Gilles Deleuze, Felix Guattari: Rizóma

Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt. De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis
mennyiség. Most mindent felhasználtunk itt, mindent, ami közeledett felénk, a kézenfekvőtől
a legelvontabb dolgokig. Hogy felismerhetetlen legyen, ügyes kis álneveket osztogattunk.
Miért őriztük meg mégis neveinket? Szokásból, kizárólag csak szokásból. Hogy ez egyszer
önmagunkat is felismerhetetlenné tegyük. Hogy felfoghatatlan legyen, de ne mi magunk,
hanem az, ami cselekvésre, gondolkodásra késztet bennünket. Továbbá azért, mert kellemes
úgy beszélni, ahogy mindenki más, s azt mondani, kel a nap, pedig mindenki tudja, ez
egyfajta beszédmód csupán. Nem arról van szó, hogy eljussunk addig a pontig, amikor az
ember már nem mondja: én — odáig kellene eljutni, ahol már nincs fontossága annak, hogy
mondjuk-e vagy sem. Ahol már mi sem vagyunk önmagunk. Mindenki megismeri az övéit.
Segítettek, belélegeztek, megsokszoroztak minket.

A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált

anyagokból, teljesen eltérő időkből és gyorsaságokból áll össze. Mihelyt valamely
szubjektumnak tulajdonítjuk a könyvet, nem veszünk tudomást ezen anyagok munkájáról és
viszonylataik külső jellegéről. Ilyenkor a földtani mozgások magyarázatául egy jóságos istent
kreálunk. A könyvben, mint minden dologban, vannak artikulációs vagy szegmentációs
vonalak, rétegek, összefüggő territóriumok; de vannak szökésvonalak, a territóriumokat
szétvető, deterritorializáló és rétegtelenítő mozgások. Az e vonalak mentén létrejött
szivárgások, folydogálások egymással hasonlított sebességei a relatív késés, illetve a
viszkozitás jelenségét vonják maguk után, vagy ellenkezőleg, gyorsulást és szakadást
eredményeznek. Mindezek, vagyis a vonalak és a mérhető sebességek egyfajta elrendeződést
hoznak létre. A könyv efféle elrendeződés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz
senkinek nem jelzője. Többféleség — de nem lehet tudni, mi következik a többféléből, ha már
nem tulajdonítjuk senkinek (ha nem jelző), vagyis ha főnévi szintre emelkedik. A gépies
elrendeződés a rétegek felé irányul, melyek kétségtelenül egyfajta szervezetté alakítják azt,
illetve jelentő egésszé, vagy valamely szubjektumnak tulajdonítható meghatározottsággá,
ugyanakkor irányulhat egy szervek nélküli test felé is, mely megállás nélkül szétbontja a
szervezetet, nem-jelentő részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban, és ami
olyan alanyokat tulajdonít magának, amelyeknek egyetlen nevet enged meg csupán, egy
hajdani intenzitás nyomaként. Mi lehet a könyv szervek nélküli teste? Több minden is lehet,
az említett vonalak természete alapján, tartalma (folytonossága), illetve sajátos sűrűsége
alapján, vagy valamiféle „összefüggő tér” felé konvergálás lehetősége alapján, mely tér
biztosítja a kiválasztást. Ott is, mint mindenütt, a leglényegesebbek a mértékegységek: az írás
mennyiségi meghatározása. Nincs különbség aközött, amiről a könyv szól és a mód között,
ahogy azt megírták. A könyvnek tehát nincs többé tárgya. Csak mint elrendeződés lesz az,
ami, összekapcsolódva más elrendeződésekkel, más szerv nélküli testekkel. Egy adott könyv
kapcsán sosem azt kérdezzük, mit jelent, hogy jelölt vagy jelölő, nem akarunk semmit
megérteni a könyvből, nem azon törjük a fejünket, miként is funkcionál, mivel kell
kapcsolódnia, nem érdekes, hogy továbbít-e intenzitásokat vagy sem, hogy milyen
sokféleségekbe vezeti bele és alakítja át saját sokféléjét, s hogy mely szerv nélküli testtel tart
össze. Minden könyv csak a külvilág által, odakint létezik. A könyv piciny gépezet: miféle
mérhető kapcsolatban áll ez az irodalom-gép a háború, a szerelem, a forradalom stb.
gépezetével — valamint azzal az absztrakt gépezettel, mely ez utóbbiakat mozgásban tartja.
Szemünkre vetették, hogy túl gyakran hivatkozunk irodalmárokra. Írás közben egyetlen
kérdés merül fel csupán: mely más gépezethez kapcsolható, mi több kapcsolandó az irodalom-
gép, hogy működni tudjon. Kleist és az őrült háború-gép, Kafka és a hallatlan bürokratikus
gépezet... (s ha az irodalom által állatok vagy növények lennénk — ami bizonyára nem azt
jelenti, hogy irodalmilag —, vajon először nem a hang által lennénk-e állatok?). Az irodalom
elrendeződés, semmi köze sincs az ideológiához, nem ideologikus és nem is volt az soha.

Nem másról van szó, mint a sokféleségekről, a vonalakról, rétegekről és szegmentumokról, a

szökésvonalakról és intenzitásról, az elrendeződésekről és annak különféle fajtáiról, a szerv
nélküli testekről és konstrukcióikról, kiválasztásukról, konzisztenciasíkról, minden esetben
mértékegységekről. A sztratométerek, a deleométerek, a sűrűség CsO egységei, a
konvergencia CsO egységei nemcsak az írás kvantifikációjának formáját adják meg, de az
írást mindig valami másnak a mértékegységeként definiálják. Az írásnak semmi köze nincs a
jelentéshez, inkább csak a jövendő tájékok földméréséhez, térképének megrajzolásához.

A könyvek egyik első típusa a gyökér-könyv. A fa máris a világ képe, illetőleg a gyökér a fa-
világ képe. Ez maga a klasszikus könyv, mint szép, organikus, jelentő és szubjektív
interioritás (a könyv rétegei). A könyv imitálja a világot, ahogy a művészet a természetet:
sajátos eljárások révén kivitelezhető az, amit a természet már nem képes létrehozni. A könyv
törvénye, a reflexió törvénye, az Egy kettő lesz. Hogyan lehetne a könyv törvénye a természet
törvénye is, ha az éppen a világ és a könyv, illetve a természet és művészet megosztásán
őrködik? Az Egy kettő lesz: mindig, ha ezzel a kifejezéssel találkozunk, még ha Mao mondta
is stratégiai okokból, vagy ha a lehető legdialektikusabb módon értjük, akkor is a
legklasszikusabb és a legrégebbi, legfáradtabb gondolattal találjuk szembe magunkat. A
természet nem így működik: maguk a gyökerek is karógyökerek, számos oldalsó és körkörös,
de nem kétágú elágazással. A szellem késésben van a természethez képest. Még a könyv is a
maga természeti valójában, tengelyével és körülötte lévő levélzetével nem más, mint egy
egyenesen mélyre hatoló karógyökér. Ugyanakkor a könyv mint spirituális valóság, a Fa vagy
a Gyökér mint kép, fáradhatatlanul a kettővé váló Egy, majd a néggyé váló kettő törvényét
fejti ki... A bináris logika a fa-gyökér spirituális valósága. A nyelvészet — ez a „fejlett”
tudományág — is ezt a fa-gyökér alapképet őrzi; ez az, mellyel a klasszikus gondolkodáshoz
kötődik (Chomsky és a szintagmatikus fa, az S pontból indul ki és dichotomikusan halad
előre). Vagyis ez a gondolkodás sosem értette a sokféleséget: ahhoz, hogy spirituális
módszerének követésekor eljusson a kettőhöz, egy erős egység tételezésére van szüksége.
Ami pedig a tárgyat illeti, valószínű, az Egyből egyenesen a háromhoz, négyhez vagy öthöz
juthatunk, követve a természetes módszert, feltéve, ha rendelkezünk egy erős egységgel, a
karógyökér egységével, mely a mellékgyökereket tartja. Nemigen megy másként. Az egymást
követő körök közötti két-, illetve egyszintű kapcsolatok csak helyettesítették a dichotómia
bináris logikáját. A karógyökér nem érti jobban a sokféleséget, mint a kétágú gyökér. Az
egyik a tárgyban, a másik a szubjektumban működik. A bináris logika és a két-, illetve
egyszintű kapcsolatok uralják a pszichoanalízist is (a téboly fája Freud Schreber-
elemzésében), a nyelvészetet és a strukturalizmust, de még az informatikát is.

A hajszálgyökérrendszer vagy nyalábos gyökér a könyv második formája, melyre

előszeretettel hivatkozik modernitásunk. Ez esetben a főgyökér elhalt, vagy elpusztul
szélsőségeinek irányában; mellékgyökerek közvetlen sokasága ráoltódik, és nagy fejlődésnek
indul. Ez esetben a főgyökér elhalása természetes realitás ugyan, viszont annak egysége, mint
múltbeli, vagy még eljövendő, mint lehetséges egység éppúgy fennmarad. Továbbá felmerül a
kérdés: vajon a spirituális és reflektált valóság nem kárpótol-e a dolgok ezen állapota miatt
azáltal, hogy bizonyos titkos, még inkább magába foglaló egységnek, illetve extenzívebb
teljességnek a követelményét támasztja. Mint a Burroughs-féle cut-up módszer esetében:
egyik szöveg belehajl(-t-)ása a másikba, amely sokféle, mi több, esetleges gyökerekből áll
(mint valami dugvány), új dimenziók megjelenését vonja maga után. A hajtásból következő
plusz, kiegészítő dimenzióban az egység folytatja szellemi munkáját. Ebben az értelemben
véve a leghatározottabban parcellákra osztott művet is mint a Teljes Mű, vagy mint a Nagy
Opusz lehet felmutatni. A szériákat sokszorosító, vagy a sokféleséget növelő modern
módszerek például a linearitás irányában hatnak, míg a totalitás egysége egy másik
dimenzióban, a kör, illetve a ciklus dimenziójában érvényesül. Minden esetben, ha a struktúra
sokféleséget fogad be, növekedését a kombinációs törvények csökkenése kompenzálja. Az
egységet elvetélők itt tényleg angyalcsinálók, doctores angelici, mivel tisztán angyali, felsőbb
egységet hirdetnek. Joyce „többtövű” szavai ténylegesen csak akkor törik meg a szónak, vagy
még inkább a nyelvnek a lineáris egységét, ha a mondat, a szöveg vagy a tudás körkörös
egységét tételezik. Nietzsche aforizmái a tudás lineáris egységét csak akkor szakítják meg, ha
az örök visszatérés körkörös egységére utalnak, mely visszatérés, mint nem-tudott jelen van a
gondolkodásban. A nyalábos rendszer tehát nem igazán szakít a kettősséggel, a szubjektum és
objektum, a természetes és szellemi realitás komplementaritásával: az egység kialakulása a
tárgyban továbbra is gátakba, akadályokba ütközik, míg a szubjektumban egy újfajta egység
győzedelmeskedik. A világ elveszítette karógyökerét, támaszát, már a szubjektum sem képes
dichotómiák gyártására, ugyanakkor egy ambivalens, túldeterminált magasabb egységhez jut
el, ami a tárgy dimenziójához képest mindig is csak egy kiegészítő dimenzió. A világ
kaotikussá vált, a könyv azonban továbbra is a világ képe, hajszálgyökér-kozmosz a gyökér-
kozmosz helyett. Fura misztifikáció a könyv misztifikációja, hiszen minél inkább részekre
bontott, fragmentált, annál inkább teljes. A könyv mint imago mundi, valóban elég érdektelen
gondolat. Valójában nem elég azt mondani: Éljen a sokféle — bár nem könnyű ilyeténképpen
felkiáltani. Semmiféle tipografikus, lexikális vagy szintaktikai ügyesség nem elegendő e
kiáltás hallatására. A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabbrendű dimenzió
bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezőleg, egészen egyszerűen a már rendelkezésre álló, n–
1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belőle mindig kivonható).
Kivonni az egyet a konstituálandó sokból; írni az n–1 dimenzióban. Ezt a rendszert lehetne
rizómának nevezni. A rizóma mint föld alatti gyökér egyértelműen különbözik a gyökerektől
és a hajszálgyökerektől. A hagymák, a gumók rizómák. Egészen más tekintetben lehetnek
rizomorfok a gyökeres vagy hajszálgyökeres növények: kérdés, hogy a botanika, a maga
specifikusságában, vajon teljes egészében nem rizomorfikus-e. Vannak ilyen állatok is,
amelyek falkába verődnek; a patkányok rizómák. A föld alatti vacok is az, mindegyik
funkciójában, mint lakás, mint készletezés, mint kimozdulás, mint kitérés, vagy mint szakítás.
A rizómának számos formája létezik, a felületi szerteágazó nyúlványaitól gumóvá és
hagymává tömörült változatokkal bezáróan. Amikor a patkányok egymás alá csúsznak.
Rizómák között is van jó és rossz: a burgonya és a tarack, a gyom. A tarack állat és növény
egyszerre, crab-grass (vadfű). A rizóma néhány hozzávetőleges jellemzőjének felsorolása
nélkül valószínűleg senkit nem győzünk meg.

