NNCL956-433v1.

WILBUR SMITH

A folyó istene
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Wilbur Smith: River God
First published 1993 by Macmillan
an imprint of Macmillan Publishers Limited
25 Eccleston Place, LONDON SWI W 9NF
Copyright © Wilbur Smith 1993
All rights reserved

Fordította: SOMLÓ ÁGNES

Fedélterv: CSÁSZMA JÓZSEF

Hungarian edition by © Delej Kft.

Hungarian translation ©Somló Ágnes, 1993
Ezt a könyvet, mint már eddig is oly sokat, a feleségemnek, Daniella
Antoinette-nek ajánlom.
Mindketten rabjai vagyunk a Nílusnak, mely keresztülhömpölyög ezen
a történeten. Hosszú napokon át hajókáztunk vizén, és heverésztünk tétlen
boldogsággal e csodás folyó partján. Hozzánk hasonlóan, a Nílus is a mi
Afrikánk teremtménye.
Ám e hatalmas folyó nem árad oly erővel, és nincs oly mély, drágám,
mint az én irántad érzett szerelmem.
A folyó olyan súlyosan, olyan csillogón nehezedett rá a sivatagra, akár a
kohóból kicsorduló, olvadt fém. Az eget füstként homályosította el a
forróság, és a nap oly perzselőn, oly erővel tűzött, akárha a rézműves
kalapácsa csapódott volna folyvást a húsunkba. A hőség vibráló
káprázatában olybá tűnt, mintha a Nílust szegélyező sivár dombok
beleremegnének e kalapács csapásaiba.
Hajónk szinte közvetlenül a part menti papiruszsástáblák mellett siklott
el; elég közel ahhoz, hogy a vízen át, a földek felől halljuk a saduf hosszú,
ellensúlyozott emelőkarján a vizesvödrök nyikorgását. Ez a hang
harmonizált a hajó orrában ülő lányok énekével.
Lostris tizennégy éves volt. A Nílus legutóbbi áradása pontosan azon a
napon kezdődött, midőn első ízben megnyílt asszonyiságának vörös holdja,
és ezt a véletlen egybeesést Hápi papjai rendkívül kedvezőnek tartották. Az
asszonynév, Lostris, amit ők választottak neki, hogy felváltsa immáron
megszűnt gyermeknevét, azt jelentette, hogy „A vizek leánya”.
Rendkívül elevenen él bennem a kép, hogy milyen volt azon a napon.
Az évek multával szépsége csak nőtt, tartása szebb, királynőibb lett, de
soha többé nem sugárzott belőle oly erővel a szűzies asszonyiság
ragyogása. A fedélzeten minden férfi tisztában volt ezzel, még az evezők
mellett ülő harcosok is. Egyikük sem tudta levenni róla a szemét. Bennem
saját hiányosságom érzetét és mélységes, mindent elöntő vágyakozást
keltett; bár jómagam eunuch vagyok, de azután kasztráltak, hogy már
megismertem az asszonyi test gyönyöreit.
– Taita – szólított –, énekelj velem! – És midőn engedelmeskedtem pa-
rancsának, boldogan elmosolyodott. A hangom volt egyik oka annak, hogy
amikor csak tehette, maga mellett tartott; tenorom tökéletesen kiegészítette
gyönyörű szopránját. Egy régi, szerelmes parasztdalt énekeltünk, melyet én
tanítottam neki és még mindig az egyik kedvence volt:

Szívem verdes, mint sebzett fürjmadár,

ha látom imádott arcát,
s mosolya, mint kelő nap az eget,
orcámat pírral festi meg...

A hajó tatjából egy másik hang csatlakozott a miénkhez. Férfihang volt,

mély és erős, de nem volt oly tiszta és csengő, mint az enyém. Ha az én
hangom olyan volt, akár a hajnalt köszöntő rigóé, akkor az övé inkább egy
fiatal oroszlánéhoz hasonlított.
 Lostris fejét hátrafordította és mosolya most úgy csillogott, akár a
napsugarak a Nílus vizén. Bár a férfi, akire így mosolygott, a barátom volt,
talán az egyetlen igaz barátom, mégis éreztem, hogy a féltékeny irigység
keserű epeként égeti a torkomat. Azért erőt vettem magamon, és
igyekeztem éppoly szeretetteljesen mosolyogni Tanusra, akár Lostris.
Tanus apja, Pianki, Harrab úr, egyike volt az egyiptomi nemesség
legelőkelőbbjeinek, ám az anyja egy felszabadított tehenu rabszolga lánya
volt. Mint népéből oly sokan, ez az asszony is szőke hajú volt és kék
szemű. Tanus még gyermek volt, amikor a mocsárláz elvitte, így én sem
emlékszem rá túl jól. Mindazonáltal az idős asszonyok úgy mondják, hogy
a két királyságban együttvéve is ritkán lát az ember olyan szépséget,
amilyen ő volt.
Másrészt viszont ismertem és csodáltam Tanus apját már azelőtt is,
hogy elvesztette volna óriási vagyonát és hatalmas birtokát, mely egykoron
még a fáraó gazdagságával is vetekedett. A bőre sötét volt és egyiptomi
szeme ragyogott, akár a csiszolt obszidián, megjelenését sokkal inkább a
férfias erő, mint a szépség jellemezte, de a szíve jó volt és nemes – talán
azt is mondhatnánk, hogy túl jó, túlságosan megbízott mindenkiben, hisz
nyomorban halt meg, szívét azok törték össze, kikről azt hitte, barátai, így
sötét magány jutott osztályrészéül, nem élvezhette többé a fáraó kegyének
melengető sugarait.
Ám úgy tűnt, Tanus mindkét szülőjétől a legjobb vonásokat örökölte,
kivéve a világi gazdagságot. Természete és ereje az apjáé; szépsége az
anyjáé volt. Hogyan is vehetnem zokon úrnőmtől, hogy szerette? Hisz én is
szerettem, meg aztán egy ilyen szerencsétlen kasztrált, mint én, jól tudtam,
Lostris sosem lehetne az enyém, még akkor sem, ha az istenek kiemel-
nének a rabszolgasorból. Mégis ilyen az emberi természet perverzitása,
vágytam arra, ami sosem lehet enyém, és álmodoztam a lehetetlenről.
Lostris párnáján ült a hajó orrában, lábánál rabszolgalányai hevertek,
két kis fekete lány Kúsból, kik hajlékonyak, akár a párduc és a nyakukon
lévő aranygallértól eltekintve, teljesen meztelenek voltak. Lostris maga is
csak egy fehérített vászonszoknyát viselt, mely ropogós volt és fehér, akár
egy nemeskócsag szárnya. Felsőtestét a nap simogatta és a színe olyan volt,
akár az olajozott cédrusfa, mely Büblosz városán túl, a hegyekben nő.
Keble akkora volt és oly formájú, akár az érett füge, mely arra vár, hogy
leszedjék, bimbója meg, mint két rózsaszín gránátkő.
Előírásos parókáját félredobta és saját haja, oldalt összefogva, mint
valami sötét, vastag kötél hullt alá egyik mellére. Szemének vonalát porrá
tört malachit ezüstzöldje emelte ki, melyet mesterien vittek fel a felső
szemhéjra. A szeme is zöld volt, de sötétebb, tisztább zöld, mint a Nílus
vize, midőn kincset érő iszapját lerakva visszahúzódik medrébe. Két melle
közt egy aranyláncon a Nílus istennőjének, Hápinak szobrocskája lógott,
mely aranyból és csodás lazurkőből készült. Természetesen gyönyörű
munka volt, hisz magam készítettem neki.
Tanus hirtelen felemelte ökölbe szorított jobbját. Az evezősök egy
emberként álltak meg és víztől csöpögő, felemelt evezőik lapátján
megcsillant a napfény. Aztán Tanus keményen elfordította a
kormánylapátot, és a bal oldalon ülő férfiak, evezőiket mélyre merítve,
hátrafelé húztak, minek következtében a zöld víz felszínét tengernyi apró
örvény törte meg. A jobb oldal erősen előrehúzott. A hajó oly élesen
fordult, hogy a fedélzet rémisztően megbillent. Majd mindkét oldal
egyszerre húzta meg az evezőket és sebesen megindultunk előre. Az éles
hajóorr, a ráfestett kék Hórusz-szemmel, áttört a sűrű papiruszsáson, és a
folyó sodrát odahagyva, a mögötte elterülő, csöndes, sekély vizekre tért.
Lostris abbahagyta az éneklést és szemét beárnyékolva meredt előre. –
Ott vannak! – kiáltotta és kecses kis kezével mutatta is. Tanus rajának
többi hajója behálózta a lagúnák déli szakaszát, így elzárták a fő kijáratot a
nagy folyóhoz, és elvágták arrafelé a menekülés útját.
Természetesen Tanus az északi részt választotta magának, mivel tudta,
hogy a vadászat mindig itt a leghevesebb. Azt kívántam, bárcsak ne lenne
így. Nem mintha gyáva lennék, de nekem mindig szem előtt kellett tarta-
nom úrnőm biztonságát. Sok ravaszkodás és fondorlat útján, melybe, mint
mindig, engem is alaposan belekevert, sikerült feljutnia a Hórusz lehelete
fedélzetére. Ha apja megtudja, amint bizonnyal meg fogja tudni, hogy leá-
nya ott volt a vadászat sűrűjében, akkor az elég baj lesz nekem, de ha még
arról is tudomást szerez, hogy én vagyok a felelős, amiért egy teljes napot
Tanus társaságában töltött, akkor még kiváltságos helyzetem sem ment
meg haragjától. E fiatalemberre vonatkozó utasításai egyértelműek voltak.
Mindazonáltal úgy tűnt, hogy a Hórusz lehelete fedélzetén rajtam kívül
egy lélek sem volt zaklatott. A többiek mind reszkettek az izgalomtól.
Tanus egy határozott kézmozdulattal megállították az evezősöket, a hajó
lassan siklott, majd megállt és szelíden himbálódzott a zöld vízen, mely oly
nyugodt volt, hogy amikor belenéztem, saját tükörképem nézett vissza rám,
és mint mindig, most is meglepődtem, hogy szépségem mily jól kiállta a
múló idő próbáját. Nekem úgy tűnt, hogy arcom szebb volt, mint az azt
övező, égszínkék lótuszvirág. Ám nem sok időm maradt, hogy csodáljam,
mert a legénység nem fért a bőrébe.
Tanus egyik tisztje felhúzta az árbocra a saját lobogót. Ez egy kék
krokodilt ábrázolt, mely hatalmas, tarajos farkát mereven tartotta és szája
tátva volt. Csupán a Legjobb Tízezer közé tartozó tiszteknek volt joguk a
saját lobogóra. Tanus ezt a rangot a Kék Krokodil hadosztály, a fáraó saját
testőrségének parancsnoki címével együtt, már a huszadik születésnapját
megelőzően elnyerte.
Az árbocra felvont lobogó jelezte, hogy a vadászat megkezdődik. A
láthatáron a raj többi hajója a távolságtól aprónak tűnt, de evezőik ritmikus
mozgásba lendültek, úgy emelkedtek és süllyedtek, akár a repülő vadludak
szárnya, miközben nedvesen csillogtak a napfényben. A hajók fara mögött
a sodor keltette apró hullámok végigfutottak a nyugodt vízen és sokáig
fodrozták a felszínt, akárha agyagból gyúrták volna őket.
Tanus a hajó farában leeresztette a gongot. Ez egy hosszú, bronzból
készült cső volt. Hagyta, hogy a vége a víz alá merüljön. Ha egy
ugyanezen fémből készült kalapáccsal ráütnek, akkor az az éles, átütőn
kicsengő hang a vízben továbbterjed és a zsákmányt megrémíti. Sajnos,
lelkem nyugalmának nagy kárára, tudtam, hogy ez felbőszült, gyilkos
őrjöngéssé is válhat.
Tanus rám nevetett. Még izgalmában is megérezte szorongásomat.
Durva katona létére szokatlanul érzékeny és jó megfigyelő volt. – Gyere
fel ide a tattoronyba, Taita! – parancsolta. – Megütheted nekünk a gongot.
Legalább egy kis ideig nem azzal foglalkozol, hogy saját, gyönyörű irhád
biztonságban van-e.
Bántott léha komolytalansága, de ugyanakkor megkönnyebbültem, mert
a torony magasan a víz felett volt. Parancsát méltatlan sietség nélkül
teljesítettem, és amint elhaladtam mellette, megálltam, hogy szigorúan
figyelmeztessem: – Ügyelj úrnőm biztonságára. Hallod, amit mondok,
fiam? Ne buzdítsd őt vakmerőségre, mert minden ízében éppoly vad, mint
te. – Azért beszélhettem így a Tízezer egy jeles parancsnokával, mert
egykoron tanítványom volt és nádpálcám számtalanszor páholta el e hős
katona fenekét. Most éppúgy vigyorgott rám, mint annak idején, éppoly
kihívón és pimaszul.
– Könyörgök, bízd nyugodtan gondjaimra e hölgyet, öreg barátom. Hidd
el nekem, ennél szívesebben semmire sem vállalkoznék! – Nem dorgáltam
meg tiszteletlen hangneméért, mert némi sietséggel igyekeztem elfoglalni
helyemet a toronyban. Onnan figyeltem, amint felveszi íját.
Ennek az íjnak akkor már az egész hadseregben híre volt, valóban, a
nagy folyó mentén, a kataraktáktól egészen a tengerig mindenki ismerte.
Én terveztem neki, amikor már nem elégítették ki azok a gyenge kis
fegyverek, melyekhez addig hozzájutott. Azzal a javaslattal álltam elő,
hogy meg kéne próbálnunk íjat készíteni valami új anyagból, ami más,
mint a mi keskeny folyóvölgyünkben található, törékeny fáink; talán
valami idegen földről származó faanyag kéne, mint a hettiták olajfáinak
keménye, vagy az ébenfa Kúsból; vagy tán még ennél is különösebb
anyagból, mint a rinocéroszszarv vagy az elefántcsont.
Alighogy belevágtunk, nyomban tengernyi nehézségbe ütköztünk,
elsőként ezen idegen anyagok merevsége okozott fejtörést. Természetes
állapotában egyik anyag sem hajlítható anélkül, hogy el ne pattanjon, és
csupán a legnagyobb, imigyen a legdrágább elefántcsont alkalmas arra,
hogy elkészítsük belőle a teljes íjat. Aztán megoldottam mindkét problémát
oly módon, hogy vékony szilánkokra hasítottam egy kisebb elefántcsontot,
majd megfelelő mennyiségben és méretben összeragasztottam, hogy
kialakuljon belőle egy teljes íj. Sajnos, úgy is túl merev lett ahhoz, hogy
bárki megfeszíthesse.
Mindazonáltal ettől a ponttól már könnyű és nyilvánvaló lépésként
következett, hogy rétegesen összedolgozzam mind a négy, általunk
választott anyagot – az olajfát, az ébenfát, a rinocéroszszarvat meg az
elefántcsontot. Természetesen az anyagok arányának megállapítása
hónapokig tartó kísérletezést jelentett és ki kellett próbálni különböző
ragasztókat is, hogy megtaláljuk a megfelelőt. Végül aztán ezt az utolsó
gondot is megoldottam úgy, hogy arany-ezüst ötvözetű szállal az egészet
betekertem, nehogy szétessen. Két hatalmas férfi segített Tanusnak, hogy
egyesült erővel tekerjék fel a szálat addig, amíg forró a ragasztó. Miután
lehűlt, szinte tökéletesen egyesítette magában az erőt és a rugalmasságot.
Ezután csíkokra szabdaltam egy hatalmas, fekete sörényű oroszlán
beleit, melyet Tanus ejtett el bronzhegyű lándzsájával a sivatagban. Ezeket
kicserzettem, majd összefontam, hogy elkészítsem belőle az íj húrját. Az
eredmény pedig ez a ragyogó, oly rendkívül erős íj lett, melyet több száz
férfi közül, kik megpróbálkoztak vele, csupán egy volt képes teljesen
megfeszíteni.
A hadseregben az íjászok kiképzése úgy történt, hogy szembe kellett
állniuk a céllal, majd az íj húrjába helyezett nyílvesszőt a mellcsontig
kellett húzni, aztán amíg céloznak, ott kellett tartani, végül parancsra kilőni.
Ám ez esetben még Tanus ereje sem volt elég ahhoz, hogy az új íjjal céloz-
ni tudjon. Így kénytelen volt kidolgozni egy egészen új módszert. Bal válla
fölött, oldalvást állt a célnak, majd kinyújtott bal karjával hirtelen felemelte
az íjat, és egy görcsös erőfeszítéssel hátrahúzta a nyílvesszőt egészen addig,
míg tolla ajkához nem ért, miközben kar- és mellizmai mérhetetlenül
kiduzzadtak, mivel ehhez rendkívüli erő kellett. Abban a pillanatban, hogy
az íj teljesen megfeszült, látszólag célzás nélkül kilőtte a vesszőt.
Eleinte a nyílvessző olyan vaktában repült, akár a vadméhek, midőn el-
hagyják a kast, de hónapokon át, nap mint nap gyakorolta. Jobb kezén ujja-
it csúnyán felsebezte a húr, de aztán begyógyult és a bőre megkeményedett.
A bal karja belül, ott, ahol a húr a nyílvessző kilövésekor nekicsapódott,
csupa horzsolás és zúzódás volt, de én bőrből készítettem neki egy védőt.
Tanus pedig csak állt a céltábla előtt és egyfolytában gyakorolt.
Végül már én sem hittem benne, hogy sikerül megfelelő módon
használni a fegyvert, de Tanus nem adta fel. Aztán lassan, kínosan lassan,
mégis sikerült úrrá lennie rajta olyannyira, hogy a végén egyszerre három
vesszőt tudott kilőni olyan gyorsan, hogy mindhárom egyazon pillanatban
volt a levegőben. A három közül legalább kettő beletalált az emberfej
nagyságú, réz céltáblába, mely Tanustól ötven lépésnyire állt. Akkora ereje
volt ezeknek a nyílvesszőknek, hogy átütötték a fémet, mely olyan vastag
volt, mint a kisujjam.
Tanus e remek fegyvernek a Lantana nevet adta, mely egészen
véletlenül úrnőm elvetett gyermekneve volt. Most ott állt a hajóorrban, és
mellette az asszony, kinek névrokonát bal kezében tartotta. Csodás pár
voltak, és ez oly nyilvánvaló volt, hogy lelkem békéjét erősen megzavarta.
Éles hangon odakiáltottam: – Úrnőm! Nyomban gyere vissza ide! Ott,
ahol most állsz, nem biztonságos. – Még arra sem méltatott, hogy a válla
fölött hátrapillantson, ellenben a háta mögött egy bizonyos jelet mutatott
nekem. Ezt a gálya legénysége is jól látta, mire a legmerészebbje röhögni
kezdett. Nyilván valamelyik szolgálója, az egyik kis ravasz, fekete róka
taníthatta meg Lostrisnak ezt a mozdulatot, mely sokkal inkább illett a part
menti kocsmák hölgyeihez, mint Intef házának előkelő születésű lányához.
Fontolgattam, hogy megdorgálom érte, de ezt nyomban el is vetettem,
mivel meggondolatlanság lett volna, hisz úrnőmet, hangulatától függően,
csak nagy ritkán lehetett bármitől is visszatartani. Ehelyett inkább
nekiláttam, hogy olyan lendületesen üssem meg a gongot, mely
kellőképpen leplezi bosszúságomat.
Az éles, átütőn kicsengő hang végigfutott a tükörsima vízen, és abban a
pillanatban a levegő megtelt szárnysuhogással, majd egy árny takarta el a
napot, amint a papiruszsás közt, az apró tavakban meg a nyílt vizeken
tanyázó vízimadarak hatalmas felhője az égbe emelkedett. Százféle fajta:
fekete-fehér íbiszek, melyeknek keselyűszerű fejük van, és a folyó
istennőjének szent madarai; gágogva szárnyaló, rozsdavörös tollú vadlibák,
melle közepén mindnek egy-egy apró, rubinvörös folt; szürkéskék vagy
éjfekete gémek, melyeknek csőre, akár a kard, és súlyos szárnycsapásokkal
emelkednek a magasba; végül olyan temérdek kacsa, hogy tömegük láttán
az ember már-már nem hisz a szemének.
A szárnyasvadászat az egyiptomi nemesség egyik legkedveltebb
foglalatossága, ám aznap más vadra vártunk. Abban a pillanatban messze
előttünk észrevettem, hogy a tükörsima felszín zavarossá vált. Súlyos,
tömör test mozgását jelezte, és szívem összeszorult, mert tudtam, hogy
szörnyű vad mozdult meg odalenn. Tanus is látta, de rá ez egész más
módon hatott. Olyan hangon kiáltott, akár egy vadászkutya, és emberei,
miközben nekifeszültek az evezőknek, harsányan együtt kiáltoztak vele. A
Hórusz lehelete sebesen nekilódult, mintha egyike lenne azon madaraknak,
melyek elsötétítették az eget felettünk, úrnőm pedig izgatottan sikongatott,
miközben egyik apró öklével püfölte Tanus izmos vállát.
Előttünk a víz ismét felkavarodott, és Tanus jelt adott kormányosának,
hogy kövesse a mozgást, én meg ezalatt egyfolytában vertem a gongot,
hogy tápláljam, erősítsem bátorságomat. Elértük azt a helyet, ahol utoljára
mozgást láttunk, és miközben a hajó csöndesen siklott, majd megállt,
fedélzetén mindenki izgatottan figyelte a vizet.
Csupán én néztem hátra a hajó farából. Alattunk a víz sekély volt és
már-már oly áttetszően tiszta, akár az ég fölöttünk. Éppoly élesen és
hangosan sikoltottam, akár úrnőm, miközben a korláttól hátraugrottam,
mivel a szörnyeteg pontosan alattunk volt.
A víziló háziállata Hápinak, a Nílus istennőjének. Csupán külön enge-
délyével vadászhattunk rá. Ezen oknál fogva Tanus, úrnőmmel az oldalán,
aznap reggel imádkozott és áldozatot mutatott be az istennő templomában.
Természetesen Hápi volt Lostris pártfogó istennője, de kétlem, hogy
csupán ez lett volna az oka, hogy oly lelkes résztvevője volt a szertartásnak.
Az állat, melyet közvetlenül alattunk láttam, egy hatalmas, öreg bika
volt. Szememben akkorának látszott, mint a gályánk, óriási árnyként
dübörgött végig a víz fenekén, miközben mozgását a víz ellenállása
lelassította, s így olybá tűnt, mintha egy rémálom teremtménye elevenedett
volna meg. Patái nyomán iszapfelhő emelkedett a magasba, épp úgy, mint
a porfelhő, midőn a nyársas antilop végigszáguld a sivatag homokján.
Tanus a kormánylapáttal megfordította a hajót és sebesen a bika nyomá-
ba eredtünk. Ám hiába, hogy vágtája oly lassú és kimért volt, mégis gyor-
san távolodott tőlünk. Sötét árnya elhomályosult a víz zöld mélységében.
– Húzd! Szét bűzös leheletére, húzzátok meg! – üvöltötte Tanus az
embereinek, ám amikor egyik tisztje szétrázta a korbács csomózott szíját,
Tanus homlokát ráncolva megrázta a fejét. Sosem láttam, hogy
szükségtelenül használta volna a korbácsot.
 Előttünk az állat hirtelen a felszínre tört és tüdejéből bűzös párát fújt a
levegőbe. Ez az irtóztató szag minket is elért, annak ellenére, hogy a vad
jóval lőtávolon kívül volt. A háta egy pillanatra ragyogó gránitszigetként
emelkedett a felszínre, majd sípolva nagy levegőt vett és a vizet örvénylőn
felkavarva ismét eltűnt.
– Utána! – bömbölte Tanus.
– Ott van – kiáltottam, miközben mutattam az irányt –, visszafordul.
– Jól van, öreg barátom – nevetett rám Tanus –, még a végén harcost fa-
ragunk belőled. – Ez az elképzelés nevetséges volt, mivel én írnok vagyok,
bölcselő és művész. Az én hősiességem a gondolkodásban rejlik. Ettől füg-
getlenül, büszke öröm áradt szét bennem, mint mindig, ha Tanus megdi-
csért, zaklatott félelmeimet pedig pillanatnyilag elnyomta a hajsza izgalma.
Tőlünk délre a raj többi gályája is buzgón vetette bele magát a vadászat-
ba. Hápi papjai szigorúan ellenőrizték e hatalmas állatok létszámát, és a
közelgő Ozirisz-ünnepre összesen ötven víziló lemészárlását engedélyezték.
Ily módon az istennő jószágaiból közel háromszáz marad a templom lagú-
nájában, és ezt a létszámot a papok tökéletesnek tartották ahhoz, hogy a
folyót tisztán tartsák a burjánzó vízinövényektől, megvédjék a termőföldet
a papiruszsás terjeszkedésétől, végül biztosítva legyen a templom állandó
hústartaléka. A víziló húsából, az Ozirisz-ünnep tíz napját kivéve, csupán
maguk a papok ehettek.
Így hát folyt a vadászat szerteszét a vízen, mint valami kusza, vad tánc,
melyben a raj hajói forogtak, pörögtek, miközben a kétségbeesetten őrjön-
gő állatok menekültek előlük, lebuktak, majd fújtatva, hörögve a felszínre
törtek, hogy aztán ismét lebukjanak. Ám mind rövidebb ideig bírták a víz
alatt, a felszín örvénylése egyre gyakoribbá vált, mivel nyomukban minde-
nütt ott voltak az üldöző hajók, így tüdejüket nem tudták rendesen tele-
szívni, hamarabb kényszerültek arra, hogy a mélybe merüljenek. Eközben
a gályák tattornyában mindvégig szóltak a bronzgongok, és éles csengésük
elvegyült az evezősök izgatott rikoltozásával meg a kormányosok buzdító
kiáltásaival. Teljes volt a lárma meg a zűrzavar, és én azon kaptam magam,
hogy együtt üvöltök meg ujjongok a legvérszomjasabbakkal.
Tanus minden figyelmét az első és legnagyobb bikára összpontosította.
Nem törődött a lőtávolban felbukkanó nőstényekkel meg fiatalabb állatok-
kal, csak követte e hatalmas állat minden mozdulatát, és valahányszor a
felszínre tört, kérlelhetetlenül egyre közelebb került hozzá. Még izgalmam-
ban is kénytelen voltam csodálattal adózni annak a mesteri ügyességnek,
mellyel Tanus irányította a Hórusz leheletét, és annak, ahogy a legénység
teljesítette minden egyes utasítását. Persze mindig is értette a módját annak,
hogyan hozza ki a legtöbbet alárendeltjeiből. De hát vagyon és befolyásos
pártfogó támogatása nélkül, másként nem is emelkedhetett volna ily magas
rangra ennyire rövid idő alatt. Amit elért, azt saját magának köszönhette,
pedig rosszindulatú ellenségei számtalanszor megpróbáltak akadályt
gördíteni útjába.
A bika, alig harminc lépésnyire a hajó orrától, hirtelen a felszínre tört. A
napfényben ragyogva emelkedett ki a vízből, irtózatosan fekete és rémisztő
volt, orrlikából gőzölögve szállt a vízpermet a magasba, mint azon alvilági
lényeknél, kik felfalják a szívét azoknak, akiket az istenek vétkesnek
találnak.
Tanus az íj húrjába helyezte a nyílvesszőt, majd a magasba emelte a
hatalmas íjat és még ugyanabban a pillanatban el is lőtte a vesszőt. Szólt
Lanata szörnyű, vibráló zenéje és a nyílvessző oly gyorsan szökkent útjára,
hogy szem nem tudta követni. Miközben még sziszegve süvített a
levegőben, máris követte egy másik, majd egy harmadik. A húr úgy szólt,
akár a líra, és a nyílvesszők egymás után célba értek. A víziló felbődült,
amint teljes hosszukkal széles hátába fúródtak, és ismét lebukott a mélybe.
Tanus olyan nyilakat használt, melyeket külön erre a célra találtam ki. A
vessző tollai helyett apró, baobabfából készült úszókat tettem, amilyeneket
a halászok használnak, hogy hálóikat fenntartsa. Úgy csúsztattuk rá a nyíl
végére, hogy a levegőben rajta maradtak, ám amint az állat lemerült,
meglazultak és a felszínre emelkedtek. Finom pamutszállal voltak a bronz
nyílhegyhez erősítve, mely, amint az úszó levált, nyomban letekeredett a
vesszőről. Így most, midőn az állat sebesen menekült a víz mélyén, a
három apró úszó a felszínen jelezte útját. Feltűnő sárga színűre festettem
őket, hogy vonzzák a tekintetet, így bárhol legyen is az állat, bármily
mélyen, ezek nyomban elárulják rejtekét.
Imigyen Tanus előre láthatta a víziló minden váratlan mozdulatát és a
Hórusz leheletével sebesen elébe került, majd amint a csillogó, fekete hát
ismét kiemelkedett, újabb három nyílvessző fúródott bele. Mostanra a bika
már szép sárga füzért vonszolt maga után, és körötte az örvénylő víz
vérétől piroslott. Az elszabadult, vad izgalom ellenére, szántam ezt a
szerencsétlen jószágot, hisz valahányszor a felszínre bukott, újabb,
gyilkosan sziszegő nyílvesszők zápora fogadta. Szánakozó
együttérzésemben ifjú úrnőm nem osztozott, ott állt a zűrzavar kellős
közepén és izgatottan, rettegő gyönyörűséggel sikoltozott.
Az állat, közvetlenül előttünk, ismét a felszínre bukott, ám ezúttal
szembefordult a felé közeledő Hórusz leheletével. Száját akkorára tátotta,
hogy leláttam egészen a torkáig. Élénkvörös, élő csatorna volt, egy embert
egészben is könnyedén lenyelhetett. Állkapcsából oly hatalmas tépőfogak
meredeztek, hogy elállt a lélegzetem és testemet kiverte a hideg veríték.
Alsó állkapcsában hatalmas csontsarlók voltak, melyek arra valók, hogy
levághassa a lábon álló papiruszsás kemény, rostos szárát. Felső állkapcsá-
ban olyan vastag, vakító fehér nyilak meredeztek, mint a csuklóm, melye-
ket oly könnyedén belemélyeszthetett volna a Hórusz lehelete törzsbordái-
ba, miként én harapok bele egy finom lepénybe. Nem sokkal azelőtt
lehetőségem nyílt rá, hogy megvizsgáljam egy parasztasszony holttestét,
aki, midőn papiruszsást vágott a folyóparton, megzavart egy vízilótehenet,
mely épp akkor szülte meg borját. Az asszony teste oly tökéletesen volt
kettévágva, mintha a legélesebb bronzpengével sújtottak volna le rá.
Most pedig ez a felbőszült szörnyeteg, szájában ezekkel a villogó
fogakkal, egyenesen nekünk támad és bár a toronyban magasan, a lehető
legmesszebb voltam tőle, a rémülettől, akár egy templomi szobor, úgy
megdermedtem, hogy hangom elnémult és mozdulni sem tudtam.
Tanus ellőtt egy újabb nyílvesszőt, mely egyenesen a tátongó torokba
mélyedt, ám az állat kínjai már oly iszonyúak voltak, hogy úgy tűnt, ezt az
újabb sebet, mely végül mindenképp halálosnak bizonyult, észre sem vette.
Habozás nélkül, egyenesen nekirontott a Hórusz lehelete orrának. E
megkínzott torokból a düh és a halálos kín félelmetes üvöltése oly erővel
tört fel, hogy valahol mélyen megpattant egy artéria és nyitott szájából
kifröccsent a vér. A kilövellő vér a napfényben vöröslő felhővé vált, mely
egyszerre volt gyönyörű és irtóztató. Ezután a bika vakon nekirontott
gályánk orrának.
A Hórusz lehelete oly sebesen szelte a vizet, akár egy gazella, de a bika
dühében még gyorsabb volt és teste oly kemény, hogy úgy tűnt, mintha ha-
jónk sziklás partra futott volna. Az evezősök szanaszét repültek a padokról,
én meg olyan erővel csapódtam a korlátnak, hogy tüdőmből kiszorult a
levegő, és helyette a fájdalom nehezedett kemény kőként a mellkasomra.
De még saját kínjaim közepette is csupán úrnőmért aggódtam. A
fájdalom könnyein át láttam, hogy az ütközés következtében előrezuhant.
Tanus karja nyomban fellendült, megpróbálta elkapni, de ő is elvesztette
egyensúlyát, és bal kezében az íj akadályozta a mozgásban. Csak annyira
tellett tőle, hogy egy pillanatra megállítsa a zuhanás lendületét, de aztán
Lostris, karjával kétségbeesetten kapálódzva, csak billegett a korlátnál,
miközben háta előregörbült.
– Tanus! – sikoltotta és felé nyújtotta a kezét. Tanus egy akrobata
fürgeségével visszanyerte egyensúlyát és megpróbálta elkapni Lostris kezét.
Ujjaik egy pillanatra összeértek, de aztán Lostris előrebukott és kizuhant.
 Magaslati helyzetemből jól láttam esését. A levegőben megpördült, akár
egy macska, szoknyája felfelé libegett és felfedte tökéletes szépségű,
hosszú combját. Nekem úgy tűnt, mintha zuhanása egy örökkévalóságig
tartott volna, és rémült kiáltásom összekeveredett kétségbeesett sikolyával.
– Gyermekem! – kiáltottam. – Kicsikém! – Biztos voltam benne, hogy
örökre elvesztettem. Úgy tűnt, hogy élete, ahogy én ismertem, teljes
egészében lejátszódott a szemem előtt. Újból láttam totyogó apróságként,
hallottam becéző gügyögését, amivel engem, imádó dajkáját, halmozott el.
Láttam, amint nővé cseperedik és emlékeztem minden örömre, minden
szívfájdalomra, amit ő okozott nekem. Abban a pillanatban, amikor azt
hittem, elveszítem, jobban szerettem, mint bármikor e hosszú tizennégy év
során.
A felbőszült bika hatalmas, véres hátára esett, egy pillanatig ott hevert
elterülve, mint egy emberáldozat, valamiféle ocsmány, kegyetlen vallás
oltárán. A bika hirtelen megfordult, magasan kiemelkedett a vízből és
hatalmas, torz fejét hátrafordítva, megpróbálta elérni Lostrist. Vérben forgó
malacszeme dühöngő őrülettől villogott, fogai csattogtak, amint Lostris
felé kapott.
Lostrisnak valahogy sikerült megkapaszkodnia két nyílvesszőben,
melyek, mint valami fogantyú álltak ki a bika hátából. Kitárt karral és
szétvetett lábbal hevert az állat hátán. Már nem sikoltozott, minden
ügyességére és erejére szüksége volt ahhoz, hogy életben maradjon. Ahogy
a bika a levegőben csikorgatta fogait, azok a hajlott agyarak úgy csattogtak,
akár a párviadalt vívó harcosok pengéi. Minden egyes acsarkodó
harapásnál úgy tűnt, épp csak egy ujjnyival vétette el, és én minden
pillanatban azt vártam, hogy lemetszi úrnőm valamely gyönyörű végtagját,
akárha gyönge szőlőhajtás volna, és édes, ifjú vére a szemem előtt fog
összekeveredni az állat sebeiből ömlő, durva vérrel.
Tanus a hajóorrban gyorsan felocsúdott. Egy pillanatra láttam az arcát
és iszonyú volt. Félrelökte az íjat, mivel most már nem használhatta,
helyette megragadta kardjának markolatát és kirántotta krokodilbőr
hüvelyéből. Villogó, hosszú bronzpenge volt, olyan hosszú, mint a karja,
és éleit addig fente, míg kézfejéről könnyedén leborotválhatta vele a szőrt.
Fölpattant a gálya peremére és egy pillanatig ott egyensúlyozott,
miközben figyelte, hogyan forgolódik alatta a halálosan sebzett víziló.
Aztán kivetette magát, kardját két kezébe fogva, úgy zuhant lefelé, mint
egy zsákmányra lecsapó sólyom.
Szétvetett lábakkal a bika vastag nyakára huppant, mintha arra készülne,
hogy az alvilágba lovagoljon vele. Teljes testsúlya és ugrásának lendülete
növelte azt az erőt, mellyel kardja lesújtott. A penge feléig belemélyedt a
víziló nyakába, pontosan a koponyaalapnál és Tanus lovaglóülésben ült az
állaton, miközben gyötörte tovább, karjának és széles vállának erejével
egyre mélyebbre döfte éles kardját. A penge hatására a bika őrjöngeni
kezdett. Mostani kitöréséhez képest eddigi küzdelme szinte semminek tűnt.
A bika hatalmas teste már-már teljesen kiemelkedett a tóból és ahogy a
fejét dobálta, sűrű vízfüggöny emelkedett a magasba, mely a gálya fedél-
zetére zúdult és szinte teljesen eltakarta a látványt rémült tekintetem elől.
Egész idő alatt figyeltem a szörnyeteg hátán vergődő párt. Az egyik
nyílvessző, melyben Lostris kapaszkodott, elpattant, és úrnőm majdnem a
vízbe zuhant. Ha ez megtörténik, a bika bizonnyal nekiesik és cafatokra
tépi. Tanus egyik karjával hátranyúlt és megtámasztotta, ám jobbjával
ezalatt is egyre mélyebbre döfte bronzpengéjét a víziló nyakába.
Miután képtelen volt elérni őket, az állat saját húsába mart és oldalán
oly hatalmas, tátongó sebeket ejtett, hogy a gálya körül a víz ötven
lépésnyire mindenütt megpirosodott, és Lostris meg Tanus a feje búbjától a
talpáig karmazsinvörös lett a kilövellő vértől. Arcuk groteszk álarccá vált,
melyből csak szemük fehérje világított.
A bika vad haláltusája messzire vetette őket a gályától és elsőként én
tértem magamhoz. Odakiáltottam az evezősöknek: – Kövessétek őket! Ne
hagyjátok, hogy messzire kerüljenek tőlünk – mire a legények nyomban a
helyükre pattantak és a Hórusz lehelete a nyomukba eredt.
Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy Tanusnak sikerült pengéje hegyével
beletalálnia a szörnyeteg két csigolyája közé és a kard egyenesen célba ért.
A hatalmas test megrándult és nyomban megmerevedett. A bika a hátára
fordult, lábai az égnek meredtek, majd Tanust és Lostrist magával ragadva,
lesüllyedt a tó fenekére.
Elnyomtam azt a kétségbeesett kiáltást, mely torkomat feszítette és
üvöltve parancsot adtam a fedélzetnek. – Hátra! Nehogy rájuk menjetek!
Úszók a hajóorrba! – Még engem is meglepett hangom ereje és
határozottsága.
A gálya már nem haladt előre és még mielőtt végiggondolhattam volna,
hogy mit teszek, azon kaptam magam, hogy hatalmas termetű harcosok
élén rohanok át a fedélzeten. Valószínűleg bármely más tiszt vízbefúlását
éljenezve figyelték volna, de nem az ő Tanusukét.
Ami engem illet, akkorra már lerántottam kötényemet, és meztelen
voltam. Más körülmények között száz korbácsütéssel sem kényszeríthettek
volna rá, hogy ezt megtegyem, mert csupán egyetlen ember láthatta azokat
a sebeket, melyeket oly hosszú idővel ezelőtt az állami ítélet-végrehajtó
ejtett rajtam, és ez az a személy volt, ki elrendelte, hogy az a szörnyű kés
megcsonkítson. Ez egyszer azonban teljesen megfeledkeztem férfiasságom
irtóztató csonkaságáról.
Jó úszó vagyok, bár így visszatekintve elborzaszt vakmerőségem, mégis
bizton hiszem, hogy belevetettem volna magam abba a vértől pirosló vízbe
és leúszom a mélybe, hogy megpróbáljam úrnőmet megmenteni. Ám
ahogy ott álltam ugrásra készen a hajó peremén, közvetlenül alattam a víz
szétnyílt és két fej jelent meg, mindkettőről csurgott a víz, és egymáshoz
oly közel voltak, mint két párosodó vidra. Az egyik sötét volt, a másik meg
szőke, de mindkettőből oly lehetetlenül elképesztő hang tört fel, amilyet
még életemben nem hallottam. Nevettek. Visítva pukkadoztak a nevetéstől,
ahogy a hajó felé evickéltek, miközben karjukkal olyan szorosan ölelték
egymást, hogy én biztosra vettem, komolyan veszélyeztetik egymás életét.
Látván ezt a könnyelmű nyegleséget, és belegondolván abba az
őrültségbe, amit már-már elkövettem, minden eddigi rettegésem és
izgalmam tomboló haraggá változott. Olyan voltam, mint az az anya, ki
ösztöneinek első sugallatára, midőn megtalálja, jól elveri elveszettnek hitt
gyermekét, és hallottam, hogy hangomból nyomtalanul eltűnt a korábbi
mély határozottság, helyette rikácsolón, nyávogva tört a magasba. Még
akkor is közismert ékesszólásommal korholtam úrnőmet, midőn tucatnyi
segítőkész kar Tanusszal együtt kihúzta a vízből és a fedélzetre emelte.
– Te meggondolatlan, zabolátlan kis vadóc! – keltem ki hevesen ellene.
– Te óvatlan, önző, féktelenül rakoncátlan leány! Megígérted nekem!
Megesküdtél az istennő szüzességére, hogy...
Odafutott hozzám, és mindkét karjával átölelte a nyakamat. – Jaj, Taita!
– kiáltotta, miközben még mindig bugyogva tört fel torkából a gyöngyöző
kacagás. – Láttad? Láttad, hogyan ugrott utánam Tanus, hogy megmentsen?
Hát hallottál már ennél nemesebb tettről? Pont úgy, mint azok a hősök, kik
legjobb meséidben szerepelnek.
Az a tény, hogy én is éppen azon a ponton voltam, hogy hasonló
hősiességnek adjam tanújelét, teljesen elkerülte a figyelmét és ez csak még
inkább növelte bosszúságomat. Ráadásul hirtelen észrevettem, hogy
Lostris szoknyája elveszett, és az a hideg, nedves test, mely hozzám simult,
teljesen meztelen volt. Egész Egyiptom legszebb és legfeszesebb kis
fenekét tette ki a tisztek és a legénység otromba pillantásainak.
Felkaptam a hozzám legközelebb eső pajzsot, hogy eltakarjam
mindkettőnk testét, miközben odakiáltottam a rabszolgalányoknak, hogy
kerítsenek neki egy másik öltözetet. A lányok kuncogása is csak táplálta
dühömet, és amint mindkettőnk megjelenése újból illendő volt, nyomban
Tanusra támadtam.
– Ami pedig téged illet, te felelőtlen haramia, beszámolok rólad Intef
uramnak! Úgy megkorbácsoltat majd, hogy bőr nem marad rajtad.
– Te nem teszel ilyesmit – nevetett rám Tanus, majd egyik nedves,
izmos karjával átölelte a vállam és úgy megszorongatott, hogy
felemelkedtem a földről –, mivel akkor rajtad éppúgy nem maradna bőr.
Mindettől függetlenül, köszönöm, öreg barátom, megrendítő aggodalmadat.
Karja még mindig vállamon volt, midőn gyorsan körülpillantott és arca
elkomorult. A Hórusz lehelete eltávolodott a raj többi hajójától, de
mostanra a vadászat már véget ért. A mienket kivéve minden gálya
megszerezte a papok által engedélyezett zsákmány rájuk eső részét.
Tanus a fejét csóválta. – Hát nem használtuk ki minden lehetőségünket,
igaz? – mordult fel és utasította egyik tisztjét, hogy vonja fel a rajnak szóló
visszahívó jelet.
Ezután mosolyt erőltetett az arcára. – Igyunk meg együtt egy jó kancsó
sört, mivel hosszú lesz a várakozás, és ez tikkasztó munka volt. – A hajó
orrába ment, ahol a rabszolgalányok Lostris körül sürgölődtek. Eleinte még
olyan mérges voltam, hogy semmi áron sem csatlakoztam volna ehhez a
fedélzeten rögtönzött mulatsághoz. Ehelyett méltóságteljes zárkózottsággal
álldogáltam a hajó tatján.
– Ó hagyjuk, hadd duzzogjon egy kicsit – mondta Lostris jól hallhatóan
Tanusnak, miközben serlegét újratöltötte habzó sörrel. – A drága öreg
rettentően megrémült, de túl lesz rajta hamarosan, amint megéhezik.
Annyira szereti a hasát.
Hát úrnőm maga a megtestesült igazságtalanság. Én nem szoktam
duzzogni és nem vagyok haspók, ráadásul akkoriban alig voltam
harmincéves, ámbátor egy tizennégy évesnek húszon fölül mindenki öreg.
Ami pedig az evést illeti, el kell ismernem, hogy oly kifinomult ízléssel
rendelkezem, ami csak az igazi ínyencekre jellemző. A sült vadliba fügével,
amit úrnőm oly feltűnően rakott ki, egyike volt kedvenceimnek, amint ezt
ő is nagyon jól tudta.
Hagytam őket szenvedni még egy darabig és csak akkor kegyeskedtem
engedni egy kicsit, amikor Tanus saját kezűleg hozott oda nekem egy
korsó sört, és minden varázsát latba vetette, hogy sikerüljön a hajó orrába
vezetnie. Még mindig egy kicsit mereven viselkedtem velük, egészen addig,
míg Lostris arcon nem csókolt, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja,
azt mondta: – A lányok azt mesélik, hogy úgy vetted át a hajó
parancsnokságát, akár egy veterán és a vízbe akartad vetni magad, hogy
kiments engem. Jaj, Taita, mihez is kezdenék én nélküled? – Csak ekkor
mosolyogtam rá és fogadtam el azt a kis libapecsenyét, amit annyira rám
erőltetett. Rendkívül ízletes volt, a sör pedig kiváló minőségű. Ennek
ellenére igen mértéktartóan ettem, mivel gondolnom kellett az alakomra,
meg aztán úrnőm étvágyammal kapcsolatos, korábbi gúnyolódása is
bántott még egy kicsit.
Tanus raja szanaszét szóródott a tavon, de most már kezdtek felzárkózni.
Láttam, hogy hozzánk hasonlóan még néhány gálya megsérült. Az üldözés
hevében két hajó összeütközött, másik négynek pedig a megsebzett
zsákmány rohant neki. Mindazonáltal gyorsan gyülekeztek és elfoglalták
helyüket az alakzatban. Aztán árbocaikon a vidáman libegő jelzászlókkal,
melyek arra voltak hivatottak, hogy mindenkinek tudtára adják a gálya
zsákmányának nagyságát, sorban, egymás után elhúztak mellettünk. Ahogy
a Hórusz lehelete mellé értek, minden hajó legénysége hangosan éljenzett.
Tanus ökölbe szorított kézzel fogadta köszöntésüket és a Kék Krokodil
lobogó diadalmas üdvözlésként lengedezett az árbocon, mintha épp most
arattak volna hatalmas győzelmet valamiféle félelmetes ellenség felett.
Meglehet, hogy ez amolyan gyermeki hivalkodás, ám én is eléggé
gyermeteg voltam ahhoz, hogy élvezzem ezeket a katonai parádékat.
Amint a végére értek, a raj ismét felvette a szabályos alakzatot és az
evezőkkel meg a kormánylapáttal ügyesen tartották helyzetüket a
feltámadó, könnyű széllel szemben. Természetesen a lemészárolt
vízilovaknak még nyoma sem volt a víz színén. Bár mindegyik gálya
legalább egyet elejtett, akadt olyan, mely kettőt, sőt hármat is, a tetemek
lesüllyedtek és most még mindet a tó zöld mélysége rejtette. Tudtam,
Tanus most titkon kesereg, hogy nem a Hórusz lehelete lett a legsikeresebb
hajó, mivel a bikával való, hosszúra nyúlt küzdelem következtében csupán
egyetlen állatot tudtunk elejteni. Megszokta már, hogy mindig, mindenkit
felülmúlt. Akárhogy is, most valahogy hiányzott belőle a tőle megszokott
elevenség, és hamarost ott is hagyott minket a hajóorrban, hogy ellenőrizze
a hajótest sérüléseinek javítását.
A bika támadása megrepesztette a hajó víz alatti palánkjait, így annyi
víz áradt be, hogy bőrvödrökkel egyfolytában merni kellett a hajófenékből.
Ez az eljárás nem volt igazán hatékony, mivel evezősöket és harcosakat
vont el feladatuk teljesítésétől. Magamban arra gondoltam, hogyan lehetne
ezen valahogy javítani.
Így aztán, míg arra vártunk, hogy az elejtett vadak tetemei a felszínre
emelkedjenek, elküldtem az egyik rabszolgalányt a kosárért, melyben az
írószereim voltak. Aztán, némi gondolkodás után, nekiláttam, hogy
felvázoljam, hogyan lehet egy csata kellős közepén mechanikus úton
eltávolítani a vizet egy harci gálya fenekéből oly módon, hogy ez ne kösse
le a legénység felét. Ez ugyanazon az elven alapult, mint a saduf
vízkiemelő vödrei. Úgy véltem, hogy ennek működtetéséhez, a jelenlegi
egy tucat helyett két ember is elegendő.
Midőn elkészültem a vázlattal, azon az ütközésen kezdtem töprengeni,
mely magát a sérülést okozta. Történetileg, folyami gályarajok közti
csatában, ugyanazt a taktikát alkalmazták, mint a szárazföldi ütközeteknél.
A hajók egymás mellett állnak és záporoznak a nyilak. Aztán összecsapnak,
megcsáklyázzák az ellenség hajóját, majd átmennek és a fedélzeten a
kardok döntik el végérvényesen a csata kimenetelét. A gályák kapitányai
mindig is igyekeztek elkerülni az ütközést, mivel az azt jelentette, hogy
rossz hajósok.
– De mi van akkor – jutott eszembe hirtelen és nyomban nekiláttam,
hogy felvázoljak egy megerősített orrú gályát. Ahogy az ötlet
kikristályosodott, még megtoldottam egy, a vízvonalon elhelyezett
szarvval, mely olyan volt, mint a rinocéroszé. Ezt keményfából lehetne
kifaragni és bronzzal bevonni. Ha ezt előrehajló szögben, kissé lefelé
helyezzük el, akkor, nekirontván az ellenséges hajótestnek, azt könnyedén
szétroncsolhatjuk. Annyira elmerültem a munkában, hogy nem is hallottam,
amint Tanus mögém lépett. Kikapta ölemből a papirusztekercset és mohón
tanulmányozni kezdte.
Természetesen nyomban megértette, hogy mire gondoltam. Amikor apja
elvesztette vagyonát, megpróbáltam minden tőlem telhetőt, hogy találjak
neki egy gazdag patrónust, aki támogatná, hogy írnoktanoncként bejusson
egy templomba, és folytathassa tanulmányait. Én ugyanis komolyan hittem,
hogy segítségemmel minden esélye megvan rá, hogy Egyiptom egyik
legelső elméjévé váljon és nevét idővel tán Imhotep nevével együtt
emlegessék, ki ezer évvel ezelőtt azokat az első, csodálatos, szakkarai
piramisokat tervezte.
Próbálkozásom természetesen nem járt sikerrel, mivel ugyanaz az
ellenség, kinek rosszindulatú és alattomos ármánykodása tönkretette Tanus
apját, útját állta Tanusnak is. Nem volt az országban olyan ember, ki
győzedelmeskedhetett ily ártó befolyással szemben. Így aztán csak abban
segíthettem Tanusnak, hogy bejusson a hadseregbe. Csalódottságom és
balsejtelmeim ellenére, ez volt az a pálya, amit kiszemelt magának már
abban a pillanatban, hogy először felállt és fakardját forgatva vívni kezdett
a többi aprósággal a játéktéren.
– Szét fenekének karbunkulusára! – kiáltott fel, miközben rajzaimat
tanulmányozta. – Te, meg ez a tervezőecseted, többet ér nekem, mint tíz
teljes raj!
Az, amikor Tanus ilyen könnyedén káromolja Szét, a nagy isten nevét,
mindig megrémít. Bár mi mindketten Hórusz népéhez tartozunk, mégsem
hiszem, hogy okos dolog ilyen pökhendin sértegetni az egyiptomi istenek
gyülekezetének bármely tagját. Én személy szerint sosem megyek el egy
szentély előtt úgy, hogy ne imádkoznék, vagy ne mutatnék be egy kisebb
áldozatot, legyen bármily szerény vagy jelentéktelen az az istenség, ki
benne lakozik. Ezt számomra a józan ész diktálja, és jó biztosítéknak
tartom. Épp elég ellenségünk akad az emberek között, nincs szükség rá,
hogy szántszándékkal még az istenek közt is keressünk magunknak. Én
különösképp alázattal viseltetem Szét iránt, mivel rettentő híre megrémít.
Az a gyanúm, hogy mindezt Tanus is tudja és ezt szándékosan teszi, hogy
bosszantson. Mindazonáltal dicséretének melengető sugaraitól kellemetlen
érzéseimről hamar megfeledkeztem.
– Ezt hogy csinálod? – kérdezte. – Én katona vagyok és ma én is mind-
azt láttam, amit te. Nekem miért nem jutnak eszembe ugyanezek az ötletek?
Nyomban élénk beszélgetésbe kezdtünk, melynek során megvitattuk ter-
veimet. Mindebből természetesen Lostris nem maradhatott ki túl soká, így
hamarosan csatlakozott hozzánk. Szolgálói megszárították a haját, majd új-
ból befonták, és kiigazították arcán a festéket. Szépsége elvonta figyelme-
met, különös tekintettel arra, hogy mellettem állt és karcsú karjával kön-
nyedén átölelte a vállam. Nyilvánosan sosem érne így egy férfihoz, mert ez
sértené a szokásokat meg a szemérmet. Én azonban nem vagyok férfi és
bár teste testemhez ért, szemét egy pillanatra sem vette le Tanus arcáról.
Tanussal kapcsolatos elfogultsága régi eredetű, akkor kezdődött, amikor
megtette az első lépéseket. Imádattal bukdácsolt a dölyfös, tízéves Tanus
mögött és hűségesen megpróbálta utánozni minden szavát, minden moz-
dulatát. Ha Tanus köpött, ő is köpött egyet. Ha káromkodott, ő is ugyanazt
az átkot selypegte, mígnem Tanus egyszer keserűen kifakadt nekem: –
Nem tudod rávenni, Taita, hogy hagyjon békén engem? – Mostanság
azonban észrevettem, hogy nemigen van panasza Lostris közelsége miatt.
Az orrban álló őr kiáltása végre félbeszakított minket, mire mindnyájan
előrerohantunk és kíváncsian pásztáztuk a vizet. Az első vízilótetem a
felszínre emelkedett. Hassal fölfelé jelent meg, mivel zsigerei megteltek
gázokkal és belei úgy felfúvódtak, akár a gyerekek kecskehólyagból
készült levegőgömbjei. Mereven égnek álló lábakkal bukkant fel a víz
színén. Az egyik gálya sebesen odahúzott, hogy összeszedje. Egy matróz
kimászott a tetemre és egyik lábára kötelet erősített. Amint ezzel
megvoltak, a gálya elvontatta a távolabbi part felé.
Most már a hatalmas tetemek egymás után buktak a felszínre. A gályák
mindet összeszedték és el vonszolták. Tanus kettőt kötözött a tat
horgonykötelére és az evezősök nekifeszültek lapátjaiknak, hogy a vízen át
elinduljanak velük.
Ahogy közeledtünk a parthoz, szememet beárnyékoltam a lemenő nap
sugarai ellen és előremeredtem. Úgy tűnt, mintha minden férfi, nő és
gyerek, ki Felső-Egyiptomban él, ott várakozott volna a parton. Hatalmas
tömeg volt, táncoltak, énekeltek és pálmalevelekkel integetve üdvözölték a
beérkező flottát. Fehér köntöseik nyughatatlan mozgása olyan volt, mint a
vihar, egy szelíd tó vizének hullámai.
Ahogy a gályák egymás után partot értek, mindegyikhez a legapróbb
ágyékkötőt viselő férfiak gázoltak hónaljig a vízbe, hogy köteleket
erősítsenek a felpuffadt tetemekre. Izgalmukban nem is törődtek azzal az
állandó veszéllyel, amit a homályos, zöld vízben lesben álló krokodilok
jelentettek. Ezek a vérengző sárkányok minden évszakban emberek százait
falják fel. Néha annyira vakmerők, hogy még a szárazföldre is kirontanak
és elragadnak egy, a víz mellett játszó gyermeket vagy egy-egy mosó,
családjának vizet húzó parasztasszonyt.
Most azonban, midőn mindenkit hatalmába kerített ez a határtalan
húséhség, az embereket csupán ez az egy dolog érdekelte. Megragadták a
köteleket és a hatalmas állatok testét kihúzták a partra. Ahogy a tetemek
kisiklottak az iszapos partra, velük együtt tengernyi apró halat is kihúztak,
melyek a sebeken lakmároztak, és nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy
lemondjanak a finom falatokról. A parti iszapra vetetten csapkodtak,
reszkettek, mint megannyi földre hullt csillag.
A férfiak meg az asszonyok késeket, fejszéket forgatva nyüzsögtek a
testeken, akár a hangyák. A mohó irigység őrületében, acsarkodva
támadtak egymásnak, akár a keselyűk meg a hiénák az oroszlán zsákmánya
felett, elvitattak egymástól minden kis foszlányt, melyet kihasítottak a
hatalmas testből. A nyiszáló, marcangoló pengék nyomán a levegő megtelt
vérrel és temérdek csontszilánkkal. Aznap este hosszú sorok állnak majd a
templom előtt és arra várnak, hogy a papok írt adjanak sebeikre, a hiányzó
ujjakra meg a gondatlanul megcsúszó pengék ejtette, csontig hatoló, mély
sérülésekre.
Nekem is lesz dolgom fél éjszaka, mivel bizonyos negyedekben orvos
hírében állok és még Ozirisz papjainál is nagyobb bizalmat élvezek.
Szerényen el kell ismernem, hogy hírnevemet nem egészen érdemtelenül
szereztem, és Hórusz a tudója, hogy áraim mennyivel tisztességesebbek,
mint a szent emberekéi. Uram, Intef, engedélyezte, hogy keresetem
egyharmadát megtartsam magamnak. Imigyen, rabszolga mivoltom
ellenére, meglehetősen vagyonos embernek számítok.
A Hórusz lehelete tattornyából figyeltem az emberi gyarlóság alant le-
játszódó némajátékát. A népesség a zsákmányból a ráeső részt hagyomá-
nyosan a parton fogyaszthatja el mindaddig, míg a húst el nem viszik. Mi-
vel mi a nagy folyó által megtermékenyített és öntözött, zöldellő vidéken
élünk, az emberek általában jól tápláltak. Mindazonáltal a szegényebb
osztályok étrendje zömében gabonából áll, húshoz sokszor hónapokig nem
jutnak. Mindehhez még az is hozzájárul, hogy az ünnep ideje alatt
félredobják a mindennapok szorító korlátait. Erre az időre engedélyezték a
test mindenféle kicsapongását, legyen az étel, ital vagy érzéki szenvedély.
Másnap aztán jön az égő gyomor, a fejfájás és a házastársi vádaskodás, de
ez volt az ünnep első napja és ilyenkor korlátlan az étvágy.
Mosolyogva figyeltem egy anyát, ki derékig meztelenül, tetőtől talpig
vérrel és zsírral borítva, előbukkant egy víziló hasüregéből és a kezében
szorongatott, csúszós májdarabot odahajította a porontyának, ki a tetem
körül nyüzsgő, sikoltozó gyerekseregben tolongott. Aztán az asszony ismét
eltűnt a szörnyeteg bensejében, miközben a gyerek, zsákmányát markolva,
elszáguldott a parton lobogó több száz tűzhely egyikéhez. Ott egyik
idősebb fivére kikapta kezéből a májdarabot és a parázsló szénre vetette,
miközben egy csapatnyi kisebb kölyök gyűlt köré türelmetlenül, csörgő
nyállal, akár egy falka kiskutya.
A legidősebb gyerek egy zöld gallyal kiemelte a tűzből az alig átsült
májat, testvérei pedig rávetették magukat és nyomban felfalták. Amint
eltüntették, máris újabbat követeltek, miközben arcuk csupa maszat volt és
csöpögött a zsír az állukról. A kisebbek közül sokan talán még sosem
kóstolták a folyó tehenének ízletes húsát. Ez a hús édes, lágy, finoman
erezett, és mindenekfelett zsíros, zsírosabb, mint a marha vagy a csíkos
vadszamár, és a csontvelő olyan finomság, mely valóban méltó magához
Oziriszhez, a nagy istenhez. Népünk ki van éhezve az állati zsírra és annak
íze egészen megvadítja őket. Most aztán jól teletömik magukat, mivel ezen
a napon joguk van rá.
Én nyugodt elégedettséggel tarthattam magam távol ettől a lármás
tömegtől, abban a boldog tudatban, hogy Intef uram intézői megszerzik a
legfinomabb húsokat és a velőt a palota konyhájának, ahol a szakácsok
tökéletesen fogják elkészíteni a nekem járó ételt. Senkinek nem volt olyan
kedvezményezett helyzete a vezír házában, mint nekem, még háznagyának
és a testőrség parancsnokának sem, kik mindketten szabadnak születtek.
Erről természetesen nyíltan sohasem beszéltek, de hallgatólagosan
mindenki tudomásul vette kiváltságos, kiemelt helyzetemet, melyet csak
kevesen merészeltek kétségbe vonni.
Figyeltem az intézők munkálkodását, hogyan veszik birtokba azt a részt,
mely uramat, Felső-Egyiptom huszonkét nomoszának kormányzóját és
nagyvezírét illeti. Hosszú gyakorlat szülte szakértelemmel suhogtatták
hosszú pálcáikat és ráhúztak minden elébük kerülő, csupasz hátra vagy
meztelen fenékre, miközben harsogva kiáltozták követeléseiket.
Az állatok agyara a vezírt illeti, így aztán az intézők egytől egyig
mindet begyűjtötték. Ezek éppoly értékesek, mint azok az elefántcsontok,
melyeket a kereskedők hoznak be Kúsból, a kataraktákon túli területekről.
Az utolsó elefántot Egyiptom területén közel ezer éve, a IV. dinasztia
fáraóinak uralkodása idején ölték meg, legalábbis halotti templomaikban a
feliratokon erről büszkélkednek a hieroglifák. Természetesen uramtól
elvárták, hogy részesítse a vadászat gyümölcseiből Hápi papjait, akik az
istennő jószágának őrizői voltak. Mindazonáltal az adomány mértékét
uram belátására bízták, és én, kinek feladatai közé tartozott a palota
számadásának vezetése, jól tudtam, hogy végül hová kerül a kincsek
oroszlánrésze. Uram, Intef, nem híve a fölösleges nagylelkűségnek, még
akkor sem, ha egy istennőről van szó.
Ami a vízilovak bőrét illeti, azt a hadsereg kapja meg, melyből a
testőrség tisztjeinek készítenek harci pajzsokat. A hadsereg gazdászati
tisztjei felügyelték a nyúzását és kezelését ezeknek a hatalmas bőröknek,
melyek már-már akkorák voltak, mint egy beduin sátor.
Azt a húst, ami a parton nem fogyott el, sós lébe teszik, felfüstölik vagy
megszárítják. Ez látszólag azt a célt szolgálja, hogy ellássák a hadsereget, a
bíróságok tagjait, a templomokat és az állam más tisztviselőit. Ám valójá-
ban nagy részét titkon eladják, és az ebből származó haszon, természetesen,
uram ládáiba csordogál. Amint már mondtam, uram, a fáraó után, a Felső-
Királyság leggazdagabb embere és vagyona évről évre növekszik.
Mögöttem újabb hangzavar támadt, mire gyorsan megfordultam. Tanus
raja még mindig mozgásban volt. A gályák orrtól farig, a partvonallal
párhuzamosan, ám attól ötven lépésnyire, ott, ahol a víz mélyülni kezd,
csatasorba álltak. Minden gálya peremén szigonyosok álltak és bevetésre
kész fegyverrel figyelték a tó vizét. A vérrel szennyezett víz odavonzotta a
krokodilokat. Nemcsak a tóból, de még távolabbról, a Nílus fő folyásából
is jöttek, hogy lakomára gyűljenek. Ám a szigonyosok várták őket. Minden
hosszú szigonyrúd végén egy-egy meglehetősen kicsi, félelmetesen hegyes
bronzfej villogott. Erős lenkötelet fűztek át a fémfej nyílásán.
 A szigonyosok ügyessége lenyűgöző volt. Amint egy ezek közül a
páncélos gyíkok közül hatalmas, pikkelyes farkát csapkodva, akár egy sötét
árny, gyilkos némasággal átsiklott a zöld vízen, már vártak rá. Hagyták,
hogy a krokodil elússzon a bárka alatt, majd, midőn felbukkant a túlsó
oldalon, és a hajótest eltakarta előle a szigonyos mozgását, kihajoltak fölé
és lefelé döftek.
Nem volt ez kemény csapás, csak úgy finoman meglendült a bot. A
bronzfej olyan hegyes volt, akár a sebésztű, és teljes hosszában belemé-
lyedt a vastag, szarupáncélos, pikkelyes bőrbe. A szigonyosok hátul a nya-
kat célozták meg és ezek a döfések oly gyakorlott ügyességről tanúskodtak,
hogy legtöbbször beletaláltak a gerincagyba és az állat nyomban kimúlt.
Ám ha egy-egy esetben elvétették, akkor magasba csapott a víz, amint a
krokodil görcsösen vonaglani kezdett. A rudat megcsavarták, mire a fémfej
levált, és benne maradt a szarupáncél borította nyakban. Ezután négy
ember megragadta a lenkötelet, hogy az állat dühödt vergődését kordában
tarthassák. Ha a krokodil nagy volt – és egyik-másik négyszer akkora volt,
mint egy kiterített ember –, akkor a kötél a hajóperemen füstölögve,
sebesen letekeredett és perzselőn felhasította azoknak a tenyerét, kik tartani
próbálták.
Ilyenkor a parton tolongó, éhes tömeg egy pillanatra megtorpant, hogy
éljenezzen és hangosan biztassa őket, miközben nézték, amint a krokodilt
végül megfékezik, vagy hangosan, akár egy korbácsütés, elpattan a kötél és
a matrózok hanyatt-homlok hátrazuhannak a fedélzetre. De az erős lenkötél
általában kitartott. Amint a legénységnek sikerült a hüllő fejét maguk felé
fordítani, az már nem tudott kiúszni a mélybe. Akkor a felkavart, fehéren
habzó vízben a hajó oldalához húzták, ahol már várta egy másik csapat,
hogy hatalmas bunkósbottal összezúzzák a kőkemény koponyát.
Amikor a krokodiltetemeket partra vonszolták, én is lementem, hogy
szemügyre vegyem őket. Tanus regimentjének állatnyúzói már ott voltak.
Jelenlegi uralkodónk nagyatyja volt az, aki a megtisztelő „Kék Krokodil
Gárda” elnevezést és a kék krokodil lobogót adományozta nekik. Harci
pajzsuk ezen sárkányszörnyek pikkelyes bőréből készül. Megfelelő kezelés
és kikészítés után elég kemény lesz ahhoz, hogy felfogja a nyílvesszőket és
elvegye az ellenséges kardcsapások élét. Ez sokkal könnyebb, mint a
fémből készült pajzs és nem olyan forró viselet a sivatagi napsütésben. Ha
Tanus megjelent strucctollakkal díszített, krokodilbőr sisakjában és
ugyanezen bőrből készült, bronzrozettákkal kirakott mellvédőjében, az
ellenség szívébe rémület költözött és a zavart izgalomtól összerándult
minden ifjú leány gyomra, ki pillantását reá vetette.
 Amint lemértem és feljegyeztem minden egyes tetem hosszát meg
körméretét és közben figyeltem a nyúzók munkáját, egy pillanatig sem
éreztem még annyi szánalmat sem ezek iránt az ocsmány szörnyetegek
iránt, mint ami akkor futott át rajtam, amikor láttam a folyó teheneinek
lemészárlását. Szememben a krokodilnál nincs visszataszítóbb
teremtménye a természetnek, kivéve tán a mérges áspis kígyót.
Utálatom csak megszázszorozódott, midőn az egyik nyúzó felhasította
ezen borzalmas állatok egyik legnagyobbikának gyomrát, s abból egy fiatal
leány félig megemésztett maradványai hullottak a parti iszapra. A krokodil
deréktól felfelé, egyben nyelte le. Bár húsát lággyá és fehérré marták az
emésztőnedvek, és koponyájáról a bőr levált, a lány feje búbja még érin-
tetlen volt, haja szépen befonva göndörödött irtóztatóan szétroncsolt arcára.
Még hátborzongatóbb volt az, hogy nyakán még most is ott volt nyaklánca
és csuklójának csontmaradványait szép, kék és vörös kerámia gyöngyökből
fűzött karkötő díszítette. Alig kerültek napvilágra e rémisztő maradványok,
éles, szívszaggató sikoly hasított át a tömeg morajlásán, majd egy asszony
tört magának utat a katonák között és térdre hullt e szánalmas holttest
mellett. Ruháját megszaggatta és szörnyű jajgatással siratni kezdte.
– Lányom! Kicsi lánykám! – Ugyanaz az asszony volt, ki előző nap a
palotába jött, hogy bejelentse lánya eltűnését. A hivatalnokok azt mondták
neki, hogy a gyereket valószínűleg elrabolta és eladta rabszolgának vala-
melyik, a vidéket rettegésben tartó rablóbanda. Ezek a bandák igen mege-
rősödtek, kihívóan, fényes nappal, egészen a városkapuig merészkedve
követték el törvénytelen gaztetteiket. A palota hivatalnokai közölték az
asszonnyal, hogy nem tehetnek semmit lánya visszaszerzése érdekében,
mivel az állam erejét meghaladja ezen bandák ellenőrzése és megfékezése.
Ez egyszer ijesztő jóslatuk megalapozatlannak bizonyult. Az anya
felismerte az ékszereket, melyek még mindig ott ékeskedtek e szánalmas
kis holttesten. Majd megszakadt a szívem ezért a bánat sújtotta asszonyért,
miközben elküldtem egy rabszolgát, hogy hozzon egy üres boroskancsót.
Bár nem ismertem sem az asszonyt, sem a gyermeket, mégis könnyek
szöktek a szemembe, midőn segítettem neki összegyűjteni és a kancsóba
tenni a maradványokat, hogy tisztességgel eltemethesse.
Amint az asszony, a kancsót melléhez szorítva, elbotorkált a
gondtalanul dorbézoló tömegen át, arra gondoltam, hogy minden szertartás
és imádság ellenére, amit ez az anya lányának áldoz, még abban a szinte
lehetetlen esetben is, ha képes lenne megfizetni a legalapvetőbb
mumifikálás iszonyúan magas költségeit, a gyermek árnya akkor sem
lelhet halhatatlanságra a síron túli világban. Ahhoz ugyanis a holttestnek a
balzsamozás előtt épnek és sértetlennek kell lennie. Szívem legmélyéből
szántam ezt a szerencsétlen anyát. Ez egyik gyöngeségem, hogy oly
sokszor kesergek, hogy magamra veszem minden utamba kerülő
szerencsétlen búját-baját. Könnyebb dolgom lenne, ha a szívem
keményebb és gondolkodásom sokkal szenvtelenebb lenne.
Mint mindig, ha elszomorodom, vagy csüggedt vagyok, most is ecsetem
és tekercsem után nyúltam, hogy feljegyezzem mindazt, ami körülöttem
folyik, mindent, a szigonyosokat, a gyászoló anyát, a folyó halott
teheneinek meg a krokodiloknak a megnyúzását és felszabdalását a parton,
egészen az ünneplő, dorbézoló népség felszabadult, minden kötöttséget
feledő viselkedéséig.
Azok, kik bendőjüket már megtömték hússal, és sörrel alaposan
leöblítették, ott horkoltak, ahol összeestek és nem érezték, ha beléjük
rúgtak, vagy rájuk léptek azok, kik még képesek voltak megállni a lábukon.
A fiatalabbak és szemérmetlenebbek táncoltak meg ölelkeztek, és a
sűrűsödő sötétség, a ritkás bokrok meg a letaposott papirusz alig valamit
takaró leple mögött, nyíltan közösültek. Ez az erkölcstelen, feslett
viselkedés csupán tünete volt annak a betegségnek, mely már hatalmába
kerítette az egész országot. Ez nem lett volna így, ha erőskezű fáraónk van
és ha Nagy Théba nomoszának kormányzata erkölcsös és becsületes. Az
egyszerű emberek mindig a fölöttük állók példáját követik.
Bár mindezt erősen helytelenítettem, mindazonáltal hűségesen
beszámoltam róla. Imigyen telt el egy óra, mialatt lábamat keresztezve,
teljesen elmerülten írtam és vázolgattam a Hórusz lehelete tatfedélzetén. A
nap lement és úgy tűnt, belemerült a nagy folyóba, a vízen csupán rézszínű
csillogás maradt utána és valami füstölgőn gomolygó ragyogás a nyugati
égen, mintha lángba borította volna a papiruszágyakat.
A tömeg a parton még durvább, még gátlástalanabb lett. A szajhák
élénk üzletet bonyolítottak. Figyeltem a szerelem egy kövér, idősebb
papnőjét, ki homlokán viselte hivatása megkülönböztető amulettjét, amint
az egyik gályáról a tüzeken túli homályba vezet egy sovány matrózt, ki fele
akkora volt, mint ő. A tüzek fénykörén túl szoknyáját ledobta és
letérdelvén a porba, feltárta kliense előtt hatalmas, rengő fenekét. A kis
fickó egy boldog kiáltással nyomban rávetette magát, akár a kutya a
szukára és másodperceken belül a szajha is éppoly hangosan visongott,
mint a matróz. Nekiláttam, hogy felvázoljam ezt a nevetségesen furcsa párt,
de a fény gyorsan hanyatlott, így kénytelen voltam abbahagyni.
Amint félretettem tekercsemet, hirtelen riadtan döbbentem rá, hogy úr-
nőmet a halott gyermek megtalálása előtt láttam utoljára. Rémülten pattan-
tam fel. Hogy lehettem ennyire hanyag? Úrnőm szigorú nevelést kapott, er-
ről magam gondoskodtam. Jó és erkölcsös gyermek volt, teljes mértékben
tisztában volt a törvény és a szokás által reá rótt feladatokkal és kötele-
zettségekkel. Szem előtt tartotta magas rangú családja becsületét is és tudta,
hogy milyen helyet foglal el a társadalomban. Mi több, ő is éppoly rettegve
félte atyja hatalmát és haragját, mint én. Természetesen megbíztam benne.
Éppúgy megbíztam benne, mint egy ilyen éjszakán bármely erős akaratú,
fiatal teremtésben, kit először perzselt meg az asszonyi szenvedély lángja
és egyedül van valahol a sötétségben egy fiatal, legalább oly szenvedélyes
katonával, akibe fülig szerelmes. Rémületem oka nem annyira úrnőm
törékeny szűzhártyája volt, az az örök talizmán, melyet, ha elvesztünk,
ritkán gyászolunk, sokkal inkább az a tekintélyes veszély, ami saját
irhámat fenyegette. Másnap visszatérünk Karnakba, Intef uram palotájába,
ahol temérdek a rossz nyelv, mely nyomban tudomására hozza urunknak
minden vétkünket és mulasztásunkat.
Uramnak voltak kémei a társadalom minden rétegében, behálózták az
egész országot, ott voltak a dokkokban, a földeken, még magának a fára-
ónak a palotájában is. Sokkal többen dolgoztak neki, mint nekem, mivel
több pénze volt, hogy ügynökeit fizesse, bár sokan közülük részrehajlás
nélkül, mindkettőnket szolgáltak, hálózatunk több szinten is összefonódott.
Ha Lostris szégyent hozott ránk, atyjára, családjára meg rám, nevelőjére és
őrzőjére, akkor Intef uram erről reggelre éppúgy tudni fog, mint én.
A hajó egyik végéből a másikba rohangászva kerestem. Felmásztam a
tattoronyba és kétségbeesetten fürkésztem a partot. Nem láttam sehol sem
őt, sem Tanust, így megerősödni látszott az, mitől legjobban tartottam.
Azt sem tudtam, hol keressem őket ebben az őrült éjszakában. Azon
kaptam magam, hogy tehetetlen kínomban a kezemet tördelem, ám
nyomban erőt vettem magamon és abbahagytam. Mindig ügyeltem arra,
hogy elkerüljem a nőiesség minden látszatát. Mindig is irtóztam azoktól az
elhájasodott, affektáló és pózoló teremtményektől, kiket hozzám hasonló
módon megcsonkítottak. Én mindig megpróbáltam inkább férfiként, mint
eunuchként viselkedni.
Nagy erőfeszítések árán sikerült úrrá lennem magamon és arckifejezé-
sem éppoly hűvös és határozott lett, mint Tanusé a harc sűrűjében, így az-
tán összeszedtem magam és ismét józanul tudtam gondolkodni. Eltöpreng-
tem, vajon úrnőm miként viselkedhetett. Természetesen igen jól ismertem.
Végül is tizennégy évem volt rá, hogy tanulmányozzam. Rájöttem, hogy
tisztában van vele és túlságosan kényesen ügyel nemesi rangjára ahhoz,
hogy elvegyüljön a parton tolongó, részeg, faragatlan tömegben, vagy a
bokrok közé bújva állatként henteregjen, mint az a matróz meg az öreg,
kövér szajha. Tudtam, senkit sem kérhetek meg rá, hogy segítsen, mivel
azzal biztosítanám, hogy a dolog mindenképp Intef uram tudomására
jusson. Nekem kell, teljesen egyedül, megkeresnem.
Milyen titkos hely lehet az, hová Lostris megengedte, hogy elvigyék?
Mint a legtöbb korabeli, fiatal lányt, őt is elbűvölte a romantikus szerelem
gondolata. Kétlem, hogy valaha is komolyabban fontolóra vette a dolog
sokkal inkább földi, fizikai jellegét, annak ellenére, hogy az a két kis fekete
némber megtett mindent, hogy felvilágosítsa. Még akkor sem mutatott
különösebb érdeklődést a dolog gyakorlati részét illetően, midőn
kötelességemhez híven megpróbáltam inteni, legalábbis kellőképpen
megóvni őt önmagától.
Ekkor rájöttem, hogy olyan helyen kell keresni, mely megfelel a
szerelemmel kapcsolatos elvárásainak. Ha lett volna egy kabin a Hórusz
leheletén, akkor nyomban oda sietek, de a mi folyami gályáink kicsik,
pusztán hadihajóként használták őket, ezért a sebesség és a könnyű
manőverezés érdekében csak a legszükségesebb felszereléssel voltak
ellátva. A legénység a puszta fedélzeten aludt és még a kapitánynak meg a
tiszteknek is csupán egy nádtető szolgált éjjeli menedékül. Ez
pillanatnyilag még nem volt felállítva, így aztán nem volt olyan hely a
fedélzeten, hová elbújhattak volna.
Karnak és a palota fél napi járásra voltak innen. A rabszolgák még csak
most állították fel sátrainkat azon az egyik kis part menti szigeten, mely
arra volt fenntartva, hogy társaságunk elkülönülhessen a közemberek
nyájától. Hanyagság volt a szolgáktól, hogy ennyit késlekedtek, de őket is
magával ragadta az ünnep hangulata. A fáklyafényben láttam, hogy
miközben a feszítőkötelekkel küszködtek, jó néhány kissé bizonytalanul
állt a lábán. Még nem húzták fel Lostris személyes sátrát, így a szőnyegek,
a hímzett drapériák, a pehellyel töltött matracok és a finom vászonlepedők
fényűző kényelme még nem állt a szerelmesek rendelkezésére. Akkor hát
hol lehetnek?
Abban a pillanatban, távolabb a vízen, észrevettem egy fáklya lágy,
sárga fényét. Ösztönös megérzésem nyomban működésbe lépett. Rájöttem,
hogy tekintettel úrnőm Hápi istennőhöz fűződő kapcsolatára, a tó közepén,
azon a festői kis gránitszigeten álló temploma lesz az a hely, mely Lostrist
ellenállhatatlanul vonzza. Átkutattam a partot, hogy találjak valamit,
amivel átjuthatok a szigetre. Bár rengeteg apró bárka sorakozott ott, a
révészek zöme részegen hevert.
 Aztán észrevettem Kratast a parton. Sisakján a strucctollak magasan a
tömeg fölé emelkedtek és büszke tartását már messziről felismerni.
– Kratas! – kiáltottam oda neki, ő meg felém fordult és integetett. Kratas
volt Tanus főhadnagya és temérdek barátja közül, rajtam kívül, a leghű-
ségesebb. Kratasban megbízhattam úgy, ahogy senki másban nem mertem.
– Szerezz nekem egy csónakot! – rikoltottam. – Bármilyen csónakot! –
Annyira zaklatott voltam, és a hangom annyira éles, hogy tisztán hallotta
szavam. Jellemző volt rá, hogy kérdéssel vagy tétovázással egy pillanatot
sem vesztegetett. Határozott léptekkel odament a legközelebbi kis vitorlás-
hoz. A hajós, akár egy fadarab, saját csónakja fenekén hevert. Kratas
tarkón ragadta és kiemelte. Ledobta a partra, és a hajós meg se mozdult,
csak hevert ott az olcsó bor bódulatában és egy kicsit megvonaglott abban
a testtartásban, ahogy Kratas letette. Kratas maga lökte vízre a csónakot,
majd taszított rajta néhányat a tolórúddal és már ott is volt a Hórusz
lehelete mellett. Sietségemben megbotlottam és beestem a kis hajó orrába.
– A templomhoz, Kratas – könyörögtem neki, miközben feltápászkod-
tam –, és adja a drága Hápi istennő, nehogy túl késő legyen!
Az esti szellő belekapaszkodott háromszögletű vitorlánkba és
könnyedén siklottunk át a sötét vízen a templom kőből épült kikötő-
gátjához. Kratas odaerősítette a kötelet az egyik kikötőgyűrűhöz, és
megmozdult, hogy kövessen a partra, de én megállítottam.
– Nem miattam, Tanus érdekében – mondtam neki –, kérlek, ne kövess.
Egy pillanatig habozott, majd bólintott. – Figyelni fogok, hogy halljam,
ha hívnál. – Kihúzta kardját és markolatát nyújtotta felém. – Erre
szükséged lesz?
Megráztam a fejem. – Nem ilyen veszélyről van szó. Meg aztán itt a
tőröm. De azért köszönöm bizalmadat. – Otthagytam a csónakban és a
gránitlépcsőkön felsiettem Hápi templomának bejáratához.
A bejárat magas oszlopain, a tartókban lobogó fáklyák vörös, imbolygó
fényében, mintha életre keltek és táncolni kezdtek volna a falakat díszítő
domborművek. Hápi istennő egyike a kedvenceimnek. Szigorúan véve ő se
nem isten, se nem istennő, hanem egy furcsa, szakállas, hermafrodita lény,
hatalmas hímvesszővel és éppoly mély vaginával meg telt, duzzadó
keblekkel, melyből mindenkinek jut tej. Ö a Nílus isteni megtestesülése és
az aratás istennője. Egyiptom mindkét királysága és a benne élő emberek
mind tőle és a nagy folyó periodikus áradásától függnek, mely nem más,
mint az istennő hasonmása. Képes rá, hogy megváltoztassa nemét, vagy,
Egyiptom sok más istenéhez hasonlóan, felvegye bármely állat alakját.
Hápi legszívesebben víziló képében jelenik meg. Annak ellenére, hogy az
isten neme kétes, úrnőm, Lostris mindig is nőnek tartotta, csakúgy, mint én.
Meglehet, hogy Hápi papjai erről másként vélekednek.
Képei a kőfalon hatalmasak és olyan anyaiak voltak. A festő élénk
alapszíneket, pirosat, sárgát és kéket használt és az istennő a folyó egy
kedves tehenének fejével, sugárzóan mosolygott le ránk, mintha arra
szólítaná fel az egész természetet, hogy legyen termékeny és sokasodjék.
Ez a burkolt felhívás, tekintettel zaklatott lelkiállapotomra, most egyáltalán
nem volt helyénvaló. Attól féltem, hogy a rám bízott kincs talán épp most
használja ki az istennő engedékenységét.
A mellékoltárnál egy papnő térdelt, én odarohantam hozzá,
megragadtam köntöse szegélyét és türelmetlenül rángattam. – Szent
nővérem, mondd meg nekem, láttad-e itt Lostris úrhölgyet, a nagyvezír
lányát. – Nemigen akadt polgára Felső-Egyiptomnak, ki látásból ne ismerte
volna úrnőmet. Szépségéért, vidámságáért, kedves természetéért mindenki
szerette, és ha az utcán vagy a piacon járt, köré gyűltek és megéljenezték.
A csupa ránc, fogatlan papnő rám vigyorgott és egyik csontos ujját az
orrához érintette, olyan mindentudó, csalafinta képpel, hogy megerősítette
bennem legvadabb félelmeimet.
Ismét megráztam, de jóval szelídebben. – Hol van, mélyen tisztelt
anyám? Könyörögve kérlek, beszélj! – Ehelyett azonban csak biccentett és
szemét a belső szentély ajtaja felé fordította.
Sebesen futottam a gránitlapokon, miközben szívem szaporábban vert,
mint ahogy a lábamat szedtem, de még kétségbeesésemben is eltöprengtem
úrnőm merészségén. Bár származása alapján, lévén a legelőkelőbb
nemesség tagja, joga volt hozzá, hogy belépjen a legbelső szentélybe, de
akad-e rajta kívül bárki egész Egyiptomban, ki képes szerelmi találkájához
épp egy ilyen helyet választani?
A szentély bejárata előtt megálltam. Jól sejtettem, nem csalt meg
ösztönöm. Attól tartottam, bekövetkezett, ott voltak mindketten. Annyira
elmerültem saját feltételezésem bizonyosságában, hogy már-már rájuk
kiáltottam, hogy megállítsam őket. De aztán mégis erőt vettem magamon.
Úrnőm teljesen fel volt öltözve, még a szokottnál is jobban, mivel
ezúttal melleit is eltakarta és fejére egy kék gyapjústólát borított. Hápi
hatalmas szobra előtt térdelt. Az istennő, kék vízililiom-füzérekkel díszítve,
sugárzó mosollyal nézett le rá.
Tanus mellette térdelt. Fegyvereit és vértjét félretette. Ott hevertek egy
halomban a szentély ajtajában. Csak vászonból készült kis alsó kötény,
rövid köntös és szandál volt rajta. A fiatal pár egymás kezét fogta és arcuk
szinte összeért, amint ünnepélyes komolysággal, suttogva beszélgettek.
 Alantas gyanúm ezennel megdőlt és csak úgy mardosott a lelkiismeret
meg a szégyen. Hogyan is kételkedhettem úrnőmben? Csöndesen elindul-
tam, hogy visszavonuljak, bár csak a mellékoltárig mentem volna, hogy
hálát rebegjek az istennő védelméért és diszkréten szemmel tarthassam a
további fejleményeket.
Akkor azonban Lostris felállt és félénken elindult az istennő szobra felé.
Annyira lenyűgözött lányos bája, hogy egy pillanatig még elidőztem, hogy
nézhessem.
Nyakából lekapcsolta az istennő lazurkő szobrocskáját, amit én
csináltam neki. Ekkor szívembe nyilallt, hogy áldozatként akarja
felajánlani. Az ékszert úgy készítettem, hogy benne volt minden szeretetem
és annyira fájt látnom, amint elhagyja a neki szánt helyet. Lostris
lábujjhegyre emelkedett és a bálvány nyakába akasztotta. Ezután letérdelt
és megcsókolta a kőből faragott lábat, miközben Tanus még mindig
ugyanott térdelt és figyelte.
Lostris felállt és megfordult, hogy visszamenjen hozzá, ám akkor
észrevett engem az ajtóban. Megpróbáltam eltűnni a homályban, mivel
rettentően zavarban voltam, hogy kilestem egy ilyen bensőséges pillanatot.
Arca azonban felderült, és még mielőtt elmenekülhettem volna, odafutott
hozzám és megragadta a kezemet.
– Jaj, Taita, úgy örülök, hogy itt vagy – hogy épp te! Pont te kellesz ide.
Így minden annyira tökéletes. – Bevezetett a szentélybe, Tanus pedig
felállt és mosolyogva elém jött, hogy megfogja a másik kezem.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Tudom, hogy rád mindig számíthatunk. –
Azt kívántam, bárcsak indítékaim oly tiszták lettek volna, amint ők hitték,
így aztán bűnös szívemet szeretetteljes mosoly mögé rejtettem.
– Térdelj le ide! – parancsolt rám Lostris. – Ide, ahonnan jól hallhatsz
minden szót, amit egymásnak mondunk. Te leszel tanúnk Hápi és
Egyiptom minden istene előtt. – Térdre nyomott, majd Tanusszal együtt
ismét elfoglalták helyüket az istennő előtt, megfogták egymás kezét és
mélyen egymás szemébe néztek.
Lostris szólalt meg először. – Te vagy az én napom – suttogta. –
Nélküled minden sötétbe borul köröttem.
– Te vagy szivemnek Nílusa – mondta neki Tanus csöndesen –,
szerelmed vize táplálja lelkemet.
– Te vagy az én társam ezen a világon és az eljövendő világok
mindegyikében.
– Te vagy az én társam és zálogul tied minden szerelmem. Esküszöm
neked Hórusz leheletére és vérére – mondta Tanus oly tisztán és nyíltan,
hogy szavai végigvisszhangzottak a kőből épült teremben.
– Elfogadom zálogodat, s én százszorosát adom neked – kiáltotta
Lostris. – Soha, senki nem állhat közénk. Semmi nem választhat el minket
egymástól. Mi már örökre egyek vagyunk.
Lostris Tanus felé nyújtotta arcát és ő mélyen, hosszasan megcsókolta.
Amennyire én tudom, ez volt az első csók, amelyet váltottak.
Kiváltságosnak éreztem magam, hogy szemtanúja lehettem egy ilyen
bensőséges pillanatnak.
Ahogy összeölelkeztek, a tó felől hirtelen, fagyos szél örvénylett át a
templom halványan megvilágított termein és a lángok úgy imbolyogtak,
hogy egy pillanatra szemem előtt elmosódott a két szerető arca és olybá
tűnt, mintha az istennő szobra megmozdult és összerezzent volna. A szél,
amilyen gyorsan jött, épp olyan gyorsan elült, de susogása a hatalmas
kőoszlopok körül olyan volt, mint az istenek távoli, gúnyos nevetése, és a
babonás félelemtől összeborzadtam.
Veszélyes dolog az isteneket felingerelni túlzottan szeszélyes
kérésekkel és Lostris épp az imént a lehetetlent kérte. Ez volt az a pillanat,
melyről évek óta tudtam, hogy eljön, és sokkal jobban rettegtem tőle, mint
saját halálom napjától. Azt a fogadalmat, amit Tanus és Lostris tettek
egymásnak, sosem tarthatják be. Bármily komolyan is gondolták, ez
lehetetlen. Éreztem, hogy nyomban megszakad a szívem, amikor végre
kibontakoztak a csókból és mindketten felém fordultak.
– Miért vagy ilyen szomorú, Taita? – kérdezte Lostris sugárzóan boldog
arccal. – Örülj velem, hisz ez életem legboldogabb napja.
Mosolyt erőltettem ajkaimra, de nem találtam egyetlen szót sem,
mellyel bátoríthattam, vagy szerencsét kívánhattam volna nekik, nekik,
kiket a világon a legjobban szerettem. Ott maradtam térden, az a bárgyú
mosoly az ajkamra fagyott és lelkem vigasztalan bánattal volt tele.
Ekkor Tanus felsegített és átölelt. – Ugye, beszélsz a nevemben Intef
úrral? – kérdezte, miközben szeretetteljesen magához szorított.
– Ó igen, Taita – csatlakozott hozzá esdekelve Lostris. – Apám téged
meghallgat. Te vagy az egyetlen, aki ezt megteheti nekünk. Ugye, nem
hagysz cserben minket, Taita? Sohasem tettél ilyet, egyetlenegyszer nem
fordult elő életemben, hogy cserbenhagytál volna. Ugye most is segítesz?
Mit mondhattam volna nekik? Nem lehettem olyan kegyetlen, hogy
megmondjam nekik a színtiszta igazságot. Képtelen voltam szavaimmal
elhervasztani ezt a bomló, zsenge szerelmet. Arra vártak, hogy
megszólaljak, hogy együtt örüljek velük és segítséget, támogatást ígérjek
nekik. De egyszerűen megnémultam, a szám olyan száraz volt, mintha
éretlen gránátalmába haraptam volna.
– Taita, mi a baj? – Csak néztem, hogy tűnik el az öröm úrnőm imádott
arcáról. – Miért nem örvendesz velünk?
– Tudjátok, hogy mennyire szeretlek benneteket, de... – képtelen voltam
folytatni.
– De? Mi az, hogy de, Taita? – kérdezte Lostris. – Miért mondod azt,
hogy „de” és vágsz ilyen savanyú képet ezen a létező legboldogabb napon?
– Most már kezdett méregbe gurulni, ajka makacsul megfeszült, ám
ugyanakkor szeme mélyén gyülekező könnyek csillogtak. – Nem akarsz
segíteni nekünk? Ennyit ér hát az a sok ígéret, amit az évek során tettél
nekem? – Odalépett hozzám és fejét kihívóan felemelte.
– Úrnőm, kérlek, ne beszélj így. Nem érdemlem meg, hogy így bánj
velem. Nem, hallgass meg! – Ujjamat az ajkára tettem, hogy elébe vágjak
egy újabb kitörésnek. – Nem rólam van szó. Atyádról, Intef uramról...
– Pontosan. – Lostris türelmetlenül ellökte szájáról a kezemet. – Az
apám! Egyszerűen odamész hozzá és beszélsz vele úgy, ahogy máskor is
teszed és akkor minden rendben lesz.
– Lostris – kezdtem újra és ez kétségbeesettségem jele volt, hogy nevét
ilyen bizalmasan használtam –, már nem vagy gyerek. Nem szabad
gyermeki ábrándokkal áltatnod magad. Te is tudod, hogy atyád ebbe sosem
egyezik bele...
Nem volt hajlandó meghallgatni, nem akarta hallani az igazságot, így
aztán gyorsan közbevágott, hogy szavaimat elfojtsa. – Igen, tudom, hogy
Tanusnak nincs vagyona. De csodás jövő áll előtte. Eljön az az idő, amikor
majd ő vezeti az egyiptomi seregeket. Eljön az az idő, amikor majd
hatalmas csatákat vív, hogy újból egyesüljön a két királyság és én
mindenütt ott leszek mellette.
– Úrnőm, kérlek, hallgass végig. Nem csupán arról van szó, hogy
Tanusnak nincs vagyona. Többről, sokkal többről.
– Akkor talán a származása és a neveltetése? Ez az, ami gondot okoz
neked? Te is pontosan tudod, hogy családja éppoly nemes, mint a miénk.
Pianki, Harrab úr apámmal egyenrangú volt és a legjobb barátja. – Fülét
bezárta előttem. Nem fogta fel annak a tragédiának a mélységét, melynek
vizén hajónk most elindult. Sem ő, sem Tanus, de végül is én voltam tán az
egyetlen az egész királyságban, ki ezzel teljes egészében tisztában volt.
Éveken át óvtam őt az igazságtól és természetesen Tanusnak sem
voltam képes elmondani. Akkor most hogy is magyarázhattam volna el
neki? Hogyan tárhattam volna fel előtte azt a mélységes gyűlöletet, mellyel
apja viseltetett az iránt a fiatalember iránt, akit ő annyira szeretett? Ezt a
gyűlöletet a bűntudat és az irigység szülte, így ezen oknál fogva még
kérlelhetetlenebb.
Ám Intef uram ravasz, fondorlatos ember volt. Képes volt rá, hogy a
körülötte lévők előtt leplezze érzéseit. Jól el tudta titkolni gyűlöletét és
rosszindulatát, megcsókolta azt, akinek vesztére tört, gazdag ajándékokkal
és édes hízelgéssel halmozta el. Olyan türelmes volt, akár a krokodil, mely
azon a helyen, hová az állatok inni járnak, a folyó iszapjába bújva várja a
gyanútlan gazellát. Várt éveket, akár még egy évtizedet is, ám amint
lehetősége adódott, oly gyors volt, akár az a kegyetlen hüllő, midőn lecsap
és a víz alá vonszolja áldozatát.
Lostrisnak halvány sejtelme sem volt apja rosszindulatú gyűlöletének
mélységéről. Még azt is elhitte, hogy úgy szerette Piankit, Harrab urat,
amint Tanus apja szerette őt. De hát hogyan is tudta volna az igazságot,
hisz én mindig is eltakartam előle? Édes ártatlanságában Lostris még azt is
elhitte, hogy apja ellenvetésének oka csupán a vagyon és a család lehet.
– Te is tudod, hogy ez így van, Taita. Tanus nemességben egyenrangú
velem. Ez ott áll a templom feljegyzéseiben, mindenki láthatja. Ezt apám
hogyan is tagadhatná? És te hogyan tagadhatod?
– Úrnőm, nem az én dolgom, hogy bármit is tagadjak, vagy bármibe
beleegyezzek...
– Akkor ugye beszélsz apámmal az érdekünkben, ugye megteszed,
drága Taita? Mondd, hogy igen, kérlek, mondd, hogy megteszed!
Csupán megadóan bólintani tudtam, és közben igyekeztem elrejteni
tekintetemet, mely reménytelenséggel volt tele.

Útban vissza Karnak felé a flotta jócskán meg volt terhelve. A gályák
mélyen merültek a vízbe nyers bőrből és sózott húsból álló rakományuk
súlya alatt. Imigyen, a Nílus folyásával szemben, jóval lassabban haladtunk,
mint idefele, de nehéz szívemnek és egyre növekvő rettegésemnek még ez
is túl gyors volt.
A két fiatal vidám volt és határtalan boldogsággal élvezték egymásnak
megvallott szerelmüket, mert bíztak bennem, hogy útjukból elgördítek
minden akadályt. Nem vitt rá a lélek, hogy megtagadjam tőlük ezt a
boldogsággal teli napot, mivel tudtam, hogy ez lesz tán az egyik legutolsó,
melyet megoszthatnak egymással. Azt hiszem, ha szólni tudtam volna
nekik, ha össze tudtam volna szedni bátorságomat, akkor arra buzdítottam
volna őket, amit előző este annyira elleneztem, hogy nyomban hagyják
beteljesülni szerelmüket. Még egyszer nem lesz rá esélyük, azután semmi-
képpen sem, miután eleve halálra ítélt házasságközvetítési kísérletemmel
felhívom rájuk Intef uram éber figyelmét. Amint megtudja, hogy mire
készülnek, nyomban közébük áll és örökre elválasztja őket egymástól.
Így aztán éppoly vidáman nevettem és mosolyogtam, mint ők, miköz-
ben megpróbáltam eltitkolni előlük félelmemet. Annyira elvakította őket a
szerelem, hogy sikerrel jártam, pedig úrnőm máskor nyomban átlátott
volna rajtam. Majdnem olyan jól ismer engem, mint ahogy én ismerem őt.
Ott ültünk hármasban a hajóorrban és Ozirisz szenvedéseinek újbóli
előadásáról beszélgettünk, mely az ünnep fénypontja lesz. Intef uram
engem bízott meg a látványos élőkép művészeti vezetésével, és én
mindkettőjükre, Lostrisra és Tanusra is főszerepet osztottam.
Az ünnepséget kétévente, Ozirisz teliholdjának feljövetelekor tartják.
Egykoron ezt évente megünnepelték. Ám az udvar Elephantine-ból Thébá-
ba költöztetése igen költséges, és nagy szakadást jelent a királyi család éle-
tében, ezért a fáraó elrendelte, hogy hosszabb idő teljék el két ünnep között.
A mi fáraónk mindig is megfontolt ember volt, ha az aranyáról volt szó.
A látványos élőképpel kapcsolatos tervezgetés remekül elterelte
figyelmemet az Intef urammal való találkozásról, mely fenyegetően
közelgett, így aztán a két szerelmessel a szövegüket próbáltam. Lostris
íziszt, Ozirisz feleségét játszotta, míg Tanus Hórusz fontos szerepét kapta.
Mindkettőjüket rendkívüli módon szórakoztatta az a gondolat, hogy Tanus
Lostris fiát játssza, és nekem el kellett magyaráznom nekik, hogy az
istenek kortalanok és nagyon valószínű, hogy az istennő akár fiatalabbnak
is tűnhet magzatánál.
Új szöveget írtam az élőképhez, ahelyett, melyet immáron közel ezer
éve változatlanul játszottak. A régi nyelvezete archaikus volt, és már nem
felelt meg a modern kor nézőinek. A fáraó díszvendége lesz az előadásnak,
melyet az ünnep utolsó estéjén, Ozirisz templomában mutatunk be, így
különösen igyekeztem, hogy sikeres legyen. A konzervatívabb nemesség
és a papság részéről már ütköztem ellenállásba ezzel az új változattal.
Csupán Intef uram közbelépésével sikerült felülkerekedni rajtuk.
Uram nem az a mélyen vallásos ember, így a teológiai viták általában
nemigen érdeklik. Én azonban írtam néhány sort, mely kifejezetten azon
célból készült, hogy őt szórakoztassam és neki hízelegjek vele. Ezeket, a
szövegkörnyezetből kiragadva, felolvastam neki, majd tapintatosan céloz-
tam rá, hogy változatom legfőbb ellenzője, Ozirisz főpapja, egy fontoskodó
öregember, aki egyszer gátat vetett Intef uram közeledésének egy bájos,
ifjú paptanonchoz. Ezt a vétséget uram sosem bocsátotta meg a főpapnak.
Imigyen az én változatom ekkor került első ízben bemutatásra.
Rendkívül fontos volt, hogy a színészek kiemeljék költészetem teljes
szépségét, különben meglehet, hogy ez marad egyben az utolsó alkalom is,
midőn művem hallható.
Mind Tanus, mind Lostris beszédhangja csodálatos volt és eltökélték,
hogy megjutalmaznak azért, amiért megígértem, hogy segítek nekik.
Tehetségük legjavát adták, ily módon a próba oly elmélyült volt, előadásuk
oly lenyűgöző, hogy egy időre teljesen belefeledkeztem.
Aztán az istenek szenvedésének csodálatából az őr kiáltása rántott
vissza saját, evilági gondjaimhoz. A flotta a folyó utolsó kanyarulatában
járt és már ott is volt az ikerváros, Luxor és Karnak, mely együttesen
alkotta Nagy Thébát, és úgy terült el előttünk a folyóparton, a vakító,
egyiptomi napsütésben, akár egy ragyogó gyöngy nyakék. A mi rendkívüli
közjátékunk véget ért és ismét szembe kellett néznünk a valósággal. Ahogy
feltápászkodtam, kedvem elborult és mélységes nyugtalanság kerített
hatalmába.
– Tanus, még mielőtt közelebb érnénk a városhoz, át kell tenned
Lostrist, meg engem Kratas gályájára. Uram kegyencei figyelni fognák
minket a szárazföldről. Nem szabad minket a te társaságodban látniuk.
– Mintha ezzel egy kicsit elkéstél volna – mosolygott rám Tanus. – Erre
talán néhány nappal korábban kellett volna gondolnod.
– Apám úgyis hamarosan tudni fog rólunk – csatlakozott Lostris Tanus
ellenvetéséhez. – Talán meg is könnyítené a dolgodat, ha nem éri teljesen
készületlenül házassági szándékunk.
– Ha ti jobban tudjátok, mint én, akkor csináljátok a magatok módján és
akkor én a továbbiakban nem veszek részt ebben a ti őrültségetekben. – A
lehető legkimértebb és legsértettebb arckifejezést öltöttem magamra, így
aztán nyomban engedtek.
Tanus jelzett Kratas gályájának, hogy álljon mellénk, és a
szerelmeseknek csupán néhány pillanatuk maradt, hogy búcsút vegyenek
egymástól. A fél flotta szeme láttára nem merték megölelni egymást, de
azok a pillantások és szerelmes szavak, amiket váltottak, már-már
ugyanannyit jelentettek.
Kratas hajójának tattornyából integettünk a Hórusz leheletének, amint
szitakötőszárnyként villanó evezőivel elfordult tőlünk és lassan közeledett
a Luxor városa előtt lévő horgonyzóhelyéhez, mi pedig folytattuk utunkat
felfelé a folyón, a nagyvezír palotájához.

Amint megérkeztünk a palota kikötőjébe, nyomban érdeklődtem, merre

találom uramat és legnagyobb megkönnyebbülésemre megtudtam, hogy
átkelt a folyó nyugati partjára, a fáraó sírjának és halotti templomának
gyors ellenőrzésére. Az uralkodó templomának és sírhelyének építése
megállás nélkül folyt az elmúlt tizenkét év során, pontosan attól a naptól
kezdve, hogy a fejére került a két királyság kettős koronája. Az építkezés
immáron végre befejezéséhez közeledett, és az uralkodó már izgatottan
várta, hogy az ünnep végeztével, amint lehet, nyomban megtekinthesse.
Intef uram is izgatott volt, nehogy uralkodónk csalódott legyen. Uram sok
címe és kitüntető tisztsége közül az egyik a Királyi Sírok őrizője volt, és ez
komoly felelősséget jelentett.
Távolléte egy újabb naphoz juttatott, melynek során előkészíthettem az
ügyet és kigondolhattam stratégiámat. Ám a két szerelmes kicsikart
belőlem egy ünnepélyes ígéretet, miszerint az első adandó alkalommal
szószólójuk leszek, és tudtam, hogy ez a következő nap lesz, midőn uram
szokásos heti kihallgatását tartja.
Amint gondoskodtam arról, hogy úrnőmet biztonságba helyezzem a
háremben, saját lakrészembe siettem, a palotának azon szárnyába, melyet a
nagyvezír különlegesen kedvelt bizalmasai számára tartottak fenn.
Intef uram háztartásának elrendezése éppoly fondorlatos volt, mint
egész lénye. Nyolc felesége volt, kik mindannyian tekintélyes hozományt
vagy jelentős befolyással bíró politikai kapcsolatokat hoztak magukkal a
nászágyba. Közülük azonban mindössze három asszony szült neki
gyermeket. Lostris úrnőmön kívül még két fia volt.
Amennyire én tudtam, és én mindenről tudtam, ami a palotában történik,
uram az elmúlt tizenöt évben egyszer sem kereste fel háremét. Lostris
nemzése volt az utolsó alkalom, midőn teljesítette házastársi kötelezettsé-
gét. Szexuális ízlése ugyanis más irányú volt. A nagyvezír kedvelt bizal-
masai, kik a palota általam is lakott szárnyában éltek, azon legcsinosabb
rabszolgafiúk voltak, kikre az ember Felső-Egyiptomban lelhet, ahol is az
elmúlt száz év során, a nemesség zömének kedvenc időtöltéseként, a
pederasztia váltotta fel a madarászatot meg a vadászatot. Ez is csupán egy
újabb tünete volt annak a betegségnek, mely csodás földünket sújtotta.
Válogatott rabszolgafiúinak társaságában én voltam a legidősebb.
Ellentétben oly sok más fiúval, kiket uram az évek során, midőn szépségük
elhalványult, vagy rájuk unt, kiküldött a rabszolgapiacra, hogy
elárverezzék őket, én maradtam. Szépségemen kívül felismerte egyéb
erényeim értékét is. No nem mintha az bármit is halványodott volna – épp
ellenkezőleg, ahogy korosodtam, szépségem még szembetűnőbb lett. Nem
szabad, hogy hiúnak higgyenek, amiért erről említést teszek, de eltökéltem,
hogy híven beszámolok mindenről és csakis a színtiszta igazat írom.
Mindez álszerénység nélkül is épp elég jelentős.
 Nem, uram akkoriban már csak ritkán elégítette ki érzéki vágyait velem,
és e mellőzésért én igazán hálás voltam. Ha mégis megtette, az általában
azért történt, hogy megbüntessen. Teljes egészében tisztában volt azzal a
fizikai fájdalommal és megaláztatottsággal, melyet ilyetén figyelme
okozott nekem. Bár még gyermek voltam, midőn megtanultam undoromat
leplezni és kéjt színlelni azon perverz aktusok során, melyeket rám
kényszerített, mégsem sikerült őt soha megtévesztenem.
Furcsa mód undorom és iszonyodásom eme természetellenes
közösüléssel szemben sose csökkentette uram élvezetét, sőt még inkább
fokozta. Intef uramban nem volt se gyöngédség, se könyörület. Az évek
során százával számoltam össze azon rabszolgafiúkat, kiket sírva,
szétrepesztve hoztak hozzám a gazdámmal töltött, első szerelmes éjszaka
után. Sebüket elláttam és megtettem mindent, hogy megvigasztaljam őket.
Talán ezért is neveztek engem a rabszolgafiúk lakrészében úgy, hogy Akh-
Ker, ami azt jelenti, hogy bátyánk.
Meglehet, hogy már nem én vagyok gazdám kedvenc játékszere, ám ő
annál sokkal többre tart engem. Sok minden mást is jelentettem számára –
orvosa voltam és művésze, zenésze, írója, építésze, könyvelője,
tanácsadója és bizalmasa, mérnöke és lányának dajkája. Nem vagyok oly
naiv, hogy azt higgyem, szeretett engem, vagy megbízott bennem, de azt
hiszem, időnként oly közel jutott hozzám, amennyire ez tőle egyáltalán
tellett. Ez volt az oka, hogy Lostris rávett, szóljak az érdekében.
Intef uramat egyetlen leánya csupán annyiban érdekelte, hogy férjhez-
meneteli értéke a legkedvezőbb szinten legyen, és ez is egyike volt azon
feladatoknak, melyet teljes egészében rám ruházott. Előfordult, hogy a Ní-
lus egyik áradásától a másikig, egyetlen szót sem váltott Lostrisszal. Szem-
mel láthatólag nem mutatott semmiféle érdeklődést rendszeres jelentéseim
iránt, melyeket Lostris neveléséről és tanulmányairól tettem neki.
Természetesen mindig is igyekeztem leplezni előtte Lostris iránti valódi
érzéseimet, mivel tudtam, hogy az első adandó alkalommal felhasználta
volna őket ellenem. Előtte igyekeztem olyan benyomást kelteni, mint aki
Lostris nevelését és oktatását unalmas feladatnak tartja, sőt, úgy tettem,
mintha egy kicsit még neheztelnék is rá, amiért rám erőszakolta. Hadd
higgye, hogy én is osztozom a női nem iránti utálatában és megvetésében.
Nem hiszem, hogy valaha is rájött volna, hogy kasztrálásom ellenére én
egy igazi férfi érzéseivel és vágyaival fordultam a másik nem felé.
Mivel uramat leánya ennyire nem érdekelte, úrnőm unszolására időn-
ként kísértésbe estem és belementem ilyen őrült kockázatot jelentő kalan-
dokba, mint ez a legutóbbi a Hórusz lehelete fedélzetén. De azért mindig
volt legalább egy hajszálnyi esélyünk arra, hogy baj nélkül megússzuk.
Aznap este korán visszavonultam lakrészembe és első dolgom az volt,
hogy megetessem és egy kicsit dédelgessem az én drágáimat. Nagyon
szeretem a madarakat meg az állatokat, és annyira jól tudok bánni velük,
hogy azon időnként még magam is elcsodálkozom. Bensőséges baráti
viszonyban voltam egy tucatnyi macskával, pedig egy macskát soha, senki
nem mondhat igazán a magáénak. Ellenben én igen. Másrészt viszont volt
egy falkányi szép kutyám. Tanusszal gyakran vadásztunk velük nyársas
antilopra meg oroszlánra a sivatagban.
A vadon élő madarak csapatostul gyűltek teraszomra, hogy élvezzék
vendégszeretetemet. Vadul harcoltak egymással, hogy megülhessenek a
vállamon vagy a kezemben. A legmerészebbjük az ételt ajkaim közül is
kivette. Szelídített gazellám a lábamhoz dörgölődzött, akár egy macska és
két sólymom a teraszon lévő ülőrúdjáról rikoltozott felém. Ritka, sivatagi
vadászsólymok voltak, gyönyörűek és vadak. Ha szerét ejthettük,
Tanusszal mindig kivittük őket a sivatagba, hogy nagy testű túzokra
vadásszunk velük. Mindig hatalmas élvezettel néztem gyorsaságukat és
fenséges kecsességüket, amint lecsaptak zsákmányukra. Bárki is próbálta
megcirógatni őket, nyomban megérezte azoknak a kampós, sárga
csőröknek az élét, de velem oly szelídek voltak, akár két kis veréb.
Miután elláttam állatseregletemet, csak akkor szólítottam a szolgákat,
hogy hozzák be a vacsorámat. A Nílus szélesen elterülő, zöld vizére néző
teraszomon élveztem azt a pompás, kecsketejben és mézben főtt fürjet,
melyet a főszakács hazatértem alkalmából külön nekem készített. Innen jól
láthattam, amint uram bárkája visszatér a túlpartról. A lemenő nap
ragyogva világította meg egyetlen, négyszögletes vitorláját és éreztem,
amint a kedvem elszáll. Lehet, hogy még az este értem küld és én még nem
álltam készen arra, hogy szembenézzek vele.
Aztán megkönnyebbülten hallottam, amint Rasfer, a palotaőrség
parancsnoka, uram pillanatnyi kedvencéért, egy kökényfekete szemű, alig
tízéves beduin fiúért kiált. Egy kis idő múlva hallottam a gyermek
rémülten tiltakozó kiáltozását, amint Rasfer elvonszolta ajtóm előtt a
nagyvezír szobáinak elfüggönyzött bejárata felé. Bár ezt oly sokszor
hallottam már, mégsem tudtam soha igazán megkeményíteni magam a
gyerekek rémült hangjával szemben, és megint éreztem azt a jól ismert,
szívszorongató szánalmat. Mindazonáltal mégis megkönnyebbültem, hogy
nem én voltam az, kit aznap este hívattak. Szükségem volt egy nyugodt
alvásra, hogy másnap reggel a lehető legjobb színben tűnhessek fel.
Már virradat előtt felébredtem, és a rettegés még mindig erősen a
hatalmában tartott. Nem enyhített rajta még szokásos, szertartásos úszásom
sem a Nílus hideg vizében. Visszasiettem szobámba, ahol két rabszolgafiú
már várt rám, hogy beolajozzák testemet és kifésüljék a hajamat. Utáltam
az arcfestést, mely új divatként hódított a nemesség köreiben. Én nem
szorultam rá, a bőröm anélkül is szép volt, de uram szerette, ha fiúkái
használják a festéket, és aznap különösen a kedvében akartam járni.
Bár saját képem a bronztükörben megnyugtatónak tűnt, mégsem volt
étvágyam, nem tudtam megreggelizni. Én voltam az első, ki uram
közvetlen környezetének tagjai közül megérkeztem a vízikertbe, hogy
uramra várjak, ki reggelente itt tartotta a kihallgatásokat.
Mialatt arra vártam, hogy az udvar összegyűljön, figyeltem a jég-
madarak munkálkodását. A víziudvar az én terveim alapján és irányításával
készült el. Egymásba átfolyó tavak és csatornák csodálatos együttese volt.
A virágzó növényeket a királyság minden részéből, sőt azon is túlról
gyűjtöttük össze, és színpompájuk káprázatos volt. A tavakban ott volt az a
több száz különböző hal, melyet a Nílus átenged a halászok hálójának, de a
jégmadarak fosztogatása miatt nap mint nap újabbakkal kellett pótolni.
Intef uram élvezettel nézte a levegőben lazurkő ékszerként köröző
madarakat, melyek nyílsebesen lecsaptak a vízre, majd hosszú csőrükben
egy ezüstösen reszkető kis testtel, ismét a magasba emelkedtek. Azt hiszem
önmagát is egy ilyen zsákmányára lecsapó fosztogatónak, emberhalásznak
látta, így ezeket a madarakat rokonainak tekintette. Sohasem engedte meg
a kertészeknek, hogy e madarakat elriasszák.
Lassanként összegyűlt körülöttem az udvar. Sokan közülük ziláltak
voltak és ásítoztak az álmosságtól. Intef uram szeret korán kezdeni és
végezni az államügyek nehezével, még mielőtt a nap elviselhetetlen
hevével delelőre hág. A nap első sugarainak fényében, tisztelettudóan
várakoztunk urunkra.
– Ma reggel jó hangulatban van – súgta oda nekem a kamarás, amint
elfoglalta helyét mellettem és rajtam végigfutott egy aprócska remény.
Talán mégis sikerül elkerülnöm Lostrisnak tett, meggondolatlan ígéretem
komoly következményeit.
Amikor Intef uram belépett közénk, mozgolódás, zúgó morajlás támadt,
mint amikor a folyó felől szellő susog át a papiruszsások között.
Járása fenséges, tartása pazar, mivel a kitüntető tisztelet és a hatalmas
súlya naggyá, fontossá tette. Nyakában viselte a Dicsőség Aranyát, a loti
aranybányából való, tiszta aranyláncot, melyet a fáraó saját kezűleg
helyezett oda. Mögötte dicsőítő dalnoka jött, egy dongalábú törpe, akit torz
teste és sztentori hangja miatt választottak erre a posztra. Uramat
szórakoztatta, hogy különlegességekkel veszi körül magát, legyen az szép,
vagy éppenséggel nevetségesen csúf. A törpe görbe lábain ugrándozva,
szökdécselve kántálta uram temérdek címét és kitüntetését.
– Nézzétek Egyiptom támaszát! Üdvözöljétek a Nílus Vizeinek Őrizőjét!
Hajoljatok meg a Fáraó Társa előtt! – Ezeket a címeket az uralkodótól
kapta, és jó részük különleges feladatokat és kötelezettségeket rótt rá.
Például a Vizek Őrizőjének az volt a feladata, hogy megfigyelje és
ellenőrizze a Nílus időszaki áradásának szintjét és áramlását, melyet
természetesen átruházott hűséges és fáradhatatlan rabszolgájára, Taitára.
Fél évet töltöttem Asszuánban, egy mérnökökből és matematikusokból
álló csoport élén azzal, hogy mértünk és bevéstük a sziklákba, ily módon
pontosan meg tudtuk határozni az emelkedő víz szintjét és előre kiszámí-
tottuk az áradás mértékét. Ezeknek a számoknak az alapján hónapokkal
előre meg tudtam állapítani az aratás megközelítő terméseredményeit. Imi-
gyen előre látható volt a várható éhínség vagy a bőség, és a közigazgatás
idejekorán felkészülhetett. A fáraó el volt ragadtatva munkámtól és újabb
kitüntetéseket meg jutalmakat adományozott Intef uramnak.
– Hajtsatok térdet Karnak Nomarkhosza és Felső-Egyiptom mind a
huszonkét nomoszának Kormányzója előtt! Üdvözöljétek a Holtak
Városának Urát és a Királyi Sírok Őrizőjét! – Ezen címeknél fogva uram
felelős volt minden rég halott fáraó és a még élők síremlékének
tervezéséért, építéséért és karbantartásáért. E feladatok ismét egy sokat
szenvedett rabszolga vállára kerültek. A két évvel ezelőtti Ozirisz-ünnep
óta uram előző nap kereste fel első ízben a fáraó sírját. Én voltam az, akit
kiküldött a porba és a hőségbe, hogy hízelgéssel meg szitkokkal bírjam
munkára a heverésző építőket meg a velük egy húron pendülő
kőműveseket. Gyakorta megbántam, hogy hagytam gazdám tudomására
jutni, mily szerteágazó tehetséggel rendelkezem.
Most úgy választott ki a többiek közül, mintha látszólag nem is tette
volna. Az a sárga szempár, mely oly kérlelhetetlen, akár egy leopárdé, a
szemembe nézett, és fejével alig láthatóan intett. Amint elhaladt mellettem,
mögé léptem, és mint mindig, most is megdöbbentem magasságától, meg
attól, hogy milyen széles a válla. Felháborítóan jóképű férfi volt, lábai
hosszúak és tökéletesek, a hasa pedig lapos és izmosan kemény. A feje,
akár egy oroszláné, a haja sűrű és csillogó. Ekkor negyvenéves volt és
ebből én már közel húsz éve voltam a rabszolgája.
Intef uram a kert közepén lévő barrazzába, abba a náddal fedett épít-
ménybe vezetett minket, melynek nem voltak falai, így nyitva állt a folyó
felől érkező, hűsítő szél előtt. Lábait keresztezve leült a kővel kirakott pad-
lóra, a mellé az alacsony asztal mellé, melyen az állam tekercsei sorakoz-
tak, én meg elfoglaltam mögötte szokásos helyemet. A nap megkezdődött.
Uram a délelőtt során kétszer hajolt kissé hátra felém. Nem fordította
meg a fejét és nem szólt egy szót sem, de ezzel a mozdulattal a tanácsomat
kérte. Én, ajkaimat alig mozdítva, egészen halkan válaszoltam, hogy rajta
kívül senki se hallja, és a jelenlévők közül szinte alig akadt valaki, aki
beszélgetésünket egyáltalán észrevette.
Egyszer azt dünnyögtem: – Hazudik –, másodszor pedig azt: – Retik
alkalmasabb erre a posztra és öt aranygyűrűt ajánlott ajándékba uram
magánkincstára számára. – És ezt ugyan akkor nem említettem, de nekem
is felajánlott egy aranygyűrűt, amennyiben az állást megkapja.
Uram délben elbocsátotta a hivatalnokok és a kérelmezők gyülekezetét,
majd ebédjét kérette. Aznap első ízben maradtunk magunkra, csupán
Rasfer volt jelen, aki a palotaőrség parancsnoka volt és egyben az állam
hivatalos ítélet-végrehajtója is. Most elfoglalta helyét a kert kapujában, a
barrazzától látótávolságon belül, de hallótávolságon kívül volt.
Uram egy mozdulattal maga mellé hívott, hogy megkóstoljam azokat az
ízletes étkeket és gyümölcsöket, melyeket elébe helyeztek. Miközben arra
vártunk, hogy bármiféle lehetséges mérgezés hatása megmutatkozzék
rajtam, részletesen megbeszéltük a délelőtt során felmerült ügyeket.
Ezután a Hápi taván tett utazásról meg a nagy vízilóvadászatról
kérdezgetett. Elbeszéltem neki az egészet, majd ismertettem vele a
számokat, melyek a húsból, a bőrből és a folyó teheneinek fogából várható
hasznot jelezték. Egy kicsit felnagyítottam a becsült profit mértékét, és ő
elmosolyodott. Mosolya nyílt és rendkívül megnyerő. Ha valaki ezt
egyszer látja, akkor könnyebb megérteni, hogyan képes Intef uram olyan
ravaszul befolyásolni és irányítani az embereket. Ez a mosoly még engem
is megnyugtatott, pedig én már igazán tudhattam volna, hogy mennyit ér.
Ahogy beleharapott egy levesesen ízletes, hideg vízilószeletbe, nagy
levegőt vettem és összeszedtem a bátorságomat, hogy belekezdjek
mondókámba. – Uram már bizonyára tudja, hogy leányának megengedtem,
hogy velem tartson erre az útra. – A szeméből láttam, hogy már tudott róla
és arra számított, hogy megkísérlem majd leplezni előtte.
– Az eszedbe sem jutott, hogy előtte engedélyt kérj tőlem? – kérdezte
szelíden, és én igyekeztem elkerülni a tekintetét, egy szőlőszemre
figyeltem, melyet neki hámozgattam, miközben így válaszoltam: – Csak az
indulás előtti pillanatban szólt nekem. Mint tudod, Hápi istennő az ő
pártfogója és azt mondta, szeretne imádkozni és áldozatot bemutatni az
istennő tavi templomában.
 – De engedélyemet akkor sem kérted, ugye? – ismételte meg és én felé
nyújtottam a szőlőszemet. Ajkai szétnyíltak és hagyta, hogy a szájába
csúsztassam. Ez csak azt jelentette, hogy jóindulattal van irántam, vagyis
nyilván még nem ismeri a teljes igazságot Tanusról és Lostrisról.
– Uram akkor épp Asszuán nomarkhoszával tárgyalt. Nem mertem
megzavarni. Meg aztán a dolog nem tűnt ártalmasnak, legalábbis én nem
láttam benne semmi rosszat. Egyszerű, mindennapos döntésnek tűnt,
melyről úgy véltem, nem érdemes figyelmedre.
– Olyan remekül forog a nyelved, drágám, igaz? – kuncogott. – És ma
olyan gyönyörű vagy. Tetszik, ahogy kifestetted a szemhéjadat, és milyen
illatot használsz?
– Ibolya szirmaiból készült párlatot – feleltem. – Örülök, hogy
megnyerte tetszésedet, uram, mivel hoztam neked aprócska ajándékként
egy üvegcsével. – Elővettem erszényemből az üvegcsét és térdre borulva
nyújtottam felé. Ujját az állam alá tette és felemelte arcom, majd szájon
csókolt. Én szolgálatkészen viszonoztam csókját, mígnem végre
visszahúzódott és megveregette az arcom.
– Bármit is forgass a fejedben, Taita, még mindig nagyon vonzó vagy.
Ennyi év után is képes vagy mosolyt csalni az arcomra. De mondd csak,
ugye jól ügyeltél Lostris úrnőre? Egy pillanatra sem tévesztetted szem elől,
igaz?
– Mint mindig, uram – helyeseltem buzgón.
– Tehát vele kapcsolatban nincs semmi különösebb, amiről be akarnál
számolni, igaz?
Még mindig előtte térdeltem és amit ezután szerettem volna mondani,
bennem ragadt. A szám kiszáradt, hangom cserbenhagyott.
– Ne nyiszogj itt nekem, drága, öreg kedvesem – nevetett. – Szólj
nyíltan, ahogy egy férfihoz illik, még akkor is, ha nem vagy az. –
Kegyetlen kis gúnyolódás volt, de ez erőt öntött belém.
– Valóban van itt valami, amit szeretnék szerényen uram figyelmébe
ajánlani – mondtam. – És ez valóban Lostris úrnővel kapcsolatos. Amint
arról már beszámoltam neked, lányod vörös holdja első ízben a nagy folyó
áradásával egyidőben kelt fel. Azóta holdja havonként, erős folyással,
rendszeresen felkél.
Uram arcán egy kis utálkozó grimasz jelent meg, a női test élettana
undorította. Ezt kissé nevetségesnek tartottam, tekintettel arra, mily
elmélyült érdeklődést tanúsított a férfitest sokkal kevésbé élvezetes
részeinek működése iránt.
Sietve folytattam: – Lostris úrnő immáron házasulandó korba ért.
Szenvedélyes, szerelmes természetű nő. Úgy vélem, bölcsen tennénk, ha a
lehető leghamarabb férjet találnánk számára.
– Semmi kétség, gondolom, nyomban javasolni akarsz egyet? – mondta
szárazon és én bólintottam.
– Igen, valóban van itt egy kérő, uram.
– Nem egy, Taita. Te ugyebár egy újabbra gondolsz? Én legalább hatról
tudok, köztük Asszuán nomarkhosza és Lot kormányzója, akik már
nyilatkoztak is.
– Én egy másikra gondolok, de ezúttal olyanra, akit Lostris úrnő is szí-
vesen fogadna. Ha visszaemlékszel, a nomarkhosza csak úgy utalt, hogy az
a kövér varangy, a kormányzót meg közönségesen, vén kecskének nevezte.
– A gyermek tetszése vagy nemtetszése számomra teljesen mellékes. –
Megcsóválta a fejét, majd mosolyogva megcirógatta az arcom, hogy
bátorítson. – De folytasd csak, Taita, áruld el nekem e szerelemtől epedő
lovag nevét, ki azon tisztességben részesítene, hogy vejem lesz Egyiptom
leggazdagabb hozománya ellenében. – Nekigyürkőztem, hogy válaszoljak,
de ő megállított. – Nem, várj! Hadd találjam ki.
Arcán megjelent az az alattomos, sunyi mosoly, amit oly jól ismertem,
és akkor rájöttem, hogy egész idő alatt csak játszott velem.
– Hogy Lostrisnak is tetsszék, ahhoz nyilván fiatalnak és jóképűnek kell
lennie. – Úgy tett, mintha eltűnődne ezen. – És ha te szólsz az érdekében,
akkor nyilván barátod vagy védenced az illető. Ennek az eszményi
férfiúnak valamiképp nyilvánvalóan lehetősége nyílt rá, hogy bejelenthesse
szándékát és támogatásodat kérje. Vajon ez mikor és hol történhetett?
Lehetséges lenne, hogy esetleg éjfélkor Hápi templomában? Jó irányba
tapogatódzom, Taita?
Éreztem, hogy elsápadok. Honnan tudhat ilyen sokat? Kezét a fejem
mögé csúsztatta és megcirógatta a tarkómat. Gyakran volt ez nála a
szeretkezés előjátéka és most ismét megcsókolt.
– Az arcodra van írva, hogy közel járok a célhoz. – Belemarkolt a
hajamba és könnyedén megcsavarta. – Most már csak az maradt hátra,
hogy kitaláljam e merész szerelmes nevét. Esetleg Dakka? Nem, nem,
Dakka nem olyan ostoba, hogy magára vonja haragomat. – Ismét
megtekerte a hajamat, ám ezúttal elég keményen ahhoz, hogy könnyek
szökjenek a szemembe. – Akkor Kratas? Ő jóképű és elég meggondolatlan
ahhoz, hogy vállalja a kockázatot. – Még keményebben tekerte meg a
hajam és éreztem, hogy egy csomó, kiszakadván, a kezében marad.
Elfojtottam a torkomat szorongató vinnyogást.
– Válaszolj nekem drágám, Kratas volt az? – Arcomat az ölébe nyomta.
 – Nem, uram – suttogtam fájdalmasan. Döbbenten tapasztaltam, hogy
ágyéka teljesen merev. Arcomat egészen rányomta és ott tartotta.
– Nem Kratas, biztos vagy benne? – Döbbenetet színlelt. – Ha nem
Kratas volt, akkor el sem tudom képzelni, ki lehetett olyan pimasz, sértő és
halálosan ostoba, hogy Felső-Egyiptom nagyvezírének szűz leányához
közeledjen.
Váratlanul megemelte a hangját. – Rasfer! – kiáltotta. Fejemet elfordí-
totta az ölében, így könnyező szemmel láttam, ahogy Rasfer közeledik.
Elephantine szigetén, Asszuánban, a fáraó állatseregletében volt egy
hatalmas, fekete medve, melyet évekkel ezelőtt, Keletről hozott magával az
egyik kereskedelmi karaván. Az a dühödt, sebhelyekkel teli vadállat
mindig is erősen emlékeztetett uram testőrségének parancsnokára.
Ugyanaz a hatalmas, formátlan test és nyers, kegyetlen erő, mely egy
embert bármikor halálra zúzhat. Mindazonáltal a medve képe szebb és
természete messze kedvesebb volt, mint Rasferé.
Most figyeltem, ahogy Rasfer közeledik, nehéz, tuskószerű lábai és
duzzadt, szőrös hasa ellenére meglepően fürgén és gyorsan ügetett, engem
pedig e látvány hosszú évekkel ezelőttre repített vissza, ahhoz a naphoz,
melyen férfiasságomtól megfosztottak.
Mindez oly ismerősnek tűnt, mintha kénytelen lettem volna újból átélni
azt a szörnyű napot. Minden részlete még mindig oly tisztán jelent meg
előttem, hogy legszívesebben felsikoltottam volna. A szereplők abban a
réges-régi tragédiában is ugyanezek voltak. Intef uram, Rasfer, a vadállat
és jómagam. Csupán a lány hiányzott.
Úgy hívták, Alyda. Ugyanolyan idős volt, mint én, édes, ártatlan, tizen-
hat éves. Hozzám hasonlóan ő is rabszolga volt. Most úgy rémlik, gyönyö-
rű volt, de meglehet, hogy emlékezetem megcsal, mivel ha az lett volna,
akkor bizonnyal valamely nagy ház háremében köt ki és nem konyhai
munkát osztanak rá. Azt azonban biztosan tudom, hogy a bőre olyan színű
volt és úgy ragyogott, mint a borostyánkő, érintése pedig lágy volt és
meleg. Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen érzés volt Alyda teste, mivel
ilyet soha többé nem érezhetek. Nyomorúságunkban vigaszra és enyhülésre
leltünk egymásban. Sosem jöttem rá, hogy ki árult el bennünket. Alapjában
véve nem vagyok bosszúálló ember, de még mindig álmodom arról, hogy
megtalálom azt, aki feladott minket.
Akkoriban én voltam Intef uram kedvence, az ő külön kis drágasága.
Amikor megtudta, hogy hűtlen voltam hozzá, ez annyira sértette önérzetét,
hogy már-már az őrület határán volt.
Rasfer jött értünk. Olyan könnyedén vonszolt minket uram szobájába,
mintha két kismacskát vitt volna a kezében. Ott aztán meztelenre vetkez-
tetett minket, mialatt Intef uram lábát keresztezve ült a földön, csakúgy,
mint most. Rasfer nyers marhabőr szíjakkal összekötözte Alyda csuklóját
és bokáját, aki sápadt volt és reszketett, de nem sírt. Abban a pillanatban
volt a legerősebb iránta érzett szerelmem és imádattal csodáltam bátorságát.
Intef uram intett, hogy térdeljek le elé, majd megfogta egyik haj
fürtömet és gyöngéd szavakat suttogott a fülembe. – Szeretsz, Taita? –
kérdezte, és mert féltem, mert valahogy homályosan azt hittem, így
megóvhatom Alydát a szenvedéstől, azt feleltem: – Igen, uram, szeretlek.
– Szeretsz még rajtam kívül mást is, Taita? – kérdezte selymesen
simogató hangon, és amilyen gyáva áruló voltam, azt feleltem: – Nem,
uram, csak téged szeretlek. – Csak akkor hallottam, hogy Alyda sírni kezd.
Ez volt az egyik legszívszaggatóbb hang, amit életemben hallottam.
Uram odaszólt Rasfernek: – Húzd ide azt a némbert. Úgy helyezd el,
hogy jól lássák egymást. Taitának látnia kell mindent, amit vele csinálunk.
Ahogy Rasfer a látóterembe lökte a lányt, láttam, hogy milyen szörnyű
vigyor ül a képén. Ezután gazdám kissé megemelte a hangját: – Jól van,
Rasfer, kezdheted.
Rasfer összehurkolt nyersbőr fonatot csúsztatott Alyda homlokára. A
bőrön sűrű egymásutánban csomók sorakoztak, így olyan volt, mint a
homlokpánt, amit a beduin asszonyok hordanak. Rasfer a lány mögött állt
és egy rövid, erős kis olajfa pálcát nyomott a hurokba, majd addig csavarta,
míg a bőr meg nem feszült Alyda sima, makulátlan bőrén. A nyers bőr-
csomók belemélyedtek húsába és Alyda arca fájdalmas grimaszba rándult.
– Lassan, Rasfer – figyelmeztette őt uram. – Még sok van hátra.
Az olajfa pálca játékszernek tűnt Rasfer hatalmas, szőrös mancsában.
Egészen óvatosan tekerte, mindig csak egy negyed fordulatnyit. A csomók
egyre mélyebbre hasítottak és Alyda szája kinyílt, ahogy a fájdalom
lihegése kiszorította tüdejéből a levegőt. Minden szín kifutott az arcából,
olyan szürke lett, akár a holt hamu. Küszködött, hogy tüdejét megtöltse
levegővel, és az egy hosszú, velőtrázó sikolyban szakadt ki belőle.
Rasfer még mindig vigyorogva tekerte a pálcát és a bőrcsomók már
egészen belemélyedtek Alyda homlokába. Koponyájának formája kezdett
elváltozni. Először azt hittem, hogy ez csak túlfeszített agyam érzéki
csalódása, de aztán rájöttem, hogy fejét az egyre jobban szoruló hurok
valóban zsugorította és megnyújtotta. Sikolya most már egyetlen, töretlen
hang volt, mely úgy hasított szívembe, akár egy kard. És ez így ment
tovább, rettentő sokáig, mintha sohasem akarna vége szakadni.
Aztán a koponyája szétpattant. A csont olyan hanggal roppant össze,
mint a pálmadió az elefánt állkapcsa között. Az a szörnyű, átható sikoly
hirtelen megszakadt, mintha elvágták volna, ahogy Alyda holtteste
összerogyott Rasfer kezei közt, és lelkem csordultig megtelt bánattal meg
kétségbeeséssel.
Aztán egy idő múlva, ami egy örökkévalóságnak tűnt, uram felemelte a
fejemet és a szemembe nézett. Arca szomorú volt és szánakozó, midőn azt
mondta: – Vége, Taita, meghalt. Gonosz volt, tévútra vezetett téged.
Gondoskodnunk kell róla, hogy ilyesmi soha többé ne történhessen. Meg
kell óvnunk téged minden további kísértéstől.
Ismét jelt adott Rasfernek, aki sarkánál fogva kivonszolta Alyda
meztelen testét a teraszra. Az összezúzott fej zötykölődve ütődött a
lépcsőnek és a haja szétomolva utána. Rasfer hatalmas vállának egyetlen
mozdulatával kihajította, bele a folyóba. Ernyedt végtagjai ziláltan
hánykolódtak a levegőben, majd teste a vízbe zuhant. Gyorsan elsüllyedt, a
haja úgy lebegett körülötte, mint valami vízinövény.
Rasfer elfordult és a terasz végébe ment, ahol két ember faszenet izzított.
A tűz mellett egy fatálcán sebészszerszámok sorakoztak. Rasfer
végignézett rajtuk, majd elégedetten bólintott. Ezután visszatért és
meghajolt Intef uram előtt. – Minden készen áll.
Gazdám ujjával végigsimított könnyáztatta arcomon, majd szájához
emelte, mintha meg akarná ízlelni bánatomat. – Jer, gyönyörű drágaságom
– suttogta, miközben felállított és kivezetett a teraszra. Annyira zaklatott
voltam és könnyeim úgy elvakítottak, hogy amíg a katonák meg nem
ragadtak, nem jöttem rá, mily veszély leselkedik rám. Lehajítottak a földre
és kezemet, lábamat szétfeszítve, úgy a terrakotta kövezethez szorítottak,
hogy csak a fejemet tudtam megmozdítani.
Gazdám a fejemnél térdelt, Rasfer pedig szétfeszített combjaim között.
– Ilyen gonosz dolgot többé nem teszel, Taita. – Csak ekkor vettem
észre azt a bronzszikét Rasfer jobb kezében. Gazdám bólintott, mire Rasfer
másik kezével megragadott, mígnem úgy éreztem, hogy ágyékomon át
nyomban kiszakad egész bensőm.
– Ej de szép tojásaink vannak! – vigyorgott Rasfer és felmutatta a szikét,
egészen a szemem elé nyomta. – De én megetetem a krokodilokkal, épp
úgy, ahogy a kis barátnődet. – Megcsókolta a pengét.
– Kérlek, uram – rimánkodtam –, könyörülj – de esdeklésem éles
sikolyba fúlt, ahogy Rasfer lesújtott a szikével. Úgy éreztem, mintha izzó
kardot nyomtak volna fel a hasamba.
– Búcsúzz el tőlük, szépfiú. – Rasfer a sápadt, ráncos bőrzacskót,
szánalmas tartalmával együtt a magasba emelte. Aztán föl akart állni, de
uram megállította. – Még nem végeztél – mondta csöndesen Rasfernek. –
Az egészet akarom.
Rasfer egy pillanatig döbbenten meredt rá, nem értette a parancsot.
Aztán kuncogni kezdett, mígnem végül az egész hasa csak úgy rázkódott a
nevetéstől. – Hórusz vérére – harsogta –, mostantól, szépfiú, le kell
guggolnod, akár egy lánynak, ha vizelni akarsz! – Azzal ismét lesújtott és
majd megszakadt a nevetéstől, amint magasra emelte azt az ujjforma
húsdarabot, mely egykoron testem legbensőségesebb része volt.
– Ne is törődj vele, fiú. Sokkal könnyebben fogsz járni így, hogy nem
kell ezt a súlyt magaddal cipelned. – A nevetéstől dülöngélve elindult a
terasz széle felé, hogy mindet behajítsa a folyóba, de uram ismét éles
hangon rászólt.
– Add ide nekem! – parancsolta, és Rasfer engedelmesen kezébe tette
egykori férfiasságom véres maradványait. Uram néhány másodpercig
kíváncsian vizsgálgatta, majd ismét hozzám intézte szavait. – Nem vagyok
oly kegyetlen, hogy örökre megfosszalak téged ezektől a remek trófeáktól,
drágám. Elküldöm a balzsamozókhoz, és amint elkészültek vele,
gyöngyökkel és lazurkővel ékesítve, mindet egy nyakláncra tétetem. Ezt
kapod majd tőlem ajándékba a következő Ozirisz-ünnepre. Imigyen
temetésed napján a sírba tehetik veled, és ha az istenek kegyesek hozzád,
túlvilági életed során ismét hasznukat veheted.
Ezen szörnyű emlékeknek el kellett volna tűnniük azzal a pillanattal,
midőn Rasfer egy merítőkanálnyi forró balzsammal elállította a vérzést és
az elviselhetetlen fájdalomtól a világ áldott sötétségbe borult körülöttem,
ám most mégis megragadtam ebben a rémálomban. Mindez újból
megtörtént. Csak ezúttal hiányzott a kis Alyda, és Rasfer hatalmas, szőrös
markában a kasztrálókés helyett egy vízilóbőr korbács lapult.
A korbács olyan hosszú volt, mint Rasfer karja és a vége fele fokozato-
san vékonyodott, de még mindig olyan vastag volt, mint a kisujjam. Láttam,
amikor saját kezűleg farigcsálta, éles pengével leborotválta a hosszú,
kikészített bőrcsík durva, felső rétegét, miközben időnként meg-megállt,
hogy ellenőrizze a szilárdságát és a súlyát oly módon, hogy addig hasította
vele a levegőt, míg olyan éles, süvítő hangot nem adott, mint a sivatagi szél
a loti hegyek szurdokaiban. A színe olyan volt, akár a borostyán és Rasfer
szívvel-lélekkel addig fényesítette, mígnem sima és áttetsző lett, akár az
üveg, mégis olyan rugalmas, hogy medvemancsai közt tökéletes ívvé
hajlott. Hagyta, hogy több száz áldozatának vére rászáradjon és szélét
fénylő patinával vonja be, mely esztétikai szempontból valóban szép volt.
Rasfer művésze volt szörnyű szerszámának. Tudott vele úgy odacsapni,
hogy csupán egy vörös hurkát hagyott egy fiatal lány combján és a bőrt
nem hasította fel, miközben az ütés oly kegyetlenül mart, akár a skorpió és
áldozata a kíntól sírva vonaglott; de egy tucatnyi, sziszegő csapással képes
volt úgy lenyúzni a bőrt s a húst egy férfi hátáról, hogy csupaszon
látszottak bordái és csigolyáinak csonttaréja.
Most ott állt fölöttem és kezében hajlítgatta a hosszú korbácsot. Rasfer
szerette a munkáját és gyűlölt engem, gyűlölt, mert irigyelt és kisebbségi
érzést keltett benne eszem és műveltségem, szépségem meg a rám sugárzó
kegy.
Intef uram megcirógatta csupasz hátamat és felsóhajtott. – Néha olyan
gonoszul haszontalan tudsz lenni, drága, öreg kedvesem. Megpróbálsz be-
csapni engem, akinek a legmélységesebb hűséggel tartozol. Nem is, több-
ről van itt szó, mint egyszerű hűségről – tulajdonképpen nekem köszönhe-
ted létezésedet. – Ismét felsóhajtott. – Miért kényszerítesz ilyen kellemet-
lenségre? Több eszed is lehetne, mint hogy ennek a fiatal semmirekellőnek
a kérésével zaklass. Ez egy nevetséges próbálkozás volt, de azt hiszem,
tudom, hogy miért tetted. Ez a gyermekded együttérzés egyike számos
gyöngeségednek és egy nap valószínűleg teljes bukásodat okozza majd.
Mindazonáltal ezt időnként kedvesen mulatságosnak, megnyerőnek
találom, és kész vagyok megbocsátani érte, ám nem hunyhatok szemet a
fölött a tény fölött, hogy ezúttal a gondjaidra bízott áru piaci értékét
veszélyeztetted. – Felemelte a fejemet, annyira, hogy szám, szabaddá válva,
válaszolni tudjon. – Ezért most kénytelen vagyok megbüntetni téged. Érted?
– Igen, uram – suttogtam, de szememet a Rasfer kezében lévő korbács
felé fordítottam. Intef uram ölébe temette arcom, majd a fejem fölött szólt
oda Rasfernek.
– Csak ügyesen, Rasfer. Kérlek, ne hasítsd fel a bőrt. Nem szeretném,
ha ez a gyönyörű, sima hát örökre elcsúfulna. Kezdetnek elég lesz tíz.
Számold nekünk fennhangon.
Száz vagy tán még annál is több szerencsétlent figyeltem már, amint
elszenvedik ezt a büntetést, kik közt akadtak harcosok, sőt felmagasztalt
hősök is. Rasfer korbácsának csapásai alatt egyikük sem maradt néma.
Különben sem lett volna bölcs dolog így tenni, mivel a hallgatást
személyes, szakmai tudása és ügyessége elleni kihívásnak tekintette. Én
mindezt jól tudtam, mivel nem először jártam ezen az úton. Készen álltam,
hogy lenyeljem minden ostoba büszkeségemet és hangos üvöltéssel adóz-
zak Rasfer művészetének. Nagy levegőt vettem, hogy tüdőm készen álljon.
– Egy! – mordult fel Rasfer és a korbács muzsikálni kezdett. Ahogy az
asszonyok idővel elfelejtik a szülés minden fájdalmát, úgy én is
elfelejtettem, hogy milyen élesen mar bele az ember bőrébe és még annál is
hangosabbat üvöltöttem, mint amire készültem.
– Szerencséd van, drága Taitám – dünnyögte Intef uram a fülembe. –
Ozirisz papjaival tegnap este megvizsgáltattam az árut. Még érintetlen. –
Vonaglottam az ölében. Nem csupán a fájdalomtól, hanem inkább attól a
gondolattól, hogy a templomból azok a buja, vén kecskék az én kicsi
lányomon kutakodtak és tapogattak.
Rasfernek megvolt a maga kis szertartása, hogy elnyújtsa a büntetést és
biztosítsa magának is, meg áldozatának is, hogy a pillanatot teljes egészé-
ben kiélvezhesse. Minden egyes csapás után kényelmesen körbefutotta a
barrazzát, miközben dörmögve buzdította, bátorította magát és a korbácsot
úgy tartotta a kezében, mint valami rituális kardot. Miután befejezte a kört,
ismét beállt a következő ütéshez és a korbácsot magasra emelte.
– Kettő! – kiáltotta és én újból felüvöltöttem.

Lostris egyik rabszolgalánya várt lakrészem széles teraszán, amint a

kertből fájdalmasan felbicegtem a lépcsőn.
– Úrnőm parancsa, hogy nyomban jelenj meg előtte – mondta
üdvözlésképpen.
– Mondd meg neki, hogy gyengélkedem – próbáltam meg kibújni a
parancs alól, és miközben az egyik rabszolgafiúért kiáltottam, hogy lássa el
sebeimet, besiettem a szobába, hátha így megszabadulhatok a lánytól. Még
nem tudtam volna szembenézni Lostrisszal, mert féltem attól a pillanattól,
amikor be kell számolnom neki kudarcomról és végre szembesítenem kell
őt a valósággal, hogy Tanus iránti szerelme lehetetlen. A fekete lány köve-
tett, miközben kéjes borzalommal nézegette a hátamon vöröslő hurkákat.
– Eredj és mondd meg úrnődnek, hogy megsérültem, és most nem
tudom felkeresni – csattantam rá a vállam fölött.
– Mondta nekem, hogy megpróbálsz majd kibújni alóla, de azt is
mondta, hogy maradjak itt és ne hagyjam.
– Szemtelenséged határtalan ahhoz képest, hogy rabszolga vagy – mor-
dultam rá szigorúan, miközben a fiú saját készítésű gyógybalzsamommal
kenegette a hátamat.
– Az – helyeselt a kis pimasz csitri vigyorogva. – De te is az vagy. –
Aztán könnyedén kitért az elől a gyenge pofon elől, melyet felé irányoztam.
Lostris túlságosan engedékenyen bánik szolgálóival.
– Menj és mondd meg úrnődnek, hogy át fogok menni hozzá – adtam
meg magam.
– Azt mondta, várjalak meg, hogy biztosan teljesítsd ígéretedet.
 Így hát kísérőm is volt, midőn elhaladtam a hárem kapujának őrei
mellett. Az őrök eunuchok voltak, mint jómagam, de velem ellentétben
kövérek és hermafroditák. Hatalmas testük ellenére, vagy talán éppen azért,
erejük és kegyetlenségük határtalan. Ám én voltam az, ki befolyásom
révén biztosítottam nekik ezt a kényelmes állást, így tiszteletteljes
üdvözléssel engedtek át a női lakrészbe.
A hárem közel sem volt olyan nagy és kényelmes, mint a rabszolgafiúk
lakrésze, ami világosan mutatta Intef uram érdeklődésének valódi irányát.
Magas fallal körülvett, vályogtéglából épült kunyhótábor volt, kert és dí-
szítés csupán csak annyi benne, amennyit Lostris és szolgálói az én segéd-
letemmel magukra vállaltak. A vezír feleségei túlságosan kövérek és lusták
voltak, meg aztán annyira lekötötték őket a háremen belüli botrányok és
piszkálódások, hogy nagyobb erőfeszítésre már nemigen tellett tőlük.
Lostris lakrésze volt a legközelebb a főkapuhoz, szép kis kert övezte,
vízililiomos tavacskával és mindenütt nádkalitkába zárt madarak
csicseregtek. A vályogfalakat színes falfestmények díszítették, megannyi
nílusi jelenet, halakkal, madarakkal meg istennőkkel, melyeket én
segítettem neki megfesteni.
Rabszolgalányai lehangoltan kuporogtak az ajtóban és közülük nem egy
sírt. Arcuk könnytől volt maszatos. Sietve beléptem mellettük a hűvös
sötétbe és nyomban meghallottam úrnőm zokogását a belső szobából.
Besiettem hozzá, miközben szégyelltem, hogy olyan gyáván megpróbáltam
kivonni magam a kötelesség alól, mellyel neki tartozom.
Arcra borulva feküdt az alacsony ágyon és egész teste csak úgy
rázkódott a szörnyű nagy bánattól, de hallotta, amint beléptem, leperdült az
ágyról és odarohant hozzám.
– Jaj, Taita! Elküldik Tanust. A fáraó holnap érkezik Karnakba és apám
rábeszéli, hogy rendelje fel Tanus raját Elephantine-hoz, a kataraktákhoz.
Soha többé nem láthatom. Bárcsak meghalnék. Bevetem magam a Nílusba,
hadd faljanak fel a krokodilok. Nem akarok Tanus nélkül élni. – Mindez
egyetlen, kétségbeesett, egyre gyorsabban áradó jajkiáltásként tört elő
belőle.
– Csendesedj, gyermekem – ringattam őt karjaim között. – Honnan
tudod te ezt a sok szörnyű dolgot? Lehet, hogy ebből semmi sem történik
meg.
– Jaj, de igen. Tanus üzenetet küldött nekem. Kratas egyik fivére apám
testőrségében van. Hallotta, amint apám erről tárgyal Rasferrel. Apám
valamiképp tudomást szerzett Tanusról meg rólam. Tudja, hogy egyedül
voltunk Hápi templomában. Jaj, Taita, apám ideküldte a papokat, hogy
megvizsgáljanak. Azok a koszos vénemberek szörnyű dolgokat csináltak
velem. Annyira fájt, Taita.
Gyöngéden magamhoz öleltem. Nem túl gyakran fordul elő, hogy erre
lehetőségem nyílik, ám most ő is minden erejével, szorosan átölelt.
Gondolatai saját sebeiről ismét szerelmese felé fordultak.
– Soha többé nem láthatom Tanust – sírta és akkor eszembe ötlött, hogy
valójában még mennyire fiatal, szinte gyerek, oly könnyen sebezhető és a
bánat teljesen maga alá temette. – Az apám tönkre fogja tenni.
– Még apád sem nyúlhat Tanushoz – próbáltam lelket önteni belé. –
Tanus a fáraó saját seregének egyik parancsnoka. Ő az uralkodó embere.
Tanus egyenesen a fáraótól kap parancsot és Egyiptom kettős koronájának
teljes védelmét élvezi. – Azt persze nem tettem hozzá, hogy valószínűleg
csupán ez volt az oka, hogy apja eddig még nem tette tönkre, inkább
szelíden így folytattam: – Ami pedig azt illeti, hogy soha többé nem
láthatod Tanust, hát együtt játszotok a darabban. Majd teszek róla, hogy a
felvonások közt legyen lehetőségetek beszélni egymással.
– Apám most már nem fogja megengedni, hogy együtt játsszunk benne.
– Nincs más választása, hacsak nem akarja tönkretenni a munkámat és
ezzel megkockáztatni, hogy a fáraó elégedetlen legyen, de abban biztos
lehetsz, hogy ilyet sosem tenne.
– El fogja küldeni Tanust és más szereplővel játszatja el Hórusz
szerepét – zokogta.
– Arra már nincs idő, hogy egy másik szereplővel próbáljunk. Tanus
fogja játszani Hórusz istent. Ezt majd én tisztázom Intef urammal. Nektek
meg Tanusszal lesz lehetőségetek rá, hogy beszéljetek. Majd kitalálunk
valamit.
Lenyelte könnyeit és teljes bizalommal nézett fel rám. – Jaj, Taita.
Tudom, hogy kitalálsz valamit. Mindig találsz megoldást. – Hirtelen
elhallgatott és megváltozott az arca. Keze végigsiklott a hátamon és
felfedezte a dudorodó hurkákat, Rasfer korbácsának nyomait.
– Sajnálom, úrnőm, ígéretemhez híven, megpróbáltam előhozakodni
Tanus kérésével és ez lett ostobaságom jutalma.
Lostris mögém lépett és felemelte azt a könnyű vászontunikát, amit
azért öltöttem magamra, hogy eltakarjam sérülésem, és felszisszent. – Ez
Rasfer műve. Jaj, szegény, drága Taitám, miért nem figyelmeztettél, hogy
ez lesz belőle, hogy apám ilyen hevesen ellenzi frigyemet Tanusszal?
Igazán nehezemre esett, hogy el ne tátsam a szám egy ilyen nyílt,
mesterkéletlen arcátlanság hallatán, hisz én voltam az, aki könyörögtem
nekik, figyelmeztettem őket, mire ők egyszerűen hűtlenséggel vádoltak.
Mindazonáltal sikerült megőriznem nyugalmamat, bár a hátam még mindig
kibírhatatlanul lüktetett.
Legalább felületi sérüléseim egy kis időre elfeledtették úrnőmmel saját
nyomorúságát. Rám parancsolt, hogy üljek le az ágyára és vegyem le a
tunikámat, majd a gondjaiba vett, és őszinte szeretete meg együttérzése
jórészt pótolta az orvosi gyakorlat hiányát. Mivel ez figyelmét teljes egé-
szében lekötötte, lassanként kiemelkedett a kétségbeesés sötét mélységéből.
Hamarosan a tőle megszokott lelkesedéssel csevegett, terveket szőtt,
hogyan játszhatna ki apja haragját és lehetne újból együtt Tanusszal.
E tervek közt akadt néhány, mely jól példázta józan eszének erejét, de
volt olyan is, mely csupán azt mutatta, hogy tele van a fiatalság bízó hité-
vel és még nincs tapasztalata a világ gonoszságáról. – Olyan remekül fo-
gom játszani Ízisz szerepét – jelentette ki egy ponton –, és annyira kedvé-
ben járok a fáraónak, hogy nem lesz olyan kegy, amit meg ne adna nekem.
Akkor aztán könyörögni fogok neki Tanusért, hogy a férjem lehessen, és ő
azt fogja mondani – itt aztán utánozni kezdte az uralkodó fennkölt, ünnepé-
lyes beszédét, méghozzá annyira jól, hogy kénytelen voltam elvigyorodni –,
és azt fogja mondani: Bejelentem Tanus, Harrab úr, Pianki fiának és Lost-
ris úrnő, Intef lányának kézfogóját, továbbá jó szolgámat, Tanust, Egyip-
tom Nagy Oroszlánjának rangjára emelem és kinevezem seregem főpa-
rancsnokának. Azonkívül elrendelem, hogy atyjának, a nemes Piankinak,
Harrab úrnak egykori birtokai adassanak vissza. – Ekkor váratlanul
abbahagyta sérüléseim kezelését és karját hirtelen a nyakam köré fonta.
– Ez megtörténhet, ugye, drága Taita? Kérlek mondd, hogy
megtörténhet!
– Nincs olyan született férfi, ki ellent tudna állni neked, úrnőm –
mosolyogtam ezen a naiv bolondságon. – Még maga a nagy fáraó sem. –
Ha akkor tudtam volna, hogy szavaim mily közel járnak az igazsághoz, azt
hiszem, inkább izzó szenet tettem volna a nyelvemre, mielőtt megszólalok.
Arcán ismét ott ragyogott a remény. Nekem ez volt a legnagyobb
jutalom, így aztán magamra öltöttem tunikámat, hogy véget vessek annak a
lelkes kezelésnek, mellyel hátam kínjait próbálta enyhíteni.
– Most azonban, úrnőm, ha valóban gyönyörű és ellenállhatatlan Ízisz
akarsz lenni, akkor pihenned kell. Hoztam magammal egy adagot az álom-
virágporból, amit vörös mákonynak neveznek. – Ennek az értékes virágnak
a magját a távoli kelet hegyeiből érkező karavánok hozták be Egyiptomba.
A vörös virágokat most már a kertemben neveltem, és amikor a szirmok
lehullottak, megkarcoltam a mag héját egy háromágú aranyvillával. Sűrű,
fehér tej folyt ezekből a sebekből, melyet összegyűjtöttem, megszárítottam
és saját receptem alapján elkészítettem. Ez a por altat, különös álmokat
idézhet elő és enyhíti a fájdalmat.
– Maradj még itt velem egy kicsit, Taita – dünnyögte, ahogy lefeküdt az
ágyra és összegömbölyödött, akár egy kiscica. – Ölelj át, amíg elalszom,
mint akkor, amikor még kisbaba voltam. – Még most is kisbaba –
gondoltam, ahogy karjaimba vettem.
– Minden jóra fordul, ugye? – suttogta. – Ezentúl boldogan élünk majd,
míg meg nem halunk, akárcsak a meséidben, ugye, Taita?
Amikor elaludt, gyöngéden megcsókoltam a homlokát és mielőtt
kiosontam volna a szobájából, egy szőrmével betakartam.

Az Ozirisz-ünnep ötödik napján a fáraó megérkezett Karnakba

Elephantine-szigeti palotájából, mely tíz napnyira van egy gyors, folyami
gályán. Hatalmas pompával és teljes kísérettel jött, hogy megtisztelje az
isten ünnepét.
Tanus raja három nappal korábban elhagyta Karnakot, előresietett, hogy
fogadja a nagy flottillát, és az út utolsó szakaszán kísérje, így sem Lostris,
sem én nem láttuk, mióta visszamentünk a nagy vadászatról. Ezért aztán
mindkettőnk számára külön örömet jelentett, amint megpillantottuk az
áramlaton erős sivatagi oldalszéllel sebesen közeledő gályát a folyó kanya-
rulatában. A Hórusz lehelete állt az élen, délről vezette a flottát felfelé.
Lostris a nagyvezír kíséretében, két bátyja, Menset és Sobek mögött állt.
A két fiú jóképű, jó megjelenésű volt, de az én ízlésemnek túl sok volt
bennük az apjukból. Mensetben, az idősebbikben különösen nem bíztam, a
fiatalabb meg mindenben a bátyját követte.
Én hátrébb, az udvaroncok és alacsonyabb rangú tisztviselők
csoportjában álltam, ahonnan szemmel tarthattam Lostrist és Intef uramat
is. Láttam, hogy Lostris nyakát elönti az öröm és az izgalom pírja, amint
megpillantotta Tanus magas alakját a Hórusz lehelete tattornyában.
Krokodilbőr mellvértjének pikkelyei csillogtak a napfényben, és ahogy a
gálya haladt, sisakjának strucctoll bokrétája libegett a könnyű szélben.
Lostris izgatottan ugrándozott és mindkét karcsú karját magasra emelve
integetett, de kiáltozása és szökdécselése beleveszett a tömeg üvöltésébe,
hisz az emberek mind ott tolongtak a Nílus mindkét partján, hogy
üdvözölhessék fáraójukat. Théba a világ legnépesebb városa és szerintem
legalább negyedmillió lélek jött ki az uralkodó üdvözlésére.
Eközben Tanus nem nézett se jobbra, se balra, hanem mereven,
egyenesen állt és kihúzott kardját arca előtt tartva tisztelgett. Rajának többi
hajója V-alakban, úgynevezett nemeskócsag-alakzatban követte, melyet e
madarak után neveztek így, mivel naplementekor ily módon röpülnek
vissza nyugvóhelyükre. Minden zászlójuk és csatában szerzett kitüntetésük,
szemet kápráztató színpompával ott lobogott a gályákon, és e nemes
látvány a tömeget éljenzésre, heves integetésre késztette.
Beletelt egy kis időbe, mire a főraj első hajója megjelent mögöttük a
kanyarban. Az uralkodói kíséret hölgyei és nemesei utaztak rajta. Ezt egy
újabb követte, majd kisebb-nagyobb hajók hatalmas, rendezetlen serege.
Nagy tömegben rajzottak lefelé a folyón a palota szolgáival és rabszolgá-
ival meg ruhákkal és egyéb kellékekkel megrakott szállító hajók, a konyha
számára ökrökkel, kecskékkel meg csirkékkel teli bárkák, aztán aranyozott
és vidám színekkel kifestett hajók sora következett, melyekre a palota, a
nemesek meg kisebb személyek bútorait és kincseit halmozták olyan kusza
összevisszasággal, amilyen a hajósokra cseppet sem jellemző. Mily szöges
ellentétben állt mindezzel Tanus raja, mely szélirányba fordult és a Nílus
sebes áramlásával szemben is tartotta geometriai pontosságú alakzatát!
Végre a fáraó ünnepi bárkája is megjelent nehézkesen a kanyarban és a
tömeg ujjongó éljenzése a tetőfokra hágott. Ez a hatalmas hajó, melynél
nagyobbat ember még nem épített, méltóságteljes lassúsággal közeledett a
nagyvezír palotája alatti, kőből épült kikötőhöz, ahol üdvözlésére
összegyűltünk.
Temérdek időm volt rá, hogy tanulmányozzam és eltöprengjek rajta,
hogy mérete, formája és kormányzása mily találóan tükrözi a mi
Egyiptomunk jelenlegi állapotát és kormányzatát – Egyiptomot, mely
fölött tizenkettedik éve uralkodik Mamose fáraó, a nyolcadik e néven, és a
leggyöngébb egy gyönge, tétovázó dinasztia uralkodóinak sorában. Az
uralkodói bárka olyan hosszú volt, mint öt harci gálya együttvéve, és ehhez
szélességének aránya annyira rossz volt, hogy ez már komolyan sértette
művészi érzékemet. A hatalmas hajótest, a kor divatja szerint, buja, erős
színekben pompázott, és az orrszobrot, mely Oziriszt ábrázolta, valódi
aranylapok borították. Ám ahogy közelebb ért a kikötőhelyhez, láttam,
hogy az élénk színek helyenként már megfakultak és sötétbarna
zebracsíkok tarkítják ott, ahol a legénység az ürülékét a vízbe eresztette.
A hajó közepén egy magas fedélzeti építmény állt, a fáraó személyes
szállása, melyet oly nagyra építettek vastag, értékes cédrusfa deszkákból és
annyira be volt bútorozva, hogy ez igen szerencsétlenül befolyásolta a
bárka hajózási jellemzőit. E különös építmény tetején, friss liliomokból
szőtt, gazdagon díszített korlát mögött, finoman kikészített, ügyesen
összevarrt gazellabőr tető alatt, melyre ráfestették a legfontosabb istenek és
istennők képét, ott ült fenséges elszigeteltségében maga a fáraó. Lábán fi-
nom, aranyszálból készült szandál, és köntöse oly tiszta, fehér vászon,
hogy vakítva ragyogott, akár nyár derekán a habzó gomolyfelhők. Fején ott
volt a magas, kettős korona: Felső-Egyiptom fehér koronája, a
keselyűistennő, Nehbet fejével és vele együtt a vörös korona, a deltavidék
kígyóistennőjének, Utónak kobrafejével.
A korona ellenére az a keserű igazság, hogy ez a mi szeretett
uralkodónk már tíz éve elvesztette a deltavidéket. A mi nyughatatlan,
viharos napjainkban egy másik fáraó uralkodott Alsó-Egyiptomban, aki
szintén a kettős koronát viselte, vagy legalábbis annak egy saját ízlése
szerint átalakított változatát és ez a trónkövetelő uralkodónknak halálos
ellensége volt, ellenünk vezetett, állandó hadjáratai kiszipolyozták mindkét
királyságot, fogyott az arany és hullott a fiatal férfiak vére. Egyiptomot
megosztotta és kettészakította ez a belviszály. Jó ezredéves történelmünk
során így volt ez mindig, midőn gyönge ember öltötte magára a fáraó
köntösét. Erős, határozott és bölcs emberre lett volna szükség, ki keményen
kézben tartja mind a két királyságot.
Annak érdekében, hogy ezzel az ormótlan hajóval ráfordulhasson az
áramlatra és kiköthessen a palota kikötőjében, a kapitánynak egészen a
túlpartra kellett volna kormányoznia. Ha így tett volna, akkor a fordulóhoz
rendelkezésre áll a Nílus teljes szélessége. Mindazonáltal, nyilvánvalóan
rosszul becsülte fel a szél és a víz sodrának erejét és a fordulót középről
indította. A bárka nehézkesen áthimbálózott az áramlaton és erősen az
oldalára dőlt, mivel a magas fedélzeti építménybe, akár egy vitorlába,
belekapaszkodott a forró, sivatagi szél. Fél tucatnyi fedélzetmester járkált
dühödten, korbáccsal a kezében az alsó fedélzeten, és a vízen át is jól
hallatszottak a meztelen vállakra csapódó korbácsütések.
A korbács hatására az evezősök erőteljes csapásokkal, olyan őrült
sebesen dolgoztak, hogy csak úgy habzott a víz a hajótest körül, ahogy
száz-száz evező egymás ellen húzott, miközben senki sem próbálta meg
összhangba hozni a csapásokat. Átkaik és kiáltásaik összemosódtak a négy
kormányos üvöltve kiadott utasításaival, akik közben a hajó farában a
kormánylapáttal küszködtek. Ezalatt a hátsó emeleti fedélzeten Nembet, az
elaggott flottafőparancsnok és a bárka kapitánya tehetetlen kínjában hol
satnya, hosszú, ősz szakállát fésülgette ujjaival, hol meg kezével verdesett
kétségbeesetten.
E fölött a rettenetes zűrzavar fölött, a magasban ott ült a fáraó,
mozdulatlan volt, akár egy szobor, és mindettől távol tartotta magát.
Bizony, bizony, ez volt a mi Egyiptomunk.
Aztán a bárka fordulójának mértéke addig csökkent, míg végül már nem
himbálódzott, hanem az áramlat sodrának és a szél ellentétes irányú lökése-
inek bilincsében egyenesen a part felé tartott, oda, ahol mi álltunk. Minden
kétségbeesett és kapkodó erőfeszítés ellenére, úgy tűnt, a kapitány és a
legénység képtelen arra, hogy befejezze a manővert és a sodrás irányába
forduljon, vagy a vitorlával lavírozva megálljon és megakadályozza, hogy
a hatalmas, aranyozott hajóorr teljes erővel a kikötőgát gránittömbjeibe
rohanjon.
Ahogy fokozatosan mindenki rádöbbent, hogy mi fog történni, a
várakozó tömeg üdvrivalgása lassanként elhalt és a Nílus mindkét partjára
fojtott csönd borult, melyben még tisztábban hallatszott a nagy hajóról a
kiáltozás és a fejetlen felfordulás zaja.
Aztán hirtelen minden szem lefelé fordult, amint a Hórusz lehelete
elhagyta helyét és a hajóraj éléről visszafordulva, erőteljes
evezőcsapásokkal, sebesen száguldott felfelé a folyón. Azok az evezők
tökéletes összhangban merültek a vízbe, húztak, kiemelkedtek, majd ismét
lemerültek. A gálya olyan élesen vágott be a bárka orra alatt, hogy a tömeg
felszisszent és ez a hang erősebb volt, mint amikor a szél süvít át a
papiruszsás között. Úgy tűnt, az ütközést már nem lehet elkerülni, ám
Tanus az utolsó pillanatban, összeszorított öklét a magasba emelve, jelt
adott embereinek. Az evezősök mindkét oldalon nyomban hátrafelé
kezdtek evezni és a kormányos keményen elfordította a kormány lapátot.
A Hórusz lehelete megállt és utánaeresztve kitért a hatalmas,
tehetetlenül sodródó bárka elől. A két hajó oly könnyedén ért egymáshoz,
akár egy szűzies csók és egy pillanatig a Hórusz lehelete tattornya szinte
egy magasságba került a bárka főfedélzetével.
Abban a pillanatban Tanus a torony korlátján egyensúlyozott. Lerúgta
szandálját, levetette vértjét és ledobta fegyvereit. Egy könnyű lenkötél vége
volt a dereka köré erősítve. A kötelet maga után húzva elrugaszkodott és
átugrotta a két hajó közti távolságot.
Mintha valami bódult álomból ébrednének, a tömeg megmozdult és
életre kelt. Ha akadt még köztük olyan, aki nem ismerte Tanust, az ezen a
napon megismerte. Természetesen Tanus már komoly hírnevet szerzett
magának a harcok során, melyet a folyón vívtak Alsó-Egyiptom
trónbitorlójának csapatai ellen. Ám tetteit csupán saját csapatai látták.
Annak, amiről csak beszélnek, sosincs oly súlya, mint annak, amit az
ember a saját szemével lát.
Tanus most a fáraó, a királyi flotta és Karnak egész népének szeme
láttára ugrott át egyik hajóról a másikra, és oly könnyedén ért a fedélzetre,
akár egy leopárd.
 – Tanus! – biztosra veszem, hogy úrnőm, Lostris volt az, ki elsőként
kiáltotta a nevét, de a következő én voltam.
– Tanus! – üvöltöttem és a köröttem állók mind kiáltani kezdtek velem.
– Tanus! Tanus! Tanus! – kántálták, mint valami ódát egy újonnan
felfedezett istenhez.
Amint földet ért a bárka fedélzetén, Tanus nyomban megpördült és az
orrba rohant, miközben kezével egyfolytában húzta be a vékony kötelet. A
gálya legénysége egy karvastagságú vontatókötelet erősített a hordkötél
végéhez. Most ezt hajították át, miközben Tanus nekifeszült a kötél
súlyának. Ahogy behúzta, karján az izmok megfeszültek és a háta
verítéktől csillogott.
Ekkorra a bárka legénységének néhány tagja is rájött már, hogy mire
készül, és előrerohantak, hogy segítsenek neki.
Tanus irányítása mellett, a vontatókötél végét háromszor a bárka
orrfájára tekerték, majd amint sikerült jól odaerősíteni, Tanus jelzett a
gályának, hogy indulhat.
A Hórusz lehelete belevetette magát az áramlatba, miközben rohamosan
növelte sebességét. Aztán hirtelen megfeszült a vontatókötél és a másik
végéhez erősített nehéz hajó a könnyű gályát hátravetette. Egy szörnyű
pillanatig azt hittem, hogy felborul és alámerül, de Tanus erre is számított,
jelzett legénységének, hogy a hosszú evezőkkel ügyesen hátrálva,
csökkentsék a megfeszült kötél okozta kilengést.
Bár a gálya annyira mélyre süllyedt, hogy a farát már zöld víz öntötte el,
mégis kiállta a próbát, hirtelen ismét felbukkant és nekifeszült a
vontatókötélnek. Egy hosszú pillanatig nem történt semmi. A gálya
jelentéktelen súlya mit sem változtatott a hatalmas hajó nehézkes
mozgásának irányán. A két hajó úgy kapaszkodott össze, mint amikor a
krokodil orránál fogva kap el egy öreg bivalyt, de képtelen bevonszolni a
partról a vízbe. Aztán Tanus a bárka orrában a zilált legénység felé fordult.
Egyetlen határozott mozdulattal magára vonta figyelmüket és jelentős
változás következett be. Mind Tanus parancsára várt.
Nembet volt a fáraó flottájának parancsnoka, aki az Egyiptom Nagy
Oroszlánja rangot viselte. Évekkel ezelőtt erős volt, egyike a leghatalma-
sabb embereknek, de most már megöregedett és az ereje is elfogyott. Tanus
oly könnyedén vette át tőle az irányítást, mintha ez természetes lenne, mint
az áramlat vagy a szél ereje, és a bárka legénysége nyomban
engedelmeskedett neki.
– Húzzátok! – intett a bal oldali evezősöknek, és azok minden erejükkel,
egyként feszültek neki a lapátoknak.
 – Hátra! – bökött összeszorított öklével a jobb oldal felé, és azok
evezőiket mélyen a vízbe merítették. Tanus a korláthoz lépett és jelzett a
Hórusz lehelete kormányosának, majd mesterien összehangolta a két hajó
legénységének megfeszített munkáját. A bárka még mindig a kikötőgát felé
tartott és már csak egy keskeny vízsáv választotta el a gránittömbtől.
Aztán végre lassan, túlontúl lassan, mégis engedelmeskedni kezdett. A
rikítóan tarkabarka orr, ahogy a gálya húzta, lassanként a sodrás irányába
fordult. Az éljenzés ismét elhalt és megint az a baljós némaság ereszkedett
ránk, amint arra vártunk, hogy a hatalmas hajó a gátnak csapódva,
összezúzódik a sziklákon. Ha ez megtörténik, semmi kétség, hogy az
milyen következményekkel jár Tanusra nézve. Átvette az irányítást az
elaggott admirálistól, így teljes egészében vállalnia kell a felelősséget az
öregember hibáiért. Ha a fáraó az ütközés következtében leesik a trónról, a
kettős korona minden méltóságával együtt végiggurul a fedélzeten, majd a
királyi bárka süllyedni kezd alatta és alattvalóinak szeme láttára úgy
húzzák ki a vízből, mint egy fuldokló kiskutyát, akkor a sértett Nembet
admirális és Intef uram is megtesznek majd mindent, hogy a fáraó haragja
tomboló erővel sújtson le erre a pimaszul vakmerő, fiatal senkiházira.
Csak álltam ott tehetetlenül és reszkettem drága batáromért, amikor
megtörtént a csoda. A bárka már-már partnak futott és Tanus oly közel volt
hozzám, hogy tisztán hallottam a hangját. – Hatalmasz Hórusz, most segíts!
– kiáltotta.
Számomra az nem kétséges, hogy az istenek gyakorta beavatkoznak az
ember dolgába. Tanus Hórusz szolgája, és Hórusz a szél istene.
A sivatagi szél már teljes három napja a Szahara nyugati része felől fújt.
Egész idő alatt, egyfolytában közepes erősségű széllökések kísérték, de
most egyszerre teljesen elült. Nem fokozatosan csökkent, hanem
egyszerűen nem fújt tovább. A víz felszínét tarkító hullámfodrok
kisimultak és a parti pálmák, melyek eddig élénken rázták leveleiket,
lecsöndesültek, oly mozdulatlanok lettek, mintha megdermedtek volna.
A szél szorításától megszabadulva, a bárka ismét szabályosan úszott a
vízen és engedett annak az erőnek, amivel a Hórusz lehelete húzta.
Ormótlan nagy orra a sodrásba fordult és pontosan akkor került
párhuzamba a kikötővel, amikor oldala a simára csiszolt kövekhez ért,
miközben a Nílus sebes sodrása kioltotta előre irányuló mozgását és
megállította a vízben.
Tanus még kiadott egy utolsó parancsot, mielőtt a bárka elindulhatott
volna hátrafelé, a köteleket kidobták a gátra, ahol buzgó kezek felszedték
és a kikötőcölöpökhöz erősítették. A hatalmas királyi bárka könnyedén,
akár egy vízen lebegő tollpihe, nyugodtan és biztonságban állt be kikö-
tőjébe, miközben a fáraó trónja és fején a magas korona a helyén maradt.
Mi, a nézők, egyszerre harsogva kezdtük dicsőíteni a hőstettet és a fáraó
helyett inkább Tanus neve volt nyelvünkön. Tanus szerényen és nagyon
okosan még csak tudomást sem vett lelkes ünneplésünkről. Ha a figyelem
továbbra is rá szegeződik, azzal csorbítja az uralkodónak kijáró, ünnepé-
lyes üdvözlést, ami valóban ostobaság lett volna, mivel bizonnyal semmis-
sé tett volna minden uralkodói kegyet, mit e hőstettével esetleg kiérdemelt.
A fáraó mindig is féltékenyen ügyelt rá, hogy királyi méltóságát semmi és
senki ne csorbítsa. Így aztán Tanus lopva a bárka mellé intette a Hórusz le-
heletét. Amikor a kis gálya, a bárka hatalmas teste mögött eltűnt a szemünk
elől, átugrott rá, sietve elhagyta a színpadot, melyen az imént oly megkü-
lönböztetett szerepet játszott és most már teljes egészében átadta
uralkodójának.
Ettől függetlenül, amikor a fáraó mögött partra lépett, Nembet, az
elaggott admirális, Egyiptom Nagy Oroszlánja arcán dühöt és bosszúságot
láttam, és nyomban tudtam, hogy Tanus újabb befolyásos ellenséget
szerzett magának.

Még aznap este, midőn az ünnepi játék szereplőivel jelmezes próbát

tartottam, sikerült valóra váltanom Lostrisnak tett ígéretemet. A főpróba
kezdete előtt közel egy órányit tölthetett együtt, kettesben a két szerelmes.
Az Ozirisz-templom területén, mely aznap játékunk révén színházzá
alakult, a főbb szereplők számára külön öltözősátrakat állítottam fel.
Lostris sátrát szándékosan kissé távolabb helyeztem a többitől, sőt,
eltakarta egyike azon hatalmas kőoszlopoknak, melyek a templom tetejét
tartják. Mialatt én a sátor bejárata előtt őrködtem, Tanus felemelte a
túloldali sátorlapot és beosont.
Igyekeztem nem hallani boldog kiáltozásukat, amint először megölelték
egymást, sem suttogó turbékolásukat, sem a fojtott nevetést és az ezt
követő, megengedett szerelmi játékot kísérő, apró nyögéseket és lihegése-
ket sem. Bár ekkor már meg sem kíséreltem volna megakadályozni őket,
mégis biztos voltam benne, hogy szeretkezésük nem jut el a végkifejletig.
Ebben jóval később, Lostris és Tanus is, egymástól függetlenül megerősí-
tett. Úrnőm szűz volt esküvője napján. Vajon másként cselekedtünk volna,
ha akkor bármelyikünk is sejti, hogy az esküvő mily közel van?
Bár tökéletesen tisztában voltam vele, hogy minden perc, amit együtt
töltenek a sátorban, egyre nagyobb veszélybe sodor mindnyájunkat,
mégsem vitt rá a lélek, hogy leállítsam és szétválasszam őket. Bár hátamon
Rasfer korbácsának nyoma még mindig égett és lelkem ingoványának
mélyén, hová gyarló gondolataimat és ösztöneimet próbálom elrejteni, épp
oly fájdalmasan égett a szerelmesek iránti irigységem, mégis a kelleténél
jóval tovább hagytam, hogy együtt maradhassanak.
Nem hallottam, hogy Intef uram közeledik. Szandáljait mindig a
legpuhább kecskebőrből készíttette, hogy elfojtsa lépteinek zaját. Oly
halkan járt, akár egy szellem és sok udvaronc, meg rabszolga érezhette
magán Rasfer korbácsát vagy kötelének hurkát egy óvatlan szóért, melyet
Intef uram zajtalan kóborlásai során hallott meg a palota valamelyik
termében vagy folyosóján. Bennem azonban az évek során kialakult egy
ösztön, melynek segítségével, többnyire még az előtt, hogy előlépett volna
a homályból, megéreztem jelenlétét. Ez az ösztön nem volt csalhatatlan, de
aznap este jó szolgálatot tett. Amikor hirtelen körülnéztem, már majdnem
ott volt mellettem, úgy siklott, olyan karcsún, magasan és halálosan az
oszlopterem hatalmas oszlopai közt, akár egy támadásra kész kobra.
– Intef uram! – kiáltottam, olyan hangosan, hogy kellőképpen
buzdítsam magam –, micsoda megtiszteltetés, hogy eljöttél megtekinteni
próbánkat. Mélységes hálával veszem minden tanácsod és javaslatod –
összevissza locsogtam, hogy megpróbáljam leplezni zavaromat és riasszam
a szerelmeseket a mögöttem álló sátorban.
Mindkét tárgyban sikeresebb voltam, mint jogom lett volna remélni.
Bentről, az öltözősátorból hallottam a döbbent riadalom kapkodását, amint
a szerelmesek szétrebbentek, majd a hátsó sátorlap lebbenését, ahogy
Tanus sietve kiosont ott, ahol bement.
Máskor biztosan nem sikerült volna ily könnyen becsapnom Intef
uramat. Bűnömet oly tisztán leolvasta volna arcomról, ahogy én olvasom a
templomfalak hieroglifáit, vagy ezen tekercsen saját jeleimet; ám aznap
este elvakította saját haragja és csupán azzal volt elfoglalva, hogy
szememre hányja legutóbbi vétkemet. Mérgében nem tombolt és nem
üvöltözött velem. Uram akkor volt a legveszélyesebb, amikor hangja szelíd
volt és a mosolya selymesen sima.
– Drága Taita. – Olyan halkan beszélt, hogy szinte suttogott. – Hallom,
hogy személyes utasításom ellenére, a darab első felvonásában egy-két
dolgot megváltoztattál. Nem akartam elhinni, hogy ilyen vakmerően
szemtelen voltál. Kénytelen voltam magam idejönni ebben a hőségben,
hogy megbizonyosodjam róla.
Tudtam, hogy hasztalan ártatlanságot vagy tudatlanságot színlelnem,
ezért lehajtottam a fejem és igyekeztem minél sértettebbnek tűnni. – Uram.
Nem én voltam az, ki a változtatásokat elrendelte. Őszentsége, Ozirisz
templomának főpapja...
Uram azonban türelmetlenül a szavamba vágott: – Igen, hát persze,
hogy ő volt az, de csak azután, hogy te rábeszélted. Azt hiszed, hogy nem
ismerlek én mindkettőtöket, téged, meg azt a vén, motyogó papot? Soha
életében nem fordult meg a fejében egyetlen eredeti gondolat se, míg a tiéd
csak azzal van tele.
– Uram! – tiltakoztam.
– Ezúttal melyik ravasz kis fogásodat alkalmaztad? Egyike azoknak a
mindig kéznél lévő álmoknak, melyet valamelyik isten küld rád? –
kérdezte uram és hangja oly halk volt, mint a templomban hemzsegő szent
kobrák zizzenő suhogása, amint végigsiklanak a kőlapokon.
– Uram! – Megtettem mindent, hogy döbbenet üljön ki arcomra a vád
hallatán, bár az igazat megvallva, valóban fantáziadús beszámolót tartot-
tam a jó főpapnak arról, hogyan keresett fel álmomban, fekete holló képé-
ben Ozirisz, hogy felpanaszolja nekem a templomban készülő vérontást.
Egészen addig a papnak nem volt kifogása az ellen a teljesen valósághű
színház ellen, melyet Intef uram a fáraó szórakoztatására agyalt ki. Miután
uramat minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült lebeszélnem róla,
kénytelen voltam az álmokhoz folyamodni. Mélységes iszonyattal töltött el,
hogy részese legyek egy olyan borzalomnak, melynek véghezvitelét a
darab első felvonásában uram rendelte el. Természetesen tisztában vagyok
vele, hogy a keleti vidékek egyes vad népei emberáldozatot mutatnak be is-
teneiknek. Hallottam, hogy a kassuk, kik a két folyón, a Tigrisen és az Euf-
ráteszen túl élnek, újszülötteket vetnek a lángok közé. A karavánvezetők,
kik jártak ezen távoli földeken, mesélnek még más szörnyűségekről is,
melyeket a vallás nevében hajtanak végre, mint például amikor ifjú szüzek
lemészárlásával kívánják elősegíteni a bő termést, vagy amikor egy
háromfejű isten szobra előtt lefejezik az ellenség elfogott harcosait.
Mi egyiptomiak azonban civilizált emberek vagyunk, akik bölcs és
igazságos isteneket tisztelünk, és nem ilyen vérben tomboló szörnyetegeket.
Megpróbáltam gazdámat meggyőzni erről. Rámutattam, hogy eddig csupán
egyetlen fáraó mutatott be emberáldozatot; akkor történt, midőn Menotep
elvágta hét lázadó herceg torkát Szét templomában, majd testüket
felnégyelte és a bebalzsamozott részeket figyelmeztetésül elküldte minden
nomosz kormányzójának. A történelem még mindig utálkozással
emlékezett e tettre. Menotepet a mai napig a Véres Uralkodó névvel illetik.
– Ez nem emberáldozat – cáfolta meg érveimet gazdám. – Pusztán egy
jól megérdemelt kivégzés, melyet kissé szokatlan módon hajtunk végre.
Azt ugye te sem tagadhatod, drága Taita, hogy a halálbüntetés mindig is
fontos része volt igazságszolgáltatási rendszerünknek? Tod tolvaj. A
kincstárból lopott és meg kell halnia, ha másért nem, hát azért, hogy
elrettentő példaként álljon mások előtt.
Ez roppant ésszerűen hangzott, csupán az volt a baj, hogy én tudtam, őt
egyáltalán nem az igazságszolgáltatás izgatja, hanem saját kincseinek
védelme, meg az, hogy elkápráztassa a fáraót, aki annyira szereti az isteni
játékokat meg a színházat. Ezután már nem maradt más választásom, mint
hogy álmodjak és ezzel a jó főpap érdekét szolgáljam. Most Intef uram
ajka mosolyra húzódott és elővillant tökéletes fogsora, ám ettől a
mosolytól ereimben megfagyott a vér, és a hideg futkározott a hátamon.
– Adok neked egy tanácsot – suttogta, miközben egészen az arcomhoz
hajolt. – Azt ajánlom, hogy ma este legyen egy újabb álmod, melyben,
bármely isten volt is az, ki legutóbb megjelent neked, most lehetőséget kap
rá, hogy visszavonja a főpapnak szóló, korábbi utasítását és támogatja az
én rendelkezésemet. Ha az nem történik meg, akkor kénytelen leszek
Rasfert újabb munkával terhelni – ezt ünnepélyesen megígérhetem neked.
– Ezután megfordult és nagy léptekkel távozott, én meg ott álltam
egyszerre megkönnyebbülten, mivel a szeretőket nem fedezte fel,
ugyanakkor kétségbeesetten nyomorultul, mert mégis kénytelen voltam
nekilátni annak az irtóztató játéknak, amire parancsot adott.
Mindettől függetlenül, gazdám távozása után a próba oly reményt
keltően sikeres volt, hogy kedvem újjáéledt. Lostrisról úgy sugárzott
Tanusszal való találkájának boldogsága, hogy szépsége valóban isteni volt,
Tanus pedig fiatalságával és erejével maga volt a megtestesült ifjú Hórusz.
Természetesen feldúlt, amikor Oziriszem megjelent a színpadon, mivel
immáron tudatában voltam annak a sorsnak, amit Intef uram rendelt neki.
Oziriszemet egy Tod nevű, jóképű, középkorú férfi játszotta, aki egyike
volt az intézőknek, míg rajta nem kapták, hogy belenyúlt Intef uram
kincsesládájába, hogy támogathasson egy fiatal és drága kéjnőt, kibe
szenvedélyesen beleszeretett. Egyáltalán nem voltam büszke arra, hogy a
számadások vizsgálatakor a hiányra épp én derítettem fényt.
Uram kiengedte a fogságból, ahol hivatalos tárgyalására és az ítéletre
várt, hogy eljátszhassa az alvilág istenének szerepét. Uram megígérte neki,
hogy az ügynek nem lesz folytatása, ha kielégítően játssza Oziriszt. A
szerencsétlen Tonak sejtelme sem volt arról a fenyegetésről, mi ebben az
ajánlatban rejlett és megrendítő lelkesedéssel vetette magát a játékba,
mivel azt hitte, hogy így bocsánatot nyerhet. Azt nem tudhatta, hogy
közben uram aláírta a kivégzési parancsot és a tekercset átadta Rasfernek,
aki nemcsak az ítélet-végrehajtó volt, hanem a mi is előadásunk általam
kiválasztott Szétje is. Az volt uram szándéka, hogy e két szerepet egyesítse
másnap este, midőn e látványos élőképeket előadjuk a fáraó előtt. Bár
Rasferre tökéletesen illett Szét szerepe, de bántam már, hogy rá osztottam,
miközben figyeltem, miként próbálja a kezdő jelenetet Toddal, és
beleborzongtam, amikor elképzeltem, hogy ez az igazi előadás során
mennyire másként fog lezajlani.
A próba után rendkívül kellemes kötelességem volt, hogy úrnőmet
visszakísérjem a hárem lakrészbe. Aztán nem hagyott elmenni, maga
mellett tartott, hogy végighallgassam a nap rendkívüli eseményeinek
izgatott összefoglalóját, meg azt, hogy mindebben Tanus milyen szerepet
játszott.
– Láttad, miként fohászkodott a nagy istenhez, Hóruszhoz, és hogy az
isten nyomban a segítségére sietett? Nyilvánvaló, hogy Hórusz minden
kegyét és védelmét élvezi, igaz? Most már bizonyos vagyok benne, Hórusz
nem fogja hagyni, hogy bármi vész sújtson minket.
Csak úgy áradt belőle ez a boldog képzelgés és már szó sem esett elvá-
lásról meg öngyilkosságról. Mily gyorsan változik az ifjú szerelem szele!
– Azután, amit ma Tanus tett, ahogy megmentette a királyi bárkát a
szerencsétlenségtől, azzal bizonyosan kiérdemelte a fáraó legmagasabb
kegyét, nem igaz, Taita? Az isten és a fáraó kegye most már megaka-
dályozza apámat abban, hogy Tanust sikerüljön elküldenie, ugye, Taita?
Minden egyes boldog gondolat után, mely eszébe ötlött, nyomban
hozzám fordult, hogy megerősítsem, és nem engedett el addig, míg
emlékezetembe nem véstem legalább egy tucatnyi, soha el nem múló
szerelméről szóló üzenetet, majd megesketett, hogy mindet személyesen
adom át Tanusnak.
Midőn kimerülten végre saját lakrészembe értem, még mindig nem
pihenhettem. Szinte az összes rabszolgafiú ott várt rám és mind legalább
olyan izgatott és beszédes volt, mint úrnőm. Ők is hallani akarták
véleményemet a nap eseményéről, különös tekintettel arra, ahogy Tanus
megmentette a fáraó hajóját és milyen jelentősége van a tettnek. Miközben
állataimat etettem, körém gyűltek a folyó fölötti teraszon és egymással
versengve igyekeztek magukra vonni figyelmemet.
– Bátyánk, igaz az, hogy Tanus az istenhez fohászkodott segítségért és
Hórusz nyomban közbelépett? Te láttad? Vannak, akik még azt is mondják,
hogy az isten sólyom képében megjelent és védőszárnyait kiterjesztve, ott
lebegett Tanus feje fölött. Igaz ez?
– Igaz, Akh, hogy a fáraó Tanust a Fáraó Társává léptette elő és jutalmul
egy ötszáz feddanos birtokot adott neki, jó, termékeny földet a folyó
mentén?
– Bátyánk, azt mondják, hogy a sivatagi Thot-szentély, a bölcsesség
istenének jósdája felállította Tanus horoszkópját. A jóslat azt mondja, hogy
ő lesz a mi Egyiptomunk történetének legnagyobb harcosa, és hogy egy
napon a fáraó kegye mindenkinél magasabbra emeli. – Mulatságos dolog
most visszagondolni ezekre a gyermekded locsogásokra és rájönni, mily
különös igazságok sejlettek bennük, ám akkor éppoly megjátszott szigorral
utasítottam el őket, akár a gyerekeket.
Ahogy nyugovóra tértem, utolsó gondolatom az volt, hogy az ikerváros,
Luxor és Karnak népe teljesen szívébe zárta Tanust, ám ez a
megkülönböztető elismerés súlyos és kétes. A hírnév és a népszerűség
magas helyeken irigységet szül és a tömeg tömjénező dicsérete
szeszélyesen ingatag. Az emberek, midőn ráuntak, éppoly lelkes élvezettel
döntik le bálványaikat, mint amilyen lelkesen a magasba emelték.
Jóval biztonságosabb láthatatlanul, észrevétlenül élni, úgy, ahogy én
próbálom pergetni napjaim.

Az ünnep hatodik napjának délutánján a fáraó ünnepélyes menettel elindult

a villájából, mely az uralkodói birtokon, a Karnak és Luxor közti nyílt
területen állt, végigment a gránitoroszlánokkal szegélyezett felvonulási
úton az Ozirisz-templomig, mely a Nílus partján emelkedett.
Hatalmas szánja olyan magas volt, hogy az út mentén tolongó, sűrű
tömegben, mindenkinek egészen hátra kellett szegnie a nyakát, hogy
felnézhessen rá, amint hatalmas, aranyozott trónján ülve elhaladt előttük,
és a szánt, fejükön virágkoszorúval, húsz fehér ökör vontatta a templom
felé. A csúszótalpak élesen csikorogtak a kövezeten és csúf nyomot
hagytak maguk mögött a kőlapokon.
A menet élén száz zenész haladt, pengették líráikat és hárfáikat, ütötték
a cintányért meg a dobot, rázták a csörgőket meg a sistrumot, és fújták a
nyársas antilop egyenes meg a vadkos görbe szarvát. Egyiptom legszebb
száz hangjának kórusa követte őket és zengték a fáraót meg a másik istent,
Oziriszt dicsőítő énekeket. Természetesen a kórust én irányítottam. Minket
követett a Kék Krokodil regiment díszőrsége, melyet maga Tanus vezetett.
A tömeg külön megéljenezte, amint tollas sisakjában, teljes fegyverzetben,
nagy léptekkel elhaladt mellettük. A hajadon lányok sikoltoztak és nem
egy közülük aléltan hanyatlott a porba attól a beteges izgalomtól, melyet
Tanus újdonsült hírneve keltett.
A díszőrség mögött jött a vezír, magas rangú tisztségviselőivel, majd a
nemesek feleségeikkel és gyerekeikkel, aztán a Sólyom regiment egy
különítménye, végül pedig a fáraó nagy szánja. Mindez együttvéve a
Felső-Királyság leggazdagabb és legbefolyásosabb személyiségeinek
többezres gyülekezete volt.
Ahogy közeledtünk Ozirisz templomához, a főpap és minden papja
felsorakozott a bejárat magas pilonjai közti lépcsőn, hogy üdvözölje
Mamose fáraót. A templomot az ünnepre frissen festették és a külső falak
féldomborművei vakító színekben pompáztak a lemenő nap meleg, sárga
ragyogásában. A külső fal mélyedéseiben elhelyezett rudakon lobogók
vidám kavalkádja lengedezett.
A lépcső alján a fáraó leereszkedett szánjáról és ünnepélyes méltósággal
elindult felfelé azon a száz lépcsőn. A kórus kétoldalt sorakozott. Én az
ötvenedik lépcsőfokon álltam, így az alatt a néhány másodperc alatt, míg
elhaladt mellettem, alaposan szemügyre vehettem az uralkodót.
Már jól ismertem, mivel betegem volt, de elfelejtettem, hogy milyen
alacsony – helyesebben, istennek apró termetű. Nem ért még a vállamig se,
bár a magas kettős korona sokat emelt rajta. Karját a szertartásos pózban,
mellén keresztbe vetve vitte pásztorbotját és ostorát, királyi hivatalának és
istenségének jelképeit. Mint már korábban, most is megállapítottam, hogy
a keze teljesen szőrtelen, sima, már-már nőies, és a lába egészen kicsi.
Minden ujján és lábujján gyűrűket viselt, a felkarján amuletteket, a
csuklóján pedig karkötőket. A hatalmas, tiszta arany melldíszen lévő színes
kőberakás Thot istent ábrázolta az igazság tollával. Ez az ékszer csodálatos,
közel ötszáz éves kincs volt, melyet már hetven király viselt előtte.
A kettős korona alatt arca halottfehérre volt púderezve, akár egy
holttesté. Szemét elképesztően erős, fekete körvonalak emelték ki, és az
ajka bíborvörös volt. A vastag festékréteg alatt arca ingerültnek látszott,
szája vékony, egyenes, lehangolt vonallá merevült. Tekintete ideges,
tétován rebbenő, és arra gondoltam, hogy nem is lehetne más.
E Nagy Egyiptomi Ház alapjai megrepedtek és a királyság reszketve
megingott. Még egy istennek is megvannak a maga gondjai. Egykoron
uralma a tengertől a folyó hétágú deltáján át délre, egészen Asszuánig, az
első kataraktáig terjedt – ez volt a világ legnagyobb birodalma. Ő és ősei
hagyták összeomlani és most ellenségei ott nyüzsögtek összezsugorodott
határain, rikoltva, üvöltve tépkedték Egyiptomunk testét, akár a lakmározó
hiénák, sakálok és keselyűk.
Délen ott voltak Afrika fekete hordái, északon, a nagy tenger mentén a
tengeri kalóznépek és a Nílus alsó szakaszán a hamis fáraó csapatai. Nyu-
gatról az álnok beduinok és az alattomos líbiaiak fenyegették, keletről pe-
dig nap mint nap újabb és újabb hordák tűntek fel, kiknek neve rémülettel
töltött el egy nagy népet, mely a vereségtől félénk és tétova lett. Asszírok
és médek, kassuk, hurrik és hettiták – úgy tűnt, e tömeg végeláthatatlan.
Mi haszna maradt hát ősi civilizációnknak, ha a kor ily gyöngévé és
erőtlenné teszi? Hogyan állhatnánk ellent a barbár kíméletlen erejének,
kegyetlen dölyfének és gáttalan rablásának, fosztogatásának? Biztosan
tudtam, hogy ez a fáraó, hasonlóan közvetlen elődeihez, képtelen arra,
hogy népét visszavezesse korábbi dicsőségéhez. Még arra is képtelen volt,
hogy fiú utódot nemzzen.
Úgy tűnt, az a tény, hogy a birodalomnak nincs utódja, sokkal inkább
foglalkoztatta, mint magának a birodalomnak az elvesztése. Eddig húsz
feleséget emelt maga mellé. Mind leánnyal ajándékozta meg, volt egy
egész rakás lánya, de fia egy sem. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy
benne mint nemzőben van a hiba. Tanácsot kért a Felső-Királyság minden
hírneves orvosától és felkeresett minden jósdát, minden nagy hírű szentélyt.
Minderről azért tudtam, mert én voltam az egyik tudós orvos, akiért
elküldetett. El kell ismernem, akkor némi izgalmat jelentett nekem, hogy
bármit is előírjak egy istennek és nem értettem, miért van szüksége egy
ilyen kényes kérdésben egy egyszerű halandó tanácsára. Ennek ellenére,
javasoltam neki, hogy mézben sült bikaherét egyen és javallottam, keresse
meg Egyiptom legszebb szüzét és vigye nászágyába még abban az évben,
melyben asszonyholdja először bomlott virágába.
Gyógymódomban nemigen bíztam, de a bikahere, receptem szerint
elkészítve, igazán finom étel, Egyiptom legszebb szüzének felkutatása
pedig, úgy véltem, eltereli a fáraó figyelmét és nemcsak szórakozást, de
élvezetet is nyújt neki. Meg aztán a dolog gyakorlati oldalát nézve, ha a
király megfelelő számú ifjú hölgyet visz ágyába, akkor biztos, hogy végül
valamelyik csak elpottyant egy hímnemű kölyköt is háremében.
Mindenesetre én azzal vigasztaltam magam, hogy az általam javasolt
kezelés közel sem olyan drasztikus, mint amit néhány tudóstársam ajánlott,
és különösen eltért azoktól az undorító gyógymódoktól, melyeket az
Ozirisz-templom magukat orvosnak nevező sarlatánjai agyaltak ki. Ha
javallataim nem is bizonyulnak kifejezetten hatásosnak, legalább kárt nem
okozok velük. Én ezt hittem. Hogy aztán a sors minderre mennyire rácáfolt,
ha tudtam volna, hogy dőreségem milyen következményekkel jár, inkább
átvettem volna Tod helyét a játékban, mint hogy ilyen könnyelmű tanácsot
adjak a fáraónak.
Mulattatott és persze hízelgő is volt, hogy a fáraó szemmel láthatólag
komolyan vette tanácsomat és utasította nomarkhoszait, meg kormányzóit,
hogy kutassák át az országot El-Amarnától a kataraktákig, hogy
megtalálják a legzamatosabb heréjű bikákat és felkutassák azt a szüzet, aki
esetleg megfelel azoknak az elvárásoknak, melyekkel első fiának anyját
meghatároztam. A királyi udvarnál lévő hírforrásaim tudatták velem, hogy
a fáraó már több száz jelentkezőt utasított el, akik mind az ország legszebb
szüze címmel kívántak büszkélkedni.
Aztán az uralkodó gyorsan elhaladt mellettem és bement a templomba,
ahol a papok buzgólkodása és a főpap alázatos hajbókolása fogadta. A
nagyvezír és kísérete közvetlenül a nyomában volt, majd őket követte az
alacsonyabb rangú polgárok cseppet sem méltóságteljes rohama, hogy
helyet keressenek maguknak, ahonnan jól láthatják az istenek
szenvedéséről szóló játékot. A templomban nem volt elegendő hely.
Csupán a hatalmasok, a nemesek és azok jutottak be a belső udvarba,
akik elég gazdagok voltak ahhoz, hogy megvesztegessék a tolvaj papokat.
A többiek a külső udvarba kényszerültek és csak a kapukon át nézhették az
előadást. Több ezer városlakó volt csalódott és meg kellett elégednie a
darabról szóló, másodkézből kapott beszámolókkal. Még én, a színrevivő
is csak nagy nehézségek árán tudtam átverekedni magam a nyomakodó
tömegen és csak úgy sikerült bejutnom, hogy Tanus észrevette nehéz
helyzetemet és odaküldte két emberét, akik utat nyitottak nekem, hogy
elérjem a színészek számára fenntartott területet.
Mielőtt az előadás elkezdődhetett volna, kénytelenek voltunk
végighallgatni egy sor szóvirágokkal ékes, cikornyás beszédet. Először a
helyi tisztviselők, majd a kormány miniszterei szóltak, végül pedig a
nagyvezír. Ez a szónoklatokkal teli közjáték lehetőséget adott nekem, hogy
még egyszer ellenőrizzem az előkészületeket. Végigjártam a sátrakat,
szemügyre vettem minden színész jelmezét és maszkját, és igyekeztem
lecsillapítani a színpadi láz rettegésrohamának végső támadásait.
A szerencsétlen Tod attól félt, hogy játéka esetleg nem nyeri meg Intef
uram tetszését. Nyugodtan biztosíthattam őt arról, hogy ez nem fog
bekövetkezni, majd beadtam neki egy adagot a Vörös Mákonyból, hogy
tompítsa a rá váró, iszonyú fájdalom kínjait.
Amikor Rasfer sátrához értem, épp bort ivott két cimborájával a palota-
őrségből, és egy fenőkövön élesítette rövid bronzkardjának pengéjét. Olyan
maszkot terveztem neki, hogy még visszataszítóbbá teszi, bár ez nem volt
könnyű feladat, mivel a csúfságnak már amúgy is rendkívül magas
szintjéből kellett kiindulni. Most döbbentem rá, hogy milyen jól sikerült,
amint befeketített fogával gúnyosan rám vicsorgott és egy kupa bort
nyújtott felém.
 – Hogy van a hátad, szépfiú? Kóstolj bele a férfiak italába! Talán
visszakapod tőle a golyóidat. – Megszoktam már állandó gúnyolódását, és
méltóságomat megőrizve közöltem vele, hogy Intef uram a főpap
rendelkezését hatályon kívül helyezte és az első felvonást mégis az eredeti
formában játsszuk.
– Én is beszéltem Intef úrral. – Felemelte a kardot. – Ellenőrizd az élét,
eunuch. Biztos akarok lenni benne, hogy elvárásaidnak megfelel. – Kissé
émelyegve hagytam ott.
Bár Tanus csak a második felvonásban lép színre, jelmezét már ő is
felvette. Nyugodtan, mosolyogva ölelte át a vállam. – Nos, öreg barátom,
eljött a te nagy lehetőséged. Ez után az este után drámaírói hírnevedet
egész Egyiptom megismeri.
– Amiként téged már ismer. A te neved hangzik minden szájról –
mondtam neki, de ezen csak könnyed szerénységgel nevetett, miközben így
folytattam: – Tanus, elkészült a zárószónoklatod? Nem akarnád most
elmondani nekem?
A darab végén az a színész, ki Hórusz szerepét játssza, hagyományosan
egy üzenetet ad át a fáraónak, mely látszólag az istentől jön, de valójában
alattvalóitól. Régente az év során ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a nép,
a színészen keresztül, olyan fontos ügyekre hívja fel a fáraó figyelmét,
melyeket másként nem hozhatott a tudomására. Ám ezen utolsó dinasztia
királyainak uralkodása alatt ez a hagyomány lassanként semmivé foszlott,
és a záróbeszéd csupán az isteni fáraó újabb dicshimnuszává vált.
Már napok óta kértem Tanust, hogy próbáljuk el beszédét, de ő
mindannyiszor olyan átlátszó kibúvókat talált, hogy mostanra már
kifejezetten gyanúsnak tűntek szándékai. – Ez az utolsó lehetőségünk –
makacskodtam, de Tanus csak nevetett.
– Úgy döntöttem, hogy beszédemmel téged éppúgy megleplek, mint
ahogy, remélem, a fáraót fogom. Így mindkettőtök számára sokkal
élvezetesebb lesz. – És nem volt semmi, amivel az ellenkezőjére
rábírhattam volna. Néha messze a legönfejűbb és legkonokabb csibész volt,
akivel valaha is találkoztam. Meglehetősen mogorván távoztam sátrából és
elindultam, hogy üdítőbb társaság után nézzek.
Ahogy lehajoltam, hogy belépjek Lostris sátrába, a döbbenettől szinte
kővé meredtem. Bár jelmezét magam terveztem és én utasítottam szol-
gálóit, hogy pontosan hogy púderezzék, hogy fessék ki a száját és a szemét,
erre az előttem álló, földöntúli látványra mégsem voltam felkészülve. Egy
pillanatig meg voltam győződve róla, hogy egy újabb csoda történt és az
istennő feljött közénk az alvilágból, hogy átvegye úrnőm helyét. Hangosan
felszisszentem és babonás félelemmel már-már térdre hullottam, amikor
úrnőm kuncogni kezdett és eloszlatta káprázatomat.
– Senki sem hasonlatosabb az istenekhez, mint te, úrnőm – suttogtam.
– Mikor kezdődik már a darab? – kérdezte türelmetlenül. – Olyan
izgatott vagyok, hogy már nem tudok tovább várni.
Fülemet a sátorlaphoz szorítottam és egy pillanatig hallgattam a
nagyteremből hangzó beszéd monoton hangjait. Rádöbbentem, hogy ez az
utolsó szónoklat és Intef uram bármely pillanatban színpadra szólíthatja a
színészeket.
Megfogtam Lostris kezét és megszorítottam. – Ne feledd a hosszú
szünetet és a gőgös tartást, mielőtt elkezded nyitóbeszédedet –
figyelmeztettem, és ő játékosan a vállamra ütött.
– Eredj már, te vén akadékoskodó, minden tökéletesen fog menni, majd
meglátod. – És abban a pillanatban hallottam, amint Intef uram megemeli a
hangját.
– A felséges isten, Mamose fáraó, Egyiptom Nagy Háza, a Birodalom
Támasza, az Igazságos, a Nagy, a Mindent látó és Mindenekhez kegyes... –
Miközben tovább folytatódott a címek és rangok felsorolása, kisiettem
Lostris sátrából és beálltam a kezdő helyzetbe a középső oszlop mögé.
Kikémleltem és láttam, hogy a templom belső udvara zsúfolásig megtelt, a
fáraó és főbb feleségei az első sorban, egy alacsony, cédrusfa padon ültek,
hideg serbetet szopogattak és datolyát meg nyalánkságokat majszolgattak.
Intef uram az oltár alatti emelvényről beszélt, mely a mi színpadunk volt.
A színpad nagyobb részét még függönyök takarták el a nézők szeme elől.
Még egyszer utoljára körülnéztem, bár most már úgyis késő, hogy bármit
is változtassak.
A függöny mögött a színpadképet pálmák és akáciák díszítették,
melyeket a palota kertészei az én irányításom mellett ültettek át. A
kőműveseimet a király sírjának építéséről hoztuk el, hogy a templom háta
mögött építsenek egy víztárolót, melyből egy, a Nílust megtestesítő patakot
vezethetünk át a színpadon.
A színpad hátsó részében, a mennyezetről kifeszített vásznak lógtak,
melyekre a halottak városán dolgozó művészek festettek csodás tájképeket.
Az alkonyi félhomályban és a fáklyák villódzó fényében a hatás annyira
valószerű volt, hogy a nézőt nyomban átrepítette egy távoli idő egészen
más világába.
Voltak még más csodák is, melyeket a fáraó szórakoztatására
készítettem elő, kezdve a ketrecekbe zárt állatoktól, madaraktól és
pillangóktól, melyeket elengedünk, hogy ezzel jelezzük, amint a nagy isten
Ámon-Ré megteremti a világot, egészen a fellobbanó lángokig meg
fáklyákig, melyeket vegyszerekkel kezeltem, hogy lángjuk csodás
bíborvörös meg zöld legyen és sejtelmes fénnyel meg füstfelhővel árasszák
el a színpadot, mintha az alvilágban lennénk, ahol az istenek élnek.
– Mamose, Ré fia, adassék meg neked az örök élet! Mi, hűséges
alattvalóid, Théba lakói kérünk, hogy jer közénk és isteni figyelmedet
fordítsd e szerény játékra, melyet Felségednek ajánlunk.
Intef uram befejezte üdvözlő szónoklatát és ismét elfoglalta helyét. A
színfalak mögül felharsanó kosszarvak fanfárjára előléptem az oszlop
mögül és a nézők felé fordultam. Már épp elég kényelmetlenséget és
unalmat kellett elviselniük a kemény kőlapokon, így itt volt az ideje, hogy
végre elkezdődjék a szórakozás. Érdes üdvrivalgás köszöntötte beléptemet
és még a fáraó is várakozásteljesen mosolygott.
Két kezemet fölemelve csöndre intettem őket és amikor már mindenki
elnémult, csak akkor kezdtem el az előjátékot.
– Midőn a napfényben jártam, ifjú voltam, telve az ifjúság erejével és
baljós, végzetes zene ütötte meg fülem a Nílus parti nádas felől. Nem
ismertem fel e hárfa hangját és nem volt bennem félelem, hisz férfikorom
virágában voltam és kedvesem szerelmének biztonsága övezett.
– A zene páratlanul szép volt. Boldogan indultam, hogy megkeressem a
zenészt és nem tudhattam, hogy a Halál az, ki hárfáján egyedül nekem
játszik, hogy magához szólítson. – Minket egyiptomiakat lenyűgöz a halál,
így nyomban mélységes húrokat pendítettem meg közönségem lelkében.
Felsóhajtottak és megborzongtak.
– A Halál megragadott és csontváz karjai közt szorítva vitt engem
Ámon-Ré, a nap istene felé, és én eggyé váltam lényének fehérlő fényével.
A messzi távolból hallottam kedvesem zokogását, de nem láthattam őt és
életem napjai olybá lettek, mintha sosem lettek volna. – Ez volt prózám el-
ső, nyilvános előadása és én szinte nyomban tudtam, hogy megragadta őket,
figyelmes arccal, elbűvölten hallgattak. A templomban néma csönd volt.
– Aztán a Halál letett egy magas helyen, ahonnan láttam az egész vilá-
got, mely olyan volt, akár egy fénylő, kerek pajzs a mennyek kék tengeré-
ben. Láttam minden valaha élt embert és minden lényt, mely valaha létezett.
Az idő, akár egy hatalmas folyó, visszafelé folyt szemem előtt. Százezer
éven át figyeltem küzdelmüket és halálukat. Néztem, ahogy az emberek a
haláltól az öregkoron meg a gyermekkoron át elérik születésüket. Az idő
egyre távolabbi lett és csak haladt visszafelé, míg el nem jutott az első férfi
és az első nő születéséig. Figyeltem őket születésük pillanatában és annak
előtte. Aztán végül már nem volt egyetlen ember sem a földön, csupán az
istenek léteztek.
– És az idő folyója csak folyt tovább visszafelé, túl az istenek korán
egészen Nunig, a sötétség és az őskáosz, az ősi zűrzavar koráig. Innen az
idő folyója már nem folyhatott tovább, így visszafordult. Az idő sodra
immáron előrehaladt, úgy, ahogy azt földi életem során megszoktam és én
csak figyeltem, amint az istenek élete lejátszódik ámuló szemem előtt. –
Nézőim mind jól ismerték az istenek életét és járatosak voltak a hit
tanaiban, de egyikük sem hallotta még a misztériumoknak ily szokatlan, új
előadását. Csak ültek némán és elbűvölten, miközben én folytattam.
– Nun káoszából és sötétségéből kiemelkedett Ámon-Ré, Ki Önmagát
Teremtette. Láttam, amint Ámon-Ré végigsimított nemzőszervén, majd
kilövellő magja hatalmas hullámot vetve végigömlött a sötét űrön és maga
mögött hagyta azt, mit ma Tejútként ismerünk. E magból teremtődött Géb
és Nut, a Föld és az Ég.
– Bak-her – törte meg egy hang a templom reszkető csöndjét. – Bak-her!
Ámen! – Az öreg főpap nem tudott uralkodni magán, immáron teljes
egészében elfogadta látomásomat a teremtésről, és imigyen szentesítette
azt. Annyira meglepett szívének ilyetén megváltozása, hogy majdnem
elfelejtettem szövegem következő sorát. Végül is egészen mostanáig ő volt
legelszántabb bírálóm. Sikerült tökéletesen meggyőznöm és hangomból
már a diadal mámora zengett.
– Géb és Nut párosodtak és közösültek, miként az férfi s nő teszi, és
félelmetes nászúkból születtek meg az istenek, Ozirisz és Szét, meg az
istennők, Ízisz és Neftisz.
Karommal széles mozdulatot tettem, mire lassan széthúzták a függönyö-
ket és feltárult a legendák világa, mit képzeletem alkotott. Egyiptomban
ilyet eddig még sosem láttak és a nézők döbbent ámulattal szisszentek fel.
Ezután kimért léptekkel visszavonultam és helyemet a színpadon átvette
Ozirisz isten. A nézők nyomban felismerték őt magas, palackforma
fejdíszéről, mellkasán keresztezett karjáról meg a kezében tartott ostorról
és pásztorbotról. Minden házban ott állt szobra a családi szentélyben.
Tiszteletteljesen felzúgó kiáltás tört elő minden torokból, és a nyugtató,
mit Todnak beadtam, valóban különös csillogást kölcsönzött szemének és
egész lénye olyan furcsán földöntúli lett, hogy az ember tényleg istennek
hitte. Az ostorral meg a pásztorbottal Ozirisz titokzatos mozdulatokat tett
és zengő hangon így szólt: – Íme Atur, a folyó!
A nézőtér ismét zúgni, zsongani kezdett, amint felismerték a Nílust, a
Nílus volt Egyiptom és a világ közepe.
 – Bak-her! – kiáltott egy másik hang és az oszlop mögötti
rejtekhelyemről döbbent örömmel láttam, hogy ki szólt. A fáraó volt az.
Darabom immáron elnyerte a világi és az isteni szentesítést is. Most már
biztos voltam benne, hogy ezentúl az enyém lesz a hivatalos változat, mely
felváltja az ezeréves eredetit. Megleltem helyemet a halhatatlanok között.
Nevem egy évezreden át élni fog.
Boldogan jeleztem, hogy nyissák meg a víztárolót, hogy a víz
átfolyhasson a színpadon. Először a nézők nem értették, majd egyszerre
rádöbbentek, hogy valójában a nagy folyó születésének szemtanúi és ezer
torokból tört fel, hogy – Bak-her! Bak-her!
– Íme megduzzadnak a vizek! – kiáltotta Ozirisz és a Nílus
engedelmesen áradni kezdett.
– Íme a vizek elapadnak! – kiáltotta az isten és parancsa teljesült. –
Most ismét megduzzadnak!
A templom mögött vödörszám festéket helyeztem el, hogy azt
hozzáadják a tárolóból kiömlő vízhez. Először zöld színt adtunk a vízhez,
hogy ezzel jelezzük az apadás időszakát, majd midőn ismét duzzadni
kezdett, sötétebb árnyalattal próbáltuk meg híven utánozni az áradó folyó
iszappal teli vizének színét.
– És most, íme, megjelennek a rovarok és a madarak a földön! –
parancsolta Ozirisz, mire a színpad mögött kinyíltak a ketrecajtók és a
templomot rikoltozó, csicsergő madarak meg színpompás pillangók
kavargó felhője árasztotta el.
A közönség, akár a gyerekek, lenyűgözve, elbűvölve nézte és karok
nyúltak a magasba, hogy elkapjanak egy-egy pillangót, aztán eleresztették
őket, hogy a templom oszlopai közt kirepülhessenek a szabadba. Az egyik
madár, egy hosszú csőrű, gyönyörű, fehér, fekete és fahéjszínű búbos
banka, szelíden leereszkedett és leszállt a fáraó koronájára.
A tömeg elragadtatottan nézte. – Ez jel! – kiáltották. – Áldás a királyra.
Örökké éljen! – és a fáraó mosolygott.
Csúnya dolog volt tőlem, de utána Intef uram előtt céloztam rá, hogy én
tanítottam be a madarat arra, hogy kiválassza fáraót. Bár ez természetesen
lehetetlenség, mégis elhitte. Ilyen volt a hírem, mindenki tudta, milyen jól
értek az állatok és a madarak nyelvén.
A színpadon Ozirisz bejárta azt a paradicsomot, mit alkotott és
előkészítette annak a drámai pillanatnak a hangulatát, amikor Szét egy
vérfagyasztó rikoltással a színpadon termett. Bár felkészültek rá, mégis e
hatalmas, förtelmes lény megrémítette a nézőket, az asszonyok sikoltoztak
és eltakarták arcukat, csupán reszkető ujjaik között mertek kikémlelni.
 – Mit cselekedtél te itt, fivérem? – üvöltötte Szét féltékeny haragjában.
– Te fölébem helyezed magad? Hát nem vagyok-e én is isten? A teremtést
mindenestül magadnak tartod fenn és velem, a fivéreddel meg sem osztod?
Ozirisz nyugodtan válaszolt neki, távoli, hűvös méltósággal, hisz tel-
jesen a gyógyszer hatása alatt volt. – Atyánk, Ámon-Ré ezt
mindkettőnknek megadta. Ám megadatott nekünk a választás lehetősége is,
hogy mindezt jó, avagy gonosz célra használjuk. – Az egész templom
visszhangozta e szavakat, melyeket az isten szájába adtam. A legszebbek
voltak, mit valaha is írtam és a nézők néma áhítattal csüngtek Ozirisz
ajkain. Ám mindnyájuk közül csupán én tudtam, hogy ezután mi
következik, s ez, amint megpróbáltam magam felkészíteni rá,
megkeserítette saját szövegem szépségét és erejét.
Ozirisz lassanként beszéde vége felé járt. – Ez az a világ, mit én
mutatok fel. Ha békében és fivéri szeretetben kívánsz osztozni rajta, úgy
örömmel veszem. Ám ha harcias dühvel, gonosz, gyűlölettel teli szívvel
közeledsz, úgy távozz. – Felemelte jobb karját, melyet teljesen beborított
vakítóan áttetsző köntöse és kiutasította Szétet a földi paradicsomból.
Szét, akár egy bivaly, begörbítette hatalmas, szőrös vállát és akkorát
bődült, hogy ajkairól felhőként spriccelt szét a nyál, melyet szájában
rothadó fogainak bűze kísért. Még én is éreztem ott az oszlop mögött.
Magasra emelte a széles bronzkardot, és nekirontott fivérének. Ezt sosem
próbáltuk, így Oziriszt váratlanul érte. Ott állt kinyújtott jobb karjával és a
penge nagy erővel, sziszegve csapott le rá. A kezet csuklóból oly tisztán
hasította le, ahogy én szoktam lemetszeni a teraszomnál növő szőlő egy-
egy hajtását. A kéz Ozirisz lába elé hullott és ott hevert, miközben az ujjak
még ernyedten verdestek.
Ez oly váratlan volt és a kard annyira éles, hogy Ozirisz még egy hosszú
pillanatig mozdulatlanul állt, csupán a lába ingott meg kissé alatta. A nézők
nyilván azt hitték, hogy ez is csak egy színházi fortély és a lehullott kéz
nem valódi. E hitüket tovább erősítette, hogy a vérzés nem indult meg
azonnal. A látvány minden figyelmüket lekötötte, de nem rémültek meg
egészen, mígnem Ozirisz hirtelen hátratántorodott és irtóztató kiáltással
kapott megcsonkított alkarjához. Csak ekkor fröccsent ki a vér ujjai között,
s akár a kiömlött bor, végigfolyt fehér köntösén. Ozirisz csonka karját
szorongatva átbukdácsolt a színpadon és üvölteni kezdett. Ez a halálos
kínnal teli, tiszta, éles üvöltés megtörte a nézők elégedett nyugalmát. Ekkor
döbbentek rá, hogy amit látnak, az nem játék, hanem valóság és az iszonyat
némasága nehezedett rájuk.
Mielőtt Ozirisz elérte volna a színpad szélét, Szét vaskos karikalábain
utána vetette magát. Megragadta Ozirisz karjának csonkját és annál fogva
visszarángatta a színpad közepére, ahol teljes erővel a kőlapokra hajította.
Az aranyozott korona lehullott Ozirisz fejéről és fonott, sötét fürtjei vállára
omlottak, amint ott hevert saját vérének tócsájában.
– Kérlek, kímélj meg – sikoltotta Ozirisz, amint Szét megállt felette és
Szét nevetni kezdett. Teli torokból, valódi élvezettel, harsányan nevetett.
Rasfer Szétté vált és Szét most igazán elemében volt.
Ez a vad nevetés felriasztotta a nézőket döbbent révületükből.
Mindazonáltal az illúzió immáron teljessé vált. Többé már nem hitték,
hogy egy játékot néznek, e szörnyű látvány mindnyájuk számára valósággá
vált. Az asszonyok sikoltoztak, a férfiak meg dühödten üvöltöttek, midőn
szemtanúi voltak istenük meggyilkolásának.
– Kíméld meg! Kíméld meg a nagy istent, Oziriszt! – kiáltották, de
egyikük sem állt fel helyéről és nem rohant fel a színpadra, hogy
megpróbálja megakadályozni a szemük előtt lejátszódó tragédiát. Tudták,
hogy az istenek küzdelmét és szenvedélyes indulatait halandó ember nem
befolyásolhatja.
Ozirisz felnyúlt és megmaradt kezével belekapaszkodott Szét lábába.
Szét még mindig nevetve megragadta a csuklóját és felemelte a karját,
melyet úgy vizsgálgatott, miként a mészáros vizsgálja a kecske lapockáját,
mielőtt késével belevágna.
– Vágd le! – rikoltotta egy vérszomjas hang a tömegből. A hangulat
ismét megváltozott.
– Öld meg! – rikoltotta egy másik. Mindig is zavart, hogy a vér meg az
erőszakos halál látványa mennyire hatalmába keríti még a legszelídebb
embert is. Még engem is felkavart ez a szörnyű jelenet, igaz émelyített és
iszonytatott, de a mélyben valami rettentő izgalmat kavart.
Szét a penge egy könnyed csapásával lehasította a kart, mire Ozirisz
hátrahanyatlott, és a vonagló végtag ott maradt Szét vöröslő markában.
Ozirisz próbált felállni, de már nem volt keze, hogy megtámaszkodhasson.
A lába görcsösen rángatódzott és fejét hevesen lóbálva még mindig
sikoltozott. Próbáltam erőt venni magamon, hogy elforduljak, de bár
bensőm felfordult és a torkomat fojtogatta, képtelen voltam levenni róla a
tekintetemet.
Szét három darabra hasogatta a kart a könyök és a csukló ízületénél. A
darabokat egyenként a közönség sűrű sorai közé hajította. Ahogy forogtak
a levegőben, az alattuk ülőkre rubinvörös csöppek permete szállt. Úgy
üvöltöttek, akár az oroszlánok a fáraó állatkertjében, midőn eljön az etetés
ideje, és karjukat nyújtogatva próbálták elkapni istenük testének szentséges
maradványait.
Szét odaadó élvezettel dolgozott tovább. Ozirisz lábát bokából csapta le.
Aztán a lábszárát térdtől, majd a combját a csípőízületnél. Ahogy
egyenként mindet odahajította nekik, a tömeg még többet követelt.
– Szét talizmánját! – bődült el egy hang. – Add nekünk Szét talizmánját!
– hangzott fel a kiáltás a többi ajakról is. A mitológia szerint ennek a taliz-
mánnak a leghatalmasabb a varázsereje. Akinek birtokában van, az uralja
az alvilág sötét erőit. Ez az egyetlen Ozirisz testének tizennégy darabja
közül, melyet nem sikerült Izisznek és testvérének, Neftisznek meglelnie a
föld egyik távoli sarkában sem, hová Szét Ozirisz földi maradványait
hajította. Szét talizmánja pontosan az a testrész, melytől Rasfer megfosztott
engem és annak a gyönyörű nyakéknek a központi részét alkotja, melyet
kegyetlenül gúnyos ajándékként Intef uramtól kaptam.
– Add nekünk Szét talizmánját! – üvöltötte a tömeg és Szét lenyúlt,
majd felemelte a lábánál heverő, végtagjaitól megfosztott törzs véráztatta
tunikáját. Még mindig szenvedett. Megborzongtam, ahogy felismertem azt
a könyörtelen hangot, melyet oly gyakran hallottam saját büntetéseim so-
rán. Együttérzésemben ismét átéltem azt az ágyékomban fellángoló fájdal-
mat, ahogy Szét szőrös mancsában megvillant a már nedves, áldozatának
vérétől szotyogó, rövid kard, majd magasra emelte a szánalmas ereklyét.
A tömeg rimánkodva kérte. – Add nekünk – könyörögtek. – Add
nekünk a talizmán erejét. – Ez a látvány ragadozó vadállatokká változtatta
őket.
Szét meg se hallotta kérésüket. – Ajándék – kiáltotta. – Ajándék egyik
istentől a másiknak. Én Szét, a sötétség istene, felajánlom ezt a talizmánt a
Fáraó-istennek, az isteni Mamosénak. – Azzal erős karikalábain leugrált a
kőlépcsőn, és az ereklyét a fáraó lába elé helyezte.
Legnagyobb döbbenetemre az uralkodó előrehajolt és felvette. A púder-
és festékréteg alatt arca áhítattal volt tele, mintha valóban az isten ereklyé-
jét tartaná kezében. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban igazán
azt hitte. Az elkövetkezendők során mindvégig a jobb kezében tartotta.
Miután ajándékát elfogadták, Szét visszarohant a színpadra, hogy
mészárlását bevégezze. Aminek az emléke még ma is kísért, az az, hogy e
szerencsétlen, szétszabdalt és megcsonkított lény az utolsó pillanatig élt és
eszméleténél volt. Rájöttem, hogy a gyógyszer, mit beadtam Todnak,
nemigen tompította el érzékeit. Iszonyatos kínt láttam tekintetében, amint
saját vérében fetrengve, fejét, az egyetlen, még mozgatható testrészét
gyötrődve, ide-oda forgatta.
 Így aztán számomra határtalan megkönnyebbülést jelentett, amikor Szét
végre levágta a fejét és sűrű, fonott fürtjeinél fogva feltartotta, hogy a
tömeg megcsodálhassa. És e szerencsétlen lény szemei még akkor is vadul
forogtak, amint utószor nézett végig e világon. Aztán végül
kifejezéstelenné, üvegessé váltak és ekkor Szét a fejet is odahajította nekik.
Imigyen játékunk első felvonása olyan féktelen tapsviharral végződött,
mely azzal fenyegetett, hogy alapjaiban rendíti meg a templom
gránitoszlopait.

