A XX.

SZÁZAD ELSŐ ÉVTIZEDEINEK MAGYAR IRODALMA

Az 1867-es kiegyezést követően a nagyipari fejlődés, a polgárosodás a századforduló táján

jelentősen átalakította Mo. képét. Kiépült a vasút- és úthálózat, korszerű gyárak jöttek létre. Pest,
Buda és Óbuda 1873-ban Budapestté egyesült, s az ország központja valóságos világvárossá lett.
1896-ban Európában elsőként Budapesten indult meg a földalatti vasút. A Belváros mai képe ekkor
alakult ki. Vidéken viszont mintha semmisem változott volna. A nagybirtokrendszer továbbra is
létezett, a falusi nyomor csak fokozódott. A 20. sz. elején másfél millió paraszt, mezőgazdasági
munkás vándorolt ki Amerikába.

A századforduló gazdasági-társadalmi változásai az irodalmi életben is éreztették hatásukat.

1890-ben indult Kiss József lapja, A Hét, mely az új szellemű polgári irodalomnak a központi lapja lett.
1906-ig egyik legjelentősebb folyóiratunk volt. A 20. századi irodalmi megújítás igazi határkövét a
Nyugat c. folyóirat megindulása jelentette. Legelső száma 1908. január 1-jén jelent meg, s 34 éven át
a magyar irodalom legmeghatározóbb központja volt. Főszerkesztője Ignotus, szerkesztői Fenyő
Miksa és Osváth Ernő voltak. A folyóirat címe egyben programot is jelentett. Céljának tekintette a
magyar irodalomnak a nyugati nagy irodalmak színvonalára emelését. A Nyugat „első
nemzedékéhez” tartozott Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Á., Kaffka M., Krúdy, Karinthy,
Móricz. A folyóirat folyamatosan megjelent a világháború éveiben is. Osváth 1929-ben bekövetkezett
halála után Babits Mihály határozta meg a Nyugat szellemét. A húszas években jelentkezettek
alkotják az ún. „második nemzedéket”: Szabó Lőrinc,Illyés Gyula, Márai Sándor, Németh László. A
harmincas években még a Nyugat támogatásával indult a „harmadik nemzedék”: Weöres Sándor,
Radnóti Miklós, Zelk Zoltán. Babits halála (1941) a Nyugat halálát is jelentette. A folyóirat 34 éven át
igyekezett távolt tartani magát a nagy avantgárd mozgalmaktól. Hozzá elsősorban a szimbolizmus, az
impresszionizmus és a naturalizmus irányzatai jutottak el.

ADY ENDRE (1877-1919)

Érmindszenten született elszegényedett nemesi családban, melyet ő „hétszilvafás” vagy

„bocskoros” családnak nevezett. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában járta ki, majd a nagykárolyi
piarista gimnáziumban, később a zilahi gimnáziumban tanult. Az érettségi után beiratkozott a
debreceni jogakadémiára, de tanulmányait abbahagyta. Nagyváradon a Szabadság c. lap munkatársa
volt. Nagyvárad volt az első igazi nagyváros Ady életében. Jól érezte magát a színházak és kávéházak
világában. 1901-ben lett a Nagyváradi Napló munkatársa, itt vált kitűnő újságíróvá. Végzetes
nagyváradi élménye volt az a hosszabb ideig tartó szerelmi viszony egy táncosnővel, akitől vérbajt
kapott. A futó szerelmi kalandok után Nagyváradon lépett be az életébe az igazi szerelem, s ez
fordulópontot jelentett költői pályafutásában is. Diósy Ödönné Brüll Adél (Léda) művelt és gazdag
nagyváradi zsidó családból származott, férje nagykereskedő volt előbb Szófiában, később Párizsban.
Ady 1904-ben utazott először Párizsba. Léda segítette, hogy megismerkedjen a francia
szimbolistákkal. Egy évet töltött Párizsban, majd a Budapesti Naplónál kapott állást. A legjobb magyar
költőnek tartotta magát, de az embereknek idegen volt a költészete. Támadták őr szimbolizmusa és
szerelmi lírája miatt. A támadások miatt 1906-ban visszament Párizsba. Több mint 4 évig maradt távol
hazájától. Miután hazajött. A Nyugat munkatársa lett. A támadások azonban megmaradtak,
barátaival is összeveszett. Ebben az időszakban szakított Lédával is (1912). A Lédával való szakítás
után levelekkel árasztották el rajongói. Egy levél kitűnt a többi közül, Boncza Berta levele. Boncza
Berta ekkor 16 éves. Ady 1915-ben vette feleségül a lányt, az első éveket Csucsán töltötték.
Egészsége rohamosan romlott, de lelkileg valósággal összezúzta a háború. 1918 őszén betegsége
nagyon súlyosra fordult: agyvérzés érte, ettől kezdve nehezen tudott beszélni. December elején
tüdőgyulladást kapott, s 1919. január 27-én egy budapesti szanatóriumban hunyt el.

