Weöres Sándor:

--------------

Rongyszőnyeg

[I-II]

RONGYSZŐNYEG

Dalok, epigrammák, ütem-próbák, vázlatok, töredékek

O then, I see Queen Mab hath been with you.

She is the Fairies' midwife, and she comes
In shape no bigger than an agate-stone
On the fore-finger of an alderman,
Drawn with a team of little atomies
Athwart men's noses as they lie asleep;
Her waggon-spokes made of long spinners' legs,
The cover of the wings of grasshoppers,
The traces of the smallest spider's web,
The collars of the moonshine's watery beams,
Her whip of cricket's bone, the lash of film,
Her waggoner a small grey-coated gnat,
Not half so big as a round little worm
Pricked from the lazy finger of a maid...

(No lám, a Mab királyné volt veled.

Tündéri bába ez, ki nem nagyobb
Alakba' jár, mint egy gyürű agátja
Mit egy tanácsos az ujján visel.
Piciny fogatján, alvó emberek
Orrán keresztűl hajtat e királyné:
Küllője pókcomb a kis kocsinak,
Ernyője szöcskeszárny, és a kerék
Vágánya finom pókhálószerű;
Kantár a holdfény nedves súgara,
Ostor tücsökláb, a fonatja rost;
Egy szürke mentés szúnyog a kocsis,
Félannyi nagy se, mint a kis kukac,
Mit egy leány sebes ujjábul ás...)

Shakespeare: Romeo and Juliet

(Arany J. fordítása)

Estétől reggelig
aludtam a sötétségben.
Az ébredés húsba vonta a vázat,
a kerteken át rámnézett a házad.
Estétől reggelig
aludtam a sötétségben.

Már üti – üti már

a torony a hajnalban!
Az időt bemeszeli a korai kikeriki,
lendül a vad dallam.

Kiscsacsi, kiabálj,
örülök a hangodnak!
Ha lefőz ez a kusza kikeleti kikeriki,
vége a rangodnak.

Sápadtan állnak a bozótok,

megrezzennek a rigó-hangra.

Ércből van öntve, aki boldog,

hirdeti a falu harangja.

Fölmagasúl a nyári égbolt,

csillagai kiülnek rája.

Aki meghalt, életre vágyik

és az élő a föld porába.

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Csoda-felhő,
egyszerre-százszinü felhő,
segíts minket!

Szántáson át, toronyiránt

soká ballagni jó!
Az édes fáradtság belep,
mint forró, lágy folyó.
És este gyorsan ágyba vágysz,
nem kéne ringató.
A teljes alvás rádgurúl
mint nagy sötét golyó.

Bolond dolog a holnapot várni,

élj kívül az időn, amennyire lehet.

Hajnalom kéklő köde foszladoz már.

Gyermek-esztendők koravén magánya,
űrbe-ásító sürü céltalanság,
lám, hova lettél?

Ágbogas sűrűn vezetett az ösvény.

Most, a fordúlón, üde tájra látok:
ó ti dús völgyben viruló vetések,
távoli ormok!

Ámde térdemben viszem úti lázam.

És az aggastyán gyereket, ki voltam,
csöpp koporsóban cipelem magammal,
mint amulettet.

Kutyateszi Bálint,
Csókaviszi Benedek,
Kocsihasu Péter,
Csukaszemü Pál
megeszi a szöcskét,
fapapucsot, egeret,
de ha leves készül,
mindnek hasa fáj.

10

Könnyü az álom a szívben,

míg jön a hajnali harmat
és piros-arcu leányok
járnak az udvarokon.
Száll a madár csoda-ívben,
fellegen ül diadalmat,
s lassu, rövid-tagu rákok
járnak a tó-kavicson.

Hej, de nehéz kora-reggel

már odahagyni az ágyat,
tűrni a tű-kezü sorstól,
hogy rögös útra vezet.
Délre leroggyan az ember,
sárga, nehézfejü, bágyadt,
mélyeiben csupa ostor
és az a jó ha feled.

11

Míg ő álmodja a Napot,

te álmodod a csillagot.
Ó, álmodnál olyat, ami nincs –

12

Őszi ködben zúgó ötven nyárfa,

ötven dal van törzsetekbe zárva.

Őszi csöndben nyíló ötven láda,

ötven szív van deszkátokba zárva.

13

Én is világot hódítani jöttem

s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,

vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;

ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,

s uraktól nyüzsög a végtelenség.

14

Rózsa, rózsa, rengeteg,

lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,

csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut, remeg,

rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,

nevetésed ittmarad,
nevetésed ittmarad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,

lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

15

Szép könyvemet lassan becsuktam.

Hullatja tarka tollait a táj.
Árny béleli kicsiny szobámat,
vad lombokat hajt az indás homály.

Zöld csoda-fény dereng az égen,

a világ vége látszik most ide.
Szép könyvemet lassan becsuktam,
belédobtam a boldog semmibe.

16

Szivemen páva sétált,

most denevér lóg róla,
veréb fog fészkelni szivemen.

17

Mikor letekintek a hegyről,

látom alattam a kedves várost.
Kertedből a városon át
mért nem jössz felém?
Elképzelem siető pihegésedet
vonulni az erdei utak kaptatóin.

18

Százszorszépet ont a rét,

ág pezsdül. Tavasz van.
Te csak hült-merev maradsz,
kő a kurta gazban.

Nimfa táncol, faun kering,

ájul száz alakban.
Vén kő nézi hallgatag
örök kárhozatban.

A virágé bús öröm:

egy évig ha bírja.
A kőé az istenek
halhatatlan kínja.

19

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, buzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj de onnan
vissza sose járnék,
 anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

20

A függönyrésen
a Dunából csak egy fénycsíkot látok.
Széthúznám a függönyt, de érzem:
nekem egy fénycsík most több az egésznél.

21

Te égi gyerek, hogy nyomra lelek

s meglátlak a földön végre:
sose hittem én, hisz e táj szegény,
síkos, becsapós a reménye.

Idők elején álmodtalak én

virág-ölü mennyei kútnál,
fény sávjai közt, tűz ágai közt
féltő szívemben aludtál.

S egy Hölgy, akinek fejéke a Hold

s négy szörny a ruhája fodra:
áldó-szeliden szemedre hajolt
és megcsókolt mosolyogva.

Ó mennyi öröm az égi körön!

véltem, nem lesz soha vége!
Most sorsom a föld, hol a vágy üvölt,
s tajtékzik a kínok mérge.

Te égi gyerek, te angyali-jó,

mért jöttél szökve utánam?
Óvd lépteimet, mert sűlyedek, ó,
sűlyedek az éjszakában.

22

Egy szép madár

az ablakomra koppan
s már messze száll.
Mint kőből készült rózsaszál,
szivemben olyan mozdulatlan
egy szép madár.

23

Kinn a világ
sötét és világos,
benn a világ
egyszerre világos is, sötét is –

24

Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,

csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,

álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

25

Régóta hang se jön felém,

bár tudom, börtönöm alatt
sokféle tarka lény lakik,
lassan ledönti a falat.

Akkor szabad lennék megint,

de menni én már nem tudok,
tovább ülök cellám helyén
és arcomon eső csorog.

26

Töprengek. Borzas madarak

szállnak súlyos seregben két karomra,
szétmosódnak betűkbe folyva.

27

Száz ponton zörget a kezem

s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

A Van: szivárvány. Színeit

nem tagolják határok.
A Nincs: egynemü, színtelen
és feneketlen árok.

Mi létező: bizonytalan.
Gomolygó füst a kincsem.
Nem biztos, hogy van, ami Van,
de biztos nincs: a Nincsen.

Fgyetlen bog a jó s a rossz.

Kecske-bürü a "lenni".
Nem biztos, hogy van valami,
de biztos nincs: a semmi.

Száz ponton zörget a kezem

s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

28

A füst leszáll, ha csöndes az este.

A fejést lesve
lapulnak a macskák.
Állva szunnyadnak a lovacskák,
álmuk a szénára festve
kínai betük kuszasága.
A kerekes-kút árnya
barnán nyujtózik a homokban,
lilán kúszik a félszer falára.

29

Volt egy szép ládika,

nőtt benne egy almafa
és azon az almafán
dinnyét szedtem délután.
Nagyot ugrott Sárika,
beszakadt a ládika.

30

Suhanni múló fények közt

láthatatlan, tüztelen csillagként –
talán ez lett volna dolgom
s megteltem a föld minden szinével.

Mig van szenvedés, szenvedni akarok,

mért panaszkodom mégis?
Hét-szinü panaszom
haszontalan, mint a szivárvány.

Csupa sárkány a föld,

még gyönyöre is iszonyu:
falánkság és pusztulás
hálózza be minden örömét.