A szünet alatt rabszolga segítőim eltakarították a színről e vérengzés

borzalmas nyomait. Különösen nyugtalan voltam, mivel nem akartam,
hogy Lostris úrnőm rájöjjön, valójában mi történt itt az első felvonás alatt.
Szerettem volna, ha továbbra is azt hiszi, minden úgy folyt le, mint a
próbák alatt. Így aztán gondoskodtam róla, hogy a sátrában maradjon,
melynek bejáratát Tanus egyik embere őrizte és tettem arról is, nehogy
kusita szolgálói leselkedjenek az első felvonás alatt, majd visszarohanjanak
Lostrishoz jelenteni a történteket. Tudtam, ha rájönne az igazságra,
túlságosan zaklatott lenne ahhoz, hogy eljátszhassa szerepét. Mialatt
segítőim hordták a vizet színpadi Nílusunkból, hogy elmossák az irtóztató
nyomokat, én úrnőm sátrába siettem, hogy bátorítsam, magamat pedig
megnyugtassam, hogy védelmére tett óvintézkedéseim hatékonyak voltak.
– Jaj, Taita, hallottam a tapsot – üdvözölt boldogan. – Nagyon tetszik
nekik a darabod. Annyira örülök. Igazán kiérdemelted már ezt a sikert. –
Mindentudó cinkossággal kuncogott. – Úgy hangzott, mintha elhitték volna,
hogy Oziriszt valóban megölték és az a több vödörnyi ökörvér, amivel
Todot beszennyezted, tényleg az isten vére volt.
– Bizony, úrnőm, úgy tűnik, a mi kis fortélyainkkal mindent sikerült
elhitetnünk velük – helyeseltem, bár egy kicsit még mindig gyenge voltam
és émelyegtem mindattól, amit az imént átéltem.
Lostris úrnőm nem sejtett semmit, így amikor kivezettem a színpadra,
szinte rá se pillantott azokra a szörnyű foltokra, melyek a köveken
maradtak. Beállítottam őt a kezdő testhelyzetbe és a fáklyák fényét úgy
irányítottam, hogy a lehető legelőnyösebb megvilágításba kerüljön. Bár én
már igazán hozzászoktam, szépsége láttán mégis elszorult a torkom és
könnybe lábadt a szemem.
Otthagytam őt a függöny mögött és ismét a közönség elé léptem. Ezúttal
nem köszöntött gúnyos tapsvihar. Mindenkit, a fáraótól a legkisebb
közemberig, mindenkit rabul ejtett hangom, amint ragyogó prózámmal
leírtam nekik, miként gyászolta holt fivérét Ízisz és testvére, Neftisz.
 Majd, miután félreálltam és a széthúzott függöny szemük elé tárta a
gyászoló Ízisz alakját, szépsége láttán a nézőknek elakadt a lélegzetük. Az
első felvonás véres iszonyata után alakja még megrendítőbb volt.
Ízisz énekelni kezdte siratódalát és hangja szétáradt a templom
homályos falai között. Ahogy feje a dal ritmusával együtt mozdult, a
fáklyák villódzó fényét tükrözte az a bronz hold, melyet fejdíszének
szarvai tartottak.
Mialatt úrnőm énekelt, a fáraót figyeltem. Szemét egy pillanatra sem
vette le róla és szája néma együttérzéssel mormolta a gyász Ízisz torkából
előtörő szavait.

Szívemet, e sebzett gazellát,

gyászom oroszlánkarma tépte szét...

Sírt panaszosan Ízisz, és a király meg egész kísérete vele együtt

bánkódott.

A lépesméz immáron nem édes,

a virágok többé nem illatoznak.
Lelkem templomát elhagyta
az én szerelmem istene.

Az első sorban a király egyik-másik felesége szipogni és sírni kezdett,

de senki sem törődött velük.

Mosollyal nézek a halál vad arcába.

Mily boldogan követném őt,
ha drága uram ölelő karjába vezetne.

Ekkorra már nem csupán a királyi hitvesek, de az összes nő és a legtöbb

férfi is pityergett. Ízisz szavainak és szépségének nem tudtak ellenállni.
Lehetetlennek tűnt, hogy egy isten éppoly érzelmeket mutasson, mint egy
halandó ember, de a fáraó fehérre púderezett arcán is lassú könnyek
csordultak végig és erősen kifestett, fekete szemhéjával bagolyként
pislogott, ahogy meredten nézte Lostris úrnőmet.
Ekkor belépett Neftisz és egy kettőst énekelt nővérével, majd a két nő
kéz a kézben elindult, hogy összeszedje Ozirisz holttestének szétszórt
darabjait.
Természetesen nem Tod holttestének darabjait kellett összegyűjteniük.
A szünet alatt segítőim összeszedték azokat és utasításomra elvitték a
balzsamozókhoz. Saját pénzemből fizetem Tod temetését. Ez a
legkevesebb, mit megtehetek ezért a szerencsétlen emberért, hisz nekem is
részem volt a meggyilkolásában és ezt valamiképp jóvá kell tennem.
Reméltem, hogy azon hiányzó testrésze ellenére, mit a fáraó még mindig a
kezében tartott, az istenek ezúttal kivételt tesznek és beengedik Tod árnyát
az alvilágba, ahol nem fog túl nagy haraggal gondolni rám. Bölcs dolog, ha
az ember mindenütt barátokat szerez magának, legyen az ebben a világban,
avagy az elkövetkezendőben.
Hogy megjeleníthessük az isten testét, a halottak városában dolgozó
művészekkel készíttettem egy csodálatos, díszlet múmiát, mely Oziriszt
teljes királyi díszben, a halottak szokásos testtartásában, mellén
keresztezett kézzel ábrázolta.
Ezt aztán földaraboltattam tizenhárom részre, melyek úgy illettek össze,
akár egy gyermek játékkockái.
Ahogy a nővérek összeszedték ezeket a darabokat, himnuszt énekeltek
az isten minden egyes testrészének dicsőítésére, daloltak kezéről, lábáról,
végtagjairól, törzséről és végül isteni fejéről.

Ily szemeknek, mint az ég csillagainak,

örökké ragyogniuk kell.
Halál nem homályosíthat ily szépséget,
ily fenséget halotti vászon nem takarhat.

Amikor a két nővér, a hiányzó talizmán kivételével, végre teljesen

összerakta Ozirisz testét, hangosan töprengeni kezdtek, vajon miként
kelthetnék újból életre.
Ezen a ponton nyílt lehetőségem arra, hogy a darabhoz hozzáadjam azt
a lényeges elemet, melyre minden színházi előadásnak szüksége van, hogy
valóban megnyerhesse a közönség népes táborának tetszését. Szinte
mindnyájunkban jelen van a bujaság utáni vágy, mely tényt a színműíró s a
költő, ki a nagyközönség elismerésére vágyik, jó, ha szem előtt tart.
– Csupán egy biztos módja van annak, hogy drága urunkat s fivérünket
az életbe visszahozzuk. – E szavakat Neftisz istennő szájába adtam. –
Egyikünknek a nemzésben kell egyesülnie szétszabdalt testével, hogy újból
teljes egész lehessen, s benne az élet szikrája lángra lobbanhasson.
E szavak hallatán a közönség megmozdult és mindenki
várakozásteljesen előrehajolt. Ennek voltak olyan elemei, mely a
jelenlévők között még a legfajtalanabb bujálkodókat is felcsigázta, köztük
például azokat, kik hajlamot éreznek a vérfertőzésre és a halottgyalázásra.
Sokat kínlódtam azon, hogyan jelenítsem meg a színpadon Ozirisz
feltámadását. Úrnőm elképesztett, midőn kijelentette, hogy a szerepét
hajlandó teljes egészében végigjátszani. Még volt oly arcátlan is, hogy
pimaszul vigyorogva rámutasson, mily értékes tudáshoz és tapasztalathoz
juthat általa. Nem tudtam biztosan, vajon tréfál-e, vagy valóban megtenné;
mindazonáltal nem adtam neki lehetőséget arra, hogy jóhiszeműségét vagy
annak hiányát bizonyíthassa. Saját hírneve és családjának tisztessége
sokkal értékesebb annál, mintsem hogy játszadozzunk vele.
Így aztán jelemre ismét összehúzták a függönyöket és Lostris úrnőm
sietve elhagyta a színpadot. Helyét átvette egy jobbfajta szajha, ki hivatását
a szerelem egyik palotájában, a kikötő közelében űzte. Több közül
választottam ki ezt a némbert, mert szép, fiatal teste erősen emlékeztetett
úrnőm testére. Természetesen arcának szépsége még csak meg se
közelítette Lostris úrnőmét, de nem is igen akadt olyan, ki úrnőm
szépségével versenyre kelhetett volna.
Amint az istennő helyettese beállt, a színpad hátsó felében meg-
gyújtották a fáklyákat és árnyéka a függönyre vetült. A lehető legkihívóbb
módon vetkőzni kezdett. A közönség soraiban lévő férfiak megéljenezték
forgó, libegő árnyékát, miközben azt hitték, hogy Lostris úrnőmet látják. A
szajha erre a bátorításra egyre bujább érzékiséggel válaszolt, ami legalább
akkora sikert aratott, mint Ozirisz lemészárlása az első felvonásban.
Ekkor érkeztünk el a darabnak ahhoz a jelenetéhez, mely nekem, mint
szerzőnek, meglehetős fejfájást okozott, hogy a lényegi erő híján miként
jöjjön létre a megtermékenyítés. Épp az imént láttuk, hogy Oziriszt
erőszakkal megfosztották tőle. Végül kénytelen voltam lealacsonyodni
ahhoz a régi, elkoptatott színpadi fogáshoz, amit annyit ostoroztam más
szerzők munkáiban, nevezetesen ahhoz, hogy az istenek emberfeletti
hatalmukkal közbelépnek.
Mialatt Lostris úrnőm oldalról beszélt, árnymása a színpadon Ozirisz
múmia alakja felett állt és titokzatos mozdulatokkal igézte. – Drága
fivérem, ősapánk, Ámon-Ré által rám hagyományozott, ritka varázs-
erőmnél fogva, visszaadom néked azon férfidíszedet, melytől a gonosz
Szét oly kegyetlenül megfosztott – mondta éneklő hangon úrnőm.
A múmiatestet felszereltem egy olyan eszközzel, melyet egy vékony
zsinór megrántásával felemelhettem úgy, hogy közvetlenül Ozirisz felett, a
templom tetejéhez egy csigát erősítettem. Ízisz szavaira az isten
szeméremtestébe akasztott karhossznyi, fából készült hímvessző fenséges
nagyságában, teljes merevségével felemelkedett. A nézők elragadtatottan
felszisszentek.
Midőn Ízisz végigsimított rajta, megrántottam a zsineget és a hímvessző
remegőn megvonaglott. A közönségnek ez nagyon tetszett, ám az még job-
ban tetszett nekik, midőn az istennő felhágott az isten hanyatt fekvő múmi-
ájára. A megjátszott élvezet oly rendkívül meggyőző, már-már akrobatikus
mutatványa láttán, el kellett ismernem, hogy a szajha, kit e szerepre ki-
választottam, nyilvánvalóan hivatásának egy valóban kiváló képviselője. A
közönség teljes mértékben elismerte magas szintű előadását, mivel füttyel,
hangos kiáltozásokkal és bekiabált, sikamlós tanácsokkal buzdították.
E mutatvány csúcspontján kialudtak a fáklyák és a templom teljes
sötétségbe borult. A sötétben ismét megtörtént a helycsere, majd amikor a
fáklyák újból meggyulladtak, Lostris úrnőm állt a színpad közepén, karján
egy újszülött gyermekkel. Az egyik konyhai rabszolga volt oly figyelmes,
hogy néhány nappal az előadás előtt szülje meg gyermekét, így aztán erre
az estére kölcsönkértem tőle.
– Néktek adom Ozirisznek, az alvilág istenének és Ízisznek, a hold s a
csillagok istennőjének újszülött fiát. – Lostris úrnőm a magasba emelte a
gyermeket, ki a tengernyi idegen láttán megdöbbent, elfintorította arcát és
vöröslő képpel üvölteni kezdett.
Ízisz felemelte hangját, melyet a gyerek bömbölése elnyomott volna. –
Üdvözöljétek az ifjú Hórusz urat, a szél és az ég istenét, a mennyek
sólymát! – A nézők fele Hórusz népe volt és pártfogójuk iránti
lelkesedésük nem ismert határokat. Izgatottan kiáltozva felpattantak, így a
második felvonás számomra újabb diadallal, a gyermekisten számára kis
kellemetlenséggel zárult, mivel később kiderült, hogy elképesztően
összemocskolta a pólyáját.

Az utolsó felvonást egy újabb szavalattal kezdtem, melyben meséltem

Hórusz gyermekségéről és eljövendő férfikoráról. Beszéltem arról a szent
feladatról, melyet Ízisz bízott rá, miközben széthúzták a függönyt, és a
színpad közepén feltűnt maga az istennő.
Ízisz, szolgálóitól körülvéve, a Nílusban fürdött. Nedves ruhája testéhez
tapadt, és átsütött rajta halvány bőrének ragyogása. Keblének halovány
körvonala szűziesen rózsaszín, apró bimbókban csúcsosodott.
Tanus Hóruszként belépett oldalról és nyomban ura lett a színpadnak.
Csillogó fegyverzetével ez a büszke harcos tökéletes párja volt az istennő
szépségének. A folyón zajló háborúban véghezvitt hőstetteinek hosszú
sorával és ezzel a legutóbbi vitézséggel, mely megmentette a királyi bárkát,
az emberek figyelmének a középpontjába került. Pillanatnyilag Tanus volt
a tömeg kedvence. Még mielőtt megszólalhatott volna, a nézők éljenezni
kezdtek és oly hosszan tartó tapssal köszöntötték, hogy a színészek
kénytelenek voltak a kezdő testtartásba merevedni.
Mialatt Tanust ünnepelték, én kiválasztottam néhány arcot a
közönségből, és figyeltem, mindez miként hat rájuk. Nembet, Egyiptom
Nagy Oroszlánja elkomorult arccal, dühödten motyogott szakállába és még
csak meg sem próbálta leplezni gyűlöletét. A fáraó kegyesen mosolygott és
könnyedén bólintott, mire a mögötte ülők felfigyeltek elismerő jóindulatára,
és ez még nagyobb lelkesedésre buzdította őket. Intef uram, ki sosem szállt
szembe az uralkodó széllel, a legselymesebb, legelbűvölőbb mosolyával
mosolygott és a királlyal összhangban bólogatott. Ám a tekintete, ahogy
leshelyemről észrevettem, gyilkos volt.
Aztán végre csillapodott a taps és Tanus elkezdhette szövegét, ám így
sem ment könnyen, mert valahányszor elhallgatott, hogy levegőt vegyen,
újból és újból felharsant az éljenzés. Csak akkor lett ismét teljes a csönd,
amikor Ízisz énekelni kezdett.

Atyád minden szenvedését,

S a házunkat sújtó iszonyú sorsot,
mind semmivé kell tenni.

Ízisz versben intette nemes fiát és karját esdeklőn s parancsolón tárta fel.

Szét átka ül mindnyájunkon,

és csak te törheted meg.
Kutasd fel szörnyeteg bátyád,
öntelt gőgjéről s kegyetlenségéről
felismered.

Ha megleled,
sújts le rá.
Láncold meg,
kösd akaratodhoz,
hogy az istenek, s minden ember,
szörnyű hatalmától végleg szabad legyen.
 Az istennő énekelve visszavonult és fiát útjára bocsátotta. Akár a
gyerekek, kik kedvenc mondókájukat hallgatják, a közönség pontosan
tudta, hogy mi következik, ezért izgatottan előrehajoltak és csak úgy
zsongott a nézőtér a várakozástól.
Amikor Szét végre ismét a színpadra szökkent a hatalmas csatára, az
ősidők óta tartó küzdelemre jó és rossz, szép és csúf, tisztesség és
becstelenség között, a közönség már készen állt. Szétet tomboló gyűlölettel
fogadták, mely önkéntelen és őszinte volt. Rasfer dacosan szembeszállt
velük, kihívó tekintettel, gúnyosan makogva parádézott előttük a színpadon,
nemi szervét kezébe fogva, csúfondárosan ocsmány mozdulattal lökte
feléjük csípőjét, amivel dühödt őrjöngéssé korbácsolta indulataikat.
– Öld meg, Hórusz! – üvöltöttek. – Zúzd össze csúf képét! – És Szét
csak járkált előttük nagy peckesen, amitől dühük egyre tombolóbb lett.
– Öld meg a nagy isten, Ozirisz gyilkosát! – üvöltöttek eszeveszett
gyűlöletükben.
– Zúzd be a képét!
– Téped ki a beleit!
A gyülekezet ellenséges indulatán mit sem csökkentett az a tény, hogy
valahol mélyen tudták, ez nem Szét, hanem Rasfer.
– Csapd le a fejét! – rikoltották.
– Öld meg! Öld meg!
Végül aztán Szét úgy tett, mintha először pillantaná meg unokaöccsét,
hetvenkedve odament hozzá, nyelvét öltögette befeketített fogai közül és
mint egy bolond, nyálát fröcsögtette, mely ezüstös csíkokként csordult
végig mellén. Sosem hittem volna, hogy Rasfer képes még annál is
undorítóbb lenni, mint amilyen visszataszítóvá maga a természet tette, de
most bebizonyította, hogy tévedtem.
– Ki ez a gyermek? – kérdezte és beleböfögött Hórusz képébe. Tanus
erre nem volt felkészülve és önkéntelenül hátralépett, miközben arcán
leplezetlen undor jelent meg, ahogy megérezte Rasfer leheletét és
gyomrának bűzét, melyben még erjedt a savanyú bor.
Tanus gyorsan magához tért és már mondta is következő sorát. – Hórusz
vagyok, Ozirisz fia.
Szét gúnyosan felnevetett. – És mit keresel te itt, fiúgyermeke egy halott
istennek?
– A bosszút, hogy megtoroljam nemes atyám halálát. Ozirisz gyilkosát
keresem.
– Akkor egy lépést se menj tovább – kiáltotta Szét –, mert én vagyok
Szét, a gyönge kis istenek legyőzője. Én vagyok Szét, a csillagfaló, egész
világok elpusztítója.
A két isten kivonta kardját és egymásnak rohant, hogy a színpad köze-
pén, csendülő bronzpengéiket összecsapva találkozzanak. Megkíséreltem
csökkenteni egy véletlen baleset lehetőségét, ezért megpróbáltam a bronzot
fakarddal helyettesíteni, de ebből egyik színészem se kért. Aztán Intef
uram közbelépett, amikor Rasfer hozzá folyamodott. Elrendelte, hogy a
víváshoz használhassák saját harci fegyvereiket, így kénytelen voltam
engedni a felsőbb hatalom nyomásának. Így legalább a jelenet
valóságosabb lett, amint szemtől szemben, egymásnak feszülő karddal,
ellenségesen meredtek egymásra.
Rendkívüli páros volt ez, oly tökéletes ellentétei voltak egymásnak,
hogy ennél világosabban semmi sem jelezhette volna a darab erkölcsi
tanulságát, a jó és a rossz örök küzdelmét. Tanus magas volt, világos bőrű
és jóképű. Szét sötét bőrű, zömök, karikalábú és ocsmány. Kettőjük
ellentéte nyílt volt és zsigerekig hatoló. A nézők hangulata is oly ádáz és
szenvedélyesen harcos lett, mint a két főhősé.
Egyszerre ellökték magukat egymástól, majd ismét támadásba lendültek,
szúrtak, vágtak, döftek és védekeztek. Mindketten nagyon jól képzett,
gyakorlott vívók voltak, a fáraó seregének legkiválóbbjai közé tartoztak. A
fáklyafényben forgó, sebesen villogó pengék oly testetlennek tűntek, akár a
nagy folyó szél borzolta felszínén tükröződő napfény. Visszavonulásuk
zaja olyan volt, mint a templom homályának magasában, a nyughelyükről
felriasztott madarak szárnycsapkodása, ám amikor összecsaptak, a kardok
pengéje élesen csendült, akár a rézműves kalapácsai.
Ami a külső szemlélő számára egy igazi küzdelem zűrzavarának tűnt, az
valójában aprólékosan megtervezett, kidolgozott mozdulatok sora volt,
melyeket a próbákon gondosan begyakoroltak. Mindketten pontosan tudták,
hogy az egyes csapásokat miként vigyék be és a másik a megfelelő pilla-
natban mindig kivédte. Mindketten remek atléták voltak és most pontosan
azt csinálták, amit harcosként egyfolytában gyakoroltak, így mozgásuk
könnyed volt, mintha mindez semmiféle erőfeszítést nem igényelne.
Amikor Szét szúrt, Hórusz az utolsó pillanatig várt a védekezéssel, így a
penge hegye elérte mellvértjét és vakító kis karcolásként nyomot hagyott a
fémen. Majd, mikor Hórusz lendült ellentámadásba, kardjának éle oly
közel járt Szét fejéhez, hogy durva, csapzott hajának egy fürtjét, akár a
borbély borotvája, lenyeste koponyájáról. Lábuk oly kecsesen és mesterien
járt, akár a templomi táncosoké, gyorsak voltak, akár a sólyom és
ruganyosak, mint egy vadászleopárd.
A tömeg dermedten, megbabonázva figyelte őket, csakúgy, mint jóma-
gam. Így aztán nyilván valami mélyen lappangó ösztön figyelmeztetett,
vagy talán az istenek böktek oldalba, ki tudja? Mindenesetre valami külső
erő hatására, tekintetemet erőszakkal elfordítottam a látványról és Intef
uramra pillantottam, aki az első sorban ült.
És megint, lehet, hogy az ösztönöm volt, vagy az, hogy uramat olyan jól
ismerem, esetleg a Tanust védelmező isten lépett közbe és sugallta nekem
ezt a gondolatot? Talán volt a dologban egy kevés mindháromból, de
nyomban és teljes bizonyossággal tudtam, hogy mi az oka annak a
kegyetlen mosolynak, mely Intef uram csinos képén megjelent.
Tudtam már, hogy miért épp Rasfert választotta Szét szerepére. Tudtam,
hogy miért nem próbálta meg visszavenni Tanustól Hórusz szerepét még
azután sem, hogy tudomást szerzett a közte és Lostris úrnőm között lévő
viszonyról. Tudtam már, hogy miért rendelte el, hogy valódi karddal küzd-
jenek és tudtam, hogy most miért mosolyog. Ma estére a vérengzésnek
még nem volt vége. Várta a következőt. Mielőtt még e felvonás véget érne,
Rasfer újból használni fogja különös, iszonyú tehetségét.
– Tanus! – rikoltottam és elindultam felé. – Vigyázz! Csapda. Meg
akar... – Kiáltásom beleveszett a tömeg mennydörgő zúgásába és a
következő lépést már nem tehettem meg, mivel hátulról mindkét karomat
megragadták. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de Rasfer két
cimborája erősen fogott és elkezdtek kifelé vonszolni. Pontosan ezért
állították őket ide, az volt a dolguk, hogy engem megfékezzenek, nehogy
barátomat a kellő pillanatban figyelmeztetni tudjam.
– Hórusz, adj nekem erőt! – fohászkodtam gyorsan és némán, majd
ahelyett, hogy ellenálltam volna, hátravetettem magam, ugyanabban az
irányban, amerre húztak. Egy pillanatra mindketten elvesztették
egyensúlyukat, és így félig-meddig kiszabadultam szorításukból. Sikerült
eljutnom a színpad széléig, még mielőtt ismét visszatarthattak volna.
– Hórusz, adj nekem hangot! – imádkoztam, majd teli torokból üvölteni
kezdtem: – Tanus, vigyázz! Meg akar ölni.
Ezúttal hangom túljutott a tömeg ricsaján és Tanus meghallotta. Láttam,
ahogy a feje megrezzen és a szeme kissé összeszűkül. Ám Rasfer is éppoly
jól hallott. Ezt nyomban be is bizonyította azzal, hogy megtörte a próbákon
begyakorolt mozdulatsort. Ahelyett, hogy hátrált volna Tanus pengéjének
förgeteges támadásai és vágásai elől, melyek közvetlenül vadállati feje
körül villogtak, belépett és karjának egy fölfelé lendülő ívével a magasba
kényszerítette Tanus jobb karját.
A meglepetés ereje nélkül sosem sikerült volna ilyen támadási
felülethez jutnia, melyre most hatalmas vallanak és erős törzsének teljes
lendületével egy szúrást irányzott. Pengéjének hegye néhány centivel
Tanus sisakja alá, egyenesen a jobb szem felé tartott. Ezzel felnyársalta
volna a szemét és végighasította volna a koponyáját.
Ám odakiáltott figyelmeztetésem megadta Tanusnak a kegyelem röpke
pillanatát, mialatt cselekedhetett. Még épp idejében sikerült ismét
védekező állásba helyezkednie. Kardmarkolatának gombjával egy elsikló
ütést mért Rasfer csuklójára. Épp elegendő erő volt benne ahhoz, hogy egy
ujjnyival eltérítse a kard hegyét, ugyanakkor Tanus behúzta az állát és
elfordította a fejét. Ahhoz már túl késő volt, hogy a csapást teljes
egészében elkerülje. De azért az a szúrás, mely felnyársalta volna a szemét
és úgy hasítja szét koponyáját, akár egy rothadó dinnyét, csupán a
szemöldökén sebezte meg, majd továbbsiklott a vállára.
A nem túl mély sebből nyomban ömleni kezdett a vér, végigfolyt Tanus
arcán és jobb szemét teljesen elvakította. Kénytelen volt hátrálni Rasfer
heves támadása, vad kitörése elől. Kétségbeesetten hátrált, miközben
pislogott a vértől és szabad kezével megpróbálta letörülni. Lehetetlennek
tűnt, hogy meg tudja védeni magát, és ha nem fogtak volna olyan erősen a
palotaőrök, övemből előhúztam volna drágakövekkel kirakott kis tőrömet
és a segítségére siettem volna.
Ám Tanus a segítségem nélkül is túlélte ezt az első, gyilkos támadást.
Bár még két sérülést szenvedett, egy hosszabb vágást a bal combján és egy
kisebbet jobb karjának bicepszén, azért egyfolytában kitért, védekezett és
elhajolt. Rasfer megállás nélkül támadta, egy pillanatra sem hagyta, hogy
visszanyerje egyensúlyát és kitisztuljon a látása. Rasfer perceken belül úgy
fújtatott és morgott, akár egy hatalmas vaddisznó, és torz teste patakzó
verítéktől csillogott a fáklyafényben, de támadásának sebessége és vadsága
egy pillanatra sem csökkent.
Bár magam nem vagyok mestere a vívásnak, elméletben szívesen
tanulmányozom fogásait. Oly gyakran figyeltem Rasfer gyakorlását a hadi
udvaron, hogy stílusát behatóan megismertem. Tudtam, hogy a hamszin
támadás, avagy a „sivatagi szél” támadás egyik legjelesebb képviselője. Ez
egy olyan harci fogás volt, mely tökéletesen illett állati erejéhez és
testalkatához. Százszor is láttam őt ezt gyakorolni és most lábának
mozgásából rájöttem, hogy erre készül, az utolsó nagy erőfeszítésre,
mellyel véget vet a küzdelemnek.
Őreim szorításában vergődve, ismét bekiáltottam Tanusnak: – Hamszin!
Légy résen! – Azt hittem, figyelmeztetésemet elnyelte a templomot betöltő,
őrületes zsivaj, mivel Tanuson nem látszott, hogy meghallotta volna.
Később elmondta nekem, hogy bizony hallotta és mivel a látása nem volt
tökéletes, ezzel a második figyelmeztetéssel ismét megmentettem az életét.
Rasfer egy fél lépésnyit hátrált, ez a hamszin jellegzetes bevezetője, egy
pillanatra csökkenteni kell a nyomást, hogy az ellenfél a hirtelen támadás-
hoz megfelelő helyzetbe kerüljön. Aztán súlyát áthelyezte és bal lábával
nekilódult. Saját lendületét és jobb lábának erejét felhasználva vetette bele
teljes testét a támadásba, mint valami dögmadár, mely nevetségesen idétle-
nül készül felszállni. Ahogy mindkét lába a levegőbe emelkedett, pengéjé-
nek hegye egyenesen Tanus felé irányult. Ez elkerülhetetlen. Nincs semmi,
ami meggátolhatná a gyilkos pengét abban, hogy egyenest célt érjen,
kivéve egy régi és jól bevált védekezést, az úgynevezett kizáró vágást.
Pontosan abban a pillanatban, amikor Rasfer már teljes egészében,
visszafordíthatatlanul lendületben volt, Tanus legalább olyan erővel, de
sokkal kecsesebben, támadásba lendült. Akár egy íjból kilőtt nyíl, úgy
repült egyenesen ellenfelének. Ahogy a levegőben összetalálkoztak, Tanus
kardjával felfogta Rasferét, majd egészen a markolat gombjáig csúsztatta,
ahol röviden és keményen elhárította a támadást. Ez egy tökéletesen
végrehajtott kizáró vágás volt.
A két hatalmas ember súlya és lendülete mind Rasfer kardjára
nehezedett és az ezt az összecsapást nem bírta ki. A penge egyszerűen
elpattant és Rasfer kezében csupán a puszta markolat maradt. Ekkor ismét
mellt mellnek vetve küzdöttek. Bár Tanus kardja még sértetlen volt, Rasfer
ügyelt rá, hogy ne tudja használni. Tanus mindkét keze, jobbjában még
mindig a kardot tartva, összekulcsolódott Rasfer háta mögött, ahogy a két
férfi teljes erővel egymásnak feszült.
A birkózás fontos része a katonai kiképzésnek, az egyiptomi hadsereg
minden harcosának jól kell ismernie és alkalmaznia a fogásokat. Karjuk
megsemmisítő ölelésében egymáshoz fűzve forogtak, táncoltak a
színpadon, próbálták kibillenteni egymást egyensúlyukból, dühödten
vicsorgatták fogukat és sarkukat beakasztva próbáltak gáncsot vetni,
miközben sisakjuk rostélyával öklelték egymást, így eddig erőben és
eltökéltségben egyenlőek voltak, egyik sem múlta felül a másikat.
A közönség rég megérezte, hogy ez már nem játékcsatározás, hanem
halálos küzdelem. Kíváncsi voltam, vajon étvágyuk nem csökkent-e mind-
attól, aminek ezen az estén szemtanúi voltak, de még mindig nem fáradtak
bele. Telhetetlenek voltak, üvöltve vért követeltek és még több vért.
Végül Rasfer kiszabadította magát Tanus átfogó szorításából. Törött
kardjának markolata még mindig a kezében volt és most kicsorbult
pengéjével csapott Tanus arca felé, egyenesen a szemét célozta, meg a
sérülést a szemöldökén, hogy megpróbálja növelni, súlyosbítani. Tanus
gyors fejmozdulatokkal tért ki a csapások elől, melyek így csupán
bronzsisakját érték. Akár egy piton, mely gyűrűivel keríti be áldozatát, az
adott pillanatban megsemmisítő szorítással vetette magát Rasferre. Olyan
rettentő nagy erőt fejtett ki, hogy Rasfer arca duzzadni kezdett és elöntötte
a vér. Tanus kiszorította belőle a szuszt és Rasfer fuldokolva próbált
levegőhöz jutni. Láthatóan gyöngülni kezdett. Tanus nem enyhített a
nyomáson, míg végül Rasfer hátán egy karbunkulus annyira megfeszült,
hogy kifakadt és a sárga genny bűzös csíkokban folyt le kötényének övére.
Rasfer már fuldoklott, arca kínosan összerándult a fájdalomtól, amit a
kifakadó kelés okozott és ellenállása egyre csak csökkent. Tanus érezte,
hogy ellenfele megingott, ezért összeszedte legrejtettebb erőtartalékait. A
következő nekirugaszkodásnál erejét más szögből fejtette ki, vállát kissé
leeresztve, ellenfelét hátra és fölfelé nyomva a sarkára billentette. Rasfer
elvesztette egyensúlyát, Tanus pedig ismét nekigyűrkőzött és még egy
lépéssel hátrébb kényszerítette. Ahogy sikerült Rasfert hátrafelé
megmozdítania, nem hagyta, hogy a lendület csökkenjen. Még mindig
szorosan fogta ellenfelét és Rasfert hátrafelé futtatva a színpadon át, az
egyik nagy kőoszlop felé vezette. Egy pillanatig senki sem értette, hogy
mit akar ezzel Tanus, de aztán láttuk, hogy kardjának hegyét vízszintesre
engedi és markolatát keményen Rasfer gerincébe nyomja.
Tanus kardja a futás lendületének erejével csapódott a merev oszlopba.
A fém érdesen csikorgott a grániton és a fém átvette az ütés erejét. Ez meg-
torpantotta a két hatalmas embert és a kard markolata teljes erővel Rasfer
gerincébe nyomódott. Egy gyengébb ember ebbe belehalt volna, de még
Rasfert is megbénította. Bűzös leheletének végső maradékával a kín hatal-
mas üvöltése szakadt ki belőle és karja ernyedten lehullt. Saját, törött kard-
jának markolata kiesett kezéből és csörömpölve csúszott végig a kőpadlón.
Rasfer térde megroggyant és ernyedten rogyott Tanus karjára. Tanus
csípőjével megtaszította, és felsőtestének erejével hátrafelé áthajította
Rasfert. Úgy csapódott a földnek, hogy hallottam, amint több bordája is
megreccsen, akár a száraz gally a tábortűz lángjai közt, Koponyájának
hátsó fele olyan hanggal vágódott a kőlapokhoz, mint mikor egy sivatagi
dinnyét magasról leejtünk, és torkán át a levegő sivítva tört ki tüdejéből.
Nyögött a kíntól. Még annyi ereje sem maradt, hogy karját felemelve
megadja magát Tanusnak. Tanust annyira hatalmába kerítette a harci düh, a
közönség üvöltése annyira feltüzelte, hogy maga volt a nekivadult,
vérszomjas harcos. Ott állt Rasfer fölött és kardját két kézzel fogva
magasra emelte. Rémisztő látvány volt. A homlokából kicsorgott vér
csillogó démonmaszkot festett arcára. Mellkasán a szőrt izzadság és vér
festette meg, mely foltokban a ruháján is átütött.
– Öld meg! – üvöltötte a tömeg. – Öld meg a gonoszt!
Tanus kardjának hegye egyenesen Rasfer mellkasának közepére irányult,
és én felkészítettem magam arra a hatalmas csapásra, mely felnyársalja ezt
az otromba testet. Akartam, hogy Tanus megtegye, mivel Rasfert
mindenkinél jobban gyűlöltem. Az istenek a tudói, hogy volt rá okom, hisz
itt volt az a szörnyeteg, ki engem eunuchhá tett és most bosszúra vágytam.
De hiába. Jobban ismerhettem volna az én Tanusomat annál, mintsem
elvárjam tőle, hogy felnyársalja ellenfelét, ki már megadta magát. Láttam,
amint az őrjöngő tűz kialszik szemében. Könnyedén megrázta fejét, mintha
így akarná visszanyerni önuralmát. Aztán ahelyett, hogy leszúrta volna,
kardjának hegyét lassan leeresztette és könnyedén megbökte vele Rasfer
mellkasát. A penge éles hegye nyomán egy vércsepp jelent meg, mely
vöröslő drágakőként ragyogott Rasfer durva szőrzetében. Ezután Tanus
ismét visszatért szerepének szövegéhez.
– Imigyen akaratomhoz láncollak és kiűzlek a fény világából. Mostantól
örökkön-örökké csakis a sötétség világát járhatod. Többé az emberek közt
azon, ki nemes és jó, hatalmad nem lehet. Uralkodhatsz a tolvajokon és a
gyávákon, a hencegőkön és a szélhámosokon, a hazugokon és a gyilkoso-
kon, a sírrablókon és az erényes asszonyok meggyalázóin, az istenkárom-
lókon meg a hitszegőkön. Mostantól te vagy az istene minden gonosznak.
Eredj és vidd magaddal Hórusz és feltámadt atyjának, Ozirisznek átkát.
Tanus felemelte kardjának hegyét Rasfer mellkasáról és a fegyvert
elhajította, szántszándékkal lefegyverezte magát ellensége jelenlétében,
hogy tüntetőleg kimutassa, mennyire lenézi és megveti. A kard
csörömpölve hullt a kőre és Tanus nagy léptekkel színpadi Nílusunk
csörgedező vízéhez ment és kezét belemerítve, lemosta arcáról a vért.
Ezután letépett egy csíkot vászonköténye szegélyéről, és bekötözte vele a
homlokán lévő sebet, hogy a vérzést elállítsa.
Rasfer két gorillája elengedett és a színpadra rohantak, hogy segítsenek
elesett parancsnokukon. Felállították és Rasfer szuszogva, fújtatva, akár
egy hatalmas, ocsmány kecskebéka, tántorgott közöttük. Láttam, hogy
súlyosan megsérült. Levonszolták a színpadról, miközben a közönség
gúnyolódva üvöltötte felé gyűlöletét.
Intef uramat figyeltem, aki ebben a pillanatban nem ügyelt arcára, így
az mindent elárult. Láttam rajta, hogy gyanúm beigazolódott. Ez volt a
terve, így akart bosszút állni Tanuson – az egész város szeme láttára akarta
lemészároltatni – és saját lányán: azzal, hogy a szeme előtt öleti meg
kedvesét – ez lett volna Lostris büntetése azért, mert semmibe vette apja
akaratát.
Intef uram tehetetlen dühe és csalódottsága most jóleső elégedettséggel
töltött el, amikor arra gondoltam, hogy milyen büntetés várhat Rasferre.
Lehet, hogy inkább Tanus kemény bánásmódját választotta volna a helyett
a büntetés helyett, amit majd Intef uram ró ki rá. Gazdám mindig is
kíméletlen volt azokkal, akik bármiképpen cserbenhagyták.
Tanus még mindig lihegett, a párviadal sokat kivett belőle, ám amint a
színpad elejére lépett, néhány mély lélegzettel lecsillapította zihálását és
készen állt a szónoklatra, mellyel a játék befejeződik. Ahogy
szembefordult velük, a közönség elnémult, mivel véresen és haragvón
valóban félelmet keltő látvány volt.
Tanus mindkét kezét a templom teteje felé emelte és hangosan
felkiáltott: – Ámon-Ré, adj nekem hangot! Ozirisz, adj nekem ékesszólást!
– Ez a szónok hagyományos fohásza.
– Adj neki hangot! Adj neki ékesszólást! – válaszolt a közönség és
arcuk még mindig csupa elragadtatottság volt mindattól, aminek eddig
szemtanúi voltak, mégis mohón várták, hogy tovább szórakoztassák őket.
Tanus az a rendkívüli lény, aki a tettek embereként a szavak és a
gondolatok embere is volt. Biztosra veszem, lenne oly nagylelkű, hogy
elismerje, ezen gondolatok közül sokat a szerény rabszolga, Taita plántált a
fejébe. Ám ha egyszer egy gondolatot elültettek a fejében, az ott termékeny
talajra lelt.
Ha szónoklatról van szó, akkor csak annyit, hogy Tanusnak a csaták
előestéjén tartott lelkesítő beszédei híresek voltak. Természetesen ezek kö-
zül mindnél nem voltam jelen, de Kratas, Tanus hűséges barátja és hadna-
gya, szóról szóra elismételte nekem mindet. E beszédek közül néhányat pa-
pirusztekercsekre jegyeztem, mert érdemesek arra, hogy megőrizzük őket.
Tanusban megvolt az az érzék és képesség, mellyel nyomban megnyerte
az egyszerű embereket. Gyakran gondoltam arra, hogy e különleges
tehetség jó része átlátszó őszinteségéből és egyenes jelleméből eredt. Az
emberek bíztak benne, és szívesen követték bárhová, még a halálba is.
Még mindig remegtem és teljesen kimerült voltam attól a párviadaltól,
amit az imént láttunk, és attól, hogy Tanus csak hajszál híján kerülte el a
csapdát, amit Intef uram állított neki. Ettől függetlenül, izgatottan vártam a
beszédet, melyet Tanus teljesen egyedül, segítségem és tanácsom nélkül
készített. Hogy őszinte legyek, egy kicsit még mindig nehezteltem rá,
amiért elutasított és most meglehetősen ideges voltam, hogy vajon mivel
fog előállni. A tapintat és a finom ravaszság sosem tartozott Tanus legfőbb
erényei közé.
Most a fáraó a szertartásos pásztorbotot és ostort keresztezte, majd
széttárta és fejét kecsesen félrehajtva jelt adott neki, hogy elkezdheti a
beszédet. A nézők némán és figyelmesen ültek, kíváncsian előrehajoltak,
hogy minden szót tisztán hallhassanak.
– Én szólok Hórusz, a sólyomfejű isten – kezdte Tanus és a nézők
hangosan biztatták.
– Valóban ő a sólyomfejű! Halljuk hát!
– Ha-Ka-Ptah! – Tanus azt az ősi elnevezést használta, melyből Egyip-
tom mai neve származik. Csak kevesen tudták, hogy a szó eredeti jelentése
az, hogy Ptah temploma. – Ez ősi földről szólok nektek, mely tízezer éve
adatott nekünk, akkor, midőn még az istenek is mind ifjak voltak. Én a két
királyságról szólok nektek, mely természettől fogva egy és oszthatatlan.
A fáraó bólintott. Ez volt az alapvető dogma, melyet mind a világi,
mind a vallási hatalom elfogadott, miszerint az Alsó-Királyság szélhámosát
nem ismerik el, sőt még a létezéséről sem vesznek tudomást.
– Ó, Kemit! – Tanus most Egyiptom egy másik, ősi nevét használta: a
Fekete Föld, mely a Nílus éves áradása után itt maradó iszap színére utal. –
E földről beszélek nektek, melyet polgárháború oszt meg, szaggat és tép
szét, mely vérzik és kincsei lassanként elapadnak. – Saját döbbenetem
tükröződött azoknak arcán, kik hallgatták őt. Tanus most épp annak adott
hangot, mi kimondhatatlan, amiről nem szabad beszélni. Fel akartam
rohanni a színpadra, hogy befogjam a száját és megakadályozzam, hogy
tovább folytassa, de csak dermedten álltam, mozdulni sem tudtam.
– Ó, Ta-Meri! – Egy újabb ősi név: a Szeretett Föld. Tanus jól megta-
nulta a történelmet, mit én tanítottam neki. – Öreg és erélytelen hadvezé-
rekről meg flottafőparancsnokokról szólok, kik gyöngék és határozatlanok
ahhoz, hogy az ellopott királyságot a bitorlótól visszaszerezzék. Olyan
aggokról beszélek, kik öregkori elgyengülésükben kincseiteket pazarolják
és úgy folyatják vérét legjobb ifjaitoknak, mintha az valami keserű bor
üledéke lenne.
Láttam, amint a második sorban Nembet, Egyiptom Nagy Oroszlánja
dühében elvörösödik és vadul, bosszúsan fésülgeti a szakállát. A többi,
körülötte ülő, idősebb katona arca elkomorult, nyugtalanul fészkelődtek,
helyükön és kardjukat csörgetve jelezték rosszallásukat. Mind közt csupán
Intef uram mosolygott, ahogy figyelte, hogy Tanus, miután az egyik
csapdát elkerülte, most miként sétál be a másikba.
– A mi Ta-Merinket seregnyi ellenség szorongatja és a nemesek fiai
mégis inkább levágják hüvelykjüket, mintsem kardot fognának védelmére.
– Amikor Tanus ezt mondta, metsző tekintettel egyenesen Mensetre és
Sobekre, Lostris bátyjaira nézett, akik ott ültek apjuk mellett a második
sorban. A királyi rendelet csupán azokat mentesítette a katonai szolgálat
alól, kiket valamely testi fogyatékosság arra alkalmatlanná tett. Ozirisz
templomának orvospapjai kidolgoztak egy olyan módszert, melynek
segítségével, kis fájdalommal és a fertőzés veszélye nélkül eltávolították a
hüvelykujj felső ízületét, s ily módon a kéz alkalmatlanná vált arra, hogy
kardot forgasson, vagy felhúzza egy íj húrját. Az ifjú piperkőcök,
miközben játszottak vagy tivornyáztak a folyóparti kocsmákban, büszkén
kérkedtek fogyatékosságukkal. Hiányzó ujjukat nem a gyávaság, hanem a
kifinomult, független szellem jelének tekintették.
– A háború egy olyan játék, melyben az öregek a fiatalok életével
játszanak – hallottam gyakran Lostris bátyjainak érvelését. – A hazafiság
egy mítosz, melyet ezek a vén szélhámosok találtak ki, hogy bevonjanak
minket kegyetlen játékukba. Harcoljanak csak kedvükre, mi azonban ebből
nem kérünk. – Hiába próbáltam vitázni velük, hogy a kiváltság, miszerint
egyiptomi polgárok lehetnek, kötelezettségeket is ró rájuk. Érveimet a
fiatalok és a tudatlanok pökhendiségével hessegették el.
Ám most, Tanus merev tekintetének nyomása alatt, nyugtalanul
fészkelődni kezdtek és bal kezüket ruhájuk redői közé rejtették.
Mindketten jobbkezesek voltak, de az újoncozó tisztet ékesszólásukkal és
némi arannyal meggyőzték az ellenkezőjéről.
A közemberek a nagy terem hátsó részében hümmögni kezdtek és
lábukkal dobogtak, hogy jelezzék, mennyire egyetértenek mindazzal, amit
Tanus mondott. Az ő fiaik töltötték meg a harci gályák evezőspadjait, és
meneteltek katonaként a sivatag homokjában.
Ettől függetlenül én kétségbeesetten tördeltem a kezem a színpad szélén.
Tanus már ezzel a kevéssel is ellenségévé tett ötven fiatal nemest, kik a
nézők közt ültek. Olyan emberek voltak, kik a Felső-Királyságban egy
napon majd hatalmat és befolyást örökölnek. Az ő gyűlölségüknek
százszorta nagyobb súlya van, mint a tömeg imádatának és én csak azért
imádkoztam, hogy Tanus hagyja abba. Néhány perc alatt száz évre valók
kárt okozott nekünk, ám ő nyugodtan, derűsen folytatta.
– Ó, Ta-Nutri! – Ez is egy újabb, ősi név volt: az Istenek Földje. – Szó-
lok nektek a gonosz bűnösről, a rablóról, ki lesben áll minden hegytetőn és
minden bozótban. A földművesnek úgy kell szántania, hogy a pajzs mindig
mellette legyen és az utazó kénytelen kivont karddal útra kelni.
A köznép ismét tapsolni kezdett. A rablóbandák fosztogatása szörnyű
csapás volt mindnyájukra. A város vályogfalain kívül senki sem volt
biztonságban, a rablók főnökei pedig, kik magukat Gébicseknek hívták,
pimaszul önteltek voltak és félelmet nem ismertek. Nem tiszteltek
semmiféle törvényt, csak a magukét, így tőlük senki sem volt biztonságban.
Tanus épp a megfelelő hangot ütötte meg, a nép nyelvén beszélt és
hirtelen átvillant rajtam a gondolat, hogy mindez sokkal mélyebb, mint
amilyennek látszik. Midőn a tömeghez ily beszéddel fordultak,
forradalmak törtek ki és fáraók dinasztiái buktak el. Tanus következő
szavai megerősítették gyanúmat.
– Míg a szegények az adószedők csapásaitól szenvednek, addig a
nemesek kedvenc fiúkájuk fenekét kenegetik a távoli kelet legdrágább
olajaival... – A terem hátsó részében felharsant a nevetés és félelmeimet
remegő izgalom váltotta fel. Lehet, hogy ezt gondosan eltervezték? Létezik,
hogy Tanus sokkal ravaszabb és agyafúrtabb, mint hittem volna?
– Hóruszra! – repesett a szívem. – Az ország megérett a forradalomra és
ki lenne Tanusnál méltóbb arra, hogy vezesse? – Csupán azért voltam
csalódott, mert nem avatott bizalmába és nem vehettem részt a tervezésben.
Éppoly ügyesen és hozzáértőn megterveztem volna egy forradalmat, mint
ahogy egy vízikertet tervezek, vagy színjátékot írok.
A nyakamat nyújtogattam, hogy átlássak a nézők feje fölött, mert azt
vártam, hogy a következő pillanatban a raj harcosainak élén Kratas és
tiszttársai törnek be a templomba. Csupa libabőr lettem az izgalomtól,
amint elképzeltem, hogy lekapják a fáraó fejéről a kettős koronát és Tanus
vérfoltos homlokára helyezik. Milyen boldogan kiáltottam volna, hogy: –
Éljen a fáraó! Éljen Tanus király!
Miközben Tanus tovább beszélt, mámorító képek kavarogtak szemem
előtt. Láttam, amint a sivatagi jósda jövendölése beteljesül. Tanust láttam
Lostris úrnőmmel az oldalán, amint Egyiptomunk fehér trónján ülnek, én
meg mögöttük állok a Felső-Királyság nagyvezírének ragyogó öltözetében.
De miért, ó miért nem tanácskozott velem, mielőtt belevágott ebbe a
veszélyes vállalkozásba?
Következő szavával ennek oka is világossá vált. Tévesen ítéltem meg az
én Tanusomat, az én tisztességes, őszinte, jó, nemes, egyenes és hűséges
Tanusomat, kiből csupán a ravaszság, a csalárdság és az alattomosság
hiányzik.
Ez nem összeesküvés volt. Csupán az történt, hogy Tanus részrehajlás
nélkül, őszintén elmondta, amit gondol. A közemberek, kik néhány
pillanattal ezelőtt még lelkesen csüngtek minden kiejtett szaván, most
egyszeriben megérezték e nyelv élét, amint váratlanul rájuk támadt.
 – Hallgass meg, ó Egyiptom! Mivé lesz az a föld, hol az aljas
gonoszlelkűek megpróbálják eltaposni maguk között az erős, bátor
embereket; hol a hazafit becsmérlik; hol a tenger embereit nem tisztelik
bölcsességükért; hol a kisszerűek és irigyek az értékes embereket
mindenáron ledöntik, lehúzzák a maguk alantas szintjére?
Ezúttal nem harsant fel az éljenzés, mivel azok, kik a terem végében
voltak, e jellemzésben magukra ismertek. Tanusnak minden különösebb
erőfeszítés nélkül sikerült eltaszítania magától mindenkit, nagyot és kicsit,
gazdagot és szegényt. Jaj, miért is nem beszélte meg velem – sopánkodtam
és a válasz egészen világos volt. Azért nem beszélte meg velem, mert tudta,
hogy erről lebeszéltem volna.
– Miféle rend van egy olyan társadalomban, hol a rabszolga szabadon
jártathatja száját és magát egyenlőnek tartja a nemesi származékokkal? –
Ez nekem szólt. – Becsmérelheti-e a fiú atyját és gúnyt űzhet-e a
bölcsességből, melyhez ősz haja és ráncoktól barázdált homloka árán jutott?
Viselhet-e a vízparti száj, ha lazúrköves gyűrűket és helyezheti-e magát az
erényes feleség fölé?
Hóruszra, nem kímél senkit nyelvének csípős csapásaitól – gondoltam
keserűn. Mint mindig, most sem törődött saját biztonságával, midőn
követte azt, amit a helyes és nyíltan járható útnak tartott.
Csupán egyvalaki volt a templomban, akit teljesen elbűvölt mindaz,
amit mondott. Lostris tűnt fel mellettem és megragadta a karomat.
– Hát nem csodálatos, Taita? – suttogta. – Minden kiejtett szava igaz.
Ma este valóban egy ifjú isten.
Nem volt se szavam, se kedvem ahhoz, hogy egyetértsek vele, csak
szomorúan lehajtottam a fejem, miközben Tanus rendíthetetlenül folytatta.
– Fáraó, te vagy a nép atyja. Védelemért és segítségért hozzád kiáltunk.
Helyezd az állam és a háború ügyeit igaz, okos emberek kezébe. A
szélhámosokat és a bolondokat küldd birtokaikra, hogy ott rothadjanak.
Űzd el a hitszegő papokat és az állam uzsorás szolgáit, kik élősködőként
csüngnek a mi Ta-Merink testén.
Hórusz a tudója, hogy én legalább annyira gyűlölöm a papokat, mint a
legjava, de csak egy bolond vagy egy nagyon bátor ember vonja magára
Egyiptom-szerte az istenek szolgáinak haragját, mivel hatalmuk határtalan
és gyűlöletük engesztelhetetlen. Ami pedig a tisztviselőket illeti,
befolyásuk és romlottságuk mértéke évszázadok során érte el ezt a fokot,
és köztük a legfőbb Intef uram volt. Reszkettem a szánalomtól drága,
nyersen őszinte barátomért, amint tovább osztogatja utasításait a fáraónak,
hogy miként alakítsa át az egyiptomi társadalom egészét.
 – Figyelmezz a bölcsek szavára! Ó király, becsüld a művészt és az
írnokot. Jutalmazd a bátor harcost és a hűséges szolgát. Irtsd ki a rablókat,
írmagjuk se maradjon sivatagi búvóhelyükön. Mutass népednek példát és
irányt, hogy ez a mi Egyiptomunk újból virágozzék és nagy lehessen.
Tanus a színpad közepén térdre hullt és karját szélesre tárta. – Ó fáraó,
te vagy a mi atyánk, ím ünnepélyesen kimutatjuk irántad érzett
szeretetünket. Cserébe arra kérünk, fordulj most felénk atyai szereteteddel.
Halld meg könyörgésünk, mellyel hozzád esedezünk.
Egészen eddig a pillanatig megdermesztett barátom ostobaságának
mélysége, de most, immáron túl későn, magamhoz tértem és
kétségbeesetten integetni kezdtem segítőimnek, hogy húzzák össze a
függönyt, mielőtt Tanus még több bajt okoz. Amint a függöny fényes redői
lehulltak és eltakarták őt a szemünk elől, a közönség döbbent némasággal
ült, mintha el se hinnék, amit ezen az estén itt hallottak és láttak. Maga a
fáraó volt az, ki megtörte a varázst. Felállt és arca kiismerhetetlen volt a
merev, fehér festék alatt. Ahogy kivonult a templomból, az emberek mind
leborultak előtte. Még mielőtt hódolattal köszöntötte volna a fáraót, láttam
Intef uram arcát. Győzelemittas volt.

Tanust a templomból elkísértem gyéren berendezett lakhelyére, mely

annak a kikötőhelynek a közelében állt, ahol a hajóraj horgonyzott. Bár
úgy lépkedtem mellette, hogy kezemet mindvégig tőröm markolatán
tartottam, mivel arra számítottam, hogy meggondolatlan őszintesége
következményeként nyomban bosszút állnak rajtunk, Tanus nem tanúsított
semmiféle bűnbánatot. Valójában úgy tűnt, mintha nem is gondolna
mélységes ostobaságának következményeivel, mi több, szerfelett elégedett
lenne magával. Gyakran megfigyeltem, hogy az az ember, aki épp most
szabadult valami szörnyű nyomás, halálos veszedelem terhe alól, rendkívül
beszédes lesz és egészen felajzott állapotba kerül. Ez alól még Tanus, a
kemény és edzett harcos sem volt kivétel.
– Itt volt már az ideje, hogy valaki felálljon és végre kimondja, nincs
igazam, öreg barátom? – Hangja oly tisztán és hangosan csengett a sötét
sikátoron, mintha eltökélte volna, hogy felhívja ránk minden lesben álló
gyilkos figyelmét. Egyetértésemet magamba fojtottam.
– Ezt nem vártad tőlem, ugye? Mondd meg őszintén, Taita.
Meglepetésként ért, igaz?
– Mindnyájunkat meglepett. – Ezúttal egy kicsit több lelkesedéssel
tudtam helyeselni. – Még a fáraó is egészen megdöbbent.
– Figyelt, Taita. Mindent megértett, ebben biztos vagyok. Nem
gondolod, hogy szép munkát végeztem ma este?
Amikor megpróbáltam előhozakodni Rasfer alattomos támadásával és
felvetettem annak lehetőségét, hogy ezt esetleg Intef uram sugalmazta,
Tanus hallani sem akart róla. – Az lehetetlen, Taita. Képzelődtél. Intef úr
atyám legkedvesebb barátja volt. Hogy akarhatna nekem rosszat? Meg
aztán, én leszek a veje, nem? – És sérülései ellenére olyan boldog, harsány
nevetésben tört ki, hogy felébresztette az alvókat a sötét kunyhókban,
melyek mellett elhaladtunk és odabentről barátságtalanul kikiáltottak
nekünk, hogy maradjunk csöndben. Tanus rájuk sem hederített.
– Nem, nem, biztosra veszem, hogy tévedsz – kiáltotta. – Rasfer
egyszerűen csak így akarta, a maga elbűvölő módján kimutatni kicsinyes
gyűlöletét. Legközelebb majd jobban meggondolja. – Karját a vállamra
tette és olyan keményen megszorította, hogy az már fájt. – Ma este kétszer
is megmentettél. Ha nem figyelmeztetsz, Rasfernek mind a két esetben
sikerült volna. Hogy csinálod ezt, Taita? Esküszöm, te titokban egy
varázsló vagy, akinek különös képessége, hogy belelát a másik emberbe. –
Ismét nevetni kezdett.
Hogyan is fojthattam volna el örömét? Olyan volt, mint egy gyerek, egy
hatalmas, féktelen kölyök. Nem tehettem róla, de ezért csak még jobban
szerettem. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy rámutassak a veszélyre,
melybe magát és minket, a barátait sodorta.
Hadd tombolja ki magát, legyen övé e nap, majd holnap hangot adok a
józan észnek és a megfontoltságnak. Így hát hazavittem, összevarrtam
homlokán azt a mély sebet, a többit kimostam és bekentem mézből meg
gyógyfüvekből készült, különleges keverékemmel, hogy megakadályoz-
zam a sebek elmérgesedését és az üszkösödést. Ezután beadtam neki egy jó
adagot a Vörös Mákonyból és a jó Kratasra bíztam, hogy őrizze álmát.
Midőn saját lakrészembe értem, már jócskán elmúlt éjfél és még két
hívás várt rám: az egyik Lostris úrnőmtől, a másik pedig a legyőzött
Rasfertől. Semmi kétség nem volt afelől, hogy elsőként melyiknek teszek
eleget, ha rajtam múlik, de nem rajtam múlt. Rasfer két pribékje szinte
odavonszolt ahhoz a verítéktől nedves matrachoz, melyen hol átkozódva,
hol nyögdécselve feküdt, miközben Szétet szólította és mind az isteneket,
hogy lássák fájdalmát és lelkierejét.
– Jó Taita! – üdvözölt, miközben fájdalmasan félkönyékre emelkedett –,
el nem hiszed ezt a fájdalmat. A mellkasomban mintha tűz lobogna.
Esküszöm, ott benn minden csontom összetört és a fejem úgy fáj, mintha
nyersbőr szíjak szorítanák.
Nem került nagy erőfeszítésembe, hogy elfojtsam a szánalom könnyeit,
de furcsa dolog ez nálunk orvosoknál és gyógyítóknál, hogy nincs szívünk
megtagadni tudásunkat még a legförtelmesebb lénytől sem, ha annak
szüksége van a segítségünkre. Megadóan felsóhajtottam, majd elővettem a
bőrtáskát, melyben az orvosi felszerelésemet tartom és kitettem
műszereimet meg a gyógyírokat.
Örömmel állapítottam meg, hogy Rasfer önnön kórmegállapítása
tökéletesen helytálló volt, számos zúzódás és kisebb sérülés mellett
legalább három bordája eltörött és hátul a fején egy közel öklömnyi
duzzanat éktelenkedett. Így aztán teljesen jogos indokom volt rá, hogy még
tetemesen növeljem kellemetlenségeit. Az egyik törött borda komolyan
elfordult és fennállt a veszélye annak, hogy átszúrja a tüdőt. Miközben két
pribékje lefogta, és Rasfer, rendkívüli elégtételként, sikoltozott és üvöltött,
helyreraktam a bordát, majd vászonkötéssel rögzítettem, melyet előzőleg
ecettel jócskán átitattam, hogy midőn kiszárad, összemenjen.
Ezután figyelmemet a koponya hátsó felén lévő duzzanatra fordítottam,
melyet akkor szerzett, amikor feje a kövezetnek csapódott. Az istenek
gyakorta nagylelkűek. Amikor Rasfer szemébe világítottam, a pupillái nem
tágultak. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy milyen kezelésre van
szükség. Véres folyadék gyülemlett ebben a csúf koponyában. Segítségem
nélkül Rasfer már nem élné meg a következő naplementét. Elvetettem a
nyilvánvaló kísértést és figyelmeztettem magam kötelességemre, mellyel
orvosként a betegemnek tartozom.
Mindössze talán három olyan orvos akad Egyiptomban, aki meglehetős
sikerrel képes végrehajtani egy koponyalékelést, és ami engem illet, a
másik kettőben nincs nagy bizodalmam. Ismét utasítottam Rasfer fajankóit,
hogy jó erősen fogják le, ne ugrálhasson és fektessék hasra. Az a durvaság,
ahogy bántak vele és hogy olyan nyilvánvalóan nem törődtek gazdájuk
sérült bordáival, arra a következtetésre juttatott, hogy nem túlzottan
rajongtak érte.
Ismét üvöltések és visítások verték fel az éjszaka csendjét és édesítették
meg munkámat, midőn egy félkör alakú bemetszést végeztem, majd egy
nagy bőrdarabot lefejtettem a koponyáról. Most még az a két kemény-
kötésű fickó sem tudta lefogni. Úgy hánykolódott, hogy a vér a
mennyezetig csapódott és mindnyájunkat bespriccelt, így aztán olyanok
voltunk, mintha himlősök lennénk. Végül, végső elkeseredésemben, utasí-
tottam őket, hogy bokáját és csuklóját bőrszíjakkal kötözzék az ágyhoz.
– Jaj kedves, édes Taita, ez a fájdalom már elviselhetetlen. Adj nekem
csak egy cseppecskét annak a virágnak a nedvéből, könyörgöm, drága
barátom – siránkozott.
 Most, hogy biztonságosan az ágyhoz volt kötve, megengedhettem
magamnak, hogy nyíltan beszéljek vele. – Megértem, jó Rasferem, hogy
mit érzel. Én is hálás lettem volna, ha kapok egy kicsit a virágból, amikor
legutóbb a te késed volt rajtam. De sajna, öreg cimbora, a gyógyszerből
kifogytam, és keletről még legalább egy hónapig nem érkezik újabb
karaván – hazudtam derűsen, mivel csak kevesen tudták, hogy magam
termesztem a Vörös Mákonyt. Tudván, hogy a java még hátra van, a
csontfúrómért nyúltam.
Az emberi fej a test egyetlen része, mely orvosként talány maradt
előttem. Intef uram parancsára minden kivégzett bűnöző holttestét átadják
nekem. Időnként Tanus is tudott hozni néhány szép példányt a csatatérről,
megfelelő módon, sós vízzel teli tartályokba áztatva. Ezt mind
felboncoltam és tanulmányoztam, így aztán ismerek minden csontot és
pontosan tudom, hol és miként illeszkedik a csontvázba. Nyomon kísértem
azt az útvonalat, melyen a szájon át bekerült étel végigmegy a testen.
Megtaláltam azt a hatalmas és bámulatos szervet, a szívet, mely a tüdő
halvány légzsákjai közt helyezkedik el. Tanulmányoztam a test folyóit,
melyeken át a vér áramlik és megfigyeltem a vér két fajtáját, melyek
meghatározzák az ember kedélyét és érzelmeit.
Ott van természetesen az a világos, vidám vér, mely a szike egy vágása
vagy a hóhér bárdja nyomán szabályos lökésekkel tör elő. Ez a boldog
gondolatok és a kellemes érzések vére, az a vér, mely a szeretetet és a
kedvességet hordozza. Aztán ott van az a sötétebb, nehézkesen komor vér,
mely a másik életereje és lüktető öröme nélkül folyik. Ez a harag, a bánat,
a búskomor gondolatok és a gonosz cselekedetek vére.
Én mindezen dolgokat tanulmányoztam és megfigyeléseimmel teleírtam
száz papirusztekercset. Tudomásom szerint nincs a világon olyan ember,
aki ennél alaposabb és részletesebb munkát végzett, a templomi sarlatánok
az amulettjeikkel meg a ráolvasásaikkal bizonnyal nem. Kétlem, hogy
bármelyikük meg tudná különböztetni a májat a végbél záróizmaitól
anélkül, hogy ne hívná segítségül Oziriszt, ne vetné ki a jövendőmondó
kockát és ne kapna előre egy jókora, vaskos tiszteletdíjat.
Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy olyan emberrel sosem
találkoztam, ki nálam jobban ismerte volna az emberi testet, és a fej mégis,
még mindig talány maradt előttem. Természetesen azzal tisztában voltam,
hogy a szem lát, az orr szagol, a száj ízlel és a fül hall – de mire szolgál az
a halvány, kásaszerű anyag, mely kitölti a koponya üregét?
Jómagam sosem jöttem rá a nyitjára és nem találkoztam olyan emberrel,
aki kielégítő magyarázattal szolgált volna, talán Tanus volt az, ki ezt
leginkább megközelítette. Miután egy estét azzal töltöttünk, hogy alapos
vizsgálatnak vetettük alá a legfrissebb bortermést, hajnaltájt felébredt és
nyögdécselve azt mondta: – Nyilván Szét tette a fejünkbe ezt a valamit,
hogy bosszút álljon az emberiségen.
Egyszer megismerkedtem egy emberrel, ki a legendás folyókon, a Tigris
és az Eufráteszen túlról érkezett egy karavánnal és ugyanezen problémák
tanulmányozásával foglalkozott. Bölcs ember volt, és az alatt a fél év alatt,
mit nálunk töltött, sok titokzatos dolgot megvitattunk. Egyik ilyen
beszélgetésünk során azt mondta, hogy az emberi érzelmek és gondolatok
nem a szívből erednek, hanem abból a puha, formátlan kocsonyából, az
agyból. Csupán azért említem ezt a naiv állítást, hogy bebizonyítsam, még
egy művelt, tudós ember is mekkorát tévedhet.
Aki valaha is behatóan tanulmányozta ezt a hatalmas szervet, a szívet,
mely önálló életet élve lüktet testünk közepén, a vér hatalmas folyói
táplálják és csontok kerítése védi, az nem vonhatja kétségbe, hogy ez az a
forrás, melyből gondolataink és érzelmeink erednek. A szív a vér
segítségével juttatja el ezen érzelmeket az egész testbe. Ugye éreztétek már,
hogy szívetek megremeg és szaporábban ver, midőn szép zenét hallotok,
megláttok egy kedves arcot, vagy egy megható beszéd gyönyörű szavai
jutnak el fületekbe? Éreztétek-e valaha is, hogy bármi megmozdulna a
fejetekben? Még a bölcs keleti ember is kénytelen volt meghajolni
könyörtelen logikám előtt.
Épeszű ember nem hiheti, hogy egy vértelen, alvadt tejcsomó, mely
érzéketlenül hever csontköcsögében, képes magából elővarázsolni
verssorokat vagy egy piramis tervét, és okozhatja azt, hogy egy ember
szeret, vagy épp háborút indít. Még a balzsamozók is kikaparják, midőn
felkészítik a holttestet a hosszú útra.
Van itt azonban egy látszólagos ellentmondás abban, hogy ha ezt a nyál-
kás, nyúlós masszát megbolygatjuk, vagy elég hozzá akár a benn rekedt
folyadék nyomása, és a beteg sorsa megpecsételődött. A fej felépítésének
alapos ismeretére és csodálatos kézügyességre van szükség ahhoz, hogy az
ember, midőn átfúrja a koponyát, ne sértse meg azt a tömlőt, mely ezt a
kásás anyagot rejti. Én mindkét lényeges tulajdonsággal rendelkezem.
Amint lassan, Rasfer üvöltésétől bátorítva, fúrtam lefelé a csontba,
szabályos időközönként ecetet locsoltam a sebre, hogy eltávolítsam a
reszeléket meg a csontszilánkokat. A maró folyadék nemigen jobbította a
beteg állapotát, viszont új erőt adott lankadó hangjának.
Aztán hirtelen a hegyes bronzfúró átütötte a koponya falát, és a sebből,
a belső nyomás hatására, egy apró, tökéletes kör alakú csontdarab repült ki.
Ezután nyomban sötét, alvadt vér lövellt, mely az arcomba csapott. Abban
a pillanatban Rasfer megkönnyebbülten elernyedt. Ekkor titkon belém
hasított a megbánás, mivel tudtam, hogy életben marad. Ahogy a fejbőrt
visszavarrtam és eltakartam a nyílást, melynek mélyén baljósan lüktetett a
kemény agyhártya, eltöprengtem, vajon tényleg jó szolgálatot tettem-e az
emberiségnek azzal, hogy e példányát megmentettem.
Miután Rasfert bekötözött fejjel, horkolva, az önsajnálat pocsolyájában
fetrengve magára hagytam, éreztem, hogy teljesen kimerültem. Az elmúlt
nap zűrzavaros izgalmai még az én hatalmas erőtartalékaimat is
kimerítették. Ám pihenésre még mindig nem gondolhattam, mivel Lostris
úrnőm küldönce még mindig ott lézengett teraszomon és amint lábam az
első lépcsőfokra tettem, nyomban lecsapott rám. Csupán annyi engedményt
tett, hogy lemoshattam magamról Rasfer vérét és lecserélhettem
beszennyeződött öltözékemet.
Ahogy betámolyogtam szobájába, alig maradt annyi erőm, hogy egyik
lábamat a másik elé helyezzem, Lostris úrnőm szikrázó szemmel és
vészjósló lábdobogással fogadott. – Hát hol a csodában bujkáltál mostanáig,
Taita mester? – támadt rám azonnal. – Már a második dekán előtt
elküldtem érted és immár hamarosan hajnalodik. Hogy merészelsz ennyire
megvárakoztatni? Néha teljesen megfeledkezel helyzetedről. Nagyon jól
tudod, hogy milyen büntetés jár az arcátlan rabszolgáknak! – Tombolt a
türelmetlen dühtől, mely az eltelt órák során egyre magasabbra hágott
benne. Amikor haragudott, káprázatosan szép volt és ahogy a lábával
dobbantott, mely oly imádnivalóan jellegzetes mozdulata volt, azt hittem, a
szívemet nyomban szétveti az iránta érzett szeretet.
– Ne állj ott nekem ilyen vigyorogva! – fortyant fel indulatosan. –
Tényleg olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben megkorbácsoltatnálak.
Ismét dobbantott, és én éreztem, amint a fáradtság, akár egy nehéz teher,
lehull a vállamról. Puszta jelenléte elég volt ahhoz, hogy új erőre kapjak.
– Úrnőm, mily csodásán játszottad szerepedet ma este. Nekem és
mindenkinek, ki látott, olybá tűnt, mintha valóban az istennő járkált volna
köztünk.
– Ne merészelj ravasz kis fortélyaiddal próbálkozni nálam. – Immáron
harmadszor is dobbantott, de ezúttal már nem volt olyan határozott. – Ezt
nem fogod ilyen könnyen megúszni.
– Komolyan, úrnőm, ahogy a zsúfolt utcákon át jöttem vissza a
templomból, mindenünnen a te neved hangzott. Azt mondták, hogy ennél
szebb éneklést még sosem hallottak és szinte mindenki a szívébe zárt.
– Egy szavadat sem hiszem – jelentette ki, de láthatóan nehezére esett
haragját továbbra is fenntartani. – Ami azt illeti, szerintem a hangom ma
este szörnyű volt. Legalább egyszer hamis voltam és többször is elvétettem
a hangnemet.
– Ellent kell mondjak neked, úrnőm. Ennél jobb még sosem voltál. És
milyen gyönyörű! Szépséged fénye elárasztotta az egész templomot. –
Lostris úrnőm nem igazán hiú, de azért ő is nő.
– Ja, te szörnyű ember! – kiáltott fel elkeseredetten. – Ezúttal tényleg
meg akartalak korbácsoltatni. De gyere, ülj le ide mellém az ágyra és
mesélj el mindent. Még mindig annyira izgatott vagyok, hogy biztosan egy
hétig nem fogok tudni aludni. – Megfogta a kezem és az ágyhoz vezetett,
miközben boldogan csacsogott Tanusról meg arról, hogy mennyire a
szívébe férkőzött mindenkinek, még a fáraónak is, csodás játékával és
bátor beszédével, meg hogy a gyermek Hórusz mennyire összemocskolta a
ruháját és hogy valóban úgy gondolom-e, legalábbis elfogadhatóan énekelt,
vagy csak úgy mondom.
Végül kénytelen voltam leállítani. – Úrnőm, már majdnem megvirradt
és nekünk készen kell állnunk, hogy az udvarral együtt elkísérjük az
uralkodót, midőn átkel a folyón, hogy megnézze halotti templomát és
sírhelyét. Aludnod kell egy keveset, ha a lehető legszebb akarsz lenni egy
ilyen fontos, állami eseményen.
– Nem vagyok álmos, Taita – tiltakozott és tovább csacsogott, ám
néhány perc múlva a vállamnak dőlt és egy mondat kellős közepén elaludt.
Fejét szelíden lecsúsztattam a faragott fa fejtámaszra és betakartam
colobus majom bundájából készült takarójával. Képtelen voltam azonnal
magára hagyni, még egy darabig ott tébláboltam az ágya körül. Végül
aztán gyengéden megcsókoltam az arcát. Nem nyitotta ki a szemét, csak
álmosan azt suttogta: – Gondolod, hogy holnap lesz lehetőségem beszélni a
királlyal? Csak ő akadályozhatja meg atyámat abban, hogy Tanust elküldje.
Hirtelenjében nem tudtam mit válaszolni neki, és mialatt haboztam,
mély álomba merült.

Hajnalban alig tudtam kimászni az ágyból, mivel úgy tűnt, hogy épp csak
lehunytam a szemem és máris újból ki kellett nyitnom. Ahogy belenéztem
bronztükrömbe, az arcom elgyötört volt és a szemem vöröslött. Gyorsan
egy kis festéket tettem föl, hogy szánalmas képemet egy kicsit rendbe
hozzam, a szemem körüli karikákat úgy tüntettem el, hogy fekete festékkel
kiemeltem és sápadtságomon egy kevéske antimonnal segítettem. Két
rabszolgafiú kifésülte a hajamat és az eredménnyel annyira elégedett
voltam, hogy már-már felvidultam, amint lesiettem a nagyvezír saját
kikötőjébe, ahol a hatalmas királyi bárka horgonyzott.
Az utolsók közt értem oda, de úgy tűnt, késésemet senki sem vette észre,
még Lostris úrnőm se, aki már a bárka fedélzetén volt. Egy darabig
figyeltem őt.
Meghívták, hogy csatlakozzék a királyi család nőtagjaihoz. Ebbe nem
csupán az uralkodó feleségei tartoztak, hanem számtalan ágyasa és az
összes lánya. Természetesen, leginkább ez utóbbiak miatt volt a fáraó
boldogtalan, hisz egy seregnyi volt belőlük, a karonülőtől a totyogón át
egészen az eladósorba jutott lányokig, de fiú egy sem volt közöttük.
Hogyan tarthatná fenn a fáraó halhatatlanságát, ha nincs fiú utód, ki ezt
tovább vigye?
Nehéz volt elhinni, hogy Lostris, hozzám hasonlóan, egy-két óránál
többet nem aludt, mivel olyan friss volt és üde, mint a rózsák a kertemben.
Még a női szépség e ragyogó díszei közül is, kiket a fáraó ügynökei saját
kezűleg választottak, vagy sarcként a meghódított uralkodók küldtek a
birodalom legtávolabbi pontjairól, Lostris úgy emelkedett ki, akár a fecske
egy csapatnyi, szürke kis sivatagi pacsirta közül.
Tekintetemmel Tanust kerestem, de ő rajával már följebb volt a folyón,
készen arra, hogy kísérje a fáraó átkelését, és a felkelő nap tükörképe a víz
felszínét olyan kápráztató ezüsttel vonta be, hogy a szem belevakult. Nem
is tudtam belenézni.
Abban a pillanatban ütemes dobszó hallatszott és az emberek nyakukat
nyújtogatva nézték, amint a fáraó ünnepélyes méltósággal levonul a
palotából a királyi bárkához.
Ezen a reggelen a könnyű, keményített és redőzött vászonból készült,
nemes koronát viselte, melyet egy arany ureusz erősített homlokához. Az
ágaskodó aranykobra szétterülő csuklyával és csillogó gránátszemekkel
emelkedett ki homlokából. A kobra azt jelképezte, hogy a fáraó alattvaló-
inak élet-halál ura. A király most nem hordozta az ostort és a pásztorbotot,
csupán a jogart tartotta kezében. A kettős korona után ez volt a korona-
ékszerek legszentebb darabja, mely állítólag már több mint ezer éves.
A királyi jelvények és a szertartásosság ellenére, a fáraó nem volt
kifestve. A korai nap fénylő sugarában, most, hogy a tényt semmiféle
festék nem leplezte, maga Mamose jelentéktelen volt. Nem több, mint egy
kis elpuhult, középkora vége felé járó istenke, akinek öve felett kis pocak
duzzadozott és arcát a gondok kusza vonásai barázdálták.
Ahogy elhaladt mellettem, úgy tűnt, mintha felismert volna, mert
könnyedén felém bólintott. Nyomban a földre vetettem magam előtte és ő
megállt, majd intett, hogy menjek közelebb. Négykézláb előremásztam, és
homlokomat háromszor a földhöz érintettem lába előtt.
– Nem te vagy Taita, a költő? – kérdezte vékony, nyűgösen zsémbes
hangján.
– Én Taita, a rabszolga vagyok, felség – feleltem. Vannak pillanatok,
midőn nem árt egy kis szerény alázat. – De gyarló író is vagyok.
– Nos, Taita rabszolga, tegnap esti írásod meglehetősen jól sikerült. Ün-
nepi játékot még sohasem élveztem ennyire. Királyi rendeletbe foglalom,
hogy gyarló írásodat mostantól a hivatalos változattá nyilvánítom.
Ezt elég hangosan jelentette be ahhoz, hogy az udvar hallja és még Intef
uram is, ki közvetlenül mögötte jött, boldogan elmosolyodott. Mivel az ő
rabszolgája voltam, e megtiszteltetés sokkal inkább illette őt, mint engem.
Mindazonáltal a fáraó még nem végzett velem.
– Mondd csak, Taita rabszolga, te nem ugyanaz az orvos vagy, ki
nemrégiben kúrát írt elő nekem?
– Felség, én ugyanaz az alázatos rabszolga vagyok, ki van oly vakmerő,
hogy némi orvosi gyakorlatot folytasson.
– Akkor azt mondd meg, kezelésednek mikor lesz hatása – Hangját
visszafogta, hogy a kérdést csak én hallhassam.
– Felség, az esemény kilenc hónappal azután következik be, hogy te
teljesítetted mindazon feltételeket, melyeket felsoroltam neked. – Mivel
immáron orvos-beteg viszony volt köztünk, felbátorodtam és
megkérdeztem:
– Betartottad az előírt étrendet?
– Ízisz telt kebleire! – kiáltott fel, miközben a szeme hirtelen
felragyogott. – Annyira tele vagyok bikaherével, csoda, hogy nem bődülök
el, mikor egy tehéncsorda elhalad a kastély mellett.
Annyira jó hangulatban volt, hogy én is megpróbáltam elsütni egy kis
tréfát. – Ráakadt-e már a fáraó az üszőre, melyet javasoltam?
– Sajnos, doktor, ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A
legszebb virágokat keresik fel leghamarabb a méhek. Kikötötted, hogy
teljesen érintetlennek kell lennie, igaz?
– Szűz, érintetlen és első vörös holdjának évében kell hogy legyen –
tettem hozzá gyorsan, hogy javallatom próbáját a lehető legnehezebbé
tegyem. – Talált már olyat felséged, ki megfelel e kívánalmaknak?
Arcvonásai ismét megváltoztak és elgondolkodva elmosolyodott. Ez a
mosoly annyira nem illett szomorkás arcához. – Majd meglátjuk –
dünnyögte. – Majd meglátjuk. – Azzal megfordult és elindult felfelé a
bárka hágcsóján. Ahogy Intef uram mellém ért, egy kis mozdulattal
utasított, hogy álljak mögé, így követtem a királyi bárka fedélzetére.
 Az éjszaka során a szél elült és a folyó sötét vize oly súlyosnak, csön-
desnek tűnt, akár az olaj a köcsögben, csupán azok a sávok és örvények
zavarták meg a felszín nyugalmát, melyeket a mélyben sebesen futó, örök
áramlat kavart. Ilyen feltételek mellett még Nembetnek is sikerülhet az
átkelés, bár Tanus raja, cseppet sem hízelgő módon, készenlétben állt,
mintha Tanus eltökélte volna, hogy megmenti egy újabb hibás lépéstől.
Amint felértünk a fedélzetre, Intef uram félrevont. – Néha még mindig
képes vagy rá, hogy meglepetést okozz, öreg kedvesem – suttogta és
megszorította a karom. – Épp akkor, amikor már komolyan kezdtem
kételkedni hűségedben.
Megdöbbentett váratlan jóindulata, mivel Rasfer korbácsának nyomai
még mindig sajogtak hátamon. Mindenesetre lehajtottam a fejem, hogy
arcomat elrejtsem és mielőtt elszóltam volna magam, vártam, hogy
valamiféle utalással útba igazítson, amit nyomban meg is tett.
– Még ha magam próbálom, akkor sem tudtam volna ennél megfelelőbb
beszédet írni Tanus számára, hogy előadja a fáraó előtt. Ahol az az ostoba
Rasfer oly gyászos kudarcot vallott, te a szokásos stílusodban kárpótoltál
és kiköszörülted nekem a csorbát. – Csak ekkor döbbentem rá, hogy miről
beszél. Azt hitte, hogy Tanus hatalmas ostobaságának én vagyok a szerzője
és hogy mindezt az ő kedvéért tettem. A templom zsivajában nyilván nem
hallotta, amint figyelmeztettem Tanust, különben nem így vélekedett volna.
– Örülök, hogy kedvedben járhattam – súgtam vissza neki. Rendkívüli
módon megkönnyebbültem. Befolyásos helyzetem nem került veszélybe.
Abban a pillanatban nem a saját bőrömre gondoltam – nos, nem csak arra.
Tanus és Lostris járt a fejemben. Minden kis segítségre és védelemre
szükségük lesz, amit nyújthatok nekik az elkövetkezendő viharos napok
során, melyek mindkettőjükre várnak. Hálás voltam, hogy még mindig
olyan helyzetben vagyok, mellyel hasznukra lehetek.
– Csupán a kötelességemet teljesítettem. – Imigyen megpróbáltam a
legtöbbet kihozni ebből a nem várt szerencséből.
– Majd meglátod, mily hálás vagyok – válaszolta Intef uram. –
Emlékszel arra a földdarabra a csatornánál, Thot temploma mögött,
melyről nemrégiben beszéltünk?
– Hát hogyne, uram. – Mindketten tudtuk, hogy már tíz éve
vágyakoztam az után a földdarab után. Tökéletes írói menedék lenne, és
egy olyan hely, hová öregségemre visszavonulhatok.
– A tied. A következő bírósági napon hozd be az iratot aláírásra. –
Elképedtem és elborzadtam, hogy milyen alávaló módon került a
birtokomba, fizetségül egy olyan árulásért, melynek elkövetését
feltételezték rólam. Egy pillanatig, de csak egy pillanatig arra gondoltam,
hogy visszautasítom ajándékát. Aztán, mire átszeltük a folyót és annak a
csatornának a bejáratához értünk, mely a síkot átszelve, Mamose fáraó
hatalmas halotti templomához vezet, addigra sikerült magamhoz térnem.
A királyi építészektől csak kevéske segítséget kaptam e csatorna meg-
tervezéséhez, ahogy jóformán egymagám terveztem meg azt az egész bo-
nyolult szállítási eljárást, melynek során a fáraó holtteste elhalálozásának
helyéről a halotti templomba kerül, ahol majd elvégzik a mumifikálást.
Feltételeztem, hogy palotájában, a szép kis Elaphantine-szigeten fog
meghalni. Ezért holttestét a királyi bárkán fogják lehozni a folyón. Úgy
terveztem meg a csatornát, hogy ez a hatalmas hajó kényelmesen elférjen
rajta. Így most olyan szépen siklott be, akár kard a hüvelyébe.
Mint tőröm pengéje, olyan egyenesen hasította át a csatorna kétezer
lépésnyi távon a part menti síkság fekete, iszapos termőföldjét, egészen a
komor, szaharai előhegység lábáig. Több tízezernyi rabszolga dolgozott itt
az évek során, hogy megépüljön és oldalát hatalmas kőtömbökkel
támasszuk meg. Ahogy a bárka beért a csatornába, kétszáz keménykötésű
rabszolga ragadta meg az orrához erősített vontatókötelet és elkezdték szép
simán áthúzni a síkságon. Az egyik szomorú munkadalt énekelték, amint
szép sorban meneteltek a vontatóúton. A csatorna melletti földeken
dolgozó parasztok futva jöttek, hogy köszöntsenek minket. A partra
zsúfolódtak, áldást kértek a királyra és pálmalevéllel integettek, miközben
a hatalmas bárka méltóságteljesen siklott tovább.
Amikor végre a félig kész templom külső fala alatt beértünk a kőből
épült kikötőbe, a rabszolgák a vontatókötelet a kikötőgyűrűhöz erősítették.
Olyan hajszálpontosan terveztem, hogy a bárka bal oldali mellvédjének
bejárata pontosan egy vonalba esett a templom főbejáratának díszkapujával.
Amint a hatalmas hajó megállt, az orrban lévő kürtös fanfart fújt
gazellaszarván, és a hullórostély lassan felemelkedett, hogy szemünk elé
táruljon a király halotti bárkája, mely a karmazsinvörös köntösbe öltözött
balzsamozókkal és a mögöttük felsorakozó, ötven Ozirisz-pappal, a
bejáratnál várakozott.
A papok énekelni kezdtek, ahogy a halotti bárkát fagörgőin feltolták a
hajó fedélzetére. A fáraó örömében összecsapta a kezét és előresietett,
hogy szemügyre vegye ezt a nevetségesen furcsa alkotmányt.
Az ízléstelenség ünneplésének ilyetén kigondolásában nem volt semmi
részem. Ez teljes egészében a papok munkája volt. Legyen elég annyi,
hogy az éles napsütésben a túlontúl sok arany olyan vakítóan ragyogott,
hogy az már legalább oly fájdalmasan sértette a szemet, mint maga az al-
kotmány. E temérdek arany súlyától a papok izzadtak és lihegtek, amint
kézi erővel próbálták meg feljuttatni ezt az otromba bárkát a fedélzetre, és
még a hatalmas hajó is vészesen megdőlt alatta. Ennyi arannyal meg-
tölthették volna a Felső-Királyság minden magtárát, vagy megépíthettek és
felszerelhettek volna ötven rajnyi hadihajót és tíz évre kifizethették volna
legénységét. Így van ez, midőn a rossz kézműves kincsek káprázata mögé
próbálja rejteni az alkotóerő hiányát. Ha én kaphattam volna ilyen anyagot
a kezembe, akkor most valami egészen mást láthattak volna.
Ennek a szörnyűségnek az volt a sorsa, hogy a fáraó holttestével örökre
bezárják majd a sírba. Az lényegtelen, hogy megépítése nagyban hozzá-
járult a királyság pénzügyi összeomlásához, a fáraó el volt ragadtatva tőle.
Intef uram javaslatára a király felmászott rá és elfoglalta helyét azon az
emelvényen, melyre majd szarkofágja kerül. Onnan nézett körül sugárzóan
mosolygós arccal és minden méltóságról meg királyian tartózkodó
magatartásról megfeledkezett. Meglehet, hogy komor élete során még
sohasem érezte magát ilyen jól – hasított belém a szánalom. Halála lesz az
a csúcspont, melyre a legtöbb energiáját fordította és ami felé a legnagyobb
várakozással tekint.
Szemmel láthatóan egy hirtelen ötletként intett Intef uramnak, hogy
csatlakozzon hozzá a bárkán, majd körülnézett a zsúfolt fedélzeten, mintha
keresne valakit a sokaságban. Úgy tűnt, megtalálta, akit akart, mivel kissé
előrehajolt és mondott valamit a nagyvezírnek.
Intef uram elmosolyodott, majd ura utasításait követve, megtalálta
Lostris úrnőmet. Egy mozdulattal felparancsolta magához a bárkára.
Lostris láthatóan rendkívül izgatott lett és az arcfesték alatt elpirult, ami
ritka jelenség olyan valakinél, aki tartását sosem veszítette el és nemigen
lehetett zavarba hozni. Mindazonáltal gyorsan összeszedte magát és ahogy
kislányos bájjal, hosszú lábát kecsesen emelve felment a bárkára, szokás
szerint, mindenki rajta felejtette a szemét.
Letérdelt a király előtt és homlokát háromszor az emelvény padlójához
érintette. Aztán a papok és az egész udvar szeme láttára a fáraó rendkívüli
dolgot tett. Lehajolt, megfogta Lostris kezét, felsegítette és az emelvényen
maga mellé ültette. Ezzel felrúgott minden szokást, ilyenre még nem volt
példa, és láttam, hogy miniszterei döbbenten néznek egymásra.
Aztán történt még valami, amit még ők sem vettek észre. Amikor még
egészen fiatal voltam, a fiúk lakrészében élt egy öreg, süket rabszolga, aki
megkedvelt és az oltalmába vett. Ő volt az, aki megtanított rá, hogyan
olvassak az emberek szájáról, az ajkak mozgásáról anélkül, hogy hallanám,
mit mondanak. Ez nagyon hasznos képesség. Segítségével nyugodtan
követni tudtam egy zsúfolt terem túloldalán folyó társalgást, miközben a
zenészek játszottak és körülöttem száz ember nevetett és hangoskodott.
Most a saját szememmel láttam, amint a fáraó halkan azt mondja Lostris
úrnőmnek; – Napvilágnál is éppoly isteni vagy, mint Ízisz istennő a
templom fáklyafényében.
Ez olyan csapásként ért, mintha valaki ököllel a gyomromba vágott
volna. Hát vak voltam – szidtam magamat kétségbeesetten –, vagy csak
egyszerűen ostoba? Bizonyosan még egy gyengeelméjű is előre látta volna
az irányt, mely felé hóbortos kontárkodásom a sors kockáit tereli.
Hóbortos tanácsomnak elkerülhetetlen következménye volt, hogy a ki-
rály figyelmét Lostris úrnőmre fordítottam. Mintha valahonnan elmém rej-
tett mélyéből tört volna fel az a gonosz sugallat, mely arra késztetett, hogy
pontosan őt írjam le a király elsőszülött fiának anyjaként. Az ország leg-
szebb szüze, holdja első virágzásának évében – ez pontosan ő volt. Aztán
természetesen azzal, hogy a darab női főszerepét ráosztottam, sikerült
Lostrist a lehető legtökéletesebb fényben megmutatnom a királynak.
Az, aminek bekövetkeztére most hirtelen rádöbbentem, teljes egészében
az én hibám volt, olyannyira, mintha szántszándékkal rendeztem volna így
a dolgokat. Mi több, most már semmit sem tehettem ellene. Csak álltam ott
a napfényben és annyira elborzadtam, olyan mélységes bűntudat gyötört,
hogy egy darabig se szólni, se gondolkodni nem tudtam.
Amikor az izzadó papoknak sikerült legördíteniük a halotti bárkát a
fedélzetről, körülöttem a tömeg elindult utána és én kénytelen-kelletlen
sodródtam velük, akár egy levél az áramlatban, mely csak céltalanul lebeg.
Mire sikerült magamhoz térnem, addigra már a halotti templom
előudvarában találtam magam. Furakodni kezdtem, utat törtem magamnak
az előttem állók között, hogy a bárka mellé kerüljek, még mielőtt a királyi
halottasház főbejáratához ér.
Miközben a papok egyik csoportja tolta az alkotmányt előre, a másik
csoport felkapta a hátrahagyott fagörgőket és előrerohant, hogy a súlyos
aranybárka elé helyezze. Volt egy kis fennakadás, amikor elérték az
udvarnak azt a területét, amely még nem volt felkövezve. Mialatt a papok
szalmát terítettek a görgők alá, hogy simábbá tegyék a durva felszínt,
gyorsan az utat szegélyező, hatalmas kőoroszlánok sora mögé osontam, és
itt előresiettem, míg egy vonalba nem kerültem a bárkával. Amikor az
egyik pap megpróbálta utamat állni, hogy ne juthassak a bárka mellé, olyan
pillantással néztem rá, amitől még egy kőoroszlán is meghunyászkodik és
egyetlen olyan szót vágtam oda neki, mely a templomok környékén ritkán
hallható, mire gyorsan félreállt és átengedett.
 Amikor a bárka hozzám közelebbi oldalához értem, pontosan Lostris
alatt voltam, elég közel ahhoz, hogy felnyúljak és megérintsem a karját,
meghalljam minden szavát, amit a királyhoz intéz. Nyomban
megállapítottam, hogy tökéletesen visszanyerte nyugalmát, amit a fáraó
váratlan érdeklődése felkavart, és most rendkívüli módon igyekszik, hogy
minél szeretetreméltóbb legyen. Kétségbeesetten jutott eszembe, hogy
pontosan ezt tervezte, mivel a király kegyét felhasználva akarta biztosítani,
hogy hozzájáruljon Tanusszal kötendő házasságához. Ezt még előző este is
gyerekes csacsogásként vetettem el, de most mégis megtörtént és nem állt
módomban megakadályozni, vagy legalábbis figyelmeztetni őt arra, hogy
milyen veszélyes vizekre evez.
Ha korábban e feljegyzések során Lostris úrnőmről olyan kép alakult ki,
miszerint csupán egy felületes, szeleburdi gyermek, kinek csinos fejében
romantikus ostobaságon és az élet léha élvezetén kívül nincs semmi, akkor
e rendkívüli események krónikásaként máris megbuktam. Bár még nagyon
fiatal volt, mégis koránál gyakorta érettebben viselkedett. A mi egyiptomi
lányaink a Nílus menti napsütésben korán kinyílnak. Szorgalmas tanítvány
is volt, okos, gondolkodó és érdeklődő, mely tulajdonságait az évek során
tőlem telhetően igyekeztem táplálni és fejleszteni.
Nevelőmunkám eredményeként olyan magas szintet ért el, hogy a
leghomályosabb vallási dogmákat is meg tudta vitatni a papokkal és vitába
tudott szállni a palota jogászaival olyan témákban, mint a Földbirtoklási
Törvény vagy a rendkívül bonyolult Öntözési Törvény, mely a Nílus
vizének használatát szabályozta. Természetesen elolvasta és magába szívta
a palota könyvtárának minden tekercsét. Ezek között több száz is akadt,
melynek én voltam a szerzője, többek között ott voltak orvosi értekezéseim,
ismertető esszéim a flotta hadviselési taktikájáról, továbbá asztrológiai
tekercseim, melyek az égitestek neveit és természetét tárgyalják, és
útmutatóim az íjászattal, a kardforgatás művészetével, a kertészettel és a
solymászattal kapcsolatban. Még saját építészeti elveimmel is vitába tudott
szállni velem és összehasonlította őket a nagy Imhotep nézeteivel.
Imigyen tökéletesen fel volt fegyverezve ahhoz, hogy bármiről beszélni
tudjon, az asztrológiától a hadgyakorlatig, a politikától a templomépítésig,
a Nílus vizének méréséig és szabályozásáig, mindenhez hozzá tudott szólni,
és ezek egytől egyig olyan témák voltak, melyek lenyűgözték a fáraót.
Ráadásul tudott rímet, talányokat és mulatságos szójátékokat faragni, és
legalább oly kiterjedt szókincse volt, mint jómagamnak. Röviden, művelt
társalgó volt, remek humorérzékkel. Tisztán, érthetően beszélt, a hangja
elbűvölő volt és a nevetése szívet melengetően vidám. Való igaz, nem volt
oly ember vagy isten, ki ellent tudott volna állni neki, különösen akkor
nem, ha ráadásul még egy örökös ígéretét is magában rejtette olyasvalaki
számára, akinek nem volt fia.
Tudtam, hogy figyelmeztetnem kell, de hát hogyan szólhatna bele egy
rabszolga ily magasan fölötte álló személyek társalgában? Idegesen
ugrabugráltam a bárka mellett, miközben Lostris úrnőm legelbűvölőbb
hangját hallgattam, aki mindent megtett, hogy elnyerje a király tetszését.
Épp azt magyarázta neki, hogy halotti templomának fekvése úgy lett
kijelölve, hogy összhangban legyen a lehető legkedvezőbb csillagászati
aspektusokkal, nevezetesen a fáraó születésekor megfigyelt hold- és
állatövállásnak felel meg. Természetesen csupán azt ismételte el, amit
tőlem hallott, mivel a templomot én terveztem és igazítottam az égitestek
állásához. Mindazonáltal oly meggyőzően adta elő, hogy még én is azon
kaptam magam, hogy úgy hallgatom, mintha most hallanám először.
A halotti bárka elhaladt a templom belső udvarának pilonjai között,
végiggördült a hosszú oszlopsor mentén és elhaladt a hat kincstár elzárt és
őrzött ajtaja mellett, ahol azokat a halotti ajándékokat készítették és őrizték,
melyek majd a királyt sírkamrájába kísérik. A belső udvar végén lévő
akáciafa ajtó, rajta az összes egyiptomi isten faragott képével, kinyílt és mi
beléptünk a halottasházba, ahol majd egy napon a fáraó testét fogják
balzsamozni.
Itt, ebben az ünnepélyesen komor szentélyben a fáraó leszállt a bárkáról
és előrement, hogy szemügyre vegye azt az erős, hatalmas asztalt, melyen
majd a mumifikálási szertartás idején feküdni fog. A közemberek
balzsamozásától eltérően, a királyi balzsamozás hetven napig tartott. Az
asztalt egyetlen diorittömbből faragták, mely három lépés hosszú és két
lépés széles volt. A kő sötét, márványos felületébe egy mélyedést véstek,
melybe pontosan beleillett a fáraó feje, és csatornákat, melyeken át elfolyik
majd a vér és a különböző testnedvek, midőn a balzsamozók szikéikkel és
műszereikkel munkához látnak.
A balzsamozók testületének nagymestere az asztal mellett állt, készen
arra, hogy elmagyarázza a királynak a teljes folyamatot, és valóban
figyelmes hallgatóságra lelt, mivel úgy tűnt, a fáraót még a
legborzalmasabb részlet is lenyűgözte. Egy ponton már úgy látszott,
annyira megfeledkezik a méltóságról, hogy felmászik a diorittömbre, hogy
kipróbálja, milyen fekvés esik rajta, mintha csak a szabója hozott volna
neki egy új vászonöltözéket.
De azért végül, nagy nehezen sikerült erőt vennie magán és teljes
odaadással hallgatta a balzsamozó magyarázatát, hogy miként ejtik az első
metszést, a garattól az ágyékig, majd hogyan emelik ki zsigereit és
választják szét részeire – máj, tüdő, gyomor és belek. A szívet, mivel az az
isteni szikra hajléka, a helyén hagyják, csakúgy, mint a vesét, melyet a
vízzel hoznak kapcsolatba, és így a Nílussal, mely az élet forrása.
Ezen tanulságos magyarázat után, a fáraó aprólékosan megvizsgálta
mind a négy kanópuszedényt, melybe majd zsigerei kerülnek. Ezek ott
sorakoztak a nagy asztal közelében, egy kisebb gránitasztalon. Az
edényeket csillogó, áttetsző, tejszínű alabástromból faragták. Dugóik
állatfejű isteneket ábrázoltak: Anubisz, a sakál, Szobek, a krokodil, az
ibiszfejű Thot és az oroszlánfejű Szehmet. Ők őrzik majd a fáraó isteni
részeit, míg újjászületik az örök életben.
Ugyanarra a gránitasztalra, melyen a kanópuszedények álltak, a
balzsamozók kitették műszereiket és minden edényüket meg kancsójukat,
melyekben a nátronsót, a firniszt és minden olyan vegyszert tároltak,
melyeket a balzsamozás során felhasználnak. A fáraó lenyűgözve szemlélte
a csillogó bronzszikéket, melyek majd kibelezik őt, és amikor a
balzsamozó megmutatta neki azt a hosszú, hegyes kanalat, melyet az orrán
át felnyomnak és kikaparják vele koponyája tartalmát, azt a kocsonyás
valamit, melyről oly hosszasan és hasztalan elmélkedtem, a király teljesen
el volt bűvölve és a szörnyű szerszámot áhítatos tisztelettel vette a kezébe.
Miután a halotti asztal mellett a király kielégítette kíváncsiságát, Lostris
úrnőm a templom falait teljes egészében beborító, festett féldomborművek-
re hívta fel a figyelmét. A díszítés még nem készült el teljesen, de ennek
ellenére mind a tervezés, mind a kivitelezés meglepően szép és eredeti volt.
A vázlatok jó részét magam rajzoltam, a többi rajzot pedig, állandó
felügyeletem mellett, a palota művészei készítették. Ezeket aztán faszénnel
átrajzoltuk a falra. Miután minden rajz a helyére került, szabadkézzel
mindet kijavítottam és tökéletesítettem. Most pedig szobrászmesterek egy
csoportja bevéste őket a homokkőtömbökbe, míg nyomukban művészek
egy másik csoportja kifestette az elkészült féldomborműveket.
Meghatározó színként a kéket választottam, a kék minden árnyalatát: a
seregély szárnyának kékjét, az égét és a napsütötte Nílusét, a sivatagi
orchidea szirmának kékjét és a halászok hálójában vergődő, folyami sügér
villódzó kékjét. Mindazonáltal használtunk más színeket is, azt a sokféle
vibráló vöröset és sárgát, amit az egyiptomiak annyira szeretnek.
A fáraó, Intef uram kíséretében, ki a Királyi Sírok Őrizője volt, lassan
körbejárt, megnézett minden részletet és legtöbbjükhöz megjegyzést is
fűzött. Természetesen a halottasház falára a témát a Halottak könyvéből
vettem, ott volt az alvilágba vezető út részletes térképe és leírása, melyet a
fáraó árnyának követnie kellett, és megrajzoltunk minden megpróbáltatást
és veszélyt, mely útközben vár rá.
Hosszabban elidőzött azon rajzom előtt, mely a madárfejű, hajlott
íbiszcsőrű Thot istent ábrázolta, amint a fáraó szívét a tollas igazság
mérlegére helyezi. Ha a szív hamisnak bizonyul, akkor a mérleg a toll felé
billen, és az isten nyomban odahajítja a mérleg mellett várakozó,
krokodilfejű szörnynek, hogy felfalja. A király halkan a védelmező
varázsigét mormolta, mely benne van a könyvben, hogy megóvja magát
egy ilyen szörnyű csapástól, majd továbbment a következő rajzomhoz.
Már majdnem dél volt, mire a fáraó végzett a halotti templom
megtekintésével és elindult kifelé az előudvarba, ahol a palota szakácsai
pazar lakomát készítettek.
– Jer, ülj ide mellém, hogy folytathassuk beszélgetésünket a csillagokról!
– A király ismét példátlan dolgot tett, midőn az asztalnál maga mellé
ültette Lostrist, ráadásul úgy, hogy ezért egyik első feleségének odébb
kellett ülnie. Az étkezés alatt jobbára úrnőmmel beszélgetett. Lostris
immáron teljesen elemében volt, szellemével és varázsával egészen
elbűvölte és felvidította a királyt meg a körülötte ülőket.
Természetesen nekem, mint rabszolgának, nem volt helyem az asztalnál,
nem sikerült még úrnőm közelébe se férkőznöm, hogy figyelmeztessem,
viselkedjék visszafogottabban a király előtt. Ehelyett kénytelen voltam
felmászni az egyik gránitoroszlán talapzatára, ahonnan végignézhettem az
egész asztalon és jól láttam mindent, ami odalenn történik. Ám nem én
voltam az egyetlen megfigyelő, Intef uram ugyan a király közelében ült,
mégis visszahúzódva, csillogó, kérlelhetetlen tekintettel figyelt mindent,
akár egy szép, de gyilkos pók, mely hálója közepén ül.
Az étkezés egy pontján, a magasban hirtelen feltűnt egy sárga csőrű
kánya és rikoltott egyet, mely olyan volt, akár egy keserűen gúnyos kiáltás.
Sietve a gonosz szem elleni jelet mutattam, mert ki tudja, mely isten öltötte
fel e madár képét, hogy összekuszálja és megzavarja a mi kis
törekvéseinket.
Ebéd után az udvar úgy egy órányira le szokott pihenni, különösen az
évnek ezen legforróbb szakában. Ám a fáraó ezen a napon annyira izgatott
volt, hogy hallani sem akart róla.
– Most pedig megszemléljük a kincseket – jelentette be. Az első
kincstár őrei félreálltak és fegyverükkel tisztelegtek a királynak és
kíséretének, majd az ajtók belülről kitárultak.
Ezt a hat kincstárat nem csupán raktárnak terveztem, melyben azt a
temérdek temetkezési kincset tároljuk, amit a fáraó az elmúlt tizenkét év
során, mióta a kettős korona birtokosa, összegyűjtött, hanem műhelynek is,
melyben kézművesek és mesteremberek kis csapata egyfolytában dolgozott,
hogy a kincsek egy-egy újabb darabbal szaporodjanak.
A terem, melybe beléptünk, a fegyvertár volt, itt kaptak helyet a csaták
és vadászatok valódi és szertartásos fegyverei meg felszerelései, melyeket
a király magával visz majd az alvilágba. Intef uram jóváhagyásával úgy
intéztem a dolgokat, hogy a kézművesek padjaik mellett legyenek, s így a
királynak lehetősége legyen munka közben megfigyelni őket.
Ahogy a fáraó lassan végigment a munkapadok sorai között, kérdései
annyira körültekintőek és gyakorlottak voltak, hogy azok a nemesek és pa-
pok, akiknek föltette, nem tudtak választ adni rájuk és kétségbeesetten for-
golódtak, hogy keressenek valakit, aki tud. Sürgősen előrehivattak hátulról
a tömegből és én előrefurakodtam, hogy kielégítsem a király kíváncsiságát.
– Á, igen – mosolyodott el halványan a fáraó, ahogy felismert. – Ez itt
nem más, mint az alázatos rabszolga, ki darabokat ír és meggyógyítja a be-
tegeket. Úgy tűnik, itt senki sem ismeri az összetételét ennek az elektrum-
nak, mely összeköti e harci íjnak anyagát, mit ez az ember készít nekem.
– Kegyes fáraó, ez a fém itt egy rész réz, öt rész ezüst és négy rész
arany ötvözete. Az arany, az a tiszta arany, mely csak a loti bányákban, a
nyugati sivatagban található. Természetesen semmi más nem ad a
fémszálnak ehhez hasonló hajlékonyságot és rugalmasságot.
– Természetesen – helyeselt a király savanyú képpel. – És hogyan lesz
ez a szál ilyen vékony? Hisz ezek alig vastagabbak egy hajszálomnál.
– Felség, a forró fémet úgy húzzuk ki, hogy lengetjük egy különleges
ingán, melyet külön erre a célra terveztem. Később, ha felséged kívánja,
megtekinthetjük e műveletet az aranyöntő műhelyben.
Imigyen, a körút további része során, a király mellett maradhattam és
legalább részben elterelhettem figyelmét Lostrisról, de még mindig nem
találtam módot arra, hogy négyszemközt beszéljek vele.
A fáraó lement a fegyvertárba, hogy szemügyre vegye a már
felhalmozott hatalmas mennyiségű fegyvert és harci felszerelést. Ezek
közül néhány még őseié volt és híres csatákban használták őket; a többi
pedig újonnan készült és harcban sosem fogják használni. Mind csodálatos
volt, a fegyverkészítő művészet remekei. Voltak ott bronzból, ezüstből és
aranyból készült sisakok és mellvértek, elefántcsont markolatú,
drágakövekkel kirakott, harci kardok, a királyi elitcsapatok főparancsnoka-
inak teljes ünnepi díszegyenruhája, hosszú és kerek, víziló- és krokodilbőr
pajzsok, aranycsillagokkal kirakva. Csodálatos gyűjtemény volt.
A fegyvertárból a belső udvaron át a bútortárba mentünk, ahol száz
műbútorasztalos dolgozott cédrusfával, akáciával és értékes ébenfával,
hogy a halotti bútorok készen álljanak, midőn a király elindul hosszú útjára.
A mi folyóvölgyünkben nemigen nő értékes fa, ezért a faanyag ritka és
költséges áru, mely megközelíti a súlyának megfelelő ezüst értékét. Szinte
minden darabját több száz mérföldnyi távolságról, a sivatagon át
szállították, vagy hajón, lefelé a folyón, azokból a titokzatos, déli
országokból. Ám itt annyira bőviben volt, mintha mindennapos dolog
lenne és friss fűrészpor illata töltötte be a forró levegőt.
Néztük, amint a kézművesek a fáraó ágyának fejlapjára gyöngyházból
és elütő színű fából elkészítik a berakást. Mások a székek kartámláját
díszítették arany sólymokkal, a kitömött kerevetek háttámláját pedig ezüst
oroszlánfejekkel. Még az Elaphantine-szigeten álló királyi palota
termeiben sem voltak olyan finom munkák, mint amilyenek a királyi sír
kőkamráját fogják ékesíteni.
A bútorkincsektől átmentünk a szobrászok termébe. A szobrászok vagy
százféle színárnyalatú márványt, homokkövet és gránitot faragtak,
hasítottak vésőikkel és csiszolóikkal, így aztán finom, halvány porral volt
teli a levegő. A kőfaragók orrukat és szájukat vászoncsíkokkal fedték,
melyen ez a finom por megült és vonásaikat fehérre festette az alattomos
anyag. Néhány ember köhögött a maszk alatt, azzal az állandó, száraz
köhögéssel, mely annyira jellemző hivatásukra. Sok öreg szobrász
holttestét boncoltam fel, kik harminc éven át dolgoztak és foglalkozásukba
haltak bele. Azt láttam, hogy tüdejük megkövesedett, kővé vált testükben,
így aztán a lehető legkevesebb időt töltöttem a kőfaragók műhelyében,
nehogy én is megkapjam ezt a betegséget.
Mindazonáltal a szemlélő számára munkájuk eredménye csodálatos volt,
istenek és magának a fáraónak a szobrai, melyek élettel voltak tele.
Életnagyságú szobrok a fáraóról, ki trónján ül, vagy épp úton van, élve
vagy holtan, isteni formájában vagy halandó ember képében. Ezek a
szobrok szegélyezik majd azt a hosszú, kövezett utat, mely a völgyből, a
halotti templomból felvezet a fekete hegyfalhoz, melyből még e
pillanatban is vájják a király végső sírhelyét. Halálakor az arany halotti
bárkára, melyet száz fehér ökör vontat majd, kerül fel a hatalmas szarkofág,
hogy a kövezett úton eljusson végső nyughelyére.
Ez a még csak részben elkészült gránitszarkofág ott állt a kőfaragók
termének közepén. Eredetileg ez egyetlen rózsaszín gránittömb volt,
melyet az asszuáni bányákban fejtettek és egy külön erre a célra készült
bárkán szállították le a folyón. Ötszáz rabszolga kellett ahhoz, hogy partra
vontassák, majd fagörgőkön felhúzzák ide, ahol most áll ez a téglalap alakú,
öt lépés hosszú, három lépés széles és három lépés magas, tömör kő.
A kőfaragók azzal kezdték, hogy a tetejéről levágtak egy vastag lapot.
Ezen a gránit fedőlapon egy kőfaragómester épp a fáraó múmiaalakjának
mását mintázta, amint keresztezett karral, szorosan fogja halott kezében az
ostort és a pásztorbotot. A kőfaragók egy másik csapata most a nagyobb
gránittömböt mélyítette, melybe majd pontosan beférnek a belső koporsók.
A hatalmas, külső szarkofággal együtt összesen hét koporsó lesz, melyek
úgy illenek egymásba, akár azok az összerakható gyerekjátékok. A hetes
természetesen bűvös szám. A legbelső koporsó tiszta aranyból lesz, amit
később az aranyművesek termében meg is nézhettünk, mivel az alaktalan
fémből épp akkor kalapálták ki.
E sokrészű szarkofág, ez a király bepólyált holttestét tartalmazó kő- és
aranytömeg lesz az, amit az aranybárka végigvisz az úton a hegyekig, és e
lassú utazás hét napig fog tartani. A halotti bárka minden este megáll majd
egy-egy kis szentély mellett, melyek a kövezett út mentén sorakoznak.
A szobrok termének egyik lenyűgöző, különálló része volt hátul az
usébti-műhely, ahol a szolgákat meg a kíséretet faragták, kik elkísérik
útjára a halott királyt. Ezek tökéletes, apró figurák voltak, melyek az
egyiptomi társadalom minden rendjét és osztályát képviselték, hogy a
túlvilágon is dolgozzanak a király helyett, aki így az alvilágban ugyanúgy
folytathatja evilági életét.
Mindegyik usébti egy-egy gyönyörűen kifaragott fababa volt, a
hivatásának megfelelő öltözékben és felszerelve a szükséges
szerszámokkal. Voltak ott földművesek, kertészek, halászok, pékek,
sörfőzők, szolgálók, katonák, adószedők, írnokok, borbélyok és egyszerű
munkások százai, kik majd előlépnek és elvégeznek minden alantas
munkát a király helyett, ha a többi isten munkára fogná az alvilágban.
Ezen apró figurák tömegének élén még egy nagyvezír is volt, kinek
vonásai erősen emlékeztettek Intef uram vonásaira. Ezt a szobrocskát a
fáraó a kezébe vette és alaposan megnézte, majd megfordította és elolvasta
a hátán lévő feliratot.

Én Intef úr vagyok, Felső-Egyiptom nagyvezíre, a fáraó örökös társa,

kit háromszor tüntettek ki a Dicsőség Aranyával. Készen állok, hogy
feleljek a király helyett.
 A fáraó átadta a szobrot Intef uramnak. – Intef uram, a teste valóban ily
izmos? – kérdezte, komor arcán halovány mosollyal, és a nagyvezír
könnyedén meghajolt.
– A szobrász nem volt igazán méltányos velem, felség.
Az utolsó kincstár, melyet a király aznap meglátogatott, az
aranyművesek terme volt. Az olvasztó félelmetes fénye furcsa ragyogásba
vonta a munkapadok mellett, teljes odaadással dolgozó ékszerészek arcát.
Jól betanítottam őket. Amikor a király és kísérete belépett, az
aranyművesek mind letérdeltek és háromszoros meghajlással köszöntötték
a fáraót, majd visszatértek munkájukhoz.
Még ebben a hatalmas teremben is oly fullasztó volt az olvasztók heve,
hogy lélegezni is alig lehetett és hamarosan mindannyian úsztunk a
verítékben. Ám a királyt annyira lenyűgözték a szeme elé táruló kincsek,
hogy úgy tűnt, mintha a nyomasztó hőségről tudomást sem vett volna.
Egyenesen a terem közepén álló emelvényhez ment, ahol a legtapasztal-
tabb és legügyesebb aranyművesek dolgoztak az aranykoporsón. A vibrá-
lón csillogó fémben sikerült tökéletesen megragadniuk és megörökíteniük
a fáraó arcvonásait. Ezt a maszkot fogják majd bepólyált fejére helyezni.
Ez az isteni fáraó képmása volt, a szeme obszidiánból és hegyi kristályból
készült, homlokán pedig ott tekergeti a kobrafejű ureusz. Komolyan
hiszem, hogy civilizációnk ezer éve során az aranyművesek ennél
csodálatosabb mesterművet még nem alkottak. Ez volt a csúcs, e művészeti
ág alkotásainak tetőpontja. Az eljövendő korok egy napon majd
megcsodálhatják tündöklő ragyogását.
A fáraó, miután már minden lehetséges szögből megvizsgálta az
aranymaszkot, úgy tűnt, továbbra sem képes elszakadni tőle. A nap
hátralévő részét ott töltötte az emelvényen, egy alacsony zsámolyon
üldögélt, miközben pazar ékszerekkel teli fadobozok sorát tették lábai elé
és bemutatták neki tartalmukat.
Nem hiszem, hogy eddig egyszerre, ennyi kincset valaha is
felhalmoztak volna egy helyen. Egy egyszerű felsorolás szinte semmit sem
ad vissza e kincsek pazarul változatos gazdagságából. Mindazonáltal
elöljáróban hadd mondjak el annyit, hogy már eddig is hatezer-
négyszázötvenöt darab volt a cédrusfa dobozokban, és számuk napról
napra nőtt, mivel az ékszerészek fáradhatatlanul dolgoztak.
Volt ott temérdek, a fáraó lábujjaira és ujjaira való gyűrű; aztán
amulettek meg talizmánok, istenek és istennők aranyszobrocskái;
nyakláncok, karkötők, nagy mellérmek és övek, melyeket sólyom, keselyű
és a föld, az ég meg a folyó más lényeit ábrázoló berakások díszítettek;
aztán voltak ott koronák meg diadémok, melyeket lazúrkővel, gránittal,
acháttal, vörös karneollal, jáspissal és mindenféle, a civilizált ember
számára oly értékes drágakővel díszítettek.
Az a művészi tökély, mellyel mindezt megtervezték és elkészítették,
elhomályosított mindent, amit az elmúlt évezred során alkottak. Gyakran
van úgy, hogy egy nemzet hanyatlásakor alkotja a legcsodálatosabb
művészi értékeket. Egy birodalom alakulásának idején a hódítás és
gazdagság megteremtése kerül előtérbe. Csak amikor már ezt elérték, és
nyugalom van, akkor kerül felszínre a művészet utáni vágy és – ami még
ennél is fontosabb – megjelennek a gazdag, befolyásos emberek, akik
hajlandók a művészetet támogatni.
A halotti bárkához és a maszkhoz felhasznált arany és ezüst súlya, meg
ez az egész, lélegzetelállító kincsgyűjtemény, már meghaladta az ötszáz
takhot is; imigyen legalább ötszáz erős ember kellett volna ahhoz, hogy
mindezt felemelje. Úgy számoltam, hogy ez közel egytizede volt az írott
történelmünk teljes ezer éve során kibányászott nemesfémek súlyának. A
király mindezt magával akarta vinni a sírba.
Ki vagyok én, hogy alázatos rabszolgaként megkérdőjelezzem azt az
árat, amit a király az örök életért fizetni szándékozik? Legyen elég az a
szerény megállapítás, hogy a fáraónak e kincs összegyűjtésével, miközben
háborút folytatott Alsó-Egyiptom ellen, szinte teljesen egyedül, minden
segítség nélkül sikerült Egyiptomot koldusbotra juttatnia.
Nem csoda hát, hogy Tanus, beszédében, az adószedők sanyargatását a
népet sújtó egyik legszörnyűbb csapásként emelte ki. Köztük, és a vidéket
szabadon, akadálytalanul fosztogató rablóbandák között összetörve,
megnyomorodva hevertünk e gazdasági iga alatt, mely mindnyájunknak túl
nehéz volt. Ahhoz, hogy egyáltalán életben maradhassunk, ki kellett
bújnunk az adószedők hálója alól. Így hát a király, azáltal, hogy saját
gyarapodása érdekében nekilátott, hogy minket koldusbotra juttasson,
egyúttal mindnyájunkat törvényszegővé is tett. Nemigen akadt olyan, sem
a nagyok, sem a kicsik, sem a gazdagok, sem a szegények között, ki
éjszakánként nyugodtan aludt. Csak feküdtünk éberen és attól rettegtünk,
hogy az adószedők bármely pillanatban bekopogtathatnak az ajtón.
Jaj, ez a szegény, meggyötört ország, mint nyögött e súlyos iga alatt!

A holtak városában pazar szállást készítettek a királynak, hol a Nílus

nyugati partján, a komor fekete hegyek rejtekén készülő, végső
nyughelyének közelében töltheti majd az éjszakát.
A holtak városa majdnem akkora volt, mint maga Karnak. Itt laktak
mindazok, kiknek közük volt a halotti templom és a királyi sír építéséhez
és őrzéséhez. A királyi őrség egy teljes regimentje védte e szent helyet, mi-
vel a bitorló ott északon legalább annyira mohón gyűjtötte a kincset, mint
saját, hőn szeretett királyunk, és a sivatagi rablóvezérek is napról napra
vakmerőbbek és merészebbek lettek. A halotti templom kincsei állandó
kísértésként vonzották a két királyság, sőt a távolabbi területek rablóit is.
Az őrség mellett még el kellett szállásolni az iparosokat, a
kézműveseket és segédeiket is. Az én feladatom volt a fizetések és a
fejadagok nyilvántartása, így pontosan tudtam, hogy hányan vannak. A
legutóbbi fizetésnapon a létszám négyezer-nyolcszáztizenegy fő volt.
Ehhez még hozzájött több mint tízezer rabszolga, akik szintén itt dolgoztak.
Nem terhelem magam azzal, hogy felsoroljam, hány ökröt és birkát kell
naponta levágni, hogy elláthassuk őket, vagy mennyi halat kell kifogni a
Nílusból és hány ezer kancsónyi sört kell főzni naponta, hogy csillapítsa
nyári szomját ez a hatalmas tömeg, mely itt dolgozik a munkafelügyelők
éber tekintetének és mindig kéznél lévő korbácsainak irányítása alatt.
A halottak városa valóban egy város és ebben a városban volt egy palota
is a király számára. Igazi megkönnyebbülés volt, midőn végre betértünk
ide éjszakára, mivel kimerítő nap állt mögöttünk. Nekem azonban ezúttal
sem jutott túl sok pihenés.
Megpróbáltam elérni Lostris úrnőmet, de már-már úgy tűnt, mintha
valami összeesküvés lenne az, mely egyfolytában távol tart tőle. Kis fekete
szolgálói szerint először épp szükségét végezte, majd fürdőt vett, utána
meg már lepihent és nem lehetett zavarni. Végül pedig, midőn még mindig
lakrésze előtt várakoztam, az apja hívatott, így tovább nem maradhattam,
gazdámhoz kellett sietnem.
Amint beléptem Intef uram hálójába, nyomban kiküldött mindenkit a
szobából. Amikor magunkra maradtunk, megcsókolt. Jóindulata ismételten
meglepett, és zavart izgatottsága. Ritkán láttam ilyennek, de ha mégis, az
mindig valami végzetes esemény bekövetkeztét sejtette.
– Mily gyakorta fordul elő, hogy az ember a hatalomhoz és a
gazdagsághoz vezető kaput a lehető legváratlanabb helyen leli meg! –
nevetett rám és megsimogatta az arcomat. – Ezúttal két női comb közt
rejtőzik. Ne, öreg kedvesem, ne játszd itt nekem az ártatlant. Pontosan
tudom, hogy milyen agyafúrtan van benne a kezed ebben az egészben. A
fáraó elmondta nekem, hogy te vetted rá erre azzal, hogy fiú örököst ígértél
neki. Szétre mondom, te aztán agyafúrt vagy, igaz? Egy szót se szóltál
nekem erről, hanem csak úgy, a saját szakálladra kitervelted az egészet.
Ismét felnevetett és egyik hajtincsemet megfogta. – Nyilván te egész idő
alatt sejtetted végső célomat, még akkor is, ha erről nyíltan sosem beszél-
tünk. Így hát nekiláttál, hogy elérd nekem. Persze ezért az elbizakodottsá-
gért most meg kellene büntetnem téged – azzal addig tekerte a hajamat,
míg a szemem könnybe nem lábadt –, de hogyan is haragudhatnék rád,
amikor a kettős koronát karnyújtásnyira hoztad nekem? – Elengedte tin-
csemet és ismét megcsókolt. – Épp most jövök a királytól. Két nap múlva,
az ünnep csúcspontján bejelenti kézfogóját lányommal, Lostrisszal. –
Éreztem, amint hirtelen elsötétedik előttem a világ és kiver a fagyos veríték.
– Az esküvőt még ugyanaznap, a záróünnepség után megtartjuk, arról
már gondoskodtam. Mert ugye nem akarjuk halogatni, nehogy történjék
közben valami, ami esetleg megakadályozná?
Szokatlan az ilyen gyors királyi házasság, de nem volt példa nélkül való.
Amikor az arát azért választják, hogy megpecsételjenek valami politikai
egyezményt, vagy meg akarják szilárdítani helyzetüket egy újonnan
elfoglalt területen, akkor az esküvőt sokszor a döntés megszületésének
napján, nyomban meg is tartják. I. Mamose fáraó, jelenlegi fáraónk egyik
őse, magán a csatatéren vette feleségül a legyőzött hurri főnök lányát.
Mindazonáltal most, hogy könyörtelenül szembe kellett néznem saját
félelmeim valóra válásával, engem ezek a történelmi előzmények egy
csöppet sem vigasztaltak.
Úgy tűnt, Intef uram nem vette észre gyötrődésemet. Nyilván túlságosan
is lekötötte az, ami most a legjobban érdekelte és megállás nélkül beszélt
tovább. – Mielőtt formálisan is hozzájárultam volna a frigyhez, rávettem a
királyt arra, hogy ha fiút szülne neki, akkor lányomat a fő feleség rangjára
emeli, s így ő lesz az uralkodó hitvese.
– Persze te is tudod, hogy ez mit jelent. Ha a fáraó meghalna, mielőtt
unokám elérné az uralkodáshoz szükséges kort, akkor én, mint nagyapja és
a legközelebbi férfi hozzátartozó leszek a régens... – Hirtelen elhallgatott
és rám meredt, én meg már annyira jól ismertem őt, hogy pontosan tudtam,
mi jár a fejében. Keserűen megbánta ezt az oktalanságot, hisz e gondolatot
nem lett volna szabad senkinek sem meghallania. Ez nem más, mint
színtiszta felségárulás. Ha Lostris fiút szül a fáraónak, akkor a gyermek
atyja hamarosan meghal. Ezt mindketten tudtuk. Intef uram
királygyilkosságról beszélt és most épp azt fontolgatta, hogy el kell tenni
láb alól az egyetlen fültanút, a szerény rabszolgát, Taitát. Ezzel mindketten
tökéletesen tisztában voltunk.
– Uram, igazán boldoggá tesz, hogy minden úgy alakult, ahogy
terveztem. Most már elismerem, hogy fondorlatos módon kerítettem
lányodat a király útjába, én írtam le neki őt leendő fia anyjaként. Aztán a
darabot használtam fel arra, hogy megmutassam lányodat és felhívjam rá a
király figyelmét. Mindazonáltal addig nem mertem beszélni neked ilyen
fontos ügyekről, míg nem lehettem biztos benne, hogy sikerül véghezvinni.
De azért még sok tennivaló vár ránk, hogy valóban biztonságban
érezhessük magunkat. – Majd gyorsan rögtönöztem egy listát, hogy mi
minden állhatja utunkat, mielőtt végérvényesen sikerülne megszereznünk a
koronát és Egyiptom kormánypálcáját. Finoman igyekeztem megvilágítani
előtte, mily nagy szüksége van rám ahhoz, hogy elérje célját. Láttam, hogy
érveim nyomán megnyugszik és tudtam, hogy legalábbis ami a közeljövőt
illeti, egy darabig biztonságban vagyok.
Beletelt egy kis időbe, míg elfogadható módon sikerült elszabadulnom
tőle és siettem Lostris úrnőmhöz, hogy figyelmeztessem arra a szörnyű
helyzetre, amibe én juttattam. Ám még mielőtt ajtajához értem volna,
rájöttem, figyelmeztetésem csupán arra lenne jó, hogy kétségbe ejtsem és
ezzel őrületbe vagy esetleg öngyilkosságba kergessem. Nincs vesztegetni
való időm, ha meg akarom akadályozni, hogy az események elérjék
tragikus végkifejletüket.
Most már csupán egyetlen emberhez fordulhattam.

Elhagytam a holtak városát és a csatorna mentén, a vontatóúton, elindultam

vissza a folyóhoz, oda, ahol Tanus raja táborozott. A hold, melynek még
három nap kellett ahhoz, hogy megjelenjen, hideg, sárga ragyogásba vonta
a nyugati láthatár egyenetlenül csipkézett hegyeit, és sötét árnyakat vetett
az alant elterülő síkra.
Miközben sietősen szedtem a lábam, magamban összeszedtem minden
lehetséges bajt és szerencsétlenséget, mely Tanusszal, Lostris úrnőmmel és
velem megeshet az elkövetkezendő napokban. Épp úgy ostoroztam magam,
miként a fekete sörényű, sivatagi oroszlán korbácsolja fel indulatait
farkának csonttüskés végével, mielőtt megtámadja a vadászt. Imigyen, már
jóval azelőtt, hogy a Nílus partjára értem volna, csak úgy feszült bennem
az indulat.
Tanus táborát könnyen megtaláltam, közvetlenül a Nílus partján, a
csatorna bejáratánál állt. A raj hajói a tábor alatt horgonyoztak. Az őrség
megállított, majd miután felismertek, odavezettek Tanus sátrához.
Tanus épp késői vacsoráját fogyasztotta Kratasszal és még négy másik
alárendelt tisztjével. Felállt, hogy mosolyogva üdvözöljön és megkínált a
kezében lévő söröskupából. – Milyen váratlan, kellemes meglepetés, öreg
barátom! Ülj le mellém és kortyolj a sörömből, amíg a rabszolgám hoz
neked egy másik kupát meg egy tálat. Egészen kimelegedtél és valahogy...
 Röviden véget vetettem ennek az udvariaskodásnak azzal, hogy
dühödten rátámadtam. – Szétbe veled, te nagydarab, ostoba fajankó! Hát
nem látod, hogy micsoda veszélybe sodortál mindnyájunkat? Te meg az a
te nagy szád! Hát nem is gondolsz úrnőm biztonságára és jólétére? – Az
igazat megvallva nem akartam ilyen kemény lenni vele, de ahogy
belekezdtem, már képtelen voltam uralkodni érzelmeimen és minden
félelmem meg nyugtalanságom dühödt támadásként zúdult rá. Nem mintha
mindaz, amivel vádoltam, igaz lett volna, de könnyített lelkemen, hogy
kitombolhattam magam.
Tanus arca megváltozott és egyik kezét mintegy védekezően felemelte.
– Hé! Megleptél. Fegyvertelen vagyok, s így képtelen arra, hogy védekez-
zek gyilkos rohamod ellen. – Tisztjei előtt a hangja kedélyes volt, de moso-
lya vértelen, amint megfogta a karomat és kivezetett a sátorból a sötétségbe,
majd szinte kivonszolt maga után a táboron kívüli, holdfényben úszó, nyílt
területre. Olyan voltam, akár egy gyerek, annak a jobb kéznek a
szorításában, mely kardforgatáshoz szokott és ahhoz, hogy felajzza a nagy
íjat, a Lantanát.
– Most aztán ki vele! – parancsolt rám dühödten. – Mi történt, amitől
ilyen komisz lett a hangulatod?
Még mindig mérges voltam, de a félelem dühömnél erősebb volt és a
nyelvem ismét megeredt. – A fél életemet azzal töltöttem, hogy
megpróbáltalak megóvni saját ostobaságodtól és most már elegem van
belőle. Hát még mindig nem értettél meg semmit az életből? Tényleg azt
hitted, hogy sértetlenül megúszod azt a hihetetlen dőreséget, amibe tegnap
este mindnyájunkat belesodortál?
– A darab végén elhangzott szónoklatomról beszélsz? – Döbbenten
nézett rám és elengedte a karomat. – Hogy mondhatod, hogy dőreség volt?
Minden tisztemnek és mindenkinek, akivel azóta beszéltem, tetszett, amit
mondtam...
– Te bolond, hát nem érted, hogy ebben a játékban minden tiszted és ba-
rátod véleménye annyit ér, amennyit egy már bomlásnak indult, rohadt hal?
Ha más uralkodónk lenne, már rég halott lennél, de még ez a mi gyönge és
tétova öregemberünk sem engedheti meg, hogy megúszd pimaszságod
következményeit. Ez még a trónjánál is fontosabb. Fizetned kell, Tanus,
fizetned, Harrab úr. Hórusz a tudója, hogy keményen fogsz megfizetni.
– Talányokban beszélsz – csattant rám. – Én a királynak egy nagy
szolgálatot tettem. Talpnyalókkal van körülvéve, akik csupán olyan
hazugságokkal traktálják, amiről azt hiszik, hogy szívesen hallja. Már rég
itt volt az ideje, hogy megtudja az igazságot, és a szívem mélyén tudom, ha
egyszer végiggondolja, hálás lesz nekem.
Haragom kezdett elpárologni a jó győzelmébe vetett, egyszerű, szilárd
hitének hallatán. – Tanus, drága barátom, hogy te milyen naiv vagy! Nincs
olyan ember, ki valaha is hálás lenne, ha lenyomják a torkán a keserű
igazságot. De mindettől függetlenül, egyenesen Intef uram kezére játszottál.
– Intef uram? – keményen rám meredt. – Mi van már megint Intef
urammal? Úgy beszélsz róla, mintha az ellenségem lenne. A nagyvezír
apám legkedvesebb barátja volt. Tudom, hogy bízhatom benne,
megoltalmaz engem. Megesküdött atyámnak a halálos ágyánál.
Láttam, hogy derűs természete és barátságunk ellenére, most, talán
életében először, kezd igazán haragudni rám. És azt is tudtam, hogy bár
lassan ébred fel benne, Tanus haragja veszedelmes dolog.
– Jaj, Tanus! – zaboláztam meg végre saját haragomat. – Nem voltam
tisztességed veled. Annyi minden van, amit már rég el kellett volna
mondanom, de sosem tettem meg. Semmi sem volt úgy, ahogy te gondolod.
Gyáva voltam és nem tudtam elmondani neked, hogy Intef uram atyád
leghalálosabb ellensége.
– Hát ez meg hogy lehetne igaz? – csóválta fejét Tanus. – Barátok
voltak, a legjobb barátok. Apró gyerekkoromból emlékszem arra, amint
együtt nevetnek. Atyám azt mondta nekem, hogy az életemet is rábízhatom
Intef uramra.
– A nemes Pianki, a nemes Harrab úr azt hitte, hogy ez igaz. Ez a hit
teljes vagyonába és végül az életébe került, amit Intef kezébe tett le.
– Nem, nem, biztos, hogy tévedsz. Atyám áldozatául esett egy sor
szerencsétlenségnek.
– Mely szerencsétlenségek mindegyike mögött Intef uram állt. Irigyelte
atyádat erényeiért, népszerűségéért, gazdagságáért és a fáraó előtti
tekintélyéért. Rájött, hogy nem őt, hanem Harrab urat fogják kinevezni
nagyvezírré, és mindezért gyűlölte.
– Ezt én nem tudom elhinni. Képtelen vagyok hinni neked. – Tanus
tagadólag rázta a fejét, és ekkor már haragom utolsó szikrája is ellobbant.
– El fogok mondani neked mindent, ahogy ezt már rég meg kellett volna
tennem. Megkapsz tőlem minden bizonyítékot, amire szükséged van. De
erre most nincs idő. Bíznod kell bennem. Intef uram téged még atyádnál is
jobban gyűlöl. Mindketten veszélyben vagytok, te is, meg Lostris úrnőm is.
Nemcsak az életetek van veszélyben, hanem az a veszély is fenyeget, hogy
örökre elveszítitek egymást.
– Hát ez meg hogy lehetséges, Taita? – Szavaim megzavarták és
megrázták. – Azt hittem, hogy Intef uram beleegyezett a házasságunkba.
Hát nem beszéltél még vele?
– De igen, beszéltem vele – kiáltottam, majd megragadtam Tanus kezét
és benyomtam a hátamon a tunikám alá. – Ez volt a válasza. Érzed azokat a
hurkákat, a korbács nyomait?! Megkorbácsoltatott, amiért egyáltalán
felvetettem a házasság gondolatát közted és Lostris úrnőm között. Hát
ennyire gyűlöl téged és a családodat.
Tanus némán meredt rám, de láttam, hogy végre hisz nekem, így rátér-
hettem arra a témára, ami most még féktelen beszédénél és a nagyvezír már
évek óta ellene folytatott bosszúhadjáratánál is jobban foglalkoztatott.
– Hallgass most rám, barátom, és készülj fel a legrosszabbra. – Nem
lehetett ezt másként elmondani neki, csak olyan egyenesen, ahogy Tanus
mondta volna el nekem. – Intef uram, aki távolról sem egyezett bele a
házasságotokba, épp ma este ígérte oda lányát másvalakinek. Nyomban
hozzámegy Mamose fáraóhoz, és ha megszüli neki első fiát, fő felesége és
társa lesz. A király maga fogja bejelenteni az Ozirisz-ünnepségek végén.
Az esküvőt még aznap este megtartják.
Tanus megtántorodott és arca a holdfényben holtsápadttá vált. Sokáig
egyikünk sem tudott megszólalni, végül Tanus megfordult és elindult a
még lábon álló gabona között. A nyomába szegődtem, nem tévesztettem
szem elől, míg végül egy kiálló, fekete sziklára lelt, melyre úgy rogyott le,
akár egy nagyon öreg ember. Halkan mellé léptem, majd valamivel lejjebb,
csöndesen leültem. Szándékosan néma maradtam mindaddig, míg fel nem
sóhajtott és halkan megkérdezte: – Lostris beleegyezett ebbe a házasságba?
– Hát persze, hogy nem. Bár valószínű, hogy még nem is tud róla. De
gondolod, hogy ellenvetése akár egy pillanatig is számítana apja és a király
akaratával szemben? Ebbe neki nem lesz beleszólása.
– Most mihez kezdjünk, öreg barátom?
Még kétségbeesésemben is hálás voltam neki, amiért többes számot
használt, belevett engem is és így biztosított barátságunkról. – Van itt még
egy valószínű lehetőség, amivel szembe kell néznünk – figyelmeztettem. –
És ez az, hogy abban a beszédben, melyben a fáraó bejelenti házasságát
Lostrisszal, be fogja jelenteni bebörtönzésed, vagy ami még rosszabb,
halálra ítél. Intef uramra hallgat a király és ezt ő nyilván javasolni fogja
neki. Ami azt illeti, ezúttal még jó indoka is van rá. Nyugodtan vádolhat
azzal, hogy zendülést szítottál.
– Nem érdekel, hogy élek vagy halok, ha Lostris nem lehet a feleségem.
Ha a király elveszi őt tőlem, akkor nászajándékul nyugodtan fejemet veheti.
– Olyan egyszerűen, minden színpadias póz nélkül mondta, hogy
nehezemre esett haragot színlelni és gúnyos élt vinni hangomba.
 – Pontosan úgy beszélsz, mint egy gyönge, szánalmas vénasszony, aki
harc nélkül megadja magát a sorsnak. Miféle gyönyörű, soha el nem múló
szerelem a tied, ha még csak nem is küzdesz érte?
– Hogyan küzdhetnék egy királlyal, egy istennel? – kérdezte Tanus
csöndesen. – Egy királlyal, akinek hűséget esküdtem és egy istennel, ki oly
távoli és megtámadhatatlan, akár maga a nap?
– Királyként nem érdemli meg hűségedet. Ezt világosan ki is mondtad
beszédedben. Nem más, mint egy gyönge és határozatlan öregember, aki
megosztotta a két királyságot és a mi Ta-Merinket vérzőn térdre
kényszerítette.
– És mint isten? – kérdezte Tanus ismét csöndesen, mintha a válasz
valójában nem is érdekelné, pedig tudtam, hogy őszintén istenfélő ember,
mint a nagy harcosok közül oly sokan.
– Isten? – Hangom gúnyos volt. – A te jobb karodban sokkal több az
istenség, mint abban a puhány kis testben.
– Akkor mit tanácsolsz? – kérdezte, és hangja csalókán szelíd volt. –
Szerinted mit kéne tennem?
Nagy levegőt vettem és kiböktem. – Tisztjeid és embereid az alvilág
kapujáig is követnének téged. A nép szeret bátorságodért és tisztességedért
– elakadtam, mivel arca a holdfényben egyáltalán nem olyan volt, mely
arra biztatna, hogy folytassam.
Hallgatott, mialatt száguldó szívem húszat vert, majd halkan rám
parancsolt: – Folytasd! Mondd csak, amit mondani akarsz.
– Tanus, te lennél a legnemesebb fáraó, kit Ta-Meri, ez a mi
anyaföldünk ezredéve látott. Ha Lostris úrnőmmel az oldaladon, te ülnél a
trónon, akkor ezt a földet és népét ismét naggyá tehetned. Szólítsd
csapataidat és vezesd embereidet végig a kövezett úton oda, ahol ez az
érdemtelen fáraó fekszik védtelenül és sebezhetőn. Holnap hajnalra már te
lehetsz a Felső-Királyság uralkodója. És mához egy évre akár már le is
győzheted a bitorlót és újból egyesíted a két királyságot. – Felpattantam és
szembefordultam vele. – Tanus, Harrab úr, a sorsod és azé a nőé vár rád,
kit szeretsz. Ragadd meg mindkét erős, harcos kezeddel!
– Harcos kéz, igen. – Arcom elé tartotta. – Olyan kéz, mely harcolt az
anyaföldért és védte törvényes királyát. Rossz szolgálatot teszel nekem,
öreg barátom. Ezek nem egy áruló kezei. És ez nem egy istenkáromló szíve,
mely lever és elpusztít egy istent, hogy elfoglalhassa helyét az istenek
között.
Tehetetlenségemben hangosan felnyögtem. – Te lennél az utolsó ötszáz
év legnagyobb fáraója és nem kellene istenné kikiáltanod magad, ha ez a
gondolat téged sért. Könyörgöm, tedd meg a mi Egyiptomunkért és a nőért,
akit mindketten szeretünk!
– Lostris ugyanúgy szeretne egy árulót, ahogy a katonát és a hazafit
szerette? Szerintem nem. – Megrázta a fejét.
– Szeretni fog téged, bármi is... – kezdtem, de nyomban szavamba
vágott.
– Nem tudsz meggyőzni. Ő erényes és tisztességes nő. Árulóként és
tolvajként eljátszanám megbecsülését. És ami legalább ilyen fontos, én sem
tudnám többé becsülni önmagamat, és nem érdemelném meg édes
szerelmét, ha megtenném, amire biztatsz. Ha fontos neked a barátságunk,
akkor erről többé ne is beszéljünk. Én nem tartok igényt a kettős koronára
és ilyen igényem nem is lesz soha. Hórusz, halld szavam és fordítsd el
tőlem arcod, ha e fogadalmat valaha is megtörném.
Ezzel az ügy végérvényesen lezárult, jól ismertem őt, ezt a nagydarab,
dühítő mamlaszt, akit teljes szívemből szerettem. Amit mondott, azt
pontosan úgy is gondolta és emellett kitart bármi áron.
– Akkor meg mihez kezdesz, hogy a fene abba a konok szívedbe? –
fortyantam fel. – Bármit mondok, semminek nincs foganatja. Talán
egyedül akarsz ezzel szembenézni? Hirtelen olyan bölcs lettél, hogy már
nincs is szükséged a tanácsaimra?
– Szívesen megfogadom a tanácsaidat mindaddig, amíg értelmes
tanácsokat adsz. – Kinyúlt és lehúzott maga mellé. – Gyere, Taita, segíts
nekünk. Lostrisnak meg nekem nagyobb szükségünk van rád, mint eddig
bármikor. Ne hagyj el minket. Segíts nekünk, hogy megtaláljuk a
tisztességes kiutat.
– Félek, hogy ilyen nem létezik – sóhajtottam, miközben érzelmeim úgy
hánykolódtak és forogtak, akár egy roncsdarab az áradó Níluson. – De ha
nem ragadod magadhoz a koronát, akkor ne merj itt maradni. Kapd Lostrist
a karodba és vidd el innen.
A holdfényben rám meredt. – Elhagyni Egyiptomot? Ezt nem
mondhatod komolyan. Ez az én világom. Ez Lostris világa.
– Nem! – nyugtattam meg. – Nem erre gondoltam. Van még egy fáraó
Egyiptomban. Olyan, akinek harcosokra és becsületes emberekre van
szüksége. Sokat nyújthatsz egy ilyen királynak. A híred Alsó-Egyiptomban
is éppoly nagy, mint itt, Karnakban. Vidd Lostrist a Hórusz lehelete
fedélzetére és vidd gályádat sebesen észak felé. Nincs hajó, mely utolérhet.
Ilyen széllel és az áramlat segítségével, tíz napon belül megjelenhetsz a
vörös fáraó udvarában, Memphiszben és hűségesküt tehetsz...
– Hóruszra, te eltökélted, hogy mégis árulót csinálsz belőlem – vágott
szavamba. – Esküdjek hűséget a bitorlónak, azt mondod? És mi van azzal a
hűségesküvel, amit az igazi, Mamose fáraónak tettem? Ez neked semmit
sem jelent? Miféle ember vagyok, ha ugyanúgy esküt teszek minden
királynak és hitehagyottnak, aki az utamba kerül? Egy eskü nem
olyasvalami, amit az ember elcserél vagy visszakér, Taita, az egy életre
szól. És eskümet az igazi Mamose fáraónak adtam.
– Nos, ez az igazi fáraó azonos azzal, aki elveszi a szerelmedet és
elrendeli, hogy a nyakadra tegyék a kötelet – hívtam fel rá a figyelmét
kíméletlenül és ezúttal még ő is megingott.
– Természetesen igazad van. Nem maradhatunk Karnakban. De nem
leszek áruló és nem töröm meg ünnepélyes eskümet azzal, hogy kardot
fogok királyom ellen.
– A te nézeteid a becsületről számomra túlságosan bonyolultak. – Nem
tudtam leplezni a hangomból kicsendülő keserű gúnyt. – Én csupán annyit
tudok, hogy szép jövőt jósol nekünk, remek hullák leszünk mindannyian.
Eddig elmondtad nekem, hogy mit nem fogsz tenni. Most azt mondd el,
hogy mit fogsz tenni annak érdekében, hogy megmentsd magad és megóvd
Lostris úrnőmet e gyűlöletes sorstól.
– Igen, öreg barátom, igazad van, hogy haragszol rám. Segítséget és
tanácsot kértem tőled. Aztán amikor megkaptam, csak lefitymáltam és
semmibe vettem. Kérlek, légy türelemmel. Légy még egy kicsit elnéző
velem. – Tanus felpattant és járkálni kezdett le s föl, akár a leopárd a fáraó
állatseregletében, miközben a fejét csóválta és ökölbe szorította a kezét,
mintha valami ellenféllel állna szembe.
Végül megállt előttem. – Az árulót nem fogom eljátszani, de nehéz
szívvel rákényszeríteni magam arra, hogy gyávaként viselkedjem. Ha
Lostris beleegyezik, hogy velem tart, de csak ha beleegyezik, akkor
hajlandó vagyok elmenekülni. Elviszem innen, el erről a földről, melyet
mindketten annyira szeretünk.
– Hova mentek? – kérdeztem.
– Tudom, hogy Lostris sosem tudná elhagyni a folyót. Ez nemcsak az ő
élete, meg az enyém, de az istene is. Hápi mellett, a folyó mellett kell
maradnunk, így csupán egy irány marad. – Felemelte karját, ezt a
holdfényben vakító, izmoktól duzzadó kart és dél felé mutatott. – Követjük
a Nílust délnek, Afrika mélyére, Kús földjére és még azon is túl.
Felmegyünk egészen a kataraktákon túlra, az ismeretlen vadonba, hol
civilizált ember eddig még nem járt. Talán majd ott, ha az istenek is úgy
akarják, kialakíthatunk magunknak egy másik Ta-Merit.
– Kik lesznek társaid?
 – Természetesen Kratas és a tisztjeim közül azok, akik kedvet éreznek
magukban egy ilyen kalandhoz. Még ma este beszélek velük és
választhatnak. Talán öt hajó kell és hozzá a legénység. Hajnalban el kell
indulnunk. Visszamennél a holtak városába, hogy lehozd ide Lostrist?
– És én? – kérdeztem csöndesen. – Magaddal viszel?
– Téged? – Rám nevetett. Most, hogy a döntés már megszületett,
kedélye szárnyra kapott, magasra emelkedett, akár az ökölről szabadjára
engedett sólyom. – Tényleg feladnád a kerted, a könyveidet, a színdarab-
jaidat meg a templomépítéseket? Ez az út veszélyes, és kemény élet vár
ránk. Tényleg akarod ezt, Taita?
– Nem hagyhatom, hogy egyedül menj, hogy vigyázó kezem ne fogja
mérséklőn a vállad. Milyen ostobaságokba és veszélyekbe sodornád
úrnőmet, ha nem vagyok ott, hogy vezesselek?
– Hát gyere! – mondta parancsolón és hátba csapott. – Egy pillanatig
sem kételkedtem abban, hogy velünk tartasz. Tudom, hogy Lostris amúgy
sem jönne nélküled. Elég legyen a fecsegésből! Sok a dolgunk. Először is,
elmondjuk Kratasnak meg a többieknek, hogy mit szándékozunk tenni,
majd rájuk hagyjuk a döntést. Aztán neked vissza kell menned a holtak
városába, hogy elhozd Lostrist, addig én felkészülök az indulásra. Veled
küldök egy tucatnyit a legjobb embereim közül, de most már sietnünk kell.
Elmúlt éjfél és már jócskán benne járunk a harmadik dekanban.
Amilyen buta, romantikus bolond vagyok, én is éppoly izgatott voltam,
mint ő, amint sietve elindultunk vissza a templom és a kövezett út alatti
táborba. Annyira lelkes és felajzott voltam, hogy veszélyérzetem egészen
eltompult. Tanus volt az, aki a holdfényben észrevette előttünk azt a
vészjóslón fenyegető mozgást és megragadta a karomat, majd behúzott egy
csenevész kenyérfa árnyékába.
– Egy fegyveres csapat – suttogta és akkor már én is láttam a bronz
dárdahegyek csillogását. Sokan voltak, számukat úgy harminc-negyven
főre becsültem.
– Lehet, hogy rablók, vagy egy portyázó csapat az Alsó-Királyságból –
mormogta Tanus, és még engem is megrémített az az óvatos lopakodás,
ahogy a fegyveresek közeledtek. Nem a csatorna melletti vontatóúton
jöttek, hanem a földeken át osontak és szétoszoltak, hogy bekerítsék Tanus
folyóparti táborát.
– Erre! – Egy katona gyakorlott szemével mérte fel a terepet és
nyomban észrevett egy sekély vádit, mely a folyó felé futott, és gyorsan
odairányított. Beleugrottunk és hétrét görnyedve futottunk, míg el nem
értük a tábor szélét. Akkor Tanus kiugrott a vádiból és egy üvöltéssel
riasztotta a tábort.
– Fegyverbe! Hozzám, Kékek! Alakzatban körém! – Ez volt a Kék
Krokodil Gárda csatakiáltása, amit nyomban átvett minden egyes osztag
tiszthelyettese. A tábor egy pillanat alatt életre kelt. A tűz körül alvó
emberek felpattantak és megragadták gúlába rakott fegyvereiket, míg a
tisztek sátra úgy nyílt ki, mintha a bent lévők nem is aludtak volna, hanem
feszülten, készenlétben várták volna Tanus parancsát. Karddal a kézben a
helyükre rohantak és az élen ott láttam Kratast.
Ámulatba ejtett ez a gyorsaság, annak ellenére, hogy tudtam, ezek itt
mind harcedzett, kipróbált harcosok. Izgalmamban szaporán lélegeztem, de
alig egy tucatnyiszor kapkodhattam be a levegőt, máris tömör hadrendben
álltak, pajzsaik egymást fedték és dárdáik a sötétség felé meredtek. Azt az
idegen csapatot ott kinn az éjszakában ugyanúgy megdöbbenthette ez a ka-
tonásan harcias bemutató, mint engem, mert bár a homályban még mindig
láttam az emberek körvonalát és fegyvereik halvány csillanását, ám arra a
gyilkos támadásra, amelyre mindnyájan számítottunk, sosem került sor.
Abban a pillanatban, hogy az alakzatok felálltak, Tanus parancsot adott
az előrenyomulásra. Gyakran megvitattuk, hogy a védekezéssel szemben
milyen előnyei vannak a támadásnak, és most összetömörült osztagai
előrenyomultak, készen arra, hogy Tanus parancsára, bármely pillanatban
teljes támadásba lendüljenek. Ez nyilván rémisztő látvány volt azoknak az
embereknek ott kinn a sötétségben, mivel egy rémülten csengő hang
odakiáltott nekünk. – A fáraó emberei vagyunk, a király ügyében járunk.
Állítsd le a támadást!
– Kékek, állj! – fékezte meg Tanus a fenyegető előrenyomulást, majd
visszakiáltott: – Melyik fáraót szolgáljátok, a vörös bitorlót vagy az igazi
fáraót?
– Az igazi királyt szolgáljuk, az isteni Mamosét, a Felső- és Alsó-
Királyság uralkodóját. A király hírnöke vagyok.
– Lépj elő, király hírnöke, ki úgy lopakodsz az éjszakában, akár egy
tolvaj. Lépj elő és mondd el, mi járatban vagy! – szólította Tanus, de az
orra alatt odaszólt Kratasnak: – Álljatok készen, ez árulás. Érzem a szagát
a levegőben. Rakjatok a tűzre. Legyen fény, hadd lássuk.
Kratas kiadta a parancsot és nyomban száraz sáscsomókat vetettek az
őrtüzekre. A lángok fellobbantak és visszaszorították a sötétséget. Ebbe a
vöröslő fénybe lépett elő az idegen csapat vezetője, és így kiáltott: – A
nevem Neter, a Legjobb Tízezerből. A fáraó testőrségének parancsnoka
vagyok. Nálam van a sólyom pecsét, hogy letartóztassam és őrizetbe
vegyem Tanust, Harrab urat.
– Hóruszra, ez szemérmetlen hazugság – mordult fel Kratas. – Te nem
vagy gonosztevő, aki ellen elfogatási parancsot adnak ki. Megsértett téged
és az egész regimentet. Hadd essünk nekik és én lenyeletem vele azt a
sólyom pecsétet.
– Állj! – tartotta vissza Tanus. – Hallgassuk végig a fickót. – Ismét
felemelte a hangját: – Mutasd nekünk azt a parancsot, Neter parancsnok.
Neter a magasba emelte. Egy ragyogó, kék fajanszból készült
szobrocska volt, mely a királyi sólymot ábrázolta. A sólyom pecsét a király
személyes felhatalmazását jelentette. Akinél ez volt, az a fáraó nevében,
törvényesen, teljes jogkörrel járhatott el. Halálbüntetés járt annak, aki
érvényét megkérdőjelezte és a pecsét viselőjét akadályozta abban, hogy a
király nevében eljárjon. Felelősséggel csupán a királynak tartozott.
– Én vagyok Tanus, Harrab úr – adta meg magát Tanus. – Elismerem a
sólyom pecsétet.
– Uram, uram – suttogta Kratas sürgetően. – Ne menj a királyhoz. Ez
biztos halálodat jelenti. Már beszéltem a többi tiszttel. A regiment
mögötted áll, sőt az egész hadsereg mögötted áll. Csak add meg a jelet.
Még mielőtt megvirrad, királlyá teszünk.
– Fülem nem hallja ezeket a szavakat – mondta neki Tanus halkan, de
olyan fenyegetően, hogy ez többet jelentett, mint ha felmordult vagy
üvöltött volna. – De csak ez egyszer, Kratas, Maydum fia. Ha legközelebb
árulásról mersz beszélni, saját kezűleg viszlek a király elé, hogy
szembenézhess haragjával.
Ezután felém fordult és egy kicsit félrevont. – Most már túl késő, öreg
barátom. Az istenek nem nézik jó szemmel vállalkozásunkat. Kénytelen
vagyok bízni a király józan eszében és jóindulatában. Ha valóban isten,
akkor belelát a szívembe és meggyőződhet róla, hogy abban gonoszság
nem lakik. – Megérintette a karomat és ez a könnyű mozdulat többet
mondott a legmelegebb ölelésnél. – Menj Lostrishoz, mondd el neki, hogy
mi történt és miért. Mondd meg neki, hogy szeretem és szeretni fogom
ebben az életben, meg az elkövetkezendőben is. Mondd meg neki, ha kell,
akár az örökkévalóságig is várni fogok rá.
Aztán kardját visszacsúsztatta hüvelyébe, majd puszta kézzel előlépett
és a sólyom pecsét viselője felé fordult. – Készen állok, hogy teljesítsem a
király parancsát – jelentette ki egyszerűen.
Mögötte emberei sziszegtek és morgolódtak, kerek pajzsukon csörgették
kardjaikat, de Tanus komor képpel megfordult és egy mozdulattal
lecsöndesítette őket, majd nagy léptekkel odament Neterhez. A király
testőrsége körülfogta és szaporán elindultak a csatorna melletti vontatóúton,
vissza a holtak városába.
A tábor dühös és elkeseredett fiatalemberekkel volt tele, amikor én is
útra keltem, hogy tisztes távolságból kövessem Tanust és kíséretét. Midőn
visszaértem a holtak városába, egyenesen Lostris úrnőm lakrészéhez
mentem. Legnagyobb szomorúságomra üresen találtam, csupán fekete
szolgálói közül volt ott három, kik szokás szerint, a maguk lusta és
panaszosan mélázó módján, épp úrnőm utolsó ruháit csomagolták el egy
cédrusfa ládába.
– Hol van úrnőtök? – kérdeztem tőlük és köztük a legidősebb meg a
legszemtelenebb, az orrát piszkálva, fennkölt választ adott: – Ott, hol nem
érheted el, eunuch. – A többiek vihogni kezdtek, hogy társuk milyen
remekül visszavágott. Mindnyájan féltékenyek voltak rám, amiért Lostris
úrnőm oly kiemelt kegyben részesített.
– Válaszolj nekem egyenesen, különben elverem azt a pimasz
hátsófeledet, te szemtelen fruska. – Erre már volt példa, így nyomban
meghunyászkodott és mogorván, duzzogva motyogta: – Elvitték a fáraó
háremébe. Ott neked nincs befolyásod. Az őrök hiányzó golyóid ellenére
sem fognak beengedni a királyi hölgyek közé.
Természetesen igaza volt, de mégis meg kellett próbálnom. Úrnőmnek
még életében nem volt ennyire szüksége rám, mint most. Ahogy sejtettem,
a királyi hárem kapujának őrei hajthatatlanok voltak. Tudták, hogy ki
vagyok, de parancsuk volt rá, hogy senkit, még Lostris közvetlen
kíséretének tagjait sem engedhetik be hozzá.
Egy aranygyűrűmbe került, de még ezzel a bőkezűséggel is csupán
annyit értem el, hogy megígérték, az egyik őr elviszi neki az üzenetemet.
Leírtam egy kis papiruszdarabra, megpróbáltam szelíden biztatni, egy kis
bátorságot önteni belé. Nem mertem leírni neki mindazt, ami velünk történt,
sem azt a veszélyt, amibe most Tanus került. Név szerint még csak nem is
említettem, mégis biztosítanom kellett őt Tanus szerelméről és védelméről.
Mint befektetés, nem érte meg azt az árat, amit fizetnem kellett érte. Sőt,
amit a legnehezebb elviselni, ahogy később megtudtam, ez teljesen
felesleges kiadás volt, mivel Lostris sosem kapta meg üzenetemet. Hát
nincs senki ezen az álnok, hitszegő világon, akiben az ember megbízhatna?
Se Tanust, se Lostris úrnőmet nem láthattam az Ozirisz-ünnep utolsó
napjának estéjéig.
Az ünnep az isten templomában ért véget. Ezúttal ismét úgy tűnt, mintha
Nagy-Théba teljes lakossága az udvarokra gyűlt volna. Olyan szorosan
voltunk, hogy a nagy tolongásban és hőségben alig kaptam levegőt.
Szörnyen éreztem magam, mivel az aggodalomtól meg a feszültségtől
már két egymást követő éjszaka nem aludtam. Tanus bizonytalan sorsa
mellett még további gondok is szakadtak a vállamra, mivel Intef uram
azzal a terhes feladattal bízott meg, hogy én intézzem lánya és a király
esküvői szertartásának megrendezését, mely feladat szöges ellentétben állt
vágyaimmal. Ehhez jött még az, hogy elszakítottak úrnőmtől és ezt szinte
képtelen voltam elviselni. Nem is tudom, hogyan sikerült átvészelnem.
Még a rabszolgafiúk is nyugtalankodni kezdtek miattam. Kijelentették,
hogy szépségemet így megcsorbulni még sosem látták és kedélyem se volt
még ennyire rossz.
A fáraó trónról mondott, véget nem érő beszéde alatt kétszer is
meginogtam és már-már az ájulás kerülgetett. Mindazonáltal erőt vettem
magamon és kitartottam, miközben a király monoton hangon
semmitmondó közhelyeket és féligazságokat motyogott, hogy leleplezze a
királyság valódi helyzetét és megnyugtassa a népet.
Amint az várható volt, egyszer sem utalt nyíltan az északi, vörös fáraóra
meg a polgárháborúra, melybe belesodródtunk, csupán olyan tág
értelemben, hogy „ezek a zavaros idők” vagy „elpártolás és zendülés”. Ám
miután már egy ideje beszélt, hirtelen világossá vált előttem, hogyan utal
minden olyan tárgyra, melyről Tanus említést tett beszédében, és valahogy
megpróbálja mindet orvosolni.
Igaz, hogy mindezt a maga megszokott módján, rosszul és habozva tette,
mégis az az egyszerű tény, hogy figyelembe vette azt, amit Tanus mondott,
erőt adott nekem és kalandozó figyelmemet teljes egészében rá
irányítottam. Előrébb nyomakodtam a tömegben, míg jobban rá nem láttam
a trónra, ahonnan a király ekkor már a rabszolgák arcátlanságáról és
társadalmunk alsóbb osztályainak tiszteletlen viselkedéséről beszélt. Ez is
egy olyan gond volt, amit Tanus említett, és jót mulattam, amikor
meghallottam a fáraó megoldását. – Mostantól a rabszolga tulajdonosa
ötven korbácsütésre ítélheti az arcátlan rabszolgát, anélkül, hogy e büntetés
jóváhagyása végett az elöljárósághoz kéne fordulnia – jelentette be.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, hogy ugyanez a király tizenkét
éve majdnem romlásba döntötte az országot egy másik bejelentéssel, mely
ez utóbbinak tökéletes ellentéte volt. Koronázása idején még lelkes volt,
tele eszményekkel, és ténylegesen nekilátott, hogy eltörölje a rabszolgaság
ősi és dicső intézményét. El akart engedni Egyiptomban minden rabszolgát,
hogy szabad embert csináljon belőlük.
Számomra egy ekkora ostobaság még az időnek ilyen távlatából is
érthetetlennek tűnik. Bár jómagam is rabszolga vagyok, mégis azt hiszem,
hogy a rabszolgaság és a szolgaság azok az intézmények, melyeken népünk
nagysága alapszik. A csőcselék nem tudja kormányozni önmagát. A
kormányzást csak olyanokra szabad bízni, kik arra születtek és neveltettek.
A szabadság kiváltság, előjog és nem jog kérdése. A tömegeknek erős
gazdákra van szükségük, mert ellenőrzés és irányítás nélkül csupán a teljes
zűrzavar uralkodhat. Az abszolút uralkodó, a rabszolgaság és szolgaság
egy olyan rendszer oszlopai, mely lehetővé tette számunkra, hogy civilizált
emberré váljunk.
Tanulságos volt látni, hogy maguk a rabszolgák mennyire lázadtak az
ellen a lehetőség ellen, hogy rájuk zúdítják a szabadságot. Akkoriban még
nagyon fiatal voltam, de engem is megrémített az a lehetőség, hogy
kipenderítenek a fiúk lakrészében lévő, meleg és biztonságos kis
kuckómból, hogy a következő kenyérmorzsáért, egy seregnyi felszabadított
rabszolgával együtt, már a szeméthalmokban kotorásszak. Egy rossz gazda
még mindig jobb, mint ha az embernek egyáltalán nincs gazdája.
Természetesen ez az ostobaság teljes zűrzavarba sodorta az országot. A
hadsereg már-már fellázadt. Ha északon a vörös fáraó megragadta volna
ezt az alkalmat, akkor most a történelmet másként írnák. Végül a mi saját
fáraónk sietve visszavonta szerencsétlen felszabadítási rendeletét és így
sikerült megkapaszkodnia trónjában. Most meg, alig valamivel egy évtized
múltán, itt van, és bejelenti a rabszolgák arcátlanságáért járó büntetés
növelését. Ez annyira jellemző volt erre a tétova, zavaros fáraóra, hogy úgy
tettem, mintha a homlokom törülgetném, mert valahogy el kellett rejtenem
a mosolyt, mely két napja első ízben jelent meg arcomon.
– Annak a gyakorlatnak, mely öncsonkítás révén a katonai szolgálat
elkerüléséhez vezet, a jövőben erőteljesen elejét vesszük – motyogott
tovább a király. – Minden alkalmas fiatalember, ki e rendelkezés alapján
mentességet kér, köteles megjelenni egy háromtagú, a hadsereg tisztjeiből
álló bizottság előtt, mely tisztek közül legalább egy százados, vagy ennél
magasabb rangú. – Ezúttal mosolyom vonakodó elismerés volt. A fáraó ez
egyszer jó úton jár. Mennyire szerettem volna látni Mensetet és Sobeket,
amint hiányzó hüvelykjüket mutogatják a folyami háború egyik harcedzett,
öreg katonájának. Micsoda gyöngéd együttérzésre számíthattak! – Az ilyen
vétséget ezer aranygyűrű bírsággal sújtjuk. – Szét felpuffadt hasára, ezen
aztán az a két fiatal piperkőc is eltűnődhetett volna, Intef uram pedig
kifizethette volna helyettük a bírságot.
 Gondjaim ellenére kezdtem egy kicsit jobb hangulatra derülni, ahogy a
fáraó folytatta: – Mától fogva tíz aranygyűrű bírsággal sújtható vétségnek
számít, ha egy szajha bármely nyilvános helyen gyakorolja hivatását,
kivéve azt, melyet az elöljáróság erre a célra kijelöl. – Ezúttal már alig
tudtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek. Tanus másodkézből
Théba minden lakójából szigorú erkölcsű, tisztességes embert farag.
Kíváncsi lennék, hogy miként üdvözlik a matrózok meg a katonák, akik
épp nincsenek szolgálatban, hogy így beavatkoznak életükbe, kedvenc
időtöltésükbe. A fáraó elméjének világossága rövid életű volt. Minden
bolond tudja, hogy mekkora ostobaság, ha törvényekkel próbáljuk
szabályozni az emberek nemi gyarlóságait.
Annak ellenére, hogy kételkedtem a király javallatainak bölcsességében,
mégis valami reszkető izgalom lett úrrá rajtam. Az nyilvánvaló volt, hogy a
király komolyan figyelembe vette mindazt, amivel Tanus a beszédében
előhozakodott. Azon töprengtem, vajon ezek után is elítélheti-e Tanust
zendülésért.
Mindazonáltal a fáraó még nem fejezte be. – Tudomásomra jutott, hogy
az állam bizonyos tisztviselői visszaéltek azzal a bizalommal, amit beléjük
fektettem. Ezeket a tisztviselőket, kik az adószedéssel és a közvagyon
kezelésével vannak megbízva, fel fogjuk szólítani, hogy számoljanak el a
gondjaikra bízott pénzzel. Azok, kik hűtlen kezelés és megvesztegetés
vádjában bűnösnek találtatnak, nyomban hurkot kapnak a nyakukba és
halálra ítéltetnek. – A népek mozgolódni kezdtek és hitetlenül
felsóhajtottak. A király valóban megfékezné saját adószedőit?
A terem végéből egy hang felkiáltott: – A fáraó nagy! Éljen a fáraó! – A
kiáltást nyomban átvették a többiek is és a végén csak úgy visszhangzott a
templom a nagy ünnepléstől. Az az őszinte, ösztönösen feltörő hang
nyilván szokatlan volt a király fülének. Elég messze voltam a tróntól, de
még onnan is jól láttam, hogy mennyire élvezi. Gyászos képe felvidult és
mintha még a kettős korona súlya se nyomta volna annyira a fejét. Biztosra
vettem, mindez csak növelheti Tanus esélyét, hogy elkerülje a hóhér hurkát.
Amikor az éljenzés végre alábbhagyott, a király a maga különös módján
folytatta, amivel nyomban sikerült szinte mindent eltüntetnie abból, amit
épp az imént ért el. – Megbízható nagyvezíremet, a nemes Intef urat bízom
meg a tisztviselők kivizsgálásával, korlátlan hatalommal ruházva fel, hogy
elrendelhesse a vizsgálatokat, letartóztatásokat és dönthessen élet és halál
felett. – Csupán egészen halk taps üdvözölte ezt a kinevezést, amit arra
használtam, hogy leplezzek egy keserűen gúnyos kacajt. A fáraó egy éhes
leopárdot küld, hogy megszámolja neki a csibéket a tyúkketrecben. Milyen
remekül vadászhat majd Intef uram a királyi kincstárakban, a nemzeti
vagyon micsoda újraelosztása fog itt végbemenni most, hogy gazdám végzi
a számolást és megszabadítja az adószedőket titkos tartalékaiktól!
A fáraónak egészen különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a legnemes-
ebb gondolatot és szándékot is felborítsa, vagy zátonyra futtassa ügyetlen
kormányzásával. Kíváncsi voltam, vajon milyen ostobaságot sikerül még
elkövetnie, mielőtt aznapi beszédét befejezné, és nem kellett soká várnom.
– Egy ideje már nagy gondot okoz nekem a Felső-Királyság területén
létező törvénytelen állapot, mely komolyan veszélyezteti a tisztességes
polgárok életét és birtokát. A megfelelő időben intézkedtem róla, hogy
ezen az állapoton változtassunk. Mindazonáltal, a közelmúltban ezt az
ügyet olyan alkalmatlan időben és meggondolatlanul tárták elém, hogy azt
már a zendülés szelleme hatotta át. Ez az Ozirisz-ünnep mentessége alatt
történt. Ez a mentesség azonban nem vonatkozik az árulásra, az isten-
gyalázás bűnére, a király személye és istensége elleni támadásra. – A fáraó
jelentőségteljesen elhallgatott. Világos volt, hogy Tanusról beszél, és én
ismét kételkedni kezdtem az ítéletében. Egy erős fáraó nem magyarázkodik
a népnek és nem próbálja megnyerni egyetértésüket cselekedeteihez.
Egyszerűen kimondta volna az ítéletet és azzal az ügyet lezárja.
– Természetesen Tanusról, Harrab úrról beszélek, aki az Ozirisz-
játékban a nagy isten, Hórusz szerepét játszotta. Lázadás bűntette miatt őri-
zetbe vettük. Tanácsadóim véleménye megoszlik e személy bűnösségét
illetően. Vannak, akik a legfőbb büntetést kérik fejére... – Láttam, amint
Intef uram, ki a trón alatt állt, egy pillanatra elfordítja tekintetét, és ez meg-
erősített abban, amit már eddig is tudtam, hogy ő a legfőbb azok közt, kik
Tanus kivégzését kívánják. –... és vannak, akik úgy vélik, hogy az ünnep
során előadott beszédét valóban isteni erők sugallták és nem Tanus, Harrab
úr hangja volt az, mely ezen dolgokról beszélt, hanem magának Hórusz
istennek az igazi hangja. Ha ez utóbbi esetről van szó, akkor nyilvánvalóan
nem büntethető a halandó, kit az isten választott, hogy általa beszéljen.
Az érvelés világos volt, de melyik, a kettős koronára érdemes fáraó nem
tartja méltóságán alulinak, hogy mindezt elmagyarázza ennek a közönséges
katonákból, matrózokból, földművesekből, kereskedőkből, munkásokból
és rabszolgákból álló csűrnének, kiknek zöme még mindig a túl sok bor
meg a dorbézolás káros hatásaitól szenved? Miközben ezen elmélkedtem, a
király parancsot adott testőrsége parancsnokának, ki a trón alatt állt.
Felismertem, ő volt Neter, az a tiszt, akit Tanusért küldött. Neter fürgén
elment, majd egy pillanat múlva visszatért és kivezette Tanust a terem
hátsó részében lévő szentélyből.
 Barátom láttán megdobbant a szívem, majd megtelt örömmel és
reménnyel, ahogy észrevettem, hogy nincs megkötözve és a bokáján
nincsenek láncok. Bár nem volt fegyvere, nem viselte rangjelzéseit és csak
egy egyszerű, fehér kötény volt rajta, megszokott, ruganyos lépteivel és
derűs könnyedséggel járt. Eltekintve attól a gyógyuló sebtől a homlokán,
ahol Rasfer megvágta, más sérülésnek nem volt nyoma rajta. Nem verték
és nem kínozták meg, éreztem, hogy derűlátásom újjáéled. Nem úgy
bántak vele, ahogy egy elítélttel.
Egy pillanat múlva minden reményem darabokra tört. Tanus tisztelettel-
jesen leborult a trón előtt, majd amikor ismét felállt, a fáraó szigorúan né-
zett rá és hangjában nem volt könyörület. – Tanus, Harrab úr, árulás és
zendülés vádjával állsz itt előttem. Én bűnösnek talállak mindkét bűntett
elkövetésében. Hurok általi halálra ítéllek, mely az árulók szokásos
büntetése.
Amint Neter Tanus nyakára tette a lenkötél hurkot, mellyel megjelölte,
mint halálraítéltet, az emberek, kik mindezt nézték, hangosan felnyögtek.
Egy asszony felsikoltott és a templom hamarosan megtelt panaszos
jajgatással és gyászos siratással. Egy halálos ítélet kihirdetését ilyen
érzelmi kitörés még sosem kísérte. Ennél világosabban semmi sem
bizonyíthatta volna, hogy a nép mennyire szereti Tanust. Én velük együtt
jajgattam és a szememből előtörő könnyek végigfolytak arcomon, majd
vízesésként zúdultak mellkasomra.
A testőrség nekiesett a tömegnek, hosszú lándzsáik tompa végét
használva igyekeztek a gyászolókat csöndre bírni. Teljesen hiábavaló volt
és én a fejük felett elkiáltottam magam: – Kegyelmezz, jóságos fáraó!
Kegyelmezz a nemes Tanusnak!
Az egyik testőr oldalról fejbe vágott és én félig elkábulva a földre estem,
de kiáltásomat átvette a tömeg. – Kegyelmezz, könyörgünk neked, ó isteni
Mamose! – A testőröknek minden erejüket latba kellett vetni, hogy
sikerüljön valamiféle rendet teremteniük, de néhány asszony még akkor
sem hagyta abba a zokogást.
Amikor a fáraó ismét felemelte a hangját, csak akkor lett végre csönd,
hogy mindnyájan halljuk következő nyilatkozatát. – Az elítélt a
királyságban létező, törvénytelen állapotot nehezményezte. Felszólította a
trónt, hogy zúzza szét a rablóbandákat, melyek az országot pusztítják. Az
elítéltet hősnek nevezték, és vannak, akik azt mondják, hogy rendkívüli
harcos. Ha ez igaz, akkor ő maga a legalkalmasabb arra, hogy véghezvigye
mindazt, amit követel.
Most az emberek összezavarodtak és elnémultak, én meg alkarommal
letörültem arcomról a könnyeket, miközben feszültem figyeltem a kö-
vetkező szóra. – Ezért a halálos ítéletet két évre felfüggesztem. Ha az
elítéltet valóban Hórusz isten ösztönözte, hogy azt a lázító beszédet mondja,
akkor az isten segíteni fog neki, hogy véghezvigye azt a feladatot, amivel
megbízom.
Mélységes volt a csönd. Úgy tűnt, senki sem érti, amit hall, bár lelkemet
egyenlő arányban öntötte el a remény és a kétségbeesés.
A király jelére a korona egyik főtisztviselője előlépett és a fáraó felé
nyújtott egy tálcát, melyen egy apró kék szobor hevert. A fáraó magasra
tartotta és bejelentette: – Kiadom Harrab úrnak a fáraók sólyom pecsétjét.
A pecsét oltalma alatt összeszedhet minden embert és harci felszerelést,
melyről úgy véli, hogy feladatához szüksége van rá. Belátása szerint
bármilyen módszert használhat és ebben senki sem akadályozhatja meg.
Két teljes éven át a király embere és felelősséggel csak a királynak tartozik.
Ezen idő leteltével, a következő Ozirisz-ünnep utolsó napján, a halálos
hurokkal a nyakában, ismét a trón elé áll. Ha feladatát nem sikerül tel-
jesítenie, akkor a hurok megszorul és ott hal meg, azon a helyen, ahol most
áll. Ha feladatát sikerrel elvégzi, akkor én, Mamose fáraó, saját kezemmel
veszem le a hurkot a nyakáról, hogy egy aranyláncot tegyek a helyére.
Még mindig nem tudtunk se szólni, se mozdulni, csak ámulva
meredtünk a fáraóra, amint egy mozdulatot tett az ostorral meg a
pásztorbottal. – Tanus, Harrab úr, megbízlak e feladattal, hogy Felső-
Egyiptom Királyságának területén pusztíts el minden gonosztevőt és
rablóbandát, kik e földet rettegésben tartják. Két éven belül helyreállítod a
Felső-Királyság területén a békét és a rendet. Ha nem teljesíted, az
életeddel fizetsz.
A tömegből egy üvöltés szakadt ki, oly vad, akár a sziklás partokat
csapkodó, viharos hullámok. Bár ők önfeledten éljeneztek, én panaszosan
jajongtam. A feladat, mellyel a fáraó megbízta, meghaladta minden
halandó ember erejét. A halál felhője nem szállt el Tanus feje fölül.
Tudtam, hogy mához két évre ugyanazon a helyen fog meghalni, ahol most
oly magasan, fiatalon és büszkén áll.

Elhagyatottan állt a tömeg kellős közepén, akár egy elveszett gyermek,

háta mögött pártfogó istene, a folyó, előtte az arcok tengere.
Hosszú vászoninge a bokájáig ért és a kagyló levével a legfinomabb bor
színére festették anyagát, mely szín azt hirdette, hogy a menyasszony szűz.
Haját szabadon leengedték. Puha, sötét áradatként omlott vállára és úgy
csillogott a napfényben, mintha valami belső tűz táplálná. Ragyogó fürtjein
hosszú szárú vízililiomból font menyasszonyi koszorút viselt. A virágok
valami földöntúli égszínkékek voltak és kelyhük mélye úgy ragyogott, akár
a legtisztább arany.
Az arca fehér volt, mint a frissen őrölt liszt. A szeme oly nagy és oly
sötét, hogy szívszaggatóan emlékeztetett arra a kicsi lányra, akit az évek
során oly gyakran kellett felráznom szorongató rémálmaiból, és olyankor
mindig világot gyújtottam, majd addig ültem ágya mellett, míg újból el
nem aludt. Ezúttal nem segíthettem rajta, a rémálom most valóság volt.
Nem mehettem oda hozzá, mert az elmúlt napokhoz hasonlóan most is
papok meg a fáraó őrei vették körül és még a közelébe se engedtek. Az én
kicsi lányom számomra örökre elveszett, és ezt a gondolatot nem bírtam
elviselni.
A papok folyami sásból építették meg a menyegzői sátrat, mely a Nílus
fölé magasodó parton állt és Lostris úrnőm alatta várta vőlegényét, hogy
eljöjjön érte. Mellette ott állt apja, a nyakában csillogott a Dicsőség Aranya,
és ajkán egy kobra mosolya ült.
Aztán a királyi vőlegény végre elindult, lépteit ünnepélyes dobütések
meg a felbődülő gazellaszarv hangja kísérte, és számomra ez a nászinduló
volt a világ legszomorúbb zenéje.
A fáraó a nemes koronát viselte és kezében ott volt a jogar, de e pompa
és királyi jelvények mögött mégis csak egy kis pocakos, szomorú arcú
öregember volt. Akaratlanul is a másik vőlegényre gondoltam, ki, ha az
istenek kegyesebbek, most ott állhatna a sátor alatt, úrnőm oldalán.
A fáraó miniszterei és főtisztviselői kísérték, és oly szorosan a
nyomában voltak, hogy úrnőmet eltakarták szemem elől. Annak ellenére,
hogy nekem kellett megszerveznem minden részletet, magán a menyegzőn
nem vehettem részt, így a szertartás alatt csupán időnként vethettem egy-
egy pillantást Lostris úrnőmre.
Ozirisz főpapja a Nílusból frissen húzott vízzel mosta meg mind a
menyasszony, mind a vőlegény kezét és lábát, mely egybekelésük
tisztaságát jelképezte. Aztán a király letört egy darabkát a rituális
kenyérből és zálogként ifjú arájának nyújtotta. Amint a király ajkai közé
helyezte azt a morzsát, úrnőm arcára pillantottam. Lostris nem tudta se
megrágni, se lenyelni, úgy állt ott azzal a falattal a szájában, mintha nem is
kenyér, hanem kő lenne.
Aztán ismét eltakarták szemem elől és csak amikor az esküvői bort
tartalmazó, üres kancsó roppanását hallottam, ahogy a vőlegény egy
kardcsapással összezúzza, akkor tudtam, hogy megtörtént, és Lostris
immáron oly távol került, hogy Tanus karja többé nem érheti el.
 A sátor alatti tömeg megnyílt és a fáraó előrevezette legújabb hitvesét
az emelvényre, hogy bemutassa az embereknek. Lostris iránti szeretetüket
olyan véget nem érő, tömeges dicsőítéssel fejezték ki, hogy már csöngött
tőle a fülem és a fejem beleszédült.
Ki akartam jutni a tömegből, hogy megkeressem Tanust. Bár tudtam,
hogy már nem tartják fogva, hogy ismét szabadlábon van, mégsem volt ott
a szertartáson. Talán ő volt Thébában az egyetlen ember, aki ma nem volt
ott a folyóparton. Tudtam, hogy bárhol is legyen, legalább akkora szüksége
van rám, mint nekem rá. Azt az aprócska vigaszt, melyre e tragikus napon
mindketten lelhetünk, csak egymásnak nyújthatjuk. Én azonban képtelen
voltam elszakadni. Egészen a legutolsó, gyötrelmes pillanatig végig kellett
néznem az egészet.
Végül Intef uram lépett elő, hogy búcsút vegyen lányától. A tömeg
elnémult, ahogy átölelte.
Apja ölelésében Lostris olyan volt, akár egy holttest. Karjai ernyedten
lógtak és az arca olyan sápadt volt, akár a halál. Apja elengedte, de a kezét
keményen fogta, ahogy a tömeg felé fordult, hogy a szertartásos ajándékot
felajánlja lányának. Ezt az ajándékot hagyományosan a hozományon kívül
adták, mivel a hozomány egyenesen a vőlegény birtokába került.
Mindazonáltal ezt a szokást már csak a nemesség tartotta, és azt a célt
szolgálta, hogy az ifjú feleség önálló jövedelemmel rendelkezzék.
– Most, hogy házamat és házam védelmét elhagyva, férjed házába
távozol, búcsúajándékot adok neked, hogy mindig emlékezz rám, atyádra,
ki szeretett. – Ezek a szavak annyira nem illettek a körülményekhez –
gondoltam keserűn. Intef uram soha nem szeretett egyetlen élő lelket sem.
Függetlenül attól, hogy a benne rejlő érzésekhez nem volt semmi köze,
nyugodtan folytatta tovább a szokásos szöveget. – Kérj tőlem bármit,
szeretett gyermekem. Ezen az örömteli napon nincs olyan, mit
megtagadnék tőled.
A szokásos gyakorlat az volt, hogy apa és lánya a szertartás előtt külön
megegyeztek az ajándék nagyságában. Ebben az esetben azonban Intef
uram világosan megmondta lányának, hogy mit kérhet. Megtisztelt azzal,
hogy előző nap, mielőtt Lostrisszal közölte volna döntését, az ügyet
megvitatta velem. – Nem akarok túl bőkezű lenni, de azt sem szeretném, ha
szűkmarkúnak tűnnék a fáraó szemében – tűnődött. – Mondjuk, legyen
ötezer aranygyűrű és ötven feddan föld de nem a part menti.
Az én sugallatomra végül ötezer aranygyűrű és száz feddan elsőrendű,
öntözhető föld mellett döntött, mely már megfelelő ajándék egy királyi
esküvőn. Utasításai alapján már el is készítettem a földadományozási
okmányt és elővettem az aranyat abból a titkos tartalékból, amit gazdám
elrejtett az adószedők elől.
Ezzel az ügy el volt intézve. Most már csak az maradt hátra, hogy
Lostris, férje és az esküvői vendégek előtt, fennhangon előadja kérését. De
ő csak állt sápadtan, némán és magába fordulva, mintha nem látná és nem
hallaná, ami körülötte történik.
– Szólj hát, gyermekem. Mit kívánsz tőlem? – Intef uram hangjának
atyai szeretete kezdett feszültté válni és megrázta lánya kezét, hogy
magához térítse. – Nos, mondd atyádnak, mit tehet azért, hogy e boldog
nap még teljesebb legyen.
Lostris úrnőm megrázkódott, mint aki most tér magához egy szörnyű
álomból. Körülnézett és a szemében gyülekező könnyek azzal fenyegettek,
hogy kicsordulnak reszkető pillái alól. Szóra nyitotta száját, de az a hang,
mely torkából feltört, csupán egy sérült madárka gyönge kiáltása volt.
Ajkait ismét összezárta és szótlanul megrázta a fejét.
– Na, gyermekem. Szólj. – Intef uramnak már igen nehezére esett, hogy
fenntartsa az atyai szeretet látszatát. – Nevezd hát meg nászajándékodat és
bármit kívánj, én neked adom.
Lostris rendkívüli erőfeszítése teljesen nyilvánvaló volt számomra,
pedig nagyon messze álltam tőle, de ezúttal, amikor szóra nyitotta száját,
kérése oly tisztán csengett fejünk fölött, akár a lant hangja. A tömegben
nem lehetett egyetlen lélek sem, ki ne hallotta volna minden szavát.
– Ajándékul add nekem a rabszolgát, Taitát!
Intef uram egy lépésnyit hátratántorodott, mintha Lostris egy tőrt döfött
volna belé. Rémülten meredt lányára, ajka kinyílt, majd újból összezárult,
anélkül, hogy akár egyetlen hang is elhagyta volna. Csak ő és én ismertük
az ajándék értékét, melyet Lostris kért tőle. Egy élet során felhalmozott
gazdagsága és kincsei ellenére, ennyit még ő sem engedhetett meg
magának.
Gyorsan magához tért. Arca ismét nyugodt volt és nyájas, csak az ajka
maradt feszülten merev. – Túlságosan mértéktartó és szerény vagy, drága
leányom. Egyetlen rabszolga nem megfelelő ajándék a fáraó feleségének.
Ily fukarság nem természetem. Jobb szeretném, ha olyan ajándékot vennél
tőlem, mely valódi érték, ötezer aranygyűrűt és...
– Atyám, te mindig is túl bőkezű voltál velem, de én csak Taitát akarom.
Intef uram mosolya fehér mosoly volt, fehér fogak, elfehéredett ajkak és
fehéren tajtékzó düh. Mialatt Lostrisra meredt, láttam, hogy agya lázasan
dolgozik.
Én voltam a legértékesebb tulajdona. Nem egyszerűen különleges
képességeim széles köre jelentette számára értékemet. Többről volt szó,
behatóan ismertem minden tekervényes fonalat zavaros ügyeinek szövetén.
Ismertem hálózatának minden forrását és kémét, minden embert, kit valaha
is megvesztegetett, s ki őt megvesztegette. Tudtam minden számlán, hogy
mely szívességek kiemelkedők, melyek várnak elintézésre és melyekért
kell még bosszút állni.
Ismertem minden ellenségét, igen hosszú névsor; és ismertem azokat,
kiket barátjának és szövetségesének tartott, ez már jóval rövidebb. Ponto-
san tudtam, hol rejtőzik hatalmas kincsének minden darabja, tudtam, kik
intézik pénzügyeit, kik az ügynökei és a megbízottjai, hogyan rejtette el ha-
talmas földdarabok meg nemesfém- és drágakőkészleteinek tulajdonjogát a
szerződések, címek és szolgálatok jogi labirintusában. Mindez olyan tudás
volt, melynek megismerése nagy örömet szerzett volna az adószedőknek és
a fáraó kénytelen lett volna megváltoztatni véleményét nagyvezíréről.
Kételkedtem benne, hogy Intef uram a segítségem nélkül képes lenne
visszaemlékezni rá és felkutatni vagyonának minden egyes részét.
Nélkülem még kiterjedt árnyékbirodalmát sem tudja irányítani és
ellenőrizni, mivel annak kellemetlen részeitől távol tartotta magát. Inkább
engem küldött, hogy rendezzem azokat a dolgokat, melyek, ha kiderülnek,
gyanúba keverhetik.
Így hát ismertem ezernyi sötét titkot, tudtam ezernyi rémes tettről,
sikkasztásról, zsarolásról, rablásról és véres gyilkosságról, melyek mind
együttvéve, még egy olyan hatalmas embert is tönkretehetnek, mint a
nagyvezír.
Nélkülözhetetlen voltam. Egyszerűen nem engedhet el. És mégis, a
fáraó és Théba teljes lakossága előtt nem tagadhatja meg Lostris kérését.
Intef uram olyan ember, ki haraggal és gyűlölettel van tele. Láttam én
már benne olyan dühöt, mely nyilván még Szétet, a harag istenét is
felriasztja és felfigyel rá. De ily őrjöngő dühöt még nem láttam, mint most,
amikor saját lánya szorította sarokba.
– Hadd lépjen elő Taita, a rabszolga – kiáltotta, és jól láttam, hogy ez
csak egy csel, így akar időt nyerni. Amilyen gyorsan csak tudtam,
előrefurakodtam az esküvői emelvény lábához, hogy minél kevesebb időt
hagyjak neki következő gonoszsága kiagyalására.
– Itt vagyok, uram – kiáltottam, és ő gyilkos tekintetével rám meredt.
Már oly régen együtt voltunk, hogy szemével is éppolyan tisztán el tudott
mondani nekem mindent, mintha szavakkal szólt volna. Némán meredt rám,
míg végül a szívem már hevesen kalapált és ujjaim remegtek a félelemtől,
aztán halk, már-már gyengéden szerető hangon azt mondta:
 – Taita, te gyermekkorod óta nálam vagy. Én már sokkal inkább úgy
tekintek rád, mint fivéremre, és nem mint egy rabszolgára. Mindazonáltal
te is hallottad lányom óhaját. Én, természetemnél fogva tisztességes és
jóindulatú ember vagyok. Ennyi év után embertelenség lenne tőlem, ha
óhajod ellenére elküldenélek. Tudom, hogy szokatlan dolog, ha egy
rabszolgának beleszólása van abba, hogyan rendelkezzenek vele, de a te
esetedben a körülmények is valóban szokatlanok. Válassz, Taita. Ha
maradni akarsz otthonodban, az egyetlen otthonban, melyet valaha is
ismertél, akkor nincs szívem elküldeni téged. Még akkor sem, ha ez saját
lányom óhaja. – Szemét, azt a szörnyű, sárga szempárt egy pillanatra sem
vette le rólam. Én nem vagyok gyáva, de azért ügyelek a biztonságomra.
Rádöbbentem, hogy a halál tekintetébe nézek és egyszerűen nem jött ki
hang a torkomon.
Kényszerítettem magam, hogy tekintetemet elfordítsam róla és Lostris
úrnőmre nézzek. És ott oly esdeklő könyörgéssel, olyan magányossággal
és rémülettel találtam szembe magam, hogy emellett saját biztonságom
semmit sem számított. Most semmi áron, még e fenyegetés árán sem
hagyhatom magára.
– Hogyan tagadhatná meg egy szegény rabszolga a fáraó feleségének
óhaját? Készen állok, hogy teljesítsem új úrnőm parancsát – kiáltottam teli
torokból és csak abban reménykedtem, hogy hangomnak volt valami
férfias csengése és nem az az éles visítás volt, aminek én hallottam.
– Gyere, rabszolga! – parancsolta új úrnőm. – Foglald el helyedet
mögöttem.
Ahogy fölmásztam az emelvényre, kénytelen voltam elmenni Intef uram
mellett. Merev, fehér ajkait alig mozdította, ahogy a fülembe súgta. –
Búcsúzom tőled, öreg kedvesem. Halott ember vagy.
Megborzongtam, mintha egy mérges kobra siklott volna el előttem,
majd sietve elfoglaltam helyemet úrnőm kíséretében, mintha valóban azt
hinném, hogy védelme alatt biztonságra lelek.

