TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRÖK IX.

ERDÉLYI KONFERENCIÁJA
KÓS KÁROLY ÉPÍTŐIPARI SZAKKÖZÉPISKOLA ÉS SZAKMUNKÁSKÉPZŐ

A tér és az idő vizsgálata Tamási Áron

Ábel a rengetegben című regényében

Irányítótanár: Szerző:
Kovács Noémi-Kriszta Flora Beáta
Ravasz Tímea
X. osztály

CSÍKSZEREDA
2010
Bevezetés
Tamási Áron trilógiájának első része, az Ábel a rengetegben 1932-es megjelenése óta
nagy népszerűségnek örvend az erdélyi magyar olvasóközönség körében. Népszerűsége szorosan
összekapcsolódik a regény cselekményének terével és idejével, hiszen a székelyföldi táj
megjelenítése nagymértékben befolyásolja a szöveg recepcióját. Ugyanakkor nem mellékes az
sem, hogy a cselekmény ideje éppen az első világháborút követő időszakra esik. „Ha Tamási
életműve nem a szülőföldből fakadó, a szülőföldre néző vallomás volna, akkor lényegesen
kevesebbet jelentene nekünk, mai olvasóknak”– írja Dávid Gyula a trilógiához írt előszavában 1.
Vajon milyenképpen jeleníti meg a regény a teret és az időt ahhoz, hogy a székelyföldi
táj, a Hargita képe az olvasóban kialakuljon? Milyen eszközei vannak a szövegnek ahhoz, hogy
ilyen módon tegyen szert népszerűségre? Hogyan alakul ki a múló idő képe a szövegben, hogyan
fogalmazza meg az idő múlását a beszélő? Ilyen kérdések mentén vizsgáljuk a tér és az idő
ábrázolását Tamási regényében, feltérképezve ezáltal a metonimikus viszonyokat. Mindezeknek
a részletes és alapos vizsgálata hozzájárul nemcsak a szöveg jobb megértéséhez, de ahhoz is,
hogy belássuk, milyen hagyományai vannak a székelyföldi élethelyzet ábrázolásának.
Vizsgálatunk során ahhoz, hogy eligazodjunk a cselekmény idejében és terében, meg
kellett határoznunk azokat a szavakat a szövegben, amelyek a térre vagy az időre utalnak. Ennek
érdekében figyelnünk kellett például az idő- és helyhatározószavakra, a jelen és múlt idejű igék
megkülönböztetésére, az irányt jelző igekötős igékre, illetve az idővel és a térrel kapcsolatos más
kifejezésekre. Ezeknek egy részét táblázatba rendeztük, és mellékletként a dolgozathoz fűztük,
jelezve ezzel, hogy munkánk középpontjában a regény szövege áll.
Dolgozatunkban az idő és a tér változását a cselekmény előrehaladásával együtt
vizsgáljuk, az alaphelyzettől a megoldásig. Meg kell jegyeznünk, hogy az Ábelben a
történetvezetés kronologikus. Az elemzést négy fejezetre osztottuk, az első két fejezetben
párhuzamosan vizsgáljuk a teret és az időt, mert az alaphelyzet és a fordulat leírása a regényben
megengedi ezt. A bonyodalommal kezdődően azonban külön-külön beszélünk a tér és az idő
megjelenítéséről.
Ábel jelleme nagy mértékben összefügg és együtt változik az életterével. A cselekmény
során megtudjuk, hogyan találja fel magát a Hargitán, hogyan viselkedik az emberekkel, mit tesz
az újabb és újabb helyzetekben. Ezalatt Ábel különbözőképpen éli meg az idő múlását, és ez
visszahat gondolataira is. A dolgozat tehát arra kérdez rá, milyen és mekkora Ábel élettere,
látótere, hogyan és hol mozog ebben a térben, illetve arra hogy az idő szubjektív érzékelése
hogyan ragadható meg ebben a 20. századi regényben.