Lehajlás nélkül kelni át kiszabott időmön,

talán ez lett volna dolgom.
De én a zavaros forrásokból
teleittam magamat.

Fehérnek kellett volna maradnom,

s ahány színű szennye a földnek,
mind rám tapadt,
egészen tarka lettem.

Az iránt, aki küldött,

egy a hűség és ezer a hűtelenség.
Ezer szín ékesít engem
és megbánni nem birom.

31

Szállnak az alkonyi felhők,

mint halovány-haju lányok,
tűz-szinü csillag az ékük,
libben a fátyol utánok.

Mennyei őzre vadásznak,

nincs nyoma égi vadaknak.
Lassan a hegyre hanyatló
Hold poharába zokognak.

32

Fa tövén
tekereg a
kicsi kígyó.

"Tarajos
lila-fejü
kicsi kígyó,
szivemet gyujtsad,
derekamat oltsad!"

Fa tövén
tekereg a
kicsi kígyó.

33

A kő-béka lassan ment.

A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.

34

Virágzó bozót-sor, álmodj,

ma álmodj kis Annikáról,
feledd most a cinke fészkét
a szellőt mely áldva ringat.

Ki téged becézve ápolt,

ma suttogj felőle szépet,
virág-lepte ágaiddal
cirógasd nyomát a földön.

Sugárzó egekbe vágyott,

de szívét nálad feledte,
s a fénykéve úgy világolt
haján mint a tó ölében.

Virágzó bozót-sor, édes,

ma álmodj felőle, álmodj,
feledd most a lágy esőket
s az új nyár heves futását.

Ki téged becézve ápolt,

szivárványon ül dalolva,
ezüst hárfa zsong kezében,
de szívét nálad feledte.

35

Árny, láng, árny, láng, árny, láng,

árnyak és lángok sora víztükörben –

36

Aludj, aludj...
érted jön majd
új tejjel a holnap.
A szélben a
sürgönypóznák
álmosan dudolnak.
Alma, alma...
álmod csupa
édes ízet hozzon.
Hársfa, hársfa...
álmod mint a
hársfa illatozzon:

37

Mély erdőn
ibolya-virág,
elrejt jól
a boróka-ág.
Minek is rejt az az ág,
gyere, tágas a világ,
mély erdőn
ibolya-virág.

38

Lányok, ó ti könnyű-röptű vércsék,

mindig készek véletlen kalandra:
most, hogy rám-gyűrődik a sötétség,
lányok, lányok, mért hagytok magamra?

Amíg győztem víg szapora szókkal,

dédelgetve csókoltatok engem –
dadogót ki dédelgetne csókkal,
mikor a pokolba kell lemennem?

Házamat a föld ingása rázta,

mézet s téglaport kever a kamra,
rom közt cserepekre ki halászna?
lányok, lányok, mért hagytok magamra?

Mint ruha, mit kutyák összetéptek,

kilódul a szemétdombra, bűzbe –
szemétdombon ráz a szél felétek,
nincs tűtök, mi újból egybefűzne.

Kinek testtel kell a sírba menni,

koszorú jut néki s gyertya hamva.
Kinek lelke vész el: senki-semmi.
Lányok, lányok, mért hagytok magamra?

39

Elindult, elindult
Gáspár messzeföldre,
három betüje lemaradt,
Gás falu lett belőle,
három betüje odaért,
pár lett belőle,
született öt gyerekük,
kettő fiú, kettő lányka,
ötödik meg vice-pápa.

40

Arany-szegélyü felhő,
ne játssz a kicsi tóval:
féltékeny rád a szélvész,
beléd kap, elsodor.

Szép hercegem, ne nősülj:

csikorgó bútorok közt
arcára szürke sávot
könnyezne egy szobor.

41

Megtudtad, amit
mindenki öröktől ismer,
és elfeledted
amit senkise tud.
Annyi vagy immár,
mint a többi –
most mutasd meg,
mi telhet tőled.
Mert könnyű, könnyű
törpék között
óriásnak lenni –
de nehéz és jobb,
ha törpék között
derekabb törpe vagy
a többinél.

42

Ébredek –
a hegyi hajnal árad –
Szép gyerek,
égi láng lepi házad.

Két szemem
még álomtól hináros –
Mélybe lenn
éled a kusza város:

mennyi hang,
mely madarakként lebben!
Nagyharang
fürdik alvó szivedben.

Völgy felett
suhan a kedvem hozzád,
szép gyerek,
körüllebegni orcád,

pilleként
megbújni kis cipődben –
Ej te, mért
vagy olyan messze tőlem?

Nap nevet,
süt a sok völgyi házra:
reggeled
lángrózsa koronázza.

Szép gyerek,
napsugaras szerelmem!
Kék szemed
két fecske a szivemben.

43

Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,

hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?

44

Elmentem messzire és itt vagyok,

magamból nem térhetek vissza soha.

45

Száraz fa, lombtalan, gyümölcstelen,

idegen lélek, meddig sírsz nekem,
rázva felém kuszaságod sötét
bogait, reccsenő rengetegét?

Ne busulj, egyszer elkap a vihar,

megforgat és tövestől kicsavar,
s te földtől-nyirkos, boldog és halott
gyökérzeted az égnek mutatod.

46

Szállni, szállni
messze szállni,
meg-megállni,
réten hálni –
jó dolgod van, szép madár!
Én meg, látod, mint az álom
szállok soha nem volt tájon
hol a lélek teste nélkül erre-arra jár.

47

Csíja, csicsíja, rózsa,

csicsíja, mályva!

Hold-lepte úton,
csillag-lepte úton
két kutya kullog,
köves, széles úton.

Csíja, csicsíja, rózsa,

csicsíja, mályva!

A nagyfülü kutya kérdi:

Rózsa-rózsa mit csinál?
A nagyorru kutya kérdi:
Mályva-mályva mit csinál?
Rózsa-szál, mályva-szál
kék gyöngyöt tesz bársony-tokba,
addig jó, míg szundikál

Csíja, csicsíja, rózsa,

csicsíja, mályva!

48

Retek szép telt színe,

teljes-pirosa
valami Egészről
olt a szívbe álmot –

49

Még most sem szoktam meg egészen

hogy torkom van, gyomrom, belem
mit anyaggal tömök naponta
és csak ezáltal létezem.

Még most sem szoktam meg egészen

hogy minek olyan lényeges
ezt vágyni, amazt elkerülni
s hogy szeressenek és szeress.

Még most sem szoktam meg egészen

hogy látó-, vagy rágó-tagod
szépnek, vagy csúnyának tekintsem
és hogy van élő és halott.

Még most sem szoktam meg egészen

hogy teljest föl nem foghatok,
hogy csak a részek kavarognak
és rajtuk túl nem nyúlhatok.

50

Kis bogár,
ültess helyedre,
a falevél erére!

51

E világ szűk nekem:

ha kinyujtom kezem,
egy csillagot fogok
s csak egyhelyben vagyok.

E világ szűk nekem,

de kis bokor alatt
száz ösvény áthalad,
száz sárkány elragad.

E világ szűk nekem,

de cella-rejteken
ezer mennyboltozat
a vállamon pihen.

E világ szűk nekem,

tágas csak a halál,
léptem hazatalál
a kerek semmiben.

52
A csiga sétál, tudod, minden estén
füvem közt, mint templomban a keresztény.

A bodzavirág mért oly hallgatag,

a patak mért csörög: ő tudja csak.

Ha volna pénze, sok kitüntetése,

tán kápolnában állna kőbe vésve,

de a sorsában nincs semmi hiba,

mert nem kegyelmes úr, csak kis csiga.

53
A férfi:
Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém-simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,

ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

A nő:
Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,

alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.

54

Bíbic-csibe alszik
nedves sás között.
Bíbic-csibe, halljad:
űz engem az éj!
Nincsen menedékem,
fészkem, mint neked.
Bíbic-csibe, halljad:
űz engem az éj!

55

Távol a folyónál
perje füstölög,
a kis vándor látja,
csöndesen megáll.
Nyakát nyujtogatja,
mindent elfeled,
harmat-lepte fűre
könnye hulldogál.

56

Ezüst pohárkádat
ki lophatta el?
Piros pántlikádat
ki kérhette el?
Szobádból a Holdnak
nem felel sugár.
Ó, jaj, ágyacskádat
ki vihette el?

57

Mint a nedves fal sírdogálni,

mint döglött kutya állkapcsa nevetni,
mint a pénz mindig másé lenni,
mint a sugár sosem apadni –
nem ember sorsa, nem kivánom.

58

"Béka, béka, kiknek esik az eső?"

"Urraknak, urraknak..."

59

Négyen ballagtunk kinn a réten,

így múlt el az én gyermekségem.
Kettő kislány volt, egy meg kutya volt.
Az ég nagy-nagy kékszárnyú lepke volt.

