EILEEN WILKS

A vérfarkasok világa 4

Night Season – Sötét

évszak

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Jane
 A terhesség felforgatta Cynna Weaver, FBI-ügynök egész életét.
Cullen Seabourne, a vérfarkas varázsló elragadtatva várja, hogy
apa legyen, de mit tud Cynna a gyerekekről? Az anyja alkoholista
volt, az apja pedig elhagyta a családját. Legalábbis mindig ezt
hitte...

Miközben Cynna próbálja feldolgozni ezt a problémát, egy újabb

bukkan fel egy másik birodalomból érkező küldöttség formájában.
Magukkal akarják vinni Cynnát és Cullent – hogy találkozzanak a
nő rég elveszett apjával, és megtaláljanak egy titokzatos medált. De
amikor ez a két született cinikus egy olyan világban köt ki, ahol a
mágia mindennapos és az éjszaka sosem ér véget, az egyetlen
hazafelé vezető út az eltűnt medál felkutatása – amelyet erőteljes
lények szintén keresnek, és akik bármit megtennének, hogy
megszerezzék.
 PROLÓGUS

KELETEN A HAJNAL ÍGÉRETET festett a tintaszínű égre, de a

levegő és a föld még sötét volt. Egy elhagyatott háznál, a
texasi Midland külvárosában kialudt egy pár fényszóró. Egy
férfi és egy nő szállt ki a 2005-ös Toyota Corollából.
– Folyton arra gondolok, hogy valamit elfelejtettünk –
mondta a nő, miközben kinyitotta a csomagtartót. Magas és
szikár volt, egy futó alkatával és erős vállakkal – nem szép,
de feltűnő. Farmert, túrabakancsot és sötét pulóvert viselt,
smink nélkül. A haja hosszú és egyenes volt, középbarna; a
bőre meghatározhatatlan barnaságú, inkább angolszásznak
tűnt, mint nem; de az anyja népére, a dinékre emlékeztető
széles, magas orcája és határozott orra volt. Navahó, ahogy a
kívülállók nevezték őket. – Mindig elfelejtek valamit!
A férfi egyedülállóan kedves mosollyal nézett rá. Ő is
magas, szálkás és atletikus volt, egyetlen figyelemre méltó
arcvonása, a szemei. A téli égbolt szürkéje ragyogott ki a sötét
szemöldöke alól. Egyesek a rézvörös bőre és fekete haja miatt
indián vért is sejthettek benne. Tévednének.
– Minden megvan, ami a listánkon szerepel – mondta,
miközben kiszedték a csomagtartóból a kempingfelszerelést.
– Ha valamit nem sikerült előre terveznünk, majd
megoldjuk! – Elhallgatott, majd folytatta. – Megijedtél.
A lány bólintott, bár szinte nyugodtnak tűnt és hangzott.
– Még nem egészen igazi pánik. Körülbelül hatos az
ÓIstenem skálán.
 – Nos, jó. – Letette a kezében tartott táskát, és a karjába
vonta a lányt. – Lássuk, hogy le tudjuk-e legalább négyesre
csökkenteni!
– Mmm – mondta a lány egy pillanat múlva, a hangot a
férfi nyaka tompította. – Igen, de így nem sokat fogunk
haladni. A szorongásaim azt mondják, hogy a tétlenség jó
lenne, a hazug patkányok. Hogy csak állhatunk itt, és
simogathatjuk egymást. De a királynőd gyorsaságot vár el,
azt hiszem.
– Többek között. Nagyszerű az elvárások területén. –
Néhány centit engedett közéjük anélkül, hogy elengedte
volna a lányt. – Jól vagy, Kai?
– Azt hiszem, tudok egyszerre félni és jól lenni. És izgatott
is. Elvégre ez egy teljesen új világ. Teljesen elbódultam tőle.
– Kai beszívta a levegőt az orrán keresztül, sóhajtott, és
bólintott egyszer. – Induljunk!
Felvette a vállára a hátizsákját, és a hóna alá dugta a
hálózsákokat. Nem sokáig fognak gyalogolni, így a súly nem
jelentett nagy problémát. Mégis, ő többet cipelt belőle, ami
észszerű volt. Nathan valószínűleg ötször olyan erős volt,
mint ő általában, és most nem volt normális. Éhség rágta,
olyan éhség, amelyet nem tudott az étel kielégíteni, mivel ez
nem az ő éhsége volt. Gyorsan el is fáradt.
Bár már nem sokáig.
Kai hátizsákjában volt egy váltóruha, termo alsónemű,
rengeteg tiszta zokni és fehérnemű, az orvosi csomagjuk, és
még néhány apróság. Nathanéban a nehezebb holmik voltak
– a nagyszerű kompakt sátruk, a kempingszerszámaik és
kereskedelmi áruk: néhány csomag fahéj; egy tekercs
cipzáras műanyag zacskó; egy pár kicsi, éles szekerce; négy
nagyon finom kés; két doboz szög; egy kalapács és egy kicsi
ásó; valamint fél-fél kiló arany és ezüst láncra fűzve.
Nathan felemelte a hatalmas hátizsákot, és lassan
elsétáltak a kocsitól. Kai barátnője, Ginger még a mai nap
folyamán eljön érte. Ginger tudta, hogy Kai elmegy
Nathannel, de nem is sejtette, milyen messzire szándékoznak
utazni. A történet, amit Kai magyarázatul adott neki, hogy
miért hagyja itt kint a járművet, elég béna volt, ahogy arra
Ginger többször is rámutatott, de Kai hozzászokott Ginger
kíváncsiságához. Ginger pedig ahhoz, hogy nem kap minden
kérdésére választ.
Kai erősen remélte, hogy újra látja majd a barátnőjét.
– Már alig várod, hogy megtörténjen.
– Részben igen. Az otthonod szép, de én már régóta itt
vagyok. És még a nemrég beáramlott mágia ellenére is,
nekem itt még mindig egy kicsit kevés a mágia. – Anélkül,
hogy megszakította volna a lépteit, vagy változtatott volna a
hangsúlyán, hozzátette: – Megcsinálod, Kai! Tudom, hogy
vannak kétségeid, és ez így is van rendjén, hiszen ez a
küldetés próbatétel. De meg fogod csinálni!
És persze innen jött az ÓIstenem skála. Nem a tamponok
kifogyásától való félelem. Bár őszintén remélte, hogy eleget
csomagolt, de ha nem, akkor is feltalálja magát. A félelem
attól, hogy nem tanult eleget, nem ért eleget ahhoz, hogy
megtegye, amit kell – ó, igen, ez hatalmas volt.
Egyszerre csak egy lépést, emlékeztette magát, és követte a
férfit a sötétben az öreg ház oldala körül. A férfi itt is láthat,
gondolta. Ő nem volt képes rá, még nem – az elhagyatott
épület árnyékában biztosan nem. A férfi lépteit sem tudta
legyőzni. Csak a sajátját.
 Elérték azt, amit Kai hátsó udvarnak nevezett volna, ha ott
nem csak kosz, szemét és kiszáradt gaz lett volna. Kai most
már látta azokat a kórókat, kiszáradt csontvázaik
elmaszatolták a levegőt a feketéből a szürkébe vezető úton.
Az ég tintából szénné világosodott a feje fölött, a horizonton
acélszürke sávvá változva. Nathan mellé lépett.
Ahogy a nagyapja mondta, a holnapi gondok lenyelésétől
ma még csak szeleket kapsz. És mégis...
– Nem értem, miért csináljuk ezt így. Te is megtalálhatnád.
Az a dolgod.
– Meg tudnám, ha egyszer megérezném a szagát. De a
királynőm nem ezt kívánja. És nem – mondta a lánynak egy
féloldalas mosollyal –, bár nekem elég az ő kívánsága, nem
várom el, hogy te kérdés nélkül elfogadd. Gondolom, látott
valamit, ami arra késztette, hogy inkább erre küldjön minket
a dolgok miatt, mint máshová.
– A „látott” alatt azt érted, hogy látomása volt? Vagy
jóslata?
– Valószínűleg mindkettő. Feltehetően rátette a kezét egy
ott kialakuló mintára, és ez a legjobb módja annak, hogy ez
folytatódjon.
– Vagy csak a lehető legnehezebbé akarja tenni a
dolgomat.
– Ez is lehetséges. Eh! – A szabad kezével megdörzsölte az
orrát. – Teljesen begörcsöltél az aggodalomtól, és egy kicsit
dühös is vagy, én pedig még mindig szédülök a
megkönnyebbüléstől, ami rossz párosítás a hangulatunkban.
De minden rendben lesz, Kai! Majd meglátod!
Nathan jókedvű volt, mert a királynője nem ölte meg a nőt
hat nappal ezelőtt. Kai akkoriban maga is eléggé
megkönnyebbült volt. A királynő és a fivére azt hitték, hogy
ő egy Megkötő, a telepaták egy ritka és veszélyes fajtája, aki
képes másokat az akarata alá kényszeríteni. Nathan kiállt
mellette, közéjük és őközé állt, bár nem tudta volna
megállítani őket. Ezt mindannyian tudták.
De szerzett egy kis időt, amikor is a királynő meghallgatta,
mert szerette annyira a férfit, hogy adjon neki ennyit. Végül
Kai életben maradhatott – egyelőre. De nem itt. Nem ott, ahol
az emberek nem tudták megvédeni magukat tőle.
Kai érezte a keserűséget, amely beborította ezt a
gondolatot. Látta is, zsíros, szürke szálak burkolták be a
gondolatot, mintha mumifikálnák. Ó, látta, mi történik, ha az
emberek ragaszkodnak az ilyen gondolatokhoz; látta, ahogy
csapdába esnek a túl sokáig felhalmozott keserű gondolatok
miatt, hogy a szürkeség hogyan fojtja el bennük az összes
színt. Vett egy nagy levegőt, és mindent megtett, hogy
elengedje a gondolatot és a keserűséget, és hálás is volt,
amikor elhalványultak.
Kai nem volt igazán telepata. De nem is volt nem-telepata,
ahogyan nem is volt éppen Megkötő, mégis képes volt
néhány dologra abból, amit a Megkötők csináltak. Az
adottsága mindenkit zavarba ejtett, beleértve saját magát is.
Talán leginkább saját magát. Nem tudott olvasni a
gondolatokban, de látta a gondolatokat és a gondolatokhoz
kapcsolódó érzelmeket. És néha, amikor a körülmények
éppen megfelelőek voltak – vagy hibásak –, megváltoztatta a
gondolatokat. Szó szerint.
Miután egész életében elfojtotta ezt a különleges
tehetséget, most meg kellett tanulnia, hogyan legyen úrrá
rajta. Gyorsan. Mielőtt átvenné fölötte a hatalmat.
 Érezte a dorombolást, mielőtt meghallotta volna, halk
morajlás az elméjében. Egy pillanattal később egy hepehupás
folt elmozdult és megnyúlt tízlábnyira előttük, nyolclábnyi
pettyes szürke macskává változva. Kai elmosolyodott.
– Dell amúgy teljesen örül ennek.
– Megérti, hogy most elmegyünk?
– Ó, igen. – A kapcsolat, amit kialakítottak, nagyon új volt,
a bensőségessége néha nyugtalanító, és bizonyos fogalmak
nem közlekedtek jól ennyire különböző elmék között. De Kai
tudta, hogy Dell megértette, hogy a hosszú éhségének már
majdnem vége.
Amikor Dell éhsége véget ér, Kaié is véget ér.
Elérték a találkozóhelyet. Kai letette az egyik hálózsákot,
hogy megsimogathassa a macskát az egyik magasan lévő,
bozontos füle mögött, miközben az a lábához simult. Dell
megtanulta, hogy az embere könnyen kibillenthető, ezért a
gyengédségét óvatossággal mérsékelte.
– Lelkes.
Dellnek sokkal jobb lesz ott, ahová mennek, és ez
boldogságot adott Kainak, amibe belekapaszkodhatott. Ha
Nathan számára kissé szűkös volt itt a mágia, akkor a
kaméleon-macska kifejezetten éhezett – ezért is kezdett Kai
fáradni. Az ismerős kötelék mindkét irányban működött, és
az erő, amelyet a királynő nagylelkűen felajánlott Dellnek,
hogy fenntartsa őt, amíg Kai és Nathan felkészül az útra,
mostanra eltűnt.
– Jobb, ha felveszed a hálózsákot. Itt az idő, Kai!
– Mi? – De a lány lehajolt, hogy felvegye. – Nem látom... itt
van?
 – Nem kell itt lennie. Ez nem egy igazi kapu. Ezt már
elmagyaráztam.
Elmagyarázta, de ez nem jelentette azt, hogy a lány meg is
értette. Valahogy Nathan királynője elérte a férfit, noha nem
is ebben a világban volt, kiszélesítve Nathan veleszületett
képességét, hogy átkeljen a birodalmak között, hogy
magával vigye azokat a dolgokat, amelyek az övéi voltak –
ruhákat, felszerelést és Kait. Aki viszi magával Dellt is.
– Koncentrálj a Dellhez fűződő kapcsolatodra! – mondta
halkan. Előre bámult valamire, amit a lány nem láthatott.
Kai vett egy nagy levegőt, és mindent megtett, hogy
belecsússzon abba az állapotba, amelyet egész életében
került, abba az állapotba, amelyet fugunak nevezett. Először
nem jött össze. Hagyta, hogy átjárja a frusztráció, és csak
Dellre koncentrált, ismerős gondolatainak tiszta, egyszerű
színeire.
Fokozatosan lassult a légzése, és elméje átcsúszott arra a
másik helyre, ahol vonzották a gondolatok színei és formái,
váltakozásuk végtelenül lenyűgöző volt... egy helyre, ahol
elveszíthette önmagát. Gyermekként el is vesztette magát.
Egy hely, ahol a saját gondolatai elérhették és megérinthették
mások elméjét, megváltoztathatták őket. Ahol a kényszer,
hogy ezt tegye, elsöprő lehetett.
De Dell gondolatai tiszták és igazak voltak, nem váltottak
ki késztetést a beavatkozásra. Kai szívverése megnyugodott,
és megtalálta a köztük lévő köteléket, egy sima, világossárga
csövet, és elmosolyodott. Ragyogóan.
Érezte Nathan kezét a vállán.
– Most pedig – mondta a férfi, a hangja volt az egyetlen
dolog a világon a színek mellett –, indulunk előre.
 Kai így is tett, megbízott benne, mosolygott azon, milyen
gyönyörűek a férfi színei, és milyen bonyolultak, a formák új
mintába folynak, aztán egy másikba, mindegyik elegáns és
csábító, lenyűgöző...
Az arcán érzett éles fájdalomtól felzihált – és szédelegve
visszakerült az érzékei világába. Egy olyan világba, amely
különbözött attól, amiben pillanatokkal ezelőtt volt. Hó
kavargott az éjszakai levegőben, nedves és hideg volt a
bőrén. Körülnézett, de nem látott sem épületeket, sem utat,
csak a vihar végtelen, tompa fehérségét.
Dell azonban meleg volt mellette, feltűnően izgatott és
sürgető. Nathan ott állt előtte, aggodalommal telten vonva fel
a szemöldökét.
– Visszatértem – mondta Kai –, bár tényleg kellene valami
más a fájdalmon kívül, ami eltéríti a figyelmemet. – Az égő
szúrás az arcán azt sugallta, hogy a férfinak ezúttal pofonnal
kellett kizökkentenie a fuguból.
– Szükségünk van a kabátokra. Neked kesztyűre. –
Kinyitotta a hátizsákot.
Kai szorosan magához ölelte a hálózsákokat. – Valami
lakottabbra számítottam.
– Innen keletre van egy falu, vagy egy gazdaság.
Megkönnyebbülés járta át a nőt. – Akkor tudod, hol
vagyunk.
A férfi bocsánatkérő mosolyt villantott rá. – Nem,
fafüstszagot érzek. Tessék.
A csomagjaik között botladozva mindketten felvették a
kabátjukat. A nőé steppelt volt, kapucnis, megfelelő volt
fagypont alatti hőmérsékletre is, ha hozzáadta a bélést. De
nem tette. Hideg volt, de nem sokkal fagypont alatt. Gyorsan
felmelegszik, amint elindulnak.
– Dell éhes. Lehetne...?
– Igen. Ne aggódj! – Az utóbbit a macskának címezte, nem
Kainak. – Majd én vigyázok rá!
A vadászni vágyó buzgalma ellenére Dell egy pillanatig
Nathant tanulmányozta. Kai érezte, hogy a nagymacska
mérlegeli a férfitól kapott bármilyen közlést – nem
kimondott szavakat, amelyeket Kai hallhatott volna, hanem
valamit. Aztán eltűnt a behavazott éjszakában.
Kai felrántotta a kesztyűjét. Dell túl gyengének tartotta
ahhoz, hogy egyedül túléljen. Ezen a helyen valószínűleg
igaza volt. – Meg tudod mondani, hogy a többiek átjöttek-e
már? Akiket követnünk kell?
Nathan oldalra billentette a fejét, mintha hallgatózna, bár
a lánynak fogalma sem volt róla, hogy valójában milyen
érzékeit használja a férfi.
– Két vagy három hetünk van, azt hiszem. Kicsit
hátraléptem, amikor átjöttünk.
– Visszafelé?
– Az idő nem teljesen egyezik a Föld és az Edge között.
Van elég rugalmasság ahhoz, hogy legyen némi választásom.
Előrefelé trükkös lenne, de nem volt olyan nehéz egy kicsit
hátrébb csúsztatni.
A nő bámult. – Tudod állítani az időt?
– Nem. – Türelmes volt. – De amikor két birodalom nem
idő-kongruens, az idő lesz az egyik választásom, amikor
átkelek.
 Úgy gondolta, hogy ennek van értelme. Nos, jól van... A
lánynak még sokat kell tanulnia a férfiról. Két éve voltak
barátok, de csak hat napja voltak szeretők.
És most meg kellene menteniük ezt a világot – vagy
legalábbis szerepet kellene játszaniuk a megmentésében. Ha
sikerülne az adottságát működésre bírnia.
– Jobb, ha indulunk!
 ELSŐ FEJEZET

ÚGY NÉZETT KI, mint egy digitális hőmérő. Két kis ablak
volt a műanyag burkolaton, az egyikben egy mély lila színű,
a másikban pedig halványkék csík volt. A nő megdöntötte,
és hunyorogva nézte. Talán a fény megtévesztette.
Még mindig lila. Nem az a szép kék, amiért imádkozott.
Nem számított, milyen erősen bámulta vagy hunyorított,
vagy milyen szögből nézte, a szín lila maradt.
Az ajtaján felhangzó kopogástól Cynna összerándult.
Elejtette a tesztet, rosszallóan ránézett, és otthagyta a padlón.
Becsapta a fürdőszoba ajtaját, miközben a másik ajtóhoz
sietett – ami csak pár lépésre volt tőle. A szállodai szobákban
a fürdőszoba mindig közvetlenül a bejárati ajtó mellett volt.
– Jövök, a fenébe is! Megyek már!
Nem, valójában nem ment éppen el... Most nem, de a múlt
hónapban igen. Háromszor. Ezért jelent meg a végzet színe
az istenverte teszten.
Cynna kinézett a kémlelőnyíláson és kinyitotta az ajtót.
– Szia! – mondta kétségbeesett vidámsággal. – Készen
állok. Menjünk!
Az ajtóban álló nő egy teljes fejjel alacsonyabb volt
Cynnánál. A kezét hosszú kabátja zsebeibe dugta, amely
ugyanolyan fekete és tökéletes volt, mint a rövidebb
hajzuhatag, és egy apró ránc keletkezett a két szemöldöke
között. A szeme sötét és nyugodt volt.
– Szükséged lesz egy kabátra – mondta Lily Yu, és nem
mozdult. – Február van, úgyhogy vastag kabátra lesz
szükséged. És talán a pénztárcádra is? Ha vásárolni
megyünk...
– Ó, igen! Igen, persze! Mindjárt hozom őket. – Cynna
kezdte becsukni az ajtót a barátnője előtt, de még időben
megállította magát. – Gyere be, de ne menj be a
fürdőszobába!
Ettől felszaladt a szemöldöke. Cynna figyelmen kívül
hagyta, felkapta a farmertáskáját és a kabátját az ágyon lévő
ruhakupacból. – Tényleg szükségem lenne egy mosásra –
mondta vidáman. – Menjünk! Ó, még valami! Ma délután
senki sem ejti ki a t-szót, vagy utal rá bármilyen módon.
Lily elgondolkodva bólintott. – Rendben. Semmi utalás a
t-szóra.
Hűha. Ez könnyű volt. Ezt már egy hónappal ezelőtt is ki
kellett volna próbálnia, és megkímélni magát a sok szelíd,
tapintatos vagy nyers közbeszólástól. Lily annyira biztos volt
benne, hogy Cynna nem néz szembe a valósággal.
Kiderült, hogy Lilynek igaza volt. A ribanc.
– Szóval, hová megyünk? – kérdezte Cynna, miközben
végigmentek a szálloda folyosóján az oldalsó kijárat felé.
– Gondoltam, teszünk egy próbát a Fashion Centerben.
– Persze. Ööö... ott vannak azok a sznob eladók, akik úgy
néznek rád, mintha egy harisnyanadrágot akarnál
szétszaggatni?
Lily egy pillantást vetett rá. – Mióta élsz Washingtonban?
– Hét éve. Miért?
– A Fashion Center egy bevásárlóközpont. Van ott
mindenféle ruházati üzlet – Macy’s, Talbot’s, The Gap,
Kenneth Cole…
– Nos, nem vásárolok sokszor. Szóval, perelj be!
 Lily megveregette Cynna kezét. – Ma fogsz!
Ettől félt. Mi ütött belé, hogy megkérje Lilyt, segítsen neki
új dolgokat választani?
Lenézett a mellette lévő nőre, és felsóhajtott.
Irigység, az volt az. Lily mindig jól nézett ki. De ő alacsony
volt és... nos, nem volt aranyos. Egy golyót nem neveznél
aranyosnak, akármilyen kicsi és formás is volt. A golyókat
ráadásul köztudottan nehéz volt megállítani, és ez illett Lily-
re is.
És most, hogy Cynna kinyitotta a nagy száját, az egész
halálos elszántság az ő ruhatárára összpontosult. Tényleg ezt
a szót használta, amikor arról beszélgetett Lilyvel, hogy
segítsen neki a vásárlásban. Új ruhatár, mondta. A
munkához.
Nyilvánvalóan megőrült. Nem volt egy átkozott
ruhásszekrénye sem. Ruhái voltak.
Az oldalsó ajtón mentek ki. A hideg megcsípte Cynna
arcát, és behatolt a ruházata alá, ezért begombolta a kabátját.
Szokatlanul hideg volt D.C.-hez képest, de ezt nem akarta
kimondani. Túl jó móka volt Lilyt piszkálni, aki egész
életében San Diegóban élt.
Lily morgott az orra alatt, és elindult a kocsija felé – egy
egyszerű fehér Ford, pontosan olyan, mint Cynnáé, csak
tisztább. Az FBI bizonyára tömegével vásárolja ezeket.
A nap éppoly napos és csendes volt, mint amilyen hideg,
az égitest ragyogó gömbként fénylett az égen, amely olyan
kék és tiszta volt, mintha a szmogot még nem is találták volna
fel. Amikor egy árnyék haladt el a fejük felett, Cynna
felnézett.
 A kanyargós alak egyre ismerősebbé vált, bár még mindig
hideglelést érzett a látványtól. A világos éggel szemben
sötétnek tűnt, de látta a fényképeket. Ki nem látta? Közelről
a pikkelyek vörösek és fényesek lennének, a rubin vagy a
friss vér színe.
– A hiúság egy sárkányos dolog? – kérdezte, egyik kezét
az autó ajtajára téve, miközben a fejét hátrahajtva figyelte,
ahogy a legenda lustán halad az égen.
Lily kinyitotta az ajtót. – Hogy érted ezt?
– Az összes fotó. Mika nem beszél sokat, de az biztos, hogy
szereti, ha fotózzák. – Gyakorlatilag Mika egyáltalán nem
beszélt. Az elmebeszélgetés nem ugyanaz volt, mint a
beszéd. De a rubinszínű sárkány ritkán vette a fáradságot,
hogy bármilyen módon beszéljen a körülötte lévő
emberekkel, a riporterek nagy csalódására. – Sam is ilyen
hiú?
Lily felhorkant. – Nem láttál róla egy csomó képet az
interneten, ugye? Gondolom, ha már tudod, hogy te vagy a
legnagyobb, legrosszabb csávó két szárnnyal, nincs
szükséged képre, hogy bebizonyítsd. Mika fiatal – tette
hozzá, miközben beszállt.
A fiatal relatív kifejezés volt, de mivel Mika valószínűleg
még azelőtt született, hogy a zarándokok hada partra
vetődött volna egy nagy sziklánál Plymouth1 közelében,
Cynna úgy gondolta, hogy Lily túlfeszíti a szó határait.
De a sárkányok sok határt feszegettek.
Az emberek évekig azt hitték, hogy ezek csak mítoszok,
tündérmesék, nem valóságosabbak, mint Odüsszeusz

1
Plymouth volt a Mayflower zarándokok által 1620-ban alapított kolónia helyszíne,
ahol először alakult meg Új-Anglia.
küklopszai. Még amikor tavaly novemberben huszonkettő
közülük véget vetett hosszú száműzetésének, hogy
visszatérjen a Földre, az emberek könnyen elvetették az
észlelést, hiszen a sárkányok azonnal eltűntek.
Valószínűleg valami reklámfogás, nem igaz?
Kaliforniában történt, és az ország nagy része ezt a
magyarázatot elégségesnek tartotta minden furcsaságra.
Mivel a kormány elhallgatta az információit – amelyek között
radar- és állóképek, videófelvételek, valamint két saját
ügynökének, nevezetesen Cynnának és Lilynek a jelentései is
szerepeltek –, nem volt szilárd bizonyíték. A beszélgetős
műsorok műsorvezetői sárkánylátós viccekkel szórakoztak.
Amikor újra felbukkantak, senki sem nevetett. Ezúttal a
világnak szüksége volt arra, hogy valódiak legyenek.
A birodalmak pokolian nagyot döccentek, és
mágiaáradatokat engedtek szabadjára a világ
csomópontjaiból. Az elszabadult mágia véletlenszerű hatást
gyakorolt a technológiára, különösen mindarra, amit
számítógépek működtetnek... ami szinte mindent jelentett.
Kiderült, hogy a sárkányok amellett, hogy erősek, szépek és
halálosak, remek szivacsok is voltak. A közelükben lévő
összes felesleges energiát magukba szívták.
Két nappal karácsony előtt egy fekete sárkány landolt a
gyepen a Fehér Ház előtt. Sam – akinek a másik neve Sun
Mzao volt – Lily nagymamája segítségével tárgyalt a
maradékról. Cynna nagy frusztrációjára, senki sem árulta el
neki, hogy Madam Yu miért keveredett bele. Volt néhány
sejtése, bár annyira képtelenek voltak... de Lily nagymamája
is az volt.
Előbb-utóbb, ígérte meg magának Cynna, kicsikarja az
igazságot Lilyből.
 Eddig beváltak a Sárkányszerződések. A számítógépek
normálisan működtek a nemzet fővárosában, a Wall Streeten,
valamint az Egyesült Államok tizenkét városában és a világ
nyolc olyan városában és környékén, ahol volt sárkány. Igaz,
a sárkányok sokat ettek, és az állatvédők nem örültek az
általuk preferált előadásmódnak. Ragaszkodtak ahhoz, hogy
a vacsorára szánt tehenet vagy disznót maguk fogják el. De
tartották magukat ahhoz a megállapodásukhoz, hogy az
embereket és a házi kedvenceket kihagyják a menüből.
A probléma az volt, hogy nem volt elég sárkány.
Cynna figyelte, ahogy Washington sárkánya a fejét
megdöntve lefelé ereszkedik. Úgy tűnt, hogy a Rock Creek
Park felé tart. Az ottani amfiteátrumot vette igénybe, amíg a
kormánytisztviselők azon vitatkoztak, hogy hol építsék fel az
állandó búvóhelyét.
– Jössz? – kérdezte Lily.
Cynna beszállt a kocsiba, és becsatolta az övét.
– Kívántad már valaha, hogy bárcsak Samet kaptuk volna
Mika helyett?
Lily megvonta a vállát, és elindította a kocsit.
– Sam a nagymama közelében akart lenni. Vagy a
nagymama akarta, hogy a közelében legyen. Vagy talán csak
meleg helyen akart lenni. Itt sosincs meleg.
– Szuka, szuka! Ha még ezen a nyáron is itt leszel,
panaszkodni fogsz a meleg miatt. Ez nem olyan száraz hőség,
mint amihez eddig szoktál.
– San Diegóban nincs olyan meleg, mint gondolnád. A
hegyekben persze melegebb. Ahogy távolodsz a parttól, nem
érzed az óceán hűsítő hatását.
– Hiányzik neked.
 Lily felsóhajtott, és kihúzta magát. – Jobban, mint vártam.
Úgy volt, hogy ez csak átmeneti lesz.
Lilyt eredetileg két célból küldték Washingtonba: hogy
segítsen a titkosszolgálatnak egy nyomozásban, és hogy
elvégezze a Quanticóban szokásos FBI-kiképzés rövidített
változatát. Cynnához hasonlóan ő is az FBI Mágikus
Bűncselekményekkel foglalkozó osztályának egyik
különleges egységéhez tartozott, amelyről egészen a
közelmúltig csak kevesen tudták, hogy létezik. Lilyt tavaly
novemberben vették fel. Érintéssel érző volt; képes volt a
tapintásával megérezni a mágiát, mégis ellenállt a hatásaival
szemben, de a gyilkossági nyomozói múltja legalább olyan
értékes volt az egység számára, mint az adottsága. Az Egység
sok ügynökének hiányzott ez a fajta bűnüldözési képzés és
tapasztalat.
Lily befejezte a megbízatásának a Titkosszolgálatot segítő
részét, de a démoni bérgyilkosok és a Fordulat, meg minden
egyéb miatt a kiképzése még mindig nem fejeződött be.
– Azt hiszem, van egy jó oldala is – mondta Lily. – Az,
hogy a főhadiszálláson dekkolok, 2600 mérföldet tesz közém
és az anyám közé.
– Igen, de a repülőgépek újra repülnek, a mobiltelefonok
működnek...
– Ne is emlékeztess rá!
Cynna elmosolyodott, mert azt kellett, de
elgondolkodott... ha az anyja még élne, vajon ő is olyan anya-
kerülő lenne, mint Lily? Néhány másik barátnője is ilyen volt.
Néhányan úgy tűnt, hogy közel állnak az anyjukhoz, de
sokuknak voltak problémái.
Nem mintha neki nem lettek volna problémái. Nem kellett
ahhoz élő anyával rendelkeznie, hogy a szívén hegeket
találjon, amik „anyától” feliratot viselték. Ami egy átkozottul
jó ok volt arra, hogy soha... nem gondolhat erre, emlékeztette
magát.
– Hogy van Rule?
– Jól. A palástok berendezkedtek a békés együttélésre…
amit te is tudnál, ha nem kerülnél minket. Én... ó, Istenem!
– Mi van? Mi az?
– Úgy beszélek, mint az anyám!
Cynna felnevetett. Órák – napok – nos, hosszú idő óta
először érezte úgy, hogy nevetnie kell. Talán tényleg
elszigetelődött.
Gondolod? suttogta egy gúnyos belső hang.
– Jobb, ha ezen túllépek – tette hozzá Lily lazán. – Úgy néz
ki, hamarosan én is anya leszek. Mondhatni.
Cynna úgy megrándult, mintha ostorcsapást kapott volna.
– Neked... neked gyereked lesz?
– Nem. Ó, dehogy, bár – nos, nem mondhatom ki, mire
gondolok anélkül, hogy tiltott célzást ne tennék. Tobyról
beszéltem.
Toby Rule fia volt, és Rule... nos, szinte minden volt Lily
számára, kivéve a férjet. A vérfarkasok nem házasodtak meg.
– Úgy érted, hogy perelni fog a felügyeleti jogért? Vagy
Toby anyja végre beleegyezett, hogy a fiú Rule-lal éljen?
– Alicia nem egyezett bele, de az anyja igen. Azt hiszem,
Mrs. Asteglio helyesli, és mivel Rule és én olyan gyakran
jártunk oda, miután eltörte a lábát...
– Eltörte a lábát?
– Leesett a lépcsőn. Ez volt számára az ébresztő.
Hatvanhárom éves, tudod, és van néhány más egészségügyi
problémája is, ami megnehezíti számára, hogy egy Toby korú
gyerekkel foglalkozzon. És tudja, hogy Toby az apjával akar
élni.
Mivel a fiú éppen karácsony előtt szökött meg, hogy az
ünnepeket az apjával tölthesse, Cynna egyetértett azzal,
hogy nyilvánvaló Toby preferenciája.
– Szomorú vagyok miatta – tette hozzá Lily. – Szereti
Tobyt. Nehéz neki lemondani róla, de gondoskodunk arról,
hogy gyakran láthassa.
– De Toby nagymamájának nincs törvényes felügyeleti
joga, ugye?
– Toby nagymamája – mondta Lily fanyarul – nevelte fel a
fiút. Az anyja biztosan nem. Alicia néha-néha hétvégente
meglátogatja, de még ez is abbamaradt, mióta Libanonban
van. Fújtat, puffog és húzza az időt, de most először Rule-nak
jó esélye van a győzelemre, ha harcba száll, és Alicia nem
támadja meg a kezdeményezést. Reméljük, hogy nem fogja.
Tobynak könnyebb lesz, ha meg tudunk egyezni.
Rule-nak évekig nem voltak törvényes jogai a fiához. Toby
nagymamája megengedte, hogy a fiú meglátogassa az apját,
de az anyja – az Associated Press riportere – még a születési
anyakönyvi kivonaton sem tüntette fel Rule nevét.
Rule soha nem vitte bíróság elé az ügyet. A világ
legismertebb vérfarkasának fia ellenállhatatlan kihívás lett
volna a paparazzók számára. Különben is, Rule biztos volt
benne, hogy veszíteni fog. A bíróságok nem éppen voltak
barátságosak a vérfarkasokkal.
Néhány évvel ezelőttig néhány államban még
megengedték, hogy az emberek azonnal lelőjék őket. A
legtöbb vérfarkas ezt jobban szerette, mint a szövetségi
kormány politikáját – a regisztrációs kényszer és a
gyógyszerek megakadályozták őket az átváltozásban.
De azok a régi rossz idők voltak. Néhány évvel ezelőtt a
Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a vérfarkasok is
állampolgárok. Mint ilyenek, jogosultak voltak a törvény
minden jogára és védelmére... mármint amikor az emberi
alakjukban voltak. Még mindig legális volt lelőni egyet
farkas alakban.
Néhány pillanat múlva Cynna felsóhajtott.
– Seggfej voltam, nem igaz? Annyira el voltam foglalva az
önmagam sajnálatával, hogy fogalmam sem volt róla, mi
történik más életében.
Lily elmosolyodott. – Nem baj, ha egy ideig teknőcöt
játszol, amíg nem szereted meg túlságosan a páncélodat.
Most kikerültél belőle. Mennyit költhetek ma a pénzedből?
– Ó, néhány százast. Általában veszek magamnak
karácsonyi ajándékot, de ezúttal nem jutottam hozzá, a
démonok meg minden miatt.
– Háromszorozd meg!
– Mi? Én nem fogok...
– Azt mondtad, új ruhatárat akarsz a munkához. Hacsak
nem gondoltad meg magad? Például lehet, hogy van valami
okod azt gondolni, hogy a méreted hirtelen megváltozhat...
Cynna csipogó hangot adott ki.
– Mi az?
– Ez az utalási riasztás!
Lily szórakozott pillantást vetett rá. – Kezdjük az
alapokkal. Két jó kabát...
– Vannak kabátjaim.
 – Persze, és talán meg is felelnének, ha negyven kilóval
nehezebb lennél. És nyolcvan éves lennél. És nem érdekelne
a divat. Jól áll neked a farmer, de a kosztümök, amiket
választasz... – Megrázta a fejét. – Szerinted így kell kinéznie
egy FBI-ügynöknek?
– Jól van, jól van – de szarul nézek ki kosztümben. Nincs
olyan alkatom, mint neked! Nem tudom felvenni azokat az
icipici, testhezálló zakókat.
– De olyan ruhákat hordhatsz, amik passzolnak. Ami a
testalkatodat illeti... – Lily felhorkant. – Nem szeretsz úgy
kinézni, mint Xéna, a harcos hercegnő? Eleged van abból,
hogy letörlöd a nyálat a férfiak arcáról?
– Nos, de...
– Neked olyan tested van, mint egy istennőnek, Cynna!
Nem a Szűzlány, hanem az Anya, vagy valami
termékenységi istenség.
Cynna sötét pillantást vetett rá. Nem érdekelte a
termékenységi istenségre való utalás.
– Ha hozzávesszük a tüskés frizurát és a tetoválásokat, azt
hiszem az egyszerű, de drámai kinézetet kell választanunk.
Bármit is veszünk, valószínűleg méretre szabottnak kell majd
lennie, de...
– Méretre szabott? – nyüszítette Cynna.
– Valószínűleg. Két zakóval kezdünk, ahogy mondtam, és
négy nadrággal, amit kombinálhatunk. Szoknyát is vehetnél,
de még sosem láttalak szoknyát viselni, ezért gondoltam,
maradjunk a komfortzónádban, és maradjunk a nadrágnál.
– Furcsa elképzeléseid vannak a komfortzónámról.
– És persze szükséged lesz valamire, amit a zakók alatt
viselhetsz. Egy póló, egy hosszú ujjú ing, egy pulóver vagy...
 – Van egy Wal-Mart úgy egy mérföldre innen.
– Nem a Wal-Martban vetted azokat a farmerokat.
Gyilkosak.
– Köszi. De a farmer nem olyan, mint a kosztüm. Pontosan
passzolnia kell, és a legtöbbjük nem elég hosszú, szóval... ne
nézz így rám!
– Aha. Mennyit fizettél a farmerért?
Túl sokat.
– Kiárusítás. Biztos, hogy lesz kiárusítás.
 MÁSODIK FEJEZET

A FASHION CENTER a fogyasztói társadalom

háromemeletes templomának bizonyult. Hétköznap volt, és
a nap közepe – Lily valahogy rábeszélte, hogy vegyen ki egy
szabadnapot erre az őrületre –, így hiányoztak a tinik és a
kiskamaszok. De Cynna bármerre nézett, mindenütt egy
anyuka gyömöszölt egy kisbabát az egyik olyan méretes
utazóeszközbe, amit babakocsinak hívnak.
Alig tízlábnyira, az egyikben egy aprócska, bebugyolált
csecsemő nézelődött, amikor Cynna kilépett az öltözőből.
Hatalmas, óvatos szemekkel bámulta őt.
A frászt hozta rá. Elfintorodva nézett Lilyre.
– Nem készítenek ruhákat mellekkel rendelkező
embereknek! Felfigyeltél már erre? – Megpróbálta összefogni
a mellkasán a kabátot. A szélek nem akartak összeérni. –
Látod ezt? Ha nagyobb vagy a B-kosárnál, felejtsd el!
– Fogd be, Cynna, és próbáld fel inkább ezt!
Előfordulhat, hogy egy kicsit tapintatlan volt. Lily kis
mellekkel rendelkezett. Cynna levetette a túl szűk kabátot, és
szemügyre vette a bőrkabátot, amit Lily nyújtott felé. Sötét,
mélybarna volt, mint az étcsokoládé, de... – Nem fekete!
– A fekete nem igazán a te színed.
Cynna szerette a feketét. Mindig is feketét hordott.
– Folyton ezt mondod, de a fekete illik a tetoválásaimhoz.
– Nem pontosan tetoválások voltak, de Cynna általában azt
a szót használta, amit mások is felismertek, nem a szuahéli
szót, amely próbálta megnevezni a bőrét sűrű csipkeként
borító mintákat. A varázslatok a kilingók voltak; az
alapminták, amelyekkel megtalálta a dolgokat, pedig a
kielezo. Egyiket sem tintával és tűvel vitték fel.
– A fekete arra kényszeríti az embereket, hogy csak a
tetoválásokat lássák, nem pedig a bőrt. Próbáld fel a kabátot!
Cynna kétkedve bújt bele a hosszú kabátba.
– Te viselnél ilyesmit a főhadiszálláson?
– Nem tenném! Nevetségesen néznék ki, mintha a
nagytestvérem ruháit vettem volna fel. De rajtad, azzal a
nadrággal... – Lily megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Nézz a
tükörbe!
Cynna megfordult. És csak bámult. Egy pillanat múlva
érezte, hogy mosolyra húzódik az ajka. A veszélyesnek látszó
nő a tükörben visszavigyorgott rá. – Hé, ez én vagyok?
Dögösen nézek ki!
– Igen, kivéve a táskát.
A barna nadrág, amire Cynna panaszkodott, most
pokolian menőnek tűnt. Ahogy a rézszínű pulóver is, de a
régi farmertáskája egyáltalán nem illett hozzá.. Ezt még ő is
láthatta. – Azt hiszem, vehetnék egy újat. A kistáskákba nem
sok minden fér, úgyhogy általában hátizsákot veszek, vagy
valami hasonlót, de... hé! – Miközben beszélt, megpróbálta
begombolni a kabátot. És tessék, a gomb találkozott a
gomblyukkal. – Beér! Hogy találtál olyat, ami jó rám?
– Megkértem az egyik sznob eladót, hogy segítsen. Ó... és
nem a kiárusításos polcról jött.
Cynna felszisszent. Bőr. Nem akciós. És ebben a boltban...
Összekaparta a bátorságát, és megnézte az árcédulát.
– Nyugalom! – Lily a vállára tette a kezét.
– Nem tehetem... ezt semmiképp sem engedhetem meg
magamnak! – Bár az agya egy része azon kattogott, hogy
kitaláljon valamit... rengeteg hitelkerete volt, de utált
kamatot fizetni. Megtakarításai is voltak, de...
– Ha biztos vagy benne...?
– Igen! – Kizárt dolog, hogy veszélyeztesse a biztonságát
azzal, hogy pénzt vesz ki a megtakarításaiból ruhákra.
– Akkor azt hiszem, el kell fogadnod, hogy ez egy késői
karácsonyi ajándék tőlem és Rule-tól.
Cynna bámult. – Térj észhez! Karácsony már hetekkel
ezelőtt volt. Különben is, ez-ez-ez – senki sem ad ilyen drága
karácsonyi ajándékot!
– Rule igen. Ma ideadta a hitelkártyáját, és azt mondta,
vegyek neked valamit, amire szükséged lenne, de túlságosan
a fogadhoz vered a garast. Nos... tapintatosabban
fogalmazott, de ez volt a lényege. – A kabátra biccentett. – Ez
lenne az.
– Ez túl sok. Túl sok!
– Rule megengedheti magának – és hidd el, az
oroszlánrészét ő fogja kifizetni. Cullennek egy gyémántot
adott.
Cynnának egy kép villant a fejébe Cullen Seabourne-ról,
amint megvillan egy gyémánt a fülében. Figyelmen kívül
hagyva a hasában jelentkező gyors rebbenést, felvont
szemöldökkel nézett Lilyre. – A jobb vagy a bal fülébe?
Lily megrázta a fejét. – Megkérdezheted? Ne is törődj vele!
A szemeid elkerekedtek. Utálok a fantáziádba kavarni, de a
gyémánt az ujjára való gyűrűn van, nem a fülében. Tudnia
kell arra figyelni, amit csinál, amikor varázsenergiát táplál
bele.
Szóval nem lett bumm. Ezt ő is tudta. Ha túl gyorsan, vagy
kissé rosszul táplálsz nyers mágiát egy gyémántba, akkor
gyémántforgács lesz a vége, ezért is próbálkozott vele olyan
kevés gyakorló. Cullen azért tudta megcsinálni, mert látta a
varázsenergiát, miközben beletáplálta. Ez tette őt varázslóvá.
Az irigység megint harapott. A fenébe is, gyónnia kell.
– Nagy csecsebecse?
– Hatalmas. Körülbelül öt karátos, de laboratóriumban
készített, nem természetes. A cég, ahonnan Rule vette, új
technológiát alkalmaz, amivel nagy, tiszta gyémántokat lehet
készíteni, amelyek atomjaikban megegyeznek a természetes
gyémántokkal. Az eljárás annyira új, hogy a kövek még
nincsenek is a piacon, de Rule azért kapott egy ilyen
gyémántot, mert ígért egy jelentést a mágikus
tulajdonságairól. Nem kérdezted, hogy Cullen hogy van!
– Újra van bokája és a lábfejének nagy része. – Lily felvont
szemöldökére felmordult: – Felhívott, oké?
– Azt mondta, hogy nem beszélt veled.
– Hagyott ööö… üzenetet. – Rengeteg üzenetet hagyott.
Minden este. Minden átkozott este hívta, mindig nyolc és
kilenc között, és üzenetet hagyott a hangpostáján. Soha nem
gyakorolt rá nyomást – ó, nem, ahhoz túl ravasz volt. A
legtöbb üzenet nem volt csábító, bár hagyott néhányat,
ami...mindegy. Általában valami vicceset, vagy hülyeséget
mondott, vagy csak egy „szia, újra jelentkezek”-et.
A fickónak nem voltak kétségei.
– Talán fel kéne próbálnom egy szoknyát ehhez – mondta
Cynna vidáman. – Vagy venni egy új táskát. Azt mondtad...
mondtál valamit a táskámról. – Furcsa. A feje hirtelen egy
lábnyival a válla fölött lebegett.
– Hiperventillálsz?
Lehetséges. Az ujjai bizseregtek, és az ajkai elzsibbadtak.
 – Lila volt, nem zöldeskék.
– Micsoda?
– Tudod, az a zöldeskék szín. Türkiz. – A szavak
szaggatottan és felszínesen jöttek ki. – Biztos voltam benne,
hogy zöldeskék lesz, de ma reggel belepisiltem egy edénybe,
és a teszt lilára változott.
Lily az egyik olyan kifejezéstelen, felmérő pillantását
vetette rá, amit minden zsaru elsajátít a rendőriskolában.
– Oké. Most pedig sétálunk egyet. – Átkarolta Cynna
vállát. – Tartsd vissza a lélegzeted három lépésig, a
negyediknél engedd ki, aztán tartsd vissza megint!
– Én nem...
– Nem tudsz egyszerre beszélni és visszatartani a
lélegzeted!
Igaz. Cynna számolta lépéseket, és a felénél visszatartotta
a lélegzetét, miközben a feje úgy lebegett a válla fölött, mint
egy héliumos lufi rövid szálon. Odasétáltak az egyik
eladóhoz – egy alacsony, sovány, fekete ruhás alakhoz.
Mindenki viselhetett feketét, kivéve őt.
– Az összes ruhát megvesszük – mondta Lily a nőnek, és
letépte a címkéket a nadrágról, a kabátról és a pólóról, ami
még mindig rajta volt Cynnán. Átadta őket az eladónak a
hitelkártyával együtt. – A kártyáért később visszajövök!
A nő határozottan megrázta a fejét. – Nem teheti...
– Itt most egészségügyi válsághelyzet van! – Lily
megvillantotta az FBI-azonosítóját. – Terhelje a ruhákat a
kártyára, és vigyázzon rá, amíg vissza nem jövök!
Az eladó egy igenis-hölgyemet mondott. Cynna nem.
Zihálva szólalt meg. – Nem veszed meg a nadrágot és az
inget!
 – Majd visszafizeted. Számolj tovább!
Az apró, parancsoló kéz a hátán megtartotta Cynnát a
ruhákkal teli folyosók mellett, és a kozmetikai részleg
illatokkal teli levegőjén keresztül, ahol Lily sziklaszilárdan
elhaladt a gömbölyded ügynök mellett, aki kölnivel próbálta
őket lespriccelni. Aztán már a zsúfolt csarnokban voltak.
Valamelyik híradóból emlékezett a helyre. Állítólag volt
egy kicsi csomópont a szökőkút mellett. A Fordulat idején ez
is szivárgott, akárcsak a többi – de ez egy koboldot is
átszivárogtatott a mágikus túlcsordulással együtt. A vásárlók
kiakadtak.
Ahogy a kobold is. Pokolian gonoszak tudtak lenni
csapatosan, de azon kívül nem boldogultak jól.
Úgy tűnt, az incidens nem sokat ártott az üzletnek,
jegyezte meg Cynna, miközben elhaladtak a szökőkút mellett
– amely most száraz volt, és a középső medencében egy
Javítás alatt tábla állt. Rengeteg ember volt, akik pénzt akartak
költeni, vagy csak együtt töltötték az időt. Néhányan
megbámulták, de ehhez már hozzászokott. A tetoválások
nem voltak szokatlanok manapság, de Cynna tetoválásai
nem a szokásos virágok, vagy bármi más voltak. És rengeteg
volt belőlük.
Mire elhaladtak a mozgólépcsők mellett, Cynna keze már
szinte nem is bizsergett, és a feje újra normális viszonyban
volt a vállával. Furcsa, nem is tudta, hogy a pánik ennyire
olyan érzés, mint a hélium. – Jól vagyok!
– Jó. Lépkedj tovább!
A nő nem tette. Megállt, és Lilyre nézett. – Nem vettem
neked karácsonyi ajándékot!
– Észrevettem, és ez nagyon udvariatlan volt tőled!
 – Vagy Rule-nak. Gondoltam rá, de mit veszel valakinek,
akinek kilencvenszer annyi pénze van, mint neked? Neked
ez megfelel?
– Az, hogy Rule-nak több pénze van, mint neked?
– Nem, hanem, hogy ennyit költött a nekem szánt
ajándékra. – Évekkel ezelőtt Cynna összejött Rule-lal. Ez
okozott némi problémát, amikor ő és Lily először találkoztak
– leginkább azért, ismerte el Cynna, mert ő nem akarta
elfogadni, hogy Rule foglalt. Elvégre ki hallott már monogám
vérfarkasról? De Rule éppen ilyen volt, mert
párkapcsolatban volt Lilyvel... valami, amiről Cynna nem is
tudta, hogy létezik.
A világ többi része továbbra sem tudta. A párkapcsolatok
szupertitkosak voltak. Cynna három dolgot tudott róluk: a
kötelék nem engedte, hogy Rule és Lily túl messze legyenek
egymástól; irányt mutatott nekik egymás felé; és ritkák
voltak. Nagyon ritkák. Ennyit sem tudna, ha a klán papnője
nem döntött volna úgy, hogy Cynna lesz az utódja. Ami
egyszerűen őrültség volt.
– Persze, hogy nem bánom. Ahogy mondtam, vett...
kimondhatom Cullen nevét anélkül, hogy kiakadnál?
– Nem róla van szó, hanem... nos, benne van, vagy benne
volt, de ő... nem róla van szó.
Lily bólintott. – Lila, mi?
Cynna nagy levegőt vett, visszatartotta, és felszólítás
nélkül újra elindult. Néhány pillanat múlva azt mondta: – Ezt
tanítják neked a zsaruiskolában? Mit kell tenni, ha egy tanú
hiperventillál?
– Nem, a testvérem pánikrohamokkal küzdött, és persze
nem akarta, hogy a szüleink megtudják, ezért én sétáltam
vele. Vajon még mindig vannak neki? – Lily oldalra döntötte
a fejét, és elgondolkodott ezen. – Már évek óta nem kísértem
végig egyen sem, de talán az új férje igen. Nem könnyű
tökéletesnek lenni.
– Akkor ő az idősebbik testvéred. Az orvos.
– Aha. Talán rákérdezek a pánikrohamára, ha legközelebb
telefonál.
– Ez olyan kérdésnek tűnik, amit egy nagytestvér
nehezményezne egy fiatalabbtól.
Lily elmosolyodott. – Igen.
– Gonoszabb vagy, mint amilyennek látszol.
– Csak azért hív, hogy ugyanazt elmondja, amit az anyám
– mármint most, hogy anya újra beszél hozzám. Általában
rengeteg kritikát is megfogalmaz, amit tanácsnak álcáz. Miért
nem vagyok házas, mit csinálok Washingtonban, ahelyett,
hogy... hé, ott van előttünk egy étterem. Megállhatnánk egy
percre, hogy igyál egy kólát?
Ez egy csajos frázis volt a „Készen állsz a beszélgetésre?”
Cynna egy pillanatig szótlanul sétált tovább, aztán megállt,
és egyenesen Lilyre nézett. – Soha nem loptam harisnyát,
mert nem hordtam. Elvettem viszont néhány rúzst.
Ékszereket. Egyszer egy pénztárcát.
Lily nem tűnt döbbentnek, vagy akár meglepettnek a téma
hallatán. – Ahogy az unokatestvérem, Jenny is, amikor
tizenöt éves volt. Mármint sminket, nem pénztárcát. Nekem
nem szabadna tudnom róla, de Freddy unokatestvérem
egyszer elmondta, amikor megkérte a kezemet.
Pfúj! – Az unokatestvéred megkérte a kezed!
– Másodunokatestvér, de mi csak unokatestvért
mondunk.
 – Sok családtagod van.
Lily bólintott és várt.
– Nekem nincsenek testvéreim vagy unokatestvéreim.
Volt egy nagynéném – neki köszönhetem, hogy nem vagyok
még jobban elcseszett, mint amennyire vagyok –, de neki
sosem volt gyereke. – Cynna az új kabátja zsebébe dugta a
kezét. – Eléggé klisés voltam, miközben felnőttem, tudod?
Nem csak szegény, hanem gettószegény. Vicces, hogy ma
már nem így hívják. Manapság már „városi szegénység” van.
– Gondolom, néhányan azt hiszik, ha folyton átnevezik,
talán eltűnik.
– Igen. Nem működik, ugye? A gyerekek továbbra is úgy
nőnek fel, mint én – apa nélkül, részeges vagy drogos
anyával. Én elkerültem néhány klisét, főleg Pat néni miatt.
Nem hagytam ott az iskolát, nem drogoztam, és nem... nem...
lettem... – Elhallgatott, és nyelt egyet.
– Terhes? – kérdezte Lily gyengéden.
Cynna hátradöntötte a fejét, és a boltíves üvegtetőt
keresztező gerendákat bámulta. Az ég kék volt és ragyogó.
Egy pillanat múlva azt mondta: – Nem hiperventilláltam. Azt
hiszem, ez már előrelépés.
– Azt hiszem, az. Bemenjünk a kajáldába?
Cynna megrázta a fejét. – Jobb, ha visszamegyünk, és
elhozzuk Rule kártyáját. Nem bízom abban az eladóban.
– Oké! – Megfordultak. – Komolyan gondoltad, hogy
felpróbálsz egy szoknyát?
– Nem!
Lily elvigyorodott. – Az átmeneti őrület nem minősül... ó,
Istenem! – Megállt a mozgásban. – Mit keres ő itt?
 Cynna nem tudott rájönni, kiről beszél Lily. Közvetlenül
előttük több ő is volt – egy idősebb nő egy Talbot-táskával,
egy fiatal anyuka egy kisgyerekkel, két tizenéves, akiknek
iskolába kellett volna lenniük.
Egyszer csak egy satnya kopasz valami állt tőlük
tízlábnyira. Mellei voltak, narancssárga bőre és hegyes fogai.
Ez – ő? – szűk, sárga ruhát viselt lila pöttyökkel, és rájuk
vigyorgott. – Szia, Lily Yu!
A tinik felsikoltottak. Egy közeli öltönyös férfi leesett állal
bámult, aztán meglendítette a táskáját.
– Hé! – Az megragadta a táskát mindkét kezével. Ekkor
Cynna meglátta a farkát – hosszú és vékony –, amely
megragadta a férfi bokáját. – Láttad ezt? Megpróbált
megütni! Nem lehetne, hogy én...
– Nem! – mondta hangosan Lily, és előre sietett. – Engedd
el, és add vissza a táskáját!
– De ő...
– Nem számított rád – mondta Lily, és megrántotta az
aktatáskát. – Megijesztetted.
– Mi a fene ez az izé? – követelte a férfi.
Pontosan az én szavaim! Cynna azonban nem mondta ki
őket. Lily úgy tűnt, kézben tartja az izé helyzetet, így ő a
tinikkel foglalkozott. Az egyikük zokogva kapaszkodott a
másikba, aki gyanakodva nézett Cynnára.
– Nagyszerű hatás, nem igaz? – mondta Cynna vidáman.
– Nem láttad, hogy... hmm, jön, ugye?
A sötét hajú erősebben ráncolta a homlokát. – Nem.
– Nagyszerű! És a neved...?
– Shauna. Ő pedig Deanna. – Shauna még mindig
gyanakvó volt, de a barátnője annyira abbahagyta a sírást
ahhoz, hogy tiltakozzon az ellen, hogy Shauna kiadja a
nevüket, amire anya azt mondta nekik, hogy soha, de soha
ne tegyék.
Valószínűleg az anyja azt is mondta nekik, hogy ne
lógjanak az iskolából, de ez most mindegy volt. A lányok már
nem hisztiztek.
Lily visszaszerezte az aktatáskát, és visszaadta a
tulajdonosának. – Elnézést a sokkért, uram.
– De meg akart ütni! – kiáltott fel a narancssárga izé.
Gyerekméretű volt, de olyan felépítésű, mint egy
összenyomott szumóbirkózó. Mellekkel. Nagy mellekkel. És
azzal a farokkal. – Nem tudnád lelőni, vagy valami?
– Nem – mondta Lily röviden. – Gan, mit keresel itt?
Gan? Cynna jobban megnézte. A teste változott a
leginkább, de az arca is más volt. Ugyanaz a narancssárga bőr
és kopasz fej, ugyanazok a nevetségesen széles szemek
Maybelline szempillákkal, de a többi vonás... nos,
normálisnak nem lehetett nevezni, de elképesztő volt,
mekkora különbséget tud tenni egy orr. Cynna soha nem
ismerte volna fel a kis démont.
Egykori démon, feltételezte. Gan a gnómoknál lakott,
miközben valamiféle rejtélyes átalakuláson ment keresztül.
Cynnának azonban fel kellett volna ismernie a hangját –
magas és sipítozó, mintha valamelyik csaholó kiskutya úgy
döntött volna, hogy beszélni kezd.
Tömeg gyűlt össze. – Hívom a rendőrséget! – jelentette be
az aktatáskás ember.
Gan nem vett róla tudomást. – Természetesen veled
megyek. Nem mondták neked, hogy jövök?
– Ők? – mondta Lily. – Kik?
 Gan a homlokát ráncolva nézett körbe – érdekes látvány,
tekintve a szemöldök hiányát. Aztán a szemét forgatta. –
Remek! Rosszul időzítettek. Így nem is tudhattad! Állítólag
olyan nagymenők, de még a szinkronizálni sem tudták a...
Sikoly szakította félbe.
Cynna és Lily a másodperc töredékére összenéztek, aztán
futásnak eredtek. A sikolyok mögülük, a szökőkút mellől
jöttek.
A kínai baba okos volt és kemény, de Cynna lábai sokkal
hosszabbak voltak, és tudta, hogyan kell futni. Miközben
Cynna elhúzott előre, hallotta, ahogy a kis démon is tipeg –
valahogyan, a rozoga lábai ellenére Gan tartotta a lépést
Lilyvel. – Le fogsz lőni valakit? Kit? Én is akarok egy
fegyvert!
Fegyver! Tényleg! Valószínűleg jó ötlet, ezért Cynna
kotorászni kezdett a táskájában a fegyveréért, anélkül, hogy
megszakította volna a lépteit. Csak két támadó varázslata
volt – egy, ami csak démonokra hatott, és egy, amihez fizikai
kontaktusra volt szükség. Ha bármi is állt előttük, amit le
kellett igázni, inkább nem akart vele keringőzni.
Kikerült két, egyenesen futó fiatalembert, és majdnem
összeütközött az egyik babakocsival. Ezek az átkozott dolgok
mindenütt ott voltak! Megcsúszott, de sikerült kitérnie előle
és a rémült anyukától, aki tolta – majd holtaváltan megállt.
Hárman voltak. Az üres szökőkút mellett álltak, és a
környezetüket tanulmányozták. Az alacsonyabbik rövid,
zöld köpenyt és harisnyát viselt. Úgy nézett ki, mint egy
gnóm – kicsi, ráncos, hosszú szakáll, nagy orr. Túlméretezett
fülpár választotta el kócos haját, amelynek hegyét eltakarta
egy abszurd kalap, amit viselt. A középtermetűnek nedves
agyag színe volt, bőre nedves és fényes, mintha izzadna. Az
ajkai voltak a legfurcsábbak rajta, mert szürkésfeketék
voltak, és kopasz volt, mint Gan. Más volt a hatása... talán
azért, mert csak egy ágyékkötőt és valami díszes csizmát
viselt.
Tekintsünk el a furcsa bőrétől! Ez a fickó egy
izomkolosszus volt.
A harmadik szürke volt, agyaras, nagyjából két és fél
méter magas, rövid kis fürtök a pasi – nem, a nő fején. Azok
mellek voltak a barna tunika alatt, nem csupán nagy
mellizmok.
Nem számított. Nem, amikor egy akkora kardot tartott a
kezében, amivel egy elefántot is ki tudott volna belezni.
Cynna tüzelőállásba helyezkedett. – Tedd le a kardot!
Mindannyian rá néztek. A gnóm elmosolyodott, és
mondott valamit, de a szótagok nem álltak össze angolul.
– Tüzet szüntess! – mondta neki Lily, miközben Cynna
baljára csúszott, fegyverrel a kezében.
– Hé! Nem lőhetsz rájuk – nyüszítette Gan, csalódottnak
hangozva, amikor ő is megállt. – Harazeed – kiáltotta a triónak
– vagy valami ilyesmi. – Ke antar essy isclaum Lily Yu si Cynna
Weaver. Ke relan angolul, idióták!
– Ah! – mondta a vicces kalapos alacsony sugárzóan.
Egyik kezét a mellkasára tette, és féltérdre ereszkedett.
– Isten hozott engem-téged-minket, Lily Yu és Cynna
Weaver! Kérem, vezessenek minket a vezetőjükhöz!
 HARMADIK FEJEZET

GAN SZERETTE az autókat. Néhányszor már ült bennük,

amikor elküldték ide, a földi birodalomba, hogy segítsen
annak az idióta Harlowe-nak. Ez még azelőtt volt, hogy
Harlowe megölette magát, ami megakadályozta Gant abban,
hogy megszállja Lily Yut, ahogyan annak kellett volna
történnie, és aztán átjutottak Disbe, ahol végül megkedvelte
Lily Yut, ami miatt elkezdett benne lélek növekedni, így nem
lehetett többé démon.
A dolgok akkoriban biztosan egyszerűbbek voltak.
Egyszerűbbek, de nem olyan érdekesek.
Mivel az élet most sokkal érdekesebb volt, Gan úgy
döntött, hogy megbocsát Harlowe-nak. Amikor azonban ezt
elmondta Jeneknek, a férfi suttogó zihálással felnevetett, és
azt mondta, hogy ez nem igazán megbocsátás, ó, nem. De azt
már nem árulta el neki, hogy mi is valójában az a
megbocsátás.
A gnóm vének már csak ilyenek voltak.
Gan élvezte a felhajtást, amikor kivillanva a dashtuból
mindenkit meglepett, az emberek pedig sikoltozni kezdtek,
meg minden. Még nagyobb volt a felhajtás, amikor megjelent
a három alak is Edge-ről, de Lily Yu nem szerette a felhajtást.
Felhívott valakit a mobilján – Gan is akart egy ilyet –, jött egy
csomó zsaru, és a dolgok egy ideig unalmasak voltak. De
most elmentek.
– Hová megyünk? – kérdezte Gan, amikor beszállt a
rendőrségi furgon hátuljába Lily Yuval, Cynna Weaverrel és
az Edge-ről érkezett küldöttséggel. Oldalt padok voltak, és
az Edge-ről érkezettek ültek az egyik padon, míg Gan a két
ember között a másikon. Egy fémfal választotta el az
ülőhelyüket a sofőrüléstől.
– Találkozni a vezetőmmel – mondta Lily Yu. A másik nő,
Cynna Weaver, elnevette magát.
– De nem Rule Turnerrel – mondta Gan. Nem kedvelte a
farkast. – Ő nem a vezetőd!
– Egy Ruben Brooks nevű emberrel fogunk találkozni. –
Lily a velük szemben ülő három lényre nézett. – Ha jól
értettem, uram, önök egy másik birodalomból jöttek.
A tanácsos elmosolyodott.
– Így van. A mi otthonunk... Az angol neve a
birodalomnak Edge. Edge sok birodalomhoz van közel, sok
birodalommal kereskedik. Egy csomópont. Sok kapu van
Edge-en. Sok kereskedelem.
– Kereskedni jöttek?
– Igen, a kereskedelem miatt. Nagyon jók vagyunk a
kapukkal, a készítéssel és a karbantartással is. Ezt a
vezetődnek és nekünk kell megbeszélnünk. Sok részletben
kell megegyeznünk, ugye? Valamint Lily Yu és Cynna
Weaver miatt is itt vagyunk.
– M-miattam? – dadogta Cynna Weaver. – Ti miattam és
Lily miatt vagytok itt?
A tanácsos bólintott, és elmosolyodott azzal az ostoba
mosolyával. Bár valószínűleg nem volt hülye. Gan
elgondolkodott azon, hogy figyelmeztesse-e erre Lily Yut.
Talán később.
– Nincsenek ablakaink – mondta Gan a homlokát ráncolva,
amikor elindultak. Az autókat, amelyekben korábban ült,
taxinak hívták, és nem mentek túl gyorsan. Remélte, hogy a
rendőrségi furgon gyorsabban megy, de még ha így is lenne,
ablakok nélkül nem lenne túl szórakoztató. – Van szirénánk?
– Nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet – mondta
Lily Yu.
– Miért nem?
– Disben te ismerted a veszélyeket, és én hallgattam rád.
Itt én ismerem a veszélyeket. Nem lenne jó, ha felhívnánk
magunkra a figyelmet. – A tanácsos felé fordult. – Uram...
– De ez fémből készült! Még egy Karomnak is gondot
okozna kinyitni, lefogadom. Legalábbis egy-két percig. Nem
mintha lenne itt egy Karom!
Lily Yu Ganre pillantott.
– Az emberek is lehetnek veszélyesek, különösen, ha
fegyverük van.
Ennek volt értelme. Gan látott néhány emberi fegyvert a
tévében, bár mostanában nem, mert a vének nem engedték a
tévét a föld alá.
– Van tévétek?
Lily Yu vetett rá egy olyan elgondolkodó pillantást, de
mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a tanácsos. Azt
mondta Gannek, hogy maradjon csendben, különben fél-fél
addig szorítja össze Gan torkát, amíg fel nem robban a szeme.
A kereskedelmi nyelvet használta, így Gan megértette, de az
emberek nem. Végig mosolygott.
Gan kinyújtotta rá a nyelvét. Az emberek ezt nagyon
illetlennek tartották, de lehet, hogy ő ezt nem tudta.
– Szóval, mit mondott?
Ezt Cynna Weaver kérdezte, nem Lily Yu. Lily Yu a
tanácsosnak tett fel kérdéseket, például, hogy mi a neve. Ami
udvariatlanság volt, de ő nem ismerte a gnómokat. Gan majd
megmagyarázza neki... ó, a tanácsos már magyarázta. A
Harazeed gnómok egyáltalán nem használtak hívónevet,
kivéve a családtagokkal. A többiek azonban igen, így hát
bemutatta őket: Wen, az Ekiba és Tash.
Aztán Lily azt akarta tudni, hogyan találta meg őt és
Cynna Weavert a plázában, ami nagyon jó kérdés volt, de
Gant kellett volna kérdeznie. A tanácsos csak
semmitmondóan válaszolt valamit neki.
Gan úgy fordult, hogy ránézzen a nőre, aki elment Disbe,
hogy megtalálja Rule Turnert, de nem tarthatta meg, és még
csak nem is szexelhetett vele. Valamilyen oknál fogva sok
emberi nőstény akart szexelni Rule Turnerrel. Gan nem
értette ezt.
Cynna Weavert érdekes volt nézni a sok mintával a bőrén.
Gan üther-érzéke szerint nem volt olyan sűrű, mint Lily Yu,
de nem is volt vékony. Sőt, most, hogy jobban megnézte...
– Hé, te ter…
Egy lapos, emberi kéz szorult Gan szájára. – Jobb
szeretném, ha ezt nem említenéd!
Gan felélénkült. A titkok szinte mindig hasznosak voltak.
Bólintott, és Cynna Weaver elvette a kezét.
– Ez titok?
– Egyelőre igen. Válaszolsz a kérdésemre?
Gan megvonta a vállát.
– Azt mondta, hogy fogjam be a számat, különben fél-fél
megfojt. – Cynna Weaver felvonta a szemöldökét. Ez a
szemöldökmozgás mindenfélét jelenthetett, de Gan úgy
gondolta, hogy ezúttal meglepetést jelentett. Gan tekintete
elkalandozott. – Nagyszerű melleid vannak. Mit gondolsz az
enyémekről? Elég szépek, mi? Jenek azt mondta, hogy ebben
a birodalomban tartsam takarásban őket. Azt mondta, az
embereknek vannak erre vonatkozó szabályaik, de néha
látok melleket a tévében.
– Az emberi szexuális szokások minket is összezavarnak,
de általában a legjobb, ha a melleid nagy részét fedve tartod.
Észrevettem ám, hogy beszélsz, és senki sem fojtogat.
– Nem Lily Yuval beszélek. – A tanácsost nem érdekelte,
hogy Gan Cynna Weaverrel beszélget, ami érdekes volt. Nem
kellene megpróbálnia Lily Yut a maga oldalára állítani? – Te
egy Kereső vagy, igaz?
– Igen. A kis fickó a főnököd?
– Huh! Úgy érted, a tanácsos? Az enyém nem, de fél-félnek
ő a főnöke, aki valószínűleg nem elég erős ahhoz, hogy
kipukkadjanak a szemeim. Én is meglehetősen erős vagyok.
De neki vannak azok az agyarai.
– Nem is beszélve a hatalmas kardról, ha ugyanarról a
személyről beszélünk – arról, akit a tanácsos Tashnek
nevezett. Ő egy fél-fél?
– Aha. Ők így hívják mindazokat, akik nem csak az egyik
vagy csak a másik. Fél-félek.
– Kik azok az „ők”?
– A gnómok. Legalábbis én így ismerem őket, de azt
hiszem, Edge-en mindenki így hívja őket. Edge-en rengeteg
fél-fél van a sok mágia miatt.
– Voltál már Edge-en?
Gan pöffeszkedve bólintott.
– Még mindig át tudok kelni! – Ez ritka volt – alig volt
olyan démon, aki képes volt átkelni a birodalmak között
megidézés nélkül, de Gan igen. Akkor sem veszítette el ezt a
képességét, amikor elkezdte növeszteni a lelkét. Ez tette őt
nagyon különlegessé.
Cynna Weaver felismerte ezt. Gan látta a csodálatot az
arcán, és hallotta a hangjában.
– Bárcsak én is tudnék így átkelni. Most nehezebb?
– Hát, nincs annyi kakaó bennem, de... hé, van egy kis
cukorkád? Csokis cukorkád?
– Istenem, de megváltoztál! Mostanában már nem zabálsz
élő bogarakat?
Gan felsóhajtott. – Már nem ehetek ymut, ezért halott
dolgokat kell ennem. De a csokoládé más. Szeretem a
csokoládét!
– Azt hiszem, van valahol. – Cynna Weaver az ölébe húzta
a nagy táskáját, és kotorászni kezdett benne. – A gnómoknál
maradtál.
– Aha. Milyen csokoládé?
– Honnan tudtad, hogy a tanácsos és a többiek idejönnek?
– Előhúzott egy csokit. Gan megpróbálta megragadni, de
Cynna Weaver túl magasra emelte. – Előbb válaszolj a
kérdésre!
– Erősebb vagyok nálad! Csak el kell vennem tőled!
– Van pénzed?
Gan összeráncolta a homlokát. – Hmm?
– Ha van pénzed, vehetsz magadnak saját csokoládét. Ha
nincs pénzed, akkor vagy lopnod kell – amivel komoly bajba
kerülhetsz –, vagy meg kell kérned valakit, hogy adjon
neked, amit akarsz. Lehet, hogy később adok még
csokoládét, ha nem dühítesz fel. De ha felbosszantasz – tette
hozzá –, akkor lehet, hogy megrázlak!
 Gan szemügyre vette a nőt. Cynna Weaver persze
nagyobb volt nála, de ez nem sokat jelentett. Még a nagy
emberek is tudtak gyengék lenni. De szemtanúja volt, amikor
Cynna Weaver egy varázslattal megölt egy vörösszeműt.
Márpedig a vörösszeműeket nehéz volt megölni. – Lily Yu
nem örülne, ha megölnél!
– Több varázslatom is van. A megrázós varázslatom fáj, de
nem öl. Általában.
– Igen? – Gan érdeklődése felélénkült. – Mutasd meg! De
ne rajtam – tette hozzá sietve. – Esetleg a fél-félen. Vagy a
tanácsoson.
– Most nem! Honnan tudtad, hogy Edge emberei
idejönnek?
– Ezt én is szeretném tudni – mondta Lily Yu.
Gan felnézett rá. Furcsa érzéssel töltötte el, hogy újra látta
Lily Yut. A jó-furcsa és a rossz-furcsa összekeveredett.
Amikor Lily Yu Disben volt, meghalt. Pontosabban egy
része meghalt, mivel véletlenül kettészakadt – ami nem Gan
hibája volt, legalábbis nem teljesen az ő hibája. Mivel Lily Yu
ember, volt lelke, így az a rész, amelyik meghalt, újra
összekapcsolódott azzal, amelyik élt, ami most az a Lily Yu
volt, aki Gan mellett ült.
Bonyolult volt, de Gan többé-kevésbé megértette, mi
történt – már amennyi tudomása volt a lelkekről. A zavarba
ejtő az volt, ahogy most érezte magát, mintha valami rosszat
evett volna, valamit, amit nem tudott teljesen lenyelni.
– A nagyobb részed nem emlékszik rám, mi?
– Egy részem igen.
Ahogy Lily Yu ezt mondta, az a szorító, lenyelhetetlen
érzés Gan torkában enyhült.
 – Felismertél engem. Még ha most teljesen másképp is
nézek ki, tudtad, hogy ki vagyok.
– Igen, azonnal. Válaszolsz Cynna kérdésére?
Gan egy lopott pillantást vetett az édességre, de Cynna
Weaver még elérhető távolságon kívül tartotta. Felsóhajtott.
– Egy részét nem mondhatom el, de...
A tanácsos félbe akarta szakítani a kis démont, de Lily Yu
közölte vele, hogy hallani akarja, amit a barátja mond. A
tanácsos dühös hangot adott ki. – A kis narancssárga még
mindig többnyire démon. Nem barát!
Gannek tetszett, ahogy Lily a tanácsosra mosolygott,
mintha mindjárt megütné, de azt akarta, hogy meglepetés
legyen.
– Tényleg? Kíváncsi vagyok, honnan tudod, kik a
barátaim. – Ganre nézett. – Honnan tudtál erről?
– Nézd, a tanácsos egy Harazeed – ez a gnómok egyike.
Szóval a Hragashok – ők azok, akikkel együtt laktam –
tudták, hogy jönni fog, vagy legalábbis a vének tudták, mert
beszélnek egymással. És eljött a vizsgám ideje, ezért küldtek
ide, hogy megtegyem a következő lépést.
– Következő lépés?
– Veled megyek, hogy visszaszerezzem a...
A tanácsos hadarni kezdett valamelyik kereskedelmi
nyelven, egyetlen szó sem hangzott el angolul, de Gan
elkapta a lényeget, ami az volt, hogy kussolj! Gan a tanácsosra
nézett.
– Az a dolgom, hogy segítsek neked, de te nem vagy a
főnököm! Ezt a részt elmondhatom nekik, ha akarom, és meg
is teszem... ha megkapom a csokoládémat.
 Cynna átnyújtotta neki a csokit. Gan elvigyorodott, és
letépte a papírt. A felét a szájába tömte, lehunyta a szemét,
hogy kiélvezze az élményt, és az élvezeten keresztül kezdett
beszélni. – Elvesztettek valamit. Azt akarják, hogy te keresd
meg.
– Valamiért nem akartad, hogy ezt elmondja nekünk? –
kérdezte Lily Yu a tanácsost.
– Nem, nem – biztosította a férfi. – Csak a veszteség titkos
– ahogy azt Gan is tudja.
A csokoládé elolvadva a szájában már majdnem elfogyott,
amikor Gan nyelt egyet, és kinyitotta a szemét. A tanácsos
most nem mosolygott. Gan megvonta a vállát. – Nem titok ez
a kettő előtt, ugye?
– Csak akkor kerülhet szóba, ha le vagyunk védve, ha van
pajzs. Itt nincs pajzs.
– Elnézést – szólt közbe Cynna Weaver –, de „pajzsra”
vagy „védelmezőkre” gondolsz? Mert védelmezőket tudunk
csinálni, de... nos, amikor védelmezőkről beszélünk, akkor
olyan varázslatokról van szó, amelyek általában
figyelmeztetnek a konkrét betolakodókra – bolhák,
démonok, bármik. De egy pajzsvarázslat valódi gátat hozna
létre, olyat, ami mindent távol tart, beleértve a mentális
dolgokat is.
Harazeed bólintott. – Igen, az a fajta. Pajzs, ami mindent
kívül tart.
– Bocsánat. Olyanokat nem tudunk csinálni!
– Szükség van pajzsra! A védelmezők nem zárják ki a
messzelátókat, a messzehallókat, az elementálokat, a... a
védelmezők nem elégségesek!
Lily Yu szólalt meg. – Te tudsz pajzsot készíteni?
 A tanácsos feldúlt mormogással beszélt a többiekkel.
Kereskedelmi nyelvet használtak, de olyan gyorsan és halkan
beszéltek, hogy Gan nem értett meg mindent. Amikor
azonban a gnóm visszafordult Lily Yu felé, és megrázta a
fejét, a nemleges válasz megegyezett azzal, amit ki tudott
venni. – Ez itt nem képes rá. Mások sem képesek. Én ismerem
a pajzsvarázslatot, de nem tudok... – Legyintett a kezével. –
Angolul nincs erre szó. Nem megfelelő a mágiám a pajzs
készítéséhez.
– De tudod, hogyan kell csinálni?
– Tudom a varázslatot.
– Cynna? – Lily Yu arca teljesen zárkózott volt, így Gan
képtelen volt látni, mire gondol.
– Nem tudom – mondta a tetovált nő. – Egy ismeretlen
varázslat...ee-way ant-cay oh-nayut-whay it-wayeally-rayuz-day.
– Hé! – mondta Gan. – Ez meg milyen nyelven van?
– Kocalatin.
Kocalatin? Gan hallott már a latinról, de nem gondolta
volna, hogy a disznók beszélik. Vagy bármilyen más nyelvet.
Ráncok jelentek meg a homlokán, és bekapott egy újabb falat
édességet, ezúttal kisebbet, mert félre akart tenni
valamennyit későbbre... legalábbis pár perccel későbbre.
Lily Yu átnyúlt Gan felett, hogy megpaskolja Cynna
Weaver térdét.
– Tudsz varázsolni, de egy ilyen... ismeretlen varázslat
meg minden... nos. Jobb, ha szakértőt hívsz! – Visszanézett a
tanácsosra. – Ismerek valakit, aki valószínűleg végre tudja
hajtani a varázslatodat.
A tanácsos megkönnyebbültnek tűnt. Cynna Weaver nem.
Úgy nézett ki... hogy is mondják? Ó, igen. Megrökönyödve.
 Nem lenne érdekes megtudni, miért?
Gan a szájába dobta az utolsó darabka csokoládét, és
élvezettel mocorgott. Annyira jól érezte magát. Még az
ablakok nélkül is.
 NEGYEDIK FEJEZET

CULLEN MOST MÁR mankó nélkül is tudott járni, ha kellett.

Már majdnem öt hét telt el azóta, hogy egy óriási, repülő
pokolbéli szörny lerágta a lábfejét, és a hozzá tartozó
darabokat. Nem gyógyult olyan gyorsan, mint néhány
vérfarkas – az ő tehetsége más irányban rejlett –, de az alsó
lábszár visszanövesztése befejeződött, és a bokája most egy
lábgumóban végződött, egy bütykös nyúlványban,
amelyben minden ott volt, amire egy lábfejnek szüksége
lehet. Azonban nem lábfejhez hasonló alakban formálódott
össze, de a részei mind megvoltak.
De pokolian fájdalmas volt járni azon az átkozott izén. A
lábtő és lábközépcsontok, az icipici ujjpercek és az inak
egymás köré tekeredtek, a csontok még mindig puhák
voltak, semmi sem volt még teljesen kész, semmi sem volt a
helyén. Így hát mankókon billegett a szövetségi ügynök
mellett, akit arra jelöltek ki, hogy elvigye őt valami
szupertitkos helyre az FBI székház, más néven a J. Edgar
Hoover FBI-épület gyomrában, közben bolondnak és
bosszúsnak érezte magát.
Inkább dühösnek. Lily felhívta... és ő felvette a telefont,
nem igaz? Oké, talán azért, mert tudni akarta, hogy ment a
vásárlás Cynnával, hogy a mamlasz nő végre beletörődött-e
a valóságba. Tehát felvette.
És mit csinál a nő? Megkéri, hogy tegyen félre mindent, és
jöjjön el ebbe a nagy, ronda épületegyüttesbe, amit arról a
seggfejről neveztek el, aki az FBI-t vezette, amikor a
szövetségieknek meg volt a hatalma ahhoz, hogy „azonnali
hatállyal a helyszínen” lelőhessék a vérfarkasokat. Azt sem
árulta el, hogy miért. Mindössze csak a „nem mondhatom el
egy nem biztonságos vonalon!” szarságot hangoztatta.
Ennek ellenére beleegyezett. Lily nem szokta rángatni, ami
azt jelentette, hogy valami készülődik. Tudni akarta, hogy
mi. De épp egy bonyolult varázslat előkészületeinek közepén
volt, egy fontos varázslatéban.
Cullen a világ legáthatolhatatlanabb mentális pajzsával
rendelkezett. Ez nem valami furcsa, természetes képesség
volt, hanem valami, amit akkor kapott – vagy tettek vele –,
amikor tavaly szeptemberben eszméletlen volt. Az őrületbe
kergette. Hihetetlenül kifinomult varázslatokkal
rendelkezett, de passzívan. Nem ismerte a varázslatokat,
nem tudott varázsolni vagy tanulni belőlük. Ez
elviselhetetlen volt. Hetekig dolgozott egy olyan varázslaton,
amelyről azt remélte, hogy leolvassa és lemásolja a rajta
használtakat.
Persze a pajzsát úgy tervezték, hogy ne lehessen
belepiszkálni, és a pajzsok leolvasása a belepiszkálással volt
egyenértékű. Ez lett volna a harmadik próbálkozása. Úgy
gondolta, hogy a paramétereket már ismeri, de csak a próba
során derülhetett ki.
Lily mindezt tudta. Tudta, hogy ez mennyire fontos. Ezért,
amikor azt mondta neki, hogy holnap bejön, elvárta, hogy a
nő elfogadja.
Ehelyett rávette Rule-t, hogy az utasítsa őt, hogy eljöjjön
ide.
Ó, gyakorlatilag Rule nem utasította őt. Gyakorlatilag az,
hogy a Nokolai klán örököse volt, nem adott neki ilyen
hatalmat. De ha a Lu Nuncio azt mondja neked, hogy a
klánnak szüksége van rád, hogy megtegyél valamit, akkor te
rohadtul meg fogod tenni, nem igaz?
Különösen, ha életed nagy részét klán nélkül töltötted.
Kitaszítottként.
Cullen tudta, hogy Rule nem fogja kirúgni őt a Nokolaiból,
mert nem ugrott elég gyorsan. Ezt ő is tudta. Mégis itt volt, és
ha az őrületének jó fele olyan félelmekből fakadt, amelyeket
nem állt szándékában elismerni, ettől egy cseppet sem érezte
magát kellemesebben.
Így talán nem volt túl tapintatos, amikor a kísérője átadta
őt egy pár rosszul öltözött idiótának, akik egy unalmas
folyosószakaszt őriztek, amelyről három ajtó nyílt – egy
jobbra, kettő balra. Az idióták meg akarták motozni.
A hangnemét azért udvariasan tartotta.
– Előbb keressetek valami átkozott agyat, majd én segítek.
Hajoljatok előre!
– Bocsánat, uram! – mondta az első seggfej, és úgy
hazudott, mint egy politikus. – Parancs. Ön vérfarkas. Meg
kell motoznunk, mielőtt tovább mehetne.
Ez egy tökéletes alkalom volt. Csak annyit kellene tennie,
amit pontosan akart is – megmondani nekik, hogy azonnal
engedjék át, különben megmagyarázhatják a feletteseiknek,
miért ment el. Nem hátrálnának meg. Ezt ő is tudta.
Visszautasítanák, hogy átengedjék, és ő elmehetne.
A probléma az volt, hogy a rohadékok azt hinnék, hogy
nyertek... és ő azt mondta Rule-nak, hogy meg fogja tenni ezt.
Ha nem tartja magát hozzá, hazuggá tenné magát. Ami
persze volt is, ha kellett. A hazugság jó és hasznos képesség
volt, amit az évek során tökélestesített. De a barátainak nem
hazudott. Lehet, hogy néha elmulasztott megemlíteni ezt
vagy azt, de nem hazudott nekik.
Szóval ez kiesett.
Talán csak le kéne csapnia ezeket a seggfejeket, és egyedül
megkeresni Lilyt. Vonzó gondolat... nem okos, de
határozottan vonzó.
– Először is, megkértek, hogy jöjjek ide. Másodszor, már
megmotoztak, még mielőtt ideadták volna nekem ezt a
helyes kis jelvényt, amivel állítólag mindenhová bebocsátást
nyerhetek, kivéve a vezetői mosdóba.
– Igen, uram – mondta a kettes számú seggfej, aki
határozottan élvezte a helyzetet. – De alaposabb motozást
kell végeznünk.
Cullen nagyon kedvesen megkérdezte: – Véletlenül nem
egy vetkőztető motozásról beszél?
Az első seggfej nem volt olyan buta, mint amilyennek
látszott. Egy gyors, önkéntelen lépést tett hátra.
– Mert ha igen, akkor tudnia kell, hogy én a
megélhetésemért vetkőzöm. Ha azt akarja, hogy levetkőzzek,
az sokba fog kerülni Önnek!
– Kezdheti azokkal a mankókkal! – mosolyodott el a kettes
számú seggfej feszes, önelégült mosollyal. – Adja át őket!
Cullen ujjbegyei viszketni kezdtek. Könnyű lenne
leperzselni ezt a vigyort a férfi pufók arcáról. – Hiányzik a
lábam, és maga el akarja venni a mankóimat!
– Lehet, hogy fegyverként használná őket.
Cullen elgondolkodva bólintott. Jobb lenne azt tenni, amit
a férfi mond, nem igaz? Az egyik mankó a kettes számú
seggfejnek járna – egyenesen a fejének, gondolta. Eltalálva a
koponya elülső részén, ami nem okozhat maradandó
sérülést, amíg Cullen odafigyel az erejére. A másik az egyes
számú seggfej gyomrába menne, aki nem volt annyira pöcs.
Az egyik ajtó kinyílt a seggfejek mögött, és egy alig több
mint 150 centis, karcsú ázsiai nő lépett ki rajta.
– Nyugi, Cullen!
A férfi megpördült, hogy ránézzen a nőre. – Te mondtad
ennek a szarházi párosnak, hogy vetkőztessenek le?
Lily szemöldöke felszaladt. A két őrre nézett, és csodálatra
méltó ösztönnel a tekintete megállapodott a kettes számú
seggfejen. – Ez a te ötleted volt, ah...
– Baxter – mondta, még mindig vigyorogva. Tényleg nem
volt túl okos. – Én pedig parancsot teljesítek!
– Kiét? Nem, nem érdekes! – A válla fölött hátraszólt
valakinek az ajtó túloldalán. – Ruben, szeretném behozni
Cullent, mielőtt megéget valakit. Tudnád tisztázni őt?
Egy motoros kerekesszék zúgása előzte meg a férfit, akivel
beszélt. Cullen kíváncsisága fellobbant, egyelőre háttérbe
szorítva az indulatát. Egyszer már találkozott a titokzatos 12-
es egység vezetőjével, de akkor még vak volt. Tudta, milyen
Ruben Brooks illata, a hangja, de azt nem, hogy néz ki.
Sovány, egyenes hátú, kampós orral, mint kiderült. Brooks
tengerészkék öltönye gyönyörűen szabott volt, a
nyakkendője selyem, és egy ötéves gyerek ügyetlen
érdektelenségével volt megcsomózva. A cipője fényes volt; a
zoknija barna. Ezek a részletek azt mondták Cullen számára,
hogy „házas”, bár elképzelhetőnek tartotta, hogy a férfi
stílustudatos partnere a saját neméhez tartozott.
Egy gyors pillantás Brook bal kezére aranygyűrűt talált,
ami igazolta a házas teóriát. Hosszú ujjak, figyelte meg
Cullen, bár az ízületek megduzzadtak. Ízületi gyulladás?
Annak a betegségnek a következménye, ami a székben
tartotta?
A szék mögött egy sovány, vörös hajú fegyvermániás állt.
Brooks alkalmi testőre. Steve Timms ember volt, intenzív, és
alig tért vissza a szolgálatba az egy hónapos betegszabadsága
után. Cullen mindezt azért tudta, mert jelenleg a férfi
lakótársa volt.
Ah, gondolta Cullen szórakozva, amikor Timms egy
szempillarebbenéssel sem árulta el, hogy ismeri Cullent, a fiú
felnő. Remélem, nem fog lelőni!
A tolószék miatt Brooksnak hátra kellett döntenie a fejét,
hogy tanulmányozhassa a seggfejeket.
– Az a baj, Yu ügynök – mondta szelíden –, hogy már
tisztáztam Mr. Seabourne-t. Szóval összezavarodtam, uraim.
Kinek a parancsát követték?
Az egyes számú seggfej zavarba jött. – Ez az állandó
parancs, uram!
– Viszont nem én adtam ki azokat a parancsokat, és önök
nekem jelentenek. Továbbra is értetlenül állok.
A kettes számú seggfej nem volt zavarban. Nem kedvelte
Brooksot, úgy gondolta, hogy egy az egyben átverte a férfit,
és elég hülye volt ahhoz, hogy ezt ki is mutassa.
– Hayes megbízott igazgató múlt hónapban kiadott
parancsa, uram. Minden nem-embert első szintű motozásnak
kell alávetni, mielőtt belép az első szintű biztonsági területre.
– Ah! – Brook kiáltása halkan és hidegen hangzott a
folyosón. – Ön furcsán tudatlan! Ezeket a parancsokat két
nappal a kiadása után visszavonták. Az elnök – folytatta
azon a hideg, halk hangon – nem tartotta őket hasznosnak.
Én sem. Most azonnal felhívja Mr. Croftot, és tájékoztatja,
hogy azonnal le kell váltania magát itt, mivel ideiglenesen fel
van függesztve a szolgálatból! Mr. Seabourne! – Cullenre
nézett. – Nagyra értékelem a gyorsaságát, és elnézést kérek a
sértésért! Kérem, jöjjön velem!
Megfordította a székét. Lily azonnal követte őt. Cullen
megállt, hogy a két őrre egy ferde vigyort villantson.
Gyerekes? Persze. De szórakoztató.
A jobb oldali ajtó mögött egy újabb, rövid folyosó volt, ami
egy újabb ajtóban végződött.
– MBO idióták – mormolta Lily, miközben az ajtó felé
tartottak.
– Te is MBO vagy – emlékeztette a férfi.
– Ők rendes MBO-sok. Nem az Egység tagjai.
Az MBO a Mágikus Bűncselekmények Osztályát jelentette,
az FBI egy olyan részlegét, amelynek rossz híre volt a klánok
körében. Az MBO-t bízták meg a regisztrációs törvények
betartatásával, mielőtt a Legfelsőbb Bíróság döntést hozott
volna a vérfarkasok állampolgárságáról.
Az Egység különbözött az MBO többi részétől. Elsősorban
a legtöbb alkalmazottja tehetséges volt. Papíron az Egység az
MBO részének tűnt, de a gyakorlatban mindig is függetlenül
működött az osztály többi részlegétől – sőt, bizonyos
mértékig az egész FBI bürokráciájától is.
Aztán jött a Fordulat. A mágikus zavarok száma és
súlyossága szinte leugrott a skáláról. Az Egység volt az
egyetlen bűnüldöző szerv, amely képzett, tehetséges
ügynökökkel rendelkezett, de nem volt elég belőlük ahhoz,
hogy mindennel foglalkozzanak. Ezért néhány pozícióra a
rendes MBO-ügynökök soraiból toboroztak... ami olyan
kretének jelenlétéhez vezetett, mint az a kettő, akikkel Cullen
most találkozott.
Brooks megállította a székét néhány lépésnyire a folyosó
végén lévő ajtótól, és egy ügyes manőverrel úgy állította be,
hogy Cullennel és Lilyvel is szembe kerüljön.
– Mindjárt megkérem Yu ügynököt, hogy tájékoztassa önt,
Mr. Seabourne. Előbb azonban lenne egy kérdésem. Ön
szerint az a két ügynök őszinte, bár sajnálatos tudatlanságból
cselekedett? Vagy a cselekedeteik előítéletből fakadtak?
Cullen megvonta a vállát. – Az egyes számú seggfej hülye
– valószínűleg nem sokat olvas, ezért nem tudott a motozási
parancs visszavonásáról. Azt hitte, hogy „a dolgát végzi”. A
kettes számú seggfej...
– Magyarázza ezt el nekem, kérem!
– Az egyes számú seggfej a szőke. A kettes számú az
afroamerikai, és ha nem is töltötte az ügynöki gyakornoki
idejét vérfarkasokra lövöldözéssel, akarta.
– Köszönöm! Mr. Timms? A véleményét, kérem!
A testőre megdöbbent a kéréstől, de azonnal válaszolt.
– Baxter egy seggfej, ahogy Seabourne is mondta. Szeret
mindenkivel szemétkedni, akivel csak lehet. Carter rendben
van.
– Köszönöm! Ha szabad megjegyeznem, Mr. Seabourne,
szívesen találkoznék önnel valamikor, amikor már minden
alkatrésze a birtokában lesz. Fájdalmas a visszanövés?
– Volt már olyan sebe, ami gyógyulás közben viszketett?
– Volt.
– Nem viszket állandóan. Csak az idő nagy részében.
Belül, ahol nem tudom megvakarni.
 – Értem. Ez elég kényelmetlen lehet. – Biccentett Lilynek.
– Kérlek, tájékoztasd Mr. Seabourne-t, amilyen röviden csak
lehet!
– Igen, uram! – A lány Cullenre nézett. – Látogatóink
vannak. Azt mondják, hogy egy másik birodalomból jöttek,
és a körülmények ezt alá is támasztják. Két órával ezelőtt
érkeztek a Fashion Center bevásárló központ
csomópontjához. Nem sokkal az érkezésük előtt Gan is
megjelent, nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy úton
vannak, bár kissé összezavarodott az időzítést illetően.
Hárman vannak – egy gnóm, egy embernek látszó, de nem
ember, és a harmadik... nem tudom, minek nevezzem a
harmadikat. A gnóm nem árulja el a nevét – nevezzük
tanácsosnak. Az, aki embernek látszik, az Wen, az Ekiba, a
másikat pedig Tashnek hívják, vezetéknév nélkül. Azt
állítják, hogy kereskedni jöttek... meg miattam és Cynna
miatt. Gan azt állítja, azt akarják, hogy találjunk meg valamit,
de nem beszélnek. Pontosabban – tette hozzá –, a tanácsos
beszél, anélkül, hogy sokat mondana, és mindannyian
beszélnek egymás között, de nem angolul.
Cullen összevonta a szemöldökét.
– Egyáltalán hogyan kommunikáltak veled?
– A gnóm tud valamennyire angolul, de pajzs nélkül nem
beszélget semmi érdemlegesről. Ó, és nem védelmezőkről
beszél. Cynna kérdezte erről. A gnóm azt állítja, hogy ismer
egy pajzsvarázslatot, de nem tudja használni. A mágiája nem
a megfelelő fajta. Ezért vagy te itt.
Az izgalom szédítő hullámokban emelkedett és robbant
szét.
 – Igazi pajzsok – ismételte meg óvatosan. – Ez a gnóm
olyan varázslatról beszél, amely valódi pajzsot emel egy tér
fölé, nem csak egy személy fölé?
– Olyat, amely többek között a távolba látást és a távolba
hallást is blokkolja, úgy tűnik. Megdöbbentette, hogy nem
tudjuk, hogyan kell ilyet készíteni.
Elragadtatás szélesítette ki Cullen vigyorát. – Mekkora a
tér?
– Kérdezd meg őt!
Ó, meg is fogja kérdezni. Meg fogja kérdezni a gnómot egy
másik birodalomból – egy másik birodalomból! – sok
mindenről. Cullen nem tudta abbahagyni a vigyorgást. –
Megbocsájtok neked!
– Azt gondoltam! – mondta a lány szárazon.

