Szikrázik a levegő, pusztulnak a szörnyek, amikor a görög félistenek

összefognak az egyiptomi mágusokkal, hogy megmentsék New Yorkot.

Bűbáj, bestiák, balhé. Egyikből sincs hiány, amikor Percy Jackson és
Annabeth Chase megismeri Carter és Sadie Kane-t. Miután fura lények
tűnnek fel a legváratlanabb helyeken, a félistenek összefognak a
mágusokkal, hogy közös erővel leszámoljanak velük. Hőseink mennyei
bronzzal és izzó hieroglifákkal vonulnak harcba, végül rájönnek, hogy sok
közös vonásuk van, és együtt jóval erősebbek, mint gondolták volna.
De vajon elég erősek ahhoz, hogy leszámoljanak az ősi ellenséggel, aki
gonosz cél érdekében vegyíti a görög és az egyiptomi varázsigéket?
Rick Riordan, „az istenek krónikása” a tőle megszokott egyedi és magával
ragadó stílusban mesél ebben a parázs konfliktusoktól fűtött
novelláskötetben.
A mágia és a mitológia, a kirobbanó sikerű Percy Jackson-sorozat és A
Kane krónikák találkozása Rick Riordan lenyűgöző novellatrilógiájában.
Vesd bele magad!
 Kiadói közlemény

A könyvben szereplő személyek, mágikus lények, helyszínek és események

a képzelet szüleményei. A történetben megjelenő úgynevezett
„boszorkányság”, a hozzá tartozó képességek, szertartások és varázsigék
hasonlóképpen nem léteznek, továbbá nem részei a világban létező egyetlen
vallásnak sem. A könyv boszorkányoknak nevezett lényei nem
azonosíthatók sem a jelenlegi, sem pedig a múltban létezett
boszorkányvallások követőivel.

A regény a Bűbájos boszorkák című tévésorozat alapján íródott, ám a

benne szereplő események és adatok gyakran egyáltalán nem vagy nem így
szerepeltek a sorozatban.
™ and copyright © 2000 Spelling Television, Inc. Minden jog fenntartva.

Eredeti cím: Charmed -Whispers from the Pást

Fordította: Farkas Lívia és Dobay Ádám

Felelős kiadó: Kaskötő Gabriella

Kiadja és forgalmazza: M&C Kft. – 2005

1032 Budapest, Bécsi út 165.
www.konyvlanc.hu

Nyomdai kivitelezés: Nóvum Kft.

Felelős vezető: Budincsevich József

ISBN 963 7342 88 5

Ennek a kiadványnak semmilyen része sem egészben, sem részben nem

másolható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető át
semmilyen formátumba, sem elektronikus, sem mechanikai, sem
fénymásolt, sem más fotóeljárással rögzített formába a kiadó írásos
engedélye nélkül.
 1. fejezet

A warlock a téglafal felé hátrált. Sarokba volt szorítva. San Francisco város
North Beach nevű népszerű kerületének színpompás kis üzletei mögött
húzódott a sötét, szűk sikátor, ahol csapdába esett.
A férfi furcsán csillogó sárga szemével morgott Phoebe Halliwellre és
testvéreire, Piperre és Prue-ra. Phoebe legszívesebben nevetett volna.
Mintha a pasasnak lett volna bármi oka, hogy dühös legyen rájuk végtére is
ő volt az, aki leugrott egy tűzlétráról, hajánál ragadta meg Pipert, és a „sötét
oldalról” mormogott valamit.
Mielőtt a szörnyeteg tönkretette volna az estéjüket, a három nővér
gondtalanul indult közös útjára a bevásárlóközponttá átalakított egykori
raktárépület felé. Prue korábban kinézett magának egy pár dögös csizmát a
„Fenékre pottyanóan alacsony árak” felirattal hirdető üzletben, de azt
gondolta, hogy előbb azért kikéri húgai véleményét, mielőtt kidobna
kétszáz dollárt valamire, amire igazán nincs is nagy szüksége.
– Nézd, szivecském, ha beléjük estél, akkor tedd is őket magadévá –
incselkedett Phoebe, karját Prue vállára vetve, ahogy épp betértek egy szűk
mellékutcába… egy kihalt, szűk mellékutcába.
Phoebe visszagondolva már nem tartotta olyan remek ötletnek a rövid
kerülő útra vonatkozó javaslatát. A fenébe is – gondolta. – Ha manapság az
ember cipőt akar venni, warlockot kap mellé akciósán?
Persze a warlockokkal való harc nem volt új a lányoknak, elvégre ők
voltak a Bűbájosok – három boszorkány különleges képességekkel. Mióta
megtalálták az Árnyak Könyvét a nagymamájuktól örökölt Halliwell-ház
padlásán, a jó boszorkányság útjának és mesterségének a tanulóivá váltak.
A nővérek esküt tettek arra, hogy nem ártanak senkinek – Nagyi is így
akarta volna –, és hogy erőiket kizárólag jóra használják. Ebbe az is
beletartozott, hogy mindenféle gonosz fajzatot távolítottak el a föld
színéről, például ezt a pasast. Sőt, már egész jól bele is jöttek. Phoebe
kezdett rájönni, hogy amíg ő és két nővére együtt vannak – amíg velük van
a Hármak Ereje –, semmi sem állíthatja meg őket.
 Egy pillanatig ezt a csatát is jól vívták. Miután Piper sikeresen
kiszabadította a haját a warlock szorításából úgy, hogy teljes erőből
rátaposott a férfi lábfejére, most elállta a sikátorba vezető lépcső alját. Prue
a másik oldalon az utcára nyíló utat biztosította, Phoebe pedig olyan közel
állt a férfi előtt, hogy ha kinyújtotta volna a kezét, akár le is hámozhatta
volna a férfi arcáról azt az önelégült vigyort. A három lány bekerítette őt, és
ő ennek nagyon is tudatában volt.
Phoebe, készülve a harcra, feltűrte kedvenc fekete bőrdzsekije ujját.
– Nem tudom, miért vagy itt – mondta Prue a warlocknak. – És azt sem
tudom, hogy honnan jöttél. De azt tudom, hogy nagyon fogod bánni, hogy
idetoltad a képed. – A lány kék szemében már pattogtak a szikrák, ahogy
koromfekete hajának egy tincse elvált a többitől, és az arcához ért.
– Na ne mondd – morgott a warlock. – Ha rám akartok ijeszteni, akkor
jobban meg kell erőltetnetek magatokat. Sokkal jobban.
– Nagyon szívesen – vágott vissza Prue, és semmi kétség, hangja
egyszerre tükrözött gyűlöletet és vadságot.
Phoebe feszülten figyelt minden érzékszervével, pontosan érzékelve a
dohszagot, a sikátort szegélyező mocskos faládákat, a kinti utcán zajongó
autók és buszok hangját és Piper óvatosan közeledő cipőinek csosszanását.
Phoebe tenyere, mintegy ráhangolódva az eseményekre, izzadni kezdett.
Nem csoda – szemtől szemben egy warlockkal az embernek mindig
felmegy az adrenalinszintje. Sosincs választás: vagy őrült harc, vagy alulról
szagolt ibolya. De még a szabad lelkű Phoebe sem tudta figyelmen kívül
hagyni a lehetséges veszélyt. Az ellenfél komoly sérüléseket okozhat neki
és a nővéreinek.
Piper újra előrelépett, bezárva a kört. A warlock lassan felemelte a
kezét. Hirtelen valami ezüstösen villant – egy tőr! Phoebe érezte, ahogy
minden egyes izma megfeszül. Honnan szedte elő?
A warlock felrántotta a kezét a válla fölé, mintha dartsozni készülne.
Aztán szemét Phoebe-re meresztve előrelökte a kezét, és elengedte a tőrt.
Phoebe-nek elakadt a lélegzete, ahogy az ezüstpenge pontosan felé repült.
Becsukta a szemét. Összerezzent, és várta, hogy a hideg, éles kés
áthasítsa a bőrkabátját, a trikóját és végül a húsát…
De nem történt semmi. Phoebe kinyitotta a szemét, és látta, hogy a tőr a
levegő kellős közepén vesztegel, néhány centire a mellkasától. A tőr mögött
pedig az időben megdermedt warlock, arcára fagyott gúnyos mosolyával.
Phoebe ebből már tudta, hogy Pipernek sikerült idejében használnia az
erejét – megállította az időt.
– Ez meleg volt – mondta Prue.
– Nekem mondod? – Phoebe megremegett, és a farmerjába törölte izzadt
tenyerét.
Prue szemével a tőrre koncentrált, majd suhintott a kezével: telekinézist
használt, hogy a levegőben lógó tőrt a betonra ejtse Phoebe elé.
– Ki a fene ez a pali? – Piper hátrasöpörte hosszú barna haját. Ideges
volt. – Tudjátok, mi volt? Mintha egy pillanatra blokkolta volna az erőmet.
Próbáltam megfagyasztani, és semmi, nuku, nyista!
– Rémisztő – mondta Phoebe, miközben lehajolt, hogy felvegye a
földről a tőrt. Abban a pillanatban, hogy hozzáért, azonnal megérezte a
fegyver különös erejét – energia áramlott belőle a kezébe. Ahogy szorosan
tartotta a kezében, a szeme előtt egy látomás bontakozott ki. Ez volt Phoebe
ajándéka: látomásai voltak jövőről, múltról és néha a kettő közti világokról.
De most gonosz kacajt hallott. Egy fényvillanás, majd különös zöld füst,
örvényben gomolygó, hömpölygő zöld füst. És két alak lassan kiemelkedik
a zöld füstből…
Pukk! Ennyi – Phoebe fejében a kép egyszer csak elenyészett a
semmiben. Zavartan pillantott le a tőrre.
– Mi az, Pheebs? – kérdezte Piper.
– Valami nagyon nincs rendben – válaszolta Phoebe.
– Elindult egy látomás, de egyszer csak… abbamaradt. Mint amikor
valaki nem fizeti ki a tévészámlát.
– És mi az, amit láttál? – tudakolta Prue.
Phoebe megvonta a vállát. – Csak… nem tudom. Egy csomó… zöld.
– Zöld? – hunyorgott Piper. – Mármint növények meg fák meg ilyesmi?
Phoebe rázta a fejét. – Inkább zöld füst.
– Olyasmi, mint ami füstgépből jön ki? – Prue keresztbe fonta a karját,
és az odafagyott férfira sandított. – Szóval te még fagyasztásban is
blokkolod Phoebe látomásait? Erős egy warlock vagy.
– Mit tegyünk? – kérdezte idegesen Piper. – Bármelyik pillanatban
kiolvadhat, az erőink pedig…
– …teljesen rendben vannak – fejezte be húga mondatát Prue. Prue volt
a legidősebb nővér, és szokása volt úgy beszélni, mintha minden a lehető
legbiztosabb kezekben lenne.
 Phoebe azon gondolkodott – még mindig a hideg tőrrel a kezében –,
hogyan szabadulhatnának meg a warlocktól.
– Kell, hogy legyen egy varázslat vagy valami, amit használhatnánk.
Végül is ez csak egy warlock.
Piper megemelte a szemöldökét.
– Csak egy warlock?
Phoebe sóhajtott. Piper volt hármuk közül a legóvatosabb – olykor talán
túlságosan is.
– Úgy értem, ugyanúgy ember, mint mi – mondta Phoebe a tőrt lóbálva.
– Ez csak egy férfi, aki a boszorkányság sötét oldalán tevékenykedik. Ennél
sokkal rosszabbal is volt már dolgunk.
– Emellett mi hárman vagyunk, ő meg egyedül – mondta Prue. –
Nekünk itt van a Hármak Ereje.
– Úgy ám – mondta Phoebe, a warlock felé mutatva a tőrrel. – Együtt a
világ összes warlockját fenékbe billentjük.
Piper erre elmosolyodott, de csak egy röpke pillanatra, amíg fel nem
figyeltek arra az apró széllökésre, ami az időfagyasztás végét jelezte. A
warlock gonosz vigyora elhalványult.
– Mi…? – mormogta zavartan magának. Aztán mikor ráeszmélt a
történtekre, harsogó üvöltést hallatott.
– Ez aztán a fülsértő hang – jegyezte meg Piper.
– Manapság az emberek olyan nyersek – értett vele egyet Prue. Hová
lett a jó modor?
– Gyere csak. Készen állok – vetette oda Phoebe, a tőrrel hergelve a
férfit. A lány ezután azt vette észre, hogy a tőrbe vésett valamilyen sötét
szimbólum villogni kezd. Mi volt az? Egyáltalán nem hasonlított azokra a
jelképekre, amiket eddig látott, beleértve a fekete mágia által használt
szimbólumokat is. Mégis miféle warlock ez a pasi? Az ereje bőven
túlszárnyalta az emberi világban elérhetőt, és túlmutatott minden eddigi
warlock erején, akivel a fiatal boszorkány valaha találkozott. Mintha egy
másik világból jött volna.
Ó, gondolta Phoebe, hát persze! Talán nem is ember. Lehet, hogy
szörnyeteg. Vagy démon. Vagy egy…
Jaj! A férfi egy magas rúgással kiverte a tőrt Phoebe kezéből.
– Hé! – kiáltott a lány, és gyorsan hátralépett a téglafal felé. Huh, rúgás
elhárítva – a veszély most jön.
– Változott a terv! – kiáltotta nővéreinek. – Szerintem ő nemcsak egy…
 – Brráááááá! – őrjöngött a warlock, félbeszakítva Phoebe-t.
– Hűha, itt valaki nem túl vidám – mondta Prue szárazon.
– Ideges vagy, mert nem tudtad ezt megszerezni? – kérdezte Phoebe,
gúnyos mosollyal feltartva a tőrt.
A warlock Phoebe-re meredt. Gonosz sárga szeme Phoebe leikéig hatolt
– a lány összerezzent. A férfi ezután újra a tőrre fókuszált. Phoebe szorosan
markolta a tőrt, ahogy az egyre hidegebbé és csiklandósabbá vált.
Valami történt.
A tőr Phoebe legnagyobb ámulatára egyszer csak villódzni kezdett, és
örvénylő részecskékre bomlott szét. A részecskék villogtak és pörögtek,
majd az egész tőr úgy, ahogy volt, eltűnt a lány kezéből.
– Oké – mondta Piper. – Most már tényleg félek.
Phoebe a férfit figyelte, félig arra várva, hogy a tőr a kezében jelenjen
meg újra. Mégis, milyen furcsa erői vannak?
A testvérek lassan közeledtek a férfihoz, bár Phoebe most már nem volt
benne biztos, hogy mit kellene majd tenni vele, amikor közrefogják. Nem
úgy nézett ki, mintha bárki is bejönne a sikátorba, hogy segítsen nekik.
A warlock hirtelen felkapott egy faládát a földről, és egy ketrecbe zárt
állat vadságával megpördült. Mellkasához tartotta a ládát, majd elhajította,
épp Piper felé.
– Állítsd meg! – kiáltotta Prue a húgának. Piper arcára kiült az
erőlködés. Phoebe tudta, hogy megpróbál az idő megállításával gátat szabni
a láda útjának – csakhogy most Piper fagyasztó ereje: nos, lefagyott.
Phoebe-t valósággal sokkolta a látvány, hogy Pipert eltalálja, és a földre
löki a súlyos tárgy.
– Ne! – sikoltott Prue, és a földön elterült Piper felé szaladt.
Phoebe a férfiról a testvéreire pillantott.
– Piper, jól vagy? – kérdezte, miközben próbálta nem levenni a fél
szemét a warlockról.
Piper bólogatott, próbált beszélni, de hang nem jött ki a száján. Ahogy
Phoebe aggódva fordult Piper felé, a warlock elszelelt. Elszaladt a sikátor
másik végéig, az út most már szabadon állt előtte.
Phoebe egy pillanatig arra gondolt, hogy elengedi. Rossz ötlet, szidta
aztán magát. Ez a pasi túlságosan erős ahhoz, hogy szabadon futkározzon
San Francisco utcáin. Ideje elvégezni a piszkos munkát.
– Elmenekül! kiabált Phoebe a nővéreinek. Azonnal a warlock után
eredt, és üldözni kezdte. A férfi már a kis utca végén járt, és épp
menekülésének további útját kereste.
– Ne! – Prue erős hangja az egész sikátort bezengte. – Phoebe, állj meg!
Egyedül nem tudod…!
Phoebe csúszva állt meg a sikátor végén. Prue-nak megvan az a rossz
szokása, hogy igaza van, gondolta. Phoebe ereje volt a legpasszívabb a
három testvér képességei közül. Kutyaszorítóban nem nagyon segítenének a
látomások. Ugyanakkor nem engedhette el csak úgy a warlockot – ha
egyáltalán az volt a férfi.
Phoebe végigszáguldott az utcán, egy bevásárlószatyrok alatt roskadó
öregembert fellökve. Most már nem volt visszaút: a warlock gyors volt, de
Phoebe lassan beérte.
A warlock félrelökött egy babakocsit, és ledöntött egy narancsosládát az
út menti gyümölcsárus pultjáról. Phoebe nem vette le róla a szemét egészen
addig, amíg a férfi balra nem fordult, és el nem tűnt a látóhatárról.
A lány szíve majdnem kiugrott a helyéről, ahogy átsiklott egy
jégkrémeskocsi és egy tűzcsap között, mint valami sífutó. Nincs az az isten,
hogy ezt a szörnyet elengedjem. Phoebe balra nézett, amikor elérte azt a
sarkot, ahol a warlock befordult, de csak egy újabb sikátort látott, ami még
sötétebb volt, mint az előző.
A warlock épp egy sor konténer mellett futott el. Phoebe nekilendült.
Most már nem veszthette el.
Aztán valami különös történt. Phoebe nem futott tovább. Ott állt zihálva,
csak bámult előre. A warlock bőre bugyborékolt!
Az egész teste egy nyálkás, alvadt zöld masszává forrt. A haja, a ruhája,
a bőre, mind csak olvadt. A warlock Phoebe szeme láttára vedlette le
emberi álruháját.
Az átváltozás befejeztével a lény megfordult, hogy újra Phoebe-re
nézzen. Hatalmas, gumós sávok álltak ki a koponyájából a recés, többsoros
fogait elővillantó, tátongó szája fölött. A bőre duzzadt, szivárgó hegek
hálózata volt, háta aljából hosszú, tüskés farok emelkedett ki, keze, karja
pedig hatalmas karmos manccsá változott.
Phoebe szíve a torkában dobogott, ahogy felismerte, mivel áll szemben.
Ez az alak maga volt a gonosz: egy hátborzongató, förtelmes démon.
Ez rosszabb volt, mint gondolta. A démonok ereje túltett a warlockok
legtöbbjén, és ami a probléma, jóval hatalmasabb volt, mint amivel egy
Phoebe-hez hasonló, életútja elején járó boszorkány meg tudott volna
birkózni.
 Oké, ne borulj ki, nyugtatta magát Phoebe. Korábban, nővérei
segítségével már sikeresen szállt szembe démonokkal. De várjunk csak, hol
is vannak a nővérei?
Maradj higgadt, gondolta Phoebe. Felmérte a démon mögött lévő
területet: zsákutca, három oldalon téglafallal körülvéve. Se ajtó, se kijárat,
se lépcső.
Na, innen már nem menekül az üvöltő zöld rém, mondta magában.
Összefonta a karját, ahogy egyre hidegebb lett a fuvallat a sikátorban. Csak
annyit kellett tennie, hogy ott tartja a démont, amíg a testvérei
megérkeznek. Pofonegyszerű.
De a szörny nem hagyta magát, megint futni kezdett a sikátor vége felé.
Hova szalad már megint? – gondolta Phoebe az árnyékokat bámulva.
Hiszen arra csak fal van.
És mégis, a démon csak futott, futott, viaszos zöld talpai csak úgy
pattogtak a koszos betonon.
Oké, lehet, hogy ez egy unintelligens démon, jegyezte meg magának
Phoebe, miközben újfent üldözni kezdte. – Mégis mit gondolsz, hova mész?
– kiáltotta utána.
– Nem unod még? – jött a válasz a heges, zöld váll mögül. – Kapj el, ha
tudsz!
– Mi vagyok én, óvodás? – vágott vissza neki Phoebe, és összeráncolta a
szemöldökét. Nemcsak unintelligens, de beképzelt is. A legrosszabb fajta.
Phoebe gyorsított, és összeszorított fogakkal egyenesen felé futott. Meg
akarta ragadni a kiütéses, zöld nyakánál, és…
De várjunk csak, ez tovább fut! Phoebe nem hitt a szemének. Hiszen ez
beleszalad a téglafalba!
Csakhogy az már nem volt téglafal. Csillámlani kezdett a sok tégla,
vibrált a levegő, majd az egész fal úgy hangyázott, mint a tévé, amikor
elmegy az adás. Ahogy a démon elérte, Phoebe már értette, mi történik.
Valamilyen mágikus erővel kinyitotta a falat – csinált magának egy
vészkijáratot.
Nem lesz ilyen egyszerű dolgod, a sarkadban vagyok!
Ahogy a démon fejesugrással belevetette magát a fortyogó lyukba,
Phoebe utánanyúlt.
– Megvagy! – kiáltott fel, és szorosan megragadta a farkát. A lány
bakancsait a falba ékelte, hátrahajolt, és teljes erejéből húzta. Vissza kellett
rángatnia a démont az utcára.
 – Vááá! Mi történik? – Phoebe érezte, ahogy a lába alól lassan eltűnik a
szilárdnak hitt fal. Már nem volt mivel megtartania magát.
Nem ő húzta ki a démont a falból, döbbent rá, hanem a démon húzta be
őt! A fal részekre bomlott, és körülölelte őket. A téglák olyan könnyedén
tűntek el a lyukban, mintha porszemek lettek volna egy hatalmas
porszívóban. Phoebe érezte, ahogy centiről centire beszippantja az örvény.
El kell engednem! – sikoltotta magában. Ki kell jutnom ebből a lyukból!
De amint a démon farka kicsusszant Phoebe kezei közül, érezte, hogy a
lába magától csúszik egyre előrébb.
Piper! – kiáltott. – Prue! – Rángatózott és rúgkapált, próbált
ellenszegülni a hihetetlen erőnek.
De túl késő volt. Minden próbálkozással érezte, hogy kicsúszik a
sikátorból.
Phoebe megfordult, és így még gyors pillantást vethetett a téglafalra és a
kék égre. Aztán minden sötét, hullámzó homállyá vált, ahogy a fekete lyuk
beszívta.
 2. fejezet