Julcsa királylány, Anni, Lord vitéz,

hol a régi tej? hol a régi méz?
Fagy őrli mind a drága kerteket,
a birodalmunk vajjon hova lett?

Az egyik asszony, másikat viszik,

vadrózsafává lett a harmadik. –
Két kislány, nagy kutyával, hófehéren,
bárányfelhők közt ballag át az égcn.

60

Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

61

Zsiráfok álom-szerű futása,

lassú úszás a légben,
a virágok futnának így –

62
Vakító késő-őszi hold
nagy-álmosan halad.
A táj, óriás szív, ketyeg
a teljes csönd alatt.

Hol ember szántott, nyúl futott,

kóró se integet –
csak fények-árnyak közönye
tagolja a teret.

Belep a gáttalan közöny

szárnytolla feketén.
Oly mindegy most, hogy élek-e,
hogy én vagyok-e én.

Most egy a telt edény s a bor,

a dal s a megdalolt.
Tükör és tükrözött vagyok,
mint fönn a telehold.

63

Sötétben meghuzódva
szundítanak a pulykák.
Ha reggel fölébrednek,
begyüket nagyra fújják.

Feszesen járnak, mintha

keréken gurulnának.
Nyakuk vörösre duzzad,
recsegve kiabálnak.

64

Báró és gróf,
szeg és sróf,
ablak és ajtó,
vadász és hajtó,
fővárosi és vidéki sajtó
hirdesse szépséged,
ruganyfenekű Erzsébet!

65

Holdfényt vetettem,
nincs aratásom,
ködöt sütöttem,
nincsen kalácsom,

falnak beszéltem,
nincsen barátom,
felhőt szerettem,
nincs hites-párom.

a leget ettem,
nincs földi kincsem,
verset nemzettem,
gyermekem sincsen,

szobor leszek hát,

mely messze látszik,
szétveti lábát
és hadonászik.

66

Ha nap süt a rétre,

a rét közepére
gyerünk, gyerekek, csapatostól.
Hozzuk ki a labdát,
rakjunk güzü-csapdát,
csattogjon a csillagos ostor.

És este a réten,
a rét közepében
tündér-aranyakra találjunk.
S ha eljön az éjjel,
az északi széllel
oda járjon vissza az álmunk.

67

Mikor az ablakon kinézett,

a boldogokat meglátta sírni.
Arcodat is elfeledtem.
Hol gyíkok surrantak és párok ültek,
csak a hó fekszik a kertben
és elaludtak a pávák.

68

Gyönge ágam, édes párom,

már enyémnek tudtalak –
távolodsz mint könnyü álom –
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,

mely egy légynek is örül –
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,

jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,

rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?

69

Nád alól és gőz alól

vízi várból nóta szól,
vízi várban zöld kövön
dalol Ung király –

Hallja kinn a síma rét

Ung királynak énekét
és nótára hajladoz
lepke és füszál.

70

A lány szól:
Az új szomszéd él lelkemen
lépdelve hajnalig.
Vadabb a kert, fakóbb az ég,
mióta itt lakik.

Szürkébb a felhő-láncolat,
s a kút tört-fényü szem.
De mindez olyan izgató,
mind borzas rejtelem.

És tegnap este – el ne mondd –

a szomszéd erre járt,
nevetni próbált kedvesen
s adott egy pántlikát.

Azt mondta: színes szálai

kis angyalt rejtenek.
Hugomnak adtam... Jaj nekem,
már nem vagyok gyerek.

71

Nem a kakas:
az ember mondja, hogy kukorikú.

72

Duna mellett kopár fa,

rászállott a madárka,
rászállott a madárka,
vízre hajló ágára.

Kettőnket, te madárka,
csak elbír a kopár fa,
ráülünk az ágára,
fütyülünk a világra.

73

Parasztlány ment az úton át,

otthagyta a porban
öt meztelen lábujja nyomát.

74

Csöndes a város. Éji zápor

fátylas zúgását hallani.
Fejemben már lassan lazulnak
az ébrenlét vaskapcsai.

Az álom a fejemre árad,

törik a gondolat, a gát.
Lehúnyt szemem fekete vásznán
piros pontok vonulnak át.

75

Leszállt a tóba
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a fekete tóba.

Nézi a zöld hal

nagypapa bokáját nézi a zöld hal
nagypapa lábujját nézi a zöld hal
giling-galang
nagypapát nézi a zöld hal.

Leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a tóba
nagypapa változik a vízi sóvá
nagypapa változik fekete kővé
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang.

76

A hársfa mind virágzik,

a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

Nyílnak feléd a lányok

mint ékszer-ládikók –
nem is figyelsz utánok,
kedved beszőtte pók.

Már csak hitet szeretnél,

szolgálnád Ég-Urát,
minden hiút levetnél,
viselnél szőrcsuhát.

A hársfa mind virágzik,

a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.

77

Hallgass énrám Jolánka, cicafüle,

mért is szöktél a bálba, te?
Rossz lesz nézni, ha kiporol az apád,
gyorsan bújj hát az ágyba, te!

78

Borjú a réten,
fák alatt
egymagában
áthalad,
lépeget,
bámulja a kék eget.

79

Amikor még kicsi fiú voltam,

kalitkában vergődve daloltam –
sose vágytam kinőni belőle,
ijedezve lestem a jövőbe.
Nem mennék
soha vissza,
nem mennék
soha vissza,
nem csábít a színarany kalitka.

Mikor kezes-lábas ifju voltam,

kamasz-lázban csetlettem-botoltam –
tudtam hogy csak egy az ifjuságom
s azt hittem, majd holtig visszavágyom.
Nem mennék
soha vissza
nem mennék
soha vissza,
hol könnyemet rideg párna issza.

Most mint gallyat a máglya égése,

befogad az Isten szenvedése –
nem véges kín, mint vágott-libáé:
határtalan, mint a termő tájé.
Nem mennék
soha vissza,
nem mennék
soha vissza,
kínom olyan kerek, égi-tiszta.

80

Halkabb a nádas éneke,

az éjek szívverése halkabb.
A fecske, gólya eltünik,
szürke varju ül lakodalmat.

Ó te szegény, milyen világ

vetett ki gyémánt-csarnokából
hogy szürke varjak közt vacogj
s dalolj majd róluk otthon, távol!

81

A sugár a tálca szélén

mint a gömbvillám ragyog
s pohár vízben tükröződnek
a keresztes ablakok.

82

Jó annak, ki a földön
elvégezhette minden dolgát,
vénségére teste kiszáradt,
megérett a halálra,
mint lassu tűzön kiégett cserép
a szomjas ajakra –
de jaj annak,
ki úgy hagyja el az életet,
mint alvását a szeretkezni ébresztett asszony,
dünnyögve kelletlenül.

83

Aki úgy szereti az életet,

mint moslékot a disznó:
gyűlöli a halált, ki a vályút elrántja előle.

Aki úgy szereti az életet,

mint szemlélődés idejét:
ha érzékein át lelkét teleszívta,
egykedvűen várja a halált,
mint indulás sípját a hajó.

Aki úgy szereti az életet,

mint élvezetes munkaidőt:
dolga végeztével igényt tart a megszolgált elcsitulásra,
benne az életnek és halálnak szerelme ugyanegy.

84

Az esemény jön és elsuhan

s az emléknek száz ideje van.

85

Akinek nincs ágya

és nincs födele,
messzi-messzi-messzi
jut a földbe le.

Őz csörtet előtte,
vaddisznó röfög,
felhőt tép a hegylánc,
mocsár gőzölög.

Mindig más a tájék,

mindig egy az ég,
messzi-messzi-messzi
várja új vidék.

Este a szemébe
mindig más tekint,
mert ha jön a reggel,
tovább-megy megint.

Rámorog az erdő,
rásuhog a nád:
messzi-messzi-messzi
oszlik éjszakád.

86

Alszik a vánkosom, a paplanom,

de engem ébrenlét kölönce nyom.
A szék karján harisnya lóg,
azt álmodja, hogy: nincsen
én meg azt, hogy: vagyok.

87

Szelid domb, rád emlékezem,

alattad feküdt a mocsár,
belepte gyepes gödreid
ökörláb-dagasztotta sár.

A zöld, a barna odalett,

elérte lassú, lágy halál;
minden, mi volt: nagy réteken
piros zászlókkal messze száll.

88

Szemem csak néha ér a világba,

de szívem ezer tájban egyszerre él –

89

Nézd, a foltos sziklaparton

a hab csillogó fürtökben elomlik,
te is énekelj csengő torokkal,
ne titkold el, mi a vágyad.

Lauro, a fekete halász-fiú

bolondságát későn bánja:
körülállják a vízi-lányok,
egyik se ér föl a kedvesével.