A rövid folyosó végén lévő ajtó egy kicsi, sötét, zsúfolt

szobába vezetett. A túlsó falon sorakozó monitorok a
helyiségben lévő négy férfi közül háromnak lekötötték a
figyelmét. A negyedik egy billentyűzetnél ült oldalt, és
feltehetően a képernyőkön megjelenő képekhez kapcsolódó
technikai dolgokat csinált. Fejhallgatót viselt.
A férfiak közül hárman ismeretlenek voltak. Cullen
ismerte a negyediket, egy testes fickót, akinek finom, fehér
hajzuhataga úgy libegett az arca körül, mint egy izgatott
pitypang. Cullen meglehetősen kedvelte Fagint. A pasas
elsőrangú tudós volt, aki a Tisztogatás előtti történelemre
specializálódott. Ő volt a Fordulat kezdetén létrehozott
elnöki munkacsoport vezetője is.
 Nem mintha bármelyikük is számított volna. Nem azzal,
amit Cullen a képernyőkön látott.
Valamiért kikapcsolták a hangot. Öt képernyő volt; kettő
közülük sötét. A nagy, középső képernyő egy intézményes,
minden fantáziát nélkülöző berendezésű szobát mutatott:
egy bézs színű kanapét és néhány széket. Az egyik széken a
Lily által említett gnóm ült. A lába jócskán a padló fölött
lógott. Egy kicsi, kopasz, narancssárga nősténnyel
beszélgetett, aki Gan lehetett; nagyjából egyforma méretűek
voltak. Gan és a gnóm mögött egy szürke bőrű... nevezzük
harcosnak, döntötte el. Bármi is volt, harcosnak mutatta
magát.
A hátán hüvelybe zárt nagy penge is ezt a támpontot adta.
Cullen tekintete egy másik képernyőre siklott, amely a
szobában bent tartózkodó többieket mutatta. A kopasz fickót
láthatóan nem érdekelte a ruházat, bár viselt egy ezüst
nyakláncot, amelyen egy kicsi ezüstkorong volt... feliratos?
Cullen hunyorított és elfintorodott. A felbontás nem volt
elég jó ahhoz, hogy biztos legyen benne. A férfi az egyetlen
másik személlyel beszélgetett a szobában, egy magas nővel,
aki háttal állt a kamerának. Az ajkai, a nyelve és a szájpadlása
sötétszürke volt, mint egy csau-csaué. A nő... a pokolba!
Cullen megpördült, és dühösen Lilyre pillantott.
– Mi a fenét képzelsz? Hozd ki onnan Cynnát!
Brooks simán válaszolt.
– Weaver ügynök az én parancsomra cselekszik.
Biztosítottak róla, hogy súlyos sértés lenne, ha a
vendégeinket otthagynánk egy szobában anélkül, hogy
valaki jelen lenne, aki házigazdaként viselkedik. Úgy tűnik,
ez gnóm szokás.
 – A gnóm szokás szerint túszokat cserélnek. Ez az igazi
funkciója – túsz, nem házigazda.
– Ez az úgynevezett szakértőd, Ruben? – mondta
vontatottan egy kinyalt külsejű, drága öltönyös férfi. – Nem
tűnik tájékozottnak. Mindenki tudja, hogy a gnómok
ártalmatlanok.
– Mindenki átkozottul sok ostoba dolgot tud! – csattant fel
Cullen. – Te, ki a fene vagy?
– Adam McClosky. Kereskedelmi miniszterhelyettes.
– Ha készen állunk valamivel kereskedni, mindenképpen
szólalj meg. Addig pedig fogd be a szád...
– Cullen! – mondta Lily.
Levegőt vett, és próbálta visszaszorítani az indulatait.
– Mr. Seabourne gyakorlati szakember – biztosította
Brooks a simulékony férfit. – Már korábban is konzultált
nekünk. Nagyon bízom a képességeiben és a tudásában.
Brooks szépen megkerülte a „varázsló” szót. Mivel a
varázslás a legtöbb törvényhozó áthatolhatatlan ostobasága
miatt továbbra is illegális maradt, Cullen ezt nagyra
értékelte.
– Én pedig kész vagyok konzultálni. Vigyél be oda, és hozd
ki onnan Cynnát!
– Hamarosan. Biztosíthatom, hogy Weaver ügynök olyan
biztonságban van, amilyet csak biztosítani tudunk. A
helyiségnek olyan védelmi rendszerei vannak, amelyek nem
nyilvánvalóak.
– A szoba nem tudja megvédeni őt egy mágikus támadás
ellen!
– Nem, azt neki magának kell megoldania, ha szükségessé
válik.
 Cullen tett két gyors lépést, de a hely átkozottul zsúfolt
volt. Majdnem nekiment egy másik idegennek, aki félreállt,
és óvatosan szemlélte.
Timms megszólalt, anélkül, hogy eltávolodott volna
Brooks mellől.
– Ez a munkája, Cullen!
Cullen elkomorult. Lily a férfi karjára tette a kezét.
– Szerintem nem lesz semmi baja! Mindegyikükkel kezet
ráztam.
Az érintés eléggé megdöbbentette Cullent ahhoz, hogy
áttörje a sietségét. Lily nem gyakran és nem könnyen ért
hozzá.
– És...?
– Mindannyian a Faj tagjai, de csak a gnóm tehetséges.
Nem olyan az adottsága, amivel már találkoztam, de a
mágiája nem... – Legyintett a kezével. – Nem tudom, hogy
írjam le, de a mágiája olyan, mintha önmagába lenne kötve.
Vagy valamibe. Nem sok kakaója van másra.
A „Fajból való” azt jelentette, hogy született mágikus
lények voltak. Ez igaz volt a legtöbb nem-embernek
minősülő lényre, a gnómoktól kezdve a vérfarkasokig, és
még számtalan, ritkábban előforduló lényig és
teremtményig. Lily úgy gondolta, hogy a Fajhoz tartozók
ritkán voltak képesek varázsolni – a mágiájuk egyszerűen
nem így állt rendelkezésre.
Kivéve persze a tündéreket. És Cullent, aki egyszerre volt
a Faj tagja és tehetséges. Ahogy ez a gnóm is, úgy tűnik.
– Talán a mágiája nagy részét most valami másra
használja. Nagyon szeretném tudni, hogy mire, te nem? Ettől
még Cynna nem lesz biztonságban!
 – A munkáját végzi! És ő maga is elég jól ért a
varázsláshoz.
Rendben. Oké, ezt tudta, de... Cullen beletúrt a hajába.
– Tudni fogod, ha valamit csináltak vele. Ellenőrizni
fogod!
– Természetesen.
– Mi a probléma? – kérdezte a helyettes államtitkár.
Cullen úgy döntött, hogy könnyebb lesz kordában tartani
az indulatait, ha nem vesz tudomást a férfiról, így hát így is
tett.
Fagin álmosan pislogott, úgy nézett ki, mint egy öregedő
hippi a hatvanas évekből. – Azért, mert ha azok hárman egy
magasszintű mágikus birodalomból jönnek – márpedig így
van –, fogalmunk sincs, mire lehetnek képesek, ami a mágiát
illeti.
– Miért gondolod, hogy egy magasszintű mágikus
birodalomból származnak?
A hülyeséget irgalmatlanul nehéz volt figyelmen kívül
hagyni. Cullennek sikerült nem forgatnia a szemét.
– Ide jutottak, nem igaz?
A képernyőn Cynna közelebb lépett a gnómhoz. Gan
mondott valamit. Aztán a tanácsos szólalt meg.
A fenébe, de utálta így távolról nézni. Nem érezte a
szagukat, nem látta az érintett energiákat. Bár fogadni mert
volna, hogy hallaná őket, ha közelebb menne a fejhallgatós
műszaki fickóhoz.
– Pontosan! – Fagin rávigyorgott. – Feltételezve, hogy az
érkezésük szándékos volt...
Az egyik férfi közbeszólt. – Hogy érti ezt?
 – Mostanában sok példát láttunk arra, hogy lények
véletlenül átjöttek, nem igaz? Tündéreket, koboldokat,
manókat, sőt, még lidérceket is behoztak az erő szelei a
Fordulat idején. De ezek a látogatók ez a lendület nélkül
érkeztek, és Gan számított rájuk. Ez amellett szól, hogy
szándékosan jöttek ide, egy kaput használva, ahogy a
tanácsos állítja. Ez azt jelenti, hogy egy mágia-ügyi
szempontból igen kifinomult kultúrával állunk szemben.
– És rengeteg erővel rendelkeznek – tette hozzá Lily. – A
kapuk zabálják az energiát.
– Nagyon igaz. Ott van persze maga a pajzsvarázslat is.
– Részletezd ezt a következtetést a többieknek, kérlek! –
mondta Brooks.
Vagy csak fogd be a szád! Az jobb lenne. Cullen még a
felfokozottan kifinomult hallásával együtt is nehezen tudott
figyelni a technikus fejhallgatójára a szobában zajló csevegés
mellett. Egyikük sem tudott elég ideig önállóan gondolkodni
ahhoz, hogy belássa a nyilvánvalót?
– A más birodalmakról való tudásunk nagyrészt elméleti –
kezdte Fagin –, mivel a birodalmak közötti utazás a
Tisztogatás óta lehetetlen volt – pontosabban az emberek
számára lehetetlen. Néhány Tündér mindig is képes volt az
átkelésre, bár ők inkább nem tették. És az ördögfik vagy
démonok is átkeltek időről időre, bár...
Brooks szárazon megszólalt. – Fagin, nem egy órádon
vagyunk! Azt hiszem, itt mindenki tisztában van a Fordulat
előtti állapotokkal.
– Természetesen. A lényeg, ami felé próbáltam
kalandozni, hogy a sivataglakók nem fejlesztenek ki
hajóépítési képességeket. A mágia viszonylagos hiánya miatt
nem volt szükségünk pajzsokra, és nem is ragaszkodtunk
ehhez a tudáshoz. Az ő birodalmukban, úgy tűnik, van rá
igényük.
– Ennek van értelme – mondta az egyik férfi, akit Cullen
nem ismert. Cullenre nézett. – Úgy tudom, ön tud valamit a
kapukról, Mr. Seabourne.
Cullen türelmetlenül megrántotta az egyik vállát.
– Valamit. Elméleti ismereteket, természetesen – tette
hozzá a nap első hazugságában. Három hónappal ezelőtt
segédkezett egy pokolba nyíló kapu elkészítésében, de mivel
ez még illegálisabb volt, mint varázslónak lenni, nem
tervezte felvenni az önéletrajzába.
– Ezek az, ah, emberek egy csomóponthoz érkeztek. Ez
jellemző?
– Egy kapunál? Elengedhetetlen. A csomópontok a
legnagyobb fizikai és időbeli egybeesés pontjai. Emellett
szükség van energiára is. Ahogy Lily mondta, a kapuk nyelik
az energiát.
– Tehát azt hiszi, hogy a tanácsos egy kaput hozott létre,
hogy idejöjjön.
– Á... nem! Azt állítja, hogy egyedül csinálta? A kapuépítés
csapatmunka. Még a sárkányoknak is együtt kell működniük
hozzá.
– Sárkányok? Úgy érti, hogy ők... mit csinál?
Cullen lerántotta a fejhallgatót a technikus fejéről, és a
füléhez szorította.
Az egyik képernyőn Cynna arcán a tetoválás élesen
kirajzolódott a hirtelen sápadtságán. Látta, ahogy a torka
dolgozik, miközben nagyot nyelt. A fejhallgatóból a hangja
hallatszott, amely azt mondta: – Szó sem lehet róla!
 A technikus megpróbálta visszaszerezni a fejhallgatóját.
Két férfi elindult Cullen felé. A férfi Lilyre nézett.
– Az a rohadék éppen most mondta Cynnának, hogy
elkapta az apját.
 ÖTÖDIK FEJEZET

– NEM HISZEL NEKEM – mondta a kis gnóm. – Szóval Daniel

azt mondja... helyesen mondom? Az angol igék nehézkesek.
Daniel. Az apját Danielnek hívták. Daniel Weaver.
Cynna szája kiszáradt. Tüskés érzések szúrtak belé –
hitetlenség, düh, egy felismerhetetlen érzés, amitől egyszerre
remegett és vált hevessé... a remegő rész látszott győzni.
– Talán mégis leülök egy percre! – De a lány nem mozdult.
– Nehéz beszélned az apádról? – A gnóm hangja ragadós
volt az együttérzéstől.
– Nekem nincs... Úgy értem, ő már elment. Már régen
elment. – Két nap híján hároméves volt, amikor a férfi
elhagyta őket. Volt róla néhány fotója. Génállományának fele
is tőle származott. És ennyi.
– Elment innen, igen. Edge-re ment. Daniel egy Theilo...
átesik-a-résen ember. Belezuhan a mi birodalmunkba.
– Ő nem... azt mondod, hogy nem szándékosan ment oda?
– Akkor ez a birodalom le van zárva. A Földről senki sem
jön szándékosan Edge-re. Ő beesik. Véletlenül. – A tanácsos
által viselt zöld köpenyt széles bőrszíj tartotta a derekánál a
vékony teste körül. Csinos dolog volt ez az öv,
drágakövekkel és arabeszkekkel, és több kis zsebet varrtak
rá, amelyeket patent zárt le. Kipattintotta az egyik zsebet,
belenyúlt, és homlokát ráncolva, azon a másik nyelven
mormogott valamit.
Hazudnia kellett, nem igaz!?
 A gnóm egy másik zsebet is kigombolt, és kotorászni
kezdett benne.
Tudta az apja nevét. Tudott angolul... többé-kevésbé.
Tudta, hogy Cynna egy Kereső. Honnan tudhatta volna
mindezt? Gan elmondhatott nekik néhány dolgot, de Gan
nem tudott a spermadonorról.
Cynna így gondolt Daniel Weaverre – mint egy
spermadonorra. Az biztos, hogy semmi más nem volt
számára.
Valójában Cynna nem értette, hogy Gan egyáltalán
hogyan mondhatott volna nekik bármit is. Nem volt
lehetséges a birodalmak közötti kommunikáció. Nem, nem
kellett volna, hogy lehetséges legyen, de mit jelentett ez a
továbbiakban? Gan azt mondta, hogy a gnóm vének
értekeztek a birodalmakon keresztül. Gan azt várta, hogy
mások is felbukkannak. És meg is érkeztek – majdnem rá és
Lilyre. Ez biztosan nem volt véletlen.
De... az apja.
– Daniel azt mondta, hogy nem hiszel a szavaknak, ezért
adok neked tőle egy dolgot. – A gnóm puha kis kezében
tartott valamit. Egy gyűrűt. Egy férfi arany jegygyűrűjét. – Te
Kereső. Ellenőriz. Nézi meg, hogy igazat beszélek-e!
Cynna úgy meredt a gyűrűre, mintha az felugorhatna és
megharaphatná.
A szoba egyetlen ajtaja kinyílt. Lily, Cullen, Ruben, Timms
és egy öltönyös fickó lépett be, és egy csomó minden történt
egyszerre.
Cullen a mankóin Cynna felé lendült. Az öltönyös fickó
megkerülte Ruben székét, kinyújtotta a kezét, és arról
fecsegett, hogy ő valamiféle államtitkár-helyettes. Az agyaras
nő ideges lett. Legalábbis Cynna úgy sejtette, hogy ezért
húzta ki egyetlen szisszenéssel a kardját.
Mindenki megállt a mozdulata közben... kivéve Timmst,
aki elővette a fegyverét. És Gan, aki izgatottan ugrált fel-alá.
– Lendítsd meg! Lendítsd! De ne Lily Yu ellen! Lily Yu,
maradj hátul, hogy ő...
– Tedd el azt az átkozottat! – szólt Cullen ingerülten a
kardforgatóhoz.
– …nehogy kettévágjon téged! – kiabálta Gan.
– Nyugodj meg, Gan! – mondta Lily.
– Isten hozta Amerikában, uram! – Az öltönyös fickó.
– Ne lőjön, Mr. Timms! – Brooks.
– Kethe mi notasi! – A kopasz, fényes bőrű fickó.
Az agyaras nő vonakodva hüvelyébe dugta a pengéjét.
Hozzáfűzött néhány szót, ami lehetett akár átok, fohász,
vagy útbaigazításkérés a női mosdóhoz.
– Most már leülök – jelentette be Cynna. És meg is tette.

– Szóval, amíg a fickó a Kereskedelmi Minisztériumból

jópofiskodott a tanácsos fickóval, Lily tartotta a gyűrűt, én
pedig letapogattam – fejezte be Cynna. – A domináns minta
új volt számomra. Daniel Weaveré, azt hiszem. De az anyámé
is ott volt.
A nap már lement, a levegőben paradicsom- és paprikaillat
érződött, és a kilenc kilós macska Cynna ölében dorombolt.
Rule a pultnál állva, és egy salátát tépkedve hallgatta. Lily
mellette állt, és figyelmesen darabolta a paradicsomot
arányos szeletekre. Ő végezte az eligazítás nagyját; jól
csinálta.
Cynna, akit a konyhában tanúsított ügyetlensége eltiltott a
segítségnyújtástól, a nagy, kerek asztaluknál ült, és Piszkos
Harryt simogatta, és próbálta nem csorgatni a nyálát a
sütőben sülő enchiladákra. Próbált nem gondolkodni is. A
gondolkodás nem hozott semmilyen választ. Csak apró
rángatózásokat rakott az ereibe, ami megnehezítette, hogy
nyugodtan üljön.
– Én megmondtam – mondta Gan. – Vannak még kis
halacskák?
Lily azt mondta neki, hogy nézze meg a kamrában, és Gan
leugrott a székéről, hogy megkeresse a „kis halacskákat”.
Úgy látszik, a szardínia azon kevés halott dolgok egyike volt,
amit szeretett.
Piszkos Harry behajlította az egyik mellső mancsát,
hagyta, hogy a karmai megszúrják Cynna új nadrágját. A
lány vette a célzást, és folytatta a simogatást. – Őt egyáltalán
nem zavarja Gan.
– Őt? – Lily megállt, a kése egy paradicsom fölött lebegett.
– Ó, Harryre gondolsz. Úgy tűnik, neki elég egyértelmű,
hogy ő nem démon.
A macskák utálták a démonokat. Harry bebizonyította,
hogy a démonradarja kivételesen jól működik, de Gant
teljesen figyelmen kívül hagyta. Ez Cynna
gondolkodásmódja szerint nagyjából azt bizonyította, hogy
Gan már nem volt démon. Alaposan megdörzsölte Harryt a
füle mögött, aki ezt azzal hálálta meg, hogy felpörgette a
motorját.
– Akkor biztos vagy a mintában? – Lily ezt úgy mondta,
hogy a kijelentés és a kérdés között lebegett. – Biztosan
halvány lehetett. A gyűrű nem az édesanyádé volt, és ő már
régóta nincs itt, nem igaz?
A „halott” volt az a szó, amit Lily nem használt. Az
emberek úgy kerülgették ezt a szót, ahogyan egy halom
kutyaszart is megkerülnének a járdán. Az apja elment. Az
anyja meghalt. Nagy különbség.
– Húsz éve halt meg, szóval igen, a minta régi és nagyon
halvány volt. De az anyámé volt.
– Fel tudsz venni egy húszéves mintát egy olyan tárgyról,
ami nem is az övé volt?
– A jegygyűrűk másmilyenek. Azok töltést hordoznak a...
Gan sipítós hangja szakította félbe. – Mi ez? – Egy zacskó
Goldfishsel a kezében lépett elő a kamrából. – Halak vannak
rajta.
– Azok kekszek – mondta Lily. – Cynna, ha ezek az
emberek valóban kifinomult varázslók, lehetséges, hogy...
Gan egy maréknyi kis kekszet tömött a szájába. És azonnal
ki is köpte. – Fúj, fúj, fúj, fúj! Ez nem étel!
– Néhány táplálkozástudós egyetértene veled – mondta
Lily szárazon. – Ettől még nem oké, hogy kiköpd a padlóra.
Hozz egy papírtörlőt, és takarítsd fel!
– Nem akarom! – Gan megfordult, hogy visszamenjen a
kamrába.
Rule letépett egy maréknyi papírtörlőt, és odasétált a kicsi,
nem egészen démonhoz. Megragadta Gan vállát.
– Rendetlenséget csináltál. Takarítsd fel!
Gan dühösen bámult felfelé. – Au! Ez fájt!
– Fájhat jobban is.
 – Jobban kedveltelek, amikor farkas voltál. Pedig akkor
egyáltalán nem kedveltelek. – De azért elvette a papírtörlőt.
Lily a homlokát ráncolva figyelte. – Már nem kekeckedik
veled annyira, mint régen.
– Valószínűleg nem is gyógyul olyan gyorsan, mint régen
– mondta Cynna szárazon. Aztán észrevette, ahogy Rule
lemerevedett, hogy egyfajta gyengéd meglepetéssel nézzen
Lilyre. – Hé – eszedbe jutott valami az elveszett idődből,
ugye?
– Foszlányok. – Lily oldalra billentette a fejét, hogy
rámosolyogjon Rule-ra, aki mögé lépett. Megfogták egymás
kezét. – Mostanában egyre gyakrabban sodródnak be.
Ahogy Cullen is mondta, a párkapcsolatban lévők
szerették az érintést. A Cynna ereiben lüktető drótok
megfeszültek. Cullen… ő még mindig pezsegő izgalommal
beszélgetett a főhadiszálláson a gnómmal a varázslatokról és
az elméletről. A sok tennivaló miatt nem volt alkalma
beszélni vele.
Vagy elfelejtette, hogy volt miről beszélniük. Ő már csak
ilyen volt. Igazán meglepte, hogy a férfi milyen rendszeresen
hívta. Azt várta, hogy Cullen néhány hívás után feladja –
vagy az, vagy dörömböl az ajtaján. Nem volt egy türelmes
ember.
Talán a farkasa türelmes volt. Ezt a részét egyáltalán nem
ismerte.
Egy pillanat múlva Rule elengedte Lily kezét, és a
kávéskannához lépett, hogy újratöltse a bögréjét. Rule
imádta a kávét. Cynna nem volt benne biztos, hogy miért.
Nem tudott felpörögni a koffeintől – a szervezete túl gyorsan
feldolgozta a drogok hatását ahhoz, hogy azok nagy hatást
fejtsenek ki. Szóval biztos az íze miatt szerette, ami csak azt
bizonyította, hogy nem csak a démonok rendelkeztek furcsa
ízlelőbimbókkal.
Rule a pultnak támaszkodott, belekortyolt a kávéjába, és
Cynnára nézett. A sötét és nyugodt szeme volt a második
dolog, amit a lány észrevett rajta, amikor évekkel ezelőtt
találkoztak. – Ezek a lények jóval előttünk járnak a
varázslatok terén. Van rá mód, hogy a gnóm átverjen téged a
mintával kapcsolatban?
– Elméletileg persze, bármi lehetséges. De vannak olyan
dolgok, amelyek annyira valószínűtlenek, hogy kihúzhatjuk
őket. Nem valószínű, hogy macskaként ébredsz fel. Nem
valószínű, hogy tévednék a mintákkal kapcsolatban, főleg
nem olyannal, amit ilyen jól ismerek. Ha elég jók ahhoz, hogy
ezzel átverjenek engem, akkor nincs szükségük Keresőre.
– Ha ténylegesen ezt akarják tőled.
Cynna gerincén végigfutott egy kellemetlen érzés, ahogy
végiggondolta ezt a lehetőséget. – Gan azt mondta, hogy
szükségük van rám, hogy megtaláljak valamit.
– Lilyt is akarják valamiért, és ő nem Kereső. Gan pedig
nem éppen megbízható.
– Nem tud hazudni. Legalábbis a démonok nem tudnak...
hé, Gan! Tudsz már hazudni?
Gan hangja tompán jött a kamrából. – Ki akarja tudni?
– A nő, aki megállt idefelé jövet, és vett még néhány csokit.
Gan valamit rágcsálva előbukkant a kamrából.
– Csokoládés cukorkát?
– Igen.
– Majdnem tudok hazudni. – Cynna felé ballagott. –
Kérdezz valamit!
 – Hány éves vagy?
– Három. – Kerek arcán széles vigyor jelent meg,
megmutatva azokat a hegyes fogakat. – Add ide a csokimat!
– Még nem. Három mi?
– Ezért majdnem hazudok. Biztosan három valami
vagyok, attól függően, hogyan számolsz, és mit csinál az idő
valamelyik birodalomban. Szóval mondhatom, hogy három,
és nem egészen hazudok, de majdnem. Add ide a
cukorkámat!
Cynna lehajolt a táskájáért. – Tényleg azt akarják az Edge-
ről érkezett emberek, hogy megkeressek valamit? – Kivett
egy Hershey-csokit, kicsomagolta, és kettétörte. – Először
válaszolj! Aztán a csokoládé.
– Már mondtam, hogy igen!
Cynnának nem sok tapasztalata volt az egykori
démonokkal, de az előző életében, Szédítőként már volt
dolga az átlagos fajtával. Tudta, hogy nem hagyhatja, hogy
egy ilyen válasszal megússzák. – Válaszolj nyíltan!
Gan a szemét forgatta. – Igen, azt akarják, hogy találd meg
az izéjüket! Nem mondhatom el, mi az, mert titkos. Nem
azért, mert ő azt mondta, hanem mert Jenek azt mondta, hogy
ne tegyem. – Parancsolón meglengette azt az apró kezét.
Amint Cynna átadta az édességet, az azonnal eltűnt Gan
szájában. A kis narancssárga lény boldogan hunyta le a
szemét.
Lily oldalra billentette a fejét.
– Szerinted a csokoládé valamiféle kábítószer neki?
– Szerinted nekünk többieknek nem az? – Cynna letört egy
falatot, és a saját szájába tette. – Ki az a Jenek?
– Gan a családjánál lakik.
 – Ő az én gondozóm – mondta Gan, és végigsimított a
nyelvével a fogain, hogy az utolsó csokoládét is leszedje.
Egy gnóm tehát. Sok mindent nem tudott Cynna a
gnómokról, de lefogadta volna, hogy tud valamit, amit a
többiek nem. – Most már az vagy – egy gnóm? Vagy az leszel,
ha befejezed az átalakulást?
Gan megvonta a vállát. – Nem lehetek démon lélekkel,
ugye? Még nem döntöttem el, hogy melyik családhoz
csatlakozok, de... – A vonásai gyanakvó homlokráncolódásra
húzódtak össze. – Azt hiszem, erről nem szabad tudnod!
– Régen Msaidizi voltam. Sok mindent tudok, amit a
démonok tudnak, és ők tudják, honnan jöttek a gnómok.
– Mi az a mizsaidzsi?
– Démonlovas. – Többek között, nem mindegyik rossz.
– Ó! Nos, ne mondd el senkinek! Tévét akarok nézni! –
jelentette ki Gan Lily felé fordulva. – Hol van a tévéd?
– Az emeleten. Majd megmutatom. Tudod, hogyan kell
fizetős műsort rendelni?
– Nem. Az meg mi?
– Jó. Gyere!
Cynna elvigyorodott, amikor Lily és narancssárga társa
elhagyták a szobát. – Olyan, mintha egy pokolból származó
démongyereket nevelnél, nem igaz? Szó szerint. Fogadok,
örülsz, hogy Toby most nincs itt!
Rule szeme tágra nyílt. – Istenem, igen! Erre nem is
gondoltam! Lehet, hogy rémálmaim vannak... Cynna,
honnan tudtad, hogy Gan gnóm lesz?
– Nem szabadna elmondanom. Van cukorkád?
– Gan megszabadított tőle – mondta szárazon.
 – Jó a hiteled! Íme, a nagy titok, amit egy démon adott át
nekem, akit még a régi rossz időkben ismertem: a gnómok
démonokként kezdték. Nem mindegyikük – úgy értem, ma
már külön faj, és vannak gyerekeik, meg minden, szóval a ma
élők többsége gnómként született. De a gnómok onnan
származnak – démonok, akiknek valamilyen oknál fogva
kifejlődött a lelkük.
Rule a fejét ingatta. – Ez megmagyarázza, hogy Max miért
vitte Gant a népéhez, de én... meg vagyok lepve. Max utálja
a démonokat. Azt mondja, minden gnóm gyűlöli a
démonokat.
– Gondolom, nem csak az embereknek vannak szülői
problémáik.
Megrándult a szája. – Azt hiszem, nem. Cynna... –
Megszólalt az időzítő. Megfordult, hogy felvegyen egy
kesztyűt, aztán kinyitotta a sütőt.
Harry felkapta a fejét, a levegőbe szagolt, és leugrott, hogy
a tűzhelyhez lopakodjon, ahol bejelentette, hogy hajlandó
megkóstolni a csirke-enchiladát.
– Igazad van, Harry, ennek fantasztikus illata van! –
sóhajtotta Cynna teátrálisan. – A pasas jó az ágyban, és főz is.
Bárcsak Lily egy kicsit kevésbé lenne konvencionális!
Manapság nem is olyan szokatlan az édeshármas.
Rule egy hűtőrácsra csúsztatta az üvegtepsit. – Rá kellene,
hogy vegyelek, csak hogy lássam, milyen magasra ugrasz, és
milyen gyorsan futsz!
– Hé, úgy kéne tenned, mintha nem tudnád, hogy nem
gondolom komolyan! – Nem is tette, már nem, ami
kényelmessé tette a flörtölést. A párkapcsolat tényleg
mindent megváltoztatott, még a hírhedt vérfarkas-
ellenszenvet is a hűséggel szemben.
 Persze, most már tudta, honnan ered ez az ellenszenv,
miért tanították nekik, hogy a szexuális birtoklás rossz, és
tilos a házasság. Cynna jó kedve elpárolgott. Öntudatlanul
megérintette a hasát.
Rule tanulmányozta őt. – Azon gondolkodsz, hogy Edge-
re mész, ugye?
A lány visszarángatta a gondolatait a témához. – Igen. Ha
el tudnak vinni oda, akkor elmegyek. Ha aggódsz Lily
miatt...
– Én miattad aggódom!
És ez volt az első dolog, amit észrevett Rule-nál, még
régen. Törődött vele. – Nem veszem be teljesen a Daniel
Weaverrel kapcsolatos történetüket, de azt hiszem... nos, a
gondolkodás nem elég jó. Tudnom kell! Úgy... úgy hangzott,
mintha te nem terveznéd, hogy odamenj. – Ami émelyítő
érzést keltett benne. Feltételezte, hogy mindannyian menni
fognak.
– Nem tehetem!
– De... – A hangja elakadt. Annyira el volt foglalva azzal,
hogy ne gondoljon a saját dolgaira, hogy mások problémáira
sem gondolt. Már megint. – A palástok.
A férfi komoran bólintott.
Rule-t rászedték, hogy átvegye egy másik klán – a klánja
legrégebbi ellensége – palástjának örökösi részét. Cynna nem
értett a palástokhoz, nem tudta pontosan, hogyan és miért
történt, de azt tudta, hogy a másik klán vezetőjének az élete
egy hajszálon függött. Ha ő meghal, a teljes palást Rule-ra
száll. – Gondolom, rossz lenne, ha egy másik birodalomban
lennél, amikor meghal a Leidolf Rho, mi?
 – A rossz is egy kifejezés, amit lehet használni. Nem
tudom, hogy a palást átmenne-e egy másik birodalomba,
hogy eljusson hozzám. Ha nem tenné... Néhány vérfarkas,
aki hirtelen elveszíti a kapcsolatát a klánjával, egyszerűen
meghal. A legtöbbjük azonban túléli a halálsokkot, és
magányos farkassá válik.
Cullen évekig magányos farkas volt, mielőtt Rule klánja, a
Nokolai hivatalosan is örökbe fogadta őt. – A vérfarkasok
nem boldogulnak magányosan.
– Általában megőrülnek. Cullen nagyon is kivétel. A
legtöbb kikerült vérfarkas azonban nem marad sokáig
magányos farkas. Falkákba tömörülnek. A falkák
veszélyesek a körülöttük lévő emberekre – ebből a
szempontból rosszabbak, mint a magányos farkasok.
Rosszabbak? Cynna nyelt egyet.
– Biztos vagy benne, hogy mindezt elmondhatod nekem?
Rule gyengéden elmosolyodott. – Igen.
Mert neki a klánja Rhejévé kell majd válnia. Cynna
elmondta neki – mindenkinek elmondta –, hogy ez nem fog
megtörténni. Egy Rhej többek között a klán papnője volt.
Cynna katolikus volt. Nem a vérfarkasok Hölgyéhez
imádkozott. És még ha ezen túl is tudna lépni, melyik épeszű
ember választaná őt valamiféle szent asszonynak?
– Nézd, Rule...
– Nem azt mondom, hogy elfogadod a Hölgy ajánlatát.
Csak azt, hogy rendben van, hogy beszélek neked ezekről a
dolgokról. A Rhej engedélyt adott rá.
Ez rendben is volt, feltételezte, amíg a férfi nem várt túl
sokat. Nem fogja elárulni a titkait.
 – Értem, hogy te nem mehetsz, de... valószínűleg nem az
én dolgom, de... ah... ez feltétlenül azt jelenti, hogy Lily sem
mehet? Úgy értem, amikor te Disben voltál, és ő – vagy egy
része – itt volt, a párkapcsolat úgy működött, mintha
fizikailag még mindig közel állnátok egymáshoz.
Rule egy másodperccel azelőtt fordult az ajtó felé, hogy
Lily megjelent volna.
– Akkor egyikünk sem ájult el – mondta Lily –, mert a Föld
és Dis fizikailag analógok. Az Edge nem az. Erről már
korábban megkérdeztem Gant. – Egyenesen Rule-ra nézett. –
Már megmondtam Rubennek, hogy én nem tudok menni.
Rule úgy mozdult, ahogy csak egy vérfarkas tud, csupa
kecsesség és gyorsaság. Az egyik pillanatban még
mozdulatlanul állt. A következőben már Lilyt ölelte, és olyan
dolgokat mormogott, amiket Cynna nem igazán értett.
Adott nekik egy pillanatot, aztán dobolni kezdett az
ujjaival az asztalon.
– Azt hiszem, elmehetnék tévézni Gan-nel!
Rule mosolyogva fordult felé.
– Bocsánat! Elérzékenyültem. Lily gondolt a klánra.
Megértette, mi a kötelességem, anélkül, hogy szóltam volna
neki, és úgy döntött, hogy a saját kötelességét a második
helyre helyezi. – Lehajtotta a fejét, és valamit súgott Lily
fülébe.
Lily felnevetett, és kilépett Rule karjaiból.
– Később! Esetleg. Majd meglátjuk. – A mosolya sóhajjá
halványult. – Nem mondhattam el Rubennek, miért nem
mehetek. Ő nem tud a palástokról.
– Gondot fog ez neked okozni, nadia?
Lily megvonta a vállát.
 – Rubennél nem. Azt mondtam neki, hogy ez egy klán
dolog, amit nem fejthetek ki bővebben, és neki ez megfelelt.
De felsőbb körökből nyomást gyakorolnak rá, hogy adja meg
az Edge-ről érkezett küldöttségnek, amit akarnak.
– Beleértve az embereket is? – vicsorodott el Rule. – Cynna
parancsot fog kapni, hogy...
Cynna közbeszólt. – Rule, én megyek! Parancs vagy sem,
én megyek!
Rule és Lily egy olyan, párokra jellemző pillantást
váltottak, ami mindenféle dolgot elmond anélkül, hogy egy
szót is használnának. Cynna valamennyit fel tudott fogni
belőle, legalábbis, hogy nem voltak elégedettek a döntésével.
Nos, ő maga sem volt éppen elragadtatva. Azt gondolta,
hogy a barátai ott lesznek a háta mögött. Most pedig...
Az emeleten lévő tévéből lövések hangja hallatszott.
Cynna szeme tágra nyílt, amikor eszébe jutott valami.
– Mi lesz Gannel?
– Ha jól értettem – mondta Lily –, neki el kell mennie Edge-
re, hogy teljesítse a... ő úgy hívta, hogy „tesztelés”-t.
– Ő nem tudja, hogy te nem mész.
Lily megrázta a fejét.
Tehát Lily és Rule helyett Cynnának egy dühös egykori
démon lesz a segítségére.
– Nos, a francba!
 HATODIK FEJEZET

AZ ENCHILADA FINOM LETT. A társaság az asztalnál feszült

volt a kerülendő témák miatt.
Az egyik ilyen téma a célozgatásos tilalom volt, amit Lily
és Rule egyaránt tiszteletben tartott. Cynna nem tudta, miért
tanúsítanak ilyen visszafogottságot, de átkozottul örült neki.
A másik téma, amit kerültek – vagy legalábbis igyekeztek
elkerülni –, az a véleményük volt a döntéséről, hogy el akar
menni Edge-re.
Nehéz volt figyelmen kívül hagyni ezeket a dolgokat.
Szerencsére voltak más témák is, amikről lehetett beszélni.
Mint például a gnómok.
Rule elég jól ismert egy gnómot. Max goromba volt,
rosszkedvű, fajához képest túlméretezett, és felejthetetlenül
csúnya. Ugyanakkor nagyon is barátja volt Rule-nak. A
pokolba is elment velük, hogy megmentse Rule-t – végig
rinyált, de elment.
– Max hazug pókeren nyerte meg az előleget a klubjához –
mondta Rule, miközben szedett magának egy újabb adagot.
– Kitiltották Vegasból, mert olyan jól blöfföl. Egy gnóm
számára a hazugság művészet. Van egy olyan elképzelésem,
hogy a fajtáján belül vannak szabályok, etikai megfontolások
a hazugsággal kapcsolatban, de én soha nem jöttem rá.
– Szóval ne vegyük készpénznek, amit a tanácsos mond –
mondta Lily.
– Ha a gnómok Edge-en olyanok, mint az itteniek, akkor
ne. Ők is azt várják majd, hogy hazudunk.
Cynna felhorkant.
 – Nem probléma! Gondolom, a Kereskedelmi
Minisztériumból jött címeres seggfej is művészetnek tekinti a
hazugságot.
Lily elvigyorodott.
– Címeres seggfej! Feltételezem, McCloskyra gondolsz.
– Egyből eltaláltam.
– A kormány tud és fog is vigyázni magára – mondta Rule.
– Neked is ezt kell tenned! Attól, hogy a gnóm azt mondja,
hogy az apád Edge-en van, még nem biztos, hogy így is van.
Tudta a férfi nevét, igen. De tudta Lily nevét is, és ezt nem
Daniel Weavertől tudta meg.
– Van egy jegygyűrűje, amin rajta van az anyám mintája.
– Cynna! – Lily megérintette a kezét. – Ez arra utal, hogy
Daniel Weaver – vagy a gyűrűje – egyszer az Edge-en volt.
Ez nem bizonyítja, hogy most is ott van.

Mindent egybevetve megkönnyebbülés volt becsukni

maga mögött Lilyék bejárati ajtaját.
A levegő hideg volt és mozdulatlan. Cynna teleszívta
levegővel a tüdejét, és visszatartotta, remélve, hogy csillapítja
az idegességet. Valahol a közelben egy kutya ugatott.
Valahol még közelebb egy vérfarkas figyelte őt, bár ő nem
látta. Rule apja elrendelte, hogy mostantól őrizzék, és mint
Rho nyilatkozott. Cynnának nem kellett látnia az őrt ahhoz,
hogy tudja, a közelben van.
Zsebre dugta a kezét, és elfintorodott. A francba!
Elfeledkezett a kabátról. Nem köszönte meg Rule-nak, aki azt
sem tudta, hogy megvette neki. Lily ezt kihagyta az
eligazításból.
 A francba, még mindig tartozott Lilynek a nadrágért és a
pulóverért, amit viselt. Elfelejtette megkérdezni, mennyibe
kerültek.
Nem megy vissza, hogy megtudja. Ma este nem.
A hivatalból kapott Fordja a járdaszegély mellett parkolt.
Nem ment oda.
– Mondd meg nekik, hogy elmentem sétálni – mondta a
láthatatlan őrnek. Bedobta a kulcsait a táskájába, átvetette a
pántot a feje fölött, hogy átíveljen a mellkasán, mint egy
töltényheveder, majd elindult.
Az új kabát bélelt és rugalmas volt, és meglepően meleg.
A karjának lendülésétől a bőr suttogott neki: shh, shh, shh. A
hang a járdán guruló gumiabroncsokra, vagy a táblát törlő
szivacsra emlékeztette. Mozgás.
A séta volt Cynna legegészségesebb védekező
mechanizmusa. Lehet, hogy jobban szeretett volna harcolni,
de már nem élt ezzel a késztetéssel. Többnyire. Különben is,
ma este nem volt senki a közelben, akit megüthetett volna,
hacsak nem megy vissza, és nem üti meg Lilyt, aki
valószínűleg elég gyorsan a seggére tenné. Egy kétszeres
feketeöves nem szarakodott egy szánalmas barnaövessel. És
Rule talán hagyta volna, hogy megüsse, de az nem verekedés
lenne.
És egyáltalán miért gondolt ilyenekre? Nem haragudott
Lilyre vagy Rule-ra... akik nem hagyták magára. Ostoba és
irracionális volt, amikor úgy érezte, mintha megtették volna.
A francba! Fintorogva nézett az előtte lévő sötét utcára,
miközben lelépett a járdaszegélyről.
Csak egy aprócska hangot hallott maga mögött
figyelmeztetésképpen. Megpördült.
 Egy majdnem 180 centi magas, sovány, dühös férfi állt tőle
egy karnyújtásnyira, mankóval a hóna alatt. Cukormentes
fahéjszínű kusza haja olyan arcot keretezett, amelyért a
szobrászok ölni tudnának, hogy kőbe véshessék. Ugyanazt a
szakadt farmert és koszos farmerdzsekit viselte, amit
korábban is. A mogorva tekintete friss volt.
– Az Isten szerelmére – csattant fel Cullen –, nem tanított
meg az anyád arra, hogy nézz szét mindkét irányba, mielőtt
átmész az úton!?
Cynna szíve őrülten kalapált. Ez felbosszantotta.
– Nem emlékszem! Lehetséges, hogy megtanított, mielőtt
halálra itta magát!
– Szegény kicsi Cynna!
A gúny Cynnába hasított. A bűntudat sót dörzsölt a sebbe,
mert az anyja nem volt mindig részeges – legalábbis nem az
a tehetetlen, reménytelen fajta. Amikor Cynna kicsi volt, a
dobozos sajtos makaróni mellé zöldség is járt. Esténként
altatás, néha egy-egy mese. Séták a parkban és hintáztatás.
Hirtelen megfordult, és elindult az utca túloldalára.
– Ó, maradj és harcolj! – A férfi mellé lendült. – Vágysz
arra, hogy behúzz egyet nekem. Talán még meg is engedném
neked.
– Miért vagy itt? Miért nem a főhadiszálláson csorgatod a
nyálad az új varázslatodra?
– Csak becserkészlek.
Ez megállította a lányt.
– Nem így hívják azt, amikor a férfi követ egy nőt, aki azt
akarja, hogy eltűnjön? – A férfi az oldalához szorítva
kiszabadította az egyik kezét, és a nő derekára tette.
– Mozgás! Jön egy autó.
 Az autó még három háztömbnyire volt, és nyugodtan
közlekedett, de az utca valószínűleg nem a legjobb hely volt
erre a beszélgetésre. Cynna újra lépkedni kezdett.
– Talán be is fogok húzni neked!
Cullen nem mondott semmit. A következő fél háztömbön
át egyikük sem szólalt meg. A mankók nem okoztak
Cullenek nagy gondot. Könnyedén tartotta a lépést.
Furcsa módon a rángatózó drótok kezdtek lazulni. Talán a
séta miatt. Talán az előttük álló beszélgetés
elkerülhetetlensége volt az oka... az álomszörnyek elvileg
eltűnnek, ha megfordulsz, hogy szembeszállj velük, nem
igaz?
Cynna szörnyei nem tűntek el, de a pánik rettegéssé
tompult. Rengeteg olyan dolgot tett már, amitől rettegett. Ezt
is meg tudja csinálni. Cynna visszadugta a kezét a zsebébe.
– Arra vársz, hogy beismerjem.
– Igen, azt várom.
Cynna annyi levegőt szívott be, amennyit a tüdeje elbírt,
és egy szisszenéssel kiengedte. – Terhes vagyok.
– Tudom – mondta a férfi gyengéden.
Ó, a fenébe is, utálta, amikor Cullen ezt a hangsúlyt
használta.
Cynna gyorsabban kezdett lépkedni, de nem tudta maga
mögött hagyni a gondolatait. Vagy az érzéseit. Vagy a férfit.
Cullen szótlanul tartotta a lépést mellette.
Nekünk megadatott, hogy tudjuk, mondta neki Cullen azon
az éjszakán, az egyetlen együtt töltött alkalommal, és a
szemében könnyek csillogtak. Könnyek, amelyek halálra
rémítették a lányt.
 A vérfarkasok tudták, ha a nő, akivel szexeltek, teherbe
esik, de ez a tudás egy kegyetlen érem egyik oldala volt. A
másik oldala az volt, hogy ez nem gyakran fordult elő. A
mágia pokoli játékot űzött a nemzéssel, és a korlátozott
termékenység volt az oka annyi minden velük kapcsolatos
dolognak. Például a szabados nemi életüknek. Másrészt a
módszer, ahogyan egy Rho fia örökös lett. Talán még a
kinézetük is. Cullen fizikai tökéletessége szélsőséges példa
volt, de Cynna még sosem találkozott csúnya vérfarkassal. A
faj hímjei – és a vérfarkasok mind hímek voltak – olyanok
voltak, mint a pávák vagy a pillangók, gyönyörű
tollazatukkal akarták magukhoz vonzani a párjukat.
Párjukat, így többes számban. Egy vérfarkasnál mindig
többes a szám.
Amikor Cullen közölte vele, hogy terhes, Cynna az
éremnek csak az egyik oldalát ismerte, az alacsony
termékenységű részt. Nem hitt neki a „különleges tudással”
kapcsolatban... részben azért, mert mélyen tagadásban volt.
De a fenébe is, szedte a tablettát! Cynna más területeken talán
kockáztatna, de a fogamzásgátlással kapcsolatban soha.
Annyira biztos volt benne, hogy nem lehet terhes.
Az elmúlt öt hétben arra várt, hogy megjelenjen a
menstruációja. Végül megvette azt az átkozott tesztet.
– Boldog vagy miatta – mondta keserűen.
– A boldogság olyan kevéssé fejezi ki... Cynna! – A nő elé
állt, a mankóit az oldalához támasztotta, és mindkét kezével
megragadta Cynna vállát. – Ez számomra is mindent
megváltoztat! Mindent!
– De te akartad ezt! Te akartál egy gyereket! Azt mondtad,
feladtad a reményt.
 – Igen. – Leengedte a kezét. – Annyi év után... ah, idősebb
vagyok, mint amilyennek látszom.
– Gondoltam. – A vérfarkasok egy másik szigorúan őrzött
titka: sokkal lassabban öregedtek, mint az emberek. – Majd
később megdöbbenthetsz a valódi koroddal. Hidd el, hogy
meg fogom kérdezni, de nem most.
– Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom! Istenem, honnan tudhatnám? – A nő
felemelte a kezét, és a hangja is megemelkedett. – Ma reggelig
el sem hittem! Még akkor sem hittem el, amikor megláttam a
tesztet. Mit gondolhatott Isten? Nekem kurvára semmi
keresnivalóm nincs abban, hogy gyereket neveljek! Nem
akarok gyereket nevelni!
Ez az igazság kicsúszott és ott lebegett kettejük között:
nem akarta a férfi leendő gyerekét. Cynna émelygést érzett.
A kezét a hasára tette. Valami növekedett benne ebben a
pillanatban.
– Mit fogsz csinálni? – ismételte meg a férfi.
A férfi perzselőn nézett a nő szemébe. Nem, csak a
szokásosnál is világosabbnak tűntek a szemei, mert minden
szín eltűnt az arcáról. A lány csak bámult rá, miközben lassan
megértette, mire gondol.
– Cullen, én katolikus vagyok. Ezt te is tudod. Úgy értem,
választáspárti vagyok, mert nem mindenki katolikus, tehát
hozza meg mindenki a saját döntését, de én katolikus vagyok.
– Te szeded a tablettát. Akkor szexelsz, amikor akarsz.
Ezek nem éppen katolikus hittételek. Azt akarod mondani,
hogy...
– Igen. Igen, azt mondom! – A nő tett egy lépést a férfi felé.
Cullen szenvedett. Rossz lehetett, mert a férfi soha senkinek
nem engedte, hogy megbántva, félve vagy sebezhetőnek
lássa. – Nem tudom, mit fogok tenni, de abortuszt nem. Az
kiesik.
Cullen mankói a földre csattantak. Megragadta a lányt, és
erősen átölelte.
Túlságosan is szorosan. – Hé! Szeretek lélegezni!
– Fogd be! – De a karja meglazult. Nem sokkal magasodott
a lány 175 centije fölé; amikor az arcát a nő hajához simította,
a lélegzete felkavarta azt. – Nincs értelme. Nem értelek téged.
– Én sem. De erről... nézd, ha a szex bűn, az csak azokat a
felnőtteket érinti, akik ezt a döntést meghozzák. Szóval lehet,
hogy az egyháznak van igaza, lehet, hogy nekem van
igazam, de akárhogy is alakul, nem nagy ügy. De az
abortusz...
A hangja elakadt. – Itt babákról beszélünk. Nem mintha
azt gondolnám, hogy ami bennem van, az egy baba, még
nem, de arrafelé tart a dolog, nem igaz? Nem vagyok képes
meghozni ezt a döntést. Nem tudok eleget a jóról és a
rosszról. Ez az egyik oka annak, hogy egyáltalán
csatlakoztam az egyházhoz – hogy segítséget kapjak a nagy
döntésekben.
A férfi hangja száraz volt. – És a tabletta? Az is a „nem
nagy ügy” kategóriába tartozik?
A nő felhorkant. – Talán észrevetted, hogy a pápa férfi?
Nem nős, nem hancúrozik... Nem értem, hogy szólhatna
bele..
– Nem veszed be ezt az egész pápai tévedhetetlenséget?
– Látod, ez egy vicces dolog. A pápai tévedhetetlenség
nem jelenti azt, hogy a pápák tökéletesek, vagy mindenben
igazuk van. Nézd csak meg az egyház történetét – embereket
égettek meg boszorkányságért, vagy kínpadra vontak azért,
mert azt mondták, hogy a világ gömbölyű? Ez nem helyes!
Inkább arról van szó, hogy igazuk kell, hogy legyen abban,
amit az Egyház tanít, és nem mindenki ért egyet azzal, hogy
egy adott tanítás tévedhetetlen. Az utolsó, amiben mindenki
biztos, 1952-ben adták ki, Mária mennybevételéről.
Cullen a nő derekára tette a kezét, és mosollyal az ajkán
ránézett. Jól szórakozott, vagy legalábbis azt akarta mutatni.
– Te ezt alaposan tanulmányoztad.
– Ha az ember felnőttként csatlakozik az egyházhoz, át kell
gondolnia a dolgokat, meg kell értenie, hogy mibe megy bele.
– A nő egy grimaszt vágott. – Vagy mivel nem ért egyet.
Jacobs atya azt mondja, hogy én egy kávéházi katolikus
vagyok.
Cullen szája felfelé görbült. – Kiválogatod a neked tetsző
hiteket, a többit meg otthagyod a büfében?
A lány bólintott. – De Michaels atya azt mondja, ez
rendben van, amíg a többin elgondolkodom. Lehet, hogy
meg vagyok győződve arról, hogy nem szeretem a halat,
vagy nem fog érdekelni a szósz, amiben van, de egyszer ki
kellene próbálnom, tudod?
– Van egy papod. Két papod. – Cullen a fejét ingatta. – Ez
megzavarja az agyam.
– Rule is ezt mondja. Jól van a lábad? Sétálhatunk még egy
kicsit?
A férfi válaszul lehajolt, hogy felvegye a mankóját.
– Tudod, nem vagy ebben egyedül.
Az „ebben” alatt a terhességet értette. A szó rezgéseket
keltett Cynnában. Elkezdett lépkedni. – Értem én!
 – Nem kell felnevelned a gyermeket! Ide is adhatod
nekem.
Ezúttal nem gyűrűződések – nagy, szédítő hullámok
érkeztek.
– Még nem állok készen a döntésre! Alig vagyok képes
kimondani... kimondani, hogy „terhes”. Még nem tudok
döntéseket hozni.
– Csak hogy tudd, ez a lehetőség is része ennek a bizonyos
büfének.
Cynna nem szólt semmit, amíg a következő utcába nem
értek. Nem voltak autók. Elindult át a túloldalra.
– Azt mondtad, hogy „gyereket”. Nem tudod a nemét?
– Ahhoz ultrahangra lesz szükség.
Mikor? Mikor válik a benne növekedő valami eléggé
babává ahhoz, hogy legyen neme? Fogalma sem volt róla.
Semmit sem tudott a babákról – a kihordásukról, a
megszülésükről, a felnevelésükről.
Egy dolgot azonban tudott. Ha fiú, akkor vérfarkas lesz.
Amikor elég idős lesz, átváltozik, de ez nem baj, mert lesz
egy klánja, emberek, akik törődnek vele, akik tudják, hogyan
kell átsegíteni a változáson. De...
– Ha lány lesz, akkor is Nokolai lesz, igaz?
– Igen.
Olyan elégedettség volt a hangjában. Mert a gyermeke
nem lesz klán nélküli, mint ő volt? Talán mert valami
csodálatosat adna a befogadó klánjának. A vérfarkasok
megőrültek a babákért.
Ezeket mind egybevetve, döntötte el Cynna. És ez volt
minden, amit ma este kész volt eldönteni. Elég sokkhatás érte
már az adott napra – az az átkozott lila szín a teszten, Gan és
a küldöttség érkezése, az apjáról szóló hírek...
Az apja. Két szó, amely sosem jelentett számára sokat. Még
az imákban is a „Miatyánk” volt, nem az „én apám”. Most
pedig... Aj-aj. Megint gondolkodott, és nem a produktív fajtából.
– Hogyhogy nem vagy még mindig a főhadiszálláson? Ne
mondd, hogy csak azért hagytál ott egy csillogó új
varázslatot, hogy engem becserkéssz!
– Ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi arra a ragyogó új
varázslatra!
– Most, hogy mondod... milyen a forrása?
Elvigyorodott. – A varázslón kívüli.
A törvény a varázslást a varázslón kívülről származó
mágiaként határozta meg – ami, ahogy Cullen gyakran
mondta, a hülyeség és a vakító tudatlanság szép keveréke
volt. Még a boszorkányok is más forrásokból merítettek erőt,
bár az általuk használt növények és drágakövek nem
rendelkeztek sok kakaóval. – Gondolod, hogy a kongresszus
rendkívüli ülést tart, hogy átírja a törvényt?
– Majd kitalálnak valami megoldást. Túlságosan is akarják
ezt.
Kereskedelem egy másik birodalommal... igen, ez
hatalmas dolog volt. Cynna nem gondolta, hogy ezt sokáig
titokban lehetne tartani. – Miféle varázslat ez?
– Teljes merítés.
Ez azt jelentette, hogy mind a négy elemet igénybe vette.
– Kiegyensúlyozott? – Minél kiegyensúlyozottabb volt az
elemekből való merítés, annál nehezebb volt a varázslat, mert
a varázslók maguk sem voltak kiegyensúlyozottak. Cullen
nevetségesen könnyűnek találta a Tüzet, és jó volt a Vízzel és
a Földdel is, a Levegővel már nem annyira. Cynna a
Levegővel jeleskedett, a Földdel jól boldogult, a Vízzel és a
Tűzzel viszont küszködött.
– Ez ley-vonal mágia.
– Jézusom! – Azonnal bűntudatot érzett, és bocsánatot kért
Istentől, amiért így használta a fia nevét. Próbált leszokni
erről a szokásáról. – Akkor határozottan kiegyensúlyozott
merítés. Uh... dolgoztál már valaha ley-vonal varázslattal?
– Néhányszor. Majd vérigézetet teszek az elemekre.
– Ez...
– A legjobb módszer, amit ismerek.
A ley-vonalak a mágiát szállították az egész Földön, de
amint ez a mágia elhagyta a csomópontokat, ahonnan eredt,
elvesztette színtelen intenzitását, és az elemek
szivárványszíneire osztódott. Ezért kellett egy
kiegyensúlyozott, teljes merítésű megidézést használni
ahhoz, hogy meg lehessen csapolni. A vérrel való megidézés
kockázatos módja volt az egyensúly elérésének, de minden
más technika is az volt, ha ley-vonal energiával volt dolga az
embernek. Egy pillanat múlva Cynna bólintott.
– Gondolom, tisztában vagy vele, mi válik be neked a
legjobban.
– Gyenge vagyok a Levegőben. Te ott erős vagy. Tartsd
rajtam a szemed a vérigézet után. Ha megzavarodok, és
elveszítem az egyensúlyt, valószínűleg leáll a légzésem.
Emlékeztess rá!
– Megteszem. Mi lesz a varázslat többi részével?
Megvonta a vállát. – Az idézéshez szükségesek anyagi
összetevők is. A lista, amit adott nekem, egy szempontból
érdekes – Edge-nek bizonyos szempontból hasonlónak kell
lennie a Földhöz, ha ugyanazok a gyógynövényeink vannak.
– Nem úgy, mint Dis.
– Így van. De fizetés nélkül nem árul el többet. Amikor
eljöttem, a tárgyalások megfeneklettek, amíg be nem
szerveznek valami gnóm szakértőt, aki néhány évig az
alagutakban élt.
– Szóval arra vársz, hogy a kormány kifizesse ezt a
tanácsos fickót a varázslatért.
Megbillentette a fejét. – Azt hiszed, hogy ezért jöttem el
becserkészni téged – hogy még mindig ott lennék, ha az
egész varázslatot megkapnám, amivel játszhatnék. Tévedsz!
– És te nem vagy telepata. – Talán egy jó tippelő.
Kellemetlenül jó.
– Ez a baba többet jelent nekem, mint a varázslat! Többet,
mint bármi más!
Ahogy ezt mondta – tényszerűen, mindenféle dráma
nélkül –, attól könnybe lábadt Cynna szeme. Vagy talán a
hormonjai már így is megőrültek. Egy másodpercig várt a
válasszal, hogy biztos lehessen benne, hogy a hangja nem
remeg. – Ez jó. Minden gyereknek kellene, hogy legyen
valakije, aki őt helyezi előtérbe.
– Tényleg?
– Fogd be, Cullen!
– Nekem az édesanyám volt az. Nem volt éppen egy June
Cleaver, de végig szeretett engem.
Ő kezdte ezt, nem igaz? Ez tette lehetővé, hogy Cynna
feltegye az egyik kérdést, amire kíváncsi volt. – Mi a helyzet
az apáddal? A vérfarkasok állítólag bolondulnak a
gyerekekért.
 – Ó, persze, ameddig gyerek voltam... de kiderült, hogy
azt szerette, amit akart, hogy legyek. Nem azt, ami voltam.
– Varázsló.
– Azt hitte, hogy le tudnék mondani róla. De nem... –
Szaggatottan vette a levegőt. – Nem harcolt értem. Amikor a
Rhej azt mondta, hogy nem lehetek egyszerre Etorri és
varázsló, nem vitatkozott sem vele, sem a többiekkel. Velem
annál inkább. Velem harcolt, nem velük. Amikor nem
tudtam feladni oly sok mindent abból, ami vagyok... a seco
után nem szólt hozzám többet.
– Jézusom! – Etorri volt az egykori klánja. A seco biztosan
valamiféle kirúgási szertartás volt. Soha többé nem beszélni
vele, miután elvesztette a klánját... ez nagyobb árulás volt,
mint a saját apja eltűnése. Cullen abban a hitben nőtt fel, hogy
a férfi szerette őt. – Soha?
A férfi legyintve félresöpörte a múltat és a lány kérdését.
– Nem akarok semmilyen átkozott együttérzést! Azt
akarom, hogy tudd, nekem mindegy, hogy ez a baba milyen
– fiú vagy lány, ostoba vagy okos, ügyetlen, tehetséges,
akármi. Nem számít. Én a fiú oldalán állok.
– Vagy a lányén.
– Vagy a lányén. És nem akarom csak egy-két hónapig
látni őt nyaranta. Része akarok lenni a gyermekem életének
a kezdetektől fogva! – A hangja megkeményedett. – Része
fogok lenni az életének!
Vajon azt gondolta, hogy másképp alakultak volna a
dolgok, ha az apja nagyobb része lett volna az életének?
– Mennyit maradtál az apáddal?
– Egy pont Cynnának. – Megnyalta a mutatóujját, és egy 1-
est rajzolt a levegőbe. A szám halványan felizzott, majd
elhalványult. – Nyaranta egy hónapot. Kanadában élt. Anya
és én Angliában éltünk.
– Mintha hallottam volna egy kis akcentust. Mióta...
– Cynna! – Megállt, és ránézett a lányra. – Próbálod rám
terelni a beszélgetést, hogy ne a babáról kelljen beszélned!
– Nos, igen. Természetesen.
Mosolyra görbült a szája egyik sarka, ami a szemében is
megjelent. – Most te jössz! Te... a fenébe! – A telefonja
csipogott. Kivette az övén lévő tokból, és a képernyőre
pillantott. – Csak Timms az.
– Még mindig nála laksz?
– Igen. Ő rendes. Nem nagyon zavar. – Homlokát ráncolva
nézte a kezében lévő telefont. – Nem sokszor hív. Egyáltalán
nem szokott hívni.
– Talán fel kéne venned.
Valamilyen oknál fogva ez fontos döntésnek tűnt, de végül
Cullen megvonta a vállát, és a füléhez emelte a telefont.
– Jobb, ha nem azért hívsz, hogy megkérj, vigyek hazafelé
egy kenyeret! – Hosszú szünet következett. – Mit mondott?
A francba! Nem, jól kezelted... Igen, meséld el... Nos, ott
voltál. Ő... nem? Na, ez érdekes... Úgy lesz. Valószínűleg
Rule-lal. Köszönöm! – Fintorogva bontotta a kapcsolatot.
– Mi van? Mi történt?
– Egy riporter a Posttól kétszer is felhívta, azt kérve, hogy
beszélhessen a „sztriptíztáncos barátjával”. Azt kérdezte,
hogy tényleg vérfarkas vagyok-e. Most éppen letáborozott
Timms lakásával szemben.
 HETEDIK FEJEZET

CYNNA A TÁSKÁJÁBAN kotorászott.

– Jobb, ha felhívom Rubent, és figyelmeztetem. Te hívd fel
Lilyt és Rule-t!
– A sztriptíztáncos barátjával akart beszélni.
– Hallottam! – Cynna megnyomta a 3-as gombot a
gyorstárcsázón. Már elmúlt nyolc óra, de lefogadta, hogy
Ruben még nem ment haza.
– Nem érted! A riporter nem egy másik birodalomból
származó furcsa lényekről kérdezte. A vérfarkassal akart
beszélni, aki vetkőzik a megélhetésért. – Cullen egy pillanatig
a homlokát ráncolva meredt a semmibe. – Azt hiszem, azért
szólnom kéne Rule-nak. – Beütött egy számot.
– Ida? Itt Cynna Weaver. Ruben ott van? ...Oké, döntsd el
te, hogy félbe kell-e szakítani. Valami riporter felhívta
Timmst, és Cullenről kérdezősködött. Cullen Seabourne...
Igen. Oké. – Cynna várta, hogy Ruben titkárnője kihozza a
férfit egy megbeszélésről, Cullen pedig Rule-lal beszélt.
Néhány pillanat múlva meghallotta Ruben hangját,
nyugodt és udvarias volt, mint mindig.
– Jó estét, Cynna! Ida azt mondja, hogy gond van a sajtóval.
– Lehetséges! Lehet, hogy már rájöttek erre az Edge-
ügyletre. Valami riporter Steve Timms házánál táborozik, és
Cullenre vár. Ő... igen, Timms ügynök. Persze, tartom. –
Ismét várt, ezúttal addig, amíg Ruben utasította Idát, hogy
hívja fel egy másik vonalon Timmst.
 A Timms és Cullen között kialakult barátság mindenkit
meglepett – kivéve talán Rule-t. Rule azt mondta, Cullen
szokása volt kóborokat gyűjteni.
Steve Timms az MBO ügynöke volt – az átlagos MBO
ügynöke, azok, akik fel szokták kutatni a vérfarkasokat, és
kényszerítették őket a regisztrációra. És pokolian jó lövész
volt. Rögtön az első mágiakitörés után őt bízták meg Cynna
támogatásával, amikor a nő egy démonra vadászott. Cullen
a tanácsadójának nevezte ki magát, és a két pasas nem jött ki
jól egymással. Timms inkább ahhoz volt szokva, hogy
lövöldözzön a vérfarkasokra, nem pedig a velük való
barátkozáshoz, Cullen pedig élvezte az emberek
bosszantását.
Aztán Cullen megmentette Timms életét, és hirtelen a
legjobb haverok lettek – legalábbis Timms fejében. A furcsa
az volt, hogy Cullen nem ellenkezett. Amikor Cullen
megsérült, és Timms felajánlott neki magánál egy szobát,
elfogadta. Még szólt is néhány jó szót Timms érdekében Lily
révén, amikor az elnök közölte Rubennel, hogy testőrökre
van szüksége a nap 24 órájában.
Ruben visszatért, és kérte, hogy beszélhessen Cullennel.
– Persze, csak egy pillanat. – Cullen befejezte a saját
beszélgetését, így a lány odatartotta a telefonját. – Ruben
beszélni akar veled.
Cynna nem először kívánta a vérfarkasok hallását. Csak
Cullen felőli oldalát hallotta a beszélgetésnek, ami többnyire
„hmm”, „ugye?” és „Igen, én is így gondoltam” volt.
– Nos? – kérdezte, amint a férfi bontotta a vonalat.
– A riporterek a plázában történt „furcsa eseményekről”
kérdezősködnek, de nem egy másik birodalomból érkező
diplomáciai félről. Brooks figyelmeztetni fogja az embereit,
de nem hiszi, hogy a sajtó értesült volna az Edge-ről érkezett
küldöttségről. Szerinte ez személyes ügy.
– Hogyhogy?
– Találkoztam ma néhány MBO-s seggfejjel. Az egyikük
különösen nem kedvelt engem. Brooks szerint ez a fickó az
irodai pletykákból tudott arról, hogy Timmsnél lakom.
Valószínűleg leadott egy szaftos sztorit a riporternek arról,
hogy Brooks személyes testőre bűnben él egy vérfarkas
sztriptíztáncossal.
Cynna hangtalan füttyszóra húzta össze az ajkát. Nem
létezett olyan, hogy meleg vérfarkas, de miért is hagynák,
hogy a tények egy jó botrány útjába álljanak?
– Ruben nem lesz boldog.
– Nem. – De Cullen igen. Kinyújtotta az egyik kezét, és
belecsapott a másikba. – Bumm! Úgy fog lecsapni a kettes
számú seggfejre, mint egy tonna tégla! Jobban is jár,
különben Timms esetleg úgy dönt, hogy azzal bizonyítja
férfiasságát, hogy lelövi az idiótát.
Amikor megmozdította a kezét, Cynna szemébe villant
valami. – Hé, ez az új gyémántod, igaz? Meg akarom nézni!
– Persze. – Kinyújtotta a jobb kezét.
Cullen keze annyira állt közel a hétköznapihoz, mint
bármelyik testrésze. A tenyere keskeny volt, az ujjai se nem
hosszúak, se nem rövidek. A körmei oválisak, és rövidre
vágottak. Természetesen nem voltak karcolások vagy hegek,
hiszen mindent meggyógyított.
Cynna testközelből is ismerte azokat a kezeket.
Nagy dolog, mondta magának Cynna, figyelmen kívül
hagyva a vágy édes, éles rándulását. Sok nőnek volt intim
ismerete Cullen kezéről. Nem egy exkluzív klub, hiszen
annyi nő kavart vele.
– Hűha – mondta, és férfi mutatóujján lévő nagy, kövér
gyémántra összpontosított. – Meg van töltve? Beolvashatom?
A férfi egy pillanatig mérlegelte a nő kérését, majd
bólintott. – Óvatosan. Kikapcsoltam a védelmet rajta.
– Védelmet? – A nő élesen ránézett a férfira. – Ha úgy
érted, hogy az idő nagy részében zárva hagyod...
– Nem lenne éppen biztonságos úgy sétálgatni, hogy
bármelyik pillanatban aktiválódhat.
– De igen, ha hozzád van kapcsolva.
– Nem tudom, hogyan! – válaszolta szűkszavúan.
Ember, mennyire utálta ezt beismerni. A nő elvigyorodott.
– Én igen. Ez egy levegő-varázslat minta, úgyhogy nem
fog könnyen menni, de megtaníthatom neked. De előbb
szeretnék egy pillantást vetni rá. – Cynna megrázta a kezét,
hogy megtisztítsa minden kósza energiától, aztán a bal kezét
a férfi jobb keze fölé tartotta. Egy cseppnyi energiát táplált a
csuklóját kecses karkötőként körbeölelő tetoválásba.
A Keresés volt Cynna adottsága. Ehhez nem volt szüksége
varázslatra. Keresőként affinitása volt a mintákhoz, de az
adottsága nem olvasta, nem értelmezte, és nem is emlékezett
rájuk. Ehhez varázslatokra volt szüksége. Számos letapogató
varázslatot viselt a bőrén; a kilingo, amit aktivált, elárulta
neki, mennyi mágia van Cullen gyémántjában.
A csuklója perzselően forróvá vált.
– A kurva anyját! – Visszarántotta a kezét, és kikapcsolta a
kilingót. – Fel akarod gyújtani a várost?
– Nem Tűzenergiaként tároltam.
 – Nem, én így mérem az energiát. Hő formájában.
Pokolian sok mágiát tömtél ebbe a kőbe. Sokkal többet, mint
a nyakláncodon lévő apróságba. – Ami legalább két
alkalomra is elég energiát tartalmazott ahhoz, hogy
mágustüzet hozzon létre.
Cullen önelégülten nézte a kezét. A gyémánt
visszakacsintott rá. – Ugye?
– Nincs is ennyi kóbor mágia a környéken, nem úgy, hogy
Mika felszívja.
– Nem mindegy, ha látod a varázsenergiát.
Feltételezve, hogy így van, Cynna felsóhajtott. Nem
tagadta le az irigység szikráját.
– Lily azt mondta, hogy van egy varázslatod, amivel
mások is láthatják a varázsenergiát.
– Ez nem egészen varázslat. Összefonok néhány
varázsenergia-szálat úgy, hogy láthatóvá váljanak a szem
számára. Nem tart sokáig, és elég trükkös megcsinálni.
Cynna megdöbbenve meredt a férfira.
– Közvetlenül velük dolgozol?
– Mit gondolsz, mi az a mágustűz?
– Azt hittem, hogy varázslattal formázod!
– Az tűz, nem igaz? Én hívom a tüzet. Ehhez nincs
szükségem varázslatokra, bár eltartott egy darabig, mire
elsajátítottam a mágustűz hívásának fortélyait. Csiklandós,
de...
– Ne mondd! – A mágustűz az egyik legveszélyesebb
tiltott mesterkedés volt. Állítólag egy elveszett tudomány,
éppen ezért, senki sem vette a fáradtságot, hogy illegálissá
tegye. Három hónappal ezelőtt Cullen újra feltalálta. A lány
tudta ezt, tudta, hogy miért tette, és egyetértett a
szükségességgel, de... – Nem te formálod az egészet?
– Úgyis mondhatni, hogy meglovagolom. A mágustűz
nyers mágiából származik, ezért csak varázslók
próbálkozhatnak vele. Ha nem látod az energiákat, ha nem
látod, hogy mit csinálsz velük... – Kezével gombafelhőt
formázott a levegőben. – Bumm!
– Néha a frászt hozod rám.
– Milyen figyelmes tőled. – Cullen kinyújtotta a kezét, és
megérintette Cynna kabátjának gallérját. – Remek kabát!
A lány szemöldöke felszaladt. – Köszi!
A férfi nyugtalan ujjai a lány arcához vándoroltak, majd
megrángatták egy hajtincsét. – Röviden tartod, hogy ne
zavarja a bőrödön lévő varázslatokat, igaz?
Az érintése gondolatokat ébresztett egy olyan
tevékenységről, ami remekül hatott az idegesség
csillapítására, ami kellemesebb volt, mint a harc. Nyugalom,
kislány! A lány bólintott.
– De miért fehéríted?
– Hallottál már a stílusról? Én szőkén szeretem.
– Ez büdös.
Megsértődve Cynna elrántotta a fejét. – Büdös a hajam?
– Egy embernek nem, azt hiszem. De mivel egy
vérfarkassal vagy kapcsolatban...
– Nincs kapcsolatunk! – Kihangsúlyozta az utolsó szót. A
„kapcsolat” azt jelentette, hogy elkötelezett. Cullen úgy tűnt,
hogy teljesen elkötelezett a... ó, lépj túl rajta! Nevezd nevén a
dolgokat! Cullen a baba iránt volt elkötelezett. Akarta, nagyon
akarta. De nem őiránta volt elkötelezett.
 – Nincs? – A férfi barátságosan elmosolyodott, amit Cynna
bizalmatlanul fogadott. – Ha te mondod! Eljössz velem
Mikához?
– Micsoda? – A lány megrázta a fejét. – Úgy ugrál az
agyad, mint egy bolha.
– Be kell szereznem a varázslathoz az egyik komponenst.
Egy sárkánypikkelyt.
Ennek nem szabadott volna felkeltenie az érdeklődését,
nem akkor, amikor ennyire bosszús volt rá. – Remélem, nem
ellopni akarsz egyet!
A férfi felnevetett. – Nem, de te remélted, hogy igen, bár
úgy gondolod, hogy nem kellene. Sajnálom, hogy csalódást
kell okoznom, de én cserére vágyom, nem lopásra.
– Nem vagyok csalódott! – Nagyon. Ostobaság lenne
inkább előnyben részesíteni egy pikkely ellopását, mint a
cserekereskedelmet. A sárkányok köztudottan birtoklóak
voltak. Itt, D.C.-ben nem volt semmilyen incidens, de a
torontói sárkány rendreutasított egy boszorkányt, aki
megpróbált ellopni egy pikkelyt a barlangjából.
A boszorkánynak szerencséje volt. A törött csontok
begyógyulnak.
– Ha ez felvidít – mondta –, akkor el kell osonnunk néhány
őr mellett. A hatóságok szerint az embereknek nem szabad
éjszaka egy sárkánybarlangjába kóborolniuk.
– Én a hatósághoz tartozom! – Bármennyire is furcsának
tűnt még mindig.
– Akkor be fogsz juttatni a jelvényeddel a parkba?
– Hát... valószínűleg nem tudnálak így átjuttatni. – És nem
is lenne olyan szórakoztató. A lány önmagától undorodva
megrázta a fejét, és visszafordult. – Szóval, mit fogsz
cserélni? Mi van nálad, ami érdekelhet egy sárkányt?
– Nekem semmi. De neked igen.
– Álmodban! Nincs semmim, amit akarna egy sárkány!
– Szolgáltatást cserélnél, nem tárgyat. Mióta az a kanadai
boszorkány megpróbált lenyúlni egy pikkelyt, Mika ideges.
Ha repülés közben leesik egy pikkelye, honnan tudhatná?
Bárki felveheti. Te felajánlhatod, hogy megkeresed azokat a
pikkelyeket, amelyek nincsenek a búvóhelyén.
Cynna felvonta a szemöldökét. – Beszélgettél Mikával?
– Szórakoztatom őt. A keresésért jutalmat kapsz, a
megtalált pikkelyek egy százalékát. Háromból egyet kérünk,
de kétlem, hogy átengedne ennyit nekünk.
– Nekünk? Mi ez a „mi”, amit hallok?
Cullen figyelmen kívül hagyta.
– Azt akarja majd, hogy minden nap vadássz a
pikkelyekre. Ebbe nyilván nem tudunk belemenni, és nincs
is rá szükség. Mika paranoiáját félretéve, a sárkányok nem
sok pikkelyt hullatnak. Úgy gondolom, hogy heti egyszeri
keresés elég lesz, a megállapodásba beépített rugalmassággal
azokra az időkre, amikor a kötelességeid elvisznek a
fővárosból. És persze nem kezdheted el, amíg vissza nem
térünk.
Az agya mindenféle ingere nélkül, a lába abbahagyta a
mozgást. Óvatosan szólalt meg. – Ismét egy „mi”. Jobb, ha
ezt megmagyarázod!
Cullen megállt a nő előtt egy lépéssel, és ingerülten
viszonozta a pillantást.
– Néha idióta vagy, de nem vagy hülye! Biztosan nem
gondoltad, hogy hagyom, hogy nélkülem menj az Edge-re.
 Cynna mellkasában furcsa szorítás keletkezett.
– Akkor azt feltételezed, hogy menni fogok. És nem
próbálsz megállítani?
A férfi felhorkant.
– Megőrültél? Nem vagyok Superman, aki képes
megállítani egy mozdonyt a bicepsze megfeszítésével. Az a
kis szemétláda meglenget előtted egy apát, és te elmész. A
trükk az lesz, hogy meggyőzd őket, hogy én is megyek, de
erre már van egy ötletem.
A megkönnyebbülés olyan gyorsan és szédítően csapott le,
hogy szinte örömnek érezte. Cullen elszántsága a babára
vonatkozott, nem rá. Ezt tudta. De nem érdekelte. Nem
egyedül kell ezt végigcsinálnia. Lesz vele egy barátja – egy
idegesítő, néha megszállott barát, de mégiscsak barát.
Cynna vigyorgott, elragadtatva ettől a szárnyaló
megkönnyebbüléstől.
– Persze, hogy van egy ötleted. Mindig van, ha arról van
szó, hogy megkapd, amit akarsz. Várj, a francba! – A vigyora
elhalványult. – Van hold az Edge-en? Mi van, ha nincs hold?
– Úgyis mennék, de megkérdeztem. Van holdjuk.
– Akkor jó! – A lány úgy bólintott, mint egy bólogatós
baba. – Rendben van. És mire való a sárkánypikkely?
– Az elemi idézés része. – Cullen a homlokát ráncolta. –
Nem vagy dühös.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy az leszek az utazás alatt
– majd te gondoskodsz róla!
– Nem adok neked választási lehetőséget ezzel
kapcsolatban, és nem vagy dühös.
Cynna megvonta a vállát.
 – Mindig van választás. Ugyan már! Menjünk, tárgyaljunk
a sárkánnyal!

