1.

Edward az esküvőmre tervezett szerelésében állt a félszobányi tükör

előtt. Nincs egy éve, hogy a tanúja voltam az esküvőjén, az a legkevesebb,
hogy most ő is megteszi ezt nekem. És igen, ő is pont annyira utálta
a ruháját, mint én az enyémet, amit a menyasszonya erőltetett rám az
utolsó pillanatban. Pedig már azt gondoltam, hogy nekem is a szmoking
lesz a nyerő, mint a pasiknak, de Donna végül ragaszkodott hozzá, hogy
lábszárközépig érő ruhába bújjak. Na, Edward most ezt is visszakapta,
ha esetleg abba a hitbe ringatta volna magát, hogy egy szmokinggal
letudja az egészet, ahogy az már férfiaknál ilyenkor szokás. De nem
számolt azzal, hogy én kihez megyek hozzá: Jean-Claude ugyanis a saját
ruháinak nagy részét maga tervezte, vagy megosztotta elképzeléseit a
tervezőkkel; ezért nem meglepő módon most is igyekezett kissé felpezs-
díteni a szerinte halál unalmas ruhákat, amelyeket manapság a férfiak
viselnek. Edward erősen hagyományos ízlését alapvetően nem rengette
meg Jean-Claude divatérzékenysége, ám most, ahogy a tükörbe nézett,
ordított róla, hogy nincs kibékülve a látvánnyal. Nagyon nincs.
– Tuti, hogy csak szórakozol velem – jelentette ki. A szeme a téli ég
sápadtkékjébe fakult, ami nála azt jelentette, hogy ideges, pontosabban,
hogy mindjárt gyilkolni fog, vagy legalábbis szeretne.
Nagyon is felnőtt nagyfiával, Peterrel együtt az alacsony kis székeken
kuporogtunk, amelyekre általában a menyasszony anyucija meg egyéb
női rokonai ülnek a ruhapróba során, ahova férfiak soha, de soha a büdös
életben be nem tennék a lábukat. Edward a legeslegjobb barátom volt,
de most csak vigyorogtam bele a képébe, mert imádtam, hogy utálja,

7
hogy határozottan nem egy átlagos szmoking van rajta, amit a pasik
még általában elviselnek.
– Állati jól nézel ki – közöltem vele mosolyogva, mert éppenséggel
még igaz is volt, ellentétben azzal, ahogy én kinézek bármelyik rám
kényszerített menyasszonyi ruhában.
Erre Peter felé fordult, hátha tőle mást hall.
– Tiszta röhej – még a két karját is széttárta, hogy teljes panorámát
adjon a fekete bőrből és anyagból készült frakkról, a szinte füléig felérő
magas, keményített bőrgallérral. Szőke haja egészen élénksárgának tet-
szett, talán a fekete bőr kontrasztjában, talán az enyhén lebarnult bőre
mellett, ami igazából nem volt nagy barnaság, de az ő eredeti bőrszíné-
hez képest mégis.
– A gallért leszámítva maga a kabát tényleg nagyon dögösen áll, és
a gallér se rossz külön, csak… – Peter legyintett – együtt szokatlan,
mint aminek igazából nem kellene léteznie. Nekem viszont bejön, hogy
a válla bőrből van, és az alkaron az a rovátkolt betét meg kifejezetten
olyan, mint valami bőr páncélheveder. Igazából nagyon menő vagy
így, Ted.
Peter színe már sokkal inkább megfelelt a déli, sivatagi környezetnek,
ahol éltek, hiszen Edwardnak csupán mostohafia volt, szóval genetika
nem kapcsolta őket egymáshoz, de a szeretet annál inkább.
Ezt hallva most is meglágyult kissé a pillantása, és visszafordult a
tükörhöz. Szemrehányóan és látványosan mély levegőt vett, mint aki
tízig számol magában. Rántott egyet a frakk alján, a helyére igazítandó
a ruhát, de a frakk már eddig is tökéletesen állt rajta. A két szárny szépen
kihangsúlyozta a hátsóját, és furcsa volt, hogy egyáltalán észrevettem,
mert soha nem volt barátságnál több közöttünk, és így nemigen vizs-
gálgattam a testét. Amíg az esküvői társaságunk férfi tagjain meg nem
láttam a frakkot, unalmas, régimódi ruhadarabnak tartottam, de most
rájöttem, hogy igazából sokkal előnyösebben emeli ki a pasik hátsóját,
mint a modern zakófélék.
– Miért utálom akkor annyira? Mármint a gallért leszámítva? – mé-
lázott.
– Talán mert annyira elüt a megszokott kovbojos-rendőrbírós dizáj-
nodtól – tippelt Peter.