A szertartás hátralévő részében mindvégig Lostris mellett maradtam,

személyesen szolgáltam ki az esküvői lakomán, ott lézengtem körülötte és
próbáltam rávenni, hogy egyen egy kicsit a húsokból meg az előtte lévő
finom étkekből. Olyan sápadt volt, és annyira beteges, hogy biztosra
vettem, az elmúlt két nap során, eljegyzése és Tanus elítélése óta egy
falatot sem evett.
Végül sikerült rávennem, hogy igyon egy kis vizezett bort, de ez volt
minden. A fáraó látta, hogy iszik, és azt hitte, Lostris őt köszönti. Ő is
felemelte aranykupáját, és peremén rámosolygott, úgy köszöntötte Lostrist,
mire az esküvői vendégek elragadtatottan megéljenezték az ifjú párt.
– Taita – súgta oda nekem Lostris, amint a király figyelmét elvonta a
nagyvezír, ki mellette ült –, azt hiszem, hányni fogok. Egy pillanattal sem
maradhatok itt tovább. Kérlek, vigyél vissza a szobámba.
Ez arcátlanság volt és botrány, de ha nem tudtam volna magamra ölteni
az orvos szerepét, akkor sosem sikerül célt érnem, ám így négykézláb a
király mellé másztam és anélkül, hogy a vendégek körében feltűnést
keltettem volna, kik közül a legtöbb már jócskán megízlelte a borokat,
suttogva beszéltem hozzá.
Ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy a fáraó jólelkű, kedves
ember, és ennek ez volt az első bizonyítéka. Végighallgatta
magyarázatomat, majd tapsolt és a vendégekhez fordult. – Ifjú hitvesem
most a szobájába megy, hogy felkészüljön az előtte álló éjszakára –
mondta nekik, mire sokatmondóan összenéztek és a bejelentést sikamlós
megjegyzésekkel meg kéjes tapssal üdvözölték.
Úrnőmet felsegítettem, de még képes volt rá, hogy leboruljon a király
előtt és segítségem nélkül hagyja el a lakoma termét. A hálószobájában azt
a bort, amit megivott, kihányta egy tálba, melyet én tartottam neki, majd az
ágyra hanyatlott. A gyomrában csupán a bor volt, így gyanúm, miszerint
éhezett, beigazolódott.
– Nem akarok Tanus nélkül élni. – A hangja gyenge volt, de elég jól
ismertem ahhoz, hogy tudjam, akarata erősebb, mint valaha.
– Tanus él – próbáltam vigasztalni. – Erős, fiatal és még vagy ötven
évig él. Szeret téged és azt ígéri, hogy az idők végezetéig vár rád. A király
már öreg ember, nem élhet örökké.
Felült a szőrme ágytakarón és hangja kemény lett és eltökélt. – Én
Tanus asszonya vagyok és más férfié nem leszek. Inkább meghalok.
– A végén mindnyájan meghalunk, úrnőm. – Ha az első néhány napban
sikerülne elterelnem figyelmét erről a házasságról, akkor tudom, hogy
átsegíthetem rajta. De ő túlságosan jól ismert engem.
– Tudom, hogy mit forgatsz a fejedben, de a szép szavaid itt nem
segítenek. Megölöm magam. Megparancsolom, hogy készíts nekem egy
adag mérget, hogy megihassam.
– Úrnőm, én nem vagyok járatos a méregkeverés tudományában. – Ez
egy kétségbeesett kísérlet volt, amit könnyedén összezúzott.
– Sokszor láttalak, midőn mérget adtál a szenvedő állatoknak. Nem
emlékszel arra az öreg kutyára, amelyiknek tályog volt a fülében, vagy a
kedvenc gazelládra, amelyiket szétmarcangolt egy leopárd? Te mondtad,
hogy a méreg fájdalommentes, hogy olyan, mintha elaludna. Nos, én is el
akarok aludni és azt akarom, hogy bebalzsamozzanak és továbbmegyek a
másik világra, hogy ott várhassak Tanusra.
A meggyőzés másféle módszerével kellett próbálkoznom. – De mi lesz
velem, úrnőm? Még csak ma lettem a tulajdonod. Hogyan hagyhatsz így el
engem? Mi lesz velem nélküled? Könyörülj rajtam. – Láttam, hogy megi-
nog és azt hittem, sikerült megfognom,, de aztán konokul felemelte az állát.
– Jól megleszel, Taita. Te mindig jól megleszel. Apám biztosan
örömmel visszafogad halálom után.
– Kérlek, kicsim – ezt a gyerekkori becézést használtam, hátha ezzel
végül sikerül levennem a lábáról –, beszéljük meg ezt reggel. A
napfényben minden másként fest.
– Ez ugyanúgy fest – ellenkezett. – Akkor is el leszek választva
Tanustól és az a ráncos öregember az ágyába akar vinni, hogy szörnyű
dolgokat műveljen velem. – A hangját annyira megemelte, hogy a királyi
hárem többi tagja meghallhatta minden szavát. Szerencsére legtöbbjük még
az esküvői lakoma mellett ült, de beleremegtem abba gondolatba, hogy
Lostris iménti leírását valaki elmeséli a fáraónak.
Hangja a már-már beteges izgalomtól egyre élesebbé vált.
– Keverd meg nekem azt a mérget most, ebben a pillanatban, én meg
közben figyellek. Megparancsolom neked, hogy csináld. Ne merészelj
ellenkezni velem! – Ez a parancs már olyan hangos volt, hogy nyilván még
a külső kapunál álló őrök is meghallották, így aztán nem mertem tovább
vitázni vele.
– Rendben, asszonyom. Megcsinálom. De szobáimból el kell hoznom a
gyógyszeres ládámat.
Amikor a ládával a karom alatt visszatértem, már felkelt és a szobát
rótta, miközben szeme csillogott sápadt, megrázóan szomorú arcában.
– Figyellek. Most ne próbálj meg túljárni az eszemen – figyelmeztetett,
miközben én a vörös üvegből elkészítettem az adagot. Tudta, hogy ez a
szín figyelmeztet arra, hogy az üvegben halálos méreg van...
Amikor átadtam neki a kis tálat, nem látszott rajta félelem, csak annyi
időre torpant meg, míg megcsókolta az arcomat. – Te apám és szerető
fivérem voltál egy személyben. Köszönöm neked ezt az utolsó szívességet.
Szeretlek, Taita, és hiányozni fogsz.
Úgy emelte fel két kézzel a tálkát, mintha ünnepi kupa és nem halálos
méreg lenne.
– Tanus, drágám – köszöntötte –, sosem vehetnek el tőled. A túloldalon
ismét találkozunk! – Azzal egy hajtásra kiitta, majd a tálat leejtette a
padlóra és az széttörött. Végül egy sóhajjal ajkán az ágyra hanyatlott.
– Gyere, ülj ide mellém. Félek egyedül maradni, amikor meghalok.
Éhgyomorra az adag nagyon gyorsan hatott. Csak annyi ideje maradt,
hogy arcát felém fordítsa és azt suttogja: – Mondd meg Tanusnak ismét,
hogy mennyire szerettem. Egészen a halál kapujáig és azon is túl. – Aztán
a szeme lecsukódott és magamra hagyott.
Olyan mozdulatlanul és sápadtan feküdt, hogy egy pillanatra valóban
megrémültem, hátha még nem ismertem elég jól a Vörös Mákony porának
erejét, melyet a halálos maszlag kivonat helyett használtam. Csak miután
egy bronz kézitükröt a szája elé tartottam, és az behomályosodott, akkor
nyugodtam meg, hogy még lélegzik. Gyöngéden betakartam és próbáltam
meggyőzni magam arról, hogy reggel majd belenyugszik a ténybe, hogy
még mindig él, és megbocsát nekem.
Abban a pillanatban, egy határozott kopogás hallatszott a külső szoba
ajtaján és én felismertem Aton, a királyi kamarás hangját, amint
bebocsátást kér. Ő is eunuch volt, tagja a kasztráltak különleges testvér-
szervezetének, így barátként számíthattam rá. Kisiettem, hogy üdvözöljem.
– Azért jöttem, Taita, hogy a király gyönyörűségére elvigyem kis
úrnődet – mondta nekem magas, lányos hangján, mely annyira nem illett
hatalmas testéhez. Még kamaszkora előtt kasztrálták. – Készen áll?
– Volt egy kis kellemetlenség – magyaráztam neki és bevezettem, hogy
saját szemével lássa Lostrist.
Amikor meglátta, hogy Lostris milyen állapotban van, a
szörnyülködéstől felfújta kipirosított arcát. – Most mit mondjak a fáraónak?
– kiáltotta. – Biztosan megveret. Én ezt nem csinálom. A nő a te gondod.
Neked kell felelned a királynak és te állj oda haragja elé.
Ez a feladat nemigen volt ínyemre, de láttam, hogy Aton valóban
kétségbeesett, és nekem legalább ott volt orvos mivoltom, mely némi
védelmet jelentett a király meghiúsult várakozásaival szemben. Vonakodva
beleegyeztem, hogy visszakísérem a királyi hálószobába. Mindazonáltal,
mielőtt magára hagytam volna, gondoskodtam arról, hogy egy idősebb és
megbízhatóbb rabszolgalány álljon úrnőm szolgálatára a külső szobában.
A fáraó már levette koronáját és parókáját. A feje olyan csupaszra és
fehérre volt borotválva, akár egy strucctojás. A hatás még engem is
megdöbbentett és eltöprengtem, vajon hogyan érintette volna e látvány
úrnőmet. Kétlem, hogy növelte volna lelkesedését, vagy jobbította volna a
királyról kialakult véleményét.
A király legalább annyira megdöbbent, amikor meglátott engem, mint
én, amikor megláttam őt. Egy pillanatig meredten néztük egymást, majd
térdre hulltam és leborultam előtte.
– Mi ez, Taita, a rabszolga? Akiért én küldtem, az...
– Kegyes fáraó, Lostris úrnő nevében jöttem, hogy megértésedért és
bocsánatodért esedezzem. – Azzal belekezdtem Lostris úrnőm állapotának
szívszaggató ecsetelésébe, melyet megtűzdeltem homályos orvosi
kifejezésekkel és magyarázatokkal, aminek az volt a célja, hogy másfelé
tereljem az erős királyi vágyat. Aton ott állt mellettem és határozottan
bólogatva támasztotta alá mindazt, amit mondtam.
Biztos vagyok benne, hogy ez nem ment volna egy sokkal fiatalabb és
életerősebb ifjú férj esetében, aki nekikészülve, ágaskodva várja, hogy
dologhoz láthasson, de Mamose már öreg bika volt. Lehetetlenség lett
volna összeírni azt a temérdek gyönyörű nőt, kik az elmúlt harminc-
egynéhány év során élvezték szolgálatait. Ha felsorakoztatnánk őket,
valószínűleg körbeérnék Théba százkapus városát és meglehet, hogy
egynél több kört alkotnának.
– Felség – szakította félbe végre magyarázatomat Aton –, engedélyeddel
hoznék egy másik nőt, hogy éji társad legyen. Talán azt a kis hurrit, aki
olyan rendkívüli módon tudja...
– Nem, nem – vetette el javaslatát a király. – Lesz még erre temérdek
idő, midőn a gyermek felépül gyengélkedéséből. Most hagyj minket
magunkra, kamarás. Van itt egy másik ügy, amit szeretnék megbeszélni
ezzel az orvossal – akarom mondani, ezzel a rabszolgával.
Amint magunkra maradtunk, a király felemelte ingét, hogy megmutassa
a hasát. – Mit gondolsz, mi okozza ezt, doktor? – Megvizsgáltam a kidudo-
rodó hasán éktelenkedő kiütéseket, és megállapítottam, hogy a rühatka fer-
tőzés. Néhány királyi hölgy nyilván ritkábban mosakszik, mint az a mi for-
ró éghajlatunk alatt kívánatos. Megfigyeltem, hogy a piszok és a rühösség
együtt jár. A király valószínűleg az egyik hölgytől kaphatta meg a fertőzést.
– Veszélyes? Meg tudod gyógyítani, doktor? – A félelem
mindnyájunkból hétköznapi embert csinál. Most ő is épp úgy leste
szavaimat, mint bármely más beteg.
Engedélyével átmentem lakrészembe, hogy elhozzam orvosi ládámat,
majd amikor visszatértem, elrendeltem, hogy feküdjön le az arannyal és
elefántcsont berakással gazdagon díszített ágyra, és balzsammal be-
dörgöltem azt a vörös, gyulladt kört a hasán. A balzsam saját főzetem volt
és megnyugtattam a királyt, hogy a kiütést három napon belül elmulasztja.
– Nagymértékben te vagy a felelős azért, hogy feleségül vettem ezt a
gyermeket, aki most a te új úrnőd – mondta nekem, mialatt dolgoztam. – A
balzsamod lehet, hogy meggyógyítja a kiütéseimet, de a másik kezelésed
nyomán vajon lesz-e fiam? – kérdezte. – Zavaros időket élünk. Mielőtt
még egy évvel öregebb lennék, feltétlenül kell, hogy örökösöm legyen. A
dinasztia veszélyben van.
Mi, orvosok, nem nagyon szeretünk kezeskedni kúránk végeredményé-
ért, de hát ezzel így vannak a jogászok meg az asztrológusok is. Amíg
húztam az időt, hogy valami kibúvót keressek, épp ő volt az, aki kisegített.
– Már nem vagyok fiatal ember, Taita. Te orvos vagy, így neked
elmondhatom. A fegyverem már sok kemény csatát kiállt. A pengéje már
nem olyan éles, mint egykoron. Az utóbbi időben már előfordult, hogy
cserbenhagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Nincs valami
szered abban a dobozban, ami merevvé tenné a liliom lankadó szárát?
– Fáraó, örülök, hogy ezt feltártad előttem. Néha az istenek útjai
titokzatosak... – mielőtt folytattam volna, mindketten azt a jelet mutattuk,
mely elűzi a gonoszt –, első közösülésedet szűz úrnőmmel tökéletesen kell
végrehajtani. Minden tétova botlás, bármi, ami eltérít minket célunktól, és
nem sikerülne férfiasságod királyi pálcáját magasra emelni, meghiúsíthatja
erőfeszítéseinket. Csupán egy lehetőség lesz, az első közösülésnek
sikeresnek kell lennie. Ha újból próbálkoznunk kell, akkor fennáll a
veszélye annak, hogy ismét leánygyermeket nemzel. – E jóslat orvosi
alapja meglehetősen ingatag volt. Ettől függetlenül, mindketten rendkívül
komoly képet vágtunk, ő még nálam is komolyabb volt.
Felemeltem mutatóujjamat. – Ha ma este kíséreltük volna meg, és... –
többet nem is mondtam, csak sokatmondóan leeresztettem mutatóujjamat
és megcsóváltam a fejem. – Nem, igazán szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, hogy az istenek még egy lehetőséget adtak nekünk.
– Mit kell tennünk? – kérdezte aggodalmasan, és én sokáig hallgattam,
mélyen elgondolkodva térdeltem ágya mellett.
Nehéz volt uralkodnom magamon, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló
elégedettségem és megkönnyebbülésem. Már úrnőm házasságának első
napján jó úton haladtam, hogy befolyásos helyzetem legyen a király mellett,
és sikerült egy tökéletes mentséget találnom arra, hogy szüzessége még
legalább egy kis ideig érintetlen maradjon, talán elég hosszú ideig ahhoz,
hogy felkészítsem őt ama kegyetlen megrázkódtatásra, melyet az első
közösülés jelent egy olyan férfival, akit nem szeret és aki ráadásul testileg
undorítja. Azt mondtam magamnak, ha ügyesen irányítom a helyzetet,
akkor ezt a kegyelmi állapotot még egy jó darabig elhúzhatom.
– Igen, felség, tudok segíteni, de ez egy kis időbe kerül. Nem lesz olyan
könnyű, mint meggyógyítani ezt a kiütést. – Agyam lázasan dolgozott.
Ebből most az utolsó cseppig ki kell préselnem mindent. – Szigorú étrendet
kell beállítanunk.
– Több bikaherét ne, könyörgöm, doktor.
– Azt hiszem, abból már elég volt. Mindazonáltal, a sorsdöntő próbálko-
záshoz még fel kell melegíteni a véred és megédesíteni nemi nedveidet.
Kecsketej, meleg kecsketej mézzel, naponta háromszor, és persze egy
különleges orvosság, melyet én készítek el neked rinocéroszszarvból és
mandragóragyökérből.
Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. – Biztos vagy benne, hogy ez
használni fog?
– Eddig még mindig bevált, de van itt még valami, ami rendkívül
lényeges.
– És mi az? – Megkönnyebbülése nyomban elpárolgott, felült és
nyugtalanul meredt rám.
– Teljes önmegtartóztatás. Pihentetnünk kell a királyi hímvesszőt, hagy-
nunk kell, hogy visszanyerje teljes erejét és lendületét. Egy időre le kell
mondanod háremedről és annak minden élvezetéről. – Mindezt az orvos
ellentmondást nem tűrő hangján mondtam, amit nem lehet kétségbe vonni,
mivel ez volt az egyetlen biztos módja annak, hogy Lostris érintetlen
maradjon. Mindazonáltal aggódtam, vajon hogyan fogja ezt fogadni a
király. Elképzelhető, hogy haragra lobban arra a gondolatra, hogy
megtagadják tőle a házastársi örömöket. Lehet, hogy visszautasít és azzal
elvesztek minden előnyt, amit eddig sikerült elérnem. De úrnőm kedvéért
meg kellett kockáztatnom. Addig, ameddig csak tudom, meg kell védenem.
Az, ahogy a király fogadta, meglepett. Egyszerűen hátradőlt
fejtámlájára és elégedetten mosolyogott magában. – Meddig? – kérdezte
egészen vidáman, mire belém hasított a felismerés, hogy szigorú
intézkedésem megkönnyebbülésként érte. Nekem, akinek a szeretkezés egy
gyönyörű nővel soha el nem érhető, megfoghatatlan álom marad, nehéz
volt megértenem, hogy a fáraó elégedett, hogy megszabadulhat egy egykor
élvezetes kötelezettségtől, mely, lévén túl sokszor gyakorolta, terhessé vált.
Akkoriban legalább háromszáz feleség és ágyas volt háremében, és
közülük néhány azok közül az ázsiai nők közül való, kik hírhedtek
kielégíthetetlen étvágyukról. Megpróbáltam együttérzőn megérteni,
micsoda erőfeszítést kívánhatott, hogy évről évre, minden este istenként
viselkedjék. A kilátások nem voltak csüggesztőek, mivel úgy tűnt, a
fennálló helyzet kimerítette a királyt.
– Kilencven nap – mondtam.
– Kilencven nap? – ismételte meg elgondolkodva. – Az kilenc,
egyenként tíznapos egyiptomi hét?
– Legalább – mondtam határozottan.
– Jól van – bólintott rá neheztelés nélkül és könnyedén témát váltott.
– A kamarásom azt mondja, doktor, hogy orvosi képzettséged mellett te
egyike vagy a három legkiválóbb asztrológusnak ebben a mi
Egyiptomunkban.
Eltöprengtem, vajon barátom, a kamarás miért minősítette ilyen
fenntartással állítását. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy ki lehet a
másik kettő, de azért szerényen lehajtottam a fejem. – Túlzott, felség, de
azért talán rendelkezem némi ismerettel az égitesteket illetően.
– Készíts nekem egy horoszkópot! – parancsolta és lelkes
türelmetlenséggel felült.
– Most? – kérdeztem döbbenten.
– Most! – helyeselt. – Miért ne? A rendelkezéseid alapján pillanatnyilag
mást nemigen csinálhatok. – Váratlan mosolya annyira megnyerő volt,
hogy annak ellenére, amit Tanus és úrnőm számára jelentett, azon kaptam
magam, hogy kezdem megkedvelni.
– El kell hoznom néhány tekercsemet a palota könyvtárából.
– Előttünk az egész éjszaka – mutatott rá. – Hozd csak, amire szükséged
van.
A király születésének dátuma és ideje pontosan megvolt és
tekercseimben összegyűjtöttem az asztrológusok ötven generációjának
megfigyeléseit az égitestek mozgásáról. Miközben a király mohón figyelt,
elkészítettem az uralkodói horoszkóp első számításait és még a felénél sem
jártam, amikor tisztán láttam ennek az embernek a jellemét. Amit korábban
megfigyeltem, azt a csillagjai alátámasztották. A hatalmas, vörös, bolygó
csillag, amit mi Szét szemeként ismerünk, határozta meg sorsát. Ez a
csillag volt a viszály és a bizonytalanság csillaga, a zűrzavaré és a háborúé,
a szomorúságé, a szerencsétlenségé és végül az erőszakos halálé.
De hogy mondhatnám el neki ezeket a dolgokat?
Rögtönöztem és összeállítottam életének jól ismert tényeiből egy alig
leplezett kivonatot, melyet néhány kevésbé ismert részlettel tarkítottam,
amit kémeimtől szedtem össze, kik közül az egyik a királyi kamarás volt.
Aztán a szokott módon biztosítottam a jó egészségről meg a hosszú életről,
amit minden ügyfél hallani akar.
A király el volt ragadtatva. – Valóban rendelkezel azzal a hozzáértéssel
és tudással, amit hírneved alapján vártam.
– Köszönöm, felség. Igazán örülök, hogy szolgálatára lehettem. –
Nekiláttam, hogy összeszedjem tekercseimet meg íróeszközeimet és
készülődtem, hogy távozzak. Nagyon későre járt. A palota falain túli
sötétségből már hallottam az első kis kakasok kukorékolását.
– Várj Taita. Nem adtam engedélyt arra, hogy távozz. Még nem
mondtad meg nekem azt, amit igazán tudni akarok. Lesz fiam, fennmarad a
dinasztiám?
– Sajnos, fáraó, ezen dolgokat a csillagokból nem lehet megjövendölni.
Azok csupán sorsod általános vonalát adják meg, egy átfogó irányt, mely
felé életed halad, de ilyen részletekre nem derítenek fény...
– Á, igen – szakított félbe a fáraó –, de van más módja is annak, hogy a
jövőben lássunk, igaz? – Megrémültem azon, amilyen irányba kérdései
vezettek és megpróbáltam eltéríteni, de ő eltökélt volt.
– Érdekelsz engem, Taita, és érdeklődtem felőled. Értője vagy Ámon-
Ré Útvesztőinek. – Elrémültem. Erre hogyan jött rá? Nagyon kevesen tud-
tak erről az én titkos adottságomról és szerettem volna, ha ez így is marad.
Mindazonáltal nyíltan nem tagadhattam le, ezért inkább csöndben
maradtam.
– Láttam, ott rejtőznek az Útvesztők az orvosi ládád mélyén – mondta
és én örültem, hogy még csak meg sem próbáltam tagadni adottságomat,
így nem kaphatott hazugságon. Lemondóan vállat vontam, mivel már
tudtam, hogy mi következik.
– Nézz bele nekem abba az Útvesztőbe és mondd meg, lesz-e örökösöm,
a dinasztiám fönnmarad-e – parancsolta.
A horoszkóp az egy dolog; az csupán a csillagok állásának és
természetüknek ismeretét kívánja meg. Egy kis türelem kell hozzá és a
megfelelő műveletek elvégzése után egy meglehetősen alapos jóslat
kerekedik ki. Az Ámon-Ré Útvesztőivel történő jövendölés azonban
egészen más. Ez az életerőd felhasználását követeli, a látnok bensejének
mélyét mintha tűz emésztené, így az utána megviselt lesz és kimerült.
Ha lehet, a végletekig elkövetek mindent, hogy ezen adottságomat ne
kelljen gyakorolnom. Igaz, hogy nagy ritkán azért rá tudnak venni, hogy
belenézzek az Útvesztőkbe, de utána lelkileg és testileg napokra
legyöngülök. Lostris úrnőm, aki tud e különleges képességemről, azt is
tudja, hogy milyen hatással van rám, ezért saját érdekemben megtiltotta,
hogy gyakoroljam, kivéve azon ritka eseteket, amikor ő kér meg rá.
Mindazonáltal egy rabszolga nem tagadhat meg semmit egy királytól.
Így aztán egy sóhajjal benyúltam ládám aljára a bőrzacskóért, melyben az
Útvesztők voltak. A zsákot félretettem és elkészítettem a füveknek azt a
keverékét, melyre szükség van ahhoz, hogy felnyissa a lélek szemét és
képessé tegye rá, hogy a jövőbe lásson. Felhajtottam a keveréket, majd
vártam azt az ismerős és annyira rettegett, egész valómat elárasztó érzést,
amint kiemelkedem saját testemből. Álomszerűen kába voltam és egyre
távolodtam a valóságtól, amint elővettem az Útvesztőket tartalmazó
bőrzacskót.
Ámon-Ré Útvesztői tíz elefántcsont korongból állnak. A tíz a
legnagyobb hatalom bűvös száma. Minden egyes korong az emberi lét egy
lapját jelenti, a születéstől a halálig és azon túl. Saját kezűleg véstem rá a
jelképeket minden egyes Útvesztőre. Mindegyik egy-egy aprócska
remekmű volt. Azáltal, hogy éveken át kezemben tartottam őket és rájuk
leheltem, saját életerőm egy részét adtam át nekik.
Kiöntöttem a zsákból a korongokat és simogatni kezdtem őket, miköz-
ben minden erőmmel rájuk összpontosítottam. Hamarosan felmelegedtek
érintésemre, mintha élő húst tapintottam volna, és feltámadt bennem az az
ismerős érzés, egyre gyöngültem, amint erőm a korongokba szállt. A
korongokat lefordítva, találomra két halomba raktam és felszólítottam a
fáraót, hogy mindkét kupacot, egymás után vegye kezébe, dörgölje össze
ujjai között és minden figyelmét rájuk összpontosítsa, miközben hangosan
ismételgeti kérdéseit: – Lesz fiam? Fennmarad dinasztiám?
Teljesen elernyesztettem magam és megnyitottam lelkemet, hogy a
jövendölés szellemei beléphessenek. Hangja kezdte átitatni lelkemet,
valahányszor megismételte kérdéseit, az egyre mélyebbre és mélyebbre
hatolt, mint mikor a parittyából a kövek mindig ugyanarra a helyre hullnak.
Ültömben könnyedén inogni kezdtem, mint ahogy a kobra táncol a
kígyóbűvölő sípjának hangjára. A szer hatott. Úgy éreztem, mintha testem
súlytalan lenne és lebegnék a levegőben. Ahogy beszéltem, olyan volt,
mintha nagyon távolról szólnék, hangom furcsán visszhangzott fejemben,
akárha egy barlang mélyén ülnék a föld alatt.
Utasítottam a királyt, hogy leheljen rá mindkét halomra, majd felezze el,
az egyik felét tegye félre, a másikat pedig tartsa magánál. Aztán újból és
újból minden halmot elfeleztettem vele és a maradékot összerakattam, míg
végül csak két korong alakú Útvesztő maradt.
Még egyszer, utoljára rájuk lehelt, majd utasításom alapján, egyiket az
egyik, másikat pedig a másik kezembe helyezte. Szorosan fogtam őket és a
mellkasomhoz nyomtam. Összeszorított ökleimen át éreztem, hogy milyen
erősen zakatol a szívem, ahogy magába szívja az Útvesztők hatalmát.
Lehunytam a szemem, és láttam, amint a sötétségből alakok kezdenek
előtűnni és különös hangok töltötték el fülemet. Nem volt formájuk és nem
volt köztük összefüggés, csupán egy hatalmas zűrzavar kavargott előttem.
Szédültem, érzékeim elmosódtak. Éreztem, hogy még könnyebb leszek,
mígnem mintha az űrben lebegtem volna. Hagytam magam felfelé
sodródni, mintha egy száraz fűszál lennék, melyet felkapott a forgószél,
egyike a szaharai nyár szörnyű porförgetegeinek.
Fejemben a hangok kezdtek kitisztulni és a sötét árnyak lassanként
alakot öltöttek.
– Egy újszülött sírását hallom. – Hangom olyan torz volt, mintha
farkastorokkal születtem volna.
– Fiú? – A fáraó kérdése úgy lüktetett fejemben, hogy inkább éreztem,
mintsem hallottam.
Aztán látásom lassanként élesedni kezdett és egy hosszú alagútba
néztem, melynek végén, a sötétségen túl fényt láttam. Kezemben az
elefántcsont Útvesztők tüzesek voltak, akár az izzó zsarátnok és égették
tenyeremet.
Az alagút végén, a fénykoszorúban egy gyermeket láttam, saját
magzatvizének véres tócsájában feküdt és a méhlepény vaskos kígyója még
ott tekergődzött a hasán.
– Egy gyermeket látok – recsegtem rekedten.
– Fiú? – kérdezte a fáraó valahonnan a sötétségből.
Az újszülött felsírt, majd mindkét lábával a levegőbe rúgott és akkor
vaskos combjai között egy halovány ujjacskát láttam, melyet ráncos bőr
fedett.
– Fiú – jelentettem ki határozottan és hirtelen rendkívüli gyöngédséget
éreztem agyamnak e káprázata iránt, mintha hús-vér csecsemő lenne.
Szívemmel felé nyúltam, de a kép elhomályosult, a sírás elhalkult, majd
beleveszett a feketeségbe.
– A dinasztia? Mi lesz házammal? Fennmarad? – ért el hozzám a király
hangja, majd beleveszett a fejemben zúgó hangzavarba – csatakürtöket
hallottam, emberek kiáltását halálos küzdelemben, meg az egymáshoz
csapódó bronz csengését. Láttam fölöttem az eget, a levegő tele volt repülő
nyílvesszők sötétlő záporával.
– Háború! Hatalmas csatát látok, mely e világot megváltoztatja –
kiáltottam, hogy hallatszódjon hangom a fejemet betöltő csatazajban.
– Fennmarad házam? – A király hangja kétségbeesett volt, de nem
törődtem vele, mivel rémes üvöltés szólt fülemben, akár a hamszin szél
bömbölése vagy a Nílus vizének robaja a zuhatagoknál. Különös, sárga
felhőt láttam, mely látásomat elhomályosította, és ezen felhőn villanó
fények cikáztak, melyről tudtam, hogy nem más, mint a temérdek
fegyverről visszaverődő napfény.
– Mi lesz a dinasztiámmal? – rángatta vissza elmémet a fáraó hangja és
a látomás eltűnt. A fejembe csönd költözött, és egy fát láttam, mely a
folyóparton állt. Hatalmas akáciafa volt, terebélyes koronával és duzzadó
gyümölcsök csüngtek ágain. A legfelső ágon egy sólyom ült, a királyi
sólyom, de mialatt néztem, a sólyom alakja és színe megváltozott.
Egyiptom kettős koronájává lett, vörös és fehér, a papirusz és a lótusz, a
két egybefonódott királyság. Aztán szemem előtt a Nílus vize megduzzad
majd leapadt és ismét megduzzadt, majd ismét leapadt. Összesen ötször
láttam az áradó vizet.
Miközben égő szemmel meredtem, a fa fölött az ég hirtelen repülő
rovaroktól lett sötét és ez a sűrű sáskafelhő leereszkedett a fára. Teljesen
ellepték. Majd midőn ismét a magasba emelkedtek, a fa le volt tarolva, ágai
csupaszon meredtek a magasba. Egyetlen levél sem maradt a száraz, barna
ágakon. Aztán a halott fa inogni kezdett és súlyosan ledőlt. A zuhanáskor
törzse összezúzódott és koronája apró darabokra tört. A darabok porrá
váltak s azt elfújta a szél. Nem maradt más, csak a szél és a széltől űzött,
sivatagi homok.
– Mit látsz? – kérdezte a fáraó, ám ekkor minden elhalványult, és én
ismét ott találtam magam a földön, a király hálószobájában. Levegő után
kapkodtam, mintha nagyon messziről futottam volna, sós veríték marta
szememet és patakokban folyt végig testemen, beivódott kötényem
vásznába és tócsában állt alattam a kőpadlón. Égető láztól vacogtam és
gyomromban ott volt az az ismerős, émelyítően nehéz nyomás, melyről
tudtam, hogy napokon át elkísér.
A fáraó meredten nézett, ekkor döbbentem rá, milyen elgyötört és
szörnyű látványt nyújthattam. – Mit láttál? – suttogta. – Házam fennmarad?
Nem mondhattam el neki az igazságot, nem mondhattam el
látomásomat, ezért kitaláltam neki egy másikat, hogy megnyugtassam. –
Hatalmas fák erdejét láttam, melyek egészen álmom láthatáráig értek.
Megszámlálhatatlanul sok fa volt és mindnek a tetején egy-egy koronát
láttam, a két királyság vörös és fehér koronáját.
A fáraó felsóhajtott és egy darabig mindkét kezével eltakarta a szemét.
Aztán csöndben ültünk, ő hazugságomtól felszabadultan, én meg
együttérző szánalommal.
Végül halkan ezt hazudtam. – Az erdő, amit láttam, házad volt,
leszármazottaidnak sora – suttogtam, hogy megkíméljem. – Az idők
végezetéig értek és mind Egyiptom koronáját viselte.
Elvette kezét szeme elől és hálája meg öröme megrendítő volt. –
Köszönöm, Taita. Látom, hogy ez a jövendölés mennyire igénybe vette
erődet. Most mehetsz és pihenj. Holnap az udvar Elephantine-szigeti
palotámba indul. Külön gályát adok neked és úrnődnek, hogy biztonságban
utazzatok. Életeddel őrizd őt, mert benne rejlik halhatatlanságom magja.
Annyira gyönge voltam, hogy meg kellett kapaszkodnom az ágy
keretében, különben nem tudtam volna felállni. Az ajtóhoz tántorogtam és
ott nekitámaszkodtam az ajtófélfának. Mindazonáltal, annyira azért nem
gyöngültem le, hogy ne gondoltam volna kötelességemre, mellyel
úrnőmnek tartozom.
– Itt van még a nászlepedő dolga. A nép várni fogja, hogy megmutassák
neki – emlékeztettem. – Ez a te híredet és úrnőmét egyaránt veszélyezteti.
– Mit javasolsz, Taita? – Máris teljesen rám támaszkodott. Elmondtam
neki, hogy mit kell tenni és ő rábólintott. – Gondoskodj róla!
Gondosan összehajtogattam a lepedőt, mely a királyi ágyat borította. A
legfinomabb vászonból készült, fehér volt, akár a magasan úszó, nyári
felhők és azzal a ritka selyemszállal volt kihímezve, melyet időnként
behoznak a karavánok Keletről. Magamhoz vettem az összehajtogatott
lepedőt, majd kijöttem a király hálószobájából és végigmentem a még sötét,
néma palotán a hárembe.
Úrnőm úgy aludt, akár egy halott, és tudtam, hogy attól az adagtól, amit
beadtam neki, át fogja aludni az egész napot és valószínűleg csak este
ébred fel. Egy darabig elüldögéltem ágya mellett. Kimerült és levert
voltam, mivel az Útvesztők elszívták lelkemet. Azok a képek, melyeket
felidéztek, még mindig nyugtalanítottak. Biztos voltam abban, hogy a
gyermek, akit láttam, úrnőmé volt, de akkor hogyan magyarázzam
látomásom többi részét? Úgy tűnt, erre a talányra nincs válasz, így aztán
félretettem, mert még volt más dolgom is.
Lostris ágya mellett guggolva, leterítettem a földre a hímzett lepedőt.
Tőröm pengéje még ahhoz is elég éles volt, hogy alkaromról leborotváljam
a szőrt. Csuklóm belső felén, a vékony bőrön át, a vér egyik kék folyóját
kiválasztottam, majd tőröm hegyével megszúrtam és hagytam, hogy a lassú,
sötét vér a lepedőre csorogjon. Amikor úgy találtam, hogy a folt már elég
nagy, egy vászoncsíkkal bekötöztem csuklómat, hogy a vérzés elálljon és
összegöngyöltem a beszennyezett lepedőt.
A külső szobában még mindig ugyanaz a rabszolgalány volt
szolgálatban. Elrendeltem, hogy Lostrist hagyják nyugodtan aludni, senki
ne zavarja. Tudván, hogy gondosan ügyelnek rá, nyugodtan magára
hagytam és a létrán felmásztam a hárem külső falának tetejére.
Még épp csak pirkadt, de a falak alatt már öregasszonyok és lézengők
kíváncsi tömege gyűlt össze. Várakozásteljesen néztek föl, amikor
megjelentem.
 Látványosan szétráztam a lepedőt, mielőtt ráterítettem volna a külső fal
sáncára. A felhőfehér anyag közepén a vérfolt virágformájú volt és a tömeg
lázas zúgással vitatta meg úrnőm szüzességének és férje férfiasságának a
jelképét.
A tömeg hátsó részén állt egy alak, aki kimagaslott a többiek közül.
Fejét csíkos gyapjúsál takarta. Csak amikor ezt hátravetette és feltárult arca,
meg fején a vörösen arányló haj, csupán akkor ismertem fel.
– Tanus! – kiáltottam – Beszélnem kell veled.
Fölnézett rám, ahogy ott álltam a falon és szeme olyan fájdalommal volt
teli, amilyet soha többé nem szeretnék látni. Az a folt a lepedőn összezúzta
életét. Én is ismertem az elvesztett szerelem kínját, és még ennyi év múltán
is emlékeztem minden részletére. Tanus szívének sebe friss volt és még
vérzett, sokkal kínzóbb volt, mint bármilyen seb, amit a csatatéren valaha
is szerzett.
Most szüksége volt a segítségemre, hogy ezt túlélhesse. – Tanus! Várj
meg.
Visszadobta a sálat a fejére, eltakarta arcát és elfordult tőlem.
Bizonytalanul, akár egy részeg, eltántorgott.
– Tanus! – kiáltottam utána. – Gyere vissza! Beszélnem kell veled. –
Nem nézett hátra, de meggyorsította lépteit.
Mire lemásztam a falról és kirohantam a főkapun, addigra már eltűnt a
belső város sikátorainak és sárkunyhóinak útvesztőjében.

Fél délelőtt kerestem Tanust, de lakása üres volt és szokott helyein senki
sem látta.
Végül fel kellett hagynom a kereséssel és visszamennem saját szobáim-
ba, a rabszolgafiúk lakrészébe. A királyi flotta már készülődött, hogy dél-
nek vitorlázzon. Még össze kellett szednem és csomagolnom a holmimat,
hogy úrnőmmel indulásra készen álljunk. Erőszakkal elnyomtam
magamban azt a gyászos mélabút, melyet az Útvesztők és Tanus futó
pillantása hagyott bennem, és nekiláttam, hogy összecsomagoljam
holmimat és felszámoljam az egyetlen otthont, melyet valaha is ismertem.
Úgy tűnt, állataim megérezték, hogy valami rossz dolog fog történni.
Nyugtalanok voltak, csiripeltek és vinnyogtak, a maga módján mind meg-
próbálta felhívni magára a figyelmemet. A vadon élő madarak ugrándoztak
és szárnyukkal verdestek teraszom kövezetén, míg az ágyamhoz
legközelebbi sarokban imádott vadászsólymaim emelgették szárnyaikat, a
hátukon felborzolódott a toll és ülőrúdjukról rikoltottak felém. A kutyák, a
macskák meg a szelídített gazella mind a lábam körül tolongott, próbáltak
hozzám dörgölődzni és megakadályozni abban, hogy összecsomagoljak.
Végső elkeseredésemben észrevettem az ágyam mellett azt a kancsót,
amiben a savanyított kecsketej volt. Ez volt az egyik legkedvesebb italom
és a rabszolgafiúk mindig gondoskodtak róla, hogy a kancsó teli legyen.
Állataim szerették ezt a besűrűsödött tejet, ezért, hogy elvonjam
figyelmüket, kivittem a kancsót a teraszra és megtöltöttem agyagtálkáikat.
Tolongva, lökdösődve gyűltek a tálak köré, én meg otthagytam őket,
visszamentem, hogy végezzek dolgommal és lecsuktam a gyékényeket,
hogy kinn tartsam őket.
Különös, hogy élete során még egy rabszolgának is mennyi holmija
gyűlik össze. Mire végeztem, a ládák és batyuk magasra halmozódtak az
egyik fal mellett. Ekkorra levertségem és kimerültségem már-már teljesen
levett a lábamról, de még így is elég éber voltam ahhoz, hogy feltűnjön a
csönd. Egy darabig ott álltam szobám közepén és nyugtalanul
hallgatództam. Az egyetlen hang annak az apró bronzcsengőnek a
csilingelése volt, ami nőstény sólymom lábszíján lógott és a távolabbi
sarokból jött, ahonnan a ragadozó madarak átható, kérlelhetetlen
tekintetével nézett rám. A hím, mely nála kisebb, de sokkal szebb volt, a
másik sarokban, fején a vékony bőrcsuklyával, saját rúdján aludt. A többi
állatom mind néma volt. Egyetlen macska sem nyávogott vagy fújt
valamelyik kutyára, a vadmadarak nem csicseregtek és nem énekeltek,
kiskutyáim nem morogtak és nem estek egymásnak vad játékossággal.
Odamentem a gyékényhez és félrehúztam. A napfény élesen vágott be a
szobába és egy pillanatra elvakított. Aztán látásom visszatért és az
iszonyattól felkiáltottam. Ott hevertek szanaszét a teraszon és a kertben, az
összes madár és minden állatom.
A halál elhagyatott tartásában feküdtek, mind ott, ahol elhullott.
Kirohantam hozzájuk, kedvenceimet nevükön szólongattam, letérdeltem,
hogy egyikőjüket karomba vegyem és átöleltem az ernyedt, még meleg
testet, miközben az élet valamilyen jele után kutattam. Egy szikrája sem
volt egyikőjükben sem, pedig mindhez egyenként odamentem. A madarak
aprók és könnyűek voltak kezemben, csodás tollúkat nem homályosította el
a halál.
Azt hittem, hogy már amúgy is nehéz szívem nyomban megszakad
bánatom súlyától. Ott térdeltem a teraszon, körülöttem szétszórva
családom, és sírtam.
Beletelt egy kis időbe, míg rá tudtam venni magam, hogy e szörnyűség
okán kezdjek gondolkodni. Aztán felálltam és odamentem a kiürült
tálakhoz. Mindet tisztára nyalták, de én beleszimatoltam, hogy
megpróbáljak rájönni, vajon miféle mérget szántak nekem. A savanyú tej
illata elnyomott minden más szagot; csupán annyit tudtam, hogy a méreg
gyors volt és halálos.
Azon kezdtem tűnődni, vajon ki tehette a kancsót az ágyam mellé, de
aztán rájöttem, hogy nem számít, kinek a keze hozta ide az edényt. Teljes
bizonyossággal tudtam, hogy ki adott rá parancsot. – Búcsúzom tőled, öreg
kedvesem. Halott ember vagy – mondta nekem Intef úr és nem várt vele
soká, szavait hamarosan tett követte.
Az a düh, ami feltámadt bennem, az őrület egy formája volt. Bizonyta-
lan állapotom és komor hangulatom még növelte is. Azon kaptam magam,
hogy olyan dühtől reszketek, amilyet eddig még sosem éreztem. Mielőtt
tudtam volna, hogy mit teszek, kis tőrömet előhúztam övemből. Kezemben
a csupasz pengével lerohantam a terasz lépcsőjén. Tudtam, hogy délelőtt
ilyentájt Intef a vízikertben van. Képtelen voltam már úgy gondolni rá,
mint Intef uramra. Minden gaztett, amit valaha is elkövetett ellenem,
minden kín és minden megaláztatás tisztán és világosan élt bennem. Most
megölöm, százszor is átdöföm azt a kegyetlen, gonosz szívét.
Már a vízikert kapujának közelében jártam, amikor visszanyertem
józanságomat. A kapuban vagy fél tucat őr állt, és mögötte is legalább
ennyinek kell lennie. Soha nem jutnék olyan közel a nagyvezírhez, hogy
tőrömet használhassam, már jóval előtte levágnának. Rohanó lábaimat
megállásra kényszerítettem és visszafordultam. A tőrt visszacsúsztattam
drágakövekkel kirakott bőrtokjába és úrrá lettem ziháló légzésemen.
Lassan visszamentem a teraszra és összegyűjtöttem állataim szánalmas
tetemeit. Kertem határára egy sor szikamorfát akartam ültetni. A gödröket
már kiástam. Most, hogy elhagyom Karnakot, a fákat már sosem fogom
elültetni, így a gödrök szeretett lényeim sírjául szolgálhatnak. A délután
közepe felé jártunk, mire betemettem az utolsó sírt is, de haragom mit sem
csökkent. Ha most még nem állhatok teljes bosszút, azért legalább valami
ízelítőt adhatok magamnak.
Ágyam mellett a kancsóban maradt még egy kis savanyú tej. Fogtam
kezemben a kancsót és megpróbáltam kigondolni, hogyan csempészhetném
be a nagyvezír ételébe. Igazán kitűnő lenne, ha saját gaztettével fizethetnék
vissza neki, bár szívem mélyén tudtam, hogy ez egy eleve elvetélt ötlet,
Intef úr túlságosan agyafúrt ahhoz, hogy ilyen könnyen legyőzze az ember.
Én magam segítettem neki kidolgozni azt a rendszert, melyet ma is hasz-
nált, hogy biztosítsa magát a mérgezés és az orgyilkosság ellen. Gondosan
kidolgozott terv nélkül képtelenség a közelébe jutni. Mi több, most nyilván
a szokásosnál is óvatosabb. Türelmesnek kellene lennem, de az lehetetlen.
Még ha most nem is tudom megölni, azért valami kisebb tartozást
leróhatnék, amúgy ízelítőként abból, amit eltökéltem, hogy visszafizetek.
A végzetes kancsóval a kezemben, az egyik mellékajtón kiosontam a
fiúk lakrészéből az utcára. Nem kellett messzire menjek ahhoz, hogy
találjak egy nőstény kecskéi közt élő tejesembert. Vártam, amíg megfejte
az egyik kecske duzzadó tőgyét, és csurig töltötte a kancsót zsíros tejjel.
Bárki is készítette el azt a mérget, eleget tett bele ahhoz, hogy fél Karnakot
kiirtsa vele. Tudtam, hogy a kancsóban bőven maradt annyi, amennyire
célom eléréséhez szükségem van.
A nagyvezír egyik testőre ott ácsorgott Rasfer ajtaja előtt. A tény, hogy
őriztette, azt bizonyította, hogy Rasfer még mindig értékes embere Intef
úrnak és legfontosabb tisztjének elvesztése nyilván bosszantani fogja, sőt
lehet, hogy komoly kellemetlenséget is okoz neki.
Az őr felismert és beintett a betegszobába, mely úgy bűzlőtt, akár egy
disznóól. Rasfer mocskos ágyán feküdt, és saját verítékében fetrengett.
Mindazonáltal nyomban megállapíthattam, hogy sebészi beavatkozásom
ismét sikeres volt, mivel kinyitotta a szemét és erőtlenül szidalmazni
kezdett. Most már nyilván ő is biztos volt abban, hogy végül felépül, mert
többé nem tartotta szükségesnek, hogy hízelegjen nekem.
– Hol a fenében voltál, te golyótlan nyomorult? – mordult rám, amivel
megkeményített eltökéltségemben és kiűzte belőlem a szánalom utolsó
morzsáját is, amit iránta egyáltalán érezhettem. – Azóta szenvedek itt,
amióta megfúrtad a koponyámat. Miféle orvos vagy te...
Mondott még jócskán ehhez hasonlókat, de én úgy tettem, mintha ügyet
se vetnék rá, miközben letekertem fejéről az elkoszolódott kötést.
Érdeklődésem pusztán tudományos volt, amikor megvizsgáltam fején azt a
kis sebet, ami a lékelés nyomán maradt. Ez egy újabb, tökéletesen
végrehajtott beavatkozás volt, és valahogy szakmai szempontból kissé
bántott, hogy ilyen egyszerűen kárba vész.
– Adj nekem valamit a fájdalomra, eunuch! – Rasfer megpróbálta
megragadni tunikám elejét, de én gyorsabb voltam nála, hátraléptem és így
nem tudott elérni.
Nagy feltűnően néhány ártalmatlan kristályt ráztam egy üvegcséből
ivóedényébe, majd a kancsóból tejet töltöttem rá.
– Ha növekedne a fájdalom, ez majd könnyíti – mondtam neki és az
edényt a keze ügyébe tettem. Még ezen a ponton sem tudtam rászánni
magam arra, hogy egyenesen a kezébe adjam.
Félkönyékre emelkedett és az edény után nyúlt, hogy felhajtsa. Mielőtt
ujjaival elérte volna, lábammal eltoltam előle. Abban a pillanatban azt
hittem, csupán az a vágy hajtott, hogy meghosszabbítsam az izgalmas
várakozást és elégedetten figyeltem kétségbeesését, amint siránkozva így
szólt hozzám: – Jó Taita, add ide nekem azt a gyógyszert. Hadd igyam meg.
Beleőrülök ebbe a fájdalomba.
– Először beszélgessünk egy kicsit, jó Rasfer. Hallottad, hogy Lostris
úrnő engem kért búcsúajándékul Intef úrtól?
Még fájdalmai közepette is rám vigyorgott. – Bolond vagy, ha azt
hiszed, hogy hagy elmenni. Te halott ember vagy.
– Pontosan ugyanezeket a szavakat használta Intef úr is. Meggyászolsz
majd, Rasfer? Legalább megsiratsz, amikor már elmentem? – kérdeztem
halkan és ő kuncogni kezdett, majd abbahagyta és az edényre pillantott.
– A magam módján én mindig is kedveltelek – mormogta. – Most pedig
hadd kapjam meg azt az edényt.
– És akkor mennyire kedveltél, amikor kasztráltál? – kérdeztem és ő
rám meredt.
– Hát csak nem neheztelsz már ezért? Olyan rég volt, meg aztán nem
tagadhattam meg Intef úr parancsát. Légy belátó, Taita és add ide azt az
edényt.
– Amikor levágtad, nevettél. Miért nevettél? Annyira élvezted?
Megvonta a vállát, majd megvonaglott a fájdalomtól, amit ez a
mozdulat okozott neki. – Vidám ember vagyok. Mindig nevetek. Na, öreg
barátom, mondd, hogy megbocsátasz és ideadod végre azt az edényt.
Lábammal finoman felé taszítottam a tálkát. Kinyúlt és megragadta, de
a mozdulatai még nem voltak összhangban. Néhány csöpp kiloccsant
belőle, ahogy mohón a szájához emelte.
Valójában fel se fogtam, hogy mit csinálok, csak előreugrottam és
kiütöttem a kezéből. Leesett a padlóra, de nem tört el, a sarokba gurult és a
tej a falra fröccsent.
Rasfer és én egymásra meredtünk. Elborzadtam saját butaságomtól és
gyöngeségemtől. Ha volt ember, ki valaha is megérdemelte, hogy méregtől,
kínok közt haljon meg, akkor ez volt az. De aztán ismét megjelent előttem
állataim teraszon szétszórt, eltorzult teste és tudtam, hogy miért nem
voltam képes rá, hogy hagyjam Rasfernek kiinni. Csak egy szörnyeteg
követhet el ilyesmit. Sokkal többre tartom magam annál, mintsem hogy a
mérgezés alattomos alávalóságáig süllyedjek.
Rasfer vérbeborult szemén láttam, hogy megértette. – Méreg –suttogta.
– Az edényben méreg volt.
– Intef úr küldte nekem. – Nem tudom, hogy ezt miért mondtam el neki.
Talán azért, hogy valami mentséget találjak magamnak arra a rémtettre,
amit kis híján elkövettem.
Nem tudom, miért viselkedtem ilyen furcsán. Talán még mindig az
Útvesztők utóhatása volt. Ahogy az ajtó felé fordultam, meginogtam egy
kicsit.
Mögöttem Rasfer nevetni kezdett, először halkan, majd egyre
hangosabban, míg végül a falak is beleremegtek hatalmas, bömbölő
hahotájába.
– Mekkora bolond vagy, eunuch – üvöltötte utánam, ahogy elrohantam.
– Meg kellett volna tenned. Meg kellett volna ölnöd, mert most majd én
öllek meg, és ez olyan biztos, mint az, hogy lyuk van a fenekemen.
Amikor visszatértem végre a szobájába, Lostris úrnőm, ahogy
számítottam rá, még mindig aludt. Letelepedtem ágyának lábánál, azzal a
szándékkal, hogy megvárjam, míg magától felébred. Ám ez a kemény és
megerőltető nap s éjszaka túl sok volt nekem. Leroskadtam és
összegömbölyödve, akár egy kiskutya, elaludtam a kövön.

Ijedten riadtam fel. Valami oldalt fejbe vágott, olyan fájdalmas ütés volt,
hogy felpattantam, még mielőtt tisztességesen felébredtem volna. A
következő ütés a vállamat érte és úgy mart, akár a lódarázs.
– Becsaptál! – sikoltotta dühödten Lostris úrnőm. – Nem hagytál
meghalni. – Ismét meglendítette a legyezőt. Félelmetes fegyver volt,
bambusznyele kétszerese karom hosszának, és a gyűjtőfej, mely összefogta
a strucctollakat, tömör ezüstből készült. Szerencsére a gyógyszer és a sok
alvás hatására még erősen támolygott és nem tudott pontosan célozni.
Elhajoltam az ütés elől, mire saját lendületétől úgy megpördült, hogy
visszazuhant az ágyra.
Ledobta a legyezőt és sírva fakadt. – Meg akartam halni. Miért nem
hagytál meghalni?
Beletelt egy kis időbe, míg végre a közelébe férkőzhettem és egyik
karommal átöleltem, hogy megvigasztaljam. – Nagyon fájt, Taita? –
kérdezte. – Még sosem ütöttelek meg.
– Első próbálkozásod igazán jól sikerült – gratuláltam neki bánatosan. –
Ami azt illeti, annyira jól, hogy véleményem szerint nincs szükséged
további gyakorlásra. – Színpadias mozdulattal megdörgöltem oldalt a
fejemet és ő könnyei közt rám mosolygott.
– Szegény Taita. Olyan rosszul bánok veled. De ezt megérdemelted.
Becsaptál. Meg akartam halni, és te nem engedelmeskedtél.
Láttam, hogy ideje már témát váltani. – Úrnőm, rendkívüli hírem van a
számodra. De meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, még a
szolgálóidnak sem. – Kicsi kora óta, amióta megtanult beszélni, képtelen
ellenállni egy titoknak, de hát mely nő tud? Egy ilyen ígéret mindig elég
volt ahhoz, hogy eltereljem a figyelmét és ez most is bevált.
Még így, megtört szívvel, feje fölött az öngyilkosság rémével is,
hátraszívta utolsó könnyeit és rám parancsolt: – Mondd!
Mostanság jó sok titkot gyűjtöttem össze, amiből válogathattam és egy
pillanatra elhallgattam, hogy kiválasszak egyet. Természetesen nem fogom
elmondani neki állataim megmérgezését és azt sem, hogy milyennek láttam
Tanust. Valami olyasmire volt szükségem, ami felvidítja és nem sodorja
még sötétebb mélabúba.
– A múlt éjjel a fáraó hálószobájában jártam és fél éjszakán át
beszélgettem vele.
Könnyei ismét a felszínre törtek és sírásra állt a szája. – Jaj, Taita, úgy
gyűlölöm. Olyan csúnya vénember. Nem akarom, hogy...
Nem akartam megragadni ennél a hangulatnál, pillanatokon belül ismét
sírni fog, ezért gyorsan folytattam: – Belenéztem neki az Útvesztőkbe. –
Nyomban maga lett a megtestesült figyelem. Lostris úrnőmet teljesen le-
nyűgözte ez a képességem, hogy a jövőbe látok. Ha nem lenne olyan káros
hatással egészségemre, akkor biztos, hogy minden nap csináltatná velem.
– Mondd már! Mit láttál? – Tekintete izgatottan szegeződött rám. Már
nem gondolt az öngyilkosságra, megfeledkezett minden szomorúságról.
Annyira fiatal és még olyan ártatlan volt, hogy szégyelltem magam
ravaszkodásomért, még akkor is, ha ez az ő érdekét szolgálta.
– Egészen rendkívüli látomásaim voltak, úrnőm. Ilyen tiszta képeket és
ilyen mélységig még sosem láttam...
– Mondd már! Komolyan mondom, hogy meghalok a türelmetlenségtől,
ha nem mondod el azonnal.
– Először meg kell esküdnöd, hogy titokban tartod. Egyetlen lélek sem
tudhatja meg soha, hogy mit láttam. Ezek államügyek, és végzetes
következménnyel járhatnak.
– Esküszöm. Megesküszöm.
– Az ilyesmit nem szabad könnyelműen kezelni...
– Mondd el végre, Taita. Most már komolyan bosszantasz.
Megparancsolom, hogy nyomban mondd el, különben, különben – valami
komoly fenyegetés után kutatott, hogy végre szóra bírjon –, különben
megint megverlek.
– Jól van. Halld hát látomásomat. Egy hatalmas fát láttam a Nílus
partján. A fa csúcsán ott volt Egyiptom koronája.
– A fáraó! A fa a király volt. – Nyomban rájött és én bólintottam. –
Folytasd, Taita. Mondd tovább.
– Ötször láttam a Nílust megáradni és leapadni.
– Öt év, öt év múlik el! – Izgatottan csapta össze a kezét. Nagyon
szerette megfejteni álmaim talányát.
– Aztán a fát sáskák falták fel, kidőlt és porrá vált.
Meredten nézett rám, képtelen volt kimondani a szavakat, így én
mondtam el helyette. – Öt év múlva a fáraó meghal és te szabad nő leszel.
Megszabadulsz apád igájától is. Szabadon mehetsz Tanushoz és a világon
senki sem tarthat vissza.
– Ha hazudsz nekem, az már olyan kegyetlenség lenne, amit nem bírnék
elviselni. Kérlek mondd, hogy igaz.
– Igaz, úrnőm, de van még más is. Láttam egy újszülöttet is, egy fiút,
egy fiúgyermeket. Éreztem, ahogy minden szeretetem a kisded felé árad és
tudtam, hogy te vagy az anyja ennek a gyermeknek.
– És az apja, ki volt az apja gyermekemnek? Jaj, Taita, kérlek, mondd
meg.
– Álmomban teljes bizonyossággal tudtam, hogy az apja Tanus volt. –
Ez volt eddig az első eset, hogy eltértem az igazságtól, de ismét azzal
vigasztaltam magam, hogy ezúttal is csak az ő érdekében történt.
Sokáig hallgatott, de arcáról valami belső ragyogás sugárzott és ennél
többet nem is kérhettem. Majd végül suttogva azt mondta: – Öt évet tudok
várni. Hisz arra készültem, hogy az örökkévalóságig várok rá. Nehéz lesz,
de tudok várni öt évet Tanusra. Igazad volt, hogy nem hagytál meghalni,
Taita. Megsértettem volna vele az isteneket.
A megkönnyebbülés a magasba emelt és most már sokkal
magabiztosabb voltam, hittem, hogy sikerül biztonságban átvezetnem azon,
ami előttünk áll.

Másnap hajnalban a királyi flotta útnak indult Karnakból és délnek

vitorlázott. Amint azt a király megígérte, Lostris úrnőm teljes kíséretével a
déli raj egyik gyors kis gályájának a fedélzetén volt.
Úrnőmmel párnákon ültünk a hajó tatjában a védőtető alatt, melyet a
kapitány külön neki készíttetett. Visszanéztünk a város fehérre meszelt
házaira, melyek ragyogtak a felkelő nap első, narancsszín sugaraiban.
– El nem tudom képzelni, hogy hová mehetett. – Nyugtalankodott
Tanus miatt, immáron sokadszor indulásunk óta. – Kerested mindenütt?
– Mindenütt – mondtam határozottan. – A fél délelőttöt azzal töltöttem,
hogy átkutattam a belső várost meg a kikötőt. Eltűnt. De üzenetedet
Kratasra bíztam. Abban biztos lehetsz, hogy Kratas átadja neki.
 – Öt év nélküle, hogy fogom én ezt kibírni?

Utunk felfelé a folyón kellemesen telt, úrnőmmel hosszú, nyugodt napokat

töltöttünk beszélgetéssel a tatfedélzeten. Alaposan megvitattuk
megváltozott körülményeink minden részletét és megvizsgáltuk, mire
számíthatunk és mit remélhetünk a jövőtől.
Elmagyaráztam neki teljes egészében a bonyolult udvari életet, a
szokásokat meg az udvari körök társasági szabályait. Felvázoltam neki a
hatalom és a befolyás rejtett szálait, felsoroltam azokat, kikkel
érdekünkben áll ápolni a kapcsolatokat és azokat, akiket nyugodtan
figyelmen kívül hagyhatunk. Elmagyaráztam neki az épp folyamatban lévő
ügyeket, és hogy a fáraó ezekkel kapcsolatban milyen álláspontot képvisel.
Aztán beszéltünk a város polgárainak közérzetéről és hangulatáról.
Ezen ismeretanyag zömét barátomnak, Atonnak, a királyi kamarásnak
köszönhettem. Úgy tűnt, hogy az elmúlt tizenkét év során minden
Elephantine-szigetről Karnakba érkező hajó hozott tőle egy levelet, tele
ezzel a sok, lenyűgöző részlettel és visszaútján mindig vitt magával valami
jelképes, aranyló emléktárgyat barátomnak, Atonnak.
Eltökéltem, hogy rövid időn belül az udvar középpontjába, a hatalom fő
áramlatába kerülünk. Nem azért neveltem úrnőmet annyi éven át, hogy
most azt lássam, fegyvertára berozsdásodik, mert nincs, aki használja. Sok-
irányú képzettsége és tehetsége már így is számottevő volt, de azért még
ezt is nap mint nap, türelmesen bővítettem. Esze éles volt és fürge. Amint
segítségemmel sikerült levetkőznie azt a sötét hangulatot, mely azzal
fenyegetett, hogy teljesen tönkreteszi, tanításomat, mint mindig, ismét
nyitottan fogadta. Megragadtam minden lehetőséget, hogy feltüzeljem
becsvágyát és lelkesedését, hogy betöltse azt a szerepet, amit neki szántam.
Hamarosan rájöttem, hogy figyelmét és együttműködését úgy lehet a
leghatékonyabban megnyerni, ha azt sugallom, hogy mindez végül Tanus
javára és előnyére fog szolgálni.
– Ha van befolyásod az udvarnál, akkor jobban tudod majd védelmezni
– mutattam rá. – A király egy olyan feladattal bízta meg, amit szinte
lehetetlen teljesíteni. Tanusnak minden segítségünkre szüksége lesz, hogy
teljesíthesse, és ha nem sikerülne neki, akkor csak te mentheted meg az
ítélettől, amit a király szabott ki rá.
– Mit tehetünk, hogy segítsünk neki teljesíteni feladatát? – Tanus
nevének említésével nyomban elnyertem minden figyelmét. – Mondd meg
nekem őszintén, van olyan ember, aki képes elpusztítani a Gébicseket?
Nem túl nehéz küldetés ez még egy olyan embernek is, mint Tanus?
 A gonosztevők, kik rettegésben tartották a Felső-Királyságot, azok után
az ádáz madarak után nevezték magukat Gébicseknek. A mi nílusi
gébicseink kisebbek egy galambnál; ezek a fehér mellényű és torkú, fekete
hátú és sapkájú, szép kis teremtmények rendszeresen fosztogatják a többi
madár fészkét és áldozataik megrendítő kis tetemét irtóztató módon
felszúrják az akáciafa tüskéire. A köznyelv mészárosmadárnak hívja.
A gonosztevők ezt eleinte titkos névként használták, hogy leplezzék
kilétüket és elrejtőzzenek mögötte, de amióta így megerősödtek és
nekibátorodtak, már nyíltan felvették és jelükként gyakorta használták a
mészárosmadár fekete-fehér tollát.
Kezdetben otthagyták a tollat annak a háznak az ajtajában, melyet
kiraboltak, vagy éppenséggel áldozatuk holttestére tették. De akkoriban
már annyira merészek és szervezettek voltak, hogy időnként,
figyelmeztetés gyanánt, már előre elküldték a tollat kiszemelt áldozatuknak.
A legtöbb esetben ennyi is elég volt ahhoz, hogy az áldozat javainak több
mint felét átadja nekik. Ez még mindig jobb, mint ha mindet elrabolják,
feleségeiket és lányaikat elhurcolják, megerőszakolják, magukat meg
fiaikkal együtt otthonuk égő romjaira vetik, hogy mind odavesszenek.
– Gondolod, hogy akár még a sólyom pecsét hatalmával együtt is képes
lesz Tanus arra, hogy teljesítse a királytól kapott küldetést? – ismételte
meg úrnőm. – Úgy hallottam, hogy a Gébicsek összes bandáját egész
Felső-Egyiptomban egyetlen ember irányítja, valaki, akit úgy neveznek,
hogy Akh-Szét, Szét fivére. Igaz ez, Taita?
Egy pillanatra elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna. Még nem
mondhattam el neki mindent, amit a Gébicsekről tudtam, mert ha így tet-
tem volna, kénytelen lettem volna feltárni azt is, miként szereztem tudo-
mást minderről. Pillanatnyilag ez még nemigen szolgálna előnyére és ron-
taná az én hitelemet is. Talán majd később e leleplezésnek is eljön az ideje.
– Én is hallottam ezt a szóbeszédet – helyeseltem óvatosan. – Nekem
úgy tűnik, ha Tanusnak sikerülne megtalálnia és megsemmisítenie ezt az
egyetlen embert, ezt a Akh-Szétet, akkor a Gébicsek szétesnének,
összeomlanának. De Tanusnak segítségre lesz szüksége, melyet csak én
adhatok meg neki.
Lostris élesen rám nézett. – Hogy tudnál te segíteni neki? – kérdezte. –
És mit tudsz te erről az egészről?
Gyorsan vág az esze és nehéz becsapni. Nyomban megérezte, hogy
valamit titkolok előle. Sietve vissza kellett vonulnom és Tanus iránti
szerelmét meg belém vetett bizalmát kellett kihasználnom.
– Tanus érdekében most ne kérdezz tőlem többet. Csak add
beleegyezésed, hogy megtehessek mindent, amivel segíthetek neki
teljesíteni a fáraó által rárótt feladatot.
– Hát persze, meg kell tennünk mindent, ami csak hatalmunkban áll.
Mondd meg, én hogyan segíthetek.
– Kilencven napig veled maradok az udvarban, Elephantine szigetén, de
aztán engedélyezned kell, hogy elmehessek hozzá...
– Nem, nem – szakított félbe –, ha Tanusnak segítségére lehetsz, akkor
nyomban menned kell.
– Kilencven nap – ismételtem meg konokul. Ennyi volt az a kegyelmi
idő, amit sikerült kicsikarnom neki. Bár itt gyötrődtem két drága
gyermekem között, elsődleges feladatom most úrnőm mellett volt.
Tudtam, hogy nem hagyhatom magára az udvarban egyetlen barát,
egyetlen tanácsadó nélkül. Azt is tudtam, hogy mellette kell lennem,
amikor a király egy este végül érte küldet.
– Most még nem hagyhatlak magadra, de ne aggódj. Kratasnál hagytam
üzenetet Tanus számára. Várni fognak, és Kratasnak elmondtam mindent,
hogy mit kell tenniük, amíg ismét visszatérek Karnakba. – Ennél többet
nem voltam hajlandó mondani, és ha én egyszer rászánom magam, akkor
senki nem tud olyan értetlen és semmitmondó lenni, mint én.
A flotta csak nappal hajózott. Sem Nembet ftottaparancsnok hajózási
ismeretei, sem a király és az udvar kényelme nem tették lehetővé az
éjszakai utazást, ezért minden este lehorgonyoztunk és hirtelenjében egy
több száz sátorból álló erdő nőtt ki a folyóparton. A királyi intézők
választották ki mindig a legmegfelelőbb helyet a táborverésre, mely
általában egy pálmaligetben volt, vagy egy szélvédett helyen, egy domb
árnyékában, a közelben egy templommal vagy faluval, ahonnan
feltölthettük készleteinket.
Az egész udvar még mindig ünnepi hangulatban volt. Minden tábor úgy
festett, mint egy vidám kirándulás. Táncoltak és lakomáztak az örömtüzek
körül, miközben a homályban az udvaroncok titkon ármánykodtak és
udvaroltak. Sok szövetség, politikai és testi szövetség kötődött azokon a
balzsamos éjszakákon, melyeket a folyó menti, öntözött földek
gyümölcsöző illata és távolabbról, a sivatag felől érkező, fűszeresebb
illatok töltöttek el.
Kihasználtam minden pillanatot, hogy úrnőm s én is a lehető
legkedvezőbb helyzetbe kerüljünk. Ő természetesen most már egyike volt a
királyi hölgyeknek, de azok több százan voltak és Lostris egészen fiatal
feleségként még igencsak alárendelt szerepet játszott. Intef úr előrelátása a
jövőben változtathat helyzetén, de csak akkor, ha fiút szül a fáraónak.
Addig azonban minden rajtam múlik.
Szinte minden este, amikor partra szálltunk, a fáraó értem küldetett,
látszólag azért, hogy megkezeljem a rühatka-fertőzést, valójában azonban
azért, hogy ellenőrizzük a kettős korona örökösének nemzésére való
felkészülést. Érdeklődéssel figyelte, amíg elkészítettem neki a nemzőké-
pességét és férfiasságát erősítő szert, melyet porrá tört rinocéroszszarvból
meg mandragóragyökérből kevertem ki, és meleg, mézes kecsketejet adtam
hozzá. Miután ezt megitta, megvizsgáltam a királyi hímvesszőt és úrnőm
érdekét nézve, örömmel nyugtáztam, hogy az sem hosszát, sem körméretét
tekintve nem olyan, amilyet az ember egy istentől várna. Azon a
véleményen voltam, hogy úrnőmnek, még szűz állapotát tekintve sem
fognak különösebb kellemetlenséget okozni ezek a szerény méretek.
Természetesen megteszek mindent, amit csak megtehetek, hogy elkerüljük
azt a rettegett pillanatot, de ha már végképp nem tudom kivédeni,
eltökéltem, hogy megkönnyíteni számára az asszonyisághoz vezető utat.
Miután a királyt e testtájakon ugyan jelentéktelennek, de egészségesnek
találtam, azt javasoltam, hogy lefekvés előtt olívaolajjal és mézzel kevert,
lisztpépes, meleg borogatást tegyünk a királyi hímvesszőre, majd
folytattam a rühatka által fertőzött terület kezelését. A király legnagyobb
örömére, balzsamom, ahogy ígértem, három napon belül rendbe hozta, és
ezáltal már amúgy is számottevő orvosi hírnevem jelentősen
megnövekedett. A király kormányzótanácsa előtt magasztalta munkámat,
így napokon belül az egész udvar engem hívatott. Aztán amikor kiderült,
hogy nem csupán gyógyító, de asztrológus is vagyok, akinek a véleményét
még a király is kikéri, népszerűségem határtalan lett.
Estéről estére küldöncök sora jelent meg sátrunkban és drága
ajándékokat hoztak úrnőmnek ettől a hölgytől vagy attól az úrtól, azzal a
kéréssel, hogy engedjen el engem hozzájuk egy tanácsadásra. Csak
azoknak a kérését teljesítettük, kikkel a későbbiekben jó kapcsolatot
kívántunk fenntartani. Ha már ott voltam egy nagy hatalmú nemesúr
sátrában, ki kötényét feltolva feküdt előttem, míg az aranyerét vizsgáltam,
már egyszerű dolog volt úrnőmet magasztalni, és felhívni betegem
figyelmét számtalan erényére.
A hárem többi hölgye hamar rájött, hogy Lostris úrnőmmel
csodálatosan énekelünk együtt, remek fejtörőket tudunk kitalálni és
mulatságos történeteket tudunk mesélni. Az egész udvar a mi társaságunkat
kereste, de a legnépszerűbbek a hárem gyerekei között voltunk. Ez különös
örömet jelentett számomra, mert ha van valami, amit még az állatoknál is
jobban szeretek, az a kisgyerek.
 A fáraó, ki elsőként indított el minket ezen az úton, hamarosan tudomást
szerzett egyre növekvő népszerűségünkről. Ez tovább növelte már amúgy
is élénk érdeklődését úrnőm iránt. Indulás előtt, számtalan reggelen
hívatták Lostrist a királyi bárka fedélzetére, hogy a fáraó társaságában
töltse a napot, míg esténként, uralkodói meghívásra, úrnőm a király
asztalánál vacsorázott és szellemével meg gyermeki bájával elbűvölte
királyi férjét és az egész társaságot. Természetesen én észrevétlen mindig a
közelében voltam. Amikor a király később se küldetett érte, hogy azon
iszonyú, de meglehetősen homályos szörnyűségekre kényszerítse, melyek
Lostris képzeletében születtek meg, a király iránti érzései lassanként
kezdtek megváltozni.
Mamose fáraó komor külseje kedves, rokonszenves embert takart. Erre,
hozzám hasonlóan, Lostris úrnőm is hamarosan rájött és kezdte
megszeretni. Mielőtt Elephantine szigetére értünk volna, már úgy bánt vele,
mint egy kedvenc nagybácsival és egészen természetesen az ölébe ült, úgy
mesélt neki történeteket, vagy épp dobójátékot játszott vele a királyi bárka
fedélzetén, miközben mindketten kipirultak az erőfeszítéstől, és nevettek,
akár a gyerekek. Aton bizalmasan közölte velem, hogy a királyt még ilyen
jókedvűnek sosem látta.
Mindezt jól látta és megfigyelte az udvar, így hamarosan rájöttek, hogy
Lostris a király kedvence. Nemsokára újabb látogatók is érkeztek esténként
sátrunkba, olyanok, kiknek kérelmük volt és szerették volna, ha úrnőm
felhívja erre a fáraó figyelmét. Az ajándékok, amiket hoztak, még
értékesebbek voltak, mint azok, melyeket az én szolgálataimért ajánlottak
fel úrnőmnek.
Úrnőm visszautasította apja ajándékát egyetlen rabszolgáért, így dél felé
útját szegényen kezdte, az én megtakarított, szerény vagyonomra szorult.
Ám még mielőtt az út végére értünk volna, nemcsak szép kis vagyont
halmozott fel, de hosszú listája is volt azokról az új, gazdag és hatalmas
barátokról, kik szívességgel tartoztak neki. Én minderről gondos
könyvelést vezettem.
Nem vagyok oly öntelt, hogy azt a látszatot keltsem, mintha Lostris
úrnőm a segítségem nélkül mindezt nem érte volna el. Szépsége, okossága,
kedves, meleg természete nyilván bármely körülmények között az udvar
kedvencévé tette volna. Nekem ebben csupán annyi szerep jutott, hogy
módomban állt mindezt egy kicsit meggyorsítani és biztosabbá tenni.
Sikerünknek persze volt néhány hátránya is. Mint mindig, most is ébredt
féltékenység azokban, kik úgy érezték, miattunk vesztették el fáraó kegyét,
és persze gondot jelentett a fáraó egyre erősödő nemi érdeklődése úrnőm
iránt. Ezt még növelte az a teljes önmegtartóztatás, amire én
kényszerítettem.
Egyik este a sátrában, miután beadtam neki a rinocérosszarvat, a
bizalmába avatott: – Taita, ez a te kúrád valóban hatékony. Már rég nem
éreztem magam ennyire férfiasnak, talán utoljára fiatal koromban, jóval a
koronázásom és istenné avatásom előtt. Ma reggel, amikor felébredtem,
olyan nagyszerű merevedésem volt, hogy nyomban Atonért küldettem,
nézze meg ő is. Atont ez annyira lenyűgözte, hogy nyomban el akart menni
úrnődért.
Ez a hír alaposan megrémített, ezért a lehető legszigorúbb képet vágtam,
a fejemet csóváltam és a levegőt fogam közt szíva hümmögtem, hogy
kifejezésre juttassam nemtetszésemet. – Hálás vagyok a józan eszednek,
hogy nem egyeztél bele Aton javaslatába, felség. Ez könnyedén semmissé
tehette volna minden erőfeszítésünket. Ha fiút akarsz, akkor szigorúan be
kell tartanod, amit rendeltem.
Ez eszembe juttatta, hogy milyen gyorsan telik az idő és hogy az a
kilencven nap haladék hamarosan letelik. Nekiláttam, hogy felkészítsem
úrnőmet arra az éjszakára, melyet a fáraó hamarosan követelni fog.
Először lelkileg kellett felkészítenem és ehhez úgy fogtam hozzá, hogy
elmagyaráztam neki, ez elkerülhetetlen és ha túl akarja élni a királyt, hogy
végül Tanusé lehessen, akkor alá kell vetnie magát a király akaratának.
Mindig is józan, okos lány volt.
– Akkor pontosan el kell magyaráznod nekem, Taita, hogy mit vár
tőlem – sóhajtott fel. E téren nem voltam épp a legjobb tanácsadó.
Személyes tapasztalataim itt igen rövid életűek voltak, de azért az alapokat
fel tudtam vázolni neki és igyekeztem minél hétköznapibb színben
feltüntetni a dolgot, nehogy feleslegesen elrémítsem.
– Fájni fog? – kérdezte és én sietve megnyugtattam.
– A király kedves ember. Sok tapasztalata van fiatal lányokkal. Biztos
vagyok benne, hogy gyöngéd lesz veled. Készítek neked egy balzsamot,
mellyel mindent még könnyebbé teszünk. Esténként, mielőtt aludni térsz,
felkenem neked. Majd ez megnyitja a kaput. Magadban arra gondolj, hogy
egy napon Tanus lép be ugyanezen bejáraton, és mindezt csak azért teszed,
hogy őt üdvözöld, senki mást.
Megpróbáltam közömbös orvos maradni, hogy ne jelentsen érzéki
gyönyört az, amit meg kellett tennem, hogy segítsek neki. Az istenek
megbocsátanak nekem, de ezt az elhatározásomat nem sikerült betartanom.
Ezen részei is oly tökéletesek voltak, hogy beárnyékolták még a legszebb
virágot is, mely valaha a kertemben nőtt. Egyetlen sivatagi rózsának sem
voltak ily páratlan szirmai. Midőn a balzsamot rásimítottam, édes üdesége
gyöngyözve tört elő, mely olajosabb és selymesebb volt, mint bármely ir,
melyet valaha is kikeverhetek.
Arca kipirult és hangja fátyolos volt, amint ezt dünnyögte: – Eddig azt
hittem, hogy ez a részem csupán egyetlen célt szolgál. Miért van az, hogy
amikor ezt csinálod, oly kibírhatatlanul vágyom Tanus után?
Olyan vakon megbízott bennem és annyira keveset tudott ezekről az is-
meretlen érzésekről, hogy minden orvosi etikámat latba kellett vetnem,
hogy a kezelés csak addig tartson, ameddig valóban szükséges. Mindazon-
által, aznap éjjel sokat hánykolódtam, álmaimban a lehetetlen kísértett.

Ahogy egyre délebbre hajóztunk, a folyó melletti zöld sáv egyre szűkült.
Most már a sivatag egyre közelebb nyomult hozzánk. Helyenként komor,
fekete gránitsziklák nyomták el a zöldellő földeket és oly közel kerültek,
hogy már-már a Nílus duzzadt vizébe értek.
Ezen szorosok közül a legfélelmetesebb Hápi kapuja néven ismert, és itt
a víz vadul, kegyetlenül örvénylik át a magas sziklák hasadékán.
Sikerült átjutnunk Hápi kapuján és végre megérkeztünk Elephantine-ba,
a legnagyobb szigetére annak a szigetcsoportnak, mely a Nílus
szűkületében terül el, ott, hol a szigorú hegyek összeszorítják folyását és a
víz sebesen hatol át a szorosokon.
Elephantine olyan volt, mint egy óriási cápa, mely a szorosok felé tartó,
kisebb szigeteket követi. A folyó mindkét partján, az egyre nagyobb terüle-
tet elhódító sivatagok színben és jellegben határozottan különböztek egy-
mástól. A nyugati parton a Szahara homokdombjai tüzes narancsszínűek
voltak és vadak, akár a beduinok, kiken kívül más halandó ott meg nem élt.
Kelet felé pedig a sivatag sötét volt, koszos szürke, tele fekete hegyekkel,
melyek álomszerűen táncoltak a hőség délibábjában. Ezeknek a sivatagok-
nak csupán egyetlen közös tulajdonságuk volt – mindkettő megölte az
embert.
Milyen üdítő ellentét volt Elephantine szigete, akár egy csillogó, zöld
ékkő a víz ezüst koronájában. Nevét azokról a simára koptatott, szürke
gránittömbökről kapta, melyek partja mentén halmozódtak fel, akárha azon
hatalmas, vastag bőrű állatok csordái lennének. Szerepet játszott benne az a
tény is, hogy Kús vad földjéről, a kataraktán túlról érkező elefántcsontnak
már ezer éve e sziget volt a kereskedelmi központja.
A fáraó palotája szinte az egész szigetet elfoglalta, és a rossz nyelvek
azt sugallták, hogy azért választotta királyságának ezt a legdélebbi pontját,
hogy minél távolabb legyen északtól, a vörös trónkövetelőtől.
 A víz, ami körülvette a szigetet, biztosította az ellenséges támadásokkal
szemben, a város többi része azonban a folyó két partján terült el. Nagy-
Théba után Nyugat- és Kelet- Elephantine volt a Felső-Királyság
legnagyobb és legnépesebb városa, méltó vetélytársa Memphisznek, a
vörös trónkövetelő székhelyének az Alsó-Királyságban.
Elephantine szigetén kívül, egész Egyiptomban nem volt még egy olyan
hely, melyet fák borítottak. A magokat az éves áradáskor a folyó sodorta
ide egy ezredéven át, melyek aztán gyökeret eresztettek abban a termékeny
iszapban, mit szintén e nyughatatlan víz hozott magával.
Amikor legutóbb Elephantine-ban jártam azért jöttem fel a folyón, hogy
Intef uramnak mint a Vizek Őrizőjének nevében ellenőrizzem a vízszint
jelzőket, és akkor több hónapot töltöttem el a szigeten. A főkertész
segítségével feljegyeztem a palota kertjében található összes növény nevét
és természetrajzát, így most mindent megmutathattam úrnőmnek. Voltak itt
fikusz-fák, melyek Egyiptomban sehol máshol nem láthatók. Ezeknek gyü-
mölcse nem az ágakon nőtt, hanem a törzsön és gyökereik úgy tekeredtek,
csavarodtak egymásba, mint a párosodó kígyók. Aztán volt még sárkány-
vérfa, melyből, ha kérgét megvágjuk, világospiros nedv folyik. Volt a
szigeten Kús földjéről származó szikamorfa és még vagy száz fafajta,
melyeknek lombja árnyas, zöld ernyőként borult a szép kis sziget fölé.
A királyi palota a termékeny talaj alatt húzódó, a sziget vázát alkotó,
kemény gránitra épült. Gyakran eltöprengtem azon, hogy királyaink, fáraók
ötven dinasztiájának hosszú sora, mely több mint ezer évre nyúlik vissza,
mind élete javát és temérdek kincset áldozott arra, hogy hatalmas gránit- és
márványsírokat építtessen az örökkévalóságnak, míg életük során
megelégedtek sárfalú, nádtetős palotákkal. Ahhoz a lenyűgöző halotti
templomhoz képest, amit Mamose fáraónak Karnakban építek, ez a palota
nagyon szerény volt, és az egyenes vonalak meg a szimmetria hiánya
matematikusként és építészként egyaránt bántotta érzékeimet. Gondolom, a
vörös agyagfalak összevisszaságában és a furcsa szögben álló tetőkben volt
valami idilli báj, én mégis égtem a vágytól, hogy elővegyem vonalzómat és
függőónomat.
Ahogy partot értünk és megtaláltuk a számunkra kijelölt lakrészt,
Elephantine valódi vonzereje még nyilvánvalóbb lett. Természetesen
szállásunk a fallal körülvett háremben, a sziget északi csücskében volt, de
mérete és berendezése további bizonyítéka volt kivételezett helyzetünknek,
mely nemcsak azt jelentette, hogy a király kegyeit élveztük, hanem a
kamarásáét is. Aton helyezett el itt minket, aki, mint a legtöbben, teljesen
védtelennek bizonyult úrnőm természetes varázsával szemben, és most már
egyike volt legnyíltabb imádóinak.
Egy tucat tágas és levegős szobát bocsátott rendelkezésünkre, saját
udvarral és konyhával. A főfal egy mellékkapuja egyenesen a folyópartra,
egy kis kőgáthoz vezetett. Még az első nap vettem egy könnyű kis
csónakot, mellyel halászni és madarászni mehettünk. Ez mindig ennél a kis
kikötőgátnál horgonyzott.
Ami új otthonunk többi részét illeti, bármilyen kényelmes is volt, sem
én, sem úrnőm nem voltunk elégedettek vele, így nyomban nekiláttunk,
hogy átformáljuk és megszépítsük. Régi barátom, a főkertész segítségével,
az udvaron megterveztem és betelepítettem saját kertünket, egy szalmate-
tős barrazzát is építettem, mely alatt elüldögélhettünk a legnagyobb nappali
forróságban, és ülőrúdjukhoz kötve, ott tarthattam vadászsólymaimat.
A gátnál elállítottam egy sadufot, hogy az agyagcsöveken át állandóan
friss vízzel láthassuk el saját vízikertünket, melyben vízililiomos és
halastavak voltak. A tavakból túlfolyó vizet egy szűk csatorna nyelte el.
Ezt a csatornát átvezettem úrnőm szobájának falán, a szoba egy távoli,
elfüggönyzött sarkáig, ahonnan visszatért a Nílus medrébe. Ezután illatos
cédrusfából egy széket faragtam, melynek ülőkéjén egy lyuk volt és a
csatorna fölé helyeztem, így bármit, ami az ülőke lyukán át bepottyant, az
állandóan folyó víz elmosta. Úrnőmnek nagyon tetszett ez az újítás és jóval
többet ücsörgött rajta, mint szükséges ahhoz, hogy elvégezze dolgát, amire
eredetileg készült.
Lakrészünk minden fala csupasz, vörös agyag volt. Minden szobába
megterveztem a falfestményeket. Elkészítettem a vázlatokat és rávittem a
falra, amit aztán úrnőm és szolgálói kifestettek. A falfestmények istenek
regéiből vett jeleneteket ábrázoltak, mesés tájakkal, melyeket csodás
állatok és madarak népesítettek be. Ízisz alakját természetesen Lostris
úrnőmről mintáztam és csoda volt-e, hogy minden kép központi figurája
Hórusz volt, és hogy úrnőm kívánságára vörösesarany hajjal kellett
ábrázolni és rendkívül ismerősnek tűnt?
A falfestmények egészen felbolydították a háremet, a királyi feleségek
egymás után meglátogattak minket, hogy hűsítő serbetet kortyolva
megtekintsék a festményeket. Új divatot indítottunk el és sorra kérték
tanácsomat a hárem legtöbb lakrészének átalakításához, természetesen
megfelelő tiszteletdíj ellenében. Ennek során a királyi hölgyek közt sok új
barátra tettünk szert és tekintélyesen javítottunk anyagi helyzetünkön is.
Hamarosan a király is tudomást szerzett a falfestményekről és
személyesen jött el, hogy szemügyre vegye őket. Lostris végigvezette őt a
szobákon. A fáraó felfigyelt új víziszékére, melyre úrnőm annyira büszke
volt, és amikor a király megkérte, hogy mutassa be neki, hogy működik,
habozás nélkül megtette, ráült és kuncogva egy kis csurranó erecskét
engedett a csatornába.
Még mindig annyira ártatlan volt, hogy nem jött rá, ez a kis bemutató
milyen hatást gyakorol férjére. A király arcára volt írva, hogy bármely
kísérlet, mellyel megpróbálom meghosszabbítani az ígért kilencven napot,
komoly nehézségekbe ütközne.
Miután mindent megnézett, a fáraó helyet foglalt a barrazzában, hogy
megigyon egy kupa bort, miközben hangosan felnevetett úrnőm egy
szellemes megjegyzésén. Végül felém fordult. – Taita, nekem is építened
kell egy vízikertet, meg egy ilyen barrazzát – csak ennél nagyobbat és ha
már ott vagy, közben készíthetnél nekem is egy ilyen víziszéket.
Aztán, amikor végre indulni készült, rám parancsolt, hogy kísérjem el
egy darabon, látszólag azért, hogy megbeszéljük az új vízikertet, de én
tudtam, hogy másról van szó. Amint kiértünk a háremből, nyomban bele is
vágott.
– Tegnap éjjel úrnőddel álmodtam – mondta –, és amikor felébredtem,
azt láttam, hogy magom a lepedőre ömlött. Ez kisfiú korom óta nem esett
meg velem. Ez a te kis boszorkányod lassanként ébren és álmomban
egyaránt betölti minden gondolatom. Már semmi kétségem afelől, hogy
tudnék vele fiút nemzeni, és talán nem kéne tovább halogatni a dolgot. Mi
a véleményed, doktor, nem lehet, hogy már készen állok?
– A legkomolyabban tanácsolom neked, felség, hogy tartsd be a
kilencven napot. Ha azelőtt próbálkozol, az ostoba hiba lenne. – Veszélyes
dolog volt a király vágyát ostobaságnak nevezni, de én épp azt próbáltam
kétségbeesetten megfékezni. – Nagyon nem lenne bölcs dolog elrontani
sikerünk esélyét egy ilyen rövid idő miatt. – Végül sikerült lebeszélnem és
amikor magára hagytam, minden eddiginél mogorvábbnak tűnt.
Amikor visszatértem a hárembe, elmondtam úrnőmnek, hogy mi a
király szándéka, és olyan alaposan sikerült felkészítenem az elkerülhetetlen
elfogadására, hogy nem látszott túlzottan kétségbeesettnek. Ekkorra már
teljesen beletörődött abba, hogy ő a király kedvence és mindezt
könnyebben viselte, mivel én megígértem neki, hogy Elephantine-szigeti
fogsága véget fog érni. Ha őszinték akarunk lenni, akkor az az átmeneti idő,
amit a szigeten töltöttünk, valójában nem nevezhető fogságnak. Mi, egyip-
tomiak, a föld legcivilizáltabb emberei vagyunk. Jól bánunk asszonyaink-
kal. Hallottam más népekről, a hurrik, a kúsbeliek és a líbiaiak például egé-
szen kegyetlenül, természetellenesen bánnak asszonyaikkal és lányaikkal.
A líbiaiaknál a hárem valóban börtön, ahol az asszonyoknak egész éle-
tüket úgy kell leélniük, hogy az eunuchokon és a gyerekeken kívül élő fér-
fit nem láthatnak. Azt mondják, oly eszeveszett bennük a birtoklás szenve-
délye, hogy a hárem kapuit még hím kutyák és macskák sem léphetik át.
A hurrik még ennél is rosszabbak. Nemcsak hogy bezárják asszonyaikat
és olyan ruhában járatják őket, mely még bokájukat és csuklójukat is elfedi,
hanem eltakartatják velük arcukat, még a hárem falain belül is. Ily módon
egy nő arcát, férjén kívül, soha, senki más nem láthatja.
Kús primitív törzsei mind közt a legrosszabbak. Amikor asszonyaik
elérik a serdülőkort, a lehető legkegyetlenebb módon körülmetélik őket.
Kivágják a csiklót meg a hüvely belső ajkait, s így megfosztják őket a nemi
élvezet minden lehetőségétől, nehogy véletlenül is kísértésbe essenek és
férjüket elhagyják.
Meglehet, hogy ez oly szörnyűnek tűnik, hogy az már hihetetlen, de
magam láttam, saját szememmel, e kegyetlen sebészi beavatkozás
eredményét. Úrnőm három rabszolgalányát már azután fogták el a
rabszolgaszerzők, miután felserdülvén, saját apjuk kése által estek át rajta.
Amikor megvizsgáltam azokat a tátongó, sebhelyes üregeket rajtuk, rosszul
lettem és gyógyítóként mélységesen felháborított az istenek
remekművének, az emberi testnek ilyetén megcsonkítása. Megfigyeléseim
szerint e körülmetélés nem éri el célját, mivel áldozatát megfosztja a
legkívánatosabb női sajátságoktól, és fagyosak lesznek, számítók meg
kegyetlenek. Az ilyen nő nem nélküli szörnyeteggé válik.
Mi, egyiptomiak viszont tiszteljük asszonyainkat és ha nem is kezeljük
őket egyenrangúként, legalább tekintettel vagyunk rájuk. Egyetlen férj sem
verheti meg asszonyát az elöljáróság beleegyezése nélkül, és törvény
szabta kötelessége, hogy úgy öltöztesse, etesse és tartsa, amint az megfelel
saját társadalmi helyzetének. Egy király vagy egy nemes felesége nincs
bezárva a hárembe, ha megfelelő kísérete van, járhat a város utcáin vagy a
város falain kívül is. Nem kényszerítik rá, hogy eltakarja bájait, hanem a
pillanatnyi divatnak vagy saját kedvének megfelelően ülhet fedetlen arccal
vagy csupasz keblekkel férje asztalánál, és beszélgetéssel vagy énekkel
szórakoztathatja férje barátait.
Jogában áll saját rabszolgát, földet és vagyont tartani, mely elkülönül
férje birtokától, de gyermekei egyedül férjét illetik. Halászhat, solymászhat,
még íjászatot is gyakorolhat, ám az olyan férfias erőfeszítések, mint a
birkózás és a vívás, egy asszony számára tiltottak. Nagyon helyesen,
bizonyos foglakozásokból ki vannak zárva, így nem űzhetik a jogászatot és
nem lehetnek építészek, de egy előkelő születésű feleség jelentős személy,
kinek törvényes jogai és méltósága van. Természetesen ez nem áll az
ágyasokra és az egyszerű emberek feleségére. Nekik pontosan olyan jogaik
vannak, mint egy ökörnek vagy egy szamárnak.
Imigyen úrnőm s én szabadon járhattunk, felfedezhettük a Nílus két
partján elterülő ikervárost és a környező vidéket. Elephantine utcáin
Lostris úrnőm hamarosan a kedvenc lett és az emberek köré gyűltek, hogy
áldásáért és bőkezűségéért könyörögjenek. Itt is ugyanúgy ünnepelték báját
és szépségét, mint szülővárosában, Thébában. Utasítására mindig magam-
mal vittem egy nagy zsák süteményt meg édességet, amiből a szájába
tömött minden koldusnak és utcakölyöknek, akivel összetalálkoztunk és ő
úgy látta, hogy táplálékra szorul. Bárhova is mentünk, mindig sikoltozó,
táncoló gyerekhad vett minket körül.
Úrnőm mindig boldognak tűnt, ha elüldögélhetett egy szegényes
kunyhó küszöbén a ház asszonyával, vagy egy fa alatt egy földművessel és
meghallgathatta bánatukat és panaszaikat. Aztán mindig megragadta a
legelső alkalmat, hogy ezeket a fáraó elé tárja. A király engedékenyen
mosolygott és beleegyezett abba az orvoslásba, amit Lostris javasolt. Így
született meg hírneve, hogy ő az egyszerű emberek megsegítője. Midőn
áthaladt a város legszomorúbb és legszegényebb negyedein, mindig
mosolyt és nevetést hagyott maga után.
Máskor meg halászni mentünk ki azokra a tóvá szélesedett holtágakra,
melyeket a Nílus megáradt vize hozott létre, vagy kitettük a csalikat a
vadkacsáknak. Készítettem egy különleges íjat úrnőmnek, mely megfelelt
erejének. Természetesen meg se közelítette a nagy íjat, a Lantanát, amit
Tanusnak terveztem, de azokhoz a vízimadarakhoz, melyekre vadásztunk,
megfelelő volt. Lostris úrnőm jobb céllövő volt, mint a legtöbb férfi, kiket
íjászként a céltáblák mögött láttam, és ha ellőtt egy nyílvesszőt, ritkán
fordult elő, hogy nem kellett volna a vízbe vetnem magam és kiúsznom a
kacsa vagy a lúd teteméért.
Valahányszor a király solymászni ment, úrnőmet mindig magával hívta.
Midőn a papiruszsást kerültük, én mögötte mentem, karomon vadász-
sólymaimmal. Amint egy gém nehéz szárnycsapásokkal kiemelkedett
rejtekéből, úrnőm elvette tőlem az egyik sólymot és megcsókolta csuklyás
fejét. – Repülj gyorsan és kitartóan, szépségem! – suttogta neki, majd
leemelte kegyetlen sárga szeméről a csuklyát és a magasba lendítette azt a
csodás kis gyilkost.
Olyankor mindig elbűvölten figyeltük, amint magasan áldozata fölé
emelkedik, majd összecsukja sarlóforma szárnyait és olyan sebesen zuhan
alá, hogy a levegő sziszegve dalol tarka tollai között. Ahogy lecsapott, azt
még kétszáz lépésnyi távolságból is tisztán hallottuk. Ezután néhány
halványkék toll mosódott el a sötétebb kék égen, majd a könnyű szellő
szárnyán elszállt, akár a füst. A sólyom behajlított karmokkal kapaszkodott
prédájába és tompán a földre puffant vele. Úrnőm diadalmas sikollyal, oly
gyorsan futott a madárért, akár egy fiú, hogy dicséretekkel halmozza el és
dédelgesse, majd megetesse a gém levágott fejével.
Szeretem a vizek, a levegő és a szárazföld minden teremtményét. Ezzel
úrnőm is ugyanígy van. Gyakran eltöprengtem azon, vajon miért van az,
hogy mégis mindketten annyira lelkesedünk ezekért a hajtóvadászatokért.
Csak töprengtem rajta, de a választ igazán nem találtam meg. Meglehet,
hogy az ember, így a nő is a föld legkegyetlenebb ragadozója. Talán
rokonságot érzünk a sólyommal, szépségével, sebességével. A gémet s a
ludat az istenek jogos prédául a sólyomnak adták. Ugyanígy az ember
uralmat kapott a föld minden teremtménye felett. Nem tagadhatjuk meg
ezeket az ösztönöket, melyekkel az istenek felruháztak minket.
Még egészen kicsi volt, de amint elég ereje és kitartása volt ahhoz, hogy
velünk legyen, megengedtem Lostris úrnőmnek, hogy elkísérjen minket,
Tanust és engem vadászni meg halászni. Mivel Intef uram, valószínűleg
azért, hogy leplezze vetélytársa, Harrab úr iránti gyűlöletét, engedélyezte
nekem ezeket a vadászatokat az ifjú Tanusszal.
Évekkel ezelőtt, Tanus és én, birtokunkba vettünk egy elhagyott
halászkunyhót, melyet a Karnak alatti mocsár szélén fedeztünk fel. Ez lett
titkos vadásztanyánk. A kunyhótól már nem volt messze az igazi sivatag
pereme, így aztán erről a kényelmes kiindulási pontról választhattunk,
hogy halászni megyünk a tóra, vagy madarászunk, esetleg sólyommal
vadászunk arra a nemes madárra, az óriás túzokra a nyílt sivatagban.
Kezdetben Tanust bosszantotta, hogy a mi külön világunkba
befurakodott ez az esetlen, kilencéves lány, aki olyan sovány és lapos
mellű, akár egy fiú. Ám hamarosan megszokta jelenlétét, sőt még
kényelmesnek is találta, hogy van valaki, akit elküldhet ezért vagy azért és
elvégzi a tábor körüli hálátlan és fárasztó, napi munkákat.
Így aztán Lostris apránként csipegette fel a természet ismeretét és az
ezzel kapcsolatos tudást, míg végül már pontosan tudta minden hal és
madár nevét, és éppoly ügyesen bánt a szigonnyal, mint az íjjal. Végül
Tanus már olyan büszke volt rá, mintha ő lett volna az, aki közénk hívta.
Velünk volt a folyóvölgy feletti, fekete sziklás hegyek közt azon a
napon, amikor Tanus a gulyagyilkosra vadászott. Az oroszlán egy
sebhelyes, öreg hím volt, melynek fekete sörénye, midőn megmozdult, úgy
lengedezett a szélben, akár egy búzamező és hangja olyan volt, mint a
mennyek dördülése. Kutyáimat utána küldtük és azok addig űzték, míg
felhajtották arról a Nílus melletti legelőről, ahol az utolsó ökröt megölte. A
kutyák egy sziklás hegyszorosban kerítették be. Ahogy odaértünk, az
oroszlán nyomban ránk figyelt és a kutyákat félresöpörve támadt nekünk.
Ahogy az oroszlán morogva, üvöltve közeledett felénk, úrnőm Tanus
bal vállától csupán egy lépésnyire állt rendíthetetlenül, kezében saját kis
feszesre ajzott íjával. Persze Tanus volt az, aki leterítette a vadat, a nagy
íjból, a Lantanából sziszegve vágódott a nyílvessző az állat sötétlő torkába,
de mindketten láttuk Lostris határtalan bátorságát.
Azt hiszem, talán ez lehetett az a nap, amikor Tanus rádöbbent arra,
hogy valójában mit érez iránta, és úrnőm számára a vadászat, a hajtó-
vadászat örökre összekapcsolódott kedvese képével és szerelme emlékeivel.
Attól fogva mindvégig lelkes vadász maradt. Tanustól és tőlem megtanulta
tisztelni és szeretni zsákmányát és azt is, hogy ne érezzen bűntudatot, ha
gyakorolja istenek adta jogait a természet más lényei fölött, és igavonónak
használja őket, vagy táplálékul, vagy épp vadként üldözőbe veszi.
Meglehet, hogy uralkodunk az állatok felett, de ugyanígy minden férfi
és nő a fáraó gulyája és neki nem lehet ellentmondani. A kilencvenedik nap
estéjén a király azonnal elküldte Atont úrnőmért.

Barátságunk és úrnőm iránti szeretete okán, Aton már jókor figyelmeztetett,

hogy hamarosan jönnie kell. Így, még mielőtt megérkezett, maradt időm
egy végső felkészítésre.
Még egyszer átvettem úrnőmmel, hogy pontosan mit mondjon a
királynak és hogyan viselkedjen vele. Aztán azt a balzsamot használtam,
amit külön erre a célra tartogattam. Nem csupán síkosító anyag volt, de
tartalmazta annak a gyógyfűnek a kivonatát is, amit más betegeimnél a
fogfájás és egyéb, kisebb fájdalmak csillapítására szoktam használni. Ez
rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy elzsibbasztja a test érzékeny
nyálkahártyáit.
Bátran viselkedett egészen addig, míg Aton meg nem jelent szobája
ajtajában, ám akkor elhagyta minden mersz és szempilláján reszkető
könnyekkel fordul felém. – Nem tudok egyedül odamenni. Félek. Kérlek,
gyere velem, Taita. – Sápadt volt a festék alatt, amit oly gondosan tettem
fel arcára és görcsösen reszketni kezdett, annyira, hogy apró, fehér fogai
halkan vacogtak.
– Úrnőm, tudod, hogy ez lehetetlen. A fáraó érted küldött. Ez egyszer
nem segíthetek neked.
Aton ekkor sietett segítségére. – Talán Taita várhatna velem a külső
szobában a király hálószobája előtt. Végül is ő a király orvosa és esetleg
szükség lehet a szolgálataira – javasolta vékony hangján és úrnőm
lábujjhegyre állt, hogy kövér arcára egy csókot nyomjon.
– Olyan kedves vagy, Aton – suttogta és Aton elpirult.
Lostris úrnőm végig szorította a kezemet, ahogy követtük Atont a
királyi lakrész folyosóinak útvesztőjén át. A külső szobában erősen
megszorította, majd eleresztette a kezem és a király szobájának ajtajához
ment. Egy pillanatra megtorpant és visszanézett rám. Soha nem láttam még
ilyen szépnek, ilyen fiatalnak és ennyire sebezhetőnek. Majd megszakadt a
szívem, de azért rámosolyogtam, hogy bátorságot öntsek belé. Elfordult és
a függönyök közt belépett. Hallottam a király mormogó hangját, amint
üdvözölte és hallottam Lostris halk válaszát.
Aton leültetett egy zsámolyra az alacsony asztal mellé, majd szó nélkül
felállította a bao-táblát. Szórakozottan játszottam, oda se figyeltem, úgy
helyezgettem a sima, kerek köveket a fatáblába vájt lyukakba, így Aton
gyors egymásutánban három játékot is megnyert. Eddig csak nagyon ritkán
sikerült megvernie, de most teljesen lekötötték figyelmemet a belső
szobából hallatszó hangok, bár a beszélgetés túl halk volt ahhoz, hogy a
tényleges szavakat megértsem.
Aztán egészen tisztán hallottam, amint úrnőm azt mondja, amire
tanítottam: – Kérlek, felség légy gyöngéd velem. Könyörgöm, ne okozz
fájdalmat – és ez a könyörgés oly megható volt, hogy még Aton is halkan
köhintett és orrát ruhája ujjába fújta, míg én csak annyit tehettem, hogy
visszafogtam magam, nehogy felpattanjak és berohanjak a függönyön túlra,
hogy úrnőmet elvonszoljam onnan.
Egy darabig csönd volt, aztán egyetlen, élesen felcsukló kiáltás, mely
végighasított lelkemen, majd ismét csak csönd.
Atonnal a bao-tábla fölé görnyedtünk, de már meg se próbáltunk úgy
tenni, mintha játszanánk. Nem tudom, hogy mennyi ideig várhattunk, de
már biztosan az éjszaka utolsó dékánjában járhattunk, amikor végre
meghallottam egy öregember horkolását a függöny mögül. Aton felnézett
rám, majd bólintott és nehézkesen felállt.
Még mielőtt a függönyhöz ért volna, az szétnyílt és úrnőm lépett ki rajta,
majd egyenesen odajött hozzám. – Vigyél haza, Taita – suttogta.
Gondolkodás nélkül a karomba kaptam és ő átölelte a nyakamat, fejét a
vállamra hajtotta, épp úgy, mint egykor, kislánykorában. Aton fogta az
olajlámpást és visszavezetett minket a hárembe. Úrnőm hálószobájának
ajtajában vált el tőlünk. Lefektettem Lostrist az ágyra és miközben el-
elszendergett, gyöngéden megvizsgáltam. Volt egy kis vér, csak épp egy
csöppnyi folt azon a selymes combon, de a vérzés már magától elállt.
 – Érzel fájdalmat, kicsim? – kérdeztem halkan, mire kinyitotta a szemét
és a fejét rázta.
Aztán egészen váratlanul rám mosolygott. – Nem tudom, minek kellett
ehhez az a nagy felhajtás – dünnyögte. – Végül is nem volt ez rosszabb,
mint amikor az ember a te víziszékedet használja, még csak sokkal tovább
se tartott. – Azzal összegömbölyödött és anélkül, hogy még egy szót szólt
volna, elaludt.
A megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam. A hosszas felkészítés
meg a zsibbasztó fű, amit használtam, átsegítette őt, anélkül, hogy teste
vagy kedves lelke különösebb sérülést szenvedett volna.

Másnap reggel, mintha semmi különösebb kellemetlenség nem történt

volna, solymászni mentünk, és úrnőm a nap során csupán egyszer említette
ezt a témát. Amikor a folyó partján falatoztunk, elgondolkodva
megkérdezte: – Gondolod, hogy ugyanilyen lesz Tanusszal is, Taita?
– Nem, úrnő. Te és Tanus szeretitek egymást. Az más lesz. Az lesz
életed leggyönyörűbb pillanata – nyugtattam meg.
– Igen, a szívem mélyén tudom, hogy így kell lennie – suttogta és
mindketten önkéntelenül észak felé fordultunk, a Nílus sodrása mentén
messzire, a láthatáron túlra, Karnak felé.
Bár jól tudtam, hogy milyen feladatom van Tanus mellett, az élet a
szigeten annyira idilli volt, és én annyira élveztem úrnőm kizárólagos
társaságát, hogy halogattam az indulást, azzal a kifogással, hogy Lostrisnak
még szüksége van rám. Igazság szerint, bár a fáraó estéről estére érte
küldetett, úrnőmben volt kitartás, rugalmasság és teljes mértékben
rendelkezett a túlélés áldásos ösztönével. Nem volt akkora szüksége rám,
mint Tanusnak. Valójában ő volt az, aki nyaggatni kezdett, hogy hagyjam
őt ott Elephantine szigetén és utazzam le a folyón.
Addig halogattam a dolgot, mígnem egy este, miután az egész napot a
szabadban töltöttük a királlyal, csak későn tértünk vissza a palotába.
Mielőtt saját szobáimba mentem volna, gondoskodtam úrnőm fürdőjéről és
estebédjéről.
Ahogy beléptem a szobámba, orromat az érett mangó és gránátalma
ínycsiklandó illata csapta meg. A szoba közepén egy hatalmas, zárt kosár
állt, melyről tudtam, hogy tele van e két kedvenc gyümölcsömmel. Nem
voltam meglepve, mivel nem telt el nap, hogy valaki, aki épp kegyünket
kereste, ne küldött volna ajándékot úrnőmnek és nekem.
Eltöprengtem, hogy ezúttal vajon ki lehetett és számban összefutott a
nyál, ahogy orromat ismét megcsapta a gyümölcsök illata. Dél óta nem
ettem. Ahogy felemeltem a fonott tetőt és a legpirosabb, legérettebb
gránátalma után nyúltam, a gyümölcsök kiborultak és szétgurultak a kövön.
Éles, sziszegő hangot hallottam és hatalmas, fekete gömbként, csillogó
pikkelyekkel teli, tekergő gyűrűk vágódtak ki a kosárból és a fej lábam felé
csapott.
Hátraugrottam, de nem elég gyorsan. A kígyó tátott szája olyan erővel
csapott le szandálom bőrsarkára, hogy majdnem elvesztettem
egyensúlyomat. Hajlott fogából a méreg felhőként szakadt ki. Tiszta, ám
halálos folyadék nedvesítette be sarkam bőrét, de egy újabb ugrással
sikerült elkerülnöm a következő támadást, mely nyomban az elsőt követte.
A szoba távolabbi sarkának falához lendültem.
A kobra a szoba túlsó felén volt és így néztünk szembe egymással.
Testének fele gyűrűkben volt, de elülső része vállam magasságáig
emelkedett. Csuklyája szétterült, így jól látszott széles, fekete-fehér sávos
mintázata. Mint valami tövén ingadozó, iszonyú, fekete halál-liliom, ügy
figyelt azzal a csillogó gyöngyszemével és rájöttem, hogy pontosan köztem
és a szobába vezető, egyetlen ajtó között áll.
Igaz, hogy vannak olyanok, akik a kobrát háziállatként tartják. Ezek
szabadon közlekednek a házban és irtják az egereket meg a patkányokat.
Kancsóból isszák a tejet és olyan szelídek lesznek, akár egy cica. Aztán
vannak olyanok is ezek között a kígyók között, melyeket gyötréssel és
ingerléssel halálos, gyilkos fegyverré képeznek ki. Nem volt kétséges,
hogy most melyik fajtához tartozó kobra áll szemközt velem.
Oldalazva elindultam a fal mellett, hogy megpróbáljam kijátszani és
biztonságba kerüljek. Felém vetette magát, tátott szája sápadt, betegesen
sárga volt és fogának végéből, akár egy inda, lógott, csordult a méreg. A
rémülettől ösztönösen felüvöltöttem, miközben elugrottam előle és
visszahúzódtam a sarokba. A kígyó hamar magához tért a sikertelen
támadásból és ismét felegyenesedett. Még mindig köztem és az ajtó között
volt. Tudtam, hogy méregmirigyeiben annyi méreg van, mely elegendő
száz erős ember megöléséhez is. Ahogy figyeltem, alsóteste lassan
letekeredett, majd siklani kezdett felém a padlón, feltűnő fejét magasra
emelte és azok a szörnyű, csillogó kis szemek rám szegeződtek.
Egyszer láttam, amint egy ilyen kígyó delejes tekintetével úgy megba-
bonázott egy madarat, hogy az meg sem próbált elmenekülni a tekergődzve
közeledő halál elől, hanem csak feküdt ott és nyilvánvaló belenyugvással
várta. Én is épp így megdermedtem és csak azt vettem észre, hogy se
mozdulni, se kiáltani nem tudok már, miközben a halál siklik felém.
Aztán hirtelen az ingadozó kobra mögött mozgást láttam. Lostris úrnőm
jelent meg az ajtóban, aki első, rémült kiáltásomra rohant ide. Ismét
megjött a hangom és rákiáltottam: – Vigyázz! Ne gyere közelebb!
Figyelmeztetésemmel nem törődött, mivel egy pillantásra felmérte a
helyzetet. Ha csak egy pillanatot késlekedik, vagy tétovázik, akkor a kígyó
harmadszor és utoljára támad nekem. Úrnőm épp vacsorázott, amikor
meghallotta segélykiáltásomat. Most ott állt, egyik kezében egy félig
elfogyasztott dinnyével, a másikban pedig egy ezüstkéssel, és az igazi
vadász gyors ösztönével cselekedett.
Tanus megtanította rá, hogy felhagyjon a nőkre oly jellemző, félszeg,
szokatlanul elhajló dobásmóddal, így aztán úgy hajította el a dinnyét, olyan
erővel és olyan pontosan, akár egy gyakorlott dárdavető. A kobrát
pontosan szétterülő csuklyáján találta el, és az ütés a kígyót egy futó
pillanatra a padlóra terítette. Akár egy kioldott harci íj, nyomban feszesen
felpattant és szörnyű fejét úrnőm felé fordította, majd sebesen, teljesen
támadásba lendülve, elindult felé.
Végre felszabadultam bénultságomból, és előreindultam, hogy segítsek
neki, de túl lassú voltam. Farkára támaszkodva a kobra előrelendült és
olyan tágra nyitott szájjal támadt neki, hogy magasra emelt méregfogából
finom permetként szállt a halálos méreg a levegőben. Úrnőm fürgén,
gyorsan hátraugrott, akár egy gazella a vadászleopárd elől. A kobra
elvétette, és saját lendületétől egy pillanatra elterült a földön, teljes
hosszában, csillogón, pikkelyesen ott hevert úrnőm lába előtt.
Nem tudom, hogy mi keríthette hatalmába, de bátorságnak sosem volt
híján. Mielőtt a kobra magához térhetett volna, úrnőm előreugrott, és két
kis szép, szandálos lábával a kígyó fején termett, teljes súlyával a
kőpadlónak nyomta.
Talán arra számított, hogy sikerül összezúzni a gerincét, de a kígyó
olyan vastag volt, akár a csuklója, és rugalmas, mint Rasfer korbácsa. Bár a
feje a földhöz volt szegezve, hosszú testének többi része felcsapódott és
Lostris lába köré tekeredett. Egy nő, akinek kevesebb az esze, vagy
félősebb, nyilván megpróbált volna kimenekülni ebből az irtóztató
ölelésből. Ha úrnőm így tett volna, meghal, mert abban a pillanatban, hogy
a kobra feje elszabadul, nyomban a halálos csapás következett volna.
Ehelyett mindkét lábát keményen megvetette a tekergődző kígyón,
karját széttárva egyensúlyozott és közben így sikoltott: – Segíts, Taita!
Ekkor már félúton voltam felé és teljes erőből a kígyóra vetettem
magam, kezemet pedig belenyomtam a lába köré szoruló gyűrűkbe.
Végigtapogattam a tekergő testet, egészen addig, míg elvékonyodó
nyakához nem értem, és akkor ujjaimat szorosan összefűzve, két kézzel,
keményen torkon ragadtam a kobrát.
– Megvan! – kiáltottam szinte érthetetlenül, mert meg voltam rémülve
és iszonyodtam ettől a kezeim közt vonagló, hideg, pikkelyes lénytől. –
Megvan! Menj el innen! Állj félre!
Úrnőm engedelmesen hátraugrott, én meg felálltam és miközben
kétségbeesett erővel szorítottam a kígyót, tátott száját próbáltam arcomtól
távol tartani. A farok hátracsapódott, majd vállamra és nyakam köré
tekeredett, és mialatt én a fejét fogtam, az a veszély fenyegetett, hogy
megfojt. Ez a szorítás most előnyhöz juttatta a kígyót és az ereje félelmetes
volt. Éreztem, hogy nem tudom tartani, még így sem, hogy mindkét kezem
a torkának feszült. Fokozatosan szabadította ki a fejét, könyörtelenül húzta
ki ujjaim közül. Rájöttem, hogy amint kiszabadul szorításomból, nyomban
védtelen arcomat marja meg.
– Nem bírom tartani! – sikoltottam, sokkal inkább magamnak, mint
Lostris úrnőnek. Kartávolságnyira tartottam magamtól, de egyre közeledett
arcomhoz, egyre közelebb húzódott szememhez, miközben az erő
hullámokban lüktetett át rajta, csak szűkültek, szorultak a gyűrűk nyakam
körül és fejét egyre nagyobb erővel húzta ki ujjaim közül.
Bár ízületeim egészen kifehéredtek, akkora erővel markoltam, a kobra
feje mégis már olyan közel volt arcomhoz, hogy láttam, amint tágra nyílt
szájában előre-hátra mozdulnak méregfogai. A kobra képes rá, hogy
méregfogait kimerevítse vagy visszahúzza. Ezen csontos, fehér tűk végéből,
halovány, permetező füstként lövellt ki a méreg. Tudtam, ha csak egy
csöppnyi is a szemembe kerül, megvakít és az az égető fájdalom félig az
őrületbe kerget.
A kígyó fejét elfordítottam arcomtól, így a kieresztett méreg a levegőbe
került, és kétségbeesetten ismét felkiáltottam: – Hívd valamelyik
rabszolgát, hogy segítsen nekem!
– Az asztalra! – szólalt meg mellettem úrnőm. – Szorítsd a fejét az
asztalra! – Egészen elképedtem. Azt hittem, hogy engedelmeskedett nekem
és segítségért szaladt, de ott állt mellettem és láttam, hogy még mindig ott
van a kezében az ezüstkés.
A kobrával áttántorogtam a szobán és az alacsony asztal mellett térdre
zuhantam. Rendkívüli erőfeszítéssel sikerült a kígyó fejét az asztal egyik
széléhez nyomnom, majd ott tartanom. Ez úrnőmnek tőkeként szolgált,
melyen használhatta a kést. Belevágott a kobra nyakába, közvetlenül
ocsmány fejének tövénél.
A kígyó megérezte az első vágást és küzdelmét megkettőzte. A
ruganyos hús gyűrűi egymás után csapkodtak, tekeredtek fejem körül. A
tátongó résen át sisteregve sziszegett a levegő, majd megsüketültünk tőle
és ez a szörnyű zaj összekeveredett a fogakból kilövellő méreg hangjával.
A kis penge éles volt és nyomában a pikkelyes hús szétvált. Csúszós,
hideg kígyóvér tört elő ujjaim közül, de ekkor a penge már elérte a gerincet.
Úrnőm minden erejét összeszedve, eltorzult arccal nyiszálta a csontot, de
közben ujjaim rettentő síkosak lettek a kobra vérétől. Éreztem, ahogy a fej
kicsúszik kezeim közül és elszabadul, ám abban a pillanatban a kés
beletalált a csigolyák közti résbe és áthasította a gerincet.
A fej egy bőrcsíkon csüngve, ide-oda dobálódzott, ahogy a kobra halál-
tusáját vívta. Bár már szinte teljesen elvált testétől, a méregfogak még min-
dig mozogtak és méreg szivárgott belőlük. Ha csak épp hozzáér az ember,
máris elég, hogy testébe jusson. Véres, kétségbeesett ujjakkal tépkedtem a
testet, míg végre sikerült letekernem a nyakamról és a földre hajítottam.
Ahogy mindketten az ajtó felé hátráltunk, a kígyó folytatta iszonyú
vonaglását, összegabalyodott, gömbbé tekeredett, pikkelyes gyűrűi
egymásra csúsztak.
– Megsérültél, úrnőm? – kérdeztem, de közben képtelen voltam levenni
szememet e szörnyű haláltusáról. – Nem került méreg a szemedbe vagy a
bőrödre?
– Semmi bajom – suttogta. – És neked, Taita? – Hangszíne kellőképp
megrémített ahhoz, hogy megfeledkezzem saját bajomról és az arcára
néztem. A veszély utóhatása már látszott rajta, kezdett remegni. Sötétzöld
szeme hatalmassá tágult, szinte alig fért el azon a viaszfehér arcon.
Valahogy fel kellett oldanom a megrázkódtatás fagyos szorítását.
– Nos – mondtam élénken –, ezzel meg is van a holnapi vacsoránk. Úgy
szeretem a sült kobrát.
Egy pillanatig üres tekintettel meredt rám, majd hisztérikus nevetés tört
fel belőle. Az én nevetésem sem volt kevésbé vad, vagy visszafogottabb.
Tehetetlenül egymásba kapaszkodva nevettünk, addig nevettünk, míg a
könnyünk is kicsordult.

Ezt semmiképp nem bíztam volna a szakácsunkra, így a kobrát magam

készítettem el. Megnyúztam és kibeleztem, majd megtöltöttem
fokhagymával meg más fűszerekkel, és tettem még bele egy darabot egy
elsőrendű kos farkának zsírjából. Ezután összetekertem és banánlevélbe
csomagoltam, majd az egészet vastagon beborítottam nedves agyaggal.
Tüzet raktam fölé, mely egész nap égett.
Aznap este feltörtem a keményre égetett agyagot és a zamatos fehér hús
felszálló illatára összefutott szánkban a nyál. Akadnak olyanok, ki asz-
talomnál vacsoráztak és azt mondják, annál ízletesebb ételt, mit én készítek,
még sosem ettek és hát ki vagyok én, hogy megcáfoljam barátaimat?
A töltött hússzeletet olyan finom minőségű, ötpálmás borral szolgáltam
fel úrnőmnek, melyre Aton tett szert a fáraó készletéből. Lostris úrnőm
ragaszkodott hozzá, hogy kiüljek vele az udvarra a barrazza alá és
megosszam vele a lakomát. Egyetértettünk abban, hogy ez jobb volt, mint
a krokodilfarok, sőt még a legjobb nílusi sügér húsánál is finomabb volt.
Csak amikor már teleettük magunkat és a maradékot elküldtük
rabszolgalányainak, akkor került terítékre az a téma, hogy vajon ki
küldhette nekem ajándékba azt a gyümölcskosarat.
Igyekeztem, nehogy megriasszam úrnőmet, így inkább tréfára vettem a
dolgot: – Nyilván olyasvalaki volt, akinek nem tetszik, ahogy énekelek! –
De a témától nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni.
– Ne bohóckodj itt nekem, Taita. Ez az egyetlen, melyhez nincs igazán
tehetséged. Azt hiszem, te tudod, hogy ki volt, és azt hiszem, hogy én is
tudom.
Rámeredtem, mivel nem tudtam biztosan, mit kezdjek majd azzal, ami
sejtésem szerint következett. Én mindig megóvtam őt, még az igazságtól is.
Azon töprengtem, vajon mennyire tisztán látott át rajtam.
– Az apám volt – jelentette ki, olyan határozottan, melyre nem volt mit
válaszolni, és tagadni sem lehetett. – Beszélj nekem róla, Taita. Mondj el
mindent, amit már rég tudnom kellene róla, de te sosem merted elmondani.
Először nehezen ment. Egy életen át tartó hallgatást nem lehet egyik
pillanatról a másikra leküzdeni. Még mindig nehéz volt felfognom, hogy
többé már nem vagyok Intef úr rabszolgája. Bármilyen mélyen gyűlöltem
is őt, gyerekkorom óta uralkodott testemen és lelkemen, volt bennem
valami makacsul kitartó, fonák hűség, mely igen nehézzé tette, hogy
szabadon szóljak ellene. Gyenge kísérletként megpróbáltam annyival
elintézni a dolgot, hogy csak egészen nagy vonalakban vázoltam neki apja
alattomos tevékenységét, de ő türelmetlenül félbeszakított.
– Ugyan már! Ne nézz bolondnak. Sokkal többet tudok én apámról,
mint ahogy képzeled. Itt az ideje, hogy a többit is megtudjam.
Megparancsolom, hogy nyomban mondj el nekem mindent.
Így hát engedelmeskedtem és annyi mindent kellett elmondanom, hogy
a telihold már félúton járt az égen, mire végeztem. Utána sokáig némán
ültünk. Nem hagytam ki semmit és saját szerepemet mindebben nem
próbáltam tagadni, és nem is mentegettem magam.
– Nem csoda, hogy holtan akar látni – suttogta végül Lostris. – Eleget
tudsz ahhoz, hogy tönkretedd. – Aztán egy ideig hallgatott, majd így
folytatta: – Az apám egy szörnyeteg. Hogy lehet az, hogy én más vagyok,
mint ő? Hogyhogy engem, ki lánya vagyok, nem kerítettek hatalmukba ily
természetellenes ösztönök?
– Hálát kell adnunk mind az isteneknek, hogy te más vagy, mint ő. De
úrnőm, engem nem vetsz meg mindazért, amit tettem?
Átnyúlt és megérintette a kezem. – Elfelejted, hogy én egész életemben
ismertelek, attól a naptól fogva, hogy anyám meghalt, midőn megszült
engem. Én pontosan tudom, hogy te valójában milyen vagy. Mindarra,
amit tettél, kényszerítettek, így én nyugodt szívvel megbocsátok neked.
Felpattant és nyugtalanul járkálni kezdett a vízililiomos tó körül, majd
visszatért hozzám.
– Tanus rettentő nagy veszélyben van apámtól. Hogy ez a veszély
mekkora, azt egészen ma estig nem tudtam. Figyelmeztetni kell, hogy meg
tudja védeni magát. Máris indulnod kell hozzá, Taita, egy nappal sem
halogathatjuk tovább.
– Úrnőm... – kezdtem, de ő nyersen félbeszakított.
– Nem, Taita, nem érdekelnek többé a ravasz kifogásaid. Holnap
indulsz Karnakba.

Így aztán másnap reggel, még napfelkelte előtt, egyedül indultam halászni
a csónakkal. De azért gondoskodtam róla, hogy legalább egy tucat
rabszolga meg őrszem lássa, amint elhagyom a szigetet.
Amikor már jócskán benn jártam a tóvá szélesült holtágban, kinyitottam
azt a bőrzsákot, melybe egy mellém szegődött kandúrt rejtettem. Szomorú,
öreg állat volt, csupa rüh és mindkét fülét csúnya fekély kínozta. Már egy
ideje próbáltam megerősíteni magam, hogy megszabadítsam
nyomorúságától. Most adtam neki egy darab nyers húst, melyet
nadragulyakivonattal itattam át. Az ölembe vettem és simogattam, amíg
evett, ő meg elégedetten dorombolt. Miután minden fájdalom nélkül,
csöndesen átsiklott az örök feledés homályába, átvágtam a torkát.
Vérével összefröcsköltem a csónakot, majd a macska testét a vízbe
hajítottam, és tudtam, hogy a krokodilok hamarosan eltüntetik. Aztán
szigonyaimat, zsinórjaimat és minden felszerelésemet a csónakban
hagytam, majd kilöktem a lassú áramlatba, és a papiruszsások közt
kigázoltam a vízből.
Úrnőmmel megállapodtunk, hogy megvárja, míg leszáll az est és csak
utána kezd kerestetni. Csak másnap dél körül fognak rábukkanni a csupa
vér csónakra és arra a következtetésre jutnak majd, hogy széttépett egy
krokodil, vagy a Gébicsek valamelyik bandája ölt meg.
 Amint partot értem, gyorsan átöltöztem abba a ruhába, amit magammal
hoztam. Ozirisz egyik papjának jelmezét öltöttem fel. Úrnőm
szórakoztatására gyakran majmoltam mesterkélt tartásukat és dagályos,
fontoskodó modorukat. Az átalakuláshoz csupán egy parókára, némi
festékre és a megfelelő jelmezre volt szükségem. A papok állandóan úton
vannak, le-fel vándorolnak a folyó mentén, egyik templomból a másikba és
útközben koldulnak, sőt inkább kikövetelik maguknak az alamizsnát. Nem
fogok túl nagy feltűnést kelteni és álruhám esetleg még a Gébicseket is
visszatartja attól, hogy megtámadjanak. Babonából gyakran vonakodtak
attól, hogy feltartóztassák a szent embereket.
Megkerültem a tavat, és a szegénynegyeden át megérkeztem Nyugat-
Elephantine városába. A kikötőben odamentem az egyik bárka kapitányá-
hoz, kinek hajójára épp bőrzsákokban gabonát és agyagkorsókban olajat
rakodtak. Kellően öntelt pimaszsággal, az isten nevében azt követeltem
tőle, hogy ingyen vigyen el Karnakba, mire vállat vont és a fedélzetre
köpött, de megengedte, hogy beszálljak. Minden ember beletörődött a papi
közösségek tagjainak erőszakos zsarolásába. Az lehet, hogy megvetik a
papokat, de félnek mind szellemi, mind világi hatalmuktól. Vannak, akik
azt mondják, hogy a papság már-már akkora hatalommal rendelkezik, mint
maga a fáraó.
Telihold volt és a bárka kapitánya merészebb hajós volt, mint Nembet
főparancsnok. Éjszakára nem horgonyoztunk le. Mögöttünk a könnyű
széllel és az áradó Nílus sodrásával kellemes utunk volt és az ötödik napon
elértük a folyó kanyarulatát, mely után ott terült el szemünk előtt Karnak
városa.
Egy kicsit háborgott a gyomrom, amikor partra léptem, mivel ez az én
városom volt és jól ismert minden koldus, minden naplopó. Ha felismernek,
Intef úr nyomban tudni fog rólam, még mielőtt elérném a városkaput. De
álruhám jó szolgálatot tett, és inkább a hátsó sikátorokon át siettem fontos-
kodó, papos léptekkel Tanus szállása felé, a raj támaszpontjának közelébe.
Ajtaja nem volt elreteszelve. Beléptem, mintha jogom lenne hozzá,
majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Az egyszerűen
berendezett szobák lakatlannak tűntek, és miután mindent átkutattam, sem
találtam semmi nyomot, mely jelezné, hogy hol lehet. Tanus nyilvánvalóan
hosszú ideje nem járt itt, valószínűleg azóta, amióta úrnőmmel elhagytuk
Karnakot. A tej egy kancsóban az ablaknál besűrűsödött és száraz volt,
akár a kemény sajt, mellette, a tányéron lévő kenyérdarabkát meg kék
penész borította.
Amennyire én láttam, semmi sem hiányzott; még a Lantana íj is ott
lógott tartóján az ágy fölött. Hogy Tanus ezt itthagyta, rendkívül szokatlan
volt. Általában ez olyan volt számára, mintha testéhez tartozna, annak
nyúlványa lenne. Gondosan elrejtettem abba a hálóhelye alatti titkos
rekeszbe, amit még én építettem neki, amikor ide beköltözött. Szerettem
volna elkerülni, hogy nappal kelljen mászkálnom a városban, így a délután
hátralévő részét Tanus szállásán töltöttem és azzal foglaltam el magam,
hogy összetakarítottam a port és a koszt, ami e hosszú idő alatt
felgyülemlett.
Amint leszállt az est, kiosontam és lementem a folyópartra. Nyomban
láttam, hogy a Hórusz lehelete kikötőhelyén áll. Nyilvánvalóan csatában
volt, mióta utoljára láttam, mert meg volt sérülve. Orra össze volt törve és
törzsbordái középen megégtek, megperzselődtek.
A tulajdonosi büszkeség izgalmával vettem észre, hogy Tanus
megcsinálta a hajótesten azokat a változtatásokat, amiket terveztem.
Orrából aranyozott fémszarv nyúlt ki, épp a vízvonal felett. Viharvert
állapotából arra következtettem, hogy kegyetlenül pusztította és
megritkíthatta a vörös trónkövetelő flottáját.
Ám azt is láttam, hogy se Tanus, se Kratas nincs a fedélzeten. Egy
fiatalabb tiszt volt szolgálatban, akit ismertem, de elvetettem az ötletet,
hogy odaköszönjek neki, inkább elindultam, hogy végigjárjam a kikötő
környékén a matrózok kedvelt törzshelyeit.
Sokat mond Ozirisz papjainak erkölcseiről és szent életéről az a tény,
hogy törzsvendégként üdvözöltek minden kocsmában és bordélyházban.
Az egyik jobb hírű ivóban felismertem Kratas feltűnő alakját. Néhány
tiszttársával ivott és kockázott. Nem mentem oda hozzá, csak a zsúfolt
termen át figyeltem. Közben egymás után kellett elhárítanom a mindkét
nembéli örömtündérek felkínálkozását, kik rohamosan csökkentették
áraikat, midőn megpróbáltak rávenni, hogy menjek ki velük a sötét
sikátorba és vegyek ízelítőt feltűnően közszemlére tett bájaikból. A
legkevésbé sem tartotta őket vissza kék üveggyöngyös, papi gallérom.
Amikor Kratas végre szívélyesen búcsút vett társaitól és kiment a
sikátorba, megkönnyebbülten követtem magas alakját.
– Na, mit akarsz tőlem, te istenek kedveltje? – mordult rám megvetően,
amikor mellé siettem. – Az aranyamra vagy a fenekem lyukára vágyol? –
A papok közt sokan voltak lelkes hívei a fiúszerelem ezen új hóbortjának.
– Az aranyad kell – mondtam neki. – Neked abból több van, mint
másoknak, Kratas. – Hirtelen megtorpant és gyanakvón meredt rám.
Jóképű, nyílt arcán csak enyhe pír jelezte az alkohol mámorát.
– Honnan tudod a nevem? – Megragadta a vállamat, majd egy kivilá-
gított ajtóba vonszolt és alaposan szemügyre vette arcomat. Végül lekapta
fejemről a parókát. – Szét aranyerére, hát te vagy az, Taita! – kiáltotta.
– Leköteleznél, ha fékeznéd magad és nem kürtölnéd világgá a nevem –
mondtam neki, és arca nyomban komollyá vált.
– Gyere! Menjünk a szállásomra.
Amint kettesben voltunk, kitöltött két kupa sört. – Nem volt még elég? –
kérdeztem és ő rám vigyorgott.
– Erre csak reggel fogjuk megtudni a választ. Na, Taita! Ne legyél már
ilyen szigorú velem. Az elmúlt három hétben lenn voltunk a folyón,
lecsaptunk a vörös trónkövetelő flottájára. Édes Hápim, hát ez a te
orrszarvad valóban csodákat tett. Közel húsz gályáját széthasítottuk és
lecsaptuk pár száz gazemberének a fejét. Bár ebben a munkában erősen
megszomjaztunk, vízen kívül semmi más nem ment le a torkomon ez alatt
az idő alatt. Ne irigyeld most tőlem ezt a korty sört. Inkább igyál velem! –
Felém emelte kupáját, és bevallom, én is szomjas voltam. Italommal
viszonoztam köszöntését, majd, miután ismét letettem a kupát,
megkérdeztem: – Hol van Tanus?
Nyomban kijózanodott. – Tanus eltűnt – mondta és én rámeredtem.
– Eltűnt? Hogyhogy eltűnt? Hát nem ő vezette lent a folyón a támadást?
Kratas a feját rázta. – Nem. Elment. Köddé vált. Embereimmel
átkutattattam Théba minden utcáját és minden házát. Semmi nyoma. Én
mondom, Taita, nyugtalan vagyok, komolyan aggódom.
– Mikor láttad utoljára?
– Két nappal a királyi esküvő után, miután Lostris úrnő feleségül ment a
királyhoz, annak a napnak az estéjén, melyen a királyi flottával
Elephantine-ba mentetek. Megpróbáltam beszélni azzal a makacs fejével,
De rám se hederített.
– Mit mondott?
– Átadta nekem a Hórusz lehelete és az egész raj parancsnokságát.
– Hát ezt biztosan nem tehette.
– De igen. A fáraó sólyom pecsétjét használta.
Bólintottam. – És aztán? Aztán mit csinált?
– Mondtam már. Eltűnt.
A sört kortyolgatva próbáltam megoldást találni. Kratas közben az
ablakhoz ment és kivizelt. Hangosan csobbant alant az utcára és hallottam,
amint egy döbbent járókelő felkiált neki: – Figyelj, hogy hova spriccelsz,
te koszos disznó!
Kratas kihajolt és meglehetősen szívélyesen felajánlotta neki, hogy
betöri a koponyáját, mire a férfi zsörtölődése gyorsan lecsöndesült.
Aprócska győzelmén diadalmasan mosolyogva jött vissza Kratas, és én
megkérdeztem: – Milyen hangulatban volt Tanus, amikor elment?
Kratas ismét elkomolyodott. – A lehető legsötétebb és legrosszabb
hangulatban, amit életemben láttam. Elátkozta az isteneket meg a fáraót.
Még Lostris úrnőt is elátkozta, és királyi szajhának nevezte.
Ezt hallván összerándultam. Bár tudtam, hogy ez nem az én Tanusom
hangja volt. Csupán a kétségbeesett, reményvesztett szerelem szólt belőle.
– Azt mondta, a fáraó nyugodtan valóra válthatja fenyegetését és
megfojthatja lazításért, csak jót tenne vele. Nem, rettenetes állapotban volt
és én semmivel sem tudtam megvigasztalni.
– Csak ennyi volt? Semmi utalás arra, hogy mit szándékozik tenni? –
Kratas a fejét rázta és újból megtöltötte kupáját.
– Mi történt a sólyom pecséttel? – kérdeztem.
– Nálam hagyta. Azt mondta, hogy már nincs szüksége rá. Biztonságba
helyeztem a Hórusz lehelete fedélzetén.
– És mi van azzal az előkészülettel, amit megbeszéltünk? Megcsináltad,
amit kértem?
Kratas bűntudatosan nézett kupájába és azt motyogta: – Belekezdtem,
de miután Tanus elment, úgy tűnt, már semmi értelme. Meg aztán, odalenn
a folyón is volt azóta egy kis dolgom.
– Ez nem vall rád, Kratas, hogy ennyire megbízhatatlan légy. – Már
korábban rájöttem, hogy Kratasnál a dühöngés közel sincs akkora hatással,
mint az, ha látja, hogy csalódást okozott. – Lostris úrnőm számított rád.
Azt mondta, hogy tökéletesen megbízik benned. Kratas az erő hatalmas,
szilárd sziklája – pontosan ezeket a szavakat használta.
Láttam, hogy a hatás ezúttal sem maradt el, mivel Kratas is egyike
úrnőm lelkes csodálóinak. Egyetlen utalás úrnőm elégedetlenségére elég
ahhoz, hogy megrendüljön.
– A fenébe is, Taita, ezt úgy mondod, mintha egy gyenge jellemű, ijedős
bolond lennék. – Nem szóltam egy szót sem, de a hallgatás néha
kellemetlenebb, mint bármely szó. – Hórusz nevében, hát mit akar tőlem
Lostris úrnő, mit csináljak?
– Semmi különöset, csupán annyit, amennyit én kértem tőled, mielőtt
elmentem Elephantine-ba – mondtam neki, mire lecsapta kupáját.
– Én katona vagyok. Nem hagyhatom csak úgy ott a szolgálatot és nem
vihetem el a raj felét valami őrült vállalkozás címén. Az egészen más dolog
volt, Tanusnál még ott volt a sólyom pecsét...
– Most meg nálad van – mondtam neki halkan.
Rám meredt. – Tanus nélkül nem használhatom...
 – Te vagy a helyettese. Tanus átadta neked a sólyom pecsétet, hogy
használd. Te tudod, hogy mit kell tenned vele. Hát akkor tedd! Én
megkeresem Tanust és visszahozom, de addigra kész kell lenned.
Kétségbeejtően nehéz és véres munka áll előttünk és Tanusnak szüksége
van rád. Nehogy megint cserbenhagyd.
Ezen a gúnyos megjegyzésen dühében elvörösödött. – Ezeket a szavakat
még lenyeletem veled – ígérte fenyegetően.
– És ennél jobb falatot nem is tömhetnél a számba – mondtam neki.
Imádom a bátor és egyenes embereket, őket lehet a legkönnyebben
befolyásolni.

Nem tudtam biztosan, hogyan fogom ígéretemet valóra váltani és

megtalálni Tanust, de otthagytam Kratast, hogy kialudja mámorát, és ismét
elindultam a városba, hogy próbálkozzam. Még egyszer végigjártam Tanus
minden kedvenc helyét és kikérdeztem mindenkit, aki csak láthatta.
Tisztában voltam azzal a kockázattal, ami a Tanus utáni kérdezősködéssel
jár és azzal is, hogy álruhám mennyire gyatra, ha olyasvalakivel futok
össze, aki jól ismer, de meg kellett találnom. Egész éjjel mászkáltam,
egészen addig, míg a parton már minden zugkocsma és örömtanya
kihajította utolsó részeg vendégét is, és a lámpákat elfújták.
Ahogy hajnalodott a Nílus felett, ott álltam fáradtan és kétségbeesetten a
folyó partján, és megpróbáltam még egyszer végiggondolni, vajon nincs-e
olyan lehetőség, amit esetleg kifelejtettem. Vad gágogást hallottam, mire
felnéztem. Magasan fölöttem egyiptomi ludak szétszórt csapatának körvo-
nalai rajzolódtak ki a halvány arany és rőtszín fényben izzó, keleti égen. Ez
nyomban felidézte bennem azokat a boldog napokat, melyeket hármasban,
Tanus, Lostris úrnő meg jómagam töltöttünk madarászással a mocsárban.
– Te bolond! – szidtam magam. – Hát persze, máshol nem is lehet.
Ekkorra már az üzleti negyed sikátoraiban zajos, lökdösődő tömeg
nyüzsgött. Théba a világ legserényebb városa, itt senki nem marad tétlenül,
üveget fújnak, aranyat, ezüstöt munkálnak, lent szőnek vagy fazekat
formáznak. A kereskedő kereskedik és kicsinyesen alkudozik, a jogász
ámít, a pap papol és a szajha szajhálkodik. Ez egy izgalmas, színes város,
és én szeretem.
Átfurakodtam a sokaságon, azon a huzakodó, alkudozó csődületen,
melyben a kereskedők meg a földművesek kínálgatták portékáikat a
háziasszonyoknak, a gazdag háztartások intézőinek. A piac bűzlött attól az
émelyítő szagtól, amit a fűszerek, gyümölcsök, zöldségek, halak és húsok
árasztottak, ráadásul akadt köztük olyan is, mely már közel sem volt friss.
A marhák bőgtek, a kecskék mekegtek és ürülékükkel szaporították azt az
emberi ürüléket, mely a nyitott csatornákon át szivárgott a jó öreg Nílus
Anya felé.
Fontolgattam, hogy veszek egy szamarat, mivel gyalog hosszú az út az
évnek ebben a legforróbb szakában, és árultak a piacon egy-két erős állatot.
Végül lebeszéltem magam erről a pazarlásról és nem pusztán takarékossági
okokból, mivel tudtam, hogy amint a város falain kívül járok, egy ilyen
drága állatra nyilván felfigyelnek a Gébicsek. Egy ilyen zsákmányért
valószínűleg leküzdenék vallási aggályaikat. Így aztán csak néhány
maroknyi datolyát meg egy kenyeret vettem, és hozzá egy bőrzsákot,
amiben mindezt magammal vihettem, meg egy tökből készült
vizespalackot. Aztán a keskeny utcákon át elindultam a város főkapuja felé.
Még nem értem a kapukig, amikor előttem az utcán nagy zűrzavar
támadt és a palota őreinek egy osztaga közeledett felém, lándzsáikat
használva törtek utat a piaci tömegben. Közvetlenül mögöttük fél tucat
rabszolga ügetett egy díszes, lefüggönyözött gyaloghintóval. Az egyik
épület agyagfala elzárta utamat és bár felismertem a hintót és a testőrség
parancsnokát is, a találkozást nem tudtam elkerülni.
Páni rémület fogott el. Rasfer egy véletlen pillantását még túlélhetem,
de az biztos, hogy Intef uram, álruhám ellenére, nyomban felismerne. Mel-
lettem egy öreg rabszolganő állt, akinek a melle akkora volt, mint valami
hatalmas olajtároló kancsó és a hátsófele, akár egy vízilóé. Óvatosan
oldalazva addig lopakodtam, míg hatalmas teste el nem takart. Aztán
parókámat egészen a szemembe húztam és az asszony mögül leselkedtem.
Félelmem ellenére elöntött a szakmai büszkeség, hogy Rasfer az általam
végzett műtét után már ilyen hamar ismét talpon van. Testőreinek csapatát
épp felém vezette, de csak amikor már majdnem egy vonalban volt velem,
akkor vettem észre, hogy arcának egyik fele lebénult. Olyan volt, mintha
kellemetlen vonásait viaszba öntötték, majd nyílt tűz közelében tartották
volna. Ez gyakori következménye még a legtökéletesebb lékelésnek is.
Arcának másik fele, szokás szerint, most is fenyegetően sötét volt. Ha
Rasfer eddig ocsmány volt, akkor most, ha egy gyerek ránéz, biztosan sírva
fakad, szülei meg nyomban a gonosz szem elleni jellel védekeznek.
Egészen közel haladt el mellettem, a gyaloghintó meg a nyomában. A
hímzett függönyök egy résén át vethettem egy pillantást Intef úrra, amint
elegánsan elterül a tiszta selyem párnákon, melyeket Keletről hoztak be és
darabja legalább öt aranygyűrűbe kerülhetett.
Arca frissen volt borotválva, haját meg szokás szerint szabályosan
göndörödő kis tincsekbe fésüllek. Frizurája tetején egy illatosított
méhviasz kúp volt, mely a melegben megolvad és haján, nyakán
végigcsorogva, hűsíti, nyugtatja a bőrét. Egyik, gyűrűkkel teli keze egy
csinos kis rabszolgafiú selymes, barna combján hevert, aki nyilván új
szerzemény lehetett, mivel nem ismertem.
Ahogy régi gazdámra néztem, saját gyűlöletem erejétől szinte teljesen
elvesztettem önuralmamat. Gyötrőn tört rám az a számtalan seb és
megaláztatás, amit el kellett szenvednem tőle, és mindezt csak
súlyosbította legutóbbi gaztette. Azzal, hogy elküldte nekem azt a kobrát,
veszélybe sodorta úrnőm életét. Ha képes is lettem volna megbocsátani
neki minden mást, ezt az egyet sosem tudtam volna megbocsátani.
Fejét lassan felém fordította, de még mielőtt tekintetünk találkozott
volna, gyorsan a hatalmas asszony mögé bújtam. A gyaloghintó
továbbhaladt a keskeny sikátoron és ahogy utánanéztem, éreztem, hogy
reszketek, épp úgy, mint a kobrával való küzdelem után.
– Isteni Hórusz, halld kérésemet. Ne adj nekem nyugtot addig, míg meg
nem hal és el nem távozik mesteréhez, Szélhez – suttogtam és sietve utat
törtem magamnak a városkapu felé.

Az áradás tetőzött és a folyó menti földeket a Nílus tartotta termékenyítő

ölelésében. Amint azt az idők kezdete óta minden évben teszi, ismét egy
újabb gazdag, fekete iszapréteget terített földjeinkre. Midőn ismét
visszavonul, ezek a hatalmas, csillogó földek újból zöldbe borulnak, mely
oly jellegzetes vonása a mi Egyiptomunknak. A termékeny iszap és a
napsütés háromszor érleli meg a terményt, mielőtt a Nílus ismét kilép a
medréből, hogy megint elhozza nekünk bőkezű ajándékát.
Az elárasztott földek határát magas töltés szegélyezte, mely szabályozta
az áradást és egyben útként is szolgált. Kelet felé tartottam az egyik ilyen
gyalogúton, míg el nem értem a dombvidék sziklás földjét, ahol délnek
fordultam. Ahogy mentem, időnként meg-megálltam, hogy felfordítsak
egy-egy követ az út mentén, míg végül megtaláltam, amit kerestem. Ezután
még eltökéltebben mentem tovább.
Gyanakvó, bizalmatlan szemmel figyeltem a jobb kézre eső, egyenetlen,
hepehupás területet, mivel az pontosan olyan terep, mely remek rejtekül
szolgál egy lesben álló Gébics-bandának. Épp az egyik sziklás szurdokon
mentem át, mely utamat keresztezte, amikor közvetlenül mellettem valaki
üdvözölt.
– Imádkozz értem, istenek kedveltje! – Idegeim annyira feszültek voltak,
hogy még mielőtt elejét vehettem volna, riadtan felkiáltottam és a levegőbe
ugrottam.
 Közvetlenül fölöttem, a hasadék peremén egy pásztorfiú ült. Nem
lehetett több, mint tízéves, de olyan vénnek tűnt, mint az ember legelső
vétke. Tudtam, hogy a Gébicsek gyakran használnak ilyen gyerekeket
megfigyelőként és őrszemként. Erre a mocskos kis gazemberre tökéletesen
illett ez a szerep. A haja kosztól volt ragacsos és egy rosszul kidolgozott
kecskebőr volt rajta, aminek bűzét még ilyen messziről is jól éreztem. A
szeme, ahogy végigmért és szemügyre vette ruhámat meg táskámat, olyan
élénk és mohó volt, akár egy varjúé.
– Hová tartasz és mi járatban, jó atya? – kérdezte és egy hosszú trillát
fújt nádsípján, ami akár jelzés is lehetett valakinek, aki följebb, valahol a
hegyoldalban lapul.
Még beletelt néhány pillanatba, míg szívem vad kalapálása valamicskét
csillapult, de hangom kissé elfúló volt, amikor azt mondtam neki: – Szem-
telen vagy, gyermek. Mi dolgod vele, hogy ki vagyok és hová megyek?
Viselkedése irányomban egyből megváltozott. – Éhezem, kedves atya,
árva vagyok, kinek saját magáról kell gondoskodnia. Nincs egy falatka
kenyered számomra abban a nagy táskában?
– Szerintem eléggé jól táplált vagy. – Elfordultam, de lemászott utánam
és ott táncolt mellettem.
– Hadd nézzek a zsákodba, drága atya – makacskodott. – Alamizsnát
kérek tőled könyörögve, édes úr.
– Na jól van, te kis gazfickó. – Zsákomból elővettem egy érett datolyát.
A gyerek utána nyúlt, de még mielőtt hozzáért volna, összecsuktam kezem,
és amikor újból kinyitottam, a datolya bíborszín skorpióvá változott. A
mérges rovar fenyegetően emelte farkát feje fölé és a fiú sikoltva rohant
vissza a sziklafalra.
A tetején egy pillanatra megállt, épp csak annyi időre, hogy odaüvöltse
nekem: – Te nem vagy pap. Te egyike vagy a sivatagi dzsinneknek. Te egy
gonosz vagy, nem ember. – Kétségbeesett riadalommal védekezett a go-
nosz szem ellen, majd háromszor a földre köpött és elrohant, fel a hegyre.
A skorpiót lejjebb az úton egy lapos kő alatt fogtam. Természetesen,
farka végéről a fullánkot lecsíptem, mielőtt a táskámba csúsztattam, hogy
ilyen esetekben kéznél legyen. Az az öreg rabszolga, aki megtanította
nekem a szájról olvasást, egyúttal mutatott néhány más furfangot is.
Többek között megtanított bűvészkedni.
A következő hegy egyik kiugró nyúlványán egy pillanatra megálltam és
visszanéztem. A pásztorfiú messze fölöttem, a csúcson állt, de nem volt
egyedül. Két férfi volt vele. Mindannyian lefelé néztek rám, miközben a
gyerek széles mozdulatokkal magyarázott nekik. Ahogy észrevették, hogy
megláttam őket, mindhárman eltűntek a látóhatáron. Nem volt kétségem
afelől, hogy nemigen kívánják még egyszer keresztezni egy démon-pap
útját.
Nem sokat jutottam előre, amikor nem messze az úton mozgást vettem
észre. Nyomban megálltam és szememet beárnyékoltam, hogy lássak vala-
mit a vakító déli napsütésben. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy
egy kicsi, ártalmatlannak tűnő társaság közeledik felém. Óvatosan mentem
előre, hogy találkozzam velük, és ahogy közeledtünk egymáshoz, nagyot
dobbant a szívem, mert azt hittem, hogy Tanust látom. Egy szamarat
vezetett. A bátor kis állat alaposan meg volt pakolva. A hátán lévő
hatalmas batyun még egy asszony és egy gyerek is ült, de azért a szamár
derekasan ügetett. Láttam, hogy az asszony maga is súlyos terhet cipel,
hasa a világra készülő gyermektől már hatalmasra duzzadt. A gyerek, aki
mögötte egyensúlyozott, egy épp a serdülőkor határához ért kislány volt.
Már épp köszöntem akartam Tanust és elé sietni, amikor rájöttem, hogy
tévedtem, a férfi idegen volt. Magas, széles vállú alakja, ruganyos mozgása
és az a ragyogó, arányló szőke hajtömeg megtévesztett. Gyanakodva nézett
rám és már kihúzta kardját. Most a szamarat lehúzta az útról és közém,
meg az állat hátán lévő, értékes teher közé állt.
– Az istenek áldása rád, jó ember. – Eljátszottam szerepemet mint pap,
mire ő felmordult, és kardjának hegye továbbra is a hasam felé állt. Senki
nem bízott meg egy idegenben itt, ebben a mi Egyiptomunkban.
– Kockára teszed családod életét ezen az úton, barátom. Egy karaván
védelmében kellene utaznod. A hegyekben útonállók tanyáznak. –
Komolyan féltettem őket. Az asszony nyájasnak, kedvesnek tűnt, a gyerek
meg figyelmeztetésemre már-már elsírta magát.
– Eredj tovább, pap! – utasított a férfi. – Tartsd meg a tanácsodat annak,
aki tartja is valamire.
– Igazán kedves vagy, nyájas úr – suttogta az asszony. – Egy hetet
vártunk Qenában a karavánra, de nem várhattunk tovább. Anyám Luxorban
él és ő fog segíteni nekem, hogy világra hozzam gyermekem.
– Hallgass, asszony! – mordult rá a férje. – Mi nem akarunk
idegenekkel érintkezni, még akkor sem, ha a papság köntösét viseli.
Haboztam, próbáltam kideríteni, vajon tehetek-e valamit értük. A
kislány bájos gyermek volt, a szeme sötét obszidián színű és a szívembe
zártam, egészen elérzékenyültem tőle. Ám abban a pillanatban a férj a
szamarat ösztökélve elhaladt mellettem és én egy tehetetlen vállrándítással
csak néztem, ahogy elmennek.
 – Nem veheted magadra az emberiség minden terhét – mondtam
magamnak. – És nem erőltetheted rá tanácsodat arra, aki nem kér belőle. –
Anélkül, hogy még egyszer visszafordultam volna, folytattam utamat észak
felé.
Késő délután volt már, amikor lenéztem arról a sziklanyúlványról, mely
a zöld ingoványba ékelődött. Még erről a remek kilátást nyújtó helyről sem
lehetett észrevenni a kunyhót. Mélyen a papiruszsás rejtekében volt és még
a teteje is papiruszszárból készült, így az álcázás ennél tökéletesebb nem is
lehetett. Lerohantam az ösvényen, szikláról sziklára ugráltam, míg el nem
értem a víz szélét. Ilyen távol a Nílus főfolyásától az áradás nem volt
jelentős.
A pallónál ott volt kikötve öreg, megrongálódott csónakunk. Félig tele
volt vízzel, így először ki kellett mernem, csak azután indulhattam el vele a
vízen. A rúddal óvatosan taszítottam a csónakot a papirusz közt vezető,
keskeny csatornán. Amikor a Nílus a medrében folyt, a kunyhó a
szárazföldön állt, de most a cölöpök alatt elegendő víz volt ahhoz, hogy
egy álló embert ellepjen.
Egy, az enyémnél jobb állapotban lévő, üres csónak volt kikötve a
kunyhó egyik cölöpjéhez. Az enyémet is mellé kötöttem, majd felmásztam
az ingatag létrán és bekémleltem öreg vadászkunyhónkba. Csupán egyetlen
szobából állt és a napfény beáradt a tető résein át, de ez nem baj, hisz
Felső-Egyiptomban sosem esik az eső.
A kunyhó utoljára akkor volt ilyen rendetlen, amikor Tanusszal
felfedeztük. A földön szanaszét ruhadarabok, fegyverek és főzőedények,
olyan volt, akár egy csatatér. Az alkoholszag még a romlott étel és a
mosdatlan testek szagán is túltett.
Az a két mosdatlan test egy hasonlóan mocskos matracon hevert a túlsó
sarokban. Óvatosan lépkedtem a szeméttel teli padlón, hogy megnézzem,
adnak-e valami életjelt, ám abban a pillanatban a nő felnyögött és átfordult.
Fiatal volt, és meztelen teste csupa csábítás, kezdve nagy, kerek mellétől
egészen a hasa alján göndörödő szőrig. Mindazonáltal arcvonásai még így
álmában is kemények, közönségesek voltak. Biztos voltam benne, hogy
Tanus a kikötőben szedte fel.
Tanust én mindig is igényesnek ismertem és soha nem volt egy ivós
ember. Ez a nőszemély itt, meg a fal mellett sorakozó, üres boroskancsók,
pusztán azt jelezték, hogy mennyire mélyre süllyedt. Most, hogy aludt, jól
megnéztem magamnak és alig ismertem rá. Arcán, mely az italtól véreres
és püffedt volt, gondozatlan szakáll éktelenkedett. Nyilvánvaló, hogy azóta
nem borotválkozott, mióta utoljára láttam a hárem falainál.
 Abban a pillanatban a nő felébredt. A szeme rám irányult, majd akár
egy macska, lenn termett a matracról, és a tokjában lévő tőr felé nyúlt,
mely mellettem lógott a falon. Mielőtt elérhette volna, kikaptam a tőrt és
hegyét felé irányítottam.
– Eredj! – utasítottam halkan. – Menj innen, mielőtt valami olyat kapsz
a hasadba, amit eddig még te se éreztél.
Összeszedte ruháit és sietve felöltözött, de közben végig dühödten
meredt rám.
– Még nem fizetett ki – mondta, amikor elkészült.
– Biztosra veszem, hogy már így is épp eleget összeszedtél. – A tőrrel
az ajtó felé mutattam.
– Öt aranygyűrűt ígért. – Hangnemet változtatott és siránkozni kezdett.
– Keményen megdolgoztam itt az elmúlt, jó húsz nap alatt. Mindent
megcsináltam neki, főztem rá, rendben tartottam a házát, kiszolgáltam és
feltakarítottam az okádékát, amikor részeg volt. Nekem jár ez a fizetség.
Addig innen el nem megyek, amíg ki nem fizetsz...
Hosszú, fekete hajának egyik tincsénél fogva megragadtam és az
ajtóhoz vezettem. Aztán, még mindig a hajánál fogva, besegítettem a
rozzantabb csónakba. Amint a rúddal már elég messze lökte tőlem a hajót,
olyan szitkokat zúdított rám, hogy még a gémek meg a többi vízimadár is
mind riadtan rebbent fel a környező sásból.
Ezután visszatértem Tanushoz, aki meg se mozdult. Ellenőriztem a
boroskancsókat. A legtöbb már kiürült, de kettő-három még teli volt.
Eltöprengtem, vajon hogyan halmozott fel itt ennyi italt, majd arra a
következtetésre jutottam, hogy valószínűleg visszaküldte a nőt Karnakba,
hogy keressen egy csónakost, aki kiszállította neki. Annyi volt itt, hogy
akár az egész Kék Krokodil Gárdát leitathatta volna vele egy évszakon át.
Nem csoda, hogy ilyen állapotba került.
Egy darabig elüldögéltem mellette a matracon és minden
együttérzésemet szabadjára engedtem. Megpróbálta tönkretenni magát. Ezt
megértettem és nem is ítéltem el érte. Úrnőm iránti szerelme olyan mély
volt, hogy nélküle élni sem akart tovább.
Persze haragudtam is rá, amiért ilyen durván lealacsonyodott és
megadta magát ennek az elpuhult, ostoba önsajnálatnak. Ám még így is,
ebben a szánalmas, italgőzzel átitatott állapotban is találtam benne sok
nemes és csodálatra méltó vonást. Végül is ebbe a bűnbe nem csak ő esett
bele. Úrnőm mérget akart bevenni, Tanus meg így akart véget vetni
életének. Lostrist megértettem és megbocsátottam neki. Ennyit talán
Tanusnak is megtehetek. Nagyot sóhajtottam ezért a két fiatal emberért,
akik mindent, az egyetlen, igazi értéket jelentették életemben. Ezután
felálltam és munkához láttam.
Először egy darabig Tanus fölött álltam és addig szítottam magamban a
haragot, míg el nem érte azt a pontot, hogy igazán nyers tudjak lenni vele.
Aztán a sarkánál fogva megragadtam és végigvonszoltam a kunyhón. Félig
magához tért a bódulatból és erőtlenül átkozódott, de én figyelembe se
vettem tiltakozását, hanem kilódítottam az ajtón. Fejjel lefelé belecsobbant
a mocsárba és hatalmas spricceléssel alámerült. Vártam, amíg ismét a
felszínre jött és még mindig félig aléltan, esetlenül kapálódzott a vízben.
Beugrottam mellé, belemarkoltam a hajába és a fejét visszanyomtam a
víz alá. Egy pillanatig csak erőtlenül tiltakozott, így könnyen lenn tudtam
tartani. De aztán felébredt életösztöne és régi erejével emelkedett fel. Én
teljes egészében a víz szintje fölé kerültem és úgy elhajított, akár egy letört
ágat a vihar.
Tanus fuldokolva bukott a felszínre és üvöltve kapkodta a levegőt,
miközben vakon, teljes erőből csapott láthatatlan ellenfele felé. Egy ilyen
ütés még egy vízilovat is elkábított volna, így sietve hátrébb húzódtam és
tisztes távolságból figyeltem.
Köhögve, fuldokolva a létrához evickélt és megkapaszkodott benne,
miközben haja nedvesen, csapzottan lógott a szemébe. Szemmel láthatóan
sok vizet nyelt és annyi juthatott tüdejébe is, hogy egy pillanatra
megrémültem. Lehet, hogy gyógymódom túllőtt a célon. Már épp segíteni
akartam neki, amikor kinyitotta a száját, melyen mocsárvíz és erjedt bor
undorító keveréke zúdult ki. A mennyisége megdöbbentett.
Ott csüngött a létrán és hörögve, zihálva kapkodott levegő után.
Odaúsztam a kunyhó egyik cölöpéhez és megvártam, míg újból hányt
egyet, majd a tőlem telhető, legmegvetőbb hangon azt mondtam neki: –
Lostris úrnőm igazán büszke lenne rád, ha most látna.
Könnyező szemmel körülnézett, majd tekintete végre rám talált. – Taita,
hogy a fene essen beléd! Te voltál az, aki megpróbált vízbe fojtani? Te
őrült, hát meg is ölhettelek volna.
– Jelen állapotodban kárt csupán egy kancsó borban tehetsz. Milyen
szánalmas, undorító látványt nyújtasz! – Fölmásztam a létrán a kunyhóba
és otthagytam őt a vízben, amint a fejét rázza és magában motyog.
Nekiláttam, hogy egy kis rendet rakjak és eltakarítsam a mocskot.
Elég sok időbe telt, mire Tanus is fölmászott utánam a létrán és
szégyenkezve leült az ajtóban. Én folytattam tovább a munkát, mintha
észre se vettem volna, így végül kénytelen volt ő megtörni a csöndet.
– Hogy vagy, öreg barátom? Hiányoztál.
 – Másoknak meg te hiányoztál. Például Kratasnak. A raj lent csatázott a
folyón. Hasznát vették volna még egy kardnak. Aztán Lostris úrnőmnek.
Naponta emleget és tisztán, őszintén őrzi szerelmét. Kíváncsi lennék, hogy
mit szólna ahhoz a szajhához, akit az ágyadból űztem ki.
Tanus felnyögött és magasra emelte a fejét. – Jaj, Taita, ne ejtsd ki
úrnőd nevét. Ha emlékeztetnek rá, az elviselhetetlen...
– Akkor talán láss neki egy újabb boroskancsónak és fetrengj saját
mocskodban, kéjelegj csak az önsajnálatban – mondtam neki mérgesen.
– Én őt örökre elvesztettem. Mit akarnál hát tőlem, mit tegyek?
– Azt akarnám, hogy legyen neked is hited meg kitartásod, mint neki.
Sajnálatra méltón, nyomorultul nézett fel rám. – Beszélj róla, Taita.
Hogy van? Gondol még rám?
– Túl sok ez a nyavalygó sajnálkozás – mordultam fel megvetően. –
Másra se gondol. Készen várja azt a napot, amikor ti ketten ismét
összekerültök.
– Az a nap nem jön el soha. Én örökre elvesztettem őt és így nem
akarok tovább élni.
– Jól van! – egyeztem bele gyorsan. – Akkor nem vesztegetem itt
tovább az időt. Megmondom úrnőmnek, hogy nem voltál kíváncsi az
üzenetére. – Sietve kifurakodtam mellette, lemásztam létrán és beugrottam
a csónakba.
– Várj, Taita! – kiáltott utánam. – Gyere vissza!
– Minek? Te meg akarsz halni. Hát akkor rajta. Majd később kiküldöm
a balzsamozókat, hogy szedjék fel a holttestedet.
Zavartan elvigyorodott. – Jól van na, bolond vagyok. Az ital megzavarta
a fejemet. Gyere vissza, kérlek. Add át nekem Lostris üzenetét.
Nagy nehezen, vonakodva, hajlandó voltam visszamászni a létrán és
már csak egy kicsit tántorgott, amikor bejött utánam a kunyhóba.
– Úrnőm megparancsolta, hogy mondjam meg neked, szerelme irántad
változatlan, mindannak ellenére, amit ráerőszakoltak. Ő még mindig a te
asszonyod és az is marad mindörökké.
– Hóruszra, megszégyenít – dünnyögte.
– Nem – mondtam ellent neki. – Szégyenednek magad vagy oka.
Kihúzta kardját hüvelyéből, mely a mocskos ágy fölött lógott és
végigcsapott a távolabbi falnál álló boroskancsók során. Ahogy egymás
után széttörtek, a bor kiömlött belőlük és átszivárgott a padló résein.
Lihegve jött vissza hozzám és én gúnyosan azt mondtam neki. – Nézz
csak végig magadon! Annyira elhagytad magad, hogy teljesen elpuhultál és
levegő után kapkodsz, akár egy vén pap...
 – Elég legyen már ebből, Taita! Eleget beszéltél. Ne gúnyolódj velem
tovább, különben megbánod.
Láttam, hogy szándékomnak megfelelően, kezdett méregbe gurulni.
Sértegetéseim hatására lassan kifogyott a béketűrésből. – Úrnőm azt szeret-
né, ha elfogadnád a fáraó kihívását, hogy élj és dicső hírű, mindenki által
tisztelt ember légy öt év múlva, amikor ismét szabad lesz és a tiéd lehet.
Ez elég volt ahhoz, hogy teljes egészében rám figyeljen. – Öt év? Mi ez,
Taita? Egyszer tényleg véget ér szenvedésünk?
– Belenéztem az Útvesztőkbe a fáraó kérésére. Öt év múlva meghal –
mondtam neki kertelés nélkül. Áhítattal meredt rám és közben láttam, hogy
vagy százféle különböző érzelem futott át arcának vonásain. Mindig oly
könnyű volt leolvasni róla mindent, mint ahogy ezt a tekercset olvassa az
ember, amit épp most írok.
– Az Útvesztők! – suttogta végül. Valamikor régen, még kételkedett
benne és becsmérelt, lenézett miatta. Ez azonban megváltozott és most
talán még jobban hitt jövendölésem erejében, mint úrnőm. Igen gyakran
tapasztalta, hogy látomásaim valóra váltak, így nem is lehetett másként.
– Tudsz ennyi időt várni szerelmedre? – kérdeztem. – Úrnőm
megesküdött, hogy az örökkévalóságon át is vár rád. Te képes vagy rá,
hogy ezt a néhány évet kibírd?
– Azt ígérte, hogy vár rám? – kérdezte.
– Egy örökkévalóságon át – ismételtem meg és azt hittem, hogy
nyomban sírva fakad. Azt nem bírtam volna végignézni, hogy egy ilyen
férfi, mint Tanus, könnyezik, ezért gyorsan így folytattam: – Nem akarod
hallani a látomást, amit az Útvesztők tártak szemem elé?
Elfojtotta könnyeit. – De! Igen! – vágta rá lelkesen, így aztán
beszélgetni kezdtünk. Beszélgettünk, míg leszállt az est, aztán ültünk a
sötétségben és tovább beszélgettünk.
Elmondtam neki mindent, amit Lostris úrnőmnek, minden részletet,
amit éveken át elhallgattam előlük. Amikor arról beszéltem, hogy apját,
Piankit, Harrab urat hogyan tette tönkre titkos ellensége, Tanus olyan vad
haragra lobbant, hogy lángja elemésztette a züllött élet utolsó maradványait
is, és mire megvirradt az ingovány fölött, elszántsága ismét határozott volt
és erős.
– Hát akkor vágjunk bele ebbe a te vállalkozásodba, mert úgy tűnik, ez
a helyes, a legmegfelelőbb mód. – Felpattant és felkötötte kardját. Bár én
úgy véltem, bölcsebb lenne, ha egy kicsit pihenne és teljesen kiheverné a
bor káros hatását, ő hallani sem akart róla.
– Máris indulunk vissza Karnakba! – jelentette ki határozottan. – Kratas
vár és vérem tüzel, hogy bosszút álljak apámért és szememet újból édes
szerelmemre vethessem.

Ahogy magunk mögött hagytuk a mocsárt, Tanus ment elöl a sziklás

ösvényen, én meg követtem. Aztán feljött a nap és hátán nyomban
izzadságcseppek kezdtek végigcsordulni, melyek hamarosan átáztatták
kötényének övét. Olyan volt, mintha a rossz, régi bor tisztulna ki testéből.
Bár hallottam, hogy erősen liheg, nem pihent meg egy pillanatra sem és
léptein sem lassított, csak rohant tovább, megállás nélkül az egyre erősödő,
sivatagi forróságban.
Én voltam az, aki kiáltásommal megtorpantottam, aztán ott álltunk
egymás mellett és meredten néztünk előre. A madarakra figyeltem fel. Már
messziről észrevettem szárnyuk háborgó forgatagát.
– Keselyűk – morogta Tanus szaggatottan lélegezve. – Ott a sziklák
közt valami elhullott testnek kell lennie. – Kihúzta kardját és óvatosan
elindult.
Először a férfit találtuk meg és a keselyűk riadt szárnycsapkodással
menekültek, ahogy elűztük őket. Bozontos szőke hajáról ismertem fel a
férjet, akivel előző nap az úton találkoztam. Arcából semmi sem maradt,
mivel a hátán feküdt és a madarak csontig letisztították róla a húst.
Kicsípték a szemét is és most üres szemgödörrel meredt a felhőtlen égre. A
szája is eltűnt, így csupán véres fogakkal vigyorgott, mintha e rövid földi
lét semmitmondó kis tréfáján mulatna. Tanus a hasára gördítette, és
nyomban láttuk azokat a szúrt sebeket a hátán, melyek megölték. Legalább
egy tucatszor döftek bordái közé.
– Bárki is tette, biztosra ment – jegyezte meg Tanus, ki oly megszokott
dologként nézte a halált, ahogy csak egy harcedzett katona nézheti.
Tovább mentem a sziklák között és legyek fekete felhője emelkedett fel
dönögve a feleség holttestéről. Sosem értettem, hogy honnan jönnek ezek a
legyek, hogyan tűnnek elő ilyen gyorsan a sivatag mindent elpusztító
forróságából. Úgy véltem, hogy a feleség, miközben rajta buzgólkodtak,
elvetélt. Nyilván életben hagyták, miután kedvüket lelték benne. Az
asszony erejének végső maradékával kicsinyét még védelmezőn karjaiba
vette. Aztán úgy halt meg, hogy egy nagy kő mellé kuporodva, testével
védte a keselyűktől halva született gyermekét.
Mentem tovább a sziklák közt, a fedett terepen és ismét a legyek vezet-
tek nyomra, oda, ahová a kislányt vonszolták el a zsiványok. Legalább
egyikőjükben volt annyi együttérzés, hogy miután végeztek vele, elvágta a
torkát és nem hagyta, hogy elvérezve, lassú kínok közt haljon meg.
 Az egyik légy ajkamra telepedett. Lesöpörtem, majd sírni kezdtem.
Amikor Tanus odaért, még mindig sírtam.
– Ismered őket? – kérdezte, és én bólintottam, majd megköszörültem a
torkom, hogy válaszoljak neki.
– Tegnap találkoztam velük az úton. Megpróbáltam figyelmeztetni –
hangom elcsuklott, mert nem volt könnyű beszélni róla. Aztán mély
levegőt vettem és folytattam. – Volt egy szamaruk. A Gébicsek biztosan
elvitték.
Tanus bólintott. Arca zord volt, ahogy elfordult és gyorsan körülkémlelt
a sziklák között.
– Erre! – kiáltotta és futásnak eredt, egyenesen neki a sziklás sivatagnak.
– Tanus! – kiáltottam utána. – Kratas vár... – De ő rám se hederített, így
nem volt más választásom, mint hogy kövessem. Akkor értem be, amikor
egy nehezebb terepen elvesztette a szamár nyomát és ismét keresgélnie
kellett.
– Én még nálad is jobban szánom azt a családot – makacskodtam. – De
ez ostobaság. Kratas vár ránk. Nincs vesztegetni való időnk...
Úgy vágott szavamba, hogy még csak nem is nézett felém. – Hány éves
volt az a gyerek? Nem lehetett több kilencnél! Arra mindig van időm, hogy
igazságot szolgáltassak. – Az arca fagyos volt és bosszúszomjas. Világosan
látszott, hogy immáron teljesen visszanyerte egykori tüzes bátorságát és
minden vakmerőségét. Jobban ismertem annál, mintsem hogy tovább
vitatkozzam vele.
A kicsi lányt még most is tisztán és élesen láttam magam előtt. Beálltam
mellé és ismét elindultunk a nyomon. Most, hogy már közösen követtük a
nyomokat, még gyorsabban haladtunk előre.
Tanusszal sokszor vadásztunk így gazellára, nyársas antilopra, sőt még
oroszlánra is, ezért aztán mindketten avatott ismerői lettünk a nyomolvasás
tudományának. Együtt dolgoztunk, két oldalról követtük a nyomokat,
amiket hagytak és minden eltérést vagy változást jeleztünk egymásnak.
Üldözöttjeink hamarosan egy durva csapáshoz értek, mely a folyótól
keletre még tovább vezetett a sivatag mélye felé. Itt csatlakoztak
egymáshoz, így feladatunk, hogy utolérjük őket, sokkal egyszerűbbé vált.
Már majdnem dél volt, és vizespalackjaink teljesen kiürültek, amikor
végre, messze előttünk, megláttuk őket, Öten voltak, meg a szamár.
Nyilvánvaló volt, nem számítottak rá, hogy bárki is követheti őket a
sivatag mélyére, búvóhelyükre, mivel rendkívül óvatlanok voltak. Még
annyi fáradságot se vettek, hogy nyomaikat eltüntessék.
Tanus lehúzott egy szikla mögé, hogy egy kicsit kifújjuk magunkat és
azt dünnyögte: – Elébük kerülünk. Látni akarom az arcukat.
Felpattant és a csapástól egyik irányban, széles ívben eltérő kerülő útra
vezetett. Megelőztük a Gébicsek bandáját, de jóval a látóterükön kívül
mozogtunk. Aztán elébük vágva, ismét visszatértünk a csapásra. Tanus a
terepet katonaszemmel látta és csalhatatlan biztonsággal választotta ki a
legjobb leshelyet.
Már messziről hallottuk jöttüket, a szamár patáinak zaját és hangjuk
monoton zsongását. Amíg vártunk rájuk, első ízben nyílt alkalmam
elgondolkodni azon, vajon bölcs döntés volt-e csak így, gondolkodás
nélkül követni Tanust. Amikor aztán a Gébicsek végre látótávolságba
kerültek, már biztos voltam benne, hogy elhamarkodtam a dolgot. Olyan
gyilkos kinézetű gazemberek voltak, amilyeneket még életemben nem
láttam, és én csupán kis ékköves tőrömmel voltam felfegyverkezve.
Nem messze attól a helytől, ahol mi rejtőztünk, a magas, szakállas
beduin, aki szemmel láthatóan a vezérük volt, hirtelen megállt és egyik
emberének megparancsolta, hogy vegye le a vizestömlőt a szamárról.
Először ő ivott, aztán továbbadta a többinek. Torkom egészen összeszorult,
amint figyeltem, hogy nyelik azt a kincset érő nedűt.
– Hóruszra, nézd öltözékükön az asszony vérének foltjait. Bárcsak itt
lenne most velem a Lantana – suttogta Tanus, ahogy ott kucorogtunk a
sziklák között. – Annak ott nyomban a hasába küldhetnek egy nyílvesszőt
és úgy folyna ki belőle a víz, akár a sör az erjesztődézsából. – Ezután kezét
a karomra tette. – Amíg én nem mozdulok, addig te se mozdulj, hallod? Ne
feledd, most nem szeretném, ha hősködnél. – Élénken bólogattam és
egyáltalán nem éreztem, hogy tiltakoznom kellene ez ellen a nagyon is
ésszerű utasítás ellen.
A Gébicsek ismét megindultak, egyenesen arrafelé tartottak, ahol mi
vártunk rájuk. Állig fel voltak fegyverkezve. Elöl ment a beduin. Kardja a
lapockái közé volt szíjazva, de markolata a bal válla fölé nyúlt, hogy
szükség esetén nyomban kéznél legyen. Gyapjú köpenyének csuklyáját a
fejére húzta, hogy védekezzék a kegyetlenül tűző nap ellen. Ez gátolta
abban, hogy oldalra lásson, így nem vett észre minket, amint közvetlenül
előttünk elhaladt.
Két másik követte, az egyik vezette a szamarat. Az utolsó kettő az állat
mögött őgyelgett és elmélyülten marakodtak egy arany ékszeren, amit a
meggyilkolt asszonytól vettek el. Fegyvereik mind hüvelyükben voltak,
kivéve azt a két rövid, bronzfejű lándzsát, amit az utolsó kettő vitt.
Tanus hagyta, hogy mind elhaladjanak előttünk, majd csöndesen fölállt
és az utolsó kettő mögé lopakodott. Egészen egykedvűen mozgott, akár a
leopárd, de valójában egy lélegzetvételnyi idő sem telt el és kardja máris a
jobb oldali férfi nyaka felé lendült.
Bár szándékom szerint minden erőmmel fedezni akartam Tanust, jó
szándékom valahogy mégsem vált tetté és én továbbra is ott kucorogtam
megnyugtató sziklám mögött. Azzal a gondolattal próbáltam igazolni
magam, hogy valószínűleg csak akadályoztam volna, ha közvetlenül a
nyomában vagyok.
Eddig még sosem láttam Tanust embert ölni. Bár tudtam, hogy ez a
hivatása és az évek során bőven volt rá lehetősége, hogy e rémes
mesterségben jártasságot szerezzen, rendkívüli szakértelme mégis
megdöbbentett. Ahogy lesújtott, áldozata feje úgy pattant fel válláról, akár
a sivatagi nyúl a vackáról, és a lefejezett törzs még ténylegesen tett egy
lépést, mielőtt térde összecsuklott volna. Ahogy a csapás elérte íve határát,
Tanus szépen visszafordította, így ugyanazzal a mozdulattal, visszakézből
levágta a másik zsiványt is. Ez a második nyak is éppoly tisztán vált el a
törzstől. A fej lepottyant és a test előrebukott, miközben a vér spriccelve
szökött belőle a magasba.
A vér fröcskölése és a két levágott fej dübörgése a sziklás talajon
riasztotta a másik három Gébicset. Rémült sietséggel fordultak hátra és egy
pillanatig döbbent hitetlenséggel nézték a soraikat ily váratlanul megritkító
vérontást. Majd vad üvöltéssel kirántották kardjukat és egy emberként
támadtak Tanusra. Ahelyett, hogy meghátrált volna előttük, Tanus inkább
vadul támadott és elválasztotta őket egymástól. Majd hirtelen
szembefordult azzal, akit társaitól elkülönített és egy vágással mélyen
felhasította a férfi mellkasát. A férfi felvisított és hátratántorodott. De még
mielőtt Tanus végezhetett volna vele, a másik kettő hátulról rontott rá.
Tanus kénytelen volt megpördülni, hogy szembekerüljön velük és
csattogott a bronz a bronzon, amint kivédte támadásukat. Kardtávolságnyi-
ra tartotta őket és egyszer az egyikkel, másszor a másikkal csatázott,
mígnem a könnyebben sérült férfi magához tért és hátulról közeledett felé.
– Mögötted! – rikoltottam oda neki és Tanus még épp időben fordult
meg, hogy pengéjével védje ki a szúrást. Abban a pillanatban a másik kettő
is nyomban rajta volt megint, és kénytelen volt meghátrálni, hogy minden
oldalról védhesse magát. Lélegzetelállító volt figyelni, hogy mily
művészien forgatja a kardot. Pengéje oly gyors volt, hogy úgy tűnt, mintha
csillogó bronzfallal vette volna körül magát, melyet hiába csapkodott
ellenségeinek kardja.
Aztán rádöbbentem, hogy Tanus kezd kifáradni. Testéről csörgött a
veríték a forróságban és arca eltorzult az erőfeszítéstől. A bor és a züllés
hosszú hetei sokat felemésztettek egykoron határtalan erejéből és
kitartásából.
Meghátrált a szakállas beduin következő támadása elől, és háttal egy
nagy sziklának szorult, mely a csapás túloldalán volt, szemben azzal, mely
mögött én kucorogtam tehetetlenül. Így, hogy a szikla védte a hátát,
mindhárom támadója kénytelen volt elölről támadni. Ám ez nem jelentett
igazi könnyebbséget. Megállás nélkül, könyörtelenül támadták. A beduin
vezetésével üvöltve estek neki, akár egy vad kutyafalka és Tanus jobb
karja kifáradt, egyre lassabban mozgott.
Annak a férfinak a lándzsája, akit Tanus elsőként fejezett le, a csapás
közepén hevert. Rájöttem, hogy nyomban tennem kell valamit, ha nem
akarom végignézni, hogy kaszabolják le Tanust a szemem előtt. Hatalmas
erőfeszítéssel sikerült összeszednem tétova bátorságomat és előmásztam
rejtekhelyemről. A Gébicsek gyilkos mohóságukban egészen megfeledkez-
tek rólam. Anélkül, hogy egyikőjük is észrevett volna, sikerült elérnem azt
a helyet, ahol a lándzsa hevert és felkaptam. Ahogy kezemben éreztem a
fegyver súlyát, minden elveszett bátorságom nyomban visszatért.
Tanus három ellenfele közül a beduin volt a legveszélyesebb, ráadásul ő
volt a legközelebb hozzám. Háttal állt nekem és minden figyelmét lekötötte
ez az egyenlőtlen viadal. Nekiszegeztem a lándzsát és rárontottam.
Az ember hátsó részének legsebezhetőbb célpontja a vese. Anatómiai
tudásom segítségével, egészen pontosan céloztam. A lándzsa feje a
gerincoszloptól egy ujjnyira, simán befúródott. Nyomán tátongó seb nyílt
és orvosi pontossággal döfte át a jobb vesét. A beduin megmerevedett,
megdermedt, akár egy templomi szobor, döfésem egyből megbénította.
Aztán, ahogy kegyetlenül megforgattam húsában a pengét, miként Tanus
tanította, és apró darabokra szaggattam veséjét, a kard kihullt kezéből és
egy olyan iszonyú kiáltással zuhant a földre, mely egy pillanatra elvonta
társai figyelmét, és ez elég volt Tanusnak ahhoz, hogy lehetőséghez jusson.
Tanus következő szúrása pontosan egyikük mellkasának közepét érte, és
fáradtsága ellenére még mindig volt benne annyi erő, hogy keresztüldöfje a
férfit, mivel a penge véres hegye jó ujjnyira meredezett lapockái között.
Mielőtt Tanusnak sikerült volna kiszabadítania pengéjét a még élő hús
makacs öleléséből, hogy megölhesse az utolsó Gébicset, az sarkon fordult
és elfutott.
Tanus tett néhány lépést utána, majd lihegve azt mondta: – Teljesen
kimerültem. Eredj utána, Taita, ne hagyd, hogy ez a gyilkos sakál
elmeneküljön.
Nemigen van ember, aki gyorsabban fut nálam. Tanus az egyetlen,
akiről tudok, de ő is csak akkor, ha nagyon jó formában van. Lábamat a
beduin hátának közepébe nyomtam és leszorítottam, hogy kiránthassam
belőle a lándzsa fejét, majd az utolsó Gébics nyomába eredtem.
Még kétszáz lépésnyire se jutott, máris beértem és olyan könnyedén
futottam, hogy nem hallotta meg, ahogy a háta mögé kerültem. A lándzsa
élével hátul, a sarkán átvágtam az int, mire elterült a földön. A kard
kirepült a kezéből. Ahogy ott feküdt a hátán és rugdosott meg visítozott, én
körültáncoltam, és döfködtem a lándzsa hegyével, hogy olyan helyzetbe
kényszerítsem, melyben kényelmesen és tisztán megölhetem.
– Melyik nőt élvezted jobban? – kérdeztem, miközben a combjába
szúrtam. – Az anyát, a nagy hasával vagy inkább a kislányt? Kellően meg
volt rémülve?
– Kérlek, hagyd meg az életem! – visította. – Én nem csináltam semmit.
A többiek voltak. Ne ölj meg!
– Ágyékkötődön ott a rászáradt vér – mondtam és a hasába szúrtam, de
nem túl mélyen. – A gyerek is ilyen hangosan sikított, mint te most? –
kérdeztem.
Ahogy összegömbölyödött, hogy védje a hasát, a gerincébe döftem és
véletlenül sikerült eltalálnom pont a két csigolya közti rést. Deréktól lefelé
nyomban megbénult és én hátraléptem.
– Jól van – mondtam. – Arra kértél, hogy ne öljelek meg, hát nem
teszem. Az különben is túl jó lenne neked.
Megfordultam és visszamentem Tanushoz. A megnyomorított Gébics
egy kis darabon utánam vonszolta magát, megbénult lába úgy csúszott
utána, mint amikor egy halász húz maga után két döglött pontyot. Aztán
nem bírta tovább erővel és nyöszörögve elterült. Bár már elmúlt dél, a
napnak még mindig volt annyi ereje, hogy megölje, mielőtt lenyugszik.
Tanus furcsán nézett rám, amint visszaértem hozzá. – Ezt eddig nem is
sejtettem, hogy ilyen vad kegyetlenség is van benned. – Döbbenten
csóválta a fejét. – Egyfolytában ámulatba ejtesz.
Levette a vizestömlőt a szamár hátáról és odanyújtotta nekem, de én a
fejemet ráztam. – Előbb te. Neked nagyobb szükséged van rá.
Ivott, szemét szorosan lehunyva élvezte, majd lihegve azt mondta: –
Ízisz édes leheletére, igazad van. Annyira elpuhultam, hogy gyönge
vagyok, akár egy vénasszony. Még egy ilyen kis kardozás is szinte teljesen
kimerített. – Aztán végignézett a szétszórtan heverő holttesteken és
elégedetten elvigyorodott. – De mindent összevetve, a fáraó ügyében ez
kezdetnek nem is olyan rossz.
– Ez a lehető leggyöngébb kezdet – mondtam ellent neki, majd midőn
kérdőn vonta fel szemöldökét, így folytattam:
– Ezek közül legalább egyet életben kellett volna hagynunk, hogy
elvezessen minket a Gébicsek fészkébe. Még az is – mutattam a sziklák
közt heverő, haldokló ember felé –, túlságosan rossz állapotban van már
ahhoz, hogy hasznunkra lehessen. Ez az én hibám. Hagytam, hogy dühöm
fölibém kerekedjék. Ezt a hibát még egyszer nem követjük el.
Már félúton jártunk ahhoz a helyhez, ahol a meggyilkolt családot
hagytuk, amikor igazi énem ismét felszínre tört és kezdtem keserűen
megbánni, hogy olyan keményen és kegyetlenül bántam azzal a
megnyomorított zsivánnyal.
– Végső soron ő is csak egy emberi lény volt, mint mi – mondtam
Tanusnak, mire ő felhorkant.
– Egy állat volt, egy veszett sakál és a lehető legtökéletesebben bántál
vele. Már így is túl hosszasan gyászoltad. Felejtsd el. Inkább azt mondd
meg nekem, miért kell megtennünk ezt a kerülőt, pusztán azért, hogy
lássunk néhány halottat, helyette mehetnénk egyenesen Kratas táborába.
– Szükségem van a férj holttestére. – Ennél többet addig nem mondtam,
míg ott nem álltunk a megcsonkított tetem fölött. A szánalmas
maradványok már bűzlöttek ebben a forróságban. A keselyűk nem sok húst
hagytak a csontokon.
– Nézd ezt a hajat – mondtam Tanusnak. – Kit ismersz még, akinek
ilyen bozontja van? – Egy pillanatig döbbenten nézett, majd elvigyorodott
és beletúrt saját, sűrű fürtjeibe.
– Segíts fölrakni a szamárra – mondtam neki. – Kratas beviheti Karnak-
ba a balzsamozókhoz. Jó temetést, szép sírt adunk neki, a te neveddel a
falakon. Így aztán holnap napnyugtára már egész Théba tudni fogja, hogy
Tanus, Harrab úr a sivatagban elhunyt és félig felfalták a madarak.
– Ha ezt Lostris meghallja... – Tanus csupa aggodalom volt.
– Majd küldök neki egy levelet. Az az előny, amit azzal nyerünk, hogy a
világ halottnak hisz, sokkal nagyobb súlyt képvisel, mint annak a veszélye,
hogy úrnőmet megrémítjük.

Kratas a Vörös-tengerhez vezető karavánút első oázisában táborozott, mely

kevesebb mint egy napnyi járásra volt Karnaktól. Utasításom alapján, a
Kék Krokodil Gárda gondosan kiválogatott száz embere volt vele.
Tanusszal az éjszaka közepén értünk a táborhoz. Kemény iramban jöttünk
és már nagyon közel álltunk a teljes kimerüléshez. Lerogytunk
alvóhelyünkre a tábortűz mellett és hajnalig aludtunk.
Ahogy megvirradt, Tanus máris talpon volt és emberei közé ment. Mind
leplezetlenül örült, hogy ismét velük van. A tisztek megölelték, emberei
megéljenezték és büszkén vigyorogtak, amint mindenkit név szerint
üdvözölt.
Reggeli közben Tanus utasította Kratast, hogy vigye be Karnakba
eltemettetni az oszlásnak indult tetemet és tegyen róla, hogy Théba-szerte
halálhíréről suttogjanak. Én meg egy levelet adtam Kratasnak, mely Lostris
úrnőmnek szólt. Biztosan talál egy megbízható küldöncöt, aki felviszi a
folyón Elephantine-ba.
Kratas kíséretül kiválasztott tíz embert és készülődni kezdtek, hogy
elinduljanak a szamárral meg kellemetlen szagú terhével vissza a Nílus,
vissza Théba felé.
– Próbálj meg beérni minket a tenger felé vezető úton. Ha nem megy,
akkor a Gebel Nagara oázisban találsz minket, ahol letáborozunk. Ott
fogunk várni – kiáltott utána Tanus, amint az osztag kiügetett a táborból. –
És amikor visszajössz, nehogy elfelejtsd magaddal hozni a Lantanát, az
íjamat!

Alig tűnt el Kratas a nyugati út első emelkedője mögött, Tanus máris

felsorakoztatta csapatát és elindult velünk a karavánúton az ellenkező
irányba, a tenger felé.
A Nílus partjától a Vörös-tenger partjáig vezető karavánul hosszú volt
és nehéz. Egy nagy, lomha karavánnak általában húsz napig tartott az út.
Mi négy nap alatt tettük meg, mivel Tanus sorozatosan erőltetett menetre
szorított minket. Eleinte az egész társaságban valószínűleg csak ő meg én
voltunk azok, akiknek a fizikai állapota nem volt tökéletes. Ám mire Gebel
Nagarába értünk, Tanus szervezete már elégette a felesleges zsírt és
kiizzadta a boroskancsók mérgének utolsó csöppjét is. Ismét karcsú volt és
izmosan kemény.
Ami engem illet, ez volt az első eset, hogy a gárdával erőltetett
menetben gyalogoltam. Az első néhány napban a kínok kínját álltam ki,
szomjaztam, fájtak az izmaim, hólyagos volt a lábam és olyan kimerültség
lett úrrá rajtam, amit biztosan csak a halott ember Ká-jának kell
elszenvednie a túlvilágra vezető úton. Mindazonáltal büszkeségem nem
engedte, hogy lemaradjak, eltekintve persze attól a ténytől, hogy ez itt,
ezen a vad, kegyetlen vidéken, amúgy a biztos halált jelenti. Legnagyobb
meglepetésemre és örömömre, az első néhány nap után éreztem, hogy
egyre könnyebben és könnyebben tartok lépést az ügető harcosok soraival.
Útközben elhaladtunk két nagy, Nílus felé tartó karaván mellett,
szamaraik lába meggörbült a hátukra rakott áruk súlya alatt, és a
kereskedők meg szolgáik számát jóval meghaladta a karavánt kísérő
fegyveresek létszáma. Egyetlen karaván sem volt biztonságban a Gébicsek
fosztogatásával szemben, hacsak nem ilyen erős fegyveres védelem mellett
utaztak, vagy esetleg a kereskedő hajlandó volt megfizetni azt a hatalmas
vámot, amit a Gébicsek követeltek a szabad áthaladásért.
Amikor ezekkel az idegenekkel találkoztunk, Tanus a fejére húzta sálját,
hogy takarja arcát és elrejtse bozontos, aranyló haját. Túlságosan feltűnő
figura volt, így nem kockáztathatta, hogy felismerjék és Karnakban híre
keljen annak, hogy mégis életben van. Sem üdvözlésükre, sem kérdéseikre
nem válaszoltunk ezeknek az utazóknak, hanem sietve, tartózkodó néma-
sággal haladtunk el mellettük úgy, hogy közben szinte rájuk sem néztünk.
Amikor még egy napnyira voltunk a tengerparttól, letértünk a fő
karavánútról és délnek fordultunk, egy régi, már nem használt csapást
követtünk, amit néhány évvel ezelőtt mutatott meg nekem egy vad beduin,
akivel annak idején összebarátkoztam. Gebel Nagara kútjai ezen a régi,
tengerhez vezető úton voltak, és mostanság erre nemigen járt ember, csak a
beduinok meg a sivatagi rablók, ha ezeket egyáltalán embernek lehet
nevezni.
Mire a kutakhoz értünk, én is karcsú voltam és erőnlétem olyan remek,
amilyen még életemben nem, de fájlaltam, hogy nem volt sehol egy tükör,
mivel meg voltam győződve róla, hogy ez az új erő és energia, amit
magamban éreztem, vonásaimon is meglátszik és nyilván még inkább
megszépített. Nagyon örültem volna, ha lehetőségem nyílik rá, hogy
magam is megcsodáljam. Mindazonáltal úgy tűnt, nem volt hiány azokban,
akik megcsodálták helyettem. Esténként a tábortűz mellett sok buja
pillantást lövelltek felém, és kaptam nem is egy fajtalan ajánlatot társaimtól,
mert még egy ilyen elit alakulatot is, mint a Kék Krokodilok, megfertőzött
ez a társadalmunkban elterjedt, újfajta nemi szabadosság.
Éjszakánként magam mellett tartottam tőrömet, és amikor hegyével
megszúrtam az első hívatlan vendéget, üvöltése hangos derültséget keltett a
többiek között. Ezután már nem kellett tartanom a figyelem ilyen
kellemetlen megnyilvánulásától.
Tanus még akkor sem hagyott nekünk túl sok időt a pihenésre, amikor a
kutakhoz értünk. Míg Kratasra vártunk, embereit gyakorlatoztatta és
versenyeztette íjászatban, birkózásban és futásban. Elégedetten láttam,
hogy Kratas szigorúan utasításaim alapján választotta ki ezeket az
embereket. Nem volt köztük egyetlen nagydarab, megtermett alak sem.
Magát Tanust kivéve, mind apró, fürge ember volt, s így kiválóan alkalmas
arra a szerepre, amire szántam őket.
 Kratas csupán két nappal utánunk érkezett. Ha figyelembe vesszük,
hogy visszament Karnakba és időt vett igénybe az a feladat is, amivel
Tanus megbízta, akkor ez azt jelenti, hogy ő még nálunk is gyorsabban
tette meg ezt az utat.
– Mi tartott ilyen sokáig? – üdvözölte őt Tanus. – Csak nem akadtál
útközben valami kívánatos leányzóra?
– Két nehéz terhet kellett cipelnem – felelte Kratas, ahogy megölelték
egymást. – Az íjadat meg a sólyom pecsétet. Örülök neki, hogy végre
megszabadulok mindkettőtől. – Aztán vigyorogva átadta a fegyvert meg a
szobrocskát, és boldog volt, hogy ismét Tanusszal lehet.
Tanus nyomban kivitte a Lantanát a sivatagba. Én vele mentem, és
segítettem neki becserkészni egy gazellacsapatot. Rendkívüli látvány volt
nézni, amint Tanus több mint egy tucatnyit terít le e fürge kis száguldó,
szökkenő lények közül, és minden ellőtt nyílvessző talált. Aznap este,
miközben sült májat és gazellaszeletet lakomáztunk, megbeszéltük tervem
következő lépését.
Reggel Kratasra bíztuk a csapatot és Tanusszal kettesben indultunk el a
tengerpart felé. Csupán félnapnyi járásra volt az a kis halászfalu, ahova
igyekeztünk, és délre felértünk az utolsó magaslatra, ahonnan lenézve már
ott terült el előttünk a csillogó, hatalmas tenger. Ilyen magasságból jól
láttuk a korallzátonyok sötéten kirajzolódó vonalát a türkizkék víz alatt.
Amint beértünk a faluba, Tanus hívatta a vezetőt, és viselkedéséből
annyira nyilvánvalóan látszott fontossága és hatalma, hogy az öregember
futva jött. Amikor Tanus megmutatta neki a sólyom pecsétet, nyomban a
földre borult, mintha maga a fáraó állna előtte és fejét olyan erővel verte a
földhöz, hogy attól féltem, komolyan megsérülhet. Amikor talpra
segítettem, a falu legszebb lakába, a saját, koszos odújába vezetett minket,
és népes családját kiterelte, hogy helyet csináljon nekünk.
Miután ettünk egy tállal a hallevesből, amivel megkínált minket és
ittunk egy kupányi remek pálmabort, Tanusszal lementünk a fehéren vakító,
homokos partra és lemostuk magunkról az izzadságot meg a sivatag porát
az öböl meleg vizében, melyet a parttal párhuzamosan futó, éles
korallzátony zárt el. Mögöttünk a szikár hegyek, melyeken az ember nem
leli a növekvő zöld leghalványabb árnyalatát sem, kegyetlenül döfték át a
sivatagi ég fájdalmas kékjét.
A tenger, a hegyek meg az ég a nagyszerűségnek oly pompás
összhangját alkották, hogy az ember érzékei belebódultak. Nekem azonban
nemigen maradt időm rá, hogy gyönyörködjem benne, mivel a halászflotta
visszatért. Pálmalevélből készült vitorláival, öt kis rozzant hajó közeledett
a zátony átjáróján át. Mind annyira meg volt rakva hallal, hogy olybá tűnt,
elmerülnek, még mielőtt kiérnének a partra.
Mindig elkápráztat a természet bőkezűsége, amivel az istenek
ajándékoznak meg minket, így most is mohón szemléltem a fogást, ahogy
partra dobálták, és kikérdeztem a halászokat mind e százféle, különböző
fajról. Az a halom hal a szivárvány minden színében csillogó kincs volt, és
azt kívántam, bárcsak nálam lennének a tekercseim meg a festékes
tégelyeim, hogy mindezt lejegyezhessem.
Ez a kis közjáték túlságosan rövid volt. Amint kipakolták a halat,
nyomban felszálltam az egyik kis hajóra, mely csak úgy bűzlött attól, ami
hivatása, és ahogy a zátony átjárójához értünk, visszaintettem a partra
Tanusnak. Ő addig itt maradt, míg én vissza nem térek azzal a
felszereléssel, melyre tervem következő részében van szükségünk. Ez
megint csak azért történt, mert nem akartam, hogy felismerjék ott, ahová
megyek. Neki most az volt a feladata, hogy ügyeljen, nehogy valamelyik
halász vagy családtagja elosonjon a sivatagba egy titkos találkozóra a
Gébicsekkel és jelentse nekik, hogy egy aranyló hajú úr érkezett a
falujukba, akinél ott van a sólyom pecsét.
A tenger első, erős hullámainak hatására a kis hajó orra megemelkedett
és a kormányos szélirányt váltott, majd északnak tartott, párhuzamosan
azzal a szürkésbarna, szörnyű parttal. Nem volt hosszú az út, még mielőtt
leszállt az est, a kormányos az orron túl, a távoli part felé mutatott, ahol
feltűnt Szafaga kikötőváros kőházainak sokasága.

Szafaga már ezer éve a Kelet és a Felső-Királyság közti kereskedelem

raktára. Még most is, ahogy ott álltam kis hajónk orrában, jóval nagyobb
hajók körvonalait láttam az északi láthatáron, amint jönnek-mennek
Szafaga és a keskeny tenger keleti partján lévő, arábiai kikötők között.
Már sötét volt, amikor Szafagában partra léptem, és úgy látszott,
senkinek sem tűnt fel érkezésem. Pontosan tudtam, hogy hova megyek,
mivel Intef uram sötét ügyleteinek kapcsán gyakran megfordultam a
kikötőben. Ezen késői órán az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, de a
kocsmákban zajlott az élet. Gyorsan Tiamat, a kereskedő házához siettem.
Tiamat gazdag ember volt és a háza a legnagyobb a régi városban. Az
ajtóban egy fegyveres rabszolga állta utamat.
– Mondd meg a gazdádnak, hogy a karnaki orvos van itt, aki
megmentette a lábát – utasítottam és Tiamat maga bicegett ki, hogy
üdvözöljön. Megdöbbent, amikor meglátta papi álruhámat, de volt annyi
esze, hogy ne szóljon róla, és a nevemet se ejtse ki a rabszolga előtt.
Behúzott a fallal körülvett kertjébe, és amint magunkra maradtunk,
felkiáltott: – Tényleg te vagy az, Taita? Azt hallottam, hogy a Gébicsek
megöltek Elephantine-ban.
Tekintélyes, középkorú férfi volt, az arca nyílt és értelmes, az esze
pedig éles. Néhány éve egy hordágyon hozták be hozzám. Utazók találtak
rá az út mellett, ahol a Gébicsek, miután karavánját kifosztották, otthagyták,
hogy meghaljon.
Összevarrtam és még a lábát is sikerült megmentenem, mely akkorra
már kezdett üszkösödni. Mindazonáltal örökre sánta maradt.
– Örömmel látom, hogy halálhíred még korai volt – kuncogott, majd
tapsolt, hogy rabszolgái hozzanak nekem egy kupa hideg serbetet meg egy
tál fügét és mézes datolyát.
Illendő ideig tartó, udvarias beszélgetés után, halkan megkérdezte: –
Tehetek érted valamit? Neked köszönhetem az életemet. Csak kérned kell.
Otthonom a te otthonod. Amim van, azzal mind rendelkezel.
– A király ügyében járok – mondtam neki és tunikám alól előhúztam a
sólyom pecsétet.
Arca ünnepélyesen komollyá vált. – Elismerem a fáraó pecsétjét. De
nem volt szükség rá, hogy megmutasd nekem. Kérj tőlem, amit csak akarsz.
Nem tudok tőled megtagadni semmit.
Ezután szó nélkül végighallgatta mondandómat, majd mikor befejeztem,
intézőjéért küldetett és előttem adta ki neki utasításait. Mielőtt a férfit
elküldte volna, felém fordult és megkérdezte: – Nem felejtettem ki semmit?
Nincs szükséged semmi másra?
– Nagylelkűséged határtalan – mondtam neki. – Mégis lenne még
valami. Nagyon vágyom íróeszközeim után.
Ismét az intézőhöz fordult. – Gondoskodj róla, hogy legyenek tekercsek,
ecsetek és festékestégelyek az egyik csomagban.
Miután az intéző elment, csak ültünk tovább és a fél éjszakát
átbeszélgettük. Tiamat a Felső-Királyság legforgalmasabb kereskedelmi
útvonalának középpontjában volt, így eljutott hozzá minden szóbeszéd és
suttogás, még a birodalom legtávolabbi pontjairól és a tengeren túlról is.
Az alatt a néhány óra alatt, a kertjében, többet tudtam meg, mint amennyit
egy hónap alatt az Elephantine-szigeti palotában hallottam volna.
– Fizetsz még váltságdíjat a Gébicseknek, hogy átengedjék
karavánjaidat? – kérdeztem, mire lemondóan vállat vont.
– Azután, amit a lábammal tettek, van más választásom? Mértéktelen
követeléseiket évszakonként még magasabbra emelik. Amint a karaván
elhagyja Szafagát, áruim értékének egynegyedét ki kell fizetnem nekik,
majd miután Thébában eladtam, nyereségem felét át kell adnom nekik.
Hamarosan mindnyájunkat koldusbotra juttatnak, a karavánutakat benövi a
fű és a királyságban a kereskedelem elsorvad, majd teljesen megszűnik.
– Hogyan fizetsz nekik? – kérdeztem. – Ki határozza meg az összeget és
ki gyűjti be?
– Kémeik itt vannak a kikötőben. Figyelnek minden szállítmányt, amit
kiraknak, és amikor egy-egy karaván elhagyja Szafagát, pontosan tudják,
hogy mit szállít. Aztán, még mielőtt a karaván elérné a hegyszorost, az
egyik zsiványvezér vár rá, aki az általuk megállapított sarcot követeli.
Már rég elmúlt éjfél, amikor Tiamat hívott egy rabszolgát, hogy
szobámba vezessen.
– Holnap, mire én felkelek, te már nem leszel itt – ölelt meg Tiamat. –
Jó utat, drága barátom. Még mindig adósod vagyok. Ha bármikor
szükséged van rám, csak keress meg.
Ugyanaz a rabszolga keltett fel, még mielőtt megvirradt volna, és a
sötétségben levezetett a tengerpartra. Tiamat kereskedelmi flottájának egy
szép hajója horgonyzott a zátonyon belül. Amint a fedélzetre léptem, a
kapitány nyomban felszedte a horgonyt.
A délelőtt közepén már lassan beóvakodtunk a korallzátony átjáróján át
és lehorgonyoztunk a kis halászfalu előtt, ahol a parton Tanus várt, hogy
üdvözöljön.

Távollétem alatt Tanusnak sikerült összeszednie hat elaggott szamarat, a

matrózok meg Tiamat hajójáról partra gázoltak a csomagokkal, melyeket
Szafagából hoztunk magunkkal, és felrakták mindet ezeknek a
nyomorúságos állatoknak a hátára. Tanus és én a kereskedelmi hajó
kapitányát azzal a szigorú utasítással hagytuk ott, hogy várja meg
visszatértünket, majd a szamarakat vezetve elindultunk vissza a szárazföld,
Gebel Nagara kútjai felé.
Kratas emberei nyilvánvalóan szenvedhettek a melegtől meg a
kellemetlen bársonylegyektől, és rosszul tűrték az unalmat, mert olyan
lelkes üdvözlésben részesítettek minket, ami nem volt összhangban rövid
távollétünkkel. Tanus utasította Kratast, hogy sorakoztassa fel őket. A
felsorakozott harcosok figyelték, ahogy kibontom az első csomagot, amit a
szamarakkal hoztunk. Amint elővettem egy rabszolgalány öltözékét,
érdeklődésük szinte azon nyomban szelíd derültséggé vált. Ezt azután
dünnyögő találgatások és viták váltották fel, ahogy a csomagokból további,
összesen hetvenkilenc, teljes női öltözék került elő.
Kratas és két tisztje segített nekem, hogy minden katona előtt legyen
egy a homokban, majd Tanus kiadta a parancsot: – Levetkőzni! Mindenki
vegye fel az előtte lévő ruhát! – Először üvöltő tiltakozás és hihetetlen
nevetés volt a válasz, majd amikor Kratas és tisztjei végigmentek a sorok
között, hogy szigorú képet vágva megerősítések a parancsot, kezdtek
engedelmeskedni.
Ellentétben a mi asszonyainkkal, kik könnyen öltöznek, gyakran
mellüket és lábukat is szabadon hagyják, Asszíria asszonyai földig érő
szoknyákat hordanak és ruháik ujja csuklóig takarja karjukat. A rosszul
értelmezett tartózkodás okán, ha elmennek otthonról, lefátyolozzák arcukat,
bár meglehet, hogy ezeket a korlátozásokat birtokvágytól fűtött, féltékeny
férfinépük kényszerítette rájuk. Meg aztán nagy különbség van napos
Egyiptomunk meg azon komorabb éghajlatok közt, hol víz hull az égből és
a hegycsúcsokon összefüggő, fehér takaróvá válik, és a szél úgy
megdermeszti az ember csontját, húsát, akár a halál.
Amint sikerült leküzdeniük az első döbbenetet, hogy egymást ilyen
furcsa öltözékben látják, az emberek nyomban remekül alkalmazkodtak a
helyzethez. Hamarosan nyolcvan lefátyolozott rabszolgalány tipegett ké-
nyeskedve, finomkodva hosszú, bokáig érő szoknyájában, csipkedték egy-
más fenekét és szerelmes pillantásokat lövelltek Tanus meg a tisztek felé.
A tisztek nem tudták tovább megőrizni komolyságukat. Meglehet, hogy
pusztán különleges helyzetem az oka, de a női ruhába öltözött férfi
látványa számomra mindig egy kissé visszataszító volt, és furcsa, hogy
ezen utálkozó érzésen mily kevés férfi osztozik velem, hisz elég, ha néhány
szőrös gazfickó szoknyát ölt és közönségén máris a zabolátlan bujaság lesz
úrrá.
Egy nagy zsivaj kellős közepén gratuláltam magamnak, amiért
ragaszkodtam hozzá, hogy Kratas csak a legkisebb és legvékonyabb
embereket válassza ki a csapatból. Ahogy most végignéztem rajtuk, biztos
voltam benne, hogy a csapda beválik, a megtévesztés sikerülni fog. Csupán
arra van szükségük, hogy egy kicsit begyakorolják a nőies viselkedést.

Másnap reggel különös karavánunk áthaladt a kis halászfalun és észrevét-

len a tengerpártra lopakodott, ahol a kereskedelmi hajó várt ránk. Kratas és
nyolc tisztje volt a kíséret. Ha egy ilyen értékes szállítmány fegyveres kísé-
ret nélkül érkezik, az biztosan gyanút kelt. Kilenc fegyveres a zsoldosok
szedett-vedett öltözékében elég lesz ahhoz, hogy a gyanút elaltassa, de nem
rettenti meg a Gébicseket annyira, hogy nagy csapattal támadjanak ránk.
A karaván élén Tanus ment, drága köntösben és gyöngyözött fejdísszel,
ahogy az Eufráteszen túli, gazdag kereskedők járnak. Sűrű szakállát olyan
szoros kis gyűrűkbe csavartam, ahogy az asszírok viselik. Ezek közül az
ázsiaiak közül, különösen az északabbról, a magas hegyek vidékéről
származóknak, olyan volt az arcbőre és bőrszíne, mint Tanusé, így külsőre
pontosan megfelelt annak a szerepnek, amit kiválasztottam neki.
Én szorosan a nyomában jártam. Legyűrtem a női ruha viselésével
szembeni ellenérzéseimet és felöltöttem a hosszú szoknyát meg a fátyolt,
az asszír feleségek feltűnő ékszereivel együtt. Azt semmiképp nem
akartam, hogy bárki is felismerhessen, amikor visszatérek Szafagába.
Az utat élénkké tette, hogy a legtöbb rabszolgalány és jó néhány tiszt
tengeribeteg lett, mivel ők a nagy folyó nyugodt vizén szoktak hajózni.
Volt egy pillanat, amikor annyian hajoltak át a korláton, átadni áldozatukat
a tenger isteneinek, hogy a hajó határozottan megdőlt.
Mindnyájan fellélegeztünk, amikor Szafagában végre partra léptünk,
ahol is meglehetős izgalmat keltettünk. Az asszír lányok híresek voltak
szerelmi jártasságukról. Az a hír járta, hogy fortélyaikkal még egy ezeréves
múmiát is életre tudnak kelteni. Akik figyelték partraszállásunkat, azok
számára nem volt kétséges, hogy a fátyol mögött nyilván minden
rabszolgalány maga a női szépség megtestesülése. Egy éles eszű ázsiai
kereskedő nem vállalkozik rá, hogy áruját ily messzire és ily költségesen
szállítsa, ha nem lenne biztos benne, hogy jó árat kap érte a Nílus menti
rabszolgapiacokon.
Az egyik szafagai kereskedő nyomban odalépett Tanushoz, és
felajánlotta, hogy helyben megveszi tőle az összes lányt, s így megkíméli
őt attól a fárasztó úttól, amit a sivatagon való átkelés jelent. Tanus egy
megvető kacajjal elküldte.
– Figyelmeztettek már annak az útnak a veszélyeire, amit megtenni
szándékozol? – makacskodott tovább a kereskedő. – Még mielőtt elérnéd a
Nílust, arra kényszerítenek majd, hogy a biztonságos átkelésért váltságdíjat
fizess és az nyereséged javát felemészti.
– Ki kényszeríthet engem arra, hogy fizessek? – kérdezte Tanus. – Én
mindig csak azt fizetem, amivel tartozom.
– Ott vannak azok, kik őrzik az utat – figyelmeztette a kereskedő. – És
még ha meg is fizeted nekik, amit követelnek, nem biztos, hogy hagynak
sértetlenül átkelni, különösen, ha valaki ilyen csábító árut visz, mint te. A
Nílushoz vezető út mentén a keselyűk olyan kövérek a konok kereskedők
holttesteitől, hogy alig tudnak repülni. Add el nekem mindet most és jól
jársz...
– Vannak fegyveres őreim – mutatott Tanus Kratasra és kis csapatára –,
akik elbánnak bármilyen rablóval, ki utunkba kerül. – A bámészkodók, kik
tanúi voltak ennek a párbeszédnek, visszafojtottan nevettek és oldalba
bökték egymást, ahogy meghallották ezt a kérkedést.
A kereskedő vállat vont. – Jól van, merész barátom. Legközelebb,
amikor utam a sivatagon vezet át, majd megkeresem csontvázadat az út
mellett. Feltűnő, vörös szakálladról meg foglak ismerni.
Tiamat ígéretéhez híven kiküldött elénk negyven szamarat. Húszon
vízzel teli tömlők voltak, a többin pedig málhanyergek, hogy feltehessük
rájuk azokat a csomagokat és batyukat, melyeket a hajóról hoztunk
magunkkal a partra.
Igyekeztem, hogy lehetőleg minél kevesebb időt töltsünk a kikötőben és
minél hamarabb magunk mögött hagyjuk azokat a fürkésző tekinteteket.
Csupán egyetlen hibát vétsen valamelyik rabszolgalány, ami felfedi valódi
nemét, és máris végünk. Kratas és kísérete sietve hajtották át őket a
keskeny utcákon, igyekeztek a bámészkodókat távol tartani és ügyelni arra,
hogy a lányok fátyla a helyén legyen, tekintetüket lesüssék és egyikőjük se
válaszoljon nyers, férfias hangon a minket kísérő sikamlós megjegyzésekre,
és ez így ment, míg ki nem értünk a városon túli, nyílt terepre.
Azon az első estén még Szafaga közelében táboroztunk. Bár nem számí-
tottam rá, hogy az első hegyszoros előtt megtámadnának, abban azonban
biztos voltam, hogy a Gébicsek kémei már egyfolytában figyelnek minket.
Még amíg világos volt, gondoskodtam róla, hogy rabszolgalányaink
nőként viselkedjenek, arcukat és testüket ne fedjék fel, és amikor a közeli
vádiba mennek, hogy szükségüket elvégezzék, akkor szemérmesen
guggoljanak le és ne állva, faragatlanul vizeljenek.
Csak miután besötétedett, akkor rendelte el Tanus, hogy a szamarakon
lévő csomagokat kinyissák és a bennük lévő fegyvereket kiosszák a
rabszolgalányoknak. Mindegyik úgy aludt, hogy íját és kardját gyékénye
alá rejtette.
Tanus kettős őrséget állított a tábor köré. Miután ellenőriztük őket, és
megbizonyosodtunk róla, hogy mind jó helyen van és teljesen éber, Tanus-
szal elosontunk és a sötétség leple alatt visszatértünk Szafagába. A sötét ut-
cákon át elvezettem Tiamat házához. A kereskedő már várt ránk és terített
asztallal üdvözölt minket. Láttam rajta, izgatott, hogy megismerheti Tanust.
– Híred megelőz, Harrab úr. Ismertem atyádat. Nem akármilyen ember
volt – köszöntötte Tanust. – Bár kitartó híreszteléseket hallottam arról,
hogy alig egy hete meghaltál a sivatagban és még e pillanatban is a
balzsamozóknál fekszik tested a Nílus nyugati partján, hogy a negyven
napig tartó balzsamozást elvégezzék rajta, azért szeretettel köszöntelek
szerény otthonomban.
 Miközben élveztük azt a lakomát, amivel megvendégelt minket, Tanus
hosszasan kikérdezte mindarról, amit a Gébicsekről tud és Tiamat őszintén,
nyíltan válaszolt neki.
Végül Tanus rám pillantott és én bólintottam. Tanus ismét Tiamat felé
fordult és azt mondta: – Igazán nagylelkű barátként viselkedtél velünk és
mi mégsem voltunk egészen őszinték hozzád. Ezt csupán szükségből tettük,
mivel létfontosságú volt, hogy senki se gyaníthassa vállalkozásunk valódi
célját. Neked most elmondom, az a célom, hogy szétzúzzam a Gébicseket,
vezetőiket pedig a fáraó igazságszolgáltatása és haragja elé állítsam.
Tiamat mosolygott és végigsimított szakállán. – Ez valójában nem lep
meg – mondta –, mivel hallottam arról a feladatról, amivel a fáraó az
Ozirisz-ünnepen megbízott téged. Ez, és nyilvánvaló érdeklődésed ezek
után a gyilkos gazemberek iránt, már nem sok kétséget hagyott bennem.
Csak annyit mondhatok, hogy sikered érdekében áldozatot fogok
bemutatni az isteneknek.
– Ahhoz, hogy tervem sikerüljön, ismételten szükségem lesz a
segítségedre – mondta neki Tanus.
– Csak kérned kell.
– Gondolod, hogy a Gébicsek már tudnak karavánunkról?
– Egész Szafaga rólatok beszél – felelte Tiamat. – Ebben az évszakban
eddig tied a leggazdagabb rakomány, ami ide érkezett. Nyolcvan gyönyörű
rabszolgalány legalább ezer aranygyűrűt megér Karnakban. – Kuncogni
kezdett és a fejét csóválta ezen a tréfán. – Biztos lehetsz benne, hogy a
Gébicsek már mindent tudnak rólad. Legalább három kémjüket láttam,
amint a vízparti tömegből figyeltek titeket. Számíthatsz rá, hogy még
mielőtt elérnétek az első szorost, előkerülnek és közlik veled követelésüket.
Amikor felálltunk, hogy elbúcsúzzunk, egészen az ajtajáig kikísért min-
ket. – Kívánom, hogy az istenek mind segítsenek benneteket vállalkozáso-
tokban. Nemcsak a fáraó, de az egész királyságban minden teremtett lélek
adósod lesz, ha megsemmisíted ezt a szörnyű csapást, mely azzal fenyeget,
hogy elpusztítja civilizációnkat és visszavet minket a sötétség korába.

