Stanley Fish

Van szöveg ezen az órán?

forrás: Kiss A. A. – Kovács S. – Odorics F. (szerk.), Testes könyv I. Szeged, Ictus, 1996. 265-283.

Előszó a könyvhöz (1980)

A válasz, amelyet ez a könyv a címben feltett kérdésre ad, az, hogy: „van is, meg nincs is”. Nincsen
szöveg ezen vagy bármely más órán, ha szövegen azt értjük, amit E. D. Hirsch és mások értenek rajta:
„olyan entitást, amely egyik pillanatról a következőre mindig ugyanaz marad” (Validity in Interpretation,
46); de van szöveg ezen és mindegyik órán, ha szövegen jelentések olyan szerkezetét értjük, amely a
történetesen érvényben lévő értelmezői feltevések nézőpontjából nyilvánvaló és megkerülhetetlen. Végül
is egyszerű dologról van szó, de nekem tíz évembe telt, hogy átlássam, s a következőkben csaknem
négyszáz lapba fog telni, hogy ki is dolgozzam.

[…]

Bevezető (1980)

Ezeknek a tanulmányoknak kettős eredetük van: az egyik az a történet, ahonnan a cím származik, a
másik pedig Meyer Abramsi új tanulmánya („How To Do Things with Texts”), amely éles támadást
intézett Jacques Derrida, Harold Bloom és e sorok írójának munkássága ellen. Jelen voltam, amikor az
1978-as Lionel Trilling Szemináriumon Abrams felolvasta dolgozatát, és emlékszem, hogy nagyon
nevettem, amikor Bloomot és Derridát taglalta, és nagyon próbáltam nevetni, amikor én kerültem sorra.
Abrams érvei ismerősek: lényegüket tekintve ugyanazok, mint amelyeket J. Hillis Miller ellen használt fel
a „pluralizmus”-vitában. Közelebbről arról van szó, hogy Abrams minden „újolvasót” azzal vádol, hogy
kettős játékot játszik, „saját értelmezői stratégiáját vezeti be akkor, amikor valaki másnak a szövegét
olvassa, de hallgatólagosan közösségi normákra hagyatkozik akkor, amikor arra vállalkozik, hogy saját
olvasóival közölje értelmezéseinek módszereit és eredményeit” (Partisan Review 1979, 4. sz., 587).
Miller, Derrida és mások könyveket és tanulmányokat írnak, szimpozionokon és vitákon vesznek részt, s
mikor ezt teszik, standard nyelvet hasz- [END-p265] nálnak arra, hogy dekonstruálják a standard
nyelvet. Maga az a feltevés, hogy megértik őket, érv azon álláspont ellen, amelyet ők támogatnak.
Mint ellenérv, ez a felszínen valószerűnek tetszhet, ha másért nem, hát azért, mert tárgyául olyan
elméletet képzel el, amely a megértést lehetetlenné teszi. Csakhogy ennek az új olvasónak az
elméletében a megértés mindig lehetséges, de nem kívülről. Azaz: azért beszélhetek és azért tehetem fel,
1
hogy olyasvalaki, mint Abrams, meg fog érteni, mert belülről szólok hozzá, érdekek és megfontolások
egy halmazából, és ezen érdekekkel és megfontolásokkal összefüggésben vélem úgy, hogy Abrams
meghallja, amit mondok. Ha ebből közlés vagy megértés következik, az nem azért van, mert osztozunk a
közös nyelven, abban az értelemben, hogy tudjuk az egyes szavak jelentéseit és kombinálásuk szabályait,
hanem azért, mert egy gondolkodásmód, életforma osztozik rajtunk, és már helyükre tett tárgyak, célok,
eljárások, értékek stb. világában implikál bennünket; és úgy fogjuk hallani, hogy ennek a világnak a
sajátosságai azok, amelyekre minden szó, melyet kiejtünk, referál. Így Abrams és én nem beszélhetnénk
arról, hogy egy vers pasztorális vagy sem, nem terjeszthetnénk elő és nem cáfolhatnánk érveket, nem
vitathatnánk meg bizonyítékokat, nem egyezhetnénk meg semmiben stb. – csakis azért tehetjük meg
mindezt, mert a „vers” és a „pasztorális” lehetséges azonosító címkék egy olyan diszkurzus-
univerzumban, amely ugyancsak tartalmaz kikötéseket arra nézve, hogy mi számít azonosító jegynek,
és arra nézve, hogy hogyan kell e jegy meglétéről vagy hiányáról érvelni. Ezen módok, kikötések és
osztályozások feltételezésén belül működnénk mi, Abrams meg én, s egyáltalán nem volnánk erre
képesek, ha bármelyikünk számára ezek nem volnának már eleve feltételezve. Az sem lenne elegendő, ha
valaki „kívüllevőnek” megadnánk meghatározások egy halmazát (ilyesformán: „költemény az, ...”,
„műfajnak nevezzük a ...”), mert ahhoz, hogy valaki megértsen egy egyedi terminust, már meg kell
értenie az általános tevékenységet (ez esetben a tudományos irodalomkutatást), amellyel kapcsolatosan a
terminus jelentésesként gondolható el; a mégérthetőség rendszere nem redukálható olyan dolgok
felsorolásává, amelyeket érthetővé tesz. Abrams és azok, akik egyetértenek vele, azt nem veszik észre,
hogy a kommunikáció csakis ilyen rendszereken (vagy kontextuson, vagy helyzeten, vagy értelmezői
közösségen) belül történik, és hogy két vagy több személy megértése erre a rendszerre nézve specifikus, és
csak ennek határain belül meghatározott. Azt sem veszik észre, hogy ez a megértés elégséges, és hogy a
tökéletesebb megértésnek, amelyre vágynak – olyan megértésnek, amely helyzeteken felül és helyzetek
között is működne –, nincs helye a világban, még ha elérhető volna is, mert csakis helyzetekben vagyunk
meghívva a megértésre. Helyzetekben, amelyek érdekekkel írják körül azt, hogy mi számít ténynek, mit
lehet mondani, és hogy mi fog érvnek hangzani. [END-p266]
Ezek a tanulmányok eredetileg a John Crowe Ransom emlékére tartott előadássorozat keretében
hangzottak el a Kenyon College-ban, 1979. április 8-a és 13-a között. Ez voltaképpen egyhetes
szeminárium volt, vagy háromszázan vettek részt rajta, s egyszerre felvillanyozó és kimerítő élményt
jelentett számomra. Úgy tetszik, valami ilyesmit érzett a közönség is, mert a College újságjában
szerkesztőségi cikk jelent meg („Fish meggyötri közönségét” címmel), amelyben miután nagylelkűen
megdicsérték „szellemi hozzáértésemet”, éhhez azonnal hozzáfűzték, hogy mondaniuk sem kell, „ez
nem mindig az úriember hozzáértése volt”.[END-p267]

