A közgazdaságtan fejlődése

1. Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt

A közgazdaság-tudomány a modern kor, a kapitalista piacgazdaság szülötte. Az elmélettörténet-írás

Adam Smithtől, egészen pontosan A nemzetek gazdagságáról című könyvének kiadásától (1776)
számítja az önálló tudományág megjelenését. Ez nem jelenti azt, hogy ezt megelőzően ne
gondolkodtak volna gazdasági kérdéseken. Azonban egy egészen másfajta világkép alapján egészen
másfajta kérdéseket tettek fel, mint mi.

Gazdasági kérdések a gyakorlati filozófiában

Az ókori görög fejlődés klasszikus kora hozta el a filozófia virágzását (Kr. e. 5–4. sz.), amelynek
különböző területeit elsőként Arisztotelész rendszerezte. Az elméleti filozófiához tartozott a
metafizika és a természetfilozófia, a gyakorlati filozófiához az etika és a politika. Ez utóbbiak esetében
a filozófia egyaránt a jót kutatja, arra a kérdésre akar válaszolni, hogy milyen a legjobb emberi élet –
csak míg az etika az egyént állítja a vizsgálat középpontjába, addig a politika a városállam
berendezkedését. A gazdasági gondolkodás ennek a két gyakorlati filozófiai területnek alárendelten,
ezek keretében jelent meg.
Athén, az önálló városállam folyamatosan szembesült azzal, hogy más népeknél mennyire más
normák, szokások, törvények léteznek. A görög–perzsa háborúk, a kisázsiai görög városok érintkezése
az ázsiai despotizmussal arra sarkallták az athéni filozófusokat, hogy foglalkozzanak a helyes
államberendezkedéssel, amelybe a gazdasági kérdések is beletartoztak. A peloponnészoszi
háborúban Athén vereséget szenvedett a Spárta vezette szövetséggel szemben (Kr. e. 404), amely
nyomán hatalmi helyzete megrendült. Ez a krízis erőteljesen ösztönözte a gyakorlatiasabb
gondolkodást éppúgy, mint az ideális állam keresését.

Az ökonómia szó eredete

A gazdasági gondolkodás másik megjelenési formája a háztartás, a birtokkezelés gyakorlati
teendőinek, valamint a tiszteletre méltó, erkölcsös viselkedés szabályainak összefoglalása volt. Erre a
legnagyobb hatású példa Szókratész tanítványának, Xenophónnak (Kr. e. 430–354 körül) az
Oikonomikosza.
A mű címében találkozunk azzal a szóval, amelyre a közgazdaság-tudomány elnevezése sok mai
nyelvben visszavezethető. A kifejezés az oikosz (ház) és a némein ige (elosztani, megosztani,
legeltetni, használni, élvezni, elrendezni, igazgatni) összetételéből származott.1
A gyakorlatias esszék kiterjedtek az egész városállam, majd a hellén királyság gazdálkodásának
megvitatására. Ezt azért lehetett magától értetődően megtenni, mert a görög gondolkodás szerint
egy háztartás, családi birtok és a polisz irányításában ugyanazokat a szempontokat kell követni.

1
A gazdaságot érintő filozófiai gondolatok legmarkánsabban Platónnál és Arisztotelésznél jelentek
meg

Platón nézetei a gazdaságról

Platón (Kr. e. 427–347 körül) Xenophónhoz hasonlóan Szókratész tanítványa volt. Az ideális, erényes
államberendezkedésről írt híres műve az Állam, amelyben az ideális gazdaságról is kifejti gondolatait.
Az állam létrejöttének az az oka, hogy az ember csak munkamegosztás révén képes a szükségleteit
kielégíteni. Platón azt is észrevette, hogy a munkamegosztás növeli a hatékonyságot, célszerűbb, ha
az egyik ember csak földműveléssel foglalkozik, a másik csak lábbeli vagy ruha előállításával.
Érdekes módon az elemi szükségleteket előteremtő államot primitívnek nevezte, az igények
növekedése viszont szerinte túlzott fényűzéshez, növekvő vagyoni egyenlőtlenségekhez, a polgári
erkölcsök eltűnéséhez vezet. A természetest meghaladó szükséglet kielégítését csak a szomszédok
rovására, háborús területszerzéssel lehet biztosítani.
A kereskedelem, a pénz szükséges rossz, a piacot az állam vezetőinek kell ellenőrizniük. Amikor leírta
a hibás államformákat, a gazdagság, a pénzsóvárság, az anyagiasság mindig előkerült a romlás
magyarázó tényezői között. Az ideális államban a vezető osztályt, a filozófusokat és a katonákat úgy
lehet megvédeni az erkölcsi eltévelyedéstől, hogy nem rendelkezhetnek magántulajdonnal. A
Törvények című művében semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy az ideális államban nemcsak a
nők és a gyerekek közösek, hanem a tulajdon is.
A modern kor közgazdaság-tudományában és filozófiájában sok vitát váltott ki a hasznosság
értelmezése, az egyéni értékítélet visszavezetése a gyönyör keresésére, illetve a fájdalom
elkerülésére. Platón szerint is így választunk életfajták között, a gyönyörűséget kívánjuk, a fájdalmat
viszont sem nem kívánjuk, sem nem választjuk. Sőt ezeket egymáshoz képest össze tudjuk
hasonlítani, a döntésünk ezen alapul. Platón azonban távol állt a kései utódok hedonizmusától, hiszen
szerinte az örömök a mértékletes, a fájdalmak a féktelen élethez kapcsolódnak.

Arisztotelész az erkölcsileg helyes gazdasági tevékenységről

Arisztotelész (Kr. e. 384–322) az európai civilizáció egyik legnagyobb hatású filozófusa, Nagy Sándor
nevelője. Gazdaságról alkotott elképzelései bizonyos pontokon hasonlítanak a mesteréhez,
Platónéhoz, de lényeges különbségeket is mutatnak. Arisztotelész szintén abból indult ki, hogy az
embernek gazdasági tevékenységet kell folytatnia szükségletei kielégítéséhez. A Politika című
művének első könyvében leírta, ahogyan a háztartási gazdaság mellett kifejlődik a piac, a
cseregazdaság. A vagyonszerzésnek az az erkölcsileg helyes mértéke, hogy annyi anyagi jószágot
halmozzanak fel, amennyi az élethez szükséges. A boldog élethez elégséges anyagi javak mennyisége
viszont nem korlátlan. Tehát a szükségletkielégítésre irányuló cserekereskedés elfogadható, mert
nem természetellenes. A vagyonszerzésnek az a fajtája, amelyet Arisztotelész pénzkeresésnek nevez,
szerinte már nem természetes, ugyanis az ily módon szerzett gazdagság nem ismer határt. Az ember
tevékenysége mindig célra irányul, a határt a cél tűzi ki. Viszont tapasztalatból tudjuk, hogy mindenki,
aki pénzzel foglalkozik, határtalanul iparkodik azt gyarapítani, az életigények fölcsigázódnak. A
pénzkeresés eltávolítja az embert attól, hogy természetének megfelelően cselekedjen, és elérhesse a
célját. Márpedig az ember végső célja az erkölcsi jó, a boldogság, s az embert a természetének
megfelelő élet teszi boldoggá, akkor jut el az önmagával való elégedettséghez.
Az emelkedett erkölcsi fejtegetések között Arisztotelész bevezetett egy olyan fogalompárt, amely
azután nagy „karriert” futott be a közgazdaság-tudományban: a használati érték és a csereérték

2
fogalmait. Megfigyelte, hogy a jószágoknak két használati módjuk van, vagy fel lehet használni őket
valamire, vagy el lehet cserélni.
Arisztotelész a pénzt csak a csere eszközeként ismerte el, a kamatot mint uzsorát emlegette. Az
uzsorás kiérdemli környezete gyűlöletét, mert a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg
rendeltetett. Az uzsora esetében a pénz nem a cserére szolgál, hanem önmagát szaporítja. „Ez a
gazdálkodási mód valamennyi közt a legtermészetellenesebb” (Politika, 1258b).
A Politika második könyvében Arisztotelész hosszasan foglalkozott a magántulajdon kérdésével.
Platónnal vitatkozva fejtette ki nézeteit, akivel ellentétben a magántulajdon előnyeit hangsúlyozta.
„A magáéval mindenki a legjobban törődik, a közössel már kevésbé, vagy csak amennyire őt illeti. […]
Nem véletlen az, hogy mindenki önmagát szereti legjobban, hanem természetes dolog” (1261b,
1263a). A közös tulajdonnál könnyen előfordul, hogyha a nyereségben és a munkában nem egyforma
a részesedés, vádaskodni fognak, hogy a nyereség nem áll arányban a munkával. A magántulajdon
örömet okoz az embernek, amit lehetetlenné tesz, ha mindenki „enyémnek” mondja ugyanazt.
Arisztotelésznek másfajta tapasztalati érve is van még a magántulajdon mellett. Ha a közös tulajdon
olyan jó lenne, akkor az terjedt volna el, nem pedig a magántulajdon. A magántulajdon hiánya
esetében olyan erényt sem lehet gyakorolni, mint a jótékonykodás.
A Politika negyedik könyvében Arisztotelész a polisz társadalmi tagozódásával vetett számot. Nála
nem az államban betöltött szerep határozza meg a társadalmi státuszt, mint Platónnál, hanem a
vagyoni helyzet. A lakosságnak (csak a szabadokat kell ez alatt értenünk) három osztálya van, a
nagyon gazdagok, a nagyon szegények és a középosztály. Az állam stabilitását az erős, széles
középosztály adja. A vagyoni szélsőségek – ebben egyetértett Platónnal – veszélyt jelentenek a
városállamra (1295b–1297a).

A Bibilia gazdaságot érintő tanításai

Ha a közgazdasági gondolkodás előzményeit kutatjuk, a görög filozófusok után az egyházatyák
munkásságának kell figyelmet szentelnünk. Kezdetben a keresztények egy elnyomott, kis szektát
alkottak, de tanításuk egyre jobban elterjedt a hanyatló Római Birodalomban.
Az egyházatyák kiindulópontja természetszerűleg a Biblia, azaz Ó- és az Újszövetség. Az Ószövetség
tanítása nem utasítja el az anyagi jólétet, hiszen az Úr az egész teremtett világot az embernek adta.
Az önmegtagadás nem öncél, hanem a felebaráti szeretet gyakorlása teheti szükségessé. A
gazdasággal kapcsolatos konkrét előírások a szegények, a kiszolgáltatottak, az elesettek védelmét
szolgálták.
A heti pihenőnap egyedülálló intézmény volt a maga korában, amely minden társadalmi státuszú
embernek biztosította a pihenést. Más kultúrákhoz képest szintén szokatlan előírás volt, hogy ha egy
héber férfi vagy nő rabszolga lett, hat év szolgálat után a hetedik évben fel kellett szabadítani. A
hetedik év azért is jelentős volt, mert ilyenkor az adósságokat el kellett engedni
A későbbiek szempontjából legfontosabb bekezdések a kamatszedésre vonatkoznak: „Testvérednek
ne adj kamatra sem pénzt, sem élelmet, sem egyebet, amit kamatra szokás kölcsönözni. Az idegentől
kérhetsz kamatot, de testvéredtől ne fogadj le kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja kezed minden
munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokba vedd” (MTörv 23,20–21).
Jézus tanítása nem foglalkozott gazdasági kérdésekkel, inkább arra hívta fel a figyelmet, hogy a
gazdagság, a vagyon eltérít Istentől, az örök üdvösségtől. Ez fejeződik ki a hegyi beszédben. („Ne
gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és
ellopják a tolvajok. A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol
nem törnek be és nem lopják el a tolvajok” Mt 6,19–20.) Amikor a gazdag ifjú érdeklődik Jézustól,
hogy hogyan nyerheti el az örök életet, azt a tanácsot kapja, hogy a törvény megtartásán kívül ossza

3
el vagyonát a szegények között. S elhangzik a jól ismert mondat: „Könnyebb a tevének átmenni a tű
fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába” (Mk 10,25).

Az egyházatyák nézetei a gazdaságról

Az egyházatyák gondolkodásában sajátos kettősséget lehet megfigyelni, amellyel fenntartották az
őskeresztény egyházi közösségek hozzáállását koruk gazdasági intézményeihez.
Az erkölcsi ideál továbbra is a közösségi tulajdon volt, a magántulajdon nem az isteni, hanem az
emberi jog intézménye. Hasonlóképp, a rabszolgaság sem természetes intézmény, mert Isten előtt
minden ember egyenlő. Ezek a tételek ugyan élesen szemben álltak a koruk szemléletével,
gyakorlatával, de ez az egyházatyákat éppúgy sosem vezette forradalmi ellenállásra, mint az
őskeresztényeket. Az egyént akarták megtéríteni, megváltoztatni, nem az intézményrendszert. A
keresztényüldözés korában nem is jöhetett szóba, hogy az egész társadalom számára alkossanak
normákat, de amikor a 4. században a kereszténység államvallássá kezdett válni, akkor is
adottságként elfogadták a kor intézményeit. Jól mutatja a helyzetet az alamizsnaosztás, ami a
gazdagok kötelessége. Elvileg ugyan egyik ember sem jogosult több gazdagságra, mint a másik, a
valóságban az alamizsnálkodás csak enyhítette a legnagyobb nyomort anélkül, hogy a társadalmi
struktúra változott volna.

A Római Birodalom felbomlásától a skolasztikáig

Az ókori Római Birodalom rabszolgatartó társadalmának felbomlásától a feudalizmus kialakulásáig,
stabilizálódásáig tartó viharos évszázadokban a tudás, a tanítás a katolikus egyházhoz kötődött. A
középkor legvirágzóbb időszakában, a 12–13. században a szellemi fejlődés az egyetemekre
koncentrálódott (a skolasztika kifejezés is az iskola latin szavát rejti magában), ahol képzett
szerzetesek filozófiát és teológiát tanítottak. Ez az átfogó, teológiai, filozófiai világmagyarázat, a
skolasztika tanítása foglalta magában a gazdaságra vonatkozó nézeteket. Így nem meglepő, hogy a
gazdaságról továbbra is morális szempontból gondolkodtak, nem a gazdaság működését, a kereslet,
kínálat, áralakulás elemzését tartották feladatuknak.
A 13. században a feudális gazdasági berendezkedés meghatározó volt, a gazdaság középpontjában
az önellátó nemesi földbirtok állt, a társadalmi szerkezet stabil volt, a születés többnyire egy életre
meghatározta az ember társadalmi státuszát. Azonban új jelenségek is feltűntek ebben a korban, a
technika fejlődésnek indult, a városi gazdaság, a piacok kezdtek megerősödni, feléledt a
kereskedelem. Időszerűvé vált, hogy a skolasztikában újragondolják azokat a kérdéseket, amelyek
elődeiket is foglalkoztatták, azaz olyan kérdéseket, mint a magántulajdon, a gazdasági tevékenység
erkölcsi értéke, az igazságos ár, a kamatszedés tilalma.