Még hűvös volt és sötét, amikor másnap reggel a menet elindult. Tanus a
Lantanával a vállán, a karaván élén járt, míg jómagam, teljes asszonyi
bájammal és szépségemmel, szorosan a nyomában.
Mögöttünk a szamarak egyesével befogva, egymás után jöttek a jól
kitaposott csapás közepén. A rabszolgalányok két oldalt, sorban haladtak a
szamarak mellett. Fegyvereik az állatok hátán lévő csomagokban voltak
elrejtve. Bármelyik embernek csak oda kellett nyúlnia és kardjának
markolata máris a kezében volt.
Kratas a kíséretet három egységre osztotta, melyeket Astes, Remrem és
jómaga vezetett. Astes és Remrem nagy hírű harcosok voltak, és már
jócskán kiérdemelték, hogy saját maguk parancsnokoljanak. Mindazonáltal
mindketten számos alkalommal utasították vissza kinevezésüket, csak azért,
hogy Tanus mellett maradhassanak. Ilyen hűséget váltott ki Tanus
mindazokból, kik alatta szolgáltak. Önkéntelenül is megint az jutott az
eszembe, hogy micsoda fáraó lehetett volna belőle.
A kíséret most lomhán őgyelgett a sor mellett és megtett mindent, hogy
még a látszatát is elkerülje a katonás viselkedésnek. A kémek szemében,
akik nyilván figyelnek minket a hegyekből, ez olybá tűnik majd, hogy csak
azért vannak ott, nehogy a rabszolgák megszökjenek. Valójában azonban
minden figyelmüket az kötötte le, nehogy a rájuk bízott emberek menetelni
kezdjenek és harsogva énekeljék a Kék Krokodilok egyik durva nótáját.
– Hé, Kernit! – hallottam, amint Remrem rászól az egyikre. – Ne lépj
már akkorákat, és himbáld egy kicsit azt a kövér fenekedet! Próbálj meg
csábos lenni!
– Adj egy csókot, kapitány – szólt vissza neki Kernit –, és akkor
megteszek mindent, amit csak kérsz.
A forróság egyre nőtt és a levegő reszkető délibábjában táncolni kezdtek
a sziklák. Tanus hátrafordult felém. – Hamarosan elrendelem az első
pihenőt. Egy kupa víz minden...
– Jó férjem – vágtam a szavába –, barátaid megérkeztek. Nézz előre!
Tanus előrefordult, és ösztönösen megragadta a nagy íjat, mely az
oldalán lógott. – És ráadásul milyen remek fickók!
Abban a pillanatban menetoszlopunk épp a sivatagos fennsík alatti, első
dombok közt kanyargott. Mindkét oldalról a sziklás hegyek meredek fala
zárt közre minket. Most három ember állt előttünk az úton. Az, aki vezette
őket, egy magas, fenyegető külsejű alak volt, a sivatagi utazók
gyapjúköntöse burkolta, de a feje szabadon volt. Egészen sötét bőrét a
himlő mély nyomai csúfították. Az orra olyan horgas volt, akár a keselyű
csőre és jobb szeme homályos kocsonyává vált a vakító féregtől, mely
mélyen befúrja magát áldozata szemgolyójába.
– Azt a félszemű gazembert ismerem – mondtam halkan, úgy, hogy
csak Tanus hallja. – A neve Shufti. Ő a leghírhedtebb Gébics-vezér. Légy
óvatos vele. Az oroszlán szelíd állat ehhez képest.
Tanus nem mutatta jelét, hogy hallotta volna, amit mondtam, de
felemelte jobb kezét, hogy mutassa, nincs fegyver benne, majd szívélyesen
odakiáltott: – Illatosítsa jázmin napjaidat, nyájas utazó, és szerető feleség
várjon ajtódban, midőn utadnak végére érsz.
– Vizestömlőid legyenek tele és szellő hűsítse homlokod, midőn
átszeled e Szomjúhozó Homokot – kiáltott vissza Shufti és mosolygott. Az
a mosoly kegyetlen volt, akár a leopárd vicsorgása, és megmaradt fél
szeme félelmetesen villogott.
– Kedves vagy nemes úr – köszönte meg neki Tanus. – Szívesen
megkínálnálak, hogy élvezhesd táborom vendégszeretetét, de ezúttal mégis
arra kell kérjelek, hogy tekints el ettől. Hosszú út vár még ránk és tovább
kell mennünk.
– Csupán még egy kevéske idődet szánd rám, te nagyszerű assszír. –
Shufti előrelépett, és teljesen elzárta az utat. – Van itt nálam valami, amire
szükséged van, ha azt akarod, hogy karavánod biztonságban elérje a Nílust.
– Magasra tartott egy kis tárgyat.
– Á, egy talizmán! – kiáltott fel Tanus. – Te talán varázsló vagy? Miféle
talizmánt ajánlasz nekem?
– Egy tollat. – Shufti még mindig mosolygott. – Egy gébicstollat.
Tanus mosolygott, mintha egy gyereknek akarna kedvében járni. – Jól
van, akkor add ide nekem azt a tollat és ne tartóztass tovább.
– Ajándékot az ajándékért. Cserébe neked is adnod kell nekem valamit
– mondta neki Shufti. – Add nekem húsz rabszolgádat. Aztán, amikor
visszatérsz Egyiptomból, útközben ismét találkozunk, és akkor ideadod
nekem a másik hatvan rabszolga eladásából származó nyereség felét.
– Egyetlen tollért? – gúnyolódott Tanus. – Ez nekem elég szánalmas
üzletnek tűnik.
– Ez nem egy közönséges toll. Ez egy gébicstoll – mutatott rá Shufti. –
Annyira tudatlan vagy, hogy még sosem hallottál erről a madárról?
– Hadd látom ezt a bűvös tollat. – Tanus jobb kezét kinyújtva elindult
felé és Shufti is közelebb lépett. Ugyanakkor Kratas, Remrem és Astes is
kíváncsiskodva elindultak, mintha a tollat szeretnék szemügyre venni.
Tanus, ahelyett, hogy az ajándékot kezébe vette volna, hirtelen
megragadta Shufti csuklóját és hátracsavarta a lapockái közé. Shufti,
miközben döbbenten felkiáltott, térdre esett és Tanus így könnyedén
tartotta. Ugyanakkor Kratas is előrerontott embereivel, és a másik két
gazember ugyanúgy meglepődött, mint főnökük. Kiütötték kezükből
fegyvereiket és odavonszolták őket, ahol Tanus állt.
– Nos, kicsi madárkáim, azt hiszitek, hogy megijeszthetitek Kaarikot, az
asszírt a fenyegetéseitekkel, igen? Hát persze, kedves tollkereskedőm,
hallottam én már a Gébicsekről. Azt hallottam róluk, hogy egy csapatnyi
fecsegő, gyáva kis pelyhes fióka és nagyobb lármát csapnak, mint egy
verébcsapat. – Még kegyetlenebbül megcsavarta Shufti karját, egészen
addig, mígnem a gazember felüvöltött fájdalmában és arccal a földre
zuhant. – Igen, én hallottam már a Gébicsekről, de te hallottál már
Kaarikról, a félelmetes Kaarikról? – Odabólintott Kratasnak, mire ők
gyorsan, nagy szakértelemmel meztelenre vetkőztették a három Gébicset,
majd kezüket-lábukat kifeszítve a sziklás földre nyomták őket.
– Azt akarom, hogy emlékezz a nevemre és ha legközelebb hallod,
repülj el gyorsan, ahogy egy jó kis gébicshez illik – mondta neki Tanus és
ismét odabólintott Kratasnak. Kratas ujjai közt meghajlítgatta
rabszolgakorbácsát. Ugyanaz a fajta volt, mint Rasfer híres szerszáma,
csíkokra vágott, jól kidolgozott vízilóbőrből készült. Tanus kinyújtotta érte
a kezét és Kratas vonakodva adta át neki.
– Ne nézz ilyen szomorúan, rabszolga-felügyelő – mondta neki Tanus. –
Később te is sorra kerülsz. De az első kanálnyit Kaarik, az asszír, mindig
elveszi magának.
Tanus meglengette a korbácsot a levegőben és az olyan sivítva fütyült,
mint röptében a liba szárnya. Shufti fektében megvonaglott és fejét
hátrafordítva sziszegte oda Tanusnak:
– Te őrült vagy, te asszír ökör! Hát nem érted, hogy én a Gébicsek
családjának egyik főnöke vagyok? Ne merészeld ezt tenni velem... –
Meztelen háta és feneke is tele volt himlőhelyekkel.
Tanus magasra emelte a korbácsot, majd egész karjával, teljes súlyát
beleadva lecsapott vele. Nyomán egy bíborszín hurka nőtt Shufti hátán,
mely oly vastag volt, akár a mutatóujjam. Annyira heves fájdalmat okozott,
hogy a zsivány egész teste görcsbe rándult, és a levegő sziszegve szorult ki
tüdejéből, így még üvölteni sem tudott. Tanus ismét felemelte a korbácsot
és a következő ütést aprólékos gonddal, párhuzamosan, közvetlenül az első
mellé helyezte el, úgy, hogy a két hurka sehol sem érintkezett. Ezúttal
Shuftinak sikerült megtöltenie tüdejét és rekedten felbődült, akár a bivaly,
amikor csapdába esik. Tanus nem törődött kínlódásával és felháborodott
üvöltésével, csak dolgozott tovább szorgalmasan, úgy helyezte egymás
mellé a korbácsütéseket, mintha szőnyeget szőne.
Amikor végül befejezte, áldozatának lábát, fenekét és hátát lángvörös
hurkák rácsa borította. Egyetlen ütés sem fedte a másikat. A bőr ép maradt
és egy csöpp vér sem csordult ki, ám Shufti már nem vonaglott és nem is
üvöltött. Ott hevert arccal a földön és lélegzete olyan horkanva,
nehézkesen reszelte torkát, hogy minden egyes kilégzésnél egy pöffenetnyi
por emelkedett a levegőbe. Amikor Remrem és Kratas elengedték, még
csak meg sem próbált felülni. Meg se moccant.
 Tanus Kratas kezébe nyomta a korbácsot. – A következő a tied,
rabszolga-felügyelő. Nézzük, te milyen szép mintát tetoválsz a hátára.
Kratas csapásai is erőtől csattogtak, de hiányzott belőlük az a ravasz
finomság, amit Tanus mutatott be előtte. A zsivány hátából hamarosan
szivárogni kezdett a vér, akár a vörösbor egy megrepedt korsóból. A
vércseppek a porba hulltak és apró sárgolyóként gördültek tova.
Végül, enyhén verejtékezve, Kratas feladatát befejezettnek tekintette, és
az utolsó áldozat felé bökve átadta a korbácsot Astesnek. – Hadd kapjon az
is valamit, hogy ne feledje, milyen a jó modor.
Astes még Kratasnál is nyersebb volt. Mire végzett, az utolsó zsivány
háta úgy nézett ki, mint egy frissen leölt birka, melyet egy tébolyult
mészáros hasogatott fel.
Tanus jelzett a karavánnak, hogy induljon előre, keljen át a vörös
sziklás hegyszoroson. Mi még egy keveset elidőztünk a három pucér férfi
mellett.
Végül Shufti megmozdulj és felemelte a fejét, Tanus pedig udvariasan
így szólt hozzá: – Nos, barátom, most kérlek, engedj utamra. Emlékezz
arcomra, és ha legközelebb látod, ügyelj lépteidre. – Tanus felvette a
lehullott tollat és hajpántjába tűzte. – Köszönöm ajándékodat. Kívánom,
hogy minden éjjel csodás hölgyek karja ringasson el. – Kezét szívéhez és
ajkához érintette, ahogy az asszírok szoktak búcsúzni, én meg követtem őt
fölfelé az úton, a távozó karaván nyomán.
Mielőtt túljutottunk volna a következő magaslaton, visszanéztem.
Mindhárom Gébics állt már és egymást támogatták, hogy talpon
maradjanak. Még ilyen távolról is ki tudtam venni, hogy milyen képet vág
Shufti. Az az arc maga volt a tömény gyűlölet.
– Nos, azt sikerült elérni, hogy az összes Gébics, aki a Nílusnak ezen az
oldalán van, biztosan nekünk essen abban a pillanatban, hogy túljutottunk a
szoroson – mondtam Kratasnak meg embereinek, és ennél nagyobb örömöt
akkor sem tudtam volna szerezni nekik, ha egy hajónyi sört és csinos
lányokat ígérek nekik.

A szoros legmagasabb pontjáról utoljára néztünk vissza a tenger hűvös

kékjére, majd elindultunk lefelé abba a tikkasztó szikla- és
homokrengetegbe, mely köztünk és a Nílus közt húzódott.
Ahogy haladtunk előre, a hőség úgy csapott le ránk, mint valami halálos
ellenség. Olyan volt, mintha szánkba, orrunkba ette volna be magát és mi
lihegve kapkodtuk a levegőt. Kiszívott testünkből minden nedvességet,
akár egy tolvaj. Úgy kiszárította bőrünket, hogy ajkunk végül szétrepedt,
akár egy túlérett füge. Lábunk alatt a kövek olyan forróak voltak, mintha
most kerültek volna ki a fazekas kemencéjéből és még szandálunk bőrtal-
pán át is égette, felhólyagosította talpunkat. A napnak ezen legforróbb órái-
ban egyszerűen képtelenség volt tovább folytatni utunkat. Csak hevertünk
ott, azoknak a vászonsátraknak a gyér árnyékában, melyekkel Tiamat sze-
relt fel minket, és pihegtünk, mint a vadászkutyák egy hajtóvadászat után.
Amikor már a nap lemenőben volt a szaggatott szélű sziklák láthatárán,
ismét útnak indultunk. Körülöttünk a sivatag olyan komoran fenyegető,
ismeretlen veszélyektől volt terhes, hogy ez még a Kék Krokodilok mindig
víg kedélyét is letörte. A hosszú, lassú menet, akár egy megnyomorított
vipera tekergett, kanyargott a meredező, fekete sziklák és a rőt,
oroszlánszín homokdombok között az ősi úton, melyet számtalan utazó
lába taposott előttünk.
Amikor végül leszállt az éj, az eget tündöklő csillagok népesítették be,
és fényüktől a sivatag oly világos lett, hogy a karaván éléről felismertem
Kratas alakját a menet végén, pedig legalább kétszáz lépés választott el
minket egymástól. Fél éjszakán át mentünk tovább, míg végül Tanus
engedélyt adott a pihenőre. Aztán még meg sem virradt, máris felugrasztott
minket és meneteltünk tovább, egészen addig, mígnem a hőség
délibábjában a körülöttünk lévő sziklák feloldódtak, és a láthatár úgy úszott
szemünk előtt, mintha megolvadt szurokból formázták volna.
Az életnek semmi jelét nem láttuk, kivéve azt, amikor egy kopár, sziklás
fennsíkról, mely alatt elhaladtunk, egy csapatnyi kutyafejű babuin ugatott
ránk, és a keselyűk olyan magasan szárnyaltak a forró, kék égen, hogy csak
apró porszemcséknek tűntek, amint lassan, megfontoltan köröztek
fölöttünk.
Amikor délben megpihentünk, a síkon át a förgetegek úgy forogtak és
hajladoztak, azzal a különös kecsességgel, ahogy az örökifjú szüzek járják
táncukat, és az a kupányi víz, mely fejadagunk volt, mintha gőzzé vált
volna a számban.
– Hol vannak? – dörmögött Kratas mérgesen. – Szét fülledt
herezacskójára, remélem, hogy ezek a kis madárkák hamarosan
összeszedik a bátorságukat és visszaszállnak.
Bár mind kemény, harcedzett katona volt, megszokták a
kényelmetlenséget és a nehézségeket, a várakozást sem idegeik, sem
vérmérsékletük nem bírta. Jó bajtársak, régi barátok kezdtek minden ok
nélkül acsarkodni egymásra, és még a vízfejadagokon is pörlekedtek.
– Shufti egy alattomos, vén kutya – mondtam Tanusnak. – Nyilván
összegyűjti erejét és inkább megvárja, míg mi érünk oda hozzá, mintsem
hogy elibénk sietne. Mielőtt lecsapna, hagyja, hogy az úton kifárasszuk
magunkat és a kimerültségtől óvatlanná váljunk.
Az ötödik napon tudtam, hogy Gallala oázisához közeledünk, mivel
megláttam előttünk azokat az ősi, barlangsírokkal telivájt, fekete sziklákat.
Évszázadokkal ezelőtt az oázis egy virágzó várost tartott el, de egy
földrengés megrendítette a hegyeket és a kutak megsérültek. A víz néhány
szivárgó csöppé apadt. Bár a kutakat mélyebbre ásták, hogy utolérjék az
egyre apadó vizet és a földbe vájt lépcsők oly mélyre nyúltak, hol a víz
felszíne mindig árnyékban volt, a város mégis elpusztult. A tető nélküli,
csupasz falak elhagyatottan álltak a csöndben, és gyíkok napoztak az
udvarokon, hol egykoron gazdag kereskedők enyelegtek háremükkel.
A legelső dolgunk az volt, hogy feltöltsük vízzel tömlőinket. Az embe-
rek hangját, kik a kút alján húzták a vizet, eltorzította a mélység visszhang-
ja. Míg ők ezzel foglalatoskodtak, Tanusszal gyorsan körbejártuk a rom-
várost. Magányos, szomorú hely volt. Közepén állt Gallala védőistenének
omladozó temploma. A tető beszakadt, a falak helyenként összedőltek.
Csupán egyetlen bejárata volt, egy roskatag kapu a nyugati oldalon.
– Ez tökéletesen megfelel – dünnyögte Tanus, amint nagy léptekkel
végigment rajta, és közben katonaszemmel mérte fel, hogy milyen az
erődítés és hol vannak leshelyek. Amikor szándéka felől érdeklődtem, csak
mosolygott és a fejét rázta.
– Ezt a részét hagyd csak rám, öreg barátom. A harc az én dolgom.
Ahogy ott álltunk a templom közepén, lábunk előtt a porban
észrevettem egy babuincsapat nyomát és megmutattam Tanusnak is. –
Nyilván ide járnak inni a kutakra – mondtam.
Ahogy aznap este a régi templomban körülültük a száraz szamár-
ürülékből rakott kis füstölgő tüzeket, ismét hallottuk a babuinokat, az öreg
hímek kihívóan ugattak a romvárost körülölelő hegyek felé. Hangjuk oda-
vissza morajlott a sziklák között és én a tűzön át odabólintottam Tanusnak.
– A barátod, Shufti végre megérkezett. Felderítői fenn vannak a hegyekben
és most onnan figyelnek minket. Ők riasztották fel a babuinokat.
– Remélem, hogy igazad van. Az én csirkefogóim már közel állnak a
lázadáshoz. Tudják, hogy ez az egész a te ötleted, és ha tévedtél, akkor
lehet, hogy kénytelen leszek a fejedet vagy a hátsó feledet átadni nekik,
hogy lecsillapítsam őket – mordult fel Tanus, majd átment a szomszédos
tűzhöz, hogy beszéljen Astesszel.
Ahogy megtudták, hogy az ellenség a közelben van, pillanatokon belül
az egész tábor hangulata megváltozott. A mogorvaság elpárolgott és az
emberek egymásra vigyorogtak a tűz fényében, miközben titkon
ellenőrizték kardjuk élét a gyékény alatt, amelyen ültek. Mindazonáltal
mind ravasz, öreg harcos volt, így szépen végigcsinálták a karavánélet
megszokott tevékenységeit, nehogy gyanút fogjanak azok, akik a fölénk
magasodó, sötét hegyekből figyelnek minket. Végül aztán mindnyájan
gyékényünkre kucorodtunk és a tüzek lassan hamvadni kezdtek, de senki
sem aludt. Hallottam, ahogy körülöttem a sötétben köhécselnek és nyugha-
tatlanul fészkelődnek. A hosszú órák még hosszabbra nyúltak, és én a nyi-
tott tetőn át figyeltem, amint a hatalmas csillagképek méltóságteljes pom-
pával gördülnek el fölöttünk, de a támadás még mindig váratott magára.
Épp mielőtt megvirradt volna, Tanus utoljára ellenőrizte az őrséget, és
mielőtt visszatért volna az előző esti tűz hűlő hamuja mellé, egy pillanatra
gyékényem fölé hajolt és azt suttogta: – Te, meg a barátaid, a babuinok,
tökéletesen illetek egymáshoz. Mind nem létező árnyakat ugattok.
– A Gébicsek itt vannak. Érzem a szagukat. A hegyek tele vannak velük
– tiltakoztam.
– Amit te érzel, az csak a közelgő reggeli illata – morogta. Tudja, hogy
mennyire utálom, ha valaki arra céloz, hogy falánk vagyok. Ahelyett, hogy
válaszoltam volna egy ilyen éretlen tréfára, fogtam magam és kimentem a
sötétbe, hogy könnyítsek magamon a legközelebbi romhalom mögött.
Ahogy ott guggoltam, egy babuin ismét ugatott, vad, zengő kiáltás törte
meg az éjszaka ezen utolsó dékánjának természetfölötti csöndjét. A fejemet
a hang irányába fordítottam és halkan, egészen távolról, a kőnek ütődő fém
koppanását hallottam, mintha ott fenn a gerincen egy izgatott kézből
kihullott volna a tőr, vagy egy óvatlan pajzs súrolta volna valamelyik kiálló
gránitkövet, amint egy fegyveres sietve áll vissza őrhelyére, nehogy a
hajnal másutt találja.
Önelégülten mosolyogtam magamban; az életben kevés dolgot élvezek
annyira, mint azt, ha Tanus kénytelen visszavonni szavait. Ahogy
visszatértem gyékényemre, útközben mindenkinek odasúgtam: –
Készüljetek fel. Itt vannak – és hallottam, amint figyelmeztetésemet éberen,
szájról szájra adják.
Fölöttem a csillagok lassanként elhomályosultak és a hajnal olyan lopva
osont közénk, mint mikor egy nőstény oroszlán cserkész be egy csapatnyi
nyársas antilopot. Aztán hirtelen hallottam, ahogy a templom nyugati falán
az egyik őr füttyent, tiszta füttyszó volt, akár egy kecskefejő rikoltása is
lehetett volna, de mi mind tudtuk, hogy nem az, és a tábor nyomban
megmozdult. A mozgolódást rögvest elnyomta Kratas és tisztjei fojtott,
sürgető suttogása: – Kékek, vigyázz! Ne feledjétek a parancsot. Mindenki a
helyén marad! – és ezután gyékényéről senki el nem mozdult.
 Kendőmmel arcomat eltakarva, anélkül, hogy felemelkedtem volna,
fejemet lassan körbe fordítottam és felnéztem a templom falai fölé
magasodó sziklák csúcsára. A gránithegyek cápafogszerű körvonalai
egészen finoman változni kezdtek. Pislognom kellett, hogy biztos lehessek
abban, amit látok. Körülöttünk a látóhatárt fegyveresek sötét, fenyegető
árnya vette körül. Úgy bekerítettek minket, akár egy teljes cölöpfal, melyen
át emberfia nem menekülhet.
Most már tudtam, hogy Shufti miért várt ilyen sokáig a megtorlással.
Kellett neki ennyi idő, hogy a tolvajoknak ekkora seregét összegyűjthesse.
Legalább ezren voltak, ha nem többen, bár ebben a rossz fényben
képtelenség lett volna megszámolni tömegüket. Túlerőben voltak, legalább
tíz az egyhez, és éreztem, hogy csüggedés vesz erőt rajtam. Ez nagyon
rossz arány, még a Kékeknek is.
A Gébicsek olyan mozdulatlanul álltak, akár körülöttük a sziklák és
megrémített fegyelmük e nyilvánvaló bizonyítéka. Arra számítottam, hogy
majd rendezetlen, gyülevész népségként zúdulnak le ránk, de ők úgy
viselkedtek, mint a képzett katonák. Mozdulatlanságuk sokkal fenyegetőbb
és félelmetesebb volt, mint bármely vad üvöltés vagy fegyvercsattogtatás.
Ahogy egyre gyorsabban erősödött a fény, már egészen tisztán ki-
vehettük őket. A nap első sugarai megcsillantak bronzpajzsaikon, kardjuk
csupasz pengéjén és szikrázva csapódtak szemünkbe. Mindegyikük be volt
burkolódzva, fejüket fekete gyapjúkendő takarta, s így a résen át csupán a
szemük látszott, gonosz tekintetek, akár a vérengző kék cápáé, mely azon
tenger vizeit tartja rettegésben, melyet nemrég hagytunk magunk mögött.
A csönd immáron oly hosszúra nyúlt, hogy idegeim már-már
megpattantak és szívemet a vér nyomása szinte szétvetette. Aztán hirtelen
egy hang hallatszott, mely a sziklák közt visszhangozva, megtörte a hajnal
csöndjét. – Kaarik! Ébren vagy?
Akkor, az arcát eltakaró kendő ellenére, felismertem Shuftit. A nyugati
sziklafal közepén állt, ott, ahol az út vágott keresztül. – Kaarik! – kiáltott
ismét. – Itt az ideje, hogy megfizesd tartozásodat, de ezúttal az ár
magasabb. Most már mindent ide kell adnod. Mindent! – ismételte meg,
majd félrevetette kendőjét, s így láthatóvá vált himlőhelyes arca. – Most
már mindent akarok, közte a te ostoba, pimasz fejedet is.
Tanus felkelt gyékényéről és félrehajította birkabőr takaróját. – Akkor le
kell jönnöd, hogy elvehesd tőlem – kiáltotta vissza és kihúzta kardját.
Shufti felemelte jobb karját és a fény vak szemére vetült, mely akár az
ezüst, úgy csillogott. Aztán hirtelen leengedte karját.
Jelére embereiből, kik ott sorakoztak fenn, üvöltés tört elő, majd
felemelték fegyvereiket és a sápadt sárga, hajnali ég felé lendítették. Shufti
intett, hogy előre, és ők áradatként zúdultak le a sziklákról Gallala keskeny
völgyébe.
Tanus a templomudvar közepére rohant, oda, ahol a város ősi lakói egy
magas kőoltárt emeltek védőistenüknek, Bésznek, a zene és a részegség
törpe istenének. Kratas és tisztjei odarohantak mellé, miközben a
rabszolgalányok, meg én is, gyékényünkön kuporogtunk és fejünket
letakarva, rémülten jajveszékeltünk.
Tanus felpattant az oltárra és térdre ereszkedett, hogy felajzza a nagy
íjat, a Lantanát. Minden erejét meg kellett feszítenie, hogy sikerüljön, de
amikor ismét felállt, sodort, ezüst ötvözetű húrja reszketve csillogott,
mintha élne. Válla fölött hátranyúlt és a hátán lévő tegezből kihúzott egy
nyílvesszőt, majd a bejárat felé fordult, mivel a Gébicsek hordái csak azon
át törhetnek be.
Az oltár alatt Kratas egyes sorba állította fel embereit, íjaikat ők is
megfeszítették és arccal pontosan a bejárat felé fordultak. Szánalmas kis
csoportot alkottak ott az oltár körül, és ahogy néztem őket, éreztem, hogy
egyre nagyobb gombóc nő a torkomon. Olyan hősiesek voltak és olyan
rettenthetetlenek. Egy hirtelen sugallat hatására elhatároztam, hogy verset
faragok a tiszteletükre, ám mielőtt rátaláltam volna az első sorra, a
zsiványok tömegének eleje már üvöltve tört be az omladozó kapun.
Csupán öt ember tudott egymás mellett feljönni a meredek lépcsőn a
nyílásig, és ez az oltárhoz, ahol Tanus állt, még negyven lépésnyire sem
volt. Tanus meghúzta és elrepítette első nyilát. Az az egyetlen nyíl három
embert ölt meg. Közülük az első egy magas, rövid kötős gazfickó volt,
akinek hosszú, zsíros fürtjei a hátát verdestek. A nyíl pontosan meztelen
mellkasának közepén találta el és olyan tisztán ment át testén, mintha csak
egy papiruszból kivágott céltábla lett volna. Az első ember vérétől
sikamlós nyíl a mögötte lévő férfi torkába csapódott. Bár ereje most már
csökkent, azért még így is átütötte a nyakát és kijött mögötte, de nem ment
át rajta teljesen. A nyílvessző tolla megakadt húsában, míg a bronz
nyílhegy szakálla belemélyedt a közvetlenül utána nyomakodó, harmadik
férfi szemébe. A két Gébicset a nyílvessző összefogta, és most ott
tántorogtak, hánykolódtak a bejárat közepén, így elzárták az utat azok elől,
akik próbáltak benyomakodni mellettük az udvarba. Végül a nyílhegy a
harmadik férfi koponyájából a szemével együtt kiszakadt. A két sebzett
férfi különvált és eldőlt, mire a csomó zsivány üvöltve özönlött át rajtuk a
templom udvarára. Az oltár körüli kis csapat sorozatos nyílzáporokkal
fogadta őket, és azok egymás után hullottak, olyannyira, hogy egymásra
halmozódó testük szinte teljesen elzárta a bejáratot, így azok, akik utánuk
jöttek, kénytelenek voltak átmászni halott és sebesült társaik testén.
Ez így nem tarthatott soká, a hátul rekedt harcosok túl nagy erővel és
túlságosan sokan voltak. Mint mikor átszakad egy földgát, mely nem bír
tovább ellenállni a Nílus emelkedő árjának, megrohamozták a bejáratot, és
máris harcosok tömege özönlött be a térre és körülzárták a Bész isten oltára
körül álló kis csoportot.
Ez már túl közel volt ahhoz, hogy az íjakat használják, ezért Tanus és
emberei félredobták, majd kihúzták kardjukat. – Hórusz, fegyverezz fel
engem! – üvöltötte Tanus csatakiáltását és emberei körülötte vele
üvöltöttek, majd munkához láttak. Bronz bronzon csattogott és a Gébicsek
megpróbálták lerohanni őket, de a kis csapat arccal kifelé, körülfogta az
oltárt. Bármelyik irányból is jöttek a Gébicsek, mindenütt kardhegy és a
Kékek végzetes kardforgató tudománya fogadta őket. A Gébicsek sem
voltak híján a bátorságnak és sűrű sorokba tömörültek az oltár körül.
Amint egyiküket levágták, egy másik ugrott a helyébe.
Láttam Shuftit a bejáratnál. Ő távol tartotta magát a küzdelemtől, de
szidta embereit és szörnyű, dühödt üvöltéssel parancsolta őket a harc sűrű-
jébe. Vak szeme rémisztőén forgott gödrében, amint buzdította őket: – Az
asszírt élve hozzátok ide. Lassan akarom megölni és hallani, amint üvölt.
A zsiványok rá se hederítettek a nőkre, akik még mindig gyékényükön
lapultak és fejüket befedve visítottak, sikoltoztak a rémülettől. Én voltam
az, ki tán a leghangosabban visított, de az udvar közepén zajló küzdelem
engem kezdett nyugtalanítani. Ekkorra már több mint ezer ember
zsúfolódott össze ezen a szűk helyen. Fuldokoltam a portól és a hadakozó
hordák szandálos lába belém rúgott, tiport, míg végül sikerült elmásznom
az egyik sarokba.
Az egyik gazember hátat fordított a küzdelemnek, és fölém hajolt.
Letépte arcomról a kendőt és egy pillanatig szemembe meredt. – Ízisz
anyjára – suttogta –, gyönyörű vagy!
Undorító alak volt, tele foghíjjal és arcán egy hosszú forradás
éktelenkedett. A lehelete, ahogy az arcomba lihegett, úgy bűzlött, akár egy
szennycsatorna. – Csak várd ki ennek a végét. Utána olyat kapsz tőlem,
hogy az élvezettől fogsz visítani – ígérte, majd maga felé emelte arcomat.
Megcsókolt.
Ösztönösen el akartam húzódni tőle, de aztán erőt vettem magamon és
viszonoztam csókját. Én művésze vagyok a szerelemnek, mivel a
mesterséget Intef úrnál, a fiúk lakrészében tanultam. Az én csókjaimtól
minden férfi elolvad.
 Minden tudásomat összeszedve csókoltam és a férfi megdermedt. Míg
bénultan állt, a blúzom alá rejtett tőrt kihúztam tokjából és hegyét becsúsz-
tattam az ötödik és a hatodik bordája közé. Amikor felkiáltott, ajkammal
fojtottam el hangját és gyöngéden öleltem keblemre, miközben egészen
addig forgattam szívében a pengét, míg végül megremegett és teljesen
elernyedt, akkor aztán elengedtem és hagytam, hogy oldalára gördüljön.
Gyorsan körülnéztem. Az alatt a néhány perc alatt, amire szükségem
volt ahhoz, hogy megszabaduljak imádómtól, az oltár körüli kis csapat
helyzete rosszabbodott. Az egyetlen sorban, amit alkottak, immáron rések,
hiányok voltak. Két ember a földön volt és Amseth megsérült. Kardját
áttette bal kezébe, miközben másik karja véresen, ernyedten lógott.
Hatalmas megkönnyebbüléssel láttam, hogy Tanus még mindig sértetlen,
még mindig vad élvezettel nevet, miközben fürgén, erőteljesen forgatja
kardját. De már túl sokáig várt azzal, hogy megnyissa a csapdát –
gondoltam. Az egész Gébics-banda ott tolongott, csaholt körülötte, akár a
vadászkutyák a fára űzött leopárd körül. Hősies kis csapatával együtt,
pillanatokon belül lemészárolják.
Miközben figyeltem, Tanus ismét megölt egyet közülük, egyenesen
átdöfte a torkát, majd kirántotta kardját a hozzá tapadt húsból és hátralépett.
Fejét hátravetette és akkorát üvöltött, hogy csak úgy zengtek belé az
omladozó falak. – Hozzám, Kékek!
Abban a pillanatban minden ijedt rabszolgalány felpattant és félredobta
hosszú köntösét. Kardjuk már csupasz volt és hátulról nyomban nekiestek
a zsiványok hordájának. A meglepetés ereje teljes volt és elsöprő. Láttam,
hogy vagy százat megöltek, mire áldozataik rádöbbentek, hogy miről van
szó és magukhoz térve összecsaptak velük. Ám amikor szembefordultak
ezzel az új támadással, hátukat tisztán mutatták Tanusnak és kis csapatának.
Annyit meg kell hagyni, hogy jól küzdöttek, bár biztosra veszem, hogy
sokkal inkább a rémület, mint a bátorság hajtotta őket. Mindazonáltal
soraik túl szorosan voltak ahhoz, hogy szabadon használhassák kardjukat
és a velük szemben álló emberek Egyiptom, s így végső soron a világ
egyik legkiválóbb csapatának katonái voltak.
Egy darabig azonban kitartottak. Aztán Tanus a kavarodás kellős
közepéből ismét felüvöltött. Egy pillanatig azt hittem, hogy ez egy újabb
parancs, aztán rájöttem, hogy a Kékek csatadalának kezdő üteme volt. Bár
gyakran hallottam, amint tiszteletteljes ámulattal beszélték, hogy a Kékek a
csata tetőpontján mindig énekelnek, valójában sosem hittem, hogy ez
lehetséges. Most azonban körülöttem mindenki énekelni kezdett, száz hang
harsogta teli torokból:
 Mi vagyunk Hórusz lehelete,
forró, akár a sivatagi szél,
mi vagyunk, kik csatában aratunk.

E szavakat kardcsapásaik kísérték, melyek úgy zengtek, akár a

kalapácsok csengése az alvilág üllőin. Ilyen arcátlan vadság láttán a
Gébicsek maradéka megrendült és egyszeriben már nem csata, hanem
vérengzés zajlott a szemem előtt.
Láttam már olyat, amikor egy vad kutyafalka bekerített és széttépett egy
birkanyájat. Ez annál rosszabb volt. Néhány Gébics ledobta kardját és
térden állva könyörgött kegyelemért. Nem volt számukra könyörület.
Mások megpróbálták elérni a kaput, de a Kékek karddal a kézben már
vártak rájuk.
A küzdelem peremén ugráltam és kiáltoztam Tanusnak, igyekeztem
túlüvölteni ezt a csatazajt: – Állítsd meg őket. Szükségünk van foglyokra.
Tanus nem hallott, vagy sokkal inkább oda se figyelt kérésemre.
Énekelve és nevetve, balján Kratasszal, a másikon Remremmel, rontott
rájuk. Szakálla azoknak a kifröccsenő vérétől volt nedves, kiket megölt, és
az arcán csurgó, vörös maszk mögül, szemében olyan téboly csillogott,
amilyet ebben a szempárban még sosem láttam. Boldogságos Hápi, miként
virult benne e szédítő csataszomj!
– Elég legyen, Tanus! Ne öld meg mindet! – Ezúttal meghallotta.
Láttam, amint a téboly elhalványul és megint ura volt önmagának.
– Kegyelmezzetek meg azoknak, akik könyörögnek érte! – üvöltötte és
katonái engedelmeskedtek. Ám végül, abból az ezerből kevesebb mint
kétszáz Gébics maradt, ki kegyelemért esdekelve, fegyvertelenül csúszott-
mászott a véres kövezeten.
Egy darabig csak álltam ott kábán, bizonytalanul és néztem ezt a
mészárlást, majd a szemem sarkából valami óvatos mozgást vettem észre.
Shufti rájött, hogy a bejáraton át nem tud elmenekülni. Ledobta kardját
és nem messze tőlem, az udvar keleti fala felé iramodott. Ez volt a
legromosabb rész, ahol a fal eredeti magasságának már csak a feléig ért. A
leomlott agyagtéglák meredeken emelkedtek és Shufti felmászott rá,
csúszkálva és vissza-visszaesve, de egyre gyorsabban közeledett a fal teteje
felé. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen, ki menekülését észrevette. A katonák
a többi fogollyal voltak elfoglalva, Tanus meg háttal állt nekem és a
szétvert ellenség felszámolását irányította.
Szinte gondolkodás nélkül lehajoltam és felvettem egy fél téglát. Ahogy
Shufti a fal tetejéhez ért, minden erőmmel felé hajítottam a téglát. Olyan
erővel csapódott hátulról a koponyájának, hogy térdre esett, majd az az
ingatag törmelékhalom megindult alatta, hatalmas porfelhő kíséretében
visszacsúszott és félájultan zuhant a lábam elé.
Rávetettem magam, lovaglóülésben a mellkasára telepedtem, és tőröm
hegyét a torkának szorítottam. Meredten felnézett rám, egyetlen ép szeme
még mindig homályban úszott jól célzott dobásomtól.
– Feküdj nyugodtan – figyelmeztettem –, vagy kibelezlek, mint egy
halat.
Közben kendőmet, fejdíszemet elvesztettem és hajam a vállamra omlott.
Akkor felismert, ami cseppet sem volt meglepő. Gyakran találkoztunk, bár
egészen más körülmények között.
– Taita, az eunuch! – motyogta, – Tudja Intef úr, hogy miben sántikálsz?
– Hamarosan megtudja – nyugtattam meg és addig szurkodtam, míg fel
nem hördült –, de nem te leszel az, aki felvilágosítja.
Anélkül, hogy tőröm hegyét elmozdítottam volna torkáról, odakiáltot-
tam a hozzám legközelebb álló két katonának, hogy vigyék el. Arccal a
földre rántották, majd mielőtt elvonszolták volna, lenkötéllel összekötözték
a csuklóját.
Tanus látta, hogyan fogtam el Shuftit és most halottakon és
sebesülteken át, nagy léptekkel jött oda hozzám. – Jó dobás volt, Taita!
Látom, nem felejtettél el semmit abból, amit tanítottam neked. – Aztán
olyan keményen hátba vágott, hogy megtántorodtam. – Még sok munka
vár rád. Elvesztettünk négy embert és legalább egy tucat sebesültünk van.
– És mi van a táborukkal? – kérdeztem, mire rám meredt.
– Milyen tábor?
– Ezer Gébics nem bújik csak úgy elő a homokból, mint valami sivatagi
virág. Nyilván vannak velük málnás állatok meg rabszolgák. Ráadásul
innen nem is lehetnek túl messze. Nem szabad hagynod, hogy
elmeneküljenek. Senki nem menekülhet el, hogy elmesélhesse a mai csata
történetét. Egyikőjüknek sem engedhetjük meg, hogy elvigye a hírt
Karnakba, miszerint te még mindig élsz.
– Jóságos Ízisz, igazad van! De hogy találjuk meg őket? – Nyilvánvaló
volt, hogy Tanus még mindig zavart a csataláz bódulatától. Néha
eltöprengtem, vajon mihez is kezdett volna nélkülem.
– Kövesd a nyomukat – mondtam neki türelmetlenül. – Ezer pár láb
nyilván egész utat taposott nekünk, hogy azt követve eljussunk oda,
ahonnan jöttek.
Tekintete egyszeriben kitisztult, és a templomon át odakiáltott
Kratasnak. – Végy magad mellé ötven embert. Eredj Taitával. Elvezet
benneteket a táborukba.
– A sebesültek... – kezdtem tiltakozni. Mára már épp elég harcot láttam,
de ellenvetésemet nyomban lesöpörte – Nincs nálad jobb nyomolvasóm. A
sebesültek megvárnak, az én gazfickóim olyan szívósak és kemények, akár
a friss bivalyhús, nemigen fognak meghalni, mielőtt visszaérnél.

A táborukat valóban oly egyszerű volt megtalálni, ahogy mondtam.

Kratasszal és nyomában ötven emberével, a város körül széles nyomra
leltem, majd az első hegyvonulat mögött rátaláltam arra a széles csapásra,
amin felvonultak, hogy bekerítsenek minket. Szaporán követtük visszafelé
a nyomot és még alig tettünk meg talán fél mérföldet, amikor felérvén egy
emelkedő tetejére, alattunk, a lapos völgyben, már meg is találtuk a
Gébicsek táborát.
Tökéletesen megleptük őket. Alig húsz embert hagytak hátra, hogy őriz-
zék a szamarakat meg az asszonyokat. Kratas emberei az első rohammal
elintézték őket és ezúttal túl későn kaptam észbe ahhoz, hogy akár egyetlen
foglyot is megmenthessek. Csupán az asszonyoknak kegyelmeztek és
amint a tábor biztonságos volt, Kratas hagyta, hogy emberei megkapják
őket, mivel ez hagyományosan része a győztes jutalmának.
Az asszonyok szememben sokkal bájosabbnak tűntek, mint amit az em-
ber egy ilyen társaságtól várna. Jó néhány csinos kis arcot láttam közöttük.
Meglehetősen jó szívvel engedelmeskedtek ennek a győzelmi szertartásnak.
Néhányukat még nevetni, tréfálkozni is hallottam, amint a katonák kockát
vetettek értük. Egy Gébics-banda táborkísérő nőjének hivatása éppenséggel
nem tartozik a legkifinomultabb életpályák közé, és kétlem, hogy ezek
közül a hölgyek közül akár csak egy is piruló szűz lett volna. Új
tulajdonosaik egymás után elvezették őket a legközelebbi kőrakás mögé,
ahol szoknyájuk minden további szertartás nélkül felemeltetett.
Újhold követi a régi halálát, a tavasz a telet, e hölgyek közül sem
látszott jele egyiken sem annak, hogy gyászolná előző szeretőjét. Sőt,
inkább nagyon valószínűnek tűnt, hogy új és talán tartósabb kapcsolatok
születtek itt, a sivatag homokján.
Ami engem illet, sokkal jobban érdekeltek a málhás szamarak, meg az,
ami a hátukon volt. Több mint százötven volt belőlük és a legtöbbjük erős
állat volt, kitűnő állapotban, ami azt jelenti, hogy jó árat fizetnek értük a
karnaki vagy szafagai piacon. Úgy gondoltam, hogy engem legalább egy
tiszt része illet majd meg, amikor a zsákmányt elosztják. Végül is már igen
sokat költöttem a sajátomból, hogy segítsem ezt a vállalkozást, így jogom
lenne némi kárpótlásra. Komolyan beszélek majd erről Tanusszal, és azt
hiszem, számíthatok megértésére. Ő igazán nagylelkű és bőkezű.
Mire visszaértünk Gallala városába az elfogott málhás szamarakkal,
rajtuk a hadizsákmánnyal, meg a mögöttük csellengő asszonyokkal, akik
egészen természetesen szoktak hozzá új embereikhez, addigra lement a nap.
A kutak közelében, az egyik kisebb, romos épületet alakítottuk ki
hadikórházzá. Ott dolgoztam egész éjjel fáklyák meg olajmécsesek fénye
mellett és összevarrtam sebesültjeinket. Mint mindig, most is lenyűgözött
szenvtelen nyugalmuk, mivel voltak egypáran, kiknek sérülése súlyos volt
és fájdalmas. Mindazonáltal, mielőtt megvirradt volna, csupán egy
betegemet vesztettem el. Amseth belehalt abba, hogy a karjában átvágott
ütőérből túl sok vért vesztett. Ha nem megyek ki a sivatagba és nyomban a
csata után ellátom, talán megmenthettem volna. Bár a felelősség Tanust
terhelte, mégis éreztem magamban azt a jól ismert bűntudatot és
szomorúságot, mint mindig, ha olyan halállal szembesültem, melyet
megakadályozhattam volna. Abban azonban biztos lehettem, hogy többi
betegem mind gyorsan és könnyen felépül. Mind erős, fiatal ember, egytől
egyig remek egészségi állapotban.
A Gébicsek között nem volt sebesült, kit el kellett volna látnom. A fejü-
ket levágták ott, ahol elestek. Mint orvost, felkavart ez az ősi szokás, ahogy
a sebesült ellenféllel bántak, bár azt hiszem, volt benne némi ésszerűség.
Miért pazarolnák a győztesek tartalékaikat a megnyomorított legyőzöttekre,
amikor rabszolgaként nemigen van értékük, ha meg életben hagyják,
esetleg felépülhet, hogy aztán legközelebb ismét ellenük harcoljon?
Egész éjjel egy korty borral meg néhány falat, véres kézzel betömött
étellel dolgoztam, és már szinte teljesen kimerültem, de pihenésre még
mindig nem jutott időm. Tanus küldött értem, amint megvirradt.

A sértetlen foglyokat Bész templomában tartottuk. Kezük össze volt

kötözve hátuk mögött és hosszú sorokban guggoltak az északi fal mentén,
miközben az őrség vigyázott rájuk.
Amint beléptem a templomba, Tanus odahívatott, ahol egy csoportnyi
tiszt társaságában állt. Még mindig az asszír feleség öltözékében voltam,
így felemeltem vérfoltos szoknyámat és óvatosan lépkedtem a kövezeten,
mely tele volt a csata maradványaival.
– A Gébicsek tizenhárom családból állnak – ugye ezt mondtad nekem,
Taita? – kérdezte Tanus, és én bólintottam. – Mindegyik család a maga
főnökével: Itt van Shufti. Nézzünk, felismersz-e még más főnököt e kifo-
gástalan és finom gyülekezet tagjai között. – Gúnyosan kuncogva a
foglyok felé mutatott, majd karon fogott és végigvezetett a guggoló férfiak
sorai előtt.
A fátylat továbbra is az arcomon tartottam, hogy a foglyok közül senki
se ismerhessen fel. Rápillantottam minden arcra, mely mellett elhaladtam
és kettőt közülük felismertem. Akheku a déli család feje volt, aki az
Asszuán, Elephantine és az első katarakta környékét fosztogatta, míg Seték
a távolabbi, északi részek, Kom-Ombo főnöke volt.
Az nyilvánvaló volt, hogy Shufti összegyűjtött mindenkit, akit ilyen
rövid idő alatt elő tudott keríteni. Minden családnak akadtak tagjai azok
között, akiket elfogtunk. Ahogy könnyedén vállukra ütve vezetőiket
azonosítottam, nyomban elvonszolták őket.
Amikor a sor végére értünk, Tanus megkérdezte: – Biztos vagy benne,
hogy nem hagytad ki egyikőjüket sem?
– Hogy lehetnék biztos benne? Mondtam neked, hogy nem találkoztam
az összes főnökkel.
Tanus vállat vont. – Végül is az túl szép lett volna, ha egyszer kivetjük a
hálót és nyomban elfogjuk az összes madárkát. Még így is szerencsésnek
tarthatjuk magunkat, hogy egyből három fennakadt. De nézzük meg még a
fejeket is. Hátha szerencsénk lesz és találunk még néhányat közöttük.
Ez elég rémes dolog volt, amit egy kényesebb gyomrú ember nemigen
bírt volna, de én az emberi testtel, mind holtan, mind élve, nap mint nap
találkozom. Miközben a templom lépcsőjén ülve, kényelmesen
reggeliztünk, megmutatták nekünk a levágott fejeket, vérragacsos hajuknál
fogva egyenként emelték fel őket, a nyelvük kilógott petyhüdt ajkaik közül
és üres, porral fedett tekintettel meredtek a túlvilág felé, ahová tartottak.
Az étvágyam kitűnőbb volt mint máskor, mivel igen keveset ettem az
elmúlt két nap során. Tömtem magamba a sok finom süteményt meg
gyümölcsöt, amivel Tiamat látott el minket, és közben rámutattam azokra a
fejekre, amelyeket felismertem. Volt vagy húsz egyszerű tolvaj köztük,
akikkel az Intef úrnak végzett munkám során találkoztam, de főnök csak
egy. A qenai Nefer-Temu, egyik jelentéktelenebb tagja ennek a rémes
szövetségnek.
– Ez összesen négy – dünnyögte Tanus elégedetten és elrendelte, hogy
Nefer-Temu fejét helyezzék annak a piramisnak a csúcsára, melyet a
koponyákból emelt Gallala kútja előtt.
– Így tehát leszámoltunk már néggyel. Még meg kell találnunk a
maradék kilenc főnököt. Akkor most kezdjük el kikérdezni a foglyainkat. –
Fürgén felpattant, és én sietve lenyeltem reggelim maradékát, majd nem túl
lelkesen visszamentem utána Bész templomába.
 Bár én voltam az, aki megvilágítottam Tanus előtt, hogy szükségünk
van a családokból olyanokra, akik felvilágosítást adnak nekünk és
valójában sugalltam azt is, mi módon szerezhetnénk ilyen embereket,
mégis, most, amikor eljött az ideje, hogy javaslatom szerint cselekedjünk,
teli voltam bűntudattal meg lelkiismeret-furdalással. Javasolni egy
irgalmatlan tettet, az egy dolog, de aztán ott állni és a gyakorlatban
végignézni, az már egészen más.
Megpróbálkoztam valami gyatra kifogással, hogy a sebesülteknek szük-
ségük van rám, de Tanus vidáman elhallgattatott. – Most félre a finnyás
aggályaiddal, Taita. Itt maradsz mellettem az egész kihallgatás során, hogy
ellenőrizzük, első látásra nem hagytál-e ki valakit régi barátaid közül.
A kihallgatás gyors volt és könyörtelen, ami, gondolom, az egyetlen
megfelelő módszer az ilyenekkel, mint akikkel nekünk volt dolgunk.
Kezdetként Tanus felpattant Bész kőoltárára és egyik kezében a sólyom
pecséttel, olyan mosollyal nézett le a guggoló foglyokra, amitől azok
nyilván megdermedtek, pedig mindnyájukra tűzött a sivatagi nap.
– Kezemben Mamose fáraó sólyom pecsétje és én az ő hangján szólok –
mondta nekik zordan és magasra emelte a szobrocskát. – Én vagyok a ti bí-
rátok és ítélet-végrehajtótok. – Elhallgatott és tekintetét lassan körülhor-
dozta felfelé fordított arcukon. Ahogy tekintetük találkozott az övével, sor-
ban mind lesütötték a szemüket. Átható pillantását egyikőjük sem bírta ki.
– Tetten értünk benneteket fosztogatás és gyilkosság elkövetése közben.
Ha van köztetek olyan, aki ezt tagadná, álljon elő és jelentse ki, hogy
ártatlan.
Várt egy darabig, miközben a fölöttünk türelmetlenül kerengő keselyűk
árnyai cikáztak a poros udvaron. – Gyerünk! Szóljatok, ti ártatlanok. –
Fölpillantott a köröző, különös, rózsaszín, kopasz fejű madarakra. –
Fivéreitek már türelmetlenül várják a lakomát. Ne várassuk őket.
Még mindig nem szólt s nem mozdult egyikőjük sem, Tanus pedig
leeresztette a sólyom pecsétet. – Tetteitek, melyeknek mi itt mind
szemtanúi voltunk, ítélnek el titeket. Hallgatásotok megerősíti az ítéletet.
Bűnösök vagytok. Az isteni fáraó nevében ítéletet mondok felettetek.
Lefejezés általi halálra ítéllek benneteket. Levágott fejeiteket a karavánutak
mellé helyezzük el. Minden törvénytisztelő ember, ki ezen az úton elhalad,
látni fogja az út mellett vigyorgó koponyátokat és tudni fogja, hogy a
Gébicsek a sassal találkoztak. Tudni fogják, hogy a törvénytelenségek kora
elmúlt e földről és visszatért a béke ebbe a mi Egyiptomunkba. Én szóltam.
Mamose fáraó szólt.
Tanus bólintott, és az első foglyot előrevonszolták, majd térdre
kényszerítették az oltár előtt.
– Ha igazul válaszolsz három kérdésre, megkíméljük életedet.
Katonaként besoroztatsz regimentembe, és megkapod az ezzel járó
fizetséget és minden kiváltságot. Ha nem válaszolsz kérdésemre, akkor az
ítélet nyomban végrehajtatik – mondta neki Tanus.
Szigorúan nézett le a térdeplő fogolyra. – Íme az első kérdés. Melyik
családhoz tartozol?
Az elítélt nem válaszolt. A Gébicsek vérszerződése túlságosan erősen
kötötte ahhoz, hogy megtörje.
– Íme a második kérdés. Ki a főnök, aki néked parancsol? – kérdezte
Tanus és a férfi még mindig hallgatott.
– Íme a harmadik és egyben utolsó kérdés. Elvezetsz-e engem arra a
búvóhelyre, ahol családod rejtőzködik? – kérdezte Tanus, és a férfi
fölnézett rá, majd megköszörülte a torkát és köpött egyet. Köpete sárgán
fröccsent szét a köveken. Tanus odabólintott emberének, ki karddal a
kezében állt fölötte.
Szép, tiszta vágás volt, és a fej az oltár lábánál lévő lépcsőre hullt. –
Egy újabb fej a piramisba – mondta Tanus halkan és intett, hogy hozzák
elő a következő foglyot.
Neki is feltette ugyanazt a három kérdést, és amikor a Gébics kihívó
trágársággal válaszolt neki, Tanus bólintott. Ezúttal a hóhér rosszul
időzítette a csapást és a test félig levágott nyakkal ide-oda csapódott. Még
háromszor kellett rácsapni, hogy a fej végre leguruljon a lépcsőn.
Tanus huszonhárom fejet vágatott le, számoltam, hogy elvonjam magam
az együttérzés időnként rám törő, elgyöngítő hullámaitól, míg végre
megtört az első elítélt. Fiatal volt, még majdnem gyerek. Éles hangon
elhadarta a válaszokat, pedig Tanus még fel sem tette neki a három kérdést.
– A nevem Hui. Vérszövetség köt Basti, a Kegyetlen családjához. Isme-
rem búvóhelyeit és elvezetlek oda. – Tanus ádáz elégedettséggel elmoso-
lyodott és intett, hogy vezessék el a fiút. – Rendesen gondoskodjatok róla –
figyelmeztette az őröket. – Most már ő is a Kékek katonája, a bajtársatok.
Az első átállás után a többi már könnyebben ment, bár még mindig sok
maradt, ki dacosan szembeszállt Tanusszal. Akadtak, akik szitkozódva
átkozták, mások meg kihívóan az arcába nevettek, egészen addig, míg a
kard lesújtott és harciasságuknak vége szakadt azzal az utolsó lehelettel,
mely bíborvörösen lökődött ki átvágott légcsövükből.
Csodálat töltött el azok iránt, kik egy hitvány és aljas életet úgy
végeztek be, mely némiképp a becsületre emlékeztetett. Nevettek a halálra.
Tudtam, hogy bennem nem lett volna ilyen bátorság. Ha nekem is
választanom kellett volna, biztosan épp úgy választottam volna, amint azt a
gyöngébb foglyok tették.
– Én Ur családjának tagja vagyok – vallotta az egyik.
– Én Maa-En-Tef családjából való vagyok, aki egészen El Khargáig a
nyugati part főnöke – mondta egy másik, míg végül minden családból volt
emberünk, aki elvezet minket a még megmaradt rablóvezérek
rejtekhelyeire és egy vállmagasságig érő halom az ellenszegülő fejekből,
mellyel tovább növelhettük a kút melletti piramist.

Az egyik dolog, amin Tanusszal sokat törtük a fejünket, az volt, hogy hol
helyezzük el a már elfogott három rablóvezért és azt a húsz árulót, akiket
sikerült összeszednünk az elítélt Gébicsek közül.
Tudtuk, a Gébicsek olyan kiterjedt befolyással rendelkeznek, hogy
foglyainkat nem mertük Egyiptomban tartani. Egyetlen börtön sem volt
elég biztonságos ahhoz, hogy megakadályozza Akh-Szétet és vezéreit
abban, hogy elérjék és megvesztegetéssel vagy erőszakkal kiszabadítsák,
illetve méreggel vagy valami más, hasonlóan kellemetlen módszerrel
elnémítsák őket. Tudtuk, hogy Akh-Szét olyan, akár egy nyolckarú polip,
melynek feje rejtve van, de csápjai elérik kormányunk minden rétegét és
befurakszanak létünk legbensőbb szövetébe.
Ezen a ponton ötlött fel bennem ismét barátom, Tiamat, a szafagai
kereskedő.
Most, hogy a Kék Krokodil Gárda egy osztagaként, és nem mint
rabszolgakaraván menetelt vissza Gallalától a vörös-tengeri kikötővárosba,
ugyanaz az út fele annyi időnkbe telt. Foglyainkat felhajtottuk Tiamat
egyik kereskedelmi hajójára, mely a kikötőben várt ránk, és a kapitány
nyomban útnak indult az arábiai part felé, ahol Tiamatnak rabszolgatábora
volt egy kis part menti szigeten, Jez Baquanon, melyet saját őrei vigyáztak.
A sziget körüli vizekben a kegyetlen kék cápák csapatai cirkáltak. Tiamat
biztosított minket, hogy a szigetről még senkinek sem sikerült megszöknie,
nem kerülhette még el senki az őrök éberségét, sem a cápák mohó étvágyát.
Foglyaink közül csupán egyet nem küldtünk el a szigetre. Ez Hui volt,
Basti, a Kegyetlen családjából, ugyanaz a fiú, aki a kivégzéstől való félel-
mében elsőként adta meg magát nekünk. Útban a tenger felé Tanus mind-
végig maga mellett tartotta és felé fordította ellenállhatatlan egyénisége
minden erejét. Mire Szafagába értünk, Hui már készséges rabszolgája volt.
Tanus e különleges adottsága, hogy még ott is hűséget és odaadást szerzett,
hol korábban mindez lehetetlennek tűnt, mindig csodálatba ejtett. Biztos
voltam benne, hogy Hui, akit a kivégzéstől való félelem oly gyorsan
megtört, immáron önként áldozná fel hitvány életét Tanusért.
Tanus varázsának hatása alatt, Hui részletesen elmondott mindent, amit
csak tudott, arról a családról, melynek tagjává egykor vérével esküdött,
íróecsetemmel a kézben csöndesen hallgattam, amint Tanus kikérdezte, és
lejegyeztem mindent, amit elmondott nekünk.
Megtudtuk, hogy Basti, a Kegyetlen búvóhelye a szörnyű Gebel-Umm-
Bahari sivatagban volt, az egyik lapos hegytetőn, melyet minden oldalról
meredek sziklák védtek. Alig két napnyi járásra a Nílus keleti partjától és a
part mentén haladó, forgalmas karavánutaktól, ez a rejtett és bevehetetlen
erőd tökéletes fészke volt egy ragadozó madárnak.
– Egyetlen ösvény vezet a csúcsra, egy, a sziklákból kivájt lépcső.
Olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy ember mehet fel rajta – mondta
Hui.
– Nincs másik út? – kérdezte Tanus, mire Hui elvigyorodott és ujját
amolyan titkos, összeesküvő mozdulattal az orrára tette.
– De van egy másik út. Mindig ezen mentem vissza a hegyre, amikor
őrhelyemet elhagyva meglátogattam egy hölgyet, ki a barátnőm volt. Basti
megöletett volna, ha megtudja, hogy elmentem. Veszélyes, meredek út, de
egy tucat ügyes ember fel tud mászni arra és tarthatja fönn a sziklát, míg a
fő erők felérnek hozzájuk az ösvényen. Én majd felvezetlek oda Akh-
Hórusz.
Ez volt az első eset, hogy ezt a nevet hallottam. Akh-Hórusz, a nagy
isten, Hórusz fivére. Ez a név illett Tanusra. Természetesen Hui és a többi
foglyunk nem ismerhette Tanus valódi kilétét. A maguk egyszerű módján
csupán annyit tudtak, hogy Tanus biztosan valamiféle isten. Olyan volt,
mint egy isten, úgy harcolt, akár egy isten és a csata kellős közepén Hórusz
nevét kiáltva fohászkodott. Így tehát arra a következtetésre jutottak, hogy
nem lehet más, mint Hórusz fivére.
Akh-Hórusz! Ezt a nevet az elkövetkezendő hónapokban egész
Egyiptom megismerte. Ezt kiáltották hegytetőről hegytetőre. Ez hangzott
végig a karavánutakon. A csónakosok ajkán jutott el mindenhová, végig a
folyón, városról városra, az egyik királyságból a másikba. Legenda
szövődött neve körül, hisz ahogy tetteit mesélték, azok minden egyes
beszámolóval egyre nagyobbak, egyre mesésebbek lettek.
Akh-Hórusz volt az a hatalmas harcos, aki a semmiből jelent meg és
fivére Hórusz küldte, hogy folytassa örök harcát a gonosz ellen, Akh-Szét,
a Gébicsek ura ellen.
Akh-Hórusz! Valahányszor ezt a nevet az egyiptomi emberek
elismételték, szívüket új remény töltötte el.
 Mindez azonban még a jövő volt, amikor ott ültünk Tiamat, a kereskedő
kertjében. Csupán én tudtam, hogy Tanust micsoda harag fűti Basti ellen,
és mennyire szeretné már Gebel-Umm-Bahariba vezetni embereit, hogy
végre elfoghassa. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy Basti volt a főnökök
közt a legmohóbb és a legkönyörtelenebb. Sokkal többről volt szó.
Tanusnak nagyon is személyes elszámolni valója volt azzal a gazemberrel.
Tanus tőlem tudta, hogy Basti volt az eszköz Akh-Szét kezében, amivel
megsemmisítette Pianki, Harrab úr, Tanus apjának vagyonát.
– Fel tudlak vezetni Gebel-Umm-Bahari szikláira – ígérte Hui. – A
kezedre adom Bastit.
Tanus egy darabig hallgatott és a sötétben ízlelgette ezt az ígéretet. Ott
ültünk és hallgattuk Tiamat kertjének mélyéről a fülemüle énekét. Ez a
hang annyira idegen volt azoktól a gonosz és szörnyűséges dolgoktól, me-
lyekről mi beszéltünk. Egy idő múlva Tanus felsóhajtott és elküldte Huit.
– Jól van, fiú – mondta neki. – Teljesítsd ígéreted és meglásd, hálás
leszek neked.
Hui leborult előtte, akár egy isten előtt és Tanus ingerülten
megbökdöste a lábával. – Elég legyen ebből a badarságból. Eredj már.
Ez az új keletű és váratlan istenségre emelés zavarta Tanust.
Mérséklettel vagy túlzott szerénységgel soha senki nem vádolhatta, de
legalább gyakorlatias volt és saját helyzetét tekintve sosem táplált hamis
illúziókat; soha nem pályázott arra, hogy fáraó legyen, vagy istenné
emeljék és mindig türelmetlenül fogadta, ha a körülötte lévők szolgai
alázattal viseltettek iránta.
Amint a fiú elment, Tanus felém fordult. – Éjszakánként oly gyakran
fekszem éberen és töprengek mindazon, amit apámról mondtál el. Testem,
lelkem, minden porcikám ég a vágytól, hogy bosszút álljak azon, aki
szégyenbe és nyomorba taszította, majd végül a halálba űzte. Alig tudok
uralkodni magamon. Legszívesebben elvetném ezt az agyafúrt módszert,
amit kiagyaltál, hogy csapdába csaljuk AkhSzétet. Inkább egyenesen
odamennék hozzá és puszta kézzel tépném ki gyalázatos, gonosz szívét.
– Ha így teszel, akkor elveszítesz mindent – mondtam. – Ezt te is jól
tudod. Csináld, ahogy én mondom és nemcsak saját hírnevedet, de nemes
atyádét is régi fényében szerzed vissza. Ha úgy teszel, ahogy én mondom,
akkor visszaszerezheted a tőled ellopott birtokot és vagyont. Ezzel a mód-
szerrel megtorolhatsz mindent és visszajutsz Lostrishoz, hogy beteljesüljön
a látomás, amit az Ámon-Ré Útvesztőkkel jövendöltem nektek. Bízz
bennem, Tanus. A saját érdekedben és úrnőm érdekében, bízz bennem.
– Ha benned nem bízom, akkor kiben bízhatnék? – kérdezte és kezével
megérintette karomat. – Tudom, hogy igazad van, de belőlem mindig
hiányzott a türelem. Számomra a gyors és egyenes út a legegyszerűbb.
– Most egy időre verd ki fejedből Akh-Szétet. Csupán a következő
lépésre gondolj e kanyargós úton, melyet együtt kell bejárnunk. Bastira, a
Kegyetlenre gondolj. Basti volt az, ki megsemmisítette atyád minden Ke-
letről visszatérő karavánját. Öt évszakon át Harrab úr egyetlenegy karaván-
ja sem tért vissza Karnakba. Útközben mindet megtámadták és kifosztották.
Basti volt az, ki tönkretette atyád szesztrai rézbányáit, megölte az összes
mérnököt meg az ott dolgozó rabszolgákat. Azok a gazdag érclelőhelyek
azóta is ott állnak kiaknázatlanul. Basti volt az, aki folyamatosan fosztogat-
ta atyád Nílus menti birtokait, lemészárolta a földeken dolgozó rabszolgá-
kat, felégette a termést, míg végül csak gyom nőtt Harrab úr földjein és
kénytelen volt mindet valódi értékének csupán egy töredékéért eladni.
– Ez mind igaz lehet, de Akh-Szét volt az, aki Bastinak parancsot adott.
– Ezt senki nem fogja elhinni. A fáraó sem fogja elhinni, hacsak nem
hallja Basti beismerő vallomását – mondtam neki türelmetlenül. – Miért
vagy te mindig ilyen önfejű? Ezt már százszor is megbeszéltük. Először a
főnökök, majd utoljára jön a kígyó feje, Akh-Szét.
– Tudom, hogy tiéd a bölcsesség hangja. De nehezen viselem a
várakozást. Bosszúra vágyom. Ajra vágyom, hogy becsületemről
lemoshassam a lázadás és az árulás foltját és vágyom – jaj, mennyire
vágyom – Lostris után!
Áthajolt és olyan erővel ölelte át vállam, hogy a fájdalomtól
megvonaglott az arcom. – Itt már épp eleget tettél, öreg barátom. Nélküled
sosem jutottam volna idáig. Ha nem keresel meg, akkor talán még most is
részegen hevernék valami bűzlő szajha karjai között. Sokkal többel
tartozom neked, mint amit valaha is viszonozni tudnék, de most el kell
küldjelek. Rád másutt van szükség. Basti az én vadam és ebben a
vadászatban már nincs szükségem rád. Nem jössz velem Gebel-Umm-
Bahariba. Visszaküldték oda, ahová tartozol ahová én is tartozom, de nem
mehetek –, Lostris úrnő mellé. Irigyellek öreg barátom, feláldoznám még
halhatatlanságom reményét is azért, hogy helyetted én mehessek hozzá.
Persze erőteljesen tiltakoztam. Esküdöztem, hogy én csak azt akarom,
hogy még egy lehetőséget kapjak azok ellen a gonosztevők ellen, hogy én a
kísérője, a társa vagyok és komolyan megbántódom, ha nem lehetek
mellette a következő hadjárat során. Mindvégig abban a biztos tudatban
beszéltem, hogy ha Tanus egyszer elhatároz valamit, akkor hajthatatlan és
nemigen lehet lebeszélni róla, csak nagy ritkán és ez akkor is csupán
barátjának és tanácsadójának, Taitának, a rabszolgának szokott sikerülni.
 Az igazság az volt, hogy épp elegem lett már a vad hősiességből meg
abból, hogy mindenféle emberek megpróbáljanak megölni. Én nem szü-
lettem katonának, nem rendelkeztem egy harcos érzéketlen porhüvelyével.
Gyűlöltem a sivatagi hadjáratok zord kellemetlenségeit. Nem bírtam volna
ki még egy hét forróságot, izzadást és legyeket úgy, hogy még egy
pillantást se vethessek Nílus Anyánk édes, zöld vizére. Vágytam arra, hogy
fürdés után, beolajozott bőrömön érezzem a tiszta vászon érintését. Úrnőm
meg sokkal jobban hiányzott, mintsem hogy azt szavakkal kifejezhettem
volna. Az Elephantine-szigeti festett szobákban zajló, csöndes, kifinomult
életünk, a közös muzsikálás, hosszú, kötetlen beszélgetéseink, az állataim
meg a tekercseim valami ellenállhatatlan erővel vonzottak.
Tanus jól látta, már nem volt szüksége rám, és az én helyem immáron
úrnőm mellett volt. De azért, ha túl készségesen teljesítettem volna akaratát,
akkor rosszabb véleménnyel lett volna rólam, és azért ezt sem akartam.
Végül aztán hagytam magam meggyőzni és lelkesedésemet buzgón
leplezve készülődtem, hogy visszatérjek Elephantine-ba.

Tanus visszarendelte Kratast Karnakba, hogy gyűjtsön és hozzon erősítést

a Gebel-Umm-Bahari sivatagba vezetendő, hadjárathoz. Így abban marad-
tunk, hogy Karnakig az ő védelme mellett utazom, de Tanustól elbúcsúzni
nem volt épp egyszerű dolog. Miután már elhagytam Tiamat házát, hogy
csatlakozzam Kratashoz, aki a városon kívül várt rám, Tanus két ízben is
visszahívott, hogy rám bízzon még egy úrnőmnek szóló üzenetet.
– Mondd meg neki, hogy a nap minden órájában rá gondolok!
– Ezt az üzenetet már egyszer elmondtad – tiltakoztam.
– Mondd meg neki, hogy álmaimat az ő csodás arca tölti be.
– Már ezt is mondtad. Mindet kívülről fújom. Mondj már valami újat is
– könyörgöm.
– Mondd meg neki, hogy hiszek az Útvesztők látomásában, hogy
néhány rövid éven belül ismét együtt leszünk...
– Kratas vár rám. Ha itt tartasz, hogyan adjam át az üzeneteidet?
– Mondd meg neki, hogy mindent csak érte teszek. Minden leheletem
csak neki szól... – hirtelen elhallgatott és megölelt. – Az az igazság, Taita,
hogy azt hiszem, képtelen vagyok még egy napot leélni nélküle.
– Az az öt év úgy elszalad, akár az az egyetlen nap. Mire legközelebb
látod, addigra már visszaszerezted becsületedet és híred ismét magasan
szárnyal majd e földön. Mindezért csak még jobban fog szeretni.
Végre utamra engedett. – Nagyon vigyázz rá, míg át nem vehetem tőled
e boldog kötelességet. Most pedig eredj. Siess hozzá.
 – Pontosan ez lett volna a szándékom az imént eltelt óra során –
mondtam savanyú képpel, majd kihasználtam a helyzetet és gyorsan
nekiiramodtam.
Kratasszal az élen, kis különítményünk kevesebb mint egy hét alatt tette
meg az utat Karnakba. Mivel féltem, hogy esetleg Rasfer vagy Intef úr
felismer, igyekeztem csupán annyi időt eltölteni imádott városomban, amíg
sikerült feljutnom az egyik délnek tartó bárkára. Kratast úgy hagytam ott,
hogy a fáraó elit csapatai közt buzgón toborozta azt az ezer jó embert,
akiket Tanus kért, én meg felszálltam a bárka fedélzetére.
Egész úton északi szél dagasztotta vitorlánkat, így tizenkét nappal
azután, hogy elhagytuk Thébát, kikötöttünk Kelet-Elephantine kikötőjében.
Még mindig a papi rend parókáját és öltözékét viseltem, így, midőn partra
léptem, nem ismert fel senki.
Egy aprócska rézgyűrűért sikerült kibérelnem egy kis vitorlást, mely
átvitt a folyón a királyi szigetre, és pontosan annál a lépcsőnél tett ki, mely
a háremben lévő kertünk vízre nyíló kapujához vezetett. A szívem csak
úgy dübörgött bordáim alatt, ahogy felfutottam a lépcsőn. Nagyon is
hosszú ideig voltam távol úrnőmtől. Az ehhez hasonló esetekben
döbbentem rá iránta érzett érzelmeim teljes erejére. Biztos voltam benne,
hogy Tanus szerelme csupán könnyű folyami szellő annak a hamszinnak az
erejéhez képest, amit az én érzelmeim kavartak bennem.
Lostris egyik fekete rabszolgalánya fogadott a kapunál és megpróbálta
megakadályozni, hogy belépjek. – Úrnőm nincs jól, pap. Most épp egy
másik orvos van nála. Nem fogad téged.
– Dehogyis nem fogad – mondtam neki, azzal lekaptam fejemről a
parókát.
– Taita! – sikoltotta, majd térdre hullt és kétségbeesetten mutatta a jelet,
mely elhárítja a gonoszt. – Te meghaltál. Ez nem te vagy, csupán valami
gonosz jelenés a síron túlról.
Félresöpörtem az útból és úrnőm saját lakrészéhez siettem, hogy az ajtó-
ban azon Ozirisz-papok egyikébe ütközzem, kik magukat orvosnak tartják.
– Mit keresel te itt? – kérdeztem tőle felháborodottan, mivel
elborzasztott a gondolat, hogy ezek közül a sarlatánok közül akár csak egy
is úrnőm közelébe kerülhetett. Még mielőtt válaszolhatott volna,
ráüvöltöttem: – Takarodj! Ki innen! Vidd a varázslataidat, a talizmánjaidat
meg a koszos szereidet, és vissza se gyere.
Úgy nézett ki, mint aki vitába akar szállni, de én lapockái közé
nyomtam a kezem és megadtam neki a kezdő lökést a kapu felé. Ezután
úrnőm ágya mellé rohantam.
 A szobát betöltötte a betegség savanyú, erős szaga és fájdalmas rémület
lett úrrá rajtam, hogy lenéztem Lostris úrnőre. Mintha összezsugorodott
volna, a bőre sápadt volt és szürke, akár a kihűlt tábortűz hamuja. Aludt,
vagy önkívületben volt, ezt nem tudtam biztosan, de sötét, mély árnyak
húzódtak hunyt pillái alatt. A szája olyan száraz és repedezett volt, hogy
elöntött a rettegés.
Felemeltem a vászonlepedőt, mely testét takarta és alatta meztelen volt.
Elborzadva meredtem testére. Minden hús eltűnt róla. A végtagjai véko-
nyak voltak, akár egy-egy bot, bordái és medencecsontja szinte átdöfték
beteges bőrét, és olyan volt, mint aszály idején a tehenek. Kezemet gyön-
géden hónaljához dugtam, hogy érezzem a láz forróságát, de a bőre hűvös
volt. Miféle betegség ez? – gyötrődtem. Ilyennel még sosem találkoztam.
Anélkül, hogy elmentem volna mellőle, a rabszolgalányokért kiáltottam,
de egyiküknek sem volt mersze Taita szelleme elé állni. Végül kivihar-
zottam szobájukba és az egyiket nyüszítve előrángattam az ágya alól.
– Mit csináltatok ti az úrnőtökkel, hogy ilyen állapotba került? –
Belerúgtam kövér hátsófelébe, hogy a kérdésemre figyeljen, mire feljajdult
és arcát eltakarta, hogy ne kelljen rám néznie.
– Nem hajlandó enni. Az elmúlt hetekben talán ha egy falatnyi ment le a
torkán. Azóta van, hogy Tanus, Harrab úr múmiáját sírjába zárták a Neme-
sek Völgyében. Még a fáraó gyermekét is elvesztette, kit a méhében hor-
dott. Kérlek, kíméld meg életemet, kedves szellem, én nem ártottam neked.
Egy pillanatig döbbenten meredtem rá, míg végre rájöttem, hogy mi
történt. Az az üzenet, melyet Lostris úrnő megnyugtatására írtam, sosem
jutott el hozzá. Ösztönösen ráéreztem, hogy a futár, kit Kratas Luxorból
indított, egyáltalán nem érkezett meg Elephantine-ba. Valószínűleg
áldozatul esett a Gébicseknek, egy újabb, lebegő holttestté vált a folyón,
üres erszénnyel és átvágott torokkal. Reméltem, hogy levelem egy
írástudatlan tolvaj kezébe került és nem vitték el Akh-Szémek. De arra
most nem volt idő, hogy ezen nyugtalankodjam.
Visszarohantam úrnőm mellé és térdre hulltam ágya mellett. –
Drágaságom – suttogtam és végigsimítottam megviselt homlokán. – Én
vagyok itt, Taita, a rabszolgád.
Egy kicsit megmoccant és motyogott valamit, amit nem értettem.
Rádöbbentem, hogy nem maradt sok időm; már túl messzire járt. Már több
mint egy hónap telt el Tanus megrendezett halála óta. Ha a rabszolgalány
igazat beszélt, és ő azóta tényleg nem evett semmit, akkor kész csoda, hogy
még életben van.
Ismét felpattantam és a szobámba rohantam. „Elhalálozásom” ellenére,
semmi sem változott, és az orvosi ládám ott volt a fali fülkében, ahol
hagytam. Felkaptam és visszasiettem úrnőmhöz. Reszketett a kezem, amint
az ágya melletti olajmécsesnél meggyújtottam egy rekettyegallyat, majd
izzó végét az orra alá tartottam. Szinte azon nyomban lihegni kezdett,
tüsszentett és igyekezett elkerülni a csípős füstöt.
– Úrnőm, én vagyok az, Taita. Szólj hozzám.
Kinyitotta szemét, és láttam, hogy a feléledő örömöt mily gyorsan
kioltja, amint ismét ráébred keserű gyászára. Felém nyújtotta sovány,
sápadt karját és én magamhoz öleltem.
– Taita – zokogta halkan. – Meghalt. Tanus meghalt. Nem tudok élni
nélküle.
– Nem! Nem! Él. Egyenesen tőle jövök egy csomó üzenettel, mely mind
irántad érzett szerelméről és odaadó imádatáról szól.
– Kegyetlenség tőled, hogy így be akarsz csapni. Tudom, hogy meghalt.
A sírját már lezárták...
– Ez csak egy fortély volt, hogy félrevezessük ellenségeit – kiáltottam. –
Tanus él. Esküszöm neked. Szeret téged. Várni fog rád.
– Ó, bárcsak hihetnék neked! De oly jól ismerlek. Hazudsz, csak hogy
megkímélj engem. Hogy kínozhatsz ilyen csalfa reményekkel? Annyira
gyűlöllek! – Megpróbált kiszabadulni karjaim közül.
– Esküszöm. Tanus él.
– Esküdj anyád becsületére, kit sosem ismertél. Esküdj meg az istenek
haragjára. – Alig volt hozzá ereje, hogy kimondja ezeket a szavakat.
– Minderre megesküszöm és szeretetemre meg kötelességemre is, mely
hozzád köt, úrnőm.
– Lehetséges ez? – Láttam, amint a remény ereje visszatér belé és arcára
egy kis halvány színt varázsol. – Jaj, Taita, lehet, hogy ez igaz?
– Hát ilyen vidám lennék, ha nem így volna? Tudod, hogy én mennyire
szeretem, csaknem úgy, mint te. Hát tudnék így mosolyogni, ha Tanus
tényleg halott lenne?
Miközben meredten nézett a szemembe, belevágtam, hogy elmeséljem
neki mindazt, ami azóta történt, hogy oly sok héttel ezelőtt magára
hagytam. Csupán azt hagytam ki, hogy milyen állapotban találtam Tanust a
régi, mocsári kunyhóban és miféle nő társaságában.
Egy szót sem szólt, de egy pillanatra sem vette le rólam a szemét és itta
minden szavam. Halvány, az éhezéstől szinte áttetsző arca ragyogott, mint
egy gyöngyszem, amint gallalai kalandunkról meséltem neki, hogy Tanus
hogyan vezette, akár egy isten, a harcot, és a csatát vadul élvezve mint
énekelt.
 – Így hát, amint látod, igaz. Tanus él – fejeztem be és amióta elkezdtem,
most először szólalt meg.
– Ha él, akkor hozd ide nekem. Addig egy falatot sem eszem, míg nem
látom ismét magam előtt az arcát.
– Hát, amint egy futárt tudok meneszteni hozzá, nyomban ide tudom
hozni, ha ezt kívánod – ígértem, majd ládámból elővettem egy fényes,
csiszolt bronztükröt.
Elé tartottam a tükröt, majd halkan megkérdeztem: – Azt akarod, hogy
úgy lásson, amilyen most vagy?
Meredten nézte sovány, beesett, karikás szemű tükörképét.
– Ha parancsolod, még ma elküldök érte. Egy héten belül itt lehet, ha
valóban ezt akarod.
Figyeltem, amint érzelmeivel küzd. – Csúnya vagyok – suttogta. – Úgy
nézek ki, mint egy öregasszony.
– A szépséged még mindig megvan, ott lapul közvetlenül a felszín alatt.
– Nem hagyhatom, hogy Tanus így lásson. – A női hiúság győzedelmes-
kedett minden más érzelem felett.
– Akkor enned kell.
– Ígérd meg – bizonytalanodott el –, ígérd meg, ugye biztosan él és
megígéred nekem, hogy elhozod ide, amint ismét felépültem. Tedd a kezed
a szívemre és esküdj meg.
Éreztem minden bordáját és a szíve úgy verdesett ujjaim alatt, akár egy
csapdába esett madár. – Megígérem – mondtam.
– Ezúttal megbízom benned, de ha hazudtál, akkor soha többé nem
fogok. Hozz ételt!
Ahogy kirohantam a konyhába, akaratlanul is rendkívül elégedett
voltam. Taita, a furfangos, ismét elérte, amit akart.
Egy tálban összekevertem neki meleg tejet és mézet. Nagyon lassan kell
elkezdenünk, mivel már-már halálra éheztette magát. Az első tálkányit
kihányta, de a második már benne maradt. Ha csak egy nappal is tovább
halogatom visszatértemet, talán már késő lett volna.

A fecsegő rabszolgalányok jóvoltából elterjedt a híre, hogy csodás módon

visszatértem a sírból, és ez úgy söpört végig a szigeten, akár a himlő.
A fáraó még az est leszállta előtt értem küldte Atont. Aton régi barátom
és még ő is feszült, tartózkodó volt velem. Fürgén félreugrott, amikor
megpróbáltam megérinteni, mintha a kezem egy pöffenetnyi füstként
futhatna át húsán. Ahogy végigvezetett a palotán, rabszolgák és nemesek
egyaránt sietve tértek ki utamból és kíváncsi arcok figyeltek minden
ablakból, minden sötét sarokból, ami mellett elhaladtunk.
A fáraó a tisztelet és a nyugtalanság különös keverékével fogadott, ami
egészen furcsa dolog egy királytól és egy istentől.
– Hol voltál, Taita? – kérdezte, de úgy, mint aki nem is akarja igazán
hallani a választ.
Leborultam a lába előtt. – Isteni fáraó, mivel te magad is az istenek
körébe tartozol, gondolom, azért tetted fel nekem ezt a kérdést, mert
próbára akartál tenni. Kérlek, közöld a többi istennel, kik társaid,
különösen Anubisznak, a temetők istenének mondd meg, hogy híven
teljesítettem a kötelezettséget, amit rám róttak. Megtartottam hallgatási
fogadalmamat, amint arra esküm kötelezett. Mondd meg nekik, hogy
kiálltam a próbát, melynek alávetettél.
Tekintete elhomályosult, amíg mindezt végiggondolta, majd
nyugtalanul fészkelődni kezdett. Láttam, amint kérdés kérdésre tolul ajkára,
majd szép sorban mindet elveti. Nem hagytam neki egyetlen rést sem,
melyen át tovább kutakodhatott volna.
Végül ügyetlenül kibökte: – Valóban, Taita, kiálltad a próbát, aminek
alávetettelek. Üdvözöllek ismét körünkben. Hiányoltunk. – De láttam rajta,
hogy minden gyanúja igazolást nyert, és olyan tisztelettel bánt velem,
amilyen annak jár, aki megfejtette a végső titkot.
Közelebb másztam hozzá, és hangomat egészen suttogóra fogtam. –
Hatalmas Egyiptom, te tudod az okát, hogy miért küldtek vissza?
Zavartnak tűnt, de azért bizonytalanul rábólintott. Felálltam és óvatosan
körülpillantottam, mintha arra számítanék, hogy valami természetfölötti
erő kileshetne minket. A gonosz elleni jelet mutattam, mielőtt folytattam
volna: – Lostris úrnő. Betegségének oka közvetlenül... – a nevet nem
mondhattam ki, de két ujjammal a szarv jelet mutattam, mely a sötét isten,
Szét jele.
Arcán a zavarodottságot rettegés váltotta fel, majd önkéntelenül
megborzongott és közelebb húzódott hozzám, mintha védelmet keresne, én
meg folytattam: – Mielőtt elvittek, úrnőm már méhében hordta Mamose
Házának kincsét, ám akkor a Sötét beavatkozott. Betegségének
következtében a fiú, kit neked viselt, méhéből eltávozott.
A fáraó zaklatottnak tűnt. – Tehát ez volt az oka vetélésének – kezdte,
majd elhallgatott.
Végszavamat szép simán felvettem. – Sose félj, Hatalmas Egyiptom, en-
gem a Sötétnél hatalmasabb erők küldtek vissza, hogy megóvjam őt, hogy
a sors, mint Ámon-Ré Útvesztőiben előre láttam, kijelölt útján beteljesül-
jön. Lesz még egy fiú az elveszett helyett. Dinasztiád biztosítva lesz.
 – Nem szabad elmozdulnod Lostris úrnő mellől, míg ismét jól nem lesz.
– A hangja érzelmektől reszketett. – Ha megmented és szül nekem még
egy fiút, akkor azt kérhetsz tőlem, amit csak akarsz, de ha meghal... –
elhallgatott és eltöprengett, vajon milyen fenyegetéssel gyakorolhatna
hatást egy olyan emberre, aki már odalentről tért vissza, végül nem
mondott semmit, a levegőben hagyta a nyitott mondatot.
– Felséged engedelmével, nyomban vissza is mennék hozzá.
– Nyomban! – helyeselt. – Menj! Menj!

Úrnőm felépülése oly gyors volt, hogy már kezdtem gyanakodni, esetleg
tudtomon kívül segítségül hívtam valami számomra is felfoghatatlan erőt
és már-már babonás tisztelettel tekintettem saját erőmre.
Teste szemmel láthatóan egyre telt és keményedett. Azok a szánalmas,
üres bőrzacskók ismét telt, kerek keblekké váltak, méghozzá oly édessé,
hogy akár Hápi isten kőszobrát is, mely szobája ajtajában állt, dönthette az
irigység. Friss, fiatal vér áradt szét bőrének krétafehérjében, mígnem ismét
ragyogni kezdett, és nevetése úgy csobogott, akár vízikertünk szökőkútjai.
Hamarosan lehetetlenség volt ágyban tartani. Alig három héttel
Elephantine-ba való visszatértem után már dobálósat játszott szolgálóival,
pörgött, táncolt a kertben, magasra szökkent, hogy a többiek feje fölött
elkapja a felfújt hólyagot, mígnem attól való félelmemben, hogy visszatérő
erejét túlfeszíti, elkoboztam a labdát és visszaparancsoltam szobájába.
Csak azután volt hajlandó engedelmeskedni nekem, miután kötöttünk egy
újabb egyezséget és meg kellett ígérnem, hogy énekelek vele, vagy
megtanítom neki a bao-táblán a legtitkosabb lépéseket, melyeknek
segítségével először ízlelheti meg a győzelem örömét Aton felett, aki e
játék szenvedélyes rabja volt.
Aton szinte minden este átjött, hogy a király nevében úrnőm egészségi
állapota felől érdeklődjék, utána előkerült a bao-tábla, és játszott. Atonnak
végül sikerült meggyőznie magát arról, hogy nem vagyok veszélyes
szellem, és bár valamiféle új tisztelettel viseltetett irántam, régi
barátságunk azért túlélte elhalálozásomat.
Lostris úrnő minden reggel elismételtette velem neki tett ígéretemet.
Azután a tükréért nyúlt és a hiúság legcsekélyebb jele nélkül
tanulmányozta vonásait, felbecsülte szépségének minden részletét, hogy
eldönthesse, készen áll-e már arra, hogy Tanus úr arcára vesse tekintetét.
– A hajam olyan, mint a szalma és itt jön az államon egy újabb pattanás
– sopánkodott. – Csinálj valamit, hogy újra szép legyek, Taita. Tanus
kedvéért segíts, hogy visszakapjam szépségemet.
 – Megcsinálod magadnak a bajt, aztán hívod Taitát, hogy rakja rendbe –
zsörtölődtem, mire felnevetett és átölelte a nyakamat.
– Hát ezért vagy itt, te öreg mihaszna. Neked kell vigyáznod rám.
Minden este, amikor elkészítettem neki az erősítőszert, s midőn
lefekvéshez készülődött, behoztam neki a gőzölgő tálat, megint csak
elismételtette velem ígéretemet. – Esküdj meg, hogy elhozod nekem
Tanust, amint készen állok rá, hogy fogadjam.
Igyekeztem nem gondolni azokra a nehézségekre és veszélyekre, amibe
ez az ígéret sodorhat mindnyájunkat. – Esküszöm – ismételtem meg enge-
delmesen, mire elefántcsont fejtámlájára dőlt és mosolyogva aludt el. Rá-
érek majd akkor nyugtalankodni ígéretem beváltásán, amikor eljön az ideje.

Atontól a fáraó kimerítő jelentést kapott Lostris felépüléséről, így aztán

személyesen jött át meglátogatni úrnőmet. Hozott neki egy új nyakláncot,
mely aranyból és sast formázó lazurkőből készült, majd estig ott ült és
szójátékokkal meg találós kérdésekkel szórakoztak. Amikor indulni készült,
maga mellé hívott, hogy kísérjem át a szobájához.
– A változás rendkívüli. Ez egy kész csoda, Taita. Mikor vihetem ismét
ágyba? Úgy tűnik, már elég jól van ahhoz, hogy fiamat és örökösömet
kihordja.
– Még nem, Hatalmas Egyiptom – jelentettem ki határozottan. – Úrnőm
számára most még a legkisebb megerőltetés is visszaesést okozhat.
Szavamat többé nem kérdőjelezte meg, mivel immáron a halálból
visszatért tekintélyével szóltam, bár korábbi, félelemmel vegyes tiszteletét
a bizalmas megszokás erősen megkoptatta.
Lassanként a rabszolgalányok is hozzászoktak feltámadásomhoz, és már
képesek voltak anélkül rám nézni, hogy a jelet mutogatták volna. Igazság
szerint, már nem a túlvilágról való visszatértem volt a legnépszerűbb
beszédtéma, amiről palotaszerte suttogtak. Akadt valami más, ami még
inkább lekötötte őket. Ez pedig az volt, hogy Akh-Hórusz megjelent a nagy
folyó mentén élő emberek életében és tudatában.
Amikor először hallottam, hogy Akh-Hóruszról suttognak a palota
folyosóin, hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni a névvel. Tiamat Vörös-
tenger melletti kertje oly távolinak tűnt a mi kis elephantine-i világunktól,
és már el is felejtettem azt a nevet, amit Hui adott Tanusnak. Ám amikor
meghallottam e félisten rendkívüli tetteiről szóló beszámolókat, rájöttem,
hogy kiről beszélnek.
Lázas izgalommal rohantam vissza a hárembe, és úrnőmet a kertben,
egy tucatnyi látogató, nemeshölgyek és királyi feleségek gyűrűjében
találtam, mivel már annyira felépült betegségéből, hogy ismét betölthette
az udvar kedvencének szerepét.
Annyira izgatott voltam, hogy megfeledkeztem egyszerű rabszolga mi-
voltomról, és hogy minél hamarabb megszabaduljunk tőlük, meglehetősen
nyersen viselkedtem a királyi hölgyekkel. Lármásan tiltakozva viharzottak
ki a kertből, akár egy csapatnyi sértett liba, és úrnőm dühösen esett nekem.
– Hát ez nem jellemző rád. Mi a csuda ütött beléd, Taita?
– Tanus! – mondtam ki a nevet, akár egy fohászt, mire úrnőm nyomban
megfeledkezett felháborodásáról és mindkét kezemet megragadta.
– Híred van Tanusról! Mondd már! Gyorsan, még mielőtt meghalok a
türelmetlenségtől.
– Hírem? Igen, hírem van róla. De micsoda hír! Micsoda rendkívüli hír.
Micsoda hihetetlen hír!
Elengedte a kezem és felkapta jókora, ezüst legyezőjét. – Azon
nyomban hagyd abba ezt a badarságot – fenyegetett meg vele. – Nem
tűröm, hogy tovább bosszants. Mondd már, különben esküszöm, hogy több
púp lesz a fejeden, mint ahány bolhája egy núbiainak.
– Gyere! Menjünk egy olyan helyre, ahol senki sem hallhat meg minket.
– Levezettem a kikötőhöz és besegítettem kis csónakunkba. Kinn, a folyó
közepén biztonságban voltunk a hallgatódzó fülektől, melyek a palotában
mindenütt jelen voltak, odatapadtak minden falhoz.
– Friss, tiszta szél fúj földünk felett – mondtam neki. – Ezt a szelet úgy
hívják, Akh-Hórusz.
– Hórusz fivére – suttogta mélységes tisztelettel. – Most így hívják
Tanust?
– Senki sem tudja, hogy Tanus az. Azt hiszik, hogy egy isten.
– Ő isten – jelentette ki határozottan Lostris. – Nekem ő valóban isten.
– Mások is így látják. Ha nem volna isten, akkor honnan tudná, hol
lapulnak a Gébicsek, hogy tudna egyenesen búvóhelyükhöz vonulni,
honnan tudná ösztönösen, hogy hol várják a beérkező karavánokat, hogy
meglephesse őket saját leshelyükön.
– Ezt mind megtette? – kérdezte elámulva.
– Mindezt és még vagy százféle dolgot, ha az ember hihet ezeknek a
palotában keringő, ellenőrizhetetlen pletykáknak. Azt mondják, hogy az
országban minden tolvaj és rabló, az életét féltve, rémülten menekül, hogy
a Gébicsek családjai egymás után megsemmisülnek. Azt is mondják, hogy
Akh-Hórusz szárnyat növesztett, akár egy sas és felrepült Gebel-Umm-
Bahari megközelíthetetlen szikláira, hogy csodálatos mód, hirtelen
megjelenjék Basti, a Kegyetlen családjának kellős közepén. Saját kezével
hajított le ötszáz gazembert a sziklák tetejéről.
– Még, mondd tovább! – Kezét olyan hevesen csapta össze, hogy
lelkesedésétől majdnem felborult a csónak.
– Azt mondják, hogy minden keresztútnál és végig a karavánutak
mellett hatalmas építményeket emelve tudatja mindenkivel, hogy arra járt.
– Építmények? Miféle építmények ezek?
– Felhalmozott emberi koponyák, koponyákból épült, hatalmas pirami-
sok. Kiteszi a levágott gazemberek fejét, hogy ezzel figyelmeztesse a
többieket.
Úrnőm fenséges iszonyattal összeborzadt, de az arca még mindig
ragyogott. – Ilyen sokat megölt? – kérdezte.
– Vannak, akik azt mondják, ötezret vágott le, mások ötvenezerről
beszélnek. Még olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy százezer, de
azt hiszem, hogy ezek már egy kicsit túloznak.
– Mesélj még! Még!
– Azt mondják, hogy már legalább hat rablóvezért elfogott...
– És lecsapta a fejüket! – vágott elibém hátborzongató izgalommal.
– Nem, azt mondják, nem ölte meg, hanem babuinná változtatta őket.
Saját szórakoztatására mindet ketrecben tartja.
– Ez mind lehetséges? – kuncogott Lostris.
– Egy isten számára bármi lehetséges.
– Ő az én istenem. Jaj, Taita, mikor engeded már, hogy lássam?
– Hamarosan – ígértem. – Szépséged napról napra éled. Hamarosan
ismét a régi lesz.
– Addig is össze kell gyűjtened minden történetet, mindent, amit Akh-
Hóruszról suttognak és el kell mesélned nekem.
Naponta leküldött a kikötőbe, hogy kikérdezzem minden északról
érkezett bárka legénységét, nincs-e újabb hírük Akh-Hóruszról.
– Most arról beszélnek, hogy Akh-Hórusz arcát még soha, senki nem
látta, mivel sisakot visel, melynek rostélyán át csupán a szeme látszik. Azt
is mondják, hogy a csata hevében Akh-Hórusz feje lángolni kezd és olyan
lánggal ég, mely elvakítja az ellenséget – jelentettem neki egyik
alkalommal, amikor visszatértem a kikötőből.
– Napsütésben már én is láttam, hogy Tanus haja olyan, mintha valami
égi fénnyel égne – erősítette meg a hírt úrnőm.
Egy másik délelőtt ezt mondhattam el neki: – Azt mondják, hogy képes
megsokszorozni földi alakját, mintha tükörképei lennének, és hogy egy-
szerre több helyen is meg tud jelenni, mivel egyazon nap látták Qenában és
Kom-Ombóban, melyek hatalmas távolságra vannak egymástól.
 – Lehetséges ez? – kérdezte Lostris áhítattal.
– Vannak, akik azt mondják, nem igaz. Azt mondják, azért képes meg-
tenni ekkora távolságokat, mert sosem alszik. Azt mondják, éjszakánként
egy oroszlán hátán vágtat át a sötétségen és nappal egy hatalmas, fehér sas
hátán hasítja az eget, és akkor csap le az ellenségre, amikor az egyáltalán
nem számít rá.
– Ez igaz lehet – bólintott rá komolyan. – A tükörképeket nem hiszem,
de az oroszlán meg a sas igaz lehet. Tanus képes ilyesmire. Ezt hiszem.
– Én azt hiszem, sokkal valószínűbb, hogy Egyiptomban mindenki
szeretné már látni Akh-Hóruszt és e vágy vezérli képzeletüket. Ott látják őt
minden bokor mögött. Ami pedig a gyorsaságát illeti, nos én meneteltem
velük és biztosíthatlak, hogy... – Nem hagyta, hogy befejezzem, kimérten a
szavamba vágott.
– A te lelkedben nincs semmi költői ábrándosság, Taita. Te még abban
is kételkedsz, hogy az a sok felhő az égen Ozirisz nyájának gyapja, és a
Nap Ré arca, csupán azért, mert nem éred el és nem tudod megérteni. Ami
engem illet, hiszem, hogy Tanus képes minderre. – Ez a kijelentés véget
vetett vitánknak, és én megadóan lehajtottam a fejem.

Délutánonként ismét visszatértünk régi szokásunkhoz és az utcákat meg a

piacokat jártuk. Épp úgy, mint betegsége előtt, úrnőmet most is az emberek
imádata fogadta és ő mindenkivel megállt beszélgetni, tekintet nélkül arra,
hogy az illetőnek milyen rangja vagy hivatása volt. A papoktól a szajhákig,
senki sem tudott ellenállni szépségének, kedvességének és leplezetlen
varázsának.
A beszélgetést valamiképp mindig Akh-Hóruszra terelte és az emberek
éppoly lelkesen fordították a szót az új istenre, mint ő. Ekkorra már a nép
képzeletében félistenből az istenek körének teljes jogú tagjává lépett elő.
Elephantine lakói már gyűjtést kezdtek, hogy Akh-Hórusznak templomot
emeljenek, amit úrnőm egy rendkívül bőkezű adománnyal támogatott.
A templom helyét a folyó partján jelölték ki, szemben fivére, Hórusz
templomával, és a fáraó bejelentette, hogy személyesen szándékozik
felavatni a templomot. A fáraónak minden oka megvolt rá, hogy hálás
legyen. Mindenütt új bizalom ébredt az ország iránt. Ahogy a karavánutak
biztonságossá váltak a Felső-Királyság és a világ többi része között, ismét
virágzásnak indult a kereskedelem.
Míg eddig egyetlen karaván érkezett Keletről, addig most négy szelte át
biztonsággal a sivatagot és éppen ennyi indult el a visszafelé vezető úton is.
A karavánvezetőknek ezernyi málhás szamárra volt szükségük, így a
parasztok széles mosollyal hajtották az állatokat a városokba, mert igen jó
árat kaptak értük.
Mivel a városfalak védelmén túl immáron a legtávolabbi földeket is biz-
tonsággal lehetett művelni, most ott is vetettek, ahol évtizedek óta csak a
gaz nőtt, és a földművesek, kik már koldusbotra jutottak, ismét gazdagodni
kezdtek. Az ökrök terménnyel megrakott szánokat vontattak az utakon,
melyeket most már Akh-Hórusz csapatai védtek és a piacok megteltek friss
áruval.
A kereskedők és földtulajdonosok e vállalkozásokból származó
jövedelmük egy részét új, vidéki villák építtetésére fordították, mivel úgy
vélték, hogy ismét biztonságban élhetnek ott családjukkal. A mester-
emberek és kézművesek, kik eddig Théba és Elephantine utcáit róva
próbáltak szaktudásukkal megélhetést találni, most hirtelen ismét ke-
resettek lettek, és fizetségükből immáron nemcsak a legszükségesebbeket
vásárolták meg, hanem egy kis fényűzést is megengedhettek maguknak és
családjuknak. A piacok zsúfoltak lettek.
A forgalom a Níluson tetemesen megnőtt, így még több hajóra volt
szükség és minden hajóépítő műhelyben serényen folyt a munka. A fo-
lyami hajók kapitányai és legénysége, meg a hajóépítő műhelyek munkásai
újsütetű gazdagságukat a kocsmákban meg a kéjházakban költötték el, így
aztán a szajhák és a kéjnők finom ruhákért meg cifraságokért tolongtak. A
szabók meg az ékszerészek üzlete felvirágzott, új házakat építtettek
maguknak, míg feleségeik arannyal s ezüsttel teli erszénnyel járták a piacot
és az új rabszolgától az új fazékig mindent megvettek.
Egyiptom kezdett ismét magához térni azok után a hosszú évek után,
melyek alatt Akh-Szét és a Gébicsek fosztogatása, pusztítása fojtogatta.
Mindennek következményeként az állami bevételek szépen növekedni
kezdtek, és a fáraó adószedői éppoly éhesen köröztek felette, mint a
keselyűk a rablók holttestei fölött, melyekkel Akh-Hórusz és csapatai
szórták tele az országot. Természetes, hogy a fáraó hálás volt.
Azok voltunk mi is, úrnőm meg én. Javaslatomra mindketten befektet-
tünk egy kereskedelmi vállalkozásba, mely kelet felé, Szíriába indult.
Amikor hat hónappal később visszatértek, kiderült, hogy nyereségünk az
eredetileg befektetett összeg ötvenszerese. Úrnőm vett magának egy
gyöngysort és öt új rabszolgalányt, hogy az életemet megkeserítse. Én
mindig is megfontolt voltam, így a saját részemből öt, remek minőségű
földdarabot vettem a folyó keleti partján, és az egyik jogász írnok meg is
fogalmazta az okiratokat, majd bevezettette a templomi könyvekbe.
Aztán elérkezett az a nap, amitől rettegtem. Egyik reggel úrnőm a szoká-
sosnál is figyelmesebben tanulmányozta arcát a tükörben, majd kijelentette,
hogy végre készen áll. Azt meg kell hagyni, hogy vonakodva ugyan, de
kénytelen voltam elismerni, hogy ilyen szép még sosem volt. Mintha
mindaz, amin a közelmúltban átment, megnemesítette, és új lendülettel
töltötte volna el. A kislányság, a bizonytalanság meg a gyerekháj utolsó
nyomai is eltűntek róla, és érett, kiegyensúlyozott nővé vált.
– Megbíztam benned, Taita. Most bizonyítsd be, hogy nem volt
ostobaság tőlem, hogy ezt tettem. Hozd ide Tanust.
Amikor Tanusszal Szafagában elváltunk, nem tudtunk kitalálni semmi
biztos módszert az üzenetváltásra.
– Egyfolytában úton leszek és ki tudná megmondani előre, hogy mikor,
hová vezet ez a hadjárat. Ne hagyd, hogy Lostris úrnő nyugtalankodjon, ha
nem hall felőlem. Mondd meg neki, hogy amint feladatomat bevégeztem,
üzenetet küldök. De azt is mondd meg, hogy ott leszek, midőn szerelmünk
gyümölcse megérik a fán és csak arra vár, hogy letépjük.
Imigyen nem hallottunk mást felőle, csupán a kikötők és a vásárok már-
már képtelen, csapongó történeteit.
Az istenek újfent közbeléptek, hogy megóvjanak, ezúttal Lostris úrnőm
haragjától. Aznap a piactéren új mendemondák keringtek. Egy karaván,
mely az északi út felől érkezett, egy mostanság emelt, emberi fejekből álló
piramist látott az út szélén, nem is túl messze a városfalaktól. A fejek még
annyira frissek voltak, hogy nem is nagyon bűzlöttek és a varjak meg a
keselyűk még nem tisztították meg őket a hústól.
– Ez csupán egy dolgot jelenthet – suttogták egymásnak az emberek. –
Ez azt jelenti, hogy Akh-Hórusz Asszuán nomoszban van, talán csak egy
kőhajításnyira Elephantine falaitól. Lecsapott Akheku családjának
maradványaira, kik itt bujkáltak a sivatagban, mióta vezérüket Gallalában
lefejezték. Akh-Hórusz lemészárolta a rablók utolsó maradványait is és
fejüket az út mellé halmozta. Hála legyen az új istennek, a dél teljes
egészében megszabadult a rettegett Gébicsektől!
Ez aztán hír volt a javából, a legjobb, amit hetek óta hallottam és égtem
a vágytól, hogy máris megvihessem úrnőmnek. A kikötőben átfurakodtam
a matrózok, kereskedők és halászok tömegén, hogy keressek egy csónakost,
aki visszavisz a szigetre.
Valaki megrángatta a karomat, és én ingerülten leráztam magamról a
kezet. Az országon átsöprő, új fellendülés ellenére, vagy talán épp azért, a
koldusok minden eddiginél tolakodóbbak voltak. Ezt sem lesz könnyű le-
rázni, és botomat dühösen magasba emelve, hátrafordultam, hogy elűzzem.
 – Ne üss meg egy régi barátot! Üzenetet hoztam neked az istenek
egyikétől – sivalkodott a koldus, én meg visszafogtam az ütést és tátott
szájjal meredtem rá.
– Hui! – Szívem szárnyalni kezdett, ahogy felismertem az egykori tolvaj
csúfondáros vigyorát. – Mit keresel itt? – Nem vártam meg, hogy
válaszoljon ostoba kérdésemre, hanem gyorsan így folytattam: – Tisztes
távolságból kövess.
Elvezettem a kikötő mögött, az egyik szűk sikátorban lévő kéjházhoz,
ahol egyazon vagy különböző nemhez tartozó pároknak adtak ki szobákat.
A szobákat csak rövid időre lehetett kivenni, amit az ajtóban álló vízórával
mértek, és ezért a szolgáltatásért egy nagy rézgyűrűt számoltak fel.
Kifizettem ezt az uzsoraárat, és abban a pillanatban, hogy magunkra
maradtunk, rongyos köpenyénél fogva megragadtam Huit.
– Mi hír gazdádról? – kérdeztem, és ő dühítő pimaszsággal kuncogni
kezdett.
– A torkom úgy kiszáradt, hogy alig tudok megszólalni. – Máris felvette
a Kékek katonáinak hetvenkedő, pimasz magabiztosságát. Hogy egy ilyen
kis majom is milyen gyorsan beletanul! Kikiáltottam a szolgának, hogy
hozzon fel egy korsó sört. Hui úgy ivott, akár egy szomjas szamár, majd
leeresztette a korsót és boldogan böffentett egyet.
– Az isten, Akh-Hórusz üdvözletét küldi neked és még valakinek, aki-
nek a nevét nem szabad kiejteni. Megparancsolta, hogy mondjam meg ne-
ked, feladatát bevégezte, és az összes madár benn van a kalitkában. Emlé-
keztet, hogy már csak néhány hónap van a következő Ozirisz-ünnepig, és
itt az ideje, hogy a király szórakoztatására, az isteni játékhoz új szöveget írj.
– Hol van? Mennyi időre van szükséged ahhoz, hogy visszaérj hozzá? –
kérdeztem türelmetlenül.
– Ott lehetek nála, mielőtt Ámon-Ré, a napisten lebukik a nyugati
hegyek mögé – jelentett ki Hui, és én az ablakon át kipillantottam a napra,
mely már félúton járt lefelé az égen. Tanus egészen közel van a városhoz,
és ismét az öröm lett úrrá rajtam. Mennyire vágytam már rá, hogy érezzem
durva ölelését és halljam hatalmas, harsogó nevetését!
Magamban előre vigyorogtam, ahogy le-föl járkáltam a szoba koszos
padlóján, hogy eldöntsem, milyen üzenetet küldjék neki Huival.

Már majdnem besötétedett, amikor partra léptem kis kőgátunknál és

felsiettem a lépcsőn. Az egyik rabszolgalány a kapunál sírt és megduzzadt
fülét dörgölgette.
– Az ott benn megütött – nyafogta, és láttam, hogy a méltósága sokkal
inkább sérült, mint a füle.
– Ne beszélj úgy Lostris úrnőről, hogy „az ott” – feddtem meg. –
Különben is, mit panaszkodsz? A rabszolgák azért vannak, hogy megüssék
őket.
Ettől függetlenül, szokatlan dolog volt úrnőmtől, hogy bárkire is kezet
emelt háztartásában. Szép kis hangulat törhetett rá – gondoltam, és lelassí-
tottam lépteimet. Most már óvatosabban haladtam és épp arra értem oda,
hogy egy másik lány menekül ki sírva a szobájából. Úrnőm a haragtól vö-
rösen jelent meg mögötte az ajtóban. – A hajamból szénakazlat csináltál...
Ekkor észrevett engem és a szóáradat megszakadt. Olyan lendülettel
esett nekem, hogy akkor már tudtam, hogy dühének igazi oka én vagyok.
– Te meg hol voltál? – kérdezte. – Még délelőtt küldtelek le a kikötőbe.
Hogy merészelsz ilyen sokáig várakoztatni? – Olyan arccal indult el felém,
hogy riadtan hátrálni kezdtem.
– Itt van – mondtam sietve, majd hangomat lehalkítottam, hogy a
rabszolgalányok ne hallhassanak. – Tanus itt van – suttogtam –, holnapután
beváltom ígéretemet.
Hangulata egy pillanat alatt épp az ellenkezőjére változott, felugrott és
karjával átölelte a nyakamat, majd megkereste megbántott lányait és
megvigasztalta őket.

A leigázott amoriták királya, éves sarcának részeként, két betanított

gepárdot küldött a fáraónak Vörös-tengeren túli királyságából. A király
nagyon szerette volna kipróbálni ezeket a csodás állatokat a nyugati parton
lévő sivatag gazellacsapatokban bővelkedő homokdombjai között. Az
egész udvarnak, így úrnőmnek is részt kellett vennie ezen a vadászaton.
Fehér vitorlákkal és verdeső színes jelzászlócskákkal ékes, kis folyami
hajók flottájával keltünk át a nyugati partra. Utunkat nevetés, lant- meg
sistrum-zene kísérte. Napokon belül megkezdődik a nagy folyó éves
áradása, és ez az örömteli várakozás, az országban megindult fejlődéssel
együtt, csak növelte az udvar ünnepi hangulatát.
Úrnőm még a többieknél is vidámabb volt, lelkes kiáltásokkal üdvözölte
barátait a többi hajón, amint a vitorlásunk olyan sebesen szelte a zöld,
nyári vizet, hogy hajónk orrát csipkésen habzó, fehér víz koszorúzta és
nyomunkban szikrázva csillogó sodor maradt.
Úgy tűnt, egyedül én nem voltam boldog és gondtalan. A szélnek
valahogy kemény, csípős éle volt, és rossz irányból fújt. Nyugtalanul
pillantgattam a nyugati égre. Felhőtlen volt és tiszta, de volt benne valami
természetellenes, rézszínű ragyogás. Már-már olybá tűnt, mintha egy másik
nap is fel akarna kelni az ellenkező irányból.
Elnyomtam balsejtelmeimet és megpróbáltam átvenni a kirándulás
vidám hangulatát. Nem sikerült, mivel nem csupán az időjárás
nyugtalanított. Ha tervemnek akár egyetlen része is kudarcba fullad, akkor
az életem veszélybe kerül, és talán más, az enyémnél értékesebb életeket is
veszélyeztethet.
Mindez nyilván az arcomra volt írva, mert úrnőm csinos, festett kis
lábujjával megbökött és azt mondta: – Miért vágsz ilyen gyászos képet,
Taita? Bárki, aki rád néz, nyomban tudja, hogy készülsz valamire.
Mosolyogj! Megparancsolom neked, hogy mosolyogj.
Amikor kiszálltunk a nyugati parton, egy seregnyi rabszolga várt ránk.
Az istállófiúk a királyi istállóból való, gyönyörű, fehér hátasszamarakat
tartottak, melyeket pazar, selyem nyeregtakaró borított. A málhás
szamarakon sátrak, szőnyegek, étellel teli kosarak meg bor volt, egyszóval
mindaz, ami egy királyi kiránduláshoz kell. Temérdek rabszolga állt
rendelkezésünkre, voltak, akik napernyőt tartottak a hölgyek fölé, mások
meg kiszolgálták a nemes vendégsereget. Bohócok, akrobaták és zenészek
szórakoztatták őket és száz vadász gondoskodott a zsákmányról.
A gepárdok ketrecét egy szánra tették, melyet fehér ökrök vontattak, és
az udvar összegyűlt körülötte, hogy mindenki megcsodálhassa e ritka
állatokat. Nálunk, a természetben nem fordulnak elő, mert ezek a nyílt,
füves területeken honosak, nem pedig itt, a folyó mentén. Ez volt az első
eset, hogy gepárdot láthattam, és a kíváncsiság annyira erőt vett rajtam,
hogy egy kis időre megfeledkeztem gondjaimról és igyekeztem a tömegen
át minél közelebb jutni a ketrechez úgy, hogy közben ne lökdösődjek és
nehogy véletlenül a lábára tiporjak valamelyik hirtelen haragú nemesnek.
Ennél szebb macskákat még képzelni sem tudtam, magasabbak és
karcsúbbak voltak a mi leopárdjainknál, a lábuk hosszú és tökéletes, a
hasuk pedig egészen homorú. Aranyló szőrüket mélyfekete foltok díszítik,
míg szemük belső sarkából egy fekete vonal fut végig pofájukon, mintha a
lecsorduló könnyek áztattak volna csatornát rajta. Ez, királyi tartásukkal
együtt, valamiféle tragikus, ábrándos megjelenést kölcsönzött nekik, mely
engem egészen elbűvölt. Úgy vágytam rá, hogy az egyik az enyém
lehessen, és nyomban elhatároztam, úrnőm fejébe plántálom ezt a
gondolatot. A fáraó eddig még nem tagadott meg tőle semmit, minden
szeszélyét kielégítette.
A királyi bárka jóval hamarabb ért át a nyugati partra, mint szerettem
volna, így az udvarral együtt nekünk is a kikötőhöz kellett sietnünk, hogy
üdvözöljük a királyt.
 A fáraó könnyű vadászöltözékben volt és ez egyszer nyugodtnak,
boldognak látszott. Megállt úrnőm mellett, és mialatt az szertartásosan
leborult előtte, nyájasan érdeklődött egészségi állapota felől. Elöntött a
rémület, hogy esetleg úgy határoz, hogy úrnőmet egész nap maga mellett
tartja, ami teljes egészében felborítaná terveimet. Ám ekkor a
vadászgepárdok felé fordult tekintete, és továbbment, anélkül, hogy
úrnőmet felszólította volna arra, hogy kövesse.
Elvegyültünk a tömegben, és arrafelé tartottunk, ahol Lostris úrnőm
szamara állt. Miközben segítettem neki felszállni, csöndesen néhány szót
váltottam az istállófiúval. Miután azt mondta nekem, amit hallani akartam,
egy ezüstgyűrűt csúsztattam a kezébe, mely, mintha varázslat történt volna,
egy pillanat alatt eltűnt.
Miközben egy rabszolga vezette a szamarát és egy másik napernyőt
tartott fölé, úrnőmmel követtük a királyt meg a szánt ki a sivatagba. Mivel
gyakorta meg-megálltunk egy kis frissítőre, fél délelőttünkbe telt, mire
elértük a Gazellák Völgyét. Útközben, elég távol, elhaladtunk Trasz ősi
temetője mellett, mely még a legelső fáraók korából származik. Néhány
tudós ember azt állítja, hogy ezeket a sírokat háromezer éve vájták ki a
fekete sziklákból, de hogy miként jutottak erre a következtetésre, azt meg
nem mondhatom. Anélkül, hogy feltűnő lett volna, figyelmesen fürkésztem
a sírok bejáratát, mialatt elhaladtunk mellettük. Ám ilyen távolságból
képtelen voltam kivenni az emberi jelenlét mostanság hagyott nyomait és
teljesen ésszerűtlenül, csalódottságot éreztem. Ahogy továbbmentünk, még
sokáig vissza- visszapillantgattam.
A Gazellák Völgye egyike volt a királyi vadászterületeknek, melyet
fáraók hosszú sorának rendeletei védtek. A királyi vadőrök egy egysége
állandó jelleggel itt állomásozott az egyik völgy fölötti hegyen, hogy
érvényt szerezzenek annak a királyi rendeletnek, miszerint az ott élő vaddal
csakis a király rendelkezik. Akit itt királyi engedély nélkül vadászaton
érnek, annak büntetése a hurok általi halál.
A nemesek leszálltak a szamárhátról az egyik hegy csúcsán, mely a
széles, barna völgyre nézett. Sietve felállították a sátrakat, hogy árnyat
adjanak és felnyitották a serbetes- meg söröskancsókat, hogy az út porát
lemosva, csillapíthassák szomjukat.
Gondoskodtam róla, hogy úrnőmmel együtt jó helyünk legyen, ahonnan
nyugodtan végignézhetjük a vadászatot, ugyanakkor feltűnés nélkül
visszavonulhatunk, anélkül, hogy szükségtelenül felhívnánk magunkra a
figyelmet. Távol, a völgyben, a párásan vibráló levegőn át, észrevettem a
gazellacsapatokat. Megmutattam őket úrnőmnek is.
 – Miféle ennivalót találnak ott lenn? – kérdezte Lostris úrnőm. – Nyoma
sincs semmiféle zöldnek. Nyilván követ esznek, mert abból van bőségesen.
– Azok közül sok nem kő, hanem élő növény – mondtam neki. Aztán,
amikor hitetlenül nevetni kezdett, a köves talajon keresgélve, kihúztam
neki egy maréknyit ebből a csodás növényből.
– Ezek kövek – makacskodott, mígnem az egyiket kezébe vette és
összenyomta. A sűrű lé átcsurgott ujjai között és elálmélkodott annak az
istennek a ravaszságán, amelyik kimódolta ezt a megtévesztő álcát. – És
ezen élnek? Hát ez lehetetlen.
Nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert a vadászat megkezdődött. Két
királyi vadász kinyitotta a ketrecet és a vadászgepárdok leugrottak a földre.
Én arra számítottam, hogy megpróbálnak elszökni, de ezek szelídek voltak,
akár a templomi macskák és szeretetteljesen dörgölődztek gondozóik
lábához. Ezután valami furcsa, csicsergő hangot hallattak, ami sokkal
inkább madárhangnak tűnt, mint egy vad ragadozó üvöltésének.
A kiégett, barna völgy túloldalán láttam a hajtókat, alakjuk apró volt, és
a távolság meg a vibráló levegő eltorzította. Lassan közeledtek felénk és az
antilopok megindultak előttük.
Miközben a király és vadászai a pórázon vezetett gepárdokkal
elindultak lefelé a völgybe, az udvar továbbra is fenn maradt a csúcson. Az
udvaroncok már fogadásokat kötöttek egymással és én legalább olyan
izgatottan vártam a vadászat eredményét, mint ők, de úrnőm gondolatai
másfele jártak.
– Mikor indulhatunk? – suttogta. – Mikor tűnhetünk már el innen a
sivatagba?
– Amint a vadászat megkezdődik, mindenki arra fog figyelni. Akkor
lesz lehetőségünk rá, hogy eltűnjünk. – Miközben beszéltem, a szél, mely
átsegített minket a folyón és útközben hűsítette a levegőt, hirtelen elült.
Olyan volt, mintha egy rézműves kinyitotta volna tűzhelye ajtaját. A
levegő olyan forró lett, hogy szinte már lehetetlen volt belélegezni.
Ismét a nyugati láthatár felé néztem. Arrafelé az ég kénsárgává vált.
Amíg odanéztem, még az alatt is úgy tűnt, mintha az a sárga folt az égen
egyre csak nőne. Nyugtalanított. Mindazonáltal úgy tűnt, a tömegben én
voltam az egyetlen, aki felfigyelt erre a különös jelenségre.
Bár a vadászcsapat már lent járt a hegy alján, mégis elég közel voltak
ahhoz, hogy alaposan szemügyre vegyem a nagymacskákat. Már
észrevették a gazellacsapatokat, melyeket lassan hajtottak feléjük. Ennek
hatására a szeretetteljes háziállatokból előtört igazi énjük és kegyetlen
vadászokká váltak. Fejüket feszülten, éberen magasra emelték, a fülüket
hegyezték és nekifeszültek a póráznak. Homorú hasukat még jobban
behúzták és minden izmuk feszes volt, akár egy felajzott íj húrja.
Úrnőm megrángatta kötényemet és erélyesen azt suttogta: – Induljunk,
Taita – és én vonakodva oldalazni kezdtem a felé a kőhalom felé, mely
fedezni fogja visszavonulásunkat és eltakar minket a társaság elől. A fiú az
ezüstért, amivel megvesztegettem, kerített nekünk egy szamarat, mely ott
volt kikötve a sziklák mögött. Amint odaértünk, ellenőriztem, hogy rajta
van-e minden, amit rendeltünk, a vizestömlő meg az élelemmel teli
bőrtarisznya. Mindent rendben találtam.
Nem tudtam uralkodni magamon, és könyörögve fordultam úrnőmhöz:
– Csak még egy pillanat. – Mielőtt megtilthatta volna, felmásztam a
kiemelkedő szikla tetejére és lekémleltem a völgybe.
A legközelebbi antilopok alig néhány száz lépésnyire voltak attól a
helytől, ahol a fáraó állt a pórázon tartott gepárdokkal. Épp idejében
másztam fel ahhoz, hogy lássam, amint elengedi őket. Könnyedén
szökkenve indultak el, fejüket magasra emelték, mintha csak a kecsesen
vágtató antilopokat figyelnék, hogy kiválasszák közülük zsákmányukat.
Hirtelen az antilopok felfigyeltek a sebesen közeledő gepárdokra és
nekiiramodtak. Akár egy felrebbenő verébcsapat, lábuk alig érintette a
földet, úgy szökkentek át a poros síkon.
A macskák kinyújtóztatták testüket, mellső mancsukat messzire előre
vetették, majd hátsó részüket hirtelen maguk alá húzva összegörnyedtek,
majd ismét kinyújtóztatták testüket. Pillanatok alatt elérték legnagyobb
sebességüket és én még ilyen gyors állatokat sosem láttam. Mellettük úgy
tűnt, mintha a gazellák hirtelen ingoványos talajra értek volna, ami gátolja
mozgásukat. A két macska kecses könnyedséggel beérte a csapatot,
elszáguldottak néhány lemaradt állat mellett, mielőtt utolérték volna
kiválasztott áldozatukat.
A rémült antilopok megpróbáltak kitérni a halálos roham elől. Magasba
szökkentek, a levegőben irányt változtattak, majd abban a pillanatban,
hogy kecses patáik a kiégett földet érték, elkanyarodtak és száguldani
kezdtek. A macskák kecses könnyedséggel követték ezeket a tekergő
fordulatokat, és a vég elkerülhetetlen volt. Szálló, forgó porfelhőben
mindketten a földre tepertek egy-egy gazellát és karmukkal leszorították
légcsövüket, hogy megfulladjanak, miközben a gazellák hátsó lába
görcsösen rúgkapált, mígnem beállt a halál végső merevsége.
Azon kaptam magam, hogy megrendültem, még a lélegzetem is elállt az
izgalomtól. Aztán úrnőm hangja magamhoz térített. – Taita! Nyomban
gyere le onnan. A végén még meglátnak, ahogy ott kucorogsz. – Mire
gyorsan lecsúsztam és csatlakoztam hozzá.
Bár még mindig nagyon izgatott voltam, a nyeregbe emeltem és
levezettem a szamarat a holt térbe, ahol a társaság nem láthat meg minket a
mögöttünk lévő hegytetőről. Úrnőm nem tudott sokáig haragudni rám, és
amikor ravaszul újfent kimondtam Tanus nevét, teljes egészében meg is
feledkezett róla, és csak noszogatta hátasát, hogy minél hamarabb
megérkezzen a találkára.
Csak miután magunk mögött hagytunk egy újabb gerincet és biztos
lehettem benne, hogy jócskán eltávolodtunk a Gazellák Völgyétől, akkor
fordultam vissza, és indultam el egyenesen a traszi temető felé. A csöndes,
forró levegőben szamarunk patái úgy kopogtak, csikorogtak a köveken,
mintha üvegcserepeken járna. Hamarosan éreztem, hogy elönt a veríték,
mivel a levegő sűrű volt és nehéz, amilyen vihar előtt szokott lenni. Jóval
azelőtt, hogy a sírokhoz értünk volna, azt mondtam úrnőmnek: – A levegő
száraz, akár a csont. Innod kéne egy kis vizet...
– Menjünk tovább! Később is lesz rá épp elég időd, hogy teleidd magad.
– Én csakis rád gondoltam, úrnőm – tiltakoztam.
– Nem szabad késlekednünk. Valahány elvesztegetett pillanat, annyival
kevesebbet lehetek Tanusszal. – Természetesen igaza volt, alig lesz időnk,
hisz a többiek hamarosan keresni fognak minket. Úrnőm annyira népszerű,
hogy amint a vadászatnak vége, és elindulnak vissza a folyóhoz, sokan
fogják keresni, hogy élvezzék társaságát.
Ahogy közeledtünk a sziklákhoz, már annyira türelmetlen volt, hogy
nem bírta elviselni hátasának lassúságát. Lepattant a hátáról és felrohant a
következő emelkedőre. – Ott van! Az az a hely, ahol várni fog rám –
kiáltotta és előre mutatott.
Ahogy ott táncolt a láthatáron, a szél olyan üvöltve tört ránk a hegyek és
a kanyonok közül, akár egy falka kiéhezett farkas. Belekapott úrnőm
hajába és úgy szétterítette, akár egy zászlót, majd csapkodta és
összekuszálta a fején. Szoknyáját karcsú, barna combjai fölé emelte, és
Lostris kacagott, pörgött, kacérkodott a széllel, mintha az a szeretője lenne.
Én cseppet sem osztoztam örömében.
Megfordultam, és ahogy hátranéztem, láttam a Szahara felől közeledő
vihart. A baljós, sárga egekig emelkedett, komoran, szörnyen tornyosult fel,
akár a korallzátonyon megtörő, tajtékzó hullám. A szélfútta homok
dörzsölte lábamat, és a szamarat magam után húzva, futásnak eredtem. A
hátamba vágódó szél majdnem feldöntött, de úrnőmet sikerült elkapnom.
– Sietnünk kell – üvöltöttem át a szelet. – El kell érnünk a sírokat, hogy
menedékre leljünk, mielőtt utolér minket.
 Hatalmas porfelhők emelkedtek a nap elé és annyira elhomályosították,
hogy puszta szemmel is nyugodtan belenézhettem. Köröttünk a világ sötét
okkerszínűvé vált és a nap csupán egy tompa, narancssárga gömb volt. A
levegőben szálló homok karmolta védtelen végtagjainkat és nyakunkat,
míg végül úrnőm fejét kendőmbe bugyoláltam, hogy megóvjam, és kézen
fogva vezettem tovább.
A felkorbácsolt homok beborított minket és mindent eltakart szemünk
elől, így attól féltem, hogy eltévedtem, mígnem a homokfüggöny hirtelen
szétnyílt, és az egyik sír sötéten tátongó szája jelent meg előttünk. Egyik
kezemmel úrnőmet vonszoltam, a másikkal meg a szamarat, így tántorog-
tam be a védelmet nyújtó barlangba. A bejárati folyosót a kemény sziklá-
ból faragták ki. Ez mélyen a hegyoldalba vezetett, majd élesen elkanyaro-
dott, mielőtt magába a temetkezési kamrába ért volna, ahol egykoron az ősi
múmiát helyezték örök nyugalomra. Évszázadokkal ezelőtt a sírrablók el-
tüntették innen a bebalzsamozott testet, minden kincsével együtt. Mostanra
csupán a megfakult falfestmények maradtak meg a kőfalakon, istenek és
szörnyek képe, melyek hátborzongatóak voltak ebben a homályban.
Úrnőm fáradtan leroskadt a kőfal mellett, de első gondolata szerelméé
volt. – Tanus most már sosem talál ránk – kiáltotta kétségbeesetten, és
engem, ki biztonságba vezettem őt, mélyen sértett háládatlansága.
Lenyergeltem a szamarat, és rakományát a sír egyik sarkába halmoztam.
Aztán kiengedtem egy kupányi vizet a tömlőből és úrnőmet megitattam.
– Mi lesz a többiekkel, a királlyal, meg a barátainkkal? – kérdezte,
miközben kortyolgatott. Ilyen volt a természete, még saját bajában is
először másokkal törődött.
– Ott vannak a vadászok, majd azok vigyáznak rájuk – mondtam. –
Mind jó ember és jól ismerik a sivatagot. – De nem elég jól ahhoz, hogy
előre lássák ezt a vihart – gondoltam elkeseredetten. Bár úrnőmet
próbáltam megnyugtatni, tudtam, hogy az asszonyokkal meg a gyerekekkel
keservesen nehéz dolguk lesz odakinn.
– És Tanus? – kérdezte. – Vele mi lesz?
– Tanus aztán különösen tudni fogja, hogy mit kell tennie. Ő olyan, akár
egy beduin. Biztos lehetsz benne, hogy előre látta a közelgő vihart.
– Visszajutunk valaha is a folyóhoz? Megtalálhatnak itt minket? –
Végre eszébe jutott saját biztonsága is.
– Itt biztonságban vagyunk. A vizünk több napra is elegendő. Majd ha
elül a vihar, visszatalálunk a folyóhoz. – A kincset érő vízre gondolva
fogtam a teli tömlőt és elvittem a sír egy távolabbi részébe, ahol a szamár
nem tiporhat rá. Mostanra már szinte teljesen sötét volt, így a mécses körül
kezdtem matatni, amit a rabszolga tett a csomagba, és ráfújtam a füstölgő
mécsbélre. Fellángolt és a sírt vidám, sárga fényével bevilágította.
Mialatt a mécsessel babráltam és háttal voltam a bejáratnak, úrnőm
felsikoltott. Ez a hang oly éles volt és oly halálos rémület szólt benne, hogy
én is legalább annyira megrémültem, vérem lelassult és besűrűsödött, akár
a méz, miközben a szívem úgy zakatolt, akár a száguldó antilopok patája.
Megpördültem és tőröm után nyúltam, de amikor megláttam azt a szörnyet,
melynek hatalmas teste betöltötte a bejáratot, megdermedtem, anélkül,
hogy egyáltalán hozzáértem volna az övemen lévő fegyverhez. Ösztönösen
tudtam, hogy gyengécske pengémnek semmi hasznát nem vesszük ez ellen
a lény ellen, bármi legyen is.
A mécs gyenge világánál az alak homályos volt és torz. Láttam, hogy
emberi formája van, de túl nagy ahhoz, hogy ember legyen, és az a furcsa
fej meggyőzött arról, hogy ez nem lehet más, mint az a rettenetes,
krokodilfejű szörny a túlvilágról, aki felfalja azoknak a szívét, kik
könnyűnek találtatnak Thot mérlegén, a szörny, melynek képe itt van a sír
falán. A fej pikkelyesen csillogott, és sascsőre volt, vagy talán inkább egy
hatalmas teknősbéka fejére emlékeztetett. A szeme feneketlen mélységből,
engesztelhetetlenül meredt ránk. Vállából hatalmas szárnyak emelkedtek ki.
Félig összezárva csapkodtak, akár egy támadásra kész vadászsólyom
szárnyai. Arra számítottam, hogy ez a lény bármely pillanatban lecsaphat
úrnőmre és rézszín csőrével széttépi. Nyilván ő is épp annyira rettegett
ettől, mint én, mert a szörny lábai előtt kuporogva ismét felsikoltott.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy a lénynek nincsenek szárnyai, csak hosszú
gyapjúköpenyt visel, mint a beduinok, és azt csapkodja a szél. Miközben
még mindketten dermedten meredtünk e szörnyű jelenésre, az felemelte a
kezét és levette azt a csillogó harci sisakot, melynek rostélya sasfej formájú
volt. Aztán megrázta fejét és sűrű, vöröses-arany fürtök hullottak széles
vállára.
– A szikla tetejéről láttam, ahogy átvergődtetek a viharon – mondta
azon az ismerős, drága hangon.
Úrnőm ismét felsikoltott, ám ezúttal a fékevesztett boldogság csendült
ki sikolyából. – Tanus!
Odarepült hozzá és Tanus felkapta, akár egy gyereket, majd olyan
magasra emelte, hogy feje a sziklába vájt mennyezetet súrolta. Aztán
letette és a mellére szorította. Ölelő karjai közt Lostris felkapaszkodott,
hogy száját elérje, és olybá tűnt, vágyuk tüzében elemésztik egymást.
Én ott álltam elfeledetten a sír homályában. Bár oly sokat terveztem és
kockáztattam, hogy összehozzam őket, most egyszerűen képtelen vagyok
leírni azt az érzést, mely gyönyörteljes mámoruk kelletlen szemtanújaként
elöntött. Azt hiszem a féltékenység minden érzésünk közt a leghitványabb,
és én mégis épp úgy szerettem Lostris úrnőt, mint Tanus, nem atyai és nem
is fivéri szeretettel. Eunuch voltam, de amit iránta éreztem, az egy valódi
férfi szerelme volt, természetesen reménytelen szerelem, és ennélfogva
még keserűbb. Nem maradhattam, nem nézhettem őket, így lassan
elkezdtem kioldalogni a sírból, akár egy megvert kiskutya, de Tanus
észrevette, hogy el akarok menni, ezért megszakította azt a csókot, mely
már-már azzal fenyegetett, hogy lelkemet darabokra zúzza.
– Taita, ne hagyj magamra a király feleségével. Maradj velünk, óvj meg
engem ettől a hatalmas kísértéstől. Veszélyben a becsületünk. Egyszerűen
nem merek megbízni magamban, itt kell maradnod, hogy lásd, nem hozok
szégyent a fáraó feleségére.
– Menj – kiáltotta Lostris úrnőm a karjai közül. – Hagyj minket
magunkra. Én már nem törődöm sem szégyennel, sem becsülettel. Túl
régen tagadjuk meg magunktól szerelmünket. Én nem tudom kivárni, míg
az Útvesztők jövendölése beteljesül. Hagyj minket magunkra, drága Taita.
Úgy menekültem ki a sírkamrából, mintha az életem lenne veszélyben.
Akár ki is rohanhattam volna a viharba, hogy odavesszek. Úgy mindennek
véget vethettem volna, de ehhez túl gyáva voltam és hagytam, hogy a szél
visszasodorjon. A bejárati folyosó egyik sarkába botorkáltam, ahol a szél
nem gyötört és lerogytam a kőpadlóra. Kendőmet a fejemre húztam, hogy
ne lássak és ne halljak, de bárhogy üvöltött is a vihar a sziklák között, a
sírkamrából kiszűrődő hangokat mégsem nyomta el.
A vihar két napon át tombolt, szűnni nem akaró hevességgel. Ezen idő
egy részét átaludtam, kényszerítettem magam, hogy elmerüljek a
feledésben, de valahányszor fölébredtem, hallottam őket, és szerelmük
hangjai számomra gyötrő kínt jelentettek. Furcsa, hogy amikor úrnőm a
királlyal volt, sosem éreztem ezt a szenvedést... másrészt viszont nem is
olyan furcsa, hiszen az öregember semmit sem jelentett neki.
Számomra ez a kínok egy újabb világa volt. A kiáltások, a nyögések és
a suttogások mind a szívemet szaggatták. Majd belepusztultam abba a
ritmikus zokogásba, melyet nem a fájdalom szült. A végső gyönyör sikolya
úrnőm torkából gyötrőbben hasított belém, mint a kasztrálókés.
Végre aztán a szél alábbhagyott, majd elült és halkan nyögdécselt a
sziklák lábainál. A fény erősödni kezdett és rádöbbentem, hogy már
harmadik napja vagyok bebörtönözve ebbe a sírba. Feltápászkodtam és
bekiáltottam nekik, mivel nem mertem belépni a belső kamrába, féltem
attól, mi szemem elé tárulhat. Egy darabig nem jött válasz, majd úrnőm
fátyolos, kábult hangja hallatszott, mely titokzatosan visszhangzott végig a
folyosón. – Taita, te vagy az? Azt hittem, hogy meghaltam a viharban és a
kimeríthetetlen boldogság távoli földjére kerültem.

Miután a vihar elült, nem sok időnk maradt. A királyi vadászok már
nyilván keresnek minket. A vihar a lehető legjobb mentségül szolgált
távollétünkre. Biztos voltam benne, hogy a vadásztársaság túlélői szanaszét
szóródtak ezek között a szörnyű hegyek között. De a mentőcsapatnak nem
szabad Tanus társaságában találnia minket.
Másrészt viszont az elmúlt napok során Tanusszal nemigen szólhattam,
pedig sok mindent kellett megbeszélnünk. A folyosó bejáratában állva,
sietve elkészítettük tervünket.
Úrnőm csöndes volt és nyugodt, amilyennek eddig ritkán láttam. Többé
már nem volt az a locsi-fecsi, ami eddig, ott állt Tanus mellett és higgadtan,
valami új, fenséges derűvel nézte az arcát. Egy papnőre emlékeztetett, ki
épp képmása előtt szolgálja istenét. Tekintetét egy pillanatra sem vette le
Tanus arcáról és időnként kinyúlt, hogy megérintse, mintha meg akarna
győződni róla, hogy valóban Tanus áll előtte.
Amikor így tett, bármit is mondott épp Tanus, nyomban elhallgatott és
figyelmét teljes egészében annak a sötétzöld szempárnak szentelte. Úgy
kellett visszaszólítanom dolgunkhoz, melyet még nem fejeztünk be. E
leplezetlen imádat mellett saját érzéseim hitványak és kicsinyesek voltak.
Kényszerítenem kellett magam, hogy örüljek boldogságuknak.
Megbeszélésünk a kelleténél jóval több időt vett igénybe, de végül
elbúcsúztam Tanustól, megöleltem és kivonszoltam a szamarat a levegőben
még mindig ott kavargó, finom, sárga poron átszűrődő napfénybe. Úrnőm
egy darabig még elidőzött, és én lejjebb, a völgyben vártam rá.
Ahogy visszanéztem, láttam, hogy végre kijönnek a barlangból. Egy
hosszú pillanaton át csak álltak és nézték egymást, majd Tanus megfordult
és nagy léptekkel elment. Úrnőm addig nézett utána, míg el nem tűnt
szeme elől, majd lejött hozzám. Úgy járt, mintha egy álom révületében
lenne.
Felsegítettem a nyeregbe, majd, ahogy a hevedert igazítottam, lenyúlt és
megfogta a kezem. – Köszönöm – csupán ennyit mondott.
– Semmivel sem szolgáltam rá háládra – tiltakoztam.
– Nincs a világon nálam boldogabb. Mindaz, amit a szerelemről
mondtál nekem, igaz. Kérlek, örülj velem, még akkor is... – nem fejezte be,
és én hirtelen rádöbbentem, hogy olvasott legbensőbb érzéseimben is. Még
mindent elsöprő boldogságában is szomorkodott azon, hogy nekem
fájdalmat okozott. Azt hiszem, hogy abban a pillanatban jobban szerettem,
mint addig bármikor.
Elfordultam, megfogtam a kantárt és elindultam vele a Nílus felé.

Az egyik királyi vadász észrevett minket egy távoli hegytetőről, és lelkesen

kiáltott nekünk.
– A király parancsára keresünk titeket – mondta nekünk, ahogy lesietett
hozzánk.
– A királynak nem esett baja? – kérdeztem.
– Biztonságban van a palotában, Elephantine szigetén, és
megparancsolta, ha megtaláltuk Lostris úrnőt, nyomban vigyük oda hozzá.
Alig tettük lábunkat a palota kikötőgátjára, Aton máris ott volt, festett
arcával megkönnyebbülten fújtatott és ott tüsténkedett úrnőm körül. –
Huszonhárom szerencsétlen testét találták meg, kik odavesztek a viharban
– mondta nekünk hátborzongató izgalommal. – Mindnyájan biztosra vették,
hogy titeket is holtan találnak. Én azonban Hápi templomában imádkoztam
azért, hogy épségben visszatérj. – Úgy tűnt, nagyon elégedett önmagával és
bosszantott, hogy megpróbálja saját érdemeként feltüntetni Lostris
megmenekülését. Csupán annyi időt hagyott nekünk, hogy sietve
megmosakodjunk, és illatosított olajjal bekenjük kiszáradt bőrünket, azzal
máris vitt minket a király elé.
A királyt mélyen megrendítette, hogy úrnőm visszatért hozzá. Biztos
vagyok benne, hogy legalább annyira szerette, mint a többiek, és nem csak
azért, mert a halhatatlanság ígéretét látta benne. Ahogy Lostris ott térdelt
előtte, egy könnycsepp vibrált a fáraó szempillái közt és elmaszatolta arcán
a festéket.
– Azt hittem, hogy elvesztél – mondta Lostrisnak és megölelte volna, ha
ezt az udvari illemszabályok megengedik.
– Most pedig még csinosabb és elevenebb vagy, mint bármikor. – Ami
igaz is volt, mivel a szerelem vonta be Lostrist különös varázsával.
– Taita mentett meg – mondta a fáraónak. – Védett helyre vezetett, és
megóvott mindentől azok alatt a szörnyű napok alatt. Nélküle, akár a többi
szegény lélek, én is odavesztem volna.
– Igaz ez, Taita? – fordult hozzám egyenesen a fáraó, és én magamra
öltve az alázatos szerénység képét, azt dünnyögtem: – Csupán szerény
eszköz vagyok az istenek kezében,
A fáraó rám mosolygott, és tudtam, hogy már ő is megkedvelt engem. –
Sok szolgálatot tettél már nekünk, ó te szerény eszköz. De mind közt ez
volt a legértékesebb. Lépj közelebb! – parancsolta, és én letérdeltem elé.
 Aton egy kis cédrusfa dobozzal állt mellette. Kinyitotta a doboz tetejét
és a király felé nyújtotta. A fáraó kiemelt belőle egy aranyláncot. Ez a
legtisztább, ötvözetlen aranyból készült, és rajta volt a királyi ékszerészek
jelzése, mely azt tanúsította, hogy a súlya húsz deben.
A király a fejem fölé emelte a láncot és éneklő hangon azt mondta: –
Neked adományozom a Dicsőség Aranyát. – Azzal a vállamra eresztette, és
ez a nyomasztó súly boldogsággal töltött el. Ez volt a királyi kegy
legmagasabb kitüntetése, melyet általában hadvezérek kaptak, rendkívüli
követek és olyan magas rangú tisztviselők, mint Intef úr. Kétlem, hogy
eddig Egyiptom történetében ezt az aranyláncot valaha is egy egyszerű
rabszolga nyakába tették volna.
Ám ezzel még nem ért véget az ajándékok és jutalmak sora, mivel
úrnőmön nem lehetett túltenni. Aznap este, miközben fürdőjénél
segédkeztem, hirtelen elküldte az összes rabszolgát, és ahogy ott állt
előttem meztelenül, azt mondta: – Segíthetsz nekem felöltözni, Taita. – Ezt
a kegyet csak akkor kaptam meg, ha különösen elégedett volt velem. Tudta,
hogy mennyire szeretem, ha az ilyen meghitt pillanatokon nem kell
osztoznom rajta senkivel.
Gyönyörű testét csupán csillogó, fekete fürtjei takarták. Úgy tűnt, hogy
az a néhány nap, amit Tanusszal töltött, valami egészen új szépséget
varázsolt rá. Valahonnan mélyről, a bensejéből sugárzott. Ha egy
alabástrom kancsóba mécset teszünk, az átviláglik az áttetsző falon; Lostris
úrnő ragyogása épp ilyen volt.
– Sosem hittem volna, hogy egy ilyen nyomorult hüvely, mint a testem,
ennyi gyönyört hordoz magában. – Miközben ezt mondta, megsimogatta
saját lágyékát, majd végignézett testén és erre buzdított engem is. – Mindaz,
amit ígértél, megtörtént, amikor Tanusszal voltam. A fáraó neked adomá-
nyozta a Dicsőség Aranyát, úgy illik, hogy én is kimutassam elismerésemet.
Azt akarom, hogy valamiképp megoszthassam veled boldogságomat.
– Hogy szolgálhatlak, az a legnagyobb jutalom, amire valaha is vágytam.
– Segíts felöltözni – parancsolta és karját a feje fölé emelte. E mozdu-
latra kebleinek formája megváltozott. Az évek során végignézhettem, hogy
az apró, fejletlen fügékből mint fejlődnek kerek, bársonyos gránátalmákká,
melyek csodásabbak, mint bármely ékszer vagy márványszobor. Fölé
tartottam az áttetsző hálóinget, majd elengedtem és hagytam, hogy lebegve
végighulljon testén. Ez eltakarta, de szépségét nem homályosította el, épp
úgy díszítette, ahogy a reggeli pára a hajnali Nílus vizét.
– Egy ünnepi lakomát rendezek és a meghívókat már elküldtem a királyi
hölgyeknek.
 – Rendben, úrnőm. Majd mindenről gondoskodom.
– Nem, nem, Taita. Az ünnepséget a te tiszteletedre rendezem. Ott fogsz
ülni mellettem, mint vendég.
Ez legalább oly meghökkentő volt, mint azok a vad tervek, melyekkel
az utóbbi időkben állt elő. – Ez nem illő, úrnőm. Ezzel megsérted a
szokásokat.
– A fáraó felesége vagyok. A szokásokat én irányítom. Az ünnepség
során lesz számodra egy ajándékom, amit az összes vendég szeme láttára
fogok átadni neked.
– Megmondanád, hogy mi ez az ajándék? – kérdeztem nyugtalanul.
Sohasem lehettem biztos benne, hogy milyen újabb szamárságot eszel ki.
– Természetesen megmondom, hogy mi az. – Titokzatosan elmosolyo-
dott. – Egy titok, ez lesz az ajándék.

Bár én voltam a díszvendég, az ünnepség megszervezését nem hagyhattam

a szakácsokra meg a viháncoló rabszolgalányokra. Végül is itt úrnőmnek
mint a ház asszonyának hírneve forgott kockán. Már virradat előtt a piacon
voltam, hogy beszerezzem a legjobb és legfrissebb árut, amit a földek és a
folyó nyújthat.
Megígértem Atonnak, hogy őt is meghívjuk, így kinyitotta nekem a
borospincéjét és hagyta, hogy kedvemre válogassak. Felbéreltem és
betanítottam a város legjobb zenészeit és akrobatáit. Kiküldtem a
rabszolgákat, hogy gyűjtsenek jácintot, liliomot meg lótuszt a folyóparton,
hogy kertünk tengernyi virágát még ezekkel is szaporítsuk. A szövőket
megbíztam, hogy nádból készítsenek nekem apró bárkákat, melyekbe
színes üvegmécseket tettem, hogy az est folyamán vízikertünk tavacskáin
úszkáljanak. Bőrpárnákat és virágfüzéreket tettem ki minden vendégnek és
kancsókban illatos olajat, hogy hűsíthessék magukat a fülledt éjszakában,
és elűzze a szúnyogokat.
Ahogy leszállt az est, teljes cicomában, a legutolsó divat szerinti
öltözetben kezdtek megjelenni a királyi hölgyek. Némelyikük még a fejét
is simára borotváltatta, és saját haja helyett rafinált parókát viselt, melyet a
szegény asszonyok hajából készítettek, akik kénytelenek voltak díszüket
eladni, hogy porontyaiknak enni adhassanak. Ezt a divatot én iszonyúnak
tartottam és megfogadtam, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy
úrnőmet megakadályozzam ilyen ostobaság elkövetésében. Csillogó fürtjei
jelentették számomra az egyik legnagyobb gyönyörűséget, ám ha divatról
van szó, akkor még a legjózanabb, legokosabb nőben sem lehet megbízni.
Amikor úrnőm kitartó unszolására, kénytelen voltam leülni mellé a
párnára, ahelyett, hogy elfoglaltam volna szokott helyemet mögötte, láttam,
hogy a vendégek közül sokan megbotránkoztak ezen az illetlen
viselkedésen, és legyezőjük mögött sustorognak egymásnak. Nekem ez
legalább olyan kellemetlen volt, mint nekik, és hogy zavaromat leplezzem,
intettem a rabszolgáknak, hogy ne hagyják a boroskupákat kiürülni, a
zenészeknek, hogy játsszanak, és a táncosoknak, hogy táncoljanak.
A bor erős volt, a zene pezsdítő és a táncosok mind férfiak. Nemüket
illetően épp elég bizonyságát adtak, mivel elrendeltem, hogy meztelenül
táncoljanak. A hölgyeket ez a látvány annyira elbűvölte, hogy hamarosan
megfeledkeztek az illő szeméremről, és alaposan a kupák fenekére néztek.
Nem volt kétségem afelől, hogy e férfi táncosok közül sokan hajnal előtt
nem hagyják el a háremet. Néhány királyi hölgynek mérhetetlenül nagy
étvágya volt és sokukat már évek óta nem kereste fel a király.
Ebben a kedélyes légkörben úrnőm felemelkedett és vendégei figyelmét
kérte. Aztán olyan túlzottan dicsérő szavakkal illetett engem, hogy még én
is belepirultam. Majd azzal folytatta, hogy felidézett néhány szórakoztató
és megható részletet együtt töltött életünkből. Úgy tűnt, hogy a bor
hatására a hölgyek elnézőbbek lettek velem, és nevettek, sőt tapsoltak is.
Néhányuk még el is pityeredett, mivel a bor elérzékenyítette őket.
Végül úrnőm rám parancsolt, hogy térdeljek le előtte, és mozdulatomat
halk megjegyzések kísérték. Egyszerű, a legfinomabb vászonból készült
kötényt viseltem és a rabszolgalányok olyan hajat fésültek nekem, mely a
legjobban illett hozzám. A Dicsőség Aranyán kívül más ékszert nem
viseltem. E kérkedő hivalkodás közepette egyszerűségem megdöbbentő
volt. Az állandó úszás és testedzés segített abban, hogy megőrizzem testem
kemény izmait, melyek elsőként hívták fel rám Intef úr figyelmét. Ezekben
az években erőmnek teljében voltam.
Hallottam, amint az egyik idősebb feleség azt dünnyögi szomszédjának:
– Milyen kár, hogy elvesztette legszebb ékét. Szórakoztató játékszerünk
lehetne. – Ezen az estén képes voltam rá, hogy ne törődjek ezekkel a
szavakkal, melyek más körülmények között heves fájdalmat okoztak volna.
Úgy tűnt, úrnőm rendkívül elégedett önmagával. Sikerült mindvégig
titokban tartania előttem ajándékát. Általában nem volt olyan leleményes,
hogy így sikerüljön túljárnia az eszemen. Lenézett lehajtott fejemre és las-
san, tisztán beszélt, hogy a pillanatból a lehető legtöbb élvezetet csiholja ki.
– Taita, a rabszolga. Egész életemen át te voltál védelmező pajzsom. Te
voltál vezetőm és tanítóm. Megtanítottál írni és olvasni. Feltártad előttem a
csillagok és a rejtélyes tudományok titkát. Megtanítottál táncolni és
énekelni. Megmutattad, hogyan találom meg sok mindenben azt, ami az
embert boldoggá és elégedetté teszi. Mindezért hálás vagyok neked.
A királyi hölgyek ismét zúgolódni kezdtek. Még sosem hallották, hogy
egy rabszolgát ilyen kitörőén hálás szavakkal dicsérjenek.
– A hamszin napján olyan szolgálatot tettél nekem, amiért jutalmat
érdemelsz. A fáraó a Dicsőség Aranyát adományozta neked. Én is
tartogatok számodra egy ajándékot.
Köntöse alól előhúzott egy színes fonállal átkötött papirusztekercset. –
Rabszolgaként térdeltél le elém. És most emelkedj fel szabad emberként. –
Magasra emelte a papiruszt. – Ez a felszabadító okiratod, melyet az udvari
írnokok készítettek el. Ettől a naptól fogva szabad ember vagy.
Ekkor emeltem fel először a fejemet és döbbent hitetlenséggel
meredtem rá. Meggémberedett ujjaim közé nyomta a papírusztekercset és
gyengéd szeretettel mosolygott le rám.
– Erre nem számítottál, igaz? Úgy meglepődtél, hogy még egy szavad
sincs hozzám. Mondj már valamit, Taita. Mondd, hogy mennyire hálás
vagy ezért a kegyért.
Minden szó, amit kiejtett, úgy döfött belém, akár egy mérgezett nyíl.
Nyelvem sziklává nehezedett a számban, ahogy elképzeltem az életemet
nélküle. Felszabadított emberként örökre kirekesztenek, elűznek mellőle.
Soha többé nem készíthetem el az ételét, nem segédkezhetem neki a
fürdésnél. Többé nem takarhatom be, amikor lefekszik, hajnalban nem
kelthetem, és nem lehetek mellette, amikor először nyitja rá gyönyörű,
sötétzöld szemét egy-egy új napra. Soha többé nem énekelhetjük együtt,
nem tarthatom kupáját, nem segíthetek neki felöltözködni és nem lesz meg
az az örömöm, hogy szépségében gyönyörködhetem.
Le voltam sújtva és olyan reménytelenül meredtem rá, mint az, ki élete
végéhez ért.
– Légy boldog, Taita – parancsolt rám. – Légy boldog ezzel az új
szabadsággal, amit én adtam neked.
– Én már soha többé nem leszek boldog – buggyant ki belőlem. –
Kitaszítottál. Hogy lehetnék ezután valaha is boldog?
A mosoly lassan lehervadt arcáról és zavartan meredt rám. – Én a
legdrágább ajándékot nyújtom feléd, amit hatalmamban áll adni neked. A
szabadságot nyújtom feléd.
Megráztam a fejemet. – A legkeményebb büntetést méred rám. Elűzöl
magad mellől. Én a boldogságot soha többé nem ismerem.
– Ez nem büntetés, Taita. Én jutalomnak szántam. Kérlek, hát nem érted?
– Az egyetlen jutalom, amire vágyom, az az, hogy életem hátralévő
részében melletted maradhassak. – Éreztem, hogy a mélyből kezdenek
feltörni könnyeim és megpróbáltam elfojtani őket. – Kérlek, úrnőm,
könyörgöm, ne küldj el magad mellől. Ha egy kicsit is szeretsz, kérlek,
engedd, hogy veled maradjak.
– Ne sírj – parancsolt rám. – Mert ha sírsz, akkor én is sírva fakadok itt
a vendégeim előtt. – Komolyan hiszem, hogy egészen addig a pillanatig
nem gondolt rá, hogy milyen következményekkel jár az az elhibázott,
nagylelkű gesztus, amit oly lelkesen kiötlött. A könnyek döntötték
szememet és végigfolytak arcomon.
– Hagyd abba! Én nem ezt akartam. – Könnyei az enyémnek társául
szegődtek. – Én csak arra gondoltam, hogy kitüntesselek úgy, ahogy a
király is kitüntetett.
Felemeltem a papirusztekercset. – Kérlek, engedd meg, hogy ezt az
ostobaságot széttépjem. Vegyél vissza szolgálatodba. Engedd, hogy mögéd
állhassak, oda, ahová tartozom.
– Hagyd abba, Taita! Nyomban megszakad a szívem. – Hangosan
szortyogva szívta fel könnyeit, de én könyörtelen voltam.
– Én csak egy ajándékot akarok, azt a jogot, hogy egész életemben,
életem minden napján téged szolgálhassalak. Kérlek, úrnőm, semmisítsd
meg ezt az okmányt. Adj rá engedélyt, hogy összetépjem.
Élénken bólogatott és közben pityergett, mint kislánykorában, amikor
elesett és felhorzsolta a térdét. Kettétéptem a papiruszlapot egyszer, majd
még egyszer. De még ennyivel sem elégedtem meg, a foszlányokat a
lámpás lángja fölé tartottam és hagytam, hogy feketére égve
összezsugorodjanak.
– Ígérd meg nekem, hogy soha többé nem próbálsz meg elűzni magad
mellől. Esküdj meg, hogy soha többé nem próbálod meg rám erőszakolni a
szabadságot.
Könnyei közt bólintott, de nekem ez nem volt elég. – Mondd ki –
makacskodtam. – Mondd ki hangosan, hogy mindenki hallja.
– Ígérem, hogy megtartalak rabszolgámként, nem adlak el soha és nem
szabadítalak fel – suttogta könnyein át rekedten, majd a huncutság egy kis
sugara csillant meg abban a szomorú, sötétzöld szempárban. – Feltéve
persze, hogy nem bosszantasz fel túlzottan, mert akkor nyomban hívatom a
jogász írnokokat. – Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. – Kelj fel, te
ostoba ember, és végezd a dolgodat. Úgy nézem, a kupám kiürült.
Elfoglaltam az engem megillető helyet mögötte és megtöltöttem a
kupáját. A becsípett társaság ezt az egészet valami tréfának vette, amit
azért rendeztünk, hogy őket szórakoztassuk, így aztán tapsoltak, fütyültek
és virágszirmokat dobáltak ránk, hogy kinyilvánítsák tetszésüket. Láttam
rajtuk, a legtöbbjük megkönnyebbült, hogy nem sértettük meg a
szabályokat, és a rabszolga továbbra is rabszolga marad.
Úrnőm az ajkához emelte kupáját, de mielőtt ivott volna, pereme fölött
rám mosolygott. Bár a szeme még könnyektől volt nedves, ez a mosoly
felvidított és ismét boldog voltam. Éppoly közel éreztem magam hozzá,
mint bármikor e sok-sok, hosszú év során.

Az ünnepséget és egy órányi szabadságomat követő reggelen arra

ébredtünk, hogy éjjel a folyó vize megduzzadt, ami azt jelentette, hogy
megkezdődött az éves áradás. Sejtelmünk sem volt róla egészen addig, míg
fel nem ébresztett minket az őrök boldog kiáltozása a kikötő felől. A bortól
még kábán felkeltem az ágyamból és leszaladtam a folyópartra. Már
mindkét part sűrűn tele volt a város lakóival. Imákkal, énekkel és
pálmalevelekkel köszöntötték a vizeket.
Amikor a folyó vize alacsony, az világoszöld, akár a rézrudakon a
rozsda. Az áradó vizek ezt most mind elmosták és a megduzzadt folyó
fenyegetően szürke lett. Az éjjel annyira megemelkedett a víz szintje, hogy
már félig ellepte a kikötő kőpilonjait, és hamarosan teljes erejével
nekinyomul a gátak földtöltésének. Aztán bezúdul az öntözőcsatornákba,
melyek hosszú hónapokon át szárazon, repedezetten álltak. Onnan aztán
kiörvénylik és elárasztja a földeket, elmossa a parasztok kunyhóit meg a
földek közti határjeleket.
Minden egyes áradás után a földek felmérése és a határkövek
visszahelyezése a Vizek Őrizőjének a dolga. Intef úr megsokszorozta
vagyonát azáltal, hogy minden évben, midőn eljött a határkövek
visszahelyezésének ideje, előnyben részesítette a bőkezű gazdagok igényeit.
Föntről a katarakta távoli morajlása visszhangzott. Az áradó víz elöntöt-
te az útjába eső, természetes gránitgátakat, és ahogy üvöltve tört át a szoro-
son, finom vízpermet emelkedett fel a ridegen kék égre, és ezt az ezüst osz-
lopot Asszuán nomosz minden részéből látni lehetett. Amikor ez a finom
permet a sziget fölé ért, hűsítette és frissítette felfelé fordított arcunkat.
Élveztük ezt az áldást, mivel a völgyben csupán ezt az egy esőt ismertük.
Ahogy ott álltunk és néztük, az áradás azalatt is szemmel láthatóan
emésztette a sziget partjait. Hamarosan a mi kis kikötőgátunk is víz alá
kerül és a folyó majd kertünk kapuját mossa. Hogy hol fog megállni, azt
csupán a nilométer szintmérőinek tanulmányozása után lehet kiszámítani.
Azokon a szintmérőkön áll, hogy az ország és benne minden ember
jólétben él majd, avagy éhezik.
Visszasiettem úrnőmhöz, hogy készülődjünk a vizek szertartására,
melyben én kiemelkedő szerepet játszom. Legszebb ruháinkat öltöttük fel
és én nyakamba tettem az új aranyláncot. Aztán a háztartás többi tagjával
meg a hárem hölgyeivel együtt csatlakoztunk a Hápi temploma felé tartó
menethez.
A fáraó és Egyiptom nagyurai jártak az élen. A jóléttől kövér papok a
templom lépcsőin vártak ránk. Fejük kopaszra volt borotválva, és olajtól
csillogott, a szemük meg a kapzsiságtól, mert a király ma bőkezűen fog
áldozni.
A szentélyből a király elé vitték az isten virágokkal és finom, bíborszín
vászonnal díszített szobrát. A szobrot olajban és illatszerekben fürösztötték,
miközben mi dicsőítő énekeket énekeltünk és köszönetet mondtunk az
istennek azért, hogy elküldte nekünk az áradást.
Messze délen, oly földön, melyen művelt ember még nem járt, Hápi
isten ott ül hegyének csúcsán, és két feneketlen korsóból önti a szent vizet
a Nílusba. Mindkét korsóban más-más színű és ízű víz van; az egyik
világoszöld és édes, a másik szürke és tele van iszappal, mely minden
évben elönti és új élettel, termékenységgel tölti meg földjeinket.
Míg mi énekeltünk, a király gabonát, húst, bort, ezüstöt és aranyat
áldozott. Aztán szólította tudós embereit, mérnökeit és matematikusait,
majd megparancsolta nekik, hogy menjenek a nilométerhez, és kezdjék el a
megfigyelést, hogy aztán elvégezhessék a számításokat.
Akkoriban, amikor még Intef úr szolgálatában álltam, kineveztek a
vizek egyik őrének. Ebben a jeles társaságban én voltam az egyetlen
rabszolga, de azzal a ténnyel vigasztaltam magam, hogy a többiek közt
nemigen akadt olyan, ki a Dicsőség Aranyát viselné, és mindnyájan nagy
tisztelettel bántak velem. Már korábban is dolgoztunk együtt és jól tudták,
hogy mennyit érek. Segítettem megtervezni a nilométert, mely a folyó
áradását méri és megépítését én irányítottam. Én dolgoztam ki azt a
bonyolult képletet, mellyel a megfigyelések alapján meghatározható az
áradás várható vízszintje és vízmennyisége.
Szurokba mártott káka fáklyáink villódzó fénye világította meg az utat,
ahogy követtem a főpapot a nilométer bejáratához, egy sötét nyíláshoz a
szentély hátsó falán. Leereszkedtünk a lejtős aknán, lépcsői csúszósak
voltak a hideg iszaptól meg a folyó beszivárgó vizétől. Lábunk alatt egy
mérges, fekete vízikobra siklott el és dühödt sziszegéssel a sötét vízbe
vetette magát, mely az aknát már félig elöntötte.
Az utolsó, még kiemelkedő lépcsőn összegyűltünk, és a fáklyák
fényénél szemügyre vettük a jelzéseket, melyeket a kőművesek véstek az
akna falába. Minden jelnek megvolt a maga bűvös és egyben tapasztalati
értéke is.
Az első és egyben leglényegesebb leolvasást, rendkívül gondosan,
együtt végeztük el. Az elkövetkezendő öt nap során, egymást váltva
figyeljük és jegyezzük le a víz szintjének emelkedését, és a leolvasásokat
egy vízóra segítségével, rendszeres időközönként végezzük el. A vízből
vett minták alapján megbecsüljük, hogy milyen mennyiségű iszapot
tartalmaz, majd mindezen tényezők figyelembevételével vonjuk le végső
következtetésünket.
Amikor az ötnapos megfigyelési időszak befejeződött, nekiláttunk, hogy
további három nap során elvégezzük a számításokat. Ehhez temérdek
papirusztekercsre volt szükség. Végül elkészültünk, és számításaink
eredményét a király elé tárhattuk. A fáraó azon a napon királyi pompával,
nemesei és fél Elephantine kíséretében tért vissza a templomba, hogy
meghallgassa becsléseinket.
Ahogy a főpap hangosan felolvasta, a király mosolyogni kezdett.
Előrejelzésünk egy szinte tökéletes arányú áradást jósolt. Nem lesz túl
alacsony, így a földek nem lesznek kitéve a nap szárító erejének, és
megkapják azt a sötét iszapréteget, mely nélkül terméketlenek maradnak.
De nem lesz olyan magas sem, hogy elmossa a csatornákat meg a gátakat,
és elöntse a part menti falvakat, városokat. Ebben az évben bőséges lesz az
aratás és a jószág kigömbölyödik.
A fáraó mosolygott, nem annyira alattvalói szerencséjén, inkább azon a
gazdagságon, amit adószedői fognak begyűjteni. Az éves adókat az áradás
mértéke szabta meg, és ebben az évben újabb, hatalmas mennyiségű kincs
kerülhetett halotti templomának raktáraiba. Befejezvén a vizek áldásának
szertartását Hápi templomában, a fáraó bejelentette, hogy pontosan mikor
indul el a kétévenkénti thébai zarándokúira, hogy részt vegyen az Ozirisz-
ünnepségeken. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy már két év telt el azóta,
hogy úrnőm a legutóbbi Ozirisz-ünnepen eljátszotta az istennő szerepét.
Aznap éjjel éppoly keveset aludhattam, mint akkor, amikor a nilométer
mellett virrasztottam, mivel úrnőm túl izgatott volt ahhoz, hogy nyugovóra
térjen. Hajnalig fent kellett lennem vele, énekeltünk, nevettünk és ismét
elmeséltük azokat a Tanusról szóló történeteket, melyeket százszor is
hallott már, mégsem unta meg.
A királyi flotta nyolc napon át hajózik északnak a Nílus egyre emelkedő
vizén. Amikor odaérünk, Tanus, Harrab úr, ott fog várni minket Thébában.
Úrnőm mámoros volt a boldogságtól.
A flotta, mely Elephantine kikötőjében gyülekezett, olyan hatalmas volt,
hogy szinte egyik parttól a másikig ért. Úrnőm tréfásan meg is jegyezte,
hogy az ember száraz lábbal átkelhet a Níluson úgy, hogy szépen
végigsétál a hajók alkotta hídon. Az árbocokon lengedező lobogókkal és
jelzászlókkal a flotta igazán szép látványt nyújtott.
Az udvarral együtt már mi is felszálltunk a nekünk kijelölt hajóra, és a
fedélzetről éljeneztük meg a királyt, aki levonult a palota márvány-
lépcsőjén, majd a nagy királyi bárka fedélzetére lépett. Amint biztonsággal
elhelyezkedett, abban a pillanatban száz szarvból harsant fel a jel az
indulásra. A flotta, akárha egyetlen hajó lenne, mind irányba állt és orruk
északnak mutatott. Aztán a folyó sodrása meg az evezősök sora lendületbe
hozta a hajókat, és a flotta útnak indult.
Amióta Akh-Hórusz szétzúzta a Gébicseket, az országban egész más lett
a légkör. A falvakból, melyek mellett elhaladtunk, a nép a vízpartra jött,
hogy üdvözölhesse királyát. A fáraó ott ült fenn a tatfedélzeten, fején a
súlyos kettős koronát viselte, hogy mindenki jól láthassa. Pálmalevelekkel
integettek és azt kiáltozták: – Kívánjuk, hogy az istenek mind a fáraóra
mosolyogjanak! – A folyó nem csupán királyukat hozta nekik, de saját,
bőkezű adományát is, és az emberek boldogok voltak.
Az elkövetkezendő napok során a fáraó és kísérete kétszer is partra
szállt, hogy megszemlélje az emlékműveket, melyeket Akh-Hórusz emelt a
karavánutak kereszteződéseiben. A helybéli parasztok az új isten szent
ereklyéiként őrizték meg ezeket a hátborzongató koponyahalmokat.
Egyenként megtisztogatták a koponyákat, míg végül mind úgy csillogott,
akár az elefántcsont, és agyaggal megerősítették a piramisokat, hogy
hosszú időre fennmaradhassanak. Föléjük szentélyeket emeltek és papokat
jelöltek ki, akik e szent helyeket szolgálják.
Úrnőm mindkét helyen egy-egy aranygyűrűt áldozott, amit a szentélyek
önjelölt őrizői örömmel elfogadtak. Hasztalan tiltakoztam e túlzott
bőkezűség ellen. Úrnőmből gyakorta hiányzott a megfelelő tisztelet az
iránt a gazdagság iránt, amit fáradhatatlanul gyűjtögettem neki. Ha nem
igyekszem visszafogni, akkor valószínűleg már mindet mosolyogva
odaadta volna a mohó papoknak és a kielégíthetetlen szegényeknek.
Az Elephantine elhagyását követő tizedik estén a király és kísérete egy
kellemes hegyfokon, a folyó egyik kanyarulata felett táborozott. Az aznap
esti szórakoztatásnak az ország egyik leghíresebb mesélője is része volt, és
úrnőm egy jó mesét minden más szórakozásnál többre tartott. Vele együtt
én is nagyon vártam ezt az estét, amit elindulásunk óta gyakorta
emlegettünk. Így aztán nagyon meglepődtem és keserű csalódás ért, amikor
Lostris úrnő kijelentette, hogy fáradt és nem érzi elég jól magát ahhoz,
hogy meghallgassa a mesemondót. Bár unszolt, hogy én csak menjek és
vigyem magammal a többieket is, nem hagyhattam őt egyedül, amikor
gyengélkedik. Készítettem neki egy forró gyógyitalt és az ágya végén, a
padlón aludtam, hogy szükség esetén a közelében legyek.
Aztán reggel, amikor megpróbáltam fölkelteni, már komolyan
aggódtam. Általában várakozásteljes mosollyal ugrott ki az ágyból, készen
arra, hogy megragadja és behabzsolja az előtte álló, új napot, mely
falánkság az életöröm jellemzője. Ám ezen a reggelen a fejére húzta a
takarót és azt motyogta: – Hagyj még egy kicsit aludni. Olyan fáradt és
bágyadt vagyok, akár egy öregasszony.
– A király korai indulásra adott parancsot. A fedélzeten kell lennünk,
mielőtt a nap felkel. Hozok neked egy meleg főzetet, amitől majd erőre,
kapsz. – Forró vizet öntöttem azokra a füvekre, melyeket saját kezűleg
szedtem, midőn az elmúlt hold a legkedvezőbb állásában volt.
– Ne zajongj már itt – mordult rám morcosan, de én nem hagytam újból
elaludni. Addig noszogattam, míg teljesen felébredt és megitattam vele az
erősítő italt. Elfintorodott. – Esküszöm, hogy meg akarsz mérgezni –
nyafogott, majd hirtelen, mielőtt bármit is tehettem volna, hogy
megakadályozzam, sugárban kihányta az egészet.
Utána legalább annyira döbbentnek tűnt, mint én. Mindketten
dermedten meredtünk az ágya mellett gőzölgő tócsára.
– Mi bajom van, Taita? – kérdezte suttogva. – Ilyesmi még sosem
fordult elő velem.
Csupán ekkor döbbent belém ennek az egésznek a jelentése.
– A hamszin! – kiáltottam. – A traszi temető! Tanus!
Egy pillanatig üres tekintettel meredt rám, majd mosolya úgy ragyogta
be sátrunk homályát, akár egy lámpás. – Gyerekem lesz! – kiáltotta.
– Ne ilyen hangosan, úrnőm – könyörögtem.
– Tanus gyereke! Tanus fiát hordozom. – A király gyermeke nem
lehetett, mivel úrnőm éhezési betegsége és vetélése óta sikerült őt távol
tartanom Lostris ágyától.
– Jaj, Taita – dünnyögött elégedetten, ahogy felemelte hálóingét és
áhítattal szemlélte lapos, izmos hasát. – Gondolj csak bele! Egy kis lurkó
növekszik itt bennem, aki épp olyan, mint Tanus. – Reményteljesen
megtapogatta a hasát. – Tudtam, hogy olyan élvezet, amilyenre a transzi
sírban leltem, nem múlhat el nyomtalan, és nem maradhat rejtve az istenek
előtt. Olyan emléket adtak nekem, mely egy életen át megmarad.
 – Túlságosan előreszaladtál – figyelmeztettem. – Lehet, hogy csak egy
hasgörcs. Előbb el kell végeznem az ellenőrző próbát, csak azután lehetünk
biztosak benne.
– Nekem nincs szükségem rá. A szívemben és testem titkos
mélységeiben érzem, én biztos vagyok benne.
– A próbát azért elvégezzük – mondtam komoran és elmentem az
edényért. Ráült, hogy megkapjam aznapi első vizeletét, amit két egyenlő
részre osztottam.
A vizelet egyik részét összekevertem ugyanannyi Nílus-vízzel. Ezután
fekete földdel töltöttem meg két korsót, mindegyikbe elültettem öt-öt
durramagot. Az egyik kancsót tiszta Nílus-vízzel öntöztem meg, a másikat
meg a vizelettel kevert vízzel. Ez volt az első vizsgálat.
Ezután kimentem a tábor közelében lévő nádasba és fogtam tíz békát.
Ezek nem olyan élénk, zöldessárga, ugrólábú állatok voltak, hanem
nyálkás, fekete teremtmények. Nem volt nyakuk, mely fejüket elválasztotta
volna tunya, kövér testüktől, és a szemük lapos koponyájuk tetején ült,
ezért nevezték őket a gyerekek egetfürkészőknek.
Közülük ötöt-ötöt, egy-egy folyóvízzel telt korsóba tettem. Az egyikhez
hozzáöntöttem, mit úrnőm választott ki magából, a másikat pedig tisztán
hagytam. Másnap a gálya fedélzetén, úrnőm fülkéjének zárt magányában
leemeltem azt az anyagot a korsókról, amivel befedtem őket és
megvizsgáltam tartalmukat.
A gabona, melyet Lostris úrnő öntözött, apró, zöld hajtásokat növelt,
míg a másik még nyugvó állapotban volt. Az az öt egetfürkésző, ki nem
részesült úrnőm áldásában, terméketlen maradt, míg a másik öt, kik e
szerencsében részesültek, mind fekete tojásokkal teli, hosszú, ezüstös
szálakat raktak.
– Mondtam neked! – csicseregte úrnőm elégedetten, még mielőtt
közölhettem volna megállapításomat. – Ó, köszönet nektek, istenek! Ennél
gyönyörűbb dolog még sosem történt velem életemben.
– Nyomban beszélek Atonnal. A királlyal még ma este meg kell
osztanod ágyát – mondtam neki határozottan, mire döbbenten meredt rám.
– Azt még a fáraó sem fogja elhinni, aki szinte mindent elhisz nekem,
hogy a hamszin szél fútta mag ejtett teherbe. Nevelőapát kell találnunk a
mi kis fattyúnknak. – A gyermeket máris a miénknek tartottam és nem
egyedül az övének. Bár megpróbáltam léhasággal leplezni, minden
ízemben éppúgy örültem fogamzásának, mint ő.
– Ne merd még egyszer fattyúnak nevezni – fortyant rám. – Ő herceg
lesz.
 – Hát persze, hogy herceg lesz, amennyiben találunk neki egy királyi
nemzőt. Készülj fel. Én megyek a királyhoz.

– A múlt éjjel álmot láttam, Hatalmas Egyiptom – mondtam a fáraónak. –

Annyira csodás volt, hogy ellenőriztem, segítségül hívtam Ámon-Ré
Útvesztőit.
A fáraó lelkes kíváncsisággal hajolt előre, hiszen már ő is éppannyira
hitt álmaimban meg az Útvesztőkben, mint bármely betegem.
– Ezúttal minden teljesen egyértelmű és határozott, felség. Álmomban
megjelent Ízisz istennő, és megígérte, hogy elhárítja fivére, Szét ártó
hatását, aki oly kegyetlenül megfosztott téged első fiadtól, amikor
sorvasztó betegséggel sújtotta Lostris úrnőt. Vidd úrnőmet ágyadba az
Ozirisz-ünnep első napján, és egy újabb fiúval leszel megáldva. Ezt ígérte
az istennő.
– Ma van az ünnep előestéje. – A király boldognak látszott. – Az igazat
megvallva, Taita, már hónapok óta készen állok, hogy teljesítsem ezt a
kellemes kötelességemet, csak azért nem tettem, mert te nem engedted. Ám
azt még nem mondtad el, hogy mit láttál Ámon-Ré Útvesztőiben. – Ismét
kíváncsian hajolt előre, és én felkészülten vártam ezt a kérdést.
– A látomás ugyanaz volt, mint korábban, csak most erősebb, sokkal
elevenebb. Ismét fák végtelen rengetegét láttam a folyóparton és minden
egyes fa koronás volt és fenséges. Dinasztiád erősen, töretlenül nyúlik
messzire a végtelen időbe.
A fáraó elégedetten felsóhajtott. – Küldd hozzám a gyermeket.
Amikor visszatértem a sátorba, úrnőm már várt rám. Kötelességtudóan,
jókedvvel készült feladatára.
– Majd behunyom a szemem és azt képzelem, hogy ismét Tanusszal
vagyok a traszi sírban – közölte velem bizalmasan, majd dévajul kuncogni
kezdett. – Bár a királyról azt képzelni, hogy Tanus, olyan, mintha az egér
farkát elefántagyarnak tartanám.
Aztán megérkezett Aton, hogy miután a király befejezte vacsoráját,
átkísérje Lostrist az uralkodói sátorba. Nyugodt arccal és határozott
léptekkel követte Atont, talán kicsi hercegéről ábrándozott, meg a gyerek
igazi apjáról, aki Thébában vár ránk.

Imádott Théba, gyönyörű, százkapus Théba – hogy örvendtünk, midőn

megjelent előttünk templomaival és ragyogó falaival a folyó széles
kanyarulatában.
Úrnőm izgatottan kiáltott fel, ahogy egymás után tűntek fel az ismerős,
jellegzetes épületek. Aztán, ahogy a királyi bárka megállt a nagyvezír
palotájának kikötőjében, a hazatérés öröme mindkettőnkből elszállt és
mindketten elnémultunk. Amikor megláttuk apját, Lostris úrnő úgy kapott
a kezem után, akár egy kislány, aki megrémült a mesebeli lidércektől.
Intef úr fiaival, Mensettel és Sobekkel, azzal a két hüvelykujj nélküli
hőssel állt a horgonyzóhely mellett, a nemesek és a thébai városatyák élén,
akik mind arra vártak, hogy üdvözölhessék a királyt. Intef úr éppoly jóképű
és nyájas volt, miként rémálmaimban, és éreztem, hogy bátorságom
csüggedni kezd.
– Most nagyon ébernek kell lenned – súgta oda nekem Lostris úrnő. –
Biztosan megpróbálnak majd eltenni valahogy az útból. Emlékezz csak a
kobrára.
Nem messze a nagyvezírtől ott állt Rasfer. Távollétünk alatt szemmel
láthatóan előléptették. Most a Tízezrek parancsnoki fejdíszét viselte, és
kezében ott volt a rangjával járó aranykorbács. Arcizmai azóta sem
javultak. Arcának egyik oldala most is rémesen, petyhüdten lógott, a szája
sarkából csörgött a nyál. Ahogy észrevett a keskeny vízsávon át, arcának
ép felével rám vigyorgott. Aranykorbácsát megemelve, gúnyosan üdvözölt.
– Ígérem, úrnőm, hogy míg Rasferrel együtt vagyok itt Thébában, addig
kezem egyfolytában a tőrömön lesz, és nem eszem semmi mást, csupán
gyümölcsöt, mit saját kezűleg hámoztam meg – dünnyögtem az orrom alatt,
miközben Rasferre mosolyogtam és vidáman integetve viszonoztam
üdvözlését.
– Nem fogadsz el semmiféle különös ajándékot – makacskodott tovább
úrnőm –, és az ágyam végében fogsz aludni, hogy éjszaka is
megvédhesselek. Napközben pedig mindvégig mellettem leszel, és
magadban nem kóborolhatsz.
– Ez számomra csakis kellemes lehet – nyugtattam meg és az elkövet-
kező napokban, ígéretemhez híven, végig mellette maradtam, közvetlen
védelme alatt álltam, mivel biztos voltam benne, hogy Intef úr nem
kockáztatja a trónhoz vezető útját azzal, hogy lányát veszélybe sodorja.
Természetesen gyakran voltunk a nagyvezír társaságában, mivel az ő
feladata volt, hogy a királyt végigkísérje az ünnepség szertartásain. Ez alatt
az idő alatt Intef úr eljátszotta Lostris úrnő figyelmes, szerető atyjának
szerepét, és a királyi feleséget megillető tisztelettel és előzékenységgel
bánt vele. Minden reggel ajándékot küldött neki, aranyat, ékszert, egy-egy
páratlan szépségű skarabeuszt vagy istenszobrocskát, melyet elefántcsont-
ból vagy valamilyen értékes fából faragtak. Úrnőm parancsának ellenére
ezeket nem küldtem vissza. Nem szerettem volna riasztani az ellenséget,
meg aztán az ajándékok értékesek voltak. Feltűnés nélkül eladtam őket, és
az eladásból származó bevételt gabonába fektettem a város megbízható
kereskedőinek magtáraiban, akik egytől egyig a barátaim voltak.
A várható jó termés miatt a gabonaárak tíz éve nem voltak ilyen
alacsonyak. Erről a mélypontról az árak már csak fölfelé mehettek, bár a
haszonra valószínűleg egy darabig várnunk kell. A kereskedők úrnőm
nevére írt elismervényt adtak, melyeket elhelyeztem a törvényszék
irattárában. Magamnak csupán az egyötödét tartottam meg, ami
véleményem szerint igen szerény jutalék.
Ez titkos örömet szerzett nekem, valahányszor észrevettem, hogy Intef
úr engem figyel azzal a sárga leopárdszemével. Azon pillantások nyomán
már nem maradt kétségem afelől, hogy irántam táplált érzései mit sem
szelídültek. Emlékeztem arra a türelemre és kitartásra, ahogy ellenségeivel
elbánt. Ott várt hálója közepén, akár egy gyönyörű pók és a szeme szikrát
szórt, ahogy rám pillantott. Mindez eszembe juttatta a mérgezett tejet meg
a kobrát, és minden elővigyázatosságom ellenére nyugtalan voltam.
Közben zajlott az ünnep a maga szertartásaival és hagyományaival
ugyanúgy, ahogy már évszázadok óta. Mindazonáltal ebben az évben nem
Tanus Kékjei, hanem egy másik egység vadászott a folyó teheneire Hápi
taván, és az isteni játékot is más színészek játszották Ozirisz templomában.
A fáraó rendelete értelmében az én változatomat játszották, így a szöveg
most is hatásos és megrendítő volt. Mindazonáltal az új Ízisz közel sem
volt oly csodás, mint az, kit úrnőm alakított, és Hórusz sem volt oly nemes,
oly szembeötlő, mint Tanus úr. Másrészt viszont Szét sokkal megnyerőbb
és szeretetre méltóbb volt, mint az, melyet Rasfer játszott.
A játékot követő napon a fáraó átkelt a folyón, hogy szemügyre vegye
templomát, és ezen oknál fogva egész nap maga mellett tartott, hogy
kéznél legyek. Számos esetben nyíltan megvitatta velem a munkálatok
bizonyos részleteit. Természetesen viseltem aranyláncomat, valahányszor
az illő és helyénvaló volt. Intef úr figyelmét mindez nem kerülte el, és
láttam rajta, hogy töprengésre készteti az a kegy, melyet a király irántam
tanúsít. Reméltem, hogy ez további védelmet nyújt nekem a nagyvezír
bosszúja ellen.
Amióta elhagytam Thébát, egy másik építészt bíztak meg a templom
körüli munkálatok vezetésével. Talán nem volt épp méltányos, hogy a
fáraó elvárta attól a szerencsétlentől, hogy fenntartsa az általam felállított
magas színvonalat, vagy hogy a munkát olyan nagy léptekkel hajtsa előre,
mint én tettem.
– Hórusz áldott anyjára mondom, igazán örülnék, ha még mindig te
irányítanád itt a munkát, Taita – dünnyögte a fáraó. – Ha hajlandó lenne
megválni tőled, megvennélek úrnődtől, és állandó jelleggel itt tartanálak a
Halottak Városában, hogy felügyeld a munkálatokat. A költségek, úgy
tűnik, megduplázódtak, amióta ez az ostoba alak átvette tőled.
– Meglehetősen naiv fiatalember – helyeseltem. – A kőművesek és a
szállítók még a heréit is ellopnák tőle úgy, hogy hiányukat észre se venné.
– De ezek itt az én golyóimat lopják – morgott a király. – Azt akarom,
hogy menj végig vele a kimutatásokon, és mutasd meg, hogyan fosztanak
ki minket ezek a rablók.
A fáraó elismerése természetesen rettentő hízelgő volt rám nézve és
nem a rosszindulat diktálta, midőn rámutattam azokra az ízlésbeli hibákra,
melyeket az új építész követett el, midőn áttervezte templomom homlokza-
tának oromzatát, és megmutattam azt a silány munkát, amit annak a gaz-
ember kőművesek társaságának sikerült elfogadtatniuk vele. Az oromzatot
áthatotta az a hanyatló, szír stílus, mely az Alsó-Királyság divathóbortja
volt, ahol annak az alacsony származású, vörös trónkövetelőnek a
közönséges ízlése rontotta meg az egyiptomi művészet tiszta hagyományait.
Ami a kivitelezést illeti, megmutattam a királynak, hogy a halotti
templom oldalfalának kőtömbjei közti hézagokba nyugodtan be lehet
csúsztatni egy papiruszdarabkát. A fáraó elrendelte mind az oromzat, mind
a templomfal lebontását, és a kőművesek társaságát ötszáz deben aranyra
büntette, amit a királyi kincstárba kellett befizetniük.
A fáraó a nap hátralévő részét és a következő napot is a halotti templom
kincseinek megtekintésével töltötte. Itt legalább panaszra nemigen akadt
oka. A világ története során egyszerre, egy helyen ekkora gazdagságot még
sosem halmoztak fel. Ez a bőség még engem is, aki igazán szeretem a szép
dolgokat, hamarosan kimerített és a szemem megfájdult az arany vakító
csillogásától.
A király ragaszkodott hozzá, hogy Lostris úrnő mindvégig mellette
legyen. Azt hiszem, hogy a király rajongása iránta lassanként igazi
szerelemmé változott, vagy legalábbis annyira megközelítette ezt az érzést,
amennyire csak képes volt rá. E ragaszkodás következménye az volt, hogy
midőn a folyón át visszatértünk Thébába, úrnőm annyira kimerült volt,
hogy komolyan aggódni kezdtem a gyerekért, akit a ménében hordozott.
Még túl korai volt, hogy a királlyal közöljem állapotát és azt javasoljam,
hogy több figyelemmel, kíméletesebben bánjon vele. Még egy hét sem telt
el azóta, hogy úrnőm visszatért ágyába, és a terhesség ennyire korai
megállapítása, még ha én mondom, akkor is gyanút kelthetne benne.
Szemében úrnőm egy egészséges, erős, fiatal nő volt, és így is bánt vele.
 Az ünnepség, mint már századok óta mindig, most is azzal ért véget,
hogy az emberek összegyűltek Ozirisz templomában, meghallgatni a fáraó
trónbeszédét.
Az Ozirisz-szentély előtti kőemelvényen, magas trónján ült a fáraó,
hogy mindenki jól lássa. A kettős koronát viselte, és kezében ott volt a
korbács meg a pásztorbot.
Ezúttal volt némi változás a templom terének szokásos elrendezésében,
mivel tettem egy javaslatot, amit a király volt oly kegyes és elfogadott. A
belső templom három fala mentén elrendelte, hogy ácsoljanak egy
állványzatot. Ezek az üléssorok az erős kőfalak magasságának feléig értek,
így több ezer thébai előkelőség nézhette végig zavartalanul és kényelmesen
az eseményeket. Azt javasoltam, hogy ezeket az emelvényeket díszítsük fel
színes zászlókkal meg pálmalevelekkel, s ily módon eltüntethetjük
csúfságukat. Ez volt az első eset, hogy ilyen szerkezetet emeltek földünkön.
Ettől fogva azután mindennapossá váltak a közösségi eseményeken, a
királyi felvonulási útvonalak mentén és az atlétikai versenyeken. A mai
napig Taita-emelvényként ismerik.
Kemény versengés folyt az emelvényen lévő ülőhelyekért, de nekem,
mint tervezőnek, sikerült úrnőmnek és magamnak megszereznem a legjobb
helyet. Pontosan a trónnal szemben, egy kicsivel a király feje fölött ültünk,
és így remekül beláttuk az egész belső udvart. Lostris úrnőnek hoztam egy
báránygyapjúval töltött bőrpárnát, felszerelkeztem egy kosár gyümölccsel
meg süteménnyel, hoztam még néhány kancsó serbetet és sört is, hogy
legyen mivel felüdítenünk magunkat a végtelenül hosszú szertartás alatt.
Körülöttünk mindenütt az ország nemesei ültek, a legutolsó divat szerint
öltözött hölgyek és urak. A katonai parancsnokok arany korbácsukkal a
kézben, büszkén kérkedtek csapatuk kitüntetéseivel meg zászlóik színeivel,
és ott voltak mind a kézműves-társaságok vezetői, a gazdag kereskedők, a
papok és a birodalom leigázott országainak követei.
A király előtt húzódtak végig a templom udvarai, egyik a másikba nyílt,
akár egy gyermeki kirakós játék, de az erős falak úgy voltak megtervezve,
hogy a kapuk pontosan egymás mögött sorakoztak. Így egy tisztelő, ki a
Szent Kosok útján, a főkapu pilonjain kívül állt, a belső kapukon keresztül
végignézhetett és közel négyszáz lépésnyi távolságból is tisztán láthatta a
fáraót.
A templom udvarai zsúfolásig megteltek a közemberek hatalmas
tömegével, mely túlcsordulván elárasztotta a szent utakat és a templom
falain túli kerteket is. Bár szinte egész életemet Thébában töltöttem, ennyi
embert még sohasem láttam összegyűlni. Képtelenség volt megszámolni
őket, de becslésem szerint aznap legalább kétszázezren lehettek. Akkora
volt a morajlás, hogy úgy éreztem magam, mint egy méh egy hatalmas,
zümmögő méhkasban.
A trón körül gyűlt össze a legmagasabb méltóságok egy kis csoportja,
fejük a király lábával volt azonos szinten. Természetesen közülük az egyik
Ozirisz főpapja volt. Az elmúlt év során az öreg főpap elhagyta ezt a mi
múlandó világunkat, és elindult túlvilági útján, hogy eljusson az örök
boldogság földjére. Ez az új főpap egy fiatalabb és határozottabb ember
volt. Tudtam, hogy őt Intef úrnak nem olyan könnyű a hatalmába kerítenie
és irányítania. Ami azt illeti, még együtt is működött velem a mai
szertartás néhány szokatlan fordulatának előkészítésében, melyekkel a
Taita-emelvény építésének irányítása közben előálltam.
Mindazonáltal a csoport legfeltűnőbb alakja, ki már-már magával a
fáraóval vetekedett, a nagyvezír volt. Minden szem megakadt Intef úron.
Magas volt, tartása méltóságteljes és oly jóképű, hogy az már mesébe illő.
Ahogy a Dicsőség Aranya súlyosan nehezedett mellkasára és vállára, olybá
tűnt, mintha az istenek legendás világából lépett volna elő. Közvetlenül
mögötte ott sötétlett Rasfer förtelmes alakja.
Intef úr a hagyományos módon nyitotta meg a szertartást, a trón előtti,
üres területre lépett, és Théba ikerváros nevében elkezdte üdvözlőbeszédét
a király előtt. Miközben beszélt, oldalvást úrnőmre pillantottam, és bár
osztoztam ellenszenvében, még engem is megdöbbentett az a harag és
gyűlölet, amit még csak leplezni sem próbált, hanem nyíltan lövellt apja
felé. Figyelmeztetni akartam, hogy próbálja kissé titkolni, ne látszódjék
rajta ennyire, de tudtam, hogy ezzel csak még jobban felhívnám az
emberek figyelmét arra a lángoló gyűlöletre, amit apja iránt érez.
A nagyvezír hosszasan beszélt, felsorolta minden eredményes tettét és
hűséges szolgálatát, mellyel az elmúlt év során a fáraónak adózott. A
sokaság unalmában és kínjában halkan zsongott és suttogott. A tömegben a
hőség egyre elviselhetetlenebb lett, a nap perzselően tűzött az udvarokra
zsúfolódott, a templom falai közt rekedt emberekre. Láttam, hogy a
tömegben több asszony is elalélt és összeesett.
Miután Intef úr végre befejezte beszédét, helyét a főpap vette át.
Miközben fölöttünk a nap delelőre hágott, beszámolt a királynak a thébai
papság ügyeiről. Ahogy beszélt, a hőség és a bűz egyre csak növekedett;
illatszerek és illatos olajok többé már nem nyomták el a forró, mosdatlan
testek és a patakokban folyó izzadság szagát. A tömegből nem lehetett
kijutni, hogy az ember sürgető szükségét elvégezze. Férfiak és nők
egyszerűen csak leguggoltak ott, ahol álltak. A templom lassanként úgy
bűzlött, akár a csatorna vagy egy nyilvános árnyékszék. Úrnőmnek egy
illatszerrel átitatott selyemkendőcskét adtam, amit az orrához nyomott.
Mindenünnen megkönnyebbült sóhajok hallatszottak, amint a főpap
végre befejezte beszédét, Ozirisz nevében áldását adta a királyra, majd egy
mély meghajtással visszavonult a helyére, a nagyvezír mögé. A tömeg
hajnal óta most először némult el teljesen. Az unalomról és minden
kellemetlenségről megfeledkezve, kíváncsian nyújtogatták nyakukat és
fülüket, hogy hallják a fáraó szavát.
A király felállt. Bámultam az öregember erejét és kitartását, mivel eddig,
egész idő alatt úgy ült, akár egy szobor. Áldóan széttárta a karját, és abban
a pillanatban a szokások és a hagyomány megszentelt kelyhét darabokra
törte egy esemény, mely az egész gyülekezetet – papokat, nemeseket,
közembereket – rémült döbbenettel töltött el. A tömegben egyike voltam
azon keveseknek, akit nem leptek meg az elkövetkezendő események,
mivel megrendezésükben meglehetősen nagy szerepem volt.
A szentély hatalmas, fényesre csiszolt rézajtói hirtelen kitárultak. Úgy
tűnt, mintha emberi erő nélkül, maguktól nyíltak volna ki.
Az elakadó, kiszoruló levegő sóhaja úgy futott végig a
templomudvarokon, akár a szél, és megzizzentette a sűrű, tömött sorokat,
akárha egy tamarindfa levelei volnának. Aztán hirtelen egy nő felsikoltott,
és nyomban a babonás rémület felzúduló moraja rázta meg őket. Volt aki
térdre hullt, mások rémülten emelték kezüket a fejük fölé, megint mások
kendőikkel takarták el arcukat, hogy ne vakuljanak meg egy olyan
látványtól, melyet halandó ember nem láthat.
Egy isten jött ki nagy léptekkel a szentély ajtaján, magas és rémisztő
isten, vállán köpenye örvénylőn követte minden mozdulatát. Harci sisakját
kócsagtollak koronázták, rémisztő, fémes vonásai félig sasra, félig emberre
emlékeztettek, csőre horgas volt és a szeme két sötét, ferde nyílás.
– Akh-Hórusz! – sikoltotta egy nő és ájult merevséggel zuhant a
kőlapokra.
– Akh-Hórusz! – hangzott fel a kiáltás mindenünnen. – Itt van az isten!
– A sorok egymás után hulltak tiszteletadóan térdre előtte. Akik fenn ültek
a magas emelvényeken, letérdeltek és közülük sokan azt a jelet mutatták,
mely elűzi a szerencsétlenséget. Még a trón körül álló nemesek kis
csoportja is letérdelt. Az egész templomban csupán ketten maradtak állva.
A fáraó, aki úgy állt trónja lépcsőjén, akár egy festett szobor; és Théba
nagyvezíre állt még helyén magasan és kihívóan.
Akh-Hórusz megállt a király előtt, és bronzmaszkjának ferde nyílásain
át felnézett rá, ám a fáraó még csak meg sem rezdült. A király arcát
halottfehérre festették, így nem tudhattam, vajon elsápadt-e, ám a szeme
úgy csillogott, hogy az lehetett vallásos révület, de rettegés is.
– Ki vagy te? – szólította meg a fáraó. – Szellem vagy, avagy ember?
Miért zavarod meg az ünnepünket? – A hangja erős volt és tiszta. Egy
pillanatra sem remegett meg, és iránta érzett csodálatom még tovább nőtt.
Gyönge és öregszik, meglehet, hiszékeny, könnyen becsapható, de azért az
öregemberbe még mindig nagy bátorság szorult. Szembe tudott nézni
emberrel vagy istennel, és harcoshoz illően megállta a helyét.
Akh-Hórusz olyan hangon válaszolt neki, mely csapatokat vezényel és
túlharsogja a legkétségbeesettebb csatazajt is, olyan hangon, mely
visszhangzott a kőoszlopok között. – Hatalmas fáraó, ember vagyok, nem
szellem. A te embered. Parancsodnak engedelmeskedve léptem most eléd.
Azért jöttem, hogy beszámoljak neked a feladatról, mellyel két éve,
pontosan ezen a helyen, Ozirisz ünnepének ugyanezen napján bíztál meg.
Leemelte fejéről a sisakot, és lángoló fürtjei a vállára omlottak. A
gyülekezet nyomban felismerte. Olyan kiáltás tört fel, mely, úgy tűnt,
alapjaiban rendíti meg a templomot.
– Tanus úr! Tanus! Tanus!
Nekem úgy tűnt, úrnőm sikoltozott a leghangosabban, mivel én, aki oly
közel ültem hozzá, már-már megsüketültem tőle.
– Tanus! Akh-Hórusz! Akh-Hórusz! – A két név összekeveredett és úgy
csapódott a templomfalakhoz, akár a vihar korbácsolta hullámok.
– Visszatért sírjából! Istenné lett közöttünk!
A lárma nem csökkent, míg Tanus hirtelen ki nem húzta kardját
hüvelyéből, majd a magasba emelte, mellyel félreérthetetlenül csöndet
parancsolt. Engedelmeskedtek neki, és ahogy elhallgattak, Tanus ismét
beszélni kezdett.
– Hatalmas Egyiptom, megengeded, hogy szóljak?
Azt hiszem, a király most már nem mert megbízni hangjában, mivel
csak egy mozdulatot tett a korbáccsal meg a pásztorbottal, majd lába, úgy
tűnt, felmondta a szolgálatot, és a király lerogyott trónjára.
Tanus zengő hangon szólt hozzá, melyet mindenki hallott még a külső
udvarban is. – Két évvel ezelőtt megbíztál azzal, hogy az állam életét
fenyegető gyilkosok és rablók viperafészkeit elpusztítsam. Kezembe
helyezted a királyi sólyom pecsétet.
Tanus köpenye alól előhúzta a kis kék szobrot és letette a trón
lépcsőjére. Aztán visszalépett és ismét beszélni kezdett.
– Hogy a király parancsát minél jobban végrehajthassam, eljátszottam
halálomat és egy idegen múmiáját zárattam saját síromba.
 – Bak-Her! – Kiáltotta egy hang, majd a többiek is csatlakoztak hozzá,
mígnem Tanus ismét csöndet parancsolt.
– A Kékek ezer bátor emberét vezettem a sivatagba és a vadonba, hogy
felkutassuk a Gébicsek titkos búvóhelyeit. Ott aztán százával pusztítottuk
őket és levágott fejüket az utak mellett halmoztuk fel.
– Bak-Her! – üvöltötte ismét a tömeg. – Igaz. Akh-Hórusz mindezt
megtette. – Tanus ismét lecsöndesítette őket.
– Megtörtem a főnökök hatalmát. Követőiket könyörtelenül
lemészároltam. Ebben a mi Egyiptomunkban mostanra már csak
egyetlenegy olyan maradt, ki magát még Gébicsnek nevezi.
Most végre teljes volt a csönd, mindenki elbűvölten, feszülten itta
minden szavát. Még a fáraó sem tudott uralkodni türelmetlenségén. –
Beszélj hát, Taritis úr, kit az emberek most úgy ismernek, mint Akh-
Hórusz. Nevezd meg ezt az embert. Hadd hallom nevét, hogy
megismerhesse a fáraó haragját.
– Az Akh-Szét név mögé rejtőzik – kiáltotta Tanus. – Tettei éppoly
gyalázatosak, mint fivéréé, a sötét istené.
– Hadd hallom valódi nevét – parancsolta a fáraó, és izgalmában ismét
felállt. – Nevezd meg ezt a legutolsó Gébicset!
Tanus hosszúra nyújtotta a pillanatot. Lassan és határozottan
körülhordozta tekintetét a templomon. Amikor pillantásunk találkozott,
finoman bólintottam, úgy, hogy azt csupán ő láthatta, majd anélkül, hogy
tekintete egy pillanatra is megpihent volna, haladt tovább és a szentély
nyitott ajtaja felé nézett.
Mindenki olyan feszülten figyelte Tanus urat, hogy először észre sem
vették a szentélyből gyorsan és csöndben előrohanó harcosok sorát. Bár
mind teljes fegyverzetben volt, kezükben harci pajzzsal, mégis, még a sisak
alatt is felismertem legtöbbjüket. Ott volt Remrem és Astes, meg még
ötven harcos a Kékek közül. Gyorsan, feltűnés nélkül körülfogták a trónt,
akár a királyi testőrök, és Remrem meg Astes Intef úr mögé lépett. Amint
mind elfoglalták helyüket, Tanus ismét megszólalt.
– Megnevezem neked ezt az Akh-Szétet, Isteni Fáraó. Ott áll
szégyentelenül trónod árnyékában. – Tanus kardjával rámutatott. – Ott áll
és a Dicsőség Aranyát viseli áruló nyakán. Ott áll a fáraó egyedüli társa,
aki királyságodat gyilkosok és gazemberek színterévé változtatta. Ő Akh-
Szét, Théba nomoszának kormányzója, a Felső-Királyság nagyvezíre.
Rémisztő csönd borult a templomra. Ebben a tömegben legalább
tízezren, ha nem többen voltak, kiket fájdalmasan sújtott Intef úr keze,
kiknek minden okuk megvolt rá, hogy gyűlöljék, de egyetlen ujjongó,
diadalmas hang nem sok, annyi sem hallatszott. Mindnyájan pontosan
tudták, hogy mily szörnyű haragja, és mily biztosak lehetnek bosszújában.
Éreztem a levegőben a félelem szagát, mely sűrű volt, akár a tömjénfüst.
Mindnyájan megértették, még Tanus hírneve és hatalmas tettei sem
elegendők ahhoz, hogy be nem bizonyított vádjával diadalmaskodjék egy
ilyen személyiség felett, mint Intef úr. Ezen a ponton örömöt vagy nyílt
egyetértést mutatni halálosan veszedelmes ostobaság.
Ebben a csöndben Intef úr felnevetett. Ez a hang tele volt megvetéssel,
majd egy elutasító mozdulattal hátat fordított Tanusnak és egyenesen a
királyhoz beszélt. – A sivatagi nap forrósága elvette az eszét. Ez a szegény
fiú megőrült. Egyetlen szó igazság nincs abban, amit itt összevissza beszél.
Mérgesnek kellene lennem, de inkább elszomorít, hogy egy ilyen hírű
harcos ennyire mélyre süllyedjen. – A hűség méltóságteljes mozdulatával,
mindkét kezét a fáraó felé nyújtotta. – Egész életemben a fáraót és népemet
szolgáltam. Tisztességem oly sebezhetetlen, hogy szükségtelennek tartom a
védekezést ilyen nekivadult, üres fecsegessél szemben. Félelem nélkül
bízom az isteni király bölcsességében és igazságosságában. Hagyom, hogy
tetteim és a fáraó iránti szeretetem beszéljen nyelvem helyett.
Láttam a király festett arcán a zavart és a határozatlanságot. Ajkai
remegtek, homlokát ráncok barázdálták, mivel nem volt megáldva gyors és
éles elmével. Egy pillanat múltán szóra nyitotta száját, de még mielőtt
valami végzetes és megmásíthatatlan ítélet hagyhatta volna el ajkait, Tanus
ismét felemelte kardját, és a trón mögé, a szentély nyitott ajtaja felé
mutatott.
Az ajtón át egy újabb menet érkezett, mely oly szokatlan volt, hogy a
fáraó szája nyitva maradt és úgy meredt rájuk. A menetet Kratas vezette
felemelt sisakrostéllyal és jobb kezében karddal. Akik követték, csupán
ágyékkötőt viseltek, fejük és lábuk csupasz volt. Kezük a hátuk mögött
volt összekötözve, és úgy csoszogtak, akár a rabszolgák az árverésre.
Én Intef úr arcát figyeltem, láttam, amint elönti a rémület és megrándul,
mintha arcul csapták volna. Felismerte a foglyokat, de nyilvánvalóan azt
hitte, hogy már rég halottak, és koponyájuk ott vigyorog valamelyik út
mentén. Gyorsan oldalt pillantott, a szentségek szobájának kis falba
süllyesztett ajtaja felé, melyet szinte teljesen eltakartak a színes drapériák.
A zsúfolt belső udvarból csakis erre menekülhetett, de Remrem egy lépést
jobbra lépett és elállta az ajtóhoz vezető utat. Intef úr visszafordult a trón
felé és állát kihívóan dacos magabiztossággal emelte fel.
A hat összekötözött fogoly ott sorakozott a trón előtt, majd Kratas halk
parancsára mind térdre estek és lehajtották a fejüket.
 – Kik ezek a lények? – kérdezte a fáraó, mire Tanus odaállt az első fölé,
megragadta összekötözött csuklóját és felállította. A fogoly bőre tele volt a
himlő rég begyógyult hegeinek nyomával, és vak fél szeme úgy verte
vissza a fényt, akár az ezüst.
– Az isteni fáraó azt kérdi tőled, hogy ki vagy – mondta neki Tanus
halkan. – Felelj kérdésére.
– Hatalmas Egyiptom, a nevem Shufti – mondta. – Egykoron a
Gébicsek egyik vezére voltam, mielőtt Akh-Hórusz szétverte és
elpusztította családomat Gallala városánál.
– Mondd el a királynak, ki volt urad – követelte Tanus.
– Akh-Szét volt uram – felelte Shufti. – Véremmel fogadtam
engedelmességet Akh-Szétnek és minden zsákmányom egynegyedét
átadtam neki. Ezért cserébe Akh-Szét mentességet biztosított a törvény
erejével szemben, és felvilágosítással szolgált leendő áldozataimról.
– Mutasd meg a királynak azt az embert, akit Akh-Szétként ismersz –
parancsolt rá Tanus, mire Shufti odacsoszogott Intef úr elé. Szájában
összegyűjtötte a nyálat és nagyvezír pompás egyenruhájára köpte. – Ez itt
Akh-Szét – kiáltotta. – Kívánom, hogy férgek lakmározzanak zsigerein.
Kratas félrehúzta Shuftit és Tanus felemelte a következő foglyot. –
Mondd meg a királynak, hogy ki vagy – parancsolt rá.
– Akheu vagyok, a Gébicsek egyik vezére voltam, de minden
emberemet megölték.
– Ki volt urad? Kinek fizettél a zsákmányból? – kérdezte Tanus.
– Intef úr volt az. A nagyvezír kincstárába fizettem zsákmányom után.
Intef úr büszkén, zárkózottan állt, arcán nem látszott semmiféle érzelem,
midőn ezeket a vádakat vágták fejéhez. Nem védekezett, midőn a
vezéreket egymás után elé hurcolták, és mind ugyanazt vallotta.
– Intef úr volt uram. Intef úr Akh-Szét.
A tömeg csöndje a templomban legalább oly nyomasztó volt, mint a
forróság. Ki rémült iszonyattal, ki csöndes gyűlölettel, ki pedig zavartan,
hitetlenül figyelt. Mindazonáltal még egyikőjük sem mert Intef úr ellen
szólni, vagy kimutatni érzelmeit, míg a fáraó nem beszélt.
Most az utolsó rablóvezért hozták előre, hogy szembesítsék a
nagyvezírrel. Magas, szikár, inasan izmos férfi volt, nap cserzette bőrrel.
Beduin vér is folyhatott ereiben, mivel a szeme fekete volt és az orra
horgas. A szakálla sűrű volt és göndör, az arca pedig gőgösen pimasz.
– A nevem Basti. – Sokkal tisztábban, érthetőbben beszélt, mint a többi.
– Vannak, akik úgy hívnak, hogy Basti, a Kegyetlen, bár én igazán nem
tudom, hogy miért. – Úgy vigyorgott, akár egy hitvány, gonosz hóhér. – A
Gébicsek egyik vezére voltam, míg Akh-Hórusz el nem pusztította
családomat. Intef úr volt uram.
Ezúttal őt még nem vonszolták a többi közé. Tanus ismét szólt hozzá. –
Mondd el a királynak. Ismered Piankit, Harrab urat, ki egykoron thébai
nemes volt?
– Jól ismertem. Kapcsolatban álltam vele.
– Miféle kapcsolatról beszélsz? – kérdezte Tanus fagyos hangon.
– Kifosztottam karavánjait. Földjein felégettem a termést. Lerohantam
szesztrai bányáit, és olyan élvezetes módon mészároltam le bányászait,
hogy többé nem ment oda senki dolgozni. Felgyújtottam házait.
Embereimet szétküldtem a városokba, hogy rossz hírét keltsék, s így
beszennyezzék becsületét, és az államhoz való hűségét kétségessé tegyék.
Segítettem másoknak tönkretenni őt, hogy végül a mérgező maszlagot saját
kezével tegye kupájába.
Láttam, hogy a fáraó királyi korbácsot tartó keze megremeg, miközben
hallgatja, és szemhéja úgy kezd vonaglani, mint olyankor szokott, amikor
komoly gondjai vannak.
– Ki volt az, aki minderre utasítást adott neked?
– Mindezt Intef úr parancsára tettem, aki egy takh tiszta arannyal
jutalmazott érte.
– Mit remélt Intef úr, mit akart elérni ezzel az üldözéssel, amit Harrab
úr ellen indított?
Basti elvigyorodott és megvonta a vállát. – Intef úr nagyvezír, Pianki,
Harrab úr pedig halott. Nekem úgy tűnik, Intef úr elérte célját.
– Elismered, hogy nem ajánlottam neked kegyelmet ezért a vallomásért?
Tisztában vagy vele, hogy halál vár rád?
– Halál? – nevetett Basti. – Attól én sosem féltem. Kenyeremet ebből a
lisztből sütöttem. Számtalan ember torkán nyomtam le, így miért félnék
attól, hogy most magam is belekóstoljak? – Vajon bolond volt-e, vagy
bátor – töprengtem, miközben kérkedését hallgattam. Akárhogy is,
szívemben se szánalmat, se csodálatot nem éreztem iránta. Piankira,
Harrab úrra emlékeztem, ki éppolyan ember volt, mint a fia, és szánalmam
meg csodálatom csakis őt illette.
Tanus tekintetében is könyörtelenséget láttam. Tudtam, hogy ő is
osztozik érzéseimben, és olyan erővel szorította kardja markolatát, hogy
ujjízületei egészen kifehéredtek, akár egy vízbe fúlt emberé.
– Vigyétek! – mondta fogcsikorgatva. – Hadd várja a király ítéletét. –
Láttam, hogy rendkívüli erőfeszítéssel sikerült visszanyernie önuralmát,
majd ismét a király felé fordult. Letérdelt előtte.
 – Elvégeztem mindent, amivel megbíztál engem, Isteni Mamose, Kermit
istene és uralkodója. Várom további parancsaidat. – E méltóságteljes
tisztelet láttán úgy összeszorult a torkom, hogy nyelni sem tudtam. Komoly
erőfeszítésembe került, hogy sikerüljön összeszedni magam.
A templomban továbbra is néma csönd honolt. Hallottam magam mel-
lett úrnőm szaggatott légzését, majd éreztem, amint megragadja a kezemet
és olyan erővel szorította, hogy már-már összeroppantotta ujjaimat.
Végül megszólalt a fáraó, de hangjából rémülten hallottam ki a
kétkedést és valahogy az volt az érzésem, nem akarja, hogy ebből bármi is
igaz legyen. Oly mélyen és oly sokáig bízott meg Intef úrban, hogy ez az
emberekbe vetett hitét alapjaiban rendítette meg.
– Intef úr, hallottad az ellened felhozott vádakat. Mit mondasz rájuk?
– Isteni Fáraó, ezek valóban vádak lennének? Én pusztán egy
fiatalember agyszüleményének vélem, kit az irigység és a féltékenység az
őrületbe kergetett. Egy elítélt bűnös, egy áruló fia. Tanus úr indítékai
egészen világosak. Valamiképp a fejébe vette, hogy az áruló Pianki lehetett
volna helyettem a nagyvezír. Valamiféle makacs téveszme folytán, engem
tart felelősnek apja bukásáért.
Egy kézmozdulattal elintézte Tanust. Ezt olyan ügyesen csinálta, hogy
láttam, a király még jobban meginog. Kétségei egyre erősebbek lettek. Egy
életen át vakon bízott Intef úrban és most nehezére esett változtatni ezen.
Hinni akart az ártatlanságában.
– És mit szólsz a vezérek vádjaira? – kérdezte végül a fáraó. – Azokra
mit válaszolsz?
– Vezérek? – kérdezte Intef úr. – Miért használnánk rájuk ezt a hízelgő
címet? Saját maguk tanúsították, hogy a lehető leghitványabb gonosztevők
– gyilkosok, tolvajok, akik asszonyokat és gyerekeket becstelenítettek meg.
Lelhetünk-e bennük több igazságot, mint amennyi becsületet és
lelkiismeretet a föld barmaiban? – Intef úr rájuk mutatott, és félmeztelenül,
összekötözve, valóban olyanok voltak, mint az állatok. – Csak vessünk egy
pillantást rájuk, Isteni Felség. Nem olyan emberek ezek, akiket zsarolással
vagy veréssel rá lehet venni bármire, csak hogy mentsék az irhájukat?
Hiszed-e bármelyikük szavát egy olyan emberével szemben, ki egész
életében hűségesen szolgált téged?
Láttam azt az apró, akaratlan bólintást, amivel a király elfogadta annak
az embernek az érvelését, akit barátjának tekintett, és tengernyi
bizalommal meg elismeréssel halmozott el.
– Mindaz, amit mondasz, igaz. Mindig becsülettel szolgáltál. Ezek előtt
a gazemberek előtt az igazság és a tisztesség ismeretlen. Elképzelhető,
hogy kényszerből vallottak ellened. – Habozott, és Intef úr megérezte a
lehetőséget.
– Eddig mindössze szavak szóltak ellenem. Nyilván kell lennie
valamiféle más bizonyítéknak is, amivel az ellenem felhozott, rettentő
vádakat alátámasztják. Van-e olyan ember Egyiptomban, ki bizonyítékot
tud felhozni ellenem, valódi bizonyítékot, nem csupán puszta szavakat? Ha
van ilyen, lépjen elő. Akkor válaszolok a vádra. Ha nincs olyan, ki
bizonyítékkal rendelkezik, akkor nincs mire válaszolnom.
Láttam, hogy szavai mélyen felkavarták a fáraót. Úgy nézett körül a
teremben, mintha azt a bizonyítékot keresné, amit Intef úr követelt, majd
szemmel láthatóan döntésre jutott.
– Tanus úr, e gyilkosok és gonosztevők szavain kívül, mi mással tudod
bizonyítani mindezt?
– A vad jól elrejtette nyomait – ismerte el Tanus –, és a legsűrűbb
rengetegben rejtőzött el, ahol nehéz hozzáférni. Nekem nincsenek további
bizonyítékaim Intef úr ellen, de lehet, hogy akad itt más, akinek vannak,
valaki, akit szóra késztet mindaz, amit ma itt hallott. Kérlek, Királyi
Egyiptom, kérdezd meg népedet, nincs-e köztük valaki, aki elő tud állni
bármivel, ami segítségünkre lehet.
– Fáraó, ez bujtogatás. Felbátorítja ellenségeimet, hogy a homályból,
ahol lapulnak, előbújjanak és megtámadjanak engem – kiáltott fel
indulatosan tiltakozva Intef úr, de a fáraó egy nyers mozdulattal
elnémította. – Életükkel fizetnek, ha hamisan tanúskodnak ellened – ígérte
meg neki, majd a gyülekezet felé fordult.
– Népem! Théba lakói! Hallottátok a bizalmamat és szeretetemet élvező
nagyvezír ellen felhozott vádakat. Van köztetek olyan, ki rendelkezik azzal
a bizonyítékkal, minek Tanus úr híján van? Tudja-e bármelyikőtök igazolni
az Intef úr elleni vádakat? Ha igen, akkor felszólítom, hogy beszéljen.
Már álltam is, még mielőtt rádöbbentem volna, hogy mit teszek, és
hangom olyan hangosnak tűnt, hogy magam is meglepődtem.
– Taita vagyok, ki egykoron Intef úr rabszolgája voltam – kiáltottam és
a fáraó homlokát ráncolva rám nézett. – Van valami, amit szeretnék
felséged tudomására hozni.
– Ismerünk téged, Taita, az orvos. Lépj közelebb.
Ahogy elhagytam helyemet az emelvényen és lementem, hogy a király
elé álljak, Intef úrra néztem és elvétettem a lépést. Gyűlölete annyira
kézzelfogható volt, hogy úgy éreztem, mintha egy kőfalon járnék.
– Isteni Egyiptom, ez itt egy rabszolga. – Intef úr hangja fagyos volt és
kimért. – Egy rabszolga szava egy thébai nemes, az állam egyik magas
rangú tisztviselőjének szava ellen – miféle csúfság ez?
Annyira belém rögződött az évek során, hogy hangjának
engedelmeskedjem és alávessem magam akaratának, hogy eltökéltségem
megingott. Aztán karomon éreztem Tanus kezét. Csupán egy könnyű
érintés volt, de elég ahhoz, hogy megembereljem magam, és ismét
összeszedjem bátorságomat. Ám ezt a mozdulatot Intef úr is észrevette,
majd nyomban felhívta rá a király figyelmét.
– Látod, hogy ezt a rabszolgát is mennyire a hatalmában tartja vádlóm.
Íme még egy Tanus úr idomított majmai közül. – Intef úr hangja ismét lágy
volt, akár a melegen csorduló méz. – Az arcátlansága határtalan. Van
törvénykönyvünk, mely büntetést szab ki...
A fáraó korbácsának egy mozdulatával elnémította. – Visszaélsz, Intef
úr, azzal, hogy jó véleménnyel vagyok rólad. Az én dolgom, hogy a
törvényt értelmezzem vagy megváltoztassam. A törvénykönyvbe foglalt
büntetések az előkelő származású és a közrendű emberekre egyaránt
érvényesek. Ajánlatos lenne, ha ezt szem előtt tartanád.
Intef úr engedelmesen meghajolt és csöndben maradt, de az arca, ahogy
rádöbbent nehéz helyzetére, hirtelen megnyúlt és feszült lett.
Most a király lenézett rám. – Ezen szokatlan körülmények megengedik,
hogy ez idáig példátlan módon orvosoljuk a bajt. Mindazonáltal Taita, a
rabszolga, hadd figyelmeztesselek rá, ha szavaid hasztalannak bizonyulnak,
hiányzik belőlük a bizonyság, és nem tartalmaznak nyomós érvet, akkor a
nyakadra hurok kerül.
E fenyegetés és Intef úr pusztító pillantásának hatására dadogni kezdtem.
– A nagyvezír rabszolgájaként én voltam a küldönc és a titkos összekötő
közte és a vezérek között. Ezeket az embereket mind ismerem. – A
foglyokra mutattam, akiket Kratas a trón közelében tartott. – Én vittem
Intef úr parancsait nekik.
– Hazugság! Csak újabb szavak, melyek nem bizonyítanak semmit –
kiáltott fel Intef úr, de hangja kétségbeesetten szólt. – Hol a bizonyíték?
– Csönd! – mennydörgött rá a király váratlan indulattal. – Meghallgat-
juk Taita, a rabszolga tanúságtételét. – Egyenesen rám nézett és én nagy
levegőt vettem, hogy folytassam.
– Én voltam az, ki elvittem Intef úr parancsát Bastihoz, a Kegyetlenhez.
A parancs az volt, hogy semmisítse meg Pianki, Harrab úr birtokait és va-
gyonát. Akkoriban Intef úr bizalmasa voltam, és tudtam, hogy a nagyvezír-
séget magának kívánta megszerezni. Mindazt, amit Intef úr parancsolt,
végrehajtották. Harrab urat tönkretették, elveszítette a fáraó kegyét és
szeretetét, így kiitta a méreggel teli kupát. Én, Taita, mindezt eskümmel
tanúsítom.
– Így van. – Basti, a Kegyetlen emelte összekötözött karját a trón felé. –
Mindaz, amit Taita mond, igaz.
– Bah-Her! – kiáltották a vezérek. – Ez az igazság. Taita igazat beszél.
– De ezek is csupán szavak – töprengett a király. – Intef úr bizonyítékot
követelt. Én, a te fáraód, bizonyítékot követelek.
– Fél életemen át a nagyvezír írnoka és kincstárnoka voltam. Én
könyveltem vagyonát. Tekercseimen feljegyeztem bevételeit és kiadásait.
Én gyűjtöttem be azt is, amit a Gébicsek vezérei fizettek Intef úrnak, és én
kezeltem minden vagyonát.
– Meg tudod mutatni nekem ezeket a tekercseket, Taita? – A vagyon
szó hallatán a fáraó arca úgy felragyogott, akár a telihold. Most mohón
figyelte minden szavam.
– Nem felség, azt nem tudom. A tekercsek mindig Intef úr birtokában
voltak.
A fáraó még csak nem is próbálta meg leplezni bosszúságát, arca
megkeményedett, úgy nézett rám, miközben én konok kitartással
folytattam: – A tekercseket nem tudom megmutatni, de talán el tudlak
vezetni ahhoz a kincshez, amit a nagyvezír ellopott tőled és birodalmad
népétől. Én építettem titkos kincstárat, ahová elrejtettem mindazt, amit a
vezérektől begyűjtöttem neki. Itt helyeztem el azt a vagyont, amit a fáraó
adószedői sosem láttak.
A király érdeklődése ismét fellobbant, akár az izzó szén a rézműves
kemencéjében. Feszült figyelemmel hajolt előre. Bár a templomban
minden szem rám szegeződött, a nemesek is közelebb gyűltek, hogy
jobban hallják szavaimat, én Intef urat figyeltem, anélkül, hogy felé
fordultam volna. A szentély fényesre csiszolt rézajtaja olyan volt, mint
valami nagy tükör, mely felnagyította tükörképét. Arcának minden kis
rezdülését, még a legapróbb mozdulatát is tisztán láttam.
Végzetesen veszélyes kockázatot vállaltam azzal, hogy feltételeztem,
kincsei még mindig azon a titkos helyen vannak, ahová én halmoztam fel
neki. Az elmúlt két év során bármikor elvihette onnan. Bár ekkora
mennyiségű kincset elmozdítani hatalmas munka és legalább annyi
veszéllyel jár, mint a helyén hagyni. Ehhez kénytelen lett volna másokat is
a bizalmába avatni, ami Intef úrnak nehezen ment. Természeténél fogva
gyanakvó ember volt. Ehhez járult még az a tény, hogy egészen mostanáig
halottnak hitt, és e titokról csak én tudtam.
Úgy számítottam, hogy esélyem egyensúlyban van, ezért feltettem rá az
életemet. Most visszafojtott lélegzettel figyeltem Intef úr tükörképét a
rézajtóban. Aztán szívem repesni kezdett és lelkem sasszárnyakon repült a
magasba. Az arcán megjelenő fájdalomból és rémületből láttam, hogy
nyilam célba talált. Nyertem. A kincs ott van, ahol hagytam. Most már
biztos voltam benne, hogy el tudom vezetni a fáraót ahhoz a sok rablott és
zsákmányolt kincshez, amit Intef úr egy életen át gyűjtött össze.
De veresége még nem volt teljes. Elhamarkodottság volt azt hinnem,
hogy ilyen könnyen legyőzhetem. Láttam, hogy jobb kezével egy
mozdulatot tesz, ami annyira megdöbbentett, hogy tétovázásom már-már a
vesztemet okozta.
A diadal mámorában megfeledkeztem Rasferről. Intef úr jelére, jobb
kezének egyetlen, apró mozdulatára, Rasfer úgy válaszolt, akár egy jól
betanított vadászkutya, amikor a vadász parancsot ad a támadásra. Olyan
váratlanul és vadul vetette rám magát, hogy az mindenkit meglepett. Csak
tíz lépésnyit kellett megtennie, hogy elérjen engem, és közben kardját érces
csörrenéssel kihúzta hüvelyéből.
Kratas két embere állt közöttünk, de háttal voltak neki, Rasfer pedig
beléjük rohant és feldöntötte őket úgy, hogy egyikőjük Tanus lába előtt
terült el a kőpadlón, s így útját állta, hogy a segítségemre siethessen. Én
meg ott álltam egymagám, védtelenül, és Rasfer két kézzel a magasba
lendítette kardját, hogy koponyámat egész a mellcsontig kettéhasítsa.
Kezemet védekezőn felemeltem, de lábam a rémülettől egészen megbénult,
se mozdulni, se elhajolni nem tudtam a sziszegőn közelítő penge elől.
Nem is láttam, hogy Tanus elhajítja kardját. Csupán Rasfer arcát néztem,
de a kard egyszer csak ott volt a levegőben. A rémület annyira hatalmába
kerítette érzékeimet, hogy számomra az idő olyan lassan telt, mint ahogy a
kilöttyent olaj csordul ki a korsóból. Figyeltem, amint Tanus kardja
átfordul, lassan megpördül tengelye körül, és minden egyes fordulatnál úgy
szikrázott, akár a nyári nap fénye, ám midőn célba ért, nem tett meg egy
teljes fordulatot, így nem a hegye, hanem a markolata csapódott Rasfer
fejébe. Élesen csattant fején, nyaka hátrahajlott, akár egy fűzfa ága a
szélben és szeme fennakadt, vakon meredt üregében.
Rasfernek nem sikerült bevégeznie azt a csapást, amit nekem szánt. A
lába összecsuklott alatta és a lábaim elé rogyott. Kardja kirepült elgyöngült
ujjai közül, a magasban megpördült, majd visszahullt. Beleállt a fáraó trón-
jának oldalába és ott reszketett. A király döbbent hitetlenséggel meredt rá.
A borotvaéles penge súrolta karját és megsebezte bőrét. Miközben mind őt
néztük, a sebből rubinvörös csöppek szivárogtak és a fáraó felhőfehér
kötényére csöppentek.
 Tanus törte meg a rémült iszonyat csöndjét. – Hatalmas Egyiptom,
láttad, hogy ki adott jelt ennek a vadállatnak a támadásra. Tudod, hogy ki a
felelős azért, hogy királyi személyed veszélybe került. – Átugrotta a földön
heverő katonát, és karjánál fogva megragadta Intef urat, majd addig
csavarta, míg az térdre nem hullt és fájdalmában felkiáltott.
– Nem akartam ezt elhinni rólad. – A fáraó szomorúan nézett le
nagyvezírére. – Egész életemben bíztam benned és te egyszerűen leköptél.
– Hatalmas Egyiptom, hallgass meg! – könyörgött térden állva Intef úr,
de a fáraó elfordította arcát.
– Már így is túl sokáig hallgattalak. – Aztán odabólintott Tanusnak. –
Jól őriztesd embereiddel, de bánjatok vele előzékenyen, mert bűnéről még
nincs teljes bizonyosságunk.
Végül a fáraó a gyülekezethez szólt. – Ezek különös és példátlan
események. Az ügyet most elnapolom, hogy megszemlélhessem azt a
bizonyítékot, melyet Taita, a rabszolga mutat nekem. Théba népe
ugyanezen a helyen gyűljön össze holnap délben, hogy hallja ítéletemet. A
fáraó szólt hozzátok.

