ALICE MUNRO

Mennyi boldogság!
Fordította Mesterházi Mónika

PARK KÖNYVKIADÓ
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Alice Munro: Too Much Happiness
Alfred A. Knopf, New York, 2010

A fordítást a
támogatta.

Copyright © 2009 by Alice Munro

Hungarian translation © 2010 Mesterházi Mónika
Magyar kiadás © 2011 Park Könyvkiadó, Budapest
Szerkesztette Tönkő Vera
A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Kuha Zulejka
A borítót Pintér József tervezte
Borítófotó © Cultiris / Bridgeman Art Library /
State Russian Museum, St. Petersburg, Russia
Tördelte Köböl Vera
 Tartalom

Tartalom
Dimenziók
Fikció
I.
II.
Wenlock Edge
Mélyüregek
Szabad gyökök
Arc
Egyes nők
Gyerekjáték
Fa
Mennyi boldogság!
I.
II.
III.
IV.
V.
Köszönetnyilvánítás

David Connellynek
 Dimenziók

Doreenak három busszal kellett mennie – az elsővel Kincardine-ig,

ott megvárta a londoni járatot, ott aztán megvárta a városi buszt,
amelyik elvitte az intézethez. Vasárnap reggel kilenckor indult el. A
buszok közti várakozási idő miatt körülbelül kettőig eltartott, mire azt
a százötven kilométert megtette. A sok üldögélést a buszokon meg
az állomásokon nem nagyon bánta. A munkája nem az a láblógatós
fajta volt.
Szobalány volt a Kékfenyő fogadóban. Fürdőszobákat súrolt,
ágyneműt cserélt, szőnyegeket porszívózott és tükröket fényesített.
Szerette ezt a munkát – bizonyos mértékig elterelte a gondolatait, és
ki is merítette annyira, hogy este elaludjon. Ritkán találkozott igazi
nagy felfordulással, bár néhány asszony, akikkel együtt dolgozott,
olyan történeteket mesélt, hogy az embernek égnek állt a haja.
Idősebbek voltak nála, és arra biztatták, hogy lépjen tovább. Azt
mondták, addig kéne tanulnia, amíg fiatal és jól néz ki, hogy irodába
kerülhessen. De ő elégedett volt azzal, amit csinál. Nem akart
emberekkel érintkezni.
Azok közül, akikkel együtt dolgozott, senki nem tudta, mi történt.
Vagy ha mégis, nem árulták el. A fényképe megjelent a lapokban –
Lloyd készítette róla és a három gyerekről, a karjában az újszülött,
Dimitri, kétfelől meg Barbara Ann és Sasha nézett a kamerába. A
haja hosszú volt, akkor még, hullámos és barna, természetes színű
és formájú, ahogy Lloyd szerette, az arca szégyenlős és lágy –
mindez nem annyira azt tükrözte, milyen volt ő valójában, inkább azt,
amilyennek Lloyd akarta látni.
Azóta rövidre vágta a haját, kiszőkítette és tüskésre zselézte, meg
jócskán le is fogyott. Újabban a második nevét használta: Fleur. A
munka is, amit találtak neki, jó messzire volt attól a helytől, ahol
előtte lakott.
Harmadjára vág neki az útnak. Az első két alkalommal Lloyd nem
volt hajlandó találkozni vele. Ha most is így lesz, egyszerűen nem
próbálja meg többször. De lehet, hogy egy ideig akkor sem jön újra,
ha most találkoznak. Azért túlzásokba nem fog esni. Tulajdonképpen
nem is igazán tudta, hogyan tovább.
Az első buszon nem aggódott különösebben. Csak utazott, nézte
a tájat. A parton nőtt föl, ahol létezett tavasz is, de itt a tél szinte
fejest ugrott a nyárba. Egy hónapja még hó volt, most meg olyan
meleg, hogy ujjatlanban lehet járni. A földeken vakító vízfoltok, a
csupasz ágak között dől be a napfény.
A második buszon kezdett kicsit ideges lenni, és önkéntelenül is
azt vizsgálta, melyik asszony tarthat ugyanoda, mint ő. Magányos,
rendezett külsejű nők voltak, talán hogy azt lehessen hinni,
templomba mennek. Az idősebbek úgy néztek ki, mintha szigorú,
régimódi egyházakhoz tartoznának, ahol kötelező a szoknya, a
harisnya meg valamilyen kalap, a fiatalabbak viszont akár egy
élénkebb kongregáció tagjai is lehettek, ahol a nadrágkosztümöt, a
vidám sálakat, a fülbevalót és a tupírozott frizurát is elnézik.
Doree egyik csoportba se tartozott. A másfél év alatt, amióta
dolgozik, egyetlenegy ruhadarabot nem vett magának. A munkához
a benti egyenruháit hordta, amúgy a farmerét. A sminkről már
korábban leszokott, mivel Lloyd nem tűrte, most meg, hogy már
festhetné magát, nem izgatta. Kukoricaszínű hajtüskéi nem illettek
csontos, csupasz arcához, de ez nem számított.
A harmadik buszon ablak mellé került, és megpróbálta azzal
nyugtatni magát, hogy a táblákat olvassa: a hirdetéseket meg az
utcaneveket is. Volt egy tuti trükkje arra, hogyan terelje el a
gondolatait. Bármilyen szót talált, próbált belőle annyi új szót kirakni,
ahányat csak tud. Az „italbolt”-ban például ott van, hogy „illat”, aztán
„toll”, meg „bal”, meg „al”, a „fűszer”-ben meg benne van a „fűz”, a
„zűr”, a „ser”, sőt – vágunk csak – a „szerű”. A városból kifelé vezető
úton bőven voltak szavak: óriásplakátok, hipermarketek,
autószalonok, sőt még egy tetőre horgonyzott, leárazást hirdető
léghajó mellett is elhajtottak.

Doree nem számolt be Mrs. Sandsnek az előző két

próbálkozásáról, és valószínűleg erről a mostaniról sem fog. Mrs.
Sands, akihez hétfő délutánonként járt, arról beszélt, hogy tovább
kell lépni, bár mindig hozzátette, hogy ez időbe telik, és semmit nem
szabad sürgetni. Azt mondta Doree-nak, hogy jól halad, és
fokozatosan rá fog jönni, milyen erős.
– Tudom, hogy ezeket a szavakat már halálosan elkoptatták –
mondta. – De attól még igazak.
Belepirult, amikor rádöbbent, mit is mondott – „halálosan” –, de
nem rontotta tovább mentegetőzéssel a helyzetét.
Mikor Doree tizenhat éves volt – hét évvel ezelőtt iskola után
mindennap bejárt az anyjához a kórházba. A hátát műtötték,
lábadozott, azt mondták, komoly, de nem veszélyes. Lloyd műtős
volt. Öreg hippi, akárcsak Doree anyja – bár Lloyd pár évvel
fiatalabb és amikor ráért, beugrott hozzá, és azokról a koncertekről
meg tüntetésekről beszélgettek, ahova közösen jártak, meg azokról
a rémes fazonokról, akiket ismertek, meg a drogos lebegésekről,
amik kiütötték őket, ilyesmikről.
A poénkodása meg a biztos, erős keze révén Lloyd népszerű volt
a betegek körében. Zömök volt, széles vállú, és olyan tekintélyes,
hogy néha orvosnak nézték. (Nem mintha élvezte volna: az volt a
véleménye, hogy a legtöbb orvosság csalás, és az orvosok
sarlatánok.) Érzékeny, vörhenyes bőre volt, világos haja és vad
tekintete.
A liftben megcsókolta Doreet, azt mondta neki, hogy virág a
sivatagban. Aztán önironikusan hozzátette:
– Mennyire lehet az ember eredeti?
– Költő vagy, csak nem tudod – mondta Doree kedvességből.
Egy éjszaka az anyja hirtelen meghalt embóliában. Doree
anyjának számos barátnője volt, akik befogadták volna őt –
egyiküknél lakott is egy ideig –, de inkább az új barátot, Lloydot
választotta. A következő születésnapján terhes volt, aztán
összeházasodtak. Lloyd korábban nem volt nős, bár legalább két
gyerekéről tudott, igaz, a hollétük felől nem sokat. Amúgy is felnőttek
már. Ahogy idősebb lett, változott az életfilozófiája: most a
házasságban hitt, az állandóságban, és elítélte a
születésszabályozást. Úgy vélte, hogy a Sechelt-félszigeten, ahol
Doreeval éltek, túl sok az ember: régi barátok, régi életformák, régi
szeretők. Hamarosan átköltöztek az ország másik felébe, egy
Mildmay nevű városba, amit a neve alapján választottak a térképről.
Nem a városban éltek, vidéken béreltek lakást. Lloyd egy
fagylaltgyárban kapott állást. Kertészkedtek. Lloyd mindenfélét tudott
a kertészkedésről, ahogy az ácsmesterségről, a fatüzelésű kályhák
meg a régi autók működtetéséről is.
Megszületett Sasha.

– Teljesen természetes – mondta Mrs. Sands.

– Tényleg? – kérdezte Doree.
Doree mindig az íróasztal előtti, egyenes támlájú székre ült, és
nem a virágmintás, díszpárnás kanapéra. Mrs. Sands is áthozta a
székét az ő oldalára, hogy beszélgetés közben ne legyen köztük
semmiféle akadály.
– Valahogy vártam is – mondta. – Azt hiszem, én is pont ezt
tettem volna a maga helyében.
Kezdetben Mrs. Sands nem mondott volna ilyesmit. Még egy évvel
ezelőtt, még akkor is óvatosabb lett volna, tudva, mennyire
felháborodna Doree arra a gondolatra, hogy bárki, bármilyen
teremtett lélek az ő helyében lehetne. Most már tudta, hogy Doree
úgy fogja venni, hogy a maga módján, a maga szerény módján,
próbálja megérteni.
Mrs. Sands nem volt olyan, mint némelyik másik. Nem volt se
lendületes, se vékony, se csinos. Se nagyon öreg. Körülbelül annyi
volt, amennyi Doree anyja lenne, bár nem úgy festett, mintha valaha
hippi lett volna. Őszülő haját rövidre vágatta, és az arcának egyik
felén egy anyajegy ült. Lapos cipőben járt, bő nadrágban,
virágmintás felsőben. Ezek a felsők hiába voltak néha málna- vagy
türkiz színűek, nem úgy festettek, mintha Mrs. Sandset érdekelné,
mit visel; inkább úgy, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy
öltözködjön kicsit csinosabban, ő meg engedelmesen vett néhány
holmit, amiről úgy gondolta, hogy megteszi. Végtelen, kedves,
személytelen józansága távol tartott ezektől a ruháktól minden kihívó
vidámságot, minden provokációt.
– Hát az első két alkalommal nem is találkoztunk – mondta Doree.
– Nem jött elő.
– De most igen? Most előjött?
– Igen. De alig ismertem fel.
 – Megöregedett?
– Gondolom. Gondolom, fogyott is. Meg azok a ruhák. Egyenruha.
Soha nem láttam rajta ilyesmit.
– Úgy érezte, mintha egy másik ember lenne?
– Nem.
Doree a felső ajkába harapott, próbált rájönni, mi is volt a
különbség. Hogy olyan nyugodt volt. Soha nem látta ilyen
nyugodtnak. Mintha nem is tudná, hogy le fog-e ülni vele szemben.
Doree első kérdése az volt: „Nem ülsz le?” Ő meg azt kérdezte:
„Nem baj?”
– Valahogy kifejezéstelen volt – mondta Doree. – Gondoltam,
gyógyszerezik.
– Talán kap valamit, hogy szinten tartsák. De fogalmam sincs.
Beszélgettek?
Doree nem tudta, annak lehet-e nevezni. Feltett Lloyd-nak néhány
hülye, általános kérdést. Hogy érzi magát? (Jól.) Kap-e eleget enni?
(Mondjuk, hogy igen.) Van-e valami hely, ahova elmehet sétálni, ha
akar? (Felügyelet mellett igen. Fogjuk rá, hogy az egy hely. Fogjuk
rá, hogy séta.)
Doree azt mondta: „Szükséged van friss levegőre.”
Lloyd azt mondta: „Az igaz.”
Doree majdnem megkérdezte tőle, talált-e új barátokat. Ahogy az
ember a gyerekét kérdezné az iskoláról. Ahogy, ha járnának iskolába
a gyerekei, akkor kérdezné őket.
– Igen, igen – mondta Mrs. Sands, és előretolta a kikészített
zsebkendős dobozt. Doreenak nem zsebkendő kellett: a szeme
száraz volt. A gondot a gyomorszája okozta. Az öklendezés.
Mrs. Sands csak várt, tudta jól, hogy nem avatkozhat közbe.
És mintha Lloyd megérezte volna, hogy mit akar kérdezni,
elmondta, hogy van egy pszichiáter, aki időről időre jön, és beszélget
vele.
– Mondom neki, csak az idejét vesztegeti – mondta Lloyd. – Annyit
én is tudok, amennyit ő.
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Doree úgy érezte, ez nagyjából
az ő hangja.
 A szíve az egész látogatás alatt kalapált. Úgy érezte, mindjárt
elájul vagy meghal. Akkora erőfeszítésébe került, hogy ránézzen,
hogy a látóterébe vonja ezt a sovány és szürke, bizonytalan, de
azért hideg, gépiesen mozgó, de szétesett embert.
Erről nem beszélt Mrs. Sandsnek. Mrs. Sands még megkérdezné
– tapintatosan –, hogy kitől félt. Önmagától vagy Lloydtól?
Pedig nem félt.

Mikor Sasha másfél volt, megszületett Barbara Ann, és mikor

Barbara Ann kettő lett, jött Dimitri. Sashát együtt nevezték el, aztán
egyezséget kötöttek, hogy a fiúknak Lloyd ad nevet, a lányoknak ő.
Dimitri volt az első hasfájós. Doree arra gondolt, talán nem kap
elég tejet, vagy hogy a teje nem elég tápláló. Vagy túlságosan is?
Mindenesetre nem jó. Lloyd hívott egy asszonyt a La Leche Ligától,
hogy beszéljen vele. Bármit is csinál, mondta az asszony, egyet nem
szabad: hozzátáplálni cumisüvegből. Az a könnyebbik megoldás,
mondta, ha rászokik, nem kell majd neki az anyamell.
Mit tudhatta, hogy Doree már cumiztatja Dimitrit. És úgy tűnt, hogy
igaz: azt jobban szereti – a mellével egyre inkább csak játszott.
Három hónapos korára már kizárólag cumisüvegből evett, és akkor
már Lloyd előtt se lehetett tovább titkolni. Doree azt mondta, elapadt
a teje, azért kellett elkezdeni a hozzátáplálást. Lloyd dühödt
elszántsággal kezdte nyomorgatni előbb az egyik mellét, utána a
másikat, és sikerült is kisajtolnia egy-két csepp borzalmas színű
tejet. Hazugnak nevezte Doreet. Veszekedtek. Lloyd azt mondta,
Doree is kurva, akár az anyja.
Az a sok hippi mind kurva volt, mondta.
Hamar kibékültek. De valahányszor Dimitri nyafogott, ha
megfázott, ha megijedt Sasha kedvenc nyulától, vagy amikor még
annyi idősen is a székekbe kapaszkodott, amikor a testvérei már
segítség nélkül jártak, felemlegetődött a kudarcba fulladt szoptatás.

Mikor Doree először kereste fel Mrs. Sandset a rendelőjében, egy

ott dolgozó nő a kezébe nyomott egy prospektust. A borítóján
aranykereszt, és arany- meg bíborszínű betűk. „Mikor
elviselhetetlennek érzed a veszteséged…” Belül pedig egy halvány
tónusú Jézus-kép meg valami finomabb nyomtatás, amit Doree nem
olvasott el.
Az íróasztal előtt a székén, miközben még mindig a prospektust
szorongatta, remegni kezdett. Mrs. Sandsnek úgy kellett
kifeszegetnie a kezéből.
– Ezt kapta valakitől? – kérdezte Mrs. Sands.
– Tőle – mondta Doree, és a fejével a csukott ajtó felé bökött.
– És nem kéri?
– Akkor törnek rá az emberre, amikor a padlón van – mondta
Doree, és közben rájött, hogy ezt az anyja mondta, mikor valamilyen
hölgyek hasonló üzenettel keresték meg a kórházban. – Azt
képzelik, hogy az ember térdre hullik, és akkor minden rendbejön.
Mrs. Sands felsóhajtott.
– Hát – mondta –, ez biztos, hogy nem ilyen egyszerű.
– Nem is lehetséges – mondta Doree.
– Lehet, hogy nem.
Akkoriban soha nem beszéltek Lloydról. Doree, ha tehette, nem
gondolt rá, és amikor mégis, kizárólag úgy, mint a természet valami
rettenetes tévedésére.
– Még ha hinnék is ezekben – a prospektus tartalmára célzott
akkor is csak azért, hogy… – Azt akarta mondani, hogy az ilyen hit
azért jönne jól, mert akkor úgy gondolhatná, hogy Lloyd a pokolban
ég, vagy valami hasonló, de nem tudta folytatni, mert ilyesmiről
hülyeség beszélni. És mert ott volt a jól ismert érzés, mintha
gyomorszájon vágták volna.

Lloyd úgy gondolta, hogy a gyerekeiket otthon kell tanítani. Nem

vallási okokból – a dinoszauruszok, a barlanglakok, az
emberszabású majmok meg a többi ellenében –, hanem mert azt
akarta, hogy közel legyenek a szüleikhez, és a világot óvatosan,
fokozatosan ismerjék meg, ne egyszerre lökjék bele őket.
– Valamiért úgy gondolom, hogy az én gyerekeim – mondta. –
Illetve a mieink, nem pedig az oktatási minisztérium gyerekei.
Doree nem volt benne biztos, hogy kézben tudja tartani a dolgot,
de kiderült, hogy az oktatási minisztériumnak van tanmenete meg
mindenféle óravázlata, és ezeket a helyi iskolában be lehet szerezni.
Sasha értelmes kisfiú volt, gyakorlatilag önállóan tanult meg olvasni,
a másik kettő meg még kicsi volt ahhoz, hogy igazán tanuljon.
Esténként és hétvégén Lloyd magyarázta Sashának a földrajzot meg
a Naprendszert meg az állatok téli álmát meg az autók működését;
minden kérdést akkor vett át, amikor felmerült. Sasha hamarosan
többet tudott az iskolai tananyagnál, Doree mégis begyűjtötte a
jegyzeteket, és időben megcsináltatta vele a feladatsorokat, hogy a
törvénynek is eleget tegyenek.
A körzetükben egy másik anya is otthon tanította a gyerekét.
Maggie-nek hívták, és volt egy kis furgonja. Lloyd elvitte a kocsit a
munkába, Doree meg nem tanult meg vezetni, úgyhogy örült, amikor
Maggie felajánlotta, hogy hetente egyszer elviszi az iskolába, és
beadják a kitöltött feladatsort meg elhozzák az újat. Persze vitték
magukkal az összes gyereket. Maggie-nek két fia volt. Az idősebb
annyi mindenre volt allergiás, hogy az anyjának folyton vigyáznia
kellett, mit eszik – ezért is tanította otthon. És aztán már úgy érezte,
annyi erővel a kisebbiket is otthon tarthatja. Szeretett volna a
bátyjával maradni, meg amúgy is asztmás volt.
Milyen hálás volt ekkor még Doree az ő három egészséges
gyerekéért. Lloyd azt mondta, ez azért van, mert ő mind a hármat
fiatalon szülte, Maggie viszont megvárta, amíg a menopauza
küszöbére ér. Maggie életkorát eltúlozta, de az igaz, hogy Maggie
várt. Optikus volt. A férje volt az üzlettársa, és csak akkor alapítottak
családot, amikor Maggie már abbahagyhatta a praktizálást, és házat
tudtak venni vidéken.
Maggie mákosan őszült, és egész rövidre vágatta a haját. Magas
volt, lapos mellű, vidám és önfejű. Lloyd csak a Lezzie-nek nevezte.
Persze csak a háta mögött. A telefonban hülyéskedett vele, de
Doreenak eltátogta: „A Lezzie az.” Doreet ez nem igazán zavarta,
Lloyd egy csomó nőt Lezzie-nek nevezett. Inkább attól félt, hogy
Maggie a hülyéskedést bizalmaskodásnak fogja találni,
tolakodásnak, de legalábbis elfecsérelt időnek.
– Az öreg hölggyel akar beszélni? Ja. Itt van, ni. A súrolófával
dolgozik. Ja, igazi rabszolgatartó vagyok. Ő mondta magának?
 Doree és Maggie rákapott, hogy együtt vásárolnak zöldséget,
miután az iskolában beszerezték a feladatsort. Aztán néha vettek a
Tim Hortonsban kávét elvitelre, és kimentek a gyerekekkel a
Riverside Parkba. Leültek egy padra, közben Sasha meg Maggie fiai
körberohangáltak vagy a különféle mászókákról lógtak, Barbara Ann
hintázott, Dimitri meg homokozott. Ha hideg volt, a furgonban
ücsörögtek. Leginkább a gyerekekről beszélgettek, meg hogy mit
főznek, de Doree valahogy megtudta, hogyan kalandozta be Maggie
Európát, mielőtt optikusnak tanult, és Maggie is megtudta, milyen
fiatal volt Doree, amikor férjhez ment. És azt is, milyen könnyen
esett teherbe először, de később már nem annyira, amitől Lloyd
gyanakodni kezdett, és átkutatta a toalettasztala fiókjait, nincs-e
valahol fogamzásgátló, mert arra gondolt, hogy titokban nyilván
szed.
– És szedsz? – kérdezte Maggie.
Doree megdöbbent. Azt mondta, nem mer.
– Úgy értem, szörnyű lenne, ha neki nem szólnék. Inkább csak
viccből keresgélte.
– Ja – mondta Maggie.
Egyszer meg Maggie kérdezte meg:
– Minden rendben van veled? Mármint a házasságodban? Boldog
vagy?
Doree habozás nélkül vágta rá az igent. De utána jobban
vigyázott, hogy mit mond. Látta, hogy vannak dolgok, amiket ő
megszokott, de más esetleg nem ért. Lloydnak megvan a maga
szemlélete: ő már csak ilyen. Már amikor először találkoztak a
kórházban, akkor ilyen volt. A főnővért, egy kimért asszonyt, Mrs.
Picsellnek hívta, a rendes neve, Mrs. Mitchell helyett. Olyan hadarva
mondta, hogy nemigen lehetett meghallani. Úgy érezte, a főnővér
kivételezik, de ő nem tartozik a kedvencei közé. Most, a
fagylaltgyárban is utált valakit, őt Rúdnyaló Louie-nak nevezte.
Doree nem is tudta az illető valódi nevét. De legalább ez is
bizonyította, hogy nem csak a nők provokálják.
Doree biztos volt benne, hogy ezek az emberek nem olyan
szörnyűek, mint ahogy Lloyd gondolja, de nem volt értelme vitatkozni
vele. A férfiaknak talán szükségük van ellenségre, ahogy poénokra
is. És Lloyd néha kifigurázta az ellenségeit, mintha csak önmagán
nevetne. Doreenak még szabad is volt vele nevetni, feltéve hogy
nem ő kezdte a nevetést.
Remélte, hogy Maggie-vel Lloyd nem jut el idáig. Néha tartott tőle,
hogy valami ilyesmi jön. Ha Lloyd megakadályozza, hogy
elmehessen Maggie-vel az iskolába meg a zöldségeshez, az nagyon
kellemetlen lenne. De még rosszabb lenne a szégyen. Valami hülye
hazugságot kéne kitalálnia, hogy megmagyarázza. De Maggie
rájönne – legalábbis rájönne, hogy hazudik, és valószínűleg úgy
értelmezné, hogy eszerint rosszabb helyzetben van, mint valójában.
Maggie a maga sarkos módján nézte a dolgokat.
Aztán Doree eltűnődött, miért izgatja, mit gondol Maggie. Maggie
kívülálló, még csak nem is érzi vele magát kellemesen. Ezt Lloyd
mondta, de igaza is volt. Mindazt, ami köztük van, az őszinteséget, a
köteléket nem értheti meg senki más, és nem is tartozik senki
másra. Ha Doree vigyáz, hogy lojális maradjon, akkor minden
rendben lesz.

Fokozatosan rosszabbodott a helyzet. Nem nyílt tiltás, csak több

kritika. Lloyd előállt azzal az elmélettel, hogy Maggie fiainak az
allergiája meg az asztmája lehet, hogy az anyjuk hibája. Gyakran az
anya az oka, mondta. A kórházban állandóan ezt látta. A túl
aggodalmas, általában túlképzett anyákat.
– Néha a gyerekek csak úgy születnek valamivel – mondta Doree
óvatlanul. – Nem lehet mindent az anyára fogni.
– Nem? Megtiltod?
– Nem rád gondoltam. Nem úgy értettem, hogy neked nem. Csak
úgy értem, hogy nem születhetnek valamivel?
– Mióta vagy ilyen nagy orvosi szaktekintély?
– Nem mondtam, hogy az vagyok.
– Hát nem. Nem is vagy.
Rossz volt, és egyre rosszabb lett. Lloyd tudni akarta, miről
beszélgetnek, ő meg Maggie.
– Nem tudom. Semmi különösről.
– Fura. Két nő egy autóban. Először hallom. Két nő, aki semmiről
nem beszél. Azon mesterkedik, hogy szakítsunk.
 – Kicsoda? Maggie?
– Ismerem ezt a fajta nőt.
– Melyik fajtát?
– Az ő fajtáját.
– Ne legyél már hülye.
– Vigyázat. Ne nevezz hülyének.
– De minek akarná?
– Honnan tudjam én azt? De ezt akarja. Csak várj. Meglátod. Majd
áthív, hogy arról óbégasson meg nyafogjon, milyen rohadt alak
vagyok. Előbb-utóbb.

És csakugyan úgy történt, ahogy megjósolta. Legalábbis Lloydnak

biztosan így tűnhetett. Doree csakugyan Maggie konyhájában találta
magát egy este, tíz óra körül, a könnyeit nyelte, és herbateát ivott.
Mikor bekopogott, Maggie férje azt kérdezte: „Mi a fene?” – jól
hallotta az ajtón át. Nem tudta, ki ő. Doree azt mondta: „Elnézést,
hogy zavarok…” – a férfi meg csak bámult rá fölhúzott
szemöldökkel, összeszorított ajakkal. Aztán jött Maggie.
Doree gyalog tette meg az utat a sötétben, először a kavicsúton,
ahol Lloyddal laktak, aztán az országúton. Ahányszor jött egy autó,
beugrott az árokba, és ez jócskán lelassította. Megnézte az
elsuhanó járműveket, arra gondolt, az egyik talán Lloyd lesz. Nem
akarta, hogy megtalálja, egyelőre nem, amíg ijedtében ki nem
gyógyul az őrültségéből. Máskor egyedül is képes volt jól ráijeszteni,
mert sírt és kiabált, sőt a fejét verte a földbe, és azt kántálta, hogy
„ez nem igaz, ez nem igaz, ez nem igaz”, többször egymás után.
Lloyd végül visszaszívta. Azt mondta:
– Oké, oké. Hiszek neked. Édesem, halkabban. Gondolj a
gyerekekre. Hiszek neked, esküszöm. Csak hagyd abba.
De ma este összeszedte magát, mielőtt belekezdett volna ebbe a
műsorba. Fölvette a kabátját, kisétált az ajtón, Lloyd meg utána
kiáltotta:
– Ezt ne csináld. Figyelmeztetlek!
Maggie férje lefeküdt, de egy cseppet sem tűnt elégedettebbnek a
dolgokkal, Doree meg csak hajtogatta:
 – Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy ilyen késő este magukra
törtem.
– Hallgass már – mondta Maggie kedvesen, gyakorlatiasan. –
Kérsz egy pohár bort?
– Nem szoktam inni.
– Akkor jobb, ha nem most kezded el. Főzök neked egy teát. Az
majd megnyugtat. Málnás-kamillás. Nem a gyerekek, igaz?
– Nem.
Maggie elvette a kabátját, és átnyújtott egy doboz zsebkendőt,
hogy törölje meg a szemét és fújja ki az orrát.
– Egyelőre ne mondj semmit. Mindjárt megnyugszol.
De amikor félig-meddig megnyugodott, akkor sem volt képes a
teljes igazságot kibökni, közölni Maggie-vel, hogy ő maga a baj. Még
kevésbé akarta Lloydot kiadni. Annak ellenére, hogy torkig van már
vele, még mindig ő áll hozzá a legközelebb a világon, és úgy érezte,
minden összedőlne, ha fogná magát, és valakinek elmondaná,
milyen ember is valójában, ha nem lenne többé lojális iránta.
Azt mondta, Lloyddal egy régi vitájukat folytatták, és neki annyira
elege lett, hogy semmi mást nem akart, csak eljönni. De majd túljut
rajta, mondta. Túljutnak.
– Néha minden házasságban megesik – mondta Maggie.
Megszólalt a telefon, Maggie fölvette.
– Igen. Jól. Csak ki kellett eresztenie a gőzt. Rendben. Oké,
reggel hazaviszem. Semmi gond. Oké. Jó éjt.
– Ő volt az – mondta. – Gondolom, hallottad.
– És milyennek tűnt? Normálisnak?
Maggie elnevette magát.
– Honnan tudhatnám, milyen, amikor normális? Nem tűnt
részegnek.
– Ő sem iszik. Még kávét sem tartunk otthon.
– Kérsz egy pirítóst?

Reggel Maggie korán hazavitte Doreet. A férje még nem ment be

dolgozni, otthon maradt a gyerekekkel.
Maggie sietett, csak annyit mondott: „Szia. Hívj fel, ha beszélni
akarsz” – aztán megfordult a furgonnal az udvaron.
 Kora tavaszi hideg reggel volt, a talajt még hó borította, de Lloyd a
lépcsőn ült kabát nélkül.
– Jó reggelt – mondta hangos, gúnyosan udvarias hangon. És
Doree is jó reggelt kívánt olyan hangon, mint aki nem érzékelte
Lloyd hangszínét.
Lloyd nem húzódott odébb, hogy fölengedje a lépcsőn.
– Nem mehetsz be oda – mondta.
Doree úgy döntött, lazára veszi.
– Akkor se, ha szépen kérlek? Kérlek.
Lloyd ránézett, de nem válaszolt. Csukott szájjal mosolygott.
– Lloyd? – mondta Doree. – Lloyd?
– Jobb, ha nem mész be.
– Nem mondtam el neki semmit, Lloyd. Sajnálom, hogy itt
hagytalak. Azt hiszem, csak egy lélegzetnyi időre volt szükségem.
– Jobb, ha nem mész be.
– Mi bajod van? Hol vannak a gyerekek?
Lloyd a fejét rázta, mint amikor Doree olyasmit mondott, ami nem
tetszett neki. Mondjuk, valami enyhe durvaságot, például „mi a szent
szar”.
– Lloyd. Hol vannak a gyerekek?
Lloyd egy kicsit arrébb mozdult, hogy Doree felmehessen mellette,
ha akar.
Dimitri a kiságyban volt, oldalt feküdt. Barbara Ann az ágya mellett
a földön, mintha kimászott vagy kihúzták volna. Sasha a konyhaajtó
mellett – megpróbált elmenekülni. Egyedül az ő torkán voltak
zúzódásnyomok. A másik kettőnek elég volt a párna.
– Mikor tegnap telefonáltam? – kérdezte Lloyd. – Mikor
telefonáltam, már megtörtént. Az egészet magadnak köszönheted –
mondta.

Elmebetegnek nyilvánították, nem lehetett bíróság elé állítani.

Közveszélyes elmebeteg: zárt intézetbe küldték.
Doree kirohant a házból, és az udvaron botladozott, a karját a
gyomrára szorította, mintha kettéhasították volna, és próbálná magát
egyben tartani. Ez a látvány fogadta Maggie-t, amikor visszajött.
Rossz előérzete volt, és visszafordult. Az első gondolata az volt,
hogy Doreet gyomorszájon vágta vagy rúgta a férje. Semmit nem
értett azokból a hangokból, amiket Doree kiadott. De amikor Lloyd,
aki még mindig a lépcsőn ült, udvariasan arrébb húzódott, egyetlen
szó nélkül, és Maggie bement a házba, azt találta, amire most már
számított is. Hívta a rendőrséget.
Doree egy ideig amit csak talált, a szájába préselte. A föld és a fű
után lepedőt és törülközőt, aztán a ruháját. Mintha nemcsak a feltörő
üvöltéseket akarná elfojtani, hanem azt a képet is a fejében. Valami
injekciót kapott, rendszeresen, hogy megnyugodjon, és az hatott.
Sőt nagyon is lecsöndesedett, bár nem vált katatonná. Úgy mondták,
stabilizálódott. Mikor kijött a kórházból, és a szociális munkások
elhozták erre az új helyre, Mrs. Sands vette át, talált neki lakást,
talált neki munkát, és bevezette a heti egyszeri beszélgetést. Maggie
szerette volna meglátogatni, de Doree hallani se akart róla. Mrs.
Sands azt mondta, ez természetes – az asszociációk miatt. Azt
mondta, Maggie meg fogja érteni.
Mrs. Sands azt mondta, teljességgel Doreera tartozik, akarja-e
továbbra is látogatni Lloydot vagy sem.
– Tudja, én nem azért vagyok itt, hogy helyeseljek vagy
helytelenítsek. Jó érzés volt újra látni? Vagy rossz?
– Nem tudom.
Doree nem tudta elmagyarázni, hogy az, akit látott, mintha nem is
ő lett volna. Mintha szellemet látott volna. Olyan halvány. Világos
színű, bő ruhákban, a lábán nesztelen cipő – talán papucs. Az volt
az érzése, hogy a haja is megritkult. A sűrű, hullámos, mézszínű
haja. A vállának mintha nem lett volna meg a szélessége, semmi
mélyedés a kulcscsontnál, ahova ő a fejét szokta hajtani.
A rendőrségnek Lloyd azt mondta – és ezt idézték a lapok is –:
„Azért tettem, hogy megkíméljem őket a borzalomtól.”
Milyen borzalomtól?
„Attól a borzalomtól, hogy meg kelljen tudniuk, hogy az anyjuk
elhagyta őket” – mondta.
Ez beleégett Doree agyába, és talán amikor úgy döntött, hogy
megpróbál találkozni vele, akkor is az volt benne, hogy
visszaszívassa vele. Hogy belássa, bevallja, hogy is történtek
valójában a dolgok.
 – Azt mondtad, ne ellenkezzek, vagy tűnjek el a házból. Úgyhogy
eltűntem. Maggie-hez csak egyetlen éjszakára mentem.
Határozottan vissza akartam jönni. Én senkit nem hagytam ott.
Doree pontosan emlékezett, honnan indult a vita. Vett egy spagetti
konzervet, amelyik egy egész kicsit be volt horpadva. Ezért is volt
leárazva, és Doree büszke volt, hogy milyen takarékos. Úgy érezte,
most ügyes volt. De ezt nem mondta el neki, amikor faggatózni
kezdett. Valamiért jobbnak látta, ha eljátssza, hogy nem vette észre.
Bárki észrevette volna, mondta Lloyd. Mindannyian
megmérgeződhettek volna. Most mi baja van? Vagy épp ez volt a
célja? Arra készült, hogy kipróbálja a gyerekeken vagy rajta?
Azt mondta Lloydnak, ne legyen őrült.
Lloyd azt felelte, nem ő az őrült. Ki más venne mérget a
családjának, mint egy őrült asszony?
A gyerekek az utcai szoba ajtajából figyelték. Doree akkor látta
őket utoljára élve.
Úgyhogy talán erre gondolt – hogy most végre beismerteti
Lloyddal, ki is az őrült.

Mikor rájött, hogy mi jár a fejében, le kellett volna szállnia a

buszról. Még a kapuban is leszállhatott volna, azzal a néhány másik
asszonnyal együtt, akik végigbaktattak a kocsibehajtón. Átmehetett
volna a túloldalra, és megvárhatta volna a városi buszt. Néhányan
biztos meg is teszik. Rászánják magukat a találkozásra, aztán
meggondolják magukat. Biztosan nap mint nap előfordul.
De talán mégis jobb volt, hogy továbbment, és látta, milyen idegen
és elhasznált. Nem úgy, mint egy ember, akit bármivel érdemes
vádolni. Nem is ember. Inkább olyan, mint egy álom szereplője.
Doreenak voltak álmai. Az egyik álomban, miután megtalálta őket,
kiszaladt a házból, Lloyd meg nevetni kezdett a régi könnyed
stílusában, aztán hallotta, hogy a háta mögött Sasha is felnevet, és
akkor megvilágosodott, csodálatos módon, hogy csak tréfálnak.

– Azt kérdezte tőlem, hogy jó vagy rossz érzés volt-e látni. Ugye
ezt kérdezte legutóbb?
– Igen – mondta Mrs. Sands.
 – Gondolkoznom kellett rajta.
– Igen.
– Arra jutottam, hogy rossz érzés volt. Úgyhogy többször nem
megyek.
Mrs. Sandsnél sose lehetett tudni, de mintha a bólintása
elégedettséget vagy elismerést fejezett volna ki.
Úgyhogy amikor mindezek után Doree mégis úgy döntött, hogy
újra meglátogatja Lloydot, nem szólt róla. És mivel nehéz volt bármit
elhallgatnia – hiszen olyan kevés történik általában –, inkább
telefonált, és lemondta az időpontot. Azt mondta, szabadságot vesz
ki. Benne jártak a nyárban, ilyenkor mindenki elutazik. Egy
barátjával, mondta.
– Most nincs rajtad a kabát, mint a múlt héten.
– Az nem a múlt héten volt.
– Nem?
– Három hete. Most meleg van. Ez könnyebb, de nincs is rá
igazán szükségem. Kabátra meg végképp nincs szükség.
Lloyd az utazásról kérdezte, milyen busszal kellett jönnie
Mildmayből.
Doree mondta, hogy már nem ott lakik. Megmondta, hol lakik, és
felsorolta a három buszt.
– Egy egész túra. És szeretsz nagyobb helyen lakni?
– Könnyebb állást találni.
– Szóval dolgozol?
Doree a múltkor elmondta, hol él, milyen busszal jön, hol dolgozik.
– Egy motelban takarítok – mondta. – Meséltem.
– Igen, igen. Elfelejtettem. Sajnálom. És gondoltál rá, hogy
visszamenj tanulni? Esti iskolába?
Doree azt mondta, gondolt rá, de soha nem elég komolyan ahhoz,
hogy belevágjon. Az mondta, nem bánja a takarítást.
Aztán úgy tűnt, nincs több mondanivalójuk.
Lloyd sóhajtott. Azt mondta:
– Bocsánat. Bocsánat. Gondolom, elszoktam a beszédtől.
– Hát akkor mit csinálsz itt egész nap?
– Gondolom, elég sokat olvasok. Meditálok, meg minden. Csak
úgy magamban.
 – Aha.
– Jólesik, hogy eljössz. Sokat jelent nekem. De ne gondold, hogy
folyton ide kell járnod. Mármint csak akkor gyere, ha akarsz. Ha
valami történik, vagy ha kedved van… csak azt akarom mondani,
hogy a puszta tény, hogy egyáltalán el tudtál jönni, hogy akár
egyszer is eljöttél, már nagy ajándék nekem. Érted, amit mondok?
Doree azt mondta, igen, azt hiszi.
Lloyd azt mondta, nem akar beleavatkozni az életébe.
– Nem avatkozol bele – mondta Doree.
– Ezt akartad mondani? Azt hittem, valami mást akarsz mondani.
Doree voltaképp majdnem azt kérdezte: „Milyen életbe?”
– Nem – mondta –, nem, igazán, semmi mást.
– Jó.

Három hét múlva csörgött a telefon. Mrs. Sands volt,

személyesen, nem az egyik nő a rendelőből.
– Jaj, Doree. Azt hittem, talán nem jött még haza. A nyaralásból.
Szóval visszajött?
– Igen – mondta Doree, és azon gondolkozott, mit mondjon, hol
járt.
– De még nem volt ideje új időpontot kérni?
– Nem. Még nem.
– Semmi baj. Csak tudni akartam. Jól van?
– Jól vagyok.
– Helyes. Helyes. Tudja, hol talál, ha szüksége van rám. Vagy ha
beszélgetni akar.
– Igen.
– Akkor vigyázzon magára.
Lloydot nem említette, nem kérdezte, folytatódtak-e a látogatások.
Persze Doree azt mondta, hogy nem fognak. De Mrs. Sands
általában megérezte, mi megy végbe benne. Abban is jó volt, hogy
visszahúzódjon, mikor felfogta, hogy valamelyik kérdésével nem jut
sehova. Doree nem tudta, mit mondott volna, ha rákérdez: tovább
hazudozik, vagy bevallja az igazat. Valójában már a következő
vasárnap visszament, miután Lloyd többé-kevésbé azt közölte vele,
mindegy, jön-e vagy sem.
 Lloyd meg volt fázva. Nem tudja, mikor kapta.
Talán akkor, mondta, mikor Doree legutóbb eljött, és azért is volt
olyan morózus.
Morózus. Doreenak – mostanában – ritkán volt köze olyan
emberhez, aki ilyen szavakat használ, és furcsának találta. De Lloyd
mindig is használt ilyen szavakat, és persze valaha nem hatottak
Doreera így, mint most.
– Most másmilyen embernek találsz? – kérdezte.
– Hát, máshogy nézel ki – mondta Doree óvatosan.
– Én nem?
– Nagyon szép vagy – mondta Lloyd szomorúan.
Valami ellágyult Doreeban. De küzdött ellene.
– Másmilyennek érzed magad? – kérdezte Lloyd. – Más embernek
érzed magad?
Doree azt felelte, nem tudja.
– És te?
Lloyd azt mondta:
– Teljesen.

A hét második felében egy vastag boríték érkezett Doree

munkahelyére. Az ő neve szerepelt rajta és a motel címe. Több
levélpapír volt benne, mindkét oldaluk teleírva. Doree először nem
gondolta, hogy tőle jött – valahogy azt hitte, hogy a börtönben nem
engedik az embereket írni. De persze Lloyd másfajta rab. Nem
bűnöző, csak közveszélyes elmebeteg.
A papíron nem volt dátum, még egy „Kedves Doree!” sem. Csak
belevágott, méghozzá úgy, hogy Doree már azt hitte, valami vallásos
közlemény lesz:

Az emberek mindenütt a megoldást keresik. Az agyuk zsibbad (a

kereséstől). Annyi minden kavarog körülöttük, és bántja őket. Az
arcukon látod az ütések és a fájdalmak nyomát. Bajban vannak.
Folyton rohannak. Be kell vásárolniuk, el kell menniük a mosodába,
a fodrászhoz, pénzt keresnek vagy sorban állnak a segélyért. A
szegényeknek ez a feladatuk, a gazdagoknak meg az, hogy
elköltsék a rengeteg pénzüket. Az is munka. A legjobb házakat kell
felépíteniük aranycsapokkal a meleg meg a hideg vizüknek. És az
Audijuk meg a varázslatos fogkeféik meg az összes létező ketyeréik
meg a riasztóik, hogy megvédjék őket a mészárlástól, és sem a
(szom) szegények, sem a gazdagok lelkében nincs nyugalom.
Majdnem azt írtam, hogy „szomszéd”, ahelyett, hogy „szegény”, de
miért? Itt egyáltalán nincs szomszédom. Itt, ahol én vagyok, az
emberek túl vannak egy csomó zűrzavaron. Tudják, mi az övék, és
mi marad meg nekik, nem kell se bevásárolniuk, se főzniük. Se
dönteni róla. Döntések kiiktatva.
Csak az itt a miénk, ami a fejünkben van.
Az én fejemben kezdetben csak kháosz volt (hogy írják?).
Örökkévaló vihar, és a betonba vertem a fejemet, hogy
megszabaduljak tőle. Hogy véget érjen a kínszenvedésem és az
életem. Így volt kiszabva a büntetésem. Lelocsoltak, lekötöztek, a
vérkeringésembe kábítószert juttattak. Nem is panaszkodom, mert
meg kellett tanulnom, hogy semmi hasznom belőle. És nem is
különbözik ez annyira az úgynevezett való világtól, ahol az emberek
isznak, és dühöngenek, és bűnöket követnek el, hogy elűzzék a
fájdalmas gondolataikat. És gyakran elhurcolják és bekasztlizzák
őket, de nem elég sokáig ahhoz, hogy a túloldalon jöjjenek ki. Hogy
ott mi van? A teljes elmebaj, vagy a béke.
Béke. Én megtaláltam a békét, és mégis ép az elmém. Úgy
képzelem, amikor ezt olvasod, arra gondolsz, hogy mindjárt Jézus
Istenről mondok valamit, vagy Buddháról, mintha megtértem volna.
Nem. Nem csukom be a szememet, és nem emel fel semmiféle
Magasabb Erő. Nem igazán tudom, hogy az mind mit jelent. Csak
Megismerem Magam. Ismerd Meg Magad, ez valami parancsolat
valahonnan, valószínűleg a Bibliából, úgyhogy legalább ebben a
keresztény tanítást követtem. Meg Légy Hű Tenmagadhoz – ezt is
megpróbáltam, lehet, hogy ez is a Bibliában van. Azt nem mondják,
hogy melyik oldalához – a rosszhoz vagy a jóhoz – legyen hű az
ember, úgyhogy nem erkölcsi támpontnak szánták. És az Ismerd
Meg Magad sem kapcsolódik az erkölcshöz, ahogy a
Viselkedéstanból ismerjük. De a Viselkedés nem az én asztalom,
azért is ítéltek el, elég helyesen, mert kiszámíthatatlannak tartották a
viselkedésem, ezért vagyok itt.
 Visszatérve az Ismerd Meg Magad Megismerni felére.
Tökéletesen józanul kijelenthetem, hogy ismerem magamat, és
tudom, mi a legrosszabb, amire képes vagyok, és tudom, hogy el is
követtem. A Világ engem Szörnyetegnek tart, és én ezzel nem is
vitázom, bár mellesleg elmondhatnám, hogy akik bombákat szórnak
le, meg városokat égetnek fel, meg emberek százezreit éheztetik
vagy gyilkolják le, azokat általában nem tekintik Szörnyetegnek,
hanem elárasztják kitüntetéssel meg érdemrenddel, csak a kisebb
létszámok ellen elkövetett tetteket tekintik megdöbbentőnek és
gonosznak. Ez nem mentség, csak egy észrevétel.
Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka.
Úgy értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb,
mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra
nem kell gondolnom, sem törődnöm vele. Nem mentegetőzöm. Én
békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha
ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a
Világ semmit se jelent nekem. Én én vagyok, és esélyem sincs rá,
hogy más legyek. Mondhatnám, hogy akkor őrült voltam, de az is mit
jelent? Őrült. Ép elméjű. Én én vagyok. Nem tudtam megváltoztatni
az énemet akkor sem, és nem tudom most sem.
Doree, ha eddig eljutottál, van még egy bizonyos dolog, amiről
beszélni akarok veled, de nem tudom leírni. Ha eljössz még ide
valaha, talán el tudom mondani. Ne gondold, hogy szívtelen vagyok.
Nem arról van szó, hogy nem változtatnék a dolgokon, ha tudnék, de
nem tudok.
Ezt a munkahelyedre küldöm, mert emlékszem rá, és a város
nevére is, úgyhogy az agyam bizonyos értelemben rendesen
működik.

Doree úgy gondolta, hogy ha legközelebb találkoznak, beszélniük

kell erről az írásról, úgyhogy többször is elolvasta, de nem jutott az
eszébe semmi, amit mondhatna. Igazából arról akart beszélni, bármi
legyen is az, amiről Lloyd azt mondta, lehetetlen leírni. De amikor
újra látta, Lloyd úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem írt volna neki.
Doree témát keresett, mesélt neki egy hajdan híres folkénekesről,
aki azon a héten a motelban szállt meg. Meglepetésére Lloyd többet
tudott az énekes pályájáról, mint ő. Kiderült, hogy van tévéje,
legalábbis tud hol tévézni, és néhány műsort meg persze a híradót
rendszeresen nézi is. Így egy kicsivel több közös témájuk maradt, de
aztán Doree nem bírta tovább.
– Mi volt az, amit csak személyesen tudsz nekem elmondani?
Lloyd azt felelte, bárcsak ne tette volna fel ezt a kérdést. Nem
tudja, készen állnak-e rá, hogy megvitassák. Aztán Doree arra
gondolt, hogy talán olyasmi, amit tényleg nem tud hova tenni, valami
elviselhetetlen, mondjuk, hogy még mindig szereti. A „szeretet” olyan
szó volt, amit hallani se bírt.
– Oké – mondta. – Lehet, hogy tényleg nem.
Aztán azt mondta:
– De azért jobb, ha elmondod. Ha én most elmegyek innét, és elüt
egy autó, akkor sosem tudom meg, és neked sem lesz alkalmad
máskor elmondani.
– Igaz – mondta Lloyd.
– Akkor mi az?
– Majd máskor. Máskor. Van, hogy nem tudok tovább beszélni.
Szeretnék, de egyszerűen kiszáradok a beszédtől.

Amióta elmentél, Doree, folyton rád gondolok, és sajnálom, hogy

csalódást okoztam neked. Ha itt ülsz velem szemben, mostanában
jobban elgyengülök, mint amennyire talán mutatom. Nincs jogom
elérzékenyülni előtted, mivel neked nyilván több jogod van hozzá, és
te mégis mindig nagyon fegyelmezett vagy. Úgyhogy most épp az
ellenkezőjét mondom, mint korábban, mert végül is arra a
következtetésre jutottam, hogy jobban tudok neked írni, mint
beszélni veled.
Na most hol kezdjem.
A Mennyország létezik.
Így is kezdhetem, de ez így nincs rendjén, mert a magam részéről
soha nem hittem a Mennyben meg a Pokolban stb. A magam
részéről ezt mindig egy kalap szarnak tartottam. Úgyhogy nyilván
elég fura, hogy most ezzel jövök. Úgyhogy csak azt mondom: láttam
a gyerekeket.
Láttam őket, és beszéltem velük.
 Tessék. Most mire gondolsz? Arra gondolsz, na most aztán
tényleg becsavarodott. Vagy: ez egy álom, csak nem képes
felismerni az álmot, nem tudja megkülönböztetni az álmot és az
ébrenlétet. De el akarom neked mondani, hogy tudom, mi a
különbség, és annyit tudok, hogy léteznek. Azt mondom, léteznek,
nem azt, hogy élnek, mert élni azt jelenti, hogy ebben a mi
Dimenziónkban, és azt nem mondom, hogy itt vannak. Sőt úgy
gondolom, hogy nincsenek. De léteznek, ezért lennie kell egy másik
Dimenziónak, vagy talán végtelen sok Dimenziónak, én csak annyit
tudok, hogy én átjutottam oda, amelyikben ők vannak. Ezt
valószínűleg onnan veszem, hogy annyit vagyok egyedül, és csak
gondolkodom és gondolkodom. Úgyhogy ennyi szenvedés és
egyedüllét után valamilyen Kegyelem úgy látta jónak, hogy megadja
nekem ezt a Jutalmat. Nekem, annak, aki a legkevésbé sem
érdemlem meg a világ felfogása szerint.
Hát, ha idáig elolvastad a levelet, és nem tépted darabokra, akkor
biztos érdekel. Mármint hogy hogy vannak.
Jól vannak. Tényleg boldogok és ügyesek. Úgy látszik, semmi
rosszra nem emlékeznek. Talán egy kicsit idősebbek, mint voltak,
bár ezt nehéz megállapítani. Már más szinten érzékelik a dolgokat.
Igen. Dimitrin lehet látni, aki már beszél, amit előtte nem tudott.
Valamilyen szobában vannak, ami részben ismerős. Emlékeztet a mi
házunkra, csak tágasabb és szebb. Kérdeztem, hogyan
gondoskodnak róluk, de csak nevettek rám, és valami olyasmit
mondtak, hogy már tudnak gondoskodni magukról. Azt hiszem, ezt
Sasha mondta. Néha külön-külön beszélnek, bár én nem tudom
megkülönböztetni a hangjukat, de különálló lények, és azt kell
mondjam, vidámak.
Kérlek, ne vond le azt a következtetést, hogy megőrültem. Ettől
féltem, és ezért nem akartam erről beszélni veled. Valaha őrült
voltam, de higgy nekem, már levedlettem a régi őrültségemet, ahogy
a medve vedli le a bundáját. Vagy talán azt kellett volna mondanom,
hogy ahogy a kígyó vedli le a bőrét. Tudom, hogy ha ezt nem tettem
volna meg, akkor nem kapom meg ezt a képességet, hogy
kapcsolatba lépjek Sashával, Barbara Ann-nel meg Dimitrivel. Most
már csak azt kívánom, hogy neked is megadasson ez a lehetőség,
mert ha érdem kérdése, akkor abban te jóval megelőzöl. Neked
talán nehezebb lesz megtenned, mert te sokkal inkább ebben a
világban élsz, mint én, de legalább át tudom neked adni ezt az
információt – az Igazságot –, és azért mondom, hogy láttam őket,
mert remélem, hogy ettől könnyebb lesz a szíved.

Doree eltűnődött, mit szólna vagy mit gondolna Mrs. Sands, ha

olvasná ezt a levelet. Vigyázna, persze. Vigyázna, nehogy nyíltan
őrültnek nevezze, de óvatosan, kedvesen azt sugallná.
Lehet, hogy nem is sugallaná – csak elhúzná az útból a zűrzavart,
hogy Doree levonhassa a saját következtetését, ami talán végig
megvolt benne. Az egész veszélyes őrültséget – ez Mrs. Sands
hangja – kitörölné az agyából. Ezért nem ment Doree a közelébe se.
Doree is úgy gondolta, hogy Lloyd őrült. És abban, ahogy írt, ott a
régi kérkedése is. Nem válaszolt neki. Teltek a napok. A hetek. Nem
gondolta meg magát, de azért úgy kapaszkodott abba, amit Lloyd írt,
mint egy titokba. Időnként, amikor éppen egy fürdőszobatükröt
spriccelt vagy egy lepedőt simított ki, rátört egy érzés. Csaknem két
éve egyáltalán nem vett tudomást semmiről, amitől az emberek
általában jókedvűek lesznek, például a szép időről, a bimbózó
virágokról vagy egy pékség illatáról. Még most sem pontosan
ugyanaz a spontán öröm fogta el, de valami felidézte benne, hogy
milyen is volt. Semmi köze az időjáráshoz, sem a virágokhoz. Az a
gondolat környékezte meg, hogy a gyerekek ott vannak, ahogy Lloyd
írta, a Dimenziójukban, és most először fogta el könnyű érzés, és
nem fájdalom.
Azóta, ami történt, valahogy szabadulnia kellett a gyerekekkel
kapcsolatos gondolatoktól, úgy kellett kitépnie őket, mint valami kést
a torkából. Nem tudott a nevükre gondolni, és ha olyan nevet hallott,
ami az övékére emlékeztette, azt is ki kellett tépnie. Még a
gyerekhangokat, a kiáltozásokat, a csattogó talpakat a hotel kövén,
ahogy a medence előtt rohangálnak, azokat is ki kellett zárnia a
fülén, akár egy jól bevágott kapun. Most is csak annyi változott, hogy
lett egy menedéke, ahova behúzódhat, ha ilyen veszélyek adódnak
a közelében.
 És kitől kapta? Nem Mrs. Sandstől – az biztos. Nem az alatt a sok
óra alatt, amíg ott ült az asztalánál, a tapintatosan kikészített papír
zsebkendők előtt.
Hanem Lloydtól kapta. Lloydtól, attól a rettenetes embertől, attól
az elszigetelt, elmebeteg szörnyetegtől.
Elmebeteg, ha úgy akarja hívni az ember. De nem lehetséges-e,
hogy amit mond, az igaz – hogy a túloldalon jött elő? És ki a
megmondhatója, hogy egy ilyen embernek, aki ilyesmit tett, és ilyen
utat járt meg, nem jelentenek-e valamit a látomásai?
Ez a gondolat befurakodott Doree fejébe, és ott is maradt.
Azzal a másik gondolattal együtt, hogy Lloyd az az ember, és nem
más, akivel most lennie kellene. Mi más haszna lehetne a világon –
mondta ezt talán valakinek, valószínűleg Mrs. Sandsnek –, miért van
itt, ha nem azért, hogy legalább meghallgassa Lloydot?
Nem azt mondtam, hogy „megbocsátok”, mondta magában Mrs.
Sandsnek. Ezt sohase mondanám. Sohase lennék rá képes.
De gondolkozzunk. Nem vagyok-e én is éppannyira elszigetelve
amiatt, ami történt, mint ő? Aki tudott erről, senki nem akarna a
közelében látni. Csak arra vagyok jó, hogy olyasmire emlékeztetem
az embereket, amire senki nem bír emlékezni.
A maszk nem működik, nem igazán. Ez a sárga tüskekorona is
szánalmas.

Úgyhogy azon kapta magát, hogy újra a buszon ül, megy az

országúton. Eszébe jutottak azok az éjszakák, közvetlenül az anyja
halála után, amikor kilopózott, hogy találkozzon Lloyddal, az anyja
barátnőjének meg, akinél akkor lakott, hazudott valamit, hogy hova
megy. Eszébe jutott a barátnő neve, az anyja barátnőjének a neve.
Laurie.
Lloydon kívül ki más emlékezne a gyerekek nevére vagy a
szemük színére? Mrs. Sands, ha egyáltalán szóba hozta őket, csak
úgy, mint „a családját”, még csak nem is a gyerekeknek nevezte
őket, egy kupacba hányta őket.
Akkoriban, amikor Lloyddal találkozgatott, és hazudott Laurie-nak,
nem érzett bűntudatot, legfeljebb valami sorsszerűséget, megadást.
Úgy érezte, nincs más oka, hogy itt legyen ezen a világon, mint az,
hogy vele legyen.
Hát, most nem így van. Nem ugyanaz.
Doree az első ülésen ült, a sofőrrel egy vonalban. Tisztán kilátott a
szélvédőn át. És ezért volt ő az egyetlen utas a buszon, az egyetlen
ember a sofőrön kívül, aki látta, amikor egy kisteherautó kihajt egy
másodrendű útról anélkül, hogy akár lassítana, látta, ahogy
keresztülvág előttük az üres, vasárnap délelőtti országúton, és az
árokba borul. És látott valami még furcsábbat, a teherautó sofőrjét,
ahogy átrepül a levegőn, egyszerre gyorsan és lassan, groteszkül és
elegánsan. Az úttest mellett landolt, a sóderen.
A többi utas nem tudta, miért taposott bele a sofőr a fékbe, miért
állította meg a buszt ezzel a hirtelen, kényelmetlen zökkenéssel. És
Doree először csak arra gondolt: Hogy jutott ki onnan? A fiatalember
vagy fiú, aki nyilván elaludt a kormány mögött. Hogy repült ki onnan,
és hogy vetette magát olyan elegánsan a levegőbe?
– Egy fickó közvetlenül előttünk – mondta a sofőr az utasoknak.
Próbált hangosan és nyugodtan beszélni, de a hangjában az
elképedés és valami ámulat remegett. – Most vágott át az úton, bele
az árokba. Amint lehet, megyünk tovább, de addig kérem, hogy
senki ne szálljon le a buszról.
Doree, mintha nem hallotta volna, vagy mintha valami különös
joga lenne hasznossá tenni magát, kiszállt mögötte. A sofőr nem
utasította rendre.
– Szerencsétlen seggfej – mondta, ahogy átkeltek az úton, és
most már nem volt más a hangjában, mint harag és csüggedés. –
Szerencsétlen seggfej kölyök, hát el tudja hinni?
A fiú a hátán feküdt, a karja és a lába szétvetve, mint mikor valaki
angyalt rajzol a hóba. Csak körülötte kavics volt, nem hó. A szeme
nem volt teljesen becsukva. Olyan fiatal volt, egy fiú, aki előbb nőtt
magasra, mint hogy borotválkoznia kellene. Lehet, hogy
jogosítványa sincs.
A sofőr a mobilján beszélt.
– Egy-két kilométerre Bayfieldtől, a huszonegyesen, a keleti
oldalon.
 A fiú feje alól, a füle közeléből, rózsaszín hab szivárgott.
Egyáltalán nem hasonlított vérre, inkább olyannak tűnt, mint
lekvárfőzéskor az eper tetején a hab.
Doree leguggolt. A tenyerét a fiú mellkasára tette. Nem mozdult.
Doree odahajtotta a fülét. Az inget nemrég vasalták – érződött az
illatán.
Nem lélegzett.
De Doree az ujjával kitapintotta a pulzust a fiú sima nyakán.
Eszébe jutott valami, amit egyszer mondtak neki. Lloyd mondta,
arra az esetre, ha valamelyik gyerekkel baleset történne, amikor ő
nincs ott. A nyelv. A nyelv elzárhatja a légzést, ha hátracsúszik a
garatba. Doree az egyik keze ujjait a fiú homlokára tette, a másik
keze két ujját az álla alá. Nyomd le a homlokát, nyomd föl az állát,
hogy szabaddá tedd a légutat. Döntsd meg óvatosan, de
határozottan.
Ha most sem lélegzik, lélegeztetnie kell.
Doree befogja az orrcimpákat, mély lélegzetet vesz, lezárja a
szájával a fiú száját, mélyet lélegzik. Két légzés, ellenőrzés. Két
légzés, ellenőrzés.
Másik férfihang, nem a sofőré. Nyilván egy autós állt meg. „Kéri
ezt a takarót a srác feje alá?” Doree enyhén megrázta a fejét. Még
valami az eszébe jutott, hogy nem szabad mozgatni az áldozatot,
nehogy sérüljön a gerincoszlop. Becsukta a fiú száját. Megérintette
langyos, friss bőrét. Lélegzett, várt. Lélegzett, és újra várt. És az
arcát mintha halvány nedvesség csapta volna meg.
A sofőr mondott valamit, de Doree fel se nézett. Aztán már
biztosan érezte. Lélegzet, a fiú szájából. A tenyerét szétterpesztette
a mellkas bőrén, és először nem tudta eldönteni, nem csak a saját
remegése miatt érzi-e, hogy emelkedik és süllyed.
Igen. Igen.
Igazi lélegzet volt. A légút szabaddá vált. A fiú önállóan lélegzett.
Lélegzett.
– Csak terítse rá – mondta a takarós embernek. – Hogy melegen
tartsa.
– Él? – kérdezte a sofőr, és Doree fölé hajolt.
 Doree bólintott. Újra tapintani tudta a pulzust. Az a szörnyű
rózsaszín dolog nem folyt már. Talán nem is olyan fontos. Nem az
agyából jött.
– Nem tudok tovább várni magára a busszal – mondta a sofőr. –
Már így is késésben vagyunk.
Az autós azt mondta:
– Semmi gond. Én átveszem.
Maradjanak csöndben, maradjanak csöndben, akarta mondani
Doree. Úgy érezte, csendre van szükség, a fiú testén túl a világon
mindennek koncentrálnia kell, segíteni, nehogy eltérítsék a
feladatától, hogy lélegeznie kell.
Alig érezhető, de egyenletes fuvallatok, édes engedelmesség a
mellkasban. Gyerünk, gyerünk.
– Hall engem? Ez az ember azt mondja, itt marad, és gondját
viseli – mondta a sofőr. – A mentő is jön, ahogy tud.
– Menjen csak – mondta Doree. – Majd velük bevitetem magam a
városba, és este elkapom a buszt visszafelé jövet.
A sofőrnek előre kellett hajolnia, hogy hallja. Doree elutasítóan
beszélt, nem emelte föl a fejét, mintha az ő légzése volna
veszélyben.
– Biztos? – kérdezte a sofőr.
Biztos.
– Nem kell Londonba mennie?
Nem.
 Fikció

I.
Télen a legjobb az volt, amikor hazafelé hajtott a Rough River-i
iskolákból az egész napos tanítás után. Sötét volt már, a város
magasabban fekvő utcáin előfordult, hogy havazott, a tengerparti
úton viszont az eső verte a kocsit. Joyce a város határán túli erdő
felé tartott – valódi erdő volt hatalmas duglászfenyőkkel és
cédrusokkal, annak ellenére, hogy úgy fél kilométerenként lakták is.
Egyesek eladásra szánt zöldséget termesztettek, mások juhot vagy
hátaslovat tartottak, és néhány vállalkozás is volt, mint például Joné:
ő bútorokat restaurált és készített. Az út menti hirdetések is a
világnak erre a szegletére voltak jellemzőbbek: tarokkjóslás,
herbamasszázs, konfliktuskezelés. Néhányan lakókocsiban laktak,
mások rönkökből zsúptetős házat építettek, megint mások, mint Jón
és Joyce, öreg tanyaházakat újítottak fel.
Volt valami, amit Joyce különösen szeretett látni, ahogy hazafelé
menet bevette a kanyart a birtokuk felé. Akkoriban sok lakó, még a
zsúptetősök némelyike is, úgynevezett teraszajtót épített be, akár
volt teraszuk – mint Jonnak és Joyce-nak –, akár nem. Ezeket
általában nem függönyözték el: a fény két téglalapja mintha a
kényelmet, a biztonságot és a jólétet jelezte vagy bizonyította volna.
Hogy ez mire jó a szokásos ablakok helyett, azt Joyce nem tudta.
Talán mert a többségüket nemcsak bámészkodásra tervezték, ki is
lehetett lépni rajtuk az erdő sötétjébe, ilyen keresetlenül hirdették az
otthon menedékét. Életnagyságú figurák, ahogy főznek, tévéznek:
Joyce-ot elbűvölték ezek a jelenetek, hiába tudta, hogy odabent
azért nem annyira különlegesek a dolgok.
Amikor rákanyarodott a kövezetlen, pocsolyás felhajtójukra, ezt a
Jón által beillesztett kettős ajtószárnyat pillantotta meg, ahogy a
házuk közszemlére tett, ragyogó belső terét keretezi. A kis létrát, a
félig kész konyhapolcokat, a feltárulkozó lépcsőt, az éppen
megmunkált fát, amit Jón egy villanykörtével mindig ott világított
meg, ahol szüksége volt rá, ahol éppen tartott. Jón egész nap bent
dolgozott a műhelyben, és amikor sötétedéskor hazaküldte a
segédjét, nekilátott a háznak. Mikor meghallotta a kocsit, a fejét egy
pillanatra Joyce felé fordította üdvözlésképpen. A keze mindig tele
volt ahhoz, hogy integetni is tudjon. Ahogy Joyce ott ült a kocsiban,
és már a lámpákat is lekapcsolta, csak még összeszedte a
zöldséget vagy a postát, amit be kell vinnie, ennek az utolsó
szakasznak is tudott örülni, hogy el kell még futnia az ajtóig a
sötétben, a szélben, a hideg esőben. Úgy érezte, lerázza közben
magáról a – kínlódással és kétségekkel teli – napi munkát, hogy
zenét mér ki a közönyöseknek éppúgy, mint a fogékonyaknak.
Mennyivel jobb a fával dolgozni, magányosan – a segédlányra nem
gondolt –, mint az emberi nem kiszámíthatatlan kamaszaival.
Jonnal erről nem beszélt. Ki nem állhatja, ha az emberek
olyanokat mondanak, hogy milyen természetközeli és elegáns és
tiszteletre méltó fával dolgozni. Maga a teljesség, maga a méltóság.
Lófasz, mondaná.
Jon és Joyce egy ontariói iparváros középiskolájában ismerkedett
meg. Joyce IQ-szintje a második legmagasabb volt az osztályukban,
Joné pedig a legmagasabb az egész iskolában, és valószínűleg a
városban is. Joyce kiváló hegedűművésznek indult – még mielőtt
áttért volna a csellóra –, Jon meg rettenthetetlen természettudósnak,
akinek a munkásságát a világ fel se tudja fogni.
Az első főiskolás évükben azonban kimaradtak az évfolyamról, és
megszöktek. A legkülönfélébb helyeken vállaltak munkát, busszal
átvágtak a kontinensen, egy évig az oregoni parton éltek, aztán – a
távolból – kibékültek a szüleikkel, akikben egy világ dőlt össze.
Hippinek már nemigen lehetett őket nevezni, a szüleik mégis ezt a
szót használták. Ők soha nem így gondoltak magukra. Nem
drogoztak, átlagosan öltözködtek, igaz, elég ócska ruhákban, de Jon
mindennap borotválkozott, és rendszeresen vágatta a haját Joyce-
szal. Egy idő után belefáradtak az alkalmi, minimálbéres munkákba,
és kölcsönkértek csalódott családjuktól, hogy képesítést
szerezhessenek a jobb életszínvonalhoz. Jon kitanulta az
ácsmesterséget és az asztalosságot, Joyce diplomás zenetanár lett.
 Rough Riverben kapott állást. Megvették ezt a lerobbant házat,
szinte ingyen, és új fejezet kezdődött az életükben. Bevetették a
kertet, megismerkedtek a szomszédokkal – akik közt akadt valódi
hippi is: némelyek kis ültetvényt tartottak fenn az erdő mélyén, és
gyöngyfüzéreket meg fűszeres tasakokat készítettek eladásra.
A szomszédok kedvelték Jont. Még mindig vékony volt, csillogó
szemű, egoista, de jó közönség. Ráadásul ez volt az az időszak,
amikor az emberek még csak kezdtek ismerkedni a számítógéppel,
ő meg értett hozzá, és türelmesen tudott magyarázni. Joyce nem
volt ilyen népszerű. A zenetanítási módszereit merevnek tartották.
Joyce és Jon együtt főzte a vacsorát, és a saját borukat itták
hozzá (Jon borkészítési módszere átgondolt volt és sikeres). Joyce a
frusztrációiról és a nevetséges helyzetekről beszélt. Jon nem szólt
sokat – eleve jobban lekötötte a főzés. De amikor asztalhoz ültek, ő
is mesélt Joyce-nak egy-egy felbukkant vevőről vagy a segédjéről,
Edie-ről. Nevettek valamin, amit Edie mondott. De nem lekicsinylően
– Edie inkább olyan, mint egy házi kedvenc, gondolta néha Joyce.
Vagy mint egy gyerek. Bár ha gyerek lett volna, ha a gyerekük lett
volna, és ugyanilyen, akkor valószínűleg zavarban lettek volna, vagy
jobban aggódtak volna, mint hogy nevetni tudjanak.
Miért? Hogyan? Edie nem volt hülye. Jon azt mondta, nem egy
zseni a famegmunkálásban, de tanulékony, és emlékszik is arra,
amit megtanított neki. És ami a lényeg: nem szószátyár. Jon ettől
tartott a leginkább, amikor ez az egész segédesdi fölmerült. Elindult
egy kormányprogram, hogy az, aki betanít valakit, kap egy bizonyos
összeget, a segéd pedig, bárki is az illető, kap annyi pénzt, hogy
megéljen, amíg tanul. Jon először nem állt kötélnek, de Joyce
rábeszélte. Úgy vélte, tartoznak ennyivel a társadalomnak.
Lehet, hogy Edie keveset beszélt, de amikor mégis megszólalt, az
ütős volt.
– Én megtartóztatom magamat a drogtól meg az alkoholtól –
mondta még az első munkabeszélgetésen. – Az AA-k közé
tartozom, gyógyuló alkoholista vagyok. Azt sosem mondjuk, hogy
gyógyult, mert az nem lehet az ember. Soha, amíg csak él. Van egy
kilencéves lányom, aki apa nélkül született, úgyhogy ő teljesen az én
felelősségem, és helyesen akarom felnevelni. Az a célom, hogy
kitanuljam a famegmunkálást, és el tudjam tartani magamat és a
gyermekemet.
Miközben a konyhaasztaluknál szónokolt, hol az egyikük, hol a
másikuk szemébe bámult. Alacsony, erős fiatal nő volt, aki se elég
idősnek, se elég sérültnek nem tűnt ahhoz, hogy túl sok zűr legyen a
múltjában. Széles váll, vastag frufru, szoros lófarok, és semmi esély
a mosolygásra.
– És még valami – mondta. Kigombolta és levetette a hosszú ujjú
blúzát. Alatta trikót hordott. Mindkét karja, a mellkasa és – ahogy
megfordult – a háta felső része is tele volt tetoválva. Mintha csak
ruhadarab lenne a bőre, vagy inkább képregény, rajta vigyorgó és
fájdalmas arcok, amelyeket mindenféle sárkányok, bálnák meg
lángok gyötörnek, és bonyolultabbak vagy talán félelmetesebbek,
semhogy meg lehessen őket érteni.
Az ember rögtön arra gondolt, vajon az egész testét újrarajzolták-
e.
– Elképesztő – mondta Joyce, a lehető legközömbösebben.
– Hát azt nem tudom, hogy elképesztő-e vagy sem, de egy rakás
pénzembe került volna, ha fizetnem kell érte – mondta Edie. – Egy
időben ezzel foglalkoztam. És azért mutatom meg maguknak, mert
bizonyos emberek kiakadnának tőle. Tegyük fel, hogy kimelegednék
a műhelyben, és trikóban kellene dolgoznom.
– Mi nem – mondta Joyce, és Jonra nézett. Jon megvonta a vállát.
Joyce megkérdezte Edie-t, kér-e egy csésze kávét.
– Köszönöm, nem. – Edie fölvette az ingét. – Az AA-ban egy
csomóan kizárólag kávén élnek. Én meg azt mondom nekik, minek
cserélitek az egyik rossz szokást a másikra?
– Hihetetlen – mondta később Joyce. – Úgy érzem, bármit
mondok, kioktat. Nem is mertem volna a szűznemzésről faggatni.
Jon azt mondta:
– Erős. Ez a lényeg. Megnéztem magamnak a karját.
Mikor Jon azt mondja, „erős”, a szó szoros értelmében gondolja.
Úgy érti, el tudna cipelni egy gerendát.
Jon munka közben a CBC rádiót hallgatja. Elsősorban zenét
sugároznak, de vannak hírek, kommentárok és betelefonálók is.
Néha beszámol róla, miképp vélekedik Edie arról, amit hallgattak.
 Edie nem hisz az evolúcióban.
(Volt egy betelefonálós műsor, amelyikben az emberek az ellen
tiltakoztak, amit az iskolában tanítanak.)
Miért?
– Hát mert azokban a bibliai országokban – mondja Jon, aztán
átvált kemény, vontatott Edie-hangjára –, azokban a bibliai
országokban volt egy csomó majom, és a majmok mindig leugráltak
az ágakról, és innen jött az embereknek az a gondolata, hogy a
majmok egyszerűen leugrottak, és emberekké váltak.
– Na de először is… – kezdte Joyce.
– Mindegy. Ne is próbálkozz. Nem tudod, hogy az Edie-vel való
vitában mi az alapszabály? Mindegy, és pofa be.
Edie ezenkívül úgy gondolta, hogy a nagy gyógyszer-gyártók
ismerik a rák ellenszerét, de megalkudtak az orvosokkal, hogy
titokban tartják, mert annyi pénzt keresnek rajta ők is meg az
orvosok is.
Mikor a rádióban az „Örömódát” adták, Edie elzáratta Jonnal, mert
olyan szörnyű, mint egy temetés.
Ráadásul úgy vélte, Jonnak és Joyce-nak – illetve igazán Joyce-
nak – nem kéne a borosüvegeket szem előtt, a konyhaasztalon
tartani, ha van még bennük bor.
– Van valami köze hozzá?
– Hát úgy látszik, szerinte igen.
– És mikor van alkalma megvizsgálni a konyhaasztalunkat?
– Ha vécére megy, ott kell átmennie. Nem várhatjuk, hogy az
erdőben pisiljen.
– Akkor sem értem, mi köze…
– Néha bejön, és ken nekünk szendvicset…
– És? Ez az én konyhám. A miénk.
– Hát csak fenyegetve érzi magát a piától. Még most is nagyon
sérülékeny. Ezt mi ketten nem tudjuk megérteni.
Fenyegetve. Piától. Sérülékeny.
Miféle szavakat használ hirtelen Jon?
Joyce megértette, abban a pillanatban, bár Jonnak még sejtelme
sem volt róla. Kezd beleesni.
 Esni. Ez egy kis intervallumot sugall, egy kis megcsúszást. De úgy
is el lehet képzelni, mint valami gyorsulást, egy másodpercet, egy
pillanatot, amikor az ember leesik. Jon még nem szerelmes Edie-be.
Pikk. Most már igen. Ezt képtelenség valószínűnek vagy hihetőnek
látni, hacsak nem mint egy fejbe verést, egy hirtelen
szerencsétlenséget. Mint sorscsapást, amely megnyomorítja az
embert, mint gonosz viccet, amely a tiszta szemeket vak kövekké
változtatja.
Joyce úgy döntött, ráébreszti Jont, hogy hibát követ el. Annyira
kevés tapasztalata van a nőkkel. Semmi, őrajta kívül. Mindig is úgy
gondolták, hogy a partnerekkel való kísérletezés gyerekes dolog, a
házasságtörés piszkos és destruktív. Joyce most arra gondolt: talán
Jonnak többet kellett volna játszadoznia.
Ráadásul a sötét téli hónapokat a műhelyben töltötte, összezárva
Edie magabiztos sugárzásával. Ez ahhoz fogható, amikor valaki az
oxigén hiányától rosszul lesz.
Edie meg fogja őrjíteni Jont, ha így folytatja, ha komolyan veszi.
– Erre már én is gondoltam – mondta Jon. – Talán már meg is
őrjített.
Joyce azt mondta, ez hülye kamasz duma, úgy csinál, mintha
megkukult volna, mintha tehetetlen lenne.
– Minek képzeled magad? A Kerekasztal lovagjának? Megitattak
bájitallal?
Aztán Joyce azt mondta, sajnálja. Nincs más hátra, ezt közös
feladatnak kell tekinteniük. Az árnyak völgye. Hogy egy nap majd a
házasságuk egyik gikszerének tarthassák.
– Majd együtt átvészeljük – mondta.
Jon messziről, de kedvesen nézett rá.
– Már nem vagyunk együtt – mondta.

Hogy történhetett meg? Joyce ezt előbb Jontól kérdezi, aztán

magától, később másoktól is. Egy lomha, tompa agyú segéd bő
gatyában, flanelingben és – legalábbis télen – unalmas, vastag,
fűrészporos pulóverekben. Egy olyan elme, amely fáradhatatlanul
szántja az útját egyik klisétől vagy ostobaságtól a másikig, és az út
minden egyes lépését a föld törvényének nyilvánítja. És egy ilyen
teremtés bolygója takarja el Joyce-ot, a hosszú lábát, a karcsú
derekát és sötét haja selymes fonatát. Az elméjét, a zenéjét és a
második legmagasabb IQ-ját.
– Elmondom, miért történt mindez – mondja Joyce.
Ez már később van, amikor már hosszabbak a napok, és az
árokban fellángoltak a mocsári liliom karcsú indái. Amikor Joyce
napszemüvegben jár tanítani, hogy eltakarja sírástól és alkoholtól
püffedt szemét, és ahelyett, hogy munka után hazavezetne, a
Willingdon Parkba megy, mert reméli, hogy Jon az öngyilkosságától
tartva keresni fogja. (Kereste is, de csak egyszer.)
– Szerintem azért, mert a nő az utcán volt – mondta.
– A prostituáltak szokták magukat üzleti okból tetováltatni, mert a
férfiak az ilyesmitől izgalomba jönnek. Nem a tetoválásra gondolok,
szóval arra is, persze, attól is izgalomba jönnek, de úgy értem, attól,
hogy a nő áruba van bocsátva. Az a sok tettrekészség meg
tapasztalat. És most megtért. Egy kibaszott Mária Magdaléna,
semmi más. Ő meg szexuális értelemben tiszta gyerek – az ember
rosszul lesz.
Most már barátnői is vannak, akikkel így beszélhet. Mindegyiknek
megvan a maga története. Van köztük, akit Joyce korábban is
ismert, de nem úgy, mint most. Bizalmasan beszélgetnek, isznak,
nevetnek, amíg sírva nem fakadnak. Azt mondják, ezt nem tudják
elhinni. Férfiak. Miket művelnek. Annyira borzalmas és hülye dolog.
Az ember nem tudja elhinni.
És ezért is igaz.
Amíg beszélgetnek, Joyce egész jól érzi magát. Tényleg jól. Azt
mondja, vannak pillanatok, amikor komolyan hálás Jonnak, mert úgy
érzi, inkább él, mint valaha. Rettenetes, de csodálatos. Új kezdet. A
meztelen igazság. A meztelen élet.