– Azt láttam, hogy itt fordult be – mondta Piper a sikátorba rohanva. A karja
a láda okozta sérülés helyén még erősen lüktetett, de ez most nem számított.
Phoebe elszakadt tőlük, és a warlock után ment. Piper iszonyatosan ideges
volt.
– Hallottad, ugye, Prue? A nevünket kiáltotta.
Prue sötét haja csakúgy lobogott, olyan sebességgel érkezett a
helyszínre.
– Hallottam, Piper, de… – Még három lépést tett előre, aztán
idegességében toppantott. – Hol lehet?
– Prue megint körbenézett. – Mondtam, hogy ne menjen. Miért nem
képes csak egyszer az életben ránk hallgatni?
Piper tudta, hogy Prue nem Phoebe-re mérges, csak totál kiakadt azon,
hogy Phoebe és a warlock valahogy felszívódott.
– Phoebe! – szólította Piper a húgát, és próbálta visszatartani az egyre
erősödő pánikhullámot. Majd bevetette magát az árnyékok közé. – Hol
vagy?
– Nincs itt – állapította meg Prue –, és nincs is ennek a bűzölgő
zsákutcának más kijárata. Te jössz, szerinted hova tűntek?
Piper hunyorított, hátha többet lát a sötét sikátorból. Sem ajtó, sem
ablak, sem kerítés, csak két konténer és négyemeletnyi tömör téglafal.
– Fel? – javasolta a tető felé mutatva. – Gondolod, hogy a warlock
felmászott a falon, és magával hurcolta Phoebe-t?
Prue még rosszallóbban ráncolta a szemöldökét.
– Piper, ez egy warlock, nem a Pókember.
Piper óvatosan belesett az egyik konténerbe, vigyázva, nehogy
belélegezze a bűzt. A tároló üres volt. Mellette Prue köhögött és zárta vissza
a tetőt a másik konténerre.
– Úgy látszik, ma vitték el a szemetet – mondta, miközben végigsöpört a
kezével a farmerján. – Szerencsénk van. Így legalább nem kell könyékig a
szemétben keresnünk a… – De már nem bírta tovább anélkül, hogy ki ne
fakadjon. – Miért nem tudott várni? Megmondtam neki, hogy várjon!
 – Prue… – szakította félbe Piper szemrehányóan. Egyáltalán nem
számított, hogy Phoebe miért tűnt el. Az egyetlen dolog, ami számított, az
az volt, hogy megtalálják.
Ahogy Piper hátralépett a bűzölgő konténerektől, észrevett a sikátor
végén egy halom sötét… valamit. Mi volt az? Egy halom rongy? Egy
papírkupac? Várjunk csak. Miért füstöl ez a halom valami?
– Mi az? – kérdezte, miközben elindult felé.
– Ruha vagy ilyesmi – mondta Prue.
A parázsló kupac fölé hajolva Piper megérintette az egyik ruhadarabot.
Azonnal visszarántotta a kezét, és levegőért kapkodott, olyan forró volt.
Nem tudta levenni a pillantását a ruhákról. Olajosak és kormosak voltak, de
a kosz és a füst alatt is tisztán kivehető volt az ott heverő teljes öltözet. A
kupac tetején egy kabát volt – Phoebe kedvenc fekete bőrdzsekije.
– Phoebe… – suttogta Piper.
Prue melléereszkedett, és hitetlenül bámulta a ruhadarabokat. Ahogy
vizsgálta őket, rémület futott át kék szemén, és megrázta a fejét. Elővett egy
tollat a zsebéből, és szétválasztotta vele a ruhákat. Ott volt Phoebe kabátja,
nadrágja, pólója, melltartója, bugyija és lábbelije minden, ami Phoebe-n
volt, olajjal és korommal a tetején.
Piper érezte, hogy eluralkodik rajta a félelem.
– Mit jelent ez? – kérdezte a hideg kövön térdelve. – Ha itt vannak a
ruhái, ő maga hol van? Mi történt vele? – Túl sok volt számára az a
gondolat, hogy Phoebe egyedül, meztelenül van valahol, ráadásul talán még
a warlock varázslatának hatása alatt is áll.
Egyszerűen minden túl sok volt – a sötét sikátor, az orrfacsaró szagok, a
hideg kő a térde alatt. Könnyek szöktek a szemébe, a kezébe temette az
arcát.
– Eltűnt, Prue… – mondta Piper. Próbált nem bőgni, de nem sokáig
sikerült visszatartania. – Valami nagyon szörnyű történt vele.
– Nem! – tartott ki Prue. – Phoebe jól van. Jól kell lennie. Ez csak egy
trükk, egy gonosz trükk. A warlock bizonyára valamilyen varázslatot
használt, a varázslatokat pedig vissza lehet fordítani, nem? Mi vagyunk a
Bűbájosok. Állandóan varázslatokat fordítunk vissza.
– Igen, de Phoebe-vel közösen – mondta Piper halkan. – O pedig eltűnt.
– Letörölt egy könnycseppet, ami épp gurult le az arcán. – Félek, Prue.
Prue segített Pipernek felállni. Piper a könnyein keresztül látta Prue
arcán, hogy visszatartja az érzelmeit, hogy mintha akarna mondani valamit,
de túlságosan fél attól, hogy kimondja. Ehelyett Prue magához húzta a
húgát, és szorosan megölelte.
– Minden rendbe jön – mondta Prue. – Rá fogunk jönni.
Piper becsukta a szemét, és próbált annak a változatnak hinni, hogy a
nővérének igaza van.
– Nézd, Phoebe nem halt meg – mondta Prue határozottan. – Úgy értem,
van más magyarázat is. Kell, hogy legyen. Csak rá kell jönnünk, mi történt,
azután pedig meg kell találnunk Phoebe-t.
Piper letörölte a könnyeit, és mély lélegzetet vett.
– Ez egyáltalán nem olyan egyszerű, Prue. Vagyis hol kezdünk el
keresni valakit, aki füstté vált? Olyan, mintha tűt keresnénk egy füstölgő
szénakazalban. Még azt a hülye warlockot is egyszerűbb lenne megtalálni.
Prue szemén hirtelen átvillant valami. Piper ismerte ezt a nézést: a
nővérének van egy ötlete.
Prue lehajolt a ruhák mellé. – Azt hiszem, már nem füstölnek – mondta
halkan. – Piper, add ide a hátizsákodat – parancsolta.
– Minek? – Piper levette a hátizsákját, és odaadta Prue-nak. – Mit
csinálsz?
– Elteszem Phoebe ruháit – válaszolt. Óvatosan felvette a bőrdzsekit, és
megpróbálta úgy összehajtogatni, hogy ne menjen túl sok olaj a kezére. – A
ruhája lehet a kulcs ahhoz, hogy megtaláljuk. – Kicipzározta Piper zsákját,
és beletette a kabátot. – Talán felhasználhatjuk egy eltűnt személyt
megtaláló varázslathoz.
– Erre nem is gondoltam – mondta Piper. Letérdelt, és segített
összeszedni a maradék ruhát. Még mindig elég melegek voltak. Borzalmas
érzés volt hozzáérni a koszos cuccokhoz, miközben csak arra tudott
gondolni, hogy hol lehet Phoebe, és hogy jól van-e.
– Haza kell mennünk, hogy megnézhessük az Árnyak Könyvében –
mondta Prue, miközben visszacipzározta a hátizsákot.
Igen, gondolta Piper, a választ bizonyára ott találjuk. Az Árnyak
Könyve tele volt illusztrációkkal és varázslatokkal, amelyeket a nővérek
ősei hagyományoztak a család soron következő generációjára. A könyv első
készítője Melinda Warren volt, akit az 1600-as években máglyán égettek el.
A család sok nőtagja használta a könyvet, és írt is hozzá. Legutóbb Nagyi, a
lányok nagymamája használta, aki felnevelte a három testvért.
– Olvastál valaha valami ilyesmit a könyvben? – kérdezte Piper. Van
olyan warlock, amelyik megolvasztja az áldozatait, vagy olyan varázslat,
amelyiktől füstté válnak az emberek?
– Nem emlékszem ilyesmire, de még annyi dolog van abban a
könyvben, amibe bele sem néztünk. – Prue felállt, és megtörölte a kezét.
Piper észrevett az arcán egy koromfoltot. Odanyúlt, és lágyan letörölte
az ujjával.
– Majdnem utálok elmenni innen – mondta saját magát megölelve,
ahogy az őt körülvevő téglafalakat bámulta. – Phoebe itt volt utoljára.
Valami megint átvillant Prue szemén. Félelem volt? Piper nem tudta
biztosan. Meg kellett kérdeznie.
– Prue, gondolod, hogy nem esett baja Phoebe-nek?
– Biztos vagyok benne. – Prue átvetette Piper hátizsákját a vállán.
Magabiztosabbnak látszott, mint valaha. Piper tudta, hogy Prue csak
hősködött, de valahogy mégis jobban érezte magát tőle.
– Phoebe biztosan jól van – mondta Prue. – És ha az a warlock bántotta
őt, mi ketten együtt fogjuk fenékbe rugdosni.
– Prue? Piper? Hallotok engem? – kiáltotta Phoebe. De nem hallotta a
testvéreit, csak a saját hangját, ahogy bugyborékol és visszhangzik, mintha
víz alatt lenne. Rúgkapált és dobálta magát. Olyan volt, mintha úszó lenne,
aki nem találja a felszínt. Úgy tűnt, mintha nem is számított volna, hogy
mozog-e vagy sem. A kavargó köd foglya volt. Egy örvényen haladt
keresztül. Mint egy szélben repülő bogárnak, nem volt más választása, arra
kellett mennie, ahová az áramlat vitte.
Közben végig érezte a démon jelenlétét, azt a fenségesen rothadt szagot.
Közel volt, de hol? Phoebe nem látott többet hömpölygő színeknél, fények
és árnyékok játékánál. Miért? Talán valami bizarr démonsíkon ejtette őt
foglyul?
Phoebe nem tudott eleget ezekről a dolgokról ahhoz, hogy megérthesse,
mi történik.
– Piper! – kiabált. – Prue! – A szavak ahogy kijöttek a száján, már el is
haltak. A nővérei nem hallották, és ő semmit sem tehetett.
Körbenézett, és meglátott egy nyílást. Felé sodródott. Hirtelen egészen
sűrű lett körülötte a köd, szinte megvakította.
– Au! – Valami keményre zuhant. Mi volt az? Óvatosan leengedte a
kezét, és piszkot érzett maga alatt, tömény piszkos földet.
A köd felszívódott. Phoebe gyorsan megtörölte a szemét. Kicsit még
kába volt, de örült, hogy legalább már szilárd föld van alatta. Sőt – jött rá –
megint egy sikátorban volt, de nem ugyanabban, mint korábban, kivéve, ha
a démon faburkolatúvá változtatta a téglaépületeket. De legalább ez már a
valóság volt. Éljen! Újra a jó öreg Föld bolygó.
Aztán pár lépésnyire észrevette a démont. Hatalmas fejét a karmai
között tartotta. Oké, gondolta Phoebe, itt az ideje a leszámolásnak, Zöld
Nyálka úr.
Feltápászkodott, de a démon már futott is a sikátor vége és a világosság
felé.
– Hé! – szólt utána Phoebe. – Kezdesz nagyon idegesíteni ezzel a
fogócskával, hallod?
A lény kidübörgött a sikátor elejéig, és elsietett a napfényben. Phoebe
követte, de hamar észrevette, hogy fáj a talpa, ahogy a földre lép, és
szokatlan módon fázik. Majd ezzel később törődöm, zárta le magában a
vitát.
Megállt a sikátor végén az árnyékban, és kilesett a néma utcára. Hova
lett a démon? Sehol sem lehetett látni. Még csak ember sem volt a
környéken, csak fából eszkábált házak meredek zsindelytetőkkel. Phoebe a
hidegtől az alsó ajkába harapott, és azon tűnődött, hogy tudott ilyen gyorsan
eltűnni a démon. Teljesen eltűnt, felszívódott, ő maga pedig nem tudta,
hogy hol van, és hogy miért fázik ennyire.
Phoebe letekintett magára és – álljunk meg egy percre! Itt nemcsak a
démon tűnt el, hanem az összes ruhája is. Teljesen meztelen volt!
– Hát szépen állunk! – kiáltott fel Phoebe hangosan. Összefonta a karját,
hogy eltakarja a mellét, és gyorsan beoldalazott a sikátorban parkoló
faszekér mögé, hogy a további részletek se kerüljenek nyilvánosság elé.
Most már nagyon idegesítette a démon. Nemcsak áthúzta egy falon, és
dobta le ki tudja, hol, de még egy szál ruhát sem hagyott neki. Csak egyszer
kapjam el, megkapja a magáét, gondolta mérgében. Hogy pontosan mit kap
meg, azt nem tudta, de annak a zöld szörnyetegnek meg kellett lakolnia.
Phoebe azt vette észre, hogy a szekéren van egy kis kosár krumpli meg
egy zsák, benne pedig mintha gabona lenne. Az ülésen valaki egy övön lógó
bőrerszényt hagyott. Hmm… Phoebe felkapta az övét, és átkötötte a
derekán. Ez talán eltakarja a fontos dolgoknak legalább egy részét, legalább
egy kis ideig.
Még a legszorosabb álláson is a köldöke alatt lógott az öv, de jelenleg ez
volt a legjobb megoldás. Helyes, ezzel már csak úgy nézett ki, mint egy
félmeztelen tehenészlány.
 Phoebe lépteket hallott. Balra nézett, és látta, hogy a sikátoron a vállán
átvetett zsákkal egy férfi halad át.
Légyszi, ne láss meg, légyszi, ne láss meg – suttogta a lány.
Búvóhelyéről megfigyelte, hogy a férfi teljesen átlagos fekete inget és
nadrágot hord, a bőrcipője viszont a Martensnél jóval korábbi divatot követ,
a kalapja meg olyan, mintha Kolumbusz Kristóftól kérte volna kölcsön.
Oké, gondolta Phoebe, ez a pasi a divatjával üzen a világnak. De mégis
mit üzen? A lány még mélyebbre guggolt, ahogy a férfi elhaladt a szekér
mellett – végig a földet nézte, és tovalépkedett. Phoebe biztonságban volt.
De csak egy pillanatig. Az ellenkező irányból három nő jött rideg, fekete
főkötővel és sötétszürke, bokáig érő ruhában. Uh. Phoebe-nek már csak az
hiányzott, hogy összefusson az apácashow-val, amikor épp le akarja
rendezni a démont, ruhát találni, aztán meg hazajutni. Ha ezek a nők
észreveszik, jó nagy slamasztikába kerül.
A lány megint leguggolt, amíg el nem mentek. Talán találhatok valahol
egy kifosztható ruhaszárító kötelet, gondolta. Akkor végre a lényegre
térhetnék. Phoebe a szekérkerék küllőin át figyelte, ahogy a három nő
továbbáll.
Várjunk csak, szekérkerék? Hát ez nem egy tipikus San Franciscó-i
búvóhely. Nyerítés hallatszott. Nem, gondolta Phoebe. Ez nem lehet. Lassan
jobbra fordult. De, tényleg. Két ló volt kikötve a szekérhez. Hogy nem vette
észre őket hamarabb? Persze, biztos az egész meztelenségdolog miatt,
gondolta. Az egy kicsit elterelte a figyelmemet.
Valami nagyon nem stimmelt, sokkal kevésbé stimmelt, mint ahogy az
elején gondolta. Összeállította a fejében, hogy eddig mit tud: mindenki úgy
volt öltözve, mint a hálaadásnapi hagyományos színdarabok szereplői.
Aztán a lovak, a szekerek, a faépületek… Phoebe megharapta az alsó ajkát.
Hacsak nem valami nagyon bizarr amerikai őstelepesbuli közepére
csöppentem, gondolta magában, akkor az a démon egy másik időbe hozott –
ami még csak a közelében sincs San Francisco időzónájának!
Nem volt értelme tagadni: visszament az időben. Sokat. Az a kavargó
örvény csakis egy repedés lehetett az időben.
Phoebe már olvasott az időrepedésekről az Árnyak Könyvében. Ezek
olyan hullámok, amiken az ember a múltba vagy a jövőbe utazhat.
Ugyanakkor a használatuk rendkívül magas szintű varázslatot igényelt –
egyáltalán nem olyasmi volt, aminek a használata a Halliwell-nővéreknek
akár csak megfordult volna is a fejében.
 – Ki jár ott? – szólt egy mérges férfihang.
Phoebe érezte a libabőrt a nyaka hátulján, ahogy megfordult. Alacsony,
viaszos arcú férfi állt mögötte széles karimájú kalapban. Olyan
csodálkozással bámulta, hogy az ember azt hihetné, Phoebe volt a démon.
Újra a szekér mögé guggolt, de ennek most már nem volt értelme.
Leleplezték.
– Önnek is jó napot – mondta Phoebe annyi jóindulattal, amennyit csak
össze tudott szedni. Úgy helyezte el a karjait, hogy a lehető legtöbbet
takarja el. Ennyit a leleplezésről.
A viaszos arcú férfi egyenesen Phoebe-re mutatott az ujjúval.
– Hinnye no! Ruhátlan fehérnép! – jelentette be jó hangosan.
Fején találtad a szöget, Viaszfej, gondolta Phoebe.
Szinte azonnal újra megjelent a három korábban látott sötét ruhás nő, és
csatlakozott még egy pár is, akik épp egy közeli épületből léptek ki. Két
bőrkötényes férfi is odasietett egy istálló kinézetű helyről, és egy lovas
kocsi hajtója is befékezett, ahogy befordult a kis utca felé.
Egyszerre úgy látszott, mintha a faluban mindenki csak azért tömörült
volna össze, hogy a szekér mögött elbújt furcsa lányt bámulja.
Lassan belépőt kellene szednem, gondolta Phoebe, és megborzongott a
hideg fuvallattól. El kellett volna magyaráznia ezeknek az embereknek,
hogy egy másik időből érkezett, és hogy azért jött el idáig, hogy egy
démont üldözzön? Nem éppen.
A kisebb tömeg merőn bámulta. Többen összesúgtak, néhányan még
kuncogtak is. Egy idős nő lépett előre, és ráncos ujjúval Phoebe hasa felé
mutatott.
– Lássa a pocakját? – húzta össze a szemöldökét az öregasszony. –
Gyűrűvel döfték át. Megjelölte az ördög, úgy éljek!
– Jól beszél! – helyeselt valaki.
– Bizony, ördöge van! – tette hozzá Viaszfej.
Phoebe végignézett magán.
– Csak köldökpiercing… – motyogta magának. Még szorosabban ölelve
a mellét egy pillanatra behunyta a szemét, és azt kívánta, hogy legyen
bárhol, csak ne itt. A csődület arckifejezése egyre keményebb lett, a férfiak
és nők szeme pedig hirtelen ijesztővé vált.
Az öreg nő még mindig mutatott az ujjával, ráncos keze megremegett,
ahogy átizzott a felfedezés szenvedélyétől. – Annak a nőnek a húsát
gyűrűvel bökték át, és mégis életben van, lélegzik! – kiáltotta. – Istenemre
mondom, ez egy boszorkány!
– Boszorkány? – hullámzott végig a tömegen a susogás.
Phoebe-nek leesett az álla. Mégis, mit mondhatott volna? Valóban
boszorkány vagyok. De jó boszorkány. Komolyan! Egyáltalán nem úgy van,
ahogy gondoljátok.
– Igen, igen, már látom! – kiáltotta egy másik nő. – Biztos, hogy
boszorkány!
Phoebe a hátát a szekérnek vetette, ahogy a tömeg köré gyűlt.
– Boszorka! – kezdett rá a falusi tömeg, egyre szorosabb gyűrűt fonva
köré. – Boszorka! Boszorka!
Phoebe érezte, ahogy a hátán feláll a szőr. Ha emlékei nem csaltak, a
múltban élt emberek nem rajongtak túlzottan a boszorkányokért. Sőt,
igazából gyakran elvi kérdést csináltak a meggyilkolásukból.
Hirtelen megértette, mi volt a démon terve, miért pont ide hozta őt.
Tudta, és egyáltalán nem tetszett neki az ötlet.
 3. fejezet

A vörös, dühös arcok tengere elmosódott Phoebe szeme előtt. A félelem

vette át felette az uralmat. A keze reszketni kezdett, ujjaival a kocsi küllőibe
kapaszkodva próbált meg talpon maradni.
De nem tudta legyőzni a rémülethullámot, ami végigsöpört rajta. Lába
és karja is lebénult, többé már nem ő irányította. Érezte, hogy a térde
felmondja a szolgálatot. Minden elsötétült. Összeesett, várva, hogy
becsapódjon a hideg, kemény földbe.
Ehelyett azonban egy puha, selymes valamire érkezett.
Mmm – nyöszörögte, és megpróbálta kinyitni a szemét.
Amikor végre sikerült, egy szikár, jóképű arc töltötte ki a látóterét.
Szögletes állkapocs, magas arccsont, acélos, szürke szemek. Ez egyáltalán
nem egy rossz álom, gondolta Phoebe.
A föld elmozdult a lány alól. Érezte, hogy a feje valami meleg, puha
dologhoz ér. Várjunk csak, nem a föld mozgott, vette észre. A jóképű fickó
emelte fel, és úgy ringatta, mint egy kisbabát.
Phoebe egy pillanatra behunyta a szemét, hogy elűzze a szédülést. Jól
van, egy őrjítő idegen tart a karjaiban. Egy gyors leskelődésre újra
kinyitotta a szemét, aztán újra lehunyta. És meztelen vagyok. Körbetekertek
valami nagyon puha kabátba vagy valamibe, de azért lényegében még
mindig tetőtől talpig meztelen vagyok.
Az idegen átverekedte magát a tömegen, a saját lovas kocsija felé
cipelve a lányt.
– Őszinte bocsánatukért esedezem, kiváltképp a hölgyekéért – mondta a
férfi erős, magabiztos hangon. Phoebe érezte a füle alatt, hogy a férfi
mellkasa megremeg, miközben beszél.
– Nem ily módon állt szándékomban Salem jó népének bemutatnom
kedves húgomat, bármilyen egyszerű szerzet is ő. – Elment a három fekete
ruhás nő mellett, akik most nyakukat nyújtogatva próbáltak minél többet
látni Phoebe-ből és az idegenből.
Kiről beszél ez? – tűnődött Phoebe.
 – Eccerű, az már biztos – mondta a viaszos arcú férfi. – Olyan eccerű,
hogy pucér, Montgomery úr.
Ó, szóval így hívják. Phoebe megjegyezte az információt.
– Valóban, kedves barátom – felelte Vadító Montgomery úr. Felhelyezte
Phoebe-t a szekér ülésére, és kisimított egy ráncot a lányt takaró ruhán,
vigyázva, hogy mindenhol megfelelően fedje. – Drága húgom, tán beteg
vagy? Hová lettek javaid? Hol vannak a ruháid?
Phoebe megdermedt, mikor tudatosult benne, hogy ő is része egy
színjátéknak. A férfinak szüksége volt egy válaszra. Mindannyian várták a
választ, és nem vennék be a szokásos „a démon megette a házimat”
kifogást.
Mr. Montgomeryhez hajolva suttogott: – Kiraboltak.
– Kirabolták! – ismételte meg a férfi dörgő hangon, hogy mindenki
hallja.
Néhány nő felsikkantott. Aztán a tömeg elcsendesedett, ahogy minden
arc Phoebe felé fordult. Tekintetüket magán érezve, Phoebe szorosabbra
húzta testén a takarót.
– Szegény drága húgom. – Mr. Montgomery egy pillanatra tenyerébe
temette az arcát, aztán Phoebe-re pillantott. – Oly sokat és oly távolról
utaztál, hogy velem lehess. Elkeserít, hogy alávaló tolvajok kihasználták
nagylelkű, kedves természetedet.
– Ha már szóba gyüttek a tóvajok – zendített rá Viaszfej. –
Visszakérném a’ övemet.
– Persze – mondta Phoebe. Beharapta alsó ajkát. Nehéz volt az ingadozó
kocsin állva megtartani az egyensúlyát, és még közben a kabátot is magán
kellett tartania. A bőrövet végül sikeresen lecsúsztatta a bokájáig, majd
odaadta Viaszfejnek. A férfi két ujja közé csippentve a levegőben tartotta az
erszényt, olyan messzire magától, amennyire csak tudta.
– Hé! Tetves azért nem vagyok! – védte meg magát Phoebe.
– Mégis, honnan jött? – morgott egy férfi a tömegben. – Már legalább
két hete nem járt egy hajó sem a kikötőben.
– Szárazföldön át jött – magyarázta Montgomery úr szemrebbenés
nélkül. – Jamestown kolóniából. Férjhez ment volna épp egy fiatalúrhoz, de
jaj!, lesújtott rá egy kórság, s a téli hónapokban nem kegyelmezett neki a
halál. Húgom próbált továbbra is a kolóniával maradni, de félek, Jamestown
jó polgárai nem viselték el a férje elvesztése miatt érzett hiányt.
– Úgy. Talán mi sem tűrjük a ruhái hiányát – panaszkodott egy nő.
 – És nem is kérem erre magukat – válaszolta Montgomery, és meghajolt
a nő felé. – Bocsánatukért esedezem minden magukat ért szégyenért.
Húgomat a kunyhóhoz viszem. A mai naptól fogva megígérhetem
maguknak: húgom az én gondoskodásom és védelmem alá kerül. Nem lesz
teher e közösség számára.
– Legyen, ahogy mondja, uram – mondta a nő határozottan bólogatva.
Nem semmi történet, ismerte el Phoebe, és Montgomery úr is szép kis
mesemondó volt. Ahogy Phoebe azt nézte, hogyan játszik az embereknek,
azon tűnődött, vajon miért tesz meg ilyen sokat érte, egy vadidegenért. Egy
teljesen meztelen idegenért. Várjunk csak, lehet hogy éppen azért?
A falusiak csendben nézték, ahogy Montgomery felmászott Phoebe
mellé, és kezébe vette a gyeplőt.
– Mindannyiuknak jó napot – köszönt el, és elhajtottak a szekéren, a
keréknyomos úton zötykölődve.
Phoebe megkönnyebbült, hogy végre megszabadulhatott a falusiak
elítélő tekinteteitől. Ám ahogy a szekér elhaladt egy sornyi faház mellett, és
rátért a sűrű erdőbe vezető útra, Phoebe-nek nehezére esett előrukkolnia egy
tervvel. Hova vitte ez a férfi? És miért? És ami a legfontosabb, hogy találja
meg a démont, és hogyan jut haza?
A feje újra szédülni kezdett.
– Még nem volt szerencsénk bemutatkozni egymásnak – mondta a férfi,
és Phoebe-re emelte varázslatosan szürke szemét. – A nevem Hugh
Montgomery. Megtudhatnám a nevét?
– Phoebe Halliwell – mondta a lány. – Ebben legalább biztos vagyok.
– És hova valósi, Phoebe Halliwell? Lefogadom, hogy nem
Jamestownból jött.
Phoebe egy pillanatra elmerengett azon, hogy vajon mennyire avassa be
a férfit. Talán nem túl jó ötlet elmondani neki, hogy a huszonegyedik
századból jött.
– Az igazság az, hogy most minden egy kicsit ködös – felelte. Egy kis
gondolkodás után úgy döntött, hogy marad a rablósztorinál. Végül is a
dühös csőcseléknél bejött, nem?
– A fejem még mindig fáj – mondta a halántékát dörzsölgetve. – Biztos
jól kupán vágtak a rablók, amikor megtámadtak.
– „Kupán vágtak”? – ismételte a férfi, mintha egy idegen nyelvet
tanulna.
 – Ráütöttek a fejemre – fordította le Phoebe. Nem szabad elfeledkeznie
róla, hogy itt kicsit máshogy beszélnek az emberek.
– Akkor tényleg banditák lopták el az öltözékét? – kérdezte a férfi.
Phoebe bólintott.
– És azóta, hogy megtámadtak, az emlékezetem nem működik rendesen.
Most nem tudok tisztán gondolkodni.
– Talán pihenésre lenne szüksége – javasolta a férfi.
– Pihenésre és egy csésze gyökérteára.
– Ja, biztos – mondta Phoebe. Szünetet tartott. – Tudja, nagyon
értékelem, hogy kézbe vette az ügyeket a faluban. De meg kell kérdeznem,
miért tette? Különösen egy vadidegenért? Azok az emberek könnyen maga
ellen fordulhattak volna. Talán még meg is kövezik, vagy valami.
A férfi elmosolyodott.
– Senkit sem köveznek meg Salemban. Sokkal korszerűbbek a
büntetőeljárásaink.
Phoebe lélegzete elakadt a torkában.
– Salem? – ismételte. – Salemban vagyok?
A férfi bólintott.
– Salem faluja, Massachusetts államban.
Phoebe nyelt egyet.
– És… ööö… milyen évet írunk, kérem?
– 1676-ot – válaszolt Hugh.
Phoebe tarkóján felálltak a pihék. Az 1600-as évek Salemja?
Gyakorlatilag a világ boszorkánygyilkolási fővárosa volt! Hirtelen a
helyükre rendeződtek a dolgok. A démon a boszorkányt a
boszorkánygyilkosokhoz vitte. Ha Phoebe szeretne épségben hazaérni, jobb
lesz, ha minden lépésére figyel.
– Jól van? – kérdezte Hugh. – Az arca hirtelen elsápadt.
Phoebe bólintott.
– Azt hiszem, egy kicsit… furcsán vagyok. – Inkább rémülten, tette
hozzá magában. De jobb volt, hogy Hugh erről semmit sem tudott, úgyhogy
visszaterelte a beszélgetést az előző témához. – Miért segített nekem? –
kérdezte újra. – Miért vállalta a kockázatot?
Hugh mosolya elhalványult, ahogy a távolba meredt.
– Néhány hónappal ezelőtt megmentett valaki: Wentworth úr özvegye.
Akkor adott meleg ételt és szállást, amikor senki máshoz nem fordulhattam.
Sosem fogom elfelejteni azt a kedvességet, így megesküdtem: én is
ugyanezt teszem majd mindig, amikor olyannal találkozom, kinél nagy a
szükség.
Akkor ez nem csak valami testi dolog, gondolta Phoebe, egyre jobban
megkedvelve Hugh-t – ennek az irgalmas szamaritánusnak nem kis esélye
volt nála. Kár, hogy rossz évszázadban élt.
– Volt alkalma megköszönni ezt Mrs. Wentworthnek? – kérdezte.
Hugh újra elmosolyodott.
– Mindennap megköszönöm neki. Éppen az ő kunyhójához szállítom
kegyedet. Én vigyázom az állatokat és a kertet az ételért és a pajtabeli
fekhelyemért cserébe.
A szekér átbucskázott egy rögön, ami az úton volt. Phoebe fészkelődött,
és szorosabbra húzta a kabátját.
– Oh, remek. Egy újabb idegen tolakodik az otthonába. Biztos vagyok
benne, hogy a vén Wentworthné repesni fog az örömtől.
– Úgy bizony – mondta a férfi. – Kedves és nagylelkű asszony.
Nemsokára Phoebe észrevette, hogy a fák egyre kevesebb számban
tarkítják az utat.
– Az ott a kunyhója – mondta Hugh egy szerény, zsúpfedeles ház felé
biccentve. A távolban kis csűr látszott, mellette pedig egy frissen szántott
mező terült el.
A ló a kunyhó mellé húzta őket. Hugh lepattant a kocsiról, és sietősen
Phoebe-hez sietett, hogy lesegítse a szekér tetejéről. Olyan gyengéden bánt
vele, mintha értékes porcelán volna. Phoebe ezt nem bánta, csak egy kicsit
meglepődött. Nem is csoda, hiszen a huszonegyedik században a legtöbb fiú
számára a romantika fogalma kimerült egy vállveregetésben.
Hugh lekapott a szekér hátuljáról egy betakart kosarat, és elindult a
kunyhó felé. Bekopogott. Phoebe kiegyenesedett. Felkészült, hogy méltón
üdvözölhesse az özvegyet. Ám senki sem nyitott ajtót.
– Biztos nincs itthon – mondta Hugh, és gyengéden benyomta az ajtót. –
Kérem… – nyújtotta ki a karját, hogy előreengedje a lányt.
Phoebe óvatosan belépett a sötétbe. A szoba árnyas volt, a levegőben fa
füstje és lőne keveredett. Kellemes illatok. Szemben egy virágos
motívumokkal díszített fényes fabútor állt, a vályogpadlón színes
rongyszőnyeg feküdt. A szoba kényelmes és hívogató volt. Volt egy
mosdótál a sarokban, de csap nem, ami azt jelentette, hogy nem volt
bevezetve a folyóvíz. Vízvezetéket sem látott sehol. És persze
mikrohullámú sütőt, tűzhelyt vagy sütőt sem. Nem volt telefon sem. Akkor
a telefonos kajarendelés kiesett. Hm. Ez olyan lesz, mint egy kempingezés.
Kábé.
Hugh elővett néhány gondosan összekészített kis csomagot a kosárból,
és a fenyőasztalra helyezte őket.
– Méteráru az özvegy számára – magyarázta. – Szalagok, gombok,
fonalak és egy rőfnyi pamut kartonvászon.
Phoebe leült egy fából faragott székre, és a lábára pillantott.
– Fázik? – kérdezte Hugh. – Begyújtom a tüzet.
Phoebe bólintott. Lehetne rosszabb is, gondolta. Legalább nem az
Északi-sarkra sodródtam. A növényzetből és az enyhe időből arra
következtetett, hogy tavasz lehet Salemban, ugyanúgy, ahogy otthon, San
Franciscóban is volt.
Hugh még egy rönköt vetett a tűzre.
– Ettől majd felforr a teavíz – mondta a kezét törölgetve. – Kinn leszek,
vágok még fát. Maradjon itt, és pihenjen egy keveset. A többiek nemsokára
megjönnek.
– Többiek? – kérdezte Phoebe.
– Az özvegy és a leánya – mondta Hugh, és kiment a házból.
Phoebe maga alá húzta a lábát, és a zsúpfedeles tetőt bámulta.
Felnyögött.
– Mi a fenét keresek itt?
Előrehajolt, karját és fejét az asztalra ejtette. Egyik keze véletlenül egy
agyagtálnak ütközött, ami megcsörrent.
– Ne törd össze az özvegy porcelánját – szidta le magát.
Belepillantott a tálba, amely egyedül állt a hatalmas fenyőasztal
közepén. Egy amulett volt benne – aranyból készült félhold forma. Phoebe
kíváncsian kézbe vette a tárgyat, amikor – bumm!
Gondolatai egy másik térbe és időbe vitték őt, ahogy a látomás
eluralkodott a tudatán.
Tűz. Mindenütt lángok, felcsaptak az égig. Táncoltak és hullámoztak,
leheletvékonyán öleltek körbe egy nőt. Fiatal, szőke, gyönyörű volt. Acélos
bátorság csillogott a szemében. Duruzsolt valamit. Mi lehetett az? Phoebe
felismerte a nyakán az amulettet: a félhold megcsillant a lángokban.
Phoebe végigborzongott, mikor felismerte a nőt. Az őse volt, Melinda
Warren. Szellem képében egyszer már megjelent, hogy segítsen a
Bűbájosoknak, és Phoebe sok varázslatát látta az Árnyak Könyvében.
Melinda volt az első boszorkány Phoebe vérvonalában.
 A látomás véget ért, amikor a lángok teljes magasságában elfedték
Melindát. Melinda Warrent máglyán égették el Salemben 1654-ben. Épp
huszonkét évvel ezelőtt, emlékezett vissza Phoebe. Mit keresett a nyaklánca
ebben a házban?
Talán Wentworth özvegyének köze van Melinda Warren halálához?
 4. fejezet

– Olyan bűntudatom van – mondta Piper, ahogy követte nővérét a

Halliwell-ház öreg, nehéz ajtaján át. Az ajtó csukódásakor hallott
kattanástól Piper általában úgy érezte, biztonságban van. Ma azonban a
hang mintha valaminek a végét jelezte volna.
– Olyan, mintha egyszerűen magára hagytuk volna Phoebe-t.
– Nem, Piper, mert cselekszünk – mondta Prue határozottan. –
Egyenesen felmegyünk a padlásra, találunk egy varázsigét az Árnyak
Könyvében, és visszahozzuk a húgunkat. Szarvánál ragadjuk meg a bikát.
Vagyis inkább a warlockot.
– Örülök, hogy legalább valaki biztos a dolgában.
– Piper bakancsa csattogott a fényes fapadlón. Mióta a nagymamájuk
végrendeletében rájuk hagyta a Halliwell-házat, a lányok mindent
megtettek, hogy kívül-belül ragyogjon az épület, a színes betétekkel
díszített üvegablakoktól kezdve az elegáns csillárig. A hatalmas viktoriánus
ház minden sarkából áradt a melegség, a báj és nem utolsósorban a
varázslat.
Prue és Piper nem vesztegette az időt. Csak ledobták a kabátjukat, és
már indultak is fel a hosszú, széles lépcsőn. Az emeletről már jóval
szerényebb lépcsősor vezetett a padlásra, ahol mint mindig, az Árnyak
Könyve állt.
Piper átvágott a poros helyiségen, hogy meggyújtson néhány gyertyát.
Letérdelt egy alacsony, kerek asztal mellé, meggyújtott egy gyufát, és
egyenként a kanócokhoz érintette. Az apró lángok pislákoló fényeket
küldtek táncba a faasztalon, és láthatóvá tették a padlás néhány
tartóoszlopát.
A testvérek időnként gyertyákat is használtak a varázslataikhoz. Most
Piper azért gyújtotta meg őket, hátha a fény elűzi azt a szörnyű, hűvös
érzést, amivel Phoebe eltűnése óta küzdött.
– Akkor nézzük… – Prue máris az Árnyak Könyve fölé hajolva lapozta
réges-rég írt oldalait. – Van itt egy patkányt elüldöző bűbáj… aztán egy
ének a nyári napfordulóra, ezt megjegyezhetnénk.
 – Van bármi arról, hogyan kell visszaszerezni egy eltűnt testvért? – Piper
nehezen nyelt, gombóc volt a torkában. Bár szeretett volna odamenni Prue-
hoz és a könyvhöz, inkább leült a fotelba. Amikor Prue a főnök, sosem
kedveli a társaságot.
– Csak egy perc – mondta Prue, miközben kereste a megfelelő oldalt a
könyvben. Egyre több oldalt lapozott át egyre rosszabb hangulatban.
Piper töprengve harapta meg az alsó ajkát. Az elmúlt egy évben órákat
töltött az Árnyak Könyve átfésülésével: olvasott és tanult. De mégsem volt
mindig egyszerű megtalálni, amit az ember keresett. Nem úgy működött,
mint egy internetes kereső vagy egy szótár.
– Hű! – kiáltott Prue hirtelen. – Azt hiszem, találtam valamit.
Nyomkövető varázsige. – Piper Prue mögé állt, és a válla fölött olvasott. –
Igen, ez az! – mutatott Prue egy sor régi stílusban írt szövegre. – Tökéletes.
Nézzük meg, mi kell hozzá. – Felolvasott az Árnyak Könyvéből:

Férfi ős nyoma,
kedves ruhadarab,
egy tincs a hajból,
megmutatja az utat.

Piper az ujján számolta össze a hozzávalókat.

