Társaságunk névadója, Nagy Imre mártír miniszterelnök 1896.

június 7-
én, Kaposváron született. Abban az időben édesapja megyei tisztiszolga
(hajdú), édesanyja az alispán feleségének szobalánya volt.

Gyermek- és ifjúkorát Viharos emberöltő című, kényszerűen

félbeszakadt önéletírásából ismerhetjük meg.

A kaposvári gimnáziumban tizenöt éves korában félbehagyta

tanulmányait majd az Iparostanonc Iskolában géplakatossegédi
képzettséget szerzett. Géplakatos segédként dolgozott Losoncon és
Kaposváron, majd 1914-ben beiratkozott a felsőkereskedelmi iskolába,
ahol tanulmányai félbeszakadtak 1915-ben, az olasz frontra történt
besorozása miatt.
Az I. világháború idején katona volt, orosz fogságba esett, ott
ismerkedett meg a kommunista eszmékkel, melyekkel „az emberiséget
felszabadító humanisztikus küldetése” miatt rokonszenvezett,
Internacionalistaként harcolt Kolcsak tábornok csapatai és a cseh légió
ellen, majd belépett a bolsevik pártba.

Kaposvárra visszatérve biztosítótársasági tisztviselő lett. 1925-ben kötött

házasságot Égető Máriával. Lányuk, Erzsébet 1927-ben született.

Hazatérése után csatlakozott a szociáldemokrata párthoz, majd a helyi

mozgalom egyik vezetőjeként a baloldali szociáldemokratákból alakult
Magyar Szocialista Munkáspárt kaposvári szervezetének megalapítója.
A folyamatos rendőrségi zaklatás miatt 1928-ban Bécsbe, majd a
Szovjetunióba emigrált. Már korábban intenzíven foglalkozott
agrárkérdésekkel, Moszkvában 1930-36 között a Szovjetunió és a
Kommunista Internacionálé Nemzetközi Agrárintézetében dolgozott.
Szovjet Állampolgár lett. Kezdettől fogva a földkérdéssel kapcsolatos
nézetei és egyéb okok miatt szemben állt a Kun Béla féle hivatalos
irányvonallal. 1936 januárjában ki is zárták a kommunista pártból,
amelynek ún. elitjével mindvégig hűvös viszonyban volt, normális
polgári életet élő „cilinderes, cvikkeres kommunistának” tartották. Egy
ideig állása sem volt, le is tartóztatták, de a Sztálin-féle „nagy
tisztogatást” sikerült elkerülnie. A II. világháború alatt a moszkvai
Kossuth Rádió munkatársa, 1944 őszétől főszerkesztője lett.
A szovjet hadsereg nyomában, 1944 őszén tért haza. Az
agrárkérdésekkel foglalkozó szakember álmai megvalósítását látta
abban, hogy 11 hónapig földművelésügyi miniszterként irányíthatta a
földosztást (szavai szerint „új honfoglalást”), melynek elméleti alapjait
moszkvai tartózkodása alatt dolgozta ki.

Később rövid ideig belügyminiszter volt, de erről a funkciójáról

lemondott. A pártvezetés erőszakos nyomulásától idegenkedett, ezt
Rákosiék is észlelték, így Nagy Imre egyre inkább a második vonalba
szorult. 1947-49 között az Országgyűlés elnökének gyakorlatilag
reprezentatív tisztségét töltötte be, később – még tartva magát a
pártfegyelemhez – elvállalta az élelmezésügyi és begyűjtési miniszter
hálátlan feladatát, majd az agráriummal foglalkozó tárcákat felügyelő
miniszterelnök-helyettes volt. Közben tanított az Agrártudományi
Egyetemen majd a Marx Károly Közgazdaságtudomány Egyetemen,
számos tanítványa később az agrár közgazdaságtan országos hírű
szakértője, oktatója lett.
Sztálin halála után a megváltozott stílusú és koncepciójú szovjet
pártvezetés keményen megbírálta Rákosiék országrontó politikáját, és
követelte Nagy Imre miniszterelnökké történő kinevezését, mely 1953.
július 4-én történt meg.

