Molyhos Matykó, a madarak barátja

Egy hideg, téli napon Molyhos Matykó, a fiatal manó arra ébredt, hogy reggelre a Manó-
erdőben minden hófehér lett. Az öreg tölgyfa odvában volt házikója, és az ablakon kinézve
azt látta, hogy a hó minden megszokott bokrot, fát betakart hófehér pelyheivel. A szomszédos
sombokor is hódunnába takarózott, a fagyott, szürke fű helyén pedig vastag hótakaró feküdt.
Éppen akkor sütött ki a nap, a világoskék égen habfehér felhőcsíkok húzódtak. Matykó tátott
szájjal csodálta, ahogy a napsugarak megcsillantak a hópelyheken, olyan volt, mintha az
egész világ gyémánttá változott volna! Ekkor azonban a sombokor felől gyenge, panaszos
csipogás hallatszott. Matykó fülelt egy darabig, de nem hallotta többé azt az erőtlen
hangocskát. Megreggelizett, felöltözött, és elhatározta, hogy meglátogatja Gabó nénét, az
öreg manót. Kabátba bújt, sapkát, sálat, kesztyűt öltött magára, és kilépett az ajtón. Ahogy
kilépett, azonnal bele süppedt a lába a vastag hóba, amely egészen a térdéig ért. – Brr, ez
bizony hideg! – mormolta az orra alatt, és topogni kezdett, hogy mohazöld nadrágjáról
lerázza havat. – Úgy látszik, a mai nap nem a legtökéletesebb a sétára, inkább máskor
keresem fel Gabó nénét. Hiszen el sem jutok a gombaházig ebben a nagy hóban! – mondta, és
éppen be akarta a csukni az ajtót, amikor újra felhangzott a halk, csipogó hangocska, de most
még bánatosabbnak tűnt, mint az előbb. – Ejnye, csak megnézem én, ki lehet ez, hátha valaki
bajba került! – kiáltotta, és csizmájával utat tört a sombokor felé. Hamarosan meg is pillantott
két kis cinkét, ott ültek a bokor ágán, tollaikat felborzolták, és panaszosan csipogtak. – Jaj, de
fázunk, megfagy a lábunk! Eleség nélkül gyengék vagyunk, minden bogyót, magot elborít a
hó! -panaszolták. A manó megsajnálta a kis madarakat, és kesztyűjével letörölgette a havat az
ágakról, ahol a cinkék üldögéltek. Megköszönték a manónak a segítséget, ő pedig látta, hogy
ennél többre lesz szükség: téli búvóhelyet és eleséget kell szereznie a madárkáknak. –
Valahogyan el kell jutnom Gabó néne házáig, ő majd segít kitalálni, hogy mit tegyünk! –
határozta el. A fenyőfa alatt talált néhány tűleveles ágat, ezeket a csizmájára kötötte, és lábait
pedig úgy csúsztatta előre, mintha sítalpakat viselne. Így kevésbé süllyedt el a hóban, és ha
lassan is, de eljutott Gabó néne házáig. Útközben sokféle madárral találkozott: pintyek, rigók,
tengelicék, szajkók üldögéltek némán, nyakukat behúzva, nem hallatszott madárdal a Manó-
erdőben. – Úgy látom, hogy szenvednek, segítenünk kell rajtuk! – mondta, és benyitott Gabó
néne kapuján. Elevickélt az ajtóig, majd meghúzta a piros selyemszalagot, mely a falra szerelt
harangocskáról lógott. Ezüstös hangú csilingelése jelezte Gabó nének, hogy vendége érkezett.
Lassú léptekkel csoszogott az ajtóhoz, kinyitotta, és betessékelte a fáradt látogatót. Amíg
Matykó kipihente magát, gőzölgő, mézes teát tett elé, és meghallgatta Matykó híreit. –
Bizony, a hideg tél nehéz időszak a madarak számára! Eleség híján legyengülnek, kihűlnek,
és azután nem sok jó vár rájuk! – mondta a néne. – Magam is sokat gondoltam rájuk, de ezek
az öreg lábak sajnos már nem birkóznak meg a nagy hóval… -sóhajtotta az öreg manó. -Azért
ne keseregjünk, hanem lássunk munkához, sok dolgunk lesz! – biztatta Matykót.