– Kell valami aputól, aztán Phoebe ruhái és a haja. Hogy szerezzük meg,
ha itt sincs?
A könyvön dobolva ujjaival, Prue csöndben gondolkodott.
– Nézzük csak… – Felemelte a kezét, és lefelé mutatott. – A hajkeféje!
Biztos, hogy van benne pár szál Phoebe hajából.
A testvérek szó nélkül lesiettek a második szintre. Mialatt Prue Phoebe
hálószobáját nézte át, Piper az előszobába ment, ahol befelé jövet lerakta a
hátizsákját. A vállára dobta, és felszaladt a lépcsőn. Az órájára pillantott,
mialatt végigsietett a folyosón Phoebe szobájáig. Még három óra volt a
szombat esti csúcsforgalomig, ami a P3-ban, Piper új klubjában várta.
Lassan el kell kezdenie készülődni, ha egyáltalán elmegy. Szörnyű volt
felelősnek lenni valami ilyen nagy dologért, miközben romokban hevert az
élete.
– Itt vannak a ruhák – mondta Piper lihegve.
Prue Phoebe komódja előtt állt, és egy kupac magazint lapozott végig.
 – Nálam pedig itt a haj – mondta, Phoebe ágyon heverő hajkeféje felé
biccentve. – De az apai bigyóra ötletem sincs. Úgy értem, nincs semmink
aputól. Miért is lenne?
– Hát, neked biztosan nincs – mondta Piper a testvérének. – Biztos már
évekkel ezelőtt elégetted az összes cuccát.
– Nem égettem – vitatkozott Prue. – Csak soha semmit nem tartottam
meg.
Az apjukat felhozni igazán kényes téma volt, főleg Prue és Phoebe
között. Ami Prue-t illette, az apjuk nem is létezett. Kisétált a Halliwell
lányok életéből, amikor ők még nagyon kicsik voltak, úgyhogy Prue
teljesen kitörölte a férfit az életéből. Ám Phoebe mindig úgy gondolta, hogy
Prue rosszul ítéli meg az apjukat.
Piper megpróbált kimaradni a veszekedéseikből, bár bizonyos esetekben
neki is hiányzott az apja, és azt kívánta, bárcsak kapcsolatba tudna lépni
vele.
– Oké, Piper, látom az arcodon. Van nálad valami, ami apáé, igaz? –
vonta kérdőre Prue.
Piper önelégülten mosolygott.
– Mi az? – követelte Prue.
– Volt egy fotóm róla még tinikoromban. De odaadtam Phoebe-nek,
és…
– Sosem kaptad vissza – fejezte be Prue. Idegesen csapkodta a kezét
Phoebe keféjével. – Már olyan közel álltunk ahhoz, hogy minden kész
legyen a varázsigéhez, és megtaláljuk Phoebe-t. De apának megint sikerült
mindent elrontania!
– Jól van, jól van, őrizzük meg a hidegvérünket, és gondolkodjunk. –
Piper leereszkedett Phoebe ágyára. – Talán van róla egy kép valamelyik
családi albumban.
Prue megrázta a fejét.
– Anyu megszabadult tőlük.
Piper felemelte a kezét.
– Jegygyűrű? Ékszer? Levelek?
Prue csak tovább rázta a fejét.
– Apu soha nem írt nekünk egy levelet sem, nem emlékszel?
– Kell lennie valaminek. – Piper tekintete a Phoebe tükrének keretébe
tömködött jegycsonkokra tévedt. Főleg randikről való emlékek voltak,
színdarabok, vidámparkok és rögbimeccsek jegyei.
 Rögbi! Piper talpra ugrott.
– Megvan!
Prue csak nézte, ahogy húga kitárta Phoebe szekrényét, és levett egy
dobozt a felső polcról.
– Láttam, amikor kivette ezt a padláson tárolt limlomos ládájából. –
Piper egy rögbilabdát emelt ki a dobozból. – Ez apánké volt. Az aranylábú
Johnny Unitas dedikálta.
Prue egyik szemöldökét felhúzva szemlélte a labdát. – Per pillanat az
sem érdekelne, ha Elvis Presley dedikálta volna. Ha apáé volt, akkor
használjuk.
– A hóna alá vette a labdát, és megmarkolta a kefét.
– Gyerünk – mondta, és elindult a padlás felé.
– Megyek, megyek – felelte Piper.
A padláson az alacsony asztalra helyezték a varázslat hozzávalóit. Piper
egy széles, öblös kerámiatálat választott a hozzávalóknak. Prue kiszedett
egy kusza hajkupacot Phoebe keféjéből. A tálat Phoebe koszos
bőrdzsekijével bélelte ki, a hajcsomót pedig a tetejére helyezte. Mikor a
labdát is a kabát alá gyűrték, készen álltak a varázslathoz.
Piper feszült volt a sietség és az eseménytelen várakozás miatt. Vajon ez
a varázslat visszahozza Phoebe-t? Nem. Csak arra volt jó, hogy megjelölje,
hogy hol van, de kezdetnek ez is megtette. Muszáj volt működnie.
Szíve hevesen kalapált a mellkasában, ahogy megfogta Prue kezét.
Furcsa volt Phoebe nélkül bezárni a kört, de nem volt más választásuk.
– Jól van. – Piper hangja komoly volt. – Mondjuk el az egész varázsigét.
És együtt kezdtek kántálni:

Férfi ős nyoma,
kedves ruhadarab,
egy tincs a hajból,
megmutatja az utat,
találd meg Phoebe-t,
leplezd le őt,
mutasd a lelkét,
még éjfél előtt.
 Piper az asztal túloldalán álló Prue gondterhelt arcára pillantott. Semmi
sem történt. Talán rosszul csináltak valamit?
– Ismételjük meg az utolsó részt – mondta Prue.
– „Találd meg Phoebe-t” – kántálták egyszerre „leplezd le őt, mutasd a
lelkét…”
Friss, lágy szellő söpört végig a padláson.
– „Még éjfél előtt” – fejezték be a testvérek a varázsigét.
A szél a tálban levő tárgyak fölött körözött, a rögbilabda felemelkedett a
levegőbe, és az egyik sarka körül kezdett vad pörgésbe. A kabát magasan az
asztal fölé emelkedett, aztán életre kelt, mintha egy láthatatlan modell
viselné. Ujjai hevesen csapkodtak, minden irányba mutatva. A kabát talán
Phoebe felé mutatott?
Ezután Phoebe hajcsomója libbent fel a levegőbe, és lángba borult. A
szag csípte Piper orrát, ruhaujjával takarta el az arcát. Az asztal másik
oldalán Prue köhögött elhessegetve magától a füstöt.
Amilyen hamar jött, a szél olyan gyorsan el is csendesedett. A kabát
visszaesett a tálba, a labda az oldalára dőlt, és végigpattogott a padlón.
– Mit jelenthet ez? – kérdezte Piper, hátrálva a furcsa látványtól.
Prue azonnal az Árnyak Könyvét kezdte tanulmányozni.
– Oké, itt az áll, hogy a ruhadarab valószínűleg egyértelműen jelöli ki az
irányt.
– De nem így történt – emlékeztette Piper. – A kabát északra, délre,
keletre, nyugatra és minden köztes irányba mutatott.
– Ami azt jelenti, hogy… – Prue ismét a könyvhöz fordult. – Azt jelenti,
hogy a keresett személy nincs a közelben. Pontosabban azt mondja: „Ha a
ruhadarab határozatlanul táncol a levegőben, a varázslat azt üzeni, hogy a
szeretett személy lelke nagyon messze található”.
Piper leült a kemény parkettára, és az ölébe húzta a labdát. Rosszullét
söpört rajta végig.
– Mondd, hogy ez nem azt jelenti, amire gondolok
– mondta csöndesen.
– És mi van az égő hajjal? – lapozott Prue egyet a könyvben. – Biztos
jelent valamit.
– A tűz általában nem rossz jel? – kérdezte Piper. Amikor nem jött
válasz, Piper a nővére felé fordult.
– Prue, mi az?
Prue szemében könny csillogott, ahogy a könyvet bámulta.
 – Mit ír a könyv, Prue? – Piper leejtette a labdát, és a testvéréhez ment,
hogy átkarolja a vállát. – Mondd meg!
Prue tiltakozva rázta meg a fejét, és megpróbálta visszatartani a
zokogást.
– Nem ír semmit. Csak… úgy értem, mi van, ha Phoebe…
– Nem! – csattant fel Piper nővére vállát rázva. – Nem lehet! Lehetetlen!
Ugye? Ugye…?
Prue nem válaszolt, csak lehunyta a szemét. Egyetlen könnycsepp gurult
végig félelemtől sápadt arcán. Piper alsó ajkát harapva utasította el, hogy
kimondja azt a szót, amit Prue is került. Egyikük sem tudta kimondani.
De mindketten arra gondoltak.
Halál. Mi van, ha Phoebe meghalt?
 5. fejezet

A látomás Melinda Warrenról eltűnt, Phoebe viszont még mindig reszketett.

Visszaejtette az agyagládába a félholdas amulettet, és arcát az őt borító
finom palást mögé rejtette.
Mit jelentett a látomás? Ha 1676-ban járt, akkor Melinda már huszonkét
éve halott volt. Akkor miért okozott ilyen erős látomást a nyaklánc? Phoebe
látomásai mindig okkal történtek. Általában azt sugallták, hogy valamit
tennie kell azzal kapcsolatban, amit látott. Na, ezzel vajon mit kezdhetne?
Phoebe még mindig a látomásán gondolkodott, mikor az ajtó
kicsapódott, és gyerekkacaj hallatszott kintről.
– Megmondtam, anyám – csiripelte a fiatal hang. – Mindenkinél több
vadvirágot tudok szedni! És a tojás el sem tört a zsebemben. Még akkor
sem, amikor futottam.
Phoebe kiegyenesedett, és meglepetten nézte, ahogy az ötévesnél nem
idősebb kislány besétált a házba. Őt egy Phoebe-vel egykorú nő követte.
Mindketten szőkék és csinosak voltak, arcuk ragyogott, mint a napsugár.
Phoebe pislogott. Ez a fiatal anya lenne Wentworth özvegye?
Valahogy Phoebe egy reumás, fogatlan vénasszonyt képzelt el, nem egy
ilyen fiatal és szépséges lányt.
– A szerencse mentette meg a tojást, nem a tudásod – mondta a nő.
Felpillantott, és észrevette Phoebe-t.
– Ó, nagy ég! Felébresztettünk? Hugh mondta, hogy pihenésre van
szükséged, mi pedig csak úgy berontottunk… – Odasietett Phoebe-hez. – A
nevem Prudence Wentworth, ő pedig a kislányom, Cassandra.
Phoebe elmosolyodott. Bizony. Ő az özvegy. Furcsa, hogy ugyanaz a
neve, mint Prue-nak.
– Phoebe Halliwell vagyok – mutatkozott be.
– Igaz, amit a rablókról mondtak? – csilingelte a kislány. – Valóban
elvitték az összes ruhádat?
– Cassandra – mondta határozottan a nő –, menj a csirkeólhoz, és
gyújtsd össze a többi tojást.
 – Igen, anyám – mondta engedelmesen a kislány, de kíváncsi tekintetét
nem vette le Phoebe-ről, amíg az ajtóhoz hátrált, és el nem futott.
– Elnézésedet kérem. A lányom kíváncsi természet – magyarázta
Prudence. – Szörnyű szerencsétlenség ért téged, de mi szívesen látunk. Éhes
vagy? Esetleg szeretnél egy csésze forró teát?
– A tea csodás lenne – mondta Phoebe, ahogy a nő megfogta az
agyagtálat, és egy pillanatra megérintette a benne nyugvó nyakláncot. –
Nagyon szép – mondta Phoebe, megragadva az alkalmat. – Úgy értem, a
nyaklánc. Honnan való?
Prudence szomorúan meredt maga elé. Elfordult Phoebe-től, és egy
oldalsó asztalra tette a tálat és a láncot, két gyertya közé.
Majdnem úgy néz ki, mint egy boszorkány oltára, gondolta Phoebe.
– A lánc az édesanyámé volt – mondta végül Prudence.
Az anyjáé? Melinda Warren volt az anyja? Lehetséges ez? – tűnődött
Phoebe. Gyors fejszámolásba kezdett. Ha Prudence Melinda halála előtt
nem sokkal született, mondjuk 1654-ben, akkor legalább huszonkét éves, és
ez azt jelenti, hogy Phoebe őse – és Prue névadója!
De talán Prudence csak hazudott arról, hogy honnan szerezte a
nyakláncot. Phoebe nem lehetett biztos benne. A nagy családi
örömünnepnek még várnia kellett, amíg meg nem bizonyosodott.
– Ez kitart holnapig – mondta Hugh, mikor farönkökkel megrakodva
bedübörgött a házba. A kandalló mellé tette. – Ó, látom, már
összemelegedtetek. Megcsinálom a teát. – Egy villás faággal leemelte a
kannát a tűz fölül, és a vályogpadlóra helyezte.
– Nem kérek, köszönöm – mondta Prudence sietősen. – Bocsáss meg, de
már csömöröm van a gyökérteától.
– De muszáj – ragaszkodott hozzá a férfi. – Nem hagyom, hogy
betegágyba ess, mint mások.
– Túl kedves, Montgomery úr – mondta Prudence.
A férfi átvágott a szobán, és gyengéden megérintette a nő kezét.
– Nem értek egyet. Kegyed minden jót megérdemel – mondta Prudence-
nek.
Hahó! Románcszagot érzek! Phoebe szinte érezte a kettejük közti
vibrálást. Aztán összeráncolta a homlokát. Nem rám nézett olyan csillogva
az a szürke szempár nem is olyan régen?!
Mély lélegzetet vett, hogy újragondolja a dolgokat. Talán csak ő
értelmezte félre Hugh közvetlenségét.
 Mégis, Phoebe ritkán tévedett ilyen dolgokban. Ha szerelmi rezgésekről
volt szó, büszkén jelentette ki, hogy a megfelelő frekvenciára volt állítva.
Mikor észrevette, hogy Phoebe felfigyelt rájuk, Prudence elpirult, és
odébb lépett Hugh-tól.
– Nézzenek csak oda, Hugh kabátja van csupán rajtad, szegény lélek.
Biztosan van valami rád illő a ládámban. Azonnal keresek neked egy ruhát.
Hugh megragadta Prudence kezét, visszahúzva maga mellé a nőt.
– Mondtam Phoebe-nek, hogy kegyed jótét lélek, különösen, ha
nincstelen áldozatokról van szó. Phoebe pont ilyen személy. Gondolod,
hogy itt maradhatna egy ideig? Talán a hasznunkra is válhatna, ha
besegítene a ház körüli munkákba.
– Igen, természetesen. Sosem utasítunk cl egy rászorulót sem – mondta
Prudence, kék szemében gondoskodás tükröződött. Volt valami azokban a
kék szemekben, ami felkavarta Phoebe érzéseit. Annyira hasonlított nővére,
Prue szeméhez – ugyanolyan okos, nyugodt és gondoskodó. Ettől Phoebe
mindennél jobban kívánta már, hogy végre otthon lehessen.
– De ne szaladjunk előre – mondta Prudence. – Előbb keresek Phoebe-
nek ruhát. – Ezzel eltűnt a helyiség hátuljában lévő ajtóban.
Foga közt lágyan fütyörészve Hugh elővett néhány agyagbögrét, és
megtöltötte a kannából. Aztán bütykös gallyacskák furcsa egyvelegét szórta
egy vékony anyag közepébe, majd apró zsákká csomózta a textilt.
– Mit csinál? – kérdezte Phoebe.
– Gyökérteát Prudence-nek – mondta a férfi, és belemerítette a zsákot a
bögrékbe. – Kegyed is kér? – Kellemetlen szag érződött, amint a gyökerek
átáztak. Phoebe-t a nedves zokni szagára emlékeztette.
– Nem, köszönöm. A rendes tea is megfelel.
– Prudence-nek szüksége van a gyökérteára – mondta Hugh, és kivett
egy csipetnyi őrölt teát egy apró textilzsákból. – Kegyetlen betegség terjedt
el a falu környékén, és Prudence, aki gyakran segít a betegeken, ki van téve
a kórságnak. A gyökértea elűzi a betegséget.
Ha előbb nem lesz rosszul a szagától, gondolta Phoebe.
Hugh egy csésze rendes teát tett Phoebe elé, és a lány megigazította a
kabátot maga körül, hogy megfoghassa a csészét.
Ahogy mocorgott, észrevette, hogy Hugh le nem vette róla a szemét,
ajka pedig széles vigyorba kanyarodott.
– A kabátom még nem volt ilyen boldog – mondta –, még sosem fedett
ily becses dolgokat.
 Phoebe felhúzta egyik szemöldökét, és gyanakodva végigmérte a férfit.
Ez a pasi kétségtelenül flörtölt vele! Mi volt a célja? Most akkor Prudence-
re bukik vagy sem?
– Találtam két ruhát, ami jó lehet rád, de neked kell választanod –
jelentette be Prudence, ahogy megjelent az ajtóban. – Gyere, és próbáld fel.
Phoebe szigorú tekintetet mért Hugh-ra, aztán felállt, és olyan szorosan
maga köré tekerte a kabátot, hogy majdnem kacsázva tudta csak a hátsó
szobát elérni. Egy dolog volt az acélos tekintetű megmentő karjaiba esni. És
egy másik dolog volt rámozdulni valaki olyanra, aki már foglalt. Főleg, ha a
nő feltehetően az ember egyik őse.
A hátsó szobában Prudence két ruhát terített ki – egy feketés-szürkéset
és egy olyan sötétkéket, hogy már az is csaknem feketének tűnt. Na, melyik
legyen, az egyhangú vagy az egyhangú? – gondolta Phoebe, de aztán végül
egyetértett Prudence-szel, hogy a sötétkék jobban állna neki.
Prudence kisurrant, aztán visszatért egy kannával és egy vizeskancsóval.
Összeöntötte a forró és a hideg vizet egy széles tálban, majd így szólt:
– Ezt használhatod mosakodásra.
– Köszönöm – felelte Phoebe. – Mindent köszönök.
– Nagyon szívesen tettem – biztosította Prudence. – Egy pillanat múlva
visszajövök, hogy segítsek az öltözködésben.
Phoebe felvette azt a rongyot, amit Prudence otthagyott neki, és elkezdte
lemosni a testéről a koszt. Jó mocskos lett, mikor a falu közepén a földön
mászkált – még egy rossz pont a démonnak, amivel majd elszámol, ha újra
összefutnak.
Mikor már valamennyire tisztának érezte magát, Phoebe megvizsgálta a
ruhát, amit Prudence az ágyra terített. Volt ott még egy kombiné és egy
hosszú alsószoknya is, mindkettőt durva kendervászonból készítették. Talán
egy kicsit szúrós lesz, de legalább alsónemű, és az a lényeg.
Felvette a fehérneműt, aztán belebújt a ruhába. Phoebe zavartan nézett
végig magán. Vállbán pontosan ráillett a ruha, ám deréktájon elég bő volt.
Talán Prudence akkor hordta ezt a ruhát, amikor terhes volt
Cassandrával? Remek, kismamaruha van rajtam.
Az ajtó újra kinyílt, és Prudence belépett rajta. Egyik kezében tű volt, a
másikban cérna.
– Fordulj meg – mondta mosolyogva. – Egy kicsit beveszek a derekából.
– Köszönöm – mondta Phoebe. Megfordult, és az ágy vastag lábrészébe
kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
 Prudence felsikkantott.
– Mi történt az ujjaddal? – kérdezte.
– Az ujjammal? – Phoebe elengedte az ágyat, és megnézte az ujjhegyeit.
Szerinte semmi bajuk nem volt.
– Nem ott, a másik oldalon. – Prudence gyengéden átfordította a kezét. –
A körmeid véreznek.
Egy másodpercig Phoebe nem tudta, hogy a nő miről beszél. Aztán
rájött. A körömlakk! Ebben a korban még senki sem lakkozta a körmét.
Prudence életében nem látott még fényes, vörös körmöket.
– Ez nem vér! – biztosította Phoebe. – Csak… ki vannak festve. – Ám
Prudence még mindig zavarának tűnt, úgyhogy improvizált. – Segítettem
vörösre festeni egy ajtót, és a festék ráömlött a kezemre. A bőrömről le
tudtam mosni, de a körmömről nem.
Prudence értetlenül bámult rá.
– Biztos, hogy nem fájdalmas? – kérdezte.
– Egész biztos – nyugtatta meg Phoebe. Megjegyezte, hogy a kezét majd
rejtve tartja a többi falubéli szeme elől.
– Ha így akarod – mondta Prudence. – Hadd segítsek a ruhával.
Miközben Prudence bevarrt néhány redőt a ruha derékrészénél,
Cassandráról csevegett és arról, hogy Hugh milyen nagy segítséget jelent
neki, mióta Salem-ba érkezett.
Tisztán és felöltözve Phoebe már sokkal jobban érezte magát.
Szerencsés volt, hogy kapcsolatba került Prudence-szel, egy ilyen kedves és
talpraesett nővel. Talán te lennél az ük-ük-ük-ük-üknagyanyám? – tűnődött
Phoebe, miközben Prudence azzal foglalatoskodott, hogy kontyba kösse a
lány haját.
Phoebe annyira szerette volna, ha beigazolódna a sejtése. Legalább az
azt is jelentené, hogy Prudence is boszorkány. Így tudná, hogy hogyan kell
bánni a barátságtalan falusiakkal. És még valami – tágult ki Phoebe szeme a
gondolattól az Árnyak Könyvét Prudence megörökölhette Melindától. Talán
itt is van, pont ebben a házban!
Phoebe szívverése felgyorsult. Talán mégiscsak sikerül kimásznia a
bajból.
– Így ni – mondta Prudence, és letette a hajkefét.
A hajad újra rendezett, és a ruha is csinosan áll rajtad. Szükséged van
még valamire?
 Csak egy kis segítségre, hogy kinyírhassam a démont, felelt Phoebe
magában. Egy pillanatra elgondolkodott. Ha felfedné kilétét, és mesélne
Prudence-nek a démonról, biztos tudna segíteni. Talán tudna egy varázsigét,
ami megöli a démont, és hazaküldi Phoebe-t.
– Valamit tudnod kell – mondta Phoebe, szíve hevesen kalapált az
izgalomtól, ahogy leült az ágyra, szembe Prudence-szel. – Velem
kapcsolatos… hogy ki is vagyok valójában.
Prudence letelepedett a lány mellé.
– Igen, Phoebe?
Hol is kezdhetném? – tűnődött Phoebe, és Prudence kíváncsi, kék
szemébe nézett.
– A rablókról van szó – kezdte. Prudence fél oldalra döntötte a fejét, és
hallgatott. – Igazából nem vagyok… – Phoebe megállt a mondat közepén.
Nem megy! Nem kéne ezt mondanom. Mi van, ha Prudence csak egy
tipikus salemi puritán – az a fajta, aki szerint a boszorkányok megérdemlik
a halált?
– Kérlek, folytasd – mondta Prudence, gyengéden megszorítva Phoebe
vállát. – Ne félj.
De Phoebe nem tudta folytatni. Ehelyett motyogva érintette meg a
homlokát.
– Azt akartam mondani, hogy nem vagyok biztos a múltamban a
fejemen levő púp miatt. Úgy értem, kicsit ijesztő, de amíg nem tudok
mindent a helyére rakni, nagyon sokat jelent, hogy itt maradhatok.
Köszönöm.
– Nagyon szívesen – mondta Prudence, és megpaskolta Phoebe vállát. –
És olyan sokáig maradsz, ameddig csak szeretnél. Azt hiszem, jó barátok
leszünk, Phoebe Halliwell.
Ne kötődj hozzám annyira, gondolta Phoebe, mert ha a dolgok a terv
szerint haladnak, a következő időhullámmal már itt se vagyok.
– Rossz lehet elfelejteni a múltat – folytatta Prudence együttérzően. –
Különösen azért, mert a múltbéli cselekedeteink alkotják a jövőnket.
Phoebe ezt hallva kiegyenesedett. Elég időutazós filmet látott ahhoz,
hogy tudja: Prudence-nek igaza van. Tudta, hogy mi történhet, ha egyetlen
rossz mozdulatot is tesz: megváltoztathatja a jövő útját – azét a jövőét, amit
a testvérei éppen most élnek meg!
A testvérei. Azt kívánta, bárcsak itt lennének, hogy segíthessenek neki.
De nem voltak. És elég egyetlen rossz mozdulat, Prue és Piper máris
megszűnik létezni.
 6. fejezet

Lonc és friss fű illata telítette a levegőt. Távolban madarak csiripeltek,

mikor Phoebe megfordult. Minden jel arra mutatott, hogy gyönyörű tavaszi
reggelre ébredt.
Hoppá. Ez egész biztosan nem az ő ágya volt. Min is feküdt? Egy zsák
kukoricánk.
Kinyitotta a szemét, és eszébe jutott, milyen messzire is került az
otthonától. – Phoebe, ez már nem Kansas – motyogta magának, ahogy
egyik könyökére támaszkodott. – Prudence Wentworth hálószobájában
vagy, egy zsák kukoricán fekszel egy tök másik
században.
Megmozgatta a lábát a takaró alatt, es arra gondolt, bárcsak otthon
lenne, a saját ágya ropogós lepedőjén, de még hosszú utat kellett bejárnia,
amíg ez teljesül. Először is meg kellett találnia a démont, hogy végezzen
vele. Maga a tény, hogy a démon képes volt őt a múltba rángatni, elég
bizonyíték arra, hogy nem lesz könnyű. Ráadásul, ha a lányt kitépte a saját
idejéből, akkor egész biztos, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy
visszajusson, kivéve, ha Phoebe előbb meg nem találja. Csak ezután
térhetett haza – ha egyáltalán létezett még az otthona. Ó, alig van rajtam
nyomás, gondolta, miközben kinyújtóztatta a lábát és ásított.
Phoebe észrevette, hogy a szoba másik végében álló két ágy – egy
egyszerű, fakeretes ágy, ahol Prudence aludt és egy kis gyerekágy, amit
Cassandra használt – üresen állt. Eljött az ő ideje.
Előző éjjel, mielőtt elaludt, Phoebe kitalálta a tökéletes megoldást arra,
hogy bebizonyítsa: Prudence tényleg az, akinek mondja magát. Meg kellett
találnia az Árnyak Könyvét a házban. Ha Prudence tényleg Melinda Warren
lánya, a könyvnek itt kell lennie.
Gyorsan kicsusszant az ágyból, és keresőútra indult. A vályogpadló
nyirkos és hideg volt, Phoebe vacogva ugrált egyik lábáról a másikra. Végül
megragadott egy kendőt Prudence ágyának sarkáról, és a vállára terítette.
Felemelte a matracot, és alánézett, majd körbe az ágy körül. Semmi.
Odasétált a fiókos szekrényhez. Éppen az összehajtott ágyneműket vizsgálta
át, amikor hangokat hallott a másik szobából.
– Phoebe? – szólította Prudence.
Vér tódult Phoebe arcába. Gyorsan visszagyömöszölte a fiókba az
ágyneműt, bezárta és megpördült.
– Megyek! – szólt vissza. Majd máskor keresi meg a könyvet.

– Szép jó reggelt – dörgött Hugh hangja vidáman.