Az új kormányprogram meghirdette az ötéves terv irreális

előirányzatainak felülvizsgálatát, a túlzott nehézipari beruházások
mérséklését, az erőszakos szövetkezetesítés megszüntetését, és olyan
béremelések végrehajtását, amelynek következtében nőtt az
életszínvonal. Nagy Imre kiemelt feladatként kezelte a Rákosi rendszer
intézményesített terrorjának enyhítését. Miniszterelnöksége alatt
felszámolták a recski és több más internáló tábort, megszüntették a
kitelepítés intézményét, eltörölték a rendőrbíráskodást. A
népfrontmozgalom meghirdetésével kísérletet tett a párttagok és párton
kívüliek nagy nemzeti ügyekben történő összefogására.( két évnél
rövidebb időre elítélteket szabadon bocsátották. Így sok, korábban ártatlanul
bebörtönzött ember nyerte vissza szabadságát. Felszámolták a munkatáborokat.
Felhagytak az erőltetett iparosítással, ehelyett a mindennapi fogyasztási cikkek
termelését növelték. Csökkentették az árakat és növelték a béreket is. A
legnagyobb változások a mezőgazdaságban történtek. Több pénzt juttattak
például a gépesítésre. Véget ért az erőszakos kollektivizálás ez lehetővé vált a
tsz-ekből való kilépés, sőt a tagok fel is oszlathatták a termelőszövetkezetet.)

A reformok a lakosság körében igen népszerűek voltak.

A diktatúra haszonélvezői viszont ellenezték.

A párt vezetője, Rákosi Mátyás is kezdettől fogva támadta Nagy Imrét

és politikáját.

A korábban egységes vezetés két táborra szakadt. A Rákosival való

küzdelem szükségessé tette Nagy Imre számára, hogy ellentámadást
indítson.
A magyar belpolitika alakulása akkoriban egyértelműen a
Szovjetunióban lezajló folyamatok függvénye volt. Ennek megfelelően,
amikor Moszkvában ismét felülkerekedett a kemény vonal, nálunk újból
Rákosi és klikkje került meghatározó pozícióba.

Moszkva folyamatosan bírálta Magyarországot azért, mert

megbomlott az MDP egysége. Ráadásul az enyhülés folyamata is
megtorpant, amikor a NATO tagjai sorába hívta az NSZK-t. Emiatt a
Szovjetunió szorosabb ellenőrzést kívánt kialakítani csatlósai felett.
Létrehozták a kommunista államok katonai szövetségét, a Varsói
Szerződést. Az új nemzetközi helyzetben a szovjetek ismét Rákosit
tolták előtérbe.

Mindazt, amit másfél éve ők kértek tőle -például az iparosítás

leállítását, most a szemére vetették. 1955 tavaszán a miniszterelnök
lemondásra kényszerült. Kizárták a Politikai Bizottságból, sőt később
a pártból is. A következő bő egy évben Rákosi megkísérelte újra
korlátlanná tenni hatalmát. Megint nőtt a börtönbe zártak száma. Ismét
az ipar fejlesztését erőltették. Ekkor azonban próbálkozásai már
kudarcot vallottak: a rehabilitálásokat nem tudta leállítani, sőt,
kénytelen volt elismerni felelősségét a korábbi perekben.
Nagy Imrét 1955. április 18-án leváltották, még a pártból is kizárták,
ahová csak Rákosi távozása után, 1956. október 13-án vették vissza.
Akaratán kívül is a vezetéssel elégedetlen párton belüli és kívüli
ellenzék zászlaja lett, amiből logikusan következett, hogy az október 23-
i események után a tömegek nyomására ismét őt nevezték ki
miniszterelnöknek. Október 25-én – tartva magát a pártvezetés akkori
állásfoglalásához – még ellenforradalomnak minősítette a budapesti
eseményeket, de a valóságos helyzetet megismerve október 28-án
nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította mindazt, ami az
országban történt, és igazodni kezdett a magyar nép döntő többségének
forradalmi követeléseihez. Kormánya feloszlatta az Államvédelmi
Hatóságot és tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatok Magyarországról
történő kivonásáról. November 1-jén rádióbeszédben nyilvánította ki
hazánk semlegességét, és tájékoztatta az ENSZ főtitkárát, hogy
Magyarország kilép a szovjet blokk katonai szövetségéből, a Varsói
Szerződésből. November 3-án átalakította kormányát, mely már
többpárti koalíción alapult.

