’84

Az 1984 George Orwell egy, a világirodalomban időről időre előkerülő, örökzöld és

mindig aktuális műve. Feldolgozására számos formában tettek már kísérletet, a történettel a
film adaptáció mellett drámai formába öntve is találkozhatunk. Ezen utóbbi elemzésére
teszek most a következőkben kísérletet. A darabot az Örkény színházban láttam Widder
Kristóf rendezésében, Gábor Sára dramaturgiai munkájával, ’84 címmel.
Orwell 1948-ban írta a regényt, mint a fennálló Szovjetunió fejlődésének egy irreális
túlzásokkal tarkított szatirikus utópiáját . Címét tekintve időmegjelölő mindkét esteben ( a
drámai verzióban ugyan rövidített). A darab alapvetően megőrizte a történet fő vonulatait, a
szereplőket és az író által „feltalált” szófordulatokat, melyek a rendszer pontos leírásának
eszközei. Ilyenek például a duplagondol, a gondolatrendőrség, a 101-es szoba, a Nagy
Testvér, vagy a kettő meg kettő néha öt kifejezések.
A darab Angliában egy elképzelt állam diktatórikus rendszerében, ezen belül is a Győzelem-
tömbben játszódik. „A háború: béke, a szabadsá:g szolgaság, a tudatlanság: erő.” mindjárt a
darab elején szemlélteti és tökéletesen leírja a rendszer működésének, és a társadalom
rendszerben való életének folyamatát. A szabadságot az uniformizált életmóddal: szürke
mackófelső és tréningnadrág, csokoládéfejadag; az állandó megfigyeléssel: kamerák, belógó
mikrofonok, gondolatbűn és gondolatrendőrség; a paternalista állam eltúlzására megalkotott
Nagy Testvér kultusszal és imádattal szemléltetik.
Óceánia állandó háborúban van Eurázsiával, ennek látszatát a Két perc Gyűlölet alatti
általános uszítással próbálják fenntartani. A társadalmi rendszer alapvetően három
csoportra tagolódik. A belső párttagokra, akik tulajdonképpen a legnagyobb szabadság
élvezői és hűek a rendszerhez, a külső párttagokra, akiknek a legkevesebb hatalmuk és a
legnagyobb lekorlátoltságuk van, és a prolikra, akik alapvetően a Győzelem Tömbtől
távolabb, elszigeteltebben élnek és dolgoznak. Velük nem foglalkozik a rendszer, hiszen ők
nem gondolkodnak. Ennek kapcsán találkozunk is egy elég mélyre ható mondattal: ” a prolik
nem is emberek”.
A történetnek három jelentősebb szereplője van, ezen belül is egyetlen főhőst
követünk végig. Nagy Testvért nem számítottam szereplőnek, hiszen személye talán nem is
valóságos, sokkal inkább a rendszer megtestesítőjeként beszélhetünk róla.
A főszereplő Winston Smith, aki Bajomi Nagy György játszott. Ő a gondolkodó ember,
aki elkezdi megkérdőjelezni a mindennapokban tapasztalt agymosást, Nagy Testvér
mindenhatóságát, munkájának ( tehát a propaganda cikkek gyártásának a hírek
meghamisításával) értelmét. Ötvenes idősödő, sérült és nem igazán vonzó külsejű. A darab
során a rendszer változásában, mint eszmében kezd hinni, de ezt nagyon aktívan és
harsányan nem lehet csinálni, hiszen mindenkire vár az elgázosítás és a Szeretet
minisztérium, aki ilyesmit nyíltan megpróbál, vagy netalán gyanúba keveredik.
 A második legfontosabb szereplőnk Julia (Zsigmond Emőke szereplésében), fiatal lány
a szerelem képviselője, célpontja és okozója, az első „tilosban járás” kezdeményezője.
Pornográf Anyagokat gyárt proliknak és sokkal fiatalabb Winstonnál, valamiért mégis
vonzónak találja a férfit. Nincs ellenre a lázadás, ám az eszmét nem ő képviseli, csak társa
lesz a főhősnek.