Phoebe, ismét Prudence ruhájában, a nappaliba lépett. Hugh a tűz
mellett ült, és egy csésze teát kortyolgatott. Cassandra az asztalnál ült,
csendesen sodort labdává egy gyapjúszálat, mialatt anyja kivett a ládafiából
két vastag szelet kenyeret, és a tűzhelyre tette pirulni.
– Már megetettem a csirkét, learattam a kukoricát és megfejtem a
teheneket – tette hozzá Hugh Phoebe-re kacsintva. – Még azelőtt, hogy
kinyitottad volna a szép barna szemed.
A férfi pimasz mosolya kiborította Phoebe-t. Megint a flörtölés határát
súrolta – ráadásul ezúttal Prudence előtt!
Úgy döntött, hogy nem méltatja figyelemre, ezért Prudence-hez fordult,
aki tányérra tette a pirítóst és egy sült almát.
– Csak viccel, ugye? – kérdezte Phoebe, miközben leült és beleharapott
a pirítósba. – Nincsenek is teheneitek, vagy igen?
– Vannak – mondta Prudence, mosolynak nyomát sem mutatta. – De a
kukoricát még nem aratjuk le júliusig vagy augusztusig. – Megfogta a
vizeskancsót, és belepillantott. – Szükségünk lesz vízre – sóhajtott fel.
– Prudence, ülj le – mondta Hugh gyengéden. – Idd meg a gyökérteádat.
Phoebe majd hoz vizet.
– Phoebe-nek rengeteg dolga lesz a ház körül – csattant fel hirtelen
Prudence. – És a reggel átalvása nem tartozik közéjük.
Hűha, gondolta Phoebe. Ez jó nagy váltás volt a tegnapi „szükséged van
a pihenésre”- mottóhoz képest.
– Mmm! Tuvok hovni vivet – mondta Phoebe egy falat pirítóson
keresztül. Nem tudta, miért volt Prudence olyan rossz hangulatban, de
abban biztos volt, hogy ő nem fog rontani a helyzeten. Lenyelte a pirítóst.
– Miért is nem viszem ezt magammal? – határozta el, felkapta a
maradék fél pirítóst, és berakta a köténye zsebébe. Senki sem szólt egy szót
sem, ahogy felkapott két favödröt, és elindult kifelé.
 Odakinn a nap már melegíteni kezdte a nyirkos földet. Phoebe két lépés
után megállt, és visszaindult a kunyhóba. Benyomta az ajtót, és beszólt:
– Jól van, honnan hozzak vizet?
– A patakból – felelte Hugh. – Menj el a tyúkketrec mellett, aztán balra
a csűrnél, le a dombon és át a köveken.
– Rendben van – felelte a lány egy pillanatra meghátrálva. Jesszus!
Ennek a kolóniadolognak megvoltak a hátulütői.
Egyszerű volt követni Hugh útbaigazítását, és Phoebe sikeresen megette
a pirítóst, mire leért a domb aljára. De amint tele lettek vízzel, a vödrök
rémesen súlyosak lettek. Felkapaszkodott a dombon, kezei sajogtak, víz
lötykölődött a ruha szegélyére. Karizmai épp lüktetni kezdtek a fájdalomtól,
mikor hangot hallott maga mögött.
Átpillantott a válla mögött, és meglátta – az otromba démont, aki erre a
helyre kényszerítette őt. Pár méterrel mögötte állt, rémes, zöld bőre
csöpögött a naptól.
Phoebe elejtette a vödröket, és hátrahőkölt.
– Megijesztettelek – nyugtázta a démon nyálas vigyorral.
– Hát igen, elég nagy bunkóság az emberek háta mögé lopózni,
miközben vizet cipelnek – mondta a lány. Szemét forgatta a saját, ostoba
szavaitól. Ez aztán majd jól elijeszti a démont.
Igazság szerint valóban megijedt, lába remegett a csizmában. De erre a
lehetőségre várt, hogy végre leszámoljon a démonnal. Kár, hogy még nem
állt készen. Nem volt varázsigéje, átka, de még csak egy botja sem, amivel
védekezhetne ellene.
– Ne félj – morogta a démon. Bűzös húsa megremegett, ahogy beszélt. –
Nem bántalak. Legalábbis még nem. Hosszabb távú tervem van veled, ami
sokkal hatásosabb lesz.
– Lefogadom, hogy így van – mondta Phoebe.
– Most is a magokat ültetem – magyarázta. – Magokat, melyek gyökeret
eresztenek, és kusza, mérges indákká nőnek. Olyan aljas dologgá, mely kínt
és fájdalmat hoz neked és minden nőrokonodnak. – Szünetet tartott, hogy
Phoebe felfoghassa a szavait. – Mire végzek, mindannyian a gonosz
teremtményei lesztek!
Phoebe azonnal a testvéreire gondolt. És az édesanyjára. És Nagyira.
Tényleg képes lenne erre ez az alávaló démon? Tényleg megvan az ereje
ahhoz, hogy befolyásolja az összes nőt a családjában?
– És végül téged öllek meg – ígérte a démon. – Lassan. Kegyetlenül.
 Phoebe legyőzte a benne hullámzó félelmet, és hátralépett. Nem lesz
annyira ostoba, hogy ismét alábecsülje a démont.
Mély morgás hallatszott valahonnan a démon belsejéből, amitől Phoebe
szíve kalapálni kezdett a mellkasában. A démon göcsörtös, zöld ujjával a
lány felé mutatott. Süvítve tűznyaláb tört elő belőle, Phoebe lábát célozta
meg vele. Phoebe szoknyáját megemelve hátraugrott. A lángok elkerülték,
de a természetfeletti forróságot Phoebe a bőrcsizmán keresztül is érezte.
– Mintha azt mondtad volna, hogy ma nem okozol semmi galibát –
emlékeztette a démont.
– Hazudtam. – Ezzel Phoebe mögé mutatott, a domb tetejére. Egy
mesterlövész pontosságával vékony tűzcsóvát lőtt a Prudence apró csűrje
melletti szénaboglyába.
Phoebe rémülten nézte, ahogy a lángok erőre kaptak, és azonnal az égig
értek, bekebelezve a kis szénakupacot. Phoebe felrohant a dombon, s
eközben a kupacból kiröppenő szikrák hamar terjeszteni kezdték a tüzet a
reggeli szellőben.
A szél táplálta a lángokat, végiggörgette a parazsat a koszban – pontosan
a csűr felé.
Phoebe megmerevedett, és visszarohant a kétvödörnyi vízért. Szeme
sarkából látta, ahogy a szél felröppent egy zsarátnokot pont a csűr tetejéhez.
A zsúpfedeles tetőhöz.
Jaj, ne! Prudence tanyájának minden épületét széna fedte, a falak pedig
fából voltak – döbbent rá Phoebe. Tökéletes alapanyagok egy óriási
tábortűzhöz. Ha Phoebe nem állítja meg a tüzet azonnal, akkor minden, ami
Prudence vagyona volt, percek alatt a földdel lehet egyenlővé.
Phoebe szíve zakatolt, ahogy a nehéz vizesvödröket cipelte. Bárcsak
Piperhez hasonlóan meg tudná fagyasztani az időt, amíg el nem oltja a
tüzet.
A szél egyáltalán nem volt segítőkész. Mintha a démon irányítását
követte volna. Egy suhanással letette a parazsat a csűr zsúpfedeles tetejére.
Phoebe szeme kitágult a szörnyülettől.
– Ne! – sikította, és eszeveszetten erőlködve futni kezdett. De a tűzzel
kiabálni csak annyira volt hatásos, mintha a démonnal kiabált volna.
Válla és karizmai égtek a fájdalomtól. Fekete füst szállt fel a
megperzselt fűből, csípte Phoebe szemét és torkát. Köhögött, és
megpróbálta pislogással visszafojtani a könnyeit. Arcán és karján érezte a
forróságot. Mégis egyre közelebb küzdötte magát a csűrhöz.
 – Aáá! – Phoebe hátraugrott, mikor egy szikra a lábához közel pattant,
csak pár centire sötétkék ruhája aljától. Ám ekkor a kunyhó ajtaja
kivágódott. Prudence és Hugh kirohant, és döbbenten meredt a gyors
iramban terjedő tűzre.
– Te tetted ezt? – üvöltött Prudence Phoebe-re. Vonásait eltorzította a
düh, szeme őrülten villogott.
Phoebe kétségbeesetten rázta a fejét, de nem volt idő magyarázkodni.
– Tűnj innen, átkozott némber! – harsogta Prudence, és kitépte az egyik
vödör vizet Phoebe sajgó kezéből. – Maradj távol az otthonomtól!
Ráöntötte a vizet a csűr mellett lángoló fűre. Aztán Phoebe-nek hátat
fordítva elrohant, hogy a csűrnek támasztott munkaeszközöket mentse.
Hugh már ott volt, vasvillával szedte le a lángoló részeket a tetőről. Phoebe
odasietett, hogy segítsen, miközben a férfi sikeresen leválasztotta a tető égő
sarkát, és a földre lökte, távol az épülettől. Prudence példáját követve
Phoebe megragadott egy ásót, és segített oltani a tüzet.
Phoebe hirtelen észrevett egy másik parazsat, ami a csűr felé gurult,
lángra lobbantva a deszkát. Megragadta a másik vödör vizet, és
odavonszolta. Aztán rádöbbent, hogy ahhoz, hogy a tűz forrását elérje, a
lángok közé kell mennie.
Csak gyorsan csináld, mondta magának. Összeszorított szemmel vágott
neki a füstnek, előrehajolt és kiürítette a vödröt. Mögötte a tűz sercegve
füstölt. Egy pillanatra a bőrén érezte a lángoló hőséget, és orrát megcsapta
ruhájának égett szaga. Kifutott a tűzből, kezében az üres vödörrel.
– Több víz kell! – kiáltotta Prudence.
Phoebe köhögve és fuldokolva bólintott. A patakhoz rohant,
belemerítette a vödröt, és visszacipelte. Aztán végigcsinálta ugyanezt a
másik vödörrel is. Addig hozta a vizet, amíg le nem csillapították a
lángokat.
Phoebe pislogott. A veszély elmúlt, a csűr megmenekült.
Megkönnyebbülve fordult Prudence-hez. A nő reszketett a dühtől.
– Megvesztél? – kiabált Prudence, és belerúgott a Phoebe lába előtt
heverő üres vödörbe. – Vízért küldtek, te meg felgyújtod a házat?
– Nem én okoztam a tüzet – vágott vissza Phoebe.
– Majdnem én is megégtem, úgy erőlködtem, hogy segítsek eloltani. –
Azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen mérges a hangja, de az idegei már
teljesen kikészültek.
 – Biztos vagyok benne, hogy csak tévedés volt – – mondta Hugh. Karját
felemelte, mint egy prédikátor. –Türelem, drága Prudence. Elvégre mit is
várhatunk egy olyan egyszerű lélektől, aki még a múltjára sem emlékszik?
Phoebe nem tudta eldönteni, hogy most megsértődjön-e, vagy inkább
örüljön, hogy kiálltak mellette. Másrészről viszont nem tudott túl sokat
mondani saját védelmére. Amíg nem volt biztos abban, hogy Prudence
boszorkány, a démonos mesét bevetni nem lett volna okos ötlet a
tizenhetedik századi Salemban.
– Egyszerű lélek, az már biztos – mondta Prudence, és a csűrnek
támasztotta az ásót. Hátrasepert egy elszabadult szőke tincset. Kék
szemével jegesen bámult Phoebe-re. – Még egy hiba és te leszel az, aki
megég, Phoebe Halliwell.
Phoebe nézte, ahogy Prudence visszamasírozik a házba, és felsóhajtott.
Valami nem volt rendben a nővel. Rosszkedv ide vagy oda, teljesen
különbözött a tegnapi kedves, nagylelkű énjétől, aki majdnem örökbe
fogadta Phoebe-t.
– Szívesen – motyogta Phoebe magának, és rátaposott egy füstölgő
zsarátnokra. Megragadott egy gereblyét, és arrébb söpörte a még mindig
izzó darabkákat.
– Ne foglalkozz vele – mondta neki Hugh.
Phoebe rátámaszkodott a gereblyére, mikor érezte, hogy a férfi
hozzásimul. Karját a dereka köré csúsztatta, és előrehajolt, hogy a fülébe
suttogjon.
– Egy ilyen drága, fiatal teremtésnek nem kéne gereblyéznie.
– Tessék? – fészkelődött Phoebe, és kiverekedte magát a férfi
szorításából. – Mit képzelsz, mit csinálsz? – Nem hitte el, hogy a férfi
ennyire ráhajtott. Ráadásul még egy fél perc sem telt el azóta, hogy
Prudence itt volt!
Hugh szürke szeme rátapadt Phoebe testére, amitől a lány még jobban
feszengett. Hát nem bír leszállni rólam?
– Na mi van, játszod a szende szüzet? – kérdezte a férfi vigyorogva. – A
játék csak fokozza a gyönyört, ugye? De nem kell szemérmesnek lenned.
Tán nem ismerjük egymást eléggé? Soha nem fogom elfelejteni a
látványodat… édes, puha bőröd minden részletét… ahogy ott álltál a falu
közepén.
– Nos, talán itt az ideje, hogy legyen egy kis emlékezetkiesésed –
mondta Phoebe, folyamatosan hátrálva. Ujjait rákulcsolta a gereblye
nyelére, és nagyon azon volt, hogy Hugh kapjon egy megérdemelt
fejbevágást. Nyugi, kislány, mondta magának. Ő most a legutolsó a
problémáid listáján. Végül így szólt:
– Lefogadom, hogy Prudence most rettentő zaklatott. Miért nem mész,
és vidítod fel? Csinálj neki olyan büdös gyökérteát vagy valamit.
– Remek ötlet – mondta Hugh ravasz bólintás kíséretében. – Mindent
meg kell tennünk, hogy Prudence boldog maradjon, és akkor nyugodtan
játszhatjuk a kis játékainkat.
Az egyetlen, amit játszani fogunk, az a bújócska lesz, gondolta Phoebe.
Én elbújok, te meg nem találsz meg, te féreg!
Hugh izzó tekintettel megfordult, és beballagott a kunyhóba.
Mínusz egy probléma, egy másik még ott lappang a sötétben. Phoebe
rátámaszkodott a gereblyére, és a messzeségbe bámult. Vajon hol bukkan
fel legközelebb a démon? És mi lehet a terve?
Bármi legyen is az, egy dologban biztos volt. Meg kell állítania. Még
azelőtt, hogy újra rátalálna.
 7. fejezet

Prue belevágott egy húszdollárost a küldönc tenyerébe, aztán becsapta a

súlyos bejárati ajtót. Nem volt türelme az afféle finomságokhoz, mint a
helló meg a viszlát.
A konyhába sietett, készen arra, hogy felfalja az ételt. Az utóbbi időben
úgy tűnt, mindig éhes. Talán köze lehet ahhoz az üres érzéshez, amit azóta
érzett, hogy Phoebe pár nappal azelőtt eltűnt. Kár, hogy a zacskókból áradó
szag nem volt a legkellemesebb.
– Mit rendeltél? – csapott le Piperre, aki a konyhaasztalnál ülve
lapozgatott egy szakácsmagazint.
– Mondtam, hogy kínait eszünk – felelte Piper.
– Én pedig azt mondtam, hogy nincs kedvem a kínaihoz – dobta le Prue
a szatyrokat az asztalra, aztán összefonta a karját.
– Nem – vitatkozott Piper. – Azt mondtad, hogy nem kívánsz sem
édeset, sem savanyút. Ez csípős és savanyú. Van különbség.
– Tökmindegy – mondta Prue. Nekidőlt a konyhaszekrénynek, ám túl
nagy erővel. Egy fiók kiesett, az ezüst evőeszközök a földön csörömpöltek.
– Már mondtam, hogy eltörött a szekrény – mondta Piper.
– Én meg azt, hogy javíttasd meg! – felelte Prue. Ellépett a szekrénytől,
belerúgott néhány kanálba, és az asztalhoz ült. Kinek kellett az ezüst
evőeszköz, ha a pálcika is megtette? – Talán mégis beszállok – mondta, és
kihúzott egy pár evőpálcikát a zacskóból.
– Nem raksz rendet? – kérdezte Piper.
Prue kinyitott egy doboz gőzölgő rizst, és megvonta a vállát. – Minek?
Úgyis szétesett a fiók.
– „Úgyis szétesett a fiók” – utánozta nővérét Piper. – Mintha ez
feljogosítana arra, hogy csak úgy otthagyd.
– Minden apróság miatt veszekedned kell? – kérdezte Prue.
Beleharapott egy ropogós tojástekercsbe. Az elmúlt pár nap kicsinyes
veszekedések sora volt, és Prue már torkig volt vele. Ideje volt, hogy Piper
felhagyjon nyűgös siránkozásaival. – Különben is, mi a bajod? – követelte a
választ Prue.
 – Semmi! – tartott ki Piper, és felkapott egy falat kung pao csirkét.
Elmajszolta az ételt, aztán az asztalra vágta a pálcikáit. – Mit is mondtam?
A válasz az, hogy minden. Minden baj!
Prue megnyalogatta az ujját. Piper néha annyira túlreagálja a dolgokat.
– Ez nem újdonság. A dolgok sosem mennek jól, ugye, szegény pici
Piper?
– Ugyan már, Prue. Tudod, hogy azóta ugrunk egymásnak, mióta
Phoebe eltűnt.
– Így van – értett egyet Prue. Nem mintha az ő hibája lett volna. De
kinek is kellett volna megoldania mindent, és helyrehozni a dolgokat?
Időről időre Prue volt a Halliwell család problémamegoldója. Nos, már
elege volt ebből a szerepből.
– Tudod – kezdte Piper ez az egész miattad történt. Te voltál az, akinek
muszáj volt megvennie azt a pár csizmát. Nem bírtál volna ki még egy
napot nélkülük, ugye? Ha kibírtad volna, most semmi bajunk nem lenne!
– Ééén?! – Prue legszívesebben becsúsztatta volna a hideg
szezámgombócokat Piper blúza alá. – Ja, persze. Szóval az én hibám, hogy
olyan gyenge vagy, hogy nem bírtál talpon maradni, amikor a démon neked
lökte azt a ládát?
– Semmi bajom nem volt! – ragaszkodott hozzá Piper. – Nyugodtan
Phoebe után mehettél volna.
Prue a húgára bámult.
– Meg ne forduljon a fejedben, hogy engem hibáztatsz, Piper, mert most
nem vállalom a felelősséget ezért is, oké? – Eltolta magát az asztaltól, és
végigsétált a csörömpölő evőeszközökön.
– Mi történik veled? – kérdezte Piper remegő hangon. – Miért
viselkedsz ilyen durván?
Ne csináld már, gondolta Prue. Ha Piper még egyszer sírni kezd,
esküszöm, sikítok. Nem könnyű Érzékeny kisasszonnyal együtt élni. Piper
az utóbbi időben csak keseregni meg sóhajtozni tudott, hogy jaj szegény
Phoebe.
Nem mintha Prue nem aggódott volna, aggódott, nagyon is. De amíg
Piper csak nyalogatta a sebeit, Prue inkább megragadott volna egy kardot,
és indította volna a támadást.
– Olyan szörnyű – sóhajtotta Piper. – Nem tudok rendesen gondolkodni,
amikor dolgoznom kellene. Még eljutni is alig tudok a klubba. Az egész
hely csak egy csomó hangos ricsaj meg elmosódott arc. Csak Phoebe-re
tudok gondolni, és hogy egyszerűen ott hagytuk… valahol. – Eltolt magától
egy doboz ételt, és az asztalra fektette a fejét. – Nem tudok így élni.
Prue érezte, ahogy a haragja alábbhagy. Rossz volt nézni, hogy Piper így
kikészült. Lerakta az ennivalót a konyhaszekrényre.
– Figyelj – mondta gyengédebben –, visszahozzuk Phoebe-t. Kell, hogy
legyen még valami, amit tehetünk.
Piper sóhajtott.
– Mindennap és minden éjjel az Árnyak Könyvét böngésztük. Nem
hiszem már, hogy van olyan varázslat, amivel rátalálhatunk egy warlock
varázslatával elfedett személyre.
– Úgy szeretném a kezem közé kapni azt a warlockot – mondta Prue,
ahogy megint egyre dühösebb lett. Az asztalhoz ment, és a kezébe vett még
egy tojástekercset. Piperre mutatott vele. – Te meg túl hamar feladod.
Mindig ezt csináltad. Tovább kell keresnünk a könyvben.
Piper felemelte a fejét.
– Remek. Újra a régi nóta, megint játszod a főnököt. Nem tudsz csak
egy pillanatra emberként kezelni?
Prue belemártotta a tekercset egy kis kacsaszószba, és elfordult.
– Nem – mondta határozottan. – Gyere. Irány a padlás.
Felmászott a lépcsőn, és hallotta, ahogy Piper mögötte vánszorog. Ez
hamarabb esik pánikba, mint ahogy Prue egyet pislog. Végül is mindegy,
hogy Piper a konyhában vagy a padláson depressziós.
Fent a tetőtérben Prue még mindig a tojástekercset rágta, amikor
kinyitotta az Árnyak Könyvét. Hopp, zsíros lett az egyik lap az ujjától.
Általában az ilyesmi nyugtalanította őt, de most már valahogy nem. Elvégre
enni is kell valamikor. Megtörölte a kezét a nadrágjában, és tovább
lapozgatott.
Piper egy öreg írógép melletti székbe süllyedt, és a szemöldökét
ráncolta.
– Reménytelen.
Prue mérges tekintettel nézett Piperre, aztán visszatért a könyvhöz.
Talált egy varázslatot vadállatok szelídítésére. Volt benne valami furcsa.
Prue pislogott, ahogy nézte a szavakat. Mintha úszkáltak volna a szeme
előtt.
– Ez nem lehet – mormogta.
– Mi nem lehet? – kérdezte Piper közömbösen.
 – Ez a varázsige. Változik – mondta Prue. Nézte, ahogy a betűk
nagyobbak és kisebbek lettek, majd új szavakká álltak össze.
– Változik? Hogyan?
Prue mereven nézte a könyvet.
– Amikor ehhez az oldalhoz értem, úgy hívták ezt a varázslatot, hogy
„Vadállatok szelídítése”. Most úgy hívják, hogy „Vadállatok szeletelése”.
– Csak fáradt vagy – mondta Piper.
– „Vadállatok szeletelése” – ismételte Prue. – Haha!
Ez egész vicces!
– Mi vicces?
– Semmi. Felejtsd el. – Prue leintette. Nem volt ideje elmagyarázni a
poént Nyafi kisasszonynak.
Ujjúval leszaladt az oldalon, ahol meglátta a warlock szót. Visszatartott
lélegzettel olvasta el a varázslatot. Igen! Igen!
– Ez az! – jelentette be Prue, és a varázslatra mutatott. – Nézd, Piper! Ez
tökéletes!

Phoebe-nek tüsszentenie kellett a portól és a tolltól, amit lendületes

tyúkólbéli sepregetése közben vert fel. Ez már a sok milliomodik
házimunka volt aznap, és idáig az egyik legmocskosabb. Ki hitte volna,
hogy a kis csipogók ilyen koszosak tudnak lenni? Arrébb hessegetett pár
baromfit, hogy befejezhesse a munkát.
Prudence egész nap itt-ott felbukkant, egyszer pihenésre szólította fel
Phoebe-t, aztán meg azért, hogy dolgozzon gyorsabban. Mintha Prudence
két különböző személy lenne. Először kedves, odaadó lélek, aztán saját
gonosz ikertestvére, aki boldogan látná Phoebe-t a disznóól büdös sarában
fetrengeni. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy Phoebe más szemmel tekintsen
az őseire.
Ki gondolta volna, hogy az őrültség családi vonás? – gondolta.
Miután kisöpörte a csirkeólat, visszaterelte a csirkéket.
– Jól van, lányok, kész a koleszszoba. Legközelebb, ha rumlit akartok
csinálni, csináljátok idekinn.
– Mit csinálsz? – szólt át Prudence a tisztás másik oldaláról. A kertet
gyomlálta Cassandrával, aki most tisztes távolban jött mögötte. – Nem azt
mondtam, hogy aprítsd fel a fát, és csak utána takarítsd ki a csirkeólat? –
kifogásolta Prudence csípőre tett kézzel.
 Hát, éppenséggel nem mondtad, akart szólni Phoebe, de aztán elharapta
a mondatot. Semmi szükség arra, hogy összeakassza a bajszát Prudence
„gonosz iker” énjével.
Ehelyett Phoebe a csirkeólnak támasztotta a seprűt, és kirázta a port a
kötényéből.
– Nos, hol van az a farakás? – kérdezte.
Prudence a kunyhó háta mögé mutatott, aztán bemasírozott a házba
Cassandrával.
Phoebe lenézett a kezére. Hólyagos és vörös volt. A lábai elfáradtak, a
torka kiszáradt, és most így kell fát vágnia. Legalább ezzel kap egy átfogó
aerobik-edzést.
Phoebe tekintetével átvizsgálta a környező erdőt, mielőtt elindult a
farakáshoz. Most, hogy tudta, hajt rá a démon, óvatosnak kellett lennie.
Mivel azt is tudta, hogy a közelben van, minden árnyékban őt vélte
felfedezni.
Nagyokat nyelt, és megrándult az arca. Égett a torka. Muszáj volt innia
valamit, amihez viszont az kellett, hogy bemegy a házba, és kiteszi magát
Prudence haragjának. De ezt most meg kellett kockáztatnia.
Benyitott a házba, és látta, hogy Cassandra a kandalló melletti széken
gömbölyödve pihen. Na, ez egy jó ötlet, gondolta Phoebe.
Egy csésze félig megivott gyökértea volt a konyhaasztalon.
Kissé odébb Prudence térdelt az oldalsó asztal előtt – két gyertya és egy
fatál volt rajta. A gyertyák égtek, meleg fénykort varázsoltak Prudence
aranyhaja köré. Egy nagy könyv fölé hajolt, haja a vállára omlott, nyugodt
és csöndes volt, figyelmét teljesen lekötötte, ahogy rajzolt a könyvbe.
Phoebe mögött becsukódott az ajtó, és akkor pillantást nyert a könyvre.
Az Árnyak Könyve volt az, és Prudence abba írt valamit!
Phoebe átpillantott Prudence válla felett. Elolvasta a varázsige címét:
„Vadállatok szeletelése”.
Szeletelése? Ez furcsa. Phoebe nem emlékezett ilyen erőszakos
varázslatra az Árnyak Könyvében. De igazából kit is érdekelt? A könyv itt
volt. Ami azt jelentette, hogy Prudence boszorkány, és az őse. Talán
összedolgozhatnának, együtt kereshetnének egy varázslatot a démon
legyőzésére, aztán arra, hogy Phoebe hazajuthasson.
Phoebe megkönnyebbülésében majdnem Prudence mellé zuhant a
földre.
 – Áldott légy – mondta gyengéden a boszorkányok ősidők óta használt
üdvözlését.
Prudence megrándult, és rémülten nézett fel Phoebe-re.
– M-miért mondtad ezt? – kapkodott levegőért.
– A könyv – mondta Phoebe, és megpróbálta visszafojtani azt a széles
mosolyt, ami előtörni készült belőle. – Látom, hogy az Árnyak Könyvébe
írsz. Tudom, hogy nehéz elhinni, de én megértem, mert…
– Nem tudom, miről beszélsz! – Prudence becsapta a könyvet, és a
mellkasához szorította. – Ez… ez a családi könyvem. Néhány recept az
anyámtól.
– Semmi baj, Prudence – biztosította Phoebe. – Tudok a varázslatokról
és erőkről. Még azt is…
– Ebben a házban nem beszélhetsz ilyen gonosz dolgokról – csattant fel
Prudence. Még mindig magához szorította a könyvet, elfújta a gyertyákat,
és egy konyhaasztal melletti székbe huppant. – Ebben a könyvben a
családom receptjei vannak, semmi több.
Hűvös, metsző és végleges. A szavak olyan erősen csapódtak Phoebe-re,
mint egy öntöttvas serpenyő a tűzre. Miért volt mindig, hogy amint egy
centivel közelebb került Prudence-hez, ő méterekkel visszalökte őt?
Phoebe felállt, és kisimította a szoknyáját. Talán csak meg kell
nyugodnia, és fel kell aprítania azt a fát. Nincs értelme még jobban
felidegesíteni Prudence-t. De most, hogy Phoebe látta a könyvet, nehéz volt
csak úgy elsétálni onnan. Annyira hozzá tartozott, mint egy kedves barát.
Szinte fájt, hogy nem érinthette meg, hogy nem kereshette ki a varázsigét,
ami talán segíthetne rajta. Legszívesebben kitépte volna Prudence kezéből a
könyvet. De azzal csak rontott volna a helyzetén.
Nem, sokkal jobb lesz akkor megközelíteni a könyvet, ha Prudence
nincs ott, hogy tiltakozzon. Legalább Phoebe most már tudta, hogy az
Árnyak Könyve itt van. És olyan közel volt – csak pár méterre tőle.
Lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni az információt, amire
szüksége volt. De csak kézzel írt sorokat és barna szélű lapokat látott maga
előtt. Nem ment vele semmire.
– Már megbocsáss – mondta Prudence kurtán –, nem arra vár véletlenül
egy jó adag fa, hogy felaprítsd?
– De igen, csak egy italért jöttem be. – Phoebe megrázta magát, és
visszatért a valóságba. Vizet töltött magának a kancsóból, és mialatt kiitta a
bögrét, végig Prudence-en tartotta a szemét.
 Játszhatod nekem az ártatlant, hugica, gondolta Phoebe, de most már
láttam a könyvet. Később is megtalálom, akárhova rejted is.
Talán, de csak talán, van benne egy olyan varázsige, amivel végezhet a
démonnal, és haza is juthat.
Már csak meg kellett kaparintania a könyvet.
 8. fejezet

– Egy warlockidéző varázslat! – kiáltott fel Prue.

– Nem hiszem el, hogy eddig nem vettük észre.
Piper felkelt, ránézett a lapra, aztán megvonta a vállát.
– Kit érdekel? – Kinyújtózott a földön egy rongyszőnyegen, és
tanulmányozni kezdte a plafont.
Prue nem vett tudomást a húgáról, inkább tovább olvasott.
– Hm – motyogta. – Ha az ember egy bizonyos warlockot keres, akkor
ott kell használni ezt a varázslatot, „ahol a warlock utoljára tűnt fel”.
Piper megborzongott. – Valahogy nem gondolom, hogy frankó lenne
újra meglátogatni azt a sikátort.
Prue összeráncolta a szemöldökét.
– Nézzük, mi kell még a varázslathoz.
Elolvasta a hozzávalók listáját, ami egészen az oldal aljáig tartott. A
rózsatövistől kezdve a levágott körmön át a fehér gyertyáig minden kellett
hozzá, de szerencsére olyan egzotikus kellék nem volt közöttük, ami után
napokig kellett volna kajtatni.
A szemközti oldalon illusztráció volt egy szörnyszerű ember görnyedt
alakjáról. A lap címe Bájitalok és varázslatok a warlockok elhárítására és
elpusztítására volt.
– De jó! Itt egy sor komisz módszer a warlockok kinyírására –
tudósította Prue. – Bárcsak hamarabb itt lett volna.
– Hahó, Prue! Mégis mi köze van ennek Phoebe-hez? – kérdezte Piper.
Leemelve az Árnyak Könyvét az állványról, Prue a mellkasához fogta,
és odavitte Piperhez. Leült a földre a hatalmas könyvvel az ölében.
– A warlock csinált valamit Phoebe-vel. Akár elvarázsolta, akár Tahitira
küldte, annak a sárga szemű warlocknak köze van a testvérünk eltűnéséhez.
– Kösz, én is ott voltam. – Piper Prue-ra bámult. – Mondj valami
olyasmit, amit még nem tudok.
– Nos, ha a warlock a kulcs Phoebe eltűnésében, nem gondolod, hogy jó
ötlet lenne felkutatni azt a warlockot? – Prue ujjával rákoppintott az Árnyak
Könyve nyitott oldalára. – Ez olyan, mint egy nyomkövető varázslat.
 – Remek – mondta Piper. – Szóval megkeressük ezt a tavi söpredéket,
aki eltüntette Phoebe-t. És utána? Megkérjük, hogy legyen szíves
visszavonni a varázslatát?
Prue mély lélegzetet vett, hogy lecsillapítsa magát.
– Nem – magyarázta türelmesen. – Megkeressük a warlockot, aztán
kényszerítjük, hogy mondja meg, hogyan szerezzük vissza Phoebe-t. Itt áll:
az említett warlock „elpusztítása”. Azt hiszem, ezzel jelentős előnyre
teszünk szert. Vagy visszahozza Phoebe-t, vagy meghal.
Piper barna szeme felcsillant, ahogy megértette a tervet. Végre neki is
összeállt a kép, gondolta Prue.
– Mikor kezdünk? – kérdezte Piper.
Prue mosolygott.
– Szerinted hány darab rózsatövis kell ahhoz, hogy megtöltsön egy
negyed csészét?