A főbejáraton léptünk be a nagyvezír palotájának fogadótermébe. A fáraó

egy pillanatra megállt a küszöbön. Bár Rasfer kardja csak könnyű sebet
ejtett rajta, azért vászonnal bepólyáltam és felkötöttem a karját.
A fáraó lassan körülhordozta tekintetét a termen. A hosszú terem túlsó
oldalán állt a nagyvezír trónja. Egyetlen alabástromtömbből faragták ki és
semmivel se volt kevésbé lenyűgöző, mint a fáraóé az elephantine-i
trónteremben. A magas falakat finom agyaggal vakolták, melyekre életem
talán legmegkapóbb falfestményeit festettem. A hatalmas termet a lángoló
élvezetek kertjévé varázsolták. Még akkor festettem őket, amikor Intef úr
rabszolgája voltam, és bár saját alkotásaim, mégis még mindig
mélységesen beleremegtem a gyönyörűségbe, amikor rájuk néztem.
Nincs kétségem afelől, hogy csupán ezen munkáim alapján, tekintet
nélkül egyéb eredményeimre, joggal pályázhatom arra a címre, hogy
országunk történetének legjelentősebb művésze legyek. Szomorú dolog,
hogy épp nekem, ki megalkottam őket, most mindet le kell rombolnom. Ez
levont ennek a viharos napnak a diadalából.
Végigvezettem a fáraót a termen. Ezúttal eltekintettünk mindenféle
szertartásos szabálytól, a fáraó olyan kíváncsi volt, akár egy gyerek. Olyan
szorosan jött a nyomomban, hogy szinte a sarkamra lépett és kísérete is
mohó izgalommal követte.
 A trón mögötti falhoz léptem és megálltam Ámon-Ré hatalmas
falfestménye előtt, melyen épp napi útját teszi meg a mennyekben. Láttam,
hogy a király még ilyen izgatott állapotban is tiszteletteljes tekintettel néz
fel a festményre.
Mögöttünk a hatalmas terem megtelt a király kíséretével, udvaroncokkal,
harcosokkal, nemesurakkal, nem is szólva a királyi feleségekről és
ágyasokról, akik inkább lemondtak volna minden pirosítójukról és
arcfestékükről, mintsem hogy elszalasszák azt az izgalmas pillanatot, amit
ígértem nekik.
Természetesen úrnőm járt legelöl. Tanus csakúgy lépésnyire volt a
király mögött. Kékjeivel átvette a királyi testőrség szolgálatát.
A király most hátra fordult Tanushoz. – Hozasd előre embereiddel Intef
urat!
Kratas fagyosan udvarias előzékenységgel vezette előre Intefet a falhoz,
de kivont kardjával, mindenre készen a király és a fogoly közé állt.
– Taita, elkezdheted – mondta nekem a király, és én kimértem a falat,
pontosan harminc lépést a legtávolabbi saroktól, majd azzal a darab
krétával, amit erre a célra hoztam magammal, bejelöltem a távolságot.
– E mögött a fal mögött helyezkedik el a nagyvezír magánlakrésze –
magyaráztam a királynak. – A palota legutóbbi felújításakor bizonyos
változtatásokat hajtottunk végre. Intef úr szereti, ha vagyona a keze
ügyében van.
– Néha rendkívül bőbeszédű vagy, Taita. – A fáraót nemigen nyűgözte
le a palota építészetéről tartott előadásom. – Gyerünk már, ember. Égek a
vágytól, hogy végre lássam, mi van itt elrejtve.
– Jöjjenek ide a kőművesek! – kiáltottam, mire e keménykötésű
gazfickók egy kis csapata jött előre bőrkötényben és bőr szerszámos-
táskájukat ledobták a trón mögötti fal tövébe. A folyó túlpartjáról hívattam
át őket, ahol a fáraó sírján dolgoztak. Hajukban a fehér kőpor a kor és a
bölcsesség látszatát keltette, pedig nemigen akadt köztük olyan, aki akár
csak e látszatot is kiérdemelte volna. Vezetőjüktől kölcsönvettem egy fa
rajzoló háromszöget, és ennek segítségével kirajzoltam egy téglalapot az
agyaggal vakolt falon. Aztán hátraléptem, és a kőművesmesterhez szóltam.
– Csak finoman! A lehető legkevesebb kárt okozzátok a falfestményekben.
Ezek remek műalkotások.
Falkalapácsaikkal és kvarcvésőikkel nekiestek a falnak, és nemigen
hederítettek szigorú kérésemre. Festék és vakolat felhője szállt, amint
elbontották a külső fal tömbjeit és azok a márványpadlóra zuhantak. A por
zavarta a hölgyeket, ezért szájukat és orrukat kendőjükkel takarták el.
 A vakolat alól lassanként előtűntek a kőtömbök körvonalai. Aztán a
fáraó felkiáltott, és a porfelhővel mit sem törődve közelebb lépett, hogy
megvizsgálja a vakolatréteg alól előtűnt mintát. A kőtömbök rendszerét,
téglalap alakban, egy más színű kő törte meg, ami szinte hajszálpontosan
követte a külső vakolatrétegen általam felrajzolt krétavonalat.
– Ott egy rejtekajtó van – kiáltott fel. – Nyomban nyissátok ki!
A király sürgetésére a kőművesek egy emberként estek neki a lezárt
ajtónak, és amint kiemelték a zárókövet, a többi már könnyedén kijött. Egy
sötét nyílás tűnt elő, és a fáraó, aki most már átvette a munka irányítását,
izgatottan fáklyáért kiáltott.
– Az e mögött a fal mögött húzódó egész terület egy titkos kamra –
mondtam a fáraónak, mialatt a fáklyákra vártunk. – Intef úr parancsára
építettem.
Amikor meghozták a fáklyákat, Tanus elvett egyet, hogy a tátongó
rejtekajtón át világítson a királynak. A király belépett, majd utána Tanus,
aztán én következtem.
Rég volt, amikor utoljára itt jártam, ezért én is legalább olyan
érdeklődéssel néztem körül, mint a többiek. Ez alatt a hosszú idő alatt
semmi sem változott. A cédrusfából meg akáciából készült ládák és hordók
pontosan úgy álltak, ahogy én hagytam őket. Megmutattam a királynak
azokat a ládákat, melyek elsőként érdemesek figyelmére, és ő kiadta a
parancsot: – Vigyétek ki a fogadóterembe.
– Erős emberekre lesz szükséged ahhoz, hogy kivigyék – jegyeztem
meg szárazon. – Meglehetősen nehezek.
A Kékek három legerősebb embere kellett ahhoz, hogy megemeljék a
ládákat, és kitántorogjanak velük a fal szaggatott nyílásán.
– Ezeket a ládákat még sosem láttam – tiltakozott Intef úr, amint az
elsőt ki vitték és letették a nagyvezír trónjának emelvényére. – Nem volt
tudomásom a fal mögötti titkos kamráról. Nyilván még elődöm építtette, és
az itt elhelyezett ládák az ő tulajdonát képezik.
– Felség, tekintsd meg ezt a pecsétet a láda tetején. – Rámutattam, és a
király szemügyre vette azt a kis agyagtáblát.
– Ez kinek a pecsétje? – kérdezte.
– Tekintsd meg, felség a nagyvezír bal mutatóujján lévő gyűrűt –
dünnyögtem. – Javasolhatnám tiszteletteljesen, hogy a fáraó hasonlítsa
össze a láda tetején található pecséttel?
– Intef úr, lennél szíves átadni nekem a gyűrűdet – kérte a király már-
már túlzott udvariassággal, mire a nagyvezír bal kezét a háta mögé rejtette.
– Hatalmas Egyiptom, ez a gyűrű már húsz éve az ujjamon van.
Körülötte a hús benőtt, már nem tudom levenni.
– Tanus úr – fordult felé a király. – Vedd elő kardod. Vágd le Intef úr
ujját és hozd ide nekem a gyűrűvel együtt. – Tanus, arcán kegyetlen
mosollyal, félig kivont karddal előrelépett, hogy teljesítse a parancsot.
– Lehet, hogy tévedtem – ismerte el Intef úr fürgén. – Nézzük csak,
hátha sikerül lehúznom. – A gyűrű meglehetősen könnyen csúszott le
ujjáról, amit Tanus fél térdre ereszkedve nyújtott át a királynak.
A fáraó gondosan a láda fölé hajolt és összehasonlította a gyűrűt a
pecséttel. Amikor kiegyenesedett, az arca sötét volt a haragtól.
– Tökéletesen illenek egymáshoz. Ez a pecsét a te gyűrűd lenyomata,
Intef úr. – Ám a nagyvezír nem is válaszolt a vádra. Csak állt ott
összefűzött karral és arca fagyosan merev volt.
– Törjétek fel a pecsétet. Nyissátok ki a ládát! – parancsolta a fáraó, mi-
re Tanus levágta az agyagtáblácskát és kardjával felfeszítette a láda tetejét.
A király önkéntelenül felkiáltott, amint a láda kinyílt és tartalma a
szeme elé tárult: – Az istenekre! – Mire udvaroncai is minden
szertartásosság nélkül a láda köré tömörültek, belepillantottak, majd
meglepetten kiáltoztak és lökdösődtek, hogy jobban lássanak.
– Arany! – A király mindkét kezét belemerítette a csillogó, sárga
gyűrűkbe, majd hagyta ujjai közt visszahullani. Egyetlen gyűrűt a kezében
tartott, egészen közel emelte arcához, hogy megnézze rajta a beleütött jelet.
– Két deben súlyú, finom arany. Mennyi lehet ebben a ládában, és hány
láda lehet ebben a titkos kamrában? – Kérdése szónoki volt, így nem is várt
rá válasz, de én azért feleltem neki.
– Ebben a ládában... – Leolvastam a jegyzékről, amit még én írtam rá a
láda tetejére évekkel ezelőtt. –... egy takh és háromszáz deben tiszta arany
van. Ami pedig az arannyal teli ládákat illeti, ha emlékezetem nem csal,
akkor itt ötvenháromban van arany, huszonháromban pedig ezüst. Bár
meglehet, hogy már elfelejtettem, pontosan hány ládányi kincset rejtettünk
ide.
– Hát már nem bízhatom meg senkiben? Veled, Intef úr, úgy bántam,
mint fivéremmel. Nem volt olyan, amit meg ne kaptál volna tőlem, és így
fizetsz jóságomért.
Éjfélkor a kincstárnok és a királyi adók főellenőre jött be a király szo-
bájába, ahol épp sérült karján cseréltem a kötést. Átadták neki a kincsekről
készült végső jegyzéket, amit a király áhítattal olvasott. Érzelmei ismét
harcra keltek benne, a felháborodás versengett azzal a mámoros örömmel,
amit ez a váratlan és elképesztő mennyiségű kincs jelentett.
– A gazember gazdagabb volt saját királyánál. Ekkora gaztettre nincs is
elég kemény büntetés. Becsapott és meglopott engem meg az
adószedőimet.
– Épp úgy, ahogy megölte és kifosztotta Harrab urat meg még több
tízezernyit alattvalóid közül – emlékeztettem, miközben megerősítettem
karján a kötést. Meglehet, hogy kissé pimasz volt ez a megjegyzés.
Mindazonáltal mostanra már oly sok mindenért volt adósom, hogy ennyit
megkockáztathattam.
– Még az is – helyeselt készségesen, és azt az enyhe gúnyt, mely
szavaimban rejlett, hiába vesztegettem rá. – Bűne oly mély, akár a tenger
és egészen a mennyekig ér. Valami ehhez mérhető büntetést kell
kitalálnom. A hurok túl kevés és túl kellemes lenne Intef úrnak.
– Felség, mint orvosod, kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá, hogy
most már pihenj le. Ez egy olyan nap volt, mely még a te hatalmas erődet
és állóképességedet is próbára tette.
– Hol van Intef? Addig nem tudok pihenni, míg nem győződtem meg
róla, hogy gondosan őrzik.
– Saját lakrészében őrzik, felség. Egy rangidős kapitány és a Kékek egy
osztaga van ott szolgálatban. – Finoman haboztam. – Rasfer is őrizet alatt
áll.
– Rasfer, az az ocsmány, nyáladzó vadállat? Az, aki megpróbált
megölni téged Ozirisz templomában? Túlélte azt a csapást, amit Tanus úr
mért rá?
– Nem repes ugyan az örömtől, de azért jól van, fáraó – mondtam neki.
– Tudta felséged, hogy Rasfer az, aki oly sok éve a kasztrálókést használta
rajtam? – Ahogy ez kibukott belőlem, láttam a király szemében felvillanó
szánalmat.
– Pontosan úgy fogok elbánni vele, ahogy gazdájával – ígérte meg a
fáraó. – Ugyanaz a büntetés vár rá, mint Intef úrra. Megfelelő elégtétel lesz
ez, Taita?
– Felséged igazságos és mindentudó. – Kihátráltam a szobájából, és
elmentem, hogy megkeressem úrnőmet.
Várt rám, bár már elmúlt éjfél, s én kimerült voltam, mégsem hagyott
aludni. Túlságosan izgatott volt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy az éjszaka
hátralévő részében ágya mellett üljek és hallgassam csacsogását Tanusról
meg más, jóval kisebb horderejű témákról.
Annak ellenére, hogy egész éjjel nem aludtam, másnap reggel, amikor
elfoglaltam helyemet Ozirisz templomában, élénk voltam és a fejem tiszta.
Ha lehet, akkor ezen a napon még többen gyűltek össze, mint az előzőn.
Thébában nem volt egyetlen lélek sem, ki ne hallott volna a nagyvezír bu-
kásáról, és ne szeretett volna szemtanúja lenni végső megszégyenülésének.
Még azon alárendeltjei is, akik remekül éltek romlott, züllött kormányzata
alatt, most ellene fordultak, akár egy hiénafalka, mely felfalja beteg,
sebesült vezérét.
A Gébics-vezéreket összekötözve, rongyokban vezették a trón elé, ám
ahogy Intef úr belépett a templomba, rajta finom vászon volt, és a lábán
ezüstszandált viselt. Haját frissen bodorították, arca ki volt festve és
nyakában ott lógott a Dicsőség Aranya.
A vezérek a király előtt térdeltek, ám Intef úr még akkor sem volt
hajlandó térdet hajtani, amikor erre az egyik őr kardjával ösztökélte, mire a
király intett neki, hogy hagyja.
– Hadd álljon! – hangzott a király szava. – Épp elég sokáig fog heverni
sírjában. – A fáraó felemelkedett, és ott állt előttünk teljes pompájában és
haragjában. Ez egyszer igazi királynak tűnt, olyan volt, akár dinasztiájának
első tagja, egy erős, tekintélyes ember, ki hatalmat képvisel. Még én is, aki
már oly jól ismertem gyengéit, éreztem, hogy áhítattal tekintek rá.
– Intef úr, árulással, gyilkossággal, útonállással, kalózkodással és még
vagy százféle olyan bűntettel vádolunk, melyek szintúgy büntetést érde-
melnek. A vádakat megerősítette még vagy ötven, különböző társadalmi
rangú és állású alattvalóm tanúvallomása, kik közt volt úr, szabad ember és
rabszolga is. Láttam titkos kincstáradat, hová rablott vagyonodat elrejtetted
a királyi adószedők elől. Láttam a kincsesládákon személyes pecsétedet.
Bűnöd mindezek által már ezerszeresen is bizonyított. Én, Mamose fáraó,
ki nyolcadik e néven, Egyiptom uralkodója, ezennel kijelentem, hogy
bűnös vagy, a vádakban felsorolt bűntetteket mind elkövetted, így nem
érdemelsz királyodtól se kegyelmet, se könyörületet.
– Éljen soká a fáraó! – kiáltotta Tanus és e köszöntést átvette, és tízszer
ismételte el Théba népe. – Éljen örökké!
Amikor elcsendesültek, a fáraó ismét beszélni kezdett. – Intef úr, te a
Dicsőség Aranyát viseled. Szememet sérti, hogy e kitüntetést egy áruló
mellén látom. – Tanusra nézett. – Parancsnok, vedd le az aranyat a fogoly
nyakáról.
Tanus levette a láncot Intef úrról és odavitte a királynak. A fáraó két
kezébe fogta az aranyláncot, ám amikor Tanus elindult visszafelé, szavával
megállította.
– Harrab úr nevét beszennyezte az árulás gyalázata. Atyádat egy áruló
halálába űzték. Bebizonyítottad atyád ártatlanságát. Ezennel visszavonok
és érvénytelenítek minden Pianki, Harrab úr ellen hozott ítéletet, és halála
után ismét visszakapja minden kitüntetését és címét, amitől életében
megfosztották. A kitüntetések és címek mind rád, a fiára szállnak.
– Bak-Her! – kiáltotta a gyülekezet.. – Éljen örökké! Üdv neked Tanus,
Harrab úr!
– Azon címeket, melyek örökségedként szállnak rád, egy újabb elisme-
réssel tetézem. Végrehajtottad a feladatot, amivel megbíztalak. Megsemmi-
sítetted a Gébicseket és urukat átadtad az igazságszolgáltatásnak. A
koronának tett szolgálatod elismeréseképpen neked adományozom a
Dicsőség Aranyát. Térdelj le, Harrab úr, és fogadd királyod kegyét.
– Bak-Her! – kiáltották és a fáraó a nyakába helyezte azt a csilingelő
aranyláncot, mely egészen mostanáig Intef úré volt, de még megtoldotta
egy katonai csillaggal is. – Éljen Harrab úr!
Ahogy Tanus visszavonult, a fáraó ismét a foglyokra fordította
figyelmét. – Intef úr, ezennel megfosztalak thébai nemesi címeredtől.
Neved és rangod kitörültetik minden hivatalos emlékműről és épületről,
még sírodról is, mit a Nemesek Völgyében építtettél. Birtokaid és minden
tulajdonod, beleértve a törvénytelenül szerzett kincseket is, a koronára
szállnak, kivéve azokat a birtokokat, melyek egykoron Pianki, Harrab úr
tulajdonát képezték, és te kegyetlen eszközökkel szerezted meg tőle.
Ezeket most teljes egészében visszakapja örököse, az én tekintélyes
Tanusom, Harrab úr.
– Bak-Her! A fáraó bölcs! Örökké éljen! – ünnepelték lelkesen az
emberek, és úrnőm mellettem nyíltan zokogott, de így tett még a királyi
hölgyek fele. Nemigen akadt köztük olyan, ki ellent tudott állni ennek a
daliás alaknak, kinek arányló haja elhomályosította a mellén csillogó lánc
ragyogását.
Ekkor a király váratlanul meglepett. Egyenesen felém nézett, oda, ahol
úrnőm mellett ültem. – Van itt még valaki, aki hűséges szolgálatot tett a
koronának, valaki, aki felfedte a rablott kincsek hollétét. Álljon elő Taita, a
rabszolga.
Lementem, hogy a trón elé álljak, és a király hangja szelíden szólt
hozzám. – Kimondhatatlan szenvedéseket okozott neked az áruló Intef és
csatlósa, Rasfer. Kénytelen voltál gaztetteket és főbenjáró bűnöket
elkövetni az állam ellen azáltal, hogy cinkosa voltál rablóknak és
zsiványoknak, s elrejtetted urad lopott kincseit a királyi adószedők elől.
Mindazonáltal ezen bűnöket nem saját jószántadból követted el.
Rabszolgaként kénytelen voltál teljesíteni gazdád akaratát. Ezért most
felmentelek minden bűn és felelősség alól. Ártatlan vagy mindezen bűnök
elkövetésében és szolgálataidért két takh arannyal jutalmazlak, mely az
áruló Intef elkobzott vagyonából kerül kifizetésre.
 E bejelentést döbbent zsongás fogadta és én hangosan kapkodtam le-
vegő után. Ez elképesztően nagy mennyiség volt. Akkora vagyon, mellyel
csupán az ország leggazdagabb urai rendelkeznek, elegendő ahhoz, hogy
hatalmas területeket vegyek a folyó menti, legtermékenyebb földekből,
hogy csodás villákat rendezzek be rajtuk és háromszáz erős rabszolgát
vegyek, kik megművelik a földet, elegendő ahhoz, hogy felszereljek egy
kereskedelmi flottát és elküldjem a föld legtávolabbi pontjára, hogy aztán
még több kinccsel megrakodva térjen vissza. Ez akkora vagyon volt, hogy
még az én képzeletemet is megzavarta, ám a király még nem fejezte be.
– Rabszolgaként ezt az összeget nem neked, hanem úrnődnek adjuk át,
Lostris úrnőnek, ki a fáraó egyik ifjabb felesége. – Tudhattam volna, hogy
a fáraó ezt a családjában tartja.
Ezután én, ki egy futó pillanatig Egyiptom egyik leggazdagabb embere
voltam, meghajoltam a király előtt, majd visszatértem a helyemre, úrnőm
mellé. Úrnőm megszorította a kezemet, hogy megvigasztaljon, de igazság
szerint nem is voltam szomorú. Sorsunk annyira összefonódott, hogy
valójában úrnőm része voltam, és tudtam, hogy anyagi természetű
gondjaink soha többé nem lesznek. Máris tervezgetni kezdtem, miként
fogom befektetni úrnőmnek ezt a hatalmas vagyont.
Végül a király készen állt, hogy kihirdesse a foglyok ítéletét, bár
miközben beszélt, mindvégig csupán Intef úrra nézett.
– Bűnötök példátlan. Ez idáig még soha nem szabtak ki olyan kemény
büntetést, mely megfelelne vétkeiteknek. Ezért a következő büntetést
mérem rátok. Az Ozirisz-ünnep utolsó napját követő hajnalon,
összekötözve, meztelenül vonultok végig Théba utcáin. Elevenen,
lábatoknál fogva, fejjel lefelé felszögeztettek a város főkapujára. Addig
maradtok ott, míg csontjaitokat le nem tisztítják a varjak. Ezután
csontjaitok levétetnek és porrá törve szóratnak Nílus Anyánk vizébe.
Az ítélet hallatán még Intef is elsápadt és megtántorodott. Azáltal, hogy
földi testük szétszóratik, nem lehet bebalzsamozni és megőrizni, a fáraó a
foglyokat az örök feledés homályára ítélte. Egy egyiptomi számára ez a
lehető legkeményebb büntetés. Így a túlvilági boldogság földjére sohasem
juthatnak el, az örökre bezárul előttük.

Amikor úrnőm kifejezésre juttatta azon eltökélt szándékát, hogy részt vesz
a kivégzésen, és végignézi, amint apját lábánál fogva felszögezik a főkapu-
ra, nem hiszem, hogy valóban tudatában volt annak, micsoda borzalom
szemtanúja lesz. Én azonban, hozzá hasonlóan, legalább oly erősen eltökél-
tem, hogy ezt nem fogja végignézni. Kegyetlenség soha nem volt benne.
Úgy hiszem, döntését elsősorban az a tény befolyásolta, hogy a királyi höl-
gyek zöme élvezni kívánta ezt a mulattató látványosságot, és a kivégzést
Tanus parancsnokolja. Úrnőm nem hagyott volna ki egyetlen lehetőséget
sem, hogy még ha távolról is, legalább egy pillantást vethessen rá.
Végül csupán fegyvertáram legelsöprőbb érvével sikerült meggyőznöm
őt. – Úrnőm, egy ilyen kegyetlen látvány nyilvánvalóan hatással lenne még
meg nem született fiadra. Biztosra veszem, hogy nem akarod megrontani
fiatal, még kialakulatlan lelkét.
– Ez lehetetlenség – ingott meg első ízben vitánk során. – A fiam erről
nem tudna semmit.
– Látni fogja a te szemeden keresztül és haldokló nagyapja sikolya,
hasad falán át eljut apró fülébe. – Igéző szóválasztás volt, de elértem vele
azt a hatást, amit akartam.
Hosszasan eltöprengett, majd felsóhajtott. – Rendben, de elvárom, hogy
mindenről részletesen beszámolj nekem. Nem hagyhatsz ki semmit.
Különösen szeretném tudni, hogy mit viselt a többi királyi feleség. – Aztán
gonoszkodva elvigyorodott, hogy bebizonyítsa, azért érveimmel nem
sikerült igazán becsapnom. – Majd suttogva mondod el, hogy a hasamban
szunnyadó gyermek nehogy bármit is meghalljon belőle.
A kivégzés napjának hajnalán, a palota kertjét még sötétség takarta,
midőn elhagytam a háremet. Végigsiettem a vízikerten és a kis tavak fekete
vizén a csillagok képe tükröződött. Ahogy közeledtem a palota azon
szárnyához, hol Intef urat tartották fogva saját lakrészében, fáklyák és
lámpások fénye világlott át az ablakokon, és őrjöngő kiáltások, parancsok
meg szitkozódások hallatszottak odabentről.
Nyomban tudtam, hogy valami komoly baj van, és futásnak eredtem.
Intef úr lakrészének ajtajában majdnem felnyársalt az őr, de az utolsó
pillanatban, mielőtt belém döfte volna lándzsáját, felismert, felemelte
fegyverét és beengedett.
Az előszoba közepén Tanus állt. Úgy üvöltött, akár egy csapdába esett,
fekete sörényű oroszlán és ökölbe szorított kezével odacsapott bárkinek,
aki a közelébe ment. Bár mindig is robbanékony természet volt, azért a
dühtől ilyen tehetetlennek még sosem láttam. Olybá tűnt, mintha
elvesztette volna józan eszét és már beszélni se tudna értelmesen. Emberei,
a Kékek hős harcosai, rettegve tértek ki előle, és az egész palotaszárnyban
teljes volt a felfordulás.
Egyenesen odamentem hozzá, kitértem egy újabb vad ütés elől és az
arcába üvöltöttem. – Tanus! Én vagyok az! Szedd már össze magad! Az
istenekre, teljesen megőrültél?
 Majdnem megütött, láttam, amint érzelmeivel küzd, majd végül sikerült
úrrá lennie önmagán.
– Nézd meg, tehetsz-e értük valamit. – Az előszobában szanaszét heverő
testekre mutatott, mely úgy nézett ki, mintha egy csata zajlott volna le
benne.
Elborzadva ismertem fel közülük az egyiket, aki Khetkhet volt, a csapat
egy rangidős kapitánya, akit nagyra tartottam és tiszteltem. Hasára szorított
kézzel hevert összegörnyedve az egyik sarokban, merev arcáról olyan kín
tükröződött, amit soha többé nem szeretnék látni. Megérintettem arcát, a
bőre már hideg volt és halott.
Megcsóváltam a fejemet: – Már nincs olyan segítség, amit én adhatok. –
Hüvelykujjammal felemeltem szemhéját és halott szemébe néztem, majd
előrehajoltam, hogy megszagoljam a száját. Halványan a gomba penészes
szagát éreztem, ami már oly rémisztően ismerős volt.
– Méreg. – Felálltam. – A többi is ugyanígy lesz. – Öten hevertek még
összegörnyedve a kőlapokon.
– Hogyan? – kérdezte Tanus az erőltetett nyugalom hangján, mire én
felvettem az alacsony asztalon felhalmozott tálak egyikét, melyből nyil-
vánvalóan vacsorájukat ették, és beleszagoltam. A gombaszag erősebb volt.
– Kérdezd a szakácsokat – javasoltam. Majd egy hirtelen rám törő
dühroham hatására a tálat a falhoz vágtam. Az összegörnyedt testek
emlékeztettek állataimra, akik ugyanilyen halállal haltak, és Khetkhet a
barátom volt.
Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjam, majd megkérdeztem: – A
foglyod megszökött? – Tanus nem válaszolt, csak bevezetett a nagyvezír
hálószobájába. Nyomban láttam, hogy az üres szoba hátsó falának festett
burkolatát leszedték, és mögötte egy nyílás volt.
– Tudtál róla, hogy volt itt egy titkos átjáró? – kérdezte Tanus fagyosan,
és én megráztam a fejem.
– Azt hittem, hogy ismerem minden titkát, de tévedtem. – A hangomból
lemondó belenyugvás csendült ki. Azt hiszem, a szívem mélyén mindvégig
tudtam, hogy valójában Intefet sosem tudjuk átadni az igazságszol-
gáltatásnak. Ö a sötét istenek kedveltje volt és élvezte védelmüket.
– Rasfer is megszökött vele? – kérdeztem és Tanus megrázta a fejét.
– A vezérekkel együtt a fegyvertárba zárattam. De Intef két fia, Menset
és Sobek eltűnt. Szinte biztosra veszem, hogy ők szervezték meg embereim
meggyilkolását és apjuk szökését. – Tanus immáron ismét teljesen ura volt
heves természetének, de haragja még mindig ott volt a felszín alatt. – Te
olyan jól ismered Intefet, Taita. Most mit fog csinálni? Hová megy? Hogy
foghatnám el?
– Egyet biztosan tudok, hogy előre elkészített terve volt egy ilyen nap
ellen, mint a mai. Tudom, hogy sok kincset halmozott fel az Alsó-
Királyságban, ottani kereskedőknél meg jogászoknál. Még a bitorló
fáraóval is kereskedett. Azt hiszem, katonai információkat adott el neki
meg a tábornokainak. Északon barátságosan fogják fogadni.
– Már kiküldtem északra az öt leggyorsabb gályát azzal a paranccsal,
hogy kutassanak át minden hajót, amit utolérnek – mondta nekem Tanus.
– Vannak barátai a Vörös-tenger túlpartján – mondtam. – Az északi
tengerpartra, gázai kereskedőknek is küldött kincseket megőrzésre.
Kapcsolatban állt a beduinokkal is. Sokan közülük az ő szolgálatában
állnak. Segítenek neki átjutni a sivatagon.
– Hóruszra, olyan, akár egy patkány, tucatnyi utat ásott, melyen át a
lyukból elmenekülhet – átkozódott Tanus. – Hogyan ellenőrizhetném az
összeset?
– Sehogy – mondtam. – És most a fáraó arra vár, hogy szemtanúja
legyen a kivégzésének. Ezt jelentened kell neki.
– A király haragudni fog és jó oka lesz rá. Azzal, hogy hagytam Intefet
megszökni, mulasztást követtem el.
De Tanus tévedett. A fáraó Intef szökésének hírét meglehetős
nyugalommal fogadta. Nem tudom, hogy ennek mi lehetett az oka, talán
csak az a hatalmas kincs lágyíthatta meg ennyire, amihez ilyen váratlanul
jutott. Szíve mélyén talán még mindig táplált nagyvezíre iránt némi
megbúvó szeretetet. Másrészt a fáraó jólelkű ember volt, és talán nem örült
igazán annak a lehetőségnek, hogy végignézheti, amint Intef urat a
városkapuhoz szögezik.
Igaz, hogy futólag bosszúsnak mutatkozott és arról beszélt, hogy
kijátszottak az igazságszolgáltatást, de amíg előtte álltunk, lopva
mindvégig a kincsek jegyzékét tanulmányozta. Még amikor Tanus
elismerte, hogy felelős a fogoly szökéséért, a fáraó azt is elvetette.
– A mulasztást az őrség tisztje követte el, s ő már kellőképpen
bűnhődött a méreg által, mit Intef adott neki. Gályákat és csapatokat
küldtél a menekülő nyomába. Megtettél minden tőled telhetőt, Harrab úr.
Neked már csupán annyi dolgod maradt, hogy végrehajtsd az ítéletet a
többi bűnösön.
– A fáraó készen áll, hogy szemtanúja legyen a kivégzésnek? – kérdezte
Tanus, és a fáraó valami mentség után kutatva körülnézett, hogy jegyzékei
meg az adószedők jelentése mellett maradhasson.
 – Nekem itt még sok tennivalóm van, Tanus úr. Csináld csak nélkülem.
Aztán majd jelentsd, ha az ítéletet végrehajtottátok.

Olyan nagy volt az érdeklődés a kivégzések iránt, hogy a városatyák Taita-

emelvényeket állíttattak fel a városkapu előtt. Ha valaki azon akart helyet
foglalni, az egy ezüstgyűrűbe került. Nézőben nem volt hiány, az emelvény
zsúfolásig megtelt. A tömeg, mely már nem kapott helyet, a falakon túli
földekre özönlött. Sokan sört meg bort hoztak magukkal az ünneplésre és
italukat útközben a vezérekre köszöntötték. Nemigen akadt köztük olyan,
aki ne szenvedett volna a Gébicsek pusztításától, sokan férjüket, fivérüket
vagy fiaikat vesztették el miattuk.
A fáraó parancsa szerint az elítélteket meztelenül, összekötözve
vezették végig Karnak utcáin. Az út mentén felsorakozott tömeg trágyával,
szeméttel hajigálta meg őket, üvöltve válogatott sértéseket vágtak a
fejükhöz, és az öklüket rázták. A gyerekek a menet élén táncoltak, és a
pillanat hatására költött versikét énekeltek:

Lábikómba szögek, csupasz farom égnek áll,

Én vezér vagyok, s nekem ilyen halál dukál.

Úrnőm kívánságának engedelmeskedve, elfoglaltam egy helyet az

emelvényen, hogy megnézzem az ítélet végrehajtását. Az igazat megvallva,
amikor a rabokat végre kivezették a nyitott kapukon, már nemigen
figyeltem a körülöttem lévő divatos hölgyek ruháit meg ékszereit. Helyette
inkább Rasfert néztem és megpróbáltam feléleszteni, felszítani magamban
az iránta érzett gyűlöletet. Kényszerítettem magam, hogy felsoroljam
minden kegyetlenségét és gonoszságát, amit valaha is elkövetett ellenem,
hogy újra átéljem a korbács meg a kés kínjait. És most ott állt, fehér hasa
szinte a térdéig lógott, a haja csupa trágya és a mocsok csíkokban csorog le
arcán, majd végig otromba, torz testén. Nehéz volt annyira gyűlölni,
amennyire megérdemelte volna.
Meglátott az emelvényen, és felvigyorgott rám. Fél arcának lebénult
izmai miatt ez csupán egy fél mosoly volt, egy kaján fintor, és felkiáltott
nekem: – Köszönöm, hogy eljöttél jó utat kívánni, eunuch. Talán majd
találkozunk megint az örök boldogság mezején, ahol, remélem, lesz
szerencsém ismét levágni golyóidat.
Ez a gúny igazán könnyebbé tehette volna, hogy gyűlöljem, de valahogy
így sem ment igazán, bár visszakiáltottam neki: – A folyómeder iszapjánál
tovább nem mész te sehova, öreg barátom. A következő farkashalat, amit
nyársamra húzok, hogy megsüssem, Rasfernek fogom nevezni.
Ő volt az első fogoly, akit a fakapura emeltek. A fal mellvédjéről három
ember feszült neki a kötélnek, miközben alulról négyen taszították felfelé.
Ott tartották, amíg a sereg egyik fegyvermestere, kezében egy kőfejű
kalapáccsal, felmászott a mellette álló létrára.
Rasfer már nem viccelődött tovább, miután hatalmas, kérges lábának
csontján és húsán átütötték az első, vastag rézszöget. Üvöltött és károm-
kodott, vonaglott az emberek kezében, akik tartották, miközben a tömeg
éljenzett meg nevetett, és lelkesen buzdították az izzadó fegyvermestert.
Miután a szögeket mind beverték és a mester lemászott, hogy
megcsodálja munkáját, csak akkor váltak nyilvánvalóvá ennek az újszerű
büntetésnek a hibái. Rasfer bömbölt és üvöltött, fejjel lefelé himbálódzott,
miközben a vér lassan csordult végig a lábán. Lógó hasának esése most az
ellenkező irányba fordult és ivarszervének hatalmas, szőrös nyalábja a hasa
aljára csüngött. Ahogy rángatódzott és vonaglott, a szögek lassan
végighasították a lábujjai közti hússzöveteket, és az kiszakadt. Rasfer
visszaesett a földre és úgy vergődött, akár egy partra vetett hal. A
nézőknek nagyon tetszett ez a műsor, harsogva nevettek kínlódásán.
A nézők buzdítására, hóhérai ismét visszaemelték a kapura, és a
fegyvermester kalapácsával újfent a létrára mászott, hogy még több
szöggel erősítse fel. Hogy Rasfer biztosan fenn maradjon és
megakadályozzák őt a vad mozgásban, Tanus elrendelte, hogy ne csak a
lábát, de a kezét is szögezzék a kapuhoz.
Ezúttal nagyobb sikerrel jártak. Rasfer ott csüngött fejjel lefelé,
szétterpesztett végtagokkal, mint valami hatalmas, tengeri csillag. Már nem
üvöltött, mivel hasában a belek tömege lottyadtan csüngött és ránehezedett
tüdejére. Meg kellett küzdenie minden egyes lélegzetvételért, így a
kiáltásra már nem maradt ereje.
Az elítélteket egymás után a kapura emelték és odaszögezték, miközben
a tömeg tapsolt és gúnyosan nevetett. Csupán Basti, a Kegyetlen nem
kiáltozott, így nem is volt túl szórakoztató.
Ahogy telt az idő, a nap egyre jobban tűzött a felfeszített áldozatokra és
a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált. Délre a foglyok már annyira
elgyöngültek a fájdalomtól, a szomjúságtól meg a vérveszteségtől, hogy
olyan csöndesen lógtak ott, akár a levágott állatok a hentes kampóin. A
nézőket ez már nemigen érdekelte és lassanként elszállingóztak. Néhány
vezér tovább bírta, mint a többi. Basti egész nap lélegzett. Csak amikor a
nap már lemenőben volt, akkor vett egy mély, egész testét megborzongató
levegőt, majd végre egészen elernyedt.
 Rasfer volt mind közt a legszívósabb. Jóval azután, hogy Basti meghalt,
ő még mindig élt. Az arca sötétlett a vértől és kétszeresére duzzadt. Nyelve
úgy lógott ki ajkai közül, akár egy vastag, bíborszín májszelet. Időnként
mélyen felnyögött, a szeme megrebbent és kinyílt. Valahányszor ezt láttam,
teljes egészében átéreztem kínjait. Iránta érzett gyűlöletem utolsó
maradványa is rég összezsugorodott és kihunyt, csupán gyötrő szánalmat
éreztem, mint olyankor, ha egy szenvedő, megkínzott állatot látok.
A tömeg már rég szétoszlott, én ültem ott egyedül az üres emelvényen.
Tanus, aki nem is próbálta leplezni undorát, hogy királyi parancsra
kénytelen egy ilyen kegyetlen feladatot végrehajtani, naplementéig állt
posztján. Végül aztán átadta az őrséget egyik kapitányának, majd nagy
léptekkel visszament a városba és otthagyott minket virrasztani.
Csupán tíz őr állt a kapunál, én magam az emelvényen, és még a fal
tövében hevert néhány koldus, akár egy-egy rongycsomó. A kapu mindkét
oldalán villództak a fáklyák a folyó felől fújó, könnyű esti szélben, és
kísérteties fénnyel világították meg ezt a hátborzongató jelenetet.
Rasfer ismét felnyögött és én már nem bírtam tovább. Kosaramból
kivettem egy kancsó sört, és lementem, hogy beszéljek a kapitánnyal.
Ismertük egymást a sivatagból, és ő fejét csóválva nevetett kérésemen. –
Micsoda egy lágyszívű bolond vagy te, Taita. Ez a rohadék már olyan
messze jár, hogy kár törődni vele – mondta. – De én most egy kis időre
hátat fordítok. Igyekezz.
Odamentem a kapuhoz, és Rasfer feje egy magasságban volt az
enyémmel. Halkan a nevén szólítottam, és a szeme megrebbent, majd
kinyílt. Sejtelmem sem volt, hogy vajon érti-e, amit mondok, de azt
suttogtam: – Hoztam egy kis sört, hogy megnedvesíthesd nyelvedet.
Torka mélyéről halk nyeldeklés hallatszott. A szeme rám nézett. Ha
még egyáltalán érzett valamit, tudtam, hogy a szomjúság iszonyatosan
kínozhatja. A kancsóból óvatosan, nehogy az orrába folyjon, néhány
csöppet csurgattam a nyelvére. Gyenge és hiábavaló erőfeszítést tett, hogy
megpróbálja lenyelni. Ez akkor is lehetetlenség lett volna, ha erősebb, a
folyadék szája sarkán kicsordult, majd végigfolyt a rászáradt trágyától
összetapadt haján.
Lehunyta a szemét és ez volt az a pillanat, amire vártam. Kendőm redői
közül előhúztam tőrömet. A hegyét óvatosan a füle mögé helyeztem, majd
egyetlen mozdulattal benyomtam egészen a markolatáig. Háta görcsösen
ívbe merevedett, majd elernyedt és csöndesen átsiklott a halálba. Kihúztam
a pengét. Vérnek alig volt nyoma, és a tört megint kendőmbe rejtettem,
majd megfordultam.
 – A boldogság földjének álmai kísérjenek át az éjszakán, Taita – szólt
utánam az őrség kapitánya, de nekem nem jött hang a torkomra, nem
tudtam válaszolni. Sosem hittem volna, hogy megsiratom Rasfert, de talán
soha nem is tettem. Lehet, hogy csak magamat sirattam.

A fáraó parancsára úgy volt, hogy az udvar egy hónappal később tér vissza
Elephantine-ba. A királynak ott voltak új kincsei, ami felett rendelkeznie
kellett, és ettől rendkívül élénk és derűlátó lett. Eddig még sosem láttam
ilyen boldognak és elégedettnek. Ez engem is örömmel töltött el. Ekkorra
már valóban megszerettem az öregembert. Néha késő éjszakáig ültem vele
és írnokaival, hogy átnézzük a királyi kincstár kimutatásait, melyek
immáron meglehetősen rózsásnak tűntek.
Máskor meg azért hívatott a fáraó, hogy megbeszélje velem azokat a
változtatásokat halotti templomán és sírján, melyeket most már megenged-
het magának. Úgy számoltam, hogy az újonnan felfedezett kincsnek lega-
lább a fele a fáraó sírjába vándorol. Intef titkos készletéből kiválasztotta a
legszebb ékszereket és közel tizenöt takh színaranyat küldött el templo-
mába az aranyműveseknek, hogy temetkezési tárgyakat készítsenek belőle.
Mindazonáltal maradt még ideje arra is, hogy Tanusért küldessen és a
katonai ügyekről tájékoztatást kérjen tőle. Mostanra már serege egyik
legkiválóbb parancsnokaként ismerte el Tanust.
Ezen megbeszélések némelyikén én is jelen voltam. Az a fenyegetés,
amit a bitorló fáraó képviselt az Alsó-Királyságban, állandóan jelen volt és
egyfolytában foglalkoztatott mindnyájunkat. Olyan kegyben állt Tanus a
királynál, hogy e félelmekből sikerült a lehető legtöbbet kihoznia, és
meggyőzte a fáraót, hogy Intef kincseinek egy kis részét fordítsa öt új,
harci gályákból álló raj felállítására, és szerelje fel új fegyverekkel és
szandálokkal az elit csapatokat – bár arra már nem tudta rávenni a királyt,
hogy egyenlítse ki a katonák elmaradt fizetségét. Sok csapat már fél éve
nem kapott fizetést. Ezek az erősítések sokat javítottak a sereg hangulatán,
és minden egyes katona pontosan tudta, hogy mindezt kinek köszönheti.
Úgy üvöltöttek, akár az oroszlánok, és jobb öklüket magasra emelve
üdvözölték Tanust, amikor szemlét tartott.
Valahányszor Tanust királyi kihallgatásra hívatták, úrnőmnek a legtöbb
esetben sikerült valami mentséget találnia arra, hogy jelen lehessen. Bár
volt annyi esze, hogy ilyenkor mindig a háttérben maradt, Tanusszal olyan
pillantásokat lövelltek egymásra, hogy én már attól tartottam, hogy a végén
még megperzselődik a fáraó álszakálla. Szerencsére úgy tűnt, hogy az
érzelmek eme lángoló üzenetváltásait rajtam kívül senki se vette észre.
 Amikor úrnőm tudta, hogy Tanushoz készülök, hosszú és szenvedélyes
üzenetek sokaságát bízta rám, hogy vigyem el neki. Visszafele meg
hozhattam a válaszokat, melyeknek hossza és tüze semmivel sem maradt el
úrnőméi mögött. Szerencsére ezek az ömlengések nagyjából mindig
megegyeztek, így nem jelentett különösebb nehézséget, hogy
megjegyezzem őket.
Lostris úrnőm megállás nélkül unszolt, találjak ki valamit, hogy Tanus-
szal ismét kettesben lehessenek. Bevallom, kellőképpen féltettem saját bő-
römet, meg úrnőm és a mi még meg sem született gyermekünk biztonságát
ahhoz, hogy ne áldozzam minden energiámat és találékonyságomat kérése
teljesítésére. Egyszer, mikor puhatolódzva megpróbáltam megtudni, mit
szól Tanus úrnőm kívánságához, felsóhajtott, majd szerelme ünnepélyes és
nyomatékos megerősítése mellett visszautasította.
– Az a közjáték is ott a traszi síroknál tiszta őrültség volt, Taita. Sosem
állt szándékomban, hogy Lostris úrnő becsületét rossz hírbe keverjem, ha
nincs az a hamszin, akkor nem is történik meg az egész. Nem vállalhatjuk
még egyszer ezt a kockázatot. Mondd meg neki, hogy jobban szeretem,
mint magát az életet. Mondd meg neki, hogy eljön a mi időnk, hisz Ámon-
Ré, Útvesztőin át megígérte nekünk. Mondd meg neki, hogy életem
minden napján csak rá várok.
Amikor megkapta ezt a csupa szerelem üzenetet, úrnőm toppantott
egyet a lábával, igaz szerelmét makacs bolondnak nevezte, aki egyáltalán
nem törődik vele, és összetört egy kupát meg két színes üvegből készült
tálat, majd a folyóba hajított egy ékkövekkel kirakott tükröt, amit a király-
tól kapott ajándékba, végül az ágyra vetette magát és vacsoráig zokogott.

Katonai feladatai mellett, melyhez hozzátartozott, hogy ellenőrizze és

irányítsa az új flotta gályáinak építését, Tanus ekkoriban jórészt azzal volt
elfoglalva, hogy újjászervezze apja birtokait, az örökséget, melyet végre
átvehetett.
Ez ügyben szinte naponta tanácskozott velem. Cseppet sem volt
meglepő, hogy ezeket a birtokokat, amíg Intef úré voltak, sosem fosztották
ki a Gébicsek, így mind virágzott és jó állapotban volt. Imigyen Tanus
egyik napról a másikra a Felső-Királyság egyik leggazdagabb embere lett.
Bár mindent megpróbáltam, hogy lebeszéljem róla, magánvagyonának egy
jókora részét arra fordította, hogy kifizesse emberei elmaradt pénzét, és új
felszereléssel lássa el szeretett Kékjeit. Emberei persze még az eddiginél is
jobban szerették ezért a nagylelkűségért.
Mivel Tanus még e tékozló költekezéssel sem volt elégedett, kiküldte
kapitányait, Kratast, Remremet és Astest, hogy gyűjtsék össze a folyami
háború minden megnyomorított és megvakított katonáját, akik most Théba
utcáin koldulva tartják fenn magukat. Tanus ezt a gyülevész népséget
elhelyezte egyik hatalmas, vidéki villájában, mely szintén örökségének
része volt, és bár a moslék meg a konyhai hulladék is túl jó lett volna nekik,
húson, gabonakenyéren meg sörön tartotta őket. Az egyszerű katonák
Tanust éltették az utcákon és a kocsmákban az ő egészségére ittak.
Amikor elmeséltem úrnőmnek Tanus őrült költekezését, annyira
nekibuzdult, hogy nyomban több száz debent költött el abból az aranyból,
amit én kerestem neki, hogy megvegyen és felszereljen egy tucat épületet,
melyeket Théba szegényei számára kórházakká és menedékházakká
alakított át. Ezt az aranyat már egy gabonapiacon történő befektetésre
irányoztam elő, és bár a kezemet tördelve könyörögtem neki, egyszerűen
nem tudtam hatni rá.
Mondanom sem kell, a béketűrő és engedelmes rabszolga, Taita volt az,
aki úrnője e legújabb bolondságának napi gondjait magára vállalhatta, bár
ő is naponta felkereste ezeket a jótékonysági otthonokat. Ily módon a két
város minden léhűtője és részeges csavargója számára nyitva állt a
lehetőség, hogy a nyakunkon élősködjenek, egyenek és kényelmes ágyban
aludjanak. De ha még ez sem lett volna elég, kaphattak egy tál levest, amit
úrnőm saját szép kezével szolgált fel nekik, és gennykeltő sebeiket meg
kitisztítandó beleiket Egyiptom egyik legkiválóbb orvosa kezelte.
Sikerült találnom néhány munkanélküli írnokot meg kiábrándult papot,
akik jobban szerették az embereket, mint az isteneket meg a pénzt. Úrnőm
alkalmazta őket. Ezt a kis csapatot én vezettem éjszakai vadászatokra a vá-
ros eldugott sikátoraiba meg nyomornegyedeibe. Éjszakánként összeszed-
tük az otthontalan árvákat. Ezek mind koszos és férges kis vademberek
voltak, és nemigen akadt köztük olyan, aki önszántából jött volna velünk.
Úgy kellett üldöznünk és elfognunk őket, akár a vadmacskákat. Jó sok
erőteljes harapást és karmolást kaptam, midőn megpróbáltuk lesikálni
testükről a vastag koszréteget, és leborotváltuk hajukat, mely annyira tele
volt bolhával meg serkével, hogy képtelenség volt egy fésűt áthúzni rajta.
Úrnőm egyik új menedékházában helyeztük el őket. Itt aztán a papok
nekiláttak annak az unalmas, fárasztó feladatnak, hogy megpróbálják
megszelídíteni őket, az írnokok meg elindították őket a tanulás hosszú
útján. Legtöbbjük az első néhány napban megszökött és mind visszatért a
csatornák mellé, ahová tartozott. Mindazonáltal néhányan azért velünk
maradtak. Állatból emberi lénnyé való lassú átalakulásuk úrnőmet
örömmel töltötte el, és nekem is sokkal több élvezetet nyújtott, mint amire
egy ilyen valószínűtlen forrásból valaha is számíthattam volna.
Hiábavaló volt minden tiltakozásom az ellen a mód ellen, ahogy úrnőm
a vagyonunkat pazarolta, és megesküdtem, ha engem idő előtt kell
bebalzsamozni és a síromba helyezni, akkor azt teljes egészében ennek a
két, fiatal őrültnek köszönhetem, akiket a szárnyam alá vettem, és akik ezt
azzal hálálták meg, hogy minduntalan elengedték a fülük mellett legjobb
tanácsaimat.
Mondanom sem kell, úrnőm volt az, s nem én, akit az özvegyek meg a
nyomorékok áldottak, neki adták át szánalmas kis ajándékaikat, a fonnyadó
vadvirágot, olcsó gyöngyöket meg a szakadozott papiruszdarabkákat, me-
lyeken a Halottak könyvéből vett részletek éktelenkedtek. Ha úrnőm kinn
járt, az egyszerű emberek porontyaikat felé nyújtották, hogy megáldja őket
és megpróbálták megérinteni szoknyája szegélyét, mintha valamiféle vallá-
si talizmán lenne. Megcsókolta a szurtos csecsemőket, pedig figyelmeztet-
tem, hogy ez veszélyeztetheti az egészségét, és éppoly megfontoltan szórta
a rézpénzeket a csavargók közé, miként a fák hullajtják ősszel levelüket.
– Ez az én városom – mondta nekem. – Szeretem, és szeretek benne
minden embert. Jaj, Taita, rettegek attól, hogy vissza kell térni
Elephantine-ba. Nem akarom elhagyni az én gyönyörű Thébámat.
– A város az, amit nem akarsz elhagyni? – kérdeztem. – Vagy esetleg
egy bizonyos bárdolatlan katona, aki itt él? – Pofon vágott, igaz csak
egészen könnyedén.
– Hát számodra már semmi sem szent, még a legtisztább, legigazabb
szerelem se? A tekercsed meg a választékos beszéded ellenére, a szíved
mélyén te mégiscsak barbár vagy.

Imigyen mindnyájunk számára gyorsan teltek a napok, mígnem egy

reggelen megnéztem naptáramat, és rájöttem, hogy már két hónap telt el
azóta, hogy Lostris úrnőm ismét teljesítette házastársi kötelezettségét a
fáraó ágyában. Bár még nem látszott rajta állapota, eljött az ideje, hogy a
király tudomására hozzam rendkívüli szerencséjét, közelgő apaságát.
Amikor elmondtam úrnőmnek, hogy mi a szándékom, csupán egyetlen
dolog foglalkoztatta. Megígértette velem, hogy mielőtt beszélnék a
királlyal, mindenképp elmondom Tanusnak, hogy ő az igazi apja annak a
gyereknek, akit a méhében hordoz. Még aznap délután útnak indultam,
hogy teljesítsem ígéretemet. Tanust a folyó nyugati partján, a hajóépítő
műhelyben találtam, ahol épp a hajóácsokat szidta, és azzal fenyegetődzött,
hogy behajítja őket a folyóba a krokodiloknak. Aztán, ahogy meglátott
engem, nyomban megfeledkezett mérgéről, és felvitt annak a gályának a
fedélzetére, amit aznap reggel bocsátottak vízre. Büszkén mutatta a
szerkezetet, ami kiemeli a hajófenékből a vizet, ha a hajó esetleg csata
közben megsérülne. Úgy tűnt, már elfelejtette, hogy ezt én terveztem neki,
úgyhogy kénytelen voltam tapintatosan figyelmeztetni rá.
– Legközelebb majd még azt akarod, hogy fizessek is neked az
ötleteidért, te vén gazember. Esküszöm, hogy olyan zsugori vagy, akár egy
szíriai kereskedő. – Hátba vágott, majd a fedélzet túlsó felébe vezetett, ahol
egy matróz se hallhat minket. Lehalkította a hangját.
– Hogy van úrnőd? Múlt éjjel is vele álmodtam. Mondd, jól van? Hogy
vannak azok a kis árvái? Milyen szerető szíve van, milyen gyönyörű!
Egész Théba imádja. Bárhova megyek, mindenütt csak az ő nevét hallom,
és mindahányszor úgy hasít belém, akárha egy lándzsát döfnének
mellkasomba.
– Hamarosan ketten lesznek, akiket szerethetsz – mondtam neki, és ő
tátott szájjal úgy meredt rám, mint aki hirtelenjében elvesztette az eszét. –
Azon az éjszakán ott a transzi síroknál nem csupán a hamszin csapott be.
Olyan erővel szorított meg, hogy alig kaptam levegőt. – Mi ez a talány?
Beszélj érthetően, különben behajítlak a folyóba. Mi a csodáról beszélsz, te
öreg mihaszna? Ne bűvészkedj nekem itt a szavakkal!
– Lostris úrnő a te gyerekedet hordozza méhében. Azért küldött hozzád,
hogy te tudd meg elsőnek, hamarabb tudj róla, mint a király – ziháltam. –
Most pedig engedj el, még mielőtt maradandó sérüléseket szenvednék. –
Olyan váratlanul engedett el, hogy majdnem a vízbe estem.
– Az én gyerekem! Az én fiam! – kiáltotta. Döbbenetes, hogy
mindketten nyomban ugyanazon feltételezésre jutottak a szegény csöppség
nemét illetően. – Ez egy csoda. Ez egyenest Hórusz ajándéka. – Ebben a
pillanatban Tanus számára egyértelmű és nyilvánvaló volt, hogy a világ
történelme során, rajta kívül még soha senki nem nemzett gyermeket.
– Az én fiam! – csóválta a fejét elámulva. Úgy vigyorgott, akár egy
eszelős. – Az én asszonyom meg az én fiam! Máris indulok hozzájuk. –
Nagy léptekkel elindult a fedélzeten, csak futva értem utol. Minden meg-
győzőerőmre szükség volt, hogy megakadályozzam, nehogy a palotához
száguldjon és becsörtessen a királyi hárembe. Végül elvittem a legközeleb-
bi folyóparti kocsmába, hogy megünnepeljük, és igyunk a gyerek egészsé-
gére. Szerencsére már ivott ott néhány kimenős Kék. Rendeltem nekik egy
hordóval a kocsma legjobb borából, majd kifizettem és magukra hagytam
őket. A kocsmában akadt még néhány más regimentből való katona is, így
valószínűleg később lesz egy kis csetepaté, mivel Tanus meglehetősen
duhaj kedvében volt, a Kékeknek meg nem kell sok egy kis verekedéshez.
 A kocsmából egyenesen a palotába mentem, és a fáraó örömmel
fogadott. – Épp küldetni akartam érted, Taita. Túlságosan szegényes lett a
templom bejárata. Szeretnék egy nagyobb, lenyűgözőbb...
– Fáraó! – kiáltottam. – Hatalmas és Isteni Egyiptom! Csodálatos híreim
vannak. Ízisz istennő megtartotta neked tett ígéretét. Dinasztiád örökre
fennmarad. Ámon-Ré Útvesztőinek jóslata beteljesül. Úrnőm holdját
letaposták a hatalmas, egyiptomi bika patái! Lostris úrnő fiadat hordozza
méhében!
Ez egyszer a fáraó teljes egészében megfeledkezett minden
temetkezésről meg templomépítésről, és akárcsak Tanus, ő is nyomban
Lostrishoz akart menni. A királlyal az élen végigrohantunk a palota
folyosóin, csak úgy hömpölygött utánunk a sok nemes meg udvaronc, akár
az örvénylő Nílus az áradás idején, és úrnőm a hárem kertjében várt minket.
A női nem ösztönös ravaszságával olyan helyszínt választott, mely teljes
egészében kiemelte szépségét. Egy alacsony padon ült, körötte virágágyak
és mögötte háttérként a széles folyó. Egy pillanatig azt hittem, hogy a
király nyomban térdre veti magát előtte, ám még a halhatatlanság
beteljesülő ígéretére sem feledkezett meg ennyire a méltóságáról.
Ehelyett bókokkal meg jókívánságokkal árasztotta el, és őszintén
érdeklődött egészségi állapota felől. Tekintete azonban mindvégig
elbűvölten szegeződött Lostris hasára, melyből, midőn eljön az ideje,
megszületik a csoda. Végül megkérdezte Lostristól: – Drága gyermekem,
van-e valami, ami hiányzik boldogságodhoz? Van-e valami, amivel
kellemesebbé és kényelmesebbé tehetném számodra életednek ezt a nehéz
és megerőltető szakaszát?
Úrnőm újfent csodálattal töltött el. Nagy tábornok vagy
gabonakereskedő lehetett volna, mivel tökéletesen tudott időzíteni. –
Felség, Théba a szülővárosom. Egész Egyiptomban nincs még egy hely,
ahol igazán boldognak érezném magam. Tudom, hogy nagylelkű vagy és
megértő, könyörgök, engedd, hogy fiad itt születhessen meg, Thébában.
Kérlek, ne kelljen visszamennem Elephantine-ba.
Még a lélegzetemet is visszafojtottam, hisz az, hogy hol az udvar
székhelye, államügy. Ha egyik városból a másikba költözik, az olyan
döntés, mely több ezernyi polgár életére kihat. Ilyesmit nem határozhat
meg egy tizenhat éves gyermek szeszélye.
A fáraó elámult ezen a kérésen és megvakarta álszakállát. – Itt akarsz
élni Thébában? Jól van, akkor az udvar Thébába költözik! – Ezután felém
fordult. – Taita, tervezz nekem egy új palotát. – Majd visszafordult úrnőm
felé. – Legyen a nyugati parton, kedvesem? – és a folyó túlpartja felé
mutatott.
– A nyugati part hűvös és szép – helyeselt úrnőm. – Ott nagyon boldog
leszek.
– Tehát a nyugati partra, Taita. Nem kell takarékoskodnod. Olyan
palotát tervezz, mely megfelelő otthon a fáraó fiának. A neve Memnon lesz,
a hajnal ura. Ezért a palotát Memnon Palotának fogjuk nevezni.
Úrnőm ily könnyedén tengernyi munkát zúdított rám, a királyt meg
ezzel az elsővel szoktatta hozzá eljövendő kívánságaihoz, melyeket mind a
méhében lévő gyermek nevében kért. Ettől a pillanattól kezdve nem volt
olyan kérése, aminek teljesítését a fáraó megtagadta volna tőle, lett légyen
az cím vagy kitüntetés azoknak, akiket szeretett vagy kedvelt, adomány
azoknak, kiket gondjaiba vett, avagy ritka, különleges ételek, melyeket a
birodalom legtávolabbi pontjairól is elhozattak neki. Akár egy csintalan
gyerek, azt hiszem, Lostris élvezte, hogy kipróbálhatja, vajon meddig
terjed az az új hatalom, amit a király fölött gyakorolhat.
Havat még sohasem látott, bár tőlem hallott róla, amikor gyermekkorom
emlékfoszlányairól beszéltem neki, melyek ahhoz a hegyvidékhez kötődtek,
ahol születtem. Úrnőm azt kérte, hozzanak neki havat, hogy hűsíthesse
homlokát a Nílus völgyének forróságában. A fáraó nyomban megparan-
csolta, hogy rendezzenek egy atlétikai játékot, melynek során kiválogatták
a Felső-Királyság száz leggyorsabb futóját. Aztán elindították őket Szíriába,
hogy hozzanak úrnőmnek havat egy általam tervezett, különleges
dobozban, mely azzal a szándékkal készült, hogy megakadályozza a hó
elolvadását. Talán ez volt az egyetlen szeszélye, amit nem sikerült
kielégíteni. Azon távoli hegycsúcsokról mindössze a dobozok alján maradt,
nedves foltok jutottak el hozzánk.
Minden egyéb kívánsága teljes egészében és nyomban teljesült. Egy
alkalommal ő is jelen volt, midőn Tanus jelentést tett a királynak az
egyiptomi flotta csatarendjéről. Úrnőm csöndesen ült a háttérben, míg
Tanus befejezte és távozott, majd halkan megjegyezte: – Hallottam, hogy
azt mondják Tanus úrról, ő a mi legjobb parancsnokunk. Nem gondolod,
isteni férjem, hogy bölcs dolog lenne előléptetni Egyiptom Nagy
Oroszlánjainak sorába és rábízni az északi haderő parancsnokságát? –
Úrnőm arcátlansága hallatán nekem ismét elállt a lélegzetem, de a fáraó
elgondolkodva rábólintott.
– Ez a gondolat már bennem is felmerült, kedvesem, annak ellenére,
hogy a magas hadvezetéshez még igen fiatal.
Tanust másnap királyi kihallgatásra hívatták, ahonnan Egyiptom Nagy
Oroszlánja és a hadsereg északi szárnyának parancsnokaként távozott. Az
öreg tábornokot, ki elődje volt, szép járadékkal elküldték, és rábízták a
királyi háztartás egyik kényelmes hivatalát. Tanus parancsnoksága alá most
háromszáz gálya és közel harmincezer ember tartozott. Ez az előléptetés
azt jelentette, hogy a hadsereg ranglistáján a negyedik helyre került, csupán
Nembet és néhány öreg tutyimutyi állt fölötte.
– Tanus úr nagyon büszke ember – közölte velem Lostris úrnő, mintha e
tény előttem teljesen ismeretlen lenne. – Ha valaha is megmondod neki,
hogy közöm volt az előléptetéséhez, eladlak az első utamba kerülő szíriai
kereskedőnek fenyegetett meg vészjóslóan.
Mindezen idő alatt egykor sima, formás hasa folyamatosan duzzadt.
Tengernyi munkám mellett erről naponta orvosi jelentést kellett tennem,
nemcsak a palotában, de a sereg északi szárnyának főhadiszállásán is.

Öt héttel azután, hogy a fáraó kiadta az utasítást, elkezdtem a Memnon

Palota építését, ugyanis ennyi időre volt szükségem ahhoz, hogy
elkészítsem a végső terveket. Mind úrnőm, mind pedig a király
egyetértettek abban, hogy terveim felülmúlták minden várakozásukat, és
messze ez lesz a legszebb épület egész Egyiptomban.
Ugyanazon a napon, melyen elkezdődtek a munkálatok, egy csempész-
hajó, melynek vesztegetéssel sikerült átjutnia a vörös bitorló flottája által
elzárt északi szakaszon, bübloszi cédrusfa rakományával kikötött
Thébában. A kapitány régi barátom volt és érdekes híreket hozott nekem.
Először is elmondta, hogy látták Intef urat Gáza városában. Úgy hírlett,
rendkívüli pompával és hatalmas testőrség kíséretében keletnek tartott.
Ezek szerint nyilván sikerült átkelnie a Sínai sivatagon, vagy talált egy
hajót, mely átvitte a Nílus torkolatán, majd onnan, a nagy tenger partja
mentén keletnek.
A kapitány más hírekkel is szolgált, melyek akkoriban még jelentékte-
lennek tűntek, de később megváltoztatták egész Egyiptom sorsát és mind-
nyájunkét, akik a folyó mentén éltünk. Úgy tűnt, valami ismeretlen földről
egy új, harcias törzs érkezett Szíria keleti részébe és folyamatosan, min-
denkit legyőzve nyomul előre. Senki sem tudott túl sokat ezekről a harcias
emberekről, csupán annyit, hogy a hadviselésnek egy eddig még soha nem
látott formáját fejlesztették ki. Rendkívül gyorsan hatalmas távolságokat
tettek meg és nem volt sereg, mely ellent tudott volna állni nekik.
Egyiptomunkat lerohanni készülő új ellenségről mindig is voltak
képtelennél képtelenebb szóbeszédek. Én magam már ezelőtt is legalább
ötvenet hallottam, és ennek sem tulajdonítottam több jelentőséget, mint a
többinek. Mindazonáltal ez a kapitány általában megbízható forrásnak
bizonyult, ezért megemlítettem a történetet Tanusnak, amikor legközelebb
találkoztam vele.
– Senki sem tud ellenállni ennek a titokzatos ellenségnek? – mosolygott
Tanus. – Szeretném látni, ahogy összecsapnak az én fiaimmal,
megmutatnám nekik, hogy valójában mit jelent az a szó, hogy
legyőzhetetlen. Mit is mondtál, hogy hívják őket, ezeket a nagy harcosokat,
akik úgy száguldanak, akár a szél?
– Úgy tűnik, magukat pásztor királyoknak, hikszoszoknak nevezik –
feleltem. Ez a szó nem csúszott volna ki ily könnyen a számon, ha akkor
tudtam volna, hogy mit jelent majd ez a mi világunknak.
– Szóval pásztorok, mi? Nos az én gazfickóim nem olyan nyáj lesznek,
melyet olyan könnyen összeterelhetnének. – Ezt a témát ilyen könnyedén
elintézte és sokkal jobban érdekelték Intef úrról szóló híreim. – Ha
biztosak lehetnénk abban, hogy pontosan hol van, akkor kiküldhetnénk egy
osztagot, akik letartóztatnák és visszahoznák ide, hogy végre szembe
kelljen néznie az igazságszolgáltatással. Valahányszor azokon a birtokokon
járok, melyek egykor a családomé voltak, mindig magam mögött érzem
atyám szellemét. Tudom, hogy addig nem leli meg nyugalmát, míg bosszút
nem álltam érte.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne. – A fejemet csóváltam. – Intef olyan
ravasz, akár egy sivatagi róka. Nem hiszem, hogy még egyszer itt látjuk őt
Egyiptomban. – Amint ezt kimondtam, a sötét istenek nyilván a markukba
nevettek.

Ahogy úrnőm terhessége egyre előrehaladottabb lett, ragaszkodhattam

hozzá, hogy korlátozza sokirányú tevékenységét. Megtiltottam neki, hogy a
kórházakat meg az árvaházakat látogassa, mivel féltettem őt és a
megszületendő gyermeket a férgektől meg a szegények betegségeitől. A
nap legmelegebb szakaszában a barrazza alatt kellett pihennie, amit még a
nagyvezírnek építettem a vízikertben. Amikor panaszkodott és tiltakozott a
rákényszerített tétlenség unalma miatt, a fáraó zenészeit küldtem a kertbe,
hogy szórakoztassák, engem meg rávettek, hogy hagyjam ott a Memnon
Palota építkezési munkáit, hogy társasága legyen, hogy történeteket
meséljek neki és megbeszélhessük Tanus legújabb hőstetteit.
Szigorú étrendet írtam elő neki, és nem engedtem, hogy sört vagy bort
igyon. A palota kertészeivel naponta friss gyümölcsöt és zöldségféléket
hozattam neki, a húsról meg lefaragtam a zsírt, mert tudtam, hogy attól a
hasában lévő gyerek lusta lesz. Magam készítettem el minden ételét és
esténként, amikor hálószobájába kísérteni, füvekből és nedvekből
különleges gyógyitalt kevertem, ami erősíti a magzatot.
Természetesen, amikor egyszer csak kijelentette, hogy gazellamájból és
-veséből készült ragut enne, vagy pacsirtanyelv-salátát, vagy épp sült
túzokmellet, akkor a király nyomban száz vadászát küldte ki a sivatagba,
hogy teremtsék neki elő ezeket a finomságokat. Tartózkodtam attól, hogy
úrnőm ezen különös kívánságairól szót ejtsek Tanus úr előtt, mivel
tartottam attól a hírtől, hogy az északi hadsereget, ahelyett, hogy a bitorló
fáraó elleni háborút folytatná, kivezényelték a sivatagba gazellára,
pacsirtára vagy túzokra vadászni.
Ahogy közeledett a szülés napja, éjszakánként a nyugtalanságtól éberen
feküdtem. A királynak egy herceget ígértem, de azért arra nem számított,
hogy örököse ilyen gyorsan megérkezik. Még egy isten is ki tudja számolni,
hogy hány nap telt el az Ozirisz-ünnep első napja óta. Az ellen nem tudtam
mit tenni, ha a születendő gyermek mégis hercegnő találna lenni, de
legalább korai érkezésére fel kellett készítenem a fáraót.
A fáraó immáron olyan érdeklődést tanúsított a terhesség és a szülés
témaköre iránt, mely átmenetileg még a templomok és sírok iránti
megszállottságát is elhomályosította. Szinte naponta meg kellett
nyugtatnom, hogy Lostris úrnő meglehetősen keskeny csípője nem jelent
akadályt a szülésnél, és hogy ifjú kora távolról sem hátrányos, sőt inkább
nagyon is előnyös vállalkozásunk sikeres végkifejletét illetően.
Nyomban meg is ragadtam az alkalmat, hogy tudomására hozzak egy
érdekes, ámde kevéssé ismert tényt, hogy a történelem nagy atlétái,
harcosai és bölcsei közül sokan idő előtt látták meg a napvilágot.
– Én azt hiszem, felség, hogy ez valahogy úgy lehet, hogy a semmittevő
az, aki soká hever ágyában és imigyen pazarolja energiáit, míg a nagy
emberek kivétel nélkül koránkelők. Megfigyeltem, hogy te is, Isteni Fáraó,
mindig fenn vagy már napfelkelte előtt. Nem lepődnék meg, ha kiderülne,
hogy te is koraszülött voltál. – Tudtam, hogy nem volt az, de természetesen
most már nem cáfolhatott meg. – Igazán kegyes körülmény lenne, ha a te
herceged is követné nemzője példáját. – Reménykedtem, hogy nem lőttem
túl a célon, de úgy tűnt, a királyt meggyőzte ékesszólásom.
Végül a gyerek igazán remekül kezemre játszott, mivel közel két héttel
tovább várt előírt idejénél, és én nem is tettem semmit, hogy siettessem. A
születés időpontja végül is annyira közel került a szabályszerűen elvárthoz,
hogy senki sem szólhatott egy szót sem, a fáraó viszont megáldatott egy
koraszülött gyermekkel, melyet immáron oly kívánatosnak hitt.
Cseppet sem lepett meg az, hogy úrnőm a létező leglehetetlenebb órán
kezdett el vajúdni. Az éjszaka harmadik dékánjában indult meg a víz.
Sosem volt szokása, hogy a dolgomat megkönnyítse. De ez legalább
mentségemül szolgált arra, hogy nélkülözhettem egy bábaasszony
szolgálatait, mivel kevés bizodalmam volt azokban a koszos banyákban,
kiknek hosszú, szakadozott körme alatt vastagon állt a beszáradt vér.
Amint Lostris úrnőm belekezdett, ezt is a tőle megszokott buzgalommal
és higgadtsággal csinálta. Alig maradt időm, hogy felébredjek, magamhoz
térjek, forró borban megsikáljam a kezem és műszereimet a lámpás
lángjánál megáldjam, amikor felnyögött, majd meglehetősen vidáman azt
mondta: – Jó lenne, ha még egyszer megnéznél, Taita. Azt hiszem, valami
történik. – Bár tudtam, hogy még túl korai, a kedvébe jártam és
teljesítettem kívánságát. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy a
rabszolgalányokért kiáltsak.
– Siessetek, ti lusta szajhák! Hozzátok ide a királyi feleségeket!
– Melyikeket? – kérdezte az első lány, aki hívásomra félig meztelenül és
félig még álomittasan betántorgott a szobába.
– Mindegyiket, bármelyiket. – Egyetlen herceg sem örökölheti a kettős
koronát, ha születésének nincs szemtanúja, aki hivatalosan igazolja, hogy
nem történt gyermekcsere.
A királyi hölgyek akkor kezdtek el beszállingózni, amikor a gyermek
első ízben mutatta meg magát. Úrnőmet egy hatalmas erejű görcs kerítette
hatalmába és a gyermek feje búbja megjelent. Rettegtem attól, hogy esetleg
vöröslő aranyfürtök borítják, de sűrű, fekete szőrcsomót láttam, mely olyan
volt, akár a folyami vidra szőre. A színe jóval később változott meg, midőn
vöröslő ragyogás kezdett átütni a fekete fürtökön, akárha csiszolt gránit
lenne, de ez is csak akkor, amikor a nap rásütött.
– Nyomj! – kiáltottam oda úrnőmnek. – Nyomj erősen! – És ő teljes
erejét beleadva nyomott. Medencéjének fiatal csontjai, melyet még az évek
nem keményítettek meg, készségesen tágultak, hogy a gyermek
kényelmesen kiférjen, és útja sima, olajozott legyen. A gyerek teljesen
meglepett. Úgy jött ki, akár egy parittyakő, és az apró, sikamlós test
majdnem kirepült a kezemből.
Még mielőtt rendesen megfoghattam volna, úrnőm máris, kínlódva
felkönyökölt. Haja a verítéktől koponyájához tapadt és az arca
kétségbeesett volt a türelmetlenségtől. – Fiú? Mondd már! Mondd már!
Egy egész szobányi királyi hölgy zsúfolódott az ágy köré, hogy
szemtanúja legyen a gyermek legelső tettének, melyet világunkra
érkeztekor végrehajtott. Egy picike hímvesszőből, mely akkora volt, mint a
kisujjam, Memnon herceg, az első ezen néven, szökőkútként egy
mennyezetig érő sugarat lövellt ki. Mivel én pontosan e meleg forrás
útjában álltam, legott bőrig áztatott.
– Fiú? – kiáltotta ismét úrnőm, és egyszerre egy tucatnyi hang válaszolt
neki.
– Fiú! Éljen Memnon, Egyiptom királyi hercege!
Még nem tudtam megszólalni, mert a szemem nem csupán a királyi
vizelettől, de saját örömöm és megkönnyebbülésem könnyeitől is égett,
mivel meghallottam felharsanó sírását, mely dühödt volt és indulattal teli.
Karjával felém csapott és akkorát rúgott, hogy megint majdnem
kicsúszott a kezemből. Ahogy látásom kitisztult, végre láttam erős, szikár
testét és apró, büszke fejét, melynek búbján sűrű, sötét hajpamacs díszlett.

Már rég nem számoltam, hogy hány gyermeket segítettem a világra, de

még soha nem tapasztaltam semmi olyasmit, ami erre, a mostanira
felkészített volna. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a bennem rejlő
szeretet és odaadás kikristályosodik. Tudtam, hogy valami olyasmi vette
kezdetét, mely egy életen át tart majd és minden egyes nappal csak erősebb
lesz. Tudtam, hogy életem egy újabb váratlan fordulatot vett, és már soha,
semmi nem lesz ugyanolyan, mint annak előtte. Ahogy elvágtam a
köldökzsinórt és megfürdettem a gyerekét, valami olyan vallásos áhítat
kerített hatalmába, amilyet Egyiptom számos istene közül egyetlenegynek
a szentélyében sem éreztem. Szemem s lelkem gyönyörködött e tökéletes
kis testben és a vörös, ráncos arcban, mely már magán viselte igazi apjának
vonásait, az erőt és a konok bátorságot.
Anyja karjába helyeztem, majd ahogy rátalált duzzadt mellbimbójára,
úgy tapadt rá, akár a leopárd a gazella torkára, és úrnőm felnézett rám.
Képtelen voltam megszólalni, de nem is voltak szavak, melyek keretbe
foglalhatták volna mindazt, ami némán ment végbe közöttünk. Mindketten
tudtuk. Megkezdődött, megkezdődött valami, ami oly gyönyörű, hogy
teljes egészében még egyikünk sem tudja felfogni.
Magára hagytam, hogy örülhessen fiának, és elindultam, hogy a
királynak jelentsem a hírt. Tudtam, hogy már biztosan rég eljutott hozzá. A
királyi hölgyek éppenséggel nem szűkszavúságukról nevezetesek. A király
ebben a pillanatban már valószínűleg épp útban volt a hárem felé.
Ott kószáltam a vízikertben, és valami álomszerű valószínűtlenség kerí-
tett hatalmába. Már hasadozott a hajnal és a napisten, Ámon-Ré megmutat-
ta lángoló korongjának csúcsát a keleti hegyek mögött. Hálaimát rebegtem
neki. Ahogy ott álltam és tekintetemet az égre emeltem, a palota galamb-
jainak egy csapata körözött a kert fölött. Ahogy kanyarodtak, a nap sugarai
a szárnyukra sütöttek és úgy csillogtak az égen, akár valami csodás ékszer.
Aztán, magasan a köröző csapat fölött, megláttam egy sötét pontot és
még ilyen messziről is nyomban felismertem. Egy vad sólyom volt, mely a
sivatag felől érkezett, összecsukta gyors szárnyait és zuhanni kezdett. A
csapat vezérmadarát választotta ki, és halálos pontossággal, kérlelhetetle-
nül csapott le rá. Halovány füstfelhőként repültek a galamb tollai, és már a
levegőben kimúlt. Egy sólyom sosem ereszti el zsákmányát, karmait
belemélyesztve száll le vele a földre.
Ám ezúttal nem így történt. A sólyom megölte a galambot, majd
karmait szétnyitotta és eleresztette. A madár összezúzott teste szabadon
zuhant lefelé, miközben a sólyom éles rikoltással körözött a fejem körül.
Három kört tett, és háromszor hallatta azt az éles, harcias kiáltást. A három
az egyik leghatalmasabb erejű bűvös szám. Mindebből rádöbbentem, hogy
ez valami szokatlan, természetfölötti esemény. A sólyom hírnök volt, sőt,
talán maga a más alakot öltött Hórusz isten.
A galamb élettelen teste a lábam elé hullt, még meleg vérének néhány
cseppje a szandálomra fröccsent. Tudtam, hogy ez az isten üzenete volt.
Védelmének jele, bizonyság arra, hogy a csecsemő herceget oltalmába
vette. Azt is megértettem, hogy feladatot bízott rám. Az isten az én
gondjaimra bízta a gyermeket.
Kezembe vettem a halott galambot, és az ég felé emeltem. Örömmel
fogadtam belém vetett bizalmadat, ó Hórusz. Életem végéig híven
teljesítem a rám bízott feladatot, és nem fogsz csalatkozni bennem.
A sólyom még egyet kiáltott, egy utolsó, éles rikoltás hangzott, majd
széles ívben elkanyarodott és gyors, éles szárnycsapásokkal átrepülte a
széles Nílust, és eltűnt a vadon felett, nyugatnak szállt, az örök boldogság
földje felé, hol az istenek lakoznak.
Egyetlenegy tollat kitéptem a galambból. Később a herceg kiságyának
betétje alá tettem, hogy szerencsét hozzon neki.

A fáraó határtalanul boldog volt és büszke örökösére. A gyermek

megszületésének tiszteletére ünnepet hirdetett. Felső-Egyiptom lakói egy
teljes éjszakán át az utcákon énekeltek meg táncoltak, és tömték magukba
a húst meg a bort, amit a fáraó juttatott nekik, miközben minden egyes falat
és minden egyes korty után, mely lement a torkukon, Memnon herceget
áldották és éltették. Az a tény, hogy a herceg Lostris úrnőm fia volt, kit
mindnyájan szerettek, születését még örömtelibb eseménnyé varázsolta.
Úrnőm oly fiatal és rugalmas volt, hogy napokon belül annyira
megerősödött, hogy a gyermekkel mellén megjelenhessen az egész
egyiptomi udvar előtt. A király alatti, kisebb trónuson ülve, maga volt a
megtestesült, gyönyörű és fiatal anyaság. Midőn köntösét szétnyitotta, és
kiemelte tejtől duzzadó melleit, hogy a gyermeket az összegyűlt udvar előtt
megszoptassa, oly hangosan ünnepelték, hogy a gyermek megriadt.
Kiköpte anyja mellbimbóját és vöröslő arccal, olyan dühödten bömbölt
rájuk, hogy az egyiptomi nép nyomban a szívébe zárta.
– Íme, az oroszlán – jelentették ki. – Szívében királyok és harcosok vére
munkál.
Miután a herceg, szájában anyja mellével, végre lecsendesült, a fáraó
felemelkedett és hozzánk, alattvalóihoz szólt.
– Utódomként ismerem el e gyermeket, ki vérem és örökösöm. Ő
elsőszülött fiam, s utánam ő lesz a fáraó. Nemes urak és hölgyek,
alattvalóim, nektek ajánlom Memnon herceget.
E bejelentést szűnni nem akaró éljenzés követte, mivel egyikük sem
akart elsőként elhallgatni, nehogy ezzel megkérdőjelezze hűségét.
Én mindvégig a terem fölötti erkélyen álltam a királyi háztartás többi
szolgájával és rabszolgájával. A nyakamat nyújtogatva, sikerült
megpillantanom Tanus úr magas alakját. A trón alatt, a harmadik sorban
állt Nembet és a többi katonai parancsnok között. Bár ő is a többiekkel
együtt éljenzett, én leolvastam nyílt, tiszta arcáról mindazt, amit igyekezett
eltitkolni. Fiát más vallotta magáénak és nem állt hatalmában, hogy ezt
megakadályozza. Még én is, ki oly jól ismertem és értettem őt, csupán
megpróbálhattam elképzelni, hogy micsoda kínokat áll ki.
Midőn a király végül csöndet parancsolt, és ismét mindenki rá figyelt,
így folytatta: – Hasonlóképp ajánlom kegyelmetekbe a herceg anyját,
Lostris úrnőt. Tudatom mindenkivel, hogy immáron ő ül legközelebb tró-
nomhoz. Ettől a naptól fogva az uralkodó legfőbb hitvesének rangjára eme-
lem, ő lesz a fáraó legelső felesége. Mostantól fogva a neve Lostris király-
nő, minek alapján rangban csupán a király és a herceg áll előtte. Továbbá,
amíg a herceg el nem éri nagykorúságát, Lostris királynő a társuralkodó, s
midőn én már uralkodásra képtelen vagyok, ő lép helyemre a trónon.
Nem hiszem, hogy lett volna egyetlen lélek is a Felső-Királyságban, ki
ne szerette volna úrnőmet, kivéve talán néhány királyi feleséget, kik
képtelenek voltak a királyt fiú utóddal megajándékozni, s így most rangban
föléjük emelkedett és kiszorította őket. Mindenki más szeretetének adott
hangot abban a lelkes ünneplésben, mellyel e bejelentést fogadták.
Miután befejeződött a szertartás, melynek során a fáraó kinevezte
örökösét, a királyi család elhagyta a termet. A palota központi udvarán a
fáraó felszállt a királyi szánra, mellette ült Lostris, karján a herceggel, és a
fehér ökrök végigvontatták őt a Kosok útján, Ozirisz templomához, hogy
áldozatot mutassanak be az istennek. A szent út mindkét oldalán százas
sorokban tolongott Théba népe. Hatalmas hangon mutatták ki a király
iránti odaadásukat és szeretetüket a királynő és újszülött hercege iránt.
Aznap este, amint kiszolgáltam úrnőmet és a gyermeket, Lostris
odasúgta nekem: – Jaj, Taita, láttad Tanust a tömegben? Micsoda öröm és
szomorúság keveredett össze ezen a napon. Legszívesebben sírva fakadtam
volna szerelmemért. Oly magas és oly bátor volt, amint ott állt és
végignézte, végighallgatta, ahogy elveszik tőle a fiát. Legszívesebben
felugrottam volna az előtt a hatalmas tömeg előtt és világgá kiáltottam
volna: „Ez itt Tanus, Harrab úr fia, és én mindkettőjüket szeretem.”
– Mindnyájunk érdekében boldog vagyok, hogy felséged ez egyszer
megfékezte azt a kiszámíthatatlan, csökönyös nyelvét.
Kuncogni kezdett. – Olyan furcsa, hogy így hívsz – felség –, olyan
érzésem van tőle, mintha csaló, szélhámos lennék. – A herceget áttette
egyik melléről a másikra, és az mozgás közben apró testének mindkét
nyílásán át oly hangerejű és rezonanciájú szeleket eregetett ki, mely
valóban királyi volt.
– Hát az nyilvánvaló, hogy egy szélvihar során fogant – jegyeztem meg
szárazon, mire úrnőm ismét kuncogni kezdett, majd bánatosan felsóhajtott.
– Drága Tanusom, sosem oszthatja meg velünk ezeket a bensőséges
perceket. Tudod, hogy még egyetlenegyszer sem tarthatta Memnont a
karjában, és lehet, hogy soha nem is fogja? Azt hiszem, megint sírni fogok.
– Türtőztesd magad, úrnőm. A sírástól megsavanyodhat a tejed. – Ez
persze nem volt igaz, de pontosan olyan hatást gyakorolt rá, amilyet én
akartam. Hátraszívta és lenyelte könnyeit.
– Nem találhatnánk módot rá, hogy Tanus is úgy élvezhesse kicsinket,
ahogy mi?
Ezen egy kicsit elgondolkodtam, majd előálltam egy olyan javaslattal,
amire örömében felkiáltott. Mintha csak hozzájárulását adná ahhoz, amit
mondtam, a herceg ismét harsogón elszellentette magát.
Már másnap, amikor a fáraó eljött megnézni a fiát, a királynő nyomban
megvalósította javaslatomat. – Drága és isteni férjem, gondoltál már rá,
hogy kiválaszd Memnon herceg tanítóit?
A fáraó elnézően felnevetett. – Még csak csecsszopó. Nem járnia és
beszélnie kellene elsőként megtanulnia, mielőtt egyéb jártasságokba is
bevezettetne?
– Én azt hiszem, oktatóit már most ki kellene nevezni, hogy megszokják
és ő is hozzájuk szokjon.
– Rendben. – A király mosolygott és a gyermeket a térdére vette. – Kit
javasolsz?
– Hogy jártas lehessen a tudományokban, az egyik legnagyobb
tudósunkra lenne szükség. Olyasvalakire, aki ért a tudományokhoz és a
rejtélyes titkokhoz is.
A király szeme felcsillant. – Hát, nekem nem jut eszembe senki, aki
megfelelne ennek a leírásnak – azzal rám vigyorgott. A gyerek egészen
megváltoztatta a fáraó kedélyét; Memnon születése óta már-már vidám lett,
és egy pillanatra azt hittem, hogy még rám is kacsint. De ez az új, derűs
életszemlélet azért ennyire nem terjedt ki.
A királynőt nem zavarta meg ez a közbevetés, nyugodtan folytatta
tovább: – Aztán szükségünk van egy katonára is, aki jól ért a harci művé-
szetekhez és jártas a fegyverforgatásban, hogy harcost faragjon belőle. Azt
hiszem, hogy fiatal, jó neveltetésben részesült emberre lenne szükségünk.
Természetesen olyan valakire, aki megbízható és hű a koronához.
– Kit javasolnál erre a posztra, drágám? Katonáim közül csak nagyon
kevesen rendelkeznek mindezen erényekkel együttesen. – Nem hiszem,
hogy a fáraó kérdése mögött bármiféle csel vagy rosszhiszeműség
lappangott volna, ám ettől függetlenül, úrnőm nem volt bolond. Fejét
kecsesen félrehajtva azt mondta: – A király bölcs, biztosan tudja, hogy
tábornokai közül ki az, ki leginkább megfelel.
Midőn az udvar legközelebb tanácsra gyűlt össze, a király bejelentette,
hogy kik lesznek a herceg oktatói. A rabszolga és orvos Taita felelős
Memnon tanításáért és viselkedésének alakításáért. Ez nemigen lepett meg
senkit, de suttogó megjegyzések moraja hallatszott, amikor a király így
folytatta: – Hogy megtanulja a fegyverforgatást és bevezettessék a katonai
és hadvezetési tudományokba, ezért mostantól Egyiptom Nagy Oroszlánja,
Harrab úr felel. – Ennek megfelelően Harrab úr kötelező feladatává vált,
hogy midőn épp nem vezet hadjáratot, minden hét kezdetén a herceg
szolgálatára álljon.
Míg úrnőm arra várt, hogy elkészüljön lakrésze új palotájában, amit a
folyó túlpartján építtettem, a háremből átköltözött a palotának abba a
szárnyába, mely egykor a nagyvezíré volt, és a vízikertre nézett, amit még
az apjának építtettem. Ez megfelelt új helyzetének, mivel immáron a
legelső feleség és az uralkodó társa, a királyné volt. Memnon herceg
hivatalosan kinevezett oktatóinak heti fogadását a barrazza alatt, Lostris
királynő jelenlétében tartotta. Gyakran jó tucatnyi más tisztviselő és
udvaronc is ott volt, sőt időnként még maga a fáraó is megérkezett teljes
kíséretével, így meglehetősen tartózkodó viselkedésre kényszerültünk.
Mindazonáltal, nagy ritkán előfordult, hogy csupán négyesben voltunk.
A legelső ilyen alkalommal, amikor magunk lehettünk, Lostris királynő
először tette a herceget apja karjába, és én tanúja lehettem annak a mindent
elöntő örömnek, amint Tanus belenézett fia arcába. Memnon oly módon
emelkedett a helyzet magaslatára, hogy végighányta apja egyenruháját, de
Tanus még ekkor sem eresztette el magától.
Attól fogva a gyermek életének minden különleges eseményét megőriz-
tük akkorra, amikor Tanus is velünk volt. Tanus adta neki az első kanálnyi
zabkását, és a herceg annyira megdöbbent ettől a szokatlan tápláléktól,
hogy elfintorította az arcát és kiköpte a kellemetlen ételt. Aztán hangosan
üvölteni kezdett anyja teje után, hogy azt az ízt eltüntethesse szájából.
Lostris királynő az ölébe emelte, és miközben Tanus elbűvölten nézte, a
mellére vette. Tanus hirtelen átnyúlt és kicsavarta a kis szájból a mell-
bimbót. Ezen mindenki nagyon jól szórakozott, kivéve a herceget és engem.
Memnon fel volt háborodva ezen a fölényes bánásmódon és ezt nyomban a
tudomásunkra is hozta, míg én megrémültem. Elképzeltem, hogy a király
váratlanul megjelenik és ott találja Egyiptom Nagy Oroszlánját, markában
egy királyi kebellel, amit cseppet sem igyekezett elereszteni.
Amikor meglehetősen jogosan felháborodtam, úrnőm azt mondta nekem:
– Ne légy már ilyen szemérmes, kínosan pedáns vénasszony, Taita. Ez
csak egy kis ártatlan mulatság.
– Mulatságnak mulatság. Mindazonáltal ártatlanságában erősen
kételkedem – dünnyögtem, mivel láttam, hogy kigyúlt mindkettőjük arca
erre a bizalmas érintésre, és éreztem, hogy kölcsönös szenvedélyük ott
feszül a levegőben, akár a mennydörgés. Tudtam, hogy túl sokáig már nem
tudják türtőztetni magukat, és még Tanus kötelesség- és tisztességszeretete
is megadja magát előbb-utóbb hatalmas szerelmüknek.
Még aznap este felkerestem Hórusz templomát és bőséges áldozatot
mutattam be. Aztán így imádkoztam az istenhez: – Kérlek, hogy az
Útvesztők jövendölése ne húzódjon túl soká, mert már alig bírnak
magukkal. Ez pedig mindnyájunknak halált és kegyvesztettséget jelent.
Néha az lenne a legjobb, ha az ember meg se próbálna beavatkozni a
sorsba. Meglehet, hogy imáinkra olyan választ kapunk, amire egy cseppet
sem számítottunk és nem is igen örülünk neki.

Én voltam a herceg orvosa, de valójában orvosi tudásomra az ő esetében

nemigen volt szükség. Apja túláradó, viruló egészségével és már egészen
korán jelentkező erejével volt megáldva. Az étvágya és az emésztése
mintaszerű volt. Bármit, amit a szájába raktak, egy oroszlán falánkságával
nyelt le, ami aztán haladéktalanul meg is jelent az alsó fertályán a kívánt
formában és állaga is a lehető legtökéletesebb volt.
Mindig nyugodtan aludt, és amint felébredt, éhesen üvöltött. Ha ujjamat
mutattam neki, figyelte mozgását azzal a hatalmas, sötét szemével, majd,
amint olyan közel került hozzá, hogy elérte, megragadta és megpróbált fel-
ülni. Ez sokkal hamarabb sikerült is neki, mint bármely gyermeknek, aki-
vel valaha is foglalkoztam. Aztán felemelkedett és mászni kezdett abban a
korban, amikor a többi gyerek még csak a felülést gyakorolja. Első, dülön-
géző lépteit akkor tette meg. amikor a többiek épp hogy elkezdtek mászni.
E nevezetes napon Tanus is jelen volt. Az elmúlt két hónap során
hadjáratot vezetett, mivel a vörös bitorló seregei elfoglalták Asziut városát.
Ez volt az a támpont, melyen északi védelmünk alapult, ezért a fáraó
parancsot adott Tanusnak, hogy flottájával vonuljon oda és foglalja vissza
a várost.
Jóval később Kratastól hallottam, hogy milyen szörnyű harc dúlt, de
végül Tanusnak sikerült rést ütnie a falakon, és szeretett Kékjei élén betört.
A bitorlót kiűzte a városból, majd nagy vérveszteségek árán még tovább,
jóval saját határain túlra hajszolta.
Ezután Tanus visszahajózott Thébába, hogy fogadhassa a királyság
háláját. A fáraó egy újabb lánccal, a Vitézség Aranyával tüntette ki és
kiegyenlítette mindazon csapatok elmaradt fizetését, melyek segítségére
voltak e győzelem elérésében.
Tanus a királytól szinte egyenesen a vízikert barrazzájához jött, ahol
már vártunk rá. Mialatt én a kapuban őrködtem, Tanus és úrnőm olyan
tűzzel ölelték meg egymást, mely azalatt lángolt fel bennük ily hevesen,
míg egymástól távol voltak. Végül nekem kellett szétválasztanom őket,
mert ez az ölelés csupán egyetlen irányba vezetett volna.
– Tanus úr – kiáltottam oda élesen –, Memnon herceg már kezd
türelmetlen lenni. – Nagy nehezen, vonakodva szétváltak és Tanus
odament a gyerekhez, aki azon a sakálszőr köpenyen hevert meztelenül,
amit én terítettem le neki az árnyékba. Tanus fél térdre ereszkedett előtte.
– Üdvözlöm királyi fenségedet. Fegyvereink dicsőséges győzelmének
hírét hozom – tréfálkozott vele Tanus szeretetteljesen, Memnon meg
boldogan felkiáltott, ahogy felismerte apját, majd tekintete megakadt az
aranyláncon. Hatalmas erőfeszítéssel felállt. Aztán tett négy dülöngéző
lépést, megragadta a láncot, és két kézzel belekapaszkodott.
Mindnyájan megtapsoltuk ezt a kiváló tettet, és Memnon a láncba
kapaszkodva, boldog mosollyal fogadta a neki kijáró elismerést.
 – Hórusz szárnyaira, olyan éles szemmel veszi észre a sárga fémet, mint
te, Taita – nevetett Tanus.
– Nem az arany az, ami vonzza, hanem annak elnyerése – jelentette ki
úrnőm. – Egy szép napon majd ő is mellén fogja viselni a Vitézség Aranyát.
– Efelől semmi kétség! – hajította Tanus a magasba a fiút, és Memnon
boldogan sikongatva és rúgkapálva unszolta Tanust tovább e vad
hancúrozásra.
Imigyen Tanus és az én számomra most a gyermek fejlődése jelentette
az évszakok változását éppoly pontosan, akár a folyó vizének emelkedése
és apadása. Másrészt viszont úrnőm élete azon órák körül forgott, melyeket
együtt tölthetett gyermekével és a férfival, aki hozzá tartozik. Úrnőm
számára az az idő, ami Tanus látogatásai közt eltelt, kibírhatatlanul
hosszúnak tűnt, ottléte viszont elviselhetetlenül rövidnek.

Azon a nyáron az áradás pontosan oly jótékony volt, amilyennek a vizek

szertartása során Elephantine-ban megjósoltuk. Amikor az ár visszavonult,
a földeket ragyogó, fekete iszap takarta. Aztán ezt hamarosan a gabona
sűrű zöldje és gyümölcs fedte el. Mire a herceg megtette első lépéseit,
Egyiptom magtárai színültig megteltek és még a legszerényebb alattvalók
éléskamrája is teli volt. A nyugati parton a Memnon Palota kezdett alakot
ölteni és északon a háború a mi javunkra fordult. Rámosolyogtak az
istenek a fáraóra és egész birodalmára.
E sok jótétemény közepette csupán a két szerelmes volt elégedetlen,
mert bár testközelben voltak egymáshoz, mégis szélesebb szakadék válasz-
totta el őket, mint az a völgy, amelyben éltünk. Mindkettő külön-külön,
számos alkalommal számon kérte rajtam Ámon-Ré Útvesztőinek jövendö-
lését, mintha személy szerint én felelnék látomásom beteljesüléséért. Hiába
tiltakoztam, hogy én csupán a tükör voltam, melyben a jövő megmu-
tatkozott, és nem az, aki a sors baotábláján a köveket mozgatja.
Az óév lassan eltelt és a folyó ismét emelkedni kezdett, hogy ismét
bezáruljon végtelen körforgásának egy köre. Ez volt az Útvesztők által
jövendölt negyedik áradás. Én is, csakúgy, mint a többiek, arra
számítottam, hogy az Útvesztők látomása ezen évszak végére beteljesül.
Amikor ez mégsem történt meg, mind úrnőm, mind Tanus keményen a
szememre hányták.
– Mikor leszek már végre szabad, hogy Tanushoz mehessek? –
sóhajtotta Lostris királynő. – Valamit tenned kell, Taita.
– Ne engem kérdezz, hanem az isteneket. Én imádkozhatom hozzájuk,
de ennél többet nem tehetek.
 Aztán ismét eltelt egy év, anélkül, hogy bármi is megváltozott volna, és
ekkor már Tanus is keserű volt. – Annyira hittem benned, hogy jövőm
boldogságát a te szavaidra alapoztam. Esküszöm neked, Taita, ha nem
teszel valamit, de nagyon gyorsan, akkor... – Elhallgatott és rám meredt.
Azzal, hogy nem mondta ki, a fenyegetés még félelmetesebb volt.
Aztán még egy év eltelt, és akkor már én is kezdtem elveszíteni hitemet
saját jövendölésemben. Kezdtem azt hinni, hogy az istenek meggondolták
magukat, vagy nem láttam mást, mint saját vágyam ábrándképét.
Végül Memnon herceg már majdnem ötéves volt, az anyja meg
huszonegy, amikor északról, az egyik felderítő gályánkról egy rémült
tekintetű hírnök érkezett.
– A Delta elesett. A vörös bitorló halott. A Felső-Királyság lángokban
áll. Memphisz és Avarisz elpusztult. A templomok porig égtek, az
istenszobrok ledöntve – kiáltotta a királynak, mire a fáraó azt mondta: – Ez
lehetetlen. Annyira szeretném elhinni ezt a hírt, de nem tudom. Hogy
mehetett mindez végbe a mi tudtunk nélkül? A trónbitorló nagy haderővel
rendelkezett, mivel már több mint tizenöt éve nem tudjuk megdönteni
hatalmát. Hogy lehetett mindezt véghezvinni egyetlen nap alatt és ki tette?
A hírnök reszketett a félelemtől és a kimerültségtől, mivel útja fárasztó
volt és tudta, hogy Thébában miként bánnak a végzetes hír hozójával.
– A vörös bitorló úgy veszett oda, hogy kardját ki se húzhatta hüve-
lyéből. Hadseregét szétszórták, még mielőtt harsonái riadót fújhattak volna.
– Hogy lehetett ezt véghezvinni?
– Hatalmas Egyiptom, én nem tudom. Azt mondják, hogy keletről
valami új, szörnyű ellenség jelent meg, mely gyors, akár a szél és nincs nép,
amely szembe tudna szállni dühödt erejével. Bár még sosem látták őket,
seregünk teljes egészében visszavonulóban van az északi határokról. Még a
legbátrabbak sem mernek ott maradni, hogy szembeszálljanak velük.
– Ki ez az ellenség? – kérdezte a fáraó és hangjában most hallottunk
először félelmet.
– Magát úgy nevezi, hogy a Pásztor Király. A Hikszosz.
Tanusszal valamikor tréfálkoztunk ezen a néven. Ezt ezután már soha
többé nem tesszük.

A fáraó titkos ülésre hívta össze haditanácsát. Én csak jóval később tudtam
meg Kratastól az ott lezajlott vitát. Tanus persze sosem törte volna meg
titoktartási fogadalmát, még az én kedvemért, sőt úrnőm kedvéért sem. De
Kratasból sikerült kiszednem, mivel az a szeretetre méltó, nagyszájú
mamlasz soha nem tudta kivédeni fortélyaimat.
 Tanus Kratast előléptette a Legjobb Tízezer rangjára, és átadta neki a
Kék Krokodil Gárda parancsnokságát. A köztük lévő kapcsolat még
mindig oly szilárd volt, akár egy gránitoszlop. Imigyen Kratasnak, egy
csapat parancsnokaként, joga volt részt venni a haditanácsban. Bár
alacsony rangja miatt őt nem kérték, hogy szóljon hozzá a vitához, azért
híven elmondta nekem és úrnőmnek, hogy mi hangzott el az ülésen.
A tanács két részre oszlott, az öregekre, melynek feje Nembet volt, és a
fiatal vérre, melyet Tanus vezetett. Sajnos a végső hatalom az öregek
kezében volt, és ők elavult nézeteiket rákényszerítették a többiekre.
Tanus fő erőinket vissza akarta vonni a határról, hogy a folyó mentén
építsen ki védelmi vonalakat. Ugyanakkor járőröket és felderítő osztagokat
akart kiküldeni, hogy felmérjék és tanulmányozzák ezt a titokzatos
ellenséget. Az északi városokban mindenütt voltak kémeink, de valamilyen
ismeretlen oknál fogva még egyiküktől sem érkezett jelentés. Tanus ezeket
a híreket össze akarta gyűjteni és tanulmányozni, mielőtt fő haderejét
csatába vinné.
– Amíg nem tudjuk, hogy mivel állunk szemben, addig nem alakíthatjuk
ki ellenük a legmegfelelőbb stratégiát – mondta a tanácsnak.
Nembet és csoportja Tanus minden javaslatával szembehelyezkedett. Az
öreg főparancsnok sosem bocsátotta meg Tanusnak, hogy annyira
megszégyenítette azon a napon, amikor megmentette a királyi bárkát a
pusztulástól. Tanusszal szembeni ellenállása elsősorban elveken alapult és
nem sok köze volt az érvekhez vagy a logikához.
– Egyetlen könyöknyit sem adtunk fel szent földünkből. Ilyesmit még
javasolni is gyávaság. Megmérkőzünk az ellenséggel és ahol találjuk, ott
pusztítjuk el. Csak nem fogunk táncolni, meg kacérkodni velük, akár egy
csapatnyi falusi lány.
– Uram! – bömbölte Tanus, mivel felbőszítette ez a gyávaságra való
utalás. – Csupán egy bolond, ha már itt tartunk, egy vén bolond hoz döntést
azelőtt, mielőtt megismerné a tényeket. Nincs róluk egy morzsányi
értesülésünk se, aminek alapján cselekedhetnénk.
Minden hiábavaló volt. Végül a Tanus fölött álló három rangidős
tábornok nézete győzedelmeskedett.
Tanus parancsot kapott, hogy nyomban vonuljon északra, fegyelmezze
meg, és vonja össze a visszavonuló sereget. Tartania kell a határt és állásait
a határköveknél kell kiépítenie. Megtiltották neki, hogy stratégiai visszavo-
nulást hajtson végre az Asziut előtti hegyek mögé, ami természetes vé-
delmi vonal volt, s mely után a város falai egy második védelmi vonalként
szolgáltak. A flotta és az északi hadtest tartozik közvetlen parancsnoksága
alá, háromszáz hajóval, mely a szállítást és a folyó védelmét látja el.
Közben Nembet összeszedi a hadsereg többi részét, még a déli határon,
Kúsnál állomásozó csapatokat is. Az Afrika belseje felőli fekete fenye-
getést most, egy sokkal sürgetőbb veszéllyel szemben, figyelmen kívül kell
hagyni. Amint összegyűltek, Nembet ezzel az erősítéssel sietve északnak
tart, hogy egyesüljön Tanus seregével. Egy hónapon belül egy hatvanezres,
győzhetetlen sereg lesz ott, és négyszáz gálya fog horgonyozni Asziut előtt.
Addig Tanusnak mindenáron tartania kell a határt.
Nembet egy szigorú utasítással fejezte be. – Továbbá elrendelem, hogy
Harrab úr minden haderejét a határon tartsa. Nem bocsátkozhat semmiféle
rajtaütésbe és felderítés céljából sem törhet be északra.
– Nembet uram, ezek az utasítások vakká tesznek és megkötik a
kezemet. Pontosan azokat az eszközöket tagadod meg tőlem, melyekkel
meggondoltan és eredményesen vezethetném ezt a hadjáratot – tiltakozott
Tanus, de hiába. Nembet gúnyosan mosolygott az elégedettségtől, hogy
fiatal vetélytársára sikerült rákényszerítenie hatalmát és a sértést is
nagymértékben megtorolta. Ilyen kicsinyes emberi érzéseken fordulhat
meg egy nemzet sorsa.
Maga a fáraó bejelentette, hogy szándékában áll elfoglalni jogos helyét
a hadsereg élén. Ezer éven át a fáraók mindig jelen voltak a csatatéren, ha
seregük történelmi jelentőségű ütközetet vívott. Bár csodáltam a király bá-
torságát, mégse bántam volna, ha nem épp ezt a pillanatot választja ki arra,
hogy bebizonyítsa. Mamose fáraó nem volt harcos, és jelenléte nemigen
fogja növelni győzelmi esélyeinket. Meglehet, hogy némiképp lelkesíti
majd a csapatokat, ha ott látják az élen, de mindent összevetve, kíséretével
sokkal inkább jelent majd akadályt, mint segítséget Tanus úrnak.
A király nem egyedül utazik északra, a csatatérre. Elkíséri az egész
udvar, köztük első felesége és fia is. A királynőnek is teljes kíséretével kell
utaznia, Memnon hercegnek meg tanítóival, így én is északra megyek
Asziutba, a csatatérre.
Senki nem ismerte és nem is tudott semmit erről az ellenségről. Az volt
az érzésem, hogy úrnőmet és a herceget felesleges veszélynek teszik ki.
Másrészt egy rabszolga biztonsága senkit sem érdekelt, kivéve persze
magát a rabszolgát. Nem sokat aludtam azon az éjszakán, mielőtt az áradó
folyón északnak hajóztunk, Asziutba, a csatatérre.

Minél északabbra jutottunk, annál több aggasztóbb rémhír meg jelentés

jutott el hozzánk, hogy feleméssze elégedettségünket és önbizalmunkat,
akár a sáskák a lábon álló termést. Utunk során Tanus gyakran jött hajónk
fedélzetére, látszólag azért, hogy ezeket megvitassa velünk. Mindazonáltal,
látogatásai során mindig eltöltött egy kis időt a herceggel és édesanyjával.
Én soha nem helyeseltem azt a szokást, hogy asszonyok kövessék a se-
reget a csatába. Akár békeidőben, akár háborúban, csodásán el tudják von-
ni a figyelmet – még egy olyan harcost is, mint Tanus, eltérített legfonto-
sabb céljától. Minden gondolatát az előtte álló feladatnak kellett volna
szentelnie, de amikor ezt megmondtam neki, nevetett és a vállamra csapott.
– Legalább jó okot adnak nekem a harcra. Ne aggódj, öreg barátom, úgy
fogok küzdeni, akár egy kölykét védő oroszlán.
Hamarosan találkoztunk a visszavonuló sereg tagjaival, szökevények
csellengő csapataival, kik a folyó mentén dél felé menekülve, a falvakat
fosztogatták. Tanus nem sokat teketóriázott, habozás nélkül több százat
lefejeztetett közülük és fejüket intő, figyelmeztető jelként a parton levert
karókra tűzte. Majd összegyűjtötte a többieket, és megbízható tisztek
vezetése alatt újból egységekbe osztotta őket. Ezután már nem volt több
szökés, és a csapatok új szellemben teljesítették szolgálatukat.
Flottánk megérkezett Asziut város folyóra néző falaihoz. Nembet
utasítása ellenére, Tanus, Remrem parancsnoksága alatt hagyott itt egy kis
ötezer fős, stratégiai tartalékot. Aztán tovább hajóztunk északnak, hogy
felálljunk a határon és ott várjuk a titokzatos Pásztor Királyt.
A flotta harci alakzatban horgonyzott a folyón, de a hajókon csak a
keretlegénység maradt. A harcosok a gyalogsággal együtt partra szálltak,
és csatarendbe álltak a folyó keleti partján.
Rábeszéltem a fáraót, hogy úrnőm és a herceg inkább maradjon annak a
nagy és kényelmes bárkának a fedélzetén, ami idáig hozta őket. A vízen
hűvösebb és egészségesebb volt a levegő, meg aztán gyorsabban
menekülhetnek, ha esetleg seregünk vereséget szenvedne.
A király a sereggel együtt partra szállt, és táborát az elárasztott
földeknél magasabban fekvő területen állította fel. Volt itt egy lakatlan falu;
az itteni parasztok már évekkel ezelőtt elmenekültek erről a bizonytalan
határterületről, melyen a bitorló fáraó elleni harc folyt. A környéken
mindig akadtak fosztogató, dúló csapatok és véres kis összecsapások, ezért
a földművesek már meg se kísérelték megművelni ezeket a termékeny, de
veszélyes földeket. A lakatlan falu neve Abnub volt.
A Nílus vize már néhány héttel Abnubba való megérkezésünk előtt
apadni kezdett, és bár az öntözőcsatornák még tele voltak vízzel, a földeket
már ingoványos, fekete iszap borította, és a víz java visszatért a Nílus
állandó medrébe.
Tanus a Nembet által rákényszerített megkötések keretein belül
nekilátott, hogy felkészüljön a fenyegető támadásra. A csapatok harci
rendben táboroztak. A folyón a flottát Astes irányította, maga Tanus
középen helyezkedett el, balszárnya a Níluson horgonyzott, míg a
jobbszárnyat Kratas vezette.
A sivatag sötéten és fenyegetőn nyúlt egészen a keleti láthatárig. Nincs
hadsereg, mely életben maradhatna abban az égető, víztelen pusztaságban.
Ez volt a jobbszárnyunk, biztonságos és bevehetetlen.
A hikszoszokról mindössze annyit tudtunk, hogy a szárazföld felől
érkeztek, és saját flottájuk nem volt. Tanus úgy számított, hogy a
szárazföldön ütközik meg velük, és gyalogsági harc lesz. Tanus tudta, hogy
meg tudja akadályozni, hogy a hikszoszok átkeljenek a folyón, így a saját
maga választott terepen küzdhet meg velük. Persze Abnub nem a
legtökéletesebb választás, de ezt a döntést Nembet hozta meg helyette.
Abnub falu egy nyílt, elvadult földekkel körülvett, alacsony gerincen
helyezkedett el. Innen legalább a terep jól belátható, így az ellenséget már
jóval azelőtt észrevehetjük, mielőtt még előőrseinkbe ütköznének, és
megtámadnák őket.
Tanus parancsnoksága alatt Egyiptom legkiválóbb egységeinek
harmincezres serege állt. Ekkora sereget még sosem láttam. Az igazat
megvallva, kétlem, hogy a Nílus völgyében eddig valaha is összevontak
volna ilyen nagy létszámú haderőt. Hamarosan Nembet is megérkezik
további hamincezer emberével. Akkor ez lesz a történelem eddigi
legnagyobb hadserege.
Tanusszal tartottam, amikor szemlét tartott, és a csapatok hangulata ki-
tűnő volt, szinte szárnyalt, amióta személyesen irányította őket. Talán erőt
öntött beléjük az a tény is, hogy a fáraó ott volt a táborukban. Megéljenez-
ték Tanust, amint nagy léptekkel elhaladt soraik előtt, és e hatalmas, lelkes
sereg láttán sokkal bátrabb lettem és egy kicsit megkönnyebbültem.
El sem tudtam képzelni olyan ellenséget, mely elég erős ahhoz, hogy
minket legyőzzön. Ott volt tizenkétezer íjász, fejükön csillogó bőrsisak és
mellükön kitömött bőr mellvért, mely felfogott minden nyilat, kivéve
azokat, melyeket közelről lőttek ki. Nyolcezer nehézfegyverzetű lándzsás
hosszú, vízilóbőr pajzsokkal, melyek olyan erősek és kemények, akár a
bronz. Tízezer leopárdbőr sisakos kardforgató, akik még olyan parittyával
is fel voltak fegyverezve, melyből ha ötven lépésnyire kilőttek egy követ,
az kettéhasította egy ember koponyáját.
Ahogy teltek a napok, és figyeltem, amint Tanus gyakorlatoztatja ezt a
hatalmas tömeg fegyverest, egyre nagyobb lett az önbizalmam. Ám az
azért nyugtalanított, hogy olyan keveset tudtunk a Hikszoszról és az
irányítása alatt álló sereg erejéről. Felhívtam Tanus figyelmét, hogy a
haditanács csak azt tiltotta meg neki, hogy szárazföldi csapatokat küldjön
ki felderítésre, de arról egyetlen szó sincs, hogy ne lehetne hajókat
felhasználni erre a célra.
– Neked jogász írnoknak kellene lenned – nevetett Tanus –, úgy tudod
csavarni a szót, ahogy éppen kedved hozza. – De azért utasította Huit, hogy
a leggyorsabb gályákból álló rajjal menjen föl északra egészen Miniehig,
vagy addig, míg össze nem akad az ellenséggel. Ez ugyanaz a Hui volt,
akit Gallalánál fogtunk el, és Basti egyik Gébicse volt. Tanus kegyeltjeként
a fiatal gazfickó gyorsan haladt előre, most már egy gályaraj parancsnoka
volt.
Hui szigorú parancsot kapott, hogy kerüljön mindenféle összecsapást, és
négy napon belül térjen vissza jelentést tenni. A negyedik napon
kötelességtudóan vissza is tért. Elérte Minieht, anélkül, hogy másik hajóval
találkozott, vagy bármiféle ellenállásba ütközött volna. A folyó menti
falvak mind kihaltak és maga Minieh kifosztva, lángokban áll.
De azért Hui elfogta a bitorló fáraó szétvert seregének néhány
szökevényét. Azok közül, akikkel eddig beszéltünk, ők voltak az elsők,
akik valóban szemtanúi voltak a hikszosz betörésnek. Mindazonáltal
egyikük sem várta meg, hogy összecsapjon és valóban megküzdjön a
Pásztor Királlyal. Amint feltűnt, ezek nyomban elmenekültek. Ezért aztán
beszámolójuk annyira eltúlzott és csökevényes volt, hogy teljességgel
hihetetlennek tűnt.
Hogyan is hihettünk volna egy olyan sereg létezésében, mely szélsebes
hajókon vitorlázik át a sivatagon? E beszámolók szerint, ezt a különös flot-
tát olyan porfelhő burkolja, hogy létszámukat lehetetlenség megállapítani,
és eddig még minden sereget, mely közeledni látta őket, rémület töltött el.
– Ezek nem emberek – mondta egyik foglyunk –, hanem démonok az
alvilágból, akik a gonosz szellemek szélszárnyán vágtatnak ki a sivatagból.
Miután alaposan kikérdeztük a foglyokat, és úgy találtuk, ha forró
szenet teszünk a fejükre, történetüket akkor sem változtatják meg, Tanus
elrendelte azonnali kivégzésüket. Nem akarta, hogy ezek a vad történetek
szárnyra kapjanak és elcsüggesszék seregünk katonáit, akik épp hogy
visszanyerték bátorságukat.

Már tizedik napja várakoztunk Abnubnál, amikor hírt kaptunk Nembettől,

hogy végre útra kelt az erősítéssel, és úgy számítja, két héten belül
Asziutba ér. Csodálatos látvány volt, hogy ez miként hatott az emberekre.
Vérebekből egy csapásra sasokká váltak. Tanus külön sör- és húsadagot
utalt ki, hogy megünnepeljék a hírt, és az Abnub előtti síkon a tüzek fénye
úgy ragyogott, mintha csillagokkal lenne teleszórva. Az égő birkafaggyú
édeskés illata töltötte be az éjszakát, és a nevetés meg az éneklés csak az éj
utolsó dékánjára csöndesült.
Úrnőmet és fiát a bárka fedélzetén hagytam, és Tanus hívására a partra
jöttem. Azt akarta, hogy én is jelen legyek a csapatok parancsnokaival
tartandó utolsó haditanácson. – Mindig ötletek és bölcs gondolatok
kimeríthetetlen kútja vagy, te vén gazember. Talán meg tudod mondani
nekünk, hogyan süllyeszthetnénk el egy szárazföldön vitorlázó flottát?
Tanácskozásunk éjfél után ért véget, és ez egyszer nemigen tudtam
érdemben hozzászólni. Ekkor már túl késő volt ahhoz, hogy visszatérjek a
hajóra, ezért Tanus adott nekem egy szalmazsákot sátrának sarkában.
Szokás szerint hajnal előtt felébredtem, de Tanus már fel is kelt, és a sátor
durva vászonfalán túlról hallottam, hogy már az egész tábor talpon van.
Elszégyelltem magam tunyaságomért, és gyorsan kisiettem, hogy lássam a
sivatag felett hasadó hajnalt.
Felmásztam a tábor mögötti dombra. Onnan először a folyó felé néztem.
A készülő reggelik kék füstje a folyó párájával keveredve úszott a
levegőben. A fedélzeti jelzőlámpások fénye tükröződött a sötét vízen. Még
túl sötét volt és túl nagy a távolság ahhoz, hogy lássam úrnőm hajóját.
Ezután keletnek fordultam, és láttam a sivatag fölött bomladozó,
gyöngyház fényű ragyogást. A fény élesedett, és a sivatag oly lágy volt,
oly gyönyörű, a halmok és a homokdombok mályvaszín és puha,
bíborvörös fényében égtek. A kristálytiszta levegőben a láthatár oly
közelinek tűnt, mintha kinyújtott kezemmel meg is érinthettem volna.
Aztán a láthatáron, az ég makulátlan akvamarinkékje alatt, megláttam
azt a felhőt. Nem volt nagyobb, mint hüvelykujjam vége, és pillantásom
tovább vándorolt, majd visszasiklott rá. Ekkor még nem éreztem rémületet,
hisz egy jó darabig kellett meredten néznem, míg rádöbbentem, hogy az a
felhő mozog.
– Milyen különös – dünnyögtem hangosan. – Talán kezdetét jelezné egy
hamszinnak. – De ebben az évszakban nem szokott előfordulni, és a levegő
sem volt terhes azokkal a fenyegető erőkkel, melyek a sivatagi vihar
előhírnökei. A reggel hűs volt és balzsamos.
Az a távoli felhő azalatt is nőtt, mialatt így töprengtem és egyre
magasabb lett. A felhő alja a földön volt, nem fölötte lebegett, és mégis túl
gyors és túl széles volt ahhoz, hogy földi eredetű legyen. Egy madárcsapat
repülhet ilyen gyorsan, vagy a sáskák emelkedhetnek ily sűrűn a magasba,
ám ez nem volt egyik sem.
 A felhő okkersárga volt, de elsőre nem tudtam elhinni, hogy por.
Figyeltem én már hosszú, görbe szarvú nyársas antilopokat, amint éves
vándorlásuk során százával vágtatnak a homokdombok között, de azok
sosem kavartak ekkora porfelhőt. Esetleg lehetne valami tűznek a füstje, de
ott kinn a sivatagban nincs semmi, ami lángra gyúlhatna. Csakis por lehet,
de teljes egészében még akkor sem tudtam elhinni. Mialatt elámulva,
áhítattal néztem, egyre gyorsabban nőtt és egyre közeledett.
Hirtelen visszatükröződő fényt láttam megcsillanni a tornyosuló felhő
alján. Abban a pillanatban visszatért Ámon-Ré Útvesztőinek látomása. A
helyszín ugyanaz volt. Az első még a képzelet játéka, de ez most maga a
valóság. Tudtam, hogy azok a fénysugarak vértekről és csillogó bronzpen-
gékről verődnek vissza. Felpattantam, és egyedül a dombtetőn figyelmez-
tető kiáltásomat a szélbe üvöltöttem, amit nem hallhatott meg senki.
Aztán alattam, a táborból felharsantak a harci tülkök. A magaslatokon
elhelyezett őrség végre észrevette a közeledő porfelhőt és riadót fújt. Ez a
hang is része volt látomásomnak. Sürgető, figyelmeztető hangjuk élesen
hasított fülembe, már-már széthasította koponyámat és éreztem, ahogy
szívemben megdermed a vér. Látomásomból tudtam, hogy ezen a végzetes
napon egy dinasztia bukik el, és a keleti sáska fölfalja Egyiptomunkat.
Rettegés és rémület töltött el úrnőmért és a gyerekért, kik szintén a
dinasztiához tartoztak.
Alattam a táborban hatalmas zűrzavar volt. A katonák vértje csillogott,
lándzsáik hegye szikrázott, amint a magasba lendítették. Olyan volt az
egész, akár egy felbolydult méhkas, összevissza nyüzsögtek, tolongtak. A
beosztott tisztek kiáltozásait és a kapitányok csatakiáltásait szinte teljesen
elnyomta a tülkök recsegő hangja.
Láttam, ahogy a fáraót egy kis csapatnyi fegyveres között kihozzák sát-
rából. Felvergődtek vele a domb lejtőjén, ahol a sziklák közt trónja állt,
mely a síkra és a folyó széles kanyarulatára nézett. Trónjára emelték,
kezébe adták az ostort meg a pásztorbotot, és fejére tették a kettős koronát.
A fáraó úgy ült ott hamufehér arcával, akár egy márványszobor, miközben
alatta seregei harci alakzatba fejlődtek. Tanus remekül kiképezte őket és
begyakoroltatta velük, mivel az első rémület zűrzavarából gyorsan
helyreállt a rend.
Lefutottam a dombról, hogy a király mellett legyek, és oly gyorsan tel-
jesítették Tanus egységei a parancsot, hogy mire a trón lábához értem, a se-
reg már fölállt a síkon, akár egy összetekeredett kígyó, hogy szembenézzen
azzal a fenyegetéssel, amit az a forrongó, sárga porfelhő takart.
Kratas, hadosztályával a jobbszárnyon állt. Felismertem magas alakját a
domb lejtőjén. Tisztjei körülötte csoportosultak, sisakjukon a toll bóloga-
tott és lebegett a folyó felől fújó, könnyű szélben. Tanus tisztjeivel közvet-
lenül alattam állt, elég közel ahhoz, hogy halljam beszélgetésüket. Az
ellenség közeledését nyugodt, már-már tudományos hangnemben vitatták
meg, mintha csupán a tisztképzőn feladott, elvi problémáról lenne szó.
Tanus mintaszerűen állította fel seregét. Nehézfegyverzetű lándzsásai
alkották az első sorokat. Pajzsuk egymást fedezte és lándzsáik vége a
földön állt. A bronz lándzsahegyek szikráztak a kora reggeli napfényben,
és az emberek nyugodtak, komolyak voltak. Mögöttük sorakoztak az
íjászok. Az íjak húrja feszült, mind készen álltak. Minden ember mögött ott
állt a tegzese, egy-egy köteg további nyílvesszővel. Aztán a csata során
majd összeszedik az ellenség kilőtt nyílvesszőit, hogy kiegészítsék saját
kötegüket. A kardforgatók tartalékban voltak, mivel ezek a könnyen,
gyorsan mozgó csapatok pillanatok alatt ott teremhettek, hogy
megállítsanak egy áttörést, vagy épp kihasználják az ellenség alakzatának
egy-egy gyönge pontját.
Minden csata mozgása olyan, mintha a bao-táblán folyna az ütközet. Itt
is megvannak a szokásos nyitások, meg a szabályos védelem, ami
évszázadok során alakult ki. Én mindezt tanulmányoztam, és írtam három,
olyan meghatározó tanulmányt a katonai taktikáról, ami kötelező
olvasmány a thébai tisztképzőben.
Most, ahogy Tanus harci rendjét áttekintettem, egyszerűen nem találtam
benne hibát, és önbizalmam ismét szárnyra kapott. Hogyan is győzhetné le
bármely ellenség ezt a hatalmas, képzett és harcedzett katonákból álló
sereget, melyet egy ragyogó, fiatal hadvezér irányít, ki még soha nem
vesztett csatát?
Aztán ismét seregünk sorain túlra, arra a baljós, gördülő, sárga felhőre
néztem és önbizalmam nyomban megingott. Ez valami olyasmi volt,
amihez foghatót nem ismert a katonai hagyomány, olyasmi, ami
meghaladta hosszú, büszke történelmünk bármely hadvezérének tudását.
Vajon halandó emberek-e ezek, kikkel szembe kell néznünk, vagy tán,
ahogy a szóbeszéd sugallja, valóban démonok?
Ahogy a kavargó felhőbe meredtem, most már oly közel voltak, hogy a
por komor, homályos fátylán át ki tudtam venni néhány sötét körvonalat.
Egyfajta vallásos rémület borzongott végig rajtam, amint felismertem
azokat a hajószerű formákat, amiről foglyaink beszéltek. Ám ezek
kisebbek és gyorsabbak voltak, mint bármely hajó, melyet valaha is vízre
bocsátottak, és gyorsabbak voltak, mint bármely lény, mely valaha is a föld
felszínén mozgott.
 Nehéz volt szemmel követni ezeket az árnyakat, mivel légiesen
illékonyak voltak és fürgék, akár az éjjeli lepke a lámpás lángjában. Úgy
kígyóztak és kanyarogtak, majd eltűntek a mozgó felhőben, hogy amikor
ismét megjelentek, már lehetetlenség volt megmondani, vajon ugyanazt
látom-e, vagy egy másik, hozzá hasonlót. Egyszerűen nem lehetett
megszámolni őket, még csak találgatni sem tudtam, vajon hányan lehetnek
még az előretolt, élő sorok mögött. Mögöttük a porfelhő a láthatárig ért,
egészen addig, ahonnan jöttek.
Bár soraink szilárdan, biztosan álltak a napsütésben, éreztem, ahogy
hatalmába keríti őket az ámulat és a zaklatott izgalom. Tanus tisztjeinek
tanult társalgása is semmivé foszlott, csak álltak ott és néma áhítattal
figyelték, ahogy az ellenség felfejlődik előttünk.
Aztán rádöbbentem, hogy a porfelhő már nem közeledik felénk. Ott állt
az égen, majd lassanként leülepedett és kitisztult, így halványan már
kivehettem az első csatasor mozdulatlan harci járműveit. De ekkorra már
annyira összezavarodtam, és olyan rémült voltam, hogy meg nem tudtam
mondani, vajon ezren vannak, vagy még annál is többen.
Később megtudtuk, hogy ez a megszakítás, ez a hirtelen megállás,
mindig része a Pásztor Király támadási tervének. Akkor még nem tudtam,
de ez alatt a rövid, nyugalmi időszak alatt újra felsorakoznak, itatnak és
nekigyürkőznek a végső előrenyomulásnak.
Szörnyű csönd nehezedett sorainkra. Annyira mély volt, hogy még a
szellő suttogása is túl hangosnak tűnt, ahogy átsuhant annak a dombnak a
sziklái és kiapadt folyómedrei között, amelyen álltunk. Csupán
csatazászlóink mozogtak, libegtek, csapkodtak minden egyes hadosztály
élén. Láttam a Kék Krokodil-lobogót, ott lengedezett harci alakzatuk
közepén, és vigaszt merítettem belőle.
Lassanként elült a porfelhő, és a hikszosz járművek sorai egymás után
tűntek fel előttünk. Ahhoz még mindig túl messze voltak, hogy a részlete-
ket is kivehessem, de azt láttam, hogy a hátsók jóval nagyobbak voltak,
mint azok, melyek a sereget vezették. Úgy tűnt, mintha valamiféle anyag-
ból vagy bőrből készült vitorla fedné őket. Láttam, hogy ezekből hatalmas,
vizeskancsónak tűnő holmikat pakolnak ki és előreviszik. Eltöprengtem,
vajon miféle emberek tudnak ennyi vizet meginni. Minden, amit ezek az
idegenek tettek, rejtély volt, és számomra teljesen értelmetlennek tűnt.
A csönd és a várakozás már annyira elhúzódott, hogy testem minden
izma és idegszála szinte sikított a feszültségtől. Aztán hirtelen megint
megmozdult valami.
A hikszosz alakzat első soraiból néhány ezek közül a különös járművek
közül elindult felénk. Fojtott morajlás zúgott fel sorainkból, amint láttuk,
hogy milyen gyorsak. Úgy tűnt, mintha ez után a rövid pihenő után
megkettőzték volna sebességüket. Ahogy a távolság csökkent, újabb kiáltás
tört fel seregünkből, amikor rádöbbentünk, hogy ezeket a járműveket egy-
egy pár rendkívüli állat húzza.
Olyan magasak voltak, akár a nyársas antilop, és ugyanolyan merev,
felálló sörény futott végig ívelt nyakuk csonttaréján. Nem volt szarvuk,
mint a nyársas antilopoknak, de a fejformájuk sokkal kecsesebb volt. A
szemük nagy, orrcimpájuk pedig lefelé kiszélesedett. Lábuk hosszú volt és
patás. Különleges kecsességgel, könnyedén vágtattak, úgy tűnt, épp csak
súrolják a sivatag homokját.
Még ma is, annyi év után hatalmába kerít az a borzongató izgalom, amit
akkor éreztem, midőn először pillantottam meg egy lovat. Szememben a
vadászgepárd szépsége elhalványult ezekhez a csodálatos állatokhoz képest.
Ugyanakkor mindnyájunkban félelmet keltettek, és hallottam, amint a kö-
zelemben az egyik tiszt felkiált: – Az bizonyos, hogy ezek a szörnyetegek
gyilkosok, emberevők! Miféle borzalom ez, ami ilyen büntetést mér ránk?
Nyugtalanító rémület futott végig alakzatainkon, miközben arra
számítottunk, hogy ezek az állatok ránk törnek és felfalnak minket, akár az
éhes ragadozó oroszlánok. Ám ekkor a vezető jármű hirtelen megfordult,
és első sorunkkal párhuzamosan száguldott. Forgó korongokon mozgott és
én elámulva meredtem rá. Az első pillanatban annyira megdöbbentem azon,
amit láttam, hogy agyam képtelen volt felfogni értelmét. Nos, amikor
először pillantottam meg egy ilyen szekeret, az legalább annyira
megrendített, mint a lovak, amelyek húzták. A két vágtató állat között egy
hosszú rúd volt, ez szolgált járomként, mely, mint később megtudtam, a
tengelynek nevezett résszel volt összekapcsolva. Elöl, a magas védőlap
arany levelekkel volt díszítve, az oldallapok pedig alacsonyak voltak, hogy
az íjász mindkét oldalra ki tudja lőni nyilait.
Mindezt egyetlen pillantással felmértem, majd teljes figyelmemet a
forgó korongoknak szenteltem, amin a szekér oly simán és gyorsan szállt a
durva, egyenetlen talajon. Ezer éven át, mi, egyiptomiak voltunk a föld
legműveltebb és legcivilizáltabb népe; a tudományok és a vallás terén
mindenki mást messze felülmúltunk. Mindazonáltal, minden tudásunk és
bölcsességünk ellenére, mi ilyesmit nem találtunk ki. Szánjaink fasíneken
köpülték a földet, ami csak elfecsérelte az igavonó ökrök erejét, vagy
hatalmas kőtömböket vontattunk fagörgőkön, anélkül, hogy megtettük
volna a következő, logikus lépést.
Döbbenten meredtem az első kerékre, amit életemben láttam, és
egyszerűsége meg szépsége oly hirtelen világosodott meg fejemben,
mintha villám csapott volna belém. Nyomban megértettem, és dühös
voltam magamra, hogy ezt nem én fedeztem fel. Egyszerűen zseniális volt,
és ekkor jöttem rá, hogy ez a csudás találmány elpusztít minket, éppúgy,
ahogy megsemmisítette az Alsó-Királyság vörös trónbitorlóját is.
Az aranyló szekér végigszáguldott előttünk, épp csak lőtávolságon kívül
maradt. Amikor pontosan elénk ért, tekintetemet elszakítottam arról a cso-
dásan forgó kerékről, meg a vad, félelmetes állatokról, melyek húzták, és a
szekéren álló két embert figyeltem. Egyikőjük szemmel láthatóan a szeke-
ret vezette. Kihajolt a védőlapon és úgy tűnt, a vágtató állatokat a fejükhöz
kapcsolt, hosszú, fonott bőrszíjakkal irányította. A magasabb férfi, aki
mögötte állt, király volt. Méltóságteljes tartása efelől nem hagyott kétséget.
Borostyánszín bőréről és horgas sasorráról nyomban láttam, hogy ázsiai.
Sűrű fekete szakálla szögletesre vágva göndörödött mellvértjén és színes
szalagok voltak bonyolultan belefonva. Vértje csillogó bronzpikkelyekből
állt, míg koronája magas volt és szögletes; az aranyban valami idegen
istenség képei domborodtak és drágakövekkel volt kirakva. Fegyverei a
szekér oldalfalán lógtak, hogy kéznél legyenek. Ott volt széles pengéjű
kardja, bőrből és aranyból készült hüvelyében, a markolata pedig ezüstből
és elefántcsontból készült. Mellette két bőr tegez, teli nyílvesszőkkel és
minden egyes nyílvesszőn színes tollak. Később megtudtam, hogy a
hikszoszok mennyire szeretik a rikító színeket. A király mellett ott lógott
íja, melynek szokatlan formája volt, amilyet még sosem láttam. Nem az az
egyszerű, tiszta ív volt, mint a mi egyiptomi íjaink; a hikszosz íj mindkét
végén visszakanyarodott.
Ahogy a szekér végigszáguldott előttünk, a király kihajolt és a földbe
szúrt egy lándzsát. A végén karmazsinvörös zászlócska lengedezett, és kö-
rülöttem az emberek zavartan dünnyögtek. – Mit csinál? Mi célt szolgálnak
ezek a lándzsák? Ez valami vallási jelkép akar lenni, vagy kihívás?
Tátott szájjal meredtem a libegő zászlócskára, de eszem annyira
eltompult mindattól, amit láttam, hogy nekem nem mondott semmit, nem
tudtam rájönni, mit jelenthet. A szekér, még mindig lőtávolon kívül,
tovább száguldott, és a koronás ázsiai egy újabb lándzsát szúrt a földbe,
majd megfordult és visszajött. Észrevette a fáraót a trónján, és közvetlenül
alatta megállt. A lovakon tajtékzott a veríték, és habzott horpaszukon,
akárha csipke borítaná. Szemük vadul forgott, és orrcimpájuk annyira
kitágult, hogy látszott a belül lévő, rózsaszín nyálkahártya. Fejükkel
bólogattak hosszú, ívelt nyakukon, és sörényük úgy repült a napfényben,
akár egy gyönyörű nő fürtjei.
 A Hikszosz megvetően köszöntötte Mamose fáraót, Re fiát, a Két
Királyság isteni uralkodóját, ki örökké éljen. Sokatmondó gúnnyal intett
oda neki felvértezett kezével, majd felnevetett. Ez a kihívó sértés annyira
világos volt, mintha tökéletes egyiptomi nyelven adta volna elő. Gúnyos
nevetése elért hozzánk, és seregünk katonái dühödten felhördültek, ami
úgy hangzott, mint valami távoli mennydörgés a nyári égen.
Alattunk egy apró mozdulatra lettem figyelmes, és épp akkor néztem le,
amikor Tanus előrelépett és hirtelen felrántotta a nagy íjat, a Lantanát.
Kilőtt egy nyílvesszőt, mely ívesen röpült pályáján a magasba, a puhán kék
ég felé. A Hikszosz minden más íj lőtávolságán kívül volt, de a Lantanáén
nem. A nyílvessző elérte pályájának csúcsát, majd zuhanni kezdett, akár
egy sólyom, és egyenesen az ázsiai király mellkasának közepe felé tartott.
A tömeg lélegzet visszafojtva figyelte ennek a lövésnek a hosszát, erejét és
pontosságát. Háromszáz lépésnyire repült, ám az utolsó pillanatban a
Hikszosz magasba lendítette bronzpajzsát, és a nyíl hegye pontosan a
célpont közepébe talált. Mindezt oly megvető könnyedséggel tette, ami
mindnyájunkat ámulatba ejtett és megzavart.
Aztán a Hikszosz megragadta saját, különös formájú íját. Egyetlen moz-
dulattal a húrra helyezte a nyílvesszőt, majd megfeszítette, és kilőtte. Ez
magasabbra emelkedett, mint Tanusé, és átrepült a feje felett. Rezegve,
akár egy liba szárnya, egyenesen felém zuhant. Mozdulni sem tudtam, nyu-
godtan felnyársalhatott volna anélkül, hogy egyáltalán megpróbáltam volna
elkerülni, de karnyújtásnyira elszállt a fejem fölött és mögöttem, a fáraó
trónjának alapjába csapódott. Úgy rezgeti ott abban a cédrusfa bordában, a-
kár egy megalázó sértés, és a hikszosz király ismét felnevetett, majd szeke-
rével hirtelen elkanyarodott, és a síkon át visszaszáguldott saját seregéhez.
Akkor már tudtam, hogy sorsunk megpecsételődött. Hogyan is áll-
hatnánk ellent ezeknek a sebes szekereknek meg visszahajló íjaknak,
melyek oly könnyedén túlszárnyalják seregünk legkitűnőbb íjászát? Nem
voltam egyedül ezzel a szörnyű előérzettel. Ahogy a szekerek a síkon át
nekikezdtek végső, végzetes előrenyomulásuknak, és hullámokban,
egymás után száguldottak felénk, az egyiptomi sereg kétségbeesetten
felnyögött. Ekkor már megértettem, hogyan szórhatták szét harc nélkül a
vörös bitorló seregét, és hogyan halhatott meg a trónbitorló úgy, hogy
kardja a hüvelyében maradt.
Menet közben a száguldó szekerek négyes sorokba fejlődtek, és
egyenesen felénk tartottak. A fejemben csak ekkor gyúlt világosság és
teljes iramban lerohantam a lejtőn. Lihegve Tanus mellé értem és
odakiáltottam neki: – A zászlós lándzsák vonalunk gyenge pontjait jelzik!
A fő csapásukra ott és ott lehet számítani!
A Hikszosz valahonnan ismerte csatarendünket és felismerte alakzatunk
átfedéseit és takarásait. A király zászlócskáit pontosan a hadosztályaink
közötti pontokra helyezte. Ekkor ötlött fel bennem, hogy itt egy kémnek
vagy egy árulónak kell lennie, de a pillanat sürgető hatására elvetettem és
egy darabig nem is foglalkoztam vele.
Figyelmeztetésemre Tanus nyomban cselekedett, és odakiáltott az előőr-
söknek, hogy tépjék ki a zászlócskákat. Én azt akartam, hogy inkább he-
lyezzék odébb, és így az ellenség a legerősebb pontokon támadjon, de erre
már nem volt idő. Mielőtt előőrseink elérték és ledöntötték volna a jelzése-
ket, a száguldó szekerek támadó éle lecsapott rájuk. Embereink közül
néhányat a rázkódó, kanyargó szekerekről kilőtt nyílvesszők terítettek le.
Az ellenség szekeres íjászai hátborzongatóan pontosan céloztak.
A túlélők megfordultak és rohanni kezdtek, hogy megpróbálják elérni
soraink csalóka biztonságát. A szekerek azonban könnyedén utolérték őket.
A hajtók odaadó szeretettel irányították a vágtató, nekivadult lovakat. Nem
rohantak rá egyenesen áldozatukra, hanem elkanyarodtak, és alig egy
könyöknyire hajtottak el mellette. Csak ekkor vettem észre a késeket. A
forgó kerékagyból kifelé görbültek, és olyanok voltak, mint valami
hatalmas krokodil szörnyű tépőfogai.
Láttam, amint egyik emberünket elkapják ezek a forgó, örvénylő
pengék. Úgy tűnt, mintha egy pirosló vérfelhőben szétoszlana. Egyik
levágott karja magasan a levegőbe röpült, és vérző, megcsonkított teste a
sziklás földnek csapódott, ahogy a szekér továbbszáguldott, anélkül, hogy
akár egy pillanatra is megállt volna. A szekerek tömött sora még mindig
első vonalunk gyönge érintkezési pontjai felé tartott, és bár hallottam
Kratas üvöltését, amint parancsot ad megerősítésükre, már túl késő volt.
A szekerek sora nekirontott pajzsokból és dárdákból álló védfalunknak,
majd áttörte, mintha oly testetlen lett volna, akár a folyó felett lebegő pára.
Alakzatunk, mely ellenállt a legjobb szír és hurri harcosoknak, most
egyetlen pillanat alatt széthasadt és összeomlott.
A lovak szétrúgták és összetiporták legerősebb, leghatalmasabb embe-
reinket. A kerekek forgó kései áthasították vértjeiket és fejeket, végtagokat
nyestek le, mintha csak gyönge szőlőhajtások lennének. A magas szekerek
fegyveresei nyilak és dárdák özönét zúdították sűrű sorainkra, majd a résen,
amit ütöttek, áttörtek, teljes alakzatunkon végigszáguldottak, majd
mögöttünk legyezőállást vettek fel és teljes sebességgel végigvágtattak
hátsó sorainkon, miközben védtelen hátunkat támadták hajítófegyvereikkel.
Amikor csapataink megfordultak, hogy szembekerüljenek ezzel a hátul-
ról jövő rohammal, a nyílt síkról egy újabb szekérsor csapott le rájuk szá-
guldva. Az első roham seregünket kettévágta, elszakította Tanust Kratastól
a jobbszárnyon. Aztán a további rohamok a sereg két felét gyorsan tovább-
szabdalták és egyre kisebb, elszigetelt csoportok jöttek létre. Többé már
nem voltunk egységes egész. Apró, ötven-száz emberből álló csoportok
álltak háttal egymásnak és a pusztulásra ítéltek bátorságával küzdöttek.
A síkon át, kavargó porfelhőben, végeláthatatlanul jöttek a hikszoszok.
A könnyű, kétkerekű szekereket nehéz, négykerekű harci szekerek
követték, melyeken tíz-tíz ember volt. A szekerek oldalát vastag, gyapjas
birkabőr borította. Hasztalan lőttük ki nyilainkat, szinte mindet elnyelte a
vastag, puha gyapjú, kardunkkal meg nem értük el a magas szekereken álló
embereket. Ők fölülről pontosan céloztak és a harcolók zűrzavaros tömegét
túlélők szétszórt és rémült kis csoportjaira osztották. Amikor egyik
kapitányunk összevont néhány embert, hogy ellentámadásba lendüljön, a
harci szekerek elvágtattak és lőtávolon kívül álltak meg. Szörnyű,
visszahajló íjaikkal megtörték bátor támadásainkat, és abban a pillanatban,
hogy meginogtunk, máris gördültek vissza felénk.
Teljes mértékben tudatában voltam annak a pillanatnak, amikor az
összecsapás többé már nem csata volt, hanem kegyetlen mészárlás. A
jobbszárnyon Kratas hadosztályának maradványai már utolsó nyilaikat is
kilőtték. A hikszoszok tollas sisakjukról felismerték kapitányaikat és szinte
mindet lenyilazták. Az emberek fegyvertelenek voltak és parancsnokaikat
is elvesztették. Fejvesztett menekülésbe kezdtek. Fegyvereiket eldobálták
és a folyó felé futottak. De a hikszosz szekerek elől nem lehetett elfutni.
A szétvert csapatok a domb alatt Tanus hadosztályába ütköztek és
összekeveredtek. Rémülten igyekvő tömegeik elnyomták és elfojtották azt
a kis maradék ellenállást is, amire még Tanus képes lett volna. A rémület
ragadós volt, soraink középső része is felbomlott, az emberek menekülni
próbáltak, de a szörnyű szekerek ott köröztek körülöttük, akár a farkasok a
nyáj körül.
Ebben a zűrzavarban, a vereség véres, pusztító összevisszaságában
csupán a Kékek álltak szilárdan Tanus és a Krokodilzászló körül. Aprócska
sziget voltak a vert sereg áradatában, de még a szekerek sem tudták
szétverni őket, mivel Tanus, a nagy hadvezér ösztönével, összevonta őket,
és visszavonult velük az egyetlen, sziklák és vízmosások szabdalta
földdarabra, ahol a hikszoszok nem tudtak rájuk rontani. A Kékek falként,
védősáncként állták körül a fáraó trónját.
Mivel én a király mellett voltam, így e hősök gyűrűjének középpontjába
kerültem. Nehéz volt talpon maradnom, mivel körülöttem az emberek
harcoltak és a csata hullámzásának megfelelően oda-vissza áramlottak,
akár a sziklába kapaszkodó tengeri moszat a dagály magasra csapó
hullámaiban.
Láttam, ahogy Kratas elindul, hogy a szétvert jobbszárnytól átverekedje
magát közénk. Tollas sisakja felkeltette a hikszosz íjászok figyelmét és a
nyílvesszők olyan sűrűn röpködtek feje körül, akár a sáskák, de ép bőrrel
megúszta és gyűrűnk kinyílt előtte. Meglátott engem és hatalmas élvezettel
rám nevetett. – Szét gőzölgő ürülékére, Taita, ez sokkal szórakoztatóbb,
mint a kis hercegnek palotákat építeni, igaz? – Kratas aztán sosem volt
híres szellemes visszavágásairól, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy
valamiképp talpon maradjak, így nem is erőltettem magam a válasszal.
Tanusszal a trón közelében kerültek egymás mellé. Kratas, akár egy
eszeveszett, rávigyorgott. – Ezt a fáraó minden kincséért sem hagytam
volna ki. Akarok egyet azokból a hikszosz szánokból. – Kratas nem
tartozott Egyiptom legnagyobb mérnökei közé sem. Még most is azt hitte,
hogy a szekerek valamiféle szánok. Csupán eddig terjedt a képzelete.
Tanus üdvözlésképp kardjának tompa felével megütögette a sisakját, és
bár hangja könnyednek tűnt, az arca komor volt és elkeseredett. Hadvezér
volt, aki épp most vesztett el egy csatát, egy hadsereget és egy birodalmat.
– Mára itt végeztünk – mondta Kratasnak. – Nézzük, hogy ezek a
hikszosz szörnyetegek vajon tudnak-e olyan jól úszni, mint futni. Vissza a
folyóhoz! – Aztán vált vállnak vetve, utat törtek maguknak a sorok között a
trónhoz, ahol én még mindig álltam.
Fejük fölött, kis védelmi gyűrűnkön túl, kiláttam a síkra, ahol szétvert
seregünk a folyó felé özönlött és a szekerek raja még mindig üldözte,
gyötörte őket.
Láttam, amint a hikszosz király arany szekere kiválik az alakzatból, és
utat tör felénk, miközben embereinket eltaposták a száguldó paták és
felaprították a kerekek csillogó kései. A hajtó hirtelen, ágaskodva
megállította a lovakat, még mielőtt elérte volna a sziklákat, melyek védtek
minket. A felhágón könnyedén egyensúlyozva a hikszosz király
megfeszítette visszahajló íját és engem vett célba, vagy legalábbis úgy tűnt.
Miközben lebuktam, máris rádöbbentem, hogy a nyilat nem nekem szánják.
Átsüvített a fejem fölött és én megfordultam, hogy figyeljem röptét. A
fáraó mellkasát találta el és félig belefúródott húsába.
A fáraó rekedten felkiáltott, és megingott magas trónján. Vér nem folyt,
mivel a nyílvessző elzárta a sebet, de a tolla színes volt, szép skarlátvörös
és zöld színekben pompázott. A fáraó oldalra billent, majd előrezuhant
felém, én meg széttártam karomat, hogy elkapjam. A súlyától térdre estem,
így nem láttam, amint a hikszosz király szekere visszafordult, de hallottam
távolodó, gúnyos nevetését, ahogy a síkon át visszaszáguldott, hogy tovább
vezesse a mészárlást.
Ahogy ott tartottam a királyt, Tanus fölém hajolt. – Mennyire súlyos? –
kérdezte.
– Meghalt – jött a válasz gondolkodás nélkül ajkamra. A bemenet szöge
és a seb mélysége alapján nem maradt esély, ez volt az egyetlen lehetséges
válasz, de szavaimat lenyeltem, még mielőtt kimondtam volna. Tudtam,
hogy embereink minden bátorsága elszállna, ha megtudnák, hogy a
Hatalmas Egyiptomot megölték. Ezért inkább azt mondtam: – Súlyos a seb.
De ha visszavisszük a királyi bárkára, talán még felépülhet.
– Hozzatok ide egy pajzsot! – üvöltötte Tanus, és amikor meghozták,
gyöngéden ráemelte a fáraót. Vérnek még mindig nem volt nyoma, de
tudtam, hogy a mellkas úgy telítődik, akár egy boroskancsó. Gyorsan
tapogatni kezdtem a nyíl hegye után, de a hátát nem ütötte át. A nyílhegy
még mindig mélyen benn lapult bordáinak rácsa közt. Letörtem a vessző
kiálló részét és a fáraót betakartam vászonkendőjével.
– Taita – suttogta. – Látom még a fiamat?
– Igen, Hatalmas Egyiptom, erre megesküszöm neked.
– És a dinasztiám fennmarad?
– Éppúgy, ahogy azt Ámon-Ré Útvesztői megjövendölték.
– Tíz erős embert ide! – bődült el Tanus. A rögtönzött hordágy köré
tömörültek, és felemelték a királyt.
– Teknősbéka-alakzat! Felzárkózni hozzám, Kékek! – összekapcsolt
pajzsaikkal a Kékek falat alkottak a király körül.
Tanus a Kék Krokodil-lobogóhoz rohant, mely még mindig ott
lengedezett közöttünk és a zászlót letépte rúdjáról. A dereka köré tekerte és
a két végét a hasán összekötözte.
– Ha ez kell a Hikszosznak, akkor jobb, ha idejön, és elveszi tőlem –
kiáltotta, és emberei megéljenezték ezt az őrült virtuskodást.
– Most mind együtt! Vissza a hajókhoz! Futólépés!
Abban a pillanatban, hogy elhagytuk kis sziklákból álló erődünk
menedékét, a szekerek ránk támadtak.
– Hagyjátok az embereket! – találta meg Tanus a kulcsot. – Az
állataikat öljétek! – Ahogy az első szekér nekünk rontott, Tanus
megfeszítette a Lantanát. íjászai vele együtt ajzották fel íjukat és példája
nyomán ők is lőttek.
Nyilaink fele célt tévesztett, mivel egyenetlen talajon futottunk és
íjászaink kifulladtak. Akadt nyílvessző, mely a vezető szekér falába
csapódott, és a nyíl eltörött, vagy beleállt a fába. Volt olyan is, mely
zörögve pattant le a lovak szügyét védő bronzlemezekről.
Csupán egyetlen nyílvessző szállt teljes erővel és pontosan. A nagy íjból,
a Lantanából süvítve szállt, ahogy tollai közt a szél fütyült, és homlokán
találta el a jobb oldali lovat. Az állat úgy esett össze, akár egy sziklaomlás,
belegabalyodott a hámba, és porfelhőben, patáival rugdosva, magával
rántotta társát is. A szekéren lévő emberek kirepültek, ahogy a kocsi
felborult, és a többi szekér irányt változtatott, hogy elkerüljék a roncsot.
Sorainkból ujjongó kiáltás szakadt fel és új erőre kaptunk. Ez volt ezen a
szörnyű, végzetes napon a legelső sikerünk, és ez megerősítette, bátorságot
öntött a Kékek kis csapatába.
– Rajta Kékek! – üvöltötte Tanus, majd egészen hihetetlenül, énekelni
kezdett. Körülötte az emberek máris teljes torokból énekelték a csapat
csatadalának nyitó sorát. Hangjuk feszült volt és rekedt a szomjúságtól
meg a fáradtságtól, énekükben nemigen volt dallam meg szépség, de ez a
hang lelket öntött beléjük és felpezsdítette vérüket. Hátravetettem fejemet
és velük énekeltem, hangom tisztán, lágyan szárnyalt.
– Hórusz áldjon meg téged, kicsi kanárim – nevetett rám Tanus, és
rohantunk a folyó felé. A szekerek ott köröztek körülöttünk és a nap
folyamán mozgásukban először érződött az óvatosság. Látták társaik sorsát.
Aztán közülük hárman hirtelen elfordultak, teknősbéka-alakzatunk elejére
kerültek és V-alakban arctámadást indítottak ellenünk.
– Az állatok fejét célozzátok! – kiáltotta Tanus, és nyomban kilőtt egy
nyílvesszőt, melynek nyomán egy újabb ló rogyott össze. A szekér
felborult és darabokra tört a köves talajon, az alakzat többi szekere pedig
irányt változtatott, hogy elkerülje.
Ahogy alakzatunk elhaladt a széttört szekér mellett, néhány ember
kirohant, hogy ledöfje a roncsok alá szorult, panaszos hangokat kiadó
lovakat. Már gyűlölték ezeket az állatokat és szinte babonás félelemmel
rettegtek tőlük, ami jól látszott abban a bosszúszomjas kegyetlenségben,
ahogy megölték őket. Megölték a leesett harcosokat is, de ebben közel sem
volt annyi dühödt gyűlölet.
Miután két szekerük odaveszett, úgy tűnt, mintha a hikszoszok
vonakodnának ismét megtámadni kis alakzatunkat, és mi sebesen
közeledtünk az iszapos földek ingoványához meg az elárasztott
öntözőcsatornákhoz, melyek már a folyópartot jelezték. Azt hiszem, ezen a
ponton még én voltam az egyetlen, aki rájöttem, hogy a kerekeken guruló
ellenség nem tud követni minket a mocsárba.
Bár a király hordágya mellett futottam, azért soraink egy-egy résén át
láttam a csata körülöttünk zajló haláltusáját.
A mi osztagunk volt az egyetlen a túlélők között, mely még valamiképp
egységes maradt. Az egyiptomi sereg többi része szétesett, rémült,
gyülevész had volt, mely a síkon át rohant, menekült. Legtöbbjük már
fegyverét is elhajította. Amikor valamelyik szekér elindult feléjük, térdre
hulltak és kezüket esdeklőn a magasba emelték. Ám a hikszoszok nem
kegyelmeztek. Még csak nyílvesszőt sem pazaroltak rájuk, hanem egészen
közel kanyarodtak melléjük, hogy a forgó kések darabokra aprítsák őket,
esetleg kihajoltak a szekérből és lándzsáikkal végeztek velük, vagy kőfejű
buzogányaikkal zúzták össze a fejüket. Aztán lándzsájukra tűzve még egy
darabig vonszolták maguk után áldozataikat, míg végül a szakállas
lándzsafej kiszakadt, és csak ekkor hagyták ott az összezúzott holttestet a
szekerek után kavargó porban.
Ilyen vérengzést még sosem láttam. Ilyesmit még az ősi csatákról szóló
beszámolókban sem olvastam. A hikszoszok ezrével, tízezrével
mészárolták le embereinket. Az abnubi sík olyan volt, mint egy durraföld,
miután az aratók sarlóikkal végigmentek rajta. Halottaink úgy hevertek ott
halmokban, akár a gabonarendek.
Ezer éven át hadseregünk legyőzhetetlen volt, és kardunk
diadalmaskodott az egész világ felett. Itt, az abnubi csatamezőn egy
korszak ért véget. E vérengzés kellős közepén a Kékek énekeltek, én meg
velük, bár szememet a szégyen könnyei égették.
Az első öntözőcsatorna már épp előttünk volt, amikor egy újabb szekér-
alakzat hármas sorokban oldalba támadt minket. Csak úgy záporoztak kö-
rülöttük nyilaink, de ők jöttek tovább, a lovak nyitott, vöröslő pofájukon át
keményen fújtattak és a hajtok hangosan kiáltozva buzdították őket. Tanust
kétszer is láttam lőni, de nyilai mindkét esetben vagy irányt tévesztettek,
vagy megzavarta a szekerek állandó kanyargása és zötykölődése. Az
alakzat lecsapott ránk és áttörte egymást fedő pajzsaink falát.
Kettőt azok közül, akik a fáraó hordágyát vitték, teljesen felaprították a
kerekeken lévő kések, és a sebesült király leesett a földre. Nyomban mellé
térdeltem, és testemmel védtem a hikszosz lándzsáktól, de a szekerek
nemigen időztek tovább. Arra mindig ügyeltek, nehogy hosszasabb harcba
bonyolódjanak, vagy körülzárják őket. Még mielőtt embereink kardja
elérhette volna őket, sebesen tovább vágtattak odáig, ahol már nem
fenyegette őket semmiféle veszély. Csak ekkor fordultak meg, újra
fölálltak és már jöttek is vissza.
Tanus lenyúlt és talpra rántott. – Ha megöleted magad, akkor ki ír
rólunk hősi éneket? – szidott meg, majd emberekért kiáltott. Felemelték a
király hordágyát és a legközelebbi csatorna felé ugrottak vele.
Hallottam a ránk rontó szekerek kerekeinek csikorgását, de hátra se
néztem. Rendes körülmények között is jó futó vagyok, de most úgy magam
mögött hagytam a hordágyat vivőket, mintha azoknak a földhöz lett volna
láncolva a lábuk. Megpróbáltam átugrani az árkot, de túl széles volt ahhoz,
hogy egyetlen ugrással átjussak felette, így beleestem és térdig álltam a
fekete iszapban. A szekér, amelyik engem követett, nekiütközött a csatorna
töltésének és az egyik kereke eltört. A szekér a csatornába zuhant, és
majdnem összezúzott, de még időben sikerült oldalra vetnem magam.
A Kékek gyorsan ledöfték és levágták az iszapban tehetetlenül heverő
lovakat meg embereket, én azonban kihasználtam a pillanatot, és
visszagázoltam a szekérhez.
Az égnek álló kerék még mindig forgott a levegőben. Kezemet rátettem
és alaposan szemügyre vettem, hagytam, hadd forogjon ujjaim alatt.
Csupán annyit időztem ott, amíg három mély levegőt vettem, de addigra
már annyit tudtam a kerék szerkezetéről, mint bármely hikszosz, és már
felsejlett bennem az is, hogyan tudnám továbbfejleszteni.
– Szét dallamos szellemeseire, Taita, mindnyájunkat megöletsz, ha most
itt álmodozni kezdesz! – üvöltött rám Kratas.
Nyomban magamhoz tértem, majd gyorsan megragadtam és levettem a
kocsi oldaláról az egyik visszahajló íjat és a tegezből kivettem egy
nyílvesszőt. Ezeket nyugodtabb körülmények között akartam szemügyre
venni. Amikor ezekkel a kezemben átgázoltam a csatornán, épp
visszaviharzott egy szekérosztag, és a csatornával párhuzamosan vágtatva
lőtték ki ránk nyilaikat.
Az emberek, akik a királyt vitték, úgy jó száz lépésnyire előttem jártak
és kis csapatunkban én voltam a legutolsó. Mögöttem a szekeresek
üvöltöttek tehetetlen dühükben, hogy nem tudnak követni minket, és ahogy
futottam, csak úgy záporoztak körülöttem nyilaik. Az egyik a vállamat érte,
de a hegye nem hatolt be és a vessző lesiklott. Nyomán csupán egy
bíborszín horzsolás maradt, amit csak jóval később vettem észre.
Bár jóval mögöttük indultam, mire a hordágyvivők a Nílus partjára
értek, én is beértem őket. A folyópart tele volt a csata túlélőivel. Szinte
mindegyikük fegyvertelen volt és alig akadt köztük olyan, aki ne kapott
volna sebet. Mindnyájukat egyetlen vágy hajtotta, hogy minél gyorsabban
visszajussanak a hajókra, melyek Thébából hozták le őket a folyón.
Tanus észrevett és magához hívott, ahogy a hordágyat hozók feltűntek.
– A fáraót most már rád bízom, Taita. Vidd a királyi bárka fedélzetére, és
tégy meg mindent, amit csak tudsz, hogy megmentsd az életét.
 – Te mikor jössz a fedélzetre? – kérdeztem.
– Nekem most itt van dolgom az embereim közt. Ha lehet, meg kell
mentenem mindnyájukat és feljuttatnom a hajókra. – Elfordult és nagy
léptekkel elindult, miközben hangos parancsokat osztogatva, e gyülevész,
vert seregből kiválogatta a kapitányokat meg a parancsnokokat.
Odamentem a királyhoz és letérdeltem a hordágy mellé. Még élt.
Gyorsan megvizsgáltam és láttam, hogy már-már elveszti eszméletét. A
bőre nyirkosan hideg volt, akár egy hüllőé, és gyengén lélegzett. A
nyílvesszőt csupán egy keskeny vércsík keretezte, mely a sebből szivárgott,
de ahogy a fülemet mellkasára tettem, hallottam, amint a vér minden egyes
lélegzetvételnél bugyogva tolul tüdejébe, és szájából vékonyka, vörös
kígyóként csordult állára. Tudtam, hogy bármit, amit élete megmentéséért
tehetek, azt gyorsan kell tennem. Egy csónakért kiáltottam, hogy kivigyen
minket a bárkához.
A hordágyról beemelték a csónakba, és én ott ültem mellette a hajó
fenekén, miközben kieveztünk a nagy, királyi bárkához, mely ott
horgonyzott a folyó főáramlatában.

A király kísérete a hajó oldalához gyűlt, hogy figyelje, amint közeledünk.

Egy egész falkányi állt ott a királyi hölgyekből, és ott voltak mindazok az
udvaroncok meg papok, kik nem kísérték el a királyt a csatatérre. Ahogy
közelebb értünk, felismertem köztük úrnőmet. Kisfia kezét fogta, s az arca
rendkívül sápadt volt és nyugtalan.
Ahogy a fedélzetről lenéztek és meglátták csónakunkban a királyt, aki
hordágyon feküdt és az arca véres volt, mert nem tudtam letörülni róla, a
rémület és a gyász szörnyű kiáltása szakadt fel belőlük. Az asszonyok
siratni, jajongni kezdtek, a férfiak meg kétségbeesetten feljajdultak, akár a
vonyító kutyák.
Az asszonyok közül úrnőm volt a legközelebb, amikor hordágyával
átemelték a királyt a hajó oldalán és a fedélzetre fektették. Mint legelső
feleségének, az ő kötelessége volt, hogy elsőként gondjaiba vegye. A
többiek helyet adtak neki és a király fölé hajolt, hogy meggyötört arcáról
letörülje a vért és a sarat. A király felismerte, mert hallottam, amint a nevét
suttogja és a fiát kéreti. Úrnőm odahívta a herceget, a király meg
halványan rámosolygott és megpróbálta felemelni kezét, hogy megérintse a
fiút, de ehhez már nem volt elég ereje és a keze visszahullt.
Utasítottam a legénységet, hogy vigyék be a fáraót lakosztályába,
miközben úrnőm gyorsan odajött hozzám, és halk, izgatott hangon
megkérdezte: – Mi van Tanusszal? Életben van? Jaj, Taita, mondd, ugye
nem ölte meg ez a szörnyű ellenség?
– Jól van és él. Neki semmi sem árthat. Elmondtam neked az Útvesztők
látomását. Ezt mind előre megjósolta. De most a királyhoz kell mennem, és
szükségem lesz a segítségedre. Hagyd Memnont a dadákkal és gyere velem.
Feketéllettem a vastagon rám száradt folyami iszaptól, csakúgy, mint a
fáraó, aki ugyanúgy beleesett abba a csatornába, mint én. Megkértem
Lostris királynőt és két másik, királyi hölgyet, hogy vetkőztessék le,
mosdassák meg, és fektessék tiszta, fehér vászonlepedőre, miközben én
visszamentem a fedélzetre, hogy megfürödjem jó néhány vödörnyi
folyóvízben, amit a matrózok húztak fel. Mocsokban sosem végzek műtétet,
mivel azt tapasztaltam, hogy a kosz, valamilyen oknál fogva, ellenséges
hatást fejt ki a betegre, és kedvez a kóros testnedvek felgyülemlésének.
Miközben így tisztálkodtam, a keleti part felé néztem, ahol szétvert
seregünk összegyűlt a csatorna és az ingovány védelmező biztonságában.
Ez a szánalmas gyülekezet egykoron egy büszke, hatalmas sereg volt, és ez
a látvány szégyennel és rettegéssel töltött el. Aztán megláttam Tanus
magas alakját, amint nagy léptekkel jár közöttük, és ahol megfordult, az
emberek mindenütt felálltak az iszapból és újra összeszedték magukból azt,
ami még némiképp emlékeztetett a katonai fegyelemre. Egyszer a szélben
még egy töredezett, bizonytalan éljenzés hangjai is eljutottak hozzám.
Ha most az ellenség átküldi gyalogságát a mocsáron, akkor a vérengzés
és az összeomlás teljes lesz. Akkor hatalmas seregünkből egyetlen ember
se maradna életben, még Tanus se igen lenne képes ellenállásra.
Mindazonáltal, bár nyugtalanul kémleltem a keleti láthatárt, a
dombnyúlvány lejtőjén mégsem láttam jelét a sűrű sorokban közeledő
gyalogsági sisakoknak és szikrázó lándzsahegyeknek.
Az a szörnyű porfelhő még mindig ott terjengett az abnubi sík felett,
tehát a szekerek még mindig ott voltak, de ha nem zúdul rá ellenséges
gyalogság, akkor Tanus legalább egy kis vigaszt meríthet magának ebből a
szörnyű napból. Ez olyan lecke volt, amit sosem felejtettem el és évek
múltán még nagy hasznunkra vált. A szekerek megnyerhetik a csatát, de a
győzelmet csak a gyalogság biztosíthatja.
Az a csata ott kinn a folyóparton, teljes egészében Tanus dolga volt, míg
rám egy másik csata várt, amit a királyi bárka fülkéjében a halállal kellett
megvívnom.

– Még nincs veszve minden remény – súgtam oda úrnőmnek, amikor

visszatértem a király mellé. – Tanus most gyűjti össze csapatait, és ha van
élő ember, aki képes megvédeni a mi Egyiptomunkat a Hikszosztól, akkor
az ő. – Aztán ismét a király felé fordultam, és abban a pillanatban
betegemen kívül minden egyébről megfeledkeztem.
Amint az szokásom volt, a seb vizsgálata közben hangosan dünnyögtem
gondolataimat. A vízóra szerint még egy óra sem telt el azóta, hogy ez a
végzetes nyílvessző beléfúródott, a letört nyíl csonkja körül a hús mégis
duzzadt volt és vörös.
– A nyilat ki kell venni. Ha a szakáll benn marad, akkor holnap hajnalra
halott. – Azt hittem, hogy a király már nem hall engem, de ahogy
beszéltem, kinyitotta a szemét és egyenesen a szemembe nézett.
– Van esély arra, hogy életben maradjak? – kérdezte.
– Esély mindig van. – Túl simán beszéltem és hamisan csengett. Jól
hallottam ezt hangomból, és a király is hallotta.
– Köszönöm, Taita. Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni értem, és ha
mégse sikerülne, akkor ezennel felmentelek minden vád alól. – Igazán
nagylelkű volt velem, hisz előttem már sok orvos érezhette nyakán a
hurkot büntetésül azért, mert hagyta ujjai közül kisiklani egy király életét.
– A nyíl hegye mélyre hatolt. Nagyon nagy lesz a fájdalom, de adok
neked a Vörös Mákony, az altatóvirág porából, hogy csillapítsa.
– Hol van első feleségem, Lostris királynő? – kérdezte, és úrnőm
nyomban válaszolt neki: – Itt vagyok, uram.
– Van itt néhány dolog, amit el kell mondanom. Hívd ide a
kormánytisztviselőket és írnokaimat, hogy annak, amit itt kijelentek, tanúi
legyenek és legyezhessék. – Mindnyájan a forró kis fülkébe zsúfolódtak és
némán álltak.
Aztán a fáraó úrnőm felé nyúlt. – Fogd meg a kezem és hallgasd
szavaimat – parancsolta, és úrnőm leereszkedett mellé és úgy tett, amint
parancsolta, miközben a király ziháló, halk suttogással tovább beszélt.
– Ha meghalnék, fiam helyett Lostris királynő uralkodjék. Az együtt
eltöltött évek során erős és okos emberként ismertem meg. Ha nem lenne
az, akkor nem bíznám rá ezt a nehéz feladatot.
– Köszönöm bizalmadat, Hatalmas Egyiptom – dünnyögte Lostris
királynő halkan, és a fáraó most egyenesen hozzá beszélt, bár a fülkében
mindenki jól hallhatta.
– Bölcs, őszinte és becsületes emberekkel vedd körül magad. Vezesd be
fiamat mindazon erények ismeretébe, melyeket a királyság megkíván és
amit mi ketten már oly részletesen megvitattunk. Te pontosan tudod, hogy
miként vélekedem ezekről a dolgokról.
– Úgy lesz, felség.
– Midőn már elég idős ahhoz, hogy kezébe vegye az ostort és a
pásztorbotot, ne próbáld megtagadni tőle. Ő az én leszármazottam, az
uralkodóház vére.
– Készséggel megteszem, mit parancsolsz, hisz ő nemcsak atyja fia,
hanem az enyém is.
– Míg te uralkodsz, uralkodj bölcsen és legyen gondod népemre. Sokan
lesznek majd, kik megpróbálják kitépni kezedből a királyság jelképeit –
nem csupán ez az új, kegyetlen ellenség, a Hikszosz, hanem mások is, kik
közelebb állnak trónodhoz. De neked mindükkel szembe kell szállnod.
Érintetlenül őrizd meg a kettős koronát fiamnak.
– Úgy lesz, ahogy mondod, Isteni Fáraó.
A király egy darabig hallgatott, már azt hittem, hogy átsiklott az
eszméletlenségbe, de aztán hirtelen ismét úrnőm keze után tapogatódzott.
– Van még egy utolsó feladat, amivel megbízlak. Sírom és templomom
még nem készült el. Most ezeket is veszélyezteti, csakúgy, mint egész
birodalmamat, ez a szörnyű vereség, amit elszenvedtünk. Ha hadvezéreim
nem tudják megállítani őket, akkor ezek a hikszoszok feltartóztathatatlanul
száguldanak tovább Thébáig.
– Esdekelve kérjük az isteneket, hogy ez ne történhessen meg –
dünnyögte úrnőm.
– A legszigorúbban felszólítalak rá, hogy gondoskodj
bebalzsamozásomról és arról, hogy a Halottak könyve szabályainak szigorú
betartása mellett, kincseimmel együtt temettessem el.
Úrnőm hallgatott. Azt hiszem, már akkor rájött, hogy a fáraó milyen
súlyos terhet jelentő feladattal bízza meg.
A fáraó egyre jobban szorította úrnőm kezét, egészen addig, míg végül
ujjízületei már egészen kifehéredtek és Lostris arca fájdalmasan
megrándult. – Esküdj meg nekem az életedre és halhatatlanságod
reményére. Esküdj meg itt az állam tisztviselői és egész kíséretem előtt.
Esküdj nekem Hápi nevére, pártfogó istenedre, és az áldott háromságra,
Oziriszra, Íziszre és Hóruszra.
Lostris királynő, tekintetében siralmas könyörgéssel nézett rám. Tudtam,
ha egyszer kimondja, akkor bármi áron tiszteletben tartja adott szavát.
Ebben pontosan olyan volt, akár kedvese. Őt is, Tanust is ugyanazon
lovagiasság szabályai kötötték. Azt is tudtam, hogy mindazok, kik közel
állnak hozzá, számíthatnak rá, hogy ugyanazt az árat fizetik érte. A
királynak most tett fogadalom egy napon majd teherként száll vissza
mindnyájunkra, beleértve Memnon herceget és Taitát, a rabszolgát. És
mégsem volt semmiféle mód arra, hogy megtagadja a halottas ágyán fekvő
király kérését. Szinte észrevétlenül odabólintottam neki. Később majd
átgondolom e fogadalom finomságait és akár egy jogász írnok, kimódolok
valami, az ésszerűhöz közelebb álló értelmezést.
– Megesküszöm Hápira és minden istenre – mondta Lostris királynő
halkan, de tisztán, és az elkövetkezendő években vagy százszor is azt
kívánom majd, hogy bárcsak ne tette volna.
A király elégedetten felsóhajtott, és hagyta, hogy Lostris keze
kicsússzon kezéből. – Akkor most már készen állok, Taita. Készen állok,
bármily sorsot is szántak nekem az istenek. Csak hadd csókoljam meg még
egyszer a fiamat.
Míg behozták hozzá szép kis hercegünket, én mindenféle
szertartásosság nélkül kihajtottam a nemesek tömegét a fülkéből. Aztán
elkészítettem neki egy adag Vörös Mákonyt, amit olyan erősre kevertem,
amilyen erősre csak mertem, mivel tudtam, hogy a fájdalom semmissé
teheti minden erőfeszítésemet és oly gyorsan végezhet betegemmel, akárha
megcsúszna a szike a kezemben.
Miután megitta az egészet, vártam, míg pupillái tűhegynyire szűkültek
és szemhéja lecsukódott. Aztán a herceget dadáival együtt kiküldtem.

Amikor elhagytuk Thébát, számítottam rá, hogy lesz dolgom nyílvessző

okozta sebekkel, ezért magammal hoztam kanalamat. Ezt a műszert magam
terveztem, bár volt egy sarlatán Gázában és egy másik Memphiszben, akik
mindketten azt állították, hogy ez az ő találmányuk. A lámpa lángjában
megáldottam kanalaimat és szikéimet, majd forró borban megmostam a
kezem.
– Nem hiszem, hogy okos dolog valamelyik kanaladat használni,
amikor a nyíl feje ennyire mélyen van és ilyen közel a szívhez – mondta
nekem úrnőm, miközben készülődésemet figyelte. Előfordulnak olyan
esetek, amikor úgy beszél, mint az a tudós tanonc, ki megelőzte mesterét.
– Ha benn hagyom a nyilat, akkor az biztosan elüszkösíti. Így pontosan
ugyanúgy megölném, mintha lecsapnám a fejét. Ez az egyetlen mód, hogy
legyen valami esélyem a megmentésére.
Egy pillanatra egymás szemébe néztünk és szavak nélkül szóltunk. Ez
Ámon-Ré Útvesztőinek látomása. Valóban szeretnénk elkerülni ennek ránk
nézve jótékony következményeit?
– Ő a férjem. A fáraó. – Úrnőm megfogta kezemet, hogy nagyobb
hangsúlyt adjon szavainak. – Mentsd meg őt, Taita. Mentsd meg, ha tudod.
– Tudod, hogy megteszek mindent – feleltem.
– Szükséged van a segítségemre? – Már ezelőtt is jó néhány esetnél se-
gédkezett nekem. Jóváhagyólag rábólintottam, majd a király fölé hajoltam.
 Három módon lehetett megkísérelni a nyíl eltávolítását. Az első, hogy
egyszerűen kitépem. Hallottam egy sebészről Damaszkuszban, aki
lehajlítja egy fa rugalmas ágát és hozzáerősíti a nyílvesszőhöz. Majd midőn
az ágat elengedi, a fiatal fa, erejénél fogva hirtelen kirántja a nyilat az élő,
emberi húsból. Soha nem próbálkoztam ezzel a könyörtelen módszerrel,
mivel meggyőződésem, hogy kevesen élnék túl.
A második módszer, hogy az ember benyomja a nyilat a végtagba, vagy
a törzsbe, egészen addig, míg a túlsó oldalon meg nem jelenik a szakállas
nyílhegy. Ezt úgy érhetjük el, hogy egy fakalapáccsal beverjük, akár egy
szöget a deszkába. Aztán az egész nyílhegyet lefűrészeljük, és a vesszőt
kihúzzuk. Ez az eljárás legalább oly kegyetlen, mint az előző.
Az én módszerem a Taita-kanál. Szerénységem ellenére magamról
neveztem el a kanalat, mivel a többiek igénye, kik azt állítják, hogy ez az ő
találmányuk, hamis, és az utókornak joga van tudni, hogy ez az én
lángelmém szüleménye.
Először is szemügyre vettem azt a hikszosz nyilat, amit az íjjal együtt
kimenekítettem a felborult szekérből. Meglepődve láttam, hogy a nyílhegy
nem bronzból, hanem megmunkált kovakőből készült. Természetesen nagy
mennyiségben könnyebb és olcsóbb a kovát beszerezni, de nemigen tudtam
olyan hadvezérről, ki takarékoskodna akkor, amikor egy királyság
meghódítására készül. Ez a kovakő nyílhegy ékesszólóan bizonyította a
Hikszosz korlátozott erőforrásait, és sejtetni engedte Egyiptomunk elleni
kíméletlen támadásának okát. A háborúkat mindig területért vagy
gazdagságért vívják, és úgy tűnt, a Hikszosz mindkettőnek híján van.
Reménykednem kellett, hogy a fáraó mellkasában lévő nyílhegy
formája és felépítése megegyezik ezzel. Egyik kanálpáromat hozzámértem
a borotvaéles kő széléhez. Különböző méretű kanalaim voltak, melyek
közül olyat választottam, melybe kényelmesen elfért a nyílhegy és simára
csiszolt fémmel fedte be a kegyetlen szakállt.
Ekkorra a gyógyszer hatása már teljes volt, a fáraó eszméletlenül feküdt
felhőfehér vászonlepedőjén, és a letört nyílvessző ujjnyira meredt ki kortól
ráncos bőréből, az őszen göndörödő szőrszálak közül. Fülemet ismét
mellkasára nyomtam, és hallottam, hogy a levegő sóhajtva bugyog tüde-
jében. Megnyugodva, hogy még él, birkafaggyúval bekentem a kiválasztott
kanalakat, hogy könnyebben csússzanak be a sebbe. A kanalakat a kezem
ügyébe helyeztem, majd megfogtam egyik legélesebb szikémet.
Odabólintottam annak a négy, erős testőrnek, akiket Lostris királynő
választott ki, mialatt én előkészültem, és azok keményen leszorították a
fáraó csuklóját és bokáját. Lostris királynő a király fejénél ült, és orvosi
ládámból egy facsövet helyezett a szájába, melyet mélyen a torkáig
nyomott, így légcsöve tisztán és szabadon marad. Meg aztán megóvja attól
is, hogy leharapja és lenyelje saját nyelvét, vagy a fogát csikorgassa és
eltörje, amikor a fájdalom elviselhetetlen kegyetlenséggel tör rá.
– Először meg kell nagyobbítanom a sebet a vessző körül, hogy
elérhessem a nyíl hegyét – dünnyögtem magamban, majd szikém hegyét a
vessző mentén benyomtam. A fáraó egész teste megmerevedett, de az
emberek könyörtelenül fogták.
Fürgén dolgoztam, mivel azt már tapasztalatból tudtam, hogy az ilyen
eseteknél a gyorsaság döntő jelentőségű, ha az ember azt akarja, hogy a
beteg életben maradjon. A vessző mindkét oldalán bemetszettem. Az
emberi bőr ellenálló és rugalmas, megakadályozná, hogy bejussak a
kanállal, ezért kellett megnagyobbítanom a nyílást.
Ledobtam a szikét és kezembe vettem a megkent kanalat. A nyílvessző
mentén egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam, mígnem csupán hosszú
nyele állt ki.
Ekkorra a fáraó már vonaglott és rángatódzott az őt keményen fogó
férfiak szorításában. Ömlött a veríték bőrének minden pórusából,
végigcsurgott borotvált fején és gyéren serkenő, ősz haján. Sikoltása
végigcsengett a szájában lévő csövön és visszhangozva járta be a bárkát.
Már sikerült megedzenem magam annyira, hogy ne is figyeljek betege-
im kétségbeesett kínlódására, így aztán a seb szélesre tágított száján még
mélyebbre csúsztattam a kanalakat, mígnem éreztem, hogy megérintik a
kovakő nyílhegyet. Ez volt a műtét legkényesebb része. A nyeleket csi-
peszként használva, szétnyitottam a kanalakat, hogy befogjam a nyílhegyet.
Amikor éreztem, hogy maguktól összezáródnak, reméltem, hogy sikerült
teljesen befognom a durva kovát és elfednem a nyílhegy szakállát.
Óvatosan megfogtam a kanalak nyelét és a nád nyílvesszőt, majd együtt
húzni kezdtem visszafelé. Ha a szakáll még szabadon lett volna, akkor az
nyomban beakad a fáraó húsába és ellenáll. Legszívesebben felkiáltottam
volna a megkönnyebbüléstől, amikor éreztem, hogy enged és lassan
megmozdul. A rátapadó, nedves hús azért még így is épp elég ellenállást
jelentett, így minden erőmmel neki kellett feszülnöm, hogy kihúzhassam a
nyílvesszőt.
Irtóztató volt látni és hallani a fáraó szenvedését, ahogy a nádat, a követ
és a fémet együtt ráncigáltam végig mellkasán. A Vörös Mákony hatása
már rég megszűnt, a fájdalom pedig nyers volt és kegyetlen. Tudtam, hogy
félelmetes roncsolást végzek, szinte éreztem, ahogy végigtéptem,
szakítottam a szöveteket meg az inakat.
 Rólam is patakzott a veríték, a szemembe csordult, égette és félig
megvakított, de egy pillanatra sem álltam meg, egészen addig, míg a véres
nyíl hirtelen kiszabadult és én hátratántorodva a fülke falának zuhantam.
Egy pillanatra nekitámaszkodtam, mert ez az erőfeszítés teljesen kimerített.
Aztán egy hosszú pillanaton át csak néztem, amint sötét, félig megalvadt
vér serked és tör elő a sebből, majd összeszedtem magam, és
visszatántorogtam, hogy elállítsam a vérzést.
A sebbe értékes mirhát és kristályos mézet kentem, majd tiszta
vászonkötéssel szorosan bekötöztem. Munka közben a sebek
bekötözésének varázsigéjét mormoltam:

Bekötlek téged, ó Szét teremtménye.

Eltömöm szádat.
Hátrálj meg előttem, vöröslő ár.
Vonulj vissza, halálnak vörös virága.
Ó Szét vörös kutyája, ím elűzlek innen.

Ez volt a kard vagy nyíl ütötte, vérző sebek varázsimája. Mindenféle

sebnek megvolt a maga ráolvasása, az égési sérüléstől egészen az oroszlán
foga vagy karma által feltépett sebig. Ezek megtanulása az orvosképzés
fontos része volt. A magam részéről sosem voltam igazán biztos benne,
vajon mennyire hatásosak ezek a varázsigék; mindazonáltal úgy hiszem,
tartozom annyival betegeimnek, hogy gyógyulásuk érdekében minden
lehetséges eszközt felhasználjak.
Ebben az esetben úgy tűnt, hogy a fáraó a kötözés után sokkal
könnyebben volt, így asszonyainak gondjára bízva nyugodtan hagyhattam
aludni, és visszamehettem a fedélzetre. Szükségem volt a folyó hűvös
levegőjére, hogy újjáéledjek, mivel a műtét csaknem annyira kiszívott
belőlem minden erőt, mint a fáraóból.
Ekkorra már beesteledett, a nap ernyedten nyugodott le a mozdulatlan,
kemény nyugati hegyeken, miközben utolsó vöröslő sugarait szórta a
csatatérre. A hikszosz gyalogság nem támadott, és Tanus még mindig
legyőzött seregének maradványait menekítette a folyópartról a beljebb
horgonyzó gályákra.
Figyeltem, ahogy a sebesült, kimerült emberekkel teli csónakok
elhaladtak lehorgonyzott bárkánk mellett, és mélységes részvét ébredt
bennem irántuk, csakúgy, mint egész népünk iránt. Ez a nap történelmünk
leggyászosabb napjaként fog örökre fennmaradni. Aztán megláttam a
hikszosz szekerek porfelhőjét, melyek már délnek indultak, Théba felé. A
porfelhőt a lenyugvó nap vérszínre festette. Ez számomra jel volt, és
részvétem rettegéssé vált.

Már egészen sötét volt, mire végre Tanus is feljött a királyi bárka
fedélzetére. A fáklyák fényében úgy nézett ki, mint egy holttest a
csatatérről. Sápadt volt a fáradtságtól és a portól. Köpenye merev a
rászáradt vértől és sártól, szeme alatt sötét, mély karikák ültek. Amikor
meglátott, első gondja az volt, hogy a fáraó után érdeklődjék.
– Kivettem a nyilat – mondtam neki. – De a seb mély és közel van a
szívhez. Nagyon gyenge, de ha három napot megél, akkor meg tudom
menteni.
– Hogy van úrnőd és fia? – ezt, bármikor találkoztunk, mindig
megkérdezte.
– Lostris királynő fáradt, mivel segédkezett nekem a műtétnél. De most
a király mellett van. A herceg éppoly kicsattanó egészségnek örvend, mint
máskor, és most dadái felügyelete mellett alszik.
Láttam, hogy Tanus megtántorodik, és tudtam, bármily hatalmas is ereje,
immáron az is a vége felé jár. – Most pihenned kell – kezdtem, de lerázta
magáról kezem.
– Lámpásokat ide – parancsolta. – Taita, hozdd ide íróecseteidet,
festékeidet meg tekercseidet. Figyelmeztetnem kell Nembetet, különben ő
is éppúgy belesétál a hikszosz csapdába, mint én.
Így aztán Tanusszal fél éjszakán át kinn ültünk a fedélzeten, és ez volt
az a Nembetnek szóló levél, amit leíratott velem:

Üdv néked, Nembet úr, Egyiptom Nagy Oroszlánja, a Fáraó serege, Ré

hadosztályának Parancsnoka. Örökké élj!
Tudatom veled, hogy Abnub síkján megütköztem a hikszosz
ellenséggel. A hikszosz ereje és kegyetlensége folytán szörnyű ellenség,
és oly különös, gyors járművekkel rendelkezik, melyeknek nem tudunk
ellenállni.
Továbbá tudatom veled, hogy olyan vereséget szenvedtünk, mely
megsemmisítette seregünket. A hikszoszokat immáron nem tudjuk
feltartóztatni.
Továbbá tudatom veled, hogy a fáraó súlyosan megsebesült, és az
élete veszélyben van.
Nyomatékosan kérünk, hogy nyílt terepen ne ütközz meg a
hikszoszokkal, mert járműveik sebesek, akár a szél. Ezért kőfalak
mögött keress menedéket, vagy hajóid fedélzetén várj, hogy elháríthasd
 az ellenség támadását.
A Hikszosznak nincsenek hajói, ily módon csakis hajóinkkal
diadalmaskodhatunk felette.
Nyomatékosan kérünk, hogy várd meg jöttünket, mielőtt haderőddel
csatába szállnál.
Fohászkodom, hogy Hórusz és minden istenek védelmezzenek.
Tanus, Harrab úr, a fáraó serege Ptah hadosztályának parancsnoka
szólt.

Ezt az üzenetet négy példányban leírtam, majd, midőn minddel

elkészültem, Tanus futárokat hívott, hogy elvigyék Nembet úrnak,
Egyiptom Nagy Oroszlánjának, ki dél felől közeledett, hogy megerősítsen
minket. Tanus kiküldött két gyors gályát az üzenet egy-egy tisztázatával,
hogy sebesen induljanak vele felfelé a folyón. Aztán két legjobb futóját
kitette a nyugati, a hikszosz sereggel szemközti partra, és elindította őket,
hogy keressék meg Nembetet.
– Egyik tekercsed minden bizonnyal eljut Nembet kezéhez. Holnap reg-
gelig ennél többet már nem tehetsz – nyugtattam meg. – De most aludnod
kell, mert ha elpusztítod magad, akkor egész Egyiptom elpusztul veled.
Ám még ekkor sem ment fülkéjébe, hanem leheveredett a fedélzeten,
akár egy kutya, hogy bármi újabb veszély esetén nyomban készen álljon.
Én azonban bementem a fülkébe, hogy királyom közelében legyek, és
úrnőmnek vigaszt nyújthassak.
Még mielőtt a hajnal derengeni kezdett volna, már a fedélzeten voltam.
Arra léptem ki, hogy Tanus épp parancsot ad flottánk felégetésére. Nem az
én dolgom volt, hogy megkérdőjelezzem döntését, de látta, hogy számat
ellátva, hitetlenül meredek rá, így, miután a futárokat elküldte az üzenettel,
nyers ridegséggel azt mondta: – Épp most kaptam meg parancsnokaimtól a
névsort. Harmincezer emberből, kik tegnap ott álltak az abnubi síkon, hogy
megütközzenek a hikszosz szekerekkel, csupán hétezer maradt. Ebből
ötezer sebesült és még sokan meghalnak közülük. Azok közt pedig, kik
nem sebesültek meg, kevés a matróz, így csak a flotta felére marad
elegendő emberem. A többi hajót sorsára kell hagynom, de azt nem
engedhetem, hogy a hikszoszok kezére kerüljenek.
Nádkötegekkel gyújtották meg a tüzeket, melyek, miután lángra kaptak,
hevesen égtek. Még úrnőmnek és nekem is szomorú, szörnyű látvány volt,
pedig mi nem voltunk hajósok. Tanus számára ez sokkal rettenetesebb volt.
Ahogy a királyi bárka orrában állva nézte égő hajóit, arcának minden
vonásáról és beroskadt, széles válláról csak úgy áradt a kétségbeesett gyász.
Neki ezek a hajók élő, gyönyörű lények voltak.
Az egész udvar előtt úrnőm nem léphetett mellé, nem állhatott ott,
ahová tartozik, de titkon megfogta a kezem és mindketten sírtunk Tanusért
meg egész Egyiptomért, ahogy néztük a fáklyaként égő, büszke hajókat.
Az üvöltő lángoszlopok mindegyikét fekete füst szennyezte, de vöröslő
fényük még így is versenyre kelt a felkelő nappal.
Végül Tanus parancsot adott száz megmaradt gályájának, hogy szedjék
fel a horgonyt, és sebesült, haldokló emberekkel megterhelt flottánk
visszafordult dél felé.
Mögöttünk flottánk halotti máglyájának füstje a reggeli égig ért, míg
előttünk, a Nílus keleti partján, a sárga porfelhő még ennél is magasabb és
szélesebb volt, ahogy a hikszosz szekerek egyre mélyebben törtek be
Felső-Egyiptomba és száguldva közeledtek a tehetetlenül és
kiszolgáltatottan álló Théba és minden kincse felé.
Úgy tűnt, az istenek hátat fordítottak Egyiptomnak és teljesen magunkra
hagytak minket, mivel a szél, mely az évnek ebben a szakaszában általában
erőteljesebben fúj észak felől, teljesen elült, majd újult erővel támad fel dél
felől. Imigyen sebesültekkel megterhelt, mélyre merülő hajóinkkal kényte-
lenek voltunk megküzdeni mind az áramlattal, mind a széllel. Lassan és
nehézkesen haladtunk, amint a kimerült legénység legyöngülten, megállás
nélkül dolgozott az evezők mellett. A hikszosz sereggel nem tudtunk lépést
tartani, így az tőlünk egyre távolodva, könyörtelenül haladt Théba felé.
Teljesen lekötöttek a király melletti orvosi feladataim. Pedig a flotta
minden hajóján tömegével haltak meg emberek, akiket megmenthettem
volna. Valahányszor a fedélzetre mentem, hogy egy kis friss levegőt
szívjak és rövid időre megszakítsam a fáraó ágya melletti virrasztásomat,
mindig láttam, hogy a közelünkben lévő gályákról újabb holttesteket
hajítanak a vízbe. Minden egyes csobbanás nyomán krokodilok örvénylő
forgataga jelent meg a víz felszíne alatt. Ezek a szörnyű hüllők úgy
követték flottánkat, akár a keselyűk.
A fáraó magához tért és annyira erőre kapott, hogy a második napon
már meg tudtam etetni egy kis tálkányi erőlevessel. Aznap este ismét
kérette a herceget és Memnont behozták hozzá.
Memnon már elérte azt a kort, midőn nyughatatlan volt, akár egy
szöcske és zajos, akár egy csapatnyi seregély. A fáraó mindig jóságos volt
a fiúval, sőt, már-már hajlott a túlzott engedékenység felé, így aztán
Memnon örömest volt a társaságában. Mostanra gyönyörű fiúvá fejlődött,
lába tökéletes volt és erős, bőrét és sötétzöld szemét anyjától örökölte, a
haja úgy göndörödött, akár egy újszülött fekete bárány szőre, de a
napsütésben Tanus vöröslő hajának szikrái gyúltak benne.
A fáraó most még a szokottnál is boldogabb volt Memnonnal. A
gyermek és az az ígéret, amit úrnőmtől kicsikart, jelentették számára a
halhatatlanság reményét. Kérésem ellenére a gyermeket egészen
napnyugtáig maga mellett tartotta. Tudtam, hogy Memnon kimeríthetetlen
energiája és az, hogy teljes figyelmet követel magának, ki fogja meríteni a
királyt, de nem tudtam beavatkozni egészen addig, míg el nem érkezett a
herceg vacsoraideje és dadái magukkal nem vitték.
Úrnőmmel ott maradtunk az ágya mellett, de a király szinte azon
nyomban halálszerű, mély álomba zuhant. Még fehér arcfestéke nélkül is
olyan sápadt volt, akár a vászonlepedő, amin feküdt.
A következő volt a sebesüléstől számított harmadik nap, és imigyen a
legveszélyesebb. Ha ezt a napot túléli, akkor tudtam, hogy sikerül
megmentenem. Ám amikor másnap hajnalban felébredtem, a fülke tele volt
a bomlás nehéz, sűrű pézsmabűzével. Amikor megérintettem a fáraó bőrét,
úgy égetett, akár a tűzhelyen felforrósodott edény. Úrnőmet szólítottam,
aki bukdácsolva jött elő elfüggönyözött kis fülkéjéből, ahol aludt.
– Mi a baj, Taita? – Ám ennél tovább nem is jutott, mivel a válasz
világosan az arcomra volt írva. Ott állt mellettem, ahogy levettem a sebről
a kötést. A kötözés a sebészi szakma egyik legfontosabb tudománya, és én
szakszerűen varrtam le a vászonkötést. Most elnyisszantottam az öltéseket,
melyek tartották, és óvatosan lefejtettem.
– Könyörületes Hápi, imádkozz érette! – Lostris királynő émelygett a
bűztől. A vastag, fekete var, mely a seb száját fedte, kiszakadt és lassan,
tapadósan, sűrű, zöld genny folyt ki belőle.
– Gennyesedés! – suttogtam. Ez volt a sebészek rémálma, ez a gonosz,
veszedelmes testnedv, mely a harmadik napon bukkan fel és úgy terjed szét
a testben, akár a téli tűz a száraz papiruszsás között.
– Mit tehetünk? – kérdezte Lostris és én a fejemet ingattam.
– Meghal, még mielőtt az éj leszállna – mondtam neki, de azért
maradtunk az ágy mellett és vártuk az elkerülhetetlent. Ahogy a hajón
elterjedt a hír, hogy a fáraó haldoklik, a fülke lassanként megtelt papokkal,
asszonyokkal és udvaroncokkal. Némán vártunk.
Tanus utolsóként érkezett és a sokaság leghátulján, sisakját karja alá
helyezve, a tisztelet és a gyász tartásában állt. Ám tekintete nem a halálos
ágyra, hanem Lostris királynőre szegeződött. Lostris arca nem fordult felé,
de tudtam, hogy testének minden kis porcikájában ott érzi Tanus jelenlétét.
Fejét hímzett vászonkendő fedte, de szoknyája övétől fölfelé meztelen
volt. Mióta a herceget elválasztotta, melle elvesztette a tej súlyos terhét.
Éppoly karcsú volt, akár egy szűzleány, a szülés keblét és sima hasát nem
csúfította el ezüstös csíkokkal. A bőre éppoly selymes és makulátlan volt,
mintha most kenték volna be illatosított olajjal.
A fáraó tüzes testére nedves ruhát terítettem, hogy megpróbáljam hűteni
a lázat, de a forróságtól a nedvesség oly gyorsan elpárolgott, hogy
kénytelen voltam gyakorta cserélgetni rajta. A fáraó nyugtalanul dobálta
magát és önkívületében kiáltozott, hisz lázálmában kísértették mindazon
rémségek és szörnyek, kik a túlvilágon várták érkezését.
Időnként a Halottak könyvéből mormolt néhány részletet. A papok már
kora gyerekkorától tanították és megtanultatták vele a könyvet, mely kulcs
és térkép az árnyékvilágon át, az örök boldogság távoli földjére vezető
úton:

Huszonegy kanyar van a kristályösvényen.

A keskeny út vékony, akár a bronzpenge éle.
A második pilon őre, az istennő,
oly álnok és fondorlatosan alattomos.
Lángoknak asszonya, világnak szajhája,
Kinek szája dühödt oroszlánszáj,
hüvelyed az embert elemészti,
s duzzadó kebleid közt odavész.

Hangja s mozgása fokozatosan elgyengült, majd nem sokkal azután, hogy a

nap delelőre hágott, egy utolsót sóhajtott, s teste mozdulatlanná dermedt.
Fölé hajoltam s torkánál az élet lüktetését próbáltam kitapintani, de már
nem éreztem, és bőre lassanként hűlni kezdett ujjaim alatt.
– A fáraó halott – mondtam halkan és szemhéját rázártam meredő
szemére. – Örökké éljen!
A gyász zokogása tört fel mindazokból, kik összegyűltek, s a királyi
asszonyok heves, jajgató siratását úrnőm vezette. Ettől a hangtól
megdermedtem és úgy éreztem, mintha bőrömön láthatatlan bogarak
másztak volna, így, amint lehetőségem nyílt rá, elhagytam a fülkét. Tanus
utánam jött a fedélzetre és megragadta a karomat.
– Mindent megtettél, hogy megmentsd? – kérdezte nyersen. – Nem volt
semmi fortély a dologban?
Tudtam, abban, hogy ilyen nyers ridegséggel bánik velem, csupán saját
bűntudata és félelme jut kifejezésre, ezért szelíden válaszoltam neki. – A
Hikszosz nyila ölte meg. Én megtettem mindent, hogy megmentsem. A
sors teljesedett be, amit Ámon-Ré Útvesztői megjósoltak, ezért egyikünk
sem hibáztatható, egyikünk sem bűnös.
Felsóhajtott, majd erős karját vállamra tette. – Mindezt nem láttam előre,
nem sejtettem. Csupán a királynő iránti szerelmemre meg a fiunkra
gondoltam. Most örülnöm kellene, hogy végre szabad, de nem tudok. Túl
sok veszett oda, túl nagy a pusztulás. Mindnyájan csupán durraszemek
vagyunk az Útvesztők zúzómalmában.
– Lesz még idő, midőn mindnyájan boldogok leszünk – nyugtattam meg,
bár e kijelentést nem volt mire alapoznom. – Az úrnőmre nehezedik még
egy szent feladat terhe, s rajta keresztül rád meg rám is. – Azzal
emlékeztettem őt arra az esküre, amit Lostris királynő tett a királynak,
hogy földi testét meg kell őriznie, majd megfelelőképp el kell temettetnie,
hogy a királyi Ka útnak indulhasson a boldogság földje felé.
– Mondd el, hogyan segíthetek ebben – kérte Tanus egyenesen –, de ne
felejtsd el, hogy a hikszoszok előttünk járnak és sebesen száguldanak a
Felső-Királyság területén, így nem tudom biztosítani a fáraó sírjának
érintetlenségét.
– Akkor szükség esetén egy másik sírt kell találnunk neki. Első gondunk
azonban az, hogy megőrizzük a testét. Ebben a hőségben hamar bomlásnak
indul, és még mielőtt a nap lemegy, tele lesz férgekkel. Nem vagyok
valami jártas a balzsamozás tudományában, de csupán egy módját tudom
annak, hogy megtarthassuk ígéretünket.
Tanus leküldte matrózait a bárka fenekébe, és raktárunkból felhúzták az
egyik hatalmas agyagedényt, melyben ecetes olajbogyó volt. Aztán
utasításaim alapján kiürítette az edényt, és megtöltötte forró vízzel. A még
forró vízbe, belekevert három zsákkal a legjobb minőségű tengeri sóból.
Aztán megtöltött még négy kisebb boroskancsót ugyanezzel a sós vízzel, és
mindet kitette hűlni a fedélzetre.
Ezalatt én egymagam dolgoztam a fülkében. Úrnőm segíteni akart
nekem. Úgy érezte, ez is hozzátartozik halott férje iránti kötelességéhez, de
én elküldtem, hogy foglalkozzék a herceggel.
Lágyéka bal oldalán, a bordáktól a csípőcsontig felvágtam a fáraó holt-
testét. Ezen a nyíláson át kiemeltem mellkasából és hasából a belső része-
ket, melyeket a rekeszizom mentén fejtettem le késemmel. Természetesen
a szívet a helyén hagytam, mivel ez az élet és az értelem szerve. A veséket
is benn hagytam, mivel ezek hordozzák a vizet, mely a szent Nílust
jelképezi. Az üreget sóval töltettem ki, majd bélhúrral összevarrtam. Nem
volt balzsamozó kanalam, mellyel az orrüregen át kivehettem volna azt a
lágy, sárga pépet a koponyából, így az is a helyén maradt. Ennek amúgy
sem volt különösebb jelentősége. Ezután a zsigereket külön részekre
osztottam: máj, tüdő, gyomor és belek. A gyomrot és a beleket sós vízzel
kimostam, ami meglehetősen utálatos feladat volt.
Amikor ezzel is elkészültem, megragadtam a lehetőséget és alaposan
megvizsgáltam a király tüdejét. A jobb tüdő egészséges volt és rózsaszín,
de a bal tüdőt átdöfte a nyíl, így aztán összeesett, akár egy kiszúrt hólyag.
Alvadt, fekete vérrel és gennyel volt tele. Elcsodálkoztam, hogy egy ilyen
sérüléssel hogyan élhetett az öregember még ennyi ideig. Úgy éreztem,
teljes mértékben fel vagyok mentve minden felelősség alól. Nincs olyan
orvos, aki megmenthette volna, és a kezelés során semmiféle hibát nem
követtem el.
Végül utasítottam a tengerészeket, hogy hozzák be a lehűlt, sós vízzel
teli korsókat. Tanus segített nekem magzati helyzetbe hajlítani a fáraó
testét, majd belehelyeztük az olajbogyós tartályba. Ügyeltem rá, hogy az
erős, sós oldat teljes egészében ellepje. Zsigereit a kisebb, boroskancsó
kanópuszokba tettük. Az edényeket szurokkal és viasszal zártuk le, majd
biztonságosan bekötöztük a fedélzet alatti, megerősített kamrába, ahol a
király kincseit őrizték. Azt hiszem, a fáraó elégedett lehetett, hogy imigyen,
arannyal és ezüsttel körülvéve pihent.
Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek úrnőmnek teljesíteni
esküjét. Thébában majd átadom a király testét a balzsamozóknak, ha a
hikszoszok nem előznek meg minket, és a város, lakóival együtt még
létezik, amikor odaérünk.

Amikor megérkeztünk Asziut fallal körülvett városához, nyilvánvaló volt,

hogy a Hikszosz csupán egy kis sereget hagyott hátra, hogy körülzárja az
erődöt, ő maga pedig főseregével tovább vonult dél felé. Bár ez csupán egy
kis osztag volt, alig száz szekérrel, a hikszosz ostromlók még így is túl
erősek voltak ahhoz, hogy megtizedelt seregünkkel megtámadjuk őket.
Tanus fő célja az volt, hogy megmentse Remremet és ötezer katonáját,
akik a városfalon belül voltak, majd sietve nyomuljon tovább felfelé a
folyón, hogy egyesüljön Nembet úr harmincezres seregével. Lehorgonyoz-
tunk a folyó főágában, ahol biztonságban voltunk azoktól a veszedelmes
szekerektől, és így Tanus jelezhette szándékát Remremnek, aki a
városfalon állt.
Még évekkel ezelőtt segítettem Tanusnak kidolgozni egy jelrendszert,
melynek alapján, két színes zászló segítségével bármiféle üzenetet
továbbíthatott bárkinek, aki látótávolságon belül volt, akár egy völgyön át,
vagy egyik hegycsúcsról a másikra, vagy egy városfalról a síkra és a
folyóra. Imigyen a zászlók segítségével Tanus tudathatta Remremmel,
hogy aznap éjjel álljon készen és várjon ránk. Aztán a sötétség leple alatt
húsz gályánk a városfal alatti parthoz ment. Abban a pillanatban Remrem
kinyitotta az oldalkaput és serege élén átvágta magát a hikszosz előőrsökön.
Mielőtt még az ellenség befoghatta volna lovait, Remrem már embereivel
együtt biztonságban volt a gályák fedélzetén.
Tanus nyomban jelzett a flotta többi részének, hogy szedjék fel a
horgonyt. Asziut városát magára hagyta, hogy kifosszák és kirabolják, mi
pedig evezőinkkel haladtunk tovább, felfelé a folyón. Az éjszaka hátralévő
részében, valahányszor hátranéztünk, láttuk, hogy az égő város lángjai
világítják meg az északi láthatárt.
– Bocsássanak meg nekem azok a szerencsétlenek – dünnyögte Tanus. –
Nem volt más választásom, fel kellett áldoznom őket. Az én dolgom most
délebbre, Thébában van.
Annyira kemény katona volt, hogy ezt a nehéz döntést egy arcrándulás
nélkül meghozta, de annyira érző ember is volt, hogy keserű gyász
mardossa e döntés miatt. Mindezért éppannyira csodáltam, mint amennyire
szerettem.