Kösd bárkádat erősen a parthoz,

éji zivatar el ne sodorja,
aztán indulj, igyál és szeress,
bízd a tengerre a sírást.

90

Szűk szemedből
vén fák váza meredez.
Szűk szivedből
forrás sose csörgedez.

Ezer lábad
sivatagon lépeget.
Forró szurkon
talál nyugvást a kezed.

91

Ha vihar jő a magasból,
ne bocsáss el, kicsi bátyám.
Ha falomb közt telihold lép,
kicsi néném, te vigyázz rám.

Falu végén van a házunk,

a bozótból ki se látszik,
de az angyal, ha leröppen,
küszöbünkön vacsorázik.

92

Ágnes, kit nem ismerek,

ma veled beszélgetek.
Oly jó ha beszélhetünk
azzal kit nem ismerünk.
Ki messzi és idegen:
ragyog mint fény a vizen;
s ki az úton szembejött:
egy csak a többi között.

Ha szállt a katóbogár,
nevén becézted-e már?
míg sárgán sütött a nyár,
szép szóval hívtad-e már?
Úgy becézlek én ma, ládd,
mint a pettyes katicát:
legjobban beszélgetünk
azzal kit nem ismerünk.

Távoli kisasszonyom,
fönn ülsz egy szép csillagon,
lábadat lelógatod,
dalomat meghallgatod.
Ágneska, zokon ne vedd,
bocsásd meg énekemet:
ládd, a katóbogarak
mindent megbocsátanak.

93

Táncol a Hold
fehér ingben.
Kékes fényben
úszik minden.

Jár az óra,
tik-tak tik-tak.
Ne szólj, ablak,
hogyha nyitlak.

Ne szólj, lány, ha
megcsókollak –
fehér inge
van a Holdnak.

94

Fehér és fehér, fölötte az ég

sohasem-sejtett kék: téli kék.
Repedezettek, kemények, vakok
a szerényen haldokló patakok.
Miként tövisesben a szarvas-ünő,
éles harangszóban fut a mennyei nő,
alatta fehérség, fölötte az ég
sohasem-sejtett kék: téli kék.

95

Domb közt, dombon át

hosszú fehér út keresi honát,
túl a piros kicsi házakon
odaforr az ég peremére –

Széljárta málomi út,

fehér homokú országút,
ringasd gömbölyü fáid!
Ragyogó porodba vetem szivemet,
sírjon mint el nem küldött izenet,
széljárta málomi út!

Húzódj a húnyó lángban

csillogó por-ruhában,
rajtad a nyulak átfutnak ősszel,
rajtad a szekerek elmennek ősszel –

Széljárta málomi út,

öledbe hanyatlik a lomb már,
az évszak ünnepi oltár,
mit mondasz az ittmaradóknak,
mit viszel a mennynek innen?

Ragyogó porodba vetem szivemet,

sírjon mint el nem küldött izenet,
széljárta málomi út!

96

Ahogy a hátas-ló, mit jó pénzért eladtak,

gazdájáért busul, nem kell neki az abrak:
kis úrnőm, nélküled így bágyadok ma itt,
így vágyom térdeid forró szorongatását,
izmos kékes-fehér kezed cirógatását
és szőke dús hajad hideg csillámait.

97

Tág medrében elfeküdt az este

és a kútra ballagott a lány.
Korsó vízben, mint kerek tükörben,
nézte: arca mílyen halovány.

Mire éj nőtt a bokrok szivében,

már ágyában szundított a lány.
Álmában, mint rezgő tótükörben,
látta: sorsa mílyen halovány.

98

Lassú szél lejt a mezőn,

könnyedén emeli uszályát,
kényesen lépeget,
napernyőként viszi a felleget.
 99

Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.

100

Ó ha megint ringatnál
becézve dalolva
és az égbolt oly otthonos
volna fölöttem
mintha fűszálból lenne fonva –

101

Súlyos az Isten párnája,

ember föl nem emelheti.
Súlyos az Isten békéje,
a földi harcnál súlyosabb.

102

Domb tövén, hol nyúl szalad

s lyukat ás a róka:
nyári fényben, napsütésben
felhőt les Katóka.

Zöld fűszál az ajka közt,

tenyerén az álla...
A vándorló felhő-népet
álmosan csodálja:

Elől úszik Mog király,

kétágú az orra,
feje fölött koronája
mint a habos torta.

Fut mögötte a bolond

szélesen nevetve –
nagy púpjából szürke kígyó
nyúlik az egekbe.

Törött kordén utazik

egy kopasztott kánya,
s haját tépve Bogyóvére,
a király leánya.
És utánuk cifra ház
gördül sok keréken,
benn a cirkusz hercegnője
öltözködik éppen.

Száz ruháját, ékszerét

odaadná szépen,
csak egy hétig futkoshatna
lenn a nyári réten.

103

Legyen tiéd, ha kell,

az imádott szerencse,
de engem őrizzen
tetteimnek bilincse,

hagyjon a véletlen
a mézben vagy a sárban,
magam-varrta sorsot
hordjon mindég a vállam.

104

Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:

összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,

átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi

szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel

s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
nagy baba lettél.

105

Csak egyetlen színt elgondolni tudnék,

amílyet nem látok soha –

106

Kalmár jött nagy madarakkal,

a hercegkisasszony meg ne lássa,
őrizzétek a hercegkisasszonyt!

Kalmár jött nagy madarakkal,

a gyerekek kiabálnak,
a hercegkisasszony meg ne hallja!

A hercegkisasszony sápadt, sose szól,

szivében sok nagy madár rikácsol,
őrizzétek a hercegkisasszonyt!

107

Nénéd elment. Ketten voltunk.

Testeden és testemen
kezeink mint cicakölykök
kergetőztek szűntelen.

Hamut fújtam a nyakadba

s megvarrtad a kalapom.
Rég volt. Most a szád helyett a
párna csücskét harapom.

108

Sárga fény jár

zápor-mosta tájon,
puha a föld,
csupa tócsa, lábnyom...
Hűvös gyöngyöt
ejteget a nyárfa,
elhullt lombját
telesírdogálja.

Lágyul a lomb,
elfásul az inda.
Csípős szél fúj,
ne ülj kinn, Katinka,
vedd magadra
széles gyapju-kendőd,
alkony előtt
bejárjuk az erdőt.

Vígan volnánk
odakinn mi ketten...
Itthon ördög
ugrál a szivedben:
csacska kedved
zokogásba árad,
sikogatva
csókolod anyádat.

109

Míg lombok közt éj lobog,

addig kérdezd: ki vagyok –
Nap tüze pirkad már.
Házam volt a virradat,
benn feledtem páromat,
ej de igen nagy kár.

Meglesném én páromat:
talán felhőt varrogat
jól tudom, engem vár!
Kényes titkot varrhatott,
betette az ablakot,
ej de igen nagy kár.

110
Kicsi láng, kicsi láng,
kinek világítasz az éj szakában? –
Először a gyerekeknek,
hogy szájukhoz emelhessék a tejes bögrét,
másodszor a lányoknak,
hogy ablakukhoz találjanak a legények,
harmadszor a szent sötétségnek,
hogy ne unatkozzék egyedül.

111

Kiapadt a sorsom, Gazdag Örzse!

élek s már szunnyadok – ó!
Bár testem nincs még a rögökbe törve,
nővérke, halott vagyok – ó!
Nyugtom csupa húr-zsongás, csupa fény:
a halottak boldogok – ó!
kettőzve égők, mint tó peremén
nyár-estben az ablakok – ó!

Kidültem, mint az öreg fa törzse

sugaras vetésre – ó,
a te szép neved, Gazdag Örzse,
derekamra vésve – ó!
Hova el nem hat láz és szerelem,
csak a jégszemü csillagok – ó,
Örzse, boldog enyészetemen
a te szived átsajog – ó!

112

Nől a dér, álom jár,

hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,

hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezitláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék

fönn a messze holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,

ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.
 113

Föléje-nőtt a bodzafa,
oly apró volt a ház.
Körötte csalán ringatózott,
mint mezőn a kalász.

Az ablakban egy nyurga lány

kosár fölé hajolt.
Amint mozdult, láttam: a karja
könyöktől csonka volt.

114

Oly kort élünk, hogy olcsó a papír,

mindenki versel, sőt jó verset ír.
Illesse tisztelet
a kivételeket:
a közéleti hírességeket,
mivel ők írnak még rossz verseket.

115

Híres-neves pályatársam,
Váteszfalvi Áron!
új művedről cikket kivánsz
tőlem minden áron.
Akarod, hogy legyen benne
hetvenhét dicséret,
Homérosszal karonfogva
jártassalak téged.