1° és 2° A kapcsolódás és heterogeneitás elvei: a rizóma bármely pontján kapcsolódhat

és kapcsolódnia is kell bármely más rizómával. E tekintetben teljesen különbözik a fától
vagy a gyökértől, melyek rögzítenek egy pontot, megszabnak bizonyos rendet. A
Chomsky-féle nyelvészeti fa (ágrajz) az S pontból indul ki, és mindig kettős osztódással halad
előre. A rizómában éppen ellenkezőleg a viszonylat, a vonatkozás, a kapcsolódás nem
szükségszerűen nyelvi jellegű: eltérő szemiotikai láncszemek különféle kódolásmódokhoz
kapcsolódnak, biológiai, politikai, ökonómiai stb. láncszemekhez, s ezzel nemcsak különféle
jelrendszereket hoznak játékba, hanem a körülmények összejátszásából következő helyzeteket
is. A megnyilatkozás kollektív elrendeződései valóban direkt módon, gépies
elrendeződésekben működnek, ennek következtében nem lehet radikálisan szétválasztani a
jelrendszereket annak tárgyaitól. A nyelvészetben, még ha szándékainkat tekintve ugyan az
explicithez tartjuk magunkat, és semmit nem tételezünk a nyelvről, akkor is egy olyan
diszkurzusmező belsejében maradunk, amely még különös társadalmi elrendezésmódokat és
hatalmi típusokat implikál. Chomsky grammatikalitása, az összes mondatot uraló S
kategoriális szimbólum tehát, leginkább hatalmi jel, még mielőtt szintaktikai jel lenne: vagyis
nyelvtani szempontból korrekt mondatokat hozunk létre, minden kijelentést főnévi és igei
szintagmára bontunk (első dichotómia...). Az ilyen nyelvészeti modellekről nem mondható el,
hogy túlságosan absztraktak lennének, éppen ellenkezőleg, inkább azt vethetjük szemükre,
hogy nem eléggé azok, hogy nem érik el az absztrakt-gépet, amely összekapcsolna bizonyos
nyelvet a kijelentések szemantikai és pragmatikai tartalmával, a megnyilatkozás kollektív
elrendeződéseivel, a társadalmi mező teljes mikropolitikájával. A rizóma folyton szemiotikai
láncszemekkel, hatalmi szervezetekkel és helyzetekkel lép kapcsolatba, melyek a
művészetekre, tudományokra, társadalmi harcokra vonatkoznak. A szemiotikai láncszem
olyan, mint valami gumó, mely egymástól igen eltérő, de nem kizárólag nyelvi cselekvéseket
gyűjt egybe, hanem az észlelés, a mimika, a gesztikulálás, a felfogás cselekvéseit is: nincs
önmagában álló nyelv, sem nyelvi univerzalitás, hanem dialektusok vannak, nyelvjárások,
rétegnyelvek, az argó és speciális nyelvek konkurenciája, versenye. Nincs ideális
nyelvhasználó, mint ahogy nincs homogén nyelvi közösség sem. Weinreich egyik
megfogalmazása szerint a nyelv „alapvetően heterogén valóság”. Nincs alapnyelv, az egyik
nyelv a politikai sokféleségben uralkodó nyelvvé válik, hatalomra tör. A nyelv egy parókia,
egy püspökség, egy főváros körül stabilizálódik. Hagymát képez. A folyóvölgyek vagy a
vasútvonalak mentén törzsek és föld alatti áramlatok fejlesztik, olajfoltokkal1 terjed. A
nyelven belül mindig lehet strukturális bontásokat végezni: ez nem különbözik alapvetően a
gyökérkutatástól. A fában mindig van valami genealogikus; ez a kutatási módszer mindennek
ellenére nem igazán elterjedt. Ellenkezőleg, a rizóma típusú módszer a nyelvet csak úgy tudja
elemezni, ha más dimenziókba és más regiszterekbe tolja azt. A nyelv csak tehetetlenségi
működésében zárul önnönmagára.

3° Sokféleség elve: a sokféle csak akkor szakít végleg az Eggyel mint alany (szubjektum),
vagy tárgy, mint természetes vagy szellemi realitás, mint kép és világ, ha főnévként kezeljük,
mint a sokféle. A sokféleségek rizomatikusak, és leleplezik a fás ál-sokféleségeket. Nincs
semmi egység, ami alapja (mondhatni karógyökere) lehetne a tárgynak, egység, ami
kettéoszlana a szubjektumban. Nincs egység, még akkor sem, ha csak arra kellene, hogy a
tárgyban elvetéljen, és a szubjektumban „visszatérjen”. A sokféleségnek nincs se alanya, se
tárgya, csak határozói, méretei, dimenziói vannak, melyek nem tudnak anélkül növekedni,
hogy annak természete meg ne változna (a kombinációs törvények tehát a sokféleséggel
együtt növekednek). A marionettfigurát mozgató sok szál, mint rizóma vagy sokféleség, nem
a művész vagy a mozgató egységesnek tételezett akaratára utalnak, hanem az idegrostok
sokféleségére, melyek maguk is egy másik marionettfigurát formálnak, más, az előzőhöz
kapcsolódó dimenziókat követnek: „A szálakat vagy az ágakat, melyek a marionetteket
mozgásba hozzák, szövedéknek hívjuk. Arra gondolhatunk, hogy sokféleségét a színész
személye jelenti, ő vetíti a szövegbe. Legyen, de az ő idegrostjai is szövedéket alkotnak. S
ezek a rácsot alkotó szürkeállományon keresztül egészen a differenciálatlan mélyére
hatolnak... A játék a takácsok tevékenységét juttatja eszünkbe, melyet a mítoszok a Párkáknak
és a Nornáknak2 tulajdonítanak.” Az elrendeződés pontosan a dimenziók ilyen növekedése a
sokféleség irányába, mely szükségszerűen változik kapcsolódásai emelkedésének arányában.
A rizómában nincsenek olyan pontok vagy pozíciók, amilyenek a struktúrában, a fában, a
gyökérben találhatók. Mikor Glenn Gould felgyorsítja egyik darabjának előadását, nem
csupán virtuozitásának ad teret: a zenei pontokat vonalakká alakítja, megsokszorozza,
megszaporítja az egészet. Vagyis a szám megszűnt mint univerzális/egyetemes fogalom, mely
a térben elfoglalt helye alapján méri az elemeket, sokkal inkább maga is a dimenziók
függvényében változó sokféleség lett (a terület elsősége a területhez kapcsolódó összetett
számokhoz képest). Nincsenek mértékegységek, csak mértékek sokfélesége van, változatok
vannak. Az egység fogalma csak akkor jelenik meg, akkor bukkan fel, ha a sokféleségben a
jelentő hatalomra tör, illetőleg más szubjektivációt kiváltó folyamat során: ilyen az elemek
vagy objektív pontok közti bi-univokális kapcsolatrendszert létrehozó alap- (karógyökér-)
egység, vagy pedig az Egynek a szubjektumban történő kettébomlása a differenciálódás
bináris logikája szerint. Az egység a vizsgált rendszer dimenzióját kiegészítő üres dimenzión
belül működik (túlkódolás). Ezzel szemben a rizóma vagy sokféleség nem hagyja magát
túlkódolni, sosem rendelkezik sorai számának megfelelő számú kiegészítő dimenzióval,
vagyis a sorokhoz kapcsolt számsokszorosokat kiegészítő dimenzióval. Az összes sokféleség
síkszerű, lapos, amennyiben a teljes dimenziót betöltik, elfoglalják: tehát a sokféleségek
konzisztens síkjáról beszélhetünk, bár e „sík” a körülötte kialakuló kapcsolódások számának
megfelelően növekvő dimenzió. A sokféleségeket a kintlévő, a külső definiálja: az absztrakt
vonal, szökésvonal vagy territóriumot szétvető, deterritorializáló vonal, melyek mentén a
sokféleségek másokkal összekapcsolódva megváltoztatják természetüket. A konzisztenciasík
(rács) minden sokféleség külseje. A törésvonal egyszerre jelöli a sokféleség által valójában
betöltött véges dimenziók számának realitását; a kiegészítő dimenzió lehetetlen voltát abban
az esetben, ha a sokféle nem alakul át az új vonal megjelenésekor; azt a lehetőséget és
szükségszerűséget, hogy a dimenzióktól függetlenül azonos konzisztenciasíkra vonja az
összes felmerülő sokféleséget. A könyv számára tehát az lenne az ideális, ha minden dolgot
ilyen külső síkra tudna kiteregetni, egyetlen lapra, egyazon alapra: megélt események,
történelmi meghatározások, fogalmak, individuumok, társadalmi csoportok és formációk.
Kleist kitalált egy ehhez hasonlatos írásmódot, lelki állapotokkal megtört láncolat, változó
sebességekkel, gyorsításokkal és átalakulásokkal, mindig a kintivel való kapcsolat
függvényében. Nyitott gyűrűk. Szövegei minden tekintetben szemben állnak a klasszikus és
romantikus könyvvel, melyet bizonyos szubsztancia vagy szubjektum interioritása hoz létre.
A háború-gép-könyv az állam-apparátus-könyv ellen. A síkbeli n dimenzióban megjelenő
sokféleség nem-jelentő és nem-szubjektív. Határozatlan névelőkkel, vagy még inkább részelő
névelőkkel jelölhetők (ez tarack, ez rizóma...).

