Fordította: Dranka Anita

Stephen King: End of Watch

Copyright © 2016 by Stephen King
Published by agreement with the author and the author’s agents,
The Lotts Agency, Ltd.

Hungarian translation © Dranka Anita, 2016

Thomas Harrisnek
Get me a gun
Go back into my room
I’m gonna get me a gun
One with a barrel or two
You know I’m better off dead than
Singing these suicide blues

– CROSS CANADIAN RAGWEED

 2009. ÁPRILIS 10.
MARTINE STOVER

Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka.

Ez az elcsépelt mondás jutott Rob Martin eszébe,
miközben a mentőautó, amit vezetett, lassan végiggurult a Felső
Marlborough utcán bázisa, a 3-as tűzoltóállomás felé. Úgy
gondolta, bárki ötölte is ki ezt a mondást, a lényegre tapintott,
mert ezen a reggelen sötétebb volt, mint egy harkály segge
lyukában, és már nem volt messze a hajnal.
Nem mintha úgy tűnt volna, hogy a napkelte sokat fog
javítani a helyzeten, amikor végre kegyeskedik megérkezni;
amolyan másnapos hajnalnak ígérkezett. Az átlátszatlan ködből a
közeli, nem-túl-nagyszerű Nagy-tó szaga áradt. Szemerkélő eső
eredt el a ködfelhőből, hogy még jobban feldobja a hangulatot.
Rob szakaszosról folyamatos lassú törlésre állította az ablaktörlőt.
A nem túl messzi távolban két eltéveszthetetlen sárga csúcsív
emelkedett ki a félhomályból.
– Amerika arany csöcse! – kiáltott fel Jason Rapsis az
anyósülésből. Rob számtalan mentőorvossal dolgozott már az
alatt a tizenöt év alatt, amit mentősként töltött, de Jason Rapsis
volt köztük a legjobb fej: laza, amikor semmi különös nem
történt, rendíthetetlenül nyugodt és hihetetlen összpontosításra
képes, amikor minden egyszerre történt. – Enni fogunk! Isten
áldja a kapitalizmust! Sorolj be, sorolj be!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Rob. – Miután épp most
részesültünk szemléltető oktatásban arról, mire képes ez a szar?
Épp Sugar Heights egyik flancos villájából tartottak
visszafelé, ahonnan egy Harvey
Galen nevű pasas borzalmas mellkasi fájdalmakra
panaszkodva hívta a 911-et. A kanapén fekve találtak rá abban a
helyiségben, amit a gazdagok kétségkívül
„szalonnak” neveztek. Kék pizsamás, partra vetett bálnára
emlékeztetett. A felesége ott hajlongott fölötte, nyilvánvalóan
biztos volt benne, hogy férje bármelyik pillanatban bemondhatja
az unalmast.
– Meki, Meki! – kántálta Jason, és fel-alá ugrált ültében.
A komoly, kompetens szakember, aki Mr. Galen életfunkcióit
ellenőrizte (miközben Rob ott állt mellette, kezében a
mentőládával, melyben a légzéskönnyítő és szívgyógyszerek
lapultak), eltűnt. Szemébe hulló szőke hajával Jason most úgy
festett, mint egy túl magasra nőtt, tizennégy éves srác. – Sorolj
már be!
Az autós ablaknál csak rövid kocsisor várakozott. Rob
beállt a végére. Úgy érezte, ő is meg tudna enni egy McMuffint és
talán egy adaggal abból a krumplis valamiből, ami úgy nézett ki,
mint a sült bivalynyelv.
– Különben sem igazi szívrohama volt a pasasnak –
jegyezte meg Jason. – Csak túladagolta a mexikói kaját. Ő nem
volt hajlandó bejönni a kórházba, nem?
De. Pár hatalmas böffentés és egy odalentről jövő,
harsonával felérő hangrobbanás után – melynek hatására
röntgenképsovány felesége a konyhába menekült – Mr. Galen
felült, közölte, hogy sokkal jobban érzi magát, és hogy nem, nem
érzi úgy, hogy be kellene vinniük a Kiner Memorial kórházba.
Rob és Jason sem gondolták, hogy be kellene vinniük, miután
végighallgatták a listát arról, mi mindent zabált be Galen előző
este a Tijuana Rose-ban. Erős pulzust tapintottak ki nála, és bár
vérnyomása határesetnek minősült, már évek óta ennyi lehetett, és
jelenleg stabil volt. Az automata külső defibrillátornak nem
kellett előkerülnie vászonzsákjából.
– Két tojásos McMuffint kérek, és két sült krumplit –
közölte Jack. – Feketekávéval.
Jobban meggondolva, legyen inkább három sült krumpli.
Robnak még mindig Galen járt a fejében. – Lehet, hogy
most csak emésztési problémái voltak, de már nem várat sokat
magára az igazi baj sem. Hirtelen szívroham. Meddig mehetett el
a vérnyomása szerinted? Háromszázig? Három ötvenig?
 – Legalább három huszonötig – felelte Jason –, és ne
akard elvenni az étvágyamat.
Rob az arany csúcsívek felé intett, amelyek sárgán
fénylettek a tó felől áradó ködön át. – Ez a hely és az összes többi
ilyen zsírbödön okozza Amerika problémáinak a felét.
Biztos vagyok benne, hogy orvosként te is tisztában vagy
ezzel. Mi is ez, amit most rendeltél? Kapásból vagy kilencszáz
kalória, haver. Ha hússal kéred azt a McMuffot, eléred az
ezerháromszázat is.
– Te mit eszel, Egészség doki?
– Húsos McMuffint. Esetleg kettőt.
Jason Rob vállára csapott. – Ez a beszéd!
A sor meglódult. Kétautónyira álltak az ablaktól, amikor a
fedélzeti komputer alatt felbődült a rádió. A diszpécserek
általában hűvös, nyugodt hangon, összeszedetten kommunikáltak,
ez a mostani azonban olyan volt, mint egy rádiós műsorvezető túl
sok Red Bull után.
– Minden mentő- és tűzoltóegységnek, TSE-riadó,
ismétlem, TSE-riadó! Elsőbbségi riasztás minden mentő- és
tűzoltóegységnek!
TSE, azaz tömeges sérüléssel járó esemény. Rob és Jason
egymásra bámult.
Repülőgép-, vonatkatasztrófa, robbanás vagy
terrorcselekmény. Majdnem biztos, hogy e közül a négy közül
valamelyik.
– Helyszín: City Center a Marlborough utcán, ismétlem,
City Center a Marlborough utcán! Ismétlem, TSE, több haláleset
valószínű. Legyetek óvatosak!
Rob Martinnak görcsbe rándult a gyomra. Senkit nem
intenek óvatosságra, ha baleset helyszínéről vagy robbanásról van
szó. Akkor csak a terrorcselekmény maradt, ami lehet, hogy még
folyamatban van.
A diszpécser újra rákezdte. Jason bekapcsolta a fényjelzést
és a szirénát, Rob pedig megrántotta a kormányt és kihajtott a
Freightliner mentőautóval az éttermet körülölelő útra, közben
lesodorta az előtte lévő autó lökhárítóját. Csak kilenc utca
választotta el őket a City Centertől, de ha épp az al-Kaida
lövöldözött arrafelé Kalasnyikovokkal, ők egyedül a jó öreg külső
defibrillátorral tudtak volna visszalőni.
Jason felkapta a mikrofont. – Vettem, központ, itt a 23-as,
a 3-as tűzoltóállomásról, érkezés körülbelül hat perc múlva.
Más szirénák is felharsantak a város különböző pontjain,
de a hang alapján Rob arra tippelt, az ő kocsijuk van a
legközelebb a helyszínhez. Vasszürke fény áradt szét a levegőben,
és miközben kihajtottak a McDonald’s mellől a Felső
Marlborough-ra, egy szürke autó vált ki a szürke ködből, egy
hatalmas szedán, horpadt motorháztetővel és csúnyán rozsdálló
hűtőráccsal. A fényszórók erőteljes fénye egy pillanatig
egyenesen rájuk irányult. Rob a dupla légkürtre csapott, és kitért
előle. Az autó – Mercedes lehetett, bár nem volt benne teljesen
biztos – visszahúzódott a saját sávjába, és már nem látszott belőle
más, csak a ködbe vesző hátsó lámpák.
– Jézusom, ez nem sokon múlt – jegyezte meg Jason. –
Nem láttad a rendszámát véletlenül?
– Nem. – Robnak olyan erősen vert a szíve, hogy torka
mindkét oldalán érezte a lüktetést. – Túlságosan lekötött az, hogy
megmentsem az életünket. Figyelj, hogy lehet ennyi áldozat a
City Centernél? Még az Isten sem kelt fel. Biztos, hogy zárva van.
– Lehet, hogy buszbaleset történt.
– Nem stimmel. A buszok csak hattól járnak.
Szirénák. Szirénák mindenhol, a fények sűrűsödni
kezdtek, mint pontok egy radarképernyőn. Egy rendőrautó
elszáguldott mellettük, de amennyire Rob látta, a többi mentőt és
a tűzoltókat megelőzték.
Ami azt jelenti, mi lehetünk az elsők, akiket lelő vagy
felrobbant egy őrült arab, miközben azt üvölti, Allahu akbar,
gondolta. Mekkora szerencsénk van.
A munka azonban munka volt, így nekiindult a meredek
emelkedőnek, amely a város főbb közigazgatási épületei felé
vezetett, köztük a bűnronda auditórium felé, ahová szavazni járt,
amíg ki nem költözött a kertvárosba.
– Fékezz! – ordította Jason. – Az Isten bassza meg,
Robbie, fékezz!
Több tucat ember rohant feléjük a ködből, páran
megállíthatatlanul száguldottak lefelé a lejtőn. Páran sikítottak.
Az egyik férfi elesett, gurult egyet, majd felállt és továbbrohant,
szakadt inge csapkodott a zakója alatt. Rob egy nőt is
megpillantott, aki szakadt nadrágban, véres sípcsontokkal rohant,
és csak az egyik lábán volt cipő.
Pánikba esett és megállt, a mentőautó orra lejjebb bukott,
a rögzítetlen tárgyak szerteszét röpültek. A szabálysértő módon
nyitva felejtett szekrényből kizúduló gyógyszerek, infúziós
palackok és több csomag tű rakétalövedékké vált. A hordágy,
amelyet végül nem kellett Mr. Galen szállításához használniuk,
ledőlt az egyik fal mellől. Egy sztetoszkóp utat talált a
sofőrfülkébe, nekicsapódott a szélvédőnek és a műszerfalra esett.
– Menj tovább szép lassan – mondta Jason. – Csak lassan,
jó? Ne rontsunk a helyzeten.
Rob óvatosan a gázpedálra lépett, és továbbhajtott felfelé
az emelkedőn, szinte gyalogos tempóban. Az emberek még
mindig százával özönlöttek, némelyikük vérzett, a legtöbbjükön
nem volt látható sérülés, de mindegyikükön látszott a rettegés.
Jason leengedte az anyósülés felőli ablakot, és kihajolt.
– Mi történt? Elmondaná valaki, mi folyik itt?
Egy vörös arcú, ziháló férfi közelebb lépett. – Egy autó
volt az. Behajtott a tömegbe, mint valami fűnyíró. A rohadék
elmebeteg épp hogy el nem ütött. Nem tudom, hány embert talált
el. Be voltunk kerítve, mint malacok az ólban, mert körberakták
azokat a kordonokat, hogy rendezett legyen a sor. Szándékosan
csinálta, és most ott fekszenek az emberek, mint… mint… te jó
ég, mint vérrel teli bábuk. Legalább négy halottat láttam. De
valószínűleg több van.
A férfi továbbment. Most, hogy az adrenalin hatása múlni
kezdett, már nem rohant, csak vánszorgott. Jason kikapcsolta a
biztonsági övét és kihajolt, hogy utánaszóljon.
 – Nem látta, milyen színű volt az autó?
A férfi visszafordult, sápadt arca megviselt volt. – Szürke.
Egy nagy szürke autó.
Jason visszaült és Robra nézett. Egyiküknek sem kellett
hangosan kimondania: ugyanaz volt, amelyik elől ki kellett térni,
hogy ne ütközzenek vele, amikor otthagyták a McDonald’sot.
Akkor mégsem rozsdás volt az a hűtőrács.
– Menjünk, Robbie. Később majd rendet rakunk hátul.
Csak érjünk oda a buliba, és ne üssünk el senkit, jó?
– Oké.
Mire Rob odaért a parkolóba, a pánik már csillapodóban
volt. Néhányan kezdtek szétszéledni, mások segíteni próbáltak
azoknak, akiket elütött a szürke autó, páran pedig – a minden
tömegben jelen lévő seggfejek – a mobiljukkal fényképeztek vagy
videóztak. Remélik, hogy pörög majd a YouTube-on, gondolta
Rob. A járdán
krómoszlopok feküdtek, sárga kordonszalag kígyózott
róluk NE LÉPJE ÁT felirattal.
A rendőrautó, ami elhaladt mellettük, az épület közelében
parkolt, egy hálózsák mellett, amelyből vékony fehér kar állt ki.
Egy férfi feküdt keresztben szétterülve a hálózsák tetején, egyre
növekvő vértócsában. A rendőr intett a mentőautónak, hogy
guruljon előrébb. Karjának lendülése szakaszosnak hatott a
kocsija tetején villódzó erős kék fényben.
Rob felkapta a mobil adatterminált és kiszállt, míg Jason
futva megkerülte a mentőautót. A mentőládával és a
defibrillátorral jelent meg újra. Egyre világosabb lett, és Rob már
el tudta olvasni a feliratot a molinón, ami az auditórium főbejárata
fölött csapkodott a szélben. 1000 MUNKAHELYET
GARANTÁLUNK! Városunk népét szolgáljuk! – RALPH
KINSLER POLGÁRMESTER.
Oké, ez megmagyarázta, miért volt itt ennyi ember ilyen
korán. Állásbörze. Amióta előző évben a gazdaságra is rátört a
hirtelen szívroham, mindenfelé nehéz idők jártak, ezt a kis tóparti
várost azonban, ahol a munkalehetőségek már a századforduló
előtt apadni kezdtek, különösen érzékenyen érintette a válság.
Rob és Jason a hálózsák felé indultak, a zsaru azonban
megrázta a fejét. Arca homokszürke volt. – Ez a pasas és a
hálózsákban fekvő két ember halott. A felesége és a gyereke
lehettek, gondolom. Alighanem védeni próbálta őket. – Torka
mélyéről egy hang tört fel, félúton a böfögés és az öklendezés
között. Szájára szorította a kezét, majd elvette, és előremutatott
vele. – Az a hölgy talán még köztünk van.
A kérdéses hölgy a hátán feküdt, lábai olyan
természetellenesen kicsavarodva hevertek törzse mellett, hogy
egyértelmű volt a súlyos sérülés. Divatos bézs nadrágjának
ágyékrésze vizelettől sötétlett. Arca – már ami megmaradt belőle
– olajtól volt mocskos, orra egy része és felső ajkának a nagyja
leszakadt, öntudatlan vicsora lemeztelenítette gyönyörűen
megcsinált, porcelánhéjas fogait. Kabátja és garbónyakú pulóvere
is félig leszakadt róla, nyakán és vállán hatalmas, sötét zúzódások
látszottak.
Az a kurva autó egyenesen áthajtott rajta, gondolta Rob.
Szétlapította, mint egy mókust. Jason és ő letérdeltek a nő mellé,
és kék gumikesztyűt húztak a kezükre. A nő táskája ott hevert
mellette, rajta részleges keréknyom látszott. Rob felkapta a táskát
és bedobta a mentőautó hátuljába; gondolta, a keréknyom esetleg
felhasználható lesz bizonyítékként, vagy ilyesmi, és persze a nő
vissza is akarja majd kapni a táskáját.
Feltéve, hogy életben marad.
– Leállt a légzése, de a pulzus kitapintható – mondta
Jason. – Gyenge, alig észlelhető.
Tépd le azt a pulóvert!
Rob letépte, és lejött vele a melltartó fele is, a pánt
elszakadt. Rob lehúzta az egészet, hogy ne legyen útban, és
megkezdte a mellkasi kompressziót, míg Jason hozzálátott a
lélegeztetéshez.
– Életben marad? – kérdezte a zsaru.
– Nem tudom – felelte Rob. – Ez a mi dolgunk. Magának
van egy másik. Ha a többi mentőautó is úgy száguld fel az
emelkedőn, ahogy mi is majdnem feljöttünk, akkor valakit el
fognak ütni.
– Ember, mindenfelé sebesültek hevernek. Mint egy
csatamező.
– Akkor segítsen, akiken tud.
– Beindult a légzés – szólalt meg Jason. – Gyere, Robbie,
mentsünk meg egy életet.
Fogd a terminált, és szólj be a Kinernek, hogy hozunk egy
sérültet valószínű nyakcsigolyatöréssel, gerinctraumával, belső
sérülésekkel, arcsérülésekkel, isten tudja, még mivel. Az állapota
kritikus. Diktálom az életfunkciókat.
Rob indította a hívást a mobil adatterminálról, míg Jason
folytatta a lélegeztetőballon nyomkodását. A Kiner baleseti
osztálya azonnal válaszolt; kimért, nyugodt hang felelgetett a
vonal túlsó végéről. A Kiner I. szintű traumatológia volt, amit
néha elnöki osztályúnak is neveztek, és készen állt az ehhez
hasonló eseményekre. Évente ötször kaptak kiképzést ilyen
esetekre.
A hívás után megmérte az oxigénszintet (pocsék volt, mint
arra számított is), aztán előkapta a nyakmerevítőt és a
narancssárga gerinclapot. Mostanra több más mentőautó is ideért,
a köd pedig oszladozni kezdett, így teljes képet kaptak a
katasztrófa súlyosságáról.
És mindezt egyetlen autóval, gondolta Rob. Ki hitte
volna?
– Oké – mondta Jason –, ha nem stabil, akkor ez a
legtöbb, amit tenni tudunk. Fedélzetre vele!
Óvatosan, hogy a gerinclap tökéletesen vízszintes
maradjon, beemelték a nőt a mentőautóba, a hordágyra helyezték
és rögzítették. Sápadt, eltorzult arcával, melyet a nyakmerevítő
keretbe foglalt, úgy nézett ki, mint a horrorfilmekben az ördögi
rituáléknak áldozatul esett nők… azt leszámítva, hogy azok
mindig fiatalok voltak és ártatlanul vonzóak, ez a nő pedig a
negyvenes éveiben járhatott, vagy az ötvenes évei elején. Túl idős
ahhoz, hogy munkát keressen, mondták volna, és Robnak elég
volt ránéznie, hogy tudja, soha többé nem fog munkát keresni.
Járni se nagyon, ahogy most kinéz. Ha hihetetlen szerencséje van,
akkor megúszta, hogy mind a négy végtagja lebénuljon – feltéve,
hogy életben marad –, de Rob arra tippelt, hogy deréktól lefelé
vége a dalnak.
Jason letérdelt, átlátszó műanyag maszkot csúsztatott a nő
szája és orra fölé, és elindította a hordágy fejénél lévő tartályból
az oxigént. A maszk bepárásodott. Jó jel.
– És most? – kérdezte Rob. Úgy értette, „mi mást tehetek
még?”.
– Keress egy kis epit a szétrepült vackok közt, vagy vedd
ki a táskámból. Egy ideig ki tudtam tapintani a pulzusát, de
megint kezd gyengülni. Aztán húzzunk innen. Ezekkel a
sérülésekkel kész csoda, hogy egyáltalán életben maradt.
Rob talált egy ampulla epinefrint egy doboz alatt, amiből
kötszerek borultak ki, és odaadta Jasonnek, aztán becsapta a hátsó
ajtókat, bezöttyent a sofőrülésbe és a gázra taposott. Aki elsőként
ér egy tömegsérüléssel járó esemény helyszínére, az elsőként ér a
kórházba is. Ez javított egy keveset a hölgy nem éppen rózsás
esélyein. Még így is tizenöt percbe telt azonban az út a kórházig,
még a reggeli enyhe forgalomban is, és Rob biztos volt benne,
hogy meghal, amire odaérnek vele a Ralph M. Kiner Memorial
Kórházig. A sérülései súlyosságát elnézve lehet, hogy még így jár
a legjobban.
De nem halt meg.
Délután három órakor, jóval a műszakjuk lejárta után, de
túl fáradtan ahhoz, hogy megforduljon a fejükben a hazamenés
gondolata, Rob és Jason a 3-as tűzoltóállomás készenléti
helyiségében ültek, és lenémítva nézték az ESPN sportcsatornát.
Nyolc embert hoztak be összesen, de annak a nőnek az állapota
volt a legrosszabb.
– Martine Stover a neve – szólalt meg végül Jason. – Még
mindig műtik. Megnéztem, amíg a klotyón voltál.
– Van valami tipped, mik az esélyei?
– Nincs, de nem hagyták ott egyből, és ez azért jelent
valamit. Biztos vagyok benne, hogy titkárnői állást keresett
valami igazgatónál. Belenéztem a táskájába, hátha találok valami
igazolványt – a jogosítványán rajta volt a vércsoportja –, és egész
paksaméta referenciát találtam. Úgy tűnik, jó volt a munkájában.
Legutóbb a Bank of Americánál dolgozott, de leépítették.
– És mi lesz vele, ha életben marad? Mit gondolsz? Csak a
lába?
Jason a tévét bámulta, ahol a kosarasok épp fürgén
rohantak végig a pályán, és hosszú időn át nem szólalt meg. – Ha
életben marad, mind a négy végtagja béna lesz – mondta aztán.
– Biztos?
– Kilencvenöt százalék.
Sörreklám szakította meg a műsort: fiatalok táncoltak
életteli vidámsággal egy bárban. Mindenki jól érezte magát.
Martine Stover számára azonban véget ért a móka.
Rob megpróbálta elképzelni, mi vár rá, ha túléli. Élet egy
motoros kerekesszékben, amelyet azzal hajt, hogy belefúj egy
csőbe. Ételnek pürésített vackok vagy a karjába kötött infúzió.
Géppel segített légzés, zacskóba szarás. Élet az orvosi
alkonyzónában.
– Christopher Reeve nem viselte olyan rosszul – mondta
Jason, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Lényeg a pozitív
hozzáállás. Jó példakép. Emelt fővel nézett szembe vele. Ha jól
tudom, még egy filmet is rendezett.
– Persze hogy emelt fővel nézett szembe vele – mondta
Rob –, a nyakmerevítő miatt, amit sosem vehetett le. És már
meghalt.
– A nő a legjobb ruháját viselte – mondta Jason. – A
nadrágja jó volt, a pulóvere drága, a kabátja szép. Próbált újra
talpra állni. És akkor jött ez a rohadék, és elvett tőle mindent.
– Elkapták már?
– A legutóbbi hírek szerint még nem. Ha elkapják,
remélem, hogy a heréinél fogva lógatják fel.
Másnap éjjel, mikor egy agyvérzés áldozatát szállították a
Kiner Memorialbe, a páros meglátogatta Martine Stovert. Az
intenzíven feküdt, agyi funkciói az erősödés jelét mutatták, ami
jelezte, hogy bármikor visszatérhet a tudata. Ha magához tért,
valakinek majd közölnie kell vele a rossz hírt: hogy mellkastól
lefelé lebénult.
Rob Martin örült, hogy ez nem az ő feladata lesz.
A férfit, akit a sajtó Mercedeses Gyilkosnak nevezett, még
mindig nem kapták el.
 Z
2016. január

Bill Hodges nadrágzsebében betört egy ablaküveg. A

csörömpölést vidám fiúhangok kórusa követte. – Góóóól!
Hodges összerezzent és elfintorodott. Dr. Stamos egy
négy orvosból álló társulás tagja, és a rendelő tele van ezen a
hétfő reggelen. Mindenki felé fordul. Hodges érzi, hogy melegség
szökik az arcába.
– Elnézést – mondja az egész helyiségnek. – SMS-em jött.
– Méghozzá elég hangos – jegyzi meg egy idős hölgy,
akinek ritkás, ősz haja van és lelógó tokája. Hodges úgy érzi
magát mellette, mint egy gyerek, pedig már a hetvenhez közelít.
Az biztos, hogy a hölgy otthon van a mobiltelefon-etikettben. –
Az ehhez hasonló nyilvános helyeken lejjebb kellene vennie a
hangerőt, vagy teljesen le kellene némítania.
– Igaza van.
Az idős hölgy tovább olvassa papírkötésű regényét ( A
szürke ötven árnyalata az, és viharvert borítójából ítélve nem
először nyúzza). Hodges előhalássza iPhone-ját a zsebéből. Az
SMS-t Pete Huntley küldte, régi társa még azokból az időkből,
amikor a rendőrségnél volt. Most maga Pete is azt tervezi, hogy
nyugállományba vonul, ami nehezen hihető ugyan, de igaz.
Utolsó műszaknak hívják, Hodges számára azonban lehetetlennek
bizonyult, hogy letegye a lantot. Most egy kis, kétemberes
vállalkozást vezet, a Becsületes megtaláló-t. Független
nyomkeresőnek hívja magát, mert pár éve volt egy kis balhéja,
emiatt nem kap magánnyomozói engedélyt. Ebben a városban
mindenhez engedély kell. Ő azonban így is magánnyomozó,
legalábbis időnként.
 Hívj fel, amint lehet, Kermit. Fontos.
A Kermit az eredeti keresztneve, de a legtöbb embernek a
második keresztnevével mutatkozik be, hogy minimálisra szorítsa
a békás poénok számát. Pete azonban mindig ezt használja.
Mulatságosnak tartja.
Hodgesnak megfordul a fejében, hogy újra zsebre vágja a
telefont (miután elnémította, ha egyáltalán megtalálja, hol van
benne a „Ne zavarjanak” funkció).
Bármelyik percben behívhatják dr. Stamos rendelőjébe, ő
pedig szeretné, ha már végeznének a vele kapcsolatos
konferenciájukkal. Az általa ismert legtöbb idősödő fószerhez
hasonlóan ő sem szívesen járt orvoshoz – mindig attól félt, hogy
nem egyszerűen valami problémát találnak, hanem valami igazi
problémát. Emellett nem mintha nem tudná, miről akar beszélni
egykori társa: Pete nagy nyugdíjas-búcsúztató bulija a jövő
hónapban lesz a Raintree Innben, kinn, a repülőtérnél. Ugyanott,
ahol Hodges búcsúztatója volt, ezúttal azonban jóval kevesebbet
szándékozik inni. Talán semennyit. Aktív zsaru korában voltak
alkoholproblémái, részben ez volt az oka, hogy a házassága
tönkrement, mostanában azonban mintha elmúlt volna az ital
utáni vágya.
Ez megkönnyebbülést jelentett. Egyszer olvasott egy
science-fiction regényt A Hold börtönében címmel. A Hold
börtönét nem ismerte, azt azonban bíróság előtt is tanúsítaná,
hogy a whiskey börtönében nem jó, pedig az itt van a Földön.
Átgondolja a dolgot, megfordul a fejében, hogy SMS-t
küld, aztán elveti az ötletet és feláll. A régi szokásokat nehéz
leküzdeni.
A recepciós hölgyet névtáblája alapján Marleenak hívják.
Tizenhét éves lehet, ragyogó mosolya egy pomponlányé. – A
doktor úr nemsokára fogadja, Mr. Hodges.
Ígérem. Csak egy egész picit megcsúsztunk. Ilyenek ezek
a hétfők.
– „Hétfő, hétfő, ne bízz benne” – idézi Hodges a régi
slágert.
 A lány értetlenül bámul rá.
– Kimegyek egy kicsit, ha nem baj. Telefonálnom kell.
– Rendben – mondja Marlee. – Csak maradjon az ajtó
előtt. Majd integetek, ha még
kint van, amikor maga következik.
– Az jó lesz. – Hodges kifelé menet elhalad az idős hölgy
mellett. – Jó könyv?
A hölgy felnéz. – Nem, de nagyon energikus.
– Én is úgy hallottam. A filmet is látta?
A hölgy Hodgesra bámul, meglepetten, szemében
érdeklődéssel. – Készült belőle film is?
– Igen. Nézze csak meg!
Nem mintha Hodges látta volna a filmet, bár Holly Gibney
– egykori asszisztense, mostani partnere, aki zaklatott gyerekkora
óta megszállott filmrajongó – megpróbálta elvonszolni rá. Kétszer
is. Holly állította be az ablaktörős-gólos csengőhangot a
telefonján, mert viccesnek tartotta. Hodges is annak tartotta…
eleinte. Most már idegesíti. Majd megkeresi az interneten, hol
lehet átállítani. Rájött, hogy az interneten bármit megtalál, és van,
ami hasznos. Van, ami érdekes. Van, ami vicces.
És van, ami kibaszott borzalmas.

Pete mobilja kétszer csörög ki, és Hodges máris hallja régi

társa hangját. – Huntley.
Hodges megszólal. – Figyelj ide alaposan, mert később ki
foglak kérdezni. Igen, ott leszek a bulin. Igen, teszek pár
megjegyzést a kajára, vicceset, de nem túl sikamlósat, és
felajánlom, hogy én mondom az első pohárköszöntőt. Igen,
tudom, hogy az exed és a jelenlegi párod is ott lesznek, de
tudtommal sztriptíztáncosnőt senki nem hívott. Ha mégis, akkor
az Hal Corley lesz, aki egy hülye, és őt kell megké…
– Hagyd abba, Bill! Nem a buliról van szó.
 Hodges azonnal elhallgat. Nemcsak azért, mert a háttérből
beszédhangok összemosódó zaja szűrődik be – rendőrök
beszélnek, ezt felismeri, akkor is, ha nem tudja kivenni, mit
mondanak. Attól hallgatott el azonnal, hogy Pete Billnek hívta,
ami azt jelenti, komoly baj van. Hodges első gondolatai saját
exfeleségéhez, Corinne-hoz szállnak, majd a lányához,
Allisonhoz, aki San Franciscóban él, végül Hollyhoz.
Istenem, ha bármi történt Hollyval…
– Miről van szó, Pete?
– Egy bűntény helyszínén vagyok, első ránézésre
gyilkosság és öngyilkosság.
Szeretném, ha idejönnél körülnézni. Hozd el a társadat is,
ha ráér és belemegy. Nem szívesen mondom ezt, de szerintem egy
kicsivel jobban vág az esze, mint a tiéd.
Nem a hozzátartozóiról van szó. Hodges gyomorizmai,
melyek megfeszültek, mintha felkészültek volna egy
ökölcsapásra, most kiengednek, bár az állandó fájdalom, ami
miatt eljött Stamos rendelőjébe, továbbra is jelen van. – Persze
hogy jobban vág az esze. Mert fiatalabb. Ha elmúltál hatvan,
milliószámra indulnak pusztulásnak az agysejtek, amit pár év
múlva neked is lesz szerencséd megtapasztalni. Mire kell neked a
tetthelyen egy ilyen vén csataló, mint én?
– Mert valószínűleg ez az utolsó ügyem, mert nagy hűhót
fog körülötte csapni a sajtó, és mert… ne ájulj el magadtól, de
tulajdonképpen nagyra értékelem a segítségedet. A Gibney-ét is.
És mert van egy fura kapcsolódási pont. Valószínűleg csak
véletlen, de nem vagyok teljesen biztos benne.
– Milyen kapcsolódási pont?
– Mond valamit neked Martine Stover neve?
Egy pillanatig nem mondott semmit, de aztán beugrott.
2009 egy ködös reggelén egy
Brady Hartsfield nevű elmebeteg belehajtott az
álláskeresők tömegébe egy lopott Mercedes-Benzzel a belvárosi
City Center előtt. Nyolc embert megölt, további tizenötöt
súlyosan megsebesített. A nyomozás során K. William Hodges és
Peter Huntley nyomozók számtalan embert kihallgattak azok
közül, akik jelen voltak azon a ködös reggelen, köztük a sérült
túlélőket is. Martine Stovert volt a legnehezebb kihallgatni, és
nemcsak azért, mert a szája annyira eltorzult, hogy az anyja
kivételével mindenki számára lehetetlennek bizonyult megérteni,
mit mond. Stover mellkastól lefelé lebénult. Hartsfield később
küldött Hodgesnak egy névtelen levelet, amiben Stovert úgy
említette, hogy „az a botra tűzött fej”. Ami különösen
kegyetlenné tette a ronda viccet, az a benne rejlő mérgező
igazságmorzsa volt.
– Nem hinném, hogy akinek mind a négy végtagja
lebénult, képes lenne elkövetni egy gyilkosságot, Pete…
leszámítva a Gyilkos elmék valamelyik epizódját. Vagyis
nyilván…?
– Igen, az anya volt az. Először Stovert nyírta ki, aztán
saját magát. Jössz?
Hodges nem habozott. – Megyek. Útközben összeszedem
Hollyt is. Mi a cím?
– 1601. Hilltop Court. Ridgedale-ben.
Ridgedale nagyrészt ingázók lakta külváros volt a város
északi részén; nem olyan drága, mint Sugar Heights, de attól még
elég szép.
– Negyven perc alatt odaérek, feltéve, hogy Hollyt az
irodában találom.
Tudta, hogy ott fogja találni. Nyolckor már majdnem
mindig az asztalánál ült, néha már hétkor, és ott is maradt, amíg
Hodges nem kezdett el kiabálni vele, hogy most már menjen haza,
készítsen magának valami vacsorát, aztán nézzen meg egy filmet
a számítógépén. Holly Gibney a fő oka annak, hogy a Becsületes
megtaláló nyereséges.
Holly a szervezés terén zseni, emellett számítógépguru, és
a munka az élete – meg persze Hodges és a Robinson család,
különösen Jerome és Barbara. Egyszer, amikor Jerome és Barbie
anyja tiszteletbeli Robinsonnak hívta, Holly arca felragyogott,
mint a nap egy nyári délutánon. Mostanában jóval többet
mosolyog, mint régen, de még mindig nem annyit, amennyit
Hodges szerint kellene.
– Az jó lesz. Kerm. Köszi!
– A holttesteket már elvitték?
– Épp most viszik őket a hullaházba, de minden kép ott
van Izzy iPadjén. – Isabelle Jaynesről beszélt, aki Hodges
nyugdíjba vonulása óta volt Pete társa.
– Oké. Viszek neked egy fánkot.
– Már annyit hoztak, hogy pékséget nyithatnék.
Egyébként hol vagy most?
– Nem fontos. Ott leszek, amilyen hamar csak tudok.
Hodges leteszi a telefont és végigsiet a folyosón, a lift
felé.

Dr. Stamos háromnegyed kilencre berendelt páciense

végre előkerül a vizsgálóhelyiségből. Mr. Hodges időpontja
kilenc órára szólt, és most fél tíz van.
Szegény biztos türelmetlenül várja már, hogy végezzen itt,
és mehessen intézni a többi teendőt, ami ma még vár rá. Marlee
kinéz a folyosóra, és látja, hogy Hodges a mobiltelefonján beszél.
Marlee feláll és bekukkant Stamos rendelőjébe. Az orvos
az asztalánál ül, előtte egy nyitott mappa, melyen számítógéppel
nyomtatva a KERMIT WILLIAM HODGES felirat áll. Az
orvos valamit tanulmányoz a mappában, és a halántékát dörzsöli,
mintha a feje fájna.
– Dr. Stamos! Behívjam Mr. Hodgest?
Az orvos megriad, felnéz, majd az asztalon álló órára
pillant. – Te jó ég! Igen. Pocsék egy nap a hétfő, nem?
– Hétfő, hétfő, ne bízz benne – feleli Marlee, és távozni
készül.
– Szeretem a munkámat, de ezt a részét gyűlölöm –
mondja Stamos.
 Most Marleen a sor, hogy megriadjon. Visszafordul az
orvos felé.
– Hagyja, csak magamban beszélek. Küldje be. Essünk túl
rajta.
Marlee pont jókor néz ki a folyosóra ahhoz, hogy lássa,
amint a végén épp bezáródik a lift ajtaja.

Hodges felhívja Hollyt az egészségügyi központ melletti

parkolóházból. Mikor elér a Marlborough utca alsó szakaszán álló
Turner Buildinghez, ahol az irodájuk található, Holly már kint áll
az épület előtt, a két praktikus cipője közé ékelt aktatáskával.
Holly Gibney a negyvenes évei vége felé jár, magas, vékony
testalkatú, barna haját általában szoros kontyba fogja össze hátul.
Ma délelőtt egy terjedelmes, North Face márkájú parkát visel,
kapucnija keretbe foglalja apró arcát. Az ember csúnyának tartaná
azt az arcot, gondolja Hodges, amíg meg nem látja a gyönyörű
szemeket, amelyekben annyi értelem csillog. És van, hogy hosszú
ideig nem látni, mert Holly Gibney rendszerint nem híve a
szemkontaktusnak.
Hodges a járda mellé siklik a Priusszal, Holly pedig
beugrik, leveszi kesztyűjét és az anyósülésnél lévő fűtőventilátor
elé tartja a kezét. – Jó sok időbe telt, amíg ideértél.
– Tizenöt percbe. A város túlsó végében voltam. Minden
kereszteződésnél piros lámpát kaptam.
– Tizennyolc perc volt – jelentette ki Holly, miközben
Hodges visszahajtott az útra. –
Mert siettél, amivel az ellenkező hatást érted el. Ha
pontosan harminc kilométer per órával haladsz, zöldhullámot
kapsz. Össze vannak hangolva a lámpák. Már rengetegszer
elmondtam. Most pedig hadd halljam, mit mondott az orvos.
Átmentél a vizsgán?
 Hodges számba veszi a lehetőségeit, de csak kettő van:
vagy elmondja az igazat, vagy kitér a válaszadás elől. Holly
nyaggatása vette rá, hogy elmenjen az orvoshoz, mert valami nem
volt rendben a gyomrával. Eleinte csak nyomást érzett benne,
mostanra már némi fájdalmat is. Lehet, hogy Holly
személyiségzavarban szenved, nyaggatásban azonban nagyon
hatékony. Mint a csontot rágó kutya, gondolja néha Hodges.
– Még nem érkeztek meg a leletek. – Ez nem kifejezetten
hazugság, mondja magának, elvégre hozzá még nem érkeztek
meg.
Holly kétkedő pillantást vet rá, miközben besorolnak a
Crosstown gyorsforgalmi út autósorába. Hodges utálja, amikor
így néz rá.
– Majd foglalkozom a dologgal – mondja. – Bízzál
bennem.
– Bízom – feleli Holly. – Bízom, Bill.
Hodges ettől csak még rosszabbul érzi magát.
Holly előrehajol, kinyitja az aktatáskát és kiveszi az
iPadjét. – Utánanéztem pár dolognak, miközben vártalak. Akarod
hallani?
– Mondd.
– Martine Stover ötvenéves volt, amikor Brady Hartsfield
megnyomorította, ami azt jelenti, hogy most ötvenhat. Lehet
ötvenhét is, de mivel még csak január van, nem túl valószínű,
igaz?
– Az esélyek ellene szólnak.
– A City Centernél történtek idején az anyjával élt egy
házban a Sycamore utcában.
Nem messze Brady Hartsfieldtől és az ő anyjától, ami elég
ironikus, ha belegondolsz.
És közel Tom Saubershez és családjához is, tűnődik el
Hodges. Neki és Hollynak nem olyan rég volt egy esete a Saubers
családdal kapcsolatban, és ez az ügy is kapcsolódott ahhoz, amit a
sajtó Mercedeses Mészárlásnak nevezett el. Minden kapcsolódott
mindenhez, ha az ember jobban belegondolt, és a legfurább mind
közül talán az volt, hogy az autó, amelyet Hartsfield gyilkos
fegyverként használt, Holly Gibney unokatestvéréé volt.
– Hogyan tud egy idős nő és súlyosan lebénult lánya a
fákról elnevezett utcákról Ridgedale-be költözni?
– A biztosításoknak köszönhetően. Martine Stovernak
nem egy vagy két hatalmas összegű biztosítása volt, hanem három
is. A biztosítások megszállottja volt. – Hodges arra gondolt, ezt
csak Holly tudja ilyen dicsérő hangnemben mondani. – Jó pár
cikket írtak róla később, mert a túlélők közül ő sérült meg a
legsúlyosabban. Azt mondta, tudta, hogy ha aznap nem kap
munkát a City Centerben, akkor el kell kezdenie egyenként
kivenni a pénzt a biztosításaiból. Elvégre egyedülálló nő volt,
akinek gondoskodnia kellett megözvegyült, munka nélküli
anyjáról is.
– Végül aztán az anyjának kellett gondoskodnia róla.
Holly bólint. – Nagyon különös, nagyon szomorú eset. De
legalább anyagi szempontból ott volt ez a védőháló, és a
biztosításnak épp ez a célja. Még előrébb is jutottak általa a
világban.
– Igen – mondja Hodges –, mostanra azonban mindketten
távoztak a világból.
Holly erre már nem válaszol. Épp előttük van a kijárat
Ridgedale felé. Hodges elindul felé a kocsival.

Pete Huntley meghízott, hasa rálóg az övcsatjára, de

Isabelle Jaynes éppolyan fantasztikusan néz ki szűk, kopott
farmerében és kék blézerében, mint valaha.
Ködszürke szemének tekintete Hodgesról Hollyra téved,
majd vissza Hodgesra.
– Lefogytál – mondja. Lehet bók is, de vád is.
– Gyomorproblémákkal küzd, ezért elment pár vizsgálatra
– mondja Holly. – Ma kellett volna megérkezniük a leleteknek,
de…
– Ne menjünk bele, Hols – szakítja félbe Hodges. – Nem
orvosi konzultáción vagyunk.
– Napról napra jobban hasonlítotok egy idős házaspárra –
jegyzi meg Izzy.
Holly tárgyilagos hangon válaszol. – Ha
összeházasodnánk Bill-lel, az tönkretenné a
munkakapcsolatunkat.
Pete nevet, Holly pedig zavart pillantást vet rá, miközben
bemennek a házba.
Csinos, Cape Cod-stílusú ház, és kellemes meleg, annak
ellenére, hogy dombtetőn áll és hideg az idő. Az előszobában
mind a négyen vékony gumikesztyűt vesznek fel, és zacskót
húznak a cipőjükre. Milyen gyorsan visszajön minden, gondolja
Hodges.
Mintha abba se hagytam volna.
A nappali egyik falán hatalmas szemű, szomorú
kisgyerekeket ábrázoló festmény függ, a másikon egy nagy
képernyős tévé. A tévé előtt fotel, mellette dohányzóasztal.
Az asztalon gondosan szétterítve sztármagazinok, mint az
OK!, és botrányokat közzé tevő pletykalapok, mint az Inside
View. A szoba közepén két mély vájat húzódik a szőnyegen.
Hodges arra gondol: itt üldögéltek esténként, és tévét néztek.
Vagy akár egész nap. A mama a fotelban, Martine a
kerekesszékben, ami nyomhatott vagy egy tonnát, a
keréknyomaiból ítélve.
– Hogy hívták az anyját? – kérdezi.
– Janice Ellerton. A férje, James húsz évvel ezelőtt halt
meg, legalábbis… – Pete régimódi, akár Hodges, iPad helyett
jegyzetfüzetet tart magánál. Most belepillant. – Legalábbis
Yvonne Carstairs szerint. Ő és a másik gondozó, Georgina Ross
találták meg a holttesteket, amikor megérkeztek ma reggel, nem
sokkal hat előtt. Ha korán jöttek, pluszpénzt kaptak. A Ross nevű
nő nem nagyon volt a hasznunkra…
 – Összevissza beszélt – jegyzi meg Izzy. – Carstairs
azonban teljesen rendben volt.
Megőrizte az önuralmát. Azonnal hívta a rendőrséget, és
hat negyvenre már ide is értünk.
– Hány éves volt a mama? – kérdezi Hodges.
– Nem tudom pontosan – feleli Pete –, de nem mai csirke.
– Hetvenkilenc – mondja Holly. – Az egyik híroldalon,
amire rákerestem, miközben
Billt vártam, hogy felvegyen, azt írták, hetvenhárom éves
volt a City Centernél történt mészárlás idején.
– Rettentő idős ahhoz, hogy a nyaktól lefelé lebénult
lányát gondozza – mondta Hodges.
– Elég jó formában volt – jegyzi meg Isabelle. –
Legalábbis Carstairs szerint. Erős volt, és segítsége is akadt. Telt
neki rá, mert…
– A biztosítás miatt – fejezi be Hodges. – Holly elmondta
a részleteket az ideúton.
Izzy vet egy pillantást Hollyra, de Holly nem veszi észre.
Épp a szobát méri fel.
Leltárba veszi. Beleszaglászik a levegőbe. Végigfuttatja a
tenyerét a mama foteljének a hátán. Holly érzelmi gondokkal
küzd és elképesztően szó szerint vesz mindent, de olyan szinten
fogékony az ingerekre, mint csak nagyon kevesen.
Most Pete szólal meg. – Két gondozó jött reggel, kettő
délután, kettő este. A hét minden napján. Egy magánkézben lévő
céghez tartoztak – újra a jegyzetfüzetbe pillant –, az Otthoni
Segítőkhöz. Ők emelték fel a nehéz tárgyakat. Van egy
házvezetőnő is, Nancy Alderson, de úgy tűnik, szabadságot vett
ki. A konyhai naptáron van egy feljegyzés, hogy Nancy Chagrin
Fallsban, és egy vonallal át van húzva a mai nap, a kedd és a
szerda.
Két, kesztyűt és cipőre húzott zacskót viselő férfi jelenik
meg a hall túlsó végéből.
Arra lehetett a néhai Martine Stover lakrésze, gondolja
Hodges. Mindkettejük kezében bizonyítékgyűjtő tasak.
 – A hálószobában és a fürdőben végeztünk – mondja
egyikük.
– Találtatok valamit? – kérdezi Izzy.
– Csak amire számítani lehetett – mondja a másik. – Jó pár
fehér hajszál a fürdőkádból, ami nem meglepő, tekintve, hogy az
idős hölgy ott dobta fel a talpát. Némi ürülék is volt a kádban, de
csak egy kevés. Szintén nem meglepő. – Hodges kérdő tekintete
láttán hozzáteszi: – Inkontinenciabetétet viselt. Alaposan utánajárt
a dolognak.
– Aúú – nyög fel Holly.
Most az első helyszínelő szólal meg. – Van egy
fürdetőszék, de a sarokban áll és a tartalék törülközőket tárolják
rajta. Úgy tűnik, sosem használták.
– Valószínűleg szivaccsal mosdatták – jegyzi meg Holly.
Még mindig látszik rajta az undor, amit az
inkontinenciabetét vagy a fürdőkádban talált szar váltott ki belőle,
de a szeme továbbra is ide-oda rebbenve kutatja környezetét.
Lehet, hogy feltesz egy-két kérdést, vagy tesz egy megjegyzést,
többnyire azonban hallgat, mert az emberek közelsége feszengést
vált ki belőle. Hodges azonban jól ismeri – legalábbis amennyire
Hollyt ismerni lehet –, és tudja, hogy alaposan figyel.
Később majd beszél is, Hodges pedig figyelmesen
meghallgatja. Előző évben, a Saubers-ügyön dolgozva tudta meg,
hogy ha odafigyel Hollyra, az mindig megtérül.
Holly a megszokott sémákon kívül gondolkodik, néha
igen messze tőlük, a megérzése
pedig félelmetes. És bár alapvetően félénk természetű –
Isten a megmondhatója, megvan rá az oka –, tud bátor lenni.
Holly tehet arról, hogy Brady Hartsfield, más néven Mr.
Mercedes most a Kiner Memorial kórházhoz tartozó Lakes
Region agysebészeti klinikán fekszik. Holly egy
csapágygolyókkal töltött zoknival törte be a koponyáját, mielőtt
Hartsfield akkora katasztrófát okozhatott volna, amely még a City
Centernél történt mészárlást is felülmúlja. Most abban az
alkonyzónában él, amit az agysebészeti klinika fő neurológusa
perzisztens vegetatív állapotnak hív.
– A mind a négy végtagjukra lebénultak zuhanyozhatnak
ugyan – erősíti meg Holly –, de elég nehezen, a rengeteg, életben
tartó berendezés miatt, amire rá vannak kötve.
Így aztán leginkább szivaccsal mosdatják őket.
– Menjünk át a konyhába, oda besüt a nap – szólal meg
Pete, és átmennek a konyhába.
Hodges elsőként az edényszárítót veszi észre, melyen
egyetlen tányért hagytak ott száradni, azt, amelyiket Mrs. Ellerton
az utolsó étkezésekor használt. A konyhapultok ragyognak, a
padló olyan tisztának tűnik, hogy akár enni is lehetne róla.
Hodges el bírja képzelni, hogy odafenn gondosan be van vetve az
ágy. Még az is lehet, hogy a szőnyeget is kiporszívózta. És persze
ott van az inkontinenciabetét… Mindenről gondoskodott, amiről
gondoskodni tudott. Olyan emberként, aki egykor maga is
komolyan fontolgatta az öngyilkosságot, Hodges meg tudja
érteni.

Pete, Izzy és Hodges a konyhaasztalnál ülnek. Holly fel-

alá járkál, hol Isabelle mögött áll, hogy megnézze a fényképeket,
melyek az ELLERTON/STOVER mappában vannak Izzy
iPadjén, hol különféle szekrényekbe nézeget be, gumikesztyűs
ujjai könnyedén repdesnek, akár a molylepkék.
Izzy végigmutogatja nekik a képeket, beszéd közben
húzgálja őket arrébb a képernyőn.
Az első fotón két középkorú nő látható. Mindketten húsos
testalkatúnak és széles vállúnak tűnnek az Otthoni Segítők vörös
nejlon egyenruhájában, egyikük azonban –
Georgina Ross, Hodges feltételezése szerint – sír és a
vállát fogja, alkarja a mellének nyomódik. A másikat, Yvonne
Carstairst láthatóan keményebb fából faragták.
 – Öt óra negyvenötkor értek ide – mondja Izzy. – Van
kulcsuk, amivel beengedhetik magukat, így nem kellett
kopogniuk vagy csöngetniük. Carstairs szerint Martine néha fél
hétig aludt. Mrs. Ellerton mindig ébren volt, amikor érkeztek,
említette nekik, hogy öt körül kel fel, és először kávézik, ma
azonban nem volt ébren és nem érezték a kávé illatát sem. Arra
gondoltak, az idős hölgy most az egyszer tovább aludt, jó neki.
Lábujjhegyen bementek Stover szobájába, ami a hall túlsó
végéből nyílt, hogy lássák, ő felébredt-e. És ezt találták.
Izzy a következő képre vált. Hodges arra számít, hogy
Hollyból kitör egy „aúú”, a lány azonban hallgat és a fotót
tanulmányozza. Stover az ágyban fekszik, a takarót térdig
lehúzták róla. Az arcát ért sérüléseket sosem hozták helyre, de
ami maradt belőle, elég nyugodtnak tűnik. Szeme lehunyva,
eltorzult kezei összekulcsolva. Szikár alhasából etetőcső indul ki.
A közelben áll a kerekesszéke, ami Hodges szerint inkább egy
űrhajós űrkapszulájára hasonlít.
– Stover hálószobájában éreztek szagot. De nem kávéét.
Piaszagot.
Izzy újabb képet mutat, egy közeli felvételt Stover
éjjeliszekrényéről. Gyógyszerek állnak szép sorban, mellette egy
porító, ami porrá töri őket, hogy Stover le tudja nyelni.
Köztük – igencsak nem odaillő látványként – egy 0,75-ös
üveg Smirnoff Triple Distilled vodka és egy műanyag fecskendő.
A vodkásüveg üres.
– Nem bízta a véletlenre a hölgy – jegyzi meg Pete. – A
Smirnoff Triple Distilled ötvenfokos.
– Gondolom, szerette volna, ha olyan gyorsan lezajlik,
amilyen gyorsan csak lehet – jegyzi meg Holly.
– Telitalálat – mondja Izzy, de hangjából észrevehetően
hiányzik a melegség. Nem kedveli Hollyt, és Holly sem kedveli
őt. Hodges tudatában van ennek, de az okáról fogalma sincs, és
mivel alig látja Isabelle-t, sosem vette a fáradságot, hogy
megkérdezze Hollytól.
– Van közelkép a porítóról? – kérdezi Holly.
 – Persze. – Izzy lapoz egyet, és a következő képen a porító
már akkora, mint egy repülő csészealj. A csésze alján fehér por
maradt. – A hét végéig nem tudunk biztosat, de arra tippelünk,
hogy oxikodon. A címke szerint alig három hete váltották ki az új
adagot, de az üvege éppolyan üres, mint az a vodkásüveg.
Visszatér Martine Stover képéhez, aki lehunyt szemmel
fekszik, kezét összekulcsolva, mintha csak imádkozna.
– Az anyja porrá törte a tablettákat, tölcsérrel beletöltötte
az üvegbe, és beleöntötte a vodkát Martine etetőcsövébe.
Hatékonyabb lehetett, mint egy méreginjekció.
Izzy újra lapoz. Holly száján ezúttal kicsúszik egy „aúú”,
de nem fordítja el a tekintetét.
Az első kép, amely Martine mozgássérültek számára
átalakított fürdőszobáját ábrázolja, az egész helyiséget befogja, az
alacsonyra szerelt fürdőszobapultot a mosdóval, az alacsonyra
szerelt törülközőtartókat és szekrényeket, az óriási, fürdőkáddal
egybeépített zuhanyfülkét. A zuhany tolóajtaja csukva, a fürdőkád
teljes egészében látszik. Janice Ellerton a válláig érő vízben
fekszik, rózsaszín hálóingben.
Hodges arra tippel, ballonként lebeghetett körülötte,
miközben a vízbe ereszkedett, ezen a helyszínelők által készített
fényképen azonban vékony testére tapad. Fejére műanyag zacskót
húzott, egy fürdőköpenyhez való frottírövvel kötötte meg. A
zacskó alól csövek kígyóznak elő, egészen a padlócsempén
heverő kis konzervdobozig. A konzervdoboz oldalán nevető
gyerekeket ábrázoló matrica.
– Öngyilkossági segédeszköz – mondja Pete. –
Valószínűleg az internetről tanulta, hogyan kell ilyet készíteni.
Rengeteg weboldal van, ahol elmagyarázzák, képekkel együtt. A
víz már kihűlt a kádban, mire ideértünk, de amikor belefeküdt,
valószínűleg meleg volt.
– Állítólag megnyugtató – szól közbe Izzy, és bár nem
mondja, hogy aúú, arca egy pillanatra megfeszül az irtózattól,
amikor a következő fényképre lapoz: egy közelképre Janice
Ellertonról. Az idős asszony utolsó lélegzetétől a zacskó
bepárásodott, de Hodges látja, hogy a szeme csukva van. Ő is
békés nyugalommal az arcán halt meg.
– A konzervdobozban hélium volt – mondja Pete. –
Bármelyik nagyáruházban kapni.
Elvileg arra való, hogy léggömböket fújjanak fel vele a
kiskölykök szülinapi buliján, de arra is tökéletesen alkalmas, hogy
kicsinálja magát vele az ember, ha zacskót húz a fejére. A
szédülést zavarodottság váltja fel, ekkor már valószínűleg nem
tudnád levenni a zacskót a fejedről akkor sem, ha meggondolod
magad. Utána eszméletvesztés következik, majd a halál.
– Menjen vissza az előzőhöz – mondja Holly. –
Amelyiken az egész fürdőszoba látszik.
– Nahát – jegyzi meg Pete –, dr. Watson talált valamit.
Izzy visszalapoz. Hodges hunyorogva közelebb hajol – a
közellátása már nem olyan jó, mint volt. Ekkor ő is észreveszi,
amit Holly. Egy vékony, szürke elektromos kábel mellett, amely
az egyik konnektorba csatlakozik, egy filctoll hever. Valaki –
valószínűleg Ellerton, mert rég elmúltak azok a napok, amikor a
lánya még írni tudott – egyetlen, hatalmas betűt rajzolt a pultra.
Z.
– Mi a véleményed erről? – kérdezi Pete.
Hodges átgondolja a dolgot. – A búcsúlevele – mondja
végül. – A Z az ábécé utolsó betűje. Ha tudott volna görögül, az
ómega állna itt.
– Én is erre gondoltam – jegyzi meg Izzy. – Ha
belegondolsz, egész stílusos.
– A Z egyben Zorro jele is – közli Holly. – Egy álarcos
mexikói lovas. Rengeteg Zorro-film készült, az egyikben
Anthony Hopkins alakította Don Diegót, de nem sikerült valami
jól.
– Gondolja, hogy ez releváns? – kérdezi Izzy.
Arckifejezése udvariasan érdeklődő, hangja azonban gunyoros.
– Volt róla egy televíziós sorozat is – folytatja Holly, és
szinte hipnotizáltan nézi a képet. – A Walt Disney készítette, még
a fekete-fehér időkben. Lehet, hogy Mrs. Ellerton is látta kislány
korában.
– Azt mondja, talán a gyerekkori emlékekben keresett
menedéket, miközben arra készült, hogy kicsinálja magát? – Pete
hangjából süt a kétkedés, amit Hodges is érez. –
Végül is lehetséges.
– Szerintem baromság. – Izzy a szemét forgatja.
Holly nem vesz róla tudomást. – Körülnézhetek a
fürdőszobában? Nem nyúlok semmihez, még ezzel sem. –
Felmutatja kis, kesztyűs kezét.
– Érezze otthon magát – mondja Izzy azonnal.
Más szavakkal, gondolja Hodges, húzz el, és a többit bízd
a felnőttekre. Nem tetszik neki Izzy hozzáállása Hollyhoz, de
mivel látja, hogy lepereg a lányról, nem látja okát, hogy
problémázzon miatta. Emellett Holly tényleg egy kicsit szétszórt
ma délelőtt, mintha egyszerre akarna elindulni mindenfelé.
Hodges véleménye szerint a képek váltják ezt ki belőle. A
halottak sehol nem tűnnek halottabbnak, mint a rendőrségi
képeken.
Holly elmegy megnézni a fürdőszobát. Hodges hátradől és
összekulcsolja kezét a tarkóján, két könyöke szárnyként áll ki.
Gyötrő gyomorbaja ma kevésbé bizonyult gyötrőnek, talán mert
kávéról teára váltott. Ha valóban emiatt, akkor beraktároz
Liptonból. Sőt a részvényeiből is vesz. Elege van az állandó
gyomorfájásból.
– Nincs kedved elmondani, mit keresünk itt mi, Pete?
Pete felvonja a szemöldökét, próbál ártatlan képet vágni. –
Mármint mire gondolsz, Kermit?
– Igazad volt, amikor azt mondtad, ez be fog kerülni az
újságokba. Tipikus szomorú szappanopera, és az emberek
imádják az ilyesmit, mert a saját életük szebbnek tűnik, ha
összehasonlítják vele…
– Cinikus, de alighanem igaz – sóhajt fel Izzy.
– …de a Mercedeses Mészárláshoz fűződő kapcsolata
inkább véletlennek tűnik, mintsem kauzálisnak. – Hodges nem
egészen biztos benne, hogy ez a szó azt jelenti, amit gondol, de
jól hangzik. – Ez az ügy alighanem szimpla eutanázia: az idős
hölgy nem bírta tovább nézni a lánya szenvedését. Ellerton utolsó
gondolata, miközben szívni kezdte a héliumot, ez volt:
„Nemsokára melletted leszek, kicsim, és mikor a mennyország
útjain sétálok, te ott fogsz sétálni mellettem.”
Izzy felhorkan, Pete azonban sápadtnak tűnik, gondolatai
messze járnak. Hodgesnak hirtelen eszébe jut, hogy hosszú
évekkel ezelőtt – talán már harminc éve is megvan – Pete és a
felesége elvesztették első gyermeküket, egy kislányt, bölcsőhalál
miatt.
– Szomorú történet, és a lapok majd egy ideig
elcsámcsognak rajta, de mindennap történik hasonló valahol a
világon. Az is lehet, hogy minden órában. Szóval mondd csak el,
mi az oka, hogy idehívtál.
– Valószínűleg semmi. Izzy szerint az.
– Izzy szerint semmi – erősíti meg Izzy.
– Izzy alighanem azt gondolja, kezd meglágyulni az
agyam, ahogy közeledek a célvonalhoz.
– Izzy nem gondolja így. Izzy csak úgy gondolja, ideje,
hogy ne engedd, hogy a Brady
Hartsfield nevű szú tovább rágja az agyadat. – Ködszürke
szeme Hodgesra villan. – Lehet, hogy Ms. Gibney csupa ideges
tikkelés és különös agymenés, de Hartsfieldet alaposan
kikapcsolta, és minden elismerésem az övé. Ott fekszik kidőlve a
Kiner agysebészeti klinikáján, és valószínűleg ott is marad, amíg
tüdőgyulladást nem kap és meg nem hal, amivel egy halom pénzt
takarít meg az államnak. Mind tudjuk, hogy sosem fog bíróság elé
kerülni azért, amit elkövetett. A City Center-ügynél nem kaptátok
el, de Gibney megakadályozta, hogy felrobbantson kétezer
gyereket a Mingo koncertteremben egy évvel később. Fogadjátok
el a helyzetet, és lépjetek tovább.
– Hű – szólal meg Pete. – Ezt jó sokáig dédelgetted
magadban, nem?
Izzy próbál nem mosolyogni, de nem bírja ki. Pete
visszamosolyog rá, Hodges pedig arra gondol: éppolyan jó páros,
mint Pete meg én voltunk. Kár szétszakítani egy ilyen párost,
igazán kár.
– Jó ideig – feleli Izzy. – Na gyerünk, mondd el neki. –
Hodges felé fordul. – Legalább nem az X-akták kis szürkéiről van
szó.
– Akkor kiről? – kérdezi Hodges.
– Keith Friasról és Krista Countrymanről – feleli Pete. –
Mindketten ott voltak a City Centernél április tizedike reggelén,
amikor Hartsfield elkövette a tettét. A tizenkilenc éves Friasnak
eltört mindkét lába, a csípője, négy bordája, emellett számos belső
sérülést szenvedett és a jobb szemén hetvenszázalékos
látáscsökkenése lett. A huszonegy éves Countrymannek több
bordája tört el, az egyik karja, és súlyos gerincsérülést is
szenvedett, ami végül rendbe jött egy sor fájdalmas terápia után,
amikbe bele sem akarok gondolni.
Hodges sem akar belegondolni, de rengetegszer tűnődött
már Brady Hartsfield áldozatain. Többnyire azon, hogy hetven
átkozott másodperc évekre szólóan meg tudja változtatni az
ember életét… vagy, ahogy Martine Stover esetében is, örökre.
– A heti terápiás üléseiken ismerkedtek meg egy „A
gyógyulás benned rejlik” nevű helyen, és egymásba szerettek.
Lassan mindkettejük állapota javult; azt tervezték,
összeházasodnak. Aztán tavaly februárban együtt öngyilkosságot
követtek el. Ahogy valami régi punkdalban is, bevettek egy
halom gyógyszert és meghaltak.
Hodgesnak erről eszébe jut a Stover betegágya melletti
porító. A porító, alján a porrá tört oxikodonnal. Lehet, hogy a
mama az összes oxikodont feloldotta a vodkában, de biztos
maradt még az asztalon rengeteg más narkotikum. Miért vette ezt
a rengeteg fáradságot a műanyag zacskóval és a héliummal,
amikor lenyelhetett volna egy marék
Vicodint, rá egy marék Valiumot, és vége?
– Frias és Countryman esete tipikus fiatalkori
öngyilkosság. Mindennapos eset – mondja Izzy. – A szüleiknek
kétségeik voltak a házasságukkal kapcsolatban. Azt akarták, hogy
várjanak még. Elszökni persze nem tudtak volna, Frias alig tudott
járni, állása pedig egyiküknek sem volt. A biztosításuk fedezte a
heti terápiás üléseket és azt, hogy otthon be tudjanak szállni a
költségekbe, de messze nem járt nekik akkora összeg, mint
Martine Stovernak a saját luxusbiztosítása után. Tömören
összefoglalva: szar ügy.
Még csak véletlen egybeesésnek sem mondható. A
súlyosan sérült emberekre jellemző a depresszió, és a depressziós
emberek néha megölik magukat.
– Hol csinálták?
– A Frias fiú hálószobájában – mondja Pete. – Míg a
szülei a Six Flags vidámparkba kirándultak a kisöccsével.
Bevették a tablettákat, ágyba bújtak, és egymás karjában haltak
meg, ahogy Rómeó és Júlia.
– Rómeó és Júlia egy sírboltban haltak meg – mondja
Holly, aki épp visszatért a konyhába. – A Franco Zeffirelli-
filmben, ami tényleg a legjobb…
– Oké, vettük a lapot – szakítja félbe Pete. – Szoba, kripta,
legalább rímelnek.
Holly az Inside View magazint tartja a kezében, ami a
dohányzóasztalon hevert, kihajtott oldalán egy fénykép, melyen
Johnny Depp részegnek, drogosnak vagy halottnak tűnik. Vajon
egész idő alatt a nappaliban ült és ezt a szennylapot olvasta? Ha
igen, akkor ma tényleg nincs formában.
Pete megszólalt. – A Mercedes megvan még, Holly?
Amelyiket Hartsfield ellopta az unokanővérétől, Oliviától?
– Nincs. – Holly leül, ölében a félbehajtott újsággal, és
térdét jókislányosan összezárja. – Múlt novemberben elcseréltem
egy olyan Priusért, mint a Billé. Túl sokat fogyasztott, nem volt
környezetbarát. És a terapeutám is ezt javasolta. Azt mondta,
másfél év után már biztosan sikerült megszabadulnom attól a
hatástól, amit gyakorolt rám, és már nincs értéke a terápia
szempontjából. Miért kérdezi?
Pete előredől ültében, és kezét összekulcsolja széttárt
térdei közt. – Hartsfield úgy jutott be a kocsiba, hogy egy
elektronikus bigyóval kinyitotta a zárat. A tartalék kulcs a
kesztyűtartóban volt. Lehet, hogy Hartsfield tudta, hogy ott lesz,
de az is lehet, hogy a City Centernél történt mészárlás alkalom
szülte ötlet volt. Sosem tudjuk meg.
Olivia Trelawney pedig, gondolta Hodges, sok mindenben
hasonlított az unokatestvérére, Hollyra: ideges volt, védekezni
próbált, határozottan nem tűnt társasági embernek. Biztosak
voltunk benne, hogy nyitva felejtette a Mercedest, és benne
hagyta a slusszkulcsot, mert ez volt a leginkább kézenfekvő
magyarázat, és azért is, mert a primitív ösztönök szintjén, ahol a
logikának nincs hatalma, akartuk, hogy ez legyen a magyarázat.
Idegesítőnek találtuk. Ismételt tagadását úgy vettük, hogy
gőgösen elutasítja, hogy felelősséget vállaljon a gondatlanságáért.
A táskájában lévő kulcs, amit mutatott nekünk? Azt gondoltuk, az
a tartalék kulcs. Folyamatosan zaklattuk, és a sajtó, onnantól,
hogy megtudta a nevét, szintén folyamatosan zaklatta.
Végül már kezdte maga is elhinni, amit mi hittünk róla:
hogy lehetőséget nyújtott egy szörnyetegnek végrehajtani a
kitervelt tömeggyilkosságot. Egyikünkben sem merült fel, hogy
egy számítógépzseni összerakhatta azt a bigyót, amivel kinyitotta
a zárat.
Maga Olivia Trelawney sem gondolta volna.
– De nem egyedül mi zaklattuk ezzel.
Hodges nincs is tudatában, hogy hangosan beszélt, míg
mindannyian felé nem fordulnak. Holly apró bólintással
nyugtázza a hallottakat, mintha mindannyiuknak ugyanaz a
gondolatsor futott volna végig az agyában. Ami nem is lett volna
meglepő.
Hodges folytatja. – Igaz, hogy nem hittünk neki,
akárhányszor mondta is, hogy fogta a kulcsot és bezárta az autót,
így aztán részben mi is felelősek vagyunk azért, amit tett,
Hartsfield azonban előre megfontolt szándékkal eredt a nyomába.
Erre akarsz kilyukadni, nem?
– Igen – feleli Pete. – Nem érte be azzal, hogy ellopta a
Mercedesét és gyilkos fegyvernek használta. Beférkőzött a fejébe,
még a számítógépére is csempészett egy sikolyokkal és vádakkal
teli hangfelvételt játszó programot. És aztán ott van a te ügyed is,
Kermit.
Igen. Ott volt az ő ügye is.
Hodges mérgező szavakkal teli névtelen levelet kapott
Hartsfieldtől, mikor élete abszolút mélypontra került: egy üres
házban élt, rosszul aludt, és nem találkozott emberekkel,
leszámítva Jerome Robinsont, a srácot, aki a füvet nyírta nála és
kisebb javításokat végzett a házban. A munkájuknak élő zsaruk
körében gyakran előforduló baj gyötörte: a visszavonulás utáni
depresszió.
A nyugdíjas rendőrök között rendkívül magas az
öngyilkosok aránya, írta Brady Hartsfield. Ez még azelőtt volt,
hogy a huszonegyedik század legkedveltebb közegében, az
interneten kezdett volna kommunikálni vele. Nem akarom, hogy a
pisztolyán kezdjen el gondolkodni. Pedig azon gondolkodik, igaz?
Mintha Hartsfield kiszagolta volna Hodges öngyilkossági
gondolatait és megpróbálta volna megadni neki a végső lökést.
Elvégre Olivia Trelawneynél működött, és Hartsfield
rákapott a dolog ízére.
– Mikor együtt kezdtünk dolgozni – mondta Pete –, azt
mondtad, a visszaeső bűnözők olyanok, mint a török szőnyegek.
Emlékszel?
– Igen. – Hodges jó pár rendőrnek kifejtette ezt az
elméletét. Nem sokan figyeltek oda rá, és unott tekintetéből ítélve
arra tippelt, Isabelle Jaynes sem tartozott volna azok közé, akik
igen. Pete azonban figyelt.
– Ugyanaz a mintázat ismétlődik újra és újra. Hagyd
figyelmen kívül az apró eltéréseket, és keresd meg a mélyben
rejlő hasonlóságokat. Mert még a legokosabb elkövetőknek is –
mint amilyen Országúti Joe volt, aki az autópálya-pihenőknél ölte
meg azokat a nőket – mintha egy kapcsoló lenne az agyukban,
ami ismétlésre van állítva. Brady Hartsfield szakértője volt az
öngyilkosságnak…
– Kitervelője volt az öngyilkosságnak – szól közbe Holly.
Az újságot nézi, homloka ráncokban, arca sápadtabb, mint valaha.
Hodgesnak is nehezére esik újra foglalkozni a Hartsfield-üggyel
(bár legalább végre leszokott arról, hogy eljárjon meglátogatni a
rohadékot az agysebészeti klinikán lévő szobájában), Hollynak
azonban még nehezebb.
Hodges reméli, hogy nem esik vissza és szokik rá a
dohányzásra megint, de nem lepné meg, ha így történne.
– Bárminek nevezed is, a mintázat tisztán kivehető. Az ég
szerelmére, a saját anyját is öngyilkosságba hajszolta!
Hodges erre nem felel, bár mindig kételkedett abban, amit
Pete hitt: hogy Deborah Hartsfield megölte magát, amikor – talán
véletlenül – rájött, hogy a fia a Mercedeses Gyilkos. Először is,
semmi bizonyítékuk nem volt rá, hogy Mrs. Hartsfield valaha is
tudomást szerzett erről. Másodszor, rovarirtót használt, vagyis
elég ronda halála lehetett. Elképzelhető, hogy Brady megölte az
anyját, Hodges azonban ezt sem tartotta valószínűnek. Ha valakit
szeretett, akkor az az anyja volt. Hodges arra tippel, a rovarirtót
valaki másnak szánták… és az is lehetséges, hogy nem embernek.
A boncolás eredménye szerint hamburgerbe keverték, és ha a
kutyák bármit is szeretnek, az a darált nyers hús.
Robinsonéknak van kutyájuk, egy kedves, lógó fülű kis
keverék. Brady számtalanszor láthatta, mert figyelte Hodges
házát, Jerome pedig általában magával hozta a kutyát, amikor
lenyírta nála a füvet. Lehetséges, hogy a mérget Odellnek szánta.
Hodges ezt az elméletét sosem említette a Robinson család egy
tagjának sem; ami azt illeti, Hollynak sem. És persze az is lehet,
hogy hülyeség – Hodges véleménye szerint azonban ez az
elképzelés is van olyan valószínű, mint Pete elmélete, miszerint
Brady anyja kinyírta magát.
Izzy kinyitja a száját, majd be is csukja, mikor Pete
felemeli a kezét, hogy elhallgattassa – elvégre még mindig ő a
rangidős kettejük közül, és nem is kevéssel.
– Izzy azt akarja mondani, hogy Martine Stover halála
gyilkosság volt, nem öngyilkosság, szerintem azonban valós esély
van rá, hogy az ötlet magától Martine-tól származott, és alaposan
átbeszélték az anyjával, mielőtt egyezségre jutottak. Az én
szememben ez mindkettejük esetében öngyilkosság, még ha a
hivatalos jelentésbe nem is így fog bekerülni.
– Gondolom, utánanéztél a City Center többi túlélője
történetének is – jegyzi meg Hodges.
– Mindannyian életben vannak, leszámítva Gerald
Stansburyt, aki tavaly hálaadás után nem sokkal halt meg – feleli
Pete. – Szívrohamot kapott. A felesége szerint gyakori a
családjukban a szívkoszorúér-betegség, és még így is tovább élt,
mint az apja vagy a bátyja. Izzynek igaza van, valószínűleg
semmi kapcsolat nincs az esetek közt, de gondoltam, nem árt, ha
te és Holly tudjátok. – Egymás után rájuk néz. – Nektek
mostanában nem támadtak olyan gondolataitok, hogy
meghúzzátok a ravaszt, ugye?
– Nem – feleli Hodges. – Mostanában nem.
Holly csak a fejét rázza, és még mindig az újságot
bámulja.
Hodges újra megszólal. – Gondolom, senki nem talált egy
rejtélyes Z betűt az ifjú Mr. Frias hálószobájában, miután ő és Ms.
Countryman öngyilkosságot követtek el?
– Persze hogy nem – mondja Izzy.
– Mármint nem tudsz róla – javítja ki Hodges. – Nem ezt
akartad mondani? Tekintve, hogy ezt a mait is csak most találtad
meg?
– Édes Jézus – sóhajt fel Izzy –, de butaság! –
Látványosan az órájára néz és feláll.
Pete is felkel, Holly azonban ülve marad és továbbra is az
Inside View elcsent példányát nézi. Egy ideig Hodges is ülve
marad. – Elővennéd megint a Frias-Countryman-fényképeket,
Pete? Átnéznéd őket, hogy biztosak lehessünk benne?
– Persze – feleli Pete. – De Izzynek valószínűleg igaza
van. Butaság volt tőlem, hogy iderángattalak titeket.
– Örülök, hogy iderángattál.
– És… még mindig rosszul érzem magam azzal
kapcsolatban, ahogy Mrs. Trelawney-vel bántunk. – Pete
Hodgesra néz, Hodgesnak azonban van egy olyan sejtése, hogy
valójában a vékony, sápadt nőhöz beszél, aki ott ül egy
szennylappal az ölében. – Egyetlen percig sem kételkedtem
abban, hogy otthagyta a slusszkulcsot a kocsiban.
Minden más lehetőséget kizártam az agyamból.
Megesküdtem magamnak, hogy ezt soha többé nem teszem.
– Értem – feleli Hodges.
– Azt hiszem, egyvalamiben mindannyian egyetértünk –
szólal meg Izzy. – Abban, hogy elmúltak már azok az idők,
amikor Hartsfield embereket üt el, robbant fel vagy kerget
öngyilkosságba. Így aztán amennyiben nem pottyantunk
mindannyian egy Brady fia című filmbe, azt javaslom, távozzunk
a néhai Mrs. Ellerton házából, és éljük tovább a magunk életét.
Van valakinek ellenvetése?
Nem volt.

Hodges és Holly egy pillanatig a behajtón álltak, mielőtt

beszálltak az autóba, és hagyták, hogy elsüvítsen mellettük a
hideg januári szél. Észak felől fújt, egyenesen Kanadából, így
kellemesen hiányzott belőle a várostól keletre fekvő hatalmas,
piszkos tó felől rendszerint áradó szag. Hilltop Courtnak ezen a
végén csak pár ház állt, a legközelebbin egy ELADÓ felirat volt
látható. Hodges észreveszi, hogy Tom Saubers az ingatlanügynök,
aki árulja, és elmosolyodik. Tom is súlyosan megsérült a
mészárlásnál, de majdnem teljesen felépült. Hodgest mindig
lenyűgözi, egyes emberek mennyire szívósak. Nem mintha ez
reménnyel töltené el az emberiséget illetően, de…
Ami azt illeti, de. Reménnyel tölti el.
Az autóban Holly csak annyi időre teszi az összehajtott
Inside View-t a padlóra, amíg bekapcsolja a biztonsági övét, aztán
újra felveszi. Sem Pete, sem Isabelle nem tiltakozott, amikor
elhozta. Hodges abban sem biztos, hogy egyáltalán feltűnt nekik.
És miért is tűnt volna fel? Számukra az Ellerton-ház nem igazán
egy bűntény helyszíne, még ha a törvény betűje szerint annak
számít is. Igaz, hogy Pete idegeskedett, de Hodges szerint ennek
nem a zsarumegérzéshez volt köze, inkább amolyan félig babonás
reakció volt.
Hartsfieldnek meg kellett volna halnia, amikor Holly
rávágott a Vidám Suhimmal, gondolja Hodges. Mindannyiunknak
jobb lett volna.
– Pete át fogja nézni újra a Frias–Countryman-
öngyilkosság helyszínén készült fényképeket – mondja Hollynak.
– Kellő alapossággal, meg minden. De ha tényleg talál egy
odavésett Z-t valahol – akár a lambérián, akár egy tükrön –, azon
igen meg fogok lepődni.
A lány nem válaszol, a tekintetén látszik, hogy messze jár.
– Holly! Figyelsz?
Holly összerezzen. – Persze. Csak azon gondolkodom,
hogy találom meg Nancy
Aldersont Chagrin Fallsban. A keresőprogramjaim
segítségével nem lesz nehéz, de neked kell majd beszélned vele.
Már fel tudok hívni ismeretleneket, ha nagyon muszáj, te is
tudod…
– Igen. Egész jó lettél benne. – Ez igaz, bár az ilyen
hívásokhoz mindig szüksége van egy doboz Nicorette megbízható
közelségére, nem is beszélve a rengeteg Twinkie-ről, amiből vész
esetére raktározott be az asztalfiókba.
– De nem leszek képes megmondani neki, hogy a
munkaadói… akik lehet, hogy a barátai is voltak… meghaltak.
Neked kell megtenned. Te jó vagy az ilyesmiben.
Hodges úgy érzi, hogy az ilyesmiben senki nem igazán jó,
de inkább nem mondja. – Miért? Az az Alderson nevű nő múlt
péntek óta nem járt a házban.
– Megérdemli, hogy szóljunk neki – feleli Holly. – A
hozzátartozókat értesíteni fogja a rendőrség, ez a munkájuk, de a
házvezetőnőnek nem fognak szólni. Legalábbis nem hinném.
 Hodges sem hiszi, és Hollynak igaza van – Alderson
megérdemli, hogy szóljanak neki, ha másért nem, akkor azért,
hogy ne úgy érkezzen vissza, hogy a rendőrségi szalagból
felragasztott nagy X várja az ajtón. Valahogy azonban kétli, hogy
Hollyt csak ezért érdekli Nancy Alderson.
– A barátaid, Pete és Szürkeszemű kisasszony szinte
semmit nem csináltak – jegyzi meg Holly. – Igaz, Martine Stover
hálószobájában és a kerekesszékén találtam ujjlenyomat-rögzítő
port, és a fürdőszobában is, ahol Mrs. Ellerton megölte magát, de
odafenn, ahol aludt, egyáltalán nem. Valószínűleg csak felmentek
megnézni, nem találnak-e egy hullát az ágy alatt vagy a
szekrényben, és ennyi.
– Várj egy percet. Felmentél az emeletre?
– Persze. Valakinek alaposan meg kellett vizsgálnia a
helyszínt, és azok ketten nem erőltették meg magukat. Ők úgy
vélik, pontosan tudják, mi történt. Pete csak azért hívott téged,
mert hátborzongatónak találta a dolgot.
Hátborzongatónak. Igen, ez az. Épp ezt a szót kereste,
csak nem jutott az eszébe.
– Én is annak találtam – közölte Holly tárgyilagosan –, de
ez nem jelenti azt, hogy nem gondolkodtam. Az egész ügyben
valami nincs rendben. Nincs, nincs, nincs.
Beszélned kell a házvezetőnővel. Majd elmondom, mit
kérdezz tőle, ha magadtól nem jössz rá.
– A fürdőszobapulton lévő Z betűről van szó? Ha tudsz
valamit, amit én nem, nem bánnám, ha elmondanád.
– Nem az a lényeg, amit tudok, hanem amit láttam. Nem
vetted észre, mi volt a Z mellett?
– Egy filctoll.
Holly tekintetéből egyértelmű a képes vagy te ennél többre
is.
Hodges egy régi zsarutrükköt alkalmaz, ami a
tanúskodásnál kifejezetten hasznos tud lenni: újra megnézi a
képet, ezúttal az agyában. – Volt mellette egy kábel, amit a mosdó
melletti konnektorba dugtak.
 – Igen! Először azt gondoltam, egy e-könyv-olvasóé, és
Mrs. Ellerton felejtette bedugva, mert élete jelentős részét töltötte
a háznak abban a részében. Kézenfekvő, hogy ott tölti, mert
Martine hálószobájában valószínűleg az összes konnektort
lefoglalták az életben tartó berendezések. Nem gondolod?
– De, elég valószínű.
– Nekem van Nookom és Kindle-em is…
Persze hogy van, gondolja Hodges.
– …és egyiknek sem ilyen a töltőkábele. Azok feketék. Ez
szürke volt.
– Lehet, hogy elhagyta valahol az eredeti töltőkábelt és
vett egy másikat a Tech Village-ben. – Gyakorlatilag ez volt az
egyetlen műszaki áruház a városban, amióta a Discount
Electronix, Brady Hartsfield régi munkahelye csődöt jelentett.
– Nem. Az e-könyv-olvasóknak tüskesoros csatlakozójuk
van. Ennek szélesebb volt, olyan, mint egy táblagépé. Csak az
iPademnek van ehhez hasonló, de amit a fürdőszobában láttam,
annak sokkal kisebb volt. Valami kézben tartott készüléké kellett
hogy legyen. Így aztán felmentem az emeletre, hogy
megkeressem.
– És találtál valamit?
– Csak egy régi számítógépet Mrs. Ellerton
hálószobájában, az ablak melletti asztalnál. Nagyon régi volt. Egy
modemhez volt csatlakoztatva.
– Szent egek! – kiált fel Hodges. – Egy modemhez!
– Ez nem vicces, Bill! Az a két nő meghalt!
Hodges leveszi egyik kezét a kormányról, és
bocsánatkérően felemeli. – Elnézést.
Folytasd. Most fogsz ahhoz a részhez érni, hogy
bekapcsoltad a számítógépet.
Holly enyhén zavarba jön. – Hát, igen. De csak azért,
hogy segítsem a nyomozást, amit a rendőrség nyilvánvalóan nem
akar lefolytatni. Nem szaglásztam.
Hodges vitatkozhatna ezzel, de nem teszi.
– Nem volt jelszóval védve, ezért megnéztem Mrs.
Ellerton böngészési előzményeit.
Jó pár webshop oldalát látogatta, és rengeteg orvosi
témájú oldalt, ahol a paralízis volt a téma. Nagyon érdeklődött az
őssejtkutatás iránt, ami nem meglepő, tekintve a lánya állapo…
– Ezt mind tíz perc alatt derítetted ki?
– Gyorsan olvasok. Tudod, hogy mi az, amit viszont nem
találtam?
– Gondolom, semmi olyasmit, ami öngyilkossággal
kapcsolatos.
– Igen. Akkor hogyan szerzett tudomást erről a héliumos
módszerről? És persze honnan tudta, hogy a tablettákat vodkában
feloldva tegye a lánya etetőcsövébe?
– Nos – feleli Hodges –, van ez az ősi, titkos szertartás,
amit úgy hívnak, könyvek olvasása. Lehet, hogy már hallottál
róla.
– Te láttál könyvet abban a nappaliban?
Hodges felidézi az agyában a nappali fotóját, ugyanúgy,
ahogy az előbb Martine Stover fürdőszobájáét, és tudja, hogy
Hollynak igaza van. Csak csecsebecsékkel teli polcokat látott, a
nagy, szomorú szemű gyermekeket ábrázoló képet és a lapos
tévét. A dohányzóasztalon volt ugyan pár magazin, de
elrendezésük arra utalt, hogy inkább dekorációs célt szolgálnak,
mintsem az olvasás iránti heves vágyat. Na meg persze egyikük
sem volt éppen a magaskultúra képviselője.
– Nem – feleli –, a nappaliban nem láttam könyveket, bár
a Stover hálószobáját ábrázolón mintha lett volna néhány. Az
egyik talán a Biblia. – A Holly ölében heverő
Inside View magazinra pillant. – Mi az ott, Holly? Mit
rejtegetsz?
Mikor Holly elvörösödik, az olyan, mint a vészjelzés
legmagasabb szintű riasztása: a vér úgy elönti az arcát, hogy az
már ijesztő. Most is ez történik. – Nem loptam – mondja. – Csak
kölcsönvettem. Sosem lopok, Bill! Soha.
– Nyugalom. Mi az?
– Az a tárgy, ami a fürdőszobában talált töltőkábelhez
tartozik. – Kinyitja az újságot, és feltárul a belé rejtett, élénk
rózsaszín kütyü, sötétszürke képernyővel. Nagyobb, mint egy e-
könyv-olvasó, de kisebb, mint egy táblagép. – Mikor lejöttem az
emeletről, leültem Mrs. Ellerton foteljébe gondolkodni egy kicsit.
Végighúztam a kezem a karfa és az ülőrész párnája között. Nem
kerestem semmit, csak úgy jött.
Egyike lehet Holly számtalan önmegnyugtató
módszerének, gondolja Hodges. Jó pár hasonlót látott már az
azóta eltelt években, hogy először találkozott a lánnyal
hatalmaskodó, túlféltő anyja és idegesítően haverkodó nagybátyja
társaságában.
Társaságában? Nem, ez így nem pontos. Ez a kifejezés
egyenlőséget sugall, Charlotte Gibney és Henry Sirois azonban
inkább úgy bántak vele, mint egy szellemileg sérült gyerekkel,
akit egy napra kiengedtek az intézetből. Holly mára más ember
lett, de a régi Holly nyomai még fellelhetőek benne. Hodgest ez
nem zavarja. Mindenkinek az életében rejtőznek árnyak.
– Ott találtam ezt, a jobb oldalon lecsúszva. Ez egy
Zappit.
A név megpendít egy halk húrt valahol, emlékezete egyik
zugában, bár amikor számítógépes kütyükről van szó, Hodges
messze le van maradva az átlagtól. A saját számítógépét is mindig
elcseszi, és most, hogy Jerome Robinson elment, általában Holly
jön át a Harper úton álló házába, hogy helyrehozza. Egy micsoda?
– Egy Zappit Commander. Láttam már a reklámját az
interneten, bár nem mostanában. Több mint száz, előre rátöltött,
egyszerű elektronikus játékkal árulják őket – olyanokkal, mint a
Tetris, a Simon vagy a SpellTower, nem olyan bonyolultakkal,
mint a Grand Theft Auto. Szóval szerinted mit keresett ez egy
olyan házban, ahol az egyik lakó csaknem nyolcvanéves, a másik
pedig a lámpát sem tudja felkapcsolni, nemhogy videójátékokkal
játsszon?
– Valóban fura. Nem kifejezetten bizarr, de igaz, hogy
különös.
– A kábel pedig közvetlenül a Z betű mellett volt bedugva
– folytatja Holly. – Nem Z, a vég, azaz búcsúlevél, hanem Z, mint
Zappit. Legalábbis szerintem.
Hodges eltűnődik a dolgon.
– Lehet. – Ismét azon gondolkodik, találkozott-e már ezzel
a névvel korábban, vagy csak arról van szó, amit a franciák faux
souvenir-nak, hamis emléknek hívnak. Meg tudna esküdni rá,
hogy a dolognak van valami köze Brady Hartsfieldhez, de nem
bízik magában, mert egyébként is egész nap Brady Hartsfield jár
a fejében.
Mennyi idő is telt el, amióta legutóbb elmentem
meglátogatni? Hat hónap? Nyolc?
Nem, annál több. Jóval több.
Utoljára nem sokkal azután, hogy volt az az eset Pete
Saubersszel és az ellopott pénzzel meg a noteszokkal, amiket
gyakorlatilag a kertjük végében elásva talált meg.
Hodges akkor úgy találta, Brady éppolyan, mint mindig –
mesterségesen életben tartott fiatalember, kockás ingben és
farmerban, ami sosem koszolódott össze. Ugyanabban a székben
találta, amiben minden egyes alkalommal ült, amikor Hodges
ellátogatott az agysebészeti klinika 217-es szobájába, és a
szemközti parkolóházat bámulta.
Az egyetlen változás aznap a 217-es szobán kívül várta.
Becky Helmingtont, a főnővért áthelyezték a Kiner Memorial
sebészeti épületszárnyába, így elzárult a csatorna, amelyen át
Hodges értesült a Bradyvel kapcsolatos pletykákról. Az új
főnővérnek kőkemény elvei voltak és olyan arca, mint egy ökölbe
szorult kéz. Ruth Scapelli visszautasította az ötven dollárt, amit
Hodges ajánlott neki a Bradyvel kapcsolatos apró pletykákért, és
megfenyegette, hogy jelenteni fogja, ha még egyszer pénzt ajánl
neki a páciensekkel kapcsolatos információkért.
– Maga még a látogatói listáján sem szerepel – mondta.
– Nem róla kérek információkat – mondta Hodges. –
Minden információm megvan
Brady Hartsfieldről, amire valaha is szükségem lesz. Csak
azt akarom tudni, mit beszélnek róla az alkalmazottak maguk
között. Mert, tudja, mindenféle szóbeszédet hallottam. Némelyik
elég elképesztő.
Scapelli megvető pillantást vetett rá. – Minden kórházban
keringenek pletykák, Mr.
Hodges, és mindig a híres páciensekről. Vagy
hírhedtekről, ami Mr. Hartsfield esetét illeti. Összehívtam egy
értekezletet nem sokkal azután, hogy Helmington nővért
áthelyezték az agysebészetről a mostani helyére, és minden
alkalmazottammal közöltem, hogy fejezzék be a pletykálkodást
Mr. Hartsfieldről, mert ha további szóbeszédeket hallok, ki fogom
deríteni, kitől erednek, és gondoskodom róla, hogy elbocsássák a
felelőst. Ami magát illeti… – Scapelli lenéző pillantást vetett
Hodgesra, és arca még jobban ökölbe szorult – nem tudom
elhinni, hogy egy volt rendőr, akit ráadásul ki is tüntettek,
leereszkedik arra a szinte, hogy megvesztegessen valakit.
Nem sokkal ez után az eléggé megalázó beszélgetés után
Holly és Jerome Robinson sarokba szorították, mint egy
minirajtaütés, és közölték vele, hogy abba kell hagynia Brady
látogatását. Jerome különösen komoly volt aznap, szokásos
vidámságának nyomát sem lehetett látni.
– Semmit nem érsz el abban a szobában, csak magadat
kínzod – mondta Jerome. – Mindig tudjuk, mikor jártál nála, mert
utána két napig úgy jársz-kelsz, hogy egy szürke felhő lebeg
fölötted.
– Van az egy hét is – tette hozzá Holly. Nem nézett rá, és
úgy csavargatta az ujjait, hogy Hodges legszívesebben elkapta
volna a kezét, hogy leállítsa, mielőtt eltörik valamije, a hangja
azonban szilárd volt. – Semmi nem maradt benne, Bill. El kell
fogadnod. És ha mégis, akkor örülne, valahányszor megjelensz.
Látná, mit tett veled, és örülne neki.
Ez volt az, ami meggyőzte Hodgest, mert tudta, hogy igaz.
Így aztán nem ment többé.
Olyan volt, mint leszokni a dohányzásról: eleinte nehéz,
később, ahogy telt az idő, egyre könnyebb. Mostanában már hetek
is eltelnek anélkül, hogy eszébe jutna Brady és a Brady által
elkövetett borzalmas bűnök.
Semmi nem maradt benne.
Hodges felidézi ezt magában, miközben visszafelé
tartanak a belvárosba, ahol Holly majd felpörgeti a számítógépét
és nekilát levadászni Nancy Aldersont. Bármi történt is abban a
házban a Hilltop Court végén – a gondolatok és beszélgetések,
könnyek és ígéretek láncolata, ami az etetőcsőbe töltött, feloldott
tablettákhoz és a nevető gyermekek képével felmatricázott
héliumtartályhoz vezetett –, annak nem lehetett köze Brady
Hartsfieldhez, mert neki Holly szó szerint szétcsapta az agyát. Ha
Hodgesban időnként kétségek merülnek fel, az csak azért van,
mert nem bírja elviselni, hogy Brady valahogy megmenekült a
büntetés elől. Hogy a szörnyeteg végül kijátszotta őt. Hodges még
csak a csapágygolyókkal töltött zokniját sem tudta meglendíteni,
amit
Vidám Suhinak nevez, mert épp lefoglalta, hogy
szívrohamot kapott.
Mégis valahonnan halványan rémlik ez a szó: Zappit.
Tudja, hogy hallotta már.
Gyomra figyelmeztető módon megsajdul, neki pedig
eszébe jut a találkozó az orvossal, ahonnan lelépett. Ezzel is
foglalkoznia kell majd, de holnap is ráér. Van egy olyan érzése,
hogy dr. Stamos azt fogja közölni vele, hogy gyomorfekélye van
– és ez a hír nyugodtan várhat.

Hollynak friss doboz Nicorette-je hever a telefon mellett,

de egyet sem kellett még elrágnia. Az első Aldersonról, akit
felhívott, kiderült, hogy a házvezetőnő sógornője, aki persze tudni
akarta, mit akar egy „Becsületes megtaláló” nevű cég képviselője
Nantől.
 – Valami hagyatékról van szó, vagy ilyesmi? – kérdezi
reménykedve.
– Várjon egy percet! – mondja Holly. – Várakoztatnom
kell a hívását, amíg előkerítem a főnökömet. – Hodges nem a
főnöke, tavaly teljes jogú társsá tette a Pete Saubers-ügy után, de
Holly gyakran használja ezt az álcát, amikor ideges.
Hodges, aki épp a Zappit Game Systemsről olvasott saját
számítógépén, felveszi a telefont, miközben Holly az asztala
mellett téblábol és pulóvere nyakát rágcsálja.
Hodges épp annyi ideig tartja ujját a „hívásvárakoztatás”
gomb fölött, amíg elmondja Hollynak, hogy gyapjút enni neki
sem tesz jót, de a kötött pulóvernek meg aztán végképp, aztán
felveszi a telefont a sógornőnek.
– Attól tartok, rossz hírem van Nancy számára – közli, és
gyorsan elmondja a részleteket.
– Istenem! – mondja Linda Alderson (Holly gyorsan
feljegyzi a nevet Hodges jegyzetfüzetében). – Nagyon el fog
keseredni, ha meghallja, és nemcsak azért, mert elveszti a
munkáját. 2012 óta dolgozik annál a két hölgynél, és nagyon
szereti őket.
Múlt novemberben velük vacsorázott hálaadáskor. Maga
rendőr?
– Nyugalmazott rendőr – feleli Hodges –, de együtt
dolgozom az ügyre állított csoporttal. Engem kértek meg, hogy
lépjek kapcsolatba Ms. Aldersonnal. – Úgy gondolja, ez a
hazugság később nem fog bajt okozni neki, elvégre Pete kezdte az
egészet azzal, hogy odahívta őt a helyszínre. – Meg tudná
mondani, hol találom meg?
– Megadom a mobilszámát. Chagrin Fallsba ment az
öccse születésnapi bulijára szombaton. Harry most lett negyven,
és a felesége elég nagy felhajtást csapott körülötte. Azt hiszem,
szerdáig vagy csütörtökig marad, legalábbis így tervezték. De
biztos vagyok benne, hogy ha ezt megtudja, akkor visszajön. Nan
egyedül él Bill halála óta – Bill a férjem bátyja volt –, csak egy
macskája van. Mrs. Ellerton és Ms. Stover amolyan családpótlék
voltak neki. Nagyon szomorú lesz.
Hodges felírja a számot, és azonnal telefonál. Nancy
Alderson az első kicsengésre felveszi. Hodges bemutatkozik,
majd közli vele a hírt.
Pillanatnyi döbbent csend után Nancy megszólal. – Nem,
az lehetetlen. Biztosan téved, Hodges nyomozó.
Hodges nem javítja ki, mert felkelti az érdeklődését, amit
a nő mond. – Miből gondolja?
– Mert boldogok. Nagyon jól kijönnek egymással, mindig
együtt nézik a tévét… szeretnek filmeket nézni a DVD-lejátszón,
meg azokat a főzőműsorokat, meg azokat, ahol a nők mindenféle
szórakoztató témáról beszélgetnek, és hírességeket hívnak meg.
El se hinné, mennyit nevetnek! – Nancy Alderson
habozik, majd azt kérdezi: – Biztos benne, hogy ugyanazokról
beszélünk? Jan Ellertonról és Marty Stoverről?
– Sajnos igen.
– De… de belenyugodott a helyzetébe! Marty, mármint
Martine. Azt mondta, a paralízishez könnyebb volt hozzászokni,
mint ahhoz, hogy vénlány. Nagyon sokat beszéltünk erről – az
egyedüllétről. Mert, tudja, elvesztettem a férjemet.
– Tehát Mr. Stover nem létezett.
– De igen, Janice első férjét hívták így. Nagyon rövid
házasság volt, de azt mondta, sosem bánta meg, mert ebből
született Martine. Martynak volt egy barátja nem sokkal a
balesete előtt, de szívrohamot kapott, ami azonnal elvitte. Marty
azt mondta, nagyon sportos volt, hetente háromszor járt edzeni
egy belvárosi edzőterembe. Marty szerint attól halt meg, hogy
ennyire sportos volt. Mert túl erős volt a szíve, és amikor rohamot
kapott, egyszerűen szétrobbant.
Hodges, aki túlélt már egy infarktust, megjegyzi magának:
edzést hanyagolni.
– Marty azt mondta, egyedül maradni, miután meghalt,
akit szerettünk, a paralízis legrosszabb formája. Én nem igazán
éreztem ezt az én Billemmel kapcsolatban, de tudtam, mire
gondol. Henreid tiszteletes gyakran eljött látogatóba – Marty a
spirituális tanácsadójának hívta –, de amikor nem jött, Marty és
Jan akkor is megtartották a napi imádságukat. Mindennap,
pontban délben. Marty azt tervezte, elvégez egy internetes
könyvelői tanfolyamot – tudta, hogy vannak ilyen tanfolyamok
külön a hozzá hasonló mozgássérültek számára?
– Nem tudtam – feleli Hodges. Jegyzetfüzetére nagy,
nyomtatott betűkkel felvési: STOVER SZÁMÍTÓGÉPES
KÖNYVELŐI TANFOLYAMRA KÉSZÜLT, és megfordítja,
hogy Holly elolvashassa. A lány felvonja a szemöldökét.
– Előfordult persze, hogy sírtak vagy szomorúak voltak,
de az idő nagy részében boldognak tűntek. Legalábbis… nem is
tudom…
– Mire gondol, Nancy? – Hodges átvált a nő
keresztnevére. Gondolkodás nélkül alkalmazza a régi
zsarutrükköt.
– Valószínűleg semmi komoly. Marty ugyanolyan
jókedvűnek tűnt, mint mindig – igazi szeretetbomba volt, el sem
hinné, mennyire spirituális gondolkodású, mindig mindennek
megtalálja a jó oldalát –, de Jan az utóbbi időkben tényleg eléggé
visszahúzódónak tűnt, mintha valami bántotta volna. Arra
gondoltam, anyagi gondjai lehetnek, vagy talán csak a karácsony
utáni melankólia, de sosem hittem volna, hogy…
– Szipog. – Elnézést, ki kell fújnom az orrom.
– Nyugodtan.
Holly felkapja a jegyzetfüzetet. Nyomtatott betűi aprók –
töpörödöttek, gondolja gyakran Hodges –, most is olyan közel
kell tartania a szeméhez, hogy elolvassa a lány írását, hogy az
orra szinte hozzáér. Kérdezd a Zappitről!
Trombitáló hang hallatszik, ahogy Alderson kifújja az
orrát. – Elnézést.
– Semmi baj. Nancy, nem tudja esetleg, volt-e Mrs.
Ellertonnak egy kis, kézi játékkonzolja? Rózsaszínben.
– Te jó ég, erről honnan tud?
– Nem igazán tudok semmit – feleli Hodges őszintén. –
Csak nyugalmazott nyomozó vagyok egy sor kérdéssel, amit fel
kell tennem.
– Azt mondta, egy férfitól kapta. A férfi azt mondta neki,
ingyen van, ha megígéri, hogy kitölt egy kérdőívet és visszaküldi
a cégnek. Az a bigyó kicsivel nagyobb volt, mint egy papírkötéses
könyv. Egy ideig csak rakosgatta ide-oda…
– Mikor történt ez?
– Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy karácsony
előtt. Amikor először láttam, a dohányzóasztalon volt, a
nappaliban. Ott feküdt, mellette az összehajtott kérdőívvel,
egészen karácsony utánig – ezt tudom, mert addigra eltűnt a kis
karácsonyfájuk –, aztán egy nap megpillantottam a
konyhaasztalon. Jan azt mondta, bekapcsolta, hogy lássa, mire
képes, és látta, hogy van rajta pasziánsz is, legalább tucatnyi
különböző fajta, mint a Klondike, a képes meg a piramis. Így
aztán, mivel használta, kitöltötte a kérdőívet és beküldte.
– Marty fürdőszobájában töltötte?
– Igen, az volt a legkézenfekvőbb hely. Tudja, olyan sokat
tartózkodott a háznak abban a részében.
– Ühüm. Említette, hogy Mrs. Ellerton visszahúzódóbb
lett…
– Csak egy kicsit visszahúzódóbb – javítja azonnal
Alderson. – Nagyrészt ugyanolyan volt, mint mindig. Igazi
szeretetbomba, akárcsak Marty.
– De valami motoszkált a fejében.
– Azt hiszem, igen.
– Valami nyomta a lelkét.
– Hát…
– Ez nagyjából akkortól volt így, hogy megkapta a kis
játékkonzolt?
– Azt hiszem, igen, most, hogy így belegondolok, de miért
lenne valaki depressziós attól, hogy pasziánszozik egy kis,
rózsaszín táblagépen?
– Nem tudom – feleli Hodges, és nyomtatott betűivel
felírja a jegyzetfüzetébe, hogy DEPRESSZIÓS. Úgy véli, elég
nagy az ugrás a visszahúzódó és a depressziós között.
 – A rokonoknak már szóltak? – kérdezi Alderson. – A
városban nincsenek rokonaik, de Ohióban élnek unokatestvéreik,
azt tudom, és úgy rémlik, Kansasban is vannak páran. Vagy talán
Indianában. A címjegyzékében benne lesz a nevük.
– A rendőrség épp most intézi – feleli Hodges, bár később
még fel fogja hívni Pete-et, hogy biztos legyen benne. Ezzel
valószínűleg idegesíteni fogja régi társát, de Hodges nem bánja.
Nancy Alderson minden szavából érződik a feszültség, ő pedig
szeretné vigasztalni, amivel csak tudja. – Feltehetek még egy
kérdést?
– Természetesen.
– Nem látott bárkit is a ház körül ólálkodni? Olyasvalakit,
akinek nem volt komoly oka, hogy ott legyen?
Holly hevesen bólogat.
– Miért kérdezi? – Alderson hangjából süt a döbbenet. –
Ugye, nem gondolja, hogy valami kívülálló…
– Nem gondolok semmit – feleli Hodges nyugodt hangon.
– Csak segítem a rendőrség munkáját, mert az elmúlt pár évben
nagyban csökkentették a rendőrök létszámát. A város
megnyirbálta a költségvetést.
– Tudom, rettenetes.
– Így aztán kaptam ezt a listát a kérdésekről. Ez az utolsó.
– Nem láttam senkit. Észrevettem volna, mert a ház és a
garázs közt van egy fedett átjáró. A garázst fűtjük, ott van a
kamra és a mosógép meg a szárító. Egész nap ide-oda mászkálok
azon az átjárón, és rálátok onnan az utcára. Alig jön fel valaki
idáig a Hilltop Courtra, mert Jan és Marty háza a legutolsó, utána
már csak az autóforduló van. Persze fel szokott jönni a postás, a
csomagkihordó meg néha a FedEx futárja, de ezt leszámítva,
hacsak valaki el nem téved, az utcának ez a vége csak a miénk.
– Tehát senki nem járt arra.
– Nem, nyomozó úr, ez biztos.
– Az a férfi sem, aki a játékkonzolt adta Mrs. Ellertonnak?
– Nem, ő a Ridgeline szupermarketben ment oda hozzá.
Az egy élelmiszerbolt a domb lábánál, ahol a City sugárút átszeli
Hilltop Courtot. Úgy egy kilométernyire van a Krogernek is egy
üzlete, de Janice sosem megy oda, még ha olcsóbbak is az árai,
mert mindig azt mondja, hogy vásároljunk helyi termékeket, ha…
– Alderson hirtelen hangosan felzokog. – De most már sehol nem
fog vásárolni, igaz? Nem tudom elhinni!
Jan sosem ártana Martynak, sosem tenne ilyet!
– Szomorú eset – mondja Hodges.
– Vissza kell utaznom, még ma. – Alderson most már
inkább magához beszélt, nem annyira Hodgeshoz. – Időbe telhet,
amíg ideérnek a rokonaik, valakinek meg kell tennie a megfelelő
előkészületeket.
Utolsó házvezetőnői kötelesség, gondolja Hodges, és a
gondolatot egyszerre tartja meghatónak és homályos borzalommal
telinek.
– Köszönöm, hogy szakított ránk időt, Nancy. Nem is
zavarom to…
– Persze ott volt az az idősödő fickó – szólal meg
Alderson.
– Milyen idősödő fickó?
– Többször is láttam az 1588-as ház előtt. Leparkolt az út
szélén, aztán csak állt a járdán, és nézte a házat. Az utca
túloldalán, kicsivel lentebb álló házról beszélek. Lehet, hogy nem
vette észre, de eladó.
Hodges észrevette, de nem említi. Nem akarja
félbeszakítani a nőt.
– Egyszer egészen közel ment, az ablakfülkéig, hogy
benézzen az ablakon. Ez még a legutóbbi nagy hóvihar előtt volt.
Azt hiszem, nézelődött. – Szipogva felnevetett. – Bár anyám az
ilyenre mindig azt mondta, hogy nem nézelődik, hanem
képzelődik, mert nem tűnt olyannak, aki megengedhet magának
egy ilyen házat.
– Nem?
– Nem igazán. Munkásruhát viselt, tudja, olyan zöld
nadrágot, mint amit a Dickiesnél kapni, és az esőkabátját
ragasztószalag fogta össze. Az autója is elég régi volt, tele
alapozófesték-foltokkal. A férjem úgy hívta az ilyesmit, hogy a
szegény ember autófényezője.
– Nem emlékszik esetleg, milyen márkájú autó volt? –
Hodges lapoz egyet jegyzetfüzetében és felírja: NÉZZ UTÁNA A
LEGUTÓBBI NAGY HÓVIHAR DÁTUMÁNAK. Holly
elolvassa és bólint.
– Sajnálom, de nem. Nem ismerem az autókat. Még a
színére sem emlékszem, csak az alapozófesték foltjaira. Mr.
Hodges, biztos benne, hogy nem csak tévedés történt? –
Alderson szinte könyörög.
– Bár mondhatnám, hogy az, Nancy, de sajnos nem.
Nagyon sokat segített.
– Tényleg?
Hodges megadja neki a számát, Holly számát és az irodáét
is. Megkéri, hogy jelentkezzen, ha eszébe jut bármi olyasmi, amit
nem beszéltek meg. Felhívja rá a figyelmét, hogy a sajtó
érdeklődhet az eset iránt, mert Martine a City Centernél bénult le
2009-ben, és közli vele, hogy nem köteles beszélni a riporterekkel
vagy a tévéhíradó munkatársaival, ha nem akar.
Nancy Alderson megint sír, amikor Hodges bontja a
vonalat.