Annak ellenére, hogy a sárkány a déli végében lakott, a

Rock Creek Park nagy része nyitva maradt a nagyközönség
számára napközben. A park egy hosszú, terpeszkedő erdős
terület volt, amely több mint ezerhétszáz hektáron terült el,
egyes részei gondozottak voltak, másikak pedig olyan közel
álltak a vadonhoz, amennyire az emberek valaha is
megengedték a városon belüli terjeszkedésben. Voltak itt
kerékpárutak, ösvények, épületek és hidak... fák, madarak, és
alkalmanként mosómedvék, őzek vagy prérifarkasok.
De nem volt nappal, és a Mika búvóhelye körüli terület a
nap minden órájában tiltott terület volt. Ettől volt ez az egész
izgalmas... többnyire.
– Áu! – Cynna megbotlott, majd Cullen hátára csapott. –
Átkozott ágak! Lassabban! Nekem sokkal sötétebb van a fák
alatt, mint neked!
A férfi engedelmeskedett. Cynna egyik kezét a férfi
farmerjának övrészébe akasztotta, hogy követni tudja
Cullent a számára szinte koromsötétben. Cullen élvezte az
érintését. – Nem vagy a természet lánya, igaz?
– Szeretem a természetet, de csak kicsi, rendezett
mennyiségben. Biztos vagy benne, hogy Mika nem bánja, ha
beugrunk?
– Az első látogatásom óta nem hozta szóba, hogy meg
akarna enni. Mint mondtam, szórakoztatom őt.
– Talán most nincs is ott.
 – Ha ő... – Cullen figyelmét felkeltette egy hang. Megállt
egy nagy tölgyfa mellett, és oldalra billentette a fejét.
– Mi az? – suttogta Cynna.
– Pszt! – Igen, ezek lépések voltak egy kikövezett
ösvényen, nem pedig valami állat véletlenszerű zizegése a
bozótosban. A férfi megpördült az egyik mankóján, hogy
közelebb hajolhasson, és a lány fülébe suttoghasson. –
Parkőrség, úgy ötven méterre a széllel szemben. Jobb, ha
várunk egy pillanatot.
Nem bánta, hogy várniuk kellett. Épphogy elmúlt újhold,
éneke szinte alig volt hallható, de a vadon érintése itt
majdnem ugyanolyan édesen hívogatta. A levegő tele volt
kellemes illatokkal – föld, növényzet, a nemrég erre járt
vadállatok pézsmaillata.
És a nőé. Cynnát mindig is finom illatúnak találta, a haját
ért vegyi támadás ellenére is. És őrülten közel állt hozzá. Az
egyik mankóját a tölgyfa törzsének támasztotta, odahajolt, és
a szabad kezével végigsimított a lány karján, egészen a
torkáig, hagyta, hogy az ujjai végigsimítsanak az ott lévő
pulzuson.
– Mmm! Eszembe jutott, hogy nincs időpontunk, tehát
nem is késhetünk el.
A nő ellökte a férfi kezét. – Nincs kedvem a csábításhoz!
– Cynna! Megdöbbentett ez a szemenszedett valótlanság!
Az illatod mást mond.
– Hát akkor ne szaglássz tovább! Bosszantó, hogy te...
– Tudok olyan dolgokat, amiket szívesebben vennél, ha
nem tudnék? – Megfogta a lány kezét, és a hüvelykujjával
köröket rajzolt a tenyerébe.
 – Hülye következtetéseket vonsz le! Van különbség a szex
és a csábítás között, ahogy azt minden korodbéli és tapasztalt
férfinak tudnia kellene... Erről jut eszembe. Hány éves vagy
egyébként?
A férfi meglepődve ingatta a fejét.
– Miért olyan könnyű téged alábecsülni? Igazad van – a
csábítás legalább annyira mentális játék, mint amennyire
fizikai. Ha nem akarod, hogy most az elméddel játsszunk,
miért ne játszhatnék inkább a mesés testeddel?
A félhomályban Cullen elkapta a nő mosolyának formáját
az arca ívében – és a vonakodást a hangjában.
– Mi lenne, ha teljesen abbahagynád a játékot, és
válaszolnál a kérdésemre!?
– Jövő hónapban leszek hatvanéves.
– Jézusom!
A szorongás csípett, fókusz nélküli ingerültség. Miért
kellene aggódnia Cynna reakciója miatt? Igaz, Lily nehezen
fogadta el Rule valódi korát, de az ő helyzete aligha volt
hasonló. Ellentétben Rule-lal, neki nem a Kiválasztott
párjával volt dolga... csak a gyermeke leendő anyjával.
Igen, a szorongásnak voltak fogai.
– Tudtad, hogy idősebb vagyok, mint amilyennek látszom.
– Igen, de... – A nő felhorkant. – Egy hatvanéves
sztriptíztáncos! Ha a rajongóid tudnák.
– Nincsenek rajongóim! – Megérintette a lány pillanatnyi
jókedvében felfelé görbült szája sarkát. – Híresnek kell
lenned ahhoz, hogy legyenek rajongóid. Lehet, hogy egy
kissé hírhedt klubban táncolok... vagy táncoltam. Azt
hiszem, Max megint kirúgott. De az emberek többsége soha
nem hallott rólam.
 – Hagyd abba! Lehet, hogy nem vagy híres, de... – Cynna
hangja suttogóra halkult. – Mi volt ez?
A puffanás nyilvánvalóan elég hangos volt az emberi
fülnek. – Mika, azt hiszem. Átrendezi a lakást.
A nő szemöldöke között ránc képződött.
– Akkor nem az a parkőr, akit korábban hallottál. Már ha
hallottad.
– Ó, hallottam. Esetleg elfelejtettem megemlíteni, hogy a
másik irányba ment. – Cullen egy villámgyors csókot
nyomott a nő szemöldöke közé, és vigyorogva hátraugrott,
mielőtt Cynna ujjai ökölbe szorultak volna.
Sóhajtott egyet.
– Felbosszantasz, Seabourne! Hogy tud egy mankós ember
ilyen gyorsan mozogni?
– Dobjam el a másikat, és hagyjam, hogy behúzz egyet?
A nő elgondolkodva lehajtotta a fejét. Határozottan
fontolgatta. Egek, de ez a nő majdnem olyan gyakran
gyönyörködtette, mint amilyen gyakran bosszantotta.
– Azt hiszem, ne – mondta végül. – Bűntudatom lenne, ha
megütnélek, és még dühösebb lennék, ha nem ütnélek meg.
Szóval még nem tudtál meg semmit a pajzsvarázslatról?
A férfi tudta, mit csinál a nő – a varázslatokról való
beszéddel próbálja elterelni a figyelmét. Valószínűleg
sikerülni fog. Felvette ismét a mankóját, és megfordult, hogy
folytassák útjukat a fák között, lassan haladva, hogy a lány
tudja a lépést tartani vele.
– Nagyon keveset, eltekintve a fizikai összetevőktől. Azt
tudom, hogy ez egy rajzolt varázslat.
– Pont az én asztalom.
 A férfi elvigyorodott Cynna hangjának lazaságán.
– Majd megnézheted. Nem vagyok annyira egoista, hogy
ne kérhetnék szakértői tanácsot. Ha már itt tartunk,
javasoltam Rubennek, hogy hozza be Sherryt és a csapatát is.
– A javaslat talán eufemizmus, de úgy gondolta, a zsarolás
túlzás lenne. Követelés! Igen, ezt a szót kereste. Megkövetelte
Rubentől, hogy kérje meg Sherryt és a gyülekezetét egy
bizonyos feladat elvégzésére. – Szükségük lesz a csicsás új
kabátodra.
– Sherry O’Shaunessyről beszélsz? – Cynna hangját
hitetlenkedés árasztotta el. Sherry O’Shaunessy egy nagyon
régi, nagyon erős wicca szövetség főpapnője volt, aki
időnként segítségére volt az Egységnek. – Nem hiszem el,
hogy behívtad őket! Nem játszol jól másokkal, és nem
szereted megosztani a játékaidat! És mi szükségük lenne a
kabátomra?
– Nem az én varázslatom, hogy megosszam vagy ne,
ugye? Nem én fizetek érte. De Sherry és a társai nem a pajzs
varázslatot fogják megtanulni, legalábbis nem most azonnal.
Személyes védelmi varázslatokat fognak kivetni. A tiéd a
kabátodra kerül.
– Nekem van védővarázslatom!
– Ha már az önzésről beszélünk...
– Jól van, jól van! Sherry gyülekezete kétségtelenül sokkal
több energiát tud beletenni a varázslatokba, mint én egyedül.
De miért? Nem a védelem a pajzsvarázslat lényege?
– Azt feltételezed, hogy ez tényleg egy pajzs varázslat.
– Nem feltételezek semmit, de nagy valószínűséggel az. És
te meg fogod tudni mondani, ha egyszer meglátod, nem
igaz?
 – Ez egy rajzolt varázslat – emlékeztette Cullen. – Vajon
egy másik birodalomból származó varázslat olyan jeleket
használ, amelyek ismerősek számunkra?
– Néhány közülük igen, de... oké, oké, igazad van! Nem
várhatjuk el, hogy felismerjük az összes grafikai összetevőt,
így a gnóm magyarázatára kell hagyatkoznod a jelekről.
Amelyek nem biztos, hogy teljesek, és lehet, hogy
badarságok. – Egy pillanatig eltöprengett ezen. – Mégis, a
gnóm és a többiek is velünk lesznek a körben, és gondolom,
nem akarják, hogy bumm legyen a végeredmény.
– Kétlem, hogy a varázslat fizikai sérülést okozna. De
gondolj bele, milyen hasznos lenne egy kereskedelmi
egyezményeket tárgyaló diplomatának egy jó meggyőző
varázslat.
A lány láthatóan valóban átgondolta ezt, mert hallgatott,
miközben a levelekkel borított homokos ösvényről egy
kikövezett útra léptek. Itt bőven volt hely egymás mellett
sétálni; az ösvényt szegélyező fákat kidöntötték és
rendezetlen kupacokba halmozták.
– Mi a fene...? – Cynna megállt, és a fatörmeléket nézte.
– Mika szereti ezt az ösvényt.
– Azt hiszem, neki kicsit több hely kell, mint nekünk.
– Egy kicsit. Gyerünk!
Elindultak lefelé az ösvényen. Cullen hiányolta a lány
kezét a farmerjából, de a nő most elég jól láthatott, hogy nem
a fák alatt voltak.
Az ő számára a világ éles szürkékben rajzolódott ki,
ébenfekete árnyékok foltjaival. Vajon Cynnának hogy nézett
ki? Az első Átváltozása annyi mérfölddel, évvel és
szívfájdalommal ezelőtt történt... nem tudott tiszta
érzékszervi emléket előhívni arról, hogyan nézett ki az
éjszaka, amikor még csak emberi szeme volt.
– Oké – mondta végül Cynna –, így látom én: Ha a tanácsos
valami alattomos dologgal próbálkozik, a személyes pajzsaid
miatt rád nem lesz hatással, de ő nem tud róluk. De Lilyt sem
érintené, és valószínűleg egy érintéssel meg tudná mondani,
ha bármelyikünkre hatással lenne. És az Edge-ről érkezett
emberek tudják ezt. Tudják, hogy érintéssel Érző.
– Ami valószínűtlenné teszi, hogy csináljanak valamit, de
nem lehetetlenné.
– Ugyan már! Én támogatom az észszerű
óvintézkedéseket, de...
– A fenébe, Cynna! – Cullen hirtelen dühösen megpördült.
– Észszerű óvintézkedések? Az én gyermekemet hordod! Ezt
már elfelejtetted?
Cynna szája kinyílt – majd újra becsukódott.
Cullen elkeseredetten felsóhajtott.
– És tényleg! Te valóban elfelejtetted!
– Nézd, ami téged illet, már négy és fél hete terhes vagyok.
De számomra ez... – A csuklójára pillantott, majd
megnyomott egy gombot az óráján. Kivilágosodott a
számlap. – Kilenc óra és harmincegy perc.
Ha nem azzal töltötte volna az elmúlt négy és fél hetet,
hogy tagadja a valóságot... Cullen az egyik kezével
megdörzsölte a fejét, és az indulatainak sikamlós gyeplőjéért
nyúlt. – Értem! Időre van szükséged, hogy alkalmazkodj.
Amíg alkalmazkodsz...
Nem kérdezted, hogy hozhatsz-e magaddal valakit!
 A hang mély volt, rosszalló, és furcsán rezonáló, tekintve,
hogy a fejében történt. Cynna fejében is, az arckifejezéséből
ítélve.
– Szia, Mika! – mondta Cullen. – A velem lévő ember
Cynna Weaver. Már meséltem neked róla. Van számodra egy
üzleti ajánlatunk.
– Hallod őt? – kérdezte Cynna. – Leengedted a pajzsodat?
– Pajzsok, többes szám, emlékszel? Az egyik kifejezetten a
mentálisbeszéd ellen való. Azt általában leengedve hagyom.
A többi pajzsot még mindig nem tudta annyira
szétválasztani, hogy egyenként használhassa őket. A francba,
még abban sem volt biztos, hogy hány van belőlük! De a
mentálisbeszéd elleni pajzs volt a legfelső, a legkönnyebben
leválasztható a többiről. Ha egyszer elkapta a fonalat,
kinyitni olyan volt, mintha kinyitotta volna a kaput az
előkertbe, miközben a házat zárva tartotta.
Pocsék az időzítésed, Mika!
Ő az anyaméhben-gazdag?
A sárkányok tudtak mentálisan beszélgetni egy, két
személlyel, vagy mindenkivel a környezetükben. Ezúttal a
mentális hang úgy érződött, mintha Mika Cullen vállánál
állna, és négyszemközt szólna hozzá. A gondolatok, mint
mindig, most is tiszták és élesek voltak, mint egy késpenge.
Igen, válaszolta némán.
Közeledhetsz, Cynna Weaver! Én még nem találkoztam terhes
emberrel.
Cynna a szemét forgatta.
– Remek! Nevezetesség lettem!
– Jobb, mintha csemege lennél!
 Négyszemközt kell mondanom valamit Cynnának! mondta
Cullen Mikának, és bezárta a mentális előkertje kapuját.
Megfogta Cynna kezét.
– Két dolgot szeretnék mondani, mielőtt csatlakozunk
Mikához. Ne nézz a szemébe...
– Ezt tudom! – A nő megrántotta a kezét. A férfi nem
engedte el.
– És van még egy lehetőség, amit szeretném, ha
megfontolnál a gyermekünkkel kapcsolatban. – A nő
mozdulatlanná merevedett, és óvatosan figyelte a férfit. –
Hozzám jöhetnél!
 NYOLCADIK FEJEZET

SZELLŐ CSIKLANDOZTA a csupasz fákat, az ágak és gallyak

úgy súrlódtak egymáshoz, mint dörzspapír ujjak. Ugyanez a
szellő felborzolta Cynna haját, és lehűtötte az arcát. A fejük
fölött az ég úgy nézett ki, mint egy akvarell kép, szénfekete
csíkokkal, amelyben a felhősávokról visszaverődtek a város
fényei. Néhány csillag is kikukucskált a ködön keresztül.
Ez nem volt elég. Cynna nem látta Cullen arckifejezését,
csak azt a helyet, ahol a sötétség kivilágosodott az elmosódott
hosszúkás arcánál. – Megkérted a kezem – mondta
kifejezéstelenül. – Most éppen megkérted a kezem.
– Igen.
– Házasság.
– Ez egy észszerű megoldás.
– A vérfarkasok soha nem házasodnak!
– Oh, ez igaz! Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá!
Elfelejtettem.
Cullen szarkazmusa elsiklott a pillanat teljes
furcsaságában. Cynna nem tudta, hogy mit érez... de igen,
tudta. Boldog volt. Nem tudta, miért, de a férfi javaslata –
bármennyire értelmetlen és titokzatos volt – boldoggá tette.
Ettől ő is ugyanolyan ostoba volt, mint a férfi, de kit
érdekelt? Cynna elmosolyodott a kölcsönös ostobaságukon,
és megpaskolta a férfi karját. – Nem megyek hozzád
feleségül!
A férfi úgy vonta össze a szemöldökét a lány kezére
pillantva, mintha még sosem látta volna. – Miért nem? Ez egy
bonyodalommentes megoldás. Barátok vagyunk,
szexuálisan élvezzük egymást, és összehoztunk egy
gyereket. A házasság egyenlő jogokat biztosít nekünk ehhez
a gyermekhez, és ha... nos, Isten őrizzen, hogy megtörténjen,
de ha megsérülnél, akkor ott is lennének jogaim.
A nő hangos nevetésbe tört ki.
– Úgy érted, ha agyhalottként végzem, megmondhatod
nekik, hogy tartsanak lélegeztetőgépen, amíg a baba meg
nem születik? Na, ez aztán a vonzó gondolat! – Megrázta a
fejét. – Hűha! Az első lánykérésem. Valószínűleg az utolsó is,
de soha nem gondoltam volna, hogy lesz akár egy is.
Köszönöm!
Cullen felemelte a fejét, és hangosan felsóhajtott.
– Miért van az az érzésem, hogy nem veszed komolyan az
ötletet?
– Mert zavarodott vagy, nem hülye! Csak hozzám akarsz
tartozni? – kuncogott a nő. – Ugyan már! Menjünk,
találkozzunk a sárkánnyal.
Cullen szótlanul megfordult, és nekilendült az ösvényen.
A nő követte. Világosabb volt, mint a fák alatt, és a betonút
is halvány volt, így könnyű volt látni, hogy hová tegye a
talpát. Menet közben azon tűnődött, vajon felbosszantotta-e
a férfit a nevetésével.
Valószínűleg nem. Cullen indulatai nem voltak
finomkodók. Ha dühös volt, nem kellett találgatni.
Talán összezavarta őt. Nem úgy reagált, ahogy a férfi
várta. De mire számított? Néhány nő menyasszonyi ruhákról
és az eldobandó csokrokról álmodott attól a pillanattól
kezdve, hogy kézbe vette az első Barbie-ját. Cynna első
Barbie-ja kung-fut tanult, és vagy megverte, vagy megvédte
a többi Barbie-t.
Meg mert volna esküdni rá, hogy Cullen elég jól ismerte őt
ahhoz, hogy megértse, hogy ő nem házasságra való. Ez az
egész babaügy biztosan megsemmisítette a józan eszét...
megnyugtató gondolat. Jó volt tudni, hogy nem ő az egyetlen
őrült.
Nem mintha annyira őrült lett volna, hogy fontolóra
vegye, hogy hozzámenjen egy vérfarkashoz. Cynna talán
nem sokat tudott a házasságról – vagy igazából bármilyen
hosszú távú kapcsolatról, mivel az övéi általában elég
gyorsan véget értek. De az biztos, hogy a hűség nem volt alku
tárgya, és Rule volt az egyetlen hűséges vérfarkas a bolygón.
De ahhoz sem volt elég kegyetlen, hogy feleségül menjen
egy vérfarkashoz. Nem tudta, mit tenne a többi vérfarkas
azzal, aki megszegi az egyik legmélyebb hitüket, de nem
lenne szép látvány.
Még az is lehet, hogy a Nokolai kirúgná Cullent, ha
megőrülne és megházasodna. Istenem! Fájdalom szúrt belé,
már csak a gondolattól is. Nem tudta, mit jelent egy
vérfarkasnak a klán nélküliség – legalábbis a zsigereiben
nem, nem úgy, ahogy egy másik vérfarkas tenné. De azzal
tisztában volt, hogy ez a legrosszabb sors, amit el tudtak
képzelni.
Cullen élete nagy részében klán nélkül élt. Csak néhány
hónapja volt Nokolai... három, gondolta, talán négy. Nem
sokkal azelőtt fogadták be a klánba, hogy találkoztak volna.
Mégis mit gondolt? Hogy kockáztathatta meg, hogy
elveszítse ezt?
Talán nem is. Mit tudhatta ő? És a fenébe, nem kérdezhette
meg. Elmondta neki, amit akart – valószínűleg nem hazudott
nyíltan, de élvezte az igazságot olyan formába alakítani, ami
megfelelt neki.
Különben is, nem akarta, hogy a férfi azt higgye, hogy
fontolgatja az ajánlatát. Megkérdezhetné Rule-t, hogy milyen
bűnök miatt rúgnak ki egy vérfarkast a klánjából.
Hipotetikusan kérdezve. Ha ő...
Mivel nem figyelt, megbotlott a természet valamilyen
hülye darabjában. Cynna alig tudta megtartani az
egyensúlyt. – A francba!
Cullen megállt, majd megfordult. – Ó, az Isten szerelmére!
Tessék! – Egy mozdulatot tett, mintha valamit a levegőbe
dobna – és egy fénygömb pattant a levegőbe, majd ott
lebegett közöttük, úgy izzott, mint egy hatalmas
szentjánosbogár.
A nő csak bámult. – Mágusfény. Te tudod, hogyan kell
mágusfényt csinálni!
– Mika megmutatta. Tényleg kínos volt. Kiderült, hogy
szánalmasan egyszerű. Nem kell hozzá több, mint egy
csöppnyi erő.
– És te hagytad, hogy egész idő alatt a sötétben
botorkáljak!
– Először a nadrágomban volt a kezed. Az tetszett.
– Te...
Mondd meg a párodnak, hogy nyissa ki a mentális beszélgetés
elleni pajzsát, hogy beszélhessek vele!
Cynna megrándult – és bámult. A sötétség egy szalagja
bontakozott ki az árnyékból odafent, és közeledett feléjük az
ösvényen. Egy nagyon nagy szalag. Szemekkel. A szemek
ezüstszürkék voltak; metszett pupillákkal. Körülbelül három
méter távolságra a földtől.
 A félelem rebbenése nem lepte meg. Hogyan nézhetne
szembe bárki egy sárkánnyal anélkül, hogy ne érezné meg a
félelem ízét?
– Ah… Cullen? Mika beszélni akar veled.
Cullen csípőre tette a kezét, és a homlokát ráncolva nézett
a közeledő sárkányra. – Mi van?
A nőstényed meg akar téged támadni, de úgy véli, a támadás
tisztességtelen lenne. Magyarázd meg ezt!
– Ne üsd az orrod a gondolatainkba! – csattant fel a férfi.
Az orrom nem... áh. Metaforát használtál. Nincs szükségem
arra, hogy bárhová is beleüssem az orromat! A gondolatai
hangosak. Zagyvák, de hangosak.
Cynna látott már korábban sárkányt közelről. Még
lovagolt is egyen a pokolból való őrült menekülésük során.
Ez nem csökkentette sem a félelmét, sem a lenyűgözöttségét.
Ahogy Mika közelebb ért, a két érzés áhítattá olvadt össze.
A mágusfény gömbje nem volt olyan fényes, mint egy
zseblámpa lett volna. A hosszú, oldalra ringatózó test
sejtéseit és árnyékait kapta el; a hatalmas szárnyak sötét
púppá hajtogatva helyezkedtek el a hátán. A nyaka hosszú
és izmos volt, és olyan hajlékony, mint egy kígyó. A fejét
nagyjából a vállával egy szinten tartotta.
Az a fej háromszögletű volt, az orra szinte törékeny. A
kínai művészek által ábrázoltakhoz hasonló mozgatható
fodrok fekete csipkeként díszítették szemzugát, fülnyílásait
és állkapcsát. A mágusfény lágy ragyogásában az arcán lévő
pikkelyek a vörös tucatnyi árnyalatában váltakoztak.
Amikor Mika megállt, rúzsszínű feje úgy ötlábnyira volt
tőle – és egyenesen rá nézett. Erőfeszítésbe került, hogy ne
nézzen egyenesen a nagy, nedves, kettős szemhéjú
szemekbe.
A sportszerűség zavarba ejtett. Az emberek gyakran gondolnak
rá, de szinte minden gondolatukkal megváltoztatják a szó jelentését.
Néha a „sportszerűtlen” azt jelenti, hogy rossz. Néha azt jelenti,
hogy nemkívánatos. A fair jelentheti azt, hogy megkapjuk, amiben
megállapodtunk, de akkor is sportszerűségről van szó, ha nincs
megállapodás. Mint például most. Ugye nem állapodtál meg abban,
hogy nem támadod meg a párodat?
– Ööö… nem. De hiányzik a lábfeje. Nem tisztességes
megtámadni valakit, aki sérült.
Féllábú vagy sem, fizikailag föléd kerekedik. Bármilyen harcot
megnyerne köztetek.
– Nem, nem nyerne, mert nem ütne vissza. Ezért nem
lenne fair egyáltalán megütni.
A nagy szemek lassan pislantottak. Az emberek
sportszerűtlennek tartják, hogy megtámadják azt, aki nem hajlandó
visszavágni? Ez őrültség! Ilyen esetben csak az nyerne harcot, aki
nem hajlandó harcolni, ami nyilvánvalóan nem igaz.
– Azt hiszem... – Az erkölcsi kérdések nem voltak az
erősségei. Mit mondana Michaels atya? – Azt hiszem, a
sportszerűség olyan, mint az igazságszolgáltatás, csak sokkal
személyesebb. Az embereknek különböző elképzeléseik
vannak arról, hogy mi a tisztességes és mi nem, mert
személyes.
A tisztesség az igazságosság szubjektív konstrukciója?
– Nem – mondta hirtelen Cullen. – A tisztesség erkölcsi
kiegyensúlyozottság. A sportszerűtlenség pedig erkölcsi
tartozás. Ezért tűnik szubjektívnek – az erkölcs egy csúszós
probléma. Egy gyerek igazságtalannak tarthatja, hogy neki a
házi feledatát kell csinálnia, miközben a barátai kint
játszanak. Ő még nem érti a fegyelmezés erkölcsét. És
természetesen néhány felnőtt sem rendelkezik több erkölcsi
felfogással, mint egy gyerek. Ők „igazságtalanságot”
kiáltanak, ha nem kapják meg, amit akarnak.
Ah.
Csend lett, mind mentálisan, mind fizikai téren. A sárkány
meg sem moccant, nem is pislogott. Cynna halványan érezte
az illatát – fahéj, forró homok és pézsma keveréke. Úgy vélte,
még a leheletének melegét is érzi. Disre és a démonokra
gondolt, és egy szörnyű, de egyben csodálatos repülésre
sárkányháton. A szíve gyorsan vert.
Végül Mika Cullenre nézett.
Egy beszélgetés során megegyeztünk abban, hogy az erkölcs egy
lény mentális konstrukciója a helyes viselkedésről.
– Így igaz.
Az emberi erkölcs ellentmondások mocsara, amelynek fogai
mindig befelé mutatnak, és önmagát rágják. A tartozás azonban
észszerű fogalom, amelyet a legtöbb értelmes lény oszt. A
tisztességet ennek fényében fogom vizsgálni. A párod úgy vélte,
hogy tartozást vállalna, ha földhöz vágna téged, ezért úgy döntött,
hogy nem követi a kívánságát.
– Nagyjából így van – értett egyet Cullen, és szórakozott
pillantást vetett Cynnára.
Tekintettel az emberek erkölccsel való foglalatosságára és az
erkölcsi zűrzavarára, a tisztesség bizonyára összetett konstrukció,
szubjektíven változó. Hajlamos az alkudozásra?
– Bizonyos mértékig.
Milyen alkut kívántok nekem ajánlani?
– Három személy érkezett ide Edge-ről, és...
Edge? Hol van... aha, értem. Dsighliai-ra utalsz.
 – Talán igen – mondta Cullen szárazon. – Azt hiszem,
Edge az angol fordítás.
A párod azt gondolja, hogy elmegy Edge-re. Hogyan tenné ezt?
– Azt akarják, hogy Cynna kísérje el őket, és úgy tűnik,
tudják, hogyan kell kinyitni egy kaput, hogy ezt
megtehessék. Ismered Edge-et?
Tudásért alkudozol?
– Talán majd később. De most... – Cynnára pillantott. – Az
Edge-ről érkezett emberek pajzsot akarnak emelni, mielőtt
megbeszélnénk a feltételeket. Az egyikük, egy gnóm, azt
mondja, ismer egy pajzsvarázslatot, amit ő maga nem tud
végrehajtani, úgyhogy nekem kellene segítenem. Ma este
szedem össze az alkotóelemeket. Mióta megérkeztél,
elvesztettél néhány pikkelyt.
Csend. Ez nem volt ígéretes.
Cullen kitartott. – Cynna egy erős Kereső. Ő meg tudná
találni az elvesztett pikkelyeket, és mi összegyűjthetnénk
neked. Cserébe ezért a szolgáltatásért adhatnál nekünk egy
bizonyos százalékot – mondjuk a pikkelyek felét –, amit ő...
A hatalmas test egy szempillantás alatt lehetetlenül
megnyúlt – tizenöt láb, húsz, még több –, a szárnyakat
kitárta, a mellső lábak felemelkedtek a földről, és az a
kígyónyak ívbe feszült. Mika sziszegve villogtatta a fogsorát.
A pikkelyeim az enyémek!
Cynna átkozottul majdnem bepisilt.
Cullen felnézett. – Igen, a tiédek.
Mika nem tért vissza négy lábra, de abbahagyta a
sziszegést.
Nem lehetnek nem-enyémek! Amit javasolsz, annak nincs
értelme!
 – Az emberek – és a vérfarkasok – eladják azt, ami a
sajátjuk, hogy megszerezzenek valamit, amit akarnak.
Cseréről beszélek.
Ami az enyém, az mindig az enyém!
A mentális hang teljesen tiszta volt és teljesen
kérlelhetetlen. Mikát nem érdekelte a filozófiai vita a
tulajdonlás értelméről. Cynna Cullenre nézett. Az
elkomorult, és kissé megrázta a fejét.
Ő sem tudta, hogyan lépjen túl a sárkány birtoklási
vágyán. Volt-e mód arra, hogy megkapja a pikkely
használatát anélkül, hogy...
– Szerzői jog – mondta hirtelen.
– Micsoda?
– Szerzői jog. Ez az a modell, ami illik rá. – Felnézett a
föléjük tornyosuló sárkányra. – Az emberek nem úgy
éreznek a tárgyakkal kapcsolatban, mint te, Mika, de néhány
dologgal kapcsolatban igenis így érzünk. Különösen az
általunk teremtett dolgok iránt. Te, öhm... tudsz a
könyvekről és a színdarabokról?
Persze! Sok megvetés van ebben a gondolatban.
– Talán hallottál már Shakespeare-ről.
Az egyik történetmesélőtök.
– Igen, nos, mi még mindig beszélgetünk Shakespeare
darabjairól. Bár maga az ember már néhány évszázada
halott, mégis úgy beszélünk azokról a darabokról, mint az
övéiről, mert ő alkotta őket – ahogyan te is alkottad a
pikkelyeidet. Mégis az emberek használják a darabjait.
Előadhatják őket, beszélhetnek róluk, idézhetnek belőlük. A
könyvek is ilyenek. És a festmények. Az alkotóké az, amit
létrehoznak, és ez nem változtatható meg, de az alkotók
jogokat adhatnak másoknak, cserébe azért, amit akarnak.
Mika lassan leereszkedett. Amikor újra a földön állt,
megkérdezte: Mit értesz a segítség alatt?
– Azt szeretnénk, ha megengednéd, hogy használjunk egy
pikkelyt egy varázslatban. A pikkely még mindig a tiéd, de
mi jogot kapnánk a használatára. Cserébe megkeresném az
összes hiányzó pikkelyedet, és visszaadnám neked.
Meg tudod találni őket? Az összeset?
– Igen, ha száz mérföldes körzetben vannak. Azt hiszem,
ezt is a feltételek közé kellene tennünk. Ennél messzebb nem
találok meg tárgyakat.
A hosszú test még lejjebb ereszkedett. Mika hátradőlt,
mellső lábait felhúzta, hatalmas farka úgy tekeredett köré,
mint egy szundikálni összegömbölyödő macskáé.
Ezt majd megbeszéljük!
Két órával és negyven perccel később Cynna szeme
könnybe lábadt a széltől. Az arcát fagyosnak érezte, az ujjai
elzsibbadtak a hidegtől, a combja pedig megfájdult attól,
hogy szorosan a lábai közé szorította a felhevült testet.
A többi testrésze kellemesen meleg volt, amikor Mika
ismét letelepedett a földre. A bőr elzárta a szelet, és mind a
sárkány, amelyen lovagolt, mind a mögötte ülő férfi meleg
volt.
Istenem, de szerette a sárkányon repülést.
Cullen csúszott le először, ami jó ötletnek bizonyult.
Amikor követte, a lába abban a pillanatban összecsuklott,
amint a talpa földet ért. A férfi könnyedén elkapta, és
elvigyorodott, a szemében az övéhez hasonló izgalom
csillogott. – Nem szoktál lovagolni?
 – Nem ilyen fajtát – viszonozta Cynna a vigyort teljesen
kimerülve, de még mindig szárnyalva. – Te aztán tudod,
hogyan kell elérni, hogy egy lány jól érezze magát.
Hét pikkelyt talált. Csak ötöt hoztak vissza, mert kettő,
úgy tűnt, nem Mikáé volt. Nagyon kicsik voltak, akkorák,
mint a kisujjkörme. Cullen azt mondta, hogy a mágia
kiszivárgott belőlük.
A másik öt nagyobb volt, köztük egy akkora, mint a keze
széttárt ujjakkal. Az volt az, amit Cullen akart – abban még
mindig rengeteg mágia volt. Abból az ötből kettő ott a
parkban esett le – azokat könnyű volt megtalálni. A másik
három bizonyára akkor eshetett le, amikor Mika repült.
Egyet egy csendes utcában találtak, egy másikat egy irodaház
tetején. Az utolsót... nos, annak a fickónak tényleg oda kellett
volna adnia nekik, amikor azt mondták neki, hogy a sárkány
vissza akarja kapni a pikkelyét. Nem az ő hibájuk volt, hogy
nem volt olyan okos, hogy ne nézzen egy sárkány szemébe,
és egy rövid ideig tartó megbűvölés nem árthatott neki.
Biztos, hogy mindet megtaláltuk?
Ez volt a harmadik alkalom, hogy Mika ezt megkérdezte.
– Mindet száz mérföldes körzetben.
Valójában száznál is nagyobban, hiszen a nő minden
alkalommal, amikor leszálltak, hogy felvegyenek egy-egy
elkóborolt pikkelyt, újra ellenőrizte. Kétségtelenül ezért volt
most olyan kibaszottul fáradt. Minden alkalommal teljeskörű
keresést végzett, ami azt jelentette, hogy újra és újra és újra
meg kellett próbálnia. De Cynna úgy gondolta, hogy ha az
ember sárkányokkal alkudozik, jobb, ha különösen biztos
benne, hogy betartja az alku rá eső részét.
– Ne felejtsd el, hogy szükségem lesz a táskámra!
 A farmertáska oda nem illően lógott Mika szájából. Miután
Cynna beletette az első pikkelyt, Mika ragaszkodott hozzá,
hogy ő maga tartsa.
A sárkány megfordult, és olyan könnyedén mozgatta a
tömegét, mint egy macska.
Velem jössz, és oda teszed a pikkelyeimet, ahová akarom! Aztán
a tiéd lehet a táska.
Cullen azt mondta, hogy Mika átrendezte a lakását. Ez is
egymódja volt a leírásnak. A nagyarányú pusztítás egy
másik, bár Cynna feltételezte, hogy az új dizájn sokkal
funkcionálisabb egy sárkány számára, mint a régi volt.
A Carter Barron Amfiteátrum korábban körülbelül
négyezer koncertre látogatónak nyújtott ülőhelyet. Csak a
legfelső egy-két üléssor maradt meg. A többit széttépték és
rögtönzött gátként halmozták fel a betonlejtő két oldalán,
amelynek alsó része most tele volt földdel.
Ott landoltak, a keményre taposott földön. Mika a
búvóhelye előtt épített magának egy vízszintes helyet
leszálláshoz, felszálláshoz, napozáshoz, akármihez. A sík
terület hirtelen váltott át a mély sötétségbe, ami egykor egy
nagy színpad volt, három oldalról befalazva, magas tetővel.
Mika egyszerűen lesiklott a földes területről a színpadra.
Cullen ugrott, könnyedén landolt. Cynna talán
méltóságteljesen le tudott volna ereszkedni, ha a lábizmai
nem lettek volna annyira túlhajszolva a sárkányon való
lovaglástól. Így is csúszott az utolsó néhány méteren, és
felcsapódó porfelhőben ért földet. – A francba!
– Jól vagy? – Cullen leguggolt mellé, a mágusfény a válla
fölött lebegett.
 – Igen. – Felállt, és lesöpört magáról valamennyit a
koszból, miközben körülnézett. Leginkább sárkányt látott.
Mika nem foglalt el minden centimétert. Csak a nagy részét.
A halk nyávogásra Cynna megrándult – és bámult. Egy kis
szürke cirmos jelent meg a semmiből, és a sárkány egyik
vastag mellső lábához dörgölődött. – Mi a fene...?
– Mika macskája – mondta Cullen. – Bár azt hiszem, a
macska fordítva látja a dolgokat, és Mika az ő sárkánya.
Mika állkapcsa szétnyílt, olyan fogakat felfedve,
amelyeket egy nagy fehér cápa is megirigyelhetne. Cynna
táskája a földre zuhant. Mika nyelve kivillant, és
megsimogatta vele a macskát. Aki dorombolt. Egy pillanatig
a két állat nézte egymást, aztán a macska elfordult,
kacérkodott a farkával, mielőtt felszaladt a földes lejtőn, hogy
eltűnjön a sötétben.
– Ez... – Cynna hangja elakadt. – A sárkányoknak
nincsenek háziállataik. Vagy igen? Ez a macska... Mika
néhány pikkelye nagyobb, mint az egész teste.
– Én nem háziállatnak nevezném. Megértik egymást.
Mika is megfordult.
A pikkelyeimet ebbe a sarokba akarom a porom mellé!
A por, amiről Mika beszélt, nem az a fajta volt, ami Cynna
farmerját borította. Aranypor volt. A sárkányok soha nem
magyarázták el, miért kell nekik, vagy mit csinálnak vele, de
mindegyikük havonta hét uncia tiszta aranyport kapott a
fizetség részeként, amiért ott éltek, ahol az embereknek
szükségük volt rájuk.
Cynna ismét egy pillantást váltott Cullennel, aztán
felkapta a táskáját. Mindketten métereken keresztül
ballagtak a karcsú, pikkelyes sárkánytest mellett. Mika a
mutatott sarokkal szemben állt, a fejét szinte a padlóig
lehajtva, hogy a négy apró, babaházba való jégszekrényre
emlékeztető habszivacs tárolót nézze. A tárolók közül három
zárt volt, a negyedik nyitott
Várjatok! mondta nekik.
Halk, lüktető hang töltötte be a teret. Cynna elméje
kikapcsolt, és az egész teste megfeszült, mintha próbálna
megnyílni a hangra. A fül önmagában nem volt elég ahhoz,
hogy befogadja a sárkányének földöntúli szépségét.
Mika épphogy csak elkezdte, majd rögtön abba is hagyta.
Cynna csalódottan sóhajtott. Rule mesélt neki arról,
hogyan gyűltek össze a sárkányok Disben, hogy együtt
énekeljenek. Ebben a birodalomban egymástól
szétszórtabban éltek, de Lily és Rule is úgy vélte, hogy még
mindig összegyűltek és énekeltek.
Most már nyitva van. Tedd őket ide, a porom mellé.
Cynna lerázta magáról a transz közeli állapotot, és
letérdelt a kis habszivacsdobozkák mellé. Néha a sárkányok
sárkányos okokból énekeltek, ami lehet, hogy ugyanaz volt,
de az is lehet, hogy nem, amiért az emberek zenéltek. Néha
azért énekeltek, hogy varázsoljanak.
– Elvarázsoltad az aranyadat?
Egy fuvallatnyi megvetés suhant át az agyán. Mika úgy
gondolta, hogy ez egy ostoba kérdés.
Négy pikkelyt rendezett kupacba rakott a nyitott
aranyporos edény mellé, és megbizonyosodott róla, hogy
Mika tudja, melyiket... nos, nem éppen megtartja, hiszen az
még mindig Mikáé. Fenntartja Cullen számára, hogy holnap
használhassa.
 Most, hogy a hiányzó pikkelyeit biztonságosan elzárta,
Mika láthatóan beszélgetős hangulatba került. Kényelmes
hurokba telepedett, és a lányra nézett.
Elmész abba a birodalomba, amit te Edge-nek hívsz?
– Azt hiszem, igen – mondta.
Ne mondd el ott senkinek a titkos nevedet!
– Ööö... az embereknek nincs titkos nevük.
Dehogy nincs! A legtöbben nem élnek elég sokáig ahhoz, hogy
megtanulják őket. Szerintem hamarosan megkapod a tiédet, de talán
nem fogod tudni.
Mika ekkor valószínűleg bizalmasan mondhatott valamit
Cullennek, mert Cullen felkuncogott. Cynna hallotta a
kérdést, amit az Edge-ről érkezett küldöttségről tett fel, de
nem igazán figyelt oda. Túlságosan lefoglalta az ásítás. Az
utolsó adrenalinlöket is elszállt, és alig tudta nyitva tartani a
szemét. Boldogan ráhagyta Cullenre a beszédet.
Amikor felébredt, a levegő gyöngyház színben tündökölt
a korai fényben, a feje Cullen ölében volt, és a férfi ajkai az
övét simogatták.
Amikor a nő felébredve pislogott, a férfi kiegyenesedett.
Cynna akaratlanul is végigsimította nyelvével az ajkán,
megkóstolva a férfit. Gyorsan felült.
– Miért hagytál ilyen sokáig aludni?
– Fáradt voltál. Én nem, és Mika beszédes hangulatban
volt.
– Szeretek ágyban aludni. – A lány beletúrt a kezével a
rövid tüskés hajába. – Miről beszélgettetek?
– Leginkább Edge-ről. Azt akarja, ne feledkezzünk meg
arról, hogy a démonok összetett lények.
 Persze, hogy azok voltak, hiszen mindenből és
mindenkiből, amit és akit megettek, megtartottak valamit. De
mi köze volt ennek bármihez is?
– Miért?
Cullen megvonta a vállát.
A lány a homlokát ráncolta, nem tetszett neki, ahogy
érezte magát. Morcosnak. Rendetlennek. Reggeli szájszaggal,
semmi kétség. Cullen leheletének friss illata volt. A
vérfarkasok a rossz leheletet is gyógyították? Az annyira nem
lenne fair.
– Hol van Mika? – kérdezte Cynna, megkésve észlelve,
hogy egyedül vannak.
– Reggelizik. Nesztelenül mozog, ha akar. Tudnod kell,
hogy nem voltam senkivel, mióta pajzánkodtunk abban a
hotelszobában.
– Hogy te mit? – Szex. Úgy értette, hogy nem szexelt.
Miféle témát hozott itt fel, amikor neki reggeli szájszaga volt?
– Miért nem? Úgy értem – miért mondtad ezt nekem?
Megvonta a vállát, és felállt, olyan folyékonyan
felemelkedve, mint ahogy Mika tegnap este mozgott.
– Az ilyesmi sok nőnek számít. Gondoltam, neked is fontos
lehet.
– Nem az! – És aztán, mert nem tudta megállni: – Már öt
hét telt el.
A férfi szájának egyik sarka felfelé görbült.
– Gyanítom, hogy komolyan felfújt elképzeléseid vannak
a kanosságomról. Amikor fiatalabb voltam, talán... a fenébe
is, határozottan. De most már majdnem hatvanéves vagyok,
és nem érdekel, hogy állandóan csak azért mártogassam a
kanócomat, hogy nedves legyen.
 Hatvan. Ezt folyton elfelejtette. Úgy nézett ki, mintha
annyi idős lenne, mint ő.
– Igen, észrevettem, milyen puhány romantikus lettél
vénségedre.
– Ez vagyok én. Pokolian érzelgős. Menjünk! – Kinyújtotta
a kezét. – Meghívhatsz reggelire!
Cynna meghívta reggelire. A szemét forgatta, amikor a
pincérnőjük szinte kezét-lábát törve rohant az asztalukhoz –
Cullen ilyen hatással volt a nőkre. Néhány férfira is. Cynna
megkérdezte a férfitól, mit mondott neki Mika Edge-ről, és
megbeszélték a varázslatot, amit hamarosan végrehajt.
És közben végig azt hallotta: „Senkivel sem voltam
utánad!”. A szavak valami éles, éhes és néma dolgot
ébresztettek fel benne, valamit, aminek nem akart részese
lenni. De az nem volt hajlandó visszaaludni.
 KILENCEDIK FEJEZET

MÁSNAP REGGEL nem sokkal kilenc óra előtt, Cullen ismét

a nagy, ronda épületben volt, egy földalatti irodában, egy
régi fém íróasztal társaságában.
Ezúttal senki sem fenyegette meg vetkőztetéssel. Magától
vetkőzött le.
Cullen eredeti képzettsége wicca volt; jobban érezte
magát, ha csak az ég volt az öltözéke, amikor egy erős
varázslaton dolgozott. Viselhetett volna köntöst is, de azokat
a francos holmikat nehéz volt rendesen kimosni, mivel nem
csak a fizikai szennyeződésektől kellett megtisztítani.
Meztelenül könnyebb volt. Ha a csupasz fenekének látványa
nyugtalanított valakit... nos, az embernek ott kell élveznie a
szórakozást, ahol talál, nem igaz?
Isten tudta, hogy a mai naptól nem sok más szórakozást
várt. Átkozott tudatlan kormányzati idióták!
Az az úgynevezett gnóm szakértő félmilliónyi drágakövet
osztott szét anélkül, hogy bármiféle magyarázatot kapott
volna a pajzsvarázslatra. Semmi, nulla, nuku! A varázslat
megvolt, az biztos – a gnóm tegnap este megrajzolta. De a
jelek feléről fogalmuk sem volt, hogy mit jelentenek, arról
még kevesebb, hogy hogyan kellene működnie az egésznek.
A ráncos törpe nem volt hajlandó egy szómagyarázattal sem
szolgálni, és a kormány hagyta, hogy megússza.
Cullen majdnem megtagadta, hogy elvégezze a
varázslatot. Brooks beszélte rá, hogy folytassa, főleg azért,
mert igaza volt, a fenébe is! Egyszerűen csak hoztak volna
valaki mást. Emellett Brooksnak volt egy erős előérzete, hogy
Cullennek kell a varázslónak lennie.
Ahogy Cullennek is.
A tanácsos egy pontban vereséget szenvedett, de úgy tűnt,
mintha nem fogná fel ezt. Amikor közölték vele, hogy Lily
nem megy Edge-re, elmosolyodott, és ragaszkodott hozzá,
hogy ma mindenképpen legyen jelen. Úgy gondolta, talán
meggondolják magukat, ha megértik a helyzetet.
Persze nem tudott a párkapcsolatról. De Cullen nem is
akarta, hogy tudjon róla. Semmi köze nem volt hozzá.
Cullen eredetileg talán wiccának tanult, de kevés türelme
volt a hagyományokhoz a hagyományok kedvéért. Már rég
megtanulta, hogy a teljes megtisztuláshoz nem szükséges a
teljes elmélyülés. Ehelyett megmosta a kezét, a lábát és a fő
csakrákat – a keleti és a nyugati gyakorlatok keveredése,
amely mindkét féltekén megdöbbentette volna a
hagyománytisztelőket. De működött.
Belemártotta az ujjait a sós vízzel teli tálba, és megérintette
a koponyája tetején lévő koronacsakrát. A tudatosság
lüktetése végigfutott a fejbőrén; látta és érezte is, ahogy a
csakra lila energiája egyensúlyba kerül a teste többi
energetikai központjával. Várt, hagyta, hogy ez a közösség
kiteljesedjen, aztán kinyitotta a szemét, felkapta a mankóit,
és az ajtóhoz lendült, nyakában egy kis gyémántot, jobb
mutatóujján egy nagy gyémántot viselve, és semmi többet.
A folyosó nem volt üres. Két sötét öltönyös titkosszolgálati
fickó mérte végig. Pontot érdemeltek a profizmusért –
egyikük sem bámulta azokat a testrészeket, amelyeket
általában elfedtek nyilvánosan. Az egyik a fülhallgatójába
mormogott valamit.
 Cullen a lehető legprofesszionálisabban biccentett nekik,
és elindult az ajtó felé, amelyet őriztek. Korábban beszélt az
elnöki tanácsadóval, aki miatt a testőrök itt voltak. Marilyn
Wright szerette a parfümöt, de egyébként éles eszűnek, és
viszonylag előítélet-mentesnek tűnt.
Kellemes kontraszt a Kereskedelmi Minisztériumból
érkezett McCloskyval szemben. Sajnos McClosky volt az, aki
a pajzsvarázslatról tárgyalt annak a félresikerült
gnómszakértőnek a segítségével.
Az ajtó mellett Ruben Brooks kerekesszéke parkolt. Cullen
otthagyta mellette a mankóit, kinyitotta az ajtót, és
besántikált a korábban konferenciateremnek használt
helyiségbe. Már nem úgy nézett ki, mintha az lenne.
A gnóm azért küzdött, hogy korlátozza a jelenlévők
számát. Komoly civakodás után megegyeztek abban, hogy
tíz ember lesz a körben, plusz Cullen. Hat ember és négy
másfajta lény ült a párnákon a cementpadlón, mint egy
óvodai csoport, amelyik forró krumplit 2 játszik.
Mindegyikük megfordult, hogy ránézzen. Cullent
szórakoztatta, hogy hova néznek – vagy hova nem néznek.
Nem mintha ebben a pillanatban olyan sok látnivaló lett
volna, tekintve a nemrégi hideg tengervíz használatát.
Később, amikor a mágia úgy árad majd át rajta, mint a méz
és a vihar, az ötödik tagja nagyobb show-t fog nyújtani.
Lily elszántan a férfi arcán tartotta a tekintetét. Az elnök
tanácsadója felvonta a szemöldökét. McClosky egy gyors
pillantást vetett rá, mielőtt visszatért volna a cipője alapos
tanulmányozásához, Steve Timmst pedig inkább az

2
A gyerekeknek úgy kell tenniük, mintha egy gőzölgő forró burgonya lenne a
kezükben, és körbe kell adniuk, ügyelve arra, hogy minél gyorsabban elengedjék,
nehogy megégjen a kezük.
érdekelte, hogy kinek van fegyvere, mint az, hogy ki visel
ruhát. Steve nagyon is tudatában volt a mai megnövekedett
felelősségének. Brooksot és Marilyn Wrightot is ő őrizte.
Cynna Cullenre vigyorgott. Gan és Lily között ült, azzal a
hatalmas táskájával Lily mellett. Abban volt egy adag
Hershey’s Kisses, hogy szükség szerint megvesztegethesse a
kicsi, nem éppen démont. Lily másik oldalán Brooks ült,
párna helyett egy párnázott stadionülésen. Biccentett
Cullennek. A gnóm és a másik fickó közömbös volt a
meztelenség iránt, az agyaras nő pedig... érdeklődő.
Határozottan és szexuálisan érdeklődő, amit Cullen
meglepően zavarba ejtőnek talált.
Gan azt mondta: – Hé! Szép farok!
– Köszönöm – mondta Cullen komolyan. – Nekem is
tetszik.
– Milyen hosszú lesz, amikor...
Lily elhallgattatta, McClosky prüszkölt, az elnöki
tanácsadó pedig kuncogott. Cullen legalábbis szinte biztos
volt benne, hogy ő volt az.
A falon lévő órára pillantott. Hét perc.
Az óra által mutatott idő mesterséges konstrukció volt, de
a számok mágikusan rezonáltak, különösen, ha szándékosan
használják őket. Némi vita után, ő és a tanácsos
megállapodtak abban, hogy 9:05-kor kezdődik az igézet
kivetése. Két páratlan szám, elválasztva a nullával, megfelelt
a varázslat paramétereinek.
– Mindjárt kezdődik a műsor, hölgyeim és uraim – mondta
Cullen, beszívva a terem illatát. A jelenlévők közül néhányan
megijedtek, és ez nem is volt indokolatlan. Úgy tűnt, uralják
a helyzetet. – Van még kérdés?
 – Ööö, ki kell tisztítanunk az elménket, vagy valami? –
kérdezte McClosky.
– Csak ha azt remélik, hogy kapcsolatba léphetnek drága
halottaikkal. Ez nem egy szeánsz!
Marilyn Wrightnak hűvös, száraz hangja volt, ami Mikára
emlékeztette.
– A többiek esetlegesen tapasztalnak majd valamit?
Megvonta a vállát. – Ez nem az én varázslatom. Tanácsos?
– Ha van tehetség, akkor talán látni vagy érezni a pajzsot.
Ha nincs tehetség, akkor nem látni, érezni semmit. – Féregre
hasonlító mosollyal fordult Lily felé. – Az Érzők esetében,
ahogy emelkedik az energiaszint, valószínűleg bőrén érezni.
A sok dolog közül az egyik, amit a tanácsos megígért, hogy
elmagyaráz, amint pajzsot kapnak, az volt, hogy pontosan
honnan szerzett tudomást Lilyről. Cynna úgy gondolta, hogy
a földi gnóm vének bizonyára Gantől értesültek Lily
adottságáról, és továbbították ezt az információt az Edge-en
lévő gnómoknak.
Ez volt az egyik lehetőség. A másik az volt, hogy az Edge-
ről érkezett banda szövetkezett egy bizonyos istennővel –
azzal, aki el akarta pusztítani a vérfarkasokat, meg akarta
találni a Varázsigék Gyűjteményét, és át akarta másolni Lily
tisztára törölt elméjére és testére. Cullen ezt nem tartotta
valószínűnek. Lily nagy eséllyel érzékelte volna Őribancsága
romlottságát, amikor megérintette őket, ha bármelyikük
szoros kapcsolatban állt vele. De ez is megmaradt egy
lehetőségnek.
A fenébe is, Lilynek nem szabadna itt lennie! Nem mintha
arra számított volna, hogy bármi baj történne, de ha mégis,
Lilyt meg kellene, hogy védje az adottsága, de... mindegy.
Azzal kell foglalkoznia, ami van, nem pedig azzal, ahogyan
szerinte a dolgoknak lenniük kellene.
Cullen lassan pislantott. Mindig jelen volt mindkét típusú
látása, de a fizikai látás olyan élénk volt, hogy általában
elnyomta a másikat. Egy pillanatnyi koncentráció kellett
ahhoz, hogy figyelmét a másik látásra irányítsa. Ellenőrizte
az oltárt, annak tartalmát és az azt körülvevő három kört – a
sajátját, amely még mindig nem volt felállítva, de négy fekete
és négy fehér gyertya jelezte; magát a pajzsvarázslatot,
amelyet a gnóm rajzolt fehér krétával; és a földön ülő
emberek körét az első két körön belül.
Megnézte a kopasz férfi által viselt ezüst medált és a
harcos nő kardjába foglalt követ is. Tegnap felismerte bennük
a bűbájt – elég kifinomult, nem túl erős, és csak időszakosan
aktív.
Mint korábban is, az erő, amellyel rendelkeztek, most is a
viselőjükre irányult. Újra az órára pillantott. És elkezdte.
A betonpadló érdes és hűvös volt Cullen talpa alatt. Erősen
sántított a gumólábfején, de ez még mindig jobb volt, mint
mankót hozni az itteni energiába.
Tegnap felszedték a szőnyeget, és két boszorkány Sherry
gyülekezetéből felsúrolta a padlót tengervízzel... a gnóm
legnagyobb mulatságára. Az önelégült kis fattyú úgy tűnt azt
gondolta, hogy a tisztítás valami furcsa helyi babona, de a
fenébe is, Cullen jobban tudta. Képes volt látni az energiát,
nem igaz? Egy tapasztalt varázslónak, bármilyen
gyakorlattal is rendelkezzen, a legtöbb varázslathoz nem
kellett mindent fizikailag megtisztítania, de a nagy
varázslatokhoz, igen. Ez fontos volt. Ez pedig ley-vonal
mágia volt. A valódi egyensúlyt megközelítő dolgok elérése
csak a hanyag előkészületek miatt lehetett nehézkes.
 Ahogy elhaladt az első gyertya mellett, csettintett az
ujjával. A gyertya meggyulladt.
Valaki felzihált. Cullen folytatta a mozgást, figyelmét az
energiákra összpontosítva, amelyeket magával vonzott,
miközben a nap útját követve körbejárta a kört. Három kört
tett meg.
A gnóm azt állította, hogy Cullennek nincs szüksége
varázskörre. Cullen ezt figyelmen kívül hagyta. Az Edge-en
élő gyakorlók mind hanyagok voltak? Vagy annyira
lehetetlenül fejlettek voltak, hogy valójában nem volt
szükségük körre, hogy megfékezzék a mágiájukat?
Ő nem volt az. A pajzsvarázslatnak távol kellene tartania
a dolgokat. Az ő köre bent tartotta a dolgokat. Igaz, sokkal
egyszerűbben is fel tudott volna állítani egy kört, de ez volt
azon kevés dolgok egyike, amit ő irányíthatott, és a fenébe is,
úgy csinálja, ahogy azt kell. Különben is, az FBI kiakadna, ha
bármilyen mágia kiszivárogna, és tönkretenné a
számítógépeiket.
A harmadik körben elhaladt Cynna bőrbe burkolt háta
mellett. A lánynak halványan izgatott illata volt, ami mosolyt
váltott ki belőle. A finom energiaháló, amely a nőt borította,
elhalványította a mosolyt.
Nem mintha nem lett volna átkozottul jó varázslat. Sherry
és gyülekezetének három tagja kiváló védőbűbájt varázsolt a
bőrkabátra. Ezeknek a finom szálaknak össze kellett
gabalyítaniuk minden varázslatot, mielőtt azok
megérinthetnék a viselőjét... legalábbis azokat, amelyek nem
voltak túl erősek. Elég erő széttépné ezeket a szálakat.
Az érzések távoli mennydörgésként dübörögtek benne,
különbözőek és furcsák voltak. Egy hálóval varázsolt kabát
nem volt elég. Nem akarta, hogy Cynna itt legyen.
 De a gnóm igen. És a gnóm továbbra is megkapta, amit
akart.
Senki sem szólalt meg, amíg Cullen be nem fejezte a három
kört a befejezetlen lábának panaszai fölött. A varázskörök
kétdimenziósként voltak beállítva, de a védelem, amit adtak,
gömb alakú volt, így amikor végzett, egy kísérteties kupolát
látott mindannyiuk felett, amelyet a gyertyák horgonyoztak
le.
Szép és egységes, döntötte el egy biccentéssel. Áthaladt a
jelek által hagyott üres téren, miközben az oltár felé tartott.
– Most megidézem az elemeket – mondta a többieknek. A
gnómra nézett. – Zárd be az ajtót!
A tanácsos szipogott, de készségesen felállt, és a kör
jelöletlen részéhez lépett. Gyors mozdulatokkal megrajzolt
egy szimbólumot, amelyet Cullen ismert: egy kryllust, egy
etruszk szimbólumot, amely lezárást vagy befejezést jelent.
Lehet, hogy a törpe a felemelkedés útjára lépett. Cullen
nem fogadott volna erre.
Az oltár egy két négyzetméteres gránitlap volt, amelyet
Sherry szövetségétől kölcsönöztek. Egy kocsival és négy
emberrel szállították ide. Cullen athaméja, egy vízzel teli
üvegkehely, egy sárkánypikkely, egy kis olajlámpa, és
kétmaréknyi gyógynövény volt rajta, amelyet egy kőtálban
lévő nedves földre szórtak.
A gyógynövények közül kettő meghaladta Cullen
erőforrásait, ezért a szövetségiek megmozgattak néhány
szálat. A yohimbe3 egy kanadai laboratóriumból származott;
az aashringit a légierő gépével szállították Indiából. Voltak
előnyei annak, hogy a kormánynak dolgozott, ismerte el

3
nyugat-afrikai niandófa kérge
Cullen, miközben letérdelt az oltár elé. Nem sok, de akadt
néhány.
A gnóm meghatározta az összetevőket, de az elemek
felhasználásának módja rajta múlott. Egyszerűségre
törekedett, suttogta az ismerős szavakat, miközben a kezét
sorban az egyes elemek fölé tartotta, az óramutató, vagy a
nap járásával megegyezően: gyógynövények,
sárkánypikkely, lámpás, kehely.
A többiek azt látják, hogy a lámpa kanócán megjelenik egy
aprócska láng. Ők nem láthatják a színeket, amelyek életre
keltek a keze alatt, vagy az egyetlen színtelen intenzitású
foltot, amely a gyémántja volt. Cullen felvette az athaméját.
Egy vonalat húzott színtől színig, összekötve őket – majd a
penge hegyét a mellkasához érintette, és megnyomta.
Vér csordogált lefelé, meleg és folyékony. A színek pedig
belé áramlottak.
Kövek hullottak le a gerince mentén. A szél átfújt a
koponyáján. Víz árasztotta el a tüdejét. Tűz égette a torkát és
a száját. A pénisze megkeményedett, és az ajkai felhúzódtak
a fogai fölül, amikor megremegett az erőtől.
A fizikai kakofónián keresztül halványan hallotta, ahogy
Lily halkan, kétkedve megkérdezi: – Ez egy vérvarázslat?
– Semmi baj – mondta Cynna. – A vér nem a varázslathoz
kell. Kiegyensúlyozza az elemeket, mielőtt végrehajtja a
tényleges varázslatot.
A tanácsos olyan harsányan kezdett sipítani, hogy teljesen
úgy hangzott, mint Gan.
– Te nem mondod, hogy így egyensúlyozol! Ez primitív!
 Te sem mondtál el nekem néhány dolgot, haver! De Cullen
túlságosan belefeledkezett az érzésbe és a válogatásba ahhoz,
hogy megszólaljon.
Megint Cynna: – Az elemek fizikai egyensúlyozása ősi és
hatékony hagyomány, és ő táncos. Ismeri a testét.
– De nem mondja, hogy ezt csinálja! Titkolózik!
– És te nem? Ugye? Most pedig fogd be!
Cullen elvigyorodott.
– A lába – mondta Brooks halkan. – Nézd a lábát!
Hé, a lábán állt, nem igaz? Mindkét lábán. Egyenesen a
földön. Csukott szemmel. Szóval kinyitotta őket.
Az elemi energiák beáramlása felerősítette és
megváltoztatta a másik látását. Nyitott vagy csukott
szemmel, színeket látott – vad, felrobbanó színeket. Az ő köre
narancssárga lángnyelv volt; a második kör tompa, inaktív.
És a lába... lenézett. A bal még mindig fájt egy kicsit, de
teljesen normálisnak tűnt, a részei megfelelően helyezkedtek
el.
Ki gondolta volna, hogy az elemek lenyelése
felgyorsíthatja a gyógyulást? Majd később kitalálja, hogyan.
Ideje megnézni a többieket.
A gnómot úgy ölelte körül az ereje, mint egy szürkésbarna
takaró, mintha elfedné, ami alatta rejlik. Gan mágiája éppoly
szembeötlő volt, mint ő maga – egy narancssárga rikoltás,
amelyet égszínkék szakított meg. A rózsaszín tucatnyi
árnyalata övezte az agyaras nőt, a csakrák közelében
szőlőszínűen ragyogva. Az agyagszínű férfi mágiája illett a
bőréhez – földszínű, zöld és levendulaszínű csíkokkal.
 Cullen ellenőrizte az Edge-ről érkezett csapat bűbáját, és
bólintott. Halvány, pasztellszínű vonalakkal világítottak,
ahogyan azt várta is.
Az emberi mágia általában áttetszőbb volt, mint a Faj
tagjaié, és a színe is egységesebb volt. Az erő ezüstös ködként
emelkedett Ruben Brooks köré, fekete és lila szikrákkal
megszórva. Ritka színek voltak ezek. Az ezüst persze nem
volt meglepő, mivel ez a szín társult általában mindenféle
tisztánlátáshoz, és Brooks erős látó volt. De a többi szín...
Majd később találgat.
Cullen szemöldöke felszaladt, amikor meglátta McCloskyt
a Kereskedelemi Minisztériumból. A mágia úgy ölelte körül
a férfi bordáit, mint a nedves moha, duzzadtan és
mozdulatlanul – egy elfojtott és megtagadott adottság.
Lily volt a kivétel a színlátás alkalmazásakor. A mágiája
nagyjából úgy nézett ki, mint mindig – mint a jég, színtelen,
de a körülötte lévő színek árnyalatai tükröződtek benne.
Mellette keresztbe téve hosszú lábait, Cynna ült, a
védővarázslat finom hálóként borította a saját mágiáját. Ami
táncolt. Mint egy élénk napfelkelte, úgy ragyogott a Levegő
halvány palettáján. Kivéve...
Cullen bámult. A nő hasa – a méhe – fölött egy
levendulaszínű ködfátyol pihent, hűvösen és nyugodtan.
Soha nem látott még ilyen korai magzati állapotból eredő
mágiát, de soha nem is próbálta a vérébe áramlott elemek
után. Az energia szétszórt volt, a színe halvány, de különálló.
Nem táncolt a nő többi színével.
Levendula, gyenge ibolyaszín. A Fajhoz tartozók színe.
– Cullen – szólalt meg Cynna –, lélegzel?
 Nem. Megtántorodott. Lángok nyaldosták az ujjait,
gyökerek kanyarogtak a vádliján, és a tüdejében óceán
hullámzott, amitől szédült. Pánik villant a tudatossága már
elhalványuló szélén. Mozognia kell.
Nem. Levegő. A Tűz első impulzusa a cselekvés volt, de
neki lélegzetre volt szüksége – hogy fizikailag beszívja a
levegőt, megkeresve magában a Levegő energiáját. Ott volt.
Tudta, hogy ott van, bármennyire is gyengén érezte. Lassú
lélegzetet vett, mélyen a hasába és szaggatottan.
A következő már könnyebben jött, ahogy a Levegő szikrája
visszatért a vérébe, a Föld visszasüllyedt a csontokba és az
inakba. A harmadik lélegzetvételre a Víz visszaszivárgott a
lágy szövetekbe, kitisztítva a tüdejét. Továbbra is
koncentrálva a lélegzetére, visszanyerte az egyensúlyát, és
odasétált a krétával felfestett körhöz és a jelhez, amelyet
belépésként kellett használnia.
Aztán Cullen a lába alatt húzódó ley-vonalhoz nyúlt.
Nem látta. Túl sok föld volt közte és a vad áramlat között.
Ugyanolyan vakon dolgozott, mint bármely más gyakorló,
csak a találgatást és a szándékot használva. De érezte, ó, igen
– most már élesen, az elemekkel együtt magában, a bizsergést
a bőre alatt, és a húzódást a zsigereiben, az erőt, amely hívta
az erőt. A pénisze úgy mocorgott, mint egy varázsvessző.
Athaméjával a földre mutatott. – Venio! (Jöjj!)
A szó egy fókusz volt, a szándékának és akaratának
eszköze, amely parancsolt az energiának, hogy jöjjön. Nem
léteztek igazi hatalmi szavak – pontosabban minden szó
hordozott magában hatalmat, de a legtöbb gyakorló
szívesebben használt a mindennapi nyelvétől eltérő nyelvet.
Viszont olyan nyelvnek kellett lennie, amelyet ismertek.
Ahhoz, hogy az akaratot össze lehessen egyeztetni a
szavakkal, érezni kell a szavakat.
Cullen latinul szólt a hatalomhoz, és a hatalom válaszolt.
Gyorsan.
Gyorsabban érkezett fel a talajon keresztül, mint azt várta
volna. Gyorsabban, mint amire a háromszor is átkozott gnóm
figyelmeztette, és erősebben. Az egész átkozott ley-vonal
válaszolt a hívására.
Nem volt ideje megölni a kis férget. Még sietni sem volt
ideje – ha most elveszíti az egyensúlyt, meghal. Így hát
lassan, sőt halkan beszélt, minden kiejtett szó a legteljesebb
szándékát fejezte ki, mintha az élete múlna rajta:
Res aqua repleo…
Res terra repano…
Res aero respiro…
Res ignus retorqueo.
Resero! Resero! Resero!
[[[A res az elemek szokásos megszólítása; az anyagtól, a
viszonytól vagy az állapottól kezdve a világig vagy a
világmindenségig mindent jelent. Cullen tehát a Víz vagy az
egyetemes Víz állapotát szólítja meg, nem pedig egy konkrét
pocsolyát. A vers többi része nagyjából így fordítható: Víz
töltsd meg, Föld javítsd meg, Levegő lélegeztess, Tűz alkosd
újra! Jöjj! Tárulj fel! Nyílj ki! ]]]
Az elhangzott utolsó szavak után Cullen a kés pengéjét a
gnóm által parancsolt jelhez érintette. És egy egész pokol
támadt és csapott szét benne.
Nem vette fel a kapcsolatot a teljes ley-vonallal. Egyetlen
testi lény sem volt képes rá. De az erő végigdübörgött rajta –
tűzvihar, földrengés, tornádó, áradás –, követve a teste
hajlatát, a pengéje célzását. Nem volt sem mód, sem
lehetőség ennyi nyers energia kiegyensúlyozására.
Az utóhatás kegyetlen volt.
Izmai görcsbe rándultak. Nem tudta megállítani, nem
tudta a pengéjét a belépő jelhez érinteni. Az erő kiáradt –
belé, a varázslatba, a helyiségbe.
Cullen a padlóra zuhant, az inai sikoltoztak, a teste
görcsösen rángatózott. A látomás megállt. A csontjaiban csak
a sötétség, a fájdalom és üvöltés maradt. Felsikoltott – talán
nem is hangosan –, és a Tűz válaszolt. Oda, menj oda! Újra
megtalálta a belépő jelet, és beledöfte a pengéjét, és a vad
energia Tűz része a késen keresztül a varázslatba menekült.
Aztán a Föld: Igen, menj oda, ahová mondják, igen. Repano,
mondta, és a földmágia maradéka elhaladt mellette, hogy a
jelekbe süllyedjen. Hívta a Vizet, és az válaszolt, türkizkék
áradatként rohant a varázslatba.
De a Levegő – a szeszélyes, lázadó Levegő – meghaladta a
képességét. Körbesuhant a teremben, sikolyokat váltott ki a
többiekből, megtépte a hajakat és ruhákat, kavarogva
örvénylett. Cullen elnyelte, és az izmai ismét megrándultak,
de gyengén. A szíve is görcsbe rándult, egy kemény, forró
csomó a mellkasában, miközben a teste megpróbálta feladni.
Amit ő nem engedett meg. A könyökére támaszkodva
felnyögött, majd felfelé nyomta magát...
– Az istenit! – sikoltotta Cynna, most már talpon volt, a
haja felborzolódott a benti szélviharban, miközben a
belépőjelre mutatott. – Menj! Tedd, amit mondanak!
A levegő egyszer, kétszer körözött körülötte, hátra tolva
Cynnát egy lépést. Majd tette, amit mondtak neki.
 A csend megdöbbentette Cullent. Megsérült. A jobb térde
volt a legrosszabb, szinte elnyomta a többi fájdalmat. Úgy
látszik, kificamodott, miközben úgy rángatózott, mint egy
áramütött hal. Az izmait kocsonyásnak érezte. Lassan
elfordította a fejét, hogy a varázslatra nézzen.
– Cullen? – Cynna már félúton volt a körbe.
Visszaintett neki. – Várj egy percet!
A Föld, a Levegő, a Tűz és a Víz ragyogó színei kavarogtak
a gnóm varázskörén, az erővonalak olyan gyorsan fonódtak
egymásba, hogy nem tudta megtalálni a mintát... mégis
ismerősnek tűnt.
– Veszélyben vagyunk? – kérdezte Brooks, mintha a
kérdés csak enyhe érdeklődést váltott volna ki belőle.
– Nem, nem – mondta a gnóm felállva. – Veszély elmúlt.
– Megtévesztettél minket! – csattant fel Marilyn Wright. –
Azt mondtad, hogy a varázslat biztonságos.
– Biztonságosnak kellett volna lennie, de Cullen
Seabourne egész ley-vonalat hívott. Nem tudom, hogyan
csinál ezt. De a varázslat kiváló – nagyon jól elnyel minden
mágiát. – Széttárta vékony kis karját. – Veszély elmúlt.
Ahogy az erő körbe-körbe cikázott, önmagába csavarodva,
a színek összekeveredtek. Elmosódtak. Visszafordultak a
csomóponti energia szúrós, majdnem szilárd intenzitásába,
ami nem volt lehetséges. A mágia nem tért vissza nyers
állapotába, de ez igen. – Valami baj van!
– Nincs baj – mondta a gnóm boldogan. – Jól működik. Az
egész ley-vonal sok energia, nagyon köszönöm! Kirelashidah!
És akkor az erő megrázta magát, és kiolvadt a varázslatból,
szalagok lövelltek ki, hogy más szalagokhoz kapcsolódjanak
egy hirtelen felismert mintázatban.
 – Te kurafi! – Cullen megtántorodva talpra lökte magát,
amikor a sérült térde próbált megbicsaklani. – Kifelé, kifelé!
Ez egy kapu! Ez egy kibaszott kapu!
A gnóm valami érthetetlen dolgot kiáltott. Cullen átvágta
az athaméjával a legközelebbi energiaszalagot. A meglazult
vég úgy kanyargott körbe, mint egy elszabadult, vizet
spriccelő tűzoltótömlő, és a padló közepe eltűnt.
Ahogy az oltár is. És Cynna is, aki mellette állt.
Cullen felüvöltött, összeszedte magát, hogy átugorjon a
táguló szakadékon, és megölje a gnómot. Az agyagszínű férfi
rávetődött.
A fickó elég erős és mozgékony volt ahhoz, hogy az
öklével állon csapja Cullent, miközben zuhantak. Ez
csodálatosan kitisztította a fejét. Cullen is erős és atlétikus
volt – és vérfarkas, és nagyon gyors, bár a térde béna volt és
az izmai kocsonyásak. Nem igazán való jó tízlábnyi, vagy
annál nagyobb ugrásra.
A tenyere élével fejbe vágta a fickót.
Cullen keze átkozottul majdnem felrobbant, de az
ellenfelét megszédítette. Egy lövés dördült, aztán még egy,
kimondottan hangos a zárt térben. Épp időben lökte le
magáról a férfit, hogy lássa, amint az agyaras asszony
beledobja Steve Timmst a kavargó fényességbe, ami
korábban padló volt.
A kapu még mindig nőtt, ő pedig olyan gyenge volt, mint
egy kismacska az elszabadult ley-vonal mágiával vívott
csatájától. Képtelen lett volna kezelni a gyémánt energiáját,
ebben az állapotban nem. Egy kézmozdulattal eloltotta a
gyertyákat. A varázsköre elpárolgott.
 A szoba egy pillanatra megpördült, ahogy Cullen újra
magába szívta a mágia-tűz energiáját, és a sajátját. A látása
még időben kitisztult, hogy meglássa a titkosszolgálat két
ügynökét, akik a káoszra reagálva kivágták az ajtót, és
fegyvert rántottak.
– Vigyétek ki őket! – kiáltotta. – Ne lőjetek! Csak vigyetek
ki mindenkit innen!
Agyaras asszony bedobta Brooksot a fényes szakadékba,
de az egyik idióta mégis lőtt.
Kialudtak a fények.
A sötétben valaki sikoltott.
– Vissza! – kiáltott azoknak, akik nem láthatták hozzá
hasonlóan a feléjük terjeszkedő fényes katasztrófát. – Hátat a
falnak! A kapunak meg kell állnia a jeleknél!
Nagy, erős kezek ragadták meg a vállát. Az illat elárulta
neki, hogy kinek a keze. Elvicsorodott, és oda csapott az
öklével, ahol a nő hasának kellett volna lennie, a logika
szerint.
Pokolian fájt, hiszen ez ugyanaz a kéz volt, amellyel a társa
vastag koponyájába csapott. A nő átkozottul figyelmen kívül
hagyta az ütést. Még egy jajdulást sem váltott ki belőle, pedig
megsebesült. Cullen megérezte a vér szagát, és tudta, hogy
Steve legalább egyszer eltalálta a pisztolyával, mielőtt a nő
ténylegesen is beledobta a lyukba.
Úgy tűnt, nem zavarta a nőt. A nő meglökte őt, és ó,
Hölgyem, de ez a perszóna egy démonnal is meg tudott
volna birkózni.
Még jó, hogy a karjaiba kapaszkodott. A lábai nem
tartották meg, de minden erejével kapaszkodott, és együtt
tántorogtak a forrongó szakadék szélére. A nő saját ereje
mentette meg Cullent – a némber visszarándult, mielőtt
beleeshettek volna, és magával rántotta a férfit is.
Cullen megpróbálta elgáncsolni. Az pofon vágta, és
miközben Cullen füle csengett, kiszabadította az egyik kezét.
A másikkal a nő szemébe bökött. A nő felnyögött, és ellazult
a szorítása, így a férfi a földre esett, és elgurult, beleütközve
egy pár lábba.
Ezt az illatot is ismerte.
– Vissza, a fenébe is! – kiáltotta Lilynek. Botladozva talpra
állt, és meggyőződött róla, hogy a lány most az egyszer azt
teszi, amit mondtak neki, és elvonszolta a gnóm
varázslatának határát jelző kavargó vonalak mellett. A falhoz
tolta a lányt. – Maradj!
Miután megtett mindent, amit tudott, megfordult, négy
futó lépést tett, és belevetette magát a kapu sivító
fehérségébe.
 TIZEDIK FEJEZET

CYNNA A SÖTÉTSÉGBE zuhant. Csak zuhant és zuhant,

mérföldeken és éveken át. Vagy talán csak néhány
másodperc volt, és a sötétség egyáltalán nem is volt sötét. Az
érzékei nem voltak hajlandóak rögzíteni, hogy min esett
keresztül.
Aztán levegő, keserű és hideg, ahogy süvített mellette.
És akkor földet ért.
A lélegzete elakadt. Széttárt karokkal feküdt valami
kemény és hideg felületen. Semmije sem fájt, vette észre
meglepetten. A feje fölött... túl sok volt a csillag, egész
csillagképek ragyogtak az égen, mint a kiömlött tinta. Kivéve
közvetlenül fölötte, ahol csak feketeség volt...
Egy feketeség, amiből valaki éppen kihullott.
Gan egy puffanással landolt Cynna lábai mellett, és azonnal
felugrott.
– Jobb, ha eltűnsz az útból! A többiek majd... nem, várj! Ez
mozog! Nem szabadna mozognia!
– Mi van? – Cynna lassan felült. Hó, állapította meg,
amikor körülnézett. Hóban landolt. És elsőre csak ennyit
látott – a csillagfényes éjszakában csillogó havat. Egy nagy
kődarab egészen közel... az oltár. Az oltár is átesett a padlón,
akárcsak ő maga. És maga mögött, amikor a fejét
hátrafordította egy egész csomó sötét, ijesztő fát látott,
amelyeknek ágai fehérrel voltak hintve. Egy erdő.
Újabb test esett le. Ez úgy húszlábnyival arrébb ért földet.
 – A kapu, te idióta. – Gan csípőre tett kézzel meredt az
égre. – A kapu mozog.
Igen, tényleg. A kapu. Átesett egy kapun. Nem olyan érzés
volt, mint a korábbi tapasztalatai a kapukkal, de mit tudhatta
ő? Talán sokféle kapu létezik, és mindegyik típus más-más
tapasztalatot nyújt.
Cynna a test felé vette az irányt – ami McCloskyé volt,
látta, ahogy a férfi nyögve felült, ugyanolyan kábultnak tűnt,
mint amilyennek ő is érezte magát. A hó nem volt mély,
legfeljebb néhány centi, de örült, hogy bakancsot vett fel.
– Jól vagy? – kérdezte.
McClosky csak a fejét rázta. Újabb test esett le, ezúttal
harminclábnyira. A kapu távolodott a fáktól, vette észre.
Hála Istennek! Nem lett volna jó, ha rájuk zuhan.
Timms úgy csapódott be és kezdett gurulni, mintha már
tucatszor gyakorolta volna az égből való lezuhanást, és a
kezében szorongatott fegyverrel, vad pillantással állt talpra.
– Ne lőj! – kiáltotta, és elindult felé.
A férfi lassan megfordult. – Hol a pokolban vagyunk?
– Nem a pokolban. Edge-en, azt hiszem.
– Hát persze, hogy az Edge-en – morogta Gan. – Bár ahogy
az a varázsló összezavarta a dolgokat, nem is tudom...
– Varázsló? – kiáltotta Timms. – A gnóm egy varázsló?
– Nem a gnóm. – Cynna Ganre nézett. – Az is titok!
– Elhoztad a csokoládét?
Harminclábnyira tőlük Ruben zuhant lefelé az égből.
Túl magasról. Csak erre tudott gondolni, a pánik futásra
késztette, miközben a férfi földet ért. A kapu magasabbra,
valamint távolabbra került, és Ruben keményen érkezett a
talajra. Fizikailag törékeny volt. Cynna lefékezett a férfi
mellett, és térdre ereszkedett mellé.
– Ruben! – A férfi jobbára az oldalán feküdt, csukott
szemmel, egyik karja alá szorult. A lány a férfi torkára tette a
kezét, pulzust keresve. – Ruben, a fenébe is...
A férfi pislogott. – Leestem.
– Igen, egy kapu volt. Az az istenverte gnóm kaput csinált,
nem pajzsot! – Megtalálta a pulzusát. Nyilvánvalóan életben
volt, de a szívverése túl gyorsnak tűnt, és nem volt túl erős. –
Hol sérültél meg?
– Eltört a csuklóm. Gyanítom, hogy a bal sípcsontom is.
A hangja annyira ugyanúgy hangzott, mint mindig –
nyugodt és tárgyilagos –, hogy a lány majdnem könnyekben
tört ki.
– Magasabbra emelkedik – mondta Gan. – Ennek nem lesz
jó vége! Az emberek túl törékenyek.
– Micsoda? – Felnézett. Legalább száz méterrel arrébb egy
kis, sötét kupac bontotta meg a havat. – Az ott valaki? Ki az?
Timms...
– Rajta vagyok! – Futásnak eredt.
McClosky talpra állt. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt
elhányja magát. – Egy másik birodalomban vagyunk.
– Igen. Jól vagy? Úgy értem, megsérültél?
Csak a fejét rázta, nem mozdult. Sokk, gyanította Cynna,
de most nem tudott vele foglalkozni. Visszafordította a
figyelmét Rubenre. – A bal csuklód? És a lábad, valószínűleg.
Nem tudom, mit tegyek. Cullen tudná. Azt állítja, hogy járt
orvosi egyetemre, szóval ő majd helyre tudja rakni, ha... ha
ideér.
 – Tudnád tartani a csuklómat, miközben segítesz a
hátamra fordulni.
Cynna megtette, a férfi pedig felszisszent a fájdalomtól, az
arca a hó színére sápadt. A nő elkezdte lerángatni a kabátját.
– Nem fekhetsz a hideg hóban! Az nem lehet jó!
– A sípcsontom – mondta vékony, de biztos hangon –
biztosan eltört.
– Ms. Wright az – szólt Timms. – Eszméletlen. A szívverése
gyenge. Nem akarom megmozdítani. Lehet, hogy
nyaksérülés.
A francba!
– McClosky, gyere ide! – A nőnek újra ki kellett mondania
a nevét, mire a férfi meghallotta, de azért megindult. – Ruben
alá kell tennem a kabátomat. Az majd megvédi a hidegtől és
a nedvességtől. Eltört a lába. Ahogy a csuklója is. Segítened
kell, hogy alá tudjam tenni!
Az, hogy feladatot kapott, megnyugtatta.
– Igen. Igen, nem szabad kihűlnie. Majd én tartom a vállát.
Nem esett le több test, miközben Rubent a bőr nyújtotta
enyhe védelemre helyezték. A félelem folyamatosan próbálta
felhívni magára a figyelmét. Ne most, mondta neki Cynna. –
Megnézem, mit tehetek Ms. Wrightért – mondta
McCloskynak. – Maradj Rubennel! – Elindult.
A hó nem volt mély, de csúszott. Óvatosan kocogott, és
azon töprengett, hogy mi a fenét tehetne. Nem volt gyógyító.
Kínkeservesen tudott tüzet gyújtani, de kellett valami, amit
elégethet. A hő pedig csak megolvasztaná a havat, és így csak
sárban feküdne.
Istenem, de reménykedett – ó, megint leesett egy! És
meztelen volt. És férfi.
 Cynna irányt váltott.
– Gan! – kiáltotta. – Menj, gömbölyödj össze Ms. Wright
mellett!
– Miért?
– Neked segítened kellene nekünk, nem igaz? Szüksége
van a tested melegére.
– Az emberek olyan puhányok! – De a kis egykori démon
mégis abba az irányba kezdett döcögni.
Cullen majdnem egy futballpályányira volt tőle. Mielőtt
félúton járt volna, egy másik test esett le, még távolabb. Nem
úgy nézett ki, mint Lily, de mivel csak a hold és a csillagok
világítottak, nem lehetett biztos benne. Aztán még kettő jött
át – egy nagy és egy kicsi. Egy enyhe emelkedő túloldalán
estek le, így nem láthatta őket, miután földet értek.
Cullen négykézlábra emelkedett, de a feje lógott. – A
francba!
Megkönnyebbülés hullámzott végig Cynnán.
– Hol sérültél meg? – kiáltotta.
– Mindenhol. – De sikerült talpra állnia, bár kissé
megingott. – Te jól vagy?
Kifulladva. A hó ugyanolyan rossz volt a futáshoz, mint a
homok. A lány bólintott.
– Nem vérzel? – Ezt inkább követelte, mint kérdezte.
Ó, igen! Egy kis rázkódás futott át a nőn, amikor rájött,
mire gondolt Cullen. A zuhanások nem tettek jót a terhes
nőknek, igaz?
Megállt a férfi előtt. – Nincs vérzés. Jól vagyok. A kapu
közelebb volt a földhöz, amikor átestem rajta. Ruben ott van
hátul. Eltört a lába és a csuklója. McClosky van vele – ő nem
sérült meg. Timms és Gan Ms. Wrighttal vannak. Ők jól
vannak. A nő eszméletlen. Nem tudom, hogy Lily...
– Azt hiszem, eltávolítottam a kaputól. – Cullen
kifejezetten elégedett volt ettől. Az eget fürkészve felnézett.
– Ha már itt tartunk, eltűnt. Hol van az az átkozott gnóm?
– Azt hiszem, annak az emelkedőnek a túloldalán zuhant
le. Az egyikük amúgy is nagyon kicsi volt. És valaki éppen
ezen az oldalon esett le. Meg kell néznem, hogy...
– Megnézem őket. Tessék, fogd meg ezt nekem!
A férfi átnyújtotta neki a gyűrűjét a feltöltött gyémánttal.
– Miért?
– Mert rohadtul fázom. Bundát akarok! – Felnyúlt, hogy
kikapcsolja a nyakán lévő láncot.
– Ne!
Cullen elkomorult. – Hogy érted, hogy ne?
– Ki akarod tépni a gnóm torkát, de ez nem segít.
Szükségünk lesz rá. Ő juttatott ide minket, és átkozottul
vissza is tud minket juttatni. És szükségem van a kezedre!
Nem tudom rögzíteni Ruben lábát, Ms. Wright megsérült, és
nem tudom, mit tegyek érte, és... – nagyot nyelve elhallgatott,
és megborzongott. – Tudom, hogy fázol, de... segítségre van
szükségem! Ha tudnál még várni egy kicsit, jól jönne egy kis
segítség.
Megmaradt a mogorva pillantás. Cullen az égre pillantott,
ahol egy félhold lebegett a horizont közelében, és azt
mormolta: – Itt hangosan énekel. Jól van. Egy darabig még
fázhatok. De te... hol a kabátod?
– Ruben fekszik rajta. Nem akarom, hogy sokkot kapjon
vagy ilyesmi. Bár lehet, hogy kellene... Semmit sem tettem
Ms. Wrightért. Odaküldtem Timmst, hogy ellenőrizze, és
Gant, hogy melegen tartsa, de...
Cullen átkarolta a nőt. – Fogd be, Cynna!
– Most nem ölelkezhetünk!
– Így melegebb. Oké, Brooks a főnök, de ő megsérült,
úgyhogy rád hárul a feladat, amíg elég jól nem lesz ahhoz,
hogy átvegye. Nem...
– Mit számít ez az egész? – Így valóban melegebb volt.
Sokkal melegebb. – Felmelegszel.
– Pár percig még bírom enyhíteni a hideget. Cynna – a
bizottság általi túlélés nem működik jól. Valakinek főnöknek
kell lennie. Rule rendelkezik azzal a veleszületett tekintéllyel,
hogy megvalósítsa ezt az emberekkel. Én nem, szóval rajtad
múlik. Steve-nek megvan a fegyvere?
– Vele együtt, és lövésre készen zuhant le. Hogy van a
lábad?
– Fáj, de jól. Add vissza a gyűrűmet! Megyek, megnézem,
szükséges-e... azt hiszem, nem kell – mondta, és félretolta a
nőt. – Itt jönnek.
Cynna két alakot látott az emelkedő tetején. Mindkettő túl
magas volt ahhoz, hogy a gnóm legyen. Úgy tűnt, mindkettő
cipel valamit, de túl sötét volt ahhoz, hogy lássa, mit.
– Az ott Tash és... mi is a neve? Valaki Wenből.
– Nem valaki Wenből – mondta az egyik alak hangosan és
tisztán. – Wen, az Ekiba.
Cynna bámult. – Ez angolul van. Angolul beszélt.
– Egy bűbáj fordít neki. – Cullen kissé felemelte a hangját.
– Ugye, Wen, az Ekiba? Úgy tettél, mintha csak a gnóm értene
minket, de ez baromság volt!
 – Színlelés? – fröcsögte egy sipító hang. – Ahogy te is,
Cullen Seabourne! Úgy teszel, mintha vérfarkas lennél! Nem
mondtad, hogy varázsló vagy! Csak varázsló hívja az egész
ley-vonalat, aztán átvágja a varázslat egy részét. Mindent
elrontasz!
Wen mondott valamit, ami nem angolul volt, de Cynna
értette a lényeget. Dühös volt, és nem rájuk.
– A gyűrűm – mondta Cullen halkan.
Cynna átnyújtotta neki. Most már elég tisztán ki tudta
venni az alakokat. A nagydarab egyértelműen Tash volt. A
mérete, a kardja és az agyarai miatt nehéz volt eltéveszteni.
Wen a gnómot vitte, és még valamit... ó. Nyelt egyet, hogy ne
kezdjen el kuncogni. Az ő farmertáskája lógott a vállán, és ott
majdnem olyan viccesen nézett ki, mint Mika szájában.
– Cynna – kiáltotta Timms –, Ms. Wright nincs valami jól.
Ez minden poénosságot eltörölt. Felemelte a hangját.
– Megsérültünk! Elraboltatok minket! Jobb, ha van valami
tervetek, hogy gondoskodjatok a sebesültjeinkről. Valamint
egy menedékre is szükségünk van.
– A menedék a Városban van, ahol lennénk is, ha az idióta
varázsló nem szúrja el...
– Ki sérült meg? – A gnóm tirádáját átvágó könnyű,
fuvolázó hang Tashból jött. Sokkal jobban beszélt angolul,
mint a gnóm. Valójában úgy beszélt, mint egy tévéhíradó
bemondója – egyáltalán nem volt akcentusa. – Nem vagyok
igazi gyógyító, de van némi jártasságom.
A gnóm rikácsolt valamit a saját nyelvén.
– Meg fogsz gyógyulni – mondta a nagydarab nő
nyugodtan. Már húszlábnyira voltak, elég közel ahhoz, hogy
Cynna megláthassa a sötét foltot a nő vállán. Vér. – Az
emberek nem gyógyulnak jól maguktól. Kinek akarod, hogy
segítsek?
Cynna egy pillanatig az ajkát rágta. Lehet, hogy ez csak
egy trükk, de nem értette, miért vesződnének vele. Nem kis
fáradságba került, hogy idehozzanak egy csomó embert.
Miért fordultak volna meg, hogy megöljék őket?
– Két sérültünk van, de Marilyn Wright van a legrosszabb
állapotban. Ő ott van – mutatott rá – Gan és Timms mellett.
És mi van veled? Te vérzel.
– A seb nem jelentős. Wen elhomályosította a férfi
reflexeit. Meglátom, mit tehetek Marilyn Wrightért. –
Könnyed tempóban elindult.
– Steve! – szólította Cullen. – Segíteni fog! Ne lődd le!
Jó érv. Cynna ránézett.
– Talán megnézhetnéd Rubent. Úgy gondolta, hogy eltört
a sípcsontja – az a vádli csont, ugye? És a bal csuklója.
Gondolom, sínre lesz szükségünk, de szeretném, ha
megnéznéd!
Cullen Went és a gnómot figyelte. – Egyelőre veled
maradok.
– Oké, nem fejeztem ki magam elég világosan! Ez nem
javaslat volt. Azt akartad, hogy én legyek a főnök. Ha te nem
teszed azt, amit mondok, akkor a többiek sem fogják.
Cullen ránézett, az arckifejezése olvashatatlan volt. Wenre
pillantott, aki most már majdnem odaért hozzájuk, kezében
a gnómmal és Cynna táskájával.
– Rendben. Ha Őlédiséged úgy gondolja, de jöhetnél te is,
és megpróbálhatnád rátenni a fájdalomblokkoló
varázslatodat.
 Cynna erre nem is gondolt. Volt egy varázslata, amely
teljesen blokkolta a fájdalmat. A gond az volt, hogy a
gyógyulást is megállította, így a legtöbb dologra nem lehetett
használni.
– Oké, de nem tudom, hogy meg tudja-e ilyen gyorsan
tanulni. Ő nem egy varázsló.
– Egy próbát megér! Csontot készíttetni fájdalmas.
Cullen eltávolodott, amikor Wen megállt Cynna előtt. A
lány csípőre tette a kezét, és a gnómra meredt.
– A változatosság kedvéért megpróbálsz igazat mondani!
Tudni akarom, miért vertél át minket – a varázslatról, az
angol beszédről, nagyjából mindenről.
– Nem mindenről! – A gnóm nem nézett ki túl jól. A lábai
ernyedten lógtak, az arca pedig sápadt volt.
– Daniel Weaver az Edge-en van, Cynna Weaver. Ő a
kancellár tizenötödik asszisztense, nagyon fontos pozíció – a
legmagasabb státuszú ember a Városban. A Város, ahol
lennünk kellene. És az is igaz, hogy szükségünk van rád,
hogy megtalálj valamit. És szükségünk van az Érzőre is. – Az
arca megrándult valamitől, ami lehetett düh vagy fájdalom.
– Nem jött át a kapun?
– Nem.
Sóhajtott egyet. – Nagy bajban vagyunk. Több igazságot is
elmondok még, de nem most! Itt nem biztonságos! Úgy volt,
hogy a Városba érkezünk meg, de Seabourne összekutyulta
a dolgokat. Nem tudjuk pontosan, hogy hol vagyunk, de túl
messze a folyótól. Veszélyes hely. Wen hívta az embereit.
Talán három-négy óra múlva érkeznek. Akkor elmondok
nektek minden igazat.
Wen hirtelen megmerevedett.
 – Dondredii – sziszegte. Újra kimondta, hangosabban, és
nem angol szavak sorával szólította Tasht. Aztán Cynnára
nézett.
– Fuss! – mondta neki Wen, miközben ő maga is futni
kezdett, a kis tanácsadó felnyögött a rázkódás okozta
fájdalomtól, de nem panaszkodott. – Szedd össze az
embereidet! Jönnek a dondrediik!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