1
Dávid Gyula, 5.

1
Alaphelyzet: az otthon
A regény elbeszélője a cselekmény idejét már az első sorokban meghatározza: 1920-ban
játszódnak az események (azaz az első világháborút követő időszakban, vagyis 2 évvel az 1918-
as békeszerződés megkötése után. A háború végén kötött megegyezés értelmében a vesztes
Magyarországtól elcsatolták Erdélyt, Felvidéket, Vajdaságot, Kárpátalját és az Őrvidéket. 1918
óta Erdély és a Partium Románia része). Az Ábel életében bekövetkező események hátterében
ezt a társadalmi és politikai helyzetet kell látnunk.
Az elbeszélő egyben a főszereplő is, Ábel, aki mindvégig egyes szám első személyben,
múlt időben beszél, így a szövegben bemutatott tér és idő ábrázolása szubjektív.
Az első fejezetben a tér a falu tere, amelyben a főszereplő szüleivel együtt él. Ezt az
elbeszélő már az első sorokban pontosítja, a falu a felcsíki járásban található Csíkcsicsó, amely
az Olt-folyó mellett terül el. Ez tehát egy reális tér. Bár az első oldalakon az események a
faluban játszódnak, szó esik az erdőről is. Az elbeszélő a második bekezdésben utalásszerűen
jegyzi meg, hogy édesapja erdőpásztor, és a hegyről jön haza a házhoz rendszeresen. Így az erdő
úgy ragadható meg az elbeszélő szemszögéből, mint egy olyan tér, ahová az apa gyakorta eltűnik
„hogy legalább egy hétig megint ne lássuk”. Az erdő a hiány és a távolság fogalmakkal
kapcsolódik össze a regényt bevezető első bekezdésben.
Az alaphelyzetben a szereplők életében egyfajta ritmust, rendszerességet az jelent, amikor
az apa hazatér az erdőről, ahol erdőpásztor. Tehát az időt az eleség elfogyása, a hazatérés és az
elmenés tagolja. Az apa távollétét az elbeszélő saját szemszögéből negatív tapasztalatként
mutatja be. Azokban az időszakokban, amikor az édesapa nincs otthon, Ábel szorgosan segít a
házimunkában, próbálja betölteni édesapja szerepét. Az első fejezetben éppen egy olyan jelenetet
olvashatunk, amikor az apa hazaérkezik, Ábel örül, és szorgosan végzi tovább a munkáját, hiszen
már egy hete nem találkozott az édesapjával.
Az elbeszélő ezt az eseményt szeptember 30-ra teszi, ami a Szent Mihály napjára
következő nap (a regény cselekménye március 9-én fejeződik be). Szent Mihály napja a
gazdasági év fordulója, hiszen a legelőre nyárra kihajtott állatokat ilyenkor hajtották haza. Ez a
nap a pásztorok elszámoltatásának, szegődtetésének időpontja is volt. Ekkor indul tehát a
cselekmény. Itt a szövegben egy olyan mondatot találunk, ami az elbeszélő emlékezésének
bizonytalanságáról szól: „De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám
megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza.” Az
elbeszélő elbizonytalanodik az emlékezésben, nem tudja pontosan, hogy mikor történik, hisz rég
volt. A szöveg azt az elvárást alakítja ki bennünk, hogy egy visszaemlékezést olvasunk,
amelyben az elbeszélés ideje elválik az elbeszélt időtől, ezt a múlt idejű igék folyamatosan
alátámasztják.
Az író bemutatja a fiú családi házának udvarát. Az apa Áblenek hozott egy nyulat, és
elrejtette a kertbe, amitől nem messze állt a kút, amelyből vizett vitt a fiú az apának, így talált rá
a nyúlra. A nyulat elrejtette a ház oldalánál, és a vízzel bement a házba. Az apa kérdezte, nem
talált-e valamit, de a fiú inkább azt mondta, hogy kimegy az udvarra nyulat fogni. Egy ideig
állingált az udvaron, majd kiment a kapu elé az útra, s nézegette a csllagokat, hogy teljen az idő.
Aztán vette a nyulat, és bement a házba. Az udvar közepén egy cseberre deszkát tettek, s arra az
apa rátette a nyulat. Levágás után Ábel fát hordott, és az eperfa alá tüzet rakott. Látjuk tehát,
hogy a fiú otthonosan mozog a házban és a házat körülvevő térben.
Abban a szövegrészletben, amikor Ábel édesapja és Ábel a nyulat vágják le, Ábel
édesapja próbál célozni arra, hogy most fia kell átélje mindazokat, amiket ő hosszú időkön

2
keresztül tapasztalt. Az apa a fiával azt próbálta megértetni, hogy ő fogja átvenni az erdőpásztori
munkát a Hargitán. Ábelt váratlanul éri ez a hír, és itt hangzik el a következő mondat: „S ahogy
így álltunk hangtalanul, és néztem apámat a hamvasodó estéli fényben, olyan volt ő, mint egy idő
előtt megvénült gyermek, ki a természet titkait boncolja előttem.” Ebben a pillanatban Ábel
olyanként néz fel az apjára, mint aki már ura az időnek. Az apa az, aki megtapasztalta a múltat,
és a tapasztalatai alapján próbálja feltárni a fia előtt a jövőt, hogy milyen élet vár rá, és hogy mire
számíthat az elkövetkezendő időszakban. Ekkor Ábel nem tudja, hogy mi vár rá, nem
kontrollálhatja az időt. Ábelnek ez volt az utolsó estéje, amit együtt tölthetett a családjával.

Fordulat
„Kinéztem az ablakon, aztán leültem a rossz székre; majd
pedig le s fel kezdtem járkálni a szobában, de a helyemet
semmiképpen nem találtam”