1
 Ady szimbolizmusa – a 19.sz. végének új törekvései Ady költészetében teljesedtek ki.
Megjelenése új korszak kezdetét jelenti a magyar irodalomban. Ady a Nyugat kiemelkedő alkotója, a
folyóirat első meghatározó alakja és főmunkatársa. Első kötete 1899-ben jelent meg Versek címmel,
a 2. kötet címe Még egyszer. Az 1906-ban megjelent Új versek a modern magyar költészet
korszaknyitó kötete. A költő az újdonság erejével kíván megszólalni. Szimbolizmusa forradalmi volt.
Műveiben a szimbolista jegyeken kívül megtalálhatjuk az impresszionizmus jegyeit is. Pályája elején
bonyolult szimbólumokat használt, később ezek leegyszerűsödtek. Szimbólumait nagybetűvel írja.

Az Új versek előhangja a cím nélküli Góg és Magóg fia vagyok én… kezdetű alkotás, mely lírai
ars poetica és programadás is egyben. Góg és Magóg neve többször is előfordul a Bibliában.
Mindkettő az istenellenes pogányság jelképe, akiknek hatalmát Isten el fogja pusztítani. Anonymus
szerint Góg és Magóg nemzeteit Nagy Sándor zárta el a világtól, s Anonymus a magyarok őseivel
azonosította ezt a népet. Adynál Góg és Magóg népe az élettől elrekesztett magyarság jelképévé
válik. A költőnek az a vágya is megszólal, hogy az új kultúrával megszabadítsa elzárt népét. Az első két
versszakban a „hiába” és a „mégis” kerül egymással ellentétbe, vagyis a költő látja a küldetés
lehetetlenségét, mégis vállalja. További jelképek: Vereckei-hágó – itt vonultak be a magyar törzsek a
9. században a Kárpát-medencébe, Dévény – a történelmi Mo. nyugati kapuja volt, Vazul – I. István
unokaöccse, a trón várományosa volt, de a király életére tört, ezért a király megvakíttatta őt, fülébe
pedig forró ólmot öntetett, Pusztaszer – Árpád vezér és társai itt megálltak 34 napra, és törvényeket
hoztak.

Magyarság-versek: ezekben a versekben hazaszeretetét, hazája iránti hűségét fejezi ki.

Sokszor vádolták hazafiatlansággal, mert rámutatott a magyarok hibáira. A föl-földobott kő c.
versében a hazájához való kötődését írja le. A verset egy félévnyi párizsi tartózkodás után írta,
azonosítja magát az újra meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál
oda, ahonnan származik. A költemény a haza iránti elkötelezettségét vallja. Kifejezi a honvágyat is:
újra meg újra hazajön e kicsi országba, melynek hű fia. Haragjába, hűtlenségében, szerelmes
gondjaiban egyaránt. Tudja, hogy itt a hely, akármit is tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját.
Nekünk Mohács kell – a verset „fordított himnusznak” is nevezte a kritika, mert a költő Isten
segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, az örökös büntetésben. Szerinte a
magyarság az állandó sorscsapások nélkül elhagyná, elveszítené magát. Magának is ugyanezt kéri: az
Isten verje, üsse, ostorozza a magyart. Ezek a szavak azt szolgálják, hogy ébredjen fel a magyarság, s
tegye a dolgát. Ady szerint az állandó sorscsapások nélkül elpusztulna a nemzet.

Szimbolista tájversek: a költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki
pusztulásra ítéltetett. A magyar Ugaron c. vers szimbolista tájvers, amelyben ellentétek találhatók: az
elvadult táj, a vad mező szemben áll az ős, buja, szűzi földdel, a szépséget jelképező virággal pedig a
dudva,a muhar, az égig nyúló gizgazok kerülnek szembe. A képek, a jelzők, a nagy lehetőségekre, a
föld termékenységére, valamint a kopár valóságra utalnak. A költő tragédiájáról szól A Hortobágy
poétája c. költemény is, mely szintén ellentétekre épül. A „kúnfajta, nagy szemű legény” a többitől
eltérő művész: érzékeny lélek. Méla vágyak kínozzák, az alkonyatok és délibábok elbűvölik, „virág” nő
a szívében. De a Hortobágyon nincs szükség ilyen emberre. A csorda és a csorda-nép „lelegelik”. A
művészet itt megsemmisül, senki nem tart rá igényt. Az utolsó versszakban beteljesedik a művész-
tragédia: a szépség, a dal elveszik a káromkodó, durva műveletlenségben. A Hortobágynak nem lehet
poétája.

