economic Essays. Contributed in Honor of John Bates Clark.
New York: Macmillan& Co., Ltd. 1927.
Jevons, W. Stanley: The Theory of Political Economy. Macmillan and Co. Limited, London,
1931. 4th edition.
Keynes, John Neville: The Scope and Method of Political Economy. Kitchener: Batoche
Books, 1890/1999.
Laidler, David 1990: Alfred Marshall and the Development of Monetary Economics. In: J.
K.Whitaker (ed.) Centenary Essays on Alfred Marshall, Cambridge University Press,
Cambridge, pp. 44-78.
Laidler, David (2013) Professor Fisher and the quantity theory – a significant encounter, The
European Journal of the History of Economic Thought, 20:2, 174-205, DOI:
10.1080/09672567.2012.708772
Madarász Aladár [2000]: Knut Wicksell. Megjelent: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek,
alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 428–429. o.
Madarász Aladár: Kameralizmus, német történelmi iskola, osztrák gazdaságtan. Közgazdasági
Szemle, 49. évf. 2002. 10., 838-857. o.
Marshall, Alfred: Distribution and Exchange. The Economic Journal, 1898 Vol. 8., No. 29.,
pp. 37-59
Marshall, Alfred: Principles of Economics. 8th ed., Macmillan, London. 1920.
McLure, Michael 2009. "Pareto and Pigou on Ophelimity, Utility and Welfare: Implications
for Public Finance," Economics Discussion / Working Papers 09-13, The University of

156
Western Australia, Department of Economics https://ideas.repec.org/p/uwa/wpaper/09-
13.html letöltve 2016.08.19.
Menger, Carl: Grundsätze der Volkswirtschaftslehre (1871). In: Carl Menger: Gesammelte
Werke. Band I. 2. Auflage, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen, 1968.
Mill, John Stuart: A szabadságról – Haszonelvűség. Magyar Helikon, Budapest, 1980.
Mirowski, Philip: A fizika és a „marginalista forradalom”. In: Madarász Aladár (szerk.):
Közgazdasági eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2000. 198-221.o.
Moore, G. E.: Ethics. London: Williams and Norgate; New York: H. Holt and Company,
1912.
Pareto, Vilfredo: Sociological Writings. Válogatta, bevezetőt írta S. E. Finer. Basil Blackwell,
Oxford, 1976.
Pigou, Arthur Cecil: The Economics of Welfare. London: Macmillan, 4. kiadás, 1932
Pigou, Arthur Cecil: The Value of Money. The Quarterly Journal of Economics, Volume 32,
Issue 1, 1 November 1917, Pages 38–65,
Potier, Jean-Pierre: Le socialisme de Léon Walras. L'Économie politique 2011/3
(No 51), p. 33-49. DOI 10.3917/leco.051.0033, http://www.cairn-int.info/article-
E_LECO_051_0033--the-socialism-of-leon-walras.htm letöltve 2017.07.25.
Rawls, John: Az igazságosság elmélet. Osiris Kiadó, Budapest, 1997.
Robinson, Joan: The Economics of Imperfect Competition. New York: St. Martin's Press,
1969
Smart, J. J. C.: An outline of a system of utilitarian ethics. In: Smart, J. J. C. – Williams, B.
Utiltiarianism for and against. Cambridge University Press, Cambridge, 1973. 3-74.
Sraffa, Piero: The Laws of Returns under Competitive Conditions. The Economic Journal,
Vol. 36, No. 144 (Dec., 1926), pp. 535-550.
Veblen, Thorstein (1900): The Preconceptions of Economic Science – III, The Quarterly
Journal of Economics, 14(2), 240–69.
Walras, Léon: Elements of Pure Economics or the Theory of Social Wealth. New York, A. M.
Kelley, 1954. Reprinted 1977.
Wicksell, K. [1936]: Interest and Prices. A Study of the Causes Regulating the Value of
Money. Translated from the German by R. F. Kahn. Macmillan and Co., London.
Wicksell, Knut: Lectures on Political Economy, vol. I, translated from the Swedish by E.
Classen and edited by Lionel Robbins, London, Routledge & Kegan Paul Ltd., 1934 (first
edition: Fireldsningar i nationalekonomi I, Lund, 1901).
Wicksell, Knut: Value, Capital and Rent. George Allen & Unwin Ltd., London 1954 (The
German original Über Wert, Kapital und Rente was first published in 1893)
Wieser, Friedrich von: Über den Ursprung und die Hauptgesetze des Wirtschaftlichen
Werthes. (1884) Verlag Sauer & Auvermann KG, Frankfurt a. M., 1968

9. A főáramú közgazdaságtan kihívói

A klasszikus és neoklasszikus közgazdaságtan szellemi építményét számos gondolkodó nem

fogadta el a gazdaság működésének magyarázatára, Marxon és követőin kívül mások is
kerestek alternatívát. Ezek közül két olyan kísérletet ismerünk meg, amelyek a maguk
korában jelentős hatással bírtak, és amelyek problémafelvetése a mai olvasó érdeklődésére
számot tarthat. Az egyik megközelítés a történetiséget állította középpontba, és német
nyelvterületen szerveződött iskolává. A másik, a régi intézményi közgazdaságtan az

157
intézmények vizsgálatából akarta megérteni a gazdasági jelenségeket, és az USA-ban
született.

9.1. A régi és az újabb német történeti iskola, módszertani viták

A 19. század közepén Európa szerte megjelentek olyan írások, amelyek kritikával illették a
klasszikus politikai gazdaságtan elvont, hipotézisekből kiinduló, deduktív elméletalkotását.
Angliában, Írországban, Olaszországban, Franciaországban egyaránt találunk olyan szerzőket,
akik arra törekedtek, hogy a történetiségnek, a tapasztalatoknak nagyobb teret adó alternatívát
kínáljanak a klasszikusokkal szemben. Ugyanakkor kétségtelenül Németországban jutott
olyan befolyáshoz ez a megközelítés, hogy iskoláról beszélhetünk, amely nemcsak Nyugat- és
különösen Közép- és Kelet-Európára gyakorolt hatást, hanem az intézményi iskolára is,
mindenekelőtt az USA-ban.
A németen kívül az angol nyelvterületen volt a jelentős a történeti közgazdaságtan, amelyet
Comte pozitivizmusa (ls. 6.5. fejezet) és Spencer fejlődéselmélete (ls. 8.4. fejezet) formált. Az
elmélettörténeti munkák az ír John Kells Ingram (1823-1907) és Thomas Edward Cliffe Leslie
(1825-1882) hozzájárulását emelik ki. Nem meglepő, hogy a historizmus az 1845-1849-es
burgonyavészt, az azzal járó, milliós halálos áldozatot követelő éhínséget, és az azt követő
hatalmas kivándorlást átélő ország fiaiban talált követőkre, akik nem elégedtek meg a szabad
piac működésére hagyatkozó, Londonból diktált gazdaságpolitikával. A történeti
megközelítés angliai elterjedését elősegítette, hogy ők maguk sok időt töltöttek Londonban. A
brit történeti közgazdászok hatása a saját korában nem volt elhanyagolható, de kevés
maradandó nyomot hagytak az angol közgazdasági gondolkodáson.

Németországban és a német nyelvterületen számos társadalmi – gazdasági – szellemi tényező

segítette, hogy a történeti iskola mély gyökeret tudott ereszteni. A 18. században a formálisan
még létező Német-római Birodalom önálló fejedelemségekből álló, önálló és elmaradott
államok együttese volt, amelyben a felvilágosodás eszméi kevéssé voltak jelen. Ezek
befogadásához a későbbiekben nem kedvezett, hogy a francia forradalmat követő jakobinus
diktatúra áldozatok tízezreit követelő terrorja kompromittálta a szabadság és egyenlőség
jelszavait. A forradalom bukása után Napóleon hatalomra kerülése szintén nem segítette a
modern világ elfogadását. Az új, kapitalista rend intézményei elterjedtek ugyan Európa szerte,
de ellentmondásos körülmények között, Napóleon hódító seregei nyomán, francia megszállás
közepette. Napóleon több jelentős európai főváros mellett elfoglalta Berlint, 1806-ban jogilag
is megszűnt a Német-római Birodalom. A Napóleonnal harcban álló, majd annak veresége
után 1815-től az orosz cárral és az osztrák császárral Szent Szövetséget alkotó
Poroszországban az abszolutizmus kerekedett felül egészen az 1848-as forradalomig. A

158
forradalom gyors bukása után IV. Frigyes Vilmos alkotmányos monarchiává alakította az
országot. A Porosz Királyságnak az osztrákokkal (1866) és a franciákkal (1870-1871) kellett
még megvívniuk, hogy 1871-ben porosz vezetéssel kiáltsák ki a Német Császárságot
(Deutsches Reich) a versailles-i palotában. A német egységet megelőző zaklatott évtizedek a
nemzet és az állam eszméjének a jegyében teltek, és a németek a múltból próbáltak erőt
meríteni. Sem a hajdani birodalmuk intézményeinek, szokásainak sokfélesége, sem az
iparosodás, iparosítás korabeli kihívásai nem támasztották alá, hogy a világot az Adam Smith
féle, egyetemes érvényű természeti törvény uralná, vagy általánosabban megfogalmazva, a
felvilágosodás által központba állított értelem. A ráció elleni lázadás a romantika (filozófiai és
irodalmi) irányzatában fejeződött ki, amely az érzelmet akarta felszabadítani az ész uralma
alól.
Az előzőekben összefoglalt politikai-társadalmi folyamatok mellett a klasszikus német
filozófiának kulcsszerepe volt a német historizmus kialakulásában. Immanuel Kant (1724-
1804) ismeretelméletében nagy hangsúlyt kapott a tapasztalati tudás vizsgálata. A
racionalizmussal szemben szerinte megismerés tárgyát csak az képezheti, amit az érzékek és
az értelem közvetítenek, a puszta gondolkodás nem vezethet semmiféle tartalmi
megismerésre. Hegelről (1770-1831) már a 7.2. fejezetben említést tettünk, filozófiájában a
történelmet az világszellem fejlődéseként értelmezte, és most még hozzá tehetjük, hogy a
szabadság tudatában való előrehaladásként. A folyamat csúcspontja az erős, osztályok felett
álló nemzetállam, amelynek a polgárok önként vetik alá magukat. Ennek megtestesülését látta
egy porosz alkotmányos monarchiában, aminek az ő életében még csak a reménye volt meg.
A nemzetállam fejlesztésének fontos területe volt az oktatási rendszer, amelyet a porosz állam
a 18. század végén elindított. Az oktatási reform a 19. század elején működő oktatási
miniszter, Karl Wilhelm von Humboldtnak köszönhetően kapott lendületet, akinek a nevéhez
fűződik a kutatási szabadságot élvező, a tudományterületek széles körét művelő egyetem
eszméje. Porosz- majd Németországban az egyetemek nagy tekintélynek örvendtek, és itt
dolgoztak a történeti iskola alakjai is. A német historizmus a társadalomtudományok több
területét áthatotta (pl. a jog- és államtudományokat), a közgazdaságtan egyik volt ezek közül.
A 3.1. fejezetben már láttuk, hogy kameralizmust egyfajta „államgazdaságtanként” oktatták a
porosz egyetemeken a 18. század folyamán. Ezt váltotta fel a nemzetgazdaságtan
(Nationalökonomie vagy Volkswirtschaftslehre), amit a történelmi folytonosságnak
köszönhetően a 19. század közepén több helyen tanítottak, mint a brit egyetemeken politikai
gazdaságtant.

159
Összességében tehát a német történeti iskola annak a kornak a szülötte, amelyben a németek
egyszerre akarták megtalálni az egységes államukat, a nemzeti identitásukat, és egy olyan
fejlődési utat, amely révén megszabadulhatnak a Brit Birodalom dominanciájától, gazdasági
fölényétől.
A német történeti iskola előfutárának tartjuk Friedrich Listet (1789-1846), aki a gazdasági
fejlődést szakaszokra osztotta. A klasszikusokat kritizálta, mondván, hogy a gazdasági
fejlődésnek van olyan időszaka, amikor szükség van védővámokra (az ő kifejezésével
„nevelési vámokra” – Erziehungszölle) az iparosítás érdekében. Nem vetette el a szabad
versenyt, de Németország számára csak akkor tartotta kívánatosnak, amikor eléri Anglia
gazdasági teljesítményét. Gondolkodásában összekapcsolta a nacionalizmust a gazdasági
liberalizmus egyes elemeivel.