Aznap, amikor Ábelnek el kell utaznia, későn ébred fel. Sietve indul készülődni.
Készülődés közben kezd el gondolkodni saját életén. Ábelben új érzések támadnak, hiszen el kell
hagynia az otthonát, a családját, a barátait, és egy teljesen más, ismeretlen világot kell
felfedeznie egyedül. A szövegben egy ilyen részlettel ismerkedhetünk meg: „S ahogy néztem ezt
a gondosságot, egyszerre belépett az erdei nagy árvaság gondolata, s a lábaim úgy elgyengültek,
hogy le kellet ülnöm az átalvető mellé a földre. Itt elgondoltam az életemet, s ezt a nagy
fordulatot is benne, s hát egyszer csak a könnyeim potyogni kezdettek…” Ebben a pillanatban
Ábel érzi, hogy egyedül marad. Mélyen a lelkébe néz, és rájön, hogy ezek után nincs kire
számítania, csak saját magára. Ábel saját maga jön rá arra, hogy az életében más fordulatok
fognak következni. Ebben a pillanatban Ábel is kezdi átlátni az időt. Vajon milyen módon fogja
felfedezni Ábel az új teret és időt? Melyek azok a tapasztalatok, amelyek segítenek neki
eligazodni az ismeretlen térben és időben? Ugyanakkor felmerül az a kérdés is, hogyan
kalauzolja a szereplő története az olvasót ebben a térben és időben?
Reggel nagy útra pakoltak ételt, egy kecskét meg két tyúkot, így indult el az apával
együtt a havasra. Őszi idő volt, mikor útnak indultak. A falu feletti dombot elhagyták, s beérték
az első nagy cserefát. Útjukat egy jó gyalogos két óra alatt tette volna meg, pedig ösvényekkel és
titkos utakkal rövidítették útjukat, de sok időt elvesztegettek, és csak délutánra tudtak kiérni egy
havasi legelőre, amelyet Borzosnak neveznek, s ahol rengeteg borókafenyő feküdt sűrűn. Itt szó
esik a tiszta és friss levegőről. Negyedóra pihenés után majd az úton, amely összekötötte
Csíksomlyót Udvarhellyel, és nemsokára feltűnt a ház.
A kalyiba festetlen fenyődeszkából volt tákolva, és az erdő szélére építették. A házba
először az apa lépett be, őt követte Ábel, itt az apa úgy lép fel, mint a tér ismerője, az erősebb, a
védelmező. A házban egy kutyát találtak, azt Bolhának nevezik el. A ház egyetlen szobából állt,
de elég tágas, szerkezetét a tetőgerendák és a szarufák tartották, s régi deszkából állt a fedél. Két
ablaka volt: egy a déli és egy a nyugati részen. Keleti részén állt az ajtó. Az apa átrendezte a
szobát, amíg elment Ábel vízért, a fiú azonban a sűrű erdőben nem találta az utat, így egy fél orát
gyalogolt, amíg egy forrást talált. Aztán visszaindult a sűrű és bozótos erdőn keresztül a ház felé.
A fiúnak egy órába telt, amíg visszatalált a kunyhóhoz, ekkor körülbelöl délután 5-6 óra lehetett.
Mire visszaért, az apa a házban elrendezte a bútorokat, a tárgyaknak helyet keresett, itt is az úgy
jelenik meg az apa, mint aki inkább ura a térnek, mint Ábel.

3
 Kis idő múlva az apa hazaindult. Ábel nem ment be addig a kunyhóba, amíg az
Esthajnalcsillag meg nem jelent az égen, mert nehezen tudta elfogadni el ezt a helyzetet. A
kunyhóban este egyedül Ábelnek lassan telt az idő, és ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegye, pálinkát
ivott.

Hogyan telik az idő a havason?

Az idő érzékelésének elemzése

Az első nap Ábel számára az erdő megismerésével telt, amelyet a bankigazgató mutatott
meg neki, aki arra az egy napra jött fel az erdőre. Az igazgató látogatása után Ábel megebédelt,
majd nekifogott átrendezni a kunyhóját, azzal az elhatározással, hogy őt ezentúl nem fogja senki
ugráltatni, elfogadja a kényszerhelyzetet. Ekkor Ábel úgy veszi birtokába a kunyhót, hogy
átrendezi azt saját elképzelése szerint. Mire végzett az átalakítással az idő is ott járt, hogy már le
kellett feküdnie. Az első nap tehát az erdő és a kunyhó birtokbavételével telt.
A második nap Ábel jókedvűen ébredt, azt gondolta magában, hogy készen áll egy új
napra, egy új feladatra, és elindult az erdőbe, hogy megszámolja, hány fa van, és ez idő alatt
megérkezett a szekeres, akit az igazgató küldött ki a hegyre a csomaggal. Mire végeztek a
csomag lepakolásával, az idő már dél felé járt, és Ábel az egész délutánt a fa számlálásával
töltötte el. Az éjszakáját csendben, nyugalomban töltötte el.
A harmadik napon már a saját kedvére barangolt az erdőben. Barangolás közben
fegyverekre, bombákra és töltényekre bukkant, tovább haladván, egy fél óra elteltével az erdő
szélére került ki, ahol rájött arra, hogy az egy harctér volt valamikor. Két keresztet fedezett fel,
az első kereszten egy lány neve volt, Szűcs Mária, 1916-ban halt meg, a második kereszten pedig
Mosojgó Péter neve állott. A feliratok alig volt kiolvashatóak, hiszen sok idő telt el addig a
napig, amíg Ábel rábukkant ezekre a sírokra. A felfedezés után visszatért a kunyhóhoz, hisz már
két vevő várt rá, kiszolgálta őket, majd estefelé újra visszatért az erdőbe, hogy megvizsgálja
azokat a véletlenül talált bombákat. A bombákat két fa közé rejtette, majd várta, hogy mi fog
történni, már a nap is lenyugvóban volt, ekkor nyugtalanság, félelem töltötte el, nem gondolt
arra, hogy mi fog történni, és egy kis idő elteltével a bomba felrobbant. Ábel megkönnyebbült,
mikor látta, hogy a bomba nem okozott semmi kárt, csak néhány fát döntött ki. Ennyi izgalom
után Ábel visszamegy a kunyhóhoz, megvacsorázott, majd lefeküdt.
Már a negyedik napon úgy belerázódott Ábel abba a szakmába, amit az édesapjától vett
át, mintha évek óta itt dolgozott volna. Újra meglátogatta Dávid Pali bácsi, a szekeres, aki
könyveket vitt neki, cserébe fát adott. Miután elment Pali bácsi, Ábel úgy nekifogott olvasni,
hogy egyszer azt vette észre, hogy nagyon be volt szürkülödve, és nem látott semmit, lámpát
gyújtott, és tovább folytatta az olvasást, a könyvek mellett ébredt meg. Mérges volt magára is és
a könyvekre is, hogy emiatt elhanyagolta a bombákat, meg azokat a dolgokat, amiket felfedezett.
Napközben ledőlt, hogy rendbe tegye a gondolatait, de elaludt, és a kutya ugatása költötte fel,
nem más látogatta meg, mint az édesanyja. Ábel ennek mindennél jobban örült, ezt a percet nem
cserélte volna el semmivel. A szövegben egy ilyen részlettel találkozhatunk, ahol Ábel az
érzéseiről beszél: „El is gondoltam, hogy milyen is, Istenem, az édesanya: eljött az ételekkel
ilyen messze is a gyermeke után, s, még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne
bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál, s nagyobb még a Nick Carternél is. Olyan
nagy, hogy egyszerre sírni kezdett.” Ábel érezte az édesanyja gondoskodó szeretetét, és azt is,