– Valaki jön – suttogta Prue. Piperrel alig egy óra alatt összeállították a
varázslatot, és most itt voltak, nem messze Phoebe eltűnésének helyétől.
Figyelték, ahogy a csali megközelítette a horgot.
Piper letekintett az alattuk sétáló férfira. Prue követte Piper pillantását,
és hunyorított. Épp kezdte megmászni a San Francisco egyik majdnem
függőleges domboldalába vájt meredek lépcsőt, amely a North Beach-i
sikátorba vezetett. Átlagos pasinak tűnt, de Prue tarkóján égnek álltak tőle a
pihék. Olyan érzése volt, mintha minden egyes sejtjében neonlámpák
villogtak volna, „Vigyázz! Jön a warlock!” felirattal.
– Csak óvatosan. Nem akarjuk elijeszteni – mondta Piper.
Hűvös szellő fújt végig a sikátoron, és leheletvékony fehér felhők
közeledtek, amelyek szinte teljesen eltakarták az öbölbeli hidat, mielőtt az
égbe táncoltak volna. Prue vett egy mély lélegzetet. Nem vallotta be
Pipernek, de maga előtt nem tudta letagadni a baljós előérzetet. Valami
készülőben volt.
Ma este visszaszerzik Phoebe-t.
Prue nem vette le a szemét a lépcsősorról. Egyetlen fényforrás
világította meg a sikátort, így nem tudta pontosan kivenni a férfi arcát, de
azt látta, hogy fekete ing és ballonkabát van rajta. Már pár fokot megtett a
lépcsőn, amikor sietősen körbepillantott, aztán bal kezével a levegőbe intett,
és eltűnt.
Egy pillanattal később a lépcsősor felső harmadában jelent meg újra.
 – Ez az. Teleportált. – Prue megszorította Piper karját. –Tuti, hogy
warlock.
Prue érezte a változást a húgában. Piper teste hirtelen megfeszült az
idegességtől. Talán ez jelezte, hogy készen áll a csatára.
– Köszönöm, hogy ilyen segítőkész vagy – mondta Prue halkan a
warlocknak, ahogy az közeledett feléjük. – Pont az, amit rendeltünk. El sem
hiszem, hogy működött a varázslat.
– Pedig működött – helyeselt Piper, majd visszabújt a kapualj
árnyékába. – És épp időben. A lány a márványfalnak dőlt, sötét szeme
félelmet tükrözött. – Biztos vagy ebben, Prue? – kérdezte. – Úgy értem,
még sohasem mentünk el konkrétan warlockra vadászni. Eddig mindig
megvártuk, amíg ezek a nyálkagombócok jöttek utánunk, mint ez a mostani
Phoebe-vel.
Prue lenézett a lépcsőn, és látta, hogy a warlock lassan mászik fel, és
nem jár messze a tetőtől. Most nem lehetett meghátrálni. Visszahúzódott
Piper mellé, és suttogva kérdezte.
– Most pontosan mire gondolsz?
– Ez az egész olyan… hidegvérűnek tűnik – válaszolt Piper. –
Megesküdtünk, hogy csak jó célokra használjuk az erőnket. Emlékszel?
Hogy nem ártunk senkinek. Most meg arra várunk, hogy elkapjunk valakit,
aki lehet, hogy nem is csinált semmit valaki olyan ellen, akit ismerünk.
– Mi van?!
– Mi van, hogyha ez nem a jó warlock? Az a varázslat nem volt túl
konkrét.
– Ez egy warlock, Piper. – Prue hangja rekedt lett a hideg levegőn. –
Warlock egyenlő gonosz. És egyszerre csak egy lépést teszünk. Ez az
egyetlen mód, hogy megtaláljuk Phoebe-t.
Piper a közeledő alak felé nézett.
– Prue, ez nem az a warlock, amelyik elvitte Phoebe-t – mutatott a
férfira.
Prue hunyorított. Most, hogy közelebb került, tényleg máshogy nézett
ki, mint az a múltkori szörnyeteg… Na és?
– Tudod, milyenek a warlockok – érvelt. – Együtt lógnak, mint egy
haveri kör. Ez a pasi ismerheti a mi emberünket is. Akár Phoebe-ről is
tudhat.
A vitát hamar lezárta a férfi lépéseinek csoszogása. A warlock pár
lépésre volt tőlük. Most vagy soha.
 Prue kilesett a kapualjból. Látta, ahogy a férfi árnyéka megjelenik a
lépcső legfelső fokánál, majd egyre nagyobb lesz. Izgalom söpört végig az
idegein, ahogy kilépett a kapualjból, megijesztve a pasast. A férfi megállt,
szemében értetlenség látszott.
Piper egy másodperccel később bukkant fel, arcát áthatotta a
hamisítatlan elhatározottság.
A warlock, úgy tűnt, egy pillanat alatt felfogta, mi történik. Hátrált,
karját lassan emelte, kész volt a támadásra. Azt már nem, gondolta Prue.
Nem fogja bántani egyiküket sem azelőtt, hogy kikérdezhetnék.
– Fagyaszd meg! – utasította Prue a húgát.
Egy gyors kézmozdulattal Piper megállította az időt. A warlock
mozdulatlanná vált, varázslatát elkezdeni sem volt ideje.
Prue megkönnyebbült, és átvágott a lépcsőfordulón. Csizmái kopogtak a
betonon.
– Jó estét, jó estét. – Átlagos kinézetű, bár kicsit magas férfi volt, sűrű
ősz hajjal és mélykék szemekkel. Nem is lenne rossz, ha nem a sötét erők
használatával foglalkozna.
Prue a férfi szemébe bámult. Ez a pasas most megfizet. Megfizet azért,
amit a barátja tett Phoebe-vel.
Piper nővére mellé sietett, de pár lépésre a warlocktól megállt.
– Akkor hát, itt volnánk. – A megfagyott férfi felé intett. –Van ötleted,
hogy most mit csináljunk?
Hogyne, gondolta Prue. Valahogy pontosan tudta, mit kell tenniük.
Mintha megérezte volna.
Odalépett a warlockhoz, szemtől szemben és kezét a mellkasára
helyezte, mire fényleni kezdett a sötétségben.
Minden ujja és egész tenyere narancsvörös színben égett a fekete ingen.
A látvány lenyűgöző volt.
– Prue! – sikoltott Piper. – A kezed! Mi történik?
Prue nem volt benne biztos, de a két kezében hullámzó érzés olyan
hihetetlen volt, hogy egyszerűen képtelen volt megszakítani a kapcsolatot.
Mi volt ez? A dolgok újra mozogni kezdtek. Piper időfagyasztása véget
ért. A warlock rögtön vonaglani és üvölteni kezdett. Arca eltorzult a
fájdalomtól, szeme pedig kidülledt a rémülettől.
De Prue nem vette el a kezét.
Fehér, hamuszerű réteg borította el a warlock bőrét. Arca ráncosodni
kezdett. Széles válla és mellkasa behorpadt. Mintha zsugorodott volna, a
magas férfi száradni és aszalódni kezdett, mint egy szem mazsola. Prue arca
megrándult, ahogy a kezei a férfi mellkasának pépszerű rétegébe
nyomultak, de nem állt meg. Nem tudta elengedni azt a csodálatos érzést,
amit az érintése okozott.
– Áááárrggh! – A warlock hangja esedezve és szánalmasan
bugyborékolt.
– Mi történik?! – kérdezte Piper újra, kétségbeesetten. – Prue! Azt
hittem, csak megkérdezzük Phoebe-ről!
Prue nem válaszolt. Nem tudott. A szavak most másodlagosak voltak,
minden csak mellékes volt ahhoz a gigantikus dologhoz képest, ami történt.
A felvillanyozó érzés folyamatosan haladt át rajta, és minden erejére
szükség volt ahhoz, hogy teljesen magába szívhassa.
A warlock egész teste már csak fehér hamu volt. Prue ámulattal figyelte,
ahogy a férfi hamvai összeesnek, és nem marad más belőle, csak egy kupac
por.
Prue döbbenten esett térdre a fehér por közepén.
– Prue! – kiáltott Piper. Hangját áthatotta a félelem. – Jól vagy…?
A földön kuporgó Prue érezte, ahogy a húga karja körbefonja, testi és
lelki segítséget egyaránt felajánlva. – Gyere, felsegítlek – súgta Piper
gyengéden.
De Prue kiszakította magát, és egyenesen felugrott.
– Azta! Jól vagyok! Nem is kell segítség! – Igazság szerint nemcsak jól
volt. Pompásan volt!
Összedörzsölte a kezét, és felfedezett valami mást, valami újat magában.
Egy hatalmas energiahullám keringett benne, amitől sokkal erősebbnek
érezte magát, mint eddig valaha.
– Hát, ez jó nagy löket volt – kuncogott.
– Micsoda? – kérdezte Piper. – Prue, kérlek, mondd el, hogy mi történt.
Prue a fogát csikorgatta. Miért nem tud Piper semmire rájönni magától?
Muszáj lesz kicsit visszavennie, különben halálra idegesíti Prue-t.
– Szerinted mi történt, Piper? – kérdezte Prue, és megpróbált nem
rámorogni a húgára. – A pasas eltűnt, mi meg itt vagyunk. És mielőtt
elment, valami belőle átjött belém. Valami hatalmas. – A hangja
elcsendesült. – Mintha az ereje egyenesen belém jött volna. Fenomenális
volt.
– Ne szórakozz! – Piper álla leesett a csodálkozástól. – Azt mondod,
hogy felszívtad egy warlock erejét? Lehetséges ez egyáltalán? Úgy értem…
hű…
Prue behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Remekül érezte magát.
A levegőt tisztának és biztatónak érezte. Nem ezt várta az estétől, de nem is
volt oka panaszra. Rápillantott a húgára.
– Csak olyan, mintha újfajta benzin hajtana, Piper. Gondolj csak bele: új
erőim vannak.
Piper zavartnak tűnt, ahogy a kabátját a patentjánál fogva húzogatta.
– Oké, legyek őszinte? Ha belegondolok, warlock-benzinnel tankolni
elég ingoványos.
– De mondom, hogy sosem voltam jobban.
– Akkor is – mondta Piper –, haza kellene mennünk, hogy megtudjuk,
mi történt veled.
– Haza? – Prue-n újabb erőhullám futott át. Behunyta a szemét, és kitört
belőle a nevetés.
– Mi olyan vicces?
– Az új erőim – mondta Prue, és kinyújtotta a karját. Megfogta Piper
kezét, és megszorította.
Bizsergető érzés járta át. Igen! Működött az ereje.
Prue szeme előtt Piper teste teljesen lapossá és kétdimenzióssá változott,
mint egy rajzfilmfigura. Az alapján, hogy közben maga Prue mit tapasztalt,
arra következtetett, hogy vele is hasonló történik.
Piper levelezőlapteste addig hajtogatta magát egyre kisebbé, amíg végül
olyan apró lett, hogy eltűnt. Prue érezte, hogy a teste ugyanezt műveli.
Pápá, sikátor, gondolta.
Hirtelen egy másik helyen voltak. A levegő melegebb volt, a fények
pedig tompábbak. Ismerős, fűszeres potpourri illatot éreztek. Amikor Prue
újra látott, rádöbbent, hogy a Halliwell-ház nappalijában áll.
A szoba másik végében Nagyi bársonyszéke mellett Piper terítődött ki.
A kis négyzet megduplázódott, aztán újra és újra kinyílt, míg végül Piper a
kínai szőnyegen állt teljes egészében, laposan, mozdulatlanul.
Egy pillanat alatt kikerekedett a teste, és újra az élő, lélegző,
háromdimenziós Piper volt. Természetesen újra az idegesítő,
aggodalmaskodó, komolykodó Piper is volt.
Prue megszédült. Egy ezredmásodperc alatt teleportáltak haza. Ez
megkönnyítené a Buckland’sbe való ingázást is – már ha egyáltalán még ott
dolgozott. Magyarázat nélkül kihagyott pár munkanapot. Prue-nak
nevethetnékje támadt. Talán már ki is rúgták!
 Piper lehúzta a kabátujját, ami felcsúszott a teleportálás során.
– Úgy érzem magam, mintha összehajtogattak volna. Muszáj volt így
lelapítanod?
Prue megvonta a vállát.
– Nem t’om – vallotta be. – Még nem szoktam meg ezt az erőt. – De
nem tudott úgy tenni, mintha aggasztotta volna a dolog. Mint egyeseket.
Valójában annyira sem aggódott, hogy megtartsa komoly ábrázatát.
Hátracsapta a fejét, és hangos, feltörő kacajt engedett ki.
Szuper! Micsoda sebesség!

Phoebe felegyenesedett a mező közepén, és egy kövér, fekete légy körül

csapkodott.
– Ha még egyszer nekem jössz, agyoncsaplak – morogta összeszorított
fogakkal.
Másnap volt, és a tanyaélet egyre lejjebb és lejjebb került Phoebe
„szórakoztató dolgok, amiket érdemes kipróbálni” listáján. De legalább
komolyan állt a munkába aznap reggel. Már azelőtt hozott vizet és vágott
fát, hogy egy falat reggelit is evett volna. Még abba is beleegyezett, hogy
magára kösse Prudence ronda főkötőjét, és úgy dolgozzon a mezőkön. Most
úgy nézett ki, mint egy vénséges szolgálólány egy vajreklámban.
Hallotta, hogy a csűr ajtaja kinyílik: – Phoebe!
Phoebe arca megrándult. Olyan hatással volt rá a hang, mint mikor
valaki végighúzza a körmét a táblán. Amikor Prudence hangja ilyen élesen,
kellemetlenül szólt, Phoebe szinte érezte, hogy a teste hátrahőköl. Prudence
aznap egész biztosan a „gonosz ikertestvér” arcát öltötte magára.
– Nem értem, hogy hogy tudsz gyomlálni, mikor egyenesen állsz –
mondta Prudence.
Phoebe a nő felé fordult, és észrevette, hogy Cassandra is vele van.
– Csak megmozgattam a hátam. – Szélesen elmosolyodott, és bemutatott
néhány karkörzéses lábujjérintést, amit az aerobicórákon tanult. – És egy,
két, há…
Cassandra nevetett, ám Prudence ajka egyetlen kis vonallá szűkült.
– Még sohasem láttam senkit, aki ilyen szégyenteljes kifogásokkal állt
volna elő.
Jól van, na! Már kész is vagyok, adta fel Phoebe. Ahhoz, hogy közelebb
kerüljön a démonhoz és a megfelelő varázslat megtalálásához, valahogy le
kellett ráznia Prudence-t. Újra leguggolt, és kitépett egy maréknyi szőrös
gazt. Bíborszínű körömlakkja csillogott a napfényben. Lenyűgöző, hogy
mennyire tartós volt ahhoz képest, hogy Prudence mennyi munkát
végeztetett már el vele. Milyen márkájú is volt a lakk?
De talán nem is ez volt a legsúlyosabb kérdés. Ami valójában fontos
volt, az az, hogy valahogy rá kellett vennie Prudence-t: ismerje be, hogy
boszorkány. Phoebe kifújt egy barna tincset az arcából.
Dübörgő hang közeledett a messzeségből – egy ló ritmusos galoppozása.
Phoebe felállt, és nézte, ahogy a lovas kocsi bedöcög a faluba vezető
útról. Hugh lelkesen integetett az első ülésről.
A jó öreg szürke szemű. Azok után, hogy előző nap úgy ráhajtott
Phoebe-re, nem különösebben örült neki a lány. Másrészről viszont minden,
pihenéssel kecsegtető lehetőséget megragadott, hogy ne kelljen addig se
gyomlálnia.
– Prudence! – kiáltott a férfi, és megállította a lovat.
– Gyere gyorsan! Szükség van rád a faluban.
– Mi az, Hugh? – kérdezte Prudence.
– Gibbs asszonynak szüksége van egy bábára. Jön a gyerek.
– De az lehetetlen. – Prudence az arcát fogta.
– Több hete van még hátra a szülésig! – Felkapta a kosarat, és a ház felé
futott. – Gyere, Cassandra. Hozom a gyógyszerestáskámat. Vedd le a
kötényedet, gyermekem. Fuss!
A kislány átvágott a mezőn, és követte anyját a kunyhóba.
– Neked pedig jó reggelt, Phoebe – mondta Hugh széles vigyorral.
– Biztos. – Phoebe megint lehajolt, és felhúzta egy kicsit a szoknyáját,
hogy ne kelljen vonszolnia a mezőn. Ujjaival közrefogott egy maréknyi
gazt. Várjunk csak, gondolta. Mindenki távol van a háztól, és még jó ideig a
faluban lesznek. Ez a tökéletes alkalom, hogy megtaláljam az Árnyak
Könyvét. Nem volt abban biztos, hogy mit keres majd benne, de tudta, hogy
segítségre van szüksége, méghozzá nagyon is. A démonnal való tegnapi
találkozása óta kissé tehetetlennek érezte magát. Na jó, teljesen
tehetetlennek. Ő itt ragadt Hamupipőkének, a démon meg valahol odakint
kavargatta a nagy gonosz pörköltjét.
Phoebe pislogott. Azon kapta magát, hogy egy pár nagy fekete csizma
körül gyomlál. Felnézett. Hugh úgy magasodott fölé, mint valami derűs
óriás.
– Ennyire érdekesek a bogáncsok? – kérdezte mellé hajolva.
 Phoebe megharapta az ajkát. Utálta, ahogy Hugh méregette, állandóan
falta a szemével. És korábban még azt gondolta róla, hogy valóságos hős.
Na, az nagy tévedés volt.
– Elvitte a cica a nyelvedet? – Hugh kitépett egy gazt, és Phoebe elé
lógatta a végét úgy, hogy közben csiklandozta vele a nyakát.
Phoebe megpróbálta elkapni, de sikertelenül.
– Köszönöm, jól van a nyelvem. És hagyd ezt abba! Elment az eszed?
Hugh nevetett, és lejjebb eresztette a gazt, tovább lógatva azt a lány
dekoltázsánál.
– Azt mondtam, hagyd abba! – Phoebe kitépte a férfi kezéből a növényt.
– Elég volt, haver. Elegem van a hajbókoló nézéseidből és az
utalgatásaidból. Amennyire tudom, neked azzal a nővel van viszonyod –
mutatott a kunyhóra nem velem. Nekünk egymáshoz semmi közünk.
Hugh arckifejezéséből Phoebe nem tudta megállapítani, hogy
meglepődött-e, avagy élvezi a helyzetet.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs igazad, Phoebe.
– Megragadta a lány kezét, és megcsókolta az ujjait.
– Pfúj! – rezzent össze Phoebe, kezét gyorsan megtörölte a ruhájában. –
Jegyezd meg jól, amit mondok. Tartsd távol tőlem a tetveidet, Hugh.
A férfi megint nevetett.
– Tervek? Őszintén figyelemre méltó az, amiket…
– Mehetünk! – szólt egy hang.
Phoebe és Hugh a kunyhó felé fordult, ahol Prudence állt az ajtó előtt.
Gyógyszereszsákjával a kezében olyan mereven és hűvösen állt ott, mint
egy szobor. Valami sötét és szomorú csillant meg világoskék szemében:
gyanú. Biztos, hogy látta a kézcsókot, és nem örült neki túlságosan.
Hugh visszatért az udvarias viselkedéshez, és a kocsihoz szíjazta
Prudence táskáját, aztán pedig felsegítette a nőt az ülésre. A kunyhó ajtaja
kicsapódott, és Cassandra rohant ki rajta. Csatlakozott hozzájuk.
Phoebe visszaereszkedett, és kitépett egy kifejezetten makacs dudvát.
Visszatartotta a lélegzetét, ahogy nézte a távolodó szekeret. Már csak pár
másodpercig kell türelmesnek lennie. Várt, amíg a lovak patkódobogása
elcsendesült.
Végre! Phoebe a házba rohant, és keresni kezdte a könyvet. Egyik
nyilvánvaló helyen sem találta – a fenyőasztalon az oltár mellett vagy
Prudence éjjeliszekrényén. Talán a könyv nem is volt a házban. Mi van, ha
Prudence a csűrben vagy máshol tartotta?
 Nem. Phoebe megrázta a fejét. Biztos volt benne, hogy egy boszorkány
sem tartaná túl messze magától az Árnyak Könyvét. Mégis, sehol sem látta.
Rendben, akkor alaposabban kell nyomoznia.
Átnézett minden szekrényt. Kiürítette a ládákat. Benézett a matracok
alá. Még a kilazult padlódeszkák alatt is kutatott. Egy hirtelen ötlettől
vezérelve megvizsgálta a kandallót is, hátha a könyv ott lapul egy serpenyő
alatt. Nem túl okos ötlet, de végül is Prudence elég különc volt.
Miután a kandalló zsákutcának bizonyult, Phoebe megpördült. Ott állt,
és rágta a körmét.
– Tudom, hogy itt vagy valahol. De hol? – szólította a szíve számára oly
kedves könyvet.
Észrevett egy széket, amit Prudence állandóan ide-oda tologatott a
házban. Lehet, hogy a súlyos kötet ott rejtőzik? Nem, nem volt semmi hely
az ülés alatt – de várjunk csak. Phoebe felnézett, és a zsúptetőre bámult.
Talán azért mozgatta Prudence a széket, hogy elérjen valamit? Phoebe
felmászott a székre, és felnyújtózott.
Bingó! Egy kiálló gerenda és néhány szénacsomó közé ott volt
beszorítva az Árnyak Könyve.
Kihúzta a helyéről, és karjában a könyvvel a földre ugrott. A könyv
általában nyugodt, biztonságos érzéssel töltötte el, amikor hozzáért. Ám
most szinte kirázta tőle a hideg. Miért lehetett ez? Az asztalhoz ment, és
felcsapta a könyvet.
Leült, és kisimította az oly jól ismert könyv lapjait. Majdnem elállt a
lélegzete, mikor észrevette a sok üres oldalt. Gyorsan eszébe jutott, hogy
Prudence még csak a második boszorkány, aki írhatott az Árnyak
Könyvébe. Mire a lányok megkapták Nagyitól a könyvet, rengeteg nő adott
hozzá rajzaival, írásaival a két borító közé. Mivel most háromszáz évvel
korábban volt, a munka legnagyobb része még el sem kezdődött.
Ez azt is jelentette, hogy még nincs benne túl sok varázslat, gondolta
Phoebe. Jaj, kérlek, csak az legyen benne, ami nekem kell!
Egészen a végéig ellapozott, s eközben Phoebe rengeteg olyan oldalt
látott, amire még nem írtak. Végigsimított az üres pergamenen, és – bumm!
Látomás kúszott az agyába.
Furcsa, torz világot látott – egy sötét, árnyékos helyet. A por és az
árnyak mögött ott állt Prue és Piper, de arcukat fekete vonalakkal festették
ki, láncos bőrruha volt rajtuk. Talán beöltöztek motoros pipinek? Nem
igazán az ő stílusuk.
 Az elhagyatott, sötét úton valami fölé hajoltak. Mit csináltak? Elbújtak?
Vagy titkos találkozóra vártak? Phoebe nem volt biztos benne.
Aztán észrevett egy vészjósló fényt Prue szemében, ami csak akkor
látszott, ha warlockokkal harcolt.
A látomás elhomályosult, aztán újra kitisztult. Valami közeledett az úton
– éppen feléjük tartott. Prue és Piper lábra állt, és olyan furcsán néztek ki.
Phoebe-t a macskájukra emlékeztette, aki hasonlóképpen állt, ha támadni
készült.
Prue az úton közeledő férfira koncentrált az erejével, mire az
fájdalmasan felüvöltött.
– Itt a pont! – mondta Prue.
– A következő az enyém lesz – mondta Piper.
Phoebe megborzongott, ahogy a látomás véget ért. Mi akart ez lenni?
Akármi volt is, borzalmasnak tűnt.
A testvérei warlockokra vadásztak? Akkor sem stimmelt a dolog.
Testvérei nem azok a ragadozófajták. Egyébként is ellentmondott annak a
fogadalomnak, amit mindannyian elfogadtak azután, hogy felfedezték a
Hármak Erejét.
Eszébe jutott az előző napi találkozása a démonnal. Azzal fenyegetőzött,
hogy gonosszá változtatja a családtagjait. Phoebe-t kirázta a hideg. Talán
már működik is a varázslata a jövőben?
Most még fontosabb, hogy megszabaduljak a démontól, és hogy
hazajussak, gondolta Phoebe. Vissza a könyvhöz.
– Mi lenne, ha keresnék egy időutazó varázslatot? – kérdezte
fennhangon. Jó lenne, ha magánál tudhatná. Amint végzett a démonnal, már
indult volna is haza. Átlapozta a könyvet, de nem járt sikerrel.
– Még csak a közelében sem járok – motyogta, mikor tekintete
végigsiklott a „Hogyan legyen teje egy meddő tehénnek” című varázslaton.
Az oldalakat lapozgatva azon tűnődött, hogy vajon mikor tér vissza
Prudence. Végül is bármelyik percben megjöhet. Nem tudta megmondani,
hogy Hogyhívjákné mennyi idő alatt szüli meg a gyerekét.
Felfigyelt egy rajzra, amely egy tüskés fejű férfit ábrázolt. Alá ezt írták:
„Varázslat a leggonoszabb démon száműzéséhez”.
Phoebe-nek leesett az álla. Ez volt az.
Igen! – kiáltotta, és a levegőbe öklözött. Már csak össze kellett gyűjtenie
a hozzávalókat, megtalálni a démont, aztán küldhette is vissza azt a ronda
képét Hádészhoz az alvilágba.
 Azonnal elkezdhetné összeszedni a hozzávalókat, bár nem tudta
lemásolni a listát. A telepesek nem igazán tartottak ceruzát és
jegyzettömböt a házukban. Ujját végigfuttatta a hozzávalókon. A
varázslathoz egyszerű dolgok kellettek – mindenféle portól a fűszerekig.
Csak egy bökkenő volt. A varázslathoz legalább két vagy több
boszorkány kellett. Phoebe viszont egyedül volt. Hogy is tudhatná…
Álljunk meg egy percre – mi van Prudence-szel? Valahogy rá kellene
vennie, hogy segítsen neki. Phoebe összeráncolta a homlokát. Nem
valószínű, hogy sikerül. Hogy is kérdezhetné meg, ha a nő személyisége
minden órában megváltozik? Prudence beavatása minden szempontból
rossz ötletnek látszott.
Akkor ki segít Phoebe-nek a varázslatban? Majd kitalálom, ha odaérek,
gondolta.
Behunyt szemmel ismételgette a hozzávalókat, hátha így megjegyezheti
őket. – „Por a földről, hol három út találkozik, csipet só, fenyő tüske…”
Amikor a lista megmaradt az emlékezetében, Phoebe végignézte a
könyv hátralevő részét, hátha talál olyan varázslatot, ami elviheti Salemből,
de még alig volt valami az Árnyak Könyve akkori verziójában. A könyv
végén megtalálta azokat a bejegyzéseket, amelyeket Prudence az elmúlt
napokban adott a könyvhöz. Megállt egy pillanatra, és az illusztrációra
nézett. Egy őzet ábrázolt, testét vérző sebek borították.
– Mi a… – hajolt Phoebe a sokkoló rajz fölé. Mellette egy ellenségekre
való átok szerepelt.

Rajzold le az ellenséged,
tépd szét, ahogy én az őzet.
temesd el a teliholdnál,
egy nemrég akasztott ember sírjánál.

Pfúj! Ez aztán a gonosz varázslat, gondolta Phoebe borzongva. Lapozott

egyet, és a következő varázslatot találta „Hogyan állj bosszút azon, aki
ártott neked”. Aztán pedig „Hogyan bocsáss kórt arra, aki az utadban áll”.
Phoebe döbbenten meredt a könyvre. Ezek a varázsigék… Nem
emlékezett egyikre sem a jövőbeli Árnyak Könyvéből. Hogy lehetnek most
benne?
Phoebe még mindig a könyvet olvasta, mikor az ajtó kinyílt.
Prudence állt a küszöbön, szemét Phoebe-n tartva.
 – Oh! Hamar visszatértél! – mondta Phoebe erőltetett vidámsággal. Be
akarta csukni az Árnyak Könyvét, hogy aztán maga mögé rejtse, de már túl
késő volt. Prudence rajtakapta. És – Phoebe nem nagy meglepetésére – nem
tűnt boldognak a látványtól.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – Prudence hangja halk volt, de teljesen
idegölő.
– Csak megnéztem valamit a könyvedben – felelte Phoebe, és
gyengéden becsukta a könyvet, megpaskolva a borítóját.
Prudence átvágott a szobán, egyenesen Phoebe felé.
– De ne aggódj – fecsegett tovább Phoebe, elállva az útból. – Befejezem
a gyomlálást. És nem felejtettem el a csirkéket sem vagy a…
Prudence olyan szorosan ragadta meg Phoebe gallérját, hogy Phoebe
szinte érezte a nő körmeit a nyakába mélyedni.
– Én… vigyázz, még elszakítod – csikorogta Phoebe. De Prudence csak
szorította. Szemtől szemben az ősével, Phoebe nem tudta nem észrevenni a
haragot a nő szemében.
A szoros gallér fojtogatta a torkát, de Phoebe megfeszítetten kitartott.
Szinte a gonosz szemébe nézett, amikor Prudence összevonta a
szemöldökét.
– Ha még egyszer, csak egyszer rajtakaplak, hogy hozzáérsz a könyvhöz
– mondta Prudence tiszta, nyugodt hangon –, megöllek.
 9. fejezet

Egy telefon folyamatos csörgése járta át a Halliwell-ház csendjét.

Első emeleti szobájában Piper épp odahajolt a tükörhöz, hogy még
egyszer kihúzza a szemét.
– Felveszed? – kiabált Prue-nak.
A telefon csak csörgött tovább, Piper pedig átkozta nővérét, hogy ilyen
lassan tudja csak felvenni a kagylót.
Balra döntötte a fejét, és újra körberajzolta a szemét, feketével. Mindig
annyira vigyázott, mindig olyan óvatos volt a sminkkel, de most, hogy pár
napja vadnak érezte magát, szívesen kísérletezett. A rétegezés menő dolog
volt, és a fekete alapon fekete nagyon jól mutatott.
– Nos – mondta fennhangon saját tükörképének –, hogyha áttérsz a sötét
oldalra, nézz is ki úgy. – Kinyitott egy tubus szájfényt, és ezüstös-fehér
színt adott ajkainak.
Most a legjobban egy hullára hasonlítok, gondolta. Tökéletes egy
pusztító éjszakához.
A ma esti tervben nem volt semmi új. Piper és Prue újra véghezviszik a
warlockkereső varázslatot. Már ismerték a járást. A nagy, csodálatos
különbség csupán annyi volt, hogy most Piper az, aki majd magába szívja a
warlock erejét. Nyam-nyam.
Az jó lesz, mert Piper nagyon, nagyon éhes volt.
A fiatal boszorkány elégedett nevetéssel dőlt hátra ágyában. Vágyott az
erőkre – ez új volt. Sok újdonság történt az elmúlt öt napban, Phoebe
eltűnése óta. Mikor is történt, szombaton? És ma milyen nap volt…
Csütörtök? Vagy péntek?
A telefon megint csörgött.
– Prue! – üvöltötte Piper. – Most felveszed, vagy mi lesz?!
– Nem érek rá! – szólt vissza Prue a szobájából.
– Mégis, mit csinálsz? – Piper felállt, és elindult a folyosón. Elképzelni
sem tudta, mi foglalhatja le ennyire a nővérét.
A takarítás biztosan nem. A héten egyikük sem ért rá arra, hogy
ügyeljen a tisztaságra. Piper megállt Prue ajtajában, és rosszallóan nézett.
 – Mit művelsz te magaddal?
– Tetoválom magam – mondta Prue, és büszkén mutatta a tüskékkel
borított démont ábrázoló ideiglenes tetoválást a bicepszén. – Akarsz te is
egyet?
– Később talán. Indulnunk kell, vagy a varázslat elkezdi nélkülünk.
– Olyan kis sietős vagy – morogta Prue, és még egy ideiglenes ábrát
nyomott a bokájára.
A telefon megint csörögni kezdett.
– Felveszem – mondta Piper, és elindult a lépcső felé.
Mire a konyhába ért, a csörgés abbamaradt, de több üzenetet is hagytak
a rögzítőn. Piper megnyomta a lejátszás gombot.
– Piper, itt Jason a klubból – mondta egy hang. A háttérben zene és
nevetés hallatszott. – A pultos beteget jelentett, és már órák óta várunk,
hogy…
Katt. Piper kikapcsolta a készüléket. Oké, nem volt egy pár napig a P3-
ban, de mi ezzel a baj? Az emberek tegyék a dolgukat, egyébként meg
kussoljanak. A régi Piper talán problémázott volna a kimaradt munkán, de
most ennél fontosabb dolgai voltak.
Lejátszotta a rögzítőn a másik két üzenetet. Mindkettő az aukciósházból
jött, és Prue-nak szólt. Úgy hangzott, Prue se nagyon jutott el a héten a
munkahelyére. Az első üzenetben a főnöke aggódást színlelt, hogy Prue
betegeskedik. Na persze! Maximum betegesen erős volt.
Lekapcsolva a gépet, Piper megdermedt. Mi volt ez a szag?
A lefolyó felé fordult, nyilvánvalóan onnan jött. Bögrék, tányérok és
poharak álltak magas halmokban, némelyik a mocskos vízben úszkált. A
földön még mindig ott feküdtek az ezüst evőeszközök, mert Prue egyszer
sem ért rá, hogy összeszedje őket. Rendetlenség volt, de Pipert nem
érdekelte.
Elfordult a bűztől, a nappaliba ment, aztán megdermedt. Levelek,
katalógusok és papírfecnik borították a dohányzó asztalt. Prue szennyesei a
kanapén álltak egy halomban. És az ott pókháló lenne Nagyi csillárján? Az
antik tárgy elég elhanyagolt képet nyújtott.
Micsoda szeméttelep.
Az öreg ház megváltozott. Valójában elég sok minden megváltozott,
jegyezte meg Piper. A ház. A munkája. A testvére. Egy kicsit zavarta Pipert,
hogy az életében minden rothadásnak indult, de nem az ő hibája volt.
Minden Phoebe miatt volt ilyen. Phoebe eltűnt, és Piper élete süllyedni
kezdett, mint ez a penészes, vén ház.
Ahogy elment a lépcső alja előtt, új szag csapta meg az orrát. – Prue! –
kiáltott fel az emeletre. – Meggyújtottál egy gyertyát?
Prue megjelent a lépcső tetején, egy tetoválótapaszt szorítva a karjára. –
Mindig gyertyát használok, mióta két nappal ezelőtt elment az áram abban a
viharban.
– És te azóta is elfelejtetted kihívni a szerelőket, hogy megcsinálják –
emlékeztette Piper.
– Volt más dolgom is, oké? És különben is, mi a bajod, hogy nem vagy
képes felvenni a telefont?
Inkább ne menjünk bele még egy üvöltőversenybe, gondolta Piper
óvatosan.
– Hát, olyan szag van, mintha égne valami.
Prue hetyke orrát összeráncolva szimatolt a levegőbe.
– Igen. – Maga mögé nézett, és bólintott. – A padlás. Meggyújtottuk a
gyertyát a warlockkereső varázslathoz. Nem oltottad el őket?
– Azt hittem, hogy az a te dolgod – mondta Piper, ahogy felrohant a
lépcsőn.
– És miért hitted azt? – kiáltott utána. – Ó, már tudom. Mert képtelen
vagy gondolkodni!
Piper mérges volt, és alig kapott levegőt, mire felért a füstölgő padlásra.
A legtöbb gyertya leégett, és kioltotta magát. Az egyik telecsöpögtette
viasszal az asztalt, és meggyújtott egy régi zsúrterítőt. A terítő közepén egy
hullámos, csipkésre égett kör parázslott szép lassan.
Legalább egyikünk észrevette a bajt, gondolta Piper, mielőtt leégettük
volna a házat. Megragadta azt a kis korsó vizet, amit a varázslathoz
használtak, rálocsolta a parázsra, aztán felnevetett. Esze józan része tudta
jól, hogy szörnyű veszteség lett volna, ha elveszítik az otthonukat, ám egy
másik csak nevetni akart, nevetni, mintha mit sem számítana az egész.
Az Árnyak Könyvéhez ment, tenyerével rátámaszkodott a lapjaira.
Kirázta a hideg a könyvtől.
Elhúzta a kezét, és megnézte a varázsigét, ami a lapra volt írva. Sötét
varázslat volt, átok olyan emberre, aki az utadban áll. A szemben levő
oldalon egy rajz volt: egy összekaszabolt, vérző testű őz. Piper
megborzongott. Az utóbbi időben elég sok varázslat jelent meg csak így a
könyvben. Piper nem tudta, hogy miért, Prue-t meg nem érdekelte. Igazából
Prue mintha még élvezte is volna a dolgot.
Viszont Prue azóta volt ilyen, mióta felszívta a warlock erejét. Csak
magának akarta. Pipert meglehetősen idegesítette. Nem ér, hogy Prue a
warlock minden erejét magának tartotta meg, de ma este máshogy lesz.
Piperén volt a sor, hogy egyenlítsen.
Kirohant a padlásajtón, aztán le a lépcsőn, közben pedig kiabált:
– Prue! Azonnal vonszold le a hátsód! Ideje bezsebelnünk egy újabb
warlockot.