CULLEN FELNÉZETT az első kiáltásra. Nagyjából

ugyanakkor elkapott egy új szagot is. Nem mintha felismerte
volna az illatot, de határozottan azt sugározta, hogy
„húsevő”.
Brooks tudatánál volt, de erősen izzadt. Cynna jól tette,
hogy bebugyolálta a kabátjába – a sokk valós veszélyt
jelentett, tekintve a férfi fizikai törékenységét. Cullen a
sípcsontról nem tudta megmondani, de egy pillantással
megerősítette, hogy Brooks csuklója eltört – a látható
elmozdulásból ítélve nyilvánvaló radiális törés, amely
azonnali helyreállítást, és talán műtétet is igényel. Csakhogy
a műtét nem szerepelt a lehetőségeik között.
Ahogy kegyetlen helyreállítás sem, legalábbis egyelőre.
– Sajnálom! – mondta Cullen a betegének, és a bőr alá
nyúlva felvette Brooksot, mint egy túlméretezett csecsemőt,
majd felállt.
McClosky megragadta Cullen karját. – Mit csinálsz?
Cullen elrántotta magát. – Fuss, te bolond!
Cullen követte a saját tanácsát. A térde még nem gyógyult
meg, és a lábfeje még mindig gyenge volt. Lassú volt. Inkább
botladozott, mint futott, de az elnöki tanácsadó körül
összegyűlt csoport nem volt messze. A terhe még mindig
magánál volt, amikor Cullen letérdelt, és a lehető
legkíméletesebben letette Wright-asszony mellé.
Cynna és a többiek még mindig futottak feléjük. McClosky
éppen felfújta magát, amikor Steve felmordult: – Mi a
célpontunk? És hol?
 – Arra – mondta Cullen, és az erdő felé biccentett. – És nem
tudom. Te… Tash… mik ezek...
– A francba, a francba, a francba! – jajongott Gan egyik
lábáról a másikra toporogva, a szemei tágra nyíltak és
félelemtől csillogtak. – A francba, a francba, a francba!
Tash a kardját készenlétben tartva, az erdő felé fordulva
szólalt meg. – A dondrediik nem igazán értelmesek, de van
egy úgynevezett csoportos intelligenciájuk. Wen szerint
ebben a falkában húsz-huszonöten vannak. Van esélyünk.
Megsérültél?
– Megütöttem a térdem. Meg fog gyógyulni, de még nem
fejeződött be. És te?
– Nem jelentős. – Steve-re nézett. – Van még töltényed
ahhoz a pisztolyhoz, amivel rám lőttél?
– Nyolc töltény maradt ebben a tárban, és még hét tár.
Hét. Te jó ég! Cullen rászánt egy pillanatot, hogy hálát
adjon Steve paranoiás fegyvermániájának.
– Tár? – ismételte meg Tash.
– Sokkal több golyó – magyarázta Cullen – A dondredii
ég?
– A francba! – visított fel hangosan Gan.
Talán százhúsz méterre özönlöttek ki az erdőből. A majom
és a hiéna között félúton, ingadozó járással futottak, a felső
végtagjaikat második pár lábként használták, és olyan
szaguk volt, mint a romlott húsnak. Nem üvöltöttek,
semmilyen hangot sem adtak ki futás közben.
Az ösztön gyorsan és brutálisan csapott le. Átváltozás. Át
kell változnom, hogy fogakkal és gyorsasággal felfegyverkezve
nézzek szembe az ellenséggel...
 Cynna Cullen mellett fékezve állt meg, néhány lépéssel
megelőzve Went és a gnómot.
– Basszus! Add ide a táskámat, ember! – De nem várta
meg, hogy átadják neki, megragadta a táskát, amint Wen
megérkezett, és a földre dobta a gnómot Brooks mellé.
Száz méter és gyorsan közeledtek. Úgy néztek ki, mint a
zombi majmok – halvány, hullaszerű bőr, kimondottan
vaskos felsőtest, és lapos majom-, vagy emberarc.
Wen kinyújtotta a kezét. Tash beletett egy kést.
– Velem szemben – mondta neki a nagydarab nő, és
hozzátett valamit a saját nyelvén, mielőtt visszaváltott
angolra. – Wen megpróbálja majd megzavarni a csoport-
gondolkodásukat, de egyedül dolgozva nem biztos, hogy
sikerrel jár. Körbevesznek minket, mielőtt támadnának.
Akiknek fegyverük, vagy halálos mágiájuk van, azok kört
fognak alkotni a többiek körül.
– Én mit tegyek? – McClosky hangja a pániktól magasra és
sipítósra vált. – Nincs fegyverem.
Ruben vékony, de tiszta hangon megszólalt a földön. – A
kör közepére fogsz menni, és megpróbálod életben tartani
Ms. Wrightot. Timms és Weaver ügynökök, fogadjátok az
útmutatást Tashtól!
– Cynna Weaver – mondta Tash –, tudsz ölni?
– Igen, nem vagyok olyan jó, mint Timms, de le tudok lőni
valamit, ami meg akar enni, ha elég közel van. – Cynnának
ijedt szaga volt. De a hangja és kinézete ezt nem mutatta. A
fegyverét elővéve, stabilan tartotta azt.
– A jobb oldalamat fogod elfoglalni. Varázsló, mi...
– Fegyvert akarok! – mondta Gan helyben ugrándozva. –
Nagyon, nagyon akarok egy pisztolyt!
 Nyolcvan méter. Hosszú, kócos haj a fejükön. Sehol
máshol, még a nemi szervük körül sem. Némelyikük nő volt.
Ez nem számított. Nem hagyhatta, hogy számítson.
– Égnek? – kérdezte ismét Cullen.
– Igen. Tüzet dobsz? Jó! Állj Wen és Cynna Weaver közé.
Közelebb. Álljatok közelebb egymáshoz! Hely kell a
kardomnak. Igen.
Cullen szíve a bordáinak csapódott. Rosszul érezte magát.
Legszívesebben a kör közepébe lökte volna Cynnát. Nem,
mondta magának hevesen. Nem. Van fegyvere. Tudja használni.
Minél többet ölünk meg közülük, annál nagyobb biztonságban lesz.
De nehéz volt, átkozottul nehéz volt hagyni, hogy a védettek
helyett a védelmezők között foglaljon helyet.
Hogy a fenébe tudta ezt Rule kezelni?
Hatvan méter.
Tash azt mondta: – Ha a csoportos elmeállapotban vannak,
figyelmen kívül hagyják a fájdalmat. Hacsak Wen nem tudja
őket kiszakítani a csoportelméből, meg kell ölnünk az
összeset, hogy megállítsuk őket.
Cullen már látta tátongó szájukat és bennük az éles,
ragadozó fogakat.
– A hatótávolságom körülbelül húsz méter. Steve?
– Ötven méter a maximális megállító erő érdekében.
Általában Steve izgága típus volt – indulatos, űzött,
démonoktól vezérelt. Most nyugodt volt, nyugodtabb, mint
amilyennek Cullen valaha is látta. Semmi sem nyugtatta meg
jobban az embert, mint a szörnyek lelövésének kilátása. –
Azért megvárom a negyven métert, tekintve a rossz
fényviszonyokat.
 – Nem akarom, hogy megöljenek! – jajveszékelt Gan. –
Még nincs sok lelkem. Lehet, hogy csak hulla leszek, ha
meghalok.
Wen a körük közepére lökte a kicsi, még-nem-gnómot.
– Csend! – Cynna felé fordult. – A fejükre célozz, ha tudsz!
Ez segíteni fog, hogy beavatkozzak a csoport elméjébe.
– Nem vagyok elég jó a fejlövésekhez – mondta Cynna.
– Én igen – mondta Steve boldogan. Felemelte a jobb
karját, a ballal megtámasztotta, és tüzelni kezdett.
A fegyver robbanása sokkolta Cullen fülét, bár a többi
része felkészült rá. Steve módszeresen tüzelt. Egymás után
álltak meg a lények, és meglepődöttnek néztek ki, miközben
a golyók vérrel és agyvelővel együtt kitépték a koponyájuk
hátulját. Cullen kinyújtott jobb karral állt, elméjének nagy
része a közte és a gyűrűjében lévő gyémánt közötti
kapcsolatra összpontosított. Igénybe veszi, de nem
mágustüzet akart használni, erre nem – túl nehéz irányítani,
túl sok a célpont. Túl gyorsan lemerítené a követ.
Egy része lenyűgözött volt. Tudta, hogy Steve állítólag jó
lövő, de a kis rohadék nem hibázott. Egyszer sem.
Akiket Steve nem ölt meg, azok szétszóródtak. Csak
húszan voltak? Inkább harmincnak látszottak. És egyre
közelebb voltak...
– Most, varázsló! – mondta Tash.
Ott – mondta Cullen a Tűznek, és a legközelebb lévő felé
mutatott. Azt égesd el! Az erő örömmámorban ugrott le róla.
A fenevad lángba borult.
Ahogy a következő is. Cullen hallotta, ahogy Cynna
elsütötte a fegyverét, hallotta, ahogy Steve új tárat csapott a
fegyverébe, és tovább mutogatott. Égjen! Égjen!
 A második, amit célba vett, még nem halt meg. Feléjük
kúszott. Lángok táncoltak a lény megfeketedett testén. Nem
maradt arca, nem volt keze, de a könyökén és térdén kúszva
egyre közelebb ért. Cullen nyelt egyet, és ismét rámutatott...
Cynna fegyvere felugatott. A lény a hasára rogyott, és
mozdulatlanul, égett hústól bűzlően feküdt.
Brooks határozottan beszélt, a hangja elég tiszta volt,
annak ellenére, hogy Steve fegyverének dörrenése
megszakította. – Mr. Seabourne, koncentráljon...
(pisztolylövés) – távolabbra! A többiek (fegyverlövés)
közelebbre.
Jól van. Hagynia kell, hogy Wen vagy Cynna öljön meg
mindenkit, aki túl közel kerül, különben egy lángoló test
tántorog vagy kúszik közéjük. Nem volt hozzászokva, hogy
csapatban harcoljon. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy
bízzon... Mindegy. Az ott. Tűz, menj oda!
Tizenöt méterrel arrébb egy másik fenevad lobbant lángra.
Cullen ismét mutatott. Egy másik is kigyulladt. És még egy.
De ezt követően a Tűz lomhán válaszolt. Cullen szeme
csípett, és kipislogta belőle a verejtéket. Miért izzadt? Biztos
túl sok hőt halmozott fel. Jobb, ha eléget még egyet, hogy
megszabaduljon a hőtől. A gyémántja nem merült ki. Meg
tudja csinálni. Meg kell tennie, nem engedheti őket Cynna
közelébe... de hol volt a célpont?
Ott. Látott egyet. Menekült. Miközben a karja
automatikusan lendült, hogy irányt mutasson a Tűznek,
megingott, és elvesztette a fókuszt. A fenébe! Muszáj... mi
volt ez? Valami nagydarab ugrott ki az erdőből, hogy elkapja
a zsákmányát. Úgy nézett ki, mint... pislogott, próbált
koncentrálni.
 – Hé – ölelte át Cynna –, most már megállhatsz! Többnyire
halottak, kivéve néhányat, akik legalább annyira el akarnak
menekülni, mint amennyire mi akarjuk, hogy elmenjenek.
– Te és a lövöldöző elég keveset hagytatok nekem –
érkezett Tash hangja Cullen háta mögül. Talán csalódott volt.
– Wen megtörte a csoportelmét, amikor elég kevesen lettek.
Cullen ismét pislogott, és Cynna arcára összpontosított.
Nem látott vért.
– Akkor jól vagy. Jó. – Bólintott, összevonta a szemöldökét,
és hozzátette: – Jobb, ha most már elengedsz! – És elájult.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

KAI AZ OTTHONI lakóházánál is magasabb tölgyfa rücskös

kérgének támaszkodott, és a száján keresztül lélegzett. A feje
mögött lebegő mágusfény, amelyet ő irányított, izgatottan
himbálózott. A gyomra fájt, a szájában olyan ízt érződött,
mintha valami meghalt volna benne napokkal ezelőtt, és
égett a torka. És a szag...
Nathan egyik kezében egy vizes palackot tartott, a
másikban a kis ásójukat. A színei nyugodtak voltak, a
szokásos indigókék és lila, melyben ezüstösen úsztak a
gondolatok. A szag nem zavarta. A lángoló testek sem
zavarták a férfit. Az ő hányása igen, de csak azért, mert az az
a szorongásának jele volt.
Átadta neki az üveget, és letérdelt az avarral borított
talajra, hogy az ásót használva gödröt ásson a hányás mellé.
Kai az első két korttyal öblögetett, majd kiköpte, utána
óvatosan lenyelte a következő kortyot. A megaláztatásnak
majdnem olyan savanyú íze volt, mint annak, amit az előbb
kihányt, de nehezebb volt megszabadulni tőle. Mély levegőt
vett.
– Sajnálom! Legalább nekem kellene magam után
takarítanom.
Nathan átnézett a válla fölött. – Miért kérsz bocsánatot?
– Fogadok, hogy nem hánytad ki a beleidet, amikor
először öltél.
– Nem, de az emberek gyakran finnyásak. Furcsa, tekintve
a veletek született erőszakossággal. – Befejezte a nő gyomra
korábbi tartalmának földdel való betakarását, és felállt. –
Nem te öltél, Kai!
– Miattam ölték meg őket! Mert játszottam az elméjükkel,
ide küldtem őket – ahol átkozottul közel kerültek ahhoz,
hogy megöljenek egy csomó embert. Ha nem lett volna velük
az a tűzmágus...
– De velük volt, bár nem vagyok benne biztos, hogy
mágus. Mindenhatóvá váltál, amíg nem figyeltem?
– Jól van, jól van! Nem tudhattam, hogy azok az emberek
ilyen közel lesznek az erdőhöz. De ha nem szórakozom a
dondrediikkel, akkor nem égtek volna el. – Próbálta
megtanulni, hogyan használja az adottságát. Ez volt az, amit
csinált.
– Ha nem ölték volna meg itt őket, akkor valahol máshol
gyilkolnának. Ez a dolguk. Ők ragadozók. Nem túl hatékony
ragadozók – tette hozzá Nathan, és a kis tisztás szélén álló
nyereg és nyeregtáskák halmához lépett. Visszacsúsztatta az
ásót az egyik nyeregtáskába. – Egyenként gyengék és nem
értelmesek. Csoportosan közelítenek a valódi értelmes
lényhez, de...
– A csoportos gondolkodásuk tébolyodott. Igen,
észrevettem. Nem tettem jót a józan eszüknek.
– Sokat kell még tanulnod! Ezért gyakoroltál inkább
rajtuk, mint valódi értelmes lényeken. Kai, boldogulsz
harminc-negyven percig egyedül is?
A lány bólintott, bár egy része azt akarta, hogy a férfi
határozza meg a „boldogulsz” fogalmát. Bizonyos
szempontból már jó ideje nem volt jól. – Miért?
– Az emberek, akiket a dondrediik megtámadtak, nem
kóboroltak túl közel az erdőhöz. Be vannak kerítve.
 – Ó, a francba! Bár azt hiszem, örülök, hogy megtaláltuk
őket.
– Meg kell győződnöm róla, hogy ez az a csoport,
amelyikről a királynőm beszélt.
– Persze. Menj, osonj körbe! Ah... Gondolom, biztos vagy
benne, hogy nem fognak meglátni vagy meghallani?
Nathan mosolya mindig friss keletkezésűnek látszott,
mintha csak most fedezte volna fel ezt az arckifejezést. Ez
most a szórakozást vegyítette az örömmel: a lánynak nem
kellett aggódnia; örült, hogy számít neki. – Ebben biztos
lehetek.
– Meg kellene... néhányan közülük megsérültek. Tudom,
hogy nem szabad kapcsolatba lépnünk velük, de rossz érzés,
hogy nem teszünk semmit.
– Hívták az Ekibákat, akiknek vannak gyógyítóik.
Rendben leszel itt?
Kai végigpillantott a kis tisztáson, ahol a lovaik ki voltak
kötve. Innen nem láthatta Dellt. A nagymacska pettyes
bundája jól beolvadt az árnyékok és a sötétség közé, és a fák
alatt valóban nagyon sötét volt. Hallani sem hallotta, de
tudta, mit csinál a kaméleon. Táplálkozik. Méghozzá egészen
boldogan. Az undor éppoly idegen volt Dell természetétől,
mint a vérszívás Kaiétól, mégis erős maradt a kötelékük.
– Dell tudni fogja, ha valami a közeledbe kerül, és itt még
nem láttunk olyat, amivel ne tudott volna megbirkózni.
– Nem azt kérdeztem, hogy biztonságban leszel-e! Azt
kérdeztem, hogy minden rendben lesz-e veled!
A lány tekintete találkozott a férfi halványszürke
szemének pillantásával, és ettől máris minden rendben volt.
Könnyű volt szeretni a férfit. Néha a többi dolgot is
könnyebbé tette. Elmosolyodott. – Rendben leszek.
A férfi odament hozzá, és könnyedén megcsókolta.
– Akkor én is!
Nathan olyan könnyedén, sőt, talán még csendesebben
tűnt el az erdőben, mint Dell. Kai a lovakhoz sétált, sokkal
kevésbé kecsesen mozogva. A combja, a csípője, a feneke –
minden fájt. Jó formában volt, és tudott lovagolni, de már
évek óta nem tette.
Három lovuk volt – egy tömör gesztenyebarna, amelyet
teherhordónak használtak; a vörösesbarna kanca, amelyet
Kai lovagolt; és Nathan lova, egy csúnyácska, rossz
természetű herélt.
– Shh – suttogta a deres heréltnek, aki felhorkant a
közeledésére, majd elhátrált, és a színe ideges, bosszús
narancssárgává változott. – Shh, minden rendben! – Megállt,
gyorsan és könnyedén átcsúszott a fuguba, ami félelemmel
teli bizsergést váltott ki belőle. Ezt a bizsergést békén hagyta.
A bökdösés csak még erősebbé tette.
A fugu egy furcsa, üvegszerű állapot volt, ahol nem volt
helye a szavaknak. A szándékot azonban magával hozta, és
egy pillanat múlva a lovak iránti vonzalmába álmodta
magát. Minden lóhoz, még a nagy, rosszindulatú herélthez
is, aki megpróbálta megharapni. Kinyújtotta a kezét, egy
rózsaszín gondolatbuborékot küldött a herélt felé, és kiugrott
a fuguból. – Látod, most nem nyergellek fel. Csak jövök, hogy
ápoljam a lábadat, és erre szükséged van, hm?
A rózsaszín beleolvadt a herélt gondolataiba. A füle
előbillent, és a lány tenyerébe szuszogott. Kai kuncogott.
 – A szeretet neked ételt jelent, ugye, nagyfiú? Bocsánat –
nincs jutalomfalat. – Azonban végigvakarta a lovat a füle
mentén, ami tetszett neki, majd elővette a zsebkését. Volt
benne egy körömreszelő, amely elég jól szolgált
patacsiszolónak.
Felkapta a közelebbi első patáját, és kikaparta a
beágyazódott füvet és földet. Az ismerős munka
megnyugtatta. Nagyjából Nathannek kellett itt mindent
megcsinálnia értük, és ez a függőség jobban zavarta, mint
talán kellett volna. De ezt legalább meg tudta csinálni.
Nagyapja gondoskodott róla, hogy tudja, hogyan kell a
lovakat gondozni.
Az utóbbi napokban legtöbbször hozzá nem értőnek
érezte magát, és nem volt hozzászokva ehhez az érzéshez. De
az élete most olyan sok mindenből állt, amihez nem volt
hozzászokva. Mindenható királynők. Utazás egy másik
birodalomba. Szerelmesnek lenni... nos, nem. Ezt már jóval
azelőtt megtette, hogy tudta volna, micsoda Nathan. De az,
hogy viszonozták a szerelmét, az új volt.
Befejezte a herélt patáinak ápolását, elhátrált, és a fejét
oldalra billentve kereste a rózsaszín gondolatbuborékot a ló
színeiben. Felbomlott, ahogyan azt akarta is, a darabkái
összeolvadtak az állati gondolatok lassú, egyszerű formáival.
Kai a ló színeire koncentrált, amíg újra fuguba nem
csúszott. Amint odaért, nehezére esett emlékezni arra, hogy
mit is akart csinálni... ó, igen. Visszaszerezni a saját darabjait.
Bár tetszett neki, ahogyan mutattak a ló poros színeiben...
Nem, mondta magának határozottan, a szó önmagában
majdnem elég volt ahhoz, hogy kibillentse a fuguból.
Lassan, óvatosan akarta a darabokat, amelyek a sajátjai
voltak. Mint a kívánságok egy álomban, a puha, rózsaszín
szálak kibontakoztak a herélt színeiből, és feléje sodródtak.
Belesüllyedtek a saját színeibe, és szétfoszlottak.
A lány pislantott. Megingott. Hirtelen kimerültsége
ellenére átjárta a beteljesülés érzete. Megcsinálta. Már kétszer
sikerült visszaszereznie a gondolatbuborékokat, amelyeket
fuguban küldött. Ha vissza tudta venni, amit küldött, biztos
lehetett benne, hogy nem okoz tartós kárt, amíg megtanulja,
hogyan használja az adottságát.
Mivel az élete függött ettől, Kai el tudott viselni egy kis
kimerültséget.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

CULLEN VALAMI keményen feküdt. A levegőnek furcsa

szaga volt... emberek, igen, több ember is volt a közelben. Az
egyik mellette feküdt, egy mozdulatlan, meleg halomként a
bal oldalánál. Nem Cynna volt az, bár a levegőben az ő illatát
is érezte. És vér. Nem friss vér, és nem is sok. A többi illat...
néhányat ismernie kellene. Lovak? Igen, de furcsább illatok
is...
Nagyon éhes volt.
Valami ritmikusan nyikorgott. Valaki beszélt, de a szavak
semmit sem jelentettek. Ez valahogy visszarángatta az
emlékezetét a helyre. Edge. Edge-en volt. Megtámadták
őket... annyit felgyújtott közülük. Nagyon sokat. Álmában
érezte az égésük szagát, gondolta.
De a rossz álmok elfogadható árat jelentettek. Cynna jól
volt. A fia is jól volt.
Ahogy ő is, ami azt illeti. Cullen kinyitotta a szemét.
Az ég még mindig sötét volt és csillagfényes.
Automatikusan ellenőrizte az időt, de amit a holdérzéke
jelzett neki, nem stimmelt. Zavartnak, irányt vesztettnek
érezte magát.
Mozgott. Bármin is feküdt, nyikorgott és döcögött az
egyenetlen talajon. Egyik könyökére emelkedett. Egy nagy
fából készült szekéren vagy kocsin volt – keskeny, magas
oldalfalakkal és egyfajta kapuval a hátulján. Ruben szorosan
mellette feküdt, láthatóan aludt. Belőle áradt a vérszag.
Bekötözött, sínbe tett csuklója a durva takarón kívül feküdt,
amely őt, Cullent, és a másik oldalán lévő nőt, Marilyn
Wrightot takarta, aki még mindig eszméletlen volt.
Betegségszagot árasztott.
Rájuk nézett.
Brooks mágiáját zöld köd borította be. A nőt is ködfátyolos
takaró borította. Gyógyító mágia. Cullen kinyújtotta a karját,
és ellenőrizte a saját energiáját.
Vékony, de teljesen a sajátja. És volt rajta egy ruhaujj.
Megvizsgálta a többi részét is, és látta, hogy hosszú, durva,
festetlen gyapjúból készült ruhát visel, inkább egy szerzetes
csuhájához, vagy egy arab köntöséhez hasonlót, csak
szűkebb szabású. Oldalt fel volt vágva, hogy lehetővé tegye
a teljes lépést. Cipő nem volt rajta. Alsónemű sem, de a cipő
hiánya nagyobb gondot jelentett.
Lassan felült.
Számos agyagszínű ember vette körül a szekeret lovakon
ülve, amelyet... nem, nem lovak húztak, bár a nagy
vontatóállatok otthonosan mozogtak volna egy Budweiser-
szekér előtt is. Mármint ha nem lennének szarvaik, meg a
göndör szőrük. Az illatuk lóra emlékeztette. Meg bölényre is.
Négy és fél méterrel előttük egy másik szekér volt, amelyet
egy pár nem éppen ló húzott. Tash ott lovagolt az egyik
agyagszínű emberrel. Steve annak a szekérnek a hátsó ülésén
ült. Cullen nem látta McCloskyt.
Cynna az ő szekerén ült. Elöl foglalt helyet a padon Wen
mellett, aki a szekeret vezette. Meg akarta érinteni a lányt.
Azt akarta, hogy itt legyen mellette. Miért nem volt ott?
Szedd össze magad, Seabourne!
Egy úton haladtak, látta, amikor körülnézett. Letaposott
földút, nem aszfaltozott, és kátyús. A mögöttük lévő alacsony
hegyekből kanyargott lefelé a füves síkságra, amelyen
átkeltek. Előttük a talaj lejtősnek látszott. Itt nem volt hó, és a
hőmérséklet is melegebb volt – áldás, tekintve, hogy nem volt
lábbelije. A lovasok szétszóródtak a szekerek körül.
Tizenhatot számolt, köztük öt nőt. Mindannyian elég
fiatalnak tűntek, de ez nem sok mindent jelentett. Ő is annak
nézett ki.
A nők ugyanolyan szőrtelenek voltak, mint a férfiak, ami
egy kicsit zavaró volt, de nem visszataszító. Pontosan úgy
öltözködtek, mint a férfiak, akik mindannyian ugyanazt a
fajta ágyékkötőt viselték, amit Wen kedvelt. Cullen elidőzött
egy pillanatig, hogy ezt értékelje.
Kötőfékkel irányították a lovaikat – párnázott orrszíj,
minden további részek nélkül. A nyergek vastag bőrpárnák
voltak, fából készült kengyelekkel, a lovaik pedig inkább
pónikhoz hasonlítottak, robusztusak és bozontosak voltak.
Szarvak nélkül. És lovakként illatoztak.
Megkordult a gyomra. A farkasának nem volt kifogása a
ló ellen.
– Ennem kell!
– Ébren vagy! – Cynna megfordult, és rámosolygott.
– Mennyi ideig voltam eszméletlen?
– Teljesen? Tizenegy órát, ha jól jár az órám. De az is lehet,
hogy nem, tekintve a sok kóbor mágiát errefelé. – Lehajolt, és
az ülése alatt kotorászott.
– Inkább tizenhárom, azt hiszem.
Cynna hangja tompa volt. – Ha tudod, miért kérdezted?
– Mert még sötét van.
– Uh... igen. – Cynna kiegyenesedett, és odadobott neki
valamit. Automatikusan elkapta. Az illatára összefutott a
nyál a szájában. Szarvasból készült szárított hús, nem
marhahúsból. A férfi harapott egy falatot, miközben a nő
folytatta: – Sötét évszaknak hívják. Náluk nincs nappal és
éjszaka, mint nálunk.
A férfi rágott, harapott még egyet, és intett Cynnának,
hogy beszéljen tovább.
– Három hónapig sötét van. Úgy értem, holdhónapok – az
ő holdjuk úgy viselkedik, mint a miénk, így ez az
időszámításuk alapja. A sötét évszak után jön a hajnal, ami
néhány alvásig tart. Így osztják be az időt – alvásokra –, mivel
náluk nincsenek napok. A hajnal után pedig három hónapig
világos marad.
Cullen lenyelte az utolsó falatot is, éhsége nem
csillapodott.
– Nem kétséges, hogy ezt világos évszaknak hívják.
Cynna arcán felvillant egy vigyor. – Jó tipp. Valahogy ezért
vagyunk itt. – Odadobott neki egy másik csomagot: – Egyél!
Közben beavatlak.
Ez a köteg zsíros ruhába volt csomagolva. Az orra azt
súgta neki, hogy kenyér, és az is volt – sötét, tömör,
gyümölcsdarabkákkal és diófélékkel, amiket belesütöttek.
Nem túl friss, de nem volt kedve válogatósnak lenni. Letépett
egy darabot.
– Kezdjük az áldozatokkal. Marilyn Wright rossz
állapotban van.
– Igen. – A nő szája összeszorult. – Fejsérülés. Nem sokat
tehetnek érte, amíg nem érünk a városba. Kryl – ő az Ekiba
gyógyító – elállította a vérzést, és csökkentette az agy
duzzanatának egy részét, de nem meri megpróbálni
felébreszteni.
– Ekiba? – kérdezte Cullen teli szájjal.
 – Wen emberei. Olyanok, mint a cigányok, bár van néhány
állandó táboruk is. Szerencsére nem túl messze értünk talajt
az egyik ilyen tábortól. Pár óra alatt elértek hozzánk.
Nyelt egyet. – Hogyan hívta őket Wen?
– Minden Ekiba tud mentális beszélgetést folytatni
egymás között. Nem vagyok tisztában azzal, hogy pontosan
mekkora a hatótávolságuk – vagy Wen nem akarja, hogy
tudjam, vagy nem tudja, hogyan kell az ő mértékegységeiket
a miénkbe átszámítani –, de úgy tűnik, hogy több mérföld.
Mindenesetre olyanok, mint egy távírórendszer, üzeneteket
továbbítanak egymásnak.
– Gondolom, a gyógyítójuk igazította helyre Brooks
csuklóját. Mi van a lábával? – Cullen sajnálkozva fejezte be a
kenyeret. Még mindig éhes volt.
– A lábát nem kellett helyreigazítani – csak egy
hajszálrepedés volt –, de a csuklója roncsolódott. Adott neki
egy bájitalt, hogy kiüsse, mert fel kellett vágnia, hogy a
csontok rendesen sorakozzanak.
– Hé! – kiáltotta Steve a szomszédos kocsiról. –
Felébredtél!
– Úgy tűnik. Brooks be van drogozva? – kérdezte Cynnától
a homlokát ráncolva. A férfi egyszer sem mozdult meg.
– Nem, annak a hatása már régen elmúlt. Kryl elaltatta –
tudod, ahogy Nettie szokta. Gyógyító transzba.
Álomba. Nettie. Az emlékezete homályosan felkavarodott.
– Korábban már felébredtem, ugye? Azt hittem... – Azt
hitte, hogy Nettie ápolja, és szidja, amiért ilyen mocskosul
leürítette magát. De Nettie, a klán orvos-sámánja a Földön
volt. Biztosan az Ekiba gyógyító volt az, aki visszahívta őt az
öntudatlanságból.
 – Igen, amikor tábort vertünk. A legtöbben nem voltunk
olyan állapotban, hogy messzire menjünk, de Wen emberei
nem akartak túl közel maradni az erdőhöz, ezért utaztunk
pár órát, aztán megálltunk, hogy ellássuk a sebesülteket és
aludjunk egy kicsit. – Cynna rosszallóan nézett rá. – A frászt
hoztad rám, tudod!? Soha nem láttam még senkit, aki szinte
megölte magát, ahogy visszaélt az adottságával, de hé!
Mindig van első alkalom, nem igaz?
– Életben vagyok, nem igaz? – csattant fel.
– Átkozott kómában voltál!
Ez megdöbbentette, és elhallgatott... néhány másodpercre.
– Az nem lehetett! – A kóma nem volt pihentető állapot. Jól
érezte magát... eltekintve a farkasa folyamatos
érdeklődésétől a lovak iránt. – Van még szárított marhahús?
– Gah! – Cynna arcára undor ült ki, de azért lehajolt, és újra
elkezdett kotorászni az ülés alatt.
Steve lekapcsolta a fakaput a szekér végében. A szekér
oldalának támasztotta, hogy lelógathassa a lábait hátul.
Mögötte Cullen meglátott pár faládát és néhány alvó testet.
Az egyik narancssárga volt. A másik horkolt.
Cullen ajkát szórakozás rándította. Érdekes látvány volt –
McClosky egy ágyban Gannel.
– Az biztos, hogy kómának látszott – mondta Steve. – Nem
reagáltál. Megszúrtam a lábadat a zsebkésemmel, és nem
rándult meg.
Talán tévedett.
Cullen hirtelen nyugtalanná vált, felállt, felhúzta a
köpenye szoknyarészét – nem volt hajlandó ruhának
tekinteni –, és átugrott a kocsi oldalán. A térde jól bírta a
becsapódást, tehát a gyógyulása már befejeződött, amíg ő
aludt. A göröngyös út nem volt kegyes a csupasz talpához,
ahogy Cynna mellett kocogott, de már eleget ült.
– Azt hitted, hogy kómában vagyok.
A nő egy újabb darab szárított húst vágott hozzá. – Miért
vigyorogsz így? Miféle idióta vigyorog, amikor rájön, hogy
kómában volt?
– Aggódtál értem!
A nő a szemét forgatta.
Steve, akiből minden szociális érzék hiányzott, vidáman
folytatta: – Mindenki azt hitte, hogy neked annyi, különösen,
amikor a gyógyító nő megtagadta a csiribú-csiribás dolgait.
Cynnának habzott a szája, de a nő attól tartott, hogy veled
együtt ragad a kómában. Mondd csak, igaz, hogy ti, képesek
vagytok annyira kiüríteni a mágiátokat, hogy meghaltok?
– Elméletileg igen – válaszolta Cullen szórakozottan,
miközben egy újabb falat sós húst harapott. Hogy ürítette ki
magát ennyire? A gyémántot használta, nem a saját
erőforrásait. Persze, a gyémántból való merítéshez kellett
némi energia, de nem sok. De épp most fejezte be a birkózást
egy ley-vonallal...
– Hát, ezek itt ezt hiszik. Mindegyik Ekiba azt hitte, hogy
hamarosan meghalsz. Tash úgy gondolta, hogy van esélyed,
mivel vérfarkas vagy, de a többiek nem hittek benne. Úgy
értem, nem hitték el, hogy vérfarkas vagy. – Felhorkant. –
Nem akartak meghallgatni bennünket. Tudatlan
vademberek vagyunk, vérfarkasok nem léteznek, és abba
kéne hagynunk a hazudozást. Gan helyre tette őket.
Cullen befejezte a rágást és lenyelte a falatot.
– Tényleg?
 – Azt hiszik, hogy nem tud hazudni, ezért amikor Cynna
rávette, hogy meséljen nekik a vérfarkasokról, hittek neki. Mi
ez a dolog azzal, hogy a pokolban jártál?
A férfi legyintett erre. – Később. Lehet, hogy úgy néztem
ki, mintha kómában lettem volna, de a gyógyító nem tudta
biztosan megmondani a pajzsaim miatt, szóval...
– Cullen – mondta Cynna halkan –, a pajzsaid le voltak
kapcsolva.
Ez, szögezte le Cullen, átkozottul ijesztő volt. A pajzsa csak
akkor esett le, ha már nem maradt semmi, amire
támaszkodhatott. Cullent arra tanították, hogy ha egy
gyakorló teljesen lemeríti magát, akkor vagy kiégeti az
adottságát, vagy meghal. – Ennyit erről az elméletről –
mormogta.
– Mi van?
– Nem érdekes. Gan tehát meggyőzte a gyógyítót, hogy
vérfarkas vagyok. Gondolom, az az elképzelés, mivel a Faj
tagja vagyok, fokozatosan megújul a mágiám.
– Erről is vitatkoztak – mondta Steve. – Nem sok
mindenben tud egyetérteni ez a banda. Azzal vetettél véget a
vitának, hogy felébredtél.
– Nem, a gyógyító ébresztett fel. – Az ébredés emléke
olyan homályos volt, mint egy álom, de ennyire emlékezett.
Azt hitte, hogy Nettie hívta vissza.
– Az első alkalommal magadtól ébredtél fel – mondta
Steve. – Hallottuk, hogy motyogtál valamit...
– Azt mondtad, hogy menjünk el – vágott közbe Wen
hirtelen.
Cynna elvigyorodott.
 – Ekkor gondoltam, hogy rendben leszel. Csakhogy te
rögtön visszaaludtál, és Kryl azt mondta, hogy a pajzsod
megint felállt, ezért a régi módszerrel kellett felébresztenie
téged – megrázott. Megitatott veled valami undorító
kinézetűt, és valamiféle energiaosztást csinált veled, aztán
visszaaludtál. Mostanáig nem ébredtél fel újra.
Ez még mindig nem tűnt rendben lévőnek, de a memóriája
annyira homályos volt, hogy úgy döntött, nem vitatkozik
vele. – Van még hús? És víz, vagy valami más innivaló?
– Két szeletet és egy kenyeret már megettél.
– A gyógyuláshoz kell az üzemanyag.
– Ha tudsz várni egy kicsit, hamarosan a folyónál leszünk
– mondta Wen. – A farkasodnak van valamilyen szükséglete?
– Valamennyire. – Ha nem evett, amikor kellett volna,
nyűgös lett. Igazi morcos. Most, hogy újra volt klánja, már
nem volt olyan erős a szükséglet, de nem volt kifizetődő
hagyni, hogy a farkas túlságosan éhes legyen. – Milyen
hamar, és mi történik a folyónál?
– Elszállítanak minket a Városba – mondta Cynna. – Így
hívják, egyszerűen csak Város. Oda jönnek a birodalmon
kívüli kereskedők.
– Túszok és emberrablás áldozatai is, gondolom.
– Hmm, Bilbó elmagyarázta…
– Bilbó?
– A gnóm. Meguntam, hogy mindig azt mondom, hogy „a
gnóm”, vagy „a tanácsos”, ezért elneveztem Bilbónak. Ez
bosszantja őt.
– A gnómok számára – mondta Wen komolyan – a nevek
nagyon fontosak. A születési nevek titkosak. A használt
neveket gondosan választják ki, és csak a családon belül
árulják el. A beceneveket, ahogy ti nevezitek őket, a felnőttek
adják a gyerekeknek. Azzal, hogy becenevet ad a
tanácsosnak, Cynna gyermeki státuszt ad neki.
Cullennek volt egy olyan érzése, hogy Wen egy cseppet
sem bánja, ha megsértik a gnómot.
– Szóval, Bilbó elmagyarázta a dolgokat. Ez csodálatos! Ha
beérünk ebbe a városba, Bilbó és a haverjai nyitnak egy
kaput, és hazaküldenek minket?
– Nem tudnak. Vagy nem fognak... Ne nézz így rám! Azok
után, hogy átvertek minket, nem veszek be mindent, amivel
próbálnak megetetni. De Wen és Tash és mindannyian azt
mondják, hogy szinte lehetetlen új kaput nyitni a sötét
évszakban.
Cullen nagyon udvarias volt.
– Gondolom, FedExszel küldték magukat a Földre.
– Az, hogy kétféle kapu van, varázsló! – A gnóm úgy
döntött, hogy bekapcsolódik a beszélgetésbe. Steve mögött
állt a másik szekér hátulján, és Cullenre bámult. – Van új
kapu és régi kapu. A régi kapuk mágiája hosszú idő, évek
vagy évszázadok alatt alakult ki. A régi kapuk mágiája még
a sötét évszakban is reagál a formálásunkra. A régi kapuk
sokkal több energiát igényelnek a sötét évszakban, de
használhatók.
– Először egy már meglévő kaput használtunk, hogy
átmenjünk egy másik birodalomba – magyarázta Wen. –
Tizenkét mester tartott velünk, hogy egy ideiglenes kaput
nyissanak Sheevah és a Föld között. Hogy visszatérjünk...
– A visszatéréshez szükségetek volt rám! – A düh és a
megaláztatás csúnya keveréket alkotott Cullen szájában,
ahogy a darabkák a helyükre kerültek. Tudta, miért volt
annyira lemerülve, a fenébe is. – Vagy valami más szegény
rohadékra, aki kiégeti magát, hogy megadja neked a
kapudat! Erre számítottál, ugye? Te voltál a varázslat utolsó
összetevője – mondta a gnómnak. – Az, amelyikről nem
tudtam. A kapu hozzád volt kötve, de te nem tudtad
működtetni. Ez az én feladatom volt. Amit nem mondtál el
nekem, hogy az átkozott, kibaszott varázslatodnak szüksége
volt a személyes mágiámra. Nem csak a nyers mágiára. Az
én mágiámat is elnyelte.
A gnóm szipogott. – Micsoda hatalom. Micsoda
tudatlanság. Nem, varázsló. Igen, a kapu hozzám van kötve.
Várom, hogy hatalomvarázslatot alkalmazz, igen. A kapu
felemészti a mágiád egy részét, de többnyire a ley-vonalat
használja. Nem árthatok neked, amíg nem égetsz el mindent,
ami a szemed elé kerül.
– A „mindent” az a körülbelül harminc lény, akik meg
akartak enni minket – tette hozzá élesen Cynna. – Beleértve
téged is, Bilbó!
– Elég! – Ez Tash volt, aki az első kocsiban lévő helyéről
szólalt meg, anélkül, hogy megfordult volna. – A tanácsos,
mint a legtöbb gnóm, büszke és nehéz eset. De nem arra
számított, hogy a kapu elveszi az életed, Cullen Seabourne.
Arra számított, hogy a sajátját emészti fel.
Cullen hallgatása ezúttal néhány szívverésnyi ideig tartott.
Eszébe jutott, hogy a gnóm mennyire átkozottul örült, hogy
Cullen az egész ley-vonalat felhozta. Emlékezett arra a
mintára is, amit azokban az utolsó, vad pillanatokban látott,
amikor a kapu kinyílt. Felismerte, hiszen épített már valami
hasonlót három Rhej-jel – hasonlót, de nem pontosan
ugyanolyat. De mindkét kapu egy-egy személyhez volt
kötve, aki irányította őket.
 Az ő kapuja nem ölt meg senkit, de egy csomópont
táplálta. Ha nem lett volna elég energia... nem tudta, a fenébe
is, nem tudta. – Miért kellett a kaput a nehezebb úton
kinyitni, távol egy csomóponttól?
A gnóm ismét szipogott. – Az ilyenek, mint te, nem
méltók, hogy kikérdezzék Harazeedet. Mi ott építünk
kapukat, ahol akarunk.
– Úgy érti – mondta Cynna –, hogy nem fogja elmondani
neked. Már kérdeztem. Azt hiszem, azért, mert annyira
elszánt volt, hogy magával hozza Lilyt. Látod, ez a dolog,
amit elvesztettek, az...
Bilbó felszisszent. Határozottan sziszegés volt. – Várjatok
a védelmezőkre!
– Védelmezők – ismételte meg Cullen –, nem pajzsok?
Wen hangja hűvös volt.
– Nekünk is csak védelmezőink vannak, varázsló! Igazi
pajzsokhoz, ha egyáltalán lehetségesek, beavatottra lenne
szükség.
Cullen kezdte unni, hogy varázslónak hívják.
– A nevem Cullen. Szólítsatok így! Vagy Mr. Seabourne-
nek, vagy uramnak, vagy „hé, te”-nek! De ne varázslónak!
– Ne térj el a tárgytól! – Cynna előrehajolt, és a gnómhoz
beszélt. – Nem lehet körülöttünk minden alkalommal
védelmező, amikor a problémáról beszélünk. Meg kell
beszélnünk, kérdéseket kell feltennünk, emberekkel kell
beszélnünk.
Bilbó szóáradatban tört ki – némelyik angolnak hangzott,
a legtöbb nem. Tash felsóhajtott, majd felkelve a helyéről a
gnóm mellé térdelt. Amikor a törpe szusszanásnyi szünetet
tartott, halkan beszélni kezdett hozzá egy olyan nyelven,
amelyet Cullen nem ismert.
– Azt magyarázza neki, hogy a titkunk nem is olyan titkos
– mondta halkan Wen. – Nem széles körben ismert, til Presti,
de azok közül, akik elég erősek ahhoz, hogy lehallgassanak
minket, valószínűleg már tudják, mi veszett el. Tovább
voltunk távol, mint szerettük volna... Korábban
megpróbáltam ezt elmondani neki, de... – Megvonta a vállát.
– Van egy mondásunk: makacs, mint egy gnóm.
Wen Cullenre nézett, a szemében valami intenzív érzelem
sötétlett, amit Cullen nem tudott értelmezni. Wen embernek
látszott, de nem az volt. Az illata idegen volt, idegenebb,
mint a gnómé, vagy az agyaras nőé. – Edge egy magas szintű
mágikus birodalom. Tudod, hogy ez mit jelent, Mr. Cullen
Seabourne?
– Nem igazán – ismerte el Cullen. – Eltekintve a
nyilvánvalótól – a sok mágiától, a Földhöz hasonló
technológia nagy része itt nem működne jól.
– Az Edge-en nagyon magas a mágia szintje, túl magas
ahhoz, hogy többség tartósan fenntartsa az életet. Szinte
mindenki egy ötszáz taloni hosszú, és ötven és száz taloni
közötti széles földsáv mentén él, ahol a mágia szintje stabil.
Ez a terület a Ka, a Sauwnosat, a Presti il To... sok nevünk van
rá, de számunkra az életet jelenti.
– A folyó – magyarázta Cynna. – Arról a folyóról beszél,
amely felé tartunk.
– Igen. A mágikus fajok jobban védve vannak a
véletlenektől, mint az emberek, de csak a tündérek
merészkedhetnek túl a Ka által stabilizált területen.
– Nem csak a tündérek – mondta Cynna.
 Wen egyenes pillantást vetett rá. – Nem. Egy ember,
akinek erős adottsága van az általad „Érzőnek” nevezett
fajtából, védve lenne.
Cullen szíve furcsa ugrálós dolgot csinált.
– Szóval ezért akartad Lilyt. Ő el tud menni oda, ahová te
nem. De Cynna ember. Ahogy Brooks, Steve és Marilyn
Wright is, és mi jó messze a folyótól értünk földet.
– Nem elég messze ahhoz, hogy azonnal ártalmas legyen.
Nem szenvedtek semmilyen károsodást. Adam McClosky,
Steve Timms és Marilyn Wright jó ellátásban részesül, amint
elérjük a várost.
Nagyon halkan megkérdezte: – De Cynna nem?
Cynna volt az, aki válaszolt neki.
– Meg kell találnom a medált, amit elvesztettek, Cullen.
Nincs sok választásom!
– Amit a gnómok vesztettek el – mondta Wen, és ez bizony
keserűségnek hangzott a hangjában. – Több száz éven át
tartották maguknál, azt állítva, hogy csak bennük lehet
megbízni... A Kancellár medáljának hívják. Rendet teremt,
varázsló. Többek között rendet teremt az évszakok között.
Miközben értelmezte Wen szavait, Cullen keze ökölbe
szorult. – Most sötét évszak van – mondta lassan.
– Igen. Itt is, mint más birodalmakban, éjszaka hideg lesz.
Ha az éjszaka nem ér véget, nagyon-nagyon hideg lesz Edge-
en.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

CYNNA A KORLÁT MENTÉN sétált, a víz ringatta. A Ka

mellett a Mississippi csak egy pataknak tűnt. Még mindig
nem látta a túlsó partot, pedig már két napja volt a hajón...
nem, két alvás óta. Itt nincsenek napok. Egyáltalán nem volt
nappal.
Nem mintha teljesen sötét lett volna. A feje feletti hatalmas
csillagfoltokon és a hold ragyogásán kívül az uszály
hajótestén mindenfelé szétszórt mágusfények jelezték a hajó
méreteit a többi hajónak. További mágusfények, mint
túlméretezett szentjánosbogarak lebegtek szabadon a
fedélzet felett. Egyikük Cynna mellett lebegett, miközben a
dobozok, ládák és hordók mellett haladt a hajó eleje felé.
Az az egy az övé volt. Cullen megmutatta neki, hogyan
kell létrehozni egyet. Igaza volt – elképesztően könnyű volt.
Nem értette, hogyan veszíthettek el egy ilyen egyszerű és
hasznos varázslatot.
A kivilágított hajótest közelében a folyó barna és csillogó
volt, mint a szarvasbőr, amelyet a használat fényesre
koptatott. A hajótól távolabb a barna finoman átváltott
feketébe, sötétségét más hajók lebegő fényei szakították meg.
A Ka egyre zsúfoltabbá vált ilyen közel a Városhoz.
A fedélzet billegését most már szinte normálisnak érezte.
A hajó orra lefelé merült, mert a meghajtóeszközük
legtöbbször a víz alatt maradt, és az áramlással szemben
vontatta őket magával. A bárka, amelyen Bilbó parancsolt,
teherszállításra épült, nem utasok szállítására, hosszú, sekély
merülésű hajó volt, hátul egy kalyibával, ahol Marilyn
Wright feküdt, mozdulatlanul és csendben. Tash az elmúlt
két „nap” nagy részét azzal töltötte, hogy életben tartsa.
Amint elérik a Várost, Edge egyik legjobb gyógyítója fogja
majd fogadni.
Hamarosan. Előttük már megjelentek a Város fényei –
millió szentjánosbogár világított a folyó bal partján. A
mágusfények többsége fehér volt, de voltak közöttük
vörösek, rózsaszínűek, zöldek, lilák is. Mint a karácsonyi
fények, gondolta.
Cynna azon tűnődött, vajon hogy nézhet ki a Ka nappali
fényben.
Valószínűleg sosem fogja megtudni. Edge most nagyjából
a sötét évszak felénél járt. Ha minden jól megy, hazafelé tart,
amint elérkezik a Hajnal, és a gnómok kinyithatnak egy
kaput a Földre. Ha a dolgok nem mennek jól, akkor senki sem
fogja többé nappali fényben látni a Kát.
Nem látta sok értelmét, hogy ezen gondolkodjon, ezért
nem is tette. Leginkább.
Közvetlenül a bárka előtt egy hatalmas, halvány alak
bukkant a felszínre, és a fúvónyílásából levegő- és vízsugarat
eregetett. Cullen szerint a fúvónyílás miatt a tengeri ökör
inkább hajazott bálnára, mint lamantinra, amire hasonlított,
mert akkor lélegzett, amikor úgy döntött.
Olyan okostojás volt. A lánynak az volt a benyomása, hogy
Cullen egész életében tényeket gyűjtött – mindenféle
tényeket, nemcsak a mágiával kapcsolatosakat. De hát
huszonnégy évvel többet élt, mint ő, nem igaz? Talán
ötvenkilenc éves korára már ő is sokkal többet fog majd
tudni, mint most.
Istenem, remélte, hogy így lesz.
 Persze, ő ötvenkilencnek is nézne ki. De a fickó nem.
Valószínűleg huszonnégy év múlva sem fog.
A tengeri ökör egy mellényszerű kötőféket viselt,
amelynek tetején egy nagy fémkarika volt, amely egy lánchoz
kapcsolódva kötötte az uszályhoz. A kantár egyik szíjába
kapaszkodott a tengeri ökör lovasa, akinek pikkelyei
nedvesen csillogtak a hajó, a hold és a csillagok fényében.
A triton átnézett a válla fölött, látta, hogy Cynna nézi, és
elvigyorodott. Valamit kiáltott a nyelvén, ami
denevérsikolyhoz hasonlóan hangzott. A lány
visszavigyorgott.
– Tudod, hogy egy szót sem értek abból, amit mondasz!
Nevetett, intett, és ismét a víz alá süllyedt, amikor
hatalmas lova alámerült, lapos farkával felcsapott, ami úgy
nézett ki, mintha a saját búcsúintése lenne.
– Megint flörtölsz a vízi hódolóddal?
A nő megfordult.
Cullen úgy nézett ki abban a hosszú gyapjúruhában, mint
egy bibliai film statisztája. A lába csupasz volt.
Természetesen nem borotválkozott. Egyik férfi sem tudott
borotválkozni. Az Ekiba nem használt borotvát.
Neki jól állt a borosta, a szoknya és a csupasz láb. Neki
minden jól állt. Ahogy az is, ha semmi sem volt rajta,
ahogyan arra nagyon is jól emlékezett.
Nem csak azért, mert közelről is élvezte azt a
meztelenséget. Látta őt táncolni. Sztriptíztáncosnak nevezte
magát, és az igaz, hogy meztelenül táncolt – vagy majdnem,
mivel a törvény ragaszkodott a tangához. De amit csinált, az
nem volt olyan durva, mint a sztriptíz. Érzéki, minden
kétséget kizáróan. De nem durva. Inkább olyan volt, mintha
megelevenedett volna a zene, hogy ünnepelhesse magát...
– Olyan aranyos!
– Négy láb magas, és kiváló képviselője a barrakudáknak.
Sok-sok apró, éles foga van.
– Akkor azt hiszem, nem fogok vele franciázni.
– Jó döntés! – A férfi átvetette az egyik karját a lány vállán.
– Elég meleg van?
Sokszor csinálta ezt az elmúlt két napban – nem, az elmúlt
két alvásban. Tökmindegy. Folyton megérintette a lányt.
Nem szexuálisan, ami jó is volt, hiszen a bárkán nem volt
magánélet. A higiéniai egység egy átkozott éjjeliedényből
állt, amelyet a hátsó kalyiba szűkös menedékében
használtak, majd kidobták a vízbe.
De a vérfarkasok közvetlen típusok voltak, nem igaz? A
testi kontaktus természetes volt számukra. Valószínűleg a
saját hibája volt, hogy a sok alkalmi érintés felpörgette a
hormonjait.
Kivéve persze, ha a férfi szándékosan csinálta.
– Szándékosan csinálod ezt?
– Mit? – A férfi arckifejezése csupa ártatlanság volt. Az
ujjai végigsimítottak a lány nyakán... könnyedén, ó, olyan
könnyedén.
– Ó, te! – És tényleg le kellene szoktatnia a férfit erről.
– Barátként kötelességemnek tartom, hogy időről időre
eltereljem a figyelmedet, hogy ne fáraszd ki magad a
merengéssel. – Egyik ujja Cynna torkának mélyedésébe
merült. – Jó vagyok a figyelemelterelésben!
– Én nem merengek! Csak sok mindenen kellett
gondolkodnom, ennyi az egész.
 – Mmm. – Egy pillanatig mozdulatlanul állt a nő mellett,
megfeledkezve a figyelemelterelő feladatáról. – Gondolod,
hogy fel fogod ismerni?
Cynnának nem kellett megkérdeznie, hogy kire gondol.
– Hogyan tudnám?
Az Ekiba, akivel együtt utaztak, továbbította a hírt az
érkezésükről a Városban lévő Ekibáknak. Az a hír jött vissza,
hogy Daniel Weaver már nagyon várja az érkezését. Hogy
izgatottan várja, hogy találkozzon a felnőtt lányával.
– Hároméves voltam, amikor elment. Egyáltalán nem
emlékszem rá, de... van róla egy képem. Azt hiszem, azt
várom tőle, hogy úgy nézzen ki, de már elmúlt harminc év.
Valószínűleg most már kövér és kopasz.
– És ráncos.
– Igen – sóhajtotta Cynna, és elfojtotta a vágyakozást. –
Hogy van Ruben? – Cullen vele beszélgetett, amikor utoljára
látta – úgy tíz perccel ezelőtt. Ezen a bárkán egyáltalán nem
volt magánélet.
– Mankót akar, hogy egyedül is tudjon közlekedni.
– Nos, ez őrültség! Nem sokat jár akkor sem, ha nincs
eltörve a lába.
– De tud? – kérdezte Cullen.
– Igen, de nem sokat. Kimeríti őt. Biztos vagyok benne,
hogy fáj is neki, de nem árulja el senkinek, ha fájdalmai
vannak. Legalábbis egyikünknek sem. Deborah valószínűleg
tudja.
– Deborah?
– A felesége. – Cynna néhányszor találkozott Deborah
Brooksszal. Alacsony volt, duci, és aranyos, mint egy cocker
spániel. Úgy nézett ki, mint egy pompomlány, és annyi
gerincességgel rendelkezett, amennyi két normális embernek
is elég lenne.
Szüksége is volt rá. Cynna igyekezett nem gondolni arra,
hogy mennyire aggódhat.
– Azt mondja, másképp érzi magát. Erősebbnek. Talán az
Ekiba gyógyító tett valamit, ami segített neki az állapotán...
bármi is legyen az. – Cullen kérdőn nézett rá.
– Nem tudom. Ő sem tudja. Annyi orvosnál járt már, az
izomdisztrófiától kezdve a LouGehrig-kórig mindennel
diagnosztizálták, de egyik diagnózis sem segített. A jelenlegi
orvosi vélemény szerint valamilyen autoimmun betegségben
szenved, de nem lupusz.
– A valaha létezett legrosszabbul elnevezett betegség –
mormolta Cullen.
– A te szemszögedből nézve, azt hiszem, az. – Cynna
felsóhajtott. – Néha úgy tűnik, jobban van, de ez sosem tartós.
És az utóbbi időben szinte állandóan a székében ült. Ha az
itteni gyógyítók tudnának valamit tenni érte...
– Azt is mondta, hogy van egy megérzése arról, hogy miért
van itt.
– Igen? – Ami őt illeti, Ruben megérzései aranyat értek. Az
előérzet nem volt szokatlan adottság, de a pontos látók ritkák
voltak, és a legtöbb jó látó akaratlan látó volt, nem pedig
intuitív.
Ruben nem látta a jövőt. Csak tudott dolgokat. Hetven
százalékos volt a tesztje, ami önmagában is leugrott a
skáláról, de Cynna, mint Ruben legtöbb embere, úgy
gondolta, hogy a tesztek baromságok. A megérzés nem olyan
tehetség volt, amit elő lehetett hívni, mégis, hogy
„tudományosan érvényes” legyen, a tesztek megkövetelték,
hogy a látó parancsra teljesítsen.
Idióták.
– Lefogadom, hogy nem azért, mert Bilbó annyira
belezúgott.
– Jó tipp. Bár a gnóm több tiszteletet mutat Brooks iránt,
mint irántunk.
– Ruben megnehezíti, hogy bárhogy másképp bánjanak
vele. Szóval, mit mondott?
– Hogy itt kell lennie.
– Ó, ez aztán hasznos!
– Továbbá biztos benne, hogy szükség van rád itt, ami
sajnos egyezik Bilbó véleményével. De rám is. Mármint
szükség van rám.
A nő elvigyorodott.
– Úgy érted, valami másra, mint szálkának Bilbó
szemében?
– Méltó cél, mégis egy aktívabb szerepben reménykedem.
Cullen jelenléte Edge-en nem szerepelt a gnóm tervei
között. Természetesen azt tervezte, hogy Cynnát és Lilyt
átlöki a kapuján, és úgy döntött, hogy Rubent, McCloskyt és
Ms. Wrightot is magával viszi – tiszteletbeli vendégként.
Cullen ragaszkodott hozzá, hogy a „vendég” és a „túsz” a
gnómok számára felcserélhető fogalmak, de Bilbó eddig
rendesen bánt velük. Azt állította, hogy a tanácsa – a Várost
irányító Harazeed törpék – valóban kereskedelmet akartak
kezdeményezni a Földdel.
Feltéve, hogy túlélik.
 Egy fej bukkant ki a vízből az uszály közelében. Kerek volt,
narancssárga, és valamit rágott.
– Sok halat fogtál?– szólította meg Cynna.
Gan nem vette a fáradtságot, hogy nyeljen, mielőtt
válaszolt volna, részesítve ezzel őket a részben megrágott
nyers halak látványával. – Nem olyan jók, mint Lily kis
halacskái, de jó móka elkapni őket. Szeretek úszni!
Ki gondolta volna!
A legénység egyik tagja már az uszályon eltöltött első nap
megtanította Gant úszni. A kicsi démon gyorsan belejött, és
azután minden ébren töltött percét a vízben akarta tölteni. A
legénység nem mindig tudott vele úszni, ilyenkor Cullen
tette meg. Sokszor. Senki sem ment egyedül ebbe a folyóba,
még tritonok, egykori démonok, vagy nyughatatlan
vérfarkasok sem.
Cynna egyáltalán nem ment a vízbe. Látott krokodilokat,
és a folyóban állítólag nagyobb, gonoszabb állatok is voltak,
ezért nem vitatkozott, amikor Wen azt mondta neki, hogy az
emberek nem mehetnek a folyóba. Különösen nem a terhes
emberek. A titka már nem is volt olyan nagy titok. Ezek közül
az emberek közül túl sokan azonnal kiszúrtak egy terhes nőt
– szaglással, varázslattal vagy bármi mással. Nem gondolta,
hogy Ruben tudja. Legalábbis nem mondott semmit. De úgy
tűnt, hogy az összes lény Edge-ről tudja.
Az uszályon nem sok mindent lehetett csinálni a
beszélgetésen kívül, de ez jól is jött. Sok mindent meg kellett
még tanulniuk erről a helyről. A medálról senki sem akart
beszélni, de így maradt idő egy hosszú listára más témákról,
amelyekről nem tudtak semmit. Ruben mindannyiukat
megkérte, hogy koncentráljanak egy-egy témára. Cynna
feladata az volt, hogy megismerje az itteni különböző fajokat.
Wen és Tash nem bánta, ha ilyesmiről kellett beszélgetnie,
így könnyű dolga volt.
Megtanulta a mágusfényvarázslatot is, és megtanította
Cullennek, hogyan készítsen kulcsot a gyémántjához, hogy
senki más ne tudja használni... aztán nagyon hízelgő volt,
amikor a férfi neki is adott egy kulcsot. Steve-et is jobban
megismerte. Sok-sok partit pókereztek azzal a pakli
kártyával, amit a régi farmertáskájából ásott elő.
– Jobb, ha visszajössz a fedélzetre – szólt Cullen Ganhez. –
Már majdnem ott vagyunk, úgyhogy az úszótársad majd...
De Gan már visszabukott a víz alá.
Cullen a fejét ingatta. – Gondolom, akkor jön elő, amikor a
triton is. Fel kell jönnie a fedélzetre, mielőtt kikötünk.
– Már majdnem ott vagyunk.
Cullen felsóhajtott. – Fürdőkádak.
– Belső vízvezeték, pont. És tiszta ruhák.
– Cipők. Nadrágok. Egyre jobban vágyom egy nadrágra.
És egy fogkefére.
– Ó, ember! Remélem is. – Az Ekiba ezeket a kis
szivacsokat adta nekik. Először megnedvesítetted az egyiket,
aztán rágcsáltad, így az kiadta ezt a nyúlós cuccot, ami
egyáltalán nem hasonlított a fogkrémhez. Aztán azzal
súroltad a fogaidat. A fogkefékre gondolva felsóhajtott, majd
hozzátette: – Zöldségek. Tash azt mondja, rengeteg friss
zöldség van a városban.
Cullen kérdőn nézett rá. – Főtt ételekre vágysz, nem
pizzára?
– Nem, csak... azt kapja, amit eszem, nem igaz? Mármint a
baba. Lélegzem érte. És eszem is érte. Olyan, mint egy
parazita, csak...
 Cullen fojtott hangot adott ki. A karja leesett.
– Egy parazita.
Cynna érezte, hogy elpirul, és örült, hogy a férfi nem fogja
észrevenni.
– Talán nem jól fogalmaztam. Úgy értem, néhány parazita
hasznos, nem igaz? Mint a baktériumok. Rengeteg baktérium
van a testünkben, amire szükségünk van a túléléshez, és
nekik is szükségük van ránk. Van erre egy szó, de most nem
jut eszembe.
– Szimbiózis. – Cullen alig tudta kiejteni a szót. Úgy tűnt,
mintha fuldokolna. – Szimbiózisról beszélsz.
– Ez az! Azt hiszem, a baba és én most valahogy így
vagyunk – szimbiózisban. Nem tud nélkülem életben
maradni, és én... nos, nem vagyok benne biztos, hogy én mit
kapok tőle, de gondolom, valami érzelmi hozadéknak
kellene lennie. Még nem tartok ott, de...
A nevetés, amitől Cullen fuldoklott, győzött. Olyan erősen
nevetett, hogy levegő után kellett kapkodnia.
A nő hidegen bámult rá. – Nevetséges vagyok, ugye?
– Igen, de ez nem baj! Én egy seggfej vagyok. – Egyik karját
vigyorogva csúsztatta a lány dereka köré.
A lány ellökte magától. – Menj és játssz magaddal!
– Bármennyire is szórakoztató lenne, inkább nem! Cynna!
– Megérintette a lány arcát. – Örülök, hogy kezdesz
megbékélni a baba jelenlétével. Furcsa érzés lehet
megosztani a tested egy másik lénnyel, bármilyen pici is
legyen az.
Ha azt mondaná neki, hogy ez arra emlékezteti, amikor ő
maga démonok lovasa volt, valószínűleg nem nevetett volna.
Cullent nem volt könnyű sokkolni, de ez megtette volna. –
Igen, elég furcsa. Mondtam már, mit mondott Gan arról,
hogy Bilbó és társai pont oda érkeztek, ahol Lily és én
voltunk?
– Úgy érted, hogy honnan tudták, hol kell kinyitni a
kapujukat?
A lány bólintott, elégedetten magával, amiért ilyen
ügyesen témát váltott.
– Azt mondta, hogy ez egy kongruenciaprobléma volt.
Nos, másképp fogalmazott, de erre gondolt. Edge
földrajzilag sok birodalommal kongruens, de nem mindig
időbeli kongruens is, és a birodalom, ahonnan beléptek,
egyáltalán nem volt időbeli kongruens a Földdel.
– Tudom. Ezt már megbeszéltük. Nem kellene, hogy
problémát okozzon a visszatérésünkkor.
Legalábbis a gnóm ezt mondta. Megtanultak néhány
dolgot, amíg az uszályon voltak.
Az Edge-ről érkezett emberek néhány napot töltöttek a
szomszédos birodalomban, ahová először átkeltek, aztán
még néhány napot a Földön. Mire visszatértek ide, négy hét
telt el – minden egyes napra egy hét jutott, amit
megtapasztaltak. Ez komolyan megrémítette Cynnát, aki
nem arra akart hazaérni, hogy 2050 vagy valami ilyesmi van.
De Bilbó ragaszkodott hozzá, hogy az eltérés a kevésbé
kongruens birodalomba tett utazásuk során történt, és hogy
az időcsúszás nem jelentene problémát az Edge és a Föld
között.
– Tudom – mondta Cynna –, de Bilbó nem akart arról
beszélni, hogy miért bukkant fel a Földön ott, ahol. Gan
szerint... nos, nem tudom, miért nem vallja be Bilbó, de
szerinte őt használta jeladónak. Nyilvánvalóan az, amit ő
magától értetődően csinál, egyfajta horgonyt csinál belőle,
egyfajta időfixet a birodalmak között. Bilbó nem engem és
Lilyt vett célba. Gan volt a célpont.
Cullen szemében megjelent az a távoli tekintet, ami azt
jelezte, hogy átfuttatja a lány magyarázatát a saját mentális
akadályain, összevetve azzal, amit tudott a kapukról. Ami,
bevallottan, több volt, mint a lányé. Néhány pillanat múlva
bólintott.
– Ez megállja a helyét. Még több értelme lenne, ha tudnám,
hogyan tud Gan úgy átkelni, ahogy teszi.
Cynna elvigyorodott. – Azért, mert ő különleges.
A férfi mosolya gyengédebb volt, mint a nőé. – Jó anya
leszel.
Cynna pislogott, és próbálta elnevetni magát. – Ez meg
honnan jött?
– Jól bánsz Gannel, aki a pokol gyermeke, ha valaha is volt
ilyen. Törődsz vele, vigyázol rá, de nem próbálod
belegyömöszölni az általad kialakított képbe, hogy
milyennek kellene lennie.
– Igen, nos, tudod... ő egy démon. Vagyis volt. Nem
vagyok benne biztos, hogy itt erős összefüggés van.
– Nem úgy tekintesz a babára, mint a saját magad
meghosszabbítására, mint oly sok szülő. Épp ellenkezőleg.
Mégis elfogadtad, hogy megosztod vele a tested.
– Ez nem jelenti azt, hogy lesz fogalmam, mit tegyek, ha
egyszer kikerül a testemen kívülre.
– Senkinek sincs – mondta, és úgy mozdult, hogy hátulról
átkarolva, magához húzza a lányt. – Legalábbis nekem ezt
mondták.
A nő megmerevedett. – Én nem...
 – Nyugalom! Néhány percre kapcsold ki azt a szorgos és
óvatos elmédet. Nem csábítalak el, vagy próbállak olyan
döntésre vagy beszélgetésre kényszeríteni, amire még nem
állsz készen. Csak... lazíts velem egy kicsit.
– Te sem vagy ebben túl jó.
A férfi olyan halkan kuncogott, hogy a lány inkább érezte,
mint hallotta. – Energikus fajta vagyok, ez igaz. Néha önző.
– Néha?
– Eltartott egy darabig, mire rájöttem, hogy
megbántottalak, amikor nevettem. Sajnálom!
Az elméje valóban élénk volt, figyelmeztetés nélkül ugrált
egyik dologról a másikra. – Azt hiszem, tényleg viccesen
hangzott.
– Hasznos baktériumokhoz hasonlítottad a babánkat.
A nő saját nevetését horkantásba fojtotta. – Értem, mire
gondolsz.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Cynna megelégedett a
csenddel, a hajó lassú ringatózásával, és még a sötétséggel is,
amelyben annyi csillag látszott. Előttük mólók sorát látta a
vízbe nyúlva – ők maguk sötétek voltak, de a
mágusfényektől kirajzolódtak. Körülöttük és előttük is
rengeteg hajó volt, a legtöbbjük kicsi, de volt néhány ehhez
hasonló nagy uszály is. És néhány vitorlás hajó.
Azt kívánta, bárcsak jobban látná azokat. Elég menők
voltak.
Hogyan döntötték el, hogy melyik hajó hova menjen, hogy
ne ütközzenek egymásnak? Létezett a légiforgalmi irányítás
folyami változata? Nem mintha a folyó olyan forgalmas lett
volna, mint egy repülőtér, de akkor is...
 Cullen nagyon meleg volt a hátánál. A karja lazán átölelte;
az egyik keze a csípőjén pihent, a másik a hasán. Jó érzés volt
a férfit közel érezni, és ez nem csak hormonok műve volt. Ezt
beismerte. Nem akart túlságosan kötődni az ilyesmihez, de
azért nem volt baj, ha élvezte egy barátja társaságát, nem
igaz? Nem tévesztette ezt össze semmi mással.
Átkozottul közel állt a halálhoz.
Az emlékezés kegyetlenül és lélegzetelállítóan csapott le.
A támadás alatt jól tartotta magát. Jól birkózott meg a
válságokkal. Azt tette, amit tennie kellett, az érzelmeket
későbbre halasztotta.
Később volt. Utolsó álmában a dondrediikről álmodott,
csakhogy álmában győztek és mindenkit felfaltak.
Valószínűleg újra álmodni fog. És újra.
Cynna már korábban is járt közel ehhez. Tudta, milyen
érzés utána, hogy a szíve hogyan kezdett el kalapálni, amikor
jöttek az emlékek. Tudta, hogy az életbe kell kapaszkodnia,
bebizonyítani, hogy túlélte, és az élet még mindig tombol
benne, annak minden forróságával és zűrzavarával. Ha lett
volna lehetőség egy kis egyedüllétre ezen az átkozott bárkán,
mindent megtett volna, hogy megünnepelje a túlélésüket
Cullennel.
Csakhogy ezúttal más volt a helyzet. Akkor döbbent erre
rá, amikor azok a szörnyek kirajzottak az erdőből: most nem
egyedül volt ebben a testben. Az aprócska lovasnak szüksége
volt a levegőre, amit belélegzett, az ételre, amit evett, a
szívverésére, hogy életben maradjon. Ha ő meghal, a kis
lovas is meghal.
Cullen keze felcsúszott, hogy megsimogassa Cynna
mellét.
 – Hé! – Megmozdította. – Azt hittem, most nem csábítasz
el.
– Gyenge vagyok, és a melleid elég csábítóak ahhoz, hogy
egy eunuchot is felizgassanak.
– Szép beszéd! – Ismerős illata volt. Nem is tudta, hogy
ismeri az illatát. Zavarba ejtő volt. Talán ezért bökte ki a
kérdést, amely sokáig ébren tartotta, miután felébredt a
rémálomból. – Úgy néz ki már, mint egy baba? Vannak karjai
vagy ujjai?
– Nyolc hetes terhes vagy, tehát a magzat körülbelül
akkora, mint egy pinto bab.
– Istenem, ez... Tudtam, hogy kicsi, de ez apró.
– De a szíve már két kamrára osztódott, és vannak rügyek,
amelyekből karok és lábak lesznek. A karrügyeknek kis
könyökük van.
Cynna egy pillanatra elmerengett ezen. – Néha idegesítő,
ahogyan úgy tűnik, mindent tudsz. Néha meg hasznos. Ha
otthon lennék, utánanézhetnék az interneten. Itt...
– Itt megkérdezel engem? – A szája felfelé görbült. – Az
orra hegye megvan, és a szemhéjaknak való redők, de még
nincs meg az, amit mi arcként ismerünk fel. A feje nagyon
nagy. Az agy fejlődik, és más szervek is kezdenek fejlődni, és
körülbelül egy hét múlva elkezdhet mozogni.
A nő a férfira bámult. – Mozogni! Azt hittem, ezt csak
sokkal később teszi.
– A nők nem érzik a mozgást, amíg a baba nagyobb és
aktívabb nem lesz. Ezt hívják gyorsulásnak, és általában a
harmadik és negyedik hónap között van.
– Te tényleg jártál orvosi egyetemre!?
– Tényleg.
 Ez, döntötte el Cynna, a körülményekhez képest rendkívül
megnyugtató volt. – Már rég otthon leszünk, mire
megszületik a baba.
– Mielőtt megszületik a fiú. Igen, bízom benne. Még jóval
azelőtt.
– Azt mondtad, hogy nem tudod...
– Áááá! – kiáltotta valaki. Vagy valami ilyesmit. Cynna
megtanult néhány szót azon a nyelven, amit ők Közös
Nyelvnek neveztek, de többnyire még mindig
gurgulázásnak hangzott számára.
Mind a négy tengeri ökör egyszerre bukkant a felszínre, a
pikkelyes lovasaikkal együtt. Egy kisebb csónak – hosszú és
keskeny, emberek eveztek rajta – tartott egyenesen feléjük. A
legénység két tagja, akik az uszályon maradtak, hirtelen
nagyon el volt foglalva kötelekkel és egyéb dolgokkal.
Elérték a Várost.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

AZ USZÁLYRÓL VALÓ leszállás eltartott egy darabig. Először

egy zöld köpenyes öregember érkezett, hogy átvegye
Marilyn Wrightot. Gyógyító volt, de nem az a VIP gyógyító,
aki végül a gondját fogja viselni. Neki csak addig kell ellátnia
a nőt, amíg a kancellár saját gyógyítója meg nem tudja
vizsgálni.
Legalábbis Cynna úgy gondolta, hogy a gyógyító férfi. A
haja hosszú volt és sprőd, az arca keskeny és hegyes, apró
pikkelyekkel, ahol a lány bajuszt várt volna. Egyáltalán nem
beszélt, és a köpeny eltakarta a testét. De úgy mozgott, mint
egy férfi.
A vele lévő kis gnóm beszélt. Nem beszélt angolul, de
hozott magával néhány fordító lemezt, amelyek állítólag
minden újonnan a Városba érkező számára
alapfelszereltségnek számítottak.
Amit igaznak hittek, az nem mindig egyezett a valósággal,
különösen nem Bilbóval az élen. Cullen vette át a lemezeket
mindannyiuk számára. A pajzsai megvédhetik őt mindenféle
manipulációtól.
– Furcsa – mondta, miután egy pillanatig a kezében
tartotta az egyiket. – Egy kis hang suttog a fülembe, és a
közelben elhangzó minden egyes szó angol fordítását adja.
De ugyanaz a hang vonatkozik mindenkire. Az irány- vagy
hangerőjelzések hiánya miatt nehéz kiválogatni, hogy ki mit
mond.
– Semmi más aktivitást nem észlel? – kérdezte Ruben.
 Cullen megrázta a fejét. – Semmi sem csiklandozza a
pajzsomat.
A gnóm nő mondott neki valamit. Cullen az egyik
legvonzóbb mosolyát villantotta rá, és megköszönte a
tanácsot.
A dolgok ezután zavarossá váltak.
Cynna a munkája miatt bejárta az egész Egyesült
Államokat, egyszer Kanadában, kétszer pedig Mexikóban is
járt. A francba, még a démonok birodalmában is járt.
Tapasztalt utazó volt, vagy legalábbis azt hitte, hogy az. De
egyik sem készítette fel a Város puszta idegenségére.
Cullen azt mondta, hogy Kairóra emlékezteti. Cynna
inkább úgy érezte magát, mintha egy hatalmas
filmforgatásra sétált volna be, ahol megmagyarázhatatlanul
keveredik a Star Wars Camelottal, és egy erős csipetnyi régi
Sherlock Holmes-filmmel. Vegyük például a lovaskocsit,
amelyben most Rubennel és Cullennel ült. Olyan volt,
mintha Holmes használta volna.
Maga az utca Star Wars statisztákkal volt tele. Néhány fajt
felismert – például a három Ekibát a pónijukon. Valamint a
járókelők között vihogó manók csoportját, és egy
hordszékből kiszálló gnómot. Mások újak voltak számára.
Néhányan embernek látszottak, de ez nem sokat mondott
neki. Cullen is annak nézett ki, de ő vérfarkas volt.
Az ég lehet, hogy sötét volt, de az utca nem. Annyi
mágusfény lebegett vagy tapadt az épületekre, hogy az egész
utca világosabb volt, mint egy bevásárlóközpont parkolója.
Széles, kikövezett sugárút volt, tele lovakkal, szekerekkel,
hordszékekkel és emberekkel. Főleg emberekkel. A lovak és
a járművek jobbra tartottak, bár az ő kocsijuk, akárcsak az
előttük haladó Bilbóé, gyorsan haladt az utca közepén. Talán
a középrész a kormány használatára szolgált?
A legtöbb utca, amely mellett elhaladtak, nem volt széles,
kikövezett, vagy szinte nappali fényű. Némelyik inkább
kanyargós járdákhoz hasonlított, túl keskenyek voltak a
gyalogosforgalmon kívül bárki másnak.
Az épületek az Art Deco és az Ezeregyéjszaka találkozása
volt. Ezek az emberek szerették az íveket, a kupolákat és a
színeket; szerették a geometriát, amely egyszerre volt éles és
kanyargós. Voltak boltívek, arabeszkek és csempék.
Rengeteg csempe, nagyok és kicsik, bonyolult mintákba,
egyszerű csíkokba, vagy egyetlen emblémába rendezve.
Néhány épületet teljesen mozaik borította. Cynna a fekete-
fehér harlekin mintát bámulta egy háromemeletes
építményen, amelyet lila, rózsaszín, zöld és narancssárga
színekben pompázó épületek szegélyeztek.
Kíséretük a színek hiányával tűnt ki. A mólónál egy
csapatnyi, merev szürke zakót és fekete bőrnadrágot viselő,
lóháton ülő őr fogadta őket. Ha Cynna azt gondolta volna,
hogy Daniel Weaver annyira vágyott arra, hogy találkozzon
a lányával, szintén ott lesz, tévedett. A kancellárián volt.
Ahogy Marilyn Wright is, vagy hamarosan ott lesz. Ruben
előreküldte vele Steve Timmst a mentőautóban – egy cifrára
festett kocsiban, amely Cynna számára inkább tűnt egy
cigány lakókocsinak, mint mentőautónak, bár a négy ló jó
tempóban haladt.
Nem úgy, mint az ő kocsijukat húzó páros. Ők sosem
váltottak az ügetésnél gyorsabb tempóra. Természetesen az
előttük haladó kocsit húzó lovak sem, ami azt jelentette, hogy
a lassú tempóért nyugodtan hibáztathatta Bilbót. Ő ült abban
a kocsiban McCloskyval és Gannel.
 Amikor majd végre elérik a kancelláriát, találkoznak a
többi tanácstaggal, de magával a kancellárral nem. Beteg
volt, azt mondták nekik. Cynna azon tűnődött, vajon a
Tanács tömlöcbe vetette-e, mert elvesztette a medált.
Valószínűleg megtehették. Ruben úgy gondolta, hogy a
kancellár pozíciója legfőképp csak egy hangzatos cím – ami
azt jelentette, hogy ceremoniális dolgokkal foglalkozik, de
nélkülözte a valódi hatalmat. Olyasmi, mint az angol
királynő.
A sokféle épület, testalkat és egyéb látnivaló talán
könnyebben feldolgozható lett volna, ha Cynnának nem
azzal az átkozott fordítói bűbájjal lett volna dolga. Az utca
zajos volt. Árusok kínálták kiabálva a portékájukat, lovasok
üvöltöttek a gyalogosoknak, akik nem álltak félre az útból, a
gyalogosok pedig ugyanolyan hangerővel viszonozták.
Mindenki beszélt valakivel, és a bűbáj mindent egyszerre
adott át neki.
Bilbó az ő angol nyelvű változatával biztosította őket,
hogy az agyuk majd megtanulja, hogyan válogassa szét az
ilyen kusza áradatban kapott fordításokat. De jelen
pillanatban túlságosan megterhelő volt, és ez az átkozott
kocsi túl lassan haladt. Túlságosan lassan.
Cullen közelebb hajolt, és belemormogta abba a fülébe,
amelyet nem a fordítóbűbájhoz használt: – Tudod, az apád
valószínűleg nem fog holtan összeesni, mielőtt odaérünk.
A lány elfordította a fejét, hogy ráfintoroghasson a férfira.
– Ez nem vicces!
– ...Weaver ügynök?
Ruben volt az, aki vele szemben ült, sínbe tett lábát
kinyújtva, egy párnán pihentetve. Ellentétben vele és
Cullennel, ő előre nézett.
 Cynna elpirult.
– Elnézést! Nem figyeltem – vagy túl sok hangra
próbáltam egyszerre figyelni.
– Azt kérdeztem, hogy vannak-e gondjaid a fordító
bűbájjal – mondta Ruben szárazon. – Gondolom, a válasz
igen. Talán egy pillanatra a ruhádon kívülre tehetnéd.
A fordító bűbáj egy erősen karcolt, körülbelül féldolláros
méretű ezüstkorong volt, bőrzsinórra fűzve. Fizikai
kontaktusra volt szüksége a működéséhez, így amint Cynna
kihúzta az inge alól, a suttogó hang megszűnt.
Ruben még mindig beszélt.
– Tash épp azt magyarázta, hogy a bűbájunknak
rendszeres feltöltésre van szüksége. A varázslat kilenc vagy
tíz alvásig tart.
Tash a kocsi mellett lovagolt egy lovon, amely sokkal
nagyobb volt, mint azok a pónik, amelyeket az Ekibák
használtak.
– Általában – mondta – a bűbájt díj ellenében adják, és
minden megújításnak is van díja. A tanácsos azonban azt
mondta, hogy a tiétek ingyenes.
– Szép tőle – motyogta Cynna.
Ha Tash hallotta is, nem vett róla tudomást.
– A legtöbben eszközként használják a bűbájt, hogy
megtanulják a Közös nyelvet, aztán megszabadulnak tőle.
Cynna ránézett. – Te is így tanultál meg angolul? Nagyon
jól beszélsz. – Hihetetlenül jól ahhoz képest, hogy valaki
mindössze két napig volt kitéve neki a Földön.
– Mi, ah... van egy másik varázslat is a nyelv átadására. Ez
történt Wennel és velem – a Tanácsos már megtanulta a
nyelveteket Daniel Weavertől. De a varázslat... vannak
nehézségek. A legtöbb ember nem viseli jól.
– Én nem vagyok ember – mutatott rá Cullen kedvesen. –
Én talán elviselnék egy ilyen varázslatot.
– Keveset tudok a vérfarkasokról. Lehetséges. Le kellene
engedned a pajzsodat.
– Á. Nos, sok mindenről kell beszélnünk, nem igaz?
Nyilvánvaló, hogy az Ekiba elviseli a varázslat hatását. És
te... – A férfi hagyta, hogy a hangja elhalkuljon, arra invitálva
a nőt, hogy adjon magyarázatot.
– Én egy fél-fél vagyok. Keverék fajta, ti úgy mondanátok.
Néhány fél-félt befogadnak az anyjuk népébe. A legtöbbjüket
nem. Nekem nincs népem.
– Nyilvánvalóan van státuszod. A kísérőink tisztelegtek
előtted. Adtak neked valami címet, de a bűbáj böfögött.
Reckon vagy recka, vagy valami ilyesmit hallottam.
– Rekka a rangom, ami nem fordítható pontosan. Én
vagyok a városőrség vezetője.
Cullen többet hallott, mint ő a mólónál, nem igaz? Őt
túlságosan lefoglalta, hogy keressen valakit, aki hasonlít arra
a régi fényképre, bármennyire is öreg, kövér vagy kopasz
most. Vagy házas. Lehet, hogy újraházasodott. Ó, Istenem!
Valószínűleg igen, miután rájött, hogy nem mehet haza.
Lehet, hogy több gyereke is van. Lehetnek féltestvérei.
Kérlek, Istenem, ne hagyd, hogy ők is várjanak rám a
kancellárián!
– A tanácsos miért nem szólított így soha? – kérdezte
Cullen Tasht.
– De így szokott, amikor egymás között a Közös Nyelven
beszélünk.
 De nem akkor, amikor bemutatta nekik. Talán azért, mert
szokása szerint ő állt a reflektorfényben? Vagy más oka volt
arra, hogy azt akarta, hogy Tasht jelentéktelennek tartsák?
Ruben, mint mindig, most is udvariasan szólalt meg: –
Talán meg tud magyarázni valamit, Rekka Tash! Jól
szólítottam? – Elhallgatott, amíg a nő bólintott. A bólintás itt
is mindenkinek igent jelentett, akárcsak otthon, tudta meg
Cynna. Kétségtelen, hogy az antropológusok ezt
lenyűgözőnek találnák. – Miért ragaszkodott a tanácsos az
elejétől fogva ahhoz, hogy olyan pajzsvarázslatra van
szüksége, ami nem is létezik? Miért volt eltökélt szándéka,
hogy átver minket, hogy eljöjjünk, ahelyett, hogy előbb
megpróbálta volna megszerezni a készséges
együttműködésünket?
– Ezt a kérdést a tanácsosnak kellene feltennie.
– Megkérdeztem, de a válaszai nem elégítenek ki. Hogy
őszinte legyek, nincs értelme. Nyilvánvaló, hogy kezdettől
fogva azt tervezte, hogy átver minket, hogy kaput hozzon
létre. Nem értem az érvelését!
– Nem vagyok a tanácsos bizalmasa! – Tash szavai
merevek voltak, de a hangja nem. Hosszan nézett Rubenre,
majd hozzátette: – Nekünk is vannak látóink, Mr. Brooks. És
most talán szeretne előre tekinteni. Kellemetlen azoknak,
akik hátrafelé néznek, de a Kancellária első látványa megér
egy megfeszített nyakat.
Cynna megfordult. És bámult.
A széles utca egy hatalmas épület megkerülésével ért
véget. Épületnek kellett lennie, bár inkább egy hatalmas,
alvó, részben a földbe süllyedt, vagy talán éppen
kiemelkedni készülő fenevadnak látszott... egy fenevadnak,
amelyet a gondozói pazarul feldíszítettek.
 Az ívek, a csempék és a színek iránti szeretetük mind itt
volt. Fényes csempék, színes csempék és kövek vagy
drágakövek voltak a mindenfelé kanyargó, kúszó és mászó
mintákban. Nem voltak derékszögek, nem volt világos
határvonal a fal és a föld között – a csempeburkolat lefolyva
a falról, finom ujjakkal átnyúlt a kövezett udvaron.
A hely könnyedén lefedett három háztömbnyi területet.
Valószínűleg többet is. Egyes részei magasabbra nyúltak,
mint mások, talán három-négy emelet magasra. Cynnának
egy percbe telt, mire észrevette, milyen kevés ablak szakítja
meg az építményt borító mintákat. Nem voltak növények.
Nem látott se virágot, se füvet, se bokrokat az udvaron, vagy
a bejárathoz vezető háromsoros lépcső két oldalát szegélyező
cserepes virágokat.
A Kancellária lenyűgöző, sőt, elsöprő műalkotás volt.
Ruben és Cullen elismerő hangokat adtak ki. Cynna nem
tudta rávenni magát. A helytől kirázta a hideg.
Több bejárat is volt. Elhaladtak a legnagyobb mellett, ahol
emberek sora kígyózott ki két hatalmas, nyitott ajtón.
Továbbmentek az építmény oldalához, ahol egy hosszú,
keskeny tornác tíz láb magasan a föld felett vezetett egy
másik bejárathoz. Bilbó hintója megállt e lépcsők tövénél.
McClosky éppen kiszállt. Egy kisebb csoport ereszkedett le a
lépcsőn – két törpe és egy férfi. Egy ember.
Cynna szíve hevesen kezdett verni.
A lovak megálltak. Valaki megfogta a kezét.
– Jól vagy? – kérdezte Cullen halkan.
– Azt hiszem, rosszul leszek.
 – Nem fogsz! – mondta neki határozottan. – De ha
feltétlenül be akarod bizonyítani, hogy tévedtem – és tudom,
hogy szereted ezt csinálni –, célozz Bilbó cipőjére!
– Jó terv.
A két törpét követő férfi ugyanolyan hosszú ruhát viselt,
mint amilyet Cullen kapott, csak az övé sokkal szebb
anyagból készült – valami csillogóból. Aranybarna volt.
Felette egy hosszú, ujjatlan köntöst vagy mellényt viselt, ami
piszkos hó színű plüss anyagból készült. A fején nem volt
semmi. A haja homokbarna; az arcbőre világos; a vonásai
kellemesek, de nem feltűnőek.
Nem volt kövér, ráncos vagy kopasz. Kicsit testesebb volt,
de egyébként úgy nézett ki, mint a képen. Pontosan úgy, mint
a képen.
Cynna nem látta, hogy a többiek mit csinálnak. Alig
észrevehetően volt tudatában Cullen kezének a könyökénél,
amikor kiszállt a csotrogányból, mintha elfelejtette volna,
hogyan kell. Hangokat hallott, de olyanok voltak, mint a
rovarzümmögés.
A férfi odalépett, hogy megálljon előtte.
– Cynna? – A hangja megingott. Úgy nézett ki, mintha
mosolyogni próbálna, de nem igazán sikerült neki. – Te vagy
az én kis Cynnám?
A lány lassan bólintott. A feje le is eshetett volna, ha nem
vigyáz. – Te Daniel vagy?
– Nem! – A hangja hangos és durva lett, és megragadta a
lányt. – Nem, nem Daniel – én apa vagyok! Vagy apu, vagy
édesapa, vagy apus... – A férfi karjai szorosan a lány köré
zárultak. – Ne hívj Danielnek! – mondta, és a hangjában egy
csipetnyi könny keveredett az ír akcentussal. – Mindenki
másnak lehetek Daniel. Neked nem. Neked nem!
Pontosan olyan magas volt, mint ő. 175 centi. Furcsa illata
volt – füstös, némi fűszeres kölnivel keveredve. Túlságosan
erősen ölelte. Cynna úgy érezte, nem kap levegőt. Ellökte
magát.
– Túl gyors – mondta, szinte zihálva, mintha a férfi az
összes levegőt elszívta volna, amikor megragadta. – Túl
gyorsan haladsz! Pár nappal ezelőttig azt hittem, hogy
leléptél tőlünk. Most meg...
– Hát persze. Hát persze. – A férfi végigsimított a fején,
hátrasimította a homokszínű haját... a haját, amiről Cynna
felfedezte, hogy más, mint a régi fotón, mert hátrébb
kezdődött a homlokán. – Ügyetlen vagyok, nem igaz? De
annyira hasonlítasz rá... hm. – A férfi elmosolyodott, és
huncutság csillogott a whisky színű szemekben, amelyeket a
lány felismert, hiszen egész életében látta őket a tükörben.
A férfi Cynna vállára tette a kezét, és rámosolygott.
– Most arra gondolsz, ki ez a férfi? Nem lehet az apám, aki
tudná, hogy az ő édes Maryje egy alacsony, kerek, sötét hajú
és szemű nő. De az orrod az övé, tudod, ha a testalkata nem
is. – Egyik ujjával megérintette az említett orr hegyét. – És az
ő dús ajkai, ahogy látom a sok díszes munka ellenére, amit a
csinos arcodra tettél. És valamennyi a makacs állából is, azt
hiszem. Bár hízelgek magamnak, hogy az én szememet
örökölted, nem igaz?
Cynna érezte, hogy bólogat. Igen, azok az ő szemei voltak
a férfi arcában. Bár a férfi a saját szemét látta a lány arcában,
és nos, nem volt ez vicces? Hiszen végül is mindkettőjüknek
megvolt a maga szeme.
A férfi nagy, jelentőségteljes, sóhajtást adott ki.
 – Sok megbeszélni valónk van, de gondolom, nem
egyszerre, és nem úgy, hogy közben itt állunk a hidegben. És
a tanácsos urak szeretnének találkozni veled.
Az egyik gnóm – nem Bilbó – valami érthetetlent mondott,
emlékeztetve Cynnát a bűbájára. Összezárta rajta az ujjait, és
a suttogás elárulta neki, hogy a gnóm azt akarta, hogy Daniel
engedje be a vendégeiket, hogy kipihenhessék magukat
valami nagy megbeszélés előtt, ő pedig elkísérhesse a lányát
a szobájába.
Daniel lenézett a gnómra, bólintott, és mondott valamit a
másik nyelven, amit a bűbáj udvarias beleegyezésnek
fordított, majd visszaváltott angolra.
– Gyere, gyere be! Beszélgessünk, amíg lehet, mielőtt még
neked... hmm! Nehéz, de te többért vagy itt, mint a szívem
megnyugtatásáért!
Azért volt itt, mert elrabolták. Több dologra is
emlékeztetve, elhátrált egy lépést, és körülnézett. Cullen
mellette állt, az arca olyan kifejezéstelen volt, amilyennek
még sosem látta. Általában mosoly vagy szavak mögé
rejtőzött. Ruben mellette ült, egy fából készült
kerekesszékben, amit addig a pillanatig észre sem vett. Az
egyik szürke ruhás őr állt mögötte. Ugyanolyan nagy volt,
mint Tash, és ugyanolyan színű, csak hiányoztak az agyarak.
– Mindannyian örülnénk egy kis pihenésnek és
felfrissülésnek a tanácsoddal való találkozás előtt – mondta
Ruben. – De együtt megyünk a szobáinkba. Egymáshoz
közeli szobákat adtak nekünk, ahogy kértem?
– Persze – mondta Bilbó. – Minden kényelmet meg
kívánunk adni nektek. Mi...
A nyitott ajtóból nevetés szállt feléjük... amit egy nő
követett. – Tisztelt Tanácsos úr – mondta a nő tiszta
angolsággal, csilingelő, fátyolos hangon –, az ő elképzelésük
a kényelemről valószínűleg nem azt jelenti, hogy
átvonszolnak egy kapun, és ledobnak a hóba, hogy vacsorául
szolgáljanak a dondrediiknek.
– Ez – mondta Bilbó némi méltósággal – nem úgy volt,
ahogyan mi terveztük!
– De hát itt vannak – mondta elnézően, miközben
lelibegett a lépcsőn. – Talán megbocsátanak neked, hiszen
olyan nagy a szükség van rád!
Valamivel alacsonyabb volt, mint Cynna, és sokkal
karcsúbb, csontjai olyan finomak voltak, mint egy gyermeké.
Bőre barna volt, szemei sötétek, haja tiszta fehér. Elöl rövid,
és vadul göndörödött az arca körül, hátul viszont habos
vízesésként hömpölygött a csípője alá. Hosszú, ujjatlan, bő
fehér ruhát viselt, a derekán egy hímzett, az alkonyi égbolt
színét idéző szíjjal összehúzva. A lába csupasz volt, és nem
viselt alsóneműt… amit Cynna biztosan tudott, mert a ruha
átlátszó volt.
Az arca egzotikus és gyönyörű volt, olyan cicás – széles a
szeme és az arca körül, majd egy finom, hegyes állig
keskenyedett. A fülei hosszúak és hegyesek voltak.
– Régóta vágytam már arra, hogy találkozzak egy
vérfarkassal – mondta a tünde nő, és egyenesen Cullenhez
lépett, túlságosan is közel állva meg hozzá. A férfi mellkasára
tette a kezét, és oldalra billentve a fejét Cullen szemébe
mosolygott. – Helló!
 TIZENHATODIK FEJEZET