Ebédelni viszi Hollyt a tőlük egyutcányira lévő Panda

Gardenbe. Korán van még, így alig vannak rajtuk kívül az
étteremben. Holly nem eszik húst, így zöldséges chow meint
rendel. Hodges szereti a csípős marhahúst, de a gyomra
mostanában nem viseli jól az ilyesmit, ezért szecsuáni bárányt
kér. Mindketten pálcikával esznek, Holly azért, mert jól megy
neki, Hodges pedig azért, mert lelassítja, így kevésbé valószínű,
hogy evés után tűzvész tör ki a gyomrában.
Holly megszólal. – Az utolsó nagy hóvihar december
tizenkilencedikén volt. A meteorológiai szolgálat huszonnyolc
centis havat jelzett a Government Square-en és harminchárom
centiset a Branson Parkban. Nem valami óriási, de ezt a napot
leszámítva ezen a télen tízcentis volt a legnagyobb havazás.
– Ez hat nappal volt karácsony előtt. Nagyjából
ugyanakkor, amikor Alderson emlékei szerint Janice Ellerton
megkapta a Zappitet.
– Gondolod, hogy akitől kapta, az ugyanaz a férfi volt, aki
a házat nézte?
Hodges csapdába ejt pálcikáival egy darab brokkolit. A
brokkoli állítólag egészséges, mint minden olyan zöldség, aminek
rossz íze van. – Nem hinném, hogy Ellerton bármit elfogadna egy
olyan alaktól, aki ragasztószalaggal megragasztott esőkabátot
visel. Nem zárom ki a lehetőségét, de nem tűnik valószínűnek.
– Edd meg az ebédedet, Bill. Ha lehagylak, úgy fogok
kinézni, mint egy disznó.
Hodges eszik, bár nagyon kicsi az étvágya mostanában,
még akkor is, amikor épp nem kínozza a gyomra. Mikor egy falat
a torkában ragad, teával öblíti le. Talán jó ötlet, mert a tea mintha
javítana az állapotán. Eszébe jutnak a leletek, amiket még nem
látott.
Felrémlik benne, hogy lehet, hogy rosszabb a helyzet,
mintha gyomorfekélye lenne, hogy a gyomorfekély lehet akár a
legkedvezőbb kimenetele is a dolognak. A fekélyekre van
gyógymód. Más dolgokra nem feltétlenül.
Mikor már látja a tányér közepét (Jézus, mennyi étel
maradt még a szélén), leteszi a pálcikákat és megszólal.
– Rájöttem valamire, amíg te Nancy Alderson után
nyomoztál.
– Mondd.
– Ezekről a Zappitekről olvastam. Elképesztő, hogy ezek a
számítógépes cégek milyen gyorsan jelennek meg és tűnnek el.
Akár júniusban a pitypangok. A Commander nem igazán
hódította meg a piacot. Túl egyszerű volt, túl drága, a
versenytársai pedig túl kifinomultak hozzá képest. A Zappit Inc.
részvényeinek ára zuhanni kezdett, majd felvásárolta őket egy
Sunrise Solutions nevű cég. Két évvel ezelőtt ez a cég is csődöt
jelentett és bezárt. Ami azt jelenti, hogy a Zappit már rég nem
létezik, és az a pasas, aki Commander konzolokat osztogat,
valamiféle csalást követ el.
Holly gyorsan felméri, hová vezet mindez. – Vagyis a
kérdőív kamu volt, csak azért osztogatta, hogy életszerűbbé tegye
a dolgot. De a fickó nem próbált pénzt kicsalni tőle, igaz?
– Nem. Legalábbis nem tudunk ilyesmiről.
– Van ebben az egészben valami fura, Bill. Elmondod
Huntley nyomozónak és Szürkeszemű kisasszonynak?
Hodges felszedte a tányérján maradt legkisebb falat
bárányhúst, most azonban lett rá ürügye, hogy visszaejtse. – Miért
nem kedveled Izzyt, Holly?
– Hát, mert őrültnek tart – közli Holly tárgyilagos hangon.
– Ez a helyzet.
– Biztos vagyok benne, hogy nem…
– De igen. Valószínűleg veszélyesnek is tart amiatt, ahogy
fejbe csaptam Brady Hartsfieldet a ’Round Here koncertjén. De
nem izgat. Újra megtenném. Akár ezerszer is!
Hodges ráteszi a kezét Holly kezére, és érzi, hogy a lány
evőpálcikái remegnek, akár a hangvilla. – Tudom, hogy
megtennéd, és minden egyes alkalommal helyesen tennéd.
Legalább ezer ember életét mentetted meg, és ez még elég
szerény becslés.
Holly kihúzza a kezét Hodges keze alól, és elkezdi
szedegetni a rizsszemeket. – Nem zavar, ha őrültnek tart. Egész
életemben olyan emberek vettek körül, akik annak tartottak, a
szüleimmel kezdve. De van valami más is. Isabelle csak azt látja,
amit lát, és nem szereti azokat az embereket, akik többet is látnak,
vagy legalábbis próbálnak többet látni. Ugyanezt érzi veled
kapcsolatban is, Bill. Féltékeny rád. Pete miatt.
Hodges nem szól semmit. Ez a lehetőség még nem fordult
meg a fejében.
Holly leteszi a pálcikáit. – Nem válaszoltál a kérdésemre.
Elmondod nekik, amit eddig megtudtunk?
– Egyelőre nem. Előbb még van egy kis dolgom, ha
megtennéd, hogy ma délután ügyelsz az irodában.
Holly lemosolyog a chow mein maradékára. – Mindig
megteszem.

10

Nem Bill Hodges az egyetlen, aki első látásra ellenszenvet

érzett a Becky Helmington helyére került főnővér iránt. Az
agysebészeti klinikán dolgozó ápolónők és karbantartók
Vödörnek hívták a helyet, Ruth Scapelli pedig hamar Ratched
nővér néven híresült el. Az ott töltött harmadik hónapja végére
már három ápolónőt helyeztetett át máshová különféle apróbb
kihágások miatt, az egyik karbantartót pedig kirúgatta, amiért egy
raktárban cigizett. Bizonyos színes egyenruhákat betiltott azzal,
hogy „túl feltűnőek” vagy „túl kihívóak”.
Az orvosok azonban kedvelik. Gyorsnak tartják és
elismerik a szakértelmét. A páciensekkel is gyorsan és
szakértelemmel bánik, de hidegen, sőt némi megvetéssel.
Még a legkatasztrofálisabban sérülteket sem szabad ugyan
kómásnak, kidőltnek vagy lenullázottnak nevezni, legalábbis az ő
jelenlétében nem, de a hozzáállásában akkor is van valami
sajátos.
– Tudja, amit tudnia kell – mondta az egyik nővér a
másiknak a pihenőben, nem sokkal azután, hogy Scapelli átvette
az irányítást. – Ebben nincs vita. De valami akkor is hiányzik
belőle.
A másik nővér harminc éve itt dolgozó veterán volt, aki
már mindent látott.
Eltűnődött, aztán egyetlen szót mondott… de azzal
beletrafált. – A könyörület.
Scapelli sosem mutat ridegséget vagy megvetést, amikor
elkíséri Felix Babineau-t, a neurológiai osztály vezető főorvosát
vizitjeire, Babineau pedig valószínűleg akkor sem venné észre
rajta, ha kimutatná. A többi orvos közt volt, akinek feltűnt ugyan,
de nem nagyon törődtek vele; az olyan alacsonyabb rendű lények
dolgai, mint az ápolónők – még ha főnővérek is –, messze nem
érték el azt a szintet, ami érdemes méltóságos figyelmükre.
Olyan, mintha Scapelli úgy érezné, hogy bármi is a bajuk,
az agysebészeti klinika páciensei valamilyen mértékben felelősek
jelenlegi állapotukért, és ha keményebben próbálkoznának,
valamit vissza tudnának szerezni korábbi képességeikből. A
munkáját azonban elvégzi, és az esetek nagy részében elég jól,
talán még jobban is, mint Becky Helmington, aki messze nagyobb
népszerűségnek örvendett. Ha ezt közölték volna vele, Scapelli
azt válaszolta volna, nem azért van itt, hogy népszerű legyen.
Azért van, hogy gondoskodjon a pácienseiről, ennyi, pont.
Van azonban egy hosszú távra itt rekedt páciens a
Vödörben, akit gyűlöl. Ez a páciens Brady Hartsfield. Nem azért
gyűlöli, mert volt olyan barátja vagy rokona, aki megsérült vagy
meghalt a City Centernél történt mészárlásban; azért gyűlöli, mert
úgy érzi, szimulál. Elkerüli a büntetést, amit annyira
megérdemelne. Scapelli nagyrészt távol tartja magát tőle, hagyja,
hogy a többi alkalmazott törődjön vele, mert már a látványa egész
napon át lángoló haraggal tölti el, dühíti, hogy ez az alávaló alak
ilyen könnyedén ki tudja játszani a rendszert. Más oka is van
annak, hogy nem teljesen bízik magában, amikor Hartsfield
szobájában tartózkodik. Kétszer is előfordult már, hogy csinált
valamit. Olyasmit, amiért, ha kiderül, őt rúghatják ki. Ezen a
januári kora délutánon azonban, épp miközben Hodges és Holly
befejezik ebédjüket, úgy vonzza valami a 217-es szoba felé,
mintha egy láthatatlan kötél húzná. Csak ma reggel történt, hogy
kénytelen volt bemenni ebbe a szobába, mert dr. Babineau
ragaszkodik hozzá, hogy elkísérje a vizitekre, és Brady a kedvenc
páciense. Lenyűgözi, mennyit fejlődött.
– Azt hittük, már a kómából sem fog visszatérni – mondta
Scapellinek nem sokkal azután, hogy a Vödörbe került. Babineau
rideg, halvérű ember, de amikor Bradyről beszél, szinte felvidul.
– És nézze meg most! Rövid távon már járni is tud – segítséggel,
az igaz –, képes egyedül enni, és egyszerű kérdésekre is válaszol,
akár szóban, akár jelekkel.
De az is jellemző rá, hogy a szemét szurkálja a villájával,
tudta volna hozzátenni Ruth Scapelli (de nem tette), szóbeli
válaszai pedig szerinte a „va-va” és a „gu-gu” szintjét érik csak el.
Aztán ott van az ürítés kérdése. Ha bepelenkázzák, visszatartja.
Ha leveszik, összevizeli az ágyat, kiszámítható rendszerességgel.
Ha éppen képes rá, székletet is ürít.
Mintha tudná. Scapelli úgy hiszi, tényleg tudja.
Valami mást is tud – efelől nem lehet kétség –, azt, hogy
Scapelli nem kedveli. Épp ma reggel, a vizsgálatok befejezése
után, mikor dr. Babineau a kezét mosta a szobához tartozó
fürdőszobában, Brady felemelte a fejét, hogy a nővérre nézzen, és
egyik kezét a mellkasa elé emelte, majd laza, reszkető ökölbe
szorult a keze, végül lassan kinyújtotta a középső ujját.
Scapelli először alig fogta fel, mit lát: Brady Hartsfield
beint neki. Ekkor, épp mikor a fürdőszobában elállt a víz, két
gomb lepattant az egyenruhája elejéről, és feltárult strapabíró,
pántos Playtex 18 Órás Kényelem melltartója. Nem hiszi el ugyan
a szóbeszédet az emberiségnek erről a szemetéről, nem hajlandó
elhinni őket, de ekkor…
Brady rámosolygott. Rávigyorgott.
Scapelli most a 217-es szoba felé tart, miközben a fenti
hangszórókból megnyugtató zene hallatszik. Tartalék
egyenruháját viseli, a rózsaszínt, amit a szekrényében tart és nem
kedvel különösebben. Mindkét irányba körülnéz, hogy biztos
legyen benne, senki nem figyel rá, úgy tesz, mintha szemügyre
venné Brady kórlapját, arra az esetre, ha lennének kémkedő
szempárok, amiket nem vett észre, majd besurran. Brady a
székében ül az ablak mellett, ahol mindig. Négy kockás ingének
egyikét viseli, farmernadrággal. Haját megfésülték, arca sima,
mint a babapopsi. Mellzsebén egy kitűző hirdeti, hogy
BARBARA NŐVÉR MEGBOROTVÁLT!
 Úgy él, akár Donald Trump, gondolja Ruth Scapelli.
Nyolc embert ölt meg, Isten tudja, hányat megsebesített, több ezer
tizenéves lányt akart megölni egy rock and roll koncerten, és itt
ül, saját személyzete teszi elé az ételt, mossa a ruháit, borotválja
az arcát. Hetente háromszor masszázst is kap. Hetente négyszer
gyógyfürdőbe viszik, ahol beültetik a jakuzziba.
Úgy él, akár Donald Trump? Inkább mint egy sivatagi
törzsfőnök azokban az olajban gazdag, közel-keleti országokban.
Mi lenne, ha elmondaná Babineau-nak, hogy Brady
Hartsfield beintett neki?
Ugyan már, mondaná Babineau. Dehogyis, Scapelli nővér.
Amit látott, csak öntudatlan izomrángás volt. Még mindig
képtelen azokra az agyi folyamatokra, amik egy ilyen
mozdulathoz vezethetnének. És még ha nem lenne is így, mi oka
lenne ilyesmit mutatnia magának?
– Az, hogy nem kedvel engem – mondja Scapelli, és
előrehajol, kezével ruhája rózsaszín szoknyarészére támaszkodik.
– Igaz, Mr. Hartsfield? És így kvittek vagyunk, mert én sem
kedvelem magát.
Brady Hartsfield nem néz rá, és semmi más jelét sem adja
annak, hogy hallotta.
Továbbra is kibámul az ablakon, az út túloldalán álló
parkolóház felé. De hallja, ebben Scapelli biztos, és az, hogy
nem vesz róla tudomást, csak még jobban feldühíti a nővért.
Ha ő beszél, az emberek jobban teszik, ha figyelnek.
– Azt kellene hinnem, hogy valamiféle telepatikus módon
pattintotta le a gombokat az egyenruhámról ma reggel?
Semmi válasz.
– Nekem ennél több eszem van. Már egyébként is le
akartam cserélni azt az egyenruhát. Túl szűk volt a mellrésze.
Lehet, hogy a hiszékenyebb kollégáimat bolonddá tudja tenni,
Mr. Hartsfield, de engem nem. Nem képes másra, mint arra, hogy
itt üljön, és hogy összepiszkítsa az ágyát, valahányszor csak
alkalma nyílik rá.
Semmi válasz.
 Scapelli hátrapillant az ajtóra, hogy megbizonyosodjon
róla, zárva van, aztán leveszi bal kezét a térdéről és előrenyújtja. –
Az a sok sérült ember, akik közül többen a mai napig szenvednek.
Maga ettől boldog? Az, ugye? Magának hogy esne, ami velük
történt? Kiderítsük?
Először megérinti a mellbimbó lágy kidudorodását az
ingen át, aztán hüvelyk- és mutatóujja közé ragadja. A körme
rövid, de így is belemélyeszti, amennyire tudja.
Először az egyik irányba csavarja meg, aztán a másikba.
– Ez a fájdalom, Mr. Hartsfield. Hogy tetszik?
A férfi arca üres, mint mindig, és Scapellit ez még jobban
feldühíti. Közelebb hajol, mígnem orruk szinte összeér. Arca
jobban emlékeztet ökölre, mint valaha, kék szeme kidülled
szemüvege mögött. Szája sarkában apró nyálbuborékok
fénylenek.
– Megtehetném a heréivel is – suttogja. – Talán meg is
fogom.
Igen. Megtehetné. Elvégre nem mintha Hartsfield
panaszkodni tudna Babineau-nak.
Legfeljebb négy tucat szót ismer, és kevesen értik, amit
sikerül kimondania. A kérek még kukoricát úgy hangzik a
szájából, hogy ké-mé-ku-cát, ami mintha kamu indián beszéd
lenne egy régi westernfilmben. Az egyetlen, amit tökéletes
tisztasággal ejt ki, az az Anyámat akarom, és Scapelli számos
alkalommal nagy élvezettel közölte vele újra és újra, hogy az
anyja halott.
Megcsavarja a mellbimbót az óramutató járásával
megegyezően, majd ellentétesen.
Olyan erősen csíp bele, ahogy csak bír, és ápolónőkezei
vannak, ami azt jelenti, igen erősek.
– Azt hiszi, dr. Babineau a maga csicskása, de épp az
ellenkezője igaz. Maga az ő csicskása. A kísérleti egere. Ő azt
hiszi, nem tudok a kísérleti gyógyszerekről, amikkel magát tömi,
de tudok. Azt mondja, vitaminok. Nyavalyát vitaminok.
Mindenről tudok, ami itt zajlik. Azt hiszi, teljesen vissza tudja
hozni magát az életbe, de sosem fog sikerülni. Ahhoz túl nagy
mértékben károsodott. És mi történne, ha sikerrel járna?
Magát bíróság elé állítanák, és élete hátralévő részét
börtönben kellene leélnie. És a Waynesville állami börtönben
nincsen jakuzzi.
Olyan erősen csípi meg Hartsfield mellbimbóját, hogy a
csuklóján kidomborodik az ín, de a férfi arcán még mindig nem
látni semmi jelét, hogy bármit is érezne – csak bámul ki, a
parkolóház felé, arca üres. Ha így folytatja, az egyik ápolónő
teljesen biztosan észre fogja venni a véraláfutást, a duzzanatot, és
felkerül a kórlapjára.
Scapelli elengedi a mellbimbót, hátralép, erősen zihál – és
ekkor az ablak tetején lévő reluxa hirtelen megzörren, akár a
száraz csontok. A főnővér összerezzen és körülnéz.
Mikor visszafordul, Hartsfield már nem a parkolóházat
nézi. Őt figyeli. Tekintete tiszta, éber. Scapelliben felvillan a
félelem szikrája, és egy lépést hátralép.
– Jelenthetném Babineau-t – mondja –, de az orvosoknak
megvan rá a módjuk, hogy kikeveredjenek az ilyesmiből, főleg,
ha az ő szavuk áll egy nővérével szemben, még ha főnővér is az
illető. És miért jelenteném? Felőlem kísérletezzen magával,
amennyit csak akar. Még Waynesville is túl jó magának, Mr.
Hartsfield. Talán ad magának valamit, amivel megöli. Ezt
érdemli.
Kinn a folyosón elzörög egy ételhordó kocsi; valaki
megkapja megkésett ebédjét.
Ruth Scapelli összerezzen, mintha álomból ébredt volna,
és hátrálni kezd az ajtó felé, miközben Hartsfieldről a most
mozdulatlan reluxára néz, majd újra Hartsfieldre.
– Most magára hagyom, de egyvalamit még mondok,
mielőtt elmegyek. Ha még egyszer beint nekem, legközelebb a
heréje lesz az.
Brady keze az öléből a mellkasához emelkedik. Remeg, de
ez csak a finommotoros mozgás zavara; az izomtónus
valamennyire visszatért, köszönhetően a heti tíz terápiás
foglalkozásnak a földszinti fizikoterápiás részlegen.
Scapelli hitetlenkedve nézi, ahogy a középső ujj
felemelkedik és felé mutat.
Kíséretében megjelenik az az obszcén vigyor.
– Maga egy szörnyeteg – mondja Scapelli halkan. – Egy
torzszülött.
De nem közelíti meg újra. Hirtelen megmagyarázhatatlan
félelem tölti el azzal kapcsolatban, ami történhetne, ha megtenné.

11

Tom Saubers nagyon is kész megtenni a szívességet,

amire Hodges kéri, még ha ez azt jelenti is, hogy pár délutáni
találkozóját át kell tennie máskorra. Sokkal többel tartozik Bill
Hodgesnak, mint azzal, hogy körbevezeti egy üres házon fenn,
Ridgedale-ben, elvégre az öreg zsaru – barátai, Holly és Jerome
segítségével – megmentette Tom fia és lánya életét. Valószínűleg
a feleségéét is.
Kikapcsolja a riasztót a hallban; a kódot egy papírcetliről
olvassa le, amit a kezében tartott mappára tűzött. Miközben
végigvezeti Hodgest a földszinti helyiségeken, és lépteik
visszhangoznak, Tom nem tudja megállni, hogy bele ne kezdjen
szokásos ingatlanközvetítői szövegébe. Igen, elég messze van a
belvárostól, ezt nem is vitatja, de ez azt jelenti, hogy megkapja a
város minden szolgáltatását – vizet, hóeltakarítást,
szemétszállítást, iskolabuszokat, városi buszközlekedést –, de a
város zaja nélkül. – A kábeltévé beköthető. A ház bőven megfelel
a lakóházzá minősítés törvényi előírásainak.
– Nagyszerű, de nem szándékozom megvenni.
Tom kíváncsian néz rá. – Akkor mit szeretnél?
Hodges nem látja okát, hogy ne mondja el. – Azt akarom
tudni, használta-e valaki ezt a házat arra, hogy rajta tartsa a
szemét a szemközti házon. Múlt hétvégén történt ott egy
gyilkosság és egy öngyilkosság.
– Az 1601.-ben? Jézusom, Bill, ez borzalmas!
Az, gondolja Hodges, és lefogadom, hogy már az jár a
fejedben, kivel kellene beszélned, hogy azt is te adhasd el. Nem
mintha ezt felróná ennek az embernek, aki maga is átélte a poklot
a City Center-beli mészárlás eredményeként.
– Látom, már nem kell a bot – jegyzi meg Hodges,
miközben az emeletre tartanak.
– Néha használom még esténként, különösen, amikor esős
az idő – feleli Tom. – A tudósok szerint marhaság, hogy párás
időben jobban fájnak az ízületek, de én elmondom neked, hogy
erre a népi bölcsességre mérget vehetsz. Na szóval, ez a
legnagyobb hálószoba, és, mint láthatod, úgy építették, hogy
reggel besüssön a napfény. A fürdőszoba szép és tágas – a
zuhanyfülkében masszázspanelek –, idelenn, a hallban pedig…
Igen, szép ház, Hodges másra nem is számítana
Ridgedale-ben, de semmi jele annak, hogy bárki is járt volna
benne az elmúlt időkben.
– Eleget láttál? – kérdezi Tom.
– Igen, azt hiszem. Nem vettél észre bármi szokatlant?
– Semmit. És elég jó a riasztó. Ha bárki betört volna…
– Értem – feleli Hodges. – Sajnálom, hogy iderángattalak
egy ilyen hideg napon.
– Ugyan már! Egyébként is idekinn lett volna dolgom. És
örülök, ha látlak. – Kilépnek a konyha ajtaján, és Tom bezárja
maga mögött. – Bár borzalmasan sovány vagy.
– Tudod, hogy szól a mondás: sosem lehetsz elég sovány
vagy elég gazdag.
Tom, aki a City Centernél szerzett sérüléseinek
köszönhetően volt már túl sovány és túl szegény is, felvillantja a
kötelező mosolyt a régi szólás hallatán, majd elindul a ház eleje
felé. Hodges elindul utána, de pár lépés után megáll.
– Benézhetnénk a garázsba?
– Persze, de nincs ott semmi.
 – Csak egy pillantást vetek rá.
– Minden apró részletre odafigyelsz, igaz? Rendben, csak
hadd keressem meg a kulcsot.
Kulcsra azonban nincs szüksége, mert a garázsajtó öt
centire nyitva áll. A két férfi némán nézi a szilánkosra hasadt fát a
zár körül. Végül Tom szólal meg.
– Nos, ez érdekes.
– Ezt úgy veszem, hogy a garázsban nem volt kiépítve a
riasztórendszer.
– Jól gondolod. Semmi nem volt itt, amit védeni kellett
volna.
Hodges belép a négyszögletes helyiségbe, melyet csupasz,
fából épült falak vesznek körül, padlója öntött beton. A betonon
csizmanyomok látszanak. Hodges látja a lélegzetét – és lát valami
mást is. Balra, a gördülő garázsajtó előtt egy szék áll. Valaki ott
ült és kifelé nézett.
Hodges egyre növekvő kényelmetlen érzést érez hasa bal
oldalán, ahonnan mintha csápok nyúlnának ki a dereka felé, de ez
a fájdalom mostanra szinte már régi barátnak számít, és most
ideiglenesen elnyomja az izgatottság.
Valaki itt ült és az 1601-es házat nézte, gondolja Hodges.
Feltenném rá a farmomat, ha lenne farmom.
A garázs elejébe megy, és leül oda, ahol a házat figyelő
ember ülhetett. Az ajtó közepén három ablak sorakozik
vízszintesen egymás mellett, és a jobb oldaliról valaki letörölte a
port. Egyenesen rálátni innen az 1601-es ház nappalijának nagy
ablakára.
– Nézd, Bill – szólal meg Tom. – Valami van a szék alatt.
Hodges lehajol, hogy megnézze, bár a mozdulat magasabb
fokozatra kapcsolja a forróságot a beleiben. Egy fekete korongot
lát, hét-nyolc centi átmérőjűt. A szélénél fogva felemeli. A
korongon aranybetűkkel egyetlen szó áll: STEINER.
– Egy fényképezőgépről van? – kérdezi Tom.
– Távcsőről. Azok a rendőrőrsök, amelyeknek jól megy
anyagilag, Steiner távcsövet használnak.
 Egy jó minőségű Steinerrel – és, amennyire Hodges tudja,
rossz minőségű nem létezik belőle – a figyelő ott érezhette magát
az Ellerton–Stover-ház nappalijában, feltéve, hogy fel volt húzva
a redőny… és amikor ma reggel Holly és ő abban a szobában
jártak, akkor fel volt. Sőt ha a két nő a CNN-t nézte, a figyelő
akár a képernyő alján futó szöveget is el tudta olvasni.
Hodges nem tart magánál bizonyítékgyűjtő tasakot, de a
kabátzsebében van egy tízes csomag papír zsebkendő. Kivesz
belőle kettőt, óvatosan belebugyolálja a lencsevédőt, és
becsúsztatja kabátja belső zsebébe. Felkel a székből (ami újabb
nyilallást vált ki; ma délután a fájdalom rosszabb a szokottnál), és
ekkor még valamit észrevesz. Valaki egy betűt vésett a két
gördülő ajtó közti függőleges fasávba, valószínűleg zsebkéssel.
Egy Z betűt.

12

Már majdnem visszaértek a behajtóra, amikor Hodges

valami újat tapasztal: perzselő fájdalom hasít a bal térdhajlatába.
Olyan érzés, mintha kést döftek volna bele. Felkiált, legalább
annyira a meglepetéstől, mint a fájdalomtól, és lehajolva
masszírozni kezdi a lüktető csomót, hogy elmúljon vagy legalább
fellazuljon egy kicsit.
Tom lehajol hozzá, így aztán egyikük sem veszi észre a
rozzant Chevrolet-t, ami lassan halad végig Hilltop Courton.
Megfakult kék festését helyenként vörös alapozófesték pettyezi.
A kormánynál ülő idős úr még jobban lelassít, hogy
megbámulhassa a két férfit. Aztán a Chevrolet felgyorsul,
kipufogójából kék gázfelhő tör fel, majd az autó elhaladt az
Ellerton–Stover-ház mellett, az utca végében lévő, horog alakú
forduló felé.
– Mi az? – kérdezi Tom. – Mi történt?
 – Görcs – feleli Hodges összeszorított fogakkal.
– Dörzsöld!
Hodges elgyötört mosolyt villant rá szemébe hulló haján
át. – Szerinted most mit csinálok?
– Majd én.
Tom Saubers már veteránnak számít a fizikoterápia terén,
köszönhetően annak, hogy hat éve elment egy bizonyos
állásbörzére. Félretolja Hodges kezét, leveszi egyik kesztyűjét, és
ujjai belemélyednek Hodges húsába. Erősen.
– Jaj! Jézusom! Ez fáj!
– Tudom – mondja Tom. – Ki kell bírni. Próbáld a súlyod
nagy részét a jó lábadra helyezni, amennyire lehet.
Hodges megteszi. A fakóvörös alapozófestékkel pettyezett
Malibu lassan újra elhajt mellettük, ezúttal az ellenkező irányba,
lefelé a dombon. A sofőr újra alaposan megnézi őket, aztán
megint felgyorsít.
– Kezd kiengedni – mondja Hodges. – Hála istennek az
élet apró örömeiért. – A térdéből kiállt a fájás, de a gyomra ég, a
dereka pedig mintha meghúzódott volna.
Tom aggodalmas tekintettel nézi. – Biztos, hogy minden
oké?
– Aha. Csak egy kis görcs.
– Vagy egy mélyvénás trombózis. Nem vagy már kölyök,
Bill, ki kellene vizsgáltatnod. Ha bármi történik veled, miközben
velem mászkálsz, Pete sosem bocsátja meg nekem. A húga sem.
Rengeteggel tartozunk neked.
– Már intézem az ügyet, holnapra van időpontom az
orvoshoz – közli Hodges. – Gyere, menjünk innen. Meg lehet
fagyni.
Két-három lépésen át még sántít, de aztán a fájdalom
teljesen kiáll a térdéből, és újra normálisan tud járni.
Normálisabban, mint Tom. Köszönhetően annak, hogy 2009
áprilisában összehozta a sors Brady Hartsfielddel, Tom Saubers
egész életében sántítani fog.
 13

Mikor Hodges hazaér, a gyomra jobban van ugyan, de

kutyául fáradt. Mostanában könnyen elfárad, amit a csapnivaló
étvágyával igyekszik megmagyarázni magának, de azért
eltűnődik, hogy tényleg ez-e az ok. Ridgedale-ből visszafelé
kétszer is hallotta a betörő ablaküveg és a gólöröm hangját, de
vezetés közben sosem néz a telefonjára, részben azért, mert
veszélyes (arról nem is beszélve, hogy ebben az államban tilos is),
részben pedig mert nem hajlandó a telefon rabszolgájává válni.
Emellett nem kell gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy
legalább az egyik sms-ről tudja, kitől jött. Vár vele, amíg be nem
akasztja kabátját az előszobaszekrénybe, és röviden megérinti
közben a belső zsebet, hogy meggyőződjön róla, a lencsevédő
épen és biztonságban megvan.
Az első üzenet Hollytól érkezett.
Beszélnünk kell Pete-tel és Isabelle-lel, de előbb hívj fel.
Van egy kérdésem.
A második nem tőle. Ez áll benne:
Dr. Stamos sürgősen beszélni akar önnel. Beírtuk holnap
délelőtt kilencre. Kérjük, jelenjen meg!
Hodges az órájára néz, és megállapítja, hogy bár ez a nap
legalább egy hónap hosszúságúnak tűnt, még csak negyed négy
múlt. Felhívja Stamos rendelőjét, ahol Marlee veszi fel a telefont.
A csiripelő pomponlányhangról felismeri, hogy ő az, a hang
azonban elkomorul, amikor Hodges bemutatkozik. Nem tudja,
miket mutattak a leletek, de ebből ítélve semmi jót. Ahogy Bob
Dylan mondta egyszer, nem kell időjárás-jelentés ahhoz, hogy
tudd, honnan fúj a szél.
Alkudozik, hogy kilenc helyett elég legyen fél tízre
bemennie, mert előbb le akar ülni Hollyval, Pete-tel és Isabelle-
lel. Nem engedi meg magának a gondolatot, hogy a dr. Stamos
rendelőjében tett látogatást kórházi beutalás követheti, de realista,
és a lábába nyilalló hirtelen fájdalom a frászt hozta rá.
Marlee várakoztatja a hívását. Hodges hallgatja a
telefonban a Young Rascals egyik számát (ezek se fiatalok már,
gondolja), majd újra Marlee hangját hallja.
– Jöhet fél tízre, Mr. Hodges, de dr. Stamos szeretné, ha
hangsúlyoznám, hogy nagyon fontos, hogy eljöjjön.
– Mennyire rossz a helyzet? – csúszik ki Hodges száján,
mielőtt visszafoghatná magát.
– Nincs információm az állapotáról – mondja Marlee –, de
azt mondanám, jobb, ha igyekszik utánajárni, mi a baj, amilyen
hamar csak lehet. Maga nem így gondolja?
– De – feleli Hodges nehéz sóhajjal. – Mindenképpen ott
leszek. És köszönöm.
Bontja a hívást, és a telefonjára bámul. A képernyőn a
lánya képe látható, hétévesen, vidám, mosolygós arccal; épp a
magasba lendül a kerti hintán, amit ő szerelt fel neki, mikor még a
Freeborn sugárúton laktak. Mikor még család voltak. Most Allie
harminchat éves, elvált, és épp igyekszik kilábalni egy fájdalmas
kapcsolatból egy férfival, aki beadta neki a Teremtés könyvével
egyidős mesét: Nemsokára elválok tőle, de most nem alkalmas az
idő.
Hodges leteszi a telefont, és felhúzza az ingét. A hasa bal
oldalán érzett fájdalom újra enyhe sajgássá szelídült, ami jó, de a
szegycsontja alatti duzzanat akkor sem tetszik neki. Mintha
alaposan bezabált volna, miközben a valóságban csak az ebéd
felét volt képes megenni, reggelire pedig csak egy bagelt.
– Mi a baj veled? – kérdezi duzzadt gyomrát. – Nem
bánnám, ha adnál pár tippet, mielőtt elmegyek holnap az
orvoshoz.
Van egy olyan érzése, hogy annyi tippet kapna, ahányat
csak akar, ha bekapcsolná a számítógépét és megnézné a Web
MD oldalát, de jó ideje úgy tartja már, hogy az internetes
öndiagnózis az idióták játéka. Ehelyett inkább felhívja Hollyt. A
lány arra kíváncsi, talált-e bármi érdekeset az 1588-as házban.
– Nagyon érdekes dolgot találtam, de mielőtt belemennék
a részletekbe, tedd fel a kérdésed.
– Gondolod, hogy Pete ki tudná deríteni, nem akart-e
Martine Stover számítógépet venni? Esetleg a hitelkártyái alapján,
vagy ilyesmi? Mert az anyjáé ezeréves volt. Ha igen, az azt
jelenti, komolyan gondolta az internetes kurzus elvégzését. És ha
komolyan gondolta, akkor…
– Drasztikusan csökken az esélye annak, hogy valóban
öngyilkosságot tervelt ki az anyjával együtt.
– Igen.
– De ez még nem zárná ki, hogy az anyja egyedül döntött
így. Beleönthette a gyógyszereket és a vodkát Stover
etetőcsövébe akkor is, amikor aludt, majd befeküdhetett a
fürdőkádba, hogy befejezze, amit elkezdett.
– De Nancy Alderson azt mondta…
– Hogy boldogok voltak, igen. Csak felhívtam a
figyelmedet erre a lehetőségre. Nem gondolom komolyan.
– Fáradtnak tűnsz.
– Csak a szokásos nap végi kimerültség. Majd erőre
kapok, ha ettem egy kis chow meint. – Soha életében nem vágyott
még ennél kevésbé az evésre.
– Egyél sokat. Túl sovány vagy. De előbb meséld el, mit
találtál abban az üres házban.
– Nem a házban. A garázsban.
Elmondja. Holly nem szakítja félbe, és akkor sem mond
semmit, amikor Hodges már elhallgatott. Holly néha elfelejti,
hogy telefonon beszél, így Hodges megadja a kezdőlökést.
– Mit gondolsz?
– Nem tudom. Úgy értem, tényleg nem. Az egész…
annyira fura. Szerinted is? Vagy mégse? Mert lehet, hogy
túlreagálom a dolgot. Néha előfordul.
Nem mondod, gondolja Hodges, ezúttal azonban nem érzi
úgy, hogy Holly túlreagálná a dolgot, és ezt meg is mondja neki.
Holly újra megszólal. – Azt mondtad, nem hinnéd, hogy
Janice Ellerton bármit is elfogadna egy ragasztott esőkabátot és
munkásruhát viselő férfitól.
– Valóban ezt mondtam.
– Ez azt jelenti…
 Most Hodges hallgat, hagyja, hogy Holly magától jöjjön
rá.
– Ez azt jelenti, ketten vannak, akik kiterveltek valamit.
Ketten. Az egyikük adta Janice Ellertonnak a Zappitet és a kamu
kérdőívet vásárlás közben, a másik pedig figyelte a házát az út
túloldaláról. Ráadásul távcsővel! Drága távcsővel! Lehetséges
ugyan, hogy ez a két férfi nem együtt dolgozott, de…
Hodges vár, és halványan mosolyog. Mikor Holly tízes
sebességre tekeri az agyában zajló folyamatokat, szinte hallani
véli a homloka mögött pörgő fogaskerekeket.
– Bill, ott vagy még?
– Igen. Csak várom, hogy kinyögd.
– Nos, úgy tűnik, együtt dolgoztak. Szerintem legalábbis.
És mintha lenne valami közük annak a két nőnek a halálához.
Tessék, elégedett vagy?
– Igen, Holly. Tényleg. Holnap fél tízre időpontom van az
orvoshoz…
– Megjöttek már a leletek?
– Igen. De előbb szeretném, ha beszélnénk Pete-tel és
Isabelle-lel. Nyolc harminckor jó lesz neked?
– Természetesen.
– Mindent elmondunk nekik, beszámolunk Aldersonról, a
játékkonzolról, amit találtál, és az 1588-as házról. Aztán
meglátjuk, mit gondolnak. Megfelel?
– Igen, de Isabelle úgyse gondol majd semmit.
– Lehet, hogy mégis.
– Igen, és lehet, hogy holnapra zöldre változik az ég, piros
pöttyökkel. Most menj, csinálj magadnak valami ennivalót.
Hodges megnyugtatja, hogy fog, és valóban fel is melegít
egy tyúkhúsleveskonzervet, miközben a kora esti híreket nézi. A
nagy részét meg is eszi, kanalanként, miközben biztatja magát:
képes vagy rá, képes vagy rá.
Miközben elmossa a tányérját, visszatér a fájdalom a hasa
bal oldalába, és a csápok újra kinyúlnak a dereka felé. Úgy tűnik,
a fájdalom minden egyes szívveréssel fel-alá hullámzik. A
gyomra összeszorul. Arra gondol, hogy a fürdőszobába fut, de
már késő, ehelyett a mosogató fölé hajolva hányja ki az ételt,
csukott szemmel. Nem nyitja ki a szemét akkor sem, amikor
kitapogatja a csapot és megengedi a vizet, hogy kimossa a
mosogatót. Nem akarja látni, mi jött ki belőle, mert szájában és
torkában érzi a nyálkás állagú vért.
Ajjaj, gondolja, bajban vagyok.
Nagy bajban.

14

Este nyolc.
Mikor csengetnek az ajtaján, Ruth Scapelli valami ostoba
valóságshow-t néz; a műsor igazából csak ürügy arra, hogy fiatal
férfiakat és nőket mutassanak, amint alsóneműben szaladgálnak.
Ahelyett hogy egyenesen az ajtóhoz menne, Scapelli kicsoszog a
konyhába, és bekapcsolja a monitort, ami a verandára szerelt
biztonsági kamera képét mutatja. Biztonságos környéken él, de
jobb, ha az ember nem kockáztat; elhunyt anyja egyik kedvenc
mondása az volt, hogy a szemetet sodorja a szél.
Meglepődik, és kellemetlenül érzi magát, amikor felismeri
az ajtaja előtt álló férfit.
Egyértelműen drága tweedkabátot visel, fején
puhakalapot, a szalagjába tűzött tollal.
Tökéletesen vágott, ezüstszürke haja drámai hatást kelt,
ahogy a halántékára omlik a kalap alól. Egyik kezében vékony
aktatáskát tart. Dr. Felix Babineau az, a neurológiai osztály
vezetője, a Lakes Region agysebészeti klinika főmuftija.
Az ajtócsengő újra megszólal, Scapelli pedig siet, hogy
beengedje Babineau-t, miközben arra gondol: Nem tudhatja, mit
csináltam ma délután, mert az ajtót bezártam, és senki nem látott
bemenni. Nyugalom. Valami másról van szó. Talán valami
szakszervezeti ügyről.
 Babineau azonban sosem beszélt vele szakszervezeti
témákról, annak ellenére, hogy Scapelli már öt éve vezető
tisztségviselője az Ápolónők Egyesületének. Dr. Babineau
valószínűleg fel sem ismerné, ha elhaladna mellette az utcán,
feltéve, hogy éppen nincs rajta az ápolónői egyenruhája. Erről
eszébe jut, mi van rajta most: egy régi köntös és még régebbi
papucs (ráadásul nyuszis!), de már késő ezzel törődni.
Szerencsére legalább a hajában nincsenek csavarók.
Telefonálhatott volna, gondolja, de az ezt követő gondolat
nyugtalanítja. Talán azt akarta, hogy váratlanul érjen a látogatása.
– Jó estét, dr. Babineau. Jöjjön be, hideg van kint!
Sajnálom, hogy így, köntösben fogadom, de nem számítottam
társaságra.
Babineau belép, és megáll a hallban. Scapellinek meg kell
kerülnie, hogy be tudja csukni az ajtót. Most, hogy közelről látja,
nem a képernyőn, úgy véli, megjelenés szempontjából mégiscsak
kvittek: igaz, hogy ő köntösben és papucsban van, a férfi arcát
azonban őszes borosta fedi. Dr. Babineau (senkinek nem jutna
eszébe álmában sem, hogy dr. Felixnek szólítsa) lehet ugyan
divatrajongó – erről árulkodik a nyaka köré tekert bolyhos
kasmírsál is –, ma azonban igencsak ráférne egy borotválás, és a
szeme alatt vöröses táskák láthatók.
– Hadd segítsem le a kabátját – szólal meg Scapelli.
Babineau leteszi aktatáskáját a két cipője közé,
kigombolja a kabátot és odaadja a nőnek, az elegáns sállal együtt.
Még mindig nem mondott semmit. A vacsorára evett, akkor
kifejezetten ízletesnek ítélt lasagna mintha egyre mélyebbre
süllyedne Scapelli gyomrában.
– Nem kér egy kis…
– Jöjjön a nappaliba – mondja a férfi, és elsétál mellette,
mint aki otthon van. Ruth Scapelli utánasiet.
Babineau felemeli a távirányítót a fotel karfájáról, a
televízió felé tartja és leveszi a hangot. A fiatal férfiak és nők
továbbra is összevissza futkosnak, de már nem kíséri őket a
bemondó folyamatos fecsegése. Scapelli már nem egyszerűen
kellemetlenül érzi magát: fél. Félti az állását, igen, a pozíciót,
amelynek a megtartásáért annyit küzdött, de félti magát is. A férfi
tekintetében van valami, ami tulajdonképpen nem is tekintet, csak
valamiféle üresség.
– Hozhatok magának valamit? Egy üdítőt vagy egy
csésze…
– Figyeljen ide, Scapelli nővér. És nagyon alaposan, ha
meg akarja tartani a pozícióját.
– Én… én…
– Azzal sem érne véget az ügy, ha elvesztené az állását. –
Babineau leteszi az aktatáskát a fotelba, és kinyitja a ravasz
aranykapcsokat. Apró, tompa hangot adnak ki, miközben
kinyílnak. – Ön ma bántalmazást követett el egy értelmi
fogyatékos páciens kárára, olyan jellegűt, ami a szexuális zaklatás
tényállását is kimerítheti, és mindezt olyasmivel tetézte, amit a
jog fenyegetésnek nevez.
– Én… én soha…
Alig hallja magát. Úgy érzi, elájul, ha nem ülhet le, de az
aktatáska a kedvenc foteljében hever. Elindul a nappali túlsó
végében álló kanapé felé, és útközben megüti sípcsontját a
dohányzóasztalban, olyan erősen, hogy majdnem felborítja. Érzi,
hogy vékony vérpatak kezd csordogálni a bokája felé, de nem néz
rá. Ha megtenné, biztosan elájulna.
– Megcsavarta Mr. Hartsfield mellbimbóját. Utána azzal
fenyegette, hogy ugyanezt fogja tenni a heréivel is.
– Obszcén jelet mutatott nekem! – tör ki Scapelliből. – A
középső ujját mutatta!
– Gondoskodom róla, hogy maga soha többé ne kapjon
állást ápolónőként – közli Babineau, és aktatáskájába mélyed,
miközben Scapelli félig ájultan hanyatlik a kanapéra. Az
aktatáska oldalán a monogramja áll – természetesen
aranybetűkkel.
Vadonatúj BMW-t vezet, a hajvágása legalább ötven
dollárba kerülhetett. Talán még többe. Basáskodó, hatalmaskodó
főnök, és most azzal fenyegeti, hogy tönkreteszi az életét egyetlen
kis hiba miatt. Egyetlen apró ballépés miatt.
Nem bánná, ha megnyílna a padló és elnyelné, a látása
azonban szinte rendellenesen éles: mintha látná a férfi kalapjába
tűzött toll minden szálát, vérvörös szemének minden skarlátszín
erét, az arcát és állát borító borosta minden egyes ronda, szürke
szálát. Valószínűleg ugyanilyen patkányszürke lenne a haja is,
gondolja, ha nem festené.
– Én… – Scapellinek megerednek a könnyei, forrón
csorognak végig hideg arcán. –
Én… kérem, dr. Babineau… – Nem tudja, honnan tud
minderről a férfi, de nem is számít. A lényeg, hogy tud róla. –
Soha többé nem teszem. Kérem! Kérem!
Dr. Babineau nem méltatja válaszra.

15

Selma Valdez, egyike a négy ápolónőnek, akik a háromtól

tizenegyig tartó műszakban dolgoznak a Vödörben, épp csak
hogy koppant a 217-es szoba ajtaján – fölösleges kopognia, mert
a páciens soha nem reagál rá –, és benyit. Brady a székében ül az
ablak mellett, és kifelé bámul, a sötétbe. Az ágya melletti lámpa
ég, megvilágítja hajában a szőke csíkokat. Még mindig viseli a
kitűzőt, amely szerint BARBARA NŐVÉR MEGBOROTVÁLT!
Selma meg akarja kérdezni, szüksége van-e segítségre
ahhoz, hogy átöltözzön a lefekvéshez (nem tudja kigombolni az
ingét vagy a nadrágját, de képes kikászálódni belőlük, ha valaki
kigombolta neki), aztán meggondolja magát. Dr. Babineau
hozzáfűzött pár sort Hartsfield kórlapjához, az üzenet fontosságát
jelző vörös tintával:
„Ne zavarják a pácienst, ha félig öntudatlan állapotban
találják. Ezekben az időszakokban az agya »újraindítja« magát,
apró, de észlelhető lépésekkel. Jöjjenek vissza félórás
időközönként ellenőrizni. Ne hagyják figyelmen kívül ezt az
utasítást!”
Selma nem hiszi, hogy Hartsfield agya újraindítaná magát,
szerinte rég elvándorolt a semmibe, de ahogy minden más nővér,
aki a Vödörben dolgozik, ő is tart egy kicsit Babineau-tól, és
tudja, hogy a főorvos szokása szerint bármelyik pillanatban
felbukkanhat váratlanul – akár a hajnali órákban is, most pedig
alig múlt el este nyolc.
Azóta, hogy utoljára ránézett, Hartsfield sikeresen felállt
és megtette a három lépést az ágya melletti asztalkáig, ahol a
játékkütyüjét tartja. Nincs meg a kézügyessége ahhoz, hogy
játsszon a rátöltött játékokkal, de bekapcsolni be tudja. Szereti az
ölében tartani és a játékok indítóképernyőjét nézni. Néha egy órán
át vagy még tovább is nézi, úgy hajol fölé, mint aki egy fontos
vizsgára készül. Kedvence a Halastó nevű játék indítóképernyője,
most is ezt nézi. A játék egy kis dallamot játszik, amire Selma
emlékszik még gyerekkorából: A tengernél, a tengernél, a
gyönyörű tengernél…
Közelebb lép, és majdnem megkérdezi Hartsfieldet, hogy
ennyire szereti-e ezt a játékot, de eszébe jut az aláhúzott Ne
hagyják figyelmen kívül ezt az utasítást!, így inkább lenéz a kis,
ötször három colos kijelzőre. Megérti, miért tetszik Hartsfieldnek:
van valami gyönyörű, lenyűgöző abban, ahogy az egzotikus halak
megjelennek, megállnak, majd farkuk egyetlen csapásával
elsiklanak. Vannak köztük vörösek… kékek… sárgák… és ott
van az a csinos rózsaszín…
– Ne nézze!
Brady hangja csikorog, akár egy ritkán nyitogatott ajtó
zsanérjai, és bár észlelhető szünetet tart a két szó közt, tökéletesen
érthető, amit mond. Távolról sem hasonlít a tőle megszokott
elmosódott motyogásra. Selma összerezzen, mintha Hartsfield
oldalba bökte volna, nem csak beszélt volna hozzá. A Zappit
képernyőjén egy pillanatra kék fény villan, és a halak eltűnnek, de
aztán visszatérnek. Selma lenéz az órára, amit fejjel lefelé a
köpenyére tűzött, és látja, hogy nyolc óra múlt húsz perccel.
Jézus, igaz lenne, hogy csaknem húsz perce áll itt?
– Menjen el.
Brady még mindig a képernyőt bámulja, ahol tovább
úszkálnak a halak, előre-hátra, előre-hátra. Selma elszakítja róluk
a tekintetét, de nem egykönnyen.
– Jöjjön vissza később. – Szünet. – Ha befejeztem. –
Szünet. – A nézését.
Selma engedelmeskedik, és amint kilép a folyosóra, újra
úgy érzi, hogy önmaga lett.
Hartsfield beszélt hozzá, nagy ügy. És mi van, ha szívesen
nézi a Halastó indítóképernyőjét, ahogy más férfiak azt nézik
szívesen, ahogy bikinis lányok röplabdáznak? Megint csak nagy
ügy. Az igazi kérdés az, miért hagyják, hogy gyerekek is
játsszanak ezekkel a konzolokkal. Az ő éretlen agyuknak nem
valószínű, hogy jót tesz, igaz? Persze az is igaz, hogy a gyerekek
egész nap számítógépes játékokkal játszanak, így aztán erre már
immunisak lehetnek. Emellett Selmának rengeteg a dolga.
Hartsfield üljön csak a székében és nézegesse a kütyüjét.
Elvégre ezzel nem árt senkinek.

16

Felix Babineau mereven, derékból előrehajol, mint egy

régi sci-fi-film android szereplője. Benyúl az aktatáskába és
kivesz egy lapos, rózsaszín eszközt, ami leginkább egy e-könyv-
olvasóra hasonlít. A képernyője szürke és üres.
– Van ebben egy szám, amit szeretném, ha megtalálna –
mondja. – Egy kilencjegyű szám. Ha megtalálja ezt a számot,
Scapelli nővér, a mai incidens kettőnk közt marad.
Scapelli első gondolata az, hogy Babineau megőrült, de
ezt nem mondhatja ki most, amikor az ő kezében van az egész
élete. – De hogyan? Semmit nem tudok az elektronikus
eszközökről. A telefonomat is alig tudom kezelni.
 – Ugyan már! Sebészeti ápolónőként meglehetősen nagy
volt a kereslet maga iránt, a kézügyessége miatt.
Igaz, de tíz év telt el azóta, hogy a Kiner sebészeti
osztályán dolgozott, ahol ő adta az orvos kezébe az ollókat,
fogókat és szivacsokat. Felajánlották neki, hogy végezzen el egy
hathetes mikrosebészeti tanfolyamot – a kórház állta volna a
tanfolyam árának hetven százalékát –, őt azonban nem érdekelte a
dolog. Legalábbis ezt állította; a valóságban félt, hogy nem tudja
sikerrel elvégezni. Babineau azonban igazat mondott:
fénykorában valóban gyors volt.
Babineau megnyom egy gombot a bigyó tetején. Scapelli
a nyakát nyújtogatja, hogy lássa. A képernyő világítani kezdett, és
megjelent rajta az ÜDVÖZÖL A ZAPPIT! felirat.
Ezután ikonok sora jelent meg rajta – játékoké, vélte
Scapelli. Babineau lapozott a képernyőn, egyszer, kétszer, majd
ráparancsolt Scapellira, hogy álljon oda mellé. Mikor habozik,
Babineau elmosolyodik – a mosolyt valószínűleg kedvesnek és
bátorítónak szánja, Scapellit azonban megrémíti. Mert a férfi
szemében semmi nincs, semmi emberi érzelem.
– Jöjjön közelebb, nővér. Nem fogom megharapni.
Persze hogy nem. De mi van, ha mégis?
Ettől függetlenül közelebb lép, hogy lássa a képernyőt,
ahol egzotikus halak úszkálnak jobbra-balra. Mikor csapnak egyet
a farkukkal, buborékok szöknek fel.
Halványan ismerős dallam szól.
– Látja ezt? Halastónak hívják.
– I-igen. – Scapelli arra gondol: ez tényleg megőrült.
Agyondolgozta magát és idegösszeomlást kapott.
– Ha megérintené a képernyő alját, elindulna a játék és
megváltozna a zene, de nem kell megtennie. Csak az
indítóképernyőre van szüksége. Keresse a rózsaszín halakat!
Nem gyakran jelennek meg, és elég gyorsak, ezért oda
kell figyelnie. Nem veheti le a tekintetét a képernyőről.
– Dr. Babineau, jól érzi magát?
Az ő hangja, de mintha valahonnan nagyon messziről
jönne. A férfi nem válaszol, csak a képernyőt nézi. Scapelli is azt
nézi. A halak érdekesek, és az a dallam mintha hipnotizálná. Kék
fény villan a képernyőn. Scapelli pislog, és a halak már vissza is
tértek, úszkálnak jobbra-balra, csapkodnak a farkukkal, és
buborékokat kavarnak fel.
– Valahányszor rózsaszín halat lát, érintse meg, és meg
fog jelenni egy szám. Kilenc rózsaszín hal, kilenc szám. Aztán
végeztünk is, és elfelejthetjük mindezt. Megértette?
Scapelli meg akarja kérdezni, hogy le kell-e írnia a
számokat, vagy elég, ha megjegyzi őket, de ez túl nehéznek tűnik,
ezért egyszerűen igennel válaszol.
– Jó. – Babineau átadja neki a játékot. – Kilenc hal, kilenc
szám. De ne felejtse el, hogy csak a rózsaszíneket.
Scapelli a képernyőre bámul, ahol úszkálnak a halak:
vörös és zöld, zöld és kék, kék és sárga. Kiúsznak a kis,
négyszögletes képernyő bal szélén, majd vissza be a jobb szélen.
Kiúsznak a képernyő jobb szélén, majd vissza a bal szélen.
Bal, jobb.
Jobb, bal.
Egyesek fentebb, mások lentebb.
De hol vannak a rózsaszínek? Meg kell érintenie a
rózsaszíneket, és ha kilencet megérintett, elfelejtheti az egészet.
Fél szeme sarkából látja, hogy Babineau újra bezárja az
aktatáskát, majd felemeli, és távozik a szobából. Elmegy. Nem
számít. Neki meg kell érintenie a rózsaszín halakat, aztán
elfelejtheti az egészet. Kék fény villan a képernyőn, majd újra
megjelennek a halak. Balról jobbra úsznak, majd jobbról balra. A
dallam tovább szól. A tengernél, a tengernél, a gyönyörű
tengernél, te és én, te és én, boldogságban, kettecskén.
Ott egy rózsaszín! Megérinti! Megjelenik a 11-es szám!
Már csak nyolc van hátra!
Épp a második rózsaszín halat érinti meg, amikor a
bejárati ajtó halkan becsukódik, és a harmadikat, amikor dr.
Babineau kocsijának motorja felbőg odakinn. A nappali közepén
áll, ajka kissé nyitva, mintha csókra várna, és a képernyőt
bámulja. Váltakozó színek világítják meg arcát és homlokát.
Szeme tágra nyílt, nem pislog. Egy negyedik rózsaszín hal úszik a
képernyőre, ezúttal lassan, mintha várna Scapelli ujjának
érintésére, ő azonban mozdulatlanul áll.
– Helló, Scapelli nővér.
Scapelli felnéz, és Brady Hartsfieldet látja a foteljében. A
körvonalai kicsit vibrálnak, kísérteties módon, de egyértelműen ő
az. Ugyanazt viseli, amit akkor, amikor délután meglátogatta a
szobájában: farmernadrágot és kockás inget. Az ingen egy kitűző
hirdeti, hogy BARBARA NŐVÉR MEGBOROTVÁLT! Az üres
tekintet azonban, amihez mindenki hozzászokott a Vödörben,
eltűnt; élénk érdeklődéssel néz a nővérre. Scapellinek felrémlik,
hogy a bátyja ugyanezzel a tekintettel nézte a hangyafarmot
gyerekkorukban, a pennsylvaniai Hershey-ben.
Biztos, hogy kísértet, mert halak úsznak a szemében.
– El fogja mondani másoknak – közli Hartsfield. – És nem
csak az ő szava lesz a magáé ellen, nehogy azt higgye. Kamerát
szerelt fel a szobámba, hogy figyelhessen.
Hogy tanulmányozhasson. Nagy látószögű lencséje van,
így az egész szobát látja benne.
Halszemobjektívnek hívják az ilyet.
Elmosolyodik, hogy jelezze, szóviccet sütött el. Jobb
szemében elúszik egy vörös hal, eltűnik, majd megjelenik a bal
szemében. Scapelli arra gondol: tele van az agya halakkal. Látom
a gondolatait.
– A kamera egy videóra van kötve. Meg fogja mutatni a
kórház igazgatótanácsának a felvételt, amin engem kínoz. Nem
fájt igazán, már nem érzem a fájdalmat úgy, ahogyan régen, de ő
kínzásnak fogja nevezni. De itt még nem fog véget érni a dolog.
Fel fogja tenni a YouTube-ra. És a Facebookra is. És a Rossz-
orvosok.com-ra. El fog terjedni az egész világon. Híres lesz. A
Betegkínzó Ápolónő. És ki fog a védelmére sietni? Ki fog kiállni
maga mellett? Senki. Mert senki nem szereti magát. Rettenetes
embernek tartják. És maga mit gondol? Rettenetesnek tartja
magát?
 Most, hogy teljes mértékben felhívták erre a figyelmét,
annak tartja. Elvégre aki azzal fenyeget egy agysérült férfit, hogy
megcsavarja a heréit, az csak rettenetes lehet.
Mégis, mi a fenét gondolt?
– Mondja ki! – Brady előrehajol és mosolyog.
A halak úszkálnak. A kék fény felvillan. A dallam egyre
csak szól.
– Mondja ki, maga hitvány ribanc!
– Rettenetes vagyok. – Ruth Scapelli ott áll a nappaliban,
ahol senki nincs rajta kívül, és a Zappit Commander képernyőjét
bámulja.
– Most úgy mondja, mintha komolyan is gondolná.
– Rettenetes vagyok. Egy rettenetes, hitvány ribanc
vagyok.
– És mit fog tenni dr. Babineau?
– Felteszi a YouTube-ra. Felteszi a Facebookra. Felteszi a
Rossz-orvosok.com-ra.
Elmondja mindenkinek.
– Le fogják tartóztatni.
– Le fognak tartóztatni.
– Bekerül a képe az újságba.
– Persze hogy bekerül.
– Börtönbe fog kerülni.
– Börtönbe fogok kerülni.
– Ki fog kiállni magáért?
– Senki.

17

A Vödör 217-es szobájában Brady a Halastó

indítóképernyőjét bámulja. Tekintete teljesen éber és értelmes. Ez
az az arc, amit mindenki elől titkol, kivéve Felix Babineau-t, és
dr. Babineau már nem számít. Dr. Babineau alig létezik.
Mostanában ő leginkább
dr. Z.
– Scapelli nővér – mondja Brady –, menjünk ki a
konyhába.
Scapelli ellenáll, de nem sokáig.

18

Hodges megpróbál alámerülni az álomba a fájdalom elől,

az azonban egyre feljebb húzza, mígnem áttör a felszínen és
kinyitja a szemét. Tapogatózva az ágya melletti óráért nyúl, és
látja, hogy hajnali kettő van. Rossz ebben az időpontban ébren
lenni, talán ilyenkor a legrosszabb. Mikor a nyugdíjba vonulása
után álmatlanság gyötörte, a hajnali két órát az öngyilkosok
órájának tartotta, most pedig arra gondol: alighanem ekkor
csinálta Mrs. Ellerton. Hajnali kettőkor. Ez az az időpont, amikor
úgy tűnik, sosem jön el a reggel.
Felkel az ágyból, elvonszolja magát a fürdőszobáig, és
előveszi a hatalmas, gazdaságos kiszerelésű Gelusilt a
gyógyszeres szekrényből, miközben vigyáz, nehogy meglássa
magát a tükörben. Négy hatalmas kortyot nyel a savlekötőből,
aztán előrehajol, várja, hogy eldőljön, befogadja a gyomra vagy
rakétaként lövi ki, ahogy a tyúkhúslevest.
Nem lövi ki, és a fájdalom enyhülni kezd. A Gelusil néha
képes erre. Nem mindig.
Megfordul a fejében, hogy visszafekszik, de fél, hogy a
tompa lüktetés azonnal visszatér, amint vízszintbe helyezi magát.
Ehelyett inkább becsoszog a dolgozószobájába és bekapcsolja a
számítógépet. Tudja, hogy ez a lehető legrosszabb időpont arra,
hogy megpróbáljon utánanézni, mi okozhatja a tüneteit, de nem
bír tovább ellenállni a kísértésnek. Megjelenik a háttérkép (újabb
fénykép Allie-ről gyerekként). Lemegy az egérrel a képernyő
aljára, hogy megnyissa a Firefoxot, aztán megtorpan. Valami új
van a dokkon. A szöveges üzenetek ballonos és a FaceTime
kamerás ikonja között ott egy kék esernyő és rajta egy piros 1-es.
– Egy üzenet Debbie Kék Esernyője alatt – suttogja
Hodges. – Kutya legyek, ha értem.
A Kék Esernyő-alkalmazást egy még jóval fiatalabb
Jerome Robinson töltötte le a számítógépére, csaknem hat évvel
ezelőtt. Brady Hartsfield, úgy is, mint Mr. Mercedes, beszélgetni
akart a zsaruval, aki nem tudta elkapni, Hodges pedig, bár már
nyugdíjba vonult, nagyon is hajlandónak mutatkozott erre. Mert
amint sikerült szóra bírnod az ilyen szemétládákat, mint Mr.
Mercedes (akikből nem volt túl sok, hála istennek), onnantól már
csak egy-két lépésnyire voltál attól, hogy elkapd őket. Az
arrogánsabbakra ez különösen igaz volt, Hartsfield pedig maga
volt a megtestesült arrogancia.
Mindkettejüknek megvolt az oka arra, hogy egy titkosított,
elvileg lenyomozhatatlan chatoldalon beszélgessenek, amelynek
szerverei valahol Kelet-Európa legsötétebb mélyén rejtőztek.
Hodges afelé igyekezett terelgetni a City Centernél történt
mészárlás elkövetőjét, hogy elkövessen valami hibát, ami alapján
azonosítható. Mr. Mercedes afelé igyekezett terelgetni Hodgest,
hogy megölje magát. Elvégre Olivia Trelawney-nál sikert aratott.
Miféle életet él most? – írta első, Hodgesnak küldött
üzenetében, abban, amelyik postai levélben érkezett. Miféle életet
él most, hogy elvesztette „a vadászat izgalmát”?
Szeretne kapcsolatba lépni velem? Próbálkozzon Debbie
Kék Esernyője Alatt. Még egy felhasználói nevet is adok:
„breki19”.
Nem kevés segítséggel Jerome Robinsontól és Holly
Gibneytől Hodges lenyomozta Bradyt, Holly pedig fejbe verte.
Jerome és Holly tíz év mentességet kaptak az alól, hogy fizetniük
kelljen a városi közszolgáltatásokért; Hodges pacemakert kapott.
Voltak fájdalmas emlékek és veszteségek, amelyekre Hodges nem
akar gondolni – még ma sem, annyi évvel később –, de el kell
ismerni, hogy a város számára, és különösen azok számára, akik
aznap este ott voltak a koncerten a Mingóban, minden jól
végződött.
2010 és a mai nap közt valamikor eltűnt a kék esernyő a
képernyő alján lévő dokkról. Ha Hodges eltűnődött valaha is
azon, mi lett vele (nem emlékszik, hogy eltűnődött volna),
valószínűleg feltételezte, hogy Jerome vagy Holly törölte
valamelyik látogatásuk során, amikor azért jöttek, hogy rendbe
hozzák, ami böszmeséget éppen sikerült elkövetnie a védtelen
Macintosh ellen. Úgy tűnik azonban, hogy ehelyett csak bedobta
valamelyikük az alkalmazások mappába, és a kék esernyő az évek
során végig megvolt, csak éppen nem volt szem előtt. Sőt még az
is lehet, hogy ő maga tette oda, aztán megfeledkezett róla. Az
emlékezet hajlamos rá, hogy kihagyjon pár fokozatot hatvanöt
éves kor fölött, amikor az ember a harmadik kanyar után a
célegyenes felé tart.
Hodges a kék esernyő fölé viszi a kurzort, kis ideig
habozik, majd rákattint. Az asztali hátteret kitakarja egy
repülőszőnyegen ülő fiatal pár képe, akik a végtelen tenger fölött
lebegnek. Ezüst eső esik, ők azonban szárazon és védve vannak a
kék esernyő alatt.
Micsoda emlékeket idéz fel ez a kép…
Beírja, hogy breki19, felhasználónévként és jelszóként is
– vagy nem így csinálta korábban is, Hartsfield utasításai alapján?
Nem emlékszik biztosan, de csak egy mód van rá, hogy kiderítse.
Leüti az Enter billentyűt.
A gép egy-két másodpercig gondolkodik (bár hosszabbnak
tűnik), aztán hopp, már be
is lépett. Amit lát, attól ráncolni kezdi a homlokát. Brady
Hartsfield a mercgyilk felhasználónevet használta, a Mercedeses
Gyilkos rövidítéseként – erre Hodges könnyedén vissza tud
emlékezni –, ez azonban most valaki más. Amin persze nem
kellene meglepődnie, tekintve, hogy Hartsfield elbaszott agyát
Holly zabkásává változtatta – valamiért mégis meglepődik.
Z-Boy csetelni akar veled!
Akarsz csetelni Z-Boyjal?
IN
 Hodges leüti az I-t, és egy pillanattal később megjelenik
egy üzenet. Egyetlen mondat, csak pár szó, ő azonban újra és újra
elolvassa, és félelem helyett izgalmat érez.
Valaminek a nyomára akadt. Nem tudja, mi az, de
jelentősnek tűnik.
Z-Boy: Még nem végzett veled.
Hodges rámered, és a homlokát ráncolja. Végül aztán
előrehajol ültében, és gépelni kezd.
breki19: Kicsoda nem végzett velem? Kivel beszélek?
Nem jön válasz.

19

Hodges és Holly a Dave’s Dinerben találkoznak Pete-tel

és Isabelle-lel, egy olcsó kis vendéglőben egyutcányira a
reggelente bolondokházává avanzsáló, Starbucks néven ismert
létesítménytől. Mivel a reggeli roham már lecsengett,
válogathatnak az asztalok között, és egy hátul lévőre esik a
választásuk. A konyhában a Badfinger egyik számát játssza a
rádió, és pincérnők nevetgélése hallatszik.
– Csak fél órám van – mondja Hodges. – Aztán rohannom
kell az orvoshoz.
Pete közelebb hajol, arcára kiül az aggodalom. –
Remélem, semmi komoly.
– Semmi. Jól vagyok. – Ma reggel tényleg jól érzi magát,
mintha újra negyvenöt eves lenne. Az az üzenet a számítógépén,
bármennyire baljós és titokzatos volt is, jobb orvosságnak
minősült, mint a Gelusil. – Térjünk rá arra, amit találtunk. Holly,
szeretnék látni az A és a B bűnjelet. Átadnád nekik?
Holly magával hozta a megbeszélésre kis, skót kockás
aktatáskáját, amiből most nem minden habozás nélkül veszi elő a
Zappit Commandert és az 1588-as számú ház garázsában talált
lencsevédőt. Mindkettő műanyag zacskóban van, a lencsevédő
még mindig zsebkendőkbe bugyolálva.
– Miben sántikáltatok ti ketten? – kérdezi Pete. Humoros
próbál lenni, de Hodges egy árnyalatnyi vádaskodást is kihall a
hangjából.
– Nyomozunk – mondja Holly, és bár általában nincs oda
a szemkontaktusért, most vet egy gyors pillantást Izzyre, mintha
azt akarná mondani: érted, ugye?
– Ezt elmagyaráznátok? – kérdezi Izzy.
Hodges megteszi, míg Holly lesütött szemmel ül mellette,
koffeinmentes kávéja – csak ilyet iszik – érintetlenül áll előtte. Az
állkapcsa azonban mozog, és Hodges tudja, hogy megint rákapott
a Nicorette-re.
– Ez hihetetlen – mondja Izzy, mikor Hodges befejezte.
Ujjával megböki a zacskót, amiben a Zappit van. – Szóval
egyszerűen elvittétek ezt az izét. Újságba csomagoltátok, mint
egy lazacot a halpiacon, és kicsempésztétek a házból.
Holly mintha összemenne a székében. Olyan erősen
kulcsolja össze ölében a kezét, hogy a bütykei elfehérednek.
Hodges általában kedveli Isabelle-t, annak ellenére is,
hogy egyszer majdnem felbuktatta egy vallatóhelyiségben (még a
Mr. Mercedes-ügy idején, amikor Hodges nyakig volt az engedély
nélkül folytatott nyomozásban), most azonban nem különösebben
van oda érte. Senkit nem tudna kedvelni, akitől Holly így
összehúzza magát.
– Légy észnél, Iz! Gondold át. Ha Holly nem akad rá erre
a bigyóra – teljesen véletlenül –, akkor még mindig ott lenne. Ti
valószínűleg nem kutattátok volna át a házat.
– Valószínűleg a házvezetőnőt sem hívták volna fel –
jegyzi meg Holly, és bár még mindig nem emeli fel a tekintetét, a
hangja acélosan cseng. Hodges örömmel hallja.
– Idővel sorra került volna az az Alderson is – mondja
Izzy, de ködös szürke szemének tekintete felfelé, majd balra
cikázik közben. Klasszikus jele annak, hogy valaki hazudik, és
Hodges, amikor látja, azonnal tudja, hogy Pete és ő még csak meg
sem említették a házvezetőnőt egymás között, bár előbb-utóbb
valószínűleg tényleg sorra került volna. Pete Huntley kicsit lassú
ugyan, de aki lassan dolgozik, az általában alapos munkát végez,
ezt azért el kell ismerni.
– Ha voltak is ujjlenyomatok azon a bigyón – szólal meg
újra Izzy –, most már nincsenek. Könnyes búcsút inthettek nekik.
Holly motyog valamit az orra alatt, amiről Hodgesnak
eszébe jut, hogy amikor megismerte (és teljességgel alábecsülte),
Motyogós Hollyként gondolt rá.
Izzy előrehajol, szürke szemének tekintete hirtelen a
legkevésbé sem ködös. – Hogy micsoda?
– Azt mondta, ez butaság – mondja Hodges, miközben
nagyon jól tudja, hogy Holly valójában baromságot mondott. –
Igaza van. Be volt csúszva Ellerton foteljének karfája és
ülőpárnája közé. Ha volt is rajta ujjlenyomat, úgyis elmosódott, és
ezt te is tudod.
Egyébként pedig terveztétek, hogy átkutatjátok a házat?
– Lehet – feleli Isabelle mogorván. – Attól függően,
milyen eredmények jönnek vissza a laborból.
Martine Stover háló- és fürdőszobáját leszámítva nem
vettek mintát laborhoz. Ezt mindannyian tudják, Izzy is, így
Hodgesnak nincs szüksége arra, hogy rámutasson.
– Nyugi – mondja Pete Isabelle-nek. – Én hívtam ki
Kermitet és Hollyt a helyszínre, és te is belementél.
– Az még azelőtt volt, hogy tudtam volna, hogy elviszik
a…
Elhallgat. Hodges érdeklődéssel várja, hogyan fejezi be a
mondatot. Azt fogja mondani, hogy a bizonyítékot? Minek a
bizonyítékát? Annak, hogy Ellerton függött a pasziánsztól, az
Angry Birdstől és a Froggertől?
– Elviszik Mrs. Ellerton hagyatékának egy részét – fejezi
be Izzy ügyetlenül.
– Nos, most visszakaptad – közli Hodges. –
Továbbléphetnénk? Esetleg beszélhetnénk a férfiról, aki odaadta
neki a szupermarketben, és azt állította, hogy a céget nagyban
érdekelné a véleménye egy olyan eszközről, amit már nem is
gyártanak?
– És arról a férfiról is, aki figyelte őket – mondja Holly, és
még mindig nem néz fel. – Aki az utca túloldaláról figyelte őket
távcsővel.
Hodges régi partnere megböki a zacskót, amiben a
zsebkendőbe bugyolált lencsevédő van. – Megnézetem rajta az
ujjlenyomatokat, de nem fűzök hozzá nagy reményeket, Kerm.
Tudod, hogy szokták levenni és felrakni ezeket a lencsevédőket.
– Tudom – mondja Hodges –, a pereménél fogva. És a
garázsban hideg is volt, annyira, hogy láttam a lélegzetemet. A
pasas valószínűleg amúgy is kesztyűt viselt.
– A szupermarketes pasas valószínűleg valami gyorsan
lezavarható csaláson ügyködött – mondja Izzy. – Eléggé annak
tűnik. Lehet, hogy egy héttel később telefonált és megpróbálta
meggyőzni, hogy azzal, hogy elfogadta az elavult kütyüt, köteles
megvásárolni a drágább jelenlegi kiadást, Ellerton meg elküldte a
francba. Vagy lehet, hogy a kérdőíven szereplő infókat használta
arra, hogy betörjön a számítógépébe.
– Abba a számítógépbe biztosan nem – jegyzi meg Holly.
– Ezeréves lehet.
– Maga aztán jól körülnézett – csap le rá Izzy. – Esetleg a
gyógyszeres szekrényeket is átvizsgálta nyomozás közben?
Hodgesnak ez már túl sok. – Azt csinálta, amit nektek
kellett volna, Izzy, és ezt te is tudod.
Izzy elvörösödik. – Csak udvariasságból hívtunk, és bár ne
tettük volna. Veletek mindig csak a baj van.
– Hagyd abba! – szól rá Pete.
Izzy azonban előrehajol, szeme ide-oda villan Hodges arca
és Holly lehajtott fejének búbja között. – Ennek a két rejtélyes
alaknak – ha léteztek egyáltalán – semmi közük nincs ahhoz, ami
abban a házban történt. Az egyik csaló lehetett, a másik
valószínűleg sima leskelődő.
Hodges tudja, hogy meg kellene őriznie a barátságos
hangnemet – törekedni a békére, meg minden –, de egyszerűen
nem képes rá. – Egy perverz alak, aki arra izgul, hogy egy
nyolcvanéves nő vetkőzik, vagy hogy egy nyaktól lefelé lebénult
nőt szivaccsal mosdatnak? Ez aztán tényleg logikusnak tűnik.
– Lassan mondom, hogy megértsd – mondja Izzy. – Az
anya megölte a lányát, aztán saját magát. Még búcsúlevél-
féleséget is hagyott: Z – a vég. Ennél egyszerűbb már nem is lehet
az ügy.
Z-Boy, gondolja Hodges. Bárki rejtőzik is ezúttal Debbie
Kék Esernyője alatt, ezúttal Z-Boynak hívja magát.
Holly felemeli a fejét. – A garázsban is volt egy Z. Az
ajtók közt vésték a fába. Bill látta. És ugyebár a Zappit is Z-vel
kezdődik.
– Igen – feleli Izzy. – És Kennedy neve ugyanannyi
betűből áll, mint Lincolné, ami azt bizonyítja, hogy ugyanaz ölte
meg őket.
Hodges lopott pillantást vet a karórájára, és látja, hogy
nemsokára indulni kell, de nem is bánja. Ez a megbeszélés
semmire nem volt jó azon kívül, hogy felzaklatta Hollyt és
felidegesítette Izzyt. És nem is fog több kisülni belőle, mert nem
áll szándékában elmondani Pete-nek és Isabelle-nek, hogy mit
talált a számítógépén ma kora reggel. Ez az információ ugyan
beindíthatná az alaposabb nyomozást, ő azonban inkább hallgat
róla, amíg nem nyomozott egy kicsivel jobban utána. Nem
szeretné azt gondolni, hogy
Pete elszúrná, de…
De elszúrhatná. Mert az, hogy valaki alapos, kevés, ha
nem figyelmes is mellette.
Izzy pedig? Neki nincs kedve felbolygatni valamit, ami
olyan, ponyvaregénybe illő dolgokkal van tele, mint rejtélyes
betűk és titokzatos alakok. Főleg amikor az Ellertonházban történt
halálesetek már a címlapon szerepeltek a mai újságban, Martine
Stover lebénulásának részletes leírásával. Főleg amikor Izzy arra
számít, jelenlegi társa nyugdíjba vonulásával magasabbra
kapaszkodhat a ranglétrán.
– A lényeg – szólal meg Pete –, hogy gyilkosság és
öngyilkosság címszó alatt fogjuk lezárni az ügyet, és
továbblépünk. Tovább kell lépnünk, Kermit. Én nyugdíjba
megyek, Iz itt marad egy halom aktával és jó ideig új partnere
sem lesz, a nyavalyás költségcsökkentésnek hála. Ez a cucc – int
a két műanyag zacskó felé – érdekes, de semmit nem változtat
azon, hogy nyilvánvaló, mi történt. Kivéve persze, ha nem
gondolod, hogy valami bűnözőzseni tervelte ki az egészet.
Olyasvalaki, aki régi autót vezet és ragasztószalaggal javítja meg
a kabátját.
– Nem, nem gondolom. – Hodgesnak eszébe jut valami,
amit Holly mondott Brady Hartsfieldről tegnap. A gyilkosság
kitervelője. – Alighanem igazad van. Gyilkosság és öngyilkosság.
Holly meglepett és sebzett pillantást vet rá, majd újra
lesüti a tekintetét.
– De megtennél valamit a kedvemért?
– Ha módomban áll – feleli Pete.
– Ki akartam próbálni a játékkonzolt, de a képernyő sötét
maradt. Lehet, hogy lemerült benne az elem. Nem akartam
kinyitni azt, ahol az elem van benne, mert az a kis zárólap
tökéletes hely arra, hogy ujjlenyomatot keressünk rajta.
– Megnézetem, de kétlem, hogy…
– Én is. De valójában azt szeretném, ha valamelyik
számítógépzsenid bekapcsolná, és megnézné a különféle
játékalkalmazásokat rajta. Ha megnézné, talál-e köztük valami
szokatlant.
– Oké – mondja Pete, és fészkelődik egy kicsit ültében,
mikor Izzy a szemét forgatja.
Hodges nem tudja biztosan, de arra tippel, Pete épp bokán
rúgta Izzyt az asztal alatt.
– Mennem kell – mondja Hodges, és a tárcája után nyúl. –
Tegnap nem mentem el az orvoshoz a megbeszélt időben. Ma
nem hagyhatom ki.
– Vedd úgy, hogy meghívtunk – mondja Izzy. – Azok
után, hogy elhoztad ezt a rengeteg értékes bizonyítékot, ez a
legkevesebb.
Holly most valami mást motyog az orra alatt. Hodges
ezúttal nem biztos benne, még
Hollyhoz edződött hallásával sem, de lehetségesnek tartja,
hogy a picsa szó hangzott el.

20

Kint, a járdán Holly egy nem túl divatos, de valahogy

mégis elbűvölő kötött vadászsapkát húz a fülére, aztán
kabátzsebébe fúrja a kezét. Nem néz Hodgesra, csak megindul az
egyutcányira lévő irodájuk felé. Hodgesnak ott parkol ugyan az
autója a Dave’s előtt, de a lány után siet.
– Holly!
– Látod, milyen. – Gyorsabban megy. Még mindig nem
néz rá.
Hodges gyomrába visszakúszik a fájdalom, kezd kifogyni
a levegőből. – Holly, várj!
Nem tudom tartani a lépést veled!
A lány megfordul, és Hodges riadtan látja, hogy a szeme
könnyben úszik.
– Ez az ügy sokkal többről szól! Sokkal, sokkal többről!
De ők csak a szőnyeg alá söprik, és még csak az igazi okát sem
vallják be, ami az, hogy Pete szeretné szépen megünnepelni a
nyugdíjba vonulását, úgy, hogy nem lóg ez az eset a feje fölött,
mint ahogy a tiéd fölött lógott a Mercedeses Gyilkosé, így aztán a
lapok nem csinálnak akkora ügyet a dologból, és te is tudod, hogy
többről szól, tudom, hogy tudod, és tudom, hogy el kellene
menned a leleteidért, azt akarom, hogy elmenj értük, mert
annyira aggódom, de az a két nő… nem gondolom, hogy… nem
érdemlik meg, hogy… hogy csak így a szőnyeg alá söpörjék őket!
Végre elhallgat, és egész testében remeg. A könnyek már
kezdenek ráfagyni az arcára. Hodges maga felé fordítja Holly
arcát, hogy ránézzen – tudja, hogy ha bárki más próbálna így
hozzáérni, elhúzódna, még akkor is, ha Jerome Robinson lenne
az, pedig Jerome-ot szereti, valószínűleg már azóta, hogy ketten
együtt felfedezték a kísértetprogramot, amit Brady otthagyott
Olivia Trelawney gépén, ami végül megadta az utolsó lökést
Oliviának, hogy túladagolja magát.
– Holly, még nem végeztünk az üggyel. Ami azt illeti,
lehet, hogy még csak most kezdődik a dolog.
Holly egyenesen az arcába néz – ezt sem tenné meg senki
mással. – Ezt hogy érted?
– Van egy új fejlemény, valami, amit nem akartam
elmondani Pete-nek és Izzynek.
Fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Most nincs idő arra,
hogy elmondjam, de mikor visszajöttem az orvostól, mindenről
beszámolok.
– Rendben. Akkor menj. És igaz, hogy nem hiszek
Istenben, de elmondok egy imát a leleteidért. Elvégre egy kis ima
sosem árt, igaz?
– Igaz.
Hodges gyorsan megöleli – a hosszú ölelések Hollynál
szóba sem jöhetnek –, és elindul az autója felé, miközben ismét az
eszébe jut, amit tegnap mondott, hogy Brady Hartsfield
öngyilkosságok kitervelője. Elég elegáns szófordulat egy olyan
nőtől, aki szabadidejében verseket ír (nem mintha Hodges akár
csak egyet is látott volna közülük, és valószínűleg nem is fog), de
Brady valószínűleg gúnyosan vigyorogna rajta, úgy érezné,
alábecsüli. Brady az öngyilkosságok fejedelmének tartaná magát.
Hodges beszáll a Priusba, amit Holly nyaggatására
vásárolt meg, és elindul dr.
Stamos irodája felé. Egy egész kicsit ő maga is imádkozik.
Bár fekély lenne. Akár verso fekély is, amit műteni kell, hogy
összevarrják.
Csak egy fekély.
Istenem, add, hogy ne legyen rosszabb.
 21

Ma nem kell várakoznia a váróteremben – annak ellenére,

hogy öt perccel korábban érkezett, és a helyiség éppúgy tele van,
mint hétfőn, Marlee, a pomponlányra emlékeztető recepciós
beküldi, mielőtt még alkalma lenne leülni.
Belinda Jensen, a Stamos mellett dolgozó ápolónő
rendszerint vidám mosollyal köszönti, amikor benéz az éves
kivizsgálásra, ma reggel azonban nem mosolyog, Hodgesnak
pedig, mikor a mérlegre lép, eszébe jut, hogy kicsit el van
maradva az éves kivizsgálással is. Úgy négy hónappal. Inkább
öttel.
A régimódi mérleg mutatója hetvenöt kilónál áll meg.
Mikor 2009-ben nyugdíjba ment a rendőrségtől, százöt kilót
nyomott a kilépéskori kötelező orvosi vizsgálaton.
Belinda megméri a vérnyomását, a fülébe dug valamit,
hogy megmérje a testhőmérsékletét, aztán a vizsgálati helyiségek
mellett elhaladva közvetlenül dr. Stamos irodájába kíséri, a
folyosó végén. Koppant egyet az ajtón, és amikor Stamos kiszól,
hogy „fáradjon be”, azonnal magára hagyja Hodgest. Az ápolónő,
aki rendszerint ki nem fogy a veszekedős gyerekeiről és beképzelt
férjéről szóló történetekből, ma szinte ki sem nyitotta a száját.
Ennek nem lesz jó vége, gondolja Hodges, de talán nem
olyan rossz a helyzet. Kérlek, istenem, ne legyen az. Csak még tíz
évet kérek, az nem sok, ugye? Vagy ha ez nem megoldható, akkor
esetleg ötöt?
Wendell Stamos ötvenvalahány éves. Erősen ritkuló
hajával, széles vállával és vékony derekával egy profi sportolóra
emlékeztet, aki visszavonulása után is formában maradt. Komor
pillantást vet Hodgesra, és hellyel kínálja. Hodges leül.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Elég rossz… – mondja Stamos, majd sietve hozzáteszi:
– …de nem reménytelen.
– Ne kerülgesse a forró kását, csak bökje ki.
– Hasnyálmirigyrákja van, és attól tartok, elég… későn
csíptük el. Már a májára is átterjedt.
Hodges azon kapja magát, hogy le kell küzdenie egy erős,
rémisztő nevetési ingert.
Nem, nem egyszerűen nevetésre érez késztetést – arra,
hogy hátravesse a fejét és jódlizzon, mint Heidi nagyapja.
Alighanem azért, mert Stamos azt mondta, rossz, de nem
reménytelen. Eszébe jut róla egy régi vicc. Az orvos azt mondja a
betegnek, van egy jó és egy rossz híre, melyikkel kezdje? Essünk
túl a rosszon, mondja a beteg. Hát, mondja az orvos, műthetetlen
agydaganata van. A beteg rémülten hebegve megkérdezi, mégis,
mi lehet a jó hír ezek után. Az orvos bizalmas mosollyal
előrehajol, és közli: megdugtam a recepciósomat, és fantasztikus.
– Szeretném, ha azonnal elmenne a
gasztroenterológushoz. Úgy értem, már ma. Az országnak ebben
a csücskében Henry Yip a legjobb, a Kinerben. Ő majd ajánl egy
jó onkológust. Gondolom, azonnal el akarja majd kezdeni a
kemo- és sugárterápiát. Ezek eléggé megviselik a pácienst,
legyengítik, de már sokkal kevésbé fárasztják ki, mint akár öt
évvel ezelőtt…
– Hagyja abba! – mondja Hodges. A nevetési inger
szerencsére elmúlt.
Stamos ránéz az ablakból beáradó, ragyogó januári
napfényben. Hodges arra gondol: hacsak nem történik csoda, ez
az utolsó január, amit életemben látok. A mindenit.
– Mik az esélyeim? Ne próbálja szépíteni. Van valami az
életemben, ami függőben maradt, lehet, hogy elég jelentős dolog,
és tudnom kell.
Stamos sóhajt. – Attól tartok, nem sok az esélye. A
hasnyálmirigyrák rohadtul sunyi.
– Mennyi időm van?
– Kezeléssel? Körülbelül egy év. Talán kettő is. És nem
zárható ki az sem, hogy átmenetileg javul a…
– Ezen még gondolkodnom kell – mondja Hodges.
– Ezt nagyon sokszor hallottam már, miután rám hárult az
a kellemetlen feladat, hogy ezt a diagnózist adjam, és minden
páciensemnek azt mondtam, amit most magának is mondok, Bill.
Ha egy kigyulladt épület tetején állna, de jönne egy helikopter és
leeresztene egy kötelet magának, gondolkodnia kellene, mielőtt
felmászik rajta?
Hodges eltűnődik, és visszatér a nevetési inger. Vissza
tudja fojtani, de egy mosoly az arcára szökik. A mosoly széles és
elbűvölő.
– Lehet – mondja –, ha a kérdéses helikopternek esetleg
már csak pár liter üzemanyaga maradt.

22

Mikor Ruth Scapelli huszonhárom éves volt, és még nem

kezdte el növeszteni a kemény páncélt, ami élete későbbi éveiben
körülvette, volt egy rövid, zűrös viszonya
egy nem túl őszinte férfival, egy tekepálya tulajdonosával.
Terhes lett és szült egy lányt, akinek a Cynthia nevet adta. Ez még
szülővárosában történt, az iowai Davenportban, miközben
ápolónőnek tanult a Kaplan Egyetemen. Maga is meglepődött
azon, hogy anya lett, és azon még jobban, hogy Cynthia apja egy
lógó hasú negyvenes, akinek egyik szőrös karján tetoválás
hirdette, hogy SZERELMEM AZ ÉLET, ÉLETEM A
SZERELEM. Ha a férfi felajánlotta volna, hogy feleségül veszi
(nem tette), Ruth elborzadva utasította volna vissza. Nagynénje,
Wanda segített neki felnevelni a gyereket.
Cynthia Scapelli Robinson ma San Franciscóban él, ahol
csodálatos férje van (tetoválásoktól mentes), és két gyereke, akik
közül az egyik évfolyamelső a gimnáziumban. A családi légkör
szeretetteljes. Cynthia mindent megtesz, hogy az is maradjon,
mert nagynénje házában, ahol gyerekkora nagy részét töltötte (és
ahol anyja elkezdte maga köré növeszteni azt a félelmetes
páncélt), mindig fagyos volt a légkör, tele vádaskodással és
szidalmakkal, amik rendszerint azzal kezdődtek, hogy
 Elfelejtetted… Az érzelmek hőfoka fagypont körül
mozgott, de melegebb időszakokban sem kúszott hét fok fölé.
Cynthia, mire középiskolás lett, már a keresztnevén szólította az
anyját. Ruth Scapelli nem tiltakozott ez ellen, ami azt illeti, egy
kicsit még meg is könnyebbült. Nem ment el lánya esküvőjére,
mert ütközött a beosztásával, de ajándékot küldött: egy órás
rádiót. Cynthia és anyja mostanában havonta egyszer vagy kétszer
beszélnek telefonon, és néha e-maileket is váltanak. A Josh jól
tanul, bekerült a focicsapatba jellegű üzenetekre általában tömör
válasz érkezik: Ügyes. Cynthia sosem hiányolta igazán az anyját,
mert nem nagyon volt mit hiányolni.
Ma reggel hétkor kel, reggelit készít a férjének és két
fiának, elbúcsúzik Hanktől, amikor indul a munkába, elbúcsúzik a
fiúktól, amikor indulnak az iskolába, aztán leöblít pár edényt és
beindítja a mosogatógépet. Ezután a mosókonyhába megy, ahol
bepakol a mosógépbe és azt is beindítja. Ezeket a reggeli
teendőket anélkül végzi el, hogy akár csak egyszer is eszébe
jutna, hogy Elfelejtetted, de valahol a lelke mélyén ott motoszkál
benne a gondolat, és mindig motoszkálni is fog. A gyerekkorban
elvetett magvak mély gyökeret eresztenek.
Fél tízkor készít magának egy második csésze kávét,
bekapcsolja a tévét (ritkán nézi, de legalább nem érzi egyedül
magát), és leül a laptopja elé, hogy lássa, érkezett-e e-mail az
Amazon és az Urban Outfitters szokásos reklámjain kívül. Ma
reggel az anyjától is várja egy, amit tegnap este 10:44-kor küldött,
vagyis nyugati parti idő szerint 8:44-kor.
Cynthia a homlokát ráncolva olvassa el a tárgyat, ami
egyetlen szó: Sajnálom.
Megnyitja az e-mailt, és szíve hevesebben kezd verni,
miközben olvassa.
Rettenetes vagyok. Egy rettenetes, hitvány ribanc
vagyok. Senki nem fog kiállni mellettem. Megteszem, amit
kell. Szeretlek.
Szeretlek. Mikor hallotta ezt utoljára az anyjától? Cynthia
– aki napjában legalább négyszer mondja a fiainak, hogy szereti
őket – őszintén nem tudja. Felkapja telefonját a konyhapultról,
ahol a töltőre dugva feküdt, és először anyja mobiltelefonját hívja,
majd a vezetékest. Mindkettőn csak Ruth Scapelli rövid,
lényegretörő üzenete fogadja:
„Hagyjon üzenetet. Visszahívom, amikor alkalmas.”
Cynthia közli az anyjával, hogy azonnal hívja fel, de borzalmasan
fél, hogy anyja nem lesz képes rá. Most nem, talán később sem,
talán soha többé.
Kétszer is tesz egy ideges kört napfényes konyhájában, az
ajkát harapdálja, majd újra felkapja a telefont és felhívja a Kiner
Memorial kórházat. Folytatja a fel-alá járkálást, miközben várja,
hogy kapcsolják az agysebészeti klinikát. Végül kapcsolnak egy
ápolót, aki Steve Halpernként mutatkozik be. Nem, mondja
Halpern, Scapelli nővér nem jött be ma, ami meglepő. A
műszakja nyolckor kezdődik, és a középnyugati időzónában húsz
perc múlva egy.
– Próbálja otthon felhívni – javasolja. – Lehet, hogy beteg,
bár nem jellemző rá, hogy nem telefonál be.
Azt el nem bírod képzelni, gondolja Cynthia. Kivéve, ha
olyan házban nőttél fel, ahol állandóan mantrázzák, hogy
Elfelejtetted.
Megköszöni neki (ezt sosem felejti el, bármennyire ideges
is), majd megszerzi a tőle háromezer kilométerre lévő rendőrőrs
számát. Bemutatkozik, és elmondja, mi a gond, amilyen
nyugodtan csak bírja.
– Anyám a Tannenbaum utca 298.-ban lakik. Ruth
Scapellinek hívják, főnővér a Kiner kórház agysebészeti
klinikáján. Ma reggel kaptam tőle egy e-mailt, ami alapján azt
hiszem…
Hogy depresszió gyötri? Nem. Lehet, hogy ez nem lesz
elég ahhoz, hogy a rendőrök odamenjenek. Egyébként is, nem ez
az, amire valóban gondol. Nagy levegőt vesz.
– Azt hiszem, öngyilkos akar lenni.
 23

Az 54-es járőrkocsi megáll a Tannenbaum utca 298. előtt.