A német történeti iskola létrejöttét az 1840-es évektől számítjuk, az első generációt régi
iskolának (Ältere Historische Schule), a második generációt a 1880-as évektől újabb
iskolának (Jüngere Historische Schule) szokták nevezni. Egységes elméletet nem sikerült
létrehozniuk, a generációkon belül is jelentős felfogásbeli különbségek voltak, de
körvonalazhatóak azok a közös pontok, amelyek miatt iskoláról beszélhetünk:
- Elvetették az univerzális természeti törvény létét a gazdaságban, ehelyett a különböző
korokban különbözőképpen működő gazdasági intézményekre és rendszerekre
irányították a figyelmüket. Noha a klasszikusok is hittek a gazdasági fejlődésben,
modelljeik a newtoni mechanikából vett analógiával statikus egyensúlyi állapotokat
írtak le. A német történeti iskolában a hangsúly a fejlődés folyamatán volt, amelyet a
történetiség segítségével lehet megragadni, örök érvényű törvények tételezése nélkül.
- A történetiség középpontba állítása háttérbe szorította a dedukciót mint módszert és
felértékelte az indukciót, illetve a statisztikai-történeti adatgyűjtést. Úgy tartották,
hogy a társadalmi-gazdasági rendszer fejlődése szakaszokra bontva ragadható meg.
- A korban kedvelt metafora volt a társadalmat mint élő szervezetet elgondolni. Ez az
elképzelés megjelent pl. Hegelnél és a francia pozitivizmusban (Comte-nál). A
korabeli kifejezéssel élve, az organicizmus a történeti iskola számára azt jelentette,
hogy a társadalom több mint az egyének összessége, ezért nem lehet az egyes egyének
döntéseiből, cselekvéseiből kiindulva ábrázolni. Az egyént a történelmi és kulturális
kontextusban lehet megérteni. A nemzet nem pusztán fogalom, hanem valóságos
létező, mint egy élő szervezet.
- A szabad versenyt nem tekintették olyan rendszernek, amely optimális eredményt hoz
a társadalom számára. Azt sem fogadták el, hogy az önérdek lenne az emberi
cselekvés kizárólagos motívuma, illetve hogy a gazdaságban ezzel teljességgel le

160
 lehetne írni a szereplők viselkedését. A közgazdaságtan nem feledkezhet meg arról,
hogy az anyagi gazdagság nem öncél, hanem eszköz az ember teljesebb, testi és
szellemi fejlődéséhez. Ehhez a megközelítéshez kapcsolódik, hogy a történeti
iskolában fenn akarták tartani a jog- és államtudomány, a közgazdaságtan és az etika
szoros kapcsolatát.
- A történeti iskola nemcsak a szabad versenyes kapitalizmusban bízó klasszikus és
neoklasszikus gondolkodással fordult szembe, hanem a szocialista törekvésekkel is,
mindkettőt a 18. századi történetietlen racionalizmus elavult maradványának
minősítve. A klasszikusok fogalmait és a kameralizmus hagyományait egyaránt
felhasználva, gazdaságpolitikai irányultságú, gyakorlatias, reális elmélet akartak
létrehozni.

A történeti iskola nyitányának Wilhelm Georg Friedrich Roscher (1817-1894) Az

államgazdaságról szóló előadások vázlata történeti módszer alapján (Grundriss zu
Vorlesungen über die Staatswirtschaft nach geschichtlicher Method) című, 1843-ban kiadott
könyvét tekintik. Roscher a Göttingeni Egyetemen tanult történelmet, filozófiát és
nyelvtudományokat. További berlini tanulmányai után ide tért vissza habilitálni. 1848-tól
haláláig a Lipcsei Egyetemen tanított. Fő műve, A nemzetgazdaságtan rendszere (Das System
der Volkswirtschaft) 1854-ben jelent meg, amit 1882-ben angolul is kiadtak Priciples of
Political Economy címmel. Roscher nemzetközileg ismertté vált, német nyelven pedig
mindkét könyve tucatnyi kiadást ért meg. Roscher a klasszikusok fogalmaira építette saját
rendszerét, de minden gazdasági intézményt és összefüggést történeti fejlődésében mutatott
be. A nemzetgazdaságokról azt állította, hogy éppúgy keresztülmennek a fejlődés, virágzás és
hanyatlás szakaszain, mint az élő szervezetek. Nagy hangsúlyt fektetett a módszertani
fejtegetéseire, amelyekben „történeti-fiziológiai” módszer mellett érvelt. Nem volt elmélet
ellenes, a természettörvényt ő még nem tagadta a gazdaságban sem, inkább a tények
gyűjtögetése elvonta az elméletépítéstől. A későbbiekben kiéleződő módszertani vitákban a
felek élesen szembeállították az eltérő megközelítéseket (induktív-deduktív, történeti-
absztrakt), de a maga korában Roscher inkább hangsúlyában tért el az angol klasszikusoktól.
Amint láttuk, sem Smith-től, sem Milltől nem volt idegen a történeti példák használata, sőt
Marshall is tisztelettel adózott Roschernek.
A régi iskola másik meghatározó alakja, Bruno Hildebrand (1812-1878) már élesebben
szemben állt mind a klasszikusokkal, mind a szocialistákkal, határozottan elvetette a
természettudományi analógiákat, illetve azt, hogy az emberi cselekvésben természeti
törvények fedezhetőek fel. Különösen Ricardót kárhoztatta az egyoldalú anyagias,
„kozmopolita” szemléletéért. A társadalom fejlődését Hildebrand is szakaszelmélettel írta le,
de Roscherrel szemben a fejlődést nem ciklikusnak, hanem lineárisnak tartotta.
Míg a hithű lutheránus Roscher számára magától értetődő volt az állami hatóságokkal
szembeni engedelmesség, Hildebrand és a régi iskola harmadik fontos személyisége, Karl
Gustav Adolf Knies (1821-1898) politikailag liberálisabb beállítottságúak voltak. Az 1840-es
években mindketten összeütközésbe kerültek a porosz hatóságokkal, ami állásuk
elvesztésével, svájci emigrációval járt. Hildebrand a zürichi és a berni egyetemi tanárság után
1862-ben térhetett vissza Jénába. Knies már 1855-ben újra bekapcsolódhatott a német
közéletbe, 1861-től a badeni tartományi parlament képviselője, 1865-től 1896-ig a
Heidelbergi Egyetem tanára volt. Tanítványai közé tartozott az USA több későbbi vezető

161
professzora, köztük J. B. Clark. Knies Hildebrandhoz hasonlóan a folytonos haladásban hitt,
és szintén elítélte a klasszikusok „kozmopolita” beállítottságát, ami alatt az értették, hogy nem
vették figyelembe a földrajzi, politikai, időbeli, stb. különbségeket. A természet- és
társadalomtudományok között még határozottabb különbséget tett, mint Hildebrand. Szerinte
a folyamatos morális fejlődés olyan sajátossá teszi mindegyik történelmi szakaszt, hogy
legjobb esetben analógiákat lehet megállapítani, de törvényszerűségeket nem. A gazdaságban
az anyagi ható okok mellett az ember szabad akaratából adódó szellemi ható okok is jelen
vannak, ezért nem jöhet létre olyan ok-okozatiság, mint a természetben.
A régi iskola a kortárs magyar közgazdaságtudományi életben is elismerést váltott ki,
Roschert és Kniest a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjaivá választották.
Munkásságukat az újabb iskola tagjai folytatták, akik közül a jelentősebb személyiségek
Gustav von Schmoller (1838–1917), Adolph Wagner (1835–1917), Georg Friedrich Knapp
(1842–1926), Lujo Brentano (1844–1931) és Karl Bücher (1847–1930) voltak. Az iskolához
kapcsolódik még a harmadik generáció: Werner Sombart (1863–1941), Max Weber (1864–
1920), Arthur Spiethoff (1873–1957).

Az újabb iskola vezetője Gustav von Schmoller volt, aki a német társadalomtudományi élet
meghatározó alakja lett.
Schmoller Heilbronnban született, ahol apja a királyi kincstár tisztviselője volt. Gyerekkorát
beárnyékolta két fivérének és anyjának korai halála, és ő maga is beteges kisfiú volt.
Tanulmányait a Tübingeni Egyetemen folytatta, államtudományt tanult. Igyekezett széles
körű műveltségre szert tenni, ezért természettudományi, de főként történelmi és filozófiai
előadásokat is hallgatott. Roscher meghívására 1864-től egyetemi tanárként dolgozott
Halléban, majd 1872-től egy évtizedig Strasbourgban tanított. Szakmai karrierjének utolsó
állomása a Berlini Egyetem volt 1882 és 1913 között.

Schmoller ambiciózus kutatási programot tűzött maga elé, amelyet „Schmoller programnak”
nevezett el. Értékes anyagokat gyűjtött össze, eredményes kutatásokat végzett, amelyeket ma
a gazdaságtörténet, a gazdaságszociológia, kultúrtörténet területére sorolunk. Az intézmények
között végzett történeti összehasonlításai az intézményi közgazdaságtannak adtak inspirációt.
Ő maga három olyan ismérvet jelült meg, amelyek az általa művelt nemzetgazdaságtant
jellemzik:
- a fejlődéseszme mint kora uralkodó tudományos ideájának elismerése;
- olyan pszichológiai-etikai szemlélet, amely valóságos ösztönző erőkből és érzelmekből
kiindulva a nemzetgazdaságot az erkölcs és a jog, valamint intézmények és
szervezetek alapján álló társadalmi jelenségnek tekinti, és a gazdasági életet az
állammal, a vallással és morállal összefüggésben kutatja;
- kritikus mind az individualista természetjoggal, mind a szocializmussal szemben, noha
azok jogos megállapításait elfogadja, de az osztályharcot elutasítja, és a közjót tartja
szem előtt.

Schmoller szembefordulása klasszikusokkal nem szorítkozott arra, hogy a megfigyelésből, a

jelenségek leírásából indult ki, és a tapasztalatokat történetileg korlátozottnak tartotta.
Nemcsak a természeti törvény jelenlétét vetette el a társadalomban, hanem a felvilágosodás
természetjogi tradícióját is, amely a társadalmi szerződés és az egyéni emberi jogok
eszméjéhez vezetett. Szerinte a természetjog mint történetietlen és racionalista elképzelés nem
képes a konkrét bonyolult társadalmi helyzeteket megmagyarázni. A konkrét helyzettől

162
függően az erős államhatalom vagy a személyek szabad mozgása is lehet jogos ideál, de
ezeknek nincs általános érvényük, és nem segítenek megérteni, hogy a politika milyen okok
miatt tűz ki más és más célokat.
Azt a régi iskolában is vallották, hogy a társadalmi-gazdasági jelenségek megértése több
tudomány együttműködésével érhető el, mai kifejezéssel az interdiszciplinaritás híve voltak.
Ebben az időben ez nem volt magától értetődő, mert a német egyetemeken a
természettudományok, a jog és a filozófia oktatása jobban elkülönült egymástól, mint az
angol egyetemeken, ahol az interdiszciplinaritás bevett gyakorlat volt, és a diákok egyszerre
különféle diszciplínákat tanultak. Schmoller esetében azonban többről volt szó. Az egyik
kortárs német filozófus (Wilhelm Dilthey 1833-1911) hatása alatt állt, aki radikálisan
szembeállította a természet- és társadalomtudományokat, utóbbiakat szellemtudományoknak
nevezve. Míg a természettudományok alapvető feladata a törvények feltárása, addig a
szellemtudományok célja az ember és az emberi élet megértése, valamint a történelem
folyamatának értelmezése. Az egyedi és történeti dolgok vagy jelenségek megismerése
mindenekelőtt élményekből táplálkozó átélést és elmélyült megértést jelent. Schmoller saját
kutatására nézve azt a következtetést vonta le, hogy a nemzetgazdaságtant kívánja
szellemtudományként művelni, és a filozófia, a jog, a pszichológia, a történelem, az etika
bevonásával a társadalom tudományává tenni.
A marginalista forradalom és a német történeti iskola közötti különbségek egy vita kapcsán
lettek nemzetközileg is ismertek. Ez az átfogó, a közgazdaságtan, sőt társadalomtudományi
megismerés alapkérdéseit illető úgy nevezett módszertani vita (Methodenstreit) az osztrák
Menger és a német Schmoller között robbant ki, de korántsem csak a személyes nézeteiket,
hanem két tudós közösségét fejezte ki, és a vitának számos mellékága született. A 19. század
folyamán az osztrák egyetemeknek nem volt önálló arculata, a német nyelvterület
hagyományaiban osztoztak (a kameralizmus hatása, szoros kapcsolat a jog- és
államtudományokkal és közvetlen kapcsolat a politikai hatalommal). Menger saját, új utakat
kereső műveivel (ls. 8.3. fejezetet) is először a német egyetemi világtól várt elismerést, de
hiábavalóan. Erre reagálva írt súlyos kritikákat a német történeti iskola módszertanáról, a
„lavinát” az 1883-as Kutatások a társadalomtudományok és különösen a politikai gazdaságtan
módszereiről (Untersuchungen über die Methode der Sozialwissenschaften und der
politischen Ökonomie insbesondere) című könyve indította el, és az osztrák iskola megkezdte
a leválást a német historizmusról. Schmoller és a német iskola ezt nagyon rossz néven vette,
és Menger hasonlóképp erőteljes válaszokat kapott, először Schmollernek Az állam- és
társadalomtudományok módszertanához (Zur Metholdologie der Staats- und
Sozialwissenschaften, 1883) című cikkében. A vitáról azóta könyvtárnyi irodalom született,
amelyben sokszor leegyszerűsítések, félremagyarázások torzították el a szereplők eredeti
mondandóját. Most csak a vita leglényegesebb pontjait foglaljuk össze.
Az egyik gyakori egyszerűsítés, hogy Menger az indukció híve volt, Schmoller pedig a
dedukcióé. Menger eleve soha nem használta ezeket a kifejezéseket, hanem csak Schmoller.
Menger abból indult ki – amiben teljesen igaza volt -, hogy egy realista elmélet sem képes
pusztán megfigyelésekből elméletet építeni, mert fogalmak, absztrakciók nélkül, tehát nem