2
Van szöveg ezen az órán? (1979)

A félév első napján odament egyik kollégámhoz a Johns Hopkins Egyetemen egy hallgató, aki, mint
később kiderült, éppen nálam vett fel egy kurzust. A hallgató feltette kollégámnak azt a kérdést, melyet,
gondolom, mindenki tökéletesen egyértelmű és egyenes kérdésnek gondol: „Van szöveg ezen az órán?”
Kollégám oly tökéletes önbizalommal válaszolt, hogy tudatában sem volt ennek (noha később, mikor a
történetet mesélte, úgy utalt vissza erre a pillanatra, hogy: „besétáltam a csapdába”), és azt mondta:
„Igen; a Norton irodalmi szöveggyűjtemény” – mire a csapda (melyet nem a hallgató állított, hanem a
nyelv végtelen képessége az elsajátításra) becsukódott: „Nem, nem – válaszolta –, úgy értem: ezen az
órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?” Mármost lehetséges (sokakat meg
is kísérthet), hogy ezt az anekdotát azon veszedelmek illusztrációjaként olvassuk, amelyek abból
következnek, hogy odafigyelnek a hozzám hasonló emberekre, akik a szöveg instabilitását és a
meghatározott jelentések hozzáférhetetlenségét prédikálják; a következőkben mégis annak
illusztrációjaként próbálom meg olvasni, hogy mennyire megalapozatlan az efféle veszedelmektől való
félelem.
Azon vádak közül, amelyeket azok ellen szokás felhozni, akiket Meyer Abrams nemrégiben
újolvasóknak nevezett el (Derrida, Bloom, Fish), a legmakacsabb az szokott lenni, hogy a
meghatározatlanság és eldönthetetlenség ezen apostolai nem vesznek tudomást azokról a „normákról és
lehetőségekről”, amelyek a nyelvbe beágyazódnak, a „nyelvi jelentésekről”, amelyekkel a szavak
kétségbevonhatatlanul bírnak (még ha az apostolok maguk is ezekre hagyatkoznak). Ennélfogva arra
szólítanak fel, hogy vessük el „mindennapi tapasztalataink birodalmát a beszédben, meghallgatásban és
megértésben”, egy olyan világ kedvéért, ahol „nincs olyan szöveg, ami bármi meghatározottat
jelenthetne”, s ahol „soha nem mondhatjuk meg, hogy valaki mit ért valamin, amit ír”.1 A vád tehát
az, hogy a szó szerinti vagy normatív jelentéseken felülkerekedik az elszánt, akaratos értelmezők
tevékenysége. Tegyük fel, hogy ezt a vádpontot a jelen példánk összefüggésében vizsgáljuk meg. Mi
volna pontosan a normatív vagy szó szerinti vagy nyelvi jelentése annak, hogy „Van szöveg ezen az
órán?”
A mai kritikai viták keretei között (ahogyan ez például a Critical Inquiry lapjain tükröződik),
csak egy módja lenne annak, hogy megválaszoljuk ezt a kérdést. Vagy van szó szerinti jelentése a
megnyilatkozásnak, és meg kell tudnunk mondani, hogy mi az; vagy annyi jelentés van, ahány olvasó, s
egyikük sem szó szerinti. Az én kis történetem viszont azt a vá- [END-p268] laszt sugallja, hogy a
megnyilatkozásnak két szó szerinti jelentése van: azon körülmények között, amelyeket kollégám
feltételezett (nem úgy értem ezt, hogy ő megtette volna azt a lépést, hogy feltételezze őket, hanem úgy,
hogy már e feltételezésen belül lépkedett), a megnyilatkozás nyilvánvalóan olyan kérdés, amely arra

3
vonatkozik, hogy van-e avagy nincs kötelező olvasmány ezen a meghatározott kurzuson; csakhogy azon
körülmények között, amelyekre diákja helyesbítő válasza figyelmeztette, a megnyilatkozás – ugyanilyen
nyilvánvalóan – olyan kérdés, amely az oktató állásfoglalására vonatkozik (a mai irodalomelméleten
belül lehetséges állásfoglalások skáláján) a szöveg státuszát illetően. Vegyük észre, hogy itt nem a
meghatározatlanság vagy eldönthetetlenség esetével van dolgunk, hanem olyan meghatározottsággal és
eldönthetőséggel, amely nem ölti mindig ugyanazt az alakot, amely változhat, s ez esetben változik is.
Kollégám nem vacillált a megnyilatkozás két (vagy több) lehetséges jelentése között; sőt, azonnal
megértette azt, ami számára elkerülhetetlenül a megnyilatkozás jelentésének tetszett, minthogy a
helyzetet előre strukturált módon megértette, s azután azonnal megértett egy másik elkerülhetetlen
jelentést, amikor e megértés módosult. Egyik jelentést sem helyezte rá (az újolvasóellenes vitacikkek
kedvenc szava) egy normálisabbra valamely magánjellegű, idioszinkratikus értelmezői tett révén;
mindkét értelmezés pontosan azokon a nyilvános és alkotó normákon (a nyelv és a megértés normáin)
múlott, amelyekre Abrams utal. Csakhogy ezek a normák nem a nyelvbe ágyazódnak bele (ahonnan
bárki, aki elég világosan, azaz elfogultságok nélkül lát, kiolvashatná őket), hanem olyan intézményes
szerkezetben rejlenek, amelyen belül az ember úgy hallja meg a megnyilatkozásokat, mint amelyek már
bizonyos feltételezett szándékokkal és célokkal összefüggésben szerveződtek meg. Minthogy mind
kollégám, mind diákja ebben az intézményben helyezkedik el, értelmezői tevékenységeik nem szabadok,
de nem a nyelvi rendszer szabályai és rögzített jelentései korlátozzák ezeket, hanem az intézmény
megértett gyakorlatai és feltevései.
Másképpen ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a kérdés egyik olvasata sem közvetlenül
hozzáférhető a nyelv egyetlen anyanyelvi beszélője számára sem (s a kettőt az egyszerűség kedvéért úgy
különböztethetnénk meg, hogy: „Van szöveg ezen az órán?”1 és „Van szöveg ezen az órán?”2.). A
„Van szöveg ezen az órán?”1 csak annak a számára értelmezhető vagy olvasható, aki már tudja, hogy
mit tartalmaz „az első órán” általános kategóriája (ide tartozik a diákok biztatása, azok a bürokratikus
ügyek, amelyeket az oktatás megkezdése előtt el kell intézni), s aki ezért ezen tudás égisze alatt hallja ezt
a megnyilatkozást. Tudását nem a tény után alkalmazza, hanem ez a tudás a felelős azért, amilyen
formát a tény azonnal ölt. Annak a számára, akinek a tudatát már annakelőtte nem hatja át ez a tudás, a
„Van szöveg ezen az órán?”1 éppolyan megfoghatatlan, mint a „Van [END-p269] szöveg ezen az
órán?”2 annak számára, aki nem lenne már tudatában a mai irodalomelmélet sokat vitatott kérdéseinek.
Nem azt mondom, hogy bizonyos olvasók vagy hallgatók számára a kérdés teljesen érthetetlen volna
(sőt, ebben a tanulmányban azt próbálom megmutatni, hogy az érthetetlenség a szó szigorú vagy tiszta
értelmében lehetetlenség), hanem azt, hogy vannak olyan olvasók és hallgatók, akik számára a kérdés
érthetősége azon formák egyikét sem ölti majd, amelyeket időbeli egymásutánban kollégám számára
öltött. Elképzelhetjük például, hogy ezt a megnyilatkozást egy tárgy helyére vonatkozó kérdésként hallja