Amarilis Rosario és Jason Laverty rendőr járőrök – akiket Toody
és Muldoon néven is ismernek, mert ugyanilyen számú járőrkocsi
szerepelt egy régi tévékomédiában – kiszállnak, és az ajtóhoz
mennek. Rosario becsönget. Senki nem jön elő, így aztán Laverty
határozottan, erősen bekopog. Próbaképpen lenyomja a kilincset,
és az ajtó kinyílik. A két rendőr egymásra néz. A ház jó
környéken áll ugyan, de akkor is a városban, és a városban a
legtöbb ember zárja az ajtaját.
Rosario bedugja a fejét. – Mrs. Scapelli? Rosario rendőr
vagyok. Felelne, kérem?
Semmi válasz.
Most a partnere szólal meg. – Itt Laverty rendőr. A lánya
aggódik önért, asszonyom.
Minden rendben?
Semmi. Laverty vállat von és a nyitott ajtó felé int. –
Hölgyeké az elsőbbség.
Rosario belép, és gondolkodás nélkül kikapcsolja a csatot
szolgálati fegyvere tokján.
Laverty utánamegy. A nappali üres, de a tévé megy, bár
lenémítva.
– Toody, Toody, nekem ez nem tetszik – szólal meg
Rosario. – Érzed a szagot?
Laverty érzi. A vér szaga. A szag forrását a konyhában
találják meg, ahol Ruth Scapelli egy felborult szék mellett
fekszik, széttárt karokkal, mintha próbálta volna fékezni az esést.
Látják a mély vágásokat, amelyeket ejtett magán: a hosszú, szinte
könyökig tartóakat az alkarján és a rövideket, melyek a csuklóját
keresztezik. A könnyen tisztítható padlócsempét vérfoltok
pettyezik, az asztalt, ahol végrehajtotta tettét, jóval több vér
borítja. A kenyérpirító melletti késtartóról származó húsvágó kés
ott fekszik egy tálcán, groteszk pontossággal elhelyezve a só- és
borstartó, valamint a kerámia szalvétatartó között. A vér sötét,
már alvadt. Laverty arra tippel, legalább tizenkét órája halott.
– Lehet, hogy semmi jó műsor nem volt a tévében – jegyzi
meg.
Rosario sötét pillantást vet rá, és letérdel, közel a
holttesthez, de nem annyira közel, hogy összevérezze az
egyenruháját, ami előző nap érkezett vissza a tisztítóból. – Rajzolt
valamit, mielőtt elvesztette az eszméletét – mondja. – Látod, itt, a
jobb keze melletti csempén. A saját vérével rajzolta. Szerinted mi
ez? Egy 2-es?
Laverty lehajol, hogy közelebbről szemügyre vegye,
kezével a térdére támaszkodik.
– Nehéz eldönteni – feleli. – Vagy egy 2-es, vagy egy Z.
BRADY
„A fiam egy zseni”, mondogatta Deborah Hartsfield a
barátainak. Ragyogó mosolyával rendszerint hozzátette: „Az
igazság nem számít dicsekvésnek.”
Ez még azelőtt történt, hogy egyre többet kezdett volna
inni; akkor, amikor még voltak barátai. Egykor volt egy másik fia
is, Frankie, de Frankie nem volt zseni. Frankie agysérült volt. Egy
este, amikor még csak négyéves volt, leesett a pince lépcsőjén,
kitörte a nyakát és meghalt. Legalábbis Deborah és Brady
mindenkinek így mesélték.
Az igazság kicsit más volt. Kicsivel összetettebb.
Brady szeretett feltalálni dolgokat, és egy nap feltalál
majd valamit, ami gazdaggá teszi őket, ami hozzásegíti őket, hogy
kényelemben éljenek. Deborah biztos volt ebben, és sokszor
emlegette is. Brady elhitte.
A legtöbb tárgyból hármasai és négyesei voltak,
számítástechnikából azonban minden évben csupa ötöst kapott.
Mire leérettségizett a North Side gimnáziumban, a Hartsfield-
házat ellepték az elektronikus kütyük, melyek közül néhány –
például azok a kék dobozok, amelyeknek a segítségével Brady a
kábeltévét lopta a Midwest Visiontől – kifejezetten illegális volt.
Berendezett egy műhelyt az alagsorban, ahová Deborah ritkán
ment le, itt dolgozott a találmányain.
 Apránként kezdte befészkelni magát agyába a kételkedés,
majd a kételkedés ikertestvére, a neheztelés. Bármilyen ötletesek
voltak a találmányai, egyik sem tűnt pénzcsinálónak.
Kaliforniában volt pár fazon – például Steve Jobs –, akik
hihetetlen nagy vagyonra tettek szert azzal, hogy a garázsukban
bütyköltek, de amiket Brady ötölt ki, azok valahogy sosem
ütötték meg a szintet.
Ott volt például az általa tervezett Rolla, egy
számítógéppel vezérelt porszívó, ami magától ment, gömbcsuklón
forgott, és valahányszor akadályba ütközött, képes volt irányt
változtatni. Abszolút nyertes ötletnek tűnt, míg Brady meg nem
pillantott egy Roomba porszívót egy elegáns, háztartási
eszközöket áruló bolt kirakatában a Lacemaker Lane-en. Valaki
megelőzte. Eszébe jutott a ki korán kel, aranyat lel mondás, és
igyekezett kiűzni a gondolataiból, néha azonban, amikor nem
tudott aludni, vagy rátört egyik szokásos migrénes rohama, a
gondolat újra visszatért.
Volt azonban két találmánya – ráadásul nem is túl nagy –,
ami lehetővé tette a mészárlást a City Centernél: két módosított
tévétávkapcsoló, amit Egyes Tárgynak és Kettes Tárgynak hívott.
Az Egyessel a közlekedési lámpákat tudta pirosról zöldre váltani,
vagy fordítva. A Kettes már kifinomultabb eszköz volt: rögzíteni
lehetett vele az autózárak nyitókódját, így Brady ki tudta nyitni az
autókat, miután mit sem sejtő tulajdonosuk távozott. Eleinte
autófeltöréshez használta a Kettes Tárgyat: kinyitotta az autókat
és eladta őket pénzért vagy elcserélte más értéktárgyakért. Aztán,
mikor már kezdett halvány körvonalat ölteni az agyában az ötlet,
hogy embertömegbe hajtson egy hatalmas autóval (épp annyit
fantáziált erről, mint arról, hogy megpróbálja megölni az elnököt
vagy valami menő filmsztárt), egyszer Mrs. Olivia Trelawney
Mercedesét nyitotta ki a Kettes Tárggyal, és felfedezte a tartalék
kulcsot a kesztyűtartóban.
Azt az autót békén hagyta, de a tartalék kulcs létezésének
tényét elraktározta az agyában későbbi használatra. Nem sokkal
azután történt, hogy – mintha csak az univerzumot irányító sötét
erőktől kapott volna üzenetet – olvasta az újságban, hogy április
tizedikén állásbörzét tartanak a City Centerben.
Több ezer emberre számítottak.
Mikor már kiberjárőrként dolgozott a Discount
Electronixnál, és lehetősége volt olcsón bevásárolni számítógépes
cuccokból, Brady összedrótozott hét nem túl márkás laptopot
alagsori műhelyében. Ritkán használt egynél többet közülük, de
tetszett neki, ahogy kinézett tőlük a helyiség: mint egy science-
fiction film vagy egy Star Trek-epizód helyszíne. Felszerelt egy
hangvezérelt rendszert is, évekkel azelőtt, hogy az Apple sztárt
csinált volna a Siri nevű, hangvezérelt programból.
Ismét csak a korán kelő lelt aranyat.
Ez esetben több millió dollárt.
Egy ilyen helyzetben ki ne kapna kedvet ahhoz, hogy
lemészároljon pár embert?
A City Centernél csak nyolcat sikerült (nem számítva a
sebesülteket, akik közül néhányan elég jó kis sérüléseket
szereztek), de azon a rockkoncerten ezreket intézhetett volna el.
Örök időkre fennmaradt volna a neve. Mielőtt azonban
megnyomhatta volna a gombot, amitől a robbanás egyre
szélesedő, halálos körben küldhette volna szét azt a rengeteg
csapágygolyót, és több száz, sikoltozó kamasz lányt fejezhetett
volna le (az elhízott, túlságosan engedékeny anyukákról már nem
is beszélve), valaki lekapcsolta az agyában a fényt.
Emlékeinek ez a része, úgy tűnt, örökre törlődött az
agyából, de nem is kellett emlékeznie rá. Egyvalaki tehette csak:
Kermit William Hodges. Hodgesnak öngyilkosságot kellett volna
elkövetnie, ugyanúgy, ahogyan Mrs. Trelawney-nak, ez volt a
terv, valahogy azonban sikerült megúsznia ezt is, és azt is, amikor
Brady robbanóanyaggal pakolta meg a kocsiját. Az öreg
nyugalmazott detektív megjelent a koncerten és meghiúsította a
tervét, csak másodpercekkel azelőtt, hogy elérhette volna a
halhatatlanságot.
Bumm, bumm, és kialszik a fény.
Angyal, angyal, leszállunk.
 A véletlennek fura trükkjei vannak, így esett, hogy Bradyt
a 23-as mentőautó szállította a hármas tűzoltóállomásról a Kiner
Memorialba. Rob Martin nem volt jelen – ebben az időben
Afganisztánt járta az Egyesült Államok kormányának költségén –,
Jason Rapsis mentőorvos azonban igen, és ő próbálta életben
tartani Bradyt, miközben a 23-as a kórház felé tartott. Ha fogadnia
kellett volna, hogy életben marad-e, Rapsis arra tippelt volna,
hogy nem. A fiatalember egész teste hevesen rázkódott, pulzusa
elérte a 175-öt, vérnyomása hol az egekbe szökött, hol a mélybe
zuhant – mikor azonban elérték a Kinert, még mindig az élők
világában tartózkodott.
Itt dr. Emory Winston vizsgálta meg, aki már régi
bútornak számított a kórház „varrd össze és állítsd talpra”
osztályán – a hely veteránjainak kifejezésével élve a „szombat
esti késelő- és lövöldözőklubban”. Winston nyakon fogott egy
medikust, aki épp a sürgősségi osztályon lófrált és az ápolónőkkel
flörtölt, majd odahívta, hogy gyorsan mérje fel a páciens
állapotát. Az orvostanhallgató lelassult reflexeket állapított meg,
fixált dilatált bal pupillát és a jobb láb Babinski-reflexét.
– Vagyis? – kérdezte Winston.
– Vagyis helyrehozhatatlan agysérülést szenvedett –
mondta a hallgató. – Zombi.
– Nagyon jó, a végén még orvos lesz magából. Prognózis?
– Reggelre halott lesz – felelte a diák.
– Valószínűleg igaza van – mondta Winston –, és remélem
is, mert ebből sosem fog magához térni. Azért egy
komputertomográfiás vizsgálatot elvégzünk rajta.
– Miért?
– Mert része a kórházi protokollnak, fiam, és mert meg
akarom nézni, mekkora a kár az agyában, amíg még él.
Még mindig életben volt hét órával később is, amikor dr.
Annu Singh – dr. Felix Babineau ügyes segítségével –
koponyalékelést végzett, hogy eltávolítsa a hatalmas vérömlenyt,
amely Brady agyát nyomta és percről percre növelte a károsodás
mértékét azzal, hogy milliószámra pusztította a tökéletesen
specializálódott sejteket. Mikor befejezték a műtétet, Babineau
Singhhez fordult és felé nyújtotta kezét, melyet még mindig csupa
vér kesztyű borított.
– Ez lenyűgöző volt – jelentette ki.
Singh kezet rázott Babineau-val, de arcán szerény mosoly
ült. – Rutinmunka volt – közölte. – Több ezer hasonlót csináltam
már. Na jó… több százat. Ami lenyűgöző, az ennek a páciensnek
a szervezete. El sem hiszem, hogy túlélte a műtétet. Amekkora
kár érte ezt a szegény, szerencsétlen agyat… – Singh megrázta a
fejét. – Ajjaj!
– Gondolom, tisztában van vele, hogy mit akart elkövetni?
– Igen, elmondták. Nagyszabású terrorcselekményt. Lehet,
hogy egy darabig még életben marad, de sosem fogják bíróság elé
állítani a bűneiért, a halála pedig nem lesz nagy veszteség az
emberiségnek.
Ez a gondolat járt dr. Babineau fejében, amikor elkezdte
adagolni a nem egészen, de majdnem agyhalott Bradynek azt a
kísérleti gyógyszert, amit Cerebellinnek hívott (bár csak
magában; hivatalosan még csak egy hatjegyű szám volt a neve) a
megszokott protokoll mellé, ami intenzív oxigenizációból,
vízhajtókból, epilepszia elleni gyógyszerekből és szteroidokból
állt. A 649558 számot viselő kísérleti gyógyszer az állatkísérletek
során ígéretes eredményeket produkált, de a szabályozással
kapcsolatos bürokratikus útvesztőknek köszönhetően az
embereken végzett kísérletekre csak évek múlva kerülhet sor.
Ráadásul egy bolíviai neurológiai laborban fejlesztették ki, ami
csak növelte a macerát. Mire megkezdődnek az embereken
végzett kísérletek (ha valaha is sor kerül rájuk), Babineau már egy
floridai nyugdíjaslakóparkban él majd, ha a felesége akarata
teljesül. És halálos unalomban fogja tengetni napjait.
Itt volt a lehetőség, hogy addig tegyen szert
eredményekre, amíg még aktívan foglalkozik neurológiai
kutatással. Ha elér valamit, még az sem elképzelhetetlen, hogy
előbb-utóbb megkapja az orvosi Nobel-díjat. Hátrány
gyakorlatilag nem származhat belőle, ha megtartja magának az
eredményeket, amíg jóvá nem hagyják az embereken végzett
kísérleteket. Ez az ember egy elvetemült gyilkos, aki egyébként
sem fog soha magához térni. Ha valami csoda folytán mégis, a
tudata leginkább arra a ködös bizonytalanságra fog hasonlítani,
amit az előrehaladott alzheimeres páciensek tapasztalnak. És még
ez is fantasztikus eredménynek számítana.
Lehet, hogy ezzel segíteni fog egy jövőbeli betegen, Mr.
Hartsfield, mondta kómában fekvő páciensének. Véghez vihet
egy kiskanálnyi jótettet egy lapátnyi gaztett helyett. És ha
ellenreakció lép fel magánál? Talán teljesen kisimul az EKG-ja
(nem mintha most messze állna tőle), vagy akár meg is halna,
ahelyett hogy javulás állna be az agyműködésében?
Az se lenne nagy veszteség. Magának sem, a családjának
pedig végképp nem, hiszen magának az sincs.
És a világnak sem: a világ megtapsolná az ön távozását.
Létrehozott egy új fájlt a számítógépén, HARTSFIELD
CEREBELLIN-KÍSÉRLETEI címmel.
Összesen kilenc ilyen kísérletre került sor 2010-ben és
2011-ben, egy tizennégy hónapos időszak során. Babineau semmi
változást nem észlelt. Ennyi erővel desztillált vizet is adhatott
volna emberi kísérleti egerének.
Feladta.
Az említett emberi kísérleti egér tizenöt hónapot töltött a
sötétségben, mint egy kezdetleges, formálatlan lélek, aki
valamikor a tizenhatodik hónap folyamán egyszer csak
visszaemlékezett a nevére. Brady Wilson Hartsfieldnek hívták.
Eleinte semmi más nem létezett – sem múlt, sem jelen, sem ő
maga, leszámítva neve hat szótagját. Aztán, mikor már kezdte
volna feladni és elúszni a semmibe, egy újabb szó is visszatért. A
szó ez volt: kontroll. Egykor valami fontosat jelentett, de nem
tudta felidézni, mi volt az.
Ott feküdt kórházi szobájában az ágyon, glicerinnel
megnedvesített ajka mozgott, majd hangosan is kiejtette a szót.
Egyedül volt; még mindig három hét volt hátra addig, amikor egy
nővér tanúja lesz majd, hogy Brady kinyitja a szemét és az anyját
keresi.
– Kon… troll.
És a fények kigyúltak. Ugyanúgy, ahogy Star Trek-stílusú
számítógépes vezérlőjében, amikor hangvezérléssel felkapcsolta
őket a konyhából odáig vezető lépcső tetejéről.
Ott volt most: az Elm utcai ház alagsorában, ami pont úgy
nézett ki, mint aznap, amikor utoljára eljött onnan. Volt még egy
szó, ami egy másik funkciót aktivált, és most, hogy itt volt, ez is
az eszébe jutott. Mert jó kis szó volt.
– Káosz!
Agyában úgy kiáltotta, mint Mózes a Sínai-hegyen.
Kórházi ágyában fekve csak rekedtes suttogásnak hallatszott. De
megfelelt, mert a laptopok sora életre kelt. Minden egyes
képernyőn számok villantak fel: 20… majd 19… majd 18…
Mi ez? Az ég szerelmére, mi ez?
Egy kétségbeejtő pillanatig nem jutott az eszébe. Csak azt
tudta, hogy ha a visszaszámlálás, ami végigfutott a hét képernyőn,
eléri a nullát, akkor a gépek lefagynak. Akkor elveszíti őket, ezt a
helyiséget és az öntudatnak azt az aprócska szikráját, amit
valahogyan sikerült megőriznie. Akkor élve el lesz temetve saját
feje söté…
Megvan a szó! Ez volt az!
– Sötétség!
Teljes erőből ordította a szót – legalábbis belül. Kívül
ismét csak rekedtes suttogásra voltak képesek rég nem használt
hangszálai. Pulzusa, vérnyomása emelkedni kezdett,
lélegzetvétele szaporábbá vált. Becky Helmington főnővér
nemsokára észreveszi és bejön, hogy ellenőrizze. Sietni fog, de
szaladni azért nem.
Brady alagsori műhelyében a számítógépeken zajló
visszaszámlálás megállt 14-nél, és minden képernyőn megjelent
egy-egy kép. Egyszer régen ezek a számítógépek (melyek ma
bűnjelként hevernek egy hatalmas rendőrségi raktárban, ahol
betűjelekkel látták el őket A-tól G-ig) A vad banda című filmből
mutattak jeleneteket, most azonban Brady életéből vett fényképek
láthatóak rajtuk.
Az egyes képernyőn öccse, Frankie, akinek torkán akadt
egy almadarab, így ő is elszenvedte a maga agykárosodását,
később pedig leesett a pincelépcsőn (Deborah Hartsfield lábának
némi segítségével).
A kettes képernyőn maga Deborah. Testre simuló fehér
köpeny volt rajta, amire Brady azonnal visszaemlékezett.
Cukorbabának hívott, gondolta, és amikor megcsókolt, kicsit
mindig nedves volt az ajka, nekem pedig merevedésem lett. Kicsi
koromban botocskának hívta. Néha, amikor a fürdőkádban
voltam, megdörzsölte egy meleg, vizes törülközővel, és utána
megkérdezte, jó volt-e.
A hármas képernyőn az Egyes Tárgy és a Kettes Tárgy
voltak láthatók, azok a találmányok, amik működtek.
A négyes képernyőn Mrs. Trelawney szürke Mercedese,
behorpadt motorháztetővel, a hűtőrácsról csöpögött a vér.
Az ötös képernyőn egy kerekesszék. Egy pillanatig nem
értette, ennek mi köze hozzá, aztán beugrott. Ezzel jutott be a
Mingo hangversenyterembe a ’Round Here koncertjének estéjén.
Senkinek nem volt gyanús a kerekesszékben ülő szegény
nyomorék.
A hatos képernyőn egy jóképű, mosolygó fiatalember.
Brady a nevét nem tudta felidézni, legalábbis egyelőre nem, de
attól még tudta, ki ez a fiú: a nyug. det. nigger fűnyírós sráca.
A hetes képernyőn maga Hodges volt látható,
puhakalapban, mely csibészesen takarta egyik szemét, és
mosolygott. Megvagy, Brady, üzente az a mosoly.
Megsuhintottalak a suhimmal, és most ott fekszel, abban a
kórházi ágyban. Mikor fogsz vajon felkelni belőle és újra járni?
Lefogadom, hogy soha.
Rohadt Hodges, aki mindent elrontott.
Ez a hét kép lett a váz, amely köré Brady elkezdte újra
felépíteni öntudatát. Míg ezen dolgozott, alagsori műhelyének –
rejtekhelyének, erődítményének, ahová elbújt az ostoba,
érzéketlen világ elől – vékonyodni kezdtek a falai. Mások hangját
kezdte hallani a falakon túlról, és rájött, hogy a hangok
ápolónőkhöz, orvosokhoz és a bűnüldöző szervek munkatársaihoz
tartoznak, akik ellenőrzik az állapotát, hogy biztosak lehessenek
benne, nem szimulál. Szimulált is, meg nem is. Az igazság,
akárcsak Frankie halálának ügyében, ennél összetettebb volt.
Először csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor biztos
lehetett benne, hogy egyedül van, és akkor sem túl gyakran. Nem
sok néznivaló akadt a szobájában. Tudta, hogy előbb vagy utóbb
teljesen magához kell térnie, de akkor sem lesz szabad hagynia,
hogy tudják, képes valamennyire gondolkodni – annak ellenére,
hogy mindennap egyre tisztábbak lettek a gondolatai. Ha tudnák,
bíróság elé állítanák.
Brady nem akart bíróság elé kerülni.
Még nem, még akadhattak elintéznivalói.
Brady egy héttel azelőtt, hogy megszólalt volna Norma
Wilmer nővér előtt, kinyitotta a szemét az éjszaka közepén és a
sóoldatot tartalmazó palackra nézett, amely az ágya melletti
infúziós állványról lógott. Unalmában felemelte a kezét, hogy
meglökje, esetleg le is lökje a padlóra. Nem járt sikerrel, de a
palack meglódult és előre-hátra ingott a kampón, Brady pedig
észrevette, hogy mindkét keze még mindig az ágytakarón fekszik,
ujjai enyhén begörbültek az izomsorvadástól, amit a fizikoterápia
lelassított, de leállítani nem tudott – legalábbis addig nem, amíg a
páciens az alacsony frekvenciájú agyhullámok hosszú álmát
aludta.
Ezt én csináltam?
Újra a palack felé nyúlt, és bár a keze még mindig nem
nagyon mozdult meg (bár a bal kéz, a domináns, megrezdült),
érezte, hogy tenyere megérinti a sóoldatos üveget és újra
meglendíti.
Ez érdekes, gondolta, és újra elaludt. Ez volt az első igazi
jó alvása, amióta Hodges (vagy talán a nigger csicskása) ebbe az
átkozott kórházi ágyba juttatta.
Az ezt követő éjszakákon – késő éjjel, amikor biztos
lehetett benne, hogy senki nem fog bejönni és észrevenni a dolgot
– Brady kísérletezni kezdett fantomkezével. Közben gyakran
eszébe jutott egy gimnáziumi osztálytársa, akit „Kampós” Henry
Crosbynak hívtak, és aki elveszítette a jobb kezét egy
autóbalesetben. Volt ugyan egy műkeze – nagyon nyilvánvalóan
mű, ezért kesztyűt viselt rajta –, néha azonban egy rozsdamentes
acélkampóval jött helyette iskolába. Henry azt állította, egy
kampóval könnyebb felemelni a dolgokat, ráadásul megvolt az az
előnye, hogy a frászt tudta hozni a lányokra, amikor mögéjük
lopózott és megsimogatta vele a lábszárukat vagy fedetlen
karjukat. Egyszer említette Bradynek, hogy bár már hét éve
elvesztette a kezét, néha még mindig érzi, hogy viszket vagy
borsódzik, mintha csak elzsibbadt volna és most múlna belőle a
zsibbadás. Megmutatta Bradynek a csonkot is, ami sima volt és
rózsaszín. – Amikor így borsódzik, esküdni mernék rá, hogy meg
tudnám vakarni vele a fejemet – mondta.
Brady most már tudta, mit érzett Henry Crosby, azt
leszámítva, hogy ő képes volt megvakarni a fejét a fantomkezével.
Kipróbálta. Azt is felfedezte, hogy meg tudja rezegtetni a léceket
a reluxán, amit a nővérek leengedtek éjszakára az ablaka előtt. Az
ablak túl messze volt az ágyától ahhoz, hogy elérje, de a
fantomkéz így is elérte. Valaki egy művirágokkal teli vázát tett az
ágya melletti asztalkára (később megtudta, hogy Becky
Helmington főnővér volt az, az egyetlen alkalmazott, aki némi
kedvességet mutatott felé), ő pedig arrébb tudta csúsztatni, majd
vissza tudta húzni, játszi könnyedséggel.
Némi fejtörés után – emlékezete tele volt lyukakkal – fel
tudta idézni ennek a jelenségnek a nevét: telekinézis. Annak a
képessége, hogy puszta koncentrálással mozgatni tudjuk a
tárgyakat. Annyi különbséggel, hogy ha komolyan koncentrált
valamire, erős fejfájás kezdte gyötörni, és az elméjének nem sok
köze volt a dologhoz – a keze csinálta, domináns bal keze, annak
ellenére, hogy az a kéz, amelyik széttárt ujjakkal feküdt a takarón,
meg sem mozdult.
Lenyűgöző. Biztos volt benne, hogy Babineau, az az
orvos, aki a leggyakrabban látogatta (legalábbis régebben;
mostanában mintha lanyhult volna az érdeklődése) ettől ugrálna
izgalmában, ezt a képességét azonban Brady nem szándékozott
megmutatni másnak.
Úgy gondolta, lehet, hogy valamikor még jól jön, bár
ebben kételkedett. Ahhoz is kell tehetség, hogy valaki mozgatni
tudja a fülét, de annak sincs semmi haszna. Igen, meg tudta
mozdítani a palackokat az infúziós állványon, képes volt
rezegtetni a reluxát és fellökni egy képet, és a takaróján is képes
volt végigküldeni egy gyűréshullámot, mintha egy nagy hal úszott
volna el alatta. Néha eljátszotta ezek valamelyikét, amikor egy
ápoló a szobában tartózkodott, mert szórakoztatta, hogy
megriadnak. Új képességének határai azonban nagyjából eddig
terjedtek. Megpróbálta bekapcsolni az ágya fölött függő
televíziót, de nem járt sikerrel; megpróbálta becsukni a
szobájához tartozó fürdőszoba ajtaját, de nem járt sikerrel. A
krómkilincset meg tudta ragadni – érezte hideg keménységét,
mikor köré záródtak az ujjai –, de az ajtó túl nehéz volt,
fantomkeze pedig túl gyenge. Legalábbis egyelőre. Volt egy
olyan elképzelése, hogy ha tovább edzi, a keze egyre erősebb
lesz.
Fel kell ébrednem, gondolta, ha másért nem, hát azért,
hogy bevegyek egy aszpirint erre a rohadt, véget nem érő
fejfájásra, és egyek végre valami normális ételt. Még egy tányér
kórházi tejbepapi is csodálatosan hangzik. Nemsokára
megteszem. Talán már holnap.
De nem tette meg – mert másnap felfedezte, hogy a
telekinézis nem az egyetlen új képesség, amit magával hozott
onnan, ahol járt.
Az ápolónő, aki a legtöbb délutánon bejött, hogy
ellenőrizze az életfunkcióit és a legtöbb este, hogy felkészítse az
éjszakára (nem mondhatjuk, hogy a lefekvésre, hiszen állandóan
feküdt), egy fiatal lány volt, akit Sadie MacDonaldnek hívtak.
Sötét haja volt, és a maga sápadt, sminktelen módján csinosnak is
lehetett mondani. Brady félig lehunyt szemhéja alól figyelte,
ahogy minden látogatót figyelt, aki belépett a szobájába, amióta
csak kilépett alagsori műhelye falai közül, ahol visszanyerte
tudatát.
Az ápolónő mintha félt volna tőle, de egy idő után rájött,
hogy ez nem teszi őt különlegessé, mert MacDonald nővér
mindenkitől fél. Az a fajta nő volt, aki járás helyett inkább oson.
Ha valaki belépett a 217-es szobába, miközben a munkáját
végezte – például Becky Helmington főnővér –, Sadie igyekezett
a háttérbe olvadni. Dr. Babineau-tól pedig egyenesen rettegett;
mikor egy helyiségben kellett lennie vele, Brady szinte tapintani
tudta a lány félelmét.
És felfedezte, hogy ez a kifejezés lehet, hogy nem is
túlzás.
Aznap, amikor Brady tejbepapira gondolt, miközben
álomba merült, Sadie MacDonald negyed négykor lépett be a
217-es szobába. Ellenőrizte a monitort a beteg fejénél, és írt pár
számot az ágy lábánál lévő lapra, majd megnézte az infúziós
állványon lévő palackot és a szekrényhez ment új párnákért. Fél
kézzel felemelte Bradyt – apró termetű volt ugyan, de a karja erős
–, és lecserélte a régi párnáit újakra. Ez valójában egy
alacsonyabb beosztású alkalmazott dolga lett volna, de Brady
sejtette, hogy MacDonald elég alacsonyan helyezkedik el a
kórházi ranglétrán. A tápláléklánc alján van, hogy úgy mondjuk.
Úgy döntött, kinyitja a szemét és megszólítja, épp amikor
befejezte a párnák cseréjét, amikor az arca a legközelebb van az
övéhez. Megijesztené, és Brady szerette megijeszteni az
embereket. Sok minden megváltozott az életében, de ez nem.
Lehet, hogy még sikítani is fog, ahogy az az ápolónő, aki látta,
hogy a takaróján hullám szalad végig.
MacDonald azonban a szekrényhez vezető útján kitért az
ablak felé. Odakinn ugyan semmi látnivaló nem volt, csak az a
parkolóház, ő mégis ott állt egy percig… kettőig… aztán
háromig. Miért? Mi lehet ennyire érdekfeszítő egy kibaszott
téglafalban?
Csak hát a fal nem pusztán téglából állt, jött rá Brady,
mikor kinézett vele együtt.
 Minden szinten hosszú, nyitott tereket látott, és miközben
az autók felhajtottak a rámpán, a nap minden egyes szélvédőn
megvillant.
Villanás. És villanás. És villanás.
Jézusom, gondolta Brady. Nekem kellene kómában
lennem, nem? De olyan, mintha
MacDonaldnek valamiféle rohama…
Várjunk csak. Várjunk csak egy nyavalyás percet.
Kinézek az ablakon vele együtt? Hogy tudok vele együtt
kinézni az ablakon, mikor itt fekszem az ágyban?
Rozsdás kisteherautó hajtott fel a rámpán, mögötte egy
Jaguar – valószínűleg valami gazdag orvos kocsija –, és Brady
ráébredt, hogy nem MacDonalddel együtt néz ki az ablakon,
hanem belőle. Mintha az anyósülésről nézte volna az elhaladó
tájat, miközben másvalaki vezeti az autót.
És igen, Sadie MacDonald rohamot kapott, de annyira
enyhét, hogy valószínűleg ő maga sem volt tudatában. A fények
okozták, az elhaladó autók szélvédőjén fel-felvillanó fények.
Amint csillapodik a forgalom a rámpán, vagy amint változik
kicsit a szög, amelyben rájuk esik a napfény, már el is múlik a
roham, ő pedig megy a dolgára.
Úgy fog elmúlni a roham, hogy MacDonald tudatában
sem lesz, hogy egyáltalán elkezdődött.
Brady azonban tudta.
Tudta, mert ott volt, benne.
Kicsit mélyebbre hatolt, és ráébredt, hogy látja a
gondolatait. Lenyűgözte a dolog.
Látta, ahogy fel-felvillannak, suhannak ide-oda, előre és
hátra, néha keresztezik egymás útját egy sötétzöld közegben, ami
– talán, de ezt még át fogja gondolni, alaposan, hogy biztos
legyen benne – tudatának középpontja volt, alapvető Sadie-sége.
Megpróbált mélyebbre menni, hogy beazonosítson pár elsuhanó
gondolathalat, de… Jézus, de gyorsan suhantak el előtte! Mégis…
Valami a muffinokkal kapcsolatban, amik otthon várják, a
lakásán.
 Valami egy macskával kapcsolatban, amit egy kisállat-
kereskedés kirakatában látott: fekete volt, de a mellkasa érdekes
módon fehér.
Valami… sziklákkal kapcsolatban? Sziklák voltak?
Valami az apjával kapcsolatban, és ez a hal vörös volt, a
düh színe. Vagy a szégyené.
Vagy mindkettőé.
Mikor a nővér elfordult az ablaktól és a szekrény felé
indult, Brady egy pillanatra megszédült, mintha el akarna esni. Az
érzés azonban elmúlt, ő pedig újra a saját testében volt, és a saját
szemén át nézett maga elé. A nővér kilökte magából, anélkül
hogy tudta volna, hogy ott van.
Mikor MacDonald felemelte, hogy két, frissen mosott
huzatú habszivacs párnát tegyen a feje alá, Brady hagyta, hogy
szemhéja a szokásos félig lehunyt állapotban maradjon. Végül
mégsem szólalt meg.
Úgy érezte, még alaposan át kell gondolnia a történteket.
Az elkövetkező négy nap során Brady többször is
megpróbált bejutni azoknak a fejébe,
akik bejöttek a szobájába. Egyedül egyszer aratott kisebb
sikert, egy fiatal takarítófiúval, aki azért jött, hogy felmossa a
padlót. A fiú nem volt mongolidióta (Brady anyja így hívta a
Down-szindrómásokat), de arra sem volt sok esélye, hogy Mensa-
taggá váljon. A nedves csíkokat nézte, amelyeket a felmosórongy
hagyott a linóleumon, nézte, ahogy halványul a csillogásuk, és ez
kellőképpen megnyitotta Brady előtt. Az agyában tett látogatás
rövid volt és érdektelen. A srác azon tűnődött, lesz-e este taco a
büfében – nem valami izgalmas.
Aztán jött a szédülés, a zuhanás érzése. A srác úgy köpte
ki, mint a dinnyemagot, és közben a felmosófa ide-oda ingázása
egyetlen pillanatra sem állt le.
A többiekkel, akik időről időre benéztek a szobájába,
egyáltalán nem járt sikerrel, és ez a kudarc sokkal jobban
idegesítette, mint az, hogy nem tudta megvakarni az arcát, ha
viszketett. Brady felmérte állapotát, és az eredmény megrémítette.
Állandó jelleggel fájó feje csontvázzá soványodott testéhez
kapcsolódott, ami tudott ugyan mozogni, nem bénult le, de izmai
elsorvadtak, és az, hogy a lábát pár centit arrébb mozdítsa
valamelyik irányba, herkulesi erőfeszítést igényelt. MacDonald
nővér testében lenni ezzel szemben olyan érzés volt, mint
varázsszőnyegen utazni.
Egyedül azért sikerült azonban bejutnia, mert MacDonald
az epilepszia valamelyik formájában szenvedett. Nem túl erős
epilepsziában, de ahhoz elég volt, hogy egy pillanatra kinyíljon
benne egy ajtó. A többi ember mintha veleszületett védelemmel
rendelkezett volna ellene; még a takarítófiúban sem sikerült pár
másodpercnél tovább benn maradnia, márpedig ő, ha a hét törpe
közé tartozik, minden bizonnyal Kuka let volna.
Erről eszébe jutott egy vicc. Egy New Yorkban járó turista
megkérdezi a beatniket:
„Hogyan jutok el a Carnegie Hallba?” A beatnik azt feleli:
„Gyakorolni, haver, gyakorolni.”
Pont ezt kell tennem, gondolta Brady. Gyakorolnom kell,
meg kell erősödnöm. Mert Kermit William Hodges valahol
odakinn van, és a jó öreg nyug. det. azt hiszi, ő győzött.
Ezt nem hagyhatom. Nem fogom hagyni.
Így aztán 2011 novemberének közepén, azon az esőáztatta
napon Brady kinyitotta a szemét, közölte, hogy fáj a feje, és az
anyját kereste. Nem hallott sikolyt. Sadie MacDonald
szabadnapos volt, Norma Wilmert, az ügyeletes nővért pedig
keményebb fából faragták. Ettől függetlenül ő is meglepetten
felsikkantott, és elrohant megnézni, ott van-e még dr. Babineau az
orvosok társalgójában.
Brady arra gondolt: most elkezdődik életem hátralévő
része.
Brady arra gondolt: gyakorolni, haver, gyakorolni.
 FEKETE FEHÉREN

Bár Hodges hivatalosan teljes jogú társává tette Hollyt a

Becsületes megtalálónál, és bár rendelkezésre áll egy üres iroda
(kicsi, de kilátással az utcára), a lány úgy döntött, továbbra is a
recepciós helyén marad. Most is itt ül, és a számítógépe
képernyőjét bámulja, mikor Hodges háromnegyed tizenegykor
megérkezik. És bár gyors mozdulattal söpör be valamit a térde
fölötti széles asztalfiókba, Hodges szaglása még mindig remekül
működik (eltérően a lentebbi régiókban lévő némely szervtől), és
megérzi a félig elfogyasztott Twinkie eltéveszthetetlen illatát.
– Mi a helyzet, Hollyberry?
– Ezt Jerome-tól szedted fel, és tudod, hogy utálom. Ha
még egyszer Hollyberrynek szólítasz, elmegyek anyámhoz
látogatóba egy hétre. Mindig azt kéri, hogy látogassam meg.
Hiszem, ha látom, gondolja Hodges. Ki nem állhatod
anyádat, amellett pedig szagot fogtál, drágám. Ráálltál, mint egy
heroinfüggő.
– Bocsánat, bocsánat. – A képernyőre néz a lány válla
fölött, és a Bloomberg Business 2014. áprilisi cikkét látja. A cím
nagy betűkkel hirdeti, hogy CSŐDBE MENT A ZAPPIT. – Igen,
a cég fogta magát és bemondta az unalmast. Azt hittem, ezt
tegnap már mondtam.
– Igen. Ami igazán érdekes itt, legalábbis szerintem, az a
céges leltár.
– Ezt hogy érted?
– Több ezer eladatlan Zappit maradt, talán több tízezer. Ki
akartam deríteni, mi történt velük.
– És kiderítetted?
– Még nem.
– Lehet, hogy elküldték őket a szegény gyerekeknek
Kínába, azzal a rengeteg zöldséggel együtt, amit gyerekkoromban
nem voltam hajlandó megenni.
– A gyermekéhezés nem vicces – mondja szigorú arccal
Holly.
– Nem, igazad van.
Hodges kiegyenesedik. Stamos rendelőjéből visszafelé
jövet kiváltott egy adag fájdalomcsillapítót – elég erőset, de nem
annyira erőset, mint az a cucc, amit nemsokára szedhet majd –, és
most majdnem jól érzi magát. Még mintha az éhség apró
előszelét is érezné, ami mindenképpen kellemes változás.
– Valószínűleg bezúzták őket. Azt hiszem, az eladatlan
papírkötéses könyvekkel is azt teszik.
– Elég nagy készlet ez ahhoz, hogy bezúzzák – mondja
Holly –, tekintve, hogy a konzolok tele vannak játékokkal és még
működőképesek. A legfejlettebb típus, a Commander még wifivel
is rendelkezett. Most mondd el szépen, milyenek lettek a leleteid.
Hodges mosolyt bűvöl az arcára, reményei szerint olyat,
ami szerénynek és boldognak tűnik. – Ami azt illeti, jó hírt
kaptam. Fekély, de elég kicsi. Szednem kell pár tablettát és
vigyáznom kell az étrendemre, de dr. Stamos azt mondja, ha ezt
betartom, magától is el fog múlni.
Holly arcára ragyogó mosoly ül ki, aminek láttán Hodges
helyesnek érzi, hogy ilyen pofátlanul hazudott. Ugyanekkor
természetesen úgy is érzi magát, mint egy régi cipőre tapadt
kutyaszar.
– Hála istennek! Betartod, amit mondott, ugye?
– Abszolút. – Megint csak kutyaszarérzés. A világ minden
étrendje nem gyógyítaná ki abból, amiben szenved. Hodgesra
nem jellemző, hogy feladja, és bármilyen más körülmények
között már most ott lenne Henry Yip gasztroenterológus
rendelőjében, bármennyire kicsi is az esélye annak, hogy leküzdi
a hasnyálmirigyrákot. A Kék Esernyő alatt kapott üzenet azonban
mindent megváltoztatott.
– Ennek örülök. Mert fogalmam sincs, mihez kezdenék
nélküled, Bill, tényleg nincs.
– Holly…
 – Illetve mégis van. Hazamennék. És az nem lenne jó
nekem.
Nem hát, gondolja Hodges. Mikor először találkoztunk –
Elizabeth nénéd temetésére érkeztél a városba –, anyád úgy
irányítgatott, mint egy pórázon tartott keverék kutyát.
Csináld ezt, Holly, csináld azt, Holly, és az ég szerelmére,
ne csinálj semmi kínosat.
– Akkor most mondd el – kéri Holly. – Mondd el azt az új
fejleményt! Mondd el, mondd el, mondd el!
– Adj tizenöt percet, utána mindent elmondok. Addig is,
próbáld kideríteni, mi történt azokkal a Commander konzolokkal.
Valószínűleg nem fontos, de hátha mégis.
– Jó. Nagyszerű, hogy jók lettek a leleteid, Bill.
– Aha.
Hodges bemegy az irodájába. Holly megpördül a székkel,
hogy vessen utána egy pillantást, mert ritkán zárja be az ajtót,
amikor bemegy, bár néha megesik. Aztán visszafordul a
számítógéphez.

– Még nem végzett veled.

Holly halkan megismétli a mondatot. Leteszi a félig
megevett zöldséges burgert a papírtálcára. Hodges már befalta a
sajátját, és a falatok közt mondta el, mi történt. Azt nem említi,
hogy a fájdalomra ébredt fel; a történetnek ebben a változatában
akkor fedezte fel az üzenetet, amikor felkelt netezni, mert nem
bírt elaludni.
– Igen, ez állt az üzenetben.
– Z-Boytól jött.
– Igen. Úgy hangzik, mint valami szuperhős társa, nem?
Kövessétek Z-Man és Z-Boy kalandjait, akik megvédik Gotham
City utcáit a bűnözőktől!
 – Az Batman és Robin. Ők járják Gotham City utcáit.
– Tudom. Már akkor Batman-képregényeket olvastam,
amikor te még meg sem születtél. Csak úgy mondtam.
Holly felemeli a zöldséges burgert, kihúz belőle egy
salátadarabot, majd újra leteszi.
– Mikor jártál utoljára Brady Hartsfieldnél?
Egyenesen a lényegre, gondolja Hodges csodálattal. Ez az
én Hollym.
– Rögtön azután, hogy volt az az ügy a Saubers családdal,
aztán valamivel később még egyszer. Úgy nyár közepe felé
lehetett. Aztán te és Jerome sarokba szorítottatok, és azt
mondtátok, abba kell hagynom. Így hát abbahagytam.
– A te érdekedben tettük.
– Tudom, Holly. Na, edd meg a szendvicsed.
Holly beleharap a burgerbe, letöröl egy majonézcseppet a
szája sarkából, majd megkérdezi, milyen volt Hartsfield, amikor
utoljára látta.
– Ugyanolyan… nagyrészt. Csak ült és bámulta a
parkolóházat. Beszéltem hozzá, kérdéseket tettem fel neki, de
nem szólalt meg. Oscar-díjat érdemel, ahogy az agykárosultat
alakítja, azt meg kell hagyni… de hallottam róla szóbeszédeket.
Hogy valamiféle hatalma van az elméjének. Hogy meg tudja
nyitni és el tudja zárni a csapot a fürdőszobájában, és néha meg is
teszi, hogy megijessze az alkalmazottakat. Azt gondolnám, hogy
marhaság, de amikor még Becky Helmington volt a főnővér, azt
mondta, látta is egypárszor – mozogtak a reluxa lécei, magától
bekapcsolódott a tévé, meglendültek a palackok az infúziós
állványon. Ő pedig az a fajta ember, akit szavahihető tanúnak
tartok. Tudom, hogy nehéz elhinni…
– Nem annyira. A telekinézis, más néven pszichokinézis
dokumentált jelenség. Te magad sosem láttál ilyesmit, amikor
meglátogattad?
– Nos… – Hodges elhallgat, eszébe jut valami. – Történt
valami az utolsó előtti látogatásomkor. Volt egy kép az ágya
melletti asztalon – őt és az anyját ábrázolta, átkarolták egymást,
az arcuk egymáshoz simult. Nyaralni voltak valahol. Azt hiszem,
az Elm utcai házban is láttam ezt a képet, nagyobb változatban.
Valószínűleg te is emlékszel rá.
– Persze hogy emlékszem. Mindenre emlékszem, amit
abban a házban láttunk, jó párra azok közül a kihívó képek közül
is, amiket a számítógépén őrzött az anyjáról. – Holly keresztbe
fonja karját apró melle fölött, és undorodva biggyeszti el a száját.
– Nagyon természetellenes kapcsolat volt az övék.
– Nekem mondod? Nem tudom, hogy valóban szexeltek-e
valaha is…
– Aúú!
– …de azt hiszem, Brady alighanem szerette volna, az
anyja pedig, ha mást nem tett is, bátorította, hogy fantáziáljon
erről. Mindenesetre megfogtam a képet és mondtam róla pár
zaftos dolgot, hogy felidegesítsem, hogy előcsaljak belőle valami
reakciót. Mert tudom, hogy ott rejtőzik benn, Holly, úgy értem,
teljesen jelen van és beszámítható.
Akkor is biztos voltam benne, ma is biztos vagyok. Lehet,
hogy csak üldögél ott, de belül ugyanaz az emberbőrbe bújt
vadállat, aki megölte azokat az embereket a City Centernél, és
még annál is többet akart megölni a Mingo hangversenyteremben.
– És Debbie Kék Esernyőjét használta arra, hogy
beszéljen veled. Ezt se felejtsd el.
– A múlt éjjel történtek után aligha fogom.
– Mondd el a többit is, ami aznap történt.
– Egy pillanatig nem a túlsó oldalon lévő parkolóházat
nézte. A szeme… megmozdult a szemüregben, és rám nézett.
Minden hajszál égnek állt a tarkómon, annyira figyeltem, és a
levegő valahogy… nem tudom… megtelt elektromossággal. –
Kényszeríti magát, hogy elmondja a többit is. Olyan érzés,
mintha hatalmas sziklát görgetne felfelé a domboldalon. – Jó pár
gazembert letartóztattam rendőr koromban, néhányukat nagyon
nagy gaztettekért – például egy anyát, aki megölte a hároméves
gyerekét a biztosításáért, aminek az összegéért egy marék babot
sem lehetett kapni –, de egyikükben sem éreztem a gonosz
jelenlétét, miután elkaptuk őket. Olyan, mintha a gonoszság
valami keselyű lenne, ami tovaröppen, mikor ezeket a fajankókat
elkaptuk.
Aznap azonban éreztem a jelenlétét, Holly. Tényleg
éreztem. Brady Hartsfieldben éreztem.
– Hiszek neked – mondja Holly olyan halkan, hogy az
suttogásnak is alig nevezhető.
– És volt nála egy Zappit. Ez az az összefüggés, amit
kerestem. Már ha összefüggés és nem puszta véletlen. Volt ott
egy fickó, nem tudom a vezetéknevét, mindenki csak Könyvtáros
Alnek hívta, ő osztogatta a Zappiteket a Kindle-ekkel és
könyvekkel együtt, amikor járta a köreit. Nem tudom, alkalmazott
volt-e Al vagy önkéntes. Még az is lehet, hogy az egyik
karbantartó volt, aki mellékesen jó cselekedeteket is végzett. Azt
hiszem, csak azért nem láttam meg rögtön az összefüggést, mert
az a Zappit, amit az Ellertonházban találtál, rózsaszín volt, amit
Brady szobájában láttam, az pedig kék.
– De hogy lehet annak, ami Janice Ellertonnal és a
lányával történt, bármi köze Brady Hartsfieldhez? Hacsak nem…
jelentett bárki is telekinetikus aktivitást a szobáján kívülről?
Hallottál erről pletykákat?
– Nem, de nagyjából abban az időben, amikor a Saubers-
ügy elrendeződött, egy ápolónő öngyilkos lett az agysebészeti
klinikán. Elvágta a csuklóját a mosdóban, ami pont Hartsfield
szobájával átellenben nyílt, a hall túloldalán. Sadie
MacDonaldnek hívták.
– Úgy gondolod…
Holly újra felemeli a szendvicset, letép egy salátadarabot,
majd a tányérjára ejti.
Várja Hodges válaszát.
– Folytasd, Holly. Nem fogom kimondani helyetted.
– Úgy gondolod, hogy Brady vette rá valahogy? Nem
tudom elképzelni, hogyan let volna ez lehetséges.
– Én sem, de azt tudjuk, hogy Brady megszállottja az
öngyilkosságnak.
 – Ennek a Sadie MacDonaldnek… nem volt véletlenül egy
ilyen Zappit-bigyója?
– Jó kérdés.
– És hogyan… hogyan…
Hodges ezúttal kisegíti. – Egy szikével, amit az egyik
műtőből csent el. Ezt a törvényszéki orvos szakértő
asszisztensétől tudom. Kapott tőlem egy ajándék kupont a
DeMasióba, tudod, abba az olasz étterembe.
Holly tovább tépkedi a salátát. A tányérja kezd úgy
kinézni, mintha bulizó koboldok szórták volna tele konfettivel.
Hodgest némileg idegesíti a dolog, de nem állítja le.
Tudja, hogy Holly most szedi össze a bátorságát, hogy
kimondja. És végül kimondja. – Meg fogod látogatni Hartsfieldet.
– Igen, meg.
– Gondolod, hogy sikerül bármit is kiszedni belőle? Eddig
sem sikerült.
– Most már egy kicsivel többet tudok. – De mit tud
valójában? Még abban sem biztos, mire gyanakszik. Lehetséges
azonban, hogy Hartsfield mégsem emberbőrbe bújt vadállat.
Talán inkább pók, a Vödör 217-es szobája pedig a hálója közepe,
ahol ül és szövöget.
De az is lehet, hogy mindez csak véletlen egybeesés.
Talán a rák már kezdi megzabálni az agyamat is, és mindenféle
paranoid ötletet szül.
Pete is éppen ezt gondolná, a társa pedig – nehéz nem úgy
gondolni rá, hogy Csinos Szürkeszemű kisasszony, most, hogy
már megszokta – hangosan ki is mondaná.
Feláll. – Fölösleges halogatni.
Holly a széttépkedett salátalevelekből álló halom közepére
ejti a szendvicsét, hogy elkaphassa Hodges karját. – Légy óvatos!
– Az leszek.
– Vigyázz a gondolataidra. Tudom, hogy őrültségnek
hangzik, de tényleg őrült vagyok, legalábbis néha, vagyis
kimondhatom. Ha bármi olyasmi jut az eszedbe, hogy… szóval,
hogy árts magadnak… akkor hívj fel. Hívj fel azonnal!
 – Oké.
Holly keresztbe fonja karját a mellkasán és megfogja a
vállait – azzal a régi, idegességről árulkodó mozdulattal, amit
mostanában egyre ritkábban látni nála. – Bár itt lenne Jerome.
Jerome Robinson Arizonában van, halasztott egy félévet
az egyetemen, hogy házakat építsen a Habitat for Humanity
keretein belül. Egyszer, amikor Hodges a tupírozza az
önéletrajzát kifejezést használta erre, Holly összeszidta, és azt
mondta, Jerome azért csinálja ezt, mert jó ember. Ezzel
Hodgesnak is egyet kell értenie – Jerome jó ember.
– Minden rendben lesz. És valószínűleg semmiség az
egész. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akik attól félnek, hogy
a sarkon álló házat kísértetek lakják. Ha bármit mondanék erről
Pete-nek, elintézné, hogy mindketten zárt osztályra kerüljünk.
Holly, aki került már zárt osztályra (kétszer is), hisz
abban, hogy egyes üres házakban tényleg kísértetek laknak. Egyik
apró, gyűrűtlen kezét leveszi a válláról, csak annyi időre, hogy
újra elkapja Hodgest, ezúttal a kabátujjánál. – Hívj fel, amikor
odaérsz, és akkor is, amikor távozni készülsz. Ne felejtsd el,
különben aggódni fogok miattad, én pedig nem hívhatlak, mert…
– Mert a Vödörbe tilos bevinni mobiltelefont, igen, tudom.
Hívni foglak, Holly. Addig is, lenne a számodra pár feladatom. –
Látja, hogy a lány keze a jegyzetfüzet felé indul, és megrázza a
fejét. – Nem, nem kell leírnod, mert egyszerű. Először is: menj fel
az eBayre vagy bárhová, ahol olyan dolgokat lehet kapni, amiket
az üzletekben már nem, és rendelj egy olyan Zappit Commandert.
Menni fog?
– Könnyen. Mi a másik?
– A Sunrise Solutions felvásárolta a Zappitet, aztán csődöt
jelentett. Csőd esetén lennie kell egy csődgondnoknak, aki
ügyvédeket, könyvelőket és felszámolókat bérel fel, hogy
segítsenek kifacsarni a cégből az utolsó centet is. Derítsd ki a
nevét, én pedig még ma vagy holnap felhívom. Tudni akarom, mi
lett azzal a rengeteg eladatlan Zappit konzollal, mert valaki adott
egyet Janice Ellertonnak jóval azután, hogy mindkét cég eltűnt a
piacról.
Holly arca felderül. – Ez fantasztikus ötlet!
Nem fantasztikus, csak rendőri rutinmunka, gondolja
Hodges. Lehet, hogy végső stádiumú rákom van, de arra még
mindig emlékszem, hogy kell végezni a munkámat, és ez jó
dolog.
Ez legalább jó.

Miközben elhagyja a Turner Buildinget és a buszmegálló

felé indul (az 5-ös busszal gyorsabban odaér, mintha előkerítené a
Priust és ő vezetne), Hodges mélyen a gondolataiba merül. Azon
tűnődik, hogyan közelítse meg Bradyt – hogyan vegye rá, hogy
megnyíljon. Mikor még dolgozott, a kihallgatószoba ászaként
ismerték, így most is találnia kell valami módot. Korábban csak
azért ment el Bradyhez, hogy provokálja, hogy megerősítést
nyerjen a megérzése, mely szerint csak tetteti, hogy félkataton
állapotban van. Most azonban igazi kérdései vannak, és valami
módnak lennie kell, hogy rávegye Bradyt a válaszadásra.
Szóba kell elegyednem a pókkal, gondolja.
A közelgő összecsapásra való felkészülést megzavarják a
nemrég kapott diagnózissal kapcsolatos gondolatok és a vele járó
elkerülhetetlen félelmek. Fél a haláltól, igen. De ott van még az a
kérdés is, hogy mennyit fog addig szenvedni, és hogy hogyan
fogja elmondani a dolgot azoknak, akiknek tudniuk kell róla.
Corinne-t és Allie-t meg fogja rázni, de alapvetően kibírják majd.
Ugyanez áll a Robinson családra, bár tudja, hogy Jerome-ot és a
kishúgát, Barbarát (nem is annyira kicsi, pár hónap múlva
tizenhat lesz) fájdalmasan fogja érinteni. A legjobban Hollyért
aggódik. Nem őrült ugyan, annak ellenére, amit az irodában
mondott, de törékeny. Nagyon. Két idegösszeomlása is volt már a
múltban, az egyik még középiskolás korában, a másik a húszas
évei elején. Ma már erősebb, de az elmúlt pár évben főleg Hodges
és a kettejük által vezetett kis cég jelentette számára a támogatást.
Ha ezeknek vége, Holly veszélyben lesz. Hodges nem engedheti
meg magának, hogy ezzel kapcsolatban áltassa magát.
Nem fogom hagyni, hogy összetörjön, gondolja. Lehajtott
fejjel, zsebre dugott kézzel megy tovább, és fehér párát lélegzik
ki. Nem hagyhatom, hogy ez történjen.
Olyan mélyen merül a gondolataiba, hogy két napon belül
már harmadszor nem veszi észre az alapozófestékkel pettyezett
Chevy Malibut. Az autó ott parkol fentebb az utcában, szemben
azzal az épülettel, ahol Holly éppen a Sunrise Solutions
csődgondnokát igyekszik felkutatni. Mellette a járdán idősödő
férfi áll military boltból származó kabátban, amit ragasztószalag
tart össze. Figyeli, ahogy Hodges felszáll a buszra, aztán
mobiltelefont vesz elő kabátzsebéből, és hívást indít.

Holly figyeli, ahogy főnöke – aki egyben az a személy,

akit a legjobban szeret az egész világon – a sarkon álló
buszmegálló felé tart. Olyan vékonynak tűnik most, szinte csak
árnyéka annak a nagydarab férfinak, akivel hat évvel ezelőtt
ismerkedett meg. Menet közben egyik kezét az oldalára szorítja.
Nagyon gyakran csinálja ezt mostanában; Holly nem hiszi, hogy
egyáltalán tudatában van.
Csak egy apró fekély, mondta. Holly szeretné elhinni –
szeretne hinni neki –, de nem biztos benne, hogy sikerül.
Jön a busz, Bill pedig felszáll. Holly az ablaknál állva
figyeli, ahogy elhajt, a körmeit rágja és nagyon vágyik egy
cigarettára. Van nála Nicorette rágógumi, nem is kevés, de
vannak helyzetek, amikor csak egy cigaretta segít.
Ne pazarold az idődet, mondja magának. Ha tényleg
mocskos, sunyi leskelődő akarsz lenni, azt fölösleges halogatni.
Így aztán bemegy Hodges irodájába.
A számítógép képernyője sötét, de Hodges sosem
kapcsolja ki, amíg este haza nem megy, így Hollynak csak a
készenléti állapotból kell visszahoznia. Mielőtt megtenné,
megakad a szeme a billentyűzet melletti sárga jegyzettömbön.
Bill mindig tart kéznél egyet, ami általában tele van a
feljegyzéseivel és a firkálmányaival. Így szokott gondolkodni.
Ennek a tetején egy sor áll, amit Holly jól ismer – azonnal
át tudta érezni, amikor először meghallotta a dalt a rádióban. All
the lonely people – Az a sok magányos ember.
Hodges alá is húzta. Alatta ismerős nevek sorakoznak.
Olivia Trelawney (özvegy)
Martine Stover (hajadon, a házvezetőnő szavaival élve
„vénlány”)
Janice Ellerton (özvegy)
Nancy Alderson (özvegy)
És mások. Köztük persze Holly neve; ő is vénlány. Pete
Huntley, aki elvált. És maga
Hodges, aki szintén elvált.
Az egyedülállók körében kétszer olyan magas az
öngyilkosságok száma, mint a házasokéban. Az elváltak közt
négyszer olyan magas.
– Brady Hartsfield élvezi az öngyilkosságot – mormolja
Holly. – Ez a hobbija.
A nevek alatt egy bekeretezett mondat, amit nem ért.
Látogatók listája? Milyen látogatóké?
Leüt egy találomra választott billentyűt, és Bill
számítógépe bekapcsolódik, a képernyőn megjelenik az asztalra
halmozott fájlok összevisszasága. Holly többször is összeszidta
már emiatt, elmondta neki, hogy ez olyan, mintha nyitva hagyná a
háza bejárati ajtaját, minden értékét kitenné az étkezőasztalra, és
odaírná melléjük nagy betűkkel, hogy KÉRLEK, LOPJ EL. Bill
mindig megígéri, hogy változtat ezen a szokásán, de sosem teszi.
Nem mintha Holly ellen bármit is ért volna, ha változtat, mert
neki megvan a jelszava is. Ő maga adta oda neki. Arra az esetre,
ha vele bármi történne, mondta, és Holly most attól fél, hogy
történt is.
 Elég egyetlen pillantást vetnie a képernyőre, hogy tudja,
nem fekélyről van szó. Egy új mappa jelent meg az asztalon,
ijesztő címmel. Holly rákattint az egyik fájlra. A tetején lévő,
borzalmas gót betűk megerősítik, hogy a dokumentum valóban
egy bizonyos Kermit William Hodges végakarata. Holly azonnal
bezárja. Egyáltalán nem áll szándékában belenézni, kire mit hagy.
Már a tudat is elég, hogy létezik ilyen dokumentum, és hogy Bill
a mai nap is olvasgatta. Már ez is túl sok.
Holly ott áll, a vállait markolja és az ajkát harapdálja. A
következő lépés rosszabb, mintha csak szaglászna. Ez már
kémkedés lesz. Betörés.
Ha már eddig eljutottál, menj csak tovább.
– Igen, muszáj lesz – suttogja Holly, és rákattint a
postabélyeget ábrázoló ikonra, ami megnyitja az e-mail-fiókot.
Azt mondja magának, úgysem lesz ott semmi. Csakhogy van: a
legutóbbi üzenet alighanem akkor érkezett, amikor épp arról
beszéltek, mit talált ma kora reggel Debbie Kék Esernyője alatt.
Az üzenet az orvostól érkezett, akinél járt.
Stamosnak hívják. Holly megnyitja az e-mailt és
elolvassa. Itt van a legutóbbi leleteinek a másolata, hogy
magának is meglegyen.
Holly megnyitja a csatolmányt az e-mailben lévő
jelszóval, leül Bill székébe és előrehajol, kezét szorosan
összekulcsolja ölében. Mire legörget a nyolc oldal közül a
másodikig, már sír.

Hodges épp hogy csak leült az 5-ös busz egyik hátsó

ülésére, amikor üvegcsörömpölést hall a zsebéből, és a fiúk
hangosan ünneplik a gólt, ami betörte Mrs. O’Leary ablakát.
Egy öltönyös üzletember leengedi a kezében tartott Wall
Street Journal- t és rosszalló pillantást vet Hodgesra az újság
pereme fölött.
 – Bocsánat, bocsánat – mondja Hodges. – Már egy ideje
tervezem, hogy megváltoztatom.
– Előrébb vehetné a fontossági sorrendben – feleli az
üzletember, és újra felemeli az újságot.
Az sms-t régi társa küldte. Megint. Hodgesnak erőteljes
déjà vu érzése támad.
Felhívja.
– Pete – szól bele –, mi ez az sms-küldözgetés? Nem
mintha nem lenne a számom gyorshívón nálad.
– Gondoltam, valószínűleg Holly állította be a telefonodat,
és rárakott valami őrült csengőhangot – feleli Pete. – Kinézem
belőle, hogy nála ez számít poénosnak. És arra is számítottam,
hogy maximális hangerőre állítottad, te süket faszkalap.
– Az sms-nek van maximumon a hangereje – mondja
Hodges. – Ha hívnak, a telefonomnak csak miniorgazmusa van a
lábamhoz simulva.
– Akkor változtasd meg az sms hangját.
Pár órája tudta meg, hogy csak hónapjai vannak hátra,
most pedig a mobilcsengőhangja hangerejéről társalog.
– Mindenképpen. Na, bökd ki, miért hívsz.
– Van egy igazságügyi informatikusunk, aki úgy
rácuppant arra a játékkonzolra, mint légy a szarra. Odavolt érte,
azt mondta, nagyon retró. El tudod ezt képzelni? Teljes öt évvel
ezelőtt gyártották, és most már retró.
– Felgyorsult a világ.
– Hát valamit csinált, az biztos. Mindenesetre a Zappitnek
annyi. Mikor a fickó friss elemeket tett bele, a bigyó vagy féltucat
kék villanást produkált, aztán vége.
– Mi volt a baja?
– Technikailag elképzelhető, hogy valamiféle vírus –
elvileg volt rajta wifi, és azok a vackok nagyrészt azon át
terjednek –, de a srác szerint valószínűleg inkább hibás chip vagy
besült áramkör okozhatta. A lényeg az, hogy semmit nem jelent.
Ellerton nem használhatta.
– Akkor miért tartotta a hozzá való töltőt bedugva a lánya
fürdőszobájában?
Ez elhallgattatja Pete-et egy pillanatra, de aztán
megszólal. – Jó, lehet, hogy egy darabig működött, de aztán
meghibásodott benne a chip. – Működött az, gondolja Hodges.
Ellerton pasziánszozott rajta a konyhaasztalnál. Sok különböző
lerakásban: Klondike, piramis és képes. Mint azt te is tudnád,
Peter drága, ha beszéltél volna Nancy Aldersonnal. Ennek még
fenn kell lennie a bakancslistádon.
– Rendben – feleli Hodges. – Köszi a híreket.
– Ez az utolsó hír, amit kapsz tőlem ebben az ügyben,
Kermit. Van egy társam, akivel elég jól együtt tudtam dolgozni,
amióta te leléptél, és szeretném, ha ott lenne a búcsúztatómon
ahelyett, hogy az asztalánál marad és duzzog, amiért a
legvégsőkig jobban kedveltelek téged, mint őt.
Hodges vitatkozhatna, de már csak két megállóra van a
kórháztól. Emellett ráébredt, hogy szeretne különválni Pete-től és
Izzytől, hogy a maga módján nyomozhasson ebben az ügyben.
Pete túl megfontolt, Izzy pedig kifejezetten totojázik. Hodges
száguldani akar, bármennyire beteg is a hasnyálmirigye.
– Értelek – mondja. – Még egyszer köszönöm.
– Lezártuk az ügyet?
– Finito.
Tekintete felfelé, majd balra villan.

Tizenkilenc utcányira attól a helytől, ahol Hodges éppen

visszasüllyeszti iPhone-ját a kabátzsebébe, egy teljesen más világ
terül el. Egy nem túl szép világ. Jerome Robinson húga erre jár,
és bajban van.
A Chapel Ridge magániskola csinos, visszafogott
egyenruháját (szürke gyapjúkabátot, szürke szoknyát, fehér
térdzoknit, vörös nyaksálat) viselő Barbara kesztyűs kezében egy
sárga Zappit Commanderrel sétál a Martin Luther King
sugárúton. A képernyőn a Halastó halai úszkálnak és szökellnek,
bár a déli nap hideg, vakító fényében most szinte láthatatlanok.
Az MLK egyike a két jelentősebb autóútnak, amelyek a
város Lowtown nevű részében keresztezik egymást, és bár ez egy
nagyrészt feketék lakta városrész, Barbara pedig szintén fekete
(mondjuk inkább, hogy tejeskávé), sosem járt még itt. Ez a tény
már önmagában is elég ahhoz, hogy ostobának és
semmirekellőnek érezze magát. Ez itt az ő népe, még az is lehet,
hogy közös őseik annak idején ugyanazokat a hajókat vontatták,
ugyanazokon az ültetvényeken cipelték a gyapotbálákat, ő
mégsem járt itt, egyetlenegy alkalommal sem. Nemcsak a szülei
figyelmeztették, hogy ne jöjjön ide, hanem a bátyja is.
– A Lowtown az a hely, ahol megisszák a sört és megeszik
az üveget, amiből itták – mondta neki egyszer. – Nem való egy
magadfajta lánynak.
Magamfajta lánynak, gondolja. Egy olyan helyes kis felső
középosztálybeli lánynak, mint én, aki helyes kis magániskolába
jár, helyes kis fehér barátnői vannak, és rengeteg helyes kis
elegáns ruhája, még zsebpénze is. Hiszen még bankkártyám is
van! Akkor veszek ki hatvan dollárt egy bankautomatából, amikor
csak kedvem tartja! Fantasztikus!
Úgy megy az úton, mint egy alvajáró, és kicsit tényleg
olyan, mintha álmodna, mert annyira különös ez a hely, pedig
kevesebb mint három kilométerre van az otthonától, ami
véletlenül egy kényelmes, Cape Cod-stílusú ház kétautós
garázzsal, hitelmentesen.
Pénzváltók mellett halad el, gitárokkal, rádiókkal és
gyöngyház nyelű borotvákkal teli zálogházak mellett. Bárok
mellett halad el, amelyekből sör szaga érződik még így is, hogy a
januári hideg miatt csukva az ajtajuk. Lepusztult éttermek mellett
halad el, amelyekből zsírszag árad. Némelyikben pizzát árulnak
szeletenként, némelyikben kínait. Az egyiknek a kirakatában egy
kitámasztott tábla hirdeti, hogy KUKORICAGOMBÓC ÉS
LEVELES ZÖLDEK, AHOGY ANYUKÁD CSINÁLTA.
Az én anyukám biztos nem, gondolja Barbara. Azt se
tudom, mi az a leveles zöld.
Spenót? Káposzta?
Az utcasarkokon – úgy tűnik, minden utcasarkon –
bermudanadrágot vagy bő farmert viselő fiúk őgyelegnek; hol a
rozsdás hordókban rakott tűz közelében lézengenek, hogy
felmelegedjenek, hol rongylabdát rugdosnak, hol tánclépéseket
mutatnak be hatalmas edzőcipőikben, kabátjukon a hideg ellenére
nem húzzák fel a cipzárat. „Hé”-vel köszönnek a haveroknak,
integetnek az elhaladó autóknak, és ha valamelyikük megáll, kis,
áttetsző papírból hajtogatott borítékokat nyújtanak be a lehúzott
ablakon. Barbara egymás után halad el a háztömbök mellett a
Martin Luther Kingen (kilenc, tíz vagy egy tucatnyi mellett is
elmehetett már, egy ideje nem számolja), és minden egyes sarkon
mintha drogokat árulna az autósbüfé hamburger vagy taco helyett.
Reszkető, forrónadrágos nők mellett halad el, akik rövid
műszőrme bundát és fényes csizmát viselnek, fejükön lenyűgöző,
sokszínű parókát. Üres épületek mellett halad el, melyek ablakát
bedeszkázták. Egy autó mellett halad el, amelyből csak üres váz
maradt, és azt is telegraffitizték bandajelekkel. Egy nő mellett
halad el, akinek egyik szemét koszos kötés fedi. A nő visító
kisgyereket vonszol magával egyik karjánál fogva.
Egy férfi mellett halad el, aki pokrócon ül, bort iszik egy
üvegből és kinyújtja rá szürke nyelvét. Szegények,
kétségbeesettek és egész végig itt voltak, ő pedig semmit nem tett
értük. Semmit nem tett? Még csak nem is gondolt rá. Mit csinált
ő? Mindig megírta a házi feladatát. Mit csinált ő? Telefonon
beszélgetett és az éjszakába nyúlóan sms-ezett a legeslegjobb
barátnőivel. Mit csinált ő? Frissítette a Facebook-státuszát és
idegeskedett az arcbőre miatt. Tipikus tini élősködő, aki elegáns
éttermekben vacsorázik a szüleivel, míg ezek a testvérei, akik
egész végig itt voltak, alig három kilométernyire az ő szép,
kertvárosi otthonától, bort isznak és drogoznak, hogy
megfeledkezzenek borzalmas életükről. Szégyelli a haját, amely
simán omlik a vállára. Szégyelli tiszta, fehér térdzokniját.
Szégyelli a bőrszínét, mert ugyanaz, mint az övék.
 – Hé, fekete fehéren! – Kiáltás az utca túloldaláról. –
Micsinász te errefelé? Nincs neked erre semmi dógod!
Fekete fehéren.
Van ez a tévéműsor, a Feketék fehéren, amit nézni szoktak
otthon és nevetnek rajta, egyben azonban azt is jelzi, mi ő
valójában. Nem fekete, csak fekete fehéren. Fehér életet él egy
fehér városrészben. Megteheti, mert a szülei rengeteg pénzt
keresnek, és az utcában, ahol laknak, az emberek olyan irritálóan
mentesek az előítélettől, hogy összerezzennek, ha az egyik
gyerekük azt mondja a másikra, hogy fogyatékos. Azért élheti ezt
a csodálatos, fehér életet, mert senkire nézve nem jelent
fenyegetést, mert nem feszegeti a határokat. Csak éli az életét,
cseveg a barátnőivel fiúkról és zenéről és fiúkról és ruhákról és
fiúkról és a tévéműsorokról, amiket mindannyian kedvelnek, és
arról, melyik lányt melyik fiúval látták a Birch Hill Mallon.
Fekete fehéren, ami egyben azt is jelenti, haszontalan.
Nem érdemli meg, hogy éljen.
– Talán ideje lenne véget vetned neki. Legyen ez a te
véleménynyilvánításod.
Az ötlet úgy szól hozzá, akár egy hang, és
megvilágosodással ér fel a logikája. Emily Dickinson azt mondta,
a verse levél ahhoz a világhoz, amely sosem írt neki, ezt olvasták
az iskolában, de maga Barbara sosem írt levelet életében.
Számtalan ostoba dolgozatot, olvasónaplót és e-mailt írt, de
olyasmit, ami számít, soha.
– Talán itt az ideje, hogy megtedd.
Nem az ő hangja. Egy baráté.
Megáll egy üzlet előtt, ahol jósolnak és tarot-kártyát
vetnek. A piszkos kirakatban úgy tűnik, ott áll valakinek a
tükörképe az övé mellett – egy fehér férfié, akinek mosolygós,
kisfiús arca van, homlokába szőke fürt hullik. Barbara
körbepillant, de senki nincs a közelében. Csak képzelődött. Újra a
játékkonzol képernyőjére néz. A jósnő üzletének napellenzője
alatt az úszó halak újra tisztán, élénken látszanak. Előre-hátra
úszkálnak, időnként egy fényes, kék villanás tünteti el őket.
Barbara visszanéz arrafelé, amerről jött, és egy csillogó fekete
teherautót lát, amely felé tart a körúton, nagy sebességgel, hol az
egyik sávban, hol a másikban. Nagy méretű gumiabroncsai
vannak, az a fajta, amit a fiúk a suliban Jetinek vagy Gengszter
Extrának hívnak.
– Ha meg akarod tenni, jobb, ha nekilátsz.
Olyan, mintha valaki tényleg ott állna mellette. Valaki, aki
megérti. És a hangnak igaza van. Barbara korábban soha nem
gondolt az öngyilkosságra, de ebben a pillanatban a gondolat
teljesen logikusnak tűnik.
– Még csak búcsúlevelet sem kell hagynod – mondja a
barátja. Barbara most újra látja a tükörképét a kirakatüvegben.
Kísérteties. – Az, hogy itt tetted meg, az lesz a te leveled a
világnak.
Igaz.
– Túl sokat tudsz már önmagadról ahhoz, hogy tovább
tudj élni – mutat rá a barátja, miközben Barbara tekintete
visszatér az úszkáló halakra. – Túl sokat tudsz, és minden, amit
tudsz, rossz dolog. Persze – teszi hozzá gyorsan – ez nem jelenti
azt, hogy rettenetes ember lennél.
Barbara azt gondolja: nem, nem rettenetes, csak
haszontalan.
Fekete fehéren.
A teherautó közelít. A Gengszter Extra. Jerome Robinson
húga a járdaszegély felé indul, készen arra, hogy találkozzon vele,
és arcára mohó mosoly ül ki.

Dr. Felix Babineau ezerdolláros öltönyt visel a fehér

köpeny alatt, melynek szárnyai csapkodnak mögötte, ahogy
végigsiet a Vödör folyosóján, most azonban nagyobb szüksége
lenne egy borotválásra, mint valaha, és rendszerint elegáns fehér
haja is rendezetlen. Ügyet sem vet a csapat ápolónőre, akik az
ügyeletes asztala körül csoportosulnak és halkan, de izgatottan
beszélgetnek.
Wilmer nővér odalép hozzá. – Dr. Babineau, hallotta
már…
Babineau még csak rá sem néz, és Normának gyorsan
arrébb kell lépnie, hogy az orvos fel ne döntse. Meglepetten néz
utána.
Babineau előveszi a piros betűs NE ZAVARJANAK
feliratú táblát, amit mindig ott tart kórházi köpenye zsebében,
ráakasztja a 217-es szoba kilincsére, és belép. Brady Hartsfield
nem néz fel. Minden figyelmét az ölében heverő játékkonzolra
összpontosítja, amelyen oda-vissza úszkálnak a halak. Zene nem
szól, lenémította a hangot rajta.
Gyakran előfordul, hogy Felix Babineau eltűnik, amikor
belép a szobába, és dr. Z veszi át a helyét. Ma azonban nem.
Elvégre dr. Z csak Brady egy másik változata – egy projekció –,
és Brady ma túl elfoglalt ahhoz, hogy projektáljon.
Még mindig zavarosak az emlékei azzal a nappal
kapcsolatban, amikor a levegőbe akarta röpíteni a Mingo
hangversenytermet a ’Round Here koncertje alatt, de egyvalami
azóta világos előtte, hogy magához tért: hogy kié volt az utolsó
arc, amit látott, mielőtt kialudtak a fények. Barbara Robinson volt
az, Hodges nigger csicskásának a húga. Szinte pontosan vele
átellenben ült a folyosó túloldalán. Most pedig itt van, együtt
úszik a halakkal, amelyeken osztoznak a képernyőiken. Brady
már elkapta Scapellit, a szadista ápolónőt, aki megcsavarta a
mellbimbóját. Most el fogja intézni ezt a Robinson kurvát is. A
halála fájni fog a bátyjának, de nem ez a legfontosabb. Tőrt döf
vele az öreg nyomozó szívébe. Ez a legfontosabb.
A legcsodálatosabb.
Vigasztalja a lányt, elmondja neki, hogy egyáltalán nem
rettenetes ember. Ez segít rávenni, hogy elinduljon. Valami
közeledik a Martin Luther Kingen, nem tudja pontosan, mi az,
mert valahol lénye legmélyén a lány még mindig küzd ellene, de
tudja, hogy nagy. Elég nagy ahhoz, hogy elvégezze, amit kell.
 – Brady, figyeljen ide! Z-Boy hívott. – Z-Boy valódi neve
Brooks, de Brady már nem
hajlandó így hívni. – Az utasításának megfelelően
figyelte. Azt a zsaru… vagy exzsarut, bármi is…
– Pofa be. – Brady nem emeli fel a fejét, haja a homlokába
hullik. Az erős napfényben úgy tűnik, közelebb van a húszhoz,
mint a harminchoz.
Babineau, aki hozzászokott, hogy meghallgatják, és még
mindig nem teljesen tért napirendre új, alárendelt helyzete fölött,
nem figyel rá. – Hodges tegnap a Hilltop Courton járt, először az
Ellerton-házban, aztán körbeszaglászott a szemköztiben, ahol…
– Azt mondtam, pofa be!
– Brooks látta, hogy felszáll az 5-ös buszra, ami azt
jelenti, valószínűleg idejön! És ha idejön, az azt jelenti, hogy
tudja!
Brady egy pillanatra ránéz, és a tekintete lángol, aztán újra
a képernyő felé fordítja a figyelmét. Ha most megcsúszik, ha
engedi, hogy ez az okoskodó idióta elterelje a figyelmét…
De nem fogja engedni. Fájdalmat akar okozni Hodgesnak,
fájdalmat akar okozni a nigger kölyöknek, tartozik nekik, és ez
pont a megfelelő mód rá. Ugyanakkor nemcsak
bosszú kérdése a dolog. Ő az első tesztalany, aki ott volt a
koncerten, és nem olyan, mint a többiek, akiket könnyebben
tudott irányítani. De most irányítja, már csak tíz másodpercre van
szüksége, és már azt is látja, mi jön a lány felé. Egy teherautó. Jó
nagy fekete teherautó.
Hé, drágám, gondolja Brady Hartsfield, itt van érted a
kocsi.

Barbara a járdaszegélynél áll, figyeli, ahogy közelít a

teherautó, igyekszik időzíteni, mikor azonban nyújtaná a térdét,
hátulról két kéz ragadja meg.
 – Hé, kiscsaj, mizu?
Barbara küzd ellene, de a fiú erősen szorítja a vállát. A
Ghostface Killah egyik számát bömbölő teherautó továbbhajt.
Barbara megpördül, kiszabadul a szorításból és szembetalálja
magát egy sovány, körülbelül vele egyidős fiúval, aki a Todhunter
gimi kabátját viseli. A fiú magas, úgy százkilencvenöt centi, így
aztán fel kell néznie rá. A fiúnak göndör, szorosan a fejére simuló
barna fürtjei vannak és kecskeszakálla.
Nyakában vékony aranylánc csillog. Mosolyog. Szeme
zöld és csupa vidámság.
– Jól nézel ki, és ez nemcsak bók, hanem tény is, de nem
idevalósi vagy, igaz? Ebben a ruhában biztos nem, és egyébként
anyukád nem mondta, hogy csak a zebrán menj át az úttesten?
– Hagyj békén! – Barbara nem fél. Dühös.
A fiú felnevet. – Kemény csaj vagy! Szeretem a kemény
csajokat. Akarsz egy szelet pizzát és egy kólát?
– Nem akarok tőled semmit!
Barátja itthagyta, valószínűleg csalódott benne. Nem az én
hibám, gondolja. Ezé a fiúé. Ezé a huligáné.
Huligán! Ez aztán fekete fehéren szó, amennyire egy szó
csak az tud lenni. Barbara érzi, hogy elvörösödik, és gyorsan a
Zappit képernyőjén lévő halakra szegezi a tekintetét. Ők majd
megnyugtatják, ahogy mindig. Őrület belegondolni, hogy
majdnem eldobta a játékkonzolt, miután az a férfi nekiadta!
Mielőtt még rátalált volna a halakra.
A halak mindig elterelik a gondolatait, és néha elhozzák a
barátját is. Most azonban csak egy pillantást tud vetni rá, mielőtt a
konzol eltűnik a szeme elől. Huss, eltűnt! A huligán tartja hosszú
ujjai közt, és elbűvölten néz le a képernyőre.
– Ejha, ez aztán retró!
– Az enyém! – kiáltja Barbara. – Add vissza!
Az út túlsó oldalán egy nő felnevet, és whiskeygőzös
hangon odakiált: – Mondd meg neki, hugi! Törd le a szarvát!
Barbara a Zappit után kap, de Magas Fiú felemeli a feje
fölé és lemosolyog rá.
 – Mondtam már, hogy add vissza! Ne legyél ekkora pöcs!
Egyre többen nézik őket, és Magas Fiú most már a
közönségnek játszik: fürgén kitér balra, majd tesz egy gyors
lépést jobbra, csupa olyan mozdulat, amit valószínűleg nap mint
nap használ a kosárlabdapályán, és az elnéző mosoly egy
pillanatra sem hagyja el ajkát. Zöld szeme csillog és táncol. Abba
a zöld szempárba valószínűleg minden lány szerelmes a
Todhunter gimiben, és Barbara már nem gondol az
öngyilkosságra, sem arra, hogy fekete fehéren, sem arra, hogy
mekkora társadalmilag érzéketlen semmirekellő is ő. Most csak
haragszik, és az, hogy a fiú helyes, csak még jobban feldühíti.
Barbara focizik a Chapel Ridge iskolai csapatában, és most
legjobb büntetőrúgását méri Magas Fiú sípcsontjára.
A fiú fájdalmasan felordít (de mintha nevetne közben, ami
még jobban feldühíti Barbarát, mert tényleg kemény rúgás volt),
és lehajol, hogy megérintse fájó sípcsontját.
Ezzel egy szintre kerülnek, így Barbara kikapja kezéből az
értékes sárga műanyagot.
Sarkon fordul – szoknyája pörög körülötte –, és kirohan az
útra.
– Vigyázz, kislány! – sikítja a whiskeygőzös hangú nő.
Barbara fékcsikorgást hall és forró gumiabroncs szagát
érzi. Balra néz, és egy furgont lát, amint felé száguld, a kocsi eleje
balra kileng, ahogy a sofőr a fékre tapos. A piszkos szélvédő
mögött a férfi arca rémült szempárból és tátott szájból áll. Barbara
felemeli a kezét és elejti a Zappitet. Barbara Robinson hirtelen
semmi mást nem akar kevésbé, mint meghalni, de végül
mégiscsak itt áll, az úton, és már késő.
Arra gondol: itt van értem a kocsi.

Brady kikapcsolja a Zappitet és széles mosollyal néz fel

Babineau-ra. – Megvan a lány – közli. Szavai tisztán kivehetőek,
a legkevésbé sem elmosódottak. – Lássuk, hogy tetszik ez
Hodgesnak és annak a dzsungelszökevénynek a Harvardon.
Babineau-nak elég jó elképzelése van arról, ki lehet a
lány, és úgy véli, ennek most zavarnia kellene őt, de nem zavarja.
Az egyetlen, amivel törődik, az a saját bőre. Hogy a fenébe
engedhette Bradynek, hogy belerángassa ebbe? Honnantól nem
volt már választása?
– Éppen Hodges miatt jöttem. Eléggé biztos vagyok
benne, hogy épp ide tart. Magához.
– Hodges rengetegszer járt már itt – mondja Brady, bár az
igaz, hogy az öreg nyug. det. már egy ideje nem tette tiszteletét. –
Sosem látott még át a katatóniás színjátékon.
– De most elkezdte összerakni a dolgokat az agyában.
Ahogy maga is mondta, nem hülye. Ismerte Hodges Z-Boyt,
amikor még csak Brooks volt? Látnia kellett itt, amikor eljött,
hogy meglátogasson.
– Fogalmam sincs. – Brady kimerült, kielégült. Most
igazán csak arra vágyik, hogy kiélvezze a Robinson lány halálát,
aztán szundítson egyet. Rengeteg mindent kell még elintéznie,
remek dolgok vannak soron, de pillanatnyilag pihenésre van
szüksége.
– Nem láthatja így – mondja Babineau. – Ki van pirulva a
bőre, és csupa izzadság. Úgy néz ki, mint aki lefutotta a városi
maratont.
– Akkor ne engedje be. Megteheti. Maga orvos, ő meg
csak a sokadik félig kopasz dögkeselyű állami
egészségbiztosítással. Mostanra már ahhoz sincs törvényes joga,
hogy megbírságoljon egy autót, aminek lejárt a parkolójegye. –
Brady azon tűnődik, hogy fogadja majd a hírt a nigger kölyök.
Jerome. Vajon sírni fog? Térdre rogy majd? Megtépi a ruháját és
a mellét veri? Vajon Hodgest fogja okolni? Nem valószínű ugyan,
de az lenne a legjobb. Csodálatos lenne.
– Jól van – mondja Babineau. – Igen, igaza van.
Megtehetem. – Épp annyira beszél magához, mint ahhoz az
emberhez, aki eredetileg a kísérleti egere lett volna. Elég viccesen
sült el a dolog, nem igaz? – Legalábbis egyelőre. De még mindig
kell hogy legyenek barátai a rendőrségnél, ugye, tudja?
Valószínűleg nem is kevesen.
– Nem félek tőlük, és nem félek Hodgestól sem. Csak nem
akarom látni. Legalábbis most nem. – Brady elmosolyodik. –
Majd ha megtudja, mi történt a lánnyal. Akkor majd látni akarom.
Most tűnés innen.
Babineau, aki végre kezdi felfogni, ki itt a főnök, elhagyja
Brady szobáját. Mint mindig, most is megkönnyebbülés, hogy
önmagaként távozhat. Mert valahányszor visszaváltozik
Babineau-vá, miután dr. Z volt, mindig egy kicsit kevesebb
létezik Babineau-ból, amihez visszatérhet.

10

Tanya Robinson húsz perc alatt már negyedszer hívja a

lánya mobilját, és negyedszerre is csak Barbara hangpostája
jelentkezik vidám hangján.
– Ne vegyél tudomást az előző üzeneteimről – mondja
Tanya a sípszó után. – Még mindig haragszom rád, de most
leginkább épp betegre aggódom magam. Hívj fel.
Tudnom kell, hogy jól vagy.
Asztalára ejti a telefont és elkezd körbe-körbe járkálni
apró irodájában. Azon tépelődik, hogy felhívja-e a férjét, de úgy
dönt, inkább nem teszi. Teljesen biztos, hogy kiakadna a
gondolatra, hogy Barbara lóg az iskolából, márpedig ezt fogja
feltételezni.
Először maga Tanya is erre gondolt, amikor Mrs. Rossi,
aki a Chapel Ridge-ben számon tartja a hiányzó diákokat,
felhívta, hogy megkérdezze, Barbara betegség miatt maradt-e
otthon. Barbara korábban sosem lógott az iskolából, de minden
csínytevésből van egy első alkalom, és tizenévesekre ez
különösen igaz. Csak éppen Barbara sosem lógna egyedül, Tanya
pedig a Mrs. Rossival folytatott további konzultáció során
meggyőződött róla, hogy Barb minden közeli barátja iskolában
van.
Agyában azóta sötétebb gondolatok bukkannak fel egyre,
és különösen egy kép kísérti folyamatosan: a Crosstown autóút
fölötti kijelző, amit a rendőrség
gyerekrablások esetén használ riasztásra. Egyre csak a
BARBARA ROBINSON nevet látja a kijelzőn, ahogy villog,
mint valami pokoli film reklámja.
Telefonján felcsendül az Örömóda első pár hangjegye, és
Tanya odasiet, miközben az jár a fejében: hála istennek, hála
istennek, esküszöm, hogy a tél hátralévő részére szobafogsá…
A kijelzőn azonban nem lánya mosolygó arca látszik,
hanem egy hívófél-azonosító:
VÁROSI RENDŐRŐRS FŐOSZTÁLYA. Tanya gyomrát
összeszorítja a rémület, úgy érzi, meglazulnak a belei. Egy
pillanatig nem is képes felvenni a telefont, mert a hüvelykujja
nem mozdul. Végül sikerül lenyomnia a zöld HÍVÁS
FOGADÁSA gombot, és elhallgattatni a zenét. Az irodában
minden túl élénk színűnek tűnik, különösen a családi fénykép az
asztalon. A telefon mintha magától lebegne fel a füléhez.
– Halló!
Hallgat.
– Igen, én vagyok.
Hallgat. Szabad keze a szája felé emelkedik, hogy
visszafojtsa a kitörni készülő hangot, bármi legyen is az. Hallja a
saját hangját, amint felteszi a kérdést.
– Biztos, hogy az én lányom az? Barbara Rosellen
Robinson?
A rendőr, aki azért hívta, hogy értesítse, azt mondja, igen.
Biztos benne. Megtalálták az igazolványát az utcán. Azt nem teszi
hozzá, hogy le kellett törölniük róla a vért, hogy lássák a nevet.
 11

Hodges azonnal tudja, hogy valami nincs rendben, amint

kilép a fedett folyosóról, ami összeköti a Kiner Memorial
főépületét a Lakes Region agysebészeti klinikával, ahol a falakat
megnyugtató rózsaszínre festették, és éjjel-nappal lágy zene szól.
A szokásos munkarendben zavar állt be, úgy tűnik, nagyon kevés
munkát sikerül ma elvégezni. Az ételhordó kocsik elhagyatottan
állnak, a rajtuk lévő tányérokon csomókba ragad össze egy
tésztaszerű valami, ami alighanem a kórház elképzelése volt a
kínai ételekről. Az ápolónők kisebb csoportokba tömörülnek, és
halkan sugdolóznak. Az egyikük mintha
sírna. Két gyakornok az ivókút mellett dugja össze a fejét.
Az egyik karbantartó a mobiltelefonján beszél, amiért elvileg
felfüggeszthetnék, de Hodges úgy véli, biztonságban van: senki
nem figyel oda rá.
Legalább Ruth Scapellit nem látja sehol, ami javítja az
esélyeit, hogy bejusson Hartsfieldhez. Norma Wilmer ül az
ügyeletes nővér asztalánál, és Becky Helmington mellett Norma
volt Hodges fő információforrása a Bradyvel kapcsolatos
dolgokat illetően, mielőtt felhagyott volna a 217-es szoba
látogatásával. A rossz hír az, hogy Hartsfield orvosa is ott áll az
ügyeletes nővér asztala mellett. Hodges sosem tudta megtalálni
vele a közös hangot, pedig isten tudja, mennyire próbálta.
Odaballag az ivókúthoz, és közben reméli, hogy Babineau
nem vette észre, és nemsokára elmegy megnézni a PET-
eredményeket vagy valami hasonlót, Wilmer pedig ott marad,
egyedül és megközelíthetően. Iszik a vízből (megrándul és az
oldalára tapasztja a kezét, miközben kiegyenesedik), majd a
gyakornokok felé fordul. – Történt valami? Úgy látom, eléggé
felbolydult itt minden.
A gyakornokok habozva néznek egymásra.
– Nem beszélhetünk róla – mondja Egyes számú
gyakornok. Még mindig látszanak arcán a kamaszkori pattanások
nyomai, körülbelül tizenhét évesnek néz ki. Hodgesnak már attól
a gondolattól is végigfut a hátán a hideg, hogy ez a kölyök
komolyabb műtétnél segédkezik, mint egy szálka eltávolítása a
hüvelykujjból.
– Egy pácienssel van valami gond? Esetleg Hartsfielddel?
Csak azért kérdezem, mert zsaru voltam, és valamennyire én
vagyok a felelős azért, hogy idekerült.
– Hodges – mondja Kettes számú gyakornok. – Ez a neve,
igaz?
– Igen, én vagyok az.
– Maga kapta el, ugye?
Hodges azonnal igazat ad neki, bár ha valóban rajta múlt
volna a dolog, Brady sokkal több embert intézett volna el a Mingo
hangversenyteremben, mint amennyit a City Centernél sikerült
neki. Nem, Holly és Jerome Robinson állította le Bradyt, mielőtt
felrobbanthatta volna házilag készült, ördögi plasztikbombáját.
A két gyakornok újabb pillantást vált, aztán Egyes számú
megszólal. – Hartsfield ugyanolyan, mint eddig, tovább zombul.
Ratched nővérről van szó.
Kettes számú oldalba döfi a könyökével. – Halottról jót
vagy semmit, te segg. Főleg ha olyannal beszélsz, akinek eljárhat
a szája.
Hodges azonnal végighúzza hüvelykujját az ajkai előtt,
mintha jelezné, hogy veszedelmes szája csukva marad.
Egyes számú zavarba jön. – Úgy értem, Scapelli főnővér.
Múlt éjjel öngyilkos lett.
Hodges fejében minden fény kigyullad. Tegnap óta
valószínűleg most először feledkezik meg róla, hogy halálos
beteg. – Biztosak benne?
– Összevagdalta a karját és a csuklóját, és elvérzett –
mondja Kettes számú. – Legalábbis én így hallottam.
– Hagyott búcsúüzenetet?
A gyakornokoknak fogalmuk sincs.
Hodges a főnővér asztala felé indul. Babineau még mindig
ott áll, aktákat néz át Wilmerrel (akit, úgy tűnik, zavarba hozott
hirtelen előléptetése), Hodges azonban nem bír várni. Ez
Hartsfield sara. Nem tudja, hogyan lehetséges ez, de minden
ízében Brady keze nyomát viseli magán az eset. Az öngyilkosság
kibaszott fejedelméét.
Majdnem a keresztnevén szólítja Wilmer nővért, de az
utolsó pillanatban ösztönösen visszariad tőle. – Wilmer nővér,
Bill Hodges vagyok. – A nővér ezt persze nagyon jól tudja. –
Dolgoztam a City Center és a Mingo hangversenyterem ügyén is.
Látnom kell Mr. Hartsfieldet.
A nővér kinyitja a száját, de Babineau megelőzi. – Arról
szó sem lehet. Még ha szabad lenne is Mr. Hartsfieldnek
látogatókat fogadnia, amit a kerületi ügyész hivatala megtiltott,
magát akkor sem lenne szabad látnia. Békére és nyugalomra van
szüksége, a maga eddigi, engedélyezetlen látogatásai pedig
felkavarták.
– Nekem ez új – közli Hodges finoman. – Valahányszor
benéztem hozzá, ő csak ott ült. Üresen, mint egy tál zabkása.
Norma Wilmer hol egyikük, hol másikuk felé fordítja a
fejét, mint aki teniszmeccset néz.
– Mert maga nem látja, amit mi látunk, miután maga
távozott. – Babineau borostás arca kezd kivörösödni. Szeme alatt
sötét karikák éktelenkednek. Hodgesnak eszébe jut egy képregény
a vasárnapi iskolában használt Életem Jézussal munkafüzetből,
abból a történelem előtti korból, amikor az autóknak még
függőleges műszerfaluk volt, a lányok pedig bokazoknit viseltek.
Brady orvosa ugyanolyan képet vág, mint az orvos abban a
képregényben, de Hodges kételkedik benne, hogy megrögzött
maszturbáló lenne. Az viszont eszébe jut, hogy Becky egyszer azt
mondta neki, a neurológusok gyakran őrültebbek, mint a
pácienseik.
– És mit csinál olyankor? – kérdezi Hodges. – Kis
paranormális hisztirohamokat produkál? Hajlamosak felborulni a
dolgok, miután távoztam? Esetleg lehúzza magát a vécé a
fürdőszobájában?
– Ez nevetséges. Amit maga után hagy, Mr. Hodges, az
pszichés katasztrófa.
 Hartsfield nem annyira agysérült, hogy ne tudná, hogy
maga a megszállottja. Mégpedig csupa rosszindulatból.
Szeretném, ha most távozna. Tragédia ért bennünket, és sok
páciensünket felzaklatta.
Hodges látja, hogy Wilmer szeme enyhén elkerekedik
ennek hallatán, és tudja, hogy azok a páciensek, akik képesek a
gondolkodásra – és itt a Vödörben sokan nem képesek
–, még azok sem tudják, hogy a főnővér kicsinálta magát.
– Csak pár kérdést tennék fel neki, és már itt se vagyok.
Babineau közelebb hajol. Arany keretes szemüvege
mögött látszik, hogy szemét vörös erek hálózzák. – Figyeljen ide
alaposan, Mr. Hodges. Először is, Mr. Hartsfield nincs abban az
állapotban, hogy válaszolni tudjon a kérdéseire. Ha képes lenne
rá, akkor mostanra már bíróság elé állították volna a bűneiért.
Másodszor, maga semmilyen hatóságot nem képvisel.
Harmadszor, ha nem távozik most azonnal, hívni fogom a
biztonságiakat, hogy kikísérjék az épületből.
Hodges megszólal. – Elnézést, hogy megkérdezem, de jól
érzi magát?
Babineau hátrahőköl, mintha Hodges az öklével
fenyegette volna. – Kifelé!
A kis csoportokban álló alkalmazottak beszélgetése
hirtelen megszakad.
Körülnéznek.
– Értem – mondja Hodges. – Megyek. Semmi baj.
A fedett folyosó felé vezető kijáratnál egy beugróban
chips- és csokiautomaták állnak. Kettes számú gyakornok itt
álldogál a falnak dőlve, zsebre dugott kézzel.
– A mindenit – jegyzi meg. – Magát aztán helyrerakták.
– Úgy tűnik. – Hodges szemügyre veszi az automatában
található árut. Semmi olyat nem lát, ami ne gyújtaná lángra a
gyomrát, de nem baj; nem éhes.
– Fiatalember – mondja, anélkül, hogy megfordulna –, ha
lenne kedve ötven dollárt keresni egy egyszerű feladat
elvégzésével, ami nem keveri bajba, akkor szóljon.
 Kettes számú gyakornok, aki úgy fest, mintha valamikor,
a nem túl távoli jövőben még akár el is érhetné a felnőttkort,
odalép mellé az automatához. – Mi lenne a feladat?
Hodges tart egy jegyzetfüzetet a hátsó zsebében, ahogy
akkor, amikor még első osztályú nyomozó volt. Lefirkant két szót
– Hívjon fel –, és mellé írja a telefonszámát. – Adja ezt oda
Norma Wilmernek, amint Szmóg kitárta szárnyait és elrepült.
Kettes számú gyakornok fogja a cetlit és összehajtva
beteszi köpenye mellzsebébe, aztán várakozó álláspontra
helyezkedik. Hodges előveszi a pénztárcáját. Ötven dollár sok
pénz egy üzenet kézbesítéséért, de időközben felfedezte, hogy a
végső stádiumú ráknak legalább egy előnye van: az embernek
nem kell többé takarékoskodnia a pénzzel.

12

Jerome Robinson deszkákat egyensúlyoz a vállán a forró

arizonai nap alatt, mikor megcsörren a mobiltelefonja. A házak,
amiket építenek – az első kettőnek a váza már áll – olcsó, de
tisztességes környéken épülnek Phoenix déli külvárosában.
Leteszi a deszkákat egy épp kéznél lévő talicska tetejére, és
előkapja a telefont az övéből. Arra számít, Hector Alonzo lesz az,
a munkavezető. Aznap reggel az egyik munkás (pontosabban
munkásnő) megbotlott és nekizuhant egy betonacél rakásnak.
Eltörte a kulcscsontját és csúnyán összevagdalta az arcát. Alonzo
bevitte a St. Luke baleseti osztályára, és a távollétében Jerome-ot
jelölte ki ideiglenes munkavezetőnek.
A kis ablakban azonban nem Alonzo neve tűnik fel,
hanem Holly Gibney arca. Ezt a képet Jerome készítette róla, és
sikerült elkapnia a lány egyik ritka mosolyát.
– Haza kell jönnöd – mondja Holly. Nyugodt a hangja, de
Jerome régóta ismeri már, és ebből a három szóból is kihallja a
kordában tartott, de erős érzelmeket. Köztük főként a félelmet.
Holly még mindig nagyon félős. Jerome anyja, aki nagyon szereti
a lányt, egyszer azt mondta, Hollynál a félelem az alapértelmezett
beállítás.
– Haza? Miért? Mi történt? – Hirtelen őt is eltölti a
félelem. – Apával történt valami? Anyával? Barbie-val?
– Bill-lel – feleli Holly. – Rákos. Nagyon aljas rák.
Hasnyálmirigy. Ha nem kap kezelést, meg fog halni; valószínűleg
mindenképpen meg fog halni, de nyerhetne még időt, de nekem
azt mondta, csak egy kis fekélyről van szó, mert… mert… –
Nagy, szaggatott lélegzetvételétől Jerome összerándul. – A
rohadék Brady Hartsfield miatt!
Jerome el nem bírja képzelni, mi köze lehet Brady
Hartsfieldnek a borzalmas diagnózishoz, amit Bill kapott, azt
azonban tudja, mit lát most maga előtt: bajt. Az építkezési terület
túlsó végén két munkavédelmi sisakos fiatal – a Habitat for
Humanity egyetemista önkéntesei, akárcsak Jerome – egymásnak
ellentmondó utasításokat ad egy sípolva tolató cementszállítónak.
A katasztrófa bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
– Holly, kérek öt percet, és visszahívlak.
– De hazajössz, ugye? Mondd, hogy jössz! Mert nem
hinném, hogy képes leszek egyedül beszélni vele erről, márpedig
azonnal alá kell vetnie magát a kezelésnek!
– Öt perc! – mondja Jerome, és kinyomja a hívást.
Gondolatai olyan gyorsan peregnek, hogy attól tart, lángra lobban
az agya a súrlódástól, és ezen a tűzforró napsütés se sokat javít.
Bill? Rákos? Egyrészt nem tűnik lehetségesnek, másfelől viszont
tökéletesen lehetségesnek tűnik. A Pete Saubers-ügy idején, amit
Jerome és Holly segítségével oldott meg, csúcsformában volt, de
akkor is, nemsokára betölti a hetvenet, és amikor Jerome legutóbb
látta, októberben, mielőtt indult Arizonába, Bill nem volt jó
bőrben. Túl sovány volt. Túl sápadt. Jerome azonban sehová nem
mehet, amíg Hector vissza nem jön. Az olyan lenne, mintha a
beutaltakra bízná az elmegyógyintézetet. És ismerve a phoenixi
kórházakat, ahol a baleseti osztály a nap huszonnégy órájában
túlzsúfolt, lehetséges, hogy egészen a nap végéig itt ragad.
 Rohanni kezd a cementszállító felé, és ordít, ahogyan csak
a torkán kifér. – Állj meg!
Állj meg, az ég szerelmére!
Sikerül elérnie, hogy a mit sem értő önkéntesek leállítsák
a rosszfelé irányított cementszállítót, kevesebb mint egy méterre
egy frissen kiásott vízelvezető ároktól, és épp lehajol, hogy kifújja
magát, amikor újra megcsörren a telefonja.
Szeretlek, Holly, de néha durván felcseszed az agyam,
gondolja, miközben újra előhúzza övéből a telefont.
Ezúttal azonban nem Holly képét látja, hanem az anyjáét.
Tanya sír. – Haza kell jönnöd – mondja, és Jerome-nak
épp elég ideje van, hogy eszébe jusson, amit nagyapja
mondogatott mindig: a baj nem jár egyedül.
Mégiscsak Barbie-ról van szó.

13

Hodges épp a kijárat felé tart a folyosón, amikor rezegni

kezd a telefonja. Norma Wilmer hívja.
– Elment? – kérdezi Hodges.
Normának nem kell kérdeznie, kiről beszél. – Igen. Most,
hogy látta legértékesebb páciensét, megnyugodhat és folytathatja
szokásos köreit.
– Sajnálom, ami Scapelli nővérrel történt. – Nem hazudik.
Nem kedvelte Scapellit, de akkor is sajnálja.
– Én is sajnálom. Igaz, hogy úgy irányította az ápolónőket,
ahogyan Bligh kapitány a Bounty-t, de gyűlölöm már a gondolatát
is annak, hogy valaki… ilyesmit követ el. Mikor az ember
meghallja a hírt, az első reakciója az, hogy nem, ő nem tehette, ő
soha.
Annyira megrázó! A második gondolata az, hogy igen,
végül is teljesen logikus. Sosem volt férjnél, nem voltak közeli
barátai – én legalábbis nem tudok egyről sem –, nem volt
semmije, csak a munkahelye. Ahol mindenki eléggé utálta.
 – Az a sok magányos ember – mondja Hodges, miközben
kilép a hidegbe és a buszmegálló felé indul. Fél kézzel
begombolja a kabátját, majd masszírozni kezdi az oldalát.
– Igen. Olyan sokan vannak. Mit tehetek önért, Mr.
Hodges?
– Van pár kérdésem. Összefuthatnánk meginni valamit?
Hosszú csend. Hodges arra számít, hogy a nő nemet fog
mondani. Ehelyett visszakérdez. – Remélem, a kérdései nem
okozhatnak gondot dr. Babineau-nak?
– Bármi lehetséges, Norma.
– Kedves magától, és, azt hiszem, egyébként is jövök egy
szívességgel. Amiért eltitkolta előle, hogy már ismerjük egymást,
még Becky Helmington idejéből. Van egy bár a Revere
sugárúton. Vicces neve van, Fekete Bár-Ány, és a kórházi
alkalmazottak nagy része olyan bárokba jár inni, amik közelebb
vannak a kórházhoz. Meg fogja találni?
– Igen.
– Ötkor végzek. Találkozzunk ott, fél hatkor. Szeretem a
jó hideg vodka martinit.
– Azzal fogom várni.
– Csak ne számítson arra, hogy be tudom vinni
Hartsfieldhez. Az állásomba kerülne.
Babineau mindig elég heves volt, de mostanában
kifejezetten fura. Mikor megpróbáltam elmondani neki, hogy
Ruth öngyilkos lett, elrohant mellettem. Nem mintha kinézném
belőle, hogy érdekelni fogja, amikor megtudja.
– Látom, valósággal odavan érte.
Norma felnevet. – Ezért már két itallal jön nekem.
– Kettő lesz.
Épp visszacsúsztatja a mobilt a kabátzsebébe, amikor újra
rezegni kezd. Ezúttal Tanya Robinson hívja, és Hodgesnak
azonnal eszébe jut Jerome, aki házakat épít a messzi Arizonában.
Egy építkezésen rengeteg baleset történhet.
Fogadja a hívást. Tanya zokog, eleinte túl hevesen ahhoz,
hogy akár egy szót érteni lehessen abból, amit mond, Hodges csak
annyit tud kivenni, hogy Jim Pittsburghbe ment, ő pedig nem
akarja felhívni, amíg nem tud többet. Hodges megáll a járda
szélén, és egyik tenyerét rászorítja arra a fülére, amin nincs
telefon, hogy kizárja a forgalom zaját.
– Lassabban, Tanya, lassabban! Jerome az? Jerome-mal
történt valami?
– Nem, Jerome jól van. Őt felhívtam. Barbarával történt.
Lowtownban járt…
– Mi az úristent keresett Barbara Lowtownban, ráadásul
iskolaidőben?
– Nem tudom! Csak azt tudom, hogy valami fiú kilökte az
útra és elütötte egy teherautó! A Kiner Memorialbe viszik, én is
épp úton vagyok!
– Maga most vezet?
– Igen, de mi köze ennek…
– Tegye le a telefont, Tanya, és lassítson! Épp a Kinerben
vagyok. Találkozzunk a baleseti osztályon.
Leteszi a telefont és visszaindul a kórházba. Esetlen
futólépésben halad, és arra gondol: ez az átkozott hely olyan, mint
a maffia. Valahányszor azt hiszem, hogy otthagytam, rögtön
visszahúz.

14

Egy villogó mentőautó épp beáll a mentők számára

fenntartott egyik helyre. Hodges elémegy, és előveszi a
rendőrigazolványt, amit még mindig a tárcájában tart. Mikor a
mentőorvos és a mentőtiszt kihúzzák a hordágyat hátulról,
felvillantja az igazolványt, gondosan ügyelve rá, hogy
hüvelykujja takarja a pirossal rápecsételt NYUGALMAZOTT
feliratot. Technikailag ez bűncselekmény – rendőrnek adja ki
magát –, ennek megfelelően elég ritkán alkalmazza ezt a trükköt,
ez alkalommal azonban teljességgel helyénvalónak tűnik.
Barbara kapott gyógyszereket, de eszméleténél van. Mikor
meglátja Hodgest, erősen megszorítja a kezét. – Bill? Hogy ért ide
ilyen gyorsan? Anyu hívta?
– Igen. Hogy érzed magad?
– Jól vagyok. Adtak valamit a fájdalomra. Én… azt
mondják, eltörtem a lábam. Le fogok maradni az egész
kosárlabdaévadról, de alighanem úgysem számít, mert anyu
legalább huszonöt éves koromig szobafogságra fog ítélni. –
Barbara szeméből elerednek a könnyek.
Hodgesnak nincs sok ideje, amit vele tölthet, így aztán
annak a kérdésnek, hogy mit keresett Barbara az MLK sugárúton
– ahol van úgy, hogy hetente négy autós lövöldözésre is sor kerül
–, várnia kell. Most van ennél fontosabb kérdése is.
– Barb, tudod annak a fiúnak a nevét, aki a teherautó elé
lökött?
A lány szeme tágra nyílik.
– Vagy legalább jól megnézted? Le tudnád írni?
– Elé lökött…? Nem, Bill! Nem, ez nem igaz!
– Mennünk kell, biztos úr – mondja a mentőorvos. –
Később kikérdezheti.
– Várjon! – kiáltja Barbara, és megpróbál felülni. A
mentős gyengéden visszanyomja, és a lány grimaszol a
fájdalomtól, de Hodgest felvidítja a kiáltás. Jó erős hangja volt.
– Mi az, Barb?
– Csak azután lökött meg, miután kiszaladtam az útra!
Ellökött a teherautó elől!
Alighanem megmentette az életemet, és örülök neki. –
Most már zokog, Hodges azonban egy pillanatra sem hiszi azt,
hogy az eltört lába miatt. – Mégsem akarok meghalni! Nem
tudom, mi bajom van!
– Tényleg vinnünk kell a vizsgálatra, főnök – mondja a
mentőorvos. – Meg kell röntgeneznünk.
– Ne engedje, hogy bármit is csináljanak azzal a fiúval! –
kiáltja Barbara, miközben a mentősök a dupla ajtó felé gurítják. –
Magas fiú, zöld szeme van és kecskeszakálla! A Todhunterba
jár…
 Ezzel eltűnik a dupla ajtó mögött, ami még lengedezik
mögötte egy darabig.
Hodges kisétál oda, ahol használhatja a telefonját anélkül,
hogy megrónák érte, és visszahívja Tanyát. – Nem tudom, hol tart
most, de lassítson, és ne hajtson át a piroson, miközben idefelé
jön. Most hozták be Barbarát, és teljesen magánál van. Eltörte az
egyik lábát.
– Ez minden? Hála istennek! Belső sérülései sincsenek?
– Ezt majd az orvosok megmondják, de elég élénk volt.
Azt hiszem, lehet, hogy a teherautó csak elsodorta.
– Fel kell hívnom Jerome-ot. Biztos vagyok benne, hogy
halálra rémítettem. És Jimnek is tudnia kell.
– Majd felhívja őket, ha ideért. Most egyelőre tegye le a
telefont.
– Maga is felhívhatja őket, Bill.
– Nem, Tanya, nem lehet. Nekem valaki mást kell
felhívnom.
Hodges kint áll és fehér párafelhőket lélegez ki, miközben
füle hegye kezd elgémberedni. Nem akarja, hogy Pete legyen a
valaki más, akit felhív, mert Pete most egy pöppet be van rágva
rá, Izzy Jaynesről pedig ez duplán elmondható. Átveszi magában
az alternatívákat, de jól tudja, hogy csak egyvalaki jöhet szóba:
Cassandra Sheen. Jó párszor volt ő a társa, amikor Pete épp
nyaralni ment, illetve akkor is, amikor Pete egyszer kivett hat hét
rendkívüli szabadságot, röviddel a válása után. Hodges
feltételezte, hogy alkoholelvonóra ment, de sosem kérdezett rá,
Pete pedig sosem osztotta meg vele ezt az információt.
Cassie mobilszáma nincs meg neki, így felhívja a
nyomozó osztályt, és megkéri, hogy kapcsolják, miközben reméli,
hogy nem tartózkodik pont most terepen. Szerencséje van. Csak
tíz másodpercig kell hallgatnia a McGruff, a rendőrkutyá-t, és
máris kapcsolják Cassie-t.
– Cassie-hez, a botoxkirálynőhöz van szerencsém?
– Billy Hodges, te vén faszkalap! Azt hittem, rég
meghaltál!
 Nincs már az olyan messze, Cassie, gondolja Hodges.
– Szívesen ökörködnék még veled, drágám, de szükségem
lenne egy szívességre. A Strike sugárúton lévő őrsöt még nem
zárták be, ugye?
– Nem, de jövőre tervezik. Ami teljesen logikus. Bűnözés
Lowtownban? Miféle bűnözés?
– Persze, hát a város legbiztonságosabb része. Lehet, hogy
bevittek ma egy srácot, de amennyiben az értesüléseim igazak,
inkább kitüntetést érdemelne.
– A nevét tudod?
– Nem, de azt igen, hogy néz ki. Magas, zöld szemű,
kecskeszakállas. – Elmondja, amit Barbarától hallott, és
hozzáteszi: – Lehet, hogy a Todhunter gimi kabátját hordja.
Akik letartóztatták, valószínűleg azért vitték be, mert egy
lányt a teherautó elé lökött. A valóságban ellökte a teherautó elől,
így csak könnyebben sérült meg ahelyett, hogy szétlapította volna
az autó.
– Ezt biztosra mondod?
– Igen. – Ez ugyan nem teljesen igaz, de ő hisz
Barbarának. – Derítsd ki a nevét, és kérd meg a rendőröket, hogy
tartsák benn, jó? Beszélni akarok vele.
– Azt hiszem, menni fog.
– Kösz, Cassie. Jövök neked eggyel.
Leteszi a telefont, és az órájára néz. Ha tényleg beszélni
akar a Todhunter gimibe járó sráccal, de időben oda akar érni a
találkozójára Normával, akkor túl rövid az idő ahhoz, hogy a
városi buszközlekedéssel próbálkozzon.
Újra és újra lejátszódik a fejében valami, amit Barbara
mondott. Mégsem akarok meghalni! Nem tudom, mi bajom van!
Felhívja Hollyt.
 15

Holly az irodához közeli 7-Eleven szupermarket előtt áll,

kezében egy csomag Winstonnal, amiről másik kezével épp a
celofánborítást bontogatja le. Majdnem öt hónapja már, hogy nem
gyújtott rá, ami új rekord, és most sem szeretné újrakezdeni, amit
azonban Bill számítógépén talált, lyukat ütött annak az életnek a
közepébe, amit az elmúlt öt év során összefoldozgatott. Bill
Hodges élete próbaköve, hozzá viszonyítva tudja mérni azt, hogy
mennyire képes kommunikálni a világgal. Másképpen úgy is
mondhatjuk, hogy hozzá viszonyítva tudja lemérni, mennyire
gondolkodik józanul.
Mikor elképzelte, milyen lenne az élete nélküle, úgy
érezte magát, mintha egy felhőkarcoló tetején állva nézne le a
hatvan emelettel lentebb elterülő járdára.
Épp mikor elkezdi letépni a celofánt, megcsörren a
telefonja. A táskájába ejti a doboz Winstont, és előhalássza a
mobilt. Bill hívja.
Holly nem köszön. Azt mondta Jerome-nak, hogy nem
hinné, hogy képes less egyedül beszélni Bill-lel arról, amit
felfedezett, de most – amikor itt áll ezen a szeles, városi járdán, és
meleg télikabátja alatt is didereg – nincs választása. Az igazság
kirobban belőle.
– Körülnéztem a számítógépeden, és tudom, hogy
szaglászni valaki után ronda dolog, de nem sajnálom. Meg kellett
tennem, mert azt gondoltam, hogy hazudtad azt, hogy csak
fekélyed van, és ha akarsz, ki is rúghatsz, az sem érdekel, amíg
hagyod, hogy helyrehozzák a problémádat.
A vonal másik végén csend. Holly meg akarja kérdezni
Hodgest, hogy ott van-e még, de úgy érzi, megfagyott a szája, és a
szíve olyan hevesen ver, hogy egész testében érzi.
Hodges végül megszólal. – Hols, nem hinném, hogy ezt
helyre lehet hozni.
– Legalább engedd, hogy megpróbálják!
– Szeretlek – mondja Hodges. Holly érzi a hangjában a
fáradtságot. A belenyugvást. – Tudod, ugye?
– Ne légy buta, persze hogy tudom! – Sírni kezd.
– Persze hogy teszek majd egy próbát a kezelésekkel. De
szükségem van pár napra, mielőtt befekszem a kórházba. Most
pedig rád van szükségem. El tudnál jönni értem?
– Persze. – Holly hevesebben zokog, mint valaha, mert
tudja, hogy Hodges igazat mondott: valóban szüksége van rá. Az
pedig csodálatos dolog, ha valakire szükség van. Talán a
legcsodálatosabb. – Hol vagy most?
Hodges elmondja, aztán újra megszólal. – Még valamit.
– Igen?
– Nem tudlak kirúgni, Holly. Nem az alkalmazottam vagy,
hanem a társam. Próbáld nem elfelejteni.
– Bill!
– Tessék.
– Nem dohányzom.
– Az jó, Holly. Most gyere szépen ide. Az előcsarnokban
foglak várni. Idekint meg lehet fagyni.
– Megyek, amilyen gyorsan csak tudok, ha betartom a
sebességkorlátozást.
Holly a saroktelekre siet, ahol leparkolt a kocsijával.
Útközben egy szemeteskukába dobja a bontatlan doboz cigarettát.

16

Úton a Strike sugárúti rendőrőrs felé Hodges nagyjából

elmeséli Hollynak a Vödörben tett látogatását, kezdve Ruth
Scapelli öngyilkosságának a hírével, és befejezve azzal, amit
Barbara mondott, mielőtt elgurították mellőle.
– Tudom, mi jár a fejedben – mondja Holly –, mert nekem
is. Hogy ez mind Brady Hartsfieldhez vezet.
– Az öngyilkosság fejedelméhez. – Hodges újabb adag
fájdalomcsillapítót vett be, amíg Hollyt várta, és most egész jól
érzi magát. – Így hívom. Jól hangzik, nem?
– Végül is igen. De egyszer mondtál nekem valamit. –
Holly egyenes háttal ül a Prius kormánya mögött, szeme ide-oda
cikázik, ahogy mélyebbre hajtanak Lowtownba.
Félrerántja a kormányt, hogy kikerüljön egy
bevásárlókocsit, amit valaki otthagyott az út közepén. – Azt, hogy
az egybeesés nem jelent összeesküvést. Emlékszel, hogy ezt
mondtad?
– Igen. – Egyik kedvenc mondása. Van egypár.
– Azt mondtad, előfordulhat, hogy egy örökévalóságon át
vizsgálsz egy összeesküvést, minden eredmény nélkül, ha
valójában csak egy rakás véletlen egybeesésről van szó. Ha a
következő két napban nem találsz valamit – ha nem találunk –,
akkor abba kell hagynod ezt az egészet és meg kell kezdened a
kezeléseket. Ígérd meg, hogy így lesz.
– Lehet, hogy egy kicsivel több időbe…
Holly félbeszakítja. – Jerome hazajön és segít. Olyan lesz,
mint a régi szép időkben.
Hodges megpillantja egy régi detektívregény borítóját –
Trent utolsó ügye –, és halványan elmosolyodik. Holly a szeme
sarkából észreveszi, beleegyezésnek veszi, és megkönnyebbülten
visszamosolyog.
– Négy nap – mondja Hodges.
– Három. Egy nappal sem több. Mert minden egyes nap,
amikor nem teszel ellene semmit, egyre nagyobb az esélye, hogy
a rák győz – és már így is túl nagy az esély. Szóval ne kezdd
nekem ezt az alkudozásos szart, Bill. Túl jó vagy benne.
– Oké – feleli Hodges. – Három nap. Ha Jerome is segít.
– Segíteni fog – jelenti ki Holly. – És próbáljuk meg két
napra csökkenteni.
 17

A Strike sugárúti rendőrőrs úgy néz ki, mint egy

középkori vár egy olyan országban, ahol a király megbukott és
kitört az anarchia. Az ablakokon nehéz rácsozat, a parkolót
drótkerítés és betonkorlátok védik. Minden irányban kamerák
figyelnek, minden létező szögből felveszik a közeledőket, a
szürke kőépület fala mégis tele van festve bandajelekkel, és a
főbejárat fölött függő egyik gömb összetört.
Hodges és Holly műanyag kosárba szórják zsebük
tartalmát és a Holly táskájában lévő tárgyakat, majd áthaladnak
egy fémérzékelő kapu alatt, ami rosszallóan csipog Hodges
karórájának hatására. Holly leül egy padra a bejárati folyosón
(melyet szintén számos kamera vesz), és bekapcsolja az iPadjét.
Hodges a pulthoz megy, közli, mi járatban van, és pár perc múlva
megjelenik egy vékony, ősz hajú nyomozó, aki kicsit úgy néz ki,
mint Lester Freamon a Drót-ból – az egyetlen zsarusorozatból,
amit Hodges képes hányinger nélkül végignézni.
– Jack Higgins – nyújt kezet a nyomozó. – Mint az író,
csak nem fehérben.
Hodges kezet ráz vele és bemutatja Hollyt, aki integet és a
szokásos elmotyogott hellóval köszön, mielőtt visszafordul az
iPadhez.
– Azt hiszem, emlékszem magára – jelenti ki Hodges. – A
Marlborough utcai őrsön dolgozott, nem? Mikor még egyenruhás
volt.
– Jó pár évvel ezelőtt, amikor még fiatal voltam és heves.
Én is emlékszem magára. Maga kapta el a fickót, aki megölte azt
a két nőt a McCarron parkban.
– Csapatmunka volt, Higgins nyomozó.
– Szólítson Jacknek. Cassie Sheen hívott. Az embere a
kihallgatószobában van. Dereece Neville-nek hívják. – Higgins
lebetűzi a keresztnevet. – Egyébként is szabadon akartuk engedni.
Jó páran látták az esetet, és ők is megerősítették, hogy a srác csak
bolondozott a lánnyal, aki megsértődött és kirohant az útra.
Neville látta, hogy jön a teherautó, a lány után rohant és
megpróbálta ellökni az autó elől, nagyrészt sikeresen.
Emellett errefelé gyakorlatilag mindenki ismeri a srácot. A
Todhunter kosárcsapatának sztárja, aki sportösztöndíjat fog kapni
az Országos Egyetemi Sportszövetség jóvoltából. Kitűnő jegyei
vannak, osztályelső.
– Mit csinált Mr. Kitűnő Jegyek délben az utcán egy
tanítási napon?
– Mindenkit elengedtek. A gimi fűtőrendszere megint
bemondta az unalmast. Ezen a télen már harmadszor, és még csak
január van. A polgármester azt mondja, minden tökéletes itt a
Lowtownban, rengeteg munkalehetőség, hatalmas gazdasági
fellendülés, mosolygós, jókedvű emberek. Majd láthatjuk, amikor
az újraválasztásáért kampányol és a páncélozott autójában járja a
környéket.
– Megsérült a Neville fiú?
– Csak a tenyerét horzsolta meg, más baja nem lett. Egy
hölgy szerint, aki az utca túloldaláról látta az esetet – ő volt a
legközelebb a helyszínhez – a srác ellökte a lányt az útból, és,
idézem, „átrepült fölötte, mint egy kibaszott nagy madár”.
– Tudja a fiú, hogy szabadon elmehet?
– Igen, de beleegyezett, hogy marad. Tudni akarja, hogy
van a lány. Jöjjön, beszélgessen el vele, aztán hazaküldjük. Persze
csak ha nincs valami ellenvetése.
Hodges elmosolyodik. – Csak Miss Robinson kérésére
érdeklődöm. Hadd tegyek fel neki pár kérdést, aztán
mindkettőnktől megszabadul.