Remrem elmondta nekünk, hogy futárhajóink előző nap haladtak el Asziut

mellett, és az üzenetek, amelyeket Tanus megbízásából írtam, már nyilván
Nembet úr kezébe jutottak.
Remrem tudott nekünk újat mondani a Hikszoszról, és voltak hírei sie-
tős délnek vonulásáról is. Remrem elfogott két egyiptomi, szökevény áru-
lót, akik átálltak az ellenséghez, és azért mentek Asziutba, hogy kikémlel-
jék a védőket. Amikor megkínozták őket, üvöltöttek, akár a sakál, hisz va-
lójában azok is voltak, majd mielőtt meghaltak volna, sok mindent el-
mondtak Remremnek a Hikszoszról, ami számunkra értékes és érdekes volt.
A hikszosz királyt, akivel összecsapásunk az abnubi síkon oly végzetes
volt, Salitisnek hívták. Törzse semita vér és eredetileg nomád, pásztor nép,
kik a Van-tó közelében, a zagroszi hegyvidéken éltek. Ezzel e szörnyű
ázsiaiakkal kapcsolatos, első benyomásom megerősítést nyert. Arcvonásaik
alapján rájöttem, hogy semita eredetűek, de azon eltöprengtem, hogy egy
pásztor nép hogyan találhatott ki egy ilyen rendkívüli járművet, mint ezek
a kerekes szekerek, és hol találták azt a csodálatos állatot, amit most már
mi, egyiptomiak, lóként emlegettünk, és úgy rettegtünk tőle, mintha
alvilági lény lenne.
Más tekintetben úgy tűnt, hogy a hikszosz elmaradott nép. Nem tudtak
sem írni, sem olvasni, kormányzatuk nyers zsarnokság, amit egyetlen ki-
rály és uralkodó, ez a szakállas Salitis gyakorol. Mi, egyiptomiak gyűlöltük
és még jobban féltünk tőle, mint azoktól a kocsikat húzó, vad lényektől.
A hikszoszok főistenének neve Szutekh, a vihar istene. Nem kellett túl
mély vallásos ismeret ahhoz, hogy felismerjük benne a mi rettegett
Szélünket. Istenük kiválasztása tökéletes volt, és viselkedésük istenüket
dicsérte. Civilizált ember nem éget, fosztogat és öl úgy, mint ők. Az a tény,
hogy mi az árulókat megkínozzuk, nem mérhető össze azokkal a
szörnyűségekkel, amiket ezek a barbárok követnek el.
Gyakran megfigyeltem már azt az igazságot, hogy minden nép a
természetének leginkább megfelelő isteneket választja magának. A
filiszteusok Baált imádják, és élő csecsemőket hajítanak a lángoló katlanba,
ami az ő szája. Kús földjének fekete törzsei a legkülönösebb
szertartásokkal hódolnak szörnyeknek és mindenféle alvilági lényeknek.
Mi, egyiptomiak igazságos és kedves isteneket imádunk, akik jóindulattal
viseltetnek az emberiség iránt, és nem követelnek emberáldozatot. A
hikszoszoknak meg ott van Szutekh.
Úgy tűnt, nem Remrem foglyai voltak az egyedüli egyiptomi árulók az
ellenség seregében. Remrem egyik foglya, miután végbélnyílásába izzó
szenet dugtak, beszélt valami Felső-Királyságból való, egyiptomi
nagyúrról, aki tagja Salitis király haditanácsának. Amikor ezt
meghallottam, eszembe jutott, hogy az abnubi síkon eltöprengtem, vajon
honnan ismeri a Hikszosz ilyen jól a csatarendünket. Akkor arra gondoltam,
hogy biztosan van köztük egy kém, aki ismeri titkainkat.
Ha ez igaz, akkor számítanunk kell rá, hogy az ellenség tisztában van
minden erőnkkel és gyengeségünkkel. Nyilván ismerik minden városunk
tervrajzát és védelmi tervét. Különösen tudniuk kell azokról a kincsekről,
amiket a fáraó halmozott fel halotti templomában.
– Talán ez a magyarázata annak a sietségnek, amivel Salitis király hajt
Théba felé – mondtam Tanusnak. – Számítanunk kell rá, hogy az első
adandó alkalommal megkísérelnek átkelni a Níluson. – Tanus keserűen
átkozódott.
– Ha Hórusz kegyes, akkor ezt az áruló egyiptomi urat a kezemre adja.
– Egyik öklével másik kezének tenyerébe csapott. – Meg kell akadályoz-
nunk, hogy Salitis átkelhessen a folyón, hisz csakis hajóink jelentenek
előnyt vele szemben. Ezt az előnyt teljes egészében ki kell használnunk.
Nyughatatlanul toporgott a fedélzeten, és felnézett az égre. – Ez az
átkozott szél mikor akar ismét északnak fordulni? Az ellenség szekerei
minden órával egyre nagyobb előnyhöz jutnak. Hol van Nembet flottája?
Erőinket egyesítenünk kell és tartani a folyót.
Aznap délután, a királyi bárka hátsó emeletfedélzetén, Felső-Egyiptom
államtanácsa megjelent a trón előtt. Ozirisz főpapja képviselte az állam
vallási, Merseket úr, a főtisztviselő meg a világi hatalmát, Tanus, Harrab úr
pedig a katonaságot.
E három úr emelte Egyiptomunk trónjára Lostris királynőt, fiát pedig az
ölébe ültették. Miközben a bárka fedélzetén minden férfi és nő hangos
üdvözléssel tett hűséget, a flotta mellettünk elhaladó hajóin még a sebesült
katonák is a korláthoz vonszolták magukat, hogy megéljenezzék Egyiptom
nagy trónján az új kormányzó uralkodót és az ifjú örököst.
Ozirisz főpapja úrnőm állára tette a királyságot jelképező álszakállt, ám
ez mit sem vont le szépségéből és elvitathatatlan nőiességéből. Merseket úr
a derekára kötötte az oroszlánfarkat, és fejére helyezte a magas, vörös és
fehér koronát. Végül Tanus lépett fel a trónhoz, hogy kezébe adja a
pásztorbotot és az arany korbácsot. Ahogy Memnon meglátta a csillogó
játékszereket, amit Tanus hozott felé, kinyúlt, hogy elragadja tőle.
– Király a javából! Tudja, hogy a pásztorbot jog szerint őt illeti –
dicsérte büszkén Tanus, és az egész udvar hangosan helyeselte ezt a
koraérett viselkedést.
Azt hiszem, az abnubi csata szörnyű napja óta ez volt az első eset, hogy
közülünk bárki elnevette magát. Nekem úgy tűnt, hogy ez a nevetés
felszabadította és megtisztította lelkünket, s mindnyájunk számára egy új
kezdetet jelentett. Eddig a pillanatig a vereség és a fáraó elvesztésének
megrendítő, bénító hatása nehezedett ránk. De most, ahogy Egyiptom
nagyurai egyenként előreléptek, és letérdeltek a trón előtt, melyen ez a szép,
fiatal nő és a királyi gyermek ült, mindnyájunk lelke új erőre kapott.
Megmenekültünk a kétségbeesés fásultságától, és küzdeni akarásunk meg
kitartásunk ismét életre kelt.
Tanus volt az utolsó, ki letérdelt a trón elé és hűséget esküdött. Ahogy
Lostris királynő lenézett rá, imádata iránta oly nyilvánvaló volt, hogy
szétáradt gyönyörű arcán, és úgy csillogott sötétzöld szemében, akár a
felkelő nap. Csodálkoztam, hogy ezt rajtam kívül e tömegben senki nem
vette észre.
Aznap este, miután lement a nap, úrnőm a királyi bárka parancsnoki
hídjára küldött egy üzenettel, mely seregei parancsnokának szólt.
Haditanácsra hívatta a királyi fülkébe. Ezúttal Tanus nem merte
visszautasítani, hisz nemrég esküdött engedelmességet neki.
Alighogy elkezdődött ez a rendkívüli haditanács, melynek egyetlen
tanúja én voltam, Egyiptom új kormányzó uralkodója máris erélyesen
kiűzött a fülkéből, hogy álljak őrt az ajtó előtt, és ne engedjek be senkit.
Utoljára, midőn behúztam a nehéz függönyöket, még annyit láttam, hogy
egymás karjába esnek. Oly nagy volt már vágyuk és oly rég kellett
megtagadniuk maguktól, hogy úgy estek egymásnak, mintha nem is
szeretők, hanem halálos ellenségek lennének, kik most gyürkőznek neki a
végső viadalnak.
Ezen párviadal boldog hangjai kitartóan szóltak egész éjjel, és most
igazi megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy ezúttal nem horgonyoz-
tunk, hanem sietve haladtunk felfelé a folyón, hogy csatlakozzunk Nembet
úrhoz. Az evezők csobbanása, a csapások ritmusát adó dobszó meg az
evezősök éneke szinte teljes egészében elnyomta a királyi fülke csatazaját.
Amikor Tanus az éjszakai őrségváltáskor kijött a fedélzetre, olyan
elégedetten mosolygott, akár egy hadvezér, ki épp most aratott dicsőséges
győzelmet. Úrnőm nem sokkal ezután követte őt és olyan új, földöntúli
szépség ragyogott rajta, hogy az még engem is meglepett. Aznap minden-
kire, aki körülötte volt, csak úgy áradt belőle a szeretet meg a kedvesség,
és számtalan alkalmat talált rá, hogy serege parancsnokával külön meg-
beszélést folytasson. Imigyen Memnon herceg és én a nap jó részét együtt
tölthettük, mely körülmény mindkettőnknek rendkívül örvendetes volt.
A herceg kétes segédlete mellett nekiláttam, hogy kifaragjak egy sor
famodellt. Ezek közül az egyik egy harci szekér volt falovakkal. A másik
egy tengelyen lévő kerék volt, amivel kísérleteztem.
Memnon lábujjhegyre állt, úgy figyelte az apró kerékagyon simán forgó
kereket.
– A tömör korong az túl nehéz, igaz, Mem? Látod, milyen gyorsan
veszti el lendületét és lelassul.
– Add ide nekem! – követelte és a forgó korong után kapott. Kicsúszott
dundi ujjai közül és a fedélzetre csapódva négy, szinte teljesen egyforma
részre törött.
– Egy hikszosz gazfickó vagy – mondtam neki szigorúan, amit ő
rendkívüli bóknak vett, miközben én letérdeltem, hogy összeszedjem
szerencsétlenül járt modellemet.
A széttört darabok még mindig kör alakban hevertek, és még mielőtt
hozzáértem volna, valami különös kép jelent meg előttem. Lelki szemeim
előtt a tömör farészek űrré váltak, míg a köztük lévő repedés tömörnek tűnt.
– Hórusz édes leheletére! Megcsináltad, Mem – öleltem magamhoz. –
Egy abroncs, melyet a kerékagyból kiinduló merevítések tartanak! Vajon
milyen csodákat tartogatsz még számunkra, ha egyszer fáraó leszel?
Imigyen a királyi herceg, Memnon, a Hajnal Ura, ki első ezen a néven,
feltalálta – egy kis baráti segítséggel – a küllős kereket. Álmodni sem mer-
tem volna akkor, hogy egy szép napon majd ez juttat mindkettőnket
dicsőségre.

Az első egyiptomi halottra még délelőtt bukkantunk. Felpuffadt hassal

úszott lefelé a folyón, arca üresen meredt az égre. Egy fekete varjú ült a
mellkasán. Egyenként kicsípte szemeit, és fejét hátravetve lenyelte.
Némán álltunk a hajó korlátjánál és figyeltük, amint a halott nyugodtan
elúszik mellettünk.
– Az Oroszlán Csapat kötényét viseli – mondta Tanus csöndesen. – Az
Oroszlánok Nembet seregének élcsapata. Imádkozom Hóruszhoz, hogy
több ilyet ne hozzon magával a folyó.
De hozott. Újabb tízet, aztán százat. Majd többet és még többet,
mígnem a folyót már parttól partig elborították a lebegő holttestek. Oly
sűrűn voltak, akár a vízijácint levelei, melyek nyaranként elzárják az
öntözőcsatornákat.
Végül aztán találtunk egyet, aki még élt. Az Oroszlán Csapat egyik
kapitányát, ki Nembet vezérkarának rendelkezési állományában volt.
Papiruszszárak szövedékébe kapaszkodva lebegett a vízen. Kihalásztuk és
én elláttam a sebét. Egy buzogány szétroncsolta a vállcsontját, és azt a
karját többé nem fogja tudni használni.
Amikor annyira magához tért, hogy beszélni tudott, Tanus leguggolt
mellé.
– Mi történt Nembet úrral?
– Nembet úr halott, és vele egész vezérkara – mondta neki a kapitány
rekedten.
– Nem kapta meg Nembet az üzenetemet, melyben figyelmeztettem a
Hikszoszra?
– De, megkapta a csata előestéjén, és nevetett, miközben olvasta.
– Nevetett? – kérdezte Tanus. – Hogy nevethetett?
– Azt mondta, hogy a kutyakölyköt szétverték – bocsáss meg nekem,
Tanus úr, de így hívott téged –, és most butaságát meg gyávaságát ilyen
hazug üzenetekkel akarja leplezni. Kijelentette, hogy a csatát a szokott
módon fogja megvívni.
– Az az öntelt, vén bolond – kesergett Tanus. – De mondd tovább.
– Nembet úr, háta mögött a folyóval, felvonult a keleti parton. Az
ellenség úgy csapott le ránk, akár a szélvész és behajtott minket a vízbe.
– Hány emberünknek sikerült megmenekülnie? – kérdezte Tanus halkan.
– Azt hiszem, egyedül én maradtam életben azok közül, akik Nembet
úrral partra szálltunk. Több túlélőt nem láttam. Azt a mészárlást, ami a
folyóparton végbement, én nem tudom neked leírni.
– Híres seregünk romokban hever – mondta Tanus a gyász fájdalmával.
– Védtelenek vagyunk, csupán hajóink maradtak. Mi történt Nembet
flottájával? A folyó közepén horgonyzott?
– Nembet úr flottája nagyobb részét lehorgonyozta, de ötven gályát a
partra vitt, az ott volt mögöttünk.
– Hát ezt meg miért tette? – tajtékzott Tanus. – A hajók biztonsága az
első alapelve szabályos csatarendünknek.
– Azt nem tudhatom, mi járt Nembet úr fejében, talán az, hogy ha
figyelmeztetésed mégis igaznak bizonyulna, akkor a csapatok így
gyorsabban behajózhatnak.
– Akkor mi sorsra jutott flottánk? Nembet elvesztette seregünket, de
legalább a hajókat megmentette? – Tanus hangja nyers volt a haragtól és a
kétségbeeséstől.
– Azon hajók javát, melyek a folyón horgonyoztak, a keretlegénység
elsüllyesztette és felgyújtotta. Még papirusztutajomról is láttam a felcsapó
lángokat meg a füstöt. Néhányan elvágták a horgonykötelet és délnek,
Théba felé menekültek. Ahogy elhaladtak mellettem, kiabáltam a
legénységnek, de annyira rémültek voltak, hogy egy pillanatra sem álltak
meg felvenni engem.
– Az ötven hajó, ami a parton volt – Tanus elhallgatott és nagy levegőt
vett, mielőtt befejezte volna a kérdést. – Mi történt a parton lévő rajjal?
– Hikszosz kezébe került. – A kapitány reszketve válaszolt, mivel félt
Tanus haragjától. – Visszanéztem, ahogy az áramlat sodort, és láttam, hogy
az ellenség ott nyüzsög a parti gályák fedélzetén.
Tanus felállt és nagy léptekkel a hajóorrba ment. Felfelé meredt,
ahonnan a hullákat és Nembet flottájának megperzselődött, megfeketedett
palánkjait még most is folyamatosan hozta magával a folyó zöld vize.
Odamentem mellé, hogy kéznél legyek, s dühét megfékezzem, midőn kitör.
– Tehát a büszke, vén bolond feláldozta az életét és feláldozta emberei
életét csak azért, hogy kicsinyes bosszút álljon rajtam. Ostobaságának
piramist kellene emelni, mert ekkora dőreséget Egyiptom még sosem látott.
– És ostobasága nem csak ennyiből állt – dünnyögtem, mire Tanus
komoran rábólintott.
– Nem, nem csak ennyiből. A Hikszosznak tálcán nyújtotta a
lehetőséget, hogy átkelhessen a folyón. Ízisz keblének édes teje, ha egyszer
elérték a túlpartot, akkor nekünk valóban végünk.
Talán az istennő meghallotta, amint Tanus kimondta nevét, mivel
éreztem, hogy a szél, mely oly sokáig arcunkba fújt, most megfordult.
Tanus is érezte. Sarkon fordult és üvöltve adott parancsot tisztjeinek.
– Megfordult a szél. Jelzés az egész flottának. Minden vitorlát fel. A
vízóra szerint, óránként váltani az embereket az evezőknél. Dobosok
gyorsabban, növelni kell az ütemet. Teljes sebességgel délnek.
A szél erősen fújt északról. Vitorláink megfeszültek és kidagadtak, akár
egy terhes nő hasa. A dobok megadták az evezősöknek a csapás ütemét és
szembeszálltunk a folyó sodrásával, amint az egész flotta sebesen
megindult dél felé.
– Köszönet az istennőnek ezért a szélért – kiáltotta Tanus. – Isteni Ízisz,
add, hogy még időben érkezzünk és a vízen érjük őket.

A királyi bárka lassú volt és esetlen. Egyre jobban kezdett lemaradni a

flottától. Úgy tűnt, a sors ismét közbeszólt, mivel Tanus régi gályája,
amelyet úgy szeretett, a Hórusz lehelete, az alakzatban közvetlenül
mellettünk vitorlázott.
Most új parancsnok vezette, de még mindig félelmetes hajó volt, gyors
és támadásra kész. Az éles bronzszarv épp a víz színén nyúlt ki orrából.
Tanus a bárka mellé hívta, majd átvitte a Kék Krokodil-lobogót, és átvette
az új parancsnoktól a gálya irányítását.
Az én helyem úrnőm és a herceg mellett volt. Nem tudom biztosan, ho-
gyan kerültem a Hórusz lehelete fedélzetére, de ott álltam a hátsó fedélze-
ten Tanus mellett, miközben a gálya sebesen szelte a vizet. Néha én is lega-
lább akkora ostobaságokat követek el, amekkorát a minap Nembet úr. Csu-
pán arra emlékszem, hogy amint a királyi bárka kezdett elmaradni mögöt-
tünk, keserűen bántam már elhamarkodott ostobaságom. Gondoltam, szó-
lok Tanusnak, hogy meggondoltam magam és forduljon meg, hadd menjek
vissza a bárka fedélzetére. De elegendő volt egyetlen pillantást vetnem az
arcára, és máris úgy döntöttem, inkább szembenézek ismét a Hikszosszal.
Tanus a Hórusz lehelete fedélzetéről adta ki parancsait. Zászló-
jelzésekkel és kiáltásokkal adták tovább egyik hajóról a másikra. Anélkül,
hogy csökkent volna sebességünk, Tanus átrendezte a flottát. Maga köré
gyűjtötte a gályákat, miközben ő maga a kis flotta élére tört.
A sebesülteket és azokat, akik már harcképtelenné váltak, átszállították
a lassúbb hajókra, melyek hátramaradtak, hogy a királyi bárkát kísérjék. A
leggyorsabb bárkákat az élen kiürítették, hogy támadásra készen álljanak.
A legénység zömében Remrem friss csapataiból állt, akiket kimenekítet-
tünk az körülzárt Asziutból. Égtek a vágytól, hogy bosszút állhassanak
Abnubért. Tanus felvonta a Kék Krokodillobogót a Hórusz lehelete
árbocára, és az emberekből üvöltve tört fel a dühödt harci kedv. E véres
vereség után mily gyorsan sikerült lelket öntenie beléjük!
Nembet gyászos bukásának jelei, minél közelebb értünk, annál
nyilvánvalóbbak lettek. A papiruszsások közt, a folyó mindkét oldalán
holttestek, roncsok és a háború hányódó törmelékei. Aztán előttünk az
égen végre ismét megláttuk a szekerek porát, mely összekeveredett a
hikszosz tábor tüzeinek füstjével.
– Úgy van, ahogy reméltem – ujjongott Tanus. – Most, hogy Nembettől
megkapták a folyón való átkelés eszközét, megtorpantak és már nem
sietnek annyira Théba felé. De ők nem hajósok, így nehézségeik lesznek az
emberek és a szekerek behajózásával. Ha Hórusz kegyes hozzánk, akkor
idejében érkezünk, hogy útjukra segítsük őket.
Csatarendben befordultunk a folyó utolsó, széles kanyarulatában, és ott
találtuk magunk előtt a hikszoszokat. A háborúk egyik szerencsés
szeszélye folytán, pontosan abban a pillanatban érkeztünk, amikor a
Níluson való átkelés közepén jártak.
Az ötven elfogott gálya összevissza, a lehető legesetlenebbül kóválygott
a vízen. A vitorlák teljesen összekuszálódtak és minden evezős a saját
csapása szerint evezett. Az evezőlapátok pocskoltak és túl mélyre merültek.
Minden egyes hajó kormányzása bizonytalan és kapkodó volt, a körülöttük
lévő hajók mozgására pedig már egyik sem tudott ügyelni.
Láttuk, hogy a hajók fedélzetén lévő hikszoszok zöme teljes bronzvértet
viselt. Nyilvánvalóan nem is gondoltak rá, hogy milyen nehéz egy ilyen
öltözetben úszni. Döbbenten meredtek ránk, ahogy közeledtünk feléjük.
Most végre felcserélődtek a szerepek. Mi elemünkben voltunk, ők viszont
úgy hánykolódtak a szélben, akár egy tépett vitorla.
Ahogy közeledtünk, volt egy kis időm, hogy alaposan szemügyre
vegyem az ellenséget. A hikszosz sereg hatalmas része még mindig a keleti
parton volt. Ideiglenesen letáboroztak, és olyan sokan voltak, hogy táboruk
a sivatag széléig kifutó dombok lábáig ért, addig, ameddig a Hórusz
lehelete fedélzetéről elláttam.
Salitis király csupán egy kis sereget küldött át a folyón. Szinte biztosra
vettem, azt a parancsot kapták, hogy száguldjanak végig a nyugati parton,
és foglalják el Mamose fáraó halotti templomát, még mielőtt elvihetnénk
onnan a kincseket.
Gyorsan közeledtünk a hikszosz hajók raja felé, és én a dobokat meg
embereink vérszomjas kiáltozásait túlüvöltve szóltam oda Tanusnak; – A
lovaikat már átvitték. Oda nézz!
Néhány fegyveres őrtől eltekintve, szinte teljesen védtelenül volt ott az
a temérdek szörnyű állat a nyugati parton. Számukat több százra becsültem;
még ilyen távolságból is láttam, amint hosszú, leomló sörényük és farkuk
lobog az erős északi szélben. Számunkra nyugtalanító látványt jelentettek.
Körülöttem néhány ember összeborzadt és gyűlölettel átkozták őket.
Hallottam, amint egyikőjük komoran azt dünnyögi: – A hikszoszok ezeket
a szörnyeket emberhússal etetik, akár a szelídített oroszlánokat vagy a
sakálokat. Ez lehet az oka ennek a mészárlásnak. Nyilván ennivalót kell
szerezniük nekik. Csak találgathatunk, hogy hány bajtársunkat nyelte már
el feneketlen gyomruk.
Nem tudtam megcáfolni, még az én gyomrom is összeszorult, mert arra
gondoltam, lehet, hogy igazat beszél. Figyelmemet azokról a gyönyörű, de
véres szörnyetegekről az előttünk haladó gályákra fordítottam.
– Épp akkor kaptuk el őket, amikor a szekereket meg az embereket vi-
szik át – mutatott rá Tanus. Nembet elfoglalt hajóinak fedélzete szekerek-
kel és felszereléssel volt megrakodva és ott tolongtak a hikszosz kocsik
harcosai is. Ahogy rádöbbentek nehéz helyzetükre, néhány hikszosz hajó
megpróbált megfordulni, hogy visszajusson a keleti partra. Összeütköztek
az őket körülvevő hajókkal, egymásba akadtak és tehetetlenül sodródtak az
áramlattal.
Tanus ádáz kíméletlenséggel nevetett fejetlenségükön, és belekiáltott a
szélbe: – Általános parancs. Csapást támadási sebességre növelni.
Meggyújtani a tűznyilakat.
A hikszoszok még sosem tapasztalhatták, hogy milyen egy tűznyilas
támadás, és a gondolatra, hogy most mi következik, idegesen ugyan, de én
is Tanusszal nevettem. Aztán hirtelen megmerevedtem és a nevetés belém
szorult.
– Tanus! – ragadtam meg a karját. – Nézd! Nézd a közvetlenül előttünk
lévő gályán! A hátsó fedélzeten. Ott van a mi árulónk!
Tanus egy pillanatig nem ismerte fel a gálya korlátja mellett álló magas,
méltóságteljes alakot, mivel halpikkelyes vértet és magas, hikszosz sisakot
viselt. Aztán hirtelen, dühödt felháborodással szakadt ki belőle: – Intef!
Miért nem jöttünk rá nyomban, hogy csakis ő lehet?
– Most már tisztán látom. Idevezette Salitist a mi Egyiptomunkba.
Keletre ment és szándékosan csábította ide a hikszoszokat azzal, hogy
beszámolt nekik Egyiptom kincseiről. – Felháborodásom és gyűlöletem
megegyezett Tanuséval.
Tanus fellendítette a nagy íjat, a Lantanát, majd kilőtt egy nyilat, de túl
nagy volt a távolság és a nyílhegy lesiklott Intef úr páncéljáról. Láttam,
ahogy feje riadtan megfordult és a vízen át egyenesen felénk nézett.
Észrevett minket, Tanust és engem, majd egy pillanatig mintha félelem
villant volna tekintetében. Aztán lebukott a gálya korlátja mögé és eltűnt a
szemünk elől.
Vezérrajunk beérte és megtámadta a fejvesztetten nyüzsgő és egymásba
torlódó hajókat. Hajónk orrának bronzszarva hatalmas reccsenéssel fú-
ródott Intef gályájának közepébe, és az ütközés erejétől leestem a lábamról.
Amikor ismét felkászálódtam, az evezősök már hátrafelé húztak és egy
újabb, törzsbordát repesztő reccsenéssel elszakadtunk a sérült hajótól.
Ugyanakkor íjászaink tűznyilak záporát lőtték ki rá. A nyílhegyeket
szurokkal átitatott papiruszba burkolták, mely úgy égett, akár egy üstökös,
és szikrázva, füstölve szállt a vitorla és a jelzőkosár felé. Az északi szél
felszította a lángokat és a tűz villámgyorsan belekapott az árboczatba.
Közben a hajó testén tátongó résen át ömlött be a víz és a gálya oldalára
dőlt. A vitorlák tüzet fogtak és döbbenetes gyorsasággal égtek. A forróság
még ilyen távolságból is megperzselte a szempillámat. A kegyetlenül
lángoló, nagy vitorla lezuhant és maga alá temette a legénységet meg a
kocsik harcosainak tömegét. Ahogy hajuk és ruhájuk lángra gyúlt,
sikoltásuk hasogatta a fülemet. De emlékeztem Abnub síkjára, és nem
éreztem irántuk szánalmat, amint lángolva a vízbe vetették magukat és
súlyos páncéljuk a mélybe húzta őket. Csupán a fodrozódó víz és egy
darabig még ott gomolygó gőzpamacs jelezte a helyet, ahol eltűntek.
A hikszosz gályák mind égtek és süllyedtek. Nem rendelkeztek sem
hajózási ismeretekkel, sem tapasztalattal, így nem tudták kivédeni
támadásunkat, és éppoly tehetetlenül kiszolgáltatottak voltak, mint
korábban mi, amikor szekereikkel támadtak ránk. Hajóink hátráltak, majd
ismét támadásba lendültek, újabb lyukakat ütöttek gályáik testén és lángoló
nyilak záporát zúdították rájuk.
Én azt a gályát figyeltem, amelyet elsőként támadtunk meg, mivel Intef
urat kerestem. A hajó már majdnem teljesen elpusztult, amikor Intef úr
hirtelen ismét megjelent. Páncélját és sisakját elhajította, s csupán egy
vászon ágyékkötőt viselt. Könnyedén egyensúlyozott a süllyedő hajó
oldalán, majd, midőn a lángok már-már elérték, kezét a feje fölé emelte és
a vízbe vetette magát.
A Nílus fia volt, így otthonosan mozgott a vizében. Késként hasította át
a víz felszínét, majd egy perc múlva, ötven lépésnyivel távolabb ismét
felbukkant. Hátrasimuló, hosszú, nedves hajával olyan volt, akár egy úszó
vidra.
– Ott van! – rikoltottam Tanusnak. – Temessük magunk alá a disznót.
Tanus nyomban parancsot adott a Hórusz lehelete fordulására, de
bármily gyors volt a kormányos, a hajó jóval lassabban fordult. Eközben
Intef úr úgy siklott a vízen, akár egy hal, hosszú, elnyújtott karcsapásokkal
közeledett a keleti part, hikszosz szövetségeseinek védelme felé.
– Húzzátok keményen! – jelzett Tanus a jobb oldali evezősöknek és
azok elfordították a hajó orrát. Amint az úszóval egy vonalba kerültünk,
Tanus parancsot adott, hogy mindkét oldal együtt húzzon és sebesen
üldözőbe vettük. Ekkorra már Intef úr nagy előnyhöz jutott, és közeledett a
parthoz, ahol ötezer hikszosz íjász várta, visszahajló íjukat megfeszítve,
hogy nyílzáporral fedezzék menekülését.
– Szét vizeljen rájuk! – rikoltotta Tanus dacosan. – Az orruk előtt
fogjuk elkapni Intefet. – Azzal a Hórusz leheletét egyenesen feléjük
irányította és sebesen közeledett a magányosan úszó alak felé.
Ahogy a part közelébe, lőtávolon belülre értünk, a hikszoszok olyan
nyílzáport zúdítottak ránk, hogy elsötétült az ég, és nyilaik fütyülő, sivító
felhőként hullottak ránk. Olyan sűrűn szálltak, hogy a fedélzet hamarosan a
nyílvesszők erdejévé vált, és úgy meredeztek, akár egy liba szárnytollai, de
közben néhány matrózunkat is eltalálták, akik kínok közt vonaglón, vérzőn
zuhantak ki az evezősök sorából.
De már közel voltunk Intefhez, aki válla fölött hátranézett, és láttam ar-
cán a rémületet, amint rádöbbent, hogy hajónk éles orra elől nem menekül-
het. A nyilakra fittyet hányva a hajó orrába rohantam és leüvöltöttem neki:
– Azóta gyűlöllek, amióta megismertelek. Gyűlöltem minden undorító
érintésedet. Látni akarom, ahogy meghalsz. Gonosz vagy! Gonosz!
Hallotta, amit mondtam. Láttam a szeméből, de sötét istenei ismét
közbeléptek. Az egyik süllyedő hikszosz gálya tüzet és füstöt okádva
sodródott felénk. Ha nekünk ütközik, a mi gályánk is nyomban lángra
lobban. Tanus kénytelen volt elfordítani a kormánylapátot és sürgetően
jelezni az evezősöknek, hogy húzzanak hátrafelé. Az égő gálya elsodródott
köztünk és a part között. Intef urat eltakarta szemem elől, de amikor az égő
gálya elhaladt előttünk, ismét megláttam. Izmos hikszosz harcosok húzták
ki a vízből, fel a meredek partra.
A parton még egy pillanatra megállt és visszanézett ránk, majd eltűnt
szemünk elől, és én csak úgy reszkettem tehetetlen dühömben. Embereink
egymás után hullottak a záporozó nyilaktól, ezért Tanus kiadta a parancsot,
mire gályánk megfordult és sebesen indult visszafelé, hogy segítsen a még
megmaradt ellenséges hajók elpusztításában.
Amint ezek közül az utolsó is oldalára dőlt, majd átfordult, a beömlő,
zöld Nílus-víz sistergő gőzfelhőbe fojtotta a lángokat, íjászaink kihajoltak
és lelőtték még azt a néhány életben lévő hikszoszt, akik karjukkal
erőtlenül paskolva tartották fenn magukat a víz színén.
 Mind nyomban elsüllyedt, Tanus figyelme pedig a nyugati part, az el-
lenség kis csapata és a lovak felé fordult. Ahogy gályánk sebesen megin-
dult a part felé, a hikszoszok, kik az állatokra ügyeltek, szétszóródtak és fu-
tásnak eredtek, de embereink karddal a kézben partra ugrottak és üldözőbe
vették őket. A hikszoszok szekeres harcosok voltak és ahhoz szoktak, hogy
a csatában kocsikon száguldanak. A mieink viszont gyalogosok voltak és
képzett futók. Akár egy falkányi kutya, mely egy sakál után veti magát,
embereink úgy különítették el és vették őket körül. Mindet levágták és a
még lábon álló, zöld durraföldön szétszórva száz vérző holttest maradt.
Csapataink első hulláma mögött ugrottam partra. Komoly dolog
foglalkoztatott. Nem volt értelme modellek meg kocsitervek készítésének,
ha nincs, ami húzza azt a küllős kereket, amit lelki szemeim előtt láttam.
Rendkívüli bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy elinduljak ezek felé
a szörnyű lények felé, melyeket a hikszoszok a víz közelében magukra
hagytak. Minden egyes lépés rendkívüli akaraterőt követelt tőlem, mivel
több százan voltak és láthatóan nyugtalanította és riasztotta őket a kiáltozás,
a rohanó emberek meg a fegyverek csattogása. Biztosra vettem, hogy
bármely pillanatban úgy rohanhatnak nekem, akár a sebzett oroszlánok.
Elképzeltem, amint mohón nyelik még meleg, rángatódzó húsomat és
minden bátorságom elszállt, képtelen voltam közelebb menni. Úgy
százlépésnyi távolságból, elbűvölt rettegéssel figyeltem ezeket a vad
ragadozókat, de közben készen álltam arra, hogy a támadás első jelére
megforduljak és visszarohanjak a gálya biztonságot nyújtó menedékébe.
Ekkor nyílt először alkalmam rá, hogy alaposabban szemügyre vegyem
ezeket az állatokat. A legtöbbjük sötétbarna volt, de finom árnyalatnyi
különbségek azért voltak közöttük, a világos és sötétebb gesztenyeszíntől a
rozsdafakóig. Akadt köztük egy-kettő, mely oly fekete volt, akár maga Szét.
Olyan magasak voltak, akár egy ember, szügyük telt és széles, hosszú
nyakuk kecsesen ívelt. Sörényük, akár egy gyönyörű nő fürtjei, és szőrük
úgy ragyogott a napfényben, mintha kifényesítették volna.
Az egyik, hozzám legközelebb álló hátravetette fejét és felhúzta felső
ajkát, mire én rémülten visszahőköltem, ahogy megláttam szájában azokat
a hatalmas, szögletes, fehér fogakat. Hátsó lábával kirúgott és olyan
rémisztő, nyerítő hangot adott ki, hogy nyomban megfordultam és
meglehetős fürgeséggel igyekeztem a hajó felé.
Aztán a közelből egyik katonánk rekedt rikkantása torpantotta meg
gyáva visszavonulásomat. – Öljük meg a hikszosz szörnyeket!
– Öljük meg a szörnyeket! – kiáltozták a többiek is.
– Ne! – sikoltottam és nyomban megfeledkeztem saját biztonságom
féltéséről. – Ne! A lovakat hagyjátok. Szükségünk van rájuk.
Hangom elveszett csapataink dühödt csatakiáltásainak zajában, és már
neki is rontottak a lovaknak, pajzsaikat magasra emelték és kardjukról még
csöpögött a hikszosz katonák vére. Néhányan megálltak, hogy íjukba
nyílvesszőt helyezzenek és kilőjék a lovakra.
– Ne! – kiáltottam, ahogy egy fényes, fekete szőrű mén, marjában egy
nyílvesszővel felágaskodott és kétségbeesetten felnyerített.
– Ne! Kérlek, ne! – kiáltottam ismét, ahogy az egyik matróz könnyű
csatabárdjával átvágta egy fiatal kanca csüdízületét. A csapás
megnyomorította, így nem tudott elmenekülni a bárd következő ütése elől,
mely a két füle közt érte, és lábával a port rúgva összerogyott.
– Hagyjátok őket! Hagyjátok őket! – könyörögtem, de a nyilak tucatnyi
állatot döntöttek le, és még vagy egy tucatot csonkítottak és öltek meg a
kardok és a bárdok, mire a lovak kitörtek és háromszáz ló száguldott,
vágtatott együtt a poros, nyugati síkon, át a sivatag felé.
A szememet beárnyékolva néztem utánuk és úgy éreztem, mintha a
szívem egy darabja velük ment volna. Miután eltűntek, visszarohantam,
hogy megvédjem és gondjaimba vegyem a papiruszsás közt megbúvó,
megcsonkított, nyíllal meglőtt állatokat. De a katonák már előttem jártak.
Akkora harag tombolt bennük, hogy összegyűltek az elhullott testek körül.
Őrjöngő gyűlöletükben pengéiket belemélyesztették az ellenállásra
képtelen húsba, és összekaszabolták a szétzúzott fejeket.
Az egyik oldalon egy kicsit távolabb volt egy különálló papiruszcsoport.
Mögötte, a tomboló katonák szeme elől elrejtve állt az a fekete mén,
amelyiket a szemem láttára, elsőként talált el egy nyílvessző. Súlyosan
megsérült és tántorgott, ahogy mélyen a marjába fúródott nyíllal, bicegve
ment előre. Anélkül, hogy akár egy pillanatra is eszembe jutott volna saját
biztonságom, futni kezdtem felé, majd megtorpantam, ahogy felém fordult.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy veszélyben vagyok. Itt volt ez a
sebesült állat, amely, akár ilyen helyzetben az oroszlán, most biztosan
nekem támad. Ahogy a ménnel egymásra meredtünk, éreztem, hogy
félelmem úgy hullik le vállamról, akár egy elhajított köpeny.
A szeme hatalmas volt és tele fájdalommal. Szelíd, gyönyörű szem volt,
melynek láttán a szívem megtelt szánalommal. Halk, rebbenő hangot
hallatott és bicegve elindult felém. Kinyújtottam kezemet és megérintettem
pofáját, mely finom volt és puha, akár a naptól meleg, arábiai selyem.
Egyenesen felém jött és homlokát olyan bizalommal és könyörgéssel
nyomta mellkasomhoz, mely már-már emberi volt. Tudtam, hogy
segítséget kér tőlem.
 Karomat ösztönösen a nyaka köré fontam és magamhoz öleltem. Abban
a pillanatban mindennél jobban szerettem volna megmenteni, de orrából
meleg vér szivárgott mellemre. Tudtam, hogy a nyíl a tüdejét érte, és
haldoklik. Már nem segíthettem rajta.
– Szegény drágám. Mit tettek veled ezek a buta, tudatlan gazemberek? –
suttogtam. Elkeseredésemben és lelki gyötrelmem közepette halványan
éreztem, hogy életem ismét megváltozott, és ezt a változást ez a haldokló
lény hozta. Mintha megéreztem volna, hogy az elkövetkezendő években,
bárhol is hagytam Afrika földjén lábnyomomat, egy ló patájának nyoma
mindig ott volt mellette. Találtam egy újabb, nagy szerelmet, mely
kitöltötte napjaimat.
A mén ismét azt a halk hangot hallatta, és meleg leheletét a bőrömön
éreztem. Aztán lába összerogyott alatta, nehézkesen oldalára dőlt és
lihegve kapkodtad levegőt átlyuggatott tüdejébe. Marján a sebből
világospiros vér bugyogott. Leültem mellé, azt a nemes fejet az ölembe
emeltem és ott vártam vele, míg meg nem halt. Aztán felálltam és
visszamentem a partra, oda, ahol a Hórusz lehelete állt.
Alig láttam, hogy merre megyek, mert saját, forró könnyeim vakították
el szememet. Megint átkozhattam magam, amiért ilyen lágy szívű,
érzékeny bolond vagyok, de ez sohasem jelentett túl nagy segítséget ahhoz,
hogy összeszedjem magam. Mindig is érzékenyen érintett egy másik lény
szenvedése, legyen az ember vagy állat, különösen, ha az a lény ilyen szép
és nemes.
– A fene beléd, Taita! Hol a csudában voltál? – támadt nekem Tanus,
ahogy felmásztam a fedélzetre. – Itt most épp egy csata tombol. Nem
várhat itt rád egy egész hadsereg, amíg te valahol híres ábrándozásaid
egyikét folytatod. – Azért dühöngése ellenére, mégsem hagyott itt.

Tanus még csak végig sem hallgatott, hanem durván a szavamba vágott,
amikor arra kértem, engedjen el, és adjon mellém néhány embert, hogy
követhessük a sivatag felé szökött lovakat.
– Nem akarom, hogy bármi közünk legyen ezekhez az átkozott, gonosz
lényekhez! – üvöltött rám. – Csak azt bánom, hogy embereim hagyták el-
menekülni őket és nem sikerült mindet lemészárolniuk. Reméljük, hogy az
oroszlánok meg a sakálok majd helyrehozzák ezt a mulasztást. – Rádöb-
bentem, hogy éppúgy gyűlöli a lovakat, akár serege legtudatlanabb bugrisa.
– Ott voltál az abnubi síkon? – Általában nem szoktam hangos
szóváltásba keveredni, de hajthatatlansága nagyon feldühített. – Vagy az
talán valami tompa agyú fajankó volt ott mellettem? Nem láttad, hogy
patákon és kerekeken a jövő támad rád, és sakállakomává aprítja
embereidet? Hát nem érted, hogy szekér és ló nélkül, neked és ennek az
egész, általunk ismert Egyiptomnak befellegzett?
Ez a barátságos beszélgetés a Hórusz lehelete parancsnoki hídján folyt.
Tanus tisztjei a döbbenettől némán és dermedten álltak, amint azt hallották,
hogy egy rabszolga Egyiptom Nagy Oroszlánját és seregeinek
főparancsnokát tompa agyú fajankónak nevezi. Mindazonáltal én már nem
tudtam türtőztetni magam, és hevesen így folytattam.
– Az istenek megadják neked ezt a csodás ajándékot. A kezedre adnak
háromszáz lovat! Én megépítem neked hozzá a szekereket. Hát ennyire vak
lennél, hogy ezt nem látod?
– Nekem itt vannak a hajóim! – üvöltött vissza Tanus. – Nincs
szükségem ezekre az átkozott, emberevő szörnyekre. Ők maga az irtózat
minden tisztességes ember és jóindulatú isten előtt. Ezek Szét és Szutekh
lényei és én hallani sem akarok róluk.
Túl későn jöttem rá, hogy Tanust olyan helyzetbe kényszerítettem,
ahonnan nem tud visszakozni. Okos, művelt ember ő, egészen addig, míg
büszkesége lehetetlenné nem teszi számára, hogy a józan eszére hallgasson.
Szavaimat szelídebbre fogtam és hangom mézédessé vált.
– Kérlek, Tanus, hallgass meg. Az egyik állat fejét a kezeim közt
tartottam. Erősek, de különös mód, rendkívül szelídek. A szemükben egy
hűséges kutya értelme csillog. Nem esznek húst...
– Ezt meg hogyan állapíthatod meg abból, hogy egyszer, egy pillanatra
hozzáértél? – gúnyolódott velem még mindig büszkén és sértetten.
– A fogaiból – feleltem. – Nincsenek tépőfogaik, se karmaik, mint a
húsevőknek. A disznók az egyetlen patások, melyek húst esznek, és ezek
nem disznók.
Láttam, hogy végre meginog, ezért igyekeztem kihasználni előnyömet.
– Ha ez még nem elég, akkor nézd meg azt a rakományt, amit a hikszoszok
áthoztak velük a folyón. Vajon mire kellene nekik az a hegynyi abrak, ha
egy falka húsevő oroszlánt kell etetniük?
– Akár hús, akár abrak, én nem vitatkozom tovább. Hallottad
döntésemet. Azok az átkozott lovak ott maradnak, ahol vannak,
pusztuljanak csak el a vadonban. Így döntöttem és döntésem végleges. –
Nagy léptekkel eldübörgött, én meg az orrom alatt azt dünnyögtem: –
Tényleg végleges? Na, majd meglátjuk.
Nemigen fordul elő, hogy úrnőmmel ne tudnám elfogadtatni azt, amit
akarok, és most Egyiptomban övé a legnagyobb hatalom. Még aznap, este
elmentem hozzá, amint a királyi bárka ismét a harci gályák védelme alá
került.
Főparancsnoka és szeretője tudta nélkül megmutattam neki azt az apró
szekeret az elé befogott falovakkal, amit egyenesen neki készítettem.
Lostris királynő el volt ragadtatva tőle. Természetesen ő sosem látta a harci
szekerek osztagainak száguldását, így nem is alakulhatott ki benne az a
gyűlölet, ami serege zömét elvakította. Miután a modellel sikerült teljes
egészében magamra vonni a figyelmét, leírtam neki a mén halálát, olyan
szívszaggató részletességgel, hogy a végén mindketten sírva fakadtunk. Ő
éppúgy nem tudott ellenállni az én könnyeimnek, mint én az övéinek.
– Indulj el nyomban és mentsd ki ezeket a csodálatos állatokat a
sivatagból. Miután sikerült összeszedned őket, megparancsolom, hogy
építs seregemnek egy szekérosztagot kiáltotta.
Ha Tanusszal korábban beszél, még azelőtt, hogy nekem sikerült
meggyőznöm, akkor kétlem, hogy kiadta volna ezt a parancsot, s akkor
világunk történelme egészen másképp alakult volna. De mivel így történt,
Tanus dühös volt csalárdságom miatt és hosszú évek után, most először
álltunk közel ahhoz, hogy kapcsolatunk maradandóan megszakadjon.
Szerencsémre, Lostris királynő parancsa sürgősen partra rendelt, így
elmenekülhettem haragjának telje elől. Csupán néhány órám volt arra,
hogy egy-két segítőt gyűjtsék magam köré, akik közül a legfőbb volt a
leghitetlenebb.
Soha nem kedveltem Huit, a Gébicset, akit Gallalánál fogtunk el, és
azon gályák egyikének volt parancsnoka, melyeket Tanus Abnubnál
elsüllyesztett. Így most hajó nélküli kapitány volt, olyan ember, aki épp
elfoglaltságot, valami célt keres. Amint elterjedt a flottában küldetésem
híre, nyomban megkeresett.
– Mit tudsz a lovakról? – kérdezte kihívóan, és én erre pillanatnyilag
még nem óhajtottam válaszolni.
– Nyilván nem annyit, mint te – fordítottam óvatos kérdéssé a választ.
– Én valamikor szaisz szolga voltam – hencegett szokásos, megnyerő
modorában.
– Hát az meg miféle fajzat?
– Lovász, olyasvalaki, aki a lovakat gondozza – felelte, és én
csodálkozva meredtem rá.
– Hol láttál te lovat az előtt a véres, abnubi csata előtt? – kérdeztem.
– Egészen kicsi voltam még, amikor a szüleimet megölték és én egy
barbár törzs fogságába estem, kik az Eufráteszen túl, egyévnyi járóföldre
innen, a keleti síkságokon kóborolnak. Lovas nép fogságába estem, és
gyermekként nap mint nap ezek között az állatok között éltem. Kancatej
volt az ételem és a lovak hasa alatt aludtam, hogy éjjel fedél legyen a fejem
fölött, mert rabszolga nem léphetett be a törzs sátraiba. A rabszolgaságból
is kedvenc ménem hátán szöktem meg. Gyorsan és messzire vitt. De még
jóval azelőtt, hogy az Eufráteszt elértük volna, kimúlt.
Imigyen Hui is velem volt, amikor az egyik gálya a nyugati parton
kitette nem túl lelkes lóbefogókból álló kis csapatomat. Összesen tizenhat
embert sikerült toboroznom, kiknek zöme a sereg alja és söpredéke volt.
Tanus gondoskodott róla, hogy legjobb emberei ne csatlakozzanak hozzám.
Nem mondhatott ellent Egyiptom kormányzó uralkodójának, de tőle
telhetően megnehezítette, hogy királynőnk parancsát teljesíthessem.
Hui javaslatára embereimet könnyű lenkötéllel és több zsáknyi összetört
durrával szereltem fel. Huin és rajtam kívül mindnyájan mérhetetlenül
rettegtek még a gondolatától is azoknak az állatoknak, melyeknek a
nyomába eredtünk. Amikor az első esti tábor után másnap reggel felkeltem,
ezen elszánt fickóknak egytől egyig hűlt helyét találtam, és nem is láttam
őket soha többé.
– Vissza kell fordulnunk – mondtam reménytelenül. – Egyedül nincs
mit tennünk. Tanus úr örülni fog. Ő pontosan tudta, hogy ez fog történni.
– Nem vagy egyedül – mutatott rá vidáman Hui. – Itt vagyok neked én.
– Ez volt az első eset, hogy egy kicsit kedvesebbnek tűnt szememben ez a
fiatal hencegő. Kétfelé osztottuk a köteleket meg a zsákokat és folytattuk
utunkat.
Ekkorra a lovak nyoma már háromnapos volt, de együtt maradtak, így
egész utat hagytak maguk után, amit könnyű volt követni. Hui
megnyugtatott, hogy erős bennük a nyájösztön, és miután a folyóparton
gazdag és dús a legelő, nemigen mehettek túl messzire. Biztos volt benne,
hogy feleslegesen aggódom, a sivatagba semmiképp nem mentek.
– Miért tennék? Ott nincs nekik se víz, se ennivaló. – És végül Huinak
igaza lett.
A hikszoszok jöttének hírére a parasztok elhagyták tanyáikat és a fallal
körülvett városokba menekültek. A földek őrizetlenül maradtak, a gabona
pedig még növőfélben volt. A lovakra a második nap delelője előtt
találtunk rá. Szétszóródva, békésen legelésztek az egyik gabonaföldön.
Még a sérült ménnel való tapasztalataim után is meglehetősen nyugtalanul
tekingettem ezek felé a titokzatos állatok felé.
– Nyilván nehéz és veszélyes dolog lesz legalább néhányukat elfogni –
közöltem bizalmasan Huival, mivel arra vártam, hogy megnyugtasson és
tanácsot adjon. Ekkor az a gondolat, hogy mind a háromszázat elfogjuk,
még csak fel sem ötlött bennem. Megelégedtem volna hússzal is, és
ötvennel már igazán boldog lettem volna. Úgy képzeltem, hogy egyenként
kell utánuk rohannunk és megkötni őket a kötéllel, amit ezen okból
hoztunk magunkkal.
– Azt hallottam, hogy nagyon okos rabszolga hírében állsz – vigyorgott
rám Hui öntelt pimaszsággal, boldogan, amiért e témában hozzám képest
oly fölényes tudással rendelkezik. – Nyilvánvaló, hogy ez a hírnév
alaptalan.
Megmutatta, hogyan kell a kötélből kötőféket készíteni. Egy tucatnyit
csináltunk belőle, amikor végre azt mondta, hogy elég. Aztán mindketten
magunkhoz vettünk egyet, meg egy bőrzsáknyi, összetört gabonát, és
elindultunk a legelésző állatok felé. Hui példáját követve, soha nem
mentünk egyenesen feléjük, hanem kényelmes, nyugodt léptekkel, rézsűt
mentünk el a ménes szélén lévő állatok mellett.
– Most lassan – figyelmeztetett Hui, amikor a lovak felkapták fejüket és
szemügyre vettek minket azzal a különös, nyílt, már-már gyermeki
tekintettel, ami majdan oly mindennapossá válik számomra.
– Ülj le. – Leereszkedtünk a lábon álló gabona közé, és mindaddig moz-
dulatlanok maradtunk, amíg a lovak ismét legelészni nem kezdtek. Aztán
újból elindultunk, és addig mentünk, míg ismét nyugtalanná nem váltak.
– Le – parancsolt rám Hui, majd amikor már mindketten a gabona közt
guggoltunk, így folytatta: – Szeretik a lágy, gyöngéd hangot. Gyerekko-
romban énekeltem a lovaimnak, hogy megnyugtassam őket. Ezt figyeld! –
Azzal énekelni kezdett, valami fura nyelven, ami, feltételezem, gyerekkori
fogva tartóinak barbár nyelve lehetett.
Hui hangja éppoly dallamos volt, mint egy döglött kutya rothadó
holtteste fölött civakodó varjak károgása. A közelünkben lévő lovak
kíváncsian meredtek ránk. Kezemet Hui karjára tettem, hogy
elhallgattassam. Biztos voltam benne, hogy az éneklését a lovak is éppoly
lesújtónak találják, mint én.
– Hadd próbáljam meg – suttogtam. Azt az altatót énekeltem, amit a
hercegemnek írtam.

Aludj, kicsi Mem, hajnal ura,

jövő világ ura, aludj, hercegem,
nyugtasd csodás álmokkal teli, fürtös fejed,
nyugtasd karod, hogy kardod s íjad majd elbírja.

Az egyik kanca, mely hozzánk legközelebb állt, néhány lépést tett felém,
majd megtorpant, és azt az ismerős, lágy, rebbenő hangot hallatta. Kíváncsi
volt és én halkan, csábítón tovább énekeltem. Mögötte egy csikó álldogált,
gyönyörű, világos gesztenyeszín kis állat, meghatóan szép fején kis,
hegyes fülek meredeztek.
Azzal a különleges érzékkel, melynek segítségével oly jól megértem a
madarakat és az állatokat, kezdtem felismerni ezen új állatok fajtájának kí-
vánatos tulajdonságait. Gyorsan és ösztönösen megtanultam, hogyan bán-
jak velük. Már nem kellett teljes egészében Hui tanácsaira támaszkodnom.
Még mindig halkan énekelve, belemarkoltam az összetört gabonába és a
kanca felé nyújtottam. Azonnal láttam, hogy etették már kézből, mivel
nyomban megértette mozdulatomat. Hangosan fújt egyet, majd tett még
néhány lépést felém. Még most is emlékszem arra a borzongató izgalomra,
amitől még a szívverésem is majdnem elállt, midőn a ló megtette az utolsó
lépést, majd lehajolt és pofáját finoman a tenyerembe tette, hogy meg-
kóstolja azt a fehér színű ételt. Ahogy evett, a fehér por rátapadt szőrére, és
én nevettem az örömtől meg az izgalomtól. Meg se próbált elhúzódni
tőlem, amikor másik karomat a nyakára fontam és arcomat puhán a fejéhez
szorítottam, hogy belélegezzem bőrének különös, meleg illatát.
– Kötőféket – figyelmeztetett Hui halkan, és én az állat fejére
csúsztattam, pontosan úgy, ahogy Hui mutatta.
– A tied – mondta Hui.
– Én meg az övé – vágtam rá gondolkodás nélkül, de igaz volt.
Kölcsönösen egymás fogságába estünk.
A többi ló mindezt figyelte. Aztán, amint a kötőfék a kancára került,
megnyugodtak és annyira megbíztak bennünk, hogy Huival nyugodtan
járkálhattunk közöttük. Odajöttek, hogy a kezünkből egyenek, hagyták,
hogy felemeljük patájukat és megsimogassuk nyakukat, erős lapockájukat.
Akkor számomra mindez csodának tűnt, de miután kicsit belegondoltam,
rájöttem, egészen természetes dolog. Születésüktől fogva megszokták,
hogy gondozzák és dédelgetik, etetik és befogják őket. Mindig is az ember
közvetlen közelében, mellette éltek. Az igazi csoda később jött, amikor
rájöttem, hogy felismerik az érzelmeket, és képesek rá, hogy teljes
egészében viszonozzák is azokat.
Hui kiválasztott magának egy másik kancát és feltette rá a kötőféket,
miközben egyfolytában magyarázott nekem, fitogtatta a lovakkal
kapcsolatos tudását, tapasztalatát. Én annyira lelkes hangulatban voltam,
hogy ez egyszer nem bosszantott önteltsége és elbizakodottsága.
– Jól van – mondta végül –, akkor most lóra ülünk. – Azzal, legnagyobb
döbbenetemre, mindkét kezét a ló hátára tette, felhúzta magát, majd egyik
lábát átvetette a másik oldalra és így ült rajta, szétvetett lábakkal.
Hitetlenül, tátott szájjal meredtem rá, miközben arra számítottam, hogy a
kanca megvadul, felágaskodik és földre dobja Huit, vagy legalábbis erős,
fehér fogaival megragadja Hui meztelen lábát és lerángatja onnan. Ezek
közül egyiket sem tette, csak állt ott csöndesen és engedelmesen.
– Gyia, drágaságom! – kiáltott oda a lónak, és sarkát az állat bordái
közé nyomta. A kanca engedelmesen elindult, majd midőn tovább
buzdította, ügetni, majd vágtázni kezdett. Hui könnyedén irányította, oly
módon, amit akkor én még egyáltalán nem értettem.
– Gyerünk, Taita. Próbáld ki a vágtát! – Láttam rajta, hogy arra számít,
nem fogom megtenni, és épp ez volt az, ami arra késztetett, hogy
legyőzzem idegenkedésemet. Csak nem engedem meg ennek a kis pimasz
nagyszájúnak, hogy fölibém kerekedjék.
Elsőre nem sikerült felülnöm, de a kanca csak állt szenvtelen
nyugalommal, és Hui nevetni kezdett. – Sok mindent kell még
megtanítania neked. Ezt a szegény állatot Türelemnek kellene elnevezned.
– Akkor ezt nem tartottam mulatságosnak, de a név rajta ragadt, és a kancát
attól fogva Türelemnek hívták.
– Húzd magad följebb, mielőtt átveted a lábadat, és vigyázz, a golyóid
nehogy alád szoruljanak, amikor leülsz – tanácsolta Hui, majd harsogva
nevetni kezdett. – Ez pedig egy olyan tanács, amivel nemigen kell
törődnöd. Azt hiszem, még örülnél is neki, ha rájuk ülhetnél!
Minden meleg érzés, amit kezdtem Hui iránt érezni, ismét fagyossá vált
e sziporka hallatán, fölvetettem magam a kanca hátára, majd két kézzel
megkapaszkodtam a nyakában, mert féltem, hogy leesem és összetöröm
magam.
– Ülj egyenesen! – kezdte el okításomat Hui és Türelem segített nekem
kedves, megbocsátó természetével.
Meglepődtem magamon, hogy emberi fogalmakban gondolkodom róluk,
de az elkövetkezendő napok során, ahogy délnek, Théba felé tartottunk,
felfedeztem, hogy tudnak buták vagy okosak lenni, gyanakvók vagy
tökéletesen megbíznak benned, lehetnek morcosak vagy pajkosak,
barátságosak, vagy tartózkodók, bátrak vagy félénkek, nyugtalanok, vagy
egykedvűek, türelmesek vagy türelmetlenek, megbízhatatlanul meglepők
vagy kiszámíthatók – röviden, nincs még egy négylábú, mely ily közel
állna az ember természetéhez és vérmérsékletéhez. Minél többet tudtam
meg róluk, annál többet akartam még megtudni. Minél hosszabb időt
töltöttem velük, annál jobban megszerettem őket.
Én lovagoltam elöl, Türelem hátán, mögöttünk csikója ügetett. A többi
ló, mind a háromszáztizenhat, készségesen követett minket. Hui lovagolt
hátul, hogy visszaterelje az elcsellengő lovakat. Ahogy haladtunk előre,
egyre magabiztosabban és tapasztaltabban ültem Türelem hátán, a köztünk
lévő kapcsolat és összhang egyre erősebb lett. A kanca testem meg-
hosszabbításává vált, csak sokkal gyorsabb és erősebb volt hozzá képest
gyönge lábaimnál. Számomra olyan természetesnek és helyesnek tűnt,
hogy szétvetett lábakkal ülök azon a széles, erős háton, hogy megdöbben-
tett, milyen kevesen voltak hajlandók megosztani velem ezt az élményt.
Ennek talán nemcsak az a rémület volt az oka, ami oly pusztítóan sújtott
le rájuk az abnubi síkon, hanem az a befolyás is, amit Tanus, Harrab úr
szava és hozzáállása gyakorolt seregünk katonáira. Bármi volt is az oka,
magamon, Huin és jóval később Memnon hercegen kívül nem találtam
még egy egyiptomit, aki felült volna egy ló hátára. Természetesen a
lótenyésztést, a nevelést és a gondozást megtanulták. A kezem alatt ügyes,
kitűnő hajtók lettek, de soha, egyetlenegy embert nem láttam lóháton,
kivéve jómagámat, Huit és a herceget. Amikor majdan ezek a szekerek,
melyeket én tervezek, könnyű, küllős kerekeikkel száguldva söpörnek el
mindent utunkból, és Egyiptomot e teremtés urává teszik, Tanus még akkor
sem követte soha példánkat, és nem hallottam, hogy akár egyszer is
kedvesen szólt volna ezekről a szolgálatkész, bátor állatokról, akik szekerét
húzták a csatában.
Még sok évvel később is, amikor a ló már mindennapossá vált egész
birodalmunkban, ha valaki rájuk ült, azt valamiképp illetlen és erkölcstelen
dolognak tartották. Amikor mi hárman kilovagoltunk, akkor a közemberek
zöme háromszor a földre köpött és a gonosz szem elleni jelet mutatta.

De mindezt még a jövő rejtette, amikor a ménest a nyugati parton Théba

felé vezettem, majd megérkezvén úrnőm hálája és az egyiptomi seregek
főparancsnokának zord, cseppet sem lelkes üdvözlése fogadott.
– Tüntesd el a szemem elől ezeket a gonosz vadállatokat – mondta
Tanus. Még mindig nem bocsátotta meg nekem, hogy tudtán kívül
úrnőmhöz fordultam.
Hogy méltányosak legyünk vele, épp elég oka volt rá, hogy komor
hangulatban legyen. Az állam és népünk biztonsága a lehető legnagyobb
veszélyben volt. Történelmünk során még soha nem fordult elő, hogy
civilizációnkat ilyen mértékben fenyegették volna a barbárok.
Asziut már elesett és az egész keleti part is, egészen Denderáig. Az a
folyami vereség, amit Tanus mért rá, egyáltalán nem ijesztette meg és nem
is tántorította el Salitis királyt, akinek szekerei tovább száguldottak és
körülvették Théba fallal erődített városát.
Ezek a falak akár egy évtizedes ostromot is kiálltak volna, ám csak
abban az esetben, ha Intef úr nem tisztelte volna meg átkos jelenlétével az
ellenség táborát. Mint kiderült, midőn még a Felső-Királyság nagyvezíre
volt, titkon elrendelte egy, a városfal alatt futó rejtekfolyosó megépítését.
Ezt még én sem sejtettem soha, pedig Intef úr legtöbb titkát ismertem, és
mivel a munka elkészültével megöletett mindenkit, aki dolgozott rajta, így
létezéséről egyedül ő tudott. Sejtelmem sincs, hogy akkor miért kellett neki
ezt az alagutat megépíttetnie, hacsak azért nem, mert csavaros észjárásában
ezek az alattomosan fondorlatos eszközök mindig nagy szerepet játszottak.
A palota úgy tele volt csapdaajtókkal meg rejtekfolyosókkal, akár egy
üregi nyúl kotoréka vagy egy sivatagi róka odúja.
Amikor Intef úr felfedte előtte e folyosó létezését, Salitis király legjobb
embereinek kis csapatát küldte be, akik, midőn a falakon belülre jutottak, a
főkapunál lerohanták a gyanútlan egyiptomi őröket, lemészárolták őket és
szélesre tárták a város kapuit. A hikszoszok főserege beözönlött a városba,
és az ostrom kezdetétől számítva néhány napon belül a város elesett, s
lakóinak felét lemészárolták.
A nyugati parttól, a félig kész Memnon Palotából, ahol most Tanus
főhadiszállása volt, láttuk a folyó túlpartján a város azon épületeinek
leégett, elfeketedett romjait, melyeket a hikszoszok felgyújtottak. Nap mint
nap figyelhettük a túlparton le-föl száguldozó szekereik porfelhőjét és
dárdahegyeinek csillogását, ahogy készülődtek a csatára, melyről
mindnyájan tudtuk, hogy hamarosan elérkezik.
Szánalmasan meggyöngült flottájával Tanusnak ez idáig sikerült
tartania a folyó vonalát, és távollétem alatt visszavert egy újabb kísérletet,
melynek során a hikszoszok ismételten megpróbáltak átkelni a Níluson.
Mindazonáltal védelmünk igen vékony volt, mivel nagy folyószakaszt kel-
lett őrizni, a hikszoszok meg bármely ponton próbálkozhatnak az átkeléssel.
A keleti parton lévő kémeinktől megtudtuk, hogy ami a kezük ügyébe
került, a bárkától a csónakig, összeszedtek minden létező vízi járművet.
Hajókészítőink közül sokat elfogtak és a thébai műhelyekben dolgoztatják
őket. Természetesen biztosak lehettünk benne, hogy ezen ügyekben Intef
úr a lehető legjobb tanácsokkal látja el őket, mivel minden ízében legalább
olyan mohón vágyott a fáraó kincseire, mint a barbár Salitis.
Bárkáinkon a legénység éjjel-nappal készenlétben állt, és Tanus is csak
akkor aludt, amikor tudott, és ez nem túl gyakran fordult elő. Nemigen
láttuk, sem én, sem úrnőm, és ha mégis találkoztunk, akkor megviselt volt
és ingerült.
 Éjszakánként menekültek százai érkeztek a nyugati partra. Nemre és
korra való tekintet nélkül, mindenféle összetákolt tutajokon és apró
hajókon keltek át a Níluson. Az erősebbek közül sokan átúsztak ezt a
széles vizet. Mind kétségbeesetten menekült a hikszosz rémuralom elől.
Iszonyú történeteket meséltek nekünk mindenféle rablásról, fosztogatásról,
de hoztak nekünk friss híreket arról is, hogy milyen hadmozdulatokat tesz
a hikszosz csapat.
Természetesen szívesen fogadtuk ezeket az embereket, hisz a mieink
voltak, a testvéreink, de nagy számuk túlságosan igénybe vette tartalékain-
kat. Fő magtáraink mind Thébában voltak, és a marha- meg a birkaállo-
mány jó része is az ellenség kezébe került. Lostris királynő engem bízott
meg, hogy összegyűjtsem a nyugati parton található gabonát és jószágot.
Listákat és jegyzékeket készítettem a hús- és gabonaadagok szétosztásáról.
Szerencsére a datolyapálmák javában termettek, és a folyó halállománya
kimeríthetetlen volt. A hikszoszok sosem tudtak volna kiéheztetni minket.
Úrnőm kinevezett Királyi Főlovászmesternek is. E kinevezésért
nemigen versengtek, mivel nem járt vele se fizetés, se külön kiváltság. Huit
megtettem helyettesemmé, akinek vesztegetéssel, fenyegetéssel meg
zsarolással sikerült összetoboroznia száz lovászt, hogy segítsenek kis
ménesünk gondozásában. Később őket képeztük ki legelső kocsihajtóinkká.
Nem esett nehezemre, hogy naponta időt szakítsak rá és felkeressem a
halottak városában felállított, hevenyészett istállónkat. Türelem, a kanca
mindig futva jött üdvözlésemre, én meg kis gabonakenyeret hoztam neki és
csikójának. Gyakran sikerült Memnon herceget kicsennem anyja és dadái
mellől, hogy vállamra ültetve elvigyem az istállóba. Amint meglátta a
lovakat, izgatottan sikongatott.
A herceget az ölembe vettem és végigvágtattunk a folyóparton Türelem
hátán, miközben Memnon a nyelvével csattogtatott, és kis fenekét
ugyanúgy mozgatta, ahogy én, amikor Türelmet sebesebb vágtára
buzdítottam. Gondoskodtam róla, hogy e lovaglások alkalmával mindig
olyan útvonalat válasszunk, ahol sosem akadhatunk össze Tanusszal. Még
mindig nem bocsátott meg nekem és ha meglátná fiát egy ilyen átkozott ló
hátán, tudtam, hogy a szó fizikai értelmében kerülnék veszélybe.
Aztán meglehetősen sok időt töltöttem még a fáraó halotti templomának
fegyverkészítő műhelyében is, ahol a világ legjobb kézművesei segítettek
nekem megépíteni az első szekeret. Itt történt, hogy miközben a szekér
tervein dolgoztam, olyan tervek ötlöttek fel bennem, melyek a hikszosz
szekerek elleni első védelmi fegyverünkké váltak. Ezek egyszerű, mindkét
végükön kihegyezett, hosszú farudak voltak és a fegyver hegyeit tűzben
edzettük. Minden gyalogosunk tíz ilyet vitt egy kötegben a hátán. Ezeket a
rudakat a lovasság közeledtekor, kifelé dőlő szögben a földbe szúrták úgy,
hogy felső hegyük a lovak szügyével legyen egy magasságban. Ezután
embereink elfoglalták helyüket e kegyetlen lándzsakerítés mögött és innen
lőtték ki nyilaikat.
Amikor ezt bemutattam Tanusnak, karjával – a lovak miatti vitánk óta,
először – átölelte vállam és azt mondta: – Nos, legalább a régi jó
ötleteidből maradt még nekem valami – és tudtam, hogy legalább részben
bocsánatot nyertem.
Azt a kis előnyt, amit itt nyertem, szinte teljes egészében elvesztettem a
Taita-szekér ügyével.
Embereimmel végre sikerült elkészítenünk az első szekeret. A védőlap
és az oldalak hasított bambusznádból font kosár volt. A tengely akáciafából
készült. A kerékagy kézzel kovácsolt bronz volt, amit birkafaggyúval
kentünk meg és a küllős kerekeket is bronzabroncs fogta össze. Olyan
könnyű volt, hogy hét harcos könnyedén felemelhette és átvihette az olyan
egyenetlen és hepehupás terepen, ahol a lovak nem tudták elhúzni. Még én
is tudatában voltam, hogy ez egy mestermű, a munkások pedig elnevezték
Taita-szekérnek. Nem tiltakoztam e név ellen.
Huival befogtuk két legjobb lovunkat, Türelmet és Pengét, majd
kivittük a Taita-szekeret első vágtájára. Eltelt egy kis idő, míg rájöttünk,
hogyan irányítsuk a fogatot, de gyorsan beletanultunk. A lovakat is erre
képezték ki, így sokat segítettek nekünk. Végül már csak úgy repültünk, és
teljes vágtában, élesen kanyarodva fordultunk.
Amikor izgalomtól kipirult arccal és teljesítményünktől mámorosan
visszahajtottunk az istállóhoz, mindketten meg voltunk győződve arról,
hogy a mi szekerünk gyorsabb és könnyebben kezelhető, mint bármi, amit
a hikszoszok ki tudnak állítani ellenünk. Tíz teljes napon át próbálgattuk és
változtatgattuk ezt az én alkotásomat. Éjszakánként, lámpásfény mellett,
még a késői dékánokon is a fegyverkészítő műhelyben dolgoztunk, míg
végre úgy véltem, hogy megmutathatom Tanusnak.
Tanus barátságtalanul, vonakodva jött az istállóhoz, a szekér mellett
pedig megtorpant és nem akart fölmászni mögém.
– Éppannyira bízom ebben a te fura szerkezetedben, mint azokban az
átkozott lovakban, amelyek vontatják – morogta, de én annyira meggyőző
voltam, hogy végül óvatosan fellépett mögém és elindultunk.
Először könnyű ügetésre fogtam a lovakat, míg végül éreztem, hogy
megnyugszik és akarata ellenére kezdi élvezni ezt a frissítő utazást. Aztán
könnyű vágtára váltottunk. – Látod, milyen gyors. Az ellenség még észre
se vesz és te máris ott vagy a nyakán – kiáltottam lelkesen.
Tanus először nevette el magát és ezen felbátorodtam. – Hajóiddal a
folyó ura vagy. Ezzel a szekérrel a szárazföld ura. És a kettő között a világ
ura. Semmi sem állhat ellent neked. – Óvatos voltam, nehogy lebecsüljem
szeretett hajtóit, vagy esetleg az összehasonlításnál kedvezőtlen színben
tűnjenek fel.
– Ez a legnagyobb sebességed? – kiáltotta bele a szélbe és a lovak
patáinak dobogásába. – Jó széllel a Hórusz lehelete gyorsabb ennél. – Ami
persze nem volt igaz és kihívásnak szánta.
– Kapaszkodj és végy egy mély levegőt – figyelmeztettem. – Most úgy
fogunk repülni, akár a sasok – azzal hagytam, hogy Türelem és Penge
teljes sebességgel száguldjanak.
Ilyen gyorsan még ember nem száguldott. A szél csípte, égette a
szemünket és potyogó könnyeinket visszafújta a hajunkba.
– Ízisz édes lehelete! – kiáltott fel Tanus izgalmában. Ez... – Soha nem
tudtam meg, hogy ez mi lett volna. Tanus nem tudta befejezni a mondatot,
mert abban a pillanatban a jobb oldali kerekünk egy szikladarabnak
ütközött és az abroncs szétpattant.
A szekér oldalára dőlt, majd felborult, és Tanusszal együtt, mindketten
kiröpültünk. Olyan erővel csapódtam a földhöz, hogy attól mozdulni se
tudtam volna, de annyira el voltam foglalva azzal, vajon milyen hatással
lesz Tanusra ez a kis baleset és hogy zúzza ez össze álmaimat és terveimet,
hogy nem éreztem fájdalmat.
Felpattantam és láttam, hogy Tanus húsz lépésnyire mögöttem, vérző
térddel mászik. Vastagon állt rajta a por és úgy tűnt, hogy arcának feléről
lehorzsolódott a bőr. Megpróbálta megőrizni méltóságát, ahogy felegyene-
sedett, majd erősen bicegve, visszatántorgott az összetört szekérhez.
Egy hosszú percen át csak állt ott és nézte alkotásom összezúzott
roncsait, majd hirtelen felüvöltött, akár egy sebzett bika és akkorát rúgott
bele, hogy még egyszer átfordult, mintha csak egy gyerekjáték lett volna.
Aztán sarkon fordult és anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna
felém, elbicegett. Egy hétig nem is láttam, majd amikor összetalálkoztunk,
a szekeret egyikünk se említette.
Azt hiszem, ezzel a dolog végére pontot tehettünk volna, és soha nem
állítjuk fel első szekérrajunkat, ha úrnőm konok büszkesége nem lett volna
még kedveséénél is hajthatatlanabb. Ő adta ki nekem a parancsot és most
már nem volt hajlandó visszavonni. Amikor Tanus megpróbálta ravaszul
rávenni erre, azzal csak az én helyzetemet erősítette. Huival három napon
belül újjáépítettük a szekeret és csináltunk még egyet, mely az elsőnek
pontos mása volt.
Mire a balzsamozók a halotti templomban végeztek a királyi
mumifikálás hetvennapos szertartásával, kiképzett hajtókkal együtt készen
állt első, ötven szekérből álló rajunk.

Amióta az abnubi csatában elszenvedett vereség után visszatértünk a

Memnon Palotába, úrnőmet lefoglalták az államügyek, melyek kormányzó
uralkodóként zúdultak rá. Hosszú órákat töltött el tisztviselőivel és
tanácsadóival.
Az a bevezető képzés, amit még az elephantine-i palotában adtam neki,
most hozta meg gyümölcsét. Megtanítottam neki, hogy járkálhat
csalhatatlan biztonsággal a hatalom és a befolyás útvesztőjében. Még csak
huszonegyedik évében járt, de királynő volt és királynőként uralkodott.
Nagy ritkán szembekerült egy-egy olyan problémával, ami
nyugtalanította, vagy kétségekkel gyötörte. Ilyenkor értem küldetett.
Nyomban félbehagytam munkámat a fegyverműhelyben, vagy az
istállóban, vagy akár a kis írószobában, amit fogadóterme közelében, a
folyosó végén jelölt ki nekem és rohantam hozzá.
Időnként napokon át ültem trónja tövében és átkormányoztam egy-egy
nehéz döntés meghozatalán. Ismételten nagy hasznát vettük annak, hogy
tudtam olvasni az emberek szájáról, anélkül, hogy hallottam volna
szavaikat. Néhány nemes sosem jött rá, hogy mialatt a terem hátsó felében,
szomszédjával összeesküvést szőtt és ármánykodott, én minden egyes
szavát továbbadtam úrnőmnek. A királynőről hamarosan elterjedt, hogy
bölcs és előrelátó uralkodó. Egyikünknek sem adatott túl sok pihenés azon
sötét és gyötrelmekkel teli napok során.
Bár napjaink sűrűek voltak, az éjszakáink is hosszúra nyúltak. Azok a
végeláthatatlan hadi- és államtanácsok mindig jóval éjfél után értek véget.
Alighogy elhárítottuk az egyik válságot, máris egy újabb sötétlett
fenyegetően előttünk. A hikszoszok nap mint nap egyre közvetlenebbül
fenyegettek minket és Tanus egyre nehezebben tudta tartani a folyót.
Lassanként mindnyájunkat a végpusztulás kétségbeejtő érzése kerített
hatalmába. Az emberek ritkán mosolyogtak és hangosan már senki sem
nevetett. Még a gyerekek is némán, fojtottan és visszafogottan játszottak.
Csak át kellett nézniük a folyó túlpartjára, az ellenség ott volt és minden
nappal erősebb lett.
Hetven nap múltán a fáraó mumifikálása befejeződött. A király testének
megőrzésére irányuló korábbi erőfeszítéseim rendkívül sikeresnek
bizonyultak, erről a balzsamozók nagymestere, úrnőm jelenlétében,
elismerően nyilatkozott. Bomlásnak semmiféle jelét nem találta a király
holttestén, amikor kiemelte az ovális tartályból. Még a máj is épen
megőrződött, pedig e tekintetben az a legérzékenyebb rész.
Miután a királyt felfektették halotti templomában a diorit asztalra, a
nagymester az orron át benyúlt a kanállal és kikanalazta koponyájából azt a
kocsonyás anyagot, ami a sóoldattól sajt állagúvá keményedett. Aztán a
királyt, még mindig magzati helyzetben, nátronos fürdőbe tették úgy, hogy
csak a fejét nem lepte el ez a maró folyadék. Amikor harminc nappal
később kiemelték, minden zsíros kötőszövete lebomlott és a bőr külső
rétege lehámlott, kivéve a fejet.
Ismételten felfektették a márványos kőlapra és testét kinyújtóztatták.
Megtörölték, megszárították, üres hasüregébe gyantával és viasszal átitatott
vásznat tömtek, majd összevarrtak. Eközben belső szerveit is kiszárították,
majd elhelyezték őket a tej fehér, alabástrom kanópuszedényekbe,
amelyeket ezután lezártak.
A fennmaradó negyven nap során hagyták, hogy a király teste alaposan
kiszáradjon. A templom ajtóit a meleg, száraz, uralkodó szél irányába
tárták ki, így az egyenesen a halotti asztalra fújt. A szertartásos hetven nap
végére a fáraó teste olyan száraz volt, akár a tűzifa.
Körmeit, melyeket a nátronos fürdő előtt levettek, most vékony
aranyszállal visszavárnák eredeti helyükre, kéz- és lábujjaira. Ezután került
testére a tiszta, fehér vászoncsíkok első rétege, csupán a fejét és a nyakát
hagyták ki. A pólyálás aprólékos és bonyolult munka volt, a csíkoknak
gondosan kidolgozott minta alapján kellett keresztezniük és fedniük
egymást. A kötés alá aranyból és drágakövekből készült varázserejű
tárgyakat és talizmánokat tettek. Ezután a pólyát lakkal és gyantával itatták
át, mely kőkeményre száradt.
Ekkor jött el az ideje a Száj-megnyitás szertartásának, melyet szokás
szerint a halott fáraó legközelebbi hozzátartozójának kellett elvégeznie.
Memnon még túl kicsi volt ehhez, ezért ez a feladat a helyette kormányzó
királynőre várt.
Úrnőmmel a hajnali homályban együtt mentünk a templomba, ahol
szemtanúi lehettünk, amint a király testét takaró vászonlepedőt lehúzzák. A
fáraó feje csodálatosan ép maradt. A szeme csukva volt és arcáról derűs
nyugalom áradt. A balzsamozók kipirosították, kifestették az arcát és
halálában sokkal jobban nézett ki, mint életében.
Amíg Ámon-Ré főpapja és a balzsamozók nagymestere előkészítette a
szertartás eszközeit, addig mi a Második Halál elleni varázslatot énekeltük.
 Ő a tükörkép és nem a tükör.
Ő maga a zene és nem a lant.
Ő a kő, s nem a véső, mely formálja azt.
Örökké élni fog.
Második halál nem éri már.

Ezután a főpap átadta úrnőmnek az aranykanalat és kézen fogva a

halotti asztalhoz vezette.
Lostris királynő a fáraó teste fölé hajolt és az élet kanalát festett ajkaira
helyezte.

Megnyitom a te szádat, hogy ajkad ismét szólhasson,

Megnyitom a te orrod, hogy ismét lélegezhess.

Ezeket a szavakat énekelte, majd a kanalat a halott szeméhez érintette.

Megnyitom a te szemed, hogy még egyszer láthasd fényét

e világnak, s az istenek világának, hol
mától lakhelyed leszen.

Ezután a kanalat a bepólyált mellkashoz érintette.

Életre serkentem szíved, hogy örökké élj,

Második halál nem érhet már.
Örökké élni fogsz!

Ezután megvártuk, míg a balzsamozók szépen bepólyálták a fáraó fejét,

majd bekenték gyantával. A gyantától nedves kötést az arc formájához
alakították. Végül vak, bepólyált arcára ráhelyezték a négy közül az első
halotti maszkot.
Ez ugyanaz a színarany, halotti maszk volt, melynek készültét egykoron
együtt figyeltük. A fáraó még életében állt modellt a szobrásznak, így a
maszk csodálatosan élethű volt. A csillogó hegyikristály és obszidián
szemek oly emberi pillantással néztek rám, amilyen egykoron a maszk
alatti ember tekintete volt. Az ureusz kobrafeje királyian és titokzatosan
emelkedett fel a nemes homlokról.
Ezután a bepólyált múmiát elhelyezték az arany belső koporsóban, amit
lezártak. Ez belekerült a második aranykoporsóba, melynek tetején egy
újabb halotti maszk volt. Intef úr elrejtett kincseinek fele ment el erre a
hatalmas súlyú nemesfém- és ékkőtömegre.
Összesen hét koporsó volt, beleértve azt a nehéz kőkoporsót is, mely az
aranyszánon állt, hogy majd a kövezett úton elvigye a fáraót sírjába, melyet
a komor hegyek őriztek. Úrnőm azonban nem volt hajlandó hozzájárulni
ahhoz, hogy ez megtörténjen.
– Én szent fogadalmat tettem. Nem helyezhetem férjemet egy olyan
sírba, melyet bármikor kifoszthatnak a barbár hikszoszok. A fáraó addig
fog itt feküdni, míg neki tett ígéretemet teljesíteni nem tudom. Keresek
neki egy biztos sírt, ahol egy örökkévalóságon át háborítatlanul pihenhet.
Szavamat adtam rá, hogy nyugalmát senki sem fogja megzavarni.

Három nap múlva bebizonyosodott, hogy mennyire bölcs volt Lostris ki-
rálynő döntése, miszerint a temetést elhalasztotta. Aznap este a hikszoszok
elszánt erőfeszítést tettek, hogy átkeljenek a folyón és Tanusnak alig
sikerült visszafordítania őket. Eszna közelében, a folyó egy őrizetlen
szakaszán próbálták meg. A lovakat együtt átúsztatták, majd egész
seregnyi kis csónakkal követték őket, melyeket Thébából a szárazföldön
hoztak el idáig, hogy ily módon szándékuk előttünk titokban maradjon.
Már sikerült is egy hídfőállást szerezniük a nyugati parton, mire Tanus
gályáival a helyszínre ért, de a szekereket még nem állították fel és nem
tudták befogni eléjük lovaikat. Tanus csónakjaikat, a fedélzetükön lévő
szekerekkel együtt megsemmisítette, s így közel háromezer hikszosz rekedt
a folyónak felénk eső oldalán. Lovaik szétszóródtak és elvágtattak az
éjszakába, amikor Tanus csapatai megindították első támadásukat.
Szekereik nélkül a hikszoszok nem voltak előnyben csapatainkkal
szemben, de mivel nem volt módjuk a menekülésre, elkeseredett
elszántsággal küzdöttek. Létszámukat tekintve szinte teljesen egyenlőek
voltak, mivel Tanus csupán egyetlen teljes regimentet hozhatott fel
magával. A hadsereg többi része gyéren szétszóródva védte a nyugati
partot. A csata véres volt, ádáz és zavaros, mivel a sötétséget csupán a
Tanus által felgyújtott hikszosz hajók lángjainak fénye törte meg.
Puszta véletlen volt, vagy talán az istenek egy újabb, gyöngéd taszítása,
hogy Huival épp Esznához hoztuk gyakorlatozni kicsi, ötven szekérből álló
rajunkat és kezdő hajtóinkat. Igazság szerint, elsősorban azért tettük meg
ezt az utat Thébától idáig, hogy elkerüljük Tanus rosszalló tekintetét és
esetleges zavaró közbeavatkozását.
Az esznai Hórusz-templom melletti szent tamarindfaligetben táboroz-
tunk. Kimerült voltam ez után a hosszú nap után, melyet végigvágtáztunk,
miközben nagy sebességgel, temérdek gyakorlatot hajtottunk végre.
Visszatérve táborunkba, Hui elővett egy kancsó ritka finom, kellemes
zamatú bort és némiképp mértéktelenül ízlelgettem és kortyolgattam.
Mélyen aludtam, amikor Hui betántorgott sátramba és felrázott.
– Lefelé a folyóparton tüzek égnek – mondta –, és amikor a szél erre fúj,
csatakiáltások hallatszanak. Nem sokkal ezelőtt meg sok hangot hallottam,
amint a Kékek csatadalát éneklik. Azt hiszem, hogy ott lenn csata folyik.
Én éppoly bizonytalanul álltam a lábamon, mint ő és a bor tehetett oly
vakmerővé, hogy azt kiáltsam neki, ébressze fel a tábort és fogják be a
lovakat. Még mind újoncok voltunk, így aztán már-már kihajnalodott, mire
sikerült elkapnunk a lovakat és befogni őket. A folyó párájának hűvös
gomolygásában és a hajnal borzongó homályában ügettünk kettes menet-
oszlopban az északi úton. Én hajtottam az élen, míg Hui az utóvédet irá-
nyította. Ötven szekerünk az előző napi gyakorlat következtében harmincra
csökkent, mivel még nem sikerült tökéletesítenem a küllős kereket.
Riasztóan nagy hajlamot mutattak arra, hogy nagy sebességnél szétessenek,
így csapatomnak közel fele harcképtelen volt. A csupasz mellkasomnak
csapódó széltől ismét megborzongtam és ez lehűtött, ellensúlyozván a bor
kölcsönözte harcias bátorságot. Már éppen abban kezdtem reménykedni,
hogy Hui tévedett, amikor a távolból hirtelen tisztán meghallottam az
üvöltő csatakiáltásokat és az egymásnak csapódó bronz csattogását, ami
csupán egyet jelenthetett. Ha az ember egyszer már hallotta a csata zaját,
akkor nemigen felejti el és nem is téveszti össze semmivel. Az a
hevenyészett, göröngyös földművesút, amin a folyó mentén haladtunk,
most balra fordult. Ahogy bekanyarodtunk, elénk tárult a csatatér.
A nap épp megjelent a láthatáron és a folyót reszketve csillogó, izzó
bronzszínnel vonta be, ami fájdalmasan vakította a szemet. Tanus rajának
hajói a part közelében, szorosan egymás mellett álltak, hogy a hikszoszok
minél előbb a fedélzeten lévő íjászok lőtávolába kerüljenek és mindenképp
megakadályozhassák őket abban, hogy a folyón át visszavonuljanak.
A parton rekedt hikszosz csapat egy térdig érő, zöld gabonatábla
közepén vetette meg lábát. Egy kifelé néző kört alkottak, szorosan egymás
mellett álltak, pajzsaik egymást fedték és dárdáik előremeredtek. Amikor
mi odaértünk, épp visszaverték Tanus csapatainak egy újabb kísérletét,
mellyel megpróbálták a kört áttörni. Az egyiptomi csapat, az ellenség köre
mentén halottakat és sebesülteket hátrahagyva, épp visszavonult, hogy
újból felálljon.
Annak ellenére, hogy már több tekercsnyit írtam a hadviselésről, én nem
vagyok katona. Mélységes vonakodással fogadtam el a királyi istállók
parancsnoki rangját, amit úrnőm rám erőszakolt. Mindezt csupán addig
szándékoztam csinálni, amíg tökéletesítem a szekeremet és kiképzem az
első rajt, majd a parancsnokságot átadom Huinak vagy olyasvalakinek, aki
nálam sokkal alkalmasabb e katonai feladatra.
Fáztam és még csak félig józanodtam ki, amikor meghallottam saját
hangomat, amint parancsot adok a nyílhegy alakzat felvételére. Ez volt a
felállás, amit előző nap gyakoroltunk és a szekerek meglehetős jártassággal
álltak fel mellettem mindkét oldalon. Felfokozottan hallottam a paták
hangját a puha talajon, hallottam a hámfák nyikorgását és a kerekek
csikorgását, amint a fémmel bevont kerékagyak forogtak és hallottam a
dárdák csörgését, amint a harcosok kihúzták hajítódárdáikat a tegezből.
Kinéztem mindkét oldalra, megszemléltem kis rajunkat, amint nyílhegy
formában áll, melynek csúcsán magam voltam. Ezt az alakzatot a
hikszoszokéról másoltam. Mély levegőt vettem.
– Raj felkészülni! – rikoltottam és hangom éles volt a félelemtől. –
Vágtában előre!
Csak fel kellett emelnem kantárt tartó bal kezemet és Türelem meg
Penge máris előreugrott. Majdnem hátrarepültem, de szabad jobbommal
megragadtam a védőlapot és egyenesen a hikszosz kör felé tartottam.
Alattam a szekér ugrált és zötykölődött a göröngyös, felszántott talajon,
miközben lovaim le-föl mozgó hátsófele fölött előrenéztem és ott láttam a
korai napfényben csillogó hikszosz pajzsok falát, mely áthatolhatatlannak
tűnt és lépésről lépésre, egyre közelebb került.
Mellettem az emberek mindkét oldalon üvöltöttek és csatakiáltásokat
hallattak, hogy leplezzék rettegésüket és én is velük üvöltöttem,
vonyítottam, akár egy korcs kutya teliholdkor. A lovak prüszköltek és
nyihogtak, majd Türelem hirtelen felemelte hosszú farkát és saját léptének
ütemére, ritmikusan fingani kezdett. Ez számomra hihetetlenül
mulatságosnak tűnt. Rémült üvöltésem visongó nevetéssé vált. A sisak,
amit Huitól kölcsönöztem, túl nagy volt nekem. Leesett a fejemről és a szél
lobogva hátravetette hajamat.
Türelem és Penge volt a raj két leggyorsabb lova és szekerünk jócskán
elhúzott az alakzattól. Megpróbáltam visszafogni őket, de Türelem nem
kért belőle. Nyilvánvaló volt ujjongó lelkesedése, hisz éppannyira izgatott
volt, mint bármelyikünk, így nyakát megfeszítve nekiiramodott és
elragadott.
Átvágtattunk a visszavonuló egyiptomi gyalogság vonalain, akik a
hikszosz kör áttörésének sikertelen kísérlete után, most elugrottak utunkból
és tátott szájjal, döbbenten meredtek ránk.
– Gyerünk! – harsogtam nevetve. – Mutatjuk nektek az utat! – Erre
megfordultak és futva követtek minket vissza, az ellenség felé. Hátam
mögött hallottam a támadást jelző kürtjelet, és úgy tűnt, a recsegve bődülő
tülkök hangja csak tovább ösztökélte lovainkat. Jobbomon észrevettem
Tanus lobogó csatazászlaját és felismertem tollas sisakját, mely jóval a
körülötte álló emberek fölé magasodott.
– Most mit szólsz az én átkozott vadállataimhoz? – rikoltotta oda neki,
ahogy elszáguldottunk mellette, miközben Türelem ismét fingott egyet,
mire újult erővel harsogott fel ideges nevetésem.
A tőlem balra lévő szekér szinte velem egy vonalban robogott, amikor a
jobb oldali kereke a sebességtől szétpattant, a szekér felborult, az emberek
kirepültek és a lovak nyihogva a földre buktak. Mi, többiek, megállás
nélkül száguldottunk tovább.
Az ellenség első sora most már olyan közel volt, hogy láttam a pajzsuk
fölött rám meredő szemüket. Nyilaik süvítve szálltak el fülem mellett.
Tisztán láttam a magas fémsisakokon domborodó vadállatokat és
démonokat, láttam, hogy fonott, szalagokkal díszes szakállukban
verítékcseppek gyöngyöznek és hallottam monoton harci kiáltásaikat –
aztán már köztük voltunk.
Lovaim együtt ugrottak neki pajzsaik falának, mely megtört dühödt
rohamuk súlya alatt. Láttam, amint egy ember a magasba repül és
hallottam, amint csontjai úgy recsegnek, akár a száraz fa a pattogó tűzben.
Mögöttem a szekéren, dárdásom kegyetlenül ritkította őket. Embereim
közül a legjobbként választottam, és választásomat most beigazolta, mivel
keményen állt és buzgón hajigálta dárdáit az ellenségbe.
A minket követő szekerek, egymás után törtek be a résen, amit ütöttünk.
Szinte megállás nélkül végigszáguldottunk, majd kitörtünk a hikszosz kör
túlsó oldalán, aztán hármas csoportokban megfordultunk és máris újból
rájuk rontottunk.
Tanus megragadta a pillanatot és a résen át bevetette gyalogságát. A
hikszosz alakzat kisebb csoportokban küzdő emberekre szakadt. Ezek
aztán tovább bomlottak és a megrémült hikszoszok futni kezdtek a folyó
felé. Abban a pillanatban, hogy lőtávolon belülre kerültek, gályáink
fedélzetéről az íjászok nyílzáport zúdítottak rájuk.
Előttem még volt egy kis csoportnyi hikszosz harcos, akik hátukat
egymásnak vetve küzdöttek és feltartóztatták embereinket. Megfordítottam
a szekeret és teljes vágtában száguldottam feléjük. Még mielőtt elértem
volna őket, a jobb kerekem darabokra törött, a szekér könnyű teste
felborult és én kirepültem, majd egy nyaktörő zuhanással visszahuppantam
a földre. Elsőként a fejem csapódott a földnek és nyomban csillagok meg
üstökösök vakító fénye szikrázott szemem előtt. Aztán minden elsötétült.
Amikor ismét magamhoz tértem, Tanus zászlóshajójának fedélzetén, a
védőtető alatt voltam. Egy birkabőrön feküdtem és Tanus hajolt fölém.
Amint látta, hogy eszméletemnél vagyok, nyomban leplezni próbálta az
arcára kiült nyugtalanságot és aggodalmat.
– Te hibbant, vén bolond. – Vigyort erőltetett az arcára. – Hórusz
nevére, csak azt mondd meg, hogy mi a csodát nevettél.
Megpróbáltam felülni, de a fejem kibírhatatlanul fájt és felnyögtem,
majd ahogy minden eszembe jutott, megragadtam a karját.
– Tanus, az ellenség lovai, amelyek tegnap este átúsztak – szükségem
van rájuk.
– Ezen ne gyötörd azt az összezúzott fejedet. Már kiküldtem Huit, hogy
szedje össze őket – nyugtatott meg. – Ha ebből a te alkotmányodból
ötszázat akarok az új szekérhadosztályomhoz, akkor szükségem lesz ezer,
átkozott vadállatra, hogy elhúzzák. Mindazonáltal, ezek a te új szerkezetű
kerekeid sokkal veszélyesebbek, mint egy hikszosz regiment. Addig még
egyszer föl nem mászom melléd, amíg nem csinálsz velük valamit.
Egy pillanatig ez az egész nem jutott el fájó koponyám mélyéig, de
aztán rádöbbentem, hogy mi történt. Tanus elfojtotta büszkeségét és
engedett. Árva szekérrajom végre az állandó hadsereg részévé válik és ad
nekem embereket meg aranyat, hogy építhessek még ötszázat. És ha meg
tudom oldani ezt a gondot a kerékkel, akkor még föl is fog szállni mellém.
De az igazi boldogságot mégis az jelentette, hogy végre megbocsátott
nekem és megint barátok voltunk.

Szekereim sikere Esznánál és az az önbizalom, amit belénk csepegtetett,

rövid életű volt. Titokban számítottam rá és rettegtem attól, ami történni
fog. Ez az ellenség logikus lépése és Salitisnek meg Intef úrnak már rég
meg kellett volna tennie.
Tudtuk, hogy amikor Salitis végigsöpört az Alsó-Királyságon, a vörös
bitorló flottájának jó részét sértetlenül megszerezte. Azok a hajók ott álltak
elhagyatottan Memphisz és Tanisz kikötőiben, a Nílus deltájában.
Mindazonáltal, a bitorló matrózainak, ezen hűtlen egyiptomiaknak,
hatalmas tömege állhatott Salitis rendelkezésére, de ha mégse, akkor
fizetségért bármikor toborozhattak annyi szír matrózt Gázában, Joppában
vagy a nagy tenger keleti partjának bármely kikötőjében, hogy e gályák és
szállítóhajók közül több százat is felszerelhessenek.
Rájöttem, hogy ennek így kell történnie, de erről a nagyon is valószínű
lehetőségről nem szóltam se Tanusnak, se úrnőmnek, mivel nem kívántam
tovább növelni a komor, gyászos hangulatot és fokozni az emberekben a
csüggedt reménytelenséget. Kutattam szívemben, vajon miként lehetne ezt
kivédeni, ha Salitis és Intef megteszi, de egyszerűen nem találtam rá
megoldást. Mivel semmit sem tehettem e félelmek eloszlatásáért, úgy
gondoltam, jobb, ha magamban tartom.
Amikor végül is bekövetkezett, amitől féltem, és a keleti parton,
Asziuttal szemben lévő kémeink figyelmeztettek minket a delta felől
közeledő flottára, Tanus hajóival északra sietett, hogy megütközzön velük.
Az ő flottája minden értelemben fölötte állt annak, amit Salitis és Intef
össze tudott szedni, a csata mégis közel egy hétig tartott, mire
megsemmisítette és visszaűzte őket a deltába.
Ám Salitis, miközben a folyón dúlt a csata, a hadigályák árnyékában
felhozta szállítóhajóit, behajózott közel két regimentnyi lovat és szekeret,
majd sértetlenül átszállította őket a folyón a mi oldalunkra úgy, hogy
gályáink ebben nem tudták megakadályozni.
Ezek a regimentek magukba foglalták Salitis közel háromszáz
leggyorsabb harci szekerét és az elit hadosztályt, amit ő maga vezetett.
Végre sikerült megkerülnie minket. Most, hogy szekereivel a mi
oldalunkon gördült száguldva dél felé, már semmi sem állíthatta meg.
Gályáink pusztán annyit tehettek, hogy megpróbáltak lépést tartani a
nyomukban kavargó porfelhővel, amint sebesen vágtattak Mamose halotti
temploma és annak kincsei felé.

Amikor a hikszosz átkelés híre eljutott hozzánk a Memnon Palotába,

Lostris királynő összehívta haditanácsát. Első kérdését Tanusnak tette fel.
– Most, hogy átkelt a folyón, meg tudod állítani a barbárt?
– Esetleg lassíthatom – válaszolt őszintén. – Már elég sok mindent meg-
tudtunk róla. Várhatunk rá kőfalak mögött, vagy azok mögött a hegyes bo-
tok mögött, melyekkel Taita látott el minket. De Salitisnak nem kell csatá-
ba bocsátkoznia. Szekerei olyan gyorsak, hogy pillanatokon belül állásaink
mögé kerülhet, amint azt Asziutban tette. Nem, megállítani nem tudom.
Lostris királynő rám nézett. – Taita, hogy állnak a szekereid? Csatába
szállhatnak a Hikszosszal?
– Felség, mindössze negyven szekerem van, amit ellene küldhetek. Neki
van háromszáz. Az én szekereim gyorsabbak, mint Salitisé, de az
embereim képzettsége és gyakorlata nem mérhető össze az övéivel. Aztán
ott van az a gond a kerékkel. Még mindig nem sikerült tökéletesítenem.
Salitis könnyedén legyőzne és megsemmisítene minket. Ha időt és anyagot
kapok, akkor meg tudom csinálni az új és jobb szekereket, olyan kerékkel,
ami nem pattan szét, de a lovakat nem pótolhatom. Nem kockáztathatjuk a
lovakat, ők jelentik számunkra a végső győzelem egyetlen reményét.
Miközben imigyen tanácskoztunk, egy futár érkezett, ezúttal délről. Az
áramlat és a szél szárnyán sietett hozzánk, így híre csupán egynapos volt.
Tanus berendelte a tanácsterembe és a futár térdre hullt Lostris királynő
előtt.
– Beszélj – szólította fel Tanus. – Mi hírt hozol nekünk?
A futár dadogott, mert féltette az életét: – Isteni Felség, mialatt flottánk
Asziutnál harcolt, a barbárok Esznánál is átkeltek a folyón. Mint korábban,
most is átúsztatták lovaikat, de ezúttal egyetlen gályánk sem volt ott, hogy
visszafordítsa csónakjaikat. Két hikszosz regiment kelt át. Lovaik befogva,
porfelhőbe burkolózva, oly sebesen szállnak, akár a fecske. Három napon
belül ideérnek.
Egyikünk se szólt egy szót se, amíg Tanus el nem küldte a férfit azzal a
meghagyással, hogy etessék meg és gondoskodjanak róla. A futár, aki arra
számított, hogy megölik, megcsókolta Lostris királynő szandálját.
Amikor magunkra maradtunk, Tanus halkan azt mondta: – Salitis négy
regimentet hozott át a folyón. Az hatszáz szekér. Mindennek vége.
– Nem! – Úrnőm hangja reszketett a tagadás erejétől. – Az istenek nem
hagyhatják el most a mi Egyiptomunkat. Civilizációnk nem pusztulhat el.
Oly sok mindent adhatunk még a világnak.
– Természetesen harcolhatok – mondta Tanus. – A vége azonban
ugyanaz lesz. Szekereikkel szemben nem győzhetünk.
Úrnőm ismét felém fordult. – Taita, eddig nem kértelek rá, mert tudom,
hogy milyen nagy árat kell fizetned érte. De most, mielőtt meghoznám
végső döntésemet, kénytelen vagyok ezzel a kéréssel fordulni hozzád. Arra
kérlek, hogy pillants be nekem Ámon-Ré Útvesztőibe. Tudnom kell, hogy
mit kívánnak tőlünk az istenek.
Megadóan lehajtottam fejemet és azt suttogtam: – Megyek és hozom a
ládámat.

A helyszín, amit e jövendöléshez választottam, a félig kész Memnon Palota

kis Hórusz-templomának belső szentélye volt. A templomot még nem
ajánlották fel az istennek és a szobát sem állították még fel, de én biztos
voltam benne, hogy Hórusz jótékony hatását már az épület fölé terjesztette
és oltalmába vette azt.
Úrnőm ott ült előttem Tanusszal az oldalán és elbűvölten nézte, amint
megiszom a varázsitalt, hogy kinyíljon lelkem, a Ka szeme, azé az
aprócska, madárszerű lényé, mely ott él mindnyájunk szívében, mely
önnön hasonmásunk.
Kitettem eléjük az Útvesztők elefántcsont korongjait és megkértem
Lostris királynőt meg Tanust is, hogy simítsák meg és vegyék kezükbe
őket, hogy mindet felruházzák szellemükkel és népünk szellemével, hisz
ölt képviselték Egyiptomunkat. Miközben figyeltem őket, amint
szétosztják az elefántcsont korongokat, éreztem, hogy a szer hatása egyre
erősebbé válik véremben. Szívverésem lelassult, amint az apró halál
végiglopódzott testemen.
Felvettem azt a két korongot, ami az utolsó halomból megmaradt és a
mellemhez szorítottam őket. Egyre jobban égették bőrömet és ösztönöm
azt súgta, forduljak vissza, hátráljak meg a lassanként egész lényemet
elborító sötétség elől. Ehelyett mégis megadtam magam neki és hagytam,
hogy magával ragadjon.
Úgy hallottam úrnőm hangját, mintha valahonnan a távolból szólna
hozzám. – Mi lesz a kettős koronával? Hogyan állhatunk ellen a
barbároknak?
A látomás kezdett megjelenni szemem előtt és elröpített az eljövendő
napokba, hol oly eseményeket láttam, melyek még nem történtek meg.
A tető résén át beáradó, reggeli napfény épp Hórusz oltárára hullt,
amikor végre visszatértem az Útvesztők hosszú útjáról. Az érzékcsalódást
előidéző szertől gyönge voltam és émelyegtem, azon különös látványok
emlékeitől pedig, melyeket utamon láttam, szédültem és reszkettem.
Úrnőm és Tanus e hosszú éjszakát végig mellettem töltötték. Nyugtalan,
aggodalmas arcuk volt az első, amit visszatértemkor megpillantottam, de
még annyira torz és bizonytalan volt e kép, hogy azt hittem, a látomáshoz
tartozik.
– Taita, jól vagy? Szólj hozzánk. Mondd el, mit láttál. – Úrnőm arca
csupa aggodalom volt. Nem tudta leplezni bűntudatát, amit amiatt érzett,
hogy kénytelen volt engem ismét Ámon-Ré Útvesztőibe küldeni.
– Volt ott egy kígyó. – Hangom furcsán visszhangzott fülemben, mintha
valahonnan kívülről hallanám. – Egy hatalmas, zöld kígyó, mely átkúszott
a sivatagon.
Láttam arcukon a döbbenetet, de még magam sem töprenghettem el
látomásom jelentésén, így nem tudtam segíteni nekik.
– Szomjas vagyok – suttogtam. – A torkom kiszáradt és a nyelvem
olyan, akár egy mohlepte kő.
Tanus hozott egy kancsó bort, majd töltött nekem és én mohón ittam.
– Mesélj nekünk a kígyóról – mondta úrnőm, amint letettem az
ivóedényt.
 – Kígyózó teste végtelen volt és zölden csillogott a napsütésben.
Különös földeken kúszott át, melyeken magas, csupasz emberek és
különös, gyönyörű állatok éltek.
– Láttad a kígyó fejét vagy a farkát? – kérdezte úrnőm, mire én a
fejemet ráztam.
– Te hol voltál? Hol álltál? – kérdezgetett tovább kitartóan. El is
felejtettem, mennyire élvezte mindig látomásaimat és mily örömet szerzett
neki, ha megfejthette jelentésüket.
– A kígyó hátán ültem – feleltem. – De nem voltam egyedül.
– Ki volt veled?
– Te voltál mellettem, úrnőm, és veled Memnon. Tanus meg a másik
oldalamon volt és mindnyájunkat a kígyó vitt.
– A Nílus! A kígyó a folyó volt – kiáltott fel úrnőm diadalmasan. – Egy
utazást láttál, amit majd a folyón fogunk megtenni.
– Melyik irányba? – kérdezte Tanus. Ő legalább oly izgatott volt, mint
úrnőm. – Merre folyt a folyó?
Megpróbáltam felidézni magamban minden részletet. – A napot balról
láttam felkelni.
– Délre! – kiáltott fel Tanus.
– Afrikába – mondta úrnőm.
– Végül megláttam magunk előtt a kígyó fejeit. A kígyó teste ketté-
ágazott, és mindkét ágon volt egy-egy feje.
– A Nílusnak két ága van? – töprengett úrnőm hangosan. – Vagy tán
valami mélyebb értelme van ennek a látomásnak?
– Halljuk tovább, hadd mondja el Taita a többit is – állította le Tanus
úrnőm töprengését. – Folytasd, öreg barátom.
– Aztán megláttam az istennőt – mondtam. – Fönn ült egy magas
hegyen. A kígyó mindkét feje őt tisztelte.
Úrnőm nem tudta tovább türtőztetni magát. – Melyik istennőt láttad? Jaj,
gyorsan mondd meg, ki volt.
– Szakállas feje egy férfi feje volt, de melle és szeméremteste egy nőé.
Hüvelyéből két nagy forrás tört elő, mely egyenesen a kétfejű kígyó két
szájába ömlött.
– Ez Hápi istennő, a folyó istene – suttogta Lostris királynő. –
Önmagában hozza létre a folyót, majd kiönti, hogy végigfolyjon a világon.
– Mit láttál még? – kérdezte Tanus.
– Az istennő ránk mosolygott, az arca csupa jóság és szeretet volt.
Aztán a szél és a tenger hangján beszélt hozzánk. Úgy hangzott, mint a
mennydörgés távoli hegycsúcsokon.
 – Mit mondott nekünk? – kérdezte áhítattal Lostris királynő.
– Azt mondta: „Eresszétek hozzám gyermekemet. Én majd erőssé
teszem őt, hogy diadalmaskodjon és népem ne pusztuljon el a barbárok
keze által.” – Elismételtem a szavakat, melyek még mindig ott lüktettek
fejemben.
– Én vagyok a folyó istennőjének gyermeke – jelentette ki úrnőm. –
Születésemkor neki ajánlottak. Most magához szólít, így hát oda kell
mennem, arra a helyre, a Nílus kezdetéhez, ahol ő lakozik.
– Ez ugyanaz az út, amit egykoron Taitával terveztünk – tűnődött Tanus.
– Most pedig az istennő parancsolja. Vele nem ellenkezhetünk.
– Igen, most mennünk kell, de visszajövünk – fogadkozott úrnőm. – Ez
itt Egyiptom, mely az én hazám. Ez pedig az én városom, a gyönyörű,
százkapus Théba. Örökre nem hagyhatom el. Vissza fogok térni Thébába.
Erre megesküszöm, s fogadalmamnak Hápi istennő legyen tanúja. Vissza
fogunk térni!

A döntést, hogy délre, a kataraktákon túli, vad, felfedezetlen vidékre

menekülünk, Tanusszal egyszer már korábban meghoztuk. Első ízben azért
indultunk volna, hogy elkerülje a fáraó haragját és bosszúját. Ezúttal egy
sokkal könyörtelenebb ellenfél elől kellett menekülnünk. Olybá tűnt,
mintha az istenek eltökélték volna, hogy ezt az utat meg kell tennünk és azt
akarnák, hogy még csak lehetőségünk se legyen ellenkezni velük.
Nem sok időnk maradt, hogy felkészüljünk erre a sorsdöntő és
elkerülhetetlen útra. A hikszoszok két irányból törtek ránk és előőrseink
jelentése szerint csapataik legkésőbb három napon belül már láthatók
lesznek a Memnon Palota tetejéről.
Tanus haderejének felét Kratasra bízta és Salitis király elé küldte, aki
sebesen közeledett északról, Asziut felől és nagyon valószínűnek tűnt,
hogy elsőként ő éri el a halottak városát és a palotát. Kratas azt a parancsot
kapta, hogy mozgó harcot folytasson. A hegyes botok és az erődített állá-
sok védelmében addig kell feltartóztatnia Salitist, ameddig csak lehetséges,
de közben nem kockáztathatja, hogy elvágják vagy lerohanják. Ha már
nem tudja tovább visszatartani őket, akkor embereit a gályákra menekíti.
Maga Tanus, a sereg másik részével délre ment, hogy feltartóztassa az
Eszna felől közeledő, másik hikszosz hadosztályt.
Míg ők ezzel voltak elfoglalva, úrnőm feladata volt, hogy az embereket
minden ingóságukkal együtt behajózza, hogy flottánk maradékának
fedélzetén mindenki készen álljon az indulásra. Úrnőm Merkeset urat bízta
meg ezzel a feladattal, de természetesen engem rendelt mellé segítségül.
Merkeset úr nemcsak hogy jócskán benne volt a korban, de nemrégiben
még beszerzett magának egy tizenhat éves feleséget is. Így aztán nemigen
volt hasznára se önmagának, se nekem. A kiürítés megtervezése és
végrehajtása teljes egészében az én vállamra szakadt.
Mindazonáltal, mielőtt figyelmemet erre a feladatra összpontosítottam
volna, gondoskodnom kellett a lovaimról. Már ekkor rádöbbentem és
tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a lovak a kulcs ahhoz, hogy
népként, civilizált népként fennmaradhassunk. Az Esznánál befogott
állatokkal együtt most már többezres ménesünk volt. Ezt négy részre
osztottam, így útközben könnyebben találnak legelőt. Továbbá egy kisebb
ménes nem ver fel akkora port, így nagyobb a valószínűsége, hogy elkerüli
a hikszosz felderítők figyelmét.
Huit, hajtóimat és a lovászokat e ménesekkel délre, Elephantine felé
küldtem és azt a parancsot adtam nekik, hogy kerüljék a folyópartot, ahol a
hikszosz szekerek közelednek és inkább beljebb, a sivatag szélének
közelében vonuljanak.
Miután a lovakat útnak indítottam, teljes figyelmemet az embereknek
szentelhettem. Rájöttem, ahhoz kevés a hajónk, hogy ennyi ember
tarthasson velünk ezen a hosszú úton. Biztos voltam benne, hogy szinte
minden egyiptomi részt akar venni ebben a tömeges elvándorlásban. A
hikszoszok kegyetlensége és vadsága nyilvánvaló volt, a felégetett városok
és minden rémtettük, mit népünk ellen elkövettek, erről tanúskodott.
Sokkal szívesebben néztek szembe az afrikai vadon minden ismeretlen
veszélyével, mint ezekkel a vérszomjas szörnyetegekkel, kik száguldó
szekereiken közeledtek felénk.
Végül úgy számoltam, hogy csak húszezer lelket tudunk kimenekíteni a
flottával és ezt nyomban jelentettem is úrnőmnek.
– Könyörtelennek kell lennünk, amikor azokat, akiket magunkkal
viszünk, kiválasztjuk azok közül, akiket hátrahagyunk – mondtam neki, de
ő nem volt hajlandó hallgatni tanácsomra.
– Ez az én népem. Inkább a saját helyemet adom át, mint hogy közülük
akár egyet is itthagyjak a hikszoszoknak.
– De felség, mi legyen az öregekkel meg a rokkantakkal? A betegekkel
meg az egészen kicsikkel?
– Minden polgár megkapja a jogot, hogy válasszon, velünk akar-e jönni.
Nem hagyok itt egyetlen ősz öreget, koldust, egynapos csecsemőt és
leprást sem. Ők az én népem és ha nem jöhetnek, akkor Memnon herceggel
együtt én is velük maradok. – Természetesen a herceget csak azért
említette, hogy kétszeresen is biztosítsa győzelmét felettem.
 A hajók a habvetőig merülnek majd e temérdek ember súlya alatt, de
nem volt más választásom. Azért mégis érezhettem némi elégtételt, amiért
elsőként a leghasználhatóbb és leginkább alkotóképes polgárokat hajóztam
be. Kiválasztottam mindenféle szakma és hivatás képviselőit, kőműveseket
és szövőket, rézműveseket, fazekasokat, tímárokat és vitorlakészítőket,
írnokokat, művészeket és hajóépítőket meg ácsokat, kik külön-külön, mind
szakmájuk legkiválóbbjai voltak. Ezeket az embereket biztonságosan
elhelyeztem a várakozó szállítóhajók fedélzetén. Különleges élvezetet
nyújtott, hogy a legrosszabb helyen és a leghitványabb hajókon helyeztem
el a papokat és a jogász írnokokat, ezeket a vérszívókat, kik államunk
egészséges testén élősködnek.
Amikor már mindezek a fedélzeten voltak, akkor engedélyt adtam a
gyülevész tömegnek is, hogy bezúduljon a templom alatti kikötőbe.
Úrnőm hajthatatlansága következtében kénytelen voltam alaposan
meggondolni, hogy milyen rakományt vigyünk magunkkal. Haszontalan
csecsebecsékre nincs helyünk, összeszedtem azokat a fegyvereket,
szerszámokat és nyersanyagokat, melyekre szükségünk lesz, hogy egy
ismeretlen földön, újból felépíthessük civilizációnkat. Ami a rakomány
többi részét illeti, igyekeztem súlyát és méreteit a lehető legkisebbre
csökkenteni. Például gabona és gyümölcs helyett szurokkal és viasszal
lezárt agyagkorsókban a szükséges növények magvait vittük magunkkal.
Minden debennyi súly, amit elhelyeztünk hajóink rakterében, azt
jelentette, hogy valami mást itt kell hagyjunk. Utunk tarthat tíz évig, vagy
akár egy emberöltőig is. Ez az út nehéz lesz. Tudtuk, hogy a nagy
katarakták még előttünk állnak. Nem terhelhettük meg magunkat semmi
mással, csakis azzal, ami lényeges és feltétlenül szükséges, ám ott volt még
az az ígéret, amit úrnőm tett a fáraónak. Alig volt hely az élőknek – akkor
mennyi helyet engedhetnénk át egy halottnak?
– Esküt tettem a királynak, amikor haldoklott – makacskodott úrnőm. –
Nem hagyhatom itt.
– Felség, keresek a királynak egy biztonságos rejtekhelyet, egy jeltelen
sírt a hegyekben, ahol senki sem találhat rá. Amikor visszatérünk Thébába,
akkor kihantoljuk és megadhatod neki azt a királyi temetést, amit
megígértél.
– Ha megtöröm eskümet, az istenek elhagynak minket és utunk baljós
kudarcra ítéltetik. A király testét magunkkal kell vinnünk.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára és máris láttam, hasztalan
tovább vitáznom vele. Kinyitottuk a súlyos gránitkoporsót, és kiemeltük
belőle a hat belső koporsót. De még ez is annyira nehéz volt, hogy egy
egész gályára lett volna szükség, hogy magunkkal vihessük.
Így aztán döntöttem, anélkül, hogy Lostris királynővel megbeszéltem
volna. A munkásokkal kiemeltettem a két legbelső, aranykoporsót. Ezeket
erős vászonlepelbe burkoltuk és összevarrtuk, hogy megóvjuk. A méret és
a súly így arányaiban elfogadhatóvá zsugorodott és a két, vászonnal védett
koporsót szabályosan elhelyeztük a Hórusz lehelete rakodóterében.
A fáraó kincseinek javát, az összes aranyat, ezüstöt és drágakövet,
cédrusfa ládákba pakoltuk. Az aranyműveseket utasítottam, hogy a félretett
koporsókról és a nagy, halotti szán fakeretéről szedjék le a tiszta aranyat és
olvasszák rudakba. Titkon örültem, hogy az én kezem által pusztult el az az
ízléstelen, ormótlan szörnyűség. A kincsesládákat meg az aranyrudakat le-
vittük a kikötőbe és berakodtuk a várakozó hajókba. Ezt úgy osztottam szét,
hogy minden hajó legalább egy ládát vagy egy köteg aranyrudat vigyen. Ily
módon sikerült jócskán lecsökkentenem annak a veszélyét, hogy egyetlen
szerencsétlen sorscsapás révén esetleg az összes kincset elveszítsük.
A temetkezési kincsekből sokat nem vihettünk magunkkal, így a
bútorokat, a szobrokat, a szertartások díszfegyvereit meg az usébti
szobrocskákat tartalmazó dobozokat... és persze a halotti szán ormótlan
vázát, melyről az aranyat már leszedettem. Ezeket sem hagyhattam a
hikszoszok kezére kerülni, ezért felhalmoztuk őket a templom udvarán és
saját kezűleg hajítottam az égő fáklyát e tornyosuló kincsek tetejére, majd
néztem, amint mind egyszerű hamuvá válik.
Mindezt rettentő nagy sietséggel tettük és még mielőtt az utolsó hajóba
is berakodtunk volna, hallottuk a palota tetején álló őreink figyelmeztető
kiáltását, hogy már látszik a hikszosz szekerek porfelhője. Egy órán belül
kimerült, viharvert csapataink, kik Tanus és Kratas parancsnoksága alatt
küzdöttek végig ezt a hosszú és kegyetlen utóvédharcot, kezdtek vissza-
vonulni a halottak városába és elfoglalták helyüket a várakozó gályákon.
Tanusszal akkor találkoztam, amikor katonái egy kis osztagának élén a
töltésre lépett. Eddig, bátorságuk és önfeláldozásuk révén, neki és emberei-
nek sikerült még nyerniük számunkra néhány napot, hogy a kiürítést
befejezhessük. Ennél több már nem tellett tőlük, az ellenség beűzte őket.
Amikor integettem és nevét kiáltottam, Tanus meglátott és a tömeg feje
fölött odakiáltott nekem: – Lostris királynő és a herceg? Már a Hórusz
lehelete fedélzetén vannak?
A tömegen át utat törtem magamnak, hogy odaérjek hozzá. – Úrnőm
addig nem volt hajlandó távozni, míg nincs mindenki fenn a hajók
fedélzetén. Utasított, hogy amint megérkezel, vigyelek hozzá. A
lakosztályában vár, a palotában.
 Tanus döbbenten meredt rám. – Az ellenség már itt van a nyomunkban.
Lostris királynő és a herceg sokkal fontosabb, mint itt ez az egész
csőcselék. Miért nem kényszerítetted?
Felnevettem. – Nos, ő nem épp az a hölgy, akit olyan könnyű bármire is
rákényszeríteni. Ezt te is éppoly jól tudod, mint én. Egyetlen emberét sem
hajlandó itthagyni a hikszoszoknak.
– Szét átka ennek a nőnek a büszkesége! A végén még mindnyájan oda-
veszünk miatta. – De durva, kemény szavait megcáfolta az a büszkeség és
csodálat, ami megjelent poros, a lecsurgó verítéktől csíkos arcán, majd rám
vigyorgott. Nos, ha nem jön magától, akkor kénytelenek leszünk lehozni.
Utat törtünk magunknak a batyukkal megrakott, apró gyermekeiket
cipelő utasok hosszú sorai között, melyek folyamatosan áramlottak a
kikötőben álló hajók fedélzetére. Ahogy rohantunk végig a töltésen, Tanus
a mellvéd fölött arra a fenyegető porfelhőre mutatott, mely mindkét
irányból közeledett felénk.
– Gyorsabban jönnek, mint hittem. Még annyi időre se álltak meg, hogy
megitassák a lovakat. Ha nem gyorsítjuk meg a behajózást, úgy érnek itt
minket, hogy embereink fele még a parton van – mondta komoran és az
alattunk lévő kikötőgátra mutatott.
A kikötőgát olyan széles volt, hogy egyszerre csak két hajó állhatott be.
A menekülők tömege eltorlaszolta a töltést és összetömörült a kikötő
bejáratánál. Sírásuk és jajgatásuk csak fokozta a zűrzavart és abban a
pillanatban valaki a sor végén felrikoltott: – Itt vannak a hikszoszok!
Fussatok! Mentsétek az életeteket! Itt vannak a hikszoszok!
A tömegen kitört a páni rémület, mindenki fejvesztve nyomakodott
előre. Asszonyokat lapítottak a kőkapukhoz és gyerekeket tiportak össze. A
szabályos sorok rendje felbomlott, a tisztes, méltóságteljes polgárokból
meg a fegyelmezett katonákból egyszeribe csupán a saját életéért küzdő,
kétségbeesett csőcselék lett.
Használnom kellett a nálam lévő hegyes botot, hogy utat törjek közöttük,
amint Tanusszal igyekeztünk átverekedni magunkat a palota felé. Végre
sikerült kijutnunk a tömegből és futni kezdtünk a palota kapui felé.
A folyosók és a termek mind üresek és elhagyatottak voltak, csupán
néhány fosztogató járt bennük, akik még gondosan összeszedtek ezt-azt a
kiürített termekből. Ahogy meglátták Tanust, nyomban futásnak eredtek.
Tény, hogy félelmetes látvány volt, komor, poros, viharvert, állát vöröslő
borosta borította. Előttem rontott be a királynő magánlakrészébe. Szobája
ajtaját tárva-nyitva, őrizetlenül találtuk. Rémülten rohantunk be.
Úrnőm Memnon herceggel az ölében, egyedült ült a teraszon a
szétterülő szőlőindák alatt. Memnonnak mutatta épp a flotta hajóit alattuk,
a Níluson, és mindketten elmerültek a látványban.
– Nézd, milyen szép hajók.
Lostris királynő mosolyogva állt fel, amikor meglátott minket, Memnon
meg lecsusszant az öléből és Tanushoz futott.
Tanus felkapta és a nyakába ültette, majd szabad kezével megölelte
úrnőmet.
– Hol vannak a rabszolgáid? Hol van Aton meg Merseket úr? – kérdezte
Tanus.
– Elküldtem őket, hogy szálljanak be a hajókba.
– Taita azt mondja, hogy te nem vagy hajlandó jönni. Nagyon mérges
rád és teljes joggal.
– Bocsáss meg nekem, drága Taita. – Mosolya beragyoghatta életemet,
ugyanakkor a szívemet is összetörhette.
– Inkább Salitis király bocsánatáért könyörögj – javasoltam neki
kimérten. – Hamarosan itt lesz. – Megragadtam a karját. – Most, hogy ez a
te bárdolatlan katonád végre megérkezett, indulhatnánk már, kérlek, a
hajókhoz?
Besiettünk a teraszról, végigfutottunk a palota folyosóin. Teljesen ma-
gunk voltunk, mostanra már a fosztogatók meg a tolvajok is eltűntek, akár
a patkányok. Közülünk csupán egyvalaki volt teljesen gondtalan, s az
Memnon herceg volt. Ő ezt is csak egy vidám játéknak tartotta. Ahogy lo-
vaglóülésben ült Tanus nyakában, megsarkantyúzta és azt kiáltotta: – Gyia!
–, pont úgy, ahogy tőlem látta, amikor együtt lovagoltunk Türelem hátán.
Átrohantunk a palota kertjén a kőlépcsőig, ami a töltésre vezetett. Ez
volt a legrövidebb út a templom kikötőjéig. Ahogy sietve haladtunk a
töltésen, rájöttem, hogy amíg mi elmentünk úrnőmért és a hercegért a
palotába, a körülmények messzemenően megváltoztak. Előttünk a töltés
kihalt volt és a kikötőben már az utolsó menekülő is hajóra szállt. A kő
mellvéden túl láttam a lassan mozgó árbocokat, amint a csatornán a nyílt
folyó felé haladnak.
Gyomrom tompán összerándult, ahogy riadtan rádöbbentem, hogy már
csak mi vagyunk a parton és még fél mérföldnyit kell megtennünk, hogy
elérjük a kiürült kikötőt. Mindnyájan egyszerre torpantunk meg és néztük,
amint az utolsó gálya is elvitorlázik.
– Megmondtam a kapitánynak, hogy várjon – nyögtem fel –, de most,
hogy a hikszoszok ilyen közel vannak, csupán saját biztonságukkal
törődnek.
– És most mitévők legyünk? – suttogta úrnőm és még Memnon boldog
kiáltozása is hirtelen elnémult.
– Ha elérjük a folyópartot, akkor Remrem vagy Kratas biztosan
észrevesz minket és küld értünk egy csónakot? – próbálkoztam meg egy
javaslattal és Tanus nyomban egyetértett.
– Erre! Gyertek utánam! – kiáltotta. – Taita, ügyelj úrnődre.
Megfogtam úrnőm karját, hogy segítsek neki, de ő olyan erős és fürge
volt, akár egy pásztorfiú és könnyedén futott mellettem. Aztán hirtelen
meghallottam a lovakat meg a szekerek kerekének csikorgását. Ezek a
hangok félreérthetetlenek voltak és rémisztően közelinek tűntek.
A mi lovaink már három napja elmentek, most már nyilván javában
úton vannak Elephantine felé. Szekereinket pedig szétszedtük és mind a
távozó flotta hajóinak rakterében vannak. A szekerek, melyeket most
hallottam, még nem látszottak a töltés fala alatt, de mindnyájan tudtuk,
hogy kik vannak rajtuk.
– A hikszoszok! – mondtam halkan, miközben szorosan egymás mellett
megálltunk. – Nyilván egy előőrs, valamelyik kis felderítő csapatuk.
– Én is úgy hallom, hogy ez csak két-három szekér – helyeselt Tanus –,
de az is épp elég. El vagyunk vágva.
– Olybá tűnik, hogy egy kissé elkéstünk – mondta úrnőm nyugodtan,
bár tudtam, hogy ezt a nyugalmat csak színleli, miközben teljes
bizalommal nézett Tanusra és rám. – Most mit javasoltok?
Arcátlansága annyira elképesztett, hogy még a lélegzetem is elállt.
Szorult helyzetünket egyedül az ő makacs önfejűségének köszönhettük. Ha
eleget tett volna sürgető kérésemnek, akkor most mindnyájan ott lennénk a
Hórusz lehelete fedélzetén, útban Elephantine felé.
Tanus kezével csöndre intett minket, mi meg ott álltunk és hallgattuk a
fal tövében húzódó úton, az ellenség gördülő szekereinek zaját. Minél
közelebb értek, annál biztosabbá vált, hogy ez valóban csak egy kis
előretolt egység.
Hirtelen megszűnt a forgó kerekek zörgése és fújtató, dobogó lovakat
hallottunk, meg férfihangokat, akik valami kemény, torokhangokkal teli
nyelvet beszéltek. Közvetlenül alattunk voltak és Tanus sürgetően, ismét
csöndre intett. Memnon herceg azonban nem volt hozzászokva, hogy őt
bármiben is korlátozzák, vagy kedve ellenére csöndben maradjon. Ő is
hallotta és felismerte ezeket a zajokat.
– Lovak! – kiáltotta szokásos magas, csengő hangján. – Meg akarom
nézni a lovakat.
Erre lentről nyomban hangos kiáltás hallatszott. Üvöltve kiadott
hikszosz parancsok szóltak és hallottuk a hüvelyükből kihúzott fegyverek
csörgését. Aztán nehéz léptek dübörögtek a kőlépcsőn, amint az ellenség
sebbel-lobbal rohant fel a töltésre.
Magas sisakjuk közvetlenül előttünk jelent meg a kő mellvéd fölött,
majd teljes életnagyságban előttünk álltak. Egyszerre öten, kivont karddal
törtek ránk, mind nagydarab férfi volt, halpikkelyes vértet viseltek és
szakállukban színes szalagok rikítottak. Egyikük azonban magasabb volt a
többinél. Először nem ismertem fel, mert szakállt növesztett, melyet
hikszosz mód szalagokkal díszített és sisakjának rostélya a fél arcát
eltakarta. Aztán elkiáltotta magát azon a jól ismert hangon, amit sosem
fogok elfelejteni: – Á, hát te vagy az, ifjú Harrab! A vén kutyát megöltem,
most pedig végzek a kölykével!
Tudhattam volna, hogy Intef úr az elsők közt jön a fáraó kincse után
szimatolva, akár egy éhes hiéna. Nyilván nagy sietve a hikszosz sereg elé
vágott, hogy ő legyen ott elsőként a halotti templomban. Nagyszájú
hencegése ellenére nem sietett összecsapni Tanusszal, inkább előreintette a
hikszoszokat, hogy végezzék el helyette.
Tanus lesöpörte Memnon herceget a nyakából és odadobta nekem,
mintha csak egy játékbaba lenne.
– Rohanj! – utasított. – Szerzek itt nektek egy kis időt. – Addig rontott
neki a hikszoszoknak, amíg azok a lépcsőn voltak és nem volt helyük
kardjukat forgatni. Az elsőt nyomban megölte, azzal a tiszta torokszúrással,
amit mindig oly gyakorlottan hajtott végre.
– Ne tátsd már itt a szádat – kiáltott hátra a válla felett. – Rohanj!
Egyáltalán nem tátottam a számat, de a gyerekkel a karomban, tudtam,
hogy parancsa teljesen hiábavaló, így, megterhelve, soha nem érek a
folyópartra.
A töltés mellvédjéhez léptem és lenéztem. Közvetlenül alattunk két
hikszosz szekér állt, a lovak befogva fújtattak és dobogtak. Csupán egy
embert hagytak a lovak mellett, míg társai fölrohantak a lépcsőn. A két
fogat előtt állt és figyelmét teljes egészében lekötötte feladata. Engem nem
vett észre a feje fölött a töltésen.
Memnont szorosan magamhoz ölelve, lábamat átvetettem a mellvéden
és ellöktem magam. Miközben zuhantunk, a herceg rémülten sikoltozott. A
töltés tetejéről a hikszosz hajtóig a távolság egy magas ember négyszerese
volt. Ettől az eséstől könnyedén eltörhettem volna a lábamat, de
szerencsére a gyanútlan hikszosz fejére pottyantam. Az ütés ereje eltörte a
nyakát; tisztán hallottam, ahogy elpattant a gerince, és összerogyván
alattunk, lefékezte zuhanásunkat.
Feltápászkodtam, miközben Memnon dühödten bömbölt a durva
bánásmód miatt, pedig ezzel még nem is ért véget a dolog. Belöktem őt a
legközelebbi szekérbe, és felnéztem úrnőmre. Magasan fölöttem, a mellvéd
felett kandikált lefelé.
– Ugorj! – kiáltottam. – Elkaplak! – Egy pillanatig sem habozott és
olyan hirtelen lendült át, hogy még időm sem maradt, hogy felkészüljek
fogadására. Sebesen zuhant felém, rövid szoknyája fellibbent gyönyörű,
hosszú combjáról. Egyenesen rám zuhant és kinyomta belőlem a szuszt.
Összegabalyodva, mind a ketten a földre huppantunk.
Feltápászkodtam, miközben sípolva ziháltam, majd őt is felhúztam.
Durván a szekérre löktem és odakiáltottam neki: – Ügyelj Memnonra! –
Még épp idejében ragadta meg a herceget, aki megpróbált leszökni a
szekérről. A gyerek a dühtől és a rémülettől még mindig üvöltve bömbölt.
Át kellett másznom rajtuk, hogy elérjem a gyeplőt és elindítsam a lovakat.
– Kapaszkodjatok! – A lovak nyomban megindultak és a kocsit szépen a
fal alá vittem. Az egyik kerék átzötykölődött annak a férfinak a holttestén,
akire rázuhantam.
– Tanus! – rikoltottam. – Erre!
Magasan felettünk felugrott a mellvédre és könnyedén egyensúlyozva
vívott a hikszosz harcosokkal, akik úgy csaholtak körülötte, akár egy
kutyafalka a fára űzött leopárd körül.
– Ugorj, Tanus, ugorj! – kiáltottam, mire átlépett a kőfalon és leugrott.
Válla és feje körül libegő köpenyével, szétvetett lábakkal a jobb oldali ló
hátára esett. Kardja kirepült kezéből és csörömpölve a kemény földre hullt,
Tanus meg mindkét karjával az állat nyakába kapaszkodott.
– Gyia! – kiáltottam oda a lovaknak és a gyeplő szárával a fenekükre
csaptam. Teljes vágtába lendültek. Az úton át a folyópartra vezető nyílt
földek felé irányítottam őket. A folyó közepén láttam flottáink vitorláit és
az árbocok rengetegében még a Hórusz lehelete árboczászlócskáját is ki
tudtam venni. A folyópartig még fél mérföldet kellett megtennünk és a
vállam fölött hátrapillantottam.
Intef úr embereivel lerohant a lépcsőn. Csupán azalatt, amíg
hátrapillantottam, máris fenn voltak a másik szekéren. Átkoztam magam,
amiért nem tettem használhatatlanná. Csupán egy pillanat lett volna, hogy
elvágjam az istrángot és elűzzem a lovakat, de teljesen elvesztettem a
fejemet, hogy úrnőmet meg a herceget minél előbb kimentsem onnan.
Most aztán Intef úr üldözőbe vett minket. Alig tettek meg száz lépésnyit,
nyomban rájöttem, hogy az ő szekerük gyorsabb az enyémnél. Tanus súlya
visszafogta a jobb oldali ló vágtáját; nehéz volt és még mindig két kézzel
kapaszkodott az állat nyakába. Úgy tűnt, hogy teljesen megdermesztette a
rémület. Azt hiszem, ez volt az első eset, amikor láttam rajta, hogy valóban
fél. Láttam őt már rendíthetetlen nyugalommal lenyilazni egy támadó
oroszlánt, de a lovaktól rettegett.
Igyekeztem nem odafigyelni a minket követő szekérre, inkább
előrenéztem, és újdonsült tudásomat kamatoztatva, arra összpontosítottam,
hogy az öntözőcsatornák és árkok útvesztői közt, a megművelt földeken át
a Nílus partjára irányítsam fogatunkat. Az én Taita szekeremhez képest a
hikszosz szekér nehéz volt és esetlenül lomha. A tömör fakerekek, az
abroncs körül csillogó, forgó késekkel mélyen besüllyedtek a felszántott,
agyagos, iszapos talajba és a védőlapon meg az oldalakon lévő bronzvért
és díszítés is túlságosan súlyos volt. Mielőtt kezembe került volna a gyeplő,
a lovakat nyilván jócskán meghajtották. Mindkettő csupa tajték volt és
pofájukból fehérlő hab csordult.
Még félúton se jártunk a folyóparthoz, amikor meghallottam a hikszosz
hajtó kiáltását és a paták egyre közeledő dobogását. Hátrapillantottam és
láttam, hogy alig három hossznyira vannak mögöttünk. A hajtó csomózott
bőrostorral hajtotta a lovakat és kiáltozott nekik azon a csúnya, durva
nyelven. Mellette Intef úr hajolt át mohó izgalommal a védőlapon.
Felszalagozott szakálla mindkét oldalon hátrafelé libegett és arcának szép
vonásain ott ragyogott a vadász elragadtatott lelkesedése.
Odakiáltott nekem, hangja még a két vágtató fogat robaján át is elért
hozzám. – Taita, öreg kedvesem, szeretsz még? Azt akarom, hogy mielőtt
meghalsz, még egyszer bizonyítsd nekem. – Aztán felnevetett. – Ott
térdelsz majd előttem, és teli szájjal fogsz meghalni. – Bőrömön, mintha
fürge rovarlábakon járna, úgy futott végig az iszonyat arra a gondolatra,
amit szavai idéztek fel bennem.
Előttünk egy öntözőárok húzódott és én elkanyarodtam, hogy mellette
haladjunk, mivel meglehetősen mély volt és az oldala meredek. A hikszosz
szekér utánunk fordult és lépésről lépésre közeledett.
– Téged meg, drága leányom, odaadlak a hikszosz katonáknak, hadd
játszadozzanak el veled. Majd megtanítanak neked néhány fogást, amit
Harrab elfelejtett megmutatni. Rád már nincs szükségem most, hogy a
kölyködet megszereztem. – Lostris királynő még szorosabban ölelte
magához a herceget, az arca pedig merev volt és sápadt.
Nyomban rájöttem Intef úr tervére. Egy egyiptomi királyi vérből
származó gyermek még hikszosz alkirályként is hűséget parancsol
népünknek. Memnon herceg volt a báb, melyen keresztül Salitis király és
Intef úr kormányoznák a két királyságot. Ez a hódítók egy ősi és igen
hatékony eszköze volt. Lovaimat a végsőkig meghajtottam, de már kezdtek
kifáradni és lelassulni, Intef úr meg oly gyorsan közeledett hozzánk, hogy
már nem is kellett kiabálnia.
– Harrab úr, ezt az élvezetet már igen rég halogatjuk. Vajon mihez is
kezdjünk veled? Először is velem együtt végignézed, ahogy a katonák a
lányommal szórakoznak... – Megpróbáltam fülemből kizárni ezt a szennyet,
de a hangja alattomos volt.
Még mindig egyenesen előrenéztem, és az egyenetlen, veszélyes talajra
ügyeltem, de a szemem szarkából láttam, amint a hikszosz lovak feje a mi
szekerünkkel egy vonalba ér. Sörényük repült és a szemük vad volt, ahogy
teljes vágtában mellettünk száguldottak.
Hátranéztem. Intef úr mögött a hikszosz íjász egy nyílvesszőt helyezett
rövid, visszahajló íjába. A távolság olyan kicsi volt, hogy még a
zötykölődő, ugráló szekérről sem véthette el, bármelyikünket eltalálhatja.
Tanus harcképtelen volt. Elejtette a kardját. Még mindig a mellénk érő
szekértől távolabbi ló nyakába kapaszkodott. Nálam csak a kis tőröm volt,
Lostris királynő pedig térdelt és testével próbálta védeni a herceget.
Csak ekkor döbbentem rá, hogy mekkora hibát követett el a hikszosz
hajtó. Lovait behajtotta abba a résbe, ami köztünk és a mély öntözőárok
között volt. Nem hagyott magának mozgásteret.
Az íjász felemelte íját, és a vessző tollat az ajkához húzta. Engem vett
célba. A szakállas kovakő nyílhegy fölött egyenesen a szemébe néztem. A
szemöldöke fekete volt, sűrű és bozontos, a szeme pedig sötét és éppoly
engesztelhetetlen, akár egy gyíké. A hikszosz lovak épp a bal oldali
kerekem agyával voltak egy vonalban, mire én megfogtam a gyeplőt és
feléjük faroltam. A kerekem abroncsából kiálló, villogó bronzkések halkan
zümmögtek, ahogy forogva közeledtek a lovak lába felé.
A hikszosz hajtó, ahogy rádöbbent hibájára, szörnyülködve felkiáltott.
Lovai beszorultak az árok és azon kegyetlen kések közé. A pengék alig egy
arasznyira voltak a hozzám közelebb lévő, nagy világosbarna mén térdétől.
Ugyanabban a pillanatban a hikszosz íjász is kilőtte nyilát, de váratlan
farolásom őt is megtréfálta. Úgy tűnt, mintha a nyílvessző egészen lassan
repülne a fejem felé, de mindez csupán képzelődés volt, amit rémületem
teremtett. A valóságban úgy villant el vállam felett, akár egy futó napsugár,
miközben az éles kovakő a fülemet súrolta és a felhorzsolt bőrből egy
vércsepp hullt mellemre.
A másik hajtó úgy próbálta meg kivédeni mozdulatomat, hogy elfordult,
de így már távolabbi kereke közvetlenül az öntözőárok peremén futott. A
talaj morzsolódott a bronzzal bevont abroncs alatt és a szekér már egészen
a szélén inogott és billegett.
 Lovaimat egy újabb, hirtelen fordulatra serkentettem, egyenesen bele a
másik szekérbe. Forgó késeim belehasítottak a közelebbi ló lábába és a
szegény állat kínjában hangosan felnyerített. Szekerem oldala mellett szőr-
és bőrdarabok repültek a levegőbe, de keményen fölkészültem az állat
szenvedő hangjára és ismét belementem. Ezúttal péppé összetapadt vér- és
csontszilánkok repültek fel az eltört lábból, a ló rugdosva, nyihogva
lerogyott, magával húzva társát is. A hikszosz szekér beborult az árokba.
Láttam, hogy a két utas kirepül, de a hajtó benn rekedt, és a felborult kocsi
meg a nehéz, forgó kerekek összezúzták.
Most már a mi szekerünk is veszélyesen közel száguldott az árok
pereméhez, de sikerült megfognom a lovakat és ismét én irányítottam őket.
– Hőhe! – Lelassítottam őket, majd megfordultam és visszanéztem.
Porfelhő úszott az árok felett ott, ahol a hikszosz szekér eltűnt. Lovaimat
ügetésre fogtam. A folyópart kétszáz lépésnyire volt előttünk és most már
semmi sem állta utunkat, hogy biztonságba jussunk.
Még egyszer hátrafordultam. A hikszosz íjász, aki kilőtte rám
nyílvesszőjét, összetörve, kicsavarodva hevert ott, ahová zuhant. Intef úr
egy kissé távolabb, az árok szélén feküdt. Komolyan hiszem, hogy ott
hagytam volna, ha akkor nem mozdul, de abban a pillanatban felült, majd
bizonytalanul felkászálódott.
Hirtelen minden iránta érzett gyűlöletem olyan erővel és olyan tisztán
tört rám, hogy szinte már forrt bennem az indulat. Olyan volt, mintha a
szemem mögött egy ér megpattant volna, mivel látásom elsötétült, szemem
vérbe borult és valami vöröses fátyolon át meredt üvegesen előre. Aztán
vad, érthetetlen kiáltás szakadt fel torkomból, élesen visszafordítottam a
lovakat és ismét a töltés felé haladtunk.
Intef úr pontosan az utamban állt. Esés közben sisakját és fegyvereit el-
vesztette és félig kábának tűnt, mivel nagyon bizonytalanul állt, erősen
imbolygott. Ismét vágtára hajtottam a lovakat és a nehéz kerekek
dübörögve robogtak előre. Pontosan célba vettem a szekérrel. Szakálla
összekuszálódott és benne a szalagok porosak voltak. A tekintete is
homályos volt és zavaros, de ahogy hajtottam felé a lovakat, hirtelen
kitisztult és felkapta a fejét.
– Ne! – kiáltotta és hátrálni kezdett, miközben karját előrevetette,
mintha így akarná elhárítani a nehéz szekeret és a száguldó lovakat.
Egyenesen felé tartottam, de az utolsó pillanatban sötét istenei még egyszer,
utoljára megvédtek. Amikor már közvetlenül előtte voltam, hirtelen oldalra
vetette magát. Láttam tántorogni, ezért feltételeztem, hogy gyenge és
tehetetlen. Ehelyett gyors volt és ügyes, akár egy sakál, melyet kutyák
vettek üldözőbe. A szekér nehéz volt és lomha, nem tudtam elég gyorsan
fordulni vele, hogy követhessem cseles ugrását.
Elvétettem és tovább vágtattam. Küzdöttem a gyeplővel, de a lovak még
vagy száz lépésnyit vittek előre, amikor végre sikerült megint a kezembe
venni őket és ismét visszafordítottam a nehéz szekeret. Mire
visszafordultunk, addigra Intef már az árok biztonságos menedéke felé
futott. Ha eléri, akkor már nincs mit tennem – ezzel tisztában voltam.
Keserűen átkozódva hajtottam utána a lovakat.
Ekkor történt, hogy istenei végre elhagyták. Már-már elérte az árkot, de
válla fölött engem figyelt és nem nézett a lába elé. Belerohant egy
megszáradt agyagrögbe, mely kemény volt, akár a kő és a bokája kifordult.
Elvágódott a földön, majd ismét talpra szökkent, akár egy akrobata. Ismét
futni próbált, de a fájdalomra, ami végighasított törött bokáján, hirtelen
megtorpant. Bicegve tett egy-két lépést, majd fél lábon ugrált az árok felé.
– Most végre az enyém vagy! – rikoltottam oda neki, mire megfordult
és fél lábon egyensúlyozva nézett rám, ahogy közeledtem felé a szekérrel.
Az arca sápadt volt, de abban a leopárdtekintetben ott szikrázott kegyetlen,
torz lelkének minden keserűsége és gyűlölete.
– Ő az apám! – kiáltotta mellettem úrnőm, miközben a herceg arcát
melléhez szorította, hogy ne lássa ezt a szörnyűséget. – Hagyd, Taita. Az
én vérem.
Még életemben nem fordult elő, hogy ne engedelmeskedtem volna neki,
ez volt az első eset. A kisujjamat se mozdítottam, hogy megállítsam a
lovakat, de közben egyenesen Intef úr szemébe néztem és ez egyszer
félelem nélkül.
A legvégén majdnem sikerült ismét rászednie. Megint oldalra vetette
magát és olyan fürgeség, olyan erő volt benne, hogy elkígyózott a szekér
meg a kerekek elől, de a késeket már nem kerülhette el. Az egyik forgó kés
beleakadt vértjének halpikkelyébe. A kés hegye átszakította vértjét és
beleakaszkodott a hasába. Zsigerei rátapadtak, rátekeredtek a forgó késre,
amely úgy rántotta ki őket, mint mikor a piacon a halaskofa egy olyan nagy,
kék, folyami sügért belez.
Saját beleinek síkos kötelén vontattuk magunk mögött, de lassanként
lemaradt, ahogy beleinek kusza tekervényéből egyre több szakadt ki nyitott
hasüregén át. Két kézzel kapaszkodott egyre fogyó beleibe, de az
kicsúszott ujjai közül, mint valami iszonyú köldökzsinór, mely szekerünk
forgó kerekéhez kötötte.
Sikoltozása olyan hang volt, melyet életemben soha többé nem akarok
hallani. Visszhangjai néha még ma is kísértenek rémálmaimban, így mégis
sikerült neki még egy utolsó kegyetlenséggel sújtania engem. Sosem
tudtam elfelejteni, pedig annyira szerettem volna.
Amikor ez az irtózatos kötél, melynél fogva végigvonszoltuk a fekete
talajon, elszakadt, ott hevert a termőföld közepén. Azok a borzalmas
sikolyok végre elnémultak és csak feküdt ott mozdulatlanul.
Megállítottam a lovakat, Tanus lecsúszott hátasáról és hátrajött a
szekérhez. Leemelte úrnőmet és a herceget, majd magához szorította őket.
Úrnőm sírt.
– Jaj, ez iszonyú volt! Bármit is tett velünk, mégiscsak az apám volt.
– Most már minden rendben – ölelte magához Tanus. – Már vége.
Memnon herceg anyja válla fölött nagyapja elterült holtteste felé lesett,
olyan elragadtatással, amivel csak a gyerekeket tudja elbűvölni a halál
borzalma. Csengő hangján váratlanul azt csipogta: – Gonosz ember volt.
– Igen – helyeseltem halkan –, nagyon gonosz ember volt.
– A gonosz ember most már meghalt?
– Igen, Mem, meghalt. Most már mindnyájan nyugodtabban alhatunk.
Erősen meg kellett hajtanom a lovakat a folyóparton, hogy utolérjük a
flottát, de végre sikerült egy vonalba kerülnünk Kratas gályájával és ő
felismert ebben a szokatlan járműben. Még e széles vízen át is nyilvánvaló
volt döbbenete. Később elmondta nekem, azt hitte, hogy mindnyájan
biztonságban vagyunk a kis flotta valamelyik vezérhajóján.
Mielőtt elhagytuk a szekeret, a lovakat szabadon eresztettem. Aztán
begázoltunk a vízbe, hogy elérjük azt a kis csónakot, amit Kratas kiküldött
értünk.

A hikszoszok azért nem hagytak minket ilyen könnyen elmenni. Ahogy

haladtunk dél felé, szekereik nap mint nap követtek minket a Nílus
mindkét partján.
Valahányszor visszanéztünk a Hórusz lehelete tatjából, láttuk a minket
követő ellenség hadoszlopainak porát. Gyakran a por sötétebb
füstfelhőkkel keveredett, azokat a folyóparti városokat és falvakat jelezve,
melyeket a hikszoszok kiraboltak és felégettek. Valahányszor elhaladtunk
egy egyiptomi város mellett, kis hajók csapatai csatlakoztak flottánkhoz,
így kis hajóhadunk száma nap mint nap növekedett.
Előfordult, hogy a szél kedvezőtlenre fordult, ilyenkor a szekerek
utolértek minket. Láthattuk csapataik csillogását mindkét parton és a vízen
át hallottuk durva, de hiábavaló gúnyolódásukat és kihívásaikat. Ám a mi
örökkévaló Nílus Anyánk megvédett minket, amint azt már századok óta
tette, a folyón nem tudtak hozzánk férkőzni. Aztán a szél ismét északira
fordult és mi újból előrehúztunk, a porfelhők meg elmaradtak mögöttünk
az északi láthatáron.
– A lovaik már nem bírják sokáig ezt az üldözést – mondtam Tanusnak
a huszadik nap reggelén.
– Ne légy ennyire biztos ebben. Salitisnak ott van Mamose fáraó
kincseinek és a kettős korona törvényes örökösének csábító vonzereje –
jelentette ki Tanus. – Az arany és a hatalom varázsa csodálatos módon
megszilárdítja az elszántságot. Még találkozunk velük, nem most láttuk
utoljára a barbárokat.
Másnap reggel a szél ismét megfordult és a szekerek lassan újból utolér-
tek minket, megelőzve kis flottánk vezérhajóit, épp akkor, amikor Hápi ka-
pujához közeledtünk, ahhoz az első gránitfalhoz, mely Elephantine alatt ös-
szeszűkíti a folyót. Köztük a Nílus az egyik parttól a másikig alig négyszáz
lépésnyire szűkül és a fekete gránitsziklák mindkét oldalon szinte merőle-
gesen emelkednek a magasba. A folyó sodra teljes erejével fordult ellenünk,
ahogy örvénylőn zúdult át Hápi kapuján, így aztán sebességünket teljesen
visszaszorította. Tanus friss, pihent embereket rendelt az evezők mellé.
– Azt hiszem, igazad van, Taita. Itt fognak várni ránk – mondta nekem
komoran, majd alighogy kimondta, máris előremutatott. – Már ott is
vannak.
A flotta élén a Hórusz lehelete épp beért a kapuk közé, így egészen
hátra kellett hajtani fejünket, hogy felnézhessünk a sziklákra. A hikszosz
íjászok alakja, akik magasan a kiugró sziklaszirteken álltak, ebből a
látószögből megrövidült, és mind torz törpéknek látszottak.
– Ebből a magasságból mindkét partról akadálytalanul lőhetik ki
nyilaikat – dünnyögte Tanus. – A mai nap folyamán végig remek célpont
leszünk nekik. Nehéz lesz ez mindnyájunknak, de különösen az
asszonyoknak meg a gyerekeknek.
A valóság még annál is rosszabb volt, mint amire Tanus számított. Az
első nyílvessző, amit a fölöttünk lévő szikláról gályánkra kilőttek, kékes
füstcsíkot húzott maga után az égbolt kékjén, amint lefelé ívelt és csupán
egy könyöknyire hajónk orrától a vízbe csapódott.
– Tűznyilak – bólintott Tanus. – Isinét igazad volt, Taita. Ezek a
barbárok gyorsan tanulnak.
– Még egy majmot is könnyen megtaníthatsz újabb fortélyokra. – Én
legalább annyira gyűlöltem a hikszoszokat, mint hajóinkon bárki más.
– Hát akkor most meglátjuk, vajon ezek a te fújtatóid ugyanolyan jól
pumpálják-e be a vizet a hajóba, mint ahogy kipumpálják belőle – mondta
Tanus.
 Előre sejtettem ezt a tűzesős támadást, ezért az elmúlt négy nap során
azokon a gályákon dolgoztam, melyeket Tanus felszerelt az általam
tervezett vízpumpákkal. Most, hogy minden hajó felzárkózott, Tanus
elrendelte, hogy a kapitányok vonják le vitorláikat, majd vizet pumpáltunk
a hajók fedélzetére és alaposan átnedvesítettük az árbocokat meg a
kötélzetet is. Minden hajó fedélzetére vízzel telt bőrvödröket készítettünk,
aztán – mindig egyik gályánk kíséretében – a hajók egyenként megindultak
a folyó gránit övezte szűkülete és a hikszoszok tüzes nyílzápora felé.
Két teljes napot vett igénybe, hogy sikerüljön átjuttatni a flottát, mivel a
sziklák elfogták a szelet. A szorosban a levegő forró volt és nyugodt, min-
den hajót az evezősöknek kellett átvinni az áramlattal szemben. A nyilak
szép, szikrázó parabolaként hullottak ránk és belekaptak árbocainkba meg
a hajók fedélzetébe. Egyenként mind fellobbant és lángját a vödrök lán-
cával vagy a kísérő gálya bőrtömlős vízpumpájával kellett elfojtanunk. Ezt
a támadást semmiképp nem tudtuk viszonozni, mivel az íjászok nagyon
magasan voltak. A mi kisebb horderejű íjaink nem értek el odáig. Amikor
Remrem egy csapattal partra szállt, hogy elűzze őket, embereit lelőtték, és
súlyos veszteségek árán kénytelen volt visszavonulni a csónakokba.
Azok a hajók, melyeknek sikerült átjutniuk, mind égett,
megperzselődött foltokkal voltak tele. Aztán akadt sok, mely nem volt
ilyen szerencsés. A hajón fellobbanó lángokkal a vödrök meg a pumpák
nem tudtak megbirkózni, és a tűz elemésztette őket. Ezeket el kellett
vágnunk és hagyni, hogy a víz visszasodorja őket, ami nagy kavarodást és
rémületet okozott a szoros előtt várakozó hajók között. A legtöbb esetben a
legénységet és az utasokat sikerült kimentenünk, még mielőtt a tűz
elharapódzott volna, de néhány esetben már erre sem maradt időnk. A
lángok közt sikoltozó asszonyok és gyerekek hangja épp elég volt ahhoz,
hogy szívemben megdermedjen a vér. Örökké szemem előtt marad e
szörnyű nap képe, amint az egyik égő bárkából vízbe ugrik egy fiatal nő,
hosszú haját úgy fonták körül a lángok, akár egy menyasszonyi koszorú.
Több mint ötven hajót vesztettünk Hápi kapujánál. A flotta minden
hajóján gyászzászlók lobogtak, ahogy tovább vitorláztunk Elephantine felé,
de legalább úgy tűnt, hogy mostanra a hikszoszok és lovaik kellőképp
kimerültek a hosszú üldözésben. Már nem mocskolta porfelhő az északi
láthatárt, végre lélegzetvételnyi szünethez jutottunk, hogy meggyászolhas-
suk halottainkat és kijavíthassuk a hajókat.
Mindazonáltal abban egyikünk sem hitt, hogy teljes egészében feladták
volna. Végül a fáraó kincsének csábereje úgyis túl erősnek bizonyult ahhoz,
hogy ellenálljanak neki.
Mivel a gálya fedélzetéhez voltunk kötve, Memnon herceggel sok időt
töltöttünk együtt a hátsó emeleti fedélzet védőteteje alatt. Ott mohó
kíváncsisággal hallgatta meséimet, vagy figyelte, amint hadseregünk
számára tervezem és faragcsálom annak az új íjnak első modelljét,
melynek alapötletét a visszakanyarodó hikszosz íjak adták. Mostanra már ő
is megtanulta azt a régi fortélyt, hogy figyelmemet csak akkor tudja
magára vonni, ha folyamatosan kérdezget.
– Most mit csinálsz, Taita?
– Egy új íjat.
– Igen, de miért?
– Jól van, elmondom. A mi egyívű íjunk, eltekintve attól, hogy nincs
elég nagy ereje és hordtávolsága, túl hosszú ahhoz, hogy a szekérről lőjünk
vele. – Komoly képpel hallgatta magyarázatomat. Még amikor egészen
kicsi volt, akkor sem gügyögtem vele, hanem mindig úgy szóltam hozzá,
mint velem egyenrangú beszélgetőtárshoz. Ha néha nem is értette, amit
mondtam, legalább boldogan hallgatta hangomat.
– Most már teljes egészében meg vagyok győződve arról, hogy jövőnk a
lovakban és a szekerekben szunnyad, s biztosra veszem, hogy ezzel
felséged is egyetért. – Fölnéztem rá. Te is szereted a lovakat, igaz, Mem?
Ezt már pontosan értette. – Igen, szeretem a lovakat, különösen
Türelmet és Pengét – bólintott rá lelkesen.
Már három tekercset teleírtam tűnődéseimmel és vázlataimmal, hogy
elképzeléseim szerint miként lehetne e harci tőkét a leghasznosabban
kamatoztatni. Szerettem volna mindezt részletesen megbeszélni Tanusszal,
de Egyiptom Nagy Oroszlánja minden, lóval kapcsolatos ügyben kelletlen
és felületes volt.
– Ha kell, hát csináld meg ezeket az átkozott dolgokat, de ne fecsegj
nekem itt róluk – mondta Tanus.
A herceg sokkal fogékonyabb hallgatóság volt. Miközben én dolgoztam,
minderről hosszasan elbeszélgettünk, ám ennek gyümölcse csak jóval
később érett be. Memnon elsőként mindig Tanus társaságát kereste, de
engem is majdnem ugyanannyira szeretett, így aztán hosszú, boldog órákat
töltöttünk el egymás társaságában.
Kezdettől fogva kivételesen korán érő, értelmes gyerek volt. Képességei
kezem alatt sokkal gyorsabban fejlődtek ki, mint bárkié, akivel valaha is
foglalkoztam. Ilyen idős korában még úrnőm se tanult ily gyorsan.
Készítettem Memnonnak egy játékíjat, mely olyan volt, mint aminek a
tervein dolgoztam és szinte azon nyomban tökéletesen elsajátította
használatát. Hamarosan a gálya teljes hosszán át ki tudta lőni kis nyilait, a
rabszolgalányok és dajkái legnagyobb felháborodására, mivel általában ők
voltak kedvenc célpontjai. Ha a herceg íjával volt felfegyverkezve, egyikük
sem mert lehajolni, mert húsz lépésnyiről nemigen vétett el egy
felkínálkozó női feneket.
Az íj után legkedvesebb játéka az az apró szekér és ló volt, amit neki
faragtam. Még egy apró bábut is csináltam neki hajtónak, gyeplővel a
kezében, hogy irányíthassa a befogott lovakat. A herceg a kis emberkét
nyomban elnevezte Memnek, a lovakat meg Türelemnek és Pengének.
Fáradhatatlanul csúszott-mászott a fedélzeten, miközben a kis szekeret, az
épp odaülő lóhangokat utánozva, tolta maga előtt, majd időnként felkiáltott,
hogy: – Gyia! – meg: – Hőhe!
Annak ellenére, hogy még csak kisfiú volt, mindig tisztában volt
környezetével. Szikrázó, fekete tekintetét nemigen kerülte el semmi, ami
körülötte történt, így aztán nem lepődtem meg azon, hogy még a Hórusz
lehelete legénysége előtt, elsőként vette észre a folyó jobb partján, messze
előttünk azt a különös alakot.
– Lovak! – rikoltotta, majd egy pillanat múlva: – Nézd, nézd! Ez Hui!
Odarohantam mellé a hajóorrba és a szívem csak úgy úszott a
boldogságtól, amikor rájöttem, hogy igaza van. Hui volt az, ki Penge hátán,
teljes vágtában közeledett felénk a folyóparton.
– Hui áthozta a lovakat Elephantine-ba. Ezért megbocsátom neki
minden bűnét és ostobaságát. Huinak sikerült megmentenie a lovaimat.
– Nagyon büszke vagyok Huira – jelentette ki a herceg komolyan, olyan
pontosan leutánozva szavaimat és hanghordozásomat, hogy úrnőm és
mindazok, akik körülöttünk álltak, hangos nevetésre fakadtak.

Ahogy elértük Elephantine-t, végre lélegzethez juthattunk és kipihenhettük

magunkat. A minket üldöző szekereknek már oly sok napja nem volt
nyoma, hogy a flotta és a város hangulata bizakodó derűlátásba csapott át.
Az emberek már arról kezdtek beszélni, hogy nem kellene tovább
menekülni délre, hanem itt kéne maradni a katarakták alatt és szervezni
egy új sereget, mely szembe tud szállni a hódítókkal.
Én nem hagytam, hogy úrnőmet is megfertőzze ez a bizakodás, mely
oly sovány talajban gyökeredzett. Meggyőztem őt arról, hogy az a látomás,
melyet az Útvesztőkben láttam, megmutatta nekünk az igazi utat és sor-
sunk még mindig délre szólít minket. Közben pedig változatlanul folytat-
tam a felkészülést az útra. Azt hiszem, hogy ekkorra már nem is annyira a
hikszoszok előli menekülés szükségessége, mint inkább maga a kaland
foglalkoztatott, melynek ellenállhatatlan varázsa teljes egészében úrrá lett
rajtam.
Látni akartam, hogy mi van a kataraktákon túl és éjszakánként, miután
visszatértem a kikötőből, ahol naphosszat dolgoztam, még a késői dékánok
is a palota könyvtárában találtak, amint azoknak a beszámolóit olvastam,
akik előttünk már megtették az első lépést az ismeretlen felé.
Azt írták, hogy a folyó végtelen és megy tovább, egészen a világ végéig.
Azt is leírták, hogy az első katarakta után jön egy újabb, mely sokkal
félelmetesebb, s nincs ember, se hajó, mely azt valaha is legyőzhetné. Azt
állították, hogy az út az első kataraktától a következőig egy teljes évig tart
és a folyónak még azután sincs vége.
Látni akartam. Mindennél jobban szerettem volna látni, hogy ez a nagy
folyó, mely az életünket jelenti, honnan ered.
Amikor aztán végül a lámpás fénye mellett, a tekercs fölött elaludtam,
álmomban ismét előttem volt a látomás, ahogy kedvesen fogad az istennő,
ki fenn ül a hegyen és hatalmas hüvelyéből roppant erővel tör elő az a két
vízsugár. Bár alig aludtam valamit, már hajnalban felébredtem és frissen,
izgatottan rohantam a kikötőbe, hogy folytassam a készülődést az útra.
Szerencsém volt, hogy a hajókötélzet zöme itt készült, Elephantine
műhelyeiben. Imigyen a rendelkezésemre álló legfinomabb, len
hajókötelek közül válogathattam. Volt köztük vékony, akár az ujjam, a
másik meg olyan vastag volt, mint a combom. Ezekkel töltöttem meg
minden létező helyet, amit még találtam a hajók már amúgy is túlzsúfolt
rakodóterében. Pontosan tudtam, hogy milyen nagy szükségünk lesz majd
ezekre, amikor a kataraktákhoz érünk.
Nem volt meglepő, hogy itt, Elephantine-ban megmutatkozott, hogy
társaságunkban kinek gyáva a szíve és kiben nincs elszántság. Thébából
való menekülésünk viszontagságai sokukat meggyőzték arról, hogy inkább
bízzák magukat a hikszoszok könyörületére és kegyelmére, mint hogy
folytassák az utat a perzselő déli sivatagok felé, ahol még vérszomjasabb
emberek és fenevadak várnak rájuk.
Amikor Tanus meghallotta, hogy mily sok ezer polgár ég a vágytól,
hogy elhagyhassa a flottát, így üvöltött: – Átkozott hitszegők és árulók!
Tudom, hogy mit kell tenni velük. – Majd kifejezésre juttatta azon
szándékát, hogy csapataival visszaűzi őket a hajók fedélzetére.
Ezt először úrnőm is támogatta. Ám az ő indítékai egészen mások
voltak. Úrnőmet csupán alattvalóinak jóléte foglalkoztatta, meg a
fogadalma, miszerint egyiküket sem hagyja itt, hogy áldozatul essen a
hikszosz rémuralomnak.
 Fél éjszakán át vitáztam velük, mire sikerült meggyőznöm őket, hogy
nekünk csak jobb, ha nem viszünk magunkkal vonakodó, kelletlen utasokat.
Végül Lostris királynő kiadott egy rendeletet, miszerint bárki, aki
Elephantine-ban óhajt maradni, maradhat, de azért e nyilatkozathoz még
finoman hozzátett valamit, ami oly igen jellemző volt rá. Ezt hangosan
kihirdették a város minden utcáján és a kikötőben, ahol hajóink álltak.

Én, Lostris királynő, Egyiptom kormányzó uralkodója, a két

királyság és a kettős korona örökösének, Memnon hercegnek anyja,
ezennel tudtára adom ezen föld népének ünnepélyes ígéretem.
Fogadalmat teszek az istenek előtt, hogy ők legyenek tanúim.
Megesküszöm nektek, midőn a herceg eléri nagykorúságát, visszatérek
vele Elephantine városába, itt Egyiptom trónjára emelem, s homlokára
helyezem a kettős koronát, hogy kiűzze az elnyomókat és igazságosan,
kegyelemben uralkodjék fölöttetek, míg élete napjai leperegnek.
Én, Lostris királynő, Egyiptom kormányzó uralkodója szóltam
imigyen hozzátok.

Ezen rendelet és nyilatkozat százszorosára növelte azt a szeretetet és

hűséget, amit a közemberek éreztek úrnőm és a herceg iránt. Kétlem, hogy
történelmünk során volt még egy olyan uralkodó, akit ily őszintén szerettek
volna, mint őt.
Amikor elkészült az összeírás azokról, kik velünk tartanak a
kataraktákon túlra, cseppet sem lepett meg, hogy zömében azokból állt,
kiknek hűségét és szakmai tudását a legtöbbre becsültük. Azok közt, kik
Elephantine-ban kívántak maradni, jórészt olyanok voltak, kikről boldogan
lemondtunk, beleértve a papságot is, melynek nagy része ebbe a csoportba
tartozott.
Mindazonáltal az idő bebizonyította, hogy azok is sokat tettek értünk,
kiket hátrahagytunk és Elephantine-ban maradtak. Vándorlásunk hosszú
évei során ők tartották életben az emberek szívében a lángot, Memnon
herceg emlékét és Lostris királynő ígéretét, miszerint visszatérnek
hozzájuk. A hikszosz rémuralom hosszú, keserű évei során a herceg
visszatértének legendája fokozatosan elterjedt mindkét királyság területén.
Végül Egyiptomban az első kataraktától a Nílus hét torkolatáig, a nagy
deltáig, már mindenki hitte, hogy vissza fog térni, és imádkoztak, hogy az
a nap minél előbb eljöjjön.
Hui a nyugati part földjén, a narancssárga fövenydombok mögött,
közvetlenül a folyó mellett helyezte el lovaimat. A herceggel naponta
kimentünk oda és bár egyre nehezebb volt, azért még most is a nyakamban
ült, hogy jobban lássa az egész ménest.
Ekkorra Memnon már minden kedvencét név szerint ismerte és Türelem
meg Penge, ha odahívta őket, a kezéből ették a gabonalepényt. Amikor
először lovagolt az én segítségem nélkül, teljesen egyedül Türelem hátán, a
kanca olyan szelíd volt vele, mintha saját csikajával lenne, a herceg meg
hangosan kiáltozott izgalmában, hogy egymaga nyargalhat könnyű
vágtában.
Hui Thébától idáig sok mindent megtudott arról, hogyan kell kezelni a
ménest, ha úton vagyunk, így aztán ezt a tudást felhasználva, utunk
következő szakaszához, részletesen megterveztük a gondozásukkal és
ellátásukkal kapcsolatos teendőket. Elmagyaráztam Huinak azt is, hogy
milyen szerepet szánok a lovaknak a kataraktákon való átkelés során és
megbíztam, hogy a hajtókkal meg a lovászokkal fonjanak és sodorjanak
minél több hámot.
Tanusszal az első adandó alkalommal fölmentünk a folyón, hogy felde-
rítsük a kataraktákat. A víz olyan alacsony volt, hogy a szigetek mind kilát-
szottak. A köztük lévő csatornák is olyan sekélyek voltak, hogy helyenként
az ember úgy gázolhatott át rajtuk, hogy a fejét még el se lepte a víz.
A katarakták hosszú mérföldekre kinyúltak. A víz kígyózva, kanyarogva
tekergett a vízmosta gránittömbök hatalmas, csillogó zűrzavarában. Még
engem is megrémített és elbátortalanított az előttünk álló feladat, Tanus
meg szokás szerint kegyetlenül őszinte volt.
– Itt még egy csónakot se tudsz átvinni anélkül, hogy szét ne hasadjon
az alja. Akkor meg mihez kezdünk egy jól megterhelt gályával? Talán
átvisszük a te átkozott lovaid hátán? – nevetett, de ebben a nevetésben
vidámságnak semmi jele nem volt.
Elindultunk vissza Elephantine-ba, de még mielőtt a városba értünk vol-
na, magamban eldöntöttem, hogy előre csak egy módon jutunk – ha a hajó-
kat itthagyjuk és a szárazföldön megyünk. Azt a sok megpróbáltatást, amit
ez az út jelentene, még elképzelni is nehéz volt. Mindazonáltal úgy véltem,
hogy a katarakták fölött, a folyóparton újból megépíthetjük flottánkat.
Amikor visszaértünk Elephantine szigetére, a palotába, Tanusszal
nyomban a fogadóterembe mentünk, hogy minderről beszámoljunk Lostris
királynőnek. Nyugodtan végighallgatott minket, majd megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy az istennő máris elhagyott volna minket – majd az
egész udvarral együtt levezetett minket Hápi templomába, mely a sziget
déli csücskében állt.
Bőséges áldozatot mutatott be a istennőnek, majd mindnyájan egész
éjjel imádkoztunk és kértük Hápit, hogy vezéreljen minket. Én nem hiszek
abban, hogy az istenek kegyét elnyerhetjük azzal, ha elvágjuk néhány kecs-
ke nyakát és szőlőfürtöket helyezünk a kőoltárra, ettől függetlenül legalább
olyan buzgón imádkoztam, mint a főpap, bár hajnal felé már kibírhatat-
lanul fájt a fenekem a hosszú virrasztástól, amit a kőpadon töltöttem.
Amint a felkelő nap sugarai a szentély ajtaján át megvilágították az
oltárt, úrnőm leküldött a nilométerhez. Még nem értem el a legalsó lépcsőt,
amikor azt vettem észre, hogy bokáig állok a vízben.
Hápi meghallgatta imáinkat. Bár még hetek voltak hátra a szokásos
áradásig, a Nílus vize mégis, már most emelkedni kezdett.

Egy napra rá, hogy a vizek emelkedni kezdtek, egyik gyors felderítő
gályánk, melyet Tanus hagyott hátra, hogy figyelje a hikszosz csapatok
mozgását, az északi szél szárnyán, sebesen jött fel a folyón. A hikszoszok
ismét megindultak. Egy héten belül Elephantine-ba érnek.
Tanus úr főseregével nyomban elindult, hogy előkészítse a katarakták
védelmét, és Merkeset úrra meg rám hagyta embereink behajózását.
Merkeset urat sikerült annyi időre lerángatnom ifjú felesége hasáról,
ameddig aláírta azokat a parancsokat, melyeket oly aprólékos gonddal
készítettem elő neki. Ezúttal sikerült elkerülnünk a zűrzavart és azt a páni
rémületet, ami Thébában lett úrrá rajtunk. A flotta szép rendben készült fel,
hogy útnak induljon a katarakták uszályának vége felé.
Ötvenezer egyiptomi sorakozott a folyó két partján és sírva, Hápi
himnuszait énekelve, pálmalevelekkel intettek búcsút nekünk, ahogy
elvitorláztunk. Lostris királynő, oldalán a kis herceggel, a Hórusz lehelete
orrában állt, és mindketten integettek a parton álló tömegnek, ahogy lassan
haladtunk felfelé a folyón. Huszonegy évesen úrnőm szépségének csúcsán
volt. Szinte vallásos áhítat kerítette hatalmába mindazokat, kik tekintetüket
rávetették. E szépség tükröződött a mellette álló gyermek arcán is, ki apró
kezében elszántan tartotta Egyiptom pásztorbotját és korbácsát.
– Visszatérünk – kiáltotta nekik úrnőm és a herceg visszhangozta
szavait: – Visszatérünk. Várjatok ránk. Visszatérünk.
A legenda, mely kiégett, elnyomott földünket a legsötétebb időkben is
életben tartotta, azon a napon született meg anyánk, a nagy folyó partjain.

Amikor másnap délben elértük a katarakták csücskét, a sziklákkal teli

szurdok már a sebesen iramló víz selymes zöld zúgója volt. A hánykolódva,
zsörtölődve morgó víz helyenként fehéren habzott, de szörnyű ereje még
nem szabadult el egészen.
A folyó életének körforgásában ez volt az a pillanat, mely
vállalkozásunkra nézve a legkedvezőbb. A víz már elég magas volt ahhoz,
hogy hajóink átjussanak anélkül, hogy megfeneklenének, de az ár még nem
volt oly nekivadult, hogy visszacsapja őket és uszadékfává zúzódjanak a
katarakták gránitlépcsőin.
Tanus a hajókat irányította, míg én Huival, Merseket úr névleges
parancsnoksága alatt, a parti csoportokat. A kedélyes öregnek a kezébe
nyomtam egy kancsóval a legfinomabb borból, másik kezével meg csinos
kis tizenhat éves feleségét ölelte az alatt a náddal fedett védőtető alatt, amit
egy, a szurdok feletti magaslaton állítottam fel neki. Az elkövetkezendő
napok során szépen elengedtem a fülem mellett azokat a kapkodó,
ellentmondásos parancsokat, amiket e nemesúr időről időre leküldözgetett
nekem és szép nyugodtan folytattuk az első kataraktán való átkelést.
A parton a legerősebb köteleket terítettük ki és lovainkat tízesével
fogtuk be. Hamar rájöttünk, hogy egyszerre tíz fogatnál – azaz száz lónál –
nem tudunk többet kezelni és a főkötélnél párosával fogtuk be őket. Ennél
több lóval itt egyszerűen nem boldogultunk.
A lovak mellett még közel kétezer ember volt a második kötél és a
vontatókötél mellett. A lovakat és az embereket óránként váltottuk, így
mindig friss erőkkel dolgoztunk. A folyó veszélyes kanyarulatainál a másik
partra és a kiálló gránitszigetekre is állítottunk embereket. Ezek hosszú
rudakkal voltak felszerelve, hogy miközben mi vontatjuk a hajót, ők védjék
a hajótestet, nehogy sziklának ütközzön. Embereink mind a folyó mentén
születtek és jobban ismerték a hajókat, meg a Nílus kedélyének változásait,
mint saját feleségüket. Tanusszal kidolgoztunk egy kürtjelekből álló
rendszert a hajók és a parti egységek között, ami olyan simán működött,
hogy az még legvérmesebb reményeimet is felülmúlta.
A hajók fedélzetén a matrózoknál is hosszú rudak voltak, hogy azzal
taszíthassák előre magukat és védjék a hajóorrot. Miközben dolgoztak, a
folyami hajósok ősi dalait énekelték. Az átkelést elsőként a Hórusz lehelete
kísérelte meg. Az éneklés meg a lovakat irányítók kiáltozása
összekeveredett a Nílus vizének fojtott dübörgésével, ahogy előrevontattuk
és orra belemélyedt az első zúgó sebes sodrásába.
A zöld vizek felcsaptak és nekifeszültek orrának, de ez az erő nem volt
elég ahhoz, hogy legyőzze elszántságunkat és kétezer emberünk meg száz,
keményen dolgozó lovunk erejét. A Hórusz leheletét átvontattuk az első
zugon és üdvrivalgás tört fel belőlünk, amint besiklott az utána következő,
nyugodt, mélyzöld vizekre.
De még hat mérföld állt előttünk. Lecseréltük az embereket meg a
lovakat, majd ismét nekifeszültünk és vontattuk tovább a következő, sebes
sodrású, nyugtalanul örvénylő szakasz felé, ahol a sziklák úgy álltak ki a
vízből, mint megannyi hatalmas víziló fej, mely gránitagyaraival arra vár,
hogy felhasítsa és széttépje a gálya törékeny törzsbordáit. Hat mérföldön át
kellett megküzdenünk ezekkel a kegyetlen zuhatagokkal, ahol halál és
pusztulás örvénylett minden egyes szikla körül. De a kötelek erősek voltak
és az emberek meg a lovak, egymást váltva, kitartóan haladtak tovább.
Úrnőm ott haladt a parton a verejtékező emberek mellett. Még a
perzselő nap hevében is frissnek, üdének tűnt, akár egy virág, nevetése és
tréfálkozása pedig új erőt adott az embereknek. Együtt énekelte velük a
munkadalokat és vele együtt, én is csatlakoztam a kórushoz. Menet közben
újabb szövegeket is költöttünk. Az emberek nevettek a sikamlós verseken
és újult erővel feszültek neki a vontatókötélnek.
Memnon herceg Penge hátán lovagolt az élen. Hui egy kötelet erősített a
ló szügyére, az állat mellső lábai mögé, hogy Memnon megkapaszkodhas-
son, mivel a lába még túl rövid volt ahhoz, hogy szilárdan megtámaszthas-
sa magát. Csupán Penge széles háta mellett meredezett, meglehetősen
nevetséges, cseppet sem méltóságteljes szögben. A herceg büszkén
odaintett apjának, aki a gálya hátsó emeleti fedélzetén állt.
Amikor a zuhatagok felett végre elértük a folyó mély, nyugodt vizét, a
matrózok munkadal helyett Hápi dicsőítő himnuszát énekelték, aki segített
nekünk és átvezérelt minket.
Úrnőm egyszer visszament a gálya fedélzetére és a kőművesek vezetőjét
hívatta. Megparancsolta neki, hogy a szurdokot övező gránittömbökből
vágjanak ki egy obeliszket. Mialatt mi a flotta többi hajójának
átvontatásával küszködtünk, a kőművesek nagy hévvel és vésőikkel láttak
neki, hogy a hatalmas hegytömbből egy magas, karcsú, márványos
oszlopot emeljenek. Amikor elkészültek és lefejtették róla az
ágyazóanyagot, belevésték azokat a szavakat, melyeket úrnőm diktált
nekik és a fáraó ikonográfiáját használva, úrnőm és a herceg nevét
helyezték el a királyi kartusba.
Ahogy haladtunk előre a kataraktákon való átkeléssel, lépésről lépésre,
egyre gyakorlottabban csináltuk. A Hórusz leheletének átvontatásához egy
teljes napra volt szükségünk. Az elkövetkezendő hét során már feleennyi
idő is elég volt és egyszerre öt-hat hajót is vontattunk a zuhatagokon át.
Már-már olyan volt, mint egy királyi felvonulás, ahogy az egyik gálya
szorosan a másik nyomában haladt. Egyszerre, egy időben tízezer ember és
ezer ló dolgozott a kötelek mellett.
Már több mint száz hajó horgonyzott a Nílus partja mellett, a zuhatagok
fölötti, csöndes, mélyzöld vízben, amikor a hikszoszok ismét ránk
támadtak.
Salitis királyt kissé késleltette, míg kirabolta és kifosztotta Elephantine
városát és nem jött rá nyomban, hogy gályáinkon a fáraó hatalmas
kincseivel, folytattuk utunkat felfelé a folyón. Mindaz, amit a folyóról
tudott, amit kémei és Intef úr mondhattak neki, meggyőzte őt arról, hogy a
katarakták olyan akadályt jelentenek, melyen hajóval képtelenség átkelni.
Rengeteg időt elfecsérelt Elephantine városában, mielőtt ismét a
nyomunkba eredt.
Felforgatta és átkutatta az egész várost, meg a palotát a szigeten;
besúgókat pénzelt és megkínozta a foglyokat, hogy megtudja, hová lett a
kincs és a herceg. Elephantine lakói jól szolgálták hercegüket. Sokáig
kitartottak a hikszoszokkal szemben, hogy időt nyerjenek nekünk és
sikerüljön befejeznünk az átkelést.
Természetesen a végtelenségig nem tarthattak ki, előbb-utóbb valamely
szegény lélek a zsarnok kínzásainak hatására megtört. Salitis király ismét
befogta lovait és utánunk száguldott a katarakta szurdokába.
Tanus azonban alaposan felkészült erre az ütközetre. Parancsnoksága
alatt Kratas, Remrem és Astes gondosan előkészítették a terepet. Mindenkit,
aki nélkülözhető volt a hajóvontatásnál, visszaküldtünk, hogy segítsen
megvédeni a szurdokot.
Itt a terep volt a mi legjobb szövetségesünk. A szurdok meredek volt és
sziklás. A parti út a sziklás, egyenetlen terep miatt keskeny volt és
kanyargós. A folyó minden egyes kanyarulatánál meredek, barlangokkal
teli sziklák emelkedtek a magasba, megannyi természetes erődként állva
rendelkezésünkre.
A szűk szurdokban a szekerekkel nem lehetett mozogni. Azt sem
tehették meg, hogy a folyót elhagyva, a nyílt sivatagon át megkerüljék a
szurdokot. Ott kinn, a homokos pusztaságban nem találtak se itató-, se
legelőhelyet lovaiknak és a talaj is veszélyesen puha volt. Még mielőtt
sikerült volna elérniük a folyót, nehéz szekereik megfeneklettek volna és
belevesztek volna az úttalan sivatag homokjába. Nem volt választási
lehetőségük, kénytelenek voltak a keskeny folyóparton, libasorban
megközelíteni minket.
Kratasnak viszont bőségesen volt rá lehetősége, hogy továbbfejlessze e
természetes védelmi vonalakat azzal, hogy a legjobban védhető helyeken
kőfalakat emelt, íjászait ezen akadályok fölött a sziklákon helyezte el és a
parti út fölötti magaslatokon mesterséges sziklaomlásokat készített elő.
Ahogy a hikszosz előhad beért a szurdokba, nyomban nyílzápor fogadta
őket a magaslatokon levő, kőfalú sáncok mögül. Majd mikor leszálltak
szekereikről, hogy az útjukba helyezett kőakadályokat eltávolítsák, Kratas
üvöltve adta ki a parancsot, mire nyomban kiütötték az ékeket a meredély
peremén elhelyezett kövek alól.
Megindult a sziklaomlás és a hikszoszokra gördülő kőlavina embert,
lovat s szekeret a Nílus örvénylő, zöld vizébe sodort. Kratas mellett, a
szikla tetejéről figyeltem, ahogy fejük pörögve felmerül, majd eltűnik a
zuhatagban. Hallottam a sziklák közt halkan visszhangzó, kétségbeesett
kiáltásukat, amint nehéz vértjük lehúzta, és a fejük felett összecsapódó víz
örökre elnyelte őket.
Salitis király kitartó volt. Újabb csapatokat küldött előre, hogy tisztítsák
meg az utat és másszák meg a sziklákat, hogy elűzhessék csapatainkat a
magaslatokról. A hikszoszok félelmetesen sok embert és lovat veszítettek,
míg mi szinte teljesen sértetlenek voltunk. Amikor súlyos bronzvértjükben
nagy nehezen felküzdötték magukat a sziklákra, újabb nyílzápor zúdult
rájuk. Majd, mielőtt elérték volna állásainkat, Kratas parancsot adott
embereinek, hogy vonuljanak vissza a következő, hasonlóan előkészített,
erődített ponthoz.
Ezen egyoldalú vállalkozás csupán egyféleképpen végződhetett. Még
mielőtt akár félig is sikerült volna felküzdeniük magukat a szurdokban,
Salitis király kénytelen volt felhagyni üldözésünkkel.
Tanus és úrnőm is velünk volt a sziklák tetején, amikor a hikszoszok
megkezdték visszavonulásukat. Mögöttük az út tele volt szekérroncsokkal,
elhagyott fegyverekkel és vereségük szétszórt törmelékével.
– Fújjátok meg a tülköket! – adta ki a parancsot Tanus és a szurdok
visszhangzott ettől a csúfondáros harsonaszótól, amit a visszavonuló
hikszosz seregek után küldtünk. E szánalmas lovas felvonulás utolsó
szekere az az aranyozott, domborveretes szekér volt, melyen maga a király
állt. Még onnan fölülről, a meredély csúcsáról is felismertük Salitis magas,
kegyetlen alakját, fején a magas bronzsisakkal és fekete szakállával, mely
válla fölött lobogott hátra. Jobb kezével felemelte íját és fenyegetően
megrázta. Arca egészen eltorzult a tehetetlen, elkeseredett dühtől.
Addig néztük, míg el nem tűnt. Aztán Tanus kiküldte utána
felderítőinket, hogy kövessék egészen Elephantine-ig, arra az esetre, ha ez
esetleg csel lenne, csupán álvisszavonulás. A szívem mélyén tudtam, hogy
Salitis többé már nem jön utánunk. Hápi teljesítette ígéretét és ismét
védelmébe vett minket.
 Ezután megfordultunk és a hegyi kecskék ösvényét követve,
visszamentünk oda, ahol flottánk horgonyzott.

A kőművesek elkészültek az obeliszkkel. Olyan volt, akár egy tömör

gránitból készült dárda, mely az emberi magasságnak háromszorosára
nyúlt. Mielőtt a kőművesek belekezdtek volna a munkába, az arányokat és
a formát kijelöltem nekik a gránittömbön. Ennélfogva az emlékmű vonalai
oly kecsesek és kellemesek voltak, hogy midőn felállítottuk diadalunk
helyszínén, a katarakta utolsó, vad szakasza fölé nyúló meredek sziklafal
csúcsán, sokkal magasabbnak tűnt.
Minden emberünk összegyűlt alatta, midőn Lostris királynő a folyó
istennőjének ajánlotta a követ. Hangosan olvasta azt a feliratot, amit a
kőfaragók véstek bele a simára csiszolt kőbe.

Én, Lostris királynő, Egyiptom kormányzó uralkodója, özvegye

Mamose fáraónak, ki nyolcadik volt e néven, anyja a trónörökösnek,
Memnon hercegnek, ki énutánam uralkodni fog a két királyság felett,
rendeltem el ezen emlékmű emelését.
Ez legyen jele és biztosítéka fogadalmamnak, melyet Egyiptom
népének tettem, hogy visszatérjek a vadonból, hová a barbárok által
űzettem el.
Ezen kő uralkodásomnak első évében állíttatott fel, kilencszáz évvel
Kheopsz fáraó nagy piramisának elkészülte után.
Hadd álljon itt a kő oly mozdulatlanul, akár a piramis, míg
ígéretemet, hogy visszatérek, valóra nem váltom.

Ezután az összegyűlt emberek szeme láttára, a Vitézség Aranyát

helyezte Tanus, Kratas, Remrem, Astes és mindazon hősök nyakába, kik
lehetővé tették a kataraktákon való átkelést.
Végül, utolsóként engem szólított magához, és ahogy letérdeltem lába
előtt, suttogva, hogy egyedül csak én hallhassam, azt mondta: – Hogy is
feledkezhettem volna meg rólad, drága, hűséges Taitám? A segítséged
nélkül sosem jutottam volna el idáig – könnyedén megérintette arcomat –,
és tudom, hogy mennyire szereted ezeket a szép csecsebecséket. – Azzal a
nyakamba tette a súlyos Dicsőség Aranyát. Később lemértem és a súlya
harminc deben volt, öt debennel több, mint azé, melyet még a fáraó
adományozott nekem.
Ahogy visszafelé mentünk a szurdok szélén, úrnőm mellett haladva,
strucctoll napellenzőt tartottam feje fölé és ő többször is rám mosolygott.
Minden egyes mosolya sokkal értékesebb volt számomra, mint az a nehéz
lánc, amit a nyakamba helyezett.
Másnap reggel visszatértünk a Hórus lehelete fedélzetére, és hajónk
orrát ismét délnek fordítottuk. Megkezdődött hosszú utazásunk.

Hamarosan azt láttuk, hogy a folyó külsejében és jellegében megváltozott.

Már nem az a széles, derűs jelenvaló volt, mely egész életünkben erőt adott
és éltetett minket. Ez itt sokkal ridegebb és könyörtelenebb volt. Aligha
volt benne gyöngédség és megértés. Keskenyebb volt és mélyebb. A vidék
mindkét partján meredekebb volt és szaggatottabb, mindenütt szurdokok és
vízmosások hasították fel durván a kemény földet. Sötét, borongó sziklák
fordították felénk komoran ráncos homlokukat.
Helyenként a folyóparti árterületek annyira elkeskenyedtek, hogy a
lovakat, a marhákat meg a birkákat egyesével kellett végigterelni azon a
durva csapáson, melyet a vadkecskék tapostak ki a sziklák és a víz között.
Másutt meg a csapás teljes egészében eltűnt, mivel a part meredek
sziklaszirtjeit mosta a Nílus árja. Az állatokkal nem lehetett továbbmenni.
Hui kénytelen volt behajtani őket a folyóba és átúsztatni a zöld vizén a
túlpartra, ahol a sziklák kissé visszavonultak, így maradt annyi hely, hogy
állataink elhaladhassanak.
Ahogy teltek a hetek, emberi életnek nemigen akadtunk nyomára.
Egyszer felderítőink találtak egy szúette fatörzsből kivájt csónakot a
homokos parton és az árterületen néhány elhagyatott kunyhót. A náddal
fedett tetők megroskadtak és a kunyhók oldala nyitott volt. Megtaláltuk
néhány halfüstölő állvány maradványait és a tűzhelyek hamuját, de semmi
egyebet. Nem volt ott még egy cserépdarab vagy egy gyöngyszem sem,
melynek alapján legalább sejtelmünk lehetett volna róla, hogy milyen
népek jártak itt.
Már nagyon vártuk, hogy kapcsolatba léphessünk Kús törzseivel, mert
rabszolgára volt szükségünk. Egész civilizációnk a rabszolgatartáson
alapult és Egyiptomból csak néhányat tudtunk magunkkal hozni. Tanus
messze a flotta elé küldte ki felderítőit, hogy jókor figyelmeztessenek
minket az első emberi településre, s így elegendő időnk legyen
megszervezni a rabszolgafogást. Egyáltalán nem találtam visszásnak vagy
nevetségesnek azt a tényt, hogy én, ki magam is rabszolga voltam, oly sok
időmet és energiámat áldoztam arra, hogy megtervezzem, miként
szerezhetünk újabb rabszolgákat.
Minden gazdagságnak négy alapvető tényezője van: a föld, az arany, a
rabszolga és az elefántcsont. Hittük, hogy az előttünk lévő föld gazdag és
mindezeknek bőviben van. Ha meg akarunk erősödni, hogy vissza-
térhessünk és kiűzhessük a hikszoszokat Egyiptomunkból, akkor ezen az
ismeretlen földön, melyen most vitorlázunk, gazdagságra kell lelnünk.
Lostris királynő kiküldte aranykutatóit a folyó menti hegyekbe, melyek
mellett elhaladtunk. Szurdokokon és kiszáradt vízmosásokon másztak fel,
minden számításba jöhető helyen kapartak és ástak. A felszínen lévő kvarc-
és kristályospala-rétegekből mintát vettek, majd porrá törték és egy lapos
agyagedényben mosták ki az üledéket, abban a reményben, hogy végül az
edény alján megtalálják azt az értékes, csillogóan kígyózó kis csíkot.
A királyi vadászok is velük tartottak, hogy vad után nézzenek, mellyel e
sokaságot táplálni tudjuk. Közben keresték azoknak a hatalmas szürke
állatoknak a nyomát is, melyek az oly értékes fogat, az elefántcsontot
hordozzák óriási fejükben. Élénk kutatást folytattam a flottán, hátha akad
valaki, aki látott már elefántot élve, vagy akár holtan is. Bár az elefántcsont
mindennapos dolog volt a civilizált világban, mégsem akadt köztünk
egyetlen ember sem, aki segíteni tudott volna. Különös, megmagyarázha-
tatlan izgalommal gondoltam arra a pillanatra, amikor végre megláthatom
majd ezeket a mesébe illően hatalmas állatokat.
Seregnyi más állat is lakozott ezen a vad földön, melyek közül néhányat
ismertünk, de legalább annyi volt azokból is, melyek furcsák és újak voltak
számunkra.
Bárhol, ahol nádas volt a folyóparton, mindenütt vízilovak heverésztek
a sekélyesben, mint megannyi gömbölyűre koptatott gránittömb. Hosszas
és tudós vallási vita után még mindig nem voltunk bizonyosak benne,
vajon ezek a kataraktán túli állatok, a lentiekhez hasonlóan, az istennő
tulajdonát képezik-e, avagy királyi vadként a koronát illetik. Hápi papjai
határozottan az első meggyőződés hívei voltak, míg mi, többiek, kiknek
már igen nagy gusztusunk támadt ezen állatok zsíros, lágy húsára,
ellenkező véleményen voltunk.
Teljességgel véletlen egybeesés, hogy Hápi istennő éppen ezen a ponton
döntött úgy, hogy megjelent nevezetes álmaim egyikében. Láttam, amint
kiemelkedik a zöld vizekből, jóságosán mosolyog és úrnőm kezébe helyez
egy apró vízilovat, mely nem volt nagyobb egy fogolynál. Amint
felébredtem, egy pillanatot sem késlekedtem, nyomban elmeséltem az
uralkodónak különös, borzongatóan szép álmomat. Ekkorra már úrnőm, s
ennélfogva az egész társaság, álmaimat és jóslataimat úgy fogadta, mint az
istenek akaratának és törvényének kétségbevonhatatlan megnyilvánulását.
Aznap este mindnyájan a folyami tehén zamatos húsából lakmároztunk,
melyet nyílt tűzön sütöttünk meg a homokos parton, miközben hajóink a
part közelében horgonyoztak. A flottán belül már eddig is nagy hírnévnek
és népszerűségnek örvendhettem, mely ezen álmom hatására tovább
növekedett. Egyedül Hápi papjai nem tápláltak túlzottan meleg érzelmeket
irántam.
A folyó halban bővelkedett. A katarakták alatt már ezer éve vagy tán
még régebben halásznak az emberek. Itt, e vizeket még ember s hálója nem
érintette. A folyóból akkora csillogó kék sügért fogtunk, mely súlyosabb
volt, mint köztünk a legkövérebb ember, aztán olyan harcsák voltak,
melyeknek bajsza hosszabb volt, mint a karom és hálóink nem bírták ki
erejüket és hatalmas súlyukat. Roppant farkuk egyetlen csapásával úgy
szakították át a lenkötél szálait, akárha finom pókháló lett volna.
Embereink lándzsával vadásztak rájuk a sekélyesben, mint a vízilovakra.
Egy ilyen óriásból ötven embernek jut tápláló, sárga hús, melyből a zsír
sercegve csöpög a tűzbe.
A folyó fölötti sziklákon sasok és keselyűk fészkeltek. Ezek a fészkek
lentről olybá tűntek, mintha temérdek tűzifa állna ott halmokban és e nagy
madarak ürüléke csillogó, fehér csíkokat festett az alattuk lévő sziklákra. A
madarak szélesre tárt szárnyakkal lebegtek fölöttünk, ráérősen köröztek a
szurdok fekete szikláiból sugárzó, meleg levegőben.
A magasból vadkecskék csapatai néztek le ránk királyi megvetéssel.
Tanus kiment, hogy magas szirtjeinken vadásszon rájuk, de sok-sok hét telt
el, mire végre sikerült egyet elejtenie. A látásuk olyan volt, akár a
keselyűké és oly fürgék, ügyesek voltak, mint a kék fejű sziklagyík, mely
könnyedén felfut még egy merőleges gránitfalon is.
Az egyik öreg bak akkora volt, hogy vállmagasságig ért. Szakálla a
sziklát söpörte, melyen oly rezzenéstelenül állt. Hatalmas recés szarva
csigavonalban csavarodott. Tanusnak végül úgy sikerült elkapnia, hogy
egy száz lépés mélységű szurdok egyik sziklafalának csúcsáról lőtte ki
nyilát a másik sziklaoromra. A kecske a szakadékba zuhant és a levegőben
még többször is átfordult, mielőtt a lenti sziklának csapódott volna.
Mivel engem oly szenvedélyesen érdekel minden vad, Tanus, miután az
állatot megnyúzta és húsát feldarabolta, a fejét, szarvával együtt elhozta
nekem. Hatalmas erejét teljes egészében igénybe vette, hogy egy ilyen ter-
het lehozzon azokról a gyilkosán veszélyes szirtekről. A koponyát kitisztí-
tottam és kifehérítettem, majd orrszoborként gályánk orrába helyeztem,
miközben hajóztunk tovább a titokzatos ismeretlenség felé. Teltek a
hónapok és hajóink alatt a folyó lassanként apadni kezdett, ahogy az áradás
visszavonult. Midőn elhaladtunk a meredek hegyfokok mellett, jól látszott,
hogy milyen magas volt a víz állása az összes korábbi áradás során.
 Esténként Memnonnal a fedélzeten ültünk, olyan későig, ameddig csak
anyja megengedte nekünk és együtt tanulmányoztuk a csillagokat, melyek
opálos ragyogással világították meg az égboltot. Megtanítottam neki ezen
izzó fénypontok nevét és természetét, meg azt, hogy miként hatnak a
jegyükben született emberek sorsára. Miközben az égitesteket figyeltük,
meghatározhattam, hogy a folyó már nem egyenesen délnek tart, hanem
lassan nyugat felé fordulunk. Ezen megfigyeléseim újabb heves vitát
váltottak ki a társaságunkban lévő tudós és bölcs férfiak között.
– A folyó egyenesen nyugat felé, az örök boldogság földje felé visz
minket – állították Ozirisz és Ámon-Ré papjai. – Ez Szét cselfogása.
Szeretne minket összezavarni és megtéveszteni – szálltak vitába Hápi
papjai, akik egészen mostanáig túlzott befolyást gyakorolhattak tanácskozó
testületeinkre. Lostris királynő az istennő gyermeke volt, így aztán
általában mindenki elfogadta, hogy utunk védőistene Hápi. A papok
dühösek voltak, mert látták, hogy a folyó e szeszélyes kitérése gyengíti
helyzetüket. – A folyó hamarosan ismét délnek fordul – jósolták. Mindig is
megdöbbentett és elborzasztott, amikor azt láttam, hogy lelkiismeretlen
emberek hogyan próbálják mesterkedéseikkel befolyásolni az istenek
akaratát, hogy az egybeessen az övékkel.
Még mielőtt megoldódott volna e probléma, elértük a második
kataraktát.
Ez volt az a határ, ameddig civilizált ember valaha is elmerészkedett, de
ezen túl egyikőjük sem jutott. Miután szemügyre vettük és felderítettük a
kataraktát, az ok teljesen nyilvánvalóvá vált. Ezek a zuhatagok sokkal
kiterjedtebbek és félelmetesebbek voltak, mint azok, melyeken már
átkeltünk. A Nílus folyását, hatalmas területen, több nagy és temérdek
kisebb sziget szabdalta szét. Most alacsony volt a víz és sok helyen még a
folyómeder is száraz volt. Mérföldeken át sziklákkal teli csatornák és
mellékágak útvesztője tárult szemünk elé. E fenyegető nagyság láttán
mindnyájunkat áhítatos félelem kerített hatalmába.
– Honnan tudhatjuk, hogy ezt követően nem őrzi-e a folyót még egy
katarakta, aztán még egy? – kérdezgették egymástól azok, kik könnyen
elbátortalanodtak. – Kimerítjük erőnket és a végén ott találjuk majd
magunkat két zuhatag között és nem lesz erőnk sem előremenni, sem
visszafordulni. Most kéne visszafordulnunk, amíg még nem késő –
mondogatták egymásnak.
– Folytatjuk utunkat – jelentette ki úrnőm. – Azok, akik most vissza
akarnak fordulni, szabadon megtehetik. Mindazonáltal sem hajót, sem
lovat nem tudunk nélkülözni, mely visszavinné őket. A maguk erejéből
kell visszatérniük és biztos vagyok benne, hogy a hikszoszok szívélyes
fogadtatásban fogják részesíteni őket.
Nem akadt senki, ki elfogadta volna úrnőmnek ezt a nagylelkű ajánlatát.
Ehelyett inkább partra szálltak a folyó útját álló, termékeny szigeteken.
Az áradások idején a zuhatagokból permetező víz, alacsony vízálláskor
pedig a talajon át felszívódó nedvesség változtatta zöldellő erdőkké ezeket
a szigeteket, melyek éles ellentétben álltak a folyó mindkét partján elterülő,
száraz, szörnyű sivataggal. A vizek által a világ végéről idesodort magvak
kikeltek a termékeny iszapban, melyet Nílus Anyánk terített a szigetek
gránitjára és hatalmas fákká sarjadtak, olyanokká, amilyeneket még
egyikünk sem látott.
Addig meg se kísérelhettük az átkelést ezeken a zuhatagokon, míg el
nem érkezik a Nílus következő áradásának ideje és a víz elég mély nem
lesz ahhoz, hogy gályáink útra keljenek. Addig még sok hónap volt hátra.
Földművelőink partra szálltak, feltörték a földet és elvetették azokat a
magvakat, amiket magunkkal hoztunk. A magok napokon belül kikeltek és
a forró napsütésben szinte a szemünk láttára növekedtek. Néhány rövid
hónap múltán már arathattuk is a durva gabonát és teletömhettük magunkat
azokkal az édes gyümölcsökkel és zöldségekkel, melyeket már annyira
hiányoltunk, amióta Egyiptomot elhagytuk. Az emberek zúgolódása
lassanként teljesen elnémult.
Valójában ezek a szigetek oly szépek voltak, földjük annyira termékeny,
hogy sokan már arról kezdtek beszélni, hogy le kéne itt telepednünk.
Ámon-Ré papjai küldöttséget menesztettek a királynőhöz, hogy engedélyét
kérjék, hadd emeljenek az egyik szigeten templomot az istennek.
Kérésükre úrnőm így válaszolt: – Mi itt átutazóban vagyunk. Végül vissza
fogunk térni Egyiptomba. Ezt fogadtam és ígértem meg népemnek. Nem
építünk templomot, sem állandó lakhelyet. Míg vissza nem térünk
Egyiptomba, úgy élünk, mint a beduinok, sátrakban és kunyhókban lakunk.