4
hogy az édesanyja képes lenne érte elmenni a világvégére is, hogy csak láthassa a fiát és, hogy
együtt töltsön egy kis időt szeretett fiával. Miután megebédelt, az édesanyjának bemutatott
néhány területet, Ábel tehát már úgy mozgott a havason, mint aki birtokba vette azt. Az anya
látogatása értékessé teszi a napot, és az anyáról a fiú olyan személyként beszél, mint aki képes
óriási távolságokat megtenni, nagy akadályokat leküzdeni.
Ábelnek az az estéje megint rosszul telt, mert a fájdalmán ismét csak a pálinka enyhített.
Reggel a földről keltette fel Dávid Pali bácsi, aki sietett, hogy vigye el a másik szekér fát is. A
pálinka miatt tehát már másodszor vesztette el az időérzékelését és a térérzékelését. Délután
elindult az erdőbe, hogy jobban szemügyre vegye a puskákat, amit kapott, de sietett vissza a
kunyhóhoz, hogy nehogy rablók tévedjenek oda, hamar elvégezte a házi teendőit, és nyugovóra
tért. Láthatjuk tehát, hogy Ábel mindennapi útját az erdő és a kunyhó határozza meg. Reggel
barangol az erdőben, napközben pedig a farakásoknál látja el feladatait, esténként néha még sétál
egyet, de sötétedés után a kalyibában marad, álmodozik, gondolkodik vagy olvasással tölti az
időt.
A hatodik napon Ábel kézbe vette a fegyvert, de vissza is tette, és ez így ment egy hétig.
Félt. Nem volt nyugodt éjszakája mindaddig, amíg az édesapja ki nem ment, ez egy szombati
napon történt. Az édesapja ott töltötte az éjszakát, de olyan 10-11 körül valaki megkopogtatta az
ablakot, Ábel megijedt, de az édesapja bátran viselkedett. Három vadász volt, akik szállást kértek
éjszakára, mert reggel szeretnének vadászni vaddisznóra. Ábel felajánlotta segítségét, hogy
vezetni fogja őket, mert ismeri az egész erdőt. Megvacsoráztak mindannyian, majd nyugovóra
tértek. Nagyon korán keltek, hogy tudjanak elindulni vadászni. Vadászás után Ábelt elküldték a
vadászok, hogy a szekeret vigye a helyszínre, de mire Ábel visszatalált, már dél volt. Nagy
nehezen feltuszkolták a disznót, és délutánra nagy ebédet főztek belőle, ebéd után Ábel odaadta a
pénzt a pénztárosnak, és azzal útnak indultak, az édesapa is velük tartott. Mielőtt lefeküdt volna,
Ábel átgondolta az egész napját, majd nyugovóra tért.
Reggel jó kedvvel ébredt, és elhatározta, hogy rendes erdőpásztor életet fog élni egész
héten keresztül. Időbeosztást készített, és elhatározta, hogy minden szerdán s pénteken
robbantani fog. Ábelt idegesítette az, hogy minden nap kiment az erdőre Pali bácsi, aki minden
alkalommal könyveket hozott. Teltek a napjai, és megérkezett a halottak napja, és Ábel
megemlékezést tartott a két halottról, akiknek a sírját az erdőben felfedezte. Másnapra teljesen
megváltozott az idő, és reggelre az erdőt is köd borította. Délutánra is elkezdett esni, és Ábel ez
idő alatt felevelenítette az elmúlt időket.
A második fejezet az esős, borongós idő leírásával indul. Ábelnek ez idő alatt nagyon
elment a kedve mindentől, nem tudott semmire koncentrálni, még a humorérzéke is teljesen
elveszett. Ábelt ez az időjárás-változás teljesen a hatalmába kerítette. Ábel kiállt a ház elé, és
onnan bámulta az esőt, miközben feltörtek benne az elmúlt régi szép emlékek. Ábel
összehasonlítja az őszt a tavasszal és a nyárral. Ábel átlátja az időt, összehasonlítja a múlt
évszakait a jelennel. Ugyanakkor elemzi az időjárást, a tavasszal ellentétben az őszt nem szereti.
Ábel ebben a pillanatban az időről gondolkodik. Este kezébe vette a kalendáriumot, amit Dávid
Pali bácsitól kapott a városból, megkereste benne a novemberre szóló időjárás-jelentést. A
kalendárium az emberiségnek az időről való általános tudását összegzi, olyan időjárási
jelenségek szerepelnek benne, amelyek rendszeresen, hasonló módón ismétlődnek. Ábel
miközben a kalendáriumot forgatja, saját tapasztalatát próbálja igazítani ehhez az általános
tudáshoz. Ábel elrendezi magát az időben. Ábel annyira belemélyedt az olvasásba, hogy olvasás
közben elaludt. Amikor később magához tért, Ábelnek elkalandozik, a jövőre gondol, arra, hogy
most jelenleg milyen hideg van, akkor mi lesz később, mikor a tél beköszönt.