18

A kihallgatószoba kicsi és fullasztóan meleg, a mennyezet

közelében zörögnek a fűtőcsövek. Valószínűleg még így is ez a
legszebb ilyen helyiségük, mert egy kis dívány található benne,
nem a szokásos asztal, amiből acélbütykökként áll ki a bilincs
rögzítője. A dívány borítását helyenként ragasztószalag fogja
össze, és Hodgesnak erről eszébe jut az a férfi, akit állítása szerint
Nancy Alderson látott a Hilltop Courton, a ragasztott kabátos.
Dereece Neville a díványon ül. Khakiszínű nadrágjában és
fehér, gombos ingében tiszta, rendezett benyomást kelt. Egyedül a
kecskeszakáll és az arany nyaklánc ad némi stílust neki. Iskolai
kabátját összehajtva a dívány karfájára tette. Mikor Hodges és
Higgins belép, a fiú feláll, és feléjük nyújtja hosszú ujjú kezét,
melyet mintha kifejezetten a kosárlabdához terveztek volna.
Tenyerét aranysárgára festette a fertőtlenítő.
Hodges óvatosan kezet ráz vele, ügyelve a horzsolásokra,
és bemutatkozik.
– Semmi problémánk nincs önnel, Mr. Neville. Ami azt
illeti, Barbara Robinson küldött, hogy tolmácsoljam köszönetét és
meggyőződjek róla, hogy jól van. Ő és a családja régi barátaim.
– Ő jól van?
– Eltört a lába – mondja Hodges, és odahúz egy széket.
Keze a hasa oldalára siklik, és megnyomkodja. – Lehetett volna
sokkal rosszabb is. Lefogadom, hogy jövő évben már vissza is tér
a focipályára. Üljön csak le!
Mikor a Neville fiú leül, térde szinte az álláig ér. –
Bizonyos értelemben az én hibám volt. Nem kellett volna
heccelnem, de annyira szép csaj volt, meg minden. Én meg nem
vok… – Elhallgat és kijavítja magát. – Nem vagyok vak. Mit
szívott egyébként? Maga tudja?
Hodges a homlokát ráncolja. Eddig nem jutott eszébe,
hogy Barbara drogot használhatott, bár gondolhatott volna erre;
elvégre tizenéves, és ez a kor a kísérletezések kora. Ő azonban
havonta háromszor vagy négyszer is Robinsonékkal vacsorázik,
és soha nem látott Barbarán semmit, ami droghasználatra utalt
volna.
Talán mert túl közel áll hozzá. Vagy túl öreg.
– Miből gondolja, hogy szívott valamit?
– Eleve már abból, hogy odament. A Chapel Ridge cuccait
viselte. Azt felismerem, mert évente kétszer is játszunk ellenük.
Persze meg is verjük őket. És olyan volt, mintha nem lenne
teljesen magánál. Ott állt a járdaszegélyen Mamma Stars, a jósnő
boltja előtt, de úgy, mintha ki akart volna lépni az autók elé. –
Vállat von. – Így aztán szóba elegyedtem vele, ugrattam, hogy a
zebrán kellene átmennie. Bedühödött rám, tök olyan volt, mint
Kitty Pryde. Aranyosnak tartottam, ezért… – Higginsre néz, majd
újra Hodgesra. – Itt jön az a rész, ami az én hibám volt, és őszinte
leszek, oké?
– Oké – mondja Hodges.
– Nos… szóval kikaptam a kezéből a játékot. Csak
viccből, tudja. A fejem fölé emeltem, de nem akartam megtartani
magamnak. Akkor belém rúgott – lányhoz képest jó erős rúgása
van –, és visszavette tőlem. Akkor abszolút nem tűnt drogosnak.
– Milyennek tűnt, Dereece? – Hodges automatikusan átvált
a fiú keresztnevére.
– Hú, dühösnek, de nagyon! De rémültnek is. Mintha csak
akkor döbbent volna rá, hol van, egy olyan utcán, ahová a hozzá
hasonló lányok – akik magánsulik egyenruháját viselik – nem
mennek, különösen egyedül nem. Az MLK sugárútra? Na ne
már… – Előrehajol, hosszú ujjú kezeit összekulcsolja a térdei
közt, arca őszinte. – Nem tudta, hogy csak viccelek, értik, ugye?
Pánikba esett, értik?
– Értem – feleli Hodges, és bár úgy tűnik, mintha figyelne
(legalábbis reméli), agya egy pillanatra robotpilótára kapcsolt, és
azt ismételgette, amit Neville mondott: kikaptam a kezéből a
játékot. Agyának egy része arra gondol: ennek nem lehet köze
Ellertonhoz és Stoverhez. Agyának nagyobb része azt gondolja:
kell hogy köze legyen hozzá, tökéletesen összeillenek a részletek.
– Gondolom, ez rossz érzéssel töltött el.
Neville a plafon felé tárja lehorzsolt tenyerű kezét,
amolyan filozófiai gesztusként, mintha azt kérdezné: mit tehet az
ember? – Ez egy ilyen hely, ember. Ez Lowtown.
Hirtelen leereszkedett a felhők közül és rájött, hová
keveredett, ennyi. Én lépek onnan, amilyen gyorsan csak tudok.
Amíg még tudok. Az első osztályban fogok kosarazni, és
igyekszem jó jegyeket szerezni, hogy akkor is jó állást tudjak
szerezni, ha nem vok… ha nem vagyok elég jó ahhoz, hogy profi
kosaras legyek. Aztán kihozom innen a családomat is.
Anyukámmal meg a két öcsémmel élek. Egyedül anyukámnak
köszönhetem, hogy idáig eljutottam. Nem vót az a fajta, aki
hagyta, hogy kint játsszunk a koszban. – Újra lejátssza agyában,
amit épp mondott, és elneveti magát. – Mán a nyakamon lenne, ha
hallaná, hogy azt mondtam, hogy „vót”.
Hodges arra gondol: a srác túl tökéletes ahhoz, hogy igaz
legyen. Mégis az, Hodges biztos benne, és nem szívesen gondol
arra, mi történhetett volna Jerome kishúgával, ha Dereece Neville
aznap iskolában lett volna.
Most Higgins szólal meg. – Nem volt szép tőled, hogy
ugrattad azt a lányt, de meg kell mondanom, hogy jóvá tetted. Ez
majd az eszedbe jut, ugye, ha legközelebb kísértést érzel arra,
hogy ilyesmit tegyél?
– Igen, uram, teljesen biztosan.
Higgins pacsira emeli a kezét. Neville, ahelyett, hogy
belecsapna, gyöngéden hozzáérinti a tenyerét, arcán szarkasztikus
mosollyal. Jó fiú ugyan, de ez akkor is a Lowtown, Hodges pedig
akkor is zsernyák.
Higgins feláll. – Mehetünk, Hodges nyomozó?
Hodges bólint, értékeli, hogy a régi címén szólítják, de
még nem végzett mindennel.
– Mindjárt. Milyen játék is volt a lánynál, Dereece?
– Régi – feleli a fiú habozás nélkül. – Mint egy Game
Boy, de olyan volt az öcsémnek, anyám vette egy leárazáskor,
vagy minek hívják ezeket, és amit a lánynál láttam, az nem
egészen ugyanaz a típus volt. Élénksárga volt a színe, arra
emlékszem. Nem az a szín, ami tetszeni szokott a lányoknak.
Legalábbis azoknak nem, akiket ismerek.
– A képernyőt nem láttad véletlenül?
– Csak egy pillanatra. Egy rakás hal úszkált rajta.
– Köszönöm, Dereece. Mennyire vagy biztos abban, hogy
be volt szíva? Egy egytől tízig terjedő skálán, ahol a tízes az
abszolút biztos?
– Hát, mondjuk, hogy öt. Amikor odamentem hozzá, még
azt mondtam volna, hogy tíz, mert tényleg úgy nézett ki, mint aki
egyenesen ki akar sétálni az útra, és pont jött egy baszott nagy
teherautó, jóval nagyobb, mint a furgon, ami mögötte jött, és ami
elütötte. Nem kokó vagy speed vagy molly jutott az eszembe róla,
hanem valami könnyebb, mint az eki vagy a fű.
– És amikor elkezdted ugratni? Amikor elvetted tőle a
játékot?
Dereece Neville a szemét forgatja. – Akkor aztán baromi
gyorsan magához tért!
– Rendben – mondja Hodges. – Készen vagyunk. És
köszönöm.
Higgins is köszönetet mond, aztán Hodgesszal együtt az
ajtó felé indul.
– Hodges nyomozó! – Neville újra talpon, és Hodgesnak
szinte ki kell ficamítania a nyakát, hogy felnézhessen rá. – Ha
felírom a telefonszámom, megoldható lenne, hogy odaadja neki?
Hodges átgondolja a dolgot, aztán előveszi a tollát az
ingzsebéből, és odaadja a magas fiúnak, aki minden valószínűség
szerint megmentette Barbara Robinson életét.

19

Holly visszaviszi az Alsó Marlborough utcába. Hodges

útközben beszámol neki a Dereece Neville-lel folytatott
beszélgetéséről.
– Ha ez film lenne, akkor egymásba szeretnének – mondja
Holly, amikor Hodges befejezi. Hangjából vágyakozás érződik.
– Az élet nem film, Hol… Holly. – Az utolsó percben
fogja vissza magát, hogy ne Hollyberryt mondjon. A mai nap nem
alkalmas a tréfálkozásra.
 – Tudom – feleli Holly. – Ezért nézek filmeket.
– Gondolom, nem tudod, hogy gyártották-e a Zappit
konzolokat sárgában is, ugye?
Holly, mint általában, most is fejből sorolja az adatokat. –
Tíz különböző színben gyártották, és igen, volt közte sárga is.
– Te is arra gondolsz, amire én? Hogy van valami
kapcsolat aközt, ami Barbarával történt, és aközt, ami a Hilltop
Courton történt azzal a két nővel?
– Nem tudom, mit gondoljak. Bár leülhetnénk Jerome-mal
átbeszélni az ügyet, ahogy akkor tettük, amikor Pete Saubers
bajba került. Csak leülnénk és átbeszélnénk.
– Ha Jerome ma este megérkezik, és ha Barbara valóban
jól van, akkor holnap megtehetjük.
– A holnap a második napod – közli Holly, miközben
lehúzódik a járda mellé a parkoló előtt, amit használnak. – A
második a háromból.
– Holly…
– Nem! – csattan fel a lány. – Jobb, ha bele se kezdesz!
Megígérted! – Üresbe teszi a sebességváltót és Hodges felé
fordul. – Úgy érzed, Hartsfield csak szimulál. Igaz?
– Igen. Valószínűleg nem az első perctől kezdve, amikor
kinyitotta a szemét és a jó édes anyukáját kereste, de szerintem
azóta rengeteget javult az állapota. Talán teljesen rendbe jött.
Azért játssza el ezt a félkataton állapotot, hogy ne kelljen bíróság
elé állnia.
Bár az ember azt hinné, hogy Babineau rájönne. Kell hogy
legyenek vizsgálatok, ahol ellenőrzik az agyhullámokat…
– Hagyjuk most ezt. Ha képes gondolkodni, és ha
megtudja, hogy miatta vágtál bele túl későn a kezelésekbe, és
miatta haltál meg, belegondoltál már, mit érezne?
Hodges nem felel, ezért Holly megválaszolja a kérdését.
– Boldog lenne, boldog, boldog! Piszkosul örülne!
– Rendben – mondja Hodges –, értelek. A mai nap
hátralévő része és még két nap. De
most felejtsük el egy pillanata az állapotomat. Ha képes
valahogy kinyúlni a kórházi szobán kívülre… az ijesztő.
– Tudom. És nem is hinne nekünk senki. Ez is ijesztő. De
egyetlen más gondolat sem ijeszt meg annyira, mint a halálodé.
Hodges legszívesebben átölelné ezért, de Holly arcán épp
egyik öleléstaszító kifejezése ül, ezért inkább az órájára pillant. –
Van egy találkozóm, és nem szeretném megváratni a hölgyet.
– Én bemegyek a kórházba. Lehet, hogy nem engednek be
Barbarához, de Tanya ott lesz, és valószínűleg szívesen látna egy
ismerős arcot.
– Jó ötlet. Előbb azonban szeretném, ha megpróbálnád
kinyomozni, kit bíztak meg a Sunrise Solutions csődeljárásának
lefolytatásával.
– Todd Schneidernek hívják. Egy hat név hosszú nevű
ügyvédi iroda tagja. Az irodáik New Yorkban vannak. Most
találtam meg, mialatt Mr. Neville-lel beszéltél.
– Az iPaden csináltad?
– Igen.
– Holly, te egy zseni vagy.
– Nem, csak egy számítógépes keresés kellett hozzá. Te
vagy az okos, amiért egyáltalán felmerült benned. Felhívhatom,
ha akarod. – Arcán látszik, mennyire eltölti rémülettel már a
gondolat is.
– Nem muszáj. Csak az irodáját hívd fel, és próbálj meg
egyeztetni nekem egy időpontot holnapra, hogy beszélhessek
vele. Lehetőleg minél korábban.
Holly elmosolyodik. – Rendben. – Mosolya elhalványul.
Hodges oldalára mutat. – Fáj?
– Csak egy kicsit. – Ez egyelőre igaz. – A szívroham
rosszabb volt. – Ez is igaz, bár lehet, hogy már nem sokáig. – Ha
bejutsz Barbarához, add át neki üdvözletemet.
– Átadom.
Holly figyeli Hodgest, aki átszáll a saját autójába, és nem
kerüli el a figyelmét az, hogy miután felhajtotta a gallérját, bal
keze azonnal az oldala felé indul. Holly legszívesebben elsírná
magát a látvány hatására. Ordítani tudna a dühtől. Az élet nagyon
igazságtalan tud lenni. Ezt már gimnazista kora óta tudta, amikor
ő volt minden poén célpontja, mégis a mai napig meglepi. Nem
kellene meglepődnie rajta, de meglepődik.

20

Hodges áthajt a városon, és közben a rádiót tekergeti, egy

kis jó kemény rock and roll reményében. A BAM-100-on rátalál a
Knackre, amelyik a My Sharonát énekli, és feltekeri a hangerőt.
Mikor a dal véget ér, a műsorvezető arról kezd beszélni, hogy
hatalmas hóvihar közeledik a Sziklás-hegység felől.
Hodges nem figyel oda. Brady jár a fejében, és az első
alkalom, amikor látott egy ilyen Zappit játékkonzolt. Könyvtáros
Al osztogatta őket. Mi is volt Al vezetékneve?
Nem emlékszik rá. Már ha egyáltalán tudta valaha.
Mikor megérkezik a vicces nevű bárba, ott találja Norma
Wilmert egy hátsó asztal mellett ülve, messze a pultnál tömörülő
idegesítő üzletemberektől, akik zajonganak és egymás hátát
csapkodják, miközben italt rendelnek. Norma sötétzöld
nadrágkosztümre és lapos sarkú cipőre cserélte ápolónői
egyenruháját. Az asztalon már áll előtte egy ital.
– Úgy volt, hogy én hívom meg – mondja Hodges,
miközben leül vele szemben.
– Ne aggódjon – feleli Norma –, számlára írattam, maga
fizet a végén.
– Rendben.
– Babineau akkor sem tudna kirúgatni, vagy akár
áthelyeztetni, ha valaki látná, hogy beszélek magával és jelentené
neki, de attól még meg tudná nehezíteni az életemet.
Persze én is meg tudnám az övét.
– Tényleg?
– Tényleg. Azt hiszem, kísérleteket folytat a maga régi
barátján, Brady Hartsfielden.
 Tablettákkal eteti, amikben isten tudja, mi van. Injekciókat
is be szokott adni neki. Azt mondja, vitaminok.
Hodges meglepett pillantást vet rá. – Mióta megy ez?
– Évek óta. Ez az egyik oka annak, hogy Becky
Helmington kérte az áthelyezését.
Nem akart ő lenni a balhé epicentrumában lévő ápolónő,
ha Babineau esetleg rossz vitaminokat ad Hartsfieldnek és
megöli.
Jön a pincérnő. Hodges kólát rendel cseresznyével.
Norma felhorkan. – Kólát? Ez komoly? Legyen már
nagyfiú, Hodges!
– Ha piáról van szó, többet csöpögtettem mellé, mint
amennyit maga valaha is megivott – mondja Hodges. – Mi az
ördögben sántikál Babineau?
Norma vállat von. – Fogalmam sincsen. De nem ő lenne
az első orvos, aki olyasvalamivel kísérletezik, amit a világ le se
szarik. Hallott már a tuskegeei szifiliszkísérletről? Az amerikai
kormány kísérleti egérnek használt négyszáz fekete férfit.
Negyven éven át folytak a kísérletek, és amennyire tudom,
egyikük sem hajtott autóval egy rakás védtelen ember közé. –
Féloldalas mosolyt vet Hodgesra. – Nyomozzon csak Babineau
után. Keverje bajba. Meg meri tenni?
– Engem Hartsfield érdekel, de annak alapján, amit most
mondott, nem lennék meglepve, ha Babineau lenne a járulékos
veszteség.
– Akkor igyunk a járulékos veszteségre! – Járlékos
veszségnek hangzik, és Hodges kikövetkezteti, hogy ez már nem
az első pohár ital, amit iszik. Elvégre képzett nyomozó.
Mikor a pincérnő kihozza a kólát, Norma kiüríti a poharát,
és felemeli. – Kérek még egyet, és mivel az úriember fizet, lehet
akár dupla is. – A pincérnő elveszi a poharat, és távozik. Norma
újra Hodges felé fordul. – Azt mondta, lenne pár kérdése. Tegye
fel őket, amíg még tudok válaszolni. Kicsit zsibbad a szám, és
nemsokára még jobban zsibbadni fog.
– Kik vannak rajta Brady Hartsfield látogatói listáján?
 Norma a homlokát ráncolja. – Látogatói listáján? Viccel?
Ki mondta, hogy van látogatói listája?
– Az elhunyt Ruth Scapelli. Nem sokkal azután, hogy
átvette Becky helyét főnővérként. Ötven dollárt ajánlottam neki
minden szóbeszédért, amit Bradyről hall – Beckynél ennyi volt a
tarifa –, ő meg úgy reagált, mintha lepisiltem volna a cipőjét.
Aztán azt mondta: maga még a látogatói listáján sem
szerepel.
– Ejha.
– Aztán ma Babineau azt mondta…
– Valami hülyeséget a kerületi ügyész irodájáról.
Hallottam, Bill, én is ott voltam.
A pincérnő leteszi az újabb pohár italt Norma elé, és
Hodges tudja, jobb, ha gyorsan végeznek, mielőtt Norma elkezdi
telebeszélni a fejét mindennel attól kezdve, hogy nem értékelik
eléggé a munkahelyén, egészen a szomorú és érzelmileg üres
szerelmi életéig. Ha egy ápolónő iszik, általában nyakig
belemerül az ilyesmibe. Ebben egészen olyanok, mint a zsaruk.
– Amióta csak a Vödörbe járok, maga mindig ott
dolgozott…
– Annál jóval régebben. Már tizenkét éve. –
Máttizenkétéée. Norma Hodges felé emeli poharát, és félig
kiissza. – Most pedig előléptettek főnővérré, legalábbis
ideiglenesen.
Dupla annyi felelősség ugyanannyi fizetésért, kétség sem
fér hozzá.
– Látott bárkit is mostanában a kerületi ügyész
hivatalából?
– Nem. Eleinte odajárt az egész aktatáskás brigád, a nekik
nyaló orvosokkal, akik égtek a vágytól, hogy beszámíthatónak
nyilváníthassák azt a rohadékot, de rögtön csalódott arccal
távoztak, amikor látták, ahogy nyáladzik és próbálja megfogni a
kanalat. Párszor visszajöttek, hogy ellenőrizzék, minden
alkalommal egyre kevesebb aktatáskás fiú, de az utóbbi időben
egyet sem láttam. Amennyire tudják, teljesen le van nullázva.
Sitty-sutty, vége.
– Szóval őket nem érdekli. – És miért is érdekelné?
Leszámítva, hogy uborkaszezonban néha felelevenítik a
történteket, a Brady Hartsfield iránti érdeklődés elhalt. Mindig
vannak újabb koncok, amiken csámcsogni lehet.
– Maga is tudja, hogy nem. – Egy hajfürt Norma szemébe
hullik. Visszafújja. – Amikor még eljárt hozzá látogatóba,
találkozott bárkivel is, aki meg akarta állítani?
Nem, gondolja Hodges, de már másfél év is eltelt azóta,
hogy utoljára beugrottam hozzá. – Tehát ha létezik látogatói
lista…
– Akkor azt Babineau írta össze, nem a kerületi ügyész.
Ha a Mercedeses Gyilkosról van szó, Bill, a kerületi ügyész
olyan, mint Rhett Butler: fütyül rá.
– Hogy mi?
– Mindegy, nem fontos.
– Meg tudná nézni, hogy létezik-e ilyen lista? Most, hogy
előléptették főnővérré?
Norma eltűnődik, majd megszólal. – A számítógépen
biztos nem lesz, ott túl könnyű lenne megtalálni, de Scapelli
tartott pár mappát elzárva az ügyeletes nővér asztalának egy
fiókjában. Ő aztán remekül számon tartotta, ki volt jókislány vagy
kisfiú, és ki nem. Ha találok valamit, megér magának húsz
dollárt?
– Ötvenet is, ha holnap fel tud hívni. – Hodges abban sem
biztos, hogy Norma egyáltalán emlékezni fog erre a beszélgetésre
holnap. – Fontos, hogy minél hamarabb.
– Tudja, ha létezik is ilyen lista, Babineau valószínűleg
csak az egóját simogatja vele. Szeretné megtartani magának
Hartsfieldet.
– De azért megnézi?
– Persze, miért ne? Tudom, hol tartja a zárt fiók kulcsát.
Basszus, hát a szintünkön dolgozó legtöbb ápolónő tudja. Nehéz
hozzászokni, hogy a jó öreg Ratched nővér halott.
Hodges bólint.
 – Tudja, képes mozgatni a dolgokat. Anélkül, hogy
hozzájuk érne. – Norma nem néz Hodgesra; karikákat rajzol az
asztalra a pohara aljával. Mintha az olimpiai ötkarikát próbálná
kirakni.
– Hartsfield?
– Miért, kiről beszélünk? Persze. Azért csinálja, hogy a
frászt hozza az ápolónőkre. – Felemeli a fejét. – Részeg vagyok,
ezért elmondok valamit, amit józanul sosem vallanék be. Azt
kívánom, bár megölné Babineau. Bár beadna neki valami nagyon
mérgező kotyvalékot és kicsinálná a francba. Mert félek tőle. –
Kis szünetet tart, majd folytatja. – Mindannyian félünk tőle.

21

Holly épp akkor éri el Todd Schneider személyi

asszisztensét, amikor a férfi már készül befejezni az aznapi
munkát és hazamenni. A személyi asszisztens közli, hogy Mr.
Schneider másnap reggel fél kilenc és kilenc közt elérhető lesz,
utána egész nap megbeszélésen van.
Holly leteszi a telefont, megmossa arcát a szűk mosdóban,
befújja magát dezodorral, bezárja az irodát és a Kiner Memorial
felé indul, épp időben ahhoz, hogy elkapja a legrosszabb esti
csúcsforgalmat. Mire megérkezik, már hat óra van és teljesen
besötétedett. Az információs pultnál lévő nő megnézi a
számítógépén, és közli, hogy Barbara Robinson a B szárny 528-as
szobájában fekszik.
– Az az intenzív osztály? – kérdezi Holly.
– Nem, asszonyom.
– Az jó – feleli Holly, és útnak indul, kényelmes, alacsony
sarkú cipője kopog a kövezeten.
A liftajtó kinyílik az ötödiken, és Holly szembetalálja
magát Barbara szüleivel, akik épp a liftre vártak. Tanya a kezében
tartja a telefonját, és úgy bámul Hollyra, mint aki kísértetet lát.
Jim Robinson azt mondja: átkozott legyek, ha…
Holly összehúzza magát. – Mi az? Miért néztek rám így?
Mi a baj?
– Semmi – feleli Tanya –, csak éppen hívni akartalak…
A liftajtó kezd becsukódni. Jim kinyújtja a karját és az ajtó
azonnal visszahúzódik.
Holly kiszáll.
– …amint leérünk az előcsarnokba – fejezi be Tanya, és a
falon lévő táblára mutat, amin egy vörössel áthúzott mobiltelefon
látható.
– Engem? Miért? Azt hittem, csak lábtörésről van szó.
Úgy értem, tudom, hogy a lábtörés komoly, persze hogy az, de…
– Magánál van, és jól érzi magát – mondja Jim, de vált
egy gyors pillantást Tanyával, ami azt súgja, ez nem egészen igaz.
– Nem túl komplikált törés, de találtak egy csúnya dudort hátul a
fején, ezért úgy döntöttek, ma éjjelre bent tartják, csak a biztonság
kedvéért. Az orvos, aki begipszelte a lábát, azt mondta,
kilencvenkilenc százalékban biztos benne, hogy reggel már
hazavihetjük.
– Elvégeztek rajta egy drogtesztet is – mondja Tanya. –
Nem találtak drogot a szervezetében. Nem lepett meg, de azért
megkönnyebbültem.
– Akkor mi a baj?
– Minden – feleli Tanya tömören. Tíz évvel tűnik
idősebbnek, mint amikor Holly legutóbb találkozott vele. – Hilda
Carver anyja vitte reggel iskolába Barbot és Hildát, mert ezen a
héten ő a soros, és azt mondta, Barbarának a kocsiban még semmi
baja nem volt – kicsit csendesebbnek tűnt a szokottnál, de
máskülönben semmi baja. Aztán
Barbara azt mondta Hildának, hogy ki kell mennie a
mosdóba, és Hilda ekkor látta utoljára. Azt mondja, Barb
valószínűleg a tornaterem egyik oldalsó ajtaján távozott. A
gyerekek halálkomolyan lógóajtóknak hívják őket.
– És mit mondott Barbara?
– Nekünk semmit nem hajlandó mondani. – Tanya hangja
megremeg, és Jim fél karral átkarolja. – De azt mondta, neked el
fogja mondani. Ezért akartalak felhívni. Azt mondja, te vagy az
egyetlen, aki megértheti.

22

Holly lassan végigmegy a folyosón az 528-as szoba felé,

ami egészen a legvégén található. Lehajtott fejjel megy, és a
gondolataiba mélyed, így aztán majdnem nekimegy a férfinak, aki
egy gyűrött borítójú könyvekkel és Kindle-ekkel megrakott kocsit
tol. Az e-könyv-olvasók képernyője alá ragasztott matricákon A
KINER KÓRHÁZ
TULAJDONA felirat áll.
– Elnézést – mondja Holly. – Nem néztem, merre megyek.
– Semmi baj – mondja Könyvtáros Al, és továbbmegy.
Holly nem látja, hogy a férfi kicsivel később megáll és visszanéz
rá; minden bátorságát össze kell szednie a rá váró beszélgetéshez.
Nyilvánvaló, hogy nagyon érzelmes lesz, és az érzelmes
nagyjelenetek mindig megrémítették. Sokat segít, hogy Barbarát
szereti.
És egyben kíváncsi is.
Kopog a résnyire nyitva álló ajtón, és mikor nem kap
választ, bekukucskál.
– Barbara? Holly vagyok. Bejöhetek?
Barbara halványan elmosolyodik és leteszi a Ne bántsátok
a feketerigót! gyűrött példányát, amit épp olvasott. Valószínűleg
a kocsit toló férfitól kapta, gondolja Holly.
Barbara könyökölve fekszik az ágyban, és kórházi hálóing
helyett rózsaszín pizsamát visel. Holly arra tippel, az anyja hozta
be, a rózsaszín ThinkPaddel együtt, amit az éjjeliszekrényen lát.
A rózsaszín pizsamafelső némi élénkséget kölcsönöz Barbarának,
de még így is kábultnak tűnik. A fején nincs kötés, vagyis a
dudor, amit találtak rajta, mégsem lehet annyira veszélyes. Holly
eltűnődik azon, lehetséges-e, hogy valami más okból tartják benn
Barbarát. Csak egy ok jöhet szóba, és szeretné azt hinni, hogy
képtelenség, de nem nagyon megy neki.
– Holly! Hogyhogy ilyen gyorsan ideértél?
– Egyébként is épp meg akartalak látogatni. – Holly belép
és becsukja az ajtót maga mögött. – Ha valaki kórházba kerül, a
barátai elmennek meglátogatni, mi pedig barátok vagyunk. A
liftben futottam össze a szüleiddel. Mondták, hogy beszélni
akarsz velem.
– Igen.
– Miben segíthetek, Barbara?
– Hát… kérdezhetek tőled valamit? Elég személyes.
– Persze. – Holly leül az ágy melletti székbe. Óvatosan,
mintha attól félne, áramot vezettek bele.
– Tudom, hogy volt pár nehéz időszak az életedben.
Tudod, még fiatalabb korodban.
Mielőtt Billnek kezdtél dolgozni.
– Igen – feleli Holly. A mennyezeti lámpa nem ég, csak az
éjjeliszekrényen lévő kis lámpa. Fénye körbeöleli őket,
meghittséget teremt körülöttük. – Nagyon nehezek.
– Próbáltad valaha is megölni magad? – Barbara torkából
ideges kis nevetés szakad fel. – Mondtam, hogy személyes
kérdések lesznek.
– Kétszer is – feleli Holly habozás nélkül. Meglepően
nyugodtnak érzi magát. – Az első alkalommal annyi idős
lehettem, mint most te. Az iskolában kegyetlenül bánt velem a
többi diák, gúnyneveken szólítottak. Nem bírtam elviselni. De
nem valami komoly próbálkozás volt. Csak bevettem egy marék
aszpirint és köhögés elleni tablettát.
– Másodjára már komolyabban próbáltad?
Nehéz kérdés, és Holly alaposan átgondolja. – Igen és
nem. Azután történt, hogy némi gondom akadt a főnökömmel,
olyasmi, amit ma szexuális zaklatásnak hívnak.
Akkoriban még nem igazán hívták sehogy. A húszas
éveimben jártam. Ekkor már erősebb gyógyszereket vettem be, de
még mindig nem bizonyultak elég erősnek ahhoz, hogy
végezzenek velem, és az agyam egy része tisztában volt ezzel.
Nagyon labilis voltam akkoriban, de ostoba nem, és az a részem,
amelyik nem volt ostoba, élni akart.
Részben azért is, mert tudtam, hogy Martin Scorsese fog
még filmeket készíteni, én pedig látni akartam őket. Martin
Scorsese a legjobb ma élő filmrendező. A filmjei hosszúak, mint
egy regény. A legtöbb film csak olyan, mint egy novella.
– A főnököd, izé… megtámadott?
– Erről nem akarok beszélni, és nem is lényeges. – Holly
felnézni sem akar, de emlékezteti magát, hogy ez itt Barbara, és
kényszeríti magát, hogy felnézzen. Mert Barbara a barátja, Holly
minden bogara és nyavalyája, minden furasága és rigolyája
ellenére is. És most maga is bajban van. – Az okok soha nem
lényegesek, mert az öngyilkosság minden emberi ösztönnel
ellentétes, és ettől válik őrültséggé.
Kivéve bizonyos helyzeteket, gondolja. Bizonyos
végstádiumú helyzeteket. De Bill még nincs a végső stádiumban.
Nem engedem, hogy eljusson a végső stádiumba.
– Tudom, hogy érted – mondja Barbara, és ide-oda
forgatja fejét a párnán. Könnyek nyoma fénylik arcán a
lámpafényben. – Tudom.
– Ezért mentél Lowtownba? Hogy megöld magad?
Barbara lehunyja a szemét, de a könnyek kiszöknek pillái
alól. – Nem hiszem.
Legalábbis eredetileg nem. Azért mentem oda, mert a
hang azt mondta. A barátom. – Elhallgat, eltűnődik. – De végül
kiderült, hogy mégsem a barátom. Egy barát nem akarná, hogy
megöljem magam, igaz?
Holly megfogja Barbara kezét. Az érintés általában
nehezére esik, de ma este nem.
Talán azért, mert érzi, hogy biztonságban vannak saját,
titkos helyükön. Talán mert ez itt Barbara. Talán mindkét okból. –
Milyen barátról beszélsz?
– A halasról. Aki a játékban van.
 23

Al Brooks az, aki végigtolja a mozgókönyvtárat a kórház

fő folyosóján (menet közben elhalad Mr. és Mrs. Robinson
mellett, akik Hollyra várnak), és Al az, aki egy másik lifttel
felmegy a függőfolyosóig, ami összeköti a kórház főépületét az
agysebészeti klinikával.
Al az, aki odaköszön az ügyeletes asztalnál ülő Rainier
nővérnek, egy régi bútordarabnak, aki anélkül köszön vissza,
hogy felnézne a számítógépe képernyőjéről.
Még mindig Al az, aki végigtolja a kocsit a folyosón,
mikor azonban kint hagyja az ajtó előtt és belép a 217-es szobába,
Al eltűnik, és Z-Boy veszi át a helyét.
Brady a székében ül, ölében a Zappittel. Nem néz fel a
képernyőről. Z-Boy előveszi saját Zappitjét laza, szürke
tunikájának bal zsebéből, és bekapcsolja. Rábök a Halastó
ikonjára, és az indítóképernyőn úszkálni kezdenek a halak:
pirosak, sárgák, aranyszínűek, néha-néha egy gyorsan mozgó
rózsaszín. A dallam csilingel. És időnként erős fény villan a
képernyőn, ami arcát színesre festi, szemét kék ürességgé
változtatja.
Majdnem öt percig így maradnak: egyikük ül, a másik áll,
de mindketten a képernyőn úszó halakra merednek, és hallgatják a
csilingelő dallamot. Brady ablakán reszketnek a reluxa
nyughatatlan lécei. Ágyán a takaró széle felcsapódik, majd vissza.
Z-Boy egyszer vagy kétszer megértően bólint. Végül
Brady keze ellazul és elengedi a játékkonzolt, ami lecsúszik
elsorvadt lábán, majd a lába közé esik és koppan a padlón.
Brady szája tátva marad, szemhéja megereszkedik,
mellkasának emelkedése és süllyedése észrevehetetlenné válik
kockás inge alatt.
Z-Boy válla kiegyenesedik. Megrázza magát, kikapcsolja
a Zappitet és visszaejti a zsebbe, ahonnan elővette. Jobb zsebéből
előhúz egy iPhone-t. Egy figyelemre méltó programozói
képességekkel rendelkező egyén módosította a telefont, számtalan
csúcstechnológiájú biztonsági eszközzel szerelte fel, és
kikapcsolta a beépített GPS-t. A névjegyzék mappában nincsenek
nevek, csak pár monogram. Z-Boy rábök az FL monogramra.
A telefon kétszer kicsörög, majd FL felveszi, és hamis
orosz akcentussal beleszól. – Itt Zippity-Doo-Dah ügynök,
elvtársam. Várom az utasítást.
– Nem a vacak poénjaiért fizetjük.
Csend. Aztán újra megszólal. – Rendben, nincs több poén.
– Továbblépünk.
– Majd akkor lépünk tovább, ha megkaptam a pénzem
többi részét.
– Ma éjjel megkapja, és utána azonnal munkához lát.
– Vettem-értem – feleli FL. – Legközelebb valami
nehezebbet kérjen.
Nem lesz legközelebb, gondolja Z-Boy.
– Nehogy elcsessze!
– Nem fogom. De addig nem látok hozzá, amíg nem látom
a zöldhasúakat.
– Látni fogja.
Z-Boy bontja a hívást, zsebébe ejti a telefont és távozik
Brady szobájából. Visszafelé is elhalad az ügyeletes nővér asztala
és a tekintetét még mindig a képernyőre szegező
Rainier nővér mellett. Ott hagyja a kocsit a benyílóban a
chipsautomaták mellett, és áthalad a függőfolyosón. Járása
ruganyos, mintha éveket fiatalodott volna.
Egy vagy két órán belül Rainier vagy valamelyik másik
ápolónő ott találja majd Brady Hartsfieldet lerogyva a székbe
vagy elterülve a padlón, a Zappiten fekve. Nem fognak túlzottan
idegeskedni miatta; számtalanszor zuhant már a teljes
eszméletlenségbe, és mindig magához tért belőle.
Dr. Babineau azt mondja, ez része annak, ahogy az agya
újraindítja magát, és valahányszor magához tér, mindig javult egy
keveset. Kezd helyrejönni a fiú, mondja Babineau. Ha ránéznek,
talán el se hinnék, de kezd helyrejönni a fiú.
Felét se tudod, gondolja az elme, amely most elfoglalta
Könyvtáros Al testét. Kurvára nem tudod a felét se. De már
kezded sejteni, nem igaz, dr. B? Nem igaz?
Jobb későn, mint soha.

24

– Nem volt igaza annak a férfinak, aki utánam kiáltott az

utcán – mondja Barbara. – Azért hittem neki, mert a hang azt
mondta, de nem volt igaza.
Holly szeretne többet tudni a játékban megszólaló hangról,
de lehet, hogy Barbara még nem áll készen rá, hogy beszéljen
róla. Így aztán azt kérdezi, ki volt az a férfi, aki utánakiáltott, és
mit kiáltott.
– Fekete fehérennek hívott, mint abban a tévéműsorban. A
műsor vicces, de a való életben ez sértésnek számít. Ez…
– Ismerem a műsort, és tudom, milyen értelemben
használják egyesek ezt a kifejezést.
– De én nem vagyok fekete fehéren. Senki nem az, akinek
sötét a bőre, nem tud az lenni. Még akkor sem, ha szép házban
lakik, egy szép utcában, mint amilyen a Teaberry Lane. Mind
feketék vagyunk, mindig. Azt hiszed, nem tudom, hogy néznek
rám és miket beszélnek rólam az iskolában?
– Persze hogy tudod – mondja Holly, akit a maga idejében
épp eléggé lenéztek és épp eléggé kibeszéltek. Középiskolai
beceneve Makegér volt.
– A tanárok beszélnek a nemek közti egyenjogúságról és a
faji egyenlőségről. Zéró tolerancia van a rasszizmussal szemben,
és ezt nagyon komolyan is veszik – legalábbis a legtöbbjük, azt
hiszem –, de bárki, aki végigmegy a folyosón, amikor a diákok
vonulnak egyik osztályteremből a másikba, azonnal kiszúrja a
fekete diákokat és a kínai cserediákokat és a muszlim lányt, mert
alig kéttucatnyian ha vagyunk, és olyanok vagyunk, mint pár
szem bors, ami valahogy bekeveredett a sótartóba.
 Kezd lendületbe jönni, hangjából érződik a düh, a
felháborodás, de az is, hogy belefáradt.
– Vannak bulik, ahová meghívnak, de sok olyan buli is
van, ahová nem, és randira is csak kétszer hívtak. Az egyik fiú,
aki elhívott, fehér volt, és amikor moziba mentünk, mindenki
minket bámult és valaki hátulról megdobált minket pattogatott
kukoricával.
Azt hiszem, az AMC 12 moziban a faji egyenlőség csak
addig tart, amíg le nem kapcsolják a világítást. És azt meséltem
már, amikor egyszer fociztunk? Rúgom a labdát végig az
oldalvonal mentén, egyenes az út a kapu felé, és akkor az egyik
fehér apuka golfpólóban odakiált a lányának: „Vigyázz, jön a
niggus!” Úgy tettem, mint aki nem hallja. A lány mintha
gúnyosan mosolygott volna. Fel akartam rúgni, ott, ahol látná az
apja, de nem tettem. Lenyeltem. És egyszer, még elsős koromban
egyik ebédszünetben ottfelejtettem az irodalomkönyvemet a
lelátón, és amire visszamentem érte, valaki belerakott egy cetlit,
amin az állt, hogy TAMÁS BÁTYA BARÁTNŐJE. Ezt is
lenyeltem. Volt, hogy napokig vagy akár hetekig nem volt semmi,
aztán történt valami, amit le kellett nyelnem. Anya és apa is így
érzi, ezt tudom. Lehet, hogy Jerome helyzete más a Harvardon, de
biztos vagyok benne, hogy néha neki is nyelnie kell.
Holly megszorítja a kezét, de nem mond semmit.
– Nem vagyok fekete fehéren, de a hang azt mondta, hogy
az vagyok, csak mert nem egy bérlakásban nőttem fel egy
agresszív apa és egy drogfüggő anya mellett. Mert sosem ettem
leveles zöldet, és azt sem tudom pontosan, mi az. Mert azt
mondom, hogy sertés, nem azt, hogy desznó. Mert ők ott, a
Lowtownban szegények, mi pedig jómódban élünk a Teaberry
Lane-en. Mert bankkártyám van, és előkelő iskolába járok, Jere
pedig a Harvardra, de… de látod ugye, hogy… Holly, ugye, látod,
hogy…
– Hogy mindezekbe neked nem volt beleszólásod –
mondja Holly. – Oda születtél, ahová születtél, annak, ami vagy,
ugyanúgy, ahogy én. Ugyanúgy, ahogy mindannyiunk. És
tizenhat évesen még sosem kértek arra, hogy változtass bármi
máson, mint a ruháidon.
– Igen! És tudom, hogy nem kellene szégyellnem magam,
de a hang elérte, hogy szégyelljem magam, úgy éreztem, mintha
haszontalan élősködő lennék, és még mindig nem múlt el teljesen.
Olyan, mintha nyálkás nyomot hagyott volna maga után a
fejemben. Mert korábban soha nem jártam Lowtownban, és
borzalmas ott az élet, és velük összehasonlítva tényleg fekete
fehéren vagyok, és félek, hogy ez a hang már sosem hallgat el, és
tönkreteszi az életem.
– Meg kell fojtanod – mondja Holly száraz, távolságtartó
magabiztossággal.
Barbara meglepetten néz rá.
Holly bólint. – Igen. Meg kell fojtanod ezt a hangot, el
kell pusztítanod. Ez az első dolgod. Ha nem törődsz magaddal,
sosem leszel jobban. És ha nem leszel jobban, semmi mást sem
tudsz jobbá tenni.
– Nem tudok csak úgy visszamenni a suliba és úgy tenni,
mintha Lowtown nem létezne. Ha életben maradok, tennem kell
valamit. Akár fiatal vagyok, akár nem, tennem kell valamit.
– Valamilyen önkéntes munkára gondolsz?
– Nem tudom, mire gondolok. Nem tudom, mit tud tenni
egy ilyen fiatal, mint én. De rá fogok jönni. Ha ez azzal jár, hogy
visszamegyek oda, az a szüleimnek nem fog tetszeni. Velük
szemben szükségem lesz a segítségedre, Holly. Tudom, hogy
nehezedre esik, de kérlek. Meg kell mondanod nekik, hogy
muszáj elhallgattatnom azt a hangot.
Még ha nem tudom is most azonnal megfojtani, talán
legalább le tudom csendesíteni.
– Rendben – mondja Holly, bár rettegéssel tölti el a dolog
–, beszélek velük. – Eszébe jut valami, és felragyog az arca. –
Beszélned kellene azzal a fiúval, aki ellökött a teherautó útjából.
– Nem tudom, hol találom meg.
– Bill majd segít – feleli Holly. – Most beszéljünk arról a
játékról.
 – Összetört. A teherautó átment rajta. Láttam a darabjait,
és örülök, hogy összetört. Valahányszor lehunyom a szemem,
látom a halakat, főleg a rózsaszínt, a számosat, és hallom azt a kis
dallamot. – Eldúdolja, de Hollyban semmit nem idéz fel.
Jön egy ápolónő és gyógyszerekkel megrakott kocsit gurít
be. Megkérdezi Barbarát, milyen erősek a fájdalmai. Holly
elszégyelli magát, amiért neki nem jutott eszébe megkérdezni,
rögtön a legelején. Bizonyos értelemben rossz ember, nem elég
törődő.
– Nem tudom – mondja Barbara. – Talán tízes skálán ötös.
Az ápolónő kinyit egy műanyag gyógyszertárolót, és
Barbara kezébe nyom egy kis papírpoharat, benne két tablettával.
– Ezek kifejezetten ötös erősségűre valók. Úgy fogsz aludni tőlük,
mint egy kisbaba. Legalábbis amíg vissza nem jövök ellenőrizni a
pupilláidat.
Barbara egy korty vízzel lenyeli a tablettákat. Az ápolónő
közli Hollyval, hogy nemsokára távoznia kell, hadd pihenjen „a
kislány”.
– Nemsokára megyek – mondja Holly, és amikor az
ápolónő kimegy, ő előrehajol, arcán heves érdeklődés ül, szeme
csillog. – Honnan szerezted a játékot, Barb?
– Egy férfi adta, amikor a Birch utcai plázában jártam
Hilda Carverrel.
– Mikor történt ez?
– Karácsony előtt, de nem sokkal. Erre emlékszem, mert
még mindig nem találtam ajándékot Jerome-nak, és már kezdtem
idegeskedni emiatt. Láttam egy szép sportkabátot a Banana
Republicban, de nagyon drága volt, és különben is tudtam, hogy
májusig házakat fog építeni Arizonában. Ott nem nagyon van
szüksége kabátra az embernek, igaz?
– Gondolom, igaz.
– Szóval ez a pasas odajött, amikor ebédeltünk Hildával.
Nem lenne szabad szóba állnunk idegenekkel, de már nem
vagyunk gyerekek, és különben is az ételudvarban voltunk,
rengeteg más emberrel. Azonkívül rendesnek is tűnt.
 A legrosszabbak általában annak tűnnek, gondolja Holly.
– Gyönyörű öltönyt viselt, ami veszett sokba kerülhetett,
és aktatáska is volt nála. Azt mondta, Myron Zakimnak hívják és
egy Sunrise Solutions nevű cégnek dolgozik.
Ideadta a névjegykártyáját. Mutatott nekünk pár Zappitet –
tele volt velük az aktatáskája –, és azt mondta, mind a ketten
kapunk egyet ingyen, ha kitöltünk egy kérdőívet és visszaküldjük.
A kérdőíven rajta volt a cím. A névjegykártyán is.
– Nem emlékszel véletlenül a címre?
– Nem, és a névjegykártyát is eldobtam. Különben is csak
postafiók volt.
– New Yorkban?
Barbara eltűnődik. – Nem. Itt, a városban.
– Szóval elfogadtátok a Zappiteket.
– Igen. Anyának nem említettem, mert rögtön
szentbeszédet tartott volna, amiért szóba álltam a fickóval.
Kitöltöttem a kérdőívet is, és beküldtem. Hilda nem, mert az ő
Zappitje nem működött, csak felvillant rajta egy éles, kék fény,
aztán bedöglött. El is dobta. Emlékszem, azt mondta, hogy erre
lehet számítani, amikor valaki azt mondja valamire, hogy ingyen
van. – Barbara kuncogott. – Ez olyan volt, mintha az anyja
mondta volna.
– De a tiéd működött.
– Igen. Régies volt, de… de, tudod, egész szórakoztató, a
maga vicces módján. Eleinte.
Bár tönkrement volna az enyém is, akkor nem lenne a
fejemben ez a hang. – Lehunyja a szemét, majd lassan kinyitja,
és elmosolyodik. – Hű! Úgy érzem, mintha lebegnék!
– Még ne lebegj el. Le tudnád írni nekem ezt a férfit?
– Fehér pasas volt, ősz hajjal. Öreg.
– Nagyon öreg, vagy csak öregedő?
Barbara tekintete kezd üvegessé válni. – Öregebb, mint
apa, de nem olyan öreg, mint nagyapa.
– Hatvan körüli? Hatvanöt?
– Igen, azt hiszem. Körülbelül annyi, mint Bill. – Szeme
hirtelen tágra nyílik. – Jaj, képzeld! Eszembe jutott valami, amit
kicsit furának tartottam. Hilda is.
– Mi volt az?
– Azt mondta, Myron Zakim a neve, és a névjegykártyáján
is Myron Zakim állt, de az aktatáskán valami más monogram volt.
– Nem emlékszel, mi volt az?
– Nem… sajnálom. – Barbara már sodródik az álom felé.
– Megpróbálod majd felidézni, amint felébredtél reggel,
Barb? Akkor frissebb lesz az agyad, és ez lehet, hogy fontos.
– Oké…
– Bárcsak Hilda nem dobta volna el a sajátját – mondja
Holly. Nem kap választ, nem is számít rá; gyakran beszél
magában. Barbara légzése lelassult és mélyebb lett. Holly
elkezdte begombolni a kabátját.
– Dinah-nak van egy – szólal meg Barbara távoli, álmatag
hangon. – Az övé működik.
Szokott rajta játszani a Crossy Roaddal… meg a Plants vs.
Zombiesszal… és letöltötte rá a teljes Divergent-trilógiát is, de azt
mondta, hibásan töltődött le.
Holly abbahagyja a gombolkozást. Ismeri Dinah Scottot,
sokszor látta a lányt Robinsonéknál társasjátékkal játszani vagy
tévét nézni, és gyakran vacsorára is maradt.
És persze odavolt Jerome-ért, mint Barbara minden
barátnője.
– Ő is ugyanattól a férfitól kapta?
Barbara nem válaszol. Holly az ajkába harap. Nem akarja
erőltetni, de muszáj.
Megrázza Barbara vállát és megismétli a kérdést.
– Nem – feleli Barbara ugyanazon a távoli hangon –, ő a
weboldalról rendelte.
– Milyen weboldalról, Barbara?
Válaszként csak horkolás érkezik. Barbara már nincs
jelen.
 25

Holly tudja, hogy Robinsonék várni fogják a folyosón,

ezért besiet az ajándékboltba, bebújik egy játék mackókkal
megrakott polc mögé (Holly gyakorlott rejtőzködő), és felhívja
Billt. Megkérdezi, ismeri-e Barbara barátnőjét, Dinah Scottot.
– Persze – feleli Hodges. – A legtöbb barátnőjét ismerem.
Legalábbis azokat, akik el szoktak jönni hozzá látogatóba. Akiket
te is.
– Azt hiszem, azonnal el kellene menned hozzá.
– Úgy érted, ma este?
– Úgy értem, most azonnal. Van egy Zappitje. – Holly
nagy levegőt vesz. – Veszélyesek. – Nem bírja rávenni magát,
hogy kimondja, amit már kezd elhinni: hogy öngyilkosságra
csábító eszközök.

26

A 217-es szobában két gondozó, Norm Richard és Kelly

Pelham épp az ágyába emeli Bradyt, miközben Mavis Rainier
felügyeli őket. Norm felemeli a Zappit konzolt a padlóról, és a
képernyőn úszkáló halakra mered.
– Miért nem bír ez tüdőgyulladást kapni és meghalni, mint
a többi zombi? – kérdezi Kelly.
– Ez túl makacs ahhoz, hogy meghaljon – mondja Mavis,
majd észreveszi, hogy Norm az úszkáló halakat bámulja. A férfi
szeme tágra nyílt, szája tátva maradt.
– Ébresztő, álomszuszék – mondja az ápolónő, és kikapja
a konzolt Norm kezéből.
Megnyomja a kikapcsológombot, és bedobja a játékot
Brady éjjeliszekrényének felső fiókjába. – Rengeteg dolgunk van
még, mielőtt mehetünk aludni.
– Mi? – Norm lenéz a kezeire, mintha arra számítana, még
mindig a Zappitet fogja látni.
Kelly megkérdezi Rainier nővért, meg akarja-e mérni
Hartsfield vérnyomását. – Kicsit mintha alacsony lenne az
oxigénszintje – jegyzi meg.
Mavis fontolóra veszi az ötletet, majd elveti. – Felőlem
megbaszódhat.
Távoznak.

27

Sugar Heightson, a város legelőkelőbb negyedében egy

régi, alapozófestékkel pettyezett Chevy Malibu közel hajt egy zárt
kapuhoz a Lilac Drive-on. A kovácsoltvas kapuba művészien
beledolgozták a monogramot, amit Barbara Robinson nem tudott
felidézni: FB. Z-Boy kiszáll a kormány mögül, régi kabátja
(amelynek a hátán és a bal ujján lévő szakadást ragasztószalaggal
foltozta ügyesen össze) csapdos mögötte. Beüti a kódot, és a kapu
nyílni kezd. Z-Boy visszaül a kocsiba, benyúl az ülés alá és
elővesz két tárgyat. Az egyik egy műanyag üdítőspalack, aminek
levágták a nyakát. A palack tele van acélforgáccsal. A másik egy
.32-es kaliberű revolver. Z-Boy házilag készített hangtompítót
húz revolvere csövére – újabb Brady Hartsfield-találmány –, és az
ölébe fekteti a fegyvert. Szabad kezével végigkormányozza a
Malibut a sima, kanyargós behajtón.
Előtte kigyulladnak a mozgásérzékelős lámpák a
verandán.
Mögötte halkan becsukódik a kovácsoltvas kapu.
Könyvtáros Al
Bradynek nem telt sok időbe, hogy ráébredjen, fizikai
értelemben neki véget ért az élete. Hülyének született, de nem
maradt az, ahogy mondani szokás.
Igen, részesült fizikoterápiában – dr. Babineau döntötte el,
Brady pedig nem igazán volt olyan helyzetben, hogy tiltakozzon –
, de csodákra a terápia sem képes. Végül képes volt akár tíz
méteren át is vonszolni magát a folyosón, amelyet egyes betegek
Tortúra útnak hívtak, de egyedül a rehabilitációs központ
koordinátora, az Ursula Haber nevű náci leszbika segítségével,
aki ezt a részleget irányította.
– Csak még egy lépés, Mr. Hartsfield – buzdította Haber,
de ha meg bírt tenni még egy lépést, az a kurva újabbra
ösztökélte, majd még újabbra. Mikor végre hagyták, hogy
reszketve és izzadtan lerogyjon kerekesszékébe, Brady szívesen
fantáziált arról, hogy olajos rongyot töm Haber picsájába és
meggyújtja.
– Szép munka volt! – kiáltotta Haber. – Szép munka, Mr.
Hartsfield!
És ha Brady képes volt kinyögni valamit, ami nyomokban
emlékeztetett egy köszönöm-re, a nő körülnézett, hátha volt a
közelben valaki, aki hallotta, és büszkén mosolygott. Nézzék! Az
idomított majmom tud beszélni!
Tudott beszélni (többet és jobban, mint bárki tudta volna
róla), és képes volt megtenni tíz métert a Tortúra úton. Legjobb
napjain tejbepapit is tudott enni anélkül, hogy túl sokat
csöpögtetett volna belőle a mellkasára. De nem tudott felöltözni,
nem tudta bekötni a cipőjét, nem tudta kitörölni a seggét, még a
távirányítót sem volt képes használni (ami pedig annyira
hasonlított az Egyes Tárgyra és a Kettes Tárgyra a régi szép
időkből), hogy tévét nézzen. Megfogni képes ugyan, de a
finommotoros mozgása messze nem volt olyan jó, hogy
nyomkodni tudja az apró gombokat. Ha sikerült is lenyomnia a
bekapcsológombot, általában egy üres képernyőnél kötött ki,
amelyen csak a JEL KERESÉSE felirat állt. Ez feldühítette –
2012 első napjaiban minden feldühítette –, de vigyázott rá, hogy
ne mutassa ki. A dühös emberek nem ok nélkül dühösek, a
zombiknak pedig elméletben nem volt okuk rá, hogy bármi miatt
dühösek legyenek.
Néha beugrottak hozzá a jogászok a kerületi ügyész
hivatalából. Babineau tiltakozott a látogatásaik ellen, azt mondta a
jogászoknak, hogy visszavetik a haladásban, így a saját hosszú
távú érdekeik ellen dolgoznak, de semmit nem ért el vele.
Néha zsaruk is jöttek a kerületi ügyész hivatalából érkező
jogászokkal, egy alkalommal pedig egyikük egyedül is
meglátogatta. Dagadt faszszopó volt kefehajjal és vidám
természettel. Brady épp a székében ült, ezért a kövér faszszopó az
ágyára ült le.
A dagadt faszszopó elmondta Bradynek, hogy az
unokahúga ott volt a ’Round Here koncertjén. „Csak tizenhárom
éves, és megőrül azért a bandáért”, mondta, és nevetgélt.
Még akkor is nevetgélt, amikor előrehajolt hatalmas
pókhasa fölött, és belebokszolt Brady golyóiba.
– Kis szuvenír az unokahúgomtól – mondta a dagadt
faszszopó. – Érezted? Remélem, hogy igen.
Brady érezte, de nem annyira, amennyire a dagadt
faszszopó valószínűleg remélte, mert dereka és térde közt minden
eléggé érzéketlenné vált. Alighanem kiégett valami áramkör az
agyában, aminek ezt a területet kellene irányítania, gondolta.
Normál körülmények közt ez rossz hír lett volna, de ha az
embernek egy jobbhorog éri a családi ékszereit, akkor jó hír.
Mozdulatlanul ült, üres arccal, miközben állán nyál csorgott
végig, de elraktározta magában a dagadt faszszopó nevét: Moretti.
Felkerült a listájára.
Bradynek hosszú listája volt.
Sadie MacDonald fölött maradt némi hatalma, annak az
első, teljességgel véletlen utazásnak köszönhetően, amit az
agyába tett. (A félkegyelmű takarítófiú fölött még nagyobb
hatalma maradt, de oda bepillantani olyan volt, mint Lowtownba
menni nyaralni.) Brady számos alkalommal oda tudta csalogatni
Sadie-t az ablakhoz, ahol először érte a roham. A lány többnyire
csak kipillantott és végezte tovább a munkáját, ami elég frusztráló
volt, egy nap azonban, 2012 júniusában újra rátört egy
miniroham.
Brady ismét azon kapta magát, hogy a lány szemével nézi
a világot, ezúttal azonban nem érte be azzal, hogy az
anyósülésben marad és nézi az elsuhanó tájat. Ezúttal vezetni
akart.
Sadie felnyúlt és megérintette a melleit. Megszorongatta
őket. Brady érezte, hogy enyhe borzongás kel Sadie lábai közt.
Kicsit kezdte felizgatni a lányt. Érdekes volt, de aligha hasznos.
Arra gondolt, megfordítja és kisétáltatja a szobából.
Végigviszi a folyosón. Itat vele egy kis vizet az ivókútból. Ő lesz
Brady saját, organikus kerekesszéke. De mi lesz, ha valaki
megszólítja? Mit fog mondani? Vagy mi lesz, ha Sadie újra
átveszi az irányítást a teste fölött, amint nem villog a szemébe a
napfény, és sikítani kezd, hogy Hartsfield bent járt az agyában?
Azt hinnék, megőrült. Szabadságra küldenék. És akkor Brady
nem férne többé hozzá.
Ehelyett mélyebbre hatolt az elméjébe, figyelte, ahogy a
gondolathalak oda-vissza úszkálnak. Most sokkal kivehetőbbek
voltak, de nagyrészt érdektelenek.
Az egyik azonban… az a vörös…
A hal azonnal előúszott, amint az eszébe jutott, mert Sadie
eszébe jutott.
Nagy, vörös hal.
Egy apahal.
Brady utánanyúlt és elkapta. Könnyen ment. A saját testét
gyakorlatilag semmire nem tudta használni, Sadie agyában
azonban fürge volt, akár egy balett-táncos. Az apahal
rendszeresen molesztálta a lányt hat- és tizenegy éves kora között.
Végül elment a végsőkig, és meg is baszta. Sadie elmondta egy
tanárának az iskolában, és az apját letartóztatták. Megölte magát,
mikor óvadékkal szabadlábra került.
Brady, leginkább azért, hogy elszórakoztassa magát,
elkezdte szabadjára engedni saját halait Sadie MacDonald
elméjének akváriumába: az apró, mérgezett gömbhalak alig
voltak többek, mint azok a gondolatok felnagyítva, amelyeket
maga Sadie is dédelgetett a tudat és a tudattalan határán húzódó
félhomályban.
Hogy ő provokálta ki.
 Hogy valójában élvezte a felé irányuló figyelmet.
Hogy ő a felelős az apja haláláért.
Hogy ha úgy vesszük, akkor nem öngyilkosság történt. Ha
úgy vesszük, akkor ő gyilkolta meg.
Sadie hevesen összerándult, kezét a feje két oldalához
kapta, és elfordult az ablaktól.
Brady érezte az émelyítő, zuhanásra emlékeztető
szédülést, ami azzal járt, hogy kilökődött a lány agyából. Sadie
felé fordult, arca sápadt volt, rémült.
– Azt hiszem, egy-két másodpercre elméláztam – mondta,
és reszkető hangon felnevetett. – De maga nem mondja el
senkinek, ugye, Brady?
Persze hogy nem mondta el, innentől viszont egyre
könnyebbnek és könnyebbnek találta, hogy behatoljon az agyába.
Sadie-nek már nem kellett a szélvédőkön megvillanó napfényt
néznie az utca túloldalán, már az is elég volt, ha belépett a
szobába. Fogyni kezdett, egyébként is halovány szépsége egyre
fakult. Néha piszkos egyenruhában jött be, néha szakadt volt a
harisnyája. Brady tovább plántálta a vádakat agya legmélyére: te
provokáltad, te is élvezted, te vagy a felelős, nem érdemled meg
az életet.
Legalább elfoglalta magát valamivel.
A kórház néha kapott ingyenes adományokat, és 2012
végén egy tucatnyi Zappit játékkonzolt kaptak – vagy a cégtől,
amelyik gyártotta őket, vagy valami jótékonysági szervezettől. Az
igazgató a kis könyvtárba szállíttatta őket, ami a kórház
ökumenikus kápolnája mellett volt. Itt egy alkalmazott
kicsomagolta őket, megnézte, úgy döntött, buta és elavult játékok,
majd elrajta őket egy hátsó polcra. Itt, a könyvtárban bukkant
rájuk Al Brooks novemberben, és elvett egyet magának.
Al pár másik játékot élvezett a rajta lévők közül, például
azt, ahol biztonságban át kellett juttatni Pitfall Harryt a
gleccsereken és mérges kígyókon, de a kedvence a Halastó lett.
Nem maga a játék, amit ostobának tartott, hanem az
indítóképernyője.
 Úgy vélte, az emberek nagy része kinevetné, Al azonban
nem tartotta nevetségesnek.
Valahányszor valami felzaklatta (például az öccse ordított
vele, amiért nem rakta ki a szemetet, pedig csütörtök reggel jött
érte a szemeteskocsi, vagy a lányától kapott egy ingerült hívást
Oklahoma Cityből), azok a lassan elúszó halak és a kedves kis
dallam mindig megnyugtatták. Néha teljesen megfeledkezett az
időről. Lenyűgöző volt.
Egy este, nem sokkal azelőtt, hogy 2012 átfordult 2013-
ba, Alnek támadt egy ötlete.
Hartsfield a 217-ben nem tudott olvasni, és nem mutatott
semmi érdeklődést a hangoskönyvek vagy a zenei CD-k iránt
sem. Ha valaki fejhallgatót tett rá, addig küszködött, amíg le nem
ügyeskedte magáról, mintha úgy érezte volna, korlátozza
valamiben. Arra sem volt képes, hogy a Zappit képernyője alatti
apró gombokat nyomkodja, de a Halastó indítóképernyőjét attól
még nézegetheti. Lehet, hogy tetszeni fog neki, vagy ez, vagy
valamelyik másik játéké. Ha így van, akkor talán a többi
páciensnek is (becsületére legyen mondva, Al sosem gondolt
rájuk zombikként), és az jó lenne, mert a Vödör némelyik
agykárosult betege időnként erőszakossá vált. Ha az
indítóképernyők megnyugtatják őket, akkor könnyebb dolguk lesz
az orvosoknak, ápolóknak, gondozóknak, még a karbantartó
munkásoknak is.
Lehet, hogy még fizetésemelést is kap. Nem valószínű, de
álmodni attól még szabad.
2012 december elejének egy délutánján lépett be a 217-es
szobába, nem sokkal azután, hogy Hartsfield egyetlen rendszeres
látogatója távozott. A látogató egy Hodges nevű exnyomozó volt,
aki kulcsszerepet játszott Hartsfield elfogásában, bár nem ő volt
az, aki fejbe verte és kárt tett az agyában.
Hodges látogatásai felzaklatják Hartsfieldet. Miután
elmegy, tárgyak borulnak fel a 217-esben, a zuhany vízcsapja
megnyílik és elzáródik, és néha a fürdőszobaajtó is kivágódik
vagy becsapódik. Az ápolók látták ezeket a dolgokat, és biztosak
voltak benne, hogy Hartsfield okozza őket, de dr. Babineau csak
legyintett a feltételezésre. Azt mondta, ez pontosan az a fajta
hisztéria, ami egyes nőkre jellemző (bár a Vödör ápolóinak egy jó
része férfi volt). Al tudta, hogy a pletykák igazak, mert ő maga is
számtalanszor volt tanúja ezeknek a jelenségeknek, és ő nem
tartotta magát hisztérikus személyiségnek – épp ellenkezőleg.
Egy emlékezetes alkalommal valami zajt hallott Hartsfield
szobájából, miközben elhaladt mellette. Kinyitotta az ajtót, és
látta, hogy az ablak rolói mániákus módon táncolnak. Erre is nem
sokkal Hodges egyik látogatása után került sor. Csaknem harminc
másodpercig tartott a bugi, mielőtt a rolók újra lecsillapodtak.
Al, bár igyekezett barátságos lenni Bill Hodgesszal – ő
mindenkivel próbált barátságos lenni –, nem helyeselte a
látogatásait. Úgy tűnt, kárörvendve nézi Hartsfield állapotát.
Kéjeleg benne. Al tudta, hogy Hartsfield gazfickó, aki ártatlan
embereket gyilkolt, de mit számított ez most, amikor az az ember,
aki mindezt elkövette, már nem létezett? Ami maradt belőle, az
alig volt több üres héjnál. Akkor meg mi a baj azzal, ha képes
megrázni a rolót vagy megnyitni és elzárni a vízcsapot? Ezek a
dolgok senkinek nem ártanak.
– Helló, Mr. Hartsfield – mondta Al azon a decemberi
estén. – Hoztam magának valamit. Remélem, vet rá egy pillantást.
Bekapcsolta a Zappitet és a képernyőre bökött, hogy
elindítsa a Halastó indítóképernyőjét. A halak úszni kezdtek, a
dallam elindult. Alt, mint mindig, most is megnyugtatta a játék, és
egy kis ideig engedte magának, hogy kiélvezze az érzést.
Mielőtt megfordíthatta volna a konzolt, hogy Hartsfield
láthassa, hirtelen az A szárnyban találta magát, a kórház másik
végében, és a mozgókönyvtár kocsiját tolta.
A Zappitnek nyoma veszett.
Ez fel kellett volna hogy zaklassa, de nem tette.
Tökéletesen rendben volt a dolog.
Kicsit fáradtnak érezte magát, és nehéznek tűnt
összeszedni szétszóródott gondolatait, de ezt leszámítva jól volt.
Boldog volt. Lenézett bal kezére, és látta, hogy keze fejére
hatalmas Z betűt rajzolt a tollal, amit mindig ott tartott a tunikája
zsebében.
Z mint Z-Boy, gondolta, és nevetett.
Brady nem tudatosan döntötte el, hogy beugrik
Könyvtáros Albe; másodpercekkel azután, hogy a vén fószer
lenézett a kezében tartott konzolra, már benne is volt. Azt sem
érezte, hogy betolakodó lenne a könyvtáros fickó fejében.
Jelenleg ez Brady teste volt, éppúgy, ahogy a Hertz egyik bérelt
autója is az övé, ameddig ő akarja vezetni.
A könyvtáros fickó tudatának magja még mindig ott volt –
valahol –, de csak megnyugtató háttérzajként, mint a kazán
hangja a pincében egy hideg napon. Mégis hozzá tudott férni
Alvin Brooks minden emlékéhez és minden elraktározott
tudásához.
Utóbbi elég tekintélyes mennyiséget tett ki, mert a pasas,
mielőtt ötvennyolc éves korában nyugdíjba vonult volna teljes
munkaidős állásából, villanyszerelőként dolgozott, és akkoriban
Könyvtáros Al helyett Szikra Brooks néven ismerték. Ha Brady
újra akart volna kábelezni egy elektromos hálózatot, könnyedén
meg tudta volna tenni, bár azzal tisztában volt, hogy ha visszatér a
saját testébe, már nem lesz meg ez a képessége.
Testének gondolata megijesztette. Odahajolt a székbe
roskadt férfihoz. A félig lehunyt szemeknek csak a fehére látszott,
a nyelv kilógott a száj sarkából. Brady egyik göcsörtös kezét
Brady mellkasára tette, és érezte, hogy lassan emelkedik és
süllyed. Ez legalább rendben volt, de, Isten a tanúja, borzalmasan
festett. Bőr borította csontváznak tűnt. Ezt tette vele Hodges.
Elhagyta a szobát és bejárta a kórházat. Egyfajta őrült
vidámság uralkodott el rajta; mindenkire rámosolygott, nem bírta
megállni. Sadie MacDonald esetében félt, hogy elcseszi. Most is
félt ugyan, de nem annyira – ez most jobb volt, és úgy viselte
Könyvtáros Alt, mint egy, a kezére simuló kesztyűt. Mikor
elhaladt Anna Corey, az A szárny takarítóinak főnöke mellett,
megkérdezte, hogy viseli a férje a sugárkezeléseket.
Anna elmondta, hogy Ellis mindent egybevetve egészen
jól van, és megköszönte az érdeklődést.
A folyosón leparkolta a kocsit a férfivécé előtt, bement,
leült a vécére és szemügyre vette a Zappitet. Amint meglátta az
úszkáló halakat, azonnal megértette, mi történhetett: az idióták,
akik ezt a játékot tervezték, létrehoztak egyfajta hipnotikus hatást,
bár minden bizonnyal véletlenül. Nem mindenki fogékony az
ilyesmire, de Brady úgy vélte, épp elegen lehetnek, és nem csak
az olyan emberek, akik hajlamosak a kisebb epilepsziás
rohamokra, mint például Sadie MacDonald.
Azok alapján, amiket még alagsori vezérlőtermében
olvasott, tudta, hogy számos elektronikus konzol és videójáték
képes rohamokat vagy enyhe hipnotikus állapotot kiváltani a
teljesen normális emberekben is, emiatt tüntették fel a készítők a
használati utasításokon (nagyon apró betűkkel) a
figyelmeztetéseket: ne játsszon vele huzamosabb ideig, ne üljön
egy méternél közelebb a képernyőhöz, ne használja, ha előfordult
már önnél epilepszia.
A hatás nem csak a videójátékoknál jelentkezett. A
Pokémon rajzfilmsorozatnak legalább egy epizódját tiltották be
azonnal, mikor több ezer gyerek panaszkodott fejfájásokra,
homályos látásra, hányingerre és rohamokra. A bűnöst az epizód
egyik képsorában vélték megtalálni, ahol torpedók sorát lőtték ki,
és ez stroboszkóphatást váltott ki. Az úszó halak és a kis dallam
kombinációja valahogy ugyanígy működött.
Bradyt meglepte, hogy a Zappit konzolokat gyártó céget
nem árasztották el a panaszok.
Később megtudta, hogy érkeztek ugyan panaszok, de nem
sok. Úgy vélte, ennek két oka lehet: az egyik, hogy maga az
ostoba Halastó játék nem váltotta ki ezt a hatást, a másik pedig,
hogy ezeket a Zappit játékkonzolokat eleve alig vásárolta valaki.
A számítógépes kereskedelem zsargonjával élve: bukta volt.
A Könyvtáros Al testét viselő férfi, aki még mindig a
könyveskocsit tolta, visszatért a 217-es szobába, és az ágy
melletti asztalra tette a Zappitet – úgy vélte, további
tanulmányozást és gondolkodást érdemel. Ezután Brady – nem
minden sajnálat nélkül – elhagyta Könyvtáros Al Brooks testét.
Újra érezte a pillanatnyi szédülést, majd egyszer csak már felfelé
nézett, nem lefelé. Kíváncsi volt, hogy vajon mi történik most.
Könyvtáros Al eleinte csak állt, mint egy ember formájú
bútordarab. Brady kinyújtotta felé láthatatlan bal kezét, és
megveregette az arcát. Ezután elméjével Al elméje felé nyúlt, és
közben arra számított, zárva találja maga előtt, ahogyan
MacDonald nővérét is zárva találta, amint visszatért az öntudatlan
állapotból.
Az ajtó azonban tárva-nyitva állt.
Al saját tudata visszatért ugyan, de egy kicsit kevesebb
volt, mint azelőtt. Brady arra gyanakodott, hogy a jelenlétével
valamennyit megfojtott belőle. Nem érdekelte. Az emberek azzal
is pusztították az agysejtjeiket, ha túl sokat ittak, de így is maradt
belőlük épp elég tartaléknak. Ugyanez állt Alre is. Legalábbis
egyelőre.
Brady látta a Z-t, amit Al keze fejére rajzolt – minden
különösebb ok nélkül, csak mert megtehette –, és megszólalt,
anélkül, hogy kinyitotta volna a száját.
– Helló, Z-Boy. Most menj. Menj innen. Menj át az A
szárnyba. De erről egy szót se, rendben?
– Miről? – kérdezte Al. Zavartnak tűnt.
Brady bólintott, már amennyire képes volt bólintani, és
elmosolyodott, már amennyire képes volt mosolyogni. Máris azt
kívánta, bár visszaléphetne Al fejébe. Al teste öreg volt ugyan, de
legalább működött.
– Igazad van – mondta Z-Boynak. – Miről?
2012-ből 2013 lett. Brady elvesztette az érdeklődését
telekinetikus képességei gyakorlása iránt. Most, hogy itt volt neki
Al, nem látta értelmüket. Valahányszor csak belépett Al testébe,
erősebben fogta, jobban tudta irányítani, mint azelőtt. Alt
mozgatni olyan volt, mint egy olyan drónt irányítani, amilyet a
hadsereg használ, hogy szemmel tartsa a kecskebaszókat
Afganisztánban… és aztán a szart is kibombázza a vezetőikből.
Aranyos, tényleg.
 Egyszer megmutatta Z-Boyjal az öreg nyug. det.-nek a
Zappitet, és remélte, hogy Hodgest is le fogja nyűgözni a Halastó
indítóképernyője. Csodálatos lenne Hodges testében lenni. Első
dolga az lenne, hogy fogna egy ceruzát és kiszúrná az öreg nyug.
det. szemét. Hodges azonban csak egy pillantást vetett a
képernyőre, és már vissza is adta Könyvtáros Alnek.
Brady pár nappal később újra próbálkozott, ezúttal Denise
Woodsszal, a fizikoterapeutával, aki hetente kétszer bejött a
szobájába, hogy megtornáztassa a karját és a lábát. Denise elvette
a konzolt, amit Z-Boy a kezébe nyomott, és jóval tovább nézte az
úszó halakat, mint Hodges. Valami történt, de nem volt elég.
Mikor megpróbált belépni az agyába, úgy érezte magát, mint aki
erős gumikorongon próbál áthatolni: egy kicsit engedett, épp csak
annyit, hogy megpillantsa, amint Denise rántottával eteti a kisfiát
az etetőszékben, utána azonban újra kilökte.
Denise visszaadta a Zappitet Z-Boynak. – Igaza van,
kedves kis halak. Most menjen,
Al, osszon szét pár könyvet, és hagyja, hogy Brady meg
én dolgozzunk azon a makacs térdén.
Ennyi volt. Másokhoz nem volt meg az az azonnali
hozzáférése, mint Alhez, és némi gondolkodás után meg is értette,
miért: Al hozzá volt szoktatva a Halastó indítóképernyőjéhez,
számtalan alkalommal megnézte, mielőtt elhozta volna
Bradynek a Zappitjét. Ez volt a kulcsfontosságú
különbség, egyben Brady nagy csalódása. Már elképzelte, milyen
lesz, ha tucatnyi drónnal rendelkezik, akik közül tetszés szerint
válogathat, erre azonban nem fog sor kerülni, hacsak nincs rá
valami mód, hogy átalakítsa a Zappitet és erősítse a hipnotikus
hatást. Vajon van erre valami mód?
Brady, aki a maga idejében számtalan elektronikus
eszközt átalakított már – például az Egyes Tárgyat és a Kettes
Tárgyat –, úgy hitte, van rá mód. Elvégre a Zappit rendelkezett
wifikapcsolattal, a wifi pedig a hacker legjobb barátja. Mi
történne például, ha beleprogramozna egy villogó fényt? Egy
stroboszkópszerűséget, olyasmit, mint ami a Pokémon-epizód
torpedókilövős jelenetének kitett gyerekek agyát szétzilálta?
A stroboszkóp emellett más célt is szolgálhat. Egyszer,
mikor „A jövő számítógépei” című kurzust végezte a főiskolán
(nem sokkal azelőtt, hogy végleg otthagyta), Brady csoportja
ajánlott olvasmányként megkapta a CIA egyik jelentését, amely
1995-ben készült és nem sokkal a szeptember 11-ei terrortámadás
után oldották fel a titkosítását.
A jelentés „A szubliminális érzékelés felhasználási
lehetőségei” címet viselte, és elmagyarázta, hogyan lehet a
számítógépeket beprogramozni arra, hogy olyan gyorsan
közvetítsenek üzeneteket, hogy az agy már ne üzenetekként,
hanem saját gondolatokként értelmezze őket. Mi lenne, ha el
tudna ültetni egy hasonló üzenetet a stroboszkóp villogásában?
Például azt, hogy ALUDJ EL, MINDEN RENDBEN, vagy akár
csak annyit, hogy PIHENJ. Brady úgy vélte, ezek a gondolatok –
és az indítóképernyő eleve hipnotikus hatása – együtt már egész
hatékonyak lennének. Persze lehet, hogy téved, de fél karját
odaadta volna, hogy megtudhassa (a karjának amúgy sem vette
sok hasznát).
Kételkedett benne, hogy valaha is meg fogja tudni, mert
két, látszólag leküzdhetetlen probléma is felmerült. Az egyik,
hogy hogyan tudná rávenni az embereket arra, hogy elég hosszú
ideig nézzék az indítóképernyőt ahhoz, hogy fogékonnyá váljanak
a hipnotikus hatásra. A másik probléma hétköznapibb volt: hogy
az ördögbe tudna ő bármit is módosítani? Nem fért hozzá
számítógéphez, és még ha hozzá fért volna is egyhez, mire ment
volna vele? Még egy kibaszott cipőfűzőt sem tudott bekötni!
Felmerült benne, hogy Z-Boyt használja erre, de azonnal
elvetette az ötletet. Al Brooks az öccsével és az öccse családjával
élt; ha hirtelen előrehaladott számítógépes tudásról és
képességekről tett volna tanúságot, az kérdéseket vetett volna fel.
Főleg, mert már így is felmerült bennük, hogy mi történhetett
Allel, aki mostanában szórakozottá vált és elég különösen
viselkedett. Brady arra tippelt, a szenilitás első jeleire
gyanakodtak, és ezzel nem is álltak olyan messze a valóságtól.
 Úgy tűnt, Z-Boy mégiscsak kezd kifogyni a tartalék
agysejtekből.
Bradyt depresszió kezdte gyötörni. Elérte azt a jól ismert
pontot, ahol briliáns ötletei frontálisan ütköztek a valóság szürke
falával. Így történt a Rolla porszívóval, így történt a
számítógéppel vezérelt járműkövető eszközzel, így történt a
motorizált, programozható tévéképernyővel, amely
forradalmasíthatta volna a betörésvédelmet.
Fantasztikus ötletei végül mind semmivé váltak.
Egy emberi drónja azonban mégiscsak akadt, és Hodges
egyik különösen dühítő látogatása után Brady úgy döntött, drónja
munkához lát, hátha ez felvidítja. Ennek megfelelően Z-Boy
elment egy, a kórháztól pár utcányira lévő internetkávézóba, ahol
öt perc internetezés után (Bradyt teljesen felvillanyozta, hogy újra
képernyő előtt ülhet) kiderítette, hol lakik Anthony Moretti, a
dagadt, herébe bokszoló faszszopó.
Miután elhagyta az internetkávézót, Brady besétált Z-
Boyjal egy military boltba, és vett egy vadászkést.
Másnap Moretti, amikor kilépett a házából, egy döglött
kutyát talált a lábtörlőjén. A kutyának átvágták a torkát. Autója
szélvédőjén kutyavérrel írt pár szó állt: A FELESÉGED ÉS
A GYEREKEID A KÖVETKEZŐK.
Az, hogy ezt megtette – az, hogy meg tudta tenni –,
felvidította Bradyt. Kölcsönkenyér visszajár, gondolta, és tőlem
alaposan visszakapod.
Néha fantáziált arról, hogy Hodges után küldi Z-Boyt, és
hasba löveti vele. Milyen jó is lenne ott állni a nyug. det. fölött és
figyelni, ahogy reszket és nyöszörög, miközben élete elfolyik az
ujjai közt!
Csodálatos lenne, de Brady elveszítené a drónját, Al
pedig, amint letartóztatták, elvezetheti a rendőrséget őhozzá.
Emellett volt egy másik oka is, hogy nem tette meg: nem lett
volna elég. Többel tartozott Hodgesnak, mint egy golyóval a
hasába, ami tíz vagy tizenöt percnyi kínszenvedést okoz. Sokkal
többel. Hodgesnak életben kell maradnia, mérgező levegőt kell
szívnia, miközben körbefogja a bűntudat, ami elől nincs
menekvés. Egész addig, amíg a végén már nem bírja elviselni, és
megöli magát.
Ahogy az eredeti tervében is szerepelt, még a régi szép
időkben.
De nem fog menni, gondolta Brady. Nincs rá lehetőségem,
hogy ebből bármit megvalósítsak. Itt van nekem Z-Boy – aki
előbb-utóbb egy öregek otthonában köt ki, ha így folytatja –, és
meg tudom rezegtetni a reluxa léceit a fantomkezemmel. Ennyi.
Ennyi jutott nekem.
2013 nyarán azonban a sötétségbe, amiben élt, behatolt
egy fénysugár. Látogatója érkezett. Igazi látogató, nem Hodges
vagy egy öltönyös a kerületi ügyész hivatalából, aki arra kíváncsi,
sikerült-e valami varázslattal eléggé rendbe jönnie ahhoz, hogy
bíróság elé kerüljön egy tucatnyi különböző bűncselekményért,
melyek közt első helyen a nyolcrendbeli szándékos emberölés
szerepel a City Centernél.
Rövid kopogás hallatszott az ajtón, majd Becky
Helmington dugta be a fejét.
– Brady, van itt egy fiatal nő, aki látogatóba jött magához.
Azt mondja, együtt dolgoztak, és hozott magának valamit. Akarja
látni?
Bradynek csak egyetlen fiatal nő jutott az eszébe, akire
illik ez a leírás. Megfordult a fejében, hogy nemet mond, de a
kíváncsiság éppúgy visszatért belé, ahogy a rosszindulat (még az
is lehet, hogy ez a kettő valójában egy). Ernyedten bólintott,
ahogy szokott, és megpróbálta kifésülni haját a szeméből.
A látogató félénken lépett be, mintha attól tartana, aknák
rejtőznek a padló alatt.
Nyári ruhát viselt. Brady sosem látta még egyberuhában,
arra tippelt volna, hogy nincs is neki. A haját azonban még
mindig rövidre nyírta, pont olyan elcseszett kefefrizurát viselt,
mint akkor, amikor még együtt dolgoztak a Discount Electronix
Cyberjárőreként, elöl pedig még mindig olyan lapos volt, mint
egy vasalódeszka. Bradynek eszébe jutott valami humoristának az
egyik poénja: ha a mellek hiánya bármit is ér, akkor Cameron
Diaz előtt még fényes jövő áll. A látogató azonban feltett
egy kevés púdert, hogy elfedje a ragyákat az arcán (elképesztő),
és halványan még ki is rúzsozta magát (még inkább elképesztő).
Az egyik kezében becsomagolt valamit hozott.
– Helló – szólalt meg Freddi Linklatter tőle szokatlan
félénkséggel. – Hogy vagy?
Ez lehetőségek egész tárházát nyitotta meg.
Brady igyekezett mosolyogni, ahogyan csak bírt.
 ROSSZKONCERT.COM

Cora Babineau megtörli a tarkóját egy monogramos

törülközővel, és a homlokát ráncolva nézi a monitort az alagsori
konditeremben. A szokásos tíz kilométerből még csak hatot tett
meg a futópadon, utálja, ha félbeszakítják, és az a fura alak
megint itt van.
Ding-dong, mondja a kapucsengő, Cora pedig figyel,
nem hallja-e a férje lépteit, de semmi. A monitoron látható,
szakadt kabátos öreg – úgy néz ki, mint a csavargók, akik a
kereszteződéseknél állnak ÉHES VAGYOK, NINCS MUNKÁM,
VETERÁN VAGYOK, KÉREM, SEGÍTSENEK feliratú
táblákkal – továbbra is ott áll.
– Francba – morogja Cora, és leállítja a futópadot.
Felmegy a lépcsőn, kinyitja a ház hátsó folyosójára nyíló ajtót és
elkiáltja magát. – Felix! Itt a fura barátod! Az az Al!
Semmi válasz. Megint a dolgozószobájában lehet,
valószínűleg azzal a játék vacakkal szórakozik, amit annyira
megkedvelt. Az első pár alkalommal, amikor említette Felix
különös új mániáját barátainak a country clubban, még vicces
volt. Most már nem tűnik annak. Hatvanhárom éves, túl idős
ahhoz, hogy ilyen gyerekeknek való számítógépes játékokkal
játsszon, ahhoz viszont túl fiatal, hogy ilyen feledékeny legyen, és
Cora már eltűnődött azon, nem lehet-e, hogy a korai Alzheimer-
kór jeleit tapasztalja. Az is megfordult a fejében, hogy Felix fura
külsejű barátja esetleg drogdíler… de nem túl öreg már az
ilyesmihez? És ha a férje drogot szeretne, nyilván tudna szerezni
magának; maga is mondta, hogy a Kiner orvosainak fele legalább
a munkaidő felében be van szíva.
Ding-dong, mondja a kapucsengő.
– Édes Jézuskám – mondja Cora, és maga indul a kapu
felé. Minden egyes sietős lépéssel csak nő benne a bosszúság.
Magas, sovány nő, akiről a női formák csaknem teljesen eltűntek
a rengeteg edzésnek köszönhetően. Karjának és lábának
napbarnítottsága megmaradt még most, a tél közepén is, csak
sápadtsárgára fakult, amitől úgy néz ki, mint aki krónikus
májbetegségben szenved.
Kinyitja az ajtót, és beárad a januári éjszaka, lehűti izzadt
arcát és karját.
– Azt hiszem, most már tudni szeretném, ki maga –
mondja –, és miben sántikálnak a férjemmel. Vagy ez túl nagy
kérés lenne?
– Egyáltalán nem, Mrs. Babineau – feleli a vendég. –
Néha Al vagyok. Néha Z-Boy. Ma Brady, és, meg kell hogy
mondjam, jó érzés sétálni egyet a friss levegőn, még egy ilyen
hideg éjszakán is.
Cora lenéz a férfi kezére. – Mi van abban az üvegben?
– Az, ami véget vet minden gondjának – feleli a férfi a
ragasztott esőkabátban, és elfojtott hangú durranás hallatszik. Az
üdítőspalack alja szilánkokra hasadva kirobban, vele az
acélforgács megperzselt szálai. Úgy lebegnek a levegőben, mint a
pitypang bolyhai.
Cora ütést érez összeaszott bal melle alatt, és arra gondol:
Ez a fura seggfej megütött.
Próbál levegőt venni, és először nem sikerül. Mellkasát
furcsamód halottnak érzi, melegítőjének elasztikus felsőrészén
szétárad a meleg. Lenéz, még mindig küszködik azért a
mindennél fontosabb levegővételért, és látja, hogy folt terjed a
kék műszálas anyagon.
Felemeli a tekintetét, hogy az ajtóban álló vénemberre
nézzen, aki úgy tartja maga előtt a palack maradványait, mint
valami ajándékot, amit engesztelésül hozott, amiért bejelentés
nélkül felbukkant az éjszaka közepén. Az acélforgács darabjai
úgy állnak ki az aljából, mint egy elszenesedett virágdísz.
Corának végre sikerül levegőt vennie, de furamód folyékonynak
érzi. Köhög, és vér fröcsköl szét a szájából.
 Az esőkabátos férfi belép a házába és becsapja maga
mögött az ajtót. Elejti az üveget, és taszít egyet Corán. Az
asszony megtántorodik, lesodor egy díszes vázát a ruhaakasztó
melletti kisasztalról, és elesik. A váza úgy durran szét a keményfa
padlón, akár egy bomba. Cora újabb lélegzetnyi folyékony
levegőt szív be – fulladok, gondolja, megfulladok, itt, a házam
előszobájában –, és újabb vörösen fröcskölő köhögés tör fel a
szájából.
– Cora! – kiált ki Babineau valahonnan a ház mélyéből.
Olyan a hangja, mintha most ébredt volna fel. – Cora, minden
rendben?
Brady felemeli Könyvtáros Al lábát és óvatosan ráteszi
Könyvtáros Al nehéz, fekete munkáscipőjét Cora Babineau szikár
torkának megfeszülő inaira. Még több vér tör fel az asszony
szájából, napcserzett arcbőre csupa vérfolt. Erősebben lenyomja a
talpát, és reccsenő hangot hall, ahogy az asszony nyakában eltörik
valami. Cora szeme kidülled… dülled… aztán üvegessé válik.
– Nem adtad fel könnyen – jegyzi meg Brady, szinte már
nyájasan.
Kinyílik egy ajtó. Papucsos lábak rohanó léptei
közelednek, és hirtelen megjelenik Babineau. Röhejes, Hugh
Hefnerhez illő selyempizsamáján köntöst visel. Ezüstös haja,
legfőbb büszkesége vad rendezetlenségben ágaskodik
szerteszéjjel. Arcán a borosta már szakállkezdeménynek hat. Bal
kezében egy zöld Zappitet tart, amelyből a Halastó dallama
csilingel: A tengernél, a tengernél, a gyönyörű tengernél…
– Többet nem kell edzenie – mondja Brady, még mindig
azon a nyájas hangon.
– MIT CSINÁLTÁL? – ordít fel Babineau, mintha nem
lenne nyilvánvaló. Odafut Corához és térdre rogy mellette, Brady
azonban a hóna alá nyúl és talpra állítja. Könyvtáros Al messze
nem egy Charles Atlas, de sokkal erősebb, mint az elsorvadt test a
217-es szobában.
– Erre most nincs idő – mondja Brady. – A Robinson lány
életben maradt, vagyis változtatnunk kell a tervünkön.
 Babineau rábámul, igyekszik összeszedni gondolatait, de
szétfolynak. Egykor éles elméje eltompult. És ez ennek az
embernek a hibája.
– Nézze a halakat – mondja Brady. – Nézze a magáét és
én is nézem az enyémet. Attól mind a ketten jobban érezzük majd
magunkat.
– Nem – feleli Babineau. Szeretné nézni a halakat,
mostanában állandóan nézni szeretné őket, de fél tőlük. Brady azt
akarja, hogy az elméje szétáradjon Babineau fejében, mint valami
különös víz, és valahányszor ez megtörténik, az ő lényegéből
egyre kevesebb marad.
– De igen – mondja Brady. – Ma este dr. Z-nek kell
lennie.
– Nem leszek!
– Nincs olyan helyzetben, hogy visszautasítson. Kezd
kicsúszni a talaj a lába alól.
Nemsokára kopogtatni fog az ajtaján a rendőrség. Vagy
Hodges, és az még rosszabb lenne. Ő nem fog olvasni a
gondolataiban, ő csak fejbe csapja azzal a házilag készült
suhintójával. Mert Hodges egy aljas féreg. És mert igaza volt:
tényleg tudja.
– Nem fogok… nem tehetem… – Babineau lenéz a
feleségére. Istenem, a szeme! Az a dülledt szeme! – A rendőrök
sosem hinnék el… Köztiszteletben álló orvos vagyok!
Harmincöt éve vagyunk házasok!
– Hodges el fogja hinni. És ha Hodges egyszer valamire
ráharap, átváltozik egy kibaszott Wyatt Earppé. Megmutatja a
Robinson lánynak a maga fényképét. A lány majd ránéz, és azt
mondja: igen, ez az a férfi, akitől a Zappitet kaptam a plázában.
És ha maga adta neki a Zappitet, valószínűleg adott egyet Janice
Ellertonnak is. Hoppá! És aztán ott van Scapelli.
Babineau maga elé mered, igyekszik felfogni ezt a
katasztrófát.
– Aztán ott vannak a szerek, amiket beadott nekem. Lehet,
hogy Hodges máris tud róluk, mert gyorsan szórja a kenőpénzt,
erről pedig a Vödör legtöbb ápolónője tud.
Nyílt titok, mert maga sosem próbálta rejtegetni. – Brady
szomorúan megrázza Könyvtáros Al fejét. – Micsoda arrogancia!
– Vitaminok voltak! – Babineau csak ennyit bír kinyögni.
– Ezt még a zsaruk sem fogják bevenni, ha lefoglalják az
aktáit és átkutatják a számítógépeit. – Brady lenéz Cora Babineau
elterült testére. – És persze itt van a felesége is. Ezt hogyan fogja
kimagyarázni?
– Bár meghalt volna már a mentőautóban… – Babineau
hangja egyre magasabb, szinte már vinnyogás –, vagy a
műtőasztalon! Maga Frankenstein!
– Ne tévessze össze a szörnyet a megteremtőjével –
mondja Brady, bár teremtés terén nem sok érdemet tulajdonít
Babineau-nak. Lehet ugyan, hogy dr. B. kísérleti gyógyszereinek
volt valami közük új képességeihez, de a felépüléséhez nagyon
kevéssé járultak hozzá, valószínűleg semennyire. Biztos volt
benne, hogy azt egyedül érte el.
Puszta akaraterővel. – Vár ránk egy látogatás, és jobb, ha
nem késünk el.
– Ahhoz a férfi-nőhöz. – Van erre egy külön szó,
Babineau is ismerte, de mostanra eltűnt az agyából. Ahogy a
hozzá kapcsolódó név is. Vagy az, hogy mit evett vacsorára.
Valahányszor Brady behatol az agyába, távozáskor megint
magával visz belőle egy keveset. A tudásából. A lényéből.
– Igen, a férfi-nőhöz. Vagy, hogy tudományos nevén
emlegessük a szexuális beállítottságát, a pinus nyalus-hoz.
– Nem! – A vinnyogás suttogássá halkul. – Én itt
maradok.
Brady felemeli a fegyvert, melynek csöve már tisztán
látható a házilag készült tompító szétlőtt maradványai közt. – Ha
azt hiszi, valóban szükségem van magára, élete legnagyobb
hibáját követi el. Egyben az utolsót is.
Babineau hallgat. Ez csak egy rémálom, ő pedig
nemsokára felébred.
– Tegye, amit mondok, különben holnap reggel a
házvezetőnő itt találja holtan a feleségével, mint egy betörés
szerencsétlen áldozatait. Szívesebben végezném el a dolgomat dr.
Z-ként – a maga teste tíz évvel fiatalabb, mint a Brooksé, és nincs
rossz formában –, de mindenképpen megteszem, amit tennem
kell. Emellett aljas dolog lenne tőlem, ha itthagynám, hogy
szembenézzen Kermit William Hodgesszal. Gonosz egy ember,
Felix. El sem tudja képzelni, mennyire.
Babineau felnéz az öregedő fickóra a ragasztott
esőkabátban, és Hartsfield tekintetét látja Könyvtáros Al vizenyős
kék szemében. Babineau ajka remeg, nyál csorog róla.
Szemében könnyek gyülekeznek. Brady arra gondol, hogy
ezzel a szanaszét álló fehér hajával Babi úgy néz ki, mint Albert
Einstein azon a híres fényképen, amelyiken kinyújtja a nyelvét.
– Hogy keveredtem ebbe az egészbe? – nyögi Babineau.
– Úgy, ahogy az emberek bele szoktak keveredni
valamibe – mondja Brady gyengéden. – Lépésenként.
– Miért kellett rászállnia a lányra? – tör ki Babineau-ból.
– Hiba volt – mondja Brady. Könnyebb ezt beismerni,
mint a teljes igazságot: hogy nem bírt várni. Azt akarta, hogy a
nigger kölyök húga meghaljon, mielőtt bárki más elhomályosítja
a fontosságát. – Most hagyja abba a szarakodást, és nézze a
halakat.
Tudom, hogy vágyik rá.
És tényleg vágyik rá. Ez a legrosszabb. Mindannak
ellenére, amit már tud róluk, Babineau tényleg vágyik rá.
Nézi a halakat.
Hallgatja a dallamot.
Egy idő után bemegy a hálószobájába, hogy felöltözzön és
pénzt vegyen ki a széfből.
Távozás előtt még egy helyen megáll. A fürdőszobai
gyógyszerszekrény alaposan fel van töltve, a férj és az asszony
gyógyszereivel is.
Babineau BMW-jét viszi el, a régi Malibut egyelőre ott
hagyja, ahol van. Könyvtáros Alt is otthagyja, aki elaludt a
kanapén.
 2

Nagyjából ugyanakkor, amikor Cora Babineau utoljára

nyitja ki háza bejárati ajtaját, Hodges helyet foglal a Scott család
otthonában az Allgood Place-en, csak egyutcányira a Teaberry
Lane-től, ahol Robinsonék laknak. Mielőtt kiszállt volna a
kocsiból, lenyelt pár fájdalomcsillapítót, és mindent egybevetve
nem érzi rosszul magát.
Dinah Scott a kanapén ül, mellette kétoldalt a szülei. A
lány ma este kicsit idősebbnek tűnik tizenöt évesnél, mert épp
most tért vissza a próbáról a North Side gimiből, ahol a
színjátszókör a Fantasztikusok előadására készül. Luisa szerepét
kapta, mint Angie Scott említette Hodgesnak, ami igazán aranyos.
(A szó hallatán Dinah a szemét forgatja.) Hodges szemben ül
velük egy La-Z-Boy fotelban, egészen olyanban, mint ami otthon
az ő nappalijában is áll. A fotel ülőrészének bemélyedéséből
kikövetkezteti, hogy ez lehet Carl Scott kedvenc ülőhelye
esténként.
A kanapé előtt, a dohányzóasztalon egy élénkzöld Zappit
hever. Dinah azonnal előhozta a szobájából, amiből Hodges arra
következtetett, hogy nem a szekrényében volt, egy rakás
sporteszköz alá elásva, vagy az ágy alatt, a porcicák közt. Nem
felejtette ott az iskolai szekrényében sem. Nem, ott volt, ahol
azonnal hozzáfér. Ami azt jelenti, hogy használta, akár retró, akár
nem.
– Barbara Robinson kérte, hogy idejöjjek – kezdi. – Ma
elütötte egy furgon…
– Istenem! – kiált fel Dinah, és a szája elé kapja a kezét.
– Nincs komoly baja – mondja Hodges –, csak a lába tört
el. Ma éjszaka még bent tartják megfigyelésre, de holnap már
hazamehet, jövő héten pedig valószínűleg már iskolába is járhat.
Adhatsz autogramot a gipszére, ha csinálnak még ilyesmit a
gyerekek.
Angie átkarolja lánya vállát. – De ennek mi köze van
Dinah játékához?
 – Nos, Barbarának is volt egy ilyenje, és megrázta. –
Annak alapján, amit Holly mondott Hodgesnak, miközben idefelé
tartott, ez nem hazugság. – Épp átment az úton, egy pillanatra
elvesztette az egyensúlyát, és bumm! Egy fiú lökte el az autó elől,
különben sokkal rosszabbul járt volna.
– Jézusom! – mondja Carl.
Hodges előrehajol, és Dinah-ra néz. – Nem tudom, hány
ilyen bigyónak van valami műszaki hibája, de abból, ami Barbbal
történt, és egy pár másik hasonló eset alapján jó párnak lehet.
– Legyen ez lecke számodra – mondja Carl a lányának. –
Ha legközelebb valaki azt mondja valamire, hogy ingyen van,
légy óvatos.
Ez újabb szemforgatást vált ki, azt a fajtát, amit a
tizenévesek tökélyre fejlesztettek.
– Arra vagyok kíváncsi – folytatja Hodges –, hogy
egyáltalán hol szerezted ezt a játékot. Elég rejtélyesnek tűnik az
ügy, mert a Zappit cég nem adott el belőlük túl sokat.
Mikor megbukott a termék, egy másik cég felvásárolta
őket, aztán két éve, áprilisban becsődölt. Az ember azt hinné, a
Zappit konzolokat lefoglalták, hogy kiárusítsák és törlesszék a
cég tartozásait…
– Vagy bezúzták őket – mondja Carl. – Ahogy az
eladatlan könyvekkel teszik, tudja.
– Tisztában vagyok vele, ami azt illeti – feleli Hodges. –
Szóval mondd csak, Dinah, hol tettél szert rá?
– Felmentem a weboldalra – feleli. – Most nem vagyok
bajban, ugye? Úgy értem, nem tudtam, hogy nem szabad, de apa
mindig azt mondja, a törvény nem ismerete nem mentesít.
– Abszolút nem vagy bajban – nyugtatja meg Hodges. –
Milyen weboldal volt ez?
– Az volt a neve, hogy rosszkoncert.com. Meg akartam
keresni a telefonomon, amikor anya felhívott a próbán, és mondta,
hogy maga átjön, de nem találtam.
Gondolom, mindet elosztogatták már.
– Vagy rájöttek, hogy veszélyesek, és eltűntek anélkül,
hogy bárkit figyelmeztettek volna – mondja Angie Scott komor
arccal.
– Mégis, mennyire tudna ez megrázni valakit? – kérdezi
Carl. – Kinyitottam a hátulját, amikor Deb lehozta a szobájából.
Semmi nincs benne, csak négy újratölthető
AA-s elem.
– Én ehhez nem értek – feleli Hodges. Gyomra a
gyógyszer ellenére újra fájni kezd.
Nem mintha a gyomrával lenne baj: a bűnös a mellette
lévő, alig tizenöt centis szerv. A Norma Wilmerrel történt
találkozása után rászánt egy percet, hogy utánanézzen a
hasnyálmirigyrákos páciensek túlélési arányainak. Csak hat
százalékuk volt még életben hat évvel később. Nem éppen
felüdítő hír. – Mindeddig még az iPhone-omat sem sikerült
átállítanom, hogy ha sms-em érkezik, ne hozza rá a frászt az
ártatlan járókelőkre.
– Majd én átállítom magának – mondja Dinah. – Nem
nehéz. Az enyémen a Crazy Frog van.
– Előbb mesélj erről a weboldalról.
– Volt egy tweet. Valaki említette az iskolában. A
közösségi média mind felkapta… a
Facebook, a Pinterest, a Google Plus… gondolom, ismeri
őket.
Hodges nem ismeri, de bólint.
– Nem emlékszem pontosan a tweetre, de nagyjából igen.
Mert legfeljebb száznegyven karakterből állhatnak. Gondolom,
tudja.
– Persze – feleli Hodges, bár nem nagyon fogja fel, mi az
a tweet. Bal keze szeretne fájó oldala felé kúszni, de gondolatban
ráparancsol, hogy maradjon a helyén.
– Ebben valami olyasmi állt, hogy… – Dinah lehunyja a
szemét. Meglehetősen drámai módon, de érthető, elvégre épp a
színjátszó kör próbájáról jött. – „A rossz hír: valami hülye miatt
lefújták a ’Round Here-koncertet. Szeretnéd a jó hírt? És egy
ajándékot? Gyere a rosszkoncert.com oldalra!” – Kinyitja a
szemét. – Valószínűleg nem szó szerint ez volt, de érti.
– Értem, igen. – Feljegyzi a weboldal nevét a
jegyzetfüzetébe. – Tehát felmentél a weboldalra…
– Persze. Nagyon sokan felmentek rá. Elég viccesnek
találtuk. Volt rajta egy Vine-videó a ’Round Here-ről, amint egy
pár évvel ezelőtti nagy slágerüket éneklik, a „Kisses on the
Midway”-t, és úgy húsz másodperccel a dal kezdete után egy
robbanás hallatszott, aztán egy ilyen fura hang, ami azt mondta,
hogy „Francba, lefújták a koncertet!”
– Én ezt nem tartom viccesnek – csattan fel Angie. – Mind
meghalhattatok volna!
– Biztos volt még ott valami más is – mondja Hodges.
– Persze. Azt írták, hogy vagy kétezer gyerek jött el a
koncertre, sokuknak ez lett volna életük első koncertje, és most
elbasztak nekik egy életre szóló élményt. Bár, izé, azt hiszem,
nem pont ezzel a szóval mondták.
– Alighanem értjük a lényeget, drágám – mondja Carl.
– És aztán azt írták, hogy a ’Round Here céges szponzora
kapott egy halom Zappit játékkonzolt, és szét akarták osztogatni
őket. Hogy kárpótoljanak minket a koncertért.
– Ami majdnem hat évvel ezelőtt volt? – kérdezi Angie
hitetlenkedve.
– Igen. Ha belegondolunk, elég fura.
– De nem gondoltál bele – mondja Carl.
Dinah vállat von, ingerültnek tűnik. – De, de úgy tűnt,
nincs vele gáz.
– Híres utolsó szavak – mondja az apja.
– És ezután mi történt? – kérdezi Hodges. – Megírtad
nekik a neved és a címed, és küldtek egy ilyet – a Zappitre mutat
– a postán?
– Ennél kicsit bonyolultabb volt – mondja Dinah. –
Bizonyítani kellett, hogy tényleg ott voltunk. Ezért aztán
elmentem Barb anyjához. Tudja, Tanyához.
– Miért?
– A fényképekért. Azt hiszem, nekem is megvannak
valahol, de nem találtam őket sehol.
– A szobájában – mondja Angie, és ezúttal ő forgatja a
szemét.
Hodges oldalába lassú, kitartó lüktetés költözött. – Milyen
képeket, Dinah?
– Hát, tudja, Tanya – nem bánja, ha így hívjuk –, szóval ő
vitt el minket a koncertre. Barbot, engem, Hildát és Betsyt.
– Milyen Betsyt?
– Betsy DeWitt – feleli Angie. – Megegyeztünk, hogy az
anyukák sorsot húznak, hogy eldöntsék, ki viszi el a lányokat.
Tanya húzta a rövidebbet. Ginny Carver kocsiját vitte, mert az a
legnagyobb.
Hodges megértően bólogat.
– Szóval, amikor odaértünk – folytatja Dinah –, Tanya
készített rólunk képeket.
Mindenképpen akartunk képeket. Tudom, hogy
butaságnak hangzik, de még gyerekek voltunk. Most már inkább
a Mendoza Line-t és a Raveonettest szeretem, de akkoriban a
’Round Here igazi nagy szám volt. Főleg Cam, az énekes.
Tanya a mi telefonjainkkal készített képeket… vagy a sajátjával,
nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy mindenkinek
elküldte őket, csak nem találtam meg az enyémeket.
– Tehát be kellett küldeni a weboldalnak egy képet, ami
bizonyítja, hogy ott voltál.
– Igen, e-mailben. Féltem, hogy csak olyan képek lesznek,
amiken Mrs. Carver minibusza előtt állunk, és az nem lesz elég,
de találtam kettőt, ami a Mingo hangversenytermet mutatta a
háttérben, és ott álltak a sorok. Arra gondoltam, lehet, hogy még
ez sem lesz elég, mert nem látszott rajta a kivetítő, amin az
együttes neve állt, de elég volt nekik, és már egy hét múlva
megkaptam a Zappitet postán. Egy nagy, bélelt borítékban jött.
– Szerepelt rajta a feladó?
– Hát… A postafiók számára nem emlékszem, de a feladó
a Sunrise Solutions volt.
Gondolom, ők szponzorálták a turnét.
 Lehetséges, gondolja Hodges, akkor még nem ment
csődbe a cég… de azért kétli. – Itt, a városban adták fel?
– Nem emlékszem.
– Én biztos vagyok benne, hogy igen – szólal meg Angie.
– Én vettem fel a borítékot a földről és dobtam a szemétbe. Tudja,
én vagyok a szobalány ebben a házban. – Angie sokatmondóan a
lányára néz.
– Bocsesz – közli Dinah.
Hodges újra jegyzetel: Sunrise Solutions, New York-i cég,
de a küldeményt helyben adták fel.
– Mikor történt mindez, Dinah?
– Tavaly hallottam a tweetről és akkor mentem fel a
weboldalra. Nem emlékszem, pontosan mikor, de még a hálaadási
szünet előtt. És, mint mondtam, szinte azonnal megérkezett.
Nagyon meg is lepődtem.
– Tehát nagyjából két hónapja van nálad.
– Igen.
– És nem rázott meg egyszer sem?
– Nem, semmi ilyesmi nem történt.
– Előfordult valaha is, hogy játszottál a… mondjuk a
Halastóval, és mintha megszűnt volna körülötted a világ?
Mr. és Mrs. Scott riadtnak tűnik, Dinah arcára azonban
elnéző mosoly ül ki. – Olyan, mintha hipnotizáltak volna? Ecc-
pecc-kimehetsz?
– Magam sem tudom pontosan, mire gondolok, de
mondjuk így.
– Nem volt ilyen – mondja vidáman Dinah. – Különben is,
a Halastó elég buta játék.
Kisgyerekeknek való. Azzal a billentyűzet melletti
joystickkel kell irányítani Halász Joe hálóját, és pontokat kapunk
a kifogott halakért. De túl könnyű. Csak azért szoktam belenézni
néha, hogy lássam, vannak-e még számok a rózsaszín halakon.
– Számok?
– Igen. A levél, ami a játékkal jött, elmagyarázta az
egészet. Kitűztem a faliújságomra, mert nagyon szeretném
megnyerni a mopedet. Akarja látni?
– Persze.
Mikor Dinah felszalad az emeletre a levélért, Hodges
megkérdezi a szülőket, használhatja-e a mosdót. Kiérve a
mosdóba kigombolja az ingét és megnézi lüktető bal oldalát.
Kicsit mintha megduzzadt volna és érintésre forró, de az is lehet,
hogy mindkettőt csak beképzeli. Lehúzza a vécét és bevesz még
két szemet a kis fehér tablettákból. Most jobb? – kérdezi lüktető
oldalától. Nem tudnád egy kicsit befogni, hadd fejezzem be, amit
elkezdtem?
Dinah lemosta magáról a színpadi smink nagy részét, és
Hodges most már könnyebben el tudja képzelni őt és a másik
három lányt kilenc- vagy tízévesen, ahogy életük első koncertjére
mennek és olyan izgatottak, mint mexikói ugróbab a
mikrohullámú sütőben. Dinah odaadja neki a levelet, ami a
játékkal érkezett.
A lap tetején egy felkelő nap látható, alatta félkörívben a
SUNRISE SOLUTIONS felirat – nagyjából amire számítana az
ember, csak éppen nem hasonlít egyetlen más céges logóra sem,
amit Hodges valaha is látott. Furcsán amatőr, mintha az eredetijét
kézzel rajzolták volna. Formalevél, amibe beleírták a lány nevét,
hogy személyesebbnek tűnjön. Nem mintha ezzel még bárkit át
lehetne verni, gondolja Hodges, napjainkban, amikor a
biztosítócégek és az ügyvédi irodák tömeges reklámlevelei is
személyre szabva érkeznek.
Kedves Dinah Scott!
Gratulálunk! Reméljük, sok örömöd telik Zappit
játékkonzolodban, ami 65 szórakoztató, fejtörést okozó játékkal
érkezik! A készülék wifire is kapcsolódik, így meglátogathatod
vele kedvenc weboldalaidat, és könyveket is tölthetsz le a Sunrise
Olvasókör tagjaként! Ezzel az INGYENES AJÁNDÉKKAL
kárpótolni szeretnénk a koncertért, amiről lemaradtál, és
természetesen azt is reméljük, hogy beszámolsz barátaidnak a
remek szórakozásról, amit a Zappit nyújt.
De ennél többet is kínálunk! Nézegesd a Halastó
indítóképernyőjét, és érintsd meg a rózsaszín halakat, mert egy
nap – nem tudhatod, mikor, amíg sor nem kerül rá! –, ha
megérinted, számokká változnak! Ha a halon, amit megérintesz, a
következő számok egyike áll, ÉRTÉKES DÍJAT nyertél! A
számok azonban csak kis ideig maradnak láthatók, ezért
NÉZEGESD RENDSZERESEN! Hogy a játék még
szórakoztatóbb legyen, lépj kapcsolatba a többi játékossal a
Zappit Klubban, a zeetheend.com címen, ahol egyben jelentkezni
tudsz a díjért is, amennyiben te nyertél! Köszönjük a Sunrise
Solutions és a Zappit csapata nevében!
Alatta olvashatatlan aláírás, szinte csak macskakaparás. Ez
alatt a szöveg folytatódott.
Dinah Scott szerencseszámai:
1034 = 25 dollár értékű ajándékutalvány a Deb üzleteibe
1781 = 40 dollár értékű ajándékutalvány az Atom Arcade-
ba
1946 = 50 dollár értékű ajándékutalvány a Carmike
moziba
7459 = Wave 50 cc moped (fődíj)
– És ezt a hülyeséget te el is hitted? – kérdezi Carl Scott.
Bár a kérdést mosoly kíséri, Dinah szemébe könnyek
szöknek. – Jól van, hülye voltam, lőjetek le.
Carl átöleli és nyom egy csókot a halántékára. – Tudod,
mit? Ennyi idős koromban én is benyeltem volna.
– Nézegetted a rózsaszín halakat, Dinah? – kérdezi
Hodges.
– Igen, naponta egyszer vagy kétszer. Még nehezebb is,
mint maga a játék, mert a rózsaszínek nagyon gyorsak.
Koncentrálni kell.
Persze hogy kell, gondolja Hodges. Egyre kevésbé tetszik
neki a dolog. – De nem láttál számokat?
– Eddig nem.
– Elvihetem? – kérdezi, a Zappitre bökve. Megfordul a
fejében, hogy hozzáteszi, hogy később majd visszaadja, de aztán
mégsem mondja ki. Kételkedik abban, hogy visszaadná. – És a
levelet?
– Egy feltétellel – mondja Dinah.
Hodges oldalában enyhül a fájdalom, így mosolyogni is
tud. – Mondd csak.
– Nézegesse a rózsaszín halakat, és ha előjön az egyik
számom, akkor enyém a díj.
– Megegyeztünk – mondja Hodges, és arra gondol: Valaki
valóban adni akar neked egy díjat, Dinah, de nagyon kétlem, hogy
egy moped lenne az, vagy egy kupon a moziba. Fogja a Zappitet
és a levelet, majd feláll. – Nagyon hálás vagyok, amiért
szakítottak rám időt. Köszönöm.
– Szívesen – feleli Carl. – Megtenné, hogy amint kideríti,
mi ez az egész, elmondja nekünk?
– Persze – mondja Hodges. – Még egy kérdésem lenne,
Dinah, és ha netán nagyon hülyén hangzik, ne felejtsd el, hogy
közel járok már a hetvenhez.
Dinah elmosolyodik. – Morton tanár úr a suliban mindig
azt mondja, hogy csak az a rossz kérdés…
– Amit nem tesz fel az ember, tudom. Én is mindig így
gondoltam. Szóval a kérdés: a North Side gimiben mindenki tud
erről a dologról, ugye? Az ingyenkonzolokról, a számozott
halakról és a díjakról?
– Nemcsak a mi iskolánkban, hanem az összes többiben
is. Fenn volt a Twitteren, a Facebookon, a Pinteresten, a Yik
Yakon… ezek így működnek.
– És aki ott volt a koncerten, és ezt bizonyítani is tudta, az
kapott egyet ingyen.
– Aha.
– Mi a helyzet Betsy DeWitt-tel? Ő is kapott?
Dinah a homlokát ráncolja. – Nem, ami fura, mert neki
még megvoltak a fényképei arról a napról, és el is küldte a
weboldalon megadott címre. De nem olyan gyorsan, mint én, mert
mindig mindent halogat, szóval lehet, hogy addigra elfogytak.
Aki késlekedik, az így jár.
Hodges ismét megköszöni Scottéknak, hogy időt
szakítottak rá, sok sikert kíván Dinah-nak a színielőadáshoz, és
elindul a behajtón a kocsija felé. Mikor beül a kormány mögé, a
kocsiban elég hideg van ahhoz, hogy lássa a lélegzetét. A
fájdalom újra jelentkezik: négy erőteljes lüktetés. Összeszorított
fogakkal várja meg, amíg elmúlnak, és igyekszik meggyőzni
magát, hogy ezek az új, élesebb fájdalmak pszichoszomatikus
eredetűek, mert most már tudja, mi a baja, de nem hangzik túl
meggyőzően a dolog.
Hirtelen nagyon soknak tűnik az a két nap, amit még várni
akar a kezelés megkezdésével, de akkor is várni fog. Muszáj, mert
borzalmas gondolat kezd körvonalazódni az agyában. Pete
Huntley nem hinné el, Izzy Jaynes pedig alighanem azt gondolná,
mentőautót kellene hívni hozzá, ami beviszi a legközelebbi
vigyorgóba.
Hodges sem nagyon hiszi el saját magának, de kezdenek
összeállni a kirakósjáték darabkái, és bár őrült egy kép van
kibontakozóban, nem mondhatja, hogy nincs benne egyfajta sötét
logika.
Beindítja a Priust, és hazafelé indul, ahol felhívja majd
Hollyt és megkéri, hogy próbálja kideríteni, szponzorálta-e a
Sunrise Solutions valaha is a ’Round Here egy turnéját. Utána
majd leül tévét nézni, és amikor nem képes tovább úgy tenni,
mintha érdekelné a műsor, lefekszik, és ébren fekve várja a
hajnalt.
Csak éppen felkeltette a kíváncsiságát a zöld Zappit.
Túlságosan felkeltette ahhoz, hogy várni tudjon. Félúton
az Allgood Place és a Harper út között lehúzódik egy boltsor
mellé, leparkol egy mosoda előtt, ami már bezárt éjszakára, és
bekapcsolja a kütyüt. Fényes fehér fény villan, majd megjelenik a
képernyőn egy Z betű, ami egyre nagyobb lesz, míg középső
ferde vonala vörösen ki nem tölti a képernyőt. Egy pillanattal
később már ismét fehéren világít, és megjelenik rajta a szöveg:
ÜDVÖZÖL A ZAPPIT! SZERETÜNK JÁTSZANI! A
FOLYTATÁSHOZ NYOMD MEG BÁRMELYIK GOMBOT
VAGY LAPOZZ A KÉPERNYŐN!
 Hodges lapoz, és megjelennek a játékok ikonjai, rendezett
sorokban. Némelyik azoknak a játékoknak a konzolos változata,
amikkel még Allie-t látta játszani kislány korában a
bevásárlóközpontokban: Space Invaders, Donkey Kong, Pac-
Man, és a kis sárga ördög barátnője, Ms. Pac-Man. Ott voltak
köztük a különféle pasziánszok, amikre Janice Ellerton rákapott,
és rengeteg másik, amikről Hodges még nem is hallott. Lejjebb
lapoz, és ott van, a Betűtorony és a Barbie divatbemutatója
között: a Halastó. Hodges nagy levegőt vesz, és megérinti az
ikont.
TÖLTŐDIK A HALASTÓ, közli a képernyő, egy kis
karika úgy tíz másodpercig forog körbe-körbe (de hosszabb
időnek tűnik), majd megjelenik az indítóképernyő. A halak
úszkálni kezdenek, bukfenceznek, egy-egy hal villámgyorsan
szeli át átlósan a képernyőt.
Szájukból és csapkodó farokúszójuk nyomán buborékok
szállnak fel. A víz a képernyő tetején zöldes, lentebb egyre
kékebb. Megszólal egy kis dallam, amit Hodges nem ismer fel.
Nézi a halakat, és várja, hogy érezzen valamit – leginkább
álmosságra számít.
A halak pirosak, zöldek, kékek, aranyszínűek, sárgák.
Valószínűleg trópusi halakat akarnak ábrázolni, de nem olyan
hiperrealisták, mint amiket Hodges az Xbox és a PlayStation
reklámjaiban látott a tévében. Ezek a halak gyakorlatilag
rajzfilmfigurák, és abból is elég kezdetlegesek. Nem csoda, hogy
a Zappit megbukott, gondolja Hodges, de azt elismeri, hogy van
valami enyhén hipnotikus abban, ahogy a halak mozognak, néha
egyesével, néha párban, időnként pedig féltucatjával,
szivárványszín rajban.
És bingó, ott jön egy rózsaszín. Hodges rábök, de a hal túl
gyorsan mozog, így eltéveszti. Halkan szitkozódik. Egy pillanatra
felnéz a mosoda sötétbe borult kirakatára, mert tényleg
elálmosodott egy kicsit. Azzal a kezével, amiben nem a játék van,
enyhén megcsapkodja arcának először bal, majd jobb oldalát,
aztán újra lenéz a képernyőre.
 Most több halat lát, komplikált mintázatokban úszkálnak
előre-hátra.
Ott jön egy újabb rózsaszín, és ezúttal sikerül
megérintenie, mielőtt a hal kiiszkolna a képernyő bal oldalán. A
hal pislog (szinte mintha azt mondaná, hogy jól van, Bill, ezúttal
elkaptál), de nem jelenik meg semmiféle szám. Hodges vár,
figyel, és mikor újabb rózsaszín hal jön, újra rábök. Még mindig
nem lát semmilyen számot, csak egy rózsaszín halat, aminek
nincs megfelelője a valóságban.
A dallam most hangosabbnak tűnik, ugyanakkor mintha
lassult volna az üteme.
Hodges arra gondol: tényleg gyakorol valamilyen hatást
az emberekre. A hatás enyhe és valószínűleg nem szándékos, de
akkor is érezhető.
Megnyomja a kikapcsológombot. A képernyőn felvillan a
KÖSZÖNJÜK A JÁTÉKOT, VISZLÁT
felirat, majd elsötétül. Hodges a műszerfalon lévő órára
pillant, és döbbenten látja, hogy több mint tíz perce ül itt és nézi a
Zappitet. Neki csak két-három percnek tűnt.
Legfeljebb ötnek. Dinah nem említette, hogy gyorsabban
telt volna az idő, mikor a Halastó indítóképernyőjét nézte, de nem
is kérdezte, igaz? Másfelől viszont Hodges két elég erős
fájdalomcsillapítót is szed, és alighanem ez is szerepet játszott
abban, ami történt. Ha valami okozhatta ezt az időkiesést, az
inkább ez lehetett.
De számokat nem látott.
A rózsaszín halak csak rózsaszín halak voltak.
Hodges kabátzsebébe csúsztatja a Zappitet a telefonja
mellé, és hazahajt.