4° Nem-jelentő szakadás elve: a túlságosan jelentő törések ellen, melyek struktúrákat

választanak el, vagy áthaladnak bizonyos struktúrán. A rizóma bárhol megszakítható, bárhol
megtörhető, hiszen vonalai mentén újból lesz. Az állat-rizómába rendeződő hangyák nagy
része ugyan megsemmisíthető, újraszerveződésüket azonban nem lehet megakadályozni.
Minden rizóma szegmentációs vonalakból áll, ezek mentén rétegződik, territóriumokba
szerveződik, kap jelentést, tulajdonítható stb.; ugyanakkor vannak rétegtelenítő törésvonalai
is, melyeknek a résein át állandóan eltűnik. Amikor a szegmentációs vonalak elszakadnak,
szétrobbannak, a rizómában törés jön létre, a törésvonal része a rizómának. E vonalak folyton
egymásra utalnak. Esetükben ezért nem lehet dualizmusról vagy dichotómiáról beszélni, a
mégoly kezdetleges jó-rossz formájában sem. A megszakítás, a törésvonal meghúzása mindig
azzal a veszéllyel jár, hogy az egészet újrarétegző szerveződésekkel találjuk szembe
magunkat, olyan formációkkal, melyek bizonyos jelölőnek hatalmat adnak, olyan
hatáskörökkel, melyek újra szubjektumot hoznak létre — amit csak akarunk, ödipuszi új
életre keltéstől fasiszta konkretizálásokig, bármit. A csoportokra és az individuumokra
jellemző mikro-fasizmus arra vár, hogy konkretizálódjon. Igen, a tarack is rizóma. A jó és a
rossz is csak aktív és időleges, mindig megismételendő szelekció eredménye lehet.

A deterritorizáló mozgások és a területeket újrarendező reterritorializáló eljárások hogy is ne

ne lennének relatívak, hogy is ne lennének folyton elágazásban, egyik a másikban. Az
orchidea képet hoz létre, egy darázsmásolatot, miközben önmagát deterritorizálja; de a darázs
e kép alapján önmagát újra territóriumba rendezi, reterritorizálja. A darázs, miközben az
orchidea reprodukciós készülékének részévé vált, mégiscsak deterritorizálódik; ugyanakkor
reterritorizálja az orchideát, mivel szállítja annak pollenjét. A darázs az orchideával rizómát
alkot, lévén heterogének. Azt mondhatnók, az orchidea imitálja a darazsat, s annak képét
jelentő módon megalkotja (mimesis, utánzás, ámítás stb.). De ez csak a rétegek szintjén igaz
— két réteg közti parallelizmus, az egyik réteg növényi szerveződését állati szerveződés
átmásolja egy másik rétegre. Ugyanakkor egészen más dologról van szó: egyáltalán nem
imitációról, hanem a kód rabul ejtéséről, a kód értéktöbbletéről, vegyérték-emelkedésről,
valódi átváltozásról, az orchidea darázzsá, a darázs orchideává válásáról, ezen változások
mindegyike az egyik tag számára deterritorizálólag, míg a másik számára reterritorizálólag
hat, a két változás egymásba kapcsolódik, váltogatja egymást az intenzitások áramlását
követve, mely mindig egyre távolabb löki a deterritorializációt. Nem is imitációról, nem is
hasonlóságról, hanem két heterogén sorozat kitöréséről van szó, melyek egy olyan közös
rizómából álló szökésvonal mentén robbannak ki, mely már semminemű jelölőnek nem
tulajdonítható és nem rendelhető alá. Rémy Chavin találó szavaival: „Két olyan lény nem-
párhuzamos fejlődéséről van szó, akiknek semmi közük nincs egymáshoz”3 Általánosabban
fogalmazva elképzelhető, hogy az evolúciós sémák már nem a régi fa-, illetve leszármazási
modellt követik. A vírus bizonyos feltételek mellett csírasejtekhez is kapcsolódhat és egy
komplex faj sejtjének génjeként továbbíthatja önmagát; mi több, képes eltűnni, egy egészen
más faj sejtjeibe jutni, természetesen a vírusgazdától származó „genetikai információkat”
hordozva (például Benveniste és Todaro jelenlegi kutatásai egy C típusú vírus kapcsán, amely
egyszerre egy babuin ADN-nel és a házimacska bizonyos fajainak ADN-ével lép kettős
kapcsolatba). Az evolúciós sémák már nem csupán fa-jellegű leszármazási sémák alapján
működnek, a legkevésbé differenciált felől a legdifferenciáltabb felé haladva, hanem
rizómaként, azonnal a heterogénben jönnek működésbe, és az egyik már differenciált vonalról
a másikra ugranak.4 Tehát a babuin és a macska kapcsán is nem-párhuzamos fejlődéssel van
dolgunk, amikor is az egyik nyilvánvalóan nem modellje a másiknak, de a másik sem mása az
egyiknek (a babuinné válás a macska részéről nem azt jelentené, hogy a macska „úgy tesz”,
mint a babuin). Vírusainkkal rizómát alkotunk, vagy még inkább azt lehetne mondani,
vírusaink által más állatokkal kerülünk rizomatikus kapcsolatba. Ahogy Jacob mondja, a
vírusok vagy más folyamatok genetikai transzferei, a különböző fajokból származó sejtfúziók
eredményeiket tekintve párhuzamba állíthatók „az Antikvitásban és a Középkorban oly
kedvelt, undok szerelmek”5 eredményeivel. A differenciált vonalak közti haránt
kommunikációk a genealógiai fákat összekuszálják. Keressük a molekuláris, vagy még inkább
a szubmolekuláris részecskét, mellyel szövetségre lépünk. Fejlődünk és meghalunk, s ezt
sokkal inkább a polimorf és rizomatikus influenzáinknak köszönhetjük, mintsem
szövődményt okozó betegségeinknek, amelyek maguk is már szövődmények. A rizóma
antigenealógia.

Ugyanez igaz a könyvre és a világra: a könyv nem kép a világról, ahogy azt egy mélyen
gyökerező hit sejteti. A könyv rizómát alkot a világgal, a könyv és a világ nem-párhuzamos
módon fejlődnek, a könyv biztosítja a világ deterritorizálását, ugyanakkor a világ a könyv
újraterritorizálásán munkál, míg a könyv deterritorializálja magát a világban (ha képes rá és
megteheti). A bináris logika függvényébe illeszkedő utánzás nem igazán megfelelő fogalom
az egészen más természetű jelenségek megértéséhez. A krokodil nem reprodukál fatörzset, a
kaméleon sem reprodukálja környezetének színeit. A Rózsaszín párduc nem imitál semmit,
nem reprodukál semmit, saját színében festi le a világot, rózsaszín alapon rózsaszínnel, ez az
ő világgá válása, amelyben önmaga is észlelhetetlenné, nem-jelentővé válik: szakít, létrehozza
a maga szökésvonalát, véghezviszi „nem-párhuzamos evolúcióját”. Növények bölcsessége:
még ha van is gyökerük, mindig van egy olyan kinti, külső részük, amelyen keresztül rizómát
képeznek valamivel — a széllel, egy állattal, az emberrel (és van olyan aspektusuk is, amely
által maguk az állatok hoznak létre rizómát, de akár az emberek is stb.). „A részegség a
bennünk lévő növény győzedelmes kitörése.” Követni kell a rizómákat a szakadás mentén,
meghosszabbítani, megnyújtani, felváltani a szökésvonalat, váltogatni azt eladdig, hogy egy n
dimenziójú és irányaiban megtört, megszakított vonalat produkáljunk, a lehető
legelvontabbat, a legkanyargóbbat. Követni kell a növényeket: először a legelső vonal határait
fixáljuk az egymást követő egységek körül gyűrűző konvergens körök alapján; azután
meglátjuk, hogy ezen a vonalon belül létrejönnek-e új konvergens körök az új pontokkal, a
határokon kívül eső és más irányokban. Írni, rizómát alkotni, deterritorizálással megnövelni a
territóriumot, kiterjeszteni a szökésvonalat addig a pontig, amikor már az egész
konzisztenciasíkot befedi, mint valami absztrakt gépezet. „Először is menj az első
növényedhez, nézd meg figyelmesen, hogyan folydogál a lecsorgó víz ettől a ponttől
kezdődően. A magokat bizonyára az eső hozta valahonnan távolról. Kövesd a vízlevezető
csatornákat, így megtudod a lefolyás irányát. Ezt követően keresd meg ebben az irányban a
tiedtől legtávolabb eső növényt. Mindazok, melyek e kettő között nőnek, a te növényeid.
Később, amikor ez utóbbiak elszórják magjaikat, a vízfolyás irányát követve minden egyes
növény esetében megnövelheted területedet.”6 A zene a maga szökésvonalait úgy tünteti fel,
mint megannyi átalakulásban lévő sokféleséget, felforgatva ezzel még az őt strukturáló, fásító,
rendszerező kódokat is; ezért a zenei forma szakadásait, töréseit és szaporodását tekintve a
gyomnövényhez hasonlítható, rizóma.7

5° és 6° A térképrajzolás és a képlevonás elve: a rizóma nem vonható egyetlen strukturális

vagy generatív modell elvárásainak rendszerébe. Számára a genetikai tengely gondolata
éppúgy idegen, mint a mélystruktúráé. A genetikai tengely tulajdonképpen az az objektív
döntő fontosságú egység, amelyre a későbbi szakaszok ráépülnek; a mélystruktúra viszont egy
részelemeire bontható alapsor, míg a produktum egysége egy másik, transzformációs és
szubjektív dimenzióban jön létre. Tehát nem tudunk kijutni a fát, illetve a fő- vagy nyalábos
gyökeret ábrázoló modellből (amilyen például a Chomsky-féle „fa”, mely bizonyos
alapsorhoz asszociálható, és ábrázolja létrejöttének folyamatát a bináris logika szerint).
Variáció a legrégebbi gondolatra. A genetikai tengely vagy a mélystruktúra nem más, mint
egy végtelenségig reprodukálható másolási elv. A fa logikája a másolás és a reprodukció
logikája. Tárgya a nyelvészetben éppúgy, mint a pszichoanalízisben egy önmagában ábrázoló
tudattalan, mely kódolt komplexumokká kristályosodik, genetikai tengelyre írható vagy
szintagmatikai struktúrába helyezhető. Célja bizonyos tényállás rögzítése, az interszubjektív
kapcsolatok kiegyensúlyozása, vagy az emlékezet, illetve a nyelv legrejtettebb zugaiban
megbúvó tudattalan kiaknázása. Valami késznek a levonata ez, olyan struktúrából kiindulva,
mely túlkódol, vagy pedig egy olyan tengelyből, mely megtámaszt. A fa másolatokat fejez ki
és állít hierarchikus rendbe, a másolatok olyanok, mint a fa levelei.