De amikor hajnali háromkor vagy négykor fölébred, nem tudja, hol

van. Már nem a házukban. Abban a házban már Edie van. Edie, a
gyereke és Jon. Ezt a váltást Joyce kezdeményezte, gondolván,
hogy majd észhez téríti Jont. Beköltözött egy városi lakásba, egy
tanáréba, aki tanulmányi szabadságra ment. Éjszaka Joyce arra
ébredt, hogy az ablakán a túloldali étterem feliratának rózsaszín
fényei vibrálnak, és megvilágítják a tanárkolléga mexikói mütyürkéit.
Kaktuszcserepeket, lengő macskaszemeket, alvadtvér-színű csíkos
takarókat. Az egész részeg megértés, az a felajzottság úgy kiömlött
belőle, akár a hányás. Ettől eltekintve nem másnapos. Egész
alkoholtavakat meg tud inni, úgy látszik, és mégis szárazon ébred,
akár a karton, kilapítva.
Az élete eltűnt. Közhelyes sorscsapás.
Az az igazság, hogy még mindig részeg volt, bár halálosan
józannak érezte magát. Az a veszély fenyegette, hogy beül a
kocsijába, és kihajt a házhoz. Nem az, hogy árokba csúszik, mert
ilyenkor vezetés közben nagyon lassú és nyugodt lett, hanem hogy
leparkol az udvaron a sötét ablakaik előtt, és bekiabál Jonnak, hogy
ezt egyszerűen abba kell hagynia.
Hagyd abba. Ez nincs rendben. Mondd meg neki, hogy menjen el.
Emlékszel, amikor a mezőn aludtunk, és arra ébredtünk, hogy
körös-körül tehenek legelnek, és előző éjszaka azt se tudtuk, hogy
ott vannak? Emlékszel, amikor a jéghideg patakban mosakodtunk?
Gombát szedtünk fent a Vancouver-szigeten, és visszarepültünk
Ontarióba, és eladtuk, hogy kijöjjön belőle az utazás, mikor anyád
beteg lett, és azt hittük, hogy meghal. És azt mondtuk: Micsoda
poén, pedig nem is vagyunk drogosok, egyszerűen csak a gyermeki
szeretet vezérel.
Feljött a nap, és a mexikói színek elvakították a kibírhatatlan
túlzásukkal, és egy idő után Joyce fölkelt, megmosdott, és
felhasította az arcát a pirosítóval, kávét ivott, amit sűrűre főzött, mint
a sár, és fölvette valamelyik új ruháját. Új, szeszélyes felsőket
vásárolt, lebegő szoknyákat meg szivárványos tollakkal tűzdelt
fülbevalókat. Olyan öltözékben ment az iskolákba zenét tanítani,
akár egy cigány táncosnő vagy egy koktélpincérnő. Mindenen
nevetett, és mindenkivel flörtölt. A földszinti étkezdében azzal a
férfival, aki a reggelit készítette, a fiúval, aki megtankolta a kocsiját,
a postai tisztviselővel, akitől bélyeget vásárolt. Valahogy az volt az
elképzelése, hogy Jon meghallja, mennyire csinos mostanában,
milyen szexi és boldog, mennyire elképeszti a férfiakat maga körül.
Ahogy kilépett a lakásból, szerepet játszott, és az igazi, bár áttételes
közönsége Jon volt. Igaz, Jont soha nem hálózta be a kihívó külső
meg a flört, soha nem gondolta, hogy Joyce ettől volna vonzó.
Utazáskor gyakran a legszükségesebb ruhatárral kellett beérniük.
Vastag zoknival, farmerral, sötét ingekkel, széldzsekivel.
Újabb váltás.
Joyce még a legfiatalabb és a legbutább tanítványaival is más,
negédesebb hangon kezdett beszélni, csupa gonosz nevetés lett a
hangja, a biztatása ellenállhatatlan. Elkezdte felkészíteni a
növendékeit a tanév végi koncertre. Korábban sosem lelkesedett
ezért a nyilvános előadásért: úgy érezte, károsan befolyásolja a
tehetséges tanítványok fejlődését, mert olyan helyzetbe kényszeríti
őket, amelyre még nem állnak készen. Az a sok erőfeszítés meg
feszültség is hamis elvárásokat teremt. De idén mindent beleadott. A
műsorba, a világításba, a felvezetőkbe, és persze az előadásokba.
Mindenki jól fogja érezni magát, jelentette ki. A diákok is, a közönség
is.
Persze számított rá, hogy Jon is ott lesz. Edie lánya is a szereplők
közt volt, úgyhogy Edie nyilván eljön. Jonnak meg el kell kísérnie
Edie-t.
Jon és Edie mint pár először jelenik meg a városban. A
kihirdetésük. Nem kerülhetik el. Az ilyen váltások, mint az övék, nem
voltak ismeretlenek, különösen a várostól délre lakók körében. De
nem is számítottak kifejezetten mindennaposnak. Hogy az ilyen
átrendeződések nem keltettek botrányt, még nem jelentette azt,
hogy nem is figyeltek fel rájuk. Előbb némi szükséges érdeklődés
mutatkozott, aztán elsimultak a dolgok, és az új kapcsolatot
megszokták, így is lett, és az újonnan elköteleződötteket látni
lehetett, amint a zöldségesnél társalognak a kitagadottakkal, vagy
legalábbis köszönnek nekik.
De Joyce nem ezt a szerepet képzelte el magának, miközben Jon
és Edie – illetve hát főleg Jon – figyeli őt a hangverseny estjén.
Mit képzelt el? Isten tudja. Azt egyetlen – épelméjű – pillanatában
sem gondolta, hogy Jont annyira lenyűgözheti, hogy észhez tér,
amint ő megjelenik, hogy megtapsolják a műsor végén. Nem
gondolta, hogy Jon szíve megszakad a tévedése miatt, amint
meglátja őt boldogan és igézően és a helyzet magaslatán, ahelyett,
hogy búslakodna, és az öngyilkosságot fontolgatná. De valami ettől
nem nagyon távolit igen – amit nem tudott pontosan meghatározni,
de nem is tudott nem reménykedni benne.
Ez volt a legjobb hangverseny. Mindenki azt mondta. Azt mondták,
ez lendületesebb volt. Vidámabb, mégis intenzívebb. A gyerekek az
általuk előadott zenéhez öltöztek. Az arcukat is kifestették, hogy ne
tűnjenek annyira riadtnak és áldozatinak.
Mikor Joyce a műsor végén kijött, hosszú, fekete selyemszoknyát
viselt, amely mozgás közben ezüstösen ragyogott. Hozzá ezüst
karkötőket, és a hajában csillámot. Néhányan fütyültek is a taps
mellé.

II.
Jon és Edie nem volt ott a közönségben.
Joyce és Matt partit rendez észak-vancouveri házukban. Matt
hatvanötödik születésnapját ünnepük. Matt neuro-pszichológus,
amellett jó amatőr hegedűs is. Így találkozott Joyce-szal, aki most
hivatásos csellista, és az ő harmadik felesége.
– Nézd, mennyi ember – mondogatja Joyce. – Komolyan, egy
egész életút.
Vékony, élénk tekintetű nő, a fején ónszínű a hajpamacs, a háta
enyhén előrehajlik, ami talán a nagydarab hangszer babusgatásából
fakad, vagy talán csak abból, hogy odaadó hallgató és készséges
beszélgetőtárs.
Itt vannak természetesen Matt egyetemi kollégái: azok, akiket a
barátainak tart. Matt nagyvonalú, de szókimondó ember, úgyhogy
jogos, ha nem minden kolléga fér ebbe a kategóriába. Itt van az első
felesége, Sally, akit a gondozója kísér. Sally agya egy
autóbalesetben megsérült huszonkilenc éves korában, tehát nem
valószínű, hogy tudná, kicsoda Matt, ki a három felnőtt fia, vagy
hogy ez az a ház, ahol fiatalasszony korában élt. De megőrizte
kellemes modorát, és boldogan ismerkedik bárkivel, függetlenül
attól, hogy már megismerkedett vele – negyedórája. A gondozója
precíz kis skót asszony, gyakran magyarázza, hogy ő nincs ilyen
zajos partikhoz szokva, és szolgálatban sosem iszik.
 Matt második felesége, Doris alig egy évig élt vele, noha három
évig voltak házasok. Jóval fiatalabb partnerével, Louise-zal jött, aki
elhozta pár hónapja született kisbabáját. Doris jó barátságban
maradt Matt-tel, és különösen Matt és Sally legkisebb fiával,
Tommyval, aki annak idején olyan kicsi volt, hogy ő nevelte, amíg az
apjával élt. Matt két idősebb fia a gyerekeivel és a gyerekek anyjával
jött, bár az egyik asszony már nem az apa felesége. Ezt az apát a
jelenlegi társa kíséri, és a nő kisfia, aki épp most verekedett össze
az egyik vér szerinti unokával a hinta miatt.
Tommy most először hozta el Jay nevű partnerét, aki eddig még
egy szót se szólt. Tommy azt mondja Joyce-nak, hogy Jay nincs
hozzászokva a családokhoz.
– Tudom, mit érez – mondja Joyce. – Valaha én is így voltam vele.
Nevet: megállás nélkül nevet, amióta (Matt szavával) a klán belső
és külső tagjait sorolja. Neki nincs gyereke, bár van egy exférje, Jon,
aki északon lakik a parton egy jobb napokat látott malomvárosban.
Joyce őt is meghívta, de Jon nem tudott jönni. A harmadik felesége
unokáját keresztelik épp. Persze Joyce meghívta a feleséget is, akit
Charlene-nek hívnak, és péksége van. Ő írta meg a szép választ a
keresztelőről, aminek láttán Joyce azt mondta Mattnek, nem fér a
fejébe, hogy Jon vallásos lett.
– Tényleg kár, hogy nem tudtak eljönni – mondja, ahogy mindezt
elmagyarázza egy szomszédnak. (A szomszédokat is meghívták,
hogy ne legyen panasz a zajra.)
– Akkor én is kivehetném a részem a bonyodalmakból. Volt
ugyanis egy második feleség is, de fogalmam sincs, hova lett, és
szerintem Jonnak sincs.
Rengeteg az étel, amit részben Matt és Joyce készített, részben a
vendégek hoztak, és sok a bor meg gyerekpuncs meg valódi puncs
is, amit Matt kotyvasztott erre az alkalomra – a régi szép napok
emlékére, mondja, amikor az emberek még tudták, hogyan kell inni.
Azt mondja, tulajdonképpen egy kisikált szemetes konténerben
kellett volna főznie, mint akkoriban, de manapság már finnyásak az
emberek, meg se innák. A fiatal felnőttek többsége így se nyúl
hozzá.
 Nagy a kert. Van krikett, ha valaki játszani akarna, meg ott van
Matt gyerekkorából az az ominózus hinta, amit a garázsból szedett
elő. A legtöbb gyerek csak parkban látott hintát vagy műanyag
játékelemként a hátsó kertben. Matt egyike az utolsóknak
Vancouverben, akiknek még megvan a gyerekkori hintájuk, és abban
a házban él, ahol felnőtt, a Windsor Roadon, a Grouse Mountain
lejtőjén, a hajdani erdőszélen. Azóta újabb házak kapaszkodtak
fölébe, a legtöbb afféle kastély, hatalmas garázzsal. Egy nap ezt a
helyet el kell adni, mondja Matt. Az adó irdatlan. El kell adni, aztán
majd épül a helyére néhány borzadály.
Joyce nem tudja elképzelni, hogy Matt-tel való életének máshol
legyen a színtere. Itt mindig nagy a forgalom. Jönnek-mennek az
emberek, itt hagynak ezt-azt, később érte jönnek (beleértve a
gyerekeiket is). Matt vonósnégyese vasárnap délutánonként a
dolgozószobájában, az Unitárius Társaság találkozója vasárnap
esténként a nappaliban, a Zöld Párt stratégiájának kidolgozása a
konyhában. A drámaolvasó kör a ház elülső felében érzeleg,
miközben valaki a valódi élet drámájának részleteit ontja épp a
konyhában (Joyce társaságára mindkét helyen igényt tartanak). Matt
és néhány tanszéki kolléga zárt ajtók mögött dolgozza ki a stratégiát.
Joyce gyakran jegyzi meg, hogy Matt-tel szinte soha nincsenek
kettesben, legfeljebb az ágyban.
– És ő ott is valami fontosat olvas.
Miközben Joyce valami lényegtelent.
Semmi baj. Mattben óriási a lelkesedés és az étvágy, amire Joyce-
nak talán szüksége van. Még az egyetemen is – ahol végzett
hallgatók, kollégák, potenciális ellenségek és becsmérlők körében
van – mintha alig visszatartható forgószélként működne. Joyce ezt
valaha annyira megnyugtatónak találta. És talán még most is annak
találná, ha lenne ideje kívülről figyelni. Valószínűleg irigyelné
önmagát – kívülről. Nyilván van is, aki irigyli, vagy legalábbis
csodálja – azt gondolják, annyira jól illik Matthez a maga barátnőivel,
feladataival, tevékenységeivel és persze a pályájával. Ha ma ránéz
valaki, meg nem mondaná, hogy amikor megérkezett Vancouverbe,
olyan magányos volt, hogy még a nála egy évtizeddel fiatalabb
vegytisztítós fiúval is hajlandó volt elmenni. És aztán Matt állította
talpra.
Joyce most épp egy stólával a karján vág át a gyepen; Mrs.
Fowlernak viszi, aki a második feleség és későn érő leszbikus Doris
anyja. Mrs. Fowler nem ülhet a napra, de az árnyékban borzong. A
másik kezében egy pohár frissen készült limonádét visz Mrs.
Gowannek, Sally szolgálatban lévő kísérőjének. Mrs. Gowan a
gyerekek puncsát nagyon édesnek találta. Nem hagyja, hogy Sally
igyon: esetleg leönti a csinos ruháját, vagy egy játékossági
rohamában rálöttyenti valakire. Sally szemmel láthatóan nem bánja,
hogy nélkülöznie kell.
Ahogy Joyce átvág a gyepen, megkerül egy csapat fiatalt, akik
körben ülnek. Tommy, az új barátja, meg más barátok, akiket Joyce
többször látott már a házban, meg olyanok is, akiket emlékezete
szerint soha nem látott.
Hallja, ahogy Tommy azt mondja: „Nem, nem vagyok Isadora
Duncan.”
Mindannyian nevetnek.
Joyce rájön, hogy azt a bonyolult és sznob játékot játsszák, ami
évekkel ezelőtt olyan népszerű volt. Hogy is hívják? Úgy rémlik,
valami B-vel kezdődő neve volt.
Azt hitte volna, hogy a mai fiatalok az efféle játékhoz antielitisták.
Buxtehude. Ki is mondta hangosan.
– Buxtehudét játszotok.
– A B-t mindenesetre eltaláltad – mondja Tommy, és ránevet, hogy
a többiek is nevethessenek.
– Látjátok, nem is olyan buta a belle mère-em. Csak zenész. Vagy
Buxtahoody nem zenész volt?
– Buxtehude hetvenöt kilométert gyalogolt, hogy hallja Bachot
orgonálni – mondja Joyce hirtelen felfortyanva.
– Igen. Zenész.
Egy lány feláll a körből, Tommy utána kiált.
– Hé, Christie. Christie. Te már nem játszol?
– Mindjárt jövök. Csak elbújok a bokorban a bűnös cigarettámmal.
Ezen a lányon rövid, bodros fekete ruha van, amiről az embernek
inkább egy kombiné vagy hálóing jut eszébe, hozzá egyszerű
szabású, bár mélyen dekoltált fekete kosztümkabátka. Semmi kis
fakó haj, üres fakó arc, láthatatlan szemöldök. Joyce-nak azonnal
ellenszenves. Az a fajta lány, gondolja, akinek egyetlen
elhivatottsága a Földön, hogy mások életét kellemetlenné tegye.
Betolakszik egy ilyen partira – Joyce úgy gondolja, betolakodott –,
ahol a házigazdákat sem ismeri, de azért úgy érzi, megvetheti őket.
A felszínes vidámságukért meg a burzsoá vendégszeretetükért.
(Mondják még ma is, hogy „burzsoá”?)
Nem mintha egy vendég nem dohányozhatna ott, ahol akar. Sehol
nem látni azokat a kötekedő kis feliratokat, még a házban sem.
Joyce úgy érzi, oda a jókedve.
– Tommy – mondja hirtelen. – Tommy, odavinnéd ezt a stólát
Fowler nagymamának? Úgy látszik, fázik. A limonádé meg Mrs.
Gowané. Ismered. Az a nő az anyáddal.
Nincs abban semmi, ha emlékezteti bizonyos kapcsolatokra és
felelősségekre.
Tommy gyorsan, elegánsan feláll.
– Botticelli – mondja, és átveszi tőle a stólát meg a poharat.
– Sajnálom. Nem akartam elrontani a játékotokat.
– Nem vagyunk benne valami jók – mondja egy fiú, akit Joyce
ismer. Justin. – Nem vagyunk akkora ászok, mint ti voltatok.
– Voltunk, így igaz – mondja Joyce. Egy pillanatra
elbizonytalanodik, hogy most mit is csináljon, hova is menjen.

A konyhában mosogatnak. Joyce és Tommy meg az új barátja,

Jay. A parti véget ért. A társaság ölelések, csókok, szívből jövő
kiáltások után hazament, némelyek tálcán vitték az ételt, amit Joyce
nem tud hova rakni a hűtőszekrényben. A megfonnyadt salátákat,
krémtortákat és kaszinótojást kidobták. Amúgy is kevés kaszinótojás
fogyott. Régimódi. Túl sok benne a koleszterin.
– Kár, annyit dolgoztam vele. Valószínűleg a templomi vacsorára
emlékeztette az embereket – mondja Joyce, ahogy egy tányérra
valót a szemetesbe ütöget.
– A nagymamám is szokott csinálni – mondja Jay. Ezek az első
szavai Joyce-hoz, és Joyce látja, hogy Tommy hálás. Ő is hálás,
hiába sorolta Jay a nagymamájával egy kategóriába.
 – Mi többször is ettünk belőle, nagyon jó volt – mondja Tommy.
Jayjel együtt már vagy fél órája segítenek neki, összeszedik a
poharakat, a tányérokat meg az evőeszközöket, amik összevissza
hevertek a gyepen, a verandán meg a házban, a legkülönösebb
helyeken is, például virágcserépben meg díszpárnák alatt.
A srácok – Joyce srácokként gondol rájuk – ügyesebben pakoltak
be a mosogatógépbe, mint ahogy neki sikerült volna ilyen
kimerülten, és a piszkos poharak számára előkészítették a
mosogatókban a forró, habos vizet meg a hideg öblítőt.
– Meghagyhatjuk őket a következő adagra – mondja Joyce, de
Tommy tiltakozik.
– Te se tennéd a gépbe, ha az egész napos rohangálástól még
tudnál gondolkozni.
Jay mosogat, Joyce törölget, Tommy elpakol. Még emlékszik,
minek hol a helye a házban. Matt elmélyülten beszélget egy tanszéki
emberrel odakint a tornácon. Ezek szerint mégsem olyan részeg,
mint ahogy azok a hosszúra nyúlt ölelgetések és véget nem érő
búcsúszavak sejtették valamivel korábban.
– Lehet, hogy nem tudok gondolkozni – mondja Joyce. – De
ebben a pillanatban az ösztöneim azt súgják, hogy hajítsuk ki az
összeset, és vegyünk műanyagot.
– Poszt-parti szindróma – mondja Tommy. – Ismerjük jól.
– Na és ki volt az a fekete ruhás lány? – kérdi Joyce.
– Aki otthagyta a játékot?
– Christie? Christie-re gondolsz. Christie O’Dell. Justin felesége,
de a saját nevét használja. Ismered Justint.
– Persze hogy ismerem. Csak azt nem tudtam, hogy nős.
– Nahát, hogy megnőttek mind – bosszantja Tommy. – Justin
harmincéves – teszi hozzá. – A lány lehet, hogy több.
Jay azt mondja:
– Határozottan több.
– Érdekes így ránézésre – mondja Joyce. – És milyen?
– Író. Rendes.
Jay a mosogató fölé hajol, és olyan hangot hallat, amit Joyce nem
ért.
– Elég távolságtartó – mondja Tommy. Jayhez beszél.
 – Igazam van? Te nem ezt mondanád?
– Nagyon el van szállva magától – mondja Jay tisztán.
– Hát, most jelent meg az első könyve – mondja Tommy. – Nem
jut eszembe a címe. Valami „Hogyan csináljuk” típusú cím, szerintem
nem túl jó. Ha az embernek épp kiadják az első könyvét, akkor egy
darabig el van szállva.

Mikor Joyce pár nappal később egy könyvesbolt mellett megy el

Lonsdale-ben, meglátja a lány arcát egy plakáton. És ott a neve is:
Christie O’Dell. Fekete kalap van rajta, meg ugyanaz a fekete
kosztümkabát, mint a partin. Méretre szabott, egyszerű vonalú,
nagyon mélyen dekoltált. Bár gyakorlatilag nincs ott semmi, amit
mutogathatna. A tekintete egyenest a kamerába mered, a pillantása
komor, sebzett, hideg, vádló.
Hol látta ezt Joyce? Persze, a partin. Már amikor rátört az a
nyilván indokolatlan ellenszenv, akkor is úgy érezte, ismerős
valahonnan az az arc.
Egy növendéke? Valaha annyi növendéke volt.
Bemegy a boltba, megveszi a könyvét. Hogyan kell élnünk. Ponttal
a végén. A könyvesbolti eladónő azt mondja:
– Ha péntek délután kettő és négy között visszajön, itt lesz a
szerző, és dedikálja magának. Csak ne tépje le azt a kis
aranycímkét, hogy lehessen látni, hogy itt vette.
Joyce sosem értette, mire jó sorba állni, hogy az ember
megpillantsa a szerzőt, aztán hazamenni az idegen aláírással a
könyvben. Úgyhogy udvariasan dünnyög valamit, se igent, se nemet.
Még azt se tudja, el fogja-e olvasni. Megjelent mostanában egypár
jó életrajz, ami határozottan inkább az ínyére van, mint ez.
A Hogyan kell élnünk ráadásul novelláskötet, nem is regény. Ez
már magában is csalódás. Valahogy csökkenti a könyv tekintélyét, a
szerző mintha csak toporogna az Irodalom kapujában, nem olyan,
mint aki biztonságosan beérkezett.
Ettől függetlenül Joyce este magával viszi a könyvet az ágyába,
és kötelességtudóan kinyitja a tartalomjegyzéknél. A lista közepe
táján megakad a szeme egy címen.
„Kindertotenlieder.”
 Mahler. Ismerős terep. Joyce magabiztosan lapoz a megadott
oldalszámra. Valakinek, talán magának a szerzőnek volt annyi esze,
hogy a fordítást is feltüntesse.
„Dalok a gyermekek halálára.”
Mellette Matt horkant egyet.
Joyce tudja, hogy valamivel nem ért egyet, amit olvas, és
szeretné, ha rákérdezne. Rákérdez.
– Jézusom. Ezt az idiótát.
Joyce lefordítva a mellére fekteti a Hogyan kell élnünket, és a
hangjával jelzi, hogy figyel.
A könyv hátlapján ott van ugyanaz a fotó a szerzőről, csak itt kalap
nélkül. Itt sem mosolyog, durcás, de egy kicsit kevésbé elbizakodott.
Miközben Matt beszél, Joyce felhúzza a térdét, hogy
nekitámaszthassa a könyvet, és elolvashassa a hátán azt a néhány
életrajzi mondatot.

Christie O’Dell Rough Riverben nőtt fel, Brit Columbia egyik parti
városában. A Brit Columbia Egyetem kreatív írás tanfolyamának
végzett hallgatója. Vancouverben, Brit Columbiában él férjével,
Justinnal és a macskájával, Tiberiusszal.

Matt elmagyarázza, mi volt a könyvében az az idiótaság, aztán

fölemeli a tekintetét, Joyce könyvére pillant, és azt mondja:
– Ez a lány itt volt a partinkon.
– Igen. Christie O’Dell a neve. Justin felesége.
– Szóval könyvet írt? És mit?
– Novellákat.
– Ja.
Matt már újra olvas, de kis idő múlva, árnyalatnyi bűntudattal
megkérdi:
– Na és jó?
– Még nem tudom.
„Az anyjával élt – olvassa Joyce – a hegyek és a tenger közt…”
Amikor ide ér, hirtelen feszélyezve érzi magát, hogy tovább
olvasson. Vagy úgy olvasson tovább, hogy ott fekszik mellette a
férje. Becsukja a könyvet, és azt mondja:
 – Azt hiszem, egy kicsit lemegyek.
– Bánt a fény? Mindjárt úgyis leoltom.
– Nem. Azt hiszem, iszom egy teát. Majd jövök.
– Addigra valószínűleg alszom.
– Akkor jó éjszakát.
– Jó éjszakát.
Joyce megcsókolja, és leviszi magával a könyvet.

Az anyjával élt a hegyek és a tenger közt egy házban. Előtte Mrs.

Nolandnél lakott, aki gyerekeket vett dajkaságba. A Mrs. Nolandnél
lakó gyerekek száma változott az idők során, de mindig túl sokan
voltak. A kicsik a szoba közepén aludtak egy ágyban, a nagyobbak
meg kiságyban kétfelől, hogy a kicsik le ne guruljanak. Reggel
csengőhangra ébredtek. Mrs. Noland állt az ajtóban, ő rázta a
csengőt.
Mire újra megrázta, végezni kellett a pisiléssel, meg kellett
mosakodni, és fel kellett öltözni a reggelihez. A nagyoknak kellett
segíteni, hogy a kicsik be tudjanak ágyazni. A kicsik néha bepisiltek
középen, mert nem tudtak időben kimászni a nagyok mellől.
Némelyik nagy megmondta őket, de mások rendesebbek voltak, és
egyszerűen felemelték az ágytakarót, hogy megszáradjon, és néha,
mikor az ember visszafeküdt aludni, még mindig nedves volt. Mrs.
Noland házából leginkább erre emlékezett.
Aztán az anyjával élt, és az anyja minden este elvitte az AA
találkozóra. Magával kellett vinnie, mert nem volt senki, akire
hagyhatta volna. Az AA-n volt egy doboz legó, amivel a gyerekek
játszhattak, de ő nem annyira szerette a legót. Mikor az iskolában
elkezdett hegedülni tanulni, vitte magával a gyerekhegedűt az AA-ra.
Ott nem tudott játszani, de mindig vigyáznia kellett rá, mert az
iskoláé volt. Ha a felnőttek nagyon hangosan beszéltek, halkan
gyakorolt egy kicsit.
A hegedűórákat az iskolában tartották. Ha valaki nem akart
hangszert tanulni, akkor játszhatott a triangulumon is, de a tanárnő
azt szerette, ha valami nehezebb hangszert választanak. A tanárnő
magas volt, barna haját hátul hosszú fonatban hordta. Más illata volt,
mint a többi tanárnak. Némelyik parfümöt használt, ő soha. Faillata
volt, vagy kályhaillata, erdőillata. A gyerek később úgy gondolta,
préselt cédrus. Mikor a gyerek anyja beállt a tanárnő férjéhez
dolgozni, neki is ilyen illata lett, de nem egészen. Az volt a
különbség, hogy az anyjának fa-, a tanárnőnek meg fafúvósillata
volt.
A gyerek nem volt valami tehetséges, de keményen dolgozott.
Nem azért, mintha annyira szerette volna a zenét. Azért, mert
annyira szerette a tanárnőt, semmi másért.
Joyce leteszi a könyvet a konyhaasztalra, és újra megnézi a
szerző fényképét. Van ebben az arcban valami Edie-ből? Semmi.
Semmi, se a formájában, se a kifejezésében.
Fölkel, odahozza a konyakot, tölt egy kicsit a teájába. Kutat az
agyában, hogy is hívták Edie gyerekét. Biztosan nem Christie-nek.
Egyetlen alkalomra sem emlékszik, amikor Edie kihozta volna a
házba. Az iskolában sok gyerek tanult hegedülni.
A kislány nem lehetett egészen tehetségtelen, különben Joyce
valami kevésbé nehéz hangszer felé terelte volna, mint a hegedű.
De tehetséges sem lehetett – hiszen írja is, hogy nem volt
tehetséges –, különben megmaradt volna a neve.
Kifejezéstelen arc. Egy csepp gyermeki nőiesség. Bár volt valami,
amit Joyce a lány arcában, a felnőtt nőében felismert.
Nem lehet, hogy mégis eljött, olyankor, ha Edie szombaton
segített Jonnak? Vagy akár azokon a napokon, amikor Edie csak
úgy látogatóba jött, nem dolgozni, csak megnézni, halad-e a munka,
ha kell, segíteni. Lehorgonyozni és nézni, mit csinál éppen Jon, és
megakadályozni, hogy beszélgessen Joyce-szal, a becses
szabadnapján.
Christine. Persze. Ez az. Elég könnyen alakítható Christie-vé.
Christine valamilyen módon biztosan be volt avatva az udvarlásba,
Jon nyilván járt náluk, ahogy Edie is járt a házban. Edie talán
kifaggatta a gyereket.
Hogy tetszik neked Jon?
Hogy tetszik Jon háza?
Nem lenne jó odaköltözni Jon házába?
A Mami meg Jon nagyon szeretik egymást, és ha két ember
nagyon szereti egymást, akkor egy házban is szeretnének lakni. A
hegedűtanárnőd és Jon nem szereti egymást annyira, mint a Mami
meg Jon, úgyhogy te a Mamival meg Jonnal fogsz lakni Jon
házában, a hegedűtanárnőd meg egy lakásban.
De ez egyáltalán nem igaz: Edie soha nem lökne ilyen szöveget,
az biztos.
Joyce úgy gondolja, tudja, milyen fordulatot vesz a történet. A
gyerek teljesen összegabalyodik a felnőttek ügyeiben és
csalásaiban, ahogy ide-oda rángatják. De mikor újra a kezébe veszi
a könyvet, látja, hogy a lakóhelyek változását alig említi.
Minden a gyereknek a tanárnője iránti szeretetéből következik.
Csütörtökön van hegedűóra, az a hét legfontosabb napja, a
boldogság vagy a boldogtalanság attól függ, mennyire sikeres vagy
sikertelen a gyerek aznapi játéka, és hogy értékeli a tanárnő. Ez is,
az is szinte elviselhetetlen. A tanárnő hangja időnként tartózkodó,
kedves: tréfálkozik, hogy leplezze a fáradtságot, a csalódást. A
gyerek szenved. Vagy a tanárnő hirtelen könnyed és vidám.
– Nagyon jó. Nagyon jó. Ma tényleg nagyon ügyesen játszottál.
És a gyereknek összeszorul a gyomra a boldogságtól.
Aztán eljön az a csütörtök, amikor a gyerek elesik az udvaron, és
felsebzi a térdét. A tanárnő nedves, meleg ruhával kitisztítja a sebet,
aztán egyszer csak halkan odasúgja, ezért jár valami, és előkeresi a
cukorkás tálat, amit a legkisebbek bátorítására tart.
– Melyik a kedvenc színed?
A gyerek elfogódott.
– Bármelyik.
Ez valami változás kezdete? Azért van, mert itt a tavasz, közeleg
a koncert?
A gyerek úgy érzi, kiválasztották. Szólót fog játszani. Ez azt jelenti,
hogy csütörtökönként bent kell maradnia az iskolában gyakorolni,
úgyhogy lekési az iskolabuszt, amelyik kivinné abba a házba, ahol
az anyjával most élnek. A tanárnő fogja elvinni. Útközben
megkérdezi, izgul-e a gyerek a szereplés miatt.
Kicsit.
Na hát akkor, mondja a tanárnő, meg kell tanulnia, hogy valami
igazán szépre gondoljon. Például az égen repülő madarakra. Melyik
a kedvenc madara?
 Már megint a kedvencek. A gyerek nem tud mit mondani, egyetlen
madár se jut eszébe.
– A varjú…
A tanárnő nevet.
– Jó, jó. Akkor gondolj a varjúra. Mielőtt elkezdesz játszani,
gondolj a varjúra.
Aztán, talán hogy a nevetést jóvátegye, mert megérzi a gyerek
szégyenét, azt javasolja, hogy menjenek el Willingdon Parkba, és
nézzék meg, kinyitott-e már a fagylaltos.
– Aggódnak érted, ha nem mész egyenesen haza?
– Tudják, hogy a tanárnővel vagyok.
A fagylaltos már kinyitott, bár gyér a választék. Az izgalmasabb
ízekből még nincs. A gyerek epret választ, ezúttal vigyáz, hogy a
gyönyör és a rémület ellenére elég gyors legyen. A tanárnő vaníliát
kér, mint a felnőttek általában. De tréfál a fagylaltos fiúval, azt
mondja, siessen, és hozzon rumos mazsolát, különben kiveti a
szívéből.
Talán ekkor történik meg az újabb változás. Mikor a gyerek
meghallja, hogy a tanárnő ezen a hangon beszél – szemtelenül,
majdnem úgy, ahogy a nagylányok –, megnyugszik. Ettől kezdve
nem fojtogatja annyira a tisztelet, viszont önfeledten boldog.
Lehajtanak a dokkhoz, megnézik a horgonyzó hajókat, aztán a
tanárnő azt mondja, mindig is állóhajón szeretett volna élni. Nem
lenne-e vidám dolog, kérdi, és a gyerek persze egyetért.
Kiválasztják, melyiket szeretnék. A hajót kézzel faragták,
világoskékre festették, és sok kis ablaka van, bennük cserepes
muskátli.
Ez elvezet oda, hogy arról a házról beszélgetnek, ahol a gyerek
most lakik, és ahol a tanárnő lakott régebben. És valahogy ettől
fogva vezetés közben gyakran visszatérnek erre a témára. A gyerek
beszámol róla, hogy örül a külön szobának, de nem tetszik neki,
hogy odakint annyira sötét van. Néha úgy gondolja, vadállatokat hall
az ablak alatt.
Milyen vadállatokat?
Medvéket, pumákat. Az anyja azt mondja, ezek élnek az erdőben,
ne menjen ki soha.
 – És ha meghallod őket, odaszaladsz a mamád ágyába?
– Azt nem szeretik.
– Te jó ég, miért nem?
– Jon is ott van.
– És mit gondol Jon a medvékről meg a pumákról?
– Ő azt gondolja, csak szarvasok.
– És dühös volt a mamádra azért, amit mondott?
– Nem.
– Gondolom, sohasem dühös.
– Egyszer azért elég dühös volt. Amikor a mamámmal kiöntöttük
az összes borát a lefolyóba.
A tanárnő azt mondja, nem érdemes félni az erdőtől. Vannak
sétaösvények, mondja, ahol a vadak nem zavarják az embert,
különösen ha zajt üt, márpedig az ember általában szokott. Ismeri a
biztonságos ösvényeket, és ismeri minden vadvirág nevét, ami
nagyjából most fog virágozni.
Kutyafoggyökér. Hármasszirom. Foltos kontyvirág. Csíkos ibolya
és galambvirág. Csokoládéliliom.
– Azt hiszem, van másik, hivatalos nevük is, de én szeretem
csokoládéliliomnak hívni. Olyan ízletesen hangzik. Persze ennek
semmi köze az ízükhöz, csak a külsejükhöz. Olyanok, mint a
csokoládé, amiben egy kis bíborszín van, mint a gyümölcsdarabkák.
Elég ritka, de én tudom, hogy hol szokott nőni.

Joyce újra leteszi a könyvet. Na most, most aztán tényleg elkapta

a sodrát, már érzi, hol jön a rettenet. Az ártatlan gyermek, a beteg és
leskelődő felnőttek, a megrontás. Tudhatta volna. Mind annyira
divatos manapság, gyakorlatilag kötelező. Az erdő, a tavaszi
virágok. Ahol a szerző a valódi életből vett emberekhez és
helyzethez hozzábiggyeszti a maga ronda koholmányát, mivel a
képzelethez lusta, csak a befeketítéshez nem.
Mert részben persze igaz. Joyce emlékszik egyes dolgokra,
amiket közben elfelejtett. Hogy hazaviszi Christine-t, és soha nem
úgy gondol rá, mint Christine-re, hanem mindig mint Edie gyerekére.
Emlékszik, hogy nem képes behajtani az udvarukra, és ott
megfordulni, hanem mindig a bevezetőúton teszi ki a gyereket, aztán
még vagy fél kilométert megy előre, ahol meg lehet fordulni. A
fagylaltra egyáltalán nem emlékszik. De egy pontosan olyan
lakóhajó tényleg horgonyzott a dokkban. Még a virágok neve, meg a
gyerek rémes, ravasz faggatása is igaz lehetett.
Muszáj folytatnia. Szeretne még egy kis konyakot tölteni, de
reggel kilenckor próba.

Semmi ilyesmi. Megint tévedett. Az erdő és a csokoládéliliom

kihullik a történetből, a koncertről is szinte alig esik szó. Az iskola
épp véget ért. És az utolsó hét utáni vasárnap reggel a gyerek korán
ébred. A tanárnő hangját hallja az udvarból, odamegy az ablakhoz.
Ott van a tanárnő a kocsijában, az ablakot leengedte, és Jonnal
beszél. A kocsi végén kis vonóhorog. Jon mezítláb áll, félmeztelen,
csak a farmerja van rajta. Odaszól a gyerek anyjának, aki a
konyhaajtóba lép, tesz pár lépést az udvaron, de nem megy el
egészen a kocsiig. Jon egyik inge van rajta, házi köntösnek
használja. Mindig hosszú ujjú dolgokat hord, hogy eltakarja a
tetoválást.
Valamiről beszélgetnek, ami a lakásban van, és Jon megígéri,
hogy elhozza. A tanárnő odadobja a kulcsot. Aztán Jon és a gyerek
anyja egymás szavába vágva biztatják, hogy vigyen el még néhány
holmit. De ő kelletlenül nevet, és azt mondja: „A tiétek.” Hamarosan
Jon azt mondja: „Jó, hát akkor szia” és „Szia” – visszahangozza a
tanárnő; a gyerek anyját meg nem hallani, hogy mond-e valamit. A
tanárnő ugyanúgy nevet, mint az elején, Jon meg azt magyarázza,
hogyan forduljon meg a kocsival és a vontatóhoroggal az udvarban.
Közben a gyerek is lerohan az udvarba pizsamában, bár tudja, hogy
a tanárnőnek nem lesz kedve beszélgetni.
– Pont lekésted – mondja az anyja. – El kellett érnie a kompot.
Duda hallatszik, Jon felemeli az egyik kezét. Aztán átvág az
udvaron, és azt mondja a gyerek anyjának:
– Erről ennyit.
A gyerek megkérdi, visszajön-e a tanárnő, Jon azt mondja:
– Nem valószínű.
A következő fél oldalt az tölti ki, hogy a gyerek szép lassan
megérti, mi folyik körülötte. Ahogy nő, felidéz néhány kérdést a
látszólag esetleges bombázásból. Némi információ – bár teljesen
lényegtelen – Jonról (akit nem nevez Jonnak) meg az anyjáról. Mikor
kelnek fel reggel? Mit esznek, és főznek-e együtt? És miket
hallgatnak a rádióban? (Semmit: televíziót vettek.)
Mire volt kíváncsi a tanárnő? Remélte, hogy rossz híreket hall?
Vagy csak mohón hallani akart bármit, kapcsolatban akart lenni
valakivel, aki egy fedél alatt lakik, egy asztalnál eszik azzal a két
emberrel, nap mint nap a közelükben van?
Ez az, amit a gyerek nem tudhat. Azt viszont megtudja, milyen
keveset számított ő maga, mennyire befolyásolták a rajongását,
milyen kis hülye volt. És ez keserűséggel tölti el, határozottan.
Keserűséggel és büszkeséggel. Úgy tekint magára, mint akit
többször nem fognak átverni.
De történik valami. És itt következik a meglepő végkifejlet. Egy
nap megváltoznak a tanárnő és a gyerekkori időszak iránti érzései.
Nem tudja, hogyan, mikor, de rájön, hogy már nem úgy gondol
vissza arra az időre, hogy becsapták. A darabra gondol, amit
fáradságosan megtanult (persze később abbahagyta a hegedülést,
még kamasz sem volt). A hiú reményeire, a kitörő boldogságára, az
erdei virágok izgalmas és boldogító nevére, amiket végül sohasem
látott.
A szeretetre. Örült neki. Szinte olyan volt, mintha a világ érzelmi
háztartása valami véletlenszerű és persze igazságtalan beosztással
élne, hogy az egyik ember – bármilyen átmeneti, bármilyen felületes
– boldogsága a másik ember nagy boldogtalanságából származhat.
Hát igen, gondolja Joyce. Igen.

Péntek délután elmegy a könyvesboltba. Viszi a könyvét is, hogy

dedikáltassa, meg egy kis doboz Le Bon csokoládét. Beáll a sorba.
Kissé meglepi, milyen sokan jöttek. Nők, a kortársai, meg idősebbek
és fiatalabbak is. Néhány férfi, mind fiatalabb, akik a barátnőjüket
kísérik.
A nő, akitől Joyce a könyvet vette, felismeri.
– Örülök, hogy visszajött – mondja. – Olvasta az interjút a Globe-
ban? Remek.
Joyce zavarban van, sőt egy kicsit remeg is. Alig tud megszólalni.
 Az eladónő végigmegy a sor mellett, és elmagyarázza, hogy itt
csak azokat a könyveket lehet aláíratni, amiket ebben a boltban
vásároltak, és egy bizonyos antológiát, amelyben szerepel Christie
O’Dell egyik novellája, nem tudnak elfogadni, sajnálja.
A Joyce előtt álló asszony magas is, széles is, úgyhogy Christie
O’Dell egészen addig takarásban van, amíg ez a nő előre nem hajol,
hogy letegye a könyvét a dedikáló asztalra. És akkor egy fiatal nőt
lát meg, teljesen mást, mint az a lány a plakáton meg a partin. Eltűnt
a fekete szerelés meg a fekete kalap. Christie O’Dell sötét rózsaszín
selyembrokát kabátot visel, a gallérjába apró aranygyöngyök vannak
varrva. Alatta finom rózsaszín blúz. A hajában is friss
aranybemosás, a fülében arany fülbevaló, a nyakában
hajszálvékony aranylánc. A szája is úgy csillog, mint a virágszirom, a
szemhéján umbrabarna festék.
Persze – ki akarná egy hárpia vagy egy lúzer könyvét megvenni?
Joyce nem gondolta ki, mit fog mondani. Reméli, hogy majd jön
magától.
Most újra az eladónő szólal meg.
– Kinyitotta már a könyvet azon a lapon, ahova a dedikációt
szeretné?
Joyce-nak le kell tennie a dobozát, hogy lapozhasson. Érzi, hogy
összeszorul a torka.
Christie O’Dell fölnéz, rámosolyog – csiszolt udvariasság, szakmai
távolságtartás.
– A neve?
– Elég annyi, hogy Joyce.
Annyira gyorsan fogy az ideje.
– Ön Rough Riverben született?
– Nem – mondja Christie O’Dell enyhén kelletlenül, legalábbis a
jókedve alábbhagy. – Egy ideig éltem ott. A dátumot is odaírjam?
Joyce visszaveszi a dobozt. A Le Bon Chocolatier-nál volt ugyan
csokoládévirág, de nem liliom. Csak rózsa meg tulipán. Úgyhogy
tulipánt vett, ami voltaképp nem sokban különbözik a liliomtól.
Mindkettő gumós.
– Meg szeretném köszönni a Kindertotenliedert – mondja olyan
gyorsan, hogy szinte lenyeli a hosszú szót. – Nekem nagyon sokat
jelent. Hoztam önnek valamit.
– Nem csodálatos novella? – Az eladónő átveszi a dobozt. – Majd
én vigyázok rá.
– Nem bomba – nevet Joyce. – Csokoládéliliom. Illetve tulipán.
Liliom nem volt, úgyhogy tulipánt vettem, gondoltam, az majdnem
olyan jó.
Észreveszi, hogy az eladónő már nem mosolyog, hanem ridegen
nézi. Christie O’Dell azt mondja:
– Köszönöm.
A lány arcán a felismerés árnyéka sincs. Nem jön rá, hogy Joyce
az, évekkel ezelőttről, Rough Riverből, sem hogy Joyce a partiról,
két héttel korábbról. Még abban sem lehet biztos az ember, hogy a
saját novellája címét felismerte. Azt lehetne hinni, semmi köze
hozzá. Mintha csak lerázott volna magáról valamit, és ott hagyta
volna a füvön.
Christie O’Dell úgy ül ott, úgy írja alá a nevét, mintha a világon
egyedül ezért az írásműért volna felelős.
– Örültünk, hogy beszélgethettünk önnel – mondja az eladónő, és
a dobozt nézi, amit a Le Bon Chocolatier-ben az a lány olyan szép
sárga szalaggal kötött át.
Christie O’Dell már a soron következő olvasóra emelte a
tekintetét, és Joyce végre észbe kap, hogy tovább kell lépnie, mielőtt
köznevetség tárgya lenne, a doboza meg, tudja isten, a rendőrségre
tartozó gyanús tárgy.

Ahogy a Lonsdale Avenue-n végigmegy, fel a dombon, úgy érzi,

átgázoltak rajta, de aztán fokozatosan összeszedi magát. Ebből
egyszer még jópofa történet születhet, amit majd elmesél valamikor.
Nem lenne meglepve.
 Wenlock Edge

Anyámnak volt egy agglegény unokaöccse, aki minden nyáron

meglátogatott minket a tanyán. Magával hozta az anyját, Nell Botts
nagynénémet is. Őt Ernie Bottsnak hívták. Magas, pirospozsgás
ember volt, nagy, szögletes arcán jókisfiús kifejezés, szőke, göndör
haja egyenest a homlokából meredt az égbe. A keze, a körme olyan
tiszta volt, mint a szappan, a csípője kissé hájas. A háta mögött
Ernyedt Pottsinak hívtam. Csípős nyelvem volt.
De úgy gondoltam, nem ártok vele. Nem ártok nagyon. Miután Nell
Botts nagynéném meghalt, Ernie nem jött többet, csak karácsonyi
lapokat küldött.
Mikor egyetemre mentem Londonba – mármint London, Ontarióba
–, ahol ő is lakott, szokásává vált, hogy minden második vasárnap
elvigyen vacsorázni. Úgy éreztem, azért csinálja, mert a rokona
vagyok, és így nem kell azon rágódnia, összeillünk-e annyira, hogy
együtt töltsük az időnket. Mindig ugyanoda vitt, egy Régi Chelsea
nevű étterembe, amely az emeleten volt, és a Dundas Streetre
nézett. Odabent bársonyfüggöny volt, az asztalokon fehér abrosz és
apró, rózsaszín ernyős lámpák. Mindez valószínűleg többe került,
mint amennyit Ernie megengedhetett magának, de én nem
gondoltam erre, mivel vidéki lányként úgy véltem, hogy egy férfi, aki
a városban lakik, mindennap öltönyben jár, és ilyen szépen ápolja a
körmét, a jólétnek olyan fokára hágott, ahol az efféle léhaság bevett
dolog.
Én a legegzotikusabb ajánlatot választottam az étlapról, például
csirkepástétomot vagy narancsos kacsát, ő pedig mindig
marhasültet evett. A desszertet zsúrkocsin gurították az asztalhoz.
Általában volt emeletes kókusztorta, tejsodós gyümölcstorta a
tetején idényen kívüli eperrel meg tejszínnel töltött csokoládés
szarvacskák. Mindig órákig válogattam, akár egy ötéves a
fagylaltfajták közt, aztán hétfőn egész nap koplaltam, hogy
ledolgozzam ezt a lakomát.
 Ernie fiatalnak látszott ahhoz, hogy az apám lehessen. Reméltem,
hogy az egyetemről senki nem lát meg vele, és nem hiszi, hogy a
barátom.
Érdeklődött az óráim felől, és mikor elmondtam neki, vagy az
eszébe juttattam, hogy emelt szintű angol irodalomra meg filozófiára
járok, komolyan bólintott. A közlés hatására nem nézett az égre,
ahogy otthon szokták. Elmondta, hogy nagyra becsüli a tanulást, és
sajnálja, hogy neki nem állt módjában továbbtanulni a középiskola
után. A kanadai állami vasútnál helyezkedett el, jegypénztáros lett.
Most pedig felügyelő.
Szereti a komoly olvasmányokat, bár az nem pótolja az egyetemi
oktatást.
Biztosra vettem, hogy amit ő komoly olvasmánynak nevez, az a
Reader’s Digest antológia, és hogy eltereljem a figyelmét a
tanulmányaimról, inkább az albérletünkről kezdtem mesélni.
Akkoriban az egyetemnek nem volt kollégiuma – albérletben éltünk
vagy olcsó bérlakásokban vagy a diákszövetség fiú- vagy
leányszállásain. Az én szobám egy régi ház tetőtere volt, nagy
alapterület, minimális belmagasság. De minthogy korábban a
cselédlány lakott benne, saját fürdőszobája volt. Az emeleten két
másik ösztöndíjas diák lakott, végzősök voltak a modern nyelvek
szakon. Kav és Beverly. A magas mennyezetű, ám leválasztott
földszinti szobákat egy orvostanhallgató bérelte, aki szinte soha nem
volt otthon, meg a félesége, Beth, aki folyton otthon volt, két nagyon
kicsi gyerekkel. Beth volt a házfelügyelő, ő szedte a lakbért, és
gyakran veszekedett az első emeleti lányokkal, akik a ruháikat a
fürdőszobában mosták, és oda is aggatták ki száradni. Mikor az
orvostanhallgató otthon volt, néha azt a fürdőszobát kellett
használnia, mivel a földszinti tele volt babaholmival, és Beth azt
mondta, semmi szükség rá, hogy zoknik lógjanak a képébe, meg
egy csomó intim biszbasz. Kay és Beverly viszont felcsattant, hogy
amikor beköltöztek, megígérték nekik, hogy külön fürdőszobájuk
lesz.
Inkább ilyesmiről meséltem Ernie-nek, aki elpirult, és azt mondta,
ezt írásban kellett volna rögzíteniük.
 Kayben és Beverlyben csalódtam. Keményen tanultak a modern
nyelvek szakon, de a beszédstílusuk meg az érdeklődési körük alig
különbözött a bankban vagy irodán dolgozó lányokétól.
Szombatonként begöndörítették a hajukat, kifestették a körmüket,
mert aznap este randiztak a barátjukkal. Vasárnap meg borogatniuk
kellett az arcukat, mert a fiúk borostáitól kiütéses lett. Én egyik fiút
sem találtam vonzónak egy cseppet sem, és nem értettem, ők mit
esznek rajtuk.
Azt mondták, kezdetben az az őrült ötletük támadt, hogy az ENSZ-
ben lesznek fordítók, de most már úgy gondolják, középiskolában
fognak tanítani, és kis szerencsével gyorsan férjhez mennek.
Elláttak kéretlen tanáccsal is.
Az egyetem önkiszolgáló éttermében vállaltam munkát. Kocsit
tologattam, leszedtem a piszkos edényt, aztán az üres asztalokat
tisztára töröltem. Meg kikészítettem a pultra az ételt, hogy el
lehessen venni.
Azt mondták, ez a munka nem túl jó ötlet.
– Egyetlen fiú sem fog elhívni, ha látják, hogy ilyesmit csinálsz.
Ezt Ernie-nek is elmeséltem, mire visszakérdezett:
– És te mit mondtál?
Azt mondtam, meséltem neki, hogy nekem amúgy sem lenne
kedvem olyannal randizni, aki ilyenek alapján ítél, úgyhogy hol itt a
gond?
Jó hangot ütöttem meg. Ernie felragyogott, és beszéd közben föl-
le hadonászott.
– Pontosan – mondta. – Pontosan így kell viselkedni. Becsületes
munka. Soha ne hallgass olyanokra, akik meg akarnak szólni a
becsületes munkádért. Szépen folytasd, ne is figyelj rájuk. Csak
büszkén. Akinek nem tetszik, tehet egy szívességet, megmondhatod
nekik.
Ettől a beszédétől, ahogy széles arcáról sugárzott az igazságérzet
és az elismerés, ezektől a szaggatott, ideges mozdulataitól ébredt
bennem először kétely, az első igazi gyanú, hogy a figyelmeztetés
végül is jogos lehetett.
 Az ajtóm alá egy cédula volt csúsztatva, Beth akart velem
beszélni. Féltem, hogy arról lesz szó, hogy a korlátra akasztottam a
kabátomat száradni, vagy túl nagy zajt csapok a lépcsőn, amikor a
férjének, Blake-nek (néha), vagy a babáknak (mindig) épp aludniuk
kellene napközben.
Az ajtó feltárta a kínlódást és a zűrzavart, amelyben Beth napjai
szemmel láthatóan teltek. Valami mennyezeti fregoliról nedves ruhák
– pelenkák és rossz szagú gyapjú babaholmik – lógtak, egy
fertőtlenítőedényben cumisüvegek bugyborékoltak és rezegtek a
tűzhelyen. Az ablak csupa pára, a székeken nyirkos ruhák meg
széthajigált, rizzsel tömött, piszkos rongybabák. A nagyobbik gyerek
a járóka rácsába kapaszkodott, és szemrehányóan bömbölt
– Beth nyilvánvalóan épp akkor tette be oda –, a kisebbik az
etetőszékében ült, a száján és az állán, mint valami kiütés, pépes,
tökszínű étel kenődött szét.
Beth az egészből apró, lapos arca feszült, felsőbbrendű
kifejezésével kémlelt ki, mint aki azt mondja, kevés ember tudna
ilyen jól megbirkózni ezzel a rémálommal, mint ő, bár a világ nincs
annyira nagyvonalú, hogy ezt elismerje.
– Emlékszel, mikor beköltöztél – mondta, majd fölemelte a
hangját, hogy elnyomja a nagyobbik babáét –, mikor beköltöztél,
említettem, hogy odafönt két ember is elfér?
Belmagasság szempontjából persze nem, akartam mondani, de ő
csak folytatta, közölte, hogy beköltözik még egy lány. Keddtől
péntekig lesz ott. Az egyetemre jár valamilyen kurzusra.
– Blake ma beteszi a heverőt. A lány nem foglal el sok helyet.
Nem hiszem, hogy túl sok cuccot hoz: a városban lakik. Már hat hete
laksz odafönt egyedül, és a hétvégén ezután is így marad.
A bér csökkenéséről nem esett szó.

Nina csakugyan nem foglalt el sok helyet. Alacsony volt, óvatosan

mozgott – soha nem verte be a fejét a gerendába, mint én. Az ideje
nagy részében törökülésben ült a heverőn, sötétszőke haja az
arcába hullott, kislányos fehér alsóneműjén laza japán kimonó.
Gyönyörű ruhái voltak: egy teveszőr kabát, kasmírpulóverek, rakott
skótszoknya hatalmas ezüsttűvel. Az a fajta ruházat, amit az ember
a magazinok borítóján lát, „Hogyan öltöztessük az ifjú hölgyet az új
egyetemi életre” felirattal. De ahogy Nina megjött az egyetemről,
ledobta a ruháját, és felvette a kimonót. Általában nem vacakolt vele,
hogy fölaggassa a holmiját. Én ugyanígy kibújtam az iskolai
ruhámból, de a magam részéről azért, hogy a szoknyámban
megmaradjon a vasalás, és a blúzom vagy a pulóverem tűrhetően
friss állapotban maradjon, úgyhogy én mindent gondosan
felakasztottam.
Esténként egy gyapjúköntöst hordtam. Viszonylag korán
megvacsoráztam az egyetemen, benne volt a béremben, és
szemmel láthatóan Nina is evett már, bár nem tudtam, hol. Lehet,
hogy annyi volt a vacsorája, amit minden este evett: mandula meg
narancs és a piros, arany- vagy bíborfóliába csomagolt
csokoládészív-készlete.
Megkérdeztem, nem fázik-e abban a könnyű kimonóban.
– Ü-űm – mondta. Megfogta a kezem, és a nyakához szorította. –
Folyton ilyen meleg – mondta, és csakugyan. Melegnek is látszott a
bőre, bár azt mondta, hogy csak a naptól, és máris kopik a színe. A
bőre hőfokához egy bizonyos szag is tartozott, dió- vagy fűszerillat,
nem kellemetlen, de nem is olyan test szaga, amelyet folyton
fürdetnek vagy zuhanyoznak. (Én sem voltam olyan friss, mivel Beth
heti egy fürdést vezetett be. Akkoriban sokan fürödtek hetente
egyszer, és az az érzésem, hogy a púder és a ragacsos, nyúlós
illatszerek ellenére több volt az emberszag.)
Általában késő estig olvastam. Korábban azt hittem, nehezebb
úgy olvasni, ha van még valaki a szobában, de Nina jelenléte nem
volt megterhelő. A narancsát meg a csokoládéját bontogatta,
rakosgatta a pasziánszot. Ha ki kellett nyújtóznia, hogy arrébb
tegyen egy lapot, néha apró hangot hallatott, nyögést vagy
dörmögést, mintha a teste minimális megmozdítása miatt
panaszkodna, de ettől még élvezte. Különben is elégedett volt, és
amint végzett, nyugodtan bekunkorodott aludni, ha égett a villany, ha
nem. És mivel nem követelte meg senki, és nem is volt rá
különösebb szükség, hamarosan beszélgetni kezdtünk, meséltünk
az életünkről.
 Nina huszonkét éves volt, és tizenöt éves kora óta a következők
történtek vele:
Először is sikerült teherbe esnie (ő fogalmazott így), és hozzáment
az apához, aki nem volt sokkal idősebb nála. Ez valahol Chicagótól
nem messze történt. A várost Laneyville-nek hívták, és másutt nem
volt munka, csak a gabonasilóban vagy a szerelőműhelyben
(fiúknak), vagy valamilyen üzletben (lányoknak). Nina vágya az volt,
hogy fodrásznő legyen, de ahhoz el kellett utazni, tanulni. Nem is
mindig lakott Laneyville-ben, itt a nagyanyja élt, nála meg azért
lakott, mert az apja meghalt, az anyja meg újra férjhez ment, és a
mostohaapja kirúgta.
Született még egy gyereke, megint fiú, és a férjének állítólag egy
másik városban ígértek munkát, úgyhogy odautazott. Úgy volt, hogy
elküld majd valakit Nináért, de nem küldött. Úgyhogy mindkét
gyereket a nagyanyjánál hagyta, és bement busszal Chicagóba.
A buszon megismerkedett egy Marcy nevű lánnyal, aki szintén
Chicagóba tartott. Marcy ismert ott egy embert, akinek étterme van,
és majd ad nekik munkát. De amikor Chicagóba értek, és
megtalálták az éttermet, kiderült, hogy a férfi nem a tulajdonos, csak
egy alkalmazott, de már egy ideje kilépett. A valódi tulajnak volt az
emeleten egy üres szobája, és megengedte, hogy maradjanak,
cserébe minden este ki kellett takarítaniuk. Az étterem női mosdóját
kellett használniuk, de nappal nem tölthettek túl sok időt odabent,
mert az a vendégeké. A ruháikat is csak zárás után moshatták ki.
Aludni alig aludtak. Az utca túloldalán összehaverkodtak egy
csapossal – aki meleg volt, de rendes –, és adott nekik gyömbérsört
ingyen. Ott megismerkedtek egy emberrel, aki elhívta őket bulizni, és
aztán már más bulikba is hívták őket, és Nina ekkoriban ismerkedett
meg Mr. Purvisszel. Voltaképp ő nevezte el Ninának. Előtte June-nak
hívták. És akkor odaköltözött Mr. Purvis chicagói lakásába.
Várta a megfelelő alkalmat, hogy a kisfiúkat szóba hozhassa. Mr.
Purvis házában annyi hely volt, hogy azt gondolta, nyugodtan
élhetnének vele. De mikor ezt megemlítette, Mr. Purvis azt mondta,
utálja a gyerekeket. Azt sem akarja, hogy Nina terhes legyen. De
valahogy mégis sikerült, és akkor Mr. Purvis Japánba vitte
abortuszra.
 Nina az utolsó percig úgy gondolta, meg is teszi, de aztán úgy
döntött, hogy mégsem. Inkább megszüli a gyereket.
Jól van, mondta Mr. Purvis. Kifizeti a jegyét Chicagóba, de attól
fogva Nina magára lesz utalva.
Nina addigra már kiismerte magát valamennyire, és elment egy
helyre, ahol gondját viselik az embernek, amíg a baba meg nem
születik, és aztán örökbe lehet adni. Meg is született, lány volt, Nina
elnevezte Gemmának, és úgy döntött, hogy megtartja.
Ismert egy lányt ugyanerről a helyről, aki szintén megszülte és
megtartotta a gyerekét, és megegyeztek, hogy felváltva dolgoznak,
együtt laknak, és felnevelik a babákat. Találtak egy lakást, amit ki
tudtak venni, találtak munkát is – Nina egy koktélbárban –, és
minden rendben is ment. És akkor Nina közvetlenül karácsony előtt
arra ment haza – Gemma akkor volt nyolc hónapos –, hogy a másik
anya részeg, és egy férfival hentereg, és a baba, Gemma ég a
láztól, és olyan gyenge, hogy sírni se tud.
Nina bebugyolálta, taxiba szállt vele, és bevitte a kórházba. A
karácsony miatt kaotikus volt a közlekedés, és mire odaértek, azt
mondták neki, valamiért nem ez az a kórház, és elküldték egy másik
kórházba, de Gemma útközben rohamot kapott, és meghalt.
Nina igazi temetést szeretett volna Gemmának, nem csak annyit,
hogy beteszik egy öreg koldus mellé, aki épp meghalt (úgy hallotta,
hogy ezt csinálják a kisbabák tetemével, ha az embernek nincs
pénze), úgyhogy Mr. Purvis-hez fordult. Mr. Purvis rendesebb volt
vele, mint amire számított, megfizette a koporsót meg mindent, meg
egy sírkövet Gemma nevével, és mikor az egésznek vége lett,
visszafogadta Ninát. Hosszú útra indultak Londonba meg Párizsba
meg egy csomó más helyre, hogy Nina felderüljön. Mikor
visszajöttek, Mr. Purvis bezárta a chicagói házat, és ideköltözött. Volt
a közelben valami ingatlana kint vidéken, versenylovakat tartott.
Megkérdezte Ninát, szeretne-e műveltségre szert tenni, és ő azt
felelte, hogy igen. Mr. Purvis azt mondta, Nina csak üljön be egyik-
másik órára, hogy meglássa, mit akar tanulni. Nina azt mondta, az
ideje egy részében szeretne úgy élni, mint a többi diák, úgy öltözni,
mint ők, úgy tanulni, mint ők, Mr. Purvis meg azt mondta, hogy ez
szerinte megoldható.
 Nina élete hallatán kis hülyének éreztem magam.
Megkérdeztem, mi Mr. Purvis keresztneve.
– Arthur.
– És miért nem így hívod?
– Nem hangozna természetesen.

Ninának nem volt szabad este elmennie otthonról, csak az

egyetemre, egyes meghatározott estéken, mondjuk, egy színházi
bemutatóra, koncertre vagy előadásra. Vacsoráznia és ebédelnie is
az egyetemen kellett. Bár mint mondtam, nem tudom, evett-e
egyáltalán. Reggelire neszkávét ittunk a szobánkban egynapos
fánkkal, amit az étteremből kezdtem hazahordani. Mr. Purvis ezt
nem szívesen hallotta, de elfogadta Ninától, mint az egyetemista élet
imitációját. Amíg naponta egyszer rendes meleg ételt eszik, és még
egyszer levest meg szendvicset, meg volt elégedve, és úgy tudta,
hogy így is van. Nina megnézte, mit lehet kapni az étteremben, hogy
elmondhassa neki, kolbászt evett, vagy Salisbury szeletet, meg
lazacos vagy tojáskrémes szendvicset.
– És honnan tudná meg, ha mégis elmennél valahová?
Nina fölállt, azzal a sajátos kis panaszos vagy elégedett
nyögésével, és a padlásablakhoz kacsázott.
– Gyere ide – mondta. – És maradj a függöny mögött. Látod?
Egy fekete kocsi volt, nem pont szemben parkolt, hanem pár
kapuval lejjebb. Az utcai lámpa megvillant a sofőr ősz haján.
– Mrs. Winner – mondta Nina. – Éjfélig ott lesz. Vagy tovább is, mit
tudom én. Ha elmennék, követne, és ott maradna, ahova megyek,
aztán visszafelé is követne.
– És ha elalszik?
– Ő aztán nem. Vagy ha mégis, felébredne, mint a huzat, bármit
próbálnék.

Hogy Mrs. Winner edzésben legyen, ahogy Nina fogalmazott, egy

este elmentünk otthonról, és bebuszoztunk a városi könyvtárba. A
busz ablakából figyeltük a hosszú, fekete autót: minden megállóban
le kellett lassítania, és ott vesztegelnie, aztán felgyorsítania, és
jönnie velünk. A könyvtárig egysaroknyit gyalog kellett megtennünk,
Mrs. Winner elhúzott mellettünk, és a főbejárat mögött parkolt le,
aztán – ha jól sejtettük – a visszapillantóból figyelt.
Meg akartam tudni, ki lehet-e venni A skarlát betűt, amit az egyik
órámra adtak fel kötelező olvasmánynak. Nem volt annyi pénzem,
hogy megvegyem, az egyetemi könyvtárból meg már minden
példányt kivettek. És az is eszembe jutott, hogy keresek egy könyvet
Ninának: olyat, amiben egyszerűsített történelmi táblázatok vannak.
Nina minden tankönyvet megvett az óráira. Vett jegyzetfüzeteket,
tollat – a legjobb töltőtollakat, amiket akkoriban árultak –, mindhez
más színűt. Pirosat a Közép-amerikai prekolumbiánus kultúrákhoz,
kéket a Romantikus költőkhöz, zöldet a Viktoriánus és György
korabeli angol regényekhez, sárgát a Tündérmesék Perrault-tól
Andersenig címűhöz. Minden előadásra elment, és beült a leghátsó
sorba, mert úgy gondolta, hogy az való neki. Úgy beszélt, mint aki
élvezi, hogy együtt tolong végig a többi diákkal a tanszék épületén,
megkeresi a helyét, kinyitja a tankönyvet a megadott oldalon, és
előveszi a tollát. De a jegyzetfüzetei üresek maradtak.
A gond az volt, mint rájöttem, hogy semmihez nincs kanala. Nem
tudta, mit jelent a viktoriánus, se a romantikus, se a prekolumbiánus.
Járt Japánban és Barbadoson, meg számos európai országban, de
a térképen nem találta volna meg ezeket a helyeket. Nyilván fogalma
se volt, hogy a francia forradalom az első világháború előtt vagy után
tört-e ki.
Tűnődtem, hogyan válogatták ki a számára ezeket a tárgyakat.
Neki tetszett-e meg a nevük, vagy Mr. Purvis gondolta úgy, hogy
Nina el tudja sajátítani őket, esetleg cinikusan választotta neki, hogy
hamar beteljen az egyetemista léttel?
Ahogy a könyvemet kerestem, megpillantottam Ernie Bottsot. Egy
rakás detektívregény volt nála, az anyja egyik öreg barátjának
válogatta őket. Mesélte, hogy mindig így szokta, ahogy minden
szombat délelőtt az apja egyik cimborájával sakkozik a Háborús
Veteránok Otthonában.
Bemutattam Ninának. Már meséltem Ernie-nek, hogy beköltözött
hozzám, de persze az élete korábbi, sőt a jelenlegi szakaszáról is
hallgattam.
 Ernie kezet fogott Ninával, azt mondta, örül, hogy megismerheti,
és azonnal megkérdezte, hazavihet-e minket.
Már épp mondani akartam, hogy köszönjük, de mi busszal
megyünk, amikor Nina megkérdezte, hol áll a kocsija.
– Hátul – mondta Ernie.
– Van hátsó ajtó?
– Persze, persze. Sedan.
– Nem, nem úgy értettem – mondta Nina kedvesen.
– Hanem a könyvtárban. Az épületben.
– Igen. Van – mondta Ernie zavartan. – Elnézést, úgy értettem,
hogy a kocsin. Igen. A könyvtárnak van hátsó ajtaja. Én is ott jöttem
be. Elnézést.
Teljesen elpirult, és még tovább mentegetőzött volna, ha Nina nem
szakítja félbe kedves, sőt hízelgő nevetésével.
– Helyes – mondta. – Akkor kimehetünk a hátsó ajtón. Ez eldőlt.
Kösz.
Ernie hazavitt minket. Megkérdezte, nem volna-e kedvünk kitérőt
tenni, és felugrani hozzá egy csésze kávéra vagy forró csokira.
– Sajnos eléggé sietünk – mondta Nina. – De azért kösz, hogy
megkérdi.
– Gondolom, még van leckéjük.
– Persze, leckénk – mondta Nina. – Van hát.
Arra gondoltam, bezzeg engem soha nem hívott meg a házába.
Az illem. Egy lány, nem jó. Két lány, rendben.
Nem volt fekete kocsi az utca túloldalán, amikor megköszöntük, és
elbúcsúztunk. Nem volt fekete kocsi, amikor kinéztünk a
padlásablakon. Hamarosan csöngött a telefon, Ninát keresték, és
hallottam, amikor a lépcsőfordulóban azt válaszolja:
– Ja nem, csak elmentünk a könyvtárba, kivettünk egy könyvet,
aztán egyenesen jöttünk haza a busszal. Épp jött egy, igen. Jól.
Abszolút. Jó éjt.
Imbolyogva, mosolyogva jött föl a lépcsőn.
– Mrs. Winner ma este szorulni fog.
Aztán egyet szökkent, és csiklandozni kezdett, ahogy már szokta
néha, minden figyelmeztetés nélkül, amióta fölfedezte, hogy
rendkívül csiklandós vagyok.
 Egy reggel Nina nem kelt föl az ágyból. Azt mondta, fáj a torka,
lázas.
– Fogd meg.
– Én mindig forrónak érezlek.
– Ma még forróbb vagyok.
Péntek volt. Megkért, hogy hívjam fel Mr. Purvist, és mondjam
meg neki, hogy a hétvégére itt akar maradni.
– Hagyni fogja: nem bírja, ha a közelében valaki beteg. Ilyen
szempontból elég dilis.
Mr. Purvis fontolgatta, ne küldjön-e orvost. Nina ezt előre látta, és
kérte, mondjam azt, hogy csak pihenni akar, és ha rosszabbul lenne,
akkor telefonál, vagy én telefonálok. Hát akkor mondjam meg, hogy
vigyázzon magára, mondta Mr. Purvis, és megköszönte a hívást,
meg hogy ilyen jó barátja vagyok Ninának. És mikor már majdnem
elköszöntünk, megkérdezte, nincs-e kedvem vele vacsorázni
szombat este. Azt mondta, egyedül enni unalmas.
Nina erre is gondolt.
– Ha megkérdi, nem akarsz-e vele enni holnap este, mért ne
mennél? Szombat este mindig van valami jó, az különleges nap.
Szombat esténként az étterem zárva volt. Az a lehetőség, hogy
megismerem Mr. Purvist, egyszerre nyugtalanított és izgatott.
– Tényleg? Menjek, ha elhív?
Úgyhogy miután beleegyeztem, hogy Mr. Purvisszel étkezem –
valóban így mondta, „étkezzem” vele –, fölmentem az emeletre, és
megkérdeztem Ninát, mit vegyek fel.
– Mit izgulsz előre? Csak holnap este lesz.
Tényleg, mit izgultam? Csak egy jó ruhám volt, a türkiz kreppruha,
amit az ösztöndíjamból vettem akkorra, amikor a búcsúbeszédet
tartottam a végzősöknek, az avatási napon.
– Egyébként sem számít – mondta Nina. – Nem fogja észrevenni.