Freddi Linklatter – aki Brady számítógép-javító kollégája

volt, mielőtt a világ megtudta volna, hogy Brady Hartsfield egy
szörnyeteg – a konyhaasztalánál ül és egy ezüstflaskát pörget
ujjával, miközben várja a férfit a flancos aktatáskájával.
A férfi dr. Z-nek hívja magát, de Freddi nem hülye. Tudja
a nevet, ami passzol az aktatáskán látott monogramhoz: Felix
Babineau, a Kiner Memorial neurológiarészlegének vezetője.
Vajon tudja Babineau, hogy Freddi tud erről? A lány
szerint igen, csak nem érdekli.
De akkor is fura a helyzet. Nagyon fura. Nagyon. A pasas
a hatvanas éveiben jár, igazi ősz úriember, őt azonban valaki
sokkal fiatalabbra emlékezteti. Valakire, aki valójában ennek a dr.
Babineau-nak a leghíresebb (vagyis hát leghírhedtebb) páciense.
A flaska körbe-körbe pörög. Egyik oldalába a GH & FL
Örökké feliratot vésték. Az Örökké körülbelül két évig tartott, és
Gloria Hollis már jó ideje eltűnt az életéből. És ennek Babineau –
vagy dr. Z, ahogy hívja magát, mint egy képregény főgonosza –
volt részben az oka.
– Hajmeresztő figura – mondta Gloria. – Az idősebb fazon
is az. És a pénz is hajmeresztő. Túl sok. Nem tudom, mibe
rángattak bele, Fred, de előbb-utóbb nagyon rajta fogsz veszteni,
én pedig nem akarok járulékos veszteség lenni melletted.
Persze az is belejátszott a dologba, hogy Gloria
megismerkedett valaki mással – valaki jóval vonzóbb külsejűvel,
mint Freddi az ő csontos testével, szögletes állával és ragyás
arcával –, de erről a részéről persze nem akart beszélni, dehogyis.
A flaska körbe-körbe pörög.
Eleinte olyan egyszerűnek tűnt az egész, és hogyan is
utasíthatta volna vissza a pénzt? Nem sokat tett félre, amikor a
Discount Electronix Cyberjárőreként dolgozott, az a munka
pedig, amit egy független informatikai cégnél talált az üzlet
bezárása után, alig volt elég ahhoz, hogy ne kerüljön az utcára.
Lehet, hogy máshogy alakult volna a dolog, ha, ahogy régi
főnöke, Anthony Frobisher fogalmazott, „értett volna az emberek
nyelvén”, de ez sosem volt az erőssége. Mikor a vén fószer, aki
Z-Boynak hívja magát (és ez aztán már tényleg úgy hangzott,
mint egy képregényhős neve) megtette az ajánlatát, Freddi úgy
érezte, az Isten küldte. A lány egy lepusztult lakásban élt a South
Side-on, a városnak abban a részében, amit általában Prosztó
Mennyországként emlegetnek, és egyhavi késésben van a
lakbérrel, annak ellenére, hogy már kapott némi készpénzt a
pasastól. Mégis, mit kellett volna tennie? Utasítson vissza ötezer
dollárt? Ugyan már.
A flaska körbe-körbe pörög.
A pasas késik, talán nem is fog eljönni, és lehet, hogy az
lesz a legjobb.
Emlékszik rá, hogyan nézett körbe a vén fószer a
kétszobás lakásban, ahol legtöbb holmiját barna, füles
papírszatyrokban tárolta (és elég könnyű volt elképzelni, amint
Freddi maga köré halmozza ezeket a szatyrokat, miközben aludni
próbál a Crosstown gyorsforgalmi út alatti aluljáróban).
– Nagyobb lakásra lenne szüksége – mondta a vén fószer.
– Aha, a kaliforniai gazdáknak pedig esőre lenne
szükségük. – Emlékszik arra, amikor belenézett az öregtől kapott
borítékba. Emlékszik arra, ahogy ujjai közt pörgeti az
ötveneseket, és arra, milyen megnyugtató volt a hangjuk. – Ez
nagyon kedves, de mire kifizetek mindenkit, akinek tartozom,
nem sok marad belőle. – Valójában nagy részüket le tudta volna
rázni, de a vén fószernek ezt nem kellett tudnia.
– Lesz még több is, és a főnököm gondoskodni fog róla,
hogy kapjon egy új lakást, ahol arra kérjük majd, hogy vegyen át
bizonyos szállítmányokat.
Ez beindította a vészjelzőt. – Ha drogokról van szó,
felejtsük el az egészet. – Visszanyújtotta a pénzzel kitömött
borítékot az öregnek, bármilyen nehezére esett is.
Az öreg némi megvetéssel lökte vissza. – Nem drogok.
Semmi olyanra nem kérjük, ami akár a legkisebb mértékben is
illegális.
Így aztán most itt ül, ebben a tóparti lakásban. Nem
mintha valami remek kilátás nyílna a tóra, mert a lakás csak a
hatodikon van, és nem mintha palota lenne – igen messze áll tőle,
főleg így télen. A tó vizének csillogásából alig lehetett látni
valamit az újabb, szebb magasépítésű házak között, a szél
azonban könnyedén átjutott köztük, tökéletesen, és januárban a
szél hideg. Huszonhét fokra tekerte fel a semmire nem jó
termosztátot, de így is három inget visel egymáson és
melegítőnadrágot bő szárú farmernadrágja alatt. A Prosztó
Mennyországot maga mögött hagyta, és ez már valami,
de akkor is fel kell tennie a kérdést magának: ez elég?
Az ezüstflaska egyre csak pörög körbe-körbe. GH & FL
Örökké. De semmi nem tart örökké.
Az előszobában felberreg a csengő, és Freddi ugrik egyet.
Felkapja a flaskát – az egyetlen szuvenírt a Gloriával töltött
gyönyörű időkből –, és a kaputelefonhoz lép.
Leküzdi az ingert, hogy megint az orosz kémet utánzó
akcentussal szóljon bele. Akár dr. Babineau-nak, akár dr. Z-nek
hívja magát, a fickó egy kissé ijesztő. Nem a prosztó
mennyországbeli, kristálymetdíler módon ijesztő, hanem
másképpen. Jobb, ha
tisztességesen játszik, letudja a dolgot és reméli, hogy nem
kerül túl nagy bajba, ha valami balhé lesz az ügyből.
– Csak nem a híres dr. Z?
– Dehogynem.
– Késett.
– Valami fontos dologban akadályozom, Freddi?
Nem, semmi fontos dolga nem volt. Semmi, amit
mostanában csinál, nem különösebben fontos.
– Elhozta a pénzt?
– Természetesen. – Türelmetlen a hangja. A vén fószer,
akivel belevágott ebbe az őrült ügybe, ugyanilyen türelmetlenül
beszélt. Ő és dr. Z a legkevésbé sem hasonlítottak egymásra, de
ahogy beszéltek, az hasonló volt, épp eléggé ahhoz, hogy Freddi
eltűnődjön azon, nem testvérek-e. Csak éppen… nagyon
hasonlított a beszédstílusuk arra a másvalakire is, a régi
kollégájára, akivel együtt dolgozott. Akiről kiderült, hogy ő Mr.
Mercedes.
 Freddinek éppannyira nincs kedve erre gondolni, mint a
hackelésekre, amiket dr. Z kérésére elkövetett. Lenyomja az
ajtónyitó gombot a kaputelefonon.
Az ajtóhoz megy, és ott várja, közben iszik egy korty skót
whiskyt, hogy felvértezze magát. Középső inge zsebébe dugja a
flaskát, majd benyúl az alatta lévőnek a zsebébe, ahol a mentolos
cukorkát tartja. Nem hinné, hogy dr. Z nem szarja le, ha piaszaga
van, de amikor még a Discount Electronixnál dolgozott,
megszokta, hogy ivás után mindig elszopogat egy mentolos
cukrot, és a szokás hatalma megmaradt. Előhalássza a csomag
Marlborót legfelső inge zsebéből, és rágyújt. Ez is segít
elfedni a pia szagát, és valamennyire meg is nyugtatja – ha pedig
a pasasnak nem tetszik a cigiszag, hát így járt.
– Ez a pasas berakott téged egy egész szép lakásba, és az
elmúlt tizennyolc hónap során összesen harmincezer dollárt
fizetett neked – mondta Gloria. – Elég szép summa olyasmikért,
amiket valamirevaló hacker alvás közben is megcsinálna,
legalábbis szerinted. Szóval miért éppen te? És miért fizet érte
ennyit?
Újabb dolgok, amikre Freddi nem akar gondolni.
Az egész Brady és az anyukája fényképével kezdődött. Ott
találta a Discount Electronix selejtraktárában, nem sokkal azután,
hogy közölték az alkalmazottakkal, hogy a Birch Hill Mallon
működő üzletet be fogják zárni. A főnökük, Anthony „Tones”
Frobisher valószínűleg Brady munkaállomásán találta, és
bedobta ide hátra, miután a világ megtudta, hogy Brady a hírhedt
Mercedeses Gyilkos. Freddi nem kedvelte különösebben Bradyt
(bár régen volt pár értelmes beszélgetésük a nemi identitásról).
Csak hirtelen ötlet volt, hogy becsomagolta a képet és
bevitte a kórházba, az ezt követő pár alkalmat pedig, amikor
meglátogatta, a színtiszta kíváncsiság motiválta – meg egy kis
büszkeség afölött, ahogy Brady fogadta. Mosolygott.
– Magára valamiért reagál – mondta a főnővér. – Ez elég
szokatlan.
Mire Scapelli felváltotta Becky Helmingtont, Freddi már
tudta, hogy a rejtélyes dr. Z, aki átvette a fószertől a szerepet,
hogy ellássa őt készpénzzel, nem más volt, mint dr.
Felix Babineau. Erről sem gondolt különösebben semmit.
Ahogy azokról a kartondobozokról sem, amelyek UPS
futárszolgálattal érkeztek Terre Haute-ból. Vagy a hackelésről.
Profi lett a nem gondolkodásban, mert tudta, hogy amint
elkezdene gondolkodni, bizonyos összefüggések túl
nyilvánvalóvá válnának. És mindez a miatt a nyomorult kép miatt
történt! Freddi most azt kívánja, bár ellenállt volna annak a
hirtelen ötletnek, de ahogy anyja mondta mindig: A túl késő
mindig túl korán jön.
Freddi meghallja a lépteket a folyosón. Kinyitja az ajtót,
mielőtt még a férfi becsengethetne, és a kérdés kicsúszik a száján,
mielőtt még tudná, hogy fel fogja tenni:
– Mondja meg az igazat, dr. Z: maga Brady?

Hodges épp csak hogy belépett az ajtón, és a kabátját

veszi le, amikor megcsörren a telefonja.
– Szia, Holly!
– Jól érzed magad?
Hodges már látja, hány ilyen hívás vár rá a jövőben, ami
ugyanezekkel a szavakkal kezdődik. Végül is még mindig jobb,
mint a „Dögölj meg, te köcsög”. – Igen, jól vagyok.
– Még egy nap, és megkezded a terápiát. És ha
belekezdtél, nem hagyod abba. Bármit is mondanak az orvosok,
azt megteszed.
– Ne idegeskedj. Megegyeztünk, és be is tartom.
– Majd akkor nem idegeskedem, ha megszabadultál a
ráktól.
Ne csináld, Holly, gondolja Hodges, és lehunyja a szemét,
mert váratlanul ellepik a könnyek. Ne, ne, ne!
 – Jerome ma este hazajön. Hívott a repülőről, hogy a húga
felől érdeklődjön, és mindent elmondtam neki, amit Barbara
mondott. Tizenegyre ideér. Jó, hogy ezzel a géppel jött, mert
vihar közeleg, és arra számítanak, hogy elég heves lesz.
Felajánlottam, hogy bérelek neki egy autót, ahogy neked szoktam,
amikor elutazol, mert nagyon könnyű most, hogy céges számlánk
van…
– Amiért addig rágtad a fülem, amíg bele nem mentem.
Hidd el, tudom.
– De nincs szüksége autóra. Az apja elmegy érte. Holnap
nyolckor bemennek meglátogatni Barbarát, és ha az orvos
elengedi, akkor haza is viszik. Jerome azt mondta, tízre az
irodánkba tud érni, ha megfelel.
– Jól hangzik – mondja Hodges, és megtörli a szemét.
Nem tudja, mennyit segíthet Jerome, de azt tudja, hogy jó lesz
látni a srácot. – Ha esetleg bármi többet ki tud deríteni arról az
átkozott kütyüről…
– Már megkértem rá. Elhoztad a Dinah-ét?
– Igen. És ki is próbáltam. Tényleg van valami a Halastó
indítóképernyőjében.
Elálmosít, ha túl sokáig nézed. Szerintem teljesen véletlen
lehet, és nem hinném, hogy a gyerekek nagy részére bármilyen
hatással lenne, mert ők rögtön be akarnak lépni a játékba.
Elmondja, mi mindent tudott még meg Dinah-tól.
Holly újra megszólal. – Szóval Dinah nem ugyanúgy
jutott hozzá a Zappitjéhez, mint Barbara és Mrs. Ellerton.
– Nem.
– És ne feledkezzünk meg Hilda Carverről sem. A magát
Myron Zakimnek nevező férfi neki is adott egyet. Csak az övé
nem működött. Barb azt mondta, egy kék villanás után elromlott.
Te láttál kék villanást?
– Nem. – Hodges épp hűtőszekrénye szegényes tartalmát
veszi szemügyre, keres valamit, amit a gyomra hajlandó
elfogadni, és egy doboz banános joghurtra esik a választása. – És
láttam ugyan rózsaszín halakat, de amikor sikerült ráböknöm
néhányra – ami nem túl könnyű –, nem jelentek meg számok.
– Lefogadom, hogy a Mrs. Ellertonén megjelentek.
Hodges is így gondolja. Túl keveset tudnak még ahhoz,
hogy általánosítsanak, de kezdi azt hinni, hogy a számok csak
azokon a Zappiteken jelennek meg, amiket az aktatáskás férfi
osztogatott, az a Myron Zakim. Hodges arra is gyanakszik, hogy
valaki játékot űz a Z betűvel, a játékok pedig – az öngyilkosság
iránti morbid érdeklődéssel együtt – Brady Hartsfield modus
operandijára vallanak. Csak hát Brady a szobájában ragadt a
Kiner Memorialban, a fene egye meg. Hodges újra és újra
szembetalálja magát ezzel a tagadhatatlan ténnyel. Ha Brady
Hartsfieldnek csatlósai vannak, akik elvégzik neki a piszkos
munkát, vajon hogyan irányítja őket? És különben is, miért
tennék meg neki mindezt?
– Holly, szeretném, ha bekapcsolnád a számítógépet és
megnéznél nekem valamit.
Nem nagy dolog, csak egy apró részlet.
– Mi az?
– Tudni szeretném, hogy a Sunrise Solutions szponzorálta-
e a ’Round Here turnéját 2010-ben, amikor Brady Hartsfield fel
akarta robbantani a Mingo hangversenytermet. Vagy bármelyik
másik ’Round Here-turnét.
– Megnézhetem. Vacsoráztál?
– Épp most készülök.
– Jó. Mit?
– Steaket, szalmakrumplit és salátát – mondja Hodges,
miközben undor és belenyugvás keverékével nézi a karton
joghurtot. – Desszertnek maradt egy kis almatortám.
– Melegítsd fel a mikróban és tegyél a tetejére egy
gombóc vaníliafagylaltot. Nagyon finom!
– Még meggondolom.
Nem kellene megdöbbennie, amikor a lány öt perc múlva
felhívja a kért információval, elvégre Holly az Holly, mégis
meglepődik. – Jézusom, Holly, máris?
Holly, akinek fogalma sincs, hogy Freddi Linklatter
szavait ismétli el szinte szóról szóra, megszólal. – Legközelebb
valami nehezet kérj. Valószínűleg érdekelni fog, hogy a ’Round
Here 2013-ban feloszlott. Ezek a fiúbandák sosem hosszú életűek.
– Nem hát – jegyzi meg Hodges –, amint a fiúk annyi
idősek lesznek, hogy borotválkozniuk kell, a kislányok elveszítik
az érdeklődésüket.
– Nem tudom, lehet – mondja Holly. – Én mindig Billy
Joel-rajongó voltam. És Michael Boltont is szeretem.
Jaj, Holly, gondolja Hodges gyászosan – és már nem
először.
– 2007 és 2012 között hat országos turnéjuk volt. Az első
négyet a Sharp Cereals szponzorálta, akik ingyen termékmintákat
osztogattak a koncertjeiken. Az utolsó kettőnek, köztük annak is,
amelyiken felléptek a Mingóban, a PepsiCo volt a szponzora.
– Tehát a Sunrise Solutions egyiknek sem.
– Nem.
– Köszönöm, Holly. Holnap találkozunk.
– Igen. Vacsorázol már?
– Épp most ülök le.
– Rendben. És próbálj benézni Barbarához, mielőtt
megkezded a kezeléseket.
Szüksége van rá, hogy barátságos arcok vegyék körül,
mert bármi történt is vele, még nem múlt el teljesen a hatása. Azt
mondja, olyan, mintha nyálkás nyomot hagyott volna az agyában.
– Mindenképpen beugrok – mondja Hodges, de ezt az
ígéretét nem fogja tudni betartani.

Maga Brady?
Felix Babineau, aki időnként Myron Zakimnek, néha
pedig dr. Z-nek hívja magát, elmosolyodik a kérdés hallatán.
Borotválatlan arca ettől a mosolytól határozottan hátborzongató
ráncokba húzódik. Szokásos puhakalapja helyett ma szőrmés
usánkát visel, fehér haja kibuggyan alóla. Freddi azt kívánja, bár
ne tette volna fel a kérdést, bár ne kellett volna beengednie a
férfit, bár soha ne is hallott volna róla. Mert ha ez Brady, akkor ez
egy két lábon járó kísértetház.
– Ne kérdezzen semmit, és nem fog hazugságokat hallani
– feleli a férfi.
Freddi szeretné annyiban hagyni a dolgot, de nem tudja. –
Mert úgy beszél, ahogy ő.
És az a hackprogram, amit a másik pasas hozott, miután
megérkeztek a dobozok… az száz százalékban Brady műve.
Felismerhető, mint egy aláírás.
– Brady Hartsfield félkataton állapotú agysérült, aki járni
is alig tud, nemhogy megírjon egy hackprogramot, amit
felhasználhatunk egy rakás elavult játékkonzolon.
Amelyek némelyike nemcsak elavult, de hibás is. Ennél
több járt volna a pénzemért a faszkalapoktól a Sunrise
Solutionsnél, és ez a maximumig felcseszi az agyam.
A maximumig felcseszi az agyam. Brady rengetegszer
használta ezt a kifejezést, amikor Cyberjárőrként dolgoztak. Főleg
a főnökükre mondta vagy az olyan idióta ügyfélre, akinek sikerült
tejeskávét önteni a CPU-ba.
– Nagyon jól megfizettük, Freddi, és már majdnem
végeztünk. Miért nem maradunk ennyiben?
Elsiet mellette, anélkül hogy megvárná a válaszát, majd az
asztalra teszi az aktatáskáját és kinyitja. Kivesz egy borítékot,
amin Freddi monogramja, az FL áll. A betűk hátrafelé dőlnek. A
Discount Electronix Cyberjárőreként töltött évei során Freddi
több száz megrendelőlapon látta ugyanezeket a hátrafelé dőlő,
nyomtatott betűket.
Azokon, amiket Brady töltött ki.
– Tízezer – mondja dr. Z. – Az utolsó fizetség. Most
munkára fel!
Freddi a borítékért nyúl. – Nem kell itt maradnia, ha nem
akar. A többi már nagyrészt automatikus. Mint egy ébresztőóra
beállítása.
És ha valóban Brady vagy, gondolja, akkor meg is tudnád
csinálni. Elég jó vagyok ebben, de te jobb voltál.
A férfi engedi, hogy Freddi ujja megérintse a borítékot,
majd visszahúzza. – Maradok. Nem mintha nem bíznék magában.
Aha, gondolja Freddi. Persze.
A férfi arcán újra feltűnnek annak a nyugtalanító
mosolynak a ráncai. A szeme vörös, mintha kokaint szívott volna.
Freddi meg akarja kérdezni, mit is csinálnak pontosan, és mit akar
elérni… de elképzelése már van róla, és nem biztos benne, hogy
komolyan tudni akarja. Egyébként is, ha ez valóban Brady, mit
árthat vele? Több száz ötlete volt már, és egyik sem ért szart se.
Na jó… legalábbis a legtöbbjük.
Bekíséri a férfit abba a helyiségbe, ami eredetileg
vendégszoba lehetett, mostanra pedig a munkaállomása lett, az a
fajta elektronikus menedék, amelyről mindig álmodott – egy
búvóhely, amit Gloria, a vonzó külsejű, ragadós nevetésű, az
emberek nyelvén értő Gloria sosem értene meg. Idebenn alig
működnek a radiátorok, és öt fokkal hidegebb van, mint a lakás
többi részében. A számítógépek nem bánják. Ők szeretik.
– Gyerünk – mondja a férfi. – Csinálja!
Freddi leül a legmodernebb asztali Mac huszonhét
hüvelykes kijelzője elé, bekapcsolja és beírja a jelszót – egy
véletlenszerűen választott számsort. Megjelenik egy egyszerűen
Z-nek elnevezett fájl, melyet Freddi egy másik jelszóval nyit meg.
A részfájlok neve Z-1 és Z-2. Egy harmadik jelszóval megnyitja a
Z-2-t is, majd gyorsan gépelni kezd a billentyűzeten. Dr. Z a bal
vállánál áll. Jelenléte eleinte zavaróan kellemetlen hatással van
Freddire, de aztán, ahogy mindig, most is teljesen belemerül abba,
amit csinál.
Nem mintha sok időbe telne; a programot dr. Z-től kapta,
futtatni már gyerekjáték. A számítógép mellett jobbra, egy magas
polcon egy Motorola jelismétlő található. Mikor a COMMAND
és a Z billentyű egyidejű leütésével befejezi, amit csinált, a
jelismétlő feléled, és egyetlen szó jelenik meg rajta sárga
fényekből: KERESÉS. Úgy villog, mint egy elhagyatott
útkereszteződés közlekedési lámpája.
Várnak, és Freddi észreveszi, hogy visszatartja a
lélegzetét. Kifújja, amitől sovány arca egy pillanatra felfúvódik.
Fel akar állni, de dr. Z a vállára teszi a kezét.
– Adjunk neki még egy kis időt.
Öt percet adnak neki. Az egyetlen zaj a helyiségben az
elektronikus eszközök halk zümmögése és a szél süvítése a
befagyott tó felől. A KERESÉS egyre csak villog.
– Rendben – mondja végül dr. Z –, tudtam, hogy túl sokat
remélek. Mindent a maga idejében, Freddi. Menjünk vissza a
másik szobába. Megkapja az utolsó fizetségét, és már itt sem va…
A sárga KERESÉS hirtelen zöld TALÁLAT-ra változik.
– Megvan! – kiáltja dr. Z, és Freddi összerezzen. –
Megvan, Freddi! Megvan az első!
Ez elsöpri a lány még létező kételyeit, most már biztosan
tudja. Csak ez a diadalordítás kellett hozzá. Egyértelműen Brady
az. Olyan lett, mint egy élő matrjoskababa, ami tökéletesen illik
szőrmés orosz sapkájához. Ha belenézünk Babineau-ba, ott van
benne dr. Z. Ha belenézünk dr. Z-be, ott van az, aki a szálakat
mozgatja, Brady Hartsfield. Az Úristen tudja csak, hogyan
lehetséges ez, de igaz.
A zöld TALÁLAT-ot felváltja a vörös LETÖLTÉS, majd
pár másodperc múlva a LETÖLTÉS-t is felváltja a FELADAT
TELJESÍTVE. Ezután a jelismétlő újra keresésbe fog.
– Rendben – mondja a férfi –, ez megfelel. Ideje mennem.
Sűrű éjszakám volt, és még nem végeztem.
Freddi követi a gyakrabban használt szobába, és becsukja
maga mögött elektronikus menedéke ajtaját. Rég esedékes döntést
hozott: amint a férfi elment, ő kikapcsolja a jelismétlőt és letörli
az utolsó programot. Ha befejezte, becsomagol egy bőröndöt, és
egy motelba megy, holnap pedig itthagyja ezt a várost a picsába,
és elhúz délre, Floridába. Elege volt dr. Z-ből, a haverjából, Z-
Boyból és a középnyugati államok teléből.
Dr. Z felveszi a kabátját, de ahelyett, hogy az ajtó felé
indulna, elmélázva az ablak mellé lép. – Nem valami nagy kilátás.
Útban van ez a sok toronyház.
– Igen, elég gáz.
– Viszont még mindig jobb, mint az enyém – folytatja a
férfi, anélkül, hogy megfordulna. – Az elmúlt öt és fél évben nem
nézhettem mást, mint egy parkolóházat.
Freddi hirtelen elérte a tűrőképessége határát. Ha a férfi
hatvan másodperc múlva még mindig vele egy helyiségben
tartózkodik, ő hisztériás rohamot kap. – Adja ide a pénzem. Adja
ide, és húzzon innen a francba. Végeztünk.
A férfi megfordul. Kezében ott a rövid csövű pisztoly,
amit Babineau feleségénél is használt. – Igaza van, Freddi.
Végeztünk.
A lány azonnal reagál, kiüti a pisztolyt a kezéből, ágyékon
rúgja, karatemozdulatokkal ront rá, mint Lucy Liu, amikor a férfi
hirtelen kétrét görnyed és kirohan az ajtón, míg Freddi sikít,
ahogy a torkán kifér. Ez a film játszódik le színesben és Dolby-
hangzással az agyában, miközben földbe gyökerezett lábbal áll. A
fegyver elsül. A lány megtántorodik, tesz két lépést hátrafelé,
beleütközik a fotelba, amelyben tévénézés közben szokott ülni,
rárogy a fotelra, majd fejjel előre legurul a padlóra. A világ
sötétedni kezd és távolodni. Utoljára a meleget érzi, ahogy elered
a vére, lent pedig elenged a hólyagja.
– Az utolsó fizetség, ahogy ígértem. – A szavak a messzi
távolból hallatszanak.

Brady tökéletesen mozdulatlanul áll, és nézi, ahogy Freddi

teste alól vér szivárog. Fülel, hogy hall-e valakit dörömbölni az
ajtón, valakit, aki tudni akarja, minden rendben vane. Nem számít
rá, de jobb az elővigyázatosság.
Úgy kilencven másodperc múlva visszateszi a fegyvert
felöltője zsebébe, a Zappitje mellé. Nem bírja megállni, hogy
távozás előtt ne vessen még egy pillantást a számítógépes
szobára. A jelismétlő folytatja véget nem érő, automatizált
keresését.
Annak ellenére, hogy minden esély ellene szólt,
lenyűgöző utat sikerült bejárnia. Hogy mi lesz a végső eredmény,
azt képtelenség megjósolni, de abban biztos, hogy lesz valamiféle
eredmény. És az öreg nyug. det. lelkét úgy fogja marni, mint a
sav. A bosszú hidegen tálalva a legjobb.
Egyedül van a liftben, amikor lemegy. A folyosó ugyanígy
üres. Befordul a sarkon, felhajtja Babineau drága kabátjának a
gallérját, hogy ne fújjon be a szél, és kinyitja Babineau
bömösének a zárját. Beszáll és beindítja a motort, de csak a fűtés
miatt.
Valamit még el kell intéznie, mielőtt továbbindul
következő állomása felé. Nem szívesen teszi meg, mert minden
jellemgyengesége ellenére Babineau fantasztikusan intelligens
elmével rendelkezik, és egy jelentős része még mindig sértetlen.
Ezt az elmét elpusztítani túlságosan hasonlít arra, amit azok az
ostoba, babonás ISIS-faszkalapok csinálnak, amikor rommá verik
szét a pótolhatatlan műkincseket és kulturális emlékeket. Mégis
meg kell tennie. Semmilyen kockázatot nem vállalhat, mert a test
is igazi kincs. Igen, Babineau-nak kicsit magas a vérnyomása, és
az elmúlt pár évben a hallása is sokat romlott, de a tenisz és a heti
kétszeri látogatás a kórház edzőtermébe elég jól karban tartotta az
izmait. Szíve percenként hetvenet ver, és egyszer sem hagy ki.
Nem szenved sem isiásztól, sem köszvénytől, sem szürke
hályogtól, sem más nyavalyáktól, amiktől a vele egykorú férfiak
közül sokan.
Emellett a jó öreg orvoson kívül más egyelőre nincsen.
Ezzel a gondolattal Brady befelé fordul, és megtalálja azt,
ami megmaradt Felix Babineau tudatának a magjából – az agyon
belüli agyból. Brady gyakori behatolásai nyomán sebhelyes,
feldúlt, megfogyatkozott, de még mindig ott van, még mindig
Babineau, még mindig képes rá (legalábbis elméletileg), hogy
visszavegye az irányítást.
Ugyanakkor viszont védtelen, mint valami páncélos állat a
páncélja nélkül, bár nem húsból van – Babineau tudatának a
magja inkább olyan, mint fényből lévő, szorosan összesimuló
drótok.
Brady nem minden sajnálkozás nélkül ugyan, de
megragadja őket fantomkezével és szétszakítja.

Hodges azzal tölti az estét, hogy joghurtot eszik és az

időjárás-csatornát nézi. A téli vihar, amely nevetséges módon az
Eugenie nevet kapta a csatornától, még mindig közeleg, és arra
számítanak, hogy másnap csap le a városra, valamikor a nap vége
felé.
– Pontosabbat egyelőre nehéz jósolni – mondja a
kopaszodó, szemüveges okostojás a szexi, szőke, vörös ruhás
okostojásnak. – Ez a vihar új értelmet ad az „akadozó forgalom”
kifejezésnek.
A szexi okostojás nevet, mintha társa a meteorológiában
valami hihetetlenül vicceset mondott volna. Hodges fogja a
távirányítót és kikapcsolja őket.
A távirányítóra néz. Nem akármilyen találmány, ha
belegondol az ember. Több száz különböző csatornát érhet el a
segítségével. Még csak fel sem kell kelnie. Mintha nem a
székében ülne, hanem benn lenne a televízióban. Vagy akár
mindkét helyen egyszerre.
Egyfajta csoda, ha úgy vesszük.
Miközben a fürdőszobába megy, hogy fogat mosson,
megcsörren a mobiltelefonja. A kijelzőre néz, és elneveti magát,
bár fájdalom nyilall az oldalába. Most, amikor otthona
magányában van, és senkit nem zavarna a hangosan üvöltő SMS,
régi partnere inkább felhívja.
 – Helló, Pete. Jólesik, hogy még emlékszel a számomra.
Pete nem pazarolja az időt viccelődésre. – Mondok neked
valamit, Kermit, és ha úgy döntesz, hogy foglalkozol vele, akkor
olyan leszek, mint Schultz őrmester a Hogan hősei-ben.
Emlékszel rá?
– Persze. – Hodges ismét érez valamit a gyomrában: nem
a fájdalom görcsét, hanem azt, hogy összeugrik az izgalomtól.
Fura, mennyire hasonló a két érzés. – Te nem tudsz semmiről.
– Igen. Muszáj így lennie, mert az osztályunk
szempontjából Martine Stover meggyilkolásának és az anyja
öngyilkosságának az ügye hivatalosan le van zárva. Egy véletlen
miatt semmiképpen nem fogjuk újra megnyitni, és ez legfelső
utasítás. Világos?
– Mint a nap – feleli Hodges. – Milyen véletlen?
– A Kiner agysebészeti klinikájának főnővére múlt éjjel
öngyilkosságot követett el. Ruth Scapelli.
– Hallottam – mondja Hodges.
– Az elbűvölő Mr. Hartsfieldnél tett egyik zarándoklatod
során, gondolom.
– Igen. – Nem szükséges közölnie Pete-tel, hogy nem
jutott be az elbűvölő Mr.
Hartsfieldhez.
– Scapellinek is volt egy olyan bigyója. Egy Zappit. Úgy
tűnik, a szemétbe dobta, mielőtt elvérzett. Az egyik helyszínelő
találta meg.
– Ejha! – Hodges visszamegy a nappaliba, és leül.
Fájdalmasan felszisszen, mikor meghajlítja a derekát. – Szóval ezt
nevezed te véletlennek?
– Nem feltétlenül én nevezem annak – mondja Pete
elgyötört hangon.
– Hanem?
– Az istenit, én csak azt szeretném, ha nyugodtan
mehetnék nyugdíjba! Ha vannak még szálak, amiket ki lehet
bogozni ebben az ügyben, akkor Izzy folytathatja.
– De Izzynek nincs kedve szálakat bogozni.
 – Nincs. És a kapitánynak meg a rendőrbiztosnak sincs.
Ezt hallván Hodges kénytelen kissé módosítani azon a
véleményén, hogy régi társa már kiégett. – Komolyan beszéltél
velük? Próbáltad életben tartani az ügyet?
– A kapitánnyal igen. Hozzá kell tennem, hogy Izzy
Jaynes tiltakozása ellenére.
Erőteljes tiltakozása ellenére. A kapitány beszélt a
biztossal. Ma, késő este kaptam az utasítást, hogy ejtsem az ügyet,
és te is tudod, miért.
– Igen. Mert mind a kettő kapcsolódik Bradyhez. Martine
Stover az egyik áldozata volt a City Centernél. Ruth Scapelli
pedig az ápolónője. Egy mérsékelten értelmes riporternek úgy hat
perc kellene hozzá, hogy összerakja ezt a két infót és írjon valami
szép, hangzatos rémtörténetet. Ezt kaptad Pedersen
rendőrkapitánytól?
– Ezt. Aki betölt valami pozíciót a rendőrségnél, azok
közül senki nem akarja, hogy Hartsfield visszakerüljön a
rivaldafénybe, legalábbis amíg még mindig nem tartják
alkalmasnak arra, hogy felszólaljon a saját védelmében, és emiatt
nem kerülhet bíróság elé. Francba is, az önkormányzatnál sem
szeretné senki.
Hodges hallgat, és erősen gondolkodik – talán erősebben,
mint valaha életében. Még jó régen, középiskolában tanulta meg
az átkelni a Rubiconon kifejezést, és azonnal megértette, mit
jelent, mielőtt még
Mrs. Bradley elmagyarázta volna: visszavonhatatlan
döntést hozni. Amit már később tanult meg, néha a saját kárán, az
az volt, hogy a legtöbb Rubicon váratlanul éri az embert. Ha most
elmondja Pete-nek, hogy Barbara Robinsonnak is volt egy
Zappitje, és lehetséges, hogy neki is az öngyilkosság járt a
fejében, amikor meglépett az iskolából és elment Lowtownba,
akkor Pete-nek szinte biztos, hogy vissza kell mennie
Pedersenhez. Két, Zappittel kapcsolatba hozható öngyilkosságra
még rá lehet fogni, hogy véletlen, de háromra? És igaz,
Barbarának nem sikerült, hála istennek, de ő is kapcsolatba
hozható Bradyvel: elvégre elment a ’Round Here koncertjére.
Hilda Carverrel és Dinah Scott-tal együtt, akik szintén kaptak
Zappiteket. De vajon képes lesz a rendőrség elhinni, amit ő lassan
már kezd? Ez fontos kérdés, mert Hodges szereti Barbara
Robinsont, és nem akarja megsérteni a privát szféráját, ha nem
tud cserébe felmutatni valami konkrét eredményt.
– Kermit, ott vagy még?
– Igen. Csak elgondolkodtam. Volt Scapellinek látogatója
tegnap éjjel?
– Ezt nem tudom, mert nem hallgattuk ki a szomszédokat.
Öngyilkosság volt, nem gyilkosság.
– Olivia Trelawney is öngyilkos lett – mondja Hodges. –
Emlékszel?
Most Pete-en a sor, hogy hallgasson. Persze hogy
emlékszik, és arra is emlékszik, hogy Trelawney-t hozzásegítették
az öngyilkossághoz. Hartsfield egy aljas vírust rakott a
számítógépére, amitől Trelawney azt hitte, visszajár hozzá
kísérteni egy fiatal anyuka szelleme, akit a City Centernél öltek
meg. Az is nagyban hozzájárult, hogy a város lakói közül a
legtöbben arra a következtetésre jutottak, hogy Olivia Trelawney
azzal, hogy gondatlanul a kocsijában hagyta a kulcsot, elősegítette
a mészárlást.
– Brady nagyban élvezte a…
– Tudom, mit élvezett nagyban – szakítja félbe Pete. –
Nem kell a számba rágnod. Mondok még egy apróságot, ha
érdekel.
– Mondd.
– Ma, délután öt körül beszéltem Nancy Aldersonnal.
Ügyes fiú, gondolja Hodges. Ezek szerint csináltál is
valamit az utolsó pár, munkával töltött hetedben azon kívül, hogy
lehúzod a belépőkártyádat hazamenetelkor.
– Azt mondta, Mrs. Ellerton már vett a lányának egy új
számítógépet. Az online kurzushoz. Azt mondta, az alagsori
lépcső alatt van, még bedobozolva. A születésnapjára akarta
odaadni Martine-nak, a következő hónapban.
 – Más szavakkal: a jövőre gondolt. Ami nem jellemző
arra, aki öngyilkosságot tervez, igaz?
– Nem, szerintem sem. Most mennem kell, Kerm. A labda
a te térfeleden pattog, játssz vele vagy hagyd ott. Te döntöd el.
– Köszönöm, Pete. Értékelem az infókat.
– Bár olyan lenne, mint a régi szép időkben – mondja
Pete. – Utánamentünk volna ennek a dolognak, aztán hulljon csak
a forgács.
– De nem olyan. – Hodges újra az oldalát dörgöli.
– Nem. Nem olyan. Vigyázz magadra. Próbálj felszedni
pár kilót.
– Igyekszem – mondja Hodges, de már a semminek
beszél: Pete letette.
Hodges fogat mos, bevesz egy fájdalomcsillapítót, és
lassan belebújik a pizsamájába, majd lefekszik és bámulja a
sötétséget, várva az álmot vagy a reggelt, bármelyik érkezik is
hamarabb.

Brady gondosan elvette Babineau azonosítókártyáját is az

íróasztaláról, miután felvette az orvos ruháit, mert tudta, hogy a
rajta lévő mágneses csík azt jelenti, mindenhová bejuthat vele.
Aznap este 10:30 után, nagyjából ugyanakkor, amikor Hodges
végül megelégeli az időjárás-csatorna műsorát, Brady első
alkalommal használja a kártyát, ezzel lép be a bekerített
alkalmazotti parkolóba a kórház főépülete mögött. A parkoló
napközben tele szokott lenni, ebben az órában azonban válogathat
a parkolóhelyek közül. Azt választja, ami a lehető legmesszebb
van a nátriumgőzlámpák mindent átható fényétől, majd hátradönti
dr. B. luxuskocsijának ülését, és leállítja a motort.
Álomba szenderül, és egyszer csak azt veszi észre, hogy
összefüggéstelen emlékek enyhe ködében bolyong – mindössze
ennyi maradt Felix Babineau-ból. Érzi a mentolos rúzs ízét annak
a lánynak az ajkán, akit először csókolt meg, Marjorie
Pattersonnak a Missouri állambeli Joplin középiskolájában. Lát
egy kosárlabdát, melyre fekete betűkkel a VOIT feliratot
nyomtatták. Érzi a meleget a tréningnadrágjában, ahogy bepisil,
miközben kifestőket színez nagyanyja díványa, egy kopott zöld
velúrral bevont monstrum mögött.
Úgy tűnik, a gyerekkori emlékek tűnnek el utoljára.
Nem sokkal hajnali két óra után összerezzen egy
kristálytiszta emlékképtől: attól, hogy az apja megüti, mert
gyufával játszik a házuk padlásán. Zihálva ébred fel a bömös
kagylóülésében. Egy pillanatig még ott lebeg agyában az emlék
legélénkebb mozzanata: egy ér, ami apja kivörösödött nyakán
lüktet, közvetlenül kék Izod golfingje gallérja fölött.
Aztán újra visszaváltozik Bradyvé, aki Babineau testét
viseli ruhaként.

Miközben nagyrészt be volt zárva a 217-es szobába és egy

már nem működő testbe, Bradynek hónapjai voltak arra, hogy
terveket szőjön, átdolgozza őket, majd átdolgozza az átdolgozott
terveket is. Követett el közben hibákat (például most már azt
kívánja, bár sose használta volna Z-Boyt arra, hogy üzenetet
küldjön Hodgesnak a Kék Esernyő oldalon, és azzal is várnia
kellett volna, hogy Barbara Robinson után eredjen), de kitartott,
és most itt van, a siker kapujában.
A hadműveletnek ezt a részét fejben tucatnyi alkalommal
elpróbálta már, így most magabiztosan halad előre. Babineau
kártyájának egy húzásával sikerül bejutnia a KARBANTARTÁS
„A” feliratú ajtón. A fentebbi szinteken a gépekből, amelyek a
kórházat működtetik, csak tompa zümmögést lehet hallani, ha
lehet egyáltalán. Idelenn folyamatos dübörgés árad belőlük, és a
csempézett folyosó fullasztóan forró – de teljesen üres, ahogy
várta. Egy városi kórház sosem alszik mélyen, de a kora reggeli
órákban lehunyja szemét és szunyókál.
A karbantartók pihenője is elhagyatott, ahogyan a
zuhanyzó és mögötte az öltöző is.
Az öltözőszekrények egy részén lakat lóg, de többségük
nyitva áll. Brady egyiket a másik után nyitja ki, nézegeti a
méreteket a ruhákon, mígnem talál egy szürke inget és egy
munkásnadrágot, amik nagyjából illenek Babineau-ra. Leveszi
Babineau ruháját és átöltözik a karbantartó munkáséba, de nem
felejti el átrakni a zsebébe a gyógyszeres fiolát, amit Babineau
fürdőszobájából hozott el, és amiben ütős keverék van az orvos és
felesége gyógyszereiből. A zuhanyzó egyik ruhaakasztóján
megtalálja a tökéletes kiegészítőt, ami teljessé teszi álcáját: egy
baseballsapkát a Groundhogs vörös-kék logójával. Felveszi, hátul
átállítja a műanyag szíjat, és mélyen a homlokába húzza a sapkát,
ügyelve arra, hogy teljesen eltakarja Babineau ezüst haját.
Végigsétál a Karbantartás „A” folyosóján, és jobbra
fordul, a kórházi mosodába, ami nemcsak forró, de párás is. Két
takarítónő üldögél műanyag székeken a hatalmas Foshan
ruhaszárítók két sora közt. Mindketten mélyen alszanak,
egyiküknek zöld nejlonszoknyája ölébe ömlöttek az állat formájú
rágcsák egy felborult dobozból.
Távolabb, a mosógépek után két tologatós kocsi parkol a
betonfal előtt. Az egyiket kórházi hálóingekkel rakták meg, a
másikon tiszta ágynemű tornyosul. Brady fog pár hálóinget, a
szépen összehajtogatott lepedőkre teszi, és gurítani kezdi a kocsit
végig a folyosón.
A Vödör eléréséhez át kell szállnia egyik liftből a
másikba, és át kell haladnia a függőfolyosón. Útközben pontosan
négy embert lát: két ápolónőt, akik egy gyógyszeres szekrény
előtt sugdolóznak, és két gyakornokot az orvosi szobában, akik
halkan nevetgélnek valamin, amit egy laptopon láttak. Egyikük
sem veszi észre az éjszakai műszakban dolgozó karbantartó
munkást, aki lehajtott fejjel tolja a mosott holmikkal telepakolt
kocsit.
A pont, ahol a legnagyobb veszély fenyegeti, hogy
észrevehetik – és talán fel is ismerhetik –, az ápolónők ügyeleti
helye a Vödör közepén. Az egyik ápolónő azonban a
számítógépén pasziánszozik, a másik pedig jegyzetel, szabad
kezére támasztva a fejét.
Mikor mozgást lát a szeme sarkából, megkérdezi a
karbantartót, hogy van, anélkül, hogy felemelné a fejét.
– Remekül – feleli Brady. – De elég hideg az idő.
– Igen, és úgy hallottam, havazás jön. – Az ápolónő ásít,
és visszatér a jegyzeteihez.
Brady végigtolja a kocsit a folyosón, és megáll a 217-es
szoba előtt. A Vödör egyik apró titka, hogy itt a páciensek
szobáinak két ajtaja van, az egyiket számmal jelölték, a másikat
nem. A jelöletlen ajtó a tárolóba nyílik, amit így éjjel fel lehetett
tölteni tiszta ágyneművel és más szükséges dolgokkal anélkül,
hogy megzavarták volna a betegek pihenését… vagy egyébként is
zavart agyát. Brady felkap pár hálóinget, gyorsan körülnéz, hogy
biztos lehessen benne, még mindig nem figyeli senki, aztán
besurran ezen a jelöletlen ajtón. Egy pillanat múlva már saját
magát nézi. Éveken át mindenkiből hülyét csinált, elhitette velük,
hogy Brady Hartsfield az, amit az alkalmazottak (kizárólag
maguk között) zombinak hívnak, szobanövénynek vagy LÉDHÜ-
nek („lámpák égnek, de a ház üres”). Most már valóban az.
Fölé hajol, és megsimítja az enyhén borostás arcot.
Hüvelykujját végigfuttatja az egyik lehunyt szemhéjon, és érzi
alatta a szemgolyó görbületét. Megemeli az egyik kezet,
megfordítja, és gyöngéden, tenyérrel felfelé az ágytakaróra
fekteti. A kölcsönvett szürke nadrág zsebéből előveszi a
gyógyszeres fiolát, és fél tucat pirulát beleönt a felfelé fordított
tenyérbe. Vegyétek és egyétek, gondolja, ez az én testem, mely
tiérettetek megtöretik.
Belép abba az összetört testbe, még egyszer, utoljára.
Ehhez most nincs szüksége a Zappitre, és amiatt sem kell
aggódnia, hogy Babineau magához ragadja az irányítást és
elrohan, mint a gyalogkakukk. Ha Brady elméje nincs benne,
Babineau a szobanövény.
Semmi nem maradt benne, csak egy emlék apja
golfingéről.
Brady úgy néz körül a feje belsejében, mint aki egy
szállodai szobát néz át, ahol sokáig tartózkodott. Nem hagyott
valamit a szekrényben lógva? Nem maradt egy tubus fogkrém a
fürdőszobában? Egy mandzsettagomb az ágy alatt?
Nem. Mindent összecsomagolt, és a szoba üres.
Összezárja kezét, és utálja, hogy ilyen vontatottan mozognak az
ujjai, mintha iszap töltené ki az ízületeket. Kinyitja a száját,
felemeli a pirulákat és beleejti őket. Rágni kezd. Az íz keserű.
Babineau eközben rongybabaként a földre rogyott. Brady nyel,
egyszer, majd még egyszer. Kész.
Bevégeztetett. Lehunyja a szemét, és amikor újra kinyitja,
az ágy alatt lévő papucsot bámulja, amit Brady Hartsfield soha
többé nem visel már.
Feláll Babineau lábára, leporolja magát és visszanéz a
testre, amely csaknem harminc éven át hordozta őt. A testre,
amely többé már nem volt hasznára a fejére mért második csapás
óta, ami a Mingo hangversenyteremben érte, épp mielőtt
felrobbanthatta volna a kerekesszéke alá erősített plasztikbombát.
Régebben még aggódott volna, hogy ez a drasztikus lépés rosszul
sül el, hogy tudata és minden nagyszabású terve elpusztul a
testével együtt. Többé nem aggódik. A köldökzsinór elszakadt.
Átkelt a Rubiconon.
Viszlát, Brady, gondolja, örülök, hogy ismerhettelek.
Ez alkalommal, mikor elgurul a mosodai kocsival az
ápolónők ügyeleti helye mellett, az, amelyik pasziánszozott a
gépén, nincs a helyén, valószínűleg a mosdóba ment. A másik a
jegyzeteire borulva alszik.
 10

Háromnegyed négyre jár az idő, és még rengeteg teendője

van.
Miután visszaöltözött Babineau ruháiba, Brady ugyanúgy
távozik a kórházból, ahogyan érkezett, és Sugar Heights felé
indul. Mivel Z-Boy házilag készült hangtompítójának annyi, egy
anélkül eldördült lövés hangját pedig valószínűleg azonnal
jelentik a város legflancosabb negyedében (ahol az Éber Őrség
szolgálat bérelhető zsarui sosincsenek egy-két utcányinál
távolabb), megáll az útba eső Valley Plazánál. Megnézi, hogy
van-e rendőrautó a parkolóban, de egyet sem lát, aztán megkerüli
az épületet és a Diszkont
Lakberendezés rakodóterületéhez hajt.
Istenem, de jó szabadon mászkálni! Kibaszottul
csodálatos!
A bömös elejéhez megy, és mélyen belélegzi a hideg téli
levegőt, mialatt menet közben a .32-es fegyver csöve köré tekeri
Babineau drága kabátjának ujját. Nem lesz olyan hatékony, mint
Z-Boy hangtompítója, és tudja, hogy van némi kockázat, de nem
túl jelentős. Csak egyetlen lövés. Először felnéz, mert szeretné
látni a csillagokat, de a felhők eltakarják az eget. Annyi baj
legyen, lesznek még más éjszakák is. Nagyon sok.
Talán több ezer. Elvégre nem kell örökre Babineau
testében maradnia.
Céloz és lő. A bömös szélvédőjén kis, kerek lyuk jelenik
meg. Most jön az újabb kockázat: az utolsó kilométert Sugar
Heights felé úgy kell megtennie, hogy golyó ütötte lyuk van a
szélvédőn épp a kormánykerék fölött – az éjszakának ebben az
órájában azonban a kertvárosi utcák a lehető legüresebbek, és a
rendőrök is szunyókálnak, különösen a jobb környékeken.
Kétszer is megvilágítják a szembejövő autók lámpái, ő
pedig visszafojtja a lélegzetét, de mindkét autó lassítás nélkül
halad el mellette. A golyó ütötte lyukon halkan sípolva árad be a
januári levegő. Minden incidens nélkül visszajut Babineau giccses
házába.
Ezúttal nem kell beütnie a kapukódot, csak megnyomja a
napellenzőre erősített kapunyitót. Mikor felér a behajtóút végére,
ráhajt a hóborította gyepre, megcsúszik az ellapátolt hó után
maradt megkeményedett hókérgen, letör pár ágat egy bokorról,
majd megáll.
Otthon, édes otthon újra. Hurrá.
Az egyetlen probléma, hogy elfelejtett hozni egy kést. A
házból ugyan hozhatna egyet, de ott más dolga is van, és nincs
kedve kétszer fordulni. Még rengeteg dolga van, mielőtt aludni
megy, és szeretne végre hozzákezdeni. Kinyitja a középkonzol
tárolórekeszét és tapogatózni kezd benne. Egy ilyen jól fésült
fickó, mint Babineau, kell hogy tartson pár tartalék
tollászkodókelléket a kocsijában, már egy körömcsipesz is elég
lenne… de semmi nincs. Benéz a kesztyűtartóba és a bömös
dokumentumait tartalmazó mappába (természetesen bőrből
készült), és talál egy laminált Allstate biztosítási kártyát. Ez is
megteszi. Elvégre az ő reklámjuk mondja, hogy jó kezekben van.
Brady felhajtja Babineau kasmírkabátjának az ujját és az
alatta lévő inget, majd végighúzza alkarján a laminált kártya
szélét. Csak egy vékony, vörös vonal az eredmény. Újra
megkarcolja a karját, ezúttal erősebben nyomva a kártyát, és ajka
grimaszra húzódik. Ezúttal felhasad a bőre és szivárogni kezd a
vér. Felemelt karral kiszáll az autóból, majd visszahajol, és
rácsöpögtet egy kis vért először az ülésre, majd a kormánykerék
alsó ívére. Nem sok, de nem is kell sok. A szélvédőn található
golyónyommal együtt ennyi is elég lesz.
Felsiet a verandalépcsőn, minden egyes ruganyos lépése
felér egy kisebb orgazmussal. Cora az előszobában fekszik a
ruhaakasztók alatt, és ugyanolyan halott, mint eddig. Könyvtáros
Al a díványon alszik. Brady megrázza, és mikor csak tompa
morgást kap válaszul, megragadja Alt mindkét kezével, és a
padlóra gurítja. Al szeme kipattan.
– Hé! Mi van?
Tekintete kába, de nem teljesen üres. Al Brooksból
valószínűleg semmi nem maradt már abban a kifosztott fejben, de
az alteregóból, akit Brady alkotott, még maradhatott egy kevés.
Épp elég.
– Helló, Z-Boy – mondja Brady, és leguggol.
– Helló – feleli rekedtesen Z-Boy, és nagy nehezen felül. –
Helló, dr. Z. Vigyázok a házra, ahogy mondta. A nő – amelyik
még tud járni – folyamatosan használja a Zappitet. Figyelem a
garázsból az utca túloldalán.
– Már nem kell figyelned.
– Nem? Mondja, hol vagyunk most?
– A házamban – feleli Brady. – Megölted a feleségemet.
Z-Boy tátott szájjal bámul a fehér hajú férfira a kabátban.
Borzalmas a lehelete, de Brady nem húzódik el. Látja, ahogy Z-
Boy arca lassan elkámpicsorodik. Mintha egy autóbalesetet nézne
lassított felvételen. – Megöltem…? Én nem!
– De igen.
– Nem! Sosem tennék ilyet!
– De megtetted. De csak azért, mert én mondtam.
– Biztos benne? Nem emlékszem.
Brady megragadja a vállánál fogva. – Nem a te hibád volt.
Hipnózis alatt voltál.
Z-Boy arca felragyog. – A Halastó hipnotizált?
– Igen, a Halastó. És amíg hipnózis alatt voltál, azt
mondtam neked, öld meg Mrs. Babineau-t.
Z-Boy kétkedve, bánatosan néz rá. – Ha megtettem is,
nem az én hibám.
Hipnotizálva voltam, és nem is emlékszem.
– Fogd ezt.
Brady Z-Boy kezébe nyomja a pisztolyt. Z-Boy felemeli,
homlokráncolva, mint egy egzotikus műtárgyat.
– Tedd a zsebedbe, és add ide az autód kulcsait.
Z-Boy szórakozottan a nadrágzsebébe teszi a .32-est,
Brady pedig összerándul, arra számít, a fegyver mindjárt elsül, és
kilő egy golyót a lábába a szerencsétlennek. Z-Boy végre
előhalássza a kulcsát, Brady pedig zsebre teszi, feláll, és átsiet a
nappalin.
– Hová megy, dr. Z?
– Nemsokára visszajövök. Nyugodtan ülj a díványra, amíg
vissza nem érek.
– Ülök a díványon, amíg vissza nem jön – ismétli Z-Boy.
– Remek ötlet.
Brady bemegy dr. Babineau dolgozószobájába. A
helyiségben igazi egófal látható, tele bekeretezett képekkel,
köztük az egyiken egy fiatalabb Felix Babineau ráz kezet a
második Bush elnökkel, és mindketten idióta módon
vigyorognak. Brady ügyet sem vet a képekre, számtalanszor látta
már őket azokban a hónapokban, amikor megtanulta, hogyan
legyen egy másik ember testében – ezekre most úgy gondol, mint
tanulóvezetői korszakára. Nem érdekli az asztali számítógép sem.
A Macbook Air kell neki, ami a kredencen hever. Kinyitja,
bekapcsolja és beírja Babineau jelszavát, ami egész véletlenül a
CEREBELLIN szó.
– Lószart nem csinált a gyógyszered – mondja Brady,
miközben megjelenik a főképernyő. Nem teljesen biztos ugyan
ebben, de úgy döntött, ezt fogja hinni.
Ujjai olyan gyakorlott sebességgel kopognak a
billentyűzeten, amire Babineau képtelen lett volna, és felugrik egy
rejtett program, amit maga Brady telepített még egy korábbi
látogatása során, amit a jó doktor fejében tett. A neve HALASTÓ.
Brady újra gépelni kezd, és a program kapcsolatba lép a
jelismétlővel Freddi Linklatter számítógépes búvóhelyén.
FOLYAMATBAN, közli a laptop képernyője, majd alatta:
3 TALÁLAT.
Hármat is talált! Már hármat is!
Brady örül, de nem igazán lepi meg a dolog, bármennyire
kora hajnal felé jár is az idő. Minden tömegben van pár álmatlan
ember, azok közt is, akik ingyen-Zappiteket kaptak a
rosszkoncert.com-ról. Mivel is lehet kellemesebben eltölteni a
hajnal előtti álmatlan órákat, mint egy kéznél lévő játékkonzollal?
És mielőtt belemerülne az ember a pasziánszba vagy az Angry
Birdsbe, miért ne nézné meg a rózsaszín halakat a Halastó
indítóképernyőjén, hogy lássa, beprogramozták-e már, hogy
érintésre számokká változzanak? A jó számkombinációval értékes
díjak nyerhetők, de hajnali négykor valószínűleg nem ez a fő
motiváló tényező. A hajnali négy rendszerint boldogtalan egy
időpont, ha ébren találja az embert. Ez az az idő, amikor az
előtérbe törnek a kellemetlen gondolatok és a pesszimista
elképzelések, az indítóképernyő pedig megnyugtató. Emellett
addiktív is. Ezt Al Brooks is tudta, mielőtt Z-Boy lett belőle, és
Brady is tudta, az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta. Ez csak
szerencsés véletlen volt, az azonban, amit Brady csinált azóta –
amit előkészített –, az nem véletlen. Hosszú, alapos tervezés
eredménye, melyet kórházi ágya és elsorvadt teste börtönében
hajtott végre.
Kikapcsolja a laptopot, a hóna alá fogja, és kifelé indul a
dolgozószobából, az ajtóban azonban támad egy ötlete és
visszamegy Babineau asztalához. Kinyitja a középső fiókot, és
rögtön megtalálja, amit keres – még csak fel sem kell túrnia a
fiókot. Ha egy szerencsesorozat beindul, akkor beindul.
Brady visszatér a nappaliba. Z-Boy a díványon ül lehajtott
fejjel, görnyedt vállal, keze a térdei közt lóg. Kimondhatatlanul
megviseltnek tűnik.
– Most mennem kell – mondja Brady.
– Hová?
– Nem a te dolgod.
– Nem az én dolgom.
– Pontosan. Aludj csak tovább.
– Itt, a kanapén?
– Vagy az egyik fenti hálószobában. De először valamit
meg kell tenned. – Odaadja Z-Boynak a filctollat, amit Babineau
asztalában talált. – Rajzold fel a jeled, Z-Boy, ugyanúgy, ahogy
Mrs. Ellerton házában tetted.
– Amikor a garázsból figyeltem őket, éltek. Ezt tudom. De
lehet, hogy most már halottak.
– Igen, valószínűleg azok.
 – De nem én öltem meg őket, ugye? Mert úgy tűnik, a
fürdőszobájukban mindenképpen jártam. És rajzoltam oda egy Z-
t.
– Nem, nem, egyálta…
– Kerestem a Zappitet, ahogy kérte, ebben biztos vagyok.
Mindenhol kerestem, de sehol nem akadtam rá. Azt hiszem, lehet,
hogy kidobta.
– Ez már nem számít. Csak rajzold fel a jeled itt, jó?
Legalább tíz helyre. – Eszébe jut valami. – El tudsz még számolni
tízig?
– Egy… kettő… három…
Brady Babineau Rolexére pillant. Negyed ötre jár az idő.
A reggeli műszak a Vödörben ötkor kezdődik. Az idő szárnyas
lábakon haladt. – Nagyszerű! Rajzold fel legalább tíz helyre.
Aztán mehetsz aludni.
– Jó. Felrajzolom legalább tíz helyre, aztán alszom, aztán
odamegyek autóval a házhoz, amire azt mondta, hogy figyeljem.
Vagy ezt hagyjam abba most, hogy meghaltak?
– Abbahagyhatod. Akkor vegyük át még egyszer,
rendben? Ki ölte meg a feleségemet?
– Én, de nem az én hibám volt. Hipnózis alatt voltam, és
még csak nem is emlékszem. – Z-Boy sírva fakad. – Vissza fog
jönni, dr. Z?
Brady elmosolyodik, kivillantja Babineau sok pénzbe
került fogsorát. – Persze. – Szeme felfelé, majd balra villan,
miközben ezt mondja.
Figyeli, ahogy az öreg odacsoszog a falra erősített,
hatalmas Istenem-de-gazdag-vagyok márkájú tévéhez, és
hatalmas Z betűt fest a képernyőre. Nem feltétlenül szükséges
ugyan, hogy a gyilkosság helyszíne tele legyen Z betűkkel, de
Brady stílusos dolognak tartotta, főleg, ha belegondolt, hogy a
rendőrség megkérdezi majd az egykori Könyvtáros Alt, hogy mi a
neve, ő pedig azt feleli majd, hogy Z-Boy. Újabb apró, elegáns
díszítés egy szépen kidolgozott ékszeren.
Brady a bejárati ajtóhoz megy, és útközben újra átlépi
Corát. Leugrándozik a veranda lépcsőjén, és leérve tesz pár
tánclépést, majd csettint Babineau ujjával. Egy kicsit fáj, talán a
kezdődő köszvény jele, de kit zavar? Brady tudja, milyen az igazi
fájdalom, és a jó öreg ujjpercek enyhe sajdulása nem számít
annak.
Odakocog Al Malibujához. A kocsi nem nagy szám, ha dr.
Babineau BMW-jéhez hasonlítja, de oda eljut vele, ahová mennie
kell. Beindítja, és a homlokát ráncolja, mikor valami klasszikus
szar kezd szólni a műszerfali rádióból. Átkapcsol a BAM-100-ra,
ahol a Black Sabbath egy száma szól azokból az időkből, amikor
Ozzy még menőnek számított. Egy utolsó pillantást vet a gyepen
keresztben parkoló bömösre, majd elindul.
Rengeteg teendője van még, mielőtt aludni megy, és a
végén jön az utolsó lépés, a cseresznye a fagylaltkehely tetején.
Ehhez nem lesz szüksége Freddi Linklatterre, csak dr. B.
MacBookjára. Most már póráz nélkül szaladhat.
Szabad.

11

Nagyjából abban az időben, amikor Z-Boy bizonyítja,

hogy még el tud számolni tízig, Freddi Linklatter vértől ragacsos
szempilláinak sikerül elszakadniuk arcbőrétől, melyre rászáradt a
vér. Kinyitja a szemét, és egy meredt barna szemmel találja magát
szemközt. Több hosszú pillanat telik el, mire rájön, hogy nem
szem az, amit lát, csak a faforgács egy csavart formájú darabkája,
ami úgy néz ki, mint egy szem. Freddi a padlón fekszik, és élete
legrosszabb másnapossága gyötri, még rosszabb, mint amit az
után a kataklizmatikus buli után érzett, amit
huszonegyedik születésnapja
megünneplésére rendezett, és amelyiken kristálymettel
keverte a Ronrico rumot.
Később úgy gondolta, szerencse, hogy túlélte azt a kis
kísérletet. Most majdnem azt kívánja, bár ne élte volna túl, mert
ez most rosszabb. Nemcsak a feje fáj: a mellkasa is olyan, mintha
Marshawn Lynch használta volna bokszzsáknak.
Megparancsolja a kezeinek, hogy mozogjanak, a kezek
pedig vonakodva engedelmeskednek. Fekvőtámaszpózba helyezi
őket és igyekszik kinyomni magát.
Sikerül, de a legfelső inge lent marad, mert beleragadt egy
tócsába, ami vérnek néz ki és gyanús módon skót whiskyre
emlékeztető szaga van. Vagyis azt ivott, amikor elesett a saját,
ostoba lábában és beverte a fejét. De mégis, mennyit nyakalhatott
be?
Nem így történt, gondolja. Valaki bejött, és tudod, ki volt
az.
Nem túl nehéz kikövetkeztetni. Az utóbbi időben csak két
látogatója volt itt, a két Z-pasas, és a szakadt esőkabátos egy ideje
már nem járt nála.
Megpróbál talpra kászálódni, de elsőre nem sikerül.
Lélegzetvételre is csak igen felszínesre futja, a mélyebbektől
fájdalom nyilall belé a bal melle fölött. Mintha valami
beleékelődött volna.
A flaskám?
Azt pörgettem, miközben vártam, hogy megérkezzen.
Hogy ideadja az utolsó fizetséget és eltűnjön az életemből.
– Rám lőtt – jelenti ki rekedt hangon. – Az a kibaszott dr.
Z rám lőtt.
Kitántorog a fürdőszobába, és alig ismeri fel a
katasztrofális külsejű nőt a tükörben.
Arca bal oldalát vér borítja, lila duzzanat látszik a bal
halántéka fölötti vágás körül, de nem ez a legrosszabb. Kék
vászoninge is csupa vér – a fejsérülés miatt lehet, gondolja; a
fejsérülések nagyon erősen tudnak vérezni –; bal mellzsebén
kerek, fekete lyuk látható.
Rálőtt, egyértelmű. Most már emlékszik az eldördülő
lövésre és a lőporfüst szagára is, közvetlenül azelőttről, hogy
elvesztette az eszméletét.
 Még mindig felszínesen veszi a levegőt, miközben
reszkető ujjaival benyúl a mellzsebbe, és előhúzza a Marlboro
Lights dobozát. Ott van rajta a golyónyom, épp az
M betű közepén. A mosdóba dobja a cigarettásdobozt,
elkezdi kigombolni az ingét, és hagyja, hogy a padlóra essen. A
whisky szaga most erősebb. Az ezalatti ing khakiszínű, nagy,
gombos zsebekkel. Mikor megpróbálja kihúzni a flaskát a bal
oldaliból, halkan felvinnyog a fájdalomtól – mélyebb
lélegzetvétel nélkül csak ennyire képes –, de amint kiszabadítja a
flaskát, kissé enyhül a mellkasában a fájdalom. A golyó a flaskán
is keresztülhatolt, a bőréhez közelebbi oldalon kiálló
fémszilánkok vértől csillognak. A tönkrement flaskát a Marlboro-
dobozra dobja, és elkezdi kigombolni a khakiszínű inget. Ez
tovább tart, de aztán ez az ing is a földre esik. Alatta egy
American Giant-póló, az a fajta, amelyiknek szintén van zsebe.
Ebben is van egy lyuk. A pólónak nincsenek gombjai, így Freddi
a golyó ütötte lyukba dugja a kisujját, és meghúzza. A póló
elszakad, és Freddi végre látja saját bőrét és rajta a vérfoltokat.
Egy lyukat lát ott, ahol mellének nem túl nagy halma
emelkedni kezd, és a lyukban egy fekete valamit. Olyan, mint egy
döglött bogár. Szélesebbre szakítja a lyukat a pólón, most már
három ujjával, aztán benyúl és megfogja a bogarat. Tekergetni
kezdi, mint egy meglazult fogat.
– Ááá… ááá… ááá… BASZD MEG!
A fekete valami kiszabadul – nem bogár, hanem golyó.
Freddi ránéz, majd a mosdóba dobja, a többi után. Fájó feje és a
mellkasában lüktető fájdalom ellenére is rájön, milyen
hihetetlenül szerencsés. Hiába volt kicsi a fegyver, ilyen közelről
még egy ilyen kicsi fegyver is el tudta volna intézni. És el is
intézte volna, ha nincs akkora szerencséje, mint ezer emberből
egynek. Először a cigarettán hatolt át, aztán a flaskán – ez
lassíthatta le a legjobban –, majd a cukorkás dobozon, és így
találta el. Milyen közel lehetett a szívéhez? Két centire?
Kevesebbre?
Gyomra összerándul, hányás kívánkozik kifelé, de Freddi
nem hagyja, nem hagyhatja – újra vérezni kezdene a lyuk a
mellében, ami még a kisebbik baj. De a feje szétrobbanna. Ez a
nagyobbik baj.
Most, hogy eltávolította a fémflaskát a fájdalmas (de
életmentő) szilánkjaival, könnyebben lélegzik. Visszavánszorog a
nappaliba, és a padlón éktelenkedő vér- és whiskyfoltra mered.
Ha dr. Z lehajolt volna és a tarkójához tartja a fegyver csövét…
csak hogy biztos legyen a dolgában…
Freddi lehunyja a szemét és igyekszik a tudatánál
maradni, mert hullámokban tör rá az émelygés és az ájulás érzése.
Mikor kicsit összeszedi magát, a székéhez megy, és nagyon
lassan leül. Mint egy idős hölgy, akinek fáj a háta, gondolja, és a
mennyezetre bámul. Most mihez kezdjen?
Az első gondolata, hogy hívja a 911-et, hívat egy mentőt,
és beviteti magát a kórházba – de mit mond majd nekik? Hogy
kopogtatott az ajtaján egy férfi, aki mormonnak vagy Jehova
tanújának adta ki magát, és mikor ajtót nyitott, a férfi rálőtt? De
miért lőtt rá? Miért tett volna ilyet? És miért nyitna ajtót ő, egy
egyedül élő nő, este fél tizenegykor egy idegennek?
És ez még nem minden. Kijönne a rendőrség is. A
hálószobájában van harminc gramm fű és egy kevés kokain. Ettől
még meg is tudna szabadulni, de mi lesz a számítógépes
szobájában lévő cuccal? Fél tucat illegális hackprogram fut a
gépén, és van egy rakás drága felszerelése, amit nem éppen
vásárolt. A zsaruk kíváncsiak lesznek majd rá, hogy egészen
véletlenül, Ms. Linklatter, van-e köze a férfinak, aki rálőtt
magára, az előbb említett elektronikus eszközökhöz. Nem
tartozott esetleg értük némi pénzzel? Nem dolgozott esetleg
együtt az illetővel, például hitelkártya-információk és más
személyes adatok lopásán? És nehezen hihető, hogy nem fog
azonnal feltűnni nekik a jelismétlő, ami úgy villog, mint egy Las
Vegas-i játékgép, folyamatosan küldi ki wifin a jelet, és kiküld
egy testre szabott vírust, valahányszor egy bekapcsolt Zappitet
talál.
Ez micsoda, Ms. Linklatter? Mit csinál pontosan?
 Mit fog nekik felelni?
Körülnéz, reméli, hogy megpillantja a pénzzel teli
borítékot a padlón vagy a díványon, de dr. Z persze magával vitte.
Már ha egyáltalán pénz volt benne, nem csak újságból kivágott
papírdarabok. Itt van egyedül, rálőttek, kapott egy kisebb
agyrázkódást (istenem, add, hogy ne törés legyen), és pénze sincs.
Most mihez kezd?
Kikapcsolja a jelismétlőt, ez lesz az első. Dr. Z-nek ott
van a fejében Brady Hartsfield, és Brady nem teljesen százas.
Bármit csinál is az a jelismétlő, biztos, hogy valami zűrös dolog.
Egyébként is ki akarta kapcsolni, nem? Halványan rémlik csak,
de mintha ez lett volna a terve. Kikapcsolja, és eltűnik a színről.
Nem kapta meg az utolsó részletet, amiből telne repülőjegyre, de
bármennyire költekező típus is, pár ezer dollárja van még a
bankban, és a Corn Trust kilenckor nyit. Emellett megvan a
bankkártyája is.
Szóval kikapcsolja a jelismétlőt, csírájában elfojtja a
hátborzongató zeetheend nevű weboldalt, lemossa arcáról a vért,
és elhúz a picsába innen. Nem repülővel – napjainkban a
biztonsági ellenőrzés olyan, mint egy rakás kihelyezett csapda –,
hanem bármelyik busszal vagy vonattal, ami a csodás Nyugat felé
tart. Nem ez lesz a legjobb?
Felkel, és már épp a számítógépes szoba ajtaja felé
csoszog, mikor eszébe villan a nyilvánvaló ok, miért nem ez a
legjobb ötlet. Brady elment, de nem lépett volna le anélkül, hogy
képes legyen a távolból is ellenőrizni kedvenc projektjét, főleg a
jelismétlőt, és ennél könnyebb dolga nem is lehetne. Ért a
számítógépekhez – ami azt illeti, igazi komputerzseni, bár Freddi
ezt nem szívesen ismeri be –, és majdnem teljesen biztos, hogy
hagyott magának egy hátsó kaput a rendszerbe. Ha így van, akkor
bármikor képes ellenőrizni, csak egy laptop kell hozzá. Ha Freddi
lekapcsolja ezt a szart, arról tudni fog, és akkor azt is fogja tudni,
hogy életben maradt.
És visszajön.
– Akkor mihez kezdjek? – suttogja Freddi. Az ablakhoz
vonszolja magát, reszket – rohadt hideg van ebben a lakásban, ha
egyszer beköszöntött a tél –, és kinéz a sötétbe. – Mihez kezdjek
most?

12

Hodges Bowserről álmodik, a virgonc kis keverék

kutyáról, gyerekkori kedvencéről.
Apja Hodges könnyes tiltakozása ellenére elvitte Bowsert
az állatorvoshoz, hogy elaltassa, miután a jó öreg Bow úgy
megharapta az újságkihordó fiút, hogy össze kellett varrni a sebét.
Álmában Bowser Hodgest harapja, erősen harapja az oldalát. Még
akkor sem engedi el, amikor a fiatal Billy Hodges a legfinomabb
falatokat ígéri neki, és a fájdalom elviselhetetlen. Csengetnek, és
Hodges arra gondol: az újságosfiú az, őt harapd meg, elvileg őt
kellene megharapnod.
Mikor azonban feleszmél az álomból és visszatér a
valóságba, rádöbben, hogy nem a csengő szól, hanem az ágya
melletti telefon. A vezetékes. Vaktában utánanyúl, leejti, felveszi
az ágytakaróról, és sikerül belenyögnie egy elmosódott hallót.
– Gondoltam, a mobilodról levetted a hangot – mondja
Pete Huntley. Hangja teljesen éber és furán kedélyes. Hodges az
ágya melletti órára hunyorít, de nem tudja leolvasni; a
fájdalomcsillapítókkal teli üveg, bár félig üres, eltakarja előle a
digitális kijelzőt.
Jézusom, mennyit vett be belőlük előző nap?
– Ahhoz sem értek. – Nagy nehezen ülő helyzetbe
küszködi magát. Nem tudja elhinni, hogy a fájdalom ilyen
gyorsan ennyire elviselhetetlenné vált. Mintha csak arra várt
volna, hogy beazonosítsák, mielőtt kimereszti minden karmát és
ráveti magát.
– Ideje felzárkóznod, mert elrohan melletted az élet,
Kerm.
 Ehhez egy kicsit már késő, gondolja, és mindkét lábát
kilendíti az ágyból.
– Miért hívsz… – Arrébb tolja a gyógyszeres üveget. –
…reggel hét óra előtt húsz perccel?
– Nem bírtam várni, hogy közöljem veled a jó hírt –
mondja Pete. – Brady Hartsfield meghalt. Az egyik nővér vette
észre, mikor a szokásos reggeli körét járta.
Hodges talpra ugrik, és belenyilall a fájdalom, de alig érzi.
– Mi? Hogyan?
– Ma lesz a boncolása, de az orvos, aki megvizsgálta, az
öngyilkosság felé hajlik. Van valami üledék a nyelvén és a
fogínyén. Az ügyeletes doki vett belőle mintát, az orvos szakértő
embere pedig épp most veszi a másikat. Sietni fognak a
kielemzésével, tekintve, hogy Hartsfield ekkora rocksztár.
– Öngyilkosság? – kérdezi Hodges, és végigfuttatja kezét
már így is kócos haján. A hír nem túl bonyolult, de így is
nehezére esik felfogni. – Öngyilkosság?
– Igen, de…
De mi? Pete-nek igaza van, Brady tényleg rajongott az
öngyilkosságért, és nemcsak a másokéért. 2009-ben készen állt
arra, hogy ő is meghal a City Centernél rendezett állásbörzén, ha
úgy alakul, egy évvel később pedig úgy gurult be egy
kerekesszékkel a Mingo hangversenyterembe, hogy másfél kiló
plasztik robbanószert ragasztott az ülése alá. Vagyis az ő segge
lett volna a robbanás epicentruma. Ez azonban akkor volt, azóta
változtak a dolgok. Nem így van?
– De mi?
– Nem tudom – feleli Hodges.
– Én igen. Végre nyílt rá alkalma. Ilyen egyszerű.
Mindenesetre ha úgy gondoltad, Hartsfieldnek van valami köze
Ellerton, Stover és Scapelli halálához – és be kell hogy valljam,
nekem is megfordult a fejemben hasonló –, akkor abbahagyhatod
az idegeskedést. Vége, megmurdelt, kipurcant, és mind
örvendezhetünk.
– Pete, kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgot.
 – Elhiszem – feleli Pete. – Elég hosszú kapcsolat fűzött
hozzá. Megyek, felhívom Izzyt is, hadd kezdődjön jól a napja.
– Felhívnál, amikor kielemezték, mi az, amit lenyelt?
– Persze. De addig is, szajonara, Mr. Mercedes, nem
igaz?
– De, de.
Hodges leteszi a telefont, a konyhába megy és felteszi főni
a kávét. Teát kellene innia, mert a kávé szétégeti szegény, kínlódó
bensőjét, most azonban nem érdekli. A pirulákból sem vesz be,
most egy darabig nem. Olyan tiszta fejjel akarja átgondolni az
ügyet, amennyire csak lehet.
Lekapja mobilját a töltőről és felhívja Hollyt. A lány
azonnal felveszi, és Hodges egy pillanatra eltűnődik azon, vajon
mikor szokott felkelni. Ötkor? Még hamarabb? Lehet, hogy
vannak kérdések, amelyekre jobb nem tudni a választ. Elmondja
Hollynak, amit most hallott Pete-től, a lány pedig most az egyszer
nem finomkodja el a trágár szavakat.
– Ez valami kibaszott vicc, ugye?
– Nem, kivéve, ha Pete csak viccelt, de azt nem hinném.
Általában csak délután kezd poénkodni, és akkor sem szokott túl
jó lenni benne.
Pillanatnyi csend, majd Holly újra megszólal. – Te
elhiszed?
– Hogy meghalt, azt igen. Aligha téveszthették össze
mással. Hogy öngyilkos lett?
Nekem úgy tűnik… – Keresi a megfelelő kifejezést, de
nem találja, ezért azt mondja, amit a régi társának öt perccel
korábban. – Nem tudom.
– Vége az ügynek?
– Talán még nincs.
– Én is így gondolom. Meg kell tudnunk, mi történt a
Zappitekkel, amik megmaradtak, amikor a cég csődbe ment. Nem
értem, hogy lehetett Brady Hartsfieldnek bármi köze hozzájuk, de
rengeteg szállal kapcsolódik hozzá az ügy. És a koncerthez is,
amit fel akart robbantani.
 – Tudom. – Hodges előtt újra megjelenik a háló, közepén
a méreggel teli, hatalmas pókkal. Csak épp ezúttal a pók döglött.
És mind örvendezünk, gondolja.
– Holly, oda tudnál érni a kórházba addigra, amikor
Robinsonék elmennek Barbaráért?
– Megoldható. – Kis szünet után még valamit hozzátesz. –
Szívesen mennék. Felhívom Tanyát, nem zavarok-e, de biztos
vagyok benne, hogy nem. Miért?
– Szeretném, ha megmutatnál Barbarának egy hatos
fogatot. Öt idősödő fehér pasast öltönyben, plusz dr. Babineau-t.
– Úgy gondolod, Myron Zakim Hartsfield orvosa volt?
Hogy ő adta Barbarának és Hildának azokat a Zappiteket?
– Jelen pillanatban csak megérzés.
Ez azonban csak szerénykedés: jóval többről van szó
megérzésnél. Babineau erősen kamuszagú történettel indokolta,
miért nem mehet be Brady szobájába, aztán csaknem idegbajt
kapott, amikor Hodges megkérdezte, jól van-e. Norma Wilmer
pedig azt állítja, Babineau engedély nélküli kísérleteket folytat
Bradyn. Nyomozzon csak Babineau után, mondta a Fekete Bár-
Ányban. Keverje bajba. Meg meri tenni? Tekintve, hogy
valószínűleg hónapjai vannak csak hátra, nem tűnik akkora
merészségnek a dolog.
– Oké. Tiszteletben tartom a megérzéseidet, Bill. És biztos
vagyok benne, hogy találok egy képet dr. Babineau-ról az újságok
társasági rovatában, ahol azokról a jótékonysági rendezvényekről
írnak, amiket folyton rendez a kórház.
– Rendben. Most frissítsd fel a memóriámat: hogy is
hívják a csődgondnok pasast?
– Todd Schneider. Nyolc harminckor kellene felhívnod.
Ha Robinsonékkal leszek, akkor ma csak később érek be.
Magammal viszem Jerome-ot.
– Nagyszerű. Megvan neked Schneider száma?
– Átküldtem neked e-mailben. Emlékszel, hogy tudod
megnézni az e-mailedet, ugye?
– Rákos vagyok, Holly, nem alzheimeres.
 – A mai napod az utolsó. Erről se feledkezz meg.
Hogy is feledkezhetne meg róla? Abba a kórházba fogják
befektetni, ahol Brady meghalt, és ezzel ennyi, Hodges utolsó
ügye függőben marad. Belegondolni is gyűlöl, de nem tudja
megkerülni. Gyorsan zajlanak a dolgok.
– Egyél valamit reggelire.
– Fogok.
Leteszi a telefont, és vágyakozva néz a frissen elkészült
kávéra. Csodálatos az illata.
Kiönti a mosogatóba és felöltözik. Nem reggelizik.

13

A Becsületes megtaláló nagyon üresnek tűnik így, hogy

Holly nem ül ott az asztalánál a fogadóhelyiségben, de legalább
nagy a csend a Turner Building hetedik szintjén: a folyosó végén
lévő utazási iroda zajos alkalmazotti gárdája még legalább egy
óráig nem várható.
Hodges akkor tud a legjobban gondolkodni, ha van előtte
egy jegyzetfüzet, és le tudja firkantani, ami épp az eszébe jut,
majd megpróbálja előcsalogatni az összefüggéseket és megalkotni
az egységes képet. Zsaru korában is így dolgozott, és gyakrabban
fordult elő, hogy megtalálta ezeket az összefüggéseket, mint hogy
nem. Az évek során számtalan elismerést kapott, ezek azonban
összevisszaságban hevernek szekrénye egy polcán ahelyett, hogy
bekeretezve lógnának a falon. Az elismerések sosem jelentettek
neki sokat. Az ő jutalma az a hirtelen megvilágosodás volt, ami az
összefüggések megtalálásával járt. Erről képtelen volt lemondani.
Így aztán nyugdíj helyett létrehozta a Becsületes megtalálót.
Ma reggel nem születnek jegyzetek a sárga papíron, csak
firkálmányok: dombon felfelé sétáló pálcikaemberek, ciklonok,
repülő csészealjak. Egészen biztos benne, hogy a kirakósjáték
legtöbb darabkája már itt hever előtte, az asztalon, és neki már
csak arra kell rájönnie, hogyan illenek össze, de Brady Hartsfield
halála olyan, mint egy tömeges baleset saját információs
szupersztrádáján, amely minden forgalmat akadályoz.
Valahányszor az órájára pillant, újabb öt perc telt el.
Nemsokára fel kell hívnia Schneidert. Mire befejezi a beszélgetést
vele, megérkeznek az utazási iroda zajos alkalmazottai, utánuk
pedig Barbara és Jerome. Innentől semmi esélye nincs arra, hogy
nyugodt csendben gondolkozhasson.
Gondolj az összefüggésekre, mondta Holly. Minden
kapcsolatban áll vele. És a koncerttel, amit megpróbált
felrobbantani.
Igen, kapcsolatban áll. Mert csak azok az emberek – akkor
még kislányok, mostanra tizenévesek – voltak jogosultak ingyen
Zappitet kapni, akik bizonyítani tudták, hogy ott voltak a ’Round
Here fellépésén, a weboldal pedig már nem létezik. Bradyhez
hasonlóan a rosszkoncert.com oldalnak is vége, megmurdelt,
kipurcant, és mind örvendezhetünk.
Végül két szót ír nyomtatott betűivel a firkák alá, és
mindkettőt bekarikázza. Az egyik a Koncert. A másik az Üledék.
Felhívja a Kiner Memorialt, és kapcsolják neki a Vödört.
Igen, felelik, Norma Wilmer bent van, de épp elfoglalt és nem tud
a telefonhoz jönni. Hodges arra tippel, nagyon elfoglalt ma
reggel, és reméli, hogy nem gyötri túlságosan a másnaposság.
Hagy neki egy üzenetet, kéri, hogy hívja vissza, amilyen hamar
csak tudja, és kiemeli, hogy sürgős.
Tovább firkálgat nyolc óra huszonötig (most Zappiteket
rajzol, talán mert a Dinah Scotté ott van a kabátzsebében), aztán
felhívja Todd Schneidert, aki személyesen veszi fel a telefont.
Hodges önkéntes fogyasztói érdekvédőként mutatkozik
be, aki a Fogyasztóvédelmi Fórumnak dolgozik, és azt mondja,
azt a feladatot kapta, hogy a városszerte felbukkanó Zappit
konzolok ügyében nyomozzon. Hangja könnyed, szinte lezser.
– Nem olyan fontos ügy, főleg, hogy a Zappiteket ingyen
osztogatták, de úgy tűnik, többen könyveket töltenek le egy
Sunrise Olvasókör nevű helyről, és a könyvek olvashatatlan
állapotban töltődnek le.
– Sunrise Olvasókör? – Schneider hangja zavartnak tűnik.
Semmi jele annak, hogy jogi szakzsargonból álló pajzsot akar
maga elé emelni, és Hodges szeretné, ha ez így is maradna. –
Mint a Sunrise Solutions?
– Nos, igen, emiatt hívom magát. Értesüléseim szerint a
Sunrise Solutions vásárolta
fel a Zappit Inc.-et, mielőtt csődbe ment.
– Igaz, de egész halom aktám van a Sunrise Solutionsról,
és nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna a Sunrise
Olvasókörrel. Egészen biztos, hogy azonnal feltűnt volna. A
Sunrise főleg azzal foglalkozott, hogy felfalta a kisebb
elektronikai cégeket, kereste azt, amivel hatalmas sikert arat
majd. Szerencsétlenségére sosem talált rá.
– És a Zappit Klub? Ez ismerős esetleg?
– Sosem hallottam róla.
– És a zeetheend.com weboldalról? – Mikor felteszi ezt a
kérdést, Hodges gondolatban a homlokára csap. Ő maga is
megnézhette volna ezt a weboldalt ahelyett, hogy ostoba
firkálmányokkal rajzol tele egy papírlapot.
– Nem, erről sem hallottam soha. – Most megzörren egy
kicsit a jogi zsargonból készült pajzs. – Fogyasztók
megtévesztéséről van szó? Mert a csőddel kapcsolatos törvények
nagyon világosan fogalmaznak ebben az ügyben, és…
– Nem, semmi ilyesmi – nyugtatja meg Hodges. – Mi
kizárólag a rossz minőségű letöltések miatt foglalkozunk az
üggyel. És legalább egy Zappit működésképtelen volt, amikor
megérkezett. Az illető vissza akarja küldeni, hogy másikat kapjon
helyette.
– Nem lep meg, hogy valaki nem működő konzolt kapott,
ha az utolsó szállítmányból kapta – mondja Schneider. – Sok
hibás példány volt, az utolsó szállítmánynak talán a harminc
százaléka is.
– Csak személyes kíváncsiságból kérdezem, de mennyi
volt abban a szállítmányban?
 – Utána kellene néznem a pontos számnak, de úgy
gondolom, negyvenezer körül. A
Zappit be is perelte a gyártót, bár kínai cégeket perelni
eleve veszett fejsze nyele, de addigra már kétségbeesésükben
mindent megpróbáltak, hogy fennmaradjanak. Csak azért
mondom el magának mindezt, mert a cégnek vége, befellegzett.
– Értem.
– Nos, szóval a gyártó cég – a Yicheng Electronics – teljes
erőbedobással reagált a vádakra. Valószínűleg nem a szóban
forgó pénz miatt, hanem mert féltették a hírnevüket. Emiatt nem
hibáztathatjuk őket, igaz?
– Nem hát. – Hodges nem képes tovább várni a
fájdalomcsillapítóval. Előveszi a gyógyszeres üvegcsét, kiráz
belőle két tablettát, majd egyet habozva visszapottyant. A másikat
a nyelve alá teszi olvadni, és reméli, hogy így gyorsabban hat. –
Gondolom, nem.
– A Yicheng azt állította, a hibás példányok szállítás
közben rongálódtak meg, valószínűleg víz érte őket. Azt
mondták, ha szoftverhibáról lenne szó, akkor minden konzol rossz
lett volna. Nekem logikusnak tűnik, de nem értek a műszaki
dolgokhoz.
Mindenesetre a Zappit csődbe ment, a Sunrise Solutions
pedig úgy döntött, nem viszi végig a pert. Addigra már ennél
jóval nagyobb problémáik is voltak. A hitelezőik már a
nyomukban csaholtak, a befektetők pedig kezdték elhagyni a
süllyedő hajót.
– Mi történt azzal az utolsó szállítmánnyal?
– Hát, nyilván a leltár része volt, de nem számítottak
valami értékes vagyontárgyaknak, mivel hibásak voltak. Egy
darabig őrizgettem őket, és a szakmán belül próbáltuk is
reklámozni őket olyan kereskedelmi láncoknak, amelyek leárazott
termékekkel foglalkoznak… a Dollar Store-nak, az Economy
Wizardnek. Ismeri őket?
– Igen. – Hodges vásárolt már pár gyári selejtből származó
papucsot a helyi Dollar Store-ban. Többe került ugyan egy
dollárnál, de kényelmesnek bizonyult.
– Persze egyértelművé kellett tennünk, hogy minden tíz
Zappit Commanderből – így hívták a legutolsó sorozatot – akár
három is hibás lehet, ami azt jelentette, hogy mindegyiket
egyenként le kell ellenőrizni. Ez végleg elkaszált minden esélyt
arra, hogy az egész szállítmányt el tudjuk adni. Túl munkaigényes
lett volna egyenként leellenőrizni mindegyiket.
– Aha.
– Szóval mint csődgondnok, úgy döntöttem, bezúzatom
őket és visszaigénylem az adóból, ami… nos, elég szép pénzt
hozott volna. Nem annyit, mint a General Motors, de erősen hat
számjegyű összeget. Némileg sikerült volna kártalanítani azokat,
akiknek tartozott a cég, érti.
– Persze, értem.
– De mielőtt intézkedhettem volna, felhívott valaki egy
Gamez Unlimited nevű cégtől, épp a maga városából. A cég neve
Z-vel írandó. A pasas azt mondta, ő a vezérigazgató. Alighanem
egy háromfős cég vezérigazgatója, akik két szobában vagy egy
garázsban dolgoznak. – Schneider halkan nevet ezen, amolyan
nagy üzletekhez szokott New York-i módján. – Amióta igazán
beindult a számítógépes forradalom, annyi ilyen jelent meg, mint
gomba eső után, bár olyanról még nem hallottam, hogy
valamelyik ingyen osztogatott volna egy terméket. Elég
átverésszaga van a dolognak, nem gondolja?
– De – mondja Hodges. A nyelve alatt oldódó tabletta
rémesen keserű, de a megkönnyebbülés, amit hoz, édes. Úgy véli,
ez rengeteg más dologra is igaz az életben.
Reader’s Digest-be illő bölcsesség, de attól még igaz. –
Valóban.
A jogi szakzsargon pajzsa végleg eltűnt. Schneider
mostanra fellelkesült, magával ragadta a történetmesélés heve. –
A pasas felajánlotta, hogy megvásárol nyolcszáz Zappitet,
darabját nyolcvan dollárért, ami úgy száz dollárral volt olcsóbb az
ajánlott kiskereskedelmi árnál. Némi alkudozás után kiegyeztünk
száz dollárban.
 – Darabjáért.
– Igen.
– Ami nyolcvanezer dollárt jelent – mondja Hodges, és
Brady jár a fejében, aki ellen isten tudja csak, hány polgári peres
eljárást indítottak, összesen több tízmillió dollár értékben. Brady,
akinek – ha Hodges emlékezete nem csal – úgy ezeregyszáz
dollárja volt a bankban. – És a fickó küldött egy csekket erről az
összegről?
Nem biztos benne, hogy választ is fog kapni erre a
kérdésére – a legtöbb ügyvéd itt befejezné a beszélgetést –, de
kap. Valószínűleg azért, mert a Sunrise Solutions csődje már jogi
szempontból is tökéletesen lezárt ügy, és Schneider számára ez
olyan, mint az interjú, amit egy meccs után ad a játékos. – Igen. A
Gamez Unlimited számlájára.
– A beváltása is rendben ment?
Újra a nagy üzletekhez szokott New York-i nevetése
hallatszik. – Ha nem ment volna rendben, az a nyolcszáz Zappit
konzol is ott lett volna azok között, amiket újrahasznosítanak új
számítógépes termékekké, ahogyan a többit.
Hodges gyorsan számolgat firkákkal dekorált
jegyzetfüzetében. Ha a nyolcszáz példány harminc százaléka
hibásnak bizonyult, akkor ötszázharminc működőképes konzol
maradt. De lehet, hogy kevesebb. Hilda Carver olyat kapott, amit
feltételezhetően ellenőriztek előtte – különben miért küldték
volna el neki? –, de Barbara szerint egyetlen kék villanás után
elromlott.
– Tehát elküldték őket a megrendelőnek.
– Igen, UPS futárszolgálattal egy Terre Haute-i raktárból.
Elég kevés volt ahhoz, hogy kártalanítsuk a hitelezőinket, de a
semminél több. Megtesszük az ügyfeleinkért, amit tudunk, Mr.
Hodges.
– Ebben biztos vagyok. – És mind örvendezünk, gondolja
Hodges. – Nem emlékszik véletlenül a címre, ahová a nyolcszáz
Zappitet küldték?
– Nem, de az irataink közt meg fogom találni. Adja meg
az e-mail-címét, és szívesen elküldöm, azzal a feltétellel, hogy
visszahív és elmondja, milyen csaláson ügyködtek ennél a Gamez
nevű cégnél.
– Örömmel, Mr. Schneider. – Postafiók lesz, gondolja
Hodges, és a bérlő már rég eltűnt a ködben. Mégis utána kell
járni. Holly megteheti majd, amíg ő kórházban van és kezelteti
magát egy olyan betegség miatt, ami szinte biztos, hogy
gyógyíthatatlan. – Nagyon sokat segített, Mr. Schneider. Még egy
kérdésem lenne, és utána megszabadul tőlem. Nem emlékszik
véletlenül a Gamez Unlimited vezérigazgatójának a nevére?
– Dehogynem – feleli Schneider. – Gondolom, őmiatta írja
a cég Z-vel a nevét S helyett.
– Nem értem.
– A vezérigazgatót Myron Zakimnek hívják.