CYNNA LAKRÉSZE két szobából állt. A hálószoba aprócska

volt, inkább egy fészekre hasonlított, mint szobára,
mindössze csak egy ágy volt. Egy hatalmas, szinte az egész
padlót elfoglaló vastag matrac, amelyet a szivárvány minden
színében pompázó párnák és takarók borítottak be.
A nappali nagyobb volt, de nem kevésbé színes. Az
okkersárga falak egy padot formálva, U alakban zárták le a
szoba egyik végét. Ez a pad elég széles volt egy emberi
fenéknek, de kevesebb, mint egy lábnyira volt a padlótól – jó
magasság egy gnómnak, feltételezte. Ez is tele volt tarka-
barka párnákkal. Volt két egyenes, fából készült szék
emberek számára – egy narancssárga és egy lila. Párnák
nélkül. Mindkettő kényelmetlennek látszott.
Az egész hely kényelmetlen volt, és nem csak a színek
miatt.
A szoba másik végében egy kerek asztal állt, amely nagyon
hasonlított az otthoni szállodai szobájában lévőhöz, csak
rövidebb lábakkal és élénk kékre festve. Négy vastag
padlópárna vette körül. Az asztal és a pad egyik vége között
egy zöldre, sárgára és feketére festett szekrény állt.
Egy alacsony, sötét hajú nő állt a szekrény előtt. Adrienne-
nek hívták. Térdig érő, sárga ruhát viselt, szürke nadrággal
és hosszú, szürke mellénnyel; a haja hosszú volt és befonva
viselte. Ötven év körüli lehetett, és ember volt – ezt mondta,
amikor bejelentette, hogy ő Cynna szobalánya. Megmutatta
Cynnának, hogyan kell irányítani a mennyezet körül lebegő
mágusfényeket a Közös nyelv néhány szavával,
megismételte, amit Cynnának mondtak a közös helyiségek
elhelyezkedéséről, elmagyarázta, hogy a fürdő a föld alatt
van – úgy tűnt, mintha azt hitte volna, hogy ő maga fogja
személyesen megmosdatni Cynnát.
Nem fog megtörténni. De egy sampon jó lenne.
Ebben a pillanatban Adrienne egy ruhát tartott a kezében,
amit a szekrényből vett elő. Hosszú, fényes és szédítően
világos volt – zöld, rózsaszín és arany játszott a rúzsvörös
háttéren.
Cynna feje megfájdult tőle.
– Ez csak valami vicc lehet!
– Dalnee horra fall nutty sieve matta play, noresh – mondta a
nő. Vagy valami ilyesmi. A bűbáj azt súgta Cynnának: – Ez
alkalmas lenne a Tanáccsal való találkozásra, asszonyom.
– Nem tudnál nekem egy nadrágot szerezni? Valami...
egyszerűbbet. Olyat, mint ami rajtam van, csak tiszta.
Adrienne elgyötörtnek nézett ki, és hosszú
magyarázkodásba kezdett a színekről, kasztokról meg
ilyesmikről. Cynna megpróbált figyelni, de az agya nem
működött együtt.
Nem is tudta. Ez járt a fejében, újra és újra. Nem is tudta.
Daniel Weaver elkísérte őket a szobájukba, és közben
végig barátságosan csevegett a problémákról, azoknak az
újításoknak az alkalmazásáról az Edge-en, amit ő tudott a
tudományról és a mérnöki dolgokról (– Nem sokat – mondta
vidáman – de mindig is rajongója voltam a történelemnek, és
a régebbi dolgok itt jobban működnek!). Cynna nem igazán
figyelt oda. Arra a tünde nőre gondolt, és arra, ahogyan
Cullenre tette a kezét. Cynna legszívesebben eldobta volna
azt a törékeny, szép testet valahová. Csak felkapni és eldobni.
 Ez nem egy barát reakciója volt. A féltékenység ostoba és
értelmetlen dolog volt. Fájt. És nem akart eltűnni.
Szerencsére a tünde nő igen. Miután csókot nyomott
Cullen szájára, valamit mormolt neki, ami túl halk volt
ahhoz, hogy Cynna meghallja, és ugyanolyan szórakozottan
ellibbent, ahogyan érkezett is, anélkül, hogy szólt volna a
többiekhez.
Úgy tűnt, egyikük sem vette észre Cynna reakcióját.
Kérlek, Istenem, csak Cullen ne vegye észre! Erre gondolt,
miközben az apja elkísérte a szobájába. Az anyjáról
kérdezett, izgatottan és boldogan. Mary sokáig várt, mielőtt
újra férjhez ment volna? Jól kijött Cynna a mostohaapjával,
bárki is legyen az? Visszament-e Mary valaha is az iskolába,
ahogyan szeretett volna?
Olyan lelkes volt, a kérdések úgy záporoztak, mintha évek
óta felgyűltek volna benne.
– Sajnálom – mondta rajtakapottan és nevetve. – Rólad is
hallani akarok, gyönyörű lányom... de Mary? Jól van?
Tehát Cynna elmondta neki. Muszáj volt, nem igaz? Az ő
Maryje már majdnem húsz éve halott volt... bizonyos
szempontból még régebben is, mert Cynna egyáltalán nem
ismerte fel az anyját abban a Maryben, akiről a férfi beszélt.
Ezt nem mondta el neki. Mi haszna lett volna belőle? Nem
kellett tudnia, hogy az a nő, akinek az emlékét ennyi éven át
dédelgette, úgy halt meg, ahogyan élt. Részegen.
De vajon csak úgy kibukott belőle? Gyengéd akart lenni.
Megpróbálta, de a férfi annyira boldog volt, és végül nedves
szemmel és döbbenten távozott...
– Akkor ezt fogja viselni, asszonyom? – suttogta a bűbáj
Cynnának.
 A lány visszaterelte a figyelmét a szóban forgó tárgyra. A
ruhára. Igazán csúnya ruha.
– Nem, nem fogom! – Valaki kaparászott az ajtón.
Megkönnyebbülten fordult el. – Gyere be!
Cullen besuhant. – Ruben azt akarja, hogy... á, mi ez?
A férfi a piros iszonyatot nézte Adrienne kezében.
– A ruha, amit szerintük viselnem kellene. Nem fog
megtörténni. Ah… Cullen, ő itt Adrienne. Adrienne, Cullen
Seabourne.
A férfi fel volt pörögve, nem volt nyugodt, nem úgy nézett
ki, mint akinek épp most volt egy gyors... Fogd be! mondta
magának hevesen. Ez a fajta gondolkodás meg fogja őrjíteni.
Vagyis még őrültebbé teszi.
Különben is, tünde nő ellibegett, miután üdvözölte
Cullent, és figyelmen kívül hagyta a többieket.
– Hmm! – Cullen tanulmányozta a ruhát, úgy mozogva,
mintha minden szögből meg kellene néznie. – Értem –
mondta, titokzatosan bólintott, és azt mondta Cynnának: –
Menj Rubenhez! Beszélni akar veled. Ezt majd én elintézem.
Lily segíthetett a ruhatárproblémával kapcsolatban, de
Cullen? Mégis, már csak az, hogy Lilyre gondolt, és az
elképzelte a reakcióját, ha azt mondták volna neki, hogy
viselje ezt a ruhát, valamiért jobb kedve derítette Cynnát.
– Nadrágot akarok!
– Bízz bennem! – Aztán a férfi megdöbbentette. Egy puszit
nyomott az arcára. – Menj!
Az ajtók voltak a leghétköznapibb dolgok ezen a helyen,
megfelelő magasságúak és szabályos téglalap alakúak. Bár
nem záródtak – még csak be sem lehetett reteszelni. Vagy a
törpéknek nem volt fogalmuk a magánéletről, vagy nem
akarták, hogy a vendégeik részesüljenek benne.
A terem határozottan nem volt normális. A padló ferde
volt. Ahogy a mennyezet is, amely a kényelmes tíz lábtól itt
talán hat lábig változott a másik végén, ahol három lépcső
vezetett egy sarok mögé. Ami nem a legideálisabb szög volt.
Mély levegőt vett, de nem segített. A levegő nyirkosnak
érződött, mintha a falak olajos gőzöket párolognának ki.
Cynna összeszorította a fogát az érzés ellen.
A kancelláriának ez a része csak az övék volt – nyolc olyan
kis lakosztály, mint Cynnáé, a folyosó egyik végén egy közös
helyiséggel, a másik végén pedig a fürdőszobával – valódi
fürdőkádak nélkül. Feltehetőleg Steve és Ms. Wright előbb-
utóbb beköltözik két lakosztályba.
Ruben ajtaja néhány lábnyira volt az övétől.
Halkan kopogott – egy erősebb kopogás kinyitotta volna
az ajtót –, és kimondta a nevét. A férfi azt mondta neki, hogy
menjen be.
Ruben szobája ugyanúgy volt berendezve, mint az övé, de
a falak lilák voltak, a padló pedig narancssárga és sárga
mozaikokból állt. Az asztala halványkék volt, rajta egy tál
gyümölcs és dió. Az itteni levegő is nyirkos volt.
A fali padon ült, párnákkal megtámasztva, sínbe tett lábát
kinyújtva. A fa kerekesszék egy karnyújtásnyira volt tőle. A
rendezetlen külső nem állt olyan jól Rubennek, mint
Cullennek, de a borosta alatt jó színe volt. Ha voltak is
fájdalmai, az nem látszott rajta.
– Látnod kéne ezt a ruhát, amit rám akartak adni! A
legrondább dolog, amit valaha láttam.
– Visszautasítottad?
 Ez nem kritika volt. Rubennek támadt egy érzése, amikor
leszálltak az uszályról. Azt akarta, hogy utasítsák vissza azt,
amit először felajánlanak nekik.
– Nem volt nehéz. Az egy ronda ruha. – Nyugtalanul
járkált a szobában. – Bárcsak lennének ablakaink, szerinted
nem?
– A Mr. Hooverről elnevezett épületben lévő irodámban
sincsenek ablakok. Ahogy a tiédben sem, ha jól emlékszem.
Megkérnélek, hogy ülj le – tette hozzá szárazon –, de
felrobbannál, ha megpróbálnál nyugodtan ülni, és akkor
mindent a szétpukkant Cynna darabjai borítanának. Nem
javítana a színösszeállításon... már ha nevezhetjük
színösszeállításnak a színek véletlenszerű támadását.
Cynnának sikerült egy mosolyt magára erőltetnie.
– Én nem tenném. Esetleg Gan.
– Jól vagy, Cynna? Nem volt túl nehéz a találkozás?
A férfi meglepte, bár talán számíthatott volna erre. A
legtöbb esetben ő Weaver ügynök volt. Néha-néha Cynna, és
akkor nyugodtan elmondhatott neki dolgokat, ha akarta.
Személyes dolgokat.
Most is. – Nem tudott az anyámról.
– Úgy érted, hogy meghalt?
A lány bólintott, bár ez csak egy része volt annak, amit az
apja nem tudott. Miért volt ez annyira fontos? Azt hitte, az
apja nem veszett volna el, ha tudta volna, hogy egy olyan
nővel hagyja őt, aki fiatalon meg fog halni?
– Te mondtad el neki. Ez nehéz volt.
– Olyan volt, mintha valahol legbelül megütöttem volna...
utána nem maradt velem. Azt mondta, rendben lesz, minden
rendben lesz, csak egy kis időre van szüksége, hogy
feldolgozza a hírt, de úgy értette, egyedül kell maradnia,
hogy sírhasson. Elvettem tőle valamit. Valami fontosat.
– Nem te! Nem te vagy a felelős a fájdalmáért!
Cynna tudta ezt, de a bűntudat egy ismerős gödör volt,
amit már régen mélyre ásott. Amelyből megtanult kimászni.
– Azt hiszem, az anyám vette el tőle. Vagy Isten, vagy a
betegség, ami megölte őt.
– Elmondtad neki, hogyan halt meg?
– Nem kérdezte. De azt hiszem, majd meg fogja kérdezi.–
Két gyors lépést tett, bár nem igazán volt helye hozzá. – Azt
hiszem, el kell mondanom neki.
– A hazugság hasznos lehet a mi szakmánkban – mondta
Ruben nyugodtan – de szerintem nem akarod az apádon
használni. Beszéltél neki a babáról?
Cynna szája kinyílt. Semmi sem jött ki belőle. Érezte, hogy
forrósodik az arca, és úgy döntött, mégiscsak leül. Az egyik
kemény szék közvetlenül mögötte állt, így azt használta.
– Gondolom, hallottad.
– Tash említette. Feltételezte, hogy már tudom.
Nincs magánélet, egyáltalán nincs magánélet azon az átkozott
bárkán!
– Én magam is csak most tudtam meg, és még senkinek
sem mondtam el. Kivéve Cullennek, pontosabban Cullen
már tudta. Úgy tűnik, itt mindenki csak úgy tudja valahogy.
Azt gondoltam... el kellett volna mondanom neked.
– Biztos vagyok benne, hogy elmondtad volna. Az
események gyors tempóra kényszerítettek minket.
Gondolom, Mr. Seabourne az apa?
Cynna szerencsétlenül bólintott. Olyan idiótának érezte
magát. Legszívesebben elmondta volna neki, hogy szedte a
tablettát, hogy nem azért történt, mert figyelmetlen volt. De
nem tudta rávenni magát, hogy megszólaljon.
Ruben várt még egy ütemet, lehetőséget adva a lánynak,
hogy folytassa, majd élesen megszólalt: – Mesélj nekem a
csúnya ruháról!
Nem szólította Weaver ügynöknek, de a lány tisztán
hallotta a váltást – és nagy megkönnyebbüléssel fogadta, bár
később valószínűleg megszállottan gondolkodik majd a férfi
reakcióján. – Mindenféle elképzelésük van arról, hogy a szín
hogyan jelzi a kasztot és a foglalkozást. Adrienne azt
magyarázta... á, ő a szobalányom. Egy ember. –
Körbepillantott, majd kérdőn nézett a férfira. Ruben enyhe
fejrázással válaszolt, így a lány folytatta: – Ez a szoba nem
igazán tetszik neked, ugye? Minden túl alacsonyan van.
Megnehezíti a közlekedést.
– Az én emberem elment beszerezni más bútorokat,
valamint megfelelőbb ruházatot. Nekem egy halványkék
ruhát ajánlottak, narancssárga és zöld köntössel.
Cynna elvigyorodott. A férfi úgy mondta, hogy „az én
emberem”, mintha egész életében lett volna személyi inasa.
– Azt szívesen megnézném!
– Nem fogod!
Kinyílt az ajtó. – Unalmas itt! Hol van Cullen Seabourne?
Úszni akarok!
Gan divatérzéke pont beleillett a képbe. Acélkék köntöst
viselt egy tapadós, sárga-zöld-lila csíkos kis burok fölött.
Cipő nem volt rajta, de húzott zoknit az együtteshez.
– Most nem úszhatunk – mondta Cynna. – Hamarosan
találkoznunk kell a tanáccsal.
 – Nektek kell találkoznotok a hülye tanáccsal. Nekem nem
kell.
– Nekem igen. – Cullen besétált az ajtón. Nagyon
szelídnek és békésnek tűnt, kivéve a szemét. A kék szinte
lángolt. – Bár gyanítom, hogy unatkoznál, szóval igazad van.
Nincs okod elmenni a gyűlésre. Bízol bennünk, hogy jó
döntéseket hozunk, ugye? Vagy talán a tanácsban bízol.
Gan dühös pillantást villantott a férfira. – Nem vagyok
hülye!
– Akkor ne beszélj hülyeségeket! Lehet, hogy nem az
életed múlik a medál visszaszerzésén, de a próbatételed igen.
Gyorsan suhantak át az érzelmek Gan csúnya, kifejező kis
arcán. Annyira szeretett volna vitatkozni. Beérte azzal, hogy
belerúgott az egyik párnába.
– Elmegyek arra a hülye találkozóra, de nem kell itt
lennem! – Kirobogott az ajtón, nyitva hagyva azt.
Cynna elvigyorodott. – Na, most beolvasott neked..
– Szégyellem magam! Megkapod a nadrágodat.
– Jó. Mi bosszantott fel ennyire?
– Engem? – Felemelkedett a szemöldöke. – Miért mondod
ezt?
– A dühös talán nem a megfelelő szó. Az indulat nálad
gyorsan jön, aztán el is múlik. Ez most más. Valami elkapott
téged.
– A szobalányod – mondta azzal a könnyed, kellemes
hangjával – szexet ajánlott nekem.
McClosky mögé lépett.
– Ez felzaklatott téged? – mondta szárazon és szórakozva.
– Azt hittem...
 Cullen megpördült, hogy szembeforduljon vele.
– Hogy élvezem a kényszerített szexet? Mert ez az lett
volna. Nem akart engem. Félt tőlem. Fél, ez tény, de úgy
gondolom, tőlem kifejezetten retteg. A te szolgád is szexet
ajánlott?
McClosky arcát egy csipetnyi piros színezte. A harag fátyla
elsötétítette a szemét.
– Lehet, hogy célozgatott rá, de nem haragudtam rá emiatt.
Ez egy másik kultúra. Nem ítélkezhetünk.
– Cullen nem haragszik a szolgára – mondta Ruben.
Cullen megfordult. – És mi a helyzet veled, Cynna?
Brooks? Van valami ajánlat?
Cynna a homlokát ráncolta. Eléggé feldúlt volt, amikor
Adrienne elmondta a kis „a szolgád vagyok” beszédét. Vajon
Adrienne felajánlása, hogy kiszolgálja a fürdőben, azt
jelentette volna, hogy... ööö, igen. Azt jelentette. – Nem
fogtam fel. Nem volt nyilvánvaló.
– Érdekes – mondta Ruben. – A saját szolgálója is tett
hasonló ajánlatot, Mr. Seabourne?
– Igen, tett. Nem félt tőlem, úgyhogy nem gondoltam
semmit.
Persze, hogy nem. Cullen állandóan kapott ilyen
ajánlatokat.
– Az én szolgám is – mondta Ruben –, bár kissé
kétértelműen, ezért megkértem, hogy tisztázza.
Megerősítette, hogy a szexuális szolgáltatások a feladatai
közé tartoznak. Nem észleltem rajta semmiféle felháborodást
vagy szégyent, de nekem nincs meg Mr. Seabourne szaglása.
Cullen egy pillanatig mozdulatlanul állt.
– Azt hiszi, túlreagálom a dolgot.
 – A düh a tehetetlenek vagy a bántalmazottak nevében
mindig helyénvaló.
Cullen még egy pillanatig tartotta Ruben tekintetét, aztán
bólintott. – De nem mindig hasznos. Igen. Ez azonban ad
még egy pontot, amit felhozhatunk, amikor találkozunk a
tanáccsal. Engedje meg, hogy foglalkozzam vele.
És ez, gondolta Cynna, nem kérdés volt.
Cullen a homlokát ráncolta. – Mi a helyzet Gannel? Neki
nem lenne semmi kifogása az ellen, hogy szexet kapjon,
amikor és ahol csak lehet, de nem úgy nézett ki, mintha szex
után ragyogna.
– Cynna, te jóban vagy vele – mondta Ruben –, kérdezd
meg tőle, ha lesz rá lehetőséged. Most éppen arra vagyok
kíváncsi, hogyan kezelték a dolgot. Mindannyiunknak a saját
nemünkből jelöltek ki egy-egy szolgát, aki aztán felajánlotta,
hogy szexel velünk. Nyilvánvalóan az azonos neműek
kapcsolatát itt másképp ítélik meg, mint a mi kultúránkban,
de miért bátorítanák kifejezetten a mi helyzetünkben?
– Gyerekek – mondta hirtelen Cynna, majd elpirult. – Nos,
ennek van értelme. Szerintük rendben van, hogy a szolgák
szexuális örömöket nyújtsanak, de az nincs rendben, hogy
esetlegesen gyereket csináljanak velük.
Ruben bólintott. – Nagyon jó! Ez egybevág más
megfigyeléseimmel is... Azt hiszem, itt az ideje a privátabb
beszélgetésnek. Mr. Seabourne, úgy találta, hogy Weaver
ügynök szobái megfelelnek a várakozásainknak?
– Pontosan olyanok, mint az öné és az enyém. A folyosó is,
ami azt illeti.
Cynna a homlokát ráncolta.
 – Van valami köze annak, amit láttál, ahhoz, ahogy ez a
hely érződik? Úgy értem, egy kicsit hátborzongató.
Cullen felvont szemöldökkel vetett egy pillantást rá.
– Érzed?
– A levegő olajos.
Ruben McCloskyra nézett.
– Mr. McClosky, intézné az ajtót, kérem! Mr. Seabourne,
képes biztosítani a magányunkat?
McClosky becsukta az ajtót. Cullen lehunyta a szemét, és
halkan kántálni kezdett.
Ezt is megbeszélték, amíg a bárkán voltak. A
pajzsvarázslat lehet, hogy csak csel volt, de a gnómok
nyilvánvalóan tisztában voltak a lehallgatás számos
formájával. Úgy döntöttek, hogy jó eséllyel lehallgatják a
szobáikat mágikusan... ez a feltételezés be is igazolódott.
Kevesebb, mint egy perc múlva Cullen felemelte mindkét
kezét. Egy halk puffanással kialudtak a fények.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

– MÁR MEGINT – nyögte McClosky.

– Egy pillanat! – Ez Cullen volt, és egy másodperccel
később négy mágusfény lebegett a szoba közepére, így az
körülbelül fele olyan világos lett, mint korábban.
A szobában jobb volt a légkör. A levegő csak levegő volt –
hűvös és száraz, ismeretlen szagokkal árnyalt, de már nem
olajos. Cynna felemelte a kezét, hogy lefuttasson egy
diagnosztikát, kíváncsi volt, milyen varázslatot használt.
– Ne tedd! – mondta Cullen élesen, és helyet foglalt az
egyik padlópárnán. – Mágikus holt zónában vagyunk.
Ideiglenes, és hagytam egy kiskaput, hogy ki tudjam
pattintani a mágusfényeket, de ha bárki más megpróbál
mágiát használni, mielőtt a hatás elhalványul, az
eredmények... kiszámíthatatlanok lehetnek.
– De mit csináltál? Nem volt időd védelmezőket állítani.
– Nem. Nem működnének. Ennek a helynek a falai
hemzsegnek a formázott mágiától – egyébként ezért érezted
magad kényelmetlenül. A gnóm mágia nem jó keverék a
Levegővel.
– Ennek van értelme. De nem válaszoltál a kérdésemre.
– A gnómoknak évszázadok álltak rendelkezésükre, hogy
finomhangolják a varázslatokat ezekben a falakban. Bőséges
erejük van. Nem tudnám felülmúlni vagy túlszárnyalni őket,
ezért rövidre zártam a dolgokat.
Cynna felhorkant. – A mágia nem elektromosság!
 Cullen elvigyorodott. – Ami azt jelenti, hogy okosnak
kellett lennem, nem igaz? Kongruenciák, Cynna. Jelenleg az
összes varázslat úgy harminclábnyi átmérőjű körben
körülöttünk összezavarodott, hogy honnan vegyen erőt,
mert egy kis káoszt vezettem a rendszerbe. Nem lesz tartós,
de egyelőre senki sem hallgatózhat.
De hogyan... elakadt a lélegzete. Megint a nyers mágiával
játszott. Csak így tehette. Erőhullámot küldött a falakon
keresztül, megzavarva a bennük lévő varázslatokat.
Gondolta, hogy a kántálással formált rajtuk egy keveset, de
még mindig veszélyes volt.
Biztosan olvasott a lány arckifejezésében.
– Működött, nem igaz?
Rá akart mutatni, hogy a varázslatoknak, amelyeket
megzavart, más céljaik is lehetnek – mondjuk, a falak
megtartása. De úgy tűnt, semmi sem omlik össze, és ha ez
csak átmeneti volt...
Ruben félbeszakította az aggodalmaskodását.
– Most már nem hallhatnak meg minket?
Cullen kecsesen megvonta a vállát.
– Az általuk alkalmazott varázslatok által nem. Többet
nem garantálok.
– Nagyon jó! Először is szeretném, ha mindenki tisztában
lenne a szerepeinkkel, amíg itt vendégeskedünk – vetett
Cullenre egy apró mosolyt –, akárhogy is határozzuk meg a
vendég fogalmát. Mi az Egyesült Államok kormányát
képviseljük. Elvárjuk, hogy úgy is bánjanak velünk.
Valószínűleg sok mosollyal engednek majd a
követeléseinknek. Pártfogolni fognak bennünket... Mr.
Seabourne lehetséges kivételével, hajlamosak lebecsülni az
embereket. Ő egyszerre vérfarkas és varázsló, és tudatosan
vagy sem, de elvárják majd tőle, hogy ő legyen a főnök.
– Fontoskodnunk kellene? – Cynna kételkedett abban,
hogy képes-e ezt véghezvinni.
– Ne játsszátok meg magatokat – mondta Cullen. – Az
életük és mindenki élete itt rajtatok múlik. Ezt ők is tudják.
Ezt tartsd észben, a színészkedést pedig hagyd ránk! – A
mosolya hűvös és kellemetlen volt. – Az elvárásaiknak
megfelelően fogok játszani. Brooks, gyanítom, zavarba fogja
hozni őket.
Nem volt biztos benne, mire gondol, de Ruben gyakran
zavarba hozta az embereket. A lány bólintott.
– Ezért kellett visszautasítanunk a ruhákat? Mert fontosak
vagyunk?
– Nem egészen. A gnómok megpróbálnak birtokolni
minket.
Ruben felvonta a szemöldökét. – Ezt te is észrevetted,
ugye? Igen, bár én inkább azt mondanám, hogy „igényt
tartanak”, mint „birtokolnak”. El akarnak szigetelni minket,
aztán pedig úgy mutatnak be minket Edge többi részének,
mintha már szövetkeztünk volna velük. A tervük része az is,
hogy olyan ruhákba öltöztetnek minket, amelyek az ő
kultúrájukat sugározzák.
– Igen – mondta McClosky lassan. – Ennek van értelme,
tekintve, amit az itteni gazdasági helyzetről megtudtam.
– Kérem, foglalja össze a többieknek!
McClosky öltönye piszkos és gyűrött volt; a nyakkendője
hiányzott; a cipője megkopott. Mindezt hozzáadva a
háromnapos szakállához, inkább hasonlított egy részegre,
aki épp józanodik egy részegség után, mint arra a feszes és
rendes diplomatára, akivel a lány először találkozott. Néha
még mindig seggfejnek hangzott, de már nem olyan gyakran.
Jelenleg komolyan, előrehajolva, az alkarját a térdére
támasztva beszélt.
– Edge-en sok frakció van, ahogyan azt bizonyára
mindannyian észrevettétek, de a gnómok vannak a csúcson.
Ők irányítják a várost és a kapukat. A kapuk kereskedelmet
jelentenek, és a kereskedelem a birodalom éltetője. Az egész
gazdaságuk erre épül. Még az élelmük bizonyos százalékát
is importálják, ami talán szükségszerűségből történik.
Tekintettel a korlátozott mennyiségű megművelhető
területekre, a rövid tenyészidőszakokra és az itteni
körülményekhez alkalmazkodott növények viszonylag kis
számára, gyanítom, hogy a kapuk nélkül nehezen tudnák
ellátni a lakosságukat.
– Tehát a gnómok hatalmi szereplők – mondta Cynna. –
Ezt értem. Nem értem, mi köze van ennek ahhoz, hogy úgy
öltöztetnek minket, mint a túlméretezett unokatestvéreiket.
– Játékfigurák vagyunk. A Fordulat megváltoztatta az
itteni politikai helyzetet. Nem vagyok benne biztos, hogy
hogyan – senki sem beszél nekem konkrétumokról. De az
erőviszonyok eltolódtak, vagy legalábbis úgy gondolják,
hogy el fognak tolódni.
Cullen az egyik mágusfénnyel játszott, apró paskolásokkal
dobálgatta. – Talán a gnómok attól tartanak, hogy a Fordulat
valahogy lehetővé tette, hogy az egyik másik csoport is kaput
nyisson. Nem szívesen veszítenék el a monopóliumukat. Bár
ez az egész spekuláció és játszadozás értelmetlen, nem igaz?
Ha nem találjuk meg az eltűnt ékszerüket, senki sem nyit
kaput... legalábbis ezt mondták nekünk.
 Ruben kíváncsinak tűnt. – Van oka azt hinni, hogy
megtévesztenek minket a medál funkciójával kapcsolatban?
– Úgy érti, hogy eltekintve attól, hogy a gnómok tisztelik a
jól elmondott hazugságokat? – Cullen megvonta a vállát. –
Nem igazán. Az adott körülmények között úgy kell
eljárnunk, mintha igazat mondanának róla. De azért hagyok
helyet egy-két kételynek.
– Észszerű elővigyázatosság. Határozottan úgy érzem,
hogy meg kell találnunk... bár helytelen a többes szám első
személy használata. Nem mi fogjuk megtalálni a medált.
Weaver ügynök lesz az. – Cullen és McClosky ránéztek, de
Ruben nem adott nekik esélyt arra, hogy megkérdezzék,
hogyan akarja megmenteni a világot. Ehelyett azt kérdezte
tőle: – Mit tudtál meg az itteni különböző fajokról?
– Nagyon sok van belőlük – mondta Cynna azonnal. – És
ahogy mondtad is, az emberek eléggé alacsonyan állnak
mindenki listáján. Hasznosnak, de gyengének tartanak
minket, mert nem a Fajból származunk. Emellett az a
benyomásom, hogy itt nem sok embernek van adottsága.
Nem tudom, miért lenne ez igaz. Talán nem is az. De nincs jó
Keresőjük, nem igaz?
Cullen összeszorított ajkakkal nézett rá.
– Hagyd abba a szerénykedést! Az adottságod nem ritka,
de te igen. Nem ismerek még egy olyan Keresőt a Földön, aki
ilyen erős és képzett lenne, mint te, és itt nincs olyan sok
ember. Nem csodálom, hogy nincs egy ilyen kaliberű
Keresőjük. Azon viszont csodálkozom, hogy miért nincsenek
olyan varázslataik, amelyekkel meg lehetne találni.
– Kérdezősködött már erről? – kérdezte Ruben.
Felhorkant. – Bilbó ellilul, ha egyáltalán megemlítem a
medált. Tash azt mondja, nem sokat tud a gnóm
varázslatokról. Wen szerint az Ekibáknak csak a
legalapvetőbb keresővarázslataik vannak – a képességeik
másban rejlenek.
– Mi a helyzet az Ahkkal? – kérdezte Cynna.
– A micsodával? – érdeklődött McClosky.
– Ahk. Nagy, agyaras, kétlábúak, nem szeretnek senkit, aki
nem Ahk. Harcos típusok, zárt kultúrával, és az itteni hatalmi
szereplők egyike. Valamelyik hegységben élnek délen. Tash
apja Ahk volt.
Cullen a fejét ingatta. – Azt hiszem, nem a megfelelő
kérdéseket tettem fel. Senki sem említette az Ahkot.
– Mi a helyzet a manókkal? – kérdezte McClosky. – Láttam
néhányat az utcán. Állítólag jók az elveszett dolgok
megtalálásában.
A férfi meglepte Cynnát. A legtöbb ember nem tudott
semmit a manókról azon túl, hogy ó, hát nem aranyosak.
– Azok, de a hatósugaruk nagyon korlátozott, és a saját
területükön kívül nagyon kevés hatalmuk van. Nem sok
hatalmuk van, ez tény, ezért nem számítanak nagy
játékosnak, pedig sokan vannak. Territoriálisak, de nem
agresszívek vagy nyereségvágyók, és csak a veleszületett
mágiájukat tudják használni.
– Ez mit jelent?
Cullen válaszolt Cynna helyett. – A manók nem
varázsolnak, pedig Edge technológiája a mágia. Hatalom,
gazdagság, presztízs – ezek itt mind a mágiához kötődnek. A
veleszületett mágiát tiszteletben tartják, de ha nem tudod
vagy nem vagy képes formálni, nem játszhatsz a
nagyfiúkkal.
 Ruben szólalt meg. – És a nagyfiúk a gnómok, az Ekiba és
az Ahk?
– Ezekben mindenki egyetért, igen. És persze a tündék. –
Cynna egy pillantást vetett Cullenre. – Nincsenek sokan, és
többnyire a birtokaikon maradnak, de van hatalmuk. Néha
használják, néha nem.
– Tehát van egy hatalmi egyvelegünk – mondta Ruben –,
amint elhagyjuk a Várost. Nincsenek közös törvények, nincs
központi hatalom, a különböző fajok mégis szabadon
kereskednek, utaznak és keverednek. Kulturálisan vagy
eredendően idegenkednek az erőszaktól, vagy valami más
tartja vissza őket a háborútól?
– A tündék – mondta Cullen. – Bár meg kell szoknunk,
hogy „sidhe”-nek hívjuk őket. Utálják, ha tündéknek hívják
őket.
McClosky a homlokát ráncolta. – Ők? Mind nőneműek?
Cullen viszolygónak nézett ki, de lebetűzte neki a szót. –
Kiejtése „shee”. Nem vagyok benne biztos, hogy a sidhe
melyik csoportjával van dolgunk, de nem a főurakkal – ők
nyíltan irányítanák a dolgokat, nem pedig titokban.
– Úgy gondolja, hogy a befolyásukat használják a háború
megakadályozására? – kérdezte Ruben.
– Háborúkat, amiket amúgy sem akarnak, vagy legalábbis
a legtöbbjük nem. Esztétikai okokból helytelenítik a háborút.
Az itteni különböző frakciók valószínűleg a nehezebb úton
tanulták meg, hogy kerüljék a nyílt háborút.
– Ekkora hatalmuk van? – mondta McClosky kétkedve. –
Cynna azt mondta, nem sokan vannak.
 – Nem is kell sokan lenniük. Gondolj rájuk úgy, mint a
fickókra lopakodó bombázóval és A-bombával. Senki sem
akarja őket felbosszantani.
Egy pillanatig senki sem szólt semmit, aztán Ruben lassan
megszólalt. – Bizonyára, ha a sidhe-k olyan hatalmasak és
ügyesek, mint ahogy te hiszed, a gnómok megpróbálták
igénybe venni a segítségüket a medál megtalálásához. A
sidhe-k is itt élnek. Biztosan szükségük van a medál
visszaszerzésére, ha úgy működik, ahogy nekünk mondták.
Cynnának egy rendkívül kellemetlen gondolata támadt.
– Talán – mondta Cullen. – A sidhe-ket nehéz megjósolni,
de néhányuk át tud kelni kapu nélkül, szóval... – Elhallgatott,
és oldalra billentette a fejét. – Mindjárt félbeszakítanak
minket. Valami utolsó utasítás?
– Van valamelyiküknek olyan hallása, mint az Öné? –
kérdezte Ruben.
– Tashnek – mondta azonnal –, ami arra utal, hogy az
Ahknak is van. A többiek közül, akikkel eddig találkoztam,
egyiknek sincs. A gnómoknak biztosan nincs.
Az ezt követő szünetben Cynna hallotta, hogy dübörögve
sok láb gyorsan közeledik feléjük. Cullen még többet hallott,
mert Rubenre vigyorgott. – Ez működik.
– Jó. Mindenki, ha bizalmasan kell információt átadniuk,
szubvokálisan szóljanak Mr. Seabourne-nak. Amikor...
Az ajtó kicsapódott, és féltucatnyi dühös gnóm özönlött be
a szobába.
Egyikük sem Bilbó volt. Nagy volt a zagyva fecsegés, amit
nehéz volt szétválogatni, mert a fordítóbűbáj mindenki
szavát egybefuttatta. A haragjuk alapja természetesen Cullen
babrálása volt, ami más varázslatokkal is tett valamit, nem
csak azokkal, amik ebben a szobában voltak. Valamiféle
láncreakció, gondolta Cynna. És valami a vécékkel
kapcsolatban?
Igen, leállította a kancellária egész területén a
vízvezetékeket. Ó, te jó ég!
Cullen olyan módon volt udvarias, amely az
udvariasságot sértéssé változtatta. Elnézést kért a
kellemetlenségekért. Felajánlotta, hogy segít megjavítani a
varázslatokat – amiből arra lehetett következtetni, hogy
segítségre van szükségük. Ruben közömbös és mozdulatlan
volt. A vendéglátóik bizonyára nem várták el tőlük, hogy
hagyják működni a magánszobájukban működő lehallgató
varázslatokat.
A felfordulás közepette Cynna közelebb húzódott
Cullenhez.
A szubvokalizáció kényelmetlennek tűnt. Valahogy
mélyen a szájában és a torkából kellett beszélnie anélkül,
hogy megmozdult volna az ajka, ami elrontott néhány
mássalhangzót, de megtett mindent, amit tudott: Talán a
gnómok azért nem kérték meg a sidhe-ket, hogy kutassanak, mert
azt hiszik, hogy az egyik sidhe vitte el.
A férfi ránézett, és a gőgös maszk mögött, amit a
házigazdáik miatt viselt, komor egyetértést látott.

Gan nem számított arra, hogy élvezni fogja a Tanács

ülését, de élvezettel ment el rá. Szeretett elsétálni az őrök
mellett, és a nagy asztalnál ülni egy szépen hímzett párnán a
többi fontos emberrel együtt.
 Egy párna üresen maradt. Gan érezte a csalódás szúrását.
Azt remélte...
– Szóval, mit csináltál? – szólt hozzá Cynna Weaver.
Cynna Weaver, akárcsak a vérfarkas és a többi ember, a
régi, unalmas ruháit viselte. Gan csodálkozott, hogy miért
nem öltöztek át a szép holmikba, amiket kaptak. – A piacon
voltam. Itt is pénzt használnak. Szeretnék egy kis pénzt
szerezni.
– Remélem, ez azt jelenti, hogy nem loptál semmit!
– Te nem kaptál egy példányt a szabályokból? Városban
levágják az emberek kezét, ha lopnak. – Gan elégedett volt
magával. Nem egészen tudott hazudni, de becsapta az
emberi nőt.
– Köszönöm a tippet. Nem láttam semmilyen szabályt.
Látom, mindkét kezed megvan, szóval nem kaptak el. Mit
vettél el?
Gan felháborodottan nézett a nőre. – Miért gondolod, hogy
elvettem valamit?
– Mert okos vagyok. Hogyhogy korábban elmondtad az
őrződ nevét, ha a nevek olyan nagy titkok?
– Ostoba! Nem Jenek igazi nevét mondtam el. Csak a
hívónevét tudom.
– Azok nem csak a családtagoknak vannak fenntartva?
– Jenek Hragash, nem Harazeed. A Hragashok nem olyan
begyöpösödöttek a hívónevekkel kapcsolatban, mint a
Harazeedek. – Gan szipogott. – Túl sokat voltak sidhe-k
társaságában. Amikor én...
– Kezdjük! – A tizenharmadik tanácsos – akit Cynna
Weaver Bilbónak becézett – Ganre és a mellette lévő emberre
nézett. Egyiküket sem szerette, de el kellett viselnie őket. Gan
kinyújtotta rá a nyelvét.
A megbeszélés úgy kezdődött, ahogy várta is – duma,
duma, duma. Az emberek azt akarták, hogy a gnómok
tüntessék el a szobájukban lévő kémvarázslatokat. Olyan
ruházatot akartak, ami illik hozzájuk – nem tetszettek nekik
a kapott ruhák. Az embereknek egyáltalán nem volt ízlésük.
Akartak egy másolatot a Gan által említett városi
szabályokról is, egy térképet, meg még több ilyesmit. A
tanácsosok úgy tettek, mintha minden egyes tétel nagy ügy
lenne, de persze nem volt az, így beleegyeztek.
Kivéve a fürdőkkel kapcsolatban. Az emberek furcsállták
a ruhákat és a meztelenséget, meg minden, de nem várhatták
el a tanácsosoktól, hogy mindenki más elhagyja a fürdőt csak
azért, hogy senki ne lásson meztelenül egy embert. Ez
egyszerűen ostobaság volt.
Végül Ruben Brooks azt mondta: – Rendben! Térjünk rá a
medáljukkal kapcsolatos problémára. Több kérdésünk is
van.
A gnómok mindannyian egymásra pillantottak. Aztán a
szoba egyik végében lévő kis ajtóra néztek. Az kinyílt.
Gan először megint csalódott volt. A gnóm, aki belépett
azon az ajtón, apró volt és ráncos. Kis kerek mellei, és kicsi
kerek pocakja volt, és egy igazán unalmas ruhát viselt,
lilásszürkét, aminek csak az ujjain volt egy kis arany. Sok
drágakő volt belefonva a hajába, de az arca olyan egyszerű
volt, hogy szinte embernek látszott.
A fogai viszont szépek voltak. Nagyon élesnek látszottak.
Aztán Gan meglátta a szemét, és az ütherje sűrűségét, és a
szíve kiesett a ritmusból.
 – Legidősebb – suttogta. És ez volt minden, amit mondott.
Az összes kérdés, amit fel akart tenni, amiket tudott, és
amikre nem voltak szavai, a szájába nyomultak, és úgy
összeszorították a torkát, hogy alig kapott levegőt.
A Legidősebb Harazeed egy pillantást vetett rá a titkokkal
teli szürke szemeivel. – Gan a neved.
Gan bólintott, a rémület és az izgalom kocsonyás
masszává keveredett.
– Csendben maradsz, Gan, amíg be nem fejezem a
beszédemet!
Gan ismét bólintott. Úgy marad. Bármit megtenne, amit ez
a valaki akart.
A Legidősebb Harazeed az emberekhez szólt.
– Első Tanácsosnak hívnak. Mesélek nektek a medálról.
Lassan mozdult, mintha fájtak volna a csontjai, de elég
könnyen elhelyezkedett a párnáján.
– A Nagy Háború végén a birodalmakban káosz
uralkodott. Sok minden elpusztult. Sok tudás elveszett. A ti
birodalmatok – mondta az embereknek – természetesen
teljesen elvált, leszámítva a Dishez való kapcsolatot. A többit
is szinte teljesen elvágták egymástól. A Nagy Kapuk
eltűntek, és csak kevesen emlékeztek arra, hogyan kell akár a
kis kapukat is felállítani.
A Harazeed emlékezett. Így hát megkaptuk a medált, és
egy olyan birodalomba érkeztünk, amelyet korábban a vad
mágia miatt lehetetlen volt benépesíteni. Kevesen voltunk.
Eleinte egyedül éltünk itt, kivéve a vadállatokat. Akkoriban
még a sidhe-k sem tartózkodtak az Edge-en. Fokozatosan a
medál mintákat telepített a birodalomra. Még a magasszintű
mágia területein is volt értelme a nappalnak és az éjszakának,
valamint az évszakoknak is. A folyó közelében megerősödött
a rend. Mi fejlődtünk, és mások is érkeztek Edge-re.
Akkor is, mint most, Edge-et a kitaszítottak, a bűnözők és
az elveszettek menedékének tekintették. Az első években sok
volt a harc, de Harazeed, mint a legtöbb gnóm, inkább a
kereskedelmet és a gazdagságot választotta a háború helyett.
Végül szövetségekbe rendeződtünk, amelyek stabilizálták a
hatalom elosztását, ahogy a medál is stabilizálta a mágiát. De
az irigység és a kapzsiság felülkerekedhet az észérveken. Az
irigyektől azt fogod hallani, hogy a medálnak nem kell a
Harazeed birtokában lennie ahhoz, hogy működjön.
Néhányan, akik ezt mondják, csupán tudatlanok. Mások
tudják, hogy ez egy veszélyes részigazság. Elméletileg a
medál rendet teremt, függetlenül attól, hogy ki tartja... de a
rend típusa függ a birtokostól, és a medálnak és a
birtokosának előbb valódi köteléket kell kialakítania.
Nagyon kevesen képesek ilyen köteléket kialakítani a
medállal. Négyezer év alatt csak a Harazeed volt képes erre.
A Legidősebb elhallgatott, és összekulcsolta a kezét az
előtte lévő asztalon. – Sokan próbálták már ellopni a medált.
Néhányszor egyik vagy másik tolvajnak sikerült – de soha
nem sokáig. A medál nem akarja, hogy elváljon a
tulajdonosától. Ez a mostani lopás más. Amikor a
hatalomszelei fújtak, a medál és a birtokosa közötti kötelék
megszakadt. A kancellárián dolgozó egyik fél-fél látta, hogy
ez megtörtént, és elvette azt, amiről azt hitte, hogy az istenek
ajándéka. Elvette.
– Tudja, ki vitte el a medált? – kérdezte Ruben Brooks.
– Ó, igen! – A Legidősebb ránézett az egyik tanácsosra. Az
felállt, és a főbejárathoz ment, ahhoz, amelyik az embereknek
és más nagyobbaknak volt méretezve. Kinyitotta, és mondott
valamit a túloldalon állóknak.
Az Első tanácsos ismét megszólalt. – Mióta ellopták a
medált, árvíz volt Rhanjanban és földrengések az Északi
hegységben. A Ka egyik mellékfolyója megváltoztatta az
irányát.
– Úgy hiszi, hogy ezeket a dolgokat a medál elvesztése
okozta? – kérdezte Ruben Brooks.
– Nem hiszem. Én tudom! – Az ajtó felé nézett. – Nyúl a
medál első tolvaja.
Az a fél-fél, akit az őrök bekísértek az ajtón, egyike volt
azoknak, amelyekben rengeteg fajból származó darabok
voltak. Magasabb volt, mint egy gnóm, kisebb, mint egy
ember, olyan színű, mint az Ekiba, de szőrös volt a nyaka, a
válla és a karja. Vékony volt és meztelen, a szemei Makeen
nagyok, az állkapcsa pedig Ahk méretű.
Nyáladzott.
A teste üres volt, vagy legalábbis Gan üther érzékelése
szerint olyan volt, mintha üres lenne. Olyan volt, mintha
valaki megette volna őt anélkül, hogy elfogyasztotta volna a
húsát. Gan majdnem megfeledkezett magáról, és
megkérdezte, mit tettek vele.
Az embereknek nem mondták, hogy maradjanak
csendben.
– Mit tettek vele? – követelte Cynna Weaver.
– Nem mi pusztítottuk el. Azt ő maga tette, amikor rátette
a kezét a medálra.
Egy pillanat múlva Cynna Weaver azt mondta: – Azt
hiszem, a kancellár nem igazán beteg.
 – A lopás után néhány órával meghalt. Az elméje képtelen
volt felidézni, hogyan működik a teste. A medál reshvak.
Ó, ez rossz volt. Ez nagyon rossz volt.
Ruben Brooks kissé megmozdult. Gant kicsit az óvatos
öreg Mevroaxra emlékeztette, akinek egy részét még akkor
ette meg, amikor még nagyon fiatal démon volt. Ruben
Brooks mindig gondosan rakta össze a szavait. Csakhogy
Gan úgy gondolta, hogy Ruben Brooksnak több esze van,
mint az öreg Mevroaxnak volt, aki végül is elég ostoba volt
ahhoz, hogy hagyja, hogy egy igazán fiatal démon megegye.
– A bűbájom képtelen volt lefordítani ezt a szót – mondta
Ruben Brooks angolul. – Reshvak.
Cullen Seabourne válaszolt, mielőtt a Legidősebb
megszólalhatott volna, ami bunkóság, és nem egy okos dolog
volt. – Úgy érti, hogy él, többé-kevésbé. Ahogy egy parazita
is. Asszonyom. – Volt annyi esze, hogy tisztelettel beszéljen,
amikor közvetlenül a Legidősebbhez szólt. – Ez a medál
egyike a Nagy Ereklyéknek, nem igaz?
A Legidősebb vetett egy pillantást a fiatal vérfarkasra.
– Azt hiszed, tudod, mit jelent ez, varázsló?
– Nem pontosan, nem. De azt mondják, hogy éhesek.
A nő szája felfelé húzódott, mintha a férfi valami vicceset
mondott volna.
– Éhesek. Igen. A medál éhes a rendre. Ennek az éhségnek
köszönhetően kiválóan képes rendet teremteni, de önmagát
nem tudja rendbe tenni. Ehhez a birtokosának elméjére van
szüksége. Ha azonban az illeszkedés nem megfelelő, nem tud
tartós köteléket kialakítani. E kötelék nélkül felfalja
mindazok elméjét, akiknek a birtokában van.
 – Asszonyom – mondta lassan Ruben Brooks –, Ön azt
mondja nekünk, hogy a medál bizonyos fokú érzékenységgel
rendelkezik, de alapvetően rendezetlen érzékenységgel.
– Pontosan. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kancellárhoz
fűződő köteléke megszakadt, a medál megőrült.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

KÉSŐRE JÁRT, mire eljöttek a találkozóról. A kancellárián

belül minden lámpa elhalványult, mintha csak megnyomtak
volna egy fényerőszabályozó kapcsolót. Odakint harangok
szólaltak meg. Az egyik kísérőjük – három gnóm, egyikük
sem tanácsos – elmagyarázta, hogy a harangok az „órákat”
jelzik – amelyek természetesen nem földi órák voltak.
Minden harangperiódus az Edge-en egy napot kitevő alvás-
ébrenlét ciklus egy tizedét jelentette.
A hang, amelyet a tárgyalóterem melletti falak
tompítottak, egyre halkabb lett, ahogy áthaladtak a
labirintusszerű termeken. Teljesen eltűnt, mire elérték a
vendégszállásoknak helyet adó szárnyat. Kísérőik
udvariasan jó étvágyat és jó alvást kívánva otthagyták őket.
Gan nem jött velük. Az Első Tanácsos beszélni akart vele,
és a kicsi, még-nem-gnóm egész remegve ment vele, mint egy
hithű katolikus, akinek személyes audienciát engedélyeztek
a pápánál. Cullen, Cynna és McClosky előtt lépkedve tolta
Ruben székét. Teljesen elmerült a gondolataiban, szinte alig
tudatában a többiek jelenlétének.
Cynna maga is eléggé elmerült a saját gondolataiban.
– Ezúttal az igazat hallottuk?
– Többnyire, gyanítom – mondta Ruben. – A gnómok talán
jobban szeretik a félrevezetést és a kitérést, de hajlamos
vagyok azt gondolni, hogy az Első Tanácsos nem hazudna
semmi jelentős dologról, amikor ennyi minden függ attól,
hogy megtalálod-e a medáljukat.
 – Tehát Bilbó lesz az útitársunk, ha útra kell kelnünk. – Az
összes gnóm közül miért pont őt kellett a legesélyesebbnek
tartaniuk arra, hogy jó kapcsolatot alakít majd ki a medállal?
Persze lehet, hogy ő is ugyanezt gondolja, tekintve a
következményeket, ha a medál úgy dönt, hogy ő mégsem
olyan jó választás.
– Útra kelni? – mondta McClosky. – Gondolod, hogy
igazuk van abban, hogy már nincs a Városban?
Cynna megvonta a vállát: – Majd holnap kiderül, azt
hiszem.
Elértek egy tágas helyre, ahol három folyosó és egy
lépcsősor futott össze. Cullen megállt. – Remélem, valaki
odafigyelt – mondta –, különben kénytelen leszek átváltozni
és kiszimatolni a nyomainkat.
– Ez az – mondta Cynna, és elindult a jobb oldali folyosó
felé.
– Feltételezem, te nem tévedsz el – mondta neki McClosky.
– Nos, eltévedhetek, ha nem figyelek – az irány ismerete
nem mondja meg, hogy melyik út, vagy folyosó, vagy bármi
más vezet oda. Vagy ha nincs mintám, hogy hová akarok
menni.
A férfi megrázta a fejét. – Nem értem, hogyan működik az
adottságod. – Aztán mintha a szavak már órák óta benne
ragadtak volna, kitört belőle: – Meg tudod csinálni? Ezt még
senki sem kérdezte. Mindenki azt feltételezi, hogy meg
tudod találni ezt a medált. Képes vagy rá?
– Valószínűleg igen, elég jó vagyok. – Eszébe jutott, hogy
McClosky az egyetlen közülük, akinek fogalma sincs,
hogyan dolgozik. Mivel a férfi élete az ő képességétől
függött, el kellene magyaráznia. – Holnap megcsinálom a
válogatásokat. Szükségem lesz egy mintára a medálhoz,
tudod, minél jobb a minta, annál valószínűbb, hogy
megtalálom. Ebben reménykedem. Egy olyan erős mágikus
ereklyének, mint ez a vacak, erős nyomokat kellene hagynia.
– Mit foglal magában ez a válogatás? Sokáig tart?
– A válogatás egy varázslat, nem része az adottságomnak,
de a legjobbtól tanultam – egy igazi mintázótól.– Cynna nem
tudta, hogy Jiri mintázó volt, amikor még a tanítványa volt,
de ez most mellékes volt. – Gondolom, a délelőtt nagy részét
igénybe fogja venni. Szét kell válogatnom a medál mintázatát
azoktól a dolgoktól, amelyekkel kapcsolatba került...
– Mint az a szegény nőstény, bármi is legyen az.
Vagy volt. Cynna egy grimaszt vágott. – Igen. És a
kancellár holttestével. Keresni fogok egy erős, mágikus
mintát, ami közös bennük, érted? Ráadásul a medál vésete is
megvan rajtuk.
– És aztán csak úgy odamész?
– Többé-kevésbé, ha szerencsénk van. Ha védett – és ők azt
hiszik, hogy az, mivel a saját varázslataikkal nem tudják
bemérni –, vagy ha a hatótávolságomon kívül van, akkor a
nyomát kell megtalálnom, ahelyett, hogy magát a medált
keresném. Az tovább fog tartani.
– Akkor is meg tudod találni a nyomot, ha magát a medált
nem?
– Valószínűleg. Nézd, mindenhol, ahol egy tárgy járt, ott
van a jelenlétének valamilyen nyoma. Az élettelen tárgyak
olyan keveset hagynak maguk után, hogy ilyen módon nem
tudom megtalálni őket. Egy élőlény, vagy valami, amiben
sok mágia van, jobb nyomokat hagy. Valami, ami egyszerre
élő és mágikus, hagyja a legtöbbet. Azokat meg tudom
találni, ha nem telt el túl sok idő.
– Már két hónapja eltűnt.
Ez igaz. És ez nem volt éppen optimális, de...
– Elég erős ahhoz, hogy egy egész birodalomban rendet
tegyen – mondta Cynna határozottan. – Erőteljes nyomokat
fog hagyni. Ha már itt tartunk... – Átpillantott a válla fölött.
– Mi az a Nagy Ereklye?
– Egy mágikus szerkezet, amelyet nem sokkal a Nagy
Háború előtt vagy alatt hoztak létre – válaszolta Cullen
azonnal. – Ami alatt nem a múlt század egyik csip-csup
konfliktusát értem. A Nagy Háborút több mint egy
évszázadon keresztül, több birodalomban vívták a
beavatottak és az istenek. És a vérfarkasok is – tette hozzá. –
Akkor teremtettek minket, hogy harcoljunk a Hölgyünk
nevében.
McClosky hangjából hitetlenkedés áradt. – Teremtettek?
Cullen kecsesen legyintett. – Minden népnek megvannak
a maga teremtésmítoszai. Engedd meg nekünk a miénket.
Az ételt azonnal felszolgálták, amint megérkeztek a közös
helyiségbe. Az étel jó volt. Az első fogás egy zabkásaszerű
pép volt, ami borzalmasan nézett ki, de az íze bogyókra és
csonthéjasokra emlékeztetett, majd valamilyen sült hús
következett, ami nem tehénből származott. Voltak sült
zöldségek is – sárgarépa, tök, valami halvány, ami
krumplinak tűnt, de nem az volt.
A zabkása jól esett. Cynna megkérte Adrienne-t, hogy
hozzon neki egy kis vizet, mert nem akart azt az erős, sötét
sört inni, amit felszolgáltak az ételhez. A terhes nőknek
kerülniük kell az alkoholt, nem igaz? Kényszerítette magát,
hogy sok zöldséget egyen – elég jók voltak – és egy kis húst,
miközben a többiekkel beszélgetett, meghallgatta az
ötleteiket. Desszert nem volt, de a szolgáik gyümölcsöt
hoztak nekik az étkezés végén. Cynna felkapott egy almát
későbbre, hivalkodóan ásított, és végül, hála Istennek,
távozott.
A baj csak az volt, hogy nem volt hová mennie. Leszámítva
a szobáját.
Az átkozott, apró, olajos levegőjű szobái. Nem akart
egyedül lenni. De nem akart emberek között sem lenni. És
pokolian biztos, hogy nem kellett vele lenniük. Nem igazán
nyugtatna meg senkit, ha tudná, milyen vékony szálon lóg az
életük, nem igaz?
Lépkedett. Bárhol máshol – otthon, Washingtonban, vagy
bármelyik másik városban, ahol dolgozott – kimozdult
volna, amikor így érezte magát. Sétálna vagy futna, vagy
elmenne egy klubba, és órákon át táncolna. Vagy elment
volna egy edzőterembe, és addig edzett volna, amíg
hányingere nem lett.
Mostanában gyakrabban járt edzeni, klubba viszont
ritkábban. Túl könnyű, túl csábító volt felszedni valakit a
klubban. Valamint könnyű volt verekedésbe keveredni is. És
ő igazából ezt akarta csinálni – verekedni vagy dugni. Az a
névtelen érzés, amely úgy kavargott a belsejében, mint egy
zsákból magát kikaparó macska, megnyugodna, ha
megtenné valamelyiket.
Itt nincs edzőterem. Se éjszakai klubok. Még egy istenverte
tévé, könyv, DVD-lejátszó sem. Nem, egyáltalán semmi
tennivaló ebben a rikító kis szobában.
Cullen csak a folyosó végén volt.
 Nem, mondta magának. Megígérte magának, igaz? Javított
a férfiak iránti ízlésén, ami azt jelentette, hogy nincs több
kétségbeesett egyéjszakás kaland. Még azokon a rossz
éjszakákon sem, amikor nem tudta elviselni az életét a saját
bőrében. Mert nem tudott máshol élni, ugye? Más módot kell
találnia arra, hogyan kezelje az igazán rossz hangulatot.
Cullen nem egyéjszakás volt. Ő barát volt.
Ettől a gondolattól Cynna legszívesebben belecsapott
volna az öklével a falba. A barátja volt, és nem mehetett
hozzá, mert... mert ő is része volt a benne felgyülemlő kitörni
készülő elegynek.
Különben is, mi van, ha megelőzte az a tünde nő? Amilyen
hangulatban volt Cynna, ha meglátta volna őket összebújva,
mindkettejüket megpróbálta volna megölni. Természetesen
kudarcot vallana, és valószínűleg nem lenne olyan
szerencsés, hogy ő maga is meghaljon, és holnap az őrület
utáni megaláztatással kellene ébrednie.
Ez majd elmúlik, győzködte magát. Csak át kell vészelnie.
De hogyan? Nem volt edzőterem, nem volt klub, ahol
táncolhatott volna, és hülyeség lett volna a Város utcáin
járkálni, amikor fogalma sem volt, milyen veszélyek
leselkedhetnek rá. Különösen, amikor annyi minden múlott
rajta és az adottságán. Nem kockáztathatta így magát.
Az aprócska lovasát sem kockáztathatta. Cynna megállt,
kezét a hasára tette.
Felülések. Itt is tudott felüléseket, ollózásokat és
kitöréseket csinálni, és megizzasztani magát.
Itt? Ki akart jutni. Ki ebből a szobából, el az olajos levegőtől
és az átkozott falaktól és...
 Valaki halkan bekopogott az ajtaján. Megpördült. Nagy
levegőt vett, mindkét kezével beletúrt a hajába, és felkészült
arra, hogy a lehető legjobban imitálja a normális és épelméjű
embert. – Igen?
Az ajtó kinyílt. Cullen állt az ajtóban, szűk, szürke
melegítőnadrágnak tűnő ruhában. Póló nélkül.
Átnyújtott néhány ruhadarabot. – Vedd ezt fel! Megyünk
egy kicsit verekedni.

Cynna úgy bámult rá, mintha egy második feje nőtt volna,
Cullen feltételezte, hogy Rule nemcsak azt találta volna ki,
hogy mit tegyen, hanem azt is, hogy miért teszi. Ő nem. Jól
tette, hogy eljött ide. Ezt ösztönösen tudta, de a miért nem
jutott eszébe.
– Másfajta meghívást vártál? – kérdezte kedvesen. – Ma
este nem, édesem! Az agresszív szex lehet szórakoztató, de
később csak merengenél. Tessék! – Odadobta neki a kötött
nadrágot és az inget, amit a szolgája összeszedett.
A lány elkapta őket. Cullen egy pillanatig azt hitte, hogy a
nő most rögtön elkezdi a verekedést. Cynna is így gondolta.
De megelégedett azzal, hogy becsapja az ajtót a férfi arca
előtt. Cullen elmosolyodott, és várakozón a falnak
támaszkodott. Eddig az ösztönök jól működtek.
Cullen szolgája elintézte, hogy egy az őrség barakkjához
közeli szobát használhassanak. Kicsi volt, világos és üres.
Ablakok nem voltak – a gnómok nem szerették –, de a padlót
beborította valami rugalmas. Cullen nem tudta, mi az, de
minden esést tompítania kellett.
 Biztosra akart menni, hogy Cynna nem fog elesni. De a
puha még mindig jobb volt.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet – mondta
Cynna. A hangja feszült volt.
Mindent magába gyömöszölt. Nem mintha a férfi tudta
volna, mi az az „ez”, de volt néhány sejtése.
– A taekwondoban nincsenek dobások, igaz?
– Nincsenek. A tae azt jelenti, hogy rúgás; a kwon azt jelenti,
hogy kéz vagy ököl. Az egész a rúgásokról és az ütésekről
szól. De ha nem tudod, hogyan kell csinálni...
– Jó. Ne próbálkozz repülő rúgásokkal. Minden másnak
rendben kell lennie.
– Tudom, mit kell tennem, hogy megvédjem a kis lovast! –
csattant fel a lány. – Nem vagyok benne biztos, hogy te igen.
Gyakoroltad valaha a taekwondót?
Szóval, kis lovas? – Egy keveset. Először nyújtsunk, aztán
a formagyakorlatok. Aztán megküzdhetünk.
– Formagyakorlatok. – A lány felvonta a szemöldökét. –
Szóval tudsz valamit róla.
A férfi habozott. – Az Etorri túl kicsi klán ahhoz, hogy
fenntartson egy külön kiképzett harcos csoportot, ahogyan a
Nokolai teszi. Mi mindannyian gyakoroltunk. És ebben
taekwondo formagyakorlatok is szerepeltek.
A nő szkeptikus volt. – Réges-régen. Elég fiatal voltál,
amikor elvesztetted a klánodat, nem igaz?
– Huszonhat. – Mindig nyíltan beszélt a secojáról – nem
várt együttérzést, nem köntörfalazott a témával kapcsolatos
kényes érzései körül. Ezt jobban szerette így. A hangja
élesebbre váltott. – És az biztos, hogy tudnom kellett
harcolni. Néhány vérfarkas célpontnak tekint egy magányos
farkast. Nekem magamnak is szükségem volt a fegyelemre,
amíg fel nem fedeztem, hogy jobban szeretem a tánc
fegyelmét. Tudod, nem te vagy az egyetlen, akinek
dühkezelési problémái vannak.
– Ez... ez a... bármi is a baj velem, ez nem düh. Nem tudom,
mi az, de...
Cullen felhorkant. – Mondogasd csak magadnak! Nyújts!
– mondta neki, és a földre ereszkedett, hogy elkezdje a saját
nyújtását.
Az igazság az volt, hogy elég gyakran harcolt az évek
során, mióta az Etorrival edzett, de olyan régóta nem csinálta
a formagyakorlatokat, hogy nem emlékezett rájuk tisztán. De
vissza fognak jönni. Kiváló kinetikus memóriája volt.
Különben is, ma este nem kellett jónak lennie a harcművészet
adott ágában. Félig-meddig alkalmas is megtette, amíg tudta,
hogyan küzdjön, és gyors volt. Tudta, és az is volt. Elég gyors
ahhoz, hogy hagyja, hogy a lány kidolgozza magából, bármi
is forrongott benne, anélkül, hogy bármelyiküknek is baja
esne.

– Meg kéne néznem, hogy van-e jég. A jég segítene.

Biztosan van...
– Fogd be, Cynna! – Cullen elkapta a karját, és
visszarántotta a földre.
A padlón ültek és levegő után kapkodtak. A férfi a falnak
támaszkodott. – Szép rúgás volt! Egy átkozottul jó rúgás!
– Nem hittem, hogy sikerül eltalálnom. Azt mondtad, meg
tudod akadályozni.
 Megfordult, hogy ránézzen, és elvigyorodott, bár
féloldalasan. Az állkapcsa átkozottul fájt. Hála az égnek, nem
tört el. Megtörtént volna, ha nem húzódik vissza időben.
Vagyis majdnem időben.
– Nem? És én még azt hittem, hogy mindent megteszel,
hogy megüss! Nem, ne is próbálj meg sajnálkozónak tűnni!
Az én hibám, hogy megütöttél. Alábecsültelek.
Cynna vigyora felszabadult. – Vagy túlbecsülted magad.
– Biztosan nem.
– Talán a melleim zavartak meg. Vonzódsz a melleimhez.
– Mmm. – Elmosolyodott. – Igen, de azt hiszem, ezúttal a
lábaid kaptak el, Wonder Woman!
Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg. Cullen
lélegzete lenyugodott, de a nőé még mindig egyenetlen volt,
amikor megtörte a csendet.
– Azt hiszed, hogy az érzések, amik elkapnak, olyanok,
mint a tiéd, de azok-az-akármi-is-az, nem harag.
– Ez sem a szokásos harag, amit egy klán nélküli vérfarkas
érez. – Magány volt, kimondhatatlan elszigeteltség, amely
néha vörös üvöltésként tört ki a világ ellen. És önmaga ellen.
Mindig, mindig önmaga ellen is, az ellen a hatalmas, fájó hiba
ellen, aki, és ami ő volt.
Ezt érezte Cynna. Cullen ezt tudta lelke mélyén. Talán nem
akarta haragnak nevezni, de akárhogy is nevezte az érzést,
az ugyanabból a fájdalomból és az elszigeteltség dühéből, a
kár bizonyosságából fakadt, amit ő is érzett, amíg klán
nélküli volt.
Cynna feje a falnak támaszkodott az övé mellett.
Elfordította, hogy ránézzen a férfira.
 – Jól érzed magad itt? A klánkötelék, vagy hogy-is-hívják...
Már korábban meg kellett volna kérdeznem! Nem
gondoltam rá! Pedig kellett volna.
– A palást. Igen. Érzem itt is. Nem olyan erősen...
szükségünk van a klán többi tagjának társaságára, hogy
tisztán érezzük a kapcsolatot. De jól vagyok. – Még mindig
érezte, és ez volt a lényeg. Ezt tette a palást. Megmondta neki
a helyét, megmondta, hová és hogyan tartozik.
A félelem vagy a düh még mindig elragadhatta. De nem
tudták elnyelni. – Klántagnak kellett volna születned.
– Mi? – A lány megrázta a fejét, a szája elgörbült. – A női
klántagok nem érzik a palástot, nem igaz?
– Nem erre gondoltam. Te szeretsz harcolni. Szereted a
szexet. Ha klántagnak születtél volna, ezeket normálisnak
tartanád, nem pedig olyasminek, ami miatt aggódnod
kellene.
– A női klántagjaid harcolnak?
– Nem mind, de néhányan igen. Kanada női olimpiai
taekwondo csapatának egyik tagja Etorri.
– Igen? – Ez tetszett neki.
– Gyere! – Cullen feltápászkodott, és kinyújtotta a kezét. –
Ragadós és izzadt vagyok, ahogy te is. Irány a fürdő!
Cynna hagyta, hogy a férfi felhúzza a lábára, de azonnal
elengedte a kezét. – Nem vagyok oda a nyilvános
fürdőzésért.
– Kemény! Lehet, hogy még nem érzed őket, de te magad
is összeszedtél néhány zúzódást, amikor megakadályoztam
néhány kísérletedet, hogy elpusztíts. Keményen
megdolgoztattad az izmaidat. Szükséged van egy jó forró
áztatásra, és én is akarok egyet. Azt mondták, hogy ilyenkor
már majdnem üresnek kell lennie a fürdőnek. Talán néhány
randevúzó pár, akik nem vágynak jobban arra, hogy lássák
őket, mint te. És lefoglaltam egy privát helyet számunkra.
– Ó, tényleg? – A lány szeme összeszűkült. – Nincs szex!
Rávehetné, hogy meggondolja magát. Cullen ebben biztos
volt, de... a szája ferdén megvonaglott.
– Mi a vicces?
– Tudom, mikor kell veled verekedni, de az ösztöneim
némák, hogy mikor kell elcsábítani téged.
Ezt Cynna átgondolta, majd határozottan bólintott. – Jó!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

CYNNA NEM SZÁMÍTOTT arra, hogy a fürdő ilyen gyönyörű

lesz.
A föld alatt volt, egy barlangrendszer része, amely
magában foglalt melegvízi forrásokat és a Ka föld alatti
mellékfolyóját is. Ez geológiailag gyanúsnak tűnt Cynnának,
de mit tudhatta ő? Talán a föld feletti folyók mellett, a
földalatti ág mellett mindig is léteztek melegvízi források,
vagy talán ez is része volt Edge általános furcsaságának.
Cullen sem tudta. Ezt Cynna nagyon megnyugtatónak
találta. Itt volt egy teljes ismeretanyag, amiről Cullen nem
tudott semmit.
– Soha nem tanultál geológiát?
Megvonta a vállát. – Sosem volt rá szükség. Néhány
hasznos követ persze tudok azonosítani.
Úgy értette, mágikusan hasznosakat. A legtöbb mágikusan
hasznos követ ő is ismerte. Cynna elmosolyodott, örült a férfi
tudatlanságának, és lehunyta a szemét, élvezve a meleget.
Nem érezte magát ilyen jól, mióta Edge-re érkezett.
Először a szobájukba mentek, hogy tiszta ruhát vegyenek
magukhoz – nadrágot mindkettőjüknek, hála Istennek.
Cullen szolgája – egy apró, sötétbőrű férfi, akinek a neve Sean
volt, ami nem illett hozzá – elvezette őket a fürdőbe, amely
egy kiterjedt létesítmény volt, és több kis kamrát foglalt
magába, mint ez a barlang, valamint három nagy nyilvános
helyiséget. Néhány különböző fajú lény tartózkodott a
nyilvános területen, amely mellett elhaladtak a saját helyük
felé vezető úton.
 Sean elvezette őket ehhez a barlanghoz, ahol Adrienne
várta őket, lefoglalva számukra a helyet. Átadott Cynnának
egy kis kosárnyi piperecikket, elmagyarázta, hogy mi
micsoda, majd távozott Cullen emberével, Seannal.
– Adjunk nekik borravalót vagy ilyesmit? – kérdezte
Cynna, miután kettesben maradtak. – Nem mintha lenne az
itteni pénzükből, de a Tanács valószínűleg adna nekünk
valamennyit, ha ragaszkodnánk hozzá.
– Kérdezd meg az apádat – javasolta Cullen. – Nem
tudjuk, hogy a pénz felajánlása elvárás vagy sértés-e.
Cullen olyan magától értetődően vetkőzött, mintha annak
a gyönyörű testnek a felfedése semmit sem jelentene. Ez csak
színjáték volt. Nagyon jól tudta, milyen gyönyörű, de Cynna
úgy döntött, hogy vele együtt színlel. Ő is levetkőzött. Nem
volt olyan laza a meztelenséggel kapcsolatban, mint egy
vérfarkas, de nem is volt túlságosan szégyenlős, és Cullen
volt itt az egyetlen jelenlévő. Látta már korábban is a testét.
Mindketten megmosakodtak a puha, mentaillatú
szappannal, mielőtt elvesztették volna az érdeklődésüket a
mozgás iránt.
A kis barlangjuk éppoly hátborzongató volt, mint amilyen
gyönyörű. Csak körülbelül tíz láb széles és hosszú volt, a víz
felőli oldalon nyitott, de egyébként sziklafalakkal védve a
többi fürdőzőtől. A mennyezet magasan volt, és rendkívül
egyenetlen. A víz felett egy széles párkány volt, alatta pedig
egy sekély rész, ahol mintha egy kád meleg vízben ültek
volna. A víz Cynna vállát csapkodta, a fedettség illúzióját
keltve.
A párkány, amelyen ült, sima volt és csúszott a mohától.
Több száz, szentjánosbogár nagyságú mágusfény siklott a víz
feletti és alatti sziklaalakzatokon, sokuk hozzátapadt a
kvarcsziklákhoz, mintha vonzaná őket a kristályos
összetettsége. A színek finomak és változatosak voltak – a
mohának sokféle zöld árnyalata; rózsaszín, lila és áttetsző
kvarc; kőszürke, szépia, krémszín.
– És ha belegondolok – motyogta Cynna –, ellenálltak a
kísértésnek, hogy bármit is vörösre fessenek. Vagy lilára. –
Megmozgatta a lábujjait, felkavarva egy iszapos örvényt. – A
levegő nem olajos idelent. Hogy néz ki a másik
látásmódoddal?
– Fényes. Ezek a kövek évszázadok óta elnyelik a mágiát.
Bár nem sok a működő mágia. A mágusfényektől eltekintve
minden nagyjából olyan, ahogyan a készítőjétől érkezett. – A
férfi ránézett a lányra. – Te is szépen ragyogsz.
– Még sosem dicsértek meg az aurám miatt. Nem, ne
magyarázd meg! Tudom, hogy te valami mást látsz, mint a
szokásos aurát. – Azokat bárki láthatta, megfelelő
kiképzéssel. Általában nem túl jól, de még egy nulla is
megtanulhatta. És mindenkinek volt aurája, még a nulláknak
is. Cynna feltételezte, hogy ez olyan, minta fény – a mágia és
az életaura a spektrum különböző részeiből származik. –
Láttad a mágiát már kiskorodban is?
– Mmm. Az anyukám el volt ragadtatva. Ez majdnem
kárpótolta a Tűz iránti affinitással rendelkező gyermek
felnevelésének bonyodalmait.
– Fellobbantottad őket, ugye?
– Szerencsére hamar megtanultam eloltani őket. És anyu
boszorkány volt... azt hiszem, ezt már említettem. Hatéves
koromig gyenge tompító bűbájt rakott a lakásunk köré.
Bosszantotta a szalamandrákat.
– Mikor ment el?
 – Már több mint tíz éve. Ember létére elég idős koráig élt.
Idősebb volt már, amikor megszült engem... Anya sosem
ismerte be, hogy termékenységi varázslatokat használt a
fogamzás érdekében, de persze, hogy megtette.
– Az én anyám fiatalon halt meg. Csak egy évvel volt
idősebb nálam, amikor történt. – Cynna szája szomorúságtól,
humortól és egyfajta lemondó szeretettől torzult el. Most is
érezte ezt a szeretetet. Még néhány kedves dologra is
emlékezett az anyjával kapcsolatban.
– Hogyan történt?
– Nem vezetett ittasan, de túl gyakran sétált részegen.
Kiballagott egy taxi elé.
– Nagyon fiatal voltál.
– Tizenhárom. – Ez egy pocsék kor ahhoz, hogy elveszítsd
az anyádat. Az, hogy a nagynénjéhez költözött, valószínűleg
megmentette, de Cynnát annyira lefoglalta az anyja
gyűlölete, hogy évekbe telt, mire kiheverte a haragot és a
bűntudatot. Annyi minden maradt kimondatlan,
tisztázatlan... – Sokáig tartott, mire beláttam, hogy soha nem
szűnt meg szeretni engem. Csak már nem volt képes arra,
hogy betöltse a szülői szerepet.
– Ki nevelt téged?
– Miután anya meghalt? Meggie néni. Nos, gyakorlatilag ő
a dédnagynéném volt. Tudod, anya törvénytelen volt. A saját
anyja meghalt szülés közben, aki akkor még nagyon fiatal
volt, alig tizenhat éves, és a nagyszülei nem akarták a kis
fattyút, aki szégyent hozott rájuk, és megölte a kisebbik
lányukat. Seggfejek. De volt egy másik lányuk is, és ő – anya
Meggie nénikéje – akarta azt a gyereket. Tizenkét évvel volt
idősebb a kishúgánál, és a telefontársaságnál dolgozott. Nem
keresett sokat, de Meggie nagyjából mindent megcsinált,
amit csak akart. Ha egyszer elhatározta, hogy felneveli a
húga gyerekét, akkor ezt tette. A szülei kiakadtak, és nem
álltak szóba vele, de Meggie néni mindig azt mondta, hogy
ez nem baj.
– Emberek! – adott hangot Cullen az undorának. – Soha
nem fogom megérteni, hogyan tarthat valaki felelősnek egy
gyereket a születéséért. Meggie nénikéd is meghalt?
– Igen, de csak nyolcvanhárom éves korában. Egy reggel
nem ébredt fel, mindig azt mondta, hogy így fog meghalni,
ha Isten is úgy akarja. – Cynna felhorkant. – Mindig
hozzátette a „ha Isten is úgy akarja” részt, de úgy gondoltam,
hogy Istennek is jobb, ha követi az utasításokat, akárcsak mi,
többiek.
– Akkor vallásos asszony volt.
– Katolikusan nevelkedett, de élete nagy részében
haragudott az egyházra. Nem igazán volt elragadtatva a
döntésemtől, hogy csatlakozom hozzá. Körbe-körbe járkálva
mormogott az orra alatt, és átkozottul közel járt ahhoz, hogy
megszegje a saját szabályait.
– Ami az volt, hogy...?
Cynna elmosolyodott. – A tanács olyan, mint a szar. Ne
add tovább, és ne fogadd el másét. De... nos, ő tudta, miért
van szükségem az egyházra. – A katolikus egyház nyújtotta
a legjobb védelmet démonok ellen. Abban az időben ez
fontos kritérium volt.
– Hol volt, mielőtt anyád meghalt?
Cynna mosolya elhalványult. – Nem hitt a
beavatkozásban, és... nos, mindig is gyanítottam, hogy úgy
gondolta, nem végzett olyan jó munkát anyával, és nem akart
megint kudarcot vallani. De amikor anya meghalt, ott volt
mellettem.
– Gondolom, nem olyan régen halt meg.
– Három éve. Nos, három és fél. – Sóhajtott egyet. –
Próbáltam rávenni, hogy költözzön hozzám, tudod? Már
kezdett öregedni, és az egészsége is jónak tűnt, de... nos, nem
volt hajlandó rá. Még csak beszélni sem akart róla. Soha nem
engedte, hogy segítsek neki pénzzel vagy bármi mással, és
szeretett egyedül élni.
– A halála után költöztél szállodába? Vagy miután nem
volt hajlandó veled élni?
Cynna kinyitotta a száját. Majd becsukta. A torka
összeszorult. – Nem így történt. A lakásom társasházi lakás
lett, és én nem akartam megvenni, úgyhogy... – Béna. Ez
olyan bénán hangzott. Főleg úgy, hogy a szeme is égett – amit
a férfi észre fog venni, a fenébe is!
Azért költözött egy szállodai szobába, mert Meggie néni
halálával lemondott arról, hogy otthona legyen?
Hát persze!
Cullen felállt, felsőtestének sima szobrát a víz fölé emelte,
és elindult felé.
– Mit csinálsz? – kérdezte gyanakodva.
– Nem tudom felajánlani, hogy megvigasztallak – mondta
azon az értelmes hangján, amit akkor használt, amikor
lehetetlenül viselkedett. – Eltaszítanál magadtól. Úgyhogy
neked kell megvigasztalnod engem, amiért elszomorítottál a
veszteséged miatt.
Cynna a szemét forgatta. – Meggie néni több mint három
évvel ezelőtt halt meg.
 A férfi leült Cynna mellé, és karját a nő dereka köré
csúsztatta.
– Nem ez az a veszteség, ami miatt szomorú vagyok.
Hagyd abba a mocorgást!
A lány meglökte a férfi karját, nem törődve azzal, hogy
kiszámítható volt-e. – Annyira nincs hozzá hangulatom!
A férfi csak közelebb húzta magához, és egy csókot
nyomott a feje búbjára. – Tégy úgy, mintha a meleg
fodrászod lennék!
A lány megfordult, hogy döbbenten bámuljon rá. – A
micsodám?
– Megmosom a hajadat. – Szabad kezével Cullen
megmarkolta a piperecikkekkel teli kosarat. – Minden nő,
akit valaha ismertem, elájul, amikor megmossák a haját.
– Sokszor csináltad, ugye?
– Nem. – Úgy mozdult el, hogy a nő mögött legyen. – De
én mostam meg anyám haját, miután rákos lett. Nem nagyon
szerette, ha idegenek érnek hozzá, és addigra – a hangja
elkomorult – a legtöbb barátjával összeveszett, vagy túlélte
őket. Makacs öreg nő volt. Pokolian szeretett engem, de egy
öszvért is képes lett volna makacsságra tanítani. Hajtsd hátra
a fejed!
A sampon egy kis tégelyben volt, nem tubusban. Fanyar,
ásványi illata volt, és egyáltalán nem habzott. Az ujjai
nyugtató köröket tettek a nő fejbőrén, miközben dörzsölte, és
az utolsó feszültség is kiszivárgott Cynnából.
– Mmm. Az anyukád egy kicsit úgy hangzik, mint az én
Meggie nénikém.
 – Szerintem megértették volna egymást. – És ez volt
minden, amit bármelyikük mondott, amíg a férfi újra meg
nem szólalt. – Jobb, ha lebuksz és leöblíted.
A moha csúszós volt. Cynna vett egy nagy levegőt,
megmozdította a csípőjét, és elnyúlt a párkányon, a feje
nekicsapódott Cullen egyik lábának. A férfi beletúrt a nő
rövid hajába, végigdörzsölte a fejbőrét, hogy
megszabaduljon a sampontól, majd Cynna Cullen lábához
dörgölte a fejét, mint egy ragaszkodó macska, amelyik
kijelöli a területét. Nyújtózkodott, és mosolyogva jött fel,
lehunyt szemmel, az arcába és a hátán végigfolyó vízzel... és
a férfi hátulról átkarolta, kezét a nő mellére téve.
– Azt hittem, nem fogsz elcsábítani.
– Azt mondtam, nem tudom, mikor kell – javította ki
Cullen, miközben ujjai a mellbimbókat ingerelték. – De csak
akkor, ha arra gondolok, hogy mire van szükséged. Én eléggé
tisztában vagyok azzal, hogy nekem mire van szükségem.
Cynna egyik kezével könnyedén kavargatta a vizet. – Késő
van, és holnap sok dolgunk lesz. Szükségem van egy kis
alvásra.
– Tényleg? – mondta lustán, mintha az alvás furcsa dolog
lenne, amire szükség van, de a lány kedvében járt. – Akkor
csak csináld! Felébresztelek, ha végeztem.
– Mintha! – De a nő nem mozdult. Olyan fáradtnak,
nyugodtnak és izgatottnak érezte magát egyszerre... túl nagy
fáradság volt nemet mondani. Nem akart visszamenni a
szobájába, ahol olajos volt a levegő. Hátra akarta hajtani a
fejét a férfi vállára, és hagyni, hogy a teste félig lebegve
sodródjon, miközben a férfi ujjai a mellbimbóit boldogítva,
rángatózást indítanak mélyen a hasában…
 A férfi lehajtotta a fejét, és végighúzta a fogait a lány
nyakszirtjén, amitől egyenesen átjárta a vágy villáma. –
Elaludtál már?
– Bármelyik percben. – Mi volt ez a fogakkal? Imádta a
fogakat. A férfi gyengéden harapott, majd erősebben – nem
annyira, hogy fájjon, de közel volt hozzá. A lány csípője
nyugtalanul mocorgott. – Remélem, nem horkolok!
Cullen kuncogott, és hagyta, hogy a szája megnyugtassa a
fogaival megtámadott helyet, aztán az ajka végigsiklott a
lány vállán, csókolgatta, nyalogatta.
Az egyik keze szintén elkóborolt. Kizárt, hogy Cynna
mozdulatlanul tudta volna tartani a csípőjét attól, amit azok
az ügyes ujjak most műveltek. – Azt hittem, ez az egész rólad
szól!
– Hidd el, pontosan azt csinálom, amit akarok!
Valami más is felkavarodott Cynnában. Valami, ami arra
késztette, hogy megforduljon, hogy a férfira nézzen. Az
egyik lába lelógott a párkányról, ahogy megfordult. A mellei
a víz felhajtóerejétől segítve, súrolták a férfi mellkasát. Cynna
Cullen szemébe nézett.
Égő kék volt. Nem játékos. Nem gondtalan. A lány
lélegzete elakadt.
– Most. – mondta a férfi lágyan és hevesen. – Most beléd
tudok hatolni!
Egy apró, félelemmel teli vonaglás suhant át rajta, de
többre nem volt ideje – még arra sem, hogy azon tűnődjön,
mitől fél, mert Cullen keze a fenekére tapadt, és a lábait
széttárva maga fölé emelte, hogy beengedje őt. A férfi farka a
bejáratához nyomult, és az érzés elárasztotta Cynnát, tisztán
elárasztotta.
 A férfi minden keménységet sugárzó kék szeme, és az
állkapcsán végigvonuló feszültség ellenére lassan haladt.
Cullen azt állította, hogy nem egy türelmes ember, és a lány
feltételezte, hogy nem is az, de alapos volt. Azt is állította,
hogy önző, és ez részben igaz is volt. Amint egyszer belé
hatolt, önző módon elhatározta, hogy nem sieti el a dolgot.
Cynna a vizet is hibáztathatta volna. Korábban még soha
nem kefélt víz alatt. Finom volt, egyszerre teremtett
felhajtóerőt és ellenállást, változtatta a tempót.
De leginkább Cullen határozta meg a tempót. Amint a férfi
elhelyezte saját magán, neki kellett volna irányítania. De nem
ő volt. A férfi irányította a menetet a kezeivel, a lökéseivel és
a szájával tett finom dolgokkal. A mellei alig a víz fölött
billegtek, kézzelfogható közelségbe hozva őket a férfi
szájához. Cullen ezt ki is használta.
Cynna is kihasználta a helyzetét – nézte azt a gyönyörű
arcot anélkül, hogy aggódnia kellett volna, hogy rajtakapják.
Hagyta, hogy a keze élvezze a férfi nedves, kusza haját és
erős vállát. Jó illata volt. Annyira jó. Az íze is jó volt. A
nyelvével lekergetett egy csepp vizet a torkán, és belélegezte
a férfit, miközben az lassan, határozottan és kérlelhetetlenül
belé hatolt.
A férfi megállította a hajszát, egyik kezébe fogta Cynna
arcát, és rávette, hogy nézzen rá, miközben a másik keze
közéjük nyúlt, és megérintette a nő csiklóját. És még mielőtt
a csúcspontra jutott volna, a nő szétrobbant – valami belülről
összetört és darabokra szakadt, csendben, rémesen és
teljesen.
Utána, amikor a teste ernyedten és megsemmisülve a
férfira omlott, az arcát a férfi vállába rejtette. Szemei tágra
nyíltak, és szárazak voltak a kétségbeeséstől.
 Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? Csak a testét és a
testek nyújtotta gyönyört akarta megadni neki. És ő ennél
sokkal többet vett el. Túl sokat.
 HUSZADIK FEJEZET