Mrs. Winner jött értem. A haja nem ősz volt, hanem platinaszőke,
ami az én szememben kemény szívről, erkölcstelen ügyekről, az élet
piszkos sikátorain való hosszú zötykölődésről árulkodott. Ettől
függetlenül az első ajtón nyomtam le a kilincset, hogy odaüljek
mellé, mert azt tartottam illedelmesnek és demokratikusnak. Hagyta,
hadd csináljam, aztán ahogy ott álltam mellette, hirtelen kinyitotta a
hátsó ajtót.
Úgy gondoltam, Mr. Purvis nyilván az egyik tömbszerű
udvarházban lakik, amit hatalmas pázsit meg felszántatlan föld vesz
körül, a várostól északra. Nyilván a versenylovak miatt gondoltam.
De kelet felé hajtottunk, jómódú, bár nem túl elegáns utcákon, tégla-
és neo-Tudor-stílusú házak mellett, amelyekben a sötétedés miatt
már égtek a lámpák, és pislákolt a karácsonyi díszkivilágítás a
hósapkás bokrokon. Egy szűk kocsifelhajtón sövényfalak közé
kanyarodtunk, és megálltunk egy ház előtt, amit modernnek
tituláltam, mivel a teteje lapos volt, hosszú falai végig ablakosak, és
az anyaga cementnek látszott. Se karácsonyi lámpa, se másmilyen
világítás.
Se Mr. Purvisnek semmi nyoma. A kocsi besiklott egy alagsori
barlangba, lifttel fölmentünk egy emeletet, és egy homályos hallban
kötöttünk ki, amelyet úgy rendeztek be, akár egy nappalit, támlás,
kemény székekkel, kis, fényezett asztalkákkal, tükrökkel meg
szőnyegekkel. Mrs. Winner a hall egyik ajtaján át odaintett maga elé
egy ablaktalan szobába, amelyikben egy pad állt, a falán kampók.
Olyan volt, mint egy iskolai öltöző, azzal a különbséggel, hogy a fát
lakk borította, a padlót szőnyeg.
– A ruháit itt fogja hagyni – mondta Mrs. Winner.
Levettem a cipőmet, a kesztyűmet a zsebembe gyűrtem, és
fölakasztottam a kabátomat. Mrs. Winner ottmaradt mellettem.
Gondolom, ez volt a feladata, megmutatni, merre menjek tovább. A
zsebemben volt egy fésű, meg akartam igazítani a hajamat, de nem
úgy, hogy ott áll. Meg tükröt se láttam.
– És most a többit.
Egyenesen rám nézett, hogy értem-e, és mikor úgy látta, hogy
nem (bár bizonyos értelemben igen, értettem, de reméltem, hogy
tévedek), azt mondta:
– Ne aggódjon, nem fog fázni. A ház nagyon jól át van fűtve.
Még nem tettem engedelmes mozdulatot, és ő is természetes
hangon beszélt, mint aki nem fárasztja magát a megvetéssel.
– Remélem, nem kisbaba.
 Nyúlhattam volna, ekkor már, a kabátom után. Követelhettem
volna, hogy vigyenek vissza az albérletemre. És ha megtagadja,
visszagyalogolhattam volna egymagam.
Emlékeztem az útra, amerre jöttünk, és ha hideg is lett volna a
sétához, akkor se tartott volna még egy óráig sem.
Nem hiszem, hogy a külső ajtót bezárták volna, vagy hogy
különösebben megerőltetnék magukat, hogy visszahozzanak.
– O, jaj – mondta Mrs. Winner, amikor látta, hogy még mindig nem
mozdulok. – Gondolja, hogy maga más, mint mi, többiek? Gondolja,
hogy nem láttam már mindazt, amije van?
Részben a megvetése miatt maradtam. Részben. Meg
büszkeségemben.
Leültem. Kikapcsoltam és legöngyöltem a harisnyámat. Fölálltam,
lehúztam a cipzárt, aztán lerángattam a ruhámat, amiben a
búcsúbeszédet tartottam, a záró latin szavakkal. Ave atque vale.
Még mindig elég jól takart a kombiném, hátranyúltam, és
kikapcsoltam a melltartóm pántját, aztán valahogy kibújtattam belőle
a két karomat, és előrehúztam, hogy egy mozdulattal
megszabaduljak tőle. Ezután jött a harisnyakötőm, aztán a bugyim –
mikor ezeket is levettem, összegöngyöltem, és a melltartó alá
rejtettem őket. A lábamat visszadugtam a cipőmbe.
– Mezítláb – mondta Mrs. Winner, és sóhajtott. Úgy tűnt, a
kombinét fárasztónak találja említeni is, de miután újra kibújtam a
cipőmből, azt mondta:
– Meztelenül. Ismeri ezt a szót? Meztelenül.
A kombinét a fejemen át lehúztam, erre átnyújtott egy parfümös
üveget, és azt mondta:
– Ezt dörzsölje magába.
Olyan szaga volt, mint Ninának. Egy keveset a karomra meg a
vállamra kentem, oda, ahova úgy is hozzá tudtam érni, hogy Mrs.
Winner ott áll mellettem, és figyel, aztán kimentünk a hallba, közben
a szemem kerülte a tükröket, Mrs. Winner egy másik ajtót nyitott ki,
és a következő szobába már egyedül mentem be.
Fel se merült bennem, hogy Mr. Purvis ugyanilyen pucér
állapotban várhat rám, és nem is úgy várt. Sötétkék kiskabátot viselt,
fehér inget és selyem nyakkendőt (nem tudtam, hogy az ascoti
lóversenyről nevezték el), hozzá szürke nadrágot. Alig volt nálam
magasabb, sovány volt és öreg, majdnem teljesen kopasz, és ha
mosolygott, összeráncolódott a homloka.
Az se merült fel bennem, hogy a vetkőzés az erőszak előjátéka
vagy bármilyen egyéb ceremónia része lenne, mint a vacsoráé. (És
nem is, ahogy a szobában terjengő illatok meg az odakészített
tálalóasztal alapján sejteni lehetett.) Miért nem gondoltam ilyesmire?
Miért nem voltam nyugtalanabb? Nyilván amiatt, amit az öregekről
gondoltam. Úgy gondoltam, nemcsak képtelenek rá, hanem
kimerültek, túlzottan méltóságteljesek és – a kísérleteiktől, az
élményeiktől meg a testük kellemetlen fizikai hanyatlásától –
deprimáltak is, hogy bármi érdeklődés maradjon bennük. Nem
voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, a ruhátlanságomnak semmi
köze a testem szexuális használatbavételéhez, de inkább
merészségnek, mint további határátlépések előjelének tekintettem,
és hogy ezt folytattam, annak is több köze volt, ahogy mondtam is, a
büszkeség vétkéhez, valami bizonytalan vakmerőséghez, mint bármi
máshoz.
Hát itt vagyok, kívántam talán mondani, a testem bőrében, ami
nem feszélyez jobban, mint a fogam csupaszsága. Ez persze nem
volt igaz, valójában izzadni kezdtem, ha nem is az erőszaktól való
félelmemben.
Mr. Purvis kezet nyújtott, és semmi jelét nem mutatta, hogy
érzékelné a ruhátlanságomat. Azt mondta, örül, hogy megismerheti
Nina barátnőjét. Mintha csak az iskolából hozott volna haza Nina.
Ami bizonyos értelemben igaz is volt.
Jó hatással vagyok Ninára, mondta.
– Nina rajong magáért. De maga most bizonyára éhes.
Megnézzük, mit kínálnak nekünk?
Fölemelte a fedőket, és hozzálátott, hogy tálaljon nekem.
Tejszínes jérce, amit én törpecsirkének néztem, sáfrányos rizs
mazsolával, különféle finomra vágott, legyezőalakban szétteregetett
zöldség, ami jobban megőrizte a színét, mint az, amit én látni
szoktam. Egy tálon sárgászöld savanyú, egy másikon sötétpiros
mártás.
 – Ezekből csak keveset – monda Mr. Purvis a savanyúra meg a
mártásra. – Kezdetnek kicsit erősek.
Visszakísért az asztalhoz, aztán újra a tálalóasztalhoz fordult, és
szedett magának is, mértékkel, aztán leült.
Az asztalon volt egy vizeskancsó meg egy üveg bor. Én a vizet
kaptam. Ha bort szolgálna fel nekem az otthonában, mondta, az
valószínűleg halálos bűnnek számítana. Kicsit csalódott voltam,
mivel még sosem volt módom bort inni. Mikor a Régi Chelsea-be
mentünk, Ernie mindig elégedetten jegyezte meg, hogy vasárnap se
bort, se más italt nem szolgálnak fel. Nemcsak ő nem volt hajlandó
inni, azt sem szerette, ha néznie kell, amikor más iszik.
– Na most Nina azt meséli – kezdte Mr. Purvis –, Nina azt meséli,
hogy maga angol filozófiát hallgat, de szerintem nyilván angolt és
filozófiát, igaz? Mert azért angol filozófusokból nem olyan nagy a
felhozatal?
Hiába figyelmeztetett, egy villával a nyelvemre vettem a zöld
savanyúból, és most alig kaptam levegőt, hogy válaszoljak.
Udvariasan megvárta, amíg nyeltem a vizet.
– A görögökkel kezdünk. Ez egy alapozó kurzus – mondtam,
amikor meg tudtam szólalni.
– Igen. Görögország. És a görögök közül eddig ki a kedvence… ó,
nem, várjon egy percet. Így könnyebben foszlik le.
Bemutató következett a tejszínes jérce szétválasztásából és
csontjáról lefosztásából: elegánsan csinálta, nem volt benne
leereszkedés, inkább mintha közös tréfát űznénk.
– Ki a kedvence?
– Még nem értünk oda, mert még csak a preszókratikusoknál
tartunk – mondtam. – De Platón.
– Platón a kedvence. Szóval előreolvas, nem éri be azzal, ahol
tartania kellene? Platón. Mindjárt gondoltam. És tetszik magának a
barlang?
– Igen.
– Hát persze. A barlang. Gyönyörű, nem?
Mikor ültem, a legbotrányosabb részem nem volt szem előtt. Ha a
mellem kicsi lett volna és ékes, mint Nináé, nem pedig teljes, nagy
bimbójú, és nyíltan készséges, egészen el is engedhettem volna
magam. Beszéd közben próbáltam Mr. Purvisre nézni, de
akaratlanul is pirulási rohamok törtek rám. Ilyenkor úgy éreztem, a
hangja megváltozik egy kicsit, nyugtató és udvariasan elégült lesz.
Mint aki győztes lépést tesz egy játszmában. De szorgalmasan és
szórakoztatóan folytatta a társalgást, egy görögországi utazásáról
mesélt nekem. Delphoiről, az Akropoliszról, arról a híres fényről,
amiről az ember nem is hiszi, hogy igazi, pedig az, a
Peloponnészosz csupasz csontjairól.
– Na és Kréta: hallott maga a minószi kultúráról?
– Igen.
– Hát persze hogy hallott. Persze. És tudja, hogyan öltöztek a
minószi asszonyok?
– Igen.
Ezúttal az arcába néztem, a szemébe. Eldöntöttem, hogy nem
feszengek, hiába éreztem, hogy ég a torkom.
– Nagyon szép stílus – mondta szinte szomorúan. – Nagyon szép.
Fura, mennyire különböző szokásokat rejtenek a különböző korok.
És miket tárnak fel.
Desszertre vaníliasodót kaptunk tejszínhabbal, benne
piskótadarabok meg málna. Mr. Purvis csak belekóstolt a magáéba.
Én viszont, mivel az elején nem higgadtam le eléggé, hogy az első
fogást kiélvezzem, elszántam magam, hogy semmit nem hagyok ki,
ami gazdag és édes: minden kanálra teljes étvággyal és figyelemmel
összpontosítottam.
Mr. Purvis kis csészékbe kávét töltött, és azt mondta, ezt a
könyvtárszobában isszuk meg.
A fenekem cuppanó hangot hallatott, ahogy az ebédlő székének
sima kárpitjáról felemelkedtem. De ezt majdhogynem elnyomta a
finom kávéscsészék koccanása, ahogy reszkető öreg keze fölemelte
a tálcát.
Csak könyvekben olvastam olyat, hogy egy házban könyvtárszoba
is van. Ide az ebédlő falából nyíló titkos ajtón át lehetett belépni. Az
ajtó hangtalanul kitárult, ahogy Mr. Purvis fölemelt lába megérintette.
Elnézést kért, hogy előttem megy, de kénytelen, hiszen ő viszi a
kávét. Én ettől megkönnyebbültem. Úgy gondoltam, hogy a hátsó
felünk – nem csak az enyém, mindenkié – a testünk
legvisszataszítóbb része.
Mikor leültem a székre, ahova mutatta, átnyújtotta a kávémat. Itt
nem volt olyan egyszerű ülni, nyílt színen, mint az ebédlőbeli asztal
mögött. Azt a széket sima csíkos selyem borította, ennek viszont
valami sötét plüss-szerű anyag volt az ülésén, és nagyon szúrt.
Intim, izgalmi helyzet alakult ki.
Ebben a szobában élesebb volt a fény, mint az ebédlőben, és a
falat borító könyvek nyugtalanítóbb és szemrehányóbb kifejezést
öltöttek, mint a homályos ebédlő a maga tájképeivel meg fényelnyelő
burkolatával.
Ahogy egyik szobából a másikba mentünk, egy pillanatra
felrémlett bennem egy történet – afféle hallomásból ismert történet,
mert akkoriban keveseknek adódott lehetőségük ilyesmit olvasni
ahol a könyvtárként emlegetett szoba hirtelen hálószobává alakul,
lágy fényekkel, puha párnákkal és mindenféle elomló takaróval. Nem
volt időm kitalálni, mit is csinálnék ilyen helyzetben, mert az a szoba,
ahova bementünk, nyilvánvalóan semmi más nem volt, mint
könyvtár. Olvasólámpák, a polcokon könyvek, a kávé frissítő illata.
Mr. Purvis előhúzott egy könyvet, átpörgette, és megtalálta, amit
keresett.
– Igazán kedves volna, ha felolvasna nekem. Az én szemem
estére már elfárad. Ismeri ezt a könyvet?
A shropshire-i legény, Housmantól.
Ismertem. Sőt bizonyos verseket kívülről tudtam belőle.
Mondtam, olvasok.
– És megkérhetném, ugye megkérhetném, hogy ne tegye
keresztbe a lábát?
Remegő kézzel vettem el tőle a könyvet.
– Igen – mondtam. – Igen.
A könyvespolc előtti széket választotta, velem szemben.
– Tehát…
– Ma Wenlock Edge-nél zúg a lomb…
Az ismerős szavak és a ritmus megnyugtattak. Magukkal
ragadtak. Apránként kezdtem elengedni magam.
 A karcsú fákat meghajlítja,
Dúl a vihar, de továbbhalad,
A római s vele a gondja
Csak hamu Uricon alatt.
Hol van Uricon? Ki tudja?
Nem igazán úgy történt, hogy elfelejtettem volna, hol vagyok, kivel
vagyok, és milyen helyzetben ülök ott. De valahogy egyszerre
távolinak és filozofikusnak éreztem magam. Úgy véltem, bizonyos
szempontból a világon mindenki meztelen. Mr. Purvis is meztelen,
hiába van rajta ruha. Mindannyian szomorú, csupasz, szerteágazó
lények vagyunk. A szégyen alábbhagyott. Csak lapoztam, egyik
verset olvastam a másik után, és tovább. Tetszett a hangom. Míg
meglepetésemre, majdhogynem csalódásomra – hiszen még híres
sorok következtek volna –, Mr. Purvis félbeszakított. Fölállt, sóhajtott.
– Elég, elég – mondta. – Nagyon szép volt. Köszönöm. A
tájszólása kifejezetten alkalmas. Most viszont le kell feküdnöm.
Odaadtam a könyvet. Visszatette a polcra, és becsukta az
üvegajtót. Ez a tájszólás új volt.
– És azt hiszem, ideje hazaküldenem.
Egy másik ajtón nyitott a hallba, ahol nagyon rég jártam, az este
elején, elvonultam előtte, aztán becsukódott mögöttem az ajtó. Talán
még jó éjszakát is kívántam. Még az is lehet, hogy megköszöntem a
vacsorát, ő meg pár száraz szóban felelt (ugyan, én köszönöm a
társaságot, nagyon kedves volt magától, köszönöm, hogy olvasott
Housmanból), azon a hirtelenjében fáradt, öreg, reszelős és
közönyös hangján. Egy ujjal se nyúlt hozzám.
Ugyanaz a homályosan megvilágított öltözőfülke.
Ugyanaz a holmim. A türkizkék ruha, a harisnyám, a kombiném.
Mrs. Winner az alatt jelent meg, amíg a harisnyámat csíptettem fel.
Csak egyetlen dolgot mondott, mikor már készen álltam.
– A sálat ne felejtse itt.
És csakugyan ott volt a sál, amit háztartási gyakorlaton kötöttem,
életem egyetlen kötése. És itt, ezen a helyen majdnem el is
hagytam.
 Mikor a kocsiból kiszálltam, Mrs. Winner azt mondta:
– Mr. Purvis lefekvés előtt szeretne Ninával beszélni. Ha volna
szíves emlékeztetni.

De Nina nem volt sehol, hogy átvegye az üzenetet. Az ágya be

volt vetve. A kabátja és a csizmája eltűnt. Néhány más holmija még
ott lógott a ruhásszekrényben.
Beverly és Kay hazament a hétvégére, úgyhogy Beth-hez
rohantam le, hátha tud valamit.
– Sajnálom – mondta Beth, bár én soha nem láttam, hogy bármit
sajnált volna. – Nem követhetem nyomon, melyikőtök épp merre jár.
Aztán mikor már jöttem volna el:
– Számtalanszor kértem, hogy ne dobogj olyan hangosan a
lépcsőn. Épp most altattam el Sally-Lout.
Nem döntöttem el előre, mit mondok Ninának, ha hazaérek.
Megkérdem tőle, neki is meztelenre kellett-e vetkőznie abban a
házban, és pontosan tudta-e, miféle este vár rám? Vagy nem
mondok semmi különöset, hanem megvárom, hogy kérdez-e
valamit? És aztán is csak azt felelem ártatlanul, hogy tejszínes jércét
ettem sáfrányos rizzsel, és nagyon finom volt. Hogy felolvastam A
shrophíre-i legényből.
Vagy csak hagyom, hadd találgasson.
Most, hogy eltűnt, ez már mind nem számított. A fókusz máshová
került. Mrs. Winner telefonált tíz óra után – megszegve Beth újabb
szabályát –, és amikor mondtam neki, hogy Nina nincs itt, azt
kérdezte:
– Biztos benne?
Aztán amikor mondtam, hogy fogalmam sincs, hova ment Nina,
akkor megint:
– Biztos benne?
Kértem, hogy Beth szabályaira meg a babák alvására való
tekintettel reggelig már ne telefonáljon, erre azt mondta:
– Hm. Nem tudom. Ez fontos.
Mikor reggel fölkeltem, a kocsi ott parkolt az utcán. Később Mrs.
Winner becsöngetett, és azt mondta Bethnek, azért küldték, hogy
ellenőrizze Nina szobáját. Mrs. Winner még Betht is lehűtötte, följött
az emeletre anélkül, hogy egyetlen szemrehányó vagy figyelmeztető
szó elhangzott volna. Miután az egész szobánkat alaposan
átvizsgálta, benézett a fürdőbe és a gardróbba is, sőt még néhány
takarót is kirázott, amit bent talált a padlón.
Én még mindig pizsamában voltam, a Sir Gawain és a Zöld
Lovagról írtam esszét, és neszkávét ittam.
Mrs. Winner azt mondta, a kórházakat is föl kellett hívnia, nem lett-
e Nina rosszul, Mr. Purvis pedig maga indult el, hogy más helyeken
is keresse.
– Ha tud valamit, jobb, ha elárulja nekünk – mondta.
– Bármit.
Aztán elindult lefelé a lépcsőn, majd megfordult, és kevésbé
fenyegető hangon megkérdezte:
– Nincs valaki az egyetemen, akivel jóban volt? Bárki, akit maga is
ismer.
Mondtam, nem hiszem.
Ninát ritkán láttam az egyetemen. Egyszer, amikor az alsó
folyosón ment át a Bölcsészkarra az órák közötti tülekedésben.
Egyszer meg az étteremben. Mindkét alkalommal egyedül volt. Nem
számított teljesen szokatlannak, hogy valaki egyedül siet egyik óráról
a másikra, de az étteremben egyedül ülni egy csésze kávéval
délután háromnegyed négy körül, amikor a hely gyakorlatilag üres,
már kicsit furcsa volt. Ott ült, és mosolygott, mint aki azt mondja,
mennyire örül, mennyire meg van tisztelve, hogy ott lehet, mennyire
figyel, mennyire készen áll az efféle élet kihívásaira, ha egyszer
megérti, miben állnak.

Délután havazni kezdett. Az utca túloldalán parkoló kocsinak

távoznia kellett, hogy helyet adjon a hóekének. Mikor bementem a
fürdőszobába, és megrebbent Nina kimonója, hirtelen – bár
korábban ezt elnyomtam – valóban félteni kezdtem őt. Láttam
magam előtt, ahogy tévelyeg, kibomlott hajába zokog, vándorol a
hóban a teveszőr kabát helyett a fehér alsóneműjében, bár pontosan
tudtam, hogy magával vitte a kabátot.
 Hétfő reggel, amikor épp indultam az első órámra, megszólalt a
telefon.
– Én vagyok – mondta Nina sürgető hangon, de azért
valamennyire diadalmasan. – Figyelj. Légyszi. Megtennél nekem egy
szívességet?
– Hol vagy? Mindenütt keresnek.
– Kicsoda?
– Mr. Purvis. Mrs. Winner.
– Nekik nem mondhatsz semmit. Ne mondj nekik semmit. Itt
vagyok.
– Hol?
– Ernestnél.
– Ernestnél? – kérdeztem. – Ernie-nél?
– Ssss. Még meghallja valaki.
– Dehogy.
– Figyelj, megtennéd, hogy fölszállsz a buszra, és elhozod nekem
a maradék cuccomat? Kéne a samponom. Kéne a kimonóm. Ernest
háziköntösében mászkálok. Látnod kéne, úgy nézek ki, mint egy
öreg, gyapjas, barna kutya. A kocsi most is odakint van?
Megnéztem.
– Igen.
– Jó, akkor fel kéne szállnod a buszra, és kimenni az egyetemre,
ahogy amúgy is szoktad. Aztán fel kéne szállnod a belvárosi buszra.
Tudod, hol kell leszállni. Campbell és Howe megálló. Aztán sétálj el
ide. Carlisle Street. Háromszázhatvanhárom. Ismered, nem?
– Ernie ott van?
– Dehogy, tökfej. Dolgozik. El kell tartania bennünket, nem?
Bennünket? Ernie-nek el kéne tartania Ninát meg engem?
Nem. Ernie-t meg Ninát. Ernie-t meg Ninát.
Nina azt mondta:
– Jaj, légyszi. Rajtad kívül nincs senkim.
Úgy tettem, ahogy mondta. Felszálltam az egyetemi buszra, aztán
a belvárosira. Leszálltam Campbell és Howe-nál, és elmentem
nyugati irányba a Carlisle Streetig. A hóvihar már elmúlt, az ég
tiszta; fényes, szélcsendes, jéghideg nap volt. A fény bántotta a
szememet, a friss hó ropogott a lábam alatt.
 Most még fél sarok északra a Carlisle Streeten, és ott az a ház,
ahol Ernie élt az anyjával meg az apjával, aztán az anyjával, aztán
meg egyedül. És most – hogy lehetséges ez? – Ninával.
A ház pontosan olyan volt, mint mikor anyámmal jártunk itt
egyszer-kétszer. A téglaépület az apró előkerttel, a nappali boltíves
ablaka, a felső táblában a színes üveg. Szűkös, előkelő.
Nina, ahogy mondta, egy barna, bojtos gyapjú férfiköntösbe volt
bugyolálva, aminek férfias, bár ártalmatlan Ernie-illata volt, a
borotvahab és Lifebuoy szappan elegye.
Megmarkolta a kezemet: a kesztyűn belül is teljesen
elgémberedett. Mindkét kezemben egy-egy bevásárlószatyor lógott.
– Teljesen átfagyott – mondta. – Gyere, tegyük a kezed langyos
vízbe.
– Nem teljesen – mondtam. – Csak átfagyott.
De Nina előrement, lesegítette rólam a holmimat, bevitt a
konyhába, és eresztett egy lavór vizet, aztán miközben a vér
fájdalmasan visszaáramlott az ujjaimba, elmesélte, hogy Ernestnek
(Ernie-nek) szombat este épp oda kellett jönnie az albérletünkre.
Egy magazint hozott, benne régi romok meg kastélyok meg
mindenféle, amiről úgy gondolta, hogy engem érdekelhet. Nina
kimászott az ágyból, lement a földszintre, mivel Ernest persze nem
mehetett föl, és mikor meglátta, hogy ő milyen beteg, azt mondta,
haza kell vele mennie, hogy ápolhassa. Amit olyan jól el is végzett,
hogy a torokfájás lényegében elmúlt, a láz meg teljesen. És akkor
eldöntötték, hogy Nina itt is marad. Egyszerűen itt marad vele, és
soha nem megy vissza oda, ahol volt.
Úgy látszott, Mr. Purvisnek a nevét sem hajlandó kiejteni.
– De ez egy óriási nagy titok, és annak is kell maradnia – mondta.
– Te vagy az egyetlen, aki tudsz róla. Mert te a barátunk vagy, és te
tehetsz róla, hogy találkoztunk.
Csinált kávét.
– Nézz fel oda – mondta, és a konyhaszekrényre mutatott. – Nézd
meg, milyen rendben tart mindent. Itt a bögrék. Ott a csészék és a
csészealjak. Minden csészének külön kampója van. Rendes, nem?
És az egész ház ilyen. Imádom.
– Te tehetsz róla, hogy találkoztunk – ismételte meg.
 – Ha lesz egy kisbabánk, és lány lesz, rólad nevezhetnénk el.
Átfogtam a bögrét, még minden ujjbegyem lüktetett. Az
ablakpárkányon a mosogató fölött fokföldi ibolya. Az anyja rendszere
a konyhaszekrényekben, az anyja cserepes növényei. A nagy
páfrány nyilván most is ott áll a nappali ablaka előtt, a fotelek
karfáján ott vannak a kézimunkák. Amit Nina mondott, pimaszul
hangzott és (különösen az a része, ami Ernie-t illeti) határozottan
ízléstelennek.
– Össze fogtok házasodni?
– Hát…
– Azt mondtad, ha kisbabátok lesz.
– Hát, azt nem lehet tudni, lehet, hogy már nekiláttunk, anélkül,
hogy összeházasodtunk volna – mondta Nina, és pajkosan
lehorgasztotta a fejét.
– Ernie-vel? – kérdeztem. – Ernie-vel?
– Miért ne? Ernie rendes – mondta. – Egyébként én Ernestnek
hívom.
Átfogta magán a háziköntöst.
– Na és Mr. Purvis?
– Mi van vele?
– Hát, ha ez már megtörtént, nem lehet, hogy tőle van?
Nina mindenestől megváltozott. Az arca kemény lett és keserű.
– Tőle – mondta megvetően. – Mit akarsz itt róla beszélni? Nem is
képes rá.
– Aha – mondtam, és meg akartam kérdezni, hogy akkor mi volt
Gemmával, de a szavamba vágott.
– Mit akarsz itt a múltról beszélni? Mindjárt rosszul leszek. Az már
mind halott dolog. Nekem meg Ernestnek semmit nem jelent. Mi
most már együtt vagyunk. Szeretjük egymást.
Szeretik. Ernie-vel. Ernesttel. Most már.
– Oké – mondtam.
– Bocs, hogy kiabáltam veled. Kiabáltam? Bocs. Te a barátunk
vagy, elhoztad a cuccaimat, hálás vagyok neked. Ernie unokahúga
vagy, te vagy a családunk.
Mögém siklott, és az ujjait befúrta a hónom alá, csiklandozni
kezdett, előbb lazán, aztán eszelősen, közben azt kérdezte:
 – Vagy nem? Vagy nem?
Próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam. Görcsös, szenvedő
nevetésben törtem ki, kígyóztam, kiáltoztam, könyörögtem, hogy
hagyja abba. Abba is hagyta, mikor már teljesen tehetetlen voltam,
és mindketten kifulladtunk.
– Te vagy a legcsikisebb ember, akit ismerek.

A buszra sokáig kellett várnom, topogtam a járdán. Mire beértem

az egyetemre, már nemcsak az első, hanem a második órámat is
elmulasztottam, és elkéstem az éttermi műszakomból is. A raktárban
vettem át a zöld pamut egyenruhát, és fekete hajam pamacsát (a
világon a legrosszabb fajta hajszál, ha ételbe kerül, figyelmeztetett
az igazgatónk) egy pamut hajpánt alá toltam.
A szendvicseket és a salátákat addigra kellett volna kitennem a
polcra, mire kinyitják az ajtót, de most a türelmetlen sor szeme
láttára voltam kénytelen, és ettől ügyetlennek éreztem magam.
Sokkal feltűnőbb voltam így, mint amikor a kocsit tologattam meg a
piszkos tányérokat szedtem le az asztalokról. Akkor az emberek az
ebédjükre meg a beszélgetésre figyeltek. Most viszont engem
néztek.
Eszembe jutott, amit Beverly meg Kay mondott, hogy eljátszom az
esélyeimet, rossz színben tüntetem fel magam. Most úgy láttam,
igazuk lehet.
Miután letörölgettem az étterem asztalait, visszavettem a ruhámat,
és átmentem a könyvtárba, hogy folytassam az esszét. Aznap
délután nem volt órám.
A könyvtárba egy föld alatti alagút vitt át a Bölcsészkarról, és az
alagút bejárata előtti falon mindenfélét hirdettek, mozit, éttermet,
használt biciklit meg írógépet, és színházi előadást meg koncertet is.
A Zenei tanszék ingyenes estet hirdetett az angol tájköltők verseire
szerzett dalokból, bár az időpont már elmúlt. Láttam is a hirdetést,
nem kellett megnéznem, hogy eszembe jussanak a nevek is:
Herrick, Housman, Tennyson. És alig tettem pár lépést az alagútban,
rám törtek a verssorok is.
Ma Wenlock Edge-nél zúg a lomb…
 Soha nem fogok ezekre a sorokra gondolni anélkül, hogy
eszembe ne jutnának a plüsshuzat szúrós sörtéi a gumóimon. A
ragacsos, szúrós szégyen. Most már jóval nagyobb szégyennek
éreztem, mint akkor. Valamit végül mégiscsak csinált velem.
Messzi hajnal ködén át
Tizenkét szél hozott.
Megkötni éltem szálát,
Idefújt – itt vagyok.
Nem.
Miféle kék emlék-halom,
Tornyok, tanyák, mifélék?
Nem, soha.
Fehér a holdban, fut az út,
Mátkámtól messze visz.
Nem. Nem. Nem.
Mindig eszembe fog jutni, hogy mibe egyeztem bele. Nem
kényszerítettek rá, nem parancsolták meg, még csak meg se
győztek. Én egyeztem bele.
Nina nyilván tudja. Aznap reggel nagyon tele volt Ernie-vel, hogy
bármit mondjon, de eljön az idő, amikor nevetni fog rajta. Nem
kegyetlenül, csak ahogy mindig mindenen nevet. Még cukkolna is
vele. És a cukkolásában lenne valami a csiklandozásából, valami
állhatatos, valami szemérmetlen.
Nina és Ernie. Mostantól az én életemben.

Az egyetemi könyvtárnak gyönyörű magas tere volt, olyan

emberek tervezték, építették és adták rá a pénzüket, akik úgy
gondolták, hogy aki a hosszú asztalok mellett ül a nyitott könyv előtt,
annak – még ha éhes, álmos, sértett és értetlen is – térre van
szüksége a feje fölött, sötét, csillogó faburkolatra maga körül, latin
nyelvű intésekkel szegélyezett magas ablakokra, hogy kinézhessen
az égre. Hogy arra a néhány évre, míg el nem megy tanítani, vagy
az üzleti életbe, vagy családot nem alapít, meglegyen neki ez. És
most rajtam a sor, és én is megkapom.
Sir Gawain és a Zöld Lovag.
Jó esszét írok. Valószínűleg A-t kapok rá. Esszéket fogok írni, és
A-kat szerzek, mert meg tudom csinálni. Azok, akik az ösztöndíjakat
osztják, egyetemeket meg könyvtárakat építenek, továbbra is
csorgatni fogják a pénzt, hogy megtehessem.
De nem ez számít. Ez nem menti meg az embert a pusztítástól.

Nina egy hétig sem maradt Ernie-vel. Ernie egy nap, elég hamar,
arra ment haza, hogy eltűnt. Eltűnt a kabátja, a csizmája, minden
bájos ruhája, a kimonója, amit én vittem át neki. Eltűnt a szőke
sörénye, a csiklandozós szokása, a bőre külön melegsége, a
mozgását kísérő kis ü-űm-jei. Mind eltűnt, magyarázat nélkül, egy
sor nélkül. Egy szó nélkül.
Ernie azonban nem az az ember volt, aki bezárkózik vagy gyászol.
Ezt maga mondta, amikor telefonált, hogy elmondja a hírt, és
megtudja, ráérek-e vasárnap vele vacsorázni. Felkapaszkodtunk a
Régi Chelsea-be, és Ernie megjegyezte, hogy a karácsonyi szünet
előtt ez az utolsó vacsoránk. Mikor lesegítette a kabátomat,
megéreztem Nina illatát. Még mindig a bőrén volna?
Nem. A forrása rögtön kiderült, amikor átadott nekem valamit. Mint
egy nagy zsebkendőt.
– Csak tedd be a kabátzsebedbe.
Nem zsebkendő volt. Az anyaga erősebb, kicsit bordázott. Egy
kombiné.
– Nem akarom, hogy szem előtt legyen – mondta Ernie, és a
hangjából úgy is lehetett volna gondolni, hogy nem akarja, hogy egy
kombiné elöl legyen, függetlenül attól, hogy Nináé, és Nina-illata
van.
Megrendelte a marhasültet, és a szokott energikus mozdulataival
és udvarias étvágyával vágta föl és rágta meg. Elmondtam neki az
otthoni híreket, ami az évszaknak megfelelően a hótorlaszok
méretéből, az elzárt utak számából, a tél pusztításából állt, ez
különböztetett meg minket másoktól.
Ernie egy idő múlva azt mondta:
 – Elmentem ahhoz a házhoz. Senki nem volt odabent.
Kinek a házához?
A nagybátyjáéhoz, mondta Ernie. Tudta, melyik ház, mert vitte arra
Ninát kocsival sötétedés után. Már nincs ott senki,
összecsomagoltak, és elmentek. De végül is az ő választása.
– A nők előjoga – mondta. – Ahogy már mondani szokás: a nők
előjoga, hogy meggondolják magukat.
Ernie szemében, ahogy belenéztem, száraz, sóvár pillantás ült,
körülötte a bőre sötét és ráncos. Összeszorította a száját, hogy meg
ne remegjen, aztán tovább beszélt, mint aki a dolgot minden oldalról
próbálja látni, próbálja megérteni.
– Nem tudta elhagyni az öreg nagybátyját – mondta.
– Nem volt szíve cserbenhagyni. Mondtam, hogy magunkhoz
vehetjük, én hozzá vagyok szokva az idős emberekhez, de azt
mondta, inkább elhagyja. Aztán, gondolom, nem volt szíve hozzá.
Jobb is, ha az ember nem vár sokat. Bizonyos dolgokat az ember,
azt hiszem, egyszerűen nem kaphat meg.
Mikor a mosdó felé menet a kabátokhoz értem, kivettem a
kombinét a zsebemből. Begyűrtem a használt kéztörlők mellé.

Aznap a könyvtárban képtelen voltam folytatni a Sir Gawaint.

Kitéptem egy lapot a füzetemből, felvettem a tollam, és kimentem. A
könyvtár ajtaja előtti lépcsőfordulóban volt egy nyilvános telefon,
mellette lógott egy telefonkönyv. Átlapoztam a telefonkönyvet, és a
papírlapra, amit hoztam, két számot írtam ki. Nem telefonszámokat,
lakáscímeket.
Henfryn Street 1648.
A másik szám, amit csak ellenőriznem kellett, mivel nemrég is
láttam, és a karácsonyi borítékokon is, Carlisle 363 volt.
Az alagúton visszamentem a Bölcsészkarra, aztán beléptem a
diáktársalgóval szemközti kis boltba. Volt annyi apró a zsebemben,
hogy tudtam venni borítékot és bélyeget. Letéptem azt a lapot, amin
a Carlisle Street-i cím volt, és betettem a borítékba. Leragasztottam,
és a tetejére ráírtam a Henfryn Street-i címet, a másik, hosszabb
számot és Mr. Purvis nevét. Csupa nagybetűvel. Aztán felnyaltam rá
a bélyeget. Azt hiszem, akkoriban egy négycentes bélyeg lehetett.
 Közvetlenül a bolt mellett állt egy postaláda. Becsúsztattam a
borítékot, ott, a Bölcsészkar széles alsó folyosóján, miközben a
hátam mögött jöttek-mentek az emberek, útban az óráikra, útban
elszívni egy cigit, esetleg lejátszani egy bridzspartit a társalgóban.
Útban olyan tettek felé, amelyekről nem is sejtették, hogy képesek
rájuk.
 Mélyüregek

Sally kaszinótojást csomagolt – pedig utált ilyesmit vinni piknikre,

mert annyira szétkenődik. Sonkás szendvicset, ráksalátát,
citromtortát – újabb gond a csomagoláskor. Jeges teát a
gyerekeknek, kis üveg Mumm pezsgőt önmagának és Alexnek. Ő
majd csak belekortyol, mivel még szoptat. Vett erre az alkalomra
műanyag pezsgőspoharakat, de mikor Alex meglátta, hogy
rakosgatja őket, a vitrinből elővette az igaziakat – még
nászajándékba kapták. Sally tiltakozott, de Alex ragaszkodott hozzá,
maga vállalta a felelősséget, becsomagolta és eltette őket.
– A Papa igazi úrhatnám polgár – mondta pár évvel később Kent,
mikor kamaszodott, és az iskolában brillírozott. Olyannyira
egyértelmű volt, hogy természettudós lesz, hogy még
műveltségének fitogtatását is elvitte szárazon.
– Ne gúnyolódj apádon – mondta Sally gépiesen.
– Dehogy. Csak a legtöbb geológus olyan prosztó.

A pikniket annak a tiszteletére rendezték, hogy Alex publikálta első

önálló cikkét a Zeitschrift für Geomorphologyban. Az Osler-
hasadékba indultak, mivel a cikkben fontos szerepet játszott, és
Sally meg a gyerekek még nem jártak ott.
Pár kilométert hajtottak egy göröngyös földúton – miután
lekanyarodtak egy rendes, egyenletes földútról míg oda nem értek a
kialakított parkolóhelyhez, amely jelenleg teljesen üres volt. A felirat
egy táblára volt mázolva, ideje lett volna újrakenni.
VIGYÁZAT. MÉLYÜREGEK.
Miért írják egybe?, tűnődött Sally. De kit érdekel?
Az erdő bejárata átlagosnak tűnt, nem volt fenyegető. Sally értette
persze, hogy az erdő egy magas hasadék tetején áll, és arra
számított, hogy majd elképesztő kilátás lesz valahol. Arra viszont
nem számított, ami szinte azonnal az orruk előtt volt, és ki kellett
kerülniük.
 Igazából mély barlangok voltak, némelyik akkora, mint egy
koporsó, mások jóval nagyobbak, olyanok, akár egy sziklába faragott
szoba. Közöttük cikcakkos folyosók, az oldalukon meg páfrány,
moha. Ahhoz azonban nem nőtte be eléggé a zöld, hogy a
mélységben látszó törmeléket is kipárnázza. Az ösvény ezek között
kanyargott, a kemény talaj és a nem teljesen egyenletes szikla
szintjei között.
– Juhéé – kiáltottak a fiúk, a kilencéves Kent és a hatéves Peter,
miközben előrefutottak.
– Csak semmi rohanás ezen a terepen – kiáltott Alex. – Semmi
hülye felvágás, hallotok engem? Értitek? Válaszoljatok.
Oké, kiáltották, ő meg ment tovább, kezében a piknikes-kosárral,
és láthatólag úgy vélte, több atyai figyelmeztetésre nincs szükség.
Sally gyorsabban bukdácsolt előre, mint amennyire kényelmes volt a
pelenkázótáskával meg Savanna babával. De nem tudott lassítani,
amíg a szeme elé nem kerültek a fiai, nem látta, ahogy kocogás
közben lenéznek oldalt a fekete barlangokra, és továbbra is a
rémülettől eltúlzott, de halkabb hangon kiáltoznak. Sally sírni tudott
volna a kimerültségtől és a riadalomtól, meg valami ismerős,
szétáradó dühtől.
A kilátás csak akkor tűnt fel, mikor már úgy érezte, legalább egy
kilométert tettek meg a poros-sziklás ösvényen, bár valószínűleg fél
kilométer se volt. Akkor világosabb lett, betört az ég, és a férje
megállt elöl. A megérkezés és a látvány örömére felkiáltott, és a fiúk
is igazi döbbenettel huhogtak. Mikor Sally kibukkant az erdőből, ott
látta őket egy sorban egy kiszögellésen, a fák koronája fölött – több
réteg fakorona fölött, mint kiderült –, alul meg a nyári mezők terültek
el a messzeségben, zölden és sárgán vibráltak.
Amint Savannát letették a takarójára, sírni kezdett.
– Éhes – mondta Sally.
Alex azt mondta:
– Azt hittem, a kocsiban megkapta az ebédjét.
– Meg. De most megint éhes.
Sally az egyik oldalára kötötte Savannát, és a szabad kezével
kinyitotta a piknikeskosarat. Alex persze nem így tervezte a
dolgokat. De jól nevelten felsóhajtott, aztán elővette a becsomagolt
pezsgőspoharakat a zsebéből, és egy fűcsomóra fektette őket.
– Glugy-glugy, én is szomjas vagyok – mondta Kent, és Peter
azonnal utánozni kezdte.
– Glugy-glugy, én is, glugy-glugy.
– Csend – mondta Alex.
Kent pedig:
– Csend, Peter.
Alex Sallyhez fordult:
– Nekik mit hoztál inni?
– Jeges teát, a kék üvegben. És ott vannak a műanyag poharak
egy kendőben, alatta.
Persze Alex úgy gondolta, Kent nem azért kezdte el ezt a
badarságot, mert tényleg szomjas, hanem mert durván felizgatta
Sally mellének a látványa. Úgy gondolta, ideje volna Savannát
rászoktatni a cumisüvegre: már majdnem hat hónapos. És úgy
gondolta, Sally nagyon is lazán veszi az egészet, néha csak úgy
járkál a konyhában, fél kézzel csinál mindenfélét, amíg a gyerek
nyammog. Miközben Kent kukucskál, Peter meg a Mama
tejesköcsögjeiről beszél. Ez Kenttől jött, mondta Alex. Kent a
leselkedő, a bajkeverő, és neki piszkos a fantáziája.
– Hát pedig nincs más választásom – mondta Sally.
– Szoptatni egyáltalán nem muszáj. Már holnap adhatnál neki
cumisüveget.
– Fogok is. Ha nem is holnap, de hamarosan.
És most itt van, és hagyja, hogy Savanna és a tejesköcsögök
határozzák meg a pikniket.
Kitöltik a teát, aztán a pezsgőt. Sally és Alex koccint, de útban van
Savanna. Sally kortyol egyet, és szívesen inna még. Rámosolyog
Alexre, hogy tudassa vele ezt a vágyát, meg talán azt is, hogy
örülne, ha kettesben lennének. Alex kiissza a pezsgőt, és mintha
csak a felesége kortyintása és mosolya elég lenne, hogy
megnyugtassa, hozzálát a piknikhez. Sally eligazítja, melyik
szendvicsen van olyan mustár, amit Alex szeret, melyiken olyan,
amit ő maga meg Peter, és melyik Kenté, aki egyáltalán nem szereti
a mustárt.
 Miközben ez zajlik, Kentnek sikerül Sally háta mögé lopóznia, és
kiinnia a pezsgőt. Peter nyilván észreveszi, de valami különös okból
nem árulkodik. Valamivel később Sally is rájön, Alex viszont nem
szerez róla tudomást, mivel hamar elfelejti, hogy Sally poharában
még maradt valami, és gondosan elcsomagolja a magáéval együtt,
miközben a fiúknak magyaráz a dolomitról. Ők meg figyelnek,
feltehetőleg, miközben befalják a szendvicseket, hanyagolják a
kaszinótojást meg a ráksalátát, és rávetik magukat a tortára.
Dolomit, magyarázza Alex. Ez a vastag fedőkőzet, amit látnak.
Alatta van az agyagpala, a megkövesedett agyag, nagyon finom,
finoman szemcsés. A víz áthatol a dolomiton, és amikor eléri a palát,
ott megreked, nem tud áthatolni a vékony rétegeken, a finom
szemcséken. Úgyhogy az erózió – vagyis a dolomit pusztulása –
fokozatosan visszahatol a forrásig, csatornát vág magának, és a
fedőkőzetben vertikális repedések alakulnak ki – tudják-e, mi az a
vertikális?
– Föl meg le – mondja Kent mélán.
– Finom vertikális repedések, és aztán kitolódnak, maguk mögött
hasadékot hagynak, aztán évmilliók múlva teljesen letörnek, és
leomlanak a lejtőn.
– Mennem kell – mondja Kent.
– Hová?
– Pisilni.
– Hát az isten szerelmére, menj.
– Nekem is – mondja Peter.
Sally összeszorítja a száját, nehogy gépiesen közbevesse, hogy
vigyázzanak magukra. Alex odanéz, és jó néven veszi az
összeszorított szájat. Halványan egymásra mosolyognak.
Savanna közben elaludt, a szája elengedi a mellbimbót, így, hogy
a fiúk nincsenek jelen, könnyebb lefejteni. Sally meg tudja büfiztetni,
le tudja fektetni a takarójára, és nem kell törődnie vele, hogy a melle
esetleg szabadon van. Ha Alex ízléstelennek találja a látványt –
Sally tudja, hogy annak találja, Alex nem szereti a szex és a táplálás
közötti összefüggést, hogy a felesége melle tőggyé alakul
elfordulhat: el is fordul.
 Ahogy Sally gombolkozik, egyszer csak kiáltás hallatszik: nem
éles, de elvesző, távolodó, és mire Sally föláll, Alex már talpon is
van, rohan előre az ösvényen. Aztán egy hangosabb kiáltás
közeledik: Peter.
– Kent lezuhant. Kent lezuhant.
– Jövök – ordítja az apja.
Sally mindig úgy fogja érezni, hogy tudta: mire Peter hangját
meghallotta, már tudta, mi történt. Ha baleset történt, biztos nem a
hatéves fiával, aki bátor ugyan, de nem találékony, nem felvágós.
Csakis Kent sérülhetett meg. Pontosan látta maga előtt. Belepisil a
gödörbe, a peremén egyensúlyoz, hecceli Petert meg saját magát.
Élt. Odalent feküdt az omladékon, a hasadék alján, de mozgatta a
karját, próbálta feltolni magát. Próbálta, de annyira gyöngén. Az
egyik lába a teste alá szorult, a másik valami furcsa szögben állt.
– El tudod vinni a babát? – kérdi Petertől Sally. – Menj vissza a
takaróhoz, tedd le, és vigyázz rá. Jó kis fiú. Az én erős, jó fiam.
Alex már ereszkedett is a gödörbe, kúszott lefelé, utasította
Kentet, hogy maradjon veszteg. Egy darabban lejutni még nem
lehetetlen. Kentet felhozni, az lesz nehéz.
Ne szaladjon el Sally a kocsihoz, megnézni, nincs-e ott egy kötél?
És akkor a kötelet egy fatörzs köré lehetne kötni. Talán Kent testére
is, hogy kihúzhassa, mikor Alex felemeli a megfelelő magasságba.
Nincs kötél. Miért is lenne?
Alex leért Kenthez. Lehajolt, fölemelte. Kent a fájdalomtól
könyörgő kiáltást hallatott. Alex átvetette a vállán, egyik oldalt a
gyerek feje, a másikon a hasznavehetetlen lába – az egyik furcsán
kifelé fordult. Alex fölállt, pár lépést bukdácsolt előre, és miközben
tartotta Kentet, térdre esett. Úgy döntött, mászni fog, és – Sally már
értette – az omladék felé indult el, amely a hasadék távolabbi felét
töltötte meg félig. Valamit kiáltott Sallynek, de a fejét sem emelte föl,
és bár Sally egy szót sem hallott, megértette.
Fölállt a térdéről – miért térdelt ő is? és átlökött valami fiatal fát a
peremen, ahol az omladék majdnem egy méterre megközelítette a
felszínt. Alex abba kapaszkodott Kenttel, aki úgy himbálózott rajta,
mint egy elejtett őz.
– Itt vagyok. Itt vagyok – kiáltotta Sally.
 Kentet az apjának kellett felemelnie, az anyjának odahúznia a
szilárd sziklapárkányra. Sovány fiú volt, még nem indult hirtelen
növekedésnek, de olyan súlyosnak látszott, mint egy cementzsák.
Sally első nekifutásra nem is tudta fölhúzni. Helyzetet váltott,
leguggolt, már nem a hasán feküdt, és a válla meg a mellizma
minden erejével, miközben Alex is tolta és lökte Kent testét alulról,
végül fel tudták rángatni. Sally hanyatt esett a gyerekkel a karjában,
látta, hogy a szeme nyitva, majd újra hátragördül, ahogy megint
elájul.
Mikor Alex is felhúzódzkodott és kilökte magát, összeszedték a
másik két gyereket, és a Collingwood Kórházba hajtottak. Belső
sérülés láthatólag nem történt. Mindkét lába eltört. Az egyik nyílt
törés, ahogy az orvos fogalmazott, a másik szilánkos.
– A gyerekekre azon a helyen minden pillanatban figyelni kell –
mondta Sallynek, aki bement Kenttel, miközben Alex a másik két
gyerekre vigyázott. – Vagy nincs kint figyelmeztető tábla?
Alexszel, gondolta Sally, máshogy beszélne. Ilyenek a fiúk. Az
ember hátat fordít nekik, és máris ott száguldoznak, ahol nem kéne.
De hát a fiúk már csak ilyenek.
Sallyben annyira eláradt a hála – Isten iránt, akiben nem hitt, és
Alex iránt, akiben igen –, hogy semmit nem vett zokon.

Kentnek a következő félévet ki kellett hagynia az iskolában, az

első időszakban egy bérelt kórházi ágyon rögzítették.
Sally hozta-vitte az iskolai feladatokat, Kent egy pillanat alatt
megoldotta őket. Aztán már külön feladatra buzdították. Az egyik
ilyennek az volt a címe: Utazások, felfedezések: válassz magadnak
országot.
– Én olyat akarok választani, amit senki más – mondta Kent.
Sally elárult neki valamit, amit korábban egy teremtett léleknek
sem. Elmondta, mennyire vonzódik a lakatlan szigetekhez. Nem a
Hawaii – meg a Kanári-szigetekhez, sem a Hebridákhoz meg a
görög szigetvilághoz, ahova mindenki más vágyik, hanem a kicsi
vagy eldugott szigetekhez, amelyekről senki nem beszél, és ahol
szinte vagy egyáltalán senki nem járt. Az Ascension-sziget, Tristan
da Cunha, a Chatham-szigetek, a Karácsony-sziget, a Desolation-
sziget meg a Feröer-szigetek. Gyűjteni kezdtek minden apró
információt ezekről a helyekről, nem akartak semmit kitalálni. És
Alexet nem avatták be.
– Azt hinné, elment az eszünk – mondta Sally.
A Desolation-sziget fő jellegzetessége egy ősrégi növény volt: egy
különleges káposzta. Elképzelték a káposztaimádó szertartást, a
díszruhákat, a tiszteletére rendezett káposztamenetet.
És mielőtt ő megszületett, mesélte Sally a fiának, látta a tévében
Tristan da Cunha lakóit, ahogy a Heathrow repülőtéren leszálltak,
mert mindannyiukat evakuálni kellett egy földrengés miatt. Milyen
furcsák voltak, engedelmesek, méltóságteljesek, mint valami korábbi
század polgárai. Többé-kevésbé nyilván alkalmazkodtak Londonhoz,
de amikor a vulkán lecsillapodott, haza akartak menni.
Mikor Kent már járhatott iskolába, persze megváltoztak a dolgok,
de még mindig idősebbnek látszott a koránál, türelmes volt
Savannával, aki kalandvágyó és dacos lett, meg Peterrel, aki mindig
úgy robbant be a házba, mintha valami katasztrófa szele hozná. És
kiváltképp udvarias volt az apjával, odahozta neki az újságot, amit
sikerült megmentenie Savannától, gondosan visszahajtogatta, és
vacsoránál kihúzta a székét.
– Annak az embernek a tiszteletére, aki megmentette az életemet
– mondta például, vagy: – Itthon a hős.
Ezt eléggé drámaian mondta, bár egyáltalán nem gúnyosan. De
ettől még Alexnek az idegeire ment a dolog. Kent ment az idegeire,
már azelőtt is, hogy a mélyüreg-dráma megtörtént.
– Hagyd ezt abba – mondta, aztán Sallynek panaszkodott
négyszemközt.
– Azt mondja, nyilván szeretted, ha megmentetted az életét.
– Jézusom, bárkiét megmentettem volna.
– De ezt ne mondd előtte. Légy szíves.

A gimnáziumi évek alatt javult a viszonya az apjával. Úgy döntött,

reáltárgyakat tanul. A „komoly” tudományágakat választotta,
szemben a komolytalanabb földtannal, és Alex még ezt sem
kifogásolta. Minél komolyabb, annál jobb.
 De hat hónap után Kent eltűnt az egyetemről. Akik valamennyire
ismerték – senki nem állította, hogy a barátja –, azt mondták,
emlegette, hogy a Nyugati partra megy. És jött egy levél is, amikor a
szülei már épp a rendőrséghez akartak fordulni. A Canadian Tire
egyik boltjának raktárában dolgozik, Torontótól északra egy
kertvárosban. Alex el is ment, hogy megkeresse, és
visszaparancsolja a tanulmányaihoz. De Kent hajthatatlan volt, azt
mondta, nagyon tetszik neki ez a mostani munka, és jól is keres,
vagy hamarosan jól fog, amikor majd előléptetik. Aztán Sally is
meglátogatta, bár Alexnek nem szólt, és jókedvűnek találta, valamint
öt kilóval súlyosabbnak. Kent azt mondta, a sörtől. Itt már barátai is
voltak.
– Csak átmeneti időszak – mondta Sally Alexnek, amikor
bevallotta a látogatást. – Bele akar kóstolni a függetlenségbe.
– Felőlem degeszre is eheti magát belőle.
Kent nem mondta el Sallynek, hol lakik, de ez nem számított, mert
amikor Sally legközelebb odautazott, közölték vele, hogy Kent már
kilépett. Sally kínosan érezte magát – gúnyos mosolyt vélt felfedezni
a főnök arcán, akivel beszélt –, és nem kérdezte, hova ment a fia.
Gondolta, úgyis jelentkezik, ha majd megállapodik valahol.

Jelentkezett is, három év múlva. A levelét Needlesben adta fel,

Kaliforniában, de megírta, ne fárasszák magukat a felkutatásával,
nem marad ott. Mint Blanche, írta, mire Alex megkérdezte, ki a fene
az a Blanche.
– Nem érdekes – mondat Sally. – Csak vicc.
Kent nem írta, mivel foglalkozik, merre járt, vannak-e új
kapcsolatai. Nem mentegetőzött, hogy ilyen hosszan nem adott
magáról hírt, nem kérdezte, hogy vannak, hogy van az öccse, a
húga. A maga életéről írt hosszú oldalakat. Nem a gyakorlati
részéről, hanem arról, amit szerinte kezdenie kell – vagy kezdett is
már – vele.
„Nekem annyira röhejes – írta –, mikor azt várják, hogy az ember
zárkózzon be egy öltönybe. Úgy értem, egy mérnök, egy orvos vagy
egy geológus öltönyébe, aztán a bőr ránő, úgy értem, rá a ruhára, és
akkor az illető többet le se tudja venni. Miközben lehetőségünk van
rá, hogy felfedezzük a belső és külső realitás egész világát, és úgy
éljünk, hogy ezáltal befogadjuk mindazt, ami lelkiekben, testiekben,
szépségben meg szörnyűségben megadatott az emberi fajnak,
vagyis a fájdalmat is, meg a boldogságot és a zűrzavart. Lehet, hogy
ezt a kifejezés-módomat felfuvalkodottnak találjátok, de egy dolgot
megtanultam elfelejteni, ez pedig az intellektuális arrogancia…”

– Drogozik – mondta Alex. – Egy kilométerről érezni. Az agyát

elrohasztja a drog.
Az éjszaka közepén azt mondta:
– A szex.
Sally tágra nyílt szemmel feküdt mellette.
– Mi van a szexszel?
– Attól kerül az ember ilyen állapotba, amiről ő beszél. Hogy
mindegy-micsoda lesz, csak meg tudjon élni. Hogy legyen pénze a
folyamatos szexre meg a következményeire. Érdekli is őt!
Sally azt mondta:
– Jaj nekem, milyen romantikus.
– Ha valaki lemegy az alapokhoz, az soha nem romantikus. Nem
normális, csak annyit mondanék.
A levélben – vagy a dühöngésben, ahogy Alex nevezte – Kent azt
írta, szerencsésebb, mint a legtöbb ember, mivel neki megadatott,
ahogy ő nevezte, a maga halálközeli élménye, ami különleges
értelmet adott az életének, és ezért örökké hálás lesz az apjának,
aki visszaemelte a világba, és az anyjának, aki szeretettel fogadta
benne.
„Azokban a percekben talán újjászülettem.”
Alex felnyögött.
– Nem. Inkább nem mondom ki.
– Ne is – mondta Sally. – Nem gondolod úgy.
– Nem tudom, hogy úgy gondolom-e vagy sem.
Ebben a szeretettel aláírt levélben hallatott magáról utoljára.

Peter orvosnak tanult, Savanna jogot hallgatott.

Sallyt a geológia kezdte foglalkoztatni, amin ő is meglepődött.
Egyszer a szexet követő bizalmas hangulatban mesélt Alexnek a
szigetekről – bár arról az ábrándjáról nem, hogy Kent talán az
egyiken él valahol. Azt mondta, már elfelejtette azt a sokféle
részletet, amit valaha tudott, de meg kéne keresnie ezeket a
helyeket abban az enciklopédiában, ahol annak idején olvasott róluk.
Alex azt mondta, hogy amit meg akarna tudni, az valószínűleg mind
fent van az interneten. De egy ilyen eldugott hely biztos nincs,
mondta Sally, mire Alex fölkeltette az ágyából, és lehívta a
földszintre, ahol egy pillanat alatt a szeme előtt volt Tristan da
Cunha, a zöld tábla a Déli-Atlanti-óceánon, bőséges információval.
Sally megdöbbent, elfordult, és Alex, aki – nem is csoda – csalódott
benne, rákérdezett, hogy miért.
– Nem is tudom. Olyan érzés, mintha most elvesztettem volna.
Alex azt mondta, ez így nem jó, Sallynek valami valóságos
dologba kellene fognia. Ő ekkoriban hagyta abba a tanítást, és
könyvet készült írni. Szüksége lenne segítségre, de már nem
fordulhat a végzős diákokhoz, mint korábban, amíg a tanszéken volt.
(Sally nem tudta, igaz-e ez vagy sem.) Emlékeztette Alexet, hogy
fogalma sincs a kőzetekről, mire ő azt mondta, semmi gond, tudja
mértéknek használni a fényképeken.
Úgyhogy Sally lett a kis fekete vagy színes alak, aki a szilúr vagy
devon kori kőzet szalagjaitól elütött. Vagy az intenzív nyomás
formálta gneisztől, amit az amerikai és a csendes-óceáni tábla
ütközései gyűrtek és torzítottak, hogy kialakuljon a jelenlegi
kontinens. Sally fokozatosan megtanulta használni a szemét,
alkalmazni a friss tudást, míg aztán már állhatott egy néptelen
kertvárosi utcán, akkor is tisztában volt vele, hogy mélyen a talpa
alatt egy törmelékkel teli kráter rejlik, amit soha senki nem fog látni,
soha nem is látott senki, mivel nincs szem, amely láthatta volna a
keletkezésekor, sem annak a hosszú folyamatnak a során, amíg
kialakult, betömődött, elmerült és elveszett. Alex megtisztelte őket
azzal, hogy tudott róluk annyit, amennyi tőle telt, és Sally csodálta is
érte, bár tudta jól, hogy ezt nem mondhatja ki. Jó barátok voltak
ezekben az utolsó éveikben, amelyekről Sally nem tudta, hogy az
utolsók, bár Alex talán igen. Egy műtét miatt befeküdt a kórházba,
magával vitte a térképeit meg a fotóit, és aznap, amikor haza kellett
volna mennie, meghalt.
 Ez nyáron történt. Ősszel pusztító tűz ütött ki Torontóban. Sally a
tévé előtt ült, egy darabig nézte a tüzet. Jól ismerte azt a kerületet,
legalábbis egy időben ismerte, amikor hippik éltek arrafelé a tarot
kártyáikkal, a gyöngyeikkel meg a tökméretű papírvirágaikkal. És
utána is egy ideig, amikor a vegetáriánus éttermek helyén elegáns
bisztrókat meg butikokat nyitottak. Most egy ilyen 19. századi
téglaépület omlott össze, a riporter ezt siratta, és azokról az
emberekről szónokolt, akik a régimódi lakásokban laktak a boltok
felett, és most elvesztették az otthonukat, és az utcára kerülnek,
védtelenül.
Nem beszélve ezeknek az épületeknek a tulajdonosairól, gondolta
Sally, akik valószínűleg ép bőrrel megússzák a korszerűtlen
vezetékeket, a csótány- meg a poloskaáradatot, amiről a becsapott
és félelemmel teli szegényeknek panaszkodniuk sem szabad.
Néha úgy érezte, Alex beszél a fejében, és nyilvánvaló, hogy most
is így volt. Sally kikapcsolta a tüzet.
Alig telt el tíz perc, megszólalt a telefon. Savanna volt.
– Mama. Be van kapcsolva a tévéd? Láttad?
– A tűzre gondolsz? Be volt, de elzártam.
– Nem. Láttad… most is őt keresem… öt perce megláttam. Mama,
Kent volt. Most nem találom. De láttam.
– Megsérült? Mindjárt benyomom. Megsérült?
– Nem, épp hogy segített. Egy hordágy végét cipelte, amin egy
test volt, nem tudom, hogy halott vagy csak sérült. De Kent volt. Ő
volt az. Még a sántikálása is látszott. Bekapcsoltad?
– Be.
– Oké, mindjárt lehiggadok. Fogadok, hogy visszament az
épületbe.
– De hát azt csak nem engedik…
– Az is lehet, hogy orvos, mit tudhatjuk. Jaj, baszki, most megint
ugyanazt az öreg fickót mutatják, mint akivel az előbb beszéltek, a
családja valami száz évig vezetett egy boltot… na, tegyük le, és
csak figyeljük a képernyőt. Biztos, hogy újra felbukkan.
Nem bukkant fel. A felvételek kezdtek ismétlődni.
Savanna újra telefonált.
 – Én ennek a végére járok. Ismerek egy srácot, aki a híradónál
dolgozik. El tudom intézni, hogy újra megnézhessem azt a felvételt,
meg kell tudnunk.
Savanna egyáltalán nem ismerte jól a bátyját: hát akkor mi ez a
felhajtás? Talán az apja halála miatt érzi úgy, hogy szükség van a
családra? Férjhez kell mennie, hamar, gyerekeket kell szülnie. De
olyan makacs, ha egyszer a fejébe vesz valamit; lehet, hogy meg
tudja találni Kentet? Tízéves lehetett, amikor az apja azt mondta
neki, hogy ha képes egy gondolatot csontig lerágni, akkor jogásznak
kell mennie. És attól fogva Savanna mindig is azt mondta, hogy az
lesz.
Sallyt remegés, vágyódás, gyengeség fogta el.

Kent volt, és Savanna egy héten belül mindent megtudott róla.

Nem. Mondjuk inkább úgy, hogy megtudott annyit, amennyit Kent el
akart neki mondani. Évek óta Torontóban él. Többször is elment az
előtt az épület előtt, ahol Savanna dolgozik, és látta is őt jó párszor
az utcán. Egyszer majdnem szembejöttek egy útkereszteződésben.
Persze Savanna nem ismerte volna fel a miatt a köntös miatt.
– Hare Krisná-s? – kérdezte Sally.
– Jaj, Mama, ha valaki szerzetes, még nem biztos, hogy krisnás.
Na mindegy, most már nem is az.
– Hát akkor micsoda?
– Azt mondja, a jelenben él. Úgyhogy megkérdeztem, hogy ki
nem, mostanság, mire azt mondta, nem: úgy érti, hogy a valóságos
jelenben.
Ahol most is vannak, mondta Kent, és Savanna visszakérdezett:
– Úgy érted, ebben a lebujban?
Mert az is volt, az a kávézó, ahová Kent hívta, egy lebuj volt.
– Én ezt máshogy látom – mondta Kent, de aztán azt mondta,
semmi kifogása az ellen, hogy Savanna vagy más úgy lássa, ahogy
akarja.
– Ez igazán szép tőled – mondta Savanna, de elhülyéskedte, és
Kent is majdhogynem nevetett.
Azt mondta, látta Alex gyászjelentését az újságban, és úgy
gondolta, rendben van. Úgy gondolta, Alexnek tetszett volna a
geológusi pálya említése. És tűnődött, szerepel-e majd a neve a
családtagok között, és meglepődött, amikor ott találta. Vajon az apja
megmondta nekik, milyen neveket akar ráíratni, mielőtt meghalt?
Savanna azt mondta, nem, egyáltalán nem tervezte, hogy ilyen
korán meghal. A család többi tagja döntött úgy, hogy Kent nevének
ott a helye.
– Nem a Papa – mondta Kent. – Naná hogy nem.
Aztán Sallyről érdeklődött.
Sally úgy érezte, mintha valami léggömböt fújnának fel a
gyomrában.
– És mit mondtál?
– Mondtam, hogy jól vagy, talán egy kicsit magad alatt, mert a
Papával annyira közel voltatok, és még nem volt sok időd
megszokni, hogy egyedül vagy. Aztán azt mondta, mondd meg neki,
hogy eljöhet, ha akar, én meg mondtam, hogy majd megkérdezlek.
Sally nem felelt.
– Ott vagy, Mama?
– És mondta, hogy mikor, hol?
– Nem. Még a héten találkozom vele ugyanott, és akkor
megmondom. Szerintem valahogy élvezi, hogy ő osztja a lapokat.
Azt hittem, azonnal beleegyezel.
– Persze hogy beleegyezem.
– És nem félsz, hogy egyedül kell nekivágnod?
– Ne hülyéskedj. És tényleg őt láttad a tűznél?
– Nem mondott rá se igent, se nemet. De én úgy értesültem, igen.
Mint kiderült, a város egyes részein, egyes emberek elég jól ismerik.

Sally levelet kapott. Ez önmagában is rendkívüli, hiszen a legtöbb

ismerőse e-mailt vagy telefont használ. Örült, hogy nem telefon.
Nem bízott magában eléggé, hogy a hangját hallja. Kent a levélben
elmagyarázta, hogy a kocsiját hagyja a metró parkolójában, a
szerelvény végénél, menjen a metróval egy bizonyos állomásig, ott
szálljon le, ő majd várja.
Sally arra számított, hogy a beléptető kapu túloldalán találja, de
nem. Valószínűleg úgy értette, hogy odakint várja. Fölment a
lépcsőn, kiért a napsütésre, és megállt, közben mindenféle
lökdösődő ember sietett el mellette. Megijedt és összezavarodott.
Megijedt, amiért Kent szemmel láthatóan nincs ott, és
összezavarodott, mert pontosan azt érezte, amit arrafelé, ahonnan
jött, oly sokan, bár ő soha nem mondana olyasmit, mint ők. Az
ember azt hinné, hogy Kongóban van, vagy Indiában, vagy
Vietnamban, mondanák. Bárhol, csak nem Ontarióban. Turbánok,
szárik, dasikik mindenfelé, Sally a maga részéről nagyon is szerette
a forgatagukat, az élénk színeiket. De itt nem külföldi ruházatként
hordták őket. A viselőik nem frissen érkeztek: már túljutottak a
bevándorlás időszakán. Sally az útjukban volt.
Egy régi banképület lépcsőjén, közvetlenül a metrókijárat mellett
egy csomó ember üldögélt, tanyázott vagy aludt. Persze már rég
nem bank volt, hiába díszelgett ott kőből kifaragva a neve. Sally
inkább ezt nézte, mint az embereket, akiknek görnyedő, lomha,
elterülő tartása olyan ellentétes volt a bank egykori célkitűzéseivel és
a metróból kiáradók tömegével.
– Mama.
Az egyik férfi a lépcsőről elindult Sally felé, nem sietősen, húzta a
lábát, és Sally rájött, hogy Kent az, és őt várta.
Kedve lett volna elmenekülni. De aztán látta, hogy nem mind
piszkos és reménytelen, és hogy némelyik minden fenyegetés és
megvetés nélkül figyeli, sőt némi barátságos érdeklődéssel is, hiszen
kiderült, hogy Kent anyja.
Kent nem viselt köntöst. Szürke nadrágot viselt, ami bő volt rá, az
öv tartotta össze, és egy felirat nélküli pólót meg egy szakadt zakót.
A haja nagyon rövidre volt vágva, alig látszott, hogy göndör. Maga is
szürke volt, az arca ráncos, néhány foga kiesett, a teste meg nagyon
sovány, amitől idősebbnek látszott a koránál.
Nem ölelte át Sallyt – Sally tulajdonképpen nem is számított rá –,
csak könnyedén a hátára tette a kezét, hogy abba az irányba
kormányozza, amerre mennek.
– Még mindig pipázol? – kérdezte Sally a levegőbe szippantva,
mert eszébe jutott, hogy Kent a gimnáziumban pipázni kezdett.
– Pipázom? Á. Nem. A füst az, a tűz füstje, azt érzed. Mi már
észre se vesszük. Attól tartok, erősödni fog, amerre megyünk.
– Látni fogjuk, ahol történt?
 – Nem, dehogy. Ha akarnánk, se tudnánk. Körülzárták. Veszélyes.
Némelyik épületet még le kell bontani. Ne izgulj, ahol mi vagyunk, ott
minden rendben. Jó másfél saroknyira az egésztől.
– A lakásotok? – kérdezte Sally, aki éberen figyelt erre a „mi”-re.
– Olyasmi. Igen. Meglátod.
Kedvesen, készségesen, de erőlködve beszélt, mint aki
udvariasságból szólal meg egy idegen nyelven. Kicsit előre is
görnyedt, hogy Sally biztosan hallja. Mintha ezt a beszélgetéshez
szükséges külön erőfeszítést, ezt a kisebb feladatot, mint mikor
valaki gondos fordítást készít, valahogy észre kell vennie.
Az árát.
Ahogy egy járdakőről leléptek, Kent súrolta Sally karját – talán egy
kicsit meg is botlott –, és azt mondta: „Elnézést.” Sally úgy érezte,
kicsit borzong is.
AIDS. Eddig hogy is nem jutott eszébe?
– Nem – mondta Kent, bár Sally egész biztosan nem szólalt meg
hangosan. – Most egész jól vagyok. Nem vagyok HIV-pozitív, vagy
ilyesmi. Évekkel ezelőtt maláriát kaptam, de szinten van tartva. Talán
egy kicsit le vagyok robbanva, de semmi ok az aggodalomra. Itt
fordulunk be, ebben a háztömbben vagyunk.
Megint ez a „mi”.
– Nem vagyok pszichopata – mondta Kent. – Csak rájöttem, hova
akar Savanna kilyukadni, és gondoltam, megnyugtatlak. Akkor tehát
itt vagyunk.
Olyan ház volt ez is, amelyiknek az ajtaja alig pár lépésre nyílik a
járdától.
– Ja, agglegény vagyok – mondta Kent, miközben kitárta az ajtót.
Az egyik szárnya helyére egy kartondarab volt ragasztva.
A padlódeszkák csupaszak voltak, nyikorogtak a talpuk alatt. Az
átható szagban minden benne volt. Az utca füstszaga is bejött ide,
természetesen, de keveredett a korábbi főzések, a kifutott kávé, a
vécé, a betegség, a romlás szagával.
– Bár talán nem az agglegény a jó szó rá. Úgy hangzik, mintha
valami akaratlagos dolog lenne. Azt hiszem, inkább „semlegest”
kellett volna mondanom. Nem tekintem eredménynek. Nem is az.
 Körülvezette Sallyt a lépcsőn, be a konyhába. És ott állt egy
hatalmas nő háttal, és valamit kavart a tűzhelyen.
– Szia, Marnie – mondta Kent. – Ez a mamám. Köszönsz egy
sziát a mamámnak?
Sally észrevette, hogy Kent hangja megváltozott. Nyugalom,
őszinteség, talán tisztelet volt benne, nem az az erőltetett
könnyedség, amit neki szánt.
Ő is azt mondta: „Szia, Marnie” – és mikor a nő félig megfordult,
benyomott cipóképén babaarc látszott, de a tekintete nem fókuszált.
– Ezen a héten Marnie a szakácsunk – mondta Kent. – Jó illata
van, Marnie.
Az anyjának azt mondta:
– Bemegyünk és leülünk a szentélyemben, jó? – és előrement pár
lépcsőfokot, aztán végig egy fekete folyosón. Nehéz volt mozogni az
újságok, dossziék, magazinok gondosan átkötözött tömbjei között.
– Ki kell vinni ezeket innét – mondta Kent. – Épp ma reggel
mondtam Steve-nek. Tűzveszélyes. Jesszum, ezt mindig csak úgy
mondtam. Most viszont tudom, hogy mit jelent.
Jesszum. Sally eddig azon tűnődött, Kent talán valamilyen civil
ruhás vallási rend tagja, de ha az volna, csak nem mondana
ilyeneket, vagy nem? Persze lehetne más rend is, nem feltétlenül
keresztény.
A szobája pár lépcsővel még lejjebb volt, tulajdonképpen a
pincében. Egy tábori ágy volt benne, egy viharvert, régimódi
íróasztal rekeszekkel, néhány egyenes támlájú szék hiányzó
rugókkal.
– A székek teljesen biztonságosak – mondta Kent.
– Szinte minden tárgyunkat mentettük valahonnan, de ha egy
székre nem lehet ráülni, ott már meghúzom a határt.
Sally kimerülten rogyott le az egyikre.
– És mit csinálsz? – kérdezte. – Mivel foglalkozol? Ez is egy ilyen
„fél út” rehabilitációs ház, vagy ilyesmi?
– Nem. Még csak nem is negyed út. Bárkit befogadunk.
– Még engem is.
– Még téged is – mondta Kent mosoly nélkül. – Senki nem
támogat minket, önellátóak vagyunk. Végzünk egy kis szelektív
gyűjtést abból, amit felszedünk. Azokat az újságokat. Üvegeket. Itt-
ott egy keveset. És felváltva szólítjuk le az emberiséget.
– Jótékonysági célból?
– Koldulásiból.
– Az utcán?
– Van jobb hely? Az utcán. Meg bemegyünk egy-két kocsmába,
ahol megértetjük magunkat, bár az törvény-ellenes.
– Te is?
– Nehezen tudnék másokat erre kérni, ha én nem mennék. Ezt le
kellett győznöm magamban. Szinte mindannyiunkban van valami,
amit le kell győznünk. A szégyent. Vagy az „enyém” fogalmát. Ha
valaki bedob egy tízdollárost, vagy akár csak egy egyest, akkor üt be
a magántulajdon kérdése. Kié legyen, na? Az enyém, vagy – kis
szünet – a miénk? Ha az a válasz, hogy az enyém, általában
azonnal el is költik, és ott állunk, hogy jön vissza az illető, bűzlik a
piától, és azt mondja: „Fogalmam sincs, mi van ma velem, de egy
falatot nem ettem.” Aztán később, mondjuk, megbánja, meggyónja.
Vagyis nem gyónja, mindegy. Látjuk, hogy napokra eltűnnek –
hetekre –, aztán megint itt bukkannak fel, mikor már szarul megy a
bolt. És néha látjuk, hogy egyedül dolgoznak az utcán, és mintha
nem akarnának felismerni minket. Nem jönnének vissza. És az is
rendben van. A mi hallgatóink, azt lehet mondani. Már ha az ember
hisz a rendszerben.
– Kent…
– És itt én Jonah vagyok.
– Jonah?
– Ezt választottam. Gondoltam a Lazarusra is, de az olyan drámai.
Te hívhatsz Kentnek, ha akarsz.
– Arra vagyok kíváncsi, mi történt az életedben. Úgy értem, nem
ezek az emberek érdekelnek igazán…
– Ezek az emberek az életem.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani.
– Oké, kicsit nagyképű duma volt. De hát ezt… ezt csinálom… hét
éve? Kilenc éve. Kilenc éve.
Sally nem hagyta magát.
– És előtte?
 – Tudom én? Előtte? Előtte. Az ember napjai olyanok, mint a fű,
nem? Lekaszálják, holnap kemencébe vettetik. Figyelj ide. Most,
hogy újra látlak, kezdek felvágni. Lekaszálják, kemencébe vettetik:
mit érdekel ez engem. Mindennap úgy élek, ahogy jön. Komolyan.
Te ezt úgysem értenéd. Nem a te világodban élek, te sem az
enyémben: tudod, miért akartam veled találkozni?
– Nem. Nem gondoltam rá. Úgy értem, természetesen arra
gondoltam, hogy eljött az idő…
– Természetesen. Mikor az apám haláláról olvastam az újságban,
természetesen arra gondoltam: Na, hol a pénz? Gondoltam: Na,
majd ő elmondja.
– Én örököltem – mondta Sally mély csalódással, de nagy
önuralommal. – Egyelőre. A házat is, ha érdekel.
– Valószínűnek tartottam, hogy így lesz. Rendben.
– Ha én meghalok, Peteré és a fiaié meg Savannáé lesz.
– Nagyszerű.
– Azt se tudta, élsz-e, halsz-e…
– Gondolod, hogy magamnak kérném? Gondolod, ekkora idióta
vagyok, hogy magamnak akarom a pénzt? De valóban tévedtem,
amikor elgondoltam, hogy hasznát venném. Elgondoltam: családi
pénz, persze hogy hasznát venném. Ez itt a kísértés. De most
boldog vagyok, boldog vagyok, hogy nem jutok hozzá.
– Esetleg…
– Az a helyzet, hogy ezt a helyet lebontják…
– Esetleg adhatnék kölcsön.
– Kölcsön? Mi itt nem veszünk kölcsön. Mi itt nem alkalmazzuk a
kölcsönzés rendszerét. Elnézést, mennem kell, hogy megfelelő
hangulatba kerüljek. Éhes vagy? Kérsz levest?
– Kösz, nem.
Mikor Kent elment, Sally arra gondolt, hogy elmenekül. Ha találna
valahol egy hátsó ajtót, egy egérutat, ami nem vezet a konyhán
keresztül. De nem tudta megtenni, mert az azt jelentené, hogy
Kentet nem látja többet. És egy efféle ház hátsó udvaráról, amit még
az autók megjelenése előtt építettek, nyilván sehol nem lehet kijutni
az utcára.
 Talán fél óra is eltelt, mire Kent visszajött. Sally nem vette föl az
óráját. Arra gondolt, ebben az életben, amit Kent él, talán nem látnak
szívesen egy órát, és úgy tűnt, jól gondolta. Ezt legalább jól.
Kent egy kissé mintha meglepődött vagy megdöbbent volna, hogy
még mindig ott találja.
– Bocsánat. Egy-két itthoni dolgot el kellett intéznem. Aztán
Marnie-val beszéltem, ő mindig lecsillapít.
– Írtál nekünk egy levelet – mondta Sally. – Akkor hallottunk rólad
utoljára.
– Jaj, ne juttasd eszembe.
– Nem, jó levél volt. Jó kísérlet, hogy elmagyarázd nekünk, mire
gondolsz.
– Légy szíves. Ne juttasd eszembe.
– Meg akartad találni az életed értelmét…
– Az életemet, az életemet, a fejlődésemet, amit csak fel tudtam
fedezni a bűzös személyemről. A célomat. A szaromat. A
lelkiségemet. Az intellektusomat. Belül nincs semmi, Sally. Nem baj,
ha Sallynek hívlak? Valahogy egyszerűbb. Csak az van, ami odakint
van, amit csinálsz, az életed minden percében. Amióta erre rájöttem,
boldog vagyok.
– Igen? Boldog vagy?
– Naná. Hagytam a fenébe azt a hülye személyiségügyet. Arra
gondolok: hogy tudok segíteni? Csak ennyi gondolkodást
engedélyezek magamnak.
– És a jelenben élsz?
– Nem érdekel, ha banálisnak tartasz. Nem érdekel, ha kinevetsz.
– Dehogy…
– Nem érdekel. Figyelj. Ha azt hiszed, a pénzed után kajtatok, az
is jó. A pénzed után kajtatok. De utánad is kajtatok. Nem szeretnél
másmilyen életet? Nem mondom, hogy szeretlek, nem mondok
hülyeségeket. Vagy hogy meg akarlak váltani. Tudod, hogy csak
magadat válthatod meg. Úgyhogy minek? Általában nem igyekszem
olyan helyre menni, ahol emberekkel kell beszélni. Általában
igyekszem elkerülni a személyes kapcsolatokat. Komolyan
igyekszem. El is kerülöm őket.
A személyes kapcsolatokat.
 – Most min próbálsz nem mosolyogni? – kérdezte Kent. – Hogy
„kapcsolatokat” mondtam? Nem izgatnak a szavaim.
Sally azt mondta:
– Jézusra gondoltam. „Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?”
Kent arcára szinte vad kifejezés ugrott.
– Nem fáradsz bele, Sally? Nem fáradsz bele a nagy okosságba?
Én már nem tudok így beszélni, sajnálom. Dolgom van.
– Nekem is – mondta Sally. – Hát akkor…
– Ne mondd ki. Ne mondd, hogy „Majd keressük egymást.”
– Talán keressük egymást. Most jobb?

Sally eltéved, aztán megtalálja az utat. Újra a bankház meg

ugyanazok a lődörgők vagy talán teljesen új csapat. A metróút, a
parkoló, a kulcsok, az autópálya, a forgalom. Aztán a kisebb
autópálya, a korai naplemente, még semmi hó, a csupasz fák, a
sötétedő földek.
Sally szereti ezt a tájat, épp ilyenkor. Most tartsa magát
érdemtelennek?
A macska örül, hogy hazatért. A gépén van pár új üzenet a
barátaitól. Megmelegíti az egy adag lasagnát. Ezeket a külön
csomagolt, félkész, fagyasztott adagokat vásárolja mostanában.
Egész jó, és nem is olyan drága, ha az ember belegondol, hogy
semmi nem megy veszendőbe. A hét perc várakozás alatt Sally
belekortyol egy pohár borba.
Jonah.
Remeg a haragtól. Most mit kéne csinálnia, visszamennie a bűnös
házba, felsikálni a rohadt linóleumot, és megfőzni a csirkedarabokat,
amiket valaki kidobott, mert lejárt a szavatosságuk? És mindennap
tudomásul venni, hogy nem ér fel Marnie-hoz vagy a többi
fogyatékos lényhez? Mindezt azért a lehetőségért, hogy hasznos
lehessen abban az életben, amit valaki más – Kent – választott?
Kent beteg. Halálra fárasztja magát, talán haldoklik is. Nem
köszönné meg, ha küldene neki tiszta ágyneműt, friss ételt. Azt nem.
Inkább meghalna azon a tábori ágyon a kiégett takarója alatt.
De egy csekket, valamilyen csekket írhatna, nem valami abszurd
összegről. Se túl nagyról, se túl kicsiről. Persze úgyse magára
költené. És persze őt attól még ugyanúgy megvetné.
Megvetné. Nem. Nem erről van szó. Semmi személyes.