14

Hodges leteszi a telefont és elindítja a Firefoxot. Beírja,

hogy zeetheend, és egy rajzolt figurát lát maga előtt, aki rajzolt
csákányt lenget. A mindenfelé röpködő göröngyök ezt az üzenetet
adják ki újra és újra:
ELNÉZÉST, AZ OLDAL MÉG FEJLESZTÉS ALATT
ÁLL, DE NÉZZEN VISSZA GYAKRAN!
„Kitartónak születtünk, így tudjuk meg, kik is vagyunk
valójában.”
Tobias Wolfe
Újabb, Reader’s Digest-be illő bölcsesség, gondolja
Hodges, és az ablakhoz megy. Az Alsó Marlborough-n gyorsan
halad a reggeli forgalom. Csodálkozva és hálatelten döbben rá,
hogy az oldalát kínzó fájdalom megszűnt, napok óta most először.
Szinte képes lenne azt hinni, hogy nincs semmi baja, de a
szájában érzett keserű íz megcáfolja.
A keserű íz, gondolja. Az üledék.
 Megcsörren a mobiltelefonja. Norma Wilmer az, és olyan
halkan beszél, hogy
Hodgesnak hegyeznie kell a fülét, hogy meghallja.
– Ha arról az úgynevezett látogatói listáról van szó, még
nem volt lehetőségem utánanézni. Az egész kórház tele van
rendőrökkel és olcsó öltönyt viselő pasasokkal a kerületi ügyész
hivatalából. Az ember azt hinné, Hartsfield nem meghalt, hanem
megszökött.
– Nem a lista miatt kerestem, bár arra az információra is
szükségem lenne, és ha még ma el tudja juttatni hozzám, az
további ötven dollárt megér nekem. Ha még dél előtt elküldi,
akkor százat is.
– Jézusom, mi ennyire fontos benne? Megkérdeztem
Georgia Fredericket – ő az elmúlt tíz évben folyamatosan ingázott
az ortopédia és a Vödör között –, de azt mondja, maga mellett az
egyetlen személy, aki meglátogatta Hartsfieldet, egy elég ronda
csaj volt, tele tetoválással, és olyan frizurával, mint egy
tengerészgyalogos.
Hodgesnak senki nem jut eszébe erről a személyleírásról,
de valami nagyon halványan rémlik. A megérzéseiben azonban
nem bízik. Hihetetlenül vágyik arra, hogy maga mögött tudja ezt
az egész ügyet, ami azt jelenti, különös óvatossággal kell
haladnia.
– Mi az, amire kíváncsi, Bill? Egy kibaszott
ágyneműtárolóban vagyok, nagyon meleg van, és fáj a fejem.
– A régi társam felhívott és azt mondta, Brady bevett
valamit és kinyírta magát.
Nekem ez azt súgja, hogy az idők során elég gyógyszert
tudott felhalmozni ahhoz, hogy megtegye. Elképzelhető ez?
– Igen. Az is elképzelhető, hogy le tudnék szállni egy 767-
es Jumbo Jettel, ha az egész személyzet meghalt volna
ételmérgezésben, de mindkét lehetőség kibaszottul valószínűtlen.
Elmondom magának is, amit a rendőröknek mondtam, meg a két
legidegesítőbb bögölynek a kerületi ügyész hivatalából. Brady
Anaprox-DS-ből kapott két szemet azokon a napokon, amikor
fizikoterápiája volt, egyet előtte, az ebédhez, a másikat pedig
később, ha kérte, de ez ritkán fordult elő. Az Anaprox nem sokkal
hatékonyabb fájdalomcsillapításra, mint az Advil, ami vény
nélkül is kapható. Fel volt írva a kartonjára az extra erős Tylenol
is, de csak párszor kérte.
– Mit reagáltak erre az ügyészi hivatal munkatársai?
– Most éppen az az elméletük, hogy alighanem egy nagy
rakás Anaproxot vett be.
– De maga nem hisz ebben?
– Persze hogy nem! Hová rejtett volna el annyi tablettát, a
csontos, felfekvéses seggébe? Most mennem kell. El fogom
küldeni a látogatók listáját. Már ha egyáltalán volt ilyen.
– Köszönöm, Norma. Vegyen be egy kis Anaproxot a
fejfájására.
– Baszódjon meg, Bill! – De nevet, ahogy ezt mondja.

15

Az első gondolat, ami Hodges agyába villan, amikor

Jerome besétál, az ez: A szentségit, kölyök, de megnőttél!
Mikor Jerome Robinson elkezdett neki dolgozni – először
a füvet nyírta, majd amolyan mindenes ezermester lett nála, végül
pedig a technológia angyala, aki működőképesen tartotta a
számítógépét –, nyurga tizenéves volt, aki százhetvenkét centihez
lehetett vagy hatvan kiló. A fiatal óriás, aki most az ajtóban áll,
legalább száznyolcvanhét centi, és legalább nyolcvanöt kiló.
Mindig jól nézett ki, de most már filmsztárnak is elmenne, és
csupa izom.
A kérdéses személy elvigyorodik, pár gyors lépéssel
átszeli az irodát, és átöleli Hodgest. Megszorongatja, de sietve el
is engedi, mikor látja, hogy Hodges arca megrándul.
– Jézusom, ne haragudj!
– Nem fájt, csak örülök, hogy látlak, fiam. – Kicsit
homályos a látása. Keze élével megtörli a szemét. – Jó újra látni
téged.
– Téged is. Hogy érzed magad?
– Most elég jól. Kaptam fájdalomcsillapítókat, de te
sokkal jobb orvosság vagy.
Holly az ajtóban áll, praktikus télikabátjának cipzárját
lehúzta, kis kezeit csípőmagasságban összekulcsolva tartja.
Boldogtalan mosollyal nézi őket. Hodges nem hitte volna, hogy
ilyesmi létezik, de ezek szerint igen.
– Gyere ide, Holly – mondja. – Nem lesz csoportos ölelés,
ígérem. Beszámoltál már Jerome-nak az ügyről?
– A Barbarát illető részéről tud, de arra gondoltam, a
többit jó lenne, ha te mondanád el neki.
Jerome nagy, meleg kezével egy pillanatra átfogja Hodges
torkát. – Holly elmondta, hogy holnap bemész a kórházba további
kivizsgálásokra és a kezelési terv összeállítására. Ha tiltakozni
próbálsz ez ellen, akkor rám vár a feladat, hogy bekussoltassalak.
– Nem bekussoltatod – mondja Holly, és szigorú pillantást
vet Jerome-ra. – Ilyen kifejezést nem használtam.
Jerome elvigyorodott. – Lehet, hogy a szád azt mondta,
hogy hallgattassam el, de a szemed azt üzente, kussoltassam be.
– Bolond – mondja Holly, de a mosolya visszatér. Boldog,
hogy együtt vagyunk, gondolja Hodges, de szomorú az okát
illetően. Úgy dönt, megtöri ezt a fura, de kedves
testvérrivalizálást, és megkérdezi Jerome-tól, hogy van Barbara.
– Jól. A sípcsontja és a szárkapocscsontja megrepedt, a
közepe felé. Megtörténhetett volna a focipályán is, vagy síelés
közben, akár a kezdő pályán is. Várhatóan problémamentesen
gyógyul. Begipszelték, de már most panaszkodik arra, mennyire
viszket alatta. Anya elment venni neki egy vakarót.
– Holly, megmutattad neki a hatos fogat képét?
– Igen, és azonnal kiválasztotta dr. Babineau-t. Kicsit sem
habozott.
Lenne pár kérdésem a maga számára, doki, gondolta
Hodges, és szeretnék kapni pár választ, mielőtt véget ér az utolsó
napom. Ha meg kell szorongatnom kicsit, hogy megkapjam a
válaszaimat, ha kicsit kidülled tőle a szeme, az sem baj.
Jerome letelepszik Hodges íróasztalának a sarkára, ahol
rendszerint ül. – Mondd el az egészet, az elejétől kezdve. Lehet,
hogy észreveszek valami újat.
Nagyrészt Hodges beszél. Holly az ablakhoz megy és
lenéz az Alsó Marlborough-ra, karját keresztbe fonja, keze a
vállát markolja. Időről időre hozzátesz valamit az
elmondottakhoz, de nagyrészt inkább csak hallgat.
Mikor Hodges befejezi, Jerome feltesz egy kérdést. –
Mennyire vagy biztos ebben a „szellem az anyag fölött”
dologban?
Hodges eltűnődik. – Úgy nyolcvan százalékban. Talán
még jobban. Tudom, hogy vad elképzelés, de túl sok minden utal
rá ahhoz, hogy elvessük.
– Ha tényleg képes erre, az az én hibám – mondja Holly,
anélkül hogy elfordulna az ablaktól. – Mikor fejbe vágtam a
Vidám Suhival, átrendezhettem valahogyan az agyát.
Hozzáférést adtam neki a kilencven százalék
szürkeállományhoz, amit nem használunk.
– Lehet – mondja Hodges –, de ha nem vágod fejbe, akkor
te és Jerome most halottak lennétek.
– Sok más emberrel együtt – feleli Jerome. – És lehet,
hogy az ütés nem is játszott szerepet a dologban. Bármivel tömte
is Babineau, az lehet, hogy többet is elért nála, mint hogy
magához téríti a kómából. A kísérleti gyógyszereknek, tudod,
néha váratlan mellékhatásaik vannak.
– Az is lehet, hogy a kettő együtt hozta ezt ki belőle –
mondja Hodges. Bele se mer gondolni, hogy valóban erről
folytatnak beszélgetést, de ha nem folytatnának, az ellentétes
lenne a nyomozószakma egyes számú szabályával: arra menj,
amerre a tények vezetnek.
– Gyűlölt téged, Bill – mondja Jerome. – Ahelyett, hogy
megölted volna magad, amit várt tőled, te a nyomába eredtél.
– És a saját fegyverét fordítottad ellene – teszi hozzá
Holly, még mindig anélkül, hogy megfordulna. Még mindig
átöleli magát. – Debbie Kék Esernyőjét használtad arra, hogy
rákényszerítsd az előbújásra. Ő küldte neked azt az üzenetet két
nappal ezelőtt, tudom, hogy ő volt. Brady Hartsfield, aki Z-
Boynak hívja magát. – Most megfordul. – Ez olyan nyilvánvaló,
hogy kiüti a szemed. A Mingónál megállítottad…
– Nem, én épp szívrohamot kaptam odalenn. Te állítottad
meg, Holly.
A lány hevesen megrázza a fejét. – Ő ezt nem tudja, mert
nem látott engem.
Gondolod, hogy el tudnám felejteni, mi történt aznap este?
Sosem fogom elfelejteni.
Barbara ott ült tőlem pár sornyira, a folyosó túloldalán, és
őt nézte Hartsfield, nem engem. Rákiáltottam, és fejbe vágtam,
rögtön, amikor kezdett felém fordulni. Aztán újra fejbe vágtam.
Istenem, olyan erősen ütöttem!
Jerome elindul felé, de Holly int, hogy maradjon a helyén.
A szemkontaktus nehezére esik, de most egyenesen Hodgesra
néz, és a tekintete lángol.
– Te csaltad ki a nyílt színre, te találtad ki a jelszavát,
hogy betörhessünk a számítógépébe és rájöhessünk, mit tervez.
Te voltál az, akit mindig is okolt. Tudom.
Aztán pedig bejártál a szobájába, ott ültél és beszéltél
hozzá.
– És gondolod, hogy emiatt tette ezt – bármi is az ez?
– Nem! – Holly szinte sikolt. – Azért tette, mert
átkozottul őrült! – Kis szünet után félénken elnézést kér, amiért
felemelte a hangját.
– Ne kérj elnézést, Hollyberry – mondja Jerome. –
Lenyűgöz, amikor hatalmaskodsz.
Holly grimaszt villant felé. Jerome elfojt egy nevetést, és
Dinah Scott Zappitje felől érdeklődik Hodgestól. – Szeretnék
vetni rá egy pillantást.
– A kabátzsebemben van – feleli Hodges –, de vigyázz a
Halastó indítóképernyőjével.
 Jerome feltúrja Hodges kabátzsebét, félrelök egy doboz
gyomorégés elleni tablettát és a mindig kéznél lévő nyomozói
jegyzetfüzetet, majd előhúzza Dinah zöld Zappitjét. – Szent egek!
Azt hittem, ezek már eltűntek a videómagnókkal és a betárcsázós
modemekkel együtt.
– Nagy részük igen – feleli Holly –, és az áruk sem javított
a helyzetükön. Utánanéztem. Száznyolcvankilenc dollár volt az
ajánlott kiskereskedelmi ára 2012-ben. Nevetséges.
Jerome egyik kezéből a másikba dobálja a Zappitet. Arca
komor, fáradtnak tűnik.
Érthető, gondolja Hodges. Tegnap még házakat épített
Arizonában, aztán haza kellett sietnie, mert máskor oly vidám
húga öngyilkos akart lenni.
Jerome észreveheti, milyen gondolatok járnak Hodges
agyában, mert megszólal. – Barb lába rendbe fog jönni. Inkább az
elmeállapotáért aggódom. Kék villanásokat emleget, meg egy
hangot, amit hallott. A játékból szólt hozzá.
– Azt mondja, még mindig a fejében van – teszi hozzá
Holly. – Mint egy zeneszám, ami nem megy ki az ember füléből.
Idővel valószínűleg elmúlik majd, most, hogy a játék összetört, de
mi lesz a többiekkel, akik megkapták a konzolt?
– Most, hogy a rosszkoncert.com oldal már nem létezik,
van rá mód, hogy kiderítsük, hányan lehettek?
Holly és Jerome egymásra néznek, majd egyformán
rázzák meg a fejüket.
– Francba – mondja Hodges. – Úgy értem, nem nagyon
lep meg a dolog, de akkor is… a francba.
– Ezen is láthatók kék villanások? – Jerome még mindig
nem kapcsolta be a Zappitet, csak dobálja egyik kezéből a
másikba.
– Nem, és a rózsaszín halak sem változnak számokká.
Próbáld ki te magad is.
Kipróbálás helyett Jerome megfordítja a készüléket és
kinyitja az elemtároló rekeszt.
– Sima AA-s elemek – jelenti ki. – A tölthető fajtából. Itt
semmi varázslat nem rejlik.
Tényleg álmossá tesz a Halastó indítóképernyője?
– Engem elálmosított – feleli Hodges. Azt nem teszi
hozzá, hogy tökig tele volt tömve gyógyszerekkel. – Jelen
pillanatban Babineau jobban érdekel. Ő is része a dolognak.
Nem értem, hogyan jött létre ez a szövetség köztük, de ha
még él, akkor el fogja mondani nekünk. És van még valaki, aki
szerepet játszik az ügyben.
– Az a férfi, akit a házvezetőnő látott – mondja Holly. –
Aki egy régi, csupa alapozófesték autót vezet. Akarod tudni, mire
gondolok?
– Mondd csak.
– Egyikük, vagy dr. Babineau, vagy a régi autós férfi
meglátogatta az ápolónőt, Ruth
Scapellit. Hartsfieldnek lehetett vele valami problémája.
– Hogyan küldhetne Hartsfield bárkit is bárhová? –
kérdezi Jerome, és egy kattintással visszacsúsztatja az elemes
rekesz fedelét. – Agykontrollal? Azt mondtad, Bill, ezzel a
teleakármivel legfeljebb arra képes, hogy megnyissa a csapot a
fürdőszobában, és én még ezt is nehezen tudom elhinni. Lehet,
hogy csak szóbeszéd az egész. Városi legenda helyett kórházi.
– A játékokban kell lennie valaminek – tűnődik el Hodges.
– Csinált valamit a játékokkal. Felerősítette őket valahogy.
– A kórházi szobájából? – Jerome pillantása mintha azt
üzenné: komolyodj már meg!
– Nem tudom, semmi értelme az egésznek, még akkor
sem, ha belevesszük a telekinézist. De a játékokban kell lennie
valaminek. Csak ott lehet.
– Babineau tudja. Majd ő elmondja – jelenti ki Holly.
Jerome még mindig dobálja a konzolt egyik kezéből a
másikba. Hodgesnak van egy olyan érzése, hogy a késztetést
igyekszik leküzdeni, hogy a földre dobja és erősen rátaposson.
Érthető. Elvégre egy ehhez hasonló majdnem megölte a húgát.
Nem, gondolja Hodges. Nem hasonló volt. A Dinah
Zappitjén lévő Halastó-indítóképernyő enyhe hipnotikus hatást
vált ki, de semmi mást. És valószínűleg…
Hirtelen kiegyenesedik, amitől fájdalom hasít az oldalába.
– Holly, rákerestél már a Halastóra a neten?
– Nem – feleli Holly. – Nem jutott az eszembe.
– Megtennéd most? Arra vagyok kíváncsi…
– Hogy beszélnek-e az emberek az indítóképernyőről.
Magamtól is eszembe juthatott volna. Megnézem most. – Ezzel
kisiet a külső helyiségbe.
– Csak azt nem értem – mondja Hodges –, hogy miért ölte
volna meg magát Brady azelőtt, hogy látta volna, milyen
eredményt ér el.
– Mármint hogy látta volna, hány gyereket tud rávenni,
hogy megölje magát – mondja Jerome. – Gyerekeket, akik ott
voltak azon a kibaszott koncerten. Mert erről beszélünk, nem?
– De – feleli Hodges. – Sok a fehér folt, Jerome. Túl sok.
Még azt sem tudom, hogyan ölte meg magát Hartsfield. Már ha
egyáltalán megtette.
Jerome a halántékához szorítja a keze élét, mintha
felduzzadna az agya és vissza akarná szorítani. – Kérlek, ne
mondd, hogy úgy gondolod, még mindig életben van.
– Nem, meghalt, ez biztos. Pete nem tévedne ilyesmiben.
Arra célzok, hogy lehet, hogy valaki megölte. Annak alapján,
amit eddig tudunk, Babineau lenne az első számú gyanúsított.
– Szent kaka! – kiált fel Holly a másik helyiségben.
Hodges és Jerome épp egymásra néznek, amikor ezt
mondja. Egy pillanatnyi tökéletes harmónia áll be, míg
mindketten a nevetéssel küzdenek.
– Mi az? – kérdezi Hodges. Csak ennyit bír kinyögni
anélkül, hogy tomboló nevetésben törne ki, ami az oldalát is
bántaná, és Holly érzelmeit is.
– Találtam egy oldalt Halastó Hipnózis címmel! A
kezdőlap figyelmezteti a szülőket, hogy ne engedjék, hogy a
gyerekeik túl sokáig nézzék az indítóképernyőt. Először a
játékgépváltozaton vették észre a dolgot, még 2005-ben. A
GameBoyban kijavították, de a Zappit… várj egy pillanatot… a
Zappit azt mondta, hogy kijavították, de nem tették meg! Egész
hosszú topik szól a témáról!
Hodges Jerome-ra pillant.
– Online beszélgetésre gondol – mondja Jerome.
– Egy srác Des Moines-ban elvesztette az eszméletét,
beverte a fejét az asztala szélébe, és megrepedt a koponyája! –
Holly szinte vidáman mondja ezt, miközben felkel és visszasiet
hozzájuk. – Ez azt jelenti, hogy pernek is lennie kellett!
Gondolom, ez az egyik oka annak, hogy a Zappit csődbe ment.
Még az is lehet, hogy ez az egyik oka, hogy a Sunrise Solutions…
A Holly asztalán lévő telefon megcsörren.
– Affranc – mondja Holly, és a telefon felé indul.
– Bárki is az, mondd neki, hogy ma zárva tartunk.
Holly azonban, miután bemondja, hogy Halló, ez itt a
Becsületes megtaláló, Holly hallgat, aztán megfordul és Hodges
felé nyújtja a kagylót.
– Pete Huntley az. Azt mondja, azonnal beszélnie kell
veled, és olyan… fura a hangja.
Mintha szomorú lenne, vagy dühös, vagy ilyesmi.
Hodges kimegy a külső helyiségbe, hogy megtudja, mitől
lett Pete Huntley szomorú vagy dühös vagy ilyesmi.
Mögötte Jerome végre bekapcsolja Dinah Scott Zappitjét.
Freddi Linklatter számítógépes fészkében (maga Freddi
bevett négy Excedrint és lefeküdt aludni a hálószobájában) a 44
TALÁLAT átvált arra, hogy 45 TALÁLAT. A jelismétlőn
felvillan a LETÖLTÉS.
Utána felvillan a FELADAT TELJESÍTVE.

16

Pete nem köszön, rögtön belevág. – Kapd el, Kermit.

Kapd el, és üsd, amíg ki nem derül az igazság. Az a kurva bent
van a házban, pár pasassal az államiaktól, én pedig itt kint egy
ilyen tököm tudja, miben. Melegház, asszem, de rohadt hideg.
 Hodges az elején túlságosan meg van lepve ahhoz, hogy
válaszoljon, és nemcsak azért, mert két pasas az államiaktól – a
városi zsaruk az Állami Bűnügyi Nyomozási Osztály nyomozóit
hívják így – ott van egy bűncselekmény helyszínén, ahol Pete
dolgozik. Azért lepődött meg (az igazat megvallva majdnem hogy
megdöbbent), mert eddigi hosszú ismeretségük során
egyetlenegyszer hallotta, hogy Pete egy konkrét nőre használja a
K betűs szót: amikor az anyósáról beszélt, aki sürgette Pete
feleségét, hogy hagyja el, és befogadta a gyerekekkel együtt,
amikor végül megtette. Az a kurva, akiről most beszél, nem lehet
más, mint a társa, más néven Szürkeszemű kisasszony.
– Kermit, ott vagy?
– Itt vagyok – feleli Hodges. – Te hol vagy?
– Sugar Heightson. Felix Babineau házánál a festői Lilac
Drive-on. Nem is házánál, basszus, a birtokán. Tudod, hogy ki ez
a Babineau, tudom, hogy tudod. Senki nem figyelte Brady
Hartsfieldet közelebbről, mint te. Egy ideig ő volt a kibaszott
hobbid.
– Tudom hogy kiről beszélsz. Csak azt nem, hogy miről.
– Ez az ügy hatalmasat fog robbanni, és Izzy nem
szeretné, ha őt is eltalálnák a repeszek. Tudod, neki ambíciói
vannak. Tíz éven belül a nyomozási osztály vezetője akar lenni,
tizenöt év múlva talán rendőrfőnök. Megértem, de ez nem azt
jelenti, hogy tetszik is, amit csinál. A hátam mögött hívta fel
Horgan rendőrfőnököt, Horgan pedig idehívta az államiakat. Ha
most még nem is az ő ügyük hivatalosan, délre már az lesz.
Az elkövetőt elfogták, de valami nagyon nincs rendben.
Tudom, és Izzy is tudja, csak éppen nagy ívben beleszarik.
– Lassabban, Pete. Mondd el, mi történt.
Holly idegesen téblábol Hodges körül. Hodges vállat von
és felemeli az ujját, jelezve, hogy várjon.
– A házvezetőnő hét harmincra ért ide. Nora Everlynek
hívják. A behajtóút tetején ott látja Babineau BMW-jét, a gyepen,
a szélvédőben egy golyó ütötte lyukkal. Benéz, látja a vért a
kormánykeréken és az ülésen, és hívja a 911-et. Épp arra jár egy
rendőrautó, ami öt percen belül ott van – a Heightson mindig öt
percen belül ott van a járőr –, és amikor megérkezik, Everly ott ül
a kocsijában, aminek minden ajtaját magára zárta, és reszket, akár
a nyárfalevél. A hekusok közlik vele, hogy maradjon ott, és az
ajtóhoz mennek. Nincs bezárva. Mrs. Babineau – Cora – holtan
fekszik az előcsarnokban, én pedig biztos vagyok benne, hogy a
pisztolygolyó, amit az orvos szakértők előásnak belőle,
ugyanolyan lesz, mint amit a BMW-ből ásnak elő a helyszínelők.
A homlokán – készülj fel – egy Z betű áll, fekete tintával. Az alsó
szinten még jó pár másik Z is található, köztük egy a
tévéképernyőn is. Épp olyan, mint az Ellerton-házban. Azt
hiszem, ezen a ponton történt, hogy a társam úgy döntött, nem
kell neki ez az ügy a nyakába.
– Igen, valószínű – jegyzi meg Hodges, csak hogy tovább
beszéltesse Pete-et. Felkapja a jegyzetfüzetet Holly számítógépe
mellől, és felírja, hogy BABINEAU FELESÉGÉT MEGÖLTÉK,
nagy, nyomtatott betűkkel, mint egy újságfőcím. Holly a szája elé
kapja a kezét.
– Miközben az egyik zsaru betelefonált a központba, a
másik horkolást hallott odafentről. Olyan volt, mint egy
bekapcsolva felejtett láncfűrész, azt mondta. Így aztán felmentek,
fegyverrel a kézben, és az egyik vendégszobában – képzeld,
három is van belőlük, kurva nagy a ház – rábukkannak egy vén
szivarra, aki mélyen alszik. Felkeltik, és azt mondja, Al
Brooksnak hívják.
– Ez Könyvtáros Al! – kiáltja Hodges. – A kórházból! Az
első Zappitet, amit életemben láttam, ő mutatta nekem!
– Igen, ez a fickó az. Az ingzsebében ott volt a Kiner
beléptetőkártyája. Minden kérdés nélkül elmondta, hogy ő ölte
meg Mrs. Babineau-t. Azt állítja, hipnózis alatt tette. Így aztán
megbilincselték, levitték a földszintre és leültették a kanapéra. Itt
találtunk rá, Izzy meg én, mikor úgy fél órával később
megérkeztünk a tetthelyre. Nem tudom, mi baja a pasasnak, talán
idegösszeomlást kapott vagy ilyesmi, de nem ezen a bolygón jár.
Összevissza beszél minden hülyeséget.
 Hodgesnak eszébe jut valami, amit Könyvtáros Al
mondott neki a Brady szobájában tett egyik utolsó látogatásakor,
2014 szeptemberének eleje körül. – Semmi sem olyan jó, mint
amit nem lát, igaz?
Pete meglepettnek tűnik. – Igen, ilyesmiket. És amikor
Izzy megkérdezte, hogy ki hipnotizálta, azt mondta, a halak
tették. A gyönyörű tengerben lévő halak.
Hodges most már kezdi érteni.
– A további kérdésekre – én kérdezgettem, Izzy addigra
valószínűleg már a konyhában volt és próbálta lerázni az ügyet,
anélkül hogy a véleményemet kérdezte volna – azt felelte, dr. Z
utasította, hogy, őt idézem, „hagyja ott a jelét”. Tízszer, mondta,
és tényleg tíz Z van a házban, beleszámítva az elhunyt homlokán
lévőt is.
Megkérdeztem, hogy dr. Z az dr. Babineau-e, és azt
mondta, hogy nem, dr. Z az Brady Hartsfield. Megőrült, nem?
– De – feleli Hodges.
– Megkérdeztem, ő lőtte-e le dr. Babineau-t is. Erre csak a
fejét rázta, és vissza akart aludni. Épp ekkor loholt vissza Izzy a
konyhából, és közölte, hogy Horgan rendőrfőnök hívta az
államiakat, mert dr. B. közismert ember, ez az ügy pedig nagy
port fog felverni, és különben is, ketten közülük épp itt jártak a
városban, mert tanúskodniuk kellett egy ügyben – milyen
szerencse. Izzy nem nézett a szemembe, tiszta vörös volt az arca,
és amikor körbemutogattam neki a Z betűkre, és megkérdeztem,
nem tűnnek-e ismerősnek, nem volt hajlandó válaszolni.
Hodges sosem hallott még ennyi haragot és frusztrációt
régi társa hangjában.
– Szóval ekkor megcsörrent a mobilom, és… emlékszel,
amikor reggel hívtalak, említettem, hogy az ügyeletes orvos
mintát vett a Hartsfield szájában lévő gyógyszermaradványokból?
Mielőtt még az orvos szakértő odaért volna?
– Igen.
– Nos, ez a doki hívott. Simonsonnak hívják. Az orvos
szakértői vélemény legkorábban két nap múlva fog megérkezni,
de Simonson azonnal elvégezte az elemzést. Hartsfield szájában
Vicodin és Ambien maradványait találták. Egyiket sem írták fel
neki soha, arra pedig nem sok az esély, hogy ő maga táncolt el a
legközelebbi orvosságos szekrényig, hogy szerezzen magának,
igaz?
Hodges, aki már tudja, mit kapott Brady
fájdalomcsillapítóként, egyetért, hogy ez valószínűtlen.
– Jelenleg Izzy bent van a házban, és valószínűleg a
háttérből nézi, befogott pofával, ahogy a két állami kikérdezi ezt a
Brooks nevű pasast, aki esküszöm, nem emlékezne a saját nevére
sem, ha nem súgnak neki. Máskülönben csak Z-Boynak hívja
magát, mint valami Marvel-képregény szereplője.
Hodges olyan erősen szorítja kezében a tollat, mintha
ketté akarná törni, és újabb újságcímbetűket vés a jegyzetfüzetbe,
Holly pedig fölé hajol, hogy elolvassa, miközben ír.
KÖNYVTÁROS AL HAGYTA AZ ÜZENETET DEBBIE KÉK
ESERNYŐJE ALATT.
Holly tágra nyílt szemmel bámul rá.
– Épp mielőtt megérkeztek volna az államiak – nem telt
sok időbe –, megkérdeztem Brooksot, hogy ő ölte-e meg Brady
Hartsfieldet is, mire Izzy azt mondta neki: „Erre ne válaszoljon!”
– Hogy mit mondott? – kiált fel Hodges. Túl sok minden
jár a fejében ahhoz, hogy amiatt is aggódjon, hogyan megy tönkre
Pete kapcsolata a társával, de így is meglepődik. Izzy elvégre
rendőrségi nyomozó, nem Könyvtáros Al védőügyvédje.
– Hallottad. Azután rám néz, és azt mondja: „Nem
mondtad el neki a szöveget.” Így aztán odafordulok az egyik
egyenruháshoz, és megkérdezem: „Elmondták neki a Miranda-
figyelmeztetést?” Ők meg persze azt mondják, igen. Izzyre nézek,
és vörösebb az arca, mint valaha, de nem hátrál meg. Azt mondja:
„Ha ezt most elkúrjuk, az nem rád fog visszahullani, te pár héten
belül végeztél, rám azonban visszahullik, és keményen.”
– Szóval megjelentek az államiak, és…
– Igen, én pedig most itt vagyok kinn, Mrs. Babineau
melegházában, vagy mi a faszom ez, és befagy a seggem. A város
leggazdagabb részében vagyok, Kerm, egy viskóban, ami
hidegebb, mint egy kútásó övcsatja. Lefogadom, hogy Izzy tudja,
hogy felhívtalak. Hogy elfecsegek mindent drága öreg Kermit
bácsikámnak.
Pete-nek ezzel kapcsolatban valószínűleg igaza van. Ha
azonban Szürkeszemű kisasszony valóban annyira igyekszik
felkapaszkodni a rendőrségi ranglétrán, mint azt Pete gondolja
róla, akkor valószínűleg egy csúnyább szót használ erre:
spicliskedés.
– Ennek a Brooksnak, úgy tűnik, az a kevés esze is
elment, ami volt neki, vagyis tökéletes arra, hogy vele vitessék el
a balhét, amikor a média felkapja az ügyet. Tudod, hogy fogják
tálalni?
Hodges tudja, de hagyja, hogy Pete elmondja.
– Brooks a fejébe veszi, hogy ő a bosszú bajnoka, akit Z-
Boynak hívnak. Idejön, megöli Mrs. Babineau-t, amikor ajtót nyit
neki, aztán megöli magát a dokit is, amikor beül a kocsijába és
menekülni próbál. Brooks ezután a kórházba megy, és megetet
Hartsfielddel egy marék gyógyszert Babineau-ék személyes
tartalékából. Ebben a részében nem kételkedem, mert egy teljes
kibaszott gyógyszertáruk volt a gyógyszeres szekrényükben. És
persze Brooks minden gond nélkül bejut az agysebészeti
klinikára, belépőkártyája van, és már hat vagy hét éve mindenki
ismeri a kórházban. De miért?
És mit tett Babineau testével? Mert az nincs itt.
– Jó kérdés.
Pete folytatja. – Azt mondják majd, Brooks átrakta a saját
kocsijába és kidobta valahol, valószínűleg egy vízmosásba vagy
szennyvízcsatornába, és valószínűleg akkor, amikor visszatért
Hartsfieldtől, akinek beadta a gyógyszereket… de miért tette
volna, ha közben a nő testét ott hagyta a hallban fekve? És
egyáltalán, miért jött vissza ide?
– Azt fogják mondani…
– Igen, hogy azért, mert őrült. Ez teljesen biztos.
Tökéletes válasz mindenre, amiben nem találunk értelmet. És ha
egyáltalán felmerül Ellerton és Stover ügye – ami valószínűleg
nem fog –, akkor majd azt mondják, hogy őket is ő ölte meg.
Ha így lesz, gondolja Hodges, akkor Nancy Alderson meg
fogja erősíteni a feltételezést. Mert kétségkívül Könyvtáros Al
volt az, akit leskelődni látott a Hilltop Courton lévő háznál.
– Valószínűleg Brooks nyakába sózzák az egészet,
végigcsinálják a sajtótájékoztatókat, és lezárják az ügyet. De több
van ennél ebben az ügyben, Kerm. Többnek kell lennie. Ha
bármit is tudsz, ha van akár csak egyetlen szál, amin elindulhatsz,
indulj. Kérlek, ígérd meg.
Több mint egy szál van, gondolja Hodges, de Babineau a
kulcs, és Babineau eltűnt.
– Mennyi vér volt az autóban, Pete?
– Nem sok, de a törvényszékiek már megállapították, hogy
Babineau vércsoportja. Ez még nem perdöntő, de… francba,
mennem kell. Izzy és az egyik állami most jött ki a hátsó ajtón.
Engem keresnek.
– Oké.
– Hívj majd. És ha szükséged van bármire, amihez
hozzáférek, csak szólj.
– Szólni fogok.
Hodges leteszi a telefont és felnéz. Szeretne beszámolni
Hollynak a hallottakról, de Holly már nincs mellette.
– Bill! – szólal meg a lány halkan. – Gyere ide!
Hodges értetlenül lép irodája ajtajához, ahol aztán hirtelen
megáll. Jerome az asztal mögött ül, Hodges forgószékében,
hosszú lábait kinyújtva, és Dinah Scott Zappitjére bámul. Szeme
tágra nyílt, de üres, szája tátva. Alsó ajkán apró nyálcseppek. A
konzol kis hangszórójából egy dallam szól, de nem ugyanaz, ami
előző este – Hodges biztos benne.
– Jerome! – Előrelép, de mielőtt újabb lépést tehetne,
Holly elkapja az övénél fogva.
Meglepően erősen fogja.
– Ne! – mondja ugyanezen a halk hangon. – Nem szabad
megijesztened most, amikor ilyen állapotban van.
 – Akkor mi legyen?
– Egy évig jártam hipnoterápiára, harmincvalahány éves
koromban. Gondjaim voltak a… mindegy, nem fontos, mivel
voltak problémáim. Hadd próbáljam én.
– Biztos vagy benne?
Holly ránéz, arca sápadt, szemében félelem ül. – Nem, de
nem hagyhatjuk így. Azok után, ami Barbarával történt, nem.
A Jerome ernyedt kezében lévő Zappit éles kék fényt
villant fel. Jerome nem reagál, nem pislog, csak tovább bámulja a
képernyőt, miközben csilingel a zene.
Holly tesz egy lépést előre, majd még egyet. – Jerome!
Semmi válasz.
– Jerome, hallasz engem?
– Igen – feleli a fiú, de nem néz fel a képernyőről.
– Jerome, hol vagy?
És Jerome azt feleli: – A temetésemen. Mindenki ott van.
Gyönyörű.

17

Bradyt tizenkét éves korában kezdte lenyűgözni az

öngyilkosság, amikor a Holló-t olvasta, egy igaz történetet
feldolgozó bűnügyi könyvet a guyanai Jonestownban elkövetett
tömeges öngyilkosságról. Akkor több mint kilencszáz ember –
egyharmaduk gyermek – halt meg, miután ciánnal mérgezett
gyümölcslevet fogyasztottak. Brady érdeklődését az áldozatok
fantasztikusan magas számán kívül leginkább a végső orgiához
vezető utolsó lépések keltették fel. Jóval azelőtt, hogy egész
családok nyelték volna le a mérget és az ápolónők (igazi
ápolónők!) fecskendőkkel fröcskölték volna a halált a visító
csecsemők szájába, Jim Jones feltüzelt beszédekkel és
öngyilkosságpróbákkal készítette fel követőit a megdicsőülésre –
ezeket az alkalmakat Fehér éjszakáknak nevezte. Először elérte,
hogy eluralkodjon rajtuk a paranoia, majd
hipnotizálta őket a halál dicsőségével.
Felsőévesként Brady egyetlen olyan házi dolgozatát,
amelyre ötöst kapott, egy
„Amerikai élet” című, eléggé elbaltázott szociológiai
kurzushoz írta. A dolgozat címe
„Amerikai utak a halálba: rövid tanulmány az
öngyilkosságról az Egyesült Államokban”
volt, és az 1999-es statisztikákat használta fel benne, mert
ezek voltak a legfrissebb elérhető adatok. Abban az évben több
mint negyvenezer ember ölte meg magát, rendszerint lőfegyverrel
(a leginkább megbízható módszerrel), de nem sokkal maradt
le mögötte a gyógyszerrel elkövetett öngyilkosságok
száma sem. Emellett
felakasztották, vízbe fojtották, kivéreztették magukat,
gázsütőbe dugták a fejüket, felgyújtották magukat és hidak
támfalának rohantak a kocsijukkal. Az egyik találékony pasas
(Brady őt nem említette a dolgozatában; már akkor is figyelt arra,
hogy ne bélyegezhessék csodabogárnak) feldugott egy 220 voltos
vezetéket a fenekébe és az áramütéssel ölte meg magát. 1999-ben
az öngyilkosság a tizedik leggyakoribb
halálozási ok volt Amerikában, és ha hozzáadta volna az
ember azokat is, amelyeket balesetnek vagy „természetes
okoknak” tudtak be, kétségtelenül egy szintre kerültek volna a
szívbetegséggel, a rákkal vagy az autóbalesetekkel. Valószínűleg
még mindig lemaradt volna tőlük, de nem sokkal.
Brady Albert Camus-t idézte, aki azt mondta: „Csak
egyetlen igazán komoly filozófiai
kérdés van: az öngyilkosság.”
Emellett idézett egy híres pszichiátert is, Raymond Katzot,
aki határozottan kijelentette, hogy „Minden egyes emberi lény az
öngyilkosság génjével születik”. Brady nem bajlódott azzal, hogy
hozzátegye Katz állításának második felét is, mert úgy érezte,
némileg tönkretenné a drámai hatást: „Legtöbbünkben ez a gén
szunnyadó marad.”
 A tíz évben, ami az érettségitől eltelt addig a napig,
amikor a Mingo hangversenyteremben lebénult, Bradyt továbbra
is lenyűgözte az öngyilkosság – többek közt a sajátja is, amelyre
mindig hatalmas, történelmi cselekedetként tekintett.
Az elültetett mag most, minden akadály ellenére, teljesen
szárba szökkent.
Ő lesz a huszonegyedik századi Jim Jones.

18

Brady hatvan kilométerre jár a várostól, mikor nem bírja

tovább. Lehúzódik egy pihenőbe a 47-es autópályán, leállítja Z-
Boy Malibujának zajos motorját és bekapcsolja Babineau
laptopját. Sok más autóspihenőtől eltérően itt nincs wifi, de a jó
öreg Verizonnak köszönhetően hat kilométerre található egy
mobilátjátszótorony, ami magasan emelkedik ki az egyre
sűrűsödő felhők közül. Babineau MacBook Airjének
köszönhetően Brady bárhová eljut, ahová csak akar, és el sem kell
hagynia ezt a csaknem teljesen elhagyatott parkolót. Arra gondol
(és már nem először), hogy egy kis telekinézis semmi az internet
hatalmához képest. Biztos benne, hogy több ezer öngyilkosság
forrt már ki a közösségi oldalak sűrű levesében, ahol szabadon
garázdálkodnak a trollok és soha nem ér véget a zaklatás. Ez a
szellem igazi hatalma az anyag fölött.
Nem tud olyan gyorsan gépelni, mint ahogy szeretne – a
közelgő viharral érkező nedves levegő miatt jobban kínozza a
köszvény Babineau ujjait –, de a laptop végül kapcsolatba lép a
nagy teljesítményű felszereléssel Freddi Linklatter számítógépes
termében. Nem kell sokáig kapcsolatban maradnia vele. Rákattint
egy rejtett fájlra, amit a Babineau fejében tett egyik korábbi
látogatása során helyezett el a laptopon.
MEGNYITJA A LINKET A ZEETHEENDHEZ? I / N
Az I fölé megy a kurzorral, az Enterre üt és vár. A kurzor
helyén megjelenő kör egyre csak forog, körbe és körbe és körbe.
Mikor már kezd arra gondolni, hogy valami baj lehet, a laptopon
felvillan az üzenet, amelyre várt:
A ZEETHEEND AKTÍV
Jó. A zeetheend már csak hab a tortán. Viszonylag kevés
Zappitet sikerült szétosztania – és a szétküldöttek egy jelentős
része is hibás volt, a fene egye meg –, de a tizenévesekre jellemző
a csordaszellem, a csorda tagjai pedig szellemileg és érzelmileg is
képtelenek elszakadni egymástól. Ezért tömörülnek rajba a halak
és a méhek. Ezért jönnek vissza a fecskék minden évben
Capistranóba. Az emberi viselkedés terén ezért megy körbe a
hullámzás a foci- és baseballstadionokban, és ezért veszítik el
önmagukat az emberek egy tömegben – egyszerűen azért, mert ott
a tömeg.
A tizenéves fiúkra jellemző, hogy egyforma buggyos
nadrágot hordanak, és egyformán növesztenek pár szőrszálat az
arcukon, különben kitaszítaná őket a csorda.
A tizenéves lányok egyforma stílusú ruhákat hordanak és
ugyanazokért az együttesekért őrülnek meg. Idén a We R Your
Bruthas, nem sokkal azelőtt a ’Round Here és a One Direction, a
régi időkben a New Kids on the Block. A divathullámok úgy
söpörnek végig a tizenéveseken, akár a kanyarójárvány, és időről
időre az egyik ilyen divat az öngyilkosság. Wales déli részén
tucatnyi tizenéves akasztotta fel magát 2007 és 2009 között, és a
közösségi oldalakon terjedő üzenetek csak tovább szították az
őrületet.
Még a búcsúüzeneteik is netes szlengből álltak, mint a
„cya” vagy a „jó8”.
Egyetlen gyufa is képes kiváltani több ezer
négyzetkilométert felégető bozóttüzet, ha száraz bozótba dobják.
A Zappitek, amelyeket Brady osztott ki emberi drónjainak, több
száz gyufával egyenértékűek. Nem mindegyikük fog lángra
lobbanni, és amelyik igen, az sem mind marad égve, ezt Brady is
tudja, de itt van neki a zeetheend, ami támogatja és gyorsítja is a
folyamatot. Vajon beválik? Ebben nem lehet teljesen biztos, de az
idő túl rövid ahhoz, hogy kiterjedt teszteket folytasson.
És ha beválik?
Tömegesen elszaporodnak az öngyilkosságok a
tizenévesek körében, az egész államban, talán az egész Közép-
Nyugaton. Több száz, talán több ezer. Ez hogy tetszene, Hodges
exnyomozó? Feldobná nyugdíjas napjaidat, ugye, te minden lében
kanál vén fasz?
Brady leteszi Babineau laptopját és felkapja Z-boy
játékkonzolját. Jobban illik a helyzethez, ha ezt használja. Úgy
hívja magában, hogy Zappit Zero, mert ez volt a legelső, amit
valaha látott, aznap, amikor Al Brooks behozta a szobájába, azt
gondolván, hogy tetszeni fog neki. És tetszett neki. De még
mennyire!
A pluszprogramot, amiben a számozott halak és a tudat
alatti üzenetek vannak, erre nem telepítették fel, mert Bradynek
nincs rá szüksége. Azok kizárólag a célpontok számára készültek.
Figyeli, ahogy a halak úsznak jobbra-balra, a segítségükkel lazít,
összpontosít, majd lehunyja a szemét. Először csak sötétséget lát,
pár pillanattal később azonban vörös fények kezdenek megjelenni
sorban – most már több mint ötven van belőlük. Olyanok, mint a
pontok egy számítógépes térképen, csak épp nem maradnak egy
helyben: mozognak, előre-hátra, jobbra-balra, fel-le, keresztben
összevissza.
Találomra kiválaszt egyet, és szeme mozogni kezd lehunyt
szemhéja alatt, ahogy követi a tekintetével. A pont lassítani kezd,
egyre lassabb és lassabb, majd megáll és fényesebben kezd
ragyogni, végül kinyílik, mint egy virág.
Brady egy hálószobában találja magát. Egy lányt lát, aki a
rosszkoncert.com-ról ingyen kapott Zappitjének a képernyőjére
szegezi a tekintetét. Az ágyában fekszik, mert ma nem ment
iskolába. Lehet, hogy azt mondta, beteg.
– Hogy hívnak? – kérdi Brady.
Néha csak egy hangot hallanak, ami megszólítja őket a
játékkonzolból, de akik a leginkább fogékonyak, azok látják is,
mint valami avatárt egy videójátékban. Ez a lány az utóbbiak
közé tartozik, ami ígéretes kezdet. A nevükre azonban jobban
szoktak reagálni, ezért Brady ismételgetni fogja. A lány minden
meglepetés nélkül néz fel a fiatalemberre, aki ott ül mellette az
ágyon. Arca sápadt, tekintete kába.
– Ellen vagyok – mondja. – A helyes számokat keresem.
Persze hogy azokat, gondolja Brady, és becsusszan a
fejébe. A lány hatvan kilométerre van tőle délre, de a távolság
nem számít, ha az indítóképernyő már megnyitotta őket.
Irányíthatná is, egyik drónjává tehetné, de erre éppannyira nem
vágyik, mint ahogy arra sem vágyott, hogy egy sötét éjszaka
besurranjon Mrs. Trelawney házába és elvágja a torkát. A
gyilkosság nem az irányításról szól, a gyilkosság csak gyilkosság.
Az öngyilkosság szól az irányításról.
– Boldog vagy, Ellen?
– Régebben az voltam – feleli a lány. – Újra az lehetnék,
ha megtalálnám a helyes számokat.
Brady rámosolyog, és mosolya egyszerre szomorú és
elbűvölő. – Igen, de a számok olyanok, mint az élet – mondja. –
Semmi nem adódik össze, Ellen. Nem igaz?
– De.
– Mondd csak, Ellen… mitől félsz? – Ő maga is
megtalálná az információt, de jobb lesz, ha a lány mondja el neki.
Tudja, hogy valamit mondani fog, mert mindenki fél valamitől, és
leginkább a tizenévesek félnek.
– Mostanában? A SAT-teszttől.
Aha, gondolja Brady, a hírhedt Felsőoktatási
Alkalmassági Vizsgálattól, ahol az Oktatásügyi Minisztérium
gazdálkodói különválogatják a birkákat a kecskéktől.
– Nagyon nem megy a matek – mondja Ellen. – Totál gáz
vagyok belőle.
– Nem vagy jó a számokkal – bólogat Brady megértően.
– Ha nem érek el legalább hatszázötven pontot, nem
kerülök be a jobb iskolákba.
– És szerencsés vagy, ha négyszázat sikerül – mondja
Brady. – Ez az igazság, ugye, Ellen?
 – Igen. – Könnyek gyűlnek a lány szemébe, és elkezdenek
végigcsorogni az arcán.
– És akkor irodalomból is rossz eredményt érsz el –
folytatja Brady. Lassanként megnyitja maga előtt, és ez a legjobb
része az egésznek. Olyan, mintha belenyúlna egy állatba, ami el
van kábítva, de még él, és lassan kihúzná a beleit. – Le fogsz
blokkolni.
– Valószínűleg le fogok blokkolni – mondja Ellen. Most
már jól hallhatóan zokog.
Brady bepillant a rövid távú memóriájába, és látja, hogy a
szülei dolgozni mentek, a kisöccse pedig iskolában van, tehát nem
baj, ha sír. Akkora zajt csaphat a kis picsa, amekkorát csak akar.
– Nem csak valószínűleg. Le fogsz blokkolni, Ellen. Mert
nem bírod a nyomást.
A lány zokog.
– Mondd ki, Ellen.
– Nem bírom a nyomást. Le fogok blokkolni, és ha nem
kerülök be valamelyik jó iskolába, apa csalódott lesz, anya pedig
dühös lesz rám.
– És mi lesz, ha egyik iskolába sem kerülsz be? Mi lesz, ha
sosem lesz más munkád, mint hogy takarítasz valakinél, vagy
ruhákat hajtogatsz egy mosodában?
– Anya utálni fog!
– Már most is utál, nem igaz, Ellen?
– Én nem… nem hiszem…
– De igen, utál téged. Mondd ki, Ellen. Mondd ki:
„Anyám utál engem.”
– Anyám utál engem! Istenem! Annyira félek, és olyan
borzalmas az életem!
Ez az a csodálatos ajándék, amire a Zappit kiváltotta
hipnózis képes Bradynek azzal a képességével ötvözve, hogy be
tud hatolni valakinek az elméjébe, amint megnyílt előtte és
szuggesztív állapotba került. A hétköznapi félelmeket,
amelyekkel az Ellenhez hasonló gyerekek úgy élnek együtt, mint
valami kellemetlen háttérzajjal, tomboló szörnyetegekké lehet
változtatni. A paranoia apró léggömbjeit hatalmasra lehet fújni,
amíg akkorák nem lesznek, mint a Macy’s hálaadási
felvonulásának ballonjai.
– Meg tudsz szabadulni a félelemtől – mondja Brady. – És
el tudod érni, hogy az anyukád nagyon, nagyon megbánja.
Ellen elmosolyodik a könnyein keresztül.
– Itt tudod hagyni mindezt.
– Igen. Itt tudom hagyni mindezt.
– Megtalálhatod a nyugalmat.
– Nyugalmat – ismétli Ellen, és felsóhajt.
Milyen csodálatos ez az egész! Martine Stover anyjánál,
aki mindig kilépett az indítóképernyőből, hogy a rohadt
pasziánszával játsszon, két hétbe telt, Barbara Robinsonnál pedig
napokba. Ruth Scapellinél azonban, meg ennél a pattanásos képű
bőgőmasinánál a giccses rózsaszín hálószobájában? Csak
percekbe. De aztán arra gondol Brady: mindig gyorsan tanultam.
– Nálad van a telefonod, Ellen?
– Itt van. – A lány benyúl egy dekoratív díszpárna mögé.
A telefonja is giccses rózsaszín.
– Ki kellene posztolnod a Facebookra és a Twitterre, hogy
a barátaid is elolvashassák.
– Mit posztoljak ki?
– Írd azt, hogy „Megtaláltam a nyugalmat. Te is
rátalálhatsz. Menj a zeetheend.com-ra.”
A lány megírja a szöveget, de valami borzalmasan lassan.
Mikor ebbe az állapotba kerülnek, mindig mintha a víz alatt
mozognának. Brady emlékezteti magát, hogy remekül halad, és
próbál nem türelmetlenkedni. Mikor Ellen befejezi, és elküldi az
üzeneteket – újabb gyufák a száraz bozótba –, Brady azt javasolja
neki, menjen az ablakhoz.
– Rád férne egy kis friss levegő. Kitisztul tőle a fejed.
– Rám fér egy kis friss levegő – mondja Ellen. Ledobja
magáról a takarót és kilendíti meztelen lábát az ágyból.
– Ne feledkezz meg a Zappitről – mondja Brady.
Ellen fogja a Zappitet, és az ablakhoz megy.
 – Mielőtt kinyitod az ablakot, navigálj a nyitóképernyőre,
ahol az ikonok vannak. Meg tudod tenni, Ellen?
– Igen… – Hosszú szünet. A picsa lassabban mozog, mint
egy gleccser. – Jó, látom az ikonokat.
– Nagyszerű! Menj rá a WipeWords ikonjára. Ami táblát
ábrázol szivaccsal.
– Megvan.
– Bökj rá kétszer, Ellen.
A lány engedelmeskedik, a Zappit pedig kék villanással
jelez vissza. Ha valaki megint használni próbálná, ez a
játékkonzol egy kék villanás után örökre bedöglik.
– Most már kinyithatod az ablakot.
Hideg levegő árad be, hátrafújja a lány haját. Ellen
megtántorodik, úgy tűnik, az ébrenlét határán egyensúlyoz, és
Brady egy pillanatig úgy érzi, kisiklik a kezei közül.
Ekkora távolságból még mindig nehéz megtartania az
irányítást valaki fölött, még akkor is, ha hipnózis alatt van az
illető, de Brady biztos benne, hogy sikerülni fog tökéletessé
csiszolnia a technikáját. Gyakorlat teszi a mestert.
– Ugorj – suttogja Brady. – Ugorj, és nem kell elvégezned
a SAT-tesztet. Anyád nem fog gyűlölni többé. Sajnálni fog.
Ugorj, és minden szám tökéletes lesz. Megkapod a létező legjobb
díjat. A díj: az álom.
– A díj: az álom – bólogat Ellen.
– Csináld! Most – mormolja Brady, aki lehunyt szemmel
ül Al Brooks régi kocsijának kormánykereke mögött.
Tőle hatvan kilométerre délre Ellen kiugrik hálószobája
ablakából. Az ablak nincs magasan, és a ház mellett
felhalmozódott a hó. A hó már régi és ropogósra fagyott, de így is
enyhíti valamennyire az esését, így aztán ahelyett, hogy
meghalna, csak a kulcscsontját és három bordáját töri el. Felsikít a
fájdalomtól, és Brady úgy lökődik ki az agyából, mint egy, az F–
111 katapultülésébe szíjazott pilóta.
– Picsába! – ordítja, és rácsap a kormánykerékre. A
Babineau köszvénye miatti fájdalom végighasít a karján, és ez
még jobban feldühíti. – Picsába, picsába, picsába!

19

A Branson Park nevű, kellemesen elegáns városrészben

Ellen Murphy nagy nehezen feltápászkodik. Az utolsó dolog,
amire emlékszik, az, hogy azt mondta anyjának, túl beteg ahhoz,
hogy iskolába menjen – hazudott, hogy rózsaszín halakat
bökdössön és díjakra vadásszon a Halastó kellemesen addiktív
indítóképernyőjén. Zappit konzolja ott hever a közelében,
összetört képernyővel. Már nem érdekli. Otthagyja, és mezítláb
kezdi a bejárati ajtó felé vonszolni magát. Minden egyes
lélegzetvételnél fájdalom nyilall az oldalába.
De életben vagyok, gondolja. Legalább életben vagyok.
Mégis, mi járt a fejemben? Mi az úristen járt a fejemben?
Brady hangja még ott van vele, mint valami olyasminek a
nyálkás íze, ami még életben volt, amikor lenyelte.

20

– Jerome! – mondja Holly. – Hallasz engem?

– Igen.
– Szeretném, ha kikapcsolnád a Zappitet és letennéd Bill
asztalára. – És, mivel mindig az a fajta lány volt, aki maximálisan
odafigyel a biztonságra, hozzáteszi: – Képernyővel lefelé.
Jerome széles homlokán ráncok jelennek meg. – Muszáj?
– Igen. Most azonnal. Anélkül, hogy ránéznél arra a
vacakra.
Mielőtt Jerome engedelmeskedhetne az utasításnak,
Hodges még egyszer megpillantja az úszó halakat, majd egy
újabb fényes, kék villanást. Pillanatnyi szédülés – talán a
fájdalomcsillapítók mellékhatása, talán nem – söpör végig rajta.
Aztán Jerome megnyomja a kikapcsológombot a konzol tetején,
és a halak eltűnnek.
Hodges nem megkönnyebbülést érez, hanem csalódást.
Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de figyelembe véve jelenlegi
egészségi állapotát, lehet, hogy nem. Időről időre találkozott már
hipnózissal, mikor arra használták, hogy segítsenek a tanúnak
alaposabban visszaemlékezni, de a teljes erejét mindeddig nem
ismerte. Van egy olyan elképzelése – ami ebben a helyzetben
valószínűleg szentségtörés –, hogy a Zappit halai talán jobb
fájdalomcsillapítónak bizonyulnának, mint amiket dr. Stamos
felírt neki.
Holly újra megszólal. – Most visszaszámlálok tíztől egyig,
Jerome. Valahányszor újabb számot hallasz, egy kicsivel
közelebb kerülsz az ébrenléthez. Rendben?
Jerome jó pár másodpercig nem felel. Mozdulatlanul,
békésen ül, agya valami másik világban jár, talán azt próbálja
eldönteni, ne maradjon-e ott végleg. Holly viszont feszült, egész
teste remeg, akár a hangvilla, Hodges pedig érzi, hogy körme a
tenyerébe mélyed, ahogy ökölbe szorítja a kezét.
Végül Jerome megszólal. – Oké, jól van. De csak mert te
vagy az, Hollyberry.
– Akkor kezdem. Tíz… kilenc… nyolc… kezdesz
visszatérni… hét… hat… öt… felébredsz…
Jerome felemeli a fejét. Tekintete Hodgesra szegeződik,
de Hodges nem biztos benne, hogy látja is őt a fiú.
– Négy… három… már majdnem itt vagy… kettő…
egy… ébredj fel! – Holly összecsapja a tenyerét.
Jerome erősen összerázkódik, és egyik keze lesöpri Dinah
Zappitjét a földre. Jerome olyan eltúlzott meglepetéssel néz
Hollyra, hogy az más körülmények közt mulatságos lenne.
– Mi történt? Elaludtam?
Holly lerogy abba a székbe, amit általában az ügyfeleknek
tartanak fenn. Nagy levegőt vesz és megtörli izzadságtól nedves
arcát.
 – Bizonyos értelemben – feleli Hodges. – A játék
hipnotizált. Ahogy a húgodat is hipnotizálta.
– Biztos? – kérdezi Jerome, és az órájára pillant. – Úgy
tűnik, igen. Tizenöt perc kiesett nekem.
– Van az húsz is. Mire emlékszel?
– Bökdöstem a rózsaszín halakat, és számokká változtak.
Meglepően nehéz volt.
Közelről kell nézni és erősen kell koncentrálni hozzá,
ráadásul a kék villanások is nehezítik.
Hodges felveszi a Zappitet a padlóról.
– A helyedben nem kapcsolnám be – mondja Holly éles
hangon.
– Nem fogom. De tegnap este bekapcsoltam, így aztán
tanúsíthatom, hogy semmiféle kék villanásokat nem láttam, a
rózsaszín halakat pedig böködhettem bármennyit, ameddig
elzsibbadt az ujjam, de nem változtak át számokká. És a dallam is
más lett.
Nem nagyon, de más.
Holly tökéletesen eltalálja a hangot, mikor énekelni kezd.
– „A tengernél, a tengernél, a gyönyörű tengernél, te és én, te és
én, boldogságban, kettecskén.” Anyám gyakran énekelte nekem,
amikor kicsi voltam.
Jerome áthatóbb pillantást vet rá, mint amit Holly elbír,
így aztán zavartan elfordul. – Mi az? – kérdezi.
– Volt szövege – mondja Jerome –, de nem ez.
Hodges nem hall szöveget, csak a dallamot, de nem
mondja. Holly megkérdezi Jerome-ot, emlékszik-e a szövegre.
Jerome nem találja el olyan tökéletesen a hangot, mint
Holly, de ahhoz épp eléggé, hogy biztosak lehessenek benne,
hogy ők is ezt a dallamot hallották. – „Aludj el, aludj el, az álom
oly szép…” – Elhallgat. – Csak ennyire emlékszem. Már ha nem
csak én találom ki az egészet.
Holly megszólal. – Most már biztosra vehetjük, hogy
valaki felturbózta a Halastó indítóképernyőjét.
– Telelőtte szteroidokkal – teszi hozzá Jerome.
 – És ez mi a szöszt jelent? – kérdezi Hodges.
Jerome int a fejével Hollynak, aki folytatja. – Valaki egy
rejtett programot csempészett az indítóképernyőbe, ami már eleve
rendelkezett egy enyhe hipnotikus hatással. A program nem
aktiválódott, amikor a Zappit Dinah-nál volt, és akkor sem,
amikor tegnap este ránéztél, Bill – ami azt jelenti, szerencséd volt
–, de utána valaki bekapcsolta.
– Babineau?
– Vagy ő, vagy valaki más, ha a rendőrségnek igaza van
és Babineau halott.
– Lehet, hogy időzítve volt – mondja Jerome Hollynak,
majd Hodges felé fordul. – Tudod, mint egy ébresztőóra.
– Szóval, ha jól értem – mondja Hodges –, a program
végig ott volt, és csak ma aktiválódott, amikor Dinah Zappitje
bekapcsolódott?
– Igen – feleli Holly. – Valószínűleg van valahol egy
jelismétlő, nem gondolod, Jerome?
– De. Egy számítógépes program, ami folyamatosan küldi
a frissítéseket, és arra vár, hogy valami balfácán, mint ebben az
esetben én, bekapcsoljon egy Zappitet és aktiválja a wifit.
– Vagyis ez mindegyikkel megtörténhet?
– Ha a rejtett program mindegyiken ott van, akkor persze
– feleli Jerome.
– Ezt Brady csinálta! – Hodges elkezd fel-alá járkálni az
irodában, egyik keze az oldalára siklik, mintha vissza akarná
szorítani a fájdalmat, magában akarná tartani. – Az a kibaszott
Brady Hartsfield!
– Hogyan? – kérdezi Holly.
– Nem tudom, de csak így áll össze a kép. Megpróbálja
felrobbantani a Mingót a koncert alatt. Megakadályozzuk. A
nézősereg – nagyrészt fiatal lányok – megmenekülnek.
– Neked köszönhetően, Holly – mondja Jerome.
– Maradj csendben, Jerome! Hadd mondja végig. – Holly
tekintetéből úgy tűnik, tudja, mire akar kilyukadni Hodges.
– Eltelik hat év. Azok a fiatal lányok, akiknek nagy része
2010-ben általános iskolába járt, most gimnazista. Esetleg
egyetemista. A ’Round Here rég eltűnt, a lányok pedig már fiatal
nők, akik más zenét hallgatnak, ekkor azonban kapnak egy
ajánlatot, amit nem tudnak visszautasítani: egy ingyenes
játékkonzolt, amiért cserébe csak azt kell bizonyítaniuk, hogy ott
voltak a ’Round Here koncertjén aznap este. A konzol
valószínűleg olyan ősréginek tűnik számukra, mint egy fekete-
fehér tévé, de tök mindegy, ingyen van.
– Igen! – kiált közbe Holly. – Brady még mindig őrájuk
vadászott. Ez bosszú, de nem pusztán ellenük irányul. Ez az ő
bosszúja rajtad, Bill.
Ami azt jelenti, én vagyok a felelős, merül fel a komor
gondolat Hodges agyában. De mi mást tehettem volna? Mi mást
tehetett volna bármelyikünk? Fel akarta robbantani az egészet.
– Babineau, aki a Myron Zakim álnevet használta,
felvásárolt nyolcszázat ezek közül a konzolok közül. Csak ő
lehetett, mert neki rengeteg a pénze. Bradynek egy fillérje sem
volt, azt pedig kétlem, hogy Könyvtáros Al kivett volna akár csak
húszezer dollárt is a nyugdíjas éveire megtakarított pénzéből. A
konzolokat pedig szétküldték, és ha mindegyiken beindul ez a
felturbózott program, amikor bekapcsolják…
– Várj egy kicsit! – szól közbe Jerome. – Azt akarod
mondani, hogy egy köztiszteletben álló idegsebész belekeveredett
ebbe az ügybe?
– Igen, azt mondom. A húgod azonosította, azt pedig már
tudjuk, hogy a köztiszteletben álló idegsebész kísérleti egérnek
használta Brady Hartsfieldet.
– De Hartsfield már meghalt – mondja Holly. – Ami azt
jelenti, csak Babineau maradt, és lehetséges, hogy ő is halott.
– Vagy nem – feleli Hodges. – Találtak ugyan vért a
kocsijában, de holttestet nem. Nem ez lenne az első alkalom,
hogy egy elkövető igyekezett megrendezni a saját halálát.
– Meg kell néznem valamit a számítógépemen – mondja
Holly. – Ha az ingyenes Zappitek ma új programot kapnak, akkor
lehet, hogy… – Kisiet a helyiségből.
 – Nem értem, hogy lehetséges mindez – kezdi Jerome –,
de…
– Babineau el tudja mondani – feleli Hodges. – Ha még
életben van.
– Igen, de várj egy kicsit! Barb azt mondta, egy hangot
hallott, ami mindenféle borzalmas dolgot mondott neki. Én
semmiféle hangot nem hallottam, és abszolút nem érzem azt,
hogy ki akarnám nyírni magam.
– Lehet, hogy immunis vagy rá.
– Nem vagyok. A képernyő rám is hatással volt, Bill. Úgy
értem, nem voltam itt.
Szavakat hallottam abban a kis dallamban, és azt hiszem,
szavakat láttam a kék villanásokban is. Mintha tudat alatti
üzenetek lettek volna. De… hangot nem hallottam.
Ennek többféle oka is lehet, gondolja Hodges, de az, hogy
Jerome nem hallotta az öngyilkosságra buzdító hangot, nem
jelenti, hogy a többi gyerek, akik ingyen kapták a játékot, szintén
nem fogják hallani.
– Tegyük fel, hogy ezt a jelismétlő valamit csak az elmúlt
tizennégy óra folyamán kapcsolták be – mondja Hodges. –
Tudjuk, hogy nem történhetett azelőtt, hogy kipróbáltam Dinah
játékát, különben én is láttam volna a számmá változó halakat és a
kék villanásokat. Szóval a kérdésem: fel lehetett turbózni
az indítóképernyőt úgy is, hogy ki van kapcsolva a játék?
– Semmiképpen – feleli Jerome. – Bekapcsolva kell
lennie. De ha be van…
– Aktív! – kiált fel Holly. – Az a nyavalyás zeetheend
oldal aktív!
Jerome kisiet Holly asztalához az előtérbe. Hodges
lassabban követi.
Holly feljebb veszi a hangerőt a számítógépén, és a
Becsületes megtaláló irodáját megtölti a zene – ezúttal nem A
gyönyörű tengeren, hanem a Don’t Fear the Reaper.
Miközben szól a dal – negyvenezer férfi és nő mindennap,
újabb negyvenezer jön mindennap –, Hodges gyertyafénnyel
megvilágított ravatalozót lát, a közepén virágokkal borított
koporsót. Fölötte mosolygó, fiatal férfiak és nők jönnek-mennek,
suhannak egyik oldalról a másikra, összevissza, eltűnnek, újra
megjelennek.
Némelyikük integet, némelyikük a békejelet mutatja. A
koporsó alatt üzenetek sora áll, a betűk megduzzadnak, majd
összehúzódnak, mint egy lassan dobogó szív.
VÉGE A FÁJDALOMNAK
VÉGE A FÉLELEMNEK
VÉGE A HARAGNAK
VÉGE A KÉTSÉGEKNEK
VÉGE A KÜZDELEMNEK
BÉKE
BÉKE
BÉKE
Utána kék fény szaggatott fel-felvillanása. A fénybe
szavakat ágyaztak – de hívjuk inkább annak őket, amik valójában,
gondolja Hodges: méregcseppeknek.
– Kapcsold ki, Holly! – Hodgesnak nem tetszik, ahogy a
lány a képernyőre mered, olyannyira hasonlít az a tágra nyílt
szempár arra, amilyen a Jerome-é volt pár perccel ezelőtt.
Holly túl lassan mozdul, és Jerome-nak ez nem elég gyors.
Előrenyúl a lány válla fölött, és hirtelen kikapcsolja a
számítógépet.
– Ezt nem kellett volna – mondja Holly szemrehányóan. –
Adatokat veszíthettem volna el.
– Épp erre van ez a kibaszott weboldal – mondja Jerome.
– Hogy elveszítsd az adataidat. Hogy elveszítsd az eszed. Az
utolsót el tudtam olvasni, Bill. Az állt benne: Csináld most!
Holly bólint. – Volt egy olyan is, hogy mondd meg a
barátaidnak!
– A Zappit ideirányítja őket, erre a… erre az izére? –
kérdezi Hodges.
– Nem is kell megtennie – mondja Jerome –, mert akik
rátalálnak – és épp elegen rá fognak, köztük olyanok is, akik nem
kaptak ingyen Zappitet –, azok majd terjesztik a hírét Facebookon
meg minden máson.
– Öngyilkossági hullámot akart kiváltani – mondja Holly.
– Valahogyan mozgásba hozta ezt az egészet, aztán megölte
magát.
– Valószínűleg, hogy hamarabb odaérjen – jegyzi meg
Jerome –, és ő köszöntse őket az ajtóban.
Most Hodges szólal meg. – Komolyan higgyem el, hogy
egy rockszám és egy temetést ábrázoló kép majd ráveszi a
gyerekeket, hogy megöljék magukat? A
Zappitekről el tudom képzelni. Láttam, hogy működnek.
De ez?
Holly és Jerome váltanak egy pillantást, amiből Hodges
könnyen kiolvassa, mire gondolnak: Hogyan magyarázzuk ezt el
neki? Hogyan mondjuk el valakinek, aki sosem látott madarat,
hogy milyen a vörösbegy? Már maga a pillantás is majdnem elég
ahhoz, hogy meggyőzze.
– A tizenévesek elég sebezhetőek az ilyesmivel szemben –
mondja Holly. – Nem mindegyikük, de jó részük. Én is az lettem
volna tizenhét éves koromban.
– És eléggé magával ragadó – teszi hozzá Jerome. – Ha
egyszer elkezdődik… ha elkezdődik… – Vállvonással fejezi be
mondandóját.
– Meg kell találnunk azt a jelismétlő valamit, és ki kell
kapcsolnunk – jelenti ki Hodges. – Hogy minél kevesebb kárt
okozzon.
– Talán Babineau házában van – mondja Holly. – Hívd fel
Pete-et. Derítsd ki, vannak-e számítógépek vagy ilyesmik a
házban. Ha igen, akkor húzasd ki vele az összes dugót a
konnektorból.
– Ha épp Izzyvel van, akkor hagyni fogja, hogy a
hangpostájára menjen – mondja Hodges, de azért felhívja, Pete
pedig első kicsörgésre felveszi, és közli vele, hogy Izzy
visszament az őrsre az államiakkal, hogy megvárja a
törvényszékiek első jelentését.
 Könyvtáros Al Brooks már nincs ott, elvitték az elsőként a
helyszínre érkező rendőrök, akik bezsebelik majd a
letartóztatásáért járó dicséret egy részét.
Pete fáradtnak tűnik.
– Összevesztünk. Izzy és én. Elég durván. Próbáltam azt
mondani neki, amit te mondtál, amikor együtt kezdtünk dolgozni:
hogy az ügy a főnök, te pedig arra mész, amerre vezet. Nem
térünk ki előle, nem adjuk át másnak, csak fogjuk és követjük a
vezérfonalat, egészen hazáig. Ott állt karba font kézzel és
hallgatta, időnként bólogatott.
Kezdtem azt hinni, hogy sikerült megértetnem vele. Aztán
tudod, mit kérdezett? Hogy emlékszem-e az utolsó olyan
alkalomra, amikor a városunkban egy nő elérte a legmagasabb
fokot a rendőrségi ranglétrán. Azt mondtam, nem, mire azt felelte,
azért, mert még sosem történt ilyen. Azt mondta, ő lesz az első.
Ember, azt hittem, ismerem őt. – Pete torkából feltör a
legkeserűbb nevetés, amit Hodges életében hallott. – Azt hittem,
rendőr.
Hodges később majd együttérez vele, ha lesz rá alkalma.
Most éppen nincs ideje rá. A számítógépek felől érdeklődik.
– Semmit nem találtunk, csak egy iPadet, amiben le volt
merülve az aksi – feleli Pete.
– Everly, a házvezetőnő szerint volt egy laptop a
dolgozószobában, szinte vadonatúj, de eltűnt.
– Akárcsak Babineau – mondja Hodges. – Lehet, hogy
magával vitte.
– Lehet. Ne felejtsd el, Kermit, ha bármiben segíthetek…
– Hívni foglak, hidd el.
Most úgy fest, minden segítséget elfogad, ami csak akad.

21

Az Ellen nevű lánnyal kiábrándító eredményt ért el –

ugyanúgy járt, mint azzal a Robinson picsával –, de Brady végül
lecsillapodik. A dolog működött, erre fog koncentrálni. Az, hogy
ilyen alacsonyan van az ablak, és felhalmozódott alatta a hó,
puszta balszerencse. Rengetegen lesznek még mások. Nagyon sok
munka vár még rá, nagyon sok gyufát kell meggyújtania, de amint
már ég a tűz, elég lesz, ha hátradől és nézi.
Addig fog égni, amíg teljesen ki nem égett.
Elindítja Z-Boy kocsiját, és kihajt a pihenőből. Mikor
beolvad a gyér forgalomba, ami észak felé tart a 47-esen,
lehullanak az első hópelyhek a Malibu szélvédőjére. Brady
gyorsít. Z-Boy szar tragacsa nem alkalmas arra, hogy hóviharban
autózzon vele, és amint elhagyja a díjfizető kaput, az utak egyre
csak rosszabbak lesznek. Le kell győznie a vihart.
Legyőzöm, gondolja Brady, és elvigyorodik, mert
csodálatos gondolata támad. Lehet, hogy Ellen nyaktól lefelé
lebénult, botra tűzött fej lett, mint a Stover nevű picsa. Nem
valószínű, de lehetséges, és kellemes gondolat, amivel elütheti az
időt, míg száguld a pályán.
Bekapcsolja a rádiót, keres egy adót, ahol épp a Judas
Priest szól, és felhangosítja.
Hodgeshoz hasonlóan ő is a kemény zenéket szereti.
AZ ÖNGYILKOSSÁG FEJEDELME
Brady számos győzelmet aratott a 217-es szobában, de
muszáj volt megtartania őket magának. Visszajött az élőhalált
jelentő kómából; felfedezte, hogy – vagy a szer miatt, amiket
Babineau beadott neki, vagy mert agyhullámaiban alapvető
változás állt be, vagy egyszerre mindkettőnek köszönhetően –
képes elmozdítani kisebb tárgyakat csak azzal, hogy rájuk gondol;
behatolt Könyvtáros Al agyába és létrehozott benne egy
másodlagos személyiséget, Z-Boyt. És azt se felejtsük el, hogy
bosszút állt a dagadt zsarun, aki herén bokszolta, amikor képtelen
volt megvédeni magát. A legjobb azonban, abszolút a legjobb
mind közül, az volt, amikor finoman az öngyilkosságig sikerült
lökdösnie Sadie MacDonaldet. Ez a hatalom.
Újra meg akarta tenni.
 A vágy egyszerű kérdést vetett fel benne: ki lesz a
következő? Könnyű lenne rávenni Al Brooksot, hogy leugorjon
egy felüljáróról vagy megigyon némi lefolyótisztítót, de akkor Z-
Boy is eltűnne vele, Z-Boy nélkül pedig Brady ott ragadna a 217-
es szobában, ami valójában börtöncella volt, kilátással egy
parkolóházra. Nem, Brooksra ott volt szüksége, ahol volt, és úgy,
ahogy volt.
Még fontosabb volt a kérdés, hogy mihez kezdjen a
rohadékkal, aki miatt ide jutott.
Ursula Haber, a fizikoterápiás részleget vezető náci
mindig azt mondta, a rehabilitációra szoruló betegeknek célok
kellenek, hogy fejlődjenek. Nos, ő fejlődött, tény és való, a
Hodges elleni bosszú pedig méltó cél volt, de hogyan fogja
elérni? Az, hogy megpróbálja rávenni az öngyilkosságra, nem
megfelelő válasz, még ha nyílna is rá módja. Az
öngyilkosságjátékot egyszer már játszotta vele, és akkor veszített.
Mikor Freddi Linklatter megjelent a képpel, ami őt és
anyját ábrázolta, Bradyt még mindig másfél év választotta el attól,
hogy rájöjjön, hogyan tudná lezárni az ügyét Hodgesszal, de az,
hogy látta Freddit, megadta neki a kezdőlökést, amire nagy
szüksége volt. Tudta azonban, hogy óvatosnak kell lennie.
Nagyon óvatosnak.
Egyszerre egy lépést, mondta magának, miközben ébren
feküdt a kora hajnali órákban. Egyszerre egy lépést. Nagy
akadályok tornyosulnak előttem, de rendkívüli fegyverekkel
rendelkezem.
Az első lépés az volt, hogy rávette Al Brooksot, tüntesse
el a megmaradt Zappiteket a kórház könyvtárából. Al elvitte őket
az öccse házába, ahol a garázs fölötti szobában lakott. Nem volt
nehéz dolga, mert a konzolok egyébként sem kellettek senkinek.
Brady lőszerként gondolt rájuk, és tudta, hogy előbb-
utóbb megtalálja a fegyvert, amivel felhasználhatja őket.
Brooks magától vitte el a Zappiteket, bár parancsoknak –
gondolathalaknak – engedelmeskedett, amelyeket Brady a sekély,
de hasznos Z-Boy személyiségbe táplált be. Óvakodott attól, hogy
belépjen Brooks agyába és teljesen átvegye az irányítást, mert túl
gyorsan égette vele az öreg agysejtjeit. Ki kellett porcióznia
azokat az alkalmakat, amikor teljesen elmerül benne, és bölcsen
kellett felhasználnia őket. Sajnálta, mert nagyon élvezte a
kórházon kívül töltött vakációit, de az embereknek már kezdett
feltűnni, hogy Könyvtáros Al tudata kissé mintha kezdene ködbe
burkolózni. Ha túlságosan beleburkolózik abba a ködbe,
kénytelenek lesznek kirakni önkéntes állásából. Ami még
rosszabb, Hodges észrevenné, és az nem lenne jó. Hadd szívja
csak fel az öreg nyug. det. porszívóként a telekinézisről szóló
pletykákat, Brady nem bánta, de azt nem akarta, hogy Hodges
akár csak megsejtse, mi történik valójában.
Annak ellenére, hogy kockáztatta Brooks agyának teljes
kimerülését, Brady 2013 tavaszán teljesen átvette fölötte az
irányítást, mert szüksége volt a könyvtári számítógépre. Nézni
anélkül is tudta volna, hogy teljesen elmerül benne, de használni
már más kérdés volt. És csak egy rövid látogatásra volt szükség.
Csak egy Google-értesítőt akart beállítani a Zappit és a Halastó
kulcsszavakra.
Két-három naponta elküldte Z-Boyt, hogy nézze meg az
értesítőt, és jelentse, amit talált. Az utasítás úgy szólt, hogy
váltson át az ESPN oldalára, ha bárki odatéved megnézni, mit
olvasgat (ami ritkán fordult elő; a könyvtár alig volt nagyobb egy
gardróbfülkénél, és az a pár ember, aki benézett, általában a
szomszédban lévő kápolnát kereste).
Az értesítések érdekesek voltak és sok információt
kínáltak. Úgy tűnt, jó pár ember tapasztalt hipnózisfélét vagy
valóságos rohamokat, ha túl sokáig nézte a Halastó
indítóképernyőjét. A hatás erősebb volt, mint Brady gondolta
volna. Még a New York Times üzleti rovatának is volt róla egy
cikke, és a cég bajba is került miatta.
A baj pedig nem jött neki jókor, mert a cég már így is
bizonytalan lábakon állt. Nem kellett zseninek lenni (márpedig
Brady annak tartotta magát) ahhoz, hogy rájöjjön az ember: a
Zappit Inc. nemsokára csődbe megy vagy felfalja egy nagyobb
cég. Brady a csődre tippelt. Melyik cég lenne olyan ostoba, hogy
felkarol egy másik céget, ami reménytelenül elavult és
nevetségesen drága játékkonzolokat gyárt, főleg így, hogy az
egyik játék veszélyes hibával is rendelkezik?
Eközben fennállt a probléma, hogy hogyan tegye
izgalmasabbá azt a párat, ami volt neki (Z-Boy lakásának egyik
szekrényében hevertek ugyan, de Brady a saját tulajdonának
tekintette őket), úgy, hogy az emberek huzamosabb ideig nézzék
őket.
Épp ezen rágódott, amikor Freddi beugrott hozzá. Mikor a
lány távozott, miután megtette keresztényi kötelességét (nem
mintha Frederica Bimmel Linklatter valaha is keresztény lett
volna), Brady sokáig és erősen gondolkodott.
Aztán 2013 augusztusának végén, a nyug. det. egy
különösen idegesítő látogatása után elküldte Z-Boyt Freddi
lakására.
Freddi megszámolta a pénzt, majd szemügyre vette a zöld
munkásruhás vén szivart, aki görnyedt vállal állt a lány lakásának
abban a helyiségében, ami nagyjából megfelelt a nappalinak. A
pénz Al Brooks bankszámlájáról származott a Midwest Federal
bankban. Ez volt az első összeg, amit kivett szegényes
megtakarításaiból, de messze nem az utolsó.
– Kétszáz dolcsi egy pár kérdésért? Persze, benne vagyok.
De ha valójában azért jött, hogy leszopjam, akkor máshová kell
mennie, öregem. Leszbi vagyok.
– Csak kérdésekről lenne szó – mondta Z-Boy. Freddi
kezébe nyomott egy Zappitet és megkérte, hogy nézzen a Halastó
indítóképernyőjére. – De ne nézze harminc másodpercnél tovább,
mert, izé, fura.
– Fura, mi? – Freddi elnéző mosolyt vetett a férfira, majd
az úszó halak felé fordította figyelmét. A harminc másodpercből
negyven lett. Ez még megengedhetőnek minősült az utasítások
szerint, amelyekkel Brady ellátta, mielőtt elküldte erre a
küldetésre (mindig küldetésnek hívta az ilyesmit, mert rájött,
hogy Brooks agyában ez a szó a hősiességgel kapcsolódik össze).
Negyvenöt másodperc után azonban kikapta a lány kezéből.
Freddi felnézett és pislogott. – Hű! Összezavarja az ember
agyát, mi?
– Aha. Eléggé.
– Olvastam a Játékprogramozás-ban, hogy a Star Smash
egyik ügyességi játéka is valami ilyesmit csinált, de fél órát
kellett játszani vele ahhoz, hogy jelentkezzen a hatás.
Ez sokkal gyorsabb. Tudnak róla az emberek?
Z-Boy figyelmen kívül hagyta a kérdést. – A főnököm azt
akarja tudni, mit kezdene vele, ha azt akarná, hogy az emberek
hosszabb ideig nézzék az indítóképernyőt, és ne lépjenek be
rögtön a játékba, mert annak nem ugyanez a hatása.
Freddi most először alkalmazta a kamu orosz akcentust. –
Ki lenni ez a rettenthetetlen vezető, Z-Boy? Maga lenni jó fiú és
elmondani X elvtársnak, da?
Z-Boy a homlokát ráncolta. – Mi?
Freddi sóhajtott. – Ki a főnöke, szépfiú?
– Dr. Z. – Brady számított erre a kérdésre – régóta ismerte
már Freddit –, és erre is adott utasítást. Voltak tervei Felix
Babineau-val kapcsolatban, de még épp csak hogy formálódtak.
Még tapogatózott előre, még robotpilótán repült.
– Dr. Z és hű társa, Z-Boy – mondta Freddi, és rágyújtott
egy cigarettára. – Úton a világuralom felé. Nahát. Ez azt jelenti,
hogy én vagyok Z-Girl?
Ez nem szerepelt a kapott utasítások közt, így Al
hallgatott.
– Mindegy, értem – folytatja Freddi, és kifújta a füstöt. –
A főnökének olyasmi kell, ami csapdába ejti a tekintetet. Ezt úgy
lehet megoldani, hogy maga az indítóképernyő is egy játék. De
egyszerűnek kell lennie, egy túl bonyolult program lelassítaná. –
Felemelte a kikapcsolt Zappitet. – Ez az izé elég ostoba.
– Milyen játék?
– Ne tőlem kérdezze, ember. Ez a dolog kreatív része.
Sosem tartozott az erősségeim közé. Mondja meg a főnökének,
hogy találjon ki valamit. Lényeg az, hogy amint ez az izé be van
kapcsolva és jól fogja a wifit, fel kell rá telepíteni egy rootkitet.
Akarja, hogy leírjam?
– Nem. – Brady elkülönített egy területet Al Brooks
rohamosan fogyó memóriájából külön erre a célra. Különben is,
ha odáig jutnak, hogy el kell végezni ezt a melót, Freddi fogja
megcsinálni.
– Amint a rootkit feltelepült, a forráskód letöltődhet egy
másik számítógépről. – Újra az orosz akcentus. – A titkos Zéró
bázisról a jégsapka alá.
– Ezt is elmondjam neki?
– Nem. Csak ennyit: rootkit plusz forráskód. Megvan?
– Igen.
– Még valamit?
– Brady Hartsfield szeretné, ha újra meglátogatná.
Freddi szemöldöke a magasba szökik, majdnem kefehaja
tövéig. – Beszél magához?
– Igen. Eleinte nehéz megérteni, de egy idő után sikerül.
Freddi úgy nézett körül a nappalijában – ebben a
félhomályos, lomokkal teli, a tegnap rendelt kínai étel szagát még
őrző helyiségben –, mintha érdekelné. Egyre hátborzongatóbbnak
találta ezt a beszélgetést.
– Nem tudom, ember. Már megtettem a jócselekedetemet,
pedig soha nem voltam cserkész.
– Fizet érte – mondta Z-Boy. – Nem sokat, de…
– Mennyit?
– Ötven dollárt látogatásonként.
– Miért?
Z-Boy nem tudta, de 2013-ban jócskán maradt még Al
Brooksból a homloka mögött, és ez a része megértette. – Azt
hiszem… azért, mert maga része volt az életének. Tudja, amikor
maga és ő eljártak megjavítani mások számítógépét. A régi szép
időkben.
Brady nem ugyanazzal az intenzitással gyűlölte dr.
Babineau-t, amivel K. William Hodgest, de ez nem jelentette azt,
hogy dr. B. nem szerepelt a listáján. Babineau kísérleti egérnek
használta, ami rosszul érintette. Mikor a kísérleti gyógyszere
mintha nem vált volna be, elvesztette az érdeklődését Brady iránt,
ami még rosszabbul érintette. A legrosszabb az volt, hogy az
injekciók azután is érkeztek, hogy Brady visszanyerte az
öntudatát, és ki tudja, mire lehettek képesek? Akár meg is
ölhették volna, Bradynek azonban, aki kitartóan szemezett saját
halálával, nem ez okozott álmatlan éjszakákat – hanem az a
lehetőség, hogy az injekciók zavart okozhatnak új képességeiben.
Babineau a nyilvánosság előtt komolytalannak tartotta ugyan
Brady elméjének feltételezett hatalmát az anyag fölött, de a
valóságban hitt benne, hogy létezhet ilyesmi, annak ellenére is,
hogy Brady vigyázott, hogy sose mutassa ki az orvos
jelenlétében, még Babineau többszöri sürgetése ellenére sem.
Babineau úgy gondolta, a pszichokinetikus képességek is annak a
szernek a hatására alakultak ki, amit Cerebellinnek hívott.
Folytatódtak a komputertomográfiás és mágneses
rezonancia vizsgálatok is. – Maga a világ nyolcadik csodája –
mondta neki Babineau az egyik ilyen után – ez 2013 őszén
történt. Az orvos ott sétált Brady mellett, akit egy segéd
épp visszafelé tolt kerekesszékén a 217-es szobába. Babineau
arcán az a kifejezés ült, amit Brady úgy hívott: az önelégült képe.
– A jelenlegi protokoll nem egyszerűen leállította az agysejtjei
további pusztulását, hanem újak növekedését is kiváltotta.
Erősebbekét. El tudja képzelni, hogy ez mennyire figyelemre
méltó?
De még mennyire, seggfej, gondolta Brady. Szóval jobb,
ha megtartod magadnak ezeket az eredményeket, mert ha a
kerületi ügyész hivatalának a fülébe jutnak, bajban vagyok.
Babineau azzal a birtokló mozdulattal veregette meg
Brady vállát, amit Brady utált.
Mintha a kutyáját simogatná. – Az emberi agyat
körülbelül egymilliárd idegsejt alkotja.
Magánál a Broca-területet alkotók súlyosan sérültek, de
helyrejöttek. Ami azt illeti, olyan neuronokat hoznak létre,
amikhez hasonlót még sosem láttam. Eljön még a nap, amikor
maga nem olyan emberként lesz híres, aki életeket oltott ki,
hanem olyanként, aki életek megmentésében segített.
Ha így lesz is, gondolta Brady, te azt már nem fogod
megérni.
Erre számíthatsz, faszkalap.
A kreativitás sosem tartozott az erősségeim közé, mondta
Freddi Z-Boynak. Igaz, Bradynek viszont mindig az erősségei
közé tartozott, és miközben 2013 átadta a helyét 2014-nek, neki
rengeteg ideje volt módokat találni arra, hogy a Halastó
indítóképernyőjét felcsicsázza kicsit, és olyasmivé tegye, ami
Freddi szavaival élve csapdába ejti a tekintetet. Egyik ötlet sem
tűnt azonban az igazinak.
Freddi látogatásai során nem beszéltek a Zappit hatásáról;
leginkább nosztalgiáztak (illetve hát szükségszerűen leginkább
Freddi beszélt) a Cyberjárőrként töltött régi szép időkről: a sok
idiótáról, akikkel találkoztak, mikor házhoz hívták őket, és
Anthony „Tones” Frobisherről, seggfej főnökükről. Freddi
folyamatosan róla beszélt, és azokból a dolgokból, amiket
mondani akart Frobishernek, elmondásában olyan dolgok lettek,
amiket meg is mondott neki, egyenesen a szemébe! Freddi
látogatásai egyhangúak voltak, de megnyugtatóak, ellensúlyozták
a kétségbeeséssel teli éjszakákat, amikor úgy érezte, egész
hátralévő életét a 217-es szobában fogja tölteni, kiszolgáltatva dr.
Babineau-nak és „vitamininjekcióinak”.
Le kell állítanom, gondolta Brady. Irányítanom kell.
Ehhez az indítóképernyő feljavított változatának
tökéletesnek kellett lennie. Ha elcseszi az első lehetőségét, hogy
bejusson Babineau elméjébe, lehet, hogy nem lesz több.
A tévé ekkor már legalább napi négy órán át ment a 217-
es szobában, Babineau utasítására, aki azt mondta Helmington
főnővérnek, hogy ezzel „külső stimulusoknak teszi ki Mr.
Hartsfieldet”.
Mr. Hartsfield nem bánta, hogy néznie kell a déli híreket
(valahol a világban mindig történt egy izgalmas
tömegszerencsétlenség), a többi műsort azonban – a főző- és
beszélgetőműsorokat, szappanoperákat, kamu gyógyítókat –
szemétnek tartotta. Egy nap azonban, mikor az ablaknál ült
székében és a Meglepetésnyeremény-t nézte (vagy legalábbis abba
az irányba meredt), hirtelen rátört a megvilágosodás. A
versenyző, aki benn maradt a bónusz fordulóban, lehetőséget
kapott, hogy megnyerje az arubai nyaralást magánrepülőgéppel.
A nőt egy túlméretezett számítógépes monitor elé állították,
amelyen nagy, színes pöttyök kavarogtak, és azt a feladatot kapta,
hogy érintsen meg öt vöröset, amelyek aztán számokká válnak.
Ha a megérintett számok összege száz lesz, plusz-mínusz öt,
akkor nyer.
Brady tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy a nő tekintete
jobbról balra mozog a képernyő tanulmányozása közben, és tudta,
hogy megtalálta, amit keresett. A rózsaszín halak, gondolta. Azok
mozognak a leggyorsabban, és egyébként is, a vörös túl haragos
szín. A rózsaszín ellenben… hogy is mondják? Mi is az a szó?
Eszébe jutott, és elmosolyodott, azzal a ragyogó mosollyal,
amelytől újra tizenkilenc évesnek tűnt.
A rózsaszín megnyugtató.
Néha, amikor Freddi meglátogatta Bradyt, Z-Boy kinn
hagyta könyves kocsiját a folyosón és csatlakozott hozzájuk. Az
egyik ilyen alkalommal, 2014 nyarán egy elektronikus receptet
nyomott Freddi kezébe. A könyvtár számítógépén nyomtatták, az
egyik olyan, egyre ritkább alkalommal, amikor Brady nemcsak
utasításokat adott, hanem beült a sofőrülésbe és teljesen átvette az
irányítást. Kénytelen volt megtenni, mert ennek tökéletesen
kellett sikerülnie, nem csúszhatott bele hiba.
Freddi átfutotta az írást, ami felkeltette az érdeklődését,
ezért alaposabban is elolvasta.
– Nos, ez egész okos – jelentette ki. – A tudat alatti
üzenetek nagyon menők. Gonoszak, de menők. Ezt a rejtélyes dr.
Z találta ki?
– Igen – felelte Z-Boy.
Freddi figyelme Brady felé fordult. – Te tudod, ki ez a dr.
Z?
 Brady lassú mozdulattal ingatta a fejét.
– Biztos, hogy nem te vagy? Mert ez olyan, mintha a te
műved lenne.
Brady csak bámult rá üres tekintettel, míg Freddi el nem
fordult. Hagyta ugyan, hogy a lány többet lásson belőle, mint
Hodges vagy bárki az ápolók vagy a fizikoterapeuták közül, az
azonban nem állt szándékában, hogy engedje, hogy bele lásson.
Legalábbis egyelőre nem. Túl nagy volt az esélye, hogy eljár a
szája. Emellett Brady még mindig nem tudta pontosan, mit csinál.
Azt mondják, ha az ember jobb egérfogót épít, a világ kitapossa
az utat az ajtaja felé, ő azonban nem tudta, ezzel az egérfogóval
sikerül-e egeret fognia, így jobbnak látta, ha hallgat. Emellett dr.
Z ekkor még nem létezett.
De tudta, hogy egyszer majd létezni fog.
Egy délután, nem sokkal azután, hogy Freddi megkapta a
receptet, ami elmagyarázta, hogyan alakítsa át a Halastó
indítóképernyőjét, Z-Boy meglátogatta Felix Babineau-t az
irodájában. Az orvos minden egyes nap, amikor a kórházban
tartózkodott, eltöltött itt egy órát, kávézott és elolvasta az újságot.
Volt egy beltéri kis golfpálya is az ablaknál (ami nem a
parkolóházra nyílt, mint Bradyé), ahol néha gyakorolta a
rövidjátékát.
Akkor is épp itt állt, amikor Z-Boy kopogtatás nélkül
belépett.
Babineau hideg pillantást vetett rá. – Segíthetek
valamiben? Eltévedt?
Z-Boy felé nyújtotta a Zappit Zerót, amelyet Freddi
átalakított (miután vásárolt pár újabb számítógépes alkatrészt Al
Brooks gyorsan fogyó megtakarításaiból). – Nézze meg ezt –
mondta. – Majd elmondom, mit csináljon vele.
– Kérem, távozzon – mondta Babineau. – Nem tudom, mit
vett a fejébe, de ez az én irodám, és maga a pihenőidőmben zavar.
Vagy azt akarja, hogy hívjam a biztonságiakat?
– Nézze meg, különben az esti hírekben fogja látni magát.
„Brady Hartsfield elítélt tömeggyilkoson egy orvos
emberkísérleteket végzett egy nem tesztelt dél-amerikai szerrel.”
Babineau tátott szájjal meredt rá. Ebben a pillanatban
nagyon hasonlított arra, akivé azután vált, hogy Brady elkezdte
lebontani tudatának magját. – Fogalmam sincs, miről beszél.
– A Cerebellinről beszélek. Évekbe telik még, amíg az
FDA jóváhagyja, ha valaha is sor kerül rá. Megnyitottam a fájlt és
legalább két tucat fényképet készítettem róla a
mobiltelefonommal. Lefényképeztem az agyán elvégzett
vizsgálatok eredményeit is, amiket megtartott magának. Nem
kevés törvényt szegett meg, doki. Ha megnézi a játékot, az egész
ügy köztünk marad. Ha nem hajlandó, akkor a karrierjének vége.
Öt másodperce van, hogy eldöntse.
Babineau a kezébe vette a játékot, és ránézett az úszó
halakra. A kis dallam csilingelt, időnként kék fény villant fel.
– Kezdje el megérinteni a rózsaszíneket, doktor.
Számokká fognak változni. Adja össze őket fejben.
– Mennyi ideig kell ezt csinálnom?
– Tudni fogja.
– Maga megőrült?
– Be szokta ugyan zárni az irodáját, amikor nincs itt, de
rengeteg olyan belépőkártya forog közkézen ezen a helyen, ami
mindenhová bebocsátást enged. És a számítógépét is bekapcsolva
hagyta, ami számomra elég nagy őrültségnek tűnik. Nézze a
halakat. Érintse meg a rózsaszíneket. Adja össze a számokat.
Csak ennyit kell tennie, és utána békén hagyom.
– Ez zsarolás.
– Nem, a zsarolók pénzt akarnak. Ez csak csereüzlet.
Nézze a halakat! Nem mondom még egyszer.
Babineau a halakra nézett. Rábökött egy rózsaszínre, de
eltévesztette. Rábökött még egyre, újra eltévesztette. Elmormolt
egy „baszdmeg”-et az orra alatt. Nehezebb volt, mint amilyennek
elsőre tűnt, és kezdte érdekelni a dolog. A kék villanásoknak
elvileg zavarónak kellett volna lenniük, de nem voltak azok –
mintha még segítették is volna a koncentrálásban. Az afölött
érzett riadalom, hogy mi mindent tud róla ez az öreg, kezdett a
háttérbe olvadni az agyában.
Sikerült megérintenie az egyik rózsaszín halat, mielőtt
eliramodott volna a képernyő bal szélén túlra, és kapott egy
kilencest. Ez jó. Kezdetnek jó volt. Már el is felejtette, miért
csinálja mindezt, csak az volt a fontos, hogy elkapja a rózsaszín
halakat.
A dallam egyre csak szólt.
Egy szinttel feljebb, a 217-es szobában Brady saját
Zappitjére meredt, és érezte, hogy légzése lelassul. Lehunyta a
szemét és nézte az egyetlen vörös pontot. Ez Z-Boy volt.
Várt… várt… és ekkor, épp mikor már kezdte azt hinni,
hogy a célpont immunis a hatására, megjelent egy második pont,
eleinte halványan, de aztán egyre fényesebb és tisztábban
kivehető lett.
Mintha egy rózsa nyílását figyelném, gondolta Brady.
A két pont elkezdett játékosan úszkálni előre-hátra. Brady
arra összpontosította minden figyelmét, amelyikről tudta, hogy
Babineau. A pont lassított, majd megállt.
Megvagy, gondolta Brady.
De óvatosnak kellett lennie. Ez egy titkos küldetés.
A szem, amit kinyitott, a Babineau-é volt. Az orvos még
mindig a halakat bámulta, de már nem bökdöste őket. Olyan lett,
mint… mi is volt az a szó, amit használtak? Zombi.
Zombi lett.
Ezen első alkalommal Brady nem maradt sokáig, de ahhoz
nem volt szüksége sok időre, hogy felmérje, mihez nyert
hozzáférést. Ha Al Brooks házi persely volt, akkor Felix
Babineau egy bank páncélszekrénye. Brady hozzáfért minden
emlékéhez, minden elraktározott tudásához, minden
képességéhez. Mikor Alben volt, újra tudott kábelezni egy
elektromos hálózatot. Babineau-ban képessé vált felnyitni
valakinek a koponyáját és újrakábelezni az agyát. Emellett végre
bizonyítást nyert, amit eddig csak elméletben feltételezett és
remélt: hogy a távolból is át tudja venni az irányítást valakinek az
agya felett; mindössze a Zappit által kiváltott hipnózis kellett,
hogy megnyissa őket. A Zappit, amit Freddi átalakított, nagyon
hatékony csapdának bizonyult a tekintet számára, és, te jó Isten,
milyen gyorsan működött!
Alig várta, hogy Hodgeson is kipróbálhassa.
Távozás előtt Brady szabadjára engedett pár gondolathalat
Babineau agyában, de csak néhányat. Az orvossal nagyon
óvatosan akart előrehaladni. Babineau-t alaposan hozzá kellett
szoktatni a képernyőhöz – ami mostanra azzá vált, amit a
hipnózisra szakosodók indukáló eszköznek neveznek –, mielőtt
Brady bejelentkezik nála. Az egyik aznapi gondolathal az volt,
hogy a Bradyn elvégzett komputertomográfiás vizsgálatok semmi
igazán érdekes eredménnyel nem jártak, ezért le kellene állni
velük. A Cerebellin-injekciókkal szintén.
Mert Brady nem mutat kellő javulást. Mert zsákutca
vagyok. És mert el is kaphatnak.
– Nem lenne jó, ha elkapnának – motyogta Babineau.
– Igaz – mondta Z-Boy. – Ha elkapnák, az nagyon rossz
lenne mindkettőnknek.
Babineau elejtette a golfütőjét. Z-Boy felvette és a kezébe
adta.
Miközben a forró nyarat hideg, esős ősz váltotta fel, Brady
erősítette a hatalmát Babineau fölött. Óvatosan engedte
szabadjára a gondolathalakat, mint a vadőr, aki pisztrángot telepít
egy tóba. Babineau hirtelen késztetést érzett, hogy túl barátságos
legyen egy-két fiatalabb ápolónővel, amivel kockáztatta, hogy
panaszt tesznek ellene szexuális zaklatás miatt. Babineau
időnként fájdalomcsillapítót lopott a Vödörben található Pyxis
automata gyógyszerkiadóból, egy fiktív doktor azonosítójával,
akit Brady alkotott meg Freddi Linklatteren át. Babineau annak
ellenére folytatta ezt, hogy egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb
rajtakapják, és annak ellenére, hogy más, biztonságosabb módon
is tudott volna gyógyszert szerezni. Egyik nap ellopott egy Rolex
karórát a neurológusok pihenőjéből (annak ellenére, hogy volt
sajátja), és berakta az íróasztala alsó fiókjába, ahol aztán rögtön
ott is felejtette. Brady Hartsfield, aki járni is alig tudott, apránként
birtokba vette az orvost, aki egykor azt feltételezte, hogy ő
birtokolja Bradyt, és a bűntudat csapdájába zárta, ami ezernyi
fogával fenyegette. Ha valami ostobasággal próbálkozna, például
elmondaná valakinek, mi történik vele, a csapda azonnal
rácsapódna.
Ugyanebben az időben elkezdte megformálni dr. Z
személyiségét, sokkal nagyobb odafigyeléssel, mint ahogy
Könyvtáros Alnél tette – részben azért, mert mostanra már
könnyebben ment neki, részben pedig azért, mert sokkal
kifinomultabb alapanyagból dolgozott. Az év októberében,
amikor már több száz gondolathala úszkált Babineau agyában,
elkezdte az orvos elméje után a teste fölött is átvenni az irányítást,
egyre hosszabb és hosszabb utazásokra vitte. Egyszer egészen az
ohiói államhatárig elhajtott Babineau BMW-jében, hogy kiderítse,
a távolság lazít-e a fölötte gyakorolt hatalmán.
Nem lazított. Úgy tűnt, ha egyszer sikerült bejutnia, akkor
benn volt. Élvezte az utat.
Egy út menti étteremnél megállt és teletömte magát sült
hagymakarikával.
Ízlett neki.
2014 végén, mikor közeledtek az ünnepek, Brady olyan
állapotba került, amit gyerekkora óta nem tapasztalt. Annyira
idegennek tűnt számára az érzés, hogy rég levették a karácsonyi
díszítést és közelgett a Valentin-nap, mielőtt ráébredt, miről van
szó.
Elégedett volt.
Énjének egy része küzdött az érzés ellen, mert kisebbfajta
halálnak tartotta, másik része azonban el akarta fogadni, akár még
örülni is akart neki. És miért is ne tette volna? Nem volt többé a
217-es szoba, vagy akár saját teste foglya. Távozhatott, amikor
csak akart, akár utasként, akár sofőrként. Mindössze óvatosnak
kellett lennie, hogy ne üljön túl sokszor a sofőrülésbe és ne
maradjon sokáig, ennyi. Úgy tűnt, a tudat legbelső magja nem tart
örökké – ha elfogyott, akkor elfogyott.
Nagy kár.
 Ha Hodges tovább látogatta volna, Bradynek lett volna
még egy célja, ami javulásra ösztönzi: az, hogy rávegye arra,
nézze meg a fiókjában lévő Zappitet, majd behatoljon az agyába
és öngyilkosságra buzdító gondolathalakat engedjen szabadjára
benne.
Ugyanolyan lett volna, mint amikor a Debbie Kék
Esernyőjét használta, csak ezúttal sokkal erőteljesebb
szuggesztiókkal. Tulajdonképpen nem is szuggesztiókkal, hanem
parancsokkal.
A terv egyetlen hibája az volt, hogy Hodges nem látogatta
többé. Szeptember elején megjelent, fröcsögtek belőle a szokásos
baromságok – tudom, hogy odabenn vagy, Brady, remélem, hogy
szenvedsz, Brady, tudod-e valóban mozgatni a tárgyakat anélkül,
hogy hozzájuk érnél, Brady, ha igen, akkor hadd lássam –, azóta
azonban egyszer sem jött. Brady úgy vélte, szokatlan és nem
túlságosan bánt elégedettségének igazi oka az, hogy Hodges
eltűnt az életéből. A nyomozó bögöly volt a nyakán, feldühítette,
vágtatásra késztette. A bögöly most eltűnt, ő pedig szabadon
legelészhetett, ha arra vágyott.
Bizonyos értelemben vágyott rá.
Most, hogy hozzáfért dr. Babineau bankszámlájához és
befektetési portfóliójához, Brady hatalmas költekezésbe kezdett a
számítástechnikai üzletekben. A jó öreg Babi felvette a pénzt és
elvégezte a vásárlásokat, Z-Boy pedig elszállította a felszerelést
Freddi Linklatter koszfészek lakására.
Megérdemelne egy jobb lakást, gondolta Brady. Tennem
kellene valamit az ügyben.
Z-Boy elvitte a lánynak a többi Zappitet is, amit lenyúlt a
könyvtárból, és Freddi mindegyiken feljavította a Halastó
indítóképernyőjét… persze nem ingyen. Bár magas árat kért érte,
Brady minden szívbaj nélkül kifizette – elvégre a doki pénzéből
ment, Babineau zsozsójából. Arról, hogy mihez fog kezdeni a
felturbózott konzolokkal, Bradynek még nem volt elképzelése.
Úgy vélte, előbb-utóbb szeretne majd egy újabb rabszolgát vagy
kettőt, most azonban nem látta okát, hogy növelje a számukat.
Kezdte megérteni, mi is valójában az elégedettség: a szélcsendes
övezet érzelmi megfelelője, azé a szélességi foké, ahol elhal a szél
és az ember csak sodródik.
Akkor következik be, amikor valaki kifogy az okokból,
amik fejlődésre ösztönzik.
Így mentek a dolgok egészen 2015. február 13-áig, amikor
Brady figyelmét felkeltette a Déli hírek-ben szereplő egyik hír. A
két bemondó, akik éppen a bébipandák bolondozásán nevettek,
hirtelen magukra öltötték az a-francba-ez-de-borzalmas
arckifejezésüket, mikor a mögöttük lévő kivetítőről eltűntek a
pandák és megjelent helyettük egy megtört szívet ábrázoló logó.
– Szomorú Valentin-nap vár Sewickley városrészre –
jelentette ki a páros női fele.
– Így van, Betty – vette át a szót a férfi. – A City
Centernél történt mészárlás két túlélője, a huszonhat éves Krista
Countryman és a huszonnégy éves Keith Frias öngyilkosságot
követtek el Countryman otthonában.
Most Betty következett. – Ken, a megtört szülők azt
mondták, a pár idén májusra tervezte az esküvőjét, de mindketten
súlyosan megsérültek a Brady Hartsfield által elkövetett támadás
során, és a folyamatos fizikai és lelki fájdalom, úgy tűnik, túl
soknak bizonyult számukra. Frank Denton jelentkezik, további
információkkal.
Brady most már minden idegszálával figyelt. Olyan közel
járt ahhoz, hogy kiegyenesedve üljön székében, amennyire csak
bírt, szeme ragyogott. Vajon jogosan tarthatja ezt a kettőt is a
saját áldozatának? Úgy vélte, igen, ami azt jelentette, a City
Centernél szerzett pontszáma épp most ment fel nyolcról tízre.
Még mindig nem éri el az egy tucatot, de akkor sem rossz.
Frank Denton helyszíni tudósító szintén a legjobb a-
francba arckifejezését viselte, egy darabig pofázott, majd a kép
átváltott a Countryman nevű csaj szegény papájára, aki felolvasta
a pár búcsúlevelét. Nagy részénél elcsuklott a hangja, de Brady
így is ki tudta venni a lényeget. Gyönyörű elképzeléssel
rendelkeztek a túlvilágról, ahol sebeik begyógyulnak, a fájdalom
terhe lehull a vállukról, és tökéletes egészségben házasodhatnak
össze uruk és megváltójuk, Jézus Krisztus előtt.
– Milyen szomorú! – véleményezte a történetet a férfi
bemondó a végén. – Nagyon elszomorító.
– Valóban az, Ken – mondta Betty, aztán a mögöttük lévő
képernyőn megjelent egy rakás idióta, akik öltönyben vagy
menyasszonyi ruhában álltak egy úszómedence közepén, és a nő
arcán mintegy gombnyomásra újra a vidám arckifejezés jelent
meg a szomorú helyett. – Ez azonban majd felvidítja önöket: húsz
pár úgy döntött, hogy egy úszómedencében házasodik össze
Clevelandben, ahol mindössze hét fok van!
– Remélem, hevítette őket a szerelem tüze – mondta Ken,
és kivillant tökéletesre szabályzott fogsora. – Brrr! Patty
Newfield jelentkezik a részletekkel.
Vajon mennyit tudnék még elkapni közülük? – tűnődött
Brady, és fellelkesült. – Kilenc átalakított Zappitem van, plusz az
a kettő, amit a drónjaim használnak, meg ami a fiókomban van.
Ki mondta, hogy már végeztem azokkal az álláskereső
seggfejekkel? Ki mondta, hogy nem növelhetem a
pontszámomat?
Tétlen időszakában Brady továbbra is figyelemmel kísérte
a Zappit Inc. sorsát: hetente egyszer vagy kétszer elküldte Z-Boyt,
hogy nézze meg a Google-értesítőket. A Halastó képernyőjének
(és kisebb mértékben a Madárfütty indítóképernyőjének)
hipnotikus hatásáról folyó csevegés elhalt, felváltották a
spekulációk a cég becsődöléséről – már nem az volt a kérdés,
hogy csődbe megy-e, hanem hogy mikor. Amikor a Sunrise
Solutions felvásárolta a Zappitet, egy blogger, aki Elektronikus
Forgószélnek hívta magát, azt írta: „Hűha! Ez olyan, mintha két
rákos beteg, akiknek már csak hat hetük van hátra, úgy
döntenének, hogy összeházasodnak!”
A Babineau-ban lakozó árnyékszemélyiség mostanra
teljesen kialakult, így aztán dr. Z kezdett utánajárni Brady
utasítására a City Center-mészárlás túlélőinek, és összeírt egy
listát a legsúlyosabban sérültekről, akik emiatt a
leghajlamosabbak lehetnek az öngyilkosságra. Páran közülük,
például Daniel Starr és Judith Loma, a mai napig kerekesszékre
szorultak. Lománál fennállt az esély, hogy egyszer felállhat
belőle, Starrnál egyértelmű volt, hogy soha. Aztán ott volt
Martine Stover, aki nyaktól lefelé lebénult, és az anyjával lakott
Ridgedale-ben.
Csak szívességet tennék nekik, gondolta Brady.
Komolyan.
Úgy döntött, Stover anyukája kezdetnek jó lesz. Elsőként
az jutott eszébe, hogy küldet neki Z-Boyjal egy Zappitet postán
(„Ingyenes ajándék önnek”), de hogyan legyen biztos benne, hogy
nem fogja minden további nélkül kidobni? Csak kilenc Zappittel
rendelkezett, és nem akarta kockáztatni, hogy akár egyet is
elpazarol közülük. Az átalakításuk is sok pénzbe került neki
(vagyis hát Babineau-nak). Talán jobb ötlet, ha Babineau-t küldi
el személyesen erre a küldetésre. Az orvos a méretre szabott
öltönyében, hozzá józan, sötét nyakkendőjében messze
bizalomgerjesztőbbnek tűnt, és az a fajta idős pasas volt, akiért a
Stover anyjához hasonló öregasszonyok jellemzően odavannak.
Bradynek már csak egy hihető történetet kellett kiagyalnia.
Valami tesztmarketinges sztori legyen az? Esetleg egy
könyvklub? Egy nyereményjáték?
Még mindig a lehetséges forgatókönyvek közt válogatott –
nem sürgette az idő –, amikor a Google-értesítő egy halálhírt
közölt vele, amelyre már számított: most a Sunrise Solutions
intett búcsút. Április elején került rá sor. Megbíztak valakit a
megmaradt vagyonelemek értékesítésével, és várható volt, hogy
az úgynevezett „árukészlet” nemsokára megjelenik a szokásos,
kereskedelemmel foglalkozó oldalakon. Arra az esetre, ha valaki
nem bírta volna kivárni, a Sunrise Solutions összes eladhatatlan
vackának a listája szerepelt a csőd bejelentésével kapcsolatos
iratokban.
Brady érdekesnek tartotta az információt, de nem annyira
érdekesnek, hogy megnézesse dr. Z-vel a vagyonelemek listáját.
Feltételezte, hogy többládányi Zappit is lehet köztük, de neki már
volt belőle kilenc, és biztos volt benne, hogy ez elég lesz ahhoz,
hogy eljátszadozzon velük.
Egy hónappal később meggondolta magát ezzel
kapcsolatban.
A Déli hírek egyik legnépszerűbb rovata a „Pár szó
Jackkel” címet viselte. Jack O’Malley egy kövér, vén
dinoszaurusz volt, aki alighanem akkor kezdte az ipart, amikor a
tévék még fekete-fehér adást közvetítettek, és minden egyes
hírösszefoglaló után vagy öt percig pofázott arról, ami még
megmaradt eszébe jutott. Hatalmas, fekete keretes szemüveget
hordott, és amikor beszélt, pofazacskói kocsonyaként reszkettek.
Brady általában szórakoztatónak találta, pár perc vidám
kikapcsolódásnak, a mai „Pár szó Jackkel” azonban a legkevésbé
sem nevettette meg. Viszont teljesen új távlatokat nyitott.
– Krista Countryman és Keith Frias családját elárasztották
a részvétnyilvánítások annak a történetnek a kapcsán, amelyről
műsorunkban már beszámoltunk – kezdte Jack mogorva
medvehangján. – Az, hogy úgy döntöttek, véget vetnek az
életüknek, mikor már nem voltak képesek tovább együtt élni a
nem szűnő, csillapíthatatlan fájdalommal, újra lángra lobbantotta
az öngyilkosság etikai kérdéseiről folyó vitát.
Egyben emlékeztetett is bennünket – sajnos – arra a gyáva
alakra, aki ezt a nem szűnő, csillapíthatatlan fájdalmat okozta: a
szörnyetegre, akit úgy hívnak, Brady Wilson Hartsfield.
Rólam beszél, gondolta Brady boldogan. Ha még a
második keresztneved is elhangzik, akkor tudhatod, hogy igazi,
eredeti mumus lettél.
– Ha létezik élet a halál után is – folytatja Jack (és
elszabadult Brezsnyev-szemöldökei közelebb húzódnak
egymáshoz, pofazacskói lebegnek –, Brady Wilson Hartsfield
minden bűnéért alaposan meg fog fizetni, amikor odaér. Addig is
vigasztaljon bennünket a bánat sötét felhőin áthatoló napsugár,
mert van ilyen.
Egy évvel a City Centernél gyáva módon végrehajtott
vérengzése után Brady Wilson
 Hartsfield még könyörtelenebb bűncselekményt kísérelt
meg: nagy adag plasztik robbanószert csempészett be a Mingo
hangversenyteremben tartott koncertre, azzal a szándékkal, hogy
megöli azt a több ezer tizenévest, akik azért mentek oda, hogy jól
érezzék magukat. Tette végrehajtásában azonban megakadályozta
William Hodges nyugalmazott detektív és egy bátor nő, Holly
Gibney, aki betörte a gyilkos szándékú lúzer fejét, mielőtt fel
tudta volna robbantani…
Brady itt elvesztette a fonalat. Egy Holly Gibney nevű nő
volt az, aki fejbe vágta és majdnem megölte? Ki a fasz az a Holly
Gibney? És miért nem közölte ezt vele senki abban az öt évben,
ami eltelt azóta, hogy ez a nő lekapcsolta a lámpát az agyában és
idejuttatta, ebbe a szobába? Hogy lehetséges ez?
Könnyen megeshetett, dönti el azonnal. Mikor az ügye
friss hírnek számított, ő kómában feküdt. Később meg, gondolta,
feltételeztem, hogy vagy Hodges tette, vagy a nigger csicskása.
Ha lehetősége nyílik rá, majd utánanéz Gibney-nek az
interneten, de most nem ez volt a legfontosabb. Ő a múlt része
volt. A jövőt egy ragyogó ötlet jelentette, ami úgy ötlött fel benne,
ahogy legjobb találmányainak ötlete mindig: teljes egészében,
úgy, hogy már csak pár apró módosítás kellett hozzá menet
közben, hogy tökéletes legyen.
Bekapcsolta a Zappitet, megkereste Z-Boyt (aki épp a
nőgyógyászaton várakozó pácienseknek osztogatott
magazinokat), és a könyvtár számítógépéhez küldte. Mikor már
ott ült a képernyő előtt, Brady kilökte a sofőrülésből és átvette az
irányítást: görnyedten, hunyorogva nézte a monitort Al Brooks
rövidlátó szemével. Egy „Csődöt jelentett cégek vagyonelemei,
2015” című weboldalon megtalálja mindazoknak a tárgyaknak a
listáját, amelyeket a Sunrise Solutions maga után hagyott: vagy
tucatnyi különböző cég kacatjait, ábécésorrendben. A Zappit a
legutolsó volt a sorban, de Brady szempontjából messze nem
minősült utolsónak. Listájuk legelején 45 872 darab Zappit
Commander szerepelt, ajánlott kiskereskedelmi ár 189,99
dollár. Négyszáz, nyolcszáz és ezerdarabos tételekben árulták
őket. Alattuk piros betűkkel ott szerepelt a figyelmeztetés, hogy a
készlet egy része hibás, „de nagy részük tökéletesen
működőképes”.
Brady izgalmától Könyvtáros Al öreg szíve hevesen
dobogott. Mindkét keze otthagyta a billentyűzetet és ökölbe
szorult. Az, hogy a City Center még több túlélőjét veheti rá az
öngyilkosságra, eltörpült a mellett a nagyszerű ötlet mellett, ami
most jutott az eszébe: hogy befejezi, amit a Mingónál kezdett el
aznap este. Már látta maga előtt, amit üzenni fog Hodgesnak a
Kék Esernyő alól: Azt gondoltad, végeztél velem? Gondold át
újra.
Milyen csodálatos is lenne!
Biztos volt benne, hogy Babineau több mint elég pénzzel
rendelkezik ahhoz, hogy vegyen egy Zappitet mindenkinek, aki
ott volt aznap este, de mivel Bradynek minden egyes célponttal
egyenként kell majd foglalkoznia, nem lenne jó, ha túlzásba esne.
Odahívatta Babineau-t Z-Boyjal. Babineau nem akart
jönni. Most már félt Bradytől, és
Brady ezt nagyon élvezte.
– Vásárolni fogsz pár árut – mondta neki Brady.
– Vásárolok pár árut. – Szelíd. Már nem fél. A 217-es
szobába még Babineau lépett be, most azonban már dr. Z állt
görnyedt vállal Brady széke előtt.
– Igen. Egy új számlára teszed be a pénzt. Szerintem
legyen a neve Gamez Unlimited. Gamez, z-vel a végén.
– Z-vel. Mint én. – A Kiner neurológiai osztálya
vezetőjének arcán apró, bárgyú mosoly tűnt fel.
– Nagyon jó. Legyen mondjuk százötvenezer dollár.
Egyben Freddi Linklattert is átköltözteted egy új, nagyobb
lakásba. Itt átveheti az árut, amit rendeltél, utána pedig dolgozhat
rajtuk. Sok dolga lesz.
– Átköltöztetem egy új, nagyobb lakásba, ahol…
– Fogd be és figyelj. Új felszerelésre is szüksége lesz.
Brady előrehajolt. Látta maga előtt a fényes jövőt, egy
olyat, amelyikben Brady Wilson Hartsfieldet koszorúzzák meg
győztesként, évekkel azután, hogy a nyug. det. azt hitte, a játék
véget ért.
– A felszerelés legfontosabb elemét jelismétlőnek hívják.
 FEJEK ÉS BŐRÖK