8
 Végigmértem még egyszer a barátomat, és kimondtam:
– Meg amióta lefogytál a saját esküvődre, nem hordtál ennyire szűk
fazonú cuccot, és most nagyon karcsú vagy benne. Szinte törékeny, már-
pedig amióta csak ismerlek, ez a jelző soha nem jutott volna eszembe
veled kapcsolatban.
– Ez lesz az – bólintott bele a tükörbe –, még én is aprónak látom
így magamat.
– Soha ennyire szikár és kigyúrt nem voltál még, hacsak nem szedtél
magadra egy kis zsírt, amióta a medencénél láttalak tavaly a nászúton.
Csupa izom vagy. A fenébe is, Ed… – észbe kaptam, és nagy nehezen
kijavítottam magamat – Ted, addig a medencés hétvégéig nem is sejtet-
tem, hogy kockahasat rejtegetsz a sok ruha alatt.
– Amióta leszereltem a katonaságtól, szóval húsz éve nincs és nem is
volt kockahasam.
– A harcművészetedzésen minden anyuka meg az összes lány szerint
is te vagy a legszexibb pasi a környéken, ideértve az edzőiket is – jegyezte
meg Peter érezhető büszkeséggel. Pedig a huszonéves fiúk inkább riva-
lizálni szoktak az apjukkal. Nem mintha Edward valaha is versengett
volna vele.
– Ami nem semmi, gondolom, akkor is, ha soha nem láttam azokat
az edzőket – bólogattam.
– Aha – vigyorgott Peter.
– Tekintve, hogy te magad is közéjük tartozol – mosolygott rá Ed-
ward, és büszkeség csillant a szemében. Ki hitte volna valaha, hogy
egyszer ilyen érzelmet látok rajta más ember iránt. Amikor megismertük
egymást, mindketten végtelenül magányosak voltunk, és nem hittük,
hogy ez a jövőben megváltozhatna. Most meg tessék, itt állunk, mind-
ketten boldogabban, mint legvadabb reményeinkben. Néha mégiscsak
szép az élet.
Peter zavarba jött, de jólesett neki, amit hallott.
– Nekem miért nem mesélted, hogy már edzősködsz? – kérdeztem.
– Gratulálok.
– Csak félállás.
– De közben fősulira jársz, szóval félállásnál több bele se férne az
életedbe.

9
 – Változatlanul nem nagy biznisz harcművészeti stúdiót vezetni, az
oktatókat meg pláne nem fizetik agyon. Ha nem hozod nagy számban
az öveket, vagy nem tartasz kickbox-fitneszórát, akkor soha nem fogsz
tudni rendes, főállású fizetéseket kigazdálkodni – magyarázta Peter.
– Látom, beszéltél Bill-lel, ahogy javasoltam – mondta Edward.
– Övé a stúdió – magyarázta nekem Peter. – A lényeg, hogy szerez-
nem kell majd egy másik melót is, ha ki akarok jönni a pénzemből. Csak
úgy engedhetem meg magamnak, hogy a dojóban főállásban nyomjam
– mutatta a macskakörmöket a levegőbe a főállás szóhoz.
– És a fősuli hogy tetszik? – érdeklődtem.
– Ebben a félévben nagyon bírom a természetfeletti emberszabásúak
órákat. Nem hittem volna, hogy például a trolloknak ilyen sok fajtája
van. És azt hallottátok, hogy a legújabb DNS-tesztekből kiderült, hogy
a jetiknek nem is kettő, hanem három alfaja létezik?
– Komoly? Ez nekem új.
– Ha szeretnéd, elküldöm a linket a cikkhez, amit a prof. megadott.
– Az klassz lenne.
– Most épp az a fő projektem, hogy élőben is lássak nálunk honos
trollokat.
– Én eddig a Kis Füstös-hegységbeli trollokkal találkoztam – mond-
tam, és majdnem hozzátettem azt is, hogy ismerek olyat, aki a trollokról
írta a doktoriját, csakhogy ez a személy az exem, Richard Zeeman. És
amikor Peter találkozott vele, akkor épp meghalt valaki. Nem akartam
elrontani a napot, túl szép volt ahhoz. Minek előrángatni a rémes em-
lékeket?
– Tényleg? Mikor?
– Tennesseeben fellelhetőek, és ott él az egyik mentorom is. De sze-
rintem még nem meséltem neked Marianne-ról.
– Ő az a boszi, aki megtanított irányítani a mágiádat, ugye?
– Aha. Ezek szerint mégis meséltem már róla.
– Nem – rázta meg a fejét –, Nathaniel beszélt a közös utatokról,
amikor Micah-val hármasban elmentetek hozzá, hogy kiderítsétek, hogy
működik a köztetek lévő mágikus energia.
Nem volt újdonság, hogy Nathaniel még nálam is gyakrabban beszél
Peterrel, és Marianne-ról már egy ideje mindenki tudja, hogy boszi,

