Sándor Luca, Világirodalom 2 szeminárium

Összevetés
A német idealizmus legrégebbi rendszerprogramja
és a 116. Athenaeum töredék

A romantikus művészet egyik alapelvévé vált az elérhetetlen [platóni] eszmény

végtelenített közelítésének gyakorlata. Szükség lett egy olyan műformára, mely az
igazságkeresés esernyője alatt lehetővé tette a szubjektum vizsgálatát, az önkifejezést és a
reflektált érzelmi kinyilatkoztatást. Ezáltal alakult és változott a költészet rendeltetése is, mely
immár minden művészeti ágra kiterjedő programként tűnik fel. A következőkben Schelling,
Hegel és Hölderin rendszertervezetét, valamint a 116. Athenaeum töredéket veszem górcső alá.
Schelling(ék?) vázlatában először a szabadság és meghatározottság viszonya éleződik ki
az individuum, majd az állam és a történelem relációjában. A szöveg szerint az állam csak
fogaskerékként, a monumentális gépezet egy apró részeként képes értelmezni az embert, ezért
annak túl kell lépnie az állam mechanikus keretein. Ezzel együtt minden ember által létrehozott
“szánalmas” dolog (említi itt még az alkotmányt, kormányt, törvényhozást) értelemszerűen
elszakad a természetestől, ebből adódóan nem lehet egy magasabb, szabadságtárgyú eszme
alárendeltje sem. Morálisan ugyanilyen elvetendőnek ítéli azokat a hiedelmeket, melyek a
halhatatlanság eszméit önmagukon kívül keresik.
A vázlat ekkor tér át a megoldásra (vagy szintézisre), melyet a szépség eszméjében lát. A
rendszerprogram tervezet elsőként emeli az esztétikát filozófiai regiszterbe, hiszen “az igazságot
és a jót csakis a szépségben fűzik össze rokoni szálak”. Mindezt persze intellektuális értelemben
kell felfognunk, tehát a szépség mint minőségi diszciplína, mint a gondolatok tökéletesre
fejlesztése jelenik meg. Ezért foglalhat helyet a költészet minden egyéb tudományos, filozófiai
vagy művészeti ág fölött, és így válik végső soron a szellem filozófiája esztétikai filozófiává.
Cicero híres mondása helyesen tehát valahogy úgy hangzana: Poesis est magistra vitae.
A racionális filozófiából való kilábalás ennélfogva a mítosz és a poézis világába vezet, az ‘örök
egység’ eléréséhez azonban az eszméknek előbb esztétikussá, a népnek pedig eszessé kell válnia.
A végcélnak tekintett szabadság és szellemi egyenlőség világa csak az emberiség kollektív
ideáljaként képzelhető el, függetlenül a megvalósítás esetlegességétől.
Sándor Luca, Világirodalom 2 szeminárium

Schlegel töredékében hasonló (nem csak belső) folyamat válik a romantikus költészet
programjává. Az első (tétel)mondat jelzői felvázolják a poézis mindent átható misszióját.
Progresszív, amennyiben alakulófélben, konstans mozgásban van – vagyis “kész és befejezett
sohasem lehet”. Nyilvánvalóan felvetődik a végső eszményre (~szépségre) való végtelenített
törekvés, amely törekvés esszenciája az elérhetetlenségben gyökerezik.
Egyetemes alatt a szerző nem csak az irodalmi műfajok egyesítésére, hanem egy egész világot
(tudományt, filozófiát) átható kultúrális küldetésre gondol. A szétszakadt világ
(újra)egyesítésének vágya párbeszédbe lép a Schelling szöveg azon állításával, miszerint a ráció
és az emóció házasítására van igazán szükségünk. Így egyesülhet az, “ami az elmeél a
filozófiában, és ami az életben a társaság, az érintkezés, a barátság és a szerelem”, és így válhat
az emberiség közös vallásává “az ész és a szív monoteizmusa”.
A töredék továbbá a reflexió fontosságát hangsúloyzza. A romantikus költő ugyanis képes arra,
hogy a személyes expresszió mellett az ábrázolt tárgyra is visszajelezzen, így az egyszerre fog a
környezet, a kor és önmaga tükreként funkcionálni. A 413. fragmentum úgy szól: “A
filozófusnak ugyanolyan jól kell tudnia beszélni önmagáról, mint egy lírai költőnek”. Tehát míg
a fenti szöveg a költészet és a filozófia egyvelegének céljaként a gondolati tisztaságot, a szellem
esztétikáját jelöli meg (“A filozófusnak éppen olyan esztétikai erővel kell rendelkeznie, mint a
lírai költőnek”), addig Schlegel mindezt az önreflexió képességére terjeszti ki.
Végezetül a két szöveg metszetében fellelhető szabadságeszményt emelném ki.
Schelling vázlatában a filozófia és az esztétika, a mítosz és az ésszerűség libikókájának
egyensúlyi pontját a költészet hinta közepére helyezésével igyekszik megtalálni. A szabadság
szintéziséhez a poézisen át megnyilvánuló képzelőerő korlátok nélkülisége vezethet.
Friedrich Schlegel filozófiájának alapját a végső válaszok elvetése képzi, hiszen a felvilágosodás
gondolkodásmódjával ellentétben úgy véli, egy érvelés minden konklúziója a végtelenségig
tökéletesíthető. Holisztikus szemlélete áthatja a művészetről vallott romantikus elméleteit is, ezt
hangsúlyozza a 116. fragmentum zárlata: “Csak ez a költészet végtelen, amiképpen szintén csak
ez a költészet lehet teljesen szabad is”.