163
empirikus feltételezések nélkül nem vagyunk képesek megfigyelésekre sem. Szerinte a
különbség abban van a társadalomtudomány között, hogy vannak elméleti tudományok, mint
a közgazdaságtan, amelyek meghatározott általános összefüggéseket vizsgálnak más tényezők
változatlansága mellett, és vannak a történeti tudományok, amelyek a tapasztalati valóságot a
maga összetettségében szemlélik. Menger mindkét megközelítést jogosnak tartotta.
Gondolkodása hátterében egy nagyon ősi, arisztotelészi felfogás állt, nevezetesen, hogy
képesek vagyunk a jelenségek lényeges és esetleges mozzanatainak elkülönítésére és így
törvényszerűségek megfigyelésére.
Schmoller a régi iskolánál határozottabban elfogadta és kiemelte a nemzetgazdaságtannak azt
a feladatát, hogy a megfigyelések, leírások alapján ok-okozati kapcsolatokat tárjon fel. Azt is
elismerte, hogy már a megfigyelésekhez szükség van fogalmakra, valamint hogy a
megismerés két útja, az induktív és a deduktív elkülöníthető. Azonban szerinte a két
megközelítésnek egymást ki kell egészíteni, a kettő közötti szakadék meghaladható. Vagyis
elvileg mindketten elfogadták a módszertani pluralizmust. Schmoller az írásaiban azonban
kevés jelét adta, hogy a módszertani pluralizmust alkalmazta volna, döntően leírásokat,
indukcióra épülő levezetéseket találni. Emellett tagadta, hogy megismerhetnénk a történelem
törvényeit vagy tudnánk univerzálisan alkalmazható eszközöket találni a haladáshoz.
Az igazi ellentét abban volt közöttük, hogy Menger a módszertani individualizmust, míg
Schmoller a módszertani kollektivizmust vallotta. Menger elemzésében a kiindulópont az
egyén adott célokkal, preferenciákkal, nem pedig a nemzetgazdaság vagy más magasabb
szintű egység. Schmoller számára a történeti, kulturális kontextustól elkülönített egyén fikció,
amit persze Menger is tudott, de mint módszertani elemzési eszközt elfogadhatónak tartotta.
Schmoller különbséget tett a mechanikai és pszichológiai folyamatok között, de szerinte
utóbbiak is az ok-okozati magyarázatok tárgyai. Ezzel lehetővé vált, hogy az egyén és a
társadalmi struktúra között kölcsönös egymásra hatást feltételezzen, amely gondolatot majd
Myrdal körkörös okság elméletében és az intézményi közgazdaságtan más képviselőinél több
évtized múlva látunk viszont.
Schmoller módszertani hozzáállására nemcsak Dilthey volt hatással, hanem a neokantinánus
filozófia, amely az 1860-as évektől terjedt el Németországban, és ahonnan Dilthey is indult.
Amint az irányzat neve jelzi, Kanthoz akartak visszatérni, és az egyik témájuk a természet- és
társadalomtudományok közötti különbség volt.
A vita értékeléséről szóló szakirodalomban elterjedt és megalapozott álláspont, hogy a
tényleges nézetkülönbségekhez képest szükségtelenül eltúlzott volt. A német történeti iskola
harmadik nemzedékének legkiemelkedőbb személyisége, Max Weber írásaiban érintette a
módszertani vita több pontját, és túllépett a történeti iskola schmolleri nézetein. Weber a
Freiburgi, majd a Heidelbergi Egyetemen tanított, utóbbin Knies tanszékét vette át, aki a
történeti iskolából a legnagyobb hatással volt rá, és aki a leginkább volt fogékony az
elméletalkotásra. Webert és általában a harmadik nemzedéket nem mindig sorolják a történeti
iskolához, de saját maga is odatartozónak nevezte magát, és aktívan tevékenykedett a
Szociálpolitikai Egyesületben, amelyről az alábbiakban még lesz szó. Weber a
nemzetgazdaságtan professzoraként kezdte a munkásságát, majd módszertani kérdésekkel
foglalkozott, és élete harmadik szakaszában jutott el azokhoz a kutatásokhoz (pl. a 2.1.
fejezetben tárgyalt A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. könyvéhez), amelyek
miatt a szociológia egyik atyját látjuk benne. Weberre hatott a neokantinánus filozófia, és
hangsúlyozta a természet és társadalomtudományok közötti különbségeket, ami a német
historizmusban általános meggyőződés volt. Emellett azonban azt is állította, hogy – szemben
az iskola gyakorlatával - a társadalomtudományban szét kell választani a tény- és értékítéletet,
és egyetemi oktatónak világossá kell tenni, hogy mi az, amire logikai vagy empirikus úton
jutott, és mi az, ami etikai vagy világnézeti értékelés. Weber elvetette a társadalmi
organizmus mint önálló létező elképzelését, és az olyan intézményeket, mint állam, család,

164
nemzet kizárólag az egyének cselekedeteire vezette vissza, ezzel közel állt a módszertani
individualizmushoz. Azzal, hogy megkülönböztette a racionális és nem racionális
cselekedeteket, hozzájárult a közgazdaságtan és a szociológia közötti elhatárolódáshoz.
Eszerint a közgazdaságtan a racionális egyénnel foglalkozik, a szociológia veszi figyelembe,
hogy a kultúra hogyan formálja az egyént és annak céljait. Weber azt képviselte - szemben a
régi iskolával, és jóval erőteljesebben, mint Schmoller -, hogy a társadalmi-gazdasági
jelenségek megértéséhez egy előzetes elméleti koncepcióra van szükség. Ennek módszertani
eszközeként vezette be az ideáltípus fogalmát, amellyel rendszerezni, magyarázni lehet a
tényeket (pl. a cselekedet lehet cél- vagy értékracionális, az uralom lehet hagyományos,
karizmatikus vagy jogi-racionális). Weber ezzel próbált egy harmadik utat találni az elméleti
modelleket nélkülöző historizmus és a történetiséget kiiktató neoklasszikus gondolkodás
között. Az ideáltípusok elméletét azonban nem sikerült kidolgoznia, és a későbbiekben a
neoklasszikusok módszertani individualizmusa vált meghatározóvá. Ettől függetlenül Weber
óriási hatást gyakorolt a társadalomtudományi gondolkodásra, és olyan szakmai hozzáállást
fogalmazott meg az objektivitásra törekvéssel kapcsolatban, ami a modern tudományosság
jellemző követelménye lett.

Schmoller nemcsak az írásaiban részletezte, hogy a liberális gazdasági rendszer okozta

szociális feszültségeket kezelni kell, és hogy erre az idealista szocialista elképzelések
alkalmatlanok. Vezetésével 1873-ban megalakult a Szociálpolitikai Egyesület (Verein für
Sozialpolitik), ami a német nyelvterület közgazdászait tömörítette. A historizmus képviselői
játszottak domináns szerepet benne, akik az államtól várták a szociális problémák megoldását,
a munkások számára törvényes védelmet öregség, betegség, baleset és munkanélküliség
esetére. Hamar rájuk ragasztották a „katedraszocialisták” (tanszéki szocialisták) elnevezést,
noha a szocialistákhoz nem volt közük, az állam éppen az ő javaslataikkal igyekezett kifogni a
szelet a munkásmozgalom és a szociáldemokrácia vitorlájából. Az 1880-as években
elfogadták a Bismarck kancellár nevéhez fűződő társadalombiztosítási törvények sorát, és
ezzel kialakult az első államilag szervezett, számos európai országban mintaként szolgáló
szociális védelmet szolgáló rendszer.
A Szociálpolitikai Egyesület a német közgazdászok rangos szervezete maradt, és 1936-ban
feloszlatta önmagát, hogy megelőzze a náci rezsimhez hű erők hatalom átvételét az
egyesületben. 1948-ban újjászervezték, és ma is a német nyelvterület legnagyobb létszámú
közgazdasági társasága.

Schmoller életében óriási befolyással bírt mind a német akadémiai életre, mind a német
gazdaság- és szociálpolitika alakulására. Az utókor azonban hamar elfordult tőle nemcsak az
angolszász világban, hanem Németországban is, aminek több oka volt. Miközben a főáramú,
neoklasszikus közgazdaságtudomány képes volt egyre inkább letisztult elméletté,
paradigmává válni, sem ő, sem a történeti iskola más tagjai nem tudtak alternatív elméleti
modellt felállítani. Schmoller nem pusztán a szellemi kisugárzásával ért el hatást a német
szellemi életben, hanem politikai befolyását kihasználva, az egyetemi tanári katedrák

165
betöltésénél csak a historizmust képviselő jelöltek kaphattak kinevezést, s ezzel az új,
marginalista gondolatok nem kerülhettek be az akadémiai életbe. Miközben műveiben
szociális királyságról írt, amelyet az igazságosság és a társadalmi jólét legitimál, a valóságban
azt a Bismarck kancellárt támogatta, aki 1878-ban 12 évre betiltotta a szociáldemokrata
pártot, és akinek politikai beállítottságát jól kifejezte a híres-hírhedt mondása: “Nem beszédek
és többségi határozatok, hanem vér és vas dönti el a kor nagy kérdéseit”. A történeti iskola
befolyása a 20. század második évtizedéig tartott. Utána nemcsak azért gyengült, illetve szűnt
meg, mert Schmoller, majd Weber meghalt, hanem mert az I. világháború, az azt követő
politikai-gazdasági válság, a monarchia megszűnése felszámolta a történeti iskola társadalmi
közegét, hátterét.

„Minden gépnek mozgásában ok és okozat legtüzetesebben megkülönböztethető; a szél

fúvása példának okáért valamely szélmalomnál a malomkövek súrlódásának világos oka, ez
utóbbi által legkevésbé sem tételeztetik fel. A nemzetgazdaság ellenben, ha abba mélyebben
bepillantunk, csakhamar észrevehetjük, hogy a legfontosabb egy időben történő dolgok
egymást kölcsönösen feltételezik. Így nem lehet virágzó mezőgazdaság virágzó műipar
nélkül; de viszont is, emennek virágzása csak amannak virágzásából származhatott. Hasonlag
az emberi testben; a lélegzési mozgás példának okáért a gerincvelőből indul ki, maga a
gerincvelő azonban nem munkálkodhat vér nélkül, vagyis tehát ha a lélegzés nem táplálná.
Minden ilyen esetben a magyarázat körben mozog, hacsak valamely szerves élet létezését el
nem fogadjuk, amelynek azon egyes tények pusztán csak megnyilvánulásai…
Mint minden élet, úgy a népélet is teljes egész, amelynek különféle nyilvánulatai legbensőbb
összefüggésben állanak. Aki tehát annak egyik oldalát tudományosan megismerni kívánja,
annak minden oldalt meg kell ismernie. Nevezetesen pedig a következő hét oldal az, amely
itten különösen figyelembe veendő, éspedig: nyelv, vallás, művészet, tudomány, jog, állam és
gazdaság.”
Roscher Vilmos: A nemzetgazdaságtan rendszere. A nemzetgazdaságtan alaptanai.
Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1985. 26-27., 32. o. (Fordította: Kiss János)

„Ismét hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy képesek legyünk különbséget tenni megismerés és
megítélés között, s hogy egyaránt teljesítsük a tudományos és a gyakorlati kötelességünket:
lássuk meg a tények igazságát, és álljunk ki saját eszményeink mellett. … Azt, hogy mi lesz a
kutatás tárgyává, és hogy milyen messzire hatol ez a vizsgálat az oksági összefüggések
végtelenségében, azt a kutatónak és korának uralkodó értékeszméi határozzák meg; a
„hogyan?”, a kutatás módszere tekintetében ugyan ... a kutatót vezérlő „szempont” határozza
meg az alkalmazott fogalmi segédeszközök kialakítását, de alkalmazásuk módja tekintetében
a kutatót – itt magától értetődően ugyanúgy, mint mindenütt – kötik gondolkodásunk normái.”
Max Weber: A társadalomtudományos és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. In:
Max Weber: Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 15., 41. o. (Fordította: Józsa Péter)

9.2. Régi intézményi közgazdaságtan

166
A historizmus mellett az intézmények vizsgálata volt az a megközelítés, amelynek keretében a
főárammal szembeni „eretnek” (heterodox) gondolatok megfogalmazódtak. Amint az előző
fejezetben láttuk, a historizmus központja Németország volt. Az intézményi közgazdaságtan
az USA-ban vált önálló irányzattá. Az USA-ban a 19. század végén jöttek létre a politikai
gazdaságtani szakok, de akkor is csak néhány egyetemen. Az 1920-as évekig a fiatal
kutatóknak külföldre kellett utazni, ha a szakma élvonalát meg akarták ismerni. Az első
világháborúig Németország számított a tudomány fellegvárának, s az ezt megelőző
évszázadban nagyon sok amerikai diák kereste fel a német egyetemeket. Az 1930-as évek
előtt a német nyelvet alapvetőnek tartották ahhoz, hogy a meghatározó szakmai
diskurzusokban valaki részt vegyen. Ezzel az erőteljes német hatással magyarázható, hogy a
neoklasszikus közgazdaságtan nem jutott olyan dominanciához, mint Nagy-Britanniában.
Ahogy a 8.4. fejezetben már említést tettünk róla, J. B. Clark (1847-1938), a főáramú
közgazdaságtan első nemzetközileg ismert amerikai alakja szintén németországi
tanulmányokat folytatott. Ennek a hatása – főként az állam aktív szerepvállalásával
kapcsolatos nézeteiben - érezhető maradt a neoklasszikus irányzathoz tartozó műveiben is. Az
ő tanítványa volt Thorstein Veblen, aki az institucionalizmus elindítója és legmarkánsabb
személyisége lett az USA-ban.