Aquinói Tamás a magántulajdonról és az igazságos árról

A skolasztika meghatározó személyisége Aquinói Szent Tamás (1225–1274) volt. Családja a
legmagasabb rangú itáliai arisztokráciához tartozott.
A teológia foglalata (Summa theologiae) című művében foglalkozott a magántulajdonnal.
Fenntartotta az egyházatyák ama álláspontját, hogy a földet Isten az egész emberiségnek teremtette,
ezért egyik ember sem foszthatja meg a másikat a javaktól. A gazdálkodás, a kezelés és a használat
ugyanakkor megilleti az embert, ehhez viszont szükséges a saját tulajdon. Ennek igazolására éppúgy
tapasztalatokra hivatkozott, mint Arisztotelész. Az ember gondosabb annak a művelésében, ami az
övé, mint ami közös. A felelősségi viszonyok is világosabbak, a közös birtoklás gyakran konfliktusokat

4
szül. Aquinói Tamásnál azonban a magántulajdon nem abszolút, az ember inkább gondos sáfára a
javaknak. Egyrészt az állam szabályozása a magántulajdonra is kiterjed, másrészt a jótékonykodás
addig a mértékig kötelesség, amíg az nem veszélyezteti az adományozó és családjának társadalmi
státuszát.
A keresztények számára az sosem jelentett erkölcsi gondot, hogy azokért a tevékenységekért
jövedelemhez jutnak, amelyek nyilvánvalóan munkával és költséggel járnak. A kereskedők esetében
ez nem mindig egyértelmű. Aquinói Tamás itt is hasonló megkülönböztetést tett, mint Arisztotelész,
aki a cserét a céljától függően ítélte meg. A kereskedő tevékenysége, profitszerzése akkor fogadható
el, ha az önfenntartását szolgálja, és a hasznot jótékonykodásra fordítja, vagy a munkája közszolgálat,
mert a közösséget javakkal látja el.
A kor vitatott kérdése volt, hogy mi számít igazságos árnak. A római jogban az ár szabad alku
eredményeként alakult ki, csak feltűnő aránytalanság (laesio enormis – nagy kár) esetén lehetett
jogorvoslatot keresni. Ezt a középkori joggyakorlat alaposan kiterjesztve átvette, de ez nem jelentett
erkölcsi megoldást. Aquinói Tamás Arisztotelészre hivatkozva feltételezte, hogy a cserétől mindkét fél
hasznot remél, és a szerződésekben a jogoknak és a kötelezettségnek egyenlőknek kell lenniük. Ez
akkor valósul meg, ha az ár megegyezik a dolog értékével. Ebben a skolasztikusok egyetértettek,
annál nehezebb rekonstruálni, hogy mit is tekintettek a dolog értékének. Mindenekelőtt le kell
szögezni, hogy a középkorban szabadpiaci áralakulás nem volt lehetséges, az árakat a különböző
hatóságok szabályozták. Ennek az volt a célja, hogy biztosítsák a termelési költségek megtérülését és
ezzel a társadalom rendjét. Fenntarthatóvá vált a nem versengő társadalmi csoportok fogyasztási
szerkezete, életszínvonala. A középkori világ statikus rendjében tehát az árrendszernek stabilizáló
szerepe volt, ami teljesen különbözik a versenyre épülő piacgazdaságtól. Ennek ismeretében kell
értékelnünk, hogy Aquinói Tamás tulajdonképpen azonosította az igazságos árat a tényleges piaci
árral, feltéve, hogy sem csalás, sem monopolista praktikák nem befolyásolták azt.
Az bizonyos, hogy amikor az igazságos ár kapcsán hol a munkára és a költségekre, hol a jószág
hasznosságára utaltak, nem a piaci ármechanizmus működését akarták megmagyarázni, hanem egy
erkölcsi követelmény, a kölcsönös igazságosság (ius commutativa) kritériumát szándékoztak
megragadni.
A kései skolasztikát is ideértve sok apró momentumot össze lehet gyűjteni, miképp bukkannak fel az
igazságos ár magyarázatánál hasznosságra vagy munkára, a költségoldalra utaló megjegyzések. Ezek
közül csak egyet ragadunk ki, Jean Buridan (kb. 1295–1356 és 1358 között) filozófusnak,
természettudósnak, a párizsi egyetem rektorának hozzájárulását. Ő a tamási „indigentiat” már nem
egyszerűen az ember szükségletével azonosította, hanem arra a szükségletre korlátozta, ami mögött
fizetőképesség van. Kortársai közül nem egyedüliként, de megoldotta az értékparadoxont,
nevezetesen, hogy az arany miért értékesebb, mint a víz, holott kevésbe hasznos. A választ a javak
bőségében, illetve ritkaságában találta meg.

A kamatszedés tilalma
Az igazságos ár mellett a skolasztikusokat a pénz és a kamat foglalkoztatta legélénkebben. Akár a
Szentíráshoz, az egyházatyákhoz, akár Arisztotelészhez nyúltak, a kamatszedés tilalmával találkoztak.
Az egyházi zsinatok is rendre tiltották a kamatszedést, először csak egyházi személyeknek, a 11.
századtól mindenkinek. Ugyanakkor a piaci árucsere terjedésével egyre nagyobb igény mutatkozott
kölcsönök felvételére. Aquinói Tamás miközben megerősítette az egyház hagyományos álláspontját,
római jogból átvett fogalompárokkal árnyaltabb véleményt fejtett ki. Különbséget tett az
elfogyasztható és az el nem fogyasztható jószágok között, a kölcsön és a bérlet között. A bort
elhasználjuk, amikor megisszuk, tehát nem lehet külön figyelembe venni a dolgot és a használatát. Ha
viszont egy házat adunk oda valakinek, a benne lakástól nem rombolódik le, tehát el lehet különíteni
a ház használatát és tulajdonát. A pénznek viszont használata adja a lényegét, tehát pénzt kérni a
kölcsönadásért bűn. Az időnek nem lehet ára, hiszen az Isten ajándéka.

5
A kamatszedés tilalmának hátterében ott volt az a meggondolás, hogy a fogyasztási célra felvett
kölcsön mögött nagyobb valószínűséggel áll egy szükséghelyzetbe jutott személy, mint a termelési
célú hitel mögött. Aquinói Tamás részletes kazuisztikával3 egyes esetekre fejtette ki azokat az okokat,
amikor mégis több pénzt lehetett visszakapni, mint amennyit az ember kölcsönadott. Ilyen volt a
felmerült kár (damnum emergens) megtérítése, a késve visszafizetett kölcsön, illetve a
kockázatvállalás egyes esetei. Később a kompenzáció esetleg kiterjedhetett az elmaradt haszonra
(lucrum cessans), azaz az alternatív használat elvesztéséből származó kárra. A középkor második
felében azután intézmények sora tette lehetővé, hogy a piaci vállalkozások mégis hitelhez jussanak. A
societas (kereskedelmi társaság), a járadék, a letét, a pénzváltás szabályozása mind lehetőséget adott
burkolt kamatszedésre.
Összeségében a kapitalizmus előtti, premodern korra meghatározó maradt, hogy a gazdasági
kérdések erkölcsi összefüggésekben merültek fel a filozófiai-teológiai gondolkodás keretében. Mély
társadalmi-gazdasági és szellemi átalakulás zajlott le addig, amíg a kapitalista piacgazdaság és az azt
tanulmányozó közgazdaság-tudomány kialakult. A következő fejezetekben ezzel a hosszú folyamattal
ismerkedünk meg.

2. A kapitalizmus erkölcsi igazolódása

A kapitalizmus főbb jellemzői:

 Magántulajdonhoz való jog. Mindenki szerezhet vagyont és mindenki szabadon rendelkezhet
vagyona felett.
 A piaci mechanizmus, mint egy láthatatlan kéz, hangolja össze a keresletet és a kínálatot.
 Az államnak korlátozott a szerepe. A klasszikus felfogás szerint az állam nem nyúlhat bele a
piacgazdaságba, feladata csupán az egyéni jogok védelme és a szabadpiachoz szükséges
feltételek megteremtése.
 Az emberek önérdeküket követve törekszenek hasznuk maximalizálásra
 Mindenki szabadon dönthet gazdasági ügyeiben. A befektető abba fektet, amibe szeretne, a
termelő azt termel, amit jónak lát, a fogyasztó pedig szabadon vásárol azt és attól, amit és
akitől szeretne.
 Az emberek fő ösztönzői a pénzjövedelem, a profit és a bér.
 A gazdasági döntéseket decentralizáltan, önkéntes alapon hozzák meg.
 Az innováció verseny által ösztönzött, jellemzőek a gyakori újítások.

A kapitalizmus történeti háttere

A kapitalista termelési rendszer a 16-17. században alakult ki Angliában, ám kialakulásáról több
ellentmondásos elmélet is napvilágot látott.
Történelmileg a kapitalizmusnak három alapvető változatát szokták megemlíteni:
 a korai kapitalizmust,
 az ipari társadalmat vagy modern kapitalista gazdasági rendszert és
 a tudásalapú gazdaságot.
Mindhárom során a gazdasági rendszer egy olyan általános célú technológia köré épült, mely
radikálisan megváltoztatta a társadalmat és a gazdaságot. A korai kapitalizmus a gőzgép, az ipari
társadalom az elektromosság és az automobilizmus, a tudásalapú gazdaság pedig az
infokommunikációs technológia megjelenésével indult.

6
A kapitalizmus kialakulásának folyamata
Akármennyit finomodott a kamat megítélése, az áralakulás leírása a skolasztika évszázadai alatt, a
piacgazdaság működésének alapját jelentő profitszerzés és -felhalmozás mint cselekvési motívum a
középkor folyamán végig erkölcsileg elítélendő maradt – hasonlóan az ókori görög filozófusok
álláspontjához. Ezért nem magától értetődő, hogy a kapitalizmus hogyan vált egy erkölcsileg
elfogadott renddé, amely erkölcsi legitimáció a piacgazdaság tudományos igényű tanulmányozása,
azaz a közgazdaság-tudomány kifejlődése felé is megnyitotta az utat.
A 20. század legelején Németországban a gazdaságtörténészek, szociológusok között kedvelt téma
volt a kapitalista átalakulás leírása.
A filozófus, szociológus Georg Simmel (1858–1918) vaskos könyvet írt A pénz filozófiája (Philosophie
des Geldes, 1900) címmel, amelyben példák sorát hozta fel, hogy azok a társadalmi, kulturális
kisebbségek, amelyek ki voltak zárva más társadalmi felemelkedési lehetőségből, a kereskedelem, a
pénzszerzés felé fordultak.
Werner Sombart (1863–1941) közgazdász, szociológus több művében boncolgatta a kapitalizmus
térnyerését. Monumentálisnak nevezhető műve, A modern kapitalizmus (Der moderne Kapitalismus)
átfogó gazdaságtörténeti analízist adott. A mi témánk szempontjából érdekes mondanivalója, hogy a
modern kapitalista szellemnek szerinte két összetevője van: az anyagi javak utáni törekvés és a
gazdasági racionalitás.
A legnagyobb hatású mű ebben a témakörben Max Weber (1864–1920): A protestáns etika és a
kapitalizmus szelleme (Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus, 1905) című műve,
amely reflektált a kortárs szerzők gondolataira. Weber teljesen nyilvánvalónak tartotta, hogy az
anyagi javak megszerzésének vágya, a pénzsóvárság mindig jelen volt az emberi történelemben. Az
sem új jelenség, hogy az állami pozíciók megszerzéséből kizárt kisebbségek fogékonyak a
pénzfelhalmozásra mint a befolyásszerzés számukra egyetlen elérhető lehetőségére.
Ennek nyomán és sok más történeti példa alapján fogalmazta meg alapkérdését, nevezetesen,
hogyan magyarázható, hogy pénzszerzés, ami a tőkés fejlődés középpontjában, a 14–15. századi
Firenzében erkölcsileg aggályos, legjobb esetben megtűrtnek számított, az a 18. századi
Pennsylvaniában erkölcsileg dicséretes életvitel, ott, ahol nyoma sem volt semmiféle nagyobb ipari
vállalkozásnak, a bankok is kezdetlegesen működtek.
Weber a protestantizmus hatásával indokolta a paradoxnak tűnő jelenséget. A protestáns felekezetek
prédikátorai, teológusai nem tartották erkölcsi értéknek a világi javakra való törekvést mint öncélt.
Tanításuknak azonban volt egy nem szándékolt mellékhatása. Ebből a szempontból a kálvinizmusnak
volt kiemelkedő jelentősége, amelynek fontos dogmája a kegyelmi kiválasztás tana. Ennek lényege,
hogy Isten eleve eldöntötte, melyik ember üdvözül, és melyik nem, függetlenül az illető hitétől és
tetteitől. Ez bizonytalanságot válthatott ki a hívőkből. A lelkipásztorok kétféle jó tanácsot adtak a
szorongás feloldására. Egyrészt a hívő tartsa magát kiválasztottnak, hiszen a kételkedés „rossz jel”.
Másrészt végezze hivatását fáradhatatlanul, és ez megadja a kegyelmi állapot biztonságát. A hívőknek
így rendszeresen kellett tevékenykedniük az üdvözülés bizonyossága (certitudo salutis) érdekében.
Ebben a rendszeres életvitelben látta Weber a racionális kapitalista magatartás megalapozását. A
szerzésvágy felszabadítása együtt járt a fogyasztás aszkétikus korlátozásával, ami kedvezett a
tőkeképződésnek. Egy metodista prédikátort idézve: „Biztatnunk kell a keresztényeket, hogy
szerezzenek meg mindent, amit tudnak, és takarítsanak is meg mindent, amit tudnak; azaz valójában
arra, hogy gazdagodjanak” (Weber, 2020, 180).

7
A pénzszerzés szelíd szenvedélye

Már Niccolò Machiavelli (1469–1527) felhánytorgatta, hogy a morál- és politikai filozófiák

képzeletbeli köztársaságokkal és monarchiákkal foglalkoztak, és nem a dolgok tényleges igazságával.
A matematika, a mechanika, a csillagászat fejlődése felcsillantotta a reményt, hogy az emberi
cselekedetek mozgástörvényei éppígy felfedezhetők. A mind gyakrabban kirobbanó háborúk és
polgárháborúk következtében a 17. századra szilárd meggyőződéssé vált, hogy a morálfilozófiai és
valláserkölcsi előírások már nem képesek visszaszorítani az ember romboló szenvedélyeit. Az emberi
természet reális feltárásával akartak új megoldásokat találni.
Az egyik elképzelés szerint a romboló szenvedélyeket el kell nyomni, ha szükséges, erőszakkal is. Ha a
szenvedély veszélyes következményekkel járna, az államnak is be kell avatkoznia. Ezt az elképzelést
hamar elvetették, mert nyilvánvalóak voltak az állami önkény veszélyei. A második út az volt, hogy a
szenvedélyeket valahogyan fel kell vértezni, hogy az erény irányába terelődjenek, de ez nem tűnt
megvalósíthatónak. A harmadik út lett a legelterjedtebb, amely szerint a szenvedélyeket ki kell
játszani egymás ellen.

A romboló szenvedélyeket ellensúlyozó szenvedélyeket az érdekkel azonosították

A 17. században végül is elfogadott lett a szenvedélyek kiegyensúlyozásának eszméje, amely mögött
ott állt az emberi természet pesszimista felfogása. A következő évszázad viszont elhozta a
szenvedélyek és az emberi természet rehabilitációját. Érdekes módon ez nem járt együtt a szenvedély
kiegyensúlyozás receptjének elvetésével. Azokat a szenvedélyeket, amelyeknek az ellensúly szerepét
szánták, érdeknek kezdték nevezni.

Az érdek fogalma gazdasági érdekre szűkül

A 16. században még Nyugat-Európa-szerte általános értelemben használt érdekfogalom a 17. század
végére gazdasági tartalommal telítődött meg. Az az elgondolás, amely szerint a szenvedélyeket
érdekkel kell ellensúlyozni, eredetileg csak annyit jelentett, hogy az ember törekvéseit rendezett,
észszerű módon kell követni. Az érdek szó jelentésváltozásával ennek az értelme is megváltozott.
Azok a szenvedélyek kerültek a megzabolázó érdek helyzetébe, amelyeket addig a
legkártékonyabbaknak, legmegvetendőbbeknek tartottak: a fösvénység, a kapzsiság, a nyereségvágy.
A 16. és 18. század között lezajlott egy olyan szemléletváltozás, amely lehetővé tette a kapitalizmus
erkölcsi igazolódását, és ezzel a gazdaság új típusú vizsgálatát.

3. A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai

Értekezések, vitairatok, pamfletek születtek, amelyek szerzői többnyire kereskedők, üzletemberek
voltak, s az uralkodónak, illetve a környezetének akartak tanácsot adni, hogyan lehet előmozdítani az
uralkodó és ezzel az ország gazdagságát. Ezt a korszakot szokták merkantilizmusnak nevezni, amely
magában hordozza a latin mercator, kereskedő szót.
Az elmélettörténet könyvek hol a 16. századtól a 18. század közepéig terjedő korszak egészét
idesorolják, hol csak a 17. századtól számítják, a megelőző időket bullionizmusnak (bullion –
nemesfém rúd) nevezve, illetve a bullionizmust a merkantilizmus korai szakaszának tekintik. Ráadásul

8
nemcsak a kereskedők, üzletemberek, hivatalnokok fogalmaztak meg véleményeket a
kereskedelemről, az állam gazdagságáról. Ugyanebben az időszakban filozófusok, társadalom-, sőt
természettudósok is fontos lépéseket tettek a pénzelmélet, a kutatási módszerek fejlesztése terén. A
szerzők egy csoportja pedig már átmenetet képez a szabad versenyt elfogadó klasszikus politikai
gazdaságtan felé.