De én azt szeretem írni,

ha földön, ha mennyben,
mi önként, nem kommandóra
lotyog a fejemben.
Ha e szokást megbocsátod
s rám szelíden nézel,
áldjon meg a kilenc Múzsa
tizennyolc kezével.

116

Csak játék, mondja dalomra a kortárs,

s a jövő mit se szól rá, elfeled.
Verseimet ajánlom a falaknak,
úgy írtam ahogy nekem jólesett.

117

Valaha ültem Verával zöld lugasban

s az évek mint a hullámok eldörögtek
s a percek mint szunyog-rajok szertehulltak
és mint a madarak világos kéklő magasban
ki tudja hova lettek –

De minden év valahol összefut egyetlen karámba

hol minden rég-szertehullt szunyog-raj együtt döngicsél –
e helyen, e sose változó helyen
az aki voltam és aki már nem vagyok,
ül Verával zöld lugasban –

118

A valóságon túlinak
reménytelen ostroma mindez –

119

Víz-torlasztó hegyfalak,
szél-botlasztó bércfalak
mit bánják, ha mállanak,
mit bánják ha porlanak.

Csak az ember bánta meg,

hogy a múlás szállta meg:
búsan jön-megy, ténfereg,
temetőtől fél, remeg.

Foga hull, vagy ránca kel:

szíve mindig felesel.
A tudást, hogy halni kell,
mint nagy szégyent tűri el.

Víz-torlasztó hegyfalak,
szél-botlasztó bércfalak
mit bánják ha mállanak,
mit bánják ha porlanak.

120

A hangod akkor legszebb

ha kerete a csöndnek,
a hajad akkor legszebb
ha cseléde a napsugárnak,
az arcod akkor legszebb
ha emlékszem rája sírva,
a sorsod akkor legszebb
ha elszáll mint az ének.

121

Munkámhoz két szív kell: a kegyes s a kegyelt.

122

A teremtést általhatja
a kéj és kín piros szála;
hogy ugyanaz: ki nem tudja?
fátyol színe és visszája.

123

Padlás ablakán,
tyúkól ajtaján,
pajta hézagán
kandikál ki
három szépleány.

Egyik Sóska Málkó,

hajában pókháló.
Másik Szőke Angyal,
tele tyúkganajjal.

Harmadik Fűz Borcsa,

inge csupa szalma.

Pucoljátok meg magatok,

aztán ágyba lóduljatok.

124

Kőrisfa volt
első hűtlen szeretőm.
Táncot ropott
szélfútt szoknyában a dombtetőn
és engem is táncoltatott.

Tilos álom
volt első rossz barátom.

Messzi sejtelem volt

első adósom.
Semmit sem adott meg nekem.

Most ringat egy mohos csónak,

míg kártyát a teleholddal játszom.
Mit veszíthet? lég-ezüstöt.
Mit veszthetek? elmúlt ifjuságom.

125

Sok is nekem egyszerre

sok-sokod éje –

126

Mért történt, hogy megszülettem?

Égi lakomán elaludtam
szerelemtől mérgezetten.

Kicsi-koromban szalmaszálat
tűztem álmodón a homokba,
most minden, mit szívem óhajt,
szalmaszál hegyére épül.

Öltözik és vetkőzik az ég is,

álnokul áltat cifra ruhákkal...
rongyaid közt szép mosolygó,
lehet-e téged nem szeretni?

Telt poharamban az alkony, a hajnal

kendőcskéje váltva lebben –
ó, e tükörben elolvad arcom
részegen, örök szerelemben!

127

Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja

s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

mert fénye-árnya terád sugárzik.

Itélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:

mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

128

Itt a három szikla tövében

a sárkány és az ember
nem viaskodnak többé,
egymás felé fordítják arcukat.

129

A föld az égő nyílvesszőt kilőtte.

A levegő meghasadt előtte.
A víz visszavonult a kőbe.

130

Szeretek ott feküdni,

ahol vörös a part-oldal,
álomban a folyó partján.

Lány vagyok, Fonottkalács a nevem.

Jön három reggel és megint három,
valamennyi ott lát engem,
kilépve anyám házából.

Virág-szőnyeget visz a folyó,

balzsamos illata emelkedik
a vörös szakadék fölé.
S a víz rejtett sodra tele hallal,
van közte nagy mint a gerenda
s oly apró hogy árnyéka sincsen.

Naponta messzire gondolok:

Ugyan merre ballagsz te folyó?
Honnan jön, aki elvisz engem,
tán vadász, tán egy az istenek közül,
vagy hal-ikrától esem teherbe,
vagy fészekből-szálló pehelytől,
vagy a síkos habok, a folyami hullámok
elérnek, elfognak engem,
ahol vörös a part-oldal,
álomban a folyó partján.

131
 Az eleven tarkaságban
kettős sötétség
lobog és forog:
fuvolahangként gyöngyöz
a tiszta magasba
és dobhangként merül
az üregek borujába:
fém-kopárság
a csillag-házak alatt.

Gúzsbakötve kanyarog a viharban a por,

vörhenyesen iramlik, felszökell,
de a mélység delejes görcse összerántja
és ágasbogasan, mégis szeliden elcsitul a tánca.

132

Egy szép domb

ide-kékül
lágy hajnali fényben,
hűsölni és
jóllakni
ottan lehet nékem.

Fényes kert
almát terem,
tarka mint az élet,
ott az apa
és anya
hét gyerekkel élhet.

Domb lejtőn
kelet felől
csupa szilva, szőlő,
édes-piros
szép gyümölcs
napsütésben megnő.

133

Róka-róka réten,
fuss a holdas égen,
hagyd itt lenn a házat, erdőt,
kapsz nyakadba ezüst csengőt,
fényes felhőn csilingelhess,
csillagokkal versenyezhess,
hallihé-hallihó!
azt hiszik hogy kis csikó.

134

Hajnali táj
szendergése hajt
hűs lapály
kékjében két bivalyt,

fakó szekeret,
s egy fiút, párába-szegetten:
rög felett
virágként nyílik az ismeretlen
és rajt a fény
az éji békét tovább-szövi lágyan –
mendegél,
mint név az álom szín-forgatagában.

135

Szikrázó
az égbolt,
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.

136

Síkos bádogon
zápor sóhaja,
záporban harangok
könnyes hangja –

Levegő szőkesége,
üveg-nyájak
éneklő futása
gyermek szivében...

Honnan siet ez üzenet?

e levelet hol írták?
minden betűje
mulandóság.

Síkos bádogon,
gyermek szivében
sóhajtva, énekelve
szalad a zápor –

137

Hold tengere, Mare Foecunditatis,

régi bölcsek gondolata szaporodott benned –

138

Boldog hajós, kit ezeréve felgyűlt

kivánság küld a tengerre, viharba.
Boldog pásztor, kiben évezrek álma
lomha nyájként ezer fejét lehajtja.

Boldog mező, hol ezeréve nyílnak

mindig egyfajta, új meg új virágok.

Boldog, kiben évezrek megszakadnak,

elpattanó húr, áldás-titku átok.

139

Hideg felhő terped az égen,

ne félj tőle: hűti lázad.
Súgja: Ha nem bírod tovább,
hadd jőjjön a végső alázat,
hallgass szíved üzenetére!

Ne félj tőle: fájni fog,

érzed, mindened elolvad.
Hideg felhő terped az égen,
lassan ellepi a holdat,
nem dereng át semmi fény.

140

Kis híd, deszka-híd,

az ár téged hova vitt?
Három csacsi, szürke, törpe,
ott bámult a víztükörbe.
Nem szedtek ők szép bokrétát,
legelték a margarétát,
csülkük három rétre sétált,
fülük hat mezőre szétállt.
Csacsi-járta deszka-híd,
az ár hova vitt?

Gyöngy-ág, rózsa-ág,
hova lett a bóbitád?
Három lepke, kék; zöld, sárga,
ott libbent a napsugárba.
A virágot ők se szedték,
csak a szirmát érintették,
úgy sodorták az illatot,
mint egy selyem gombolyagot.
Lepke-ülte rózsa-ág,
hol a bóbitád?

Kő-ház, messzi ház,

parazsadra ki vigyáz?
Három kislány, fürge, szőke,
ottan fűzött cérnát tűbe.
Fűzögettek, tűzögettek,
aztán virágot is szedtek,
három csokor lett belőle,
így tipegtek esküvőre.
Lányok-lakta messzi ház,
rád most ki vigyáz?

141

Vízcsepp, mely az ág puha íve alatt van,

csillog-didereg, könyörögve tudatlan;

makkhéj, csigaház, bogár kicsi burka

földdel telik, és seholse tanulta;

elhagyva eszét az esztelen éjben

folyton hegedülget a csont a mélyben;

és nincs pihenő és nincs hova szálljon!

Levegő seper át a kerek világon.