A PIAC AZ ILLATOK, színek és zajok robbanása volt. A

kufárok legalább három nyelven kínálták a portékájukat,
amit Cullen ki tudott venni. A bűbája persze mindegyiket
lefordította, a szavak szentségtelen lármában kavarogtak
egymáson keresztül.
Nem különbözött a fejében lévő kavargástól. Tegnap este
elszúrta a dolgot. Nagyon.
Cullen már abban a pillanatban tudta, amikor Cynna elvált
tőle a fürdőben. Teljesen világos volt, miközben visszatértek
a szobájukba. A lány alig szólalt meg... ami jobb volt, mint
amit akkor tett, amikor az ajtajához értek, és vidám,
sziporkázó csacsogásba tört ki. Ezt egy dühös csókkal
állította le... bizonyítva, hogy ha egyszer elkezdte elszúrni,
nem tudja abbahagyni.
A nő válaszolt, igen, de legalább annyira zavarodottan,
mint amennyire vágyakozva. És óvatossággal. Nem mintha
hibáztatta volna. Tudta, hogy a nő még nem áll készen, és
mégis erőltette.
Nem hívta be az ajtaján. Ez nem volt meglepő.
Ma reggel mindannyian a reggelinél találkoztak a közös
helyiségben. Nos, majdnem mindannyian – egy hiányzott és
jött egy új. Gant senki sem látta, mióta elment az Első
tanácsossal. Az új tag Steve Timms volt. Tegnap este, amíg
Cullen az agyát is szétdugta, Brooks elment meglátogatni
Steve-et és Marilyn Wrightot. A nő még mindig eszméletlen
volt, de a gyógyító megkezdte a kezelést, és óvatosan
bizakodó volt. Ruben bízott a nőben, így Steve egyelőre
visszatért a csoporthoz.
Arról beszéltek, mi fog történni, ha Cynna keresése sikeres
lesz – ki ered a medál nyomába, és ki nem. Cullennek
határozott elképzelései voltak ezzel kapcsolatban.
Szerencsére Brooks már eldöntötte, hogy ő és McClosky
inkább akadályok lennének, mint segítségek. Timms menne
Cullennel, Cynnával és bárkivel, akit a gnómok küldenek;
Brooks itt marad, hogy szemmel tartsa Ms. Wright állapotát.
McClosky természetesen szintén a Városban maradna, ahol
kedvére beszélgethetne a kereskedelemről.
Cynna mindezt elfogadta egyetlen bólintással, csak annyit
tett hozzá, hogy nem biztos, hogy azonnal megtudja, képes
lesz-e megtalálni a dolgot. Ha az első keresése nem járna
sikerrel, akkor egyszerűen addig próbálkozna, finomítaná a
paramétereket más-más helyszínekre költözve, amíg nem jön
össze.
Cullen ezt feltételezte, de a többiek valószínűleg nem
tudtak eleget arról, hogyan használja a tehetségét, hogy
felfogják, hány próbálkozásra lehet szükség. Megkérdezte a
nőt, hogy segítene-e neki, ha az ő gyémántjából merítene.
Nemet mondott. Azt is megkérdezte, hogy szüksége van-e rá
bármiben. Arra is nemet mondott. Azt mondta, hogy ebben
az esetben elmegy, megnézi a piacot, hátha megtudhat
valamit. A nő megkönnyebbültnek látszott.
A francba!
Cullen megállt egy bódé előtt, ahol papírkötegek álltak.
Kézzel készült, mérte fel, és nem igazán jó minőségű. A
papírgyárak valószínűleg több technológiát igényeltek, mint
ami az Edge-en lehetséges volt, és az importált papír lehet,
hogy drága, vagy nem volt széles körben elérhető.
 A gnómok ma reggel elfogadható ruházatot találtak ki.
Cullen olyan bőrnadrágot viselt, amilyet az itteni őrség
kedvelt, egy laza, finom szövésű indigószínű gyapjúból
készült kabáttal. Voltak rajta zsebek, hála az égnek,
hiányoztak neki a zsebek. Az egyikből előhúzta az olcsó
tollat, amit Cynnától kért kölcsön – hat vagy hét volt a
hatalmas táskája alján –, és elkezdte feltenni a kérdéseit.
Egész délelőtt ezt csinálta. A toll okot adott neki arra, hogy
beszélgessen az emberekkel. Úgymond azt akarta megtudni,
ki tudná lemásolni, és ki érdeklődne az ilyen tollak eladása
iránt. Valójában a pletykákat gyűjtötte, összeállított a
társaságról egy képet, és élvezte, hogy megnehezíti az őt
követő gnóm dolgát. A kis fickó annyira nyilvánvalóan
ólálkodott.
Edge nagyrészt iparilag fejletlennek minősült, de a mágia
kényelmesebbé tette, mint mondjuk a középkori Európát.
Tisztességes egészségügyi ellátásuk volt, hiszen gyakoriak
voltak a gyógyítók. Még közegészségügyi szolgálat is
létezett, amely olyan átfogó kérdésekkel foglalkozott, mint a
tiszta víz és a járványok. A város szanitáris rendszere kiváló
volt, sokkal jobb, mint bármely hasonló iparilag fejletlen
társadalomban a Földön. Még a nyomornegyedekben is volt
tiszta víz, szemétszállítás és nyilvános vécék.
Léteztek nyomdagépek, de a legtöbb könyvet és röpiratot
Gutenberg módszerével hozták létre. A fém drága volt. Edge
rengeteg érccel rendelkezett, és a mágia segített az
olvasztásban, de a fém edzését és megmunkálását kézzel
végezték. A legjobb fegyverekért az Ahkhoz kellett fordulni,
akik a fegyverek és a harc minden területén magasan képzett
mesteremberek és varázslók voltak. A ruhák drágák voltak;
a legjobb anyagokat importálták. A ruházat és a lábbeli
minősége alapján meg lehetett állapítani valakinek a
státuszát. A szegények szandált hordtak.
Ahogy Cullen is, jelenleg. Nyilvánvalóan szegénynek
minősült, hiszen itt szó szerint semmije sem volt.
Műanyag természetesen nem létezett. Mindenkit, akinek
megmutatta a tollat, lenyűgözött az anyaga. Néhányan
kétkedve, mások izgatottan fogadták. Cullen úgy gondolta,
hogy McClosky remekül fog járni a kereskedelmi
szerződéseivel. Edge pokoli hatással lesz az amerikai és a
globális piacokra... feltéve, hogy nem hal meg itt mindenki.
Remekül időzített. Cynna ma csinálta a kiválogatást.
Mindannyiuk sorsa – nagyjából mindenkié ezen a világon,
kivéve a sidhe-ket – azon múlott, hogy sikerül-e jó mintát
kapnia, hogy megtalálhassa a medált. Legalábbis ezt
mondták nekik. És ő úgy döntött, hogy tegnap este benne kell
lennie.
Ó, de őszinte volt, nem igaz? Azt mondta a nőnek, hogy
pontosan azt teszi, amit akar, hogy a saját igényeit szolgálja,
nem az övét. Ezt sikeresen véghez is vitte.
Hozzászokott az önzőséghez.
– Köszönöm – mondta a sovány, sötét bőrű férfinak a
papíros bódénál. – Majd jelentkezem, ha sikerül
elkészíttetnem a tollakat. – Elsétált.
Évek. Éveket töltött azzal, hogy rossz ösztönöket szerzett
ahhoz, amire most volt szüksége. Tudta, hogyan kell a
dolgokat könnyedén kezelni, hogyan lehet megakadályozni,
hogy egy nő túl sokat várjon. De azt nem tudta, hogyan érje
el, hogy egy nő megbízzon benne. Ezt korábban még sosem
akarta.
 És Cynna nem adta egykönnyen a bizalmát. Ezt
megértette. Ő sem adta könnyen. Élete egyetlen megbízható
felnőttjéről mintázta magát, nem igaz? Még a nagynénje
vallását is átvette, bár a férfi úgy látta, hogy a lány
szerencsére nem volt tudatában a választása eme okának.
Először az apja hagyta el. Nem számít, hogy Daniel
Weavernek nem állt szándékában elhagyni; az igazság,
amiben Cynna felnőtt, az az elhagyatottság volt. Az anyja is
elhagyta őt, lassan és végtelenül fájdalmasabban. Valójában
Cynna már jóval azelőtt elvesztette az anyját, hogy a nő a taxi
útjába tántorgott volna. Persze, hogy Cynna olyan akart
lenni, mint a nagynénje... aki úgy halt meg, ahogyan élt.
Egyedül.
Cullen elkomorult. Meggie néninek sok mindenért kellene
felelnie. Még egy vérfarkas is képes egyedül túlélni. Ő maga
volt a bizonyíték erre, de a túlélés soványka falat a tényleges
élethez képest.
A piac több utcán széthúzódott. Az elegáns és behozatali
árukat – az importált a birodalmon kívülit jelentette – állandó
üzletekben árulták, de nagyjából minden mást meg lehetett
kapni a kis bódékban és a vándorárusoknál. A folyóhoz
legközelebbi részen a termények kaptak helyet a halpiaccal
együtt; egy másik részen anyagokatés ruhaneműto is
kínáltak.
Rabszolgapiac nem volt. Ez volt az egyik dolog, amit meg
akart tudni. A rabszolgatartás gyakorlását szerződéssel
tiltották meg az egész Edge-en, és a törpék nagyon komolyan
vették a törvényükben. Az emberkereskedelemért
halálbüntetés járt.
Plusz pont a gnómoknak!
 Cullen elidőzött egy darabig a bűbájok, bájitalok és a
közönséges varázslatok összetevőinek szentelt területen.
Némelyik nyilvánvalóan hamis volt, de mások érdekesnek
tűntek. Rábeszélte az egyik gnómot, hogy adjon neki némi
költőpénzt, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megvegye azt a
két bűbájt, ami igazán érdekelte, így vásárlás nélkül távozott.
Innen egy keskeny, aszfaltozatlan utcára kanyarodott.
Még mindig rengeteg mágusfény volt, de az emberek olyan
durván szőtt gyapjúban jártak, amilyet az Ekibáktól kapott.
Néhányan egyenesen rongyosnak néztek ki.
A többség ember volt ebben az utcában. Különösen a
rongyosak.
Cullen megállt egy aprócska bódénál, és ebédet vett –
fűszerezett, aprított húst, valamilyen káposztával keverve,
lapos kenyérbe csomagolva. Vett kettőt, beszélgetett egy
kicsit, megkérdezte, hol vehet hozzá italt, és elindult a
mutatott irányba, összegezve közben, amit eddig megtudott.
Először is, széles körben elterjedt a pletyka arról, hogy
megnyílt egy kapu a Földre, és az emberek izgatottak voltak
a lehetőségek miatt. Másodszor, nagyjából ennyit tudtak.
Voltak pletykák arról, hogy a bárkán látott érkezők között a
Föld nevű birodalom emberei is voltak, de a legtöbben ezt
elvetették. Miért lépne be egy kereskedelmi küldöttség
bárhová máshová, mint a Városba?
Senki sem említette a kancellár medálját. Senki sem
ismerte fel Cullent. Feltételezték, hogy ember, de valamelyik
másik birodalomból származó. Kiderült, hogy az Edge-en élő
emberek többsége nem theilo – a-repedéseken-átesett-
emberek –, de tőlük származnak. És a legtöbb theilo nem a
Föld nevű birodalomból származott. Néhány ember
önszántából vándorolt ide, de ők voltak a kivételek. Ami
érthető is volt, tekintve az ellenük irányuló előítéleteket. Ez
inkább előítélet és sztereotípia volt, mint erőszakos
elnyomás, de ahhoz elég volt, hogy a gazdasági ranglétra
legalsó fokán maradjanak.
Otthon az emberek generációk óta aktívan vadásztak a
vérfarkasokra. Ez mostanra illegális lett – de csak akkor, ha a
vérfarkasok kétlábú alakjukban voltak. Ezért itt furcsa volt az
emberek alárendelt helyzete. Talán alkotmányosan
vonzódott az esélytelenekhez.
Miközben rendezte a gondolatait – és nézte a
megfigyelőjét; a kis fickó szórakoztató volt a rejtőzködési
próbálkozásaival –, elkóborolt a többnyire emberek lakta
területről. Elfelejtett italt venni, és szüksége volt rá, ezért
amikor meglátott egy egyértelműen kocsmának látszó
helyet, elindult felé. Úgy döntött, iszik egy kis sört,
hallgatózik egy kicsit, és visszamegy a kancelláriára, hogy
megnézze, hogy ment a válogatás.
Egy magas, plusz karral rendelkező hím eltorlaszolta
előtte az ajtót, és ráordított. A bűbája azt mondta: – Távozz,
emberi söpredék!
Cullen megállt, és felnézett a fölötte magasodó ronda
arcra. – Távozz, emberi söpredék? – ismételte meg
hitetlenkedve. – Ez csak valami vicc lehet.
– Emberek nem léphetnek be a Gypsumba!
Rámutathatott volna, hogy ő nem ember. Ehelyett
kedvesen elmosolyodott.
– De én szomjas vagyok. Persze, hogy félreállsz.
Az-akármi-is-volt, felmordult.
A morgás volt az, ami megtette. Cullen farkasa nem
szerette, ha morognak rá, és neki kedve volt a farkas kedvére
tenni. A mosolya kiszélesedett. Nem nézne ki viccesen a
túlméretezett idióta, amikor a gyenge kis emberke
átváltozik?
– Én békés fickó vagyok, úgyhogy háromig számolok,
hogy eltűnj az utamból. Egy...
Egy csilingelő nevetés szakította félbe. Fintorogva
pillantott hátra a válla fölött... aztán megérezte, hogy ki
közeledik, és a teste egészen másképp riadóztatta.
Ma zöldet viselt – halvány, ezüstös zöldet, a szárihoz
hasonlóan szabott, lenge ruhát, csak blúz nélkül. A szabadon
hagyott melle kicsi, kerek és szép volt, a bimbóudvar
halvány, szűzies rózsaszín.
És az illata...
– Hagyd abba a játszadozást szerencsétlen fél-féllel! –
mondta a sidhe nő, hangja tele volt szórakozással, gúnnyal és
sugallatokkal. – Természetesen nem tudja, mi vagy te. – A nő
oldalra billentette a fejét. – Én sem vagyok benne biztos, hogy
tudom. Nem olyan... részletességgel... amivel szeretném, ha
megismerkednénk.

A válogatás jól sikerült. Fárasztóan, de jól. Az első találat,

nem olyan nagyszerű.
– Nincs szerencséd? – mondta Ruben halkan.
A konyhakertben voltak, az egyetlen olyan helyen a
kancellárián belül, ahol mezítláb léphetett a földre. Ez nem
volt létfontosságú egy találathoz, de segített, amikor a
határait feszegette.
– Nincs. – Megvonta a vállát. – Vagy túl messze van, vagy
le van védve. Itt az ideje a B tervnek.
 – Az energiáid nem merültek le? – kérdezte Bilbó aggódva.
Ő és két másik gnóm várakozott Ruben mögött a
macskaköves ösvényen.
– Nem. – Valójában remekül érezte magát, bár épp most
végzett egy teljes keresést. Azon tűnődött, vajon Edge
mágiája jobban feltöltötte-e, mint a Föld mágiája. Vagy talán
a tegnap esti nagyszerű szex következménye. Az, mint ahogy
azt bármelyik wicca mondaná, remekül feltöltötte a mágikus
tartályát.
– Ez tovább fog tartani – figyelmeztette őket, és
leereszkedett a földre. – Néhány előkészületet kell végeznem
előtte.
Cynna egy darabka mezei kakukkfű ligetre ereszkedett le,
részben azért, mert nem ártott a növényeknek azzal, ha rájuk
áll, ül vagy tapos. Az illata is kellemes volt. Behunyta a
szemét, és hagyta, hogy elmerüljön a kert vegyes illataiban, a
növények és az alattuk lévő föld enyhén nyirkos, szivacsos
érzetében, amíg úgy nem érezte, kellőképen sikerült
fókuszálni, és készen áll.
És felajzottnak is érezte magát. Feszengően felajzottnak. A
tegnap este emlékeztette a testét arra, hogy mi hiányzott neki,
és többet akart. De ez jól jött neki. Az izgalom energia volt, és
sokkal szórakoztatóbb, mint a fájdalom. Elméletileg azt is ki
tudta volna használni, de még sosem volt hajlandó
kipróbálni.
A bőrét feszülőnek és élénknek érezte. Kellemesen fájt a
lábai között, ami a gyökércsakrájára irányította a figyelmét.
Miért nem volt itt Cullen?
Fogd be! mondta az elméjének. Nem ő mondta Cullennek,
hogy menjen és tegye a dolgát? Nem volt szüksége rá, hogy
fogja a kezét, amikor egy keresést csinál. Azt akarta, hogy
eltűnjön az útjából, sőt, időt akart anélkül, hogy
összezavarná a gondolatait... és mégis itt volt. És ő most itt
volt, bosszúsan, mert a férfi nem jelent meg, annak ellenére,
hogy azt mondta neki.
Milyen nagyon lányos volt tőle. Cynna felsóhajtott.
Ismét a kakukkfűre, a levegőre, a pillanat érzéseire figyelt.
Néhány pillanat múlva visszatért a nyugodt, központba
helyezett érzés, és figyelmét legújabb kielezójára, a
medalionnak szánt tetoválásra irányította. Óvatosan energiát
csöpögtetett egy kilingóba, a varázslatba, amely összekötötte
a kielezókat.
A nyomkeresés szokásos módja, amikor nem tudta magát
a tárgyat megkeresni, lassú és fáradságos vállalkozás volt.
Folyton keresgélnie és kutatnia kellett, addig mozogva, amíg
fel nem vett bármilyen nyomot, amit a tárgy hagyott. Az
elmúlt néhány évben azonban Cynna egy másik módszerrel
kísérletezett, amely az időt is figyelembe vette.
Tulajdonképpen egy olyan térre vadászott, amely
„emlékezett” a medálra, amely körülbelül egy hónappal
ezelőtt haladt át rajta.
Egyik kielezója az eltelt időn állt. Ez volt a tárcsája. Otthon
aszerint állította be a tárcsát, hogy hány éjszaka telt el azóta,
hogy az illető – általában egy olyan személy, akit meg kellett
találnia – eltűnt. Itt ez nem működött volna, ezért megkérte
a törpéket, hogy adjanak neki valamit, ami egyetlen „nap”
alatt készült – a lehető legpontosabban. Adtak neki egy kis
kötést. Kiválogatta, és kivette a mintából azt a részt, ami az
életet jelentette. Most négy kielezót kellett összekötnie: egyet
az útért, egyet a napért, a medál kielezóját, és egyet az eltelt
időre.
 A medál kielezo és az út közé „húzott” egy határozott
vonalat, majd a kettőt összekötötte az eltelt idővel, ez utóbbit
pedig az erő egy szálával a naphoz kötötte. A nap kielezót
pusztán annak a szándékával állította be, hogy hány napot
kíván képviselni. Amikor a kapcsolatokat megfelelőnek
érezte, felállt.
Cynna befeszítette mezítelen talpát, magába szívta a föld,
a növények és a föld érzetét. Felemelte az egyik sarkát, és
határozottan leengedte. Aztán a másikat. Térdeit behajlítva –
a lábak sosem hagyták el teljesen a földet –, ősi ritmust
topogott, és ahogy a ritmus épült, úgy hívta segítségül az
adottságát, egy olyan egyszerű és természetes folyamat, mint
a mély lélegzetvétel... tartsd meg, tartsd meg... Az erő egyre
csak épült és épült a szándéka mögött, összegyűlt a lábai által
a földön, összpontosult a karjaiban, amelyekkel lassan...
lassan... az összekapcsolt kielezók mintái is felemelkedtek,
láthatatlanul zümmögve körülötte a levegőben.
Öt és öt és öt és öt és öt és öt, mondta a nap kielezo. Felemelte
a karját a feje fölé. Kifújta a levegőt. És elkapta.
Ott. Ó, igen. Ott, és végig ott, arrafelé. Megtalálta.
Cynna elvigyorodott, kicsit szédelegve, nagyon fáradtan.
Diadalmasan.
– Megvan a nyom! Gyenge, de megvan. A folyó. A medál
a folyón távozott, dél felé tartva.
Ruben elmosolyodott. – Szép munka! – Talán egy
hajszálnyi megkönnyebbülés hangzott a hangjából.
A gnómok megkönnyebbülése sokkal hangosabb volt, de
gyorsan parancsolgatásba és nyüzsgésbe torkollott. Az
ösvény határozottan eltávolodott a Várostól. Megint újra
fognak kelni. Bilbó biztosította őket, hogy egy harangszó
múlva, azaz valamivel több, mint két óra múlva mindenki
készen áll az indulásra.
– Remélem, Gan időben felbukkan! – Kicsit aggódott az
egykori démonért.
Ruben ránézett. – Mr. Seabourne nem mondta, hogy mikor
tér vissza? Vagy küldjünk érte valakit?
– Ó, nem, nem kell. Visszajött. – Nem kellett teljes keresést
végeznie ahhoz, hogy ezt tudja. Még a mintájára sem volt
szüksége. A jól ismert tárgyak vagy emberek esetében csak
gondolnia kellett arra, hogy hol vannak. Ha közel voltak, az
adottsága megmondta neki. – Megmondom neki, hogy minél
hamarabb indulunk.
Cynna a szobáikhoz vezető úton egyszer rossz irányba
kanyarodott, de egyébként gyorsan navigált a labirintusban.
Még mindig elég sokáig tartott, hogy elgondolkodjon azon,
miért ajánlotta fel azonnal, hogy elhozza Cullent. Csak azért,
mert a teste többet akart belőle, még nem jelentette, hogy a
többi része is készen állt rá.
Talán túl sokat képzelt a tegnap estétől. Mi változott
valójában? Persze, remek szexben volt részük, de nem ez volt
az első alkalom, hogy tűzijátékot rendeztek... ahogy a
hasából még nem kiemelkedő kis lovas is tanúsította.
Törődött vele, igen, de mint egy barátjával kellett volna
törődnie. Tegnap este sebezhetőnek érezte magát, de ez nem
azt jelentette... hogy nem esett bele, az Isten szerelmére.
Elbűvölte. Ez volt az. Idővel el fog múlni.
Cynna fáradt volt és ideges, amikor Cullen ajtajához ért.
Kopogott, elfeledkezve arról, hogy csak kicsit kopogjon. Az
ujjai félig kinyitották az ajtót.
 – Én vagyok az – kiáltotta, és a végéig kinyomta. – Találd
ki, mi van!?
A talpa megállt a küszöb felett. A legfurcsább érzés söpört
végig rajta, mintha egy tűzforró-jégkásás latyakot húzott
volna be. És azt mondta: – Ó, elfoglalt vagy! Nos, ez csak egy
percig fog tartani. – Előrelépett, miközben tűz és jég pezsgett
az ereiben.
Cullen deréktól felfelé meztelen volt. Akárcsak a rátapadt
tünde nő. Megfordult, hogy ránézzen, amikor az ajtó kinyílt,
a szeme ködös és kába volt. Az egyik keze beborította a nő
egyik aprócska mellét... tökéletes, aprócska mellek. A tünde
nő is elfordította a fejét, de azonnal elhessegette Cynnát, és
visszatért ahhoz, amit eddig csinált. Cullen nyakát
nyalogatta.
Nagy hiba volt.
Négy lépést tett befelé, majd egy félhold alakú rúgásra
lendült, a hátsó lábát kifelé és felfelé lendítette, a belső szöget
a tündeszuka arcának célozva.
Cullen pislogott – és előre mozdult. Elmosódott, a fenébe
is, lehetetlenül gyorsan mozgott, hogy a testével védje a
tündeszukát, miközben a karja felfelé lendült, és tökéletes
alkarvédést hajtott végre.
Cynna talpa a férfi bal alkarjába csapódott. Nem követte
végig a mozdulatot, ami talán kibillentette volna az
egyensúlyból, így Cynna kihasználva a lendületét
megpördült, és újra nekirontott a szukának.
A nő nem volt ott. Egy másodperccel ezelőtt még
önelégülten állt Cullen mögött, szép ajka undorodva görbült.
Most pedig... nem volt ott.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A KANCELLÁR BÁRKÁJA egészen más volt, mint amin

korábban utaztak. Most lefelé tartottak a folyón, és a folyó
némileg beszűkült, így a sodrás erős és gyors volt. A bárkát
egy pár tengeri ökörhöz kötötték, de azok inkább a
kormányzást, mint a meghajtást szolgálták.
A másikhoz képest fényűző hajó volt. A fa sötét volt, és
fényesre csiszolt, bonyolult faragásokkal mindenütt, ahol
bármelyik gnóm talált annyi helyet, ahová beledöfhette a
kését. Hála Istennek, kabinok is voltak, bár még azok is aprók
voltak, amelyek állítólag nem gnómok számára voltak
méretezve. Cynnának volt egy sajátja. A többieknek
többnyire kétágyas szobákban kellett aludniuk, de néhányan
a fedélzetre szorultak.
Nagy volt a társaság. Tash egy kisebb őrcsapatot vezetett
– valamiért mindig egyes számban emlegették őket – a
védelmük érdekében. Wen azért volt velük, hogy nyitva
tartsa az Ekiba kommunikációs csatornát, Bilbó pedig
további három gnómot hozott magával. Cynna nem tudta,
hogy kik vagy mik voltak. Kapott címeket, amelyekkel
megszólíthatta őket, de mit jelenthetett a „Vörös Jáspiskarika
harmadik asszisztense”? Négyszemközt úgy gondolt rájuk,
mint Huey, Dewey és Louie.
Az apja is itt volt.
Ez sokként érte. Daniel Weaver azt mondta, hogy vele akar
lenni, meg akarja ismerni. Remélte, hogy hasznos is lesz;
folyékonyan beszélt a Közös Nyelven, és még három másik
itteni nyelven is értett valamennyire. Ismerte a szokásokat és
a politikát. A kancellárnak dolgozott, igen, de jelenleg az a
hivatal megüresedett – bár ez mély, sötét titok volt a világuk
többi része előtt.
Jelenleg a kabinban tartózkodott, amelyen Wennel
osztozott. Későre járt, így valószínűleg aludtak. Timms a
kabinoknak otthont adó építmény másik oldalán volt. Gant
tanította pókerezni. Néha-néha hallotta, ahogy Gan
diadalittasan vagy dühösen visítozik. Az egykori démon
nem volt jó vesztes.
Tash és három őr a fedélzeten aludt – úgy tűnt, az őrségnek
nem jutott kényelmes heverő. A másik négy éberen és
fenyegetően nézett ki a középkori-gót ruházatában. Bilbó és
Louie visszavonult, Huey és Dewey pedig még mindig a hajó
tatján – vagy talán a hajófarban – lévő nagy asztalnál
beszélgetett. Akárhogy is, a hajó hátsó részében. Korábban
mindenki ott evett a nagy asztalnál, utána pedig térképeket
terítettek szét, hogy megbeszéljék az útvonalat.
Nem mintha Cynna ismerte volna az útvonalukat az
„arrafelén” túl. A medál legalább ötven mérfölddel lejjebb
ment a folyón, mint ahol most voltak, de újra és újra
ellenőriznie kellett, újra és újra átállítva a „tárcsáját”, hogy
követni tudja. Mégis, a térképekkel való foglalkozás hasznos
volt; most már többet tudott Edge földrajzáról.
Tényleg aludnia kellett volna egy kicsit. Ehelyett a
korlátnál állt, az orr közelében, és bámult kifelé a sűrű
sötétségbe. A felhők eltüntették az eget, így csak a
futófényeik, a személyes mágusfényei azoknak, mint ő is,
akik nem láttak jól a sötétben, és más folyami hajók időnként
felvillanó fényei maradtak.
– Még mindig rajtam volt a nadrágom – mondta Cullen a
háta mögül.
 Cynna keze ökölbe szorult. Belegyömöszölte őket a
pulóvere zsebeibe. Nem tudta, hogy ágyba kellett volna
bújnia? Tényleg el kellene kezdenie hallgatni magára.
– Tudom, hogy nem akarsz beszélni velem – mondta
Cullen, és mellé lépett –, de rohadtul meghallgathatsz!
A pasas beszélhetett. Ez nem jelentette azt, hogy ő
hallgatni is fogja. A tekintetét a láthatatlan partvonalra
szegezte.
– Nem feküdtem le vele!
Cynna gyakorolta a légzést. Elég jól tudott lélegezni, és
kifizetődő volt koncentrálni rá.
A szeme sarkából látta, hogy a férfi beletúr a hajába.
– Mondtam, hogy miért volt a szobámban.
Igen. A női tünde ismert egy nyelvi varázslatot. Cullen
számára a varázslás nagyjából minden más előtt volt.
– Hiszek neked – mondta anélkül, hogy ránézett volna. –
Te akartad a varázslatát, ezért beleegyeztél, hogy megadod
neki, amit akar.
– Nem hallottál semmit abból, amit korábban mondtam,
ugye? Nem egyezett bele, hogy ideadja a varázslatot szexért.
– A férfi ajka megrándult. – Jó vagyok, de nem annyira jó!
Cynnának egy pillanatba telt, mire el tudta fojtani a
késztetést, hogy átkozottul belecsapjon abba a szórakozó
mosolyba, de egy napra már eléggé megalázták a saját
indulatai. – Gyönyörű vagy, és új vagy számára. Az első
vérfarkasa. Gondolom, nem sűrűn adódik „első”.
Megrázta a fejét. – Hadd legyek pontosabb! Nem egyeztem
bele, hogy szexeljek vele.
– Akkor valami szörnyűségre vezetted rá.
 – Beleegyezett abba, hogy megadja nekem a Közös
Nyelvet. Ahhoz, hogy megkapjam, le kellett engednem a
pajzsaimat. Amikor megtettem, megbűbájolt.
– Mit csinált? – Cynna ajkai elfintorodtak a kérdésre, de
már túl késő volt. A fenébe is, meghallgatta. – Nem is létezik
ez a szó!
– Hallottál már a tündérbűbájról.
A nő undorodva nézett egyenesen a férfira.
– Miért gondolod, hogy őt céloztam meg, nem téged?
A férfi szája kinyílt. Semmi sem jött ki belőle.
Az érzelmi kavargásban talált helyet az elégedettség egy
szálának is. Nem gyakran fordult elő, hogy Cullen szó nélkül
maradt.
– Mit gondoltál, hogy őt hibáztatom, és nem téged a közös
megegyezésen alapuló hancúrozásért? Az ajtó kinyílt. Nem
reagáltál. Láttál engem, és még mindig nem reagáltál. Idióta
vagy, de annyira mégsem. Mégis mit kellett volna adnod
neki, ha nem a farkadat?
– Információt – mondta szárazon. – Theera kém, szóval
ezzel kereskedik.
– Így hívják a tünde nőt? Theera?
– A használati neve. – Bűntudatosan megrázta a fejét. –
Nem gondoltam, hogy meg tudna bűvölni. Ő csak félig
tünde, és azt hittem... nos, tévedtem, nem igaz? Mindenesetre
a féltestvére ügynökeként tevékenykedik – időnként üzleti
ügynökként, de extrán kutakodó is.
Elég sokat megtudott a bájos Theeráról, nem igaz?
– Akkor jobb, ha mesélsz róla Rubennek!
 – Már megtettem. El voltál foglalva azzal, hogy kerülj
engem.
A gyomrában érzett szomorú gomolygó érzés Cynnát arra
emlékeztette, amikor húszéves volt. Akkor begyulladt a foga,
és nem volt pénze. Ahelyett, hogy kölcsönkért volna a
nagynénjétől, akinek szintén nem volt sok pénze, inkább
megpróbálta átvészelni.
Néhány dologgal meg lehetett ezt tenni. Egy gyulladásban
lévő foggal nem, mint kiderült. Nem tudta, hogyan fog ez
működni a benne lévő zavaros fájdalommal, de mivel nem
léteztek érzelmi fogorvosok, úgy gondolta, majd kiderül.
– Milyen információt adtál neki?
– Tudni akarta, hogy miben állapodtunk meg, mit
ajánlottak a gnómok, hogyan tervezzük megtalálni a medált.
A háromból kettőt megadtam neki.
– Vagyis?
– Nem láttam semmi rosszat abban, hogy megtudja, miben
állapodtunk meg, hiszen az lényegében semmi, leszámítva a
medálra való vadászatot. Vagy a gnómok ajánlata – szintén
semmi. Ha megtaláljuk a medáljukat és sikeresen túlélünk,
talán hazamehetünk. A testvére nevében tett nekem egy
ajánlatot.
És mi lehetett az – egy hármas? A szavak majdnem
kicsúsztak a száján, de Cynna még időben elkapta őket. A
prioritásai szarok voltak. Rá kellett vennie az átkozott
zabolátlan elméjét, hogy az élet-halál dolgokra figyeljen.
– Miféle ajánlatot?
– Azt állítja, hogy nem kell a gnómoknak birtokolniuk a
medált, hogy Edge stabil maradjon. A gnómok persze
figyelmeztettek minket, hogy hallhatjuk ezt, de a
figyelmeztetésük nem teszi automatikusan hamisnak. Theera
érvelése a sidhe-k eredendő felsőbbrendűségére vezetődik
mindenben, különösen minden mágikus dologban, ami őket
teszi a medál megfelelő őrzőivé.
– Nem kifogásolja, ahogy felfalja az agyat?
– A sidhe gőgösebben viselkedik, mint egy macska.
Megkérdeztem. Felvilágosított, hogy semmi közöm hozzá. –
Cullen elhallgatott. – Ha elmondom neki, hol van a medál,
mielőtt összekapcsolódik egy tartóval, mindenféle
finomságokat kapok. Varázslatokat. Tudást.
– Tudja a számodat.
– Valójában én tudom az övét. Vagyis a hívóját. –
Kinyújtotta a kezét. Egy apró topáz pihent a tenyerében. – Ez
idézi őt.
Mindennek ellenére feltámadt Cynnában a kíváncsiság.
– Hogyan működik?
– Erre még nem jöttem rá.– Ujjai összezárultak, és a topázt
a laza kabátja zsebébe csúsztatta, amit viselt. – Arra sem
jöttem még rá, hogyan tűnt el.
Cynna úgy érezte, a szíve a torkában dobog. Nyelt egyet.
Miután nem sikerült megütnie a tünde nőt, nem maradt
magyarázkodást követelve. Miután a tündérszuka eltűnt,
Cynna is eltűnt – azonban prózaibb módon, egyszerűen
kirohant a folyosóra. Gan akaratlanul is segített azzal, hogy
éppen akkor bukkant fel, állandóan fecsegve. Aztán
megérkezett Steve, aztán a szolgáik, majd Ruben, és azóta is
lefoglalta őket, hogy készüljenek a folyón való újbóli
utazásra.
Cynna kifejezéstelenné tette a hangját. – Biztos csak
megjátszotta az eltűnést. Ez valószínűleg egyfajta bűbáj.
 – A bűbáj az illúzió. Valószínűleg láthatatlanná tudja tenni
magát, és talán még a szaglásomat is képes volt becsapni, de
a mágikus látásom számára is eltűnt. Nem hiszem, hogy ez
lehetséges, hacsak már szó szerint, fizikailag nem volt ott.
– Transzlokáció? – Ez egy mitikus képesség volt, amit
állítólag csak a beavatottak tudtak használni. – Annyira nem
a saját súlycsoportunkban vagyunk! Ha a sidhe képes ilyen
dolgokra, miért nem keresik meg ők maguk a medált?
– Nem tudom!
Cynna azon kapta magát, hogy egy nagy, hatalmas,
sajnálkozó sóhajtást ad ki. De ha valaha is lenne megfelelő
pillanat erre, akkor most jött el az ideje.
– Megyek, lefekszem – mondta hirtelen, és megfordult,
hogy elmenjen, a személyes mágusfénye engedelmesen
követte.
A férfi elkapta a karját. – Cynna...
– Nézd, ma este nincs kedvem szívhez szóló
beszélgetéshez. Több eszem van ennél, oké? Te vérfarkas
vagy, és tudom, hogy ez mit jelent. Nem kellett volna
elvárnom... nos, semmit. Tudom ezt. De nem segít.
Cullen hangja feszült volt és frusztrált. – Megbűbájolt
engem!
– Igen. De te nem látnál semmi rosszat abban, ha
lefeküdnél vele. Csak az jár a fejedben, hogy jogi státuszra
van szükséged a kis lovas felett, ezért próbálsz meggyőzni...
– Nem leszek mással! Erre a szavamat adom!
– Te nem hallasz engem! Nem akarom, hogy más alakba
préseld magad! Az nem fog működni. Boldogtalanná tesz
téged, és neheztelni fogsz, és akkor nem leszünk barátok
többé...
 A férfi elmosódott, a nő pedig elszállt. Hátrafelé repült,
annak köszönhetően, hogy Cullen a levegőbe dobta. Mielőtt
még földet ért volna, a férfi megpördült, és a valóságot is
megpördítette.
Cynna látott már egy vérfarkas átváltozást. Még sosem
látta Cullent ezt csinálni, de felismerte a folyamatot. De mivel
keményen landolt a fenekén, és látta, ahogy a lehetetlenség
szeleteket vesz ki Cullen alakjából, és valami újjá kavarja, egy
másodpercbe telt, mire rájött, miért változott át.
Valami – két valami – mászott át a korláton, nesztelenül,
mint a szellemek, és sötétebbek, mint az éjszaka körülöttük.
– Behatolók! – kiáltotta, és világosabbra változtatta a
mágusfényét, elég erővel lecsapva rá, hogy öt fényfoltra
hasadjon.
Csigák. Így néztek ki, bár ember alakúak voltak, a szokásos
végtag elrendezéssel. Magasak és nedvesek voltak, olyan
módon, aminek semmi köze nem volt a folyóhoz, az arcuk
pedig szigorúan pfúj – gömbölyű és torz, orr és áll nélküli
volt, az összehúzott záróizmok alatt, amelyeknek szájnak
kellett volna lenniük, bár inkább úgy néztek ki, mintha valaki
összeszerelés közben megzavarodott volna, és a segglyukat
a fejükre tette a fenekük helyett.
Cynna mindezt magába szívta, miközben talpra
emelkedett. A másodperc töredéke volt arra, hogy
megpillantson valamiféle hámokat a mellkasukon, mielőtt
egy hatalmas vörös farkas rájuk vetette magát.
Cullen hihetetlenül gyors volt emberformában. Farkasként
még gyorsabb volt. A csigák is gyorsak voltak – csak nem
eléggé. Egyiküknek volt ideje előrántani egy kardot a
hámból, amit Cynna megpillantott. A másiknak nem. A
farkas kitépte a torkát.
 Értelmetlen kiáltás hallatszott mögötte. Megfordult – és
látta, hogy egy pár nyálkás, fekete kéz markolja a korlátot, és
egy újabb csigát húz fel – de még nem a korláton túlra.
A teste tudta, mit kell tennie. Oldalra fordult, jobb térdét a
mellkasához húzta, majd kilőtt a lábával. A talpa a lény fejébe
csapódott, és a lány végig a testén megérezte a becsapódást.
Csiga-ember még jobban érezte a becsapódást. Fülsértő
sikoly kíséretében hanyatt esett a folyóba. A csobbanást
elnyomta egy újabb kiáltás. Cynna megpördült, és azt látta,
hogy egy másik csigaember tart feléje furcsa módon járva,
gonosznak tűnő pengével a kezében, az egyik őr üldözte. Az
őr – a két ember közül az egyik – ordított valamit neki.
A bűbája halkan suttogta: – Ne nyúlj hozzájuk! Méreg
szivárog belőlük.
Most szól neki!?
Csizma. Csizmát viselt, így a méreg nem került a bőrére,
de Cullen...
– Hé! – kiáltott rá az őrre. – Mögötted! – Még két csiga
rohant az őr háta mögött. A férfi megpördült, szabadon
hagyva így a Magas, Sötét és Nyálkást, hogy túlméretes kését
a nő felé lendítse.
Cynna hátraugrott. Egy másodpercet sem tudott szánni
arra, hogy megnézze, mi történik Cullennel és a másik
csigával – ez a fickó gyors volt. A férfi nekirontott, furcsa zajt
kiadva a félrecsúszott végbélnyílásával, a pengéje pedig
cikázott.
Kiáltások. Egy lövés – Steve bizonyára csatlakozott a
harchoz. A saját fegyvere a kabinjában volt, de nem
számított. A lőszerét már elhasználta a dondrediik ellen.
 A csigaember támadásba lendült, ő pedig elugrott. Ne nézz
a pengére! A szemét nézd! Ezt tanították neki, de ennek a
fickónak a szemei teljesen feketék voltak. Nem tudta
megmondani, hová néz, egyáltalán nem tudott olvasni
benne.
A kard ott suhintott a levegőben, ahol a hasa volt. Eléggé
balra dőlt, de ez csak egy csel volt. A penge visszatért, és a
lány majdnem elvesztette az egyensúlyát, újra kitért – és
megbotlott. A csiga halott haverja lábában.
Cynna elesett. Háromlábnyi éles acél villant át azon a
helyen, ahol ő volt. És egy farkas vetődött át rajta és a kardon,
megpördült a levegőben, hogy állkapcsát a csigaember
torkára zárja, majd véres gejzírt fakasztva, mindketten a
fedélzetre zuhantak.
A lány az oldalára esett, egyik karja maga alá szorult, a
másikkal pedig a fedélzet egy olyan darabját kereste, amelyet
nem borított döglött csiga, nyálka, vagy vér, hogy letegye a
kezét. Valami megragadta a karját és a hátára fordította. Egy
sötét test magasodott fölé, és egyik csillogó kezével az arca
felé nyúlt. A lény karján tátongó sebből vér folyt.
Hirtelen egy nyílvessző jelent meg a torkában – elöl a tollas
szár állt ki, hátul pedig a hegyes rész. Forró vér fröccsent
Cynna arcára. A kéz, amely érte nyúlt megrebbenve
felemelkedett, mintha meg akarná igazítani a lény nyakát
díszítő nyílvessző illeszkedését. Cynna elhátrált, szabaddá
téve az utat a testnek.
A bal lábszárán landolt. Zihálva rántotta ki a lábát.
Cullen-farkas az imént elintézett példány fölött állt. A
bundája jócskán véres volt. Csöpögött a pofájából. Ajkait
hátrahúzta, fogait kivillantva, mély morgás morajlott fel a
mellkasából.
 Nem maradt senki, akit megölhetett volna.
Nem minden halom volt a csigaembereké, amit Cynna a
fedélzeten látott. Két őr is lent volt. Miközben a lány
szétnézett, Steve Timms átugrott az egyik mozdulatlan
alakon, és feléje rohant. Tash úgy harminclábnyira állt tőle,
íjjal a kezében. Parancsokat vakkantott, amelyeket a
megmaradt őr kapkodva próbált teljesíteni Szerezz bőrt, hogy
védd a kezed, bolond suttogta Cynna bűbája. Dobjátok ki azokat
a hullákat a fedélzetről – hozzatok hamut és sót – nézzétek meg, mi
a fene történt a tritonokkal!
Cynna nem figyelt. A hatalmas farkas egyszer megrázta a
fejét, egyenesen a lányra nézett, és kinyújtotta a nyelvét egy
kutyavigyorban. Aztán összeesett.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

LEBEGÉS... A GONDOLATOK szétszakadnak, leállnak, a

szürkeségbe csúsznak...
Tartalak!
Hm?
– ...ne nyúlj hozzá!
– Hol a hamu, a fenébe is!?
Valami fröccsent.
– Cullen? Ó, Istenem... Ne! Nem kaphatod meg! – Ez
Cynna hangja volt. Tudta, belekapaszkodott az elméjét
elhomályosító ködön keresztül. – Engedd el, vagy én...
– Ne érj hozzá! – Ezt a hangot is ismerte...Tash. – Méreg
van rajta.
– A kabátom bőrből van. Megvéd engem.
Cynna hozzáért? Miért nem érezte?
Újabb fröccsenés. Vicces. Hallotta, hogy mi történik, de
nem látott semmit, nem érzett semmit...
Egy sóhaj. – Nem tudsz segíteni rajta, kislány. Meghalt.
– Nem! Nem lehet! – Cynna megint, a megtestesült
makacsság.
Bár igaza volt. Nem halt meg. Nem tudott mozogni, nem
látott és nem érzett szagokat. Egyáltalán nem érezte a testét.
Semmit. Nem értette, hogy mi van, de nem halt meg.
Tash hangja, nagyon szelíd: – A szíve nem ver.
Hát a pokolba! Ez nem lehetett jó.
 Léptek, aztán: – Van nálam só és hamu, de elpazarolod, ha
rajta használod!
Cullen nem ismerte fel a beszélőt, de a férfi a Közös nyelvet
használta. Ezt az elméje csendes zugával jegyezte meg. A
varázslat még mindig működött, még akkor is, ha
technikailag már halott volt.
Nem érezte magát halottnak. Hol volt az alagút és a fehér
fény?
– Add ide! A hamu semlegesíti a mérget, igaz? Le kell
tisztítanom...
– Már túl késő, Cynna Weaver.
Tashnek valószínűleg igaza volt. Nem asztrális úton volt.
Már kétszer megtette, és ez egyáltalán nem hasonlított rá. Az
asztrális formája még mindig látott és megérintett... nos, nem
ugyanolyan érintés volt, mint amit a testével tett, de hasonló
érzés volt. Nem ez a... semmi.
– Meg fog gyógyulni – mondta Cynna makacsul. – Meg
tudja gyógyítani. Csak meg kell tisztítanom a méregtől.
– A gyógyítás nem működik a méreggel – mondta Tash
azon a szelíd hangon. – Csak a sebekkel. Ezért félnek annyira
az obaboktól. Semmi sem állítja meg a mérgüket. Ez egy...
nem tudom a szavadat, de mindent megbénít. A tüdő nem
működik, a szív nem ver.
– A vérfarkasok meggyógyulnak a méregtől. Ezt is meg
tudja gyógyítani. A fenébe, Cullen! – Düh korbácsolta fel a
hangját. – Meg fogsz gyógyulni, hallod?
Mindent megteszek, ami tőlem telik.
Megint Tash. – Általában nem szokott ilyen gyorsan hatni.
Biztos lenyelt valamennyit.
 – Annyira sajnálom, édesem! – Ki volt... Ó, Daniel Weaver.
– El kell fogadnod, hogy meghalt.
– Nem, de aki megpróbálja a folyóba dobni, az halott lesz!
Steve, tartsd vissza őket!
– Fedezlek! – Ez Steve hangja volt. – Senki sem nyúlhat a
farkashoz!
– Rendben – mondta Tash fáradtan. – Őt hagyjuk utoljára.
– Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes – suttogta Cynna.
– Az Úr van teveled...
Cynna imádkozott érte? Nem árthatott. Valószínűleg nem
segítene, de nem is árthatott.
Még egy csobbanás. Cullen most már tudta, mit jelent a
hang – halott obabot dobtak a korláton át a folyóba. Talán a
saját halottaik közül egyet. Nem elfogadható
környezetvédelmi szempontból, de jobban aggasztotta Tash
szándéka, hogy az ő testével is ugyanezt teszi. Még nem
végzett vele. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan
kapcsolódhatna újra hozzá.
– ...érettünk, bűnösökért most és halá... ó, a fenébe is,
Hölgyem! Hozd vissza! Nem kaphatod meg őt! Ha valódi
vagy, ha azt akarod, hogy papnőd legyek, vagy akármi,
akkor hozd vissza!
Cullent egyszerre csak elöntötték az érzések. Fájdalom. Egy
óriás szorította össze a markában, és limonádét próbált
készíteni a mellkasából. A bordái megremegtek az
erőfeszítéstől, hogy levegőt vegyen. Az élet fájt.
– Lélegzik! Nézd, lélegzik!
Illatok árasztották el Cullent. A másik látása is visszatért,
de homályosan. Szinte teljesen üres volt. Kényszerítette
magát, hogy kinyissa a szemét... ó, igen. Még mindig farkas
volt, ami azt jelentette, hogy a látása fekete-fehér. És az
Cynna volt, könnycseppektől nedves arccal súrolta a
bundáját.
Átkozott bolond nőszemély! Még a végén rá is kerül a
méregből. Újabb lélegzetet vett, megtalálta a Hold dalát, és
kikényszerítette az átváltozást.
És ó, a francba, de ez nagyon fájt. És túl sokáig tartott. Az
átváltozás mindig fájt. Átváltozni talaj nélkül, és közvetlenül
egy szívmegállás után... nos, túlélte. – Hagyd abba – suttogta.
– Hagyjam abba? – pislogott könnyes szemekkel. – Mit
hagyjak abba?
A sírást, mondta ki majdnem. Ez felbosszantaná a nőt, ha
tudná, hogy látta, ahogy sír miatta. Az ajkai megrándultak a
gondolatra.
– Miért csináltad ezt? – A lány mellette térdelt, a kabátját
gondosan maga köré gyűrte, hogy ne érjen hozzá a
nyálkához, amit a bérgyilkosok hagytak hátra. Jól van. Nem
volt teljesen hülye. A félelem, az öröm és a düh versengett
azért, hogy uralja az arcát... olyan kifejező arc. Azok a
tetoválások, amelyek mögé rejtőzött, előle sosem rejtették el.
– Miért változtál át? Nem engedheted meg magadnak, hogy
így pazarold az erődet! Szükséged van rá a gyógyuláshoz!
– Megszabadultam a méregtől – mutatott rá Cullen
suttogva, ez volt minden, amire képes volt. Bármi is volt rajta
– ruha, vér, méreg –, nem követhette őt az átváltozáson
keresztül.
– Ó, persze! – Cynna lélegzete elakadt. – Istenem, de
megijesztettél!
 Saját magát is megijesztette. A szemei próbáltak
becsukódni. Az alvás fantasztikus ötletnek hangzott, de
előbb... – Steve itt van?
– Igen. Ő tartotta vissza őket a fegyverével, így nem... azt
hittük, hogy meghaltál. A szíved megállt.
Nekem mondod? – Valamit mondanom kell neki!
Megbántottság villant az arcán, de intett. Egy pillanattal
később Steve arca lebegett fölötte. – Igen, haver?
– Cynna után mentek – suttogta. A szemei megpróbáltak
becsukódni. – Célzott támadás.
– Ne aggódj! – mondta Steve komoran. – Rajta vagyok!
Rendben. Rendben. Csak egy kicsit megpihenteti a
szemét...
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

EGY KÉZ HÁTRASIMÍTOTTA Kai arcáról a hajat. Egy meleg

kéz, olyan meleg, mint a test, amely őt támasztotta... Nathan.
A lány a földön feküdt, a háta a férfi elejének dőlt, a lába
pedig be volt hajlítva oldalra. Hallotta az egyik ló
toporzékolását, a farok suhogását.
Amikor utoljára tudatában volt a testének, állt.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi halk és aggódó hangon.
Kai bólintott. – Ez... intenzív volt.
Néhány pillanatig nem mozdult, és nem is szólalt meg.
Nathan sem. Biztosan voltak kérdései, rengeteg, de ő
türelmesebb volt, mint a lány. Miután megbizonyosodott
róla, hogy a nő magához tért és jól van, megnyugodott,
megelégedett a várakozással, amíg a nő úgy nem érzi, készen
áll a beszélgetésre.
– Ilyen sokáig még nem voltam fuguban – mondta végül. –
Nem számítva azt, amikor kicsi voltam, és ott ragadtam. Ez
nem ugyanaz volt. Tudtam, hogy ki tudok onnan jutni.
– Mi történt? – kérdezte a férfi halkan. – A
figyelmeztetésed sikeres volt. Ennyit láttam.
Ő és Nathan már lefeküdni készültek. Kezdett
hozzászokni a mostoha körülmények közötti alváshoz, bár a
legtöbb éjszakán vágyakozva gondolt a matracokra. A
hálózsákjaik kiváló minőségűek voltak, de a talaj nem
nagyon emlékeztette ágyra. Valami riasztotta a férfit, valami
hang vagy kósza illat – nem volt benne biztos, hogy mi volt
az. A folyópartra ment, és az uszályt bámulta.
 Kicsit megelőzték, mielőtt megálltak volna, mert tudták,
hogy az uszály jóval előrébb halad, amíg ők alszanak. Ezzel
nem tudtak mit tenni, és remélték, hogy másnap behozzák a
lemaradásukat. A folyó kanyart írt le előttük az alacsony,
sziklás dombok körül; egyenesen átvágva, a kanyar után
beérhették volna. Az uszály tehát még mindig előttük lenne,
de nem sokkal.
Nathan látta, vagy megérezte a merénylőket. Kai is látta
őket, de az ő látása nem olyan volt, mint a férfié. Vagy bárki
másé. Látta a gondolataik formáit és színeit. Elgondolkodott
azon, hogy túlságosan is megismerte, hogyan formálja a
gondolatokat a gyilkossági szándék.
Azt mondta Nathannek, hogy figyelmeztetni fogja az
embereket a bárkán, és fuguba ment.
És most nem akarta elmondani neki, mit tett. Nathan nem
akadt ki a többi képessége miatt, de ez... – Azt hiszem,
kiakadtam saját magamtól. Olyasmit tettem, amire
megesküdtem volna, hogy nem lehetséges.
A férfi várt. Nathan nem az a fajta volt, aki feleslegesen
használja a szavakat.
– Azok – hogy is hívtad őket? Obab? A nőre mentek.
Igazad volt a varázslóval kapcsolatban. Ő egy vérfarkas.
Gondolom, te is láttad. – Ő nem igazán látta, hogy mi történt.
Nathannel ellentétben neki nem volt hiper-szuper éjjeli
látása, és az egyetlen távoli mágusfénynek a ragyogása nem
sokat engedett neki kivenni a történtekből. De látta, ahogy a
férfi gondolatai megváltoznak.
– Megölték – mondta egyenesen. – Vagy legalább
majdnem. Láttam már állatokat meghalni. Láttam a
dondrediiket meghalni néhány napja. Tudom, hogy néz ki –
ahogy a gondolattestek kezdenek elhalványulni, szétesni...
Utáltam! Nem hagyhattam csak úgy meghalni, nem igaz?
Nathan megdöbbent. – Volt más választásod?
– Ő vérfarkas, úgyhogy azt gondoltam... úgy tűnt, hogy ha
össze tudom tartani a gondolatait, ott tartom még egy kicsit,
a mágiája befejezi a gyógyítását. – Most megfordult, hogy
ránézzen a férfira. – Nem egyedül csináltam.
– Kértél tőlem hatalmat. Megadtam neked.
Ezt gondolta – bár nem kérdezte hangosan. A saját
tartaléka túl gyorsan kiürült, mielőtt a vérfarkas teste
befejezte volna a méreg kiürítését.
Mélyen benne volt a fuguban. Megérintette Nathan
gondolatait a sajátjával – csak egy érintés, semmi olyan, ami
a gondolatai közé ragadt volna, és összezavarná vagy
befolyásolná. Megkérdezte, igen. És az erő elárasztotta őt.
Kai az ajkát rágta. – Nem tudtad, hogy mit csinálok. A
francba, én sem tudtam, hogy mit csinálok! Bántani tudtalak
volna, ha túl sokat veszek el...
– Mindig adok neked erőt, ha kérsz. Nem kérnél gonosz
okokból. Talán nem bölcs okokból, de nem gonoszból.
– Ez nagyon sok hatalom volt.
Nathan elmosolyodott, a szeme csillogása tiszta
szórakozás volt. Kai néha nem értette a férfi humorérzékét.
– Sok hatalmam van, Kai. Jobb, hogy engem kérdeztél,
nem pedig Dellt. A mágiája erős, de a saját használatára
formált. És ő nem pótolja olyan könnyen, mint én az
enyémet.
Eszébe sem jutott, hogy Dellből is meríthet: – Annyi
mindent kell még tanulnom!
 – Te tanulsz. – A férfi szünetet tartott. – Örülök, hogy a
varázsló él. Azt hiszem, szükségük lehet rá.
– Még mindig azt hiszed...
– Ó, igen! – Biztos volt benne, ahogy csak a fajtájából valaki
lehet. – Ők azok, akikről a királynőm beszélt. Meg fogják
találni a medált. Aztán, ha szükséges, el fogjuk venni tőlük.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A KABINOK A BÁRKA közepén helyezkedtek el. Négy a

folyosó egyik oldalán, a maradék három és egy fürdőszoba a
másik oldalon. Cynna követte a két őrt, akik Cullent cipelték
a kabinjába. Fázott. A méregtől beszennyeződött kabátja és
csizmája még mindig a fedélzeten volt. Az apja felajánlotta,
hogy sóval és hamuval semlegesíti őket a méregtől. A férfi
feldúlt volt, újra és újra megkérdezte, hogy jól van-e, és úgy
tűnt, örül, hogy segíthet valamivel.
Az egyik őr majd a szertartás után megmutatja neki,
hogyan kell. Nem voltak olyan érzéketlenek, mint
amilyennek látszottak, amikor a halottakat a folyóba dobták.
Nyilvánvalóan nem voltak szentimentálisak a holttestek
iránt, de gyászolták a halottaikat.
Gan közvetlenül mögötte állt.
– Nem tudom, miért olyan dühös Tash. Megnéztem a
tritonokat, nem igaz? Még ha nagyon veszélyes is a folyóban,
megtettem.
Miután Tash bedobta őt. – Bátor voltál. Fogtál halat, amíg
ott voltál?
– Csak egyet. És a tritonok halottak voltak, ahogy
gondoltam is, szóval mi értelme volt?
A csigaemberek – obabnak hívták őket – a tritonokat
iktatták ki először. Senki sem volt biztos benne, hogyan
csinálták. A tritonok összekapcsolták az elméjüket a
lovaikkal, de képesek voltak közvetlenül is érzékelni az
életet, ami megnehezítette a közelükbe lopakodást. Az
obabnak valahogy sikerült, és a bárkát lovas nélküli tengeri
ökrökhöz kötve hagyták.
Cynna feltételezte, hogy szerencséjük volt, hogy az obab
nem ölte meg a tengeri ökröket is. Huey – mint kiderült, ő
volt az uszály kapitánya – elküldte a két megmaradt triton
egyikét, hogy felváltva lovagoljon a tengeri ökrökön, hogy
nyugton tartsa őket, amíg az uszály lehorgonyozva áll.
– A lényeg az volt – mondta Cynna –, hogy a tritonok testét
ki kellett szabadítani a hámból. Te immunis vagy a méregre,
mivel nem vagy teljesen átalakulva, szóval...
– Ezt mondják! – Gan elkomorult. – De tudnak hazudni.
– Szerinted a gnómok hazudtak a védettségedről? Nem
vagy halott, szóval – hé, óvatosan! – csattant rá a két őrre,
egyik sem volt ember azok közül, akik átmanőverezték
Cullen hordágyát a szűk ajtón keresztül. Majdnem
kiborították a férfit.
– Oké, igazuk volt a méreggel kapcsolatban, de
hazudhatnak, ha akarnak. Bilbó nem kedvel engem. Nem
érdekelné, ha megölnének.
Cynna nem tudta, mitől volt ilyen pipa Gan. Pillanatnyilag
nem is nagyon érdekelte. Követte az őröket az alvó terhükkel
az aprócska kabinba. Ágy helyett egy párnázott, mintás
kanapé-pad volt, mint a kancellárián. Két oldala elég hosszú
volt egy ember számára; a két őr letette Cullent az egyikre. A
másik oldalra kellett ülnie, hogy helyet adjon nekik, hogy ki
tudjanak jutni a hordággyal.
Az ülés rendben ment. A térdei amúgy is folyton össze
akartak akadni.
Gan követte őt befelé, és figyelte, a kis félrecsúszott arcával
merengve. Cynna felsóhajtott.
 – Nézd, késő van. Majdnem megöltek, és Cullen tényleg
meghalt egy időre. Beszélhetnénk reggel arról, ami zavar
téged?
– Itt nincs reggel!
Cynna összekaparta a türelme foszlányait.
– Majd ha felébredtünk.
– Gondolom. – De nem ment el. Előbb Cullenre, majd
Cynnára nézett. – Mindannyian feldúltak vagytok Cullen
Seabourne miatt. Nem tudom, miért. Nem maradt halott!
– Ez emberi dolog.
– Az emberek mindig furcsák lesznek azokkal, akikkel
dugnak?
Cynna lenyelt egy hisztérikus kuncogást.
– Néha igen, néha nem. Aggódunk a barátainkért, amikor
megsérülnek.
– Nekem nincsenek barátaim. Nos, Lily Yu kivételével. Őt
érdekli, hogy megölnek-e vagy sem, de ő nincs itt.
Ez egyenesen gyomorszájon találta Cynnát. Ne
antropomorfizálj, figyelmeztette magát. Lehet, hogy Gan már
nem volt egészen démon, de nemrég még az volt.
Valószínűleg nem volt képes magányt érezni. Valószínűleg
összetévesztette a „szövetségest” a „baráttal” – embereket
akart maga mellé állítani, hogy növelje a túlélési esélyeit.
Nem azért, mert úgy érezte, hogy sodródik, elszakadt,
egyedül van egy idegen helyen.
A logika nem segített. Nem tudott segíteni rajta. Cynna
féltérdre ereszkedett, és egyenesen az abszurdan nagy, szép
szemekbe nézett, amelyek abban a csúnya narancssárga
arcban ültek. Abban a pillanatban ezek a szemek
gyanakvóan összeszűkültek.
 – A „barát” nagy szó számomra. Sok jelentést hordoz
magában. Sok bizalmat. Te és én talán a barátkozás felé
haladunk. Nem tudom, hogy nem tartunk-e már ott, de nem
szeretném, ha megölnének.
– Persze, mert át tudok menni, és lehet, hogy szükséged
lesz rám!
Cynna megrázta a fejét. – Még ha nem is tudnál átkelni,
akkor is szomorú lennék, ha meghalnál.
– Talán hazudsz!
– Nem hazudok, de itt jön a képbe a bizalmi dolog. Ezért
nem válnak az emberek egy csapásra barátokká. Eltart egy
ideig, amíg kiderül, hogy bízhatunk-e egymásban.
A fintor egy fokkal szorosabbra húzódott. – Ugyanolyan
szomorú lennél miattam, mintha Cullen Seabourne halott
maradt volna?
– Nem. De elszomorodnék.
Gan egy pillanatig még bámult rá, aztán nagyot sóhajtott,
és mormogva kisétált az ajtón. – Ez zavaros. Ez nagyon
zavaros.
Cynna követte, hogy becsukja mögötte az ajtót. Gan nem
csukta be az ajtókat.
– Van engedélyed démonterápiát folytatni? – kérdezte
Cullen.
– Ébren vagy! – Megfordult, és mosolyra húzódott a szája.
– Hogy érzed magad?
– Mint egy kifacsart citrom. Visszaszerezted a
gyémántjaimat?
A lány bólintott, hirtelen elöntötte egy furcsa érzés, ami
elhallgattatta. Nem jutott eszébe semmi, amit mondhatna...
vagy talán túl sok minden volt, amit nem akart kimondani.
Vagy akár csak gondolni rá. Úgy érezte... szégyenlős?
Cynna negyedik óta nem érezte magát szégyenlősnek, és
most nem akarta úgy kezelni, mint akkor, Maria sosem
bocsátotta meg neki a véres orrát.
– Gyere ide! – Cullen megpaskolta maga mellett a padon
lévő parányi helyet, mintha elférne ott a feneke.
A lábai úgy döntöttek, hogy ez jó ötlet, és odavitték hozzá.
Mivel nem fért el mellette, a földre ereszkedett le. A férfi
felemelte a karját, hogy helyet csináljon, és a lány
megkönnyebbülten helyezkedett el, a fejét a férfi mellkasára
hajtotta, Cullen pedig lazán a nő vállára tette a karját. A férfi
Cynna hajával játszadozott.
Ez már elég volt. Most, ebben a pillanatban, ez elég volt.
Cullen élt, mellette volt, megérintette, át akarta ölelni.
Rengeteg gondolkodnivalója volt, de most csak ezt akarta. A
szemei lecsukódtak.
Talán a férfinak is elég volt, mert hosszú pillanatokig nem
szólalt meg. Cynna azt hitte volna, hogy vissza elaludt, ha
azok a meleg ujjak nem birizgálták volna a haját. Végül azt
mormogta: – Nagyjából mindent hallottam. Többé-kevésbé
halott voltam, úgyhogy nem tudom, miért hallottam, de
hallottam. Nem hagytad, hogy kidobjanak a fedélzetről.
Cynnának elszorult a torka. Egy pillanat múlva sikerült
kimondania: – Látod, a tagadás nem mindig rossz dolog.
Cullen megrángatta az egyik hajtincset. – Isten a tanúm,
hogy nem akarlak bátorítani, de a tagadásod ezúttal jól jött
nekem.
– Rendbe fogsz jönni, ugye? Meg tudod gyógyítani, bármit
is tett veled a méreg?
 – Azt már meggyógyítottam, különben nem ébredtem
volna fel. Van egy kis szívsérülésem, de...
Cynna feljajdult.
A férfi megint megrángatta a haját: – Ez történik, amikor
az oxigén visszaáramlik a szívsejtekbe, ha túl sokáig
nélkülözték... a legújabb tanulmányok szerint öt percig. Úgy
néz ki, mintha a sejtek felügyeleti rendszere nem tudná
megkülönböztetni a rákos sejteket az oxigénnel újratáplált
sejtektől, ezért a mitokondriumok apoptózist indítanak be…
– TSI, Cullen!
– Pár napon belül meggyógyítom a sérülést. Amit nem
értek, hogy miért kezdett újra verni a szívem, miután
abbahagyta.
– Mellkaskompressziót végeztem.
– Imádkoztál.
– Nos, igen. De mellkaskompressziót is csináltam. Adnom
kell Istennek valamit, amivel dolgozhat.
– A Hölgy volt az, akit a végén hívtál.
Eszébe jutott. Hozd vissza! – A te Hölgyed nem csinál
csodát – legalábbis folyton ezt mondogatod nekem.
– Nem, én folyton azt mondom neked, hogy ő nem
foglalkozik isteni ügyekkel. Néha válaszol egy Rhej kérésére.
Nem gyakran, de néha igen.
– Én nem vagyok Rhej. Még csak egy Rhej tanítványa sem
vagyok.
– Beszéld meg a Hölggyel! Úgy tűnik, azt hiszi, hogy az
övé vagy. – A hangja álmos volt, elhalkult.
– A mellkaskompresszió volt az oka. – És talán a Hölgy.
Talán nem Cynna volt az övé, hanem Cullen.
 – Persze.
Hagynia kell aludni Cullent. Magának is szüksége volt egy
kis alvásra, és Isten tudta, hogy elég fáradt volt. De nem akart
megmozdulni.
Gondolkodni sem akart, de a sok beszéd újra beindította
az agyát, és az tényekkel szembesítette. Amikor azt hitte,
hogy a férfi haldoklik... meghal, a fenébe is! Klinikailag halott
volt. Egy nagy tagadásnál többre nem volt hely benne, és az
egészet arra költötte, hogy ne higgyen a férfi halálában.
Cynna nem tudott többé megnyugtató hazugságokat
mondani magának. Cullen számított. Egészen mélyen
számított, olyan helyekre is eljutott benne, amelyeket még
soha senki sem érintett meg. Még Rule sem. Meg kell találnia
a módját, hogy túllépjen Cullen hűségről alkotott
elképzelésein, mert a férfin nem tudott túllépni.
Odakint halk kántálás kezdődött. Ti, akik ismeritek
Mershwint suttogta Cynna bűbája –, ti, akik ismeritek elesett
bajtársunkat, vegyétek őt közel magatokhoz...
– Mi az? – mondta Cullen.
Cynna kihúzta a fordítóbűbájt, és a pulóverén kívülre
engedte. A suttogó hang elhallgatott. Valahogy tolakodónak,
vagy udvariatlannak érezte a hallgatózást. – Temetések. A
tritonokon kívül két őr is meghalt. – A nő felsóhajtott. – Jobb,
ha alszunk egy kicsit.
– Cynna! – A férfi a lány karja köré kulcsolta az ujjait. –
Amikor megpróbáltad szétrúgni Theera seggét – vagy bármit
is céloztál meg... – Egy pillanatra megjelent az arcán egy
fáradt vigyor. – Nem a megbűvöltség miatt blokkoltalak,
vagy, mert nem akartam, hogy megüsd. Nem akartam, hogy
visszaüssön. Egy sidhe elég keményen tud ütni.
 A szavai úgy telepedtek rá fokozatosan, ahogy egy kutya
köröz egy helyen, mielőtt összegömbölyödik, hogy
elaludjon. Cynna mosolya felemelkedett erről a
megállapodott helyről. – Oké. Jó. – Tétovázott egy
másodpercet, aztán megtette, amit akart, és könnyedén
megcsókolta a férfit, mielőtt megismételte: – Aludj egy kicsit!
– Jobban aludnék, ha mellettem lennél.
Ahogy ő is, döbbent rá Cynna. És majdnem túl fáradt volt
ahhoz, hogy ezt ijesztőnek találja. – Látsz itt egy teljes értékű
ágyat?
– Tedd a párnákat a padlóra!
A lány elgondolkodott ezen, vagy legalábbis megpróbálta.
De az agya pépessé vált, és ha a férfi közel akarta érezni
magához, miközben alszik, miért ne? Amúgy is utálta a
nyiszlett kis padokat.
Néhány perccel később a párnák a padlón sorakoztak, és
Cynna elhelyezkedett rajtuk. Cullen már elnyújtózott. Egy
kézmozdulattal és egy elmormolt szóval lekapcsolta a
fényeket. A sötétség telt és meghitt volt, mint egy takaró
télen.
Cullen légzése egyenletes és halk volt, de nem aludt.
Amikor Cynna lefeküdt, a férfi felemelte a karját, és szorosan
magához ölelte. Hármas számú fantázia, gondolta a nő, és
lehunyta a szemét. Régebben folyton arról fantáziált, hogy
lefekszik valakivel... nem szex, hanem együtt alvás. Fiatal és
ostoba korában néhányszor csak azért szedett fel pasikat,
mert nem akart egyedül aludni.
A fantázia jobb volt, mint a valóság. A valóság az volt,
amikor egy idegen megbökte a könyökével, miközben
megfordult. A valóság a takaró ráncigálás, a zsúfoltság
érzése és a reggeli szájszag volt. Egy férfi, akit alig ismert, és
aki azt akarta, hogy reggel első dolga legyen beszélgetni vele,
az Isten szerelmére! A valóság az volt, hogy még inkább
egyedül érezhette magát, amikor technikailag nem volt
egyedül.
A valóság ma este Cullen volt. Aki meghalt, hogy
megvédje őt. Nem vert a szíve, nem lélegzett... ez egyenlő
volt a halállal, bármennyire is átmeneti állapotnak bizonyult.
A leendő babát védte, emlékeztette magát... de az
emlékeztető hamisnak tűnt. Tényleg azt hitte, hogy a férfi
hátradőlt volna, és hagyta volna, hogy a csigaemberek
megöljék, ha nem lenne terhes?
Ismerős és szívesen látott illata volt. Melegnek, élőnek és
szükségesnek érezte, amitől égett a szeme.
Rendben, Hölgyem, mondta annak, akiről tudta, hogy
létezik, bármennyire is megnehezítette Cynna életét a
létezése. Visszahoztad őt. És most hogyan tovább?
Hiába figyelt, ameddig csak tudott, csak a férfi légzésének
halk hangját, a víz lágy csobbanását a hajótesthez, és a halk
kántálást hallotta egy olyan nyelven, amelyet nem ismert.
Valahogy megnyugtató volt ez a kántálás.
Elaludt hallgatózás közben.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A MÁGUSFÉNYEK SŰRŰN csoportosultak az asztal fölött,

hogy a reggelit a lehető legvidámabbá tegyék napfény
nélkül. Hosszú, alacsony asztal volt; a törpék alacsony
padokon, de mindenki más párnákon ült. És Gan kivételével
– aki nyilvánvalóan még mindig aludt – mindenki jelen volt
az étkezésnél.
Senki sem mosolygott sokat.
A bárka még mindig le volt horgonyozva. A víz halkan
csobbant az oldalához, miközben úgy ringatózott a folyó
sodrásában, mint egy ember a függőágyban egy lusta nyári
napon. Semmi más nem volt nyárias. A levegő hideg és
ködös volt. A folyó, a törpék által kihozott parázs füstje és a
frissen sült kenyér élesztős illata érződött.
Kiderült, hogy a Vörös Jáspiskarika harmadik asszisztense
mágikus péket jelentett. A „karika” egy vörös jáspis
kövekből álló gyűrűre utalt, amelyet kemence helyett
használtak. Cynna éppen befejezte két vastag, meleg szelet
mágikusan sütött kenyér elfogyasztását, amelyet valamilyen
lekvárral vagy dzsemmel kentek meg.
Belekortyolt a teájába, amelyet még nem fejezett be. De
meg fogja inni. Kifejezetten terhes nőknek készült – állítólag
megakadályozza a reggeli rosszullétet, ami eddig tea nélkül
is elkerülte De a hányinger az általa egyik legkevésbé kedvelt
dolog volt, így inkább nem kockáztatott. Ha nem is volt oda
a tea halványan virágos ízéért, nos, nem volt rossz.
Lily utált volna itt lenni. Nincs kávé.
 Hiányzott neki Lily. Hiányoztak neki az autók is, meg a
mobiltelefonok, az NPR (National Public Radio) és a Pop
Tarts. És a napsütés. Csak néhány napja volt itt – nem, nem
napok. Alvások. És nagyon hiányzott neki a nap.
Hány alvás? Cynna hirtelen nyugtalanná vált, mintha a
szám elvesztése azt jelentené, hogy valami sokkal
ködösebbet és sokkal fontosabbat veszít el, és számolt. – Csak
hat nap telt el? – motyogta.
– Helyesen hangzik. – Cullen leült az övé melletti párnára.
Aznap reggel már tudott járni... lassan. – Ha az itteni
tartózkodásunkra gondolsz.
– Igen. – Cynna rápillantott a férfira. Füstölt hallal törte
meg a koplalását – három nagy füstölt hallal. A vérfarkasok
nagy fehérjefogyasztók voltak, és még többre volt szükségük,
amikor gyógyulófélben voltak. – Jó illat van itt neked?
A férfi oldalpillantása meglepetést sugárzott. A férfi
elmosolyodott. – Igen. Jobban szeretem az óceánt, de a Kának
gazdag illata van. Sokkal kellemesebb, mint a beton és a
kipufogógázok.
A lány szemöldöke felszaladt. – Tetszik neked Edge.
– Sok szempontból igen. Nem vagyok oda a különböző
csoportok növekvő tendenciájáért, hogy megpróbálnak
megölni minket, de a levegő tiszta, a földnek és a víznek
egészséges illata van, és bőséges a mágia.
Daniel Weaver szólalt meg az asztal túloldaláról.
– Eltartott egy ideig, amíg megszoktam az itteni
évszakokat, és persze az első évet azzal töltöttem, hogy
kétségbeesetten próbáltam visszajutni, vagy legalább
üzenetet küldeni... de a barátodnak igaza van. Sok mindent
lehet szeretni Edge-en.
 Daniel Weaver. Az apja. Cynna nem volt hozzászokva,
hogy ennek a szónak ilyen közvetlen és konkrét jelentése
legyen...
– Itt maradsz? – kérdezte. – Ha minden jól megy, és sikerül
kaput nyitniuk a Földre, visszatérsz, vagy itt maradsz?
– Gondoltam... – Lenézett, és a késsel babrált, amivel a
lekvárját kenegette. – De az én Marym elment oda, ahová a
kapuk nem vihetnek el. Kiépítettem itt egy életet, és nem is
olyan rosszat. Gondolom, Chicago nagyon különbözik attól
a várostól, amit elhagytam, mi?
A lány bólintott. – Számítógépek, mobiltelefonok, TiVo...
sok minden megváltozott. Chicagóban – nos, a SoldierField
úgy néz ki, mintha leszálltak volna a Jetsonok, és rácsaptak
volna egy acél cilindert a régi épületre. És a Millennium Park
– azt látnod kellene. Elég király. Mindenki szereti a Beant. De
nem minden változott meg. Még mindig van egy Daley nevű
polgármester, és a Cubs-szurkolók még mindig
reménykednek.
Daniel egy gyors nevetést adott ki magából.
– Reménykednek? Úgy érted, hogy közel harminc év alatt
sem sikerült nekik...
– Hé! – kiáltott Gan felháborodottan csípőre tett kézzel –
bár a derékvonal hiánya miatt nehéz volt pontosan
megállapítani. – Tényleg nem maradt hal? Mindenki megette
az összes halat?
– Ülj le! – mondta Steve Timms határozottan. – Megeheted,
ami a halamból megmaradt, de legközelebb akkor gyere,
amikor hívnak, ahelyett, hogy párnát dobálsz hozzám.
Cynna elvigyorodott, Steve már messzire jutott attól, hogy
mindent le akart lőni, ami nem ember.
 – Emberek! – Bilbó úgy kocogtatta a poharát, mint egy
vacsoraszónok, aki fel akarja hívni magára a klubtagok
figyelmét. – Befejeztük az evést, és beszélnünk kell!
Cynna pillantást váltott Cullennel. Bilbónak igaza volt. Itt
volt az idő. De a beszélgetés nem biztos, hogy úgy alakul,
ahogy a gnóm gondolta. Cullen és ő is elbeszélgettek egy
kicsit, mielőtt elhagyták a fülkéjüket. – Beszélni fogunk –
mondta Cynna. – Én kezdem.
Bilbó fintorogva nézett rá. – Előbb én. Tritonokért
küldtünk, hogy a bárka tovább tudjon haladni. Hamarosan
megérkeznek, de...
– De előbb el kell döntenem, hogy én továbbmegyek-e a
bárkával.
– Dönteni? – Bilbó az asztalra csapott. – Mi ez a döntés? Mi
mindannyian tudjuk, hogy tovább kell mennünk, vagy
mindannyian meghalunk. Az én világom van veszélyben,
igen, de te is ebben a világban vagy. Mindenkinek tovább kell
mennie! Ez az egyetlen út!
– Nem megyek tovább, amíg nem kapok választ néhány
kérdésre – mondta Cynna nyugodtan. – Kezdjük az árulás
kérdésével. Valahol szivárog valami, és szerintem az a valaki
ezen a hajón kell, hogy legyen.
Düh vagy tagadás helyett zavarodottságot kapott. A
gnómok értetlen pillantásokat váltottak. Tash a homlokát
ráncolta. – Azt hiszitek, hogy szivárogtatunk? Nem a bárka
szivárog, hanem az utasok?
A bűbáj és a nyelvtanulási varázslat nem terjedhet ki
minden lehetséges használatra.
 – Kiszivárgó információ. A seggfejű csigák egy nappal
azután találtak ránk, hogy elhagytuk a Várost. Egyenesen
értem jöttek. Ők – vagy bárki is küldte őket – túl sokat tudtak.
– Aggasztó, igen – mondta Bilbó. – De sok varázslat képes
követni valami olyan nagy és ismert dolgot, mint a kancellár
bárkája.
– Igen? Nos, ez eléggé furcsává teszi a döntést, hogy ezen
a bárkán utazunk, nem igaz? – Körbenézett az asztal körül. –
Hacsak nem azt akartad, hogy itt legyek, és felhívjam
magamra minden frakció figyelmét, amelyik meg akarja
akadályozni, hogy megtaláld az eltűnt medálodat.
– Nincs értelme, hogy…
– Ez sok mindent megmagyarázna – mondta Cynna,
felemelve a hangját, hogy túlbeszélje a gnómot. – Folyton
azon tűnődöm, miért kellett importálnod egy Keresőt. Miért
nem tudják még a sidhe-k sem megtalálni. Ugye nem is várod
el tőlem, hogy megtaláljam? Csak azt akarod, hogy itt kint
próbálkozzak, és felhívjam magamra az ellenség figyelmét.
Bilbó olyan hevesen ráncolta a homlokát, hogy a lány
legszívesebben figyelmeztette volna, nehogy így maradjon
az arca.
– Miért mondod, hogy a sidhe-k nem képesek megtalálni?
– Bármelyik ember, aki képes egy transzlokációs
varázslatot egy pillanat alatt hibátlanul végrehajtani, képes
megtalálni egy eltűnt tárgyat is.
– Ki? Ki csinálja... Theera! Ő transzlokál? Mikor!
A szó nem kérdésként, hanem követelésként hangzott el.
Cynna Cullenre nézett. Korábban bizonytalanok voltak,
hogy felfedjék-e előtte Theera közeledését. A férfi egy apró
fejmozdulatot tett – nem megrázta a fejét, hanem nemet
mondott. – Most nem válaszolok kérdésekre – mondta
Cynna. – De te igen. Mondd el, miért vagy feldúlt Theera
transzlokációja miatt.
Bilbónak ez nem tetszett, de egy pillanat múlva megvonta
a vállát. – Mi arra gondolunk, hogy Theera nem tudja, mikor
tervezzük elhagyni a Várost. Ha visszatelepült Rohenbe, az
azt jelenti, hogy tudja, hogy hamarosan elmegyünk, és nincs
oka arra, hogy a városban maradjon.
– Mi az a Rohen?
– Theera hűbérura a féltestvére, akit Theil Ná Rohennek
hívnak. Rohen Theil birtoka, az ő földje, érted? Minden sidhe,
aki uralkodik, földhöz kötődik. Theera nem mágus, nem tud
transzlokációs varázslatot használni. Theil mágus, de nem
olyan fokú, hogy tudjon ilyen varázslatot használni. De Theil
ura – aki egy igazi tündérlord, mivel a Második
Birodalomban van földje – nagyon képzett mágus. Elkészíti
a bűbájos eszközt, Theilnek ajándékozza, hogy azzal térjen
vissza Rohenbe. Theil hagyja, hogy Theera használja a bűbájt.
Csak egy helyre megy, Theil otthonába, Rohenbe.
Kibogozni Bilbó fogalmazásmódját fejfájást okozott
Cynnának. – Szóval Theera testvérének van ez a szerkezete,
és kölcsönadta neki. Az eszköz, nem pedig a saját képessége
teszi lehetővé számára a transzlokációt? – Amikor Bilbo
bólintott, folytatta: – De ettől még hatalmas erőre van
szükség. A transzlokáció olyan, mintha egy kaput nyitnánk
egy birodalmon belül.
– Theilnek nagy ereje van. Sidhe módon kötődik a
földjéhez, így sok erőt tud meríteni. Theera nem rendelkezik
ilyen erővel, de a féltestvére hagyja, hogy használja az
eszközt, így Theil erejét használja, nem a sajátját.
 Talán az itteni sidhe-k nem voltak olyan erősek, mint
ahogyan attól tartott. Mégis... – De ők – a sidhe-k – nagyon jó
varázslatmesterek. Miért nem találják meg? Vagy szerinted
már megtalálták?
Pillantásokat váltottak – ezúttal Bilbó, Tash és Wen. Tash
szólalt meg. – A sidhe-k nem gyakran cselekszenek együtt.
Négy nagy sidhe birtok van Edge-en – Rohen, Gabotá,
Leerahan és Fa Nioth. Néha barátságosak, de mindig
riválisok. Lehetségesnek tartjuk, hogy az egyik birtok uránál
van a medál. Ha így van – ha annak az uraságnak a földjére
került –, sem a gnómok, sem a többi sidhe nem lenne képes
mágikus úton megtalálni.
– Nekem mégis meg kellene találnom!
Gan felnevetett. – Ez a te adottságod, nem igaz?
– Miért olyan vicces ez?
– Az! – Gan ragaszkodott hozzá, mintha vitatkozott volna
vele. – Nem gondolják itt mindannyian, hogy az emberek
senkik? Egyszerűen értéktelenek, mi? Most be kell
ismerniük, hogy tévedtek. – Rávigyorgott Bilbóra – mindig is
érdekes látvány volt, hiszen megőrizte démoni korának
hegyes fogait. – Tévedés, tévedés, tévedés. Tévedtél!
Biztos van valami erős tabu a nem egészen démonok
megölése ellen, gondolta Cynna. Vagy Gan ebben a
pillanatban halott lenne, Bilbó arckifejezéséből ítélve.
– Miért nem ismered be, tanácsos? – szólalt meg Daniel
Weaver hirtelen. – Miután éveken át elnyomtatok minket, és
úgy kezeltetek minket, mint a fattyú mostohagyerekeket,
akiknek szerintetek lennünk kellene, be kellett ismernetek,
hogy egy ember képes arra, amire ti nem. Amire a sidhe sem
képes. – Cynnára nézett. Igazi harag – régi harag – kavargott
a szemében, és összeszorította a száját. – Ez az adottság
természete, édesem. Egy beavatott kell ahhoz, hogy egy
varázslattal megkettőzze azt, amit egy vérfarkas természetes
módon tesz – megváltoztatja az alakját. Egy beavatott kell
ahhoz, hogy megkettőzze azt, amit a Fajhoz tartozók
bármelyike természetes módon, a veleszületett mágiájával
tesz.
Cynna egy másodpercig annyira el volt foglalva azzal,
ahogy a férfi lazán „édesemnek” szólította, hogy csak
késéssel fogta fel a szavait. – De az emberek nem a Fajhoz
tartoznak.
Gan felhorkant. – Olyan ostoba vagy! Mindannyian!
Először azt hittem, talán tudod, miről beszélsz, de nem
tudod. Nincs különbség!
Cullen abbahagyta a kornyadozást. – Az emberi mágia
nem ugyanúgy néz ki – mondta lassan.
– És? Gondolom, a démonmágia is másképp néz ki, mint a
vérfarkasmágia, nem igaz?
Cullen bólintott. Az arca bezárult, nem árult el semmit.
– Mit jelent az, hogy „a Fajból való”? – kérdezte Gan. – Azt
jelenti, hogy veleszületett mágiád van. Ez az, ami az
adottság. Veleszületett mágia.
Cynna próbált gondolkodni, hogy ez miért téves felfogás.
Annak kell lennie, nem igaz? Mindenki tudta, hogy az
emberek nem a Fajhoz tartoznak. Mindenki. A
boszorkányok, sámánok, vérfarkasok mind egyetértettek
ebben. Lehetséges, hogy mindenki tévedett valami ilyen
alapvető dologban?
A Fajhoz való tartozás azt jelentette, hogy az ember
mágiával született, veleszületett mágikus képességekkel,
amiket csak úgy, varázslatok nélkül tett magáévá.
 Tehetségesnek lenni ugyanezt jelentette.
Cullen előrehajolt, csendesen és feszülten. – A legtöbb
ember nem tud varázsolni. Azt állítod, hogy a
tehetségeseknek nem emberi vérük van?
– Nem tudom, és nem is érdekel! – Gan felállt. – Úszni
akarok!
– Várj, amíg valaki be tud veled menni! – mondta
automatikusan Cynna.
– Ő megtehetné – mutatott Gan Cullenre.
– Nem, nem tehetné. Még nem fejezte be a tegnapi
sérülések gyógyítását.
Gan felsóhajtott. – A hajók unalmasak, ha nem tudok
úszni.
– Az unalmas az rendben van. Az unalom azt jelenti, hogy
ma senki sem próbál megölni minket. – Persze a „nap” még
csak most kezdődött. Cynna Bilbóra nézett. – Mit fogsz
csinálni, ha a medál sidhe területen van? Megtámadod őket?
– Nem! – Bilbó őszintén rémültnek nézett ki. – Nincs
támadás. Az politikai ügy. A sidhe politika nagyon
bonyolult, de Harazeed tudja, hogyan kell alkudozni.
Tudatosítjuk, hogy kié a medál, és ha még nincs igazi
birtokosa, mások visszaadják nekünk a sidhe birtokot.
– Mások?
– Más sidhe-k. Bonyolult. Leckéket akarsz sidhe
politikából? Van egy-két éved az alapfokú leckékre?
Szarkazmus, hogy elterelje a figyelmét. – És ha van egy
igazi birtokos?
– Még nincs birtokos. Mi vagyunk az Edge. Tudjuk, hogy
a medál kötődik-e a birtokosához.
 Bilbó nem igazán válaszolt a kérdésére. Cynna Cullenre
nézett. Azon vitatkoztak, melyikük játssza a vezetőt. A férfi
ragaszkodott hozzá, hogy neki kell lennie – az adottsága
miatt ő volt a vonzerő. Most éppen azt kívánta, bárcsak a
gondolatbeszéd lenne az ajándéka. Megelégedett azzal, hogy
felvonja a szemöldökét felé.
Cullen megvonta a vállát. – Némi igazság, valószínűleg
félrevezetéssel vegyítve és sok mindent kihagyva. A te
döntésed.
Cynna nem akart döntéseket hozni. Azt akarta, hogy
Ruben itt legyen. Napfényt akart, forró csokoládét és egy
teljes méretű ágyat – legyen inkább franciaágy. És azt, hogy
Cullen teljesen meggyógyuljon, hogy hasznát vehessék.
Mindenféle dolgot akart, ami nem volt meg neki. Beérte
azzal, hogy mély levegőt vesz, és lassan kiengedi.
– Oké. Egyelőre beleegyezem, hogy folytassuk a
vadászatot, amint a tritonok ideérnek. De szeretném
megbeszélni, hogyan folytatjuk. Jobb lenne, ha több őrt
hoznánk ide? Elhagyjuk a bárkát?
Cullen ránézett, kék szemei nyugodtak voltak. – Egy
kérdést elfelejtettél.
A nő állkapcsa megfeszült. Nem felejtette el. A tagadás,
bármennyire is szerette, csak eddig tartott. Intett a férfinak,
hogy mondja ki ő. Kérdezze meg. Akármelyik.
– Mr. Weaver – mondta Cullen – miért van itt?
Cynna apjának szemöldöke felszaladt. – Miért, hogy a
lányommal legyek!
Cullen megrázta a fejét. – Lehet, hogy ez az oka. De nem
Ön a főnök, ugye? Miért engedték meg a tanácsosok, hogy
velünk jöjjön? Miért tudja egyáltalán, hogy a medál eltűnt?
Minden más ember, akivel eddig találkoztunk, szolga volt,
munkás, legfeljebb kiskereskedő. Egyiknek sincs semmilyen
hatalma.
Daniel arca elvörösödött, de Bilbó volt az, aki válaszolt.
– Daniel Weaver találmányokat hoz nekünk, újításokat a
birodalma iparából. Mi hasznot húzunk belőlük, ezért alkut
köt, kancellár tanácsadója lesz. A kancellár halála nem
eltitkolható a tanácsadói elől. Észreveszik – fejezte be súlyos
szarkazmussal –, ha halott emberrel beszélnek.
– Baromság – mondta Cullen.
Daniel hirtelen talpra lökte magát.
– Nem idióták, tanácsos úr! – Cullenre nézett. – Azért
tudok a medálról, mert én találtam rá a kancellár holttestére,
nem pedig azért, mert túlzottan megbíznak bennem. Azért
vagyok ezen a bárkán, mert én vagyok Cynna apja – ami
egyfelől nekem számít, másfelől pedig nekik egészen más
okból. Gyanítom, már kitaláltad, hogy az apaság miért vett
nekem jegyet erre az útra.
– Neked kellene meggyőznöd őt, hogy működjön együtt –
mondta Cullen hűvösen. – Ha ez nem sikerül, akkor remek
túsz lesz belőled.
– Nem! – mondta Bilbo élesen. – Daniel Weaver, te azt
mondod neki...
– Minden tiszteletem az Öné, tanácsos úr – kussoljon! –
Daniel ekkor Cynnára nézett. A szeme kemény és furcsa volt
– nem az a meleg whiskyszín, amihez a lány hozzászokott,
hanem törékeny borostyánszín. – Ne hagyd, hogy
felhasználjanak ellened! Nekem se hagyd! – És elsétált.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Két alvással később...