10
szóval nem volt abban semmi, hogy Nathaniel beavatta… és ahogy bele­
néztem a srác lelkes arcába, ahogy szomjazza az új infókat, rájöttem,
hogy bízom benne. Hogy tudom, hogy bármilyen titokba avatom is be,
ő garantáltan nem fogja kifecsegni.
– De elkomorodtál, Anita. Mire gondolsz?
– Az első gondolatom az volt, hogy Nathaniel esetleg bajba keverheti
Marianne-t azzal, hogy beszélt róla neked, de aztán rögtön rájöttem,
hogy bízom benned – mosolyogtam rá. – Bízom az ítélőképességedben,
és hogy megőrzöd a titkot, amit meg kell őrizned.
Úgy ragyogott rám a mosolya, mintha valami egészen csodálatos dol-
got mondtam volna neki. Talán tényleg azt is mondtam; mindenesetre
ilyen boldog mosolyt azóta nem láttam az arcán, hogy a szülei az oltár
elé álltak.
– Kösz, Anita, ez nagyon sokat jelent nekem.
– Kiérdemelted a bizalmamat, Peter.
– Úgy fest, már jobban élvezi a biológia szakot, mint a büntetőjogot
– szólalt most meg Edward. Még mindig a tökéletesen álló frakkját
igazgatta.
– Vagyis lehet, hogy a trollok elcsábítanak a biológiához, és mégsem
a természetfeletti igazságszolgáltatást választod?
– Változatlanul természetfeletti rendőrbíró szeretnék lenni, mint te
meg Ted, de nem mentem át a likantrópia-vérvizsgálaton. A képzést
végigcsinálhatom, de hogy maradhatok-e a pályán, az totál bizony-
talan.
– Annyira sajnálom, Peter – paskoltam meg együttérzéssel a karját.
– Nem te tehetsz róla, Anita.
– De engem próbáltál megvédeni, amikor megsérültél.
– Ha nem lettem volna ott, a vértigris végez veled. Szóval cseppet se
bánom, hogy ott voltam, és te se bánd.
Belenéztem a higgadt, okos arcába, és arra gondoltam, hogy mikor
nőtt fel ez a srác.
– Rajta vagyok, hogy a terápia minden percéből tanuljak, és egész-
ségesen álljak az élethez, de azért azt mélységesen sajnálom, hogy a
durván pozitív véreredményeid miatt nem állhatsz be a katonaságba
vagy a rendfenntartó erőkhöz.