Kereskedők a gazdaságról
A 16. században a kapitalizmus csíráinak megjelenése mellett kezdtek kialakulni a nemzetállamok,
legalábbis Angliában és Franciaországban. A középkori Európa világképét meghatározó katolikus
egyház ereje gyengült, a politikára az államérdek, a nemzeti érzés erősebb hatással volt, mint a
hagyományos vallási normák. Amint már fentebb többször utaltunk rá, a 16–17. század a kegyetlen,
államok közötti és polgárháborúk kora volt, gondoljunk csak a harmincéves háborúra 1618 és 1648
között, amit a 17. század világháborújának szoktak nevezni. 1600 és 1667 között Európában egyetlen
évig volt béke. A háborúskodások pénzügyi hátterének megteremtéséhez az uralkodónak szüksége
volt a kereskedők, a fejlődésnek induló polgárság támogatására, ami szerepüket felértékelte.
Súlyos gondokat okozott az 16. században jelentkező inflációs folyamat, amelyet az uralkodók
pénzrontása mellett az Amerikából Európába, elsősorban Spanyolországba áramló arany táplált. Az
áremelkedések a szegényebb rétegekre fokozott terhet róttak. Angliában a mezőgazdaság
kapitalizálódása, a „bekerítések” (a közös legelők magánhasználatba vétele) nincstelen réteget
termeltek ki, akiket a 16. században meghozott szegénytörvények sorával igyekeztek kordában
tartani. Franciaországban a jobbágyok növekvő megsarcolásával jutott jövedelemhez az uralkodó, az
angliaihoz hasonló kapitalizálódás nem tudott elindulni a mezőgazdaságban. Ilyen körülmények
között nem meglepő, hogy keresték a gazdagság forrását, amiben a kereskedelem mellett az
adózásra képes népesség, valamint a foglalkoztatás növelése is központi kérdésnek számított.

A Gresham-törvény

A 16. században még nagyon egyszerű választ adtak arra, hogy hogyan lehet megóvni egy állam
gazdasági erejét. Ekkoriban hajlamosak voltak azonosítani a gazdagságot a felhalmozott arannyal és a
nemesfémekkel. Innen adódott a már említett buillonista kifejezés. Ebből a korból Thomas Gresham
(1519–1579) angol bankár, pénzügypolitikus neve maradt fenn a róla elnevezett „Gresham-törvény”
folytán. Eszerint a rossz pénz kiszorítja a jó pénzt, azaz ha az egyik pénzt rontják, akkor mindenki
ezzel próbál fizetni, viszont ha a jóhoz hozzájutnak, kivonják a forgalomból, és felhalmozzák.

A gazdagság forrásai: a külkereskedelem, a népesség növekedése és az alacsony bérek

A 17. század elején körvonalazódott a merkantilizmus központi tétele, a külkereskedelmi
mérlegtöbblet gondolata. Az állam nemesfémkészletének megőrzése érdekében tiltották az érmék és
aranyrudak exportját. A gazdagság gyarapodását a merkantilisták szerint a külkereskedelem révén
lehet elérni, mert azt feltételezték, hogy az egyik nemzet csak a másik kárára növelheti a vagyonát és
a gazdasági erejét. A profit ugyanis abból ered, hogy drágábban adnak el, mint ahogy vásárolnak, ami
egy államon belül kiegyenlítődik. A kereskedelem volumenének növekedése megköveteli a
nemesfém mennyiségének a növekedését, aminek az az előnye is megvan, hogy olcsóbbak lesznek a
hitelek, és nőnek a profitok. A gazdagság növekedéséhez fontosnak tartották a népesség
növekedését, a béreket pedig alacsonyan kell tartani, hogy az exporttermékek versenyképesek
maradjanak. A magasabb bérek egyébként is fellazítják a munkaerkölcsöket, lustaságra, züllésre
csábítanak.

9
Thomas Mun és az angol merkantilizmus
Az angol merkantilizmus legnagyobb hatású képviselője Thomas Mun (1571–1641), aki a Brit Kelet-
indiai Társaság igazgatója és nagyon gazdag kereskedő volt. A társaságot számos támadás érte, hogy
kereskedelme káros a kereszténységre, mert Európából, különösképp Angliából kiáramlik a
nemesfém. Mun egyik műve erre válaszolt, a másik jelentős, számos kiadást megért írását fia
jelentette meg a halála után 1664-ben Anglia kincse, mely a külkereskedelemből fakad (England’s
Treasure by Forraign Trade) címmel. Mun elutasította, hogy az állam gazdagságát, a
nemesfémkészletek magas szintjét a kereskedelem korlátozásával érjék el. A kedvező kereskedelmi
mérleg mellett érvelt, amit a kormányzat beavatkozásával lehet elérni. A kormányzatnak az olcsó
nyersanyagok behozatalát, az ipari termékek kivitelét kell támogatnia kereskedelempolitikájával. A
külkereskedelmi mérlegtöbbletet nem minden egyes országgal kell elérni, hanem összességében.
Az angol monarchiában a merkantilista szemléletnek megfelelően az állam erőteljesen beavatkozott
a gazdaságba; nemcsak a külkereskedelmet szabályozták, hanem a vállalkozások működése
engedélyhez kötött volt, a versenyt szigorúan korlátozták. A szabályozások még a középkori
céhrendszerre épültek. A 17. században azonban a monopoljogok adományozása fokozatosan az
uralkodótól a parlamenthez került, ami viszont nem sok erélyt mutatott a gazdaság működésébe
beavatkozó jogi szabályok megalkotásában, a megfelelő bürokrácia is hiányzott a meglevők
kikényszerítésére.

A francia merkantilizmus

Franciaországban az állam sokkal mélyebben és tartósabban avatkozott be a gazdaságba.

XIV. Lajos pénzügyminiszteréhez, Jean Baptiste Colbert-hez (1619–1683) kötődik a merkantilista
gazdaságpolitika nagyon erőteljes alkalmazása. Az ipart állami támogatással, adókedvezményekkel,
monopoljogok adományozásával és vámvédelemmel fejlesztették. Felállítottak állami tulajdonú
manufaktúrákat is. Részletesen szabályozták az ipari és a mezőgazdasági termékek árát és minőségét.
A szabályozás végrehajtásához iparfelügyelőket alkalmaztak. Egyes iparágak valóban fellendültek, de
a túlzott bürokrácia gátolta is a kézműipar fejlődését. A colbertizmus, illetve az erőltetett iparosítás
nagy vesztese a mezőgazdaság lett.

A mennyiségi pénzelmélet kialakulása

A pénz értékének változása, egyértelműbben fogalmazva az uralkodók pénzrontása és az ebből
fakadó áremelkedés nem volt ismeretlen jelenség a középkorban sem. Elméleti magyarázat iránt
akkor támadt érdeklődés, amikor Amerika felfedezése után óriási mennyiségű nemesfém áramlott
Spanyolországba és azon keresztül Európába, általános áremelkedést okozva.

Érdekességként megemlíthetjük, hogy a csillagászként és matematikusként ismert Kopernikusz

(1473–1543) egyik írásában találni olyan megállapítást, miszerint a pénz értéke csökken, amikor
túlságosan bőségessé válik, ez azonban nem vált ismertté a kortársak körében.

Spanyolország számára nem pusztán az áremelkedés okozott gondot, hanem az, hogy a nemesfém
úgy áramlott ki az országból, hogy nem generált termelést, és ijesztő külkereskedelmi mérleghiány

10
alakult ki. Mun és más merkantilisták számára Spanyolország volt az elrettentő példa, amely mutatja,
hogy mivé válik egy ország a hatalmas nemesfémkészlete ellenére, ha nincs kézműipari exportja.
Ilyen háttér mellett nem meglepő, hogy egyidejűleg spanyol teológusok és merkantilisták hosszú sora
vizsgálta az árak és pénzmennyiség változásának összefüggését.
Jean Bodin (1530–1596) francia jogtudós és filozófus megfogalmazásában lett közismert a mennyiségi
pénzelmélet. Bodin is vizsgálta az áremelkedések okát, és öt kiváltó okot fedezett fel: az arany és az
ezüst bőségét, a monopóliumok létét, a javak ritkaságát, amelyet az export okoz, a királyok és a
nemesek luxusa, valamint a pénzrontás. Az alapvető ok ezek közül az arany és az ezüst bősége.

A politikai gazdaságtan gyökerei

A 17. század második felére a kapitalizmus fejlődésében új jelenségek terjedtek el. A nagy
kereskedelmi társaságok igyekeztek megőrizni kiváltságaikat, ebből a körből került ki a merkantilista
szerzők többsége is. Ennek ellenére az országok, régiók közötti árkülönbségek kezdtek kiegyenlítődni,
a profit csökkenni. A kereskedők érdeklődése a termelés felé fordult, gyakran integrálták a
vállalkozásukba. Az átalakulás ennél is lényegesebb forrása, hogy a céhmesterek egyre nagyobb
számban fogtak kapitalista vállalkozásba. A termelő tőkések azután a kereskedelem területén is
szerencsét próbáltak. A merkantilista versenykorlátozás már egy meglehetősen széles réteg érdekeit
sértette.
A gazdasági struktúra átalakulásával párhuzamosan lezajlott az a szellemtörténeti folyamat, amelyre
ráépülhetett az az individualista filozófia, amely a klasszikus liberalizmus alapja lett. A gazdasági
életre nézve ennek az lett a következménye, hogy a kapitalista vállalkozót már sem a tradicionális
középkori erkölcsi kötelékek, sem az állami, adminisztratív akadályok nem gátolták a
profitszerzésben, a vagyonfelhalmozásban. Ugyanerre a korra esik a természettudományos, ok-
okozati összefüggésekre összpontosító gondolkodás elterjedése, amely új hátteret adott a
közgazdasági vizsgálódásnak is.
A 17. század második felében felbukkant olyan gondolók sora, akik egyrészt kötődtek a merkantilista
nézetekhez, másrészt előkészítették az utat a klasszikus politikai gazdaságtanhoz. Egyik kiemelkedő
alakjuk William Petty volt.

William Petty és a mennyiségi módszerek

Petty pénzről alkotott véleményében találunk merkantilista vonásokat, látott kapcsolatot a pénz
mennyisége és a gazdasági aktivitás között, de Írország példája alapján nem gondolta, hogy a
kereskedelmi mérlegtöbblet garancia lenne egy ország gazdagságára. Fő pénzelméleti hozzájárulása
abban áll, hogy az optimális pénzmennyiség meghatározásánál bevezette a pénz forgási
sebességének fogalmát. (A pénz forgási sebessége az a szám, amely megmutatja, hogy egy
pénzegység évente hány tranzakció lebonyolításában vesz részt.)
Petty legrendszeresebben a közpénzügyekkel, azon belül is az adózással kapcsolatos véleményét
fejtette ki. A mai szakemberek számára sem idegenek olyan elvek, mint hogy az adókat gazdaságosan
lehessen beszedni, könnyen befizetni, az adójogszabályok világosak legyenek, az adókban
érvényesüljön az arányosság. Utóbbi azt is jelentette, hogy az adózással nem szabad módosítani a
jövedelmek eloszlását.
A föld értékét fejezte ki a munkában, amelynek mértékegységét egy munkás önfenntartásához
átlagosan szükséges élelmiszer mennyiségében vélte megtalálni. A létfenntartás szintjén túl viszont
szerinte nem szabad emelni a béreket, mert az a munka kínálatát csökkentené, ahogyan ezt a
merkantilista közgondolkodás is feltételezte.

11
Petty foglalkozott az értéktöbblet magyarázatával, amelynek alapvető formája a földjáradék, amit
fizikai mértékegységben fejezett ki, egy bizonyos gabonamennyiségben. Ennek nagyságát úgy
kaphatjuk meg, ha a termésből levonjuk a vetőmagot és a munkások ugyancsak gabonában kifejezett
bérét. Tehát végül is az értéktöbblet a munka terméke. Az értéktöbblet másik formája a kamat, amit
a földjáradék származékos formájaként ábrázolt. A pénzért akkora kamatot kell kapni, amennyi
járadékhoz a kölcsönadott összegért vásárolt föld után hozzá lehetne jutni. Ha a kamat kevesebb
lenne, a kölcsönadó feltehetően inkább földet vásárolna.

Locke pénzelmélete
Közgazdasági szempontból legérdekesebb nézeteit Locke a pénzelmélet terén fejtette ki. Nem
alkotott átfogó közgazdasági munkát, hanem nézeteit gyakorlati kérdések kapcsán fogalmazta meg
különböző esszékben, írásokban. A legismertebb ezek közül az alacsony kamatláb és a pénz növekvő
értékéről írt 1691-es pamfletje (Some Considerations of the Consequences of the Lowering of
Interest and Raising the Value of Money).
Akkoriban arról folyt a vita, hogy az állam jogi úton leszorítsa-e a kamatlábat, valamint arról, hogy a
pénz névértékének törvényben deklarált felértékelésével mérsékelhetné-e a pénzhiányt Angliában,
serkentené-e a kereskedelmet, és megakadályozná-e a pénzkiáramlást az országból.
Locke annyiban elfogadta a merkantilista szemléletet, hogy fontosnak tartotta a kereskedelmi
mérlegtöbbletet. Ugyanakkor határozottan elutasította, hogy a kamatlábat törvénnyel próbálják a
piacon kialakuló szint alá szorítani. Az emberek úgyis csak kijátszanák a törvényt. Pénzhiány esetén
éppúgy nem lehet jogi szabályozással leszorítani a kamatlábat, mint éhínség idején az élelmiszerek
árát. Locke megkülönböztette a természetes és a törvényes kamatlábat, a természetes kamatlábat a
kereslet-kínálat alakulása határozza meg. Szerinte az lenne az ideális, ha a kettő között jelentéktelen
lenne az eltérés.
Megkülönböztette a pénz árát és vásárlóerejét. A pénz árán a pénz használati díját, a kamatot
értette. A pénz vásárlóerejét és a termékek árát szerinte egyedül a pénzmennyiség és az adott
termékből rendelkezésre álló mennyiség hányadosa határozza meg, nem pedig a kamatláb. A
kamatláb közvetlenül nem hat a pénz vásárlóerejére, csak a kereskedelem élénkítésén vagy
akadályozásán keresztül változtatja meg a kinnlevő pénz- és árumennyiséget és ezen keresztül az
árakat. Locke munkássága újabb adalék a mennyiségi pénzelmélet fejlődéséhez, nála az árszínvonal
mindig arányos a pénzmennyiséggel.

4. A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere

A közgazdasági gondolkodás egész történetére igaz, hogy más tudományágak eredményei hatottak
rá. Különösen intenzív volt más tudományterületek befolyása abban az időszakban, amikor a
közgazdaságtan mint önálló tudomány kialakult, és amikor tudósok gyakran műveltek több
tudományterületet, képesek voltak egyszerre átlátni a fizika, a matematika, a filozófia terén történt
haladást. Az alábbiakban két témát emelünk ki. Mind a fiziokraták, mind Adam Smith közgazdasági
gondolkodása a természetjogra épült, ami a görögök óta végigkísérte az európai filozófiát, de – mint
látni fogjuk – jelentős tartalmi változásokon ment keresztül a 18. századig. Az elmélettörténet-
könyvek általában egy bekezdés erejéig meg szoktak emlékezni arról, hogy a fiziokratákra, illetve
Adam Smithre hatott a newtoni mechanika, a formálódó természettudományos világkép és korabeli
filozófia.