Freddit nem a fájdalom ébreszti fel, hanem a hólyagja,

ami mintha szét akarna robbanni. Felkelni az ágyból komoly
hadműveletnek számít: a feje hasogat, a mellkasa pedig mintha be
lenne gipszelve. Nem fáj, inkább csak merev és nagyon nehéz.
Minden egyes lélegzetvétel felér egy súlyemeléssel.
A fürdőszoba úgy néz ki, mint egy kaszabolós horrorfilm
egyik helyszíne, és Freddi azonnal lehunyja a szemét, amint leül a
vécécsészére, hogy ne lássa a rengeteg vért.
Mekkora szerencsém van, hogy élek, gondolja, miközben
mintha tíz liter pisi törne elő belőle. Hihetetlen nagy szerencsém.
És miért kerültem ennek az egész szarkupacnak a kellős
közepébe? Mert elvittem neki azt a képet. Anyámnak igaza volt,
jótett nem marad megtorlatlanul.
De ha valaha is szüksége van az embernek arra, hogy
tiszta fejjel gondolkodjon, akkor Freddi életében most jött el ez a
pillanat, és be kell ismernie magának, hogy nem csak azért került
ide – ebbe az összevérezett fürdőszobába egy dudorral a fején és
egy lőtt sebbel a mellkasán –, mert elvitte Bradynek a fényképet.
Azért került ide, mert visszament, és azért ment vissza, mert
fizettek érte – látogatásonként ötven dollárt. Ami azt jelenti,
gondolta, hogy afféle call girl lettem.
Tudod, miről szól ez az egész ügy. Mondhatod, hogy csak
akkor tudtad meg, amikor megnézted, mi van a pendrive-on, amit
dr. Z hozott, azon, ami aktiválja azt a hátborzongató weboldalt, de
akkor már tudtad, amikor feltelepítetted a frissítéseket arra a
számtalan Zappitre, nem igaz? Olyan volt, mint egy gyártósor,
negyvenet vagy ötvenet csináltál meg egy nap, mígnem azok,
amik nem voltak hibásak, robbanásra kész taposóaknává váltak.
Több mint ötszáz darab. Végig tudtad, hogy Brady Hartsfield
keze van a dologban, és Brady Hartsfield őrült.
Felrángatja a nadrágját, lehúzza a vécét és kimegy a
fürdőszobából. A nappali ablakán beáradó fény tompa ugyan, de
így is bántja a szemét. Hunyorog, látja, hogy eleredt a hó, és
kicsoszog a konyhába, miközben minden egyes lélegzetért
megküzd. A hűtője nagyrészt kínai ételek bedobozolt
maradékával van tele, az ajtó polcán azonban talál pár doboz Red
Bullt. Felkap egyet, felét ledönti és máris jobban érzi magát.
Valószínűleg pszichoszomatikus a hatás, de ez is
megfelel.
Most mihez kezdjek? Mit csináljak, az ég szerelmére?
Van kiút ebből a zűrből?
Bemegy a számítógépes szobába – most már kicsit
gyorsabban csoszog –, és visszahozza a gépet alvó állapotából. A
Google segítségével megkeresi a zeetheendet, reméli, hogy a
csákányt lóbáló rajzolt figurát fogja látni, és elszorul a szíve,
amikor a képernyőt kitöltő kép egy gyertyákkal megvilágított
ravatalozót mutat helyette – pontosan azt, amit akkor látott,
amikor megnyitotta a pendrive-ot és megnézte az indítóképernyőt,
ahelyett hogy belenézés nélkül importálta volna az egészet, ahogy
utasították. A Blue Oyster Cult menő dala szól.
Végiggörgeti az üzeneteket a koporsó alatt, mindegyikük
megduzzad és összehúzódik, mint lassú szívverés (VÉGE A
FÁJDALOMNAK, VÉGE A FÉLELEMNEK), és rákattint a
HOZZÁSZÓLÁS KÜLDÉSE gombra. Freddi nem tudja, mióta
aktív ez az elektronikus méregkapszula, de épp elég ideje ahhoz,
hogy már több száz komment szerepeljen rajta.
Éjsötét77: Ez ki meri mondani az igazságot!
AliceÖrökké401: Bár meglenne hozzá a bátorságom.
Annyira rossz most az otthoni helyzet.
Verbana_a_Majom: Viseljétek el a fájdalmat,
emberek, az öngyilkosság gyáva dolog!
CicamicaZöldszem: Nem, az öngyilkosság
FÁJDALOMMENTES, és rengeteg változást okoz!
Nem Verbana, a majom az egyetlen ellenző, de Freddinek
nem kell végiglapoznia az összes bejegyzést, hogy lássa, nagyon
is kisebbségben van. Ez úgy fog terjedni, mint az influenza,
gondolja.
Nem, inkább, mint az ebola.
Felnéz az ismétlőre, épp időben ahhoz, hogy lássa, amint a
171 TALÁLAT átvált 172-re.
Gyorsan terjed a számokká változó halak híre, és ma
éjszakára a megberhelt Zappitek majdnem mindegyike aktiválni
fogja magát. Az indítóképernyők hipnotizálják a felhasználókat,
fogékonnyá teszik őket. De mire? Nos, például arra az ötletre,
hogy látogassanak el a zeetheend.com-ra, többek között. De lehet,
hogy a Zappit népének még csak oda sem kell mennie. Lehet,
hogy anélkül is simán feldobják a bakancsot.
Vajon engedelmeskedni fognak az emberek egy
hipnotikus parancsnak, hogy csinálják ki magukat? Biztos, hogy
nem fognak, ugye?
Ugye?
Freddi nem meri megkockáztatni, hogy lelövi a
jelismétlőt, mert fél, hogy Brady visszatér, de a weboldalt miért
ne?
– Véged van, hogy baszódnál meg – mondja, és gépelni
kezd a billentyűzeten.
Alig harminc másodperc múlva hitetlenkedve bámul a
képernyőn megjelenő üzenetre: EZ A FUNKCIÓ NEM
ENGEDÉLYEZETT. A billentyűzet felé nyúl, hogy újra
megpróbálja, de aztán leengedi a kezét. Amennyire tudja, egy
újabb próbálkozás akár le is nullázhatja mindenét – nemcsak a
számítógépes cuccait, de a hitelkártyáit, a bankszámláját, a
mobiltelefonját, még a kibaszott jogosítványát is. Ha valaki tudja,
hogyan lehet ilyen aljas dolgot programozni, akkor az Brady.
Picsába! El kell tűnnöm innen.
Arra gondol, hogy bedobál pár ruhát egy bőröndbe, hív
egy taxit, elmegy a bankba és kiveszi minden pénzét. Legalább
négyezer dollárnak lennie kell. (A szíve mélyén tudja, hogy
inkább háromezer lesz az.) A bankból elmegy a
buszpályaudvarra. Az ablaka előtt kavargó hó alighanem egy
nagy hóvihar előhírnöke, ami megakadályozhatja, hogy gyorsan
eltűnjön, de ha pár órát várnia kell az állomáson, akkor várni fog.
Francba, ha ott is kell aludnia, akkor ott alszik. Ez mind Brady
műve. Felállított egy részletesen kidolgozott Jonestown-
protokollt, aminek a megberhelt Zappitek csak egy részét képezik,
ő pedig segített neki ebben. Freddinek fogalma sincs, fog-e
működni a rendszer, de esze ágában sincs megvárni, hogy
kiderüljön. Sajnálja azokat az embereket, akiket beszippanthatnak
a Zappitek, vagy akiket az a rohadt zeetheend weboldal
öngyilkosságba is taszít, nemcsak elgondolkodtat a témán, neki
azonban elsősorban saját magával kell törődnie. Mert más nem
fog vele törődni.
Freddi visszacsoszog a hálószobájába, amilyen gyorsan
csak bír. Előveszi régi Samsonite bőröndjét a szekrényből – aztán
az oxigénhiány, amelyet a sekély légzés és a túl sok izgalom
okozott, kocsonyává változtatja a lábait. Sikerül elérnie az ágyig,
leül rá, és lehajtja a fejét.
Szépen, lassan, mondja magának. Lélegezz nyugodtan.
Egyszerre egyvalamivel foglalkozz.
Csak hát köszönhetően ennek az ostoba próbálkozásnak,
amit a weboldal eltüntetésére tett, most nem tudja, mennyi ideje
maradt, és amikor a komód tetejéről egyszer csak megszólal a
„Boogie Woogie Bugle Boy”, halkan felsikolt. Freddinek nincs
kedve felvenni a telefont, de akkor is felkel. Néha jobb, ha az
ember tudja az ilyesmit.

A hó mindaddig csak enyhén szállingózik, amíg Brady a

hetes kijáratnál le nem hajt az autópályáról, a 79-es főúton
azonban – most már kinn jár az isten háta mögött –
erősebben elered. Az aszfalt még mindig fekete és nedves,
de a hó nemsokára elkezdi ellepni, Brady pedig még mindig
hatvan kilométernyire van attól a helytől, ahová tervei szerint
beveszi magát és munkához lát.
A Charles-tó, gondolja. Ott kezdődik majd az igazi móka.
Ekkor Babineau laptopja felébred és hármat csilingel –
egy figyelmeztetés, amit Brady beleprogramozott, mert jobb félni,
mint megijedni. Bradynek nincs annyi ideje, hogy lehúzódjon,
főleg most, hogy versenyeznie kell ezzel az átkozott viharral, de
muszáj megállnia. Elöl, jobb oldalra egy bedeszkázott ablakú
épület áll, a tetején két, fémből megformált, rozsdás bikinit viselő
lány emel a magasba egy táblát, rajta PORNÓPALOTA, XXX és
LEVETKŐZZÜK A GÁTLÁSAINKAT felirattal. Az
aszfaltozatlan parkoló közepén – amelyet már kezd porcukorral
bevonni a havazás – egy ELADÓ tábla áll.
Brady lehúzódik, leparkol és kinyitja a laptopot. A
képernyőn megjelenő üzenet azonnal betesz a jókedvének.
DE. 11:04: NEM ENGEDÉLYEZETT KÍSÉRLET
A ZEETHEEND.COM MÓDOSÍTÁSÁRA /
LEKAPCSOLÁSÁRA MEGTAGADVA AZ OLDAL AKTÍV
Brady kinyitja a Malibu kesztyűtartóját, ahol megtalálja
Al Brooks viharvert mobiltelefonját, ott, ahol mindig is volt.
Szerencse, mert a Babineau-ét elfelejtette elhozni.
Na és, gondolja. Képtelenség mindent fejben tartani,
nekem pedig sok dolgom volt.
Nem nyitja meg a Kapcsolatokat, fejből pötyögi be Freddi
számát. A lány nem cserélte le a Discount Electronixnál töltött
idők óta.

Mikor Hodges kimenti magát, és kimegy a mosdóba,

Jerome vár, míg ki nem ment az ajtón, aztán Hollyhoz lép, aki az
ablaknál áll és nézi a hóesést. Itt, a városban még mindig világos
van, a hópelyhek táncolnak a levegőben, látszólag ellenszegülnek
a gravitációnak. Holly megint összefonja karját a mellkasán, és a
vállát fogja.
– Mennyire rossz az állapota? – kérdezi Jerome halkan. –
Mert nincs valami jó bőrben.
– Hasnyálmirigyrákja van, Jerome. Hogy lehetne jó
bőrben?
– Ezt a mai napot még végig tudja csinálni, mit gondolsz?
Mert nagyon szeretné, és én is úgy érzem, jót tenne neki, ha le
tudná zárni az ügyet.
– Mármint Hartsfield ügyét, úgy érted. Azét a rohadék
Brady Hartsfieldét. Annak ellenére, hogy már meghalt a rohadék.
– Igen, erre gondoltam.
– Szerintem nincs túl jól. – Megfordul és kényszeríti
magát, hogy a fiú szemébe nézzen. Az ilyesmitől mindig
meztelennek érzi magát. – Látod, hogy egyre csak az oldalát
tapogatja?
Jerome bólint.
– Már hetek óta ezt csinálja, és azt állítja, az emésztésével
van baj. Csak azért ment orvoshoz, mert nyaggattam vele. És
amikor megtudta, mi a baj, hazudni próbált.
– Nem válaszoltál a kérdésre. A mai napot még kibírja?
– Gondolom, igen. Remélem, hogy igen. Mert igazad van,
erre szüksége van. De mellette kell maradnunk. Mind a
kettőnknek. – Egyik vállát elengedi, hogy megmarkolhassa a fiú
csuklóját. – Ígérd meg nekem, Jerome. Nem játszunk olyat, hogy
hazakülditek a gizda lányt, hogy csak a fiúk játszhassanak a játék
kunyhóban.
Jerome lefejti magáról a lány kezét és megszorítja.
– Ne aggódj, Hollyberry. Senki nem fogja cserben hagyni
a bandát.
 4

– Halló! Maga az, dr. Z?

Bradynek nincs ideje játszadozni a lánnyal. A hótakaró
másodpercről másodpercre egyre vastagabb, és Z-Boy vacak régi
Malibuja, aminek nincsen téli gumija és már vagy százhatvanezer
kilométert futott, nem minősül a vihar méltó ellenfelének, ha
egyszer tényleg elszabadul. Más körülmények között szeretné
tudni, hogyan maradt egyáltalán életben a lány, de mivel nem áll
szándékában visszafordulni és helyrehozni a hibáját, értelmetlen a
kérdés.
– Tudja, hogy ki vagyok, én pedig tudom, hogy mivel
próbálkozott. Ha még egyszer megpróbálja, beküldöm azokat,
akik figyelik az épületet. Szerencséje, hogy életben maradt,
Freddi. A maga helyében nem kísérteném még egyszer a sorsot.
– Elnézést kérek! – A lány szinte suttog. Ez már nem az a
nagypofájú, „baszódj meg és baszd meg az anyádat is” lány,
akivel Brady együtt dolgozott a Cyberjárőrnél, de még nem is tört
meg teljesen, különben nem próbált volna hozzányúlni a
számítógépes felszereléshez.
– Beszélt erről bárkinek is?
– Nem! – Úgy tűnik, a lány már a gondolattól is
megrémült. Ha rémült, az jó.
– És fog?
– Nem!
– Ez a helyes válasz. Mert ha megteszi, arról tudni fogok.
Figyelik magát, Freddi. Ne felejtse el.
Befejezi a hívást, anélkül hogy válaszra várna, és
dühösebb a lányra amiatt, hogy életben maradt, mint amiatt,
amivel próbálkozott. Vajon el fogja hinni, hogy léteznek ezek az
általa kitalált emberek, akik figyelik az épületet, annak ellenére,
hogy Brady abban a tudatban hagyta ott, hogy meghalt? Brady
szerint igen. Találkozott már dr. Z-vel és Z-Boyjal is, nem
tudhatja, hány másik drónt irányít.
Mindenesetre most már nem sokat tud tenni. Bradyre
régóta jellemző, hogy másokat okol a problémáiért, és most
Freddit okolja, amiért nem halt meg, amikor meg kellett volna
halnia.
Előremenetbe helyezi a sebességváltót, és a gázra lép. A
kerekek megcsúsznak a vékony hórétegen, ami a Pornópalota
használaton kívüli parkolóját borítja, de mikor kiérnek az
autóútra, ahol az eddig barna útpadka kezd fehérré változni, már
rendesen tapadnak. Brady felgyorsul Z-Boy autójával százra.
Nemsokára már nem fogják engedni az útviszonyok, hogy ilyen
gyorsan menjen, de amíg lehet, addig ott tartja a sebességmérő
mutatóját.

A Becsületes megtaláló osztozik a hetedik emeleti mosdón

az utazási irodával, most azonban Hodges az egyetlen a
férfimosdóban, és ennek örül. Épp az egyik mosdó fölé hajol,
jobb keze a mosdó peremét markolja, a bal az oldalát. Öve még
mindig kikapcsolva lóg, nadrágja a csípője alá csúszott a
zsebében lévő tárgyak – aprópénz, kulcsok, tárca, telefon – súlya
alatt.
Azért jött, hogy szarjon egyet. Ezt a hétköznapi ürítési
funkciót egész életében végezte, most azonban, mikor erőlködni
kezdett, hasának bal oldalában mintha atombomba robbant volna.
A korábban tapasztalt fájdalom ehhez képest olyannak tűnik, mint
a próbák a koncert kezdete előtt – és ha most ilyen rossz, akkor
fél belegondolni, mi várhat rá később.
Nem, gondolja, a „fél” nem a megfelelő kifejezés. A
helyes kifejezés a rettegés.
Életemben először rettegek a jövőtől, attól, hogy látni
fogom, ahogy minden, ami vagyok, ami valaha voltam, előbb
elmerül, majd eltűnik. Ha a fájdalom egyedül nem képes eltörölni,
akkor az erősebb gyógyszerek, amiket a csillapítására kapok,
majd megteszik.
Most már érti, miért hívják a hasnyálmirigyrákot lopakodó
ráknak, és miért van, hogy majdnem mindig halálos. Ott bujkál a
háttérben, csapatokat gyűjt, és elküldi titkos követeit a tüdőbe, a
nyirokcsomókba, a csontokba és az agyba. Aztán kirobbantja a
villámháborút, és ostoba kapzsiságában nem érti, hogy a
győzelem a saját halálát is okozza majd.
Hodges arra gondol: talán épp ez az, amit akar. Talán
gyűlöli önmagát, és nem azzal a vággyal jön létre, hogy megölje a
gazdatestet, hanem hogy elpusztítsa önmagát. Ami azt jelenti,
hogy a rák az öngyilkosság igazi fejedelme.
Hosszú, visszhangzó böfögés tör fel belőle, és ettől egy
kicsit jobban érzi magát, ki tudja, miért. A megkönnyebbülés nem
lesz tartós, de minden pillanatot ki akar élvezni belőle. Kiráz a
fiolából három fájdalomcsillapító pirulát (már most is azt juttatják
eszébe, hogy ilyen lehet játék puskával lőni egy ránk rontó
elefántra), és csapvízzel lenyeli őket, aztán hideg vizet fröcsköl az
arcára, hogy kissé visszanyerje a színét.
Mikor nem jár sikerrel, arcul üti magát – két erős ütést
mér mindkét orcájára. Hollynak és Jerome-nak nem szabad
megtudnia, mennyire rossz az állapota. Ezt a napot még
odaígérték neki, ő pedig minden percét ki akarja használni.
Egészen éjfélig, ha szükséges.
Kilép a mosdóból, és emlékezteti magát, hogy
egyenesedjen ki és ne tapogassa az oldalát, mikor megcsörren a
mobilja. Pete folytatni akarja a panaszmaratont, gondolja, de nem
Pete hívja, hanem Norma Wilmer.
– Megtaláltam azt az iratot – kezdi. – Amit a dicső
elhunyt, Ruth Scapelli…
– Igen – szól közbe Hodges –, a látogatói listát.
– Nincs semmiféle lista.
Hodges a falnak dől és lehunyja a szemét. – A franc…
– De van egy üzenet, Babineau levélfejlécével. Az áll
benne, idézem: „Frederica Linklattert engedjék be látogatási
időben és azon túl is. Előmozdítja B. Hartsfield felépülését.” Ez
segít?
Egy lány, olyan frizurával, mint egy tengerészgyalogos,
gondolja Hodges. Egy elég ronda csaj, tele tetoválással.
Akkor nem jutott eszébe senki a személyleírásról, de
nagyon halványan rémlett valami, és most már tudja, miért. Még
2010-ben találkozott egy sovány, kefehajú lánnyal a Discount
Electronixnál, amikor Jerome-mal és Hollyval kezdtek ráakadni
Brady Hartsfield nyomára. Még most, hat évvel később is
emlékszik, mit mondott a lány a kollégájáról a Cyberjárőrnél:
Bármibe lefogadom, hogy a mamival van valami.
Odáig van érte!
– Ott van még? – Norma hangja ingerültnek tűnik.
– Igen, de most mennem kell.
– Mintha azt mondta volna, hogy pluszpénzt is kapok,
ha…
– Igen. Ne aggódjon, Norma. – Bontja a hívást.
A pirulák végzik a dolgukat, és Hodges közepes
gyorsasággal képes visszajutni az irodába. Holly és Jerome az
Alsó Marlborough utcára néző ablaknál állnak, és abból, amilyen
arcot vágnak, amikor a nyíló ajtó hangjára felé fordulnak, tudja,
hogy őróla beszéltek, de nincs ideje ezzel foglalkozni. Vagy ezen
borongani. A megberhelt Zappitek járnak a fejében, és amióta
csak kezdte összerakni a fejében a dolgokat, az a kérdés
foglalkoztatja, hogyan lehetett Bradynek bármi köze a
módosításukhoz, amikor be volt zárva egy kórházi szobába és
járni is alig tudott. De ismert valakit, akinek szinte biztosan
megvoltak a képességei ahhoz, hogy megcsinálja helyette, nem
igaz? Valaki, akivel együtt dolgozott régebben. Valaki, aki eljött
hozzá a Vödörbe látogatóba, méghozzá Babineau írásos
engedélyével. Egy punk csaj, rengeteg tetkóval és hatalmas
egyéniséggel.
– Brady látogatója – az egyetlen látogatója – egy Frederica
Linklatter nevű nő volt, aki…
– Cyberjárőr! – Holly szinte sikít. – A munkatársa volt!
– Igen. Volt ott még egy férfi… azt hiszem, a főnökük.
Emlékszik valamelyikőtök a nevére?
Holly és Jerome egymásra néznek, majd megrázzák a
fejüket.
– Elég régen volt, Bill – mondja Jerome. – És akkor már
Hartsfieldre koncentráltunk.
– Igen. Linklatterre is csak azért emlékszem, mert eléggé
felejthetetlen jelenség.
– Használhatom a számítógépedet? – kérdezi Jerome. –
Lehet, hogy megtalálom a pasast, amíg Holly kideríti a lány
címét.
– Persze, nyugodtan.
Holly már ott is ül a gépénél, egyenes derékkal, és vadul
kattintgat. Hangosan beszél magában, ahogy gyakran teszi,
amikor valamibe nagyon belemerül. – Francba! A netes
tudakozóban nincs meg se a száma, se a címe. Túl nagy esély nem
is volt rá, sok egyedülálló nő nem… várj csak egy kicsit…
megvan a Facebook-profilja…
– Nem túlzottan érdekelnek a nyaralós képei, vagy hogy
hány ismerőse van – jegyzi meg Hodges.
– Biztos vagy benne? Mert csak hat ismerőse van, és az
egyikük Anthony Frobisher.
Egészen biztos vagyok benne, hogy így hívták a…
– Frobisher! – kiáltja Jerome, Hodges irodájából. –
Anthony Frobisher volt a harmadik ember a Cyberjárőrnél!
– Én győztem, Jerome – közli Holly, és önelégült arcot
vág. – Megint.

Frederica Linklattertől eltérően Anthony Frobisher

szerepel a tudakozóban, saját nevén és úgy is mint Az Ön
számítógépes guruja. A két telefonszám ugyanaz – valószínűleg a
mobilja, gondolja Hodges. Kitelepíti Jerome-ot a székéből és
maga telepedik bele, lassú, óvatos mozdulattal. A
fájdalomrobbanás, amit akkor érzett, amikor leült a vécére, még
elevenen él az emlékezetében.
A telefont az első kicsengésre felveszik. – Számítógépes
guru, itt Tony Frobisher. Miben segíthetek?
– Mr. Frobisher, itt Bill Hodges. Valószínűleg nem
emlékszik rám, de…
– Dehogynem emlékszem. – Frobisher óvatosnak tűnik. –
Mit óhajt? Ha Hartsfieldről van szó…
– Nem, Frederica Linklatterről. Nem tudja véletlenül a
jelenlegi címét?
– Freddinek? Már miért lenne meg nekem bármilyen
címe? Azóta nem láttam, hogy a Discount Electronix bezárt.
– Tényleg? A Facebook-profilja szerint maga és ő
ismerősök.
Frobisher hitetlenkedve felnevet. – Ki mást jelölt még be?
Kim Dzsongunt? Charles Mansont? Nézze, Mr. Hodges, annak a
nagypofájú picsának nincsenek barátai. Még Brady Hartsfield állt
a legközelebb hozzá, és most közölte a híralkalmazás a
telefonomon, hogy Hartsfield meghalt.
Hodgesnak fogalma sincs, mi az a híralkalmazás, és nem
is kíváncsi rá. Köszönetet mond Frobishernek és bontja a hívást.
Van egy olyan érzése, hogy Freddi Linklatter fél tucat Facebook-
ismerőse közül egyikük sem valami közeli ismerős, és csak azért
jelölte be őket, hogy ne érezze magát teljesen kívülállónak. Lehet,
hogy egykor, régen Holly is ugyanezt tette volna, de neki most
már vannak igazi barátai, ami nagy szerencse neki is, nekik is. Ez
viszont felveti a kérdést: hogyan találja meg Freddi Linklattert?
A céget, amit Holly és ő működtet, nem ok nélkül hívják
Becsületes megtalálónak, de specializált keresőmotorjaik nagy
része azért jött létre, hogy rosszfiúkat keressenek, akiknek a
barátaik is rosszfiúk, akik hosszú priusszal rendelkeznek és jó
párszor körözték már őket. Biztos benne, hogy meg tudja találni,
mert ebben a számítógépek uralta korban kevés ember tud
teljesen eltűnni szem elől, de muszáj, hogy gyorsan akadjon rá.
Valahányszor egy gyerek bekapcsol egy ingyenes Zappitet,
betöltődnek a rózsaszín halak, a kék villanások, és – Jerome
tapasztalatai alapján – egy tudat alatti üzenet is, ami beléjük
szuggerálja, hogy ideje ellátogatni a zeetheend.com-ra.
Nyomozó vagy. Rákos, az igaz, de attól még nyomozó.
Szóval hagyd ezt a sok fölösleges hülyeséget, és nyomozz.
Nem könnyű azonban a dolga. Egyre csak azok a
gyerekek járnak a fejében, akiket
Brady sikertelenül próbált megölni a ’Round Here-
koncerten, és a gondolat nem hagyja nyugodni. Jerome húga is
köztük volt, és ha Dereece Neville nincs ott, lehet, hogy Barbara
most halott lenne, nem csak a lába tört volna el. Lehet, hogy az
övé csak egy tesztpéldány volt. Lehet, hogy az Ellertoné is az
volt. Ennek valamennyire még van is értelme. Most azonban itt ez
a rengeteg Zappit, egy egész seregnyi, és valahová menniük
kellett, a fene egye meg.
Ettől végre világosság gyúl az agyában.
– Holly! Szükségem van egy telefonszámra!

Todd Schneider bent van az irodájában, a hangja nyájas. –

Hallom, mekkora vihar tart maguk felé, Mr. Hodges.
– Úgy tűnik.
– Sikerült ráakadni a hibás konzolokra?
– Éppen ezért hívom. Nincs meg önnek véletlenül a cím,
ahová a Zappit Commanderekből álló szállítmányt küldték?
– Dehogynem. Visszahívhatom később?
– Inkább megvárnám, ha nem bánja. Elég sürgős.
– Egy fogyasztóvédelmi ügy, ami sürgős? – Schneider
meglepettnek tűnik. – Itt, Amerikában? Megnézem, mit tehetek.
Kattanás hallatszik, és Hodges hívásvárakoztatásra kerül,
ahol hallgathatja a megnyugtató dallamot, de nem nyugszik meg
tőle. Holly és Jerome is az irodában vannak, szorosan az
asztalánál. Hodges leküzdi a késztetést, hogy az oldalát tapogassa.
A másodpercek múlnak, perccé sűrűsödnek, aztán
percekké. Hodges arra gondol: vagy másik hívást kapott és
megfeledkezett rólam, vagy nem találja.
A várakoztató zene elhallgat. – Mr. Hodges? Ott van még?
– Itt vagyok.
– Megvan a cím. Gamez Unlimited – tudja, a Gamezt Z-
vel írja –, 442. Maritime Drive, Ms. Frederica Linklatter nevén.
Ez segít?
– Nagyon sokat segít. Köszönöm, Mr. Schneider. –
Leteszi a telefont, és két társára néz: az egyik karcsú és sápadt,
mint a hó, a másik megizmosodott attól, hogy házakat épített
Arizonában. Lányát, az ország túlsó végében élő Allie-t
leszámítva ezt a két embert szereti a legjobban most, életének
ezen a végén.
Megszólal. – Megyünk, autózunk egyet, gyerekek.

Brady letér a 79-es autópályáról, és ráfordul a Vale útra a

Thurston Autószerviznél, ahol pár helyi, hókotrást vállaló srác
épp tankolja a járművét, megrakja só-homok keverékkel, vagy
csak álldogál kávéval a kezében és fecserészik. Bradynek
megfordul a fejében, hogy behajt és megnézi, tud-e venni
szegecses téli gumit Könyvtáros Al Malibujára, de tekintve, hogy
a hó miatt mekkora tömeg lepte el a szervizt, valószínűleg az
egész délutánja rámenne. Már közel jár a céljához, így aztán úgy
dönt, nekivág. Ha a hó miatt nem tud távozni, miután már
megérkezett, azt ki nem szarja le?
Kétszer már járt kinn a táborban, főleg azért, hogy
szemrevételezze a helyet, de a második alkalommal némi
tartalékot is elhelyezett.
 A Vale utat jó hétcentis hó borítja, síkos az úttest. A
Malibu többször is megcsúszik, egyszer majdnem az árokig.
Brady erősen izzad, Babineau köszvény sújtotta ujjai lüktetnek a
fájdalomtól, miközben halálos szorításban tartják a
kormánykereket.
Végre megpillantja a magas, vörös oszlopokat, amelyek
jelzik, hogy elérte célját.
Brady lefékez és egy gyalogos sebességével kanyarodik
be. Az utolsó három kilometer egy nevenincs, egysávos úton teszi
meg, de a fölé hajló fáknak köszönhetően könnyebben hajt végig
rajta, mint az elmúlt egy órában bármelyik úton. Helyenként az út
még ki is látszik a hó alól, de csak míg a vihar teljes erejével le
nem csap, ami a rádió szerint ma este nyolc óra körül fog
bekövetkezni.
Egy útelágazáshoz ér, ahol egy hatalmas, öreg fenyőre
szögezett fanyilak mutatják az utat mindkét irányba. A jobb
oldalin a NAGY BOB MEDVETÁBORA felirat áll, a bal oldalin
a FEJEK ÉS BŐRÖK. A nyilak fölött úgy három méterrel egy
már vékony hóréteggel borított biztonsági kamera figyel lefelé.
Brady balra fordul, és végre hagyja, hogy a keze
ellazuljon. Mindjárt odaér.

A városban még mindig csak enyhén havazik. Az utcák

tiszták, a forgalom könnyen halad előre, Hodges, Holly és Jerome
azonban a biztonság kedvéért a fiú Jeep Wranglerébe ülnek be. A
442. Maritime Drive-ról kiderül, hogy egyike azoknak a
többlakásos társasházaknak, amelyek gombaként nőttek ki a tó
déli partján a pörgő nyolcvanas években. Akkoriban felkapottnak
számítottak, ma azonban nagy részük üresen áll. A folyosón
Jerome megtalálja F. LINKLATTER nevét a 6-A lakás
kapucsengőjén.
 A csengő felé nyúl, de Hodges megállítja, mielőtt
megnyomhatná.
– Mi az? –kérdezi Jerome.
– Figyelj, és tanulj, Jerome – mondja Holly tömören. – Így
kell ezt.
Hodges véletlenszerűen becsönget pár másik lakásba, és a
negyedik próbálkozásra egy férfi szól bele. – Igen?
– FedEx – mondja Hodges.
– Ki küldhet nekem bármit is FedExszel? – A hang
meglepettnek tűnik.
– Fogalmam sincs, jóember. Nem én adtam fel, én csak
kiszállítom.
A lépcsőházba vezető ajtó mogorván megzörren. Hodges
benyomja és tartja, amíg a többiek is belépnek. Két liftet találnak,
az egyikre egy „Üzemen kívül” feliratú táblát ragasztottak. A
működőn egy cetli áll, rajta üzenettel: Bárkié is az ugató kutya a
negyediken: meg foglak találni!
– Ez elég baljósan hangzik – jegyzi meg Jerome.
A liftajtó kinyílik, és mikor beszállnak, Holly kotorászni
kezd a táskájában. Megtalálja a doboz Nicorette-et és bevesz egy
szemet. Mikor a liftajtó kinyílik a hatodikon, Hodges megszólal.
– Ha itthon van, hadd beszéljek vele én.
A 6-A épp a lifttel szemben nyílik. Hodges bekopogtat,
majd mikor nem kap választ, hangosabban kopog. Mikor még
mindig nem jelentkezik senki, az öklével kezdi ütni az ajtót.
– Menjen innen! – Gyenge és vékonyka a hang, ami
megszólal az ajtó túloldalán. Egy influenzás kislány hangja,
gondolja Hodges.
Újra bedörömböl. – Nyissa ki, Ms. Linklatter!
– A rendőrségtől jött?
Hodges mondhatná, hogy igen, nem ez lenne nyugdíjazása
óta az első alkalom, hogy rendőrnek adja ki magát, de ösztönei
megsúgják, hogy ezúttal ne tegye.
– Nem. Bill Hodges vagyok. Egyszer már futólag
találkoztunk, még 2010-ben. Az akkori munkahelyén, a…
 – Igen, emlékszem.
Nyílik egy zár, majd még egy, aztán egy lánc is lehull. Az
ajtó kinyílik, és a fű erőteljes szaga kiárad a folyosóra. Az ajtóban
álló nő egy félig elszívott füves cigit tart bal keze hüvelyk- és
mutatóujja között. Olyan sovány, hogy szinte már alultápláltnak
tűnik, bőre fehér, mint a tej. Pántos felsőt visel, rajta a
ROSSZFIÚ ÓVADÉKKÖLCSÖN, BRADENTON, FLORIDA
felirat, alatta a mottó: RÁCS MÖGÖTT VAN? KIHOZZUK!, de
ez a része a vérfolt miatt nehezen kivehető.
– Fel kellett volna hívnom magát – mondja Freddi, és bár
Hodgesra néz, neki az az érzése, valójában magában beszél. – Ha
eszembe jutott volna, megteszem. Maga egyszer már megállította,
nem igaz?
– Jézusom, mi történt, hölgyem? – kérdezi Jerome.
– Alighanem túl sokat csomagoltam. – Freddi két, nem
összeillő bőrönd felé int, amelyek ott állnak mögötte a
nappaliban. – Hallgatnom kellett volna anyámra. Azt mondta,
utazni minél kevesebb poggyásszal kell.
– Nem hinném, hogy a bőröndöket kérdezte – mondja
Hodges, és hüvelykujjával a
Freddi pólóján lévő friss vérfoltra mutat. Belép a lakásba,
Holly és Jerome pedig követi.
Holly becsukja az ajtót.
– Tudom, mit kérdezett – feleli Freddi. – Az a rohadék
rám lőtt. Akkor kezdtem megint vérezni, amikor kivonszoltam a
bőröndöket a hálószobából.
– Hadd nézzem! – mondja Hodges, de mikor a lány felé
lép, az tesz egy ugyanekkora lépést hátrafelé, és keresztbe fonja
maga előtt a karját. A mozdulat Hollyra emlékezteti Hodgest, és
ezért megérinti.
– Nem. Nincs rajtam melltartó. Túlságosan fáj.
Holly előrelép, megkerüli Hodgest. – Mutassa meg,
melyik a fürdőszoba. Majd én megnézem. – Hodgesnak úgy
tűnik, jól van, nyugodt a hangja – de a nikotinos rágót teljes
erőből rágja.
 Freddi megfogja Holly csuklóját és magával húzza, el a
bőröndök mellett. Egy pillanatra megáll, hogy szívjon egy slukkot
a jointból. Füstjelekként árad ki a száján a füstje, miközben
beszél.
– A felszerelés a vendégszobában van. Jobbra magától.
Nézze meg. – Ezután visszatér eredeti szövegéhez. – Ha nem
csomagoltam volna ilyen sokat, mostanra már nem lennék itt.
Hodges kételkedik ebben. Ő úgy véli, összeesett volna a
liftben.

10

A Fejek és bőrök nem olyan nagy, mint Babineau giccses

villája a Sugar Heightson, de elég közel áll hozzá. Hosszú,
alacsony, terjedelmes épület. Mögötte a hófödte táj a Charles-tó
felé lejt. A tó befagyott Brady legutóbbi látogatása óta.
Leparkol a ház előtt, és óvatos léptekkel megkerüli az
épületet, átmegy a nyugati oldalára. Babineau drága bőrcipője
meg-megcsúszik a felgyülemlő hóban. A vadásztábor egy
tisztáson áll, így itt sokkal több a hó, amiben megcsúszhat. A
bokája mintha meg akarna fagyni. Azt kívánja, bár eszébe jutott
volna, hogy hozzon egy csizmát, és újra emlékezteti magát, hogy
nem gondolhat mindenre.
A villanyóra dobozából kiveszi a fészernek a kulcsát,
amelyikben a generátor van, majd a fészerből a ház kulcsát. A
generátor egy csúcsmodern Generac Guardian. Most éppen
csendes, de később valószínűleg beindul majd. Itt kinn, az isten
háta mögött majdnem minden vihar áramszünetet okoz.
Brady visszamegy az autóhoz Babineau laptopjáért. A
táborban van wifi, és a laptopon kívül másra nincs szüksége, hogy
kapcsolatban maradjon jelenlegi projektjével és kövesse a
fejleményeket. Egyedül még a Zappitre.
A jó öreg Zappit Zeróra.
 A házban sötét van és fagyos hideg, így Brady első dolga,
mikor belép, ugyanaz a prózai feladatsor, amit minden hazatérő
lakástulajdonos elvégez: felkapcsolja a világítást és feltekeri a
hőfokszabályzót. A hatalmas, fenyőlambériás központi helyiséget
egy csiszolt karibucsontokból álló csillár világítja meg, azokból
az időkből, amikor még voltak karibuk ezekben az erdőségekben.
A terméskő kandalló egy monstrum, majdnem akkora, hogy egy
orrszarvút is meg lehetne sütni benne. A mennyezet vastag,
egymást keresztező gerendákból áll, melyek az évek során
elsötétültek a kandalló füstjétől. Az egyik fal mellett cseresznyefa
tálaló áll, amely olyan hosszú, mint maga a szoba, rajta legalább
ötven alkoholos üveg, némelyik már majdnem üres, másokon még
a zárjegy is érintetlen. A bútorzat régi, össze nem illő elemekből
áll és csupa plüss – mély fotelek, és egy hatalmas dívány, ahol
rengeteg üresfejű libát megdöngettek az évek során. Rengeteg
házasságon kívüli kúrás zajlott itt a vadászat és horgászat mellett.
A kandalló előtt egy vaddisznó bőre hevert, dr. Elton Marchant
ejtette el, aki azóta már eltávozott a mennybéli hatalmas műtőbe.
A preparált fejek és kitömött halak közel egy tucat másik doktor
trófeái, múltbelieké és jelenlegieké. Van köztük egy különösen
szép, tizenhatos agancsú bak, amelyet maga Babineau ejtett el,
amikor még tényleg Babineau volt. Szezonon kívül ugyan, de kit
érdekel.
Brady leteszi a laptopot egy antik kihúzható asztalra a
szoba végében, és bekapcsolja, még mielőtt levenné a kabátját.
Először ellenőrzi a jelismétlőt, és örömmel látja, hogy most már
243 TALÁLAT áll rajta.
Úgy vélte, tudja, mire képes a tekintetet csapdába ejtő
képernyő, és azt is látta, mennyire addiktív volt már azelőtt is,
hogy felturbózták, ez a siker azonban legvadabb reményeit is
túlszárnyalja. Sokkal. A zeetheend nem küldött több
figyelmeztető csipogást, de Brady ettől függetlenül a weboldalt
nézi meg következőnek, hogy lássa, mi van vele. Ez is
túlszárnyalja a reményeit: hétezer látogatója volt eddig, hétezer,
és a szám egyre megy feljebb most is, miközben nézi.
 Ledobja a kabátot, és fürge kis táncot jár a medvebőr
szőnyegen. Gyorsan kifárad – ha legközelebb testet vált,
odafigyel majd, hogy olyat válasszon, aki a húszas, harmincas
éveiben jár –, de kellemesen felmelegszik tőle.
Felkapja a tévé távirányítóját a tálalópultról, és a hatalmas
képernyő felé tartja, ami egyike a tábor kevés főhajtásának a
huszonegyedik századi élet előtt. Isten tudja csak, hány csatornát
húz le az égből a parabolaantenna, és a HD képminőség is
lenyűgöző, Bradyt azonban ma jobban érdekli a helyi műsor.
Addig nyomogatja a gombot a távirányítón, amíg azon nem kapja
magát, hogy visszafelé néz a külvilág felé vezető úton. Nem
számít társaságra, de két vagy három elfoglalt nap vár rá, élete
legfontosabb és legeredményesebb napjai, és ha valaki meg akarja
zavarni ebben, arról előre tudni akar.
A fegyvertartó szekrény akkora, hogy be tud lépni,
göcsörtös fenyőfalai mentén puskák sorakoznak és pisztolyok
lógnak szögekről. A gyűjtemény csúcsa, legalábbis Brady
szemszögéből, a pisztolymarkolatú FN SCAR 17S. A fegyver –
amely percenként hatszázötven lövést képes leadni, és illegális
módon teljesen automatává alakította át egy proktológus, aki
szabadidejében fegyverbuzi – a gépfegyverek Rolls-Royce-a.
Brady kiveszi, pár tartalék tölténytárral és számos, Winchester
.308 lőszerrel teli nehéz ládával együtt, és nekitámasztja a falnak
a kandalló mellett. Felmerül benne, hogy begyújt a kandallóba – a
jó, száraz fa már halomban áll mellette –, először azonban még
van egy tennivalója. Megkeresi a város híreivel foglalkozó
weboldalt, és gyorsan legörget rajta, nézi, talál-e öngyilkosságot.
Egyelőre egyet sem, de ezen tud segíteni.
– Hívjátok Zappitátornak – mondja vigyorogva, és
bekapcsolja a konzolt.
Kényelmesen elhelyezkedik az egyik fotelban és követni
kezdi a rózsaszín halakat.
Mikor lehunyja a szemét, még mindig látja őket.
Legalábbis eleinte – utána fekete mezőben mozgó vörös pontokká
változnak.
 Brady véletlenszerűen kiválaszt egyet és munkához lát.

11

Hodges és Jerome a digitális kijelzőt nézik, amin a 244

TALÁLAT felirat látható, mikor Holly bekíséri Freddit a
számítógépes szobába.
– Nincs komoly baja – mondja Holly halkan Hodgesnak –,
bár elvileg kellene hogy legyen. Van a mellkasán egy seb, ami
úgy néz ki…
– Mint amit mondtam. – Freddi most erősebbnek tűnik. A
szeme vörös ugyan, de valószínűleg a fűtől, amit szívott. – Rám
lőtt.
– Volt pár mini intimbetétje, az egyiket a sebre
ragasztottam – mondja Holly. – Ahhoz túl nagy, hogy egy
ragtapasz elég legyen rá. – Elfintorítja az orrát. – Aúú.
– Rám lőtt a rohadék. – Freddi mintha még mindig
próbálná felfogni a dolgot.
– Milyen rohadék? – kérdezi Hodges. – Felix Babineau?
– Igen, ő. Az a rohadt dr. Z. Csak éppen ő valójában
Brady. És a másik is ő. Z-Boy.
– Z-Boy? – kérdezi Jerome. – Ki az ördög az a Z-Boy?
– Idősebb fickó? – kérdezi Hodges. – Idősebb, mint
Babineau? Göndör, fehér haja van és egy ezeréves kocsija, ami
csupa alapozófesték-folt? Esetleg olyan esőkabátot hord, amin
ragasztószalaggal vannak megragasztva a szakadások?
– A kocsit nem tudom, de az esőkabátot láttam rajta –
feleli Freddi. – Igen, ő az. Z-Boy. – Leül asztali Mac gépe elé –
melyen fraktálok tekergőznek képernyőkímélő gyanánt –, és még
egyet szív a jointból, mielőtt elnyomná egy Marlboro-csikkekkel
teli hamutartóban. Még mindig sápadt, de már kezd visszatérni
belé a „baszódj-meg” hozzáállás, amire Hodges előző
találkozásukból emlékszik. – Dr. Z és hű társa, Z-Boy.
 Csak éppen mindkettő Brady. Rohadt matrjoskababa mind
a kettő.
– Ms. Linklatter! – kezdi Holly.
– Nyugodtan hívjon Freddinek. Ha egy csaj már látta a
teáscsészéket, amiket a didkóimnak nevezek, az nyugodtan hívhat
Freddinek.
Holly elvörösödik, de folytatja, mint mindig, amikor
szagot fogott. – Brady Hartsfield meghalt. Tegnap este vagy ma
kora reggel túladagolta magát.
– Elvis elhagyta az épületet? – Freddi eltűnődik, aztán
megrázza a fejét. – Szép is lenne. Ha igaz volna.
És az is szép lenne, ha hihetném azt, hogy Freddi őrült,
gondolja Hodges.
Jerome a hatalmas képernyő fölötti kijelzőre mutat, amin
most már a 247 TALÁLAT villog. – Az az izé keres vagy letölt
valamit?
– Mindkettő. – Freddi megnyomkodja inge alatt a
rögtönzött kötést. Az ösztönös mozdulat Hodgest saját magára
emlékezteti. – Jelismétlő. Ki tudom kapcsolni – legalábbis azt
hiszem, ki tudom –, de meg kell ígérniük, hogy megvédenek
azoktól, akik figyelik az épületet. A weboldal viszont… az nem
fog menni. Megvan az IP-cím és a jelszó is, de így sem tudtam
lekapcsolni a szervert.
Hodgesnak ezer kérdése lenne, de mikor a 247 TALÁLAT
átvált 248-ra, csak egy tűnik közülük létfontosságúnak. – Mit
keres a jelismétlő? És mit tölt le?
– Először ígérje meg, hogy megvéd. El kell vinnie egy
biztonságos helyre.
Tanúvédelmi program keretén belül, vagy valami hasonló.
– Nem kell hogy bármit is ígérjen, mert már tudom –
jelenti ki Holly, és a hangjában semmi gonoszság nincs; ha bármi
is elmondható róla, akkor az, hogy vigasztaló. – Zappiteket keres,
Bill. Valahányszor valaki bekapcsol egyet, a jelismétlő
megtalálja, és frissíti rajta a Halastó indítóképernyőjét.
– Számozott halakká változtatja a rózsaszín halakat és
hozzáadja a kék villanásokat – pontosít Jerome, és Freddire néz. –
Ezt csinálja, igaz?
Freddi keze most a lila, rászáradt vértől mocskos dudorra
téved a homlokán. Mikor hozzáérnek az ujjai, összerándul és
visszahúzza a kezét. – Igen. A nyolcszász Zappit közül, amit
ideszállítottak, kétszáznyolcvan hibás volt. Vagy lefagytak
indulás közben, vagy akkor akadtak ki, amikor először próbált
megnyitni rajta egy játékot az ember. A többiek működőképesek.
Fel kellett telepítenem egy rootkitet minden egyes darabra.
Nagyon sok meló volt vele. Unalmas meló. Mintha egy
futószalagon kellett volna bigyókat erősítenem a biszbaszokhoz.
– Ez azt jelenti, hogy ötszázhúsz darab volt működőképes
– mondja Hodges.
– Tud kivonni a pasas, tapsot neki. – Freddi vet egy
pillantást a kijelzőre. – És már majdnem a felére megérkezett a
frissítés. – Elneveti magát, de nevetéséből teljességgel hiányzik a
vidámság. – Lehet, hogy Brady nem normális, de ezt elég jól
kitervelte, nem gondolják?
– Kapcsolja ki – mondja Hodges.
– Rögtön. Amint megígéri, hogy megvéd tőle.
Jerome-nak, aki saját bőrén tapasztalta, milyen gyorsan
hatnak a Zappitek és miféle kellemetlen gondolatokat képesek az
emberek agyába táplálni, semmi kedve itt álldogálni, míg Freddi
alkudozni próbál Bill-lel. A svájci bicskát, amit Arizonában az
övén viselt, azóta már előhalászta a poggyászából és most a
zsebében hordja. Kihajtja rajta a legnagyobb pengét, lelöki a
jelismétlőt a polcról, és elvágja a kábeleket, amik összekötik
Freddi számítógépével. A jelismétlő mérsékelten nagy
csattanással zuhan a földre, és az asztal alatti CPU-ból riadójelzés
vijjog fel. Holly lehajol, megnyom valamit, és a vijjogás elhallgat.
– Van rajta kapcsoló is, te hülye! – üvölti Freddi. – Ezt
nem kellett volna!
– De igen, kellett – feleli Jerome. – Az egyik ilyen
kibaszott Zappit majdnem megölte a húgomat. – Freddi felé lép,
aki azonnal összehúzza magát. – Van fogalmad róla, mit
műveltél? Van akár csak a leghalványabb fogalmad róla?
Szerintem van. Azt látom, hogy drogos vagy, de ostobának nem
tűnsz.
Freddi sírni kezd. – Én nem csináltam semmit. Esküszöm,
hogy nem. Mert nem akartam.
Hodges nagy levegőt vesz, és újra felébred benne a
fájdalom. – Kezdje az elejétől, Freddi, és mondjon el mindent.
– Olyan gyorsan, ahogyan csak lehet – teszi hozzá Holly.

12

Jamie Winters kilencéves volt, amikor anyjával elment a

’Round Here koncertjére a Mingóba. Csak pár nem-egészen-
tizenéves fiú volt ott, mert az együttes tipikusan az a fajta volt,
amire a vele egykorú fiúk csak legyintettek, hogy lányos dolog,
Jamie azonban szerette a lányos dolgokat. Kilencévesen még nem
volt biztos benne, hogy meleg (még abban sem volt teljesen
biztos, hogy mit jelent ez a szó), csak azt tudta, hogy
valahányszor meglátja a ’Round Here énekesét, Cam Knowlest,
fura érzés keletkezik a gyomra mélyén.
Most már majdnem tizenhat éves, és pontosan tudja,
micsoda. Egyes fiúkkal az iskolában le szokta hagyni a neve
utolsó betűjét, mert szereti, ha ezek a fiúk Jamiként ismerik. Az
apja is tudja, micsoda, és úgy bánik vele, mint egy
szörnyszülöttel. Lenny Winters – akiről meg lehetne mintázni a
férfias férfi képét – egy sikeres építőipari vállalkozás tulajdonosa,
ma azonban a Winters Építkezések mind a négy folyamatban lévő
építkezésén áll a munka a közelgő vihar miatt. Lenny ehelyett ma
az otthoni irodájában ül, nyakig a papírmunkában, és a
számítógépe képernyőjét ellepő táblázatokon zakatol az agya.
– Apa!
– Mit akarsz? – mordul fel Lenny, anélkül hogy felnézne.
– És miért nem vagy iskolában? Tanítási szünetet rendeltek el?
 – Apa!
Lenny ezúttal felnéz a fiúra, akit néha (amikor azt hiszi,
hogy Jamie nincs hallótávolságon belül) úgy emleget, hogy „a
család buzija”. A legelső dolog, ami feltűnik neki, az, hogy a fia
rúzst, pirosítót és szemfestéket visel. A második a ruha. Lenny
felismeri benne a felesége egyik ruháját. A srác túl magas hozzá,
így csak combközépig ér neki.
– Mi a fasz?
Jamie mosolyog. Győzedelmes mosollyal. – Szeretném,
ha így temetnétek el.
– Te miről… – Lenny olyan hirtelen áll fel, hogy a széke
felborul. Ekkor veszi észre a fegyvert a fiú kezében. A szülei
hálószobájából vehette el, a szekrénynek abból a feléből,
amelyikben Lenny tartja a holmiját.
– Ezt nézd, apa! – Még mindig mosolyog, mint aki egy
igazán menő bűvésztrükköt akar bemutatni. Felemeli a fegyvert,
és csövét a jobb halántékához tartja. Ujja meggörbül a ravaszon.
Körmét gondosan felkent csillogó körömlakk borítja.
– Tedd le, fiam! Tedd…
Jamie – vagy Jami, ahogy rövid búcsúlevelét aláírta –
meghúzza a ravaszt. A fegyver egy .357-es, a lövés hatalmas
zajjal jár. A vér és az agyvelődarabkák ezerfelé repülnek szét, és
díszes mintázatban dekorálják ki az ajtókeretet. Az anyja ruháját
viselő, kisminkelt fiú előrezuhan, arcának bal oldala kidurrant,
akár egy léggömb.
Lenny Winters torkából egész sor magas, reszkető sikoly
tör fel. Úgy sikít, mint egy lány.

13

Brady lekapcsolódik Jamie Winters agyáról abban a

pillanatban, hogy a fiú a fejéhez emeli a pisztolyt, mert fél – ami
azt illeti, retteg – attól, hogy mi történne, ha még mindig benne
lenne, amikor a golyó behatol az agyba, amit összezavart. Vajon
kilökődne, ahogy egy magot köpnek ki, mint amikor annak a félig
hipnotizált idiótának az agyában járt, aki a 217-es szoba padlóját
takarította, vagy meghalna a gyerekkel együtt?
Egy pillanatig azt hiszi, túl későn távozott, és a folyamatos
csilingelést, amit hall, minden ember hallja, amikor elhagyja ezt a
világot. Aztán újra a Fejek és bőrök központi helyiségében találja
magát, ernyedt kezében a Zappit konzollal, előtte az asztalon
Babineau laptopja. Ebből jön a csilingelő hang. A képernyőre néz,
és két üzenetet lát. Az elsőben az áll, hogy 248 TALÁLAT. Ez a
jó hír. A második a rossz:
A JELISMÉTLŐ LEKAPCSOLVA
Freddi, gondolja. Nem hittem volna, hogy vagy ennyire
tökös. Tényleg nem hittem volna.
Te kurva.
Bal keze tapogatózni kezd az asztalon, és beleakad egy
tollakkal és ceruzákkal teli kerámiakoponyába. Felemeli, hogy
betörje vele a képernyőt és elpusztítsa a dühítő üzenetet. Egy
gondolat állítja meg. Egy borzalmasan hihető gondolat.
Lehet, hogy nem volt annyira tökös. Lehet, hogy valaki
más kapcsolta le a jelismétlőt.
És ki lehet vajon ez a valaki más? Természetesen Hodges.
A jó öreg nyug. det. Az ő kibaszott nemezise.
Brady tudja, hogy agyilag nincs egészen rendben, évek óta
tudja már, és azt is felfogja, hogy mindez betudható puszta
paranoiának is. Mégis van benne némi logika.
Hodges csaknem másfél éve felhagyott már a 217-es
szobában tett, kárörvendő látogatásaival, de Babineau szerint
tegnap megint a kórház körül szaglászott.
És mindig tudta, hogy szimulálok, gondolja Brady. Időről
időre mondta is. Tudom, hogy odabenn vagy, Brady. A kerületi
ügyész hivatalának pár öltönyöse is ugyanezt mondta, de az ő
esetükben inkább kívánságról volt szó: szerették volna, ha bíróság
elé áll végre és ezzel lezárul az ügy. Hodges ezzel szemben…
– Meggyőződéssel mondta – jelenti ki Brady.
 És lehet, hogy ez végső soron nem is olyan borzalmas hír.
A Zappiteknek, amiket Freddi feltöltött és Babineau kiküldött, a
fele már aktív, ami azt jelenti, hogy a legtöbb ember agya
éppolyan nyitva áll a megszállás előtt, ahogy a kis buzié, akit
most intézett el. Emellett ott van a weboldal is. Amint a
zappitesek elkezdik kicsinálni magukat – természetesen egy kis
segítséggel Brady Wilson Hartsfieldtől –, a weboldal egyre
többeknek fogja megadni a végső lökést; utánozás, majomszokás.
Először csak azok, akik egyébként is a legközelebb álltak ahhoz,
hogy megtegyék, a példa azonban ragadós lesz, és nagyon sokan
lesznek még. Úgy menetelnek majd az élet vége felé, mint a
rohanó bölénycsorda a szikla pereme felé.
De akkor is.
Hodges.
Bradynek eszébe jut egy poszter, ami gyerekkorában volt
a szobája falán: Ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét!
Megfogadni való tanács, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy csak
úgy lehet valamiből limonádét készíteni, ha a lelket is
kiszorongatjuk belőle.
Felkapja Z-Boy régi, de használható mobilját, és megint
csak fejből üti be Freddi számát.

14

Freddi halkan felsikkant, amikor valahol a lakásban

csilingelni kezd a „Boogie Woogie Bugle Boy”. Holly
megnyugtatóan a vállára teszi a kezét, és kérdőn néz Hodgesra.
Hodges bólint és követi a hangot, Jerome-mal a
nyomában. Freddi telefonja az öltözőasztalán fekszik, kézkrémes
tégelyek, Zig-Zag cigipapírok, csipeszek és nem egy, hanem két
jó nagy zacskó fű között.
A képernyőn Z-BOY áll, de Z-Boy, akit egykor Al
Brooksnak hívtak, jelenleg előzetesben van, és nem valószínű,
hogy telefonálgat.
– Halló! – szól bele Hodges. – Maga az, dr. Babineau?
Semmi… azazhogy majdnem semmi. Hodges valakinek a
légzését hallja.
– Vagy hívjam inkább dr. Z-nek?
Semmi.
– Esetleg Bradynek? Az megfelel? – Még mindig nem
képes teljesen elhinni a dolgot, mindannak ellenére sem, amit
Freddi elmondott, de azt el tudja hinni, hogy Babineau megőrült,
és tényleg Bradynek hiszi magát. – Te vagy az, seggfej?
Még két-három másodpercig hallja a lélegzetvételeket,
aztán semmi. A kapcsolat megszakadt.

15

– Tudod, lehetséges az ilyesmi – mondja Holly, aki

csatlakozott hozzájuk Freddi rendetlen hálószobájában. –
Mármint az, hogy tényleg Brady az. A személyiség kivetülése
elég jól dokumentált jelenség. Ami azt illeti, az úgynevezett
démoni megszállás második leggyakoribb oka. Az első a
skizofrénia. Láttam róla egy dokumentumfilmet a…
– Nem – mondja Hodges. – Nem lehetséges. Nem.
– Ne légy vak az igazságra. Ne légy olyan, mint
Szürkeszemű kisasszony.
– Ezt most hogy érted? – Te jó ég, a fájdalomcsápok
egészen leérnek a golyóiig.
– Úgy, hogy ne fordíts hátat a bizonyítéknak csak mert
olyan irányba mutat, amerre nem akarsz menni. Tudod, hogy
Brady nagyon más volt, amikor visszanyerte a tudatát.
Olyan képességekkel tért vissza, amelyek a legtöbb
emberben nincsenek meg. A telekinézis csak az egyik lehetett
ezek közül.
– Sosem láttam, amint tényleg mozgatott tárgyakat.
 – De hiszel az ápolónőknek, akik látták. Nem így van?
Hodges hallgat, lehajtja a fejét és gondolkodik.
– Válaszolj Hollynak – mondja Jerome. A hangja szelíd,
de Hodges kiérzi belőle a türelmetlenséget.
– Igen. Voltak köztük páran, akiknek elhittem. A józanabb
gondolkodásúaknak, például Becky Helmingtonnak. A történeteik
túl egybehangzóak voltak ahhoz, hogy kitalációk legyenek.
– Nézz rám, Bill.
Ez a kérés – nem, ez a parancs – olyan szokatlan Holly
Gibneytől, hogy Hodges felemeli a fejét.
– Tényleg azt hiszed, hogy Babineau volt az, aki
átkonfigurálta a Zappiteket és létrehozta azt a weboldalt?
– Nem kell elhinnem. Itt volt neki Freddi, hogy
megcsinálja az ilyesmit.
– A weboldalt nem – szólal meg egy fáradt hang.
Odanéznek. Freddi áll az ajtóban.
– Ha én hoztam volna létre, meg is tudnám szüntetni. Én
csak egy pendrive-ot kaptam dr. Z-től, amin rajta volt minden,
ami a weboldalhoz kell. Bedugtam és feltöltöttem a netre. Amint
azonban dr. Z elment, vizsgálódtam egy kicsit.
– Kezdve egy DNS-kereséssel, igaz? – kérdezi Holly.
Freddi bólint. – Van esze a csajnak.
Holly Hodges felé fordul. – A DNS a domainnév-szerver
rövidítése. Egyik szerverről a másikra ugrik, mint amikor valaki
kövekre lépve kel át egy patakon, és azt kérdezgeti:
„Ismered ezt az oldalt?” Addig megy és kérdezget, amíg
meg nem találja a megfelelő szervert. – Freddie-re néz. – De
miután megtalálta az IP-címet, még mindig nem tudott bejutni?
– Nem.
Holly folytatja. – Biztos vagyok benne, hogy dr. Babineau
sokat tud az emberi agyról, de azt nagyon is kétlem, hogy megvan
a számítógépes tudása ahhoz, hogy így lezárjon egy weboldalt.
– Én csak fizetett alkalmazott voltam – mondja Freddi. –
Z-Boy hozta el nekem a programot a Zappitek átalakításához.
Úgy írta le, mint a kávétorta receptjét vagy valami hasonlót, én
pedig lefogadnám ezer dollárba, hogy csak annyit tud a
számítógépekről, hogy hogyan kell bekapcsolni őket – már ha
megtalálja a gombot hátul –, és hogy hogyan találja meg a
kedvenc pornóoldalait.
Hodges ezt nagyon is elhiszi. Abban már nem biztos, hogy
a rendőrség is el fogja hinni, amikor végre tudomást szereznek
minderről, de Hodges elhiszi. És… Ne légy olyan, mint
Szürkeszemű kisasszony.
Ez fájt. Ez nagyon fájt.
– Ezenkívül – folytatta Freddi –, a program utasításaiban
minden lépés után volt két
pont. Ez jellemző Bradyre. Azt hiszem, még a
számítástechnika-órákon tanulta.
Holly elkapja Hodges mindkét csuklóját. A lány keze
véres, amióta bekötötte Freddi sebét. Sok más bogara és mániája
mellett Holly tisztaságmániás is, és az, hogy elfelejtette lemosni a
kezéről a vért, rengeteget elmond arról, mekkora erőbedobással
dolgozik ezen az ügyön.
– Babineau kísérleti gyógyszerekkel tömte Hartsfieldet,
ami nem etikus dolog, de ennél többet nem csinált, mert őt csak
az érdekelte, hogy visszahozza Bradyt az életbe.
– Ezt nem tudhatod biztosan – mondja Hodges.
Holly még mindig fogva tartja, nem is annyira a kezével,
mint inkább a tekintetével.
Mivel általában kerüli a szemkontaktust, könnyű
megfeledkezni róla, mennyire égető tud lenni a tekintete, amikor
maximális fokozatra kapcsolja és ott felejti.
– Már csak egy kérdés maradt – mondja Holly. – Ki az
öngyilkosság fejedelme ebben a történetben? Felix Babineau vagy
Brady Hartsfield?
Freddi álmatag, éneklő hangon felel. – Dr. Z néha csak dr.
Z volt, Z-Boy pedig csak Z-Boy, de ilyenkor mindig olyanok
voltak mind a ketten, mintha be lettek volna drogozva. Mikor
teljesen ébernek láttam őket, akkor nem ők voltak azok. Mikor
éberek voltak, akkor Brady volt bennük. Higgyenek, amit
akarnak, de ő volt az. Nemcsak a két pontból vagy a dőlt
kézírásból gondolom, hanem mindenből. Együtt dolgoztam azzal
az aljas rohadékkal. Tudom.
Belép a szobába.
– Most pedig, ha egyik amatőr nyomozó sem tiltakozik,
sodrok magamnak egy jointot.

16

Brady – Babineau lábain – fel-alá jár a Fejek és bőrök

hatalmas nappalijában, és vadul jár az agya. Legszívesebben
visszamenne a Zappit világába, választana egy új célpontot és újra
átélné azt az élvezetes élményt, amikor megadhatja valakinek a
végső lökést, de ahhoz nyugodtnak és higgadtnak kellene lennie,
most pedig mindkettőtől igen távol van.
Hodges.
Hodges ott van Freddi lakásán.
Vajon Freddi mindent elmond? Ennyi erővel kérdezhetné
azt is, keleten kel-e fel a nap.
Brady úgy látja, két kérdésre kell választ találnia. Az
egyik, hogy le tudja-e Hodges kapcsolni a weboldalt. A másik,
hogy képes-e Hodges rátalálni itt, kinn az Isten háta mögött.
Brady úgy véli, mindkét kérdésre igen a válasz, de addig
is, minél több öngyilkosságot tud okozni, annál jobban fog
szenvedni Hodges. Ha ebből a szemszögből nézi, akkor úgy érzi,
nem is lenne rossz, ha Hodges megtalálná itt. Lehet, hogy
limonádét tudna készíteni a citromból. Ideje mindenesetre van –
jó pár kilométerre van a várostól, és az Eugenie nevű vihar is az ő
pártján áll.
Brady visszamegy a laptopjához, és meggyőződik róla,
hogy a zeetheend még fenn van és működik. Megnézi a látogatók
számát. Mostanra több mint kilencezer, és a legtöbbjük (bár nem
mindegyik) tizenéves lesz, akit érdekel az öngyilkosság. Ez az
érdeklődés januárban és februárban éri majd el a tetőpontját,
amikor korán sötétedik, és úgy tűnik, hogy sosem jön el a tavasz.
Emellett itt van neki a Zappit Zero, és azzal számtalan gyereken
személyesen is dolgozhat. A Zappit Zeróval olyan könnyű elérni
őket, mint halat fogni egy hordóból.
Rózsaszín halat, gondolja, és elvigyorodik.
Most, hogy talált rá módot, hogyan bánjon el az öreg
nyug. det.-tel, ha netán megjelenik, mint a lovasság egy John
Wayne-western utolsó képkockáin, Brady már nyugodtabb. Fogja
a Zappitet és bekapcsolja. Miközben szemügyre veszi a halakat,
felrémlik benne egy vers részlete, amit még középiskolásként
tanult, és hangosan felidézi:
„Feleletet rá ne keressél. Menjünk, mert kezdődik az
estély.”1
Lehunyja a szemét. A száguldozó rózsaszín halak
száguldozó vörös pontokká válnak, mindegyikük egy egykori
koncertlátogató, aki ebben a pillanatban épp ajándékba kapott
Zappitjét figyeli és reméli, hogy elnyeri a díjat.
Brady kiválaszt egyet, megállítja, és nézi, ahogy kinyílik.
Akár egy rózsa.

17

– Persze, van igazságügyi informatikai szakértő

csoportunk – mondja Hodges, válaszként Holly kérdésére. – Már
ha három részmunkaidős kockát annak nevezhetünk. És nem, nem
hallgatnak rám. Jelenleg már csak egy civil vagyok. – Ez még
nem is a legrosszabb. Az a fajta civil, aki egykor rendőr volt, és
ha egy nyugdíjas rendőr megpróbálja beleártani az orrát a
rendőrség dolgába, nagybácsinak hívják. És ez nem éppen
tiszteletet fejez ki.

1
Kálnoky László fordítása
 – Akkor hívd fel Pete-et, és csináltasd meg vele – mondja
Holly. – Mert annak a nyavalyás öngyilkosságos oldalnak el kell
tűnnie.
Visszatértek a Freddi Linklatter-féle vezérlőterembe.
Jerome a nappaliban van Freddivel. Hodges nem hinné, hogy a
lány el akar szökni – Freddi retteg azoktól a valószínűleg csak
kitalált emberektől, akik az épület előtt posztolnak –, de a
beszívott füvesek viselkedését nehéz előre megjósolni.
Leszámítva persze azt, hogy általában szeretnének még jobban
beszívni.
– Hívd fel Pete-et, és mondd meg neki, hogy az egyik
számítógépes embere hívjon fel. Bármelyik kocka, aki egy kicsit
is ért hozzá, tud indítani egy DoS-támadást az oldal ellen, hogy
kiüsse.
– Egy micsodát?
– Szolgáltatásmegtagadással járó támadást. A pasasnak
csatlakoznia kell egy bot-hálózathoz, és… – Észreveszi Hodges
értetlen arckifejezését. – Mindegy. A lényeg az, hogy elárasztja az
öngyilkossággal foglalkozó weboldalt adatlekérésekkel – több
ezerrel, több millióval. Megfojtja a nyavalyást, és bedönti a
szervert.
– Te is képes lennél rá?
– Én nem, és Freddi sem, de egy, a rendőrségnek dolgozó
számítógép-mániás össze tud szedni annyi nagy teljesítményű
számítógépet, hogy meg tudja csinálni, és ha mégsem, akkor rá
tudja venni a belbiztonságiakat. Mert itt biztonsági kérdésről van
szó, ugye? Emberéletek forognak kockán.
Ez így igaz, és Hodges fel is hívja Pete-et, a
mobiltelefonon azonban rögtön a hangposta jelentkezik be.
Következőnek régi cimboráját, Cassie Sheent keresi, de az
ügyeletes tiszt, aki fogadja a hívását, elmondja, hogy Cassie
anyjánál valami cukorbetegséggel kapcsolatos vészhelyzet
jelentkezett, és Cassie orvoshoz vitte.
Mivel más lehetőségekből kifogyott, felhívja Isabelle-t.
– Izzy, itt Bill Hodges. Próbáltam Pete-et hívni, de…
 – Pete elment. Vége. Kaput.
Egy borzalmas pillanatig Hodges úgy érti, Izzy arra utal,
hogy meghalt.
– Hagyott egy üzenetet az asztalomon. Azt írta, hazamegy,
kikapcsolja a mobiltelefonját, kihúzza a vezetékesnek a zsinórját,
és a következő huszonnégy órát átalussza. Azt is leírta, hogy a
mai volt az utolsó napja aktív rendőrként. És meg is teheti, még
az éves szabadságához sem kell nyúlnia, amiből rengeteg van;
maradt annyi csúsztatott túlórája, hogy a nyugdíjig kitartson. És
szerintem a búcsúztatóját kihúzhatod a naptáradból. Helyette
elmehetsz moziba a csodabogár üzlettársaddal.
– Engem okolsz?
– Téged és a Brady Hartsfield-fixációdat. Megfertőzted
vele Pete-et.
– Nem. Ő akart ráállni az ügyre. Te voltál az, aki le akarta
passzolni, aztán elbújni a legközelebbi lövészárokban. Be kell
vallanom, hogy ebben eléggé Pete oldalán állok.
– Látod? Látod? Épp erről a hozzáállásról beszéltem.
Ébredj fel, Hodges, ez a valóság!
Most utoljára mondom el neked, hogy ne dugd be a
hosszú csőrödet mindenhová, ami nem a te do…
– Én pedig azt mondom neked, hogy ha nem akarod
minden létező esélyedet elkúrni az előléptetésre, akkor húzd
végre ki a fejed a homokból, és figyelj rám!
A szavak előtörnek belőle, mielőtt átgondolhatná őket.
Fél, hogy Izzy le fogja tenni a telefont – és ha igen, akkor kihez
fordul utána? A vonal túlsó végén azonban csak döbbent csend
fogadja.
– Jelentettek öngyilkosságot, amióta visszajöttél Sugar
Heightsról?
– Nem tu…
– Akkor nézz utána! Most azonnal!
Vagy öt másodpercig hallja, ahogy Izzy ujjai halkan
kopognak a billentyűzeten, majd a nő újra megszólal. – Most jött
hír egyről. Egy lakewoodi srác agyonlőtte magát. Az apja szeme
láttára. Ő telefonált be, persze hisztérikus állapotban, mint az
várható ilyenkor. De mi köze van ennek…
– Mondd meg a helyszínen lévő rendőröknek, hogy
keressenek egy Zappit játékkonzolt. Olyat, mint az, amit Holly
talált az Ellerton-házban.
– Már megint az? Olyan vagy, mint egy papagáj…
– Találni fognak egyet. És lehet, hogy még mielőtt véget
ér ez a nap, még több zappites öngyilkosságod lesz. Lehet, hogy
sokkal több.
A weboldal! – suttogja Holly némán. – Mondd neki a
weboldalt!
– És van egy öngyilkosságra buzdító weboldal is, a
zeetheend. Ma jelent meg. El kell tüntetni.
Izzy sóhajt, és úgy beszél Hodgeshoz, mint egy
gyerekhez. – Ezerféle öngyilkosságra buzdító weboldal van. Épp
tavaly kaptunk róluk egy tájékoztatót a gyermekvédelemtől.
Úgy terjednek a neten, mint a gomba, általában olyan
gyerekek hozzák létre őket, akik fekete pólót hordanak és minden
idejüket a szobájukba begubózva töltik. Tele vannak rossz
versekkel és mindenféle szöveggel arról, hogy lehet
fájdalommentesen végrehajtani. Mellette persze a szokásos
picsogás arról, hogy a szüleik nem értik meg őket.
– Ez az oldal más. Ez lavinát indíthat el. Tele van tudat
alatti üzenetekkel. Légy szíves, kérj meg egy számítógépes
szakértőt, hogy hívja fel Holly Gibney-t, amilyen gyorsan csak
tudja.
– Azzal megszegném a szabályzatot – feleli Izzy hűvösen.
– Megnézem, aztán megteszem a szükséges intézkedéseket.
– Hívja fel az egyik bérkockád Hollyt öt percen belül,
különben amikor beindul az öngyilkosságok sorozata – és elég
biztos vagyok benne, hogy be fog indulni –, nyíltan el fogom
mondani mindenkinek, aki meghallgat, hogy hozzád fordultam,
de te mindenféle bürokratikus akadályt állítottál elém. A
hallgatóságom közt ott lesznek a napilapok és az 8 Alive is.
Egyiküknél sincs túl sok barátja a rendőrségnek, amióta az a két
egyenruhás múlt nyáron lelőtte azt a fegyvertelen fekete srácot az
MLK-n.
Csend. Utána Izzy halkabban – talán sebzetten is –
megszólal.
– Neked a mi oldalunkon kellene állnod, Billy. Miért
viselkedsz így?
Azért, mert Hollynak igaza volt veled kapcsolatban,
gondolja Hodges.
Hangosan ezt mondja: – Mert nincs sok időnk.

18

A nappaliban Freddi épp újabb jointot sodor. A joint fölött

Jerome-ra néz, miközben megnyalja a cigipapírt, hogy
összeragadjon.
– Elég nagyra nőttél, hallod-e.
Jerome nem válaszol.
– Hány kiló vagy? Kilencvenöt? Száz?
Jerome-nak erre sincs semmi mondanivalója.
Freddi nem rendül meg. Meggyújtja a jointot, beleszív, és
odanyújtja neki. Jerome megrázza a fejét.
– Nem tudod, mit veszítesz. Elég jó anyag. Tudom, hogy
olyan a szaga, mint a kutyahúgynak, de akkor is nagyon jó anyag.
Jerome nem válaszol.
– Elvitte a cica a nyelved?
– Nem, épp a szociológia kurzus járt a fejemben, amit a
gimi utolsó évében végeztem. Volt benne egy négyhetes modul az
öngyilkosságról, és ott találkoztam egy statisztikával, amit azóta
sem tudtam elfelejteni. Minden egyes tizenéveskori öngyilkosság,
amit felkap a közösségi média, hét újabb öngyilkossági kísérletet
vált ki, amiből öt meghiúsul, de kettő sikerrel jár. Inkább ezen
kéne eltűnődnöd, ahelyett hogy Oscar-díjas alakítást nyújtasz itt a
kemény csaj szerepében.
 Freddi alsó ajka remegni kezd. – Nem tudtam. Nem
igazán.
– Tudnod kellett.
Freddi a jointra szegezi a tekintetét. Most rajta a hallgatás
sora.
– A húgom hallott egy hangot.
Freddi erre már felnéz. – Miféle hangot?
– Ami a Zappitből szólt hozzá. Mindenféle kegyetlen
dolgot mondott neki.
Olyasmiket, hogy fehérként próbál élni. Hogy megtagadja
a fajtáját. Hogy rossz és értéktelen ember.
– És ez emlékeztet valakire?
– Igen. – Jerome a vádló sikolyokra gondol, amiket ő és
Holly hallottak Olivia Trelawney számítógépéből jóval azután,
hogy a szerencsétlen asszony meghalt. A sikolyokat Brady
Hartsfield programozta be, direkt arra, hogy úgy terelje
Trelawney-t az öngyilkosság felé, ahogyan a tehenet hajtják a
vágóhídra. – Ami azt illeti, igen.
– Bradyt lenyűgözte az öngyilkosság – mondja Freddi. –
Mindig erről olvasgatott az interneten. Tudod, a koncerten saját
magát is meg akarta ölni a többiekkel együtt.
Jerome tudja. Ő is ott volt. – Gondolod, hogy telepatikus
úton kapcsolatba lépett a húgommal? És a Zappitet használta…
minek? Egyfajta vezetéknek?
– Ha át tudta venni az irányítást Babineau és a másik
pasas fölött – és megtette, akár elhiszed, akár nem –, akkor igen,
szerintem erre is képes lehetett.
– És a többiek, akiknél a frissített verziójú Zappit van? Az
a kétszáznegyvenvalahány ember?
Freddi csak nézi Jerome-ot a füstfátyolon át.
– Még ha a weboldalt lekapcsoljuk is… velük mi lesz? Mi
lesz, amikor az a hang elkezdi suttogni nekik, hogy nem többek
kutyaszarnál a világ cipőjén, és nincs más lehetőségük, mint hogy
szépen eltüntessék magukat róla?
Mielőtt Freddi válaszolni tudna, Hodges megteszi
helyette. – Le kell állítanunk a hangot. Ami azt jelenti, hogy le
kell állítanunk őt. Gyerünk, Jerome! Visszamegyünk az irodába.
– És velem mi lesz? – kérdezi Freddi panaszos hangon.
– Maga is velünk jön. És, Freddi…
– Tessék.
– A fű jó fájdalomcsillapításra, igaz?
– Gondolhatja, hogy erről megoszlanak a vélemények,
ismerve a rendszert ebben az elbaszott országban, így csak annyit
mondhatok, hogy nálam a hónapnak azt a bizonyos érzékeny
időszakát jóval kevésbé érzékennyé teszi.
– Hozza magával – mondja Hodges. – A cigipapírt is.

19

Jerome dzsipjében mennek vissza a Becsületes

megtalálóhoz. Mivel a hátsó ülés tele van Jerome holmijával,
Freddinek valakinek az ölébe kell ülnie, és az nem a Hodgesé lesz
– jelenlegi állapotában nem. Így aztán ő vezet, és Jerome kapja
Freddit.
– Ez pont olyan, mintha randim lenne John Shafttal –
vigyorog Freddi. – A nagy farkú magánnyomozóval, aki minden
csajt megkap.
– Jobb, ha nem szoksz hozzá – feleli Jerome.
Hollynak megcsörren a mobilja. Egy Trevor Jeppson nevű
férfi hívja, a rendőrőrs igazságügyi informatikai szakértői
csoportjából. Holly nemsokára már olyan zsargonban beszél, amit
Hodges nem ért – valami botokról és a darknetről van szó.
Bármit kap is válaszként a fickótól, egyértelműen tetszik
neki, mert amikor bontja a hívást, mosolyog.
– Még sosem indított DoS-támadást egy weboldal ellen
sem. Most úgy érzi magát, mint egy kisgyerek karácsonykor.
– Mennyi időbe fog telni?
– Így, hogy már megvan a jelszó és az IP-cím? Nem
sokba.
Hodges leparkol az egyik harmincperces parkolóba a
Turner Building előtt. Nem lesznek itt sokáig – feltéve, hogy
szerencsével jár, és tekintve, hogy mennyi balszerencse érte
mostanában, úgy véli, az univerzum tartozik neki egy szerencsés
fordulattal.
Bemegy az irodába, becsukja az ajtót és viharvert régi
címjegyzékéből elővadássza Becky Helmington számát. Holly
felajánlotta már, hogy beprogramozza a címjegyzéket a
telefonkönyvébe, de Hodges egyre csak halogatta. Szereti ezt a
régi címjegyzéket.
Most már valószínűleg soha nem is fog sort keríteni a
váltásra, gondolja. Trent utolsó ügye, meg minden.
Becky emlékezteti, hogy már nem a Vödörben dolgozik.
– Gondolom, elfelejtette.
– Nem felejtettem el. Tudja, mi történt Babineau-val?
Becky halkabban válaszol. – Igen. Hallottam, hogy Al
Brooks – Könyvtáros Al – megölte Babineau feleségét és lehet,
hogy Babineau-t is. Nem tudom elhinni!
Sok mindent mondhatnék, amit nem tudnál elhinni,
gondolja Hodges.
– Még ne mondjon le Babineau-ról, Becky. Szerintem
elképzelhető, hogy szökésben van. Valamiféle kísérleti
gyógyszereket adott Brady Hartsfieldnek, amelyek lehet, hogy
közrejátszottak Hartsfield halálában.
– Jézusom, tényleg?
– Tényleg. De nem mehetett messzire, most, hogy
közeledik ez a vihar. Nem tudja esetleg megtippelni, hová
mehetett? Van Babineau-nak nyaralója vagy valami hasonló?
Beckynek még csak gondolkodnia sem kell a válaszon. –
Nem nyaraló, hanem vadásztábor. De nem csak az övé. Négy
vagy öt orvos közös tulajdona. – Hangja újra bizalmas suttogássá
halkul. – Úgy hallottam, nem csak vadászni járnak ki oda.
– Hova járnak ki?
– A Charles-tóhoz. A tábornak valami cukiskodóan
borzalmas neve van, most hirtelen nem jut eszembe, de Violet
Tranh emlékezni fog rá. Egyszer eltöltött ott egy hétvégét. Azt
mondta, élete legrészegebb negyvennyolc órája volt, és
chlamydiával jött haza.
– Megtenné, hogy felhívja?
– Persze. De ha Babineau szökésben van, lehet, hogy
repülőre szállt. Lehet, hogy Kaliforniába ment, vagy akár a
tengerentúlra. Ma reggel még érkeztek és indultak járatok.
– Nem hinném, hogy megkockáztatta volna a repülőteret,
miközben keresi a rendőrség. Köszönöm, Becky. Hívjon majd.
A széfhez megy és beüti a számkombinációt. A
csapágygolyókkal teli zokni – a Vidám
Suhi – odahaza van, két kézifegyverét azonban megtalálja
itt. Az egyik a Glock .40, amit rendőr korában hordott magánál. A
másik egy .38-as Victory, ami az apjáé volt. A széf legfelső
polcáról levesz egy vitorlavászon zsákot, beleteszi a fegyvereket
és négy doboz lőszert, majd erősen összehúzza a zsinórt.
Most nem lesz szívroham, ami megállítson, Brady,
gondolja. Most csak rákom van, és azzal együtt tudok élni.
Az ötlet annyira meglepő, hogy elneveti magát. Fáj a
nevetés.
A szomszéd szobában három ember tapsolni kezd. Hodges
biztos benne, hogy tudja, miért tapsolnak, és nem téved. A Holly
számítógépén feltűnő üzenet szerint A ZEETHEEND
TECHNIKAI PROBLÉMÁKKAL KÜZD, alatta pedig: HÍVJA
AZ 1-800-273-TALK SZÁMOT.
– Annak a Jeppson nevű fazonnak az ötlete volt – mondja
Holly, fel sem nézve abból, amit csinál. – Az Öngyilkosságot
Megelőző Országos Segélyvonal száma.
– Jó ötlet – jegyzi meg Hodges. – És az se rossz, amin te
ügyködsz, Holly. Micsoda rejtett tehetségekkel rendelkezel! –
Holly előtt jointok sorakoznak. Azzal együtt, amit most sodort,
épp tizenkettő.
Holly dacos pillantást vet Hodgesra. – A terapeutám
szerint az még teljesen rendben van, ha az ember időnként elszív
egy marihuánás cigit. Mármint amíg nem viszem túlzásba úgy,
ahogy mások. – Tekintete Freddire téved, majd újra Hodgesra. –
Egyébként is, ezek nem nekem készültek. Neked
csináltam őket, Bill. Arra az esetre, ha szükséged lenne rájuk.
Hodges megköszöni, és egy pillanatra eltűnődik azon,
mekkora utat tettek meg együtt, és milyen kellemes volt ennek az
útnak a legnagyobb része. De túl rövid volt – borzalmasan rövid.
Ekkor megcsördül a telefonja. Becky hívja.
– A hely neve Fejek és bőrök. Mondtam, hogy
cukiskodóan borzalmas neve van. Vi nem emlékszik, hogy
jutottak oda – van egy olyan érzésem, hogy kissé már betintázott
odafelé menet, hogy megalapozzon a hangulatnak –, de arra
emlékszik, hogy a díjfizető kapu után jó darabig észak felé
mentek, és amikor lehajtottak a pályáról, megálltak tankolni egy
Thurston Autószerviz nevű helyen. Ez segít?
– Igen, rengeteget. Köszönöm, Becky. – Hodges bontja a
hívást. – Holly, szeretném, ha megkeresnéd a Thurston
Autószervizt, a várostól északra. Utána légy szíves, hívd fel a
Hertzet a repülőtéren és béreld ki a legnagyobb négykerék-
meghajtásút, amijük csak van. Kirándulni megyünk.
– A dzsipem… – kezdi Jerome.
– Kicsi, könnyű és régi – mondja Hodges… bár nem ezek
a kizárólagos okai annak, hogy más olyan járművet akar, amit
arra terveztek, hogy haladni tudjon a hóban. – Arra viszont jó
lesz, hogy kivigyen minket a repülőtérre.
– Velem mi lesz? – kérdezi Freddi.
– Tanúvédelmi program, ahogy ígértem – feleli Hodges. –
Olyan lesz, mint egy valóra vált álom.

20

Jane Ellsbury tökéletes kisbaba volt – nem egészen három

kilójával még kicsit alacsony is volt a súlya, ami azt illeti –,
hétéves korára azonban már negyven kilót nyomott, és jól ismerte
a kántálást, ami a mai napig kísérti álmaiban: Digi-dagi
zsírdisznó, nem fér ki az ólajtón, ott bent csücsül a padlón. 2010
júniusában, mikor az anyja elvitte a ’Round Here koncertjére,
ajándékul a tizenötödik születésnapjára, már kilencvenöt kilót
nyomott. Az ajtókon még átfért ugyan, de a cipőfűzője bekötése
már nehézségekbe ütközött. Most húszéves, a súlya
száznegyvenöt kiló, és amikor a postán kapott Zappitből beszélni
kezd hozzá egy hang, minden, amit mond, teljesen logikusnak
tűnik.
A hang halk, nyugodt és meggyőző. Rámutat, hogy Jane
nem bírja abbahagyni az evést – még most is, miközben könnyek
csorognak az arcán, épp egy zacskó szélkeréksütit habzsol befelé,
a rengeteg nyúlós mályvacukorral töltött fajtából. A hang – akár
az eljövendő karácsonyok szellemének egy kedvesebb változata,
azé, aki felvilágosította Ebenezer Scrooge-ot pár kellemetlen
tényről – felvázol egy jövőt, amelynek lényege, hogy Jane kövér,
kövérebb, legkövérebb. A nevetést, amely zeng végig a Prosztó
Mennyországban lévő Carbine utcán, ahol a szüleivel lakik. Az
undort az emberek tekintetében. A poénokat, hogy Utat a
szumóbirkózónak, meg hogy Vigyázz, mert még rád esik! A hang
logikusan, értelmesen magyarázza el, hogy sosem fogják randira
hívni, hogy sosem fog jó állást kapni most, hogy a politikai
korrektség miatt megszűntek az olyan állások, mint a cirkuszban
mutogatott kövér hölgy, hogy negyvenéves korára ülve kell majd
aludnia, mert különben hatalmas mellei összenyomják a tüdejét és
nem bír majd levegőt venni, és hogy mielőtt ötvenéves korában
meghal szívrohamban, morzsaporszívót használ majd arra, hogy
kiszedje a morzsákat zsírpárnái legmélyebb ráncaiból. Mikor Jane
felveti a hangnak, hogy megpróbálna lefogyni – esetleg elmenne
egy ezzel foglalkozó klinikára –, a hang nem nevet. Ehelyett
megkérdezi, halkan, együttérzően, hogy honnan lesz rá pénze,
amikor apja és anyja fizetése együttesen is alig bizonyul elégnek
már arra is, hogy kielégítse gyakorlatilag kielégíthetetlen
étvágyát. Mikor a hang arra céloz, hogy talán jobban
meglennének nélküle, a lány csak egyetérteni tud vele.
Jane – akit a Carbine utca lakói csak Kövér Jane-ként
ismernek – kivonszolja magát a fürdőszobába, és kiveszi az
OxyContin pirulákkal teli üvegcsét, amit apja kapott a hátfájására.
Megszámolja a pirulákat. Harminc van belőlük, aminek elégnek
kell lennie. Ötösével veszi be őket, tejjel, és mindegyik nyelés
után megeszik egy csokismályvacukros sütit. Lebegni kezd.
Fogyókúrába kezdek, gondolja. Hosszú, hosszú fogyókúrába
kezdek.
Igen, mondja neki a hang a Zappitből. És ebben a
fogyókúrában nem fogsz csalni, Jane, ugye?
Beveszi az utolsó öt Oxyt, és megpróbálja felvenni a
Zappitet, de az ujjai már nem képesek a vékony konzol köré
zárulni. De számít ez? Ebben az állapotában egyébként sem lenne
képes elkapni a sebesen úszkáló rózsaszín halakat. Jobb, ha kinéz
az ablakon, ahol a hó tiszta vásznat borít a világra.
Nincs többé digi-dagi zsírdisznó, gondolja, és mikor
elmerül az öntudatlanságban, megkönnyebbülést érez.

21

Mielőtt bemennek a Hertzhez, Hodges behajt Jerome

dzsipjével a repülőtéri Hilton szálló előtti autófordulóba.
– Ez a tanúvédelmi program? – kérdezi Freddi. – Ez?
– Mivel nem áll a rendelkezésemre konspirált ház, ennek
kell megfelelnie – feleli Hodges. – A saját nevemre veszem ki a
szobát. Menjen be, zárja magára az ajtót, nézzen tévét és várjon,
míg le nem zárul az ügy.
– És tegyen friss kötést arra a sebre – mondja Holly.
Freddi ügyet sem vet rá, továbbra is Hodgesra figyel. –
Mekkora bajban leszek, ha vége ennek az egésznek?
– Nem tudom, és most nincs is annyi időm, hogy ezt
megbeszéljük.
 – Legalább a szobaszerviztől rendelhetek? – Freddi
véreres szemében halovány fény csillan. – Most nem fáj annyira
semmim, és füvezés után mindig veszettül megéhezek.
– Felőlem degeszre eheti magát – mondja Hodges.
– Csak nézz ki a kémlelőnyíláson, mielőtt beengeded a
pincért. Hogy biztos lehess benne, nem Brady Hartsfield fekete
ruhásai találtak rád.
– Csak viccelsz – mondja Freddi. – Ugye?
A szálloda előcsarnoka teljesen kihalt ezen a havas
délutánon. Hodges, aki úgy érzi, mintha Pete telefonhívása
nagyjából három évvel ezelőtt ébresztette volna fel, a recepcióhoz
megy, elrendezi a dolgokat, és visszamegy oda, ahol a többiek
ülnek. Holly az iPadjén pötyög valamit, és nem néz fel. Freddi
kinyújtja a kezét a kulcskártyát tartalmazó boríték felé, de Hodges
Jerome-nak adja oda.
– 522-es szoba. Felkísérnéd? Beszélni szeretnék Hollyval.
Jerome felvonja a szemöldökét, mikor azonban Hodges
nem fejti ki bővebben a dolgot, vállat von és karon fogja Freddit.
– John Shaft a lakosztályodba kísér.
Freddi ellöki a kezét. – Mázlim van, ha legalább minibár
van a szobában – mondja, de azért felkel és elindul vele a liftek
felé.
– Megtaláltam a Thurston Autószervizt – közli Holly. –
Innen kilencven kilométerre van a 47-es autópályán, sajnos abban
az irányban, ahonnan a vihar közeleg. Utána a 79-es főút jön. Az
időjárás sajnos nem tűnik…
– Minden rendben lesz – szakítja félbe Hodges. – A Hertz
félretett nekünk egy Ford
Expeditiont. Jó nehéz jármű. A pontos útbaigazítást majd
később elmondod. Most valami másról szeretnék beszélni veled. –
Gyengéden kiveszi a lány kezéből az iPadet és kikapcsolja.
Holly az ölében összekulcsolt kézzel néz rá és vár.
 22

Brady felfrissülten és fellelkesülten tér vissza a Prosztó

Mennyországban lévő Carbine utcából – az Ellsbury nevű
dagadék elintézése gyorsan ment és szórakoztató volt.
Eltűnődik, hányan kellenek majd ahhoz, hogy lecipeljék a
testét a második emeleti lakásból. Arra tippel, hogy legalább
négyen. És mekkora koporsóra lesz szüksége!
Elefántméretűre!
Mikor megnézi a weboldalt, és látja, hogy nem érhető el,
jókedve ismét semmivé lesz. Számított ugyan rá, hogy Hodges
talál módot a kicsinálására, de nem gondolta, hogy ilyen gyorsan.
A képernyőn megjelenő telefonszám pedig éppúgy dühítette, mint
a „baszódj meg” üzenetek, amiket Debbie Kék Esernyője alatt
hagyott neki Hodges első közös ügyük során. Egy öngyilkossági
segélyvonal száma. Még csak utána sem kell néznie. Tudja.
És igen, Hodges ide fog jönni. A Kiner Memorialben
rengetegen tudnak erről a helyről, szinte legendásnak számít. De
vajon egyenesen be fog jönni a házba? Brady ezt egy percig sem
hiszi. Először is, a nyug. det. tudja, hogy számos vadász itt szokta
hagyni a fegyverét a táborban (bár kevés vadászház van úgy
felszerelve velük, mint a Fejek és bőrök). Másodszor – és ez a
fontosabb – a nyug. det. ravasz egy hiéna. Igaz, hogy hat évvel
idősebb, mint mikor Brady először találkozott vele, nyilván
nehezebben veszi a levegőt és reszketősebbek a végtagjai, de
ravasz. Az a fajta ólálkodó állat, aki nem egyenesen támad rád,
hanem akkor mar az Achilles-inadba, amikor másfelé figyelsz.
Tegyük fel, hogy én vagyok Hodges. Mit csinálnék?
Miután alaposan átgondolja a helyzetet, Brady a
szekrényhez megy, és elég egy roved pillantást vetnie Babineau
elméjébe (már ami maradt belőle), hogy ki tudja választani a
megfelelő kinti öltözetet a testhez, amelyben lakozik. Minden
tökéletesen illik rá.
Felvesz egy pár kesztyűt is, hogy védje köszvényes ujjait,
és kimegy. A hó még mindig csak mérsékelten esik, a fák ágai
mozdulatlanok. Később mindez megváltozik majd, most azonban
egész kellemes a séta a birtok körül.
Egy farakáshoz megy, amelyet régi vitorlavászon ponyva
és pár centi friss porhó fed.
Mögötte egy-két hektáron idős erdei- és lucfenyő választja
el a Fejek és bőröket Nagy Bob medvetáborától. Tökéletes.
Meg kell látogatnia a fegyvertároló szekrényt. A Scar elég
jó, de más dolgok is akadnak ott, amiket használhat.
Ó, Hodges nyomozó, gondolja Brady, miközben
visszafelé siet ugyanarra, amerről jött. Meglepetésem van.
Hatalmas meglepetésem van a maga számára.