1
M. H. Abrams, „The Deconstructive Angel” Critical Inquiry, 3, no. 3 (Spring 1977), 431,434.
4
vagy teszi fel valaki*, tehát: „Azt hiszem, elhagytam a szövegemet, nem láttad?” Akkor lenne egy „Van
szöveg ezen az órán?”3 mondatunk is, és fennállna annak a lehetősége, amitől a normativitás és
meghatározottság védelmezői félnek: hogy számok végtelen sora következik, vagyis olyan világ, ahol
minden megnyilatkozásnak végtelen sokaságú jelentése van. De a példa egyáltalán nem ezt sugallja,
bármennyire túlhajtjuk is. Bármelyik helyzetben, amelyet elképzeltem (s bármelyikben, amit csak képes
lennék elképzelni), a megnyilatkozás jelentése szigorúan korlátozott volna, nem azután, hogy
meghallották, hanem azokban a módokban, ahogyan elsősorban is meg lehet hallani. A jelentések
végtelen sokasága csak akkor fenyegetne, ha a mondatok olyan állapotban léteznének, ahol nem
volnának már beágyazódva egyik vagy másik helyzetbe, s nem úgy tűnnének a szemünkbe, mint
amelyek már ezeken a helyzeteken múlnak. Ez az állapot lenne a normatív állapot, ha lokalizálható
volna; s az válóban zavaró lenne, ha a norma szabadon lebegő és meghatározatlan volna. De ilyen állapot
nincs; a mondatok csak helyzetekben bukkannak elő, és ezeken a helyzeteken belül a megnyilatkozás
normatív jelentése mindig nyilvánvaló vagy legalábbis elérhető lesz – jóllehet egy másik helyzetben
ugyanaz a megnyilatkozás, amely már nem ugyanaz, más normatív jelentéssel bír majd, amely nem
kevésbé lesz nyilvánvaló és elérhető. (Kollégám élménye éppen ezt illusztrálja.) Ez nem azt jelenti, hogy
ne lenne módunk arra, hogy megkülönböztessük a megnyilatkozás különböző helyzetekben felvett
jelentéseit, de ez a megkülönböztetés már annak köszönhetően tehető meg, hogy helyzetben vagyunk
(soha nem vagyunk nem-helyzetben), s hogy egy másik helyzetben is már megtesszük majd ezt a
megkülönböztetést, csak másképpen. Más szóval, bármely ponton lehetőség van arra, hogy rangsorba
állítsuk a „Van szöveg ezen az órán?”1-t és a „Van szöveg ezen az órán?”2-t (mert már mindig is
rangsorba vannak állítva), csakhogy soha nem lesz lehetséges egyszer s mindenkorra változtathatatlan
sorrendet tulajdonítani nekik, olyan besorolást, amely független a [END-p270] helyzetekben történő
megjelenésüktől vagy meg nem jelenésüktől (mert csakis helyzetek azok, ahol megjelenhetnek vagy meg
nem jelenhetnek).
De mégiscsak különbséget kell tennünk a kettő között, s ez megengedi azt is, hogy – korlátozott
értelemben – azt állítsuk, hogy az egyik normálisabb, mint a másik. Hiszen igaz ugyan, hogy
mindegyikük tökéletesen normális abban a kontextusban, ahol szó szerintisége rögtön nyilvánvaló (a
kollégám áltál elfoglalt egymást követő kontextusok), a dolog viszont mégis úgy áll, hogy ezen
kontextusok egyike biztos, hogy hozzáférhetőbb, és ezért valószínűbb, hogy a megnyilatkozást inkább
ebben a perspektívában halljuk meg, mint a másikban. Itt mintha abba ütköznénk bele, amit
„intézményes befészkelődésnek” neveznék: ha a „Van szöveg ezen az órán?”1 csakis azok számára
hallható, akik tudják, hogy mi foglaltatik az „első egyetemi nap” rubrika alá, és ha a „Van szöveg ezen
az órán?”2 csakis azok számára hallható, akiknek a megértés-kategóriái tartalmazzák az irodalomelmélet

*
Magyarul ez kissé erőltetettnek tetszik; angolul a „class” szó tanórát és osztálytermet is jelent, a magyar fordításban legföljebb a
tanóra és a fali- vagy toronyóra különbségére hagyatkozhatunk. [A fordító.]
5
iránti érdeklődést is, akkor nyilvánvaló, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott populáción belül a legtöbb
ember, ha ezt a mondatot hallja, azt „hallaná”, hogy „Van szöveg ezen az órán?”1, nem pedig azt, hogy
„Van szöveg ezen az órán?”2. Továbbá: míg a „Van szöveg ezen az órán?”1 rögtön meghallható annak a
számára is, akinek fáradságos volna elmagyarázni a „Van szöveg ezen az órán?”2-t, azt már nehéz
elképzelni, hogy az, aki képes meghallani a „Van szöveg ezen az órán?”2-t, ne lenne már képes
meghallani a „Van szöveg ezen az órán?”1-t. (Az egyiket bárki hallhatja a szakmában, a legtöbb diák és
a legtöbb könyvkereskedő, a másikat pedig csak azon szakmabeliek, akik még azt sem tartják bizarrnak,
amivel magam nemrég találkoztam, hogy egy kritikus így hivatkozik egy kifejezésre: „amit Lacan
népszerűsített”.) Ha ezt elfogadjuk, érvem nem gyengül, nem állítjuk vissza jogaiba a normális
kategóriáját, mert ez a kategória, ahogyan a gondolatmenetben megjelenik, nem transzcendentális,
hanem intézményes: és míg igaz az, hogy nincs olyan intézmény, amely egyetemesen érvényben lenne és
olyan maradandó lenne, hogy azok a jelentések, amelyeket lehetővé tesz, mindörökké normálisak
lennének – bizonyos intézményekben vagy életformákban oly sokan élnek, hogy nagyon sokak számára
azok a jelentések, amelyeket ezek lehetővé tesznek, „természetesen” hozzáférhetőnek tetszenek, s
különleges erőfeszítést követelne részükről az, hogy e jelentéseket a körülmények termékeiként lássák.
Fontos kérdés ez, mert ez ad számot arról, hogy miért tud Abrams és E. D. Hirsch oly sikerrel a
mindennapi nyelv közös megértésére apellálni, és e megértésből a meghatározott jelentések egy
magjának hozzáférhetősége mellett érvelni. Hirsch a „verbális jelentés” példájául hozza fel „Az orgona
[END-p271] kivirágzik” mondatot**, azaz hogy ez elérhető volna a nyelv valamennyi beszélője
számára; megkülönbözteti azt, ami közös és meghatározható lenne ebben, azoktól az asszociációktól,
amelyek bizonyos körülmények között kapcsolódhatnak hozzá (például: „Meg kell már locsolni a
kertet”, „Az orgonavirágzás Vermontban töltött gyermekkoromra emlékeztet”)2. Ekkor Hirsch annyira
számít arra, hogy olvasói tökéletesen egyetértenek majd azzal, amit ő a közös és normatív verbális
jelentésen ért, hogy még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy ezt pontosabban meghatározza; én
pedig, noha nem végeztem vizsgálatokat, megkockáztatom azt a sejtésemet, hogy optimizmusa ezzel a
bizonyos példával kapcsolatban jól megalapozottnak tekinthető. Vagyis: a legtöbb olvasó, ha nem is
mindegyik, azonnal úgy fogja érteni ezt a megnyilatkozást, mint a helyi flóra jelenségeinek bizonyos
minőségét leíró durva botanikai megfogalmazást. De a példa „szerencséssége” abban áll, hogy egyáltalán
nem Hirsch mellett szól (amellett tudniillik, amit Hirsch később is megerősített, vagyis hogy „a jelentés
stabil meghatározottságát” kell fenntartani),3 hanem mellettem. A megnyilatkozás nyilvánvalósága nem a
szavaknak azon az értékén múlik, amellyel a kontextustól független nyelvi rendszerben bírnak; hanem
éppen azért lesz a szavaknak az a jelentésük, amelyre Hirsch azután mint nyilvánvalóra hivatkozik, mert