Thorstein Bunde Veblen (1857-1929) norvég bevándorlók gyermekeként született egy 12

gyerekes családba. A szülők egy farmon gazdálkodtak, de a gyerekeket a szerény anyagi
lehetőségeik ellenére taníttatták. A wisconsini településen hasonló norvég családok éltek, és a
norvég nyelvet használták. Veblen az iskolában tanult meg angolul. Különc életútját és
nézeteit életrajzírói a norvég családi hátterével szokták magyarázni, mondván, hogy sosem
tudott igazán beilleszkedni az amerikai társadalomba. A minnesotai Carleton College-ban
tanult filozófiát és közgazdaságtant, itt tanította a fiatal Clark, akinek a nézeteit - mint
általában a neoklasszikusokét - később elvetette. Tanulmányait a John Hopkins Egyetemen
folytatta, ahol az amerikai pragmatizmus atyjának nevezett Charles Sanders Peirce-nél tanult.
1884-ben a Yale-en szerzett doktori fokozatot filozófiából, itt ismerkedett meg Darwin
biológiai és Spencer filozófiai fejlődéselméletével. Doktorálása után hét évig nem jutott
egyetemi álláshoz, és a családi farmjukon élt. 1891-től beiratkozott a Cornell Egyetemre, ahol
ösztöndíjat kapott, majd az őt támogató professzorral átkerült a Chicagói Egyetemre.
Utóbbinál az egyetem folyóiratának, a Journal of Political Economynak a szerkesztője volt,
amely ma is a világ vezető közgazdasági folyóiratai közé tartozik. A diákjai körében
népszerűtlen volt, unalmas előadónak tartották, de nem ez volt az egyetlen oka, hogy 11
könyve és szakmai hírneve ellenére sem lett soha professzor. Akkoriban az egyetemek szoros
kapcsolatban voltak az egyházakkal, s a filozófia oktatásához elvárták, hogy teológiai
képzettséggel is rendelkezzen az előadó. Veblennek nemcsak ez a képzettsége hiányzott, de
agnosztikus nézeteit sem vették jó néven. Egy vagyonos családból nősült 1888-ban, de
házassága nem sikerült, és házasságon kívüli kapcsolatait az egyetemen nem tartották
elfogadhatónak. 14 év után ott kellett hagynia a Chicagói Egyetemet. 1906-ban került a
Stanfordi Egyetemre docensként, ahol 3 évig tudott megmaradni. Utána még több egyetemen

167
megfordult, közben elvált és újra nősült, egy kétgyerekes elvált asszonyt vett el. A második
felesége fiatalon meghalt 1920-ban. A közigazgatásban is megpróbált állást vállalni, de ott
sem találta meg a helyét. 1926-ban végleg felhagyott a tanítással, élete utolsó 3 évében egyik
mostohalánya gondozta. Ez a magányos, szarkasztikus humorú, pesszimista tudós röviddel az
– általa megjósolt - 1929-es nagy tőzsdekrach és recesszió kitörése előtt halt meg.

Veblen munkásságának évtizedei egybeesnek az USA gazdaságának mozgalmas időszakával.

Az 1870-es évektől az első világháborúig zajlotta a második ipari forradalom, ami többek
között az acélgyártásban, vegyiparban és a belső égésű motorok révén az autók gyártásában
hozott áttörést. Az USA-ban lezajlott az iparosodásnak az a folyamata, amely révén megszűnt
a britek világgazdasági vezető szerepe. Az 1870-es évektől indult meg a tőkekoncentráció, a
monopóliumok, a domináns vállalatok kialakulása, amit csak 1890-ben korlátozott a Sherman
törvény. A munkások helyzetet nem javult az új lehetőségeknek megfelelően sem a
bérezésben, sem a munkakörülményekben, a társadalmi egyenlőtlenségek nőttek, ami a
munkásmozgalom aktivizálódásához vezetett, részben egy nagy föderáció alakult ki (a
későbbi American Federation of Labour), részben újak jöttek létre. A német befolyás mellett
ezek az új kihívások is ahhoz vezettek, hogy számos közgazdász nem fogadta el a
neoklasszikus iskola gondolatrendszerét. A nagyipari tömegtermelés, az ismétlődő üzleti
ciklusok, a pénzügyi szektor erősödő befolyása közepette nem volt meggyőző a láthatatlan
kéz irányítását feltételezni.
Veblen számára az új elképzelésekhez Darwin evolúciós elmélete és az amerikai
pragmatizmus filozófiai irányzata adott szellemi hátteret. Utóbbi nemcsak az empíria felé
vitte, hanem a szokásról és ösztönről szóló tanítása muníciót adott a neoklasszikusok
racionális, haszonmaximalizáló emberképének leváltásához.
A pragmatizmus filozófiája 1870 körül indult el az USA-ban és a 20. század elejére a
legbefolyásosabb irányzattá vált. A legfontosabb képviselői Charles Sanders Peirce (1839–
1914), William James (1842–1910) és John Dewey (1859–1952), akik nem voltak filozófus
„specialisták”. Peirce matematikával, logikával, James pszichológiával, Dewey
pszichológiával, neveléselmélettel is foglalkozott. A pragmatizmus (a gyakorlatiasság) elve
szerint az igazság a gyakorlati használhatóság függvénye. Az eszmék, politikák értékét
használhatóságuk, működőképességük adja meg. A cselekvés elsőbbségét hangsúlyozták a
doktrínákkal szemben. Az eszmék a következményeikből nyerik értelműket és igazságukat az
igazolódásukból (verifikációjukból). A megismerés folyamatában a tapasztalatnak van
kiemelkedő jelentősége.

Veblen gondolatrendszerének lényeges elemeit már első, legismertebb könyvében A

dologtalan osztály elméletében (The Theory of the Leisure Class) megtaláljuk, ami 1899-ben
jelent meg. A mű alcíme Egy közgazdasági tanulmány az intézményekről (An Economic
Study of Institutions) jelzi, hogy a szokatlan cím ellenére a szerző közgazdasági témákhoz

168
akar hozzászólni. Az ember gazdasági viselkedését akarta megmagyarázni, de nem a
változatlan emberi természet klasszikus és neoklasszikus feltételezésével, hanem a biológia és
a pszichológia korabeli eredményeit felhasználva a szokások fogalmának alkalmazásával. „A
gondolkodási szokások alkalmazkodása azonos az intézmények fejlődésével. Az intézmények
fejlődésével együtt azonban sokkal lényegesebb változás is lejátszódik. Nemcsak arról van
szó, hogy az emberek szokásai megváltoznak a helyzet változó kívánalmai nyomán, hanem
ezek a változó kívánalmak is megfelelő változást hoznak létre az emberi természetben. Az
emberi természetnek ezt a változását a mai etnológusok szelekciós folyamatnak tartják…”
(Veblen, 1975, 200. o.) Tehát az evolúció és a természetes kiválasztódás gondolatát Veblen az
intézményekre is kiterjesztette. Az alkalmazkodási folyamat azonban korántsem szükségképp
vezet el társadalmi előnyhöz, az intézmények, szokások, uralkodó attitűdök gyakran
elmaradnak a változó körülményektől. A létért folytatott küzdelem során haszontalanná
válnak azok a vonások, amelyek megfeleltek a korábbi életszokásoknak, de ezek
megváltoztatása erőfeszítést követel és érdekeket sért. Ebben a megfigyelésében
felfedezhetjük a mai intézményi közgazdaságtanban is fontosnak tartott útfüggőség
gondolatát. Az intézmények változásánál észrevette azok önerősítő (kumulatív) jellegét. A
változások előidézésében Veblen fontos szerepet tulajdonított az új technológiáknak.
Az emberi történelmet a primitív vadság, a zsákmányoló barbárság, a státuson alapuló
társadalom és a civilizáció ipari rendszerének szakaszaira osztotta. Amikor az ember áttért a
zsákmányoló barbárság korára, egyszerre jelent meg a tulajdon és a dologtalan osztály. A
magyar kifejezés nem adja vissza pontosan a leisure angol szó tartalmát. Veblennél nem
tétlenségről volt szó, hanem a produktív munka hiányáról. Az ipari tevékenységnek is sajátos
tartalmat adott, minden olyan erőfeszítést idesorolt, amely passzív anyagból új dolgot teremt.
A régi korokban a nem produktív, azaz dologtalan osztály foglalatossága a harc volt, amelyet
a hősiességként, a vitézségként értékeltek, és a munka terhessé vált. A társadalmi helyzetet
ettől kezdve a hivalkodó fogyasztás fejezte ki. Az egyén hasznosság értékelése attól függ,
hogy a társadalom tagjai hogyan viszonyulnak az adott jószág fogyasztásához, milyen annak a
megítélése. Veblen – helyenként mókás - példák hosszú sorával bizonyította, hogy a
rivalizálás, irigység, kérkedés motiválja a fogyasztási szokásokat nem pedig a racionális
haszonmaximalizálás. Pl. a ruhának nemcsak drágának, hanem kényelmetlennek kell lennie,
hogy jelezze, az illetőnek nem kell hasznos munkát végeznie, a dologtalan osztályhoz
tartozik. A háziállatok közül a macska kevésbé tiszteletreméltó, mint a kutyák és a sebes
futású lovak, mert kevésbé nyilvánvaló benne a pazarló jelleg.

169
A hivalkodó fogyasztás hatása a neoklasszikus közgazdaságtanba is bekerült. A paradox
árhatások egyikeként szokták tárgyalni a Veblen-hatást, azaz azt az esetet, amikor a fogyasztó
számára a hasznosság nem magának a jószágnak tulajdonságaiból származik, hanem abból az
árból, amit fizet érte, tehát amivel a kifejezi az anyagi lehetőségeit, azaz a hivalkodó
fogyasztásból. Ilyen esetben az ár növekedése növekvő kereslettel jár és megfordítva.

Veblen a modern gazdaság intézményeit két csoportra osztotta, iparira és pénzügyire. Az ipari
intézményekhez a termeléssel vagy mesterségbeli tudással kapcsolatos foglalkozások
kapcsolódnak, a pénzügyihez a tulajdonlással vagy a szerzéssel kapcsolatosak. A dologtalan
osztályba történő belépés a pénzügyi foglalkozásokon, a bankárságon és a jogi
foglalkozásokon keresztül történik. A modern gazdaság közösségi érdeke az ipari
hatékonyság, amit olyan értékek mozdítanak elő, mint a becsület, a szorgalom, a békesség, a
jóakarat, a haszonlesés hiánya. Az ember ösztönösen értékeli a hatékony munkát, ezt a
hajlamát Veblen a mesterségbeli tudás (workmanship) ösztönének nevezte. Noha a pénzügyi
foglalkozásokat tiszteletre méltóbbnak tartják, ezek gátolják a modern ipari közösség
működését, mert az ember zsákmányoló hajlamát konzerválják, és képesek az ipari élet
zavaraiból hasznot húzni. A pénzügyi foglalkozásokban „a csalás általános kategóriája alá
foglalt tevékenységek terén lehet jártasságot szerezni” (Veblen, 1975, 213. o.). Veblen a
pénzügyi intézmények, foglalkozások könyörtelen ostorozásával kézműipari termelésről a
nagyipari termelésre áttérő, de az új gazdasági környezetet új intézményekkel még nem
szabályozó amerikai társadalom visszásságait tárta fel. Írásaiban bemutatta a konszolidációk
körüli és egyéb pénzügyi manipulációkat, a bennfentes tőzsdei kereskedést, a gátlástalan
értékesítési praktikákat, a pénzügyi holdingok iparvállalatok feletti ellenőrzését stb.
Veblen az üzleti ciklusokat pszichológiai jelenségnek tartotta, amelynek a működését Az üzleti
vállalkozás elmélete (The Theory of Business Enterprise) című 1904-es művében írta le. Ha
fellendülés következik be egy iparágban, az árak növekedésével az iparágban használt
tőkejavak értéke megnő, amit biztosítékként használva a vállalatok egyre több hitelhez jutnak.
A várható profit nő, ami a részvényárfolyamok emelkedését hozza magával, és a vállalatok
agresszív terjeszkedésbe kezdenek. Az iparágak összefonódottsága folytán a fellendülés
kiterjed a többi iparágra, és önerősítő (kumulatív) folyamatok indulnak el. Egyszer óhatatlanul
azt kezdik tapasztalni, hogy a profit nem nő olyan ütemben, mint a tőke nominális értéke, ami
a hitelek fedezetéül szolgál. A hitelek egy része olyan típusú, hogy a hitelező bármikor
követelheti a visszafizetésüket (call loan), és ha egyes hitelezők bizalma megrendül, élnek
ezzel a lehetőséggel. Az a vállalat, amelyiktől a visszafizetést követelik, a saját adósaival

170
ugyanezt teszi, és végül sorozatos fizetésképtelenség áll elő. Az árak esnek, a diszkont ráták
nőnek, a kibocsátás csökken, válságba kerül a gazdaság.
Veblen feloldhatatlan konfliktust látott az üzleti és az ipari intézmények között, az előbbi célja
a profit, utóbbiaké a javak előállítása. A nagyipar vállalatai és a szakszervezetekbe tömörült
munkások alkudoznak az árakon, a béreken, és a társadalomé helyett a saját érdekeiket
keresik. A megoldás egy forradalmi átalakulás lehetne, amelynek kulcsa a „műszaki
szakemberek céhe”. A tehetséges, képzett és tapasztalt szakemberek alkotják az ipari rendszer
vezérkarát, a pénzügyi emberekéből az ő kezükbe kellene kerülnie az USA és más fejlett
országok iparának az irányítása, a hatalom és a felelősség. A műszaki szakemberek képesek
arra, hogy a közjót szolgálják, mert a technológiai hatékonyságot és a haladást képviselik.
Veblen nem fogadta el Marx elméletét, de bizonyos rokonszenv volt benne a szocializmus
iránt. 1921-ben arról írt, hogy az USA-ban a műszaki szakemberek szovjetje (azaz tanácsa)
jelenhet meg, persze akkoriban még fogalma sem lehetett a bolsevik rendszer valóságáról, és
egy amerikai átalakulást valószínűtlennek tartott.
Veblen a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtant egyaránt elvetette. A történelem
feletti időtlen törvények és egyensúlyi állapotok helyett a tapasztalatból kiindulva az emberi
természet és az intézmények fejlődését akarta feltárni. Ennek során az egyén és az
intézmények között kölcsönös egymásra hatást feltételezett, sem az egyént nem tartotta az
intézmények „termékének” (módszertani kollektivizmus), sem a gazdasági jelenségeket nem
magyarázta pusztán az egyének cselekedeteivel (módszertani individualizmus). Azt a csapdát
is elkerülte, hogy a darwinizmust felhasználva pusztán biológiai összefüggésekre vezesse
vissza a társadalmi jelenségeket (biológiai redukcionizmus). Veblen gondolatai komoly hatást
gyakoroltak a kortársaira, amit az 1929-es világválság jócskán megerősített. Hosszabb távon
azonban ugyanaz lett a sorsa, mint a német historikusoké. Hiába vetett fel releváns
problémákat, a neoklasszikusokéval összevethető, kellőképpen megalapozott, alternatívának
tekinthető elmélettel adós maradt.
Wesley Clair Mitchell (1874-1948) Veblen és a filozófus Dewey tanítványa volt a Chicagói
Egyetemen. Ahhoz a két világháború közötti generációhoz tartozott, akiknek köszönhetően
institucionalista iskoláról beszélhetünk. Veblen munkásságát nagyra értékelte, a pénz
„csinálásnak” és a jószágok termelésének (making money vs. making goods) a szembeállítása
az ő gondolkodását is áthatotta. Abban a tekintetben viszont túllépett a mesterén, hogy nem
érte be spekulatív állításokkal, nagy jelentőséget tulajdonított az empíriának, az adatok
gyűjtésének. Ebből fakadt, hogy több egyetemen tanított ugyan, de életének legnagyobb
hatású eredménye az volt, hogy részt vett a ma is működő National Bureau of Economic
Research megszervezésében, amelynek első igazgatója volt 1920 és 1945 között.
Munkásságának középpontjában az üzleti ciklusok kutatása állt. Jól ismerte és be is mutatta a
ciklusok eredetére vonatkozó kortárs elméleteket, de ő maga azon a véleményen volt, hogy a

