Jakab Zsófia

DRZ0R4

A pénz forgása
Miért költ az Európai Unió milliárdokat a gazdag országokban?

Az augusztus nehéz időszak lehet a keményvonalas euroszkeptikusoknak. Amikor a

kontinens festői sarkaiba érnek, miután hónapokig bosszankodtak az Európai Unió hatalma
miatt, dühösnek érzik magukat a számtalan, kék-arany európai zászlóval ellátott óriásplakát
miatt, amelyek az Európai Unió nagylelkűségét hirdetik valamely híd, autópálya vagy vízmű
megépítésével.
Ezek az EU „kohéziós politikájának”, egy hatalmas újraelosztási rendszernek a
nyomai, amely több, mint az EU költségvetésének egyharmadát, 350 milliárd eurót (480
milliárd dollárt) fog felemészteni az elkövetkező hét évben. A kezdete óta az EU pénzt küld a
távoli, vidéki és szegény részekre, hogy segítsen nekik felzárkózni a többi országhoz. A pénz
legtöbbször a régióknak, mint a nemzeti kormányoknak jut és a több, mint egy országon
átívelő programokért jutalmat is kapnak. Mindez már régóta gyanút ébreszt a szkeptikusok
között, hogy a regionális támogatások egy olyan Eurowheeze, amely az ősi nemzeti határok
minimalizálásra (vagy eltörlésére) törekszik a föderális Európa előkészítéseként.
Az euroszkeptikusokat jelenleg nagyon aggasztja az a több tízmilliárd euró, amely a
gazdag „régi Európából” a legújabb tagországokba van utalva. Niel Farage-t, az Európai
Parlament egyik tagját idézve: „ Miért kéne a mi pénzünket Budapesten új csatornák, vagy
Varsóban új metró építésére költeni, miközben a Londoni közszolgáltatás összeomlik?”.
Nem először fordul elő azonban az, hogy a dühös brigád rossz célpontot céloz meg.
Igaz, egy EU diplomata szavaival élve, az Európai Bizottság létrehozta a „regionális
szereplők ügyfélkörét, akik Brüsszel körül nyüzsögnek és nem bíznak a nemzeti
kincstárakban”. Mégis a nemzetállamok uralkodnak a kakasülőn. Az Európai Unió mindig
megköveteli, hogy a nemzetek, vagy régiók (gyakran igen jelentős) pénzeket tegyenek a
támogatási alapba. Minden olyan regionális program, amely túl extravagáns, vagy ostoba
ahhoz, hogy a nemzeti támogatást megnyerje, általában elavul és megsemmisül.
A gazdag országok sokat nyerhetnek az EU szabadpiacából, amely a személyek, áruk
és tőke szabad mozgására törekszik. Megalapozott gazdasági és politikai érvek szólnak, egy
ilyen nyitott gazdasági övezet elmaradott részeibe való befektetés mellett. A szegényebb
területeken megvalósuló Uniós projektek köztudottan hajlamosak a korrupcióra és a
pazarlásra, de ezt ellensúlyozza a magas megtérülési ráta esélye. Hogyha megfelelő
pénzeszközöket fektetnek be az új tagokba, akkor új fogyasztókat és új piacokat hozhatnak
létre, stabilizálhatják a törékeny demokráciákat és csökkenthetik az esélyét a tömeges,
ellenőrizetlen migráció esélyének az Európai Unión belül.
A botrány nem abból adódik, hogy az EU a gazdagabb országoktól a szegény, újonnan
érkezőkhöz csoportosítja át a pénzt, hanem abból, hogy nagy összegeket utal vissza a tehetős
országoknak. Az EU legkevésbé rászoruló országai közül néhány több tízmilliárd eurót
térítenek vissza. Ennek az az oka, hogy ezeknek az országoknak vannak viszonylag szegény
régiói (például Németország keleti tartományai, vagy Olaszország déli részei).