Azért valami van, amitől nem tiszta katasztrófa, hogy végigcsinálta

ezt a napot. Nem az, ugye? Mikor azt mondta, talán. És Kent nem
javította ki.
 Szabad gyökök

Eleinte mindenki telefonált, hogy ellenőrizzék, Nita nem túlzottan

melankolikus-e, nem túlzottan magányos-e, nem eszik-e túl keveset,
nem iszik-e túl sokat. (Sokáig olyan szorgalmas borivó volt, hogy
sokan el is felejtették, hogy már nem szabad innia.) Elhárította őket
anélkül, hogy fennkölten gyászos, természetellenesen vidám,
feledékeny vagy zavarodott lett volna. Megmondta, nincs szüksége
zöldségre, megoldja abból, amit otthon talál. Van elég kiváltott
gyógyszere, és elég bélyege is a köszönőlevelekre.
A közelebbi barátai valószínűleg gyanították az igazságot – hogy
nem nagyon vacakol az evéssel, és kihajít minden részvétlevelet,
amit kap. A távol lakóknak eleve nem is írt, hogy az ilyen leveleket
elkerülje. Még Rich előző feleségének se, Arizonába, se a
féltestvérének Nova Scotiába, bár ők talán megértenék, jobban is,
mint a közeliek, miért választotta a semmi-temetést.
Rich még odakiáltott neki, hogy bemegy a faluba, a
vaskereskedésbe. Reggel tíz óra lehetett – Rich a terasz korlátját
kezdte festeni. Illetve kaparni kezdte, hogy előkészítse a festésre, de
a régi kaparókés szétesett a kezében.
Nitának ideje sem volt tűnődni, hogy miért késik. Rich ott halt meg
a vasbolt előtt a járda menti táblára borulva, amelyiken leárazott
fűnyírót hirdettek. A boltig sem jutott el. Nyolcvanegy éves volt,
egészséges, eltekintve attól, hogy a jobb fülére kicsit nagyothallott.
Az orvosa épp egy héttel azelőtt vizsgálta ki. Nita később rádöbbent,
hogy a nemrégiben történt kivizsgálás, az egészségügyi tiszta lap
meglepően gyakran kerül szóba a hirtelen halálról szóló
történetekben, amelyekkel mostanában megörvendeztetik. Az ember
azt hinné, az ilyen viziteket jobb kerülni, mondta erre.
Így csak a közeli, rossznyelvű barátnőivel beszélhetett, Virgie-vel
meg Carollal, akik vele nagyjából egyidősek, vagyis hatvankét
évesek. A fiatalabbak ezt a fajta beszédet illetlennek és
mellébeszélésnek találták volna. Eleinte képesek lettek volna Nitát
elözönleni. Gyászmunkáról ugyan nem beszéltek, de Nita félt, hogy
bármikor szóba hozhatják.
Ahogy aztán belefogott az előkészületekbe, persze csak a
kipróbáltak, a hűségesek maradtak meg. A legolcsóbb láda, azonnal
be a földbe, és semmiféle szertartás. A temetkezési vállalkozó
felvetette, hogy ez talán törvényellenes, de Nita meg Rich idejében
szembenézett a tényekkel. Már akkor beszerezték a szükséges
információkat, amikor Nita diagnózisa egy éve végérvényes lett.
– Honnan tudtam volna, hogy ellopja tőlem a mennydörgést?
Senki nem számított hagyományos istentiszteletre, de azért
valami modern változatra készültek. Hogy magasztalják az életét.
Eljátsszák a kedvenc zenéjét, mind megszorítják egymás kezét,
olyan történeteket mesélnek Richről, amelyek kedvező színben
tüntetik fel, és finom humorral megemlékeznek a csípős
megjegyzéseiről meg a bocsánatos bűneiről.
Csupa olyan dolog, amitől Richnek, ahogy ő maga mondta,
hánynia kellett.
Úgyhogy az egészet gyorsan elintézték, és a sürgölődés, a Nita
körüli nagy odaadás alábbhagyott, bár néhányan, úgy sejtette, azóta
is emlegetik, hogy aggódnak érte. Virgie és Carol nem mond
ilyeneket. Csak azt mondták, hogy egy önző dög, ha most arra
gondol, hogy szépen fűbe haraphat, előbb, mint muszáj. Majd ők
átjönnek, és életet lehelnek belé egy kis Grey Goose-zal.
Azt mondta, nem gondol arra, bár látna benne bizonyos logikát.
A rákja jelenleg visszavonulóban – bármit is jelent ez. Nem jelenti,
hogy „eltűnik”. Örökre biztos nem. Az operációk igazi színtere a
mája, és amíg marad a csipegetésnél, a máj sem panaszkodik. Csak
elkedvetlenítené a barátnőit, ha eszükbe juttatná, hogy nem ihat
bort. Se vodkát.
A tavaszi sugárkezelés végül is segített valamit. Tessék, itt a nyár
közepe. Nita úgy véli, nem is annyira epebajos a színe – vagy csak
hozzászokott már.
Kora reggel fölkel, megmosakszik, és fölveszi, ami a keze ügyébe
kerül. De felöltözik, és megmosdik, és fogat mos, megfésüli a haját,
ami szépen visszanőtt, az arca körül ősz, hátul sötét, mint előtte.
Kirúzsozza a száját, és sötéttel kihúzza a szemöldökét, mert eléggé
megritkult, és mivel egész életében tisztelte a vékony derekat és a
visszafogott csípőt, ellenőrzi, mennyit haladt ebben a tekintetben,
bár tudja, hogy most már minden tagjára a „girhes” lenne a találó
kifejezés.
A jókora fotelbe ül le, körülötte könyvek és kinyitatlan magazinok
halmai. Óvatosan kortyol a gyenge gyógyteából, amivel mostanában
a kávét helyettesíti. Valaha azt hitte, kávé nélkül nem is tudna élni,
de kiderült, hogy igazából a nagy, meleg bögre kell a kezébe, az
segíti a gondolkozást, vagy mi is az, amit csinál az órák, a napok
során át.
Ez Rich háza volt. Akkor vette, amikor a feleségével élt, Bett-tel.
Egyszerű hétvégi háznak szánták, hogy télire bezárják. Két kicsi
hálószoba, egy hozzátoldott konyha, fél kilométerre a falutól. De
Rich hamarosan dolgozni kezdett rajta, kitanulta az ácsmesterséget,
épített egy szárnyat két hálószobának és fürdőszobának, egy
másikat a dolgozószobájának, és az eredeti házból lett az osztatlan
nappali-ebédlő-konyha. Bettet is foglalkoztatni kezdte a dolog –
eleinte azt mondta, fogalma sincs, minek vette meg Rich ezt a
romhalmazt, de mindig is érdekelték a gyakorlati dolgok, úgyhogy a
végén vett két egymáshoz illő munkakötényt. Valamivel le kellett
magát kötnie, mivel befejezte és kiadta a szakácskönyvét, amellyel
éveken át foglalkozott. Gyerekük nem volt.
És épp amikor Bett mindenkinek újságolta, hogy megtalálta az
élete célját mint ácssegéd, és mennyivel közelebb vannak most
Richcsel, Rich beleszeretett Nitába. Nita a tanulmányi irodán
dolgozott azon az egyetemen, ahol ő középkori irodalmat tanított. Az
első szeretkezésük a leendő, ívelt mennyezetű középső szoba
forgácsai és felfűrészelt gerendái közt zajlott. Nita ottfelejtette a
napszemüvegét – nem szándékosan, bár Bett, aki soha semmit nem
veszít el, ezt nem hitte el. Következett a szokásos balhé, banálisan,
fájdalmasan, és azzal ért véget, hogy Bett előbb Kaliforniába, majd
Arizonába költözött, Nita a tanulmányi vezető javaslatára kilépett,
Rich meg lemondott arról, hogy a bölcsészkar dékánja legyen.
Hamar visszavonult, eladta a városi házat. Nita nem örökölte meg a
kisebb kötényt, de vidáman olvasta Bett könyveit a káosz közepén,
egy platnin egyszerű vacsorákat főzött, hosszú felfedező sétáiról
tigrisliliom- meg vadmurokcsokrokkal jött haza, amiket üres
festékesbödönökbe tömött. Később, amikor Richcsel elrendeződtek
a dolgaik, kicsit kínosan érezte magát, hogy milyen készségesen
vette magára a fiatalabb nő szerepét, a boldog házasságtörőét, a
hajlékony, kacagó, csetlő-botló naiváét. Valójában eléggé komoly,
esetlen, félszeg nő volt – lány is alig –, aki az összes királynőt is fel
tudta sorolni: nemcsak Anglia minden királyát, hanem a királynőket
is, és oda-vissza ismerte a harmincéves háborút, de zavarba jött, ha
mások előtt táncolnia kellett, és Bett-tel ellentétben soha nem tanulta
meg, hogyan másszon föl egy állólétrára.
A házuk egyik oldalán egy sor cédrus áll, a másik oldalán a vasúti
töltés. A vasútforgalom soha nem volt jelentős, mostanra meg
havonta egy-két vonat, ha van. A sínek közt felnőtt a gyom. Egyszer,
a menopauza küszöbén, Nita felcsalta oda Richet szeretkezni,
persze nem a sínekre, hanem a mellettük lévő keskeny fűsávba, és
amikor lefelé ereszkedtek, féktelenül elégedettek voltak magukkal.
Nita minden reggel, ahogy elfoglalta a fotelben a helyét,
végigpörgette az agyán az összes helyet, ahol Rich nincs. Nincs a
kisebbik fürdőszobában, ahol a borotválkozóholmija még mindig kint
van, meg a különféle bosszantó, bár nem súlyos panaszaira felírt
gyógyszerei, amiket nem volt hajlandó kidobni. Nincs a
hálószobában sem, amit Nita most rakott rendbe, mielőtt kijött. Sem
a nagyobb fürdőszobában, amelyet kizárólag akkor használt, amikor
a kádban furdött. Sem a konyhában, ami az utolsó évben főleg az ő
birodalma lett. És persze nincs odakint sem, a félig lekapart korlátú
teraszon, hogy játékosan belessen az ablakon – aminek a túloldalán
Nita a kezdet kezdetén eljátszotta, hogy sztriptízbe kezd.
Sem a dolgozószobájában. A hiányát minden helyiség közül itt
kellett a legbiztosabban megállapítani. Nitának eleinte oda kellett
mennie az ajtóhoz, benyitni, megállni, szemügyre venni a
papírhalmokat, a kihunyt monitort, a dülöngélő dossziékat, a kinyitva
vagy lefordítva fekvő vagy a polcra bezsúfolt könyveket. Ma már
elég, ha elképzeli a dolgokat.
A közeljövőben majd be kell oda mennie. Úgy gondolt erre, mint
valami betörésre. Be kell törnie a férje halott elméjébe. Erre aztán
soha nem számított. Richet a hatékonyság és a hozzáértés
megtestesülésének tekintette, olyan energikus, stabil
személyiségnek, hogy minden logika ellenére mindig is úgy
gondolta, túl fogja élni őt. És az elmúlt évben ez már egyáltalán nem
bolondos ábránd volt, hanem mindkettejük tudatában, legalábbis
Nita így gondolta, valóság.
A pincével kezdi. Ami valóban pince volt, nem alagsor. A döngölt
padlón járólécek vezettek át, és az apró, magasan fekvő ablakokat
piszkos pókháló szőtte be. Nincs odalent semmi, amire valaha
szüksége lenne. Csak Rich félig telt festékesbödönei, eltérő
hosszúságú deszkái, amik még egy nap jól jöhetnek, meg a hasznos
vagy kidobásra váró szerszámok. Nita egyetlenegyszer nyitotta ki az
ajtót, és ment le megnézni, nem ég-e a villany, és megnyugtatni
magát, hogy ott vannak a kapcsolók, mindegyiken cédula, hogy
tudassa vele, melyik mit irányít. Mikor feljött, a konyha felőli oldalon
szokás szerint bereteszelte az ajtót. Rich ezen a szokásán mindig
nevetett, kérdezte, Nita szerint mi jöhetne be ott a kőfalakon és a
manó méretű ablakokon, mi fenyegetné őket.
Ettől függetlenül a pincével lenne könnyebb kezdeni: százszor
könnyebb, mint a dolgozószobával.
Nita csakugyan megágyazott, és elpakolta a maga elenyésző
rendetlenségét a konyhában meg a fürdőszobában, de a mindenre
kiterjedő nagytakarításhoz szükséges lendület már meghaladta az
erejét. Egy elgörbült gemkapcsot vagy egy levált hűtőmágnest is
nehezére esett kidobnia, nemhogy az ír aprópénzzel teli tálkát, amit
Richcsel hoztak haza az útjukról tizenöt éve. Mintha mindennek
különös súlya és jelentősége lett volna.
Carol és Virgie mindennap telefonált, általában vacsoraidőben,
nyilván úgy gondolták, hogy a magánya akkor a legnehezebben
elviselhető. Nita mondta, hogy jól van, hamarosan előbújik az
odújából, csak szüksége van erre az időre, egyszerűen csak
gondolkozik és olvas. És persze rendesen eszik és alszik.
Ez igaz is volt, kivéve az olvasás. Ült a fotelben, körülvették a
könyvek, de egyiket sem nyitotta ki. Mindig olyan nagy olvasó volt –
ez az egyik oka, mondta Rich, hogy ő a megfelelő nő a számára: ül
és olvas, őt meg békén hagyja –, és most tessék, fél oldalig nem tud
kitartani.
 Méghozzá nem is egyszer s mindenkorra olvasott. A Karamazov
testvérek, a Middlemarch, A csavar fordul egyet, A varázshegy: újra
meg újra. A kezébe vette valamelyiket, hogy csak azt a bizonyos
részletet elolvassa, és azon kapta magát, hogy nem tudja letenni,
amíg az egészet újra be nem falta. Modern prózát is olvasott. Mindig
prózát. Utálta, amikor az olvasásra a „menekülés” szót használták.
Mondhatta volna, nem is csak tréfából, hogy a való élet a
menekülés. De nem akart vitatkozni róla, az olvasás annál sokkal
fontosabb volt a számára.
És most, bármilyen furcsa, az egésznek vége. Nem pusztán Rich
halálával, hanem azzal is, ahogy a saját betegségébe alámerül.
Kezdetben még azt hitte, az egész csak átmeneti változás, és a
csoda majd visszatér, ha túl lesz bizonyos gyógyszereken és
fárasztó kezeléseken.
A jelek szerint nem.
Néha egy képzeletbeli vizsgálóbírónak próbálta elmagyarázni,
miért.
– Nagyon elfoglalt vagyok.
– Mindenki ezt mondja. És mit csinálsz?
– Elfoglal, hogy figyelek.
– Mire?
– Úgy értem, gondolkodom.
– Miről?
– Nem érdekes.

Egy reggel, rövid üldögélés után úgy döntött, nagyon meleg nap
van. Föl kéne kelnie, hogy bekapcsolja a ventilátort. Vagy kicsit
környezettudatosabban: megpróbálni kinyitni az első és a hátsó
ajtót, hogy bejöjjön a szellő, ha van, és fújjon át a szúnyoghálón, át a
házon.
Az elülső ajtót nyitotta ki először. És még mielőtt két centi napfényt
beengedett volna, egy sötét csíkra lett figyelmes, amelyik ezt a fényt
eltakarta.
Egy fiatalember állt a kampóval beakasztott szúnyoghálós ajtó
mögött.
 – Nem akartam megijeszteni – mondta. – Kerestem csengőt vagy
valamit. Itt a keretet meg is kocogtattam, csak talán nem hallotta.
– Sajnálom – mondta Nita.
– A biztosítódobozt kellene megnéznem. Ha meg tudná mondani,
merre van.
Nita oldalt lépett, hogy beengedje. Egy pillanatra el kellett
gondolkoznia.
– Igen. A pincében – mondta. – Mindjárt meggyújtom a villanyt.
Észre fogja venni.
A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és lehajolt, hogy lehúzza a
cipőjét.
– Hagyja csak – mondta Nita. – Úgy látom, nem esik az eső.
– Attól még. Ez a szokásom. Porcsíkokat is hagyhatna, nem csak
sarat.
Nita bement a konyhába, nem tudott volna visszaülni, amíg a férfi
a házban van.
Ahogy az illető jött föl a lépcsőn, kinyitotta neki a pinceajtót.
– Rendben? – kérdezte. – Rendben találta?
– Persze.
Nita az ajtó felé terelte, de feltűnt neki, hogy nem hall lépteket.
Megfordult, és látta, hogy a férfi a konyhában áll.
– Véletlenül sincs semmije, hogy összeüthessen nekem valami
harapnivalót, ugye?
Megváltozott a hangja – valami hencegést, valami éneklést vett fel
–, amiről Nitának egy tévés komikus jutott eszébe, ahogy a vidéki
siránkozást parodizálja. A konyha tetőablaka alatt látszott, hogy nem
is olyan fiatal. Amikor ajtót nyitott neki, felfigyelt sovány testére, a
reggeli vakító fényben is sötét arcára. A test, ahogy most szemügyre
vette, valóban sovány volt, de inkább legyengült, mint fiús, a tartása
valóban görnyedt. Az arca hosszú, gumiszerű, világoskék szeme
kidülledt. Vidám, de átható tekintet, olyan emberé, aki általában eléri,
amit akar.
– Tudja, történetesen cukorbeteg vagyok – mondta a férfi. – Nem
tudom, ismer-e cukorbetegeket, de az a helyzet, hogy ha az ember
megéhezik, ennie kell, különben az egész szervezete becsavarodik.
Kellett volna ennem, mielőtt elindultam, de valahogy siettem. Nem
bánja, ha leülök?
Már ült is le a konyhaasztalhoz.
– Kávéja van?
– Teám van. Herbateám, ha szereti.
– Persze. Persze.
Nita kimérte a teát a csészébe, bedugta a forralót, és kinyitotta a
hűtőt.
– Nincs túl sok mindenem – mondta. – Van pár tojásom. Néha
rántottát sütök, és teszek rá ketchupöt. Kér? Van angol muffinom is,
azt meg tudom pirítani.
– Angol, ír, ukorán, nekem nyolc.
Nita beleütött pár tojást a serpenyőbe, felverte a sárgájukat, az
egészet elkeverte egy favillával, aztán fölszeletelt egy muffint, és
betette a pirítóba. A konyhaszekrényből elővett egy tányért, és
letette a férfi elé. Aztán az evőeszközös fiókból kést és villát is.
– Csinos tányér – mondta a férfi, és úgy tartotta fel, mintha az
arcát nézné benne. Ahogy aztán Nita visszafordult a tojáshoz,
hallotta, hogy darabokra törik a padlón.
– Jajj, bocsánat – mondta a férfi új hangon, elhúzva, és
határozottan gonoszul. – Tessék, most meg mit csináltam.
– Semmi baj – mondta Nita, bár tudta, hogy nagyon is baj van.
– Nyilván kicsúszott a kezemből.
Nita elővett egy másik tányért, és a pultra rakta, amíg rá nem tudta
tenni a megpirított muffint meg a ketchup-pal meglocsolt rántottát.
A férfi közben előrehajolt, hogy összeszedje a
porcelándarabkákat. Egy darabot, ami úgy tört el, hogy éles pereme
lett, feltartott. Miközben Nita elétette az asztalra az ételét, a férfi
könnyedén végighúzta a szilánkot a csupasz alkarján. Apró
vércseppek jelentek meg, először külön-külön, aztán zsinórba
egyesültek.
– Oké – mondta. – Csak vicc. Tudom, hogyan kell viccből
megcsinálni. Ha komolyan akartam volna, akkor nem is kéne a
ketchup, mi?
Még maradt a padlón pár szilánk, amit a férfi nem vett észre. Nita
indult, hogy hozza a seprűt, ami a hátsó ajtó melletti szekrényben
volt. A férfi azonnal elkapta a karját.
– Leülni. Itt ül, amíg eszek. – Fölemelte a véres karját, hogy újra
megmutassa. Aztán a muffinból meg a rántottából szendvicset
készített, és alig pár harapással befalta. Nyitott szájjal rágott.
Közben felforrt a víz. – A filter a csészébe van? – kérdezte.
– Igen. Egyébként teafű.
– Ne mozduljon. Nem akarom, hogy a forraló közelébe menjen,
világos?
A forró vizet a csészébe töltötte magának.
– Mint a széna. Csak ez van?
– Sajnálom. Igen.
– Ne mondja mindig, hogy sajnálja. Ha csak ez van, hát akkor
csak ez van. Eszébe se jutott, hogy a kapcsolótábla miatt jöttem,
igaz?
– De – mondta Nita. – De igen.
– Most már nem.
– Nem.
– Fél?
Nita úgy döntött, ezt nem mint kötekedést, hanem mint komoly
kérdést veszi fontolóra.
– Nem is tudom. Inkább meg vagyok döbbenve, azt hiszem, mint
hogy félnék. Nem tudom.
– Egy biztos. Egy biztos, mitől nem kell félnie. Nem fogom
megerőszakolni.
– Magam sem gondoltam volna.
– Soha nem lehet benne biztos. – A férfi belekortyolt a teába, és
elfintorodott. – Csak mert öregasszony. Van a világon mindenféle
szerzet, azok megcsinálják akármivel. Csecsemővel, kutyával,
macskával, öregasszonnyal. Öregemberrel. Nem szaroznak. Hát én
igen. Engem ez csakis normálisan érdekel, meg valami szép
hölggyel, aki tetszik nekem, meg amelyiknek én is tetszek. Szóval
nyugi.
Nita azt mondta:
– Oké. Azért köszönöm, hogy elmondta.
A férfi vállat vont, de elégedettnek tűnt magával.
– Az a maga kocsija odakint?
 – A férjemé.
– Férje? Hol van?
– Meghalt. Én nem tudok vezetni. El akarom adni, csak még nem
jutottam odáig.
Micsoda hülye, micsoda hülye, hogy ezt elmondta neki.
– Kétezernégyes?
– Azt hiszem. Igen.
– Egy pillanatra azt hittem, át akar verni ezzel a férj-cuccal. Nem
működött volna, mondjuk. Én megszimatolom, ha egy nő egyedül
van. Azonnal tudom, ahogy besétálok a házba. Abba a percbe,
ahogy kinyitja az ajtót. Ösztön. Szóval jól gurul? Tudja, hogy a férje
mikor ment vele utoljára?
– Június tizenhetedikén. Aznap, amikor meghalt.
– Benzin van benne?
– Gondolom.
– Szép tőle, hogy még gyorsan megtankolt. Kulcsok, megvannak?
– Nincsenek nálam. De tudom, hol vannak.
– Oké. – A férfi hátratolta a székét, rá az egyik cserépre. Fölállt,
csodálkozva megcsóválta a fejét, aztán visszaült. – Én kész vagyok.
Le kell ülnöm egy percre. Azt hittem, jobb lesz, ha eszek. Azt csak
kitaláltam, a cukorbetegségről.
Nita hátrébb tolta a székét, mire a férfi felcsattant.
– Ott marad, ahol van. Annyira nem vagyok kész, hogy ne tudnám
elkapni. Csak annyi, hogy egész este gyalogoltam.
– A slusszkulcsért indultam.
– Marad, amíg nem szólok. A sínen jöttem. Egy vonatot se láttam.
Egész idáig gyalogoltam, és egy vonatot se láttam.
– Alig van vonat.
– Ja. Jó. Mikor némelyik ilyen lepukkant kisvárost kerülgettem,
lementem az árokba. Aztán világos lett, és még mindig jól elvoltam,
kivéve mikor egy utat keresztezett, és akkor rohantam. Aztán itt
lenéztem, megláttam a házat meg a kocsit, és akkor mondom: ez az.
Elvihettem volna az öregem kocsiját is, de azért valami ész csak
maradt a fejembe.
Nita tudta, hogy azt akarja, kérdezze meg, mit csinált. De abban is
biztos volt, hogy minél kevesebbet tud, annál jobb.
 Meg aztán amióta a férfi betette a lábát a házba, először gondolt a
rákjára. Arra gondolt, ez felszabadítja, eltereli a figyelmét a
veszélyről.
– Most meg mit mosolyog?
– Nem tudom. Mosolyogtam?
– Gondolom, szívesen hallgat történeteket. Akarja, hogy
elmondjak magának egy történetet?
– Jobb szeretném, ha távozna.
– Majd távozok. Előbb elmondok egy történetet. – Benyúlt a hátsó
zsebébe. – Tessék. Akar látni egy képet? Tessék.
Három ember volt a képen, amely egy nappaliban készült, a
háttérben behúzott virágos függönyök. Egy öregember – nem igazán
öreg, talán hatvanas – és egy vele nagyjából egyidős nő egy
díványon. Egy nagyon nagydarab fiatalabb nő kerekes székben, a
dívány egyik végéhez egészen közel, és kissé elé is húzva. Az
öregember testes volt és ősz, a szeme szűk, a szája kissé nyitva,
mintha asztmás lenne, de mosolygott, amennyire tőle tellett. Az
öregasszony sokkal kisebb, a haja sötétre festve, a száján rúzs,
úgynevezett parasztblúzt viselt, a csuklóján és a nyakán kis piros
masnik. Elszántan mosolygott, egy kicsit talán eszelősen, a száját
talán a rossz fogaira feszítette rá.
De a képet a fiatalabb nő dominálta. Jól elkülönült, és szörnyű volt
a színes kismamaruhájában, sötét haját apró tincsekbe fésülték a
homlokán, az arca a nyakába ereszkedett. Hatalmas húshegy volta
ellenére az arckifejezése önelégült volt és ravasz.
– Ez az anyám, ez meg az apám. És ez a nővérem, Madelaine. A
kerekes székbe. Már furán született. Semmilyen orvos, se senki nem
tudott érte semmit tenni. Evett, mint a disznó. Amióta csak
emlékszek, rossz volt közöttünk a kapcsolat. Öt évvel volt nálam
idősebb, és elhatározta, hogy gyötör. Mindenfélével megdobált, ami
a kezébe került, feldöntött, és próbált elütni azzal a kurva kerekes
székkel. Már elnézést.
– Nyilván nehéz volt magának. És a szüleinek is.
– Á. Ők csak a fal felé fordultak, és elfogadták. Eljártak egy ilyen
templomba, érti, és ott a prédikátor megmondta nekik, hogy
Madelaine Isten ajándéka. Elvitték magukkal a templomba, ő meg
kurvára üvöltött, mint egy kurva macska a hátsó kertben, erre azt
mondták, ó, hiszen énekelni akar, ó, hogy a kurva Isten áldja meg.
Már elnézést.
Úgyhogy én nem szarakodtam sokat, hogy otthon legyek, érti,
elmentem, és lett saját életem. Rendben, mondok, én aztán nem
maradok itt ezért a szarért. Lett saját életem. Lett munkám. Majdnem
mindig volt munkám. Nem ültem a seggemen, hogy állami pénzből
berúgjak. Mármint a hátsó felemen. Az öregemtől soha egy vasat
nem kértem. Mentem, aztán kátrányoztam tetőt harmincfokos
hőségben, vagy a padlót súroltam valami ócska, bűzös étteremben,
vagy motort szereltem egy mocskos csaló garázsban. Megcsináltam.
De nem tűrtem el tőlük minden szart, úgyhogy nem tartottam ki
sokáig. Az a szar, amit egyesek löknek a magamfajtának, azt én
nem tűröm el. Én rendes családból származok. Az apám addig
dolgozott, amíg annyira beteg nem lett, buszokon dolgozott. Nem
úgy neveltek, hogy eltűrjek minden szart. Oké, mindegy is. És a
szüleim mindig azt mondták, tiéd a ház. A ház ki van fizetve, és jó
állapotban van, és a tiéd. Ezt mondták nekem. Tudjuk mi, hogy
nehéz életed volt itt, gyerekkorodban, és ha nem lett volna annyira
nehéz, akkor tanulhattál volna, úgyhogy ezt jóvá akarjuk tenni,
ahogy tudjuk. Na és nemrég beszélek az apámmal telefonon, és azt
mondja, Hát persze érted, mi az alku. Erre én, miféle alku? Ő, hogy
csak akkor áll az alku, ha aláírod azt a papírt, hogy gondozod a
nővéredet, ameddig él. Akkor lesz ez a te otthonod, ha az ő otthona
is lesz, mondja nekem. Jézusom. Ezt még eddig nem hallottam.
Eddig nem hallottam, hogy ez az alku. Mindig azt hittem, az az alku,
hogy ha ők meghalnak, Madelaine megy valami otthonba. De nem
az én otthonomba. Úgyhogy mondom az öregemnek, hogy én nem
így értem a dolgokat, mire ő, hogy minden le van rendezve, neked
csak alá kell írnod, de ha nem akarod aláírni, az is jó. Rennie nénéd
majd figyel, hogy mit csinálsz, úgyhogy ha mi elmegyünk, vigyázz,
hogy kitarts a megállapodás mellett. Igen, Rennie néném. Anyám
kisebbik húga, egy igazi cégéres kurva. Na mindegy, azt mondja
apám, Rennie nénéd majd figyel rád, és akkor hirtelen váltottam.
Mondom, oké, hát akkor úgy látom, ez már így van, és úgy látom, ez
így helyes. Rendben. Rendben, akkor jó lesz-e, ha átjövök, és
veletek vacsorázok vasárnap. Persze, mondja. Örülök, hogy te is
belátod végre. Először mindig robbansz, mondja, a te korodban már
lehetne több eszed. Fura, hogy pont ezt mondod, mondom
magamba. Na, és át is megyek, Mama csirkét főzött. Jó illat van,
ahogy belépek a házba. De aztán megérzem Madelaine szagát, azt
a jó borzalmas szagát, nem tudom, mitől van, de Mama hiába
mosdatja mindennap, megmarad. Hát én nagyon szépen
viselkedtem. Mondom, Ez egy alkalom, csinálok egy fényképet.
Mondtam, vettem egy ilyen csodálatos új gépet, ami kapásból
előhívja a képeket, meg is nézhetik. Egyből láthatjátok magatokat,
na ehhez mit szóltok? És szépen leültettem őket az utcai szobába,
ahogy most mutattam magának. A Mama azt mondja, Siess, nekem
vissza kell mennem a konyhába. Egy perc, és kész, mondom.
Úgyhogy megcsinálom a képet, és azt mondja, Na akkor lássuk,
hogy nézünk ki, mire én, Várjál, türelem, csak egy perc. És
miközben ott várják, hogy meglássák, hogy néznek ki, előveszem a
szép kis pisztolyomat, és piff-paff-puff, lelövöm az egész bagázst.
Aztán csináltam még egy képet, és kimentem a konyhába, ettem egy
kis csirkét, és többet feléjük se néztem. Rennie nénémre is
számítottam valahogy, de a Mama azt mondta, valami templomi
dolga van. Őt is ugyanolyan lazán lelőttem volna. Úgyhogy nézze
csak. Előtte meg utána.
Az öregember feje oldalt bukott, az öregasszonyé hátra. Az
arcukról felrobbant a tekintet. A férfi nővére előrebukott, ott nem
lehetett arcot látni, csak a nagy, virágos, bebugyolált térdet meg a
sötét fejét a bonyolult, régimódi frizurával.
– Egy hétig ott tudtam volna ülni, és jól éreztem volna magamat.
Annyira megnyugodtam. De nem maradtam, csak sötétedésig.
Ellenőriztem, hogy teljesen tiszta vagyok-e, befejeztem a csirkét, és
tudtam, hogy ideje indulnom. El voltam rá készülve, hogy belép
Rennie néném, de már nem voltam abba a hangulatba, amibe
voltam, és tudtam, hogy fel kéne tornásznom magamat, hogy őt is
elintézzem. De már egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Egy az,
hogy a gyomrom is annyira tele volt, jó nagy volt a csirke. Az
egészet megettem, nem pakoltam el, mivel féltem a kutyáktól, hogy
megérzik, és balhéznak, ahogy ott megyek a sikátorokba, ahogy
terveztem. Azt hittem, az a csirke kitart ott bennem egy hétig. De
látja, milyen éhes lettem, mire idáig elértem.
A férfi körülnézett a konyhában.
– Gondolom, nincs semmi innivalója, igaz? Az a tea borzalmas
volt.
– Lehet, hogy van egy kis bor – mondta Nita. – Nem tudom. Én
már nem iszom…
– Csak nem egy AA?
– Nem. Egyszerűen nem tesz jót.
Fölállt, és rájött, hogy remeg a lába. Hát persze.
– A telefont elvágtam, mielőtt bejöttem – mondta a férfi. –
Gondoltam, jobb, ha tudja.
Vajon lazább és figyelmetlenebb lesz, ha iszik, vagy durvább és
kegyetlenebb? Ki tudná megmondani? Nita a bort megtalálta
anélkül, hogy a konyhából ki kellett volna mennie. Richcsel kis
mennyiségben mindennap ittak vörösbort, mert állítólag jót tesz a
szívnek. Vagy rosszat tesz valaminek, ami nem jó a szívnek. Nita
rémületében és zavarában nem tudta felidézni, hogy is hívják.
Mert azért megrémült. Határozottan. Az, hogy rákos, a jelen
pillanatban semmit nem segített, a világon semmit. Az, hogy egy
éven belül meghal, nem volt képes kioltani azt a lehetőséget, hogy
most rögtön meghalhat.
A férfi azt mondta:
– Hé, ez egész jó. Semmi kupak. Dugóhúzója nincs?
Nita a fiók felé lépett, de a férfi felpattant, és félretolta, bár nem
annyira durván.
– Ühüm, értem. Csak ne menjen közel ehhez a fiókhoz. Jó ég,
mennyi hasznos dolog van itten.
A késeket kirakta a székére, ahol Nita nem tudta volna felmarkolni
őket, és a dugót kezdte húzni. Nita figyelmét nem kerülte el, micsoda
gonosz fegyver lenne a férfi kezében, de arra esélye se volt, hogy ő
maga használja valamire.
– Csak poharakat hozok – mondta, de a férfi azt felelte, nem.
Semmi üveg, mondta, műanyagja van?
– Nincs.
– Akkor csésze. Látom ám.
 Nita letette a két csészét, és azt mondta:
– Nekem csak nagyon keveset.
– Nekem is – mondta a férfi gyakorlatiasan. – Még vezetek. – De
aztán csurig töltötte a csészéjét. – Nem akarom, hogy valami zsaru
bedugja a fejét, és szimatolja, mint vagyok.
– Szabad gyökök – mondta Nita.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– A vörösborral kapcsolatos. Vagy megsemmisíti őket, mert
károsak, vagy felépíti őket, mert hasznosak, nem emlékszem.
Belekortyolt a borba, és nem kezdett émelyegni, ahogy várta. A
férfi is ivott, még most is állva. Nita azt mondta:
– Vigyázzon azokkal a késekkel, ha leül.
– Csak ne akarjon itten humorizálni.
Összeszedte a késeket, és visszatette őket a fiókba, aztán leült.
– Azt hiszi, hülye vagyok? Azt hiszi, ideges vagyok?
Nita megkísérelt valamit. Azt mondta:
– Csak azt hiszem, még soha nem csinált ilyesmit.
– Persze hogy nem. Gondolja, hogy gyilkos vagyok? Ja, megöltem
őket, de nem vagyok gyilkos.
– Nem ugyanaz – mondta Nita.
– Naná, hogy nem.
– Én tudom, milyen érzés. Tudom, milyen érzés megszabadulni
valakitől, aki fájdalmat okozott.
– Tényleg?
– Én is megtettem ugyanazt, mint maga.
– Ne már.
A férfi hátratolta a székét, de nem állt föl.
– Ne higgye el, ha nem akarja – folytatta Nita. – De megtettem.
– De meg ám. Na és mondja, hogy csinálta?
– Méreggel.
– Miről beszél? Megitatja velük ezt a pocsék teát, vagy mi?
– Nem velük: vele, egy nővel. A teával nincs semmi baj. Állítólag
meghosszabbítja az életet.
– Én nem akarom meghosszabbítani az életemet, ha az az ára,
hogy ezt a szart kelljen innom. A mérget amúgy is megtalálják a
testben, ha meghalt.
 – Nem biztos, hogy a növényi mérget is. De amúgy sem gondolta
senki, hogy keresni kéne. Annak a lánynak gyerekkorától fogva
reumás láza volt, azzal lavírozott, az a fajta, aki nem sportol, nem is
csinál nagyon semmit, folyton pihennie kell. A halála nem valami
nagy újdonság.
– És mit ártott magának?
– Ebbe a lányba volt a férjem szerelmes. Engem el akart hagyni,
őt meg elvenni. Megmondta. Én mindent megtettem érte. Együtt
dolgoztunk ezen a házon, nekem ő volt a mindenem. Gyerekünk
nem lett, mert ő nem akart. Kitanultam az ácsmesterséget, pedig
féltem a létrák tetején, de megcsináltam. Ő volt az életem. És akkor
ki akar rúgni ezért a semmire se jó nyafkáért, aki ott dolgozott a
tanulmányi irodán. Hogy az egész életünk, amiért megdolgoztunk,
az ő kezébe kerüljön. Ez igazság?
– És hogy szerez az ember mérget?
– Nem kellett szereznem. Kint nőtt a hátsó kertben. Itt. Évek óta
ott volt egypár tő rebarbara. A rebarbara levélerezetében kiváló
méreg van. Nem a szárában. Mi a szárát esszük. Az jó. De a kis
vékony, piros erek a nagy rebarbaralevélen, azok mérgezőek. Erről
tudtam is, de be kell vallanom, azt már nem tudtam pontosan, mi a
teendő, úgyhogy lényegében inkább kísérleteztem. Sok szempontból
szerencsém volt. Először is a férjem épp elutazott Minneapolisba
egy szimpóziumra. Őt is vihette volna, persze, de nyári szünet volt,
és a lány volt a legfiatalabb az irodán, neki kellett vinnie a dolgokat.
Bár az is igaz, hogy nem lett volna muszáj teljesen egyedül lennie,
lehetett volna ott más is. Ráadásul gyanakodhatott volna rám. Fel
kellett tennem, hogy nem tudja, hogy én tudom, és még mindig a
barátnőjének hisz. Járt a házunkban, barátságban voltunk. Bíznom
kellett benne, hogy a férjem az a típus, aki mindent a végtelenségig
halogat, és előbb elmondja nekem, hogy lássa, hogy fogadom, neki
viszont nem szól erről. Most joggal kérdezheti: Minek megszabadulni
a nőtől? A férje talán még mindkét utat járhatónak tartja. De nem.
Valahogy megtartotta volna. És ha nem is, a mi életünket már
megmérgezte a lány. Megmérgezte az életemet, úgyhogy nekem is
meg kellett mérgeznem az övét. Sütöttem két gyümölcslepényt. Az
egyikbe tettem a mérgező erekből, a másikba nem. Persze
megjelöltem azt, amelyikbe nem. Bementem az egyetemre, vettem
két csésze kávét, és megkerestem az irodájában. Csak ő volt ott
meg én. Azt mondtam, be kellett jönnöm a városba, és ahogy
elhajtottam az egyetem mellett, megláttam egy kedves kis pékséget,
amit a férjem mindig dicsért, hogy milyen jók a péksüteményeik meg
a kávéjuk, hát beugrottam, vettem két lepényt meg két csésze kávét.
Mert gondoltam, úgyis egymaga van, mivel a többiek mind elmentek
szabadságra, és én is egyedül vagyok, mivel a férjem elutazott
Minneapolisba. Kedves volt és hálás. Elmondta, milyen unalmas
neki ott, ráadásul a kávézó is zárva, úgyhogy egészen a
természettudományi kar épületéig el kellene mennie a kávéért, és
azok amúgy is sósavat tesznek bele. Haha. Úgyhogy megtartottuk a
mi kis partinkat.
– Utálom a rebarbarát – mondta a férfi. – Nálam nem működött
volna.
– De nála működött. Vállaltam a kockázatot, reméltem, hogy elég
gyorsan hat, mielőtt rájönne, hogy mi a baj, és kimosatná a gyomrát.
De mégsem olyan gyorsan, hogy összefüggésbe hozhassa velem.
Addigra már másutt kellett lennem, és másutt is voltam. Az épület
üresen tátongott, és a mai napig úgy tudom, senki nem látta meg, se
amikor jöttem, se amikor elmentem. Persze ismertem a hátsó
kijáratot.
– Azt hiszi, nagyon ügyes. Elvitte szárazon.
– Maga is.
– Én nem ilyen alattomban csináltam.
– Nem volt más választása.
– Naná, hogy nem.
– Nekem sem. Megtartottam a házasságomat. A férjem is belátta,
hogy a nő amúgy sem lett volna jó semmire. Szinte biztos, hogy
csak betegeskedett volna. Az a fajta. Csak teher lett volna neki. És
ezt be is látta.
– Adja isten, hogy nem tett semmit azokba a tojásokba – mondta.
– Ha igen, megbánja.
– Dehogy tettem. Eszem ágában se volt. Ez nem olyasmi, amit az
ember többször elkövet. Nem is értek igazán a mérgekhez, vak
szerencse volt, hogy az a kis információ a rendelkezésemre állt.
 A férfi olyan hirtelen állt föl, hogy fellökte a székét. Nita észrevette,
hogy az üvegben alig maradt bor.
– Kérem a slusszkulcsot.
Nita egy pillanatra elbizonytalanodott.
– A slusszkulcsot. Hova tette?
Most megtörténhet. Ahogy átadja neki a kulcsot, megtörténhet.
Segítene magán, ha elmondaná ennek az embernek, hogy rákos, és
haldoklik? Mekkora hülyeség. Egyáltalán nem segítene. Attól, hogy
majd meghal rákban, ma még beszélhet.
– Amit elmondtam magának, azt senki nem tudja – mondta. –
Maga az egyetlen, akinek elmondtam.
Ez aztán hatalmasat lendít a dolgokon. Az előny, amit a férfinak
kínált, valószínűleg tökéletesen elment a füle mellett.
– Egyelőre senki – mondta a férfi, Nita pedig azt gondolta, hála
istennek. Jó úton halad. Felfogja. Vagy felfogja?
Hála istennek, talán.
– A kulcs a kék teáskannában van.
– Hol? Micsoda kurva teáskannában?
– A pult végén… letört a füle, úgyhogy arra használtuk, hogy
mindenfélét beledobáltunk…
– Csend. Csendben marad, vagy én hallgattatom el. –
Megpróbálta bedugni az öklét a kék teáskannába, de nem fért bele.
– Bazmeg, bazmeg, bazmeg – kiabálta, felfordította a kannát, és úgy
odavágta a pulthoz, hogy nemcsak a slusszkulcs meg a ház kulcsai
meg mindenféle aprópénz meg egy köteg Kanada Gumi utalvány
esett a földre, hanem a kék agyag darabkái is.
– Amelyiken a piros szalag van – mondta Nita elhaló hangon.
A férfi egy darabig összevissza rugdosott, aztán fölvette a
megfelelő kulcsot.
– Szóval mit mond a kocsiról? – kérdezte. – Eladta egy idegennek.
Rendben?
A mondat értelme egy pillanatra nem esett le Nitának. Mikor
leesett, a szoba megremegett.
– Köszönöm – mondta, de a szája annyira kiszáradt, hogy nem
volt benne biztos, egyáltalán kijött-e rajta hang. Pedig biztosan, mert
a férfi azt mondta:
 – Még ne köszönje. Jó a memóriám – mondta. – A hosszú távú
memóriám. Az az idegen aztán ne hasonlítson rám. Maga sem
akarja, hogy kimenjenek a temetőbe, aztán kiássák azt a hullát.
Úgyhogy jegyezze meg, egy rossz szó rólam, egy rossz szó
magáról.
Nita a földet nézte. Nem mozdult, nem szólt, csak nézte a
rendetlenséget a földön.
Elment. Az ajtó becsapódott. Nita még mindig nem mozdult meg.
Be akarta zárni az ajtót, de nem tudott megmozdulni. Hallotta, hogy
felbőg a motor, aztán lefullad. Most mi lesz? Annyira ingerült ez az
ember, mindent elront. Aztán újra, felbőg, bőg, elkapja. A gumi a
kavics-úton. Nita remegő lábakkal a telefonhoz lépett, és látta, hogy
a férfi igazat mondott: süket.
A telefon mellett állt az egyik könyvespolcuk a sokból. Leginkább
régi könyvek voltak rajta, évek óta nem lapozta fel őket senki. A
büszke torony: a világ a Nagy Háború előtt. Albert Speer. Rich
könyvei.
Bevált gyümölcsök és zöldségek bőségkosara: kiadós és elegáns
ételek, friss meglepetések, összeállította, megkóstolta és megalkotta
Bett Underhill.
Mikor végre elkészültek a konyhával, Nita egy időre abba a hibába
esett, hogy úgy próbált főzni, mint Bett. Nagyon rövid időre, mivel
kiderült, hogy Rich nem akarta felidézni azt a nagy fölhajtást, és
Nitának sem volt elég türelme ahhoz a sok aprításhoz és
dinszteléshez. De pár dolgot megtanult, amin meglepődött. Például
hogy néhány ismerős és általában szelíd növény mérgező.
Írnia kéne Bettnek.
Kedves Bett, Rich meghalt, én meg azzal mentettem meg az
életem, hogy a te bőrödbe bújtam.
Mit érdekli Bettet, hogy ő megmenekült? Egyetlen embernek lenne
érdemes elmondani.
Richnek. Richnek. Nita most tudja igazán, mit jelent, hogy
hiányzik. Mintha az égből kiszippantanák a levegőt.
Be kéne mennie a faluba. A városháza mellett van egy
rendőrőrszoba.
Kéne mobilt szereznie.
 Annyira reszketett, olyan mélységesen elfáradt, hogy a lábát alig
tudta mozdítani. Először is pihennie kell.
Arra ébredt, hogy kopognak a továbbra is bezáratlan ajtón. Egy
rendőr volt, nem a falubeli, hanem egy tartományi közlekedési
rendőr. Megkérdezte, tudja-e, hol van a kocsija.
Nita a kaviccsal felszórt részre nézett, ahol korábban a kocsi állt.
– Eltűnt – mondta. – Ott kellene lennie.
– Nem is tudta, hogy ellopták? Mikor nézett rá utoljára?
– Talán tegnap este.
– A kulcs benne volt?
– Hát nyilván igen.
– El kell mondanom önnek, hogy a kocsival súlyos baleset történt.
Egy autós baleset, közvetlenül Wallenstein mellett. A sofőr az árokba
hajtott, a kocsi totálkáros. És ez még nem minden. Az illetőt hármas
gyilkosságért körözték. Legalábbis úgy értesültünk. Mitchellstonban
történt. Szerencséje, hogy nem találkozott vele.
– Megsebesült?
– Meghalt. Azonnal. De meg is érdemli.
Ezután barátságos, szigorú kiselőadás következett. Kint hagyni a
slusszkulcsot a kocsiban. Egy egyedülálló asszonynak. Manapság
sosem lehet tudni.
Sosem lehet tudni.
 Arc

Meg vagyok róla győződve, hogy apám csak egyszer nézett rám,
döbbent rám, látott meg. Attól fogva tudomásul vette, mi van ott.
Akkoriban az apákat távol tartották a gyerekszülés színtereitől,
nem engedték be őket a szülőszobába, ahol a vajúdó asszonyok
elfojtják a kiáltásaikat vagy hangosan szenvednek. Az apák csak
akkor vetették rájuk a pillantásukat, amikor az anyák megmosdatva,
tiszta tudattal, pasztellszínű paplanokba bugyolálva feküdtek a
kórteremben, vagy a két-, vagy az egyágyas szobájukban. Anyám,
ahogy a városi rangjához illett, külön szobát kapott, ami rendben is
volt, tekintve, hogyan alakultak a dolgok.
Nem tudom, előbb történt-e, hogy apám megnézte anyámat, vagy
csak azután, hogy megállt a csecsemőőrző ablaka előtt, és először
megpillantott engem. Valószínűbbnek tartom, hogy csak utána, és
hogy amikor anyám meghallotta a lépteit az ajtaja előtt és a
szobájában, már hallotta bennük a dühöt, de még nem tudta, mi
okozza. Végül is fiút szült neki, amire feltehetőleg minden férfi
vágyik.
Tudom, mit mondott apám. Vagy hogy anyám szerint mit mondott.
– Szép kis aprított máj.
Aztán:
– Azért ne hidd, hogy ezt hazahozhatod.
Az arcom egyik fele normális volt – ma is az. És az egész testem
is normális volt a lábujjamtól a vállamig. Ötvenhárom centiméter
hosszú voltam, háromezer-nyolcszáz gramm. Izmos fiúgyermek,
fehér bőrű, bár nyilván még piros attól az említésre sem érdemes
úttól, amit épp megtettem.
Az anyajegyem nem piros volt, hanem bíbor. Csecsemő- és
kisgyerekkoromban sötét, idősödvén kicsit fakult, de soha nem
halványult el annyira, hogy jelentéktelen legyen, hogy ne ez legyen
az első, amit észrevesznek rajtam szemből jövet, vagy amit
döbbenten látnak meg, ha a bal, vagyis a tiszta oldalam felől
közelítenek. Olyan, mintha valaki leöntött volna szőlőlével vagy
festékkel, jókora, komoly paca, nem is megy át cseppekbe, csak
mikor már a nyakamhoz ér. Igaz, az orromat csinosan kikerüli,
miután az egyik szemhéjamat eláztatta.
– Viszont a szemed fehérje olyan bájos és tiszta tőle – ez volt
anyám egyik bárgyú, bár bocsánatos megjegyzése, amit abban a
reményben tett, hogy majd megszeretem magam. És furcsa dolog
történt. Amilyen elszigetelt életet éltem, csaknem hittem is neki.
Persze apám nem akadályozhatta meg, hogy hazajöjjek. És
persze a jelenlétem, a létem szörnyű repedést okozott apám és
anyám között. Bár nehezen képzelem el, hogy ne lett volna mindig is
ott valami repedés, legalábbis valami meg nem értés, fagyos
kiábrándulás.
Apám egy tanulatlan ember fia volt, aki cserzőműhelyt, később
kesztyűgyárat vezetett. A 20. század előrehaladtával apadt a
vagyon, de a nagy ház még megmaradt, a szakácsnővel meg a
kertésszel. Apám egyetemre járt, belépett egy diákszövetségbe,
kijutott neki az úgynevezett régi szép időkből, aztán amikor a
kesztyűgyár tönkrement, biztosítási céget nyitott. A városunkban
éppolyan népszerű lett, mint korábban az egyetemen. Jó golfos volt,
kiváló hajós. (Nem említettem, hogy a Huron-tó sziklái fölött laktunk
egy viktoriánus házban, amit a nagyapám épített a lemenő nappal
szemben.)
Otthon apám legelemibb tulajdonsága a gyűlöletre és megvetésre
való hajlama volt. Ez a két attitűd voltaképp gyakran járt együtt.
Gyűlölt és megvetett bizonyos ételeket, autómárkákat, zenéket,
szófordulatokat, divatokat, rádiós humoristákat, később televíziós
személyiségeket, meg a szokásos fajokat és osztályokat, amiket
akkoriban szokás volt gyűlölni és megvetni (bár talán nem annyira
szélsőségesen, ahogy ő). De a véleménye többnyire nem ütközött
ellenállásba a házunk falán túl, a városban, a hajóstársai vagy a régi
diákszövetségi barátai körében. Azt hiszem, az indulatával némi
szorongást váltott ki, és az tudott akár a rajongás fokára is
emelkedni.
Nevén nevezi a gyereket. Ezt mondogatták róla.
Persze egy ilyen produktum, mint én, sértés volt a számára,
amivel nap mint nap szembe kellett néznie, amint belépett a háza
ajtaján. Egyedül reggelizett, ebédre nem jött haza. Anyám ezeket a
fogásokat velem költötte el, és a vacsorája egy részét is, a másik
felét meg vele. Aztán, gondolom, valami veszekedés lehetett emiatt,
attól fogva az én vacsorámat csak végigülte, de vele evett.
Látható, hogy nem tudtam hozzájárulni a kellemes házasélethez.
De hogy kerültek egyáltalán össze? Anyám nem járt egyetemre,
kölcsön kellett kérnie, hogy elvégezhessen egy főiskolát, ahol
akkoriban tanárokat képeztek. Félt a vitorlázástól, nem értett a
golfhoz, és ha szép volt is, ahogy páran mesélték (nekem nehéz ezt
megítélni a saját anyámról), akkor sem valószínű, hogy az a fajta
szépség lett volna, ami az apámnak tetszett. Apám bizonyos nőkről
mint bombázókról beszélt, aztán később már mint csinibabákról.
Anyám nem festette a száját, a melltartói nem voltak kihívóak, a
haját szoros fonatokban hordta, ami kiemelte széles, fehér homlokát.
A ruhái nem követték a divatot, némileg formátlanok voltak és
királynőiek – nyugodtan el lehetetett volna képzelni gyöngysorokkal
is, de nem hiszem, hogy valaha hordott volna ilyesmit.
Azt akarom mindebből kihozni, hogy valahogy én lehettem az
ürügy, akár áldásos módon is, mivel tálcán kínáltam nekik a
veszekedést, a megoldhatatlan problémát, ami végre visszavetette
őket az eredeti különbségeikhez, ahol valójában jobban is érezték
magukat. A városban töltött éveim során egyetlen elvált emberrel
nem találkoztam, úgyhogy biztosra vehető, hogy más házaspárok is
éltek elkülönülve egy fedél alatt, más férfiak és nők is tudomásul
vették, hogy bizonyos különbségeket nem lehet elsimítani, bizonyos
szavakat vagy tetteket nem lehet megbocsátani, bizonyos korlátokat
nem lehet összetörni.
Ebből – egy efféle történetben nem meglepő módon – következik,
hogy apám túlzásba vitte a dohányzást és az ivást, igaz, a legtöbb
barátja is, függetlenül a körülményeiktől. Még csak az ötvenes
éveiben járt, amikor agyvérzést kapott, aztán jó pár hónapot ágyban
töltött, mire meghalt. És nem volt meglepő, hogy anyám egész végig
ápolta, otthon tartotta, apám meg nemhogy gyöngéd és hálás nem
volt, hanem még mocskolódott is vele, bár a szavai kásásak voltak a
betegségtől, csak anyám értette tisztán őket, apámat meg szemmel
láthatóan kéjes érzéssel töltötték el.
 A temetésen egy asszony azt mondta nekem: „Anyád egy szent.”
Ennek az asszonynak a megjelenésére elég jól emlékszem, bár a
nevére kevésbé. Fehér fürtök, piros orca, kecses vonások. Könnyes
suttogás. Azonnal ellenszenves volt. Komoran néztem rá. Akkoriban
másodéves voltam az egyetemen. Nem léptem be – nem is hívtak –
apám diákszövetségébe. Olyan emberekkel töltöttem az időmet, akik
írónak vagy színésznek készültek, és akkoriban nagy koponyák,
elkötelezett időpocsékolók, vad társadalomkritikusok, újdonsült
ateisták voltak. Nem tiszteltem azokat, akik játszották a szentet. És
az igazat megvallva anyám sem erre törekedett. Távol álltak tőle a
kegyes gesztusok, hazalátogatásaim során soha nem kérte tőlem,
hogy menjek be apám szobájába, próbáljak meg békében elválni
tőle. Nem is mentem. Nem került sor békés elválásra, se atyai
áldásra. Anyám nem volt bolond.
Egészen kilencéves koromig – bár ezeket a szavakat egyikünk
sem használta volna, szerintem mégis ez a helyes kifejezés –
nekem szentelte az életét. Maga tanított. Aztán elküldött az iskolába.
Ez katasztrofálisan hangzik. A mama kedvence bíborarcú fiúcska,
akit hirtelen odalöknek az ifjú vademberek gúnyolódásai, könyörtelen
támadásai elé. Mégsem volt rossz dolgom, és a mai napig sem
tudom, miért. A koromhoz képest magas voltam és erős, talán ez is
segített. Bár úgy vélem, hogy a lakásunk szelleméhez, a rossz
természet, a kegyetlenség és az undor légköréhez képest – még ha
egy gyakran láthatatlan apától származott is – talán minden más
hely józannak, csaknem elfogadónak tűnhetett, igaz, inkább negatív,
mint pozitív értelemben. Nem arról volt szó, hogy bárki megerőltette
volna magát, barátságos akart volna lenni velem. Kaptam nevet is:
Szőlőbogyó. De szinte mindenkinek volt gúnyneve. Az egyik fiú,
akinek különösen erős lábszaga a napi zuhanyozástól sem enyhült,
vidáman viselte a Bűz nevet. Elvoltam. Anyámnak humoros leveleket
küldtem, ő meg nagyjából hasonló stílusban válaszolt, enyhén
szatirikus hangnemben ecsetelte a városban és az egyházban
történteket – emlékszem, amikor leírt egy vitát, hogy a hölgyek
teadélutánjára hogyan helyes a szendvicset felvágni –, sőt a
humorát, keserű felhang nélkül, még apámmal kapcsolatban is
sikerült megőriznie, akit Őkegyelme néven emlegetett.
 Eddig apámat állítottam be a történet gonosz szereplőjének,
anyámat pedig őrzőnek és megmentőnek, és ezt így igaznak is
gondolom. De nem ők a történet egyedüli szereplői, és nem a
házunk légköre az egyetlen, amit ismertem. (Most arról az időszakról
beszélek, amikor még nem jártam iskolába.) Amire azóta is az
életem Nagy Drámájaként gondolok, az már a házunkon kívül esett
meg.
Nagy Dráma. Kínosnak érzem, hogy így írtam. Vajon nem
hangzik-e olcsón gunyorosnak vagy bosszantónak. De aztán arra
gondolok: Nem természetes-e, hogy az életemet így látom, így
beszélek róla, ha azt vesszük, mivel kerestem a kenyerem?
Színész lettem. Meglepő? Persze az egyetemen olyanok
társaságában forogtam, akik a színház körül tevékenykedtek, és
végzős koromban rendeztem is egy darabot. Volt egy örök vicc, én
magam terjesztettem, hogy úgy játszhatnék a színpadon, hogy az
arcom folt nélküli felét fordítanám a közönség felé, és szükség
esetén hátrafelé járnék. De ilyen drasztikus manőverre nem volt
szükség.
Akkoriban a nemzeti rádión időközönként közvetítettek
színdarabokat. Kifejezetten igényes program volt, vasárnap
esténként. Regényadaptációk. Shakespeare. Ibsen. A hangom
természetesen idomult a szerepekhez, és kis gyakorlással javult is.
Felvettek. Eleinte apróbb szerepekre. De mire a televízió
megjelenése az egésznek véget vetett, szinte minden héten
szerepeltem, és egy bizonyos hűséges, bár soha nem széles
közönség jól ismerte a nevemet. Érkeztek a durva szavak vagy a
vérfertőzés emlegetése ellen tiltakozó levelek (néhány görög darabot
is rádióra alkalmaztunk). De egészében nem zúdult rám annyi
szemrehányás, mint amitől anyám tartott, aki minden vasárnap este
hűségesen és aggodalmasan odatolta a székét a rádió elé.
Aztán jött a tévé, és a színészetnek vége lett, legalábbis
számomra. De a hangom jó szolgálatot tett, hamarosan állást
kaptam mint bemondó, először Winnipegben, aztán újra Torontóban.
És aktív életem utolsó húsz évében egy hétköznap délutánonként
sugárzott eklektikus zenei show házigazdája lettem. Nem én
válogattam a bejátszásokat, mint sokan gondolták. Nem nagyon
értek a zenéhez. De alkottam magamnak egy elfogadható, enyhén
szarkasztikus, elkoptathatatlan rádiós személyiséget. A műsor
számos levelet kapott. Írtak idősek otthonából, vakok intézetéből,
írtak olyanok, akik rendszeresen tesznek meg hosszú, egyhangú
utakat üzleti ügyben, írtak háziasszonyok, akik napközben egyedül
vannak sütés vagy vasalás közben, írtak gazdák, akik hatalmas
területeket vetnek be vagy aratnak le, miközben egy traktor
fülkéjében ülnek. Az egész országból érkeztek levelek.
Aztán hízelgő áradatban, amikor végül visszavonultam. Megírták,
hogy össze vannak törve, mintha egy közeli barátot vagy családtagot
veszítenének el. Arra céloztak, hogy a hét öt napján egy
meghatározott időre megvolt a programjuk. Az az idő megbízhatóan,
kellemesen telt, nem maradtak magukra, és ezért igazán, kínosan
hálásak voltak. És meglepő módon én is osztoztam az érzésben.
Vigyáznom kellett, nehogy árulkodjon a hangom, miközben némelyik
levelet felolvastam a rádióban.
Ettől függetlenül a műsor és a személyem emléke hamar
elhalványult. Új kapcsolatok alakultak. Én is új életet kezdtem, nem
voltam hajlandó jótékonysági aukciókon elnökölni, nosztalgikus
beszédeket mondani. Anyám magas kort ért meg, és meghalt, de
nem adtam el a házat, csak kiadtam. Most elhatároztam, hogy
eladom, értesítettem a bérlőket is. Oda akartam költözni, amíg az
egészet – különösen a kertet – rendbe hozzák.
Nem voltam magányos ezekben az években. A hallgatóimon kívül
is akadtak barátaim. Nők is. Némelyik nő persze az olyan férfira
specializálódik, akiről úgy gondolja, bátorításra szorul – alig várja,
hogy tüntessen vele mint a nagylelkűsége bizonyítékával. Én az
ilyenekre vadásztam. Az a nő, akihez akkoriban a legközelebb
álltam, a rádióadónál volt asszisztens, kedves, értelmes valaki, négy
gyerekkel maradt magára. Volt valami egyezségünk, hogy ha a
legkisebbet is útjára bocsátja, összeköltözünk. De a legkisebbnek, a
lányának szintén sikerült gyereket hazahoznia anélkül, hogy
elköltözött volna otthonról, és valahogy belefáradtunk a
várakozásba, a kapcsolatunk megingott. Mikor visszavonultam, és
hazaköltöztem, még váltottunk e-maileket. Hívtam, látogasson meg.
Aztán hirtelen értesítés: férjhez megy, és Írországba költözik. Ez
annyira meglepett, és talán annyira ki is billentett, hogy meg se
kérdeztem, a lánya meg a gyerek is megy-e velük.

A kert teljesen el van hanyagolva. De még mindig jobban érzem

magam ott, mint a házban, ami kívülről ugyanolyan, de belül drámai
átalakulásokon ment át. Anyám a hátsó szalont hálószobává
alakíttatta, a kamrát teljes fürdőszobává, később a mennyezetet
lejjebb hozták, olcsó ajtókat aggattak fel, rémisztő geometrikus
tapétát ragasztottak, hogy bérlőket lehessen fogadni. A kertben nem
történt hasonló változás, épp csak nagymértékben elhanyagolták. Az
öreg évelők még most is felkúsznak a gyom közt, esernyő méretű
rongyos levelek mutatják, hogy hatvan-hetven éve hol volt a
rebarbaraágyás, és vagy fél tucat almafa is megmaradt, valamilyen
kicsi, kukacos fajta, a nevére már nem emlékszem. Az a terület, amit
megtisztítok, mintha semmi se lenne, de a gyom meg a rőzse, amit
összeszedek, hegynek látszik. Ráadásul a saját költségemen kell
majd elszállíttatnom. A város már nem engedi a kerti tűzrakást.
Valamikor az egészet egy Peter nevű kertész gondozta. A
vezetéknevét már elfelejtettem. Az egyik lábát húzta, és a fejét
mindig féloldalt döntötte. Nem tudom, balesete volt-e, vagy
agyvérzést kapott. Lassan, de szorgalmasan dolgozott, és szinte
mindig rossz volt a kedve. Anyám csendes tisztelettel beszélt vele,
időnként javasolt – és meg is kapott tőle – bizonyos változtatásokat
a virágágyásokat illetően, bár ezekről Peternek nem volt jó
véleménye. Engem sem szeretett, mert folyton oda hajtottam a
háromkerekű biciklimmel, ahova nem kellett volna, és az almafák
alatt bújócskáztam, meg valószínűleg azt is tudta, hogy titokban
Sunyi Peternek nevezem. Nem tudom, honnan vettem. Talán egy
képregényből?
Növekvő ellenszenvének most jutott eszembe egy másik
magyarázata, fura, hogy eddig erre nem is gondoltam. Mindketten
hibásak voltunk, a szerencsétlen testi adottságok evidens áldozatai.
Az ember azt hinné, hogy az ilyenek összetartanak, de legalább
olyan gyakori, hogy nem. Olyasmire emlékeztetik egymást, amit
szeretnének elfelejteni.
 De ebben nem vagyok biztos. Anyám úgy intézte a dolgokat, hogy
a legtöbbször nem is voltam milyenségem tudatában. Azt mondta,
azért tanít otthon, mert hajlamos vagyok a bronchitisre, és meg akar
óvni a bacilusok támadásától, amelyek az első iskolaévek alatt érik
az embert. Hogy ezt bárki is elhitte-e neki, azt nem tudom. Ami meg
apám ellenségességét illeti, az annyira belengte a házat, hogy
egyáltalán nem hiszem, hogy egyedüli áldozatának éreztem volna
magam.
És most, az önismétlést is megkockáztatva el kell mondanom,
hogy anyámnak igaza volt. Ha az egyetlen, szembeötlő hibámra esik
a hangsúly, ha a nógatás és a bandába verődés túl korán ér, nem
lett volna hova bújnom. Ma már más a helyzet, egy hozzám
hasonlóan bajban levő gyereket jobban fenyegeti az a veszély, hogy
túl sokat törődnek, feltűnően kedveskednek vele, mint hogy
kigúnyolnák és kirekesztenék. Legalábbis én így látom. Annak a
kornak a lendületét, a humorát és a hagyományait, ahogy anyám
talán tudta is, nagyrészt a színtiszta gonoszság táplálta.
Néhány évtizeddel ezelőttig – vagy talán tovább – egy másik
épület is állt a birtokunkon. Én úgy ismertem, mint azt a pajtát vagy
nagy faházat, ahol Peter a szerszámait tartja, és ahol az egykor
használatos tárgyainkat tároltuk, amíg valahogy el nem dőlt, mihez
kezdjünk velük. Az épületet nem sokkal azután, hogy Petert egy
energikus fiatal pár, Ginny és Franz váltotta föl, lebontották – ők
teherautóval jöttek, és hozták a maguk korszerű felszerelését.
Később már semmire nem lehetett megkérni őket, mert piacra
kezdtek termelni, de fűnyírásra fel tudták kínálni a kamasz
gyerekeiket, és anyámnak amúgy sem voltak már tervei.
– Egyszerűen kiengedtem a kezemből – mondta anyám. –
Meglepő, milyen könnyű elengedni a dolgokat.
Visszatérve az épületre – mennyire köntörfalazok ezzel a témával
kapcsolatban mielőtt raktár lett volna belőle, volt idő, amikor lakták
is. Itt lakott a Bell házaspár, akik a házat vezették és kertészkedtek
meg sofőrködtek a nagyszüleimnél. A nagyapám tartott egy
Packardot, de soha nem tanult meg vezetni. Az én gyerekkoromra
már Bellék is eltűntek meg a Packard is, de a házat még akkor is
Bellék kunyhójaként emlegették.
 Gyerekkoromban Bellék kunyhóját pár évre egy Sharon Suttles
nevű nőnek adták ki. A lányával, Nancyvel lakott ott. A férjével
költözött a városba, aki orvos volt, és már kezdte kiépíteni a praxisát,
de egy éven belül meghalt vérmérgezésben. Sharon Suttles a
városban maradt a csecsemőjével, mert mint mondták, nem volt se
pénze, se senkije. Ez nyilván azt jelentette, senki, aki segített volna,
vagy felajánlotta volna, hogy befogadja. Aztán apám biztosítási
irodáján kapott állást, és odajött lakni a Bellék kunyhójába. Nem
tudom biztosan, ez mikor történt. Nem emlékszem sem arra, amikor
odaköltöztek, sem arra, hogy a kunyhó üresen állt volna. Akkoriban
festették ki fakó rózsaszínre, és én mindig is úgy gondoltam, hogy
Mrs. Suttles választotta, mintha nem is élhetett volna más színű
házban.
Természetesen Mrs. Suttlesnek hívtam. De számon tartottam a
másik nevét is, pedig nem volt szokásom felnőtt nők nevére
emlékezni. A Sharon szokatlan név volt akkoriban. És egy
himnusszal is kapcsolatban állt, amit a vasárnapi iskolában tanultam,
ahova anyám azért engedett járni, mivel ott ellenőrizték a
gyerekeket, és nem volt szünet. Himnuszokat énekeltünk, a
szöveget egy ernyőre vetítették ki, és azt hiszem, mire megtanultunk
olvasni, már mindannyiunknak volt valami sejtelmünk a
versszakokról az előttünk levő formájuk alapján.

Siloam árnyas partjain

Szép liliomvirág,
Mily édes illat, mit nekünk
Sáron rózsája ád.

Nem hiszem, hogy a vászon sarkában csakugyan lett volna egy

rózsa, én mégis láttam – látom –, hogy ott van: fakó rózsaszín virág,
az aurája meg áttevődött a Sharon névre.
Nem akarom azt mondani, hogy beleszerettem Sharon Suttlesba.
Már voltam szerelmes, szinte kisgyerekkoromban, egy Bessie nevű,
vadóc fiatal dajkába, aki babakocsival elvitt kóborolni, és a parkban
olyan magasra lökte a hintámat, hogy majdnem átpördültem.
Valamivel később meg anyám egyik barátnőjébe, akinek a kabátján
bársonyból volt a gallér, és a hangja valahogy összefüggött ezzel a
bársonygallérral. Sharon Suttlesba nem lehetett így beleszeretni.
Nem volt bársonyhangja, és esze ágában se volt engem
szórakoztatni. Magas volt, túlságosan vékony, hogy bárkinek az
anyja lehessen – egyáltalán nem voltak rajta lejtők. A hajának
karamellszíne volt, barna haj arany szálakkal, és még a második
világháború idején is rövidre vágva hordta. Az ajkát élénkvörösre
festette, vastagon, mint a filmcsillagok, akiket a plakátokon láttam,
és otthon általában kimonóban járt, amin, azt hiszem, valami halvány
madarak – gólyák? – voltak: a lábuk az ő lábára emlékeztetett.
Sharon Suttles az ideje nagy részét a díványon heverve töltötte,
dohányzott, és néha a szórakoztatásunkra vagy a magáéra egymás
után mindkét lábát a magasba lendítette, és a tollas papucsokat a
levegőbe repítette. Ha épp nem volt ránk dühös, a hangja rekedtes
volt és fáradt, nem barátságtalan, de semmi esetre sem bölcs,
gyengéd vagy szigorú, telten zengő, szomorúságot sejtető, mint
ahogy egy anyától vártam volna.
Kis hülyék, így szólított minket.
– Tűnjetek innét, és hagyjatok békén, kis hülyék.
Már akkor is odakint feküdt a díványon, a hasán egy hamutartóval,
mikor mi Nancy játék autóit lökdöstük át a szobán. Mekkora békére
volt szüksége?
Nancyvel különleges ételeket ettek rendszertelen időközönként, és
ha bement a konyhába, hogy valami finomságot csináljon magának,
soha nem hozott nekünk kakaós vagy zabkekszet. Másfelől
Nancynek nem volt tilos a lábosból kanalazni a pudingsűrűségű
zöldséglevest vagy marokszám kivenni a rizspelyhet a dobozból.
Vajon Sharon Suttles az apám szeretője volt? Elvégre lett állása,
és ingyen lakott a rózsaszín kunyhóban.
Anyám barátságosan beszélt róla, nemritkán a vele történt
tragédiát is megemlítette, a fiatal félje halálát. A nálunk dolgozó
háztartási alkalmazottaknak különféle ajándékokat kellett átvinniük, a
kertünkben termett málnát, újkrumplit, kifejtett borsót. A borsóra
különösen jól emlékszem. Emlékszem, hogy Sharon Suttles – a
díványon fekve – a mutatóujjával a levegőbe pöckölte a szemeket,
miközben azt kérdezte:
 – Ezzel meg mihez kezdjek?
– Megfőzheti a gázon – mondtam segítőkészen.
– Komolyan?
Ami apámat illeti, sosem láttam Sharon Suttlesszel. Elég későn
indult munkába, és este hamar lefeküdt, hogy bírja a különböző
sporttevékenységeit. Volt olyan hétvége, amikor Sharon
bevonatozott Torontóba, de mindig vitte magával Nancyt is. És
Nancy az élményeivel és a látványokkal tele jött meg, például látta a
Mikulás-felvonulást is.
Előfordult, hogy Nancy anyja nem volt otthon, sem a díványon a
kimonójában: fel lehetett tételezni, hogy olyankor nem dohányzott,
és nem is pihent, hanem a rendes munkáját végezte apám
irodájában, azon a mesebeli helyen, ahol én sosem jártam, és
bizonyosan nem fogadtak volna szívesen.
Ilyenkor – mikor Nancy anyjának dolgoznia kellett, és Nancynek
otthon kellett maradnia – egy Mrs. Codd nevű mogorva asszony ült
ott, és hallgatta a rádióban a szappanoperákat, készen arra, hogy
kiűzzön minket a konyhából, ahol a maga részéről mindent
megevett, amit talált. Eszembe se jutott, hogy ha már úgyis minden
időnket együtt töltjük, anyám is felajánlhatta volna, hogy vigyáz
Nancyre meg rám, vagy a lányt is megkérhette volna erre, hogy ne
legyen szükség Mrs. Codd alkalmazására.
Tényleg úgy tűnik, hogy minden ébren töltött időnkben együtt
voltunk. Ez úgy ötéves koromtól nyolc és fél éves koromig tarthatott,
Nancy fél évvel volt fiatalabb nálam. Leginkább kint játszottunk –
azok tehát nyilván esős napok lehettek, mert úgy emlékszem, hogy
Nancyék kunyhójában idegesítettük Nancy anyját. A
veteményeskertbe nem mehettünk, és vigyáznunk kellett, le ne
üssük a virágokat, de a bogyós gyümölcsök közt ki-be jártunk, és az
almafák alatt is, meg a kunyhó mögötti, teljesen elvadult területeken
is, itt állítottuk föl a légómenedékünket meg a németek előli
rejtekhelyünket.
Csakugyan volt egy gyakorlóbázis a városunktól északra, és
folyamatosan igazi repülők szálltak a fejünk fölött. Egyszer le is
zuhant egy, de csalódásunkra az elszabadult gép a tóban landolt. És
a háborúra való állandó utalások miatt Petert nemcsak helyi
ellenségnek, hanem nácinak is neveztük, a fűnyíróját meg tanknak.
A táborhelyünket védő vadalmafáról néha almával meg is hajigáltuk.
Egyszer panaszkodott anyámnak, és ez egy tóparti kiruccanásunkba
került.
Anyám gyakran Nancyt is levitte a partra. Nem oda, ahol a vízi
csúszda is volt, a házunk alatti szikla lábánál, hanem egy kisebb
szakaszra, ahova kocsival kellett menni, és nem voltak lármás
strandolok. Sőt ő tanított meg mindkettőnket úszni. Nancy bátrabb
és féktelenebb volt, mint én, és ez idegesített, úgyhogy egyszer
lehúztam egy parti törőhullám alá, és ráültem a fejére. Nancy rúgott,
visszafojtotta a lélegzetét, és kiszabadította magát.
– Nancy még kislány – korholt anyám. – Kislány, és úgy kéne vele
bánnod, mintha a húgod lenne.
Én pontosan úgy is bántam vele. Nem gondoltam, hogy gyengébb
lenne nálam. Kisebb, igen, de néha az még előnyös is. Mikor például
fára másztunk, majom módjára tudott lógni olyan ágról is, ami az én
súlyomat már nem bírta meg. És egyszer verekedés közben – nem
tudom felidézni, mi volt a verekedéseink tétje – véresre harapta az őt
szorító kezemet. Akkor szétválasztottak minket, elvileg egy hétre, de
aztán az ablakból való vicsorgásunk hamarosan vágyakozássá és
könyörgéssé változott, úgyhogy a tiltást feloldották.
Télen az egész területet birtokba vehettük, hóbunkert építettünk,
felszereltük tüzelőfa botokkal, és egy egész arzenál hógolyót
készítettünk oda, hogy aki arra jár, megdobjuk. De mivel
zsákutcában laktunk, alig jöttek. Hóembert kellett építenünk, hogy őt
dobálhassuk.
Ha valami nagy vihar bekergetett minket hozzánk, anyám vette át
a hatalmat. Csendben kellett maradnunk, ha apám fejfájással
odabent feküdt, és ilyenkor anyám felolvasott. Alice
Csodaországban, erre emlékszem. Mindketten nagyon
elkeseredtünk, amikor Alice megitta az italt, amitől úgy megnőtt,
hogy beszorult a nyuszi odújába.
Na és a szexuális játékok, tűnődhetnek. És valóban, azok is
megvoltak. Emlékszem, egy különösen forró napon bebújtunk egy
sátorba, amit – fogalmam sincs, miért – a kunyhó mögött vertünk fel.
Ide azzal a szándékkal bújtunk be, hogy felfedezzük egymást. A
vászonnak volt némi erotikus, bár gyerekes szaga, akárcsak a
lehúzott alsóneműnknek. A csiklandozás felizgatott, de hamarosan
inkább bosszantott minket, izzadságban úsztunk, viszkettünk, és
nemsokára már szégyelltük. Mikor kikászálódtunk, távolabb éreztük
magunkat egymástól, mint előtte, és furcsán gyanakodtunk
egymásra. Nem emlékszem, hogy ugyanez máskor is előfordult-e,
ugyanezzel az eredménnyel, de nem lennék meglepve.
Nancy arcát nem tudom olyan tisztán felidézni, mint az anyjáét.
Azt hiszem, a színe ugyanolyan volt, vagy idővel nagyjából olyan
lett. Szőke haja természetesen megbarnult, de most kifakította a
napon töltött idő. Nagyon rózsaszín, sőt pirosas bőr. Igen. Látom,
hogy az arca piros, mintha ki lenne festve. Ez is a nyári napon töltött
idő miatt, meg attól a szűnni nem akaró energiájától is.
Nálunk otthon, ne is mondjam, a számunkra kijelölt szobákon kívül
minden más tilos terület volt. Nem is álmodtunk róla, hogy
fölmenjünk az emeletre, vagy le a pincébe, vagy ki az utcai szalonba
vagy az ebédlőbe. De a kunyhóban bárhova mehettünk, csak oda
nem, ahol Nancy anyja épp egy kis békét szeretett volna, vagy Mrs.
Codd lógott a rádióján. A pince jó hely volt, mikorra már mi is
belefáradtunk a délutáni hőségbe. A lépcső mellett nem volt korlát,
és egyre merészebb és merészebb ugrásokra vállalkoztunk, le a
kemény döngölt talajra. És amikor ebbe belefáradtunk,
felkapaszkodtunk egy régi ágyra, és föl-le ugráltunk rajta,
képzeletbeli lovunkat ösztökélve. Egyszer egy cigarettát is
megpróbáltunk elszívni, amit Nancy csent el az anyja paklijából.
(Egynél többet nem is mertünk volna elvenni.) Nancynek jobban
ment a dohányzás, mint nekem, nagyobb gyakorlata volt benne.
A pincében egy régi konyhakredenc is állt, a polcain mindenféle,
többnyire beszáradt festékes- meg lakkosdobozok, hozzá
megmerevedett ecsetek, keverőpálcák, továbbá fatáblák, ahol a
színeket próbálták és az ecseteket törölték. Némelyik fémdobozon
még szorosan rajta volt a teteje, ezeket némi erőlködés árán
felfeszegettük, és láttuk, hogy a festéket normális sűrűségűre lehet
keverni. Aztán egy ideig azzal kísérleteztünk, hogy az ecseteket
próbáltuk fellazítani, a festékbe nyomogattuk és a kredenc
deszkáihoz ütöttük őket, amivel nagy koszt csináltunk, de nem
jutottunk messzire. Az egyik fémdobozról viszont kiderült, hogy
terpentin van benne, ez sokkal jobban hatott. A használhatóvá vált
ecsetszálakkal festeni kezdtünk. Hála anyámnak, már tudtam
valamennyire olvasni és írni, és Nancy is tudott, mivel már a
másodikat is kijárta.
– Ne nézz ide, csak ha kész leszek – mondtam neki, és kissé
eltoltam az útból. Eszembe jutott, mit fessek. De ő is elmerült
valamiben, egy piros festékesdobozba tunkolta bele az ecsetjét.
Azt írtam: ITT JÁRT A PINCÉBEN A NÁCI.
– Na, nézz ide – mondtam.
– Nem érek rá – mondta Nancy.
Mikor felém fordította az arcát, bőségesen be volt mázolva piros
festékkel.
– Most olyan vagyok, mint te – mondta, és az ecsetet végighúzta a
nyakán is. – Most olyan vagyok, mint te.
Nagyon izgatottnak tűnt, és én arra gondoltam, engem gyötör,
pedig a hangjából elégedettség áradt, mintha egész életében erre
készült volna.
Most meg kell próbálnom elmagyarázni, mi történt a következő pár
percben.
Először is úgy gondoltam, hogy borzalmasan néz ki.
Nem hittem el, hogy az arcom bármelyik része piros. És
tulajdonképpen nem is volt. A színes fele a szokásos szedervörös
volt, ami – mint azt hiszem, említettem is – valamit fakult, ahogy
idősödtem.
De én ezt a lelki szemeimmel nem így láttam. Úgy hittem, hogy az
én anyajegyem halványbarna, mint az egér bundája.
Anyám nem követett el olyan dőreséget, olyan drámai tettet, hogy
kitiltsa a tükröket a házból. De fel lehet egy tükröt olyan magasra is
akasztani, hogy egy kisgyerek ne lássa benne magát. A
fürdőszobában mindenesetre így volt. Az egyedüli tükör, amely
készségesen mutatta a képemet, az előszobában lógott, ahol nappal
is homály volt, este is gyengén égett a villany. Nyilván itt jutottam
arra, hogy az arcom fele efféle tompa, szelíd színféleség, egy
bundás árnyék.
 És ehhez a gondolathoz szoktam hozzá, és emiatt vált Nancy
arcfestése olyan sértővé, gúnyos tréfává. Olyan erővel löktem a
kredencnek, ahogy csak tudtam, és elrohantam tőle, föl a lépcsőn.
Azt hiszem, azért rohantam, hogy találjak egy tükröt, vagy legalább
valakit, aki megmondhatja nekem, hogy Nancynek nincs igaza. És
ha ez bebizonyosodik, akkor a fogamat belevájhatom a teljes
gyűlöletébe. Megbüntetem. Arra pillanatnyilag nem értem rá, hogy
kitaláljam, hogyan.
Átrohantam a kunyhón – Nancy anyja sehol nem mutatkozott,
hiába volt szombat –, és bevágtam a szúnyoghálós ajtót.
Végigrohantam a kavicsúton, aztán a kardvirágok harci sorai közti
kockaköveken. Láttam, hogy anyám föláll a nádszékből, ahol a hátsó
teraszunkon olvasott.
– Nem piros – kiáltottam visszanyelt dühös könnyeimen át. – Nem
vagyok piros.
Anyám döbbent arccal jött le a lépcsőn, de egyelőre semmit sem
értett. Aztán Nancy is kiszaladt mögöttem a kunyhóból, teljesen
elképedve, azzal a rikító arcával.
Anyám megértette.
– Te gonosz kis béka – kiáltott Nancyre olyan hangon, amit még
sosem hallottam tőle. Erős, vad, reszkető hangon. – Ne merj a
közelünkbe jönni. Ne merészelj. Rossz, rossz gyerek vagy. Nincs
benned semmi emberi érzés, igaz? Soha senki nem tanított meg…
Nancy anyja kijött a kunyhóból, a nedves hajából a szemébe
csorgott a víz. A kezében törülköző.
– Jesszus, hát már a hajamat sem moshatom meg itten…
Anyám vele is ordítozni kezdett.
– Ne merészeljen a fiam előtt és előttem ilyen stílusban beszélni…
– Ajaj, lárifári – mondta Nancy anyja azonnal. – Hallaná önmagát,
ahogy szétordítja a fejét…
Anyám mély lélegzetet vett.
– Nem-ordítom-szét-a-fejem. Csak azt akarom közölni a maga
kegyetlen kölykével, hogy soha többet nem fogadjuk a lakásunkban.
Kegyetlen, gyűlöletes kis kölyök, hogy így kigúnyolta a kisfiamat
olyasmiért, amiről nem tehet. Maga soha semmire nem tanította
meg, semmi modora nincs, még arra se képes, hogy megköszönje,
amikor leviszem magunkkal a partra, azt sem tudja, hogy mondják,
hogy legyen szíves, meg hogy köszönöm, nem csoda, amikor az
anyja egy szál pendelyben mászkál…
Mindez úgy ömlött ki anyámból, mintha a harag, a fájdalom, az
abszurditás özöne soha nem akarna benne elapadni. Már én is
rángattam a ruháját, és kértem:
– Ne, ezt ne.
Aztán még rosszabbra fordult a helyzet, mert könnyek törtek elő a
szeméből, és elfojtották a szavait, csak rázkódott és fuldoklott.
Nancy anyja félrelökte a szeméből a nedves tincseket, és
érdeklődve figyelt.
– Egyet mondhatok – mondta. – Ha így folytatja, elviszik a
diliházba. Mit tehetek én arról, hogyha a férje gyűlöli magát, és a
gyerekének ilyen idétlen képe van?
Anyám a két tenyerébe temette az arcát. „Ó, ó” – kiáltotta, mintha
a fajdalom elemésztené. Az a nő, Velma, aki akkoriban nálunk
dolgozott, kijött a verandára, és azt mondta:
– Asszonyom. Jöjjön, asszonyom.
Aztán felemelte a hangját, és Nancy anyjára kiáltott.
– Maga meg menjen. Menjen be a házukba. Sipirc.
– Megyek már. Ne izguljon, megyek. Mit gondol, ki maga, hogy
megmondja nekem, mit csináljak? És hogy tetszik, hogy egy vén
boszorkánál dolgozhat, akinek nincs ki a négy kereke? – Aztán
Nancyhez fordult. – Hogy a Jézusba fogom én ezt leszedni rólad?
Ezután újra fölemelte a hangját, hogy én is biztosan halljam.
– Ez egy pólyás. Nézd meg, hogy kapaszkodik az anyjába. Soha
többet nem játszhatsz vele. Öreg anyuka pólyása.
Próbáltuk anyámat megnyugtatni és bevinni a házba, Velma az
egyik oldalán, én a másikon. Már nem jött belőle az a furcsa hang,
elcsendesedett. Fölegyenesedett, és természetellenes vidámsággal
szólalt meg, hogy a kunyhóig is elhallatsszon.
– Kihozná a metszőollómat, Velma? Ha már kijöttem, akár le is
vághatom a kardvirágokat. Némelyik teljesen elhervadt.
De mire befejezte, mind egy szálig az ösvényen feküdt, egy sem
maradt állva, akár hervadt volt, akár bimbózott.
 Mindennek szombaton kellett történnie, mint mondtam, mivel
Nancy anyja otthon volt, és Velma is ott volt, márpedig ő nem jött
vasárnap. Biztos vagyok benne, hogy a kunyhó hétfőn vagy még
hamarabb kiürült. Velma talán utolérte valahogy apámat a klubban
vagy a golfpályán vagy ahol volt: hazajött, és ha türelmetlen és
durva volt is, hamarosan hajlandó volt segíteni. Segített abban az
értelemben, hogy Nancy és az anyja elköltözzön. Fogalmam sincs,
hova mentek. Talán berakta őket egy szállodába, amíg helyet talál
nekik. Nem hiszem, hogy Nancy anyja tiltakozott volna, hogy mennie
kell.
Hogy Nancyt soha többé nem látom, arra csak lassan döbbentem
rá. Eleinte mérges voltam, és nem érdekelt. Aztán mikor
érdeklődtem felőle, anyám nyilván valami homályos válasszal
hárított el, nem akarta fölidézni a gyötrelmes jelenetet se magában,
se előttem. Egész biztosan ekkor határozta el, hogy iskolába küld.
Azt hiszem, akkor ősszel be is írattak a Lakefieldbe. Anyám
valószínűleg sejtette, hogy ha megszokom, hogy fiúiskolába járok, a
kislány játszótárs emléke majd elhalványul, értéktelen lesz, sőt
nevetséges.