Élet-halál versek: a halál-motívumot tartalmazó versek közül az egyik legszebb a Párisban járt
az ősz. Múlt idővel kezdődik a költemény, ez jelzi, hogy emléket idéz fel a versben a beszélő.
Hangulatilag 2 részre szakad a vers. A halál sejtelme már az első 2 versszakban megjelenik: nyár
közepén, kánikulai forróságban csak egy pillanatra „szökött be” Párizsba az Ősz, a megszemélyesített
elmúlás. Észrevétlenül jött, titokban. Az Ősszel való találkozás még nem tragikus, csak bússá teszi a
dalokat. Az Ősszel való találkozás a vers második felében válik tragikus élménnyé. Az Ősz olyasvalamit
súgott, amitől a lombok nyögni kezdtek, a fákról száraz, zörgő falevelek hullottak. Itt a pusztulás

2
hangulata lett úrrá. Megjelenik a halál közelsége, kikerülhetetlensége. A költő viszont rettegését nem
osztja meg senkivel. Az „én tudom csupán” mondat is ezt emeli ki. Harc a Nagyúrral – 1905-ben írta,
ekkor tért haza Párizsból. Soha nem volt annyi pénze, amennyi a nagyúri életmódhoz szükséges lett
volna. Igazán Párizs luxusában döbbent rá a maga szegénységére. A Harc a Nagyúrral
személyiségének a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi. Az 1.
versszakban a félelem, a fenyegetettség érzése jelenik meg. A lírai hős kiszolgáltatott helyzetben van,
retteg. Ez fejezi ki a megöl szó háromszori előfordulása. A költő látomásában a nagyúr egy
mozdulatlan, érzéketlen, vigyorgó szörny. A lírai hős hízeleg a szörnynek. A 2. és a 3. vsz.-ban ez a
hízelgés könyörgésbe torkollik. A rém mindezek ellenére csak gúnyos, megalázó nevetéssel válaszol.
A 4-7. vsz.-ban a lírai én monológja hangzik el: rimánkodik az aranyért. Ez azonban nem vezet
eredményre – 8. vsz. A 9-10. strófa a költemény drámai csúcspontja: a könyörgés vad küzdelembe
csap át. A harc valójában hiábavaló, de folytatódik az élet végéig. Az emberiség nem adhatja fel a
harcot az embertelenséggel szemben – ezt sugallja a vers.

Léda-versek: nagy szenvedély szólal meg a Léda-zsoltárokban. Valódi szerelem fűzte az

asszonyhoz. Léda igazi társ volt. Lázadás is volt ez a szerelem: Ady nyíltan vállalta a házasságtörő
kapcsolatot. Léda férjes asszony volt, ráadásul idősebb a költőnél. Elválások és egymásra találások
sorozata volt ez a szerelem. Ennek a diszharmonikus szerelemnek a fő motívumai jelennek meg a
Héja-nász az avaron c. költeményben. Nem boldogságot sugallnak a jelképek, hanem nyugtalanságot,
fájdalmat. A szerelmesek szimbóluma a ragadozó héjapár, akik egymás húsába tépnek. Kellemetlen
hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás, csattogás. A szerelem útja a Nyárból az Őszbe
tart: a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregségbe. S ez az út egyre gyorsabb.
Szomorú hangulat uralkodik a Lédával a bálban c. versében is. Kétféle szerelem ellentétére épül a
költemény. Az egyik oldalon ott áll a „víg terem” a szerelemnek még örülni tudó párjaival. Majd
megjelenik a fekete pár, a „sikoltó” zene elhal, bús csönd és némaság kíséri a halál-arcú idegeneket.
A fiatalok sírva rebbennek szét. A vers azt sejteti: nincs igazi öröm, szerelem, a boldogság mögött ott
lappang a boldogtalanság. A Léda-szerelemnek az Elbocsátó, szép üzenet kegyetlensége vetett véget
1912-ben. A szerelmes évek során Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, s gőgösen küldte
szavait Lédának. Leszed róla minden díszt, mit rárakott, kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már
rég nem volt igaz. Ez a vers nemcsak az asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több
korábbi versében is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan
kimondja.