Most már faanyag is állt rendelkezésemre, azokból a fákból, melyeket a

szigeteken vágtunk ki. így kísérletezhettem velük és megismerhettem
tulajdonságaikat.
Volt itt egyfajta akácia, melynek fája rugalmas volt és erős. Az eddig
kipróbált összes anyag közül szekereimhez ebből készült a legjobb küllő.
Munkába állítottam az ácsokat meg a kosárfonókat, hogy rakják össze a
szekereket, melyeket magunkkal hoztunk és készítsenek újakat abból a
fából és bambusznádból, mely a szigeteken nő.
A katarakták alatt, a bal parton több mérföldnyire lapos, sík árterület hú-
zódott. Szekérrajaink ezeken a sima felszínű, nyílt síkságokon hamarosan
ismét nekiláttak a kiképzésnek és a gyakorlatozásnak. A kerékküllők még
mindig eltörtek, ha nagy sebességgel hajtottunk, de most már sokkal
ritkábban fordult elő. Tanust is sikerült ismét a szekérre csábítanom;
mindazonáltal más hajtóval nem volt hajlandó menni, csak velem.
Ezzel egyidőben, végre sikerült elkészítenem az első visszahajlónyilat,
amin azóta dolgoztam, amióta elhagytuk Elephantine-t. Az anyaga
ugyanolyan összetételű volt, mint a Lantanáé: fa, elefántcsont és szarv. A
formája azonban már más volt. Ha nem volt felajzva, akkor az alsó és a
felső szár nem az íjász felé, hanem kifelé hajlott. Az ismert íjformát csak
akkor vette fel, ha felajzották, ám az íjban és a húrban felgyülemlő
feszültség, bár maga az íj jóval rövidebb volt, mégis aránytalanul
megsokszorozta erejét.
Szelíd makacskodásommal sikerült elérnem, hogy Tanus végül
beleegyezzék, hogy kipróbálja azokon a célpontokon, melyeket a keleti
parton állítottam fel. Miután kilőtt húsz nyílvesszőt, nemigen szólt semmit,
de láttam rajta, hogy meglepte hordereje és pontossága. Jól ismertem az én
Tanusomat. Maradi volt a csontja velejéig, mindig a régihez ragaszkodott.
Lantana volt az első szerelme, nőben és íjban egyaránt. Tudtam, hogy
fájdalmas lenne elismernie egy új szerelmet, így hát nem zaklattam, hogy
mondjon véleményt, hagytam, hadd eméssze meg, s majd akkor hozza
szóba, amikor jónak látja.
Ekkor történt, hogy felderítőink visszatértek a sivatag felől és hatalmas
nyársas antilop vándorlást jelentettek. Amióta elhagytuk az első kataraktát,
többször is láttuk e gyönyörű állatok kisebb csapatait. Általában a
folyóparton legelésztek, de amint hajóink közeledtek feléjük, nyomban
visszamenekültek a sivatagba. Amit most felderítőink jelentettek, az
ezeknek az állatoknak a tömeges vándorlása volt, ami nagyon ritkán fordul
elő. Életem során ilyet csak egyszer láttam. A természet szeszélyes játéka
folytán, úgy húsz évben egyszer, ha előfordul, hogy zivatar tör ki a sivatag
valamely része felett és a nedves földből kibúvó buja, zöld fű hatalmas
távolságokból is ide vonzza a nyársas antilopok szétszórt csordáit.
Ahogy a zsenge legelő felé tartottak, a csapatok elvegyültek egymással
és hatalmas tömegként vonultak át a sivatagon. Most épp ez történt és ez
nekünk lehetőséget nyújtott arra, hogy étrendünket egy kicsit
változatosabbá tegyük és komolyan próbára tegyük szekereinket.
Tanus első ízben mutatott igazi érdeklődést szekereim iránt, most, hogy
vad is volt, melyet üldözni lehet vele. Ahogy felszállt mellém a szekérre,
észrevettem, hogy az új, visszahajló nyilat helyezi el a tartón és nem
hűséges, régi Latanáját. Nem szóltam egy szót sem, csak elindítottam a
lovakat és a hegyek közti szoros felé irányítottam őket, melyen keresztül
kijuthattunk a Nílus keskeny völgyéből a nyílt sivatagba.
A raj ötven harci szekérből állt, melyet egy tucat nehéz, tömör kerekű
kocsi követett, öt napra elegendő takarmánnyal és vízzel. Kettős
menetoszlopban ügettünk, a sorok közt három hossznyi távolsággal. Ez
már szabályos utazó alakzatunkká vált.
Hogy minél kisebb legyen a súly, csupán egy ágyékkötőt viseltünk és
embereink kitűnő erőnlétnek örvendtek, mivel hosszú hónapokon át
dolgoztak a gályák evezői mellett. Frissen olajozott, izmos testük csillogott
a napsütésben és mind olyan volt, akár egy ifjú isten. Minden egyes
szekéren, egy-egy hosszú, hajlékony bambuszrúdon, ott lobogott színes,
megkülönböztető zászlócskájuk. Igazán pompás látványt nyújtottunk,
amint a kecskék csapásán haladtunk a hegyek között. Ahogy megfordultam
és végignéztem a meneten, még rám is, aki sosem voltam katona, hatással
volt e látvány.
Akkor még nem ismertem fel tisztán ezt az igazságot, de a hikszoszok
és kivándorlásunk egyfajta új, katonai szellemet kényszerített ránk. Eddig
mi, egyiptomiak, inkább tudósok, kereskedők és papok népe voltunk, de
most, hogy Lostris királynő eltökélten készült a zsarnok kiűzésére és azál-
tal, hogy vezérünk Tanus úr volt, rohamosan kezdtünk harcias néppé válni.
Ahogy a menetoszlopot átvezettük a hegygerincen és ott volt előttünk a
nyílt sivatag, egy aprócska alak lépett elő az utolsó sziklahalom mögül,
mely mögött eddig lapult.
– Hőhe! – állítottam meg a lovakat. – Mit keresel te itt, ilyen messze a
hajóktól?
A herceget utoljára előző este láttam és azt hittem, hogy most biztonság-
ban van dadái között. Meghökkentett, hogy itt találkozom vele a sivatag
szélén és a hangom felháborodottan szólt. Ekkor még nem töltötte be hato-
dik évét, de vállán ott volt kis játékíja és arcán az az eltökéltség apjára em-
lékeztetett, mint amikor az embert Tanust épp konok hangulatában találta.
– Veletek megyek a vadászatra – mondta Memnon.
– Nem, nem jössz – mondtam ellent neki. – Most nyomban vissza-
küldelek édesanyádhoz. Majd ő tudni fogja, hogy mihez kezdjen egy olyan
kisfiúval, akik kiszökik a táborból anélkül, hogy nevelőjének megmondaná,
hová megy.
– Én vagyok Egyiptom trónörököse – jelentette ki Memnon, de
nyomatékos kijelentése ellenére az ajka remegett. – Nekem senki se
merészelhet megtiltani bármit is. Jogom és szent kötelességem, hogy
szükség idején népemet vezessem.
Most már veszélyes vizeken eveztünk. A herceg pontosan ismerte jogait
és kötelességeit. Én voltam az, aki megtanítottam neki. Mindazonáltal, az
igazat megvallva, nem vártam volna, hogy ily hamar gyakorolni is óhajtja
őket. A királyi viselkedés szertartásos szabályaihoz kötötte a dolgot és már
elég nehéz volt – ha nem teljességgel lehetetlen – vitatkozni vele.
Kétségbeesetten keresgéltem valami kiutat.
– Miért nem kérdeztél meg előtte? – kérdeztem, hogy időt nyerjek.
– Mert akkor anyámhoz mentél volna – közölte nyílt őszinteséggel –, és
ő biztosan neked adott volna igazat, mint mindig.
– A királynőhöz még most is elmehetek – fenyegetőztem, de ő
visszanézett a völgybe, ahol hajóink apró játékszernek tűntek és rám
vigyorgott. Mindketten tudtuk, hogy innen már nem parancsolhatom vissza
az egész rajt.
– Kérlek, hadd menjek veletek, Tata – változtatott hangnemet. A kis
égetni való minden fronton támadást indított ellenem. Egyszerűen képtelen
voltam ellenállni neki, amikor minden varázsát bevetette. Aztán hirtelen
támadt egy ötletem. – Tanus úr ennek a vállalkozásnak a parancsnoka. Őt
kell megkérdezned.
A kettőjük közötti kapcsolat meglehetősen furcsa volt. Csak hárman – a
két szülő meg jómagam – tudtuk, hogy ki Memnon igazi apja. Maga a
herceg Tanust nevelőjének és hadserege parancsnokának tartotta. Bár
megszerette Tanust, mégis meglehetős tisztelettel kezelte. Tanus nem az a
fajta ember volt, akivel egy kisfiú, még ha herceg is, packázni mert volna.
Most egymásra néztek. Memnonon láttam, hogy a lehető legjobb
megközelítési módon töpreng, míg Tanuson éreztem, hogy szinte reszket a
visszafojtott nevetéstől.
– Harrab úr – döntött Memnon a formális megközelítés mellett –, szeret-
nék veletek tartani. Úgy vélem, hogy ez igen hasznos lecke lenne számom-
ra. Végül is eljön majd az a nap, amikor nekem kell vezetnem a hadsereget.
Megtanítottam neki a gondolkodás és a vitatkozás tudományának
törvényeit. Olyan tanítvány volt, akire az ember büszke lehet.
– Memnon herceg, ezt parancsként közölted velem? – Tanusnak sikerült
nevethetnékjét félelmetes komorság álarca mögé rejtenie és láttam, hogy a
herceg szeme kezd könnybe lábadni.
Kétségbeesetten rázta meg a fejét. – Nem, uram. – Most ismét kisfiú
volt. – De nagyon szeretnék vadászni menni veletek, kérlek.
– Ezért a királynő megfojtat – mondta Tanus –, de gyere, pattanj fel ide
elém, te kis gazfickó.
 A herceg szerette, ha Tanus gazfickónak hívta. Ezt a megszólítást
általában csak régi Kékjeinek tartotta fenn, és ha így szólította, akkor
Memnon úgy érezte, hogy ő is közéjük tartozik. Ujjongva felkiáltott, majd
nagy sietségében, hogy nyomban engedelmeskedjék a parancsnak, kis
híján elbotlott a saját lábában. Tanus lenyúlt és elkapta a karját. Aztán
felhúzta és biztonságos helyre, kettőnk közé állította.
– Gyia! – kiáltotta oda Memnon Türelemnek és Pengének, azzal
kihajtottunk a sivatagba, de előtte még visszaküldtem egy futárt a
királynőhöz azzal az üzenettel, hogy a herceg biztonságban van. Még egy
nőstény oroszlán se őrzi oly ádázul kicsinyét, mint úrnőm.
Aztán elértük az állatok vonulásának útvonalát, melyet több száz lábnyi
szélességben jelzett a felkavart homok. A nyársas antilop patája széles és
kifelé legömbölyödő, hogy nagy távolságokat tudjon megtenni a lágy
sivatagi homokban. Jellegzetes nyomot hagynak maguk után, olyan a
formája, akár egy hikszosz lándzsa feje. E hatalmas antilopok közül több
ezer haladt el ezen az úton.
– Mikor? – kérdezte Tanus és én lemásztam, hogy közelebbről is
szemügyre vegyem a nyomot. Memnont is magammal vittem, mivel
mindig, minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb ismeretekkel
gyarapíthassam tudását. Megmutattam neki, hogyan hordta el az esti szél a
nyomot és hogyan keresztezték később a csorda útját, saját nyomukat rajta
hagyva, a kis rovarok meg a gyíkok.
– Tegnap este, naplementekor jártak itt – közöltem véleményemet,
melyet a herceg is támogatott. – De lassan haladnak. Ha szerencsénk van,
akkor még dél előtt beérjük őket.
Bevártuk a szállítószekereket. Megitattuk a lovakat, majd
továbbmentünk és a homokdombokon át követtük a széles, kitaposott utat.
Hamarosan megtaláltuk azoknak a gyengébb állatoknak a tetemeit,
melyek nem bírták tovább és elpusztultak. A legfiatalabb és a legöregebb
állatok voltak és most varjak meg keselyűk civakodtak rikoltozva
maradványaik felett, miközben a kis vörös sakál is a közelben ólálkodott,
abban a reményben, hogy neki is jut egy falat.
Követtük tovább a széles utat, mígnem a déli láthatáron vékonyan
libegő porfelhőt vettünk észre, így aztán meggyorsítottuk az iramot.
Amikor felértünk egy szaggatott hegyvonulatra, melynek gerince táncot
járt a hőség délibábjában, közvetlenül alattunk megláttuk a szétszóródva
legelésző állatokat. Elértük azt a területet, ahol hetekkel ezelőtt zivatar volt.
Itt, ameddig csak a szemünk ellátott, a sivatag virágoskertté változott.
Meglehet, hogy itt utoljára vagy száz éve esett eső. Hihetetlennek tűnt,
hogy ezek a magok azóta itt szunnyadtak. Mialatt arra vártak, hogy újból
eső hulljon a földre, a nap meg a sivatagi szél kiégette, kiszikkasztotta őket.
Bárkinek, aki kételkedik az istenek létezésében, ez a csoda bizonyságul
szolgálhat. Ha a virágok imigyen életben maradhatnak, akkor bizonnyal az
ember lelke, mely sokkal csodálatosabb és értékesebb, hasonlóképp örök
életű kell hogy legyen.
Alattunk a tájat a lágy zöld különböző árnyalatai festették, melynek
körvonalait a hegyek sötétzöldje adta. Ez szolgált hátteréül a színek csodás
szivárványának, mely bevilágította a földet. Virágok borítottak minden
földhányást és minden csapást. Mintha ezek is mind saját fajtájuk
társaságát keresték volna, akár az antilopok vagy a madarak csapatai. A
narancsszín százszorszépek kisebb-nagyobb tavakban nőttek együtt, a
fehér szirmúak pedig egész hegyoldalakat dermesztettek fehérré. Aztán
volt ott egész mezőnyi kék kardvirág, vörös liliom és sárga erika.
Még a szurdokok és vízmosások merev, szúrós bozótjai is, melyek oly
kiégettnek, kiszáradtnak tűntek, mint egy ezer éve halott ember múmiája,
most friss, zöld ruhát öltöttek magukra és megperzselődött fejüket sárga
virágok koszorújával díszítették. Bármily szép is volt, tudtam, hogy
mindez rövid életű. Egy hónap és a sivatag ismét elhatalmasodik felette. A
virágok tövükön elszáradnak, a fű porrá válik, melyet a forró szél rohamai
elsodornak. Ebből a pompából nem marad semmi, csupán a magok,
melyek aprók, akár egy homokszem és hatalmas türelemmel, hosszú
éveken át várnak, kivárják, hogy ismét eljöjjön az ő idejük.
– Ilyen szépséget az embernek meg kéne osztania azzal, akit szeret –
suttogta Tanus áhítattal. – Bárcsak a királynő most itt lenne velem!
Az, hogy még Tanus is ennyire meghatódott, bizonyítja, milyen pompás
volt e látvány. Katona volt és vadász, de ez egyszer nem a zsákmánnyal
törődött, hanem szinte vallásos áhítattal gyönyörködött a látványban.
Az utánunk következő szekerek valamelyikéből Kratas kiáltása hangzott
fel, kizökkentve minket ábrándozásunkból. – Szét bűzös leheletére,
legalább tízezren vannak.
A nyársas antilopok szétszóródtak, sokaságuk elért egészen addig, ahol
a legtávolabbi hegyek zöld körvonalai látszottak. Néhány öreg bika
magányosan, a többiektől elkülönítve legelészett, de a többiek tízes-húszas
kis csoportokban voltak, néhol meg annyian, hogy meg se tudtuk számolni
őket. Csupán egy hatalmas, világosbarna folt látszott belőlük, mint amikor
egy felhő vet árnyat a földre. Nekem olybá tűnt, mintha Afrika összes
nyársas antilopja itt gyűlt volna össze.
Megitattuk a lovakat, mielőtt megkezdődött volna a vadászat. Ezalatt
lehetőségem nyílt rá, hogy egy kicsit előrébb menjek és lepillantsak az
élőlények e hatalmas csődületére. Persze Memnont is magammal vittem,
de amikor meg akartam fogni a kezét, kihúzta ujjait markomból. – Ne fogd
a kezemet itt az emberek előtt, Taita – mondta nekem komolyan. – Még a
végén azt hiszik, hogy kisbaba vagyok.
Ahogy ott álltunk a láthatár peremén, a hozzánk legközelebbi állatok
felemelték fejüket és enyhe kíváncsisággal tekingettek felénk. Felötlött
bennem, hogy valószínűleg még életükben nem láttak emberi lényt, így
jelenlétünk nem riasztotta őket, nem jelentettünk veszélyt számukra.
A nyársas antilop csodálatos állat, olyan magas, mint egy ló és
ugyanolyan tömött, sötét és hosszú farka van. Halvány, homokszín pofáját
erős, fekete metszések és bonyolult csigavonalak tekervényei tarkítják. A
nyakán merev, fekete sörény fut végig, ami csak erősíti hasonlatosságát a
lóhoz, de a szarva az olyan, hogy nem találni még egy istenek teremtette
állatot, melynek ehhez hasonló szarva lenne. Karcsú, egyenes és a hegye
olyan, akár az övemen lévő tőré. Ez a veszélyes fegyver majdnem olyan
hosszú, mint amilyen magas maga az állat, mely a fején hordozza. Míg
minden más antilop szelíd és ártalmatlan, a támadás helyett inkább a
menekülést választja, addig a nyársas antilop még az oroszlán támadásával
szemben is védi magát.
Beszéltem Memnonnak bátorságukról és szívósságukról, hatalmas
tűrőképességükről, hogy elélhetnek akár egész életükben úgy, hogy sosem
isznak vizet tóból vagy folyóból. A vizet a harmatból nyerik, meg a
sivatagban található gyökerekből és gumókból, amiket patájukkal ásnak ki
a földből.
Mohó kíváncsisággal hallgatott, hisz apja vérével örökölte a vadászat
szeretetét és én megtanítottam neki, hogy mindezen vadakat mélységesen
tisztelje.
– Az igazi vadász megérti és becsüli azokat a madarakat és állatokat,
melyekre vadászik – mondtam neki, mire komolyan rábólintott.
– Én igazi vadász és katona akarok lenni, éppolyan, mint Tanus úr.
– Az ember nem születik ezekkel az adottságokkal. Ezt mind meg kell
tanulnia, éppúgy, ahogy azt is meg kell tanulnod, hogyan légy nagy és
igazságos uralkodó.
Belém hasított a szomorúság, amikor Tanus szólt, hogy végeztek az
itatással. Ahogy hátranéztem, láttam, hogy a többiek már szállnak fel a
szekerekre. Szívesebben töltöttem volna a nap további részét is itt
hercegemmel, hogy figyelhessük még ezt az alattunk zajló, királyi
kavalkádot. Vonakodva mentem vissza, hogy kezembe vegyem a gyeplőt
és szekerünkkel a sor elejére álljak.
A többi szekéren az íjászok már felajzották íjaikat és az embereket mind
hatalmába kerítette a vadászat láza. Olyanok voltak, akár a rövid pórázon
tartott vadászkutyák, melyek már szimatot kaptak.
– Hé, Tanus úr! – kiáltott át nekünk Kratas. – Fogadunk a
végeredményre?
Mielőtt Tanus válaszolhatott volna, az orrom alatt azt dünnyögtem: –
Egyet nekem is. Az öreg hencegő még sosem lőtt egy száguldó szekérből.
– Csak a tisztán elejtett állat ér – kiáltott vissza neki Tanus. – Az olyan,
amelyben más nyila is benne van, nem számít. – Minden íjász a saját
jelével jelölte meg nyílvesszőjét, hogy később igénye egyértelmű legyen.
Tanus jele a Wadjet, Hórusz sérült szeme volt. – Egy arany deben minden
egyes nyársas antilopért, melyben a te nyilad van.
– Legyen kettő – javasoltam. – Egy nekem. – Én nem vagyok híve a
szerencsejátéknak, de itt szó sem volt a szerencséről. Tanusnál ott volt új,
visszahajló nyila és egész seregünkben én voltam a legjobb hajtó.
Még mindnyájan újoncok voltunk, de én alaposan tanulmányoztam,
hogyan használják a hikszoszok szekereiket. Minden egyes mozdulatuk,
minden alakzatváltásuk, amit azon a szörnyű napon, ott az abnubi síkon
végrehajtottak, bevésődött az emlékezetembe. Számomra ez nem csupán
egy egyszerű vadászat volt, mellyel húst szerzünk és szórakozunk, hanem
felkészülés, gyakorlat a háború sokkal komolyabb játékára. Meg kell
tanulnunk alakzatainkat a lehető legelőnyösebben kihasználni és kézben
tartani még teljes sebességnél és a csata zűrzavarában is, miközben az
ellenség minden egyes mozdulatával változnak a körülmények, s velük
együtt a háború esélyei és veszélyei is.
Ahogy ügettünk lefelé a síkra, megadtam az első jelet, mire a
menetoszlopunk három sorra bomlott. Szabályosan szétnyíltunk, akár a
liliom szirmai. A két oldalvéd úgy hajlott be, akár a bika szarva, hogy
bekerítse a zsákmányt, míg az én oszlopom középen egymás mellett
sorakozott fel úgy, hogy szekereink közt a távolság három hossz volt. Mi
alkottuk a bika testét. A szarvak feltartják az ellenséget, míg mi odaérünk
és beletaszítjuk vad ölelésünkbe.
Előttünk, a szétszórtan legelésző antilopcsordák felkapták fejüket és
ahogy ránk néztek, most már nyugtalanok, riadtak lettek. Lassan megin-
dultak és távolodni kezdtek tőlünk, s menet közben társaik is csatlakoztak
hozzájuk. Az apró csapatok egyre nagyobbak lettek, mint mikor egyetlen,
lejtőn legördülő kő nyomán megindul a sziklaomlás. Hamarosan az egész
síkság mozgásba lendült, ahogy a nyársas antilopok megindultak.
Jellegzetes ringó mozgással vágtattak és a por halovány ködfátyolba vonta
himbálódzó hátukat. Hosszú, sötét farkukkal jobbra-balra csapkodtak.
Saját csapatomat lépésre fogtam. Nem akartam túl hamar kifárasztani a
lovakat egy hosszú, kemény üldözéssel. A sűrűbb, magasabb porfelhőt
figyeltem, melyet a csordát mindkét oldalról sebesen bekerítő két
oldalszárny kavart.
Végre a sík túlsó felén összeértek és a gyűrű bezárult. Az antilopcsordák
lelassultak, mivel elzárták előlük a menekülés útját. Zavarodottan körbe
kezdtek kavarogni, ahogy az élen lévők visszafordultak és belerohantak az
utánuk következőkbe.
Parancsaimat engedelmesen teljesítve, az oldalszárnyak, amint
befejezték a bekerítő hadműveletet, lelassítottak és a kör közepe felé
fordultak. Most a hatalmas nyársas antilopcsorda a markunkban volt és mi
lassanként egyre jobban összeszorítottuk őket. A megrémült állatok zöme
megtorpant, mivel nem tudta, hogy merre fusson. Bármerre is néztek,
mindenütt a közeledő szekerek sorát látták.
Szép nyugodtan, lépésben közeledtünk, lovaink még frissek voltak, alig
várták, hogy végre vágtathassanak. Megérezték az izgalmat, fejüket
hátravetve küzdöttek a hámmal, miközben horkantgattak és a szemüket
forgatták, mígnem csupán szemük fehérje villogott. Az antilopcsorda ismét
mozgásba lendült, de nem volt határozott irányuk. Csak körbe kavarogtak,
bizonytalanul megpróbáltak kitörni valamelyik irányba, majd nyomban
meg is torpantak, megfordultak és visszarohantak.
Igazán elégedett voltam csapatunk szervezettségével és fegyelmével.
Szigorúan tartották az alakzatot, anélkül, hogy összetömörültek, vagy rést
hagytak volna soraik között. Kiadott jeleimet továbbadták és nyomban a
parancsnak megfelelően cselekedtek. Végre kezdtünk hadsereggé válni.
Hamarosan kedvező feltételek mellett ütközhetünk meg bármely
ellenséggel, még a kipróbált, hikszosz hajtókkal is, akik egész életüket a
szekereken töltötték.
Hátranyúltam és megfogtam Memnon herceg karját. Előrehúztam és a
védőlaphoz állítottam. Hátulról saját testemmel támasztottam meg, ő pedig
megkapaszkodott a szekér elülső falában. Így Tanus mindkét keze szabad
lett, hogy használhassa íját, a herceg pedig biztonságban volt.
– Hadd vegyem át a gyeplőt, Taita. Majd én hajtok – könyörgött
Memnon. Ezt megelőzően már engedtem hajtani, úgyhogy komolyan
gondolta, bár még alig érte fel a védőlapot, hogy átlásson felette. Nem
mertem kinevetni, mivel rendkívül komolyan vette önmagát.
– Majd legközelebb, Mem. Most csak figyelj és tanulj.
 Végre alig száz lépésnyire voltunk a legközelebbi nyársas antiloptól és
ez a nyomás túl nagy volt nekik ahhoz, hogy elviseljék. Egy sebhelyekkel
teli, öreg tehén vezetésével vagy százan indultak rohamra ellenünk.
Kiadtam a jelt, mire szorosabbra vontuk a kört, a szekerek egymás mellé
húzódtak, s így lovak meg emberek tömör fala húzódott az antilopok előtt,
majd a tülkök megadták a jelt a támadásra. Lovaim közé csaptam és teljes
vágtában száguldottunk előre, hogy megmérkőzzünk az antilopokkal.
Tanus a jobb vállam mellől lőtt. Miközben egyre csökkent a távolság,
figyelhettem minden egyes kilőtt nyilának röptét. Ez volt az első eset, hogy
mozgó szekérről lőtt, így első három nyila messze elkerülte a célt, mi-
közben a szekérrel bevágtattunk a száguldó nyársas antilopok közé. Ám ő
mesteri íjász volt, így gyorsan alkalmazkodott a körülményekhez és annak
megfelelően célzott. Következő nyila telibe talált, egyenesen a támadást
vezető, öreg tehén szügyébe. Nyilván átszakíthatta az állat szívét, mert az
nyomban orral a homokba rogyott és az oldalára fordult. A nyomában
vágtató állatok mindkét irányban elkanyarodtak mellette, s így oldaluk
remek célpontul szolgált Tanusnak. Lenyűgözve figyeltem, ahogy a
következő két nyila elsuhan a levegőben és a vágtató antilop mögött lehull.
Az ember mindig kísértést érez, hogy egyenesen a mozgó célpontra
lőjön és ne elé, a levegőbe, ahol majd akkor lesz, amikor a nyílvessző
odaér. Annak kiszámítását, hogy mennyivel kell elé célozni, még tovább
bonyolítja a szekér mozgása a célponthoz képest. Úgy próbáltam
könnyíteni a helyzetén, hogy a szekeret az állatok futásának irányába
fordítottam. Ettől függetlenül, nem lepett meg, amikor Tanus két további
nyila is még a célpont mögött esett le.
Aztán, hisz mestere volt az íjnak, pontosította a célzást és következő
nyila már tollig mélyedt a következő nyársas antilop szügyébe. Három
nyílvesszővel még hármat megölt és körülöttünk a vadászat már kezdett a
csaták vad zűrzavarára emlékeztetni, miközben a por mindent eltakart,
csupán egy-egy villanásnyira látszottak a mellettünk elvágtató szekerek és
antilopok.
Közvetlenül két nyársas antilop mögött hajtottam és lassanként
befogtam őket, amikor egyikük száguldó patája alól egy apró, éles
kovaszilánk repült a levegőbe, mely akkora volt, mint a hüvelykujjam
utolsó ízülete. Eltalálta Memnon homlokát, még mielőtt sikerült volna
lebuknia és amikor felnézett rám, láttam, hogy vér csordul a szeme fölött
lévő, nem túl mély sebből.
– Megsérültél, Mem – kiáltottam, és kezdtem visszafogni a lovakat.
– Ez semmi – mondta és kendője sarkával felitatta a vért. – Ne állj meg,
Tata! Csak menj utánuk. Ha nem teszed, Kratas legyőz minket.
Így aztán hajtottam tovább a porban és mellettem Tanus íja zümmögte
szörnyű énekét, a herceg meg csaholt és kiáltozott izgalmában, akár egy
kölyökkutya, mely először űz nyulat.
Néhány nyársas antilopnak sikerült kitörnie soraink közül és elmenekült
a sivatag felé, a többieket azonban visszafordítottuk a csapdába. Az
emberek izgatottan, diadalmasan kiáltoztak, a lovak boldogan nyerítettek, a
nyársas antilopok pedig fújtattak és elbődültek, ahogy a nyílvesszők
beléjük csapódtak, majd repülő paták és kardhegyes szarvak kuszaságában
a földre zuhantak. Körülöttünk mindenütt paták meg kerekek dübörögtek
és a por sárga ködbe borított mindnyájunkat.
Van egy határ, amin túl még a legjobb, legserényebb lovakat sem lehet
már teljes vágtában hajtani. Amikor végül Türelmet és Pengét járásra
fogtam vissza, a por sárrá tapadt össze verítékes, tajtékos horpaszukon és
fejüket lógatták a kimerültségtől.
Lassanként a porfelhő, mely mindent beborított, elszállt és szétoszlott.
A látvány, ami szemünk elé tárult, szörnyű volt.
Rajunk szétszóródott az egész síkon. Öt szekeret számoltam össze,
melyeknek kereke szétpattant az üldözés során és a felborult kocsik
olyanok voltak, mint egy ingerült óriás eltört játékai. A sérültek a homokos
földön hevertek darabokra törött szekereik mellett, miközben bajtársaik ott
térdeltek fölöttük, hogy ellássák sebeiket.
Még a sértetlen szekerek is döcögtek egy kissé. A lovak kifulladtak és
elfáradtak. Horpaszuk erőltetetten mozgott, ahogy zihálva kapkodták a
levegőt és fehér hab csordult pofájukból. Mind oly nedves volt a tajtéktól,
mintha átúsztak volna a folyót.
A vad ott hevert szétszórtan a mezőn, összevissza, céltalanul és
rendszertelenül. E hatalmas állatok közül sok már halott volt, elnyúlva, az
oldalukon hevertek. Aztán sok volt köztük a sérült és a megnyomorodott.
Néhányan lógó fejjel álltak. Mások lassan, sántikálva bicegtek a
homokdombok felé. Mindegyik nyílvessző sötét, nedves vérfoltot hagyott
halvány, aranyderes bőrükön.
Ez volt minden vadászat siralmas vége, amikor az izgalom heve elszáll,
kihűl és össze kell gyűjteni a sérült állatokat, hogy véget vessünk
szenvedésüknek.
A közelünkben megláttam egy sebesült bikát, mely bénult hátsófelén ült
és mellső lába mereven állt előre. A nyílvessző, mely megnyomorította,
oly magasan meredt ki hátából, hogy tudtam, a nyíl hegye biztosan
átszakította a gerincét. A szekér oldallapjáról leemeltem a második íjat és
leugrottam a földre. Ahogy közeledtem a megnyomorított bika felé, az
felkapta fejét és engem figyelt. Aztán tett még egy utolsó, bátor erőfeszítést,
amint béna hátsó lábát vonszolva, támadón indult felém. Hosszú fekete
szarvát előrelendítette, de szemében a halálos kín könnyei úsztak.
Kénytelen voltam két nyilat is mélyen a mellüregébe lőni, mire végre egy
utolsót hördült és az oldalára fordult. Lába még egyszer görcsösen
megrándult, végül mozdulatlanná dermedt.
Amikor visszamásztam a szekérre, a herceg arcára pillantottam. A
szeme csupa könny volt és vértől maszatos arcát eltorzította az antilop
iránti szánalom. Elfordult tőlem, hogy ne lássam könnyeit, de én büszke
voltam ezekre a könnyekre. Nem is igazi vadász az, ki nem érez szánalmat
a vad iránt, melyet leterít.
Fürtös fejét kezembe fogtam és magam felé fordítottam az arcát.
Gyöngéden kitisztítottam a sebet a homlokán, majd egy vászoncsíkkal
bekötöztem.
Aznap este azon a virágos síkon táboroztunk és a sötétség megtelt
virágillattal, mely elnyomta a frissen ontott vér szagát.
Azon az éjszakán nem volt hold az égen, de a csillagok teljesen
elborították a fölénk feszülő, sötét égboltot. A hegyek is ezüstös fényben
fürödtek. Későig elüldögéltünk a tábortüzek mellett és a nyársas antilopok
nyílt tűzön sült máját és szívét lakmároztuk. Kezdetben a herceg Tanus és
köztem ült a tűz mellett, de aztán a tisztek és az emberek egymással
versengtek, hogy magukra vonják figyelmét. Belopta magát mindnyájuk
szívébe és hívásukra könnyedén ment egyik csoporttól a másikig. Az
emberek az ő füléhez szelídítették nyelvüket és tréfáikat, a herceg meg jól
érezte magát köztük és fesztelenül viselkedett.
Nagy hűhót csaptak a fején lévő kötés körül. – Most már te is igazi
katona vagy – mondták neki –, pont olyan, mint mi. – Majd megmutatták
neki saját sérüléseik nyomait.
– Helyesen cselekedtél, amikor megengedted neki, hogy velünk jöjjön –
mondtam Tanusnak, miközben mindketten büszkén figyeltük. – Ez a
legjobb kiképzés, amit bármely jövendőbeli tiszt kaphat.
– Az emberek máris megszerették – helyeselt Tanus. – Egy hadvezérnek
két dologra van szüksége. Az egyik a szerencse, a másik pedig csapatainak
odaadó szeretete.
– Memnonnak meg kell engedni, hogy velünk tartson minden
vadászatra meg hadgyakorlatra, mindaddig, amíg nem túl veszélyes –
döntöttem el, mire Tanus kuncogni kezdett.
– Akkor azt rád hagyom, hogy erről az anyját is meggyőzd. Vannak
dolgok, melyeknél az én meggyőzőerőm teljességgel hatástalan.
A tábortűz túloldalán Kratas épp a sereg csatadalának kissé finomított
változatát tanította Memnonnak. A hercegnek tiszta, csengő hangja volt és
az emberek tapsolták hozzá az ütemet, majd a dal visszatérő sorait együtt
énekelték vele. Hangosan és durván tiltakoztak, amikor végül
megpróbáltam Memnont lefektetni a szekér alá, ahol elkészítettem neki
hálóhelyét. Még Tanus is melléjük állt.
– Hadd maradjon még egy kicsit velünk a fiú – adta ki a parancsot, így
aztán jócskán elmúlt már éjfél, mire a herceget sikerült bebugyolálnom
birkabőr takarómba.
– Taita, egyszer majd én is fogok tudni úgy lőni, mint Tanus úr? –
kérdezte álmosan.
– Te leszel a mi Egyiptomunk egyik legnagyobb hadvezére és eljön
majd a nap, amikor győzelmeidet fogom bevésni egy kőobeliszkbe, hogy
az egész világ megismerhesse őket.
Ezen egy kicsit elgondolkodott, majd felsóhajtott. – Mikor csinálsz
nekem egy igazi íjat, ami nem ilyen kisbabáknak való játékszer?
– Amint fel tudod ajzani – ígértem.
– Köszönöm, Tata. Már nagyon szeretném. – Aztán egyik pillanatról a
másikra úgy elaludt, mint amikor az ember elfújja a lámpás lángját.

Diadalmasan tértünk vissza a flottához, a szállítószekerek színültig tele

voltak a nyársas antilop csorda sózott, napszárította húsával. Arra számítot-
tam, hogy úrnőm kemény szemrehányásokkal illet majd, amiért magunkkal
vittük a herceget. Felkészültem a védekezésre, eltökéltem, hogy minden
felelősséget Harrab úrra hárítok, hisz az ő válla szélesebb, mint az enyém.
Mindazonáltal a korholás szelídebb volt, mint amit vártam. Memnonnak
azt mondta, hogy igazán rossz fiú volt, amiért ennyi nyugtalanságot
okozott anyjának, majd magához szorította és addig ölelte mígnem
Memnont már az a veszély fenyegette, hogy megfullad. Amikor hozzám
fordult, én nyomban belekezdtem egy hosszas magyarázkodásba arról,
hogy milyen szerepet játszott Tanus az ügyben és hogy a herceg milyen
értékes gyakorlatot, mennyi új ismeretet szerzett, de úgy tűnt, hogy ez a
téma már egyáltalán nem foglalkoztatja.
– Mikor is volt az, amikor mi ketten utoljára együtt halásztunk? –
kérdezte. – Hozd a szigonyaidat, Taita. Elvisszük az egyik csónakot. Csak
mi ketten, együtt a folyón, úgy, ahogy a régi, szép időkben.
Tudtam, hogy halászni nemigen fogunk. Egyedül akart lenni velem, kint
a vízen, hogy senki se hallhasson meg minket. Bármi is nyugtalanította, az
nyilván komoly és fontos dolog.
Lefelé eveztem a leapadt, lassú, zöld vízen, mígnem a folyó kanyarulata
és egy meredek sziklafok el nem takart minket a flotta elől. Hiába
próbáltam beszélgetni, minden kísérletem kudarcot vallott, így aztán
félretettem az evezőt és elővettem lantomat. Megpendítettem és azokat a
dallamokat énekeltem, melyeket a legjobban szeretett, miközben arra
vártam, hogy beszéljen.
Végre rám nézett és tekintetében különös módon keveredett össze az
öröm meg a nyugtalanság.
– Taita, azt hiszem, ismét gyerekem lesz.
Nem jut eszembe egyetlen jó indok sem, amiért ez a kijelentés
meglepetést okozhatott volna nekem. Végül is, amióta elhagytuk
Elephantine-t, minden este zárt ajtók mögött tanácskozott seregeinek
főparancsnokával, míg én fülkéje előtt őrködtem. Mindennek ellenére, úgy
megrémültem, hogy a kezem megdermedt a lant húrjain, és elakadt dalom.
Beletelt néhány pillanatba, mire ismét visszanyertem hangomat.
– Úrnőm, használtad azokat a gyógyfőzeteket, melyeket neked
készítettem? – kérdeztem félénken.
– Volt, hogy igen, de előfordult, hogy elfelejtettem. – Szemérmesen
elmosolyodott. – Tanus úr időnként nagyon türelmetlen tud lenni. Meg
aztán, olyan hétköznapi és hangulatromboló, ha az ember mindenféle
edényekkel meg kancsókkal matat, amikor sokkal jobb és sürgetőbb
dolgok várnak rá.
– Mint például olyan gyermekeket nemzeni, kiknek nincs királyi apjuk,
aki magáénak vallaná őket.
– Ez elég komoly gond, igaz, Taita?
Megpendítettem egy akkordot a lanton, mialatt válaszomat fogalmaztam.
– Elég komoly? Nos, én azt hiszem, hogy ez nem a megfelelő szó. Ha
világra hozol egy törvénytelen gyereket, vagy férjhez mész, akkor köteles
vagy lemondani a kormányzó uralkodói címről. Ezt írja elő a szokás és a
törvény. Merkeset úr lenne a következő a sorban a kormányzó uralkodói
címre, de titkon nagy harc dúlna a nemesek közt, hogy megszerezzék a
trónt. Ha nem védelmezed mint kormányzó uralkodó, akkor a herceg nagy
veszélybe kerül. Gyilkos, pusztító küzdelem szaggat majd szét minket –
hirtelen elhallgattam és összeborzadtam a gondolatra.
– Lehetne helyettem Tanus a kormányzó uralkodó és akkor férjhez is
mehetnék hozzá – javasolta élénken.
– Nehogy azt hidd, hogy ez még nem jutott eszembe – mondtam neki
komoran. – Ez megoldaná minden nehézségünket. De itt meg Tanus a gond.
 – Ha megkérem rá, akkor biztos vagyok benne, hogy örömmel megteszi
– megkönnyebbülten mosolygott –, és akkor a felesége leszek. Nem kell
többé színlelnünk, meg mindenféle ürügyet keresgélnünk, hogy együtt
lehessünk.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De Tanus ebbe sosem fog beleegyezni.
Nem teheti...
– Mi ez az ostobaság? – A harag első szikrái lobbantak fel tekintetében,
ezért gyorsan folytattam.
– Azon az estén Thébában, amikor a fáraó elküldte embereit, hogy
Tanust zendülés vádjával letartóztassák, megpróbáltuk Tanust rávenni,
hogy szerezze meg a koronát. Kratas és minden tisztje, az egész
hadsereggel együtt megesküdtek, hogy támogatják. A palotába akartak
vonulni, hogy ott aztán Tanust emeljék a trónra.
– És ebbe Tanus miért nem egyezett bele? Igazán remek király lett
volna belőle és sok szívfájdalomtól megkímélt volna minket.
– Tanus durván visszautasította őket. Kijelentette, hogy ő nem áruló és
hogy soha nem fog Egyiptom trónjára lépni.
– Az már rég volt. Azóta minden megváltozott – kiáltott fel
elkeseredésében.
– Nem, ez nem változott. Tanus erre akkor esküt tett és Hórusz istent
hívta tanújául. Megfogadta, hogy soha nem veszi fel a koronát.
– De ez már nem számít. Nyugodtan visszavonhatja azt a fogadalmat.
– Te visszavonnál egy fogadalmat, amire Hórusz isten előtt tettél esküt?
– kérdeztem tőle, mire elfordult és lehorgasztotta a fejét.
– Megtennéd? – makacskodtam, mire vonakodva megrázta a fejét.
– Tanust is a becsületnek ugyanazon szabályai kötik. Nem kérheted tőle,
hogy olyasmit tegyen, amit te magad nem mernél megtenni – magyaráztam
szelíden. – Természetesen felvethetjük neki, de mindketten pontosan
tudjuk, hogy erre mit fog válaszolni.
– Kell lennie valami megoldásnak és te biztos kitalálsz valamit. – Olyan
vak bizalommal nézett rám, hogy egészen feldühödtem. Valahányszor a
legnagyobb veszélybe sodorja magát, egyszerűen hozzám fordul és azt
mondja: – Te biztos kitalálsz valamit.
– Van egy megoldás, de abba te éppúgy nem fogsz belemenni, ahogy
Tanus nem megy bele abba, hogy viselje a koronát.
– Ha egy kicsit szeretsz, akkor ilyesmit még csak meg se említesz. –
Nyomban megértett, és úgy húzódott el tőlem, mintha megütöttem volna. –
Inkább én halok meg, mint hogy megöljem a szerelemnek ezt a csodáját,
melyet Tanus helyezett el méhemben. Az a gyerek ő, én és maga a
szerelmünk. Ezt mind nem ölhetem meg.
– Akkor, felség, nincs mit tenni, más javaslatom nekem nincs.
Olyan tökéletes hittel és bizalommal mosolygott rám, hogy elállt a
lélegzetem. – Tudom, hogy ki fogsz ötleni valamit, drága Taitám. Te
mindig kitalálsz valamit.
Így aztán lett egy álmom.

Álmomat a teljes államtanács előtt mondtam el, melyet Egyiptom

kormányzó uralkodója hívott össze.
Lostris királynő és Memnon herceg magasan, a Hórusz lehelete hátsó
emeleti fedélzetén ült a trónon. A gálya a Nílus nyugati partja mellett
horgonyzott. A tanács tagjai alatta ültek a parton.
Merkeset úr és a nemesség képviselték az állam világi ágát. Ámon-Ré,
Ozirisz és Hápi főpapjai pedig a megszentelt, isteni hatalmat. Harrab úr és
ötven rangidős tisztje a katonai hatalom nevében volt jelen.
Én a hajó fedélzetén, a trón alatt álltam, szemben e kiváló gyülekezettel.
Ezúttal még a szokásosnál is gondosabban ügyeltem megjelenésemre. Az
arcom finoman és rendkívül ügyesen volt kifestve. A hajam illatos
olajokkal volt bekenve és fürtjeim oly módon voltak elrendezve, mely
hajviseletet én tettem népszerűvé. A Dicsőség Aranyának mindkét láncát a
nyakamban viseltem, és mellkasomon meg karomon szép, formás izmok
duzzadtak, melyek kemények voltak a sok szekérhajtástól. Nyilván
rendkívüli szépségként jelenhettem meg előttük, mivel láttam, hogy sokan
szájtátva merednek rám és észrevettem a vágy fellobbanó lángját mindazok
szemében, kiket ez irányba vonzott hajlamuk.
– Felségek – mély meghajlással üdvözöltem a trónon ülő párt és
Memnon herceg pimaszul rám vigyorgott. A fején még mindig ott volt a
kötés, bár egyáltalán nem volt szükség rá. Olyan büszke volt harci sebére,
hogy hagytam, hadd tartsa még a fején. Most komoran ránéztem, mire
nyomban eltüntette a vigyort a képéről és megpróbált az alkalomhoz
illendőbb arckifejezést ölteni.
– Felségek, az elmúlt éjjel különös, csodás álmot láttam, melyet úgy
érzem, kötelességem elmondani nektek. Kérlek, adjatok engedélyt, hogy
elbeszélhessem.
Lostris királynő kegyesen így felelt: – E társaság minden tagja előtt
ismeretes, hogy mily szent képességeknek vagy birtokában. A herceg s én
jól tudjuk, hogy képes vagy a jövőbe látni és álmaid meg látomásaid révén
megjövendölni az istenek akaratát és kívánságait. Most megparancsolom,
hogy beszélj nekünk e rejtelmekről.
 Ismét meghajoltam és arccal a tanács felé fordultam.
– Az elmúlt éjjel, amint az kötelességem, a királyi fülke ajtaja előtt
aludtam. Lostris királynő egyedül feküdt ágyán és fekhelyén túl, kis
fülkéjében aludt a herceg.
Még Merkeset úr is előrehajolt és kezét jó füle mögé kanyarítva figyelt,
mivel a másikra teljesen süket volt. Mindnyájan szerettek jó történeteket és
zaftos jóslatokat hallani.
– Az éjszaka harmadik dékánján felébredtem és az egész hajót különös
fény ragyogta be. Arcomon hideg szellő leheletét éreztem, bár minden ajtó
és nyílás zárva volt.
Hallgatóságomon az érdeklődés izgatott hulláma futott végig. Sikerült a
megfelelő, kísérteties hangnemet megütnöm.
– Aztán a hajótestből léptek visszhangját hallottam, lassú, fenséges lép-
tek voltak, olyanok, melyre halandó ember képtelen. – Itt drámai szünetet
tartottam. – E különös, kísérteties hangok a gálya rakodótere felől hang-
zottak. – Ismét elhallgattam, hogy legyen idejük szavaimat magukba szívni.
– Igen, uraim, a rakodótérből, hol Mamose fáraó, ki nyolcadik e néven,
aranykoporsójában vár temetésére.
A nézők közül néhányan megborzongtak a tiszteletteljes áhítattól,
mások meg a gonosz elleni jelet mutatták.
– Ezek a lépések egyre közeledtek hozzám, ki a királynő ajtajában
feküdtem. A mennyei ragyogás is egyre erősödött, s míg én csak
reszkettem, egy alak jelent meg előttem. Emberi alakja volt, de nem volt
ember, mivel úgy ragyogott, akár a telihold. Arca a király arcának isteni
formában való újbóli megtestesülése volt. Hasonlatos volt ahhoz, akit én
ismertem, mégis más volt, mivel megtelt istenségének szörnyű hatalmával.
Elragadtatva, némán és feszülten figyeltek. Senki se moccant. Arcukon
a hitetlenség jelét kerestem, de nem bukkantam nyomára.
Aztán hirtelen egy gyerekhang törte meg a csöndet és a herceg magas,
tiszta hangján felkiáltott: – Bak-Her! Az apám volt. Bak-Her! A fáraó volt!
A többiek is vele kiáltották. – Bak-Her! A fáraó volt! Örökké éljen!
Vártam, hogy ismét csönd legyen, majd oly soká hagytam elnyúlni,
hogy az izgatott várakozás már-már elviselhetetlenné vált.
– A fáraó egyenesen felém tartott és én moccanni se tudtam. Elhaladt
mellettem, majd belépett Kegyes Felségünk, Lostris királynő fülkéjébe.
Bár se mozdulni, se szólni nem tudtam, láttam mindent, mi ezután
következett. Míg a királynő aludt, az isteni fáraó teljes ragyogásával fölébe
kerekedett és férji gyönyörét lelte benne. Testük úgy kapcsolódott össze,
miként férfié és nőé szokott.
 Az arcokon még mindig nem láttam a hitetlenségnek jelét. Kivártam,
míg szavaim hatása teljes egészében eljutott hozzájuk, majd folytattam: –
A fáraó felemelkedett az alvó királynő kebléről, majd rám nézett és
imigyen szólt.
Oly hűen tudom utánozni más emberek hangját, hogy akik hallják, azt
hiszik, az szól hozzájuk, akit utánozok. Így most Mamose fáraó hangján
szóltam hozzájuk.
– A királynőt felruháztam istenségemmel. Eggyé vált velem s az
istenekkel. Isteni magommal megtermékenyítettem. Ő, ki rajtam kívül más
férfit nem ismert, királyi véremből származó gyermeket hoz majd e világra.
Ez jelezze mindenki előtt, hogy védelmemet élvezi és továbbra is vigyázni
fogok rá.
Ismét meghajtottam magam a trónon ülő királyi pár felé. – Aztán a
király a hajón át visszatért és ismét elfoglalta helyét aranykoporsójában,
hol most is nyugszik. Ez volt hát látomásom.
– Örökké éljen a fáraó! – kiáltotta Tanus úr úgy, ahogy betanítottam
neki, mire a többiek is vele kiáltottak.
– Üdv Lostris királynőnek! Örökké éljen! Üdv az isteni gyermeknek, kit
méhében hordoz! Örökké éljenek a gyermekek!
Aznap este, midőn lefekvéshez készülődtem, úrnőm magához hívott és
azt suttogta: – Látomásod oly eleven volt és oly remekül mondtad el, hogy
aludni se tudok majd, hátha a fáraó ismét felkeres. Jól őrizd az ajtót.
– Lehetségesnek tartom, hogy lesz olyan, aki elég merész és tolakodó
ahhoz, hogy megzavarja királyi álmodat, de kétlem, hogy az Mamose fáraó
lenne. Ha valamely gazember valóban erre tévedne, hogy kihasználja
kedves, szerető természeted, akkor mit tegyek?
– Aludj jó mélyen, drága Taita, és csukd be a füled. – Orcáját a lámpás
fényében rózsaszín ragyogás öntötte el, ahogy elpirult.
Előérzetem a jövő eseményeit illetően ismét pontosnak bizonyult.
Aznap éjjel titkos látogató érkezett úrnőm fülkéjébe és az biztos, hogy nem
a fáraó szelleme volt. Azt tettem, amit Lostris királynő parancsolt.
Becsuktam a fülem.

Megint megáradt a Nílus, ami arra emlékeztetett minket, hogy ismét eltelt
egy év. Learattuk a gabonát, amit a szigeteken vetettünk és összetereltük a
jószágot. Szétszereltük a szekereket és a gályák nyitott fedélzetére raktuk
őket. Összetekertük a sátrakat és bezsúfoltuk rakodóterekbe. Végül, amikor
már minden készen állt az indulásra, kihúztuk a köteleket a parton és
minden épkézláb embert meg lovat hámba fogtunk. Közel egy hónapig
tartó, siralmasan kemény munkával sikerült átkelnünk ezen a félelmetes
kataraktán. Elvesztettünk tizenhat embert, akik vízbe fulladtak és öt
gályánkat zúzták, hasították szilánkokra a fekete szikla rémisztő agyarai.
De végül átjutottunk és vitorlát bontva hajóztunk tovább a zuhatagokon túl,
a folyó egyenletesen áramló, nyugodt vizén.
Ahogy a hetek hónapokká nyúltak, a folyó egy lassú és méltóságteljes
kanyart írt le hajóink alatt. Amióta elhagytuk Elephantine-t, folyamatosan
feltérképeztem a Nílus útját. A nap és a csillagok állása alapján határoztam
meg az irányt, de a távolság mérése komoly nehézséget okozott. Először
egy rabszolgát rendeltem ki a partra, hogy számolja a megtett lépéseket, de
tisztában voltam vele, hogy ez a módszer annyira pontatlan, hogy
jószerivel semmissé teheti minden számításomat.
A megoldásra egy délelőtt jöttem rá, amikor a szekerekkel
gyakorlatoztunk. Figyeltem a jobb oldali kerék forgását és rádöbbentem,
hogy valahányszor az abroncs megtesz egy fordulatot, pontosan méri azt a
távot, amit megtett. Ezt követően már egy szekér haladt a folyó partján. Az
egyik kerék abroncsába jelzőzászlót helyeztem, és a szekéren egy
megbízható ember egy papirusztekercsen jelölte, valahányszor a zászló
megtett egy kört.
Minden este kiszámítottam az irányt és a távolságot, amit a nap
folyamán megtettünk, majd bejelöltem a térképen. Lassanként a folyó
formája kezdett tisztán kirajzolódni előttem. Láttam, hogy egy hatalmas
kanyart tettünk nyugatra, de most a folyó már ismét délnek fordult, amint
azt Hápi papjai megjósolták.
E felfedezéseimet megmutattam Tanusnak és a királynőnek. Sok estén
át későig ültünk a királyi fülkében és a folyó útjáról elmélkedtünk, meg
arról, hogy ez miként befolyásolhatja az Egyiptomba való visszatérés
terveit. Úgy tűnt, minél nagyobb utat tettünk meg a folyón, az nemhogy
gyöngítette volna úrnőm eltökéltségét, sőt inkább megerősítette elszánt
fogadalmát, hogy mindenképp visszatérünk.
– A vadonban nem építünk se kőtemplomokat, se palotákat –
rendelkezett. – Nem állítunk fel emlékműveket, se obeliszkeket. Itt csupán
átmenetileg időzünk. Nem építünk városokat, hanem hajóinkon lakunk,
vagy sátrakban, meg fűből s nádból készült kunyhókban. Mi egy karaván
vagyunk, mely úton van, s ez az út végül visszavezet minket
szülővárosomba, a gyönyörű, százkapus Thébába.
Négyszemközt azt mondta nekem: – Készítsd csak gondosan a
térképeidet, Taita. Bízom benned, hogy találsz nekünk olyan utat, melyen
könnyebben hazajutunk.
 Így hát folyami karavánunk haladt tovább és a sivatag arculata mindkét
oldalon folyton változott, de végül mégis, mindig egyforma maradt.
Mi, kik a folyón utaztunk, zárt, egymáshoz szorosan kötődő közösséggé
váltunk. Szinte olyanok voltunk, mint egy vándorló város, melynek
nincsenek falai és nincs állandó szerkezete. Az élet bimbózott, kizsendült
és elhalványult. Számunk növekedett, mivel azok, kik Elephantine-ból
velünk tartottak, mind életük teljében voltak és asszonyaik termékenyek.
Fiatal párok keltek egybe a folyóparton, s széttörték a Nílus vizével telt
kancsót. Gyermekek születtek és a szemünk előtt nőttek fel.
Öregjeink közül néhányan meghaltak, s a balesetek meg a ránk
leselkedő veszélyek a fiatalabbak közül is követeltek áldozatot.
Bebalzsamoztuk őket és sírt ástunk nekik a vad hegyekben, majd magukra
hagytuk őket, hadd aludjak örök álmukat, és mi mentünk tovább.
Megtartottuk ünnepeinket és imádkoztunk isteneinkhez. Ünnepi lako-
mát ültünk, vagy épp böjtöltünk, amikor annak volt itt az ideje, táncoltunk,
énekeltünk és ápoltuk a tudományokat. Az idősebb gyerekeket a gálya
fedélzetén tanítottam és tanítványaim közül Memnon volt a legkülönb.
Még mielőtt az év véget ért volna, miközben a folyó még mindig délnek
tartott, megérkeztünk a harmadik kataraktához, mely védelmezőn magaso-
dott a folyó fölé. Ismét partra szálltunk, s míg arra vártunk, hogy a Nílus
megáradjon s átsegítsen minket, feltörtük a földeket és elültettük a gabonát.

Itt, a harmadik kataraktánál történt, hogy egy újabb boldogság töltötte be

csordultig életemet.
A folyóparton egy vászonsátorban segítettem úrnőmnek, midőn vajúdni
kezdett, és világra hozni Tehuti hercegnőt, a már rég halott Mamose fáraó
törvényesen elismert leányát.
Szememben Tehuti oly gyönyörű volt, amilyen gyönyörű csak egy
csoda lehet. Amint lehetőségem nyílt rá, az ágyacskája mellett ültem és
vizsgálgattam, ámulva csodáltam apró kezeit és lábait. Amikor éhes volt és
anyja mellére várt, néha kisujjamat a szájába dugtam, hogy élvezzem azt az
érzést, amint csupasz ínyével ráharap.
A folyó vize végre megemelkedett és így átkelhettünk a harmadik
kataraktán. Haladtunk tovább, miközben a folyó szinte észrevétlenül ismét
keletnek fordult és egy hatalmas kanyarulatot írt le hajóink alatt.
Mielőtt ez az év véget ért volna, ismét szükségessé vált nevezetes
álmaim egyikének alkalmazása, mivel úrnőm megint érintetlenül teherbe
esett, amit csakis természetfölötti erőkkel lehetett magyarázni. A halott
fáraó szelleme ismét útra kelt.
 Úrnőm már terhességének vége felé járt, midőn megérkeztünk a folyó
negyedik, hatalmas kataraktájához. Ez a zuhatag, krokodilfogakra
emlékeztető szikláival, minden eddiginél félelmetesebb volt, s az emberek
közül sokan adták csüggedésnek fejüket. Amikor azt hitték, hogy senki
sem hallhatja őket, így keseregtek egymás közt: – E szörnyű, kegyetlen
sziklák körülzárnak minket. Biztosan az istenek helyezték őket a folyóba,
hogy ily módon akadályt gördítsenek elénk és ne menjünk tovább.
Olvastam szájukról, amint összebújva pusmogtak a folyóparton. Egyi-
kőjük sem jött rá, hogy én megértem szavaikat anélkül, hogy hallanám őket.
– Itt ragadunk majd ezek mögött a szörnyű zuhatagok mögött, és többé
már nem tudunk visszatérni a folyón. Most kéne még visszafordulnunk,
amíg nem késő.
Még az államtanácsokon is láttam ezeket a szavakat Egyiptom néhány
nagyurának ajkain, kik hátul ültek és fojtott hangon váltottak szót
egymással. – Ha továbbmegyünk, itt fogunk meghalni ebben a sivatagban
és lelkünk majd nem pihenhet, itt vándorolhat örökkön-örökké.
A fiatal nemességnek volt egy olyan része, mely öntelt s ugyanakkor
erőszakos volt. Táplálták az elégedetlenséget és titkon lázadást szítottak.
Tudtam, hogy gyorsan és határozottan kell cselekednünk, midőn láttam,
hogy Aqer úr azt mondja egyik követőjének: – Ennek a nőnek, egy halott
király kis szajhájának a kezében vagyunk, pedig nekünk igazából egy erős
emberre lenne szükségünk, ki vezet minket. Találnunk kell valami módot
arra, hogy megszabadíthassuk magunkat tőle.
Először is, öreg barátom, Aton segítségével kifürkésztük az összes
zúgolódó és lehetséges áruló nevét. Nem lepett meg, hogy e névsor élén
ugyanaz az Aqer úr, Merkeset úr legidősebb fia áll, kinek szájáról azon
áruló szavakat olvastam le. Aqer úr dühös fiatalember volt, túlontúl eltelve
saját értékeinek és fontosságának tudatával. Gyanítottam, hogy volt oly
arcátlan, hogy önmagát lássa a királyság trónján, fején a kettős koronával.
Miután elmagyaráztam Tanusnak és úrnőmnek, hogy véleményem
szerint mit kell tennünk, összehívták a teljes államtanácsot egy ünnepélyes
ülésre a folyóparton.
A tanácskozást Lostris királynő nyitotta meg. – Nagyon jól tudom, hogy
mennyire gyötör mindnyájatokat a honvágy, hogy mennyire elcsigázott
benneteket ez a hosszú utazás. Én is osztozom veletek abban, hogy
minduntalan Thébáról álmodom.
Láttam, amint Aqer sokatmondó pillantásokat vált cimboráival, s ez
gyanúmat megerősítette.
– Mindazonáltal, Egyiptom polgárai, semmi sem oly rossz, mint
amilyennek látszik. Hápi, ígéretéhez híven, vigyázta vállalkozásunkat.
Sokkal közelebb vagyunk Thébához, mint azt bármelyikőtök is képzelné.
Midőn visszatérünk szeretett városunkba, nem kell fáradt lépteink nyomát
követnünk. Nem kell újból szembenéznünk azon szörnyű katarakták
veszélyeivel és nehézségeivel, melyek elzárják a folyó útját.
A hallgatóság körében mozgolódás támadt, és a kétkedés meg a hitet-
lenség suttogó hangjai hallatszottak. Aqer felnevetett, bár nem oly hango-
san, hogy azzal áthágja a tisztelet és az illendőség határait, ám úrnőm en-
nek ellenére észrevette. – Látom Aqer úr, hogy kétségbe vonod szavaimat.
– A világért sem, felség. Átok legyen minden ily hűtlen gondolaton. –
Aqer sietve visszavonult. Még nem volt elég erős és nem volt elég biztos
támogatóiban sem ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon. Idejében
rajtakaptam, még mielőtt sikerült volna felkészülnie.
– A rabszolgám, Taita az elmúlt évek során feltérképezte a folyó útját,
azon a szakaszon, amit idáig megtettünk – folytatta Lostris királynő. –
Mindnyájan láttátok azt a szekeret a zászlóval a kerekén, mely a távolságot
mérte és Taita tanulmányozta az égitesteket, hogy meghatározza utunk
irányát. Most megparancsolom neki, hogy álljon a tanács elé és tárja fel
előttünk számításai eredményét.
Memnon herceg segített nekem lemásolni térképemet húsz új tekercsre.
Kilencéves korára a herceg már kiváló szépíró volt. Ezeket most
kiosztottam a nemesség rangidős tagjainak, hogy mondandóm világosabb
legyen előttük. Felhívtam figyelmüket arra a szinte teljes kört leíró
útvonalra, amit Elephantine óta megtettünk.
Döbbenetük nyilvánvaló volt. Minderről csupán a papoknak volt némi
előzetes fogalmuk, mivel ők is tanulmányozták a csillagokat és akadt
köztük néhány, ki jártas volt az ilyetén tájékozódás tudományában. De a
folyó kanyarulatának mérete még őket is meghökkentette. Ez persze nem is
volt olyan meglepő, mivel a térképmásolatok, melyeket megmutattam
nekik, nem voltak egészen pontosak. Aqer és hívei miatt a tényeket kissé
szabadabban kezeltem és a hurok szárai közti távolságot rövidebbnek
ábrázoltam, mint amekkora számításaim szerint a valóságban volt.
– Uraim, amint azt a térképen láthatjátok, a második kataraktától idáig
közel ezer mérföldet tettünk meg, de alig néhány száz mérföldnyire
vagyunk attól a ponttól, ahonnan elindultunk.
Kratas emelkedett szólásra, hogy feltegye azt a kérdést, amit a gyűlés
előtt a szájába rágtam. – Ez azt jelenti, hogy a sivatagon át lerövidíthetjük
az utat és annyi idő alatt tehetjük meg, mint amennyi alatt Thébától a
Vörös-tengerhez érünk és vissza? Én ezt az utat többször is megtettem.
 Felé fordultam. – Társad voltam az úton. Mindkét irányba tíz napig
tartott, és akkor még nem voltak lovaink. E keskeny sivatagi sávon való
átkelés nem lenne fárasztóbb, mint az volt. Ez azt jelenti, hogy az ember
innen néhány rövid hónap alatt visszajuthat Elephantine városába és
csupán Asszuánnál, az első kataraktán kell átkelnie.
Elképedt, csodálkozó megjegyzések moraja hallatszott. A térképeket
kézről kézre adták és mindenki mohó alapossággal tanulmányozta. Ahogy
figyeltem őket, láttam, hogy az egész gyülekezet hangulata megváltozott.
Mindannyian megrendítő lelkesedéssel és reménnyel fogadták el
feltevésemet. Az, hogy most váratlanul kiderült, mily közel van az otthon,
a föld, melyet oly jól ismernek, fellelkesítette őket.
Csupán Aqer és barátai ültek ott megnyúlt képpel. Aqer épp most
fosztatott meg a legjobb kockájától abban a játékban, amibe belekezdett.
Pontosan azt tette, amiben reménykedtem, most dühösen felállt és nekem
szegezte a kérdést.
– Aztán mennyire megbízható ez a rabszolgafirkálvány? – A hangja
bántó volt, az arca pedig gőgös. – Egyszerű dolog húzni néhány vonalat
egy tekercsen, ám amikor ezek homok és szikla hosszú mérföldjeivé
válnak, akkor mindez másként fest. Hogyan tudja ez a rabszolga
bebizonyítani, hogy ezen vad feltevései tények?
– Aqer uram pontosan a dolog lényegére tapintott – vágott szavába
úrnőm kedvesen –, és ezzel bizonyságot tett arról, mily előrelátó
bölcsességgel figyelt fel az előttünk álló feladatra. Az a szándékom, hogy
kiküldők egy megbízható, jó emberekből álló csapatot, vágjanak át ezen a
sivatagnyelven és nyissák meg nekünk a visszafelé, az északnak vezető
utat, azt az utat, mely hazavisz minket gyönyörű Thébánkba.
Láttam, hogy Aqer arckifejezése hirtelen megváltozik, amint rádöbben a
királynő szavainak értelmére és felismeri a neki állított csapdát. Sietve is-
mét leült és igyekezett egészen zárkózottnak és közönyösnek tűnni. Úrnőm
azonban könyörtelenül folytatta: – Nem tudtam eldönteni, hogy ki lenne a
legalkalmasabb e vállalkozás vezetésére, ám most Aqer úr azzal, hogy ily
remek megfigyelőkészségről és tisztánlátásról tett tanúbizonyságot, mint-
egy önmagát ajánlotta e létfontosságú feladatra. Igaz, uram? – kérdezte
kedvesen, majd szép simán folytatta, még mielőtt Aqer elháríthatta volna.
– Igazán hálásak vagyunk neked, Aqer úr. Magad választhatod ki az
embereidet és a felszerelést, bármit, amire szükséged van. Utasítlak, hogy
indulj el még a következő holdtölte előtt. A holdfény megkönnyíti majd
utadat éjszakánként, s így elkerülheted a nappali forróságot. Adok melléd
olyan embereket, kik jól tudnak tájékozódni a csillagok alapján. Imigyen
eljuthatsz a második kataraktáig, majd még e hónap vége előtt vissza is
érhetsz és ha sikerrel jársz, nyakadat a Dicsőség Aranya fogja díszíteni.
Aqer úr tátott szájjal meredt rá. A megrázkódtatástól még akkor is
mereven ült zsámolyán, amikor társai már mind eltűntek mellőle. Meg
voltam győződve, hogy valami mentséget fog keresni, melynek
segítségével kibújhat a feladat alól, amibe belerángattuk, ám végül
meglepetést okozott nekem, midőn hozzám fordult, hogy tanácsomat és
segítségemet kérje a felderítő csapat megszervezésében. Úgy tűnt, tévesen
ítéltem meg, mivel most, hogy valami érdemleges megbízatást kapott,
megvolt rá az esély, hogy bajkeverőből társaságunk hasznos tagjává váljék.
Kiválasztottam számára néhányat legjobb embereink és lovaink közül és
átengedtem neki öt legerősebb szállítókocsinkat a vizestömlőknek, mely
vízmennyiség, ha jól beosztják, harminc napra elég. Mire megtelt a hold,
Aqer vidám volt és derűlátó, engem mardosott a bűntudat, amiért annyira
lekicsinyítettem a távolságot és az út veszélyeit.
Amikor a kis csapat útnak indult, egy darabon elkísértem őket a
sivatagba, hogy megmutassam nekik a helyes utat, majd ott álltam egyedül
és figyeltem, amint eltűnnek a holdfényben fürdő pusztaságban, egyenesen
azon csillagkép irányába, melyet Lantnak nevezünk, és az északi láthatárt
jelöli.
Az elkövetkezendő hetek során, míg a negyedik katarakta előtt várakoz-
tunk, minden nap gondoltam Aqerre és reménykedtem, hogy a térkép, amit
adtam neki, azért mégsem olyan pontatlan, mint hittem. De legalább a köz-
vetlen felkelés veszélye elmúlt fejünk fölül és vele együtt északnak tartott.
Mialatt várakoztunk, elültettük a magokat a szigetek és a folyópart
feltört földjébe. Mindazonáltal ez a terület sokkal magasabban feküdt és
meredekebb volt, mint az eddigiek, a folyó alsóbb szakaszain. Az
öntözéshez sokkal nehezebb volt kiemelni a vizet, melynek következménye
meglátszott a termés mennyiségén és minőségén.
Természetesen felállítottuk a hosszú karú, hagyományos sadufokat,
hogy azzal emeljük ki a vizet a folyóból. Ezeket egy-egy rabszolga
működtette, aki belendítette azt az agyagedényt, mely a kar végén lógott,
majd kiemelte és tartalmát a parton beöntötte az öntözőárokba. Ez lassú és
fárasztó munka volt. Aztán ha a part magasan volt, mint ebben az esetben,
akkor ez a módszer ráadásul még rendkívül gazdaságtalan is volt, mivel
igen sok víz kilötykölődött.
Memnonnal minden este végighajtottunk szekerünkkel a folyóparton és
engem komolyan nyugtalanított a növekvő termés mennyisége. Sok ezer
szájnak kellett enni adnunk és még mindig a gabona volt a legfontosabb
táplálékunk. Éhínség várt ránk, hacsak nem sikerül valahogy több vizet
juttatnunk a földekre.
Nem tudom, miért jutott eszembe a keréknek erre a célra történő
felhasználása, hacsak azért nem, mert ekkorra már a kerék rögeszmémmé,
szenvedélyemmé vált. Még mindig gyötrődtem szekereink szétpattanó
kerekeinek problémáján. Álmaim tele voltak forgó, pörgő és szétpattanó
kerekekkel, bronzkésekkel ellátott kerekekkel és zászlós kerekekkel,
melyek a távolságot mérték. Hatalmas kerekek meg kicsi kerekek képe
üldözött még álmomban is.
Hápi egyik papjától hallottam, hogy bizonyos faanyagok
megkeményednek, vagy rugalmasabbá válnak, ha hosszabb ideig vízben
áztatják őket, így aztán épp ezzel az ötlettel kísérleteztem. Ahogy e célból
beleeresztettük a szekér kerekeit a folyóba, az abroncs körül játszó áramlat
forgatni kezdte a kereket tengelye körül. Ezt csak úgy szórakozottan
figyeltem, majd ahogy a kerék mélyebbre süllyedt a vízbe, a mozgás
megszűnt és én megfeledkeztem az egészről.
Néhány nappal később egyik kis csónakunk, mely egyik szigetről a
másikra igyekezett, felborult, a benne ülő két embert pedig az áramlat a
zuhatagba sodorta és vízbe fúltak. Memnonnal a parton álltunk és a
szemünk előtt lejátszódó tragédia mindkettőnket elszomorított.
Megragadtam az alkalmat, hogy ismételten felhívjam a herceg figyelmét
arra a veszélyre és hatalmas erőre, amit a folyó jelent.
– Olyan erős, hogy még egy szekér kerekeit is megforgatja.
– Ezt nem hiszem el, Taita. Csak azért mondod, hogy megijessz. Tudod,
hogy mennyire szeretek úszni a folyóban.
Így aztán rendeztem neki egy bemutatót, melynek során mindkettőnket
annak rendje s módja szerint lenyűgözött a forgó kerék, mely mintha
magától mozogna, midőn a folyó sodrába merítjük.
– Még gyorsabban menne, Taita, ha az abroncsra evezőket erősítenénk –
közölte végül véleményét Memnon és én ámulva meredtem rá. Akkoriban
még épp hogy csak betöltötte tizedik évét, mégis mindent friss, érdeklődő
és kutató tekintettel szemlélt.
Mire ismét elérkezett a telihold, felállítottunk egy kereket, melyet a
folyó hajtott. A vizet égetett agyagkorsók sora emelte ki, majd öntötte bele
fönt, a Nílus meredek partján lévő, agyaggal burkolt csatornába. Hatalmas
hasával még úrnőm is kijött a partra, hogy megnézze ezt a csodás
szerkezetet. El volt ragadtatva tőle.
– Olyan ügyes dolgokat tudsz kitalálni a vízzel, Taita – mondta. –
Emlékszel arra a víziszékre, amit Elephantine-ban készítettél nekem?
 – Most is csinálhatnék neked egyet, ha megengednéd, hogy tisztességes
házakban éljünk, amint az civilizált emberekhez illik.
Tanust legalább ennyire lenyűgözte a vízikerék, de persze ő nem
mutatta. Helyette rám vigyorgott.
– Igazán ügyes, aztán ez mikor fog úgy szétpattanni, mint a te híres-
neves szekérkerekeid? – kérdezte, amit Kratas meg a többi katona fajankó
rendkívül mulatságosnak tartott. Ettől fogva, valahányszor egy szekér
kereke eltörött, azt mondták, hogy „Tatává ment”, mivel a Tata volt az a
becenév, amit a herceg ragasztott rám.
E nyegléskedés ellenére a durva földek hamarosan besűrűsödtek és
kizöldültek a magas part termékeny talaján, majd súlyos, aranyló kalászok
hajtották le fejüket a vakító, nílusi napsütésben. Nem ez volt az egyetlen
termés, amit a negyedik kataraktánál begyűjtöttünk. Lostris királynő ismét
egy kis királyi hercegnőt hozott a világra. Ha lehet, akkor ez a csöppség
még nővérénél is elragadóbb volt.
Rendkívül furcsa volt, hogy Bekatha hercegnő vöröslő arany fürtökkel
született. Isteni szellematyját, Mamose fáraót a sötét színárnyalatok
jellemezték és anyja haja is sötét volt, akár a fekete sas szárnya. Senki sem
tudta, hogy mi lehet az oka ennek az elütő színnek, de mindenki rendkívül
bájosnak találta.
Bekatha hercegnő kéthónapos volt, amikor a Nílus vize ismét emelkedni
kezdett és mi készülődtünk, hogy átkeljünk a negyedik kataraktán.
Mostanra már akkora gyakorlatunk volt ebben az évenként visszatérő
munkában, hogy minden csínját-bínját kitanultuk annak, miként lehet
legyőzni a telhetetlen ragadozóvá vált folyót.

Még nem kezdtük meg az átkelést, amikor a táborban rendkívüli izgalom

támadt. A túlpartról, ahol Memnon herceggel a lovakat ellenőriztük, hogy
megbizonyosodjunk róla, minden készen áll a kataraktán való felúszáshoz,
hallottuk a kiáltozást meg az éljenzést.
Visszasiettünk a csónakokhoz és átkeltünk a keleti partra, ahol az egész
tábor felbolydult és teljes volt a zűrzavar. Átverekedtük magunkat a
pálmaleveleket lengető, üdvözlő és dicsőítő dalokat éneklő tömegen. A
sokadalom kellős közepén egy kis karaván viharvert kocsijai és csonttá
aszott lovai álltak, mellettük egy szikár, harcedzett utazókból álló csoport,
kiket feketévé égetett a nap és keményen megpróbált a sivatag.
– Szét átka rád meg a te térképedre, Taita – kiáltotta oda nekem Aqer úr
az első kocsiról. – Nem is tudom, melyikőtök csal jobban. Majdnem még
egyszer olyan messze volt, mint ahogy mondtad.
 – Tényleg eljutottatok a folyó kanyarulatának északi részéhez? –
kiáltottam vissza, miközben izgalmamban ugráltam és megpróbáltam
átevickélni a tömegen.
– Oda és vissza! – Nevetett és rendkívül elégedett volt teljesítményével.
– A második kataraktánál táboroztunk és friss, nílusi halat vacsoráztunk. A
Théba felé vezető út nyitva áll.
Úrnőm lakomát rendelt el a visszatért utazók tiszteletére és Aqer úr volt
a nap hőse. Az ünnepség csúcspontján Lostris királynő a nyakába helyezte
a Dicsőség Aranyát és a Legjobb Tízezer rangjára emelte. Felfordult a
gyomrom, ahogy láttam, mint páváskodik és dülleszti mellét. És mintha ez
még nem lett volna elég, úrnőm még a negyedik szekérosztag
parancsnokságát is ráruházta és átadott neki egy okiratot, mely Thébába
való visszatértünkkor száz feddan, elsőrangú, folyóparti földre jogosítja fel.
Ezt egy kissé túlzottnak tartottam, különös tekintettel arra, hogy ezt a
nagy földadományt úrnőm saját birtokából adta. Végül is Aqer már-már
zendülő volt és bár teljesítménye valóban dicséretre méltó, mégis én
voltam az, ki ezt az utat javasoltam és kiötlöttem. Jelen körülmények
között úgy véltem, hogy a szegény rabszolga, Taita is megérdemelt volna
egy újabb aranyláncot.
Ettől függetlenül, dicsértem úrnőm ravaszságát és államfői bölcsességét.
Aqer urat, lehetséges ellenfeleinek legveszélyesebbikét, buzgó és hűséges
hívévé változtatta, aki az elkövetkezendő évek során még sokszor
bizonyította értékeit. Úrnőm tudott bánni az emberekkel és napról napra
többet tudott a kormányzás művészetéről.
Aqer úr megszelídítésével és a sivatagi útvonal felfedezésével, hátulról
is bebiztosítottuk magunkat, így bátran és vidáman folytathattuk utunkat a
negyedik kataraktán túli vizeken.

Még alig egy hónapja voltunk úton, amikor rájöttünk, mennyire megfordult
a szerencsénk, és láthattuk, hogy az istennő teljesítette ígéretét.
Napról napra világosabbá vált, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk.
A sivatagot végre magunk mögött hagytuk és a folyó széles, nyugodt vize
ismét délnek fordult, hogy oly vidékre vigyen minket, amihez hasonlót
még egyikünk sem látott.
Itt történt, hogy közülünk sokan, életükben először lehettek tanúi az eső
csodájának. Bár én természetesen láttam már ilyet az Alsó-Királyságban,
de ők még sosem tapasztalták, hogy az égből víz hullott volna. Eső mosta
felfelé fordított, döbbent arcukat, miközben dörgött az ég és villámok
vakítottak el minket fehér tüzükkel.
 Ezek a rendszeres, kiadós esőzések új és izgalmas tájat nemzettek, ami
szemünkben maga volt a csoda. Ameddig a vezérgálya fedélzetéről
elláttunk, a Nílus mindkét partján hatalmas, füves szavannák terültek el.
Ezek a pompás síkságok, melyek remek legelőül szolgáltak lovainknak,
nem állítottak elénk akadályt, nem korlátoztak minket abban, hogy
alaposan próbára tegyük szekereinket. Addig hajthattunk, ameddig csak
akartunk és sehol sem állta utunkat homokdomb vagy egy sziklás hegy.
De nem ez volt az egyetlen áldás, amivel az istennő megajándékozott
minket. Itt voltak fák. Meglehet, hogy abban a keskeny völgyben, mely
otthonunk volt, egykoron erdők zöldelltek, de ezt senki emberfia nem
tudhatta. Már évszázadokkal ezelőtt mind az ember mohó fejszéjének
áldozatául estek. A fa Egyiptom számára ritka, értékes áru volt. Minden
egyes botocskáját hajón vagy málhás állatok hátán kellett beszállítani
távoli, idegen országokból.
Most meg bármerre néztünk, mindenütt hatalmas fákat láttunk. Nem
olyan sűrű erdők voltak, mint amilyeneket a katarakták szigetein találtunk,
hanem magas fák ligetei, ahol a fenséges törzsek közt széles, füves térsé-
gek húzódtak. Itt aztán annyi faanyag volt, amiből újra megépíthettük vol-
na a világ összes nemzetének és tengerének flottáját. Sőt, mi több, még arra
is elég lett volna, hogy újból felépítsük a civilizált világ összes városát,
majd tetőt ácsoljunk és minden házat bebútorozzunk. Ezután még mindig
maradt volna annyi, hogy az elkövetkezendő évszázadok során legyen mi-
vel tüzelni. Mi, akik egész életünk során állataink megszárított ürülékének
lángjai fölött készítettük ételeinket, most ámulva forgattuk fejünket.
És ez még mindig nem az egyetlen kincs volt, amit felfedeztünk
magunknak itt, Kús mesebeli földjén, hová végre megérkeztünk.
Először távolról pillantottam meg őket és azt hittem, valami szürke
gránitból készült emlékművek lehetnek. Ott álltak a sárga fűvel borított
síkon meg az akácialigetek szétterülő ágainak árnyékában. Aztán, ahogy
tanácstalanul figyeltük őket, ezek a nagy sziklák mozogni kezdtek.
– Elefántok! – Még egyet sem láttam életemben, de semmi egyebek
nem lehettek. Majd azok is kiáltozni kezdtek, akik körülöttem álltak a
fedélzeten.
– Elefántok! Elefántcsont! – Ez itt valami olyan gazdagság volt, amiről
Mamose fáraó, összes halotti kincsével együtt, még csak álmodni sem mert
volna. Bárhová is néztünk, mindenütt csordaszám álltak.
– Több ezren vannak. – Tanus körülnézett és a vadászszenvedély tüze
éledezni kezdett szemében. – Nézd csak, Taita. Tengernyi sok, ennyit még
megszámolni sem lehet.
 A síkságok hemzsegtek a sok állattól és nem csupán elefántok voltak.
Láttunk antilopokat, gazellákat, melyek közül néhányat ismertünk, de so-
kukról még csak nem is hallottunk soha. Az elkövetkezendő időkben min-
düket megismertük és nevet is adtunk e sokféle, különböző fajú állatnak.
A nyársas antilopok csapatai a vöröses szőrű viziantilopokkal kevered-
tek, melyeknek szarva úgy kanyarodott, akár az íj, amit Tanusnak készítet-
tem. Láttunk foltos zsiráfokat, melyek hosszú nyakukkal elérték az akácia-
fák legfelső ágait is. A rinocéroszok szarva, mely az orrukból nőtt ki, oly
magas volt, akár egy ember és oly hegyes, akár az ember dárdája. A folyó-
parti sárban bivalyok henteregtek. Hatalmas, szarvasmarhaszerű állatok
voltak, oly feketék, akár Szét szakálla, és minden ízükben éppoly csúfak is.
Hamarosan megtanultuk, mily gonosz indulat búvik meg a mögött a méla-
bús tekintet mögött, amivel elhaladtukban ránk pillantottak, és megismer-
tük azt a fenyegető veszélyt, amit lekonyuló, fekete szarvuk jelent.
– Rakodjátok ki a szekereket – üvöltötte Tanus türelmetlenül. –
Fogjátok be a lovakat. Indul a vadászat!
Ha tudtam volna, hogy milyen veszély elé nézünk, sosem engedtem
volna meg Memnon hercegnek, hogy felmásszon mögém a szekérre, midőn
elindultunk első elefántvadászatunkra. Nekünk, akik mit sem tudtunk róluk,
amolyan békés, lassú, esetlen és buta állatoknak tűntek. Biztosra vettük,
hogy könnyű dolgunk lesz velük.
Tanus reszketett a türelmetlenségtől, már alig várta, hogy az új zsák-
mány után vethesse magát, így aztán nem tudta kivárni, míg összeszerelik
mind a négy szekérosztagot. Amint az első ötven szekérből álló raj készen
állt, kiadta a parancsot az indulásra. Kihívásainkat odakiáltoztuk a többi
haj tónak és fogadásokat kötöttünk a vadászat kimenetelére, miközben
hosszú oszlopban gördültünk végig a folyóparti ligetek fái alatt.
– Hadd hajtsak én, Tata – mondta a herceg. – Tudod, hogy legalább
olyan jól hajtok, mint te. – Bár született lovas volt, érzékeny kézzel,
ösztönösen jól hajtott és szinte naponta gyakorolt, e kijelentése mégis kissé
megalapozatlannak tűnt. Természetesen nem volt olyan jó hajtó, mint én,
hisz nem volt ember az egész seregben, ki ezt a címet magának
követelhette volna, egy tizenegy éves kis kópé meg végképp nem.
– Csak figyelj és tanulj – mondtam neki szigorúan és mikor Memnon
Tanushoz fordult, ez egyszer ő is engem támogatott.
– Tatának igaza van. Ez most olyasvalami, amit eddig még egyikünk se
csinált. Inkább maradj csöndben, fiam, és tartsd nyitva a szemed.
Előttünk e különös állatok kis csapata lakmározott a fák felső ágairól
lehullott, hüvelyes magokon. Ahogy ügetve közeledtünk feléjük, mohó
kíváncsisággal tanulmányoztam őket. Hatalmas fülüket mintegy
legyezőszerűen szétnyitották és felénk fordultak. Ormányukat magasra
emelték és arra a következtetésre jutottam, hogy szagot fogtak.
Eltöprengtem, vajon érezték-e már valaha is az ember vagy a ló szagát.
Kis elefántborjak voltak közöttük és az anyák a csorda közepére terelve,
védelmezőn fogták körül őket. Megrendített ez az anyai gondosság és
ekkor támadt fel bennem először a gyanú, hogy ezek az állatok talán
mégsem olyan lassúak és buták, mint amilyeneknek tűnnek. – Ez itt mind
nőstény – kiáltottam hátra vállam fölött Tanusnak. – A kicsinyeik ott
vannak mellettük és az agyaruk is kicsi, értéktelen.
– Igazad van – mutatott Tanus a vállam fölött előre. – De nézd csak, ott
mögöttük. Az a kettő biztosan bika. Nézd, milyen magasak és hatalmasak.
Hogy csillog agyaruk a napsütésben.
Jeleztem a mögöttünk haladó szekereknek és elkanyarodtunk a
legelésző tehenek és borjak csordájától. Az akácialigeten át, továbbra is
oszloposan haladtunk a két hatalmas bika felé. Ahogy hajtottunk előre,
kénytelenek voltunk kerülgetni a fák letört ágait és a tövestől kitépett,
hatalmas akáciák törzseit. Mivel még sejtelmünk se volt, hogy ezeknek az
állatoknak milyen hihetetlen erejük van, hátraszóltam Tanusnak:
– Valami nagy vihar söpörhetett át ezen az erdőn, ami ekkora pusztítást
okozott. – Akkor még csak fel sem merült bennem, hogy ez az elefántok
műve; olyan szelídnek és védtelennek látszottak.
A két öreg bika, melyeket kiválasztottunk magunknak, megérezte
közeledtünket és felénk fordult. Csak ekkor döbbentem rá, hogy valójában
milyen hatalmasak. Ahogy szétterítették fülüket, mintha egy sötétszürke
viharfelhő takarta volna el az ég kékjét.
– Nézd azt az elefántcsontot! – kiáltotta Tanus. Ő nyugodt volt és csakis
a zsákmány foglalkoztatta, de a lovak idegesek, nyugtalanok voltak.
Megérezték ennek a furcsa vadnak a szagát, és fejüket magasra vetve,
ijedten ficánkoltak a hámban. Nehéz volt kézben tartani őket, hogy
egyenesen menjenek tovább.
– Amelyik jobbra áll, az a nagyobb – csipogta Memnon. – Azt kéne
először elkapnunk. – A kölyköt minden ízében ugyanaz a szenvedély
hevítette, mint nemzőjét.
– Hallottad a királyi parancsot – nevetett Tanus. – Mi a jobb oldalira
megyünk. A másik legyen Kratasé, neki az is jó lesz.
Így aztán felemeltem öklömet és kezemmel kiadtam a parancsot, hogy
az oszlop oszoljék két sorra. Kratas, nyomában huszonöt szekérrel, elka-
nyarodott balra, mi meg haladtunk egyenesen tovább a hatalmas, szürke,
sárga elefántcsont dárdáival ránk váró vad felé. E dárdák oly vastagon
meredeztek óriási, szürke fejéből, akár a Hórusz-templom oszlopai.
– Vágtass egyenesen felé! – kiáltotta Tanus. – Addig kapjuk el, míg
meg nem fordul, és menekülni nem kezd.
– Gyia! – kiáltottam Türelemnek és Pengének, mire vágtázni kezdtek.
Mindketten arra számítottunk, hogy a hatalmas állat nyomban futásnak
ered, amint rájön, hogy veszély fenyegeti. Olyan vadra még sosem
vadásztunk, mely állva várta be első támadásunkat. Még az oroszlán is
menekül a vadász elől, míg meg nem sérül, vagy sarokba nem szorítják
úgy, hogy már nem tud merre menekülni. Hogy is viselkedhetnének
másként ezek az elhízott, hatalmas állatok?
– Olyan hatalmas a feje, hogy ez igazán kitűnő célpont lesz –
lelkendezett Tanus, miközben egy nyílvesszőt helyzeti íjába. – Egyetlen
nyílvesszővel leterítem, még mielőtt elmenekülne. Menj egészen közel
ahhoz a hosszú, nevetséges orrához.
Mögöttünk az oszlop egyenes sorban követett minket. Az volt a tervünk,
hogy felzárkózunk, majd két oldalról közrefogjuk a bikát, menet közben
kilőjük rá nyilainkat, majd megfordulunk és a szokásos szekértaktikát
alkalmazva, visszatérünk.
Már egészen közel voltunk hozzá, de még mindig egy helyben állt.
Meglehet, hogy ezek az állatok valóban olyan tompa agyúak, mint
amilyennek látszanak. Ez így túl könnyű préda, éreztem, hogy Tanus
csalódott, amiért nincs mit üldözni.
– Gyerünk már, te vén bolond! – kiáltott oda neki megvetően Tanus. –
Ne csak ácsorogj. Védd magad!
Olyan volt, mintha a bika hallotta és megértette volna a kihívást. Ormá-
nyát a magasba lendítette és olyan fülrepesztőt tülkölt, amitől elképedtünk
és megsüketültünk. A lovak olyan vadul megugrottak, hogy a védőlapnak
csapódtam, méghozzá olyan erővel, hogy alaposan megütöttem bordáimat.
Egy pillanatra kicsúszott kezemből a gyeplő és így elkanyarodtunk.
Aztán a bika ismét rikoltott, majd futni kezdett.
– Hóruszra, oda nézz, hogy jön! – üvöltötte Tanus döbbenten, mivel a
vad nem előlünk futott, hanem dühödten támadva, egyenesen felénk tartott.
Gyorsabb volt bármely lónál és oly ravaszul fürge, akár egy felbőszült
leopárd, melyet egy falkányi vadászkutya üldöz. Minden egyes, szinte
szálló, megnyújtott léptével porvihart kavart és még mielőtt ismét
irányítani tudtam volna a lovakat, már ott is volt előttünk.
Fölnéztem rá, mivel pontosan fölénk tornyosult. Ormányával felénk
nyúlt, hogy kitépjen minket a szekérből és én dermedten néztem hihetetlen
méreteit, meg azt a dühöt a tekintetében. Ez a tekintet nem olyan volt, mint
egy állaté, hanem olyan, mint egy értelmes, éber emberi lényé. Ez itt nem
egy tunya hústömeg volt, hanem egy bátor és szörnyű ellenfél, akit
gőgünkben és tudatlanságunkban felingereltünk.
Tanus egyetlen nyílvesszőt lőtt ki. Pontosan a bika homlokának
közepébe talált és én arra számítottam, hogy nyomban összeesik, mivel a
bronz nyílhegy átdöfte az agyát. Akkor még nem tudtuk, hogy az elefánt
agya nem ott helyezkedik el, ahol az ember várná, hanem jóval hátrébb van
abban a hatalmas koponyában és erős, szivacsos réteg védi, melyen
nyílvessző át nem hatolhat.
A bika nem torpant meg, még útjáról se tért le. Csupán felnyúlt
ormányával és megragadta a nyíl vesszőjét, ahogy az ember tenné kezével.
Kihúzta a nyilat saját húsából, elhajította és véres ormányát felénk
nyújtogatva, megállás nélkül jött utánunk.
Mögöttünk a második szekérrel Hui mentett meg minket, mivel mi
védtelenek voltunk a bika tomboló vad dühével szemben. Hui lovait
csapkodva és rikoltozva, akár egy démon, oldalról elénk vágott. Mögötte
íjásza kilőtt egy nyilat, mely az elefánt pofájába csapódott, egy tenyérnyire
a szeme alá és ezzel elterelték rólunk az állat figyelmét.
Az elefánt elfordult és Hui után vetette magát, de szekerük teljes
vágtában száguldott, így sikerült elmenekülniük. A következő szekér már
nem volt ily szerencsés. A hajtó nem volt olyan ügyes, mint Hui és rosszul
fordult. A bika magasra emelte ormányát, majd lecsapott vele, akár a hóhér
bárdjával.
A hozzá közelebbi ló hátára csapott, közvetlenül a marja mögé. Mintha
egy agyagcserép pattant volna szét, oly tisztán hallottam, amint a ló gerince
reccsenve eltörött. A megnyomorított állat lerogyott és magával húzta a
másik lovat is. A szekér felborult és az emberek kirepültek belőle. Az
elefánt egyik mellső lábát a földre zuhant hajtóra tette, majd ormányával
letépte a fejét és a magasba hajította, mint egy gyerek a labdáját. A fej
pörgött a levegőben, miközben a széttépett nyakból rózsaszín permetként
spriccelt a vér.
Ezután bevágtatott a sorban következő szekér és elterelte a bika
figyelmét áldozatáról.
A liget szélén megállítottam lovaimat és döbbenten néztük azt a
mészárlást, amit szétzúzott rajunk elszenvedett. Darabokra tört szekerek
hevertek mindenütt, mivel tőlünk balra, Kratas sem járt jobban, mint mi.
A két elefántbika telis-tele volt nyílvesszőkkel és a testükön végigcsor-
duló vér, nedves csíkot hagyott poros, szürke bőrükön. Mindazonáltal e
sebek nem gyöngítették le őket, sőt inkább növelték dühüket. Őrjöngve
csörtettek át a ligeten, összezúzták a felborult szekereket, hatalmas
lábukkal rátiportak a lovak testére és magasba hajították a sikoltó
embereket, majd midőn visszazuhantak a földre, őket is széttiporták.
Kratas mellénk vágtatott és átkiáltott: – Szét lába közt csípkedő rákokra
mondom, ez aztán a kemény csata! Nyolc szekeret vesztettünk már az első
támadásnál.
– Izgalmasabb, mint vártad, igaz, Kratas kapitány? – rikkantott vissza
neki Memnon herceg. Jobban tette volna, ha csöndben marad, mivel eddig
a pillanatig, a nagy zűrzavarban egészen megfeledkeztünk a fiúról. Most
azonban Tanusszal együtt, egyszerre támadtunk rá.
– Ami téged illet, fiacskám, neked mára épp elég volt ebből az
izgalomból – mondtam neki határozottan.
– Most nyomban visszamégy a flottához, méghozzá gyorsan – adott
még nagyobb nyomatékot szavaimnak Tanus, és abban a pillanatban egy
üres szekér vágtatott el mellettünk. Nem tudom, mi történhetett az
emberekkel, talán kirepültek a kocsiból, vagy kitépte őket valamelyik
dühöngő fenevad.
– Kapjátok el azokat a lovakat! – adta ki a parancsot Tanus, majd
amikor az üres szekeret visszahozták nekünk, a herceghez fordult: – El
innen. Vidd vissza ezt a szekeret a partra és ott várj ránk.
– Tanus uram – húzta ki magát Memnon herceg, s így egészen apja
válláig ért –, tiltakozom...
– Most nincs itt nekem semmiféle királyi fellépés, fiatalember. Ha
feltétlenül tiltakoznod kell, akkor eredj vissza és tiltakozz édesanyádnál. –
Fél kézzel felemelte a herceget és bedobta az üres szekérbe.
– Tanus úr, jogom... – kezdett bele Memnon utolsó, kétségbeesett
kísérletébe, hogy ott maradhasson a vadászaton.
– Nekem meg az a jogom, hogy kardhüvelyemmel elnáspángoljam
királyi hátsófeledet, ha mire visszanézek, még mindig itt talállak – mondta
Tanus és hátat fordított neki. Ezután a fiúról mindketten megfeledkeztünk.
– Elefántcsontot szerezni közel sem olyan egyszerű, mint gombát szedni
– jegyeztem meg. – Ennél jobb tervet kell kiötlenünk.
– Ezeket az állatokat úgy nem lehet megölni, hogy a fejükre lősz –
dünnyögte Tanus. – Most újból odamegyünk és megpróbálok a bordák
közé lőni. Ha agyuk nincs is a koponyájukban, szívük meg tüdejük
biztosan van.
Meghúztam a gyeplőt, Türelem és Penge felemelte fejét, de éreztem
rajtuk, hogy éppoly idegesek, mint én, attól, hogy vissza kell menni.
Egyikünk se élvezte igazán az első kóstolót az elefántvadászatból.
– Egyenesen rámegyek – mondtam Tanusnak –, aztán kifordulok, hogy
oldalról célozhass a bordái közé.
Ügetésre fogtam a lovakat, majd ahogy beértünk az akácialigetbe,
fokozatosan, egyre nagyobb iramot diktáltam nekik. Egyenesen előttünk a
mi bikánk csörtetett a felborult szekerek roncsaival, halott emberek testével
és eltiport lovakkal teli földön. Láttunkra ismét egy olyan szörnyűséges,
rikoltó hangot hallatott, amitől a vér is megfagyott ereimben. A lovak
hátracsapták fülüket és megint megugrottak. A gyeplővel sikerült
megfognom őket és hajtottunk tovább.
A bika úgy jött felénk, akár egy sziklaomlás valamely meredek
hegyoldalban. Dühében és kínjában rémisztő látvány volt, de én keményen
fogtam a lovakat, még nem vágtattak teljes sebességgel. Aztán, ahogy a
bikával egymás közelébe értünk, közéjük csaptam és rikoltva teljes, őrült
vágtára sarkalltam őket. Ugyanakkor élesen balra fordultam, s így tisztán
ott volt előttünk az elefánt horpasza.
Tanus kevesebb, mint húsz lépés távolságról, gyors egymásutánban
három nyilat lőtt az elefánt szügyébe. A lapocka mögött mind utat talált
magának a bordák közti hézagokba és teljes hosszukkal belesüppedtek a
kemény, szürke bőrbe.
A bika ismét felrikoltott, ám ezúttal halálos kínjában. Bár kinyúlt felénk,
mi gyorsan elvágtattunk, így ormányával nem érhetett el minket.
Visszanéztem és láttam, hogy szekerünk porában áll, ám amikor ismét
felbődült, ormánya végéből vér lövellt ki, akár a gőz a vízforralóból.
– A tüdeje – kiáltottam. – Szép volt, Tanus. A tüdejét találtad el.
– Most már megtaláltuk a módját – lelkesedett Tanus. – Menjünk vissza.
Adok neki még egyet a szívébe.
Megfordultam és éreztem, hogy a lovak még erősek, engedelmesek.
– Gyerünk, szépségeim – kiáltottam oda nekik. – Na még egyszer. Gyia!
Bár halálos sebet kapott, azért az öreg bika még távol állt a haláltól.
Később megtanultam, hogy ezek a csodálatos állatok milyen szívósak,
mennyire kitartóan ragaszkodnak az élethez, de most, ahogy fenséges
bátorsággal ismét nekünk támadt, tiszteletet parancsolt. Még a vadászat
láza és saját rettegésem se tudta elnyomni a szégyent, amit azért éreztem,
amiért ennyire megkínozzuk.
Talán ez lehetett az oka, hogy a lovakat túl közel engedtem. Tiszteletem
jeléül össze akartam mérni bátorságát az enyémmel. Amikor már-már túl
késő volt, elrántottam a lovakat, hogy elvágtassunk az elől a kegyetlen
ormány elől.
 Abban a pillanatban a szekér jobb oldali kereke szétpattant. Éreztem a
bizonytalan szédelgést, ahogy a levegőben bukfenceztem, akár egy
akrobata, de mivel nem ez volt az első eset, hogy kirepültem, már
megtanultam úgy esni, akár egy macska. Hogy csökkentsem az ütés erejét,
kétszer meghemperedtem a földön. A talaj puha volt és a fű vastag, akár
egy ágybetét. Sértetlenül álltam talpra és a fejem is a helyén volt. Elég volt
egy pillantás, és nyomban láttam, hogy Tanus nem volt ilyen szerencsés.
Elterülve, mozdulatlanul feküdt a földön.
A lovak álltak, de a törött szekér súlya lehorgonyozta őket. Az
elefántbika rájuk támadt. Penge volt közelebb hozzá és a megsebzett állat
ormányának egyetlen csapásával eltörte drága kancám gerincét. Penge
fájdalmasan nyihogva térdre esett – Türelem pedig még mindig hozzá volt
kötve. A bika egyik vastag agyarát Penge szügyébe döfte, majd fejét
félrerántva, magasan a levegőbe emelte a rugdosó, szenvedő állatot.
Akkor kellett volna elfutnom, amíg a bika el volt foglalva, de Türelem
még sértetlen volt. Nem hagyhattam ott. Az elefánt félig háttal volt nekem,
saját fülei, akár egy hajó kifeszített vitorlája, eltakartak előle, így nem látta,
ahogy odafutottam. A felborult szekérből kirántottam Tanus kardját és
Türelem mellé rohantam. Bár a nagy bika a bőr lószerszámoknál fogva,
melyek Pengéhez kötötték, őt is vonszolta és bár nyaka, lapockája csupa
vér volt a másik ló kifröccsent vérétől, még sértetlen volt. Természetesen
egészen megvadult a rémülettől, riadtan nyihogott és mindkét hátsó lábával
hátrarúgott úgy, hogy majdnem összetörte a koponyámat, ahogy
elrohantam mögötte. Kitértem a rúgás elől, így patái a fejem mellett húztak
el és súrolták arcomat.
A karddal rácsaptam a nyersbőr szerszámra, mely a szekér rúdjához
kötötte. A penge olyan éles volt, hogy akár a hajamat is leborotválhattam
volna vele, így a bőr is kettévált éle alatt. Három kemény csapás, és
Türelem szabad volt. Sörénye után kaptam, hogy felkapaszkodjam a hátára,
de annyira rémült volt, hogy elvágtatott, még mielőtt erősen
megragadhattam volna. Lapockája belém csapódott és lerepültem róla.
Keményen zuhantam a földre, a széttört szekér oldala alá kerültem.
Feltápászkodtam és láttam, hogy Türelem száguldva menekül a ligetből.
Hosszú, könnyed léptekkel vágtatott, így biztos lehettem benne, hogy való-
ban sértetlen. Ezután Tanust kerestem szememmel. Ott feküdt tíz lépés-
nyire a szekértől, arccal a földnek és én már azt hittem, hogy halott, de
abban a pillanatban felemelte fejét és zavaros, szédelgő tekintettel körül-
nézett. Tudtam, hogy egy váratlan mozdulattal magára vonhatja az elefánt-
bika figyelmét, így magamban azért rimánkodtam, hogy nyugton feküdjön.
Nyikkanni sem mertem, mivel a felbőszült állat még ott állt fölöttem.
Felnéztem a bikára. Szegény Penge ott volt felnyársalva az agyarán,
melyre rátekeredtek a nyersbőr lószerszámok. A bika elindult és az
összetört szekeret is magával vonszolta. Igyekezett megszabadulni Penge
agyarán himbálódzó tetemétől. Agyara hegye felhasította a ló hasát és
tartalmának bűze összekeveredett a vér émelyítő szagával meg az elefánt
különös, erős vadszagával. Ám mindennél erősebben csapta meg orromat
saját félelmem verítékező bűze.
Meggyőződtem róla, hogy a bika feje még mindig nem néz felém, majd
felemelkedtem és összegörnyedve odafutottam Tanushoz. – Fel! Kelj fel! –
recsegtem rekedten suttogva és megpróbáltam talpra állítani, de nehéz volt
és még félig eszméletlen. Kétségbeesetten visszanéztem a bikára.
Távolodott tőlünk és még mindig vonszolta magával a széttört szekeret
meg a halott lovat.
Tanus karját a nyakamba tettem és vállammal nekifeszültem hónaljának.
Minden erőmet összeszedve sikerült felállítanom és most bizonytalanul
csüngött rajtam. Megtántorodtam súlya alatt. – Szedd össze magad! –
suttogtam sürgetően. – A bika bármely pillanatban észrevehet minket.
Megpróbáltam Tanust magammal vonszolni, de csupán egyetlen lépést
tett, majd felnyögött és ismét nekem dőlt. – A lábam – nyögte. – Nem
tudok járni. A térdem. Kificamodott ez az átkozott.
Teljes egészében csak ekkor döbbentem rá kétségbeejtő helyzetünkre.
Régi bűnöm, a gyávaság ismét erőt vett rajtam és a lábam teljesen
elgyöngült.
– Eredj innen, te vén bolond – recsegte Tanus a fülembe. – Hagyj itt.
Mentsd magad!
Az elefánt felemelte fejét és úgy rázta meg, mint ahogy a kutya rázza ki
füléből a vizet, miután partra úszott. Hatalmas fülei saját lapockájának
csapódtak és Penge összezúzott teteme lecsúszott, majd lerepült az
agyarról, mintha nem lenne nehezebb egy döglött nyúlnál. Az elefántbika
ereje egyszerűen hihetetlen volt. Ha egy lovat és szekeret ily könnyedén
elhajít, vajon mit csinálhat az én törékeny testemmel?
– Fuss, Hórusz szerelmére kérlek, fuss már, te őrült! – sürgetett Tanus
és megpróbált előrelökni, de valami különös konokság nem engedte, hogy
magára hagyjam, és csak kapaszkodtam a vállába. Annyira féltem, hogy
képtelen voltam otthagyni.
A bika meghallotta Tanus hangját, mire hirtelen megfordult és hatalmas
fülei kifeszültek, akár egy harci gálya vitorlája. Egyenesen ránk meredt és
még ötven lépésnyire sem volt tőlünk.
 Akkor még nem tudtam, hogy az elefántnak annyira gyönge a látása,
hogy majdnem olyan, mintha vak lenne. Szinte teljes egészében a hallására
és a szaglására támaszkodik. Csupán a mozgás kelti fel figyelmét és ha
nyugodtan álltunk volna, akkor nem vett volna észre minket.
– Észrevett minket – mondtam elfúló hangon és Tanust magammal
vonszolva, arra kényszerítettem, hogy fél lábon ugráljon mellettem. A bika
észrevette a mozgást és felrikoltott. Azt a hangot sosem felejtem el.
Megsüketültem, megdermedtem tőle és mindketten úgy megtántorodtunk,
hogy majdnem elestünk.
Aztán a bika támadásba lendült és egyenesen felénk tartott.
Hatalmas teste hosszan elnyúlt, ahogy lendületesen közeledett felénk,
miközben fülei a feje körül verdestek. Nyilak álltak ki hatalmas
homlokából és a vér úgy csordult végig a pofáján, akár a könny.
Valahányszor rikoltott, ormányán át felhőként lövellt ki a tüdejéből ömlő
vér. Hatalmasan, akár egy szikla és feketén, mint a halál, teljes iramban
rohant felénk. A szeme körüli bőr minden ráncát és redőjét láttam.
Szempillája olyan sűrű volt, akár egy gyönyörű lányé, de szemében olyan
tomboló düh szikrázott, amitől szívem kővé vált mellkasomban és oly
súllyal nehezedett lábamra, hogy mozdulni sem tudtam.
Mintha az idő lelassult volna és engem valami valószerűtlen, álomszerű
érzés kerített hatalmába. Csak álltam ott és néztem, amint a halál lassú,
fenséges nyugalommal közelít felénk, és moccanni sem tudtam, hogy
valamiképp elkerüljem.
– Tata! – Egy gyerek hangja csendült fejemben és tudtam, hogy ez csak
rémült képzeletem játéka lehet. – Tata, jövök!
Tökéletes hitetlenséggel fordítottam el fejem a halál közelítő látomása
felől. A liget nyílt területén át egy szekér száguldott felénk teljes vágtában.
A lovak teste elnyúlt a levegőben és fejük úgy járt, akár a kalapács a
rézműves üllőjén. Fülük hátralapult, szélesre tágult orrlyukaik rózsaszínűek
és nedvesek voltak. Mögöttük a gyeplőnél nem láttam hajtót.
– Készülj, Tata! – Csak ekkor vettem észre azt a szép kis fejet, mely alig
látszott ki a védőlap mögül. A gyeplőt két apró kis ököl markolta, úgy
szorította, hogy ízületei egészen kifehéredtek.
– Mem – kiáltottam –, menj vissza! Fordulj vissza!
A szél felhőként fújta hátra haját és a napfényben vöröslőn szikráztak
sűrű, sötét fürtjei. Meg se torpant, csak jött tovább megállás nélkül.
– Elfenekelem a kis gazfickót, amiért nem fogadott szót nekem –
hördült fel Tanus, miközben fél lábon billegett. Egy pillanat alatt
megfeledkeztünk a minket fenyegető veszélyről.
 – Hőhe! – kiáltotta Memnon és teljes vágtából megállította a lovakat.
Olyan éles kanyarral fordította meg a szekeret, hogy a belső kerék teljesen
leállt és csak forgott saját tengelye körül. Bevágott elénk és egy pillanatra
eltakart minket a támadó bika elől. Ahogy a szekér pördült, volt egy
pillanat, amikor teljesen mozdulatlan volt. Gyönyörűen csinálta.
Vállamat Tanus hóna alá emeltem és felhajítottam őt a szekérre, ahol
elterült. A következő pillanatban magam is felugrottam. Ahogy
rázuhantam Tanusra, Memnon megeresztette a gyeplőt, és a lovak olyan
élesen megugrottak, hogy hátrafelé majdnem kizuhantam a szekérből, de
megragadtam az oldalfalat és sikerült megkapaszkodnom.
– Menj Mem – rikoltottam –, menj, ahogy csak tudsz!
– Gyia! – rikoltotta Memnon. – Gyí, gyí! – Száguldott a szekér, a rémült
lovak teljes erejükből vágtattak a közvetlenül mögöttünk rohanó, támadó
bika dühödt rikoltásai elől.
A hátsó védőfal mögött mindannyian hátranéztünk. A bika feje
közvetlenül fölöttünk volt, mintha minden egyebet eltakart volna szemem
elől. Ormányával kinyúlt felénk és oly közel volt, hogy valahányszor
elrikoltotta magát, vérfelhőt permetezett ránk és úgy bepettyezte felfelé
fordított arcunkat, mintha valami szörnyű nyavalya tört volna ki rajtunk.
Nem tudtunk biztonsággal elmenekülni előle, az elefánt viszont
képtelen volt beérni minket. Sebességünk teljesen egyforma volt és mi úgy
száguldottunk a liget nyiladékán át, hogy miközben a zötykölődő szekér
padlójához lapultunk, a hatalmas, véres fej mindvégig fölöttünk volt. Elég
lett volna, ha a hajtó csupán egy apró hibát követ el, ha egy gödörbe hajt,
vagy egy kidőlt fának ütközve széttöri kerekünket és a bika egy pillanat
alatt utolért volna minket. De a herceg úgy hajtott, akár egy kipróbált, régi
hajtó, biztos kézzel és gyakorlott szemmel választva ki a legmegfelelőbb
útvonalat. Olyan éles kanyarokkal védte ki a bika őrjöngő támadását, hogy
egy keréken fordultunk és csak hajszálon múlt, hogy fel nem borult
szekerünk. Egy pillanatra sem bizonytalanodott el, aztán hirtelen véget ért
ez a rémálom.
A bika szügyében valamelyik nyílvessző mélyebbre fúródott és elérte a
szívét. Az elefánt kitátotta száját és világospiros vér ömlött ki rajta, majd
menet közben, hirtelen kimúlt. Lábai összerogytak és olyan erővel zuhant
le, hogy a föld megremegett alattunk. Ahogy az oldalán hevert, egyik
hosszú, ívelt agyara, mintegy utolsó, dacosan fejedelmi mozdulatként, a
levegőbe meredt.
Memnon megállította a lovakat. Tanusszal együtt lebotorkáltam a
szekérről, és csak álltunk ott, meredten bámulva vissza az óriási tetemre.
Tanus a szekér oldalába kapaszkodott, hogy kímélje sérült lábát, majd
lassan megfordult és a fiúra nézett, aki nem tudta, hogy ő az apja.
– Hóruszra, ismertem néhány bátor embert életem során, de egyikőjük
se volt különb nálad, kis legény – mondta ki őszintén, majd leemelte
Memnont és a mellére ölelte.
Többet aztán nemigen láttam, mivel az én örökös, unalmas könnyeim
elhomályosították látásomat. Bár tudtam, hogy egy érzelgős bolond vagyok,
mégsem sikerült elállítanom őket. Túl régen vártam már arra, hogy ez
megtörténjék, hogy az apa megölelje fiát.
Csupán akkor sikerült úrrá lennem eltévelyedett érzelmeimen, amikor a
távolból halk éljenzést hallottam. Amit eddig egyikünk se vett észre, az
egész vadászat a flotta szeme előtt zajlott. A Hórusz lehelete a Nílus
partjának közelében állt, és a hátsó emeleti fedélzeten jól láttam a királynő
karcsú alakját. Arca még ilyen messziről is sápadtnak, merevnek és
mozdulatlannak tűnt.

A Vitézség Aranya a harcosok kitüntetése, mely érdemben és tisztességben

is magasabb, mint a Dicsőség Aranya. Ezt csakis igazi hősök viselhetik.
A gálya fedélzetén gyűltünk össze mi, kik a királynőhöz közel álltunk és
megjelentek hadserege összes hadosztályának parancsnokai is. Az
elefántagyarak az árbocnak támasztva álltak, mint valami közszemlére
kitett hadizsákmány, a tisztek pedig saját csapatuk díszegyenruháját
viselték. A zászlósok vigyázzban álltak a trón mögött és ahogy a herceg a
királynő előtt térdelt, megszólaltak a harsonák.
– Szeretett alattvalóim! – hallatszott tisztán a királynő hangja. – Taná-
csom nemes tisztviselői, seregem hadvezérei és tisztjei, ajánlom becses fi-
gyelmetekbe a trónörököst, Memnon herceget, ki előttem s előttetek vég-
rehajtott dicső tettével kiérdemelte kegyünket. – Lemosolygott a tizenegy
éves fiúra, akivel mindenki úgy bánt, mint egy győztes hadvezérrel.
– Bátor viselkedéséért elrendelem, hogy a Kék Krokodil Gárda soraiba
felvétessen, második osztálybéli, beosztott tiszti ranggal, s én neki adomá-
nyozom a Vitézség Aranyát, melyet viseljen büszkén és hírnevéhez méltón.
A láncot a királyi aranyművesek külön, úgy készítették el, hogy az
arányosan mutasson egy Memnon korabeli fiú nyakában, de a láncon lógó
apró, arany elefántot én alkottam. Minden részletében tökéletes volt, egy
aprócska mestermű, melynek szeme gránátmorzsalékból készült, és az
agyara valódi elefántcsont volt. Remekül mutatott a herceg mellkasának
sima, makulátlan bőrén.
Éreztem, hogy ismét könnyek gyűlnek szemembe, ahogy az emberek
megéljenezték gyönyörű hercegemet, ám ezúttal komoly erőfeszítések árán
sikerült elfojtanom őket. De nem én voltam az egyetlen, ki oly mélyre
merült az érzelgősség mocsarába, akár a dagonyázó varacskos disznó a
sárba. Még Kratas, Remrem és Astes is, kik általában oly szorgalmasan
gyakorolták a megátalkodottan kemény, fölényeskedő hetykeséget, most
úgy vigyorogtak, mintha ütődöttek lennének, és megesküszöm, hogy soraik
közt nem egy nedvesen csillogó szempárt láttam. Szüleihez hasonlóan a fiú
is értett az emberek nyelvén, így megnyerte hűségüket és szeretetüket. A
végén a Kékek tisztjei mind előreléptek, hogy köszöntsék és bajtárshoz illő
ünnepélyességgel megöleljék.
Aznap este, amint naplementekor végighajtottunk a Nílus partján,
Memnon hirtelen meghúzta a gyeplőt, majd felém fordult. – A
regimentemhez rendeltek. Végre katona vagyok, Tata, most már meg kell
csinálnod nekem az íjamat.
– Olyan remek íjat csinálok neked, amilyet még íjász nem látott –
ígértem meg neki.
Egy darabig komoly képpel nézett rám, majd felsóhajtott: – Köszönöm,
Tata. Azt hiszem, ez életem legboldogabb napja. – A mód, ahogy ezt
mondta, olyanná tette tizenegy évét, mintha maga lenne a deresedő öregség.
Másnap, miután a flotta már lehorgonyzott éjszakára, elindultam, hogy
megkeressem a herceget. A parton találtam, egy olyan helyen, mely a
felületes szemlélő elől rejtve maradt. Nem vett észre, így egy darabig
nyugodtan figyelhettem.
Anyaszült meztelen volt. Hiába figyelmeztettem az áramlatokra meg a
krokodilokra, nyilvánvaló volt, hogy ennek ellenére ismét úszott a
folyóban, mivel a haja csuromvizesen lógott vállán. Viselkedése azonban
megdöbbentett. Keresett a parton két nagy, kerek követ, melyek közül az
egyiket az egyik, a másikat pedig a másik kezébe fogta, majd valami furcsa
szertartás alapján, hol fölemelte, hol meg leeresztette őket.
– Tata, te leselkedsz utánam – mondta váratlanul, anélkül, hogy fejét
hátrafordította volna. – Akarsz tőlem valamit?
– Azt szeretném tudni, hogy mit csinálsz azokkal a kövekkel. Valami új,
idegen kusita istent imádsz?
– A karomat erősítem, hogy képes legyek majd felajzani új íjamat. Mert
most már komoly íjat akarok. Nem fogsz rám tukmálni egy újabb
játékszert, hallod, Tata?

Volt egy újabb katarakta a folyón, az ötödik, amiről később kiderült, hogy
az utolsó előtti, mellyel utunk során meg kellett küzdenünk. Mindazonáltal
ez nem volt már oly komoly akadálya előrehaladásunknak, mint az előző
négy. A környező terep megváltozása révén többé már nem voltunk a
folyóhoz kötve.
Míg arra vártunk, hogy a Nílus vize ismét megemelkedjék, szokás
szerint elültettük gabonánkat, de most a szavannán át, keresztül-kasul,
messzire kiküldhettük szekereinket. Úrnőm csapatokat menesztett délnek,
hogy kövessék az elefántcsordákat és elefántcsonttal térjenek vissza.
E pompás, szürke állatok hatalmas csordái, melyek oly bizalommal
fogadtak minket, midőn megérkeztünk Kús földjére, most kitértek előlünk
és szétszéledtek. Ahol csak rájuk bukkantunk, könyörtelenül vadásztunk
rájuk, ám ezek a bölcs lények rendkívül gyorsan és jól megtanulták a leckét.
Amikor megérkeztünk az ötödik kataraktához, a csordák ott legelésztek
a ligetekben, mindkét parton. Több ezer elefánt volt körülöttünk és Tanus
elrendelte, hogy a szekerek nyomban induljanak. Finomítottunk,
javítottunk vadásztaktikánkon és hamarost rájöttünk, hogyan kerülhetjük el
azokat a súlyos veszteségeket, amiket az első két bikától szenvedtünk el.
Az ötödik kataraktánál a legelső napon százhét elefántot öltünk meg és
mindössze három szekeret vesztettünk.
Másnap a hajók fedélzetéről egyetlen elefántot sem láttunk. Bár a
szekerek üldözőbe vették a csordákat, követve az utat, melyet menekülésük
során törtek az erdőn, csak öt nap múlva sikerült utolérni őket.
Mostanság vadászatra kiküldött csapataink gyakran csak hetek múlva
tértek vissza a katarakta alatti táborba, úgy, hogy nem találtak egyetlen
elefántot sem, így elefántcsont nélkül, üres kézzel érkeztek. Ami első
pillantásra kimeríthetetlen elefántcsontkészletnek tűnt, az csupán csalóka
ábrándnak bizonyult. Amint azt a herceg még a legelső napon megjegyezte,
az elefántvadászat nem oly egyszerű dolog, mint amilyennek első látásra
tűnik.
Mindazonáltal a délről visszatérő szekerek mégsem érkeztek egészen
üresen. Olyasmit találtak, ami számunkra még az elefántcsontnál is
értékesebb volt. Emberekre bukkantak.
Már hónapok óta nem hagytam el a tábort, mert teljesen belemerültem a
szekerekkel való örökös kísérletezésbe. Ekkor találtam meg végre a
megoldást arra a problémára, ami az első pillanattól fogva gyötört, és amin
Tanus meg katona cimborái annyit mulattak, gúnyolódtak, mikor
elgondolásaim időről időre kudarcot vallottak.
Végül a válasz nem volt olyan egyszerű, különböző tényezők
összekapcsolása révén találtam meg, kezdve attól az anyagtól, melyből a
kerekek küllője készült. Itt most korlátlanul álltak rendelkezésemre
különféle faanyagok, amikkel dolgozhattam, a nyársas antilop- és
rinocéroszszarvról nem is beszélve, melyekre táborunk körül
vadászhattunk, mivel az elefántokkal ellentétben, ezek az állatok állandó
zaklatásunk ellenére sem menekültek el a környékről.
Kísérletezés közben rájöttem, ha a zsiráfakácia vörös bélfáját beáztatjuk,
az oly keménnyé teszi az anyagot, hogy a legélesebb bronzfejsze is
kicsorbul rajta. Ezt a fát szarvrétegekkel dolgoztam össze, majd az egészet
rézhuzalokkal erősítettem meg, majdnem ugyanúgy, ahogy a Latana íj
törzsét készítettem. Ennek eredményeként végre olyan kereket kaptam,
mely teljes sebesség mellett is kibírt bármiféle terepet, anélkül, hogy
szétpattant volna. Amikor Huival végre elkészítettük az első tíz szekeret,
amelyeket már ezekkel az új kerekekkel láttunk el, felszólítottam Kratast és
Remremet, akik az egész seregben hírhedten kétbalkezes és szekérromboló
hajtók voltak, hogy próbálják meg ezeket széttörni. Fogadást kötöttünk tíz
deben aranyban.
Ez a játék ugyancsak kedvére volt ennek a két hirtelen nőtt gyereknek és
kisfiús lelkesedéssel vágtak bele. Ezután heteken át érdes kiáltozásuktól és
a lovak patáinak dobogásától volt hangos a Nílus-part minden ligete. Mire
elérkezett a kitűzött határidő, Hui jött hozzám keserűen panaszkodva, hogy
teljesen kimerítettek és agyonhajszoltak húsz pár lovat. Mindazonáltal
némi vigaszt jelentett neki, hogy a fogadást megnyertük. Új kerekeink
kiállták a legkeményebb próbát.
– Ha adtál volna nekünk még néhány napot – dohogott Kratas, midőn
cseppet sem sportszerű kelletlenséggel átadta az aranyat –, akkor tudom,
hogy sikerült volna egy újabb Tata. – Majd egy némajátékot adott elő
nekünk, amit ő rendkívül mulatságosnak tartott, és valami olyasmit akart
sejtetni vele, hogy szétpattan egy kerék, meg kibukfencezik a hajtó.
– Igazán tehetséges bohóc vagy, bátor Kratas, de az aranyad nálam van.
– Megcsörgettem az orra alatt. – Neked mindössze egy élét vesztett élced
maradt.
Ekkor történt, hogy az Aqer úr vezette felderítőcsapat, mely elefánt után
indult, visszatért azzal a hírrel, hogy elefánt helyett, jóval délebbre, emberi
településre bukkant.
Amint átkeltünk az első kataraktán, már akkor arra számítottunk, hogy
hamarost rátalálunk a törzsekre. Évszázadokon át Kús földje adta nekünk a
legtöbb rabszolgát. Ezeket saját földijeik fogták el, valószínűleg valamiféle
törzsi háborúskodás folytán, és más árukkal – elefántcsonttal, strucctollal,
rinocéroszszarvval és aranyporral – egyetemben lehozták őket birodalmunk
előretolt állásaihoz. Lostris királynő pimasz fekete szolgálói e föld
szülöttei voltak és az elephantine-i rabszolgapiacról kerültek hozzá.
Máig nem tudok magyarázatot adni, vajon miért nem találkoztunk
egészen addig emberekkel. Talán a háborúk és a rabszolgaszerző portyák
miatt hátrább húzódtak és szétszóródtak, valahogy úgy, ahogy az
elefántcsordák előlünk. Az is lehet, hogy éhínség vagy valamiféle betegség
űzte el őket, ám a választ biztosan senki sem tudhatja. Mindenesetre,
egészen addig, emberi jelenlétre utaló bizonyítékot nemigen találtunk.
Mindazonáltal most, hogy végre sikerült nyomukra bukkannunk, az
izgalom járványként söpört végig az egész társaságon. Rabszolgára sokkal
nagyobb szükségünk volt, mint elefántcsontra vagy aranyra. Egész
civilizációnk, életmódunk a rabszolgatartás rendszerére épült, melyet az
istenek megbocsátóan elnéztek és az ősi szokások szentesítettek.
Egyiptomból, saját rabszolgáink közül csak keveset tudtunk magunkkal
hozni és most fönnmaradásunk és megerősödésünk szempontjából
rendkívül fontos és sürgető volt, hogy rabszolgákat fogjunk, imigyen
helyettesítve azokat, akiket kénytelenek voltunk odahagyni.
Tanus parancsot adott egy teljes felderítőcsapat azonnali kiküldésére. A
csapatot ő maga vezette, mivel nem tudhattuk biztosan, hogy mi vár ránk
felfelé a folyón. A hadifoglyok kivételével, mi, egyiptomiak,
rabszolgáinkat mindig idegen kereskedőktől vásároltuk és tudomásom
szerint évszázadok óta ez volt az első eset, hogy kénytelenek voltunk
magunk elfogni őket. Ez éppolyan új volt számunkra, mint az
elefántvadászat, de ezúttal legalább nem számítottunk arra, hogy
zsákmányunk engedelmes és tompa elméjű lesz.
Tanus még mindig nem volt hajlandó felszállni a szekérre, csak akkor,
ha én hajtottam, és új szekereim erényeiről még az sem győzte meg, hogy
Kratasnak és Remremnek nem sikerült eltörniük őket. Az oszlop élén én
haladtam, ám a sorban a második szekeret a Kékek legifjabb beosztott
tisztje, a trónörökös, Memnon herceg hajtotta.
Memnon mellé a szekérre két legjobb emberemet állítottam, ő maga
még oly könnyű volt, hogy a szekér elbírt még egy embert és az ereje sem
volt elegendő ahhoz, hogy a szekeret átemelhesse olyan akadályok felett,
melyeken nem lehet áthajtani. Ezért volt szüksége még egy emberre, aki
segít neki.
A kataraktától háromnapi járásra találtunk rá az első falvakra a
folyóparton. Valójában ezek csupán nyomorúságos, fűből készült
menedékek voltak, túl kezdetlegesek ahhoz, hogy kunyhónak nevezzük
őket. Tanus felderítőket küldött előre, hogy egy kicsit kikémleljék a terepet,
aztán hajnalban, egyetlen gyors rohammal körülzártuk őket.
 Az emberek, akik ezekből a kezdetleges viskókból előbukdácsoltak,
túlságosan kábák és riadtak voltak ahhoz, hogy bármiféle ellenállást
tanúsítsanak, vagy akár csak megpróbáljanak elfutni előlünk. Szorosan
együtt maradtak és beszélgetve, tátott szájjal nézték a szekerekből és
pajzsokból álló gyűrűt, amit köréjük vontunk.
– Jó fogás! – mondta vidáman Tanus, ahogy végignézett rajtuk. A
férfiak magasak, sudárak voltak, a lábuk hosszú és karcsú. Magasan
katonáink fölé tornyosultak; még Tanus is alacsonynak tűnt hozzájuk
képest, miközben járkáltunk közöttük és csoportokra osztottuk őket,
miként a gazda válogatja szét jószágát.
– Van köztük néhány igazán remek példány – lelkesedett. – Nézd azt a
szépséget. – Kiválasztott egy rendkívüli testalkatú, erős fiatalembert. –
Bármikor megkapnál érte tíz aranygyűrűt az elephantine-i rabszolgapiacon.
Asszonyaik erősek és egészségesek voltak. A hátuk egyenes és fogaik,
akár a gyöngy, fehérek és egyenletesek. Minden érett nő csípőjén egy
csecsemő lógott, egy másik gyereket pedig kézen fogva vezetett.
Ám ez volt a legprimitívebb nép, mellyel valaha is találkoztam. Se a
férfiak, se az asszonyok nem viseltek semmit, nemi szerveiket
szégyentelenül csupaszon hagyták, csak a fiatalabb lányok derekán volt
egy strucctojáshéjból készült gyöngysor. Nyomban láttam, hogy az érett
nőket a lehető legkegyetlenebb módon körülmetélték. Később megtudtam,
hogy vagy egy kovakő késsel, vagy egy bambuszforgáccsal hajtották végre
ezt a beavatkozást. Hüvelyük csupa heg volt, tátongó lyukká torzult és
fibulaként csont- vagy elefántcsontszilánkokat alkalmaztak. A fiatalabb
lányok még nem szenvedték el ezt a szörnyű csonkítást és én magamban
eltökéltem, hogy ezt a szokást a jövőben betiltatom. Biztos voltam benne,
hogy ebben számíthatok úrnőm támogatására.
A bőrük olyan fekete volt, hogy meztelen testük a kora reggeli
napsütésben sötét ibolyaszínűnek tűnt, akár a túlérett piros szőlő.
Néhányan hamu és fehér agyag keverékével kenték be magukat, amelyre
ujjuk hegyével durva mintákat mázoltak. Hajukat ökörvér és agyag
keverékével magas, csillogó sisakká formázták, ami csak tovább növelte
amúgy is lenyűgöző magasságukat.
Egy dolog nyomban feltűnt nekem. Nem voltak közöttük öregek. Ké-
sőbb megismertem azon szokásukat, hogy harci botjaikkal eltörik az öre-
gek lábát, majd otthagyják őket a folyóparton, áldozatul a krokodiloknak.
Hitük szerint halott őseik születtek újjá krokodilként és az áldozat, azáltal,
hogy táplálékul szolgál nekik, szintén részesévé válik e folyamatnak.
A fémből készült tárgyak számukra ismeretlenek voltak. Fegyverként
fahusángokat és kihegyezett botokat használtak. A fazekasság mestersége
is elkerülte őket, edényeik tökhéjból készültek. Nem művelték a földet,
táplálékuk hal volt, melyet fonott, tölcsér alakú kosárral ejtettek csapdába
és az alacsony növésű, hosszú szarvú marhákból álló csordák számítottak
legértékesebb tulajdonuknak. Eret vágtak a marha nyakán, összekeverték a
tehenek tőgyéből frissen fejt meleg tejjel, majd a megkocsonyásodott
folyadékot jó étvággyal felhajtották.
Ahogy az elkövetkezendő hónapok során tanulmányoztam őket,
megtudtam, hogy nem tudnak se írni, se olvasni. Egyetlen hangszerük egy
bizonyos fa törzséből vájt dob volt és dalaik, akár a vadállatok morgása és
bömbölése. Táncaikban, melyek mind kirívó szenvedéllyel utánozták
magát a nemi kapcsolatot, meztelen nők és férfiak sorai közeledtek
egymáshoz, dobogtak és csípőjükkel súrolták egymást, míg végül
összeértek. Amikor ez megtörtént, az utánzás valósággá vált és a lehető
legbujább kicsapongás játszódott le szemünk előtt.
Amikor Memnon herceg megkérdezte tőlem, vajon milyen jogon fogjuk
el és vesszük birtokunkba ezeket az embereket, akár a marhákat, azt
mondtam neki: – Ezek vadak, mi viszont civilizált emberek vagyunk.
Ahogy az apa köteles fiát nevelni, úgy nekünk is kötelességünk, hogy
kiemeljük őket ebből az állatias létből és megmutassuk nekik az igazi
isteneket. Az alku rájuk eső része, hogy munkájukkal fizetnek nekünk. –
Memnon értelmes gyerek volt és miután ezt így elmagyaráztam neki, ezzel
kapcsolatban többé nem tett fel sem elvi, sem erkölcsi kérdéseket.
Javaslatomra úrnőm megengedte, hogy két fekete szolgálója elkísérjen
minket erre az útra. Személyes kapcsolatom ezekkel a kis némberekkel
sosem volt teljesen zavartalan, de most felbecsülhetetlen szolgálatot tettek
nekünk. Mindkét lánynak voltak halvány, gyerekkori emlékei a fogságba
esésük előtti időkből és megőriztek magukban valamennyit e kusita törzsek
nyelvéből. Ez az elemi nyelvismeret épp elég volt számunkra ahhoz, hogy
megkezdjük foglyaink megszelídítését. Zenészként jó fülem volt az emberi
hangra; ehhez járult még velem született, kiváló nyelvérzékem. Néhány hét
elteltével beszéltem is a sillukok nyelvét – mert hogy ez volt e nép neve.
Nyelvük éppoly primitív volt, mint szokásaik és életmódjuk. Teljes
szókincsüket, amely még az ötszáz szót sem érte el, mind lejegyeztem
tekercseimre, majd megtanítottam a rabszolga-felügyelőknek és a sereg
kiképzőtisztjeinek, akiket Tanus nevezett ki a frissen befogott rabszolgák
fölé. Tanus ugyanis ezek között az emberek között találta meg azt a
gyalogossereget, mely kiegészíthette szekérhadosztályainkat.
Az első portya valójában nem figyelmeztetett minket arra, hogy a silluk
milyen harcias nép. Túl könnyen ment az egész, így nem tudhattuk, hogy
mi vár ránk, amikor lerohantuk a következő, szétszórt, összevissza falvakat.
Ekkorra a sillukok már felkészülten vártak ránk.
Marháikat elhajtották, asszonyaikat és gyermekeiket elrejtették.
Meztelenül, csupán fahusángokkal felfegyverkezve szálltak szembe
szekereinkkel, visszahajló íjainkkal és kardjainkkal, méghozzá oly bátran
és szívósan, hogy az felülmúlt minden képzeletet.
– Szét fülének bűzlő zsírjára mondom – szitkozódott boldogan Kratas,
miután visszavertünk egy újabb támadást –, ezeknek a fekete ördögöknek
mindegyike született katona.
– Ha ezeket a sillukokat kiképezzük és bronzfegyvereket adunk a
kezükbe, nincs a világon olyan gyalogossereg, mely megállhatna velük
szemben – helyeselt Tanus. – Ne használjátok az íjakat. Amennyit csak
lehet, élve kell elfogni.
A végén Tanus a szekerekkel merítette ki őket. Csak amikor már térdre
estek, mert rendkívüli szívósságuk és határtalan bátorságuk ellenére sem
bírták tovább, akkor tudták a rabszolga-felügyelők rájuk tenni a kötelet.
Legjobbjaikat Tanus kiválogatta gyalogosregimentjeibe, és éppoly
könnyedén megtanulta nyelvüket, mint én. A sillukok hamarosan úgy
néztek föl rá, mint egy istenre, mely krokodiljaik helyébe lépett és Tanus
éppúgy megszerette őket, ahogy én a lovaimat. A végén már nem volt
szükség rá, hogy úgy fogdossuk össze őket, mint az állatokat. Ezek a
csodálatosan magas, ruganyos dárdások saját jószántukból jöttek elő
rejtekhelyükről, a nádasokból meg a bozótos vízmosásokból, hogy
megkeressék Tanust és megkérjék, engedje őket csatlakozni seregéhez.
Tanus bronzhegyű dárdákkal és elefántbőr pajzsokkal fegyverezte fel
őket, az egyenruhájuk pedig vadmacskafarokból készült szoknya és
strucctoll fejdísz volt. A kiképzőtisztek begyakoroltatták velük a
hagyományos harci alakzatokat és hadmozdulatokat, majd gyorsan
kidolgoztuk, hogy mindezt hogyan alkalmazhatjuk a szekerek mellett.
Nem minden silluk került a seregbe. Voltak köztük olyanok, kik a
gályák padjain bizonyultak fáradhatatlan evezősöknek, mások meg a
marhák és a lovak mellett kötelezték el magukat, mivel arra születtek, hogy
az állatokat gondozzák.
Hamarosan megtudtuk, hogy ősi ellenségeik a délebbre élő törzsek, a
dinkák és a mandarik. Ezek a törzsek még primitívebbek voltak, és
hiányzott belőlük a mi sillukjaink harci ösztöne. Tanus új silluk
regimentjeinek semmi sem szerzett nagyobb örömet, mint mikor egyiptomi
tisztjeik vezetésével, a szekerek támogatása mellett küldtük délre őket ősi
ellenségeik ellen. Ezrével kerítették be a dinkákat és a mandarikat. Ezeket
aztán olyan nehéz munkáknál alkalmaztuk, ahol nem volt szükség
szakképzettségre. Egyikőjük se csatlakozott hozzánk oly szívesen, amint
azt a mi sillukjaink közül oly sokan tették.

Miután sikerült átvinnünk a flottát az ötödik kataraktán, Kús egész földje

nyitva állt előttünk. Most már sillukjaink vezetésével hajóztunk tovább
fölfelé a folyón, míg szekereink messze bejárták a partokat, és
elefántcsonttal meg újabb rabszolgákkal tértek vissza.
Hamarosan egy széles folyómederhez értünk, mely kelet felől
csatlakozott a Nílus fő folyásához. A folyó lomhán csörgedezett, és vize
apró pocsolyákká zsugorodott. Mindazonáltal silluk társaink biztosítottak
minket róla, hogy amikor itt az ideje, a folyó, melyet Atbarának neveztünk
el, tomboló áradattá válik és táplálja a Nílus éves áradását. Lostris királynő
silluk vezetőkkel kiküldte aranyásóit, hogy menjenek fel az Atbara mentén,
ameddig csak tudnak. Közben a flotta hajózott tovább délnek és útközben
vadásztunk, meg rabszolgaszerző portyákra mentünk.
Nyugtalanul figyeltem és megpróbáltam megakadályozni, de ezekben a
napokban már igen gyakori volt, hogy Memnon herceg szekere hajtott e
száguldó menetek élén. Természetesen jó emberek álltak mögötte, mivel
legalább erről gondoskodtam, de az afrikai bozótos csupa kockázat és
állandó veszély, ő meg még gyerek volt.
Úgy éreztem, több időt kellene velem és a tekercsei közt töltenie a
Hórusz lehelete fedélzetén, mint hogy Kratashoz és Remremhez hasonlók
társaságában múlassa az idejét. Az a két huligán éppoly kevéssé törődött a
herceg biztonságával, mint a sajátjával. Fogadásokkal, kihívásokkal meg
szertelen dicséretekkel buzdították még vakmerőbb tettekre. Hamarosan
éppolyan fenegyerek lett, mint bármelyikük és amikor visszatért ezekről a
portyákról, nagy élvezettel rémisztgetett azzal, hogy elbeszélte nekem
minden virtuskodó kalandját.
Amikor Tanushoz mentem, hogy hangot adjak helytelenítésemnek, csak
nevetett. – Ahhoz, hogy egy nap majd viselhesse a kettős koronát, meg kell
tanulnia legyőzni a veszélyt és vezetni az embereket. – Úrnőm is
egyetértett Tanusszal Memnon ilyetén képzésében. Én kénytelen voltam
beérni azzal, hogy megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni abból a kis
időből, amit még együtt tölthettem hercegemmel.
De legalább ott volt nekem az én két kis hercegnőm. Csodás vigaszt
jelentettek számomra. Tehuti és Bekatha napról napra elbűvölőbb volt és
én nem pusztán névleg voltam a rabszolgájuk. Különleges körülményeik
következtében én közelebb álltam hozzájuk, mint amilyen közel apjuk
valaha is állhatott. Az első szó, amit Bekatha kimondott, az volt, hogy
„Tata”, és Tehuti addig nem volt hajlandó elaludni, amíg nem mondtam el
neki egy mesét. Ha valamilyen oknál fogva kénytelen voltam elhagyni a
flottát, amíg vissza nem tértem, egész idő alatt csak szomorkodott. Azt
hiszem, ez volt életem legboldogabb időszaka. Úgy éreztem, hogy
családom középpontjában állok és mindannyian szeretettel vesznek körül.
Népünk szerencséje legalább oly fényesen ragyogott, mint az enyém.
Hamarosan egyik aranyásónk visszatért útjáról, az Atbara folyóról.
Letérdelt Lostris királynő elé és egy kis bőrzsákot helyezett a lábához.
Majd a királynő parancsára kinyitotta a zsákot és csillogó kavicsokat öntött
ki belőle. Ezek közül néhány nem volt nagyobb, mint egy homokszemcse,
de akadt köztük akkora is, mint a hüvelykujjam körme. Mind azzal a
különös, félreismerhetetlen fénnyel ragyogott.
Hívatták az aranyműveseket, akik kohóikkal meg agyag olvasztó-
tégelyeikkel munkához láttak, végül kijelentették, hogy a rögök valódi
aranyrögök, méghozzá rendkívüli tisztaságúak. Tanusszal visszamentünk
az Atbara mentén arra a helyre, ahol ezt az aranyat találták. Segítettem
megtervezni azt a módszert, mellyel kibányászhatjuk a folyó kavics-
hordalékos medréből az összegyűlt aranyat.
Több ezer mandari és dinka rabszolgát állítottunk munkába, hogy
kosarakba merjék a kavicsot és felhordják az aranymosókba, melyeket a
kőfaragók vágtak ki a folyó feletti hegyek gránitlejtőiből.
Úrnőm számára vázlatokat készítettem a meztelen, fekete rabszolgák
hosszú sorairól, amint a napsütésben csillogó, nedves bőrrel, fejükön
egyensúlyozva hurcolják fel a nehéz kosarakat a hegyoldalon. Amikor
kemény munkájukra hagytuk a bányászokat és visszamentünk a flottához,
ötszáz deben, frissen olvasztott aranygyűrűt vittünk magunkkal.

Délnek vezető utunk során még egy kataraktával találtuk szemben

magunkat. Ez volt a hatodik és egyben az utolsó zuhatag, ám ezen sokkal
gyorsabban és könnyebben keltünk át, mint az eddigieken. Szekereink és
kocsijaink meg tudták kerülni a zuhatagot és végre megérkeztünk annak a
két hatalmas folyónak a misztikus összefolyásához, melyekből létrejön az
általunk oly igen szeretett és jól ismert Nílus.
– Ez az a hely, melyet Taita látott Ámon-Ré Útvesztőinek látomásában.
Hápi itt ereszti ki és keveri össze vizeit. Ez itt az istennő szent helye –
jelentette ki Lostris királynő. – Utunkat bevégeztük. Ez az a hely, hol az
istennő erőt ad nekünk, hogy visszatérhessünk Egyiptomba. Ezennel ezt a
helyet Qebuinak, az Északi szél helyének nevezem el, mivel ez a szél
vezérelt ide minket.
– Ez itt egy kegyes, kedvező hely. Az istennő már eddig is kimutatta
irántunk tanúsított jóindulatát, midőn rabszolgákkal és arannyal látott el
minket – helyeseltek az államtanács nagyurai. – Innen már nem szabad
továbbmennünk.
– Most már csak az maradt hátra, hogy férjemnek, Mamose fáraónak
sírhelyet találjunk – jelentette ki Lostris királynő. – Amint a sír elkészült és
a fáraót nyugalomra helyeztük, teljesítettem fogadalmamat és elérkezett az
ideje annak, hogy diadalmasan térjünk vissza a mi Egyiptomunkba. Ám
csak miután ezt megtettük, azután szállhatunk csatába és űzhetjük ki
szülőföldünkről a hikszosz zsarnokot.
Azt hiszem, hogy társaságunkban egyike voltam azon keveseknek, ki
egyáltalán nem örült és nem könnyebbült meg e döntés hallatán. A többie-
ket emésztette a honvágy és kimerítette ez a hosszú éveken át tartó út. Ám
engem még egy ennél is pusztítóbb betegség kerített hatalmába, nevezete-
sen a mehetnék, a kóborlási kedv. Látni akartam, hogy mi van a folyó kö-
vetkező kanyarulatán túl és mi van a következő hegygerinc mögött. Legszí-
vesebben csak mentem, mentem volna tovább, egészen a világ végéig, így
aztán nagy örömömre szolgált, amikor úrnőm engem bízott meg, hogy vá-
lasszam ki a királyi sír helyét és Memnon herceget rendelte mellém, hogy
szekérrajával elkísérjen. Nem csupán ezt az új, kínzó útivágyamat elégíthe-
tem ki, hanem ráadásul még korlátlanul élvezhetem a herceg társaságát is.
Tizennégy évesen Memnon hercegre bízták e vállalkozás parancsnok-
ságát. Ebben nem volt semmi rendkívüli. Történelmünk során voltak már
fáraók, kik ilyen idős korukban, csatában, hatalmas sereget vezettek. A
herceg rendkívül komolyan vette első, önálló parancsnoki megbízatását. A
szekereket felkészítették, Memnon személyesen ellenőrzött minden lovat
és szekeret. Minden egyes harci szekérhez két pár tartalék fogatot vittünk,
hogy rendszeresen válthassuk és pihentethessük őket.
Aztán mi ketten hosszas és rendkívül részletes tanácskozásba kezdtünk
arról, hogy melyik irányba induljunk felkutatni a király sírjának leginkább
megfelelő helyet. Ennek valamely sziklás, lakatlan területen kell lennie,
melyhez a sírrablóknak nem oly könnyű eljutniuk. Aztán lennie kell ott egy
sziklának, melyből kivájhatjuk a sírt meg a rejtekfolyosókat.
Amióta elértük Kús földjét, még nem találtunk olyan helyet, mely
minden követelménynek megfelelt volna. Számba vettük mindazt, amit
már a mögöttünk lévő területekről tudtunk, és megpróbáltuk megjósolni,
hogy mi lehet előttünk. Qebui, ahol most voltunk, a két folyó találkozási
pontja volt a legszebb hely, hová hosszú utunk során eljutottunk.
Úgy tűnt, a levegő madarai mind itt gyűltek össze, az apró, ékszerként
csillogó jégmadártól a méltóságteljes kék daruig, a sivító vadkacsacsapa-
toktól, melyeknek tömege elsötétítette a napot, a lilékig és bíbicekig, me-
lyek a víz partján sürgölődtek és csupán annyi időre álltak meg, hogy felte-
gyék panaszos kérdésüket: – Bíí-bic? Bíí-bic? – Az ezüstös akácialigetek-
ben és kint a nyílt szavannán megszámlálhatatlan sok antilopcsorda legelé-
szett. Szinte olyan volt, mintha az istennőnek ez a székhelye megszentelt
volna minden életet. A két folyó találkozása alatt a vizet halrajok kavarták
fel és fölöttük fehér fejű halászsasok köröztek lassan a vakítóan kék,
afrikai égen, miközben furcsa, éles kiáltásaikat hallatták.
Ezen ikerfolyók mindegyikének más volt a jellege és a hangulata, akár-
csak egyazon anyaméhből sarjadt két újszülöttnek, melyek testben s lélek-
ben egyaránt különböztek egymástól. A jobb oldali lassú volt és sárga, vize
bővebb, mint a másiké, de nem oly nyers és mindent elsodró. A keleti ág
sötét, szürkéskék volt és vize oly erős sodrású, hogy testvérét félretaszította,
vizével nem volt hajlandó keveredni, a partnak nyomta és még egy hosszú
darabig megőrizte saját zavaros, iszapos színét, mígnem végül lassan,
nehézkesen megengedte, hogy a szelídebb, sárgás folyam magába zárja.
– Melyik folyót kellene követnünk, Tata? – kérdezte Memnon, és én
elküldtem a silluk vezetőkért.
– A sárga folyó egy hatalmas, pusztító mocsárból jön, mely végtelen.
Oda ember be nem léphet. Krokodilok, vízilovak és csípős, maró rovarok
lakhelye az. Olyan hely, hol láz tanyáz és az ember úgy eltévedhet, hogy
soha ki nem talál belőle – mondta nekünk a silluk.
– És a másik folyó? – kérdeztük.
– A sötét folyó az egekből jön, hatalmas sziklák közül, melyek a
felhőkig érnek. Azokat a szörnyű szurdokokat ember meg nem mászhatja.
– Akkor a sötét, bal oldali ágat követjük – határozta el a herceg. – Azon
sziklás helyeken meg fogjuk találni atyám nyughelyét.
Így hát keletnek indultunk, mígnem a láthatáron feltűntek a hegyek.
Mint egy kéklő erőd, oly hatalmasan és félelmetesen emelkedtek a magas-
ba. Ilyet még sosem láttunk, meghaladta minden képzeletünket. Ezek mel-
lett a hatalmas hegyvonulatok mellett a Nílus-völgy hegyei, melyeket mi
ismertünk, olyanok voltak, mint amikor egy aprócska madár otthagyja kar-
mának nyomát a folyó homokos partján. Ahogy közeledtünk feléjük, min-
den nap magasabbnak tűntek és a világ egyre jobban eltörpült mellettük.
– Nincs ember, ki oda fel tudna menni – álmélkodott Memnon. –
Nyilván ez lehet az istenek lakhelye.
 Figyeltük a villámok játékát a hegyeken, amint villódzva, vakító fénnyel
világították meg a csúcsokat eltakaró, hánykolódó felhőket. Hallgattuk az
égzengés moraját, mely úgy hangzott a meredek völgyek és szurdokok
között, akár egy vadászó oroszlán bömbölése és csak álltunk ott,
lenyűgözve az áhítattól.
Csupán e szörnyű hegylánc aljáig merészkedtünk, mivel ott a sziklák és
szurdokok elzárták utunkat és szekereinknek vissza kellett fordulniuk. A
hegylánc aljában találtunk egy rejtett völgyet, melyet függőleges sziklafa-
lak szegélyeztek. A herceggel húsz napon át jártuk és kutattuk e vad helyet,
míg végül egy fekete sziklafal előtt megálltunk és Memnon csöndesen azt
mondta: – Ez az a hely, hol atyám földi teste örök nyugalomra térhet. –
Álmodozó, titokzatos arccal nézett fel a meredek sziklafalra. – Olyan,
mintha belül, a fejemben hallanám a hangját. Itt boldog lesz.
Így aztán nekiláttam, hogy felmérjem a terepet. A sziklát kimértem és a
repedésekbe vert, bronz ékekkel kijelöltem a bejárati folyosó irányát és
szögét a kőfaragóknak, kik elkezdik majd itt a munkát. Miután ezzel
megvoltunk, kiszabadítottuk magunkat a völgyek s kusza szurdokok
útvesztőjéből, és visszatértünk a Nílushoz, a két folyó találkozásához, hol
flottánk horgonyzott.

Néhány napnyira Qebuitól, a nagy síkságok közt táboroztunk, amikor

egyik éjjel kísérteties, mormogó kiáltásra és hatalmas tömegben vonuló
állatok zajára ébredtem, mintha körülöttünk a sötétségből mindenünnen
jönnének.
Memnon parancsot adott a tülkösnek, hogy szólítsa fegyverbe az
embereket. Ott álltunk a szekerek gyűrűjében. Fát dobtunk az őrtüzekre és
szemünket erőltetve meredtünk az éjszakába. A villódzó lángok fényénél
sötét áradatot láttunk, mely úgy sodródott el mellettünk, akár a megáradt
Nílus vize. A kísérteties, tülkölő kiáltások és horkanó, prüszkölő hangok
szinte fülsiketítőek voltak és az állatok tömegének nyomulása oly erős,
hogy beleütköztek a szekerek külső körébe és néhány kocsit fel is
borítottak. Lehetetlenség volt pihenni ebben a hangzavarban, így az éjszaka
hátralevő részében készenlétben álltunk. E lények áradata egész idő alatt
mit sem csökkent.
A hajnal fényében a lehető legkülönösebb látvány tárult a szemünk elé.
Bármerre néztünk, a síkság mindenfelé telis-tele volt mozgó, nyomuló álla-
tokkal. Mind ugyanabba az irányba tartottak, valami különös, végzetszerű
eltökéltséggel vonszolták magukat előre. Fejük lecsüngött, belepte őket a
por, amit saját lépteik kavartak és az ember közben minduntalan hallotta
azokat a furcsa, gyászos kiáltásokat. Gyakran előfordult, hogy e végtelen
csorda egy-egy része minden ok nélkül megrémült és hirtelen megugrott.
Toporzékolva ugrándoztak, föl-fölhorkantottak és céltalan köröket róva
üldözték egymást, akár egy-egy örvény a csöndesen folyó víz felszínén.
Aztán visszatértek a sorba és fáradhatatlanul, kínlódva követték a
homályos messzeségben előttük rajzó állatok tömegét.
Csak álltunk ott és döbbenten néztük őket. E hatalmas sokaságban
minden egyes állat ugyanahhoz a fajhoz tartozott és minden tekintetben
annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy nem lehetett köztük különbséget
tenni. Mind sötét, vöröses színű volt, lebernyegüket bozontos szőr borította
és szarvuk íve olyan volt, akár a holdsarló. Fejük torz volt, orruk hatalmas,
elöl magas testük meredeken hajlott hátra, sovány hátsó részük felé.
Amikor végre befogtunk és szekereinkkel ismét utunkra indultunk, úgy
haladtunk át ezeknek az állatoknak az élő tengerén, akár egy gályákból álló
flotta. Szétnyíltak előttünk, hogy áthaladhassunk köztük és mindkét
oldalon oly közel voltak hozzánk, hogy csak ki kellett nyúlnunk és
megérinthettük őket. Egyáltalán nem féltek tőlünk, tompa, unott tekintettel
meredtek ránk.
Amikor eljött az ebéd ideje, Memnon megfeszítette íját és öt
nyílvesszővel ötöt terített le ezek közül az antilopok közül. A tetemeket
megnyúztuk és feldaraboltuk, miközben társaik karnyújtásnyira özönlöttek
el mellettünk. Fura megjelenésük ellenére, nyílt tűzön megsütött húsuk
éppoly ízletes volt, mint bármely vadhús, amit valaha is ettem.
– Ez az istenek egy újabb ajándéka – jelentette ki Memnon. – Amint
visszaértünk, nyomban csapatokat küldünk ki, hogy kövessék ezeket a
csordákat. Elegendő húst felfüstölhetünk ahhoz, hogy ellássuk a sereget és
rabszolgáinkat, míg ezek az állatok jövőre újból erre vonulnak.
Silluk vezetőinktől megtudtuk, hogy ez a hihetetlen méretű vándorlás
évente megismétlődik, amikor ezek az állatok az egymástól hatalmas
távolságokra lévő legelők felé vonulnak. A silluk nép gnúnak nevezte el
őket, mintegy utánozva furcsa, tülökhangú kiáltásaikat. – Ez egy
kimeríthetetlen utánpótlás lesz, minden évben feltölthetjük készleteinket –
mondtam a hercegnek.
Akkor még egyikünk se láthatta előre azokat a katasztrofális
eseményeket, melyeket ezek az idomtalan gnúk hoztak ránk. Pedig
figyelmeztető jelként könyvelhettem volna el azt, ahogy fejüket felkapták
és ok nélkül fel-felhorkantak, vagy azt a váladékot, ami néhány mellettünk
elhaladó állat orrából ömlött. Mindazonáltal nemigen törődtem különös
viselkedésükkel, inkább szelíd, ártalmatlan állatoknak tartottam őket, akik
hatalmas jótéteményként jelentek meg életünkben.
Amint elértük a két folyót, jelentettük a gnúk vándorlását Lostris
királynőnek, és ő is helyeselte Memnon herceg javaslatát. Segítségként
Kratast és Remremet rendelte a herceg mellé, akit egy kétszáz szekérből
álló csapat parancsnokságával bízott meg, melyet szállítószekerek és több
ezer silluk kísért. Utasította, hogy a sereg élelmezésére annyi gnút
mészároljanak le, amennyit csak fel tudnak dolgozni és füstölni.
Erre az útra nem tartottam velük, mivel a hentesmunkához nemigen
fűlik a fogam. Mindazonáltal hamarosan észrevettük a láthatárt elsötétítő
füstöt, azoknak a tüzeknek a füstjét, melyeken a húst füstölték fel. Néhány
nap múltán kezdtek visszatérni a szállítószekerek, mind tele a füstöléstől
fekete húsdarabokkal.
Pontosan húsz nappal azután, hogy a gnúcsordákkal először
találkoztunk, egy árnyas fa alatt ültem a Nílus partján és baót játszottam
régi, drága barátommal, Atonnal. Egy kicsit a magam örömére is, de
elsősorban Aton iráti tiszteletem jeléül, felbontottam egy kincset érő
kancsót. A kitűnő bor még abból maradt meg, amit Egyiptomból hoztam
magammal. Atonnal régi barátokhoz illően játszottunk és kicsinyesen
alkudoztunk, miközben mélységes élvezettel kortyolgattuk a bort.
Nem sejthettük, hogy micsoda csapás közeledik felénk, hogy teljes
egészében maga alá temessen minket. Épp ellenkezőleg, nekem, személy
szerint minden okom megvolt rá, hogy elégedett legyek magammal. Előző
nap befejeztem a fáraó sírjának terveit és rajzait, benne több olyan ötletes
megoldással, mely elijeszt minden sírrablót és elveszi a kedvét a
fosztogatástól. Lostris királynő jóváhagyta ezeket a terveket és az egyik
kőmívesmestert nevezte ki munkavezetőnek. A királynő azt mondta nekem,
hogy rabszolgát és bármiféle felszerelést igénybe vehetek, mindent, amire
csak szükségem van. Úrnőm eltökélte, hogy nem fukarkodik, midőn
teljesíti drága férjének tett ígéretét. Megépíti neki a legcsodásabb sírt, mit
lángelmém tervezni képes.
Sorozatban már a harmadik bao-játszmát nyertem meg Atonnal
szemben, és épp ismét töltöttem abból a valóban remek borból, amikor
lódobogást hallottam. Felnézvén egy lovast láttam, ki vágtában közeledett
a szekerek felől. Még elég messze volt, de én nyomban felismertem benne
Huit. Nemigen akad más, aki felül a ló hátára és ilyen sebességgel biztos,
hogy senki sem lovagol. Egyenesen felénk vágtatott és amikor megláttam
az arcát, úgy megrémültem, hogy hirtelen felpattantam, mire kiömlött a bor
és felborítottam a baotáblát.
– Taita! – rikoltotta már több száz lépésnyiről. – A lovak! Édes Ízisz,
könyörülj rajtunk! A lovak!
A kantárral megállította hátasát, én meg felpattantam mögé és
megkapaszkodtam a derekában. – Ne vesztegessük az időt beszéddel! –
kiáltottam a fülébe. – Vágtass, barátom, vágtass!
Először Türelemhez mentem. A lovak fele a földön hevert, de ő volt az
első szerelmem. A kanca az oldalán feküdt és fuldokolva lélegzett. Már
öreg volt, sörényét deresedő szálak tarkították. Nem fogtam be az óta a nap
óta, melyen az elefántbika megölte Pengét. Bár szekeret már nem húzott, ő
volt a legjobb tenyészkancánk. Csikóiba átörökítette hatalmas szívét és
élénk értelmét. Épp mostanában választotta el gyönyörű kis csikaját, mely
most is ott állt a közelében és nyugtalanul figyelte anyját.
Letérdeltem Türelem mellé. – Mi a baj, drága gyönyörűségem? –
kérdeztem halkan, mire kinyitotta a szemét, mivel felismerte hangomat.
Szemhéját sűrű váladék ragasztotta össze. Állapota megrémített. A
nyaka és a torka csaknem a duplájára duzzadt. Szájából és orrából bűzös,
sárga genny ömlött. Annyira égette a láz, hogy a belőle áradó forróságot
éppúgy éreztem, mintha tábortűz mellett térdelnék.
Amikor megcirógattam a nyakát, megpróbált felemelkedni, de túl
gyönge volt hozzá. Visszaesett és torkán a levegő bugyogva, sípolva zihált.
A sűrű genny bugyborékolva folyt orrából és hallottam, hogy fuldoklik tőle.
A torka annyira összezárult, hogy minden egyes levegővételért meg kellett
küzdenie.
Engem nézett és szeméből szinte emberi bizalom és könyörgés
tükröződött. A tehetetlenség érzése teljesen megbénított. Ilyen betegséggel
még sosem találkoztam. Levettem vállamról vakító fehér vászonkendőmet,
és azzal itattam fel az orrából csörgő gennyet. Ez csupán egy kétségbeesett,
hiábavaló kísérlet volt, hisz amint letörültem, nyomban megjelentek e
bűzös váladék újabb cseppjei.
– Taita! – kiáltotta Hui. – Az összes állat megkapta ezt a pusztító kórt. –
Hálás voltam, hogy megzavart, s így Türelmet otthagyva, a többi állatra
fordítottam figyelmemet. Az állomány fele már a földön volt és a még
lábon állók is vagy támolyogtak, vagy szájukból megindult az a sűrű, sárga
váladék.
– Most mit tegyünk? – fordult hozzám Hui és a többi hajtó. Belém vetett
bizalmuk teherként nehezedett vállamra. Azt várták tőlem, hogy elhárítsam
ezt a szörnyű csapást, de én tudtam, ez meghaladja erőmet. Nem ismertem
e kór gyógyszerét és bárhogy törtem a fejem, nem jutott eszembe semmi,
nem volt oly erős hatású kezelés, még a legelképzelhetetlenebb gyógymód
sem segített.
 Visszabotorkáltam Türelemhez és letörültem pofájáról a közben kifolyt,
bűzös váladékot. Láttam, hogy állapota rohamosan romlik. Minden egyes
levegővétel szörnyű küzdelmet jelentett neki. Gyászom elgyöngített és
tudtam, hogy tehetetlenségem hamarosan könnyekbe fullad és akkor már
senki sem veheti hasznomat, se a lovak, se az emberek.
Valaki letérdelt mellém, s ahogy fölnéztem, láttam, hogy az egyik silluk
lovász, egy szolgálatkész, kedves fickó, kit igen megkedveltem, s ő
gazdájaként tekintett rám. – Ez a gnúbetegség – mondta nekem egyszerű
nyelvén. – Sok fog halni.
Rámeredtem, s amit mondott, kezdett eljutni zavaros értelmemig.
Eszembe jutottak a fel-felhorkanó, nyáladzó csordák, azok a palaszürke
állatok, amelyektől sötétlettek a síkságok. És mi még azt hittük, ez a
jóindulatú istenek ajándéka.
– Ez a betegség öli marháinkat, mikor jön a gnú. Az az állat, melyik
átéli, van biztonságban. Soha többé nem kapja el betegség.
– Mit tehetünk, hogy megmentsük őket, Habani? – kérdeztem, de ő csak
a fejét rázta.
– Nincs mit tenni.
Türelem fejét a karomban tartottam, amikor kimúlt. A levegő torkán
akadt, megremegett, lábai megmerevedtek, majd teste elernyedt.
Bánatomban halkan felnyögtem és a kétségbeesés feneketlen mélységének
peremén álltam, amikor könnyeim közt felpillantva láttam, hogy Türelem
csikaja is a földre zuhan és torkából sárga váladék bugyog.
Abban a pillanatban kétségbeesésemet lángoló harag váltotta fel. – Nem!
– kiáltottam. – Nem hagyom, hogy te is meghalj.
A csikóhoz rohantam és odakiáltottam Habaninak, hogy bőrvödrökben
hozzon forró vizet. Egy vászondarabbal átmostam a csikó torkát, hogy
megpróbáljam apasztani a duzzanatot, de kísérletem hatástalan maradt. A
genny továbbra is ömlött orrából és nyakának forró bőre egyre jobban
megfeszült, ahogy alatta a hús duzzadt, akár egy levegővel telítődő hólyag.
– Haldoklik – csóválta meg Habani a fejét. – Sok fog halni.
– Nem hagyom, hogy ez megtörténjen – fogadtam meg bőszen és
elküldtem Huit a gályára az orvosi ládámért.
Mire visszaért vele, már majdnem késő volt. A csikó már a végét járta.
Fuldoklott és éreztem, hogy egyre jobban gyengül kétségbeesett kezeim
között. A torok és a mellkas találkozásánál kitapintottam légcsövének
taréjos gyűrűit. Egyetlen, nem túl mély vágással átmetszettem a bőrt és
feltártam azt a fehér, izmos csövet, majd szikém hegyét mélyebbre
nyomtam és áthasítottam a burkot. Ezen a nyíláson át, sziszegve nyomban
áramlani kezdett a levegő, és láttam a csikó megemelkedő szügyéből, hogy
tüdeje megtelik levegővel. Ismét egyenletesen lélegezni kezdett, de láttam,
hogy a torkán ejtett metszés szinte azon nyomban lezáródik a vértől és a
váladéktól.
Kétségbeesett sietséggel letörtem egy bambuszszárat a legközelebbi
kocsiról, a végéből levágtam egy üreges csövet és benyomtam a sebbe. A
bambuszcső nem hagyta elzáródni, és a csikó már nem küszködött, mivel
ezen keresztül a levegő szabadon áramlott.
– Hui! – rikoltottam. – Megmutatom, hogy menthetjük meg őket.
Még mielőtt leszállt volna az est, több mint száz hajtót és lovászt taní-
tottam meg erre a durva, de hatásos sebészi beavatkozásra és mindnyájan
egész éjjel dolgoztunk az olajlámpások pislákoló, bizonytalan fénye mellett.
Ekkor a királyi ménes már több mint tizenháromezer lóból állt. Bár
megpróbáltuk, mindet nem tudtuk megmenteni. Megállás nélkül
dolgoztunk, könyékig mocskosak voltunk a megnyitott torkokból kifolyt,
megalvadt és ránk száradt vértől. Amikor a kimerültségtől már nem álltunk
a lábunkon, lezuhantunk egy szénakupacra, aludtunk néhány órát, majd
feltápászkodtunk és folytattuk a munkát.
Néhány lovat nem támadott meg olyan súlyosan ez a ragály, melyet
sárga fojtogató kórnak neveztem el. Úgy tűnt, ezek az állatok valamiképp
ellenállóbbak e betegség pusztításával szemben. Az orrukból nem folyt
bővebben a váladék, mint azt a gnúcsordáknál láttam, közülük a legtöbb
talpon is maradt és napokon belül átvészelték a betegséget.
Sok lovunk még azelőtt elhullt, hogy légcsövüket megnyithattuk volna,
azok közül pedig, melyeken sikeresen végrehajtottuk a beavatkozást, utóbb
sok az általunk ejtett seb elmérgesedése és más szövődmények
következtében pusztult el. Természetesen sok lovunk kint volt a síkon a
csapatokkal, így azokon semmiképp nem tudtam segíteni. Memnon herceg
csatalovainak kétharmadát elvesztette, így kénytelen volt a szekereket
otthagyni és gyalog visszatérni Qebui folyóihoz.
Végül lovainknak több mint a fele, hétezer állat pusztult el, és az életben
maradottak is annyira legyöngültek, olyan elesettek voltak, hogy hosszú
hónapok teltek el, míg annyira megerősödtek, hogy újból befoghattuk őket
a szekerek elé. Türelem csikaja életben maradt és szeretetemben átvette
öreg anyja helyét. Mindig őt fogtam be jobb felől és olyan erős,
megbízható mén volt, hogy a Szikla nevet adtam neki.
– Ez a pusztító kór milyen mértékben befolyásolja Egyiptomba való
visszatérésünket? – kérdezte tőlem úrnőm.
– Sok évvel visszavetett minket – mondtam neki, és láttam szemében a
fájdalmat. – A legjobban kiképzett, régi lovaink zömét elvesztettük, az
olyanokat, mint Türelem. Ismét fel kell nevelnünk a királyi ménest és
betanítanunk a fiatal lovakat, hogy a régiek helyett befoghassuk őket a
szekerek elé.
A következő évben rettegve vártam a gnúk évenkénti vonulását, és
amikor hatalmas tömegük ismét elsötétítette a síkságokat, Habani szavai
igaznak bizonyultak. Csupán néhány lovunkon jelentkeztek a sárga
fojtogató kór tünetei, és azoknál is csak enyhe formában. Néhány héten
belül kiheverték és ismét elég erősek voltak ahhoz, hogy munkába álljanak.
Amit rendkívül különösnek találtam, az az volt, hogy az első járványt
követő időszakban született csikók, azok, melyek ténylegesen sosem kap-
hatták meg ezt a betegséget, éppoly védettek voltak ellene, mint az anya-
állatok, melyek átestek rajta. Olyan volt, mintha a fertőzéssel szembeni
közömbösséget anyjuk tejével szívták volna magukba. Biztosra vettem,
hogy e ragály teljes erejű támadásának soha többé nem leszünk kitéve.

Most legfőbb feladatom, amit úrnőm bízott rám, a fáraó sírjának építése
volt és ez a hegyek közé szólított. Időm jó részét e vad és félelmetes helyen
kellett töltenem és engem egyre jobban lenyűgöztek azok a hegyek meg a
belőlük áradó hangulatok.
Akár egy gyönyörű nő, a hegyek is ilyen kiszámíthatatlanok voltak,
néha távolinak tűntek, villámok és mennydörgés szaggatta, sűrűn
gomolygó felhők fátyla mögé rejtőztek. Máskor meg gyönyörűek,
csábítóak voltak, hívogattak, csalogattak, hogy fedezzem fel titkaikat és
erezzem veszélyes gyönyöreiket.
Bár nyolcezer rabszolga dolgozott a kezem alatt, hogy a feladatot telje-
sítsem, és korlátlanul álltak rendelkezésemre a legjobb művészek és kéz-
művesek, a munka mégis lassan haladt. Tudtam, sok évbe telik még, míg
megépítjük azt a választékosan finom síremléket, amihez úrnőm ra-
gaszkodott, és azt oly módon ékítjük fel, hogy méltó legyen a két királyság
urához. Az igazat megvallva, nem is volt értelme siettetni a munkát, mivel
legalább ennyi idő kellett ahhoz, hogy a királyi ménest helyreállítsuk és
kiképezzük a silluk gyalogosregimenteket, hogy majdan, midőn eljön az
ideje, egyenlő eséllyel szállhassunk szembe a hikszosz szekérrajokkal.
Amikor nem voltam fenn a hegyekben, hogy a síron dolgozzam, időmet
Qebuiban töltöttem, hol milliónyi feladat és élvezet várt. Kezdve attól,
hogy tanítottam két kis hercegnőmet, egészen addig, hogy újabb katonai
taktikák kimódolásán törtem a fejem Tanus úrral és a herceggel.
Ekkorra már világossá vált, hogy míg a herceg egy napon majd a
szekérhadosztályok parancsnoka lesz, Tanusnak sosem sikerült levetkőznie
a lovak iránti bizalmatlanságát. Ő csontja velejéig hajós és gyalogos katona
volt, és ahogy öregedett, új, silluk regimentjeinek felhasználását illetően
még maradibb, még hagyományőrzőbb lett.
A herceg remek hajtóvá nőtte ki magát, aki állandóan újított. Nap mint
nap tucatnyi új ötlettel állt elő, melyek közül néhány kissé elrugaszkodott a
valóságtól, de jócskán akadt köztük olyan is, mely valóban ragyogó volt.
Mindet kipróbáltuk, még azokat is, melyekről tudtam, hogy kivihetetlenek.
Tizenhat éves volt, amikor Lostris királynő a Legjobb Tízezer rangjára
emelte.
Most, hogy Tanus már oly ritkán jött velem, Memnon herceg mellett
vettem át az első hajtó szerepét. Olyan összhang alakult ki közöttünk, mely
már-már ösztönös volt és kiterjedt kedvenc lovainkra, Sziklára és Láncra is.
Ha felvonultunk, Memnon még mindig szeretett hajtani, ilyenkor én álltam
mögötte a szekéren. Ám abban a pillanatban, hogy a tettek mezejére
léptünk, kezembe nyomta a gyeplőt és előhúzta íját vagy dárdáját a szekér
tartójából. Én a szekeret ilyenkor a harc sűrűjébe vittem és végrehajtottam
azokat a manővereket, melyeket együtt találtunk ki.
Ahogy Memnon kezdett férfivá érni, az ereje is egyre nagyobb lett és
lassanként kezdtünk díjakat nyerni a katonai játékokon és parádékon,
melyek Qebuiban oly jellemző vonásai voltak életünknek. Először a sima
fogathajtáson győzedelmeskedtünk, ahol lovaink, Szikla és Lánc
megmutatták teljes sebességüket; aztán kezdtük megnyerni az íjász- és
dárdásversenyeket. Hamarosan mindenki úgy ismerte szekerünket, mint azt,
melyet le kell győzni, mielőtt bárki is magáénak vallhatja a bajnoki
szalagot, amit Lostris királynő nyújt át.
Emlékszem az üdvrivalgásra, amint szekerünk az utolsó akadály felé
száguld, jómagam a gyeplőnél, Memnon mögöttem, majd elhaladtunkban
jobbra és balra is egy-egy dárdát vág a két szalmabábuba, aztán vadul
száguldunk a célegyenesben. A herceg üvölt, akár egy démon és hosszú,
befont haja úgy meredezik a levegőben, akár egy támadó oroszlán farka.
Hamarosan akadtak másfajta mérkőzések is, melyben a herceg kezdett
kitűnni, ám ezeket az én segítségem nélkül érte el. Valahányszor fiatal lá-
nyok mellett haladt el, nyakában a csillogó Vitézség Aranyával, befont ha-
jában a lobogó bajnoki szalagokkal, a lányok kuncogni kezdtek, elpirultak
és sokatmondó pillantásokat vetettek rá. Egyszer sietve rontottam be sátrá-
ba, mivel valami fontos hírt vittem neki és csak akkor torpantam meg, ami-
kor hercegemet nyeregben találtam, szemmel láthatóan nem törődve semmi
mással, mint azzal a puha, fiatal testtel és csinos kis arccal, mely alatta volt.
Csöndesen visszahúzódtam és egy kicsit elszomorodtam, hogy ártatlansá-
gának kora véget ért.
Mindezen élvezetek közül egyiket sem lehetett azokhoz a drága órákhoz
hasonlítani, amit még úrnőmmel tölthettem. Harminchárom évesen,
szépsége nyarának csúcsán járt. Vonzerejét csak növelte kifinomult
okossága és nyugalma. Valóban királynővé lett, olyan asszonnyá, kinek
nem akad párja.
Mindenki szerette, de úgy senki, ahogy én. Elkötelezett odaadásomat
még Tanus se szárnyalhatta túl. Az volt a legnagyobb büszkeségem, hogy
még mindig oly nagy szüksége van rám, hogy oly bizalommal támaszkodik
és számít ítéletemre, tanácsaimra. Jóllehet temérdek áldással ékesíthettem
létemet, mégis mindig ő marad életem egyetlen, nagy szerelme.
Kiegyensúlyozottnak, elégedettnek kellett volna lennem, de
természetemnél fogva nyughatatlan vagyok, amit most még súlyosbított ez
az új láz, a mehetnék, ami teljes egészében hatalmába kerített.
Valahányszor a fáraó sírjának építése közben egy pillanatra megpihentem,
mindig felnéztem a hegyekre, melyek mintha hívogattak volna. Ekkor
kezdtem el magányos szurdokaik közt rövid kirándulásokat tenni, gyakran
egyedül, de időnként Hui vagy valaki más is társamul szegődött.
Hui volt velem, amikor először pillantottam meg a hegyek magas
sziklaormain a kőszáli kecskék csapatait. Ez olyan faj volt, amilyet addig
még sosem láttunk. Kétszer olyan magasak voltak, mint a Nílus-völgy
vadkecskéi és az öreg bakok közül néhány olyan hatalmas, csavart szarvat
viselt fején, hogy ettől óriásinak tűnt, akár valami mesebeli állat.
E hatalmas kőszáli kecskék hírét Hui vitte vissza a két folyó
találkozásához, Qebuiba, hol a flotta állt. Egy hónapon belül a király
sírjának völgyébe megérkezett Tanus úr, vállán íjával és oldalán Memnon
herceggel. A herceg rohamosan kezdett éppoly szenvedélyes vadásszá
válni, mint apja, és hasonlóképp lelkesen űzte ő is a vadat. Ami engem illet,
szívből örültem a lehetőségnek, hogy ilyen társaságban fedezhetem fel ezt
a lenyűgöző hegyvidéket.
Eredetileg csupán az első csúcsokig akartunk menni, de amint fölértünk
a gerincre, lélegzetelállító látvány tárult elénk. Újabb hegyláncokat láttunk,
melyek lapos üllőként vetültek az égre és színük sárgásbarna volt, akár az
oroszlán színe. Mellettük eltörpültek azok a csúcsok, melyeken mi álltunk
és ellenállhatatlan erővel csábítottak minket tovább.
A Nílus velünk együtt kúszott, kanyargott a meredek mélységbe zuhanó
völgyeken és sötét szurdokokon át, melyek vakító fehér tajtékká
korbácsolták vizét. Nem tudtuk mindenütt a folyót követni, időnként
kénytelenek voltunk felmászni és a komor hegyek közt, a szédítő
kecskecsapásokon folytattuk utunk.
Aztán a hegyek, miután már gyomruk legmélyére csábítottak minket,
teljes dühükkel támadtak ránk.
Összesen százan voltunk, tíz málhás lóval, melyek élelmünket hozták.
Épp az egyik feneketlen mélységű szurdok alján táboroztunk, és Tanus
meg Memnon legfrissebb vadásztrófeáit nézegettük, csodáltuk, amiket
közszemlére tettek a tábor sziklás talaján. Két kecskefej volt, a legnagyobb,
melyet utunk során láttunk. Szarvuk oly súlyos volt, hogy csak két
rabszolga tudta megemelni bármelyiket. Akkor hirtelen eleredt az eső.
A mi egyiptomi völgyünkben talán ha húszévente egyszer esik. Ilyen
esőt, amilyen most zúdult ránk, még elképzelni sem tudtunk.
Először sűrű, fekete felhők takarták el az égnek azt a keskeny sávját,
amit a sziklafalak közül láthattunk és így a déli napsütésből hirtelenjében
szürkületi homály borult ránk. Hideg szél száguldott le a völgybe,
testünket-lelkünket megdermesztve. Rémülten bújtunk össze.
Aztán villámlás döfte át a felhők komoran duzzadó hasát, körülöttünk a
sziklák megremegtek, a levegő pedig kénes szaggal és a kovakövekről
lepattanó szikrákkal telt meg. A mennydörgés hangja félelmetessé nőtt,
ahogy legördült a sziklák között, és a föld rengett, reszketett lábunk alatt.
Aztán eleredt az eső. De nem cseppekben esett ránk. Olyan volt, mintha
az áradó Nílus egyik kataraktája alatt állnánk. Nem kaptunk levegőt, szánk
s orrunk megtelt vízzel, mintha fuldokolnánk. Az eső oly sűrűn szakadt,
hogy csupán elmosódott körvonalait láttuk annak is, ki karnyújtásnyira állt
tőlünk. Olyan erővel zúdult ránk, hogy földre rogytunk és meglapultunk a
legközelebbi szikla alatt. De itt sem leltünk védelemre, támadása
érzékeinket eltompította és úgy marta csupasz bőrünket, akár ha mérges
lódarazsak támadtak volna ránk.
Hideg volt. Ilyen hideget még sosem éreztem és testünket csupán
vékony vászonkendőnk takarta. A hideg kiszívta az erőt végtagjainkból,
majd dideregni kezdtünk, végül már fogunk úgy vacogott, hogy bármily
erősen szorítottuk is össze állkapcsunkat, nem tudtuk abbahagyni.
Aztán a záporozó eső hangja mellett újabb hangot hallottam. Ez a víz
hangja volt, mely falánk szörnyként zúdult alá. Szürke vízfal söpört végig a
keskeny völgyön. Szikláról sziklára zúdult és mindent elsodort maga előtt,
ami útjába került.
Engem is magával ragadott és tehetetlenül hánykolódtam benne. Ahogy
a szikláknak csapódtam, mintha ízzé-porrá zúzódtam volna és a torkom
megtelt jéghideg vízzel. Sötétség borult rám, és azt hittem, meghaltam.
 Halványan emlékszem, amint kezek húznak ki az áradatból, aztán
megint valami sötét, távoli partra sodródtam. Hercegem hangja szólított
vissza onnan. Mielőtt kinyitottam volna a szemem, orromat fafüst szaga
csapta meg és testem egyik oldalán a tűz melegét éreztem.
– Tata, ébredj! Szólj hozzám. – A hang kitartó volt és sürgető, így
kinyitottam a szemem. Memnon arca úszott el előttem és rám mosolygott.
Majd válla fölött hátraszólt: – Magához tért, Tanus úr.
Egy sziklabarlangban voltunk és odakinn már leszállt az éj. Tanus a
nedvesen füstölgő fa túlsó oldaláról átjött hozzám és leguggolt a herceg
mellé.
– Hogy érzed magad, öreg barátom? Azt hiszem, csontodat nem törted.
Nagy keservesen felültem és óvatosan végigtapogattam magam, mielőtt
válaszoltam volna: – A fejemet összevissza zúztam és minden tagom sajog.
Ezenkívül fázom és éhes vagyok.
– Akkor életben maradsz – kuncogott Tanus –, bár kicsivel ezelőtt nem
hittem volna, hogy akár egy is életben marad közülünk. Ki kell jutnunk
ezek közül az átkozott hegyek közül, még mielőtt valami ennél is rosszabb
történik velünk. Őrültség volt olyan helyre merészkednünk, ahol a folyók
az égből ömlenek.
– Mi van a többiekkel? – kérdeztem.
Tanus a fejét csóválta. – Mind vízbe fúlt. Egyedül téged tudtunk kihúzni
az áradatból.
– Mi van a lovakkal?
– Odavesztek – dünnyögte Tanus. – Mind odavesztek.
– Élelem?
– Semmi – válaszolt Tanus. – Még az íjam is eltűnt a folyóban. Csupán
a kardom maradt meg és a ruhám, mi testemen volt.
Hajnalban elhagytuk sziklamenedéküket és elindultunk lefelé az alatto-
mos, veszélyes völgybe. A szurdok lábánál rábukkantunk néhány embe-
rünk holttestére és lovakra, melyeket az elvonult áradat a sziklákra vetett.
Átfésültük a sziklákat és a kavicsos omladékot, így sikerült rábukkan-
nunk élelmiszerkészletünk és felszerelésünk egy részére. Legnagyobb örö-
mömre, teljesen átázva, de érintetlenül találtam rá orvosi ládámra. Tartal-
mát kitettem egy sziklára, hogy megszáradjon, miközben az egyik bőrhám-
ból vállszíjat készítettem, hogy a hátamon vihessem tovább ládámat.
Ezalatt Memnon kivágott egy darab húst az egyik ló teteméből és egy
újabb, nedvesen füstölgő tűz fölött megsütötte. Miután mindnyájan
jóllaktunk, a maradékot eltettük és folytattuk utunkat visszafelé.
Ez az út lassanként rémálommá vált, ahogy egymás után másztuk meg a
meredek sziklafalakat, majd mindig egy újabb és újabb szurdok mélyére
szálltunk alá. Úgy tűnt, e szörnyű vadonnak sosem lesz vége és a nyitott
szandálban felsebesedett lábunk fájdalmasan tiltakozott minden egyes
lépés ellen. Éjszakánként nyomorultul vacogtunk a füstölgő kis tűz mellett.
A második napon már mindnyájan tisztában voltunk vele, hogy
eltévedtünk és céltalanul, összevissza kóborlunk. Biztosra vettem, hogy
sorsunk megpecsételődött és itt fogunk meghalni e szörnyű hegyek között.
Aztán meghallottuk a folyót, és ahogy felértünk a csúcsok közti, következő
hegynyeregre, ott találtuk az alattunk lévő szurdok mélyen kanyargó,
újszülött Nílust. És ez még nem volt minden. A folyó partján színes sátrak
álltak, melyek közt emberek mozogtak.
– Civilizált emberek – mondtam nyomban –, mivel azok a sátrak szőtt
anyagból készültek.
– És azok ott lovak – helyeselt buzgón Memnon és a tábor mellett
kipányvázott állatokra mutatott.
– Az ott! – mutogatott Tanus is. – Az a villanás a napfényben egy kard
pengéje vagy egy lándzsahegy volt. Ismerik a fémet és megmunkálják.
– Meg kell tudnunk, hogy kik ezek az emberek. – Lenyűgözött és
elképesztett, vajon milyen törzs élhet egy ilyen barátságtalan helyen.
– Az lesz a vége, hogy átvágják a torkunkat – morogta Tanus. – Miből
gondolod, hogy ezek a hegylakók nem oly vadak, mint maga a föld,
melyen élnek? – Csak jóval később tudtuk meg a népről, hogy ők az
etiópok.
– Milyen gyönyörűek ezek a lovak – suttogta Memnon. – A mieink nem
ily magasak és nem is ilyen erősek. Menjünk le és nézzük meg őket
közelebbről. – A herceg elsősorban és mindenekfelett lovas volt.
– Tanus úrnak igaza van. – Figyelmeztetésére feléledt megfontolt
természetem és készen álltam, hogy óvatosságra intsem magunkat. – Lehet,
hogy ezek veszélyes vademberek, hiába veszik körül őket a civilizált
ember kellékei.
Ott ültünk fenn a bércen és egy darabig még elvitatkozgattunk, majd
mindhármunkon erőt vett a kíváncsiság és a vízmosás mentén leosontunk,
hogy kikémleljük ezeket az idegeneket.
Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy magas, jó felépítésű emberek,
alkatuk talán valamivel erőteljesebb is, mint a mienk, egyiptomiaké. A
hajuk sűrű volt, sötét és erősen göndör. A férfiak itt szakállasak voltak, mi
borotváltuk arcunkat. Hosszú, valószínűleg gyapjúból szőtt, élénkszínű
köntöst viseltek. Mi meztelen felsőtesttel jártunk és kötényünk általában
tiszta fehér volt. Ezek az emberek a mi szandáljainkkal ellentétben, puha
bőrcsizmát viseltek és fejüket színes anyagokkal tekerték körül.
Asszonyaik, ki a sátrak közt dolgoztak, nem viseltek fátylat és vidámak
voltak. Énekeltek és olyan nyelven szóltak egymáshoz, amit még sosem
hallottam, de hangjuk dallamos volt, ahogy vizet húztak, a tűzön fövő étel
fölé hajoltak, vagy épp gabonát zúztak az őrlőköveken.
A férfiak egy csoportja valami táblajátékot játszott, ami, búvóhelyemről
úgy tűnt, hogy hasonlít a baóhoz. Fogadásokat kötöttek és hangosan
vitatkoztak a játékkövek fölött. Egy ponton ketten felpattantak és övükből
hajlott tőrt húztak elő. Vicsorogva és sziszegve néztek szembe egymással,
akár két dühödt kandúr.
Ekkor egy harmadik férfi, aki eddig egyedül üldögélt, felállt és
kinyújtózott, akár egy lusta leopárd. Odaballagott és kardjával kiütötte a
másik kettő kezéből a tőröket. A két ellenfél dühe nyomban elszállt és
csöndben eloldalogtak.
A békítő szemmel láthatóan a társaság főnöke volt. Magas férfi, szívós,
izmos és szikár, akár a hegyi kecskék. Más tekintetben is kecskeszerű volt.
Hosszú, sűrű szakálla, akár egy hatalmas kőszáli baké, arcvonásai is
durvák, kecskeszerűek voltak; nagy, horgas orra volt és széles, kegyetlenül
legörbülő szája. Arra gondoltam, hogy valószínűleg a szaga is olyan lehet,
mint valamelyik öreg baknak, melyeket Tanus lőtt le a sziklák között.
Hirtelen Tanus szorítását éreztem karomon és azt suttogta a fülembe:
– Oda nézz!
E főnök öltözéke volt mind közt a legdíszesebb. Köntöse skarlátvörös és
kék csíkos anyagból készült, és fülbevalójának kövei úgy ragyogtak, akár a
telihold. Azt azonban nem értettem, vajon mi hozhatta Tanust ilyen
izgalomba.
– A kardja – sziszegte Tanus. – Nézd a kardját.
Ekkor vettem először alaposabban szemügyre. Hosszabb volt, mint a mi
fegyvereink, és a gombja szemmel láthatóan tiszta arany, áttört
ötvösmunka, méghozzá oly finom, hogy ilyet még sosem láttam.
Markolatának kézvédője ékkövekkel volt kirakva. Igazi műremek volt,
melyen az aranyműves mester minden bizonnyal egy életen át dolgozott.
Mindazonáltal Tanus figyelmét nem ez keltette fel. Az maga a penge
volt. A penge olyan hosszú volt, mint a főnök karja és a fém, amiből
készült, nem sárga bronz volt és nem is vörösréz. A színe furcsa, ezüstösen
csillogó kék volt, akár a frissen fogott nílusi sügér pikkelye. Arannyal volt
díszítve, mintha ezzel is ki akarnák emelni egyedülálló értékét.
– Mi ez? – suttogta Tanus. – Milyen fém ez?
– Nem tudom.
 A főnök ismét elfoglalta helyét a sátra előtt, de most kardját az ölébe
fektette és egy hímvessző formájú obszidiánkővel szeretetteljesen cirógatni
kezdte a penge élét. A kő érintésére a fém csengőn vibráló hangot adott ki.
Nincs bronz, mely így zengene. Akár ha egy pihenő oroszlán dorombolt
volna.
– Nekem ez kell – suttogta Tanus. – Egy perc nyugtom se lesz, míg ez a
kard nincs a kezemben.
Döbbenten pillantottam rá, mivel ilyennek még sosem hallottam a hang-
ját. Nyomban láttam, hogy amit mond, komolyan gondolja. Olyan ember
volt, kit hirtelen, ellenállhatatlan erővel ragadott magával a szenvedély.
– Nem maradhatunk itt tovább – mondtam neki szelíden. – Észre fognak
venni minket. – Megfogtam a karját, de ellenállt. Meredten nézte a
fegyvert.
– Menjünk és nézzük meg a lovaikat – makacskodtam tovább, míg
végül hagyta, hogy elvonszoljam. Másik kezemmel Memnont fogtam.
Biztonságos távolságból megkerültük a tábort, majd a lovak felé
visszaosontunk.
Amikor közelről megláttam ezeket a lovakat, legalább olyan szenvedély
kerített hatalmába, mint ami Tanust ragadta magával a kék kard láttán.
Ezek más fajták voltak, mint a mi hikszosz lovaink. Magasabbak voltak és
arányaik sokkal kecsesebbek. A fejük nemesebb volt és orrcimpáik
szélesebbek. Tudtam, hogy ezek az orrcimpák a kitartás, a jó állóképesség
és az erős tüdő jelei. Szemük előrébb helyezkedett el a koponyájukban és
sokkal jobban kiemelkedett, mint a mi lovainké. Ezek a szemek hatalmasak
voltak, gyöngédek és csillogott bennük az értelem.
– Gyönyörűek – suttogta mellettem Memnon. – Nézd, hogy tartják a
fejüket és milyen csodásán ívelt a nyakuk.
Tanus a kardra vágyott, mi pedig éppoly szenvedélyesen sóvárogtunk
ezek után a lovak után.
– Csak egy ilyen mént a kancáinknak – könyörögtem bármelyik
istenhez, amelyik épp rám hallgatott. – Egy ilyenért cserében föláldoznám
az örök élet reményét.
Az egyik idegen lovász felénk pillantott, majd mondott valamit a
mellette álló fickónak és elindultak búvóhelyünk irányába. Ezúttal nem
kellett győzködnöm őket, mindhárman gyorsan lebuktunk a kő mögé,
ahonnan leselkedtünk és elkúsztunk onnan. Lejjebb, a folyónál, a leomlott
sziklák közt biztonságos búvóhelyre leltünk és nyomban egy olyan
beszélgetésbe kezdtünk, melyben mindenki egyszerre beszélt és senki sem
figyelt a másikra.
 – Bemegyek és felajánlok neki érte ezer deben aranyat – esküdözött
Tanus –, nekem kell az a kard.
– Első dolga lenne, hogy megölne. Nem láttad, hogy cirógatta, mintha
ez lenne elsőszülött fia?
– Azok a lovak! – álmélkodott Memnon. – Még álmomban sem hittem
volna, hogy létezik ilyen szépség. Hórusz szekerét húzhatják ilyen állatok.
– Nem láttad, hogy az a kettő hogy esett egymásnak? – intettem. – Ezek
vad, vérszomjas emberek. Még a szádat se tudnád kinyitni, egy szót sem
ejthetnél ki, máris kibeleznének. Mellesleg, mit tudsz felajánlani nekik
cserébe? Nyomban látnák rajtunk, hogy nincstelen koldusok vagyunk.
– Ma éjjel elköthetnénk három ménjüket és visszalovagolhatnánk velük
a síkra – javasolta Memnon és bár az ötlet nekem is kedvemre volt, mégis
szigorúan azt mondtam neki: – Te Egyiptom trónörököse vagy és nem egy
közönséges tolvaj.
Rám vigyorgott. – Egy ilyen lóért akár torkokat is átvágnék, mint a
legelvetemültebb thébai útonálló.
Miközben imigyen társalogtunk, hirtelen hangokat hallottunk, melyek
az idegen tábor felől, a folyóparton közeledtek felénk. Gyorsan
körülnéztünk, hogy még jobb búvóhelyet keressünk magunknak.
A hangok egyre közeledtek. Majd asszonyok tűntek fel szemünk előtt és
közvetlenül alattunk, a folyóparton megálltak. Három idősebb nő volt és
egy lány. Az asszonyok köntöse szürkésbarna volt és hajuk köré fekete
anyagot tekertek. Arra gondoltam, hogy ezek nyilván szolgálók vagy
esetleg dadák. Akkor még csak fel se merült bennem, hogy őrök is
lehetnek, mivel a lánnyal rendkívül tiszteletteljesen bántak.
A lány magas volt és karcsú, így aztán járás közben olyan volt a
mozgása, mint a nílusi szélben hajladozó papirusznádé. Rövid, a térdét
szabadon hagyó, finom gyapjúból készült, sárga és égszínkék csíkos
köntöst viselt. Bár lábán rövid, puha bőrből varrott csizma volt, azért
láttam, hogy lába szára karcsú és bársonyos.
Az asszonyok közvetlenül búvóhelyünk alatt megálltak és az egyik
nekilátott, hogy levetkőztesse a lányt. A másik kettő azokat az
agyagkorsókat töltötte meg a Nílus vizével, melyeket a fejükön hoztak le a
partra. A folyó vize még duzzadt volt a levonuló ártól. Senki sem lehetett
biztonságban sebesen áramló, jéghideg vizében. Nyilvánvaló, hogy a lányt
a kancsókban hozott vízzel akarják megfürdetni.
Az egyik asszony felemelte a lány köntösét és a fején át lehúzta róla, így
most meztelenül állt a folyóparton. Hallottam, ahogy Memnon felszisszen.
Ránéztem és láttam, hogy a lólopásról teljes egészében megfeledkezett.
 Míg két asszony a korsókból öntötte a vizet a lányra, a harmadik egy
összehajtogatott ronggyal dörgölte a testét. A lány kezét a feje fölé emelte,
miközben lassan forgott, hogy testének minden részét érje a nedvesség. A
hideg víztől nevetett és sikongatott, én meg láttam hogy libabőrös lesz
mellbimbója, mely mint a csiszolt gránát, mély rubinszínnel ragyogott,
ékkőként díszítve bársonyos, kerek mellének csúcsait.
Dús, sötét haja szoros csigákban göndörödött és bőrének színe olyan
volt, mint az akácia simára csiszolt és beolajozott, nemes fényű bélfája.
Ugyanaz a csodás, vörösesbarna szín, mely csak úgy ragyogott a vakító
hegyi napsütésében.
Vonásai finomak voltak, az orra keskeny és finom metszésű. Ajka lágy
és telt, mégsem vastag. Hatalmas, sötét szeme kissé ferdén ült kiálló
arccsontja felett. A szempillája oly sűrű volt, hogy időnként össze-
összeakadt. Gyönyörű volt. Nála szebb nőt csupán egyet ismertem.
Hirtelen mondott valamit a vele lévő asszonyoknak. Azok félreálltak és
ő hosszú, meztelen lábain elindult felfelé, egyenesen felénk. Ám mielőtt
búvóhelyünkhöz ért volna, az egyik szikla mögé lépett, mely eltakarta
társai elől, de előlünk nem. Gyorsan körülpillantott, de minket nem vett
észre. A hideg víz nyilván hatással volt rá, mert gyorsan leguggolt és most
saját vizelete csobogott alá a köveken.
Memnon halkan felnyögött. Nem szándékosan, ösztönösen tört fel
belőle ez a hang, mely oly erős vággyal volt tele, hogy az már-már a kín
hangja volt. A lány felpattant és egyenesen felé nézett. Memnon egy kicsit
távolabb állt tőlem és Tanustól. Míg minket a kő eltakart, Memnont tisztán
láthatta.
Azok ketten egymásra meredtek. A lány reszketett és sötét szeme
hatalmasra tágult. Arra számítottam, hogy futásnak ered, vagy sikítani kezd.
Ehelyett azonban válla fölött mintegy cinkosan hátrapillantott, mintha meg
akarna bizonyosodni róla, hogy az asszonyok nem követték. Aztán ismét
Memnon felé fordult és lágy, édes hangon kérdezett tőle valamit, miközben
kezét esdeklőn nyújtotta felé.
– Nem értem – suttogta Memnon kezét széttárva.
A lány odalépett hozzá és türelmetlenül megismételte a kérdést, majd
mikor Memnon a fejét rázta, a lány megragadta a kezét és megrázta.
Kétségbeesésében a hangja hangosabbá vált, ahogy igyekezett Memnonnal
megértetni kérését.
– Masara! – Egyik kísérője meghallotta. – Masara! – Ez nyilvánvalóan a
lány neve volt, mert kezével csöndre és óvatosságra intette Memnont, majd
megfordult, hogy visszamenjen.
 Ám a három asszony már elindult fölfelé Masara után. Hangjuk
kétségbeesett rémülettel csattogott, ahogy a követ megkerülve,
mindhárman felértek és megtorpantak, amikor meglátták Memnont.
Egy pillanatig senki sem mozdult, majd mindhárom nő egyszerre
kezdett sikítani. Úgy tűnt, a meztelen lány Memnonhoz akar szaladni, de
ahogy elindult volna, két asszony megragadta, most már mind a négyen
sikítottak, mivel a lány igyekezett kiszabadítani magát.
– Ideje hazamennünk – rántotta meg karomat Tanus, mire én nyomban
követtem.
A tábor felől a nők sikoltozására felpattanó férfiak kiáltásai hallatszott.
Amikor egy pillanatra megálltam, hogy visszanézzek, láttam, hogy
tömegesen jönnek felénk a hegygerincen. Azt is láttam, hogy Memnon
nem jött utánunk, hanem előreugrott, hogy a lánynak segítsen.
Mind nagydarab asszony volt és keményen fogták a lányt, miközben
kétszeres hangerővel sikítottak. Bár Masara is kétségbeesetten próbált
szabadulni, Memnon sem tudta kitépni őt karmaik közül.
– Tanus! – rikoltottam. – Memnon bajban van.
Visszafordultunk, Memnont két oldalról megragadtuk és elvonszoltuk.
Csak vonakodva jött velünk. – Visszajövök érted! – kiáltotta hátra válla
fölött lánynak, ahogy futottunk vele. – Légy bátor. Visszajövök érted.
Ha valaki mostanság azt mondja nekem, olyasmi, hogy szerelem első
látásra, nem létezik, akkor csöndesen elmosolyodom magamban és arra a
napra gondolok, amikor Memnon először pillantotta meg Masarát.
Időt vesztettünk azzal, hogy vissza kellett mennünk Memnonért, így
üldözőink már szorosan a nyomunkban voltak, amikor elindultunk az egyik
kecskecsapáson és a hegygerinc felé futottunk. Egy nyílvessző suhant el
Memnon válla mellett és zörögve csapódott az ösvény melletti sziklákhoz.
Ez még gyorsabb iramra sarkallt minket.
Libasorban rohantunk a keskeny ösvényen. Memnon futott elöl, őt
Tanus követte. A sort én zártam, és hátamon a nehéz orvosi ládával
kezdtem elmaradni mögöttük. Egy újabb nyílvessző suhant el fejünk fölött,
majd a harmadik olyan erővel csapódott a hátamon lévő csomagba, hogy
meginogtam. De a láda felfogta a nyilat, mely máskülönben áthatolt volna
testemen.
– Gyere már, Taita – kiáltott vissza nekem Tanus. – Hajítsd már el azt
az átkozott ládát, különben elkapnak.
Ők Memnonnal úgy ötven lépésnyire előttem jártak és egyre távolodtak
tőlem, én mégsem tudtam megválni értékes ládámtól. Abban a pillanatban
a következő nyílvessző eltalált és ezúttal nem voltam olyan szerencsés. A
lábamat érte, beleállt a combomba, átbukdácsoltam az ösvényen és
elvágódtam.
Felültem és elborzadva meredtem a lábamból kiálló nyílvessző szárára.
Majd hátranéztem üldözőinkre. A csíkos köntösű, szakállas főnök vezette
őket, embereit vagy száz lépésnyire megelőzve. Hatalmas, ruganyos
léptekkel jött felfelé a csapáson, oly gyorsan, akár egy kőszáli bak, melyre
oly sok szempontból is emlékeztetett.
– Taita! – kiáltott hátra nekem Tanus. – Jól vagy? – Az emelkedő
tetején megállt és nyugtalanul nézett vissza. Memnon már túljutott a
csúcson és eltűnt a szemem elől.
– Eltaláltak! – kiáltottam vissza. – Eredj, hagyj itt. Nem tudok
továbbmenni.
Tanus egy pillanatig sem tétovázott, visszafordult és szökkenve rohant
le hozzám. Az etióp főnök látta, hogy jön és kihívóan kiáltott oda neki.
Kirántotta csillogó kék kardját és megsuhogtatta, miközben rohant felfelé.
Tanus odaért hozzám és megpróbált felállítani. – Semmi értelme. Telibe
találtak. Mentsd magad – mondtam neki, de az etióp már oda is ért hozzánk.
Tanus elengedte a karomat és kihúzta saját kardját.
Gyilkos rohammal indultak egymás ellen. Nem volt kétségem e
párviadal kimenetele felől, mivel Tanus volt Egyiptom legerősebb és
legjobb kardforgatója. Ha megöli az etiópot, akkor mindnyájan elvesztünk,
mivel emberei könyörületére nem számíthatunk.
Elsőként az etióp kardja lendült egy erőteljes keresztvágással Tanus feje
felé. Meggondolatlan csapás volt egy olyan tudású kardforgató ellen, mint
ellenfele. Tudtam, hogy erre Tanus válasza az lesz, hogy a fej vonalában
hárít és vallanak teljes lendületével visszavág, mely szúrás a főnök
szakállán keresztül, egyenesen a torkába mélyeszti a penge hegyét. Ez volt
Tanus kedvenc vágása.
A két penge összecsapott, de nem volt semmiféle fémes csattanás. A
kék penge egyszerűen átvágta Tanus sárga bronzát, mintha az csupán egy
nyers fűzfavessző lett volna. Tanus ott állt kezében a kard markolatával és
egy ujjnyi hosszú pengével, mivel csak ennyi maradt meg az egykoron
hosszú és halálos bronzfegyverből.
Tanust megdöbbentette, hogy az etióp ilyen könnyedén lefegyverezte és
késve mozdult, hogy védje magát a következő csapástól, mely úgy jött,
akár a villám. Az utolsó pillanatban még sikerült hátraszökkennie, a kék
penge hegye azonban hosszan, de csak felületesen végighasította csupasz
mellkasának duzzadó izmait, és a vér nyomban kiserkent.
– Fuss, Tanus! – rikoltottam. – Fuss, különben mindkettőnket megöl.
 Az etióp ismét támadásba lendült, de én pont a keskeny ösvény közepén
hevertem. Hogy Tanust elérje, kénytelen volt átugrani felettem. Mindkét
kezemmel megragadtam a térdét, majd magamra rántottam és vicsorogva,
csapkodva dulakodtunk a földön.
Az etióp, ahogy alatta feküdtem, megpróbálta a hasamba döfni a kék
kard hegyét, de én olyan vadul fordultam oldalra, hogy mindketten
legurultunk az ösvényről és csúszni kezdtünk lefelé az omladékkal borított,
meredek lejtőn. Ahogy nőtt lendületünk, egyre gyorsabban gördültünk.
Még egy utolsó pillantást vetettem Tanusra, ahogy az ösvény széléről lenéz
és kétségbeesett sikollyal felkiáltottam neki: – Fuss! Vigyázz Memnonra!
Az agyagpala meg a görgeléktalaj éppoly alattomos, mint a mocsári
futóhomok, nincs mit megfogni, nem lehet megkapaszkodni. Az etióp meg
én szétrepültünk, de mindketten a sebes áradat szélén kötöttünk ki.
Mindenem sajgott, már-már az eszméletlenség határáig összezúztam
magam és nyögdécselve hevertem, míg durva kezek fel nem rángattak,
majd ütések meg szitkok záporoztak a fejemre.
A főnök állította le őket, nem hagyta, hogy megöljenek és testemet a fo-
lyóba hajítsák. Éppoly poros volt, mint én, köntöse zuhanás közben el-
szakadt és bemocskolódott, de a kék kardot még mindig ott markolta jobb
kezében és acsarogva mordult rá embereire. Azok meg elkezdtek engem
vonszolni a tábor felé, de én kétségbeesetten körülnéztem és a sziklák közt
megláttam orvosi ládámat. A bőrszíj elpattant és leesett a hátamról.
– Azt hozzátok – utasítottam elfogóimat, olyan erővel és méltósággal,
amennyi csak tellett tőlem, miközben a ládára mutattam. Csak nevettek
pimaszságomon, de a főnök elküldte érte egyik emberét.
Két embernek kellett támogatnia, mivel a combomba fúródott
nyílvessző kezdett már-már bénító fájdalmat okozni. Minden egyes lépés a
tábor felé külön kín volt. Mikor odaértünk, durván a sátrak által körülvett,
üres térre hajítottak.
Ezután hosszas és heves vitába kezdtek. Nyilván azon törték a fejüket,
vajon honnan jöttem és mi lehet a célom, majd megpróbálták eldönteni,
hogy mit kezdjenek velem. Időnként valamelyikük megállt mellettem,
oldalba rúgott, miközben üvöltve kérdéseket tett fel. Én olyan csöndben
feküdtem ott, amilyen csöndben csak tudtam, nehogy újabb durvaságra
ingereljem őket.
Egy időre elterelődött rólam a figyelmük, amikor a Tanust és Memnont
üldöző csapat üres kézzel tért vissza. Ekkor újabb üvöltözés meg ökölrázás
következett, ahogy keserű vádakkal meg sértésekkel illették egymást.
Felvidított a gondolat, hogy sikerült nekik, hogy mindketten elmenekültek.
 Egy idő múlva ismét eszébe jutottam foglyul ejtőimnek és visszatértek
hozzám, hogy tehetetlen dühüket újabb rúgásokkal és ütlegekkel töltsék ki
rajtam. Végül a főnök leállította őket és megparancsolta nekik, hogy ne
kínozzanak tovább. Ezután legtöbbjük rám unt és szép lassan szétszéledtek.
Én meg ott maradtam a puszta földön, koszosán, tele zúzódásokkal és a
lábamban még mindig benne volt a nyílvessző.
Az etióp főnök ismét elfoglalta helyét a legnagyobb sátor előtt, mely
nyilvánvalóan a sajátja volt, és miközben kardjának élét fente, kitartó, de
kifürkészhetetlen tekintettel nézett rám. Időnként váltott néhány halk szót
egyik-másik emberével, de úgy tűnt, hogy a közvetlen veszély elmúlt a
fejem fölül.
Gondosan megválasztottam a pillanatot, majd egyenesen hozzá
fordultam. Rámutattam az orvosi ládámra, amit az egyik sátor mellé
hajítottak és a lehető legszelídebb, legbékülékenyebb hangon szóltam
hozzá. – Szükségem van a ládámra. El kell látnom ezt a sebet.
Bár a főnök nem értette szavaimat, de a jeleimet megértette. Utasította
egyik emberét, hogy vigye oda neki a ládát. Letette maga elé és kinyitotta a
tetejét. Módszeresen kipakolta a ládát, tartalmát darabonként megvizsgálta.
Bármit, ami valamilyen oknál fogva felkeltette a figyelmét, feltartott és egy
kérdést intézett hozzám, amire megpróbáltam jelekkel válaszolni neki.
Úgy tűnt, megbizonyosodott róla, hogy szikéimtől eltekintve, a ládában
nincs veszélyes fegyver. Nem vagyok benne biztos, hogy már ekkor tudta
volna, hogy ezek orvosi műszerek. Mindazonáltal jelekkel elmagyaráztam
neki, hogy mit kell csinálnom, a lábamra mutattam, majd eljátszottam neki
a nyíl kihúzását. A karddal a kezében állt fölöttem, hogy tisztában legyek
vele, az első csalárd mozdulatra levágja a fejemet, de azért megengedte,
hogy használjam műszereimet.
A nyílvessző olyan szögben és helyzetben fúródott a lábamba, hogy
rendkívül nehezen fértem csak hozzá. Ráadásul attól a fájdalomtól, amit
magamnak okoztam, midőn a Taita-kanállal megpróbáltam megfogni és
beburkolni a hegy szakállait, melyek mélyen belefúródtak húsomba,
többször is az ájulás kerülgetett.
Zihálva kapkodtam a levegőt és patakzott rólam a veríték, mikor végre
készen álltam, hogy kihúzzam a nyílhegyet. Ekkorra már a tábor férfi
tagjainak fele a közönségem volt. Visszatértek, hogy körém gyűljenek és
hangos érdeklődéssel figyelték sebészi beavatkozásomat.
Keményen megragadtam a kanál nyeleit, fogaim közé helyeztem egy fa
éket és ráharaptam, majd kihúztam a kanállal megfogott nyílvesszőt a
sebből. Közönségemből csodálkozó, elképedt kiáltások törtek fel.
Nyilvánvaló volt, hogy még egyikőjük sem látott egy szakállas nyílhegyet
ilyen könnyen és az áldozatnak ily csekély sérülést okozva kihúzni. Még
mélyebb hatást gyakoroltam rájuk, amikor látták, milyen szakszerűen és
gyakorlottan tekerem rá a vászonkötést.
Bármely nép körében, bármely kultúrában, még a legprimitívebben is
különleges tisztelet és megbecsülés övezi a gyógyítót, az orvost. Én a
lehető legmeggyőzőbb módon mutattam meg nekik, hogy mit tudok, így
helyzetem az etióp táborban gyökeresen megváltozott.
A főnök parancsára bevittek az egyik sátorba és egy szalmazsákra
fektettek. Orvosi ládámat ágyam fejéhez helyezték, és az egyik asszony
gabonakenyeret, szaftos csirkét és zsíros, savanyított tejet hozott.
Reggel, amikor felszedték a sátrakat, egy ló vontatta, rudas hordágyra
tettek, és ahogy a hosszú karaván útnak indult, így vontattak végig az
egyenetlen, meredek terepen. Legnagyobb rémületemre, a napsugarak
szögéből láttam, hogy vissza, a hegyek felé tartunk, és féltem, hogy az
enyéim számára valószínűleg örökre elvesztem. Az a tény, hogy orvos
vagyok, valószínűleg megmentette az életemet, de ugyanakkor olyan
értékes lettem számukra, hogy sosem fognak szabadon engedni. Tudtam,
hogy immáron nem csupán névleg vagyok rabszolga.

A hordágy zötykölődése ellenére a lábam kezdett szépen begyógyulni. Ez

még inkább lenyűgözte fogva tartóimat és hamarosan hozzám hozták a
csapat minden beteg vagy sérült tagját.
Kikezeltem egy ótvart és felszúrtam egy hüvelykujj körme alatt lévő
gyulladást. Összevarrtam egy embert, aki hirtelen haragú barátjától túl
sokat nyert. Ezek az etiópok előszeretettel használták tőrüket vitás ügyeik
rendezésére. Amikor az egyik ló levetette lovasát egy vízmosásba, én
raktam helyre törött karját. Egyenesen forrt össze és ez még tovább növelte
hírnevemet. Az etióp főnök immáron új tisztelettel nézett rám és az étel
legfinomabb falatjait, mindenki más előtt, közvetlenül utána kínálták
nekem.
Amikor a lábam már annyira begyógyult, hogy rendesen tudtam járni,
szabadon járkálhattam a tábor területén. Mindazonáltal, sosem tévesztettek
szem elől. Egyfolytában egy fegyveres követett, aki még akkor is ott állt
mellettem, amikor a legbensőbb magánügyemet végeztem a sziklák között.
Masarától távol tartottak, csak messziről láttam őt minden nap, amikor
útnak indultunk és esténként, amikor letáboroztunk. Napközben, a
hegyeken át vezető, hosszú lovaglás során el voltunk választva egymástól;
én a karaván eleje táján jártam, míg őt a végén hozták. Női őrei mindig
mellette voltak és általában fegyveresek vették körül.
Valahányszor egy-egy pillantást vethettünk egymásra, Masara mindig a
lehető legkétségbeesettebb, könyörgő tekintettel nézett rám, mintha én
valamiképp is a segítségére lehettem volna. Az világos volt, hogy a lány
rangos és fontos fogoly. Olyan gyönyörű fiatal nő volt, hogy napközben
gyakran kaptam magam azon, hogy rá gondolok és megpróbálom kitalálni
fogságának okát. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy vagy egy
makacskodó menyasszony, akit most visznek jövendő férjéhez, vagy
valamiféle politikai cselszövés folytán, zálogként tartják fogva.
A nyelv ismerete nélkül nem remélhettem, hogy valaha is megértem, mi
folyik körülöttem, vagy hogy bármit is megtudjak az etiópokról. Így aztán
nekiláttam, hogy megtanuljam a geez nyelvet.
A fülem zenészfül, így aztán bemutattam nekik néhány fogásomat.
Figyelmesen hallgattam a körülöttem zajló beszélgetéseket és magamévá
tettem a nyelv ritmusát és zenéjét. Meglehetősen hamar rájöttem, hogy a
főnököt Arkounnak hívják. Egy reggel, mielőtt a karaván útnak indult
volna, Arkoun kiadta aznapi parancsait a színe előtt összegyűlt társaságnak.
Megvártam, míg befejezi hosszú, indulatos beszédét, majd pontosan olyan
hangon és hanglejtéssel elismételtem.
Döbbent csendben hallgattak, majd kitört a zsivaly. Harsogva nevettek,
egymás hátát csapkodták és potyogott a könny a szemükből, mivel
humorérzékük rendkívül egyenes és egyszerű volt. Sejtelmem sem volt,
hogy mit mondtam, de az biztos, hogy sikerült pontosan visszaadnom.
Részleteket idéztek egymásnak beszédemből és Arkoun nagy képű
modorát utánozva ingatták fejüket. Sokáig tartott, míg sikerült
helyreállítani a rendet, ám ekkor Arkoun peckesen odalépett hozzám és
üvöltve, egy vádló kérdést szegezett nekem. Egy szót sem értettem belőle,
de szóról szóra visszaüvöltöttem neki a kérdést.
Ezúttal már megzabolázhatatlan ricsaj tört ki. Ez a tréfa már túl sok volt
ahhoz, hogy elviseljék. Felnőtt férfiak egymásba kapaszkodtak, hogy el ne
vágódjanak, miközben visítva hahotáztak és a szemüket törülgették.
Egyikőjük belepottyant a tűzbe és megperzselődött a szakálla.
Bár a tréfa rajta csattant, Arkoun is velük nevetett és közben a hátamat
veregette. Ettől fogva a táborban minden férfi és nő a tanárom lett. Elég
volt rámutatnom valamire, máris odakiáltották nekem a megfelelő geez
szót. Amikor eztán ezeket a szavakat kezdtem mondatokká fűzni, lelkesen
javítgattak és mérhetetlenül büszkék voltak előmenetelemre.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült rájönnöm a nyelvtanra. Az igéket
oly módon ragozták, mely semmi rokonságot nem mutatott az egyiptomi
nyelvvel és a főnevek neme meg többes száma is egészen furcsa volt.
Mindazonáltal tíz napon belül már érthetően beszéltem a nyelvet és még
néhány jól megválasztott káromkodást és szitkozódást is sikerült
elsajátítanom.
Mialatt a nyelvet tanultam és kezeltem betegségeiket, tanulmányoztam
erkölcseiket és szokásaikat is. Megtudtam, hogy megrögzött játékosok és
az a táblajáték, amit egyfolytában játszanak, igazi szenvedély náluk. Ezt
úgy hívták, hogy dóm, de valójában a bao egy egyszerűsített, elemi
változata volt. A táblán lévő csészék számában és a játékba hozható kövek
mennyiségében különbözött a baótól. De egyébként minden más, a
szabályok és a játék célja is ugyanaz volt, mint a baónál.
A társaságban Arkoun volt a dóm-bajnok, de én tanulmányoztam játékát,
és láttam, hogy fogalma sincs a hét kő klasszikus szabályáról. Nem ismerte
a négy bika lépés szabályát és jelentőségét sem. Ezek alapos ismerete
nélkül nincs bao-játékos, aki pályázhatna akár csak a legalacsonyabb,
harmadik mesteri fokozatra is. Latolgattam magamban, mekkora
kockázatot vállalnék azzal, ha megszégyenítenék egy ilyen hiú és
hatalmaskodó zsarnokot, mint Arkoun, de végül úgy döntöttem, ez az
egyetlen módja, hogy valamiféle befolyást gyakorolhassak rá.
Legközelebb, amikor kiült sátra elé, felállította a táblát és száját
csücsörítve, bajszát pödörgetve várta, hogy előálljon az első kihívó,
könyökömmel félrelöktem az első jelentkezőt és keresztbe vetett lábbal
leültem Arkounnal szemben.
– Nincs ezüstöm feltenni – mondtam neki még meglehetősen elemi geez
tudásommal. – Én kövek szeretete miatt játszani.
Komolyan rábólintott. Egy hozzá hasonló, szenvedélyes játékos ezt az
érzést egyből megérti. A hír, hogy a táblán én szállok szembe Arkounnal,
futótűzként terjedt el a táborban és nevetve, lökdösődve mind körénk
gyűltek, hogy ezt megnézzék.
Amikor hagytam, hogy Arkoun három követ helyezzen el a keleti
várban, egymást böködték és csalódottan kuncogtak, hogy a játékot ilyen
gyorsan elvesztettem. Még egy kő a keleti sarokba és a játszma az övé.
Nem értették a déli oldalon felsorakoztatott négy bika jelentőségét. Aztán
amikor elindítottam bikáimat, azok ellenállhatatlanul haladtak át a táblán,
megosztották védtelenül hagyott köveit és elszigetelték a keleti várat.
Egyszerűen nem állt módjában meggátolni. Négy lépéssel a játszma az
enyém volt. A hét kő szabályát be sem kellett mutatnom.
Néhány pillanatig mindnyájan döbbent némasággal ültek. Nem hiszem,
hogy Arkoun nyomban felismerte vereségének mértékét. Majd amikor
végre megvilágosodott előtte, felállt és kihúzta félelmetes, kék kardját. Azt
hittem, elszámítottam magam és most nyomban lecsapja a fejemet, de
legalábbis az egyik karomat.
Magasra emelte a kardot, majd dühödt üvöltéssel lecsapott vele. Vagy
egy tucatnyi csapással szilánkokra hasogatta a táblát és a köveket
széthajigálta a táborban. Aztán nagy léptekkel a sziklák közé ment és
szakállát tépve, ellenem irányuló, halálos fenyegetéseket bömbölt a
tornyosuló sziklafalak felé, melyekről a hang egyre halkuló visszhangként
gördült le a völgyekbe.
Három nap telt el, mire Arkoun ismét felállította a táblát és intett nekem,
hogy foglaljam el a vele szemközti helyet. A szegény fickó még csak nem
is gyanította, mi vár rá.

Geez nyelvtudásom napról napra fejlődött, így végre innen-onnan sikerült

megtudnom, hogy mi okból tesszük meg e szakadékokon és szurdokokon
át vezető, hosszú utat.
Alábecsültem Arkount. Nem főnök volt, hanem király. Teljes nevén
Arkoun Gannouchi Maryam, Negusa Naghast, a királyok királya, az etióp
Akszum állam uralkodója. Csak később tudtam meg, hogy ezen a földön
bármely hegyi rabló, akinek van száz lova és ötven felesége, hajlamos
magát királlyá tenni és egyszerre akár húsz királyok királya is járkálhat itt,
hogy tombolva földet meg zsákmányt követeljen.
Arkoun legközelebbi szomszédja, Prester Beni-Jon is igényt tartott a
királyok királya és az etióp Akszum állam uralkodói címére. Úgy tűnt,
jócskán volt ellenségeskedés és vetélkedés e két uralkodó között. Már
számtalan csatát folytattak egymással, de döntést egy sem hozott.
Masara volt Pester Beni-Jon legkedvesebb lánya. Egy másik rabló
törzsfő, egyike azoknak, aki még nem koronázta meg magát és nem vette
fel a kötelező, királyok királya címet, elrabolta Masarát, majd egy egészen
nyílt kereskedelmi ügylet során eladta őt Arkounnak egy lómálhányi
ezüstért. Arkoun így akart politikai teret nyerni Masara atyjától, aki már-
már agyalágyult szeretettel imádta lányát. Úgy tűnt, hogy a túszszedés és a
váltságdíj szerves részét képezte az etióp kormányzási módszereknek.
Miután ilyen értékes árut egyetlen emberére sem mert rábízni, Arkoun
maga ment el Masara hercegnőért. Karavánunk most őt vitte vissza Arkoun
erődjébe. Ezt és még sok mást is azoktól a fecsegő rabszolganőktől tudtam
meg, akik enni hoztak nekem, vagy a domtábla fölött folytatott
beszélgetések során elejtett megjegyzésekből. Mire elértük Amba Kamarát,
Arkoun Gannouchi Maryam király hegyi erődjét, addigra már behatóan
ismertem Akszum különböző etióp államainak bonyolult, változékony
politikáját, és tudtam, mily sokan tartanak igényt a birodalom trónjára.
Éreztem a karavánon végigfutó, egyre növekvő izgalmat, ahogy
közeledtünk utunk végéhez. Végre, megmászván azt a keskeny, kanyargós
ösvényt, mely nem volt más, mint egy újabb kecskecsapás, felértünk egy
újabb amba csúcsára. Ezek az ambák azok a hegytömbök, melyekből a
közép-etiópiai hegyvonulatok állnak. Mind egy-egy lapos tetejű hegy,
meredek oldalakkal, melyek mintegy falként zuhannak alá a völgybe, mely
elválasztja őket a következő hegytől.
Ahogy fenn álltam az ormon, könnyedén megértettem, hogy az ország
miért darabolódott fel ilyen sok apró királyságra és fejedelemségre.
Minden egyes amba egy-egy természetes és bevehetetlen erőd volt. Az, aki
a csúcson volt, legyőzhetetlen, így nyugodtan nevezhette magát királynak,
és nem kellett félnie attól, hogy ezt bárki is kétségbe vonhatja.
Arkoun odalovagolt mellém és a déli láthatáron emelkedő hegyek felé
mutatott. – Az ott annak a lótolvaj, gazember Pester Beni-Jonnak a
búvóhelye. Az az ember felülmúlhatatlanul galád. – Karakolt egyet, majd
átköpött a szikla peremén, abba az irányba, amerre vetélytársa lakott.
Magát Arkount meglehetősen kegyetlen és galád emberként ismertem
meg. Ha ő Pester Beni-Jont e területeken mestereként ismeri el, akkor
Masara apja valóban félelmetes ember lehet.
Elindultunk Amba Kamara fennsíkján, és útközben áthaladtunk néhány
kőből épült viskókból álló falun, és cirok- meg durraföldeket kereszteztünk.
A földeken dolgozó parasztok magas, bozontos hajú gazemberek voltak,
mind karddal és kerek rézpajzzsal volt felfegyverkezve. Éppoly ádáznak és
harciasnak tűnt valamennyi, mint a karaván bármely tagja.
Az amba túlsó felén egy ösvény vezetett a létező legrendkívülibb
természetes erődhöz, amit valaha is láttam. A hegy fő táblájából a szél és a
víz egy magányosan álló, meredek sziklaoszlopot koptatott, melyet
rémisztő mélység választott el a hegy síkjától.
Ezt a szakadékot egy vékony kőút ívelte át, egy természetes szikla-
ösvény, az egyetlen, ami még a hegyhez kötötte. Annyira keskeny volt,
hogy két ló nem tudott elmenni rajta egymás mellett és ha egyszer egy ló
elindult ezen a hídon, nem fordulhatott vissza, míg át nem ért a túloldalra.
Az út mellett ezer lábnyi mélység tátongott, innen az ember egyenesen a
folyó vágta szurdokba zuhant. Ez a lovakat annyira elbátortalanította, hogy
a lovasoknak le kellett szállniuk, szemellenzőt tenni rájuk és átvezetni őket.
Amikor már félúton jártam, éreztem, hogy reszketek a szédüléstől és nem
mertem lenézni az alattam tátongó, mélységes űrbe. Minden önuralmamra
szükségem volt, hogy továbbmenjek és ne vessem magam a földre, két
kézzel kapaszkodva a lábam alatt lévő sziklába.
E sziklaorom csúcsán egy otromba, idomtalan kőtömbökből épült,
náddal fedett vár állt. A nyitott ablakokat nyers marhabőrből készült
függönyök takarták és az erődből kifolyó szennyvíz meg az undorító
mocsok elszínezte és beszennyezte alatta a sziklát.
A falakat és az oromzatot, mint valami kísérteties ünnep lobogói és
füzérei, férfiak és asszonyok holttestei díszítették. Néhányuk már oly régen
lógott ott, hogy csontjaikat fehérre tisztogatták a mélység felett köröző és a
tetőkön károgó varjak csapatai. Az áldozatok közt akadt néhány, aki még
élt, és én iszonyattal figyeltem utolsó, gyönge rebbenéseiket, ahogy
sarkuknál fogva lógtak a falról. De legtöbbjük már halott volt, testük a
bomlás különböző fokain állt. A rothadó emberi holttestek bűze oly erős
volt, hogy a sziklák közt örökösen jajongó szél sem tudta eloszlatni.
Arkoun király a varjakat csibéinek nevezte. Néha a falakon etette őket,
máskor meg a kőútról hajította le a szakadékba ételüket. A mélységbe
zuhanó újabb áldozatok elhaló sikolya mindennapos velejárója volt
életünknek, melyet Adbar Seged, a Daloló szél házának ormán töltöttünk.
Kivégzések, naponkénti korbácsolások, kéz- és láblevágások, meg
nyelvkitépés izzó fogóval, ez volt Arkoun király legfőbb szórakozása, ha
épp nem dómot játszott, vagy nem valamelyik szomszédos királyok
királyának lerohanását tervezte. Gyakran Arkoun maga vette kézbe a
bárdot meg a fogót és harsogó nevetése legalább oly hangos volt, mint
áldozatainak sikolya.
Amint karavánunk átkelt a keskeny kőúton és beért Adbar Seged
központi udvarába, Masarát a kőfolyosók labirintusán át elhurcolták női
őrizői, engem pedig új szállásomra vezettek, mely Arkoun szobáival volt
szomszédos.
Egyetlen kőcellát jelöltek ki nekem. Sötét volt és huzatos. A nyitott
kandalló füstjével feketére festette a falakat és csak kevéske meleget adott.
Bár én is az itt szokásos gyapjúköntöst viseltem, Adbar Segedben
egyfolytában fáztam. Mennyire vágytam a nílusi napsütés és Egyiptomom
ragyogó oázisai után! Ott ültem azokon a szélfútta kőfalakon és
vágyakozva gondoltam családomra, Memnonra, Tanusra, kis hercegnőimre,
de mindenekfelett úrnőm után sóvárogtam. Néha éjszakánként arra
ébredtem, hogy könnyektől fagyos az arcom és fejemre kellett húznom
birkabőr takarómat, nehogy Arkoun a vastag falakon át meghallja
sírásomat. Gyakran könyörögtem neki, hogy engedjen el.
– De hát miért akarsz elhagyni engem, Taita?
 – Vissza akarok menni a családomhoz.
– Most én vagyok a te családod – nevetett. – Én vagyok az atyád.
Kötöttem vele egy fogadást. Beleegyezett, hogy ha egymás után,
sorozatban megnyerek száz dóm-játszmát, akkor elenged és kíséretet ad
mellém, hogy elvezessenek a Nílushoz, a nagy síkságokig. Amikor
megnyertem a századik játszmát is, kuncogni kezdett és a fejét csóválta
naivitásomon.
– Azt mondtam volna, hogy száz? Nem hiszem. Szerintem ezret
mondtam. – Embereihez fordult. – Ezerben alkudtunk, nem?
– Ezerben ám! – szajkózták. – Bizony, hogy ezerben!
Ezt mindnyájan remek tréfának tartották. Aztán amikor sértődöttségem-
ben nem voltam hajlandó Arkounnal játszani, akkor meztelenül, sarkamnál
fogva kilógatott a fellegvár faláról, egészen addig, míg azt nem visítottam,
hogy állítsa fel a táblát.
Amikor Arkoun meglátott meztelenül, nevetve piszkálni kezdett. –
Lehet, hogy a dóm-táblán jól mozgatod a köveket egyiptomi, de úgy tűnik,
a sajátjaidat elvesztetted. – Fogságba esésem óta ez volt az első eset, hogy
fény derült testi csonkaságomra. Legnagyobb szégyenemre és
keserűségemre az emberek ismét „eunuchnak” hívtak.
Mindazonáltal ez végül jótékony következményekkel járt. Ha teljes
egészében férfi lettem volna, sosem engedtek volna Masarához.