142

Vöröshajú lányok,
mint a gondolat,
felröppennek éjjel
holdvilág alatt.

Este vizet hoznak,

szalmát, tüzifát,
sürögnek, kacagnak,
mint a jó család,

kisöprik az udvart,
csakugy bizsereg –
ki hinné, hogy éjjel
hol vannak ezek!

Manci, a nagyobbik,
füstön lovagol;
Joli most bújik ki
az eresz alól.

Vöröshajú lánnyal
ne kezdj sohasem...
Fogjátok meg – ott száll –
viszi a szivem!

143

A nő: tetőtöl talpig élet.

A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfoghatod;
a férfié: minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég a semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet. kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.
A nő: mindennel pajtás, eleven,
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedőn fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

144

Mikor anyából földre tettek,

hová keverték röptömet?
Embernek többé ne szülessek,
szárny nélkül élni nem lehet.

145

Harkály mennykupolán s csontban a szeg kopog.

Elzsibbadt zenekar hallgat a föld alatt,
tücskök húrjain alszik,
kőben megfeszül és remeg.

Vasváz-termetü nők állnak a tág mezőn,

villám-vér csorog át szél-tejü mellükön,
megdermedt Cleopatrák
pólyálják az üres leget.

Füstös város ölén terjed az ispotály,

ott jár Asklepios varju-ruhás fia,
míg hallunk kalapálást:
csillag-térben az ácsokat.

146

Csillog a bozót,
ága-boga ázik –
Nem jutok szárazon
addig a házig.

Vízben, sárban
cuppogva járok –
Majd ha bozót leszek,
esőt kivánok.

Ázott ingemet
tűz mellé terítik,
fázó testemet
gyorsan melegítik.
Majd ha virág leszek,
esőre nyílok...
Ázik a bozót,
csillog-villog.

147

Keskeny út,
széles út,
kettő közt egy csorba kút.
Ha benézel, jól vigyázz,
rése száz és odva száz,
ha sokáig kandikálsz,
virradóra megtalálsz.
Kis dió,
nagy dió,
kettő közt egy mogyoró.
Épült benn egy cifra ház,
terme száz és tornya száz,
ha sokáig benne jársz,
esztendőre megtalálsz.

148

A születés sivatagában
a forrásvíz a halottaké.

149

Egy ember járt az erdőn, itt az erdő sűrüjén

és elfeküdt, de nem kelt föl, nyugodtan ottmaradt.
Köréje gyűlnek mind a mindenféle hanguak
és lopva nézik őt:

A szarvas:
Vadász volt ő, bizony, vadász volt, én jól ismerem,
olyant akart csinálni, hogy mi többé ne legyünk,
így van, ha mondom. Most mi állunk s nézzük őt
és ő itt van, de nincs.

A kutya:
Bőrszíját rángatom s nem üt, kezét nyalom s nem ért,
a küszöbén aludtam mindig, ő az istenem –
hiány van itt, amit nem értek, éhes sem vagyok
és nem tudom miért.

Az őz:
Puskája villog, ő nem mozdul többet és nem árt,
de a kutyája él: gazdája mellén fekszik és
orrával állon-lökdösi, majd fölpattan s kering:
vigyázni kell nagyon.

A harkály:
Széjjelvetett tagokkal, ernyedt állal fekszik a
nedvességtől fénylő fatörzs mellett a gyér füvön,
fakó bőrére kis kerek foltokban hull a fény
a lombok résein.

A kutya:
Fagyos vagy, mint a kő, a vas, és más a szagod is,
én itt vagyok és jajgatok, tehozzád tartozom,
sarkadban jártam s mint egy asszony tudtam kedvedet,
mozdulj, szentem, felelj!

A harkály:
A lassú táncban alva hajlongó és dúdoló
nagy fák alatt egy ember fekszik itt, az éhesek
pörölve rászállnak majd és behullja csonkjait
a keserű levél.

150

Beszélhetnek a kortársak,
hogy így lássak, meg úgy lássak;
falon vakon kaparásznak,
ezt nevezik ők látásnak.

Egy-egy irányba mutatnak,

ezért mondom őket vaknak;
mint a gyermek, nézzél szerte,
máris nem vagy vakság-verte.

151

Volt nekem egy vaskalapom,

elvitte a béka,
ott diszeleg most a tavon
ócska maradéka.

Gyönyörüszép vaskalapom
diszeleg a tóban,
nagyon kértek, adjam nekik,
elvihetik, jól van.

152

Hoztam neked kaskát,

hiszed-e?
A kaskában macskát,
veszed-e?
Jó lesz egerésznek,
tudod-e?
Háztető-zenésznek,
hallod-e?

Hoztam kézzel-lábbal,
várod-e?
Hegyen-völgyön által,
járod-e?
Hegyi út magas volt,
kúszod-e?
Völgyi út síkos volt,
csúszod-e?

Nehéz volt a kaska,

sejted-e?
Nyávogott a macska,
érted-e?
Felkarmolta vállam
látod-e?
Otthagytam a sárban,
 bánod-e?

153

Szeretnék jó lenni hozzád,

hogy mosolyogjon orcád.

Nem vesződni e szöveggel,

babrálni tarka szövettel.

Minek lettem zord dalnok,

mért nem lettem tennisz-bajnok,

ki forogva-lebegve
mókásan ütögetne

s mint játszótéren a labda

szállnál ugorva-kacagva!

Egymásra nézni az élénk

játéktól rá se érnénk,

egymást nem is szeretnénk,

még meg sem ismerkednénk.

De nem vagyok íly röpke

szép tarkaszárnyu lepke

hanem nagy ronda sárkány

kinek láng habzik a száján,

barlangja szurok-katlan
fortyog-zubog szakadatlan

mint a gyehenna lángol,

s ha netalán nem vágyol

égő szurokba ülni,

jobb lesz elmenekülni.

153

Jelek ti, világ jelei,

ki tud titeket érteni,
egy ágacskát megfejteni?
Elvetjük a magot a földbe:
ki sejti, hogy lesz szár belőle?
Jelek ti, világ jelei,
biztosan bánunk veletek,
de nem bírunk megérteni.

155

Szemlélődőn, vagy tett között

éljük a nappalt, éjszakát,
és van barlang, hol éj s nap nincsen:
a magok titkos műhelye,
a szentek, bölcsek rejteke,
hol ismeretlen, más törvény hat át.

156
Ha Ámor kútja mellett
végzed be útadat,
emlékező szerelmed
immár győzelmet ad:
ne kételkedj szivedben,
míg torkos, telhetetlen,
mert nagy király a végső
szerelmes gondolat.

Nézd a kő-csonkra horgadt

sustorgó lombu fát:
nem tudja mért dalolgat
és ágával kit áld;
s ahogy világa benned
világosúl: szerelmed
végső nagy fénye déllé
avatja éjszakád.

Bacchus keresztre ejti

csalódott, vad fejét;
Saturnus nem felejti
álmában szégyenét;
de a kis Ámor álma
győzelmes mint a pálma
és tiszta és mosolygó
mint kút-melletti rét.

157

Mikor mindenek neve bolydul

a megtört csend húrjain,
áramok a földben, légben
rezegve zsibongnak,

áramok a nedvben, a lángban

telten bizseregnek,
mikor mindenek jele támad
és nevektől vemhes a tér.

A szikla nem mondja nevét, süketen veri vissza,

sziszegve kopik, hallgat konokul.
Az állat üvölt, elpusztul
és nem mondja nevét, nem veri vissza.

Az ember ajkára veszi a szót,

megnevez és meghal,
mikor mindenek jele tolong
és nevektől vemhes a tér.

158

Amit elfeledtél
visszatér álmodban
és mire felébredsz
csak íze marad meg.

159

Narancs szegély, hamvas-lila árnyék,

minden este így játszik a tájék,
bogot köt rá a tűnő Nap lángja,
így bocsátja le az éj kútjába.

A fakuló tágas űrt betöltve

égi magány húzódik a földre,
a mezőket éppen csak súrolja,
van is, nincs is: ő a tiszta "volna".

A homályba-bukó messzi cserjék:

mind káprázat, reménység, vagy emlék,
s aki látja, nem érzi jelennek:
árny-csipkéi csillag-végtelennek.

Honnan kelnek? még bölcsőnk előttről?

vagy a síron-túli vak jövőből?
Mindegy: ég-föld közé fölszegezve
napról-napra így feszül az este.

Míg hallani tiktakját a csendnek,

az emberek sorra elpihennek,
de az égen tűz-szekerek járnak,
szikrát vetve a hideg halálnak.

160

Kakas kukorít, hajnal kivirít,

a réti rigó dala röppen,
arany bivalyok gerince ragyog
márvány-eres égi ködökben.
Ma ládd: a hímes föld, láng-habos ég
csak láz-tünemény, csak híg buborék,
széthull, tenyeredbe csöppen.

