A Petőfi koszorúi című vers elemzése

„Vétkesek közt cinkos, aki néma.” A Babits-idézet húsbavágó, fájdalmas, mert akaratlanul
eszünkbe jutnak azok az alkalmak, amikor minden félelmünket legyűrve meg kellett volna
szólalnunk, de némák maradtunk, hagytuk, hogy olyasvalami történjen az orrunk előtt,
aminek nem lett volna szabad. Egyébként el szoktuk hessegetni a gondolatát ezeknek a
hibáknak, nem engedjük a bűntudatot a szívünkbe furakodni, de saját vétkünk int vissza ránk,
amikor mi szorulunk más segítségére, és homokba dugja a fejét, akire számítottunk volna.
Mélyebb sebeket hagynak bennünk azok a barátok, akik nem álltak mellettünk a bajban, mint
akik ténylegesen bántottak minket.
Babits Mihály a Levelek Írisz koszorújából című első megjelent verseskötetében még nem
érinti a társadalmat vagy a nemzetet érintő problémákat, még nem kapcsolódik a közéletbe
költőként, mint valaki, akinek hangja van és tehetne a nép felemelkedéséért. A világháború
váltja ki belőle azt az elborzadást, mely végül mégis arra motiválja, hogy eltérjen saját
érzelmi világának, személyének versbe öntésétől, és Kosztolányi szóhasználatával élve homo
natusszá váljon. Ezután kerekedik felül önmagán, és jelenik meg több, az erkölcsért és a jóért
küzdő költeménye, így a Petőfi koszorúi című vers is.
A mű 1923-ban keletkezett, Petőfi Sándor születésének századik évfordulóján. A költő az
1848-as szabadságharcban való részvétele és a nemzetet küzdelemre sarkalló, hazaszerető
költeményei hatására mint a nép hőse élt tovább a magyarság emlékezetében, Babits korára
kialakult a Petőfi-kultusz. A vers témája ennélfogva a magyarság gyáva magatartása, amely
elfordul a Petőfi idejét átható bátorságtól, az erkölcstől és a nemzet hősének eszméitől. Az
ütemhangsúlyos verselés szintén a népies költő stílusát idézi.
A vers címe a Petőfi emlékét éltető koszorúra utal, melyet az évfordulóját övező eseményekre
szántak. A versben a koszorú többször visszatérő elem. Az „olcsó gyertyák” rajta arra utalnak,
hogy a meggyújtott gyertyáknak nincs értéke, jelentősége, az emberek megemlékeznek
Petőfiről, de anélkül teszik ezt, hogy valóban átéreznék őseik értük is hozott áldozatait, ahogy
a „Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal / hozza koszorúit.” sorok is kifejezik ezt az
érzéketlenséget.
A vers indítósora is Petőfit idézi: „Avagy virág vagy te hazám ifjúsága”. Ezzel Babits keretet
ad a műnek, ugyanis az utolsó versszak is hasonló sorokkal zárul: „Avagy virág vagy te?…
légy virág, légy vigasz!” A virág jellegzetes szimbólum, jelentése azonban változó, ezesetben
Babits és Petőfi a növény szabadságára és szépségére utal. Babits arra hívja az ifjúságot, hogy
a szabadságért és az igazságért küzdjenek, és ne gyalázzák meg a jelenkori semmittevéssel,
elbújással őseik emlékét.
A felszólítás, az ünnepélyes beszéd hatását a modalitás is fokozza, valamint a vers szerkezetét
is három egységre bontanám a modalitás alapján. Az emelkedett hangulatot megteremtik a
számonkérő kérdő mondatok: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni,
ki meri idézni az igazi arcát?” A szenvedélyes felkiáltások ugyanezt a hatást idézik elő, az
utolsó három versszak mind felszólító és felkiáltó mondatokból áll, melyekben a magyar
ifjúságot megszólítva kér Babits tőlük jelképesen felkelést.
A kérdő és felkiáltó mondatok kijelentő mondatokat kereteznek, melyekkel a költő a jelenkor
siralmas helyzetét írja le és veti össze a múlttal különböző költői kifejezőeszközök
segítségével. A múlt magyarságát a „szabadság csillagával” azonosítja, de ettől a címtől a 20.
század embere már távol áll. Jellemtelen, bizonytalan voltát ellentéttel fejezi ki: „talány zaja,
csöndje”. Az akkori magyart már metaforikusan börtönből börtönbe vándorló rabnak nevezi,
hiszen kortársai elveszítették ellenálló erejüket, és sorsukba beletörődve alkalmazkodtak az
elnyomáshoz. A „vak Megszokás, a süket Hivatal” megszemélyesítés, a fiatalok anélkül, hogy
látni, hallani, azaz megérteni akarnák a múlt század szellemét, nem fogják azt átérezni.
A vers hangulata eleinte reményvesztett, csalódott, de ahogy előrehaladunk, egyre inkább
bizakodóvá válik. Babits még reménykedik a kor ifjúi hozzáállásának változásában.
Nem számít, kivel fordulunk szembe, ki előtt romboljuk le a felépített megnyerő képet
magunkról, vannak esetek, amikor nem bújhatunk el. Bűntudat és megbánás nélkül akkor
tudunk visszatekinteni életünkre, ha Babitshoz hasonlóan leküzdjük félelmeinket, és a saját
világunkba gubózás helyett a nagyobb jóért is tenni próbálunk.