Éjjel jöttek értem és vacogtam, ahogy a folyosókon át Masara cellájához

vezettek. A szobát egy olajlámpás halvány fénye világította meg és
hányásszag terjengett. A lány összegörnyedve feküdt egy szalmazsákon a
padló közepén, hányadéka tócsában állt mellette a kövön. Szörnyű
fájdalmai voltak, nyögött és sírt, miközben a hasát fogta.
Nyomban munkához láttam és alaposan megvizsgáltam. Attól féltem,
hogy a hasa olyan kemény lesz, akár a kő, ez a tünete annak, amikor a
megduzzadt belek szétrepednek és tartalmukkal elárasztják egész bensejét.
Ez ellen nem volt gyógyszer. Minden tudásom ellenére e kíntól még én
sem tudom megszabadítani.
Nagy megkönnyebbüléssel éreztem, hogy a hasa puha és meleg. Vérét
nem perzselte láz. Vizsgáltam tovább és bár nyögött és sikoltozott a kíntól,
ahogy hozzáértem, egyszerűen nem találtam semmit, ami indokolta volna
állapotát. Döbbenten hátradőltem, hogy gondolkozzam. Aztán rájöttem,
hogy bár arcát eltorzította a kín, nyílt, tiszta tekintettel nézett rám.
– Komolyabb a baj, mint gondoltam – fordultam őreihez és geez
nyelven beszéltem. – Ha azt akarjátok, hogy megmentsem, szükségem van
a ládámra. Nyomban hozzátok ide.
Mindketten hanyatt-homlok rohantak az ajtó felé, én meg lejjebb
hajoltam Masarához és odasúgtam neki: – Okos lány vagy és jó színésznő.
Tollal csiklandoztad meg a torkodat?
Felmosolygott rám és visszasúgta: – Nem tudtam mást kitalálni, hogy
találkozhassam veled. Amikor az asszonyok elmondták nekem, hogy
megtanultad a nyelvet, tudtam, hogy segíthetünk egymásnak.
– Remélem, hogy így lesz.
– Olyan magányos voltam. Már az is örömet okoz, hogy egy baráttal
beszélhetek. – Bizalma olyan önkéntelen és természetes volt, hogy egészen
elérzékenyültem. – Talán együtt megtaláljuk a módját, hogy megszökhes-
sünk erről a szörnyű helyről.
Ebben a pillanatban meghallottuk, hogy közelednek az asszonyok,
hangjuk visszhangzott a folyosón. Masara megragadta a kezemet.
– Ugye a barátom vagy? El fogsz jönni máskor is?
– Igen és el fogok jönni.
– Még mielőtt el kell menned, gyorsan mondd meg nekem, hogy hívják.
– Kit?
– Azt, aki az első napon, ott a folyó mellett veled volt. Az, aki olyan,
mint egy ifjú isten.
– A neve Memnon.
– Memnon! – ismételte meg különös tisztelettel. – Gyönyörű név. Illik
hozzá.
Az asszonyok becsörtettek a szobába, mire Masara egészséges kis
hasára szorította a kezét és úgy nyögött, mintha nyomban meghalna.
Gondterhelt fejcsóválások közepette kevertem egy gyógyfüvekből készült
erősítőt, ami mindenképp jót fog tenni neki és azt mondtam őreinek, hogy
másnap reggel visszajövök.
Reggelre Masara állapota sokat javult és egy kicsit hosszabb időt
tölthettem vele. Csak egy asszony volt benn, de hamarosan elunta magát és
átvándorolt a szoba legtávolabbi részébe, így csöndesen válthattunk néhány
szót Masarával.
– Memnon mondott nekem valamit. De én nem értettem. Mit mondott?
– Azt mondta: „Visszajövök érted. Légy bátor. Visszajövök érted.”
– Ezt nem mondhatta komolyan. Nem is ismer. Épp csak egy pillanatig
látott. – Megcsóválta a fejét és könnyek szöktek a szemébe. – Gondolod,
hogy ezt komolyan mondta, Taita? – Olyan megindító, űzött könyörgés
volt a hangjában, hogy nem hagyhattam tovább gyötrődni, hisz már így is
épp eleget szenvedett.
 – Ő Egyiptom trónörököse, becsületes, tisztességes ember. Nem mondta
volna, ha nem gondolja komolyan minden szavát.
Aznap ennél többet nem beszélhettünk, de másnap visszatértem. Az első,
amit kért tőlem, ez volt: – Mondd el megint, hogy mit mondott nekem
Memnon – és nekem el kellett ismételnem hercegem ígéretét.
Azt mondtam Arkounnak, hogy Masara egészségi állapota javul, de
naponta ki kell engedni a falakra, hogy egy kicsit sétálhasson. – Különben
nem felelhetek egészségéért.
Arkoun egy napig gondolkodott rajta. Masara azonban értékes kincse
volt, amiért egy egész lómálhányi ezüstöt fizetett, így aztán végül
beleegyezett.
Napi sétáink lassanként egyre hosszabbra nyúltak, ahogy az őrök
hozzászoktak, hogy együtt látnak minket. Végül már a délelőttök nagyobb
részét egymás társaságában töltöttük, Adbar Seged falain sétálgattunk és
végtelen beszélgetéseket folytattunk.
Masara mindent tudni akart Memnonról, amiről csak beszélni tudtam,
én meg emlékeim legmélyét is felkutattam, hogy előássak minden olyan
történetet, amivel elszórakoztathatom. Masarának voltak kedvenc
történetei, melyeket addig kellett ismételgetnem, míg a végén már kívülről
fújta és kijavított, ha valahol egy kicsit is eltértem a mesében. Különösen
élvezte azt, amikor elbeszéltem, miként mentett meg engem és Tanust a
sebzett elefántbikától és hogy kapta meg ezért a tettéért a Vitézség Aranyát.
– Mesélj nekem az édesanyjáról, a királynőről – kérte, majd: – Mesélj
nekem Egyiptomról. Mesélj isteneitekről. Mesélj arról az időről, amikor
Memnon még kisbaba volt. Kérdései mindig visszatértek a hercegre és én
boldogan teljesítettem kívánságát, hisz oly nagyon vágytam családom után.
Azzal, hogy beszélhettem róluk, mintha közelebb kerültek volna hozzám.
Egy reggelen Masara feldúltan jött oda hozzám. – Az éjjel szörnyű
álmom volt. Azt álmodtam, hogy Memnon visszajött értem és én nem
értettem, hogy mit mond nekem. Meg kell tanítanod nekem az egyiptomi
nyelvet, Taita. Még ma elkezdjük, méghozzá nyomban!
Makacs elszántsággal tanult és okos, értelmes lányka volt. Gyorsan
haladtunk. Hamarosan magunk közt már csak egyiptomi nyelven
beszéltünk és ez igen hasznos volt, mivel nyugodtan megbeszélhettünk
bármit az őrök előtt.
Amikor nem Memnonról beszéltünk, akkor szökési terveket
készítettünk. Természetesen ez engem már azóta foglalkoztatott, amióta
megérkeztünk Adbar Segedbe, de sokat segített, hogy e témával
kapcsolatos gondolataimat összevethettem az övéivel.
 – Még ha sikerül is elszöknöd ebből az erődből, segítség nélkül sosem
jutsz át a hegyeken – intett Masara. – Az ösvények olyanok, akár egy
összegabalyított gyapjúgombolyag szálainak útvesztője. Sosem sikerülne
egyedül kibogoznod. Minden egyes törzs harcban áll a szomszédos törzzsel.
Egy idegenben egyikőjük sem bízik, egyből kémnek néznének és átvágnák
a torkodat.
– Akkor mit tehetünk? – kérdeztem.
– Ha sikerül kijutnod innen, apámhoz kell menned. Ő majd megvéd
téged és visszavezet a tiéidhez. Aztán te elmondod Memnonnak, hogy hol
vagyok, és ő majd eljön értem, hogy megmentsen. – Ezt olyan vakhittel és
bizalommal mondta, hogy képtelen voltam a szemébe nézni.
Ekkor döbbentem rá, hogy Masara fejében olyan kép alakult ki
Memnonról, ami nem a valóságon alapult. Egy istenbe volt szerelmes és
nem egy fiatal, még tapasztalatlan gyerekbe, mint ő maga. Ezért én voltam
felelős, hisz én meséltem azt a sok csodás történetet a hercegről. Most már
nem sebezhettem meg, és nem törhettem össze minden reményét azzal,
hogy elmondom neki, valójában milyen kétségbeejtően reménytelenek
ezek a képzelgések, milyen hiábavaló ez a tervezgetés.
– Ha odamegyek Pestre Beni-Jonhoz, az apádhoz, akkor azt fogja hinni
rólam, hogy Arkoun egyik kémje vagyok. Nyomban fejemet veszi –
próbáltam meg kibújni a rám nehezedő felelősség alól.
– Majd elmondom neked, hogy mit mondj neki. Olyan dolgokat,
melyekről csak ő és én, mi ketten tudunk. Ez majd bizonyságul szolgál
neki arra, hogy valóban tőlem jössz.
Itt elzárta előlem a menekülés útját, ezért mással próbálkoztam. – Hogy
találok oda apád erődjéhez? Te magad mondtad, hogy az ösvények olyan
kuszák, akár egy útvesztő.
– Elmagyarázom neked az utat. És mivel te olyan okos vagy, biztosan
mindenre emlékezni fogsz.
Ekkorra már természetesen majdnem annyira szerettem őt, mint az én
kis hercegnőimet. Bármit kockáztattam volna azért, hogy megóvjam
minden fájdalomtól. Erősen emlékeztetett úrnőmre ilyen idős korából, így
aztán nem tudtam semmit megtagadni tőle.
– Jól van. Akkor mondd. – Így aztán elkezdtük kidolgozni szökésünk
tervét. Számomra ez játék volt, amit jórészt azért játszottam, hogy életben
tartsam Masara reményeit és jókedvét. Igazán komolyan nem számítottam
rá, hogy valaha is sikerül lejutnom erről a sziklaoromról.
Beszéltünk arról, hogy kötelet készítünk és azon ereszkedünk le a
szikláról, bár valahányszor lenéztem Masara szobájának teraszáról, az alant
tátongó mélység látványától összeborzadtam. Masara elkezdett mindenféle
anyagdarabkákat gyűjtögetni, melyeket az ágybetétje alá rejtett. Képtelen
voltam megmondani neki, hogy egy olyan kötél, mely elég hosszú és elég
erős ahhoz, hogy megtartson minket és lejussunk rajta a völgybe, egészen a
mennyezetig betöltené szobáját. Két teljes éven át sorvadoztunk Adbar
Seged magaslatai közt és képtelenek voltunk kidolgozni egy épkézláb
menekülési tervet, de Masara egy pillanatra se vesztette el hitét. Minden
nap megkérdezte tőlem: – Mit mondott nekem Memnon? Mondd el még
egyszer, hogy mít ígért.
– Azt mondta: „Visszajövök érted. Légy bátor.”
– Igen. Én bátor vagyok, ugye, Taita?
– A legbátrabb lány, akivel valaha is találkoztam.
– Mondd el, mit fogsz mondani apámnak, amikor sikerül eljutnod hozzá.
Ilyenkor elismételtem utasításait, ő meg feltárta előttem legújabb
menekülési tervét.
– Elkapok egy kis verebet azok közül, melyeket a teraszon szoktam
etetni. Te írsz egy levelet az apámnak, amelyben tudatjuk vele, hogy hol
vagyok. Ezt ráerősítjük a veréb lábára, és az majd elrepül hozzá.
– Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy Arkounhoz repül, aki majd
mindkettőnket jól megkorbácsoltat és többé nem engedi meg, hogy
találkozzunk.
Végül egy remek ló hátán sikerült kijutnom Adbar Segedből. Arkoun
egy újabb támadásra indult Prester Beni-Jon király ellen. Megparancsolta,
hogy kísérjem el, mint személye mellé rendelt orvos és dóm-játékos.
Ahogy szemellenzős lovamat vezettem a kőúton, visszanéztem és láttam
Masarát, amint ott áll a teraszon és lenéz rám. Gyönyörű, magányos alakja
szomorúsággal töltött el. Egyiptomi nyelven kiáltott utánam. A fütyülő,
zúgó szél hangos moraján át alig hallottam szavait.
– Mondd meg neki, hogy várok rá. Mondd meg neki, hogy bátor voltam.
– Aztán halkan, nem is voltam benne biztos, hogy jól hallottam, még azt
mondta: – Mondd meg neki, hogy szeretem.
Ahogy az Amba Kamarán át távolodtam, a szél oly fagyossá
dermesztette az arcomon végigcsorduló könnyeket, akár a jég.

A csatát megelőző este Arkoun sokáig a sátrában tartott. Miközben

parancsnokainak kiadta végső utasításait, a kék kardot élezte. Időnként
csuklójáról leborotvált néhány szőrszálat a könyörtelen, csillogó pengével,
hogy kipróbálja élét, majd elégedetten bólintott.
Végül bedörgölte a pengét tisztított birkafaggyúval. Ezt a furcsa,
ezüstöskék fémet állandóan zsírozni kellett, különben vöröses por lepte el,
ami szinte olyan volt, mintha vérezne.
A kék kard már engem is éppúgy lenyűgözött, mint Tanust. Nagy ritkán,
amikor Arkoun különösen jóságos hangulatban volt, nekem is megengedte,
hogy kézbe vegyem. A fém súlya meglepő volt, a penge éle pedig egysze-
rűen hihetetlen. Elképzeltem, hogy micsoda pusztításra lenne ez képes egy
olyan kardforgató kezében, mint Tanus. Tudtam, ha valaha még talál-
kozom Tanusszal, akkor részletesen tudni akar majd róla mindent, ezért
kikérdeztem Arkount, akinek sosem volt ellenére, hogy dicsekedjen vele.
Elmondta nekem, hogy a kardot egy tűzhányóban kovácsolta Etiópia
egyik pogány istene. Arkoun dédapja egy húsz napon és húsz éjjelen át
tartó dóm-játszmában nyerte el az istentől. Mindezt meglehetősen hihető-
nek találtam, kivéve a legendának azt a részét, miszerint a fegyvert egy
dóm-játszmával nyerték el. Ha Arkoun dédapja is ugyanolyan szinten ját-
szott, mint Arkoun, akkor csak egy nagyon buta isten veszthette el így a
kardot.
Arkoun megkérdezte, hogy mi a véleményem a másnapi csatára vonat-
kozó tervéről. Tudta már rólam, hogy jártas vagyok a haditudományokban.
Azt mondtam neki, hogy a terve egyszerűen pompás. Ezek az etiópok épp
annyit konyítottak a katonai taktikához, mint a dóm-játékhoz.
Természetesen a terep olyan volt, melyen nem tudták igazán kihasználni
lovaikat és persze nem voltak szekereik sem. Ettől függetlenül, csatáikat
ötletszerűen, kapkodva vívták.
Arkoun nagy terve a következő napra az volt, hogy erőit négy
rohamcsapatra osztja. Ezek elrejtőznek a sziklák között, aztán kirontanak,
összeszednek néhány túszt, átvágnak néhány torkot, aztán futnak vissza,
ahogy csak bírnak.
– Te vagy a történelem egyik legnagyobb hadvezére – mondtam
Arkounnak –, szeretnék írni egy tekercset, melyben egekig magasztalom
lángelmédet. – Tetszett neki az ötlet, és megígérte, hogy amint
visszaértünk Abdar Segedbe, ellát engem mindennel, amire csak
szükségem van, hogy e tervet megvalósítsam.
Úgy tűnt, hogy Prester Beni-Jon király is éppoly magabiztos és széles
látókörű hadvezér, mint ő. Másnap egy meredek oldalú, széles völgyben
kerültünk szembe seregével. A csata helyszínében már hónapokkal ezelőtt,
kölcsönösen megállapodtak és mire megérkeztünk, Presfer Beni-Jon már
elfoglalta állásait a völgy felső részében. Előlépett és biztonságos
távolságból sértéseket meg kihívásokat kiáltott oda Arkounnak.
Prester Beni-Jon vékony ember volt, sovány, akár egy bot, hosszú, fehér
szakálla és ezüstös tincsei a derekáig értek. Ilyen távolságból a vonásait
nem tudtam kivenni, de az asszonyok azt mesélték nekem, hogy
fiatalemberként ő volt Etiópia legvonzóbb, legszebb lovagja és kétszáz
felesége volt. Akadtak nők, akik az iránta érzett szerelembe belehaltak.
Számomra világos volt, hogy tehetségét sokkal gyümölcsözőbben
kamatoztathatta a háremben, mint a csatatéren.
Miután Prester Beni-Jon elmondta mondókáját, Arkoun lépett elő és
hosszasan válaszolt neki. Szóvirágokkal ékes, költői sértései legördültek a
sziklákról és a szurdokok mélyéről visszhangoztak. Néhány velősebb,
erőteljesebb kifejezését az emlékezetembe véstem, mivel igencsak
érdemesek voltak arra, hogy majd lejegyezzem őket.
Amikor Arkoun végre lecsöndesült, arra számítottam, hogy
megkezdődik az összecsapás, de tévedtem. Akadt még jó néhány harcos
mindkét oldalon, kik beszélni óhajtottak. Egy sziklának támaszkodva
elaludtam a meleg napon és mosolyogtam magamban, ahogy elképzeltem,
hogy Tanus meg a Kékek milyen remekül szórakoznának, ha ezekkel az
etióp szónokbajnokokkal kellene szembeszállniuk.
Délután volt már, amikor felébredtem, az összecsapódó fegyverek
pengése riasztott fel. Arkoun elindította első rohamát. Egyik csapata
megrohamozta Prester Beni-Jon állásait, kardjaikat az ellenfél
rézpajzsainak ütötték. Aztán meglehetősen rövid idő elteltével, rendkívül
fürgén visszatértek kiindulási pontjukra, anélkül, hogy súlyosabb sebeket
adtak vagy kaptak volna.
Ezután újabb szitkok meg sértegetések következtek, majd Prester Beni-
Jonon volt a támadás sora. Rohamozott, majd éppoly hévvel és hasonló
eredménnyel visszavonult. Így hát a nap azzal telt el, hogy sértésre
sértéssel, támadásra támadással válaszoltak egymásnak. Amikor leszállt az
est, mindkét sereg visszavonult. Mi a völgy lábánál táboroztunk és Arkoun
értem küldetett.
– Micsoda csata volt! – üdvözölt diadalmasan, ahogy beléptem sátrába.
– Hosszú hónapokba telik, mire Prester Beni-Jon ismét csatába mer szállni
ellenem.
– Holnap már nem lesz csata? – kérdeztem.
– Holnap visszatérünk Adbar Segedbe – mondta –, és te tekercseiden
részletesen beszámolsz győzelmemről. Arra számítok, hogy ez után az
igazán üdvös vereség után Prester Beni-Jon hamarosan békét kér.
Embereink közül mindössze heten sérültek meg ebben az ádáz
összecsapásban és mindet távolról kilőtt nyílvesszők sebesítették meg.
Kihúztam belőlük a nyílhegyeket, elláttam és bekötöztem sebeiket. Másnap
gondoskodtam róla, hogy a sebesülteket hordágyra tegyék és ahogy
elindultunk visszafelé, én ott gyalogoltam mellettük.
Az egyik ember hassérülést szenvedett és komoly fájdalmai voltak.
Tudtam, hogy sebe el fog gennyedni és ebbe egy héten belül belehal, de
azért megtettem mindent, hogy könnyítsék kínjain, és az út rögösebb
részein tompítsam a hordágy zötykölődését.
Késő délután egy gázlóhoz értünk a folyón, melyen már idefelé is
átkeltünk, amikor a Prester Beni-Jon elleni csatára vonultunk. Felismertem
ezt a gázlót abból a leírásból, amit Masara adott nekem az apja erődjéhez
vezető útról. A folyó egyike volt a Nílus számos mellékfolyóinak, melyek
a hegyekből zúdulnak alá. Az előző napok során esett, így a gázló
vízszintje magas volt.
Én is elindultam, hogy átkeljek a folyón, hassérüléses betegem
hordágya mellett gázoltam be a vízbe. A férfi már önkívületben volt. A
gázló feléig érhettünk, amikor rájöttem, hogy alábecsültük a víz
magasságát és erejét. A sodrás elkapta a hordágy oldalát és félresodorta. Ez
magával rántotta a lovat is és a szegény állat a mélyebb vízbe sodródott,
ahol patáival nem tudott megkapaszkodni a folyó kavicsos fenekében.
Én a gyeplőbe kapaszkodtam és a következő pillanatban a lóval együtt
úsztam. A jéghideg áramlat lefelé sodort minket. A sérült leesett a
hordágyról és amikor utánakaptam, kicsúszott a kezemből a ló gyeplője.
Elsodródtunk egymástól.
A sérült feje eltűnt a víz felszíne alatt, de ekkor már azért úsztam, hogy
magamat mentsem. A hátamra fordultam és az áramlat lábbal előre vitt
lefelé. Ily módon a lábammal ki tudtam védeni azokat a sziklákat,
melyeknek a víz sodra nekicsapott volna. Egy kis ideig Arkoun néhány
embere ott rohant mellettem a parton, de aztán a folyó hamarosan
elkanyarodott és a sziklák lábánál nem tudtak átjutni. Magunk voltunk a
folyóban, a ló meg én.
A kanyar után az áramlat sebessége csökkent, így vissza tudtam úszni a
lóhoz és karommal átfogtam a nyakát. Abban a pillanatban, egy időre
biztonságban voltam. Ekkor jutott eszembe először a szökés, és rájöttem,
hogy az istenek egy lehetőséget nyújtottak nekem. Hálaimát rebegtem,
majd a ló sörényében markoltam, hogy a folyó közepe felé irányítsam.
Hosszú utat tettünk meg lefelé a folyón és már besötétedett, amikor a
lovat a part felé fordítottam. Egy fövenytorlódásnál másztunk ki a vízből.
Úgy ítéltem meg helyzetemet, hogy reggelig biztonságban vagyok, addig
nem vesznek üldözőbe és nem fenyeget a veszély, hogy újból elfognak.
Arkoun emberei közül sötétben egy sem merészkedik le a szurdokba.
Mindazonáltal annyira fáztam, hogy egész testemben megfékezhetetlenül,
görcsösen remegtem.
A lovat egy szélvédett helyre vezettem, majd testemmel horpaszának
támaszkodtam. Nedves bőre párolgott a holdfényben. Fokozatosan átjárt az
állat testének melege és lassanként enyhülni kezdett vacogásom. Amikor
már félig átmelegedtem, csak akkor voltam képes rá, hogy összegyűjtsek
néhány partra sodort fadarabot. A silluk módszerrel nagy nehezen sikerült
tüzet gyújtanom. Köntösömet kiterítettem, hogy megszáradjon és az
éjszaka hátralévő részében a tűz fölé görnyedtem.
Amint annyira kivilágosodott, hogy már láttam az ösvényt, felöltöztem
és felültem a ló hátára. A folyótól eltávolodtam, mivel tudtam, hogy
Arkoun emberei a part mentén fognak keresni.
Két nappal később, Masara útmutatása alapján, elértem az első
hegycsúcson álló, erődített falut, mely már Prester Beni-Jon birtoka volt. A
falu vezetője kifejezésre juttatta azon szándékát, miszerint nyomban
elvágja a torkomat és elveszi a lovamat. Teljes meggyőzőerőmet latba
kellett vetnem, míg végre beleegyezett, hogy megtartja a lovat, de elvezet
Prester Beni-Jon erődjébe.

Vezetőim, akik Prester Beni-Jon királyhoz kísértek, meleg, szeretetteljes

hangon beszéltek róla. A falvak, melyeken útközben áthaladtunk,
tisztábbak és sokkal virágzóbbak voltak, mint Arkoun falvai. A
tehéncsordák kövérebbek voltak, a földek szépen műveltek és az emberek
jól tápláltak. A lovak, amiket láttam, gyönyörűek voltak. Szépségük
könnyet csalt szemembe.
Amikor végül egy újabb amba tetején feltűnt a vár, az sokkal jobb álla-
potban volt, mint Arkouné, és a falakat sem díszítették oly rémes trófeák.
Közelről Prester Beni-Jon király valóban rendkívül jóképű ember volt.
Ezüstös haja és szakálla egyedülálló méltósággal ruházta fel. A bőre
világos volt, a szeme sötét és csupa értelem. Először meglehetősen
kétkedve fogadta történetemet, de ahogy egymás után soroltam azokat a
bizalmas és bensőséges ismereteket, melyekkel Masara vértezett fel,
viselkedése fokozatosan megváltozott.
Mélységesen megrendítette az a szeretet és kötelességtudás, mely lánya
üzenetéből áradt és mohón érdeklődött Masara egészségi állapota és
hogyléte iránt. Aztán szolgái szobámba vezettek, mely etióp mércével
mérve fényűző volt és ócska rongyaim helyett új gyapjúköntöst kaptam.
Miután ettem és pihentem egy keveset, szolgái visszavezettek abba a
nyirkos, füstös cellába, ami Prester Beni-Jon fogadóterme volt.
 – Felség, Masara már két éve Arkoun foglya – tértem a lényegre
nyomban. – Fiatal és érzékeny kislány. Elsorvad abban a bűzös, sötét
börtönben. – Egy kicsinykét kiszíneztem a tényeket, hogy jobban
megértessem vele Masara sürgetően siralmas helyzetét.
– Megpróbáltam összegyűjteni a váltságdíjat, amit Arkoun követel
lányomért – mentegetődzött Prester Beni-Jon. – De be kellene olvasztanom
Akszum minden tányérját és serlegét, hogy összejöjjön annyi ezüst, amivel
kielégíthetném mohóságát. Ráadásul hatalmas területeket követel tőlem, és
legfontosabb falvaim zömét. Ha mindezt átengedem neki, azzal tetemesen
meggyöngítem birodalmam és több tízezer alattvalóm kerülne e zsarnok
hatalmába.
– El tudnám vezetni seregedet Adbar Seged erődjéhez. Megostromol-
hatnád a várat és kényszeríthetnéd rá, hogy átadja neked Masarát.
Prester Beni-Jon döbbenten meredt rám, ahogy meghallotta ezt a
javaslatot. Nem hiszem, hogy ilyesmi valaha is felmerült volna benne. Ez
nem tartozik az etióp hadviselés módszerei közé.
– Nagyon jól ismerem Adbar Segdet, de az a vár bevehetetlen –
válaszolt kimérten. – Arkounnak erős serege van. Számos, ádáz csatát
vívtunk már ellene. Az embereim oroszlánok, de még sosem sikerült
legyőznünk őt. – Én láttam csatában Prester Beni-Jon oroszlánjait, és úgy
tűnt, helyesen méri fel a helyzetet. Az általa vezetett sereggel nem is
remélhette, hogy sikerül lerohannia Adbar Segedet és fegyvereinek
erejével kiszabadíthatja Masarát.
A következő nap egy újabb javaslattal tértem vissza hozzá. – Akszum
hatalmas császára, királyok királya, amint azt te is jól tudod, én Egyiptom
népének vagyok fia. Lostris királynő, Egyiptom kormányzó uralkodója a
két folyó összefolyásánál áll seregeivel, ott, hol a Nílus találkozik
testvérével.
Bólintott. – Ezt tudom. Ezek az egyiptomiak engedélyem nélkül a
területemre léptek. Völgyeimben bányákat ásnak. Hamarosan lerohanom és
megsemmisítem őket.
Most rajtam volt a megdöbbenés sora. Prester Beni-Jon tudott a fáraó
sírjának építéséről és embereink ki voltak téve annak a veszélynek, hogy
megtámadja őket. Ennek megfelelően, nyomban módosítottam azon a
javaslaton, amit tenni akartam neki.
– Az én népem igen jártas az ostromlás és a harc tudományában –
magyaráztam. – Rendelkezem némi befolyással Lostris királynőnél. Ha
biztonságban visszaküldesz hozzá, akkor rábeszélem, hogy fogadjon téged
barátságába. Csapatai lerohanják Adbar Seged erődjét és kiszabadítják
lányodat.
Bár Prester Beni-Jon próbálta leplezni e tényt, azért én láttam rajta,
hogy a javaslat tetszik neki. – És mit kívánna királynőd cserébe
barátságáért? – kérdezte óvatosan.
Ezután még öt napon át alkudoztunk, de végül megkötöttük az üzletet. –
Megengeded Lostris királynőnek, hogy völgyedben tovább folytassa a
bányászatot és bejelented, hogy azok a völgyek tiltott területnek
számítanak. Halálbüntetés terhe mellett megtiltod népednek, hogy arra a
területre lépjen – mondtam neki. Ezt úrnőmnek kértem. Ily módon a fáraó
sírja biztonságban lesz, nem gyalázhatja meg senki.
– Rendben – mondta Prester Beni-Jon.
– Lostris királynőnek átadsz kétezer lovat, melyet én választok ki
ménesedből. – Ezt magamnak kértem.
– Ezret – mondta a király.
– Kétezret. – Szilárd és határozott voltam.
– Rendben – mondta Prester Beni-Jon.
– Ha kiszabadult, akkor megengeded, hogy Masara hercegnő ahhoz
menjen férjhez, akit ő választ. Házasságát nem ellenzed és nem fogod
megtiltani neki. – Ezt Memnonnak és a lánynak kértem.
– Ez ugyan ellenkezik szokásainkkal – sóhajtott fel. – De rendben.
– Miután a várat elfoglaltuk, Arkount és Adbar Seged erődjét átadjuk
neked. – Erre már felvidult és lelkesen rábólintott.
– Végezetül, mi egyiptomiak, megtarthatunk minden hadizsákmányt,
amit Arkountól megszerzünk, beleértve a legendás kék kardot is. – Ezt meg
Tanusnak kértem.
– Rendben – mondta Prester Beni-Jon és láttam rajta, meggyőződése,
hogy remek üzletet kötött.
Ötven emberből álló kíséretet adott mellém és már másnap útnak indul-
hattam Qebui felé, egy gyönyörű mén hátán, melyet búcsúajándékként
kaptam a királytól.

Még öt napnyi lovaglás várt ránk, hogy elérjük Qebuit, amikor megláttam
a síkon át sebesen felénk száguldó porfelhőt.
Aztán a forróság délibábján át már a táncoló szekereket is láttam.
Ahogy közeledtek, az oszlopok vágtában vették fel a harci alakzatot.
Gyönyörű látvány volt. Az igazodást tökéletesen hajtották végre és a
szekerek közti távolság oly hajszálra azonos volt, akár egy szépen fűzött
gyöngysor szemei közt. Kíváncsi voltam, vajon ki irányítja a gyakorlatot.
 Ahogy közelebb értek, beárnyékoltam szememet és a szívem nagyot
dobbant, amint felismertem a vezérszekér lovait. Az én drágáim, Szikla és
Lánc voltak befogva elé. Ám mögöttük a hajtót nem ismertem fel azonnal.
Majdnem három év telt el azóta, hogy szememet utoljára Memnonra
vethettem. A tizenhét éves kor és a húszéves kor közti különbség az, mely
a fiút a férfitól megkülönbözteti.
Hozzászoktam, hogy etióp módra, nyeregtakaróval és kengyellel
lovagoljak, így most magasra emelkedtem a kengyelben és integetni
kezdtem. Láttam, hogy a szekér hirtelen irányt változtat, ahogy Memnon
felismert engem és ostorával teljes iramra serkentette lovait.
– Mem! – üvöltöttem. – Mem! – és ahogy visszakiáltott nekem, hangját
a szél felém repítette.
– Tata! Ízisz édes tejére, hát tényleg te vagy?
Megállította a lovakat, lepattant a szekérről és lerángatott a lóról.
Először megölelt, majd kartávolságnyira tolt magától és mindketten mohón,
lelkes örömmel tanulmányoztuk egymást.
– Sápadt vagy, Tata és sovány. Kiállnak a csontjaid. Ezek itt ősz
hajszálak? – tapogatta meg halántékomat.
Most már magasabb volt nálam, a dereka vékony, a válla pedig széles.
Napbarnított bőre olajtól csillogott, akár a csiszolt borostyán, nyakából
izomkötegek emelkedtek ki, ahogy nevetett. Arany csuklóvédőt viselt és
csupasz mellkasán ott ragyogott a Vitézség Aranya. Bár ez lehetetlennek
tűnt, mégis szebb volt még annál is, amilyennek utoljára láttam. Egy
leopárdra emlékeztetett, erős volt és hajlékony.
Megfogott és felemelt a szekérre. – Fogd a gyeplőt – utasított. – Látni
akarom, nem felejtettél-e.
– Merre? – kérdeztem.
– Természetesen nyugatra, Qebuiba – mondta. – Anyám nagyon
megharagudna rám, ha nem vinnélek egyenesen hozzá.
Aznap este együtt ültünk a tábortűz mellett, a tisztektől kissé távolabb
húzódtunk, hogy nyugodtan, négyszemközt beszélhessünk. Egy darabig
csak hallgattunk, a csillagok ezüstös ragyogását néztük, majd Memnon azt
mondta: – Amikor azt hittem, hogy elvesztettelek, olyan volt, mintha
önmagam egy darabját vesztettem volna el. Egész lényed, életem legelső
pillanatától fogva belém ivódott.
Én, ki mestere vagyok a szavaknak, most egyet sem találtam, hogy
válaszolhassak neki. Egy ideig megint csak hallgattunk, majd végül egyik
kezét a vállamra tette.
– Aztán láttad még azt a lányt? – kérdezte, és bár hangja közönyösnek
tűnt, kezének szorítása vállamon cseppet sem volt az.
– Milyen lányt? – kérdeztem, hogy egy kicsit ugrassam.
– A lányt, akit a folyónál láttunk azon a napon, amikor elszakadtunk
egymástól.
– Volt ott egy lány? – ráncoltam össze homlokom, mint aki nagyon
erősen próbál visszaemlékezni. – Hogy nézett ki?
– Az arca olyan volt, mint egy sötét liliom, a bőre, akár a vadon termett
méz. Úgy hívták, Masara és emléke még ma is felkavarja álmaimat.
– A neve Masara Beni-Jon – mondtam neki –, és két évet töltöttem el
vele bebörtönözve Adbar Seged erődjében. Ott szívembe zártam édes
természetéért, mely arcánál is kedvesebb.
Memnon most két kézzel megragadott és kegyetlenül megrázott. –
Mesélj nekem, róla Tata! Mondj el mindet. Ne felejts ki semmit.
Így hát az éjszaka hátralévő részét a tűz mellett töltöttük és a lányról
beszéltünk. Elmondtam neki, hogy tanulta meg Masara az egyiptomi
nyelvet az ő kedvéért. Elmondtam neki, hogy az ő ígérete tartotta életben
és segítette át a lányt a sötét, magányos napokon. Végül átadtam neki
Masara üzenetét, azt az üzenetet, amit Adbar Seged falairól kiáltott utánam,
amikor ellovagoltam és ott hagytam őt.
– Mondd meg neki, hogy bátor voltam. Mondd meg neki, hogy szeretem.
Memnon hosszú ideig hallgatott, meredten nézte a lángokat, majd
halkan azt mondta: – Hogy szerethet engem? Hisz nem is ismer. – Te
jobban ismered őt, mint ő téged? – kérdeztem, mire megrázta a fejét.
– Szereted?
– Igen – vágta rá egyszerűen.
– Akkor ő pontosan így szeret téged.
– Tettem neki egy ígéretet. Segítesz nekem, Tata, hogy az ígéretemet
valóra váltsam?

Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor, amikor Qebuiba
érve, a Hórusz lehelete fedélzetére léptem.
Memnon előreküldött egy futárt, hogy értesítse őket érkezésemről, így
aztán mindnyájan vártak rám.
– Szét lábujjainak bűzös sebére! – kiáltotta Kratas. – Azt hittem, hogy
végre már megszabadultunk tőled, te vén gazember – azzal úgy a
mellkasához szorított, hogy minden bordám behorpadt.
Tanus megragadta a vállamat, majd egy pillanatig a szemembe meredt,
aztán elvigyorodott: – Ha te nem lettél volna, az a szőrös etióp elkap. Jobb
üzletet csinált, amikor téged vitt el helyettem. Köszönöm, öreg barátom. –
Láttam, hogy Tanus is megöregedett. Hozzám hasonlóan, most már az ő
haja is őszült és arca cserzett volt, kezdett olyanná válni, mint egy
viharvert gránitszikla.
Kis hercegnőim immáron nem voltak kicsik, de még mindig mindkettő
imádnivaló volt. Félénken viselkedtek velem, mivel képem elhalványodott
emlékezetükben. Hatalmas, tágra nyílt szemekkel meredtek rám, amint
tiszteletteljesen köszöntöttem őket. Bekatha haja rézszínűvé sötétedett. Már
alig vártam, hogy ismét felélesszem szeretetét.
Tehuti végül felismert. – Tata! – mondta. – Hoztál nekem ajándékot?
– Igen, felség – válaszoltam –, elhoztam neked a szívemet.
Úrnőm mosolyogva nézett, ahogy elindultam felé a fedélzeten át. A
könnyű nemes koronát viselte és homlokán az arany kobrafejet. Ahogy
mosolygott, láttam, hogy egyik első fogát elvesztette, és a foghíj elcsúfí-
totta mosolyát. A dereka egy kissé megvastagodott és az állam súlyos
terhei barázdákat szántottak homlokára, szeme sarkába pedig szarkalábakat
metszettek. De nekem még mindig ő volt a világ legszebb asszonya.
Ahogy letérdeltem elé, felállt a trónról. Ez volt kegyének legmagasabb
jele. Kezét lehajtott fejemre tette és ez olyan volt, mint egy cirógatás.
– Túl sokáig voltál távol tőlünk, Taita – mondta olyan halkan, hogy csak
én halljam. – Ma éjjel ismét ágyam lábánál alszol.
Aznap este, miután megitta azt az erősítő gyógyfőzetet, amit készítettem
neki, és szőrmetakarójával betakartam, lehunyta a szemét, miközben
halkan azt dünnyögte: – Bízhatom benned, hogy nem csókolsz meg,
amikor alszom?
– Nem, felség – feleltem és fölé hajoltam. Ahogy ajkam ajkához ért,
mosolygott.
– Többé ne hagyj el minket ilyen hosszú időre, Taita – mondta.

Memnon és én aprólékos gonddal dolgoztuk ki taktikánkat, melyet

ugyanolyan alapossággal hajtottunk végre, mintha egy szekérhadgyakorlat
lett volna.
Tanust könnyű volt meggyőzni. Az Arkountól elszenvedett vereség még
mindig fájó sebként mardosta. Memnonnal előtte beszélgettünk arról, hogy
a kék kard milyen könnyedén hasította szét bronzpengéjét, és ha én nem
léptem volna közbe, akkor Arkoun biztosan megölte volna. Tanust
elöntötte a megaláztatás sértett dühe.
Aztán Memnon a legendás fegyver csodás eredetéről és tulajdonságairól
kérdezgetett. Tanus nyomban megfeledkezett sértett hiúságáról és ő is
mohón kérdezgetni kezdett.
 – Ez a Prester Beni-Jon a kék kardot hadizsákmánynak nyilvánította.
Bárki, aki megszerzi, megtarthatja – mondtam nekik.
– Ha megtámadnánk Arkount, akkor a szekereinknek azokban a
völgyekben nem vehetnénk hasznát – töprengett Memnon. – Oda
gyalogság kell. Mit gondolsz, Tanus úr, a sillukjaid megállnák helyüket
ezekkel az etiópokkal szemben? – Memnon még mindig ilyen szertartásos
tisztelettel szólította meg Tanust. Nyilvánvaló volt, távollétem alatt nem
tudta meg, hogy Tanus a vér szerinti apja.
Mire vele kapcsolatos tervünk végére jutottunk, addigra Tanus is
éppúgy fel volt tüzelve erre a vállalkozásra, mint mi. Teljes egészében
mellettünk állt, midőn elindítottuk hadjáratunkat, hogy igazunkról
meggyőzzük Lostris királynőt is.
Úrnőm az első pillanattól fogva megértette azt, amit Tanus soha, hogy a
lovaknak és a szekereknek milyen létfontosságú szerepük lesz abban, hogy
valaha is valóra válthassuk álmunkat és visszatérhessünk Egyiptomba.
Megmutattam azt a mént, amit Prester Beni-Jontól kaptáin és felhívtam
úrnőm figyelmét e fajta remek tulajdonságaira.
– Nézd az orrcimpáit, felség. Látod szügyének mélységét és ezt az
egyensúlyt csontjai és izmai között? A hikszoszoknak nincs semmijük, ami
ezekhez az etióp lovakhoz hasonló lenne.
Aztán emlékeztettem őt a halott fáraónak tett ígéretére és azt mondtam
neki: – Prester Beni-Jon átengedi neked a völgyet, ahol a sír van. Harcosai
őrizni fogják a sírrablók ellen. Tiltott, szent területnek nyilvánítja és ezek
az etiópok nagyon babonás emberek. A tilalmat tiszteletben fogják tartani
jóval azután is, hogy mi már rég visszatértünk Thébába.
Előre figyelmeztettem Memnont, hogy Lostris királynő előtt ne említse
azokat a gyöngéd érzelmi szálakat, melyek számára oly fontossá teszik az
Arkoun elleni hadjáratot. Az ügyünknek nem tett volna jót. Minden anya
egyben szerető is; nemigen szoktak örülni neki, amikor látják, hogy fiukat
elveszi tőlük egy fiatalabb nő.
Egyetlen nő, még egy királynő sem tudott ellenállni a mi hármasunk,
Tanus, Memnon és jómagam egyesített bűverejének és leleményességének.
Lostris királynő beleegyezett, hogy seregünk idegen földre, Adbar Seged
ellen vonuljon.

A kocsikat és a szekereket a fáraó sírjának völgyében hagytuk és

elindultunk a hegyek felé. Prester Beni-Jon vezetőket küldött elénk. A
csapat száz legjobb és legmegbízhatóbb emberéből állt.
Tanus kiválasztott egy teljes hadosztályt vad, vérszomjas sillukjai közül
és megígérte nekik, hogy övék lehet az összes marha, amit megszereznek
maguknak. E fekete pogányok mindegyike összetekert, vastag sakálszőr
köpönyeget vitt a hátán, mivel még emlékeztünk a hegyek hágóin süvöltő,
hideg szélre.
Erősítő csapatként három egyiptomi íjászegység jött velünk, melyet
Kratas úr vezetett. Amíg én Adbar Segedben időztem, az öreg gazember
nemesi rangra emelkedett. Már alig várta, hogy igazi harcban legyen része.
Ő maga és minden embere az új, többrétegű, visszahajló íjjal volt
felfegyverezve, ami jó kétszáz lépésnyivel messzebbre vitt, mint az etiópok
hosszú íja.
Memnon a legjobb kardforgatók és a legkeményebb harcosaink közül
válogatott össze egy kis csapatot. Természetesen köztük volt Remrem
csakúgy, mint Aqer úr és Astes. Én is e különítményhez tartoztam, no nem
harci jártasságom okán, hanem egyszerűen azért, mert én voltam az
egyetlen, aki valaha is járt Adbar Seged erődjében.
Hui is velünk akart jönni, megpróbált megvesztegetni mindennel,
amivel csak tudott. Végül engedtem neki, főként azért, mert szükségem
volt egy lovakhoz értő emberre, aki segít majd kiválogatni Prester Beni-
Jon méneséből a nekünk ígért lovakat.
Megértettem Tanusszal és a herceggel is, mennyire életbe vágó, hogy
gyorsak legyünk és nem csupán a meglepetés ereje miatt, hanem azért is,
mert a hegyek közt hamarosan megkezdődnek az esőzések. Adbar
Segedben töltött napjaim során tanulmányoztam az itteni időjárást és az
évszakok váltakozásának rendszerét. Ha az esőzések a völgyekben érnek
minket, akkor az sokkal veszedelmesebb ellenfélnek bizonyul majd, mint
bármely etióp hadsereg.
Amba Kamarát kevesebb mint egy hónap alatt közelítettük meg. Menet-
oszlopunk úgy kígyózott végig a szorosokon, akár egy hosszú, halálos
kobra. A silluk harcosok bronz dárdahegyei úgy csillogtak a hegyvidéki
napsütésben, akár egy kígyó pikkelyei. Útközben nem akadtunk senkire, ki
szembeszállt volna velünk. A falvak, melyeken áthaladtunk, kihaltak
voltak. Lakóik elmenekültek, és magukkal vitték csordáikat meg
asszonyaikat. Bár a hegycsúcsok körül minden nap egyre feketébb és egyre
komorabb felhők gyülekeztek, éjszakánként pedig fenyegetőn morajlott az
ég, az eső elmaradt, a folyók gázlói sekélyek voltak.
Huszonöt nappal azután, hogy útnak indultunk, ott álltunk a völgyben,
Amba Kamara hegytömbje alatt és felnéztünk a fenyegető magasság felé
kígyózó ösvényre.
Előző útjaim során, midőn e hegyre felmásztam, illetve lejutottam róla,
tanulmányoztam azt a védelmi rendszert, amit Arkoun emelt az ösvény
mentén. Ezek sziklaomlásokból és kőfalú külső erődökből álltak. Mindet
megmutattam Tanusnak és láttuk is az erődítések falai mögött a védők
sisak nélküli, bozontos fejét.
– A sziklaomlások gyengesége az, hogy az ember csupán egyszer
vetheti be, és az én sillukjaim elég gyorsak ahhoz, hogy elugorjanak egy
támadó bivaly elől – mondta Tanus elgondolkodva.
Kis csoportokban küldte fel őket az ösvényen és amikor a védők
kihúzták az ékeket a sziklák alól, ezek a hosszú lábú fekete dárdások olyan
fürgén ugrottak oldalra a legördülő sziklák elől, akár a hegyi kecskék.
Miután a kövek elzúdultak mellettük, egyenesen nekiindultak a szinte
merőlegesen magasodó hegyoldalnak. Szikláról sziklára szökkenve, olyan
szörnyűségesen üvöltöttek, hogy még a hajam is égnek állt tőle és a
védőket felűzték a hegyre, a gerincen túlra.
Csupán Arkoun íjászai, kik a kőerődök falai mögött rejtőztek, tudták
feltartóztatni őket. Ekkor azonban Kratas felvezette íjászait a hegyre. Az
egyiptomiak nagyobb horderejű íjaikkal nyugodtan háttérben maradhattak
és nyílzáport eresztettek el szinte egyenesen az ég felé.
Lenyűgöző volt nézni, ahogy a nyílvesszők a levegőbe emelkedtek, akár
egy fekete madárcsapat, majd oly meredeken zuhantak le, hogy az erőd
kőfalai sem védhettek meg a mögöttük meghúzódó embereket. Hallottuk
sikolyukat, majd láttuk, ahogy kitörnek és hanyatt-homlok rohantak fel a
meredek emelkedőn. A sillukok nyomban utánuk vetették magukat és
csaholtak, akár egy falkányi vadászkutya. Még a völgy mélyében is
hallottuk csatakiáltásukat: – Kajan! Kajan! Ölj! Ölj!
Bár lábam kemény volt és tüdőm kitágult a sok meneteléstől, mégis
nehezen tudtam lépést tartani Memnonnal és kis csapatunk többi tagjával.
Az évek már kezdtek nyomot hagyni rajtam.
Mindnyájan hosszú, gyapjúból készült, etióp köntöst viseltünk és az
ellenség hagyományos, kerek pajzsát vittük kezünkben. Mindazonáltal még
nem tettük fejünkre a lószőrből készült parókát. Rendkívüli ostobaság lett
volna túlságosan etiópnak tűnnünk akkor, amikor a silluk harcosok ilyen
hangulatban voltak.
Amikor végül elértük az amba lapos fennsíkját, egyetlen pillantásra
láttam, hogy Tanus összevonja és ismét felsorakoztatja gyalogságát. A
sillukoknak, mint harcosoknak, egyetlen hibájuk volt, nevezetesen az, hogy
ha egyszer lándzsájukat vérbe mártották, megvadultak és szinte teljesen
lehetetlen volt irányítani őket. Tanus bömbölt, akár egy elefántbika és
vadul csapkodott maga körül rangjelző arany korbácsával. Miután sikerült
ismét kézbe venni őket, a silluk harcosok felsorakoztak és megindultak az
első falu felé, ahol az etiópok a kőfalak mögött várták őket. Ahogy a magas,
fekete alakok hulláma, fehér strucctoll fejdísz tajtékukkal feléjük sodródott,
hosszú íjukból nyílzáport lőttek ki rájuk. Ám a silluk harcosok magas
pajzsukkal védték magukat.
Amikor a sillukok rájuk rontottak, néhány etióp kardját suhogtatva
kitört. Nem voltak híján bátorságnak, de ez a fajta hadviselés számukra új
volt. Eddig még sosem kellett nekik egy támadást úgy visszaverniük, hogy
halálig kelljen küzdeni.
Addig maradtunk, míg azt nem láttam, hogy alaposan belemerülnek a
harcba, akkor aztán odaszóltam Memnonnak és csapatának: – A parókákat!
– Mindegyikük a fejére húzott egy-egy fekete, lószőrből készült parókát.
Mindet saját kezűleg készítettem és az etióp ízlésnek megfelelően
alakítottam tömötté és pihésen könnyűvé. Hosszú, csíkos köntösünkben és
a parókával a fejünkön bárki Arkoun embereinek nézhetett minket.
– Erre! Kövessetek! – kiáltottam és eleresztettem egy huhogó, etióp
csatakiáltást. A többiek is üvöltöttek mögöttem, ahogy megkerültük a falut,
ahol még tombolt a harc és kusza kis csoportokban átrohantunk a
gabonaföldeken.
Idejében kellett az erődhöz érnünk, hogy Masara mellett lehessünk és
megvédjük Arkountól, amikor az végül rádöbben, hogy a csatát elvesztette.
Tudtam, hogy egy pillanatig sem habozna, amint Masara többé nem
jelentene értéket számára, nyomban megölné. Arra gondoltam, hogy
valószínűleg a kék karddal tenné, vagy lehajítaná a szakadékba.
Legszívesebben e két módszer egyikét alkalmazta, amikor meg akart
szabadulni valamelyik áldozatától.
Ahogy haladtunk át az ambán, láttuk, hogy az egész fennsík olyan, akár
egy felbolydult méhkas. Boglyas fejű harcosok csoportjai nyüzsögtek,
kavarogtak teljesen összezavarodva. Az asszonyok, fejükön holmijaikkal,
karjuknál fogva vonszolták gyerekeiket, miközben rémülten sikoltoztak és
úgy rohangásztak, akár a riadt csirkék, melyek megérezték a róka jelenlétét.
A kecskék mekegtek, a marhák bőgve kavarták a port. A pásztorfiúk
elmenekültek. Senki sem figyelt fel kis csapatunkra, ránk se hederítettek,
ahogy átügettünk a földeken, miközben széles ívben elkerültük a falvakat.
A többiekhez hasonlóan, mi is a fennsík túlsó vége, Adbar Seged felé
tartottunk. Ahogy közeledtünk a kőúthoz, a tömeg egyre nagyobb lett,
annyira összesűrűsödött, hogy kénytelenek voltunk utat törni magunknak.
Az erődbe vezető út előtt őrök álltak. Kivont kardokkal és botokkal
fordították vissza a menekültek áradatát. Az asszonyok sikoltozva
rimánkodtak, hogy menedéket kapjanak az erődben, miközben az őrök
könyörületére számítva emelték magasra apró gyermekeiket. Néhányan a
tolongásban elestek és a hátulról nyomuló tömeg eltiporta őket.
– Teknőcalakzat – adta ki Memnon halkan a parancsot, a mi kis
csapatunk meg fölzárkózott és etióp pajzsainkat egymásba kapcsoltuk. Úgy
vágtunk át a tömegen, akár egy cápa a szardíniák raján. Az előttünk állók
közül a gyöngébbeket előrenyomtuk, ahonnét a meredély szélére szorultak
és lezuhantak a mélybe. Sikoltásuk csak tovább növelte a páni rémületet.
Amikor elértük a kőút elejét, az őrök megpróbáltak megállítani minket, de
körülöttük is akkora volt a tolongás, hogy fegyvereiket nem tudták
használni és őket is az a veszély fenyegette, hogy a tömeg nyomására
lezuhannak a szikláról.
– Mi közvetlenül Arkoun király parancsát teljesítjük. Álljatok félre! –
kiáltottam rájuk geez nyelven.
– A jelszó? – rikoltott vissza az őrség parancsnoka, miközben kínlódva
igyekezett talpon maradni. A tömeg riadtan nyomakodott hol hátra, hol
meg előre. – Mondd a jelszót. – Kardjával felém bökött, de Memnon
félrelökte a pengét.
Fogságom alatt ezerszer is hallottam a jelszót, mivel pont a főkapu
fölött volt a cellám. Lehet, hogy azóta megváltoztatták, így készen álltam,
hogy akár meg is öljem, ahogy odakiáltottam neki a jelszót: – A hegy
magas!
– Átmehettek! – Félreállt, mi meg kiverekedtük magunkat a tolongásból,
miközben rúgtuk, taszítottuk mindazokat, akik megpróbáltak a
nyomunkban bejutni. Kirohantunk a hídra. Most már oly sürgető volt, hogy
minél előbb Masarához érjünk, hogy szinte észre se vettem a mindkét
irányban tátongó mélységet, így aztán a legcsekélyebb szorongást sem
éreztem, ahogy átvezettem őket a szakadék felett.
– Hol van Arkoun király? – kiáltottam az őrökre, akik elálltak a kaput.
Amikor láttam, hogy tétováznak, azt mondtam nekik: – A hegy magas!
Sürgős ügyben járok, a királynak hoztam híreket. Állj félre! Engedjetek át!
– Becsörtettünk a nyitott kapun, még mielőtt úgy döntöttek volna, hogy
szembeszállnak velünk, és hátam mögött tizenkét jó emberrel
felszáguldottam a külső lépcsőn, mely a felső teraszra vezetett.
Két fegyveres állt Masara ajtaja előtt és örültem, hogy ott látom őket.
Nyugtalanított, hátha a lányt az erőd egy másik részébe vitték, de az őrök
jelenléte bizonyította, hogy nem tették.
– Ki vagy te? – kiáltott rám az egyik és kihúzta kardját. – Milyen jogon?
– A mondatot nem fejezte be. Félreálltam és hagytam, hogy Memnon meg
Remrem előrelépjenek. Nekiestek az őröknek és levágták őket, még mielőtt
egyáltalán védekezhettek volna.
Masara ajtaja belülről volt elreteszelve, és amikor együttes erővel
nekirontottunk, bentről asszonyok sikoltozó, visongó kórusa hallatszott. A
harmadik kísérletre az ajtó engedett és én a nyíláson át berepültem a
szobába. Odabenn sűrű homály volt, alig tudtam kivenni a túlsó sarokban
kuporgó asszonyokat.
– Masara! – szólítottam nevén, miközben lekaptam fejemről a parókát
és hagytam, hogy hajam a vállamra hulljon. Ennek alapján nyomban
felismert.
– Taita! – Beleharapott annak az asszonynak a csuklójába, amelyik
megpróbálta visszatartani és odarohant hozzám.
Mindkét karjával átölelte nyakamat, majd vállam fölött az ajtó felé
nézett és szorítása lanyhult, sötét szeme elkerekedett, az arca pedig elpirult.
Memnon is levette parókáját. Anélkül immáron feltűnően és
vitathatatlanul, igazi herceg volt. Félreálltam és otthagytam Masarát
egymagában. Azok ketten csak meredten nézték egymást. Mintha egy
örökkévalóságig álltak volna ott mozdulatlanul és némán, pedig az egész
csak egy pillanatig tartott. Aztán Masara halkan és szemérmesen,
egyiptomi nyelven szólalt meg: – Hát eljöttél. Megtartottad az ígéretedet.
Tudtam, hogy állni fogod szavad.
Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor Memnont valaha is
zavartnak láttam. Csupán bólintani tudott, aztán egy egészen rendkívüli
jelenség szemtanúja lehettem. A vér lassanként elöntötte a nyakát, majd
úgy az arcába szállt, hogy még a szoba homályában is világított. Egyiptom
trónörököse, a fáraó fia, az első szekérhadosztály parancsnoka, a Legjobb
Tízezer tagja és a Vitézség Aranyának birtokosa, csak állt ott pirulva,
mulyán, akár egy esetlen paraszt.
Mögöttem az egyik asszony felrikoltott, akár egy rémült tyúk, majd
mielőtt kezemet kinyújthattam volna, hogy elkapjam, átbújt a karom alatt
és a belső lépcső felé futott. Sikoltása végig visszhangzott a lépcsőházon. –
Őrség! Az ellenség betört a keleti szárnyba. Gyertek gyorsan! – mire
nyomban csizmás lábak sietős dobogása hallatszott a lépcső felől.
Memnon piruló, fiatal szeretőből egy pillanat alatt kemény katonává
változott. – Vigyázz rá, Tata. Nehogy bántódása essék – mondta nekem
eltökélten, és a lépcsőhöz lépett.
Az első embert azzal a jellegzetes torokvágással ölte meg, amit Tanus
tanított meg neki. Aztán lábát a férfi mellkasára tette. Kirántotta kardját,
ugyanakkor lerúgta a halottat a lépcsőn. A zuhanó holttest beleütközött a
felfelé tartó emberekbe és visszasodorta őket.
Memnon rám nézett. – Gondolod, hogy elérhetjük a kaput, még mielőtt
becsuknák?
– El kell érnünk – feleltem neki. – A legjobb, ha a külső lépcsőn
megyünk vissza.
– Remrem, menj előre. Tata a hercegnővel középen megy. Én meg majd
hátulról fedezlek benneteket – mondta határozottan, majd szemen szúrta a
következő férfit, aki épp felért a lépcsőn.
Az etióp elejtette fegyverét, és mindkét kezét az arcára szorította.
Memnon még egyszer beleszúrt, ezúttal a mellkasába, majd visszalökte a
lépcsőn, amit most egy kis időre, másodszor is megtisztított. – Menjetek
Remrem után – kiáltotta oda nekem. – Ne ácsorogjatok ott. Menjetek már
utána, amilyen gyorsan csak tudtok.
Megragadtam Masara karját, de nem volt rá szükség, hogy húzzam.
Készségesen jött velem, oly gyorsan és fürgén, hogy sokkal inkább ő
vezetett engem. Ahogy kifutottunk a teraszra, a szemünkbe vágott a
napfény. A sötét szoba után egészen elvakított. Pislogtam, hogy látásom
kitisztuljon, majd a kőúton át a szakadék túlsó felén, a fennsík pereme felé
néztem. Tanus sillukjai ott voltak. Láttam libegő, táncoló tollaikat és
magasra emelt pajzsaikat.
– Kajan! Ölj! Ölj! – énekelték és dárdáik hegye elhomályosult a frissen
kiontott vértől. A rémült parasztok szétfutottak előlük, és már elérték a
kőút elejét.
Arkoun két-háromszáz katonája védte. Hátuk mögött csupán a szakadék
tátongott, így a szükség mindükből hőst faragott. Most valóban
oroszlánokká váltak. Közülük ugyan sokan a szakadék szélére szorultak és
lenn a völgy mélyében lelték halálukat, de azok, akik életben maradtak,
visszaverték a sillukok első támadását.
Akkor megláttam Tanust, pontosan ott, ahol számítottam rá, az arcvonal
közepén. Sisakja úgy ragyogott a silluk harcosok sötét tengerében, akár
egy jelzőtűz. Láttam, ahogy hátraveti fejét és énekelni kezd.
A vad silluk szavak a szakadékon át egészen az erőd teraszáig
hangzottak. Tanus körül az emberek énekelni kezdték a visszatérő sorokat,
és a csatadal hangjai mellett előrenyomultak. Ezúttal már semmi se állhatta
útjukat. Szúrtak, vágtak, majd áttörtek a védőkön és az első, aki a kőútra
lépett, Tanus volt. Sillukjai követték őt a kőíven, de az olyan keskeny volt,
hogy kénytelenek voltak libasorban haladni.
Tanus már félúton járt, amikor abbahagyta az éneklést és megállt.
Adbar Seged kapujából, pontosan alattam, egy másik férfi lépett elő,
hogy szembeszálljon Tanusszal. Felülről néztem, így az arcát nem láthat-
tam, de a jobb kezében lévő fegyver alapján nem tévedhettem. A kék kard-
ra rásütött a nap fénye és úgy villant meg rajta, mint egy nyári zivatar
villáma.
– Arkoun! – bódult el Tanus. – Téged kereslek.
Arkoun nem érthette szavait, de jelentésük így is egyértelmű volt.
Belenevetett a szélbe és szakálla úgy röpködött kecskeszerű arca körül,
akár a füst.
– Ismerlek téged! – suhogtatta meg feje körül az ezüstöskék pengét, és
az sziszegve, sivítva hasította a levegőt. – Ezúttal megöllek. – Megindult
előre a keskeny kőíven, hosszú, ruganyos léptekkel rohant Tanus felé.
Tanus változtatott bronzpajzsának fogásán, és fejét mögé húzta. Most
már ismerte annak a szikrázó pengének az erejét és láttam rajta, hogy nem
áll szándékában saját, lágyabb bronzával összecsapni vele. Előző, rövid
találkozásuk Arkount is óvatosságra intette. Abból, ahogy a kék kardot
tartotta, úgy láttam, hogy ezúttal már nem próbálkozik a keresztvágással.
Ahogy szembekerültek egymással, Arkoun összeszedte minden erejét.
Láttam a vállán, ahogy nekigyürkőzött és teljes súlyával előrelendült.
Rohamának lendületét használta fel, hogy egyenesen Tanus feje felé
szúrjon. Tanus felemelte pajzsát és a kék penge épp a nehéz bronz
közepébe talált. Egy gyöngébb fémből készült kard nyomban elpattant
volna, de a kék kard úgy hatolt át rajta, mint a kecskebőrön. Az ezüstös
penge félig elmerült a sárga bronzban.
Ekkor döbbentem rá Tanus szándékára. Megrántotta a pajzsot,
méghozzá olyan szögben, hogy a penge benne ragadt. Arkoun küszködött,
hogy kihúzza fegyverét, minden erejét összeszedve küzdött és teljes súlyát
hátravetve rángatta, de Tanus bronza erősen fogta a kék kardot.
Még egyszer nekigyürkőzött, hogy kirántsa, de ezúttal Tanus nem állt
ellen. Előreugrott, arra, amerre Arkoun húzta és ettől a váratlan
mozdulattól Arkoun elvesztette az egyensúlyát.
Megtántorodott és botladozva imbolygott a meredély szélén. Hogy
megtarthassa egyensúlyát, kénytelen volt elereszteni a kék kard markolatát,
mely még mindig a pajzs fogságában volt.
Karjával hadonászva ingadozott a szakadék szélén. Akkor Tanus
helyzetet váltott, vállát a pajzs mögé húzta és előrenyomult. A pajzs Tanus
teljes súlyával és erejével csapódott Arkoun mellkasának és a kék kard
gombja a gyomorszáját érte.
Arkoun hátralódult, majd le a tátongó űrbe. A levegőben egy lassú
bukfencet vetett, majd egyenesen zuhant lefelé, köntöse levegővel telten
duzzadozott körötte és szakálla úgy lebegett, akár egy harci szekér
jelzászlócskája.
Onnan, ahol álltam, figyeltem utolsó útját, mely pontosan olyan volt,
mint amilyenre ő küldött oly sok, szerencsétlen lelket. A kőúttól lefelé, míg
neki nem csapódott az ezer lábnyi mélységben lévő szikláknak, egész idő
alatt sikoltozott, míg végül magas, egyre távolodó hangja hirtelen, örökre
elnémult.
Tanus ott állt egyedül a kőút közepén. A karddal együtt még mindig
magasan tartotta a pajzsot.
A zűrzavar és a harc lassanként elült. Az etiópok látták, ahogy
királyukat legyőzik és lehajítják. Minden bátorságuk elszállt. Fegyvereiket
elhajították és hason csúszva könyörögtek kegyelemért. Az egyiptomi
tiszteknek csak néhányat sikerült megmenteniük a vértől nekivadult
sillukok kezei közül, ezeket aztán a rabszolga-felügyelőkhöz vonszolták,
akik már vártak rájuk, hogy megkötözhessék őket.
Ám én mindebből semmit sem láttam, mert Tanust figyeltem, ott kinn a
hídon. Elindult az erőd kapuja felé és emberei magasra emelt fegyvereikkel
köszöntötték, megéljenezték vezérüket.
– Nagy küzdőerő van még az öreg bikában – nevetett Memnon
tiszteletteljes csodálattal, de én nem nevettem vele. Valami szörnyű
tragédia fagyos előszelét éreztem, mint mikor az iszonyatos lakomához
készülő keselyűk szárnya kavarja fel a levegőt.
– Tanus – suttogtam. Lassú, nehéz léptekkel járt. Ahogy a kőhídról leért,
a pajzsot leeresztette és én csak akkor láttam meg mellvértjén azt az egyre
terebélyesedő foltot.
Masarát Memnon karjába löketem és lerohantam a külső lépcsőn. A
kapuban álló etióp őrök fegyvereikkel megpróbáltak feltartóztatni, de én
félrelöktem őket és kirohantam a hídra.
Tanus látta, ahogy futva közeledem felé és rám mosolygott, de mosolya
kényszeredett volt. Megállt, lábai megroggyantak és nehézkesen leült a híd
közepén. Gyorsan letérdeltem mellé és láttam a hasadást krokodilbőr
mellvértjén. Vér szivárgott belőle, és tudtam, hogy a kék kard mélyebbre
hatolt, mint hittem. Arkoun átnyomta a kard hegyét a bronzpajzson, az
keresztülhatolt a kemény, bőr mellvérten, végül Tanus mellkasába fúródott.
Óvatosan kibontottam vértjének szíjait és leemeltem a mellvértet.
Tanusszal együtt, mindketten a sebet néztük. A mély nyílás szélessége
pontosan megegyezett a penge szélességével, és olyan volt, akár egy apró,
nedvesen vöröslő száj. Valahányszor Tanus levegőt vett, abból a szörnyű
nyílásból rózsaszínűén habzó buborékok gyöngyöztek. Tüdősérülés volt,
de én ezt képtelen voltam kimondani. Nincs ember, ki túlélné, ha egy
karddal átdöfik a tüdejét.
– Megsebesültél. – Ostoba megjegyzés volt és miközben kimondtam,
képtelen voltam ránézni.
– Nem, öreg barátom, én nem megsebesültem – mondta halkan. –
Engem megöltek.

Tanus sillukjai lándzsáikból hordágyat készítettek, melyet birkabőrrel

takartak le. Tanust ráemelték, majd lassan, óvatosan bevitték Adbar Seged
erődjébe.
Lefektettük Arkoun király ágyára, majd mindnyájukat kiküldtem.
Miután elmentek, a kék kardot odatettem mellé az ágyra. Elmosolyodott és
kezét az ékkövekkel kirakott, arany markolatra tette. – Nagy árat fizettem
ezért a kincsért – dünnyögte. – Szerettem volna legalább egyszer
kipróbálni a csatatéren.
Nem tudtam neki se reményt, se vigaszt nyújtani. Öreg katona volt és
élete során már túl sok tüdősérülést látott. Még csak reményem sem volt rá,
hogy ámíthatom, ő is pontosan tudta, hogy közel a vég. A sebet elláttam,
egy kis gyapjúpárnát tettem rá és vászonnal átkötöttem. Míg dolgoztam, a
vérzés csillapításának varázsigéjét mormoltam: – Hátrálj meg előttem,
Szétnek teremtménye...
Ám ő egyre távolodott tőlem. Minden egyes levegővétel külön
erőfeszítést jelentett számára, hallottam, ahogy a vér kavarogva bugyog
tüdejében, akárha egy mocsár mélyén rejtőző lény lenne.
Kevertem neki egy adagot az álomvirágból, de nem volt hajlandó
meginni. – Végigélem életem minden percét – mondta nekem. – Még a
legutolsót is.
– Mit tehetnék még érted?
– Már eddig is oly sokat tettél – mondta. – De a mi követeléseinknek,
mellyel újból és újból próbára tesszük türelmedet, sosincs vége.
Megráztam fejem: – Nincs, mit meg ne tennék értetek.
– Akkor most, utoljára hadd kérek még tőled néhány dolgot. Először is,
sose mondd meg Memnonnak, hogy én vagyok nemzője. Hinnie kell, hogy
a fáraó vére folyik ereiben. Minden erejére szüksége lesz, hogy
megküzdhessen a rá váró sorssal.
– Éppoly büszke lenne a te véredre, mint bármely királyéra.
– Esküdj meg, hogy sosem mondod el neki.
– Esküszöm – feleltem, ő meg egy darabig csak feküdt, hogy erőt
gyűjtsön.
 – Megkérnélek még egy szívességre.
– Bármi legyen is az, megteszem – mondtam.
– Vigyázz asszonyomra, ki sosem volt feleségem. Óvd és segítsd őt
éppúgy, ahogy e hosszú évek során mindig is tetted.
– Jól tudod, hogy megteszem.
– Igen, tudom, hisz te is éppúgy szeretted őt mindig, mint én. Vigyázz
Lostrisra és gyermekeinkre. Mindnyájukat rád bízom.
Lehunyta szemét, és én azt hittem, hogy a vég már közel, de ereje
meghaladott minden emberi erőt. Egy kis idő múlva ismét kinyitotta a
szemét.
– Szeretném látni a herceget – mondta.
– Kint vár a teraszon – feleltem és odamentem az elfüggönyözött
ajtóhoz.
Memnon a terasz túlsó felén állt. Masara ott volt vele, közvetlenül
mellette, de mégsem értek egymáshoz. Arcuk komoly volt és a hangjuk
fojtott. Ahogy kiszóltam, mindketten felnéztek.
Memnon azonnal jött és a lányt magára hagyta. Egyenesen Tanus ágyá-
hoz ment, megállt mellette és lenézett rá. Tanus rámosolygott, de mosolya
bizonytalan volt. Én tudtam, milyen hatalmas erőfeszítésébe került.
– Felség, én megtanítottam neked mindent, mit a háborúról tudok, de az
életre nem tudlak megtanítani. Ezt mindenkinek magának kell megtanulnia.
Nem maradt már más, mit mondanom kell neked, mielőtt elindulok erre az
új útra, csupán annyi, hogy megköszönjem azt az ajándékot, hogy
ismerhettelek és szolgálhattalak téged.
– Te mindig is többet jelentettél nekem, mint egy tanár – mondta
Memnon halkan. – Olyan voltál, mintha apám helyett, kit soha nem
ismertem, apám lettél volna.
Tanus lehunyta szemét, és az arca megrándult.
Memnon fölé hajolt és keményen megragadta a karját. – A fájdalom
csupán egy újabb ellenség, kivel meg kell küzdened és le kell győznöd.
Erre is te tanítottál, Tanus úr. – A herceg azt hitte, a seb okoz szenvedést
neki, de én tudtam, hogy a fájdalom az „apa” szó miatt hasított belé.
Tanus kinyitotta a szemét. – Köszönöm, felség. Jó, hogy itt vagy
mellettem és átsegítesz ezen az utolsó kínon.
– Szólíts inkább barátodnak, mint felségnek. – Memnon letérdelt az ágy
mellé, de egy pillanatra sem eresztette el Tanus karját.
– Van egy ajándékom a számodra, barátom. – Tanus hangját a tüdejében
alvadó vér színtelenné, elmosódottá tette. A kék kard markolata után nyúlt,
mely még mindig ott hevert mellette az ágyon, de már nem volt annyi ereje,
hogy felemelje.
Megfogta Memnon kezét és a karjáról az ékköves markolatra helyezte.
– Ez most már a tied – suttogta.
– Rád fogok gondolni, valahányszor kihúzom hüvelyéből. A nevedet
kiáltom majd, valahányszor csatában forgatom. – Memnon felemelte a
fegyvert.
– Ez rendkívül nagy megtiszteltetés a számomra.
Memnon felállt és jobbjában a karddal, a szokásos vívóállásba
helyezkedett a szoba közepén. A kard pengéjét ajkához érintette, így
tisztelgett az ágyon fekvő férfi előtt.
– Így tanítottad nekem.
Aztán elkezdte azt a fegyvergyakorlatot, amit Tanus végeztetett vele
gyerekkorában. Nyugodtan, tökéletesen mutatta be a tizenkét hárítást, majd
a vágásokat és a szúrásokat. Az ezüstös penge úgy pörgött és csapott le,
akár egy szikrázó sasmadár. Suhogva, süvítve hasította a levegőt és
szikrázó fényével megvilágította a szoba homályát.
Memnon egy képzeletbeli ellenség nyaka felé irányuló, egyenes
szúrással fejezte be. Aztán a penge hegyét lába között a földre tette és
mindkét kezével a markolat gombjára támaszkodott.
– Jól megtanultad – bólintott Tanus. – Már nincs mit tanítanom neked.
Nyugodtan távozhatom.
– Itt várok veled – mondta Memnon.
– Nem. – Tanus kezével egy fáradt mozdulatot tett. – Téged e sivár
szoba falain túl vár a sorsod. Arra vezet utad, csak menj egyenesen előre és
vissza se nézz. Majd Taita itt marad velem. Vidd magaddal a lányt. Menj
Lostris királynőhöz és készítsd fel őt halálom hírére.
– Eredj békével, Tanus úr. – Memnonnak eszébe se jutott, hogy
hiábavaló vitával alacsonyítsa le ezt az ünnepélyesen komoly pillanatot.
Odament az ágyhoz és megcsókolta apja ajkát. Aztán megfordult, és
anélkül, hogy visszapillantott volna, kezében a kék karddal, nagy léptekkel
távozott a szobából.
– Menj, fiam, övezze dicsőség utadat – suttogta Tanus, majd arcát a
kőfal felé fordította. Én ágya lábánál ültem és a koszos kőpadlóra
meredtem. Nem akartam látni, amint egy olyan férfi, mint Tanus, sír.

Éjszaka dobok hangjára ébredtem, a sillukok durva fadobjainak zaja verte

fel odakünn a sötétséget. A gyászos silluk hangok vad halotti énekére
összeborzadtam a rémülettől.
A lámpás már majdnem végigégett, csurogva pislákolt az ágy mellett.
Különös árnyakat festett a mennyezetre, mintha csapkodó, lebegő
keselyűszárnyak lennének. Lassan, vonakodva léptem oda Tanushoz.
Tudtam, hogy a sillukok nem tévednek – az ilyesmit valahogy
csalhatatlanul megérzik.
Tanus úgy feküdt ott, ahogy utoljára láttam, arccal a fal felé fordulva, de
amikor megérintettem a vállát, éreztem, hogy teste kihűlt. Ez a zabolátlan,
fékezhetetlen lélek eltávozott. Az éjszaka hátralévő részében ott ültem
mellette, és sirattam, gyászoltam őt, miként sillukjai.
Hajnalban elküldtem a balzsamozókért.
A világ minden kincséért sem hagytam volna, hogy azok a durva
hentesek távolítsák el barátom zsigereit. Baloldalt, a lágyékán magam
végeztem el a bemetszést. Ez nem a balzsamozók csúnya, hosszú vágása
volt, hanem egy sebész finom munkája.
Ezen át húztam ki belső részeit. Ahogy Tanus hatalmas szívét a
kezemben tartottam, reszkettem. Olyan volt, mintha testének e kicsiny
dobozában még mindig érezném hatalmas erejének lüktetését. Mélységes
tisztelettel és szeretettel helyeztem vissza bordáinak ketrecébe, majd
elővettem minden tudásomat és a lehető legszebben varrtam össze oldalán
a mély vágást és mellkasán a kék kard ejtette, tátongó sebet.
Aztán fogtam a bronzkanalat és az orrán át felnyomtam, mígnem a járat
végén elértem azt a vékony csontfalat. Ezt a gyenge válaszfalat egyetlen
mozdulattal áttörtem és koponyaüregéből kikanalaztam azt a lágy anyagot.
Ezután már nyugodtan átadhattam testét a balzsamozóknak.
Bár nekem már nem volt mit tennem, mégis Adbar Seged hideg, komor
várában vártam ki Tanus mumifikálásának negyven, hosszú napját.
Visszatekintve rájövök, hogy nem volt ez más, mint gyengeség. Nem
bírtam volna elviselni úrnőm gyászának terhét, midőn hírét veszi, hogy
Tanus meghalt. Hagytam, hogy Memnon végezze el helyettem azt, mi jog
szerint az én kötelességem lett volna. Elrejtőztem a halottal akkor, amikor
az élőnek sokkal nagyobb szüksége lett volna rám. Mindig is gyáva voltam.
Nem volt koporsónk, melyben elhelyezhettük volna Tanus bebalzsamo-
zott testét. Később csináltam neki egyet, midőn végre Qebuiba, a flottához
értünk. Az etióp asszonyokkal készíttettem neki egy hosszú kosarat. A
kosár szövése olyan finom volt, hogy már-már vászonra emlékeztetett.
Ebben éppúgy megmarad a víz, akár egy égetett agyagedényben.

Levittük őt a hegyekből. Sillukjai könnyedén hordozták kiszáradt testének

súlyát. Egyfolytában versengtek egymással e megtiszteltetésért. Időnként,
miközben utunk mély szurdokokon és szélfútta hágókon át kanyargott, vad
siratódalaikat énekelték. Máskor meg azokat a harci dalokat, melyeket
Tanus tanított nekik.
E fárasztó út során, mindvégig mellette gyalogoltam. A csúcsokon
eleredt a zápor és mi teljesen átáztunk. A lezúduló víz elárasztotta a
gázlókat és mi csak kötelek segítségével tudtunk átúszni. Éjszakánként
Tanus szalmakoporsója ott állt sátramban a fekhelyem mellett. Hangosan
beszéltem hozzá a sötétben, mintha hallaná és válaszolhatna nekem, mint a
régi szép időkben.
Végül az utolsó hágón is átkeltünk és leereszkedtünk az előttünk
elterülő, hatalmas síkságra. Ahogy közeledtünk Qebui felé, úrnőm
szomorú karavánunk elé jött. Azon a szekéren érkezett, melyet Memnon
herceg hajtott.
Ahogy jöttek felénk a füves síkon át, megparancsoltam a silluk
halottvivőknek, hogy tegyék Tanus szalmakoposóját egy hatalmas
zsiráfakácia szétterülő ágai alá. Úrnőm leszállt a szekérről és a koporsóhoz
lépett. Egyik kezét rátette és fejét némán lehajtotta.
Döbbent rémülettel láttam, hogy a szomorúság mennyire tönkretette.
Hajába ősz csíkok vegyültek, tekintete tompa, fénytelen volt. Kihunyt
belőle a szikra, az öröm ragyogása. Rádöbbentem, hogy fiatalságának és
csodás szépségének napjai örökre elenyésztek. Immáron csupán egy
magányos, szomorúan gyászos jelenség volt. Fájdalma oly nyilvánvaló volt,
hogy bárki, aki ránézett, egy pillanatig sem kételkedett, nyomban tudta,
hogy az özvegyet látja.
Odamentem hozzá, hogy figyelmeztessem. – Úrnőm, nem szabad, hogy
gyászodat mindenki ily világosan lássa. Sosem szabad megtudniuk, hogy
számodra több volt, mint barát és sereged fővezére. Emlékére és
becsületére kérlek, mely oly drága volt számára, hogy fojtsd el könnyeidet.
– Nekem már nem maradt könnyem – válaszolt csöndesen. – Gyászom
könnyeit már mind kisírtam. Az igazságot kettőnkön kívül soha, senki nem
tudja meg.
Tanus szerény szalmakoporsóját a Hórusz lehelete rakterébe, a fáraó
pompás arany koporsója mellé helyeztük. Miként azt Tanusnak
megígértem, úrnőm mellett maradtam, míg gyászának szörnyű kínjai
lassanként belevesztek abba a tompa, örökkévaló fájdalomba, mely
immáron élete végéig társa maradt. Aztán parancsára visszatértem a
völgybe, hogy felügyeljem a fáraó sírjának végső munkálatait.
Úrnőm parancsát teljesítettem akkor is, amikor lejjebb a völgyben kivá-
lasztottam egy helyet, hol megépíthetem Tanus sírját. Bár megtettem min-
den tőlem telhetőt, hogy a rendelkezésemre álló anyagból és kézművesek-
ből a lehető legtöbbet hozzam ki, Tanus nyughelye mégis olybá tűnt
Mamose fáraó temetkezési palotája mellett, mint egy paraszt kunyhója.
Egy seregnyi kézműves dolgozott éveken át, hogy elkészüljenek azok a
csodás faliképek, melyek a fáraó sírjának folyosóit és föld alatti termeit
díszítették. A sír kamrái zsúfolásig voltak azzal a temérdek kinccsel, amit
Thébából hoztunk magunkkal.
Tanus sírja kapkodva, sietősen készült. Ő nem gyűjtött kincset élete
során, melyet az állam és a korona szolgálatában töltött. A falakra olyan
jeleneteket festettem, melyek földi létének egyes eseményeit ábrázolták,
amint hatalmas vadakra vadászik, csatázik a vörös bitorlóval és a
hikszoszokkal, majd végül megfestettem az utolsót is, amint
megrohamozza Adbar Seged erődjét. Nem mertem megmutatni jellemének
gyöngéden nemes vonásait, mint szerelmét úrnőm iránt és irántam
tanúsított rendíthetetlen barátságát. A királynő iránti szerelem árulás, egy
rabszolga barátsága pedig lealázó.
Mikor végre elkészültem, ott álltam egyedül Tanus szerény sírjában,
ahol az egész örökkévalóságot fogja tölteni, és hirtelen rettentő düh fogott
el, hogy csupán ennyit tehettem érte. Szememben ő sokkal nagyobb ember
volt, mint bármely fáraó, ki valaha is viselte a kettős koronát. Az a korona
az övé lehetett volna, és ha nem utasítja vissza, az övé is kellett volna,
hogy legyen. Számomra inkább ő volt a király és nem a fáraó.
Ekkor villant fel bennem először a gondolat. Olyan lehetetlenül
botrányosnak tűnt, hogy nyomban elvetettem. Már az is szörnyű árulásnak
és megbotránkoztató bűnnek számít az emberek és az istenek szemében, ha
az ember komolyan fontolóra veszi.
Mindazonáltal az elkövetkezendő hetek során a gondolat minduntalan
visszatért és újból befészkelte magát fejembe. Tanusnak oly sokkal
tartoztam és a fáraónak oly kevéssel. Még az sem nagy ár, ha ezért örök
kárhozatra ítéltetem. Nekem életem során ennél jóval többet adott Tanus.
Egyedül nem tudtam véghezvinni. Segítségre volt szükségem, de kihez
fordulhattam volna? Nem számíthattam sem Lostris királynőre, sem a
hercegre. Úrnőmet kötötte a fáraónak tett esküje, Memnon pedig nem tudta,
hogy a kettő közül melyik volt az igazi apja. Nem mondhattam meg neki,
hisz akkor megtörtem volna Tanusnak tett eskümet.
Végül csupán egyetlen ember maradt, aki majdnem annyira szerette
Tanust, mint én, nem félt se istentől, se embertől, és rendelkezett azzal a
nyers erővel, ami belőlem hiányzott.
– Szét szaros hátsófelére! – harsogta nevetve Kratas úr, amikor
feltártam előtte tervemet. – Ilyen tervet rajtad kívül senki sem eszelhetett ki.
Nincs is nálad nagyobb gazfickó, Taita, de én szeretlek, amiért még egy
utolsó lehetőséget adsz nekem, hogy kifejezhessem Tanus iránti
tiszteletemet.
Aztán kettesben mindent gondosan megterveztünk. Én még arról sem
feledkeztem meg, hogy a Hórusz lehelete rakterének bejárata előtt álló
őröknek leküldjek egy kancsó bort, amit jól megfűszereztem az altatóvirág
porával.
Amikor aztán Kratasszal végül beléptünk a hajó gyomrába, ahol a két
koporsó állt, eltökéltségem megingott. Éreztem, hogy Mamose fáraó Kaja
figyel a sötét homályból, és tudtam, fenyegető szelleme követni fog életem
hátralévő napjai során, hogy megbosszulja ezt a szentségtörést.
A nagydarab, nyersen egyenesen Kratasnak nem voltak ilyen aggályai
és olyan lendülettel dolgozott, hogy az éjszaka folyamán többször is
figyelmeztetnem kellett, ne csapjon akkora zajt, midőn sorban kinyitottuk a
királyi koporsó aranyfedeleit és kiemeltük a király múmiáját.
Tanus magasabb volt, mint a fáraó, de szerencsére a koporsókészítők
hagytak nekünk némi helyet és a balzsamozás során egy kicsit Tanus teste
is összezsugorodott. De még így is kénytelenek voltunk több réteg vásznat
letekerni róla, hogy kényelmesen belehelyezhessük a nagy aranykoporsóba.
Motyogva bocsánatot kértem Mamose fáraótól, amint beemeltük az
egyszerű fakoporsóba, mely kívülről Egyiptom Nagy Oroszlánjának festett
képét viselte. Itt maradt még hely, így mielőtt lezártuk volna, beletömtük
azt a vászonpólyát, amit Tanusról letekertünk.

Miután véget értek az esőzések, és beköszöntött a hűvös évszak, úrnőm

elrendelte, hogy a temetési menet induljon el Qebuiból a sír völgye felé.
Memnon herceggel az élen, az első szekérhadosztály vezetett minket.
Ezt ötven, Mamose fáraó halotti kincseivel megrakott szekér követte. A
királyi özvegy, Lostris királynő azon a szállítószekéren utazott, mely az
aranykoporsót vitte. Örömmel láttam, hogy ezt az utolsó utat annak a
férfinak a társaságában teszi meg, akit szeretett, még akkor is, ha ő maga
nem tud róla. Láttam, hogy többször is hátra-hátrapillant a hosszú karaván
vége felé, mely legalább öt mérföldnyi hosszan, gyászos lassúsággal
kúszott át a síkon.
Az oszlop végén haladó szekér nyomában, mely a könnyebb fakoporsót
vitte, a silluk ezred vonult. Pompás hangjuk, mely a végső búcsú dalát
énekelte, az oszlop elején is tisztán hallatszott. Biztos voltam benne, hogy
Tanus is hallja őket, és tudja, hogy kinek szól a dal.
Amikor végre elértük a sír völgyét, az aranykoporsót elhelyezték a királyi
sírhely bejárata előtti szent sátor alatt. A sátor tetejének vásznát a Halottak
könyvéből vett idézetek és jelenetek díszítették.
Két külön temetés volt. Az első volt a kisebb, Egyiptom Nagy Oroszlán-
jának búcsúztatása. A második a nagyobb, a díszesebb, királyi temetés.
Így, három nappal azután, hogy megérkeztünk a völgybe, a fakoporsót
elhelyezték abban a sírban, melyet Tanusnak készítettem, majd Hórusz,
Tanus pártfogó istenének papjai megszentelték és végül lezárták.
E szertartás során úrnőmnek sikerült elfojtania gyászát és nem látszott
rajta más, mint az az illő szomorúság, amit egy királynő érezhet hűséges
szolgája iránt, bár én tudtam, hogy most belül, bensejének mélyén valami
meghal, ami soha többé nem születik újjá.
A völgy egész éjjel a silluk ezred énekétől visszhangzott, amint
gyászolták azt az embert, ki immáron egyik istenükké vált. Csatában még
ma is az ő nevét kiáltják.
Tíz nappal az első temetés után az aranykoporsót felhelyezték a fából
készült szánra és bevontatták a hatalmas, királyi sírba. Háromszáz
rabszolga megfeszített munkájára volt szükség ahhoz, hogy a koporsót
sikerüljön végigvinni a kanyargós folyosókon. A sírt oly pontosan
terveztem, hogy csupán egy tenyérnyi hely maradt a koporsó oldala és
teteje meg a folyosó kőfalai között.
Hogy elriasszam a sírrablókat és mindenkit, kik megszentségtelenítenék
a királyi sírt, egy alagút-útvesztőt építettem a hegy alá. A sziklafalba vájt
bejárattól egy széles folyosó vezetett egyenest egy lenyűgöző sírboltba,
melyet csodás falfestmények díszítettek. A kamra közepén egy üres
gránitszarkofág állt, melynek tetejét látványosan félrelöktük. Az első
sírrabló, ki ide belép, azt hiszi majd, hogy elkésett, valaki már járt itt előtte
és kifosztotta a sírt.
Valójában azonban volt ott még egy alagút, mely jobbra kanyarodott el
a bejárati folyosótól. Ennek bejáratát úgy lepleztük, mintha a halotti kin-
csek egyik kamrája lenne. A koporsót be kellett helyezni és fordítani ebbe
a második folyosóba. Innen az ember a hamis járatok és álsírkamrák út-
vesztőjébe jutott, melyek egyre kanyargósabbak és tekervényesebbek lettek.
Összesen négy sírkamra volt, de ezek közül három örökre üresen maradt.
Aztán volt még három rejtekajtó és két függőleges akna. Ezek egyikében a
koporsót fel kellett emelni, a másikban meg leereszteni.
Tizenöt napig tartott, mire a koporsót lépésről lépésre végigvittük ezen
az útvesztőn és végre elhelyeztük végső nyughelyére. E sírbolt
mennyezetének és falainak festéséhez elővettem minden tudásomat és
tehetségemet, amivel az istenek megáldottak. A falakon nem maradt üresen
egy körömnyi hely se, minden tele volt színnel és mozgással.
A sírkamrából öt raktárkamra nyílt. Ezekben helyeztük el azt a
temérdek kincset, amit Mamose fáraó élete során felhalmozott, már-már
koldusbotra juttatva Egyiptomunkat. Én vitába szálltam úrnőmmel,
mondván, hogy ezt a kincset, ahelyett, hogy a föld alá temetnénk, fel kéne
használnunk, hogy fizessük a sereget és felkészüljünk a ránk váró
küzdelemre, hogy kiűzhessük a hikszosz zsarnokot, s felszabadíthassuk
földünket és népünket.
– Ez a kincs a fáraóé – felelte. – Mi is fölhalmoztuk a magunk kincsét,
itt ez a temérdek arany, rabszolga és elefántcsont, amit Kús földjén
szereztünk. Az nekünk elég lesz. Hadd vigye magával az isteni Mamose
azt, ami az övé – szavamat adtam rá, megfogadtam neki.
Imigyen a tizenötödik napon elhelyeztük az aranykoporsót a szarko-
fágban, amit az itteni sziklából véstünk ki. Emelők és kötelek rendszerének
segítségével fölé emeltük a nehéz tetőt, majd a helyére eresztettük.
Ezután bejött a sírba a királyi család, a papok és a nemesek, hogy
elvégezzék az utolsó szertartásokat.
Úrnőm és a herceg a szarkofág fejénél állt, miközben a papok monoton
hangon dünnyögték a Halottak könyvéből vett varázsigéket és idézeteket.
A lámpások kormos füstjétől és a kis helyen összezsúfolódott
embertömegtől a levegő megromlott és hamarosan alig lehetett lélegezni.
A halovány sárga fényben láttam, hogy úrnőm elsápad és
verítékcsöppek gyöngyöznek homlokán. Gyorsan átfurakodtam a tömött
sorokon, s így még idejében odaértem hozzá, pont akkor, amikor
megtántorodott és összeesett. Sikerült elkapnom, még mielőtt beverte
volna a fejét a szarkofág gránitszélébe.
Hordágyon vittük ki a sírból. A friss, hegyi levegőn gyorsan magához
tért, de én azért ágyba parancsoltam, így a nap hátralevő részét a sátrában
töltötte.
Aznap este csöndesen, elgondolkodva feküdt, amíg elkészítettem neki
gyógyfőzetét, majd miután megitta, halkan azt mondta nekem: – Valami
egészen különös érzés kerített ma hatalmába. Ahogy ott álltam a fáraó
sírjában, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha Tanus egészen közel lenne
hozzám. Éreztem, amint a keze megérinti arcomat és hallottam a hangját,
amint halkan a fülembe duruzsol. És akkor ájultam el.
– Ő mindig is közel lesz hozzád, mindig melletted lesz – mondtam neki.
– Ezt én is így hiszem – jelentette ki úrnőm egyszerűen.
Most már tisztán látom, bár akkor még nem láttam, hogy hanyatlása
azon a napon kezdődött el, amikor Tanust a sírba tettük. Akkor vesztette el
az élet örömét és a kedvet ahhoz, hogy folytassa.

Másnap a kőművesekkel és egy csapatnyi rabszolgával visszamentem a

királyi sírba, hogy lezárjuk az ajtókat meg az aknákat, és felszereljük
azokat a szerkezeteket, melyek a sírkamra védelmét szolgálták.
Ahogy visszafelé vonultunk a járatok útvesztőjén, fortélyosan
elhelyezett kövekkel meg gipsszel sorra elzártuk a rejtekajtókat, végül
pedig a falra képeket festettünk. Lezártuk a függőleges aknák száját is úgy,
hogy sima padlónak és mennyezetnek tűntek.
Sziklaomlásokat is helyeztem el, melyek nyomban elindulnak, ha valaki
a kövezet egy lazán lerakott lapjára lép, a függőleges aknákat pedig
telezsúfoltam fagerendákkal. Ezek majd az évszázadok során bomlásnak
indulnak és a gombák elemésztik őket, így aztán olyan ártalmas gázokat
fejlesztenek majd, hogy megfullad tőle minden betolakodó, akinek sikerül
átjutnia a rejtekajtókon.
Ám mielőtt mindezt megtettük volna, bementem magába a sírkamrába,
hogy elbúcsúzzam Tanustól. Egy hosszú, vászonlepedőbe csomagolt
batyut vittem magammal. Amikor utoljára álltam meg a királyi szarkofág
mellett, minden munkást kiküldtem. Én leszek a legutolsó, ki elhagyja a
sírt és utánam a bejáratot lezárjuk.
Amikor magamra maradtam, kinyitottam a magammal hozott csomagot.
Kivettem belőle a hosszú íjat, a Lantanát. Tanus úrnőm után nevezte el így
és én csináltam neki. Ez az utolsó ajándék, amit kettőnktől kapott.
Rátettem koporsójának lezárt kőfedelére.
A csomagban volt még valami. Az a fából készült usébti figura, amit én
faragtam. Letettem a szarkofág lábához. Miközben faragtam, három
réztükröt állítottam fel, hogy minden szögből tanulmányozhassam
vonásaimat, s így hű képmásom legyen. A bábu egy aprócska Taita volt.
Talapzatára a következő szavakat véstem: „A nevem Taita. Orvos
vagyok és költő. Építész vagyok és filozófus. A barátod vagyok. Majd én
felelek helyetted.”
Ahogy elindultam kifelé a sírból, a bejáratnál még egy pillanatra
megálltam és még egyszer, utoljára visszanéztem.
– Búcsúzom tőled, öreg barátom – mondtam. – Életem gazdagabb, mert
ismerhettelek. Várj reánk a túlsó oldalon.

Még hónapokig tartott, míg befejeztem a munkát a királyi síron. Ahogy

visszafelé vonultunk az útvesztőben, személyesen ellenőriztem minden
lezárt ajtót és minden titkos szerkezetet, amit magunk mögött hagytunk.
Egyedül voltam, mivel úrnőm és a herceg felmentek a hegyekbe, Prester
Beni-Jon erődjébe. Velük ment az egész udvar, hogy felkészüljenek
Memnon és Masara esküvőjére. Hui kísérte el őket, hogy kiválassza az
etióp ménesből azokat a lovakat, melyek még megillettek minket, amiért
lerohantuk Abdar Segedet és kiszabadítottuk Masarát.
Amikor végül befejeztem a munkát a síron és munkásaim lezárták a
sziklafalba vájt, külső bejáratot, magam is útra keltem a hegyek felé, át
azokon a hideg és szeles hágókon. Nyugtalan voltam, hisz nem akartam
lekésni az esküvői ünnepségről, de meglehetős késéssel indultam. A sír
befejezése tovább tartott, mint terveztem. Olyan erős iramban hajtottam,
amennyire csak a lovak bírták.
Öt nappal az esküvő előtt értem oda Prester Beni-Jon palotájába és
egyenesen az erődnek abba a szárnyába mentem, ahol úrnőm és kísérete
volt elszállásolva.
– Azóta nem volt mosoly az arcomon, amióta utoljára láttalak, Taita –
üdvözölt úrnőm. – Énekelj nekem. Mesélj történeteket. Nevettess meg.
Ez nem volt épp könnyű feladat, hisz a mélabú mélyen beköltözött
lelkébe és az igazat megvallva én sem voltam valami jókedvű. Éreztem,
hogy többről van szó nála, nem csupán szomorúságról. Hamarosan fel is
hagytunk egymás felvidításával és nekiláttunk, hogy megvitassuk az
államügyeket.
Meglehet, hogy ez egy szerelmi házasság volt, rokon lelkek istenek által
megáldott találkozása, már ami a két szerelmest illeti, de számunkra, a
többiek számára, Memnon és Masara egybekelése királyi házasságkötés
volt, szerződés két nép között. Egyezményekről és szerződésekről kellett
tárgyalni, dönteni kellett a hozományról és fel kellett vázolni a kereske-
delmi egyezményeket a királyok királya, Akszum uralkodója és Egyiptom
kormányzó uralkodója, a két királyság kettős koronájának viselője között.
Amint azt sejtettem, úrnőm eleinte nemigen volt elragadtatva attól, hogy
egyetlen fia feleségül vegyen egy más fajtából származó, idegen nőt.
– Mindenben különböznek egymástól, Taita. Más isteneket tisztelnek,
más a nyelvük, a bőrük színe – jaj! bárcsak egy, a mi népünkből való lányt
választott volna.
– Meg fogja tenni – nyugtattam meg úrnőmet. – Majd feleségül vesz
ötven vagy tán száz egyiptomit is. És lesznek majd líbiai, hurri és hikszosz
feleségei is. Lesznek feleségei minden fajból és népből, melyeket a
jövőben leigáz, kusiták, hettiták, asszírok...
– Ne bosszants már, Taita. – Ahogy lábával dobbantott, úgy tűnt,
mintha visszatért volna belé valami a régi tűzből. – Nagyon is jól tudod,
hogy miről beszélek. A többi házasság az mind államügy lesz. Ám ez, az
első, két szív házassága.
Úrnőmnek igaza volt. Memnon és Masara közt immáron virágzott az a
szerelem, melynek ígéretes bimbója évekkel ezelőtt, azon a folyóparton
született meg, néhány röpke pillanat alatt.
Ezekben a napokban különleges kiváltságom volt, hogy rendkívül közel
állhattam hozzájuk. Mindketten elismerték szerepemet és hálásak voltak
nekem, amiért összehoztam őket. Mindkettőjüknek régi barátja voltam,
olyasvalaki, akiben korlátlanul bízhattak.
Én nem osztottam úrnőm kételyeit. Bár a két fiatal valóban különbözött
egymástól mindabban, amit felsorolt, ám a szívüket hasonló elemekből
ötvözték. Mindkettőjükben volt elhivatottság, tüzes szenvedély és egy
csipetnyi könyörtelenség meg kegyetlenség, amire egy uralkodónak
szüksége van. Összeillettek, igazi sólyompár voltak. Tudtam, hogy Masara
nem fogja letéríteni Memnont sorsának, küldetésének útjáról, sőt inkább
bátorítja, még nagyobb igyekezetre fogja buzdítani. E házasság létrejöttéért
végzett munkámmal tökéletesen elégedett voltam.
Egy vakítóan szép, hegyvidéki napon, miközben a környező lankákról
húszezer etióp és egyiptomi férfi meg nő figyelte őket, Memnon és Masara
ott álltak a folyóparton és összetörték azt a vizeskancsót, amit Ozirisz
főpapjai töltöttek meg a gyermek Nílus vizével.
Az ifjú házasok vezették le a hegyről a hercegnő hozományával és a két
nép szövetségét, rokonságát megpecsételő ajándékokkal teli karavánt.
Hui és lovászai ötezer lóból álló ménest hajtottak mögöttünk. Ezek
némelyike fizetség volt katonai szolgálatainkért, a többi pedig része
Masara hozományának. Ám még mielőtt elértük volna Qebuit, a két folyó
összefolyását, sötét foltot láttunk magunk előtt a síkon, mintha egy felhő
vetne árnyat a füves mezőkre – a nap azonban ragyogón sütött a tiszta,
felhőtlen égből.
A gnúcsordák tértek vissza, ismét elérkezett éves vándorlásuk ideje.
A gnúkkal való érintkezés nyomán a sárga fojtogató kór heteken belül
úgy söpört végig új, etióp lovaink között, akár a magas hegyekből lezúduló,
sebes áradat a völgyön.
Természetesen Huival számítottunk rá, hogy ez fog történni, amikor a
gnúk visszatérnek, ezért megtettük a kellő előkészületeket. Minden
lovásznak és hajtónak megtanítottuk a légcsőmetszést és azt, hogyan
kezeljék a sebet forró gyantával a gennyedés ellen, egészen addig, míg az
állatnak esélye van rá, hogy felépüljön a fojtogató kórból.
 Heteken át egyikünk sem aludt túl sokat, de végül új lovaink közül
kevesebb mint kétezer pusztult bele a betegségbe, és mielőtt a Nílus ismét
megáradt volna, a túlélők már elég erősek voltak ahhoz, hogy a szekerek
elé fogjuk őket és megkezdjük kiképzésüket.

Midőn eljött a következő áradás, a papok mind saját istenüknek mutattak

be áldozatot a folyóparton, majd az előjelek alapján megmondták, hogy mi
vár ránk az előttünk álló évben. Voltak, akik az áldozati bárány beleiből
jósoltak, mások a vadmadarak röptét figyelték, és olyanok is voltak, kik a
Nílus vizével telimért edényekbe meredtek. Mind a maga módján jövendölt.
Lostris királynő Hápinak áldozott. Bár ott voltam vele és a gyülekezettel
együtt, végigcsináltam a szertartást, a szívem azonban másutt járt. Én
Hórusz népéhez tartozom, csakúgy, mint Kratas úr és Memnon herceg.
Istenünknek arannyal és elefántcsonttal áldoztunk, majd imánkban
útmutatásáért könyörögtünk.
Hogy az istenek véleménye megegyezzék, az éppoly szokatlan köztük,
mint az emberek között. Mindazonáltal ez az év különbözött minden addig
általam ismert évtől. Anubisz, Thot és Nut istennő kivételével az ég urai
mind egyhangúlag szóltak. Az a három, Anubisz, Thot és Nut, mind kisebb
istenségek. Tanácsuktól nyugodtan eltekinthetünk. A nagy istenek, Ámon-
Ré, Ozirisz, Hórusz, Hápi, ízisz és még kétszáz másik, nagyok és kicsik
egyaránt, mind ugyanazt a tanácsot adták: „Itt az idő, hogy visszatérjetek
Kemit szent, fekete földjére.”
Kratas úr, ki a szíve mélyén pogány és természetét tekintve kihívóan
hitetlen volt, azt mondta, az egész papság összeesküdött, hogy egyazon
szavakat adják pártfogó isteneik szájába. Bár ezen istenkáromlás hallatán
hangot adtam döbbent felháborodásomnak, titkon hajlottam rá, hogy
osszam Kratas nézetét.
A papok kényelmes, a fényűző életet kedvelő emberek és mi már közel
két évtizede éltük a vándorok és harcosok kemény életét Kús vad földjén.
Azt hiszem, ők még úrnőmnél is jobban vágytak szép Thébánk után. Talán
nem is az istenek, hanem maguk az emberek adták nekünk ezt a tanácsot,
hogy forduljunk északnak és térjünk vissza.
Lostris királynő összehívta a magas államtanácsot, majd miután
megtette bejelentését, melyben szentesítette az istenek parancsát, a
nemesek és a papok állva, egy emberként ünnepelték. Én legalább oly
hangosan és hosszan éljeneztem, mint bármelyikük és aznap éjjel Thébáról
álmodtam. Álmaim tele voltak azon távoli napok képeivel, amikor Tanus,
Lostris és jómagam még fiatalok és boldogok voltunk.
Seregünknek Tanus halála óta nem volt fővezére, így a haditanács titkos
választásra ült össze. Természetesen én nem vehettem részt ezen a
gyűlésen, de úrnőm elmondott nekem minden szót, ami a haditanácson
elhangzott.
Hosszas érvelések és viták után, a parancsnokságot Kratasnak ajánlották
fel. Ő meg ott állt előttük forradásokkal teli, őszülő fejével, akár egy öreg
oroszlán és felhangzott harsogó nevetése, majd azt mondta: – Én katona
vagyok. Tudom hűségesen követni parancsnokom. Vezetni azonban nem
tudok. Adjátok nekem a silluk sereg parancsnokságát és azokkal egy
embert követek a halálig, sőt még azon is túl. – Azzal kivonta kardját és a
hercegre mutatott. – Ő az az ember, kit követni fogok. Éljen Memnon!
Örökké éljen.
– Örökké éljen! – kiáltották a többiek és úrnőm elmosolyodott. Mi
ketten ezt pontosan így terveztük el.
Huszonkét évesen Memnon herceg Egyiptom Nagy Oroszlánjának
rangjára emelkedett és ő lett seregeinek főparancsnoka. Nyomban neki is
látott, hogy megtervezze a Visszatérést.
Bár rangom szerint csupán a királyi ménes főlovászmestere voltam,
mégis Memnon herceg vezérkarához tartoztam. Gyakran fordult hozzám,
hogy segítsek neki megoldani a felmerülő utánpótlási és szállítási
problémákat. Napközben én hajtottam szekerét és fejünk felett ott lobogott
a kék jelzőzászlócska, miközben szemlét tartott seregei felett és vezette
hadgyakorlataikat.
Sok éjszakán át ültünk együtt hármasban, a herceg, Kratas meg én egy
kancsó bor mellett, hogy részletesen megvitassuk a Visszatérést. Ilyenkor
Masara hercegnő velünk virrasztott és saját kecses, barna kezével töltötte
meg kupáinkat. Aztán letelepedett Memnon lába elé a báránybőr párnákra
és figyelt minden szavunkra. Valahányszor tekintetünk találkozott, Masara
rám mosolygott.
Legfőbb gondunk az volt, hogy visszafelé a folyón valamiképp elkerül-
jük a kataraktákon való veszélyes és fárasztó átkelést. Ezeken csupán az
áradás idején lehet áthajózni, ami haladásunknak korlátokat szabna.
Én azt javasoltam, hogy az ötödik katarakta alatt építsünk egy újabb,
bárkákból álló flottát; ezekkel elszállíthatnánk a sereget addig a pontig,
ahonnan a sivatagon átkelve, levághatjuk a folyó nagy, hurokszerű
kanyarulatát. Amikor az első katarakta felett ismét elérjük a folyót, újból
építünk egy rajnyi gyors, harci gályát, meg bárkákat, melyeken lejutunk
Elephantine-ba.
Biztos voltam benne, ha jól időzítünk és sikerül gyorsan átkelnünk a
zuhatagokon, akkor meglephetjük az Elephantine-ban horgonyzó hikszosz
flottát, amivel fájdalmas csapást mérhetünk az ellenségre és zsákmányolha-
tunk annyi gályát, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy megnöveljük
hadiflottánk erejét. Ha már egyszer sikerült biztonsággal megvetni a
lábunkat, akkor a katarakta szurdokán át lehozhatjuk a gyalogságot meg
harci szekereinket, hogy Egyiptom árterein harcba szállhassunk a
hikszoszok ellen.
A Visszatérés első szakaszát a következő áradáskor kezdtük el.
Qebuiban, mely oly sok éven át volt fő székhelyünk, csupán helyőrséget
hagytunk. Qebui csupán a birodalom egyik előretolt kereskedelmi állomása
lesz. Kús és Etiópia kincsei e raktáron át folynak majd északra, Théba felé.
Miután a főflotta elindult északnak, Hui, én, ötszáz lovász meg egy
szekérosztag, hátramaradtunk, hogy bevárjuk a vándorló gnúk visszatértét.
Szokás szerint most is váratlanul jelentek meg, hirtelen egy hatalmas,
fekete folt kezdett terjedni a szavanna arányló füvén. Mi a szekerekkel
elébük mentünk.
Nem volt nehéz elfogni ezeket az esetlen állatokat. A szekérrel beértük
őket, majd ahogy melléjük kerültünk, hurkot dobtunk csúnya fejükre. A
gnúk nem voltak oly gyorsak és bátrak, mint lovaink. Alig küzdöttek
valamit a kötél ellen, aztán beletörődtek a fogságba. Tíz napon belül több
mint hatezret zsúfoltunk össze abban a Nílus-parti karámban, amit
pontosan ezért építettünk.
Itt a karámban mutatkozott meg leginkább, hogy mennyire híján vannak
erőnek és kitartásnak. Százával hullottak el, anélkül, hogy pusztulásuknak
bármi oka lett volna. Kedvesen, gyöngéden bántunk velük. Úgy etettük,
itattuk őket, ahogy lovainkat. Vad, vándorló szellemük azonban mintha
nem bírta volna el a béklyót, így aztán súlya alatt elenyésztek.
A végén a befogott állatoknak több mint a felét elvesztettük, és még sok
pusztult el a hosszú, észak felé vezető úton.

Két teljes évvel azután, hogy Lostris királynő elrendelte a Visszatérést,

népünk a Nílus keleti partján, a negyedik katarakta felett gyülekezett. Ott
állt előttünk a folyó nagy kanyarulatát átszelő, sivatagi út.
Az előző év során szállítószekerek karavánjai indultak útnak innen.
Mindegyikük a Nílus vizével színültig töltött, fadugóval és forró viasszal
lezárt, hatalmas agyagkorsókkal volt megrakodva. E poros úton tíz
mérföldenként itatóhelyeket állítottunk fel. Ezek mindegyikén harmincezer
korsó vizet ástunk el, nehogy a kegyetlenül tűző nap sugarai megrepesszék
és szétvessék az agyagedényeket.
 Közel ötvenezren voltunk és legalább ugyanennyi állatot kellett
ellátnunk, beleértve az én befogott, sorvadozó gnúcsordámat is. A folyótól
minden este újabb és újabb vízhordó szekerek indultak el. Szüntelenül úton
voltak, hogy teljesítsék véget nem érő feladatukat.
A folyóparton várakoztunk, hogy felkeljen az újhold, mely világít majd
utunk során, míg átszeljük a vadont. Bár ezt az átkelést az év leghűvösebb
szakára terveztük, a nap azonban még ilyenkor is oly hevesen tűz, hogy
abba az ember s állat egyaránt belehalna. Ezért volt az, hogy mindig csak
éjszaka lehettünk úton.
Két nappal azelőtt, hogy nekivágtunk volna a sivatagnak, úrnőm így
szólt hozzám: – Taita, mikor is halásztunk együtt utoljára a folyón?
Készítsd elő a szigonyaidat meg a csónakot.
Tudtam, hogy valami nagyon fontos dologról lehet szó, amit szeretne
megbeszélni velem. Addig sodródtunk lefelé a zöld vizén, mígnem a
túlparton, hol kellő távolságra voltunk minden kíváncsiskodó fültől,
találtam egy fűzfát, melyhez odaköthettem a csónakot.
Először közelgő sivatagi utunkról beszéltünk, majd arról, hogy vajon
mikor térhetünk vissza Thébába.
– Mikor láthatom meg ismét ragyogó falait, Taita? – sóhajtott fel úrnőm,
mire én csak annyit tudtam felelni, hogy nem tudom.
– Ha az istenek kegyesek, akkor a következő áradáskor, midőn a Nílus
vize átviszi hajóinkat az első kataraktán, már Elephantine-ban lehetünk.
Ezt követően szerencsénk forgandó lesz, hol apad, hol duzzad majd, mint a
folyó, miként azt a háború fordulatai diktálják.
Mindazonáltal nem ez volt az oka annak, hogy kihozott a folyóra,
másról akart beszélni velem és most szeme könnyben úszott, ahogy
megkérdezte tőlem: – Mennyi ideje már annak, hogy Tanus eltávozott
közülünk, Taita?
Elcsukló hangon feleltem neki: – Már több mint három éve, úrnőm,
hogy elindult az örök boldogság földjére.
– Akkor sok-sok hónappal több az már, hogy utoljára a karjai közt
feküdtem – tűnődött és én rábólintottam. Nem tudtam pontosan, hogy
kérdéseivel hova akar kilyukadni.
– Azóta szinte minden éjjel vele álmodom, Taita. Lehetséges, hogy
visszatért volna, s míg én aludtam, magját ménemben hagyta?
– A világon minden lehetséges – válaszoltam óvatosan. – Az emberek-
nek azt mondtuk, hogy Tehuti és Bekatha ily módon fogantak. Mindazon-
által, az igazat megvallva, eddig még sosem hallottam ilyen esetről.
 Egy darabig mindketten hallgattunk, miközben úrnőm belógatta kezét a
vízbe, majd kiemelte és figyelte, amint ujja végéről lecsöppennek a
vízcseppek. Aztán anélkül, hogy rám nézett volna, ismét beszélni kezdett.
– Azt hiszem, ismét gyermekem lesz – suttogta. – Vörös holdam elapadt, s
kiszáradt.
– Úrnőm – válaszoltam csöndesen és tapintatosan –, közeledik
életedben az az idő, midőn méhednek folyama lassanként kiszárad. – A mi
egyiptomi asszonyaink olyanok, mint a sivatagi virágok, melyek korán
nyílnak, de éppily gyorsan el is hervadnak.
Úrnőm a fejét rázta. – Nem, Taita. Ez nem az. Érzem, hogy a gyermek
növekszik bennem.
Némán meredtem rá. Ismét éreztem, amint a tragédia szárnya
könnyedén megérint és szele felborzolta a szőrt karomon.
– Felesleges megkérdened, hogy ismertem-e más férfit. – Ezúttal
egyenesen a szemembe nézett, úgy beszélt. – Tudod, hogy nem.
– Ezt jól tudom. Mégsem hiszem, hogy egy szellem teherbe ejthetett,
bármily kedves és szeretettel fogadott szellem is legyen. Talán egy újabb
gyermek utáni vágy termékenyíthette meg képzeletedet.
– Tapintsd meg méhemet, Taita – parancsolta. – Ez egy élő valami itt
bennem. Nap mint nap növekszik.
– Majd este, fülkéd zárt falai között. Nem itt a folyón, hol bármely
fürkésző szem megláthat minket.

Úrnőm meztelenül feküdt lepedőin, miközben én először arcát, majd testét

vettem szemügyre. Midőn egy férfi szemével néztem, számomra még
mindig szép volt, de orvosként tisztán láttam, hogy az évek és a vadonbéli
élet nehézségei kegyetlenül rajta hagyták nyomukat. Haja immáron inkább
ezüstfehér volt, mintsem fekete, és a gyász meg az uralkodás gondjai
homlokára vésték zord üzenetüket. Megöregedett.
Teste három életet hordozott és hozott a világra. De mellei most üresek
voltak, nem duzzadt bennük egy újabb terhesség éltető teje. Sovány volt.
Ezt már korábban észre kellett volna vennem. Ez a soványság
természetellenes volt, már-már beteges véznaság. Ám a hasa, akár egy
halovány elefántcsont gömb, duzzadtan domborodott, s ez sehogy sem
illett aszottan vékony karjához és lábához.
Kezemet könnyedén a hasára tettem, azokra az ezüstös csíkokra, hol a
bőr egykoron kitágult, hogy helyet adjon örömteli terhének. Éreztem benne
azt a valamit, de nyomban tudtam, hogy ujjaim nem életet tapintanak. Ez
maga volt a halál.
 Nem találtam szavakat. Elfordultam, majd kimentem a fedélzetre és
felnéztem a csillagokra. Mind hideg volt és rettentő távoli. Az istenekhez
hasonlóan ez őket sem érdekelte. Hasztalan lett volna hozzájuk fordulni,
sem az istenek, sem a csillagok nem segítettek.
Ismertem ezt a valamit, ami ott növekedett úrnőm testében. Éreztem én
ezt már más asszonyokban is. Amikor meghaltak, felnyitottam halott
méhüket és láttam azt a valamit, ami halálukat okozta. Ez a szörnyű és torz
valami nem emlékeztet semmire, ami emberi vagy akár állati lenne.
Alaktalan, vöröslő gömbölyűség, egy mérges hústömeg. Ez a dolog Szét
teremtménye.
Hosszú időbe telt, míg sikerült annyira összeszednem a bátorságomat,
hogy visszatérjek a fülkébe.
Úrnőm egy köntössel takarta be magát. Ott ült az ágya közepén és csak
nézett rám azzal a hatalmas, sötétzöld szemével, ami sosem öregedett meg.
Most olyan volt, mint az a kicsi lány, akit egykoron ismertem.
– Úrnőm, miért nem szóltál nekem a fájdalomról? – kérdeztem
csöndesen.
– Honnan tudsz a fájdalomról? – suttogta. – Megpróbáltam leplezni
előtted.

Karavánunk elindult a sivatagon át, nekivágtunk a holdfényben ezüstösen

csillogó homoknak. Úrnőm időnként mellettem gyalogolt, miközben a
hercegnők a kalandtól izgatottan, nevetve ugrándoztak mellettünk. Máskor,
amikor a fájdalom túl gyötrő volt, úrnőm azon a szekéren utazott, melyet
úgy szereltem fel, hogy minden kényelme meglegyen. Olyankor ott ültem
mellette és addig fogtam a kezét, míg az altatóvirág pora megtette
varázslatos hatását és enyhülést hozott neki.
Minden éjjel csupán a következő itatóhelyig mentünk az úton, amit már
alaposan kitaposott az előttünk járt több ezernyi szekér. A hosszú nappalok
során a szekerek sátra alatt hevertünk és el-elszunnyadtunk a tikkasztó
hőségben.
Már harminc napja úton voltunk, midőn egy hajnalon rendkívüli látvány
tárult szemünk elé. Egy testetlen vitorlát láttunk a sivatagban, amint a
homokban szelíden siklik dél felé. Még sok mérföldet kellett megtennünk,
hogy végre lássuk, mekkorát tévedtünk. A gálya testét eltakarta szemünk
elől a Nílus partja és a homokbuckák mögött öröktől fogva ott folyt a folyó.
Átszeltük a hurkot.
Memnon herceg és teljes legénysége köszöntött ott minket. Az új gályák
raja már szinte teljesen fel volt szerelve. Ezek egyikének vitorlája volt az,
amit elsőként észrevettünk, midőn ismét közeledtünk a folyóhoz. Minden
pallót és árbocot Kús hatalmas síkságain vágtak ki és fűrészeltek fel, majd
átszállították a folyó hurokkanyarulatán. A szekereket már mind
összeállították. Hui átterelte a lovakat a sivatagon, a takarmányt pedig
szállítószekereken hozták velük. Még gnúim is ott vártak rám, karámba
zárva, a folyóparton.
Bár az asszonyokat és a gyerekeket szállító szekerek karavánjai még
úton voltak, népünk java része már átért. Olyan vállalkozás volt ez,
melynek végrehajtása szinte hihetetlennek tűnt, az ilyen munka csak isteni
mértékkel mérhető. Csupán Kratashoz, Remremhez és Memnonhoz
hasonló férfiak képesek rá, hogy ily rövid idő alatt véghezvigyék.
Most már csak az első katarakta választott el minket Egyiptomunk szent
földjétől.
Folytattuk utunkat észak felé. Úrnőm azon az új bárkán hajózott, amit
neki és a hercegnőknek építettünk. Volt rajta egy nagy és szellős fülkéje,
melyet mindennel, ami a rendelkezésemre állt, megpróbáltam kényelmessé
és fényűzővé varázsolni. A függönyök hímzett, etióp gyapjúból készültek,
a bútorok pedig sötét akáciából, a berakásokhoz Kús földjének aranyát meg
elefántcsontját használtam. A válaszfalakat színes képekkel díszítettem,
virágokat, madarakat és más szépségeket festettem rájuk.
Szokás szerint most is úrnőm ágyának lábánál aludtam. Már három
napja utaztunk a folyón, amikor a harmadik nap éjszakáján felébredtem.
Halkan sírt. Bár zokogását párnájával fojtotta el, vallanak rázkódása mégis
felébresztett. Nyomban odamentem hozzá.
– Ismét előjött a fájdalom? – kérdeztem.
– Nem akartalak felébreszteni, de olyan, mintha egy kard szabdalná a
hasamat.
Kevertem neki egy adagot az altatóvirágból, jóval erősebbet, mint
amilyet valaha is adtam neki. A fájdalom kezdett győzedelmeskedni a
virág felett.
Megitta, majd egy darabig csöndesen feküdt. Aztán azt mondta: – Nem
tudod ezt a valamit kivágni a testemből, Taita?
– Nem, úrnőm. Nem tudom.
– Akkor ölelj át, Taita. Ölelj át úgy, ahogy annak idején, amikor még
kislány voltam.
Az ágyába mentem és karjaimba zártam. Felemeltem és oly sovány volt,
teste olyan könnyű, mint egy gyermeké. Szelíden ringattam, majd egy idő
múlva elaludt.
A flotta megérkezett az első kataraktához, mely után már Elephantine
következett. A part mentén, a folyó nyugodt szakaszán kötöttünk ki, ott,
ahol a Nílus még nem érezte a szurdokba alázúduló vizének vonzását.
Vártunk, hogy a sereg hátralévő része, a lovak, a szekerek és Kratas úr
vad, silluk regimentje is leérjen hozzánk. Meg aztán arra is vártunk, hogy a
Nílus vize megemelkedjék és megnyíljon előttünk a zuhatag, melyen át
lejutunk Egyiptomba.
Amíg várakoztunk, a szurdokon át kémeket küldtünk le. Ezek
parasztnak öltöztek, vagy papnak, vagy épp portékájukat kínáló
kereskedőknek. Én meg Kratasszal lementeni a szurdokba, hogy
feltérképezzük és megjelöljük az átjárót. Most, hogy a víz még alacsony
volt, minden veszély tisztán látszott. Az átkelési útvonal jeleit ráfestettük a
magas vízszint fölé emelkedő sziklákra, hogy áradáskor, amikor a víz majd
ellepi őket, akkor is tudjuk, hol rejtőznek azok az akadályok.
Ez a munka több hetet vett igénybe és mire visszatértünk a flottához,
már összegyűlt a teljes sereg. Felderítőcsapatokat küldtünk ki, hogy
keressenek egy járható utat a sziklasivatagon át, melyen a lovak és a
szekerek lejutnak Egyiptomba. Nem kockáztathattunk, nem bízhattunk egy
ilyen értékes rakományt a zuhatag vadul tajtékzó vizére.
Elephantine-ba küldött kémeink lassanként kezdtek visszatérni.
Titokban és egyenként jöttek, általában éjszaka. A száműzetés hosszú évei
után ők hozták nekünk az első híreket anyaföldünkről.
Még mindig Salitis király uralkodott, de már öreg volt és szakálla
megfehéredett. Két fia volt a hikszosz seregek vezére. Beon herceg a
gyalogságot, Apachan herceg pedig a szekereket parancsnokolta.
A hikszoszok ereje felülmúlta minden számításunkat. Kémeink jelentése
szerint Apachan húszezer szekér fölött rendelkezett. Mi csupán négyezret
hoztunk magunkkal Kús földjéről. Beon íjászai és gyalogsága
negyvenezres volt. Mi még Kratas sillukjaival is csak egy tizenötezres
sereget tudtunk felsorakoztatni. Komoly túlerővel kellett szembenéznünk.
Voltak azért örvendetes hírek is. A hikszosz haderő zöme a Deltában
volt, és Salitis Memphisz városát választotta székhelyéül. Hónapokig tart
majd, míg serege eljut délre, Elephantine-ba és Thébába. Szekereit addig
nem tudja följuttatni, míg az áradás le nem vonul és a talaj ki nem szárad.
Elephantine városában csupán egyetlen szekérosztag állomásozott, vagyis
beléptünkkor mindössze száz szekérrel kellett szembenéznünk. Ezek még
mindig a régi, tömör kerekű kocsik voltak. Úgy tűnt, a hikszoszoknak még
mindig nem sikerült tökéletesíteniük a küllős kereket.
Memnon herceg elénk terjesztette haditervét. Áradáskor átkelünk a
zuhatagon és elfoglaljuk Elephantine-t. Aztán, amíg Salitis dél felé vonul,
hogy szembeszálljon velünk, továbbvonulunk Thébába és útközben
lázadásra szólítjuk fel a lakosságot.
Úgy számítottunk, hogy miután a Nílus visszavonult, a Théba előtti
árterületeken kell majd megvívnunk a csatát Salitus teljes seregével.
Remélhettük, hogy addigra a hikszosz sereg számbeli fölénye csökkenni
fog azzal, hogy egyiptomi csapataik átallnak a mi zászlónk alá.
Kémeinktől megtudtuk, a hikszoszok még csak nem is gyanítják, hogy
felszabadító seregünk ily közel van határaikhoz, így számíthattunk rá, hogy
első támadásunkban a meglepetés ereje is a segítségünkre lesz. Megtudtuk
azt is, hogy Salitis átvette az egyiptomi életmódot. Manapság már a mi pa-
lotáinkban él és a mi isteneinket imádja. Még régi Szutekhje neve is Szétre
változott, de még most is, mivel ez illett hozzá, legfőbb isteneként tisztelte.
Bár főbb tisztjei mind hikszoszok voltak, beosztott tisztjeinek zömét az
egyiptomiak közül toborozta és egyszerű katonáinak fele a mi népünkből
került ki. Ezek közül a legtöbb még csecsemő volt, vagy tán meg sem
született, amikor mi elhagytuk Egyiptom földjét. Eltöprengtünk, hűségük
hova húzza majd őket, midőn Memnon herceg levezeti seregét Egyiptomba.
Most már minden készen állt. A felderítők kijelölték az utat a nyugati
part sivatagán át és a vizesszekerek elindultak, hogy az út mentén annyi
takarmányt és vizeskancsót helyezzenek el, ami kitart addig, míg
szekereink elérik Egyiptomunk termékeny síkságait. Gályáink felszerelése
és legénysége harcra készen állt. Amint a Nílus megárad, elindulunk, de
addig még hátra volt egy utolsó szertartás.
Felmásztunk arra a folyó fölé emelkedő sziklaszirtre, melyen úrnőm két
évtizeddel ezelőtt azt a obeliszket emeltette, mely még most is ott magaso-
dott és akár egy kecses ujj, úgy mutatott a felhőtlenül kék, afrikai ég felé.
Úrnőm túl gyönge volt ahhoz, hogy a göröngyös ösvényen felmásszon a
csúcsra. Tíz rabszolga vitte fel egy hordszéken és ott az emlékmű alatt
letették. Memnon herceg karjára támaszkodva, fájdalmas lassúsággal jutott
el az oszlop lábához, majd felpillantott a gránitba vésett szavakra. Egész
nemzetünk figyelte, mindenki, aki most visszajutott ahhoz a ponthoz,
ahonnan oly hosszú idővel ezelőtt elindultunk. Úrnőm fennhangon elol-
vasta a feliratot. Hangja halk volt, de még most is oly csengő, hogy eljutott
hozzám is, pedig távolabb, a főurak és a hadsereg vezetői mögött álltam.
– Én, Lostris királynő, Egyiptom kormányzó uralkodója, özvegye
Mamose fáraónak, ki nyolcadik volt e néven, anyja a trónörökösnek,
Memnon hercegnek, ki énutánam uralkodni fog a két királyság felett,
rendeltem el ezen emlékmű emelését...
 Miután végigolvasta, népe felé fordult és kitárta karját.
– Feladatomat elvégeztem – mondta és hangja mintha visszanyert volna
valamit régi erejéből. – Visszavezettelek benneteket földetek határára.
Ezennel munkámat bevégeztem és lemondok a kormányzásról. – Egy
pillanatra elhallgatott és tekintete a nemesek feje fölött találkozott az
enyémmel. Könnyedén rábólintottam, hogy bátorítsam, ekkor folytatta.
– Egyiptomiak, itt az ideje, hogy igazi fáraótok legyen, kinek irányítása
alatt megtehetitek ezt az utolsó lépést a hazafelé vezető úton. Íme az isteni
Tamose fáraó, ki egykoron a trónörökös, Memnon herceg volt. Örökké
éljen!
– Örökké éljen! – harsogta egy emberként a nép. – Örökké éljen! –
kiáltották harmadszor is, új fáraónk pedig kivonta a kék kardot ékköves
hüvelyéből és köszöntötte őket.
Az ezt követő csöndben hangját ércesen visszhangozták a hegyek
komor, vöröslő sziklaormai.
– Elfogadom e megszentelt bizalmat. Öröklétem reményére esküszöm,
hogy egész életem során népemet és országomat fogom szolgálni.
Kötelességemet teljesíteni fogom, sosem hátrálok meg és most az isteneket
szólítom, hogy mind tanúi legyenek eskümnek.

És eljött az áradás. A víz a szurdok bejáratát őrző sziklákig emelkedett és

zöld színe szürkére változott. A katarakta úgy zúgott, morgott, akár egy
vadállat az odújában, a permetfelhő az ég felé emelkedett és oly magasra
ért, akár a Nílust szegélyező hegyek.
Kratas úrral és a fáraóval a vezérgálya fedélzetére léptem. Eloldoztuk a
köteleket és a parttól eltávolodva elindultunk az áramlattal. Az evezősök
ágyékkötőre vetkőzve ültek a padokon és arcukat felfelé fordítva figyelték
Kratast, aki magasan állt, fenn a hajó tatjában és hatalmas medve-
mancsával markolta a kormánylapátot.
Az orrban, nehéz evezőlapátokkal felfegyverkezve, két csapatnyi
matróz állt a király parancsnoksága alatt, hogy kivédjék az ütközéseket. Én
Kratas mellett álltam, előttem a fedélzeten a zuhatag térképe, hogy
idejében figyelmeztethessem az átjáró minden kitérőjére és kanyarulatára.
A térképre nem volt igazán szükségem, hisz emlékezetembe véstem annak
minden vonalát. Ráadásul megbízható embereket állítottam a szurdok
mindkét oldalára és a folyó fősodrának szigeteire. Majd zászlójeleikkel
mutatják nekünk az utat.
Ahogy az áramlat felgyorsult hajónk teste alatt, még egy utolsó
pillantást vetettem hátra és láttam, hogy a raj többi hajója szépen
felsorakozott mögöttünk, készen arra, hogy kövessenek minket lefelé a
kataraktán. Aztán ismét előrenéztem és éreztem, amint a félelem első
rohama olyannyira belemarkol zsigereimbe, hogy kénytelen voltam a
fenekemet összeszorítani. Előttünk a szurdok úgy füstölgött, akár egy
kemence szája.
Sebességünk megtévesztően, alattomos módon nőtt. Az evezősök
csupán könnyedén érintették lapátjukkal a víz színét, épp csak annyira,
hogy hajónk orrát egyenesben tartsák. Oly könnyen és simán siklottunk,
hogy úgy tűnt, mintha szép lassan sodródnánk. Csak amikor a part felé
néztem és láttam, mily gyorsan úszik el mellettünk, akkor döbbentem rá,
milyen nagy sebességgel haladunk. A szurdok sziklabejárata szinte
száguldott felénk. Mindazonáltal csak akkor döbbentem rá igazán, hogy
mennyire veszélyes az, amivel próbálkozunk, amikor észrevettem a vigyort
Kratas göröngyös arcán. Kratas csak akkor vigyorgott így, ha a halált látta,
amint csontos ujjával int felé.
– Gyerünk, gazemberek! – üvöltötte legénységének. – A mai nap után
vagy anyátok lesz büszke rátok, vagy szerzünk egy kis munkát a
balzsamozóknak.
A folyót három sziget szabdalta fel és az átjáró leszűkült.
– Balra tarts és kormányozz a kék kereszt felé – igyekeztem, hogy han-
gom nyugodtnak tűnjön, de abban a pillanatban éreztem, amint a fedélzet
megbillen lábam alatt és én kétségbeesetten belekapaszkodtam a korlátba.
Szürke vízzuhatagon száguldottunk le és hajónk orra részegen
himbálódzott. Azt hittem, hogy gályánk már kormányozhatatlanná vált és
vártam a csattanást, amint a sziklának csapódunk, és a fedélzet szétnyílik
lábam alatt. Aztán láttam, hogy a hajóorr ismét egyensúlyban áll és a
sziklára festett kék kereszt egyenesen előttünk van.
– A zászlónál élesen jobbra! – a hangom vinnyogott, de azért
észrevettem a sziget közepén álló embert, aki zászlójával irányított be
minket a fordulóba. Kratas áttette a kormánylapátot, majd odarikoltotta az
evezősöknek: – Teljes erővel vissza jobbra, mind ballal húz! – A fedélzet
élesen megdőlt, ahogy bepördültünk a fordulóba.
A sziklafal elvillant mellettünk és olyan sebesen haladtunk, akár egy
vágtató ló. Még egy forduló következett és ott volt előttünk az első zuhatag.
Egy fekete szikla állta utunkat, melyen örvénylőn torlódott a víz. Maga a
víz felvette az alatta lévő szikla formáját. Felduzzadt és szinte
mozdulatlanná merevedő hullámokkal tört a magasba. A szétnyíló víz puha,
zöld csatornákká olvadt. Aztán visszapördült és fehéren habzó fátyolként
robbant szét, melyen át a szikla vicsorgott ránk fekete fogaival. A
gyomrom összeszorult, amint a hátára szökkentünk, majd a másik oldalán
lezuhantunk. A mélyben úgy henteregtünk és pörögtünk, akár egy száraz
fűszál a förgetegben.
– Balra húzz! – bömbölte Kratas. – Addig húzzátok, míg a golyóitok
szét nem pattannak! – A hajó egyenesbe került és már haladtunk is a
következő sziklanyílás felé, miközben a fehéren tajtékzó víz átcsapott a
fedélzeten és belefröccsent a szemembe. Sziszegve húzott el mellettünk és
a hullámok magasabbra csaptak, mint gályánk hátsó emeleti fedélzete.
– Szét cafatokban lógó, fekélyes fitymájára, nem volt részem ilyen
mulatságban, amióta meghágtam az első jerkémet! – nevetett Kratas és a
szikla úgy rontott felénk, akár egy támadó elefántbika.
Egy ízben a szikla végigsúrolta gályánk hasát. Lábunk alatt megreme-
gett a fedélzet és én túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy felsikoltsak.
Aztán Memnon csapata a rudakkal kiszabadított minket és máris
száguldottunk tovább lefelé.
Hátunk mögül hallottuk azt a hatalmas reccsenést, amint egy másik
gálya keményen megfeneklik a sziklán. Nem mertem hátranézni, mivel épp
a következő fordulót próbáltam felmérni, de hamarosan mindenütt roncsok
és fuldokló emberek fel-felbukkanó feje örvénylett köröttünk a zuhatagban.
Sikoltoztak felénk, ahogy sodródtak, majd nekicsapódtak a kiálló szikla-
nyúlványoknak, de mi nem segíthettünk nekik. A halál közvetlenül a
sarkunkban volt és mi csak száguldottunk tovább, miközben bűze tanyát
vert orrunkban.
Abban az órában száz életet éltem végig, és mindegyikbe belehaltam.
De aztán a katarakta alján végül kilökődtünk a folyóba. Tizennyolc gálya
ért ki abból a huszonháromból, mely elindult utánunk a szurdokon át. A
többi ronccsá zúzódott és legénységük vízbe fúlt tetemeit mellettünk
sodorta el a szürkén áradó Nílus.
Nem volt rá időnk, hogy ünnepeljük megszabadulásunkat. Közvetlenül
előttünk ott volt Elephantine szigete és a folyó két partján az oly jól ismert
város falai és házai.
– Íjászok, íjakat felajzani! – kiáltotta Tamose király a hajóorrból. –
Felvonni a kék zászlót! Dobos, támadósebességet!
Aprócska rajunk sebesen rontott a hajók közé, melyek eltorlaszolták
Elephantine kikötőjét. A legtöbbjük kereskedelmi és szállítóbárka volt.
Ezek mellett csak elhaladtunk és mentünk egyenesen a hikszosz gályák
felé. A hikszosz hadihajókon egyiptomi matrózok szolgáltak, hisz náluk
jobban senki sem ismerte a folyót. Csupán a tisztek voltak hikszosok. A
legtöbbjük épp a parton volt és a kikötő kéjházaiban tivornyázott.
 Kémeink leírták nekünk a déli hajóhad parancsnokának lobogóját, a
kétcsúcsú, bíbor- és aranyszínű jelzőzászlót, amely oly hosszú, hogy a vége
egészen a vízbe merül. Gályánkat az ezzel megjelölt hajó felé kormá-
nyoztuk és Memnon, húsz emberrel a háta mögött, átugrott a fedélzetére.
– Szabadságot a hikszosz zsarnok uralma alól! – üvöltöttek. – Keljetek
fel és küzdjetek Egyiptomunkért!
A legénység tátott szájjal, döbbenten meredt rájuk. Embereink
megjelenése váratlanul érte őket és a legtöbbjük fegyvertelen volt.
Fegyvereiket a fedélzet alatt, elzárva tartották, mivel hikszosz tisztjeik
egyáltalán nem bíztak bennük.
Rajunk többi gályája is mind kiválasztott egyet-egyet az ellenséges
hadihajók közül, és éppily gyorsan a fedélzetükön termettek. A legénység
mindegyiken ugyanúgy viselkedett. Miután felocsúdtak az első
döbbenetből, felkiáltottak: – Kik vagytok?
És a válasz a következőképpen hangzott: – Egyiptomiak! Az igazi
uralkodó, Tamose fáraó serege. Álljatok közénk! Űzzük ki a zsarnokot!
A matrózok hikszosz tisztjeik ellen fordultak és levágták őket, még
mielőtt mi odaértünk volna. Ezután megölelték a mieinket és boldog
üvöltéssel köszöntötték őket.
– Egyiptomért! – harsogták. – Tamoséért! Egyiptomért és Tamoséért!
A hangos ünneplés hajóról hajóra terjedt. Az emberek táncra perdültek
és tömegével kúsztak fel az árbocra, hogy letépjék a hikszosz lobogókat.
Feltörték a fegyverraktárakat és szétosztották az íjakat meg a kardokat.
Aztán kiözönlöttek a partra. Kivonszolták a hikszoszokat a kocsmákból
és apró cafatokra szabdalták őket, így a csatornákból hamarosan vérvörös
áradat zúdult a kikötő vizébe. Végigrohantak az utcákon, egészen a
helyőrség kaszárnyájáig és rávetették magukat az őrségre.
– Egyiptomért és Tamoséért! – harsogták.
A hikszosz tisztek némelyike összegyűjtötte embereit és egy darabig
még tartották magukat a zavargó tömeg gyűrűjében. Aztán Kratas és
Memnon harcedzett katonáikkal partra szálltak és a város két órán belül a
miénk volt.
A legtöbb hikszosz szekér elhagyatottan állt, de a keleti kapun át egy fél
osztagnyinak sikerült egérutat nyernie és vágtatva menekültek az
elárasztott földek fölé emelkedő úton a száraz területek felé.
Elhagytam a hajót és az általam oly jól ismert, hátsó sikátorokon át a
városfal északi tornyához siettem. Tudtam, hogy onnan látom át legjobban
a várost és a környező vidéket. Elkeseredetten néztem a távolodó szekerek
után. Később majd meg kell küzdenünk minden egyes szekérrel, melynek
most sikerül elmenekülnie és nekem szükségem volt azokra a lovakra. Épp
meg akartam fordulni, hogy megnézzem, mi történik alattam a városban,
amikor a komor, déli hegyek lábánál észrevettem egy vékonyka porfelhőt.
Beárnyékoltam a szememet és meredten figyeltem. A szívverésem
felgyorsult az izgalomtól. A porfelhő gyorsan közeledett felénk, már láttam
az alatta száguldó sötét árnyakat is.
– Hóruszra, ez Remrem! – suttogtam boldogan. Az öreg harcosnak
sikerült gyorsabban áthoznia az első hadosztályt a hegyek nehéz terepén,
mint azt hittem volna. Csupán két napja váltunk el egymástól.
Szakmai büszkeséggel figyeltem, amint az első hadosztály a
menetoszlopból négyes sorokba fejlődik. Huival jól kiképeztük őket.
Tökéletesen hajtották végre és Remrem elvágta a hikszoszok útját.
Szekereik fele még a gátra emelt úton volt. Nekem úgy tűnt, hogy az
ellenség parancsnoka még csak nem is sejti, hogy egy nagy létszámú
osztag közeledik, így oldalról teljesen védtelen volt. Azt hiszem, a válla
fölött még mindig hátrafelé nézegetett. Az utolsó pillanatban megpróbált
csatasorba állni, hogy fogadja Remrem támadását, de már túl késő volt.
Jobban tette volna, ha sarkon fordul és megfutamodik.
Remrem szekerei hatalmas hullámként csaptak le rá és úgy sodorták el,
akár a Nílus a roncsokat. Addig figyeltem, míg megbizonyosodtam róla,
hogy Remrem a hikszosz lovak zömét befogta és csak ezután fordultam
meg egy megkönnyebbült sóhajjal, hogy végre lenézzek a városra.
A lakosság tombolva ünnepelte a szabadságot. Kezükben kék
rongydarabokat lengetve táncoltak az utcákon. A kék Tamose fáraó színe
volt. Az asszonyok kék szalagot kötöttek hajukba és a férfiak kék övet
viseltek, meg kék karszalagot.
Helyenként előfordultak még elszigetelt harcok, de a még életben lévő
hikszoszokat egymás után megölték, vagy kivonszolták őket azokból a
házakból, melyeket védeni próbáltak. Az egyik kaszárnyaépületet, melyben
még több száz ember rejtőzött, felgyújtották. Hallottam az égő emberek
sikolyát és hamarosan felért hozzám a perzselődő hús szaga is. A sülő
disznóhús szagára emlékeztetett.
Természetesen volt fosztogatás is és néhány derék polgárunk betört a
kocsmákba meg italmérésekbe, majd a boroskancsókat kihordták az utcára.
Ha egy korsó eltörött, négykézlábra ereszkedtek és úgy vedelték a bort a
csatornából, akár a disznók.
Láttam, amint három férfi az egyik alattam lévő sikátorban üldözőbe
vesz egy lányt. Amikor elkapták, a földre hajították és letépték a
szoknyáját. Ketten szétfeszítették és leszorították combjait, míg a harmadik
rámászott. Tovább nem néztem.
Amint Memnon és Kratas eltaposták a hikszosz ellenállás utolsó
maradványait is, nekiláttak, hogy a városban helyreállítsák a rendet.
Fegyelmezett egységek járták a város utcáit és harci dárdáik nyelét
bunkóként használva próbálták észhez téríteni a részeg, tomboló tömeget.
Memnon elrendelte, hogy néhányat azok közül, kiket nők
meggyalázásán vagy fosztogatáson kapnak, nyomban végezzenek ki a
helyszínen, és holttestüket a sarkuknál fogva függesszék a városkapukra.
Mire leszállt az est, a város lecsöndesült, így ismét biztonságban járhattak
utcáin a jóravaló emberek.
Memnon Mamose fáraó palotájában rendezte be főhadiszállását, mely
egykoron otthonunk volt Elephantine szigetén. Amint a szigetre léptem,
nyomban régi szállásunkra, a hárembe siettem.
A berendezés még mindig pazar volt, a fosztogatást sikerrel elkerülte.
Bárki is lakott e szobákban, faliképeimet a megérdemelt tisztelettel kezelte.
A vízikert tele volt gyönyörű növényekkel, a tavacskák hallal és lótusszal.
Az egyiptomi kertész elmondta nekem, hogy a hikszosz helyőrség
parancsnoka, aki itt lakott, csodálta az egyiptomi életmódot és megpróbálta
utánozni. Én ezért csak hálás voltam neki.
Pár nap alatt ismét olyan állapotba hoztam a szobákat és a kertet, hogy
megint alkalmassá váltak úrnőm fogadására. Aztán Memnonhoz mentem
engedélyt kérni, hogy hazahozzam a királynőt.
A fáraót teljes egészében lekötötte királysága visszaszerzésének terhe.
Ezernyi dologra kellett odafigyelnie, de egy pillanatra mindezt félretette és
megölelt.
– Minden remekül megy, Tata.
– A boldog visszatérés, felség – feleltem –, de még temérdek a tennivaló.
– Királyi parancsom, hogy amikor kettesben vagyunk, mint most,
továbbra is Memnek szólíts. – Rám mosolygott. – De abban igazad van,
hogy temérdek még a tennivaló és már nagyon kevés időnk van hátra addig,
míg Salitis teljes seregével ideér a Deltából, hogy megküzdjön velünk. Az
első kis összetűzést megnyertük. Ám a nagy csaták még előttünk állnak.
– Lenne itt egy kötelességem, melynek teljesítése nagy örömömre
szolgálna, Mem. Előkészítettem az anyakirálynő szállását. Felmehetek érte
és hazahozhatom Elephantine-ba? Már így is túl régen vár arra, hogy ismét
egyiptomi földre léphessen.
– Indulj máris, Tata – parancsolta –, és hozd le magaddal Masara
királynőt is.
A folyó vize túlságosan magas volt, a sivatagi út pedig túl egyenetlen. A
Nílus mentén száz rabszolga hozta le hordágyon a két királynőt, a
szurdokon át, a mi zöldellő völgyünkbe.
Nem volt egészen véletlen, hogy amint átléptük a határt, az első utunkba
kerülő épület egy kis templom volt. Én terveztem meg az útvonalat úgy,
hogy ide lyukadjunk ki.
– Miféle szentély ez, Taita? – húzta félre hordágya függönyét úrnőm.
– Ezt itt Akh-Hórusz isten temploma, úrnőm. Talán szeretnél itt
imádkozni?
– Köszönöm – suttogta. Pontosan tudta, hogy mit tettem. Lesegítettem a
hordágyról és ő teljes súlyával rám támaszkodott, ahogy beléptünk a
kőépület hűvös homályába.
Együtt imádkoztunk és biztosra vettem, hogy Tanus hallja annak a két
embernek a hangját, kik őt a világon a legjobban szerették. Mielőtt
folytattuk volna utunkat, úrnőm rám parancsolt, hogy adjam át a papoknak
az összes nálunk lévő aranyat és ígéretet tett, hogy küld még nekik a
templom fönntartására és szépítésére.
Mire megérkeztünk az elephantine-i palotába, teljesen kimerült.
Méhében az a valami nap mint nap növekedett, elemésztve egyre sorvadó
testét. Lefektettem a vízikertben a barrazza alatt, ő meg lehunyta a szemét,
és egy darabig pihent. Aztán ismét kinyitotta és halványan rám mosolygott.
– Itt egykoron boldogok voltunk, de vajon viszontláthatom-e még Thébát,
mielőtt meghalok? – Kérdésére nem tudtam felelni. Nem láttam értelmét
annak, hogy olyasmit ígérjek neki, aminek teljesítése nem rajtam múlik.
– Ha még előtte meghalnék, megígéred nekem, hogy visszaviszel és
építesz nekem egy sírt a hegyekben, ott, ahonnan láthatom gyönyörű
városomat?
– Ezt teljes szívemből ígérem neked – feleltem.

Az ezt követő napok során Atonnal újjáélesztettük a Felső Királyságot

átszövő kém- és besúgóhálózatunkat. Azok közül, kik egykoron nekünk
dolgoztak, sok már rég halott volt, de akadtak még jó páran, kik életben
voltak. Ezek aztán az arany és a hazafias érzelmek felhasználásával minden
faluban és városban új, fiatalabb kémeket toboroztak.
Hamarosan voltak már kémeink a thébai hikszosz alkirály palotájában,
sőt északabbra is, egészen az Alsó Királyság deltavidékéig. Rajtuk
keresztül tudtuk meg, hogy mely hikszosz regimentek állomásoznak az
egyes városokban, és melyek vannak úton. Megtudtuk, mekkora erőt
képviselnek, hogy hívják parancsnokukat és melyek a gyönge pontjai.
Pontosan ismertük hajóik és szekereik számát és mire a Nílus áradása
visszavonult, tudtunk minden lépésükről. Ismertük e temérdek ember és
harci gépezet délnek tartó mozgását, amint Salitis király Théba felé vonult.
Tamose fáraó nevében titkos üzeneteket juttattam át az ellenség
egyiptomi regimentjeinek, melyekben lázadásra buzdítottam őket. Lassan
kezdtek átszivárogni hozzánk és minden eddiginél értékesebb értesüléseket
hoztak magukkal. A hikszosz seregből átszökő katonák szivárgása
hamarosan egész áradattá duzzadt. Két teljes íjászezred menetelt át közénk
a kék lobogó alatt, miközben azt énekelték: – Egyiptom és Tamose!
Száz harci gálya legénysége fellázadt és lemészárolták hikszosz
tisztjeiket. Amikor elindultak felfelé a folyón, hogy csatlakozzanak
hozzánk, egy flottányi bárkát hajtottak maguk előtt, melyet Théba
kikötőjében fogtak el. Ezek gabonával, olajjal, sóval, lennel és faanyaggal
voltak megrakodva, melyre a háború során mind szükségünk volt.
Ekkorra már teljes haderőnket lehoztuk a kataraktán és felsorakoztak a
város körül, csupán az én kis szelíd gnúcsordám maradt még fenn. Ezeket a
legvégső pillanatig tartogattam. Az északi toronyban lévő figyelőhelyemről
láttam, hogy a lovak sora mérföldekre nyúlik a folyó mindkét partján és a
levegő egészen megkékült a sereg tábortüzeinek füstjétől.
Nap mint nap egyre erősödtünk és egész Egyiptom a várakozásteljes
izgalom lázában égett. A szabadság részegítő illata járta át minden
lélegzetvételünket. Kemit népe lassanként újjászületett. Az utcákon és a
kocsmákban mindenütt lelkesítő, egyiptomi dalokat zengtek, és a szajhák
meg a borkereskedők szépen megzsírosodtak.
Miközben Atonnal térképeink és titkos jelentéseink fölött töprengtünk,
szemünk előtt egy egészen más kép kezdett megjelenni. Láttuk, amint a
hikszosz óriás felébred, megrázza magát és felénk nyújtóztatja hatalmas,
erős öklét. Salitis király már úton volt felénk, összegyűjtötte hatalmas
seregét Memphiszből, és a deltavidék minden kisebb-nagyobb városából.
Minden út az ő szekereitől hemzsegett és a folyón az ő hajói közeledtek, és
mindez dél felé, Thébának tartott.
Addig vártam, míg megérkezett a hír, hogy Apachan úr, a hikszosz sze-
kérhadosztályok parancsnoka elérte Thébát és összes kocsijával, lovával le-
táborozott városfalakon kívül. Ezután Tamose fáraó haditanácsa elé álltam.
– Felség, azért jöttem, hogy jelentsem, az ellenségnek immáron
százhúszezer lova és húszezer szekere áll Théba alatt. Két hónapon belül a
Nílus visszatér arra a szintre, mely lehetőséget ad Apachannak, hogy
megkezdje végső előrenyomulását.
Most még Kratas arca is elkomorult. – Volt már ennél rosszabb arány
is... – kezdte, de a király a szavába vágott.
 – A királyi ménes főlovászmesterének arcán látom, hogy van még más
mondanivalója is. Igazam van, Taita?
– A fáraónak mindig igaza van – helyeseltem. – Engedélyedet kérném,
hogy lehozhassam gnúimat a kataraktán túlról.
Kratas felnevetett. – Szét kopasz fejére, Taita, csak nem azokkal a
nevetséges állatokkal akarsz a hikszoszok ellen menni? – Én udvariasan
vele nevettem. Humora épp annyira volt kifinomult, mint a parancsnoksága
alatt álló, vad sillukoké.
Másnap reggel Huival elindultunk felfelé a folyón, hogy lehozzuk a
gnúkat. Ekkorra e szerencsétlen teremtmények közül már csak háromszáz
volt életben az eredeti hatezerből, de olyan szelídek voltak, hogy kézből
lehetett etetni őket. Kényelmes tempóban hajtottuk le őket, nehogy még
jobban legyöngüljenek.
Azokat a lovakat, melyeket Remrem fogott el a menekülő hikszosz
szekerekkel folytatott első, rövid csatája során, parancsomra saját, Kúsból
hozott lovainktól elkülönítve tartottuk. Huival a gnúkat ezekkel közös
legelőre tereltük és a két fajhoz tartozó állatok a kezdeti nyugtalanság után,
békésen együtt legelésztek. Aznap este a gnúkat és a hikszosz lovakat
közös karámba tereltük. Huit otthagytam, hogy figyelje őket, majd
visszatértem Elephantine-szigetre, a palotába.
Most már beismerem, hogy az elkövetkezendő napok során sokat
nyugtalankodtam, hisz e vállalkozás rendkívül bizonytalan volt. Nagyon
sok múlt e csel sikerén, mely végső soron egy olyan természetes folyamat
bekövetkeztén múlt, amit teljes egészében nem is értettem. Ha nem sikerül,
akkor kénytelenek lennénk szembenézni egy olyan ellenség teljes dühével,
mely legalább négyszeres túlerőben van.

Atonnal késő éjszakáig dolgoztunk és én tekercseim fölött aludtam el a

palota könyvtárában. Arra ébredtem, hogy egy durva kéz rázza a vállam és
Hui üvölt a fülembe. – Gyerünk már, te lusta, vén gazember! Ébredj!
Mutatok neked valamit.
A kikötőben lovak vártak ránk, és amint az átkelőhajó partra tett minket,
nyomban felpattantunk rájuk. Holdfényben vágtattunk végig a folyóparton,
majd tajtékzó hátasainkon belovagoltunk a lovak közé. A lovászok
lámpásokat gyújtottak, melyeknek halovány, sárga fénye mellett a
karámban dolgoztak.
A hikszosz lovak közül már hét hevert a földön és szájukból meg
orrukból csak úgy ömlött a sűrű, sárga váladék. A lovászok bemetszettek
légcsövükbe és egy üreges nádszálat helyeztek be, nehogy megfulladjanak.
 – Sikerült! – üvöltötte Hui, durván átölelt és táncra perdült velem. – A
sárga fojtogató! Sikerült! Sikerült!
– Hisz ezt én így terveztem, vagy nem? – mondtam neki olyan
méltósággal, amennyit ugrándozása mellett sikerült kicsiholni magamból.
– Hát persze, hogy sikerült.
A bárkák már hetek óta a part mellett horgonyoztak, hogy készen állja-
nak, midőn elérkezik ez a nap. Az összes lovat, mely még lábra tudott állni,
nyomban a fedélzetre tereltük. A gnúkat a karámban hagytuk. Jelenlétükre
túl nehéz lett volna magyarázatot adnunk ott, ahová készültünk.
Az egyik elfogott hikszosz gályával kivontattuk a bárkákat, beeveztünk
az áramlatba, majd északnak fordultunk, ötven evezővel és a szél meg az
áramlat segítségével sebesen haladtunk Théba felé, hogy átadhassuk
ajándékunkat Apachan úrnak.

Amint áthaladtunk Kom-Ombón, leengedtük a kék zászlót és felhúztuk

helyette a zsákmányolt hikszosz lobogókat. A bárkákat vontató gályák
legénységének zöme már a hikszosz uralom alatt született, jó páran vegyes
házasságból, így ezt az idegen nyelvet könnyed biztonsággal beszélték.
Miután Kom-Ombót elhagytuk, a második nap estéjén egy hikszosz
gálya állított meg minket. Mellénk álltak, és átjöttek fedélzetünkre, hogy
megvizsgálják rakományunkat.
– Lovakat viszünk Apachan úr harci szekereihez – mondta nekik
kapitányunk. Az apja hikszosz volt, de az anyja egyiptomi nemesi
családból származott. A viselkedése természetes volt és az okmányai
meggyőzőek. Egy rövid, felszínes vizsgálat után továbbengedtek minket.
Mielőtt Thébába értünk volna, még két ízben állítottak meg, hogy
átvizsgálják rakományunkat, de kapitányunknak mindannyiszor sikerült
megtévesztenie a fedélzetünkre lépő tisztet.
Ekkorra már legfőbb gondom a lovak állapota volt. Minden
igyekezetünk ellenére pusztulni kezdtek és a még életben lévők fele is igen
siralmas állapotban volt már. A tetemeket a vízbe hajítottuk és a lehető
legnagyobb sebességgel haladtunk észak felé.
Eredetileg azt terveztem, hogy a lovakat a thébai kikötőben eladom a
hikszosz szállásmesternek, de egy olyan ember, aki valamicskét is ért a
lovakhoz, rá se néz ilyen nyomorult állatokra. Így aztán Huival más tervet
eszeltünk ki.
Utunk utolsó szakaszát úgy időzítettük, hogy naplementekor érjünk
Thébába. A szívem belesajdult, ahogy megláttam az ismerős épületeket. A
fellegvár falait rózsaszín ragyogással árasztották el a nap utolsó sugarai.
Még mindig az ég felé mutatott az a három kecses torony, amit még Intef
úrnak építettem, s amelyet, nagyon találóan, Hórusz ujjainak neveztek el.
A nyugati parton a hikszoszok átépítették Memnon palotáját, amit
befejezetlenül hagytam itt. Még nekem is el kellett ismernem, hogy az
ázsiai hatás kellemesen mutatott. Ez a fény titokzatossággal és különös
idegenséggel ruházta fel a csúcsos tornyokat és az őrtornyokat. Szerettem
volna, ha úrnőm is megoszthatta volna velem a hazatérés e pillanatát. Fél
élete során csupán erre vágytunk mindketten.
A halványuló fényben még mindig jól láttuk a városfalakon kívül
táborozó temérdek embert, lovat, harci kocsit és szekeret. Bár minderről
pontos jelentéseket kaptam, ekkora tömeget mégsem tudtam magam elé
képzelni. Ahogy rájuk néztem, elcsüggedtem és arra a hősies kis seregre
gondoltam, mely Elephantine-ban táborozik.
Az istenek minden kegyére és annál is több szerencsére lesz szükségünk
ahhoz, hogy legyőzzünk egy ilyen sereget. Miután a nappal utolsó fénye is
beleolvadt az éjszakába, a síkon lobogva villództak a hikszosz tüzek,
mintha tengernyi csillag ragyogna. Nem láttam végüket – oly messzire
nyúltak, hogy azt szemem már nem tudta követni.
Ahogy közeledtünk, az orrom is megérezte őket. Meglegyintett az a
különös szag, amit egy táborozó hadsereg választ ki magából. Valójában
sokféle szag keveréke, amiben érezni a száraz ürülékkel táplált
tábortüzeket, a frissen vágott széna édes illatát, a lovak szalmiákszagát, a
nyitott gödrökben gyűlő emberi ürülék bűzét, bőr- és gyantaszagot, a lovak
verítékét, a faforgács és a savanyú sör szagát. Leginkább azonban az
emberek szaga érződik, azé a több tízezer emberé, akik szorosan egymás
mellett élnek különféle sátrakban, kunyhókban és viskókban.
Haladtunk tovább és a csillagfényes vízen hangok úsztak át néma
hajónkhoz; lovak horkanása és nyihogása, a rézművesek kalapácsainak
hangja, amint üllőiken formázzák a dárdahegyeket meg a kardok pengéjét,
az őrség jelszavai és éneklő, vitázó, nevető férfihangok.
A kapitány mellett álltam a vezérgálya fedélzetén és a hajót a keleti part
felé irányítottam. Emlékeztem a fakereskedők kikötőjére, mely a
városfalakon kívül volt. Ha még mindig létezik, akkor ez a legjobb hely
arra, hogy lovainkat partra tegyük.
Észrevettem a rakodópart bejáratát és beeveztünk. Jól emlékeztem rá, a
kikötő pontosan olyan volt, mint régen. Ahogy beálltunk, a kikötőmester
nagy fontoskodással a fedélzetre jött és az okmányainkat meg a
kereskedelmi engedélyünket kérte.
 Alázatosan vigyorogva hajbókoltam és hajlongtam előtte. –
Nagyméltóságú uram, szörnyű baleset történt. Az engedélyt a szél kifújta a
kezemből, ez csakis Szét játéka lehetett.
Úgy felfújta magát, akár egy dühös béka, de aztán szépen lecsillapult,
amint egy súlyos aranygyűrűt nyomtam kövér markába. Fogával
ellenőrizte a fém minőségét, majd mosolyogva elvonult.
Az egyik lovászt kiküldtem a partra, hogy oltsa el a kikötőt megvilágító
fáklyákat. Nem akartam, hogy bármely kíváncsi szem meglássa, hogy
milyen állapotban vannak azok a lovak, melyeket partra akarunk vinni.
Néhány állatunk még ahhoz is gyönge volt, hogy lábra álljon, a többi meg
támolygott és zihált, szájukból és orrukból csak úgy ömlött a bűzös
váladék. Kénytelenek voltunk kötőféket tenni rájuk, hogy valahogy
kicsalogathassuk a bárkából őket a partra. Végül mindössze száz lovunk
volt, melyekben még jártányi erő maradt.
A szekérúton felvezettük őket arra a magasabb területre, ahol kémeink
jelentése szerint a lovakat tartották. Kémeink megszerezték nekünk a
hikszoszok első szekérhadosztályának jelszavát, így közülünk azok, kik
ismerték a nyelvet, válaszoltak az utunkba eső őröknek.
Lovainkkal végigmentünk az egész ellenséges táboron. Menet közben
el-elengedtünk néhányat a beteg állatok közül, így jutott belőlük mind a
húsz hikszosz szekérhadosztály lovai közé. Olyan könnyedén és természe-
tesen mozogtunk, hogy senki sem fogott gyanút, sőt még beszélgettünk és
tréfálkoztunk is az ellenség lovászaival, akikkel útközben összeakadtunk.
Amint a keleti égen megjelentek a hajnal első sugarai, visszavánszorog-
tunk a kikötőbe, oda, ahol kirakodtunk. Csupán egy gálya várt ránk, a kis
flotta többi hajója, amint partra tette beteg lovakból álló rakományát,
nyomban kifutott a kikötőből és délnek fordulva elindult visszafelé.
Beszálltunk a várakozó hajóba és bár Hui meg a többi lovász kimerülten
elterült a fedélzeten, én állva maradtam és a tat korlátja mellől néztem,
amint gyönyörű Thébám tiszta, hajnali fényben fürdő falai lassanként
elsüllyednek mögöttünk a messzeségben.
Tíz nap múlva befutottunk Elephantine kikötőjébe és miután jelentést
tettem Tamose fáraónak, a hárem vízikertjébe siettem. Úrnőm a barrazza
árnyékában feküdt. Sápadt volt és oly sovány, hogy nem tudtam uralkodni
magamon és a kezem reszketett, amint hódolattal kinyújtottam felé.
Amikor meglátott, sírni kezdett.
– Annyira hiányoztál, Taita. Már oly kevés időnk van hátra, amit együtt
tölthetünk.
A Nílus kezdett visszahúzódni medrébe. Az elárasztott földek lassanként
előbukkantak, s hátukon új, fekete, vastag és termékeny iszapréteg
csillogott. Az utak kezdtek kiszáradni, hogy megindulhassunk rajtuk észak
felé. Hamarosan eljön a szántás és a háború ideje.
Atonnal nyugtalanul várakoztunk, gondosan áttanulmányoztuk északi
kémeink minden jelentését. Aztán végre megérkezett az a hír, amire
vártunk és amiért annyit imádkoztunk. A jelentést egy kis gyors vitorlás
hozta, mely az északi szél szárnyán, sietve repült hozzánk. Az éjszaka
harmadik dékánjában kötött ki, de a futár még mindkettőnket ébren talált,
amint Aton kamrájában, egy lámpás fénye mellett dolgoztunk.
Kezemben a piszkos papiruszdarabbal nyomban a királyi szállásra
siettem. Az őröknek parancsuk volt, hogy engem bármikor beengedjenek,
de Masara királyné megállított a király hálókamrájának függönye előtt.
– Nem engedem, hogy most felébreszd, Taita. A király nagyon fáradt.
Már egy hónapja ez az első éjszaka, amit zavartalanul végigaludhat.
– Felség, beszélnem kell vele. Határozott parancsom van rá, hogy...
Miközben mi így vitáztunk, egy mély, fiatal hang szólt ki a függöny
mögül: – Tata, te vagy az? – A függöny félrelibbent és ott állt előttünk a
király csupaszságának teljes pompájával. Olyan férfi volt, akihez hasonlót
nemigen ismertem, karcsú és kemény, akár a kék kard pengéje és
férfiassága oly fenséges, hogy midőn ránéztem, csak még inkább tudatára
ébredtem saját csonkaságomnak.
– Miről van szó, Tata?
– Északról futár érkezett. Hírek a hikszosz táborból. Szörnyű járvány
pusztít soraik közt. Lovaiknak már a fele megbetegedett és nap mint nap
ezerszám esnek áldozatául a betegségnek.
– Tata, te varázsló vagy. Hogy is gúnyolódhattunk rajtad meg a gnúidon!
– Megragadta a vállamat és mélyen a szemembe nézett. – Készen állsz,
hogy elindulj velem a dicsőség felé?
– Készen állok, fáraó.
– Akkor fogd be Sziklát meg Láncot és tűzd ki harci szekeremre a kék
lobogót. Indulunk haza, Thébába.

Így hát négy szekérhadosztályunkkal és harmincezer gyalogosunkkal végre

ott álltunk a százkapus város előtt. Velünk szemben Salitis király serege,
de tömegeik mögött Hórusz ujjai intettek felénk és Théba falai
gyöngyházként ragyogtak a hajnali fényben.
A hikszosz sereg a szemünk láttára fejlődött fel, hadoszlop hadoszlopot,
sor sort követett, nehézkesen álltak csatarendbe, akár egy széttekeredő,
hatalmas óriáskígyó. Lándzsahegyeik csillogtak és a tisztek aranysisakja
ragyogott a kora reggeli napfényben.
– Hol vannak Apachan szekerei? – kérdezte a király és én Hórusz ujjai
közül a folyóhoz legközelebb állóra meredtem. Erőltetni kellett a
szememet, hogy kivegyem azokat a színes zászlócskákat, melyekkel a
torony tetejéről jeleztek nekünk.
– Apachan öt hadosztályt állított fel középen és van neki még hat
tartalékban. A városfal mögött rejtőznek.
Mindezt azokból a zászlójelekből olvastam ki, melyet a három torony
közül a legmagasabbon álló kémem adott le nekem. Tudtam, hogy onnét
madártávlatból látja át az egész csatateret.
– Ez csupán tizenegy hadosztály, Tata – füstölgött a király. – Tudjuk,
hogy húsz van neki. Hol van a többi?
– A sárga fojtogató – feleltem neki. – Felsorakoztatott minden lovat,
amelyik még képes megállni a lábán.
– Hóruszra, remélem, igazad van. Remélem, hogy Apachan nem
tartogat számunkra valami szép kis meglepetést. – Kezét a vállamra tette. –
A kockák már kézben vannak. Most már amúgy is késő lenne bármit is
változtatni. Ezt a vakmerő játszmát végig kell játszanunk oly szerencsével,
amilyet az istenek adnak nekünk. Induljunk, szemlét tartok.
Kézbe vettem a gyeplőt és a szekérrel seregünk elé hajtottam. A király
megmutatta magát csapatainak. Jelenléte bátorságot öntött beléjük és
tartást adott nekik. Feszes ügetésben hajtottam végig a lovakat a hosszú
sorok előtt. Sziklát és Láncot oly fényesre kefélték, hogy szőrük úgy
csillogott a napfényben, mint a réz. A királyi szekeret vékony
aranylevélkék borították. Ez volt az egyetlen engedmény, amit a kocsi
könnyűségének rovására tettem.
Az aranylevelek vékonyabbak voltak, mint egy papiruszlap, így teljes
súlyunkat kevesebb mint száz debennel növelték, a szekér mégis káp-
rázatos látványt nyújtott. Bárki nézett is rá, legyen az barát vagy ellenség,
nyomban tudta, hogy ez a fáraó harci szekere és ez a csata sűrűjében
bátorságot adott neki, vagy rettegéssel töltötte el. Fejünk felett a könnyű
szélben hosszú, hajlékony bambuszrúdján bólogatott, úszott a kék lobogó,
és ahogy elhaladtunk a sorok előtt, az emberek megéljeneztek minket.
Azon a napon, midőn elhagytuk Qebuit és elkezdődött a visszatérés,
megfogadtam, hogy hajamat addig nem vágom le, míg be nem mutattam
áldozatomat abban a Hórusz-templomban, mely Théba közepén áll. A
hajam immáron a derekamig ért és hogy az ősz csíkokat eltüntessem,
hennával festettem meg, mely az Indus folyón túlról jutott el hozzánk. Ez a
vöröses arany sörény csak még tökéletesebbé tette szépségemet. A
legfehérebb vászonból készült, egyszerű, feszes kötényt viseltem, és a
Dicsőség Aranya csillogott csupasz mellkasomon. Semmiképp nem
szerettem volna levonni bármit is ifjú fáraóm dicsfényéből, ezért arcomat
sem festettem ki és nem viseltem semmi más ékszert.
Középen elhaladtunk a silluk dárdások összevont regimentjének tömör
sorai előtt. Ezek a csodás, vérszomjas vademberek sziklaként tartották
seregünket. Ahogy elhaladtunk előttük, megéljeneztek minket: – Kajan!
Tanus! Kajan! Tamose! – Midőn tisztelegve megemelték lándzsáikat,
strucctollaik fehéren kavarogtak, akár a folyó tajtékzó habja a
kataraktákban. Közöttük ott láttam Kratas urat, amint felém kiált. Szavai
belevesztek tízezer torok felharsanó kiáltásába, de ajkáról leolvastam őket:
– Ma este a sárga földig leisszuk magunkat Thébában, te vén huligán.
A silluk egységek mélyen benyúlva, középen tömörültek. Kratas
szüntelenül gyakorlatoztatta őket, hogy a szekerek ellen kidolgozott taktika
minden részletét pontosan ismerjék. Hosszú lándzsáikon kívül mindnél
volt még egy kötegnyi rövid dárda meg egy fából és bőrből készült parittya,
mely növelte a hajítás erejét. A kihegyezett karókat leszúrták a földbe,
mely így sáncot alkotott soraik előtt. Ahhoz, hogy a hikszosz szekerek
hozzájuk férjenek, előbb át kell törniük e szúrós akadályt.
Mögöttük sorakoztak az egyiptomi íjászok, készen arra, hogy soraik
közt előrelépjenek, vagy épp visszavonuljanak, miként azt a szeszélyesen
változó csata diktálja. Magasra emelték visszahajló íjaikat, hogy
megéljenezzék a fáraót. – Tamose! Egyiptom és Tamose!
A fáraó a kék harci koronát viselte, az arany ureusz övezte homlokát,
rajta a két királyság összefonódó jelképe, a keselyűfej és a kobrafej, ékkő
szemeik vakítón ragyogtak. A kék kard magasra emelt, csupasz pengéjével
viszonozta katonái tisztelgését.
Megkerültük saját balszárnyunkat és mielőtt elindultunk volna
visszafelé, Memnon, kezét a vállamra téve, megállított.
– A te értekezésedből való, Tata – majd idézte: – Körültekintő
védekezés, amíg az ellenség színt vall, aztán gyors és elszánt támadás.
– Jól eszedbe vésted, uram.
– Az biztos, hogy átkaroló hadmozdulatra számíthatunk és Apachan
valószínűleg nyomban az elején beveti első öt szekérhadosztályát.
– Egyetértek veled, Mem.
– De mi tudjuk, hogy mit kell tennünk, igaz, Tata? – Megütögette
vállamat és elindultunk vissza, a hátsó sorok felé, oda, ahol saját
szekereink várakoztak.
 Remrem vezette az első hadosztályt, Astes a másodikat, Aqer úr a
harmadikat. A negyedik hadosztályt pedig a Legjobb Tízezer közé újonnan
kinevezett Hui kapitány parancsnokolta. Két silluk regiment őrizte
felszerelésüket és a tartalék lovakat.
– Nézd ezt az öreg vadászkutyát – biccentett Memnon Remrem felé. –
Már alig várja, hogy nekilódulhasson. Hóruszra, adok ma neki egy kis
leckét türelemből.
Hallottuk, amint középen megszólalnak a tülkök.
– Most kezdődik. – Memnon előremutatott, és láttuk a porfelhőn át
fenyegetően közeledő, hikszosz szekereket. – Igen, Apachan megindította
szekereit.
Hátranézett a mi hadosztályainkra és Remrem magasra emelte kardját. –
Az első készen áll, felség – kiáltott türelmetlen buzgalommal, de Memnon
rá sem hederített, helyette Aqer úrnak adta meg a jelt. A harmadik
hadosztály mögöttünk négyes oszlopba fejlődött és a fáraó kivezette őket.
A hikszosz szekerek nehézkesen, méltóságteljesen dübörögtek előre,
egyenesen vonalaink közepe fele. Memnon keresztbe elébük vágott, s így
vékony oszlopunkat a gyalogság és az ellenséges sereg közé vetette. Aztán
jelére csatasorba fejlődtünk és nyomban támadtunk. Öngyilkosságnak tűnt,
éppoly hiábavalónak, mint ha törékeny fagályáinkkal a katarakták
szikláinak támadtunk volna.
Ahogy közeledtünk feléjük, íjászaink a hikszosz lovakra célozva,
nyomban kilőtték nyílvesszőiket. Az ellenség sorában rések támadtak,
ahogy nyilaink eltalálták a lovakat, majd a lehető legvégső pillanatban
csatasorunk szétoszlott, akár a szélfútta füst. Hajtóink kihasználták
nagyobb sebességünket és könnyebb mozgásunkat. Ahelyett, hogy
összecsaptunk volna a hikszosz csatasorral és hagytuk volna magunkat
eltiporni, bevágtunk a résekbe, majd végigszáguldottunk rajtuk. Nem
sikerült minden szekerünknek kijutnia, akadt néhány, amely eltörött és
felborult, de Aqer úr ötből négyet áthozott.
A hikszosz támadók háta mögé kerültünk, majd teljes fordulatot téve,
vágtában ismét csatasorba fejlődtünk. Nagyobb sebességünket kihasználva,
utolértük és hátba támadtuk őket, nyilainkat egyre közelebbről lőve ki
rájuk.
A hikszosz szekereket úgy tervezték, hogy a rajta lévőket elölről védje,
és íjászaik is úgy helyezkedtek el, hogy nyilaikkal előrelőjenek. Soraik
közt zavar támadt, ahogy megpróbálták kivédeni hátulról jövő
támadásunkat. Néhány hajtó szorongatott helyzetében megpróbált
visszafordulni, hogy szembekerüljön velünk, és közben összeütköztek a
mellettük lévő szekerekkel. Azok a félelmetes kerék-kaszák belevágtak a
szomszédos lovak lábába és az állatok fájdalmas nyihogással,
összegabalyodva a földre rogytak.
Egyre nagyobb lett köztük a zavar, épp akkor, amikor a silluk harcosok
tömör sorai mögül a levegőbe emelkedett az egyiptomi íjászok első nyílzá-
pora, majd lehullt a hikszoszok közé. Amint ez megtörtént, Memnon
nyomban kiadta a parancsot, mi elkanyarodtunk, a hikszoszok pedig egye-
nesen belerohantak a hegyes karók sáncába. Lovaik felét megnyomorí-
tották vagy megölték azok a kegyetlenül hegyes botok. Azokra, akiknek si-
került áttörniük, a sillukok és dárdáik vártak. A botok, a záporozó nyilak és
dárdák úgy megrémisztettek a lovakat, hogy rúgtak és felágaskodtak a
hámban.
Azok a szekerek, melyeket hajtójuk még irányítani tudott, nekirontottak
a zárt, tömött, silluk csatasornak. Nem ütköztek ellenállásba. A fekete
sorok megnyíltak előttük és hagyták, hogy lovaik átrohanjanak, de aztán
nyomban össze is záródtak mögöttük.
Ezek a magas, hajlékony, fekete ördögök egytől egyig atléták és
akrobaták voltak. Hátulról felpattantak a száguldó szekérre és tőrükkel meg
dárdájukkal döfték, aprították a legénységet. Úgy nyelték el a szekerek első
rohamát, miként a medúza zárja számtalan karja közé és tünteti el alaktalan
testében a fürge, ezüstös szardíniát.
A hikszosz lándzsások megindultak előre, hogy kövessék a szekerek
rohamát, ám most ott álltak védtelenül. Az elszabadult lovak és a
megmaradt szekerek nekizuhantak tömött soraiknak, kénytelenek voltak
rést nyitni, hogy átengedjék őket. Középen egy pillanatra felbomlott a
csatasor rendje és Memnon ügyesen megragadta a lehetőséget.
Aqer úr lovai teljesen kifulladtak, ezért Memnon visszavitte őket
tartaléknak. Mi lovat cseréltünk. A lovászoknak csupán egy pillanat kellett
ahhoz, hogy kifogják Sziklát és Láncot, majd a tartalék lovak közül egy
újabb párt fogjanak be szekerünk elé. Nekünk hátul hatezer pihent lovunk
állt készenlétben. Kíváncsi voltam, vajon hány hikszosz lovat került el a
fojtogató kór és hány pihent lovuk van tartalékban.
Ahogy visszahajtottunk a felsorakozott hadosztályok elé, Remrem
kétségbeesetten kiáltott oda nekünk: – Felség! Az első! Hadd menjen már
az első hadosztály!
A fáraó most is figyelmen kívül hagyta és jelzett Astesnek. A második
hadosztály megindult mögöttünk és ügetésben felfejlődött.
A hikszosz gyalogság még mindig kuszán kavargott a csatatér közepén.
Kiterjesztették az arcvonalat, hogy átkarolják rövidebb vonalainkat, de
közben soraik felbomlottak és így nem igazodtak egymáshoz. Egymásba
csúsztak, az arcvonal szétzilálódott. Memnon egy igazi hadvezér szemével
választotta ki a leggyöngébb pontot, egy kinyúló részt a balszárnyon.
– A második hadosztály előrenyomul! Ügetésben felvonul! Előre!
Támadás nyolcas rajokban!
Nyolcas sorokban törtünk az ellenség arcvonalának kinyúló részére. A
rajok egymás után támadtak és rést ütöttek rajta. Balszárnyuk meghátrált,
míg a jobbszárny csak nyomult előre. Vonalukat elferdítettük és a
feszültség megingatta az arcvonal közepét. Memnon vágta közben ismét
csatasorba állította a második hadosztályt és az ellenség középhada ellen
irányította őket.
Abban a pillanatban, még mielőtt támadásba lendültünk volna, egy
pillantást vetettem a város felé. A por szinte teljesen betakarta a teret, de
azért egy futó pillanatra láttam Hórusz ujjának csúcsán a két fehér zászlót.
Ez az ott elhelyezett megfigyelőm figyelmeztető jele volt. Hátrafordultam
és a város keleti erődje felé néztem.
– Uram! – kiáltottam és hátrafelé mutattam. A király tekintetével
követte ujjamat és látta, amint a hikszoszok első szekérhadosztálya ügetve
előjön rejtekhelyéről, a fal kanyarulata mögül. Ezt követte a többi, akárha
egy oszlopnyi harcos feketehangya vonulna.
– Apachan beveti tartalék erőit, hogy megmentse a gyalogságát –
kiáltotta túl Memnon a csata zaját. – Egy pillanat és sikerült volna
beszorítania minket. Szép munka volt, Tata.
Kénytelenek voltunk hagyni, hogy a gyalogság egérutat nyerjen, ahogy
megfordultunk és csatasorba álltunk, hogy szembekerüljünk Apachan sze-
kereivel. Összezúzott, felborult szekerekkel, nyílvesszőkkel meg dárdákkal,
döglött és sérült lovakkal, meg haldokló emberekkel teli terepen indultunk
támadásra egymás ellen. Ahogy közeledtünk egymáshoz, mivel maga-
sabban álltam, fürkészőn előremeredtem. Volt valami szokatlan az ellenség
szerekeinek mozgásában. Aztán hirtelen minden világossá vált előttem.
– Uram – kiáltottam –, nézd a lovakat! Beteg állatokat fogtak be. – A
vezérszekér lovainak szügyén vastagon állt a csillogó, sárga váladék, mely
tátogó szájukból ömlött alá. Amíg néztem őket, már azalatt is az egyik fe-
lénk tartó ló megtántorodott, majd előrebukott és magával rántotta társát is.
– Édes Ízisz, igazad van. A lovaiknak vége, még mielőtt elkezdték volna
– mondta Memnon. Nyomban tudta, hogy most mit kell tennie. Rendkívüli
önuralmának és vezetői képességének mértékét mutatja, hogy képes volt
eltéríteni szekereinek már teljes egészében megindított támadását. A
legutolsó pillanatban kitért a szemtől szembeni ütközet elől.
 Akár egy virág, kinyíltunk rohamunk előtt, elkanyarodtunk mellettük,
majd megfordultunk és száguldottunk vissza saját vonalaink felé, húztuk
őket magunk után, hogy beteg, ziháló lovaikat a végletekig kimerítsék.
Szoros, tömött alakzatban vágtattunk előttük. Az ő soraik viszont
kezdtek meginogni és szétesni, ahogy a gyengébb lovak sorra összerogytak.
Egyik-másik úgy bukott fel, mintha nyílvessző találta volna fejen. A többi
meg egyszerűen csak lassított, majd fejét lógatva megállt, miközben a
váladék csillogó aranyfonálként ömlött szájukból.
Mostanra már Astes lovai is szinte teljesen kimerültek. Pihenés nélkül
hajtottak végre két heves támadást. Nyomunkban Apachan hadosztályának
maradványaival, Memnon visszavezette őket oda, ahol Hui negyedik
hadosztálya sorakozott Remrem és az első mellett.
– Fáraó! Az első készen áll. Hadd menjek! Az istenek nevére kérlek,
hadd menjek már! – bömbölte Remrem tehetetlen, kétségbeesett dühvel.
Memnon még csak felé se pillantott. Én meg szekeremet Hui szekere
mellé fordítottam. Közben egy csapatnyi lovász kifogta tajtékos lovainkat
és újakat hozott helyettük. Miközben Astes kimerült hadosztálya vonult
hátra mellettünk, mi szembefordultunk a közeledő hikszoszokkal.
– Készen állsz, Hui kapitány? – kiáltott oda neki Memnon, Hui pedig
tisztelegve magasra emelte íját.
– Egyiptomért és Tamoséért! – harsogta.
– Hát akkor előre. Támadás! – nevetett Memnon, és lovaink
megugrottak, ahogy előrevágtattunk.
Apachannak még hat teljes szekérhadosztálya volt szanaszét előttünk a
csatatéren. Ennek fele már használhatatlanná vált, a lovak összeestek, vagy
kókadtan haldokoltak a sárga fojtogató kór halálos szorításában. A többiek
zöme is már csak járni tudott, tántorogtak és ziháltak. Mindazonáltal a
megmaradt szekerek rendezetten közeledtek felénk.
Mi előrementünk, hogy szemtől szemben küzdjünk meg velük. Az
ellenséges roham közepén egy magas szekér haladt, melyet csillogó bronz
borított. A szekéren álló férfi oly hatalmas termetű volt, hogy hajtója fölé
tornyosult. A hikszosz királyok magas aranysisakját viselte és sötét, fonott
szakállából a színes szalagok úgy röpködtek a szélben, mint mikor
gyönyörű pillangók lebegnek egy virágzó bokor fölött.
– Apachan! – hívta ki Memnon. – Te már halott ember vagy.
Apachan meghallotta és észrevette arannyal bevont szekerünket. Meg-
fordult, hogy megütközzön velünk, Memnon pedig megütögette a vállamat.
– Vigyél a mellé a szakállas disznó mellé. Végre elérkezett a kard ideje.
Ahogy a közelükbe értünk, Apachan két nyílvesszőt is kilőtt felénk. Az
elsőt Memnon a pajzsával fogta fel. A másik elől én buktam le, de
figyelmem egy pillanatra sem lankadt. Néztem azokat a szörnyű kaszákat,
melyek Apachan szekerének kerekein pörögtek. Ezek csúnyán elcsaphatják
lovaim lábát.
Hátulról hallottam azt a kavicscsikorgásra emlékeztető hangot, ahogy
Memnon a kék kardot kihúzta az oldalfalon lévő hüvelyéből, és szemem
sarkából láttam a fellendülő penge acélos csillogását.
Hogy megzavarjam a hikszosz hajtót, lovaim fejét hirtelen elfordítottam,
mintha jobbra tartanánk, majd midőn elkanyarodtunk volna, abban a
pillanatban ismét irányt váltottam. Így sikerült elkerülnöm kaszáit és
egészen közel elhaladnom mellette, majd élesen mögé kanyarodtam.
Szabad kezemmel fölkaptam a csáklyát és áthajítottam a másik szekér
oldalán. Így most egymáshoz voltunk kötve, de nekem sikerült előnyösebb
helyzetbe kerülnöm, mivel keresztbe álltunk a háta mögött.
Apachan hátrapördült és kardjával felém vágott, de én térdre hulltam, a
csapás elzúgott a fejem felett, Memnon pedig pajzsával felfogta, majd
meglendítette a kék kardot. Egy bronzszilánk pöndörödött le Apachan
fegyverének éléről, melyet az acél hasított le. Amaz dühödt hitetlenséggel
felkiáltott és a következő csapásnál magasra emelte rézpajzsát.
Apachan remek kardforgató volt, de nem volt egyenrangú ellenfele
királyomnak és a kék kardnak. Pajzsát Memnon apró darabokra szabdalta,
majd midőn Apachan kardjával próbálta védeni fejét, keményen a
bronzpengére csapott. A kék penge tisztán átvágta a bronzot. Apachan
ottmaradt kezében a kard markolatával.
Hatalmasra tátotta a száját és ránk bődült. Hátul a fogai feketék voltak
és rohadtak, nyála pedig felhőként repült arcomba. Memnon a jellegzetes,
jól bevált, egyenes vágással vetett véget a küzdelemnek. A kék penge
hegyét Apachan nyitott száján át, mélyen a torkába döfte. Dühödt üvöltését
szőrös ajkai közt kibuggyanó, világos vérének áradata fojtotta el.
Elvágtam a csáklya kötelét és hagytam, hogy a hikszosz szekér
szabadon elvágtasson. A lovakat már nem lehetett irányítani, elfordultak és
végigszáguldottak a harcoló szekerek sűrűjén. Apachan a védlapba
kapaszkodott és haldokolva is egyenesen, mereven tartotta magát,
miközben szájából sugárban ömlött a vér és végigfolyt mellvértjén.
Ez a látvány rémülettel töltötte el emberei szívét. Megpróbálták
eloldozni beteg, tántorgó lovaikat, de mi közvetlenül mellettük haladtunk
és beléjük vágtuk dárdáinkat. Követtük őket, egészen addig, míg íjászaik
lőtávolába nem kerültünk, ám akkor a ránk zúduló nyílzápor arra
kényszerített minket, hogy felhagyjunk az üldözéssel.
 – Még nincs vége – figyelmeztettem Memnont, amint fáradt lovainkat
lépésben visszavezettük. – Apachan szekereit leverted, de még hátravan
Beon gyalogsága.
– Vigyél Kratashoz – utasított a fáraó.
Szekerünket megállítottam a silluk regimentek tömött sorai előtt és
Memnon odakiáltott Kratasnak: – Milyen kedvedben talállak, uram?
– Félek, felség, hogy a fiaim itt elalszanak, ha nem találsz nekünk egy
kis munkát.
– Akkor halljuk, hogy dalolnak, amint előrevezeted őket, hogy egy kis
elfoglaltságot találjanak maguknak.
A silluk sereg megkezdte előrenyomulását. Különös, csoszogó járással
haladtak és minden harmadik lépésre egyszerre dobbantottak, olyan erővel,
hogy csupasz, kérges talpuk alatt megremegett a föld. Azon a mély, dalla-
mos, afrikai hangon énekeltek, mely úgy hangzik, mint mikor a mérges, fe-
kete méhek kirajzanak, közben lándzsáikkal doboltak tehénbőr pajzsaikon.
A hikszoszok bátor, fegyelmezett harcosok voltak, különben nem tudták
volna leigázni a fél világot. Szekereiket szétvertük, de ők ott álltak
bronzpajzsaik fala mögött, hogy szembenézzenek Kratas előrenyomuló
seregével.
A két sereg úgy esett egymásnak, mint amikor a templomi bikák
küzdenek. A fekete és a fehér bika összeakasztotta szarvát és lándzsáikat
összemérve, belharcot vívtak.
Míg a két gyalogos sereg egymással viaskodott, a fáraó visszafogta sze-
kereit és bátran, ügyesen csak ott vetette be, ahol az ellenség állásain rés tá-
madt, vagy ahol sikerült meggyöngítenünk őket. Amikor a bal oldalon a
hikszosz gyalogság egy kisebb csoportja elszigetelődött, kiküldte Aqer
hadosztályát, amely két gyors rohammal megsemmisítette őket. Amikor
Beon úr megpróbált erősítést előreküldeni, hogy kisegítse szorongatott arc-
vonalát, a fáraó Astest küldte ki ötszáz szekérrel, hogy tervét meghiúsítsa.
A hikszoszok összevonták minden megmaradt szekerüket, befogtak
minden lovat, mely még meg tudott állni a lábán és bevetették őket
jobbszárnyunk ellen. Memnon kiküldte ellenük Huit és Astest, hogy
szembeszálljanak velük és megtörjék rohamukat. Remremet meg hagyta,
hogy átkozódjon, könyörögjön és toporzékoljon szekere mellett, meg se
hallgatta rimánkodását.
A fáraó meg én egyfolytában a harcolók közelében köröztünk az arany
szekéren, és figyeltük a csata minden mozzanatát, minden fordulatát.
Memnon pontosan azokon a helyeken vetette be tartalékait, ahol a
legnagyobb szükség volt rájuk és olyan időzítéssel, előrelátással, amit nem
lehet se megtanulni, se megtanítani. Olyan volt, mintha a csata lüktetése és
ritmusa a szívében dobogna, s így az egészet a vérében érezné.
Én minduntalan Kratast kerestem a csata sűrűjében. Sokszor szem elől
tévesztettem és olyankor rettegtem, hogy elesett, de aztán sisakja ismét
feltűnt. Csupán a structoll volt levágva róla. bronzát pedig gazdája és más,
idegen emberek vére festette vörösre.
A hikszosz sorok épp ott, középen kezdtek megrendülni, ahol Kratas
harcolt. Olyan volt, mint az első repedés egy földgát falán. Arcvonaluk
behajlott és a végletekig megfeszült. Hátsó soraik az állandó, könyörtelen
nyomás hatására kezdtek összenyomódni és egymásba torlódni.
– Hórusz szerelmére és a többi isten könyörületére, Tata, ez
győzelmünk pillanata. – Memnon még hamarabb észrevette, mint jómagam.
Átvágtattunk oda, ahol Remrem még mindig várakozott. A fáraó
odakiáltott neki: – Készen állsz, Remrem uram?
– Már hajnal óta készen állok felség, de nem vagyok úr.
– Vitába szállnál királyoddal, uram? Te mostantól úr vagy. Az ellenség
középen kezd megtörni. Vidd a szekereidet és űzd vissza őket Memphiszbe!
– Örökké élj, fáraó! – üvöltötte Remrem és felpattant a szekérre.
Kivezette az első hadosztályt. Lovaik frissek voltak, erősek, harci
szellemüket pedig vaddá, dühödtté korbácsolta a hosszas várakozás.
Nekirontottak a hikszosz jobbszárnynak. Szinte megállás nélkül vágtak
át rajtuk, majd megfordultak és hátulról támadtak az ellenséges vonalak
közepének. Ez volt az a pillanat, amikor a csata megingott és eldőlt, a
hikszoszok középen megtörtek. Még annyi időbe sem telt, míg az ember
egy mély levegőt vesz és máris fejetlenül menekültek.
Özönlöttek vissza a városkapuk felé, de ekkor már Kratas sillukjai is túl
fáradtak voltak ahhoz, hogy üldözőbe vegyék őket. Térdig álltak a halottak
és a haldoklók halmai között, lándzsáikra támaszkodtak és hagyták a
hikszoszokat elmenni. Ekkor mutatkozott meg igazán Memnon rendkívüli
tehetsége. Az első hadosztályt erre a pillanatra tartogatta. Azok aztán
üldözőbe vették a menekülőket, és láttam, amint Remrem kardja iszonyú
ritmusban mozog le s föl, miközben űzte, hajtotta őket tovább.
A menekülő ellenség első csoportjai elérték a városkapukat, de mind
becsukódott az orruk előtt. Kémeim és ügynökeim jól végezték dolgukat.
Théba lakói fellázadtak és a város a miénk volt. Bezárták a kapukat a
szétzúzott hikszosz sereg előtt.
Remrem addig üldözte a hikszoszokat, míg végül leszállt az est és lovai
teljesen kimerültek. Harminc mérföldnyire űzte vissza őket és az észak felé
vezető út mindenütt a vérengzés nyomait mutatta. Az ember lépten-
nyomon elhajított, szétszórt fegyverekbe és holttestekbe ütközött.

A fáraó szekerét egészen a város főkapujáig hajtottam, ő meg ott állt

magasan, délcegen az aranykocsin és fölkiáltott a mellvédre az őrségnek. –
Nyissátok ki a kaput! Engedjetek be!
– Ki az, ki bebocsátást kér Théba városába? – kiáltottak le.
– Tamose, a két királyság uralkodója.
– Üdv neked, fáraó! Örökké élj!
A kapuk kitárultak, és Memnon megérintette a vállam. – Hajts be, Tata.
Hátrafordultam és ránéztem. – Bocsáss meg nekem, felség. Fogadalmat
tettem, hogy addig nem lépek be a városba, míg nincs mellettem úrnőm,
Lostris királynő. Most át kell adnom neked a gyeplőt.
– Szállj le – utasított szelíden. – Eredj! Hozd ide úrnődet, teljesítsd
fogadalmadat.
Kivette a gyeplőt a kezemből, én meg leléptem a poros útra és néztem,
amint aranyszekerén behajt a városba. A felharsanó éljenzés olyan volt,
mint áradás idején a robajló víz hangja a kataraktákban. Théba népe
üdvözölte királyát.
Ott álltam az út mellett, amint kimerült, viharvert seregünk követte a fá-
raót a városba. Ekkor jöttem rá, milyen nagy árat fizettünk győzelmünkért.
Addig nem tudjuk üldözőbe venni a hikszoszokat, amíg újjá nem
szerveztük és helyre nem állítottuk seregünket. Ám addigra Salitis király is
újból erős lesz és lovai is felépülnek a sárga fojtogató kórból. Az első
csatát megnyertük, de tudtam, hogy még sok újabb csata vár ránk, mire
sikerül kiűznünk a zsarnokot Egyiptomunkból.
Kratast kerestem, amint a silluk regimentek elhaladtak mellettem, de
nem volt közöttük.
Hui előkészített számomra egy szekeret friss lovakkal. – Veled tartok,
Taita – ajánlotta fel, de én megráztam a fejem.
– Egyedül gyorsabban megteszem az utat – mondtam neki. – Eredj a
városba és élvezd győzelmedet. Ezernyi csinos lány vár rád, hogy
üdvözöljön hazatérted alkalmából.
Mielőtt elindultam volna a délnek vezető úton, előbb kihajtottam a
csatatérre. A sakálok meg a hiénák már nekiláttak a lakomának, amit mi
hagytunk ott nekik. Morgásuk és üvöltésük összekeveredett a haldoklók
nyögdécselésével. A halottak halmokban hevertek, akár áradás után a
gazdátlan roncsok a folyóparton.
A szekérrel odahajtottam, ahol Kratast utoljára láttam, de ennek a
szörnyű csatatérnek ez volt a legborzalmasabb sarka. A holttestek
szekerem kerekéig értek. Megláttam sisakját a vértől sárrá összeállt porban.
Leszálltam és felvettem. A forgója eltűnt, maga a sisak a kemény
csapásoktól behorpadt és összezúzódott.
A sisakot félredobtam és keresni kezdtem Kratas testét. Megláttam a
lábát, mely úgy meredt ki egy halom holttest alól, akár egy óriás akácia ága.
Sillukok és hikszoszok hevertek ott együtt a halál békéjében. Félrehúztam
őket és végre megtaláltam Kratast, aki a hátán feküdt. Mindenütt alvadt,
fekete vér borította, a haja összetapadt tőle és az arcára száradt, mint
valami kérges, fekete maszk.
Letérdeltem mellé és halkan, suttogva azt mondtam: – Hát mindnek
meg kell halnia? Mindenkinek, akit igazán szeretek, meg kell halnia? –
Majd előrehajoltam és megcsókoltam véres ajkait.
Ő meg felült és rám meredt. Aztán elvigyorodott, azzal a széles, kisfiús
vigyorával. – Szét beszáradt takonytól eltömődött, bal orrlyukára, ez aztán
igazi harc volt – mondta üdvözlésképpen.
– Kratas! – meredtem rá boldogan. – Most már biztos, hogy te örökké
élni fogsz.
– Ebben én egy pillanatig sem kételkedtem, fiacskám. Most azonban
leginkább egy jókora kortyintásra lenne szükségem.
Visszafutottam a szekérhez és odavittem neki a borosflaskót.
Kartávolságnyira tartotta és anélkül, hogy akár egyet is nyelt volna, hagyta,
hogy a vörösbor lefolyjon a torkán. Amikor a flaskó kiürült, elhajította és
öblöset böffentett.
– Ez kezdetnek megfelel – kacsintott rám. – Most pedig mutasd meg
nekem, te vén mihaszna, hogy hol a legközelebbi kocsma.

Nincs olyan hajó, mely az áramlattal szemben nálam gyorsabban vitte

volna meg a hírt Elaphantine-ba. Egymagam voltam a szekéren és a lovak
könnyedén futottak. A déli út mentén minden állomáson lovakat váltottam
és megállás nélkül vágtattam tovább. A lovászok, miközben befogták a
friss lovakat, feladtak nekem egy-egy flaskót vagy egy darab kenyeret meg
sajtot. Útközben egyszer sem aludtam, még csak meg se pihentem.
Éjszakánként a csillagok meg a hold mutatták nekem az utat és gyeplőt
tartó, fáradt kezemet Hórusz irányította mert hogy bár fájt minden tagom
és szédelegtem a fáradtságtól, mégsem ért semmi baj az út során.
Minden állomáson, ahol lovakat váltottam és minden faluban, mely
utamba esett, hangosan kiáltottam világgá az örömteli hírt. – Győzelem!
Hatalmas győzelem! A fáraó Thébánál diadalt aratott. Kiűzte onnan a
hikszoszokat.
– Hála legyen az isteneknek! – ünnepeltek mindenütt. – Egyiptom és
Tamose.
Én meg vágtattam tovább és a déli út mentén még ma is beszélnek erről
az utamról. Beszélnek az ösztövér, vérbe borult szemű utazóról, kinek
köpenye csupa por volt, tele volt rászáradt vérfolttal, és akinek hosszú haja
lobogott a szélben. Ő volt a győzelem hírnöke, ő vitte Elephantine-ba
annak a csatának a hírét, mely elindította Egyiptomot a szabadság felé
vezető úton.
Két nap és két éjszaka tettem meg az utat Thébából Elephantine-ba.
Mire a palotába értem, alig maradt annyi erőm, hogy elvonszoljam magam
a vízikertbe, hol úrnőm feküdt, és ott ágya mellett elterültem.
– Úrnőm – mondtam rekedten, cserepes ajkakkal és portól száraz
torokkal –, a fáraó hatalmas győzelmet aratott. Azért jöttem, hogy
hazavigyelek.

Lehajóztunk a folyón Thébába. Velem voltak a hercegnők is, hogy

szórakoztassák, felvidítsák anyjukat. Ott ültek vele a nyitott fedélzeten és
énekeltek neki. Rímeket faragtak, találós kérdéseket ötlöttek ki és nevettek,
de nevetésükbe szomorúság vegyült és aggódó tekintettel néztek úrnőmre.
Lostris királynő oly törékeny volt, akár egy sérült madár. Csontjainak
nem volt súlya és teste áttetsző volt, akár a gyöngyház. Oly könnyedén
emeltem fel és vittem karjaimban, mint akkor, amikor még csak tízéves
volt. Az altatóvirág pora már nem enyhítette a fájdalmat, mely mint valami
szörnyű rák ollója, belülről mardosta a hasát.
A gálya orrába vittem, amikor a folyó utolsó kanyarulatánál, végre a
szemünk elé tárultak Théba falai. Egyik karommal átfogtam sovány vállát,
úgy támogattam, miközben együtt gyönyörködtünk a tájban, mely után oly
régóta vágytunk és ismét átéltük ifjúságunk ezernyi, boldog emlékét.
De ez az erőfeszítés kimerítette. Amikor Memnon palotája alatt
kikötöttünk, ott várt rá fél Théba, hogy üdvözölje. A hatalmas tömeg élén
maga Tamose fáraó állt.
Amikor hordágyon a partra vitték, mindenki megéljenezte. Bár legtöbb-
jük sosem látta őt, az együttérző, jó királynő legendája a hosszú számű-
zetés alatt is fennmaradt. Anyák emelték felé csecsemőiket, hogy megáldja
őket és kinyúltak, hogy megérintsék úrnőm hordágyról lecsüngő kezét.
– Imádkozz értünk Hápihoz – könyörögtek. – Imádkozz érettünk,
Egyiptom Anyja.
 Tamose fáraó a hordágy mellett gyalogolt, mint bármely közember fia,
és szorosan a nyomában Tehuti meg Bekatha lépkedett. Mindkét hercegnő
arca mosolytól ragyogott, bár szempilláikon ékkőként csillogó
könnycseppek ültek.
Aton előkészítette a királynő szállását. Ahogy az ajtóhoz értünk,
mindenkit elküldtem, még a királyt is. Úrnőmet a szőlőlugas alatt
lefektettem a teraszon lévő ágyra. Onnan, a folyón át láthatta szeretett
Thébájának csillogó falait.
Amikor besötétedett, bevittem hálókamrájába. Ahogy ott feküdt a finom
vászonlepedőn, felnézett rám. – Taita – dünnyögte –, még egyszer, utoljára
bepillantanál nekem Ámon-Ré Útvesztőibe?
– Úrnőm, én nem tudok semmit megtagadni tőled. – Meghajtottam a
fejem, és elmentem gyógyszeresládámért.
Keresztbe vetett lábakkal leültem ágya mellé a kőpadlóra, ő meg
figyelte, amint előkészítem a gyógyfüveket. Az alabástrom mozsárban
összetörtem őket, majd egy rézkannában vizet melegítettem.
A gőzölgő kupát magasra emeltem és ráköszöntöttem.
– Köszönöm – suttogta, én pedig kihörpintettem a kehely tartalmát.
Lehunytam a szemem, és vártam azt az ismerős, de rettegett pillanatot,
amikor a valóságból átsiklom az álmok és látomások világába.
Amikor visszatértem, a lámpások csöpögtek, füstölögtek tartóikban és a
palota csöndes volt. Egy hang sem hallatszott a folyó felől, sem a túlpartról,
az alvó városból. Csupán egy fülemüle trillázott édesen a kertben és úrnőm
könnyű lélegzését hallottam, amint selyempárnáján pihent.
Azt hittem, hogy alszik. De amint felemeltem reszkető kezem, hogy
arcomról letörüljem az undok, hideg verítéket, nyomban kinyitotta a
szemét. – Szegény Taita, hát ennyire szörnyű volt?
Ez minden eddiginél szörnyűbb volt. Fájt a fejem és a szemem káprázott.
Tudtam, hogy az Útvesztőkből soha többé nem jósolok. Ez volt a legutolsó,
és ezt is egyedül csak érte tettem.
– Láttam a keselyűt meg a kobrát, amint a folyó két partján állnak, és a
víz elválasztja őket egymástól. Láttam, amint a vizek százszor megduzzad-
nak és százszor leapadnak. Százszor láttam a gabonaszemeket megtelni és
száz madár repült át a folyó felett. Alattuk csaták porát és kardok villogását
láttam. Láttam, amint az égő városok füstje összekeveredik a porral.
– Végül láttam, amint a kobra és a keselyű teste összeér. Láttam
nászukat, láttam, amint egy tiszta, kék selyemlepedőn összefonódnak. A
városfalakon kék zászlók lengtek és kék lobogókat fújt a szél a templomok
pilonjain.
 – Kék zászlócskákat láttam azokon a szekereken, melyek átszelték a
világot. Oly hatalmas és szilárd emlékműveket láttam, melyek még tízezer
év múltán is állni fognak. Láttam, amint ötven különböző nép tagjai
hajolnak meg előttük.
Felsóhajtottam és ujjaimat a halántékomra nyomtam, hogy csillapítsam
koponyám lüktetését, majd azt mondtam: – Ennyi volt a látomás.
Ezután hosszú ideig egyikünk se szólt, végül úrnőm csöndesen azt
mondta: – Száz évnek kell eltelnie, hogy a két királyság ismét egyesüljön,
száz év háború és küzdelem kell még ahhoz, hogy a hikszoszokat végre
kiűzzük Egyiptomunk szent földjéről. Nehéz és keserű lesz népemnek
mindezt elviselnie.
– De végül a kék zászló alatt egyesülnek, és a világot a te véredből
származó királyok hódítják meg. A világ minden népe hódolni fog előttük
– fejtettem meg neki látomásom hátralévő részét.
– Én ennyivel beérem. – Felsóhajtott, majd elaludt. Én nem aludtam,
mert tudtam, hogy még szüksége lesz rám.
Hajnal előtt, az éjszaka legsötétebb óráján, ismét felébredt. Sikoltva
kiáltotta: – A fájdalom! Édes Ízisz, a fájdalom!
Megkevertem neki a Vörös Mákonyt. Egy idő múlva azt mondta: – A
fájdalom elmúlt, de fázom. Ölelj át, Taita, melegíts fel a testeddel.
A karomba vettem és addig tartottam, míg el nem aludt. Aztán amikor a
teraszajtón át már bekúsztak a szobába a hajnal első, félénk sugarai, még
egyszer felébredt.
– Csupán két férfit szerettem életemben – dünnyögte –, és az egyik te
voltál. Talán a következő életben az istenek kegyesebb szemmel tekintenek
szerelmünkre.
Erre nem tudtam mit felelni. Ekkor utoljára hunyta le a szemét.
Csöndesen ment el és magamra hagyott. Utolsó lehelete sem volt
hangosabb, mint az előző, de amikor megcsókoltam, fagyos hidegséget
éreztem ajkain.
– Viszontlátásra, úrnőm – suttogtam. – Búcsúzom tőled, szívem.

Ezeket a tekercseket a királyi balzsamozás hetven napja és éjszakája alatt

írtam. Ez az én utolsó, tiszteletteljes hódolatom úrnőm előtt.
Mielőtt a balzsamozók elvitték volna tőlem, akárcsak Tanuson, az ő bal
oldalán is elvégeztem a bemetszést. Felnyitottam mehet és kivettem belőle
azt a szörnyű lidércet, mely a halálát okozta. Ez egy hús-vér valami volt,
de nem emberi. Amikor a tűzbe dobtam, megátkoztam a gyalázatos,
gonosz istent, Szétet is, aki ezt belehelyezte.
 E tekercsek számára készítettem tíz alabástrom korsót. Ezeket úrnőm
mellett hagyom. Sírjának minden faliképét magam festem. Ezek a
legszebbek, miket valaha is alkottam. Minden egyes ecsetvonás
szerelmemet hirdeti.
Legszívesebben itt maradnék vele a sírjában, mivel a bánat elgyötört és
belebetegedtem. De itt van még nekem két hercegnőm és királyom, kikről
gondoskodnom kell.
Nekik szükségük van rám.
 AZ ÍRÓ JEGYZETE

1988. január 5-én, dr. Duraid Ibn-al-Simma, az Egyiptomi Ókortudományi

Intézet munkatársa felnyitott egy sírt a Nílus nyugati partján, a Nemesek,
avagy a Királynék Völgyében. Ezt a sírt addig azért nem lehetett feltárni,
mert az i. sz. kilencedik században egy iszlám mecset épült erre a területre.
A vallási hatóságokkal folytatott hosszas és tapintatos tárgyalások nyomán
végül mégis megkapták az ásatáshoz szükséges engedélyt.
Ahogy dr. al-Simma a temetkezési kamrához vezető folyosóra lépett,
mindenütt, a falakon és a mennyezeten is csodás falfestmények fogadták. E
régi kor emlékeinek tanulmányozásával eltöltött élete során még nem
találkozott ilyen finoman kidolgozott, eleven alkotásokkal.
Elmondta nekem, hogy abban a pillanatban tudta, hogy jelentős leletre
bukkant, hiszen a falakon lévő hieroglifák közül kiemelkedett egy eddig
még fel nem jegyzett, egyiptomi királynő kartusa.
Egyre nagyobb izgalommal és várakozással közeledett a sírkamra felé,
ám lelkesedése nyomban lelohadt, amint meglátta az ajtó megrongált
pecsétjét és a feltört bejáratot. A sírt még az ókorban kifosztották, a
sírrablók lecsupaszították a szarkofágot és elvittek minden kincset.
Mindazonáltal dr. al-Simmának sikerült meglehetős pontossággal
behatárolnia a sír korát, mely i. e. 1780 körül épülhetett, abban a
korszakban, amikor Egyiptomot vészterhes harcok nyomasztó sötétsége
borította. Az elkövetkezendő évszázad során a Két Királyság helyzete
bizonytalan volt, állandóan változott. Nem sok feljegyzés maradt ránk e
korszak eseményeiről, de végül a zűrzavarból kiemelkedett egy dinasztia,
melynek hercegei és fáraói végleg kiűzték a hikszoszokat és Egyiptomot
hatalmának legdicsőbb csúcsaira juttatták. Boldogsággal tölt el az a tudat,
hogy ereikben Lostris, Tanus és Memnon vére folyt.
Közel egy évvel azután, hogy a sírt felnyitották, dr. al-Simma
asszisztensei a falakon lévő díszítéseket másolták és fényképezték, amikor
a gipszvakolat egy részen levált, és feltárult mögötte egy eddig rejtve
maradt fülke, melyben tíz lepecsételt, alabástrom váza volt.
Amikor dr. al-Simma felkért rá, hogy segítsek neki átírni a vázákban
talált tekercseket, nagy megtiszteltetésnek vettem, de ugyanakkor
félelemmel töltött el a feladat nagysága. Természetesen nem rendelkeztem
kellő tudással ahhoz, hogy az eredeti, hieratikus írással írt tekercseken
dolgozzam. Ezt a munkát a Kairói Múzeumban egy egyiptológusokból álló,
nemzetközi szakértőcsapat végezte el.
Dr. al-Simma arra kért, hogy az eredeti átiratot fogalmazzam át olyan
stílusban, mely közelebb áll a mai olvasóhoz. Ez okból a szövegben akad
egy-két anakronisztikus kifejezés. Például, helyenként olyan meglehetősen
modern mértékegységeket használok, mint a mérföld. Aztán megengedtem
magamnak olyan szavakat is, mint „démon”, „dzsinn” vagy „huligán”,
melyeket Taita sosem használt, de biztosan megtette volna, ha ezek is
részét képezik az általa ismert szókincsnek.
Alig kezdtem el dolgozni a szövegen, hamarosan minden fenntartásom
elillant, ahogy teljes egészében beleéltem magam e távoli kor írójának
világába és személyiségébe. Minden dagályossága és kérkedése ellenére,
kezdtem vonzódni hozzá, sőt megszerettem Taitát, a rabszolgát, aki több
ezer év távolából bukkant fel előttünk.
Rádöbbentem, hogy az emberi érzések és vágyak mily keveset változtak
e hosszú idő alatt, és állandóan itt motoszkál bennem az izgalmas gondolat,
hogy valahol az etióp hegyek között, a Kék-Nílus forrásának közelében
Tanus múmiája még ma is ott fekszik Mamose fáraó sértetlen, épen maradt
sírjában.
W. S.
 ISBN 963 912431 l

Kiadja a Delej Kft.

Felelős kiadó a Delej Kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: MuzamelJudit
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt.
Felelős vezető: Módi Lajos vezérigazgató
Munkaszám: 0l-0043
Megjelent: 40,5 ív terjedelemben