23

Jerome figyelmesen végighallgatja, amit Hodges mond,

aztán megrázza a fejét. – Szó sem lehet róla, Bill. Nekem is
mennem kell.
– Neked haza kell menned, hogy a családoddal légy –
feleli Hodges. – Főleg a húgoddal. Tegnap nem sokon múlt az
élete.
A Hilton fogadócsarnokának egy sarkában ülnek, és
halkan beszélnek, bár a recepciós távolabbi vidékekre távozott.
Jerome előrehajol, kezével a combjára támaszkodik, arcán
makacs kifejezés ül.
– Ha Holly megy…
– A mi helyzetünk más – mondja Holly. – Ezt neked is be
kell látnod, Jerome. Sosem jöttem ki valami jól az anyámmal,
évente egyszer vagy kétszer ha látom. Mindig örömmel jövök el
tőle, és biztos vagyok benne, hogy ő is örül, amikor végre
elbúcsúzom. Ami Billt illeti… tudod, mivel küzd, de mindketten
tudjuk azt is, mik az esélyei. A te eseted teljesen más.
– Hartsfield veszélyes – mondja Hodges –, és nem
számíthatunk arra sem, hogy a meglepetés erejével törünk rá.
Ostobának kellene lennie ahhoz, hogy ne tudja, hogy
utánamegyek. Ostoba, az sosem volt.
– Hárman voltunk ott a Mingóban – mondja Jerome. – És
miután te kiestél, már csak Holly és én. És remek munkát
végeztünk.
– Legutóbb más volt – feleli Holly. – Legutóbb még nem
volt képes irányítani az agyunkat.
– Akkor is menni akarok.
Hodges bólint. – Megértem, de továbbra is én vagyok a
vezérkutya, és a vezérkutya nemet mond.
– De…
– Van még egy oka – folytatja Holly. – Egy nagyobb ok.
A jelismétlő le van kapcsolva, a weboldal nem érhető el, de még
így is majdnem kétszázötven aktív Zappit létezik.
Legalább egy öngyilkosság már történt, és nem tudunk
mindenről beszámolni a rendőrségnek. Isabelle Jaynes már így is
minden lében kanálnak tartja Billt, mindenki más pedig őrültnek
gondolna minket. Ha velünk bármi történik, csak te maradsz.
Nem érted?
– Azt értem, hogy kihagytok – feleli Jerome, és hirtelen
megint a nyurga gyerekre emlékeztet, akit Hodges annyi évvel
ezelőtt felvett, hogy nyírja le nála a füvet.
– Van még valami – folytatja Hodges. – Lehet, hogy meg
kell ölnöm. Ami azt illeti, ez a legvalószínűbb kimenetele a
dolognak.
– Jézusom, Bill, ezt én is tudom.
– De a rendőrök és a nagyvilág szemében akit megöltem,
az egy köztiszteletben álló idegsebész lesz, Felix Babineau. Jó pár
jogilag necces helyzetből kivágtam már magam, amióta
megnyitottam a Becsületes megtalálót, de ez nagyon más lesz.
Tényleg kockáztatni akarod, hogy bűnrészességgel vádolnak
emberölés minősített esetében, amit ebben az államban úgy
definiálnak, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés bűnös
hanyagságból? Vagy akár előre megfontolt szándékkal elkövetett
emberölésben is?
 Jerome fészkelődik. – Hollynak hagyod, hogy
kockáztasson.
Most Holly szólal meg. – Te vagy közülünk az, aki előtt
még ott az egész élet.
Hodges előrehajol, bár fájdalmat okoz a mozdulat, és két
keze közé fogja Jerome széles tarkóját. – Tudom, hogy nem
örülsz. Nem is számítottam másra. De ez a helyes döntés, minden
helyes okot figyelembe véve.
Jerome átgondolja, aztán sóhajt.
– Megértem az álláspontodat.
Hodges és Holly várnak. Mindketten tudják, hogy ez még
nem volt elég jó.
– Na jó – mondja végül Jerome. – Utálom, hogy így van,
de rendben.
Hodges feláll, és oldalához kapja a kezét, hogy
visszaszorítsa a fájdalmat. – Akkor menjünk azért a terepjáróért.
Jön a vihar, én pedig szeretnék minél több utat megtenni a 47-es
autópályán, mielőtt találkozunk vele.

24

Jerome a Wrangler motorháztetőjének támaszkodik, mikor

Hodges és Holly kijönnek az autókölcsönzőből egy négykerék-
meghajtású Expedition kulcsaival. A fiú átöleli Hollyt és a fülébe
súgja:
– Ez az utolsó lehetőség. Vigyetek magatokkal.
Holly megrázza a fiú mellkasának simuló fejét.
Jerome elengedi a lányt és Hodges felé fordul, aki régi
puhakalapot visel, a karimája már hótól fehérlik. Hodges kezet
nyújt neki.
– Más körülmények között én is az ölelést választanám, de
most éppen fájna.
Jerome beéri egy erőteljes kézszorítással. Szemében
könnyek ülnek. – Vigyázz magadra. Jelentkezz majd. És hozd
vissza Hollyberryt épségben.
– Ez a szándékom – feleli Hodges.
Jerome nézi, ahogy beszállnak az Expeditionbe. Bill
láthatóan nem érzi jól magát, miközben bemászik a kormány
mögé. Jerome tudja, hogy igazuk van – hármuk közül ő a
legkevésbé feláldozható –, de ez nem jelenti azt, hogy örül is a
döntésnek, vagy hogy nem érzi úgy magát, mint egy kisgyerek,
akit hazaküldtek anyucihoz. Utánuk menne, gondolja, ha nem lett
volna az, amit Holly mondott neki a szálloda kihalt
előcsarnokában. Ha velünk bármi történik, csak te maradsz.
Jerome beül a dzsipbe, és hazafelé indul. Mikor besorol a
Crosstown forgalmába, erős előérzet uralkodik el rajta: egyik
barátját sem fogja látni soha többé. Megpróbálja meggyőzni
magát, hogy ez csak babonás hülyeség, de nem igazán sikerül.

25

Mire Hodges és Holly elhagyják a Crosstownt és

rákanyarodnak a 47-es autópályára, a hó már nem tréfál. Mikor
belehajt a hóesésbe, Hodgesnak egy régi science-fiction film jut
az eszébe, amit Hollyval látott – az a jelenet, amikor az
Enterprise űrhajó belép a hipertérbe, vagy minek hívták. A
sebességkorlátozást mutató kijelzőkön a HÓRIADÓ és a 60
KM/H feliratok villognak, Hodges azonban addig gyorsít, míg
százat nem mutat a sebességmérő, és szándéka szerint ennyivel
fog menni, ameddig csak tud, ami úgy ötven kilométert jelent, de
lehet, hogy csak harmincat. Az utazósávból pár autó rádudál, a
legyezőszerűen szétterülő hófelhőt felkavaró, föléjük tornyosuló
kamionok mellett elhajtani pedig valóságos bátorságpróba.
Csaknem egy óra eltelik, mire Holly megtöri a csendet.
– Elhoztad a fegyvereket, igaz? Azok vannak abban a
zsinórral összekötött zsákban.
 – Igen.
Holly kicsatolja a biztonsági övét (amitől Hodges
nyugtalan lesz), és előhalássza a zsákot a hátsó ülésről. – Töltve
vannak?
– A Glock igen. A .38-ast neked kell megtöltened. Az lesz
a tiéd.
– Nem tudom, hogy kell.
Hodges egyszer felajánlotta, hogy magával viszi a lőtérre,
és belevágnak a folyamatba, aminek a végén Holly engedélyt kap
a rejtett fegyverviselésre, de a lány hevesen visszautasította.
Hodges nem ajánlotta fel újból, úgy hitte, Hollynak sosem lesz
szüksége fegyverre. Úgy hitte, hogy sosem fogja olyan helyzetbe
hozni, hogy szüksége legyen rá.
– Rá fogsz jönni. Nem nehéz.
Holly szemügyre veszi a Victoryt, vigyázva, hogy egy
ujjal se érjen a ravaszhoz, és a csövét biztonságos távolban tartsa
az arcától. Pár másodperccel később sikerül kinyitnia a tárat.
– Oké, most jönnek a töltények.
Két dobozzal hozott a Winchester .38-asból, mindkét
dobozban 130 darab acélköpenyes lőszer. Holly kinyitja az
egyiket, meglátja a töltényeket, amelyek úgy sorakoznak, mint a
mini robbanótöltetek, és elfintorodik. – Áúú.
– Képes vagy rá? – Hodges újabb kamiont előz meg, és az
Expeditiont hófelhő vonja ködbe. Az utazósávban még fel-
feltűnik az aszfalt feketesége, de az előzősávot már teljesen hó
borítja, és a jobbján lévő kamion végtelennek tűnik. – Az sem baj,
ha nem.
– Nem kérdezheted komolyan, hogy meg tudom-e tölteni!
– Holly hangja dühösnek tűnik. – Látom, hogy kell. Erre még egy
gyerek is képes lenne.
Néha képesek is, gondolja Hodges.
– Arra céloztál, hogy le tudnám-e lőni?
– Valószínűleg nem fog sor kerülni rá, de ha mégis, akkor
képes lennél rá?
– Igen – feleli Holly, és betárazza a hat lőszert a
Victoryba. Óvatosan visszanyomja a dobot a helyére. Ajka lefelé
biggyed, szeme résnyire szűkül, mintha attól félne, a fegyver
felrobban a kezében. – Hol van rajta a biztosító?
– Nincs rajta. A revolvereken nincsen. A kakas nincs
hátrahúzva, ennél nagyobb biztonság nem kell. Tedd a táskádba.
A lőszert is.
Holly engedelmeskedik, majd leteszi a táskát a lába mellé.
– És ne harapdáld az ajkad, mert vérezni fog.
– Megpróbálom, de nagyon stresszes ez a helyzet, Bill.
– Tudom. – Újra az utazósávban haladnak. Az útjelző
kövek fájdalmas lassúsággal vonulnak el mellettük, a fájdalom
pedig forró medúza Hodges oldalában, hosszú csápjai most már
mintha mindenhová elérnének, még a torkába is. Egyszer, húsz
évvel ezelőtt lábon lőtte egy tolvaj, akit sarokba szorított egy üres
telken. Az fájt így, de akkor a fájdalom idővel elmúlt. Hodges
kétli, hogy ez a mostani valaha is el fog múlni. A
fájdalomcsillapítók egy időre eltompíthatják, de valószínűleg nem
sokáig.
– Mi lesz, ha megtaláljuk ezt a helyet, de ő nincs ott, Bill?
Erre gondoltál már? Gondoltál?
Gondolt, és fogalma sincs, mi lenne a következő lépés
ebben a helyzetben. – Ne törjük a fejünket ezen, amíg nem
muszáj.
Megcsörren a telefonja. Előveszi a kabátzsebéből és
átnyújtja Hollynak, anélkül, hogy egy pillanatra is levenné a
tekintetét az útról.
– Halló! Itt Holly. – Hallgat, majd Hodges felé fordul és
némán formálja a szavakat.
Szürkeszemű kisasszony. – Ööö… igen… rendben,
megértem… nem, nem tud, most rengeteg a dolga, de majd
elmondom neki. – Még egy kicsit hallgatja, majd újra megszólal.
– Elmondhatnám, Izzy, de úgyse hinnéd el.
Halk kattanással összecsukja a telefont, és visszacsúsztatja
Hodges zsebébe.
– Öngyilkosságok? – kérdezi Hodges.
 – Eddig három, beleszámítva azt a fiút is, aki az apja
szeme láttára lőtte agyon magát.
– Zappitek?
– A három helyszínből kettőn találtak. A harmadiknál nem
volt lehetőségük keresgélni a helyszínre érkezőknek.
Megpróbálták megmenteni a srácot, de későn érkeztek.
Felakasztotta magát. Izzy félőrültnek tűnik. Mindent tudni akart.
– Ha velünk bármi történne, Jerome majd elmondja Pete-
nek, Pete pedig elmondja
Izzynek. Szerintem már majdnem készen áll rá, hogy
hallja.
– Meg kell állítanunk, mielőtt még több embert megöl.
Valószínűleg ebben a pillanatban is épp gyilkol, gondolja
Hodges. – Meg fogjuk.
Szaladnak a kilométerek. Hodges kénytelen lelassítani
nyolcvanra, majd amikor érzi, hogy az Expedition kisebb
tánclépést tesz a Walmart kétkocsis kamionjának légörvényében,
hetvenre lassít. Elmúlt három óra, a fény kezd elszivárogni a
havas napból, mikor Holly újra megszólal.
– Köszönöm.
Hodges egy pillanatra felé fordul, és kérdő pillantást vet
rá.
– Azt, hogy nem kellett könyörögnöm, hogy veled
jöhessek.
– Csak azt teszem, amit a terapeutád is szeretne – mondja
Hodges. – Jó pár ügynek a lezárását.
– Ez most vicc? Sosem tudom, hogy mikor viccelsz.
Nagyon száraz humorod van, Bill.
– Nem vicc. Ez a mi ügyünk, Holly. Senki másé.
Zöld jelzőtábla dereng elő a fehér félhomályból.
– A 79-es autóút – mondja Holly. – Itt hajtunk le.
– Hála istennek – mondja Hodges. – Utálok autópályán
menni, még akkor is, amikor süt a nap.
 26

A Thurston Autószerviz Holly iPadje szerint huszonnégy

kilométerre van az autópályától, de így is fél órába telik, míg
odaérnek. Az Expedition könnyen veszi a hóval borított utat, de
kezd feltámadni a szél – a rádió szerint este nyolcra már viharos
erővel fog fújni –, és amikor a széllökések hóval terítik be az utat,
Hodges úgy dönt, lelassít óránként huszonötre, amíg nem lát
jobban.
Mikor egy nagy, sárga Shell-jelzésnél lekanyarodik, Holly
mobilja megcsörren.
– Vedd fel – mondja Hodges. – Sietni fogok.
Kiszáll, és lejjebb húzza a kalapját, hogy ne fújja el a szél.
A géppuskalövés-szerű széllökések a nyakára tapasztják
kabátjának gallérját, miközben a szerviz irodája felé tart a havon
át. Egész hasa lüktet, olyan érzés, mintha égő szenet nyelt volna.
A töltőállomásoknál és a mellette lévő parkolóban senki nincs az
ott időző Expeditionön kívül. A hókotrósok már távoztak, hogy
egy hosszú éjszakát pénzkereséssel töltsenek, miközben az év
első nagy vihara dühöng és tombol.
Hodges egy hátborzongató pillanatig azt hiszi, Könyvtáros
Alt látja a kiszolgálópultnál: ugyanaz a zöld mellény, ugyanaz a
baseballsapka alól kikandikáló, popcornfehér haj.
– Mi hozta ide ezen a viharos délutánon? – érdeklődik az
öreg, majd Hodges mögé pillant. – Vagy már éjszaka lenne?
– Egy kicsit mindkettő – feleli Hodges. Nincs ideje
társalogni – otthon, a városban lehet, hogy gyerekek ugranak ki az
ablakon és vesznek be tablettákat –, de ezt a melót így végzi az
ember. – Gondolom, maga Mr. Thurston.
– Személyesen. Mivel nem a benzinkútnál állt meg, már-
már arra gondoltam, azért jön, hogy kiraboljon, de ahhoz kicsit túl
jómódúnak tűnik. A városból jött?
– Igen – feleli Hodges –, és eléggé sietek.
– Mint a városlakók általában. – Thurston leteszi a
Horgász-Vadász Magazin-t, amit olvasott. – Akkor miben
segíthetek? Útbaigazítást kér? Hát, remélem, hogy valahová a
közelbe tart, mert nem ígérkezik túl jónak az idő.
– Azt hiszem, igen. Egy vadásztábort keresek, a Fejek és
bőröket. Nem ismeri?
– Dehogynem – feleli Thurston. – Az orvosok tanyája,
éppen Nagy Bob medvetábora mellett. Általában itt tankolják a
Jaguarjaikat és a Porschéiket, vagy odafelé, vagy hazafelé menet.
– Úgy ejti ki a Porschét , mintha porcsint mondana, azt a kis
virágot, ami mindenhol felüti a fejét. – De most nem lesz odakinn
senki. A vadászszezonnak december kilencedikén vége – mármint
az íjászoké. A lőfegyveres vadászaté November utolsó napján ér
véget, és a dokik mind puskával szoktak lődözni. Alighanem azt
játsszák, hogy Afrikában vannak.
– Nem állt meg itt másvalaki is ma délután? Egy régi
autóval, ami csupa alapozófesték?
– Nem.
Egy fiatalember jön ki a garázsból; épp a kezét törölgeti
egy ronggyal. – Én láttam azt a kocsit, nagyapa. Egy Sev’olé volt.
Épp odakinn álltam és Spider Willisszel beszélgettem, amikor
elhajtott mellettünk. – Hodges felé fordul. – Csak azért vettem
észre, mert nem sok minden van arrafelé, amerre ment, és a
magáétól eltérően nem igazán volt téliesítve a kocsi.
– Útba tudna igazítani a tábor felé?
– A világ legkönnyebb dolga – mondja Thurston. – Vagy
legalábbis szép időben az lenne. Menjen tovább egyenesen, arra,
amerre tartott, úgy körülbelül… – A fiatalember felé fordul. –
Szerinted mennyit, Duane? Úgy öt kilométert?
– Inkább hatot – feleli Duane.
– Na, felezzük meg a különbséget, mondjuk, hogy öt és
felet – jelenti ki Thurston. –
Két piros oszlopot fog látni balra. Elég magasak, úgy
kétméteresek, de az állam hókotrója ma már kétszer járt arra,
szóval figyeljen, mert lehet, hogy nem sokat fog látni belőlük. Át
kell majd hajtania a hóbuckákon. Kivéve, ha hozott lapátot.
– Azt hiszem, a kocsim képes lesz rá – feleli Hodges.
 – Igen, valószínűleg, és nem fog kárt tenni benne a hó,
mert még nem volt ideje megfagyni. Mindenesetre menjen
beljebb két-három kilométert, és látni fogja, hogy kettéágazik az
út. Az egyik Nagy Bob tábora felé vezet, a másik a Fejek és
bőrökbe. Nem emlékszem, melyik merre, de régebben voltak kint
útjelző táblák.
– Most is vannak – mondja Duane. – A Nagy Bobé van
jobbra, a Fejek és bőrök balra.
Még jó, hogy emlékszem, mert múlt októberben én
zsindelyeztem újra Nagy Bob Rowan háztetőjét. Elég fontos ügy
lehet, uram, ha ilyen időben elindult.
– Képes lesz eljutni odáig a kocsim, mit gondolnak?
– Persze – feleli Duane. – A hó nagy részét még mindig a
fák tartják, az út pedig a tó felé lejt. Visszafelé már lehet, hogy
kicsit nehezebb lesz jönnie.
Hodges előhúzza a hátsó zsebéből a tárcáját – Jézus, még
ez is fájdalmat okoz –, és előhalássza rendőrigazolványát, melyen
ott díszeleg a rápecsételt NYUGALMAZOTT felirat.
Odateszi mellé egyik névjegykártyáját, amit a Becsületes
megtalálónál használ, és mindkettőt a pultra csúsztatja. – Tudnak
titkot tartani, uraim?
Bólintanak, arcukra kiül a kíváncsiság.
– Tudják, egy idézést kell kézbesítenem. Polgári perhez
lesz, a szóban forgó összeg erősen hét számjegyű. A férfi, akit
láttak elhaladni a festékfoltos Chevyben, egy Babineau nevű
orvos.
– Minden novemberben látom errefelé – mondja az
idősebb Thurston. – Elég érdekes
a hozzáállása az emberekhez, tudja? Mintha mindig az
orra hegye alól nézne mindenkit. De neki BMW-je van.
– Mostanában azt vezeti, amit éppen szerezni tud –
mondja Hodges –, és ha nem kézbesítem neki ezeket a papírokat
ma éjfélig, búcsút inthetek az ügynek, egy idős hölgy pedig, aki
egyébként sincs túl jól eleresztve, nem fogja megkapni az őt illető
pénzt.
 – Műhibaper? – kérdezi Duane.
– Nem szeretném elmondani, de be kell jutnom.
Erre emlékezni fogsz, gondolja Hodges. Erre és Babineau
nevére.
Az öreg megszólal. – Van hátul pár hómobilunk.
Odaadhatom az egyiket, ha kéri. Az Arctic Catnek magas a
szélvédője. Még mindig nem lesz túl melege, de garantáltan
vissza tudna jönni.
Hodgest megindítja az ajánlat, főleg mert egy teljesen
idegen embertől jön, de megrázza a fejét. A hómobilok zajos
jószágok. Van egy olyan érzése, hogy a Fejek és bőrökben
tartózkodó férfi – akár Brady, akár Babineau, akár kettejük furcsa
elegye – tudja, hogy jönni fog. Hodges egyik nagy előnye az,
hogy zsákmánya nem tudja, mikor jön.
– Most az a lényeg, hogy a társam és én bejussunk –
mondja. – Hogy kijutni hogy fogunk, azzal majd később
foglalkozunk.
– Szépen, csendben, igaz? – kérdezi Duane, és mosolyra
húzódó ajka elé emeli mutatóujját.
– Igen, ez a lényeg. Van itt valaki, akit fel tudnék hívni,
hogy juttasson ki, ha bent ragadnék?
– Hívjon minket. – Thurston felvesz egy kártyát a
pénztárgép melletti tálcáról, és odaadja neki. – Odaküldöm
Duane-t vagy Spider Willist. Lehet, hogy csak késő éjjel érnek
oda, és negyven dollárba kerül, de egy milliós nagyságrendű
pernél ez, gondolom, nem okoz gondot.
– Működnek odakinn a mobiltelefonok?
– Bivalyerős a térerő, még rossz időben is – feleli Duane.
– Van egy átjátszótorony a tó túloldalán.
– Jó tudni. Köszönöm. Köszönöm mindkettejüknek.
Megfordul, hogy távozzon, de az öreg utánaszól. – Az a
kalap nem sokat fog érni ebben az időben. Vigye ezt. – Egy kötött
sapkát nyújt felé, tetején hatalmas narancssárga bojttal. – A cipője
helyett sajnos nem tudok jobbat adni.
Hodges megköszöni, elveszi a sapkát, majd leveszi
puhakalapját és a pultra teszi.
Balszerencsésnek tűnik; a létező leghelyesebb döntésnek
tűnik. – Zálogba – mondja.
Mindketten elvigyorodnak, a fiatalabbik lényegesen több
foggal.
– Megfelel – mondja az öreg –, de száz százalékban biztos
benne, hogy ki akar menni a tóhoz, Mr… – lepillant a Becsületes
megtaláló névjegykártyájára –, Mr. Hodges? Mert egy kicsit
nyúzottnak tűnik.
– Csak egy kis hörghurut – mondja Hodges. – Minden
nyavalyás télen elkapom.
Köszönöm, mindkettejüknek. És ha dr. Babineau esetleg
valami okból idetelefonálna…
– Nem foglalkozunk vele – jelenti ki Thurston. –
Beképzelt egy alak.
Hodges az ajtó felé indul, ekkor azonban olyan fájdalom
hasít belé a semmiből, amilyet sosem érzett még – belenyilall a
hasától egészen az állkapcsáig. Olyan, mintha lángoló nyíllal
lőttek volna rá. Megtántorodik.
– Biztos, hogy jól érzi magát? – kérdezi az öreg, és a
pultot megkerülve elindul felé.
– Jól vagyok. – Igen messze áll attól, hogy jól legyen. –
Begörcsölt a lábam. A vezetéstől. Majd visszajövök a kalapomért.
Ha szerencsém van, gondolja.

27

– Nagyon sokáig voltál bent – mondja Holly. – Remélem,

jó mesét adtál be nekik.
– Az idézéseset. – Ez nem szorul bővebb magyarázatra; az
idézéses történetet már többször előadták. Mindenki nagyon
segítőkész szokott lenni, feltéve, hogy nem ő kapja az idézést. –
Ki hívott? – Arra gondol, hogy Jerome az, érdeklődik, hol
tartanak.
– Izzy Jaynes. Két újabb öngyilkosságról érkezett
bejelentés, egy kísérletről és egy befejezettről. A kísérlet egy
lányé volt, aki kiugrott az emeleti ablakból. Egy hóbuckára esett
és csak pár csontja tört el. A másik egy fiú, aki felakasztotta
magát a gardróbjában.
A párnáján hagyta a búcsúüzenetét. Csak egyetlen szóból
áll: Beth, és egy megtört szívből.
Az Expedition kerekei kicsit megcsúsznak, mikor Hodges
elindítja az autót és visszafordul a főútra. Tompított fényszóróval
vezet, mert a reflektor csillogó, fehér fallá változtatja a hulló
havat.
– Ezt az ügyet nekünk kell elintéznünk – mondja Holly. –
Ha tényleg Brady az, azt senki nem fogja elhinni. Eljátssza majd,
hogy ő Babineau, és kitalál valami történetet arról, hogy megijedt
és elszökött.
– És nem hívta a rendőrséget, miután Könyvtáros Al
megölte a feleségét? – kérdezi Hodges. – Nem vagyok biztos
benne, hogy ez megállná a helyét.
– Talán nem, de mi van, ha át tud ugrani valaki másba is?
Ha Babineau-ba be tudott ugrani, akkor másba is sikerülni fog.
Ezt az ügyet nekünk kell elintéznünk, még ha azzal jár is, hogy
letartóztatnak minket gyilkosságért. Gondolod, hogy így lesz,
Bill?
Gondolod? Gondolod?
– Emiatt ráérünk később idegeskedni.
– Nem vagyok biztos benne, hogy le tudnék lőni valakit.
Még Brady Hartsfieldet sem, ha másvalakinek néz ki.
Hodges ismétli önmagát. – Emiatt ráérünk később
idegeskedni.
– Jó. Hol szerezted azt a sapkát?
– Becseréltem rá a kalapomat.
– A bojt hülyén néz ki rajta, de úgy látom, meleg.
– Kéred?
– Nem. De tudod, mit, Bill?
 – Jézusom, Holly, mi az?
– Borzalmasan nézel ki.
– Hízelgéssel nálam nem mész semmire.
– Jó, gúnyolódj csak. Milyen messze vagyunk még?
– A közmegegyezés szerint öt és fél kilométert megyünk
ezen az úton, majd jön a táborba vezető út.
Öt perc csend következik, miközben lassan haladnak a
hófúvásban. És a vihar nagy része még nem ért ide, emlékezteti
magát Hodges.
– Bill?
– Most mi van?
– Nincs csizmád, nekem pedig elfogyott a Nicorette-em.
– Miért nem gyújtasz rá egy jointra? De közben figyelj,
nem látsz-e két piros oszlopot balra, amíg szívod. Nemsokára itt
kell lenniük.
Holly nem gyújt rá a jointra, csak előrehajol, és bal felé
néz. Mikor az Expedition újra megcsúszik, hátulja előbb az út bal,
majd jobb szélével flörtöl egyet, Holly mintha észre sem venné.
Egy perc elteltével előremutat. – Azok lennének?
Azok. Az erre járó hókotrók majdnem teljesen betemették
őket, leszámítva talán a legfelső negyven centit, de az élénkpiros
színt lehetetlen eltéveszteni. Hodges óvatosan a fékre lép,
megállítja az Expeditiont, majd a hótorlasz felé fordítja. Ugyanazt
mondja Hollynak, amit a lányának mondott régen, amikor felültek
a forgó csészékre a lakewoodi vidámparkban. – Fogd erősen a
műfogsorodat!
Holly, aki mindig mindent szó szerint vesz, közli, hogy
„nincs műfogsorom”, de a műszerfalra teszi a kezét, hogy
megtámassza magát.
Hodges óvatosan a gázra lép és megindul a hótorlasz felé.
Nem hallja a tompa puffanást, amire számított; Thurston igazat
mondott, a hónak még nem volt ideje összetömörülni és
megkeményedni. Ehelyett szétrobban jobbra, balra és fel a
szélvédőre; egy pillanatra el is vakítja Hodgest. A leggyorsabb
fokozatra kapcsolja az ablaktörlőt, és mikor kitisztul az üveg, az
Expedition egy egysávos út felé néz, amely gyorsan kezd
megtelni hóval. Időről időre még több hó szakad le az út fölé
hajló faágakról. Nem lát korábbi autónyomot az úton, de ez nem
jelent semmit. Mostanra el kellett tűnniük.
Lekapcsolja a fényszórókat és lassan halad előre. A fák
közt húzódó fehér út épp csak annyira látszik, hogy követni tudja.
Az út végtelennek tűnik – lejt, egyenesbe jön, majd ismét lejt –,
végül azonban elérnek addig a pontig, ahol kétfelé ágazik.
Hodgesnak nem kell kiszállnia, hogy megnézze a nyilakat. Balra,
a havon és a fákon túl halvány fényt pillant meg. Ez lesz a Fejek
és bőrök, és valaki otthon van. Hodges fékez, majd nagyon lassan
elkezd legurulni a jobb oldali úton.
Egyikük sem néz fel, így nem látják a kamerát – a kamera
azonban látja őket.

28

Mire Hodges és Holly áttörtek a hókotró által félretolt

havon, Brady már a tévé előtt ült, nyakig beöltözve, Babineau
télikabátjában és csizmájában. A kesztyűt nem vette fel, szabadon
akarta hagyni a kezét arra az esetre, ha használnia kell a Scart, de
egyik combján fekete balaklava hever. Ha itt az ideje, felveszi
majd, hogy eltakarja Babineau arcát és ezüst haját. Tekintetét egy
pillanatra sem veszi le a televízióról, és idegesen babrálja a
kerámiakoponyából kiálló tollakat és ceruzákat. Fontos, hogy éles
szemmel
figyeljen. Hodges, ha közelebb ér, le fogja kapcsolni a
fényszóróit.
Vajon vele jön a nigger csicskása is? – tűnődik Brady.
Milyen csodálatos lenne! Kettőt egy árá…
Ott van.
Félt, hogy nem fogja észrevenni a nyug. det. autóját az
egyre sűrűbben hulló hóban,
 de nem kellett volna emiatt aggódnia. A hó fehér, a kocsi
pedig egy tömör fekete négyszög, ami áthalad a fehérségen.
Brady előrehajol, hunyorít, de nem tudja eldönteni, hogy egy
ember ül az autóban, kettő vagy akár fél tucat. Nála van a Scar, és
azzal akár egy egész osztagot is ki tudna irtani, ha szükség lenne
rá, de az elrontaná a mókát. Hodges élve kell neki.
Legalábbis az elején.
Már csak egy kérdésre vár választ: vajon balra fordul a
zsaru, és egyenesen beront
ide, vagy jobbra? Brady arra tippel, hogy K. William
Hodges azt az utat választja majd, amelyik Nagy Bobhoz vezet, és
nem téved. Mikor a kocsi eltűnik a hóban (hátsó lámpái
felvillannak, ahogy Hodges próbálja bevenni az első
kanyart), Brady leteszi a koponya alakú tolltartót a tévé
távirányítója mellé, és felemel egy tárgyat, ami ott várt rá a
kisasztalon. Egy tárgyat, ami teljesen legális, ha a megfelelő célra
használják… amire Babineau és haverjai sosem használták.
Lehet, hogy kiváló orvosok voltak, de idekinn, az erdőben
gyakran rosszfiúk. Brady áthúzza a fején ezt az értékes
felszerelést, és hagyja, hogy ott lógjon kabátja elején egy
rugalmas zsinóron, aztán felveszi a balaklavát, felkapja a Scart és
elindul kifelé. Szíve gyorsan és erősen ver. A Babineau ujjait
gyötrő köszvény mintha teljesen eltűnt volna, legalábbis egyelőre.
A bosszú kegyetlen, és most eljött az ideje.

29

Holly nem kérdezi meg Hodgest, miért a jobb oldali úton

indult el. Neurotikus ugyan, de nem ostoba. Hodges egy gyalogos
sebességével hajt előre, balra néz, és méregeti a baljához a
fényeket. Mikor egy vonalba ér velük, megáll és leállítja a motort.
Most már teljes a sötétség, és amikor Hodges megfordul, hogy
Hollyra nézzen, a lány egy pillanatig úgy látja, feje helyén egy
koponya jelent meg.
– Maradj itt – mondja Hodges halkan. – Küldj egy sms-t
Jerome-nak, írd meg neki, hogy jól vagyunk. Átvágok azon az
erdős részen és elkapom.
– Ezt nem úgy érted, hogy élve, ugye?
– Ha egy Zappittel a kezében akadok rá, akkor nem. –
Valószínűleg egyébként sem, gondolja. – Nem kockáztathatunk.
– Tehát akkor elhiszed, hogy ő az. Brady.
– Még ha Babineau is az, ő is benne van. Nyakig benne. –
De igen, időközben biztos lett benne, hogy Babineau testét most
már Brady Hartsfield irányítja. A megérzés túl erős ahhoz, hogy
tagadja, súlyossá vált, akár egy tény.
Isten irgalmazzon nekem, ha megölöm és tévedtem,
gondolja. De honnan tudhatnám? Hogyan lehetnék biztos benne?
Arra számít, hogy Holly tiltakozni fog, hogy azt mondja,
muszáj neki is jönnie, de a lány csak annyit mond: – Nem
hinném, hogy ki tudnék hajtani innen ezzel az autóval, ha veled
bármi történik, Bill.
Hodges odaadja neki Thurston névjegykártyáját. – Ha nem
érek vissza tíz percen belül – nem, legyen inkább tizenöt –, akkor
hívd fel ezt a fickót.
– Mi lesz, ha lövéseket hallok?
– Ha én lőttem, és jól vagyok, akkor dudálni fogok
Könyvtáros Al autójából. Két gyors dudálást várj. Ha nem hallod,
akkor menj át a kocsival a másik táborba, Nagy Bob akármijébe.
Törj be, keress egy helyet, ahol el tudsz bújni, és hívd Thurstont.
Hodges áthajol a középkonzol fölött, és megismerkedésük
óta most először szájon csókolja Hollyt. A lány túlságosan
meglepődik ahhoz, hogy viszonozza a csókot, de nem húzódik el.
Mikor végül Hodges elhúzódik, Holly zavartan lenéz és kimondja
az első dolgot, ami az eszébe jut.
– Bill, félcipőben vagy! Meg fogsz fagyni!
– A fák közt nincs annyi hó, csak pár centi. – Emellett a
jelen pillanatban az a legkisebb problémája, hogy fázni fog a lába.
Megtalálja a kapcsolót, ami lekapcsolja a belső világítást.
Mikor kiszáll az Expeditionből, és közben felmordul az elfojtott
fájdalomtól, Holly hallja, hogy a szél susogása erősödik a
lucfenyők közt. Ha emberi hang lenne, azt mondaná, gyászos.
Aztán az ajtó becsukódik.
Holly ül, ott, ahol eddig, és nézi, ahogy Hodges sötét
sziluettje beolvad a fák sötét alakjai közé. Mikor már szabad
szemmel nem tudja megkülönböztetni őket egymástól, kiszáll és
követi a férfi lábnyomait. A Victory .38-as – amit Hodges apja
hordott egykor, még járőr korában, az ötvenes években, amikor
Sugar Heights helyén még erdők voltak – a kabátzsebében lapul.

30

Hodges a Fejek és bőrök fényei felé tart, egyik nehézkes

lépést a másik után teszi meg.
Hó csapódik az arcába és ül meg a szemhéján. A lángoló
nyíl visszatér és fellobbantja bensőjét. Elevenen megsüti. Arcán
izzadság csorog.
Legalább a lábamnak nincs melege, gondolja, és ekkor
botlik meg a hóborította farönkben. Elterül. Épp a bal oldalára
zuhan, és kabátujjába temeti az arcát, hogy ne sikoltson fel. Forró
nedvesség ömlik szét az ágyékán.
Bepisiltem, gondolja. Bepisiltem, mint egy kisgyerek.
Mikor a fájdalom egy kissé elcsitul, maga alá húzza a
lábát és megpróbál felállni.
Nem sikerül. A nedvesség lehűl, és teljes bizonyossággal
érzi, hogy a farka összezsugorodik, hogy minél kevésbé érjen
hozzá. Megmarkol egy alacsony ágat, és újra megpróbál felkelni.
Az ág letörik. Hodges ostobán néz rá, úgy érzi magát, mint valami
rajzfilmfigura – talán a Prérifarkas –, majd eldobja az ágat. Ebben
a pillanatban egy kar nyúl a hónalja alá.
Úgy megdöbben, hogy majdnem felkiált. Ekkor Holly a
fülébe súg. – Hoppsza, Bill. Gyere!
 A lány segítségével végre képes talpra állni. A fények
most közelebb vannak, alig negyvenméternyiről látszanak a fák
takarásán át. Hodges látja, hogy a hó ráfagyott Holly hajára és
pirosra csípte az arcát. Hirtelen eszébe jut az Andrew Halliday
nevű antikvár könyvkereskedő irodája, és az, hogyan fedezte fel
Hollyval és Jerome-mal együtt Halliday holttestét a padlón. Ő
mondta nekik, hogy ne jöjjenek utána, de…
– Holly, ha most azt mondanám, menj vissza, megtennéd?
– Nem. – A lány suttog. Mindketten suttognak. –
Valószínűleg le kell majd lőnöd, de segítség nélkül nem jutsz oda.
– Neked a tartalékomnak kellene lenned, Holly. A
biztosítási kötvényemnek. – Az izzadság úgy csorog róla, akár az
olaj. Hála istennek, hogy hosszúkabátot visel. Nem akarja, hogy
Holly észrevegye, hogy összevizelte magát.
– Jerome a biztosítási kötvényed – feleli Holly. – Én a
társad vagyok. Ezért hoztál ide, akár tudod, akár nem. És ez az,
amit akarok. Ez az, amit mindig is akartam. Most gyere.
Támaszkodj rám. Rendezzük le ezt az ügyet.
Lassan haladnak tovább a még hátralévő fák között.
Hodges el sem hiszi, hogy Holly ennyit elbír a súlyából. A házat
körülvevő tisztás szélén megállnak. Két helyiség ablakában
világít a fény, és a közelebbi ablak visszafogottabb fényéből
ítélve Hodges úgy véli, ez lehet a konyha. Valószínűleg egyetlen
lámpa ég benne, talán a tűzhely fölötti. A másik ablakból
reszketeg fény sugárzik, ami alighanem egy kandallót jelent.
– Odamegyünk – mutat rá –, és mostantól katonák
vagyunk, éjszakai őrjáraton. Ami azt jelenti, hogy kúszni fogunk.
– Menni fog?
– Igen. – Még könnyebben is, mintha gyalogolni kellene.
– Látod a csillárt?
– Igen. Mintha csontokból lenne. Áúú.
– Az a nappali, és alighanem ott van Hartsfield. Ha
mégsem, akkor várunk, amíg meg nem jelenik. Ha nála van egy
olyan Zappit, akkor le fogom lőni. Semmi „kezeket fel”, semmi
„feküdjön a padlóra és tegye a kezét a háta mögé”. Van ellene
kifogásod?
– Semmi az égvilágon.
Négykézlábra ereszkednek. Hodges a kabátzsebében
hagyja a Glockot, mert nem akarja, hogy leérjen a hóba.
– Bill! – Holly suttogása olyan halk, hogy Hodges alig
hallja a feltámadó szélben.
Odafordul. A lány az egyik kesztyűjét nyújtja felé.
– Túl kicsi – mondja Hodges, és eszébe jut Johnnie
Cochran érvelése: ha a kesztyű nem illik rá, a vádlottat fel kell
menteni. Elképesztő, mi minden kavarog az ember agyában egy
ilyen helyzetben – bár persze felteheti a kérdést, hogy volt már
valaha is ilyen helyzetben?
– Erőltesd rá – suttogja Holly. – A fegyveres kezedet
muszáj melegen tartanod.
Igaza van. Hodgesnak valamennyire sikerül a kezére
erőltetnie a kesztyűt. Túl roved ahhoz, hogy az egész kezet
takarja, de az ujjakat igen, és csak ez számít.
Kúsznak előre. Hodges egy kicsivel előrébb tart. A
fájdalom még mindig kínozza, de most, hogy nem a lábán áll, a
beleibe döfött nyíl nem annyira éget, mint inkább csak perzsel.
Takarékoskodnom kell az erőmmel, hogy maradjon még,
gondolja. Legalább amennyire szükség lesz.
Tizenkét vagy tizenöt métert kell megtenni az erdő
szélétől az ablakig, amelyikben a csillár lóg, és mire a felénél
tartanak, kesztyűtlen keze már teljesen elgémberedett.
Nem képes elhinni, hogy valóban idehozta a legjobb
barátját erre a helyre, éppen most, hogy úgy kússzanak a hóban,
mint a háborúsdit játszó gyerekek, több kilométerre minden
segítségtől. Megvoltak rá az okai, és a reptéri Hiltonban még
logikusnak is tűntek. Most már kevésbé.
Balra néz, Könyvtáros Al Malibuja, a csendes behemót
felé. Jobbra néz, ahol egy hófödte farakást lát. Újra előrenéz, a
nappali ablakára, majd hirtelen visszarántja a fejét és megint a
farakásra néz. A vészcsengő kicsit megkésve szólal meg benne.
Lábnyomok vannak a hóban. Olyan szögben, hogy az erdő
széléről nem láthatta őket, most azonban tisztán ki tudja venni: a
ház hátuljától vezetnek odáig, ahol halomban áll a kandallóba
való fa. A konyhaajtón jöhetett ki, gondolja Hodges. Ezért ég ott a
fény. Rá kellett volna jönnöm. Rájöttem volna, ha nem lettem
volna annyira rosszul.
A Glock után kap, de a túl kicsi kesztyű lelassítja a
mozdulatot, amikor végre sikerül megragadnia, hogy megpróbálja
kirántani, a fegyver beakad a zsebébe. Eközben egy sötét alak
emelkedett fel a farakás mögül. Az alak négy hatalmas,
ugrásszerű lépéssel átszeli a köztük lévő ötméternyi távolságot.
Arca olyan, akár az idegen lényé egy horrorfilmben:
kifejezéstelen, leszámítva kerek, kidülledő szemét.
– Holly, vigyázz!
A lány épp akkor emeli fel a fejét, amikor a puskatus
lesújt rá. Gyomorforgató reccsenés hallatszik, és Holly arccal
előre a hóba bukik, karját kétoldalt kitárja, mint egy bábu,
amelynek elvágták a zsinórjait. Hodges épp akkor szabadítja ki a
Glockot a kabátzsebéből, amikor a puskatus újra lesújt. Hallja és
érzi is, ahogy eltörik a csuklója; látja, ahogy a Glock a hóba repül,
és majdnem eltűnik benne.
Még mindig térden állva felnéz, és egy magas férfit lát –
sokkal magasabbat, mint Brady Hartsfield –, aki Holly
mozdulatlan teste előtt áll. Balaklavát visel és éjjellátó
szemüveget.
Azonnal észrevett minket, amint kijöttünk a fák közül,
gondolja Hodges tompán.
Még az is lehet, hogy már a fák között meglátott minket,
amikor felhúztam Holly kesztyűjét.
– Helló, Hodges nyomozó.
Hodges nem válaszol. Azon tűnődik, vajon Holly életben
van-e még, és ha igen, akkor felépül-e valaha is a fejét ért ütésből.
Persze ostobaság ezen gondolkodni. Brady nem fog esélyt adni
neki arra, hogy felépüljön.
– Maga bejön velem – mondja Brady. – A kérdés csak az,
hogy őt is bevisszük, vagy itt hagyjuk kint, hogy jégkrémmé
fagyjon. – Ezután, mintha csak olvasna Hodges gondolataiban (és
amennyire Hodges tudja, még az is lehet, hogy erre is képes),
folytatja. – Ó, még életben van, legalábbis egyelőre. Látom,
ahogy emelkedik és süllyed a háta. Bár egy ekkora ütés után, és
így, hogy az arca a hóban van, ki tudja, meddig él még?
– Majd én viszem – mondja Hodges, és vinni is fogja.
Nem számít, mennyire fáj.
– Rendben. – Egy pillanatra sem áll meg, hogy
gondolkodjon a dolgon, és Hodges tudja, hogy Brady erre
számított és ezt akarta. Egy lépéssel előtte jár. Végig egy lépéssel
előtte járt. És kinek a hibája ez?
Az enyém. Egy az egyben az enyém. Ez a jutalmam,
amiért megint a magányos host akartam játszani… de mi mást
tehettem volna? Ki hitte volna ezt el nekem valaha is?
– Emelje fel – mondja Brady. – Hadd lássam, tényleg
képes-e rá. Mert, hadd mondjam meg, nekem elég rozzantnak
tűnik.
Hodges karjaival Holly teste alá nyúl. Az erdőben nem
volt képes talpra állni sem, miután elesett, most azonban minden
megmaradt erejét összeszedi, és egy súlyemelő mozdulatával
emeli fel a lány elernyedt testét. Megtántorodik, majdnem elesik,
de aztán visszanyeri az egyensúlyát. A lángoló nyílvessző eltűnt,
elégette az erdőtűz, amit gyújtott benne. De akkor is magához
szorítja Hollyt.
– Nagyszerű! – Brady hangjából őszinte csodálat
hallatszik. – Most lássuk, el tud-e jutni vele a házig.
Hodgesnak valahogy ez is sikerül.

31

A kandallóban jól megrakott tűz ég, és álmosító hőséget

áraszt. Hodges levegőért kapkod, kölcsönsapkájáról az
olvadásnak indult hó kásás patakokban folyik végig az arcán.
Eléri a szoba közepét, aztán térdre rogy. Holly fejét a
könyökhajlatában kell tartania, mert a csuklója eltört, és már most
szalámi vastagságúra duzzadt. Valahogy sikerül
megakadályoznia, hogy Holly feje a keményfa padlónak
ütközzön, és ez jó. A feje már így is épp elég bántalmazásnak volt
kitéve ma este.
Brady időközben levetette a kabátját, az éjjellátó
szemüveget és a balaklavát. Hodges Babineau arcát és ezüstös
haját látja (szokatlan rendezetlenségben), de egyértelműen Brady
Hartsfield az. Utolsó kétségei is szertefoszlottak.
– Van nála fegyver?
– Nincs.
A Felix Babineau-nak kinéző férfi elmosolyodik. –
Elmondom, mit fogok most tenni, Bill. Átkutatom a lány zsebeit,
és ha mégis találok egy fegyvert, akkor úgy szétlövöm a csontos
seggét, hogy átrepül a szomszéd államba. Hogy tetszik az
egyezség?
– Egy .38-as van nála – mondja Hodges. – Jobbkezes,
szóval ha elhozta, akkor alighanem a kabátja jobb első zsebében
lesz.
Brady lehajol, de a Scart közben végig Hodgesra szegezi,
ujját a ravaszon tartja, a puskatuslemez mellkasa jobb oldalának
simul. Megtalálja a revolvert, vet rá pár gyors pillantást, aztán
hátul az övébe tűzi. Hodgest minden fájdalma és kétségbeesése
ellenére is bizonyos fokú fanyar jókedv tölti el. Brady
valószínűleg több száz tévésorozatban és akciófilmben látta, hogy
ezt csinálják a keményfiúk, de igazán csak az automata
fegyverekkel működik a dolog, mert azok laposak.
A kézzel csomózott szőnyegen fekvő Holly torka
mélyéből horkantásra emlékeztető hang tör fel. Egyik lába
görcsösen összerándul, majd mozdulatlanná válik.
– És magánál? – kérdezi Brady. – Vannak még fegyverek?
Például az örök népszerűségnek örvendő alibifegyver, amit
odacsempésznek valaki lakására, hogy legyen ürügy letartóztatni?
Nincs véletlenül a bokájára erősítve egy?
 Hodges megrázza a fejét.
– Azért a biztonság kedvéért feltűrné a nadrágszárát, ha
megkérem?
Hodges feltűri, és ezzel feltárul átázott cipője, nedves
zoknija és semmi más.
– Nagyszerű. Most vegye le a kabátját, és dobja oda, a
díványra.
Hodges lehúzza a cipzárat és sikerül némán leráznia
magáról a kabátot, mikor azonban a díványra dobja, mintha egy
bika szarva belezné ki ágyéktól szívtájig, és muszáj felnyögnie.
Babineau szeme elkerekedik. – Ez igazi fájdalom vagy
kamu? Élő vagy Memorex? Az eléggé látványos fogyása alapján
arra tippelnék, hogy igazi. Mi a gond, Hodges nyomozó? Mi baja
van?
– Rák. Hasnyálmirigy.
– Ó, istenem, az rossz. Ezt még Superman sem tudná
legyőzni. De fel a fejjel, még az is lehet, hogy megrövidítem a
szenvedését.
– Velem bármit megtehet – mondja Hodges –, de őt
hagyja békén.
Brady nagy érdeklődéssel néz a földön fekvő nőre. – Ő
egész véletlenül nem ugyanaz a nő, aki beverte azt, ami a fejem
volt egykor? – Mulatságosnak találja a dolgok ilyetén fordulatát,
és felnevet.
– Nem. – A világ egyetlen kameralencsévé vált, ami
Hodges dolgozó pacemakerrel megtámogatott szívének minden
egyes dobbanásával ráközelít arra, amit lát, majd eltávolodik tőle.
– Holly Gibney verte fejbe. Ő visszament a szüleihez Ohióba. Ez
itt Kara Winston, az asszisztensem. – A név a semmiből jön elő,
és habozás nélkül ejti ki.
– Egy asszisztens, aki egyszer csak úgy döntött, hogy
eljön magával egy küldetésre, ahol meg is halhat. Ezt egy kicsit
nehezen tudom elhinni.
– Ígértem neki egy kis pluszpénzt érte. Nagy szüksége van
a pénzre.
 – És mondja, hol van a füvet nyíró nigger fiú?
Hodges egy pillanatra fontolóra veszi, hogy elmondja
Bradynek az igazat – hogy Jerome visszatért a városba, hogy tud
arról, hogy Brady valószínűleg idejött a vadásztáborba, hogy
nemsokára átadja ezt az információt a rendőrségnek, ha még
eddig nem tette meg. De vajon van ezek közt bármi olyasmi, ami
megállítaná Bradyt?
Természetesen nincs.
– Jerome Arizonában van. Házakat épít a Habitat for
Humanity programjában.
– Milyen szép ez a szociális érzékenység. Reméltem, hogy
ő is magával jön. Mennyire sérült meg a húga?
– Eltört a lába. Nemsokára újra fel tud majd kelni és járhat
is.
– Igazán kár.
– Az egyik tesztalanya volt, igaz?
– Ő kapta az egyik eredeti Zappitet, igen. Tizenkettő volt
belőle. Mondhatná, hogy olyanok, mint a tizenkét apostol,
előremennek és hirdetik az igét. Üljön le a tévé előtti fotelba,
Hodges nyomozó.
– Inkább nem tenném. Az összes kedvenc sorozatom
hétfőre esik.
Brady udvariasan elmosolyodik. – Üljön le!
Hodges leül, és azt a karját, amelyik nem fáj, a szék
melletti asztalra teszi. Leülni borzalmas fájdalommal jár, de
amikor végre már ül, egy kicsivel jobban érzi magát. A tévé ki
van kapcsolva, de Hodges így is rábámul.
– Hol van a kamera?
– Az útjelző táblánál, ahol kettéválik az út. A nyilak fölött.
Ne hibáztassa magát, amiért nem vette észre. Hó borította, csak a
lencse látszott ki, maga meg addigra már lekapcsolta a
fényszórókat.
– Maradt még magában Babineau-ból?
Brady vállat von. – Pár töredék. Hébe-hóba hallok egy
apró sikolyt abból a részéből, ami azt hiszi, még mindig él. De
nemsokára végleg elhallgat.
– Jézusom – mormolja Hodges.
Brady fél térdre ereszkedik, közben a Scar csöve a
combján pihen, de még mindig Hodgesra szegeződik. Lehúzza
Holly kabátjának a hátulját, és szemügyre veszi a belevarrt
névcímkét.
– H. Gibney – jegyzi meg. – Kitörölhetetlen tintával írták.
Nagyon ügyes. Nem fog lejönni mosáskor. Szeretem azokat, akik
vigyáznak a holmijukra.
Hodges lehunyja a szemét. A fájdalom nagyon erős,
mindenét odaadná, ha megszabadulhatna tőle, és attól is, ami
most vár rá. Bármit odaadna, ha megtehetné, hogy csak alszik,
alszik és alszik. Mégis kinyitja azonban a szemét, és kényszeríti
magát, hogy Bradyre nézzen, mert a játékot végig kell játszani.
Így megy ez – játssz, a végsőkig.
– Rengeteg tennivalóm van a következő negyvennyolc
vagy hetvenkét órában,
Hodges nyomozó, de mindent félretettem, hogy magával
tudjak foglalkozni. Ettől különlegesnek érzi magát? Remélem,
igen. Mert rengeteggel tartozom magának, amiért így szétkúrta az
életem.
– Ne felejtse el, hogy maga lépett először kapcsolatba
velem – mondja Hodges. – Maga hozta mozgásba a gépezetet
azzal az ostoba, dicsekvő levéllel. Nem én. Maga.
Babineau arca – egy idősödő karakterszínész markáns
vonású arca – elsötétül. – Ebben alighanem igaza van, de látja, ki
vezet most. Látja, ki lesz a győztes, Hodges nyomozó.
– Ha győzelemnek nevezi azt, hogy rávesz pár ostoba,
zavarodott gyereket az öngyilkosságra, akkor azt hiszem, valóban
maga a győztes. Én mondjuk úgy gondolom, hogy ez körülbelül
annyira jelent kihívást, mint megverni egy kisgyereket.
– Ez az irányításról szól! Az irányításról! Meg akart
állítani engem, de nem tudott!
Sehogyan sem tudott! És ő sem! – Oldalba rúgja Hollyt. A
lány teste ernyedt félfordulatot tesz a kandalló felé, majd
visszagördül oda, ahol eddig feküdt. Arca elszürkült, lehunyt
szeme mélyen süllyedt szemgödrébe. – Ehelyett javított rajtam!
Jobb lettem, mint amilyen valaha is voltam!
– Akkor, az ég szerelmére, ne rugdossa tovább! – kiált rá
Hodges.
Brady dühétől és izgalmától Babineau arca kipirul. Keze
szorosan fogja a gépfegyvert. Mély levegőt vesz, hogy
lecsillapodjon, majd még egyet.
– Kedveli Ms. Gibney-t, igaz? – Újra belerúg, ezúttal a
csípőjébe. – Keféli? Erről van szó? Külsőre nem egy nagy dobás,
de gondolom, a maga korában az embernek be kell érnie azzal,
ami akad. Tudja, mi hogy hívtuk az ilyet? Borítsa a zászlót az
arcára és bassza meg a haza üdvéért.
Újra belerúg Hollyba, és kivillantja a fogát. Hodges úgy
véli, ez alighanem a mosoly nála.
– Megkérdezte, baszom-e az anyámat, emlékszik?
Folyamatosan bejárkált a szobámba, és azt kérdezte, baszom-e az
egyetlen embert, aki valaha is törődött velem.
Arról beszélt, milyen jól néz ki, meg hogy igazi jóvérű
mami. Azt kérdezte, szimulálok-e. Azt mondta, mennyire reméli,
hogy szenvedek. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy ott ülök
és eltűröm.
Újra fel akarja emelni a lábát, hogy belerúgjon szegény
Hollyba. Hogy elterelje a figyelmét, Hodges megszólal.
– Volt egy ápolónő, Sadie MacDonald. Maga vette rá az
öngyilkosságra? Maga volt, igaz? Ő volt az első.
Bradynek ez tetszik, és még többet villant ki Babineau
drága fogsorából. – Könnyen ment. Mindig könnyen megy, ha az
ember már bejutott és elkezdi nyomkodni a gombokat.
– Hogy csinálta, Brady? Hogyan jutott be? Hogyan
szerezte meg azokat a Zappiteket a Sunrise Solutionstól, és
hogyan berhelte meg őket? És mi volt ez a dolog a weboldallal?
Brady felnevet. – Túl sok olyan krimit olvasott, ahol az
okos magánnyomozó addig beszélteti az őrült gyilkost, amíg meg
nem érkezik a segítség. Vagy amíg a gyilkos figyelme lankadni
nem kezd, és akkor a magánnyomozó dulakodni kezd vele és
elveszi a fegyverét. Nem hinném, hogy jönni fog a segítség, maga
pedig arra sem tűnik alkalmasnak, hogy egy aranyhallal
dulakodjon. Emellett a nagy részét már tudja, különben nem lenne
itt. Freddinek eljárt a szája, és nem akarom, hogy ez úgy
hangozzon, mint amit Snidely Whiplash mondana, de meg fog
fizetni érte. Előbb vagy utóbb.
– Azt mondja, nem ő készítette a weboldalt.
– Ahhoz nem volt rá szükségem. Én csináltam, Babineau
dolgozószobájában,
Babineau laptopján. Egyik vakációm során, amikor
kiszabadultam a 217-es szobából.
– És a…
– Fogja be. Látja azt az asztalt maga mellett, Hodges
nyomozó?
Az asztal cseresznyefából készült, akár a tálaló, és
drágának néz ki, de tele van kopottas körökkel, a poharak
nyomával, amit poháralátétek nélkül raktak le rá. Az orvosok, a
ház tulajdonosai lehet, hogy a műtőben gondosan odafigyelnek
mindenre, de idekinn trehányak. Az asztalon egy tévé-távirányító
van és egy kerámiából készült, koponya alakú tolltartó.
– Nyissa ki a fiókot!
Hodges kinyitja. A fiókban egy rózsaszín Zappit
Commander fekszik egy ezeréves műsorújságon, aminek a
címlapján Hugh Laurie van.
– Vegye ki, és kapcsolja be.
– Nem.
– Rendben, jó. Akkor elintézem Ms. Gibney-t. – Leengedi
a Scar csövét és Holly tarkójához tartja. – Teljesen automatán
képes letépni a fejét. Vajon elrepül a kandallóig? Próbáljuk ki.
– Jól van – mondja Hodges –, jól van, jól van! Hagyja
abba!
Fogja a Zappitet és megtalálja a gombot a konzol tetején.
Megjelenik az indítóképernyő, a piros Z átlós vonala megtölti a
képernyőt. A konzol bátorítja, hogy lapozzon le a játékokhoz.
Hodges megteszi, anélkül, hogy Brady utasítaná. Izzadság csorog
az arcán. Sosem volt még ennyire melege. Törött csuklója
fájdalmasan lüktet.
– Látja a Halastó ikonját?
– Igen.
A Halastó megnyitása a legutolsó dolog, amit szeretne, de
most, hogy az egyetlen választása az, hogy itt üljön törött
csuklóval, feldagadt, lüktetően fájó hassal, és lássa, ahogy nagy
kaliberű lőszerek sorozata választja el Holly fejét törékeny
testétől, nem tud mit tenni. Emellett hallotta már, hogy senkit nem
lehet akarata ellenére hipnotizálni. Igaz, hogy Dinah Scott
konzoljának majdnem sikerült, de akkor nem volt tisztában vele,
mi történik. Most viszont igen. És ha Brady azt hiszi, transzba
esett, valójában azonban nem, akkor esetleg… esetleg…
– Biztos vagyok benne, hogy mostanra már tudja, mit kell
tennie – mondja Brady.
Tekintete éber és élénk, egy kisfiú tekintete, aki épp fel
akarja gyújtani a pókhálót, hogy lássa, mit csinál a pók. Vajon ott
futkos majd fel-alá a lángoló hálóban, és keresi a menekülés útját,
vagy csak egyszerűen elég? – Érintse meg az ikont. A halak
úszkálni kezdenek, a zene megszólal. Érintse meg a rózsaszín
halakat és adja össze a számokat.
Ahhoz, hogy megnyerje a játékot, százhúsz pontot kell
elérnie százhúsz másodperc alatt. Ha sikerül, akkor életben
hagyom Ms. Gibneyt. Ha elbukik, akkor meglátjuk, mire képes ez
a jó kis automata fegyver. Babineau egyszer látta, hogy szétlő egy
halom betonkockát, szóval képzelheti, az emberi hússal mit tud
tenni.
– Akkor sem fogja életben hagyni, ha ötezer pontot érek el
– mondja Hodges. – Egyetlen másodpercig sem hiszek magának.
Babineau szeme tettetett felháborodással nyílik tágra. –
Pedig hihetne! Mindent, ami vagyok, ennek a kurvának
köszönhetek, aki itt hever előttem elterülve! A legkevesebb, amit
tehetek, hogy megkímélem az életét. Feltéve, hogy nincs agyi
vérzése, és nem haldoklik már most. Ne akarjon játszadozni
velem, hogy időt nyerjen. Inkább játssza a játékot. A százhúsz
másodperce azonnal indul, amint az ujja az ikonhoz ér.
Mivel nincs választása, Hodges megérinti az ikont. A
képernyő elsötétül. Kék fény villan fel, amitől hunyorognia kell,
aztán ott vannak a halak, úsznak előre-hátra, fel és le, keresztben,
és ezüstös buborékok szöknek fel belőlük. A zene csilingelni
kezd: A tengeren, a tengeren, a gyönyörű tengeren…
De nem csak zenét hall. Szavak is vegyülnek bele. És a
kék villanásokban is lát szavakat.
– Tíz másodperc már letelt – mondja Brady. – Tikk-takk,
tikk-takk.
Hodges rábök az egyik rózsaszín halra, de elvéti.
Jobbkezes, és minden egyes érintéssel csak rosszabb lesz a
lüktetés a csuklójában, de ez a fájdalom semmi ahhoz képest, ami
most már ágyéktól torokig égeti. A harmadik próbálkozásra
eltalál egy rózsit – most már így hívja őket, rózsiknak –, és a hal
egy 5-ös számmá változik.
Hangosan ki is mondja.
– Csak öt pont húsz másodperc alatt? – kérdezi Brady. –
Jobb, ha felköti a gatyát, nyomozó úr.
Hodges gyorsabban bökdösi a halakat, szeme mozog balra
és jobbra, fel és le. Már nem kell hunyorognia, amikor jönnek a
kék villanások, mert hozzájuk szokott. És egyre könnyebb: a
halak most nagyobbnak tűnnek és lassabbak is egy kicsit. A zene
kevésbé tűnik tinglitanglinak. Valahogy teljesebb lett. Te és én, te
és én, boldogságban, kettecskén. Vajon Brady hangját hallja,
amint együtt énekel a dallal, vagy csak a képzelete játszik vele?
Élő vagy Memorex? Most nincs ideje ezen gondolkodni. A
tempus nagyon fugitál.
Eltalál egy hetes halat, majd egy négyest, aztán – bingó! –
az egyik egy tizenkettessé válik. Megszólal. – Huszonhétnél
járok. – De vajon tényleg? Kezd belezavarodni.
Brady nem szól neki erről, Brady csak azt mondja: – Még
nyolcvan másodperc – és a hangja most mintha visszhangozna
kissé, mintha egy hosszú folyosó végéről szólna Hodgeshoz.
Eközben csodálatos dolog történik: a beleit gyötrő fájdalom
enyhülni kezd.
Ejha, gondolja. Az Amerikai Orvosszövetségnek tudnia
kellene erről.
Újabb rózsit talál el, ami kettessé változik. Nem nagy
fogás, de van még több is.
Sokkal, sokkal több.
Ekkor kezdi úgy érezni, mintha ujjak vagy hasonlók
kezdenének finoman tapogatózni az agyában, és nem csak a
képzelete játszik vele. Megszállja valami.
Könnyen ment, mondta Brady MacDonald nővérről.
Mindig könnyen megy, ha az ember már bejutott és elkezdi
nyomkodni a gombokat.
És mi lesz, ha Brady az ő gombjaihoz nyúl?
Belém ugrik majd, ahogy Babineau-ba, gondolja
Hodges… bár ez a gondolat is olyan most már, mint a hang és a
zene, egy hosszú folyosó végéről érkezik. A folyosó végén ott egy
ajtó, ami a 217-es szobába nyílik, és az ajtó nyitva áll.
Mit akarhat ezzel? Miért akarna beköltözni egy testbe, ami
nagyüzemben gyártja a rákos sejteket? Mert azt akarja, hogy
megöljem Hollyt. Nem a karabéllyal persze, azt nem bízná rám.
Azt akarja, hogy a kezemmel fojtsam meg, a törött csuklóm
ellenére is.
Aztán magamra hagyna, hogy szembesüljek azzal, amit
tettem.
– Egyre ügyesebb, nyomozó úr, és még mindig van hátra
egy perce. Csak lazítson és bökdösse a halakat. Ha lazít, akkor
könnyebb.
A hang már nem egy folyosó végéről visszhangzik; bár
Brady ott áll előtte, a hang egy messzi, messzi galaxisból érkezik.
Brady lehajol és mohón Hodges arcába bámul.
Csak a halak úszkálnak közöttük. Rózsik, kékek, piroskák.
Mert Hodges most már a Halastóban van, csak éppen a Halastó
valójában akvárium, és ő benne a hal.
Nemsokára fel fogják falni. Élve felfalják.
 – Gyerünk, Billy fiú, bökdösse azokat a rózsaszín halakat!
Nem engedhetem magamba, gondolja Hodges, de nem
tudom kizárni.
Megérint egy rózsaszín halat, ami kilencessé változik, és
most már nem csak ujjakat érez, hanem egy másik tudatot, amint
lassan beszivárog az agyába. Úgy árad szét benne, ahogy tinta a
vízben. Hodges küzdeni próbál ellene, és tudja, hogy veszíteni
fog.
A megszálló személyiség hihetetlenül erős.
Megfulladok. Belefulladok a Halastóba. Belefulladok
Brady Hartsfieldbe.
A tengeren, a tengeren, a gyönyörű te…
A közelben betörik egy üveg, majd vidám fiúhangok
üvöltenek fel. – Góóóóóól!
A Hodgest és Hartfieldet összekötő kapcsot megtöri a
színtiszta, váratlan meglepetés, amit a hang okoz. Hodges
összerándul ültében, és felpillant, miközben Brady a dívány felé
tántorog, és szeme-szája tágra nyílt a döbbenettől. A Victory .38,
aminek csak rövid csövét tudta bedugni az övébe (a dob miatt
jobban nem sikerült) kiesik az övéből, és a medvebőr szőnyegen
landol.
Hodges nem habozik. A kandallóba dobja a Zappitet.
– Ne merje! – ordít fel Brady, és megfordul. Felemeli a
fegyvert. – Meg ne merje te…
Hodges felkapja az első, keze ügyébe eső dolgot – nem a
.38-ast, hanem a kerámia tolltartót. A bal csuklójának semmi baja,
és közelről kell céloznia. Nekivágja az arcnak, amit Brady
ellopott, erősen dobja, és pont a közepébe trafál. A
kerámiakoponya összetörik. Brady felordít – a fájdalomtól is,
igen, de leginkább a döbbenettől –, és orra vérezni kezd. Mikor
fel akarja emelni a Scart, Hodges meglendíti a lábát – amitől újra
beletép testébe a bika szarva –, és mellkason rúgja Bradyt. Brady
hátralép, majdnem visszanyeri az egyensúlyát, aztán megbotlik
egy párnában és elterül a medvebőr szőnyegen.
Hodges megpróbál gyorsan talpra kászálódni, de csak azt
éri el, hogy felborítja a kisasztalt. Térdre zuhan, miközben Brady
felül és felemeli a Scart. Lövés dördül, még mielőtt
megcélozhatná Hodgest, és Brady újra felordít, ezúttal
egyértelműen a fájdalomtól. Hitetlenkedve mered a vállára, ahol
az ingén látható lyuk körül vérfolt kezd terjedni.
Holly felül. Bal szeme fölött groteszk horzsolás látható,
majdnem ugyanott, ahol Freddi homlokán is volt. A bal szem
vörös a vértől, a másik azonban éber és tudattal teli. Mindkét
kezével fogja a Victory .38-ast.
– Lőj rá még egyszer! – üvölti Hodges. – Lőj rá még
egyszer, Holly!
Miközben Brady felugrik – egyik kezét a vállán esett
seben tartja, a másikkal a Scart fogja, szája tátva a döbbenettől –,
Holly újra lő. A golyó ezúttal túl magasan száll el, és
visszapattam a terméskő kéményről a vadul lobogó tűz fölött.
– Hagyd abba! – üvölti Brady és lebukik, de közben
próbálja felemelni a Scart. – Hagyd abba, te ku…
Holly harmadszor is lő. Brady ingujja megrándul, a férfi
felvonít. Hodges nem biztos benne, hogy Holly újra karon lőtte,
de az biztos, hogy legalább meghorzsolta.
Hodges talpra áll és megpróbálja rávetni magát Bradyre,
aki megint igyekszik felemelni a gépkarabélyt, de csak lassú
vánszorgásra telik tőle.
– Útban vagy! – kiáltja Holly. – Állj el a nyavalyás útból,
Bill!
Hodges térdre rogy és lehajtja a fejét. Brady megfordul, és
futni kezd. A .38-as elsül.
Fa szilánkjai röpködnek az ajtófélfából Bradytől fél
méterre jobbra – aztán Brady eltűnik. A bejárati ajtó kinyílik, és
beárad a hideg levegő, amitől a lángok izgatottan táncolni
kezdenek.
– Elvétettem! – kiált fel Holly szenvedő hangon. – Ostoba,
haszontalan! Ostoba, haszontalan! – Elejti a Victoryt, és arcon üti
magát.
Hodges elkapja a kezét, mielőtt még egyszer megtenné, és
letérdel mellé. – Nem.
Eltaláltad, legalább egyszer, de lehet, hogy kétszer is.
Neked köszönhetően vagyunk még életben.
De vajon meddig? Az az átkozott karabély Bradynél
maradt, biztos van nála tartalék tár is egy vagy kettő, és Hodges
tudja, hogy nem hazudott azzal kapcsolatban, hogy képes-e a Scar
17S szétvinni a betontömböket. Látott már hasonló gépkarabélyt,
a HK 416-ot, amint pontosan ezt tette, egy magántulajdonban
lévő lőtéren Victory megyében, kinn valahol a francban. Pete-tel
ment oda, és a hazafelé vezető úton azzal viccelődtek, hogy a
HK-ra kellene lecserélni a szokásos rendőrpisztolyokat.
– Most mi lesz? – kérdezi Holly. – Mihez kezdünk most?
Hodges felemeli a .38-ast, és belenéz a tárba. Már csak két
töltény maradt benne, és a .38-as egyébként is csak közelről
használható. Holly minimum sokkot kapott, ő pedig majdnem
teljesen harcképtelen. Az a keserű igazság, hogy volt egy esélyük,
de Brady kereket oldott.
Átöleli, és azt mondja: – Nem tudom.
– Talán el kellene bújnunk.
– Nem hinném, hogy ez beválna – mondja Hodges, de
nem mondja ki, hogy miért, és megkönnyebbül, amikor Holly
nem is kérdezi. Azért, mert még mindig maradt belőle
Bradyből egy kicsi. Valószínűleg már nem sokáig, de
addig is Hodges arra gyanakszik, hogy olyan, mintha egy jelzőtűz
égne benne.

32

Brady sípcsontig érő hóban vánszorog előre, szeme tágra

nyílt a hitetlenkedéstől.
Babineau hatvanhárom éves szíve hevesen dobol a
mellkasában. Fémes ízt érez a nyelvén, a válla ég, és egyetlen
gondolat ismétlődik az agyában folyamatosan: az a kurva, az a
kurva, az a mocskos, sunyi kurva, miért is nem öltem meg, amíg
volt rá lehetőségem?
A Zappitnek is vége. A drága jó Zappit Zerónak, és az az
egyetlen, amit hozott.
Nélküle nem tud behatolni azok agyába, akiknél aktív
Zappit van. Lihegve áll meg a Fejek és bőrök előtt, kabát nélkül
az egyre hevesebb szélben és kavargó hóesésben. Z-Boy
kocsijának a kulcsa ott van a zsebében, mellette újabb tár töltény
a Scarhoz, de mire megy a kocsikulccsal? Az a szar tragacs
valószínűleg az első dombra sem lenne képes felhajtani, mielőtt
elakad.
El kell intéznem őket, gondolja, és nem csak azért, mert
jövök nekik ennyivel. Innen egyedül azzal a kocsival lehet kijutni,
amivel Hodges érkezett, és a kulcsa vagy nála van, vagy annál a
kurvánál. Lehetséges ugyan, hogy a kocsiban hagyták, de nem
kockáztathat ekkorát.
Különben is, ez azzal járna, hogy életben hagyja őket.
Tudja, mit kell tennie, és teljesen automatára állítja a
tüzelési módot. Vállának támasztja a puskatust, és lőni kezd,
balról jobbra mozgatja a fegyver csövét, és a nagy nappalira
céloz, ahol otthagyta őket.
Gépfegyvertűz világítja meg az éjszakát, a gyorsan hulló
hó fényképek soraként villan fel-fel. A lövések egybefolyó zaja
fülsiketítő. Ablakok robbannak befelé, a deszkaburkolat darabjai
úgy röppennek fel a ház homlokzatáról, mint a denevérek. A
bejárati ajtó, melyet menekülésekor félig nyitva hagyott,
hátralendül, visszacsapódik, majd újra kivágódik. Babineau arca
eltorzul az élvezetteli gyűlölettől, ami színtisztán Brady
Hartsfield, és nem hallja a közelítő motorzajt, sem az acél
alkatrészek fémes csattogását maga mögött.
 33

– Bukj le! – ordítja Hodges. – Bukj le, Holly!

Nem várja meg, hogy a lány magától engedelmeskedjen,
ráugrik és eltakarja testét a testével. Fölöttük röpködő faforgács,
üvegcserepek és a kéményből származó kődarabok vihara tombol
a nappaliban. Egy rénszarvas feje lezuhan a falról és a kandallóra
esik. Egyik üvegszemét egy Winchester golyó törte szét, és most
olyan, mintha rájuk kacsintana. Holly felsikolt. A tálalópulton fél
tucat palack durran szét, bourbon és gin szaga terjeng. Egy golyó
eltalál egy égő rönköt a nappaliban, kettéhasítja és szikrafelhőt
robbant ki belőle.
Istenem, add, hogy csak egy tár legyen nála, gondolja
Hodges, és ha lefelé céloz, akkor engem találjon el, ne Hollyt.
Csak egy .308-as Winchester töltény lenne képes arra, hogy rajta
áthatolva Hollyt is eltalálja, és ezt tudja.
A fegyverropogás elhallgat. Vajon csak újratölt, vagy
kifogyott a lőszerből? Élő vagy Memorex?
– Bill, szállj le rólam! Nem kapok levegőt.
– Jobb, ha nem teszem – feleli Hodges. – Én…
– Mi ez? Mi ez a zaj? – Holly megválaszolja saját
kérdését. – Valaki jön!
Most, hogy már nem cseng annyira a füle, Hodges is
hallja. Először arra gondol, Thurston unokája lehet az, az egyik
hómobilon, amit az öreg említett, és mindjárt lemészárolják,
amiért az irgalmas szamaritánust játszotta. De lehet, hogy
mégsem. A közelgő motorzaj egy hómolbinál nehezebb járműé.
Erős sárga-fehér fény árad be a széttört ablakokon, mint
egy rendőrségi helikopter fényei. De nem helikopter az.

34

Brady a tartalék lőszert tárazza be, mikor végre feltűnik

neki a közelgő jármű zúgása és fémes zörgése. Megpördül,
sebesült válla lüktet, mint egy elfertőződött fog, és pontosan
ekkor egy hatalmas alak körvonalai jelennek meg a táborba
vezető út végén. A reflektorok elvakítják Bradyt. Árnyéka
hirtelen hosszúra nyúlik a csillogó havon, miközben ez az akármi
a szétlőtt ház felé gurul, csattogó lapátjai mindenfelé szórják a
porzó havat. És nem csak a ház felé megy. Brady felé tart.
Meghúzza a ravaszt, és a Scar újra mennydörögni kezd.
Most már látja, hogy valami hókotró gép közeleg, élénk
narancssárgára festett kabin ül magasan a forgó lánctalpak fölött.
A szélvédő épp akkor robban ezerfelé, amikor valaki kiugrik a
vezető oldalán nyitott ajtón át a biztonságba.
A szörnyeteg egyre csak közeledik. Brady próbál elfutni,
de megcsúszik. Kitárt karokkal próbálja visszanyerni az
egyensúlyát, a közeledő fényszórókba bámul, majd hanyatt esik.
A narancssárga betolakodó fölé tornyosul. Brady látja, hogy a
lánctalpak egyike hangos zúgással felé tart. Megpróbálja ellökni,
ahogy néha a tárgyakat lökdöste a szobájában – a reluxát, az
ágyneműt, a fürdőszobaajtót –, de olyan, mintha egy rárontó
oroszlánt próbálna ellökni egy fogkefével. Felemeli a karját és
nagy levegőt vesz, hogy felordítson, de mielőtt megtehetné, a
Tucker Sno-Cat bal oldali lánctalpa rágördül és feltépi a hasát.

35

Hollynak egy szemernyi kétsége sincs afelől, ki a

megmentőjük, és egy percig sem habozik. Átszalad a
golyónyomokkal teli előszobán, majd kirohan a bejárati ajtón,
újra és újra a fiú nevét kiáltja. Jerome úgy néz ki, mint akit
nyakon öntöttek porcukorral, amikor kiegyenesedik. Holly
zokogva, kacagva veti magát a karjaiba.
– Honnan tudtad? Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd?
– Nem tudtam – feleli Jerome. – Barbara tudta. Mikor
felhívtam, hogy megmondjam neki, hogy megyek haza, azt
mondta, utánatok kell jönnöm, különben Brady megöl titeket…
csak ő úgy hívta, hogy a Hang. Félőrült volt az idegességtől.
Hodges lassan vánszorog feléjük, de épp elég közel van,
hogy hallja, mit mondott Jerome, és felrémlik benne, amit
Barbara Hollynak mondott: hogy az öngyilkosságra buzdító
hangból valamennyi még megmaradt benne. Mint egy nyálkás
nyom, így mondta. Hodges tudja, miről beszél, mert az ő fejében
is maradt egy kevés abból a gusztustalan gondolattakonyból,
legalábbis egyelőre. Talán Barbara agya még kapcsolódott
annyira a Bradyéhez, hogy tudja, Brady lesben áll.
A francba is, az is lehet, hogy csak színtiszta női megérzés
volt. Hodges hisz az ilyesmiben. Régi vágású.
– Jerome – szólal meg. Rekedtes krákogásként tör fel
belőle a szó. – Barátom. – Térde megcsuklik, és Hodges kezd
összerogyni.
Jerome kiszabadítja magát Holly gyilkos öleléséből, és
átkarolja Hodgest, mielőtt eleshetne. – Jól vagy? Már úgy
értem… tudom, hogy nem vagy jól, de eltalált?
– Nem. – Hodges átkarolja Hollyt. – És tudnom kellett
volna, hogy jönni fogsz.
Egyikőtöknek sincs annyi esze, mint egy marék lepkének.
– Nem léphettem ki a bandából az utolsó búcsúkoncert
előtt, nem igaz? – kérdezi Jerome. – Hadd vigyelek be a…
Ekkor vadállati hangot hallanak balról, egy hörgő
torokhangot, ami szavakká akar formálódni, de nem sikerül neki.
Hodges kimerültebb, mint valaha életében, mégis elindul a
felé a hörgés felé. Mert.
Mert csak.
Hogy is mondta Hollynak, amikor idefelé tartottak? Le
kell zárni az ügyet.
Brady rabolt teste egészen a gerincig szétnyílt. Belei úgy
terülnek szét körülötte, mint egy vörös sárkány szárnyai, a
gőzölgő vértócsákat beitta a hó – a szeme azonban nyitva van, a
tudata tiszta, és Hodges abban a pillanatban újra érzi azokat az
ujjakat. Ezúttal már nem csak lustán tapogatóznak. Ezúttal
kétségbeesetten kaparva próbálnak beférkőzni. Hodges éppolyan
könnyedén kilöki őket magából, ahogyan a padlót mosó
takarítófiú lökte ki egyszer ennek az embernek a jelenlétét az
elméjéből.
Kiköpi Bradyt, mint egy dinnyemagot.
– Segíts… – suttogja Brady. – Segítened kell.
– Azt hiszem, rajtad már nem lehet segíteni – mondja
Hodges. – Elgázoltak, Brady.
Átment rajtad egy rendkívül nehéz jármű. Most már
tudod, milyen érzés. Igaz?
– Fáj – suttogja Brady.
– Igen – mondja Hodges –, el tudom képzelni.
– Ha segíteni nem akarsz, akkor lőj le.
Hodges kinyújtja a kezét, és Holly belehelyezi a Victory
.38-ast, mint egy ápolónő, aki odanyújtja az orvosnak a szikét.
Hodges kinyitja a tárat és kiejti belőle a két bennmaradó golyó
egyikét, majd újra becsukja. Bár most már mindene fáj, pokolian
fáj, Hodges letérdel és apja fegyverét Brady kezébe adja.
– Te csináld – mondja. – Mindig erre vágytál.
Jerome a közelben van, készenlétben áll arra az esetre, ha
Brady úgy dönt, inkább Hodgesra használja el azt a golyót. De
Brady nem teszi. Megpróbálja a fejéhez emelni a fegyvert, de
nem sikerül – karja megrándul, de nem emelkedik fel. Újra
hörögni kezd.
Vér ömlik alsó ajkára, vér szivárog Felix Babineau
tökéletes fogai közül. Most akár sajnálni is lehetne, gondolja
Hodges, ha nem tudnánk, mit tett a City Centernél, mit akart tenni
a Mingo hangversenyteremben és micsoda öngyilkossági
gépezetet hozott mozgásba ma. Az a gépezet ugyan le fog
lassítani és le fog állni, most, hogy fő mozgatójának végre, de
előtte még néhány szomorú fiatalt be fog nyelni, ebben Hodges
egészen biztos. Az öngyilkosság lehet, hogy nem fájdalommentes,
de ragadós.
Akár sajnálni is lehetne, ha nem volna szörnyeteg,
gondolja Hodges.
Holly letérdel, felemeli Brady kezét és a halántékához
igazítja a fegyver csövét. – Tessék, Mr. Hartsfield – mondja. – A
többit már magának kell megtennie. Isten irgalmazzon a lelkének.
– Remélem, nem fog – mondja Jerome. A Sno-Cat
fényszóróinak erős fényében arca olyan, mintha sziklából vágták
volna ki.
Egy hosszú pillanatig nem hallanak más zajt, mint a
hókotró hatalmas motorjának moraját és az Eugenie nevű téli
vihar süvítő szelét.
Holly megszólal. – Istenem, még csak nincs is az ujja a
ravaszon. Valamelyikőtöknek segítenie kell, én nem hiszem, hogy
képes vagyok…
Ekkor eldördül a lövés.
– Brady utolsó elmetrükkje – mondja Jerome. – Jézusom.

36

Esélytelen, hogy Hodges képes legyen visszajutni az

Expeditionhöz, de a Sno-Cat kabinjába Jerome be tudja emelni.
Holly mellette ül az ablaknál. Jerome bekapaszkodik a kormány
mögé és elindul. Bár visszatolat és utána nagy kört ír le Babineau
teste körül, szól Hollynak, hogy ne nézzen fel, amíg fel nem értek
legalább az első dombra. – Vérnyomokat húzunk magunk után.
– Áúú.
– Pontosan – mondja Jerome. – Az „áúú” elég pontos.
– Thurston mondta, hogy vannak hómobiljai – mondja
Hodges –, de azt nem mondta, hogy Sherman tábornok tankja is
megvan neki.
– Ez egy Tucker Sno-Cat, és gondolom, te nem
villantottad meg a MasterCardodat biztosítékként, nem is
beszélve egy kitűnő Jeep Wranglerről, ami könnyedén kihozott
ide, az isten háta mögé.
 – Tényleg meghalt? – kérdezi Holly. Sápadt arcát Hodges
felé fordítja, homlokán a hatalmas dudor mintha lüktetne. –
Teljesen biztos?
– Láttad, ahogy szétlövi az agyát.
– Igen, de meghalt? Teljesen biztosan?
A válasz, amit Hodges nem akar kimondani, az, hogy
nem, még nem. Addig még nem, amíg a nyálkás nyomokat, akiket
isten tudja, hány ember agyában hagyott, el nem mossa az agy
csodálatos öngyógyító képessége. De még egy hét, legfeljebb egy
hónap, és Brady eltűnik.
– Igen – mondja. – És, Holly, köszönöm, hogy beállítottad
nekem azt az sms-jelzőhangot. A gól miatt üvöltő fiúkat.
Holly elmosolyodik. – Kitől jött? Mármint az üzenet?
Hodges nagy nehezen előhalássza kabátzsebéből a
telefont, és megnézi. – A mindenit! – Nevetni kezd. – Teljesen
megfeledkeztem róla!
– Miről? Muti, muti, muti!
Hodges úgy fordítja a telefont, hogy Holly el tudja olvasni
az sms-t, amit a lánya, Allison küldött a kétségkívül napsütötte
Kaliforniából.
BOLDOG SZÜLINAPOT, APA! 70 ÉS MÉG MINDIG
MENŐ! ROHANOK A BOLTBA, DE KÉSŐBB FELHÍVLAK.
PUSZI! ALLIE
Amióta Jerome hazajött Arizonából, Tyrone Feelgood
Delight felbukkan. – Ne mán, hogy maga hetvenéves, Hodges
gazda? Há’ egy nappal se tűnik többnek hatvanötné’!
– Hagyd abba, Jerome! – szól rá Holly. – Tudom, hogy
viccesnek találod, de ha így beszélsz, nagyon műveletlennek és
butának tűnsz.
Hodges felnevet. Fáj a nevetés, de nem bírja megállni.
Kapaszkodik az öntudatába, amíg vissza nem érnek a Thurston
szervizig, és még a jointból is képes szívni pár slukkot, amit
Holly meggyújt és a kezébe nyom. Aztán kezd úrrá lenni rajta a
sötétség.
Lehet, hogy most jön, gondolja.
Boldog szülinapot nekem, gondolja.
Aztán a sötétség.
 KÉSŐBB
Négy nap múlva

Pete Huntley jóval kevésbé ismeri a Kiner Memorialt,

mint régi társa, aki számtalanszor járt itt, hogy meglátogasson egy
hosszú ideig bent fekvő pácienst, aki azóta meghalt. Kétszer is
meg kell állnia – egyszer a központi recepción, egyszer az
onkológiáén –, mielőtt odatalál Hodges szobájába, és amikor
benyit, üresen találja. Az ágy rácsához jó néhány léggömböt
kötött valaki, BOLDOG SZÜLINAPOT, APA felirattal. A
léggömbök a mennyezet közelében lebegnek.
Egy ápolónő bedugja a fejét, meglátja az üres ágyat néző
Pete-et, és rámosolyog. – A napozóban vannak, a folyosó végén.
Egy kis buli zajlik éppen. Szerintem még időben érkezett.
Pete továbbindul. A napozónak hatalmas tetőablakai
vannak és minden csupa növény, talán hogy felvidítsák a
betegeket, talán hogy egy kis oxigénhez juttassák őket, talán
mindkettő. Az egyik fal mellett négyen kártyáznak. Ketten
közülük kopaszok, egyiküknek infúziós cső lóg a karjából.
Hodges az egyik tetőablak alatt ül, és tortát szeletel a körülötte
ülőknek: Hollynak, Jerome-nak és Barbarának. Kermit, úgy tűnik,
szakállat kezdett növeszteni, a szakáll hófehér, és Pete-nek egy
pillanatra az eszébe jut, amikor elment a gyerekeivel a
bevásárlóközpontba, hogy lássák a Mikulást.
– Pete! – kiáltja Hodges mosolyogva. Fel akar állni, de
Pete int, hogy maradjon ülve. – Gyere, ülj le, egyél egy kis tortát.
Allie hozta a Batool cukrászdából. Gyerekkorában az volt a
kedvence.
– Hol van Allie? – kérdezi Pete. Odahúz egy széket és leül
Holly mellé. Hollynak kötés díszeleg a homloka bal oldalán,
Barbarának pedig gipszben van a lába. Csak Jerome tűnik épnek
és egészségesnek, de Pete tudja, hogy a srác épp hogy csak
megmenekült attól, hogy hamburgerré darálják kinn, a
vadásztáborban.
– Ma reggel visszarepült a nyugati partra. Csak két napra
tudott elszabadulni.
Márciusban lesz három hét szabadsága, azt mondta, akkor
visszajön. Már ha szükségem van rá.
– Hogy érzed magad?
– Egész jól – feleli Hodges, és szeme felfelé, majd balra
villan, de csak egy másodpercre. – Három, rákkal foglalkozó doki
is ráállt az ügyemre, és az első leletek egész jók lettek.
– Az csodálatos! – Pete elfogadja a tortaszeletet, amit
Hodges nyújt felé. – Ez túl nagy.
– Légy férfi és fald be – szól rá Hodges. – Figyelj, ami
téged és Izzyt…
– Már kibékültünk – mondja Pete, és beleharap a tortába.
– Ez finom! Semmi nem tudja úgy felvinni a vércukorszintet,
mint a répatorta krémsajtbevonattal.
– Akkor a búcsúztatód…
– Meg fogjuk tartani. Hivatalosan mindig is úgy volt,
hogy megtartjuk. Még mindig számítok rá, hogy te mondod az
első pohárköszöntőt. És ne felejtsd el…
– Igen, tudom, a volt feleséged és a mostani párod is ott
lesznek, szóval semmi disznóság. Tudom, tudom.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – Az óriási tortaszelet egyre
fogy. Barbara lenyűgözve figyeli a habzsolást.
– Lesz valami bajunk? – kérdezi Holly. – Mondd el, Pete,
lesz?
– Nem – feleli Pete. – Minden a legnagyobb rendben.
Többek közt azért is jöttem, hogy ezt elmondjam.
Holly akkora sóhajjal dől hátra, hogy kifújja homlokából
az őszülő fürtöket.
– Lefogadom, hogy Babineau-ra fogtak mindent – jegyzi
meg Jerome.
Pete a fiú felé bök műanyag villájával. – Igaz, amit szólsz,
ifjú jedi.
– Szerintem érdekesnek tartanád, hogy Frank Oz, a híres
bábművész adta Yoda hangját – mondja Holly, és körülnéz. –
Legalábbis én érdekesnek tartom.
– Én ezt a tortát tartom érdekesnek – mondja Pete. –
Kaphatnék még belőle? Csak egy kis szeletet?
Barbara vállalja magára a feladatot, és jóval nagyobbat
vág le egy kis szeletnél, de Pete nem tiltakozik. Beleharap a
tortába, és Barbara hogyléte felől érdeklődik.
– Egész jól van – felel helyette Jerome, mielőtt Barbara
megszólalhatna. – Lett egy barátja, Dereece Neville-nek hívják.
Nagy kosárlabdasztár.
– Fogd be, Jerome, nem a barátom.
– Pedig úgy járkál hozzád, mintha az lenne – feleli
Jerome. – Úgy körülbelül minden nap, amióta eltörted a lábad.
– Sok megbeszélnivalónk van – közli Barbara
méltóságteljes hangon.
Pete megszólal. – Visszatérve Babineau-ra, a kórház
vezetése azt mondja, a biztonsági kamerák felvételén látszik,
hogy bement a kórházba egy hátsó ajtón aznap éjjel, amikor
meggyilkolták a feleségét. Átöltözött egy karbantartó munkás
ruhájába, alighanem egy öltözőszekrényből nyúlta le. Aztán
eltűnt, majd tizenöt vagy húsz perccel később újra megjelent,
visszavette a ruháit, amikben érkezett, és végleg elment.
– Más felvételek nincsenek? – kérdezi Hodges. – Például a
Vödörből?
– Van egypár, de azokon nem látni az arcát, mert egy
baseballsapka van rajta, és azt sem látni, ahogy bemegy Hartsfield
szobájába. Egy védőügyvéd talán ki tudna hozni ebből valamit, de
mivel Babineau sosem fog bíróság elé állni…
– Mindenki nagyjából leszarja – fejezi be Hodges.
– Pontosan. A városi meg az állami zsaruk is örülnek,
hogy a nyakába sózhatják az egészet. Izzy boldog, és én is örülök.
Persze megkérdezhetnélek így, párszemközt, hogy tényleg
Babineau halt-e meg odakint az erdőben, de nem biztos, hogy
tényleg tudni akarom.
– És Könyvtáros Al hogy illik ebbe a képbe? – kérdezi
Hodges.
– Sehogy. – Pete félretolja a papírtányért. – Alvin Brooks
tegnap este öngyilkos lett.
– Jézusom! – döbben meg Hodges. – A megyei
börtönben?
– Igen.
– Nem figyelte senki? Még ezek után sem?
– De igen, és egyik fogvatartottnál sem lehet semmi,
amivel vágni vagy szúrni lehet, de valahogy szert tett egy
golyóstollra. Lehet, hogy az egyik őr adta neki, de valószínűbb,
hogy egy másik fogvatartott. Telerajzolta Z betűkkel az egész
falat, a priccsét és saját magát is, aztán kivette a toll fémhegyét, és
azzal…
– Hagyja abba! – kiált fel Barbara. Nagyon sápadtnak
tűnik a fentről behulló téli napfényben. – Azt hiszem, el tudjuk
képzelni.
Hodges megszólal. – De mit gondolnak róla? Hogy
Babineau bűntársa volt?
– Hogy az ő hatására cselekedett – mondja Pete. – Vagy
hogy mindketten másvalaki hatása alá kerültek, de ebbe ne
menjünk bele, jó? Most koncentráljunk arra, hogy mind a
hármótok tisztázva lett. Ezúttal nem lesznek idézések, sem
ingyencuccok a várostól…
– Nem baj – mondja Jerome. – Nekem meg Hollynak még
így is négy évre érvényes buszbérletünk van.
– Nem mintha használnád most, hogy alig vagy itthon –
mondja Barbara. – Igazán nekem adhatnád.
– Nem ruházható át másra – közli Jerome önelégült
mosollyal. – Jobb, ha megtartom.
Nem szeretném, ha összeütközésbe kerülnél a törvénnyel.
Különben is, te nemsokára már Dereece-szel fogsz mászkálni
mindenfelé. Csak ne menjetek túl messzire, ha érted, mire célzok.
– Gyerekes vagy! – Barbara Pete-hez fordul. – Hány
öngyilkosság történt összesen?
Pete felsóhajt. – Tizennégy az elmúlt öt napban. Közülük
kilencnek volt Zappitje, ami most éppolyan halott, mint a gazdája.
A legidősebb áldozat huszonnégy éves volt, a legfiatalabb
tizenhárom. Az egyikük, egy fiú olyan családból származott, ami
a szomszédok szerint elég furán áll hozzá a valláshoz… az a fajta
família, akik mellett a fundamentalista keresztények liberálisnak
tűnnek. Magával vitte a szüleit és a kisöccsét is. Vadászpuskával.
Egy pillanatra mind az öten elhallgatnak. A tőlük balra
lévő asztalon a kártyázók valami miatt hangos kacagásban törnek
ki.
Pete töri meg a csendet. – És több mint negyven
öngyilkossági kísérlet is történt.
Jerome füttyent.
– Tudom. Az újságok nem írták meg, és a tévécsatornák is
hallgatnak róla, még a Gyilkosság és erőszak is. – A rendőrök
ezen a gúnynéven emlegetik a WKMM nevű független
tévécsatornát, amelynek mintha az lenne a mottója, hogy „ami
véres, az hír”.
– De persze sok ilyen kísérletről – talán a legtöbbről –
előbb-utóbb szövegelni kezdenek a közösségi médiában, és ez
még több kísérlethez vezet. Utálom azokat az oldalakat. De majd
elül a dolog; az ilyen öngyilkossági hullámok mindig elülnek.
– Egy idő után – mondja Hodges. – De akár van közösségi
média, akár nincs, akár Bradyvel, akár nélküle, az öngyilkosság
létező probléma.
A kártyajátékosokra néz, miközben ezt mondja, különösen
a két kopaszra. Az egyikük egészen jól fest (legalábbis annyira,
amennyire Hodges), a másik azonban halálosan sápadt, szeme
beesett. Egyik lábbal a sírban, a másikkal egy banánhéjon,
mondta volna rá Hodges apja. A gondolat, ami rátör, túl bonyolult
– túlságosan átszövi a harag és a szomorúság borzalmas elegye –
ahhoz, hogy kifejezze. Az a lényege, hogy egyes emberek
mennyire gondolkodás nélkül pazarolják el azt, amiért mások a
lelküket is eladnák: egy egészséges, fájdalmat nem ismerő testet.
És miért? Mert túl vakok, érzelmileg sérültek vagy magukba
fordultak ahhoz, hogy meglássák a Föld sötét görbületén túl a
következő napfelkeltét. Ami mindig eljön, ha az ember nem hagy
fel a légzéssel.
– Kér még tortát? – kérdezi Barbara.
– Nem. Mennem kell. De a gipszedet aláírom, ha szabad.
– Persze – mondja Barbara. – Írjon valami vicceset!
– Az nem kicsit haladja meg Pete képességeit – jegyzi
meg Hodges.
– Vigyázz a szádra, Kermit! – Pete fél térdre ereszkedik,
mint aki lánykérésre készül, és óvatos gonddal írni kezd Barbara
gipszére. Mikor befejezi, feláll és Hodgesra néz. –
Most mondd el az igazat arról, hogy érzed magad.
– Remekül. Kaptam egy tapaszt, ami sokkal jobban
enyhíti a fájdalmat, mint a tabletták, és holnap kiengednek. Alig
várom már, hogy a saját ágyamban alhassak. – Kis szünet után
folytatja. – Le akarom győzni ezt a nyavalyást.
Pete a liftnél várakozik, mikor Holly utoléri. – Nagyon
sokat jelentett Billnek, hogy eljött – mondja –, és hogy még
mindig szeretné, ha pohárköszöntőt mondana.
– Nem áll valami fényesen a helyzet, igaz? – kérdezi Pete.
– Nem.
Pete át akarja ölelni, de Holly hátralép. Azt viszont
megengedi, hogy megfogja a kezét és röviden megszorítsa. –
Nem áll valami fényesen.
– Francba.
– Igen. Francba. Pontosan. Nem ezt érdemli. De ha már
így alakult, akkor szüksége van rá, hogy a barátai mellette
álljanak. Maga mellette fog, ugye?
– Természetesen. És ne mondjon még le róla, Holly. Míg
élünk, remélünk. Tudom, hogy közhely, de… – Vállat von.
– Reménykedem. Holly-reménnyel.
Nem mondhatni, hogy éppolyan fura, mint mindig,
gondolja Pete, de még mindig különös. Ami azt illeti,
tulajdonképpen ez tetszik neki. – Vigyázzon rá, hogy ne mondjon
semmi sikamlósabb dolgot abban a pohárköszöntőben, jó?
– Rendben.
– És nézzük így a dolgot: túlélte Hartsfieldet. Bármi
történik is, ezt nem vehetik el tőle.
– Nekünk megmarad Párizs – mondja Holly, utánozva
Bogart hangját. Igen, még mindig különös. Elég egyedi, ami azt
illeti.
– Figyeljen ide, Gibney, vigyázzon magára is. Bármi
történjék is. Bill haragudna, ha nem tenné.
– Tudom – mondja Holly, és visszamegy a napozóba, ahol
Jerome-mal együtt rendet rak majd a születésnapi buli után. Azt
mondja magának, ez a születésnap nem feltétlenül az utolsó volt,
és megpróbálja meggyőzni magát erről. Nem igazán sikerül, de
továbbra is él benne a Holly-remény.
 Nyolc hónap múlva
Mikor Jerome megjelenik Fairlawnban – két nappal a
temetés után, és pontban tízkor, ahogy megígérte, Holly már ott
vár, a sírkő mellett térdel. Nem imádkozik; krizantémot ültet.
Nem néz fel, mikor Jerome árnyéka ráesik; tudja, ki az. Ebben
egyeztek meg, miután Holly elmondta, hogy nem biztos benne,
hogy kibírná a temetést.
„Megpróbálom – mondta –, de nem vagyok elég jó az
ilyesmiben. Lehet, hogy hamar le kell majd lépnem.”
– Ezeket ősszel kell elültetni – szólal meg most. – Nem
sokat tudok a növényekről, ezért vettem egy könyvet, amiben
leírják. Az írás minősége olyan, amilyen, de az utasításokat
könnyű követni.
– Az jó. – Jerome keresztbe tett lábbal leül a sír végébe,
ahol a fű kezdődik.
Holly óvatosan markolja fel puszta kézzel a földet, és még
mindig nem néz fel. – Mondtam, hogy lehet, hogy le kell majd
lépnem. Mindenki engem bámult, de nem bírtam ott maradni. Ha
ott maradok, azt akarták volna, hogy álljak ki oda a koporsó
mellé, és beszéljek Billről, és erre nem voltam képes. Ennyi
ember előtt nem.
Lefogadom, hogy a lánya dühös rám.
– Valószínűleg nem az – mondja Jerome.
– Gyűlölöm a temetéseket. Egy temetésre érkeztem
eredetileg a városba, tudtad?
Jerome tudja, de hallgat. Hagyja, hogy Holly
végigmondja.
– Meghalt a nagynéném. Olivia Trelawney anyja. Akkor
ismertem meg Billt, a temetésén. Arról a temetésről is elszöktem.
Ott ültem a ravatalozó mögött, cigiztem, borzalmasan éreztem
magam és akkor rám talált. Érted? – Most végre felnéz. – Rám
talált.
– Értem, Holly. Értem.
– Nyitott nekem egy ajtót. Egy ajtót a világba.
Lehetőséget adott, hogy csináljak valamit, hogy elérjek valamit.
– Nekem is.
Holly szinte dühösen törli meg a szemét. – Ez az egész
olyan vacak!
– Ezt is értem, de Bill nem szeretné, hogy visszafelé
tekints. Ezt szeretné a legkevésbé.
– Nem fogok – feleli Holly. – Tudod, hogy rám hagyta a
céget, ugye? A biztosításának az összegét meg minden mást Allie
kapott, de a cég az enyém. Egyedül nem tudom vezetni, így aztán
megkérdeztem Pete-et, van-e kedve nekem dolgozni. Csak
részmunkaidőben.
– És mit válaszolt?
– Igent mondott, mert már most elege van a nyugdíjból.
Minden rendben lesz. Én lenyomozom a gazfickókat meg az
adósokat, ő pedig utánuk megy és elkapja őket.
Vagy kézbesíti az idézéseket, ha az kell. De már semmi
nem lesz olyan, mint régen.
Amikor Billnek dolgoztam… amikor Bill-lel dolgoztam…
azok életem legboldogabb napjai voltak. – Ezen elgondolkodik. –
Életem egyedüli boldog napjai. Úgy éreztem… nem is tudom…
– Hogy értékelnek? – próbálja kitalálni Jerome.
– Igen! Hogy értékelnek.
– Eddig is ezt kellett volna érezned – mondja Jerome –,
mert mindig nagyon értékes voltál, és most is az vagy.
Holly egy utolsó, kritikus pillantást vet a növényre, majd
lerázza a kezéről a földet, lesöpri nadrágja térdét és leül Jerome
mellé.
– Bátor volt, ugye? Úgy értem, a végén.
– Igen.
– Aha. – Halványan elmosolyodik. – Bill így mondta
volna. Nem igen, hanem aha.
– Aha – ért egyet vele Jerome.
– Jerome, megtennéd, hogy átkarolsz?
Jerome átkarolja.
– Amikor először találkoztunk… amikor megtaláltad a
kémprogramot, amit Brady rejtett el Olivia unokatestvérem
számítógépén… akkor féltem tőled.
– Tudom – feleli Jerome.
– Nem azért, mert fekete vagy…
– A fekete gyönyörű – mondja Jerome mosolyogva. – Azt
hiszem, ebben már az elejétől fogva egyetértettünk.
– …hanem azért, mert idegen voltál. A külvilágból.
Féltem a külvilágból érkező emberektől és dolgoktól. Most is
félek, de már nem annyira, mint akkor.
– Tudom.
– Szerettem Billt – mondja Holly, és a krizantémra néz. A
virág ragyogó narancsvörösben pompázik a szürke sírkő előtt,
melyen csak pár sor áll: KERMIT WILLIAM HODGES, majd a
dátumok alatt: A MUNKA VÉGET ÉRT. – Annyira szerettem!
– Tudom – mondja Jerome. – Én is.
Holly felnéz rá, arca félénk és reménykedő – az őszülő
frufru alatt szinte egy gyermek arca látszik. – Te mindig a
barátom leszel, igaz?
– Mindig. – Megszorítja Holly vállát, ami szívfájdítóan
sovány. Hodges életének utolsó két hónapja alatt Holly öt kilót
fogyott, amit nagyon nem lett volna szabad leadnia. Tudja, hogy
az anyja és Barbara már várják, hogy felhizlalhassák. – Mindig,
Holly.
– Tudom – feleli Holly.
– Akkor miért kérdezted?
– Mert jó érzés hallani, amikor kimondod.
A munka véget ért, gondolja Jerome. Nem tetszik neki a
hangzása, de igaz. És ez most jobb, mint a temetés – itt ülni
Hollyval ezen a napfényes késő délutánon sokkal jobb.
– Jerome! Képzeld, nem cigizek.
– Az jó.
Egy ideig csendben ülnek és nézik a krizantém lángoló
színeit a sírkő tövében.
– Jerome!
– Tessék, Holly.
 – Eljönnél velem a moziba?
– Igen – feleli Jerome, majd kijavítja magát. – Aha.
– Hagyunk magunk közt egy üres helyet. Hogy
odatehessük a popcornt.
– Oké.
– Mert utálom letenni a földre, ahol csótányok lehetnek,
vagy akár még patkányok is.
– Én is utálom. Mit szeretnél megnézni?
– Valamit, amitől csak nevetünk és nevetünk.
– Benne vagyok.
Rámosolyog Hollyra, és Holly visszamosolyog. Azután
elhagyják Fairlawnt, és együtt visszasétálnak a világba.

2015. augusztus 30.

 A SZERZŐ UTÓSZAVA
Szeretnék köszönetet mondani Nan Grahamnek, aki a
könyvet szerkesztette, és a többi barátomnak a Scribnernél,
többek közt – bár nem kizárólag – Susan Moldow-nak, Roz
Lippelnek és Katie Monaghannek. Köszönet Chuck Verrillnek,
aki régóta az ügynököm (ez fontos) és régóta a barátom (ez még
fontosabb). Köszönet Chris Lottsnak, aki könyveim külföldi
kiadási jogait intézi. Köszönet Mark Levenfusnak, aki felügyeli
az olyasféle üzleti ügyeket, mint amik nekem vannak, és szemmel
tartja a Haven Alapítványt, amely segít a hullámvölgyben lévő
szabadúszó művészeknek, valamint a King Alapítványt, amely
iskolákat, könyvtárakat és kisvárosi tűzoltóállomásokat támogat.
Köszönet Marsha DeFilippónak, mindenre képes személyi
asszisztensemnek, és Julie Eugley-nak, aki mindent elvégez, amit
Marsha nem. Nélkülük elveszett lennék.
Köszönet fiamnak, Owen Kingnek, aki elolvasta a
kéziratot és értékes észrevételeket tett. Köszönet feleségemnek,
Tabithának, aki szintén értékes javaslatokat tett… többek közt azt
is, ami a könyv végleges címe lett.
Külön köszönet Russ Dorrnak, aki orvosi asszisztensi
karrierjét cserélte le arra, hogy az én kutató gurum legyen. Ennek
a könyvnek az érdekében mindent megtett, türelmesen tanítgatott
olyasmikre, hogy hogyan írják a számítógépes programokat,
valamint hogyan lehet átírni és terjeszteni őket. Russ nélkül a
könyv sokkal szegényebb lett volna. Hozzá kell tennem, hogy
egyes esetekben a történet érdekében szándékosan változtattam
egyes számítógépes protokollokon. Hozzáértők észre fogják
venni, amivel semmi bajom nincs – csak ne Russt okolják.
Még egy utolsó szó. A könyv ugyan kitalált történet, de az
öngyilkosságok magas aránya – az Egyesült Államokban és a
világ sok más országában is, ahol olvassák a könyveimet – sajnos
szomorú valóság. A könyvben szereplő Öngyilkosságot Megelőző
Országos Segélyvonal száma is valódi: 1-800-273-TALK. Ha
vacakul érzi magát (ahogy Holly Gibney mondaná), hívja fel
őket. Mert a dolgok rendbe tudnak jönni, és ha ad nekik egy
esélyt, általában rendbe is jönnek.

Stephen King
A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL MEGJELENT:

11/22/63
Az I–II.
Aki kapja, marja
Álomcsapda
Álom doktor
Állattemető
Atlantisz gyermekei
Bilincsben
Borzalmak városa
A Búra alatt I–II.
Carrie
Christine
A coloradói kölyök
Cujo
Csontkollekció
Danse Macabre
Dolores
Duma Key
Éjszakai műszak
A Fekete Ház
Halálos árnyék
A halálsoron
Hasznos Holmik
A holtsáv
Az írásról
Joyland
A két Rose
Lisey története
Minden haláli
Minden sötét, csillag sehol
A mobil
Mr. Mercedes
A Napkutya
Napnyugta után
Nem jön szememre álom
A ragyogás
A remény rabjai
 Rémautó
Rémálmok bazára
Rémálmok és lidércek
A rémkoppantók
Rémület a sivatagban
A Setét Torony I. A harcos
A Setét Torony II. A hármak elhívatása
A Setét Torony III. Puszta földek
A Setét Torony IV. Varázsló és üveg
A Setét Torony V. Callai Farkasok
A Setét Torony VI. Susannah dala
A Setét Torony VII. A Setét Torony
A Talizmán
Titkos ablak, titkos kert
Tom Gordon, segíts!
Tortúra
Tóparti kísértetek
A tűzgyújtó
Újjászületés
Végítélet I–II.

Richard Bachman néven:

Az átkozott út
A Hosszú Menetelés
A menekülő ember
A rendcsinálók
Sorvadj el!
 Európa Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató
Készült 2016-ban
Felelős szerkesztő Barkóczi András
Borítótervező Tabák Miklós
www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado
www.facebook.com/StephenKingKonyvek

EPUB ISBN 978 963 405 660 7

MOBI ISBN 978 963 405 661 4

verziószám: 1.10