Gárdonyi Géza egri remetesége

[1]
(született Ziegler Géza, Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró,
újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar
irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem
sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20.
századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi
kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os
millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok
alakulását. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját
fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának. Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896
októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz
emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és
nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte,
megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy
tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával
– Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben
másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő
maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid
szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú
dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon
keresztül talált utat a „remetelakba”.[15]
Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri
remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső,
megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt.
Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi
dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a
fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb
időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. Gyakran utazott fel
Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján
kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol
tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában.
Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor
pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a
rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta
megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát
Gárdonyi Géza utcára.[16]
Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899
tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban
pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen
gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora
helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást
tett Erdélyben.
Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és
makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására
hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett,
mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb
fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-
ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd
orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára
az Aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta
életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat.
Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. 1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban
elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében
megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar
azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Az utolsó években
további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi
Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A vitatott kizárólagossági jog
miatt a Singer és Wolfner vonakodott műveinek jogát visszaadni, az író pedig nem volt hajlandó új kéziratokat
megjelentetésre átengedni, ráadásul más kiadókkal sem tárgyalhatott érdemben, így 1916 után írásai csak
folyóiratok hasábjain jelentek meg. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem
élvezhette.