11
 – Hát alakot nem váltok, meg a véreredményem is bizonytalan, pont,
mint Tedé.
– És arról is én tehetek.
– De attól még rendőrbíró maradtam, ahogy te is – szólt közbe Ted.
– És mi lehetünk a precedens, hogy később talán Peter mégis csatlakoz-
hasson a rendfenntartókhoz.
– Ez tény. Csak azt nem értem, hogy ha tényleg az én vérem fertő-
zött meg mindkettőtöket, amikor megsebesültünk, akkor miért nem
mutatható ki egyikőtök véréből sem a theriantrópia. Mert igaz, hogy
én se váltok alakot, de a vérvizsgálat kimutatja a véremben az összes
korábbi theriantropikus fertőzést. Látható belőle minden vérállatfaj,
amit hordozok.
– Erre a dokiknak nincs válasza – bólogatott Ted.
– Azért vizsgálták annyit a mi kettőnk vérét, mert apa és fia vagyunk,
de dugába dőlt az elméletük, amikor kiderült, hogy nem is vagyunk
vérrokonok.
– Legutóbb elkísértem Petert a dokihoz, hogy mindent megbeszél-
hessünk.
– És hogy még vehessenek tőlünk vért – fűzte hozzá Peter.
– És hogy még vehessenek vért, igen – bólintott Edward.
– Holnap Lillian doki is szeretne benneteket lecsapolni, bocs. Meg
tőlem is vesz vért, hogy a mintákat összehasonlítsa.
– Ugyan, hisz azért is vagyunk itt, hogy rájöjjünk végre, mi zajlik
bennünk – rángatta megint a frakkot Edward, pedig még soha egyetlen
ruhadarab se illett rá ennyire, beleértve a saját vőlegényi szmokingját is.
– Meg hogy felpróbáljátok a csodás esküvői ruhátokat – mosolyog-
tam rá.
Most megjelent a varrónő a frakkhoz tartozó nadrággal. Eddig ezt
igazította, és csak egy pótnadrágot adott Edwardnak, hogy a frakkot
felvehesse. Az igazi bőrből volt.
– Egészen komolyan az adósom leszel ezért – villant rám Edward
pillantása.
– Egyrészt, láttalak én már téged bőrcuccokban régebbi, beépülős
melóban. Másrészt, én a te esküvődön strasszos flip-flopban meg láb-
szárközépig érő ruhában pompáztam a tengerparton.

12
 – Az közel sem volt ennyire kínos – bökött a nadrágra, amit a varrónő
türelmesen egyre csak nyújtott felé.
– Olyan mély kivágású ruhákat kellett próbálnom, hogy amikor rá-
léptem a szegélyükre, az egész ruhaszalon szeme láttára kibuggyantak
a melleim.
Erre elvigyorodott, megrázta a fejét.
– Oké, kvittek vagyunk.
– Megütsz, ha azt mondom, hogy sajnálom, hogy nem lehettem ott
a ruhapróbádon? – vigyorgott Peter szélesen.
– Igen – vágtam rá.
Erre a két pasiból kitört a röhögés. Én egy ideig kitartottam, de vé-
gül nem bírtam tovább, és velük röhögtem egészen addig, míg Edward
kénytelen volt a frissen felszegett bőrnacijával bevonulni a próbafülkébe.

13
 2.

Peterrel a kis puffokon ücsörögve hallgattuk Edward próbafülkéből

kiszűrődő átkozódásait, amikor megszólalt a mobilom. Apám csengő-
hangja volt; a gyomrom összerándult, de azért felvettem.
– Helló, apu, mi a helyzet?
– Nem hagysz fel ezzel az egész esküvő dologgal, ha a fejem tetejére
állok is, igaz?
– Jesszus, apu – álltam fel –, igen, hozzámegyek Jean-Claude-hoz,
akármit mondasz is.
Peter elképedten nézett fel rám ültéből, láthatóan ő is képtelen volt
elhinni, amit mindenki más is. Az apám folyamatosan zúdította rám a
gyűlöletét a férfiról, akit szeretek.
– Ez egy vámpír, Anita. Az egyház szemében legjobb esetben is ön-
gyilkosság, de inkább nevezném démonok megszállta hullának.
– Már jó pár hete vitázunk, hogy mi az egyház véleménye a vámpí-
rokról, apu. Mondj végre valami újat.
– Tudom, hogy az esküvő nagy dolog, de nem lehetne, hogy csak szép
csendben együtt éltek, ahogy eddig is? Minek összeházasodni?
– Nem hiszem el, hogy arra biztatsz, hogy bűnben éljek egy vámpírral.
Azt hittem, épp ezt utálod a pasijaimban a legjobban.
– Ha az a kérdés, hogy csak együtt élj velük, vagy még ráadásul hozzá
is menj valamelyikhez, hát egyértelmű, hogy mit tartok elfogadhatóbb-
nak, ha a kislányomról van szó.
– Nem mondom le az esküvőt, apu, és ez az állandó piszkálódásod
már kezd kiakasztani.
– Vigyázz a szádra, Anita!