5
 Ábel álomba szenderül. Álmában nagy telet látott, óriási hó borította hegyekkel, nagy
szelek süvítettek az erdőn, s Ábel hazája az erdő kellős közepén volt. A hó, a szél jobbról,
baléról csapkodta. Valóságos ítéletidő volt, még az Antikrisztust is látta, ahogy a Bibliában meg
volt írva. Álmában úgy képzeli el Ábel a világot, mintha ő élne benne egyedül. A körülötte
süvítő idő félelmetes, olyan, mintha a világvége közeledne. Ez az álom reggelig tartott.
Ködös volt a reggel, szomorkás idő volt, de lehetett akármilyen szomorkás és kedvetlen
idő, mert Ábel a tegnapi napjához viszonyítva pompás hangulatban volt. Három csíksomlyói
barát látogatta meg Ábelt. Ábel ez idő alatt nagyon jól érezte magát a csíksomlyói barátokkal,
hogy az idő olyan gyorsan repült, hogy nem is akarta azt, hogy a barátok otthagyják. Ábel a
vendégeit kiválóan szórakoztatta, mert egy olyan percük sem akadt, amelyikben nem nevettek
volna. Dél felé elindultak, hogy szemügyre vegyék a fákat. Péter gvárgyián vakmerő ember volt,
biztos akart lenni abban, hogy jó fát vásárol, ezért egy öl fát megbontatott Ábellel. Az ötven öl
fát kiválasztották, de mire végeztek az öltözetük megnedvesedett. Elindultak vissza a kalyibához,
mikor Bolha egy fát ugatni kezdett. Ábel megnézte, hogy ki van a fán és a látvány láttán úgy
elkezdett kacagni, hogy szóhoz sem tudott jutni. Nem más volt ott a fán Márkus a kocsis, kinek a
csuhája a nyakába volt húzva. Ez Ábelt a fényképészre emlékezteti, akihez 14-ben az apja elvitte
őt és az édesanyját. Ábel régmúltra emlékezik vissza. Bent folytatták a beszélgetést, és
menetközbe megvacsoráztak. Evés közben gvárgyián megkérdezte Ábelt, hogy mivel tölti az
estéjét. Ábel elmondta neki, hogy kapott könyveket és azokat olvasgatja esténként. De a
gvárgyián ahogy meglátta, egytől egyik a kályhába dobta az egészet, mert nem voltak katolikus
könyvek. Ez idő alatt Ábel elkezdett sírni, sajnálta a könyveit, úgy érezte magát, mintha egyedül
maradt volna a világban. Ábel nagyon szomorú volt emiatt, sajnálta a betűket, és azt is, hogy
most az éjszaka hogy fog telni, hisz a betűk segítettek átvészelni az estéket és az éjszakákat. Ábel
összehasonlítja a betűket a paripával, ami azt jelentette, hogy sokszor éjszakázott miattuk: „A
pillanatok úgy vonultak előttem, mint kicsi fekete keresztek, amelyek mind azt hirdették, hogy a
kályhácskában égnek a jókedvű betűk. Az én kedves betűim, kicsi gyorsfutó paripáim,
amelyekre esténként, és sokszor éjjelenként felültem, hogy bejárjam rajtuk a kalandok
országát…” Ábel ezt a percet örökkévalóságnak képzelte el. Ábelt váratlanul érte ez a dolog,
nem gondolván arra, hogy egyszer is ilyen helyzetbe fog kerülni, hogy ennyire sajnálja a
könyveket, amiket keservesen tudott megszerezni.
A szöveg időkezelésében megfigyelhető az a klasszikus módszer, amellyel a legfontosabb
részeket hosszan írja le, a pillanatot ezzel kitágítja, majd más szöveghelyeken röviden
összefoglalja az eltelt időt, pár sorban tudtunkra adja, hogy mennyi időt urgik át. Például a
regény utolsó oldalain, amikor Márkus meghal, a halál pillanatát tíz sorban mondja el, ezzel
szemben öt sorban összefoglalja Ábel Somlyóig és vissza a kalyibáig megtett útját.
A regény első fejezetében még pontosan számon lehet tartani az időt, tudjuk, hogy
melyik nap mi történik, az elbeszélő pontosan tudatja velünk a napok és órák múlását. Ezt
követni lehet Ábelnek a havasra való érkezésétől a hatodik napig. Innen az elbeszélő nem mindig
részletezi ennyire, hogy mi melyik napon történik, összefolynak a napok és hónapok. A regény
többi részében tehát az időkezelés megváltozik: Ábel visszaemlékezésében az emberek érkezése
és távozása tagolja az időt. Amikor emberek érkeznek a havasra, akkor ez fordulatot jelent az ő
életében, hasonlóképpen amikor valaki elmegy, arról szintén beszámol Ábel, de amint
megszokottá válik egy helyzet, már attól a perctől kezdve alig, vagy egyáltalán nem is mesél
azokról a napokról.
A regényben elkülöníthető a külső és a belső idő. A belső időt akkor érezhetjük, amikor
az idő elszalad, és nem vesszük észre. Erre találunk példát, amikor Ábel olvasás közben elalszik,