**
Az eredetiben: „The air is crisp” - ,A levegő csípős”. Később Fish azzal játszik, hogy az „air” szó „ária” értelemben is használható,
ezért a mondatot (és bizonyos értelmezéseit) megváltoztattam. [A fordító.]
2
Validity in Interpretation (NewHaven: Yale University Press, 1967), 218-219).
3
The Aims of Interpretation (Chicago: University of Chicago Press, 1976), 1.
6
a szavakat úgy halljuk, mint amik már be vannak ágyazva egy kontextusba. Ez látható akkor, amikor a
szavak másik kontextusba ágyazódnak be, és észrevesszük, hogy mily gyorsan bukkan fel egy másik
„nyilvánvaló” jelentés. Tételezzük fel, hogy úgy ütközünk Hirsch mondatába: „Az orgona kivirágzik”
(amelyet Önök még most is úgy hallanak, ahogyan Hirsch feltételezi, hogy hallják), hogy a mondat
zenéről szóló vita közepén hangzik el („Ha a művet jól játsszák, ennél a pontnál az orgona valósággal
kivirágzik”); ekkor ezt a mondatot rögtön úgy halljuk, mint a zeneműben közreműködő hangszerre vagy
a hangszerelésre vonatkozó megjegyzést. Sőt, csakis így lehetne hallani, ha pedig mégis Hirsch módjára
szeretnénk hallani, az jókora erőfeszítést kívánna meg. Fel lehetne hozni azt a kifogást, hogy Hirsch
szövegében „Az orgona kivirágzik”1-nak egyáltalán nincs kontextuális elhelyezkedése; pusztán
megjelenik, és ennélfogva bármilyen, a jelentésére vonatkozó egyetértésnek a megnyilatkozás
akontextuális tulajdonságaiból kell fakadnia. Csakhogy van kontextuális elhelyezkedés, és jelenlétének
jele éppen az erre történő utalás hiánya. Azaz: lehetetlen még elgondolni is mondatot a kontextustól
függetlenül, s ha arra kérnek bennünket, hogy fontoljunk meg egy mondatot, amelynek nincs [END-
p272] megadva a kontextusa, automatikusan abban a kontextusban fogjuk meghallani, amelyikben a
leggyakrabban találkozunk vele. Hirsch így felidéz egy kontextust azáltal, hogy nem idézi fel; azáltal,
hogy nem veszi körbe a megnyilatkozást körülményekkel, afelé irányít bennünket, hogy olyan
körülmények közepette képzeljük el, amelyekben legvalószínűbben elhangzik; s ahhoz, hogy így
képzeljük el, már olyan alakot kell kapnia, amely abban a pillanatban az egyetlen lehetségesnek
tetszik.
Milyen következtetéseket lehet levonni ebből a két példából? Először is, sem kollégámat, sem
Hirsch mondatának olvasóját nem korlátozzák azok a jelentések, amelyekkel a szó a normatív nyelvi
rendszerben bír; mégis, egyikük sem vihet át szabadon a megnyilatkozásra bármilyen, tetszőleges
jelentést. Ami azt illeti, az „átvivés” szó éppen hogy rossz kifejezés, mert olyan, két lépésből álló
eljárást implikál, amelyben az olvasó vagy hallgató először szemügyre veszi a megnyilatkozást, és
ezután ad neki jelentést. A fenti oldalak gondolatmenete arra az állításra egyszerűsíthető, hogy nincs
ilyen első lépés; hogy a megnyilatkozást céljai és kapcsolatai ismeretén belül halljuk meg, nem pedig
ennek meghatározását megelőzően; valamint hogy már akkor alakot tulajdonítunk és jelentést adunk
neki, amikor meghalljuk. Más szóval: a jelentés meghatározásának problémája csak akkor probléma,
ha van egy olyan pont, ahol a meghatározás nem ment még végbe, én pedig azt állítom, hogy ilyen
pont nincs.
Nem azt állítom, hogy soha nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ne kellene tudatosan
kiókumlálnunk azt, hogy mit jelent a megnyilatkozás. Hiszen a kollégám éppen ilyen helyzetbe került,
amikor diákja tudatta vele, hogy kollégám nem úgy hallotta a kérdést, ahogyan ő, a diák szerette volna
(„Nem, nem, úgy értem: ezen az órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?”), s
ezért most ki kell okoskodnia azt. De ez az „az”, amit ki kell kalkulálnia, ebben az esetben (vagy
7
bármely más esetben) nem szavak gyűjteménye, amely csak arra vár, hogy jelentést tulajdonítsanak
neki, hanem olyan megnyilatkozás, amelynek már-tulajdonított jelentése nem találtatott megfelelőnek.
Míg kollégámnak újra kell kezdenie az egészet, nem a nulláról indul; sőt, soha nem is volt a nullán, mert
a diák kérdésének legelső meghallásakor már áthatotta őt annak feltételezése, hogy mire vonatkozhat a
kérdés. (Ezért nem „szabad”, még ha nem kötik is meghatározott jelentések.) A diák helyesbítése ezt a
feltételezést, nem pedig a feltételezésen belüli performanciát kérdőjelezi meg. A diák azt mondja
kollégámnak, hogy félreértette megnyilatkozásának jelentését, de ez nem azt jelenti, hogy kollégám
abban csinált volna hibát, hogy rosszul kombinálta volna a diák szavait és megnyilatkozásának
szintaxisát jelentéses egységbe; a hiba abban áll, hogy az a jelentésegység, amelyet rögtön észrevesz, a
diák szándékának téves azonosításán múlik (ezt az azonosítást még akkor tette meg, mielőtt a diák
beszélni kezdett volna). Kollégám arra volt [END-p273] felkészülve, amikor a diák elébeállt, hogy
olyasfajta dolgot fog hallani, amilyent a diákok az első órán szoktak mondani, és ezért azután éppen
ezt is hallotta. Nem félreolvasta a szöveget (hibája nem számítási hiba), hanem félre-elő-olvasta a
szöveget; ha pedig helyre akarja igazítani magát, azon érdekek szerkezetének egy másik (előzetes)
meghatározását kell végrehajtania, amelyekből a diák kérdése fakad. Kollégám természetesen éppen ezt
teszi, s döntő kérdés az, hogy hogyan; ezt a legjobban akkor válaszolhatjuk meg, ha szemügyre vesszük,
hogy hogyan nem csinálja ezt.
Nem úgy csinálja, hogy a diák válaszának szó szerinti jelentésére figyel oda. Tehát nem azzal az
esettel van dolgunk, amikor valaki, akit félreértettek, úgy világítja meg azt, amit mondott, hogy a jelentést
explicitté teszi, azáltal, hogy szavam változtat vagy hozzájuk tesz, hogy értelmük elkerülhetetlenné
váljék. A megnyilatkozás, azon körülményei között, amelyeket kollégám feltételezett, a diák szavai
tökéletesen világosak. A diák pedig arra kéri kollégámat, hogy képzeljen el más körülményeket,
amelyben ugyanezek a szavak ugyanennyire világosak volnának, csak éppen másként. Arról sincs szó,
hogy azok a szavak, amelyeket a diák hozzátesz megnyilatkozásához („Nem, nem, úgy értem: ezen az
órán hiszünk a versekben meg ilyesmiben, vagy csak mi számítunk?”) úgy irányítanák kollégámat
ezekhez a más körülményekhez, hogy minden lehetséges körülmények tárházából emelnék ki őket.