Egészen más a rizóma, térkép és nem másolat. Térképrajzolás és nem másolatkészítés. Az

orchidea nem reprodukálja a darázs másolatát, hanem a rizómán belül térképpé rajzolódik a
darázzsal együtt. A térkép szemben áll a másolattal, mert a térkép teljes egészében nyitott a
kísérletezés felé, s így rálátása van a valósra. A térkép az önmagába fordult tudattalant nem
reprodukálja, hanem megkonstruálja. Közreműködik a mezők összekapcsolásában, a szervek
nélküli testek kiszabadításában, közreműködik abban, hogy teljesen nyitottak legyenek a
konzisztenciasík irányában. A térkép maga is része a rizómának. Nyitott, minden irányban
kapcsolható, szétszedhető, megfordítható, kész minden pillanatban változni. Szét is lehet
tépni, kifordítani, befordítani, bármely elrendezéshez kész alkalmazkodni, akár egy személy,
akár egy csoport vagy társadalmi formáció is nekifoghat. Falra is rajzolható, műalkotásnak is
elmegy, de politikai cselekvésnek, vagy éppen meditációnak is tárgya lehet. Az egyik
legfontosabb jegye az, hogy mindig többszörös bemenete van; e tekintetben a vacok állati
rizóma, mely néha világosan elkülöníti a szökésvonalat, mint a továbbállásra szánt folyosót
azoktól a rétegektől, amelyek lakhelyül vagy az élelem felhalmozására szolgálnak (pl. a
pézsmapatkány esetében). A térképnek számos bejárata van, szemben a másolattal, ami
mindig „ugyanarra” tér vissza. A térkép performancia kérdése, míg a másolat mindig egy
állítólagos „kompetenciára” utal. A pszichoanalízissel, a pszichoanalitikai kompetenciával
ellentétben, mely minden vágyat és kijelentést egy genetikai tengely vagy egy túlkódoló
struktúra viszonylatában értelmez, továbbá a végtelenségig képes monoton kópiákat gyártani
a szakaszokról a tengely, illetve a struktúra elemei alapján, a schizo-analízis visszautasítja a
lenyomat alapján másolt fatalitás gondolatát, bármi legyen is a név, amit neki adunk: isteni,
anagogikus, történeti, ökonomikus, strukturális, örökletes vagy szintagmatikus. (Jól
érzékelhető, mennyire nem érti Mélanie Klein egyik gyermek paciensének, a kis Richardnak a
kartográfiai problémáját, s megelégszik a már kész másolatokkal — Ödipusz, a jó és rossz
apa, a jó és rossz anya —, míg a gyermek reménytelenül kísérel meg olyan performanciát
végigvinni, melyet a pszichoanalitikus egyáltalán nem ismer.8) Az ösztönök és a
részlettárgyak nem a genetikai tengely bizonyos stádiumai, de nem is a mélystruktúrában
fellelhető pozíciók, inkább politikai állásfoglalások olyan problémák, bejáratok és kijáratok,
zsákutcák kérdésében, amiket a gyermek politikai szinten él meg, azaz vágyának teljes
erejével.

Vajon a térkép és a másolat, vagyis a jó és a rossz oldal szembeállításával nem alkotunk-e újra
valami egészen egyszerű dualizmust? Mert ugye a térkép sajátja az, hogy másolható? Ugye
minden rizóma keresztez gyökereket, sőt néha még össze is keveredik velük. S vajon
nincsenek-e a térképen olyan redundáns jelenségek, melyek mintha a térkép saját másolatai
lennének? Nincsenek-e a sokfélének olyan rétegei, melyekből egységek és teljességek,
masszív tömörülések, mimetikus mechanizmusok, jelentő hatalomátvételek, szubjektivitások
keletkeznek? Vajon a szökésvonalak nem reprodukálják-e azokat a összeállásokat, esetleges
divergenciájuk révén, amelyeket éppen szét kellene szedniük és ki kellene fordítaniuk. De az
ellenkezője is igaz, módszer kérdése csupán: a másolatot mindig a térképre kell vonatkoztatni.
Ez a művelet pedig egyáltalán nem szimmetrikus az előzővel. Pontosabban, nem igaz az,
hogy a másolat reprodukálja a térképet. Inkább olyan, mint egy fénykép, egy rádió, ami azzal
kezdi, hogy kiválasztja vagy izolálja azt, amit szándékában áll reprodukálni mesterséges
eszközök, színek és más kényszereljárások segítségével. Mindig az imitáló alkotja meg és
csábítja el modelljét. A másolat a térképet már képpé alakította, a rizómákat már gyökerekké
és hajszálgyökerekké változtatta. A jelentésnek és a szubjektivációnak a tengelyeit követve
rendbe szedte, stabilizálta, semlegesítette a sokféléket. Generálta (kitermelte), strukturálta a
rizómát, a másolat pedig csak önmagát reprodukálja, amikor azt hiszi, hogy mást reprodukál.
Ezért olyan veszélyes. Redundanciákat fecskendez be, s még terjeszti is őket. A másolat a
térképből és rizómából csak a zsákutcákat, útvonallezárásokat, alapcsírákat vagy strukturáló
pontokat reprodukálja. Itt van például a pszichoanalízis és a nyelvészet: míg az első csak a
tudattalanról, az utóbbi csupán a nyelvről tudott másolatokat vagy fotókat készíteni, az összes
hazugsággal együtt, amit az feltételez (nem véletlen, hogy sorsát a pszichoanalízis a
nyelvészet sorsához kötötte). Tudjuk, mi történt a kis Hansszal analízise során: rizómáját
folyton eltépték, térképén foltot ejtettek, továbbá a térképét folyton helyes irányba állították,
minden kijáratot lezártak előtte, míg meg nem kívánja, meg nem szereti a maga szégyenét és
bűntudatát, mígnem sikerül szégyenérzetet és bűntudatot, fóbiát ébreszteni benne (elvágják
előtte az épület, aztán az utca rizómáját, a szülők ágyába ültetik, hajszálgyökereket vet saját
testén, és kiköt Freud professzornál). Freud nyilvánvalóan számot vet a kis Hans
kartográfiájával, de mindig csak azért, hogy egy családi fotóra vezesse vissza, terítse ki. De
nézzük, mit csinál Mélanie Klein a kis Richard geopolitikai térképeivel: fényképeket hív elő,
másolatokat készít, vegyük a testhelyzetet vagy kövessük a tengelyt, genetikai stádium vagy
strukturális sors, a rizóma mindenképpen megszakad. Ha eldugaszolják vagy elfásítják, a
rizómának vége, akkor már semmi nem történik puszta vágyból; mivel a vágy mindig a
rizómán keresztül terem, általa lendül mozgásba. Minden esetben, ha a vágy a fa rendszerét
követi, akkor az bizonyos belső hatások következményeként elbukik és a halálban végzi; a
rizóma viszont külső és teremtő késztetésekkel hat a vágyra.

Ezért olyan fontos, hogy megkíséreljük a másik műveletet, ami ellentétes ugyan, mégsem
szimmetrikus. Vissza kell csatolni a másolatokat a térképre, rizómára kellene vonatkoztatni a
gyökereket és a fákat. A kis Hans tudattalanjának tanulmányozásával tehát azt mutatnánk
meg, hogyan próbál meg rizómát létrehozni nemcsak a családdal, de az épület és az utca
törésvonalaival is; hogyan torlaszolódnak el ezek a vonalak, és kényszerül a gyerek a család
kebelére, képével az apja alá, az anyai ágyba; azután pedig, Freud professzor közbelépése
miként biztosítja a jelölő hatalomra kerülését mint az érzelmek szubjektivációja; hogyan lehet
az, hogy a gyermek már csupán félelmetes — hiszen szégyenteljes és bűnös — állattá
válásával tud elmenekülni (a kis Hans lóvá válása igazi politikai véleménynyilvánítás).
Mindig is újra el kellene helyezni a térképen a zsákutcákat, s ezáltal kinyílnának a lehetséges
szökésvonalak. Hasonló lenne a helyzet egy csoport térképének esetében is: azt kellene
megmutatni, hogy a rizóma mely pontján alakulnak ki a tömbösülés, a bürokrácia, a
leadership, a varázs stb. jelenségei, mely vonalak képesek megmaradni, ha csak a föld alatt is,
rejtve rizómát alkotva. A Deligny-módszer a következő: elkészítjük egy autista gyerek
gesztusainak és mozgásának térképét, ugyanannak a gyereknek, majd több gyerek esetében is
kombináljuk a térképeket...9 Ha igaz az, hogy a térképnek vagy a rizómának alapvetően
többszörös bejárata van, akkor még az is elképzelhető, hogy a másolatok vagy a fa-gyökerek
útján is beléphetünk, a szükséges elővigyázatosság betartása mellett (megint egyszer
lemondunk a manicheus dualizmusról). Megesik például, hogy az ember zsákutcákba
kényszerül, hogy jelentő hatalmakon és szubjektív érzéseken kell átjutnia, olyan ödipuszi,
paranoid alakulatokra kell támaszkodnia, vagy ami még rosszabb, olyan megkeményedett
területekre, melyeken más transzformációs műveletek válnak lehetővé. Lehetséges, hogy a
pszichoanalízis — persze akaratlanul — támpontul szolgál. Más esetekben, éppen
ellenkezőleg, közvetlenül olyan szökésvonalra támaszkodunk, mely elősegíti a rétegek
felrobbantását, a gyökerek megszakítását és új kapcsolódások létrehozását. A rizómákban
léteznek fa-, illetve gyökérstruktúrák, ugyanakkor egy faág vagy egy gyökérelágazás is képes
rizómaként kihajtani, rügyezni. A kijelölés nem bizonyos univerzálékat feltételező elméleti
elemzések függvénye, hanem olyan pragmatikáé, mely a sokféléket, illetve az intenzitás-
egységeket összeilleszti. A fa kellős közepén, a gyökér kis mélyedésében, esetleg egy ág
hónalja alatt új rizóma alakulhat ki. Máskor a fa-gyökér mikroszkopikus eleme, vagy egy
hajszálgyökér indítja be a rizómafejlődést. A könyvelés, a bürokrácia másolatokkal dolgozik,
mégis elkezdhet rügyezni, rizómaszárakat hajthat, mint Kafka egyik regényében. Egy
határozott kis vonás önállósítva magát munkába lép, érzéki csalódások, szinesztéziák válnak
ki, perverz mutációk és képek törnek elő, és a jelölő hegemóniája kérdésessé válik. A gesztus,
a mimika, a játék szemiotikái a gyermeknél újra elszabadulnak, elszakadnak a „mintától”,
azaz a tanító uralkodó nyelvi kompetenciájától — a helyi hatalom egyensúlyát
mikroszkopikus esemény zavarja meg. A generatív fák, melyek Chomsky szintagmatikai
modellje alapján jöttek létre, képesek minden irányba kinyílni, és maguk új rizómát
létrehozni.10 Rizomorf az, ami gyökérre emlékeztető ágakat és hosszú rostokat hajt, vagy még
inkább ezekkel lép kapcsolatba, behatol a törzsbe, készen arra, hogy újszerű és különös
módon használódjék. A fa fáraszt bennünket. Nem kell hinni sem a fának, sem a
gyökereknek, sem a hajszálgyökereknek, túl sokat szenvedtünk miattuk. Az egész fa jellegű
kultúra a biológiától kezdve a nyelvészetig ezen alapul. Ezzel szemben, a föld alatti ágakon és
a léggyökereken, gyomnövényen és a rizómán kívül nem szép semmi, rajtuk kívül nem szeret
semmi, semmi nem politikus. Amszterdam, város, ami nem vert gyökeret, rizóma-város a
maga csatorna-ágaival; itt a hasznosság a legnagyobb őrültséggel lép egységre, a
kereskedelmi háború-géppel való kapcsolatában.