12
A társadalmi szerződés Hobbes és Locke filozófiájában
Thomas Hobbes angol filozófus: az ember nemhogy nem társas lény természeténél fogva, hanem
kifejezetten aszociális lény. A természetes állapot a „bellum ominum contra omnes”, a mindenki
harca mindenki ellen. Ezen az állapoton társadalmi szerződés megkötésével jutnak túl, amiben a
hatalom nyújtotta biztonságért az állam javára lemondanak természetes jogaikról.
John Locke: Szerinte az emberek természetes állapota a tökéletes szabadságé és az egyenlőségé. A
természeti állapotot a természeti törvény kormányozza. Isten az embernek adta a földet, hogy
munkájával kényelmesebbé tegye az életét. Ezért munkájával mindenki tulajdonhoz juthat, ami
egyúttal azt is jelenti, hogy a magántulajdon magától Istentől származik. Ekkor a javak korlátlan
mennyiségben állnak rendelkezésre, a tulajdonszerzés így senkit nem károsít meg, nem kell
korlátozni. Az ember hajlamai, ösztönei azonban nem teszik lehetővé a természeti állapot
fenntartását, a szabadság és a tulajdon élvezete bizonytalanná válik. Ezért az embernek ki kell lépnie
a természetes állapotból, politikai vagy polgári társadalmat kell alkotnia.
Mindezekből az is következik, hogy a társadalom és a kormányzat létrehozásának az az oka, hogy a
racionális egyének a természeti törvény maradéktalan megvalósulása érdekében szerződést kötnek.
Locke az ember tulajdonába a vagyonán kívül az életét és a szabadságát is beleértette, a polgári
államban a tulajdon és a szabadságjogok játszanak központi szerepet. Az ember azért adja fel az
önvédelem korlátlan jogát, hogy az állam védje meg. Az állam létrehozásának célja megadja az állam,
a törvényhozó hatalom korlátait. Az emberek életével, tulajdonával az állam sem rendelkezhet
önkényesen. A kormányzat feladata a béke, a biztonság és a közjó szolgálata. Az utóbbi magában
foglalja a bőséget, aminek az eléréséhez nemcsak a tulajdon védelme szükséges, hanem a szerzés
folyamatának, a korlátlan vagyongyarapításnak a védelme, igazságosságának az elfogadása is. Vagyis
a természetes rend, a természeti törvény megvalósulásaként előttünk állnak a piacgazdaság és annak
alapvető kellékei, a jogbiztonságban élő, egymással szerződéses kapcsolatban álló, korlátlan
vagyongyarapításra erkölcsileg igazolt módon törekvő egyének.

Empirizmus és/vagy racionalizmus?

A társadalmi problémák vizsgálatához, illetve a klasszikus közgazdasági gondolkodásban alkalmazott
módszertan megértéséhez széles szellemi hátteret kell felvázolnunk, mert egy hosszú folyamatban
kristályosodtak ki azok az ismeretelméleti irányzatok, amelyek mentén a tudományos megismerés
dilemmái megfogalmazódtak. Ezt azért sem érdektelen megtennünk, mert ezek a dilemmák a mai
napig elkísérnek bennünket.

Francis Bacon és az angol empirizmus

Bacon el akarta választani egymástól a teológiát és a természettudományt. Osztályozta a
tudományokat, legnagyobb jelentőséget a természettudományoknak tulajdonított. Baconben a tudós
összefonódott az államférfival, természetfilozófiai munkásságát végső soron az mozgatta, hogy az
ember az új ismeretekkel, tudással jobban tudja irányítani a társadalmat. Szerinte a megismerésnek a
tapasztalatból kell kiindulnia, innen juthat el általánosabb következtetésekig, azaz a megismerés
induktív útja mellett érvelt. Ezzel az arisztotelészi-skolasztikus, tapasztalati megalapozást nélkülöző,
spekulatív racionalizmus ellen lépett fel. Azt is feltételezte, hogy az ember- és a
természettudományokra ugyanazok a megismerési módszerek alkalmazhatóak.

Descartes és a francia racionalizmus

13
Matematikusként és fizikusként egyaránt maradandót alkotott. A filozófia azért érdekelte, mert az
abszolút, kétségbevonhatatlan igazságot kereste. Érdekes módon a saját álmát értelmezte úgy, abból
olvasott ki olyan természetfeletti jelzést, hogy az igazságot kell kutatnia. A matematikában, azon belül
is a geometriában találta meg azt a deduktív logikát, ami szerinte a tudomány általános megismerési
módszere lehet. Descartes, miként Bacon, a tudományos megismerés módszerét univerzálisnak
gondolta, de ennek okát nem a természet, hanem az elme egységességében látta. Szabályok az
értelem vezetésére (Regulae ad directionem ingenii, 1628) című művében huszonegy szabályt sorolt
fel és magyarázott, majd az Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság
kutatásának módszeréről (Discours de la méthode pour bien conduire sa raison et chercher la vérité
dans les sciences, 1637) című munkájában azt a négy legfontosabb szabályt fejtette ki, amelyek
betartását elhatározta.
„Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit evidens módon nem ismertem meg
annak; azaz hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot, és semmivel többet ne
foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami olyan világosan és határozottan áll elmém előtt, hogy nincs okom
kétségbe vonni.
A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam,
ahányra csak lehet és a legjobb megoldás szempontjából szükség van.
A harmadik az, hogy olyan rendet kövessek gondolkodásomban, hogy a legegyszerűbb és
legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kezdem, s csak lassan, fokozatosan emelkedem fel az
összetettebbek ismeretéhez, s még azok között is feltételezek bizonyos rendet, amelyek nem magától
értetődően következnek egymás után.
Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintetésekre törekedjem, s
így biztos legyek abban, hogy semmit nem hagytam ki.”
René Descartes: Értekezés az ész helyes vezetésének és a tudományos igazság kutatásának
módszeréről. In: Descartes: Válogatott filozófiai művek. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 177.
(Fordította: Szemere Samu)

Hobbes nézetei a tudományos megismerésről

Az angol filozófust elsősorban politikai filozófiája miatt tartják számon. Valamennyi természeti
jelenséget a mechanikus mozgásra vélte visszavezethetőnek, és ezt ki akarta terjeszteni a
pszichológiára is, egyfajta „társadalomfizika” kidolgozásában gondolkodott. Szerinte a társadalom, az
emberi cselekedetek okai, mozgatói is úgy ismerhetők meg, mint egy óra, elemeire, alkatrészeire
szétbontva. Ha analízissel eljutottunk az egyszerű, kvantifikálható elemekig, következhet a szintézis. A
morál- és „civilfilozófiában” (azaz a politikai filozófiában) helye van mind a megfigyelésnek, mind a
következtetésnek. Mindezek mellett vagy ellenére, Hobbes csak a deduktív érvelésről feltételezte,
hogy univerzális, biztos igazságokat képes megfogalmazni. Kísérletek révén a filozófia csak valószínű,
hipotetikus állításokig képes eljutni.

Newton a természeti összefüggések matematikai leírásáról

Isaac Newton (1642–1727) angol fizikus, matematikus köztudottan korszakalkotó tudós volt, aki óriási
hatást gyakorolt a közgazdasági gondolkodásra. Optika című művében a tudományos megismerés
útjaként leírta az analízis és szintézis folyamatát, ami az indukció és a dedukció mozzanatát is
tartalmazza. Egy jelenséget először részekre, tényezőkre bontunk, majd megvizsgáljuk a részek és
tényezők közötti összefüggéseket, amelyeket általánosítunk a hasonló helyzetekre, végül
felhasználjuk az általános törvényt más jelenségek magyarázatára és előrejelzésére. Az analízis,

14
szintézis módszere nem új, már az ókori görögök is használták. Ami újdonság Newtonnál, az az, hogy
a természet „rejtett mechanizmusait” matematikai eszközökkel akarta megragadni, ezeket a
matematikai összefüggéseket kísérletekkel ellenőrizni, és ezek alapján előrejelzéseket adni. A
természetfilozófia matematikai alapelvei (Philosophiae naturalis principia mathematica, 1687) című
művének előszavában azt írta: reméli, hogy az égitestek, a hold, a tenger mozgásának levezetése
után a természet több jelenségét is meg tudja magyarázni a mechanikai alapelvekből. Míg Newton
feltehetően csak a fizikai világra gondolt, a skót morálfilozófusok a társadalmi-gazdasági jelenségekre
is értették.

Locke a tapasztalati megismerés bizonytalanságáról

Áttekintésünk utolsó szereplője John Locke (1632–1704), akit a klasszikus közgazdászok úgy
könyveltek el, mint az első newtoni morálfilozófust. Értekezés az emberi értelemről (Essay
concerning Human Understanding, 1690) című könyvében abból indul ki, hogy a tudás csak
tapasztalatra épülhet. Szerinte az emberi elme tabula rasa, tiszta lappal indulunk, elvetette Descartes
gondolatát, nevezetesen, hogy az embernek veleszületett ideái vannak. A tapasztalat magában
foglalja az érzékelést és ennek reflexióját. Ugyanakkor kortársaihoz hasonlóan Locke is
megfogalmazza az igényt, hogy a tudásnak bizonyosnak kell lennie. A természetfilozófia empirikus
jellege miatt nem adhat biztos tudást, csak valószínű ismeretet. Az univerzum bonyolultsága és az,
hogy az ember az atomi részecskékről képtelen érzékelés útján bizonyítékot szerezni, korlátozza a
megismerést. A morális alapelvek és a matematika igazságait viszont bizonyossággal tudhatjuk, mert
ezeknek az ideáit maga az ember alkotja, más dolgoknak ezekhez kell illeszkedniük. Ezért a külső
dolgokról való tudásunk alacsonyabb rendű a matematikáról, a moralitásról való tudásunkhoz képest,
utóbbiak ugyanis bizonyítható tudományok.

5. A felvilágosodás és a közgazdasági gondolkodás

A felvilágosodás sokszínű szellemi áramlat volt Európában és Észak-Amerikában. Az időbeli

elhatárolásáról megoszlik a történészek véleménye. Vannak, akik a 17. század nagy részét is
idesorolják, vannak, akik csak a 18. századra korlátozzák, az „értelem korának” nevezve a megelőző
időszakot. Az egyes irányzatokat országokhoz szokták kötni, legismertebbek a francia felvilágosodás
gondolkodói, illetve művei. A gazdasággal kapcsolatos nézeteik a fiziokratizmus keretében jelentek
meg. A közgazdasági gondolkodás szempontjából azonban a skót felvilágosodás hozott
korszakváltást, hiszen ennek egyik alakja Adam Smith.

A fiziokraták
Az 1750-es években egy csoport szerveződött francia közgazdászokból François Quesnay vezetésével,
akik magukat „a közgazdászoknak” (les économistes) hívták. Ezzel megszületett az első közgazdasági
iskola, ami ugyan alig élt tovább, mint egy negyedszázad, de nagy hatással volt a politikai gazdaságtan
fejlődésére. A „szekta” tagjai, ahogy szintén nevezték őket, indították el az első közgazdasági
folyóiratokat. A fiziokrata elnevezés a görög természet (physis) és uralkodni (kratein) szavakból
származik, a fiziokratizmus mint irányzat a természet uralmát jelenti. Munkásságuk része volt
azoknak a válaszoknak, amelyeket a francia felvilágosodás adott a francia abszolutizmus, az ancien
régime válságára.

A fiziokratizmus kialakulásának okai

15
A merkantilista gazdaságpolitika nem hozta meg Franciaország felvirágzását, a 18. század első felében
tovább folytatódtak azok a kedvezőtlen folyamatok (gazdasági depresszió, infláció, a mezőgazdasági
termelőket sújtó elviselhetetlen adóterhek), amelyeket fentebb már bemutattunk. Az államadósság
az egekbe szökött, Franciaország a hétéves háborúban (1756–1763) súlyos veszteségeket szenvedett
el. A francia felvilágosodás az állam és a társadalom válságára akart gazdasági és politikai
megoldásokat találni. A gondolkodók figyelme Anglia felé fordult, Voltaire-t és Montesquieu-t a
politikai berendezkedés is elbűvölte, de a többség csodálatának és irigységének tárgya a gazdasági
virágzás, mindenekelőtt a fejlett mezőgazdaság volt.

Quesnay közgazdasági nézetei

A fiziokraták a francia gazdaság fejlesztésének forrását a mezőgazdaságban találták meg, mert

szerintük egyedül a mezőgazdaságban keletkezik tiszta többlet, ami a természet ajándéka. Quesnay
más érveléssel jutott hasonló eredményre. Abból indult ki, hogy a jobb technikát használó
gazdálkodók el tudnak érni a piacon olyan árat, ami meghaladja a termelési költséget, míg a
kézművesek csak a költségeiket tudják érvényesíteni az árakban, beleértve a kézművesek a
létfenntartási költségeit. Ebből adódik, hogy a mezőgazdasági termelőket nevezi termelő osztálynak,
míg a kézműveseket terméketlen, meddő osztálynak, hiszen az utóbbiak csak átalakítják a
nyersanyagokat. A kézműipari termékeket sem tartotta haszontalannak, azt akarta kifejezni, hogy ott
nem keletkezik többlettermék. A korabeli iparban a meghatározó a kézműves kisüzem volt, tehát
nem véletlenül állította Quesnay, hogy a modern technika a mezőgazdaságban jelenik meg. Az ország
gazdagsága a mezőgazdaságtól, a tiszta termék nagyságától függ, ez képezheti az adózás bázisát is.
A gazdaságpolitika feladata, hogy a mezőgazdaságot megszabadítsák a Colbert-féle merkantilista
politika korlátaitól, a mezőgazdasági termékek jó árat (bon prix) érjenek el. A fiziokraták a
kereskedelem felszabadításától és a belső kereslet növekedésétől várták, hogy olyan magas árak
alakuljanak ki a mezőgazdaságban, ami bőséget teremt és fedezetet a mezőgazdasági
beruházásokhoz. A kézműves luxustermékek fogyasztását elítélték, mert elvonja a keresletet a
mezőgazdasági termékektől. A földbirtokok koncentrációját támogatták, mert a francia kisbirtokok
versenyképtelenek voltak a nagy méretű, kapitalista módon gazdálkodó angol birtokokhoz képest.
Ennek érdekében el akarták törölni azokat a törvényeket, amelyek Franciaországban megtiltották az
angliaihoz hasonló bekerítéseket.
A fiziokraták Quesnay-vel az élen olyan adóreformot követeltek, amely megfelel az elméleti
alapállásuknak. Miután többlettermék (produit net) egyedül a mezőgazdaságban keletkezik, egyedül
itt kell adóztatni. A többlet a gazdálkodótól a földbirtokoshoz jut, tehát nem a gazdálkodónak, azaz a
bérlőnek, hanem a földbirtokosnak kell adót fizetnie. Quesnay tudatában volt a tőkefelhalmozás
fontosságának. Az a felismerés Turgot-nál, Adam Smithnél és az egész klasszikus iskolában központi
szerepet játszik, hogy a gazdasági fejlődés döntő eleme a tőkefelhalmozás.

A piac mint önszabályozó rendszer

Tanulmányai alapján arra a következtetésre jutott Quesnay, hogy a gazdasági rendszer képes állami
beavatkozás nélkül fenntartani magát, egyensúlyba jutni. Ebből következik a fiziokratáknak a
merkantilistákkal élesen szemben álló gazdaságpolitikai alaptétele, a „laissez faire, laissez passer”,
vagyis az államnak hagynia kell a dolgokat a maguk útján, az önszabályozó gazdaság nem igényli az

16
állam beavatkozását. Ehhez a gazdaságképhez logikusan hozzátartozik a gazdasági individualizmus, az
önérdekkövető egyén feltételezése. A fiziokraták osztották azt a meggyőződést, hogy egy jól
elrendezett társadalomban mindenki abban a hiszemben dolgozik másokért, hogy önmagáért teszi. A
rendszer akkor tartható fenn, ha tiszteletben tartják a magántulajdont, a fiziokraták a magántulajdon
szabadságának elszánt védelmezői voltak. A tulajdon szabadsága és a jólét növekedése szerintük
szükségképpen együtt jár az egyenlőtlenség növekedésével, de ennek oka az egyéni képességek
különbözősége és a szerencse, tehát természetes. A fiziokraták konkrét gazdaságpolitikai
problémákból kiindulva egy általános érvényűnek tekintett gazdaságképhez jutottak el, amiben
felismerhetjük Adam Smith „láthatatlan kezének” előzményét.
Mindezekből elhamarkodottan vonnánk le azt a következtetést, hogy a fiziokraták a korlátlan szabad
verseny egyértelmű hívei voltak. Szerintük csak egy meghatározott társadalmi környezetben működik
megfelelően a „láthatatlan kéz”, egy rosszul berendezett társadalomban az önérdekkövető gazdasági
tevékenység a társadalom szövedékének rombolásához vezet. Quesnay szerint a magánérdekek
követéséből nem alakul ki általános jólét, ez csak a kormányzat bölcsességének az eredménye lehet.
A feudális államba beszivárogtak a magánérdekek, nem képes azokon felülemelkedni az általános
jólét érdekében. A fiziokrata reformokat csak egy erős, törvényekkel szabályozott központosított
államszervezet képes végrehajtani, törvényes despotizmusra van szükség.