A lábadon itt topánka szorít:

ez a föld! a gyökér-ölü erdő!
a homlokodon kék pántlika fon:
ez a menny! a fejedre tekergő!
és közbül a szív, a kalitka-madár,
kit féltésed vasrácsa bezár:
ha elszáll, vissza sosem jő.

**********

RONGYSZŐNYEG II.

Jég csörög a nádason,

veri téli szél.
Erdőn és bozótoson
nincs egy ép levél.
Nézd fák alatt,
földre hullt;
mi fönn maradt,
kunkorult.
Majd a fakéreg alatt
bábból lepke kél:
lesheted az utamat,
elröpülök én!
 2

Hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átlépünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.

Tanuld meg szivedet olvasni.

Tükröt pirosító,
fényt s árnyat hasító
sugarak,
kristályban nyilalló,
síkon, élen omló
zuhatag –

Valaki hárman
egymagában
bátran
a körbevett homályban.

A szegény denevérek a toronyban!

senkise tanítja számolni őket.
Szoknyájuk vásott, kilyukadt,
ez a kisebbik bánatuk,
mivel magától összenő.
De senkise tanítja számolni őket!
Az egészeket s a törteket nem ismerik.
Előttük aranyszélü csésze
még a veszprémi koronázásról,
kétvégü ezüstkanállal
kavargatják az aludttejet.
Csak aztán veszik észre,
hogy se kanál, se csésze, se aludttej.
Ha kérdik, mennyi az idő,
előttük a toronyóra,
de nem bírják elolvasni,
mert senkise tanítja számolni őket!

7
Nem hordva többé csillagot
az éjfél olyan elhagyottan
ül a világon mintha ottan
nem volna minden elhagyott.

Madárhivogató:

Pitye pitye pitye

csibe fuss fuss fuss
ki a fübe ide
huss!
Pulyka liba kacsa
ide szállj szállj szállj
gyere hamar ide
itt a gabona
megtelik a bendő meg a
begy meg a
száj!
Csíz cinege pinty lile
röpülj ide
izibe izibe
gyere picike szárny!
Fecske veréb
jer ide cinege
babuta pirók lile
jobb neked idebe
kertbe a puha fübe
járj!

Jégveremben, fagyos réten

harangoznak Kecskeméten,
fülig hó a bálteremben,
így táncolnak decemberben.

A keringő táncos lányok

mind átlátszó jégkristályok,
csörömpölnek elül-hátul,
a kuvasz is rájuk bámul.

A borbélyok nekiállnak,
jégcsapokat borotválnak.
A zenészek nekidülnek,
zegernyét, dért hegedülnek.

10

A hajdani királyi székhely,

ódon Esztergom tekint a Dunára,
körötte dombok komoly redői,
fodros hullámos királyi palástja.

Esőzzön áldás, simuljon béke

Bakócz Tamás és Babits városára,
nagy a multja, legyen a jövője
tartós, szilárd, mint Süttő márványa.
 11

London város
barátságos,
olyan mint a nagy falu,
ahol kertes
ház-ablakon
csireg-csörög a zsalu.

Gallyas bokrot,
száraz csokrot
atlanti szél zörgeti,
párával telt
roppant térség
egy csöpp vizet ad neki.

12

Alkonyat, te zöldes-sárga
táncos kígyó, hány gyürüddel
fontad át a koponyát?
Mint sír mélyén csont magánya
megriadva ébredek fel
és csak álmom dallamát
hallom...
hogyha kulcsos reggel
égőbb látomást nem ád.

13

Itt a moha-szélű szigeten

fogom építeni váram.
Itt a szélcsöndben úszó szigeten
fogom összeácsolni némán.
Itt a markomba férő szigeten
alapítom mindahány birodalmam.
A forrókat, a fagyosakat,
a nappaliakat, s az enyhe sötéteket.
Itt loholó vadászkopóim
mind hajló vadszekfű-szálak,
kamarásom hétalvó galóca,
szakácsom kutyatejvirág.
Jól tartom a lakodalmi népet,
az atyafiságot, a vendégeket,
ellátom fiaim, lányaim,
észre se veszik, hogy rég meghaltam.
Majd ha megnőnek, sejtik csalásom,
de addigra hol járok én már!

14

Az állat, a növény
folyton kevesebb,
embernek lenni
keservesebb.

Mit bánják mind

a happolók,
gyorsabb kerekekre
kapcsolók.
Az ifjuság
sem érzi át,
tán igaza van,
mit eméssze magát.

Kapjon kerekekre
a puli s az öleb,
embernek lenni
folvton nehezebb.

15

A tyukodi gyöpösön, gazoson

elröpült a kokasom.
Adják vissza garasért, hatosért,
ne sírjak a kokasért.

16
(Lány a fiuhoz:)

Oda se hallgatok,
behúnyom a szemem.
Mondod, dermeszt a szél,
oda se hallgatok.
Mondod, perzsel a tűz,
behúnyom a szemem.
Mondod, engem szeretsz,
oda se hallgatok.
Mondod, halott vagyok,
behúnyom a szemem.

17

Homály örökösei
magukba ható világok
szívják önnön mérgüket
különjáró sejtjeikbe
s a gáttalan éjszakában
nincs tisztító zivatar
csak a részek szaladgálnak
az egésztől mérgezetten.

18

A magány: nagy társaság;

az elhagyottsághoz legalább kettő kell.

19

A rab belül fogoly,

őre kívül fogoly;
a rab alhat,
őre nem.

20

Cukrászda: Mondja krém, tessék krém.

21

Hirdetés: Vásároljon gyilkost magának.

 22

Haladás. Adás. Ás. Hal.

23

Iszapos tóból
száz karika száll,
a hétfejü sárkány
odalenn pipál,
folyton füstöl
hét fekete szája,
fűzfagyökérből
hét öblös pipája,
békalencséből
vágott dohánya,
vizitök-levélből
hét hálósapkája.
Amikor haragos,
kavarog a katlan,
hét pipakupakja
nagyot csattan.

24

Az éjszakában kövek hevernek,

köztük az árnyak fekete vermek,
ott a szél és víz deszkákat omlaszt,
csigahéjakat, csontokat porlaszt.

Lobogó lángtól majdnem élednek,

hol összegyűlnek, hol elszélednek,
s mikor a mécset tenyér takarja,
a kő-táncosok megfagynak újra.

Túl az őrségen, a végső házon,

ahol nincs többé, aki vigyázzon,
az utak sötét torkolatában
kövek hevernek az éjszakában.

25

Széjjel az erdő szélesség,

arra keringnek a méhecskék.
Nyáron a kertem nyájasság,
benne szaladnak a kismacskák.

26
(Kirgiz dallamra és témára:)

Teve-tehén elvesztette borjacskáját,

egyedül járja be a nagy folyam táját,
könnye hull cseperegve, majd folydogál,
a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár.

Teve-tehén, ha megvolna borjacskája,

közösen harapnának tüskébe, ágba,
közösen megállnának dombhajlaton,
hol a napsugár, hol a csillagfény a púpjukon.
Teve-tehén borjacskája nélkül ballag,
nekivág a hőségnek, hűs zivatarnak,
könnye hull cseperegve, majd folydogál,
a tejét lábán csorgatja végig, amerre jár.

27

Megládd, megint futunk a berken át,

mihelyt elmúlt a jég.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
mihelyt elmúlt a jég
és felszikkadt a rét.

28

Egy kézfogás is a mindenség takarója.

29

Itt lecsorgásból épülő ház van

láng és lég közé alapozottan
a poros földtől kerékmagasban,
valahány fala vihar és zápor –

30

Halad a fénytelen szó, lépdelve tüskén, árnyon,

szívét nem gyógyítja semmi.
Kopott a köntöse,
nehéz a lépte.
Mint gyermek, ha orra vérzik,
súlyosan cipeli magát.
Ő, ki a játékból
nagyokat evett-ivott, most esetlenül
vonszolja létezése terhét.
Nem volna íly elhagyatott,
de maga hagyta el magát; tisztulni akar
és nem lel mosakodni forrást, folyamot,
homokban fürdeni nem mer, mint a madár –
légyként tagjait dörzsölve tisztulni szeretne
és nem tud.
Ellene fordult az idő, a magasság
s a mélység, az egész térség – csak a sorsa
tart ki vele hűségesen: az utolsó társ,
aki csak fosztani és kínozni tud. De őneki
épp ez kell, hogy róla minden lemálljék,
így halad a fénytelen szó, nehézkesen, egyedül.

Ha találkoztok vele a térben, a mélyben

vagy a magasban, bárhol az időben: segítsetek
komoly hallgatással, mert ez az egyetlen segítség.
Ajándék és szembe-jövő jó szó nem gyógyítja őt soha.