A harmadik fontos szereplőnk O’Brien, akit először csak, mint Winston fejében járó
hangot ismerünk meg. Példakép, aki hallgat és meghallgat, a Testvériség tagja, aki beavatja a
szerelmeseket, aki apa-fiú jellegű viszonyban jelenik meg: tanít, nevel és ha kell büntet.
Miután a bevezetésben megismertük a jelmondatokon és Winston örlődésén
keresztül az itteni emberek mindennapi életét, a szerelem lesz az ifjú Julia és az elvált öreg
Winston között az a szövetség, amely megteremti kettejük számára egy árulásokkal és
bizalmatlansággal teli világban a teret a gondolkodásra és önkifejezésre. A lázadás
tettlegességgé az első szexuális kalandjukkor válik, hiszen a szexualitás ebben a rendszerben
a gyermeknemzésen kívül egyéb funkcióval nem bír.
A díszlet szürke falakból, kábelekből, mindenhonnan belógó mikrofonokból és kamerákat
ábrázoló, olykor egyéb színpadi célt szolgáló dobozokból áll. Onnantól, hogy a két szerelmes
kezdi tudni az igazságot, úgy döntenek, hogy kiköltöznek a proli negyedbe, ahol kevésbé
láthatóak. Itt két kiemelkedő jelenet van, az egyik, amikor a patkányok kerülnek szóba, amely
Winston számára a világ legrosszabb és legelviselhetetlenebb dolga (ez ugyanis később még
fontos lesz), a másik pedig mikor Julia kifesti magát és innentől emberként, sőt mi több,
nőként tekint magára, amely az identitás diadala egy identitás nélküli rendszerben.
Ezután belépnek testvériségbe, mely aktívan nem tesz a változásért, tagjai nem
tudnak egymásról, nehogy el tudják árulni egymást. Céljuk a túlélés és az igazság átörökítése
nemzedékeken át.
Változik minden, a következő jelenetekben Winstont látjuk kifektetve a színpad
közepére, amint O’Brien a duplagondol technikájára próbálja megtanítani a
Szeretetminisztériumban. Három lépcsős módszerrel töri meg. Az első a tanulás, ahol arról
van szó, hogy „Szabadság az, ha az ember azt mondhatja, hogy kettő meg kettő néggyel
egyenlő”. Ezt követi a megértés folyamata, ahol a Párt működésének megértetése történik
és előkerül, hogy kettő meg kettő néha öt, ha azt ötnek mondják. Itt azt mondja O’Brien:
„Képzelj el egy csizmát, ami az emberi arcra lép”.
A harmadik lépés az elfogadás. Itt beletörődik a sorsába, elkezdi igazságnak hinni,
amit tud, hogy nem igazság, kifejleszti a duplagondol képességét. A kínzások hatására
elárulta magát, mindent amiben hitt, de ami még rosszabb, mikor a patkányok jöttek,
könyörgött, hogy Juliával, akit a világon a legjobban szeret tegyék mindazt, amit ővele
tesznek. Beteljesült végtére is az, hogy az ember, mikor a legsúlyosabb helyzettel, a számára
legelviselhetetlenebb dolgokkal találkozik, nemcsak hogy képes, de azonnal el is árul
mindent, ami őkívüle bármit jelentett még neki valaha ezen a világon.
 Winston sorsának végkimenetele teszi ezt a történetet tragédiává, hiszen vele az
ember szabad akarata bukik egy zsarnok rendszer egyidejű győzelmével. Vele az ember
tartása bukik és a gyengesége nyer bizonyosságot.
A mű mindmáig aktuális és jelentős, hiszen amellett, hogy a diktatorikus rendszerekre
előszeretettel húzzuk rá ezeket a szatírikus kifejezéseket és elemeket, amellett emberi
létünkre is rámutatnak. Felvetik a kérdéseket, amiktől mindnyájan félünk ezért elkerüljük
őket, vagy csak közhelyesen merünk rájuk válaszolni.
De vajon meddig tart a mi szabad akaratunk? Mennyire vagyunk mi erősek
emberként? Mi kell ahhoz, hogy mindent eláruljunk? Mennyire valóságos a valóságunk?
Van-e hatalmunk bármi felett? Mennyire határoz meg minket a rendszer, amiben élünk?