Piper szája megtelt nyállal, ahogy kinézett az árnyékból. Evett

egyáltalán vacsorát? Ebédet? Nem emlékezett rá, de már nem is volt fontos.
Nem élelemre volt kiéhezve. Valami sokkal erősebbre: hatalomra.
A közeli víz felől jövő hideg szél végigsöpört a raktárépületek közötti
üres sikátorokon. Piper és Prue az egyik elhagyott raktárépület árnyékában
bújt el, pár méternyire a kísértetiesen csöndes utcától. Körülbelül húsz
méterre voltak egy motorosbártól, ami kulcsfontosságú szerepet töltött be a
tervükben.
Piper felfigyelt egy motorzúgásra. Oldalba bökte testvérét, és figyelték
az üres utcát. Nemsokára egy magányos fényszóró jelent meg a távolban.
Csakhogy nem egyszerű fényszóró volt. Vörös fénykörök világítottak és
pulzáltak körülötte.
– Harley-s warlock – suttogta Piper. – Az enyém lesz.
A motoros elhaladt egy villanyoszlop alatt, és Piper meglátta a hosszú,
kanyargó fém sárhányókat a klasszikus Harley-Davidson motoron. Ezúttal
sem félelem, sem habozás nem felhősítette el Piper agyát. Izgalmasnak
találta a vadászatot.
– Kész vagy? – kérdezte Prue bólintva.
Amint a motor elérte a sikátort, ahol elbújtak, Piper megfagyasztotta az
időt. A Harley megállt az utca közepén.
– Jó az egyensúlyérzéked – gúnyolódott Piper a dermedt warlockkal.
Prue felvett egy régi vasúti talpfát, és pont a motor útjába csúsztatta.
Az idő újra elindult, a motor előredörgött. Másodperceken belül eltalálta
a hatalmas fadarabot. A Harley és utasa irányíthatatlanul a levegőbe repült.
A warlock az oldalára zuhant, néhány méterre a kicsavart motorroncstól.
Piper és Prue a testhez sietett. Piper letérdelt mellé, kezét a férfi
mellkasára nyomta, kiéhezve az erőre.
 – Miért? – hallatszott a karcos hang a férfi torkából. Szomorú szemei
alig voltak már nyitva.
Piper megborzongott a kérdéstől. Nem kéne a pasasnak már halottnak
lennie?
– Mert warlock vagy, azért – felelte Prue hűvösen. – Legutóbb azt
mondták nekem, hogy a warlockok gonoszak.
Ezt Phoebe-ért kapod, akarta mondani Piper. Tudta, hogy ez Phoebe
miatt volt, de már nem volt biztos abban, hogy hogyan függtek össze a
dolgok.
A warlock lehunyta a szemét, és a járdára rogyott, eközben pedig Piper
érezte, hogy hideg, remegő érzés bizsereg végig a karján.
A warlock porladni kezdett Piper keze alatt. A férfi csontjai
megpuhultak és elfolyósodtak. Egy másodpercre a warlock megmerevedett,
és remegni kezdett Piper kezében. Aztán a teste berobbant, porrá változott,
és ereje maradéka is Piperbe szállt.
– Juhú! – visított Piper. A feje pörgött. Hirtelen könnyebbnek,
erősebbnek érezte magát, mintha zihálás nélkül le tudná futni a maratoni.
Felpörgött, feltöltődött. Energia hullámzott rajta végig. Még sosem érezte
magát ilyen elevennek. Ez az! Ez az a roham, amitől Prue élete is
felkavarodott.
Piper csendesen mosolyogva figyelte, ahogy a szél elrepíti a port, ami a
warlockból maradt. Behunyta a szemét, és felnevetett. Erőlopás! Olyan
gonosz tett volt, akkor miért érezte tőle ilyen jól magát?
 10. fejezet

Phoebe lassan, óvatosan sétált végig Salem főutcáján. Prudence küldte be a

faluba, hogy vajat adjon el fűszerekért cserébe, és már végzett is. De ez az
egyszerű feladat sem volt könnyű. Phoebe-nek folyamatosan emlékeztetnie
kellett magát, hogy fejét lehajtsa, csak lefelé nézzen a főkötő alatt, a kezét
pedig a Prudence-től kapott köpenyen belül tartsa. Az emberek úgy
figyelték, mint ragadozó madarak – valószínűleg csak arra vártak, hogy
Phoebe ledobja a ruháit, és meztelenül táncoljon végig az utcán.
A lány imádta volna, ha megviccelhette volna a falusiakat, de
viselkednie kellett. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, a még több galiba,
főleg most, hogy ilyen közel jutott a démon elleni varázslat egyik
legfontosabb hozzávalójához.
Az Árnyak Könyve azt írta, az egyik hozzávaló „por a földről, hol
három út találkozik”. Egy olyan helyen és időben, ahol az utak száma nem
rúgott magasra, Phoebe pontosan tudta, hogy egy rendes kereszteződést
csak a faluban találhat.
Elment két, lovakat vezető férfi mellett, és egy pillanatra fel merte
emelni a fejét. Nem messze előre, a kovácsműhely mellett egy elágazás volt
az úton. Ez lesz a három út?
Továbbsétált, és közben megpaskolta a zsebében pihenő
fűszereszsákocskákat. A legtöbbjük Prudence-é volt. Az egyik a
varázslatához kellett. Egyre közelebb jutott ahhoz, hogy minden hozzávaló
meglegyen. Már összegyűjtötte a könnyebb tételeket, mint például a
gyűszűt, tealevelet és két lapos követ. Most jött a föld.
Phoebe megérintette a metszéspontot, ahol három út találkozott. Ez
megteszi, gondolta. Remélve, hogy nem veszi észre senki, megállt egy
hordó mögött, és egy kis földet lapátolt abba a bőrszütyőbe, amit Prudence
gyógynövényes gyűjteményéből csent el. Még mindig guggolva próbálta
bekötni a zsákot, amikor lépéseket hallott.
– Szüksége van segítségre? – szólt egy férfihang.
Phoebe kikukkantott a hordó mögül, és két pár lábat látott – egy férfiét
és egy nőét.
 – Ó, rendben vagyok, köszönöm – felelte Phoebe, és azt kívánta,
bárcsak eltűnnének az idegenek.
Felegyenesedett, és ott állt szemtől szemben egy idősebb házaspárral: a
férfi körszakállat viselt, a hölgy pedig olyan sovány volt, hogy ráfért volna
egy extra méretű hamburgermenü.
Phoebe meglóbálta a szütyőt kíváncsi tekintetük tüzében.
– Kicsit szórakozott vagyok – mondta. – Leejtettem a földre. De már
megvan. Nincs semmi baj. Már megyek is.
– Várjon. – A férfi felemelte az állát. – Mi az ott a kezin?
Phoebe gyorsan berakta a földeszacskót a zsebébe. Hoppá! Emlékeznie
kellett volna, hogy ne nagyon mutogassa a lakkozott körmeit.
– Az ujjai! – kiáltott fel a vézna nő.
Phoebe felsóhajtott. Muszáj kiakadniuk egy kis körömlakktól?
– Karmazsin ujjak! – sikongatott a nő. – Látom a vérszínű ujjait! A
leányban kórság bujkál!
– Nem vagyok beteg! – tiltakozott Phoebe.
– Akkor bizonyítsa be! – követelte a férfi. – Hadd lássuk mi is.
Vajon megmutassa nekik, vagy csak lelépjen? Phoebe-nek volt egy
olyan érzése, hogyha elfut, azzal csak bebizonyítja, hogy valami tényleg
nem stimmel a körmével. Egyébként is, egyre több kíváncsi falulakó gyűlt
köré. Vészesen csökkent az esélye, hogy elmenekülhessen.
Phoebe előretartotta a két kezét. Az az átkozott körömlakk tényleg tartós
volt! Egy kis festék már lekopott a derékcsavaró munkától, amit végzett, de
lényegében a körmei sötétvörös színben pompáztak, igazi bíbor rémálom.
Mérges zümmögés söpört végig a tömegen.
– Közelebb ne jöjjön – kiáltotta a szakállas férfi, odébb húzva a
feleségét. – Pestises! Ránk hozza a pestist! Mindannyiunk halálát jelenti!
Phoebe Prudence kötényének mély zsebébe süllyesztette a kezeit.
– Nem vagyok beteg – mondta gyorsan. – Én csak… Bogyókat
gyűjtöttem, és az ujjaim vörösek lettek a levüktől. – A tömegben álló fiatal
nő felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Tudja, hogy van ez!
Utálom. Mindenhol csak bogyólé…
– Milyen bogyót szüretelnek tavasszal? – kérdezte egy férfi a tömeg
végében.
Phoebe felé fordult, és felsikkantott. Csak nem zöld árnyalata volt a
bőrének?
De igen! Undorító zöld színe volt.
 A démon volt az, ott állt a csőcselék közepén. Phoebe-re bámulva
kiáltotta: – Nem kórság, amivel szemben állunk, hanem maga a gonosz! A
nő boszorkány!
– Boszorkány? – A tömeg rémülten ismételte a szót.
Az ember alakot öltött démon előrelépett.
– Zárjátok a kalodába – kiáltotta –, hogy azután bíróság elé állíthassuk
boszorkányság bűntettéért!
– Állj! – kiáltotta Phoebe. – Ez nem igazságos!
De senki sem hallgatott rá. A tömeg közeledett, és Phoebe hátralépett,
ahogy teljesen körbefogták. Ez már komolyan rémítő volt.
– Hé, megbeszélhetnénk? – kérdezte Phoebe.
Egy magas férfi kilépett a tömegből, és lefogta Phoebe-t. A lány
megpróbált kiszabadulni, de a férfi túl erős volt. Egy pillanattal később a
férfi segítségére sietett egy másik falubeli, aki a másik könyökét fogta le.
Phoebe csizmái végigcsúsztak a földön, ahogy az úton rángatták.
Phoebe szíve majd’ kiugrott a helyéről. Mit akarnak tenni vele?
Aztán meglátta a kalodát. Fakerete és vas szorítói erősnek és
könyörtelennek látszottak.
Ha ide bezárják, semmi esélye nem lesz, különösen, hogy a zöld démon
ellene uszítja a tömeget. Nincs menekvés. Nincs démonölés. Nincs
hazatérés.
Phoebe behunyta a szemét. Nem tudta nézni a rá váró kalodát.
– Boszorkány! – kiáltotta valaki.
– A sátán ivadéka! – kiabált egy másik.
Kinyitotta a szemét, amikor érezte, hogy valami nekicsapódik. Pfúj!
Valaki hozzávágott egy tojást.
De a csöpögő tojás a kisebb gondja volt. Csapdába esett, védtelennek és
rettentően magányosnak érezte magát.
 11. fejezet

Phoebe egyik emberről a másikra pillantott, ahogy egyre közelebb húzták a

kalodához. Érezte, ahogy megemelkedik a pulzusszáma, biztos jele volt
annak, hogy eluralja a pánik.
De nem engedte, hogy ezek a régimódi pojácák nyerjenek. Végül is
huszonegyedik századi tudás volt mögötte, nem? Bárcsak magával hozott
volna egyet a jövőből. Egy csörgő mobiltelefon mindig nagyon jól félbe
tudja szakítani az eseményeket.
Aztán eszébe jutottak a zsebében levő fűszerek. Régimódiak ugyan, de
azért hatásos figyelemelterelésként szolgálhatnak.
A jobbján lévő férfi Phoebe jobb karjánál fogva vitte őt, a lány keze
azonban szabadon maradt, így zsebébe csúsztatta azt, és keresgélni kezdett.
Volt ott szerecsendióbél, sókristály és… őrölt bors.
Megérezte a borsoszsákot, ami szalaggal volt megkötve. Ujjai óvatosan,
lassan kibontották a csomót, és arrébb csúsztatták a szalagot. Tökéletes.
Elérték a kalodát, és az egyik férfi elkezdte felnyitni a nevetséges
szerkezet tetejét. Az egész tömeg lenyűgözve figyelt. Nem sokat jártok
szórakozni, mi? – gondolta Phoebe.
– Siessé’ Will – mondta a magasabbik férfi a másiknak, aki a kalodával
babrált. – Gyorsan be kő’ zárnunk, nehogy megbabonázzon minket a
boszorka.
Phoebe összezárta az ujjait a borsoszsák körül, és a kalodát szerelő őrző
felé fordult.
– Egy jó tanács – mondta negédesen. – Ha félsz a mágiától, ne kezdj ki
egy Bűbájossal!
Kihúzta a zsákot a zsebéből, és a férfi arcába vágta. A szemére célzott,
de az orra is megteszi.
Döbbent mormogás hullámzott végig a tömegen, ahogy az őr
meghátrált. Veszettül tüsszögött, és a szemét dörzsölte.
– Will, jó’ vagy? – kérdezte egy nő.
– Megvakított a boszorka! – ordított a férfi.
– Varázspor! – sikoltott fel valaki. – A vérvörös ujjaiból jött!
 A másik őr azonnal a kaloda mögé bújt.
– Ne bánts, boszorka! Könyörgök!
– Talán ma megkegyelmezek – motyogta Phoebe a bajsza alatt. –
Kifogytam a varázsporból. – Mielőtt a bors az ő orrát is megcsapta volna,
elszakadt a dühös tömegtől, és rohant, mint az őrült.

Órákkal később Phoebe a patak melletti aljnövényzet között bujkált. A

domb tetején ki tudta venni a feldúlt falusiak fáklyáit, ahogy Prudence
kunyhója körül gyülekeztek.
Tudta, hogy őt keresik.
Nos, legalább Prudence nem hazudik majd, amikor azt mondja, hogy
nem tud Phoebe hollétéről. Phoebe egész délután kerülte a kunyhót, hiszen
tudta, hogy elkerülhetetlen a boszorkányvadászat. Elég sokáig tartott a
népnek, mire ideért. Talán a magas fickónak gondja volt a bors
eltávolításával.
Aztán hirtelen már egészen másért aggódott. Mi van, ha a falusiak
megtalálják az Árnyak Könyvét? Még a végén elpusztítják! Innentől az
összes generáció elveszítené azt a tudást, ami benne van. Egyáltalán nem
így akarta megváltoztatni a múltat és befolyásolni a jövőt. Ráadásul
Prudence is komoly bajba kerülne.
Phoebe szíve kalapált. Mi történne a kis védtelen Cassandrával, ha a
csőcselék megtámadná az anyját?
Nem találhatják meg a könyvet – motyogta Phoebe magának, mintha a
szavak kimondásával valóra válna a kívánsága. – Nem találhatják meg\
Hosszú percekkel később Phoebe látta, hogy a tömeg továbbmegy.
Csalódottak voltak. Megvolt az esélye, hogy nem találtak semmit, de
Phoebe a saját szemével szerette volna látni. Várt, amíg a banda teljesen
eltűnt a láthatárról, aztán a kunyhóhoz kúszott. Odament egy kis ablakhoz,
és belesett a nappaliba.
Prudence ott ült, a gyökérteáját kortyolgatta, és Cassandrát ringatta a
karjában. Phoebe majd összeesett a megkönnyebbüléstől. Ha Prudence és
Cassandra biztonságban volt, akkor a könyvnek sem eshetett baja.
Az édesanya és a kislány látványa valamiért egészen Phoebe szívéig
hatolt. Cassandra egy kicsit már nagy volt ahhoz, hogy így öleljék, de
biztosan megrémítette a tömeg. És nem érdekes, hogy Prudence a sok
hangulatingadozás ellenére mégis odaadó édesanya? Valamiért az, ahogy
Prudence és Cassandra így együtt volt, teljesen felkavarta és
elérzékenyítette Phoebe-t. Azt kívánta, bárcsak több időt tölthetett volna a
saját édesanyjával, de jó érzés is töltötte el, hogy tudta, egy anya és lánya az
ő családjából valahol a távoli múltban együtt tudtak lenni, hogy vigasztalja
egymást.
Phoebe hátrébb lépett. Tudta, hogy nem mehet be. Nem tudott, hogy
visszajönnek-e még a falusiak. Egyébként is, Phoebe puszta látványa
kihozhatja Prudence-ből a szörnyeteget.
Ha már a szörnyeknél tartunk, még mindig van egy elintéznivaló
démonom, gondolta Phoebe.
Korábban Phoebe belopózott a csűrbe, ahol a hozzávalóit rejtette el.
Most már az egész gyűjtemény a zsebében volt: egy gyűszű, egy földdel teli
erszény, teafű, szerecsendióbél és két lapos kő. Már csak két tétel hiányzott
a listáról: egy toll és pár szál vadmurok.
Ideje teljessé tenni a gyűjteményemet, és nekiállni a keresésnek.
– Kooot, k-kot! – karattyolt egy csirke, ahogy Phoebe a tyúkól közelébe
ért.
– Jaj, csönd legyen már! – suttogta. Nem akarta, hogy az egész csapat
kihirdesse, hogy ő erre jár, de még mindig kellett neki a toll.
Talált egyet a korhadó padlólapok közé ékelődve.
– Öröm volt önökkel üzletet kötni, hölgyeim – mondta, aztán gyorsan
kibújt az ólból.
Távozott, és újra a sötét erdőbe indult. Távoli cserkésztáboros idejéből
emlékezett rá, hogy a vadmurok gyakran nőtt vadon a mezőkön és a
sövények körül. Bízott abban, hogy felismeri a csinos, piszkosfehér virágot,
ha majd meglátja.
Szerencsére az égen kúszó félhold elég fényes volt ahhoz, hogy kis
területeket megvilágítson a talajon. Figyelve az idegenekre, Phoebe közel
maradt az erdő széléhez. Úgy gondolta, hogy az erdő a legjobb búvóhely.
Nem lenne túl okos, ha a nyílt rét közepén állna, a holdfény
megvilágításában.
Köveken és gyökereken lépkedett át, és sikeresen belesétált néhány
tövises bokorba, amiken fennakadt hosszú szoknyája. Bagoly huhogott, és
Phoebe szíve majd’ kiugrott a helyéről ijedtében. Látott bogáncsot, hangát
és valamit, ami nagyon hasonlított a mérges szömörcére. Ám vadmurok
nem volt sehol.
Feljebb talált egy régi farönköt, amit moha és gomba borított.
Termékeny táptalaj – talán jó lelőhelye a nehezen megszerezhető
növénynek. Amikor elérte a vastag rönköt, a távolban fényt vett észre.
Világosság az erdő közepén?
Phoebe hunyorgott, hogy lásson a fák között, és nyílt tüzet látott. Valaki
közel hajolt a tűzhöz, hogy egy bottal felügyelje. Phoebe kikerülte a rönköt,
és egy nyírfa mögül leskelődött. Egy másik alak is ült a tűznél, arcát
kapucnis köpeny takarta.
Aztán hangokat hallott – férfihangokat.
A botos férfi megfordult, és Phoebe felismerte. Hugh! Mit csinál itt? És
kivel beszél?
Phoebe megkerülte a tisztást. Fától fáig lépkedett, a másik oldalra osont,
ahol nekinyomta a hátát egy nagy tölgyfának. Ezúttal amikor megpördült,
végre megláthatta a kapucnis alak arcát.
A démon! A zöld démon ült ott Hugh-val!
 12. fejezet

Két biliárdgolyó egymásnak koccant, és a zöld filcasztal két különböző

sarkába lökték egymást. Piper hozzáértően hajolt az asztalra, ahogy a
nyolcas golyó a lyukba pottyant. – Juhú! Nyertem!
Nem igaz – mondta egy vörös bőrdzsekis fazon a szomszéd asztalnál. –
A nyolcast belökni balszerencsét jelent.
Piper hosszan és hangosan felnevetett. Kit érdekel a szerencse, mikor
szuperjó képességei vannak? – gondolta.
A bőrdzsekis fazon zavartnak látszott, de Prue csak felhúzott
szemöldökkel nézett Piperre.
Valójában Piper hiába érezte vidámnak magát, még mindig fogalma sem
volt arról, hogy mi az új képessége. Nem úgy, mint Prue, aki azonnal tudta,
amint megkapta az erőt.
Piper hátralépett, hogy Prue lőhessen. A kétség szíven döfte. Mi van, ha
nem is kapta meg a warlock erejét? Mi van, ha átverték? Nem is akart
belegondolni, és nem akarta megmondani Prue-nak sem – legalábbis
egyelőre.
– Tudod – mondta Prue –, gyakrabban kéne ezt csinálnunk.
Piper a biliárdasztal fölé hajolt, hogy ő is lőhessen egyet. – Nem a
biliárdozásról beszélsz, ugye?
– Nem, nem arról. – Prue lehalkította a hangját, hogy ne hallja más. – A
warlockokról beszélek. Gondolj csak bele, Piper. Talán ez a végzetünk.
Talán az a feladatunk, hogy végezzünk a warlockokkal, és ellopjuk a
képességeiket. Mi vagyunk a Bűbájosok, nemde?
– Csak Phoebe-vel együtt – emlékeztette nővérét Piper. – Mi hárman
vagyunk a Bűbájosok.
– Ki az a Phoebe? – kérdezte Prue.
Piper felnevetett.
– A testvérünk, te hülye. Mintha nem tudnád.
Prue belőtte a golyót az oldalsó lyukba, aztán ki egyenesedett. – Remek
ötletem támadt. Húzzunk innen, és ássuk bele magunkat a könyvbe. Biztos
vagyok benne, hogy ott sokkal érdekesebb tennivalókat találunk.
 – Ássuk bele magunkat a könyvbe? Egyetemre jártok, csajok? –
kérdezte a bőrdzsekis alak.
Prue a szemét forgatta, aztán intett Pipernek, hogy kövesse.
Kiosontak az előcsarnokba, és bementek a cigarettaautomata melletti
folyosón. Aztán megfogták egymás kezét, a testük lapos lett, és egyre
kisebb és kisebb darabkává hajtódtak össze…
Piper ezután már csak azt látta, hogy a nővére kicsomagolódik.
Kétdimenziós képpé nyílt ki, aztán újra önmaga lett. Ott álltak a Halliwell-
ház padlásán.
– Felvágós – mondta Piper, és elengedte Prue kezét.
– Hívd csak Origami expressznek – vigyorogta Prue.
Ám Piper nem volt lenyűgözve. Nem akart itt lenni a házban, és hirtelen
dühösnek érezte magát. Talán csak azért, mert újra a piszkos, öreg padláson
voltak. Pókháló lógott a csillárról, a padlót por borította, és a szétfolyt viasz
itt-ott kemény tócsává dermedt. Piper eltolt egy dobozt, leakasztott egy
ruhát a fogasról, és azzal törölt át egy kis helyet, hogy leülhessen.
Prue már az Árnyak Könyvénél állt, ujjait végigfuttatta egy oldalon,
mintha csiklandozta volna. Szinte már a szenvedélye lett a könyv.
– Ahogy mondtam – motyogta Prue –, azt hiszem, jó úton haladunk
ezzel a warlocküggyel. Komolyan. De valami más is eszembe jutott. Miért
kellene csak warlockokra szűkíteni a képességlopást?
– Talán, mert nem tudsz képességet lopni egy vekni kenyértől? –
cukkolta Piper.
– Úgy értettem, hogy miért nem ölünk meg boszorkányokat is? –
javasolta Prue.
Piper összeráncolta a homlokát.
– Úgy érted, jó boszorkányokat, mint amilyenek mi is vagyunk?
Ettől Prue nevetni kezdett.
– Piper, mikor néztél utoljára tükörbe?
Piper végignézett az öltözékén: fekete, földig érő szoknyát, szintén
fekete csipkeblúzt és bőrdzsekit viselt. – Mi a baj a ruhámmal?
– Nem a ruha teszi a boszorkányt, Piper. Hanem a cselekedeteink. Nem
vagyunk már a becsületes és egyenes úton.
Piper nem volt benne biztos, hogy tetszik neki, amit hall, de inkább nem
akart újra Prue-val veszekedni. Ehelyett felállt, és az Árnyak Könyvéhez
sétált. Talán szükségük volt egy új varázsigére. Mondjuk, olyanra, ami
eltünteti a pókhálókat a padlásról és az agyáról.
 – A lényeg az – folytatta Prue –, hogy a warlockok annyira lecsökkentik
a lehetőségeinket. A boszorkányoknak sokkal érdekesebb képességeik
vannak, amiket nagyon is érdemes ellopni.
Piper átlapozta a könyvet, és elhaladt pár undorító varázslat és émelyítő
recept mellett: ellenségeket megátkozó varázslat, gyerekeket megbetegítő
receptek. Valami nem stimmelt. Az Árnyak Könyve nem tartalmazhatott
fekete mágiát. Piper ebben biztos volt, a könyv most mégis tele volt
ilyesmivel. Talán csak mostanában jelentek meg benne? Vagy mindig is ott
voltak? Amikor megpróbált visszaemlékezni, az agya mintha beszorult
volna. Vagy egyszerűen csak elkezdett fájni a feje.
Lapozott egyet, és megtalálta a „Hogyan vegyük el egy boszorkány
erejét” kezdetű varázslatot. A hozzávalók között szerepelt egy élő ember
szíve is.
Piper megborzongott.
– Hogy került ide ez a sok undorító dolog? Mióta használunk emberi és
állati eredetű dolgokat?
– Nem tudom – felelte Prue. Körbe-körbe kezdett járkálni, ami nála
egyértelmű jele volt az idegességnek.
– Ehhez a másik varázsigéhez egy macska szeme szükséges – mondta
Piper, és hunyorított, mikor eszébe jutott kedvenc sziámi cicájuk. – Nem
hiszem, hogy Cirmi belemenne.
– Kit érdekel? – csattant fel Prue. – És már megint elkalandoztál, Piper.
Koncentrálnod kell. Gondolj jó boszorkányokra. Ismerünk egyáltalán jó
boszorkányt, akinek elvehetnénk az erejét?
– Phoebe-t – felelte automatikusan Piper.
– Ki az a Phoebe? – kérdezte Prue.
Ám ezúttal már Piper sem tudta megválaszolni a kérdést. Álljunk meg
egy percre, gondolta. Tényleg, ki az a Phoebe?
 13. fejezet

Phoebe nem hitt a szemének. Felgyorsult a pulzusa, ahogy arcát

nekitámasztotta a fa kérgének, hogy jobban hallja a gonosz suttogást. Hugh-
nak találkája volt a démonnal. Talán kezdetektől fogva ő is a démon
tervének része volt?
Hugh egy kis rönköt dobott a tűzre, aztán lehajtotta a fejét, mint egy
szomorú kisfiú.
– Mindent megtettem, amit mondtál. Megitattam Prudence-szel a
gyökérteát. Csészéről csészére. De a varázslat nem működik. Prudence-nek
mostanra már teljesen a sötét oldal felé kellett volna fordulnia, de még
mindig vannak jó percei.
A tea!
Phoebe az ajkába harapott. Amióta csak itt volt, látta, hogy Hugh
ragaszkodott ahhoz, hogy Prudence megigya a gyökérteát, ami valójában
egy varázslat része volt. Talán ez a magyarázata Prudence különös
hangulatingadozásainak.
– A tea nem volt teljesen hatástalan – mondta a démon önelégült
mosollyal. – Még mindig ír az Árnyak Könyvébe. És minden varázslat, amit
a tea hatása alatt ír bele: sötét varázslat.
Phoebe-nek hányingere lett a gondolattól, hogy a démon Prudence-t
használja fel ahhoz, hogy fekete mágiával legyen tele az Árnyak Könyve.
És eléggé kiborító volt az is, hogy elhitte, amit Hugh el akart vele hitetni:
hogy Prudence sötét boszorkány volt, vagyis az ő ellensége.
Valójában pedig Prudence varázslat hatása alatt állt, és szüksége volt
Phoebe segítségére – Phoebe pedig majdnem cserbenhagyta.
– Aztán ott van még Phoebe is – folytatta Hugh. – Miért van rá
szükségünk? Miért hoztad ide egyáltalán?
A démon felnevetett.
– Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Öröm lesz nézni, ahogy Phoebe a
saját vesztét okozza. Ne felejtsd el, hogy idődémon vagyok. Gonoszság
terjesztése időhatárok nélkül… ez a specialitásom. A Phoebe iránti
vonzalmad féltékennyé tette a drága Prudence-t – folytatta a démon. –
Szinte elcsúnyult a féltékenységtől. Phoebe anélkül segít Prudence-t
gonosszá változtatni, hogy tudna róla. Amint Prudence gonosz lesz, az
ivadéka is azzá válik. A sötétség megfertőzi Cassandrát, aztán az ő lányát,
és ez így megy végig a generációkon. A Bűbájosok összes őse a gonosz
katonája lesz, ahelyett, hogy a fényt szolgáló boszorkányok lennének.
Phoebe a fába kapaszkodott, körmei belemélyedtek a kéregbe. Rémítő
képet látott maga előtt. Nagyi, az édesanyja, Piper és Prue… Az összes nő a
családjában gonosz, visszataszító, nyomorult lénnyé változik.
És én is, döbbent rá Phoebe. A térde remegni kezdett, és tudta, hogy
nem a hideg éjszaka miatt.
– Ideje megtenni a következő lépést – mondta a démon Hugh-nak. –
Szükség van egy emberáldozatra. Már küldtem egy varázslatot Prudence-
nek álmában, de még mindig ellenáll. Meg kell erősítened a bűbájt felette.
Aztán utasítsd arra, hogy vegyen el egy ártatlan életet.
Hugh mosolygott.
– De kit kéne feláldoznia?
A démon visszamosolygott rá.
– Egyértelműen Phoebe Halliwell a tökéletes választás, nem gondolod?
Engem akarnak megölni? Phoebe az arcát a fatörzsnek nyomta,
megpróbált nyugodt és csöndes maradni.
Hugh felállt, és a tűzhöz lépett. Elővett valamit a derekára kötött
bőrzsákból, és a lángok közé dobta. Aztán felemelt karral kántálni kezdett,
ám Phoebe nem ismerte fel a különös szavakat. Meglepetten nézte, ahogy a
tűz közepén villódzó kép jelent meg a békésen alvó Prudence-ről, miközben
Hugh tovább kántált.
Hugh egy warlock! – döbbent rá Phoebe, a gyomra pedig felfordult az
undortól. Hogy is nem vettem észre? Mentségemre legyen mondva, nagyon
jól álcázta magát.
A lángokban levő kép elhalványodott, és Hugh a démonhoz fordult.
– A varázslat bevégeztetett, akaratod szerint történik minden – mondta.
– Prudence gyilkolni fog még napfelkelte előtt.
Phoebe visszatartott lélegzettel távolodott a tisztástól. Nem hagyhatta,
hogy észrevegyék. Majdnem megbotlott egy eldőlt farönkben, de az utolsó
percben sikerült megkapaszkodnia. Mikor már biztonságos távolságban
volt, rohanni kezdett.
Nehéz ruhája csak úgy hullámzott mögötte, ahogy végigvágott az
ösvényen. Nem tudta kiverni a fejéből a két szörnyeteg képét – ahogy a
warlock Hugh a tűz mellett beszélt a csúf démonnal. Gyanította, hogy a
démon okkal hozta őt ide, hogy valami gonosz célja volt vele. De sosem
gondolta volna, hogy azért teszi ezt, hogy az egész családját a fekete mágia
útjára terelje.
Nem engedem, hogy megtörténjék, gondolta Phoebe. Bárcsak
elmondhatná Prue-nak és Pipernek, hogy mi történik, hogy mi forog
kockán. De hogyan is üzenhetne a jövőbe?
Bármit teszek is, az hatással lesz a jövőre, emlékeztette magát. Elérte az
erdő végét, és fürgén szaladt tovább. Oké, talán bele kellene vésnie az
üzenetet egy kőbe, aztán reménykedik, hogy valamelyik testvére meglátja.
Vagy küld egy levelet – kár, hogy abban az időben még nem volt
postaszolgálat.
Ezen rágódott egészen addig, amíg elért Prudence házához. Belesett az
ablakon, de csak a sötét, üres nappalit látta. Belopózott halkan, és gondosan
átvizsgálta a házat. Prudence és Cassandra a hátsó szobában aludt. Nem
tudta, hogy most mi legyen, úgyhogy felállt a székre, és kihúzta az Árnyak
Könyvét a gerendák közti helyéről.
Egy gyertya lángjánál kezdett keresni a könyvben. Emlékezett rá, hogy
a zöld arcú magát idődémonnak nevezte. Talán van a könyvben valami
hasznos tudnivaló róla.
De ahogy elérte a könyv végét, rájött, hogy a keresésnek semmi értelme.
Újabb zsákutca, gondolta Phoebe, és a nyitott könyvet bámulta.
Visszalapozott arra az oldalra, amelyiken egy élénk rajz volt: egy nő
virágokkal a hajában. Mindig is imádta ezt a képet, gyakran nézegette a
Halliwell-ház kényelmes padlásán.
Várjunk. Ó, várjunk csak! Ha ez a lap túlélt mindent, és még a Halliwell
lányok kezébe is eljutott, akkor bármi, amit Phoebe ráír, megjelenik a több
száz évvel későbbi jövőben!
Phoebe a hátsó, üres oldalakhoz lapozott, és a tálalóhoz sétált, ahonnan
elvette Prudence pennáját és tintatartóját. Mély lélegzetet vett, belemártotta
a tollat a tintába, és írni kezdett:
„Ez egy (kétségbeesett!) üzenet Piper és Prue részére. Segítsetek! Én
vagyok az, Phoebe…”

– Tudod, annyira nem is rossz ötlet ez a boszorkányvadászat – folytatta

Piper a nővére gondolatmenetét. – Írjunk egy listát a boszorkányokról,
akiket ismerünk, és menő képességük van. Aztán szép sorban elkapjuk őket.
írjunk sorrendet.
– Pontosan. – Prue kék szeme érdeklődéssel ragyogott. –Te írod a listát.
Én megnézem a könyvet, hátha van benne valami zaftos, gonosz varázslat.
– Felnevetett, de inkább úgy hangzott, mintha gágogott volna. A hang
Pipert egy magas fán károgó varjúra emlékeztette.
– Valami gonosz és romlott kell – értett egyet Piper. Hirtelen már ő is
együtt nevetett Prue-val, olyan erősen, hogy nem tudta abbahagyni.
Prue azonnal megállt, amikor lapozott egyet a könyvben. – Hűha.
– Mi az? – kérdezte Piper.
Prue tágra nyílt szemmel bámult az Árnyak Könyvére.
– Van itt egy üzenet, ami… ami magát írja. – Magához intette a
testvérét. – Most is. Nézd! – Megragadta Piper gallérját, és odahúzta a
könyvhöz.
Piper nem hitt a szemének. Fekete tintával írt szavak bontakoztak ki a
könyv lapjain. Hangosan olvasni kezdett:
– „Ez egy kétségbeesett üzenet Piper és Prue részére.” Milyen fura! És a
kézírás is ismerős.
– Igazad van – hunyorított Prue. – Nagyon furcsa.
– Várj. – Piper lenyűgözve figyelte, ahogy a szavak kirajzolódtak. – Ez
egy üzenet… Phoebe-től!
– Phoebe-től? – ismételte Prue.
Egy pillanat alatt emlékképek rohanták meg Piper agyát: Phoebe
kislányként, aztán kamaszként. Phoebe úgy nevetteti meg Pipert, ahogy
senki más. Phoebe egyike a két embernek, akit Piper a legjobban szeret.
Phoebe fedezte fel az Árnyak Könyvét. És végül a kép, ahogy Phoebe a
sikátorban követ egy warlockot, és eltűnik az életükből.
Most pedig ez az üzenet…
– Életben van! – ölelte át Prue-t Piper, aztán ugrándozni kezdett. –
Phoebe életben van!
 14. fejezet

Piper és Prue egymáshoz bújva, elámulva nézte, ahogy az üzenet magától

íródott a könyvbe.