A szovjet csapatok november 4-ei agressziójának hajnalán rádiószózatot

intézett az ország népéhez, majd az ellenállás lehetetlenségét látva
elfogadta a jugoszlávok ajánlatát, néhány hívével és családtagjaikkal a
budapesti jugoszláv követségre menekült. November 22-én, miután
Kádárék megígérték, hogy háborítatlanul visszatérhetnek otthonaikba,
elhagyták menedékhelyüket, de az őket szállító autóbusz a tököli
repülőtérre hajtott, ahonnan a csoportot a romániai Snagovba
szállították, és ott szigorú őrizet alatt tartották.

Az új vezetés küldöttei Romániába utazva megpróbálták Nagy Imrét

rábírni arra, hogy antedatálva írja alá lemondását (legalizálva ezzel
Kádár ún. Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányát) és gyakoroljon
önkritikát a forradalom idején tanúsított magatartása miatt. A válasz
annak ellenére határozott „nem” volt, hogy tudta, a követelés
teljesítésével megmenthette volna életét és elkerülhette volna a
súlyosabb büntetést is.
Romániai háziőrizete alatt leveleket írt a kommunista vezetőknek, hogy
tisztázza a nevét az 56’os eseményekkel kapcsolatban, de a hatóságok
nem továbbították.

1957 áprilisában a magyar hatóságok Romániában több társával együtt

letartóztatták és Magyarországra szállították. Az ún. Nagy Imre csoport
ellen folytatott koncepciós per hosszas előkészítés után 1958
februárjában kezdődött és több hónapos megszakítást követően június 9-
15 között fejeződött be. Nagy Imre az egész per folyamán nyugodtan,
bátran viselkedett, és racionális érvekkel cáfolta az ellene hozott
vádakat. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa őt,
valamint Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra, a többi vádlottat súlyos
börtönbüntetésre ítélte. Nagy Imre utolsó megszólalásában
hangsúlyozta, hogy bírói tévedés áldozatának tartja magát, és perében a
végső ítéletet a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály fogja
kimondani. Kegyelmet nem kért.

A halálos ítéleteket (melyeket Rainer M. János kutatásai szerint nem a

szovjet, hanem a magyar pártvezetés szorgalmazott), 1958. június 16-án
hajnalban a Rákoskeresztúri temető melletti Kisfogház udvarán
hajtották végre. A holttesteket a kivégzés színhelyén földelték el, majd
néhány évvel később titokban a temető végébe szállították. Nagy Imre
sírjára megtévesztésül Borbíró Piroska néven állítottak fejfát.

A szocialista rendszer bukását megelőző években egyre hangosabbá vált

a követelés, hogy Nagy Imrének és mártírtársainak tisztességes temetést
biztosítsanak. A hivatalos szervek engedtek a közvélemény akaratának,
elrendelték az áldozatok sírjának felkutatását és földi maradványaik
azonosítását. A kor egyik legnevesebb régésze, Kralovánszky Alán
vezetésével, a hozzátartozók jelenlétében folytatott kutatások
eredményesen végződtek, így 1989. június 16-án hatalmas tömeg
jelenlétében megtörténhetett Nagy Imre és társai méltóságteljes
gyászszertartása, majd szűkebb körben a Rákoskeresztúri temető 301-es
parcellájában lezajlott búcsúztatása. Ez az esemény volt a politikai
rendszerváltás egyik legfontosabb pillanata.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án felmentette

Nagy Imrét és vádlott társait a korábbi ítéletben hozott valamennyi
vádpont alól. 1996-ban az Országgyűlés törvénybe foglalta „Nagy Imre
mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai” emlékét.