Ahhoz, hogy ez történjék, inherens kapcsolatnak kellene fennállnia a diák által kimondott szavak és
körülmények egy különös halmaza között (ez a szó szerintiség egy magasabb szintje volna), oly
módon, hogy a nyelv bármely kompetens beszélője, ha meghallja e szavakat, azonnal e halmazhoz
fordulna. De elmondtam ezt a történetet a nyelv számos kompetens beszélőjének, és egyszerűen nem
értették meg. Egy barátom pedig – filozófiaprofesszor – elmondta, hogy a történet meghallgatása és a
hozzáfűzött magyarázatom között (másik, fontos kérdés az, hogy hogyan is voltam képes erre a
magyarázatra) mindvégig azon töprengett: „Miféle vicc ez, miért nem esett le a tantusz?” Legalábbis egy
ideig csak arra volt képes, hogy úgy hallja a „Van szöveg ezen az órán?” mondatot, ahogyan kollégám
először hallotta; a diák hozzáfűzött szavai pedig korántsem afelé irányították, hogy másféleképpen hallja,
8
csak a megnyilatkozástól való távolságának ébresztették tudatára. Ezzel szemben voltak olyanok, akik
nemcsak hogy megértették a történetet, hanem még mielőtt elmondtam volna, megértették; vagyis előre
tudják, hogy mi jön hamarosan azután, hogy elkezdem mondani: egyik kollégámat nemrég megkérdezte
egy diákja, „Van szöveg ezen az órán?” Kik ezek az emberek és mi teszi lehetővé, hogy a történetet
rögtön és ilyen könnyen megértsék? Azt lehetne mondani – hogy a legkevésbé vicceljük el a dolgot –,
hogy ezek az emberek azért hallgatják meg azt, amit mondok, mert már ismerik az álláspontomat
bizonyos ügyekben (vagy tudják, hogy van álláspontom). [END-p274] Vagyis a „Van szöveg ezen az
órán?” mondatot annak a tudásnak a fényében hallják meg, még ha egy anekdota kezdetén (vagy, ami azt
illeti, egy tanulmány címeként) jelenik is meg, hogy valószínűleg mihez fogok ezzel kezdeni. Úgy hallják
meg, hogy ez tőlem jön, olyan körülmények közepette, amelyek köteleznek engem élesen körülhatárolt
problémák sorával kapcsolatosan a magam kinyilvánítására.
Kollégám végül is képesnek bizonyult arra, hogy így hallja meg a megnyilatkozást: mintha tőlem
jönne. Nem mintha ott lettem volna az osztályban, sem pedig azért, mintha a diák kérdésének szavai oly
módon mutattak volna rám, amely bármely hallgató számára nyilvánvaló lett volna, hanem azért, mert el
tudott képzelni engem három ajtónyival odébb, ahogyan éppen azt mondom a diákoknak, hogy nincsenek
meghatározott jelentések, a szöveg stabilitása pedig csak illúzió. Voltaképpen maga is azt mesélte
később, hogy a megértés és felismerés pillanata abban állt, hogy ezt mondta magában; „Ahá, ez is Fish
egyik áldozata!” S nem azért mondta ezt, mert a diákot szavai ekként azonosították, hanem mert azt,
ahogyan kollégám a diák szavait érzékelte, kollégámnak az a képessége hatotta át, hogy a diákot ekként
azonosítsa. A kérdés az: „hogyan jutott kollégám a diák szavaitól azokhoz a körülményekhez, amelyek
között a diák szándéka szerint hallotta meg a megnyilatkozást?” Erre a kérdésre az a válasz, hogy
kollégámnak már e körülmények között kell gondolkodnia ahhoz, hogy úgy hallja meg diákja szavait,
mint amelyek e körülményekre utalnak. A kérdést tehát vissza kell utasítani, mert azt tételezi fel, hogy
az értelem kihámozása a megnyilatkozás kontextusának azonosításához vezet, nem pedig fordítva. Ez
nem azt jelenti, hogy a kontextus jön először, és ha már azonosítottuk, megkezdődhet az értelemadás. Ez
csak az elsőbbségi sorrend megfordítása volna, holott az elsőbbség nem tartozik ide, hiszen az a két
tevékenység, amelyet sorrendbe állítana (a kontextus azonosítása és a jelentésadás) egyidejűleg
következik be. Nem azt mondjuk: „Itt vagyok egy helyzetben; most nekiállhatok meghatározni, hogy mit
jelentenek ezek a szavak.” Az, hogy helyzetben vagyunk, annyi, hogy már jelentésesnek látjuk a
szavakat, ezeket vagy másokat. Kollégám számára annak észrevevése, hogy egyik áldozatommal áll
szemben, ugyanakkor annak meghallása is, hogy a diák kollégám elméleti hiedelmeire kérdez rá.
De ha már van egy „hogyan”-kérdésünk, ide kívánkozik egy, másik, is: ha a diák szavai nem vezetik
el kollégámat a megnyilatkozás kontextusához, mégis, hogyan jut el oda? Miért jutottam én az eszébe,
amint éppen azt mondom a diákjaimnak, hogy nincsenek meghatározott jelentések, és miért nem
másvalaki vagy másvalami? Először is, ez könnyen megeshetett volna. Azaz: kollégám tippelhetett volna
9
arra, hogy a diákja egy másik irányból jött (s afelől érdeklődött volna, mondjuk, hogy az óra a
költeményekre és esszékre összpontosít-e, avagy a rájuk adott reakciókra – ez a kérdés [END-p275]
ugyanarról a vidékről származna, mint az, amit föltett, de attól jócskán különbözne). Vagy
megtörténhetett volna, hogy – mint filozófus barátom – kollégám zátonyra fut, magyarázat híján
megmarad a diák érdeklődésének első meghatározásánál, és képtelennek bizonyul arra, hogy bármi más
értelmet hámozzon ki a szavakból, mint amit először tulajdonított nekik. Hát akkor hogyan csinálta?
Részben azért tette, mert meg tudta tenni: képes volt eljutni ehhez a kontextushoz, mert ez már része
volt a világot és a világ eseményeit szervező eszköztárának. A „Fish egyik áldozata” kategóriáját már
birtokolta, és nem kellett megdolgoznia ezért. Persze, ez a kategória nem mindig birtokolta őt,
amennyiben világát nem mindig ez szervezte, és biztos, hogy nem birtokolta őt a beszélgetés kezdetekor;
de hozzáférhető volt az ő a számára, ő pedig ennek a számára, s kollégámnak mindössze annyit kellett
tennie, hogy felidézze, vagy hogy az felidézze őt, azon jelentések számára, amelyek felbukkanásának
ellenállt. (Ha nem lett volna kollégám számára e kategória hozzáférhető, a megértés útvonala más lett
volna, s e különbség vizsgálatára hamarosan kitérek.)
Ez viszont azt jelenti, hogy még hátrébb kell mennünk a vizsgálódásban. Hogyan vagy miért
idéződött fel kollégám e kontextus által? Erre a kérdésre valószínűségen alapuló választ kell adnunk, és
azzal kezdjük, hogy amikor valami megváltozik, nem minden változik meg. Jóllehet megváltozott az,
ahogyan kollégám a beszélgetés folyamán megértette a körülményeket, a körülmények továbbra is úgy
értendők, hogy egyetemi-tudományos jellegűek, s ezen a folytonos (bár módosult) megértésen belül