Ez egy (kétségbeesett!) üzenet Piper és Prue részére.

Segítsetek! Én vagyok az, Phoebe. Élek és virulok Salemban,
Massachusetts közepén.
Igen, Salemban, a boszorkányvadászat fővárosában. Állítólag 1676 van,
és itt lakom egy nődnél, a neve Prudence, aki az ősünk (és azt hiszem, a
névadód, Prue). Sajnos nem sok hasznát veszem, mert gonosz varázslat
hatása alatt áll.
A lényeg az, hogy a warlock, aki megtámadott minket, valójában egy
idődémon (akármit jelentsen is ez), és beszippantott egy portál segítségével
– egy időrepedés lehet –, és most itt vagyok.
A démon is itt van, és a sötét oldalra akarja terelni Prudence-t, hogy
tönkretegye a családunkat. Ja igen, van egy warlock is, aki segít neki.
Szóval itt vagyok, körülöttem mindenki gonosz, és nincs egy jó boszorkány
sem a láthatáron, aki segíthetne. Nem bírom egyedül, SEGÍTSETEK!
Szeretlek titeket! És hiányoztok!
Phoebe

– Hűha – suttogta végül Piper. Phoebe szavait olvasva már egyáltalán

nem érzett vágyat arra, hogy ellopja valaki másnak a képességét, és lassan
feloszlott az agyát borító köd is.
Hirtelen nem is tűnt olyan vészesnek a padlás sem. Csak néhány
pókháló és egy kis olvadt viasz borította – semmi olyan, amit egy seprű
vagy egy portörlő meg ne tudna oldani.
És Prue… Ahogy Piper a nővére felé fordult, már nem érzett dühöt vagy
féltékenységet, ami az utóbbi időben eluralkodott rajta. Prue a testvére volt.
Igen, néha szeretett főnökösködni, de a szíve mindig, mindig a helyén volt.
Na jó, talán az elmúlt napokban nem, de egyébként igen.
 – A „hűha” kifejezi az én érzéseimet is – mondta Prue. –Tudod, hogy mi
történt velünk? Amióta csak Phoebe eltűnt, folyamatosan süllyedtünk ebbe
a sötét árokba. De most, nem tudom, talán csak azért, mert tudom, hogy
életben van… valahogy megint jobban érzem magam.
– Tudom, hogy érzel – vallotta be Piper.
– Hogy is felejthettük el, hogy mi vagyunk a Bűbájosok? – kérdezte
Prue, szemöldöke gondterhelten összeráncolódott.
– Phoebe nélkül nem alkotunk egy egészet. És ez nem minden. Elég
durva dolgokba keveredtünk. – Piper megborzongott. – Olyan…
mocskosnak érzem magam.
– Akkor tisztítsd ki az agyad, és inkább azon gondolkodj, hogyan
segítsünk Phoebe-nek. Sok dolgunk van. – Prue visszalapozott az Árnyak
Könyvében.
Kíváncsi vagyok, van-e itt olyan varázslat, ami segíthet elbánni az
idődémonnal. Lássuk.
Nem tartott sokáig, amíg találtak utalást az idődémonra. A könyv szerint
a neve Falcroft volt.
– „Falcroft rendkívül erős és rendkívül gonosz démon” – olvasta Piper a
könyvből. – „Folyamatosan próbál pusztítást végezni a múltban, a jelenben
és a jövőben egyaránt.”
– Egyelőre úgy néz ki, ügyesen csinálja – jegyezte meg Prue, és csípőre
tette a kezét. – Tehát ő volt, aki gonoszságot csempészett az életünkbe. Az ő
tettei miatt kerültünk egyre közelebb a fekete mágiához.
Piper megrázta a fejét.
– Ez félelmetes. Ha nem szabadulunk meg tőle, semmi sem lesz a régi.
Ha sikerül a terve, akkor romlásba taszíthatja az egész jövőt, vagyis a mi
jelenünket.
Prue bánatosan nézett.
– Annyi ártatlan embernek esik majd baja…
– Ráadásul mi sem leszünk önmagunk – tette hozzá Piper.
Prue idegesen járkált fel-alá, és végigfuttatta az ujjait a haján. – Tehát
már tudjuk, hogy a démon neve Falcroft. Talán idézzük meg.
– Megidézni egy démont? – hunyorított Piper. – Ja, persze. Hívjuk át
vacsorára, vagy valami.
– Én a „vagy valami”-t választom. – Prue visszament az Árnyak
Könyvéhez. – Azt hiszem, van itt egy varázslat, ami segíthet megidézni.
 – Nem hiszem, hogy ez lenne a legokosabb, amit most tehetünk –
mondta Piper a nővérének. – Mit csinálunk vele, ha megidéztük?
Prue összeráncolta a homlokát.
– Jó kérdés.
A gyertya már csonkig égett, de Phoebe még mindig a fényénél olvasott
Prudence nappalijában. Egy órával korábban befejezte a testvéreinek írt
levelet, de fennmaradt, hogy tanulmányozza a démonirtó varázslatot. Egy
kivételével minden hozzávalója megvolt: egy jó boszorkány még hiányzott.
Mégis biztos akart lenni abban, hogy megjegyezte a leírt szavakat. Minden
eshetőségre fel kell készülnie.
Az asztal fölé hajolva Phoebe megdermedt, mikor mozgolódást hallott.
A hálószoba ajtajában Prudence állt.
– Azt mondták, boszorkány vagy, de tudtam, hogy tévednek. – Prudence
szemét fekete karikák keretezték. Arca soványnak és beesettnek látszott a
félhomályban. – Gonosz warlock vagy. Egy warlock, aki azért jött, hogy
elvegye az erőmet és a férfit, akit szeretek.
– Jaj, drágám, ez egyáltalán nincs így – mondta Phoebe határozottan.
Hátratolta a széket, felállt, és Prudence megmerevedett a félelemtől.
A kezével intett, és tüzes, összpontosító tekintettel nézett Phoebe-re.
Phoebe egy kis lökést érzett a levegőben, de ez nem akadályozta meg
abban, hogy felálljon, és Prudence felé lépjen.
Prudence felsikoltott, és lebámult a kezére. – Miért nem működik?
Phoebe pislogott. Prudence telekinézist próbált használni, hogy
megállítsa őt, de nem hatott rá, talán, mert Phoebe egy Bűbájos volt.
– Elveszett az erőm! – Prudence arca eltorzult a rémülettől. – Miattad
van és a gonosz tetteid miatt!
– Nem, nem, várj egy picit. Tényleg boszorkány vagyok, de nem az a
fajta, aminek gondolsz. – Phoebe feltartotta a kezeit, hogy lecsillapítsa a
nőt, de Prudence támadásnak vélte a mozdulatot. Hátrahőkölt, és nekiment
a tálalóasztalnak.
Prudence hangja hisztérikusan magas lett.
– Azért jöttél ide, hogy mindent elvégy tőlem!
– Ez nem igaz. – Phoebe lassan közeledett a nőhöz.
Ha engeded, akkor tudok segíteni.
– Nem, állj! – Prudence hátraesett, és a mögötte lévő szekrényen
tapogatózott. Mikor felemelte a kezét, már egy hosszú, éles vadászkés volt
benne.
 A penge megcsillant a gyertyafényben. Phoebe nagyot nyelt. Mit is
mondott Hugh? „A varázslat bevégeztetett. Prudence gyilkolni fog még
napfelkelte előtt.”
– Nem adtál más lehetőséget – mondta Prudence, és felemelte a kést. A
hangja majdnem teljesen halk volt, de volt valami vadság a szemében,
amitől Phoebe remegni kezdett. – Meg kell öljelek.
 15. fejezet

– Kérlek, ne tedd! – sírta Phoebe.

De Prudence kék szeme őrült fényben úszott. A kés éle már száguldott
Phoebe mellkasa felé.
Ez a vég, döbbent rá Phoebe. Az életem vége. A jövő jó
boszorkányainak vége. Mindennek vége van.
De a penge sosem érte el a bőrét. Prudence elhúzta a kezét, és a kés a
földre zuhanva csörömpölt. Aztán Prudence térdre rogyott, és kitört belőle a
sírás.
– Nem tudom megtenni – zokogta. – Nem tudlak megölni.
Phoebe mély lélegzetet vett. Még mindig életben volt. Az jó.
Szerencséjére Prudence hangulata pont a leszúrás közben váltott. Phoebe
Prudence mellé térdelt, és átkarolta a vállát.
– Ne érj hozzám – figyelmeztette Prudence. – Elbűvöltek. Egy varázslat
hatása alatt állok. Ki tudja, mit árthatok neked.
– Ezt mind tudom – mondta Phoebe.
Prudence lenyűgözve nézett rá.
– Figyelj – folytatta Phoebe –, nem a te hibád. Hugh babonázott meg. Ő
egy warlock, és egy undorító démonnal azon dolgozik, hogy megmérgezze
az erődet és ezzel a leszármazottaidat is.
Phoebe felugrott, és az Árnyak Könyvéért ment. Még mindig a
démonölő varázslatnál volt nyitva. Gyorsan átlapozta a könyvet. Kellett
lennie benne valaminek, ami megtöri Hugh varázslatát. Emlékezett
valamire, amit már korábban látott a könyvben. Phoebe az elejére lapozott,
és elmosolyodott a felirat láttán: „Varázslat a bűvölet megtörésére”.
– Rendben, Prudence, mindjárt sokkal jobban leszel. – Phoebe
összegyűjtötte a gyertyákat és a varázslat hozzávalóit. Megtalálta az arany
félholdas medált, ami valamikor Prudence anyjáé, Melindáé volt. Ez
megfelel a „valami, ami a megbűvölt tulajdonában áll” definíciónak.
Felkapta Cassandra rongybabáját, hogy a „családra utaló tárgy” is
meglegyen. Aztán elvett egy vászon zsebkendőt Hugh ágyáról, így megvolt
a „gonosz tulajdona” is.
 Phoebe a padlóra ült, pont Prudence-szel szemben. A babát Prudence
ölébe rakta, aztán az arany nyakláncot és a zsebkendőt a kettejük közötti
tálba tette. Mikor már a gyertyákat is meggyújtotta, megfogta a nő kezét.
– Ezt velem kell mondanod, rendben?
Könny csillogott Prudence kék szemében, de azért bólintott.
Phoebe rápillantott az Árnyak Könyvére, és felolvasta a varázsigét:

Éjjelből nappal,
nappalból éj,
törd meg a bűbájt,
boldogan élj.

Vele szemben Prudence még mindig kemény volt, mint egy kő.
– Gyerünk, Prudence! Ébredj fel, és érezd meg a gyökértea illatát.
Prudence felpillantott, és óvatosan bólintott.
– Rendben, próbáljuk meg még egyszer. – Phoebe megszorította a nő
kezét, és utána együtt kántáltak.
– „Éjjelből nappal, nappalból éj, törd meg a bűbájt, boldogan élj.
Éjjelből nappal, nappalból éj, törd meg a bűbájt…”
Ragyogó, aranyfény jelent meg mindkét nő körül. Egyszer megvillant,
aztán vége is volt. Phoebe látta, hogy a vászon zsebkendő is eltűnt.
Prudence-re nézett, aki halványan rámosolygott. Szeme ismét tiszta és
csillogó volt, arca is kitisztult, árnyékok és karikák nélkül ragyogott.
– A bűvöletnek vége – mondta Prudence, visszatért vidámsággal a
hangjában. Elfújta a gyertyákat, és áthajolt Phoebe-hez, hogy megölelje.
Phoebe lehunyta a szemét, és jól megszorította Prudence-t. Jó érzés volt
hosszú napok után újra egy baráttal lenni.
– Üdvözöllek újra a fény birodalmában – mondta halkan.
Prudence hátradőlt, és mosolygott.
– Most pedig, Phoebe Halliwell, oszlasd el a ködöt a szemem elől.
Mondd meg, hogy ki vagy valójában, és miért vagy itt.
Phoebe visszaadta a félholdas medált Prudence-nek.
– Először is jobb, ha ezt biztonságos helyre teszed. Tudom, hogy fontos
neked.
– Igen, az édesanyámé volt. – Prudence megmarkolta az ékszert, aztán
elsápadt. A szeme hirtelen üveges lett, és a távolba meredt.
– Prudence? – Phoebe gyengéden megérintette a nő karját. – Mi a baj?
 – Egy látomás – remegett meg Prudence, láthatóan rémült volt.
– Mit láttál? Mondd el.
Prudence mély lélegzetet vett.
– Nem, nem szabad róla beszélnünk. – Elfordult, hogy begyújtsa a
kandallót. – Nincs idő a részletekre. Tudom, hogy még sok teendőnk van.
A reggeli napfény már bevilágított az ablakon. A két fiatal nő az
asztalnál ült, és Phoebe gyorsan elhadart mindent a démonról, az időrésről
és a Bűbájosok hosszú generációjáról. Hugh-ról is beszéltek.
– Megértem, hogy jó viszonyt ápol a démonnal – mondta Prudence –, de
nehéz elhinni róla, hogy warlock. Valaha kedves, érzékeny ember volt.
Megszakad a szívem attól, hogy a gonosz martaléka lett.
– Még lehet, hogy van számára remény – mondta Phoebe. – De előbb el
kell pusztítanunk azt a démont. Van ellene varázslat, és már minden
hozzávalót összegyűjtöttem. Vagyis majdnem mindent. Van bárhol a
környéken hely, ahol nő vadmurok?
Prudence felnevetett, miközben kenyeret vágott kettejüknek.
– Úgy tudom, a pataknál nő.
– Én meg már végigjártam érte az egész erdőt.
Prudence odament a tűzhelyhez, és a melegedő rácsra helyezte a
kenyeret.
– Pontosan tudom, hol találod. De Cassandra az első. A következő
napokban biztonságban kell tudnunk őt. – Ezzel eltűnt a hálószobában, és
kislányát szólította.
Perceken belül Cassandra már fel volt öltözve, evett is, és álmosan
dörzsölte a szemét a kora reggeli zűrzavarban.
– Miért kell meglátogatnom Mary Pierce kisasszonyt? – kérdezte
cincogó hangon. – Hiszen pár napja voltunk nála!
– Ő jó barát, Cassandra – mondta Prudence határozottan. Óvatosan
megkötötte kislánya főkötőjét, és adott neki egy kis csomag vajat. – Add ezt
oda neki. Biztosan tudom, hogy Mary örülni fog a viszontlátásnak.
Prudence lehajolt lányához, adott neki egy búcsúpuszit, és megölelte.
– Viszontlátásra, kicsim. Nagyon szeretlek. – Megsimogatta lánya
orcáját, és kinyitotta az ajtót.
Ahogy visszazárta a bejáratot, Phoebe észrevette, hogy Prudence
könnyezik. – Mi volt abban a látomásban…?
Prudence csak megrázta a fejét.
 – Elfelejtetted, mennyi dolgunk van? – Kinyitotta az Árnyak Könyvét a
démonűző varázslatnál, és egy virágot helyezett a lapra, hogy megjelölje. –
Miért nem teszed ide ki a hozzávalókat, amiket összegyűjtöttél? Addig én
lemegyek a patakhoz vadmurokért.
– Rendben, de szedd a lábad, jó? Kifutunk az időből.
– Phoebe előszedte a kabátját, hogy kivegye belőlük az értékes
zsákocskákat. Izgatott volt, úgy érezte, sürgősen cselekedniük kell.
– Szedjem a lábamat? – kérdezte Prudence. – Nehéz megszokni ezt a
meglehetősen furcsa beszédet.
– Felkapott egy vállkendőt, és kiment a házból.
– Prue! – kiáltotta Piper a padlásról. – Megvan! Tökéletes! – Kezében
törékeny, üreges üvegtárgyat tartott – egy gömböt, benne apró
üvegcsillagokkal, amik ide-oda gurultak. Ez a karácsonyi dísz volt a három
lány egyik gyerekkori kedvence. Minden évben, ahogy díszítették a fát,
azon veszekedtek, hogy ki teheti majd a tetejére. Ez tökéletes lesz.
Amikor a varázslathoz kellett „egy ízléses tárgy, mely versengést
szított”, Piper és Prue is tanácstalan volt. Piper viszont ráállította az agyát a
keresésre, és mivel nem használhatták egyik gimis pasijukat sem, a második
dolog ez a dísz volt, ami az eszébe jutott.
Ahogy Prue jött fel a lépcsőn, Piper egy ruhát fektetett az agyagtál
aljára, és óvatosan ráhelyezte az üveggömböt.
– Nekem is szerencsém volt – mondta Prue, ahogy megérkezett a
padlásra, kezében egy rózsával, egy tojással és egy sáros téglával a hátsó
kertből. Egymás után letette a tárgyakat a kisasztalra.
– Így ni, minden megvan – mondta Piper, ellenőrizve a listát. – Csak
emlékeztess, mit is fogunk csinálni, amikor idehozzuk a démont?
– Te megfagyasztod, én meg egy akkorát rúgok bele, hogy csak
dimenziókkal arrébb érjen földet.
Piper fintorgott. – Remélem, szupererősnek érzed magad.
Prue letérdelt az asztalhoz, hogy elrendezze a hozzávalókat.
– Bízz bennem – mondta, felemelve az üvegtárgyat.
Minden teljesen…
Reccs.
Piper görcsöt érzett a gyomrában. – Mi volt ez?
– A dísz! – Prue arca falfehér lett, ahogy a földre nézett. – Kigurult a
kezemből…
Az üveggömb széttört. Millió üvegdarab hevert szanaszét a padlón.
 – Jaj ne! – nyögött Piper az idegességtől. – Most mit csinálunk?
– N…nem tudom! – kiabált Prue.
Piper megdörzsölte a halántékát.
– Egy perce még minden megvolt! Ha csak egy percet visszamehetnénk
az…
Huss!
Furcsa hangok jöttek ki Piper száján, és úgy érezte, úgy mozog, mintha
robot lenne. Prue szintén nagyon furcsa hangokat adott ki, aztán feltartotta a
kezét, ahogy az üvegdarabok tömör golyóvá álltak össze, és Prue kezébe
ugrottak vissza.
Huss!
Amilyen gyorsan elkezdődött, olyan gyorsan be is fejeződött az
eseménysor – méghozzá azzal, hogy Prue a kezében tartja a sértetlen
üveggömböt.
– Hihetetlen – mondta Prue a díszt bámulva. Piper felé fordult, és ekkor
újra elkezdett kicsúszni a kezéből a gömb.
Piper kapcsolt, és két kézzel elkapta a tárgyat. – Erre majd én vigyázok.
Prue felállt, és megtörölte a kezét hosszú, fekete szoknyájában. – Ezt te
csináltad? Ezt az idő-visszatekerős izét?
Piper mosolygott.
– Azt hiszem. – Gyengéden a tálba tette az üveget. – Lehet, hogy ez az
az erő, amit a warlocktól szereztem?
– Piper! – kiáltott fel Prue. – Vissza tudod forgatni az időt! Pontosan
erre van szükségünk Phoebe megmentéséhez!
 16. fejezet

Prue megint fel-alá járkált, szoknyája hullámzott mögötte.

– Ez mindent megváltoztat! Most vissza tudsz minket vinni az időben,
1676-ba!
Piper remélte, hogy a megfelelő időpontra tud visszatekerni. Végül is az
idő visszafordítása új erő volt a számára, és nem tudta sokat gyakorolni.
– Az én új erőmmel pedig át tudunk ugrani Massachusettsbe. – Prue
összefonta a karját. – Tökéletes.
– De mi van, ha olyat csinálunk, ami nagymértékben katasztrofálisan
változtatja meg a jövőt? – kérdezte Piper.
– Vigyáznunk kell, hogy ezt elkerüljük – ismerte el Prue. – Fura dolog
babrálni az események láncolatával, de a démon már most is ezt csinálja, és
meg kell állítanunk. Ez az egyetlen módja annak, hogy legyőzzük, és
megmentsük Phoebe-t.
Ahogy egy új gyertyát tett a gyertyatartóba, Piper felfigyelt a nővére
öltözékére: egy hosszú, fekete bársonyruhára, szintén bársonyköpennyel.
– Úgy nézel ki, mint a gonosz nyugati boszorkány az Ózból. Népszerű
leszel Salemban.
Prue szkeptikusan nézett rá.
– És te mióta vagy gót? Az a szemhéjfesték sötétebb már nem is lehetne.
Piper nevetett.
– Ne légy szégyenlős. Mondd meg, hogy igazából mit gondolsz. – Jó
volt megint viccelődni a testvérével. Az elmúlt napokban annyira
megmérgezte kapcsolatukat a gonosz. Most végre minden a régi
kerékvágásban halad.
A két testvér megfogta egymás kezét.
– Kérlek, kérlek, hadd működjön – mormolta Piper.
– Koncentrálj Phoebe-re – mondta neki Prue. – Salem városára
Massachusettsben. Megyünk vissza 1676-ba!
Husssss!
Ahogy Piper az 1676-os évre koncentrált, látta, ahogy Prue teste lapossá
válik, és összehajtódik. Aztán hirtelen az egész világ körülöttük gyönyörű,
tűhegynyi fények kavalkádjává robbant szét.

Prudence kunyhója hátborzongatóan csöndes volt, ahogy Phoebe várta,

hogy hazatérjen. Minden megvolt a varázslathoz. A hozzávalók félkörben
helyezkedtek el a kandalló körül. A varázslathoz a szertartást végző
boszorkánynak tűzbe kellett dobnia a hozzávalókat. Phoebe úgy gondolta,
ehhez a kandalló lesz a legbiztonságosabb.
Már csak a vadmurok és Prudence hiányzott. Hol volt már? Minden
másodperc számított.
– Megvan! – szólt Prudence, ahogy nyikorogva kinyílt az ajtó.
– Végre – sóhajtott Phoebe. – Már kezdtem azt hinni, hogy Tahitiba
teleportáltál, hogy szerezz egyet.
– Mi az a Tahiti? – kérdezte Prudence.
Phoebe összeráncolta a szemöldökét.
– Majd később elmagyarázom. Segíts meggyújtani ezeket a gyertyákat,
és kezdődjön a mulatság.
Meggyújtottak egy-egy gyertyát, és letérdeltek a kandalló mellé,
egymással szemben. Phoebe a földön fekvő Árnyak Könyve felé fordult, és
hangosan olvasni kezdett.

Fény és napfény barátai,

téli hold és nyári zápor…

Durr! Az ajtó kicsapódott.

Phoebe pislogott, és felnézett. Hugh Montgomery állt az ajtóban,
mereven bámulta őket.
– Hugh! – Prudence szoknyáját megfogva odarohant hozzá. – Szent ég,
rosszul vagy? Igen sápadt az ábrázatod.
Hugh gombszerű szemében gyanú látszott.
– Egészséges vagyok – válaszolta Phoebe-re bámulva. – Ha sápadt
vagyok, az azért van, mert az imént láttam egy boszorkányt.
Most már nincs értelme tagadni, döntötte el Phoebe, és felállt.
– Szólítottál?
– Ó, Hugh, úgy hiszem, félreérted a helyzetet – kezdte Prudence. – Csak
épp… a tüzet felügyeltük, amikor…
– Nem hiszek a szememnek! – fakadt ki Hugh.
– Kérlek, légy nyugodt – próbálta elhallgattatni Prudence.
 – Nem leszek! Nézd, mi történt veled, hirtelen saját elmével és akarattal!
– A jóságnak még csak a látszata is eltűnt a férfi arcáról. Ahogy egyre
haragosabban nézett Prudence-re, a benne rejtőző szörny kezdte kimutatni a
foga fehérét. – Visszaálltál a másik oldalra!
Prudence egy pillanatra mozdulatlan volt a döbbenettől.
– Nézd – mondta Phoebe Hugh-nak –, miért nem mented a bőröd, és
húzol el innen? Nem lesz szép látvány, amire készülünk.
Hugh mérgében Phoebe felé pördült, és a tűzhelyre mutatott. Egy
tűzgolyó emelkedett ki a lángok közül, és Phoebe lábainál csapódott be.
– Hé! – Phoebe hátraugrott, ahogy a szikrák és a füst betöltötte a lába
körül a levegőt. Nem talált, de közel volt.
Phoebe tudta, hogy Hugh egy szemét hímsoviniszta warlock, de azt nem
nézte ki belőle, hogy tűzgolyókat is tud dobálni.
– Hugh, azonnal hagyd abba! – parancsolta Prudence.
A dühtől forrongó Hugh újabb tűzgolyót hívott elő a tűzhelyből, és
Prudence-t célozta meg vele. A nő azonnal felkapta a kezét, hogy
megállítsa, de a tűzgolyóból tűzkötél lett, és lángoló spirálként tekeredett
Prudence köré.
– Az erőd gyenge – mondta Hugh gúnyolódva. – Túl keveset
gyakoroltad, és túl sok gyökérteát ittál. – Egy ujjkörzéssel szorosabbra
vonta a spirált Prudence körül.
– Hugh… hagyd abba! – sírta Prudence, ahogy lángnyelvek kezdték
nyaldosni a vállát.
– Vedd lejjebb a fűtést, te barom! – ordított a férfira Phoebe.