A gondolkodás nem fa jellegű, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag. Amit
tévesen dendritnek neveznek, egyáltalán nem biztosítja az összefüggő szövetben a neuronok
kapcsolódását. A sejtek diszkontinuitása, az axonok szerepe, a szinapszisok működése, a
szinaptikus mikronyílások léte, a tény, hogy minden egyes üzenet átugrik e nyílások felett, az
agyat sokfélévé teszik, mely sokféle az egész bizonytalan valószínűsíthető rendszert —
uncertain nervous system — a maga konzisztenciarendszerébe mártja. Sok embernek van fa a
fejében, de maga az agy sokkal inkább fű, mint amennyire fa. „Az axon és a dendrit egymás
köré csavarodnak, mint a szulák a szederbokor köré, szinapszist alkotva minden egyes
tüskénél.”11 Olyan ez, mint az emlékezet esetében... A neurológusok, a pszichofiziológusok
egy hosszú távú és egy rövid távú (a pillanat idejére vonatkozó) emlékezetet különböztetnek
meg. Márpedig a különbség nem csupán mennyiségi jellegű: a rövid emlékezet rizóma típusú,
diagram, míg a hosszú távú emlékezet fa jellegű és központosított (lenyomat, másolat vagy
fénykép). A rövid távú emlékezet a tárgyhoz fűződő viszonyában egyáltalán nem
engedelmeskedik sem a kontinuitás, sem az azonnaliság elvének, az emlékezet lehet bizonyos
távolságban, visszatérhet sokkal később is, de mindig megszakítottság, a szakadás és a
sokféleség feltételeinek megfelelően. Sőt, a kétféle emlékezet nem úgy különbözik egymástól,
mint ugyanannak a dolognak két időbeli észlelési módja; nem ugyanazt a dolgot, nem
ugyanazt az emléket és nem is ugyanazt a gondolatot fogják fel. A rövid Gondolat csodája: a
rövid távú emlékezettel írunk, vagyis rövid gondolatokkal, még ha a hosszú fogalmak hosszú
távú emlékezetével olvasunk és olvasunk is újra. A rövid távú emlékezetnek része a felejtés,
mint eljárás; nem a pillanattal keveredik össze, hanem a kollektív, időbeli és idegi rizómával.
A hosszú távú emlékezet (család, faj, társadalom vagy civilizáció) másol és értelmez, de amit
lefordít, az továbbra is működik benne, távolról, rosszkor, „alkalmatlan időben”, nem azonnal.

A fa vagy a gyökér a gondolkodás igen szomorú képét keltik, mely mindig egy magasabb
rendű egységből, központból vagy szegmentumból kiindulva csak imitálja a sokfélét.
Tényleg, ha az ág-gyökerek együttesét vesszük figyelembe, akkor a törzs egy ellentétes
szegmentum szerepét játssza a lentről felfelé átjárt alegyüttesek egyike számára: az ilyen ún.
szegmentumot „kapcsoló dipólusnak” tekintjük; az egység-dipólusoktól eltérően, melyeket az
egyetlen központból kiáramló sugarak alkotják.12 De a kapcsolatok is képesek szaporodni,
ahogy a hajszálgyökér-rendszerben: sosem lehet kijutni az Egy-Kettőből, ezekből a csupán
tettetett sokféleségekből. A regenerációk, a reprodukciók, a visszatérések, a hidrák és
medúzák sem juttatnak ki bennünket. A fa jellegű rendszerek hierarchikusak, jelentő és
szubjektivációs középponttal rendelkeznek, s a központi automaták olyanok, mint a szervezett
emlékezet. De a kapcsolódó modellekben bizonyos elem információkat csak egy felette álló
egységtől kap, míg a szubjektív felhasználást az előre kiépített viszonyok függvénye
biztosítja. Mindez jól érzékelhető az informatika és az elektronikus gépek jelenlegi
problémáiból, melyek a legrégebbi gondolatot konzerválják, amennyiben a hatalmat az
emlékezetnek, vagy egy központi szervnek engedik át. Pierre Rosenstiehl és Jean Petitot „a
parancsnoklás fa-képzetét” (központosított rendszert vagy hierarchikus struktúrákat)
„leleplező” szép cikkükben a következőket írják: „A hierarchikus struktúrák elsőségének
elfogadása együtt jár a fa-struktúrák privilegizálásával. (...) A fa-forma a topológiai
magyarázat elfogadását feltételezi. (...) A hierechián alapuló rendszerben az individuum csak
egyetlen aktív szomszédját ismeri el, azt, aki a hierarchiában felette áll. A továbbító csatornák
előre ki vannak építve: a fa-rajz létezésében megelőzi az individuumot, aki egy adott ponton a
rendszerbe illeszkedik” (jelentős-ség [significance] és szubjektiváció). Ennek kapcsán a
szerzők megjegyzik, hogy amikor azt hisszük, elértük a sokfélét, megeshet, hogy ez a sokféle
hamis — ezt hívjuk hajszálgyökeres rendszernek —, mert megjelenítése vagy a látszólag nem
hierarchikus kifejeződése ellenére tulajdonképpen csak egy teljes egészében hierarchikus
megoldást fogad el: ahogy a híres barátság-tétel mondja, „ha egy adott társadalomban két
bármely individuumnak ugyanaz a személy a közös barátja, akkor létezik egy individuum, aki
barátja minden másiknak” (ahogy Rosenstiehl és Petitot mondják: ki a közös barát? „a pár-
társadalom egyetemes barátja, mester, gyóntató, orvos? megannyi gondolat, mind furcsamód
távol áll a kiinduló axiómától”, az emberi nem barátja? netán a klasszikus gondolkodás filo-
zófusa, még ha az elvetélt egység csupán saját hiányában, illetve szubjektivitásában érne
valamit, a következőket mondván: nem tudok semmit, semmi nem vagyok?) Ennek kapcsán a
szerzők diktatúra-tételekről beszélnek. Ez lenne tehát a fa-gyökér elve, illetve a
hajszálgyökerek kibúvója, megoldása, azaz a Hatalom struktúrája.13

Ezzel a centralizált rendszerrel szemben a szerzők a decentralizált, véges automata-hálózatok

rendszereit állítják fel, melyben a szárak és csatornák nem léteznek előre, ahol az
individuumok egymás között felcserélhetők, s csak az adott pillanat állapota határozza meg
őket, oly módon, hogy a helyi műveletek koordinálódjanak egymással, és a végső globális
eredmény összhangban legyen, függetlenül bizonyos központi irányítótól. Az intenzív
állapotok transzdukciója helyettesíti a topológiát, és „az információ áramlását szabályozó gráf
bizonyos értelemben a hierarchikus gráf ellentéte... Nincs értelme annak, hogy a gráf fa
legyen” (az ilyen gráfot térképnek hívtuk). Ez a háború-gép, illetve a Firing Squad
problémája: szükség van-e tábornokra ahhoz, hogy n számú individuum egyszerre kezdjen
tüzelni? A tábornok nélküli megoldás olyan decentrált sokféle számára megfelelő, mely véges
számú állapotokat és hozzájuk kapcsolódó gyorsasági jeleket tartalmaz, a háborús rizóma
vagy a gerillaharc nézőpontjából, másolat nélkül, a központi parancs másolása nélkül. Az is
kimutatható, hogy ez a sokféle, gépies elrendeződés vagy gépies társadalom, mint „aszociális
kakukktojás” elvet minden központosító, egységesítő automatát.14 Az n, mindig n–1.
Rosenstiehl és Petitot nyomatékosítják, hogy a központtal ellátott-központmentes oppozíciója
nem annyira az általa jelölt dolgok miatt, mint inkább a dolgokra alkalmazott számolási mód
szempontjából érdekes. Fák rendelhetők a rizómához, vagy fordítva, a fák rizómává
rügyezhetnek. Általánosságban igaz, hogy ugyanaz a dolog mind a két számolási, illetve
szabályozási módot elfogadja, ez azonban mindkét esetben állapotváltozást von maga után.
Vegyük például a pszichoanalízist: a tudattalan nemcsak elméletben, de számítási és kezelési
gyakorlatában is alárendelt módon, a fa jellegű struktúrák, a hierarchikus gráfok, az
összefoglaló emlékezetek, a központi szervek, a fallosz, a fallosz-fa rendszereiben
értelmeződik. E tekintetben a pszichoanalízis nem tud módszert változtatni: a tudattalan
diktatorikus elgondolásával alapozza meg saját diktatorikus hatalmát. Ennek következtében a
pszichoanalízis lépéstere igen korlátozott. Benne mindig van egy tábornok (Freud tábornok),
egy főnök. Ezzel szemben, ha a tudattalant központ nélküli rendszerként fogjuk fel, vagyis
mint véges automaták (rizóma) mechanikus hálózatát, akkor a schizo-analízis a tudattalan
egészen más állapotához jut el. Ugyanezek az észrevételek a nyelvészetre is igazak;
Rosenstiehl és Petitot éppen „a szó-társadalom központ nélküli szervezésének” lehetőségeit
kutatják. A kijelentések és a vágyak esetében is a kérdés sosem a tudattalan redukálása, sem
annak értelmezése, még csak nem is annak jelentővé tétele a fa rendszerében. A kérdés sokkal
inkább a tudattalan és általa új kijelentések, más vágyak létrehozása: a rizóma nem más, mint
a tudattalan ezen létrehozása.

Érdekes, hogy mennyire a fa uralta a nyugati valóságot és gondolkodást, a botanikától

egészen a biológiáig bezáróan, az anatómiát, a gnoszeológiát, az ontológiát, az egész
filozófiát...: gyökér-alapzat, Grund, roots és fundations. A Nyugatnak kivételes kapcsolata
van az erdővel és az erdőirtással; az erdőtől elhódított területeket magokkal szaporodó
növények népesítik be, ezek a fa típusú, fajra vonatkozó sarjadékkultúra alanyai; a parlagi
állattenyésztés pedig olyan ivadékokat választ ki, melyek állati fastruktúrává rendeződnek. A
Kelet egészen más képet mutat: inkább a sztyeppével és a kerttel (más esetekben a sivataggal
és az oázissal) való viszonylata jellemzi, mintsem az erdővel és a mezővel; gumós kultúra,
mely az egyed részekre bontásával jön létre; a háttérbe szoruló, zárójelessé váló állattartás
zárt terekben történik, vagy a nomád sztyeppékre húzódik viszsza. Nyugat: választott
sarjadékon alapuló mezőgazdaság sok változó egyeddel; Kelet: kisszámú egyeden alapuló
kertművészet, melyek a „genetikusan azonos egyedek” széles skálájára utalnak. Mintha
Keleten, nevezetesen Óceániában létezne az a rizomatikus modell, amely minden tekintetben
szemben áll a fa nyugati modelljével. Haudricourt erre vezeti vissza az erkölcsök és a
transzcendencia Nyugaton elterjedt filozófiája és a Keletre jellemző immanencia közötti
oppozíciót is: az Isten, aki vet és arat, szemben a dugványozó és a termést a földből kiásó
Istennel (dugványozás ellentétben a vetéssel).15 A transzcendencia tipikus európai betegség. A
zene sem ugyanaz, ott a föld nem ugyanúgy zenél. Továbbá a szexualitás is más: a két nemet
egyesítő, magvakkal szaporodó növények a szexualitást a reprodukció modelljének rendelik
alá; a rizóma ezzel szemben a nemiség felszabadulása nem csupán a reprodukció nyomása
alól, de a genitalitás alól is. Nálunk a fa a testbe plántálódott, megkeményítette és rétegezte
még a nemi szerveket is. Elveszítettük a rizómát és a füvet. Henry Miller írja: „Kína az
emberiség káposzta-ültetvényeiben a gyomnövény. (...) A gyomnövény az emberi
erőfeszítések Nemezise. A növényeknek, az állatoknak és a csillagoknak tulajdonított
képzeletbeli létezések között talán még a gyomnövény éli a legbölcsebb életet. Igaz, a fűnek
nincs se virága, se repülőgép-anyahajója, se Hegyi beszéde. (...) Mégis övé az utolsó szó.
Mégis, egyszer minden Kína sorsára jut. Ezt nevezik rendszerint a történészek a sötét
középkornak. Nincs más kiút, csak a fű. (...) A fű csak a nem művelt területek között létezik.
Betölti az üres hézagokat. Más dolgok közé és között nő. A virág szép, a káposzta hasznos, a
mák bolonddá tesz. A fű túláradás, erkölcsi lecke.”16 — Melyik Kínáról beszél Miller, a
régiről vagy a jelenlegiről, netán egy képzeletbeliről, vagy egy másikról, amely egy mozgó
térkép része lenne?