Turgot közgazdasági elmélete és gazdaságpolitikai gyakorlata

Turgot a többi fiziokratánál elkötelezettebb híve volt a gazdasági liberalizmusnak, amit gyakorlati
tevékenységével is bizonyított. Ugyanakkor ő is – Quesnay-hez hasonlóan ‒ meg volt győződve arról,
hogy egyedül az állam érdekelt igazán a franciaországi agrárkapitalista átalakításban. Nyilván ezért
vállalt szerepet az ancien régime idején – hovatovább a forradalom küszönbén – az állami
beavatkozás racionalizálásában.
Felhagyott a fiziokraták megtakarításokkal szembeni ellenvetéseivel, akik szerint a megtakarítás
csökkenti a mezőgazdasági cikkek iránti keresletet és ezáltal a termelést. Igaz ugyan, hogy Turgot is
minden profit végső forrásának a mezőgazdaságot tartotta, de a megtakarítást általában a növekedés
forrásának tekintette, amivel a klasszikus politikai gazdaságtan álláspontját vetítette előre.
Értékelméletében viszont a neoklasszikusokat előlegezte meg, mert értékelméletében a csereértéket
a hasznosságra építette.
Értékelméletében viszont a neoklasszikusokat előlegezte meg, mert értékelméletében a csereértéket
a hasznosságra építette. Minden értékelés szubjektív, az eladónak és a vevőnek az értékelése
különböző, ezek a becsült értékek (valeurs estimatives). Ezek közé a becsült értékek közé esik a
tényleges piaci ár, ami a megmért értéknek (valeur appréciative) felel meg. A gazdasági magatartást
ráfordítások és előnyök cseréjeként mutatta be.
Szerinte a kamatláb nem a pénzmennyiségétől függ (mint pl. Locke-nál), hanem a felhalmozott
megtakarítások iránti kereslettől és azok kínálatától.

6. A klasszikus politikai gazdaságtan

A 18. század második felére Angliában és Skóciában a kapitalista piacgazdaság megerősödött. Az

angol kézműipari termékek iránt viharos gyorsasággal nőtt a külföldi kereslet, ami hatalmas

17
profitokat hozott. Ez a környezet ösztönzően hatott a technikai újításokra. Az ipari forradalom
kezdetét 1769-től, James Watt találmányától, a gőzgéptől számítjuk. A gőzenergia felhasználása
átalakította a kor két fontos iparágát, a textil-, valamint a vas- és acélipart. A közlekedésben áttörést
hozó gőzhajót és gőzmozdonyt az 1800-as évek elején alkották meg. A technikai változások nyomán
átformálódott a társadalom egésze, megindult az ipari nagyvárosok kialakulása, ahol a kapitalista
vállalkozókkal, tőkésekkel szemben egyre gyarapodott a nyomorúságos körülmények között élő
munkások száma.

Adam Smith, a morálfilozófus

Adam Smitht gyakran nevezik a közgazdaságtan atyjának. Interdiszciplináris megközelítést
alkalmazott. Világszemléletében megtaláljuk azokat az elemeket, amelyek a skót felvilágosodás
szerzőire általában jellemzőek, azaz Newton és a természetjog befolyását.
Smith is meg volt győződve arról, hogy miként Newton rendet és harmóniát talált a fizikai világban,
ugyanígy megtalálhatóak azok a törvényszerűségek is, amelyek a társadalmat irányítják. Azt tartotta,
hogy néhány alapelv lefektetése után ezekből magyarázzunk meg jelenségeket, összekapcsolva
azokat egy természetes rend láncolatába. Ahogy a gravitációs vonzás és a testek tehetetlensége a
newtoni mechanika törvényei szerint biztosítják az egyensúlyt a Naprendszerben, úgy Smithnél az
önérdekkövetés és az együttérzés ellentétes erői hozzák létre a társadalmi rendet az egyének
autonóm cselekedeteiből.
Miközben Newton a hatóokokat vizsgálta a természetben, a felfedezett törvényeket a végső oknak, a
„Nagy Teremtőnek” tulajdonította. A világ a természetes renden, természeti törvényeken alapul.
Smith a társadalomban, a gazdaságban is a természetes rend megvalósulását látta. Ennek a
gondolkodásnak a jegyében Smith etikája és közgazdaságtana is arra a feltételezésre épült, hogy az
isteni gondviselés, az „Első Ok” úgy rendezte el a világot, hogy a természetes rend törvényeit követve
az emberiség boldogsága megvalósuljon.

A láthatatlan kéz irányítása – Smith etikája

Smith számolt azzal, hogy az embernek vannak szociális, antiszociális és önző szenvedélyei, amelyek
közül a károsakat a bennünk levő együttérzés korlátozza. Az embert a vagyon és hatalom hajszolása
mozgatja, holott ezek nem nyújtanak valódi kielégülést. Azonban mégis jótékony hatású, hogy a
természet becsap minket, mert ezzel felkelti az ember iparkodását, s a termelékenység
növekedésével a lakosok nagyobb sokaságát tartja el. A gazdagok ugyan kiválasztják, ami a
legértékesebb, de „csak kevéssel fogyasztanak többet, mint a szegények, és természetes önzésük és
kapzsiságuk ellenére, noha csak tulajdon kényelmükkel törődnek, noha az egyetlen cél, melyet azon
sok ezernek, akiket foglalkoztatnak, munkájától várnak tulajdon hiú és kielégíthetetlen vágyaik
csillapítása, mégis megosztják a szegénnyel minden újításuk hozadékát. Egy láthatatlan kéz vezeti
őket arra, hogy az élethez szükséges javakat csaknem ugyanúgy osszák fel, mint ahogy ez akkor
történne, ha a föld egyenlő részekre lenne felosztva minden lakója között; és ekképp, anélkül hogy
szándékolnák, anélkül hogy tudomásuk lenne róla, előmozdítják a társadalom érdekét, és eszközt
nyújtanak a faj megsokszorozásához” (Smith, 1977, 527).
A gazdaságban Smith feltételezte az egyének önérdekkövetését, de ebből itt sem keletkezik káosz.
„Azzal tehát, hogy minden egyén tőle telhetően igyekszik tőkéjét a hazai tevékenység fenntartására
használni, és ezt a tevékenységet úgy irányítani, hogy termelése a lehető legnagyobb értékű legyen,
szükségszerűen azon dolgozik, hogy a társadalom évi jövedelme a lehető legnagyobb legyen, bár
általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani, és nem is tudja, mennyire mozdítja azt elő…
Ebben is, mint sok más esetben, a láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, amelyet ő nem is keresett…

18
Azzal, hogy ő saját érdekét követi, gyakran a társadalomét eredményesebben mozdítja elő, mintha
annak előmozdítás lett volna valóságos célja” (Smith, 2011, I. kötet, 488‒489).

Egy önálló tudomány születése: A nemzetek gazdagsága

Amióta a gazdaságot önmagában és nem csak erkölcsi kérdésekkel összefüggésben vizsgálják, vagyis
a merkantilizmus óta, a fő kérdés az volt, mitől függ az állam gazdasági ereje, és az hogyan
erősíthető. Smith közgazdasági művének már a címe, Vizsgálódás a nemzetek jólétének
természetéről és okairól is mutatja, hogy ő szintén erre a kérdésre kereste a választ. Azonban már a
bevezetés első mondataiból kiderül, hogy más úton járt, mint a merkantilisták és a fiziokraták.
Szerinte az évről évre kifejtett munka szolgáltatja a nép számára a szükségleti és kényelmi cikkeket,
amit két tényező szabályoz: a munka kifejtése során megnyilvánuló gyakorlottság, szakszerűség,
értelmesség (azaz a termelékenysége), valamint a produktív munkát végzők és az ilyet nem végzők
aránya.

A növekedés forrásai: a munkamegosztás és a tőkefelhalmozás

A munka termelékenysége a munkamegosztáson múlik, amit a gyakran felidézett gombostűkészítő
manufaktúra példáján mutatott be. Ha minden műveletet egy ember végez, akkor lehet, hogy
naponta csak egyet tud elkészíteni, de ha a gyártást 18 műveletre szétosztják a munkások között,
akkor fejenként 480-at is képesek előállítani. A munkamegosztás oka az ember cserére,
cserekereskedelemre való hajlama. A munkamegosztás határait pedig a piac terjedelme szabja meg,
vagyis hogy az adott közlekedési lehetőségek közepette mekkora piac érhető el az árukkal. A
cserekereskedelem és a munkamegosztás fejlődésével együtt jár, hogy az emberek készletet
halmoznak fel, megtakarítanak, ebből képződik a tőke, ami szükséges a munka termelőerejének
nagyarányú kifejlesztéséhez. Vagyis Smith felismerte, hogy a munkamegosztás mellett a
tőkefelhalmozás is szükséges a „nemzet gazdagságához”, azaz a gazdasági növekedéshez.
Smith is használta a produktív és improduktív megkülönböztetést, de nem osztályokhoz kötve, mint a
fiziokraták, hanem a munkához. Produktív munkának azt tekintette, ami megfogható, eladható
jószágot állít elő, ilyen az ipari munkásé. A házicseléd munkája viszont improduktív, mert semminek
nem növeli az értékét. A házicselédhez hasonlóan a társadalom néhány nagy tiszteletben álló
hivatásrendje is idetartozik, az államfőtől kezdve a lelkészek, jogászok, orvosok, írók, tudósok, azaz a
szolgáltatások nem értéktermelők. A tőke produktív munkaerőt használ fel, tehát minél nagyobb a
tőkefelhalmozás, annál nagyobb a produktív termelésben dolgozók aránya.

Stacionárius állapot
Smith elképzelhetőnek tartotta, hogy egy ország elérjen a gazdagságnak egy olyan szintjére, amelyen
a természeti adottságait teljesen kihasználja, a tőkebőség pedig minden tevékenység kielégítésére
elégséges. A verseny a lehető legnagyobb, a rendes nyereség pedig a lehető legkisebb lesz. A
munkabér arra a szintre száll le, amely elégséges a munka iránti keresletnek megfelelő
munkáslétszám fenntartásához. Ezzel Smith egy stacionárius (állandósult, egyensúlyi) állapotba jutott
gazdaságot ír le, de tovább nem foglalkozik vele, mert „a gazdagságnak ilyen fokára talán még
sohasem jutott el egy ország sem” (Smith, 2011, I. kötet, 114).

Smith érték- és árelmélete

19
A cserekereskedelem kialakulásával megjelenik a pénz, és Smith tanulmányozni akarta azokat a
szabályokat, amelyeket az emberek az áruk cseréje során követnek, és amelyek a javak csereértékét
meghatározzák. Átvette az Arisztotelész óta ismerős megkülönböztetést a használati és csereértékről.
Megfogalmazta az értékparadoxont, azaz annak lehetőségét, hogy ezek ellentétesen mozognak:
semmi sem olyan hasznos, mint a víz, de vásárolni rajta semmit nem lehet. A gyémántnak alig van
használati értéke, mégis nagy mennyiségű más jószág kapható érte. A csereérték, az értékarányok
magyarázatában Smith a ráfordítások felé fordult. Miként a skót felvilágosodás más képviselői (5.2.
fejezet), Smith is szakaszokra osztotta fel a társadalom fejlődését, a kezdeti, gyűjtögető-vadászó
szakasztól a saját korát jellemző kereskedelmi szakaszig. A társadalom korai állapotában, amikor
nincs még tőkefelhalmozódás, sem földtulajdon, a javak cseréjét a megszerzésükre fordítandó
munkamennyiség határozta meg. Ekkor minden áru csereértékének mértéke a munka, az ember
olyan mértékben gazdag, amilyen mennyiségben mások munkája felett rendelkezhet, vagy azt meg
tudja vásárolni. A fejlett gazdaságokban az árban a munkának, a tőkének és a földnek is meg kell
térülnie, az ár összetevői ezért a munkabér, a profit és a járadék. Smith összekapcsolta az értéket a
természetes árral, a jószág értéke a ráfordításokkal meghatározott természetes árban fejeződik ki. A
későbbi interpretációk számára sok vitára adott lehetőséget, hogy mindehhez hozzátette: az árnak
nemcsak azt a részét mérjük munkával, amely munkát fedez, hanem azt is, amely a járadékot, illetve
a profitot biztosítja.
Smith szerint a természetes ár mellett rövid távú hatások miatt attól különböző piaci ár alakul ki,
amelyet a kereslet és a kínálat szabályoz. Ha a piaci ár meghaladja a természetes árat, az ebből adódó
profitnövekmény vonzza a termelőket, és a létrejövő túlkínálat rövidesen az árak csökkenéséhez
vezet. Az alacsonyabb piaci ár veszteségeket, ezzel kínálatcsökkentést hoz magával. Ezzel Smith
magyarázatot talált a piaci mechanizmus, a tőkeallokáció működésére. Tisztában volt azzal, hogy a
pénz értéke maga is változik, ezért különbséget tett az áruk valóságos, vagyis munkában és névleges,
vagyis pénzben kifejezett ára között. Az érték- és árelméletéhez kapcsolódóan az egyes
jövedelemformákat, a bért, a profitot és a járadékot is elemezte.

Abszolút kereskedelmi előnyök és az önszabályozó piac

Smith vizsgálatai a belföldi piacokra összpontosultak, de foglalkozott a nemzetközi kereskedelemmel
is. Ennek legfőbb oka az volt, hogy heves vitába szállhasson a merkantilizmussal. Könyvének negyed
részét szánta nézeteik cáfolatára. A kereskedelmi kapcsolatokat az abszolút előnyökre vezette vissza.
Üvegházak és fűtés révén Skóciában is lehetne bort termelni, de harmincszor annyiba kerülne, mint
külföldről behozni, hangzik a példája. Terjedelmes eszmefuttatásai, történelmi példái azonban
alapvetően nem egy nemzetközi kereskedelemelmélet kifejtését szolgálják, hanem az állami
beavatkozástól mentes piaci mechanizmus előnyeinek a bemutatását. Mindebből tévedés lenne azt a
következtetést levonni, hogy Smith a szabad piacgazdaság elvakult, doktriner képviselője lett volna.
Az államnak olyan lényeges feladatokat szánt, mint a honvédelem, az igazságszolgáltatás, az iskolák
és utak építése, fenntartása, a papírpénz kibocsátásának szabályozása. A külkereskedelemben el
tudott képzelni kivételes vámvédelmet. Az állami feladatok ellátásához szükséges adók beszedésének
az elveit is kifejtette.
Smith munkásságának nagysága és maradandó léte abban rejlik, hogy előtte senki sem tudta a
gazdasági alapfogalmakat, összefüggéseket egy rendszerbe foglalni, egyetlen kötetben megjeleníteni
a gazdasági növekedés, fejlődés erőit, tudományos módszertant használni, azaz egyesíteni az
absztrakt elemzést a történeti dimenzióval, gazdaságpolitikai kontextussal. Mai kifejezéssel élve azt
mondhatjuk, hogy Smith volt képes létrehozni egy tudományos paradigmát.