171
fejlett pénzgazdaság intézményei generálják azokat a viselkedéseket, amelyek a ciklusokat
kiváltják. Ez a megközelítés szöges ellentétben állt a főáram egyensúlyi elméleteivel.
Eltökélten gyűjtötte először egyedül, azután a National Bureau of Economic Research
munkatársaival a ciklusokat leíró idősorokat. Kutatói tevékenysége fontos hozzájárulás volt a
statisztikai adatgyűjtés módszertanához, a nemzeti számlák kidolgozásához. Egyik jeles
munkatársa a Fehéroroszországból 1922-ben emigrált Simon Smith Kuznets (1901-1985) volt,
aki 1971-ben Nobel-díjat kapott. A tankönyvekbe a Kuznets-görbe révén került be.
Clarence Ayres (189-1972) a következő korosztályhoz tartozott, és megkísérelte megújítani
Veblen elméletét a technológia intézményi változásokban betöltött meghatározó szerepéről.
Munkásságának jó része már a második világháború utáni időszakra esett, amikor az
intézményi közgazdaságtan háttérbe szorult.
Az intézményi közgazdaságtannak volt egy irányzata, amelyikben Veblen hatása kevésbé volt
erős. Walton Hale Hamilton (1881-1958), John Rogers Commons (1862-1945), John Maurice
Clark (1884-1963), Robert Lee Hale (1884–1969) a legnevesebbek azok közül, akik jog és a
közgazdaságtan kérdései iránt érdeklődtek. Ez összefügghetett azzal a körülménnyel, hogy
többüket olyan tanárok tanították, akik német egyetemen tanultak a történeti iskola
képviselőinél. Hamilton volt az első, aki 1919-ben intézményi megközelítésről beszélt a
közgazdasági elméletben. J. M. Clark J. B. Clark fia volt, aki a közgazdaságtan és a
pszichológia kapcsolatával is foglalkozott, és megelőlegezte a korlátozott racionalitás
gondolatát.
Commons mutatta a legnagyobb érdeklődést az elméleti általánosítás iránt, ami kapcsolatban
lehetett a megváltozott környezettel, a pragmatizmus visszaszorulásával. Egyik legjelentősebb
műve A kapitalizmus jogi alapjai (Legal Foundations of Capitalism) 1924-ben jelent meg.
Alapgondolata az volt, hogy az elosztási konfliktusok mindent áthatnak, a jogalkotás és
jogszolgáltatás ezek megoldására tesz kísérletet. A gazdasági szereplők kölcsönösen függenek
egymástól, a konfliktus és az együttműködés egyaránt jelen van. Mikroszinten az elemzés
egységei a „tranzakciók”, amelyeket a „működési szabályok” struktúrája és a gazdasági alku
erő határoznak meg. A működési szabályok jogszabályokat, szokásokat, kötelességeket,
szabadságokat foglalnak magukba. Commons írásaival hozzájárult a munkagazdaságtan
fejlődéséhez is.

Az első világháború után az intézményi közgazdaságtan nagyon vonzó volt az USA-ban, mert
egyrészt empirikusan megalapozottabb volt, mint a neoklasszikusok, másrészt összhangban
volt más tudományágak legújabb eredményeivel. Ezt az előnyt azonban idővel elvesztették, a
neoklasszikusok is reflektáltak a piaci szerkezetek változására a tökéletlen verseny
elméleteivel, fejlődésnek indult az ökonometria, illetve egyes témáikat az alkalmazott
közgazdaságtan (pl. munkagazdaságtan, vállalat-gazdaságtan) dolgozta fel. Az
elméletalkotásban később sem haladták meg azt, amit Veblen és Commons elért. Ezt talán az
magyarázza, hogy az 1929-33-as világválság után tevékenyen részt vettek az új
gazdaságpolitika, a Roosevelt elnökségéhez kapcsolódó New Deal kidolgozásában. Az ezt
követő időszakra már Keynes elmélete nyomta rá a bélyegét az USA-ban is, az intézményi
közgazdaságtan a második világháború után évtizedekre szinte eltűnt.
Néhány kivétel mégis akadt, akiknél felbukkant Veblenék institucionalista megközelítése,
közülük a legnagyobb hatású John Kenneth Galbraith (1908-2006) volt. Közgazdasági

172
munkássága széles körű politikai aktivitással párosult, s rendkívül jó tollú író lévén írásai a
szélesebb közönséghez is eljutottak. A neoklasszikus közgazdaságtannal szembeni erős
kritikája, az institucionalizmust és poszt-keynesizmust ötvöző nézetei akadémiai kollégái
körében viszont nem tették népszerűvé, inkább egy kissé zavaros társadalom kritikusnak, mint
valódi közgazdásznak tartották. Noha – mint annyi más heterodox közgazdász - alternatív
elméletet nem állított fel, néhány olyan megállapítást tett a korabeli kapitalizmusról, amelyek
tartós hatást gyakoroltak a gondolkodásra, és ezért érdemes megismernünk.
John Kenneth Galbraith Kanadában született és agrárgazdaságtant tanult. Egy ösztöndíjnak
köszönhetően doktori fokozatot a Berkeley Egyetemen szerzett, és az USA-ban maradt a
Harvard és Princeton Egyetemeken tanítani. A II. világháború alatt és után kormányzati
tisztviselő, valamint a Fortune magazin szerkesztője volt. 1949-től a Harvard professzora lett,
ott kapott emeritus professzorságot is 1975-ben. Ezt az időszakot megszakította az indiai
nagyköveti szolgálata az 1960-as években, de egyetemi munkája mellett is mindig talált idő a
demokrata politikusok támogatására, és John F. Kennedy elnök tanácsadója volt. 1972-ben az
USA legrangosabb közgazdász társaságának (American Economic Association) az elnökévé
választották. Legismertebb munkái A bőség társadalma (The Affluent Society, 1958) és Az új
ipari állam (The New Industrial State, 1967).

Galbraith alkalmatlannak tartotta az ortodox közgazdaságtant, hogy – kedvenc kifejezésével

élve – annak konvencionális bölcsességével meg lehessen érteni a korabeli amerikai gazdaság
működését. Szerinte az amerikai tapasztalatok nem igazolták, hogy a szabad versenyes
gazdaságtól való eltérés, a monopóliumok és oligopóliumok elterjedése rontotta volna az
erőforrás allokáció hatékonyságát. Ennek az oka, hogy létrejöttek ellensúlyozó erők, pl. a
nagyvállalatok mellett szakszervezet, a termelő vállalatok mellett a kereskedelmi cégek. A
gazdálkodásnak sem az erőforrások szűkössége a fő problémája. A bőség társadalmában a
vállalatok a reklámok segítségével maguk generálják a szükségleteket, a fogyasztói
szuverenitás nem létezik. A magánjavakkal szemben azonban háttérbe szorulnak a
közszolgáltatások (pl. az oktatás javítása, az emberi környezet szociális szempontú
kialakítása). Galbraith szerint a modern üzleti szervezetet a „technika imperatívuszai” teljesen
átformálták ahhoz képest, ahogy az ortodox közgazdaságtan ábrázolta. A részvénytársaságban
a tőkés már nem gyakorol érdemi ellenőrzést a vállalat felett. A valóságos irányítás a
technostruktúra kezében van, amely az információkkal rendelkezik, és ez alapján dönt. Ez a
kör szélesebb, mint a menedzsment, és „magában foglalja mindazokat, akik speciális tudással,
tehetséggel vagy tapasztalattal hozzájárulhatnak a csoportos döntés meghozatalához”
(Galbraith 1970, 107. o.). A technostruktúra nem a profit maximalizálásra, hanem a
biztonságra törekszik, aminek fontos eszköze a tervezés. Galbraith odáig ment, hogy szerinte
a nagyüzemi termelés logikája elősegíti a kapitalista és a kommunista rendszer

173
konvergenciáját, ami persze illúziónak bizonyult. Úgy látta, hogy az USA-ban az ipari
rendszer és az állam közötti választóvonal egyre elmosódottabbá vált. Az ipari rendszer
uralja a társadalmi célokat, amin az értelmiség változtathat. „Az úgynevezett modern
társadalom jövője attól függ, hogy az értelmiségek általában, és az oktatók és tudósok
kiváltképpen, mennyire hajlandók és képesek a politikai akció és a vezető szerep felelősségét
vállalni” (Galbraith 1970, 395. o.)

Az intézményi közgazdaságtan az 1970-es években született újjá, de amint később látni

fogjuk, ez az új intézményi közgazdaságtan már nem olyan kritikus a főárammal, mint a régi
volt. A vebleni hagyományt egy kisebb közgazdász csoport viszi tovább, akiket új ’régi’
institucionalistáknak szoktak nevezni. Egyik fő, tudományszervezésben is jeleskedő
képviselőjük Geoffrey Martin Hodgson (1946-), aki a régi iskola örökségéből az evolúciós
szemléletet állítja középpontba.

„A tudósok körében még ma is megtaláljuk a föveget és a talárt, az érettségit, a beavatást és

vizsgaszertartásokat, a tudományos fokozatok, méltóságok és kiváltságok oly módon történő
átnyújtását, amely egyfajta tudományos apostoli öröklésre utal. Kétségtelen, hogy a
tudományos rituálénak, az öltözékeknek, a szent beavatásoknak, a sajátos méltóságok és
erények kézrátétellel történő átadásának és hasonlóknak e vonásai közvetlenül a papi rendek
szokásaiból származnak; eredetük azonban távolabb is nyomon követhető, egészen addig a
forrásig, amelyből a tulajdonképpeni specializálódott papi osztály merítette őket, miközben
differenciálódott egyfelől a varázslótól, másfelől a földi urak inasaitól. Eredetük és
pszichológiai tartalmuk tekintetében e szokások, s azok a koncepciók, amelyeken alapulnak, a
kulturális fejlődésnek ahhoz a korai szakaszához tartoznak, amelyet a kuruzsló és az
esőcsináló jellemez.”
Thorstein Veblen: A dologtalan osztály elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 1975. 322. o. (Fordította: Berényi Gábor)

Irodalom
Galbraith, John Kenneth: Az új ipari állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,
1970.
Galbraith, John Kenneth: The Affluent Society. Boston: Houghton Mifflin Harcourt, 1958.
Hausmann Péter: Thorstein Veblen és az evolúciós közgazdaságtan – egy új emberkép
megalapozásának kísérlete. Közgazdasági Szemle, LIV. évf., 2007. november (1012–1024.
o.)
Hennis, Wilhelm: Eine „Wissenschaft vom Menschen”. Max Weber und die deutsche
Nationalökonomie der Historischen Schule. In: Wolfgang J. Mommsen und Wolfgang
Schwentker (szerk.): Max Weber und seine Zeitgenossen. Vandenhoeck & Ruprecht,
Göttingen-Zürich, 1988. 41-83.
Hild Márta: Gustav von Schmoller (1838-1917). In: Bekker Zsuzsa (szerk.): Alapművek,
alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 621-622. o.
Hild Márta: Wilhelm Georg Friedrich Roscher (1817-1894). In: Bekker Zsuzsa (szerk.):
Alapművek, alapirányzatok. Aula Kiadó, Budapest, 2000. 621-622. o.
Hodgson, Geoffrey M. (2001). How Economics Forgot History. London: Routledge.
Louzek Marek: The Battle of Methods in Economics. The Classical Methodenstrei - Menger
vs. Schmoller. American Journal of Economics and Sociology, Vol. 70, No. 2 (April, 2011).

174
Madarász Aladár: Kameralizmus, német történelmi iskola, osztrák gazdaságtan. Közgazdasági
Szemle, 49. évf. 2002. 10., 838-857. o.
Mitchell, Wesley C.: Business Cycles Volume 1. National Bureau of Economic Research,
New York, 1927.
Németh István: A német császárság 1871 – 1918. L'Harmattan Kiadó, 2009
Peukert, Helge: The Schmoller Renaissance. History of Political Economy 33:1, 71-116
(2001)
Roscher Vilmos: A nemzetgazdaságtan rendszere. A nemzetgazdaságtan alaptanai.
Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest, 1985.
Rutherford, Malcolm: Institutional Economics: Then and Now. The Journal of Economic
Perspectives, Vol. 15, No. 3 (2001), pp. 173-194
Schmoller, Gustav: Grundriß der Allgemeine Volkwirtschaftslehre. Erster Teil. Duncker und
Humblot, Leipzig 1908.
Veblen, Thorstein: A dologtalan osztály elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest, 1975.
Veblen, Thorstein: The Theory of Business Enterprise
Weber, Max: Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.