Amerikát külön hely illetné meg. Természetesen ő sem mentes a fák és a gyökérkutatások
eluralkodása alól. Ez még az irodalomra is rányomja bélyegét, a nemzeti identitás
keresésében, a származáskutatásban, illetve egy európai genealógia keresésében (Kerouac
például ősei nyomába ered). Mégis minden fontos dolog, ami történt és történik, az amerikai
rizómából fakad: a beatnik, az underground, a bandák és gangek, az egymást követő
oldalhajtások azonnali kapcsolattal a külvilág felé. Ez az amerikai és az európai könyv közti
különbség lényege, még ha az amerikai a fák nyomába ered is. „Fűszálak”. Amerikában sem
mindenütt egyforma az irány: a fa jellegű kutatatások és a régi világba való visszafordulás
inkább a Keletre jellemző. Míg a Nyugat rizomatikus, aszcendens nélküli indiánjaival, a
mindig megbúvó szelével, az állandóan változó, mozgásban lévő határaival. Amerika
megfordította az irányokat: saját Keletét Nyugatra helyezte, mintha a Föld éppen Amerikában
válna kerekké; a Nyugat a Kelet határa, a Kelet margója.17 (Nyugat és Kelet között nem India
terül el, miként azt Haudricourt gondolta, hanem Amerika, Amerika alkotja a tengelyt és
irányítja az inverzió mechanizmusát). Patti Smith, az amerikai fogorvos bibliájának amerikai
énekese: ne gyökereket keress, kövesd a csatornát...

Vajon nincs-e két-, sőt háromféle (vagy még több) bürokrácia? A nyugati bürokrácia a maga
agrár, kadasztrális kezdetével, a gyökerek és mezők, a fák és azok határjelölő szerepe, Hódító
Vilmos nagy összeírásai, a feudalizmus, Franciaország királyainak politikája, az állam a
tulajdonon nyugszik, a földek háborúval, tárgyalásokkal, házasságokkal szerezhetők.
Franciaország királyai a liliomot választják, mert a liliom gyökereivel mélyre hatolva
kapaszkodik a lejtők talajába. Vajon a Keletre is ugyanez jellemző? Nagyon is könnyű lenne
egy rizomatikus és immanens Keletet bemutatni; de ott az állam nem fa jellegű sémák, azaz
előre kialakított, fásított és gyökeret vert osztályok szerint működik; a Kelet a csatornák
bürokráciája, vegyük például a híres „gyenge tulajdonú” hidraulikus (vízi) hatalmat,
amelyben az állam kanalizáló és kanalizált osztályokat hoz létre (vö. Wittfogel téziseinek
sohasem cáfolt részét). A despota úgy cselekszik, mint a folyó, és nem úgy, mint egy forrás,
amely szintén pontszerű, fa-pont vagy gyökér; inkább a vizekhez kötődik, mintsem a fához;
még a Buddha fája is rizómává válik; Mao folyója és Lajos fája is. Vajon ez esetben Amerika
nem közvetítőként, köztesként működött? Mivel egyszerre pusztít, irt (nemcsak az indiánokat,
de a farmereket is), és az immigrálóknak köszönhetően folyamatosan fejlődik kifelé. A
tőkeáramlás hatalmas csatornát képez, hatalom-összevonást eredményez a közvetlen
„kvantumok” révén, itt mindenki a maga módján örül a pénzfolyam áramlásának (ebből
adódik a szegény ember mítosza-valósága, aki milliomossá vált, hogy aztán újra
elszegényedjen): az egyszerre fa és csatorna, gyökér és rizóma Amerikájában minden
ilyeténképpen egyesül. Nincsen egyetemes kapitalizmus, önmagában pedig a kapitalizmus
minden egyéb alakulat kereszteződésében helyezkedik el, természetéből fakadóan mindig is
neokapitalizmus, s ami a legrosszabb, kitalálja keleti és nyugati arculatát, s e kettőt ötvözetét.

Ugyanakkor ezekkel a földrajzi felosztásokkal teljesen rossz úton vagyunk. Zsákutca, annál
jobb. Ha annak bizonyításáról van szó, hogy a rizómáknak is megvan a maguk despotizmusa,
saját, talán még keményebb hierarchiájuk, akkor rendben van, hiszen nincs dualizmus, se
ontológiai dualizmus, nem létezik a jó és a rossz axiológiai dualizmusa sem, nincs keveredés
vagy amerikai szintézis. A rizómákban vannak fa jellegű csomópontok, a gyökerekben pedig
rizomatikus hajtások. Mi több, léteznek olyan despotikus, immanens és kanalizáló alakulatok,
amelyek a rizómákra jellemzőek. A fák transzcendens rendszerében pedig lehetnek
anarchikus torzulások, léggyökerek és föld alatti ágak. A lényeg az, hogy a fa-gyökér és a
rizóma-csatorna nem mint két modell állnak szemben egymással: az egyik modellként és
másolatként működik, még ha létre is hozza saját szökésvonalait; a másik úgy, mint
immanens folyamat, mely felforgatja a modellt, és térképet vázol fel, még akkor is, ha
felállítja saját hierarchiáit, még ha despotikus csatonát idéz is elő. Nem a föld egyik vagy
másik helyéről van szó, de nem is a történelem valamelyik pillanatáról, még kevésbé a
szellem egyik vagy másik kategóriájáról. Arról a modellről van szó, amely folyton felüti a
fejét és elmélyül, továbbá arról a folyamatról, amely folyton elnyúlik, megszakad és
újrakezdődik. Hogy ez egy másik vagy új dualizmus lenne? Nem. Az írás problémája ez:
pontos-talan kifejezésekre van szükség ahhoz, hogy valamit pontosan megjelöljünk.
Egyáltalán nem azért, mert keresztül kell haladni rajta, de nem is azért, mert csak közelíteni
lehet felé: a pontos-talanság egyáltalán nem közelítés, ellenkezőleg, pontos átmenet
mindarról, ami van. Csak azért utalunk bizonyos dualizmusra, hogy ezzel egy másikat
visszautasítsunk. Csak azért használunk dualisztikus modelleket, hogy eljussunk ahhoz a
folyamathoz, mely visszautasít minden modellt. Minden esetben agyi korrigálásokra van
szükség, melyekkel az akaratlanul létrehozott dualizmusokat szétbontjuk. Miután áthaladtuk
minden ellenséges, mégis szükségszerű dualizmuson — öreg bútordarabok, amelyeket folyton
ide-oda tologatunk —, elérkezünk végre a mágikus képlethez, amely szerint pluralizmus =
monizmus.

Foglaljuk össze a rizóma főbb jegyeit: a fákkal vagy azok gyökereivel ellentétben a rizóma
bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni, vonásai nem szükségszerűen
azonos természetű vonásokra utalnak, igen eltérő jelviszonyokat hoz működésbe, sőt nem-jel
állapotokat is. A rizóma nem vezethető vissza sem az Egyre, sem a sokfélére. Nem Egy, mely
kettővé, vagy közvetlenül hárommá, néggyé vagy ötté stb. válik. Nem az Egyből deriválható
sok(féle), de nem is a sok(féle), amelyhez az Egy hozzáadható (n+1). Nem egységekből,
hanem dimenziókból áll, vagy még inkább mozgásban lévő irányokból. Nincs se kezdete, se
vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad. Létrehoz egy alany és tárgy nélküli
vízszintes n dimenziójú sokfélét, mely konzisztenciasíkra teríthető, és amelyből az Egy
mindig kivonható (n–1). Egy ilyen sokféle nem változtatja meg dimenzióit anélkül, hogy
természete önmagában ne változna, és ne alakulna át. Szemben a struktúrával, amely bizonyos
pontok és pozíciók együttese, valamint a pontok közti bináris kapcsolatok és a pozíciók közti
bi-univokális relációk együttese definiál, a rizóma csupán vonalakat húz: szegmentumok,
rétegek, dimenziók vonalait, de szökésvonalat vagy deterritorizáló vonalat is olyan maximális
dimenzió gyanánt, amely szerint a sokféle természetét megváltoztatva alakul át. Ezeket a
vonalakat vagy szálakat nem lehet összetéveszteni a fa típusú levonatokkal, melyek csupán
pontok és pozíciók között lokalizálható viszonyok. Szemben a fával, a rizóma nem
reprodukálható tárgy: nincs szó se külső reprodukálásról, mint a fa-kép, se belső
reprodukálásról, mint a fa-struktúra esetében. A rizóma antigenealógia. Rövid távú emlékezet,
illetve ellenemlékezet. A rizóma variációk, terjeszkedés, hódítás, rabul ejtés, dugványozás
útján terjed. Szemben a grafizmussal, a rajzzal vagy a fényképpel és a másolattal, a rizóma
arra a térképre utal, amit létre kell hozni, meg kell alkotni, amely mindig szétszedhető,
kapcsolható, megfordítható, módosítható, többszöri ki- és bejárattal, a maga szökésvonalaival.
A másolatokat kell a térképre vonatkoztatni, és nem fordítva. A központosított, hierarchikus
kommunikációjú és előre kialakított viszonylatú rendszerekkel szemben (még ha azok
többközpontúak is), a rizóma központ nélküli, nem hierarchián alapuló és nem jelentő
rendszer; tábornok nélküli, rendező emlékezet, illetve központi automatizmus nélkül, csupán
az állapotok áramlása határozza meg. A rizóma a szexualitáshoz, az állathoz, a növényhez, a
világhoz, a politikához, a könyvhöz, a természetes és a nem természetes dolgokhoz fűződő
kapcsolatainkat kérdőjelezi meg, egészen más, mint a fa kapcsolata: megannyi „valamivé
válás”.