A Say-törvény - Jean-Baptiste Say

20
Say elfogadta azt a gondolatot, hogy a szabadpiac működésével olyan egyensúly jön létre, amely
mellett a munka és a tőke erőforrásait teljesen hasznosítják. A fiziokraták számoltak azzal a
lehetőséggel, hogy ha a nemesek vagy a földtulajdonosok nem költik el a jövedelmüket, megakadhat
a termékek körforgása, túltermelés jöhet létre. Smithnél a megtakarítások automatikusan váltak
beruházássá, és nem látott akadályokat a szabadpiac fejlődése előtt. Say ezt az utóbbi elképzelést
erősítette meg azzal az eszmefuttatásával, amit később Say törvényeként emlegettek. Arra
hivatkozott, hogy minden piacra vitt termék értékével más termék eladása előtt nyitják meg az utat.
Senki nem azért ad el egy jószágot, hogy az érte kapott pénz értéke eltűnjön azáltal, hogy tétlen
marad, és csak úgy tud megszabadulni a pénzétől, hogy árut vesz érte. Rövid megfogalmazással,
minden kínálat megteremti a maga keresletét. Say más utalásaiból azt lehet kiolvasni, tisztában volt
azzal, hogy egyes részpiacokon rövid távon eltérhet egymástól a kereslet és a kínálat, és csak az
általános túltermelés lehetőségét vetette el. Viszont a pénzt csak mint csereeszközt vette figyelembe,
feltételezte, hogy a megtakarítások azonnal beruházásokká alakulnak, és a pénzt senki tartja meg a
vagyonfelhalmozás eszközeként. Ezekkel a nézetekkel Say a neoklasszikus közgazdaságtan előfutára
lett.

Történelmi események:
Kitört a francia forradalom, az azt követő jakobinus diktatúra és a napoleoni hábórúk beárnyékolták a
ráció vezette társadalmi haladásba vetett hitet.
Angliában, ahol a dicsőséges forradalom már egy évszázaddal korábban, 1688-ban nagy véráldozatok
nélkül lezajlott, a francia forradalom további reformok reményét ébresztette a liberálisokban. Az
erőszakos, radikális változások híre viszont a konzervatívokat erősítette meg. A 18. század vége és a
19. század eleje belső konfliktusokat is kitermelt. Az ipari forradalom, az iparosodás még a kezdeti
szakaszánál járt, és ennek következtében a tőkejavak termelése mellett a fogyasztási javak termelése
kevéssé nőtt. A munkásosztály nemcsak a közgazdasági elméletekben, hanem a valóságban is a
létminimum szintjén, nyomorban élt. 1806-ban meghirdetett kontinentális zárlattal Napoleon blokád
alá vonta az angol kikötőket. 1790 és 1810 között a gabonaárak évente átlagban 18 százalékkal
emelkedtek. A francia forradalom hatásától megriadva 1795-ben szegénytörvényt fogadtak el, ami
azonban kevéssé volt képes segíteni az ínséget szenvedőkön. A munkásszervezetek sora jött létre az
1790-es évektől. Az osztálykonfliktusok másik forrását a régi földtulajdonosok és az új ipari tőkések
közötti érdekellentétek képezték, amelyek a gabonavámok körüli parlamenti csatákban nagyon
látványosan nyilvánultak meg.

Thomas Robert Malthus (1766–1834) Tanulmány a népesedés törvényéről:

Az foglalkoztatta, hogyan lehet a népesség számát a rendelkezésre álló létfenntartási javaknak
megfelelő szinten tartani. 1790-ig Anglia önellátó volt élelmiszerekből, de attól kezdve importra
szorult. Malthus fő állítása, hogy a népesség – ha nem korlátozzák – mértani (1, 2, 4, 8, 16…), az
élelmiszerkínálat számtani (1, 2, 3, 4, 5…) haladvány szerint nő, ezért a szegénység és a nyomorúság a
népesség többsége számára elkerülhetetlen. Becslése szerint a népesség 25 évenként
megduplázódik. Az elégtelen élelmiszer-kínálatot ekkor még pusztán a föld szűkös kínálatára vezette
vissza. Malthus szerint a népességet a pozitív (tényleges) és a preventív (előzetes) korlátok tarthatják
az élelmiszer-kínálatnak megfelelő szinten. Pozitív korlátok a háborúk, éhínségek, járványok,
preventív korlát a csökkenő születési ráta a házasságok elhalasztása révén. Könyve hatásának is
köszönhető, hogy 1801-ben átfogó népszámlálást tartottak Angliában, ami igazolta a népesség
ugrásszerű növekedését a 18. században. Lesújtó véleménnyel volt a szegénytörvényről, mert úgy
gondolta, azzal csak a népesség számát szaporítják, de az ellátásukra szükséges táplálékot nem. A
segélyezésre költött pénzt a munkabérekből vonták el, ami tovább növeli a nyomort. Az ő befolyására

21
leállították a nagycsaládosok segélyezését, illetve épkézláb ember nem kaphatott segélyt. Malthus –
ahogyan ezzel a mai ember is szembesül – egy nagyon valós problémával, a túlnépesedéssel
foglalkozott, de nem vette számításba a technikai fejlődés lehetőségeit.

Ricardo politikai gazdaságtana a jövedelem elosztásáról

Ricardo fő műve 1817-ben jelent meg A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei (On the
Principles of Political Economy and Taxation) címmel. Ennek előszavából kiderül, hogy elődei közül
Smitht tartotta legnagyobbra, valamint Sayt részben Smith elméletének elterjesztéséért, részben
saját eredeti gondolataiért. Könyvének előszavában leszögezte, hogy a politikai gazdaságtan fő
feladata, hogy megmagyarázza a jövedelmek elosztásának törvényszerűségeit a föld, a tőke
tulajdonosai és a munkások között. Tisztán elméleti modelleket fogalmazott meg elvontan, tértől és
időtől függetlenül, a smithihez hasonló történelmi illusztrációk teljesen hiányoznak.
Napóleon a lipcsei csatában vereséget szenvedett 1813-ban. Ez a kereskedelmi zárlatnak is véget
vetett, és kérdésessé vált a vámtarifák megfelelő szintje. A gabonatörvényeket 1846-ban szüntették
meg, nem volt egyetértés abban, hogy a szabad verseny vagy a lassiez-faire elv valósuljon meg.

A földjáradék és munkabér meghatározásának elmélete

1815-ben értekezések sorozata jelent meg az emelkedő gabonaárak és emelkedő földjáradék
magyarázatára többek között Ricardo és Malthus tollából. A földjáradék növekedése összefügg azzal,
hogy újabb és egyre rosszabb minőségű földeket kell művelésbe vonni a lakosság számának
növekedése miatt. A legrosszabb még megművelt földön elvégzett munkamennyiség határozza meg a
gabona árát, hiszen ha egy földbirtokon a költségek nem térülnek meg, kivonják a művelésből.

Ricardo és Malthus bér- és profitelmélete

Ricardo abból indult ki, hogy az emberi munkának, mint minden adásvétel tárgyát képező,
szaporítható jószágnak, megvan a természetes és a piaci ára. A munka természetes ára, azaz a
természetes bér kell hogy fedezze a munkás és családja fenntartásához szükséges jószágok árát,
tehát a munkásság csökkenés nélkül képes legyen a saját fajtájának fenntartására.
A béreket Malthus is a létminimumhoz kötötte, aminek az előzménye már Smithnél fellelhető. A
létminimum tartalmával azonban nem foglalkoztak.
Ricardo a csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban feltételezte, a mezőgazdaságon kívül a technikai
haladás miatt a nem mezőgazdasági termékeknél csökkenő munkaráfordítással, ezért csökkenő
árakkal számolt. Ennélfogva a létfenntartásba beleértett termékek köre idővel bővült. A gyarapodó
tőke a munkakereslet növekedéséhez vezethet, ami miatt a munka piaci bére akár tartósabban is a
természetes bér fölé emelkedhet. Hosszabb távon azonban Ricardo szerint a bér a létfenntartás
szintjére esik vissza. A növekvő bérek ugyanis ösztönzik a népesség növekedését, ami lenyomja a
béreket. A népesség szaporodásával az élelmiszereket egyre több munkával állítják elő, ezek ára
emelkedik, és a munkások helyzete akkor is romlik, ha a pénzbérük nő.
Ricardo Malthushoz hasonlóan a szegénytörvényeket kártékonynak tartotta, részben, mert a
népesség szaporodását segítik elő, részben, mert az ország tiszta jövedelmét csökkentik, a nyomort
állandósítják, ahelyett, hogy a szegényeket megtanítanák a létfenntartásuk előteremtésére.

22
A kereskedelem komparatív előnyei Ricardónál
Ricardo a nemzetközi kereskedelem vizsgálatában Smith elméletét fejlesztette tovább. A
külkereskedelem előnyeit nemcsak abban az esetben mutatta ki, amikor az egyik ország az egyik
terméket, a másik ország a másik terméket állítja elő kevesebb munkával (Ricardo példájában Anglia
posztót, Portugália bort), tehát abszolút előnyökről van szó. A komparatív előnyök elméletében azt
bizonyította, hogy ha az egyik ország mindkét termékben termelékenyebb, de a külkereskedelem
révén azt a termékét, amelyikből a termelékenységi előnye kisebb, a másik országtól szerzi be, akkor
ez mindkét országnak előnyös.

Ricardo és Malthus vitái

Ricardo: a szabad versenyben hitt, így elfogadta az általános túltermelés tényét. Kezdett foglalkozni a
termelésben használt gépek munkanélküliségre gyakorolt hatásáról, azonban óva intett a gépek
háttérbe szorításától. Szerinte ez a tőke külföldre szivárgását váltaná ki.
Malthus kételkedett az önszabályozó piac hatékonyságában. Míg Ricardo és Smith a
piacelemzéseknék csupán a kínálati oldalt vizsgálta, ő a keresleti oldallal is foglalkozott. Úgy gondolta,
a növekedéshez szükség van „hatékony keresletre”, ennek fogalmát bővebben nem fejtette ki.
Gondolatmenete alapján a növekedés forrása a fogyasztás bővülése. Vagyis a megtakarítás-
beruházás nem képes gazdasági növekedést generálni.

7. Lázadás a kapitalizmussal szemben

A 18. század folyamán a kapitalizmus kialakulása súlyos társadalmi problémákat hozott magával.
Számos politikus, filozófus és más társadalomtudós nem fogadta el a klasszikus politikai gazdaságtan
világképét, és nem számítottak arra, hogy a piac szabad működése segít megszüntetni a
munkástömegek nyomorát.
Angliában, Franciaországban és Németországban egyaránt szocialista gondolatok bukkantak fel,
amelyek nagyon sokszínűek voltak, és annyi közös vonás volt bennük, hogy a társadalmi intézmények
átalakítását célozták meg a szegénység, a nyomor és egyenlőtlenség megszüntetése érdekében.
A szocialista gondolatok forrásai éppúgy különbözőek voltak, mint maguk az elképzelések. Voltak,
akiket a felvilágosodás és a francia forradalom, voltak, akiket az ész által irányított emberiesség
természetjogi eszméje, másokat a keresztény meggyőződésük ösztönzött arra, hogy keressék a
haladás, a társadalom tökéletesítésének lehetőségét. A javasolt utak között volt demokratikus és
tekintélyelvű, forradalmi és reformer, sőt az anarchizmus képviselői is felbukkantak.

A kommunista világforradalom harcos prófétája: Karl Marx

Marx munkásságának legkidolgozottabb, legátfogóbb része a politikai gazdaságtani elmélete, de
inkább nevezhetnénk társadalomtudósnak, akinek filozófiai, szociológiai és közgazdasági művei
születtek, emellett éppúgy joggal tekinthetjük forradalmárnak.

Marx társadalomfilozófiája
Marx tudományos érdeklődése filozófiai irányultságú volt, és azonnal összekapcsolódott a politikai
gyakorlattal.

23
Az emberi társadalom állandó konfliktusok közepette fejlődik, ahogy a Kommunista kiáltvány 1.
fejezete kezdődik: „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” (Marx–Engels,
1975, 38). Az osztályharcok mögött a termelőerők fejlődése áll, ami kikényszeríti a termelési
viszonyok megváltozását, és ezáltal új termelési mód jön létre, ami konfliktusba kerül a régi
felépítménnyel, azt megváltoztatva. Marx (és Engels) – amint a felvilágosodás óta számos szerzőnél
láttuk – a történelmet korszakokra bontható, valamilyen fejlődési iránnyal bíró folyamatként,
haladásként ábrázolta. Az osztály nélküli ősközösség után jöttek az ellenétes érdekű osztályokra
bomlott társadalmak: az antik társadalom (szabadokkal és rabszolgákkal), a feudális társadalom
(hűbérurakkal és jobbágyokkal), valamint a tőkés társadalom (a termelési eszközök birtokosaival és a
bérmunkásokkal). Marx szerint a fejlődés a modern termelőerők teljes kibontakozása révén halad az
osztály nélküli kommunista társadalom felé, amelyben az uralkodó osztályok erőszakszervezete, az
állam is elhal.
Marx A tőkében – miként egész életművében – a kapitalizmus kíméletlen kritikáját adta, egy
pusztulásra ítélt/ítélendő rendszernek festette le. A kapitalista rendszer szerinte abban különbözik
minden előző rendszertől, hogy a termelési eszközöket az egyik társadalmi osztály, a tőkések teljes
mértékben kisajátítják, azzal szabadon rendelkeznek, míg a személyükben szabad, de a termelési
eszközöktől megfosztott proletárok kénytelenek munkabér fejében előállítani a termékeket. Ez egy
kizsákmányoló rendszert hoz létre.
Marx szerzőtársa, Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művében írja le, hogy milyen
nyomorúságos helyzetben éltek és dolgoztak a fokozatos törvényi szabályozás ellenére is milyen
iszonyatos körülmények között dolgoztak nemcsak a férfiak, hanem a nők és a gyerekek is, milyen
rettenetes, lakásnak aligha nevezhető helyen, szörnyű egészségi állapotban tengődtek. Engels
statisztikája sokatmondó: „különböző stockporti és manchesteri gyárak 22 094 munkása közül csak
143-an voltak 45 évesnél idősebbek. E 143 közül 16-ot csak különös kegyből tartottak meg…”
Marx árelmélete: Az áru értéke három részből tevődik össze, az állandó (konstans) tőkéből (az
amortizációból és az anyagköltségekből), ami korábbi munkaráfordítás eredménye, és az új értéket
létrehozó változó (variábilis) tőkéből (a bérköltségekből) és az értéktöbbletből (németül Mehrwert);
a szokásos rövidítéssel: c+v+m. A kizsákmányolás szerinte abban nyilvánul meg, hogy noha az új
értéket a munkás teremti, miután a termelési eszközöktől meg van fosztva, az új értéknek csak egy
részét kapja meg, a bérén felüli értéktöbbletet a tőkés elsajátítja.
Marx a klasszikusokhoz hasonlóan azt feltételezte, hogy a béreket a létfenntartási javak előállításához
szükséges munka határozza meg. Szerinte azonban a bérek nem a túlnépesedés miatt nem lépik túl a
létminimum szintjét, hanem azért, mert az állandóan jelen lévő munkanélküliség leszorítja.

Marx hatása:
Marx hatása összetett és ellentmondásos. Egyrészt a Szovjetuniótól Kínáig hatalmas országokban és
ezek befolyási övezetében az ő nevében indítottak el óriási társadalmi-gazdasági átalakulásokat.
Társadalomelmélete 20. századi kritikai filozófiák (mindenekelőtt a frankfurti iskola), politikai
elméletek és mozgalmak szellemi ihletője volt a nyugati világban is, az államszocializmus kudarcai (a
sztálini diktatúra rémtetteinek megismerése, az 1956-os magyar forradalom és az 1968-as prágai
reformok leverése, végül a szovjet birodalom összeomlása) azonban elvették a vonzerejét.
Ugyanakkor a nyugati közgazdaságtanban Marx követői marginális szerepet játszottak, említésre
méltóbb az az inspiráló hatás, amelyet a marxi gondolatok egyes posztkeynesiánusokra gyakoroltak.

8. A neoklasszikus közgazdaságtan

Az utiliarizmus gyökerei

24
Az a gondolat, hogy a boldogság és ezzel az erkölcsi jó végső forrása az élvezetre törekvés és a
fájdalom kerülése – mint annyi más elképzelés – az ókori görögökre visszanyúlik. Ennek legfőbb
hirdetője Epikurosz volt (Kr. e. 341–270), nézeteit a görög hedone, azaz élvezet szóból
hedonizmusnak szokták nevezni. A felvilágosodás korában a boldogság összekapcsolódott a
hasznossággal, ahonnan az etikai irányzat, az utilitarizmus a nevét is kapta (utilis latinul hasznos).
Ezen irányzat szerint az ember racionálisan mérlegeli, hogy egy cselekedet következményei segítik-e
az élvezetszerzését, és eszerint ítéli hasznosnak.