Az apám temetése utáni napon anyám azzal a kéréssel lepett

meg, hogy vigyem el vacsorázni (persze nyilván ő vitt el engem) a
tóparton pár kilométerrel följebb egy étterembe, ahol remélte, hogy
nem találkozunk semmilyen ismerőssel.
– Egyszerűen úgy érzem, örökre ide vagyok szögezve ehhez a
házhoz – mondta. – Egy kis levegőre van szükségem.
Az étteremben diszkréten körülnézett, és bejelentette, hogy senkit
nem ismer.
– Iszol velem egy pohár bort?
Azért jöttünk el idáig, hogy nyilvános helyen bort ihasson?
Mikor megjött a bor, és ételt is rendeltünk, azt mondta:
– Van valami, amit, azt hiszem, meg kell tudnod.
Ennél kellemetlenebb szavakat talán nem is hallhat az ember.
Amit meg kell tudnia, elég jó eséllyel terhes lesz a számára, és
felmerül, hogy ezt a terhet eddig másoknak kellett cipelniük, ő pedig
idáig olcsón megúszta.
 – Az apám nem is az apám? – kérdeztem. – De jó.
– Ne hülyéskedj. Emlékszel arra a kis barátnődre, Nancyre?
Egy pillanatra tényleg nem emlékeztem. Aztán azt mondtam:
– Homályosan.
Ekkoriban az anyámmal való beszélgetések mintha mindig
taktikázást követeltek volna. Hogy könnyed legyek, tréfás,
szenvtelen. Anyám hangjában és arcán szomorúság ólálkodott.
Soha nem panaszkodott, hogy mit kellett kiállnia, de azokban a
történetekben, amiket elmesélt, mindig annyi ártatlan és kihasznált
ember volt, annyi gyalázat, hogy nyilvánvaló vált belőlük az a
szándék, hogy én legalábbis nehezebb szívvel térjek vissza a
barátaim közé, a szerencsés életembe.
Nem segítettem. Anyám valószínűleg nem akart mást, mint a
részvét valamilyen jelét, vagy talán testi gyöngédséget. Ilyet nem
ígérhettem. Anyám kifinomult ízlésű, a kor által még ki nem kezdett
nő volt, de én úgy húzódtam el tőle, mintha valami ragadós
örömtelenség, valami fertőző penész fenyegetne. Különösképpen
húzódoztam a fogyatékosságom bárminemű említése elől, amit ő
érzésem szerint kifejezetten becsben tartott – ez olyan béklyó volt,
amin nem tudtam lazítani, amit viselnem kellett, ami az anyaméhtől
fogva őhozzá kötött.
– Valószínűleg tudnál is róla, ha többet járnál otthon – mondta. –
De ez nem sokkal azután történt, hogy elküldtünk az iskolába.
Nancy és az anyja elköltözött egy lakásba, ami az apámé volt, a
téren. Ott, egy napfényes kora őszi délelőtt Nancy anyja azt vette
észre, hogy a lánya a fürdőszobában egy zsilettpengével felhasítja
az arcát. A padló, a mosdó és Nancy is több helyen véres volt. De
nem hagyta abba a tervét, és végig egy hangot nem szólt.
Honnan tudott anyám erről az egészről? Csak úgy tudom
elképzelni, hogy az egész város erről a drámáról beszélt, amit elvileg
el kellett volna tusolni, csak – a szó szoros értelmében – túlzottan
véres volt, hogy ne meséljék újra minden részletében.
Nancy anyja törülközőt tekert a lányára, és valahogy bevitte a
kórházba. Akkoriban nem volt még mentő. Valószínűleg leintett egy
kocsit a téren. Miért nem hívta föl apámat? Mindegy – nem hívta. A
vágások nem voltak mélyek, a vérveszteség a foltok ellenére sem
volt súlyos – egyetlen nagyobb véreret sem vágott el. Nancy anyja
végig a lányát korholta, és kérdezte, hogy teljesen komplett-e.
– Amilyen szerencsém nekem van – ismételte. – Még egy ilyen
gyereket.
– Ha akkoriban is lettek volna szociális munkások – mondta
anyám akkor az a szegény kisgyerek biztosan bekerül a
Gyerekmentő Szolgálathoz.
– Az arcának azt a felét vágta meg – mondta. – Ahol a tied is van.
Próbáltam hallgatni, úgy tenni, mintha nem tudnám, miről beszél.
De meg kellett szólalnom.
– A festékkel az egész arcát bekente – mondtam.
– Igen. De ezúttal jobban vigyázott, csak azt a felét vágta fel.
Mindent megtett, hogy úgy nézzen ki, mint te.
Ezúttal sikerült csendben maradnom.
– Ha fiú lett volna, az is más. De milyen szörnyűség egy lánynak.
– Manapság a plasztikai sebészek elképesztő dolgokra képesek.
– Hát, talán igen. – Egy perc múlva hozzátette: – Micsoda mély
érzelmek laknak egy gyerekben.
– Aztán kinövik.
Azt mondta, nem tudja, mi lett velük, se a gyerekkel, se az
anyjával. Azt mondta, örült, hogy sosem kérdeztem rá, mert nem
szeretett volna ilyen borzalmas dologról beszélni, amikor még
gyerek voltam.

Nem tudom, ennek milyen hatása volt mire, de el kell mondanom,

hogy anyám nagyon idős korára teljesen megváltozott, obszcén lett
és fantáziált. Azt állította, hogy apám fenséges szerető volt, és ő
maga is „elég rossz lány”. Kijelentette, hogy el kellett volna vennem
„azt a lányt, aki felhasogatta az arcát”, mert egyikünk sem vethetett
volna semmit a másik szemére. Egyikünk, kuncogott, éppolyan
rémesen nézett volna ki, mint a másikunk.
Egyetértettem. Eléggé szerettem akkoriban.
Pár napja megcsípett egy darázs, miközben a rohadt almákat
szedtem össze az egyik almafa alól. A csípés a szemhéjamon volt,
rohamosan be is zárult. Behajtottam a kórházba, a másik szememet
használtam (amelyik feldagadt, az arcom, „jó” felén volt), és
meglepetésemre azt mondták, bent kell éjszakáznom. Ennek az az
oka, hogy ha injekciót kapok, mindkét szememet be kell kötniük, így
csökkentik a látó szem terhelését. Nyugtalannak mondható
éjszakám volt, gyakran fölébredtem. Persze egy kórházban sosincs
teljes csönd, és még ilyen rövid idő alatt is, amíg meg voltam fosztva
a látásomtól, mintha élesebbé vált volna a hallásom. Mikor lépések
közeledtek a szobámban, tudtam, hogy egy nő az, és az volt az
érzésem, hogy nővér.
De amikor azt mondta: „Helyes. Ébren van. Jöttem olvasni”, arra
gondoltam, nyilván tévedtem, mert azt hittem, az úgynevezett
legfontosabb életfunkciókat akarja leolvasni.
– Nem, nem – mondta halk, állhatatos hangján. – Azért jöttem,
hogy felolvassak magának, ha van hozzá kedve. Van, aki szereti:
unalmas csak úgy feküdni csukott szemmel.
– Ők választanak, vagy maga?
– Ők, de néha, hogy úgy mondjam, emlékeztetem őket. Néha
valamilyen bibliai történetre próbálom emlékeztetni őket, a Biblia
valamilyen részére, amit fel tudnak idézni. Vagy valamilyen
gyerekkorukban hallott mesére.
– Én a verseket szeretem – mondtam.
– Nem hangzik valami lelkesnek.
Ezt én is észrevettem, és azt is tudtam, mi az oka. Van némi
gyakorlatom a versolvasásban, stúdión át, meg abban is, hogy más
képzett hangok felolvasását hallgassam: van olyan felolvasási stílus,
amit kellemesnek találok, és van, amitől irtózom.
– Akkor játszhatnánk is – mondta, mintha mindezt kifejtettem
volna, pedig nem fejtettem. – Olvashatok magának egy-két sort,
aztán megállok, és meglátjuk, tudja-e folytatni. Oké?
Rádöbbentem, hogy egész fiatal lehet, hajt a kuncsaftokra, sikeres
akar lenni a munkájában.
Mondtam, oké. De ne legyen óangol, tettem hozzá.
– Ül a király Dumfermlinben… – kezdte kérdő hangsúllyal.
– Bort iszik, vérpirost..1 – zengtem én is, és jó hangulatban
folytattuk.
 Jól olvasott, bár elég gyerekes, felvágós tempóban. Kezdtem
élvezni a saját hangomat: itt-ott színészi felhangot kapott.
– Szép volt – mondta a lány.
– Megládd, hol nő a liliom, / Itália partjain…
– Megládd vagy meglásd? – kérdezte. – Nekem igazából nincs
meg ez könyvben. Bár emlékeznem kéne. Mindegy, nagyon szép.
Mindig szerettem a hangját hallgatni a rádióban.
– Igen? Hallgatta?
– Persze. Sokan hallgatták.
Már nem ő adta a verssorokat, hagyta, hadd folytassam.
Képzeljék csak. A Doveri part meg a Kubla kán, meg az Óda a
nyugati szélhez meg a Coole-i vadhattyúk meg a Himnusz a halálra
ítélt ifjakról. Hát talán nem mindet, vagy nem végig.
– Kezd kifogyni a szuszból – mondta a lány. Apró, kicsi kezét a
szájamra fektette. És akkor az arca vagy az arca egyik fele az
arcomhoz simult. – Mennem kell. Itt van még egy, indulás előtt. Kicsit
megnehezítem, nem a legelején fogom kezdeni.
– ”S senki se bánja, / Siratja, áldja / Sokáig lényed / Üres
helyét…”2
– Ezt sose hallottam – mondtam.
– Biztos?
– Biztos. Maga nyert.
Most már gyanítottam valamit. A lány zavartnak tűnt, kicsit
mérgesnek. Hallottam a vadlibák hangját, ahogy egymást
szólongatják a kórház fölött röpülve. Ilyenkor ősszel szoktak
repülőgyakorlatot tartani, aztán a repülések hosszabbodnak, és egy
nap eltűnnek. Azzal a meglepetéssel, méltatlankodással ébredtem,
ami a meggyőző álmokat szokta követni. Vissza akartam menni,
hagyni, hogy az arcát az enyémre fektesse. Az arcát az enyémre.
De az álmok nem ilyen engedelmesek.

Mikor visszanyertem a látásom, és már otthon voltam, keresni

kezdtem ezt a pár sort, amivel álmomban magamra hagyott. Jó pár
antológiát átlapoztam, de nem találtam őket sehol. Gyanakodni
kezdtem, hogy nem is egy igazi versben vannak, hanem az álmom
találta ki nekem, hogy összezavarjon.
 De álmomban ki?
Aztán az ősz során, amikor néhány régi könyvet készítettem ki
jótékonysági árverésre, valahonnan egy barna papírlap esett ki, rajta
ceruzával írt sorok. Nem az anyám írása, és alig hinném, hogy az
apámé. Akkor kié? Bárki volt is, a szerző nevét a vers alá írta. Walter
de la Mare. Cím nélkül. Nem az a költő, akinek túl sokat tudnék a
műveiről. De a verset nyilván olvastam valamikor, talán nem ezen a
papíron, talán egy szöveggyűjteményben. A szavakat nyilván
elástam az agyam egyik mély kamrájába. És miért? Csak azért,
hogy aztán megtréfáljanak, vagy megtréfáljon az az álombéli
lánykép?

Nincs seb, mi egyszer

Korral be nem forr,
Nincs múlhatatlan
Baj, veszteség.
Nyugodj, te lélek,
Bár szívet szívről,
Sok közös jóról
A sír letép.
Lásd, ég a napfény,
Elmúlt a zápor,
Friss rózsa rebben,
Időnk de szép!
Ne csüggj erősen
Munkán, szerelmen;
Tán volt barátod
Leled meg épp,
Hol egy a válasz
Létre, halálra. –
S senki se bánja,
Siratja, áldja
Sokáig lényed
Üres helyét.3
 A vers nem tört le. Valami különös módon úgy tűnt, alátámasztja
azt a döntésemet, amit addigra már meghoztam, hogy nem adom el
az ingatlant, inkább maradok.
Itt valami történt. Az ember életében van egypár hely, vagy talán
csak egy, ahol valami történt, és van az összes többi hely.
Persze tudom, hogy ha megpillantottam volna Nancyt – például a
metrón, Torontóban, hiszen mindketten jól felismerhető jegyekkel
rendelkezünk –, minden valószínűség szerint csak egy afféle kínos
és értelmetlen beszélgetés telt volna tőlünk, sietve soroltuk volna a
semmitmondó életrajzi adatokat. Biztos észrevettem volna a
helyrehozott, szinte szabályos arcot vagy az azóta is meglátszó
sebhelyet, de erre valószínűleg nem utaltunk volna a
beszélgetésben. Talán emlegettük volna a gyerekeket. Nem annyira
valószínűtlen, akár rendbe hozták, akár nem. Az unokákat. A
munkákat. Talán az enyémet nem is kellett volna külön mondanom.
Ott álltunk volna döbbenten, szívélyesen, és majd meghaltunk volna,
hogy mehessünk már.
Gondolják, hogy ez változtatott volna a dolgokon?
A válasz: hát persze, és egy időre, és soha.
 Egyes nők

Néha elámulok, milyen öreg is vagyok. Még emlékszem, amikor a

városi utcákra nyáron vizesnyolcasokat spricceltek, hogy' elverjék a
port, amikor a lányok haskötőt hordtak meg krinolint, ami megállt
egymagában, és amikor a gyermekparalízissel és a leukémiával
nem nagyon volt mit tenni. A paralízisből néhányan felépültek, ki
rokkant maradt, ki nem, viszont a leukémiában szenvedők ágynak
estek, és néhány, gyászos hangulatban töltött heti vagy havi
hanyatlás után meghaltak.
Tizenhárom éves koromban épp egy ilyen esetnek köszönhettem
az első nyári munkámat. Ifjabb Mr. Crozier (Bruce) egészségesen
megérkezett a háborúból, ahol vadász-pilóta volt, elvégezte a
történelem szakot az egyetemen, megnősült, és aztán leukémiás
lett. A feleségével együtt hazaköltöztek a mostohaanyjához, idősb
Mrs. Crozierhez. Ifjabb Mrs. Crozier (Sylvia) hetente két délután
abban a nyári iskolában tanított, ahol megismerkedtek, úgy hatvan
kilométerre a várostól. Engem azért vettek föl, hogy a távollétében
gondját viseljem ifjabb Mr. Croziernek. Az emeleten feküdt az utcai
sarokhálószobában, és még ki tudott menni egyedül a mosdóba.
Csak annyi dolgom volt, hogy friss vizet hozzak neki, fel- vagy
lehúzzam a rolót, és kiderítsem, mit kíván, amikor megrázza az ágya
melletti asztalkán lévő csöngőt.
Általában azt kívánta, hogy vigyem odébb a ventilátort. A friss
levegő jólesett neki, de a zaj zavarta. Úgyhogy azt kérte, hogy egy
időre vigyem a ventilátort az utcai szobába, majd azt kérte, hogy
vigyem a folyosóra, közel az ajtajához.
Mikor anyám ezt meghallotta, nem értette, miért nem a földszinten
helyezték el, ahol biztosan magasabb a mennyezet, és hűvösebb is
lenne neki.
Mondtam, lent nincs is hálószobájuk.
– Hát a jó égbe, nem tudnának berendezni egyet? Átmenetileg?
Ez is mutatja, milyen keveset tudott Crozierék háztartásáról meg
idősb. Mrs. Crozier uralmáról. Idősb Mrs. Crozier bottal járt. Azokon
a délutánokon, amikor ott voltam, egyszer tette meg fölfelé a baljós
hangú utat a lépcsőn, hogy a mostohafiát megnézze, és, gondolom,
többször akkor sem, amikor nem voltam ott. Aztán még egyszer,
szükségképpen, amikor felment lefeküdni. De a földszinti hálószoba
gondolata ugyanúgy fölháborította volna, mint ha valaki vécét akart
volna tenni a szalonba. Szerencsére vécé már volt a földszinten, a
konyha mögött, de biztos voltam benne, hogy ha csak egy lenne, az
emeleten, ő akkor is inkább fáradságosan megjárná az utat,
ahányszor csak a szükség hozza, semhogy egy ilyen radikális és
idegölő változást kezdeményezzen.
Anyám a fejébe vette, hogy műkereskedéssel akar foglalkozni,
úgyhogy nagyon izgatta, hogy lehet berendezve a ház. Be is jutott,
egyszer, amikor először töltöttem náluk a délutánt. A konyhában
voltam, és majd kővé dermedtem, amikor meghallottam „hahóját” és
az én vidáman elkurjantott nevemet. Aztán a hanyag kopogása, a
léptei a konyha lépcsőjén. És idősb Mrs. Crozier, ahogy kibaktat a
napfényszobából.
Anyám azt mondta, csak beugrott, hogy lássa, hogy boldogul a
lánya.
– Jól – mondta idősb Mrs. Crozier, és megállt a hall ajtajában,
eltakarva a régiségeket.
Anyám tett néhány nyomasztó megjegyzést, aztán odébbállt.
Aznap este azt mondta, hogy idősb Mrs. Crozier-nek semmi modora,
mert csak második feleség, egy detroiti üzleti úton szedték fel, és
ezért dohányzik, festeti koromfeketére a haját, és keni el a száján a
rúzst, mint a lekvárt. Még csak nem is az anyja a betegnek. Annyi
esze neki nincs.
(Épp egyik veszekedésünk közepén voltunk ekkor, ezúttal a
látogatása kapcsán, de ez most nem ide tartozik.)
Idősb Mrs. Crozier szemszögéből én éppolyan betolakodónak
tűnhettem, mint az anyám, éppolyan vidáman önelégültnek. A
legelső délutánomon bementem a hátsó szalonba, kinyitottam a
könyvszekrényt, és szemrevételeztem a Harvard klasszikusok
tökéletesen egyenes sorát. A legtöbbjük riasztott, de egyet kivettem,
ami az idegen nyelvű címe ellenére regénynek tűnt: I Promessi
Sposi4 És persze regény is volt, angol fordításban.
Akkoriban nyilván az volt az érzésem, hogy minden könyv ingyen
van, bárhol találja az ember. Mint a víz a nyilvános csapban.
Amikor idősb Mrs. Crozier meglátott a könyvvel, megkérdezte,
honnan vettem és mit akarok vele. A könyvespolcról, mondtam, és
felhoztam, hogy elolvassam. Szemmel láthatóan az döbbentette
meg a legjobban, hogy lent találtam, de felhoztam az emeletre. Az
olvasás része fölött, úgy tűnt, szemet huny, mintha az efféle
foglalatosság mindennél távolabb állna tőle. Végül azt mondta, ha
könyvre van szükségem, hozzak otthonról.
Az I Promessi Sposi amúgy is nehézkes volt. Nem bántam, hogy
vissza kell tennem a polcra.
Persze a betegszobában is voltak könyvek. Itt engedélyezve volt
az olvasás is. De ezek többnyire kinyitva, lefordítva feküdtek, mintha
Mr. Crozier csak egy keveset olvasott volna, aztán félretette volna
őket. A címük sem jelentett kísértést. Civilizáció a mérlegen. A nagy
összeesküvés.
És engem a nagyanyám figyelmeztetett, hogy a baktériumok miatt,
ha tehetem, semmihez ne érjek hozzá, amit a beteg megérintett, és
mindig legyen egy tiszta ruha a kezem és a vizespohara között.
Anyám azt mondta, a leukémia nem baktériumoktól ered.
– Hát akkor honnan? – kérdezte a nagyanyám.
– Azt még az orvosok sem tudják.
– Nahát.

Engem ifjabb Mrs. Crozier vett föl és vitt haza kocsival, bár a város
egyik végétől a másikig nem volt nagy a távolság. Magas nő volt,
vékony, szőke, az arcszíne változékony. Az arcát néha piros foltok
borították, mintha kivakarta volna. Elterjedt, hogy idősebb, mint a
férje, mert tanította az egyetemen. Anyám azt mondta, ezek szerint
senkinek nem sikerült eljutnia addig a felismerésig, hogy Mr. Crozier
háborús veterán volt, tehát könnyen lehetett a hallgatója úgy is, hogy
nem idősebb nála. Az emberek csak azért nézik le, mert művelt.
Azt is szóvá tették, hogy nyugodtan otthon maradhatna, és
vigyázhatna a férjére, ahogy a házasságkötéskor ígéretet tett rá,
nem kéne eljárnia tanítani. Anyám ebben is megvédte, azt mondta,
mindössze heti két délutánról van szó, és folytatnia kell a munkáját,
hiszen hamarosan úgyis magára lesz utalva. Különben is, ha
egyszer-egyszer nem tudna elszabadulni az öregasszonytól, nem
gondolod, hogy megőrülne? Anyám mindig megvédte azokat a
nőket, akiknek állásuk volt, korholta is érte a nagyanyám.
Egy nap megpróbáltam beszélgetni ifjabb Mrs. Crozier-rel, vagyis
Sylviával. Ő volt az egyetlen diplomás, akit ismertem, ráadásul tanár.
Kivéve persze a férjét, de ő már nem számított.
– Toynbee történelmi témájú könyveket írt?
– Tessék? Ja. Igen.
Egyikünk sem izgatta, sem én, sem a bírálói, sem a pártfogói.
Mintha csak bogarak lettünk volna a lámpa körül.

Idősb Mrs. Croziert viszont csak egy dolog érdekelte igazán, a

virágágyásai. Egy vele egyidős, csak jóval hajlékonyabb férfi segített
neki. Az utcánkban lakott, ő volt az, aki megemlített mint lehetséges
alkalmazottat. Otthon csak pletykált és gyomokat növesztett a
kertjében, de itt gyomlált, komposztált, veszkődött, Mrs. Crozier meg
a botjára támaszkodva, a széles szalmakalapja árnyékában követte.
Néha leült a padjára, de onnan is magyarázott, parancsolgatott,
miközben szívta a cigarettáját. Eleinte még volt bátorságom
végigmenni a tökéletesen nyírt sövényfalak közt, hogy
megkérdezzem, nem kérnek-e vizet, ő vagy a segítője, de Mrs.
Crozier először rám kiáltott: „Vigyázz a szegélyeimre!”, és csak
azután mondott nemet.
A házba nem hoztak be virágot. Néhány kerti mák elszökött, és a
sövényen túl is kinőtt, szinte kint az úton, úgyhogy megkérdeztem,
nem szedhetnék-e egy csokorral, hogy felvidítsa a betegszobát.
– Úgyis csak meghalna – mondta, mint aki észre se veszi, milyen
kétélű ez a megjegyzése a jelen helyzetben.
Bizonyos felvetések, gondolatok hatására sovány, foltos arcán
remegni kezdtek az izmok, a szeme éles lett és fekete, és a szája
úgy mozgott, mintha valami undorító ízt érezne. Ilyenkor úgy állt az
ember útjába, akár egy vad tüskebokor.
 Az a két nap, amit ott töltöttem, nem egymás után következett.
Mondjuk, kedd volt és csütörtök. Az első nap egyedül voltam a
beteggel és idősb Mrs. Crozierrel. A másodikon jött valaki, akiről
nekem semmit nem mondtak. Hallottam a kocsit a felhajtón, aztán a
fürge futó lépteket a kerti lépcsőn, és hogy valaki kopogás nélkül
bejön a konyhába. Aztán felkiált: „Dorothy”, amiről addig nem
tudtam, hogy idősb Mrs. Crozier neve. A hang egy nőé vagy lányé
volt: egyszerre bátor és csipkelődő, az ember szinte úgy érezte,
hogy az illető csiklandozza.
Lerohantam a hátsólépcsőn, és azt mondtam:
– Azt hiszem, a napfényszobában van.
– Szent Toledo. Te meg ki vagy?
Megmondtam, ki vagyok, és mit csinálok ott, ez a fiatal nő meg azt
mondta, hogy Roxanne-nak hívják.
– Én vagyok a masseuse.
Nem szerettem, ha olyan szóba akadok, amit nem ismerek. Nem
mondtam semmit, de ő látta, hogy állnak a dolgok.
– Most aztán zavarba hoztalak, mi? Masszírozok. Erről sose
hallottál?
Közben pakolta is ki a táskáját. Különféle szivacsok meg ruhák
meg lapos, velúrozott ecsetek kerültek elő.
– Na most kellene nekem egy kis forró víz, hogy ezeket
fölmelegítsem – mondta. – A forralóval tudsz melegíteni.
Nagy ház volt, de itt is csak hideg csapvíz jött, mint nálunk.
Roxanne ezek szerint fölmérte, hogy olyan valaki vagyok, aki
szereti a parancsokat, különösen talán akkor, ha ezeket a
parancsokat ilyen megnyerő hangon adják. És igaza is volt, bár azt
nem sejthette, hogy a hajlandóságomnak több köze van a
kíváncsiságomhoz, mint az ő varázsához.
Nyár elején máris barna volt, és apródfrizurája rézszínben
ragyogott – ami manapság egy flakon segítségével megoldható, de
akkoriban szokatlan volt és irigylésre méltó. Barna szem, az arca
egyik felén gödröcske, és annyi mosoly és csipkelődés, hogy az
ember soha nem tudja rendesen megnézni, hogy megállapítsa,
igazán csinos-e, és hány éves.
A feneke tetszetősen domborodott hátul, nem terült szét kétoldalt.
 Hamarosan megtudtam, hogy új a városban, az Esso benzinkút
szerelőjének a felesége, és két kisfia van, az egyik négyéves, a
másik három.
– Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy mi okozza őket – mondta
cinkos mosollyal.
Hamiltonban tanult masseuse-nek, ahol korábban élt, és kiderült,
hogy ez épp az a munka, amihez neki mindig is volt érzéke.
– Dorothee?
– A napfényszobában van – mondtam újra.
– Tudom, csak ugratom. Na most fogalmam sincs, mennyit tudsz a
masszírozásról, de mikor az embert megmasszírozzák, tetőtől talpig
le kell vetkőznie. Amíg fiatal vagy, nem olyan nagy gond, de ha
idősebb vagy, tudod, akkor kínosan érinthet.
Egy dologban tévedett, legalábbis ami engem illetett. Hogy mikor
az ember fiatal, nem olyan nagy gond tetőtől talpig levetkőzni.
– Úgyhogy talán pucolhatsz is.
Ezúttal az utca felőli lépcsőt választottam, amíg ő a forró vízzel
volt elfoglalva. Így a nyitott ajtón át bepillanthattam a
napfényszobába – amely nem volt igazán napos, mert három
oldalról a szivarfák kövér levelei árnyékolták az ablakait.
Láttam idősb Mrs. Croziert, ahogy egy díványon hasal, a feje a
másik irányban, és anyaszült meztelen. Sovány, halvány hússzelet.
Nem tűnt olyan öregnek, mint azok a részei, amelyek naponta
látszottak – a barna szeplős, sötét eres keze és alkarja, a barna
foltos arca. A testének ez a máskor eltakart része sárgásfehér volt,
mint a frissen háncsolt fa.
Leültem a legfelső lépcsőfokra, és hallgattam a masszázs
hangjait. Ütések és nyögések. Roxanne ellentmondást nem tűrő
hangja, teli vidám buzdítással.
– Itt egy merev csomó. Ó, barátom. Most jól oda kell csapnom.
Csak vicceltem. Jaj, gyerünk, lazíts egy kicsit a kedvemért. Tudod, itt
milyen szép a bőröd? A vesetájon, vagy hogy is mondják? Mint egy
kisbaba popója. Most egy kicsit rád kell nehezednem, itt fogod
érezni. Lazulj el. Jó kislány.
Idősb Mrs. Crozier aprókat kiáltott. Panaszosan, hálásan. Ez egy
jó darabig eltartott, és én eluntam magam. Visszatértem a Kanadai
Otthon Magazinokhoz, amiket a folyosón találtam a szekrényben.
Recepteket olvastam, a régi divatot nézegettem, aztán meghallottam
Roxanne hangját:
– Na még ezt itt eltakarítom, aztán fölmegyünk, ahogy mondtad.
Föl. A magazinokat visszacsúsztattam a helyükre, a szekrénybe,
amit az anyám biztos megkívánt volna, és bementem Mr. Crozier
szobájába. Aludt, legalábbis csukva tartotta a szemét. A ventilátort
valamivel arrébb tettem, és lesimítottam a takaróját, aztán
odamentem az ablakhoz, megálltam, és a rolóval babráltam.
És jött is a hátsó lépcső felől a hang, idősb Mrs. Crozier a lassú,
fenyegető botos lépteivel, Roxanne meg előtte szaladt, és kiáltozott:
– Vigyázzon, vigyázzon, akárhol van is. Mert elkapjuk, akárhol van
is.
Mr. Crozier szeme kinyílt. A szokásos fáradtsága mögött a rémület
futó pillantása. De mire megint alvást színlelhetett volna, Roxanne
berontott a szobába.
– Tehát itt bujkál. Most mondtam a mostohamamájának, hogy
talán ideje volna bemutatkoznom.
Mr. Crozier azt mondta:
– Örvendek, Roxanne.
– Honnan tudta a nevemet?
– Terjednek a hírek.
– Ez aztán a friss fiatalember – mondta Roxanne idősb Mrs.
Croziernek, aki akkor jött be súlyos léptekkel.
– Ne babrálj azzal a rolóval – szólt rám idősb Mrs. Crozier. – Menj,
hozz nekem egy pohár hűvös vizet, ha már hasznossá akarod tenni
magad. De ne hideget: csak hűvöset.
– Hogy néz ki – mondta Roxanne Mr. Croziernek.
– Ki borotválta meg magát és mikor?
– Tegnap borotválkoztam – felelte. – Mikor hogy sikerül.
– Pontosan így gondoltam – mondta Roxanne. Nekem meg: – Ha
úgyis hozod a vizet, mi lenne, ha nekem is melegítenél egy keveset,
hogy tisztességesen meg tudjam borotválni?
Így vette magára Roxanne ezt a másik munkát is, hetente egyszer,
a masszázs után. Még azon az első héten megmondta Mr.
Croziernek, hogy ne aggódjon.
 – Nem fogok magára sújtani, ahogy nyilván hallotta, hogy Dorothy-
duncival csinálom odalent. Mielőtt a masszázst kitanultam, ápolónő
voltam. Vagyis segédápolónő. Aki dolgozik, miközben az ápolónő
jön, és basáskodik. Na mindegy, megtanultam, hogyan tudok az
embereknek segíteni.
Dorothy-dunci? Mr. Crozier elmosolyodott. De a fura az volt, hogy
idősb Mrs. Crozier is mosolygott.
Roxanne gyorsan végzett a borotválással. Szivaccsal áttörölte az
arcát, a nyakát, a törzsét, a karját, a kezét. Meghúzkodta a lepedőit,
valahogy ügyesen, hogy ne zavarja, aztán megpüfölte és elrendezte
a párnákat is. Közben végig beszélt, csipkelődve, badarságokat.
– Dorothy, te hazudós vagy. Azt mondtad, hogy itt egy beteg
ember van az emeleten, és akkor bejövök, és azt gondolom: Hol itt a
beteg? Én itt egyetlen beteget se látok. Nem igaz?
Mr. Crozier azt kérdezte:
– És akkor mit mondana rám?
– Hogy lábadozik. Azt mondanám. Nem mondom, hogy fel kéne
kelnie, és rohangálnia, annyira nem vagyok hülye. Tudom, hogy
ágynyugalomra van szüksége. De azt mondom, lábadozik. Aki olyan
beteg, mint amit magáról mondtak, annak nem kéne ilyen jól
kinéznie.
Én ezt a flörtölős szöveget sértőnek tartottam. Mr. Crozier
rettenetesen nézett ki. Magas férfi, és ahogy Roxanne ledörgölte,
annyira kilátszottak a bordái, mint egy koplalónak, a feje kopasz, és
a bőre akár egy tollfosztott csirkéé, a nyaka olyan eres, mint egy
öregembernek. Mindig minden helyzetben kerültem, hogy ránézzek.
És nem igazán azért, mert beteg és csúnya. Részben ugyanezt a
tartózkodást éreztem volna akkor is, ha angyalian szép. Éreztem a
halál jelenlétét a házban: a szobához közelítve sűrűsödött, és ő volt
a középpontjában, mint az ostya abban a ládában, amit a
katolikusok olyan erőteljes szóval tabernákulumnak neveznek. Itt
van ő, a betegségtől sújtva, minden ember közül megjelölve, és
akkor Roxanne behatol a területére a vicceivel, a hantájával és a
szórakozásról való fogalmaival.
Megkérdi például, van-e vajon a házban kínai ostábla nevű
társasjáték.
 Ez talán a második látogatása során történt, amikor megkérdezte
Mr. Croziert, mit csinál egész nap.
– Néha olvasok. Alszom.
És akkor éjszaka hogy alszik?
– Ha nem tudok aludni, csak fekszem ébren. Gondolkozom. Néha
olvasok.
– És az nem zavarja a feleségét?
– Ő a hátsó hálószobában alszik.
– Aha. Magának szórakozásra van szüksége.
– Fog nekem táncolni meg énekelni?
Láttam, hogy idősb Mrs. Crozier félrenéz a fura, önkéntelen
mosolyával.
– Ne legyen pimasz – mondta Roxanne. – Van kedve kártyázni?
– Utálom a kártyát.
– Hát, akkor van kínai ostábla a házban?
Roxanne ezt a kérdést idősb Mrs. Croziernek címezte, aki először
azt mondta, fogalma sincs, aztán tűnődött, hogy talán az ebédlő
pohárszékének fiókjában lehet egy tábla.
Úgyhogy leküldtek, nézzem meg, aztán visszajöttem a táblával
meg a golyókkal teli üveggel.
Roxanne Mr. Crozier lábán állította fel a táblát, és ő, Mr. Crozier
meg én játszottunk, idősb Mrs. Crozier azt állította, hogy soha nem
értette ezt a játékot, még a golyóit sem tudja rendben tartani.
(Meglepetésemre ezt viccnek szánta.) Roxanne néha felvisított, ha
előrehaladt, vagy felnyögött, ha valaki más átugrotta az egyik
golyóját, de vigyázott, nehogy zavarja a beteget. Egyenesen ült, és
úgy tette le a golyókat, akár a tollpelyhet. Próbáltam eltanulni tőle,
mert különben figyelmeztetően tágra nyitotta volna a szemét. És az
egészet anélkül, hogy eltűnt volna a gödröcske az arcáról.
Eszembe jutott, hogy ifjabb Mrs. Crozier, Sylvia, mondta egyszer a
kocsiban, hogy a férje nem szeret beszélgetni. Kimeríti, mondta, és
ha elfárad, akkor néha ingerült. Hát, gondoltam, ha valamikor, most
minden oka megvan rá, hogy ingerült legyen. Hogy egy ostoba
játékot kell játszania a halálos ágyán, amikor a lepedőn keresztül is
éget a láza.
 De Sylvia nyilván tévedett. Mr. Crozier több türelmet és
udvariasságot mutatott, mint ő gondolta. Az alsóbbrendű emberekkel
– Roxanne határozottan alsóbbrendű volt – toleránsnak, kedvesnek
mutatkozott. Miközben nyilván semmi másra nem vágyott, mint
feküdni, és meditálni az élet útjain, és felkészülni mindarra, ami vár
rá.
Roxanne letörölgette a verejtéket Mr. Crozier homlokáról, és azt
mondta:
– Ne legyen olyan izgatott, még nem győzött.
– Roxanne – mondta Mr. Crozier. – Roxanne. Tudja, kit hívtak így,
Roxanne?
– Hm? – kérdezte ő, de én közbevágtam. Nem volt szándékos.
– Nagy Sándor feleségét.
A fejem szarkafészek volt, kibélelve hasonló fénylő
információdarabkákkal.
– Csakugyan? – kérdezte Roxanne. – És az meg ki? A Nagy
Sándor?
Észrevettem valamit, amikor hirtelen Mr. Crozierre néztem. Valami
megdöbbentő, szomorú dolgot.
Tetszik neki, hogy Roxanne nem tudja. Ezt láttam. Tetszik neki,
hogy nem tudja. Roxanne tudatlansága örömet szerez neki, úgy
olvad el a nyelvén, mint a karamell.

Az első alkalommal Roxanne sortban volt, mint én, de legközelebb

és utána mindig valami merev és fényes, zöld anyagból készült
ruhában jött. Lehetett hallani a suhogását, ahogy futott fölfelé a
lépcsőn. Hozott egy bolyhos párnát Mr. Croziernek, hogy ne legyen
felfekvése. Az ágyneműje elrendezésével nem volt megelégedve
soha, mindig meg kellett igazítania. De bármennyit zsörtölődött, a
mozdulatai sosem zavarták a beteget, és később ki is mondatta vele,
hogy jobban érzi tőlük magát.
Roxanne sosem jött zavarba. Néha találós kérdésekkel
felfegyverkezve érkezett. Vagy viccekkel. Némelyik vicce olyan volt,
amire az anyám azt mondta volna, hogy ocsmány, és nem tűrte
volna otthon, kivéve apám némelyik rokonától, akiktől gyakorlatilag
csak ilyen társalgásra tellett.
 Ezek a viccek általában komolynak tűnő, de értelmetlen
kérdésekkel kezdődtek.
Ismeritek azt, amikor az apáca húsdarálót akart vásárolni?
És azt ismeritek, hogy mit rendelt a menyasszony meg a vőlegény
a nászéjszakájára desszertnek?
A válasz mindig kétértelmű volt, hogy aki a viccet mondta, a végén
megdöbbenhessen, milyen piszkos a közönsége fantáziája.
És miután mindenki megszokta már ezeket a vicceket, olyanokkal
folytatta, amelyekről úgy véltem, az anyám azt sem tudja, hogy
léteznek: ezek gyakran a birkákkal vagy a tyúkokkal vagy a
fejőgépekkel való közösülésről szóltak.
– Hát nem szörnyű? – kérdezte mindig a poén után. Azt mondta,
nem is ismerné őket, ha a férje nem ezekkel jönne haza a
műhelyből.
Hogy idősb Mrs. Crozier kuncog, az legalább annyira
megdöbbentett, mint maguk a viccek. Úgy gondoltam, talán azt se
tudja, miről van szó, csak issza Roxanne minden egyes szavát. Ült
azzal a beharapott, ám önfeledt mosollyal az arcán, mint aki most
kapott valami ajándékot, ami biztosan tetszeni fog neki, bár még ki
se csomagolta.
Mr. Crozier nem nevetett, de ő tényleg soha nem nevetett.
Felhúzta a szemöldökét, mintha meg akarná feddni, mintha
Roxanne-t megbotránkoztatónak, ugyanakkor megnyerőnek is
tartaná. Ez lehetett a jó modora is, a hálája Roxanne jótetteiért,
bármiben álltak is.
Én magam elszántan nevettem, hogy Roxanne meg ne dorgáljon
a prűd ártatlanságomért.
Hogy élénken tartsa a társalgást, mesélt az életéről. Egy észak-
ontariói kisvárosból jött le Torontóba, hogy meglátogassa a nővérét,
aztán az Eaton Áruházban kapott munkát, előbb mint takarítónő az
étteremben, aztán amikor az egyik igazgató fölfedezte, milyen gyors
és milyen vidám, egyszer csak a kesztyűosztályon találta magát mint
eladónő. (Úgy éreztem, ezt most úgy mondja, mintha a Warner
Brothers stúdió fedezte volna fel.) És ki más lép be egyszer, mint
Barbara Ann Scott, a műkorcsolya bajnok, aki vett is egy pár
könyékig érő, fehér kecskebőr kesztyűt.
 Roxanne nővérének ezalatt annyi udvarlója akadt, hogy szinte
minden este pénzt dobott fel, hogy eldöntse, melyikükkel randevúzik,
Roxanne-t meg felbérelte, hogy a kikosarazottat fogadja szomorúan
az albérletük kapujában, míg ő meg a választottja hátul kilopózik.
Roxanne azt mondta, talán akkor fejlődött ki a beszélőkéje. És
nemsokára azok a fiúk, akikkel így találkozott, már őt hívták el, nem
a nővérét. Az igazi életkorát nem is tudták.
– Ki voltam tömve – mondta.
Kezdtem kapiskálni, hogy vannak bizonyos beszélők – bizonyos
lányok –, akiket az emberek nem a mondandójuk miatt szeretnek
hallgatni, hanem azért az élvezetért, ahogy mondják. Élvezik a saját
hangjukat, ragyog az arcuk, ott van rajta az a meggyőződés, hogy
bármiről beszélnek is, az rendkívüli, és hogy akaratlanul is örömet
szereznek másoknak. Más – mint én – talán nem ismeri ezt el, de az
az ő baja. Az ilyen lányok amúgy sem a hozzám hasonló közönséget
szokták célba venni.
Mr. Crozier ott ült felpárnázva, és teljesen úgy nézett ki, mint aki
boldog. Boldog, hogy behunyhatja a szemét, és hagyhatja Roxanne-
t beszélni, aztán kinyithatja a szemét, és ott találja, mint a
csokoládényulat húsvétvasárnap reggel. És aztán nyitott szemmel
követheti Roxanne édes ajkának minden moccanását, pompás
fenekének minden rezdülését.
Idősb Mrs. Crozier csak előre-hátra hintázott abban a furcsán
elégedett állapotában.
Roxanne ugyanannyi időt töltött az emeleten, mint amennyit a
földszinten, a masszázzsal. Nem tudtam, fizetnek-e neki. Ha nem,
akkor hogy engedheti meg, hogy ennyi időt rászán? És ki más
fizethetné, mint idősb Mrs. Crozier?
Miért?
Hogy a mostohafia boldog legyen, és jól érezze magát? Nem
valószínű.
Hogy ő maga szórakozzon ilyen különös módon?
Egy délután, mikor Roxanne kiment a szobából, Mr. Crozier azt
mondta, szomjasabb, mint máskor. Lementem, hogy hozzak neki
vizet a kancsóból, amit mindig a hűtőszekrényben tartottak. Roxanne
már csomagolt, indult haza.
 – Egyáltalán nem akartam ilyen sokáig maradni – mondta. –
Eszemben sincs összefutni azzal a tanárnővel.
Egy pillanatra nem is értettem.
– Tudod. Syl-vi-á-val. Ő sem rajong értem, ugye? Szokott rólam
beszélni, amikor hazavisz?
Megmondtam, hogy Sylvia egyszer sem ejtette ki Roxanne nevét,
egyik utunkon sem. Miért is kellene?
– Dorothy azt mondja, nem tud bánni a férjével. Azt mondja,
mellettem sokkal boldogabb, mint őmellette. Ezt Dorothy mondja.
Nem csodálnám, ha ezt neki is megmondaná a képébe.
Arra gondoltam, hogyan rohan fel Sylvia a férje szobájába minden
délután, ahogy hazaér, mielőtt velem vagy az anyósával beszélne,
az arca csupa odaadás és kétségbeesés. Akartam erről mondani
valamit – valahogy meg akartam volna védeni, de nem tudtam,
hogyan. A Roxanne-féle magabiztos nők amúgy is gyakran kerültek
fölénybe velem szemben, ha máshogy nem, azzal, hogy rám se
bagóztak.
– Biztos vagy benne, hogy soha nem mond rólam semmit?
Újra megmondtam, hogy nem.
– Amikor hazaér, fáradt.
– Ja. Mindenki fáradt. Csak van, aki megtanulja elrejteni.
Akkor mondtam valamit, hogy szembeszálljak.
– Én azért szeretem.
– Mizért szereted? – gúnyolódott Roxanne.
Pajkosan, erősen megrántotta a frufrumat, amit magam vágtam.
– Kéne valamit kezdened a hajaddal.

Dorothy mondja.
Ha Roxanne-nak rajongásra volt szüksége, a természete alapján,
mire volt szüksége Dorothynak? Volt egy olyan érzésem, hogy
valami rosszban sántikál, de nem tudtam rájönni, miben. Talán csak
arra vágyott, hogy Roxanne, hogy Roxanne vidámsága kétszer
annyi ideig legyen a házban.
Elmúlt a nyár közepe. A kutakban alacsonyan állt a víz. Már nem
jött a locsolóautó, némelyik üzletben sárga celofánra emlékeztető
lepedőket akasztottak fel a kirakatba, hogy az áru ki ne fakuljon. A
levelek pöttyösek lettek, a fű elszáradt.
Idősb Mrs. Crozier folyton kapáltatott a kertésszel, álló nap.
Szárazságban ezt kell csinálni, kapálni, kapálni, hogy a nedvesség,
ami a talajban van, feljöjjön.
Lehetett tudni, hogy augusztus közepén véget ér a nyári egyetem,
és Sylvia Crozier mindennap otthon lesz.
Mr. Crozier most is örömmel látta Roxanne-t, de gyakran elaludt.
El tudott úgy is aludni Roxanne valamelyik vicce vagy anekdotája
alatt, hogy a feje nem is dőlt hátra. Aztán egy pillanat múlva már
ébren volt, és megkérdezte, hol van.
– Hát itt, maga álmos nudli. Elvileg rám kellene figyelnie. Most
adhatnék magának. Vagy mi lenne, ha például megcsiklandoznám?
Bárki láthatta, mennyire hanyatlik Mr. Crozier állapota. Az arca
beesett, akár egy öregembernek, és felül a fülcimpáján átsütött a
fény, mintha nem is hús lenne, hanem plexi. (Bár akkoriban nem
„plexinek” hívtuk, csak „műanyagnak”.)

Az utolsó munkanapomon, Sylvia utolsó tanítási napján is

masszázs volt. Sylviának korán el kellett mennie az egyetemre
valami ünnepség miatt, úgyhogy egyedül jöttem át a városon, és
mikor odaértem, Roxanne már ott volt. Idősb Mrs. Crozier is ott volt a
konyhában, és mindketten úgy néztek rám, mintha elfelejtették
volna, hogy jövök, mintha félbeszakítottam volna őket.
– Külön ezért rendeltem – mondta idősb Mrs. Crozier.
Nyilván a puszedlire gondolt, ami ott várt a pékség
papírdobozában az asztalon.
– Igen, de megmondtam – mondta Roxanne. – Én nem tudom
megenni. Se most, se máskor, se semmikor.
– Herveyt direkt ezért küldtem le a pékségbe.
Herveynek a szomszédunkat, a kertészt hívták.
– Oké, hát akkor egye meg Hervey. Nem hülyéskedek, úgy kiüt
rajtam, hogy az borzasztó.
– Azt hittem, kicsit léháskodunk, egy ilyen különleges alkalommal
– mondta idősb Mrs. Crozier. – Mivelhogy ez az utolsó napunk,
aztán…
 – Az utolsó napunk, aztán örökre leparkolja ide a seggét, ja.
Tudom. Attól én még kiütést kapok, mint egy foltos hiéna.
Kinek a segge fog örökre leparkolni?
Sylviáé. Sylvia.
Idősb Mrs. Crozier gyönyörű fekete selyemköntöst vett fel,
tavirózsák meg libák voltak rajta. Azt mondta:
– Ha ő itt van, szó se lehet különleges dolgokról. Meglátod.
– Hát akkor kezdjünk bele még ma. Ne is törődj ezzel az egésszel,
nem a te hibád. Tudom, hogy kedvességből vetted.
– Tudom, hogy kedvességből vetted – utánozta Mrs. Crozier
nyávogó hangon, aztán mindketten rám néztek, és Roxanne azt
mondta:
– A kanna ugyanott van, ahol máskor.
Kivettem Mr. Crozier kannáját a hűtőszekrényből. Eszembe jutott,
hogy engem is megkínálhatnának a mézes puszedliből, amivel a
papírdoboz tele van, de úgy tűnt, nekik nem jut eszükbe.

Arra számítottam, hogy Mr. Crozier csukott szemmel fekszik a

párnáin, de teljesen éber volt.
– Vártam, hogy felérj – mondta, és mély lélegzetet vett. – Valamire
meg szeretnélek kérni… hogy tegyél meg nekem valamit. Rendben?
Mondtam, persze.
– És titokban tartod?
Féltem, hogy esetleg azt kéri, segítsem oda a szobavécéhez,
amely újabban jelent meg a szobájában, de ezt nyilván nem kellene
titokban tartanom.
Igen.
Azt mondta, menjek oda az ágyával szemközti íróasztalához,
nyissam ki a bal oldali kis fiókot, és nézzem meg, találok-e benne
egy kulcsot.
Találtam. Egy nagy, súlyos, régimódi kulcsot.
Azt akarta, menjek ki a szobájából, csukjam be, és zárjam rá az
ajtót. Aztán rejtsem el a kulcsot egy biztonságos helyre, mondjuk, a
sortom zsebébe.
És ne szóljak róla senkinek.
 És ne mondjam el senkinek, hogy nálam van a kulcs, amíg a
felesége haza nem ér, és akkor adjam oda neki. Értem-e?
Oké.
Megköszönte.
Oké.
Miközben beszélt hozzám, az arcát vékony verejtékréteg lepte el,
és a szeme csillogott, mintha lázas lenne.
– Senki nem jöhet be.
– Senki nem jöhet be – ismételtem meg.
– Se a mostohaanyám, se… Roxanne. Csak a feleségem.
Bezártam kívülről az ajtót, és a kulcsot a sortom zsebébe dugtam.
De aztán attól féltem, hogy átlátszik a vékony pamutanyagon,
úgyhogy lementem, be a hátsó szalonba, és bedugtam az I
Promessi Sposi lapjai közé. Tudtam, hogy Roxanne és idősb Mrs.
Crozier nem hall, mert még tartott a masszázs, és Roxanne a
hivatalos hangján beszélt.
– Ma aztán dolgozhatok, mire ezt a sok csomót kidögönyözöm
belőled.
És idősb Mrs. Crozier hangját is hallottam, tele volt ezzel az új
rosszkedvével.
–…erősebben nyomod, mint szoktad.
– Hát muszáj.
Már felfelé tartottam, amikor megint eszembe jutott valami.
Ha ő zárta be az ajtót, nem én – és nyilván azt akarja, hogy ezt
higgyék –, és én a legfelső lépcsőfokon ülök, ahogy szoktam, akkor
nyilván hallanom kellett volna, és kiabálnom, odahívnom a házból a
többieket. Úgyhogy visszamentem, és az utcai lépcső legalsó fokára
ültem le, ahonnan hihető, hogy nem hallottam semmit.
A mai masszázs rövidnek és hatékonynak tűnt: szemmel láthatóan
nem csipkelődtek, nem meséltek vicceket. Hamarosan már hallottam
is Roxanne-t, ahogy szalad fel a hátsó lépcsőn.
Megállt. Azt mondta:
– Hé, Bruce.
Bruce.
Roxanne megrángatta a kopogtatót.
– Bruce.
 Aztán nyilván a kulcslukra tette a száját, abban a reményben,
hogy Mr. Crozier meghallja, más nem. Pontosan nem tudtam
kivenni, hogy mit mond, de annyit megértettem, hogy könyörög.
Előbb csipkelődött, aztán könyörgött. Egy idő múlva úgy hangzott,
mintha imádkozna.
Mikor ezt föladta, ütögetni kezdte az ajtót az öklével, nem túl
erősen, de türelmetlenül.
Egy idő múlva ezt is abbahagyta.
– Gyerünk – mondta szigorúbb hangon. – Ha oda tudott menni az
ajtóhoz, hogy bezárja, akkor most is ide tud jönni, kinyitni.
Semmi nem történt. Roxanne eljött, áthajolt a korláton, és
meglátott.
– Bevitted Mr. Croziernek a vizét?
Mondtam, hogy be.
– Szóval akkor még nem volt bezárva az ajtaja, se semmi?
Nem.
– Nem mondott neked semmit?
– Csak megköszönte.
– Hát most be van zárva az ajtaja, és nem tudom rávenni, hogy
válaszoljon.
Hallottam, hogy idősb Mrs. Crozier botja dübög felfelé a hátsó
lépcsőn.
– Mi ez a felfordulás itt?
– Bezárkózott, és nem tudom rávenni, hogy válaszoljon.
– Hogy érted, hogy bezárkózott? Valószínűleg beragadt az ajtó.
Bevágta a szél, és beragadt.
Aznap nem is fújt a szél.
– Próbáld meg te is – mondta Roxanne. – Be van zárva.
– Nem is tudtam, hogy van ehhez az ajtóhoz kulcs – mondta idősb
Mrs. Crozier, mintha az, hogy ő nem tud róla, cáfolná a valóságot.
Aztán gépiesen lenyomta a kilincset, és azt mondta. – Hát igen. Úgy
tűnik, zárva.
Erre számítania kellett, gondoltam. Hogy nem fognak rám
gyanakodni, azt gondolják, ő intézte el. És lényegében ő is.
– Be kell jutnunk – mondta Roxanne. Belerúgott az ajtóba.
 – Ezt hagyd abba – mondta idősb Mrs. Crozier. – Tönkre akarod
tenni az ajtót? Nem jutsz be rajta, tömör tölgyfa. Ebben a házban
minden ajtó tömör tölgy.
– Akkor ki kell hívnunk a rendőrséget.
Csönd következett.
– Ők be tudnak mászni az ablakon – mondta Roxanne.
Idősb Mrs. Crozier mély lélegzetet vett, és ellentmondást nem tűrő
hangon beszélt.
– Te nem tudod, mit beszélsz. Én nem fogok rendőröket fogadni
ebben a házban. Nem fognak nekem a falamon mászkálni, mint a
hernyók.
– Nem tudhatjuk, mit csinál odabent.
– Hát akkor ez az ő dolga. Nem?
Újabb csönd.
Aztán léptek – Roxanne távolodott a hátsó lépcsőn.
– Igen, jobban is teszed – mondta Mrs. Crozier. – Jobban teszed,
ha elhordod magad, mert kezded elfelejteni, hogy kinek a háza ez.
Roxanne lement a lépcsőn. A botok egyet-kettőt dobbantak utána,
de nem követték végig.
– És ne képzeld, hogy a hátam mögött elmehetsz a felügyelőhöz.
Úgysem fogsz tudni parancsolni neki. Amúgy is: ki parancsol itt? Hát
nem te, az biztos. Hallasz engem?
Hallottam, hogy a konyhaajtó szinte azonnal becsapódik. És
Roxanne kocsija indul.
Én legalább annyira nem aggódtam a rendőrök miatt, mint idősb
Mrs. Crozier. A rendőrség a mi városunkban McClarty hadnagyot
jelentette, aki minden télen eljött az iskolába, hogy figyelmeztessen
minket: veszélyes dolog az utcán szánkózni, és minden nyáron,
hogy veszélyes a malomtóban úszni, de rá se hederítettünk. Nehéz
lett volna elképzelni, ahogy felmászik a létrára, vagy a bezárt ajtón át
megfeddi Mr. Croziert.
Roxanne-nak azt mondaná, hogy törődjön a maga dolgával,
Crozierék dolgát meg bízza rájuk.
Azt viszont nem volt nehéz elképzelni, hogy idősb Mrs. Crozier
parancsolgat, és most, hogy Roxanne – akit a jelek szerint már
egyáltalán nem szeretett – elment, gondoltam, el is kezdi. Talán rám
ront, és tudni akarja, volt-e valami közöm a dologhoz.
De még csak a kilincset sem rángatta meg. Csak állt a bezárt ajtó
előtt, és egyetlen dolgot mondott.
– Erősebb, mint az ember gondolná.
Aztán elindult lefelé. A botja szokott ütemes, kemény
kopogásával.
Vártam egy darabig, aztán kimentem a konyhába. Idősb Mrs.
Crozier nem volt ott. Nem volt egyik szalonban sem, sem az
ebédlőben, sem a napfényszobában. Összeszedtem a bátorságom,
és bekopogtam a vécé ajtaján is, aztán benyitottam, de nem volt ott
sem. Aztán a konyhai mosogató fölött kinéztem az ablakon, és
megláttam, hogy a szalmakalapja lassan halad a cédrussövény
mentén. Kint volt a kertben, a hőségben, ott baktatott a virágágyásai
között.
Én nem aggódtam attól, ami Roxanne-t gyötörte. Fel sem merült
bennem, mert azt hittem, képtelenség, hogy valaki, aki amúgy is
hamarosan meghal, öngyilkosságot kövessen el. Ilyesmi nem fordul
elő.
Ettől még ideges voltam. Megettem két puszedlit, mert még mindig
az asztalon voltak. Abban a reményben ettem meg őket, hogy az
öröm visszazökkent a normális kerékvágásba, de alig éreztem az
ízüket. Aztán bedugtam a dobozt a hűtőszekrénybe, nehogy újra ki
akarjam próbálni, működik-e a dolog, és megint egyek egyet.

Idősb Mrs. Crozier még odakint volt, amikor Sylvia hazaért. És

akkor sem jött be.
Én már akkor kivettem a kulcsot a könyv lapjai közül, mikor
meghallottam a kocsit, és ahogy Sylvia belépett, átnyújtottam neki.
Gyorsan elmondtam, mi történt, de a felhajtás nagy részét
kihagytam. Amúgy sem várta volna végig. Futott föl a lépcsőn.
Megálltam a lépcső alján, hogy halljam, amit hallhatok.
Semmi. Semmi.
Aztán Sylvia hangja: meglepett, zaklatott, de egyáltalán nem
elkeseredett, csak ahhoz halk, hogy értsem, mit mond. Öt percen
belül már lent is volt, azt mondta, ideje hazavinnie. Ki volt pirulva, a
pöttyök mintha az egész arcán szétterültek volna, zaklatottnak tűnt,
de nem tudott uralkodni a boldogságán.
Aztán:
– Jaj. Hol van Crozier mama?
– Azt hiszem, a virágoskertben.
– Hát azt hiszem, beszélnem kéne vele; egy pillanat.
Mikor végzett, már nem látszott olyan boldognak.
– Gondolom, tudod – mondta tolatás közben –, gondolom, el
tudod képzelni, hogy Crozier mama fel van háborodva. De én nem
hibáztatlak. Nagyon jó és hűséges dolog volt tőled. Hogy megtetted,
amire Mr. Crozier kért. Nem féltél, hogy mi történhet? Mr. Crozierrel?
Nem?
Mondtam, hogy nem.
Aztán hozzátettem:
– De Roxanne, azt hiszem, igen.
– Mrs. Hoy? Igen. Hát az kár.
Miközben az úgynevezett Crozier-dombon hajtottunk végig, azt
mondta:
– Nem hiszem, hogy undok akart volna lenni, rájuk akart volna
ijeszteni. Tudod, ha az ember beteg, és már régóta beteg, nem tud
tekintettel lenni mások érzéseire. Ellenük fordulhat, bármilyen jók,
bármennyire megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy segítsenek.
Mrs. Crozier és Mrs. Hoy a legjobbat akarták, de Mr. Crozier nem
érezte úgy, hogy szüksége lenne rájuk. Egyszerűen elege lett
belőlük. Érted?
Nem is tudta, hogy mosolyog, miközben ezt mondja.
Mrs. Hoy.
Hallottam én ezt a nevet valaha?
És ilyen kedvesen és tisztelettel kiejtve, mégis fényévnyi
leereszkedéssel.
Elhittem, amit Sylvia mondott?
Elhittem, hogy Mr. Crozier ezt mondta neki.

Roxanne-t még aznap láttam. Abban a pillanatban vettem észre,

amikor Sylvia elkezdett beszélni, és ezt az új nevet használta. Mrs.
Hoy.
 Roxanne a kocsijában ült, és a Crozier-domb alján az első
keresztutcában parkolt, hogy lássa, amikor elhajtunk. Nem fordultam
vissza, mert az egész annyira zavaró volt, és közben Sylvia meg
hozzám beszélt.
Persze Sylvia nem tudhatta, kinek a kocsija. Nem tudta, hogy
Roxanne nyilván visszajött kideríteni, mi a helyzet. Vagy hogy talán
azóta kering a háztömb körül egyfolytában – képes lett volna erre?
–, amióta eljött Crozierék házából.
Roxanne viszont valószínűleg felismerte Sylvia kocsiját. Észrevett
engem is. És ahogy Sylvia hozzám beszélt, abból a kedves, komoly,
halványan mosolygó arckifejezésből nyilván azt is megtudta, hogy
minden rendben.
Nem fordult be a kocsival, nem hajtott fel újra a dombra, Crozierék
házához. Hát nem. Átvágott a kereszteződésen – láttam a
visszapillantóból –, és a város keleti vége felé tartott, ahol a háború
után kezdtek építkezni. Ahol lakott.
– Érzed a szellőt? – kérdezte Sylvia. – Talán azok a felhők hoznak
egy kis esőt.
A felhők magasan voltak, fehéren ragyogtak; egyáltalán nem
tűntek esőfelhőnek; szellő pedig onnan volt, hogy mozgó kocsiban
ültünk, letekert ablakok mellett.

A győzelmet és a vereséget, ami Sylvia és Roxanne között zajlott,

elég jól megértettem, de furcsa volt a szinte feledésbe merült tétre,
Mr. Crozierre gondolni – és arra, hogy volt lelkiereje meghozni egy
döntést, ráadásul megfosztani magát valamitől élete utolsó
napjaiban. A testi vágy – vagy akár az igaz szerelem – a halál
kapujában: a hideg futkosott a gerincemen.

Sylvia elvitte Mr. Croziert egy bérelt kunyhóba a tó partjára, ahol

nem sokkal azelőtt, hogy a lombok lehulltak, meg is halt.
Hoyék elköltöztek, ami nem ritkaság, ha szerelő van a családban.
Anyámat meggörnyesztette a betegség, és ez pontot is tett a
pénzszerző tervei végére.
Dorothy Crozier agyvérzést kapott, de felépült, és lelkesen
osztogatta a Halloween-cukorkát azoknak a gyerekeknek, akiknek a
bátyját vagy a nővérét annak idején elkergette az ajtajából.
Én felnőttem, és megöregedtem.
 Gyerekjáték

Gondolom, beszéltek erről otthon is, utána.

Milyen szomorú, milyen szörnyű. (Anyám.)
Ki kellett volna vizsgálni. Hol voltak a nevelőtanárok? (Apám.)

Valahányszor elmentünk a sárga ház előtt, anyám nyilván

megkérdezte: „Emlékszel? Emlékszel, mennyire féltél tőle?
Szegénykétől.”
Anyámnak megvolt az a rossz szokása, hogy ragaszkodott rég
elmúlt gyermekkorom gyarlóságaihoz – sőt mintha dédelgette volna
őket.

Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz.

Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja
a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári
vakáció zűrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetűnőbb a
változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a
változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és
látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei
nem is annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön
egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre
tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy
a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.