CULLEN TEKINTETE végigvándorolt az összegyűlteken, akik el

akarják kergetni őt. Tizenhárom. Csak tizenhárom önérzetes vette a
fáradságot, hogy személyesen is eljöjjön, és megszabaduljon a
klánjukban lévő veszélyes fertőzéstől.
Ilyen kicsi klán, és ilyen önérzetes, a többi klán által annyira
tisztelt. Micsoda nagy du. Nem sérülhet a becsületük, ugye? Ha ő
nem törné meg magát, hogy megfeleljen a becsületről alkotott
elképzelésüknek, akkor majd ők megteszik helyette.
Tizenhárom jelenlévő... de az apja nincs közöttük. Biztosan
eljön. Késik, de itt lesz. Még ha nem is érti, nem tud úgy
beszélni a klán előtt, ahogy egy apának kellene, nem
gondolta komolyan, amit mondott. Nem fogja egyedül
hagyni, hogy szembenézzen ezzel...
Tizenhárom férfi... és egy nő. Öreg, görnyedt, szemei hályogosak,
az Etorri Rhej megszólalt. – Cullen Seabourne, lépj előre!
Épp megtörtént. Most történt, és az apja nem jött el. Komolyan
gondolta. Azt mondta, hogy Cullen az ő számára halott lesz, ha
megtagadja a Rho parancsát, és ezt komolyan is gondolta.
Cullen mereven tartotta magát, és az öregasszonyra bámult, aki
úgy tűnt, azt hiszi, hogy udvariasan együttműködik. Égett a torka.
Égett a szeme.
– Én itt vagyok, te pedig félig vak vagy. Biztosan látsz engem?
– Lépj előre! – ismételte meg a Rhej.
Megvonta a vállát. – Nem!
 A tőle balra lévő férfi hasonló testalkatú volt, mint ő, elegáns
kezekkel és gondosan nyírt szakállal. A hangja sokkal mélyebb volt,
mint amilyennek a külseje sugallta, a basszus felé tartó bariton.
– Ne nehezítsd meg mindenkinek a kelleténél jobban a dolgát,
fiam!
Fiam? A forróság úgy szúrt belé, mint a villám, amelyik csak
arra vár, hogy lecsapjon. És le is csaphatott volna. Megégethette
volna mindannyiukat – ezért is akartak annyira megszabadulni
tőle, nem igaz?
– Te a Rhóm vagy – mondta a férfinak, aki egyben a nagybátyja
is volt. – Legalábbis még néhány percig te vagy a Rhóm. Te nem
vagy az apám. Nekem azt mondták... – Meg kellett állnia, hogy
nyeljen, ami elrontotta a mondandóját. – Biztos forrásból tudom,
hogy nincs apám!
– Ennek nem kell megtörténnie. Még mindig lemondhatsz a
varázslásról, maradhatsz...
– Kétségtelenül az átváltozásról is lemondhatnék. – Ezt mondta
nekik, újra és újra. Nem hallották meg, nem tudták megérteni, hogy
az egyik éppúgy a része volt, mint a másik. Nem lényegesebb, mint
a légzés, egyik sem.
– Nem! – Az öregasszony hangja éles volt. – Nem teheti.
Hibáztass engem, Cullen Seabourne, ha hibáztatnod kell!
Látomásom volt, hogy nem fogsz maradni. A Rhód azt remélte,
hogy megváltoztathatja a látomásomat azzal, hogy rábeszél téged,
mondj le arról, amit nem lehet félretenni. Jó szándékkal tette, de
hamis reményt keltett! Te Etorrinak születtél, de a sorsod nem itt
van.
Igaza volt. Az öreg denevérnek igaza volt. A sorsa a
Nokolaival volt, nem igaz?
Ezzel a gondolattal együtt jött a tudat, hogy álmodik –
ugyanaz a fáradt, régi álom, amit a tudatalattijának már
évekkel ezelőtt meg kellett volna unnia, hogy játsszon vele.
De ez a tudat csak ahhoz volt elég, hogy megváltoztassa az
álmot, nem pedig, hogy véget vessen neki...
Most a földön feküdt, erős kezek tartották lenn, lefogva a lábát, a
térdét, és a karját. Köd kavargott fölötte és fölöttük – az arcuk nem
látszott a ködben, de a Rho hangja tiszta és biztos volt: – Secot
nyilvánítok a Cullen Seabourne nevezetű szülöttre.
– Engedj el, bolond! – kiáltotta egy nő, akit nem lehetett látni a
ködben.
Ah, igen – a dolgok kissé rendezetlenül történtek, de ez az anyja
lehetett, aki azért jelent meg, hogy szidja a Rhót, a Rhejt, az egész
klánt, áldja meg az ég. Nem mintha engedték volna, hogy részt
vegyen magán a secón, de megpróbálta. Cullen felkészült a
következő részre...
– Vagy lelövöm az összes szerencsétlent közületek!
Ez nem szerepelt a forgatókönyvben. Cullen elfordította a fejét,
amikor a köd feloszlott, és látta, hogy Cynna terpeszben áll néhány
lábnyira tőle, egyik kezében a 357-est szorongatva, a másikkal
alátámasztva, ahogy az FBI-nak illik lövöldözni. Rendkívül dühös
volt. – Talán mégis lelőlek titeket! – morogta. – Egy rakás átkozott
idióta – engedjétek el ebben a pillanatban!
Megérezte Cynna illatát, érezte a fűszeres pézsmaillatát. A nő
izgatott volt. És ő is az volt.
Cullen úgy ébredt, hogy a szíve hevesen kalapált, a bőre
nyirkos volt a félelem izzadságától, és egy apró mosoly ült az
ajkán. A levegőt betöltötte a kanálként mögé gömbölyödött
Cynna illata...akinek a keze az ő farkán volt.
A férfi sziszegve vette a levegőt, amikor a nő lassan felfelé
haladt a simítással, ujja hegyével végigsimítva a makkon.
Vágy kavargott benne, forróbb és sokkal tisztább, mint az
álombéli köd. – Cynna...
 – Pszt – mondta a nő. – Aludj tovább! Ne is törődj velem!
Mosolyognia kellett. A lány át akarta venni az irányítást
tőle, ugye? És Isten tudta, hogy a férfi akarta őt, bele akart
süllyedni a nőbe, keményen megdugni. De... – Nem tehetem!
– Ööö... biztos vagy benne? Mert a napvilágra került
bizonyíték...– Újabb lassú simogatás, ezúttal a férfi
herezacskójánál végződött, ahol a nő könnyedén
megkaparászta. – Arra utal, hogy igen.
Cullen lehunyta a szemét. A lány érintése édes volt, a
kísértés tiszta és bájos... de nem tudott ránézni. Képtelen volt.
Nagyon mozdulatlan maradt.
Egy pillanat múlva a nő keze visszahúzódott.
– Aggódsz a szíved miatt?
– Igen – mondta, és örült a kifogásnak. – Azt hiszem,
meggyógyult, de jobb félni, mint megijedni.
Cynna halk hangot adott ki, talán szkeptikusan. De nem
erőltette, és ezért is hálás volt.
Cullen túl sokáig feküdt ébren ezután, a sötétség árnyaiba
meredve az apró faházban, a szemét nem érdekelte, hogy
lehunyja, a teste pedig undorodott tőle, amiért elutasította a
nőt. Végül ismét kezdte elragadni az álom.
Pontosan ezt tette volna, gondolta, miközben egyre közelebb
sodródott a másik sötétséghez, ahhoz, amelyik álmokat szült.
Ha Cynna akkoriban ismerte volna őt, megjelent volna,
készen arra, hogy seggeket rúgjon szét. Nem hagyta volna,
hogy egyedül nézzen szembe az egésszel.

A lovak nem minősültek Cynna elképzelésének a

szórakozásról. Órákon át lovagolni egy ilyenen a szitáló
esőben a homlokára ragasztotta a ráncokat. Amint azonban a
medál nyoma elhagyta a folyót, a lovak elkerülhetetlenné
váltak. Legalábbis mindenki ezt mondta neki.
– A seggem sosem fogja ezt megbocsátani nekem –
motyogta, miközben ezredszerre is pozíciót váltott.
Cullen elvigyorodott. – Talán a faluban lesz egy kis
gyógyír. Szívesen bedörzsölöm neked.
Mindannyian a föld közelében tartották a mágusfényüket,
hogy a lovak lássák, hova lépnek. Cullen fénygömbje a lova
térde mellett lebegett, és az alulról érkező fényben úgy nézett
ki, mint egy gyönyörű ördög.
Csak Isten tudta, hogy ő hogy nézhet ki... és remélte, hogy
ezt az információt megtartja magának.
Cullen úgy tűnt, teljesen otthonosan mozog a ló hátán, ami
végtelenül bosszantotta Cynnát. Amikor megvették a
lovaikat a kikötőben, ahol elhagyták a bárkát, a nő arra
számított, hogy nehéz lesz olyan lovat találni, amelyik
elfogadja őt, mivel azok többnyire nem szerették a
vérfarkasok illatát. De az itteni lovak hozzászoktak a furcsa
szagú lovasokhoz, és a heréltje olcsón adta magát. Néhány
répa, és máris úgy döntött, hogy Cullen az új legjobb barátja.
Cynna felmérte a pillantásával. Azok után, ahogy tegnap
este visszautasította, a lánynak dühösnek vagy sértettnek
kellene lennie, vagy mindkettőnek. Valahogy nem volt egyik
sem.
A férfi a közömbös arcát viselve a nő szemébe nézett.
Cullenen a közöny annyira volt meggyőző, mint egy páva,
aki verébnek adja ki magát.
– Biztos, hogy a szíved kibírja ezt a sok dörzsölést?
 – Valami gyógyírt említettél? – Steve közelebb
kormányozta a lovát. – Ember, ölni tudnék valamiért, ami
enyhíti a fájdalmat!
Ha valakinek nagyobb gondot okozott a lóháton való
közlekedés, mint Cynnának, az Steve volt. Nem azért, mert
még sosem lovagolt. Ellentétben vele, a férfi vidéken nőtt fel,
és gyerekkorában száguldozott néha lóháton. De az már
évekkel ezelőtt volt, és csak nemrég került le a sérültek
listájáról. Méghozzá súlyos sérülések után. Cynnának
legalább erős lábai és fitt teste volt... bár az, hogy órákon át
görbítette ezeket a lábakat a ló hordó teste körül, olyan
izmokkal is megismertette, amelyekről nem is tudta, hogy
léteznek.
– Jobb, ha spórolsz a lőszerrel – tanácsolta neki Cullen. –
Ahogy a dolgok alakulnak, szükséged lesz rá.
Mindketten belekezdtek egy beszélgetésbe a környékről,
amelyen keresztül lovagoltak. Cynna fájó feneke ellenére
nem voltak olyan messze a folyótól – talán húsz mérföldre –,
alacsony, fákkal tarkított, dimbes-dombos környezetben
haladtak. Szerencsére volt egy út is. Földút, mint a legtöbb
itteni út, de elég karbantartott ahhoz, hogy járható legyen.
Előttük azonban hegyek voltak. Nem túl magas hegyek, de
Cynna számára nagynak tűntek. Ahk területen voltak.
Az ösvény egyenesen feléjük vezetett.
Bilbót ez teljesen felzaklatta. Először azt mondta, hogy
megvárják, amíg érkeznek további tagok az őrségből. Aztán
úgy döntött, hogy rosszabb lenne, ha sok katonával lépnének
be a földjükre. Várniuk kellene, amíg engedélyt kapnak. A
gond csak az volt, hogy Tash szerint az Ahk nem értette
pontosan, hogy mit jelent a látogatók fogalma, így az
engedély sokáig várathatott magára. Ha a földjükön jártál,
akkor vagy Ahk voltál, vagy birtokháborító. Nem voltak
kedvesek a birtokháborítókkal.
Megint Wennek magyarázott, és az egyik furcsa,
közvetített beszélgetést folytatta egy másik tanácstaggal a
Városban, két vagy három Ekiba segítségével. Ők ketten elég
viccesen néztek ki – a kis gnóm egy baba méretű pónin, amint
a nagy, kopasz, majdnem meztelen Ekiba mellett trappolt a
termetes lován.
– Megnézem – mondta Steve Cullennek, és bátran
megbökte a lova oldalát a sarkával. Az állat gyors vágtába
kezdett.
Cynna lova néhányszor vágtázott. Nem helyeselte a
vágtát. – Mit ellenőriz? – kérdezte Cullentől.
– Tash felderítője visszatért, és Steve nyűgös. Megnézi,
hogy közel van-e az a falu, amit célba vettünk.
– Kérlek, Istenem – mondta buzgón. – Azt hiszem, a
szitálás kezd igazi esővé válni.
– Írországban ezt lágy időjárásnak hívnák. Amikor nem
esik erősen, akkor lágy.
– Jártál már Írországban?
– Néhányszor. Anyának volt egy unokatestvére, aki egy ír
lányt vett feleségül. Igaz, amit a föld hihetetlen zöldjéről
mondanak.
– És amit a koboldokról mondanak?
– Á, az már egy másik történet. – És folytatta az elbeszélést,
valószínűleg 90 százalékban kitaláció, de szórakoztató.
Cullen nem úgy beszélt, nem úgy viselkedett, és nem úgy
nézett ki, mint akit rémálmok vagy valami rejtett trauma
gyötör. De tegnap este...
 Talán csak képzelődött. Cullen kiváló manipulátor volt.
Talán a szex visszautasítása része volt valami nagyszabású
tervnek, hogy a lányt annyira felizgassa, hogy beleegyezzen,
hogy ideiglenesen hozzámegy, hogy a férfinak jogai
legyenek a gyermekéhez. Talán csak képzelte a férfi
hangjának közönyét tegnap este. Még ha ebben igaza is lett
volna, lehet, hogy rosszul értelmezte a dolgokat – hogy a férfi
megrendült, rosszul érezte magát, és időre van szüksége,
hogy összeszedje magát.
De azt nem képzelte, hogy milyen érzés volt a bőre –
nyirkos és hűvös, mintha sokkos állapotba került volna.
Képes lenne egy rémálom ilyesmire? Olyan erősen
megnyilvánulni, hogy a test úgy reagál, mintha súlyosan
megsérült volna?
A remegést sem képzelte el, ha ez volt a helyes szó...
semmi olyan nyilvánvaló, mint a remegés, de mielőtt
felébresztette volna, úgy vibrált, mint egy hangvilla. Egészen
biztos volt benne, hogy ezek a remegések ébresztették fel.
Amikor a férfit nem ébresztették fel, úgy döntött, hogy ő
maga teszi meg.
Szóval igen, lehet, hogy a találgatásai tévesek voltak. A
találgatások gyakran azok voltak. De ezúttal nem így
gondolta. Tudta, hogy néha csak úgy lehet rendbe hozni a
dolgokat, ha minden erejével úgy tesz, mintha azok tényleg
rendben lennének. Tegnap este a férfinak szüksége volt rá,
hogy ő is úgy tegyen a férfival együtt, mintha minden
rendben lenne. Erre nagyobb szüksége volt, mint a szexre.
De mélyen a bensőjében sóvárogva vágyott, hogy a férfi
elmondhassa neki. Hagyhatta volna, hogy vele együtt lépjen
bele a fájdalomba, és tudja, miről van szó.
 A veszedelmesen a hegyek közelében elterülő falut
Shuvának hívták. Tash szerint Shuva a piaca miatt létezett.
Az Ahk nem foglalkozott földműveléssel, ezért az itteni
piacon és a területükhöz közeli hasonló kis falvakban
kereskedtek a terményekkel.
Shuva kicsi volt, apró kőházakkal. Sok tetőn sötéten
csillogott a nyirkos palacsempe, gondolta Cynna. Némelyik
nádfedeles volt, a kalapjuk tompa és sötét a nyirkos
éjszakában. Néhány nagyobb épület mellett is elhaladtak –
egy iskola, egy bolt és valami, ami templomnak vagy
kolostornak tűnt. Az utóbbiból nem hallatszott hang, de az
ablakokban fény pislákolt, és ahogy elhaladtak mellettük,
zenét hallott – hegedűk vad dallamát, amelyek valami dalt
kergettek.
Cullenre pillantott. A férfi lehajtotta a fejét, és az arcára egy
olyan távoli mosoly ült ki, amely azt jelenti, hogy nem tudod,
hogy mosolyogsz. A vérfarkasok szerették a hegedűket.
Kevés fény volt itt, nem úgy, mint a Városban. Több
gyertya és tűzfény, kevesebb mágusfény. Hogy bírták ki az
emberek a három hónapos sötétséget?
Bilbó lova előtt egy magas férfi lépkedett. Ember volt,
legalábbis annak látszott, bozontos szakálla és hosszú, sötét
haja volt, ez utóbbi durva lófarokban hátrahúzva. Vonásai
szögletesek voltak, bőre pedig arról árulkodott, hogy sok időt
töltött a szabadban. Kozákos kinézete volt – sötét, vastag
tunika hímzett pánttal a nyakán; szőrmés mellény; bő
nadrág, amelyet munkáscsizmába dugtak.
Ő volt a seriff. Vagy olyasmi. Az egyik gyerekcsapat,
akikkel a falu határában találkoztak, azt mondták: – Michael
elment a seriffért, hogy találkozzon Önökkel. – Legalábbis
Cynna azt gondolta, hogy ezt mondták, a bűbájon keresztül,
de a szavaik összekeveredtek azzal, hogy a többi gyerek
csitította, majd ragaszkodott hozzá, hogy Derreck nem igazi
seriff. Csak néha így hívták.
A gyerekek először követték őket, de a szüleik behívták
őket. Nem sokan voltak kint ilyenkor. Nyolc harangozás
körül járhatott, ami azt jelentette, hogy a legtöbben már
megvacsoráztak, és otthon melegedtek. Mindenki, akit eddig
látott, embernek tűnt.
– Azt hittem, az emberek a Városban maradnak – mondta
Cynna Cullennek, aki mellette lovagolt. – Legalábbis... neked
emberszaguk van?
– Ó, igen. A másik látásom szerint is embernek tűnnek. –
Cynna színlelt döbbenettel tágra nyitotta a szemét: – Ugye
nem gondolod, hogy Bilbó félrevezetett minket?
A lány felhorkant. – Gondolod? Nem is értem, miért.
Biztosan tudta, hogy másképp rájövünk, akkor meg minek
fáradozott? Megszokásból?
A mögöttük lovagló őr – a két ember közül az egyik –
megszólalt halkan. Cynna bűbája a fülébe súgta a szavait: –
Az embereket lebeszélik arról, hogy a Városon kívül
telepedjenek le, de mégis megteszik. Nem szeretik, ha a saját
lábunkra állunk, mert elkezdjük azt hinni, hogy nekünk kell
irányítanunk saját magunkat.
– Harry! – mondta figyelmeztetőn a mellette lovagló női
őr. Nem ember volt. Fél-fél talán, és amolyan macskaszerű,
azokkal a hegyes fülekkel és a rövid narancssárga szőrrel.
– Mi van? – nézett haragosan a barátnőjére. Cynna tudta,
hogy barátok, mert látta, ahogy a férfi egyik este
megdöngette a fedélzeten. És a nő dorombolt. – Minden más
fajnak az Edge-en van egy régiója, amelyet uralnak, ahol a
saját módszereik szerint uralkodnak. Az embereknek nincs.
– A fél-féleknek sincs – mondta a barátnője olyan
stílusban, mint aki már sokszor hangoztatta ezt a
véleményét.
– Igen, de majdnem mindegyikőtökben van emberi vér.
Ezért néznek le titeket.
Cullen hátrapillantott a válla fölött.
– Úgy tűnik, ez egy emberi falu, de maga a vidék... – A
hangja elkalandozott, arra invitálva őket, hogy töltsék ki az
üres helyet.
– Hoko – mondta a Harry nevű őr. – Ő sidhe. Rohen
szövetségese, néha. Néha nem. Hoko bérleti díjat szed a
környékbeli földművesektől, amikor kedve tartja, de
egyébként nagyjából békén hagyja az embereket, ezért
számos ember vándorolt a területére.
Cynna megpróbálkozott egy kérdéssel. – Miért nem igazi
seriff ez a Derreck?
– Az azt sugallná, hogy ők maguk kormányozzák saját
magukat, nem igaz? A falu Hoko hűbérbirtoka, aki
valószínűleg nem vette a fáradságot, hogy seriffet nevezzen
ki, így a falubeliek választottak egyet. Ami nem
megengedett, ha ember vagy.
– Miért? – kérdezte Cynna. – Miért ennyire lekezelőek az
emberek önigazgatásával szemben?
– Mert mi olyan átkozottul harciasak vagyunk! – horkant
fel Harry. – Mintha az Ahk nem lenne az!
– Babák – mondta hirtelen a női őr. – Ez az igazi ok. Az
emberek átkozottul túl termékenyek – szinte minden más
fajjal is. Ha megengednék, hogy kormányozzátok magatokat,
nem szabályoznátok úgy a szaporodásotokat, ahogy az most
van. Néhány generáción belül Edge-et elárasztanák az
emberek.
– A termékenység szabályozott? – kérdezte Cullen élesen.
– Az emberek számára igen! – mondta Harry
elkeseredetten. – Edge minden régiójában. Az Ashwa azon
kevés dolgok egyike, amelyekben mindenki egyetért.
– Ashwa?
– Az a gyakorlat, hogy...
– Harry – mondta a női őr –, ne felejtsd el, mikor kell
befogni a szádat!
A férfi mogorva pillantást vetett rá. – Te hoztad fel!
A nő előre nézett, arckifejezése megdermedt. – Hsst!
Tash lovagolt feléjük. Amint Harry meglátta a nőt,
elhallgatott.
Tash mesélt nekik a fogadóról. A rossz hír az volt, hogy
közel sem volt elég szabad szoba. A jó hír az volt, hogy
azokban a szobákban voltak ágyak – igazán nagy ágyak,
tollmatracokkal. Cynna izgatott volt emiatt, miközben a
közeli istállóban lecsúszott a lóról – és hirtelen kocsonyássá
vált lábain megingott.
Cullen felnevetett, és a nő dereka köré csúsztatta a karját,
hogy megtámassza. – Tényleg szükségünk van egy kis
gyógyírre, különben holnap már meg sem tudsz majd
mozdulni. – Megkérte az istállófiút, hogy szerezzen valamit
– amit a lány is megértett, mert a bűbáj megsúgta a fordítást.
Cynna felvonta a szemöldökét. Nyilvánvaló, hogy Cullen
most már beszélt Közös Nyelven. Valahogy azt feltételezte,
hogy az egyezség nem történt meg... de vagy a női tünde
odaadta neki a varázsigét, mielőtt elbűvölte, vagy még
tündérbűbáj alatt is egyértelműek voltak Cullen prioritásai:
előbb a varázsige, aztán a szex.
– Mi volt az a szó, amit Harry használt? Ashwa – mondta,
amikor elhagyták az istállót, Cullen pedig egy üveg
lókenőcsöt vitt. – Ismered?
A férfi megrázta a fejét. – Nem volt benne a Theerától
kapott csomagban, és nem hallottam semmilyen utalást az
ashwára, amikor a Városban a piacon lófráltam. Nem kellett
volna megemlítenie, ugye?
Steve lépett mögéjük. – Mit kellett volna említenie? Hé, az
ott gyógyír?
– Az – mondta Cullen –, és megosztozunk rajta. Hallottad
már az ashwa kifejezést?
– Nem. – Csípőre tette a kezét, és ívbe feszítve a hátát
kinyújtózott. – Ember, de fáj!
– Én tudom, mit jelent! – Ezt Gan mondta, akinek
egyáltalán nem okozott gondot a kis pónija. – Bár nem
mondhatom el.
– Még egy extra csokiért sem? – Cynna minden nap adott
Gannek egy Hershey’s Kisst vacsora után, amikor az jól
viselkedett. Meglepő módon az egykori démon egész jól
viselkedett egy volt démonhoz képest. Felváltva volt
mogorva, önző, komisz és udvariatlan, mégsem okozott
pusztítást a pusztítás kedvéért.
Ha már itt tartunk, gondolta Cynna, Gan egyszerűen nem
volt gonosz. Nem úgy, mint egyesek. Az igazi aljasság
fordított empátia volt – tudni, hogy mi bántana meg másokat,
és megtenni azt. Ganből többnyire hiányzott az empátia, de
ez egy ártatlan hiány volt, amit lassan ki lehet pótolni.
 Gan arca elfintorodott, ahogy a kísértés természetén
gondolkodott. Végül megrázta a fejét.
– Még két csokoládéért sem! Még a végén rájönnének.
Kérdezd meg a te Daniel Weaveredet. Neki sem szabadna
elmondania, de lehet, hogy mégis, mert a családod. Ne adj
neki a csokoládémból! – tette hozzá sietve.
A fogadó előtti hosszú, fából készült tornáchoz értek.
Cynna megállt, hogy lefuttasson egy ellenőrzést. – Igen.
– Igen, mi? – kérdezte Cullen.
– Az ösvény. Valamiért zavaros, de a medál itt volt.
– Itt a faluban? Vagy magában a fogadóban?
– A fogadóban. – Behunyta a szemét, és koncentrált. –
Három héttel ezelőtt, talán kevesebb. Most érjük utol
magunkat. – Kinyitotta a szemét. – És talán kapunk
személyleírást arról, akinél van. Valószínűleg nem sok utazó
száll meg itt. Fogadjunk, hogy emlékeznek rá, ki volt itt
három hete.
Mint kiderült, nagyon is jól emlékeztek.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

TASH KIEGYENESEDETT, és megrázta a fejét.

– Semmit sem tehetek érte! Egyetlen gyógyító sem tudna –
nem maradt elég elme a gyógyításhoz. Az egyetlen
kegyelem, amit felajánlhatok, a halál.
Cynna lélegzete elakadt. – De nem fogod! Nem fogsz csak
úgy...
Tash Bilbóra nézett, aki megrázta a fejét: – Még nincs
eldöntve.
Tash, Bilbó, Cynna és Cullen a fogadó hátsó részében lévő
zsúfolt raktárhelyiségben álltak. Bűzlött a húgytól. Egy férfi
– egy emberi férfi – kuporgott egy keskeny priccsen a takarók
kupacában, és az ujjaival játszott. Nem úgy tűnt, mintha
tudomást vett volna a látogatóiról. Néha-néha nyöszörgött.
Egyszer felkacagott.
Cynna úgy gondolta, hogy a maga izmos, durva módján
jóképű volt egykoron. Most meg egy szakállas, pelenkás
idióta volt.
– Nem tarthatjuk itt – mondta a fogadós Cynna bűbája
szerint. Folyton a kötényébe törölgette a kezét – kétségtelenül
az egész ügytől mosni akarta a kezeit. – Arra vártunk, hogy
érkezzen egy Ekiba, hogy üzenetet küldhessünk, hogy
megtaláljuk az embereit. Nem a mi hibánk, ami vele történt.
– Megrázta a fejét. – Nem mintha érteném, mi történt. Nem
tudom elhinni, amit Bellről mondasz, bár azt hiszem... nos,
tényleg elment, de mindig is afféle csavargó volt.
A fogadós és a felesége szerint ez a férfi három hete
érkezett, és egy éjszakát fizetett ki. Amikor másnap nem
távozott, utánanéztek, és így találták. Korábban látták
beszélgetni egy Bell Hammond nevű, talán tizenhét éves
sráccal, aki néha alkalmi munkákat végzett nekik. Hammond
csavargó volt, nem falubeli, de már több mint egy éve itt élt.
Hirtelen felmondott és elhagyta a falut – órákkal azelőtt,
hogy a fogadós felfedezte volna vendégét, aki vizelettől
nedves lepedőn ülve számolgatta az ujjait.
– Az emberek nem kószálnak az Ahk területére – mondta
Tash –, hacsak nem idióták. Azt mondod, Hammondot a
hegyek felé tartva látták?
A fogadós szerencsétlenül bólintott. – Azt hittem, Derreck
tévedett ezzel kapcsolatban. De úgy tűnik, hogy mégsem.
Bell nem túl okos, de jobban tudja, hogy nem szabad Ahk
földjére lépnie. Figyelj, ugye magaddal viszed ezt a fickót?
Nem tarthatjuk itt!
Cynna kihátrált a szobából, otthagyva Bilbót, hogy
megvitassa a fogadósnővel, hogy kinek a felelőssége ez a
szerencsétlen. Már ha embernek lehetett nevezni azt, ami
maradt belőle.
Cullen vele tartott. – Menjünk levegőzni!
A lány bólintott. A vacsorára megevett pörkölt nem ült jól
a szánalomtól nyersre fordult gyomrában.
Nem mentek messzire. A hőmérséklet csökkent, és a
fagyos levegőben hóval kevert jégdara szitált. A tornác
azonban fedett és szélvédett volt; a hideg, tiszta levegő
elmulasztotta a hányingert.
Cynna a tornác korlátjánál állt, és figyelte, ahogy a fehér
keveredik a sötétséggel a téli levegőben. Cullen odalépett
mögé. Hagyta kialudni a mágusfényét, így az egyetlen fényt
a nő kicsi fénygömbje adta.
 – Az jutott eszembe – mondta halkan –, hogy a tolvajunk
addig nem őrült meg, amíg el nem veszítette a medált.
Igaza volt. A férfi eljutott idáig, nem igaz? Normálisnak
nézett ki a fogadós számára, egészen másnapig... – Az Első
Tanácsos azt mondta, hogy a medál megeszi mindazok
elméjét, akikkel nem tud kapcsolatot teremteni. Azt nem
mondta, hogy a károkozás csak akkor következett be, amikor
valaki más kaparintja meg, de úgy néz ki, hogy így van.
– Talán nem akarta, hogy arra gondoljunk, hogy
magunkhoz ragadjuk.
Cynna megborzongott. – Itt nincs kísértés. Azon tűnődöm,
hogy ez a Bell Hammond miért vihette el. Honnan szerzett
tudomást a létezéséről? A fogadós sosem látta. Az a
szerencsétlen ember nem vette volna elő, hogy megmutassa
a fiúnak. De ha mégis, Hammondnak nem kellett volna
tudnia, hogy mi az.
Cullen a fejét ingatta. – Valami hiányzik.
– Sok minden, gyanítom. – És a feje túlságosan elnehezült
ahhoz, hogy ma este értelmet találjon. Cynna felsóhajtott. –
Aludnom kell egy kicsit!
A férfi odalépett Cynna mögé, és átkarolta. – Abban az
átkozott zsúfolt ágyban.
Kiderült, hogy az ágyak bőven elég nagyok voltak... elég
nagyok ahhoz, hogy mindegyikben elférjen három ember.
Még több is, ha gnóm méretűek az emberek. Vagy legalábbis
ez volt a terv, mivel olyan kevés szoba volt. Ő és Cullen
Steve-vel fognak osztozni. – Lehetne rosszabb is.
Kihúzhattuk volna Gant is ágypartnernek.
– Jó érv. Lefogadom, hogy ő egy ágybetyár. Áh... Én még
nem jövök fel veled. Tash elvesztett két őrt, és bár ez a fogadó
csodálatosan kényelmes a puszta földhöz képest, nem túl
védhető. Wen, Steve és én felajánlottuk, hogy besegítünk az
őrködésben. Én az első őrségben vagyok.
Cynna megfordult a férfi karjának meleg körében.
Mágusfénye a válla mellett lebegett, ragyogása halványan
hullott a férfi arcának gyönyörű körvonalaira. Furcsa, hogy
ezt már nem mindig vette észre –, hogy milyen
pulzusgyorsítóan gyönyörű volt a férfi. Legtöbbször csak
Cullennek nézett ki számára. – Én is vállalhatnék egy órát.
– A terhes nők ki vannak zárva az őrségből.
Ezt Cynna átgondolta, és úgy döntött, hogy elvileg ez jól
hangzik. Magára alkalmazni nem volt könnyű, de... – Azt
hiszem, nem fogok panaszkodni, hogy megkapom a teljes
nyolc órámat. – Cullen csak akkor aludt nyolc órát, ha
gyógyult. Egyébként, ha hat óra jutott neki, úgy gondolta,
hogy elaludt.
A vonásain megjelenő finom megkönnyebbülés elárulta
Cynnának, hogy a férfi fellélegezett. Veszekedésre számított.
A nő megpróbált szigorúnak látszani. – Azt akarod mondani,
hogy pár órán át Steve Timmsszel fogok aludni?
A férfi vigyora felvillant. – Biztonságban vagy. Azt
mondta nekem, hogy ő a „ne orvvadászkodj” iskola híve.
– Az orvvadászat a nyusziknak való. Én nem vagyok
nyuszi.
– Tudom, de Steve nem a legfényesebb égő társasági
szempontból. Van egy jó hírem – ő veszi át az utolsó őrséget.
Szóval, ha beéred valamivel kevesebb mint nyolc órával,
akkor lesz egy olyan időszak, amikor az ágy csak a miénk
lesz.
 Óh. Ebben az esetben... – a nő végigsimított a férfi oldalán.
– Hogy van a szíved?
A férfi egy pillanatig nem válaszolt, aztán halkan azt
mondta: – Jobban. Határozottan javul.

Cynna mocorogni kezdett, amikor az ágy megsüllyedt

mellette. – Aludj vissza, édesem – mondta neki Cullen
halkan, és egy csókot nyomott a homlokára. – Steve műszakja
csak négy óra múlva kezdődik.
A nő így tett. Mély álomba merült, és egy macskaarcú
nővel álmodott, aki dugni akart Cullennel. Cynna épp azt
magyarázta neki, hogy Cullen pénisze nem megfelelő alakú
a macskás közösüléshez, amikor kivágódott az ajtó.
Cullen legurulva az ágy egyik oldalán, talpra ugrott. Steve
ugyanezt tette a másik oldalon. Egy közel két és fél méteres
agyaras szörnyeteg, kezében nagyjából 180 centis kivont
karddal, üvöltve rontott be az ajtónyíláson. A puha matrac
közepén a takarók közé gabalyodott Cynna még be sem
fejezte, hogy kibogozza magáta paplanok közül, amikor
Cullen lángot vetett.
A behatoló sikolya csak folytatódott, más sikolyokkal
keveredve. Megfeketedett teste elzuhant, eltorlaszolva az
ajtót, amikor Cynnának végre sikerült felállnia az ágy túlsó
oldalán Steve mellett.
– Bukj le! – kiáltotta Steve –, amikor egy második szörny
váltotta fel az elsőt az ajtóban.
Cullen lebukott. Steve tüzelt. Úgy tűnt, az első lövés
megijesztette a szörnyet – a szeme kitágult, és tétovázott. A
második lövés pont a szemei közé csapódott.
 – Az ablak! – kiáltotta Cullen, és az egyik testet elvette az
ajtónyílás elől. Talán abban reménykedett, hogy elzárhatja,
ha sikerül becsuknia az ajtót.
Cynna megpördült, és kilökte a redőnyt. – A francba! Még
ketten másznak felfelé a tornác tetején. Még többen vannak –
legalább még tízen lóháton – az utcán odalent. Ahk – tette
hozzá, miközben az agya felzárkózott az eseményekhez. –
Ezek az Ahk.
Egy dübörgő hang szólalt meg mögötte. Még akkor is,
amikor megpördült, hogy az ajtó felé forduljon, a bűbáj
fordított: – Bátran harcoltok, de húsz az egyhez
alulmaradtok. Adjátok meg magatokat, és megkíméljük a
még életben maradtakat!
Senki sem volt az ajtóban. A beszélő bizonyára úgy
döntött, hogy távolabb marad a tűzvonalból.
Ha már itt tartunk, Cullen egy lángcsóvát küldött át az
ajtón. – És ezt el kéne hinnünk neked? Nem értem, miért.
Nekem van még ebből bőven.
Dübörgés, dübörgés. A bűbáj: – Ezúttal nem ölünk meg
ezért. Új vagy az Edge-en, és nem ismered az Ahkot. Ami
pedig a kifáradásodat illeti... grieegwashabettama.
Vagy valami ilyesmi. Az utolsó szavak hallatán, amiket a
bűbáj nem fordított le, a földön fekvő, megfeketedett hulla
kinyúlt, és megragadta Cullen bokáját.
Felkiáltott, megragadta az egyik szörnyeteg által elejtett
hatalmas kardot, és meglendítette. Steve rálőtt valakire az
ablakon kívül.
Nyilvánvalóan ennek a fickónak is volt bűbája. Vagy
megtanult angolul. Egyértelműen megértette Cullent.
– Mit akarsz? – szólalt meg Cynna.
 – Téged – mondta a bűbáj –, ha te vagy Cynna Weaver.
Élve akarunk téged. Hajlandóak vagyunk megkímélni a
többieket, ha most megadod magad. Azért teszem ezt az
ajánlatot, hogy az életet választhasd nekik, ha akarod.
Hol voltak a többiek? Tash és öt megmaradt őre, Gan,
Bilbó, Wen – mind halottak? Az apja? Istenem, épp most
kapta vissza őt, kérlek... kérlek!
Harcot hallott odalentről. De a társaságukból többen is itt
voltak, ezen az emeleten. Ahogy Daniel Weaver is, ahol
minden olyan nagyon csendes volt... – Mondd meg az
embereidnek, hogy hagyják abba az előrenyomulást, és
akkor beszélünk!
A bűbája úgy fordította a basszus halandzsát, hogy „Miért
tennék ilyet?”
– Mert nem akarod, hogy feleslegesen meghaljanak.
Ahogy én sem szeretném, ha az embereim ok nélkül
halnának meg. Ha továbbra is jönnek, mielőtt
megegyeznénk, akkor továbbra is megöljük őket.
Szünet következett, aztán valami olyasmit üvöltött, ami
leegyszerűsítve annyit jelentett, hogy „Állj!”, és hozzátette
normálisnak tűnő hangon: – Te vagy a főnök? A többiek azt
teszik, amit mondasz?
– Nos, a tanácsos azt hiszi, de igen. Én vagyok. – Cullen
mindenesetre folyton ezt hajtogatta neki. Majd kiderül, hogy
komolyan gondolta-e.
– A gnóm meghalt.
Elakadt a lélegzete. Cullenre nézett. És most hogyan
tovább? A gnóm nélkül, aki átvenné a medált, mi volt
egyáltalán lehetséges? Az Ahk egy részét meg tudnák ölni,
de nem mindet. Túl kevesen voltak, és nem volt lovasság,
amely a megmentésükre sietett volna.
Cynna megborzongott, és a hidegre fogta. – Akkor én
vagyok a főnök. Leszámítva, hogy Tash a gnómnak
dolgozott, és nem tudom, hogy ki ő…
– Akit te Tashnek hívsz, az is halott. Nagy becsülettel
harcolt azokért, akiknek a kötelékét adta.
Halott? Tash meghalt? A döbbenet nyirkos ujjakként
suhant át Cynnán, és egy váratlan sebhez hasonló zsibbadt,
üres helyet nyitott fel. Nem barátként gondolt Tashre, de...
– A többiek még életben vannak. Az egyik ember
eszméletlen, de nem sérült meg súlyosan. Azt hiszem,
rokonod. Ez a kis ronda is életben van. Nem tudom, mi ő, de
talán azt akarod, hogy életben maradjon. Beszélj, kicsikém!
– Cynna Weaver? – Gan hangja, a szokásosnál is
magasabban és sipítozóbban érkezett a folyosóról. – Nem
akarok halott lenni! Talán még nincs elég lelkem ahhoz, hogy
még mindig legyek, ha a testem halott, és különben is,
szeretek élni. Nagyon is szeretek. Azt mondtad, szomorú
lennél, ha megölnének. Tedd, amit mond, oké? Hogy ne
öljenek meg.
Cynna lélegzete elakadt. A szemei szúrtak, amikor Cullen
szemébe nézett. A férfi egyszer megrázta a fejét, de a nő nem
tudta, mit jelent ez. Ne hagyja, hogy megöljék Gant? Ne
bízzon bennük? Ne alkudozzon az életükért?
– Megadod magad? – suttogta a bűbáj.
A romok között keresgette a választási lehetőségeit. Az
Ahk harcos nemzet. Vajon volt egyfajta harcos
becsületkódexük – kötötte őket az adott szavuk, meg
minden? Cynnának az volt a benyomása, hogy brutálisak, de
becsületesek. De annyi minden függött a döntéseitől...
Cullen felemelt valamit. Egy drágakövet?
Nem akármilyen drágakövet. Azt, amit a tünde nő adott
neki. A hívj-felt. Cynna nyelt egyet, és arra koncentrált, hogy
ne hiperventilláljon. Talán hiba lenne azt a ribancot hívni, de
ha valaki képes volt felvenni a harcot az Ahkkal, az a sidhe
volt.
Bólintott Cullen felé, és hangosan megszólalt. – A szavadat
adod, hogy mindenki, aki most él, megmenekül, ha
abbahagyja a harcot? Nincs megtorlás?
Dörgés, és a bűbáj: – Az Ahk nem áll bosszút azokon, akik
becsülettel harcolnak. A te néped becsületesen harcolt. A
szavamat adom!
– És te vagy a főnök. A többiek azt teszik, amit mondasz.
– Úgy lesz.
A nő feladta.
Cullen eltűnt.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

GAN MÁR KORÁBBAN is félt. Sokszor. Rengeteg holttestet

látott, és bár nem nagyon szeretett halott dolgokat enni, ezek
nem rettentették meg. De miközben elmentek ezek mellett a
holttestek mellett, szörnyen érezte magát. Még Bilbó
holtteste is rossz érzéssel töltötte el, akit a nagy ágyban alva
öltek meg.
Az Első Tanácsos figyelmeztette, hogy ez megtörténhet.
Nos, nem konkrétan azt, hogy Tizenharmadik Tanácsost meg
fogják ölni, de azt igen, hogy jó eséllyel így lesz. Gan tehát
tudta, hogy ez lehetséges, és még csak nem is kedvelte Bilbót
– és mégis, az átvágott torok látványa elszorította a saját
torkát, és boldogtalanná tette.
Nem kellene jól éreznie magát? Hiszen túlélte. Nem sérült
meg. Cynna Weaver úgy döntött, hogy nem akar
szomorkodni Gan halála miatt, ezért megadta magát, ahogy
a nagydarab Ahk akarta. Szóval rendben kellene lennie.
Semmi sem volt rendben.
Elindultak lefelé a lépcsőn, ő, Cynna Weaver és Steve
Timms, körülvéve egy csomó Ahkkal. Az egyik Ahk Daniel
Weavert cipelte, aki nem volt halott. Megütötték a fején, és
eszméletlen volt.
A lépcsőn elterülve az az őr feküdt, aki néha pókerezett
Gannel és Steve Timmsszel a bárkán. Sokat nevetett, még
akkor is, amikor vesztett. Még nem volt halott, de egy ekkora
sebbel a hasán valószínűleg hamarosan az lesz. Egy démon
meg tudta gyógyítani az ilyen sérüléseket. Nem hitte, hogy a
lélekkel rendelkező emberek képesek lennének rá.
 Szörnyű, nyögdécselő hangot adott ki. Valószínűleg
nagyon fájt neki. Talán a haláltól is félt. Cynna Weaver
megkérdezte a nagy Ahkot, hogy az ő emberei el tudják-e
látni a sebesültjeiket. A férfi azonban dühös volt. Azt hitte, a
nő átverte, mert Cullen Seabourne eltűnt valahová. Cynna
Weaver azt mondta, nem tudta, hogy a férfi ezt fogja tenni.
Azt mondta, hogy Cullen Seabourne sem tudta, hogy ezt
fogja tenni, mert valami sidhe átverte, de az Ahk vezetője
nem hitt neki.
Gan megállt a lépcsőn, a szörnyű érzés egyre nagyobb és
nagyobb lett, már azt hitte, megfullad tőle. – Segíteni akarok
neki! Segíteni akarok neki, és nem tudom, hogyan! – Miért
nem tanulta meg soha, hogyan kell ilyesmit csinálni? Olyan
hülye volt!
A mögötte álló Ahk meglökte, de ő megállt a lábán, és nem
mozdult. Még mindig elég démon volt ahhoz, hogy sokkal
sűrűbb legyen, mint amilyennek látszott. – Ez így nem jó –
mondta. – Ez nem helyes!
– Gan! – Ez Cynna Weaver volt, a hangja fáradt és
fájdalommal teli. – Minél hamarabb elmegyünk, annál
hamarabb tudnak a még élők segíteni a sebesülteken. Az
egyetlen dolog, amivel segíthetünk rajtuk, hogy elmegyünk.
A lépcső alján, a nagy közös teremben még több test
hevert. Néhányan halottak voltak, néhányan nem. Két Ahk
éppen a sérült őrt próbálta felhúzni néhány kötéllel. A
halottak közül Gan csak kettőt ismert, de az egyikük Tash
volt. A nő véres és mozdulatlan látványa újra felduzzasztotta
a rossz érzést, amíg Gan azt hitte, hogy elnyeli, mintha
felfalná belülről.
Rengeteg vér volt. A fogadós az egyik falnak támaszkodva
állt, és a kezét tördelte.
 – Nem tehettem semmit – mondta Cynna Weavernek. –
Nem tudok harcolni ellenük. Ők a szomszédaim. Nem
tehettem semmit!
Cynna Weaver úgy nézett rá, ahogyan egy teljes démon,
talán egy Karom vagy valamelyik másik nagydarab harcos
néz egy ördögfire vagy egy bogárra. Mintha eltiporhatná,
csakhogy nem érte meg a fáradságot.
– Ugye szóltál a szomszédaidnak, hogy itt vagyunk? Ezt
nevezed te semmittevésnek?
– Rosszul választottad ki az árulódat – mondta az Ahk
vezető. – Wen, az Ekiba mondta meg nekünk, hogy hol
találunk titeket. Nagyon sok mindent elmondott nekünk.
A lány szemei tágra nyíltak. Ő és Steve Timms pillantást
cseréltek. De folytatták a haladást. Talán el akartak tűnni
arról a helyről, ahol a sok holttest és a sok vér volt.
Gan olyan furcsán érezte magát. Nem is olyan régen még
nagyon szerette a vért. Legalábbis az emberi vért. A
démonok nagyon ostobák és boldogok lettek, amikor emberi
vért ittak, és emlékezett, milyen jó érzés volt. De más volt,
amikor olyan emberek vére volt, akiket ismert, és akik már
halottak voltak. Nem szerette nézni a mindenfelé ott lévő
vérüket.
Ez történik, amikor lelket növeszt? Nagy-nagy fájdalmat
tud érezni még akkor is, ha nem volt megsérülve?
Ez olyan zavaros volt.
A fogadó előtt még több Ahk várt. Az istállóból előhozták
a lovakat, de nem azt a kis pónit, amin Gan korábban
lovagolt. Az Ahk vezetője azt mondta, hogy a póni lelassítja
őket, és Gannek az egyik harcosa előtt kell lovagolnia.
Wen, az Ekiba is ott várakozott.
 – Tash meghalt – mondta neki Cynna Weaver. – Bilbó
halott. Az apám megsebesült. Az őrök közül ketten
meghaltak, egy másik haldoklik, és mindegyik kegyetlenül
megsérült. Mos boldog vagy?
A férfi csak elfordult. Egyáltalán nem válaszolt neki.
Több percig tartott, amíg mindenkit és mindent
felpakoltak a lovakra. Az Ahk nem akarta hátrahagyni a
halottaikat, így azokat a holttesteket is a lovakra kellett
szíjazni. A gyógyítójuk azon a két Ahkon dolgozott, akik elég
súlyosan megsérültek ahhoz, hogy szükségük legyen rá. A
harmadikat túlságosan elesettnek ítélték; az Ahk vezető
kántált fölötte, majd elvágta a torkát.
Miközben mindez zajlott, mások lehozták a foglyaik
összes holmiját, köztük Cynna Weaver táskáját a
csokoládékkal. Gan azt hitte, hogy jobban lesz, amikor ezt
meglátja, de nem így történt.
Daniel Weaver gondot jelentett, mivel eszméletlen volt, és
Cynna Weaver megpróbálta meggyőzni az Ahk vezetőt,
hogy hagyja itt a férfit. Ő azonban nem volt hajlandó erre.
Úgy gondolta, hogy a nő átverte a varázslóval, és mindenki
mást túsznak akart, hogy Cynna Weaver megtegye, amit
mondott neki. Keresse meg a medált.
Mindenki azt a hülye medált akarta. Gan utálta. Az
embereket arra késztette, hogy megöljék a barátait, mielőtt
még egyáltalán rájött volna, hogy barátok. Valaki, akiről azt
hitte, hogy kedves, elárulta a többieket.
Cynna Weaver nagyon mozdulatlanul és csendben állt,
miközben átadták az apját az egyik lovas Ahknak, aki majd
tartja, amíg lovagolnak.
– Cynna Weaver? – szólalt meg Gan halkan. – Te is nagyon
szörnyen érzed magad?
 – Igen, nagyon. Átkozottul szörnyen.
– Jobban éreznénk magunkat, ha megölnénk Went, az
Ekibát?
Cynna Weaver Ganre nézett, az arckifejezése szomorú és
furcsa volt. Aztán valami meglepőt tett. Féltérdre
ereszkedett, mint akkor, amikor Gan azt mondta, hogy
nincsenek itt barátai. Csak ezúttal megölelte Gant. Gan tudta,
hogy ez egy ölelés, mert látott már ilyet más embereknél.
Tudta, hogy az ölelés nem mindig azért van, mert szexelni
akarnak, és elég biztos volt benne, hogy Cynna Weaver most
nem akar szexelni, mert az hülyeség lenne, de nem tudta, mit
tegyen, ezért csak állt ott.
Néhány másodpercnyi ölelkezés után Cynna Weaver azt
mondta: – Nem tudom. Valahogy szeretném, de – bölcs
emberek, akiket ismerek, azt mondanák, hogy megölni őt
rossz lenne, és attól, hogy rossz dolgokat teszünk, nem fogjuk
jobban érezni magunkat.
– Nem értem!
Az Ahk vezetője parancsot vakkantott. Most azonnal
indulniuk kellett.
Cynna Weaver felsóhajtott, és felállt. – Néha én sem értem.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A HASÁN MEGSÉRÜLT őr magához tért, és nyöszörgött. Kai

igyekezett nem figyelni. Legalább a saját betege csendben
volt, bár ahogyan a nagy, sötét szemeivel Kaira meredt... Kai
felemelte a kezét, hogy kisöpörje a haját az arcából, és
észrevette, hogy véres az ujja, ezért nem tette.
– Harrynek hívják – mondta a nő, akit éppen varrt. – Ő
Harry. Nincs sok esélye, ugye? Ő csak egy ember. Az
emberek nem gyógyulnak jól, és a hasán találták el.
– Nem tudom – mondta Kai. – Nem tudom, mi lehetséges
itt.
– Te egy Theilo vagy?
– Olyasmi. – A Theilo egy olyan átesettet jelentett a sok
közül, akik az évszázadok során véletlenül átcsúsztak
máshonnan Edge-re.
– Jól beszélsz a Közös Nyelven.
– Köszönöm. – Kai ugyanabból az okból ismerte a nyelvet,
amiért azt is tudta, mit jelent a Theilo: Nathan. Ő adta neki a
nyelvet egy este, nem sokkal azután, hogy megérkeztek.
Befejezte a varrást, elkötötte a fonalat, és a peroxidért
nyúlt. A nő összerezzent, amikor a folyadék bugyborékolni
kezdett a sebe fölött, de végig ugyanolyan mozdulatlanul
tartotta magát, mint eddig. Kai értékelte az ilyen betegeket.
A vállán lévő seb sekély volt, nem kellett összevarrni, de a
combján lévő seb a csontig hatolt. Mégis végig
mozdulatlanul ült, amíg Kai összevarrta.
Csinos volt, inkább macskaszerű pofára utaló állkapoccsal
és hegyes fülekkel. Aztán ott volt a bundája – puha, rövid, és
finoman csíkos, mint egy narancssárga cirmos macska.
Kainak le kellett borotválnia a sebek körül, de majd visszanő.
Kai óvatosan visszatette a tűt és a cérnát a kis
varrókészletébe. Nathan jó tervezést végzett, de a vérengzés
következményei miatt, amely a shuvai fogadóba érve
fogadta őket, sokkal többre volt szükségük, mint a kis orvosi
készletük. Nem mintha a falusiak nem próbáltak volna
segíteni a sebesülteken, de az egyetlen orvosuk egy
gyógynövényszakértő volt, aki egyben fogorvos is volt,
mivel volt egy fogója. Egy igazán ijesztő fogó.
Többre volt szükségük, mint egy gyógytornászra – vagy
egy volt gyógytornászra. Mi volt most Kai szakmája?
Vándor? – A te fajtád jól gyógyul? Hajlamos vagy a
fertőzésekre?
A nő megvonta az egyik vállát. – Meg fogok gyógyulni.
Gyönyörű macskád van. Jól képzett.
Dell mind a nyolclábnyi hosszát kinyújtotta a tűz mellett
olyan közel, amennyire csak tudta anélkül, hogy zavarta
volna a szintén ott fekvő két beteget. Pettyes bundája a téli
vastagságát vette fel, így nem igazán volt szüksége a tűz
melegére, de mint a legtöbb macska, ő is élvezte. – Bájos, nem
igaz? Bár nem éppen az én macskám. Ő a familiárisom.
A nő szemei kitágultak. – Te mágus vagy?
– Nem. Az itteni embereknek mágusnak kell lenniük
ahhoz, hogy familiárist fogadhassanak magukhoz?
– Huh... igen. Én legalábbis mindig így gondoltam.
Honnan jöttél? Te ember vagy, de ő nem. – Nathan felé
biccentett, aki a nyögdécselő őrrel volt. – Embernek néz ki,
de az illata... még sosem éreztem hozzá hasonlót.
 Kai csak elmosolyodott és felállt. A háta megrándult, és ő
ívbe feszülve kinyújtózkodott.
– Nem mondod el, mi?
– Nem. – A lány a többiekre nézett a szobában. A
falubeliek többsége már elment, amikor megérkeztek,
magukkal vitték a halottakat a jégházba, hogy ott várják a
temetést, de az, akit seriffnek hívtak, még ott maradt. Ő volt
az a magas, szakállas férfi, aki a két ép asztal egyikénél ült,
egy korsó sört kortyolgatott, és szemmel tartotta őket.
Őszintén, bár szűkszavúan válaszolt a kérdéseikre. A
mellette ülő férfi a fogadós volt, aki nem válaszolt őszintén –
amíg rá nem jött, hogy Kai tudja, mikor hazudik. Azóta
jobban félt tőle, mint Nathantől.
Ostoba ember. Átnézett a szoba másik végébe, Nathanre.
A padlón ült Dell és a has sérült őr között, akit közel
fektettek a tűz melegéhez. Mindent megtett a férfiért, amit
csak tudott – és ez elég sok volt. A seb mostanra szépen
összezárult, és amikor a férfi fejére tette a kezét, a nyögés is
abbamaradt.
Kai aggodalma felugrott – de a férfi színei még mindig ott
voltak. Most már visszafogottan, a fájdalom színei
elhalványultak. Elindult feléjük.
Nathan félúton találkozott vele. – Nem hiszem, hogy túl
fogja élni – mondta halkan. – Megtettem, amit tudtam a
sebbel, de rengeteg vért vesztett, és valószínű a fertőzés.
Alvásba helyeztem. Nem fog sokáig tartani. A fájdalmai
néhány óra múlva újra felébresztik, de addig mélyen
megpihen.
Kai bólintott, hátrasimította a haját az arcából – aztán
eszébe jutott a kezén lévő vér. Elfintorodott.
 – Bárcsak ne késlekedtünk volna abban az utolsó faluban!
Hogy csak órákkal maradtunk le mögöttük...
– Nem lehetett segíteni. És lehet, hogy ez így is van
rendjén. Dell és én nagyon jók vagyunk, de nem vagyok
benne biztos, hogy meg tudtunk volna ölni ötven Ahk
harcost.
– A varázsló felgyújtott volna néhányat közülük. – És ő
talán meg tudta volna változtatni a véleményüket. Vagy
talán csak megőrjítette volna őket. Ötven őrült Ahk harcos
valószínűleg még rosszabb lenne, mint a rendes fajta.
Kai az ajkát rágta. – Nathan, nem tudom úgy csinálni,
ahogy a királynő akarja. Emberek halnak meg.
A férfi túl sokáig hallgatott, az arckifejezése
kifejezéstelenné vált. – Ezt hogy érted?
– Nem akarja, hogy felfedjük magunkat, vagy, hogy bárki
megtudja, hogy ő küldött minket, de...
– Ha a gnómok megtudnák, hogy Tél beavatkozik ebbe a
birodalomba, az erőegyensúly itt és más birodalmakban is
felborulna. Még több haláleset, Kai. Lehetséges, hogy sokkal
több.
– Egy gnóm sincs a Földről érkező csapatban. Már nincs.
Ezen elgondolkodott. Egy pillanat múlva bólintott.
– Ez a te küldetésed. Ha úgy gondolod, hogy itt az ideje...
persze előbb utol kell érnünk őket.
Sóhajtott. – Azt hiszem, jobb, ha eszünk, mielőtt
elindulunk.
Nathan halkan felnevetett. – Kai, Kai! Enni fogunk, igen,
és aludni is. Még ha te képes lennél is továbbmenni pihenés
nélkül, a lovak nem tudnak.
 Ez volt az egyik olyan alkalom, amikor a humorérzékük
nem illett össze. Tudta, hogy Nathan nem szívtelen, de a
nevetés jelenleg nagyon távol állt tőle. Elfordította a fejét,
lenyelte a kemény szavakat, amikről tudta, hogy később
megbánna.
– Kai! – A férfi a nő álla alá tette a kezét, és úgy simogatta
ott, mintha Dell lenne. – Elég régóta élek ahhoz, hogy tudjam,
nem segítek másokon azzal, hogy átveszem a bánatukat. Azt
tesszük, amit tennünk kell. Ezek az emberek is azt teszik,
amit tenniük kell.
– Azt hiszem, én...
– Hsst! – Ez a fogadós feleségétől jött, aki a másik beteget
ápolta, aki a tűzhely mellett feküdt. – Felébredt – mondta az
asszony. – Azt mondta, szóljak, ha felébred.
Odamentek, hogy megnézzék. Nathan a legtöbb időt az
őrrel töltötte, mert ez a nő, bár halottnak tűnt, egy fejre mért
ütéstől volt eszméletlen. A mellkasán egy karddöfésből
származó mély, véres seb csodával határos módon nem talált
el semmi létfontosságút, és Nathan azt mondta, hogy elég
lesz a nő saját gyógyító képessége. Mivel Kai a nő színéből
láthatta, hogy van neki egy kisebb gyógyítói adottsága is,
amellett, amilyen természetes gyógyuló képességgel
rendelkezik, nem vitatkozott.
Nem volt olyan csinos, mint a macskaszerű nő. Bár Kai
még nem látott Ahkot, de azt elmondták neki, hogy hogyan
néznek ki. Ennek a nőnek a bőre és a rövid agyarai a
rokonságát hirdették velük, bár harcolt a földi oldallal.
– Ki vagy te? – kérdezte a nő gyengén, amikor Kai letérdelt
mellé.
– Kai vagyok, ő pedig Nathan. Mi a neved?
 – Én... – A nő szemei kitágultak, amikor Nathanre nézett.
– Te! Te egy...
– Eh! – mondta sietve. – Inkább ne mondd ki! Te vagy az
első, aki felismer engem, és csodálkozom, hogy hogyan.
– Akkor igaz? – A nő megdöbbentnek tűnt. – Nem tudtam,
hogy te...
– Mint mondtam, nem szeretném, ha szóba kerülne! –
Ezúttal tekintélyt parancsolóan beszélt, egy finom váltás, ami
valószínűleg nem egyszerűen a hangja miatt volt. A fogadós
feleségére nézett, aki bámult, a színe rettegővé vált. – Most
már elmehetsz!
Az asszony összeszedte magát, és szó nélkül elsietett.
Nathan lenézett a sérült nőre. – Most már elmondhatod,
honnan ismertél fel. És a neved.
– Nem kellett volna elmondanom, hogy felismertelek! –
Keserű volt. – Az agyam elkábult az ütéstől.
– De hát beszéltél róla – mondta Nathan gyengéden. – A
neved? Ha akarod, adhatsz egy hívónevet.
– A nevem Tash.
– És azért ismertél fel, mert...?
Először úgy tűnt, hogy a nő nem fog válaszolni, de végül
aprót sóhajtott. – Van egy kis gyógyítói adottságom, semmi
komoly, de lehetővé teszi, hogy közvetlenül érzékeljem a
testeket... Egyszer láttam egy Vadászatot, tudod.
– Ah! – Nathan bólintott. – Attól tartok, meg kell
győződnöm róla, hogy erről nem beszélsz! – Lehajolt, és
mindkét kezével a nő fejéhez nyúlt.
 HARMINCADIK FEJEZET

AZ AHK HARCOSOK több, mint szívósak voltak. Gépek

voltak, állapította meg Cynna, miközben minden izma
tiltakozott az ellen, hogy a nyeregben maradjon. Ostoba,
átkozott, barbár kiborgok.
Ez volt Cynna harmadik teljes „napja”, hogy kanyargós
hegyi ösvényeken lovagolt, és az első, amikor nem állt meg a
havazás. Szegény lova sem volt boldog. Szörnyű lehetett
felmászni ezen a nyomorúságos, ösvénynek nevezett
kecskecsapáson, ahol a hó helyenként több centiméter mély
volt.
A hegyi ösvény egybeesett azzal, amit csak ő érzékelt. De
ezt nem mondta el a fogvatartóinak. Chulak – a nagydarab
rohadék, aki vezette őket – gúnyosan azt mondta neki, hogy
nincs szüksége arra, hogy megmondja neki, hol haladt át egy
betolakodó az Ahk földjén. Ő maga is tudta követni a
nyomokat. Azt mondta, csak azután lesz rá szükség, hogy
elhagyták a hegyeket.
Mielőtt elérték volna azokat a hegyeket, Wen ellovagolt a
másik irányba. Még mindig nem tudta, miért tette ezt.
Gondolta, hogy pénzért vagy valamilyen vagyonért; Chulak
mondott neki valamit a fizetségéről. De milyen fizetség
késztethette arra, hogy ennyi embert eláruljon? A saját
emberei levadásznák, ha rájönnének. Az Ekiba vándorló
létezését a semlegességük tette lehetővé.
Talán nem is tekintette árulásnak. Megtudta, hogy az
Ekiba volt az egyetlen kivétel az Ahk földjére vonatkozó
„kívülállók nem jöhetnek be” szabály alól, és Wen néhány
évvel ezelőtt az Ekiba egyik összekötőjeként szolgált ezekben
a hegyekben. Velük élt; talán megváltozott a lojalitása.
Valószínűleg sosem fogja megtudni. De kedvelte őt, a
fenébe is! Kedvelte őt.
Legalább senki sem halt meg, mióta elhagyták a falut.
Cynna erre emlékeztette magát, keresve valamit, ami
elmozdítja a hangulatát az abszolút nulláról. És Cullen
biztonságban elmenekült, még ha nem is ez volt a szándéka...
és még ha hevesen kívánta is, hogy itt legyen vele. Ostoba
dolog volt erre vágyni, hiszen az Ahk elhatározta, hogy
lassan mindannyiukat megöli a kimerültséggel.
Megmarkolta ujjaival a kantárt, próbálva visszanyerni az
érzéseit. Adtak neki kesztyűt, sőt még egy bundás köpenyt is
kapucnival, de minél magasabbra értek, annál hidegebb lett.
Még Chicagóban sem volt ilyen hideg... bár bevallottan még
sosem próbálta meg, hogy órákon át lovagoljon keresztül
azon a városon, egy hóvihar közepén.
Legalább nem sérült meg. Cynna olyan erősen szorította
fájós lábát a ló testéhez, amilyen erősen csak tudta, és
megfordult, hogy hátranézzen.
A havon keresztül meglátta a háta mögötti Ahk sötét lovát,
amelyik dupla terhet cipelt, hiszen lovasa Daniel Weavert
támogatta. Daniel nem sokkal azután tért magához az
agyrázkódásából, hogy elhagyták a falut, de az átkozott Ahk
nem akart megállni. Daniel kétszer is hányt az első napon, és
képtelen volt enni a tegnap esti alvásidő előtt.
Másnap reggel azonban az Ahk gyógyító tett valamit vele.
Az arca még mindig olyan színű volt, mint a frissen felolvadt
latyak a városi utcán, de már nem hányt.
 Most rámosolygott a lányra, próbálva megnyugtatni.
Cynna a tőle telhető legjobb mosolyra húzta az ajkát, majd
ismét előre nézett.
Maga előtt egy ló farát látta, amelyet részben eltakart a
rajta lovagló Ahk szőrmés köpenye. Nem túl sok látvány,
egyáltalán nem zavaró, amikor az elméje vissza akart térni
mindarra, ami történt, úgy merülve el a borzalomban, mint
egy kilazult fog, piszkálva azokat a helyeket, ahol talán
másképp csinálta volna a dolgokat. Mintha ez bármin is
változtathatna.
A ló fara megkerülte a szikla ívét, és eltűnt.
Ez sem volt különösebben érdekes, hiszen már tucatszor
látta ezt megtörténni. Ez az ösvény őrülten kanyargott. De
egy pillanattal később az ő lova is befordult ugyanabba a
kanyarba, és meglátott maga előtt egy barlangot. Mély volt,
széles szájjal és tűzzel. Egy nagy, lángoló tűzzel, és tele
emberekkel, akik leszálltak az átkozott lovaikról.
Az ő lova is izgatott lett. Fölkapta fáradt fejét, és egy kicsit
gyorsabban haladt, keresve a menedéket és a meleget.
Pillanatokkal később már el is hagyta a havazást, és az egyik
Ahk elkapta a lova kantárját. A lány átvetette a lábát... vagy
legalábbis megpróbálta. Az izmai begörcsöltek, és nem
akartak engedelmeskedni. Az ajkába harapott.
A harcos undorodva ingatta a fejét, felnyúlt, és leemelte a
nőt. Cynna azonnal lecsúszott a barlang nedves, sziklás
padlójára.
– Gyógyír – mondta Cynna lehunyt szemmel. És
legnagyobb undorára könnyek szivárogtak ki a szemhéja
alól, amikor arra gondolt, hogy Cullen megszerezte neki azt
a gyógyírt, kinevetve, hogy szüksége van rá, és megígérte,
hogy bedörzsöli neki...
 – Az emberek nagyon nyamvadtak! – mondta a bűbája.
Az Ahk vezetője nevében szólt. Az Ahk klánokra oszlott,
és Chulak – a legtöbb Edge-i emberrel ellentétben az Ahk
nem tartotta titokban a nevét – volt a klánja vezetője,
csakhogy inkább egy Rho és egy Rhej kombinációja volt: a
nagyfőnök és a főpap. Kinyitotta a szemét, és dühös
pillantást villantott a férfira. – Jobb, ha jól vigyázol erre a
szánalmas emberkére, különben meghal, és akkor mit fogsz
csinálni?
– Nem fogsz meghalni! – A férfi közömbös volt.
– Jobban tennéd, ha a többi emberre is vigyáznál. Ha az
apám meghal...
– Megtagadod, hogy megtaláld nekem a medált? – Chulak
elmosolyodott, vagy legalábbis a mosoly saját változatát adta
elő. Elég borzalmasan nézett ki. Az agyara hosszabb volt,
mint Tashé. – Azt hiszem, nem. Azt akarod majd, hogy a
többiek éljenek. Magadat is beleértve.
– Talán. Vagy talán úgy döntök majd, hogy egy egész
birodalom pusztulása méltó emléket állítana neki.
A férfi éppen elég ideig habozott, hogy a lány azt higgye,
talán beveszi. – Állj fel! Nem sérültél meg, nevetségessé
teszed magad, és szégyent hozol az unokahúgom áldozatára!
– Kedveltem az unokahúgodat. Téged nem kedvellek! –
Ami a visszavágásokat illeti, ez nem volt valami sok, de
megvolt az az előnye, hogy igaz volt. Tash ennek a
túlméretezett vallási fanatikus zsarnoknak az unokahúga
volt – nem ismerték el, mert a fickó nem engedte be a klánjába
a szennyezett vért, és Tash félig ember volt. Miután azonban
határozottan meghalt, és képtelen volt a szaporodásra, a férfi
igényt tartott rá. Rohadék!
 Már el is fordult, hogy másnak adjon parancsokat. Steve
közeledett. Mereven lépkedett, de vele ellentétben ő
egyenesen maradt, miután leszállt a nyeregből. Ettől úgy
érezte magát, mint az a nyamvadt alak, akinek Chulak
nevezte. – Van kenőcsöm – mondta, és kinyújtotta a kezét.
– Áldjon meg az ég! – A nő elfogadta, és hagyta, hogy a
férfi talpra segítse, nem foglalkozva azzal, hogy elfojtsa a
nyögését. Mindene fájt.
– Köszönöm. És hol lenne az a kence...?
A férfi belenyúlt a szőrmés köpenye belsejébe, és előhúzta
a zöld üveget.
– Csak add vissza, ha végeztél! – A válla fölött Chulakra
nézett, keskeny arcát megfeszítette a düh. – Hacsak nem
találsz ki valamit, hogy megmérgezd vele.
– Ha nem ölné meg rögtön, valószínűleg lefejezne valakit,
hogy kimutassa a bosszúságát.
– Előbb vagy utóbb – mondta Steve, és a nagydarab Ahkra
meredt. – Előbb vagy utóbb lesz rá lehetőségünk.
Komolyan gondolta, ami aggasztotta a lányt. Chulakot
megpróbálni megölni rövid út volt ahhoz, hogy minden
kérdésére választ kapjon a túlvilággal kapcsolatban.
Ez a barlang nyilvánvalóan egy tervezett megálló volt,
vagy talán rendszeresen használták. Itt szénát és zabot
tároltak a lovaknak, az embereknek pedig szárított élelmet és
vizet. Akadt még itt az Ahk által kedvelt híg, savanyú borból
is, de Cynna kerülte az alkoholt, így maradt a víznél.
A lovakat a barlang elején sorakoztatták fel, ahol a testük
elzárta a szelet, és a testhőjük hozzáadódott a tűz melegéhez,
így szinte kényelmes volt odabent.
 Cynna majdnem olyan alaposan elvetette a
szégyenlősséget, mint egy vérfarkas. Egyszerűen csak
keresett egy árnyékos zugot, ahol részben levetkőzhetett, és
reszketve bedörzsölhette a gyógyírt. Eleinte jobban égett,
mint a Bengay krém, de aztán enyhe melegséggé csillapodott,
ami segített. Miután visszahúzta magára a ruháit, néhány
nyújtógyakorlatot végzett, miközben az Ahk a lovakat
gondozta. Nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy
mindenekelőtt a lovakkal törődjenek.
Ketten közülük rövid lapátokkal visszamentek a viharba;
mielőtt az utolsó lovat is szeretettel ledörzsölték volna, majd
a foglyokat egyesével a frissen ásott latrinagödörhöz
kísérték.
Cynna ment elsőként, mivel azt feltételezték, hogy ő volt a
vezetőjük. Ő nem ellenkezett. A fiúk megállhattak az ösvény
mentén, és kiüríthették a hólyagjukat, ha kellett, anélkül,
hogy lelassították volna a többieket – vagy megmutassák az
egész társaságnak a befagyott hátsójukat.
Amikor visszatért, a barlangnak a csapat számára kijelölt
oldalára vitte az adagját, és leült. Túl fáradt volt ahhoz, hogy
éhes legyen, de módszeresen rágta a szárított húst és a
lepényt, és minden falatot leöblített egy korty vízzel, mert
tudta, hogy szüksége van a táplálékra. A kis lovasnak is
szüksége volt rá.
Ettől megint könnybe lábadt a fáradt szeme, a fenébe is.
Cullenre gondolt, és arra, hogy milyen sokat jelent neki a
baba.
Gan érkezett következőnek a latrináról, és zord, sietős
csendben evett. Persze még az utolsó falatot sem tömte be,
amikor Chulak szólította. Az Ahk úgy döntött, hogy Gan
megfelel szolgának – vagy rabszolgának –, és minden
megállónál házimunkát adott neki. Cynna tiltakozott, de
Chulak, mint mindig, masszívan közömbös volt. A kicsi erős
és szívós, mondta, nem úgy, mint az emberek; ki tudja venni
a részét a munkából.
Az ő része magában foglalta mindazt, amit az Ahk nem
akart elvégezni – egy rúgással vagy ütéssel ösztönözve, ha
Gan vonakodott.
Daniel jött vissza legközelebb, és letelepedett Cynna mellé.
Rosszul nézett ki, de rámosolygott a lányra. A nő
legszívesebben azt mondta volna neki, hogy hagyja abba. De
tudta, hogy megbántaná. – Egyél – mondta ehelyett, és
átnyújtotta neki az egyik lepényt.
A férfi ránézett, és felsóhajtott, de kötelességtudóan letört
egy darabot, és a szájába tette.
Pillanatokkal később Steve is csatlakozott hozzájuk.
– És ha belegondolok, hogy régen szerettem a hegyeket –
mondta mogorván, és a fogaival letépett egy falatot a
szárított húsból. – Legalábbis a sziklamászást.
– Kampóval, kötélzettel, meg mindennel csinálod? –
kérdezte Cynna. A férfi teli szájjal bólintott. – Nos, már csak
egy hegy van hátra, és azon vagyunk. – Befejezte a lepényét,
és szemügyre vette a szárított húst. Ez volt az étkezés
legkevésbé kedvelt összetevője. Hát igen. Harapott egy
falatot, és rágni kezdte.
– Ilyen jól megjegyezted a térképeket?
Cynna megrázta a fejét, rágott még egy kicsit, majd végre
lenyelte. – Én egy Kereső vagyok, emlékszel? Ha képes
vagyok hegyeket találni, akkor tudok nem-hegyeket is
találni. Azt hiszem, valamikor holnapra már nem leszünk
ezen.
 – Nem is tudtam, hogy olyan általános dolgokat is meg
tudsz találni, mint a hegyek, nemhogy a nem-hegyeket.
– A legtöbb Kereső nem is tud. – Az általános helyett a
konkrét dolgok megtalálása egyszerre több egyidejű Keresést
is jelentett – nem könnyű, de nem volt más dolga, mint
elkerülni, hogy leessen a lóról. Vigyort villantott a férfira,
csak egy kicsit erőltetetten. – Én jó vagyok.
– A lényeg talán inkább az, hogy hol leszünk, amikor
lejövünk a hegyről? – mondta Daniel. – Általában ismerem
Edge földrajzát, de nem olyan részletességgel, hogy meg
tudjam mondani, hol vagyok most. Az Ahk területén kívül,
nyilvánvalóan.
– Azt nem tudom megmondani. Nem tudom biztosan. De
azt hiszem, Leerahanban fogunk kijutni, talán közel ahhoz,
ahol Rohennel határos.
Senki sem szólt egy szót sem, de mindannyian
összenéztek. Leerahan egyike volt a nagy sidhe-birtokoknak.
Rohen egy másik volt. Rohen volt az a hely is, ahová Cullen
ment, elragadta valami, amiről azt hitte, hogy
kommunikációs bűbáj. Vagy legalábbis ezt feltételezték.
Valójában csak annyit tudtak, hogy eltűnt.
Lehetséges volt, csak lehetséges, hogy meggyőzheti Rohen
hűbérurát... mi is volt a neve? Theil. Hogy ráveszi Theilt,
hogy jöjjön a megmentésükre. Még ha ez sikerülne is, a sidhe-
knek meg kellene találniuk őket, és ha ez megtörténne,
valószínűleg ragaszkodnának hozzá, hogy Cynna keresse
meg nekik a medált.
De inkább ők, mint Chulak. Bárki jobb, mint Chulak. Edge
nagy szarban lenne, ha sikerülne kötődést kialakítania a
dologgal, és elkezdené átformálni a birodalmat a kénye-
kedve szerint.
 Cynna észrevette, hogy kevésbé érzi magát kimerültnek.
Majdnem éber. – Gondoljátok, hogy valami drog van
ezekben a lepényekben? Vagy talán valamilyen gyógyító
varázslat?
– Az biztos, hogy elég undorító az ízük ahhoz, hogy jót
tegyenek neked. – Steve befejezte az evést. Elővette a
kártyapaklit, amelyet Cynna már régen átengedett neki, és
keverni kezdte.
Gan odanézett onnan, ahol éppen lószart lapátolt, és
rávillantotta a tekintetét. Cynna elrejtette a mosolyát.
– Jobb, ha nem kezdjük el a pókerpartit, amíg Gan nem
csatlakozik hozzánk. Hamarosan meg kell történnie. Most
vonulnak be az istentiszteleti körükbe. – Az Ahk harcosok
minden este leültek körben és kántáltak. Cynna persze
hallgatózott, de a bűbáj a legtöbb szót nem tudta lefordítani.
Mégis, nyilvánvalóan vallási szertartás volt.
– Nem baj, ha ma este én is csatlakozom? – kérdezte
Daniel.
Cynna az apjára nézett. Kezdett hozzászokni, hogy így
gondoljon rá – az apám. Most az egyszer volt némi szín az
arcán, talán a lepénynek köszönhetően. – Persze. De, hmmm,
ha készen állsz rá, lenne néhány kérdésem.
Egy pillanatig a kezét tanulmányozta, aztán felsóhajtott. –
Nem sok válaszom van, de amit tudok, azt szívesen adom.
– Mit tudsz az Ahk vallásról? Chulak újra akarja alakítani
Edge-et az istene képére, vagy valami ilyesmi. Ezért akarja a
medált. Gondolom. Többet kellene tudnom erről az
istenségéről.
Daniel az Ahkra pillantott. Halkan megszólalt.
 – Nem érdeklik őket a megtérők, de amennyire én tudom,
Hrvash, a Kilencven nevű – ezt kántálják most, a nevét –
nagyon hasonlít magukra az Ahk emberekre. Kemény, sőt
brutális, de szigorúan becsületes az általuk felfogott
kereteken belül. Én, ah... azt mondanám, hogy Chulak nem
egy tipikus pap. – Még jobban lehalkította a hangját. – Inkább
fundamentalista. Rendkívül istenfélő, azt akarja, hogy a népe
térjen vissza a régi szokásokhoz, amit minden becsület
alapjának tekint.
Nagyszerű! – Nekünk is vannak problémáink az
ilyenekkel odahaza. Sokan közülük a Közel-Keleten élnek, de
néhányan... ó, mindegy! Annyira fáradt vagyok, hogy
kisiklik az agyam. A legfontosabb dolog, amit tudni akarok,
hogy mi az az ashwa?
Daniel felvonta a szemöldökét. – Hol hallottad ezt a szót?
– Hallottam, ennyi az egész. Mit jelent?
A tekintete gyorsan Steve-re siklott, majd vissza. Nem
válaszolt. Ekkor Gan sietett oda.
– Készen állok a pókerre! A csokoládémat is kérem! Talán
ezúttal kaphatnék két csokoládét is. Tényleg szükségem van
két csokoládéra!
Cynna odahúzta a táskáját. – Tudod mit? Adok neked két
csokoládét, ha elmész pókerezni Steve-vel fel a lovak mellé.
Szeretnék egy kicsit egyedül beszélgetni apámmal. – Steve-re
nézett. – Neked megfelel?
Steve megvonta a vállát. – Azt hiszem.
Miután a másik kettő elment, Cynna az apjára nézett. Nem
szólt semmit. Csak felvonta a szemöldökét, és várt.
 Egy percig azt hitte, hogy a férfi nem fog válaszolni. A
szemében ismét ott volt az a düh, az a harag, amit egyszer
már megpillantott. Végül a férfi bólintott egyet.
– Akár meg is tudhatod. Ashwa az a megállapodás, amelyet
az öt nagy hatalmi csoport írt alá Edge-en, hogy az
adottsággal rendelkező embereket sterilizálni kell.
– Micsoda?
– Csitt!
Cynna lehalkította a hangját. – Furcsának tűnt, hogy soha
nem találkoztam egyetlen Tehetséges emberrel sem, de azt
gondoltam, hogy ez talán magával Edge-dzsel kapcsolatos.
Álmomban sem gondoltam volna...
– Félnek tőlünk. – A keserű torzulás a száján akár mosoly
is lehetett volna. – Nem ok nélkül, gondolom. Nézd meg, mi
történt a Földön, ahol az emberek szabad kezet kaptak. A
többi faj többnyire kipusztult vagy elűzték őket.
– Mert elfogyott a mágia! Istenem, ezt csak úgy figyelmen
kívül hagyják? Elvágtak minket a többi birodalomtól, de
biztosan tudnak arról, hogy a környezeti mágia igazán
alacsony szinten volt, amíg az erőszelek meg nem
változtatták a dolgokat.
Daniel megvonta a vállát. – Azt mondom, amit itt
mindenki tud – vagy hiszi, hogy tud. Az emberek hajlamosak
átvenni a hatalmat a számuknál fogva. Mi vagyunk a
legtermékenyebbek a fajok közül, és ha nem tennének
lépéseket a népességünk visszaszorítására, mindannyiukat
túlnőnénk létszámban. Ha Edge a Tündérvilág része lenne,
ahelyett, hogy autonóm...
 – Várj, várj! Úgy érted, hogy Edge nem része
Tündérvilágnak? Itt magas szintű a mágia, és sidhe-k élnek
itt.
– Ahhoz, hogy egy birodalom a Tündérvilág része legyen,
a két királynőhöz, Télhez és Nyárhoz kell tartoznia. A
királynők nem közvetlenül kormányozzák a birodalmaikat,
de van néhány alapvető törvényük – ezeket együttesen
királynői törvénynek nevezik –, amelyek kötelezőek
mindazokra, akik a birodalmukban élnek. Edge-et a gnómok
kapták. A királynők törvénye itt nem érvényes.
– És mit mond a királynők törvénye az emberekről?
– Nem az, amit mond. Ez... a királynők törvényének egyes
részei tényleges törvények, ahogy mi gondoljuk őket. Írott
szabályok. Nem sok van belőlük. Van például egy a
halálmágiáról. Az teljesen tilos. De a királynői törvények más
részei, nos, inkább olyanok, mint a természeti törvények,
amelyeket a királynők szabnak meg a birodalmakra.
Cynna több mint szkeptikus volt, de udvariasan tartotta a
hangját. – Több birodalomra is rákényszeríthetik a természeti
törvényeket?
– Isteni erőnek hangzik, nem igaz? Meg kell mondanom,
amikor először jöttem ide, azt hittem, hogy a királynők – nem
valódi istenek, hanem egy vallási mítosz, amit arra
használnak, hogy megmagyarázzák a dolgok működését.
Akkoriban eléggé átkozottul felsőbbrendű voltam. –
Sajnálkozva megrázta a fejét. – Nem voltak meg a válaszok,
amiket ezek az elmaradott lelkek hiányoltak? De a királynők
valódiak, édesem, és nem istenek, bármennyire is úgy tűnnek
a magunkfajta halandóknak.
Ismert egy ilyet. Ilyes valakit. A vérfarkasok Hölgyét, azt,
aki megteremtette őket, és ragaszkodtak hozzá, hogy nem
imádják. Csak azt tették, amit mondott, azon nagyon ritka
alkalmakkor, amikor a Rhej-ükön keresztül méltóztatott
szólni hozzájuk.
Egy pillanatra Cynnának eszébe jutott a hang, az a hang,
amit egy éjszaka hallott egy templomban... – Ők nem... Úgy
értem, ezek a királynők nem hoztak létre semmilyen fajt,
ugye?
– Nem! – Daniel megdöbbent. – Nem, ahogy mondtam, ők
nem istenségek. Ők magas szintű sidhe-k, ami azt jelenti,
hogy halhatatlanok és rendkívül erősek, de nem tudnak
életet teremteni. Kivéve abban az értelemben, ahogy minden
lény képes rá, gondolom.
Cynna visszatért az eredeti témához. – És ezek a királynők
olyan természeti törvényt vezettek be a birodalmukban,
amely hatással van az emberi termékenységre?
– Azt mondták, hogy minden termékenységre hatással
van, de leginkább az embereket érinti. Ha bármelyik faj
népessége túlságosan megnő valamelyik birodalmukban,
egy időre leállítják a gyermekvállalást.
– Jézusom!
Bólintott. – Itt, a királynő törvénye híján a többi faj kitalált
egy másik módszert a létszámunk korlátozására. A magas
mágiával rendelkező birodalmakban a mágiával
rendelkezők termékenyebbek, mint a mágiával nem
rendelkezők. Azzal, hogy sterilizálnak minden adottsággal
született embert, korlátozzák az általános
termékenységünket.
– Ezt mindenki tudja, igaz? Ez nem valami mély, sötét
titok, de megpróbálták eltitkolni előlünk. Mármint a földiek
előtt.
 – Bíztál volna bennük, és segítettél volna nekik, ha tudsz
az ashwáról?
– A pokolba is, dehogy! – Akkor legalábbis nem. De ő már
többet látott ebből a világból. Konkrétan, közelről és
személyesen látta az Ahk népét. Cynna az ajkát rágta. – Te a
gnómoknak dolgozol. Azt akartad, hogy megtaláljam nekik
a medált.
Daniel felsóhajtott. – A gnómok szeretik a csalást. Nagyra
értékelik a jó hazugságot, de alapvetően tisztességesek. Azt
mondják, hogy a medál más kezekben pusztítást fog okozni,
olyan változásokat, amelyeket senki sem tud megjósolni,
olyan változásokat, amelyek elpusztíthatják az itteni
embereket. Szerintem ez valószínűleg igaz. És ők a
legkevésbé valószínű, hogy háborút szítanának ez az
átkozott dolog miatt. Tudnak harcolni, ne érts félre! De a
Harazeed gnómok túl jól emlékeznek a Nagy Háborúra.
Mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a nyílt
konfliktust.
Erről és még számos más dologról gondolkodott
csendben, lustán dörzsölve közben a hasát.
Cynna még nem érzett ott semmilyen változást. Semmi
pocak. Nem volt reggeli rosszulléte, ahogy a kis lovas
jelenlétének semmilyen más fizikai jelét sem vett észre. És
mégis, a baba kezdett valósággá válni a számára. Még
mindig leginkább a jövő valósága, az, hogy előre nézett, és
azt gondolta, hogy a dolgok egy bizonyos módon fognak
alakulni, és lesz egy baba.
Az ő babája. Az övé és Cullené.
Felnézett. – Apa?
Danielnek elakadt a lélegzete. A mosolya megingott.
 – Igen, édesem?
– Cullen azt mondta, hogy neked is volt egy kis
adottságod. A karizmaajándéka.
A férfi arcán annyi érzelem suhant át, hogy a nő nem tudta
mindet kiválogatni.
– Igen. Igen, személyesen is ismerem az ashwát. Ezt
kérdezed, ugye? Te vagy az egyetlen gyermekem, aki valaha
is lesz.
– A gnómok tették?
Egyetlen bólintást adott.
Cynna nagy levegőt vett, majd lassan kiengedte.
A gnómok sterilizálták, és még mindig úgy gondolta, hogy
ők a legjobb esélyesek a medál birtoklására. – Át kell
gondolnom a dolgokat.
Tétován kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány kezét.
– Neked is szükséged van egy kis alvásra.
Cynna egy mosolyt erőltetett az arcára. – Hát persze!
De az elméje, az a csúszós dolog, ami volt, nem segített
neki a menekülési terveket felsorakoztatni, vagy megtalálni
az eddig figyelmen kívül hagyott lehetőségeket. Amint
lefeküdt, túl fáradt volt ahhoz, hogy egyáltalán gondolkodni
tudjon... szinte túlságosan fáradt. Mert egy gondolat mégis
betolakodott, mielőtt az álom elragadta volna.
A mágiával rendelkezők termékenyebbek voltak a magas
szintű mágikus birodalmakban.
A Földön egyre magasabbra emelkedett a mágia szintje...
nem olyan magasra, mint az Edge-en, természetesen, de több,
mint az elmúlt körülbelül háromezer évben.
Cullen közvetlenül az erőszél után ejtette őt teherbe.
 Talán a vérfarkasoknak már nem lenne olyan nagy
gondjuk a termékenységgel.
Ó, te jó ég! Nagyon remélte, hogy újra látja Lilyt, hogy
elmondhassa neki. Vagy figyelmeztesse.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