Bentham hedonista utilitarizmusa

az ember keresi az élvezetet és kerüli fájdalmat. A morálfilozófiáját a hasznosság alapelvére építette,
ami alatt azt értette, hogy minden cselekedet aszerint helyes vagy helytelen, hogy előmozdítja-e
valakinek a boldogságát. Az egyének élvezetkeresése szerinte magától nem vezet a társadalmi
harmóniához. Az embereket a kormányzatnak kell olyan szabályozó- és szankciórendszerbe
helyeznie, hogy a lehető legtöbb ember legnagyobb boldogsága megvalósuljon. Feltételezte, hogy az
élvezet és a fájdalom (azaz negatív élvezet) mérhető jelenségek. A tényleges számításokig nem jutott
el Bentham, a hasznosság mérhetősége a későbbi követők minden törekvése ellenére soha nem
bizonyult megoldhatónak.

Mill újításai
Az élvezetek között vannak minőségi különbségek, a szellemi élvezetek magasabb rendűek, és ez
összeegyeztethető a hasznosság elvével. Millnél már nem egy törvényhozó tereli az egyéni
élvezetkeresést az összboldogság növelésének az irányába, hanem a haszonelvűség a cselekvő
személytől követeli meg, hogy a saját boldogsága és többiek boldogsága közötti választás esetén
olyan pártatlan legyen, mint egy jóakaratú, elfogulatlan külső szemlélő.

Harsányi János
Harsányi János (1920–2000) Budapesten született. A híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, és
matematikából országos középiskolai tanulmányi versenyt nyert. Erre olyan büszke volt, hogy még a
Nobel-díjhoz adott önéletrajzában is megemlékezett róla. Mivel a családnak gyógyszertára volt,
abban a reményben, hogy zsidó származása ellenére elkerülheti a munkaszolgálatot, gyógyszerésznek
tanult. Magyarország német megszállása után azonban munkatáborba vitték. A halálos ausztriai út
elől sikerült megszöknie, és Budapesten egy jezsuita szerzetes bújtatta. A háború után filozófiát és
szociológiát tanult, doktori fokozatot filozófiából szerzett, de antimarxista nézetei miatt tudományos
karrierje 1948-ban megszakadt. Ennek a kitérőnek a pozitív hozadéka az volt, hogy az egyetemen
ismerte meg a későbbi feleségét, Klauber Annát, aki egész életére társa lett. Gyógyszerészcsaládjuk
patikáját 1950-ben államosították, ezután Ausztriába menekült. Külföldre kerülve Ausztrália és az
USA egyetemein tanult, majd tanított, immár közgazdaságtant. A matematikai elegancia csábította el
a szociológiától a közgazdaságtanhoz. Játékelméleti munkásságáért 1994-ben Nobel-díjat kapott.

Preferenciautilitarizmusa

25
Harsányi János a hedonista és az ideális utilitarizmus hiányosságait a preferenciautilitarizmus
bevezetésével igyekezett megoldani egy 1977-es tanulmányában. Ez alatt azt értette, hogy annak az
eldöntésében, mi a jó az egyénnek, csak a saját preferenciái számítanak. Ennek az álláspontnak a
nyilvánvalóan abszurd következményeit úgy próbálta elhárítani, hogy különbséget tett kinyilvánított
és valódi preferencia között. Ha pl. tévedés vagy erős érzelem eltérít a racionális választástól, akkor a
kinyilvánított és a valódi preferencia nem esik egybe. Az utilitarizmus az általános jóakaratot és az
emberi együttérzést feltételezi, ezért az antiszociális preferenciákat eleve kizárta. A
preferenciautilitarizmus megközelítését számosan átvették, továbbfejlesztették, s ma már sokszor
nem is Harsányihoz kötik az utilitarizmus ezen ágát. A közgazdaságtanban a hasznosság mérésének
problémáját már a 20. század első harmadában úgy kerülték meg, hogy a gazdasági szereplőktől csak
a preferenciaállítás képességét feltételezték. Ennek a logikáját látjuk viszont az etikában, a
hasznosság, ezzel az erkölcsileg helyes tartalmi meghatározásának a problémáját itt is a
preferenciaállítással iktatták ki.
Harsányinál is előkerül az utilitarizmus örökzöld problémája, ami a közgazdaságtanban egy társadalmi
jóléti függvény felállításához szintén szükséges, nevezetesen a hasznosság személyek közötti
összehasonlítása. Nagyon könnyű példákat találni arra, hogy ugyanaz a jószág vagy esemény több
vagy kevesebb élvezetet okoz egyik vagy másik embernek. Az összehasonlíthatóság a társadalmi
szintű aggregálás előfeltétele is. Harsányi ezt a kérdést roppant egyszerűen intézte el azzal, hogy
felállította a hasonlósági posztulátumot, azaz hogy az alapvető pszichológiai reakcióink hasonlóak.
Posztulátum alatt olyan alapigazságot értünk, amelyet bizonyítás nélkül elfogadunk mint nyilvánvalót
(evidenst).

Marginalista forradalom: a határelemzés és a szubjektív értékelmélet megalapozása

A 19. század második felében a klasszikus politikai gazdaságtannal szemben egyre több kritika merült
fel:
- malthusi népesedéselmélettel szemben az egy főre jutó jövedelem a népesség növekedése
mellett nőtt
- A technológiai változásoknak köszönhetően nem tapasztalták a csökkenő hozadékot a
mezőgazdaságban
- szakszerűbb elemzések már nem tartották kielégítőnek a ricardói munkaérték-, illetve
elosztáselméletet
A marginalista forradalom főbb előfutárai:
Céljuk, hogy az ész hatalmában bízva egy matematikailag rendezett világot tárjanak fel, „tiszta”
matematikai modellt alkossanak.
Antoine Augustin Cournot (1801–1877) a kalkulus és a mechanika professzora volt, rektorságig vezető
sikeres egyetemi karrierrel, amelyben a közgazdaságtan mellékes szerepet töltött be. Mégis tartós
hatást gyakorolt 1838-ban jelent meg az a munkája, amelyben folytonos keresleti függvényt állított
fel, valamint a monopolista profit maximumát azon ár mellett határozta meg, ahol a határköltség
megegyezik a határbevétellel, azaz a Cournot-féle pontban. Elméletében még nem épített a
hasznosságra. Oligopólium-, illetve duopóliummodellje szintén helyet kap a mai tankönyvekben.
A marginalizmus legfontosabb előzményeként Hermann Heinrich Gossen (1810–1858) munkáját
tartjuk számon. Munkája teljesen észrevétlen maradt, ami nagyon elkeserítette. Csak a magyar Kautz
Gyula (1829–1909) figyelt fel rá. A csökkenő hasznosság gondolata, amit Gossen első törvényeként
ismerünk, nem volt eredeti felismerés, többek között már Benthamnél is megtaláljuk. Az igazi újítása
a második törvénye, a határhasznok kiegyenlítődésének elve, amivel az optimális allokáció elvét

26
fogalmazta meg, azaz az egyén akkor maximalizálja a hasznosságot, ha „minden egyes élvezet
nagysága abban a pillanatban, amikor ezt az örömet megszakítjuk, azonos minden élvezetre”
William Stanley Jevons (1835–1882): A közgazdaságtan szerinte éppen azért kapcsolódik a morális
tudományhoz, mert az öröm és a fájdalom mérésén alapul. Az a tárgya, hogy hogyan kell
maximalizálni a boldogságot az öröm megvásárlásával a fájdalom legalacsonyabb költsége mellett.
Jevons az utilitarista megközelítést összeegyeztethetőnek tartotta a matematikai módszerek
bevezetésével. Jevons különbséget tett az összes hasznosság és a hasznosság foka között, amit ma
határhaszonnak nevezünk. A hasznosság foka a jószág mennyiségének növekedésével csökken, amit
már differenciálszámítás segítségével is kifejezett.

Neoklasszikus közgazdaságtan a cambridge-i iskolában: Alfred Marshall

Marshall abban különbözött a marginalistáktól, hogy hangsúlyozottan szoros kapcsolatban akart
maradni a gazdasági realitással, szerinte az elmélet feladata nem pusztán modellalkotás, hanem
gyakorlati problémák megoldása is.
Az ember motivációit az utilitarizmus alapján az élvezet keresésére és a fájdalom elkerülésére vezette
vissza, ami a gazdaságban a pénzszerzés vágyában jelenik meg, a leegyszerűsített racionális homo
oeconomicus emberképet viszont elutasította. Szerinte a pénzszerzés vágya nemes cél
megvalósítására is irányulhat, és nem zár ki más motívumokat, pl. az együttérzést egy társadalmi
osztály tagjai között vagy az altruizmust a családban. A racionális mérlegelést sem feltételezhetjük
mindenkiről, az ember inkább szokásokat követ. Az üzleti életben azonban Marshall szerint a
szokások általában az előnyök és hátrányok gondos mérlegelése nyomán alakulnak ki.
Arra is kitért, hogy a cselekedetek ugyan az egyénektől indulnak, de a közgazdászok, akik egyben
társadalomtudósok, az egyénekre mint a társadalmi szervezet tagjaira tekintenek. Szembenézett
azzal a problémával, hogy ugyanaz a pénzösszeg más élvezetet jelenthet egyes egyének számára akár
azért, mert eltérő nagyságú a vagyonuk, akár azért, mert az érzékelésük módja különbözik pl. a
természetük vagy az iskolázottságuk miatt. Ha a társadalmi átlagot nézzük, szerinte mégis
eltekinthetünk ezektől a különbségektől.
Marshall a klasszikusokhoz hasonlóan ár- és értékelmélettel, valamint az elosztás és a növekedés
kérdéseivel foglalkozott az Alapelvekben. Azt ő is úgy gondolta, mint a marginalisták, hogy az egyes
részpiacokon fennálló keresleti és kínálati viszonyok kölcsönösen függenek egymástól. A reális világ
összetettségét azonban úgy akarta visszaadni, hogy bevezette a parciális elemzés technikáját,
amellyel az egyensúlyt egy-egy részpiacon vizsgálta. Ennek során a vizsgálatot csak egy részterületre
korlátozta úgy, hogy közben minden más tényezőt változatlannak tekintett. Ezt nevezzük latin
kifejezéssel ceteris paribus (a többi változatlanul hagyásával) elvnek, ami több tudományterületen is
ismert, de a közgazdaság-tudományban Marshallnak köszönhetően vált általánossá.
Az egyes részpiacokon a kereslet és kínálat elemzése, az egyensúlyi állapot bemutatása során olyan
fogalmakkal találkozunk, amelyek a mai mikroökonómia tankönyvekből éppúgy ismerősek (pl. a
keresleti rugalmasság vagy a fogyasztói többlet), mint az a diagram, amely a kereslet és a kínálat
egyensúlyát a mennyiség és az ár függvényében ábrázolja, és amelyet Marshall-keresztnek szoktunk
nevezni. Marshall tisztában volt azzal, hogy egy jószág keresleti ára és a keresett mennyisége között
csak akkor tud egyértelmű függvényszerű kapcsolatot leírni, a ceteris paribus elvet alkalmazni, ha
feltételezi a pénz határhasznának állandóságát, ami nem életszerű.
Egyik nagy újítása az időtényező bevezetése volt, ami lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsen a
hosszú távú egyensúly iránt érdeklődő klasszikusok és a rövid táv felé forduló marginalisták között.
Míg rövid távon a keresleti oldal szerepe jelentős, hosszú távon a kínálati oldal szerepe jelentős az
ármeghatározásban. Négy időtávot különböztetett meg, a piaci, a rövid, a hosszú és a szekuláris

27
periódust, amelyeket nem konkrét időtartamok, hanem a piaci helyzetek jellemzői alapján osztott fel.
A piaci periódusban a kínálat rögzített, a piaci árat a kereslet határozza meg. Rövid távon a vállalatok
az adott tőkefelszerelés mellett változtathatják meg a termelt mennyiséget, az árat a kereslet és a
rövid távú határköltség együttesen határozzák meg. Hosszú távon a tőkefelszerelés, a szervezés is
változhat, különböző hozadékok (növekvő, csökkenő, állandó skálahozadékok) fordulhatnak elő. A
szekuláris periódusban a normál árat a tudás, a népesség és a tőke változása mellett a kereslet és
kínálat nemzedékről nemzedékre változó feltételei befolyásolják.

9. A neoklasszikus közgazdaságtan

A valószínűség használata a közgazdaságtanban

A tapasztalati, induktív tudás régóta ismert problémája, hogy miután véges számú megfigyelésből
származik, soha nem állítható tökéletes bizonyossággal, hogy az adott körülmények között előforduló
esemény a jövőben is ugyanígy következik be. Keynes ehhez az ismeretelméleti témakörhöz járult
hozzá azzal, hogy az induktív tudás tartalmát a valószínűség elméletével akarta megvilágítani.
Korábban a jövőre vonatkozó előrelátás hiányát, az ezzel járó bizonytalanságot a valószínűség
kategóriájával próbálták megragadni. Eszerint egy esemény valószínűségét az határozza meg, hogy
adott feltételek mellett milyen gyakorisággal fordul elő. Keynes arra mutatott rá, hogy ez csak olyan
jelenségekre alkalmazható, amelyeknél a változatlan feltételek melletti végtelen számú ismétlés
lehetősége adott (pl. dobókocka dobása). Ezek azonban kivételes esetek, ezért a valószínűséget
inkább logikai viszonynak tekintette, amely érvekből nyert premisszák és a belőlük levont
következtetés között áll fenn, és amely alapján racionális cselekednünk. Ezt a racionális viselkedést a
tapasztalataink szubjektív értékelése és az intuíciónk alapozza meg, a valószínűség kalkulálása egy
olyan technika, ami ezt az értékelést átvilágítja. S ami a közgazdaságtan számára különösen fontos
állítása, hogy szerinte az események valószínűségéhez nem kapcsolható számszerű érték.

Keynes pénzelmélete
Szerinte az az egyensúlyi állapot és teljes foglalkoztatottság, amit a főáramú elmélet állít, csak
különleges esetben fordul elő, míg ő a jellemzően előforduló esetet elemzi. Figyelmének
középpontjában a foglalkoztatás állt, hiszen az első világháború utáni depressziótól kezdve az 1929-es
nagy válságon át ez volt a korszak meghatározó problémája.

9. Matematika a közgazdaságtanban

Ökonometria
A 20. század elején a matematika alkalmazásának egy önálló területe indult fejlődésnek, amikor
közgazdászok elkezdték használni a statisztikát gazdasági összefüggések ellenőrzésére. Ez az új
tudományterület az ökonometria, ami a gazdaságelmélet, a matematika és a statisztika egyesítésével
jött létre.

Játékelmélet

28
A matematika közgazdasági alkalmazásának különleges területe a játékelmélet. Erről azért is illő
megemlékeznünk, mert egy világhírű magyar matematikus, Neumann János kiemelkedő szerepet
játszott az elmélet kidolgozásában.
Neumann 1928-ban publikált egy tanulmányt a kétszemélyes nulla végösszegű játékok – mint a sakk
– matematikai leírásáról. Bizonyította, hogy minden ilyen játékban van egy matematikailag
meghatározott legjobb stratégia, ami biztosítja a játékos legnagyobb nyereségét. Ez a nyereség lehet
a legrosszabb kimenetelű eset, azaz a maximális veszteség minimalizálása.
Oskar Morgenstern művét kritizálta, melyben azt kifogásolta, hogy a közgazdaságtanban a gazdasági
szereplők tökéletes informáltságát feltételezik, és eltekintenek az egymás közötti interakciók
döntéseikre gyakorolt hatásától.
Közös munkásságuk eredménye A játékelmélet és gazdasági viselkedés című művük. Könyvükben a
matematikában elvárt tudományos szigor követelményei szerint jártak el. A haszonmaximalizáló
racionális viselkedést matematikai axiomák alapján fogalmazták meg, és ebből vezették le a
gazdasági viselkedés jellemzőit. Rámutattak arra, hogy a közgazdaságtanban a racionális viselkedést
egy olyan maximalizálásként szokták felfogni, ami az egyén erőforrásokra vonatkozó, maximális
elégedettséget eredményező döntését jelenti. Mihelyt azonban többszereplős cseregazdaságról van
szó, a szokásos maximalizálással nem lehet figyelembe venni, hogy a szereplők döntései, illetve
azokra vonatkozó várakozások függenek egymástól. E probléma megoldására alkalmazták a
játékelméletet.
A játékelmélet azonban elsődlegesen nem a közgazdaság-tudományi alkalmazása révén lett ismert,
hanem a második világháborúban használt hadászati stratégiákban. Maga Neumann már 1937-től
dolgozott hadászati kérdéseken az amerikai kormány számára, és az atombomba kifejlesztésében
folytatott Los Alamos-i tevékenysége folytán lett az USA egyik legfontosabb tudósa.
Közgazdasági Nobel-díjak játékelméleti kutatásokért:
1. John Nash 1950-ben általánosította Neumann minimax egyensúlyát, amit róla Nash-
egyensúlynak neveztek el
2. Harsányi János, akit az utilitarizmus kapcsán már megismertünk
3. John Forbes Nash Jr.- életéről film is készült Egy csodálatos elme címmel. Fiatalon paranoid
skizofréniával diagnosztizálták, az 1960-as éveket betegen élte végig, fokozatosan – csodával
határos módon ‒ gyógyult meg.