10. A makroökonómia visszatérése: Keynes és kortársai

Később kerül megírásra

11. A német szociális piacgazdaság

A második világháború után a neoklasszikus szintézis uralta a közgazdasági gondolkodást,

miközben a gazdaságpolitikában világszerte Keynes befolyása volt meghatározó. Ebben az
időszakban fejlődött ki Európában egy olyan gazdasági modell, a német szociális
piacgazdaság, amely azon túl, hogy rendkívül sikeresnek bizonyult, alternatívát jelentett a
korszakot jellemző gazdaságpolitikákhoz képest. A német szociális piacgazdaság teoretikusai
kifejezetten elvetették a keynes-i állami beavatkozásra épülő gazdaságpolitikát. Nem pusztán
arról volt szó, hogy a gazdaságpolitikai eszköztár elemeit más módon elegyítették volna,
hanem olyan elméleti alapokból indultak ki, amelyek markánsan különböztek a neoklasszikus
szintézis mögött meghúzódó feltételezésektől, ha úgy tetszik eltérő gazdaság- és
társadalomfilozófiát képviseltek. Mivel nemcsak a világ egyik vezető gazdaságának a
modelljéről van szó, hanem az Európai Unióról szóló szerződés kimondja, hogy a szociális
piacgazdaságon alapul, érdemes megismerkednünk a modell eredetével. A 2008-as globális
pénzügyi és gazdasági válság tapasztalatai után különösen tanulságos feleleveníteni a modell
alapító atyáinak elgondolásait pl. a versenyszabályozásról, az állam gazdasági szerepéről vagy
a társadalmi kohézióról.

175
A német szociális piacgazdaság mint működő gazdaságpolitikai modell a második
világháború után alakult ki Nyugat-Németországban. Nemcsak politikailag szakítottak a náci
Németországgal, hanem a gazdaság újjászervezésében, a gazdaságpolitikában is radikálisan
váltást hajtottak végre, amelynek a szellemi háttere már az 1930-as években megszületett az
egyetemek falai mögött.
Az első világháború elvesztése után Németországban forradalom tört ki, amely elsöpörte a
császárságot, és több pártrendszerű demokrácia alakult ki. Az alkotmányozó nemzetgyűlés
Weimarban ült össze, és az új törékeny köztársaság erről kapta a nevét. A győztes hatalmak
Németországra rendkívül súlyos háborús jóvátételt róttak ki, ami évekig tartó feszültséget
eredményezett a felek között, beleértve a szénbányái, acél- és gépipara miatt stratégiai
jelentőségű Ruhr-vidék francia és belga megszállását 1923-ban. Az anyagi terhek és a
politikai zűrzavar kieső állami bevételekhez, fedezetlen pénznyomtatáshoz, hiperinflációhoz
vezetett 1923-24-ben, ami a német közgazdasági gondolkodásra máig hatást gyakorol. Ez nem
csoda, ugyanis az infláció csúcspontján az árak 49 óránként duplázódtak meg és 1923
novemberére 1 dollár 4210 milliárd márkának felelt meg. Németország belpolitikai
destabilizálódása az antant hatalmakat rugalmasabb magatartásra bírta. Amerikai vezetéssel a
jóvátétel ügyét rendezték, és amerikai hitelekkel a gazdaság növekedésnek indult. Ennek
motorjai a nagyvállalatok voltak, és a gazdaságot az iparban és a kereskedelemben kartellek
uralták. A fejlődési folyamatoknak az 1929-es világválság vetett véget pusztító
munkanélküliséggel. A belpolitikai és gazdasági zavarok haszonélvezője a Nemzetiszocialista
Német Munkáspárt lett, amely Adolf Hitler vezetésével megnyerte az 1932-es és 1933-as
választásokat. Több rövid életű kormány után 1933-ban Hitler alakíthatott kormányt. A náci
uralom minden demokratikus-parlamenti intézményt felszámolt. A tőke magántulajdona
alapvetően megmaradt, de a tulajdonosok rendelkezési jogát az állami beavatkozás egyre
jobban korlátozta, központi irányítású tervgazdaság alakult ki. Az állami beruházási,
infrastuktúraépítő programok hatása először kedvező volt a lakosságra, és 1936-ra elérték a
teljes foglalkoztatottságot. A hadigazdaságra való áttérés, majd a háború évei az állami
centralizáció fokozásával és a piaci mechanizmusok kikapcsolásával jártak együtt, ami 1945-
ben politikai és gazdasági összeomlásba torkollott.

11.1. Az ordoliberalizmus

Ezeket a történelmi eseményeket azért kellett felelevenítenünk, mert csak ezzel a háttérrel
érthető meg, hogy a szociális piacgazdaság alapító atyáinál miért a legalapvetőbb gondolat,

176
hogy új utat kell találniuk a magára hagyott szabad versenyes, „manchesteri” kapitalizmus és
a központosított, állam irányítású gazdaság között. (A manchesteri kapitalizmus kifejezéséről
ls. a 6.4. fejezetet.) Az útkeresés első meghatározó lépései a Freiburgi Egyetemhez kötődtek.
Az itt kialakuló freiburgi iskola meghatározó közgazdásza Walter Eucken volt.
Walter Eucken (1891-1950) neves értelmiségi családba született Jénában, apja irodalmi
Nobel-díjas filozófus, anyja festő volt. Jénai otthonuk tudósok és művészek találkozó helye
volt. Eucken több német egyetemen végzett történelmi, közgazdaságtani és jogi
tanulmányokat, majd 1913-ban Bonnban doktorált. Az első világháborúban frontszolgálatot
teljesített. 1921-ben Berlinben habilitált. Rövid időt töltött a Tübingeni Egyetemen is, majd
1927-ben elfogadott egy meghívást a Freiburgi Egyetemre, ahol aztán élete végéig dolgozott.
Freiburg im Breisgau (tehát a németországi és nem a svájci városról van szó) egyetemén
Eucken jogászokkal került kapcsolatba, akikkel az 1930-as évek elejétől közös kutatást
folytatott, amelynek eredményeként a freiburgi iskola mint új irányzat létrejött. Eucken
mellett Franz Böhm (1895-1977) és Hans Grossman-Doerth (1894-1944) jogászokat szokták
az alapító atyáknak tekintetni. Böhm a második világháború utáni gazdasági rendszer
kiépítésében nemcsak közhivatalokban betöltött pozíciói révén vett részt, hanem az 1957-es
versenyszabályozás kidolgozásában központi szerepet töltött be.
A náci hatalomátvétel hatása hamar megmutatkozott a Freiburgi Egyetemen is. 1933-ban a
20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodóját, az egzisztencialista filozófus, Martin
Heideggert (1899-1976) választották rektornak, miután az elődjét a hatóságok politikai okból
eltávolították. Heidegger a nemzeti szocialista éra szellemében kezdte meg működését, majd
egy év múlva lemondott. Heidegger bejáratos volt Eucken szüleinek a házába, ebben az
időszakban viszont Eucken az egyetemi szenátus tagjaként meghatározó ellenzéke lett az
egyetemen, és kiállt a gondolkodás, az akadémiai élet szabadsága mellett. Ez annál bátrabb
cselekedet volt, mert felesége, Edith Erdsieck (1896-1985) kultúrfilozófus és írónő
félzsidónak számított.
A zsidók üldözésében a diszkriminációk után az 1938. november 9-10-én végrehajtott pogrom
jelentette a következő fokozatot, amely birodalmi kristályéjszaka néven lett ismert. (A nevét a
betört kirakatüvegek szilánkjairól kapta.) A nácik zsinagógákat, üzleteket gyújtottak fel, s 30
ezer embert elhurcoltak koncentrációs táborokba. Ennek hatására a Freiburgi Egyetem
közgazdász és jogász professzorai alakítottak egy ellenzéki csoportot, amelyet freiburgi kör
néven szoktak emlegetni, és amelyhez náci ellenes evangélikus és katolikus papok is
csatlakoztak. A beszélgetések tárgya részben a nácikkal szembeni keresztény magatartás,
ellenállás mikéntje volt, majd a ’40-es évek elejétől egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a Hitler
utáni idők, az új gazdasági-jogi rend tervezése. Eucken nemcsak a körben, hanem az ahhoz
kapcsolódó munkacsoportokban is részt vett.20 Kapcsolatban volt azzal a Dietrich Bonhoeffer
evangélikus lelkész teológussal, akit a nácikkal szembeni ellenállás szervezése miatt 1943-ban
bebörtönöztek és néhány nappal a háború vége előtt egy koncentrációs táborban
felakasztottak. Euckent a Gestapo többször kihallgatta, de letartóztatására nem került sor. A
freiburgi kör másik három fő szervezőjét 1944-ben letartóztatták, életüket csak az mentette
meg, hogy a szövetségesek kiszabadították őket. Közülük a közgazdász Adolf Lampe (1897-
1948) olyan egészségkárosodást szenvedett a fogva tartás alatt, hogy néhány év múlva
belehalt.
Eucken és a freiburgi iskola óriási hatással volt a háború utáni demokratikus Nyugat-
Németország gazdasági rendszerének kialakulására. 1948-ban Eucken és Böhm
megalapították az Ordo-évkönyvet, amelyben az ordoliberális gondolkodás eredményei kaptak
20
A különböző, egymáshoz lazán kötődő csoportok miatt gyakran többes számban freiburgi körökről írnak a
szakirodalomban (Goldschmidt, 1997).

177
nyilvánosságot. Az Ordo-évkönyvet a mai napig évente kiadják. Eucken tudósnak tartotta
magát, és nem törekedett arra, hogy közhivatalt vállaljon, és korai halála miatt erre később
sem kerülhetett sor. 1950-ben Friedrich August von Hayek meghívta a London School of
Economics-ra előadásokat tartani, és ott tartózkodása alatt váratlanul meghalt. Az egyik fő
műve, A gazdaságpolitika alapelvei (Grundsätze der Wirtschaftspolitik) ezért csak
posztumusz tudott megjelenni 1952-ben.

A freiburgi iskolát ordoliberális iskolának is szokták nevezni, ami a szociális piacgazdaság

meghatározó elméleti háttere lett. Az iskola közgazdász és jogász tagjai szembefordultak a
történeti iskolával, amit szerintük az alapelvek nélküli relativizmus jellemez. Azt feltételezték,
hogy ezt a relativizmust a jog és közgazdaságtan együttműködésével lehet meghaladni. A
következőkben a jogi kérdésekkel nem foglalkozunk, hanem Eucken munkásságán keresztül
csak a gazdaságiakkal. Eucken a történeti iskola elmélet nélküliségével szemben egy olyan
integrált megközelítést akart alkalmazni, amely elméleti megalapozást és egy társadalmi-
gazdasági rendet formáló politikát egyaránt magában foglal (a német terminológiával élve az
integrált megközelítés része a szisztematikus Ordnungstheorie és Ordungspolitik).
Eucken közgazdasági elgondolásai mögött filozófiailag megalapozott módszertan állt,
amelyben a szakirodalom többféle hatást tárt fel, Kant, Thünen, Max Weber mellett a saját
édesapjáét, Rudolf Euckenét (1846-1926) és Edmund Husserlét (1859-1938) emelik ki.
Husserl baráti kapcsolatban volt az Eucken családdal, 1916-tól pedig a Freiburgi Egyetemen
tanított. Husserl fenomenológia néven egy új filozófiai irányzatot alapított, amely a
megismerés új értelmezését adta, és amellyel túl akart lépni a kortárs historizmuson és a
pszichologizmuson. Ezzel a 20. század egyik legnagyobb hatású filozófiai vonulatát indította
el, Martin Heidegger a tanítványa volt és utóda lett. A sors keserves fintora, hogy Heidegger
abban az évben, 1933-ban lett a freiburgi rektor, amikor mesterét, az akkor már emeritus
professzor Husserlt zsidó származása miatt eltiltották, hogy egyetemen taníthasson (dacára,
hogy már 1886-ban evangélikusnak keresztelkedett meg). Husserl azt akarta bizonyítani, hogy
a filozófia mint szigorú, válság álló tudomány megalapozható, az ember képes eljutni az
igazság birodalmába. Eucken a közgazdaságtant hasonlóképpen mint szigorú, válság álló
tudományt gondolta el. Először a jelenséget kell teljesen elfogulatlanul megfigyelni, utána
lehet az elméletileg jelentős aspektusokat kiválasztani (absztrakció és redukció), és
ideáltípusokat megfogalmazni. Ezek alapján lehet elméletet alkotni, amelynek meg kell felelni
az ész evidens igazságának (Wesenwahrheit), és közel kell állnia a valósághoz. Az utolsó
lépés a modell alkalmazása a gazdasági valóságra az általánosítás módszerének
felhasználásával.
Husserl és a két Eucken munkásságában közös, hogy a filozófia, illetve a közgazdaságtan
területén az európai tradíció dichotómiáit akarták áthidalni, új szintézist teremteni, kritizálva a
historizmust, pozitivizmust, relativizmust. Mindhárman szükségesnek tartották koruk széteső
kultúrájának a megújítását, az európai civilizáció krízisének megállítását a felvilágosodás, a
ráció, a szabadság és autonómia, valamint a humanitás jegyében, amely a kereszténységben
gyökerezik. Ezekkel a szándékokkal és felismerésekkel koruk társadalmában egy elenyésző
kisebbséghez tartoztak. A Walter Eucken által elképzelt új gazdasági rend megvalósítására
csak a 2. világháború után nyílt lehetőség.