A fennsík jellemzője, hogy mindig középen van, nem kezdet, nem vég. Ilyen fennsíkok
alkotják a rizómát. Gregory Bateson valami nagyon speciális dolog jelölésére használja a
„fennsík” szót: vibráló intenzitásokat felfogó táj, mely fejlődik, mégsem irányul egy
csúcspont, vagy egy külső cél felé. Bateson egy Bali-szigeti példát idéz, ahol az anya és fia
közti szexuális játékok, vagy a férfiak veszekedései éppen e furcsa, intenzív stabilizáción
keresztül bonyolódnak le. „Intenzitásokat felfogó fennsík lép az orgazmus helyébe”,
helyettesíti a háborút vagy a csúcspontot. A nyugati gondolkodás bosszantó jellegzetessége,
hogy a kifejezéseket és a cselekvéseket külső vagy transzcendens végső célokra vezeti vissza,
ahelyett, hogy azokat immanens módon a bennük rejlő érték alapján ítélné meg.18 Például
azáltal, hogy a könyv fejezetekből áll, csúcspontok és végpontok találhatók benne. Vajon mi
történik ezzel szemben egy olyan könyv esetében, melynek síkjai a mikronyílásokon keresztül
kommunikálnak egymással, ahogyan az agy? Fennsíknak nevezünk minden olyan
sokféleséget, mely föld alatti szárainak segítségével oly módon tud a többihez kapcsolódni,
hogy rizómává alakul. Ezt a könyvet úgy írjuk, mintha rizóma lenne. Fennsík-rétegekből
állítottuk össze. Körkörös formába rendeztük, csak úgy játékból. Felkeltünk, és minden reggel
mindketten azon töprengtünk, melyik fennsíkra, melyik jégtáblára is szálljunk, öt sor itt, tíz
sor ott. Hallucinatív tapasztalataink voltak, vonalakat láttunk, hangyaoszlopok emelkedtek,
egyik fennsíkról a másikra ugráltunk. Róttuk konvergens köreinket. A fennsík minden egyes
pontján olvasható, a pontok pedig egymással kapcsolatba hozhatóak. A sokféleséghez
módszerre van szükség, mely ténylegesen a sokfélét teremti; semmiféle tipografikus fortély,
lexikai ügyesség, szóalkotás vagy keverékszó, semmiféle szintaktikai ravaszság nem tudja
helyettesíteni azt. Ezek leggyakrabban mimetikus eljárások csupán, melyekkel egy másik
dimenzióban a kép(es)-könyv számára fennmaradó egység szétszóródik, felbomlik. Techno-
nárcizmus. A tipografikus, lexikális vagy szintaktikai alkotások csak akkor szükségesek, ha
már nem tartoznak az elrejtett egység kifejezésformájához, és ő maga is a sokféleség egyik
dimenziója lesz; e tekintetben nagyon kevés sikerről lehet beszámolni.19 Mi magunk sem
tudtuk megcsinálni ezt. Csupán olyan szavakat használtunk, amelyek úgy működtek, mint a
fennsíkok. Rizomatikus = schizo-analízis = pragmatika = mikro-politika. Ezek a szavak
fogalmak, a fogalmak pedig vonalak; vagyis számrendszerek, melyek a sokfélék (rétegek,
molekulaláncok, szökés- vagy törésvonalak, konvergenciakörök stb.) egyik vagy másik
dimenzióihoz kötődnek. Egyáltalán nem tudományos igénnyel léptünk fel. Nem tudjuk, mit
jelent az, hogy tudományos, minthogy azt sem, mi az ideológia; csak elrendeződésekről
tudunk. Csak mechanikus vágyelrendeződések vannak, meg kollektív elrendeződései a
megnyilatkozásnak. Nincs jelentés, és nincs szubjektiváció sem: n mennyiségben írni (minden
individualizált megnyilatkozás az uralkodó jelentések foglya marad, minden jelölő vágy
dominált szubjektumokra utal). Az elrendeződés a maga sokféleségében szükségképpen
egyszerre dolgozik szemiotikai, materiális és társadalmi áramláson (függetlenül az
ismétléstől, mely az elrendeződés tekintetében bekövetkezhet egy elméleti vagy tudományos
korpuszon belül). A valóságmező, vagyis a világ, az ábrázolásmező, vagyis a könyv és a
szubjektív mező, vagyis a szerző közti hármas osztás már nem érvényes. De az elrendezés
következtében ezekből a rendszerből kiemelt sokféleségek kapcsolatba lépnek egymással,
olyannyira, hogy a könyv folytatása nem a következő könyv, tárgyát nem a világból meríti,
szubjektuma pedig nem egy vagy több szerző. Úgy tűnik, az írás nem tud eléggé a kívüllét
nevében létrejönni. A kintinek tudniillik nincs képe, nincs jelentése, nincs szubjektivitása. A
könyv tehát a kintivel való elrendeződés szemben a világ képes-könyve ellen. Rizóma-könyv
tehát, nem pedig kétágú, karógyökeret vagy nyalábos gyökeret eresztő. Soha ne eresszünk és
ne is ültessünk gyökereket, ugyanakkor nehéz megakadályozni, hogy ne essünk vissza ezekbe
a régi folyamatokba. „A dolgok, amelyek eszembe jutnak, nem gyökereiken keresztül jutnak
eszembe, hanem egy körülbelül középen elhelyezkedő ponton keresztül. Próbálják
megjegyezni azokat, próbáljanak megjegyezni egy fűszálat, amely csak a szár közepétől kezd
el nőni, próbáljanak meg ragaszkodni hozzá.”20 Miért olyan nehéz? Ez mindjárt az észlelés
kapcsán felmerülő szemiotikai kérdés. Nem könnyű középen észrevenni a dolgokat, és nem
fentről lefelé haladva vagy fordítva, balról jobbra vagy fordítva: próbálják ki, meglátják,
minden megváltozik. Nem könnyű meglátni a füvet a dolgokban és a szavakban (Nietzsche is
ezt mondta, az aforizmát át kell „rágni”, a fennsík pedig elválaszthatatlan az ott legelésző
tehenektől, melyek egyben a kék ég felhői is).

Írnak történelmet, de mindig a letelepültek nézőpontjából, egy egységes államapparátus

nevében, még akkor is, amikor nomádokról van szó. A történelem ellentétére volna szükség,
Nomadológiára: ez az, ami hiányzik. E tekintetben is csak kevés, mégis nagy sikerről lehet
beszámolni, például a gyermek keresztes hadjárat kapcsán: Marcel Schwob könyve, amely
megtöbbszörözi az elbeszéléseket (récit), megannyi változó dimenziójú sík-réteg.
Andrzejewski Les portes du Paradis című könyve, mely egyetlen megszakítatlan mondatból
áll, gyermekáradat, topogásáradat, széthúzódás, sietség, a menet élén haladó szerzetesnek
elmondott gyermekvallomások szemiotikai áradata, vágyak és a nemiség áradata, mindegyik
szerelemből kelt útra, többé-kevésbé nyilvánvalóan Vendoˆme grófjának posztumusz és
pederasztikus fekete vágyai által vezetve, konvergáló köröket írva — a lényeg nem az, hogy
az áradatok „Egyet vagy sokfélét” hoznak létre, már nem itt tartunk: megnyilatkozások
kollektív elrendeződéséről van szó, mechanikus vágyelrendezésről, az egyik a másikban,
összekötve a csodálatos kintivel (kinttel), mely mindenképpen sokfélét eredményez.
Ezenkívül, egy nemrégiben megjelent könyv, Armand Farrachinak a IV. keresztes hadjáratról
szóló La dislocation című könyve, ahol a mondatok eltartanak egymástól és szétszóródnak,
vagy pedig összeütköznek és együtt élnek; a betűk, a tipográfia pedig táncolni kezd annak
függvényében, ahogy a hadjárat delirál.21 Ezek példák a nomád és rizomatikus írásra. Az írás
háború-géppel és szökésvonalakkal kel egybe, elhagyja rétegeit, szegmentumait, feladja
megtelepedett életmódját, elhagyja az államapparátust. Miért van mégis szükség modellre?
Vajon a könyv nem ad-e képet a keresztes hadjáratokról? Meglehet, hogy Schwob esetében is
megmarad valamiféle egység, mint alap, Farrachinál pedig úgy, mint elvetélt egység, míg a
Portes du Paradis esetében az egység mint Halálos gróf van jelen. Kell-e mélységesebb
nomádság, mint a keresztes hadjáratok nomádsága, mint az igazi nomádok nomádsága, vagy
pedig azoké, akik már mozdulni sem mozdulnak, és nem imitálnak semmit? Ők csak
elrendeznek. Hogyan talál a könyv a reprodukálható világ helyett egy olyan elégséges
kívüllétet, mellyel együtt heterogénné szerveződhetne. Mivel a kultúra része, a könyv
szükségszerűen másolat, lenyomat: először is önmaga másolata, ugyanazon szerző megelőző
könyvének másolata, más könyvek másolata a mégoly nagy különbségek ellenére is,
fogalmak és szavak végtelen utánnyomata, a jelen, a múlt és eljövő világának a másolata.
Még az ellenkulturált könyvet is képes áthatni egy túlságosan is nehéz kultúra: a könyv
aktívan használja a kultúrát, a feledésből és nem emlékezetből, alulfejlettségből kifolyólag és
nem a fejlődés reményében, nomádként és nem letelepedettként, mint térképet és nem mint
másolatot. Rizomatikus = populár-analízis, még ha a népnek más dolga is van, mint annak
olvasása, még ha az egyetemi kultúrtömegek vagy az áltudományos blokkok túl kínosak vagy
nyomasztóak is. Hiszen a tudomány teljesen bolond lenne, ha hagyná ezt, vegyük például a
matematikát, a matematika nem tudomány, inkább egy csodálatos argó, és nomád. Főként
elméleti területen jellemző, hogy egy akármilyen bizonytalan és pragmatikus építmény többet
ér, mint a fogalmak utánnyomata, szakadásaikkal és fejlődéseikkel együtt, melyek nem
változtatnak semmit. Inkább az észlelhetetlen, felfoghatatlan törés, mintsem jelentő szakadás.
A nomádok feltaláltak egy háború-gépet az államapparátus ellen. A történelem sosem értette a
nomád életmódot, a vándorlást, a könyv sosem értette meg a kívüllétet, a kintlevőt. A
történelemben hosszú ideig az állam volt a könyv és a gondolkodás modellje: a logosz, a
filozófus-király, az idea transzcendenciája, a fogalom interioritása, szellemi köztársaság, az
értelem törvényszéke, a gondolkodás funkcionáriusai, a törvényhozó ember és a szubjektum.
Az állam szándéka, hogy a világ rendjének interiorizált képe legyen, és hogy gyökeret adjon
az embernek. De a háború-gép és a kinti kapcsolata nem tételez egy másik modellt; puszta
elrendeződésről van szó, melynek következtében maga a gondolkodás válik nomáddá, a
könyv a mozgó gépezet egyik darabja, a rizóma szára (Kleist és Kafka Goethe ellen).
Írjunk végtelenül, a végtele-n-ben, n–1, írjunk szlogenekben: Rizómát, ne gyökeret verj,
sose ültess! Ne vess, dugványozz! Ne egy légy vagy sok, légy sokféle most. Mindig vonalat
húzz, sose tégy pontot! A gyorsaság a pontot vonallá vonja!22 Légy gyors, még egy helyben
is! Szerencsevonal, csípővonal, szökésvonal. Ne szíts magadból tábornokot! Találó gondolat
helyett, találj gondolat-hegyet (Godard). Gondolatod telt legyen és tömény. Térképet készíts,
ne fényképet, még csak ne is képet. Rózsaszín párduc légy, s legyen szerelmed fogható a
darázs és az orchidea, a macska és a babuin szerelméhez. Ezt mondják az öreg ember-
folyóról:

He don’t plant tatos

Don’t plant cotton

Them thatplants them is soon forgotten

But old man river he just keeps rollin along.