6
és eközben nem veszi észre, hogy milyen hamar eltelt az idő: „Sokáig olvashattam ezeket, mert
egyszer csak azt vettem észre, hogy zúg valami, mint a veszett malom.”. Így jeleníti meg a
szöveg az átélt időt. A külső idő az, amit az óra mér, azaz a konkrét idő. Ez olyankor jelenik
meg, amikor a beszélő valamilyen pontos időpontra utal, például, amikor a halottak napja
következik, pontosan leírja, hogy melyik napon, melyik hónapban van.
Az beszélő elmeséli gyermekkorát, de nem tud részletesen visszaemlékezni arra, ami
történt, hanem emellett még elképzel különböző részleteket, ezekkel színesíti a történetet. Az
emlékezés nem lehet pontos, az időbeli távolság miatt. Három különböző időt lehet
megkülönböztetni a szövegben: az első az emlékezés ideje, amikor a beszélő visszaemlékezik a
havason töltött napokra, a második a cselekmény ideje, a harmadik pedig az az idő, amire a
cselekményben emlékszik Ábel, a 16 éves fiú. Ilyenformán a beszélő bizonyos szöveghelyeken
emlékezik arra, hogy emlékezik.

A regény tere
„Sorra megjelenik a havason a háború emléke, az egyház, a
kultúra. Ábel tehát igenis benne van a társadalomban.
Lényeges azonban, hogy itt, a havasi világban ő van otthon –
más mindenki vendég, alkalmilag megforduló kellemes vagy
kellemetlen társ.”2

A havason töltött második napon Ábel miután a háziteendőket elvégezte, elindult az

erdőbe. Nem messze a háztól, abban az irányban, amerre az ajtó nyílt, egy jó nagy bükkfa állott.
Elindult, és egy olyan erdőrészre ért, ahol bokrok, sarjúerdők, bózotosok és egy csodaszép tisztás
terül el, meg óriási fák. Amikor visszament a házhoz, már vártak rá, és meg is szidták, hogy
merre kószált. Rengeteget bolyongott a Hargitán, és egyedüllétében meg magányában a világ
gondjain gondolkodott.
A második fejezetben a tér csak az erdő, mert Ábel most nincs kirre számítson, a szülei
távol vannak tőle, habár a fiú sokat gondol rájuk a régi életére, de érződik minden egyes sorban
az, hogy Ábel minél többet volt egyedül, annál inkább honvágya volt.
Halottak napja után, amikor elmentek az emberek, Ábel kiállt az ajtó elé, és nézte a
természetet, s saját magát az állatokhoz hasonlította.
Este felé a fiú gondolt egyet, és elindult Először a nagy bükkfát kereste fel, aztán pedig
tovább indult és látta, hogy az erdő fáradt meg sötét, mert későre járt az idő. Itt-ott sűrűbe került,
ahol Bolha szaladt előre, és végre talált is egy leesett szarvasagancsot. Már sötétedett be az erdő
egészen, ezért elindultunk a házhoz. Később, vizesen értek haza.
Másnap Ábel fáradtan és álmosan ébredt, Tamási azt írja a regényében, hogy reggel” a
föld füstölt”, de ez csak köd volt. Három szerzetes érkezett a fiúhoz. Az egyiket Furtunátnak
hívták, a másikat Márkusnak, és a harmadik maga a főtisztelendő páter-gvárgyián volt.
Nemsokára elindultak ők haza, fát is vittek, de nem fizettek. Ábel lefeküdt és nyomban el is
aludt, álmában hatalmas ördögökkel küzdött. Két nap elteltével egy Fuszulán nevű, román
katona beszélt Ábellel, hogy nagyobb mennyiségű fát szeretne vásárolni. Kiválasztott ötven öl
fát, s azokra Ábel mind kereszteket rajzolt. Másnap reggel jött is Fuszulán, két katonával és egy
teherszállító motorkocsival, és estig háromszor fordultak meg, de nem fizetett. A következő
2
Dávid Gyula, 20.