14
 – Vigyázzon a fene. Neked kéne vigyáznod, hogy mit beszélsz, mert
te gázolsz folyamatosan belém meg Jean-Claude-ba. Még arra se vagy
hajlandó, hogy ideutazz, és személyesen is megismerd, mielőtt elkezded
sértegetni.
– Ő egy vámpír, Anita, szóval nem szükséges, hogy találkozzam vele.
– Oké, ha ez az utolsó szavad, akkor kénytelen leszek valaki mást
megkérni, hogy az oltárhoz kísérjen, vagy majd egyedül odaballagok
én magam.
– Jó, utazom St. Louisba, hogy találkozzam a vőlegényeddel.
– Tessék?!
– Elmegyek, hogy megismerjem őt, és hogy túlessem a szmoking-
próbán. Azt ugyan fel nem foghatom, hogy miért van szükség több
ruhapróbára is egy vacak szmokinghoz, de ha az a feltételed, hogy az első
ruhapróbán is ott legyek, ha anélkül tényleg nem mehetek az esküvődre,
akkor ott leszek.
– Ezek szerint eljössz az esküvőmre? Nincs több vita?
– Csak azt mondtam, hogy a ruhapróbára most elmegyek, csak azért,
hogy ha úgy döntenék, akkor majd elmehessek az esküvőre is. Nem aka-
rom elbukni a lehetőséget. És mindenképpen meg kell ismernem ezt a…
ezt a te vőlegényedet. Fel nem foghatom, hogy akarhatsz hozzámenni,
de mivel ezt akarod, meg akarom őt ismerni. Látod, igyekszem kicsit
nyitottabban hozzáállni a kérdéshez.
Csak álltam ott a telefonnal a kezemben, köpni-nyelni nem tudtam.
Azt hiszem, az arcomon akkora döbbenet ülhetett, amit igazából nem
érzékeltem, mert Peter felállt, és kissé bizonytalanul hozzám lépett, mint
aki nem tudja eldönteni, hogy jólesne-e most nekem egy ölelés, vagy sem.
– Ne haragudj, hogy ennyire megnehezítem az esküvődet a nézete-
immel, Anita. Minden vágyam, hogy oltárhoz vezesselek, csak azt nem
tudom, hogy leszek képes nekiadni téged egy… vámpírnak.
– Tudom, apu. Úgy neveltél, hogy ők szörnyetegek, hogy nem em-
berek, ezért nem is gyilkosság megölni őket. És ha nem ebben a hitben
nőttem volna fel, akkor soha nem lett volna belőlem vámpírhóhér, és
akkor soha nem ismerem meg Jean-Claude-ot.
– A helyzet iróniája nem kerülte el a figyelmemet, Anita.
– Akkor jó. Mikor érkezel?

15
 – Azon vagyok, hogy találjak egy helyettest a praxisomba, de a jövő
hétre össze tudom hozni, ha az még nem késő. Majd foglalunk ma-
gunknak szobát valahol, tudom, hogy nálatok már így is telt ház van
az esküvő miatt.
– Hűha, ez aztán gyors volt, apu. Sikerült rendesen meglepned.
– De remélem, jó értelemben.
– Persze hogy jó. Örülök, bár igazság szerint már lemondtam arról,
hogy valaha megismerkedj Jean-Claude-dal és hogy oltárhoz vezess.
– Ez utóbbiban még magam sem vagyok biztos. Viszont Judith meg-
mutatta a cikket, amit küldtél neki. Hogy a vámpírok agya nem hal meg,
vagyis gyakorlatilag nem halnak meg teljesen. Ha orvosilag, tudomá-
nyosan bizonyítható, hogy nem élőhalottak, akkor az egyháznak is át
kell gondolnia az álláspontját az új eredmények alapján.
– Örülök, apu, tényleg. Köszönd meg a nevemben Judithnak.
– Majd megteszed te magad a jövő héten.
– Naná, úgy lesz. Akkor majd írd meg, melyik járattal érkeztek, és
küldök valakit értetek a reptérre.
– Miért nem te magad fogadsz minket?
Mély levegőt vettem, lassan fújtam ki, és közben magamban számolni
kezdtem. Tessék, még itt sincsenek, de már kezdődik a bűntudatkeltés.
– Épp egy országos méretű lagzi szervezésének kellős közepén vagyok,
apu, a királyi családban nem volt ekkora felhajtás a legutóbbi esküvőn, én
legalábbis úgy érzem. Ráadásul dolgozom is, és itt vannak a barátaink.
Szóval kicsit túlzsúfolt pillanatnyilag a táncrendem, de ha egy mód van
rá, magam megyek elétek. Vagy ha mégsem, akkor küldök valakit.
– Remek. Tudsz ajánlani valami szállodát?
– Lefoglaltunk már pár hotelszobát a vendégeknek, és ha megírod a
dátumokat, akkor szívesen intézkedem, biztosan el tudunk benneteket
helyezni. Majd megüzenem, hogy melyik szálloda az.
– De inkább Judithnak vagy Joshnak üzengess, nekem nem mániám
az SMS.
– Jól van. Várj csak, ezek szerint Josh is jön? Nem ártana tudnom,
hogy hány szobára van szükségetek.
– Négyre, de majd én állom a cechet. Nem szeretnék visszaélni a
vőlegényed vendégszeretetével.