kollégám gondolkodásának lehetséges irányai már szigorú korlátozások alá esnek. Még mindig
feltételezi, ahogyan a legelején is, hogy a diák kérdésének valami köze van az egyetemi dolgokhoz
általában és az irodalom szakhoz különösen, s az ezen tapasztalati területekhez kötődő szervező
rubrikák azok, amik valószínűleg eszébe ötlenek. Ezeknek a rubrikáknak egyike az, hogy „mifolyikmás-
órákon”, s ezeknek a más óráknak az egyike az enyém. Így azután egy sem teljesen jelöletlen, sem pedig
tökéletesen megszabott útvonalon eljut hozzám és a „Fish egyik áldozata” fogalmához, s annak újra-
elemzéséhez, amit diákja éppen mondott.
Ez az útvonal persze sokkal kanyargósabb lett volna, ha a „Fish egyik áldozata” kategóriája nem
lett volna már hozzáférhető a számára mint a megérthetőséget létrehozó eszköz. Ha ez az eszköz nem lett
volna eszköztárának a része, ha nem lett volna képes arra, hogy felidézze azt, mert soha nem is ismerte,
akkor hogyan haladt volna tovább? A válasz az, hogy akkor egyáltalán nem is mehetett volna tovább,
ami nem azt jelenti, hogy az ember örökre a rendelkezésére álló megértés-kategóriák csapdájában
vergődik (vagy azon kategóriákéban, amelyeknek ő a rendelkezésére áll), hanem azt, hogy az új
kategóriák bevezetésének vagy a régiek kiterjesztésének – azért, hogy új (és ezért újonnan meglátott)
adatokat tudjunk bevonni [END-p276] – mindig kívülről kell jönniük, vagy olyan helyről, amit egy
ideig külsőnek érzékelünk. Abban az esetben, ha kollégám nem képes azonosítani a diák
10
megfontolásainak rendszerét, mert az soha nem is volt az övé (vagy ő soha nem volt azé), a diák
kötelessége lett volna ezt elmagyarázni neki. És itt beleszaladunk annak a problémának egy másik
esetébe, amelyet mindvégig vizsgáltunk. A diák nem magyarázhatta ezt el kollégámnak úgy, hogy
szavait megváltoztatja vagy újakat fűz hozzájuk, úgy, hogy explicitebben beszél, mert szavai csak akkor
válnak érthetővé, ha kollégámnak már megvan az a tudása, amelyet e szavaknak hordozniuk kell, azon
feltételezések és érdekek tudása, amelyből a szavak fakadnak. Világos tehát, hogy a diáknak újra kellett
volna kezdenie az egészet, bár nem kellett volna a nulláról indulnia (voltaképpen a nulláról indulás soha
nem is lehetséges); de vissza kellett volna hátrálnia egy bizonyos pontig, ahol közös egyetértés van arról,
amit mondani ésszerű, azért, hogy az egyetértés új és szélesebb alapzata legyen kialakítható. Ebben a
bizonyos esetben például a diák azzal a ténnyel kezdheti, hogy beszélgetőtársa már tudja, mi az a
szöveg; azaz van egy gondolkodásmódja erről, ami felelős azért, hogy első kérdését úgy hallotta meg,
mint ami a kurzus bürokratikus eljárásaira vonatkozik. (Emlékeztetek, hogy itt már nem a kollégámról
van szó, hanem bárkiről, akinek nincs meg kollégám különleges tudása.) Ez a fajta gondolkodásmód az,
amelyet a diáknak ki kell terjesztenie vagy meg kell kérdőjeleznie, először talán úgy, hogy rámutat:
vannak, akik a szövegről másképpen gondolkodnak; azután pedig úgy, hogy megpróbálja
beszélgetőtársa egy olyan megértés-kategóriáját megtalálni, amely analógiául szolgálhat ahhoz a
megértéshez, amelyen még ők ketten nem osztoznak. Lehet, hogy ismeri például azokat a
pszichológusokat, akik az érzékelés megalkotó ereje mellett teszik le voksukat, vagy Gombrich elméletét
a szemlélő részvételéről, vagy azt a filozófiai hagyományt, amelyben az objektumok stabilitása mindig
is vitatott volt. A példának hipotetikusnak és vázlatosnak kell maradnia, mert csakis azoknak a bizonyos
hiedelmeknek és feltételezéseknek a meghatározása után kerekedhet ki, amelyek a magyarázatot
elsősorban szükségessé tennék; mert bármik legyenek is ezek, ők diktálják azt a stratégiát, amely szerint
a diáknak tevékenykednie kell, hogy kiegészítse vagy megváltoztassa azokat. Szavai akkor válnak
világossá, amikor e stratégiát sikerrel alkalmazza, nem azért, mert újrafogalmazta vagy finomította
volna őket, hanem mert immár ugyanabban az érthetőség-rendszerben olvassák vagy hallják meg őket,
mint amelyből fakadnak.
Röviden, ez a hipotetikus beszélgetőtárs bizonyos időn belül eljuttatható a megértésnek ugyanarra
a pontjára, mint ahol kollégám leledzik, amidőn képes azt mondani magában: „Ahá, ez is Fish egyik
áldozata!” – jóllehet e beszélgetőtárs feltehetőleg valami egészen mást mond majd magában, ha mond
valamit egyáltalán. A különbségnek azonban nem szabad elhomá- [END-p277] lyosítania az alapvető
hasonlóságokat a két tapasztalat között – az egyik az, amit elmeséltem, a másik az, amit elképzeltünk.
Mindkét esetben az elhangzó szavakat azonnal feltételezések egy halmazában hallja meg az illető, e
feltételezések arra az irányra vonatkoznak, ahonnan a szavak feltehetően jönni fognak majd, és mindkét
esetben arra van szükség, hogy a meghallás feltételezések egy másik halmazában jöjjön létre, amellyel
szemben ugyanazok a szavak („Van szöveg ezen az órán?”) többé nem lesznek ugyanazok. Mindössze
11
arról van szó, hogy míg kollégám képes arra, hogy eleget tegyen ennek az igénynek azáltal, hogy felidézi
azt a megnyilatkozás-kontextust, amely már része eszköztárának, hipotetikus alakmásának eszköztárát ki
kell szélesíteni aképpen, hogy magába foglalja azt a kontexust is; így azután ha majd egy szép napon
hasonló helyzetbe keveredik, ezt képes lesz felidézni.
A különbség tehát aközött van, hogy már bírunk egy képességgel és hogy el kell sajátítanunk e
képességet; de végső soron nem lényeges különbség ez, mert azok az útvonalak, amelyeken e képesség
gyakorolható egyrészt, s azok, amelyek megtanulásához vezetnek másrészt, igencsak hasonlóak.
Elsősorban azért hasonlóak, mert annyira hasonlóképpen nem a szavak határozzák meg őket. Éppúgy,
ahogyan a diák szavai nem irányítják kollégámat ahhoz a kontextushoz, ami már megvan neki,
ugyanúgy nem tudnak olyasvalakit e kontextus felfedezéséhez irányítani, akinek ez nincs birtokában.
Mégis, az effajta mechanikus eszköz hiánya egyik esetben sem jelenti azt, hogy arra az útvonalra,
amelyet bejárunk, véletlenszerűen lelünk rá. Az egyik megértés-szerkezetből a másikba való váltás nem