10. Visszatérés a neoklasszikus gyökerekhez

Történelmi háttér:
A második világháború utáni negyedszázadot dinamikus gazdasági növekedés jellemezte, ami
lehetővé tette nemcsak az USA fejlődését, hanem a háború sújtotta Nyugat-Európa felzárkózását az
európai integráció kereteiben. Ez az aranykor a hatvanas évek végén már kezdett megrendülni:
- dollár gyengülése a vietnámi háború miatt
- 1971: elfogyott az aranyfedezet a dollár mögül  nem váltható közvetlenül aranyra, A
Bretton-Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszer véget ér (1944től egyes valuták rögzített
árfolyamon aranyra válthatósága)
- olajembargó az arab-izraeli háború miatt  olajárrobbanás
- stagnálás és növekvő infláció a világgazdaságban
- a nehézipar háttérbe szorul
- információs-kommunikációs forradalom kezdődik

29
Emiatt a keynesiánus ihletésű költségvetéspolitikai eszközökön alapuló stabilizációs politika nem volt
működőképes.

Chicagoi iskola és Milton Friedman

Magyar származású zsidó családból származik, a kárpátaljai Beregszászról.
Tudományos módszertana a pozitív közgazdaságtan. A pozitív közgazdaságtan célja, hogy olyan
hipotéziseket állítson fel, amelyek alapján még meg nem figyelt jelenségeket előre lehet jelezni. A
hipotézisek tesztelésének egyetlen kritériuma az előrejelzés helyessége. A hipotézisek akkor
szorulnak felülvizsgálatra, ha az empirikus vizsgálat cáfolja az előrejelzésüket. Vagyis a
hozammaximalizálás feltevését nem akkor kell elvetni, ha bizonyítják az ettől eltérő viselkedés
eseteit, hanem ha az erre a feltevésre épülő modellek nem jól jelzik előre a piaci eseményeket.

Friedman fogyasztási függvény elmélete

Empirikus adatokkal alátámasztotta, hogy a háztartások nem a folyó évi jövedelmük alapján
döntenek a fogyasztási kiadásaikról, hanem a permanens jövedelmük alapján. A fogyasztók
bevételeit átmeneti és tartós (permanens) hatások befolyásolják. A tartós hatások alapján határozzák
meg a várt és tervezett, azaz a permanens jövedelmüket. Az elmélet számára a nehézséget az okozza,
hogy a permanens jövedelmet közvetlenül nem lehet megfigyelni, hanem csak következtetni lehet rá
a háztartások viselkedéséből.

11. A főáramú közgazdaságtan határvidékén

Viselkedési közgazdaságtan
A közgazdaságtan lefiatalabb irányzata nem veti el a neoklasszikus közgazdaságtant mint
tudományos paradigmát, hanem más tudományterületek eredményeit felhasználva gazdagítani,
kiegészíteni vagy a valósághoz közelíteni akarja. A viselkedési közgazdaságtan elsősorban a
pszichológia területéről származó ismeretekkel épít fel új modelleket.
A klasszikus politikai gazdaságtan kezdeteinél, különösen Adam Smith és Jeremy Bentham
jelentőséget tulajdonítottak pszichológiai tényezőknek, de ezeket a mozzanatokat idővel kiszorította
a racionális haszonmaximalizáló homo oeconomicus feltételezése. Keynes volt az, aki ismét
pszichológiai magyarázatokhoz fordult, amikor meg akarta érteni a gazdasági ciklusok okait. Az 1950-
es években az inkább társadalomtudósnak, mint közgazdásznak nevezhető Herbert Simon
kérdőjelezte meg a hagyományos közgazdasági emberképet, és vezette be a korlátozott racionalitás
fogalmát. Ez csak két évtized múlva lett szélesebb körben ismert fogalom, és jelent meg mind a
gazdaságpszichológiában, mind az új intézményi közgazdaságtanban.

Korlátozott racionalitás és gazdaságpszichológia - Herbert Alexander Simon munkássága

Simon a gazdasági szervezetek döntéshozatali folyamatainak kutatásáért 1978-ban közgazdasági
Nobel-díjat kapott.
A vállalatelmélet mellett maradandót alkotott a politikatudomány, az informatika, a mesterséges
intelligencia és a pszichológia területén. A közgazdászok körében a legismertebb eredménye, hogy a
döntéshozatali modelljét a tökéletes racionalitás helyett a korlátozott racionalitásra (bounded
rationality) építette. Kognitív korlátai miatt az embernek nem a maximalizálás a célja, hanem a
kielégítő alternatíva megtalálása, amelyben a megelégedésre törekvés vezérli.

30
Vernon Smith kísérleti közgazdaságtana
Az 1970-es években pszichológusok értek el olyan eredményeket a döntéshozatal vizsgálatában,
amelyekkel a pszichológiában született felismeréseket beépítették a közgazdaságtanba. A
pszichológia és a közgazdaságtan határterületének kutatásából kifejlődött a viselkedési
közgazdaságtan önálló kutatási területe, amelynek elindítói Daniel Kahneman és Amos Tversky
voltak.
Kahneman Vernon Smithszel megosztva kapott Nobel-díjat. Mindketten kísérleteket folytattak, de
míg Kahneman érdemének azt látták, hogy a kognitív pszichológia eredményeivel gazdagította a
közgazdaságtant, addig Smith esetében a laboratóriumi kísérletek alkalmazását emelték ki.
Smith laboratóriumi kísérleteiben, amelyekhez számítógépeket is felhasznált, piaci cseréket szimulált,
és ezekben vizsgálta a szereplők viselkedését. A piaci mechanizmus működését akarta értelmezni
empirikus adatok alapján szemben az a priori feltételezésekből kiinduló elmélettel. A kísérletei
alapján azt a következtetést vonta le, hogy a piac az erőforrás-felhasználás termékeny motorja, ami a
javak és szolgáltatások változatos gazdagságát állítja elő a specializáció és a kereskedelem révén. Ezt
a neoklasszikus közgazdasági hagyományba illő megállapítást azonban árnyalja, hogy egyrészt
számolt a korlátozott racionalitással, másrészt a piacokat mint szabályvezérelt intézményeket ragadta
meg. Kísérletei lehetővé tették az alternatív piaci mechanizmusok tanulmányozását, és ennek során
olyan jelenségeket is számba vett, mint a kölcsönösség (reciprocitás), bizalom, szavahihetőség.
Munkásságát saját maga úgy értékelte Nobel-díjas előadásában, hogy a kísérleti közgazdaságtanhoz
járult hozzá. Nem sorolta magát a viselkedési közgazdaságtan képviselői közé, mert utóbbiak az
egyén értékelését, döntését, annak racionalitását vizsgálják.

Kahneman és Tversky munkássága

Daniel Kahneman: az édesanyja a gyerekeivel a háború befejezése után Palesztinába költözött a
rokonaikhoz. Kahneman a jeruzsálemi Héber Egyetemen kezdte meg tanulmányait pszichológia
szakon, amelyhez mellékszakként matematikát választott. Az egyetem elvégzése után 1954-ben
alhadnagyként szolgált, majd egy év múlva az Izraeli Védelmi Erők pszichológiai csoportjához került.
Az volt a feladatuk, hogy értékeljék a tiszti képzésre jelentkezők alkalmasságát. Itt találkozott azzal,
hogy a gyakorlat nem igazolta az elméletet, a jelöltek teljesítményét nem tudták helyesen előre
jelezni. Ekkoriban kezdték el foglalkoztatni olyan kérdések, amelyek a későbbi tudományos
munkásságában jelentek meg.
Kahneman 2002-ben kapott Nobel-díjat, amelyben legfontosabb szerzőtársa, Amos Nathan Tversky
(1937–1996) nem tudott osztozni, mert alkotóereje teljében hat évvel korábban meghalt bőrrákban,
és a díjat nem adják posztumusz. Mindketten egyedül és másokkal is publikáltak, de a viselkedési
közgazdaságtant elindító elméleti alapokat közösen rakták le.
Heurisztikus ítéletalkotás
Kahneman és Tversky a pszichológiában szokásos módon ellenőrzött kísérleteket folytattak,
amelyben a kísérleti alanyoknak ítéletet kellett alkotniuk és döntéseket kellett hozniuk. 1974-ben
közzétett tanulmányukban (Ítéletalkotás bizonytalanság mellett: heurisztika és torzítások, Judgment
under Uncertainty: Heuristics and Biases) olyan kísérletek eredményeit mutatták be, amelyek
bizonytalanság mellett azt igazolták, hogy az ítéletalkotás nem racionális számításon, hanem
heurisztikus eljáráson alapul. A „heurisztikus” a heuréka (megtaláltam) görög kifejezésre utal, és egy
egyszerűsített, tapasztalati szabályokon alapuló megismerést jelent. Ezek a heurisztikák azonban
gyakran torzítással járnak. Három ilyen heurisztikát mutattak be:

31
 - A reprezentativitás (representativeness), amikor egy esemény valószínűségét kell megítélni.
Azonban a sztereotípiák, az időben közelebbi tapasztalatok nagyobb hatása vagy a statisztikai
minták iránti érzéketlenség eltorzítják a reprezentativitási heurisztikát.
- A hozzáférhetőségi heurisztika (availability) akkor kerül elő, amikor egy jelenség gyakoriságát
kell értékelni. Ilyenkor a rendkívüli, szokatlan vagy személyesen tapasztalt események
gyakran félrevezetik az ítéletalkotásunkat.
- A lehorgonyzási és igazítási (adjustment from an anchor) heurisztikát alkalmazzuk, amikor
egy számszerű előrejelzést kell adni. Egy döntési helyzetben egy referenciaponthoz
„horgonyozzuk le” magunkat, amit nem igazítunk ki, és ez téves megítéléshez vezet.

Kilátáselmélet
A szerzőpár az ítéletalkotás után a döntéshozatallal foglalkozott, és ennek az eredménye lett az 1979-
ben megszületett kilátáselmélet. Ebben is kísérleti eredményekből indultak ki, amelyek azt mutatták,
hogy bizonytalan és kockázatos körülmények között az emberek nem egyformán, hanem
aszimmetrikusan reagálnak a lehetséges nyereségre és veszteségre. Ezeket nem abszolút mértékben
mérlegelik, hanem a speciális helyzetükhöz, mint referenciaponthoz képest. Egységnyi veszteséget
mintegy kétegységnyi nyereség tud ellensúlyozni. Ha nyereséget várnak, akkor kockázatkerülők, ha
veszteséget, akkor kockázatkeresők. A kilátáselmélet mondanivalóját egy matematikai modellben is
felírták, és egy kilátáselméleti értékfüggvényben ábrázolták.
Kahneman és Tversky együtt és más szerzőtársakkal még jó néhány olyan döntési helyzetet
modellezett, amelyek ellentmondtak a racionális, haszonmaximalizáló aktorok feltételezésének. A
hagyományos elméletet a főáramhoz tartozó közgazdászok azzal próbálták védeni, hogy a kísérleti
körülmények között hozott döntések nem bizonyítják, hogy valóságos, tétre menő döntéseket
hogyan hoznának. A kísérleteket ráadásul egyszer játszották le, míg a piacon a helyzetek ismétlődése
miatt lehetőség van a tanulásra. Az igazi nehézséget a hagyományos elmélet számára az jelenti, hogy
a racionális döntéstől való eltérés nem véletlenszerű, amit egy hibatényező beiktatásával ki lehetne
küszöbölni a formalizált modellekben, hanem szisztematikus, szabályszerű.

A megismerési folyamat kettőssége

Kahneman és Tversky nem állították, hogy sosem vagyunk képesek racionális döntéshozatalra, és
annak is tudatában voltak, hogy a heurisztikus eljárások is vezethetnek helyes ítéletalkotáshoz.
Nobel-díjas előadásában Kahneman a korlátozott racionalitást a megismerési, kognitív folyamatok
kettősségének bemutatásával magyarázta. Az érzékelést a gyors, automatikus, erőfeszítést nem
igénylő, intuitív ítéletalkotás követi. Ezt ellenőrizheti a racionális érvelés, de az lassú és laza, ezért
megengedi sok intuitív vélemény, döntés érvényre jutását. Kahneman és Tversky megmaradtak a
pszichológia keretei között, kilátáselméletüket is csak azért jelentették meg egy neves közgazdasági
folyóiratban, az Econometricában, mert akkoriban ott közölték a legjobb döntéselméleti
tanulmányokat. Munkásságukban a közgazdaság-tudomány számára rejlő lehetőségeket a hozzájuk
csatlakozó közgazdászok aknázták ki, közülük Richard Thaler 2017-ben a viselkedési
közgazdaságtanhoz való hozzájárulásáért kapott Nobel-díjat.

Thaler és a viselkedési közgazdaságtan

Thaler munkásságának első nagy témája az úgynevezett mentális nyilvántartás (mental accounting)
volt, amivel azt akarta bizonyítani, hogy az egyének és háztartások a pénzt az egyes bevételi, kiadási
kategóriákban egymástól elkülönülten kezelik. Például másképp kezelik az élelmiszer- vagy
rezsiköltségeket, a nyugdíjmegtakarítás „ragadósabb”, mint a közönséges megtakarítás. Ez
ellentmond a szokásos elméleteknek, mint pl. az életciklus-hipotézis, amely a vagyonelemeket

32
helyettesíthetőnek tartja. A mentális nyilvántartás különbségei miatt a valóságban az alternatív és a
meg nem térülő költségeket sem a tankönyveknek megfelelően kezelik.
Thaler számos kísérlettel bizonyította, hogy a tényleges döntéshozatalra a közgazdászok által
elhanyagolt tényezők is hatással vannak. Ilyen pl. a gazdasági szereplő önuralma, akaratereje (self-
control), ami az időbeli döntéseket, a diszkontálást befolyásolja, és ami megváltoztathatja a
fogyasztási függvényről, az életciklus- vagy a permanensjövedelem-hipotézisről alkotott
felfogásunkat. Egy másik kísérletsorozat azt mutatta meg, hogy a döntésekben az is szerepet játszik,
hogy a szereplők mit tartanak méltányosnak (fairness). Az 1980-as évek elejétől két évtizeden át
foglalkozott a pénzügyi piacokon tapasztalható viselkedéssel. Ennek a kutatási területnek az az
előnye is megvolt, hogy rengeteg adat állt rendelkezésre, nem kellett a módszertanilag támadható
kísérletekre támaszkodni. Például sikerült a munkatársaival megmutatniuk, hogy az alulértékelt, olcsó
értékpapírokból bevásárló befektetők ötéves időtávon sokkal nagyobb hozamra tettek szert, mint a
drága értékpapírokba fektetők. Az értékpapír drágaságát az árfolyam/az egy részvényre jutó nyereség
arányával mérték. Hosszas vitákat gerjesztett, hogy ezeket az eredményeket hogyan lehet
megmagyarázni a szokásosan feltételezett hatékony piacok elméletének keretei között, hiszen
aszerint a hozamoknak a vizsgált időtávon ki kellett volna egyenlítődniük.

33