178
Eucken a közgazdasági érvelés két útját különböztette meg, a racionális-elméleti és az
empirikus-történeti érvelést, előbbi az osztrák, utóbbi a történeti iskolára jellemző. Saját
módszertanával át akarta hidalni a közgazdaságtudomány nagy módszertani ellentmondását
(antinómiáját), meghaladni a német módszertani vitát (Methodenstreit). Ez a törekvése
jelenik meg a gazdasági rendszerek tipizálásában, ahogyan az ideáltípusokat összekötötte a
történetileg megvalósult rendszerekkel.
Eucken szerint a történelemben előforduló gazdasági rendszerek két alapformáját lehet
megfigyelni. Ha eltekintünk az önellátó kis gazdaságoktól, a gazdaságok vagy központilag
irányítottak (Zentralverwaltungswirtschaft), vagy forgalmi gazdaságok (Verkehrswirtschaft),
azaz piacgazdaságok. A piacgazdaságokban mind a keresleti, mind a kínálati oldalon ötféle
piaci formát lehet felfedezni, a versenyt, a részleges oligopóliumot, az oligopóliumot, a
részleges monopóliumot, a monopóliumot, amelyek kombinációból 25 piaci forma adódik. A
konkrét gazdaságok a tiszta formák különféle összeolvadásából adódnak. Eucken azt
tekintette feladatának, hogy a saját kora, az iparosítás, a városiasodás, gyors
népességnövekedés kora számára találjanak megfelelő gazdasági rendet. Részletesen
bemutatta, hogy sem a „laissez-faire” gazdaságpolitika, sem a központi irányítás
gazdaságpolitikája nem tudta sikeresen megoldani ezt a feladatot. Az első világháború utáni
gazdaságpolitikát egy önálló típusként tüntette fel, a kísérletek gazdaságpolitikájaként,
amelyek az USA-tól Oroszországig áttekinthetetlenül sokfélék és rögtönzöttek. Ezekből lehet
tanulni, hogy a kívánatos rendet meg tudjuk határozni, de szerinte megoldást ezek sem
hoztak, ideértve a New Dealt és Keynes javaslatait.
A rend Eucken és az egész freiburgi iskola gondolatrendszerének központi kategóriája. A
gazdaságok gazdasági alkotmányon, azaz játékszabályokon alapulnak. A gazdasági
tevékenység történelmileg kialakult szabályok és intézmények keretében zajlik, ami
elsődlegesen formális jogi-intézményi kereteket jelent, de informális megállapodások és
szokások is irányítják a gazdasági aktivitást. Eucken a latin ordo szót használta, ami
egyértelműen utalt a természeti jogi rendre, de hogy ennek milyen konkrét tartalmat
tulajdonított, arról a szakirodalom nem jutott megegyezésre. Az bizonyos, hogy az ordo,
illetve Ordnung szónak a freiburgiak használatában nem volt sem konzervatív, se autoriter
felhangja. A rend kialakításának azért volt ilyen nagy jelentősége, mert a gazdasági rendszer
nem fejlődik spontán módon. A szabad vállalkozás és a verseny rendszere nem természetes
jelenség, kialakítása, fenntartása nem képzelhető el keretrend (Rahmenordung) nélkül. Ez
fundamentális különbség a főáramú, hozzátehetjük angolszász gondolkodáshoz képest. Éppen
ezért az állam nem a szabad versenyes kapitalizmus éjjeli őr állama, hanem egy erős állam,

179
amely képes fenntartani a privilégiumoktól mentes versenyt, elhárítani a járadék vadászatot.
Ugyanakkor az állam szabályozó szerepe nem terjedhet ki a piaci folyamatokba való
közvetlen beavatkozásra. A gazdasági-társadalmi rend Eucken felfogásában – ahogy a
történeti iskola is tanította – hosszú spontán fejlődés és nem tudatos tervezés eredménye. Ez
azonban nem jelenti, hogy a fejlődés nem befolyásolható, az intézmények nem alakíthatóak,
amint Eucken szerint a történeti iskola sugallta. Eucken és kollégái nem voltak naivak abban a
tekintetben, hogy az állam mindentudó, érdekcsoportok felett álló intézményként tudná
képviselni a közjót. Azonban bíztak abban, hogy megfelelő alkotmányos biztosítékokkal a
privilégiumok vadászata és adományozása megelőzhető.
A freiburgiak számára az ordoliberalizmus nem öncél, hanem eszköz volt az emberhez méltó
életfeltételek megteremtéséhez, az egyéni szabadság biztosításához. A nem diszkriminatív,
privilégiumoktól mentes verseny rendjét önmagában etikus rendnek tartották. Azok számára,
akik átmenetileg vagy tartósan képtelenek a piacon jövedelemhez jutni, szükségesnek
tartották a társadalombiztosítást, de itt is nem diszkriminatív módon, privilégiumoktól
mentesen.
A szociális piacgazdaság elméleti megalapozói között a freiburgi ordoliberálisok mellett
feltétlenül meg kell emlékeznünk Wilhelm Röpkéről (1899-1966) és Alexander Rüstowról
(1885-1963), akik Euckenhez hasonlóan széles társadalomtudományi összefüggésekben
gondoltak a gazdaságról.
Wilhelm Röpke a Hannoverhez közeli Schwarmstedtben született egy orvos fiaként. Az első
világháborúban katonai szolgálatot teljesített. A háborúban megtapasztalt kegyetlenség egész
életére meghatározta a gondolkodását. Közgazdaságtant, jog- és államtudományokat tanult,
előbbiből habilitált a Marburgi Egyetemen 1922-ben. Egy amerikai ösztöndíj után egy évet
töltött Ausztriában a Grazi Egyetemen. Kapcsolatban állt az osztrák iskola egyik tagjával,
Ludwig von Misesszel, aki a gondolkodására is hatással volt. 1929-ben professzorként tért
vissza alma materébe, Marburgba, de 1933-ban a nácikkal szembeni kritikus írásai miatt
elveszítette az állását. Ugyanezen évben ment végbe egy egyetemi reform Isztambulban,
amelynek megerősítésére számos német és osztrák professzort hívtak meg, köztük Röpkét.
1937-ig maradt Isztambulban, ahonnan Svájcba költözött. A genfi Institut Universitaire de
Hautes Etudes Internationales maradt a munkahelye élete végéig. 1937-es közgazdaságtani
összefoglalása (Die Lehre von der Wirtschaft) 13 kiadást ért meg. Legnagyobb társadalmi
hatást a sorsfordító időkben megjelent Korunk társadalmi válsága (Die Gesellschaftskrisis
der Gegenwart, 1942) és Civitas humana (1944) című művei váltottak ki.

Alexander Rüstow Wiesbadenben született egy porosz katonatiszti családban. Több német
egyetemen a tudományok széles körében végzett tanulmányokat, fizikát, filozófiát,
nyelvtudományt, jogot, közgazdaságtudományt és matematikát tanult, utóbbiból doktorált.
Röpkéhez hasonlóan az első világháborús katonai szolgálat megszakította a szakmai útját. A
háború után a szocialista eszmékkel rokonszenvezett, de a gazdasági minisztériumban
versenyszabályozással kapcsolatos munkája során kiábrándult a szociáldemokraták
politikájából. 1924-től egy nagy, gépgyártókat tömörítő iparszövetség gazdaságpolitikai

180
osztályát vezette. A nácikkal már 1933-ban összeütközésbe került, a Gestapo házkutatása után
emigrált az országból. Ő is az Isztambuli Egyetemen kötött ki, ahol Röpkével sokat
gondolkodtak egy lehetséges kiútról. Euckennel is kapcsolatban állt, az ő hatásukra tolódott a
gondolkodása liberális irányba. 1949-ben tért vissza Nyugat-Németországba, nyugdíjba
vonulásáig a Heidelbergi Egyetemen tanított. Emellett több társadalmi szervezetben segítette
a szociális piacgazdaság gondolatainak, az ordoliberalizmusnak a terjedését. Fő műve egy
három kötetes kultúrtörténeti könyv (Ortsbestimmung der Gegenwart 1951-1957), amelyben
a múltból akart következtetéseket levonni azzal kapcsolatban, hogy mi szükséges az erkölcsi
kötelékekkel megalapozott belső rendre épülő, szabad társadalom megteremtéséhez. Ezzel a
neoliberális iskola elméletének kultúrszociológiai alapjait dolgozta ki.

Röpke és Rüstow a freiburgi ordoliberálisokhoz hasonlóan olyan társadalmi-gazdasági modellt

keresett, amely meghaladja mind a korlátlan szabad versenyt, mind a kollektivista
tervgazdaságot. További közös pont, a demokrácia és az emberi szabadságjogok iránti
elkötelezettség, ami - amint fentebb utaltunk rá – a nácizmussal is szembefordította
mindkettőjüket. Röpke szemléletesen elemezte, hogy az a racionalizmus, ami hatalmas
haladást hozott az európai civilizációban, egy idő után elszakadt a valóságos tapasztalatoktól
és önmaga ellentétébe, irracionalizmusba csapott át. „Ilyen a szocialista, aki kitervel egy
eszményi államot, és nem veszi számba a változhatatlan emberi természetet és a tulajdon ősi,
emberi jellegét. Ilyen a liberális, aki a versenygazdaságot egyedül az értelmesen cselekvő
emberekre, mint megbízhatóan dolgozó gépekre szeretné építeni, és az embereket olyan
munka- és életkörülmények közé szorítaná, amelyek ellen végül maga a természet lázad fel.”
(Röpke, 1943. 59. o.) Ugyanakkor mindketten hittek a liberalizmus megújításában, amit
összekapcsoltak a keresztény értékrenddel. Röpke is jelen volt 1938-ban azon a párizsi
összejövetelen, amit egy francia filozófus szervezett néhány liberalizmussal rokonszenvező
társadalomtudós számára.21 Rüstow itt nevezte el a megújított liberalizmust
neoliberalizmusnak, hogy megkülönböztessék a hagyományos „laissez-faire” liberalizmustól.
A freiburgi iskolához hasonlóan Röpke és Rüstow a versenygazdaság fenntartásához
szükségesnek tartotta az erős államot, mert a demokrácia és a versenygazdaság egyaránt
„nagyon érzékeny, mesterséges termék, állandó pótlást és felügyeletet igényel”. Azonban
„nem az az erős állam, amely mindenbe beleavatkozik, és mindet magához szív.
Ellenkezőleg, a valóban erős államot nem a túlbuzgóság, hanem az érdekcsoportoktól való

21
Louis Rougier volt az a francia filozófus, aki liberális gondolkodókat hívott össze Párizsba, hogy egy amerikai
újságíró könyvét megvitassák, amelyben a kollektivizmus minden fajtáját, de még Roosevelt gazdaságpolitikáját
is bírálta. A szerző nyomán Colloque Walter Lippmann néven jegyzik ezt az összejövetelt, amelyen a két
tucatnyi résztvevő között olyan hírességek voltak jelen, mint a francia filozófus Raymond Aron, az osztrák
közgazdászok Friedrich August von Hayek és Ludwig von Mises, a brit-magyar filozófus Michael Polanyi és a
két német közgazdász Wilhelm Röpke és Alexander Rüstow. A hagyományos liberlizmushoz ragaszkodó
osztrákok és a németek között már ekkor éles nézetkülönbség került felszínre az állam szerepével kapcsolatban
(Hartwich, 2009).

181
függetlenség, az állami tekintélynek és a méltóságnak a köz érdekében való hajthatatlan
érvényesítése jellemzi” (Röpke, 1943. 108., 208. o.) Az állami beavatkozással szemben
Euckenhez képest azért megengedőbbek voltak. Röpke 1936-os üzleti ciklus elméletében
elfogadta hitelexpanziót mint válságkezelési eszközt, de a második világháború utáni keynesi
gazdaságpolitikát már kritizálta az inflációs veszély miatt, illetve tartott attól, hogy
kollektivizmushoz vezet. Abban az illuzórikusnak bizonyult reményben is osztoztak, hogy a
decentralizált gazdaság- és településszerkezet elérhető és fenntartható, és ezáltal a
proletarizálódás megszüntethető. Hozzá kell tennünk azonban, hogyha nem is az általuk
elgondolt konzervatív-romantikus módon, de a második világháború utáni nyugatnémet
gazdaság erőssége lett a kis- és középvállalati szektor, a nagyvállalatok munkásosztálya pedig
kiszabadult a proletársorsból. Ahhoz, hogy a freiburgiak és Röpkéék gondolatai a gazdasági
gyakorlat formálói legyenek, Németországnak túl kellett jutnia a nácizmus borzalmain, és
szükség volt egy nagyformátumú politikusra Ludwig Erhard személyében, aki képes volt egy
új gazdasági rendszer felépítésére.

11.2. A szociális piacgazdaság atyja: Ludwig Erhard

A német hadsereg kapitulációja után a négy szövetséges hatalom átvette az ország politikai
irányítását. A négy megszállási övezet eleinte külön működött, igyekeztek náciellenes
érzelmű hivatalnokokat, lelkészeket, politikusokat rávenni arra, hogy vegyenek részt a
közigazgatásban. Ahogy a sztálini Szovjetunió és az USA, illetve a nyugati világ kapcsolata
megromlott, és az 1947-es Truman-elv és Marshall-segély már a hidegháború elindulását
jelezte, úgy elvált egymástól az amerikai, angol, francia, azaz a nyugati övezetek és a szovjet
zóna sorsa. A magas hadi kiadások, az ezeket fedező bankóprés a háború végére értéktelenné
tették a birodalmi német márkát. A pénzreform szükségessége nem volt vitás,
lebonyolításában azonban a szovjetek már nem értettek egyet a nyugati hatalmakkal. 1948
júniusában csak a három nyugati zónában vezették be az új német márkát (Deutsche Mark).
Ezt a keleti márka követte a szovjet zónában, és a szovjet csapatok blokád alá vették Nyugat-
Berlint, ami majdnem egy évig, 1949 májusáig tartott. A politikai rendszer szintén külön útra
lépett, a nyugati zónákban 1949-ben közös parlamenti választásokat tartottak a Német
Szövetségi Köztársaság májusban elfogadott alaptörvénye alapján. 1949 októberében a
szovjet befolyás alatt álló másik Németország, a Német Demokratikus Köztársaság is létrejött.