szakítás, hanem a már-helyükre-tett érdekek és megfontolások módosulása; és minthogy ezek már-
helyükön-vannak, korlátozzák saját módosulásuk irányát. Vagyis: mindkét esetben a hallgató már olyan
helyzetben van, amelyet áthatnak hallgatólagosan ismert szándékok és célok, és mindkét esetben olyan
másik helyzetben köt ki, amelynek szándékai és céljai valamiféle kidolgozott viszonyban állnak
(ellentétben, ellentmondásban, kiterjesztéses kapcsolatban, bennfoglalásosban) azokkal, amelyeket
felváltanak. (Az egyetlen viszony, amelyben nem állhatnak ezekkel, a viszony hiánya.) Egyszerűen arról
van szó, hogy az egyik esetben a kidolgozás hálózata (a szövegtől mint nyilvánvalóan fizikai objektumtól
addig a kérdésig, hogy vajon a szöveg fizikai objektum-e vagy sem) már artikulálódott (bár nincs
valamennyi artikulációja egyidejűleg a gyújtópontban; válogatás mindig történik), míg a másik esetben a
hálózat artikulációja a tanár (itt: a diák) dolga, aki szükségképpen azzal kezdi, ami már adott.
A végső hasonlóság e két eset között az, hogy egyik esetben sem biztos a siker. Nem volt
elkerülhetetlenebb, hogy kollégám ráérezzen diákja megnyilatkozásának kontextusára, mint amilyen
elkerülhetetlen az lenne, hogy a diák ezt a kontextust bemutassa olyasvalakinek, aki korábban nem
volt [END-p278] tudatában; márpedig ha a kollégám továbbra is értetlen döbbenettel állt volna
(egyszerűen nem jutottam volna az eszébe), akkor a diák számára szükségessé vált volna, hogy
végigvigye azon az úton, amely végül is megkülönböztethetetlen attól, amelyen valakit új ismerethez
juttatott volna, azaz: beszélgetőtársa jelenlegi megértésének alakjánál kezdte volna.
Annyi időt vesztegettem ennek az anekdotának a kicsomagolására, hogy kapcsolata az autoritás
oktatásbeli és irodalomtudományi problémájával már talán el is homályosult. Hadd emlékeztessem
most erre önöket úgy, hogy felidézem Abrams és mások azon meggyőződését, miszerint az autoritás
jelentések egy meghatározott magjának a meglétén múlik. E mag híján ugyanis nincs normatív vagy
nyilvános útja annak, hogy elemezzük azt, amit valaki mond vagy ír. Ez pedig oda vezet, hogy az
értelmezés egyéni és privát konstrukciók dolga lesz, s ezeket sem megkérdőjelezni, sem kijavítani nem
12
lehet. Az irodalomtudományban ez azt jelenti, hogy egyetlen értelmezésről sem mondható, hogy jobb
vagy rosszabb, mint bármelyik másik, az oktatásban pedig azt jelenti, hogy nincs válaszunk annak a
diáknak, aki azt állítja, hogy az én értelmezésem is van olyan érvényes, mint a tiéd. Csakis akkor
kerülhető el a totális és bénító relativizmus, ha közös alapja van az egyetértésnek, amely egyszerre
irányítja is az értelmezést, és mechanizmust is biztosít ahhoz, hogy dönteni tudjunk az értelmezések
között.
Elemzésem lényege, azonban az volt, hogy megmutassam: a „Van szöveg ezen az órán?”
megnyilatkozásnak nincs ugyan meghatározott jelentése, olyan jelentése, amely túlélné a helyzetek
árapályát, de bármely helyzetben azt képzelhetjük a megnyilatkozás jelentéséről, hogy az vagy
tökéletesen világos, vagy előbb-utóbb világossá tehető. Mi teszi ezt lehetővé, ha nem a nyelvbe már
bekódolt „lehetőségek és normák”? Hogyan is történhetne valaha is kommunikáció, ha nem a nyilvános
és stabil normákra váló hivatkozás révén? A válasz, amely benne rejlik mindabban, amit eddig
mondtam, az, hogy a kommunikáció helyzetekben történik, s hogy a helyzetben levés azt is jelenti, hogy
már birtokunkban van (vagy birtokol minket) feltevések egy szerkezete, a már helyükre tett szándékok
és célok szempontjából relevánsként megértett gyakorlatok szerkezete; és ezen szándékok és célok
feltevésem belül történik meg az, hogy a megnyilatkozást rögtön meghalljuk. Hangsúlyozom az
azonnaliságot, mert úgy látom, hogy a kommunikáció problémája – ahogyan azt olyasvalaki, mint
Abrams megfogalmazza – csak azért probléma, mert távolságot tételezünk fel a megnyilatkozás
befogadása és jelentésének meghatározása között; egyfajta holtteret, amikor már megvannak a szavak, és
azt a feladatot kapjuk, hogy elemezzük őket. Ha létezne ilyen tér, az értelmezés megkezdése előtti
pillanat, akkor szükséges volna valamilyen mechanikus vagy algoritmikus eljáráshoz folyamodnunk, s
ennek révén lenne a jelentés kiszámítható, ehhez képest volna a hiba felismerhető. Én éppen azt
fejtettem ki, hogy a jelentés [END-p279] már kiszámítottan érkezik, nem a nyelvbe beágyazott normák
miatt, hanem azért, mert a nyelvet már kezdettől fogva normák szerkezetén belül érzékeljük. Ez a
szerkezet viszont nem elvont és független, hanem társadalmi jellegű; ezért pedig nem egyedi szerkezet,
amelynek privilegizált kapcsolata van a kommunikációs folyamattal, ahogyan az bármely helyzetben
előfordul, hanem olyan szerkezet, amely mindig megváltozik, amint egy helyzetet, feltételezett
gyakorlat-, szándék- és cél-hátterével egyetemben, felvált egy másik helyzet. Más szóval: a megértésnek
az a közös alapzata, amelyet Abrams és mások keresnek, sohasem olyan, amit már meg ne találtunk
volna, bár nem mindig ugyanaz.
Bizonyára sokan találják majd úgy, hogy az utolsó mondat, s a gondolatmenet, amely ide vezetett,
nem más, mint azon relativizmus furfangos változata, amelytől félnek. Nem vezet az jóra, mondják, ha
olyan normákról és mércékről beszélünk, amelyek kontextus-specifikusak, mert így nem teszünk mást,
mint normák és mércék végtelen sokaságának adunk autoritást, s továbbra sincs semmiféle módunk arra,
hogy ezek között döntésre jussunk, hogy ítéljünk azon versengő értékrendszerek között, amelyektől e
13
normák és mércék függenek. Röviden, ha sok a mérce, akkor egyáltalán nincs is mérce.
Egy szinten ez az ellenérv támadhatatlan, de egy másikon végül is félrehord. Mint általános és
elméleti következtetés támadhatatlan: a kontextus- vagy intézmény-specifikus normák tételezése nyilván
kizárja olyan norma lehetőségét, amelynek érvényét mindenki elismerné, helyzetétől függetlenül. De az
egyes-egyénre vonatkoztatva félrehord, mert minthogy mindenki valahol helyzetben van, senki sincs,
akinek a számára a helyzet-nélküli norma hiánya bármiféle gyakorlati következménnyel járna, abban az
értelemben, hogy teljesítménye vagy teljesítőképességébe vetett bizalma csorbulna. Így tehát