A rizóma nem kezdődik és nem végződik, mindig középen van, a dolgok között, köztes-
lény, intermezzo. A fa leszármazás, a rizóma viszont szövetség, csak szövetség. A fa
kikényszeríti a létezés igéjét, a rizóma szövete az „és... és... és....” kötőszó. Elég erő van
ebben a kötőszóban, hogy megrázza és gyökerestől kiirtsa a létigét. Hova tart? honnan jön?
mire akar kilyukadni? — megannyi hasztalan kérdés. A tabula rasa, a nulláról való kezdés,
újrakezdés, a kezdet vagy az alap keresése az utazásról és a (módszertani, pedagógiai,
beavató, szimbolikus...) mozgásról hamis képet implikálnak. De Kleist, Leinz vagy Büchner
másképp utaznak, másképp mozognak, középről indulnak, középen, itt jönnek be és mennek
ki, nem kezdenek, nem is végeznek.23 Mi több, az amerikai és már az angol irodalom is
kifejezésre jutatta rizomatikus értelmét, képes volt dolgok között mozogni, bevezetni az és
logikáját, felforgatni az ontológiát, elmozdítani az alapot, eltörölni kezdetet és véget. Képesek
voltak pragmatikát csinálni. A közép tehát egyáltalán nem az átlag, ellenkezőleg ez az a hely,
ahol a dolgok felgyorsulnak. A dolgok közötti egy nem lokalizálható viszonyt jelöl, nem
mozgást egyikből a másikba és fordítva, inkább merőleges irányt, keresztmozgást, mely
egyiket és a másikat is magával ragadja, kezdet és vég nélküli patak: a két partot lassan
mossa, középen pedig felgyorsul.

Gyimesi Tímea fordítása

1. Vö. Bertil Malmberg: Les nouvelles tendances de la linguistique. P. U. F. 1972, (a kasztíliai

dialektus példája) pp. 97. sq.
2. Ernst Jünger: Approches drogues et ivresse, Table ronde, 1973, p. 304, § 218.
3. Rémy Chavin: in. Entretien sur la sexualité. Plon, p. 205.
4. R. E. Benveniste és G. J. Todaro kutatásairól lásd Yves Christen, „Le rőle des virus dans
l’évolution”, La Recherche, n° 54, 1975. március: „Beilleszkedésük és kiválásuk után
bizonyos vágási hibák következtében a vírusok képesek hordozójukról DNA-részleteket
szállítani és új sejtekbe juttatni azokat: ez az alapja annak, amit genetikai enginneringnek
neveznek. Ebből az következik, hogy vírusokkal bizonyos szervezetre jellemző genetikai
információt lehet más szervezetbe juttatni. Szélsőséges esetekben még az is elképzelhető,
hogy ez az információ átvihető egy fejlettebb fajról egy kevésbé fejlett vagy az előzőt nemző
fajra is. E mechanizmus tehát ellentétes az evolúció klasszikusan elterjedt koncepciójához
képest. Ha ezen információs részleteknek nagy fontossága lett volna, akkor bizonyos
esetekben helyettesíteni lehetett volna az evolúció ábrázolásául manapság elterjedt cserjés,
faszerű sémákat a retikuláris, hálószerű sémákkal (melyekre a kis elágazások egymás közti
kommunikációja jellemző, miután differenciálódtak).” (p. 271).
5. François Jacobi: La logique du vivant, Gallimard, 1971, pp. 312, 333.
6. Carlos Castañeda: L’herbe du diable et la petite fumée. Ed. du Soleil noir, 1977, p. 160.
7. Pierre Boulez: Par volonté et par hasard. Ed. du Seuil, 1975, p. 14: „Komposztba ültetve
azonnal szaporodni kezd, mint a gyomnövény.” Továbbá passim, a zenei szaporodásról, p. 89:
„a zene lebeg ott, ahol a szöveg maga hordozza a hangszeres zenész számára a kitartott idővel
való összetalálkozás fenntartásának lehetetlenségét.”
8. Vö. Mélanie Klein: Psychoanalyse d’un enfant. Tchou, 1973. A háborús térképek szerepe
Richard tevékenysége során.
9. Fernand Deligny: „Voix et voir” Cahiers de l’immuable. Recherche, avril, 1975.
10. Vö. Dieter Wunderlich: „Pragmatique, situation d’énonciation et Deixis”, in Langages, n°
26, juin 1972, pp. 50 sq.: Mac Cawley; Sadock és Wunderlich kísérletei arra irányulnak, hogy
„pragmatikai tulajdonságokat” oltsanak, vezessenek be a Chomsky-féle fákba.
11. Steven Rose: Le cerveau conscient, Ed. du Seuil, 1973, p. 97, és az emlékezetről pp. 250
sq.
12. Vö. Julien Pacotte: Le réseau arborescent, schème primordial de la pensée. Hermann,
1936. A könyv a fa-forma különféle sémáit elemzi és fejti ki, a fa-forma nem egyszerű
formalizmus, hanem „a formális gondolkodás valódi alapja”. A könyv megmutatja a
klasszikus gondolkodás határait. Öszszegyűjti az „Egy-Kettő”, a dipólus elméletének összes
formáit. A törzs-gyökér-ág együttes a következő séma működését teszi lehetővé:
A faváltozatok és fasorok elemzésére újabban Michel Serres tesz kísérletet a legkülönfélébb
tudományos területeken: hogyan jön létre a fa egy „hálózatból” kiindulva. (La traduction. Ed.
de Minuit, pp. 27 sq.; Feux et signaux de brume. Grasset, pp. 35 sq.)
13. Pierre Rosentiehl és Jean Petitot: „Automate socil et systèmes acentrés”, in.
Communication, n° 22, 1974. A barátság tételéről vö.: H. S. Wilf: The Friendship Theorem in
Combinatorial Mathematics. Welsh Academic Press; és egy hasonló jellegű, kollektív
döntésképtelenség tételéről vö.: K. J. Arrow: Choix collectif et préférences individuelles,
Calmann-Lévy, 1974.
14. Id. mű. A középpontot nélkülöző rendszer fő jellemzője az, hogy a helyi
kezdeményezések a központi instanciától függetlenül koordinálódnak, a számolás a hálózat
(sokféle) egészében történik. „Ezért a személyekről szóló katalógust csakis maguk a
személyek állíthatják össze, hiszen egyedül ők képesek leírni magukat, és az adatbázist új
adatokkal naprakésszé tenni: a társadalom a személyek egyedüli lehetséges katalógusa. Egy
természetes központ nélküli társadalom elveti a központosító automatát, mint aszociális
képződményt.” (p. 62) „Firing Squad tétele” kapcsán lásd pp. 51—57. Az is megtörténik,
hogy a tábornokok a gerillák formális technikáinak elsajátításáról szóló álmaikban „számos,
de független sejtből álló” „szinkron modulusok” sokféleségére hivatkoznak, melyek
elméletileg csak minimális központi hatalmat és „hierarchikus szervezettséget” tartalmaznak.
E tekintetben lásd Guy Brossollet: Essai sur la non-bataille. Belin, 1975.
15. A magokkal szaporodó növényeken alapuló nyugati mezőgazdaság és a gumók keleti
kertművészete kapcsán, a dugványozás és vetés közti különbség, valamint az állattartás
különbözősége kapcsán lásd Haudricourt: „Domestication des animaux, culture des plantes et
traitement d’autrui” (L’Homme, 1962) és „L’origine des clones et des clans” (L’Homme, 1964
január). A kukorica és a rizs nem ellenpéldák: ezeket a gabonafajtákat „a gumótermelők
később fedezték fel” és kezdték ugyanúgy termelni; lehetséges, hogy a rizs „gyomnövényként
jelent meg a kontyfélék családjába tartozó ehető gumóiért termesztett taróval teli árkok
mélyén”.
16. Henry Miller: Hamlet. Corrêa, pp. 48—49.
17. Vö. Leslie Fiedler: Le retour du Peau-rouge. Ed. du Seuil, 1971. Csodálatos elemzést
olvashatunk ebben a könyvben a földrajz mitológiai és irodalmi szerepéről Amerikában,
valamint az irányok inverziójáról. Keleten egy tisztán amerikai kód keresése, és Európával
való újrakódolás lehetősége (Henry James, Eliot, Pound stb.); délen a rabszolgatartó
túlkódolás saját és az ültetvények romjaival a szecessziós háború során (Faulkner, Caldwell);
az északról jövő kapitalista dekódolás (Dos Passos, Dreiser); s a nyugat szerepe mint a
menekülési vonal, mely egyesíti az utazást, az őrületet, az indiánt, az észlelési és mentális
tapasztalatot, a határok mozgását, a rizómát (Ken Kesey és az ő „ködös gépezete”; a
beatnikgeneráció stb.). Minden nagy amerikai író kartográfiát csinál, még a stílusával is;
ellentétben azzal, ami nálunk történik, ő olyan térképet szerkeszt, amely közvetlenül
lapcsolódik azokkal a valós társadalmi mozgásokkal, melyek átjárják Amerikát. Például a
földrajzi irányok megjelölése Fitzgerald teljes művében.
18. Gregory Bateson: Vers une écologie de l’esprit, t. I. Ed. du Seuil, 1977, pp. 125—126.
Megjegyezzük, hogy a sík-réteg klasszikus használatával a hagymák, gumók és rizómák
tanulmányozása során találkozhatunk: lásd Baillon Dictionnaire de botanique „Gumó”
szócikkét.
19. Joëlle de la Casinière: Absolument nécessaire. Ed. de Minuit című könyve egy igazán
nomád könyv. Lásd „Montfaucon Research Center” ez irányú kutatásait.
20. Kafka: Journal. Grasset, p. 4.
21. Marcel Schwob: La croisade des enfants, 1896; Jersy Andrzjewski: Les portes du paradis,
1959, Gallimard; Armand Farrachi: La dislocation, 1974, Stock. Schwob könyve kapcsán
mondta Paul Alphandéry, hogy az irodalom bizonyos esetekben képes felújítani a történelmet,
és „valódi/igazi kutatási irányokat” szabhat ki számára. (La chrétienté et l’idée de croisade, t.
II, Albin Michel, p. 116).
22. Vö. Paul Virilio, „Véhiculaire”, in Nomades et vagabonds, U. G. E. 10—18, 1975, p. 43: a
linearitás felbukkanása és az észlelés összeomlása a sebesség következtében.
23. Vö. J.-C. Bailly: La légende dispersée, 10—18: a mozgás leírása a német romantikában,
pp. 18 sq.