Marlene és Charlene. Mindenki azt hitte, ikrek vagyunk. Akkoriban

divat volt rímelő neveket adni az ikreknek.
Bonnie és Connie. Ronald és Donald. És aztán persze nekünk –
Charlene-nek meg nekem – a kalapunk is egyforma volt.
Kulikalapnak hívták, szalmából font, széles, alacsony kúp volt, áll
alatt lehetett megkötni valamilyen gumival vagy szalaggal. A század
második felében jött divatba, a vietnami háborúról készült
tévéfelvételek bemutatása után. A saigoni utcán bicikliző férfiak
viselték vagy a lebombázott város háttere előtt az utcán sétáló
asszonyok.
Ekkoriban – mármint amikor Charlene-nel táboroztunk – még
mondhattuk, hogy kuli, sértő szándék nélkül. Vagy hogy sötét, vagy
hogy cigányútra ment a falat. Kiskamasz voltam, azt hiszem, mire
megértettem a szavak mögötti jelentést.
Úgyhogy megvoltak ezek a szavaink és ezek a kalapjaink, és a
nevelőtanárnő – a vidám Mavis, aki tetszett nekünk, bár nem
annyira, mint a szép Pauline – az első névsorolvasáskor ránk
mutatott: „Nahát. Ikrek” – és mire tiltakozhattunk volna, már olvasott
is tovább.
Addigra nyilván észrevettük a kalapot, és felkeltettük egymás
érdeklődését. Különben egyikünk biztos, de lehet, hogy mindketten
levettük volna a vadonatúj holmit, és simán bevágtuk volna az ágy
alá, kijelentve, hogy anyánk kényszerítette ránk, mi magunk utáljuk,
és így tovább.
Charlene minden bizonnyal érdekelt, de nem igazán tudtam,
hogyan barátkozhatnék össze vele. A kilenc-tíz éves lányok – ez volt
az átlagéletkor, bár voltak köztünk idősebbek is – nem választanak
olyan könnyen barátnőt, és nem találnak úgy egymásra, mint a hat-
hét évesek. Egyszerűen mentem azok után, akikkel egy városból
jöttem – egyikük sem volt kifejezetten a barátnőm –, és az egyik
kisházban, ahol üres ágyak voltak, ledobtam a cuccomat a barna
takaróra. Aztán meghallottam a hátam mögül egy hangot:
– Lehetnék az ikertestvérem mellett?
Charlene volt, és akihez beszélt, nem ismertem. A hálószobába
körülbelül két tucat lány fért el. Az a lány, akit megszólított, csak
annyit mondott: „Persze”, és odébbment.
Charlene különös hangon beszélt. Bizalmaskodó, csipkelődő,
önironikus hangon, amiben volt valami incselkedő jókedv is, akár a
harangjáték. Világos volt, hogy magabiztosabb, mint én. Nem is csak
azt vette biztosra, hogy a másik lány odébbmegy, és nem vág vissza
azzal, hogy „Én értem ide előbb”. (Vagy nem mondja azt, hogy
„Akkor se megyek sehová, ha összeszarod magad”, ha afféle
rosszul nevelt lány, mint némelyik azok közül, akiknek nem a szülei,
hanem a Lions Club vagy az egyház fizette az útját.) Nem. Charlene
azt is biztosra vette, hogy az emberek nem pusztán
engedelmeskednek neki, hanem vágynak is megtenni, amire kéri
őket. Velem is kockáztatott, hiszen mondhattam volna, hogy „Nem
akarok az ikertestvéred lenni”, és elfordulhattam volna pakolni.
Persze nem fordultam. Hízelgett a dolog, ahogy számított is rá, és
csak néztem, milyen hanyag ünnepélyességgel dönti ki a bőröndje
tartalmát; néhány dolog le is esett a földre.
Mást nem tudtam mondani, mint hogy „Máris lebarnultál”.
– Mindig gyorsan barnulok – felelte.
Az első különbség. Szorgalmasan tanulmányoztuk őket. Charlene
lebarnult, én szeplős lettem. A hajunk barna, de az övé sötétebb. Az
övé hullámos, az enyém bozontos. Én két-három centivel magasabb
voltam, neki vastagabb volt a csuklója és a bokája. Az ő szeme
inkább zöld, az enyém inkább kék. Fáradhatatlanul vizsgáltuk és
rendszereztük a hátunkon levő anyajegyeket és feltűnőbb foltokat,
sőt megvizsgáltuk a második lábujjunk hosszát is (az enyém
hosszabb volt, mint a nagyujjam, az övé rövidebb). Felsoroltunk
minden betegséget és balesetet, amit eddig elszenvedtünk, és
mindazt, amit a testünkben megműtötték vagy amit eltávolítottak
belőle. Mindkettőnknek kivették a manduláit – akkoriban ez bevett
elővigyázatosság volt –, és mindketten átestünk a kanyarón és a
szamárköhögésen, mumpszunk viszont nem volt. Nekem kihúzták
egy szemfogamat, mert ránőtt a többi fogamra, neki az egyik körmén
nem volt szabályos a hold, mert egyszer rácsapódott az ablak.
Miután számba vettük a testünk történetét és különlegességeit,
családunk történetei – drámái, majdnem drámái vagy sajátos
vonásai – következtek. Náluk ő volt a legkisebb gyerek és az
egyetlen lány, én egyke voltam. Nekem volt egy nagynéném, aki
gyermekbénulásban halt meg gimnazista korában, neki – Charlene-
nek – meg egy bátyja, aki a tengerészetnél szolgált. Háborús időket
éltünk, így aztán a tábortűz mellett választhattunk, mi legyen az
ének: az „Anglia mindig fennmarad”, a „Bátor szívek”, az „Uralkodj,
Britannia”, esetleg az „Örök juharlevél”. Mindennapi életünket
bombatámadások, csaták és süllyedő hajók határozták meg, igaz,
csak a távolból. Egyszer-egyszer közeli becsapás is volt, félelmetes,
de ünnepélyes és izgalmas, mint amikor a városból vagy az
utcánkból esett el egy fiú, és a házra, ahol élt, noha nem volt rajta
semmi különös koszorú vagy fekete drapéria, valahogy különleges
súly ült, valami beteljesült végzet, amely összenyomta. Odabent
nem is volt semmi különös, talán csak egy kocsi állt a járdán, ami
nem tartozott a házhoz, abból látszott, hogy valami rokon vagy a
lelkész jött virrasztani a gyászoló családhoz.
Az egyik kísérőtanárnő is elvesztette a jegyesét a háborúban, és
azóta is ott hordta az óráját – mi úgy gondoltuk, hogy az ő óráját – a
blúzára tűzve. Szívesen fordultunk volna felé szomorú
érdeklődéssel, részvéttel, ám ő nyersen beszélt, parancsolgatott, és
még a neve is kellemetlen volt: Árva.
Életünk másik meghatározó eleme, amelyet elvileg a tábor is
hangsúlyozott, a vallás volt. De mivel hivatalosan az egészet a
kanadai egyesült egyház támogatta, ezt a témát nem feszegették
annyira, mint a baptisták vagy a bibliai keresztények, és nem volt
annyira formális sem, mint ha a római katolikusok vagy akár az
anglikánok szervezték volna. A többség szülei az egyesült
egyházhoz tartoztak (bár azok a lányok, akinek az útját ők fizették,
legszívesebben egyik egyházhoz sem tartoztak volna), és
egyházunk nagyvonalú, világi stílusához szokva észre se vettük,
milyen olcsón megússzuk az esti imával és az étkezések előtt
elénekelt asztali áldással meg a reggeli után azzal a félórás külön
beszélgetéssel – amit Tereferének neveztek. De még a Tereferén is
viszonylag ritkán emlegették Istent vagy Jézust, ez inkább a
hétköznapi becsületességről, a szeretetteljességről és a tiszta
gondolatokról szólt, meg arról az ígéretről, hogy ha felnövünk, nem
fogunk inni és dohányozni. Ezek ellen senki nem tiltakozott, senki
nem próbált meglógni, megszoktuk, és még élveztük is, hogy a
parton üldögélünk a melengető napsütésben, hűvös volt még ahhoz,
hogy a vízbe vágyakozzunk.
A felnőtt nők pontosan ezt csinálják, mint mi Charlene-nel. Nem
számolgatják egymás hátán a foltokat, mondjuk, és nem hasonlítják
össze a lábujjuk hosszát. De amikor találkoznak, és különös
szimpátiát éreznek egymás iránt, akkor annak is szükségét érzik,
hogy kirakosgassák a megfelelő adatokat, a nagy eseményeket,
akár nyilvánosak, akár titkosak, és utána szépen folytatják, kitöltik a
köztes réseket. Ha ezt a melegséget és érdeklődést megérzik, akkor
kizárt, hogy unják egymás társaságát. Nevetgélnek, hogy milyen
banális és buta dolgokat mondanak el, miféle megdöbbentő önzést,
csalást, kicsinyességet vagy sima gonoszságot tárnak fel.
Nagy bizalom kell hozzá, de ezt a bizalmat azonnal meg lehet
teremteni, egy pillanat alatt.
Ezt már megfigyeltem. Állítólag azok alatt a hosszú időszakok alatt
alakult ki, amíg a nők a tűz körül ültek, és kavarták a
maniókapudingot, miközben a férfiak az erdőt járták, és meg voltak
fosztva a társalgástól, nehogy elijesszék a vadállatokat.
(Végzettségem szerint antropológus vagyok, bár elég csapnivaló.)
Megfigyeltem ezeket a női eszmecseréket, de sosem vettem részt
bennük. Nem igazán. Néha eljátszottam, mert úgy tűnt, megkívánják
tőlem, de azok a nők, akikkel elvileg össze kellett volna
barátkoznom, mindig megneszelték a színjátékot, zavarba jöttek,
óvatosak lettek.
A férfiakkal rendszerint soha nem vagyok ilyen aggodalmas. Ők
nem várnak el efféle csereüzletet, és ritkán érdeklődnek igazán.
Ez a meghittség, amiről beszélek – a nők közötti –, nem erotikus
vagy preerotikus. Én azt is megtapasztaltam, még a pubertás előtt.
Akkor is jöttek a bizalmas közlések, talán hazugságok, esetleg
játékok. Némi forró, hirtelen izgalom, a genitáliák izgatásával vagy
anélkül. Amit követtek a rossz érzések, a tagadás, az undor.
Charlene csakugyan mesélt nekem a bátyjáról, de igazi
megütközéssel. Ez a bátyja volt épp a haditengerészetnél.
Charlene bement a szobájába, mert a macskát kereste, és a
bátyja épp azt csinálta a barátnőjével. Nem tudták, hogy meglátta
őket.
Azt mondta, odacsapódtak egymáshoz, ahogy a bátyja föl-le ment.
Úgy érted, hogy az ágyhoz csapódtak, mondtam.
Nem, mondta. A micsodája csapódott belé, amikor bement meg
kijött. Undorító. Hányinger.
És a csupasz, fehér fenekén pattanások voltak. Hányinger.
Én meg meséltem neki Vernáról.
 A szüleim egészen hétéves koromig afféle dupla házban laktak.
Akkoriban talán nem hívták „ikernek”, és amúgy sem egyformán volt
elosztva. Verna nagyanyja a hátsó szobákat bérelte, mi meg az
utcaiakat. A ház magas volt, csupasz, ronda és sárga. A város kicsi
volt ahhoz, hogy bármi néven nevezhető lakóövezetek lehessenek
benne, de azt hiszem, amennyiben egyáltalán voltak, az a ház épp a
tisztességes és az eléggé leromlott határán állt. Arról beszélek,
ahogy a dolgok közvetlenül a második világháború előtt zajlottak, a
világválság végén. (Ez a szó, azt hiszem, ismeretlen volt előttünk.)
Apámnak, tanár lévén, volt állandó munkája, bár pénze kevés.
Mögöttünk az utca olyan családok házai között vezetett, akiknek se
egyik nem volt, se másik. Verna nagyanyjának kellett hogy legyen
egy kis pénze, mert megvetéssel emlegette azokat, akik Segélyből
Élnek. Azt hiszem, anyám ellene vetette, bár sikertelenül, hogy Nem
Az Ő Hibájuk. A két asszony nem volt épp barátnő, de a ruhaszárító
kötelek mentén barátságosan elbeszélgettek.
A nagymamát Mrs. Home-nak hívták. Időnként járt hozzá egy
ember. Anyám csak mint Mrs. Home barátját emlegette.
Nem beszélhetsz Mrs. Home barátjával.
Valójában játszani sem engedtek ki, amikor megjelent, úgyhogy
nem volt sok esélyem a társalgásra. Arra sem emlékszem, hogy
nézett ki, bár emlékszem a kocsijára, egy sötétkék Ford V-8-asra.
Különösen érdekeltek az autók, talán mert nekünk nem volt.
Aztán jött Verna.
Mrs. Home az unokájának nevezte, és nem volt okunk kétségbe
vonni az állítását, bár közbülső generációnak nyomát se láttuk. Nem
tudom, Mrs. Home ment-e el érte, és együtt jöttek-e vissza, vagy a
barát hozta el a V-8-assal. Azon a nyáron jelent meg, mielőtt
iskolába mentem. Nem emlékszem, hogy megmondta volna a nevét
– a hagyományos értelemben nem volt kommunikatív, és azt sem
hinném, hogy én rákérdeztem volna. A kezdet kezdetétől
viszolyogtam tőle, ahogy egész addigi életemben soha senkitől. Azt
mondtam, utálom, mire anyám: „Hogy vagy képes, mit követett el
ellened?”
Szegényke.
 A gyerekek az „utálom” szóval sok mindent kifejeznek. Néha épp a
félelmüket. Nem mintha attól tartanának, hogy megtámadják őket –
ahogy én például néhány nagyfiútól féltem, akik biciklivel bevágtak
az ember elé, mikor a járdán ment, és félelmetesen ordítottak. Az
ember nem a testi bántalmazástól tart – én legalábbis Verna
esetében nem attól tartottam –, inkább valami rontástól, valami sötét
erőtől. Mikor az ember nagyon fiatal, így fél bizonyos házak
homlokzatától, fatörzsektől, vagy még inkább a dohos pincéktől meg
az öblös szekrényektől.
Verna jóval magasabb volt nálam, és nem is tudom, mennyivel
idősebb – két-három évvel? Vékony volt, annyira sovány, és a feje
annyira kicsi, hogy mindig egy kígyó jutott róla az eszembe. Sima,
fekete haja a fejére lapult, előrehullott a homlokába. Az arcbőrét
fakónak láttam, mint a régi sátorponyvánk csattogó anyagát, úgy is
dagadt ki, mint annak a ponyvának a szárnya a szélben. És mindig
bandzsított.
De azt hiszem, mások szemével nézve nem volt a külsejében
semmi kifejezetten kellemetlen. Sőt, anyám gyakran mondta, hogy
csinos, vagy tulajdonképpen csinos (például: milyen kár, hogy csinos
is lehetne). Se a viselkedésében nincs, így anyám, semmi
ellenszenves. A korához képest gyerekes. Ami körülményes és
pontatlan megfogalmazása annak, hogy Verna nem tanult meg
olvasni, írni, ugrálókötelezni, labdázni, hogy a hangja nyers és
árnyalatlan, a szavai furán tagolódnak, mintha az anyanyelv
darabkái megakadnának a torkán.
Ahogy nem hagyott békén, ahogy elrontotta magányos játékaimat,
az inkább egy nagyobb lányra, nem egy kisebbre volt jellemző. De
olyan nagyobb lányra, akinek se esze, se előjoga nincs, se semmije,
csak az állhatatos elszántsága, és az értetlensége, hogy nincs rá
szükség.
A gyerekek persze szörnyen konvencionálisak, azonnal
felháborodnak azon, ami nem szabályos, zavaros, nehezen
kezelhető. Engem mint egy-két alaposan elkényeztettek (persze
szidtak is). Ügyetlen voltam, óvatos, félénk, csupa magánszertartás
és idegenkedés. Még azt a műanyag hajráfot is utáltam, ami mindig
kicsúszott Verna hajából, és a piros vagy zöld csíkos mentacukorkáit
is, amikkel folyton kínált. Illetve nem pusztán kínált: megpróbált
elkapni, és a cukrot a számba tömni; a maga idétlen módján még
kuncogott is hozzá. A menta ízét a mai napig ki nem állhatom. És a
nevét, a Vernát szintén ki nem állhatom. Nem idézi föl a tavaszt, a
zöld füvet, a virágfüzéreket, a szellősen öltözött lányokat. Csak az
erőszakos menta zöld nyálkás csíkját.
Azt sem hittem el, hogy anyám szereti Vernát. Egyszerűen a
természetében rejlő képmutatás miatt, én legalábbis így láttam, egy
döntése miatt, amivel nyilván engem akar bosszantani, úgy tesz,
mintha sajnálná. Azt mondta, legyek hozzá kedves. Először azt
mondta, Verna nem marad itt sokáig, a nyári szünet végén
visszamegy oda, ahonnan jött. Aztán mikor kiderült, hogy Vernának
nincs hova visszamennie, a békítő üzenet az lett, hogy mi költözünk
el hamarosan. Csak még egy kis ideig kell kedvesnek lennem.
(Valójában még egy teljes évig nem költöztünk el.) Végül anyám
elvesztette a türelmét, és azt mondta, csalódott bennem, sosem
gondolta volna, hogy ilyen gonosz vagyok.
– Hogy tudsz valakit azért hibáztatni, ahogyan született? Talán ő
tehet róla?
Ennek számomra semmi értelme nem volt. Ha több gyakorlatom
lett volna a vitatkozásban, mondhattam volna, nem hibáztatom
Vernát, csak nem akarom, hogy a közelembe jöjjön. De határozottan
hibáztattam. Fel sem merült bennem, hogy valahogy ne ő tehetne
róla. És ebben, anyám mondhatott, amit akart, bizonyos mértékig
összhangban voltam a korszak és a környezetem ki nem mondott
ítéletével. Még a felnőttek is egy bizonyos módon mosolyogtak, volt
abban valami elfojthatatlan káröröm, valami eleve felsőbbrendű,
ahogy azokat az embereket emlegették, akik egyszerűek vagy nincs
ki a négy kerekük. És úgy gondoltam, a felszín alatt az anyám is
nyilván így van ezzel.
Elkezdtem az iskolát. Verna is elkezdte. Őt külön osztályba
küldték, az iskola területén egy különálló épületbe. Illetve eredetileg
ez volt a városban az iskolaépület, de akkoriban még senkinek nem
volt ideje helytörténettel foglalkozni, és pár év múlva le is bontották.
Azok a gyerekek, akiket ebbe az épületbe helyeztek, az udvarnak
egy elkerített sarkában töltötték a szünetet. Reggel fél órával később
indultak, mint mi, és délután fél órával hamarabb végeztek. A
szünetben elvileg senki nem bánthatta őket, de mivel általában ott
lógtak a kerítésen, és azt nézték, mi zajlik a normális iskolában,
időnként előfordult egy kis kergetés, csatakiáltás, botsuhogtatás,
hogy elijesszük őket. Én soha nem mentem annak a saroknak a
közelébe, alig láttam Vernát. Nekem itthon kellett vele
szembesülnöm.
Először mindig a sárga ház sarkában állt meg, onnan figyelt, én
meg úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy ott van. Aztán átballagott
az udvar utcai részére, letelepedett a lépcsőn, de már a háznak
azon az oldalán, ami az enyém. Ha be akartam menni vécére, vagy
fáztam, olyan közel kellett elmennem, hogy hozzáértem, vagy
megkockáztattam, hogy ő ér hozzám.
Bárkinél, akit ismertem, hosszabban tudott egy helyben maradni,
és egyetlen dolgot bámulni. Általában engem.
Volt egy hintám, egy juharfa ágáról lógott, és vagy a házzal, vagy
az utcával szemben ültem rajta. Tehát vagy öt kellett néznem, vagy
tudnom kellett, hogy a hátamat bámulja, és mindjárt odajön, és
meglök. Előbb-utóbb el is szánta magát erre. Mindig rángatva lökött
meg, de nem ez volt a legrosszabb. Az volt a legrosszabb, hogy' az
ujja a hátamba fúródott. Olyan volt a kabátomon át, a ruhámon át,
mintha csupa hideg ormány volna. Szerettem lombházat is építeni.
Összegereblyéztem, és a karomban odahordtam az avart, ami a
hintát tartó juharfáról hullott, aztán ledöngöltem, és ház alaprajzúra
rendeztem. Megvolt a nappali, a konyha, a nagy, puha halom a
hálószobában az ágynak, és így tovább. Nem én találtam ki ezt a
foglalatosságot: lombházakat, átfogóbb méretben, a lányok
iskolaudvarán is kiterítettünk, sőt minden szünetben egy kicsit
csinosítottunk is rajtuk, míg végül a gondnok össze nem gereblyézte
és el nem égette az egészet.
Verna azzal a bandzsa nézésével, a döbbent fölényével – én
legalábbis fölénynek láttam (de hogy képzeli magáról, hogy fölényes
lehet?) – először csak figyelte, mit csinálok. Aztán eljött az idő,
amikor közelebb lépett, fölemelt egy ölnyi avart, ami a
bizonytalansága és az ügyetlensége miatt szanaszét hullott. És
persze nem a szabadon álló avarkupacokból vette, hanem az én
házam falából. Fölemelte, elvitte pár lépésnyire, aztán hagyta
lehullani – ledobta az egészet – az én szép szobáim közepére.
Ráordítottam, hogy hagyja abba, de ő lehajolt, újra fölvette a
szétlazult halmot, és képtelen volt megtartani, úgyhogy csak szórta
mindenfelé, és amikor az egész a földre hullt, ostobán ide-oda
rugdosta. Én végig ordítottam, hogy hagyja abba, de nem volt semmi
hatása, hacsak nem vette biztatásnak. Úgyhogy leszegtem a
fejemet, nekirohantam, és a gyomrába fejeltem. Nem volt rajtam
sapka, a hajam hozzáért a gyapjas kabátjához vagy dzsekijéhez, és
úgy érzetem, mintha egy kövér, kemény has bőrén érnék a szúrós
szőrhöz. Üvöltve rohantam fel a házunk lépcsőjén, és amikor anyám
meghallotta a történetet, csak tovább dühített, mert azt mondta:
„Csak játszani akar. Nem tudja, hogy kell játszani.”
A következő őszre már egy másik villában laktunk, és többé nem
kellett elmennem a sárga ház előtt, amely annyira emlékeztetett
Vernára, mintha valóban magára öltötte volna az ő szűkagyú
sunyiságát, fenyegető bandzsítását. A sárga színben a sértést
magát láttam, az ajtó meg, mivel nem középen állt, a formátlanságot
adta hozzá.
A villa csak háromsaroknyira volt ettől a háztól, az iskola
közelében. De a város méretéről és szerkezetéről alkotott
fogalmaimba még belefért, hogy azt higgyem, teljesen
megszabadultam Vernától. Akkor döbbentem rá, hogy ez nem igaz,
vagy nem teljesen, amikor egy iskolatársammal szembe találtuk vele
magunkat a főutcán. Nyilván egyikünk anyja küldött el minket
valamiért. Nem néztem föl, de úgy képzeltem, hallom üdvözlő vagy
rám ismerő kuncogását, ahogy elmegyünk mellette.
A másik lány rémületes dolgot mondott.
Azt mondta: „Régen azt hittem, hogy a testvéred.”
– Tessék?
– Hát tudtam, hogy egy házban laktok, úgyhogy gondoltam, biztos
rokonok vagytok. Mondjuk, unokatestvérek. De nem vagytok?
Unokatestvérek?
– Nem.
 A régi épületet, ahová a kisegítősök jártak, lebontásra ítélték, a
tanulókat meg a kápolnába helyezték át, amit hétköznap a város
bérelt. A kápolna történetesen a házunkkal szemben, az utca
túloldalán állt, a sarkon túl. Verna többféle útvonalon is mehetett
volna iskolába, de ő azt választotta, amelyik a házunk előtt vezetett.
És a mi házunk csak pár lépésre volt a járdától, úgyhogy ez azt
jelentette, hogy az árnyéka gyakorlatilag a lépcsőnkre vetült. Ha
akarta, kavicsot rugdalhatott a füvünkre, és hacsak nem húztuk le a
rolót, bebámulhatott az utcai szobánkba.
A kisegítősök órarendjét megváltoztatták, egybeesett a normális
iskolai órákkal, legalábbis reggel: a különösek, ahogy neveztük őket,
délután most is korábban mehettek haza. Ha egyszer ott voltak a
bibliakápolnában, nyilván nem látták értelmét, hogy távol tartsák őket
tőlünk az iskolába menet. Ez tehát azt jelentette, hogy a járdán jó
eséllyel Vernába ütközhettem. Előbb mindig elnéztem abba az
irányba, ahonnan jöhetett, és ha megláttam, visszaugrottam a házba
azzal az ürüggyel, hogy elfelejtettem valamit, vagy a cipőm dörzsöli
a sarkam, és le kell ragasztanom, vagy kiesik a szalag a hajamból.
Már nem voltam bolond Vernát emlegetni, hogy hallhassam
anyámat: „Mi a baj, mitől félsz, azt hiszed, meg akar enni?”
Mi a baj? Fertőzés, szennyezés? Verna elég tiszta volt és
egészséges. És aligha akart volna rám támadni, megöklözni vagy a
hajamat meghúzni. De csak a felnőttek olyan ostobák, hogy azt
higgyék, nincs ereje. Ráadásul olyan ereje, amit kifejezetten ellenem
irányít. Engem szemelt ki magának. Én legalábbis úgy gondoltam.
Mintha valami kölcsönös megértés lenne köztünk, amit nem lehet
leírni, nem lehet csak úgy elintézni. Olyasmi, mint a ragaszkodás,
mint a szeretet, bár a magam részéről inkább utálatnak éreztem.
Azt hiszem, úgy utáltam, ahogy az emberek a kígyót vagy a
hernyót vagy az egeret vagy a meztelencsigát utálják. Minden ok
nélkül. Nem a miatt, amit okozhat, hanem ahogy felkavarja az ember
gyomrát, és elémelyíti az élettől.

Mikor Charlene-nek meséltem róla, beszélgetéseink, melyeket

csak az úszás és az alvás tört meg, már egyre jobban elmélyültek.
Verna története nem vetekedhetett Charlene bátyjának pattanásos,
pumpáló fenekével, nem volt olyan élénken undorító, emlékszem,
azt mondtam, olyan módon szörnyű, hogy nem is tudom leírni. De
aztán mégis leírtam, és a hozzá fűződő érzéseimet is, méghozzá
elég sikeresen, mert egy nap a kéthetes táborozásunk vége felé
Charlene rohanva jött be délben az ebédlőbe, az arcán rémület és
valami furcsa boldogság.
– Itt van. Itt van. Az a lány. Az a szörnyű lány. Verna. Itt van.
Már végeztünk. Épp az asztalt szedtük le, a tányérokat és a
bögréket tettük fel a konyhapultra, hogy lekapják és elmossák azok a
lányok, akik aznap voltak beosztva a konyhára. Aztán sorba álltunk,
hogy induljunk az édességboltba, amely mindennap egy órakor
nyitott. Charlene épp csak visszaszaladt a hálóterembe, hogy
hozzon pénzt. Mivel gazdag volt – az apja temetkezési vállalkozó –,
eléggé hanyagul bánt a pénzzel, a párnacihájában tartotta. Én az
úszás kivételével mindig magamnál tartottam az enyémet. Aki csak
megengedhette magának, ebéd után mind ment az édességboltba,
hogy valamit vegyen, amivel elűzheti a desszert ízét, amit utáltunk,
de mindig megkóstoltunk, hogy kiderítsük, csakugyan olyan
gusztustalan-e, mint sejtettük. Tápióka puding, kásás sült alma,
nyálkás tejsodó. Mikor megláttam Charlene arcát, azt hittem,
ellopták a pénzét. De aztán arra gondoltam, attól a csapástól nem
változna meg úgy az arca, nem volna rajta olyan boldog a döbbenet.
Verna? Hogy lehetne itt Verna? Ez valami tévedés.
Ez akkor péntek lehetett. Még két nap volt a táborból, két nap az
élet. És akkor kiderül, hogy hoztak egy csapat különöst – itt is
különösnek hívták őket –, hogy velünk élvezhessék az utolsó
hétvégét. Nem voltak sokan, alig harmincan lehettek, és nem is mind
az én városomból, hanem más, közeli városokból is. Miközben
Charlene a hírről akart beszámolni, sípszó hangzott, és Árva
nevelőtanárnő felugrott egy padra, hogy beszéljen hozzánk.
Azt mondta, tudja, hogy mindannyian megteszünk minden tőlünk
telhetőt, hogy ezek a vendégek – ezek az új táborlakók – jól érezzék
magukat, és hogy hoztak magukkal sátrat és saját tanárokat. De
együtt fogunk enni, fürdeni, játszani, és részt vesznek a reggeli
Tereferén is. Biztos benne, mondta azzal az ismerős
szemrehányással a hangjában, hogy ezt mindannyian jó alkalomnak
találjuk majd új barátok szerzésére.
Beletelt egy kis időbe, mire fölverték a sátrakat, és ezek az új
táborlakók meg a tárgyaik helyet találtak maguknak. Némelyikük
szemmel láthatóan nem izgatta magát, elkódorgott, úgy kellett
rákiáltani és visszahozni. Mivel ez nekünk szabad idő volt, pihenő,
fogtuk az édességboltban vásárolt csokoládénkat, a
medvecukrunkat, a tejkaramellánkat, és bementünk, lefeküdtünk az
ágyunkra, hogy élvezhessük.
Charlene egyre hajtogatta:
– Képzeld el. Képzeld el. Itt van. Nem hiszem el. Gondolod, hogy
követett?
– Nyilván – mondtam.
– Gondolod, hogy mindig így el foglak tudni rejteni?
Mikor az édességbolt felé mentünk, a sorban, behúztam a fejemet,
és Charlene-t az arra terelt különösek és önmagam közé toltam.
Egyszer lestem csak oda, felismertem Vernát hátulról. A lekonyuló
kígyófejét.
– Ki kellene találnunk neked valami álruhát.
Abból, amit elmeséltem, Charlene mintha arra következtetett
volna, hogy Verna konkrétan zaklatott engem. És én is elhittem,
hogy ez igaz, kivéve hogy a zaklatás árnyaltabb volt, titkosabb, mint
ahogy le tudtam volna neki írni. Most már hagytam, hadd higgyen
Charlene, amit akar, mert így volt izgalmasabb.
Verna nem szúrt ki azonnal, mert olyan bonyolult módon
bujkáltunk Charlene-nel, és talán mert eléggé kába volt, mint
szemmel láthatóan a legtöbb különös, próbáltak rájönni, mit is
keresnek itt. Hamarosan el is vitték őket a maguk úszásórájára, a
part túlsó végébe.
A vacsoránál beterelték őket, mi meg énekeltünk.

Minél többet látjuk egymást, egymást, egymást,

Minél többet látjuk egymást,
Annál jobb nekünk.
 Aztán tudatosan szétválasztották és közénk, többiek közé
keverték őket. Mindegyikük névkártyát viselt. Velem szemben
valamilyen Mary Ellen ült, nem az én városomból. De alig volt időm
örülni, máris megláttam Vernát a szomszéd asztalnál, magasabb
volt, mint körülötte a többiek, de hál’ istennek ugyanabba az irányba
nézett, mint én, úgyhogy evés közben nem vehetett észre.
Ő volt köztük a legmagasabb, de mégsem olyan magas, nem
olyan feltűnő jelenség, mint ahogy emlékeztem. Nyilván azért, mert
én ez alatt az év alatt megindultam a növekedésben, ő viszont talán
végleg megállt benne.
Ebéd után, amikor fölálltunk, és összeszedtük a tányérokat,
lehajtottam a fejem, és nem néztem felé, mégis tudtam, mikor
állapodik meg rajtam a tekintete, mikor ismer föl, mikor jelenik meg a
száján az a bárgyú kis mosoly, mikor hallatja azt a fura kuncogását.
– Meglátott – mondta Charlene. – Ne nézz oda. Ne nézz oda.
Majd én közétek állok. Menj. Menj tovább.
– Erre jön?
– Nem. Csak ott áll. Csak néz téged.
– Mosolyog?
– Olyasmi.
– Nem bírok ránézni. Rosszul lennék.
Mennyire üldözött a fennmaradó másfél napban? Charlene-nel
folyton ezt a szót használtuk, bár Verna valójában a közelünkbe se
jött. Üldöz. Volt ennek valami felnőttes, jogi színezete. Mi folyton
résen álltunk, mintha be akarna cserkészni minket, illetve engem.
Próbáltuk számon tartani Verna hollétét, Charlene beszámolt a
viselkedéséről, az arckifejezéséről. Néhányszor én is
megkockáztattam, hogy odanézek, ha Charlene azt mondta: „Oké.
Most nem fogja észrevenni.”
Ilyenkor Verna kissé csüggedtnek tűnt, vagy dacosnak,
ügyefogyottnak, akárcsak a legtöbb különös: mint aki elkallódott, és
nem érti pontosan, hol van, és mit keres ott. Némelyikük – bár nem ő
– felfordulást is okozott, mert elkódorgott a part mögötti sziklák közé,
a fenyő-, cédrus- és juharerdőbe, vagy a homokútra, amelyik az
autópálya felé vezetett. Ezután gyűlést hívtak össze, és megkértek
minket, figyeljünk új barátainkra, akik nem ismerik olyan jól a terepet,
mint mi. Charlene erre a bordáim közé bökött. Ő persze nem
vehetett észre ebben az új Vernában semmiféle változást, hogy
csökkent a magabiztossága vagy a testi fölénye, és továbbra is
beszámolt Verna sunyi és gonosz arckifejezéséről, fenyegető
tekintetéről. És talán igaza is volt: Verna új barátnőmnek, a
testőrömnek, ennek az idegennek a viselkedéséből talán megérezte,
hogy minden megváltozott, minden bizonytalan lett, és emiatt
kedvetlenedett el, bár nekem nem tűnt fel.
– A kezéről nem is meséltél semmit – mondta Charlene.
– Mért, mi van vele?
– Ilyen hosszú ujjakat életemben nem láttam. Simán a nyakad
köré tudná tekerni, és meg tudna fojtani. Simán. Nem lenne szörnyű
egy sátorban aludni vele?
– De – mondtam. – Szörnyű lenne.
– De akikkel együtt van, azok ahhoz is hülyék, hogy észrevegyék.
Valami megváltozott ezen az utolsó hétvégén, az egész tábor más
lett. Semmi drámai. Az étkezéseket továbbra is a szokásos időben
jelezte az étterem gongja, és a felszolgált étel se nem javult, se nem
romlott. Elérkezett a csendes pihenő ideje, a játéké, az úszásé. Az
édességbolt is a szokásos időben nyitott, és a Tereferére is
összetereltek minket, mint mindig. De valahogy fokozódott a
nyugtalanság és a figyelmetlenség. Észre lehetett venni a tanárokon
is, már nem volt a nyelvük hegyén ugyanaz a szidás vagy biztatás,
és egy pillanatra úgy néztek az emberre, mintha próbálnák felidézni,
mit is szoktak ilyenkor mondani. És mindez mintha a különösek
érkezésével kezdődött volna. A jelenlétüktől megváltozott a tábor.
Előtte igazi tábor volt, annak minden szabályával, korlátjával és
örömével, ahogy az iskolában és egy gyerek életében már
szükségszerű, aztán az egész foszladozni kezdett, hogy kiderüljön,
az egész csak átmenet volt. Szerepjáték.
Azért volt-e így, mert csak ránéztünk a különösekre, és máris arra
gondoltunk, hogy ha ezek táborlakók, akkor nincs is olyan, hogy
igazi táborlakó? Részben igen. De azért is, mert rohamosan
közeledett az idő, amikor az egész véget ér, a rutinok megszűnnek,
jönnek értünk a szüleink, hogy visszakapjuk a régi életünket, és a
kísérőtanárok is hétköznapi emberek lesznek megint, nem is
tanárok. Színpadon éltünk, amit kezdtek lebontani, és vele együtt az
elmúlt két hét minden barátságát, viszályát, vetélkedését is. Ki
hihette, hogy csak két hét volt az egész?
Senki nem tudta ezt megfogalmazni, de körbelengett minket
valami tompaság, valami unatkozó rosszkedv, és ezt az érzést még
az időjárás is tükrözte. Valószínűleg nem igaz, hogy a két hét alatt
végig ragyogott a nap, de a többségnek biztos ez maradt a
benyomása. És most, vasárnap reggel minden megváltozott. Míg mi
Kinti Áhítatot tartottunk (vasárnap ez volt a Terefere helyett), erősen
beborult. A hőség nem változott – ha lehet, még melegebb lett –, de
amolyan vihar előtti csend volt, ahogy mondani szokás. A tanárok,
még a lelkész is, aki vasárnaponként a legközelebbi városból
autózott ide, időnként nyugtalanul kémlelték az eget.
Néhány csepp esett, több nem. Véget ért az istentisztelet, nem tört
ki a vihar. A felhők kicsit vékonyultak, napsütést ugyan nem ígértek,
de az utolsó úszásunkat legalább nem kellett lefújni. Ebédet már
nem kaptunk, a konyha reggeli után bezárt. Az édességbolt spalettái
sem nyílnak már ki. Valamivel dél után megjelennek a szüleink, és
hazavisznek, a különösekért is megjön a busz. A holmink nagy része
már össze van csomagolva, az ágyakat lehúztuk, a durva barna
pokrócokat, amiknek mindig tapadós a fogásuk, összehajtogattuk, és
az ágy végébe tettük.
A hálóterem belsejéről még így is, hogy megtöltöttük, ahogy ott
beszélgettünk és átvettük a fürdőruhánkat, lerítt, milyen kezdetleges
és sivár.
Ugyanez volt a parttal. Úgy tűnt, kevesebb a homok, mint máskor,
és több a kő. És ami homok egyáltalán marad, az is szürke. A víz
hidegnek látszott, bár valójában egész meleg volt. Ettől függetlenül
az úszás iránti lelkesedésünk lanyhult, a legtöbben csak céltalanul
gázoltunk a vízben. Az úszástanárok – Pauline és az a középkorú
nő, aki a különösekre felügyelt – folyamatosan tapsoltak.
– Siessetek, mire vártok? Az utolsó alkalom ezen a nyáron.
Voltak közöttünk jó úszók, akik azonnal megindultak a tutajhoz. És
aki csak elég jól úszott – mint mi Charlene-nel –, annak is legalább
egyszer illett elúsznia a tutajig meg vissza, hogy bizonyítsuk,
legalább pár métert tudunk olyan vízben is úszni, ami ellepi a
fejünket. Pauline általában rögtön odaúszott, és a mélyebb vízben
maradt, hogy figyelje, nincs-e valaki bajban, és ellenőrizze, mindenki
leússza-e, amit kell. Aznap azonban úgy tűnt, kevesebben úsznak ki,
mint kellene, és az első biztató vagy elkeseredett kiáltások után –
amelyekre már ahhoz is szükség volt, hogy egyáltalán bemenjünk a
vízbe – Pauline maga is csak a tutaj körül lebegett, és a hűséges
profi úszókkal nevetgélt meg viccelődött. A többség csak a sekély
vízben kalimpált, pár tempót vagy métert úsztunk, aztán leálltunk az
aljára, egymást fröcsköltük, vagy bukfenceztünk, meg hullaúszást
játszottunk, mintha úszással már nem akarnánk magunkat
fárasztani. A különöseket felügyelő nő ott állt, ahol a víz a derekáig
is alig ért – a különösek többsége a térdig érőnél sem ment
mélyebbre –, virágos, szoknyás fürdőruhája felső része nem is lett
vizes. Előrehajolt, apró, fröcskölő mozdulatokat tett a védencei felé,
nevetett, és azt kérdezte, Hát nem jó-e.
Ahol mi álltunk Charlene-nel, a víz valószínűleg nem ért följebb a
mellünknél. Mi is a bolond úszók közé tartoztunk, hullásat
játszottunk, hátúszásban vagy mellúszásban lebegtünk, és senki
nem szólt ránk, hogy hagyjuk abba a hülyéskedést. Kipróbáltuk,
milyen hosszan tudjuk nyitva tartani a szemünket a víz alatt,
ravaszul felbukkantunk, és egymás hátára ugrottunk. Körülöttünk
sokan kiabáltak és sikoltoztak ugyanígy a nevetéstől.
Amíg mi úsztunk, a szülők vagy kísérők egy része megérkezett, és
éreztették, hogy nincs vesztegetni való idejük, úgyhogy a hozzájuk
tartozó gyerekeket kiparancsolták a vízből. Ebből további sikoltozás
és zűrzavar támadt.
– Nézd. Nézd – mondta Charlene. Vagyis inkább bugyborogta,
mivel épp előtte nyomtam a víz alá, és most jött föl elázva,
köpködve.
Odanéztem, Verna közeledett felénk, világoskék gumi
úszósapkában, hosszú kezével a vizet paskolta mosolyogva, mint
aki azt képzeli, újra jogot formálhat rám.

Nem tartottam a kapcsolatot Charlene-nel. Arra sem emlékszem,

hogyan köszöntünk el. Elköszöntünk-e. Van egy olyan érzésem,
hogy a szüleink nagyjából egy időben érkeztek, és mi
bekászálódtunk a kocsikba, és átadtuk magunkat – mi mást
tehettünk volna? – a régi életünknek. Charlene szüleinek biztosan
nem olyan ócska, zajos és megbízhatatlan kocsija volt, mint az
enyémeknek, de a rokonokat akkor sem jutott volna eszünkbe
bemutatni egymásnak, ha másképp lett volna. Mint mindenki más,
mi is alig vártuk, hogy induljunk, és hátrahagyjuk a kiáltozást, hogy ki
mit vesztett el, ki találta vagy nem találta meg a rokonait, ki szállt fel
a buszra.
Évekkel később viszont véletlenül megláttam Charlene esküvői
képét. Akkoriban az esküvői képeket még kinyomtatták a lapok,
nemcsak a kisvárosokban, hanem a nagyokban is. Én az övét egy
torontói lapban láttam meg, amit épp átlapoztam, mikor egy
barátnőmre vártam a Bloor Streeten.
Az esküvőt Guelphben tartották. A vőlegény torontói volt, az
Osgoode Hallban végzett. Magas férfi, vagy Charlene maradt végül
egészen alacsony. Alig ért a férje válláig, hiába fésülték a haját a kor
szokása szerint tömör, fényes sisakformára. A hajától az arca
összenyomódott és jelentéktelen lett, de az volt az érzésem, hogy a
szemét erősen kihúzták, Kleopátra stílusában, a szája halvány volt.
Ma ez abszurdnak tűnik, de akkoriban ezért rajongott mindenki.
Gyerekarcára egyedül az álla mókás dudora emlékeztetett.
A menyasszony – mint olvastam – a torontói Szent Hilda
Főiskolán végzett.
Ha a Szent Hildára járt, itt kellett lennie Torontóban, miközben én
is itt voltam, egyetemre jártam. Talán ugyanabban az időben
nagyjából ugyanazokon az utcákon, az egyetemi park azonos
ösvényein járkáltunk. És sosem futottunk össze. Nem hiszem, hogy
ha meglát, ne jött volna oda beszélgetni. Én biztos odamentem volna
hozzá. Persze én komolyabb hallgatónak tartottam volna magam, ha
megtudom, hogy ő a Szent Hildába jár. Mi a barátaimmal a Szent
Hildát afféle lányiskolának tartottuk.
Én közben végzős lettem antropológiából. Eldöntöttem, hogy soha
nem megyek férjhez, bár nem kötöttem ki, hogy szeretőim se
lehetnének. A hajamat hosszan, egyenesen hordtam – a
barátnőimmel megelőztük a hippistílust. Akkoriban a gyerekkori
emlékeim sokkal távolibbak, homályosabbak és lényegtelenebbek
voltak, mint amilyennek ma látom őket.
Írhattam volna Charlene-nek a szülei címére, az ő guelphi címük
szerepelt az újságban. De nem írtam. A képmutatás csúcsának
találtam volna, ha bármely nőnek gratulálok a házasságához.
Ő viszont írt nekem, úgy tizenöt évvel később. A kiadóm címére.
„Öreg barátném, Marlene – írta. – Irtó izgatott és boldog voltam,
amikor megláttam a nevedet a Maclean’s magazinban. És
elképedek, ha arra gondolok, hogy könyvet írtál. Még nem
szereztem be, mert épp most jöttünk meg a nyaralásból, de
hamarosan – és el is olvasom –, amint tudom. Épp csak átlapoztam
a magazinokat, amik a távollétünkben felgyűltek, és egyszer csak ott
látom ezt a bámulatos fényképedet, és azt az érdekes beszámolót.
Gondoltam, írnom kell neked, hogy gratuláljak.
Lehet, hogy férjhez is mentél, de a lányneveden publikálsz? Lehet,
hogy családod is van? Kérlek, írj, és árulj el magadról mindent.
Sajnos nekem nincs gyerekem, de mindenféle önkéntes munkát
végzek, kertészkedem, és Kittel (a férjemmel) vitorlázunk. Mindig
annyi a tennivaló. Pillanatnyilag a könyvtárban teljesítek szolgálatot,
és kitekerem a nyakukat, ha nem rendeltek még a könyvedből.
Még egyszer gratulálok. Meg kell mondanom, meglepett, de nem
teljesen, mert mindig is gyanítottam, hogy valami különöset fogsz
csinálni.”
Én akkor sem kerestem meg. Úgy láttam, nem lenne értelme.
Először fel se figyeltem a levele végén a „különös” szóra, de amikor
később eszembe jutott, kissé összerezzentem. De hát, gondoltam,
és ma is így gondolom, nem volt szándékos.
A könyv, amire utalt, egy disszertációból nőtte ki magát, amelynek
a megírásáról lebeszéltek. Nem adtam fel, írtam egy másikat, de
amikor lett időm, visszatértem a korábbihoz mint hobbitémához.
Azóta társszerzője voltam néhány könyvnek, ahogy joggal el is
várható tőlem, de ez a könyv, amelyet egyedül írtam, ez volt az
egyetlen, amellyel valamennyire felkeltettem a külvilág érdeklődését
(és hadd ne mondjam, a kollégáim rosszallását). Ma már nem
kapható. Idióták és ideálok – ez volt a címe, ilyen címmel ma már
nem vinném el szárazon, és a kiadóm már akkor is ideges lett tőle,
bár elismerték, hogy könnyű megjegyezni.
Azt akartam feltárni, hogyan viszonyulnak az emberek különféle
kultúrákban – az ember nem meri a „primitív” szót használni az ilyen
kultúrák jellemzésére – az olyanokhoz, akik mentálisan vagy testileg
másmilyenek. Persze a „csökkent képességű”, a „fogyatékos”, a
„retardált” szavak szintén a kukában végezték, és valószínűleg jó
okkal – nem csak azért, mert az ilyen szavak magasabbrendű
viszonyt fejeznek ki, beidegződött elutasítást, hanem mert nem is
igazán írják le a fogalmat. Ezek a szavak elfednek sok mindent, ami
az ilyen emberben lényeges, sőt elképesztő – de legalábbis
kivételesen erőteljes. És a legérdekesebb az volt, mikor felfedeztem,
hogy az üldözés mellett egy adag tisztelet is megjelenik, és hogy az
ilyen embernek – nem teljesen alaptalanul – egy egész sor
képességet tulajdonítanak, akár szentnek, akár mágikusnak, akár
veszélyesnek, akár értékesnek látják. Igyekeztem a lehető legjobban
feldolgozni a történeti és a kortárs kutatást, még a költészetet, a
prózát és persze a vallási szokásokat is figyelembe vettem. A
szakmámban természetesen megbíráltak az irodalmi hozzáállásért,
és hogy minden információmat könyvekből szedem, de akkoriban
még nem tudtam berohangálni a világot; nem jutottam ösztöndíjhoz.
Persze felfedeztem a kapcsolódási pontot, és úgy gondoltam,
éppen Charlene is felfedezheti. Furcsa, milyen távolinak és
lényegtelennek tűnt, puszta kiindulásnak. Mint akkoriban minden
gyerekkori élmény. Az út miatt, amit azóta megtettem, a felnőttkor
sikerei miatt. A biztonság miatt.
„Lánynév” – írta Charlene. Ezt a kifejezést jó rég nem hallottam.
Egészen úgy hangzik, mint a „vénlány”, olyan szűziesen és
szomorúan. És az én esetemben meglehetősen pontatlanul is. Már
amikor Charlene esküvői képét néztem, akkor sem voltam szűz –
bár azt hiszem, ő sem. Nem mintha egy sereg szeretőm lett volna –
vagy akár annak akarnám nevezni a többséget. Mint a
korosztályomban a legtöbb nő, aki nem él monogám házasságban,
azt is tudom, hányan voltak. Tizenhatan. Biztos vagyok benne, hogy
sok fiatalabb nő ezt a számot már a húszas évei végére, sőt talán a
tízes évei végére elérte. (Mikor megkaptam Charlene levelét, persze
kisebb volt a létszám. És ma már – ez az igazság – nem izgat
annyira, hogy utánagondoljak.) Három volt közülük fontos, és
kronológia szerint mindhárom az első fél tucatban. A „fontosat” meg
úgy értem, hogy ezzel a hárommal – nem, csak kettővel, a harmadik
jóval többet jelentett nekem, mint én őneki –, ezzel a kettővel tehát
eljött volna az idő, amikor az ember meg akar nyílni, a testnél sokkal
többet szeretne adni, az egész életét biztonságban behajítani a
másikkal közös kosárba.
Én ellenálltam ennek, bár csak kis híján.
Tehát úgy látszik, mégsem voltam annyira meggyőződve arról a
biztonságról.

Nem sokkal ezelőtt újabb levél érkezett. Arról a főiskoláról

továbbították, ahol a visszavonulásom előtt tanítottam. Ott várt rám,
amikor egy patagóniai útról hazatértem. (Megszállott utazó lettem.)
Több mint egy hónapja már.
Géppel írták – és ezért az írója azonnal elnézést is kért.
„A kézírásom siralmas” – írta, majd bemutatkozott mint „az ön
gyerekkori pajtásának, Charlene-nek” a férje. Azt írta, sajnálja,
nagyon sajnálja, de rossz hírt kell közölnie. Charlene a Margit
Hercegnő Kórházban fekszik Torontóban. A rákja a tüdejében
kezdődött, és átterjedt a májára is. Sajnos egész életében
dohányzott. Már nincs sok ideje hátra. Rólam nem beszélt nagyon
gyakran, de mikor az évek során mégis, mindig örült a figyelemre
méltó sikereimnek. Tudja, írta, Charlene milyen sokra tartott, és
most, az élete végén úgy tűnik, nagyon szeretne látni. Ezért kérte
meg őt, hogy keressen meg. Talán a gyerekkori emlékek válnak a
legfontosabbá, írta. A gyerekkori kötődések. Erősebbé, mint bármi.
Hát most már biztos meghalt, gondoltam.
De ha meghalt – erre jutottam –, ha meghalt, akkor semmit nem
kockáztatok, ha bemegyek a kórházba érdeklődni. Akkor a
lelkiismeretem, vagy nevezzük, aminek akarjuk, tiszta lesz. Irhatok a
férjének röviden, megírhatom, hogy sajnos távol voltam, de amint
lehetett, eljöttem.
Nem. Inkább nem is levélben. Még felbukkan az életemben,
megköszöni. A „pajtás” szótól kényelmetlenül éreztem magam. Más
értelemben ugyancsak a „figyelemre méltó sikerek”-től.

A Margit Hercegnő Kórház csak pár sarokra van attól a háztól,

ahol lakom. Egy napfényes tavaszi nap átsétáltam. Nem tudom,
miért nem telefonáltam egyszerűen. Talán úgy akartam gondolni,
hogy megtettem, ami tőlem telt.
A főportán megtudtam, hogy Charlene még él. Mikor
megkérdezték, meg akarom-e látogatni, már nem nagyon
mondhattam nemet.
Fölmentem a lifttel, és közben is arra gondoltam, még
megfordulhatok, mielőtt a nővérszobát megtalálnám az emeleten.
Vagy egyszerűen sarkon fordulok, és a következő lifttel lemegyek. A
földszinti pultnál a portás észre sem venné, ha elmennék.
Tulajdonképpen már abban a pillanatban nem vette volna észre,
amikor a soron következő emberre fordította a figyelmét, és még ha
észreveszi is, mit számít az?
Gondolom, szégyelltem volna. Nem is annyira az érzéseim
hiányát, mint az önuralomét.
Megálltam a nővérszoba előtt, és megadták a szoba számát.
Külön szoba volt, egy egészen kicsi szoba, semmi hatásos
berendezés, se virág, se léggömb. Először nem is láttam Charlene-t.
Egy nővér hajolt az ágya fölé, ahol egy halom ágynemű látszott, de
személy nem. A megnagyobbodott máj, gondoltam, és azt kívántam,
bárcsak megszöktem volna, amíg lehetett.
A nővér fölegyenesedett, megfordult, és rám mosolygott. Telt,
barna nő volt, lágy, elbájoló hangon beszélt, talán a Karib-szigetekről
jött.
– Maga a Marlin – mondta.
Valahogy ez a szó felvidított.
– Annyira akarta magát látni. Közelebb jöhet.
Engedelmeskedtem, és letekintettem a felpuffadt testre és a
hegyes, beesett arcra, a csirkenyakra, amire a kórházi hálóing
akkora volt, mint egy ház. Egy kis göndör haj – most is barna – a
fejbőrén, talán egy-két centi hosszú. Charlene-nek semmi nyoma.
Láttam már haldoklók arcát életemben. Az anyám és az apám
arcát, sőt annak a férfinak az arcát is, akit féltem szeretni. Nem
voltam meglepve.
– Most alszik – mondta a nővér. – Annyira remélte, hogy eljön.
– Nem eszméletlen?
– Nem. De alszik.
Igen, most már láttam, láttam Charlene nyomait. Miben is? Talán
egy rándulásban, ahogy magabiztosan, játékosan beszippantotta a
szája sarkát.
A nővér a halk, vidám hangján azt mondta:
– Nem tudom, megismerné-e magát. De remélte, hogy eljön. Itt
van magának valami.
– Fel fog ébredni?
Megvonta a vállát.
– Gyakran kell injekcióznunk a fájdalom ellen.
Kinyitotta az éjjeliszekrényt.
– Tessék. Ez az. Azt mondta, adjam át magának, ha ő már nem
tudná. Nem akarta, hogy a férje adja oda. Most, hogy itt van, örülne.
Lezárt boríték, rajta a nevem reszketeg nyomtatott betűkkel.
– Ne a férje – mondta a nővér, és kacsintott, majd egyre
szélesebben mosolygott. Talán valami tilosat szimatolt, női titkokat,
régi szerelmet?
– Jöjjön vissza holnap – mondta. – Ki tudja? Ha lehet, elmondom
neki.
Ahogy leértem az előcsarnokba, elolvastam a levelet. Charlene-
nek sikerült szinte normálisan írnia, nem összevissza, ahogy a
borítékra írta a szétmászó betűket. Persze lehet, hogy a levéllel már
korábban megvolt, betette a borítékba, aztán leragasztotta, és
félretette, és arra gondolt, hogy majd egyszer átadja nekem. Csak
később érezte talán szükségét, hogy ráírja a nevem is.

Marlene. Azért írom ezt le, hátha nem fogok már tudni beszélni.
Légy szíves, tedd meg, amire kérlek. Légy szíves, menj el Guelphbe,
menj be a katedrálisba, és keresd meg Hofstrader atyát. A
Miasszonyunk Örök Segítsége-katedrális. Olyan nagy, hogy a nevét
nem is kell tudnod. Hofstrader atya. Ő majd tudja, mit kell tennie. Ezt
nem kérhetem C.-től, egyáltalán nem akarom, hogy megtudja. H.
atya tudja, én már megkértem, és azt mondja, lehet rajtam segíteni.
Marlene, légy szíves, tedd meg, Isten megáldjon. Rólad meg semmi.

C. nyilván a férje. Nem tudja. Persze hogy nem tudja. Hofstrader

atya.
Rólam meg semmi.
Megtehettem volna, hogy összegyűröm a levelet, és elhajítom,
amint kiérek az utcára. Össze is gyűrtem, el is hajítottam a borítékot,
hadd fújja be a szél a csatornába az Egyetemi sugárúton. Aztán
rájöttem, hogy a levél nincs a borítékban, még mindig a zsebemben
van.
A kórházba nem megyek be többet. És nem megyek el Guelphbe
sem.
A férje neve Kit. Most már emlékszem. Együtt vitorláztak.
Christopher. Kit. Christopher. C.
Mikor visszaértem a bérházamba, azon kaptam magam, hogy a
lifttel lemegyek a garázsba, nem pedig föl a lakásomba. Úgy, ahogy
voltam, beültem a kocsimba, kihajtottam az utcára, és megcéloztam
a Gardiner gyorsforgalmi utat.
A Gardiner gyorsforgalmi út, a 427-es autópálya, a 401-es
autópálya. Csúcsforgalom volt, a legrosszabb, ha ki akarok jutni a
városból. Utálom az ilyen utakat, nem csinálom elég gyakran, hogy
biztonságosan menjen. A tankom félig se volt, ráadásul vécére is
kellett volna mennem. Majd Milton környékén, gondoltam, lejövök az
autópályáról, tankolok, elmegyek vécére, és végiggondolom a
dolgot. Most már úgysincs más választásom, mint amit amúgy is
csinálok, észak felé tartok, aztán nyugatnak.
Nem jöttem le. Elhagytam a mississaugai kijáratot és a miltoni
kijáratot is. Egy táblán láttam, hogy még hány kilométer Guelph, ezt
fejben hozzávetőleg átváltottam mérföldre, ahogy folyton kénytelen
vagyok, és arra gondoltam, elég lesz a benzin. Azzal magyaráztam
magamnak, miért nem álltam meg, hogy a nap lejjebb fog
ereszkedni, és jobban fog zavarni, mikor kiérünk a város fölötti
ködburából, ami még a legszebb napon is beborítja az eget.
Miután a guelphi lehajtónál lekanyarodtam, az első pihenőnél
megálltam, és merev, reszkető lábbal elmentem a mosdóba. Aztán
megtankoltam, és fizetéskor megkérdeztem, merre van a katedrális.
Az útbaigazítás nem volt egészen világos, de azt mondták, a
templom egy nagy dombon áll, a városból akárhonnan odatalálok.
Persze ez nem volt igaz, bár majdnem mindenhonnan láttam.
Négy szép toronyból emelkedett ki egy sor elegáns fiatorony.
Gyönyörű épület – miközben én csak egy nagyszabásút vártam.
Persze nagyszabású is, nagy, uralkodó katedrális egy ilyen aránylag
kicsi városhoz (bár valaki később elmagyarázta, hogy
tulajdonképpen nem is katedrális).
Vajon itt tartották Charlene esküvőjét? Nem. Persze hogy nem.
Akkor régen egyesült templomi táborba küldték, és abba a táborba
nem jöttek katolikus lányok, bár protestánsból elég sokféle volt. És
akkor még az is, hogy C. nem tudja.
Talán Charlene titokban megtért. Azóta.
Idővel odataláltam a katedrális parkolójába, ott ültem, és
tűnődtem, hogy most mit csináljak. Bő nadrágban és dzsekiben
voltam. A katolikus templomról – katedrálisról – olyan ősrégi
fogalmaim voltak, hogy azt se tudtam, megfelel-e az öltözékem.
Próbáltam felidézni a nagy európai templomokat. Mintha a kart
kellene eltakarni? Fejkendő, szoknya?
Milyen ünnepélyes, mély a csönd idefent a hegyen. Április, a fákon
még egyetlen levél sincs, de a nap végül is magasan járt még az
égen. Egyetlen alacsony hótorlasz volt, szürke, mint a templomi
parkoló aszfaltja.
A dzseki, amit felvettem, könnyű volt esti viseletnek, vagy itt volt
hidegebb és erősebb szél, mint Torontóban.
Lehet, hogy az épület zárva lesz, bezárták, és üres.
A hatalmas főbejárat ezt is sugallta. Meg se próbáltam
fölkapaszkodni a lépcsőn, és kideríteni, inkább egy csapat
öregasszonyt követtem – öregeket, mint én –, akik most értek fel az
utca felőli lépcsősoron, és épp nagy ívben elkerülték ezt a lépcsőt
egy könnyebben megközelíthető bejárat felé, az épület oldalában.
Odabent többen is voltak, talán húsz-harminc ember, de nem
érződött, hogy istentiszteletre várnának. Szétszóródtak a padokban,
volt, aki térdelt, mások beszélgettek. Az előttem jövő hölgyek
bemártották az ujjukat a márvány szenteltvíztartóba, oda se figyeltek
rá, mit csinálnak, úgy köszöntek oda – a hangjukat sem halkították le
– egy férfinak, aki kosárkákat készített ki egy asztalra.
– Sokkal melegebbnek látszik az idő, mint amilyen – mondta az
egyikük, és a férfi azt felelte, a szél leharapja az ember orrát.
Felismertem a gyóntatófülkéket. Akár különálló kis kunyhók vagy
nagyjáték házikók gótikus stílusban; jó sok sötét fafaragás,
sötétbarna függöny. Másutt minden fénylett, ragyogott. A magas,
íves kupola a legmennyeibb kék, a mennyezet alacsonyabb íveit –
amelyek a magas falakat összekötötték – arannyal festett ikonok
díszítették. A festett ablakokból, ahogy a délutánnak ebben a
szakában átsütött rajtuk a nap, ékszeroszlopok lettek. Diszkréten
végigmentem az egyik hajón, próbáltam megnézni az oltárt, de mivel
a szentély a nyugati falban van, a fénytől nem láttam. Az ablak fölött
viszont láttam a festett angyalokat. Az angyalok karát: mindegyik
friss és légies, és tiszta, mint a fény.
Jelentőségteljes hely volt, de mintha senkit nem nyűgözött volna le
az a nagy jelentősége. A beszélgető asszonyok halkan, de mégsem
suttogva beszélgettek tovább. Mások némi rutinosnak tűnő főhajtás
és térdeplő keresztvetés után mentek a maguk dolgára.
Ahogy én is. Körülnéztem, papot kerestem, de egyet se láttam.
Nyilván a papoknak is, mint mindenki másnak, megvan a maguk
munkarendje. Nyilván kocsiba ülnek, hazamennek, belépnek a
nappaliba vagy az irodába vagy a dolgozószobájukba, bekapcsolják
a televíziót, és meglazítják a gallérjukat. Töltenek egy italt, és
eltűnődnek, kapnak-e valami finomat vacsorára. Ha bejönnek a
templomba, hivatalos minőségben jönnek be. Papi ruhában, készen
a szertartásra. Misére?
Vagy a gyóntatásra. Másfelől nem lehet tudni, ott vannak-e
egyáltalán. Vagy nem külön ajtón mennek be a rácsos fülkékbe?
Valakit meg kell kérdeznem. Az a férfi, aki a kosárkákat
osztogatta, nyilván nem magánemberként van itt, bár szemmel
láthatóan nem templomszolga. Itt senkinek nincs szüksége szolgára.
Mindenki maga dönti el, hova akar ülni – vagy térdelni az emberek
néha úgy döntöttek, hogy fölkelnek, és másik helyet választanak,
talán zavarta őket a gyémántfényű nap ragyogása. Mikor
megszólítottam a férfit, suttogtam – régi templomi szokásból –, és
meg kellett kérnie, hogy ismételjem meg. Zavarában vagy kínjában
homályosan az egyik gyóntatófülke felé bökött a fejével. Nagyon
célra törőnek és meggyőzőnek kellett lennem.
– Nem, nem. Csak egy pappal szeretnék beszélni. Azért küldtek,
hogy beszéljek az egyik pappal. Hofstrader atyával.
A kosárkás ember eltűnt az egyik távolabbi oldalhajón, és
hamarosan egy fürgén mozgó, köpcös fiatal pappal tért vissza, aki a
szokásos fekete öltözetet viselte.
Odaintett egy szobába, amit eddig nem vettem észre – nem is
igazán szobába, mert egy folyosón mentünk be, nem ajtón –, a
templom végében.
– Jobban tudunk beszélgetni idebent – mondta, és odahúzott
nekem egy széket.
– Hofstrader atya…
– Jaj, nem, meg kell mondanom, nem én vagyok Hofstrader atya.
Hofstrader atya szabadságon van.
Egy pillanatra nem tudtam, hogyan folytassam.
– De mindent megteszek, hogy segítsek.
– Van egy asszony – mondtam –, egy asszony, aki a Margit
Hercegnő Kórházban haldoklik, Torontóban…
– Igen, igen. Ismeijük a Margit Hercegnő Kórházat.
– Arra kért… itt van a levél, amit írt… Hofstrader atyát szeretné
látni.
– Ehhez az egyházközséghez tartozik?
– Nem tudom. Még azt sem tudom, hogy katolikus-e. De innen
származik. Guelphből.
– Mikor beszélt vele?
El kellett magyaráznom, hogy nem beszéltem vele, aludt, de
hagyott nekem egy levelet.
– És ön nem tudja, hogy katolikus-e?
A pap szája sarkában felrepedt herpesz. Fájdalmas lehetett
beszélnie.
– Azt hiszem, ő igen, csak a férje nem, és nem is tudja a
feleségéről. A barátnőm nem akarja, hogy megtudja.
Ezt abban a reményben mondtam, hogy tisztázom a dolgokat, bár
nem tudtam biztosan, hogy így van-e. Volt egy olyan érzésem, hogy
ennek a papnak rövidesen az egészből elege lesz.
– Hofstrader atyának tudnia kellett az egészről – mondtam.
– Ön nem is beszélt a hölggyel?
Mondtam, hogy gyógyszeres kezelést kap, de ez nincs mindig így,
és biztos vagyok benne, hogy lesznek tiszta időszakai. Ezt is azért
hangsúlyoztam, mert fontosnak tartottam.
– Ha gyónni szeretne, a Margit Hercegnő Kórházban is
rendelkezésére állnak a papok.
Nem jutott eszembe semmi, amit mondhatnék. Elővettem a
levelet, kisimítottam a papírt, és átnyújtottam neki. Láttam, hogy a
kézírás nem is olyan jó, mint ahogy hittem. Csak ahhoz képest volt
olvasható, ahogy a borítékra írta a betűket.
A pap gondterhelten nézett.
– Ki ez a C.?
– A férje. – Féltem, hogy megkérdi a férj nevét, és kapcsolatba
akar lépni vele, de csak Charlene-ét kérdezte. Ennek az asszonynak
a nevét, mondta.
– Charlene Sullivan.
Csoda, hogy egyáltalán emlékeztem a vezetéknevére. És egy
pillanatra meg is nyugodtam, mert ez a név legalább katolikusnak
hangzott. Persze jelenthette azt is, hogy a férje katolikus. De a pap
talán arra a következtetésre jutott, hogy a férj vétkezett, és Charlene
titkolózását ez nyilván indokoltabbá teszi.
– És miért épp Hofstrader atyára van szüksége?
– Gondolom, valami különös oka lehet.
– Minden gyónásnak különös oka van.
Tett egy mozdulatot, mintha fel akarna állni, de én ott maradtam,
ahol voltam. Ő is visszaült.
– Hofstrader atya szabadságon van, de a városban tartózkodik.
Felhívhatom, és megkérdezhetem erről az egészről. Ha ragaszkodik
hozzá.
– Igen. Kérem.
– Nem szívesen zavarom. Az utóbbi időben nincs jól. Mondtam,
ha nincs olyan jól, hogy vezetni tudjon, én is el tudom vinni
Torontóba.
 – Szükség esetén meg tudjuk oldani a szállítását. Körülnézett,
nem találta meg, amit keresett, lecsíptetett egy tollat a zsebéről,
aztán úgy döntött, hogy a levél hátoldala is megteszi, majd arra ír.
– Legyen szíves ellenőrizni, jól tudom-e a nevet. Charlotte…
– Charlene.

Én nem is estem kísértésbe az egész szószaporítás alatt?

Egyszer sem? Az ember azt hinné, hogy esetleg megtörhettem
volna, lehetett volna annyi eszem, látván ezt a hatalmas, bár ravasz
megbocsátást. De nem. Ez nem az én műfajom. Ami megtörtént,
megtörtént. Angyalok kara, véres könnycseppek, hiába.
Ültem a kocsiban, eszembe se jutott elindítani a motort, bár most
már jéghideg volt. Nem tudtam, mit csináljak. Vagyis tudtam.
Megkereshetem az autópályához vezető utat, és beállhatok a
kivilágított kocsik Toronto felé kígyózó sodrába. Vagy kereshetek
szállást éjszakára, ha úgy vélem, nem lesz erőm vezetni. A legtöbb
helyen adnak fogkefét, vagy elirányítanak egy automatához, ahol
lehet venni. Tudtam, hogy mi szükséges és mi lehetséges, de nem
volt erőm, legalábbis egyelőre, hogy továbblépjek.

A tavon a motorcsónakoknak elvileg jócskán távol kellett volna

maradniuk a parttól. Különösen a mi táborhelyünktől, hogy az általuk
vetett hullámok ne zavarják az úszásunkat. De azon az utolsó
délelőttön, azon a vasárnap délelőttön versenyezni kezdtek, és
közelebb jöttek – nem egészen a tutajig, persze, de elég közel
ahhoz, hogy hullámokat vessenek. A tutaj hánykolódni kezdett, mire
Pauline szemrehányóan és döbbenten emelte föl a hangját. De a
csónakok zaja elnyomta, és különben is elindítottak már egy nagy
hullámot, ami a part felé hömpölygött, és a legtöbbünket, akik a
sekély részben voltunk, vagy ugrásra késztetett, vagy fellökött.
Charlene-nel mindketten elvesztettük az egyensúlyunkat. Háttal
álltunk a tutajnak, mivel Vernát figyeltük, ahogy közeledik. Körülbelül
a hónunkig álltunk a vízben, és nagyjából akkor emelt és lökött fel a
hullám, amikor meghallottuk Pauline hangját. Talán mi is
felkiáltottunk, mint sokan, először ijedtünkben, aztán örömünkben,
mikor visszanyertük az egyensúlyunkat, és a hullám
továbbhömpölygött előttünk. A többi hullám nem bizonyult olyan
erősnek, meg tudtuk tartani magunkat ellenük.
Abban a pillanatban, amikor felbuktunk, Verna felénk vetődött.
Mikor csurgó arccal, kapáló karral feljöttünk, ő ott volt elnyúlt testtel a
víz alatt. Körös-körül sikoltozó, kiáltozó tumultus, ami csak
fokozódott, mikor a kisebb hullámok is megérkeztek, és akik
valahogy kihagyták az első támadást, úgy tettek, mintha a második
ledöntené őket. Verna feje nem bukkant a felszínre, bár most már
nem volt mozdulatlan, hanem lustán megfordult, mint egy medúza a
vízben. Charlene meg én rajta tartottuk a kezünket, ott, a gumi
úszósapkáján.
Lehetett volna baleset is. Mintha az egyensúlyunkat
visszaszerzendő megmarkoltuk volna ezt a kezünk ügyébe eső nagy
gumitárgyat, szinte fel se fogva, mi az és mit is csinálunk. Én az
egészet végiggondoltam. Azt hiszem, megbocsátották volna.
Kisgyerekek. Megrémültek.
Igen, igen. Aligha tudhatták, mit csinálnak.
Igaz ez legalább részben? Igaz abban az értelemben, hogy –
előre – nem döntöttünk el semmit. Nem néztünk előbb egymásra,
hogy eldöntsük, amit később, tudatosan, megtettünk. Tudatosan,
mivel a tekintetünk találkozott, amikor Verna feje próbált volna
fölemelkedni a víz felszínére. A többi része tétova, gyenge
mozdulatokat tett a víz alatt, de a fej tudta, mit kéne tennie.
Talán nem tudtuk volna olyan szilárdan megmarkolni a gumifejet, a
gumisapkát, ha nem dudorodik ki belőle a minta, amitől kevésbé volt
síkos. A színét tökéletesen fel tudom idézni, azt a fakó, bárgyú
kéket, de a mintát – halat, sellőt vagy virágot – nem vettem ki, pedig
a pereme a tenyerembe nyomódott.
Charlene-nel egymáson tartottuk a szemünket, és nem néztünk le,
hogy mit csinál a kezünk. Az ő szeme tág volt és ujjongó, és,
gondolom, az enyém ugyanolyan. Nem hiszem, hogy gonosznak
éreztük volna magunkat, diadalmaskodtunk volna a
gonoszságunkban. Inkább mintha azt tennénk, amit – bámulatos
módon – megkívántak tőlünk, mintha ez volna az abszolút csúcsa,
tetőpontja az életünkben az önmagunkkal való azonosságnak.
 Túl messzire mentünk, hogy abbahagyjuk, lehetne mondani. Nem
volt más választásunk. De esküszöm, hogy ez a lehetőség fel se
merült bennünk.
Az egész ügy nem tartott talán két percig sem. Háromig? Másfél
percig?
Túlzás lenne azt mondani, hogy a csüggesztő felhők épp akkor
szakadtak fel, de valamikor – talán a motorcsónakok
birtoksértésekor, vagy amikor Pauline felkiáltott, vagy amikor az első
hullám betört, vagy amikor a tenyerünk alatt annak a gumi tárgynak
már nem volt saját akarata – előbújt a nap, és hirtelen több szülő
bukkant fel a parton, már mindannyiunk után kiáltoztak, hogy
hagyjuk abba a marháskodást, és jöjjünk ki a vízből. Az úszásnak
vége. Egész nyárra, ha valaki a tótól vagy a városi uszodáktól távol
lakott. Magánmedencék csak moziújságokban léteztek.
Mint mondtam, az emlékezetem cserbenhagy, mikor odáig érek,
hogy elköszönök Charlene-től, és beszállok a szüleim kocsijába.
Mert nem számított. Abban az életkorban a dolgok véget érnek. Az
ember számít rá, hogy a dolgok véget érnek.
Biztos vagyok benne, hogy semmi olyan banális dolgot, olyan
sértőt és fölöslegeset nem mondtunk, hogy Ne szólj senkinek.
El tudom képzelni, ahogy elkezdődik a nyugtalanság, de mégsem
terjed olyan gyorsan, mintha nem lettek volna párhuzamosan más
drámák is. Az egyik gyerek elvesztette a szandálját, a kicsik közül
valaki visít, mert a hullámoktól homok ment a szemébe. Valaki szinte
biztosan hány a vízbeli izgalomtól, a családok érkezése miatti
izgalomtól vagy a túl gyorsan fogyasztott dugicukorkától.
És hamarosan, bár nem rögtön, az egész mögött ott morajlik az
aggodalom: valaki hiányzik.
– Ki?
– Az egyik kisegítős.
– A fenébe. Előre sejtettem.
A különösekért felelős nő körberohangál, még mindig a virágos
fürdőruhában, pudingszerű teste reng a vastag karján és lábán. A
hangja dühös és sírós.
Valaki menjen, és nézze meg az erődben, fusson végig az
ösvényen, kiáltozza a nevét.
– Mi a neve?
– Verna.
– Várjatok.
– Mi van?
– Nincs ott valami a vízben?

De, gondolom, mi addigra elmentünk már.

 Fa

Roy kárpitos és műbútorasztalos. De vállalja székek és asztalok

újraillesztését is, ha kiesett belőlük egy-egy csap vagy láb, vagy más
módon rongálódtak meg. Ma már nem sokan végeznek ilyen
munkát, így több megbízást kap, mint amennyit el tud végezni. Nem
tudja, mit csináljon. Segédet azzal az ürüggyel nem vesz fel maga
mellé, hogy a kormány egy csomó aktát tolna elé, de valójában
inkább megszokta, hogy amióta a hadseregből leszerelt, egyedül
dolgozik, és nehezen tudná elképzelni, hogy valaki állandóan ott van
körülötte. Ha a feleségével, Leával született volna fiuk, őt talán
idővel érdekelhette volna a munka, aztán ha eljött volna az ideje,
belépett volna a műhelybe. Vagy ha csak lányuk született volna.
Egyszer arra gondolt, hogy a felesége unokahúgát, Diane-t tanítja ki.
Gyerekkorában sokat lógott a műhely körül, figyelte őt, és miután
férjhez ment – hirtelen, tizenhét évesen –, segített ebben-abban,
mert szükségük volt a pénzre. De gyereket várt, és a terpentin, a
fapác, a lenolaj meg a lakk szagától és a fa füstjétől rosszul lett.
Legalábbis Roynak ezt mondta. Leának az igazi okot is elárulta: a
férje szerint ez nem nőnek való munka.
Úgyhogy most van négy gyereke, és egy idősotthonban dolgozik a
konyhán. Úgy tűnik, a férje szerint ez így rendben van.
Roy műhelye a ház mögötti fészerben van. Fatüzelésű kályhával
fűti, és ahogy elkezdte beszerezni a tűzifát, az is újabb
vállalkozáshoz vezetett, ami magánjellegű, de nem titkos. Vagyis
mindenki tud róla, de senki nem sejti, mennyit töri rajta a fejét,
milyen fontos a számára.
A favágás.
Roynak van egy négykerék-meghajtású teherautója, egy
láncfűrésze meg egy négykilós hasítófejszéje. Egyre több időt tölt
kint az erdőn, vágja a fát. Többet, mint amennyire szüksége van,
ahogy kiderült – úgyhogy újabban árulja is. A modern házakban
gyakran tartanak kandallót a szalonban, az ebédlőben és egy
kályhát a nappaliban. És folyton tüzelnek – nem csak partik idején
meg karácsonykor.
Mikor elkezdett kijárni az erdőre, Lea aggódott miatta. Aggódott,
nem éri-e baleset odakint egymagában, de azért is, hogy nem fogja-
e elhanyagolni a vállalkozását. Nem úgy értette, hogy a munkája
minősége szenvedné meg, hanem az időbeosztása.
– Nyilván nem akarsz csalódást okozni az embereknek – mondta.
– Ha valaki azt mondja, hogy egy bizonyos időn belül kér valamit,
akkor arra oka van.
Lea úgy képzelte, hogy ez a vállalkozás afféle kötelesség – amivel
Roy az embereknek akar segíteni. Kínosan érezte magát, amikor
Roy felemelte az árakat – ahogy voltaképp Roy maga is –, és
széltében-hosszában magyarázta, milyen sokba kerül az alapanyag.
Amíg Lea is dolgozott, Roynak nem esett nehezére, hogy az után
induljon ki az erdőre, amikor ő már elment, és próbáljon hazaérni,
mire ő is megérkezik. Lea asszisztensként és könyvelőként dolgozott
egy fogorvosnál a városban. Jó munka volt, mert Lea szeretett
beszélgetni, és jó volt a fogorvosnak is, mert Lea kiterjedt és
hűséges családból származott, akiknek eszükbe se jutott más
fogorvosnál kezeltetni a fogukat, mint az ő főnökénél.
Ezek a rokonok, Bole-ék, Jettersék, Poole-ék elég sokat jártak
náluk is, és Lea is sűrűn látogatta őket. A klán tagjai nem mindig
élvezték egymás társaságát, de vigyáztak, hogy ki ne maradjanak
valamiből. Karácsonyra vagy hálaadásra húszan-harmincan
préselődtek össze valamelyiküknél, és egy átlagos vasárnapra is
jutott belőlük egy tucat – tévét néztek, beszélgettek, főztek és ettek.
Roy is szeret tévézni, szeret beszélgetni, szeret enni, de ezekből
egyszerre kettőt már nem, hármat meg végképp. Úgyhogy amikor az
ő házukban jöttek össze vasárnap, rákapott, hogy kimegy a
fészerbe, komlógyertyánból vagy vadalmából tüzet rak – a kettő
közül valamelyikből, bár az alma illata különösen édes és
megnyugtató. Ott kint a szabadban, a pácok meg az olajok mellett
egy üveg whiskyt is tartott a polcon. Tartott whiskyt a házban is, és
nem is fukarkodott vele társaságban, de az az ital, amit magának
töltött a fészerben, jobban ízlett, ahogy a füstnek is kellemesebb volt
az illata, ha nem volt ott senki, és nem kérdezte: Hát nem
csodálatos? Ha a bútorokkal dolgozott, vagy ha kiment az erdőbe,
sosem ivott – csakis ezeken a látogatókkal terhelt vasárnapokon.
Abból, hogy így egymaga kivonul, nem lett semmi gond. A
rokonok nem érezték mellőzve magukat – mérsékelten érdekelték
őket a Roy-féle emberek, akik csak úgy beházasodtak a családba,
még gyerekeket se produkáltak, és nem úgy működnek, mint ők. Ők
nagydarabok, tolakodók, beszédesek. Roy meg alacsony, magának
való, hallgatag. A felesége könnyed alkat, úgy szerette Royt, ahogy
van, és nem korholta, nem is mentegette.
Mindketten úgy érezték, többet jelentenek egymás számára, mint
azok a házaspárok, akiket elárasztanak a gyerekek.
Múlt télen Leát majdnem teljesen leteperte az influenza és a
bronchitis. Úgy gondolta, minden baktériumot elkapott, amit az
emberek a fogorvosi rendelőbe hoztak. Kilépett – azt mondta, egy
kicsit amúgy is belefáradt a munkába, és több időt szeretne arra
szánni, amire mindig is vágyott.
De Roy sosem tudta meg, mi is az. Lea ereje hanyatlani kezdett,
és nem sikerült összeszednie magát. És ez láthatólag mélységesen
megváltoztatta a személyiségét. A látogatóktól ideges lett – a
családjától a leginkább. A beszélgetés fárasztotta. Nem akart
sehova menni. A házat eléggé rendben tartotta, de a teendők között
mindig pihent, így a legegyszerűbb rutinfeladatra is ráment az egész
napja. A tévétől elment a kedve, bár ha Roy bekapcsolta, ő is nézte,
és eltűnt a kerek, vidám alakja is, vékony lett és formátlan. A
melegség, a sugárzás – ami megszépítette – teljesen eltűnt az
arcáról és barna szeméből.
Az orvos felírt neki néhány tablettát, de Lea nem tudta
megállapítani, használnak-e valamit. Az egyik nővére elvitte egy
holisztikus kezelésre, ahol egyetlen alkalom háromszáz dollárba
került. Lea erről sem tudta megállapítani, segített-e.
Roynak hiányzik a régi felesége, akit megszokott, hiányzik a
humora meg az energiája. Vissza akarja kapni, de nem tehet
semmit, csak türelmes ezzel a komor, apatikus nővel, aki néha úgy
legyint a kezével az arca előtt, mintha pókháló zavarná, vagy indák
hálójába akadt volna. De ha a látásáról kérdezik, közli, hogy semmi
baja.
 Már nem is vezet. Nem mond semmit arra sem, hogy Roy kimegy
az erdőbe.
Majd lerázza magáról, mondja Diane. (Diane úgyszólván az
egyetlen, aki eljár még hozzájuk.) Vagy nem rázza.
Nagyjából ezt mondta az orvos is, csak sokkal óvatosabb
kifejezésekkel. Azt mondja, a gyógyszer, amire beállította, nem fogja
engedni, hogy nagyon mélyre menjen. De mennyire mély a nagyon
mély, tűnődik Roy, és honnan lehet azt tudni?

Néha talál egy erdőt, ahol a fűrésztelepiek irtást végeztek, és a

koronákat a talajon hagyták. És néha talál olyat, ahol az
erdőigazgatóság járt, és megjelölték azokat a fákat, amelyeket
szerintük ki kéne szedni, mivel betegek, göcsörtösek, nem jók
faanyagnak. A komlógyertyán például nem jó faanyag, se a
galagonya, se a közönséges gyertyán. Mikor Roy egy ilyen erdőt
talál, megkeresi a gazdát vagy a tulajdonost, és ha az árban
megegyeztek, bemegy, és kihozza a fát. Ennek a tevékenységnek a
nagyja késő őszre esik – mostanra, novemberre, december elejére
–, mert ilyenkor lehet tűzifát eladni, és teherautóval ilyenkor a
legjobb az erdőbe jutni. A gazdák manapság már nem tartanak
feltétlenül jól járható erdészeti utat, ami egész hátra vinne, mint
amikor maguk vágták és vontatták ki a fát. Az embernek néha át kell
hajtania a földeken, és ezt évente csak kétszer lehet: mielőtt a földet
fölszántották, és miután learatták.
Aratás után jobb, amikor a talajt megkeményíti a fagy. Most ősszel
ráadásul nagyobb igény is van fára, mint valaha, Roy egy héten
kétszer-háromszor is kint jár.
A fákat sokan a levelük alapján azonosítják, vagy a szokásos
formájukról és méretükről, de Roy a lombtalan erdő mélyén a
kérgükről is felismeri őket. A komlógyertyánnak, ennek a súlyos,
megbízható tűzifának repedezett, barna a kérge a zömök törzsén, de
az ágai a végükön simábbak, és határozottan vörösesek. A
cseresznye az erdő legfeketébb fája, a kérge mutatós pikkelyekből
áll. A legtöbben meglepődnének, ha látnák, milyen magasra nőnek
itt a cseresznyefák – egyáltalán nem olyanok, mint egy
gyümölcsösben. Az almafák jobban hasonlítanak gyümölcsösbeli
társaikra – nem olyan magasak, a kérgük nem annyira pikkelyes és
fekete, mint a cseresznyének. A kőris katonás fa, a kérge bordás,
mint a kordbársony. A juhar szürke kérgének szabálytalan a felszíne,
az árnyékok fekete sávokat vonnak, ezen néha elnagyolt
téglalapokat alkotnak, néha nem. Van valami kényelmes
nemtörődömség a kérgében, illik az otthonosan ismerős juharfához,
amit az emberek általában maguk elé képzelnek, ha elképzelnek egy
fát.
A bükkfák és a tölgyek más lapra tartoznak – van bennük valami
jelentőségteljes, valami drámai, bár egyiknek sem olyan kedves a
formája, mint a nagy szilfának, amely már szinte teljesen kihalt. A
bükknek van az a sima szürke kérge, az elefántbőr, amibe a
leggyakrabban szoktak monogramot karcolni. Ezek a karcolások az
évek, évtizedek múltán a vékony késrovátkából széles foltokká
híznak, végül már a betűket sem lehet kiolvasni, szélesebbek, mint
amilyen hosszúak.
A bükk az erdőben harmincméteresre is megnő. Nyílt terepen
kiterebélyesedik, ugyanolyan széles, mint amilyen magas, az
erdőben viszont felfelé tör, az ágak a koronán erős fordulatokat
vesznek, és néha olyanok, mint az agancs. De ennek az arrogáns
küllemű fának meglehet az a hibája, hogy megtekeredik az erezete,
amit a felrepedt kéregről is látni. Ez azt jelzi, hogy eltörhet, vagy erős
szélben kidőlhet. Ami a tölgyfát illeti, ebben az országban nem olyan
gyakori, nem annyira, mint a bükk, de mindig könnyű észrevenni.
Ahogy a juharfa is olyan, mint a megszokott, szükségszerű fa az
udvarban, a tölgyfa is mindig olyan, mint a mesebeli fa, mintha az
összes „Egyszer volt, hol nem volt” kezdetű mesében minden erdő
csupa tölgyből állna. Sötét, fényes, bonyolultan karéjos levele is
hozzájárul ehhez a külsőhöz, de akkor is éppen ilyen legendás,
amikor a lomb már lehullott, és olyan jól lehet látni a vastag,
dugószerű kéreg szürkésfekete színét és bonyolult mintázatát, meg
az ágak ördögi hajlását, kunkorodását.
Roy úgy gondolja, a magányos favágás nem igazán veszélyes, ha
az ember tudja, mit csinál. Ha ki akar vágni egy fát, először is
megállapítja a súlypontját, aztán belevág egy hetvenfokos éket, hogy
a súlypont épp a fölött legyen. Az az oldal, ahol az ék van,
természetesen meghatározza, milyen irányba dől a fa. Az ember a
túlsó oldalról bevág, nem egészen az ékig, de egy vonalban annak
legmagasabb pontjával. A cél az, hogy átvágja a fát, de a végén
hagyjon egy sarokpontot, a fa súlyának a középpontját, ahonnan ki
kell dőlnie. A legjobb úgy dönteni, hogy minden más ágtól szabad
legyen az útja, de ezt néha egyáltalán nem lehet megoldani. Ha egy
fa más fák ágaira támaszkodik, és nem lehet hozzáférni
teherautóval, és lánccal kivontatni, akkor az ember a törzset alulról
feldarabolja, amíg a felső rész szabadon le nem zuhan. Mikor az
ember kidöntött egy fát, és az már az ágain fekszik, akkor úgy tudja
letenni a törzset a talajra, hogy átvágja az ágakat, amíg el nem ér
azokhoz az ágakhoz, amelyek a levegőben tartják. Ezekre az ágakra
nyomás nehezedik – akár meg is hajolhatnak, mint egy íj –, ilyenkor
az a trükk, hogy úgy kell vágni a fát, hogy a velünk ellentétes irányba
gördüljön, és az ágak le ne üssenek. Mikor a fa biztonságban leért,
az ember tűzifa hosszúságúra vágja a törzset, és ezeket a fejszével
felaprítja.
Néha éri meglepetés. Némelyik szeszélyes tönköt nem lehet
fejszével felaprítani: ezeket az oldalukra kell fektetni, és
láncfűrésszel átvágni – a fűrészpor, ami így keletkezik, ha a fát az
erezettel párhuzamosan vágják, hosszú csíkokban jön le. Némelyik
bükköt vagy juhart is oldalt kell felhasítani, a nagy, kerek tönköt az
évgyűrűk mentén minden oldalról levágni, míg szögletes nem lesz,
hogy a legkönnyebb legyen hozzálátni. Néha a fa pudvás, az
évgyűrűk közt gomba nő. De a rönk keménysége általában olyan,
amilyennek az ember várja: a fa teste keményebb, mint az ágai, a
széles törzsek, ha legalább részben szabadon nőttek,
keményebbek, mint a magas, karcsú fák, amelyek az erdő közepén
szöktek az ég felé.
Meglepetések. De ezekre föl lehet készülni. És ha az ember
fölkészül, nincs veszély. Roy eleinte arra gondolt, hogy az egészet
elmagyarázza a feleségének. A folyamatot, a meglepetéseket, a
felismerést. De nem tudta, hogyan vágjon bele, hogy érdekelhesse.
Néha sajnálja, hogy nem adta át ezt a tudást Diane-nek, amikor még
fiatal lány volt. Most már ideje se lenne végighallgatni.
 És bizonyos szempontból Roynak a fához fűződő gondolatai is
túlságosan személyesek – mohók, szinte kínzóak voltak. Soha
semmilyen vonatkozásban nem volt mértéktelen. De néha estéken
át képes ébren feküdni és egy pompás bükkfáról gondolkodni,
aminek neki akar fogni, tűnődik, megadja-e magát olyan könnyen,
mint ahogy látszik, vagy tartogat valamit a tarsolyában. Elgondolja
azt a sok erdőbirtokot a megyében, amit még csak nem is látott,
mert a tanyák végében fekszenek, magánbirtokok mögött. Ha olyan
úton hajt végig, ami erdőt keresztez, jobbra-balra forgatja a fejét,
nehogy valamit kihagyjon. Még ami a céljai szempontjából
értéktelen, az is tudja érdekelni. Egy gyertyáncsoport például, ami
gyenge is, ágas-bogas is, hogy foglalkozzon vele. Látja a sötét,
függőleges bordákat, ahogy lejtősen végigfutnak a halványabb
törzseken – emlékezni fog, hol látta őket. Szeretne a fejében minden
erdőről, amit lát, térképet tárolni, és noha gyakorlati oka is lenne rá,
a teljes igazság ennél jóval bonyolultabb.