általánosságban igaz ugyan, hogy ha sok a mérce, akkor egyáltalán nincs is mérce, de ez nem igaz
senkire egyedileg (merthogy senki nincs abban a helyzetben, hogy „általánosan” beszéljen), s ezért olyan
igazság ez, amelyről azt mondhatjuk, hogy „nem számít”.
Más szóval: míg a relativizmus olyan állásfoglalás, amellyel pont jól elfoglalhatjuk magunkat, ezt
az álláspontot senki nem foglalhatja el. Senki nem lehet relativista, mert senki nem távolodhat el saját
hiedelmeitől és feltevéseitől úgy, hogy ennek eredményeképpen számára ezek ne bírjanak több
autoritással, mint mások hiedelmei és feltevései (vagy mint akár azok, amelyeket ő szokott a magáénak
vallani). Nincsen alapja annak a félelemnek, hogy a semleges módon szentesített normák és értékek
világában az egyén cselekedete talaját veszti, mert senki sem semleges azon normákkal és értékekkel
szemben, amelyek tudatát lehetővé teszik. Éppen a személyesen birtokolt normák és értékek nevében
cselekszik és érvel az egyén (és voltaképpen éppen ezek birtokolják az egyént), teszi pedig ezt a
hiedelmei- [END-p280] vel velejáró teljes bizalommal. Amikor hiedelmei megváltoznak, akkor azok a
normák és értékek, amelyekhez egykor gondolkodás nélkül hozzájárulását adta, a vélemények szintjére
fokozódnak le, analitikus és kritikai figyelem tárgyaivá válnak; csakhogy ezt a figyelmet magát is olyan
normák és értékek egy új halmaza teszi lehetővé, amelyek egyelőre még éppolyan megvizsgálatlanok és
kétely nélküliek, mint amelyeknek helyébe lépnek. A lényeg az, hogy soha nincs olyan pillanat, amikor
valaki nem hisz semmiben, amikor a tudat tiszta marad a gondolkodás bármelyik és mindegyik
kategóriájától, s bármelyik gondolkodási kategória lép is működésbe egy adott pillanatban, az
kétségbevonhatatlan alapul fog szolgálni.
Azt gyanítom, ezen a ponton a meghatározott jelentés védelmezője „szolipszistát” kiáltana, és úgy
érvelne, hogy annak a bizalomnak, amely forrását az egyén gondolati kategóriáiban leli, nincs nyilvános
értéke. Azaz: minthogy jelentések semmiféle közös és stabil rendszeréhez nem kapcsolódik, nem teszi
lehetővé azt, hogy a mindennapi élet szóbeli ügyeit általa intézzük; a közös érthetőség lehetetlen volna
egy olyan világban, ahol mindenki saját feltevéseinek és vélekedéseinek körébe volna berekesztve. Erre
az a válasz, hogy az egyén feltevései és vélekedései nem a „sajátjai” semmiféle olyan értelemben, ami
tápot adhatna a szolipszizmustól való félelemnek. Azaz az egyén nem forrása ezeknek (sőt, pontosabb
volna, ha azt mondanánk, hogy ezek az ő forrásai); hanem előzetes hozzáférhetőségük az, ami előre
behatárolja azokat az utakat, amelyeken tudata járhat. Amikor a kollégám azt az aktust hajtja végre,
14
hogy megkonstruálja diákjának kérdését („Van szöveg ezen az órán?”), a rendelkezésére álló egyetlen
értelmezői stratégia sem egyedileg az övé, abban az értelemben, hogy ő eszelte volna ki ezeket; ezek
azon érdekek és célok előzetes megértéséből folynak, amelyek minden bizonnyal áthatják olyasvalakinek
a beszédét, aki az amerikai tudományos élet intézményeiben működik, azon érdekek és célok, amelyek
nem egyedi tulajdonai senki egyednek, hanem amelyek mindenkit, akinek feltevése olyannyira
megszokott, hogy nem is gondolkodik rajta, összekötnek. Biztos, hogy összekötik kollégámat és
diákját, akik képesek kommunikálni, sőt, egymás szándékait megvitatni, csakhogy nem azért, mert
értelmezői próbálkozásaikat valamiféle független nyelv alakja korlátozza, hanem azért, mert annak
közös megértése, hogy mi foroghat kockán, egy egyetemi órai helyzetben, azt a nyelvet eredményezi,
amely mindkettejük számára ugyanolyan alakban (vagy alakok sorában) tűnik föl. Ez a közös megértés
annak a bizalomnak az alapja, amellyel beszélnek és vitáznak, de kategóriái csak abban az értelemben a
sajátjaik, amennyiben mint egy intézményen belüli cselekvők, automatikusan az intézmény
értelemalkotási módozatainak, érthetőség-rendszereinek válnak örököseivé. Ezért olyan nehéz annak a
számára, akinek a létét magát egy intézményen (s ha nem ezen, akkor valamelyik másikon) belüli
helyzete [END-p281] határozza meg, elmagyaráznia valakinek, aki kívül van ezen az intézményen, azt
a gyakorlatot vagy jelentést, amely a belüllévőnek nem is igényel magyarázatot, mert természetesnek
tekinti azt. Ez az ember, ha megszorongatják, valószínűleg azt fogja mondani: „dehát ezt így csinálják”,
vagy: „de ez nyilvánvaló”, s ily módon tanúsítja, hogy a szóbanforgó gyakorlat vagy jelentés közösségi
tulajdon, ahogyan bizonyos értelemben ő maga is az.
Azt látjuk, hogy (1) kommunikáció jön létre, jelentések független és kontextus-mentes rendszere
hiányában, hogy (2) azok, akik e kommunikációban részt vesznek, bizalommal és nem ideiglenesen teszik
ezt (nem relativisták), és hogy (3) míg bizalmuk forrása hiedelmek egy halmaza, ezen hiedelmek nem
egyén-specifikusak vagy idioszinkratikusak, hanem közösségiek és konvencionálisak (nem
szolipszisták).
Természetesen éppen a szolipszizmus és a relativizmus az, amitől Abrams és Hirsch fél, s ami
arra indítja őket, hogy a meghatározott jelentés szükségessége mellett érveljenek. De ha az értelmezők
nem saját szakállukra cselekszenek, hanem mint egy intézményes közösség nyúlványai, a szolipszizmus és
a relativizmus mint a félelem okai megszűnnek, mert ezek nem lehetséges létmódok. Azaz: annak a
feltétele, hogy az intézményes feltevésektől függetlenek lehessünk és szabadon utat engedjünk saját
céljainknak és szándékainknak, soha nem valósítható meg, ennélfogva nincs is értelme ezzel szemben
védekezni. Abrams, Hirsch és társai jó sok időt szentelnek arra, hogy az értelmezést korlátozzák és
lehatárolják, de ha kollégám és diákjának példája általánosítható (s nyilvánvaló, hogy szerintem igen),
akkor az, amit keresnek, sohasem olyan, amit már meg ne találtak volna. Röviden, amit nekik üzenek, az
végül is nem kihívás, hanem vigasztalás – csak nyugi.

15
 Fordította Kálmán C. György

Stanley Fish: Is There a Text in This Class? The Authority of Interpretive Communities. Cambridge,
Mass., London, England: Harvard University Press, 1980. vii, 303- 304, 305- 321, 389.

[END-p282]

16