7
reggel nem jött Fuszulán, de páter-gvárgyián és Márkus látogatta meg őt. Utánuk szekerek,
akiket páter gvárgyián fogadott fel. Ezeket a szekereket megrakták fával, és így mentek haza. A
somlyói szekeresek másnap is kijöttek,de kijött volt motorral s két katonával Fuszulán is. Páter-
gvárgyián hozott egy papírt, amin az állt, hogy a fát kifizették a bankban. A somlyaiak
hazamentek. A következő nap Fuszulán jött, négy katonával és két motorral, meg egy papírral,
hogy már ő is fizetett a banknak. Nemsokára az igazgató úr jött ki Ábelhez, és ketten bementek a
házba. Megkérdezte az igazgató úr, hogy a szerzetesek vitték-e el a fát, Ábel felelt neki és azt
mondta, hogy sőt az aki még a bankban fizetett és most viszi. Az igazgató úr azt se tudta, kiről
beszélt neki a fiú, és megmutatta a fiú a papírt, alig nézett rá az igazgató, máris megmondta,
hogy hamis. Ábel kiment és behívta Fuszulánt, az igazgató úr fegyvert fogott, Ábel betessékelte
a kocsiba és elvitte a rablót. Ábel a négy katonát haza küldte motorostól együtt. A szekeresek
néha leültek enni, ekkor a fiút is megkínálták, aki el is fogadta, mert már nem volt élete. Épp
ezért üzent haza szüleinek. Néhány nap elteltével a bank pénztárosa meg egy szigorú román
csendőr érkezett.
Innen Ábel élete a havason gyökerestől megváltozik.
A harmadik fejezetben a tér továbbra is a havas marad. Megérkezett Ábelhez a csendőr és
a pénztáros. Míg a pénztáros hazamegy, addig a csendőr ottmarad Ábellel a Hargitán. A csendőr,
Surgyelán, a házban a fiút teljesen kiszorította, mert a fiú ágyában aludt, ezért Ábelnek a földön
kellett aludnia mindig. Ebben az időszakban egy délelőtt Surgyelán fogta magát, és elment
vadászni. Ábel ekkor érezte igazán otthon magát, azt tehette, amit akart, amíg Surgyelán távol
volt. Később egy véletlen folytán Ábel lebetegedett, ekkor Surgyelán átadta neki az ágyat. Egy
nap Surgyelán Fuszulánnal találkozik, megeszik a kecskét, majd elmenekülnek egy tisztásra,
ahol tábort vernek. Ekkor Ábel újra birtokba veszi a kalyibát.
Ábel egy zászlót tűzött ki egy a kalyiba előtt álló fenyőfára, olyan helyet választ, ahol
mindenki láthatja a zászlót, aki a Hargitán jár. Ez a tett annak a szimbolikus győzelemnek a jele,
hogy kiűzte a fiú a két gonosztevőt, Fusztlánt és Surgyelánt a házból.
Ábel az erdőben a teret úgy használta, mintha már évek óta ismerte volna. Barangolásai
során egyre mélyebbre jutott az erdőben, még csak el sem tévedt. Általában sokat barangolt, ám
a tél folyamán előfordult, hogy a fiú az átlagosnál többet, sok kilométert ment erdőről erdőre.
Amikor eszébe jutott, vagy amikor éppen nem volt nála vendég, Ábel nem ült a házban, hanem
elindult sétálni. Magával vitte Bolhát is. Az erdőben felfedezett a fiú egy tisztást is, ami azért
vált fontossá, mert a tisztás közepén, halomba rakott faágak alatt talált rá a ládákba rejtett
bombákra és a fegyverre. A véletlenül szerzett bombákkal Ábel fákat dönt ki, mert az igazgató a
vihar által kidöntött fákat neki ígérte. Emberi nyomokra bukkan Ábel a tisztás szélén is, ahol
mély árkokat talál. Ilyen módon jelennek meg a szövegben az első világháború nyomai. A havas
teréhez hozzátartozik az égbolt is. Az első estén, amikor először aludt Ábel a Hargitán, szóvá is
teszi a csillagos eget. Aznap, hogy félelmét legyőzze, pálinkát ivott, és kiment a ház elé, nézte a
holdat, körülötte a sok csillagot. Majd végignézett a tájon, köszöntötte a holdat, és visszament a
házba.
A házzal szemközt álló bükkfa kulcsfontosságú. Ez a fa más volt, mint a többi. Magas
volt, ezért tájékozódási pontként szolgált, segített Ábelnek betájolni a hazafele vezető utat.
Emellett jó rejtekhely is, hiszen tágas odvába rejtette el Ábel a fegyvereket. A bükkfához a fiú
naponta visszaindult, hogy megnézze, megvannak-e a fegyverek. Ide rejtette a bank pénzét is, és
később a fa alatt temeti el Márkust.
Egyetlen tágas szoba van a havasi kalyibában, amelyben a fiú fél éven keresztül él. A ház
elég rozoga, itt-ott lyukas is, benne egy asztalt, egy négylábú vaskályhát, egy kanapét, egy

8
polcot, egy csebert, néhány edényt, és egy rossz nyírfaseprűt említ a szöveg. Két ablaka van, egy
a keleti és egy a nyugati részen. Ahol a kalyiba állt, onnan Ábel nem látta a völgyben húzódó
falvakat, csak az erdő szélét és a völgyet. Az emelkedő csúcsok, az fenyvesek eltakarják a messzi
településeket.