Fénypontok táncoltak Piper szeme előtt, aztán négyzetté, majd

téglalappá alakultak, és addig csomagolódott ki az egyre nagyobb téglalap,
amíg fel nem öltötte Prue papíralakját. Piper magán is ezt a folyamatot
érezte végbemenni, miközben figyelte, ahogy nővére háromdimenzióssá
változott, és mozogni kezdett.
Prue csípőre tette a kezét, és körbepillantott.
– Szóval ez itt Salem.
– Reméljük. – Piper felnézett a kunyhó zsúpfedeles tetejére, ami előtt
landoltak.
– Phoebe! – hallatszott a házból.
Pipert vegyes érzelmek öntötték el. Egyrészt örült, hogy jó helyen
vannak, de félt is, hogy Phoebe bajban van.
 Piper és Prue berontott a kunyhóba. Pipernek leesett az álla a bizarr
látványtól, ami odabent fogadta.
Egy gyönyörű szőke nő lángkötelek fogságában küzdött az életéért. Egy
magas, sötét hajú, jóképű warlock irányította a tűzspirált, szorosabbra és
lazábbra vonva azt. Phoebe a nőhöz közel állt, és egy piszkavassal próbálta
meg kibontani, nem sok sikerrel. A nő haldoklóit – lassan, gyötrődve
halálra égett.
Állj! – gondolta Piper, és saját varázserejét használta.
Az idő megállt, és Phoebe a testvéreihez sietett, szinte a karjukba
zuhant.
– Olyan hihetetlenül boldog vagyok, hogy látlak titeket – motyogta
Piper vállába.
– Te is hiányoztál nekünk. – Piper szorosan ölelte testvéreit, mintha nem
akarná őket elengedni.
– Ígérd meg, hogy nem tűnsz el soha többé – lépett hátra Prue. – És még
mielőtt Piper fagyasztása véget ér, hozzuk egy kicsit helyre a dolgot.
Gondolom, ő lenne az ősünk, akiről írtál, ugye? – biccentett a szőke nő felé.
Phoebe bólintott.
– Ő itt Prudence Wentworth, a köbüki nagymamánk. A fickó a warlock,
aki a démonnak dolgozik. Már rég végezni akartam vele, de Prudence
szerint még van esély rá, hogy jó legyen.
– Megvagy. – Prue az ereje segítségével kiszabadította Prudence-t a
lángok fogságából. A tüzes kötél szilánkokra tört, és már csak pár
ártalmatlan széndarab maradt belőle a földön. Prudence egész testében
megnyugodott. – Legyetek áldottak, nővéreim. Köszönöm.
– Nincs mit – felelte Prue. Megpördített egy széket, és belelökte Hugh-t.
Piper figyelte, ahogy Prue az erejét használva felemel egy
fonálgombolyagot az asztalról, és körbetekeri vele a férfi karjait, mellkasát
és lábát vagy ezerszer.
Phoebe megfogta azt a „Gyógyír égésre” feliratú csuprot, amiben
Prudence nyúlós, barna ragacsot tartott. Bekente a krémmel Prudence vörös,
hólyagos bőrét. Azonnal, szinte a csodával határos módon a sebek
begyógyultak.
Piper közelebb hajolt, hogy jobban megnézhesse.
– Le vagyok nyűgözve – vallotta be. – Te kotyvasztottad ezt az izét?
Prudence elvörösödött. – Igen, én.
 Piper megpaskolta az Árnyak Könyve borítóját. – Remélem, ránk
hagyod a receptet.
– Ha lehetőségem lesz rá, megteszem – ígérte Prudence.
Piper különös légmozgásra figyelt fel: a fagyasztás hatása elmúlt. Hugh
rúgkapált, mozgolódott a kötelek szorításában, és átkozódott.
– Boszorkák! Mindannyian boszorkányok vagytok!
– Ők itt a testvéreim – mondta Phoebe büszkén, és megveregette nővérei
hátát.
Prudence barátságosan bólintott.
– Köszönöm, hogy… hogy a segítségünkre siettetek. Phoebe levette
rólam az átkot, de a démon, Falcroft káoszt szít az időben. Meg kell
találnunk, hogy megállíthassuk.
– Szerencsére mindenünk megvan a varázsigéhez, amire szükség van –
jelentette Phoebe. – Úgyhogy gyerünk, és…
– Grrrr! – Állati morgás hallatszott a szoba sarkából. Hugh teste hevesen
rázkódott, füst gomolygott körülötte.
A kötél! – döbbent rá Piper. Elég a kötél!
Hugh kiszabadult, és felugrott a székről. Piper már majdnem
lefagyasztotta, amikor Hugh hirtelen elteleportált.
Piper felsóhajtott. – Bocs, lányok. Túl gyors volt.
– Semmi baj – paskolta meg a vállát Phoebe, és az ajtóhoz indult. –
Tudom, hol keressük.
– Veletek megyek – mondta Prudence, és már hozta is a kabátját.
– Ööö… csajok… várjatok… – szólt közbe Prue. Piper megfordult, és
látta, hogy nővére az ablakon bámul ki, hunyorít a messzeségbe. – Nem
hiszem, hogy szívesen összefutnátok azzal a csőcselékkel.
A többiek Prue-hoz siettek, és kinéztek az ablakon. A füves domb alján
látni lehetett, ahogy egy csapat falusi közeledik. Habár már reggeledett,
fáklyák voltak náluk. A látványtól Phoebe kényelmetlenül érezte magát.
– Afalusiak – mondta Prudence. – Tudtam, hogy visszajönnek. Csak azt
nem, hogy ilyen korán.
Az egész csapat megállt, amikor Hugh eléjük ment, és a vezetőjükkel
kezdett beszélni.
– Valahogy nem hiszem, hogy dicshimnuszokat zengene rólunk –
jegyezte meg Phoebe.
A falusiak Prudence háza felé kezdtek rohanni. Ahogy egyre közeledtek,
Piper szinte látta az arcukon a dühöt. Az egyikük skandálni kezdett valamit,
a többiek csatlakoztak, és a szöveg egyre hangosabb és erőteljesebb lett.
– Mit mondanak? – kérdezte Prue.
Phoebe összeráncolta a homlokát. – Rímel a tanyával, és nem éppen
kedves szó.
– Banya… banya…. banya…
Szinte az egész talaj remegett, ahogy a csőcselék elérte a házat. –
Rendben – mondta Piper. – Most már tényleg ijesztő.
Odakinn a vezető kiabálta üzenetüket. – A Phoebe nevű boszorkányért
jöttünk!
– Phoebe? – pislogott meglepetésében Piper. – Hogyhogy ismernek?
Phoebe idegesen az ajkába harapott. – Mit is mondhatnék? Mély
benyomással vagyok az emberekre.
Öklök kezdték verni a faajtót. A tömeg újra skandálni kezdett. – Add ki
a banyát! Add ki a banyát! Add ki a banyát!
– Vigyázzatok! – sikította Prue, ahogy valaki kővel célozta meg az
ablakot. Piper lebukott, Prudence, Phoebe és Prue pedig pillanatokkal
azelőtt ugrott szét, hogy a kő millió darabra törte volna az ablaküveget.
A már üveg nélküli ablakon újabb kő repült be.
– Szerencsére az ablakok elég szűkek ahhoz, hogy bemásszanak rajtuk –
jegyezte meg Phoebe.
– Gyerünk, a hátsó szobába! – mondta Prudence. – Ott nincs ablak.
– Nem hiszem, hogy az ablak lenne az egyetlen problémánk – mondta
idegesen Piper. A kunyhó vastag faajtaja remegett, ahogy egyre erősebben
döngették. A tömeg őrjöngése percről percre erőteljesebb lett, a skandálás
fülsiketítővé vált.
– Phoebe-t, a boszorkányt fel kell akasztani!
 17. fejezet

– Talán jobb lenne, ha beszélnék velük – szólt Prudence.

– Ki ne nyisd azt az ajtót! – tiltakozott Piper. – Egy idő után csak
elmennek.
– Dehogy mennek – mondta Phoebe. Az ajtóhoz lépett, és a reteszre
tette a kezét, hogy kinyissa. – Már egyszer voltak itt. Ezúttal nem távoznak
üres kézzel.
Piper megérintette a nehéz faajtót, hogy zárva tartsa. – Nem adjuk
könnyen magunkat.
– Hahó! – emelte fel Phoebe a kezeit. – Muszáj téged emlékeztetnem
arra, hogy egy zsúpfedeles ház közepén állunk, odakinn pedig emberek
tucatjai állnak fáklyákkal a kezükben? Szinte adja magát, hogy elégjünk. –
Kinyitotta a reteszt. – Én kimegyek. És ha elmérgesedik a helyzet, majd
megfagyasztod az időt – mondta Pipernek. – Onnan meg átvesszük az
irányítást.
– Ez ellentmond a józan gondolkodásomnak – jelentette ki Piper, ahogy
Phoebe kinyitotta az ajtót. Követte húgát. A ház előtt körülbelül húsz ember
gyülekezett, de a szemükben tükröződő gyűlölet olyan erős volt, hogy Piper
bőrét szinte égette.
– Ott van! – kiáltotta az egyik férfi. – Kössétek meg a kezét, mielőtt
újabb bűbájt bocsát ránk.
Két férfi kilépett a tömegből, és Phoebe felé indult. Piper és Prue
azonnal húguk elé léptek, és Prudence is csatlakozott hozzájuk.
– Salem jó polgárai, hallgassatok meg. Hiba lenne ártani ennek a fiatal
lánynak.
A két férfi megállt, és a tömeg elcsendesedett. Piper azon tűnődött, hogy
vajon elgondolkodtak-e Prudence szavain, amikor Hugh szólalt meg.
– Prudence Wentworthnek igaza van – mondta.
Nem Phoebe a boszorkány köztünk. A gonosz valódi forrása maga
Prudence!
Duruzsolás hallatszott a tömegből. Hamar hangos követelődzéssé
változott.
 – Halált a boszorkákra!
– Bizonyítékom van rá, hogy Wentworth özvegye boszorkány – folytatta
Hugh. – Ő átkozta el Phoebe-t, amikor megérkezett a városba. Olyan
varázslatot bocsátott rá, amitől leolvadtak a ruhái, mint ahogy a láng
megolvasztja a viaszt.
– Dehogy is! – mondta Phoebe. – Prudence-nek semmi köze nem volt a
ruháimhoz. Az egész miattad és a démon haverod miatt volt, Hugh. És ha
már mágiáról beszélünk, ki is a warlock?
Hugh hirtelen teljesen együtt érzőnek tűnt. – Szegény gyermek őrült,
mint egy holdkóros. Nem hihettek egy szavának sem.
– Mindannyian elhamarkodottan ítéltek – szólt közbe Prue. – Tett ez az
asszony valaha is bármit, hogy ártson nektek?
– Egy csecsemőnek már ártott – mondta Hugh.
– Gibbs asszony gyereke Prudence miatt nem született meg. A gyermek
már úton volt, de Prudence varázsigét használt, hogy elhalássza a szülést. A
saját szememmel láttam!
– A gyerek még nem volt készen arra, hogy megszülessen – tiltakozott
Prudence. – Valószínűleg nem élte volna túl a szülést, de így még van rá
esélye.
– Wentworth özvegye az igazi boszorkány. Nem ez a gyengeelméjű lány
– mutatott Phoebe-re.
– Prudence Wentworth-öt kell felakasztanunk! – helyeselt egy termetes
férfi.
– Akasszuk! Akasszuk! Akasszuk a boszorkányt!
Mielőtt bármelyik Bűbájosnak lett volna esélye közbelépni, két férfi
ragadta meg Prudence-t, és kötéllel kötötték hátra a kezeit.
– Ne, ne akasszuk – lépett újra akcióba Hugh.
– Megtisztításra van szükség. Ki kell űznünk belőle a gonoszt,
méghozzá azzal, hogy vízbe fojtjuk.
– Fojtsuk vízbe! – visszhangozta a tömeg.
Prudence elsápadt, mint aki mindjárt elájul.
Pipernek ennyi elég volt. Megfordult, hogy lefagyassza az összes
undorító falusit.
– Piper, ne! – szólt neki Prudence. – Ne avatkozz közbe. Volt egy
látomásom… a sorsomról, azt hiszem. Víz alatt voltam, megkötözve, nem
tudtam mozogni, lélegezni. Azt hiszem, így kell lennie, és ha hagylak
titeket beleavatkozni a történelem eseményeibe, az egész jövő
megváltozhat. Talán ti sem léteztek már többé.
Prue összeráncolta a homlokát.
– Igaza lehet. – Prudence-hez fordult. – De honnan tudjuk, hogy a
látomásod az elkerülhetetlen sorsodat mutatta?
– Nagyon erős volt – vallotta be Prudence. – Így kell lennie.
A Prudence kezét megkötöző őr egy pillanatra Prudence szemébe nézett.
– Csendet, boszorka! – parancsolta.
Könny csillogott Phoebe szemében. Kezével kinyúlt, hogy megfogja
Prudence kezét.
– Nem engedhetünk el!
– De muszáj! – erősködött Prudence. – Nem kockáztathatjátok meg,
hogy megváltozzon a jövőtök. – A két férfi már húzta is el a nőt.
Egy méltóságteljes fejbiccentéssel Prudence elbúcsúzott a Bűbájosoktól,
majd előrefordult, és elmenetelt a falusiakkal, hogy felkészüljön a
boszorkányperre.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Piper. – Csak álljunk itt, és nézzük,
hogy egy csapat őrült meggyilkolja az ősünket?
– Nem! Meg kell mentenünk – ragaszkodott hozzá Phoebe.
– Tudom, hogy szeretnéd – mondta Prue. – De amíg az az idődémon
szabadon mászkál, nem tudunk tenni Prudence-ért semmit. Minden
próbálkozásunkat meg tudja akadályozni. Először vele kell végeznünk.
Piper összeráncolta a szemöldökét.
– Bármennyire utálom is bevallani, de igazad van. Előbb a démon, aztán
a mentőakció.
– És Hugh-ról se feledkezzetek el – emlékeztette nővéreit Phoebe. –
Neki is meg kell kapnia, amit érdemel.
– Igen. De Falcroft a legelső dolgunk. Van ötleted, merre lehet? –
kérdezte Piper Phoebe-t, aki furcsa tárgyakat pakolt a kabátja zsebébe.
Phoebe bólintott.
– Remélem, hoztatok túracipőt, mert kirándulni megyünk.
Piper és Prue baktatott a húga mögött a széles mezőkön keresztül,
óvatosan átlépkedve az utat behálózó gyökereken, és végig az ösvényen.
Hamarosan elértek az erdőbe.
– Pszt! – csitította Phoebe nővéreit már vagy százezredszer. – Úgy
trappoltok, mint egy kisebb elefántcsorda.
– Ha tudnád, hova megyünk, oda is teleportálhatnánk – mondta Prue.
 – Teleportálni? – Phoebe felemelte a szemöldökét.
Az meg mi? Valami új erő? Le vagyok nyűgözve… és egy kicsit
irigyellek is.
– Ne tedd – mondta Prue. – Ez csak az egyik mocskos dolog azok közül,
amik a jövőben történnek, ha nem végzünk ezzel a démonnal.
– Csendet – figyelmeztette őket Piper. – Látok valamit a fák mögött. –
Bár arcokat nem látott, egy férfi ott volt, és egy kisebb máglya előtt ült. Egy
másik alak, aki a férfi mellett állt sötét csuklyában, vadul gesztikulált
csontos kezével.
Phoebe közelebb lépett a fényhez, és egy fa mögé hajolt.
– Ők azok. Hugh és a démon. A fekete ruhás, csontos lesz Falcroft, majd
meglátjátok, miért takarja így a testét. Nem sokat költ bőrápolásra.
Prue egy csoport bokorra mutatott, nem messze a tűztől.
– Ha közelebb tudunk hozzájuk férkőzni, hallani fogjuk, amit beszélnek.
Guggolva lopóztak a bokrok mögé.
– Hogy lehettél ilyen ostoba?! – A démon kis híján leköpte Hugh-t. –
Phoebe-nek már halottnak kellett volna lennie azelőtt, hogy Prudence-t
elviszik a falusiak a boszorkányperre! Hogyan hibázhattál ekkorát?
– Gondoltam, nem számít – mondta Hugh, és behajított egy botot a
tűzbe. – Mi a különbség? Én is meg tudom ölni Phoebe-t.
– Szembeszegültél a parancsaimmal! – morgott a démon. Ahogy Hugh
felé fordult, Piper először szembesült a lény ábrázatával: a homlokából
gumók álltak ki, szemei dülledtek voltak, szivárgó, forradásos hegek
borították kocsonyás, zöld bőrét.
Piper megremegett. Phoebe-nek igaza volt. Ez a szörny tényleg
undorító.
Falcroft előreugrott, és felemelte Hugh-t.
– Csődöt mondtál warlockként! És nem tolerálom az ilyen szintű
mulasztást. – A szörny arcbőre megfeszült, láthatóvá téve redves, romlott
fogait.
Hugh most már félt. Megpróbált hátrálni, de Falcroft ujjai a karjába
mélyedtek. Hugh felszisszent, ahogy vére átszivárgón a kabátujján.
– Hé… ez fáj! – zihált Hugh. Fészkelődött és hadonászott, de nem tudott
szabadulni a démon fogságából.
Falcroft vigyorgott, fogai kis híján súrolták Hugh arcát.
– Ó, pedig ez még csak a kezdet.
– Közbe kellene avatkoznunk? – súgta Piper testvéreinek.
 – Nem! – érkezett azonnal a válasz.
– Ha nem tudsz is nekem engedelmeskedni, még hasznos lehetsz –
mondta a démon Hugh-nak. – Te fogsz ma megetetni.
A zöld démon megfogta Hugh vállát, és közelebb húzta magához.
Pengeéles fogait Hugh felkarjába mélyesztette.
Hugh fájdalmasan felsikoltott, amitől Piper szíve majd’ kiugrott a
helyéről. Tudta, hogy Hugh egy gonosz warlock, aki egy személyben
felelőssé tehető Prudence meggyilkolásáért, de ezt talán mégsem érdemli…
Hugh vére végigfolyt a démon arcán, ahogy tovább falatozott. Hugh
szenvedett, zokogott, szemmel láthatóan legyengült. Térdre rogyott, amikor
a démon fogai áthasították a csontjait.
– Lányok – suttogta Phoebe, sejtve, hogy mi következik. – Azt hiszem,
én ezt nem akarom látni. – Arcát sietve a kezébe temette.
Piper elképedve bámulta, ahogy a démon egyre nagyobbra tátja a száját,
a fájdalomtól és félelemtől ordító Hugh-t pedig egyre közelebb emeli hozzá,
végül pedig leharapja a fejét.
 18. fejezet

Prue is behunyta a szemét, de nem tudta kizárni agyából a Hugh-t felfaló

démon képét.
– Pfúj! – sóhajtott fel Piper, és Prue-hoz bújt.
Prue megsimogatta húga hátát, ahogy a szörnyű hangok – harapás és
csámcsogás – egyre csak folytatódtak.
Prue nem akart közelebb merészkedni a véres jelenethez, de tudta, hogy
Falcroftot teljesen lefoglalta Hugh elfogyasztása. Ha a Bűbájosok támadni
akartak, ez volt a megfelelő pillanat.
– Phoebe – suttogta Prue. – Minden hozzávalód megvan a varázslathoz?
Phoebe bólintott.
– Mindent egy zacskóba tettem. – A zsebéhez nyúlt, és megpróbált
kihúzni belőle valamit. Végül egy fodros bőrzsák bukkant elő. – Itt is van.
– Rendben – mondta Prue. – Akkor gyerünk.
Piper lehajtotta a fejét, szemével a földet bámulta. – Ez undorító. –
Hangja gyengének tűnt. – Nagyon hányingerem van.
– Tudom – ismerte el Prue. – De koncentrálj a varázsigére. Emlékszel
még rá? – Piper bólintott. Phoebe legalább tízszer mondta el nekik idefelé.
– Készen vagytok? – Mikor húgai bólintottak, Prue karon ragadta őket.
– Menjünk.
A Bűbájosok megkerülték a tisztást, és előretörtek a bokrok között. Prue
megpróbált uralkodni a remegésén. Erősnek kell maradnia. A testvérei
számítanak rá.
– Emlékezzetek a Hármak Erejére – mondta, ahogy előrelépkedtek.
Hangját meghallotta a démon is. Megemelte vérfoltos arcát, kigúvadt
szemét rájuk meresztette, de a testvérek csak közeledtek felé.
– Mi ez? – kérdezte. – Még három fogás vacsorára?
– Nevess csak – mondta Phoebe. – Ez lesz az utolsó vacsorád.
Végül mikor már elég közel voltak a tűzhöz, Phoebe a levegőbe emelte
a bőrzsákot, aztán a tűzbe dobta.
– A varázsige – sürgette őket Prue. – Gyorsan.
Prue, Piper és Phoebe együtt kántálta:
 Fény és napfény barátai,
téli hold és nyári zápor,
űzzétek e démont messze,
fosszátok meg varázsától.

A tűz hirtelen zöld, lila és világoskék árnyalatokban játszott. A démon

ragyás, zöld bőre felfúvódott, úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban
belülről.
Szivárványszínekben játszó szikrák lőttek ki a tűzből, a démon pedig
ordított fájdalmában.
Piper megszorította testvérei karját, ahogy a lángok a magasba törtek, és
a fejük felett cikáztak.
– Nem kellene hátrébb mennünk? – kérdezte Piper.
– Nem! – kiáltotta Prue. – Álljuk a sarat. A hármak ereje felszabadít!
– A Hármak Ereje felszabadít! A Hármak Ereje felszabadít! –
skandálták mindhárman.
A vörös, kék és zöld lángok egy óriási kéz alakját vették fel. A testvérek
döbbenten és rémülten figyelték, ahogy a kéz a tűztől messzire kinyúlt, és
megragadta Falcroftot. Prue pislogott. Habár a lángok a feje felett
nyaldosták a levegőt, egyáltalán nem érzett hőséget.
Az óriás kéz megemelte a démont, beborította, majd elpusztította. A
démon nyomorult, szánalmas ordítozása visszhangzott, ahogy a varázslat
időn és téren kívül rántotta, majd egy végtelen mélységbe zárta az idők
végezetéig.
Ezzel vége is volt. A tűzrakás már csak néhány, csöndesen pislákoló
farönkből állt. Madarak csiripeltek a tisztás körül, egy mókus mászott fel a
közeli fára. Prue megkönnyebbült. Az élet megy tovább, és minden rendben
lesz.
Legalábbis a Halliwell család boszorkányai a jó cél érdekében
használják majd erejüket, és a világ is boldogabb hely lesz ezáltal.
– Király – mondta Phoebe. Az, hogy a démont melegebb éghajlatra
küldték, határozottan jókedvre derítette.
– Úgy örülök, hogy működött a varázslat – szólt Piper. – Most már
hazamehetünk?
– Dehogy! Mi lesz Prudence-szel? – emlékeztette őket Phoebe.
– Ez jó kérdés – mondta Prue. – Talán megvan a képességünk arra, hogy
megmentsük, de gondoljatok csak bele. Ha megmentjük, nem tesszük
tönkre a jövőnket? Minden ősünkre hatással lehet.
Piper komoly arcot vágott, és az alsó ajkába harapott.
– Phoebe, talán ami Prudence-szel történik, annak így kell lennie.
– Nem. Az nem lehet. Ezt nem fogadom el. Egyébként is, honnan
tudjátok, hogy nem kell megmentenünk? – vitatkozott Phoebe. – Talán
okkal küldtek minket ide… és ez az az ok! – Szünetet tartott. – Tudom,
hogy helyes lenne megmenteni Prudence-t. Érzem! – fakadt ki.
– És szerinted az elég? – kérdezte Piper.
– Nekem igen – felelte Phoebe. – És nem érdekel, hogy mit szóltok
hozzá. Én megyek, és megmentem!
Kezét mélyen belesüllyesztette a zsebébe, és akkor megérzett valami
keményet. Megfogta, és kihalászta. Melinda Warren félholdas aranymedálja
volt az. Phoebe megmarkolta a tárgyat, és közben azon spekulált, hogy
hogyan kerülhetett a zsebébe.
Huss!
Egy látomás képei kúsztak az agyába. Vizes, elmosódott, félhomályos
képet látott. Minden hullámzott és mozgott. Víz alatt volt. Nem, nem,
Prudence volt a víz alatt, mozgolódott és fulladozott. Jaj, ne! Ez Prudence
látomása volt!
Ám ekkor a szék, amire Prudence-t kötözték, megemelkedett, és
Prudence kiemelkedett a vízből. Levegőért kapkodott, köhögött, aztán
rámosolygott három ismerős lányra.
– A Hármak Ereje – mondta hangosan Phoebe.
– Phoebe? – Piper megszorította húga kezét. – Szívem, jól vagy?
Amikor Phoebe részletesen elmesélte testvéreinek a látomását, a lányok
először zavartnak tűntek.
– A Hármak Erejével sikerülhet, Prudence-nek nem kell meghalnia –
erősködött Phoebe. – Cassandra így is, úgy is felnő, gyerekei lesznek, és a
lányaira hagyja az Árnyak Könyvét. De a segítségünkkel a kislány nem
marad anya nélkül, és megmenthetjük azt, aki nagyon jó barátunkká vált.
Kérlek, bízzatok bennem most az egyszer, jó?
Prue a homlokát ráncolta.
– Azt hiszem, Phoebe-nek igaza van – mondta végül. – Arra esküdtünk
fel, hogy segítjük az ártatlanokat. Nem mehetünk el úgy, hogy nem
próbáljuk megmenteni Prudence-t.
– Jó, rendben van – mondta Piper feltartott kézzel.
– Szóval, hova mennétek, ha meg akarnátok fojtani egy boszorkányt?
 Nem volt nehéz megtalálni Prudence-t. A legtöbb falusi a tónál
gyülekezett, ami Prudence háza és a falu között terült el félúton.
A tó sarkánál egy férfi kalapált össze néhány vastag farönköt, amiből
végül egy széket tákolt össze.
– Sosem volt áztatószékünk Salemban – mondta a mellette álló
embernek. – De ez jó lesz a boszorkány megfojtásához.
Prudence-t ráültették a székre, vastag kötelekkel kötözték hozzá.
Bódultnak tűnt, mint aki elfogadja a sorsát. Talán sokkot kapott, gondolta
Phoebe, ahogy meghúzta a lova gyeplőjét, hogy megálljon.
– Maradjunk hátul – szólt Prue a testvéreinek.
– Hagyjuk a dolgokat sodródni.
Phoebe bólintott. Legyen meg a falusiaknak a boszorkányáztatás öröme,
mert aztán, amikor újra a felszínre jön a kis építményük, jó nagy
meglepetésben lesz részük.
A férfi még egy utolsó szöget vert a tákolmányba.
– Kész – mondta. – Végeztessék be a boszorkány sorsa!
A tömeg ujjongott, ahogy Prudence-t a székkel a vízre lökték.
A viaszos arcú férfi megköszörülte a torkát.
– Megtisztítsuk Salemet a gonosztó’! – szónokolt. – Mossák ki a vizek a
gonoszt a boszorkábú’! Menjé’ jó mélyre boszorka, oszt’ fulladjál meg!
Mindenki újra hangos éljenzésbe fogott, Prudence-t pedig egyre lejjebb
eresztették. Phoebe szíve a torkában dobogott, ahogy látta Prudence fejét
eltűnni a palakék vízben.
És ekkor, épp a terv szerint, Piper megfagyasztotta az időt.
A Halliwell nővérek a tavacska partjára siettek. Prue a víz fölé hajolt.
Ereje segítségével kiemelte a vízből, majd a tópartra helyezte a széket. Egy
pillanattal később kilazította a köteleket, s ezzel a fulladozó, vizet köpködő
Prudence szabaddá vált.
– Ó, legyetek áldottak! – kapkodott levegőért. – Hát ti vagytok azok!
– Bizony! – vigyorgott Piper. – Mégis megfagyasztottam az időt. Csak
kicsit később.
Prue segített Prudence-nek felállni, majd magyarázni kezdte, hogyan
intézték el a démont.
– Aztán Phoebe kapott egy látomást…
– …arról, hogy jössz fel a víz alól – folytatta Phoebe. –Tudtam, hogy
megmenthetünk anélkül, hogy beavatkoznánk az események láncolatába.
Viszont most el kell tűnnünk innen, mielőtt Piper fagyasztása véget ér. Fogd
Cassandrát, lovagoljatok ki Salemből, és soha ne gyertek vissza.
– Így lesz – mondta Prudence. A szekér ülésére mászott, és könnyeit
visszafojtva harapdálta a szája szélét. – Hogy tudnám ezt valaha
megköszönni mindannyiótoknak?
– Nekünk kellene köszönetét mondanunk – mondta Phoebe. – Végül is
szinte a nagymamánk vagy.
– Most menj – parancsolta Prue mielőtt valaki meglát!
Egy könnyes integetés után Prudence elhajtott a szekérrel. A Bűbájosok
követték tekintetükkel, amíg fel nem ért egy dombra, és el nem tűnt
mögötte.
– Hopp – jutott eszébe Prue-nak. – Még egy dolgot el kell intéznünk. –
Erejét az áztatószékre összpontosította. A szerkezet a levegőbe emelkedett,
és visszasüllyedt a vízbe, épp mielőtt Piper fagyasztása véget ért.
Phoebe egy pillanatig még ott maradt, hogy megnézhesse, ahogy a
vérszomjas falusiak kiemelik az üres széket a vízből.
– Hinnye! E’tűnt a banya! – döbbent meg Viaszfej.
– Elillant! – jegyezte meg valaki más.
Két férfi gázolt a vízbe, fürkészték a tó homályos mélységeit, de
Prudence nyomát sehol sem lelték.
– Varázslattal szökött meg! – jelentette be Viaszfej. – Itt a bizonyíték,
hát akkó’ tényleg boszorka volt!
Na, most az egyszer igazad van, gondolta Phoebe elégedetten.
 19. fejezet

– Nem szeretem sürgetni a dolgokat, de vissza kell jutnunk a jövőbe –

mondta Piper. – Warlockoktól loptuk a teleporterőnket. Most, hogy
végeztünk Falcrofttal, az a gonosz már nem létezik a jövőnkben, mert
visszacsináltuk. Értitek.
Phoebe ráhunyorított. – Mi van?
– Majd elmagyarázzuk – mondta Prue. – A lényeg, hogy vissza kell
jutnunk az ezredfordulós San Franciscóba, amíg még lehet.
A három lány elbújt egy tölgyfa mögött, és körbe állt. Phoebe ámulattal
nézte, hogy nővérei egyre kisebb méretűre hajtódnak össze, aztán
mindhárman apró fényrészecskévé robbannak.
A részecskék egy kis ideig táncoltak, négyzet alakúvá váltak, aztán
kijjebb és kijjebb hajtódtak, amíg ki nem rajzolódott Prue és Piper alakja.
Phoebe csak bámulta, hogy mi történik, amikor egyszerre az egész kép
háromdimenziós lett. Hirtelen Prue és Piper egy mellékutcában állt North
Beach körzetben, San Franciscóban, csak pár saroknyira attól a bolttól, ahol
néhány világkorszakkal ezelőtt vásárolgattak.
– Nem hiszem el, hogy warlockok erejét lopkodtátok, rossz kislányok –
mondta Phoebe, és vállba bokszolta Pipert.
– Nem vagyunk büszkék rá – mondta Prue. – De egy kicsit
összezavarodtam, hogy most tényleg megtettük-e vagy sem. Úgy értem,
most, hogy a démonnak vége, az Árnyak Könyve sem lesz tele azzal a sok
gonosz varázslattal, és mi nem tudjuk azt csinálni, amit tettünk.
Phoebe feltartotta a kezét.
– Ahogy mondod. – Ragyogó, vidám, napos reggel volt, és egyáltalán
nem akarta mindenféle eszmefuttatással elrontani a hangulatot.
– Tudod – bökte oldalba a nővérét Piper –, végül nem vetted meg azt a
pár csizmát.
Prue elvigyorodott.
– És pontosan erre gondoltam én is, amikor ideteleportáltam magunkat.
Nem beszélve arról, hogy Phoebe-re ráférne egy kis gardróbfrissítés. Ebben
a ruhában úgy néz ki, mint egy zarándok.
 – Én? – nézett Phoebe Piperről Prue-ra. – Azt hiszem, elsiklunk a tény
felett, hogy egyikőtök két fekete monoklival rendelkezik, a másikótok pedig
úgy néz ki, mint egy vámpírhercegnő.
– Akkor mindhárman bevásárlunk – mondta Piper, és belekarolt
testvéreibe.
– Köszi, csajok – szólt Phoebe. – Mindenért. Ha ti nem vagytok, én már
rég meghaltam volna Salemban, Prudence-szel együtt. Úgy örülök, hogy
sikerült megmentenünk.
– És azt se felejtsük el, hogy végeztünk azzal a rusnya démonnal is –
tette hozzá Piper.
Prue megnyalta az ujja hegyét, és egy láthatatlan egyest írt a levegőbe. –
Egy démon kipipálva. Már csak néhány millió van hátra.
– Számíthattok rám – mondta Phoebe előrelépkedve. – Egyébként is,
szükségetek van rám a Hármak Erejéhez. – A tudat, hogy szükség volt rá
valami nagyon fontoshoz akkor és ott, megmosolyogtatta Phoebe-t.
Egyike volt a Bűbájosoknak, és csak ez számított.
 A szerzőről

Rosalind Noonan több mint két tucat gyerekregényt írt már. Két
lánytestvére van, és a testvérjelenetek miatt szereti a Bűbájos boszorkákat.
New York város Bayside körzetében lakik, két gyermek édesanyja.
 Idegen szavak és nevek helyes kiejtése

Itt találod a könyvben szereplő idegen szavak megközelítő magyar kiejtését,

illetve a kiejtés nemzetközi fonetikai, vagyis hangtani jelölését. Amely szó
angol, és az általános brit angol és az általános amerikai angol kiejtés
különbözik, illetve ahol a szó saját kiejtéssel a magyar nyelvben is létezik,
ezt külön jeleztük.

Cassandra – kaszandra /ks'saendra/

Charmed – csaamd /'tfamd/ (brit angol), csármd /'tjArmő/ (amerikai angol)
Falcroft – falkroft /fodkroft/
Halliwell – hetivel /'haeliwel/
Hugh Montgomery – hjú montgomeri /hju: mapgaman/ Mary Pierce –
meri pírsz /maen pias/
Massachusetts – messzöcsúszetsz /'massatjuisats/
Melinda Warren – melinda vóren /ma'lmda 'woren/
North Beach – nort bícs /no:9 bi:tj
Pheebs -fíbz /'fi:bz/
Phoebe – fíbi /'fiibi/
Piper – pájpö /'paipo/ (brit angol), pájpör /'paipar/ (amerikai angol)
Prudence Wentworth – prudensz ventvörsz /'prwdans 'wentwaiö/
Prue – prú /'pru:/
Salem – szálem /'seilam/
San Francisco – szán fransziszkó /'saen fraen'sisko/
warlock – variok (magyar megfelelő), vólok /'wo:lnk/ (brit angol), vorlák
/'worlAk/ (amerikai angol)