16
 – Négy szoba? Nektek egy Judithtal, egy másik Joshnak. Andria is
jön talán?
– Igen.
– Ugye nem akarod, hogy külön szobában kelljen megszállniuk Ke-
vinnel, amíg itt vannak? Évek óta együtt élnek már.
– Nem, nem áll szándékomban külön szobában elhelyezni Andriát
meg a vőlegényét.
– De ha kettejüknek egy szoba elég, akkor minek a negyedik? Kit
hoztok még magatokkal, apu?
– Jövő héten találkozunk.
– Ha képes vagy letenni, mielőtt még elárulnád, hogy ki tart még
veletek, akkor inkább ne is gyertek.
– Ezt nem gondolod komolyan.
– Hogy a picsába ne gondolnám!
– Nem úgy tanítottalak, hogy így beszélj, lányom.
– Baszd meg, apu, én kiszálltam ezekből a passzív-agresszív játsz-
mákból. Mondd meg, hogy kinek kell a negyedik szoba!
– Nehezen viselem a parancsokat, Anita. Főleg a saját gyerekeimtől.
– Harminckét éves vagyok, apa, felnőtt ember, akinek joga van tudni,
hogy kit fog vendégül látni.
– Nagyanyád is elkísér bennünket, hogy segítsen meggyőzni téged…
– Nem, baszottul nem, kurvára nem!
– Kérlek szépen, Anita, ne beszélj így!
– Hogy beszéljek? Az a nő gyerekkoromban bántalmazott engem,
verbálisan és érzelmileg is.
– Túlzás azért bántalmazásnak nevezni.
– Ó, te kibaszott rohadék!
Csak akkor esett le, hogy már üvöltök, amikor Edward a próbafülke
ajtaján keresztül megérdeklődte, hogy minden rendben van-e. Azt is
érzékeltem, hogy az aktuális testőreim, Milligan és Craven a próbaterem
ajtajánál nyugtatják az embereket, hogy nem kell bejönniük. Milligan
bekukkantott, én meg intettem neki, hogy nincs gáz. Peter közben az
apját tájékoztatta a történésekről.
– Mi úrihölgynek neveltünk, Anita Katerina Blake.
– Arról beszélhetnénk, hogy mi mindennek neveltetek.