A negyedik fejezetben a tér megváltozik, hiszen Ábel elmegy a bankba, Szeredába,

meglátogatja a szerzeteseket Csíksomlyón és hazatér falujába.
A zászlót miután felrakta, lefeküdt aludni, és reggel, amikor felkelt, tett-vett a házban, és
az apa jött ki hozzá, aki szomorú hírt hozott. Ábel édesanyja meghalt. Ez nagyon elszomorította
a fiút. Az apának elmesélt mindent Fuszulánról és Surgyelánról, és elmentek együtt a tisztásra,
ahol megjelent a két gonosztevő, szembementek velük. Így négyesben visszamentek a házba,
ahol Fuszulán és Surgyelán az asztal mellett ültek, az apa az ajtó előtt és Ábel a kályha mellett a
csutakon. A tér használata jelzi a társadalmi viszonyokat: a vendégek az asztal mellé kerülnek,
egyedül a gyerek ül a csutakon. Másnap Ábel az apával együtt elmegy a bankba, Szeredába,
elmondtak az igazgató úrnak mindent, hogy mi történt a Hargitán. Az igazgató csendőröket
küldött ki a hegyre autóval, de már Ábelnek és az apának gyalog kellett menniük, este lett, mire
kiértek. Ezután a fiú meg az apa egyedül maradtak.
Másnap Ábel elment Csíksomlyóra, hogy látogassa meg a szerzeteseket. A kolostor
nagyon nagy volt és tágas. A páter-gvárgyián elmondta Ábelnek, hogy Márkusnak baj van a
tüdejével, ezért a páter egy szekeret adott, és Ábel magával vitte Márkust a Hargitára, mert ott az
erős és jó levegő jót tesz a tüdőnek. Nemsokára azonban Márkus meghalt, és a páterrel együtt
eltemették őt a nagy fa előtt. A történet Ábel hazatérésével végződik.

Összegzés
Végiggondolva a fentieket, a Tamási Áron regényében megjelenő tér- és időábrázolást,
eszünkbe juthat az Aranykalyiba című dokumentumfilm. Az Aranykalyiba a gyimesi Emilke
életének részletét mutatja be a XXI. században, akinek élete feltűnően emlékeztet az Ábelére. A
film és a könyv abban hasonlít, hogy mind a ketten gyerekként kerülnek ki a hegyre, ahol
felnőttként kell helytállniuk. Az esték is ugyanúgy telnek, bár a fiú az állatok gondozásával, míg
Ábel a fák ügyelésével tölti az idejét. A két fiú körülbelül egyidős lehet. Ha összehasonlítjuk a
filmben megjelenő tájakat az Ábel világával, talán továbbgondolásra késztet, és az elemzés
további lehetőségeit mutatja meg.

9
 Melléklet

Múlt idejű igék Jelen idejű igék Az időre utaló kifejezések

láttam vinni tavasszal

volt vágni Kilenc napot
hívtak volna Szent Mihály napjára
következő nap
szerettem megkérdezzem Szeptember harmincadika
lefeküdt nem tudnám megmondani szerda
pártolt lefejtsem csütörtök
húzott jöhessen rég
telt jönnek délebéd után mindjárt
mozgást aluszom őszi idő
hallottam megolvassam holnap
tetszett olvasom másnap reggel
jött leszedem fél óráig
érkezett ifjúságom éjszakára
leszökött megfogója holnapután
kezdett doromboló reggel óta
vakkantott érdekfeszítő egy-két pillanat alatt
láttam orvosságai estefelé járhatott már az idő
intettem megrekeszti következő reggel
nem hozott kergeti téli éjszaka
botot tartani hosszú napokon keresztül
szakadt kormányozni másnap reggelre
felakasztotta feltámadni halottak napja

10
 Főnevek – Igekötős igék Helyhatározószószavak és
tulajdonnevek más, térre utaló kifejezések
és köznevek

falu visszament haza

Felcsík elment odakünn
Csíkcsicsó feljött felfelé
Olt felszökött ott
erdő lépett be mellett
föld odatámasztotta kifelé
kút hazajött fent
kapu letette lent
út kivitte mellé
kemence felkaptam itt
Hargita odavittem valahol
Udvarhely kisétáltam mögé
havas megálltam onnét
csillag megszököm előtt
köd odaálltam vissza
fa béindult arra
ösvény hazajöve erre
gomba felleltem onnan
borókabokor kimentem jobb
bozótos kinyitottam felső
levegő felkandarodtam déli
szél felöltöztem nyugati
Csíksomlyó kilátott alsó

11
 Felhasznált irodalom

1. IZSÁK József: Tamási Áron. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969, 73-83.

2. TAMÁSI Áron: Ábel a rengetegben. Cicieró Könyvstúdió, 1997.
3. AMBRUS Ágnes–BODÓ Anna: Magyar irodalom, IX. osztály. Stúdium Könyvkiadó,
Kolozsvár, 2004, 159-164.
4. BALÁZS Imre József: Tamási Áron, http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=57
5. DÁVID Gyula: Tamási Áron írói pályája = TAMÁSI Áron: Ábel, Bukarest, Kriterion
Könyvkiadó, 1973, 5-42.

12