MÁSNAP MÁR TÖBB mint a hegy felénél jártak, amikor az

megmozdult.
Cynna már korábban is átélt földrengést. Még kint is volt,
amikor lecsapott – pont egy erdőben. Egy kaliforniai
erdőben, egy nemzeti park részében, ahol egy eltűnt tizenkét
éves gyereket keresett. Kisebb rengés volt, de azért elég
ijesztő.
De nem lóháton volt. A lovak nem szeretik a
földrengéseket.
Szétszóródtak, amikor megtörtént, egy meglehetősen
sekély emelkedésű domborulaton át tartottak. Fák vették
körül a rétet – többnyire örökzöldek, de néhány makacs tölgy
is, amelyeknek téli barna levelei még mindig az ágakhoz
tapadtak. Valószínűleg szép lehetett itt a világos évszakban.
A vékony hótakaró alatt rengeteg elhalt fű volt.
Fű és hó, alatta szikla helyett föld – lehetett volna sokkal
rosszabb is.
Abban a pillanatban, ahogy a föld táncolni kezdett, Cynna
lova is táncra perdült. A sikolyok nem segítettek. Azok a
nagy, gonosz Ahk harcosok őrülten ordítottak. Cynna
néhány pillanatig azt hitte, hogy jól van, mindennek ellenére
a kétségbeesett lovon maradt. Aztán az állat felágaskodott.
Elvesztette a kengyelt, érezte, hogy a feneke elhagyja a
nyerget, és próbált megkapaszkodni – de a nyergen nem volt
kapaszkodó, és az a maréknyi sörény, amit megragadott,
egyenesen átcsúszott az ostoba kesztyűn. Elakadt lélegzettel
a hátán végezte.
 Addigra a föld már nem mozgott. Elnyúlva feküdt, a
rekeszizom görcse miatt a rémülettől tágra nyílt szemekkel.
Nem tudott levegőt venni. Végtelen másodpercekkel később
Steve arca jelent meg fölötte. – Jól vagy? Cynna! Hé, jól vagy?
Hirtelen hatalmasat szippantott a levegőből. Kifújta. Újra
megtette. Ó, a levegő édes volt.
– Igen, én... elakadt a lélegzetem. Nem hiszem, hogy bármi
más... hé, ne tapogass! – Steve Cynna egyik lábáról a másikra
téve a kezét, végigsimított rajtuk. A lánynak sikerült
felemelkednie az egyik könyökére, és vigyorogni. – Ötleteket
adsz nekem!
– Jól vagy?
Ez Daniel volt, aki szintén leszállt a nyeregből. Miközben
beszélt, letérdelt mellé.
– Jól. Az az átkozott ló... – Furcsa nyöszörgés vonta magára
a figyelmét. A lány ülő helyzetbe emelkedett, és körülnézett.
– Nem vagyok olyan biztos bennük.
Az Ahk harcosok körülbelül fele a földön görnyedt,
hangjuk hátborzongató üvöltésbe magasodott. Néhány
lónak ez nagyjából annyira tetszett, mint Cynnának –
megriadtak.
Pár ló egyszerűen csak eltűnt, állapította meg a nő.
Beleértve a sajátját is. – Gondolom, itt nincsenek hozzászokva
a földrengésekhez.
Chulak nem szállt le a nyeregből. Valamit harsogott, amit
a bűbáj nem tudott lefordítani, aztán még több szót, amit
igen: – Ez nem Hrvash nemtetszése! A hegy azért remeg,
mert valami bolondnál van a medál, egy bolondnál, aki nem
tudja, hogyan kell használni – vagy aki ellenünk használja!
 A jajongás elhalkult. Megállt. Néhány leborult Ahk
felpattant, és öklüket a levegőben lóbálva olyanokat
kiabáltak, hogy meg kell ölni azokat, akik megtámadták őket.
A többieknek tetszett ez a téma, hozzátéve, hogy „ők”
megsértették Hvrasht azzal, hogy megtámadták a szent
hegyét.
A hegy szent volt? Valakinek el kellett volna ezt mondania
neki. Talán akkor nem átkozta volna olyan gyakran. Cynna
feltápászkodott, Gan után nézett. A kicsi nem-egész-gnóm
szokás szerint az egyik Ahkkal kettesben lovagolt. –
Gondolod, hogy a földrengést az okozta, hogy a medál rossz
kezekbe került?
Daniel egy grimaszt vágott. – Nem szívesen értek egyet
Chulakkal, de lehetséges. Ezek a hegyek állítólag
geológiailag stabilak.
Steve lassan beszélt. – A Tanács úgy gondolta, hogy az
áradást azon a helyen – mi is volt a neve? – a medál által
megtapasztalt zavarok okozták.
– Megtapasztalja? Inkább okozza. – Cynna a homlokát
ráncolta. Nem látott sehol egy kis narancssárga testet, sem
mozgó, sem mozdulatlan testet. – Hol van Gan?
– Néhány ló megijedt, és elszaladt előre – mondta Steve. A
saját lova békésen lökdöste félre a havat, fűre vadászva, hogy
elmajszolja. – A lovasa bizonyára elvesztette uralmát a lova
felett.
– Jobb, ha megkeressük! Meg az én hülye lovamat is.–
Cynna kissé sántítva elindult. Fájt a csípője. Nem is vette
észre, amíg el nem indult. Ma este még több kenőcsre lesz
szüksége.
 Chulak azt feltételezte, hogy szökni próbálnak. Gyalog.
Lassan sétálva.
A lány felbámult a vezér lovára. Hét lovas Ahk vette körül
őket. – Idióta! Gant keressük. Meg az én lovamat is, és azt
hiszem, neked is hiányzik néhány. Mindenképpen szólunk,
ha meglátjuk őket.
Az Ahk annyira fel volt vértezve a saját
felsőbbrendűségétől, hogy alig vette észre a sértéseket –
legalábbis Chulak nem. A nagydarab vezér parancsot adott,
és a csatlósai sietve engedelmeskedtek, lovukat a kis rétről
lefelé vezető kijárat felé irányítva. Szikla és föld buckásodott
azon a végén, egyetlen réssel. Cynna feltételezte, hogy az
elszabadult lovak úgy reagálnának, mint bárki más
pánikban, és a legkönnyebb utat választanák – lefelé, nem
felfelé, és inkább egy nyíláson keresztül, mint a sziklás bucka
oldalán kaptatva.
Amint a lovak és lovasaik félreálltak az útjából, Cynna
ismét gyalogolni kezdett. Ahogy Steve is, és egy pillanat
múlva az apja is; a két férfi, aki a lovakat vezette. Chulak
azzal a masszív közömbösséggel bámult rájuk, amit Cynna
gyűlölt. Nem fáradt azzal, hogy megállítsa őket.
– Gondolom, valaki adott neki egy kis támpontot –
motyogta.
– Szereted erőltetni, ugye? – mondta Steve.
– Néha. – Amikor már teljesen megelégelte. Mint most.
Hogy miért pont most, és nem az elmúlt napok – vagy hetek
– bármelyik pillanatában, azt nem tudta megmondani. Csak
azt tudta, hogy elege van.
Nem mintha ez bármit is megváltoztatott volna.
 Hallotta, hogy néhány Ahk kiabál odafentről, de ők a
sziklás bucka túloldalán voltak, ami megakadályozta, hogy a
bűbáj működjön, így nem értette, mit mondanak. Vidámnak
hangzottak, nem idegesnek.
Néhány lábnyira a bucka nyílásán túl az ösvény balra
kanyarodott, és fák között futott. A lány végigsietett rajta.
Előttük egy csapat ló állta el az utat. Hallotta, hogy sziklák
hullanak. Nevetés. Egy sikolyt – Gan hangját. Ez biztos Gan
volt. Senki másnak nem volt ilyen magas hangja.
Cynna ügyetlen futásba kezdett, a csípője lassította. Steve
megelőzte.
Újabb hangok, és ezúttal működött a bűbáj: – Akkor ezt
kapd el, kicsikém!
Gan sikoltott.
– Arkhar, elhibáztad! Milyen rossz célzó vagy – nem tudja
elkapni őket, hacsak nem érkeznek sokkal közelebb!
– Próbáld meg egy nagyobbal, Sithell! Talán egy nagyobb
követ is el tud kapni!
Steve áttolakodott a lovak között. – Az isten verje meg! –
kiáltotta. – Hagyjátok abba!
Cynna bepréselődött a nagy, büdös lótestek közé, az egyik
állat farka arcon csapta, és az ösvény egy szélesebb pontján
bukkant elő. Vagy ami valaha az ösvény volt.
Öt Ahk gyűlt össze egy lejtőnél, ahol több ösvénynek
kellett volna lennie. Tíz vagy tizenkét lábnyi mély gödör után
az ösvény újra folytatódott. Egy magányos Ahk állt a
túloldalon a lovával, és a kezével végigsimított az állat egyik
hátsó lábán.
Ezen az oldalon az egyik Ahk a lyuk szélénél állt, két
kezében egy fej nagyságú követ tartva.
 Steve dühtől reszketve állt mellette. Úgy tűnt, nincs
tudatában annak, hogy az Ahk két lábbal magasabb és 45
kilóval nehezebb nála. – Azt mondtam, tedd le, te rohadék!
Az Ahknak nem volt bűbája, hogy lefordítsa Steve szavait,
de elég jól sejtette, hogy mit mondott az ember. Ez
nyilvánvaló volt abból, ahogyan gúnyosan vigyorgott beszéd
közben.
Cynna bűbája azt mondta: – Talán ezúttal te akarod
elkapni? De mi nem kértük, hogy játssz, ember! – És ledobta
a követ a peremről.
Gan ismét felsikoltott egy fülsértő üvöltéssel, amely
keveredett a szikla lezuhanásának hangjával, és csak zuhant,
és zuhant, és zuhant.
– Chulak! – üvöltötte Cynna. – Vonszold ide a segged!
Megölik az egyik túszodat!
Steve nem várta meg, hogy Chulak elrendezze a dolgokat.
Öklével a másik gyomorszájába csapott, ami inkább
megdöbbentette a nagy, sziklákat dobáló harcost, mint
megsebezte. A többiek pedig nevetni kezdtek, még akkor is,
amikor Steve a vállát az Ahk hasába nyomta, kifordította a
testét – és lökdösni kezdte.
Az Ahk a lyuk szélén tántorgott. És zuhanni kezdett.
Az egyik szürke kéz kilőtt, és megragadta Steve karját.
Steve hátravetette magát, és mindkettőjüket elrántotta a
peremtől, mielőtt a földre döntötték volna. A nagy Ahk fölé
magasodott, fogait és agyarait rémálmokba illő vicsorgással
kivillantva.
Az agyarakkal Steve torkára ment.
Cynna bakancsa a halántékán landolt. Keményen.
 Nem volt jó helyzetben, így a rúgás miatt elvesztette az
egyensúlyát. Egy másik nagy, szürke testnek esett neki. Két
hatalmas kéz megragadta a karját, és egyenesen tartotta. Az
Ahk, akibe belerúgott, egyszer megrázta a fejét, mintha
értetlenkedne. Aztán összeesett.
Aki a lányt tartotta, elgondolkodva beszélt. Cynna bűbája
azt mondta: – Szép rúgás volt.
– Steve Timms? – Gan hangja a félelemtől elvékonyodva
érkezett a lyukból. – Cynna Weaver? Meghaltál?
– Még nem – szólt vissza Cynna. Elrándult az őt tartó
Ahktól, a peremhez lépett, és lenézett.
Valamiféle víznyelő, gondolta. De odalent sötét volt. Nem
látott semmit, még egy élénk narancssárga valamit sem, ezért
leküldte a mágusfényét.
– Cynna – mondta Steve, tompa hangon –, ha lesz rá
lehetőséged, jól jönne egy kis segítség, hogy leszedd rólam
ezt a seggfejt.
– Majd én – mondta Daniel. Kifulladtnak tűnt a hangja.
– Jól vagy, Steve? – Cynna mágusfénye lejjebb ereszkedett,
és végre meglátta Gant.
– Jól. Persze, jól vagyok.
A lyuk kerek volt. Ez normális volt a víznyelőknél? Az
oldala szinte sima volt, majdnem függőleges. Lehetetlen volt
felmászni. Cynna nem látta az alját. Látta viszont a fát, amely
alázuhant, amikor az alatta lévő föld hirtelen eltűnt, és úgy
húsz láb mélyen a lyukba ékelődött. Gan az egyik ágába
kapaszkodott.
Azok a nyomorult seggfejek kövekkel dobálták. Nagy
kövekkel. Még ha nem is találták el, akkor is elmozdíthatták
volna a fát.
 Chulak jellegzetes morgása arra késztette, hogy
megforduljon. Az még mindig a lován ült, és az embereire
meredt. Cynna bűbája azt suttogta: – Sithell. Jelentést!
Az, aki leadta szűkszavú beszámolóját, Ahkhoz képest
alacsony volt, és olyan testalkatú, mint egy tank. A Gant
szállító Ahk, ahogyan azt gondolták, elvesztette uralmát a
lova felett. Az állat teljes sebességgel száguldott, esélye sem
volt megállni, amikor meglátta a víznyelőt. Átugrottak rajta
– de a lovas fogása meglazult Ganen. Amikor a többiek
megérkeztek, annyira megkönnyebbültek, hogy a lónak nem
esett baja, hogy játékos kedvük kerekedett.
Chulaknak nem. – Melyik leathin gondolta azt, hogy nincs
szükségem ennyi túszra? – Szünetet tartott. – Egyikőtök –
bármelyikőtök – gondolkodott egyáltalán?
Sithell tisztelettudóan szólalt meg. – Úgy tűnt, a hegy úgy
döntött, hogy elnyeli a narancssárgát. Nem akartunk
vitatkozni Hvrash társával.
– De azt hittétek, nem tiltakozik, ha köveket dobtok le a
torkán?
Úgy tűnt, hogy az Ahk felismerte a költői kérdést, amikor
meghallotta. Senki sem szólt egy szót sem. Így Cynna tette. –
Kötélre van szükségem. Most!
Chulak lassan elfordította a fejét. – Gyere ide!
Ez nem hangzott jól. A makacsság azonban nem segítene,
és ő akarta azt a kötelet. Odasétált a vezér lovához.
A férfi keze kilőtt. Egy pöröly találta el Cynna fejének
oldalát, és a földre döntötte. Halványan, a fülében hallotta a
dübörgést, hallotta a bűbáj suttogását: – Nem tetszik,
ahogyan beszélsz velem!
 Nem ájult el teljesen, de nem is volt teljesen magánál,
miközben Gan megmentéséről beszélgettek – és azok
büntetéséről, akik megkockáztatták, hogy elveszítik Chulak
egyik túszát. Hárman közülük elvesztették az ujjukat.
Egyikük – akit kiütött – két ujját vesztette el. Várták, hogy
magához térjen, hogy ő maga vághassa le őket.
Míg ők az átkozott dolgukat végezték, Cynna azzal terelte
el Gan figyelmét a szorult helyzetéről, hogy elmesélte,
hogyan állt ki mellette Steve. Az apja mögötte ült, és
megtámasztotta. Furcsa érzés volt, de kellemesen furcsa.
Végül adtak Steve-nek egy kötelet, és ő felhúzta Gant.
Az egykori démon karcolásokkal és zúzódásokkal teli, és
véres volt. A vére vörös volt, olyan vörös, mint bárki másé.
A szemei hatalmasak voltak.
– Megmentettél – suttogta Steve-nek. – Harcoltál az
Ahkkal, hogy megállítsd. Hatalmas, és meg tudna ölni, de te
harcoltál ellene.
Hirtelen előrebukott, és átfogta a férfi térdét. Átölelte őt.
Steve fojtott hangot adott ki, és megtántorodott.
– Kicsit túl szoros! – Vadul kereste Cynna pillantását,
arckifejezése könyörgő volt.
A nő mosolygott az arcának azzal a felével, amelyik nem
volt összetörve, és simogató mozdulatot tett.
A férfi megértette. Lehajolt, és megveregette az egyik
csupasz, karcos narancssárga vállát. – Valamit tennem kellett
– mondta neki durván. – Mocskos szemetek! És te egy vagy
közülünk, nem igaz?
A kerek, kopasz fej bólintott. Amilyen hirtelen
kapaszkodott belé, olyan hirtelen engedte is el. Odabicegett
Cynna mellé, és rövid karját Cynna válla köré fonta,
megszorította – ami fájt. Gan sokkal erősebb volt, mint
amilyennek látszott.
Szerencsére gyorsan elengedte. Cynnára meredt, csúnya
kis arca vad volt. – Most már értem. Megértem!
Cynna nem, de bármilyen kinyilatkoztatás is érte Gant, az
fontos volt. Ezért fél arccal elmosolyodott, kinyújtva egyik
kezét megszorította az egyik koszos, vaskos ujjú
narancssárga kezet. – Örülök.

Az Ahk harcosok nem akarták kockáztatni a lovaikat

azzal, hogy átugorják a víznyelőt, amivel Cynna szívből – bár
szó nélkül – egyetértett. Más utat kellett találniuk lefelé. Mire
megálltak, hogy tábort üssenek, alacsony, részben erdős
dombok között voltak. Cynna pedig szédült a
kimerültségtől.
Csak azért nem esett össze a fájdalomtól, mert néhány
órával korábban végre beadta a derekát, és használta a
fájdalomelleni varázslatát. Ez csak vészhelyzetekre volt, mert
teljesen megszüntette a fájdalmat, de a gyógyulást is
leállította.
De a szemétláda, aki megütötte, nem volt hajlandó
megállni, és ha leesik a lóról, az nem sokat segít a fején.
Persze valószínűleg megmondhatta volna Chulaknak,
hogy nem képes tovább a lovon maradni. Nem állt volna
meg, de nem akarta, hogy leessen és kárt tegyen magában.
Szüksége lesz rá, hogy újra megtalálja a medál nyomát, ezért
valószínűleg az egyik embere lovagolt volna mögötte, hogy
támogassa, ahogyan Daniellel is tették egészen a mai napig.
 Kiderült, hogy Cynna éppen elég ostoba, éppen elég
makacs volt ahhoz, hogy megpróbáljon túljárni 150 kilós
kétlábú orrszarvúak eszén, akik levágják a saját ujjaikat, hogy
megmutassák sajnálkozásukat, amiért veszélybe sodorták a
vezetőjük tulajdonát. És aztán órákon át lovagolt, órákon át,
panasz nélkül.
Szemetek. És egy idióta volt, ami teljesen nyilvánvalóvá
vált abban a pillanatban, amikor leszállt a nyeregből, és
elvágta a fájdalom elleni varázslathoz vezető mágiát... tett
három lépést, és hányni kezdett.
Agyrázkódás. Ezt mondta Chulak gyógyítója a bűbájon
keresztül, amikor megvizsgálta. Lefektette a takarójára, és
meleg kezébe fogva Cynna fejét csinált valamit, amitől
elálmosodott. Alig volt egy másodperce, hogy azt gondolja,
ó, elaltat engem, pont, mint... mielőtt elájult.
Így átaludta a csatát.
A következő dolog, amit Cynna észrevett, hogy egy másik
pár kéz van az arcán. Ezek hűvösebbek voltak, az ujjak
hosszúak, a tenyerek simák. Ezek a kezek felébresztették,
ahelyett, hogy kiütötték volna, hűvös kezek, amelyek
belülről kifelé melegítették.
Pislogva nyitotta ki a szemét, és felnézett a sötét, hosszú
szempillákra... a telt ajkakra, amelyek apró mosolyra nyíltak.
Fekete és ezüstszínű tincsei össze voltak fogva hátul, és olyan
gyönyörű arcot mutatott, hogy elakadt Cynna lélegzete.
Mézszínű bőr és hegyes fülek... kábultan emelte fel a kezét,
de nem nagyon merte megérinteni.
– Ki vagy te? – zihálta. A pulzusa a fejében lüktetett. Fájt.
A fájdalom némileg elterelte a figyelmét a máshol lüktető
pulzusról, de nem teljesen. Nem, nem teljesen.
 – Nos, én vagyok a herceged, Csipkerózsika – mondta a
férfi olyan hangon, mint a köd és a pára, olyan hangon,
amelyet a lány órákig tudott volna hallgatni. Egy hang,
melyben volt egy csipetnyi rekedtség, mintha ő is érezte
volna az izgalom finom kavargását. – Azért jöttem, hogy
felébresszelek a csókommal.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

CULLEN MEGMOZDULT a nyeregben. A lova toporzékolva

tiltakozott a nyugtalansága ellen. Azt mondta az elméjének,
hogy ne gondolkodjon tovább. Mint a legtöbb elme, nem
engedelmeskedett, feldobálta a lehetőségeket, a
forgatókönyveket, a rémálmokat.
Cynna nem halt meg, mondta az elméjének. Nem halott.
Nem volt okuk megölni őt, viszont minden okuk megvolt rá,
hogy életben tartsák.
Az elméje megjegyezte, hogy az emberek akkor is
meghaltak a csatában, amikor ez nem állt szándékukban. És
ez nemrég még csatatér volt, és a földet áztató vér- és
halálszagból ítélve sokan meg is haltak itt, még akkor is, ha a
holttestek valamilyen oknál fogva eltűntek.
De Cynna nem. Az Ahk – legyenek mindannyian
átkozottak a pokol legalsó körébe – olyan harcosok voltak,
akiket még a sidhe-k is tiszteltek. Ők megvédenék a
zsákmányukat.
Az Ahk azonban azok között volt, akik itt meghaltak. És
valaki megpróbálta megölni Cynnát a bárkán. Valaki, aki
képes volt obab orgyilkosokat felbérelni, hogy elintézzenek
egy problémát helyettük. Valaki, aki nem akarta, hogy
megtalálja a medált.
Félelme és sürgetése ellenére Cullen nem szólalt meg.
Nem akarta megzavarni a közelmúltba kukkoló párost.
Egy sidhe-pár – egy férfi és egy nő, de egyébként szinte
teljesen egyforma – állt kézen fogva a letaposott, véráztatta
föld közepén. A szemük csukva volt. A körülöttük kavargó
mágia többnyire lila volt, arannyal árnyalva. Néha-néha
sáros barnába váltott.
Napokba telt, mire idáig eljutottak – átkozott, istenverte
napokba; túl sokan vitatkoztak, csábítottak, manipuláltak,
miközben kétségbeesetten próbálták elkerülni, hogy viszont
manipulálják őket. És valószínűleg kudarcot vallottak. A
sidhe-k nagyra értékelték a finomságot, és a manipuláció a
legfinomabb hadviselés volt. Az évszázadok alatt,
amelyekben egymáson gyakoroltak, művészetté
fejlesztették.
Sok szempontból hátrányban volt a kényes tárgyalásuk
során, de talán a legfőbb hátránya az volt, hogy tudták, mit
akar. Ő csak sejthette a céljaikat. Mivel sidhe-k voltak, azok
sokfélék és változóak lehettek. Végül is, az alku, amit
látszólag kötni akartak, elég egyszerű volt. Ő táncolna nekik,
ők pedig megmentenék Cynnát.
A sidhe-k nagyra értékelték a körmönfontságot, de a
szenvedélyük a szépség volt minden formában. Cullen
azonban nem áltatta magát. Az, hogy egyszerre volt
vérfarkas és gyönyörű, érdekessé tette őt számukra, de nem
elég érdekessé ahhoz, hogy az életüket kockáztassák. Jól
táncolt, de az ő táncosaik maguk voltak a kecsesség. Nem, az
előadása vagy kézzelfogható ürügy volt arra, hogy
megtegyék, amit amúgy is szándékukban állt, vagy fedezék
arra, amit a Rohen hűbérura valóban akart. Vagy mindkettő.
Ami pedig azt illeti, hogy mit is akart valójában Theil,
Rohen uralkodója... a magas nőre pillantott, aki oly
könnyedén ült egy füstszínű lovon, udvartartásának tagjaitól
körülvéve. Nem volt biztos benne – hogyan is lehetett volna?
–, de úgy vélte, jól tippelt. A nő a medált akarta, igen, de még
fontosabb volt, hogy biztosítsa, hogy az Edge-en lévő többi
sidhe hűbérúr egyike se jusson hozzá. Azt állította, hogy a
medál szándékosan vándorolt egyik személytől a másikig,
hogy a megfelelő birtokost kereste. Lehet, hogy valamilyen
formában igazat mondott.
De Cullen úgy gondolta, hogy volt valami, amit ugyanúgy
akart. Neki olyan pajzsai voltak, amelyeket a sidhe nem
tudott áttörni, egyáltalán nem tudta befolyásolni – olyan
pajzsok, amelyek talán teljesen kívül estek Theil
tapasztalatain. Ebben nem lehetett biztos, de a meglepetést,
sőt a döbbenetet is felismerte, amikor meglátta. Amikor Theil
először próbálta megcsiklandozni a pajzsát, látta a
döbbenetet a nő szemében, még ha csak futólag is.
Gyanította, hogy a nő nagyon szerette volna megtudni,
hogyan szerzett ilyen pajzsokat.
Nem mintha közvetlenül rákérdezett volna. A pajzsainak
tesztelése enyhe, gyengéd és folyamatos volt, de a nő csak
egyetlen megjegyzést tett rájuk három átkozott nappal
azután, hogy a Rohen udvarába rángatták. Milyen csodálatos
– mondta a szokásos arckifejezéséhez tartozó apró mosollyal
–, hogy ilyen pajzsokat talál egy földi emberben. Vajon
minden vérfarkas rendelkezett természetes pajzzsal?
Ez a kérdés végre mozgásba lendítette a fogaskerekeket.
Tudta, hogy a pajzsok ereklyék, nem pedig természetes
képességek. Cullen nem volt biztos benne, hogy a sidhe
hogyan érzékeli a mágiát. Nem úgy, ahogy ő – ennyit tudott.
A tudatosságuk zsigeri volt, vagy talán olyan érzékelésből
állt, aminek nem volt analógja.
Isten tudta, hogy nem valószínű, hogy megmagyaráznák,
ha elég bolond lett volna ahhoz, hogy megkérdezze. De Theil
képes lenne különbséget tenni a veleszületett képesség és a
mesterséges között, legyen az bármilyen kifinomult is.
 – Egyáltalán nem – felelte Rohen hűbérurának. – A
pajzsaimhoz egy egész történet fűződik. Talán megkísérellek
majd szórakoztatni vele, ha már úton vagyunk. Lesz időnk a
mesére. Cynna több mint egy napi lovaglásnyira van.
– Talán egy kicsit kevesebb, mint egy nap – mondta Theil
mosolyogva. – Gyorsan utazunk, amikor úgy akarunk.
Cullen egy térkép – az övék – és egy hajszál miatt tudta,
hol van Cynna. Cynnáé. Rövidke hosszának nagy részén
kifehéredett, a tövénél sötét volt, az ingére tapadt, és
végigkísérte őt a transzlokáció nyomorúságos örvényében.
Egyáltalán nem az ő kedvenc utazási módja. Rohadtul
közel járt a hányáshoz, amikor megérkezett Rohen udvarába.
A puszta makacsság tartotta bent elég ideig a gyomra
tartalmát ahhoz, hogy az émelygés elmúljon.
Cullen feltételezte, hogy nem hibáztathatja a késlekedésért
csak a sidhe-k szeretetét a félrevezetésért. Két napjába telt,
mire összeállította a helymeghatározó varázslatot, azt a
hajszálat használva fókuszként. És ők együttműködtek,
minden hozzávalót megadtak neki, amire csak szüksége volt.
Theera még egy-két hasznos javaslatot is tett... valószínűleg
végig nevetett gyönyörű szürke szemei mögött. A varázslata
bizonyára nagyon durvának tűnt számukra.
Valójában felajánlották, hogy ők maguk keresik meg
Cynnát, a kétségkívül kifinomultabb varázslataik
segítségével. A férfi udvariasan visszautasította. Ha
lemondana Cynna hajáról, és hagyja, hogy ők találják meg,
miért kellene őt is magukkal vinniük?
Nem gondolta, hogy Theil állt a bárkán elkövetett
gyilkossági kísérlet mögött, de nem tudta, legalábbis nem
biztosan. Őrizte Cynna haját, és persze meg sem próbálták
elvenni tőle. Azzal megsértették volna a vendégszeretet
törvényeit – amelyek a sidhe-k között valóban törvények
voltak.
Ó, jól bántak vele. Theera talán hazudott a neki adott bűbáj
funkcióját illetően – és kiderült, hogy csak kisszámú
transzlokációs bűbáj létezik, de nem olyan egyedi, mint azt
Bilbó hitte –, de amint használta, megtisztelt vendéggé vált.
És semmiképpen sem fogoly. Bármikor távozhatott volna.
Tudták, hogy Cullen nem fog elmenni, nem könnyen.
Addig nem, amíg lobogtatták előtte a Cynnáért nyújtott
segítség lehetőségét. Végül meggyőződött róla, hogy csak ezt
akarták elérni – a lehetséges segítséggel kecsegtették, távol
tartva őt a lánytól.
Kért egy lovat, hogy el tudjon menni. Azonnal
beleegyeztek, csak annyit kértek, hogy előbb vegyen búcsút
az uruktól. Mivel az udvariasság majdnem olyan fontos volt
a sidhe-k számára, mint a szépség, tudta, hogy erre szükség
lesz. Amikor megtette ezt, a nő kifejezte bánatát, amiért
elveszíti a társaságát, és megemlítette, hogy azt remélte, még
láthatja táncolni, mielőtt elválnak... ez vezetett valahogy a
pajzsára tett megjegyzéshez, és a megállapodáshoz. A férfi
táncolni fog az udvarának, ő pedig húsz emberével együtt
lovagol majd Cullen hölgye segítségére.
Arról nem esett szó, még csak nem is utaltak rá, hogy
Cynna keresse meg nekik a medált. De ő nem lenne vendég
a földjükön, ahogyan Cullen volt. Semmilyen törvény nem
kötötte őket, amint elhagyták Rohent, és Theilt a szava csak
arra kötelezte, hogy megmentse Cynnát. Cullen átkozottul
tudatában volt ennek.
Hogy hogyan tovább, majd akkor aggódik, miután
megtalálták Cynnát. Ami – kérlek, Hölgyem – jobb, ha
hamarosan megtörténik. Különben tönkreteszi az udvarias
hírnevét, amit eddig szerzett. A vágy, hogy valamit-bármit
elégessen, egyre erősödött.
A lova toporzékolt. Átmozdította a súlypontját. Ki
gondolta volna, hogy valaha is vágyni fog a párkapcsolatra?
Egy ilyen kötelékkel tudná, a fenébe is. Tudná, hol van
Cynna. Tudná, hogy életben van.
Életben kell lennie!
Cullen durva kis helymeghatározó varázslata működött,
amíg Cynna el nem hagyta a hegyeket, és be nem lépett
Leerahanba. Leerahan hűbérura valami olyasmit helyezett az
egész birtokára, mint egy „ne láss engem”, vagy legalábbis
annak tűnt, mintha egy tompító takarót terített volna a
területre, olyat, amely elnyomta Cullen helymeghatározó
varázslatát.
De nem volt nehéz követni a harminc ló által hagyott
nyomokat. Pontosan ezt tették; az Ahk nyomába eredtek,
amíg el nem értek erre a helyre. Ahol megtámadták az Ahkot.
Végre az összekulcsolt kezű ikrek kinyitották a szemüket.
– Sajnáljuk, Theil Úrnő – mondta a nő. – De...
– …csak foszlányokat tudunk felvenni abból, ami történt –
folytatta a hím. – Leerahan oduelo sűrűn fekszik itt. De láttuk,
hogy ki támadta meg az Ahkot.
– Leerahan, természetesen – mondta a testvére. – Két
alvással ezelőtt. Álcázva érkeztek, és több torkot is elvágtak,
mielőtt az Ahk tudomást szerzett volna a jelenlétükről.
Nagyon furcsa, hogy egy Ahk harci csapat belépjen
Leerahanba, de talán...
– …azt hitték, hogy észrevétlenek maradnak. Egy álcázó
varázslat nyomai vannak, nem sidhe eredetű, ahogy azt
kétségtelenül tudod. Leerahan természetesen
győzedelmeskedett. A képek azután szaggatottak...
– …de mi, ahogy kérted, az emberi nőre koncentráltunk.
Élve távozott innen...
– …és önként, Leerahan hűbérurával, akit néha
Aduellónak hívnak.
– De az útjukat semmiképpen sem tudjuk megjelölni. Azt
túl jól elrejtik az othathák.
Theil Cullenre nézett, hűvös kék szemében az együttérzés
nyoma látszott. – Cynna Weaver természetesen bűvöletben
van. Aduello a legcsodálatosabb bűbájt varázsolja,
gyönyörűen megmunkált. Egy ember képtelen lenne
védekezni ellene. Kivéve persze, ha olyan pajzsa van, mint
neked?
Cullen megrázta a fejét. – Nincs, de életben van. Ez az, ami
számít.
Állítólag volt még egy védekezési lehetőség a bűbáj ellen.
Egy olyan, aminek semmi köze a pajzsokhoz, és minden köze
egy régi, régi történethez, amit sokféleképpen mesélnek...
– Hamarosan megtudjuk, ha bűvöletben tartja őt, nem
igaz? Feltéve, hogy továbbra is velem lovagolsz – tette hozzá
udvariasan. – Talán úgy gondolod, hogy Cynna már nem
szorul megmentésre, hiszen most már sidhe tartja fogva, nem
Ahk.
– Természetesen veled tartunk. Nem szeretném
feltételezésekkel veszélyeztetni az adott szavamat. Ugye
érted, hogy nem lesz csata? Nem vívok háborút egy hűbérúr
testvér ellen.
– A csata egy tág fogalom, Theil Úrnő! Néhány csatában
fizikai harcra kerül sor. Nem mindegyikben.
 Theera, aki egy pompás fehér kancán ült a féltestvére
mellett, már-már szánalommal határos együttérzéssel nézett
rá. Theera nem kedvelte őt. – Remélem, azt is megérted, hogy
a kedvesedet nem tudjuk elszakítani Aduellótól a kedvedért,
ha ő másképp dönt. Még ha ez a választás részben szexuális
bűbáj eredménye is, tiszteletben kell tartanunk. A bűbáj
végül is nem kényszeríthet valakit arra, hogy a természete
ellen cselekedjen.
– Ez igaz – mondta Cullen kedvesen. És ennyiben hagyta
a dolgot, mivel a célzás arra utalt, hogy azért szabadult meg
Theera bűvöletétől, mert a lány megkívánása nagyon is a
természete ellen való volt.
Nem pontosan ez volt az igazság. De a hamis együttérzése
sem volt az.
Theil szemében talán egy csipetnyi szórakozást lehetett
felfedezni, amikor nyugat felé fordította a lovát. – Nem
tudjuk őket mágikusan követni. A lovaik azonban nyomot
hagytak, ami... – Elfordította a fejét, amikor az egyik férfi
sidhe halkan felkiáltott.
Két lovas érkezett a legközelebbi alacsony dombról, és
megálltak a hegytetőn, mintha meg akartak volna győződni
róla, hogy észrevették-e őket. Az egyik férfi volt, rézszínű
bőrrel és fekete hajjal, amely Cullent Benedictre emlékeztette.
Olyan szarvasbőr kabátot viselt, amilyet mindenütt látni
lehetett. A másik nő volt, és a hideg ellen olyan ruhába
burkolózott, amiről megesküdött volna, hogy L. L. Bean téli
ruházat.
A rövid szünet után újra mozgásba hozták a lovakat. A nő
egy teherhordó lovat is vezetett. Senki más nem mozdult.
Amikor leértek a domb aljához, Theil tisztán beszélt, a
hangját épp csak annyira emelte fel, hogy hallható legyen.
 – Az őrszemem nem jelentette az érkezéseteket.
– Az őrszemed sértetlen – mondta a férfi Közös nyelven. –
Nem akartam, hogy mostanáig meglássanak.
– Te... – Theil félbeszakította magát. A szemei tágra
nyíltak.
Egy másodperccel később Theera felzihált. Körülbelül
ugyanekkor Cullen megérzett egy nagyon halvány
illatfoszlányt, olyat, amivel még sosem találkozott. Olyat,
amitől a szőrszálak felborzolódtak a tarkóján.
A két lovas átkormányozta a lovát a bámuló, mozdulatlan
sidhe-k között. A nő ember volt. Cullen biztos volt benne, bár
olyan adottsággal rendelkezett, amilyet még sosem látott.
Fogalma sem volt róla, hogy a férfi micsoda, de hatalma volt.
Óriási mennyiségű.
– Theil Úrnő – mondta a férfi udvariasan –, szeretném
bemutatni neked Kai Tallman Michalskit a Földről, és
felajánlani két nevemet. Nathan Hunter néven vagyok
ismert.
A hűbérúr uralkodott az arckifejezésén. – Üdvözöllek
benneteket, Nathan Hunter és Kai Tallman Michalski! Nem
akarok udvariatlan lenni, de... rendkívül kíváncsi vagyok...
az alakotok és jelenlétetek okára.
– Biztos vagyok benne, hogy hallottad a mesét az
alakomról.
– Tél kopója – suttogta az egyik sidhe.
Theil megmerevedett. Egyetlen pillantást vetett arra, aki
megszólalt. A férfi levetette magát a lováról, hogy letérdeljen.
– Elnézést kérek! Nem kellett volna... nem gondolkodtam!
A Nathan nevű férfi egyszer bólintott. – Megbocsátok! A
személyazonosságom nem titok a sidhe-k között.
 – Nekem rohadtul az – mondta Cullen vontatottan.
Theil olyan pillantást vetett rá, ami ketté kellett volna,
hogy vágja.
Nathan Hunter azonban csak egy apró, sajnálkozó
mosolyt villantott. – A fajtád sosem szereti az illatomat. Én
nem hívlak ki téged, farkas! Hagyd abba, a rám borzolódást!
– Mégis késleltetsz engem! Ne érdekes, hogy mi a neved!
Mi vagy te?
A férfi pillantást váltott a nővel, és a nő először szólalt meg
– tisztán és angolul, enyhe texasi akcentussal. – Ő egy
pokolkutya. Tudom, hogy nem úgy néz ki, de ez egy hosszú
történet, és kifutunk az időből. Ha meg akarjuk menteni a
Kereső barátodat, és meg akarjuk akadályozni, hogy Edge a
káoszba zuhanjon, sietnünk kell! Nathan? – Kérdő pillantást
vetett a társára.
– Igen, azt hiszem. Van még valaki, akit szeretnék
bemutatni nektek – szólt a többiekhez. – A neve Dell.
A mögöttük lévő dombon elmozdult egy füves halom. És
felállt. Majd egy hatalmas, husky testalkatú, túlméretezett
tappancsú macska tappogott le feléjük. Egy macska, amelyet
lehetetlenség lett volna nem észrevennie, mégis így történt.
Egy macska, amely pontosan úgy nézett ki, mint az,
amelyiket a dondredii támadás végén vélt megpillantani.
– Azért küldtek ide – mondta Kai –, mert a birodalmak
elmozdultak. Ezzel a váltással a medál igényei is
megváltoztak. Új birtokost keres. Nekem kell segítenem neki
megtalálni a megfelelőt.
– Neked? – Theil bal szemöldöke enyhén felvonódott a
legfinomabb gúnyban. – Te ember vagy!
 – A birodalmak eltolódtak, Theil Úrnő. És engem Tél
Királynő küldött. Talán ő lát bennem valamit, amit te nem.
Vajon észrevette, hogy olyan finom sértést és kihívást
mondott, amilyet bármelyik sidhe is kigondolhatott volna?
Cullen lova megmozdult. A nyereg nyikorgott.
– Én követem Cynna nyomát – mondta Cullen hirtelen, és
a lova fejét a nyomok irányába fordította. – Nyugodtan
csatlakozhattok hozzám, ha végeztetek a csevegéssel.
Theil egyszerre csak felnevetett. A hang ezüstös fuvallat
volt, és Cullen előtt hirtelen egy sólyom képe jelent meg,
amint a zsákmányára hajol. – Ki rel abathium! – kiáltotta – ami,
gondolta a férfi, valami olyasmit jelentett, hogy mi pokolért
ne? – Lovagolunk, Rohen!
A lova megfordult, és galoppozni kezdett. Egyetlen
szívdobbanáson belül a többiek is így tettek.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

LEERAHAN UDVARA KŐSZIKLÁK és erdei liget volt. Egyszerre

volt kert és szobor, építmény, rét és csendes kis patak. Cullen
balján az egyik fal hullámos pereme úgy emelkedett a fák
fölé, mint egy óriási madárszárny. Jobbra tőle húszlábnyira
egy lépcső volt. A fal és a lépcső között fű volt – vastag, buja
és ragyogóan zöld. Nem érdekes, hogy máshol a fű télhalott
volt. Cullen végigsétált a széles zöldellő sávon, amely
Leerahan nagyterme volt, Rohen hűbérurával, Rohen húsz
sidhe-jével, egy pokolkutyával, aki pontosan úgy nézett ki,
mint egy ember, és két nővel. Az egyik nő nem egészen
telepata volt.
Idefelé jövet volt idő beszélgetni egy kicsit. Nem annyit,
amennyit várni lehetett volna, mert Theil igazat mondott,
amikor azt mondta, hogy az emberei gyorsan tudnak
mozogni, ha akarnak. Átkozottul nehéz volt teljes vágtában
beszélgetést folytatni. De megtudta, mi Kai Tallman
ajándéka, és hogy miért van itt.
A pokolkutya volt az, aki bebocsátást szerzett nekik az
udvarba. Nélküle Aduello talán beengedte volna Theilt és a
féltestvérét, de nem ennyi emberével. Cullennel biztosan
nem. De senki sem volt hajlandó nemet mondani egy
pokolkutyának.
Nem azért, mert Nathan Hunter egy pokolkutya – vagy az
volt... Hanem mert ő Tél kopója volt. A „tél” egy bizonyos
hangnemben kimondva csak egy dolgot jelentett – a Tél
Királynőt, az egész Tündérvilágot uraló halhatatlanok
egyikét. A királynők nem uralkodtak Edge-en, de ha Tél
kopója két emberi nővel, húsz Rohen sidhe-vel, a
hűbérurukkal, és egy csapzott, földi vérfarkas varázslóval
együtt Leerahanba akart látogatni, senkinek eszébe sem
jutott visszautasítani.
A zöld sáv végén egy harminc láb széles kőpódium állt.
Nem faragott kő, és nem is pontosan emelvény, mert
emelvény és berendezési tárgy is volt egyben. Úgy nézett ki,
mintha az alapkőzetnek megparancsolták volna, hogy
emelkedjen fel és hajtsa össze magát olyan formákba,
amelyeken ülni, állni vagy feküdni is lehet, attól függően,
hogy kinek milyen szeszélye van, aki ott várakozik. Párnák
voltak szétszórva a mélyedések és padok, a kagylók és a
lépcsőfokok között.
Aduello egy vastag fehér szőrmével kipárnázott kőpadon
heverészett. Magas, bágyadt, kiszámíthatóan nem emberi
szépségű sidhe volt – fekete, ezüsttel csíkozott haja esőként
hullott a derekáig. Alacsonyan lógó, selymes, fekete
nadrágot viselt, bő, lenge inggel és dúsan hímzett, kivágott
mellényt. Három udvari embere állt a közelben – két férfi és
egy nő, mindannyian kardot viseltek. Akárcsak a legtöbb
sidhe, akik a zöld sáv oldalai mentén gyülekeztek, és
figyeltek.
Mellette Cynna ült. Ruhában.
Az a ruha – hosszú, lenge, olyan színű, mint a Hershey’s
Kisses, amit Gan annyira szeretett – megdöbbentette Cullent.
Kétségei támadtak. A nő csak megjátssza a tökfejet, mondta
magának. Hagyta, hogy a férfi felöltöztesse, hogy a kedvére
tegyen, mert úgy tett, mintha csapdába esett volna a férfi által
vetett bűbájtól.
 A nő káprázatos volt benne. Egy vékony bíborvörös kendő
keresztezte a mellei között, és körbefonta a derekát,
megmutatva amazon alakját. Az egyik oldalán felsliccelt
hasíték hosszú pillantást engedett a lábára. Cullen végig
akarta nyalni azt a lábat.
Aduello lazán megsimogatta Cynna karját, ahogyan egy
macskát simogatna az ember. A nő nem mozdult. Még csak
rá sem nézett Cullenre. Az arckifejezése üres volt, tompa.
– Theil – mondta Aduello udvarias biccentéssel –,
természetesen örülök, hogy látlak, de furcsa társaságban
jöttél. Vagy talán azt kellene mondanom, furcsán nagyszámú
társaságban. Önt pedig, uram – újabb biccentés, ezúttal
Hunter felé –, nem tudom, hogyan szólítsam.
Hunter előrelépett. – A legutóbbi nevem Hunter, ez
megteszi. Köszönjük, hogy beengedett minket, Aduello
Uraság!
– Úgy hallottam... – újabb hosszas simogatás Cynna karján
– hogy nem a királynői törvények megszegőire vadászol itt.
– Nem vadászaton vagyok, uram. De a királynőm
parancsára vagyok itt. Az a célom, hogy elkísérjek valakit,
akit ő küldött kutatásra. Bemutatom Önnek Kai Tallmant.
A magas, széles vállú nő előre lépett, és röviden lehajtotta
a fejét. – Aduello Uraság, úgy tudom, az Ön mellett lévő nő
nem az egyetlen, akit megmentett az Ahktól.
– Ez igaz.
– Szeretném, ha idehozatná a többieket is.
– Te is szeretnéd? – Megfogta Cynna kezét, és az ujjaival
játszadozott. Úgy tűnt, ez az érintés visszahívja őt
önmagához. A lány oldalra döntötte a fejét, és elnehezült
szemhéjjal Aduellóra mosolygott. – Pedig nem érzem
szükségét, hogy ezt tegyem.
Cynna hirtelen megszólalt. – Jól vannak. – Még mindig
úgy mosolygott, mint egy idióta, de most legalább rájuk
nézett a vele játszadozó férfi helyett. – Jól vannak. Aduello
nekik adta a rózsakvarc lakosztályt – én legalábbis így
hívom. Látnotok kellene. Gyönyörű. De... – A mellette álló
sidhe-re nézett. – Aduello, szeretnék látni Cullent. Nem
jöhetnének ide, hogy találkozzanak vele? Valójában... – Kissé
elkomorult, mintha zavarba jött volna. – Lehet, hogy vissza
akarnak térni Cullennel és ezekkel az emberekkel. Ők nem
olyan boldogok itt, mint én.
– Áh, jó! – Megpaskolta a lány kezét, csupa
engedékenységgel. – Miért ne, ha te is szeretnéd? Ertho,
gondoskodsz róla? – Vékony mosolyt villantott a vele együtt
az emelvényen álló egyik férfira. A férfi távozott, a mögöttük
lévő kőfal egy művészien elrejtett résén keresztül.
– Aduello Uraság – mondta Kai Tallman tisztán –, meg kell
kérnem, hogy ne beszéljen mentálisan az embereihez! Kérem,
hangosan adja ki nekik az utasításait!
Egy pillanatra megdermedt. Az arcán nyoma sem maradt
a mosolynak, amikor a nőre nézett – sokkal figyelmesebben
megnézve, mint korábban. – Soha nem találkoztam még
olyan emberrel, aki képes lett volna mentális beszédet
használni, nemhogy meghallani, amikor egy másik ezt teszi.
Gyanítom, hogy csak képzelődik!
– Nem használok mentális beszédet. Azt azonban tudom,
hogy mikor használják. Azt is tudom, mikor hazudnak.
Aduello szemöldöke felszaladt.
– Ez nem tenné Önt kellemes társasággá a legtöbb
összejövetelen – mondta udvarias hitetlenkedéssel. – De mire
is gondolok? Nem kínáltam Önöknek frissítőt.– Körülnézett,
mintha elvesztett volna egy szolgát a párnák között.
– Aduello! – Theil rámosolygott. – Tudod, miért vagyunk
itt, és nem frissítőért!
A szemöldöke felszaladt. – Hogy begyűjtsd az általam
összeszedett embereket? És azt a másikat... valami
gnómszerű, de mégsem az.
– A medál miatt vagyunk itt.
Nyers beszéd volt. Egy sidhe számára megdöbbentően
nyílt.
Aduello lusta mosolya nem lankadt.
– Hát persze, hogy azért. Te magad is próbálkoztál az én
kedves Cynnámmal, nem igaz? Vagyis megpróbáltad
megöletni őt. Méghozzá obabbal. – Megrázta a fejét. –
Micsoda mocskos munkamódszer, kedvesem. Bizonyára
elég kétségbeesettnek érezted magad. Nem vall rád, hogy
ilyen alaposan lemondj a finomkodásról.
– Ez – mondta Kai hűvösen –, hazugság volt.
Aduello szemöldöke enyhén felhúzódott. – Kezdesz
unalmassá válni.
– Ami arra enged következtetni, hogy te voltál az, aki
megpróbálta megöletni. Különben honnan tudtál volna az
obabról?
– De Cynna mindent elmond nekem. – Megsimogatta a
lány arcát. – Ugye, drágám?
A lánynak megint az a zavart tekintete volt.
– Az obab... azok a csigaemberek, igaz? Akiknek az
érintése méreg volt? – Ismét rájuk nézett – igazából Cullenre.
És a bal szemhéja lassú kacsintásra húzódott.
 Vad és erős, győzelem szúrt Cullenbe.
– Persze, hogy nem Aduello tette – folytatta Cynna. – Nem
tudom, miért vádolta meg önt, asszonyom, mert ő tudja, ki
tette. Az emberek. – Sóhajtott egyet. – Van egy összeesküvés,
emberek, akik elégedetlenek a helyükkel itt Edge-en.
Megpróbáltak megölni, mert azt remélik, hogy ők maguk
tehetik rá a kezüket a medálra, szegény bolondok!
Átfogta Aduello karját a kezével, és olyan mézédes
mosollyal fordult a fattyú felé, hogy Cullen csak annyit
tehetett, hogy nem nevetett fel hangosan. Vagy figyelmezteti,
hogy ne játssza túl.
– Aduello soha nem bántana engem!
Aduello nem látta, amit Cullen látott, talán mert nem
figyelt. Szétszórtan paskolta Cynnát, figyelmét a vele
szemben állókra irányította. – Megengedem, hogy magaddal
vidd a többi vendégemet, ha el akarnak menni.
Engedélyezem, hogy kikérdezd Cynnát a medálról –
gondolom, ezt kívánod? Sőt, még sok sikert is kívánok a
kereséshez. De aztán ragaszkodnom kell ahhoz, hogy
távozzatok!
Kai Cynnára nézett. – Ms. Weaver, tudja, hol van a medál?
Cynna először Aduellóra pillantott. Az biccentett egyet.
Aztán Kai szemébe nézett, és halkan így szólt: – Miután az
Ahk harcosok elfogtak minket, úgy döntöttem, nem
hagyhatom, hogy megtalálják. Félrevezettem őket. A medál
nyomától jóval távolabb jöttünk ki a hegyekből.
Kai hátrapillantott a többiekre. – Az igazat mondja.
– De tudom, hogy hol van.
Cullen csak képzelődött, vagy Aduello keze hirtelen
megszorult Cynna karján?
 – Legalábbis azt hiszem, tudom – folytatta. – A nyomok
visszavezetnek... – A tekintete felemelkedett, Cullen pedig
mozgást hallott balról, a nagy lépcső közeléből. Arrafelé
pillantott, ahol az apja, Gan és Steve bukkant fel... és
elmosolyodott. Igazi mosoly, egy Cynna-féle mosoly, pimasz
és vakmerő. – Ehhez a patkányfattyúhoz mellettem.
Kiszabadította a karját, majd talpra emelkedve elugrott.
– Hívja az embereit! – kiáltotta Kai.
A falaknál lévő sidhe-k akcióba lendültek, kardok
villantak elő a hüvelyükből, ahogy támadásba lendültek.
Cynna az emelvény lábánál lévő fűre érkezett, és gurulni
kezdett. Aduello összeszorított ökléből tűz lövellt ki, amely
centikkel kerülte el a lányt.
És a Cullen mellett csendben álló nő – a szikár nő, aki nem
szólalt meg, akit senki sem mutatott be Aduellónak –
nyolclábnyi dühös macskává változott.
A sidhe-k Cullen köré áramlottak, a tervezett védekező
körbe vonultak – de Cynna nem volt ebben a körben.
Addigra már Cullen sem volt ott. Előrement, a tűzre
koncentrálva. A tűz az övé volt, a fenébe is – és a nő is, akit az
a patkányfattyú meg akart égetni. Kinyújtotta a kezét, és egy
tűzkötelet küldött a Cynnát fenyegető felé.
A két láng megcsókolta egymást. Összecsaptak. Cullen
érezte, hogy izzadság gyöngyözik a homlokán. A
patkányfattyú erős volt. Kinyitotta az ujján lévő gyémántot.
A lángja narancssárgából kékre váltott... és a csúcsok feketére
villantak. Aduello döbbenten és dühösen nézett rá.
Kimondott egy szót, tett egy mozdulatot, és a tüze eltűnt –
helyére egy vízfal lövellt fel a föld alól.
 A mágustűz bármit képes volt elégetni. Még a vizet is. De
a mágustűzzel átkozottul veszélyes volt játszani, és Aduello
nem az ő dolga volt. Cynna volt az, akinek most éppen egy
négylábnyi acéllal feléje vágó sidhe-vel volt gondja.
Cullen jócskán visszavett az erőből, és arrafelé küldte a
tüzet. A sidhe felsikoltott és hátraesett. Cullen Cynnához
rohant. – Jól vagy? Jól vagy?
– Vigyázz! – sikoltotta a lány.
Megpördült, és tüzet küldött a feléjük közeledő sidhe-
párra. Aztán gyorsan vissza is hívta, amikor egy hatalmas
ezüstszürke macska ugrott a párra.
– Az apám – kiáltotta Cynna. – És Steve és... hé! Ő tényleg
nem semmi!
Amint a dolgok elromlottak, a pokolkutya kivonta a
kardját, és odarohant, ahol Steve és Daniel állt a lépcső
pereme alatt. Egyetlen őr, aki felismerte a túszok értékét, egy
pillanatra Daniel torkához tartotta a kardot... egyetlen
pillanatra. Aztán már a fűben volt, és a vérével locsolta.
A francba! Hunter ugyanolyan gyors volt, mint ő. És
sokkal jobban bánt a karddal.
Egy másik sidhe-pár közeledett Cullen és Cynna felé.
Kizárt, hogy ő és Cynna bejuthatnának a Rohen sidhe-k által
alkotott védőkörbe. Túl sokan szorongatták őket pengével és
mágiával egyaránt. Rengeteg mágiával. A levegő sűrű volt
tőle. Theil, aki a földhöz való kapcsolatának erejéből
meríthetett, Kai mellől vitte a csata súlyát.
Cullen tehát a karjai közé vonta Cynnát – és mindkettőjük
köré vont egy tűzgyűrűt. Ez elriasztja majd a pengékkel
rendelkezőket, és egyelőre senki sem támadt rájuk mágiával.
Valószínűleg azért, mert tudták, hol az igazi veszély, mert a
hűbéruruk tudta. A mozdulatlan, néma nő Rohen körének
közepén.
Kai Tallman láthatóan nem tett semmit, még Cullen másik
látása szerint sem. Az ereje olyan területen rejlett, amit ő nem
láthatott. Az elme ereje.
Aduello vízfala eltűnt. Egy láncot húzott elő a selyeminge
alól, és ökölbe szorította a kezét a rajta lógó ezüst medál
körül. Tekintetén erős koncentráció látszott.
Semmi sem történt.
– Nathan! – Kai felkiáltott. – Nem tudom tartani!
– Mit tart? – zihálta Cynna.
– A gondolatait. Nem hagyja, hogy megcsapolja a medált,
hogy... ó, jó.
A pokolkutya olyan ugrással vetődött Leerahan hűbérura
felé, amire bármelyik vérfarkas büszke lett volna,
elrugaszkodva a fűből átrepült a levegőn, az ugrásának íve
elrepítette Aduello mellett, és a fényes fekete kardja egy
gyors, tiszta csapásra lendült.
Aduello feje a kőemelvényre zuhant egy másodperccel
azelőtt, hogy Hunter földet ért volna. A teste egy pillanattal
később dőlt el, és a nyakából vérsugár lövellt ki.
Minden megállt.
Hunter az emelvény széléhez lépett, és hangosan
megszólalt.
– Leerahan hűbérura megőrült, az őrületbe kergette, amit
próbált megtartani. Úrnőm megpróbálta visszafogni az
őrületét, de nem tudta. Megöltem őt. Ha itt bárki vitatja az
ítéletemet, a királynőmnél benyújthatja igényét!
– Ez – mondta Cullen nagyon halkan – az alku része volt.
A pokolkutyák az egyedüliek, akiknek megengedik, hogy
sidhe Lordokat végezzenek ki. Egy hűbérúr nem egészen
Lord, de elég közel áll hozzá.
Egy sötét hajú sidhe – az első láthatóan idős sidhe, akit
Cullen látott – lépett előre.
– A nevem Raellian. Elfogadom az ítéletedet. A fivérem a
hűbérúri kötelékén keresztül próbált úrrá lenni a medálon. –
A sidhe arca rövid időre megvonaglott. – Megváltozott.
Elkezdett hinni... olyan dolgokat tenni, aminek nem sok
értelme volt. Elköteleztem magam mellette, de vitatkoztam...
nem hallgatott rám. A medál az őrületbe kergette.
Hangok morajlottak. A hang összességében elfogadó volt.
– Leerahan – szólalt meg Theil határozottan –, nem
kívánok igényt tartani a földedre, de a földed igényt tart az
Urára. A hűbéruratok meghalt. Egyikőtöknek meg kell
valósítania a köteléket. A három napotok most kezdődik.
Rohen itt marad tanúskodni, ha akarjátok.
Ez egészen új irányba terelte a morajlást.
Raellian szólalt meg, most már határozottabb hangon.
– Mi lesz a medállal? Még én is hallom, hogy hívogat. A
hangja csak egyre hangosabb lesz, ahogy a szükséglete
növekszik. Ki tudja biztonságban visszavinni a gnómokhoz?
Cullen felsóhajtott. Ez volt az a rész, amit nem szeretett.
– Azt hiszem, az én lennék.
– Mi? – fordította el Cynna a fejét. Fintorogva nézett a
férfira. – Semmiképp sem nyúlsz ahhoz a dologhoz!
– Pajzsok – mondta egyszerűen. – Senki másnak nincs
olyan pajzsa, mint az enyém. Én vagyok az egyetlen, aki
képes...
– Erre nem lesz szükség – mondta Kai. – Nézd!
 Egy kis narancssárga Buddha ült az emelvényen, pufók
lábait lelógatva a peremén. Mosolygott. A nyakában lévő
ezüstláncot vér fröcskölte, akárcsak a rajta lógó, sűrűn
feliratozott lapocskát.
– Hé – mondta Gan, lóbálva a lábát. – Ez elég király!
– Gan! – Cynna hangja olyan volt, mintha mindjárt elsírná
magát. – Jaj, ne, Gan! Jaj, ne! – Odasétált az emelvényhez. –
Mit tettél magaddal? – suttogta.
Kai odalépett, és egyik karját Cynna köré tette. – Semmi
baja. Ő az igazi birtokos. Már látom, hogy kialakul a kötelék,
és ez... ez nagyon szép, tényleg.
– Semmi baj, Cynna Weaver – mondta Gan kedvesen. –
Azt hittem, nem fog ez megtörténni, amikor az Első Tanácsos
azt mondta, hogy ezt kell tennem, ha Bilbót megölik. Nem
akartam. Az Első Tanácsos úgy gondolta, hogy a medál nem
fog megenni, mert még mindig részben démon vagyok, de
lehet, hogy igen. Nem volt teljesen biztos benne, úgyhogy
nem akartam megtenni. De aztán Steve Timms megmentette
az életemet, és te is segítettél, és megértettem. Lelket kapni
fáj, mert akkor elkezdesz barátokat szerezni, és az, ami nekik
fáj, neked is fáj. Nem hagyhattam, hogy a barátaimnak
megegyék az agyát. Ahogy Steve Timms sem hagyhatta,
hogy az Ahk dobáljon azokkal a kövekkel és megöljön. Mert
én talán meg fogom úszni, de ti nem.
Ekkor Cullenre nézett, és volt valami... több... a szemében.
– Te sem, Cullen Seabourne. A pajzsaid jók, de a medál
nagyon magányos és nagyon összezavarodott. Folyton hívott
és hívott volna, és az emberek megöltek volna, hogy
megszerezzék. Én pedig közületek való vagyok, ezért nem
hagyhattam, hogy ez megtörténjen. – Felkuncogott. – Most
egy vagyok a sok közül, de ez nem baj. Jó érzés. Mintha sok
barátom lenne. Hé! – Oldalra hajtotta a fejét. – Cynna
Weaver? Maradt még abból a csokoládéból?
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

CYNNA LEROGYOTT EGY füves halomra. Cullen leült mellé.

Kiszöktek a tulajdonképpeni udvarból egy olyan helyre,
amely inkább a szabadban volt, mint bent, bár az udvar
bűvölete itt is megmaradt. A levegő meleg és nyárias volt.
Az ég felettük persze még mindig sötét volt. Cynna
elnyújtózott a fűben.
– Gondolod, hogy sokáig fognak beszélgetni?
– Legalább az elkövetkező három napban. Nem tudom
biztosan, hogyan döntik el a sidhe-k, hogy ki köti meg a
földet, de abban biztos vagyok, hogy ez sok beszélgetéssel
jár. – Cullen az oldalára dőlt, és az egyik könyökére
támaszkodva mosolygott rá. – Ne aggódj! Már jóval azelőtt
elmegyünk.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy lovakon.
– Attól tartok, igen. Cynna...
Valami a férfi hangjában aggasztotta a lányt. – Igen?
– Tudom, hogy játszottál Aduellónak. Úgy tettél, mintha a
bűbája hatott volna, hogy ne öljön meg téged, és talán a
többieket se. Szeretném, ha tudnád, hogy minden rendben
van. Bármit is kellett tenned, hogy ne találja ki, hogy
megszabadultál a bűbájtól, az rendben van. Nem zavar.
A lány a férfi arcát kutatta, és azt találta, hogy... üres.
Egyáltalán nem mutatott semmit. Lassan boldogság támadt
benne a látványtól. – De, zavarna.
– A vérfarkasok nem...
 – Talán nem, de téged igen. Nem haragudnál rám, de
zavarna.
Cullen egy hosszú, hosszú pillanatig nem mozdult, és nem
is szólalt meg. Aztán a mosolya széttörte az ürességet.
– Átkozottul biztos, hogy igen. Napok óta küzdöttem a
saját elmémmel, és még jobban küzdöttem vele, miután
megtudtam... próbáltam nem arra gondolni, amit ő...
Tudtam, hogy a bűvölet nem fog megmaradni, de te a
hatalmában voltál. És... néha a bűvölet egy kis ideig tényleg
megmarad.
Cynna felnevetett.
– Eleinte rajtad is megragadt, nem igaz? Nos, ne aggódj!
Igazából nem is akart engem, csak el akart kápráztatni. És a
bűbáj nem tartott sokáig. – Egy órával azután, hogy az
önjelölt szőke herceg felébresztette, a lány ahelyett, hogy
kétségbeesetten rá akart volna ugrani a gyönyörű tündére,
azt gondolta, hogy Aduello egy gyönyörű, manipulatív
rohadék.
Az ösztönei csendben tartották, és figyelmeztették, hogy
ne hagyja, hogy a férfi megtudja, hogy nem vált be a bűvölet.
Ösztön... és egy életen át felhalmozott cinizmus. Vagy talán
ez egy különbség nélküli különbségtétel volt.
– Egy dolgot nem értek – mondta Cullen. – Miért tartott
téged Aduello a közelben? Csak azért, hogy mindenkit
vadászni küldhessen, hogy kiderítse, hol kellene lennie a
medálnak?
– Úgy érted, mivel nem a testemre áhítozott? Ez volt az
elképzelés. Azt kellett volna mondanom, hogy a medál
nyomai a Városba vezetnek vissza. A terve, én úgy
gondolom, összerakva néhány dolgot, amit mondott, az az
volt, hogy elintézte, hogy egy csoport leendő lázadó ember
átvegye egy időre a felelősséget, és meghaljon egy szörnyű
tűzben, vagy robbanásban, vagy ilyesmiben. Több időt akart,
hogy megszilárdítsa az irányítást a dolog felett. Persze csak
még őrültebb lett volna. Ebben igaza volt a pokolkutyás
fickónak. Nem ette meg az agyát úgy, mint a többieknek, de
az biztos, hogy kibillentette az egyensúlyából.
– Hmm. – Cullen úgy helyezkedett, hogy egyik karját a
lány alá csúsztatva, át tudja rendezni a nőt, ahogy neki
tetszik. Ennek az lett a vége, hogy Cynna fejét és vállát a
mellkasára fektette, amely a lassú, könnyed légvételével
együtt emelkedett és süllyedt.
Egy darabig Cynna csendben feküdt ott, ámulva a
túlélésen és a Cullennel való fekvés szépségén.
– Hiányozni fog Edge?
Halkan felhorkant. – Sokkal jobban szeretem az autókat,
mint a lovakat, és otthon ritkán próbálnak megölni. Alig
várom, hogy felállítsanak egy kaput. De...
– Az apád.
– Igen. Bár talán... Aduello sokat tartott maga mellett. Azt
hiszem, ez is része volt az egész megbűbájolós dolognak,
hogy a közelében tartott, hogy a hatás erős maradjon. De
néha tudtam beszélni apával. Úgy gondolja, hogy talán
meglátogathat majd. A gnómoknak szükségük lesz valakire,
aki intézi a kereskedelmi dolgaikat, nem igaz? Valaki, akiben
van egy kis tapintat és talán egy kis karizma-adottság. Nem
úgy, mint szegény Bilbónak. – Sóhajtott egyet. – Nem
kedveltem őt, de volt benne bátorság. És Tash... – Gyorsan
pislogott, hogy megszabaduljon a könnyektől.
– Tash él. Úton van vissza Városba.
 – Micsoda? – Cynna felemelte a fejét, hogy rábámuljon: –
Honnan tudod? Egyáltalán honnan tudod, mi történt
Bilbóval, ha már itt tartunk?
– Kai és Nathan azóta követnek minket, amióta
megérkeztünk. Rábukkantak a fogadóra, és megtalálták... a
csata maradványait. Tash megsérült, de életben volt. –
Elvigyorodott. – Azt mondja, ezt az apjának köszönheti.
Dicsérte az ügyességét. Úgy tűnik, ő Chulak egyik harcosa
volt, és kegyesen átdöfte a kardját a mellkasán, pont ott, ahol
egy Ahk szíve lenne – de az övé magasabban helyezkedik el,
mint az emberi anyjáé. Aztán fejbe vágva kiütötte.
Eszméletlen volt, és a mellkasán egy lyuk tátongott ott, ahol
a szívét várták. Azt hitték, hogy meghalt.
– A kurva anyját! – mondta Cynna elképedve.
– Nem fog emlékezni Hunterre és Kaira – figyelmeztette a
férfi –, úgyhogy ne említsd őket! Hunternek kellett
kiigazítania az emlékeit. A sidhe-ken kívül senki sem
tudhatja meg, hogy a Tél Királynő beavatkozott.
– Én nem vagyok sidhe! Amikor legutóbb néztem, te sem
voltál az!
– De nekem van pajzsom – mondta önelégülten. – Még
Nathan sem tud átjutni rajta. És nem maradunk itt, úgyhogy
beéri azzal, hogy hallgatási fogadalmat teszünk a témában.
De, ah, az apád... Attól tartok, egy kicsit át kell alakítania
Daniel emlékeit. Ő itt marad, és az ő hűsége a gnómokhoz
kötődik.
Cynnának ez nem tetszett. Nem tetszett neki a tudat, hogy
bárki képes erre. – Szóval nem említhetem neki Kait vagy a
pokolkutyás fickót?
– Megemlítheted őket, de arra fog emlékezni, hogy Rohen
és Leerahan együtt cselekedtek, hogy, ah, megoldják
Leerahan hűbérurának problémáját, akit nyilvánvalóan
megőrjített a medál. Hunterre homályosan fog emlékezni,
mint egy vándorló zsoldosra, akit magunkkal hoztunk, és
Kaira, mint női társára.
– Egy nagymacskával. Aki néha úgy néz ki, mint egy nő.
Ezt a részt nem a képzeletem találta ki, ugye?
– A macskája... nos, nem árulták el, hogy mi is ő – ismerte
el. – Bármilyen fajú is Dell, ő Kai familiárisa.
– Kai a Földről származik. Hogy kaphatott egy akármi-is-
az familiárist?
– Hogy került össze egy pokolkutyával? – Cullen
megvonta a vállát. – Úgy tűnik, Hunter sok időt töltött a
Földön. Ott találkozott Kaival. Dellről nem tudok.
– Ő és Hunter egy csapat?
– Ők szeretők, Cynna.
Valami a férfi szemében felgyorsította Cynna szívverését.
Megnyalta az ajkát. – Honnan tudtad, hogy nem fog
megmaradni a megbűvöltség?
– Nem ragadt rám. – A férfi pillantása átható volt.
Dolgokat mondott neki. – Tudtam, hogy rajtad sem fog
megragadni.
– De miért?
– Azt hiszem, te is tudod – mondta halkan. A szavai, a
hangja biztosnak hangzott. A szeme... óvatos, éber. És
nyitott. Sebezhető.
– Hallottam történeteket – kezdte a lány. És meg kellett
állnia és nyelnie. A szíve kezdett megbolondulni. – Régi
történeteket arról, hogy a bűvöltség nem ragadhat meg, ha...
ha... ó, képtelen vagyok! – Megütötte a férfi karját. – Miért
kell kimondanom? Te mondd ki!
 Cullen szemei nagyon sötétek voltak. Az ajkai féloldalasan
felfelé húzódtak, de a szemei ugyanolyan sötétek maradtak.
– Mindig is mondtam neked. Már azóta, hogy elhagytuk a
Földet, az egyetlen módon mondtam el neked, amiről azt
hittem, hogy meghallod.
Cynna azon tűnődött, vajon nem kezd-e el
hiperventillálni. – Megmentetted az életemet. Többször is.
Nem... nem csak a babát mentetted meg, ugye?
A feje egyszer mozdult nemlegesen.
Más dolgokat is tett, nem csak a kockázatos hősies
dolgokat. Távol maradt, amikor a nő még mélyen tagadta a
babát, de hívta. Tudtára adta, hogy nem megy sehova.
Megértette az apját, és azt, hogy ide kell jönnie, hogy
találkozzon vele. Eljött vele, mellette maradt, megígért neki
dolgokat. Megértette őt. Ott volt mellette.
Ahogy Cullen mondta is, ő mondta neki. Mindvégig a
tetteivel mondta el neki, nem szavakkal. Talán csak így
hallhatta meg, ahogy a férfi állította. És csak így tudta
elmondani.
A hangja suttogássá halkult. – A történetek szerint a
tündérbűbáj nem ragadhat rá arra, aki... aki megtalálta az
igaz szerelmét. Te szeretsz engem.
Visszacsúszott a fény Cullen szemébe, könnyedén
körbejárta az arcát, amíg mosoly nem formálódott ott – lusta,
szórakozó mosoly. Boldog. – Igen, szeretlek. És te is szeretsz
engem.
– De mikor... úgy értem, mikor tudtad meg? Mert én nem
tudtam. Addig nem, amíg...
– Aznap este, amikor szétdugtuk egymás agyát a
fürdőben? – Ebben a vigyorban volt egy csipetnyi
önelégültség. – Igen, akkor tudtam, hogy megnyomtam a
gombjaidat. Eléggé megijesztettelek, nem igaz?
– Mióta tudtad? – makacskodott Cynna.
A férfi elkomorult. – Ez egyike azoknak a hülye
kérdéseknek, amelyekre egyetlen férfi sem tud úgy
válaszolni, hogy ne kerüljön mélyre – rendben, rendben! Ne
üss meg! Már a kezdetektől fogva kedveltelek. Akartalak
téged. Elég hamar a bőröm alá is bújtál. De... valószínűleg
nem ezt akarod hallani, de nem hazudok neked, és te
kérdezted. Csak amikor megtudtam, hogy a babámat
hordod, akkor... nem is tudom. – Úgy forgatta a kezét, mintha
valamiféle vagy-vagy dolgot demonstrálna. – Nem tudtalak
tovább távol tartani. Az, hogy apa lettem, felrobbantott, és
utána már csak ott voltál. Bennem. Bárhová néztem, bárhová
mentem, a fejemben voltál. És most azt hiszem, újra azt fogod
gondolni, hogy minden a babáról szól...
– Nem. – Cynna megcsókolta a férfit. Csak egyszer, és
gyengéden, hogy elhallgattassa, és elmondjon neki néhány
dolgot, amit nehéz volt kimondani. – Nem, megértem! A
baba miatt olyan dolgokat láttál meg magadban, amiket
máskülönben figyelmen kívül hagytál volna. Azt hiszem,
velem is ezt tette, csak lassabban. Én sem tudtalak téged távol
tartani. És Cullen?
– Igen?
– Ragaszkodom hozzád. Nem fogsz megszabadulni tőlem,
úgyhogy szokj hozzá!
– Helyes! – A férfi felsóhajtott, és újra magához szorította
a lányt, közben a haját simogatta. – Ez jó! Nehéz neked
udvarolni, Cynna Weaver!
A lány elvigyorodott az udvarlásról alkotott elképzelésén.
Aztán csak feküdt ott, elégedetten a pillanattal, a férfival...
önmagával. A boldogság sikamlós dolog volt, de néha, ha
volt bátorságod utána nyúlni... Ásított.
Ó, milyen romantikus. De nem aludt jól, mióta Cullen
eltűnt mellőle, és olyan nagyon fáradt volt...
– Hé, most jutott eszembe valami.
– Micsoda? – kérdezte álmosan.
– A sárkány. Mika. Emlékszel, mit mondott nekünk? Hogy
a démonok összetett lények. Gondolom, Gan ezért illett
olyan jól a medálhoz. Hozzászokott ahhoz, hogy
összerendezze a különböző részeit.
– Az összetett túl nagy szó, amikor alszom, de igen,
emlékszem. Csak honnan tudhatott... nos, nem tudhatott a
medálról, vagy bármi ilyesmiről. Vagy mégis?
– Nem tudom. De mondott még valamit – csak nekem,
mint férfi a férfinak, amíg te aludtál.
Egy újabb ásítás reccsentette meg az állkapcsát.
– Mit?
– Még sosem látott emberi párzási szertartást, és kíváncsi.
Meghívót akar az esküvőre.

– Ennyi? – mondta Kai fáradtan és hitetlenkedve. – Csak

úgy elmegyünk? Most rögtön?
– Hív engem, Kai. – Nathan közel állt hozzá, kezét a lány
vállára tette, egyik hüvelykujjával gyengéden végigsimított a
kulcscsontján. Az arca kifejezéstelen volt, de a szeme
mosolygott. Az egyik nyeregtáskájukat a vállára vetette. – Az
idézése azonnali, de nem sürgős. Mégis, jobb, ha máris
indulunk.
 A lovaik mellett álltak, szegény, fáradt állatok. Dell Kai
mellett ült, és önelégülten nyalogatta magát. Nagyon
elégedett volt magával a csatában játszott szerepéért, és
elégedettsége tompította Kai aggodalmát. – Én... azt hittem,
lesz esélyünk megnézni, hogyan alakulnak a dolgok.
Legalább elbúcsúzhatnánk.
– Olyan régóta követjük a többieket, hogy kötődést érzünk
hozzájuk. Ők csak most találkoztak velünk. – Nathan
megvonta a vállát. – Hálásak, de nem ismernek minket
eléggé ahhoz, hogy hiányozzunk nekik.
Kai nyelt egyet. – Nem úgy csináltam a dolgokat, ahogy a
királynőd akarta.
– Elégedett lesz. A medál a birtokosánál van, és a gnómok
nem tudnak arról, hogy Tél érdeklődik az ügyeik iránt. –
Lehajtotta a fejét, hogy lágyan szájon csókolja a lányt. – Te is
sokat tanultál az adottságodról.
– Arra használtam, hogy irányítsak valakit. – Ezt tette egy
Megkötő. És a királynő megölte a Megkötőket.
– Amiért egy egész birodalom hálás lenne, ha tudna róla.
– A mosolya átkerült a szeméből az arca többi részére is, a
szeretet ragyogását adva neki, szórakozással vegyítve. – Kai,
még mindig nem tudod, hogy mi vagy?
– Nem. És ha tudod, és nem mondtál semmit...
– Nem érzel késztetést arra, hogy egészséges elmékkel
babrálj. Amikor egyensúlytalanságot, rendetlenséget,
őrületet látsz – akkor kényszerítve érzed magad. Rendet
akarsz tenni a helytelenségben, amikor látod. Te egy elme-
gyógyító vagy.
 Pislogott. Egy gyógyító? Nem szörnyű veszélyt jelent
másokra, hanem gyógyító? – Nem hiszem, hogy
meggyógyítottam volna az elméket.
– Talán nem. Alig kezdted el tanulni az adottságodat, de
ez az az irány, ahová húz.
Egy gyógyító. Kai mély levegőt vett, érezte, ahogy Nathan
szavai leülepednek benne. Érezte a feszességüket. – Szóval,
hová megyünk?
– A Királynőm egyik privát helyére, távol az udvartól.
Tetszeni fog neked. Most már közelebb tudod húzni Dellt?
Dell kihasználta ezt a pillanatot, hogy abbahagyja saját
maga tisztogatását, és végigsimítson a nyelvével Kai
kézfején. Kai elmosolyodott, és az elméjével – a szeretetével
– olyan könnyedén nyúlt oda, ahogy kinyújtotta a kezét,
hogy megérintse a nagymacska fejét. – Készen állok.
Átnyújtotta neki a másik nyeregtáskát. – Menjünk!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A VÁROSBA VISSZAFELÉ vezető útjuk hála Istennek más

volt, mint az, amelyik Leerahanba vitte őket. Cynna soha
többé nem akart Ahk területet látni, és talán hegyeket sem.
A lovak azonban elkerülhetetlenek voltak. Egy kis
kikötőbe lovagoltak a folyó mellett, ahol a kancellár uszálya
várta őket. A sidhe mentális beszélgetés és az Ekiba forródrót
kombinációja intézte ezt, valamint az alapvető események
továbbítását a Városban várakozóknak.
Gan időnként teljesen el volt telve magával, de még
mindig élvezte a folyóban való úszást és a halak evését.
Cynna bepótolta az alvást a bárkán. Ő és Cullen mindent
megtettek, hogy bepótolják a... nos, a szexet és a szeretkezést
is, feltételezte. Ők ketten jók voltak a szexben. A szeretkezés
újdonság volt.
Tetszett neki.
Ruben és McClosky a dokknál várta őket. Ms. Wright
magához tért, és nem volt már életveszélyben, de még
mindig nagyon gyorsan elfáradt. A gyógyító nem akarta,
hogy elhagyja a kancelláriát, amíg nem jött el az ideje, hogy
véglegesen elhagyja Edge-et.
Ruben sétált.
– Hé! – Cynna megfeledkezett magáról, és megölelte a
férfit. – Nézzenek oda! Ez csodálatos! Csodálatosan nézel ki!
Ruben elmosolyodott. – Te is csodásan nézel ki, ha kissé
túlpörögve is. Mr. Seabourne is rendkívül... kipihentnek
tűnik.
 Elpirult, a fenébe is. Bár a férfi nem láthatta.
– Nagyon kíváncsi vagyok a beszámolójára.
– Csak a fülének szólhat, uram. Sok minden van, amit nem
lehet papírra vetni.
– Ez a legtöbb jelentésedre igaz, legalábbis ezt szereted
bizonygatni.
Cynna nem szeretett jelentéseket írni.
– Cullen, nézd, milyen jól megy Ruben.
– Hadd nézzem! – Cullen mosolya mostanában könnyen
jött. – Jól mozog. Nem sántít. Nincs sín.
– A karom és a lábam még egy kicsit érzékeny. Attól
tartok, dicsekszem. A kancellár gyógyítója felgyorsította a
csontjaim gyógyulását, és közben felfedezte a fokozatos
gyengülésem okát. – Ruben szelíd mosolyt villantott
Cynnára. – Nem akartalak aggasztani, de otthon nem volt jó
a prognózisom. Most már, odafigyeléssel, rendbe fogok
jönni. Tudod, ritka allergiám van bizonyos fémekre.
Különösen a vasra és az acélra.
Cullen bólintott. – Kétségtelenül a sidhe vér nyomai miatt.
A legtöbbjüknek nem okoz gondot a hideg vas – ez csak
mítosz –, de néhányan allergiásak rá.
– Várj egy percet! – mondta Cynna. – Nyomokban sidhe
vér? Ruben?
– Láttam a mágiájában – mondta Cullen –, miután vérrel
magamhoz kötöttem az elemeket, a látásom felfokozott volt.
Az ibolya és a fekete nyomai. Az ibolya szokatlan, de az
irizáló feketével való keveredése, mint a csillámpöttyök, volt
az, ami eldöntötte a dolgot. Ilyet eddig csak a sidhe mágiában
láttam.
 – Egy fémallergia – mondta Cynna lassan. – Ez nehéz lesz.
Az acél mindenütt ott van.
Ruben bólintott. – Még a nagy mennyiségű acél közelében
való tartózkodás is gyengítő lehet számomra, ami kihívásnak
fog bizonyulni. De elsősorban az érintését kell kerülnöm. A
gyógyító nem ismeri az alumíniumot, így nem tudja
megmondani, hogy az is szerepel-e a „ne érintsem meg”
listámon, de gyanítom, hogy igen.
– Alumínium? A széked. Ruben, a székedben alumínium
és acél is van!
– Igen. – Zavartnak tűnt. – Volt egy erős érzésem, hogy ott
kellene lennem azon a találkozón a gnómmal, ha emlékszel,
amikor azt vártuk tőle, hogy átadja Mr. Seabourne-nek a
pajzsvarázslatot. Kiderült, hogy az volt az első előérzetem
teljesen magamról. A küldetéshez nem volt rám szükség, de
arra nagyon is szükségem volt, hogy idejöjjek. Az, hogy
erőszakkal elválasztottak a tolószékemtől, valószínűleg
megmentette az életemet.

A gnómoknak további két hétbe telt, mire felépítették a

kaput. Kicsi volt, csak akkora, hogy egyszerre ketten tudtak
rajta átmenni. De állandó volt. A Hajnal kezdetén indultak el.
Az új kapuhoz három tanácstag, az őrség egy csapata és
Tash kísérte őket. A nő még nem épült fel a sebéből, de
közölte a gyógyítóval, hogy ugyanolyan jól tud gyógyulni a
hintóban ülve is, mint az ágyban heverészve.
Gan is elkísérte őket, az alkalomra új ruhába öltözve. Ez
selyem volt, a narancsvörös, a fahéj és a fukszia szemet
gyönyörködtető kombinációjában. A kancellár medálja egy
rövidített láncon lógott a nyakában.
Sokat integetett az embereknek, akik mellett elhaladtak –
néhányan visszaintegettek vagy mutogattak rá.
– Néha szórakoztató dolog fontosnak lenni – ismerte be
Cynnának. – Néha idegesítő. Emlékszel még a csokoládéra?
És hogy szólj Lily Yunak, hogy meglátogathatna? És te, Steve
Timms és Cullen Seabourne is meglátogattok majd néha,
ugye?
– Emlékezni fogok – mondta Cynna, és megpuszilta a
kopasz, narancssárga fejet.
Kettesével léptek át a kapun. Cynna és Cullen mentek
utoljára, saját kérésükre. Az utolsó dolog, amit Cynna Edge-
ből látott, a folyó fölött felkelő nap volt, amely színtáncra
perdítette az eget és a vizet.
Az első dolog, amit észrevett, hogy otthon van, a vizes talp
volt. A Fashion Center Mall vezetősége végre rászánta
magát, hogy megjavítsa a szökőkútjukat.

Kiderült, hogy a gnómok tévedtek a másik birodalom és a

Föld közötti időcsúszással kapcsolatban. Február végén
hagyták el a Földet, és az Edge-en töltött kalandjaik alig négy
hétig tartottak. Amikor visszatértek, Cynna nehéznek és
érzékenynek érezte a melleit, és már nem tudta begombolni
a farmerját. És június közepe volt.
– Lemaradtam a cseresznyevirágzásról – mondta Cynna a
fejét ingatva.
– Idén gyönyörű volt – biztosította őt Rule.
 Három nappal az Edge-ről való nagy visszatérés után ők
ketten a nagy, kerek asztalnál ültek Rule házának
konyhájában. Lily dolgozott. Cynna úgy tervezte a
látogatását, hogy elkerülje Lilyt; ezt elmondta Rule-nak, és
azt is, hogy klánügyekről kell beszélnie vele. Ez meglepte a
férfit.
Kávét ivott. Cynna egy magas pohárból narancslevet
kortyolt. Felhőtlen nap volt, és miközben olyan
semmitmondó beszélgetést folytattak, amilyet a barátok
szoktak, a lány folyton kinézett az ablakon a sok napsütésre.
Nem hitte, hogy valaha is természetesnek fogja venni a
napsütéses napokat.
– Nem akarlak siettetni, de egy óra múlva találkozóm lesz
– mondta végül Rule.
– Nehezen vágok bele – ismerte be a lány.
– A Hölgyről van szó?
– Nem! Nos, nem igazán. Legalábbis még nem.
– Az ashwa?
Cullen mesélt neki az ashwáról és arról, hogy mit jelenthet
a vérfarkasok számára – a termékenységük lehetséges
növekedését, ahogy a mágia szintje emelkedik a Földön.
Cynna Rule szemébe nézett, és azt mondta: – Nem igazán.
Azokról a vérfarkasokról kell kérdeznem, akik
megházasodnak. Mit tenne a Nokolai, ha az egyik tagjuk
megházasodna?
Rule szemöldöke felszaladt. A hangja szelíddé vált.
– Cynna, Cullen nem fog feleségül venni téged. Nem
tudom, hogy célzott-e vagy utalt-e erre, de remélem...
– Valójában már megkérdezett, és most csak feltétel. Ő már
csak ilyen – ha nem vered vissza egy bunkósbottal, akkor úgy
gondolja, hogy ez azt jelenti, hogy megkapja, amit akar. De
mielőtt hivatalossá tenném, biztosan kell tudnom, hogy
Nokolai nem rúgná ki, vagy ilyesmi. – A nő egy grimaszt
vágott. – Nem hazudna nekem nyíltan, de ez lehet, hogy
olyan téma, amiben hajlandó elferdíteni az igazságot.
A Rule arcán megjelenő döbbenet volt minden, amitől félt.
Akkor miért is kuncogott ezen?
– Cullen? – mondta végül hitetlenkedve.
– Ez egy csapás, ugye? És nem csak a babáról van szó. –
Még mindig csodálkozott ezen.
– Nem, nem lenne az. – A férfi ezt elvetette, mint magától
értetődő dolgot. Az arca nagyon komoly volt. – Cynna, ugye
megérted, hogy ez nem rajtam múlik?
A lány bólintott. – Főleg az apádon, igaz? És a Rhej-en.
Én... beszéltem vele.
A lány ismét meglepte, de ezúttal kissé elmosolyodott.
– Sikerült rávenned, hogy jöjjön a telefonhoz?
– Igen. Azt mondta... nos, sok mondanivalója volt.
Rule mosolya elmélyült. – Beleegyeztél, hogy a tanítványa
legyél.
– Olyasmi. Próbaképpen – tette hozzá gyorsan Cynna.
Még mindig nem tudta elhinni, hogy ő a megfelelő a
feladatra, és úgy gondolta, hogy ezt a Rhej is hamarosan
belátja. De... – Mindenki azt mondja nekem, hogy ez nem
vallási fogadalom vagy ilyesmi, de... nos, a Rhej szerint a
Hölgy néha tényleg olyan módon avatkozik be, ami eléggé
csodaszámnak tűnik. Neki van ilyen hatalma, csakhogy
rengeteg szabály köti ahhoz, hogy mit szabad tennie, és csak
akkor cselekedhet, ha megkérik, lehet, hogy úgysem teszi
meg, és többnyire csak a Rhej-ek kérését hallja meg, és
többnyire csak a Rhej-eket hallja kérni. Vagy...
– Vagy valakit, akit ő választott ki, hogy Rhej legyen.
– Igen. – Cynna felsóhajtott. Amikor Cullen meghalt,
Cynna a Hölgyet hívta. Egy másodperccel később Cullen
lélegzetet vett. Talán ez véletlen egybeesés volt. Talán
adósság volt. – Mindenesetre a Rhej azt mondta, hogy ami őt
illeti, Cullen Nokolai, és az is marad.
– Ez mindent megváltoztat. Hadd gondolkozzam egy
pillanatra! – Rule egyszer dobolt az ujjaival az asztalon, ezt a
szokást Lilytől vette fel. – Nem fogja elveszíteni a Nokolait –
mondta végül. – Az apámat nem könnyű megjósolni, de
rendkívül valószínűtlen, hogy ilyen kérdésben a Rhej ellen
fordulna. De nehéz lesz. Néhányan a klánon belül és kívül is,
kerülni fogják Cullent. Ez létfontosságú erkölcsi kérdés
számunkra, Cynna!
– Tudom. – Ezt együttérzéssel mondta, mert ez nehéz
helyzetbe hozta Rule-t. De mindenképpen hozzámegy
Cullenhez, és nem azért, mert kellett neki a gyűrű. Mert a
férfinak erre volt szüksége. Szüksége volt rá, hogy a családja
legyen, hogy az övé legyen.
Nos, rendben, ismerte be saját magának, miközben Rule az
ajtóhoz kísérte. Neki is szüksége volt erre.
Miközben elbúcsúzott tőle, Cynna talált valami újat, amin
csodálkozhatott. Évekig Rule Turner volt a mérce, akihez
minden más férfit mérni lehetett. Részt vett a
megmentésében, akár tudta ezt a férfi, akár nem. Rule-ig
fogalma sem volt arról, hogyan bánik egy jó férfi egy nővel.
Egy kicsit szerelmes volt belé, még jóval azután is, hogy a
férfi elment. Soha nem halt meg igazán, legalábbis számára
nem.
 – Elmondtad Lilynek? – kérdezte Rule, amikor az ajtóhoz
értek.
– Még nem. Úgy gondoltam, előbb neked kell megtudnod,
mert ez érinti a klánt, és szükségem volt a válaszodra. – Ó,
ebből még baja lesz neki. – Rule! – Impulzívan a férfi keze
után nyúlt. – Sajnálom a... nos, a problémákat! Tudom, hogy
ez problémákat okoz!
Bólintott, de talált egy fanyar mosolyt. – Majd
megbirkózom vele. Még az esküvőre is eljövök.
És ez nagy engedmény volt. A nő rámosolygott a férfira.
– Valószínűleg a szabadban tartjuk majd valahol. Nincs
sok olyan benti hely, ami elég nagy lenne egy sárkánynak.
Cynna szinte táncolt lefelé a járdán, ahol a kocsijával
parkolt.
Most, amikor ránézett Rule-ra, talán eszébe jutott, mit
jelentett neki, de nem akarta őt. Ó, egy bizonyos értelemben
igen – a testem-szereti-a-szexet módon, ahogy minden
egészséges nő érzi magát egy vonzó férfi közelében. Egy
kicsit élettelibbnek, egy kicsit nőiesebbnek. De nem akarta őt.
Vissza akart sietni ahhoz a pimasz és merész, arrogáns és
gyengéd, gyakran idegesítő férfihoz, aki szerette őt. És ágyba
hurcolni, ahol rendesen megkérheti a kezét.