Fadarabokat, szerszámokat hozott, és elmagyarázta Matykónak, hogy mi lesz majd belőlük,
és hogyan készítse el. Matykó figyelmesen hallgatta, bólintott, majd fúrt, faragott, csiszolt, és
nem sokára egy takaros, fából készült házikó állt előtte a padlón. Volt erős teteje, alatta széles
tálca terpeszkedett. Matykó elégedetten nézegette, majd felkereste Gabó nénét a konyhában,
aki zsírból kis labdákat gyúrogatott, majd tett bele diódarabokat, napraforgómagot, szárított
gyümölcsöt. Matykó rögtön gondolta, hogy ez a madaraknak szánt lakoma lesz, ezért szája
széles mosolyra húzódott. Gabó néne langyos csipkebogyóteát csomagolt neki egy
hátizsákba, beletette még a magvas labdákat, és egy gombolyag erős madzagot. Molyhos
Matykó büszkén mutatta meg a kész házikót. – Szép munkát végeztél, Matykó! Ez a
madáretető néhány évig menedéket ad majd sok madárnak a zord idő elől! – dicsérte meg a
néne. Már csak az eleség hiányzik belőle, meg aztán egy kevés langyos vizet is tegyél oda
nekik, hogy átmelegedjenek! – szólt, és Matykó kezébe nyomta a hátizsákot. – Máris
megyek, néne, de előbb még lenne egy kis dolgom nálad is, ha megengeded – kacsintott
Gabó nénére, és további szó nélkül kifordult az ajtón. A néne hamarosan meghallotta a hó
huppogó hangját, és a lapát zörgését. – Jó gyerek vagy, Matykó! – mondta mosolyogva a
néne, és az ablakból figyelte, ahogy a manó utat vág számára a mély hóban, hogy könnyen
eljusson a kapuig, és a fás fészerig. Visszafelé egy öl fát is behozott, hogy még egy ideig
legyen elég odabent. Gabó néne megköszönte a manó jóságát, hátára segítette a hátizsákot, és
Matykó megkezdte fáradságos útját hazafelé. Néma csendben hallgatott az erdő, csak a szél
sziszegése és távoli varjúkárogás hallatszott: -Kár! Kár! De soká lesz nyár! Matykó lassan
haladt, de végül gond nélkül eljutott a sombokorig. A cinkék fázósan hallgattak, csukott
szemmel dideregtek az ágakon. Matykó talált a közelben egy alkalmas fát, a házikóra erős
madzagot kötött, majd felkötötte a fára. Beletette az eleséget, egy kis tálkába vizet töltött,
majd a két kis cinkét óvatosan tenyerébe vette, és a madáretetőbe tette. Meglepetten
pislogtak, de hamarosan észrevették az ennivalót, és csipegetni kezdték. Addig ettek, amíg jól
nem laktak. Ezután felültek a házikó tetejére és gyönyörű dalt énekeltek a manók jóságáról,
és arról, hogy minden nehézség könnyebb lesz, ha együtt vészeljük át. Csalták, csalogatták a
többi madarat is: - Gyertek cinegék, pintyek, őszapók! Gyertek, meggyvágók, rigók, szajkók!
Mindenkinek jut egy falat! És az erdei madarak meghallották, és szálltak, repdestek,
csipegettek, míg végül annyian lettek, hogy a házikó ki sem látszott a sok madár közül.
Matykó eközben észrevétlenül magukra hagyta őket, és a házikójába vonult vissza, hadd
falatozzanak nyugodtan, háborítatlanul. Otthon aztán elővette a csipkebogyó teát, és
elmosolyodott, amikor megtalálta a finom kalácsot, amelyet Gabó néne meglepetésként tett a
hátizsákba, hogy meghálálja segítségét. Elégedetten, jóízűen falatozott, amikor odakint édes,
gyönyörű dal csendült fel! Molyhos Matykó boldogan, dobogó szívvel látta, hogy házikója
köré sereglett az erdő minden jóllakott madara, és így mondtak köszönetet jó szívéért, amely
nagy szükségükben nem feledkezett meg róluk.
(Czeglédi Csilla meséje)