Egy-két nappal az első hó után kint van az erdőn, és néhány

megjelölt fát vizsgál. Joga van itt lenni: már beszélt a gazdával, akit
Suternek hívnak.
Ennek az erdőnek a peremén van egy illegális szemétlerakó. Az
emberek inkább erre az eldugott helyre dobják ki a szemetüket, mint
hogy elvinnék a megyei lerakóba, aminek a nyitva tartása esetleg
nem felel meg nekik, vagy nem esik útba. Roy valami mozgást lát.
Kutya?
De akkor az alak fölegyenesedik, és látja, hogy egy ember,
piszkos kabátban. Illetve Percy Marshall, ott kotorászik a szemétben,
nézi, mit talál. Régen az ilyen helyeken értékes régi
cserépedényeket, üvegeket, sőt akár rézbojlert is lehetett találni, de
ez ma már nem annyira valószínű. Percy meg amúgy sem
tehetséges kukázó. Egyszerűen keresi, mit tudna használni – bár
nehéz elképzelni, mit találhatna ebben a műanyag dobozokkal, törött
képernyőkkel meg kibelezett matracokkal teli kupacban.
Percy egyedül él egyetlen szobában egy különben üres és
bedeszkázott házban innen pár kilométerre, a kereszteződésnél.
Járja az utakat, kóborol a patakpart mentén, a városban, magában
beszél, néha a félnótás csavargó szerepét játssza, néha a ravasz
helybeli színében tünteti föl magát. Az életét, az alultápláltságot, a
piszkot, a kényelem hiányát maga választotta. Kipróbálta a megyei
otthont, de ki nem állhatta a rutint és a többi öregember társaságát.
Régen egy egész jól működő tanyája volt, de a gazda élete is
monoton – úgyhogy nagy gonddal csúszott lefelé, illegális italmérés,
elfuserált betörések, időnként börtön, aztán nagyjából az elmúlt
évtizedben a nyugdíjának köszönhetően kissé fölkapaszkodott, és
egész jól elboldogult. Még a fényképe is bekerült a helyi lapba, egy
kis színes újságcikkel.
Egy embertípus utolsó mohikánja. A helyi szabad szellem meséi
és meglátásai.
Küszködve kapaszkodik fel a szemétlerakóról, mintha
kötelességének érezné, hogy egy kicsit elcsevegjen.
– Megy, és kivágja azokat a fákat?
Roy azt mondja: „Lehet.” Gondolja, Percy talán ingyen tüzelőt
akar.
– Akkor jobb, ha siet – mondja Percy.
– És miért?
– Mert ez itt mind szerződés tárgya lesz.
Roy önkéntelenül is örömet szerez neki, mert megkérdezi, ugyan
miféle szerződés tárgya. Percy pletykás, de nem hazug. Legalábbis
abban nem, ami igazán érdekli, vagyis a megegyezések, örökségek,
biztosítások, betörések, különféle pénzügyek tárgyában. Tévedés
azt hinni, hogy akinek soha nem sikerült pénzhez jutnia, az nem
gondolkozik róla buzgón. Akik azt képzelik, hogy Percy filozofikus
hobó, és csak a régi szép idők emlékébe burkolózik, talán
meglepődnének. Bár egy kicsit ebből is elő tud adni, ha a szükség
úgy hozza.
– Hallottam egy ilyen fickóról – mondja Percy, és igyekszik bő lére
ereszteni. – A városban. Nem is tudom. Na és ennek a fickónak
valami fűrészmalma van, és szerződött a Patak fogadóval, mostantól
ő fogja őket fával ellátni, egész télire. Napi egy öl fa. Ennyit égetnek
el. Napi egy öllel.
Roy azt kérdi:
– Ezt meg hol hallotta?
 – A kocsmában. Na jó, időnként bejárok. Egy korsónál soha nem
iszok meg többet. És valami fickók, én meg nem mondom, hogy kik,
de ők se voltak részegek. Arról beszéltek, hogy hol az az erdő,
márpedig ez volt, az biztos. A Suter erdeje.
Roy épp a múlt héten beszélt a gazdával, és azt hitte, egész jól
megegyeztek, hogy megcsinálja a szokásos tisztogatást.
– Nagy darab erdő – mondja könnyedén.
– Az.
– Ha az egészet meg akarják szerezni, ahhoz engedély kell.
– Naná. Hacsak nincs valami trükk a dologban – mondja Percy
élénk örömmel.
– Mi közöm hozzá. Nekem van annyi munkám, hogy alig tudom
elvégezni.
– Naná hogy van. Amennyit csak el tud végezni.

Roy hazafelé végig képtelen elhessegetni ezt a történetet.

Időnként ő is adott el fát a Patak fogadónak. De most nyilván
eldöntötték, hogy egyetlen, állandó beszállítót választanak, és nem ő
az.
Elgondolja, milyen nehéz annyi fát kivágni most, mikor már el is
kezdett esni a hó. Egy dolgot lehet tenni, kivontatni a rönköket a nyílt
terepre, mielőtt igazán beállna a tél. Ahogy csak lehet, ki kell vágni
őket, nagy rakást rakni, felfűrészelni, aztán később felaprítani. És ha
az ember ki akarja hozni, ahhoz buldózer kell, vagy legalábbis egy
nagy traktor. Bekötőutat kell építeni, és lánccal kivontatni az egészet.
Ehhez kell egy csapat – ez aztán nem egy- vagy kétemberes munka.
Ez valami nagyobb léptékű dolog.
Úgyhogy nem úgy hangzott, mint valami részidős vállalkozás,
amilyen az övé. Inkább egy nagyobb társaság lesz, talán nem is a
megyéből.
Eliot Suter egy szóval nem célzott erre az ajánlatra, amikor Roy
beszélt vele. De simán lehet, hogy később megkörnyékezték, és úgy
döntött, elfelejti ezt az alkalmi egyezséget, amit Royjal kötött. Úgy
döntött, hadd menjen a buldózer.
Az este folyamán Roy arra gondol, felhívja, és rákérdez, mi van.
Aztán mégis arra gondol, hogy ha a gazda valóban meggondolta
magát, akkor úgysincs mit tenni. Egy szóbeli megegyezés nem jelent
semmit. Lehet, hogy egyszerűen azt mondaná, kopjon le.
Legjobban teszi, ha úgy csinál, mintha nem is hallotta volna Percy
történetét, nem is hallott volna a másik pasasról – egyszerűen megy,
gyorsan kivág annyi fát, amennyit csak tud, még mielőtt jön a
buldózer.
Persze mindig megvan az esélye annak is, hogy Percy tévedett.
Nem valószínű, hogy azért találta volna ki, hogy Royt bosszantsa, de
lehet, hogy csavart egyet a történeten.
Ettől függetlenül minél többet gondolkozik rajta Roy, annál
kevesebb esélyt ad ennek a lehetőségnek. Egyszerűen látja lelki
szemei előtt a buldózert meg az összeláncolt rönköket, a nagy
farakásokat kint a szántóföldön, a láncfűrészes embereket. Ma már
így intézik a dolgokat. Nagyban.
Az egész történet részben azért hat rá így, mert nem kedveli a
Patak fogadót, a Peregrine folyó menti üdülőszállót. Az épület egy
régi malom helyén áll, nem messze a kereszteződéstől, ahol Percy
Marshall lakik. Tulajdonképpen az a terület és az a ház is a szálló
tulajdona, ahol Percy él. Volt egy terv, hogy ledöntik a házat, de
kiderült, hogy a szálló lakói, mivel más dolguk amúgy sincs,
szívesen mennek végig az úton és fotózzák a düledező épületet, az
öreg boronát és a felfordított szekeret, a használhatatlan kutat meg
Percyt, már amikor hagyja magát lefotózni. Néhány vendég
vázlatokat is készít. Messziről jönnek, Ottawából meg Montrealból,
és nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy az isten háta mögött járnak.
A helybeliek egy-egy különleges alkalomból ebédelni vagy
vacsorázni járnak a szállóba. Egyszer Lea is volt, a fogorvossal meg
a feleségével, és a szájhigiénikussal meg a feleségével. Roy nem
volt hajlandó. Azt mondta, nem akar olyan ételt enni, ami egy
vagyonba kerül, akkor se, ha nem ő fizeti. De nem is tudja pontosan,
mi baja a szállóval. Végül is nincs kifogása az ellen, hogy valakik
pénzt adjanak ki abban a reményben, hogy jól érzik magukat, sem
az ellen, hogy mások meggazdagodjanak abból a pénzből, amit
valakik el akarnak költeni. Igaz, hogy a szálló antik bútorait
valamilyen más mesterember kárpitozta és újította fel – nem is
idevalósi –, de ha őt kérik fel, valószínűleg nem is vállalja, mondván,
hogy így is több munkája van a kelleténél. Mikor Lea rákérdezett,
hogy mi baja a szállóval, csak egy dolgot tudott mondani, hogy
amikor Diane jelentkezett náluk pincérnőnek, azzal utasították
vissza, hogy túlsúlyos.
– De hát az is volt – mondta Lea. – Az is. Ő maga mondja.
Igaz. De Roy ettől még sznobnak tartja őket. Harácsolónak és
sznobnak. Új épületeket húztak fel, amelyek állítólag egy régi boltra
meg egy régi operaházra emlékeztetnek, csak a felhajtás kedvéért.
Fával tüzelnek, a felhajtás kedvéért. Napi egy öllel. Úgyhogy most
jön valami spekuláns a buldózerével, és letarolja az erdőt, mintha
valami szántóföld volna. Pontosan az az önkényes ügymenet, amit
az ember vár tőlük, az a fajta rablás, amire ezek képesek.

Roy elmondja Leának, mit hallott. Most is elmond neki mindenfélét

– ez a szokása –, de már annyira megszokta, hogy Lea újabban
nem figyel oda, hogy alig veszi észre, válaszol-e egyáltalán. Lea
most azt ismétli meg, amit Roy maga mondott.
– Nem érdekes. Van elég dolgod így is.
Erre számított, mindegy, hogy Lea jól van-e vagy sem. Hogy
elsiklik a lényeg mellett. De nem ezt csinálja-e minden feleség – és
nyilván a férjek is – az esetek nagyjából ötven százalékában?

Másnap délelőtt Roy egy darabig egy lehajtható lapú asztalon

dolgozik. Úgy tervezi, hogy egész nap a fészerben marad, befejez
néhány elmaradt munkát. Dél körül meghallja Diane zajos
kipufogóját, és kinéz az ablakon. Azért jön, hogy Leát elvigye a
reflexológushoz: úgy gondolja, használ neki, és Lea sem tiltakozik.
De most a fészer felé jön, nem be a házba.
– Szia – mondja.
– Szia.
– Sok a meló?
– Több, mint valaha – mondja Roy. – Kell egy állás?
Ez a rutin.
– Már van. Figyelj, azért jöttem, mert szívességet kérnék. Azért
jöttem, hogy kölcsönkérjem a teherautót. Holnapra, hogy elvigyem
Tigrist az állatorvoshoz. A kocsiban nem bírok vele. Nagyon nagy a
kocsihoz. Sajnálom, hogy meg kell kérjelek.
Roy azt mondja, semmi vész.
Tigrist az állatorvoshoz, gondolja, ez sokba fog nekik kerülni.
– De nem kellett volna épp neked is a teherautó? – kérdi Diane. –
A kocsit elviheted, mondjuk.
Roy persze arra gondolt, hogy kimegy az erdőre holnap, már ha
ezt a munkát ma befejezi. Akkor az lesz, dönti el hirtelen, hogy
kimegy ma délután.
– Majd teletankolom – mondja Diane.
Erre is figyelnie kell, nem szabad elfelejtenie megtankolni, hogy
megelőzze Diane-t. Már épp el akarja kezdeni: „Tudod, azért akarok
oda kimenni, mert történt valami, amit nem bírok kiverni a
fejemből…” De Diane már kiment, indul Leáért.
Ahogy eltűnnek szem elől, és Roy is mindent feltakarított, beül a
teherautóba, és kihajt oda, ahol előző nap járt. Eszébe jut, hogy
megáll, és tovább faggatja Percyt, de arra jut, hogy nem lenne
semmi értelme. Ennyi érdeklődés láttán Percy csak fantáziálni
kezdene. Újra eszébe jut, hogy beszél a gazdával, de úgy dönt,
mégsem, méghozzá ugyanazért, mint előző este.
A teherautóval az erdőbe vezető ösvény elején parkol le. Ez az
ösvény hamarosan elfogy, de ő még azelőtt letér róla. Körbejár,
vizsgálgatja a fákat: ugyanolyannak tűnnek, mint tegnap, és semmi
jelét nem mutatják, hogy közük volna bármi ellenséges tervhez. Nála
van a láncfűrész és a fejsze, és úgy érzi, sietnie kell. Ha bárki
felbukkan, ha bárki számon kéri, azt fogja mondani, hogy engedélye
van a gazdától, és semmi más megállapodásról nem tud. Ezenkívül
azt is el fogja mondani, hogy folytatja a favágást, amíg a gazda
személyesen ide nem jön, és nem mondja, hogy tűnjön el. Ha
csakugyan így lesz, akkor persze el kell mennie. De azért nem
valószínű, mivel Suter nagydarab ember, rossz a csípője, úgyhogy
nem nagyon szokta körbejárni a birtokát.
„… semmilyen engedély…” – mondja Roy magában, akár Percy
Marshall. – „Én ezt írásban akarom látni.”
Azzal az idegennel beszél, akit nem is látott még.
 Az erdők talaja mindenütt egyenetlenebb, mint a környező földek
szintje. Roy mindig arra gondolt, hogy ezt a kidőlt fák okozzák, a
gyökerükkel felrántják a földet, aztán csak fekszenek ott,
szétkorhadnak. Ahol feküdtek és elkorhadtak, egy halom lesz, ahol a
gyökerük kitépte a földet, mélyedés. De valahol azt olvasta – nem is
olyan régen, és bárcsak vissza tudna emlékezni, hol is –, hogy az
oka olyasmi, ami nagyon rég történt, a jégkorszak legvégén, mikor a
föld rétegei között jég keletkezett, és furcsa dombokba lökte föl, mint
ma is a sarkvidéken. Ahol a talajt nem tisztították és nem munkálták
meg, ma is megvannak a dombok.

Ami most Royjal történik, az a legközönségesebb, mégis a

leghihetetlenebb dolog. Ez történne az erdőben bármilyen idióta
álmodozóval, bármilyen nyaralóval, aki elbámészkodik a
természeten, bárkivel, aki úgy gondolta, hogy az erdő afféle park,
ahol korzózni lehet. Bárkivel, aki könnyű cipőt húz, nem bakancsot,
és nem izgatja magát, hogy a lába elé nézzen. Royjal ez soha nem
fordult elő, a több száz alkalommal, amikor az erdőben járt, még
véletlenül sem fordult elő.
Egy ideje könnyű hó szállingózik, amitől a talaj és az avar síkos.
Roy egyik lába megcsúszik és kibicsaklik, aztán a másik a
behavazott csaliton át a föld felé lendül, ami lejjebb van, mint hitte
volna. Vagyis óvatlanul lép – szinte vetődik – egy olyan helyen, ahol
az embernek csakis tapogatva, óvatosan szabadna lépnie, vagy ha
a közelben bárhol biztosabb talajt lát, sehogy. Tehát mi is történik?
Nem zuhan le keményen, valószínűleg nem egy mormota üregében
bukott el. Elveszti az egyensúlyát, de kényszerűen meginog, szinte
hitetlenkedve, aztán úgy vágódik el, hogy a megcsúszott lábfeje
valahogy beakad a másik lába alá. Estében eltartja magától a
fűrészt, és félrehajítja a fejszét. De nem eléggé félre: a nyele erősen
megüti a megcsúszott lába térdét. A fűrész magával rántotta, de
legalább nem esett rá.
Úgy érezte, szinte lassított felvételben történik az esés,
megfontoltan és elkerülhetetlenül. Eltörhette volna a bordáját, de
nem törte. A fejsze nyele is felcsapódhatott volna, arcon vághatta
volna, de nem vágta. Felhasíthatta volna a lábát. Ezeket a
lehetőségeket nem gyors megkönnyebbüléssel gondolja végig,
hanem mint aki még nem biztos benne, nem következtek-e be. Mert
ahogy ez elkezdődött – ahogy megcsúszott, rálépett a csalitra, és
elesett –, az olyan pitiáner, olyan ügyetlen, olyan nehezen hihető
volt, hogy bármilyen abszurd végkifejlet következhet belőle.
Kezdi felhúzni magát. Mindkét térde fáj – az egyik attól, hogy a
fejszenyél megütötte, a másik attól, hogy keményen beverte a
földbe. Roy belekapaszkodik egy fiatal cseresznyefába – ahova
bevághatta volna a fejét –, és fokozatosan fölhúzza magát.
Próbaképpen csak az egyik lábára engedi rá a súlyát, a másikkal
épp csak érinti a talajt – azzal, amelyik megcsúszott, és
alátekeredett. Mindjárt ezt is megpróbálja. Lehajol, hogy fölvegye a
fűrészt, és majdnem újra összecsuklik. A talaj felől olyan nyilalló
fájdalom tör föl, hogy a koponyájáig meg sem áll. Roy elfelejti a
fűrészt, felegyenesedik, nem tudja biztosan, honnan ered a fájdalom.
A másik lábfeje lesz – vajon ránehezedett, amikor előrehajolt? A
fájdalom visszahúzódott a bokájába. Amennyire tudja, kinyújtja a
lábát, vizsgálja, aztán nagyon óvatosan megpróbálja a földre tenni a
lábfejét, fokozatosan rááll. Nem hiszi el a fájdalmat. Nem hiszi el,
hogy ez így lesz, hogy legyőzheti őt. A bokája nyilván nemcsak
kibicsaklott, hanem ki is ficamodott. Lehet, hogy eltört? Bakancsban
nem különbözik a másiktól, a hűséges bokájától.
Tudja, hogy ki kell bírnia. Hozzá kell szoknia, ha ki akar innen
jutni. És próbálgatja, de semmit nem halad. Nem tud ráállni. Nyilván
eltörött. Eltörött a bokája – de még ez is nyilván kisebbfajta sérülés,
ilyesmi öregasszonyokkal történik, mikor megcsúsznak a jégen.
Szerencséje van. Eltörött a bokája, kisebbfajta sérülés. Ettől
függetlenül egy lépést nem tud tenni. Nem tud járni.
Végül megérti, hogy ha vissza akar jutni a teherautóhoz, akkor itt
kell hagynia a fejszét és a láncfűrészt, négykézláb kell kúsznia.
Olyan finoman ereszkedik le, ahogy csak tud, odahúzza magát a
bakancsnyomai ösvényére: már kezdi őket ellepni a hó. Eszébe jut,
hogy megnézze azt a zsebét, ahol a slusszkulcs van, ráhúzta-e a
cipzárt. Lerázza magáról a sapkáját, ott hagyja a földön: az ellenzője
zavarta a látásban. Most a csupasz fejére hullik a hó. De nincs olyan
hideg. Amint elfogadja a kúszást mint az előrejutás módszerét, már
nem is olyan rossz – vagyis nem lehetetlen, bár nehéz a két kezének
és a jó térdének. Most már eléggé óvatos, átvonszolja magát a
csaliton, keresztül a sarjakon, át a buckás talajon. Még ha adódik is
egy kis lejtő, ahol legurulhatna, nem mer kockáztatni: vigyáznia kell
a fájós lábára. Örül, hogy nem vágott keresztül mocsaras részen, és
örül, hogy nem várt tovább a visszaindulással: egyre sűrűbben
havazik, és a nyomok csaknem eltűntek. Ha nincs meg ez az
ösvény, nehéz lenne megmondani – talajszintről –, hogy jó irányba
halad-e.
Ezt a helyzetet, ami eleinte olyan valószerűtlennek tűnt, már kezdi
természetesnek látni. Ahogy a két kezén, könyökén és a fél térdén,
szorosan a föld fölött halad, és épp egy rönköt vizsgál, nem rothadt-
e, aztán a hasán fekve áthúzza rajta magát, és a tenyerére rátapad
a rothadt avar, a sár és a hó – nem tarthatja magán a kesztyűt, mert
az erdei talajon nem tudná pontosan megfogni és kitapintani a
dolgokat, csak a fagyos, csupasz, szétterpesztett ujjú kezével –, már
meg se lepődik. Nem gondol többet az otthagyott fejszéjére meg a
fűrészére, bár először alig tudott tőlük elszakadni. Már alig gondol a
balesetre. Megtörtént, hát megtörtént. Az egész egyáltalán nem
tűnik már sem hihetetlennek, sem természetellenesnek.
Egy meglehetősen meredek töltés jön, amin fel kell jutnia, és
amikor odaér, mély lélegzetet vesz, megkönnyebbül, hogy idáig is
eljutott. A kezét egymás után megmelengeti a dzsekije zsebében.
Valamiért Diane-re gondol, az előnytelen piros sídzsekijére, és
eldönti, hogy az ő élete az ő élete, nincs sok értelme aggódni miatta.
Aztán a feleségére gondol, ahogy a televízió előtt úgy tesz, mintha
nevetne. A csöndjére. De legalább nem éhes, és bent van a
melegben, nem valami menekült, aki az úton vánszorog. Rosszabb
dolgok is történnek, gondolja. Rosszabb dolgok is.
Elindul felfelé a töltésen, a két könyökét és a sajgó, de
használható fél térdét, ahol tudja, beássa. Folyamatosan halad; a
fogát összeszorítja, mintha azzal megakadályozná, hogy
visszacsússzon; megmarkol minden kibukkanó gyökeret és kicsit is
erős szárat, amit meglát. Néha megcsúszik, a kapaszkodója enged,
de meg tud állni, és újra felfelé araszol. A fejét egyszer sem emeli
fel, hogy látná, mennyit kell még megtennie. Ha úgy csinál, mintha
az emelkedő végtelen lenne, akkor majd afféle jutalom lesz,
meglepetés, ha felér a tetőre.
Soká tart. De végül felkapaszkodik a tetőre, és a fákon és a
havazáson át meglátja a teherautót. A teherautót, a régi piros
Mazdát, a hűséges, vén barátot, ahogy varázslatos módon ott vár.
Most már, ezen a szinten az elvárásai is nagyobbak, úgyhogy
feltérdel, finoman, finoman bánik a fájós lábával, reszketve rááll az
ép lábára, a másikat húzza, és imbolyog, mint a részeg. Megpróbál
valahogy szökdelni. Nem jó: így elvesztheti az egyensúlyát. Próbál
egy kis súlyt terhelni a rossz lábára, éppen csak, és rájön, hogy a
fájdalomtól rögtön elájul. Visszaereszkedik a korábbi helyzetbe, és
kúszik. De nem a fák közt kúszik a teherautó felé, hanem
merőlegesen befordul, amerre az ösvényt tudja. Mikor odaér, már
jobban tud haladni a kemény keréknyomban kúszva, a sárban, ami a
napon felengedett, de most kezd újra visszafagyni. Kegyetlen a
térdének és a tenyerének, mégis annyival könnyebb, mint az az út,
ahol eddig kellett jönnie, hogy szinte beleszédül. Látja maga előtt a
teherautót. Őrá néz, várja.
Vezetni is tud majd. Nagy szerencse, hogy a bal lába sérült meg.
Most, hogy a legrosszabbon túl van, egy sor nyugtalanító kérdés tör
rá a megkönnyebbüléssel egy időben. Ki megy el a fűrészért meg a
fejszéért, hogy fogja bárkinek elmagyarázni, hol találja őket? Mikor
tud majd újra járni?
Semmi értelme. Ezt az egészet elhessegeti, és felemeli a fejét,
hogy újra, biztatóan a teherautóra nézzen. Újra megáll pihenni, a
kezét melengetni. Most már fölhúzhatná a kesztyűt, de minek tegye
tönkre?
Az erdő szélén egy nagy madár száll fel, Roy arra fordítja a fejét,
hogy lássa, micsoda. Úgy gondolja, ölyv, de lehet keselyű is. Ha
keselyű, szemmel fogja-e tartani, gondolván, hogy szerencséje van,
mert sérültet lát?
Roy megvárja, amíg a madár visszakanyarodik, hogy a
röpképéről, a szárnyairól lássa, micsoda.
És miközben nézi, miközben vár, és figyeli a madár szárnyát –
keselyű –, egy drámaian új gondolat jut eszébe arról a történetről,
ami az elmúlt huszonnégy órában fogva tartotta.
 A teherautó megmoccan. Mikor indult el? Miközben ő a madarat
figyelte? Eleinte csak egy kis mozgás, imbolygás a keréknyomok
közt – lehetne hallucináció is. De hallja a motort. Indít. Valaki talán
beszállt, amíg ő nem figyelt, vagy odabent várt egészen mostanáig?
De hát biztosan bezárta, és a kulcs is nála van. Újra megtapogatja a
becipzárazott zsebet. Valaki most lopja el a teherautót a szeme
láttára, kulcs nélkül. Roy kiáltozik, integet, ebből a kuporgó
helyzetéből – mintha ez bármit is számítana. De a teherautó nem
tolat, hogy megfordulhasson és kifelé induljon: az ösvényen
egyenesen feléje döcög, és aki vezeti, dudál, nem figyelmeztetően,
hanem üdvözlésképp, és lassít.
Roy most már látja, ki az.
Az egyetlen ember, akinek még van kulcsa. Az egyetlen ember,
aki lehet. Lea.
Roy kínlódva áll rá az ép lábára. Lea leugrik a teherautóról,
odarohan hozzá, és segít.
– Elestem – zihálja Roy. – Életemben nem csináltam ilyen baromi
hülyeséget. – Aztán eszébe jut, hogy megkérdezze, hogy kerül ide
Lea.
– Hát nem repültem – mondja ő.
A kocsival jött, mondja – úgy beszél, mintha soha nem hagyta
volna abba a vezetést –, a kocsival jött, csak fent hagyta az úton.
– Nem elég erős erre az ösvényre – mondja. – És gondoltam,
esetleg elakadok. Pedig nem, mert a sár keményre fagyott.
– Láttam a teherautót – mondja. – Úgyhogy csak besétáltam, és
mikor odaértem, kinyitottam, beszálltam, és ott ültem. Gondoltam,
hamarosan jössz, mert láttam, hogy havazik. De arra nem
számítottam, hogy négykézláb érkezel.
Lea arca a sétától vagy talán a hidegtől derűsebb, és a hangja is
élénkebb. Lehajol, megnézi Roy bokáját, azt mondja, szerinte
megdagadt.
– Lehetne rosszabb is – mondja Roy.
Lea azt mondja, most az egyszer nem aggódott. Most az egyszer
nem, amikor kellett volna. (Roy nem zavartatja magát, hogy
elmondja, néhány hónapig egyáltalán semmi iránt nem mutatott
aggodalmat.) Semmi rossz előérzete nem volt.
– Csak azért jöttem eléd, hogy elmondjam – folytatja –, mert már
alig vártam, hogy elmondhassam. Hogy mi jutott eszembe, miközben
az a nő dolgozott velem. Aztán láttam, hogy ott kúszol. És arra
gondoltam, Te jó Isten.
Mi jutott eszébe?
– Hát az – mondja. – Á, mindegy, nem tudom, mit gondolsz majd.
De majd elmondom később. Először a bokádat kell rendbe tenni.
Mi jutott eszébe?
Az jutott eszébe, hogy az a társaság, amelyikről Percy hallott, nem
is létezik. Percy hallott valamit, de nem arról, hogy valami idegenek
jönnek ide, hogy kitermeljék az erdőt. Hanem éppen Royról hallott.
– Mert az az öreg Eliot Suter egy nagy pletykafészek. Ismerem azt
a családot, a felesége Annie Poole nővére volt. Megy, és mindenfelé
dicsekszik az üzletével, amit kötött, és jócskán hozzá is told, és
akkor mit hallasz? Hogy ráadásul a Patak fogadónál köt ki, és napi
száz öl fánál. Az egyik, aki ül a söre mellett, kihallgatja, mit mond a
másik a söre mellett, és kész is. És valami szerződésed neked is
van… mármint van egy megegyezésed…
– Elég hülyén hangzik… – mondja Roy.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de gondolj csak bele…
– Elég hülyén hangzik, de ugyanez jutott eszembe nekem is úgy
öt perce.
És csakugyan. Ez jutott eszébe, amikor a keselyűt figyelte.
– Hát tessék – mondja Lea, és elégedetten nevet. – Ha valami
csak távolról kötődik a fogadóhoz, máris átalakul valami nagy
történetté. Valami nagy pénzekről szóló történetté.
Ez az, gondolja Roy. Saját magáról hallott. Az egész kavarodás
visszajut őhozzá.
A buldózer nem jön, a láncfűrészes emberek nem gyülekeznek. A
kőris, a juhar, a bükk, a gyertyán, a cseresznye mind biztonságban
várja. Egyelőre mind biztonságban várja.
Lea egészen kifullad az erőfeszítéstől, ahogy támogatja, de azért
ki tudja fújni: „Nagy szellemek, ha találkoznak.”
 Ez nem az a pillanat, amikor szóvá lehetne tenni, hogy
megváltozott. Ahogy az ember nem kiabálja fel valakinek a létra
tetejére, hogy gratulál.
Roy bevágta a lábfejét, ahogy felhúzódzkodott – illetve részben
Lea felhúzta – a teherautó utasülésére. Felnyög, de ez másfajta
nyögés, mint amit akkor adna ki, ha egyedül lenne. Nem mintha
dramatizálni akarná a fájdalmát, csak így írja le a feleségének.
Vagy akár így ajánlja fel a feleségének. Mert tudja, hogy nem
egészen úgy érzi magát, mint ahogy remélte, ha Leá-ba valaha
visszatér az életkedv. És a hang, amit kiad, ezt a hiányt akarja
elfedni vagy erre mentség. Persze természetes, hogy egy kicsit
óvatos, nem tudja, hogy ez már végleg így marad-e.
De ha végleg, ha végképp jó lesz, akkor is van még valami.
Valami veszteség, ami elhomályosítja ezt a nyereséget. Valami
veszteség, amit szégyellne bevallani, ha lenne energiája.
A sötét és a havazás sűrűbb, semhogy a legközelebbi fáknál
tovább látna. Járt már odabent ilyenkor, amikor a sötét bezárul a tél
kezdetén. De most, hogy odafigyel, észrevesz valamit az erdőben,
amit eddig, úgy gondolja, elvétett. Hogy mennyire önmagába
burkolózik, mennyire sűrű és titokzatos. Itt nem egyik fáról van szó
vagy a másikról, hanem az összes fáról együtt, ahogy egymást
segítik és támogatják, és valami egésszé szövődnek. Átalakulnak,
az ember háta mögött.
Van egy másik szó is az erdőre, és ez a név most ott ólálkodik
Roy elméjében, ki-bejár, és már-már meg tudja ragadni. De nem
egészen. Túlzó szó, valahogy baljós, de közömbös.
– Otthagytam a fejszét – mondja gépiesen. – Otthagytam a
fűrészt.
– És akkor mi van. Majd találunk valakit, aki kihozza neked.
– És ott van még a kocsi. Kiszállsz, és elhozod, és én vezethetem
a teherautót?
– Megőrültél?
Lea hangja szórakozott, mert éppen tolat a teherautóval, hogy
megforduljon. Lassan megy, de nem túl lassan, dülöngél a kátyúban,
de megmarad az ösvényen. Roy nincs hozzászokva, hogy a hátsó
visszapillantót ebből a szögből nézze, úgyhogy letekeri az ablakot,
és kihajol, a hó az arcába hullik. Nem csak azért csinálja, hogy
nézze, hogy halad Lea, hanem hogy kitisztítson valami forró
kábulatot, ami most tör rá.
– Nyugi – mondja. – Ez az. Nyugi. Most jó. Jó vagy. Jó vagy.
Miközben ezt mondja, Lea a kórházról mond valamit.
–…hogy megnézzenek. Most ez a legfontosabb.
Roy legjobb tudomása szerint Lea soha nem vezette még a
teherautót.
Figyelemre méltó, milyen jól megy neki.
Rengeteg. Ez az a szó. Nem idegen szó, de Roy valószínűleg
soha nem használná. Van benne valami modorosság, amitől ő
általában tartózkodik.
– Az elhagyatott rengeteg – mondja, mintha ez valahogy pontot
tenne valaminek a végére.
 Mennyi boldogság!

A matematikát a laikusok gyakran összetévesztik a számtannal, és

száraz, sivár tudománynak tartják. Holott épp ellenkezőleg, a
matematika igen nagy képzelőerőt igényel.
SZOFJA KOVALEVSZKAJA

I.
Január első napján, 1891-ben egy apró nő és egy megtermett férfi
sétál a régi genovai temetőben. Mindketten nagyjából
negyvenévesek. A nőnek gyermekien nagy a feje, rajta sűrű,
bozontos fürtök, az arckifejezése mohó, enyhén esedező. A
vonásain már a fáradtság jelei. A férfi hatalmas. 130 kilója
egyenletesen oszlik meg a testén, és mivel orosz, gyakran nevezik
medvének meg kozáknak is. Jelenleg sírkövek fölé görnyed, és a
jegyzetfüzetébe irkál, feliratokat gyűjt, rövidítéseken töpreng,
amelyek nem azonnal világosak a számára, noha beszél oroszul,
franciául, angolul, olaszul, és megérti a klasszikus, valamint a
középkori latint is. A tudása éppolyan figyelemre méltó, mint a
termete, és bár a szakterülete az államjog, bármikor elő tud adni az
amerikai politikai intézményrendszer jelenkori növekedéséről, az
oroszországi és a nyugati társadalom sajátosságairól és az ókori
birodalmak törvényeiről és szokásairól. De nem pedáns. Szellemes
és népszerű, több szempontból is gondtalan, és hála Harkov
közelében lévő birtokainak, a lehető legnagyobb kényelemben él.
Oroszországban azonban nem kaphat egyetemi állást, mivel
liberális.
A neve illik hozzá: Makszim. Makszim Makszimovics Kovalevszkij.
A nőt, aki vele van, történetesen Kovalevszkajának hívják.
Makszim távoli rokonának volt a felesége, de már özvegy.
Évődve szól a férfihoz.
– Tudod-e, hogy egyikünk meg fog halni? – kérdezi. – Egyikünk
idén meghal.
 Makszim csak félig-meddig figyel, úgy kérdi, miért?
– Mert az új év első napján temetőben sétálunk.
– Csakugyan.
– Azért akad még olyasmi, amiről nem tudsz – mondja a nő
csipkelődő, de aggodalmas hangon. – Én ezt már nyolcéves
koromban tudtam.
– A lányok a konyhában, a fiúk meg az istállóban töltenek több
időt, ennyi az egész.
– És a fiúk az istállóban nem hallanak a halálról?
– Nem annyira. Más dolgokra koncentrálnak.
Havazik is, de csak épphogy. Lucskos, fekete lábnyomokat
hagynak maguk után, amerre járnak.

Szofja először 1888-ban találkozott Makszimmal. Makszim azért

jött Stockholmba, hogy egy társadalomtudományi iskola
megalapításához adjon tanácsot. A közös állampolgárság, ami
egészen a közös családnévig terjedt, eleve egymáshoz sodorta
volna őket, még ha nem is rokonszenveznek különösebben
egymással. Szofja felelőssége lett volna, hogy szórakoztassa, és
gondját viselje ennek a másik liberálisnak, akit otthon nem látnak
szívesen.
De kiderült, hogy ez egyáltalán nem kötelesség. Úgy röpültek
egymás karjaiba, mintha valóban rég nem látott rokonok lennének.
Hamarosan patakzottak a viccek és a kérdések, fél szavakból
értették egymást, levegőt sem véve hadartak oroszul, mintha a
nyugat-európai nyelvek merev kalitkák lennének, amelyekben túl
sokáig tartották volna őket fogságban, vagy legalábbis az igazi
emberi beszéd hitvány helyettesítői volnának. A viselkedésükkel is
hamar megbotránkoztatták a stockholmiakat. Makszim késő estig ott
maradt Szofja lakásán. Ő meg egyedül kísérte ebédelni a
szállodájában. Amikor Makszim a jégen megsértette a lábát, Szofja
borogatta és kötözte be, és még másoknak is mesélt róla. Annyira
biztos volt magában, és különösen Makszimban. Egy barátjának így
jellemezte, De Musset-től idézve:

Természete vidám – ha bú nem hatja át,

 Szomszédnak zsörtölődő – és mégis jó barát,
Léha végtelenül – érzékeny módfelett,
Bosszantóan naiv – csömör kínozza meg,
Őszinte rémesen – mégis nagyon ravasz.

És a végére odaírta: „Ráadásul igazi orosz.”

Kövér Makszimnak nevezte el.
„Soha nem érzem annyira szükségét, hogy románcokat írjak, mint
amikor Kövér Makszimmal vagyok.”
És: „Túl sok helyet foglal el – a díványon is és az ember
gondolataiban is. Egyszerűen képtelen vagyok a jelenlétében másra
gondolni, mint rá.”
Ez éppen akkor történt, amikor reggeltől estig dolgoznia kellett
volna, írnia a tanulmányát a Bordin-díjra. „Nemcsak a
Függvényeimet hanyagolom el, hanem az Elliptikus Integráljaimat és
a Forgó Testemet is” – írta tréfásan matematikuskollégájának,
Mittag-Lefflernek, aki rávette Makszimot, hogy egy darabig
Uppsalában tanítson. Szofja elszakította magát a róla szőtt
gondolataitól, az álmodozástól, visszatért a forgó testek
mozgásához, az úgynevezett sellőproblémához és megoldásához a
theta-függvények és két független változó segítségével.
Elkeseredetten dolgozott, de boldogan, mert a tudata mélyén még
mindig ott volt Makszim. Mire visszatért, Szofja kimerült, de
diadalmas volt. Két diadal: a munkája már csak az utolsó simításra
és a névtelen benyújtásra várt; morgolódó, de vidám szerelme pedig
mohón visszatért a száműzetésből, és minden módon értésére adja,
gondolta Szofja, hogy élete asszonyává szeretné tenni.

A Bordin-díj ártott meg nekik. Szofja legalábbis így hitte. Eleinte őt

is megtévesztette, elkápráztatta a csillárok fénye meg a pezsgő. A
sok szédítő bók, a rajongás meg a kézcsók vastagon borított be
bizonyos kellemetlen, de elnémíthatatlan tényeket. Azt a tényt, hogy
soha nem fog a tehetségéhez méltó állást kapni, sőt szerencséje
lesz, ha egy vidéki leánygimnáziumban taníthat. Míg ő a fényben
sütkérezett, Makszim lelépett. A valódi okáról persze soha egyetlen
szó sem esett – csak a megírandó előadásairól, meg hogy szüksége
van Beaulieu nyugalmára és csendjére.

Úgy érezte, mellőzik. Egy olyan férfi, aki nem szokta meg, hogy
mellőzzék, akivel ez valószínűleg soha semmilyen szalonban,
semmilyen fogadáson nem fordult elő, amióta felnőtt férfivá érett. És
még Párizsban sem teljesen. Hiszen nem vált láthatatlanná a
Szonyát ért reflektorfényben, hanem csak olyan volt, mint mindig.
Egy stabil értékrenddel és piacképes hírnévvel rendelkező férfi a
hatalmas termetével és intellektusával, a könnyed szellemességével,
a leleményes, férfias sármjával. Szonya meg kimondott újdonság,
egy matematikai tehetséggel és női félszegséggel megáldott,
egészen bájos asszony, aki a fürtjei alatt a lehető legszokatlanabbul
berendezett elmét tudhatja a magáénak.
Makszim megírta hűvös és duzzogó mentegetőzését Beaulieu-ből,
és visszautasította Szonya ajánlatát, hogy meglátogatná, ha a
felhajtásnak vége. Egy asszony van vele, írta Makszim, akit sehogy
sem tudna bemutatni. Ez az asszony nehéz helyzetében az ő
segítségére szorul. Szonya menjen vissza Svédországba, írta; ott
majd boldog lesz, várják a barátai. A tanítványainak is szükségük
van rá, meg a kislányának is. (Egy szúrás, talán a jól ismert célzás,
hogy rossz anya?)
És a levél végén egy rémes mondat.
„Ha szeretnélek, máshogy írtam volna.”

Vége mindennek. Szofja visszatért Párizsból a díjával meg a

hamisan csillogó hírnevével, vissza a barátokhoz, akik hirtelen
fabatkát sem értek. Vissza a tanítványaihoz, akik valamivel többet
értek, de csak amikor ott állt előttük, átváltozva matematikussá, ami
érdekes módon még lehetséges volt. És vissza az állítólag
elhanyagolt, ám borzasztóan vidám kis Fufujához.
Stockholmban minden tele volt emlékkel.
Ott ült ugyanabban a szobában, ahova a bútorokat rettentő drágán
hozatták át a Balti-tengeren. Előtte ugyanaz a dívány, amely nemrég
olyan kecsesen tartotta meg Makszim súlyát. Plusz az ő súlyát,
amikor Makszim olyan szakértően a karjába vonta. A termete
ellenére soha nem volt ügyetlen a szerelemben.
Ugyanaz a piros damaszt, amin kiváló és kevésbé kiváló
vendégek ültek a régi, elveszett otthonukban. Talán ott ült Fjodor
Dosztojevszkij is, rossz idegállapotban, elbűvölve Szofja nővérétől,
Anyutától. És természetesen Szofja maga is: mint anyjának
csalódást okozó gyermeke, kiábrándítóan, mint mindig.
Ugyanaz az öreg komód, amit szintén Palibinóból hozatott át, rajta
a nagyszülei porcelánra festett portréja.
A Schubert nagyszülőké. Ez sem vigasz. A nagyapa
egyenruhában, a nagyanya báli ruhában, groteszkül önelégülten.
Elérték, amit akartak, gondolta Szofja, és megvetették mindazokat,
akik nem voltak képesek bizonyos dolgok fölött szemet hunyni, vagy
kevésbé szerencsések voltak.
– Tudtad, hogy félig német vagyok? – kérdezte Makszimtól.
– Persze. Hogy lehetnél különben ilyen zseniálisan szorgalmas?
Ha szeretnélek.
Fufu behozta tányéron a lekvárját, és játszani hívta a
gyerekkártyájával.
– Hagyj békén. Nem tudnál békén hagyni?
Később letörölte a gyerek arcáról a könnyeket, és bocsánatot kért
tőle.

De Szofja végül is nem volt az az alkat, aki örökké búsul. Lenyelte

a büszkeségét, összeszedte az erejét, és jókedvű leveleket írt, hogy
a frivol örömök – korcsolyázás, lovaglás – könnyed emlegetésével,
az orosz meg a francia politikára irányuló figyelmével megkönnyítse
Makszim dolgát, és talán éreztesse is vele, hogy a figyelmeztetése
kegyetlen volt és fölösleges. Szofjának sikerült kicsikarnia még egy
meghívást, és amint az előadásai véget értek, nyáron utazott is
Beaulieu-be.
Kellemes idők. Meg félreértések is, ahogy ő nevezte. (Ezt később,
idővel, „beszélgetésekre” módosította.) Fagyos időszakok,
szakítások, majdnem szakítások, hirtelen megenyhülések. Rázós
utazás Európán át, ahol nyílt és botrányos módon végig
szeretőkként jelentek meg.
 Szofja néha eltűnődött, nincsenek-e Makszimnak más női. Ő
maga is eljátszott a gondolattal, hogy hozzámegy egy némethez, aki
udvarolt neki. De a német túlzottan precíz volt, és Szofja
gyanakodott, hogy csak egy Hausfraut akar. Meg nem is volt
szerelmes belé. A vére egyre jobban elhűlt a férfi aggályos német
szerelmi vallomása közben.
Amint Makszim hallott erről a tiszteletre méltó udvarlásról, azt
mondta, Szonya jobban tenné, ha őhozzá menne. Persze, tette
hozzá, ha beéri annyival, amennyit ő tud nyújtani. Úgy tett, mintha a
pénzről beszélne, amikor ezt mondta. Beérni az ő pénzével: jó vicc.
Beérni az érzései langyos, udvarias felajánlásával, miközben eleve
elhárítja a csalódást és a jeleneteket, amelyek többnyire Szofjától
származtak – az már teljesen más kérdés.
Szofja a csipkelődésbe menekült, hadd higgye Makszim, hogy
nem vette komolyan az ajánlatát, úgyhogy semmi nem dőlt el. De
amikor visszatért Stockholmba, úgy érezte, bolond volt. Júliának
megírta, mielőtt karácsonyra délre utazott, hogy nem tudja,
boldogság vár-e rá vagy bánat. Úgy értette, ki fogja jelenteni, hogy
komolyak a szándékai, és kideríti, mi a helyzet Makszimmal.
Felkészítette magát a lehető legmegalázóbb csalódásra.
Ettől megkímélték. Makszim végül is úriember, tartotta a szavát.
Tavaszra tűzték ki az esküvőt. Mikor ez eldőlt, fesztelenebbek lettek
egymással, mint a legelejétől fogva bármikor. Szofja jól viselkedett,
semmi duzzogás, semmi kitörés. Makszim elvárt némi illemtudást,
de nem egy Hausfrau illemtudását. Nem fogja ellenezni, mint esetleg
egy svéd férj, Szonya cigarettáit, végtelen teázásait és politikai
kitöréseit. És ő sem haragudhat meg, hogy ha a csúz Makszimra tör,
irracionális lesz, és ugyanolyan ideges és önsajnáló, mint Szonya
maga. Végül is honfitársak. Szofja ráadásul bűntudatosan unta a
racionális svédeket, akik – egész Európában az egyetlen nép –
hajlandók egy női matematikust felvenni az új egyetemükre. A
városuk túlzottan tiszta és rendes, a szokásaik túlzottan
rendszeresek, az összejöveteleik túlzottan udvariasak. Amint úgy
döntöttek, hogy valami rendben halad, megkönnyebbülnek, és
mennek tovább a kitaposott úton, semmi vitákkal teli, pezsdítő és
nyilván veszélyes éjszakázás, ami Pétervárott vagy Párizsban a
végtelenségig tartana.
Makszim nem fog beleszólni a valódi munkájába, ami a kutatás,
nem a tanítás. Boldog lesz, ha Szofja talál valamit, ami leköti, bár
Szofja gyanította, hogy Makszim szerint a matematika ha nem is
triviális, de valahogy lényegtelen. De egy jogász és
szociológiaprofesszor hogy is gondolhatná másképp?

Nizzában melegebb az idő, amikor pár nappal később Makszim

kikíséri a vonathoz.
– Hogy menjek el, hogy hagyjam itt ezt a kellemes időt?
– De hát már ott vár az íróasztalod meg a differenciálegyenleteid.
Tavasszal nem is fogod tudni elszakítani magadat.
– Gondolod?
Nem szabad arra gondolnia – nem szabad arra gondolnia, hogy
ez más szavakkal azt jelenti, hogy Makszim szeretné, ha mégsem
házasodnának össze tavasszal.
Szofja már írt Júliának, megírta, hogy végül is: boldogság. Végül
is: boldogság. Boldogság.
Az állomás peronján egy fekete macska vág át előttük ferdén.
Szofja utálja a macskákat, különösen a feketéket. De nem szól
semmit, leküzdi a borzongást is. És mintha Makszim ezt az
önfegyelmet akarná megjutalmazni, bejelenti, hogy ha Szonya jól
viselkedik, elkíséri Cannes-ig. Szofja alig tud válaszolni, olyan hálás.
És akkor a könnyek kétségbeejtő tolulása. Nyilvános helyen sírni
Makszim szerint megvetendő. (És azt sem hiszi, hogy intim
helyzetben tolerálnia kellene.)
Szofjának sikerül visszanyelnie a könnyeit, és mikor elérnek
Cannes-ba, Makszim a méretes, jól szabott öltözékéhez vonja –
amelynek férfias illata valami bundás állat és drága dohány
keveréke. Illedelmesen megcsókolja, de azért Szofja ajkán egy apró
nyelvmozdulat jelzi a magánétvágyat.
Szofja persze nem emlékeztette, hogy a parciális
differenciálegyenletekkel foglalkozott, és pár éve azt is befejezte
már. Magányos utazása első óráját azzal tölti, mint általában a
Makszimtól való búcsúzás utáni időket, hogy összeméri a
ragaszkodás jeleit a türelmetlenség jeleivel, a közönyt egy bizonyos
visszafogott szenvedéllyel.
– Sose feledd, hogy amikor egy férfi kilép a szobából, mindent
otthagy, ami odabent marad – mondta egyszer a barátnője, Marie
Mendelson. – Mikor egy nő lép ki a szobából, mindent magával cipel,
ami odabent történt.
Most legalább van ideje érezni, hogy fáj a torka. Ha Makszim
elkapta, reméli, hogy nem fog rá gyanakodni. Mint kicsattanóan
egészséges agglegény, minden enyhe fertőzést sértésnek tekint, a
rossz levegőt és a szájszagot személyes támadásnak. Bizonyos
értelemben eléggé el van kényeztetve.
El van kényeztetve, és tulajdonképpen irigy is. Nemrég azt írta,
egyes írásait kezdik Szonyáénak tulajdonítani, a név-azonosság
miatt. Egy párizsi irodalmi ügynökségtől levelet kapott, amelyben
Kedves hölgyemnek szólítják.
Sajna kiment a fejéből, írta, hogy Szonya regényíró is, nem csak
matematikus. Micsoda csalódás lehet a párizsiaknak, hogy ő maga
sem ez, sem az. Csak tudós, ráadásul férfi.
Valóban, pompás vicc.

II.
Szofja elalszik, mire a vonatban felgyújtják a lámpákat. Az utolsó
éber gondolata – kellemetlen gondolat – Victor Jaclard-ral, halott
nővére férjével kapcsolatos, akit fel akar keresni Párizsban. Igazából
az unokaöccsét, a nővére fiát, Jurijt akarja nagyon látni, de a fiú az
apjával él. Mindig úgy látja maga előtt, amilyen öt-hat éves korában
volt, angyalian szőkének, csupa bizalomnak és kedvességnek, de
nem annyira temperamentumosnak, mint Anyuta volt.
Hirtelen egy bonyolult álomban találja magát, az álom Anyutáról
szól, de a Jurij és Jaclard előtti Anyutáról. Még hajadon, aranyhajú,
gyönyörű, és rossz természetű, otthon vannak a családi birtokon
Palibinóban, és Anyuta épp a toronyszobáját díszíti ortodox
ikonokkal, miközben panaszkodik, hogy a középkori Európához
egész más vallási tárgyak illenének. Olvasott egy Bulwer-Lytton-
regényt, és fátylakba öltözött, hogy jobban megszemélyesíthesse
Hattyúnyakú Edithet, a hastingsi hős, Harold szerelmét. Maga is
regényt akar írni Edithről, pár oldallal már el is készült, ahol azt a
jelenetet írja le, amikor a hősnőnek kell azonosítania lemészárolt
kedvese testét olyan jegyek alapján, amelyeket csak ő ismer.
Miután Anyuta valahogy megérkezett ugyanerre a vonatra, most
ezeket az oldalakat olvassa fel Szofjának, aki nem tudja rászánni
magát, hogy elmagyarázza, mennyire megváltoztak a dolgok, és mi
minden történt a toronyszoba óta.
Mikor fölébred, arra gondol, mennyire igaz ez az egész.
– Anyuta megszállottsága Európa és különösen Anglia középkori
történelme iránt –, és egy nap hogy eltűnt az egész, fátylastól,
mindenestől, mintha soha nem is létezett volna, és az új, komoly és
modern Anyuta már egy fiatal lányról írt, aki a szülei tanácsára és
kényelmi okokból visszautasítja egy ifjú tudós szerelmét, aki aztán
meghal. A fiatalember halála után ő is rájön, hogy szereti, és nem
marad más választása, mint követni a halálba.
Ezt a történetet titokban elküldte egy folyóiratba, amelyet Fjodor
Dosztojevszkij szerkesztett, és meg is jelent.
Az apja dühös lett.
– Most csak a történeteidet árusítod, mikor fogod magadat is?
Ebben a felfordulásban Fjodor maga is feltűnt a színen,
helytelenül viselkedett egy bálon, de aztán egy személyes látogatás
során meglágyította Anyuta anyját, és a végén megkérte Anyuta
kezét. Az apja határozott tiltakozása csaknem meggyőzte Anyutát,
hogy fogadja el, szökjön meg. De végül is szeretett maga állni a
középpontban, és talán megérezte, hogy ezt fel kellene áldoznia
Fjodor mellett, úgyhogy visszautasította. Fjodor beleírta A
félkegyelmű című regényébe Aglaja néven, és feleségül vett egy
fiatal gyorsírónőt.
Szofja újra elbódul, újabb álomba zuhan, Anyutával mindketten
fiatalok, bár nem annyira, mint Palabinóban, együtt vannak
Párizsban, és Anyuta szerelme, Jaclard – még nem a férje – már
fölváltotta a hastingsi Haroldot és a regényíró Fjodort, ő az új hőse,
méghozzá igazi hős, bár rossz modorú (kérkedik a paraszti
múltjával), és kezdettől fogva hűtlen. Valahol Párizs mellett harcol,
Anyuta fél, hogy megölik, mert Jaclard olyan bátor. Most, Szofja
álmában Anyuta már keresi, de az utcák, ahol járkál, és Jaclard
nevét kiáltozza, Pétervárott vannak, nem Párizsban, és Szofja
egyedül marad egy hatalmas párizsi kórházban, ahol csupa halott
katona meg vérző polgár fekszik, és az egyik halott a férje,
Vlagyimir. Szofja elrohan a sok sebesült elől, Makszimot keresi, aki a
harcoktól védve az Hotel Splendide-ben vár. Makszim majd kimenti
innen.
Fölébred. Odakint esik, és sötét van, Szofja már nincs egyedül a
fülkében. Egy piszkos külsejű fiatal nő ül az ajtó mellett, ölében egy
rajzmappát tart. Szofja fél, hogy esetleg álmában felkiáltott, de
valószínűleg mégsem, mert a lány háborítatlanul alszik.
Mi lenne, ha a lány ébren lenne, és Szofja azt mondaná neki: „Ne
haragudjon, 1871-ről álmodtam. Ott voltam, Párizsban, a nővérem a
kommün egyik tagjába volt szerelmes. A férfit elfogták, és le is
lőhették volna, vagy elküldhették volna Új-Kaledóniába, de ki tudtuk
hozni. A férjem. A férjem, Vlagyimir, aki egyáltalán nem volt a
kommün tagja, csak az őskori leleteket szerette volna tanulmányozni
a Jardin des Plantes-ban.”
A lány unta volna. Talán udvariasan viselkedik, de akkor is elárulta
volna, hogy tőle ez az egész történhetett volna azelőtt, hogy Ádámot
és Évát kiűzték a Paradicsomból. Valószínűleg nem is francia. Egy
francia lány, aki megengedheti magának, hogy másodosztályon
utazzon, többnyire nem egyedül utazik. Amerikai?
Furcsa módon igaz, hogy Vlagyimirnak sikerült akkor pár napot a
Jardin des Plantes-ban töltenie. És nem igaz, hogy megölték. A
felfordulás kellős közepén az egyetlen valódi pályája alapjait fektette
le mint paleontológus. És az is igaz, hogy Anyuta elvitte Szofját egy
kórházba, ahonnan az összes szakápolónőt kirúgták.
Ellenforradalmárnak tekintették őket, és helyettük a kommüntagok
feleségeit és elvbarátait vették oda. A nők átkozták ezt a cserét, mert
még sebet kötözni sem tudtak, és a sebesültek meghaltak, bár a
legtöbbjük amúgy is meghalt volna. Betegség is terjedt, és a harcok
sebesültjeit is el kellett látni. A nép állítólag kutyát és patkányt evett.
Jaclard és a forradalmárai tíz hétig harcoltak. A vereség után a
versailles-i börtönbe zárták, föld alatti cellába. Több embert is
lelőttek, akit összetévesztettek vele. Legalábbis így szólt a fáma.
 Addigra Anyuta és Szofja apja, a tábornok is megérkezett
Oroszországból. Anyutát elvitték Heidelbergbe, ahol a fáradtságtól
elájult. Szofja visszatért Berlinbe matematikai tanulmányaihoz, de
Vlagyimir ott maradt, és elhanyagolta a harmadkori emlőseit, hogy a
tábornokkal együttműködve kiszabadítsák Jaclard-t. Ezt
megvesztegetés útján és vakmerően érték el. Jaclard-t egyetlen
katona kísérte a párizsi börtönbe, és átvezette egy bizonyos utcán,
ahol valami kiállítás miatt tömeg gyűlt össze. Amíg a lefizetett katona
félrenézett, Jaclard-t Vlagyimir elragadta. Továbbra is Vlagyimir
kíséretében áttuszkolták a tömegen egy szobába, ahol civil ruha várt
rá, aztán elvitték a vasútállomásra, és megkapta Vlagyimir útlevelét,
hogy Svájcba szökhessen.
És ez mind sikerült.
Jaclard nem fáradt azzal, hogy az útlevelet visszaküldje, amíg
Anyuta oda nem ért, és vissza nem küldte ő maga. A pénz
visszafizetésére egyáltalán nem került sor.
Szofja a párizsi szállodai szobájából levelet küldött Marie
Mendelsonnak és Jules Poincarénak. Marie szobalánya válaszolt,
hogy az úrnője Lengyelországban van. Szofja újabb levelet küldött,
és elmondta, hogy tavasszal talán meg fogja kérni barátnőjét,
„segítsen kiválasztani a megfelelő ruhát arra az eseményre, amit a
világ egy nő életében a legfontosabbnak tart”. Zárójelben hozzátette,
hogy a divattal való viszonya „még mindig elég zavaros”.
Poincaré reggel szokatlanul korai órán állított be, és azonnal
panaszkodni kezdett a matematikus Weierstrass, Szofja mentora
viselkedésére, aki a svéd király által adományozott legutóbbi
matematikai díj egyik bírája volt. Poincaré elnyerte ugyan a díjat, de
Weierstrass úgy látta jónak, ha kijelenti, hogy a munkájában,
Poincarééban, esetleges hibák lehetnek, amit neki, Weierstrassnak,
nem volt ideje megvizsgálni. Levelet is küldött a svéd királynak
megjegyzetelt kétségeivel – mintha egy ilyen személyiség tudhatná,
hogy miről beszél. És tett valami kijelentést is, hogy Poincarét a
jövőben inkább a munkája negatív, mint pozitív aspektusa miatt
fogják értékelni.
Szofja azzal nyugtatta, hogy épp útban van Weierstrass-hoz, és
fel fogja vetni a kérdést. Úgy tett, mintha az egészről semmit nem
hallott volna, holott maga írt gunyoros levelet öreg mesterének.
„Biztos vagyok benne, hogy a király felséges álmát súlyosan
megzavarta az öntől kapott értesülés. Csak gondoljon bele,
mennyire felzaklatta a felséges elmét, amely eddig a matematika
iránti boldog tudatlanságnak örvendett. Vigyázzon, nehogy
megbánja a bőkezűséget…
– De végül is – mondta Jules-nek –, végül is megkapta a díjat, és
örökre a magáé marad.
Jules egyetértett, és hozzátette, hogy a neve akkor is ragyogni
fog, amikor Weierstrassét már rég elfelejtették.
Mindannyiunkat el fognak felejteni, gondolta Szofja, de nem
mondta ki, mert ismerte a férfiak – különösen a fiatal férfiak –
gyöngéd érzékenységét ezzel a témával kapcsolatban.
Délben köszönt el tőle, és elindult, hogy megkeresse Jaclard-t és
Jurijt. A város egyik szegénynegyedében éltek. Szofjának át kellett
vágnia egy udvaron, ahol kiteregetett ruhák lógtak – az eső már
elállt, de még sötét volt –, és fel kellett kapaszkodnia egy hosszú,
enyhén csúszós külső lépcsőn. Jaclard kikiáltott, hogy az ajtó nincs
elreteszelve, Szofja belépett, és ott találta egy felfordított ládán ülve,
épp csizmát pucolt. Nem állt föl, hogy köszöntse, és amikor Szofja le
akarta vetni a kabátját, azt mondta: „Inkább ne. A kályhát csak este
fűtjük be.” Az egyetlen fotel felé intett, az is szakadt volt és zsíros.
Ennél azért Szofja jobbra számított. Jurij nem volt ott, nem várta
meg őt.
Két dolgot szeretett volna megtudni Jurijról. Jobban hasonlít-e már
Anyutára és a családja orosz ágára? És magasabb lett-e? Tizenöt
évesen, tavaly, Odesszában nem látszott többnek tizenkettőnél.
Szofja hamarosan rájött, hogy a dolgok olyan fordulatot vettek,
hogy ezek az aggodalmai már jelentéktelenek.
– És Jurij? – kérdezte.
– Nincs itt.
– Iskolában van?
– Lehet. Nem sokat tudok róla. És minél többet tudok, annál
kevésbé érdekel.
Szofja gondolta, hogy megnyugtatja, és csak később hozza szóba
a dolgot. Inkább az egészsége felől érdeklődött, mire Jaclard
elmondta, hogy rossz a tüdeje. Azt mondta, soha nem heverte ki 71
telét, az éhezést és a szabadban töltött éjszakákat. Szofja nem
emlékezett, hogy a harcolók éheztek volna – kötelességük volt enni,
hogy tudjanak harcolni de barátságosan azt mondta, épp most
gondolt azokra az időkre a vonaton. Vlagyimirra gondolt, mondta, a
szöktetésre, ami olyan volt, mint egy jelenet egy vígoperából.
Semmi vígság, mondta Jaclard, és semmi opera. De a beszéd
felvillanyozta. Azokról beszélt, akiket azért lőttek le, mert
hasonlítottak rá, meg a május 20-a és 30-a közötti elkeseredett
harcról. Mikor végül elfogták, már véget értek a gyorsított
kivégzések, de ő a bohózatba illő tárgyalásuk után még el volt
készülve a halálra. Hogy hogyan sikerült megmenekülnie, azt csak
az Isten tudja. Nem mintha hinne Istenben, tette hozzá, mint mindig.
Mint mindig. És ahányszor elmesélte a történetet, Vlagyimir
szerepe – és a tábornok pénzének szerepe – egyre jelentéktelenebb
lett. Az útlevél sem került szóba. Jaclard bátorsága, az ő
élelmessége számított. De ahogy beszélt, egyre jobban
ráhangolódott a hallgatóságára.
Az ő nevét még emlegetik. A történetét még ma is mesélik.
További történetek következtek, hasonlóak. Jaclard felállt,
előhúzott az ágy alól egy páncélládikát. Benne a becses irat, az az
irat, amely visszarendelte őt Oroszországból, amikor Pétervárott volt
Anyutával, valamivel a kommün ideje után. Fel kellett olvasnia.
„Kegyelmes uram, Konsztantyin Petrovics, sietve hozom
tudomására, hogy a francia Jaclard, a kommün egyik alakja
Párizsban élve folyamatos kapcsolatot tartott fent a lengyel
forradalmi proletárpárt képviselőivel, a zsidó Karl
Mendelsonnal, és felesége orosz összeköttetései révén
közreműködött Mendelson leveleinek Varsóba juttatásában is.
Számos nevezetes francia radikális barátja. Pétervárról Jaclard
hamis és igen kártékony híreket küldött Párizsba az orosz politikai
ügyek állásáról, és március 1-je és a cár elleni kísérlet után ezek a
híresztelések meghaladták minden türelmemet. Ezért sürgetésem
hatására a miniszter eldöntötte, hogy birodalmunk határain túlra
küldi.”
 Olvasás közben átjárta az öröm, és Szofjának is eszébe jutott,
hogyan csipkelődött és mókázott valaha, és hogy ő, sőt Vlagyimir is
milyen megtiszteltetésnek érezték, hogy észreveszi őket, ha csak
közönségként is.
– Milyen kár – mondta Jaclard. – Milyen kár, hogy az információ
hiányos. Nem is említi, hogy a nemzetközi marxisták lyoni
szervezete delegált, hogy Párizsban képviseljem őket.
Ebben a pillanatban belépett Jurij. Az apja folytatta.
– Persze ez titok volt. Hivatalosan a népbiztosok lyoni
bizottságába tettek. – Föl-alá járkált, boldog, tomboló őszinteséggel.
– Lyonban hallottuk, hogy elfogták a kis Napóleont. Szajhának
festették ki.
Jurij odabiccentett a nagynénjének, levette a dzsekijét –
nyilvánvaló, hogy nem fázik –, leült a ládára, és folytatta, amit az
apja elkezdett, a cipőpucolást.
Igen. Olyan, mint Anyuta. De az utolsó időszak Anyutájára
hasonlít. A szemhéjak fáradt, dacos leereszkedésében, a telt ajkak
szkeptikus – az ő esetén vádoló – biggyesztésében. Az aranyhajú
lánynak, aki éhezett a veszélyre, az igazság glóriájára, nyoma sincs,
se a vad kirohanásainak. Erre a lényre Jurij nem is emlékezhet, csak
a beteg asszonyra, a formátlan, asztmás, rákos betegre, aki mohón
vágyott már meghalni.
Jaclard eleinte talán szerette Anyutát, már amennyire bárkit
szeretni tud. És tudomásul vette Anyuta szerelmét. Abban a naiv,
vagy egyszerűen csak kérkedő levelében, amit az apjának írt, hogy
elmagyarázza, feleségül akarja venni Anyutát, megírta, hogy nem
való elhagyni egy asszonyt, aki olyan szenvedélyesen ragaszkodik
az emberhez. A többi nőről soha nem mondott le, még a kapcsolatuk
elején sem, amikor Anyuta olyan lázasan boldog volt, amiért
fölfedezte. A házasságuk alatt meg végképp nem. Szofja
feltételezte, hogy Jaclard-t még most is vonzónak tartják a nők, bár a
szakálla ápolatlan és ősz, és beszéd közben néha annyira
izgalomba jön, hogy a szavai köpések kíséretében törnek elő. A
küzdelemben megfáradt hős, aki feláldozta ifjúságát – nyilván így
adja elő magát, nem egészen hatástalanul. És ez igaz is, bizonyos
értelemben. A tetteiben bátor, vannak eszméi, parasztnak született,
és tudja, mi az a megvetés.
És Szofja is éppen most vetette meg.
A szoba kopott volt, de ha az ember jobban megnézte, látta, hogy
amennyire lehetséges, kitakarították. Néhány főzőedény szögről
lógott a falon. A hideg kályhát lesúrolták, akárcsak az edények
fenekét. Szofjának eszébe jutott, hogy akár most is lehet egy
asszony Jaclard mellett.
Jaclard épp Clemenceau-ról beszélt, azt mondta, jó viszonyban
voltak. Képes egy olyan ember barátságával dicsekedni, akit
logikusan azzal kellene megvádolnia, hogy a brit külügyminisztérium
pénzelte (bár Szofja ezt tévedésnek tartotta).

Azzal szerelte le, hogy a lakást és a rendet dicsérte. Jaclard

körülnézett, meglepte a témaváltás, aztán lassan elmosolyodott,
újfajta bosszúvággyal.
– Van most is egy feleségem, ő gondoskodik a jólétemről. Francia,
és ezt örömmel mondom, nem olyan szószátyár és lusta, mint az
oroszok. És tanult asszony, nevelőnő volt, csak kirúgták a politikai
szimpátiái miatt. Félek, hogy nem tudom neki bemutatni magát.
Szegény, de rendes, és ma is nagyra tartja a hírnevét.
– Ó – mondta Szofja, miközben felkelt. – El akartam magának
mondani, hogy én is férjhez megyek. Egy orosz úriemberhez.
– Hallottam Makszim Makszimovicsról. De a házasságról nem.
Szofja reszketett, amiért olyan sokáig ült a hidegben. Amilyen
vidáman csak tudott, Jurijhoz fordult.
– Kikísérnéd idős nagynénédet az állomásra? Nem is volt
alkalmunk beszélgetni.
– Remélem, nem bántottam meg – mondta Jaclard elég undokul.
– Hiszek benne, hogy ki kell mondani az igazságot.
– Dehogyis.
Jurij felvette a zakóját, Szofja most látta, mennyire bő rá. Nyilván
valami bolhapiacon vették. Megnőtt, de nem lett magasabb, mint
Szofja. Talán nem kapott megfelelő táplálékot élete egyik fontos
időszakában. Az anyja magas volt, az apja most is az.
 Bár Jurij nem látszott nagyon lelkesnek, hogy ki kell kísérnie, mire
leértek a lépcső aljára, maga kezdett beszélni. És azonnal felkapta
Szonja táskáját, nem kellett megkérni rá.
– Még ahhoz is fukar, hogy begyújtson neked. A ládában van
tűzifa, hozott föl a nő ma reggel. Olyan randa, mint egy
csatornapatkány, azért nem akarta, hogy találkozzatok.
– Nem lenne szabad így beszélned a nőkről.
– Miért ne, ha egyszer egyenrangúak akarnak lenni?
– Gondolom, inkább úgy kellett volna mondanom, hogy „senkiről”.
De nem róla akarok beszélgetni, sem az apádról. Rólad akarok
beszélni. Hogy állsz a tanulmányaiddal?
– Gyűlölöm az egészet.
– Mindent mégsem gyűlölhetsz.
– Miért ne? Nem olyan nehéz.
– Tudnál velem oroszul beszélni?
– Az egy barbár nyelv. Miért nem tudsz jobban franciául? Azt
mondja, barbár a kiejtésed. Azt mondja, anyám kiejtése is barbár
volt. Az oroszok barbárok.
– Ezt is ő mondja?
– Én is tudok gondolkozni.
Egy darabig szótlanul mentek tovább.
– Kicsit sivár ilyenkor Párizs – mondta Szofja. – Emlékszel, milyen
jó volt azon a nyáron Sévres-ben? Mindenféléről beszélgettünk. Fufu
gyakran emleget. Emlékszik, mennyire szerettél volna hozzánk
költözni.
– Gyerekes dolog volt. Akkor még nem gondolkoztam reálisan.
– De most már igen? Kitaláltad már, mivel szeretnél foglalkozni?
– Igen.
Mivel a hangjában volt valami gunyoros elégtétel, Szofja nem
kérdezte meg, mi az. Jurij magától is elmondta.
– Kalauz leszek az omnibuszon, én mondom be a megállók nevét.
Volt egy ilyen munkám, mikor karácsonykor megszöktem, de apám
jött, és visszavitt. Egy év múlva viszont már nem teheti meg.
– Talán nem fogod mindig beérni azzal, hogy bemondd a megállók
nevét.
 – Miért ne? Az nagyon hasznos. Arra mindig szükség van. De arra
nincs szükség, hogy az ember matematikus legyen, legalábbis
szerintem.
Szofja nem szólt.
– Nem tudnám magam becsülni – mondta Jurij. – Ha
matematikatanár lennék.
Mentek fölfelé az állomás lépcsőjén.
– Hogy díjakat kapjak meg egy csomó pénzt olyasmiért, amit senki
se ért, senkit se érdekel, és teljesen haszontalan.
– Köszönöm, hogy hoztad a táskámat.
Szofja adott neki valami pénzt, bár nem annyit, mint amennyit
eleinte akart. Jurij kelletlen mosollyal vette el, mint aki azt mondja:
„Azt gondoltad, hogy büszke leszek, ugye?” Aztán megköszönte,
sietve, mintha nem is igazán akarná.
Szofja nézte, ahogy elmegy, és arra gondolt, elég valószínű, hogy
soha többé nem látja. Anyuta gyerekét. Mennyire hasonlít Anyutára
mégis. Anyutára, aki szinte minden családi ebédet félbeszakított
Palibinóban a magasztos tirádáival. Anyutára, aki a kerti ösvényen
lépdelt, tele haraggal a jelen élete miatt, és tele reménnyel a végzete
iránt, amely aztán egy teljesen új és éppolyan kíméletlen világba
vetette.
Jurij még változhat; sose lehet tudni. Még az is lehet, hogy némi
rokonszenvet érez majd a nagynénje, Szofja iránt, bár valószínűleg
csak akkor, amikor már olyan idős lesz, mint ő most, ő meg rég
halott.

III.
Szofja fél órával előbb ért ki a vonathoz. Teát szeretett volna,
mézes cukorkát a torkára, de nem tudta elszánni magát a hosszú
sorban állásra, sem a francia beszédre.
Hiába megy jól az embernek, amikor egészséges, egy kis
csüggedés vagy a betegség előérzete máris visszalöki a dajkája
nyelvéhez. Szofja leült egy padra, és elbóbiskolt. Egy kicsit alhat.
Nem is csak egy kicsit. Tizenöt perc telt el az állomás órája
szerint. Időközben tömeg verődött össze körülötte, hatalmas
tolongás, csomagos targoncák indultak el.
Miközben a vonatja felé igyekezett, meglátott egy férfit, aki olyan
szőrmesapkát viselt, mint Makszim. Nagydarab ember, sötét
nagykabátban. Az arcát nem látta. A férfi távolodott tőle. De a széles
válla, az az udvarias, de határozott mód, ahogy utat tört magának,
erősen Makszimra emlékeztette.
Egy csomagokkal jól megrakott targonca haladt el köztük, a férfi
eltűnt.
Persze nem lehetett Makszim. Mit keresne Párizsban? Milyen
vonat és találkozás felé sietne? Szofja szíve kellemetlenül vert,
miközben felszállt a vonatjára, és megtalálta a helyét az ablak
mellett. Elég ésszerű, hogy Makszim életében más asszonyok is
legyenek. Ott van például az a nő, akit nem tudott bemutatni
Szofjának, amikor nem volt hajlandó meghívni Beaulieu-be. De
Szofja úgy gondolta, Makszim nem híve a triviális bonyodalmaknak.
Még kevésbé a féltékenységi jeleneteknek, a női könnyeknek és a
korholásnak. Akkor, korábban, kijelentette, hogy Szofja nem
formálhat jogot rá, nincs joga fogva tartani.
Ami nyilván azt jelenti, hogy most már úgy gondolná, Szofjának
van némi joga fogva tartani, és méltóságán alulinak érezné, hogy
megcsalja.
És mikor Szofja azt hitte, hogy őt látja, akkor egy
természetellenes, egészségtelen álomból ébredt. Hallucinált.
A vonat a szokásos nyögésekkel és kattogásokkal összerántotta
magát, és lassan kigördült az állomás fedele alól.
Mennyire szerette Szofja Párizst valamikor. Nem a kommün alatti
Párizst, amikor Anyuta izgatott és néha érthetetlen parancsait kellett
tűrnie, hanem azt a Párizst, amit később látott, felnőtt élete teljében,
amikor matematikusoknak meg politikai gondolkodóknak mutatták
be. Párizsban, jelentette ki, nem létezik unalom, se sznobság, se
csalódás.

Átadták neki a Bordin-díjat, kezet csókoltak, beszédeket tartottak,

virágokat nyújtottak át a világ legelegánsabban megvilágított
termeiben. De amikor arra került sor, hogy munkát adjanak, az ajtók
bezárultak. Éppúgy nem akarták alkalmazni, mint egy idomított
csimpánzt. A nagy tudósok feleségei kerülték, nem hívták meg
magukhoz.
A barikádot a feleségek őrzik, a láthatatlan, kérlelhetetlen sereg. A
férjek szomorúan vonogatják a vállukat a tiltásra, de tiszteletben
tartják. Azok a férfiak, akik az értelmükkel darabokra szedték a régi
képzeteket, olyan nők foglyai, akiknek a fejét csak a szűk fűzők, a
meghívókártyák töltik ki, és olyan beszélgetések, hogy az embernek
megtelik a torka valami parfümös köddel.
De abba kell hagynia ezt a sértett litániát. A stockholmi feleségek
meghívták a házukba, a legfontosabb összejöveteleikre, a bizalmas
vacsoráikra. Dicsérték, dicsekedtek vele. Szeretettel fogadták a
gyerekét. Talán ott is különcnek számított, de olyan különcnek, akit
elismernek. Akár egy több nyelven beszélő papagáj, vagy afféle
csodagyerek, aki gondolkodás vagy látványos töprengés nélkül meg
tudja mondani, hogy a 14. században egy bizonyos dátum keddi
napra esett.
Nem, ez sem igaz. Tisztelik a munkáját, sokan tartják úgy, hogy
több nőnek kellene ilyesmivel foglalkoznia, és egy nap még fognak
is. Miért unatkozik hát egy kicsit köztük, miért vágyik a késő éjjeli
féktelen vitákra? Miért zavarja, hogy vagy úgy öltöznek, mint a
papfeleségek, vagy mint a cigányok?
Megdöbbentő hangulatba került, igaz, Jaclard és Jurij miatt, és a
miatt a tiszteletre méltó asszony miatt, akinek nem lehetett őt
bemutatni. Aztán a fájós torka meg az enyhe borzongása:
határozottan kezd rátörni egy valódi nátha.
Akárhogy is, hamarosan belőle is feleség lesz, ráadásul egy
gazdag és okos és kiváló férfi felesége.