A Csinszka-versek legismertebb darabja az Őrizem a szemed. A vers az öregedő férfi féltő szerelmi
vallomása. Az egymást fogó kéz s az egymásba néző szem képe biztonságérzetet áraszt. A nyugalom
mélyén, titokban ott van a halál közelsége, közeledése, a megismételt „vénülő” melléknév elégikus
hangulatot áraszt. A 2. vsz.-ban megjelenik a háború képe. A 3. vsz. az első szó szerinti ismétlése, de
az érzelmi-hangulati háttér már megváltozott. Az utolsó versszakban a szeretetvágy, a boldogság
igénye érezhető.

Istenes versek: a halál állandó közelsége vezette el a költőt az Istennel való találkozásig. Az
istenes verseket az Illés szekerén c. kötetben rendezte először önálló ciklusba. Adynál az isten-
fogalom is szimbólum. Legelső istenes ciklusának címet adó költeménye a Sion-hegy alatt. A költői én
bizonytalannak látszik a vers elején: a gyermekkori emlékek nyomán keres valakit, aki eligazítja őt,
akitől reményt meríthet. Tékozló fiúként térne meg Urához a férfi, akinek a halálból kell visszatalálnia
elfeledett hitéhez. De míg a halálból is vezet út Istenhez, a felejtésből nem. Hiába találkoznak valahol
a Sion-hegy alatt, hiába kegyes az Úr – készen arra, hogy a bűnöket megbocsássa, ha nem létesülhet
közöttük kapcsolat. A megtérni vágyó hős elfeledte a régi gyermeki imát, nem tudja a „szép, öreg Úr”
nevét – így a néma kérdezőnek nem válaszolhat.

Forradalmi versek: az Illés szekerén kötetnek az istenes versek mellett másik újdonsága a
forradalmi versek ciklusa. Ady már nagyváradi hírlapíróként a polgári forradalom elmaradásában látta
a magyar nyomorúság legfőbb okát.1907-től kezdődően jelennek meg a témakörbe tartozó versei:

3
Magyar jakobinus dala, Rohanunk a forradalomba, A grófi szérün, Dózsa György unokája. A grófi
szérün c. költeményben rámutat a paraszti nyomor legfőbb okára, az úri nagybirtokra, a
földnélküliségre. A vers a koldus, rossz álmú zsellér és a mulató gróf ellentétére épül. Ady szerint nem
a gróf a föld igazi gazdája, hanem a dolgozó paraszt. Az úri birtok őt illeti meg, hirdeti a költemény.
Petőfi óta nem volt magyar költő, aki ilyen erővel emelt volna szót a szegény parasztság ügyéért.

Világháborús költészete: 1914-ben kitört az első világháború, ettől kezdve Ady költészetének
középpontjába a magyarság féltése kerül. Megjelenik nála az általános elembertelenedés szörnyű
lehetősége is. Gyűlölte a vérontást, tiltakozott a háború ellen, amelybe belekényszerítették Európa
népeit. Emlékezés egy nyár-éjszakára c. vers emlékként idézte meg a háború kitörésének éjszakáját.
Az eltévedt lovas néhány hónappal a háború kitörése után jelent meg. A vers arról vall, hogy a háború
a maga szörnyűségeivel az emberiség katasztrófája: az eltévedt lovas sötétben, fény nélkül vág neki
az útnak, s ezen az úton lesben áll az emberellenes vadság. A költő a háború alatt is meg tudott
maradni embernek, ezt hirdeti az Ember az embertelenségben c. költemény. A vers a háború
közepén, 1916-ban íródott. A költemény rapszódia, figyelmeztetni próbál, hogy kapaszkodjunk meg
valamiben, a saját emberségünkben. Halottak ezreit, megcsonkítottakat, ártatlanok pusztulását, a
jövő reménytelenségét látja. Ady hangsúlyossá teszi a Téboly szót, nagy kezdőbetűvel írja: szinte
mindenki megbolondul, hiszen ezt a rémséget nem lehet ép ésszel felfogni. A költőben felmerül,
érdemes-e folytatni a küzdelmet. Az utolsó versszakban válaszol erre: ismét él, úgy véli érdemes, újra
kimondja a nagy feladatot: embernek maradni az embertelenségben.