17
 – Nagyanyád aggódik a halhatatlan lelkedért, ahogy én is.
– Figyelj, apa, ha Blake nagyit is magaddal hozod, az azt jelenti, hogy
egyáltalán nem állsz nyitottan a házasságomhoz és Jean-Claude-hoz,
mert tőle csakis fröcsögő gyűlöletet és előítéletet hallhatsz mindennel
szemben, ami kicsit is természetfeletti.
– Anyuka rendes, régi vágású katolikus, nincs azzal semmi baj.
– Tizennégy éves koromban megégetett, hogy tudjam, milyen érzés
a pokol! Azt gondolta, hogy ezzel eltántorít majd a halottébresztő te-
hetségem használatától.
– Hogyhogy? Akkor azt állítottad, hogy csak baleset volt.
– Nem, apu, ő állította, hogy baleset volt.
– De miért nem szóltál?
– Soha nem hittél nekem semmiben, minek törtem volna magamat
éppen akkor?
– Az egy másodfokú égési sérülés volt, Anita!
– Pontosan tudom, apa, elhiheted. Ott voltam.
– El kellett volna mondanod!
– El kellett volna mondanom, hogy az imádott szent anyukád lefogta
a karomat, és egy gyertyával összeégette?
– Azt mondta, hogy játszottál a gyertyával, és rád esett.
– Az embernek nem lesznek másodfokú égési sérülései egy felboruló
gyertyától, ha képes odébb lépni.
Hosszan hallgatott a vonal másik végén. Én meg nem szóltam sem-
mit, mert gőzöm sem volt, mit mondhatnék még. Többhavi terápia kel-
lett hozzá, hogy feldolgozzam az emléket, és ne akarjak mindenáron
valami mentséget keresni az apám viselkedésére, amiért nem védett meg.
A nagyanyámat semmi sem mentheti fel, az egyszer biztos. Felőlem
aztán el is rohadhat az imádott poklában.
Aztán hallottam, hogy apám valakivel beszél a vonal végén.
– Azt mondja, megütötted őt.
– Mert éppen nyílt lángot nyomott a bőrömhöz.
– Zúzódások voltak az arcán, azt mondta, elesett, amikor megégetted
magadat. Tényleg megütötted a nagymamádat?
– Te tanítottál önvédelemre, apu. Nem azért tetted, hogy megvédjem
magamat?

18
 – Behúztál egyet a nagymamádnak?
– Megégette a karomat, és közben azzal fenyegetett, hogy az egész
testem így fog egy örökkévalóságon át égni, ha nem hagyok fel az ördögi
praktikáimmal! – kiabáltam. – Én pedig védekeztem, csináltam, amire
tanítottál, hogy ne harmadfokú égési sérülésem legyen. Vagy még annál
is rosszabb.
– Nem hiszem el, hogy úgy történt, ahogy mondod, Anita.
– Mert mindig is neki hittél – mondtam, és már nem üvöltöttem,
még csak nem is voltam dühös. Annyira belefáradtam ebbe az egészbe.
– Mind a ketten megsérültetek. Ha akkor elmondod, lehet, hogy a te
verziódat hittem volna el.
– Lehet? Tényleg lehet? – csapott fel bennem megint a düh. Koráb-
ban abban a hitben éltem, hogy ez a harag anyám halála miatt lobog
bennem, de a hosszú évek terápiája olyan emlékeket hozott a felszínre
bennem a gyerekkoromból, amelyek elég világos magyarázatot adtak rá.
Igazából nem felejtettem el ezeket az emlékeket, inkább csak módosultak
bennem, mert a családom annyit ismételgette a saját verzióját, hogy a
végén én is elhittem. Hiszen a családom szeret engem, a nagymamám
is szeret, akkor nyilván nem bántanának szándékosan, igaz? Igaz? Nem,
baszottul nagy tévedés!
– Sajnálom, Anita.
– Mit sajnálsz? – kérdeztem higgadtan, túlságosan is higgadtan.
Ilyen heves érzelmeknél nem ez a megfelelő reakció, ezzel tisztában
voltam, ahogy azzal is, hogy nálam ez egyszerre védekező és romboló
mechanizmus. Így tudtam túlélni a helyzetet, ugyanakkor az érzelmeket,
amelyeket meg kellett volna élnem, egészen mélyre ástam el magamba,
hogy aztán évekkel később egyszer csak a felszínre bukjanak, és hosszan
keserítsék az életemet.
– Sajnálom, hogy szenvedtél. Sajnálom, hogy úgy érezted, meg kell
ütnöd a nagyanyádat.
– Mindig is profin játszotta a mártírt, apa, és ezt te is tudod.
– Kérlek, Anita!
– Mit kérsz, apa?
– Szeretlek mind a kettőtöket.
– Ha te mondod.