Megérkezett a mozgóárus. Ez majd segít a torkán, bár Szofja

szívesebben inna orosz teát. Mikor elhagyták Párizst, esni kezdett,
de most az eső hóba fordult. Szolja, mint minden orosz, jobban
szereti az esőnél a havazást, a sötét, elázott földnél a fehér
mezőket. Ha megjelenik a hó, az emberek felismerik, hogy itt a tél,
és már nem csak félig-meddig akarják a házaikat melegen tartani.
Szofja Weierstrassék házára gondol, ahol ma éjszaka alszik. A
professzor és a húgai hallani sem akarnak a szállodáról.
 A házuk a sötét szőnyegekkel, a súlyos, rojtos függönyökkel, a
mély fotelekkel mindig kényelmes. Náluk az élet szertartás: a
tudománynak, azon belül a matematikának szentelik. A nappalin
félszeg, általában rosszul öltözött diákok vonulnak át a
dolgozószobába, egymás után. A professzor két hajadon húga
kedvesen köszönti a fiúkat, ahogy elhaladnak, de válaszra nemigen
számítanak. Elfoglalja őket a kötés, a foltozás meg a faliszőnyegek
felaggatása. Tudják, hogy a bátyjuknak csodálatos agya van, hogy
nagyszerű ember, de azt is tudják, hogy mindennap egy bizonyos
adag aszalt szilvát kell kapnia, mivel ülő foglalkozást űz, hogy még a
legfinomabb gyapjút sem viseli el a bőrén, mert kiütést kap tőle,
hogy meg van bántva, ha valamelyik kollégája nem említi meg a
nevét egy publikációban (bár úgy tesz, mintha nem venné észre, se
szóban, se írásban, sőt kínosan dicséri épp azt az embert, aki
semmibe vette).
A húgai – Clara és Elisa – annak idején, amikor Szofja a
dolgozószobába menet először lépett a nappalijukba,
megdöbbentek. A lányt, aki beengedte, nem utasították, hogy
válogassa meg a vendégeket, mivel a ház lakói annyira
visszavonultan éltek, és a felbukkanó diákok is gyakran voltak
kopottak és faragatlanok, tehát a tiszteletre méltóbb házak szokásai
nem jöttek számításba. És a lány hangjában még így is volt egy kis
bizonytalanság, mikor beengedte ezt az apró termetű nőt, akinek az
arcát nagyrészt eltakarta a sötét kalap, és olyan riadtan mozgott,
mint egy félszeg kéregető. A nővéreknek fogalmuk sem volt, hány
éves lehet, de végül – miután Szofja bebocsáttatott a
dolgozószobába – úgy döntöttek, nyilván valamelyik diák anyja, és
veszekedni vagy könyörögni akar a tandíj ügyében.
– Te jó ég – mondta Clara, akinek élénkebb volt a fantáziája te jó
ég, gondoltuk, ki ez itt, csak nem valami Charlotte Corday?
Ezt Szofjának később mind elmesélték, amikor összebarátkoztak
vele. És Elisa szárazon hozzátette:
– Szerencsére a bátyánk nem fürdött éppen. Ráadásul nem
mehettünk föl, hogy megvédjük, mivel nyakig merültünk azokba a
végtelen kesztyűkbe.
 A frontra kötötték a kesztyűket a katonáknak. Ez még 1870-ben
volt, mielőtt Szofja és Vlagyimir elindultak tanulmányinak tervezett
útjukra, Párizsba. Annyira el voltak merülve más dimenziókban,
korábbi századokban, annyira kevéssé figyeltek a világra, amelyben
éltek, hogy jóformán nem is tudták, hogy háború folyik valahol.
Weierstrassnak legalább annyira nem volt fogalma se Szofja
életkoráról, se a céljáról. Utólag elmesélte neki, hogy azt hitte,
valami rosszul tájékozódott nevelőnő, aki arra akarja használni az ő
nevét, hogy a matematikát is felvehesse a képesítései közé. Arra
gondolt, meg kell szidnia a lányt és a húgait, amiért engedték, hogy
így rátörjön. De udvarias, kedves ember lévén ahelyett, hogy
azonnal elküldte volna, elmagyarázta, hogy csak haladó
tanítványokat fogad, akik elismert diplomával rendelkeznek, és
pillanatnyilag már belőlük is annyi van, amennyit egyáltalán vállalni
tud. Aztán mivel Szofja ott maradt állva – és remegve – előtte, abban
a nevetséges kalapban, amelyik beárnyékolta az arcát, a keze meg
a sálját markolta, Weierstrassnak eszébe jutott egy módszer vagy
trükk, amit egyszer-kétszer már bevetett, hogy elrettentsen egy-egy
alkalmatlan diákot.
– Annyit tehetek önért – mondta –, hogy adok egy feladványsort,
és megkérem, oldja meg, és hozza vissza őket mához egy hétre. Ha
meg leszek elégedve a megoldással, folytathatjuk a beszélgetést.
Egy hét alatt teljesen megfeledkezett róla. Persze arra számított,
hogy soha többé nem látja. Meg sem ismerte, amikor Szofja belépett
a dolgozószobájába, talán mert nem volt rajta a nagykabát, amelyik
korábban elrejtette karcsú alakját. Nyilván felbátorodott, vagy az
időjárás változott meg. Weierstrass nem emlékezett a kalapra – csak
a húgai –, neki nem volt érzéke a női öltözködés rejtelmei iránt. De
amikor Szofja előhúzta a papírokat a táskájából, és kiterítette őket
Weierstrass íróasztalára, már emlékezett rá, sóhajtott, és föltette a
szemüvegét.
Nagyon meglepődött – ezt is később mesélte el Szofjának –, mikor
látta, hogy minden egyes feladatot megoldott, sőt némelyiket
kifejezetten egyedi módon. De így is gyanakodott rá, ezúttal arra
gondolt, hogy talán valaki más munkáját nyújtja be, talán a bátyjáét,
a szerelméét, aki politikai okokból bujkál.
 – Üljön le – mondta. – És most magyarázzon meg minden
megoldást lépésről lépésre.
Szofja elkezdett beszélni, előrehajolt, a lecsüngő kalap a szemébe
lógott, úgyhogy lesöpörte, és hagyta a földre esni. Előbukkantak a
fürtjei, a ragyogó szeme, a fiatalsága, a reszkető izgalma.
– Igen – mondta Weierstrass. – Igen. Igen. Igen.
Nehézkesen, megfontolva beszélt, amennyire lehetett,próbálta
elrejteni a megdöbbenését, különösen azoknál a megoldásoknál,
amelyek a legkáprázatosabban tértek el az övéitől.
Szofja több szempontból is megdöbbentette. Annyira apró volt,
fiatal, mohó. Weierstrass úgy érezte, meg kell nyugtatnia, óvatosan
kell vezetgetnie, hogy megtanulja, hogyan bánjon az agyában rejlő
tűzijátékkal.
Weierstrass egész életében – ezt nehezére esik kimondania,
vallotta be, mivel mindig tartózkodott a túlzott érzelmektől –, egész
életében arra várt, hogy egy ilyen tanítvány lépjen a
dolgozószobájába. Olyan tanítvány, aki számára is valódi kihívást
jelent, aki nemcsak arra képes, hogy az ő agya tekervényeit
kövesse, hanem akár meg is haladja őt. Óvatosan mondta ki, de
valóban úgy gondolta: egy elsőrangú matematikus elméjében kell
valami intuíciónak lennie, valami fellobbanó lángnak, amely
megmutat olyasmit, ami addig is ott volt. Precíznek, aprólékosnak
kell lenni, igen, akárcsak a nagy költőknek.
Mikor végül rászánta magát, hogy mindezt elmondja Szofjának,
azt is hozzátette, hogy vannak olyanok, akik a matematika
tudományával kapcsolatban már a „költő” szó emlegetésére
felhúzzák az orrukat. És vannak mások, mondta, akik kapva kapnak
ezen a kifejezésen, hogy megvédjék gondolkozásuk zavaros, lusta
voltát.

Ahogy Szofja sejtette, a vonatablakon túl kelet felé utazva egyre

mélyebb lett a hó. Másodosztályú vonat volt, eléggé spártai ahhoz a
másik vonathoz képest, amelyikkel Cannes-ból jött. Nem volt
étkezőkocsi, de a mozgóárustól kapni lehetett hideg – többnyire
különféle csípős kolbásszal rakott – zsömléket. Szofja vett egy sajtos
zsömlét, akkorát, mint egy fél csizma, és azt hitte, soha nem fogja
megenni, de végül sikerült. Akkor elővette a vékony Heine-kötetét,
hogy segítsen az elméje felszínére hozni a német nyelvet.
Valahányszor kinézett az ablakon, úgy tűnt, a hó még sűrűbben
esik, és a vonat néha lelassított, majdnem megállt. Ebben a
tempóban szerencse, ha éjfélre Berlinbe érnek. Azt kívánta, bárcsak
ne hagyta volna lebeszélni magát a szállodáról, a potsdamerstrassei
lakás helyett.
– Szegény Karlnak annyira jót fog tenni, ha csak egy éjszakára itt
maradsz velünk egy fedél alatt. Még ma is úgy gondol rád, mint arra
a kislányra a küszöbünkön, bár nagyon elismeri az előmeneteledet,
és büszke a hatalmas sikereidre.

Valójában éjfél is elmúlt már, mire Szofja becsöngetett. Clara jött

le, pongyolában, a lányt már elküldte lefeküdni. A bátyját – ezt félig
suttogva mondta – felébresztette a konflis zaja, de Elisa már fölment,
hogy elrendezze, és megnyugtassa: reggel úgyis találkoznak.
Az „elrendez” szó baljósan csengett Szofja fülében. A nővérek
levelei mást nem emlegettek, csak bizonyos fáradtságot. És
Weierstrass leveleiben sem volt szó semmi személyesről, csak
Poincarénak és neki – Weierstrassnak – arról a matematika iránti
kötelességéről, hogy a dolgokat tisztázzák a svéd király előtt.
Most, hogy Szofja meghallotta az öregasszony hangjában azt a
kis kegyes vagy félelmes rezgést, ahogy a bátyját emlegeti, most,
hogy megérezte a ház hajdan ismerős és erőt adó, ma viszont
enyhén áporodott és vigasztalan szagát, úgy érezte, a csipkelődés
talán már nem volt annyira helyénvaló, mint régen, és ő maga sem
csak a friss, hideg levegőt hozza magával, hanem a siker tolongását,
valami metsző energiát is, amiről nem is nagyon volt tudomása,
holott talán egy kicsit ijesztő, nyugtalanító is lehet. Szofját, akit itt
mindig öleléssel és kitörő örömmel fogadtak (a nővérek egyik
meglepő tulajdonsága, milyen vidámak tudnak lenni, mégis milyen
szertartásosak), most is megölelték, de fakó szemük sarkában
könnycsepp ült, öreg karjuk reszketett.
Viszont a szobájában, a kancsóban meleg víz várta, az
éjjeliszekrényén kenyér és vaj.
 Vetkőzés közben meghallotta halk, izgatott suttogásukat a felső
hallból. Ami szólhatott a bátyjuk állapotáról, őróla, vagy hogy a
kenyérről és a vajról hiányzott a terítő, ami talán csak akkor tűnt fel
nekik, amikor Clara bekísérte a szobájába.

Amikor Szofja Weierstrass-szal dolgozott, egy kicsi, sötét

lakásban lakott, az idő legnagyobb részében a barátnőjével, Júliával,
aki kémiát tanult. Nem jártak koncertre, színházba: a lehetőségeik
korlátozottak voltak, és mindkettejüket beszippantotta a munka. Júlia
eljárt egy magánlaboratóriumba, ahol olyan privilégiumokra tett
szert, amilyenekhez egy nő nehezen jutott hozzá. Szofja hosszú
napokat töltött az íróasztalánál, és néha föl sem állt a székéből,
amíg lámpát nem kellett gyújtani. Akkor kinyújtózott, és nagyon-
nagyon gyorsan föl-alá kezdett járkálni a lakás egyik végéből a
másikba – elég rövid táv –, néha futásban tört ki, magában beszélt,
végül egész értelmetlenül, úgyhogy aki nem ismerte olyan jól, mint
Júlia, eltűnődött volna, hogy épelméjű-e.
Weierstrass gondolatai, és most már az övéi is, az elliptikus és az
Abel-integrálokkal foglalkoztak, és a függvény analízis elméletével,
amely a függvények végtelen sorozatként való megjelenítésén
alapul. A Weierstrassrál elnevezett elmélet szerint a valós számok
minden zárt végtelen sorozatának van egy konvergens alsorozata.
Ebben Szofja követte őt, később vitatkozott vele, egy időre még
elébe is vágott, úgyhogy a tanár-diák kapcsolatból matematikus
kollégák lettek, és Szofja gyakran vált Weierstrass vizsgálatainak
katalizátorává. De a viszonyuk kialakulásához idő kellett, és Szofja a
vasárnapi vacsorákon – amelyeken szívesen látták, hiszen
Weierstrass neki szentelte a vasárnap délutánjait – afféle fiatal
rokonnak, mohó pártfogoltnak számított.
Mikor Júlia is eljött, őt is meghívták, és a két lányt
pecsenyehússal, krumplipürével és könnyű, ízletes pudinggal
etették, ami felforgatta a német konyháról való felfogásukat. A
vacsora után a tűz mellett ültek, és hallgatták Elisa felolvasását.
Nagy lelkesedéssel, kifejezően olvasott a svájci író, Conrad
Ferdinand Meyer novelláiból. Az irodalom volt a heti csemege a sok
kötés és foltozás után.
 Karácsonykor Szofját és Júliát fa várta, bár Weierstrassék maguk
korábban nem fáradtak vele. Bonbont csomagoltak fényes papírba,
és volt gyümölcstorta és sült alma is. A gyerekeknek, mondták.
De aztán hamarosan nyugtalanító meglepetés következett.

A meglepetés az volt, hogy Szofja, aki addig egy félénk és

tapasztalatlan lány mintaképe volt, férjnél van. Az első néhány
héten, mielőtt Júlia megérkezett volna, Szofjáért vasárnap esténként
eljött egy fiatalember, akit a Weierstrass családnak nem mutatott be,
ezért alkalmazottnak nézték. Magas, nem túl vonzó ember, akinek
keskeny, vörös szakálla volt, nagy orra, elhanyagolt öltözéke.
Valójában ha Weierstrassék jártasabbak lettek volna a világ
dolgaiban, észrevették volna, hogy egyetlen, önmagára adó nemesi
család – mert tudták, hogy Szofjáé az – nem alkalmazna ilyen
ápolatlan figurát, ezért nyilván barátnak kell lennie.
Aztán megjelent Júlia, és a fiatalember eltűnt.
Szofja csak valamivel később árulta el, hogy a férfit Vlagyimir
Kovalevszkijnek hívják, és a férje. Vlagyimir Bécsben és Párizsban
tanul, bár van már egy jogi diplomája, és próbálja megszilárdítani a
helyzetét Oroszországban, ahol tankönyveket ad ki. Jó pár évvel
idősebb nála.
Legalább olyan meglepő volt, mint a hír maga, hogy Szofja
Weierstrassnak árulta el, nem a húgainak. A házban nekik volt a
leginkább közük az élethez – ha másban nem, a személyzet élete és
eléggé modern olvasmányaik révén. De Szofja sem az anyjának
nem volt a kedvence, sem a nevelőnőjének. A tábornokkal való
egyezkedései sem sikerültek mindig, de tisztelte, és úgy gondolta,
talán az apja is tiszteli őt. Így hát a fontos, bizalmi kérdésben most is
a ház urához fordult.
Rájött, hogy Weierstrasst nyilván kínosan érinti a dolog – nem az,
amikor elmesélte, hanem hogy neki kell tovább mesélnie a húgainak.
Mert itt többről is szó volt, nem csupán Szofja házasságáról. Szofja
jól és törvényesen ment férjhez, de afféle fehér házasságot kötött:
amiről Weierstrass nem is hallott, sem a húgai. A férj és a feleség
nemcsak hogy nem élnek egy fedél alatt, hanem egyáltalán nem is
élnek együtt. Nem az egyetemesen elfogadott okokból házasodtak
össze, hanem az a titkos esküjük tartja őket együtt, hogy soha nem
is fognak úgy élni, soha nem fogják…
– Konszummálni? – Ezt talán Clara kérdezte meg. Gyorsan, sőt
türelmetlenül, hogy essenek rajta túl.
Igen. A fiatalok – a fiatal nők –, ha külföldön akarnak tanulni,
kénytelenek ehhez a csaláshoz folyamodni, mert egyetlen férjezetlen
orosz nő sem hagyhatja el a hazáját a szülei beleegyezése nélkül.
Júlia szülei felvilágosultak, és elengedték, de Szofja szülei nem.
Micsoda barbár törvény.
Igen. Orosz. De néhány fiatal nő ezt is meg tudja kerülni olyan
fiatalemberek segítségével, akik nagyon idealisták és megértőek.
Talán anarchisták is. Ki tudja?
Szofja nővére derített fel egy ilyen fiatalembert, és egy
barátnőjével meg is szervezték a találkozást. Ebben talán inkább
politikai, mint intellektuális okok vezették őket. Isten tudja, miért
vitték magukkal Szobát – neki nem szenvedélye a politika, és nem is
érezte, hogy készen állna egy ilyen kalandra. De a fiatalember,
miután megnézte a két idősebb lányt – az Anyuta nevű nővér
bármilyen gyakorlatias volt is, nem tudta elrejteni a szépségét –,
nemet mondott. Nem, nem akarok ilyen szerződést kötni egyik
tiszteletre méltó hölggyel sem, de az ön húgával nem bánom.
– Szerintem arra gondolt, hogy az idősebbekből gondja lesz –
mondta Elisa talán az olvasmányélményei alapján –, különösen a
szépségükkel. És beleszeretett a mi kis Szobánkba.
A szerelemnek ehhez elvileg semmi köze, emlékeztette talán
Clara.
És Szofja elfogadja az ajánlatot. Vlagyimir meglátogatja a
tábornokot, hogy megkérje a kisebbik lánya kezét. A tábornok
udvarias, tisztában van vele, hogy a fiatalember jó családból
származik, bár a világban még nem szerzett nevet. De Szofja fiatal,
mondja. Egyáltalán tud a fiatalember szándékairól?
Igen, felelte Szofja, sőt szereti.
A tábornok azt mondta, nem hallgathatnak rögtön az érzéseikre,
némi időt, sőt jelentős időt el kell tölteniük együtt, Palibinóban, hogy
megismerjék egymást. (Ekkor Pétervárott voltak.)
 A dolgok holtpontra kerültek. Vlagyimirnak nem sikerült jó
benyomást keltenie. Nem próbálta elég keményen leplezni radikális
nézeteit, és rosszul öltözködött, mintha szándékosan tenné. A
tábornok biztosra vette, hogy minél többet lát Szofja a kérőjéből,
annál kevésbé akar majd hozzámenni.
Szofjának viszont megvoltak a maga tervei.
Egy nap a szülei fontos vacsorát adtak. Meghívtak egy diplomatát,
több professzort, a tábornok katonatársait a tüzérségi akadémiáról.
A nagy felhajtás közepette Szofjának sikerült elszöknie.
Egyedül ment ki a pétervári utcákra, ahol korábban soha nem járt
a személyzet vagy a nővérei nélkül. Elment
Vlagyimir szállására, a város egyik negyedébe, ahol szegény
diákok éltek. Azonnal ajtót nyitottak neki, és amint belül volt, leült, és
levelet írt az apjának.
„Kedves apám, eljöttem Vlagyimirhoz, és itt is maradok.
Könyörgök, ne ellenezze tovább a házasságunkat.” Már
mindannyian az asztalnál ültek, mire Szofja hiánya feltűnt. A cseléd,
akit felküldtek, üresen találta a szobáját. Mikor Anyutát kérdezték a
húgáról, elpirult, de azt felelte, nem tud semmit. Aztán leejtett egy
zsebkendőt, hogy elrejtse az arcát.
A tábornoknak átadtak egy levelet. Elnézést kért, elhagyta a
termet. Szofja és Vlagyimir hamarosan meghallotta dühös lépteit az
ajtó előtt. Kompromittált lányának és a férfinak, akiért hajlandó volt
feláldozni a hírét, azt mondta, azonnal jöjjenek vele. Hazahajtottak,
és a vacsora-asztalnál a tábornok bejelentette:
– Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek leendő vejemet,
Vlagyimir Kovalevszkijt.
Így történt. Szofja ragyogott, bár igazán nem attól, hogy
hozzámegy Vlagyimirhoz, hanem hogy Anyuta kedvében járt, és az
orosz nők emancipációja érdekében elért valamit. Palibinóban
hagyományos és fényes esküvőt tartottak, és a menyasszony meg a
vőlegény nekivágott, hogy egy fedél alatt éljen Pétervárott.
De amint szabad volt az út, külföldre mentek, és egyáltalán nem
éltek egy fedél alatt. Szofjának Heidelberg következett, aztán Berlin,
Vlagyimirnak München. Ha csak tehette, ellátogatott Heidelbergbe,
de miután megérkezett Anyuta és a barátnője, Zsana, majd Júlia is –
elméletben mind a négy nő az ő védelmét élvezte –, neki már nem
maradt hely.
Weierstrass nem árulta el a hölgyeknek, hogy levelezett a
tábornoknéval. Akkor írt neki, amikor Szofja visszatért Svájcból
(valójában Párizsból), és annyira kimerültnek és gyengének látta,
hogy aggódni kezdett az egészségéért. Az anya válaszolt,
felvilágosította, hogy a lánya állapotáért Párizs felel, ahol ezekben
az igen veszélyes időkben járt. De mintha a lányai által átélt politikai
felfordulás kevésbé izgatta volna, mint az a helyzet, hogy az
egyikük, aki nincs férjnél, nyíltan együtt él egy férfival, a másik meg,
aki rendben férjhez ment, egyáltalán nem él együtt a férjével. Így vált
minden szándéka ellenére Weierstrass az anya bizalmasává, még
mielőtt a lányáé lehetett volna. És minderről egy szót sem szólt
Szofjának, csak az anyja halála után.
De amikor végül elmondta, azt is hozzátette, hogy Clara és Elisa
rögtön azt kérdezte, mit lehetne tenni.
A nők, úgy látszik, már csak ilyenek, mondta, feltételezik, hogy
valamit tenni kell.
Ő akkor elég szigorúan azt felelte:
– Semmit.

Reggel Szofja előhúzott az utazótáskájából egy tiszta, de gyűrött

ruhát – soha nem tanult meg rendesen csomagolni amennyire tudta,
megigazgatta göndör haját, hogy elrejtsen egy-egy őszülő tincset, és
a ház ébredező hangjai hallatán lement. Egyedül neki terítettek most
is az ebédlőben. Elisa behozta a kávéját és a német reggelit, amit
Szofja életében itt evett először, ebben a házban – hideg szeletelt
húst, sajtot és vastagon megvajazott kenyeret. Azt mondta, Clara
odafent van, előkészíti a bátyjukat a vele való találkozásra.
– Eleinte hívattunk borbélyt – mondta. – De aztán Clara egész jól
belejött. Kiderült, hogy neki vannak ápolónői képességei, szerencse,
hogy egyikünknek legalább vannak.
Már mielőtt ezt mondta, Szofja megérezte, hogy nincsenek
bővében a pénznek. A damaszt és a tüllfüggöny piszkos volt, az
ezüst evőeszköz, amellyel evett, rég nem volt kifényesítve. A
nappaliba nyíló ajtón át egy durva küllemű fiatal nő, a mostani lány
látszott, épp a kályha rostélyát tisztította, nagy porfelhőt kavart. Elisa
elnézett felé, mint aki meg akarja kérni, hogy csukja be az ajtót,
aztán maga kelt fel és csukta be. Elpirulva, lesütött szemmel jött
vissza az asztalhoz, és Szofja sietve, elég udvariatlanul
megkérdezte, mi baja Weierstrassnak.
– Gyengélkedik a szíve, ráadásul ősszel volt egy tüdő-gyulladása,
amiből valahogy nem tud felépülni. És van egy duzzanat a
nemzőszervén – mondta Elisa halkabban, de becsületes
szókimondással, ahogy a német asszonyok szokták.
Az ajtóban Clara jelent meg.
– Már vár rád.
Miközben Szofja a lépcsőn kaptatott, nem a professzorra gondolt,
hanem erre a két nőre, akik számára ő a világ közepe. Akik kesztyűt
kötnek, ágyneműt foltoznak, pudingot és lekvárt főznek, amit nem
lehet a lányra bízni. Akárcsak a bátyjuk, tisztelik a római katolikus
egyház tanait – ezt a rideg, örömtelen vallást, gondolta Szofja –,
méghozzá amennyire látni lehet, egy pillanatnyi lázadás, az
elégedetlenség egyetlen jele nélkül.
Én megőrülnék, gondolta.
Még a professzorságtól is megőrülnék, gondolta. A diákok
felfogása nagy átlagban közepes. Az agyuk csak a legnyilvánvalóbb,
szabályos mintákat képes befogadni.
Ezt eddig nem merte volna bevallani magának, csak most, hogy
van Makszim.
Belépett a hálószobába, és még mindig a szerencséjén
mosolygott, a közelgő szabadságán, a jövendőbelijén.
– Jaj, végre itt van – mondta Weierstrass kicsit gyengén és
akadozva. – A rossz gyerek, aki elhagyott minket. Megint Párizsba
készül, mulatozni?
– Onnan jövök – mondta Szofja. – És megyek vissza
Stockholmba. Párizs egyáltalán nem mulattatott, olyan sivár volt,
hogy sivárabb nem is lehetett volna.
Odanyújtotta a kezét kézcsókra, mind a kettőt.
– Tehát Anyuta beteg?
– Meghalt, mein lieber Professor.
– Börtönben halt meg?
 – Nem, nem. Az régen volt. És nem is ő volt börtönben. Csak a
férje. Tüdőgyulladásban halt meg, de már régóta szenvedett
mindenféle bajokban.
– Ó, tüdőgyulladásban, nekem is az volt. Milyen szomorú lehet.
– A szívem sosem gyógyul meg. De van valami jó hírem is az ön
számára, valami vidám. Tavasszal férjhez megyek.
– És elválik a geológustól? Nem csodálom, már rég meg kellett
volna tennie. De hát egy válás mindig kellemetlen.
– Ő is meghalt már. És paleontológus volt. Ez egy új tudomány,
nagyon érdekes. A kőzetekből tudnak meg mindenfélét.
– Igen. Most már emlékszem. Hallottam erről a tudományról.
Akkor fiatalon halt meg. Nem akartam, hogy az útjában álljon, de a
halálát igazán nem kívántam. Régóta betegeskedett?
– Igen, azt lehet mondani. Biztosan emlékszik, hogy elhagytam, és
ön beajánlott Mittag-Lefflerhez?
– Stockholmba. Igen? Elhagyta. Hát, így kellett történnie.
– Igen. De már vége, és most férjhez fogok menni egy férfihoz,
akinek ugyanez a neve, de nem közeli rokon, és egészében más
egyéniség.
– Szóval orosz? És ő is kőzeteket böngész?
– Dehogyis. Jogászprofesszor. Nagyon energikus jó természetű,
kivéve amikor nagyon borong. El fogom hozni önhöz, hogy
megismerje.
– Boldogok leszünk, ha fogadhatjuk – mondta Weierstrass
szomorúan. – Ez véget fog vetni a maga munkájának.
– Dehogyis, dehogyis. Nem is akarná. De tanítani nem fogok,
szabad leszek. És boldogítóan kellemes klíma alatt fogok élni Dél-
Franciaországban, és folyton egészséges leszek, és még többet
dolgozom.
– Meglátjuk.
– Mein Lieber– mondta Szofja. – Megparancsolom, hogy örüljön a
kedvemért.
– Nyilván nagyon öregnek látszom – mondta Weierstrass. – És
elég higgadt életet éltem. Én nem vagyok olyan sokoldalú, mint
maga. Milyen meglepetés volt, amikor megtudtam, hogy regényeket
is ír.
 – Önnek nem tetszett az ötlet.
– Téved. Tetszettek a gondolatai. Nagyon kellemes olvasmány
volt.
– Az a könyv nem is igazán regény. Amit most írtam, az nem
tetszene önnek. Néha nekem sem tetszik. Egy lányról szól, akit
jobban érdekel a politika, mint a szerelem. Ne féljen, nem kell
elolvasnia. Az orosz cenzorok nem hagyják megjelentetni, és a
külföldnek sem fog kelleni, mert annyira orosz.
– Én általában nem szeretem a regényeket.
– Mert nőknek való?
– Néha csakugyan megfeledkezem róla, hogy maga nő. Én úgy
gondolok magára, mint… mint…
– Mint mire?
– Mint az én személyes ajándékomra.
Szofja előrehajolt, és homlokon csókolta. A könnyeit visszatartotta,
amíg el nem köszönt a húgaitól is, és ki nem lépett a házból.
Soha többet nem fogom látni, gondolta.
Az arcára gondolt, hogy olyan fehér, mint azok a frissen
keményített párnák, amiket Clara nyilván aznap reggel tett a feje
mögé. Talán már ki is vette őket, hagyta, hogy besüppedjen a
puhább, koszlottabb, elrejtett társai közé. Weierstrass talán azonnal
el is aludt, kimerítette a beszélgetésük. Nyilván arra gondolt, hogy
utoljára találkoznak, és tudhatta, hogy Szofjának is ez jár a fejében,
de azt nem tudta – ami Szofja szégyene, titka –, hogy mennyire
megkönnyebbült, mennyivel szabadabbnak, minden lépéssel
szabadabbnak érzi magát, ahogy a háztól távolodik, még ha sír is.
Weierstrass életét talán annyival megnyugtatóbb végiggondolni,
mint a húgaiét? – tűnődött.
A neve egy darabig fennmarad a tankönyvekben. És a
matematikusok között. Nem olyan sokáig, mint ha buzgóbban
alapozza meg a hírnevét, ha előtérben marad ebben a válogatott,
törtető körben. Weierstrasst jobban érdekli a munkája, mint a
dicsősége, miközben számos kollégáját egyformán érdekli
mindkettő.
 Nem kellett volna szóba hoznia az írást. Frivol téma. Szofja a
palibinói élet emlékeit az elveszett múlt iránti fellobbanásból írta
meg, felidézve mindazt, amiről egykor lemondott, és amit valaha
becsben tartott. Az otthonától távol írta, mikor nem létezett már sem
az otthon, sem a család. A nihilista lány pedig a hazájáért érzett
fájdalomból született, a patriotizmusból és talán abból az érzésből,
hogy a matematika meg az élete zajlása miatt nem figyelt eléggé.
A hazájáért érzett fájdalomból, igen. De ezt a történetet bizonyos
értelemben Anyuta emlékére írta. Egy fiatal nőről szólt, aki
mindenestől lemond a normális élet esélyéről, és egy Szibériába
száműzött politikai fogoly felesége lesz. Így tudja biztosítani, hogy a
félje élete, a büntetése valamivel enyhébb legyen – Dél-Szibéria,
nem Észak –, ahogy a feleségük által elkísért foglyoknak a törvény
előírta. A történet tetszene azoknak a száműzött oroszoknak, akik
esetleg kéziratban olvasnák. Ha Oroszországban betiltottak egy
könyvet, az elég volt, hogy a politikai menekültek körében elismerést
váltson ki, Szofja jól ismerte ezt a jelenséget. A Rajevszkaja nővérek
– a visszaemlékezés – Szobának jobban tetszett, és bár a cenzor
átengedte, a kritikusok puszta nosztalgiázásnak tekintették.

IV.
Szofja egyszer már cserbenhagyta Weierstrasst. Akkor, amikor a
korai sikereit elérte. Bár Weierstrass sosem hozta szóba, így történt.
Teljesen hátat fordított neki és a matematikának, még a leveleire
sem válaszolt. 1874 nyarán hazautazott Palibinóba a bársonyba
kötött, friss diplomájával, amit aztán egy ládába tett, és hónapokra –
évekre – elfeledkezett róla.
Megmámorosodott a búzamezők és a fenyvesek illatától, az
aranyló nyári napoktól és Észak-Oroszország hosszú fehér
éjszakáitól. Piknikek következtek, amatőr színdarabok, bálok,
születésnapok, felkereste a régi barátokat, és együtt volt Anyutával,
aki boldogan élvezte egyéves kisfiát. Vlagyimir is jelen volt, és a
könnyű, nyári hangulatban, a meleg, a bor és a hosszú, vidám
vacsorák, a táncok és az éneklés hatására úgy adódott, hogy Szofja
átengedte magát neki, szeretőjévé is fogadta a férjét.
 Nem is azért, mert belészeretett. Hálás volt Vlagyimirnak, és
meggyőzte magát, hogy a szerelem a való életben nem létezik.
Mindketten boldogabbak lesznek, gondolta, ha enged Vlagyimir
vágyának, és ez egy darabig így is volt.
Ősszel elutaztak Pétervárra, és ott is folytatódott a magasztos
szórakozással töltött élet. Vacsorák, színdarabok, fogadások, aztán
a sok újság és folyóirat, frivol és komoly, azt is mind el kellett olvasni.
Weierstrass levélben könyörgött Szofjának, hogy ne hagyja el a
matematika világát. Elintézte, hogy Szofja disszertációja megjelenjen
Crelle matematikai folyóiratában. Szofja jóformán bele se nézett.
Weierstrass kérte, hogy szánjon rá egy hetet – csak egy hetet –, és
tisztázza le a Szaturnusz gyűrűiről szóló munkáját, hogy azt is
közölni lehessen. Szofja nem izgatta magát. Nagyon elfoglalta a
többé-kevésbé folyamatos ünneplés. A névnapok, az udvari
elismerések, az opera– és balettbemutatók, de még inkább, úgy
tűnt, magának az életnek az ünneplése.
Most tanulta meg, eléggé későn, amit körülötte a legtöbb ember
gyerekkora óta tudni látszott – hogy az élet teljesen kielégítő lehet
nagyobb eredmények nélkül is. Csurig tele lehet olyan
elfoglaltsággal, ami nem fárasztja halálra. Az ember eléri azt, amire
a kényelmesen berendezett élethez szüksége van, aztán belekezd a
szórakozással teli társadalmi és nyilvános életbe, ami megszünteti
az unalom vagy a tétlenség érzetét, és a végére azt érezheti, hogy
pontosan úgy cselekedett, ahogy mindenkinek tetszik. Semmi
kínszenvedés.
Kivéve abból a szempontból, hogy hogyan szerez pénzt.
Vlagyimir újjáélesztette a kiadói vállalkozását. Onnan vettek
kölcsön, ahonnan tudtak. Szofja szülei addigra már épp meghaltak,
az örökségét nyilvános fürdőkbe, valamint egy pálmaházba, egy
pékségbe és egy gőzmosodába fektették. Nagy terveik voltak. De
Pétervárott az idő éppen hidegebbre fordult, mint máskor, és az
embereket még a gőzfürdő sem vonzotta. Az építők és mások is
becsapták őket, a piac megingott, és ahelyett, hogy az életük
hátralevő részére megbízható alapot teremtettek volna, egyre
komolyabban eladósodtak.
 És mivel úgy éltek, mint a többi házaspár, ennek is meglett a
szokásos, költséges eredménye. Szofjának kislánya született. A
gyerek az anyja nevét kapta, de csak Fufunak becézték. Fufunak lett
száraz– és szoptatós dajkája és saját lakosztálya. A család felvett
egy szakácsnőt és egy szobalányt. Vlagyimir divatos ruhákat
vásárolt Szofjának és csodálatos ajándékokat a kislányuknak.
Jénából megvolt a diplomája, és segédprofesszor lett Pétervárott, de
ez nem volt elég. A kiadó többé-kevésbé csődbe ment.
Aztán jött a cár elleni merénylet, a politikai légkör nyugtalanná vált,
és Vlagyimir olyan mély melankóliába zuhant, hogy se dolgozni nem
tudott, se gondolkozni.
Weierstrass értesült Szofja szüleinek haláláról, és hogy egy kicsit
könnyítsen Szofja fájdalmán, mint írta, elküldte új és kiváló
integrálszámításait. De Szofja ahelyett, hogy visszatért volna a
matematikához, színházi recenziókat kezdett írni és ismeretterjesztő
cikkeket a lapokba. Vagyis a tehetsége piacképesebb és mások
számára kevésbé nyugtalanító, a maga számára kevésbé kimerítő
oldalát használta.
A Kovalevszkij család Moszkvába költözött, remélték, hogy
megfordul a szerencséjük.
Vlagyimir meggyógyult, de a tanításra nem érezte magát
képesnek. Újabb lehetőség adódott azonban az üzleti életben:
felajánlottak neki egy állást egy kőolaj-finomítónál. A társaság a
Ragozsin testvérek tulajdonában volt, akik egy modern kastélyban
éltek a Volga partján. Az állás feltételeként Vlagyimirnak egy
pénzösszeget be kellett fektetnie, kölcsönkért.
De Szofja ezúttal előre megérezte a bajt. Ragozsinéknak nem volt
szimpatikus, ők se neki. Vlagyimirt egyre inkább a hatalmukban
tartották. Ezek itt az új emberek, mondta, ők nem teketóriáznak.
Távolságtartó lett, durva, felsőbbrendű stílusban kezdett beszélni.
Nevezz meg egyetlen igazán fontos nőt, mondta. Aki bármit
változtatott a világ folyásán, azon kívül, hogy elcsábított vagy megölt
egy férfit. Születésüknél fogva maradiak és énközpontúak, és ha
valamit a fejükbe vesznek, és annak szentelik magukat, akkor is
hisztérikusak lesznek, és mindent tönkretesznek a fontoskodásukkal.
Így Ragozsinék beszélnek, mondta Szofja.
 Újra levelezni kezdett Weierstrass-szal. Fufut régi barátnőjére,
Júliára bízta, és Németországba utazott. Megírta Vlagyimir
bátyjának, Alekszandernek, hogy Vlagyimir olyan gyorsan kapta be
Ragozsinék horgát, mintha kísérteni akarná a sorsot, hogy újabb
csapást küldjön rá. Ettől függetlenül felajánlotta a férjének, hogy
visszajöhet. De ő elutasította.
Egyszer találkoztak még, Párizsban. Szofja valami olcsó kis
szállodában lakott, míg Weierstrass próbált neki állást szerezni. Újra
matematikai problémákban merült el, akárcsak az ismerősei.
Vlagyimir közben gyanakodni kezdett Ragozsinékra, de annyira
belefolyt az ügyekbe, hogy nem tudott kiszállni. Arról beszélt, hogy
az Egyesült Államokba utazik. El is ment, de visszajött.
1882 őszén írt a bátyjának: rájött, hogy teljesen értéktelen ember.
Novemberben beszámolt róla, hogy Ragozsinék csődbe mentek.
Attól félt, hogy őt is megpróbálják bevonni bizonyos bűnügyi
procedúrákba. Karácsonykor meglátogatta Fufut, akire a bátyja
vigyázott Odesszában. Örült, hogy a kislány emlékszik rá, hogy
egészséges és okos. Ezután búcsúlevelet írt Júliának, a bátyjának,
néhány más barátjának, de Szofjának nem. És egy másik levelet a
bíróságnak, amelyben elmagyarázta néhány lépését a Ragozsin-
ügyben.
Egy darabig még húzta az időt. Csak áprilisban kötött zsákot a
fejére és lélegzett be kloroformot.
Szofja, Párizsban, nem volt hajlandó enni, se kijönni a szobájából.
Arra koncentrált, hogy nem hajlandó enni, hogy ne kelljen éreznie,
amit érez.
Végül erőszakkal megetették, és elaludt. Mikor fölébredt,
mélységesen szégyellte magát ezért a színjátékért. Papírt és ceruzát
kért, hogy folytathassa egy probléma kidolgozását.

Pénz nem maradt. Weierstrass írt, kérte, Szofja jöjjön, és éljen

velük mint harmadik húga. De továbbra is minden követ
megmozgatott, és végül sikerrel járt: régi tanítványával és barátjával,
a svédországi Mittag-Lefflerrel. Az új stockholmi egyetem hajlandó
volt Európában elsőként női matematikaprofesszort alkalmazni.
 Szofja elment Odesszába a lányáért, és egyelőre Júliához vitte.
Dühöngött Ragozsinékra. Vlagyimir bátyjának írt levelében „ravasz,
veszedelmes bűnözőknek” nevezte őket. Az ügyben ülnökölő
békebírót sikerük meggyőznie, kihirdették, hogy Vlagyimir a
bizonyítékok tanúsága szerint befolyásolható volt, de ártatlan.
Ezután Szofja Moszkvából újra Pétervárra vonatozott, hogy új és a
sajtóban sokat emlegetett – és kétségtelenül megvetett –
munkahelyére utazzon, Svédországba. Pétervárról hajóval folytatta
az útját. A hajó egy végeérhetetlen naplemente felé úszott. Semmi
további könnyelműség, gondolta Szofja. Mostantól rendes életet
fogok élni.
Ekkor még nem ismerte Makszimot. És a Bordin-díjat sem nyerte
el.

V.
Szofja kora délután hagyta el Berlint, nem sokkal azután, hogy
szomorúan, de megkönnyebbülve elbúcsúzott Weierstrasstól. A
vonat régi volt, lassú, de tiszta és jól fűtött, ahogy az ember már a
német vonatoktól elvárja.
Félúton járhattak, amikor a vele szemben ülő férfi kinyitott egy
újságot, és felajánlotta Szofjának, hogy bármelyik részét
elolvashatja.
Szofja megköszönte, de nem kérte.
A férfi bólintott az ablak felé, a finoman szitáló havazásra.
– Hát jó – mondta. – Mit várhat az ember?
– Csakugyan – mondta Szofja.
– Messzebb utazik, mint Rostock?
Talán észrevette, hogy Szofja kiejtése nem német. Szofja nem
bánta, hogy megszólította, vagy hogy ilyen következtetésre jut. A
férfi jóval fiatalabb volt nála, elegáns és enyhén távolságtartó.
Szofjának az volt az érzése, hogy valahol már találkozott vele vagy
látta. De ez előfordul, ha az ember utazik.
– Koppenhágába – mondta. – És onnan Stockholmba. Egyre
sűrűbben fog havazni.
 – Én Rostockban leszállok – mondta a férfi, talán hogy
megnyugtassa, nem kell túl hosszú beszélgetéstől tartania.
– Elégedett Stockholmmal?
– Utálom Stockholmot ilyenkor. Gyűlölöm.
Elcsodálkozott magán. De a férfi elragadtatva mosolygott, és
oroszul kezdett beszélni.
– Ne haragudjon – mondta. – Igazam volt. Most én beszélek mint
egy idegen önnek. De valamikor Oroszországban tanultam.
Pétervárott.
– Felismerte, hogy oroszos a kiejtésem?
– Nem voltam biztos. Amíg nem mondta, amit Stockholmról
mondott.
– Minden orosz gyűlöli Stockholmot?
– Nem. Nem. De azt mondják, gyűlölik. Gyűlölik. Szeretik.
– Nem kellett volna így beszélnem. A svédek nagyon jók hozzám.
Mindenfélére megtanítanak…
Ezen a ponton a férfi a fejét csóválta, és nevetett.
– Komolyan – mondta Szofja. – Megtanítottak korcsolyázni…
– Az biztos. És nem Oroszországban tanult korcsolyázni?
– Ott nem annyira… nem ragaszkodnak annyira, hogy valamire
megtanítsák az embert, mint a svédek.
– Bornholmon sem – mondta a férfi. – Én most Bornholmon élek.
A dánok nem annyira… ragaszkodnak hozzá, ez az. De persze
Bornholmon mi nem is vagyunk igazán dánok. Azt mondjuk, hogy
nem vagyunk.
Orvos volt Bornholm szigetén. Szofja azon tűnődött, nem lenne-e
végképp illetlenség megkérni, nézze meg a torkát, mert már nagyon
fájt. Úgy döntött, az lenne.
A férfi azt mondta, rá még hosszú és valószínűleg elég rázós
kompút vár, miután átszelték a dán határt.
Bornholmon az emberek nem dánnak, hanem vikingnek tartják
magukat, akiket a Hanza-szövetség igázott le aló. században,
mondta. Erőszakos történelmük van, foglyokat ejtettek. Hallott-e
Szofja valaha a gonosz Bothwell grófról? Egyesek szerint Bornholm
szigetén halt meg, bár a zélandiak szerint náluk.
 – Ő ölette meg Skócia királynőjének a férjét, és maga vette el. De
láncokban halt meg. Őrülten.
– Máriának, a skótok királynőjének – mondta Szofja.
– Én is így hallottam.
És csakugyan, mivel a skót királynő is Anyuta egyik korai hősnője
volt.
– Jaj, bocsásson meg. Fecsegek.
– Bocsássak meg? – kérdezte Szofja. – Mit kellene
megbocsátanom magának?
A férfi elpirult. Azt mondta:
– Tudom, ki maga.
Eleinte nem tudta, mondta. De amikor oroszul is meghallotta
beszélni, már biztos volt benne.
– Maga a női professzor. Olvastam magáról egy újságban. Volt
fénykép is, de ott sokkal idősebbnek látszott, mint így. Sajnálom,
hogy lerohantam, de nem tudtam megállni.
– A fényképen eléggé szigorúan nézek, mert úgy gondolom, hogy
az emberek nem bíznának meg bennem, ha mosolyognék – mondta
Szofja. – Ez nincs egy kicsit így az orvosokkal is?
– Lehet. Én nem vagyok hozzászokva, hogy fényképezzenek.
Enyhe feszültség támadt kettejük közt: Szofján volt a sor, hogy
megnyugtassa. Jobb volt, mielőtt ezt elárulta. Szofja visszatért
Bornholm témájához. Vad és sziklás táj, mondta a férfi, nem olyan
lágyan hullámzó, mint Dánia. Ide az emberek a táj szépségéért és a
tiszta levegőért jönnek. Ha Szofjának valaha kedve támadna eljönni,
boldogan körbevezetné.
– Több ritka kék szikla is van – mondta. – Kék márványnak
nevezik. Apró darabokra törik, lecsiszolják, és a hölgyek a
nyakukban hordják. Ha valaha szeretne belőle…
Összevissza beszél, mert van valami, amit nem mer kimondani.
Szofja jól látta ezt.
Már közeledtek Rostockhoz. A férfi egyre idegesebb lett. Szofja
félt, hogy aláírást akar kérni egy cédulára, vagy a könyvébe, amit
olvas. Nagyon ritkán fordult elő ilyesmi, de mindig elszomorította, bár
nem tudta, miért.
 – Kérem, figyeljen rám – mondta a férfi. – El kell árulnom valamit.
Erről nem is lenne szabad beszélnem. Kérem. Ne Koppenhágán
keresztül menjen Svédországba. Ne ijedjen meg, ezt teljesen józanul
mondom.
– Nem ijedtem meg – mondta Szofja. Bár kissé megrémült.
– Másik úton kell mennie, a Dán-szigeteken át. Az állomáson
cseréltesse ki a jegyét.
– Megtudhatom, miért? Valami bűbáj ül Koppenhágán?
Biztosra vette, hogy a férfi valami merényletről, valami bombáról
fog beszélni.
– Koppenhágában fekete himlő van. Járvány. Sokan elhagyták a
várost, de a hatóság el akarja tussolni a dolgot. Félnek, hogy pánik
tör ki, vagy hogy valaki felgyújtja a kormányépületeket. A gond a
finnekkel van. Azt mondják, a finnek hozták be. Nem akarják, hogy
az emberek fellázadjanak a finn bevándorlók ellen. Sem a kormány
ellen, amiért beengedték őket.
A vonat megállt, Szofja fölállt, és összeszedte a csomagját.
– Ígérje meg. Ne hagyjon itt úgy, hogy meg sem ígérte.
– Hát jó – mondta Szofja. – Megígérem.
– Komppal kell átkelnie Gedserbe. Magával tartanék, amíg
kicseréli a jegyét, de tovább kell mennem Rutgenbe.
– Megígérem.
Talán Vlagyimirra emlékezteti? Vlagyimirra, a kezdetekben. Nem a
vonásai, hanem ez az esengő törődés. Az a folyamatos szerény és
makacs és könyörgő törődés.
A férfi kinyújtotta a kezét, Szofja is kezet nyújtott, de a férfi nem
csak ennyit akart. Szofja tenyerébe egy kis tablettát helyezett, és azt
mondta:
– Ez egy kicsit megnyugtatja, ha az utazás nagyon kimerítő lenne.
Kell valami megbízható embert találnom, hogy tájékozódjak erről a
járványról, döntötte el Szofja.

De nem talált. Az az ember, aki a jegyét kicserélte, már attól is

ideges lett, hogy ilyen bonyolult dolgot kell intéznie, és még
mérgesebb lenne, ha ő most meggondolná magát. Először úgy tűnt,
a pénztáros egyetlen nyelven sem beszél, csak dánul, mint Szofja
összes útitársa, de amikor befejezték az ügyletet, németül
hozzátette, hogy az út így sokkal hosszabb lesz, Szofja felfogta-e?
Szofja rájött, hogy még Németországban vannak, és a pénztáros
talán semmit nem tud Koppenhágáról – mire is számított?
A pénztáros hozzátette, hogy a szigeteken most is havazik.
A Gedserre tartó kis német kompot is jól fűtötték, de kemény
deszkákon kellett ülni. Szofja már majdnem lenyelte a tablettát,
gondolván, hogy a férfi talán ezekre az ülésekre gondolt, amikor azt
mondta, hogy az utazás kimerítő lehet. Aztán úgy döntött, félreteszi,
hátha tengeribeteg lesz.
A helyi vonaton, amire felszállt, normális, bár kopott,
másodosztályú üléseket talált. Viszont hideg volt, a kocsi végében
egy füstös, de amúgy gyakorlatilag használhatatlan kályha állt.
A kalauz itt barátságosabb volt, mint a pénztáros, nem is sietett
annyira. Mivel Szofja felfogta, hogy már valóban dán területen
vannak, svédül kérdezte meg – mért gondolta, hogy az közelebb van
a dánhoz, mint a német –, igaz-e, hogy Koppenhágában ragály van.
A férfi azt felelte, nem, ez a vonat nem megy Koppenhágába.
Svédül nyilván csak a „vonat” és „Koppenhága” szavakat ismeri.
Ezen a vonaton persze nem voltak fülkék, csak a két kocsi, a
fapadokkal. Némelyik utas hozott magával párnát, takarót,
köpönyeget, és abba burkolózott. Nem néztek Szofjára, még
kevésbé próbáltak beszélgetni vele. Minek is? Úgysem értené, nem
tudna válaszolni.
Mozgóárus sem jött. Zsírpapírba tekert csomagok kerültek elő,
hideg szendvicsekkel. Vastag kenyérszeletek, erős szagú sajtok,
hideg főtt szalonnaszeletek, valahol hering is. Egy nő a ruhája egyik
redőjében egy zsebből villát vett elő, és üvegből savanyú káposztát
evett. Erről Szofja hazagondolt, Oroszországra.
De ezek nem orosz parasztok. Egyikük sem részeg vagy
szószátyár, senki nem nevet. Kemények, mint a deszka. Még a háj,
amelyik egyik-másiknak a csontjait borítja, az is merev háj, öntelt,
lutheránus háj. Szofja semmit nem tud róluk.
De ha már erről van szó: mit tud az orosz parasztokról, a palibinói
parasztokról? Akik mindig megjátszották magukat a feljebbvalóik
előtt.
 Kivéve talán egyszer, egy vasárnap, amikor a szolgák és az uraik
mind együtt mentek a templomba, hogy meghallgassák a
proklamációt. Utána Szofja anyja teljesen összeomlott, csak nyögött
és sírt: „Mi lesz most velünk? Mi lesz az én szegény gyerekeimmel?”
A tábornok bevitte a dolgozószobájába, és ott vigasztalta. Anyuta
leült, és valamelyik könyvét olvasta, a kisöccsük, Fjodor meg az
építőkockáival játszott. Szofja föl-le sétált, bement a konyhába, ahol
a személyzet, sőt még a mezei munkások egy része is palacsintát
evett és ünnepelt – de nagyon méltóságteljesen, mintha valami
szent ünnepe volna. Egy öregember, akinek csak annyi volt a
feladata, hogy az udvaron söpörjön, felnevetett, és kis hőgyemnek
nevezte. „Itt jön a kis hőgyem, minden jót kíván nekünk.” Néhányan
akkor megéljenezték Szofját. Milyen kedvesek, gondolta, bár értette,
hogy az éljenzés valahogy tréfa.
Hamarosan megjelent a nevelőnője, az arca mint a fekete felhő,
és elvitte magával.
Aztán a dolgok nagyjából ugyanúgy zajlottak, mint előtte.
Jaclard azt mondta Anyutának, soha nem lesz belőle igazi
forradalmár, csak arra jó, hogy pénzt szerezzen a bűnöző szüleitől.
Ami meg Szofját és Vlagyimirt illeti (Vlagyimirt, aki megmentette a
börtöntől), ők is csak értéktelen paraziták, akik értéktelen
tudományokat szívnak magukba.

A káposzta meg a hering szagától Szofja kezd kicsit émelyegni.

A vonat valamivel később megáll, és mindenkinek le kell szállnia.
Szofja legalábbis így érti abból, ahogy a kalauz vakkant, és a
kelletlen, de engedelmes testek felcihelődnek. Térdig a hóban
találják magukat, sehol egy város vagy peron, körös-körül finom,
fehér dombok homálylanak a most már szelídebb havazáson át. A
vonat előtt valakik lapátolják a vasúti átjáróban összegyűlt havat.
Szofja föl-le jár, hogy le ne fagyjon a lába a könnyű csizmában, ami
a városi utcákra elég ugyan, de ide nem. A többi utas nyugodtan
ácsorog, és nem tesz megjegyzést a dolgok állására.
Fél óra vagy talán csak tizenöt perc múlva tiszta a pálya, az
utasok felkapaszkodnak a vonatra. Mindannyiuk számára rejtély,
akárcsak Szofjának, miért kellett egyáltalán leszállniuk, ahelyett,
hogy a helyükön vártak volna, de persze senki nem panaszkodik.
Csak mennek tovább, a sötétben, és most már valami más hull az
ablakra, nem hó. Karistoló, baljós hang. Ónos eső.
Aztán egy falu tompa fényei, és néhány utas feltápászkodik,
gépiesen bebugyolálja magát, összeszedi a csomagjait és batyuit,
leereszkedik a vonatról, és eltűnik. Folytatódik az utazás, de
hamarosan megint mindenkit leparancsolnak. Ezúttal nem a
hóakadály miatt. Egy hajóra terelik őket, újabb kis kompra, ami
kiviszi őket a fekete víz fölé. Szofja torka annyira fáj, hogy biztos
benne, akkor sem tudna megszólalni, ha muszáj lenne.
Fogalma sincs, mennyi idő ez az átkelés. Mikor felszállnak,
mindenkinek egy háromfalú kunyhóba kell belépnie, ami alig véd
bármitől, és ülés sincs benne. Valamennyi várakozás után, amit nem
tud felmérni, befut egy vonat. És amikor ez a vonat megérkezik,
micsoda hálát érez Szofja, bár ez sem melegebb, és ugyanolyan
fapadok vannak rajta, mint az elsőn. Az ember, úgy látszik, a
szerény kényelmet is meg tudja becsülni, ha elég sok hányattatáson
megy át, mire hozzájut. Nem sivár lelki vigasz? Szívesen
megkérdezné valakitől.
Egy idő múlva egy nagyobb városban állnak meg, az állomáson
büfé is van. Szofja fáradt, hogy leszálljon, és bemenjen, mint néhány
másik utas, akik gőzölgő kávéscsészével jönnek vissza. Az a nő
viszont, aki a káposztát ette, két csészét hoz, mint kiderül, az egyiket
Szofjának. Szofja mosolyog, és mindent megtesz, hogy kimutassa a
háláját. Az asszony bólint, mintha ez a felhajtás fölösleges lenne, sőt
illetlen. De csak áll ott, amíg Szofja elő nem szedi a dán apróját, amit
a jegypénztárostól kapott vissza. Az asszony morran egyet, és a
nedves kesztyűs kezével kivesz két érmét. A kávé ára, nyilván. Hogy
eszébe jutott, és idehozta, azt nem számítja fel. Így mennek a
dolgok. Az asszony egy szó nélkül visszaül a helyére.
Közben új utasok szálltak fel. Egy nő egy nagyjából négyéves
gyerekkel, akinek az arca egyik fele be van kötözve, a fél karját
felkötötték. Baleset, a megyei kórházban járhattak. A kötés résén
sötét, szomorú szem néz ki. A gyerek az arca ép részét az anyja
ölébe fekteti, aki ráteríti a stóláját. Ezt nem éppen gyengéden
csinálja vagy aggodalmasan, inkább gépiesen. Valami baj történt,
még több teher rakódott rá, ennyi az egész. És otthon a többi
gyerek, talán még a hasában is egy.
Milyen szörnyű ez, gondolja Szofja. Milyen szörnyű az asszonyi
sors. És mit mondana vajon ez az asszony, ha most mesélne neki a
nők szavazati jogáért, egyetemi helyéért folyó újabb küzdelmekről?
Azt mondaná talán: de ez nem Isten akarata. És ha Szofja arra
buzdítaná, szabaduljon meg ettől az Istentől, és az elméjét élezze,
nem nézne-e rá valami makacs szánakozással, kimerültén, nem
mondaná-e: És hogy jutnánk keresztül ezen a világon Isten nélkül?
Újra átkelnek a fekete vízen, ezúttal egy hosszú hídon, és egy
újabb faluban állnak meg, ahol a nő és a gyerek leszáll. Szobát már
nem érdeklik, nem néz oda, várja-e őket valaki, az állomás óráját
próbálja megkeresni a vonat lámpafényében. Arra számít, hogy már
majdnem éjfél lehet, de még tíz óra is alig múlt.
Makszimra gondol. Makszim felszállna egy ilyen vonatra, mint ez?
Elképzeli, hogy a feje kényelmesen pihen Makszim széles vállán –
bár az igazság az, hogy Makszim ennek nem örülne nyilvános
helyen. A finom szövetből készült, elegáns kabátját, a pénz és a
kényelem illatát. Makszim úgy gondolja, joga van a jó dolgokhoz, és
kötelessége fenntartani őket, hiába liberális, akit a hazája nem fogad
szívesen. Megvan az a csodálatos önbizalma, ami Szofja apjának is
megvolt: már kislánykorában megérezte, amikor bebújt a karjai közé,
és ezt akarta egész életére. Még gyönyörűségesebb persze, ha
szeretik is az embert, de még akkor is vigasztaló érzés, ha csak egy
ősi, nemesi paktumról van szó, amit azért kötöttek, egy
szerződésről, amit azért írtak alá – szükségből, ha nem is lelkesen –,
hogy az embert megoltalmazzák.
Nem tetszene nekik, ha bárki könnyen kezelhetőnek nevezné
őket, pedig bizonyos értelemben azok. Átengedik magukat a férfias
viselkedésnek. Átengedik magukat a férfias viselkedésnek,
bármennyi kockázattal és kegyetlenséggel jár is, minden bonyolult
terhével és szándékos csalásával. A szabályainak, amelyekből az
ember mint nő hasznot húz, és más szabályainak, amelyekből meg
nem.
Most Makszimnak egy másik arca jelenik meg: egyáltalán nem
oltalmazza Szofját, hanem öles léptekkel megy a párizsi peronon,
ahogy egy magánélettel rendelkező férfihoz illik.
Az a parancsoló fejtartása, az udvari magabiztossága.
Nem így történt. Nem Makszim volt. Határozottan nem ő.
Vlagyimir nem volt gyáva – hiszen hogy megmentette Jaclard-t de
nem volt meg benne ez a férfias magabiztosság. Ezért tudott
Szofjának némi egyenjogúságot megadni, amit ezek a többiek nem,
és ezért nem tudta megadni azt a beburkoló melegséget és
biztonságot. És aztán, a vége felé, mikor Ragozsinék befolyása alá
került, és hangnemet váltott – bár kétségbe volt esve, és azt hitte, ha
mást majmol, azzal megmenti magát –, elkezdett kevéssé
meggyőző, sőt inkább nevetséges, fennkölt módon bánni Szofjával.
Ezzel okot adott arra, hogy Szofja megvesse, de talán egész végig
megvetette. Akár rajongott érte Vlagyimir, akár sértegette, ő képtelen
volt szeretni.
Ahogy Anyuta szerette Jaclard-t. Jaclard önző volt, kegyetlen és
hűtlen, de hiába gyűlölte Anyuta, szerelmes is volt belé.
Micsoda ronda, bosszantó gondolatok törnek fel az emberben, ha
nem tartja őket lakat alatt.
Mikor Szofja behunyta a szemét, azt hitte, őt látja
– Vlagyimirt –, ahogy vele szemben ül a padon, de nem Vlagyimir
volt, hanem a bornholmi orvos, vagyis a bornholmi orvos emlékképe,
ahogy kitartóan és riadtan beletolakszik a maga furcsán alázatos
módján az életébe.

Eljött az idő – de már biztosan éjfél lehetett –, amikor végleg ott

kellett hagyniuk ezt a vonatot. Elérték Dánia határát: Helsingort. A
szárazföldi határt legalábbis – a valódi határ nyilván kint van a
Kattegaton, gondolta Szofja.
És itt jött az utolsó komp, ott várta őket, nagy és kényelmes, sok
fényes lámpával. És jött egy hordár is, hogy felcipelje Szofja holmiját
a hajóra, megköszönje a dán aprópénzt, és elsiessen. Aztán Szofja
a fedélzeten megmutatta a jegyét a tisztnek, aki svédül szólt hozzá.
Megnyugtatta, hogy a túloldalon lesz csatlakozás a stockholmi
vonatra. Nem kell az éjszaka hátralevő részét a váróteremben
töltenie.
– Úgy érzem, visszatértem a civilizációba – mondta neki Szofja.
 A férfi enyhe rosszallással nézett rá. Szofja hangja recsegett, bár
a kávé segített a torokfájásán. Csak azért, mert svéd, gondolta. A
svédek közt nem szükséges mosolyogni, se megjegyzéseket tenni.
A civil viselkedést e nélkül is fent lehet tartani.
Az átkelés kicsit rázós volt, de Szofja nem lett tengeribeteg.
Eszébe jutott a tabletta, de nem szorult rá. És a hajót is nyilván
fűtötték, mert volt, aki levette a téli ruházata felső rétegeit. De Szofja
most is didergett. Talán dideregnie kellett, annyi hideget gyűjtött a
testébe, míg átutazott Dánián. Elraktározódott benne ez a hideg, és
most tudta csak kidideregni magából.

A stockholmi vonat ott várt, ahogy ígérték, Helsingborg forgalmas

kikötőjében, amely jóval élénkebb és nagyobb volt, mint hasonlóan
elnevezett rokona a víz túlsó felén. Lehet, hogy a svédek nem
mosolyognak az emberre, de az információik mindig megbízhatók.
Egy hordár nyúlt Szofja csomagjaiért, és tartotta őket, miközben ő a
pénztárcájában aprót keresett. Elég bőkezűen vett ki belőlük a
tenyerébe, gondolta, dán pénz, úgysincs már rá szüksége.
Dán is volt. A hordár visszaadta, és svédül azt mondta:
– Ez nem jó.
– Más nincs – kiáltott fel Szofja, mert két dolgot értett meg. A torka
jobban van, és valóban nincs svéd pénze.
A hordár letette a csomagjait, és elment.
Francia pénz, német pénz, dán pénz. A svéd pénzről Szofja
elfeledkezett.
A vonat fújtatni kezdett, az utasok felszálltak, Szofja meg csak állt
ott kínlódva. Nem bírja elcipelni a csomagjait. De ha nem bírja, akkor
ott maradnak.
Megmarkolta a különféle füleket, és futni kezdett. Imbolyogva,
zihálva futott, a mellkasában és körben a karja alatt fájdalom, a
csomagok a lábának verődtek. Lépcsőkön kellett felmennie. Ha
megáll kifújni magát, nem ér oda. Felkapaszkodott. Az önsajnálattól
könny gyűlt a szemébe, úgy könyörgött a vonatnak, hogy ne induljon
el.
Nem indult. Amíg a kalauz, aki kihajolt, hogy behúzza az ajtót, el
nem kapta Szofja karját, és valahogy fel nem rángatta a csomagjait
és őt magát.
Amint megmenekült, köhögni kezdett. Mintha valamit ki akarna
köhögni a mellkasából. A fájdalmat a mellkasából. A fájdalmat és a
szorítást a torkából. De követnie kellett a kalauzt a fülkébe, és a
köhögési rohamok között diadalmasan nevetett. A kalauz benézett
egy fülkébe, ahol már ült néhány ember, aztán elvezette egy
másikba, amelyik üres volt.

– Igaza volt... Hogy idehozott, ahol... Nem lehetek... Más terhére –

mondta ragyogva. – Nem volt pénzem... Svéd pénzem... Minden
más, csak svéd nem. Futnom kellett. Nem hittem volna, hogy...
A kalauz mondta, hogy üljön le, és kímélje a tüdejét. Elment, de
hamarosan visszajött egy pohár vízzel. Ahogy Szofja ivott, eszébe
jutott a tabletta, amit kapott, és az utolsó korty vízzel megitta. A
köhögés csillapodott.
– Ezt többet ne csinálja – mondta a kalauz. – A mellkasa zihál.
Föl-le.
A svédek őszinték is, nem csak visszafogottak és pontosak.
– Várjon – mondta Szofja.
Mert valamit még tisztáznia kellett, majdnem úgy, mintha különben
a vonat nem vihetné el a megfelelő helyre.
– Várjon egy percet. Hallotta maga…? Hallotta, hogy fekete himlő
van? Koppenhágában?
– Nem hinném – mondta a kalauz.
Szigorúan, bár udvariasan biccentett, és elment.
– Köszönöm. Köszönöm – kiáltotta utána Szofja.

Szofja még életében nem volt részeg. Bármilyen gyógyszert vett

be, ami az agyát megzavarta volna, rögtön elaludt, mire ez a zavar
felléphetett volna. Úgyhogy nincs mihez hasonlítania ezt a hihetetlen
élményt – ezt a megváltozott percepciót –, amely most végigszánt
rajta. Először mintha csak megkönnyebbülés lett volna, afféle
magasztos, bár buta érzés, hogy kiváltságos, amiért képes volt
elcipelni a táskáit, felszaladni a lépcsőn, és elérni a vonatot. Aztán
túlélte a köhögési rohamot, a szíve szorítását, és képes volt
valahogy nem figyelni a torkára.
 De van más is, mintha a szíve tovább tudna nőni, visszanyerné
normális állapotát, és utána folyamatosan egyre könnyebbé és
frissebbé válna, mintha szinte humorosan kilökdösne mindenfélét
Szofja útjából. Már a koppenhágai járvány is olyan, mintha csak a
pestis lenne egy balladában, csak egy történet része. Mintha a saját
élete a zökkenőivel és a bánataival is csak illúziók sora lenne. Az
események, a gondolatok mintha új formát öltenének, a tiszta
intelligencia rétegein át látszanának, átalakító üvegen át.

Egyetlen élménye volt, ami ehhez fogható. Amikor először botlott

a trigonometriába, tizenkét évesen. Egy palabinói szomszédjuk,
Tirov professzor áthozta a frissen írt tanulmányát. Gondolta, talán
érdekli a tábornokot, hiszen ért a tüzérséghez. Szofja rábukkant az
írásra a dolgozó-szobában, és véletlenül az optikai fejezetnél nyitotta
ki. Olvasni kezdte, nézegette az ábrákat, és biztos volt benne, hogy
hamarosan megérti. Szinuszról és koszinuszról soha nem hallott, de
a szinuszt egy íj húrjával helyettesítette, és szerencsére – mivel a
hegyesszögeknél ezek majdnem egybeesnek – be tudott hatolni
ebbe az új, boldogító nyelvbe.
Nem csodálkozott nagyon, de rendkívül boldog volt.
Ilyen felfedezések megesnek. A matematika ajándék, természeti
kincs, mint az északi fény. Nincs köze a világon semmi máshoz, se a
dolgozatokhoz, se a díjakhoz, se a kollégákhoz, se a diplomákhoz.
A kalauz valamivel azelőtt ébresztette, hogy a vonat befutott
Stockholmba.
– Milyen nap van? – kérdezte Szofja.
– Péntek.
– Jó. Jó, akkor meg tudom tartani az előadásomat.
– Vigyázzon az egészségére, asszonyom.

Két órakor ott állt a pulpitus mögött, és okosan, folyamatosan

adott elő, fájdalom és köhögés nélkül. Az a finom zümmögés, ami
végigutazott a testén, akár valami dróton, nem befolyásolta a
hangját. És a torka is mintha magától meggyógyult volna. Mikor
befejezte, hazament, átöltözött, és taxival elindult a fogadásra,
ahová meghívták, a Gulden-házba. Jó hangulatban volt, lelkesen
számolt be olaszországi és dél-franciaországi benyomásairól, bár a
svédországi hazaútjáról nem. Aztán mentegetőzés nélkül otthagyta a
termet, és kiment az utcára. Annyira tele volt ragyogó és kivételes
gondolatokkal, hogy nem tudott tovább fecsegni.
Már besötétedett, havazott, szél nem fújt, az utcalámpák akkorára
nőttek, mint a karácsonyi hógömbök. Szofja körülnézett, de sehol
nem látott kocsit. Egy omnibusz jött arra, intett neki. A vezető
felvilágosította, hogy nem menetrend szerinti járat.
– De maga megállt – mondta Szofja könnyedén.
Stockholm utcáit egyáltalán nem ismerte jól, úgyhogy eltelt egy kis
idő, mire rájött, hogy teljesen eltévedt. Ezt nevetve mondta el a
sofőrnek, aki hagyta leszállni, és hazasétálni a hóesésben az egy
szál ruhájában és a körömcipőjében. A járdák csodálatosan némák
és fehérek voltak. Szofjának másfél kilométert kellett gyalogolnia, de
örömmel fedezte fel, hogy végül mégis tudja az utat. A lába átázott,
de így sem fázott. Úgy gondolta, a szélcsend miatt lehet, meg az
elméje és a teste újfajta elvarázsolt állapota miatt is, amit eddig
sosem tapasztalt, de mostantól biztosan számíthat majd rá. Talán
nem túl eredeti ilyesmit mondania, de úgy érezte magát, mintha egy
tündérmese szereplője lenne.

Másnap ágyban maradt, és levélben kérte kollégáját, Mittag-

Lefflert, küldje el hozzá az orvosát, mivel neki nincs. Mittag-Leffler
maga is átjött, és hosszúra nyúlt látogatása során Szofja nagy
izgalommal mesélt neki egy új matematikai munkáról, amit írni
készül. Nagyobb igényű, fontosabb, szebb, mint bármi, ami eddig az
eszébe jutott.
Az orvos úgy gondolta, a veséjével van baj, és hagyott ott
orvosságot.
– Elfelejtettem megkérdezni – mondta Szofja, mikor az orvos
elment.
– Mit? – kérdezte Mittag-Leffler.
– Van pestis? Koppenhágában?
– Csak álmodik – mondta Mittag-Leffler gyengéden.
– Ki mondta ezt magának?
 – Egy nedves ember – felelte Szofja. Aztán azt mondta: – Nem,
egy kedves ember. Egy kedves ember mondta. – Szofja legyintett,
mintha valamilyen formát akarna rajzolni, ami jobban megfelel a
szavaknál. – A svédtudásom…
– Ne beszéljen, amíg jobban nem lesz.
Szofja mosolygott, aztán szomorúan nézett. Hangsúlyosan azt
mondta:
– A férjem.
– A jegyese? Ó, hiszen nem is a férje még. Csak ugratom.
Szeretné, ha idejönne?
De Szofja a fejét rázta. Azt mondta:
– Nem ő. Bothwell. Nem. Nem. Nem – mondta gyorsan. – A
másik.
– Pihennie kell.

Megérkezett Teresa Gulden és a lánya, Elsa, meg Ellen Key is. Ők

váltották egymást az ágya mellett. Miután Mittag-Leffler elment,
Szofja aludt egy kicsit. Mikor felébredt, újra beszédes lett, de férjről
nem szólt. A regényéről beszélt, és a visszaemlékezéseiről, amit a
palabinói ifjúsága emlékeiből írt. Azt mondta, most valami sokkal
jobbat tudna, és elkezdte egy új történet ötletét mesélni.
Belezavarodott, és elnevette magát, hogy ez nem megy neki
tisztábban. Van egy oda-vissza mozgás, egy lüktetés az életben.
Reméli, hogy ebben a művében felfedezi, mi folyik. Valami a felszín
alatt. Ami kitaláció is meg nem is.
Hogy mire gondol? Csak nevetett.
Elárasztják a gondolatok, mondta, mindennek teljesen új a
nézőpontja és a jelentősége, és mégis olyan természetesek és
evidensek, hogy ő csak nevetni tud.

Vasárnapra rosszabbul lett. Alig tudott beszélni, de ragaszkodott

hozzá, hogy látnia kell Fufut abban a jelmezben, amit egy
gyerekzsúrra fog felvenni.
Cigánylányjelmez volt, Fufu körültáncolta benne az anyja ágyát.

Hétfőn Szofja megkérte Teresa Guldent, viselje gondját Fufunak.

 Aznap este jobban érezte magát, és jött egy ápolónő, aki
felváltotta Teresát és Ellent.
Kora hajnalban Szofja fölébredt. Teresát és Ellent is
fölébresztették, ők fölrázták Fufut, hogy még utoljára életben
láthassa az anyját. Szofja nagyon keveset tudott szólni. Teresa úgy
értette, hogy ezt hallja: „Mennyi boldogság!”

Négy óra körül halt meg. A boncolás kimutatta, hogy a tüdejét

teljesen tönkretette a gyulladás, és a szíve évek óta tartó
betegségről tanúskodott. Az agya, ahogy mindenki várta, nagy volt.

A bornholmi orvos olvasta Szofja halálhírét a lapokban, és nem

volt meglepve. Néha rátörtek előérzetek, az ő szakmájában
nyugtalanítóak, és nem is mindig megbízhatóak. Úgy gondolta, ha
Szofja nem megy Koppenhágába, az megmentheti. Tűnődött,
bevette-e a tablettát, amit adott neki, és hozott-e olyan
megnyugvást, mint neki szokott, amikor szüksége van rá.

Szofja Kovalevszkaját az akkori stockholmi Új temetőben temették

el délután háromkor, egy hideg napon, mikor a gyászolók és a
nézelődők lehelete páraként lebegett a fagyos levegőben.

Weierstrasstól babérkoszorú érkezett. A húgainak azt mondta,

tudta, hogy soha többé nem látja Szofját.
Ő még hat évet élt.

Makszim megérkezett Beaulieu-ből, mert Mittag-Leffler Szofja

halála előtt küldött távirata odarendelte. Időben érkezett, hogy
beszélhessen, franciául, a temetésen, ahol Szofjáról úgy szólt, mint
egy professzorismerőséről, és megköszönte a svéd nemzetnek az
orosz nemzet nevében, hogy lehetőséget adtak neki
matematikusként pénzt keresni (a tudását értékesen felhasználni).

Makszim nem nősült meg. Egy idő után megengedték, hogy

hazatérjen szülőföldjére, és előadjon Pétervárott. Megalapította
Oroszországban a Demokratikus Reform Pártját, kiállt az
alkotmányos monarchia mellett. A cár hívei túlzottan liberálisnak
tartották. Lenin viszont leleplezte mint ellenforradalmárt.

Fufu orvos lett a Szovjetunióban, ott halt meg a 20. század

ötvenes éveinek közepén. A matematika, mint mondta, nem
érdekelte.

Szofjáról elnevezték a Hold egyik kráterét.

 Köszönetnyilvánítás

Szofja Kovalevszkaját akkor fedeztem fel, amikor egy nap valami

mást kerestem az Encyclopaedia Britannicában. A regényíró és
matematikus kettőse azonnal felkeltette érdeklődésemet, és
hamarosan mindent elolvastam róla, amit tudtam. Különösen egy
könyv bilincselt le, ezért el kell mondanom, mennyire lekötelezett,
mennyire hálás vagyok a Little Sparrow: A Portrait of Sophia
Kovalevsky (Kis veréb – Szofja Kovalevszkaja portréja; Ohio
University Press, Athens, Ohio, 1983) szerzőjének, Don H.
Kennedynek és feleségének, Ninának, Szofja oldalági
leszármazottjának, aki hatalmas mennyiségben bocsátotta
rendelkezésemre az oroszból fordított szövegeket, köztük Szofja
naplóit, leveleit és számos más írását.
Történetemben a Szofja halálát megelőző időszakra szorítkoztam,
élete korábbi szakaszainak felvillanó emlékképeivel. De akinek
felkeltette az érdeklődését, azt arra biztatom, olvassa el a Kennedy
házaspár könyvét, amely történelmi és matematikai anyagban
egyaránt igen gazdag.

2009 júniusa
ALICE MUNRO
Clinton, Ontario
Kanada
Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben
Printed in Hungary
 Alice Munro 1931-ben született Ontario tartományban,
Kanadában. Első kötete, a Boldog árnyak tánca 1968-ban jelent
meg, és főkormányzói állami kitüntetésben részesült, majd 1971-es
következő kötete, az Asszonyok, lányok élete elnyerte a Kanadai
Könyvkereskedők Szövetségének Nemzetközi Könyvdíját. 1980-ban
The Beggar Maid című kötetéért Booker-díjra jelölték. 2009-ben
életművéért megkapta a Nemzetközi Man Booker-díjat, 2013-ban
pedig az irodalmi Nobel-díjat.

A szerzőtől a Park Könyvkiadónál megjelent:

Szeret, nem szeret… (2006)

Csend, vétkek, szenvedély (2007)
Egy jóravaló nő szerelme (2008)
Asszonyok, lányok élete (2009)
Legújabb könyve, a Dear Life már előkészületben van.
∗ Sir Patrik Spense (ballada). Arany János fordítása

∗ Tellér Gyula fordítása

∗ Walter De La Mare: El, el. Tellér Gyula fordítása

Alesandro Mazoni: A jegyesek

 1. Tartalom
2. Dimenziók
3. Fikció
1. I.
2. II.
4. Wenlock Edge
5. Mélyüregek
6. Szabad gyökök
7. Arc
8. Egyes nők
9. Gyerekjáték
10. Fa
11. Mennyi boldogság!
1. I.
2. II.
3. III.
4. IV.
5. V.
12. Köszönetnyilvánítás
13. Lábjegyzetek