1945 után a német politikai élet a megszállási zónákban külön-külön szerveződött, ami egy
politikai irányzaton belül is laza kapcsolódásokat eredményezett. Az első, 1949-es
demokratikus választást megnyerő Kereszténydemokrata Unió (CDU) a weimari köztársaság
katolikus és protestáns pártjainak a szövetsége volt, ami csak 1950-ben alakult párttá. Több
tartományban ezek a pártok az államnak, az államosításoknak nagy teret engedő,
keresztényszocialista nézetekkel jelentkeztek, ami az 1947-es ahleni programban

182
fogalmazódott meg markánsan. A viták során azonban a Ludwig Erhard (1897-1977) által
kidolgozott szociális piacgazdaság koncepciója győzött, ami düsseldorfi irányelvek néven lett
ismert, és a CDU az 1949-es választáson ezzel a programmal indult, és nyerte meg a
választásokat.
Ludwig Erhard a bajorországi Fürthben született egy textilkereskedő fiaként. Az első
világháborús frontszolgálatban megsebesült. Sérülése alkalmatlanná tette, hogy apja üzletét
tovább vigye, aki így megengedte, hogy a nürnbergi kereskedelmi főiskolán tanuljon. A
Franfurti Egyetemen doktorált a neves szociológusnál, politikai közgazdásznál, Franz
Oppenheimernél (1864-1943). 1928-ban visszament a nürnbergi főiskola úttörő piackutató
intézetébe. Sikeresen alakuló kutatói pályáját megakasztotta, hogy nem volt hajlandó belépni
nemzeti szocialista szervezetekbe, és 1942-ben elhagyta az állását. 1944-ben tervet készített a
háború utáni gazdasági konszolidációról, amit elküldött a nácikkal szembeni ellenállás egyik
vezéralakjának, és egy gazdasági államtitkárral is megvitatott. Fürth az amerikai megszállási
zónába tartozott, ami 1947-től egyesült az angollal. A bajor politikában már ismert és tiszta
múltú, világos elképzelésekkel rendelkező Erhardot a pénzügyi szakértői bizottság élére
nevezték ki, majd 1948-tól gazdasági igazgatónak, ami miniszteri jogkört jelentett. Az 1949-
es választás után Nyugat-Németország gazdasági miniszterévé nevezte ki Konrad Adenauer
(1876-1967) kancellár, akinek az 1963-as lemondása után a második kancellár lett. 1965-ben
a CDU választási nyeresége után folytatta a kancellárságot, de egy év múlva lemondott.
Erhard gondolkodására először tanára, Oppenheimer volt nagy hatással, aki a kapitalizmus és
a kommunizmus helyett egy harmadik utat keresett, amit egy „liberális szocializmusnak”
nevezett rendszerben képzelt el, ahol az önérdeknek és a versenynek fontos szerepe marad. A
harmadik út keresése tanítványainál is központi kérdés maradt, Erhardnál éppúgy, mint
Röpkénél, azonban az a társadalmi-gazdasági rend, amit ők később képviseltek egyértelműen
kapitalista volt. Erhard egyébként még a háború végén megismerte Röpke könyveit, de a
feriburgi ordoliberalizmus is eljutott hozzá. Eucken egyik tanítványa, Leonhard Miksch
(1901-1950) Erhard munkatársa volt, amikor gazdasági igazgatóként a valutareformot
végigvitte, és a piacliberalizálás szabályozásának kidolgozásában kulcsszerepe volt. Annak a
tudományos tanácsnak, amely már 1948-ban felállt az angol-amerikai zónában, és a mai napig
létezik a gazdasági minisztérium mellett, Eucken és más freiburgi ordoliberális is az alapító
tagjai közé tartozott.

Erhard vízióját a szociális piacgazdaságról a versenybe vetett hit, az állam érdekcsoportok

befolyásolásától mentes szabályozó szerepe, a pénz értékállóságának a kulcsfontossága
jellemezte. A freiburgi iskolánál nagyobb hangsúlyt fektetett a szociális szempontokra, de
meg volt győződve arról, hogy a piacgazdaság igazságos bért hoz. Szerinte a legsikeresebb
gazdaságpolitika mellett is szükség van szociálpolitikai intézkedésekre, de nem egy
gondoskodó államra, amely elfojtja az egyéni szabadságot, kezdeményezést, szociális
alattvalókat termel ki.
Erhard elképzeléseinek a bevezetése, az 1948. júniusi valutareformmal egyidejű
árliberalizálás, majd néhány hónap múlva a bérek liberalizálása természetes módon egyrészt
társadalmi konfliktusokkal járt, másrészt kompromisszumokra is kényszerült (pl. Adenauer
kancellár a kartellek rendszabályozásában korántsem volt Erhardhoz hasonlóan elkötelezett).

183
Az eredmények azonban Erhadot igazolták, és elterjedt a gazdasági csoda kifejezés, amit az ő
nevével kapcsoltak össze. Az 1951-52-es törvények a részvételről (Mitbestimmung) az üzemi
tanácsok felállításával és a munkavállalói részvétel más formáival a munka-tőke konfliktusok
rendezésének kereteit, a társadalmi békét is megteremtették. A CDU sikerei a
szociáldemokratákat arra késztették, hogy 1959-ben Bad Godesbergben elfogadott
programjukban szakítsanak a marxizmussal, és elfogadják a szociális piacgazdaság
alapelemeit.
Ezt a kifejezést, hogy szociális piacgazdaság Alfred Müller-Armack, Erhard egyik
tanácsadója használta először egy1946-os publikációban. Maga a gondolat – mint már
többször utaltunk rá – akkoriban „benne volt a levegőben”. Már az újabb német történeti
iskolában Werner Sombart (ls. 9.1. fejezet) bevezette a szociális kapitalizmus fogalmát, majd
a harmadik útkeresések közepette többször felbukkant az irányított piacgazdaság kifejezés is.
A szociális piacgazdaság elnevezés a düsseldorfi irányelvekben lett közismert, és szerencsés,
integráló fogalomban bizonyult. A kapitalizmussal ellenérzésekkel viseltető német
tömegeknek éppúgy elfogadható volt, mint a nyugati szövetségeknek, főként az
amerikaiaknak, akik liberális és kapitalista társadalmat akartak látni Nyugat-Németországban.
Müller-Armack a szociális jelzőt nem politikai fogásnak gondolta. Az ordoliberálisoknál jóval
kevésbé bízott abban, hogy a szociális egyensúly a jól működő piaci rendszerrel együtt jár.
Azonban Röpkéhez és Erhardhoz hasonlóan a szociális ellátást a rászorultsághoz kötötte.
Alfred Müller-Armack 1901-ben született Essenben. Közgazdasági tanulmányai után Kölnben
doktorált. 1938-ban a Münsteri Egyetemen kapott állást, és kutatásai során már kapcsolatba
került Erharddal. A háború után gazdasági tanácsadó volt a gazdasági minisztériumban,
emellett 1958-ig a Kölni Egyetemen professzor. Ezt követően 1963-ig az európai ügyek
államtitkára Erhard mellett, utána visszatért Kölnbe a katedrára.

A szociális piacgazdaság 1950-60-as évekbeli modellje a versenyszabályozáson, az

árstabilitás elsődlegességén túl magában foglalta a rászorultsági alapú szociális ellátást,
amelyért az állam felelősséggel tartozik. Az állam csak nagyon indokolt esetben avatkozhat a
gazdaságba, de akkor is piackonform megoldást kell választania. A társadalom és a gazdaság
a szabadságra és a felelősségvállalásra épül, ezért a szociális támogatásnak az egyént az
önállósághoz kell visszasegítenie („Hilfe zur Selbsthilfe”). A társadalom és a gazdaság
szerveződésének alapvető egységei a család és a civil társadalom. A kompetenciákat azon a
legalacsonyabb szinten kell meghagyni, ahol még képesek egy feladat megoldására. Ez a
szubszidiaritás, kisegítés elve, ami a katolikus társadalomtanításból került a német
kereszténydemokrácia elvei közé, majd az 1993 óta hatályos maastrichti szerződés óta az

184
Európai Unió szerveződési elve is lett. A szociális piacgazdaság modelljét tágabb
összefüggésben szemléltek. A gazdaság mint alrendszer önállóságát viszonylagosnak
gondolták, ezért az erkölcsi értékrendtől nem függetleníthető.
Az 1960-as évek közepétől, amikor Nyugat-Németországot nagykoalíció, majd pedig
szociáldemokraták kormányozták, egyre inkább eltávolodtak a szociális piacgazdaság eredeti
modelljétől, főként az ordoliberalizmus eszméitől, és egyre kiterjedtebb lett a jóléti állam.
Amikor az 1970-es évek gazdasági válsága világszerte a liberalizmus visszatérését hozta,
1982-ben Nyugat-Németországban is a CDU került kormányra a szabaddemokratákkal
koalícióban, és megkezdték a visszatérést a liberalizmus sajátos német változatához.
A történeti áttekintésből jól látható, hogy a szociális piacgazdaság több gondolatkört foglal
magában. Egyrészt egy gazdaságpolitikai modell és annak megvalósulása. Erhardnak nem
voltak elméletalkotó szándékai, egy történelmi feladatot akart pragmatikusan megoldani.
Másrészt a szociális piacgazdaság fontos szellemi forrása az ordoliberalizmus, amelynek
keretében Eucken mind a módszertanban, mind a gazdasági rendszerek tipizálásakor elméleti
igénnyel lépett fel. A közgazdasági eszmerendszer mögött álló társadalom- és emberkép jól
megkülönböztethető az angolszász főáramtól, de a fentiekben bemutatott svéd jóléti állam
modelljétől is.
A gazdaságpolitikai modellt a sikerei hitelesítették, hatást gyakorolt más nyugati-európai
ország intézményi berendezkedésére is. Ennek a folyamatnak mintegy betetőződéseként az
Európai Unióról szóló szerződés 3. cikke kimondja: „Az Unió Európa fenntartható
fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen,
árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi haladást
célul kitűző szociális piacgazdaságon alapul…” Ezzel a kifejezés tartalma kiszélesedett, és
felöleli mindazon intézményi megoldásokat, amelyekben a piaci verseny mellett helyet kap az
állam (a világ más régióihoz képest) kiterjedt szociális felelősségvállalása, a munkaadók és
munkavállalók között szociális dialógus és partnerség van. Ma már inkább többes számban
beszélhetünk az európai szociális piacgazdaság modelljeiről.

Irodalom:
Erhard, Ludwig: Jólétet mindenkinek. Konrad-Adenauer Stiftung Budapesti Képviselete,
Budapest 1957/1993
Eucken, Walter: Grundsätze der Wirtschaftspolitik. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen,
1952/1990
Goldschmidt, Nils: Die Entstehung der Freiburger Kreise, Historisch-Politische Mitteilungen
4 (1997), 1– 17.
Goldschmidt, Nils (2004): Alfred Müller-Armack and Ludwig Erhard: Social Market
Liberalism. Freiburg discussion papers on constitutional economics, No. 04/12

185
Hartwich, Oliver Marc: Neoliberalism: The Genesis of a Political Swearword. CIS Occasional
Paper 114, The Centre for Independent Studies, St Leonards, New South Wales
Klump, Rainer - Wörsdörfer, Manuel: On the affiliation of phenomenology and
ordoliberalism: Links between Edmund Husserl, Rudolf and Walter Eucken. The European
Journal of the History of Economic Thought, 18:4 551–578 October 2011
Németh István: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918-1945, 1-2. kötet, L'Harmattan
Kiadó, 2010
Németh István: A Német Szövetségi Köztársaság 1949-2009. L'Harmattan Kiadó, 2007
Pelle Anita: The Freiburg scholars and interwar Germany. In: Monika Poettinger, Gianfranco
Tusset (szerk.): Economic Thought and History: An unresolved relationship. Abingdon; New
York: Routledge, 2016. pp. 100-120.
Röpke, Wilhelm: A harmadik út (Korunk társadalmi válsága). Auróra, Budapest, 1943.
Röpke, Wilhelm: Civitas Humana. Grundfragen der Gesellschafts- und Wirtschaftsrefom.
Eugen Rentsch Verlag, Erlenbach-Zürich, 1946
Röpke, Wilhelm: Die Lehre von der Wirtschaft. J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Tübingen,
1937/1994
Röpke, Wilhelm: Emberséges társadalom és emberséges gazdaság. Válogatta, fordította és
jegyzetekkel ellátta J. Horváth Tamás. Aula, Budapest, 2000
Starbatty, Joachim, "Rüstow, Alexander" in: Neue Deutsche Biographie 22 (2005), S. 228-
229 [Online-Version]; URL: https://www.deutsche-
biographie.de/pnd118750291.html#ndbcontent
Stützel, Wolfgang, Watrin, Christian, Hans Willgerodt, Karl Hohmann (szerk.): Grundtexte
zur Sozialen Marktwirtschaft. Fischer Verlag, Stuttgart, New York, 1981
Vanberg, Viktor J. (2004) : The Freiburg School: Walter Eucken and Ordoliberalism.
Freiburg discussion papers on constitutional economics, No. 04/11

186