19
 – Szeretlek, Anita.
– Én is szeretlek. És kösz, hogy megtanítottál bokszolni, mert az-
után soha nem ért hozzám. Asszem, igazad volt, és tényleg elég aljas
kis jobbhorgom volt.
– Nem tudom, mit mondhatnék erre.
– Akkor tegyük le, mert már én se tudok mit mondani.
– Szeretlek.
– Ja, hát én is téged, apa.
Távolságtartón és tárgyilagosan mondtam, mint amikor az ember csak
úgy mondja, hogy szeretlek, de nem gondolja komolyan. Én komolyan
gondoltam, mert igenis szerettem apámat, de közben nagyon akartam
nem szeretni, mert akkor elküldhettem volna a pokolba, a képébe vág-
hattam volna, hogy akkor lássam, amikor a hátam közepét. Ha nem
szerettem volna a családomat, már rég elfelejthettem volna őket, és bol-
dogan élnék nélkülük, de mivel szeretem őket, az a mélyen a lelkemben
élő kisgyerek ragaszkodott hozzájuk, mert a gyermeki énünk arra vágyik,
hogy szeresse őt a családja, és vigyázzon rá, akkor is, ha soha nem tették.
Valahol mélyen arról álmodunk, hogy egyszer csak bocsánatot kérnek,
és máris minden rendbe jön. A saját boldog családi mozinkra vágyunk,
ahogy a dolgok soha a valóságban meg nem történnek, csak a vásznon.
Szövetségi rendőrbíróként nekem volt a legtöbb skalpom a szakmában,
szóval volt annyi eszem, hogy tudjam, mennyire reménytelen ilyesmire
várni. Csakhogy a remény álnok ribanc, aki olyan hazugsághálóval font
már körbe bennünket, hogy az ember egyre csak kapaszkodik, és nem
akarja elengedni az ígéreteket. A picsába az egésszel!
Peter szótlanul állt mellettem, mint aki mindjárt megölel, ami hiba
lett volna, de aztán mégsem ölelt meg, csak a kezét nyújtotta. Nem
fogtam meg, de ő nem húzta vissza, hogy ha meggondolom magam,
legyen mibe kapaszkodnom. De nekem nincs szükségem kapaszkodókra,
megvagyok egyedül, köszönöm, jól, de ahogy erre gondoltam, hirtelen
rájöttem, hogy miért is zárkóztam el másoktól olyan sokáig: mert azt
gondoltam, hogy így vagyok biztonságban. Mert ha nem függök sen-
kitől, ha magam vagyok, akkor senki se férkőzhet hozzám, és nem is
bánthat. Így éltem, így védekeztem, és ezért nyomorultul, rettenetesen
egyedül voltam nagyon sokáig.

20
 Peter követelőzés, elvárás, erőszakoskodás és számítás nélkül tartotta
nekem a kezét. Ahhoz képest, hogy csak húszéves, rohadtul okos a gye-
rek. Húszévesen én közel sem voltam ennyire okos. A francba is, nagy
eséllyel még most se vagyok ennyire okos. Megfogtam a kezét, ő össze-
kulcsolta az ujjainkat, de ennyi: nem tolakodott, kivárta, hogy nekem
mire van szükségem. Fájt a mellkasom, égett a szemem, és a torkom
úgy összeszorult, mintha mindjárt megfulladnék. A könyvekben meg
a filmeken az embernek csak a szerelemtől szakad meg a szíve. Pedig
a valóságban a szeretetnek elég sok fajtája zúzza porrá az embert. Mi a
fene bajom volt?
– Nyugi, Anita – szólalt meg Peter halkan és puhán, ahogy az ember
a szakadék szélén állókhoz szól. – Bármit érzel is, nem gáz.
Azt akartam mondani, hogy jól vagyok, vagy valami hasonlóan józan
dolgot, de helyette egy zokogás bukott fel belőlem, aztán még egy. Peter
karjába dőltem, és ő magához ölelt, ahogy én öleltem őt egyszer, még
évekkel ezelőtt, amikor kicsi volt, és rémségeket műveltek vele. Úgy bőg-
tem a karjaiban, mint egy szerencsétlen kisgyerek, akivel szörnyűségek
történtek, és senki sem védte meg. Magamat kellett megvédenem, és
azóta is megvédem magamat meg másokat is, de akkor és ott átadtam
magam Peternek, hogy megóvja azt a tizennégy éves énemet, aki akkor
még nem jött rá, hogy a nagymamája nem szereti őt eléggé, sőt gyűlöli.
Még most, utólag is utáltam őt érte.

21