31

Kinn a kamra, benn a táj,

kinn az ágy és benn a tenger –

32

Ülünk, velünk fut a vonat,

hát az erdő hova szalad?
El a vonat mellett
templomtorony nyargal
fordított irányba,
elbillent kalappal.
Idegenek integetnek
elfutó part-oldalon,
tán mert ők is szívesebben
utaznának vonaton.

33

Piros felhő-tócsák alatt

sárga bogár, szemközt az éggel,
szív-alakú királyokat
eszik a makkerdő fülével.

34

Égkő.

35

Barna gyík
bozót tövén napozott,
leveleket lapozott
ez a rozsdás,
tán a kertben ő a postás.
Hozz nekem is levelet!
Nem lehet,
mert a leveles bokorban
a levél mind megiratlan.

36

Piros, kék, zöld, sárga, barna

a napsugár cipőtalpa.

37

A síkságon
nagy a táj.
A toronynak
foga fáj.

Foga fáj,
abbizon,
a harangot
kihuzom.

38

Ebben a sáros kisvárosban mennyi a szép lány!

Mind eleven kacagás, mind ragyogó szerelem,
nézd, egymásba-karolva libegnek végig az utcán,
szürke tanácsháztól ócska vasúti-hidig,
szép festményen durva keret mellettük a ház-sor.
Hátratekingetnek, megsimogat mosolyuk.

39

Muki bácsi olyanforma:

hüvelykujj az orra,
kemény köröm rajta,
pipafüsttől barna,
avval bököd, mutogat,
a lábosba tapogat.
Ha levágják néki,
megsiratja Muki néni.

40

Padlót kefél Terike,

a két talpán két kefe,
keringőzik egyedül,
a parketta fényesül.
A két kefén – aj de fura –
pörög mint kis sakkfigura.
Már a padló korcsolyapálya,
mégse bukik fitos orrára.

41

Hóember áll az udvaron.

Száll olvadás a hóra.
A hóembernek kiesik
nagy sárgarépa-orra.

Csóválja fejét rosszalón,

félrebiccenti vállra,
végül lába elé lehull
kerek feje a sárba.

Lehuppan,
el se gurul
se jobbra, se balra.
Ahova bukott,
szétloccsan ott,
akár a poshadt alma.

42

A lombos fa lombtalan,
megdermedt a Mátra,
mégis zöldel télen is
a fenyőfa sátra.

43

Parttól partig vastagon

befagyott a Balaton.
Jégen pengő harsanás:
kanyarog a rianás.

44

Nem táncol a Duna habja,

síkos jegét láb tapossa,
átsétálunk híd nélkül ma
Visegrádról Nagymarosra.

45

Az Alföldön kevés a tüzifa,

csak az akác tüskéi, bogai.
Télen hogyha fázunk, összebujunk,
mint a szegényember malacai.

46

Somogyban dér hull

a dombtetőre,
kopog a kórón
a varju csőre.

47

Fehér a Hanság
véges-végig,
a hóból itt-ott
nád feketéllik.

48

A Bakonyban hóvihar szalad,

minden elakad,
ezüst függöny alól pillogat
gépkocsi, vonat.

49

Hullámos halmok a Nyírségen

zuzmarás bokrokat ringatnak,
a völgyek hűs gőzt eregetnek,
a kapukban kutyák ugatnak.

50

Egerben a verebek
kopár fákon pont-sereg.
Jégszakállas ablak-rácsok.
Kaptatókon, hupogókon
szánkáznak a srácok.

51

Kecskemét téli éje,

villog a fagy sörénye,
négyszeres harang-kongás
dörög a messzeségbe.

52

Pécs az ország déli városa,

néha télen is meleg van itt,
Jakabhegy és Tettye hajlatán
januárban hóvirág virít.
 53

Köddel száll a téli este

a füstölgő Budapestre,
feketíti, beborítja
a köd-dunyha, füst-kalitka.
Fedi neonfényes felhő,
mint a piros lámpaernyő.

54

Új tavasz! itt vagy, itt!

fond füzérbe, karikába,
míg szél borzol a föld hajába,
rét és erdő ágait.

Új tavasz! csip-csirip!
most hajlíts karikába, füzérbe
rétet, erdőt napsütésbe,
míg madár a rügybe csíp.

Fond füzérbe, karikába,

új tavasz! itt vagy, itt!
rét és erdő ágait,
míg szél borzol a föld hajába.

Rétet, erdőt napsütésbe,

míg madár a rügybe csíp,
új tavasz! csip-csirip!
most hajlíts karikába, füzérbe.

Rét és erdő ágait,

rétet, erdőt nap sugarába
fond koszorúba és karikába,
csípj tavasz! ott meg itt!

55

Párizs felhői
bordásan, puhán
vonulnak át
az Atlanti Óceán
felől és közéjük kétágu villát
szúr a Notre Dame.

56

Ephesus és Paestum,
nagy szándék tört oszlopai!
Karakorum elfújt sátrai, Karkemis tetői!
Kőművesek és nyergesek vakmerése, meg a hajósoké
s a hosszú gyász, sivatagra s tengerre írva:
jóvá nem tehető, sose gyógyuló sebek!
Minden, mi kényességében sérülékeny: odavan.
Csak a goromba pusztát nem sértheti senki,
a homokba temetett jogar uralkodik,
nincs ellene hadsereg. Ezért mikor
alapítsz, építsz, tudd fiam: mind
a rászálló légynél hamarabb pusztul el;
de aki heverve lustán az időt múlatja
s nem figyel, észre se veszi hogy régen meghalt
a világűrt elnyeli ásítása!

57

Toronyházak,
űr kalmárai.

58

Égfaló város.

59

"Himnusz az Észhez." Költők, nincs gyanutok, hogy olyasmit

áldtok nagy-büszkén, mely nem a birtokotok?
Annál több kuszaság s annál kevesebb nyugalom van,
mennél több észt vél bírni az emberi agy.

60

Centrumok,
rezidenciák.
Kénsav- és füst-városok.
Székhelyek ólomcsőből és levegőhiányból
és fertőzött vízből.
Folyékony épület-sorok, ahol már a tégla fölösleges.
Útépítők fővárosa a lány nyitott hasában.
Kőfejtők a reklám-szemü nő térdei közt.
Szilárd középpontok a mocsárban.
Hatósági álomsziget.
Folyton éppen távozik az uralkodó.
Szakadatlanul éppen most esnek el a legyőzöttek,
de a siető győztes is.
Koronátlan és hiányzó test a király,
szántatlan területek felhőből,
vásárok harsogó öblitésből,
csodálkoznál-e, ha a királynőt említeném?
Gulyák és nyájak bibliai seregének hiánya vonul, se korbács,
se kés nem fogja őket.
Pogány cézári és keresztény lovagi ménesek, mind tegnap,
mind azon a tegnapon, mi a naptárból véletlenül
kimaradt, de amit úgyis átaludtunk volna.
És ez a tréfás görgeteg, minden jog és engedély a
hivatalé, nem történhet semmi baj, csak éppen
a másik, zárt tornateremben a küzdők lekaparják
krémes arcukat.

61

Hazatérünk estére, estére,

iparkodjunk végtére,
hazaérünk, nem a világ végére,
csak a falu szélére.

Hazajutunk hajnalra, hajnalra,

de sötét a fa lombja,
eltévedtünk rengetegbe, vadonba,
hív a falu harangja.

62
Fönn a Sashegy dupla ormán
hány titkár tengerbe fúlt,
sok magasztos ellenőr,
mennyi ülnök és családja,
három teljes albizottság,
sőt négy elnök, s mindahány
egyetlen kiránduláson.
Két igazgató maradt
villanydróttal összekötve,
most szikráz ki szép fejükből
egy hatalmas gondolat:
Minden, mint volt, úgy marad,
míg a nap süt, mindörökre,
fejlődésnek ezt nevezzük,
hagyomány ez, nem hamis,
minden kezdeményezésre
gyűljön akta-piramis.
Korszakalkotó! De bennem
nincs egy szikra értelem,
madárlátta levegőből
s tyúkganéjból énekem
hintem rájuk kegyelettel,
veszteség, pótolhatatlan,
méltóságos elmúlásuk
óriási bánatot
és harangzúgást hozott.

63

Kapuban zörget a tél szele,

ílyenkor édes a vadkörte, berkenye,
savanyú az egész éven át,
csak ha dér csípte meg, oldja lágy zamatát.

64

Szülő, mester, barát elhalt mellőlem,

már csak őrájuk gondolok,
míg az én gondolatom is
el nem merűl. Nem látok többé
virágos ágat, felkelő vagy lenyugvó napot,
a holtak elfedik előlem.

65

Délután
hó szitál a városra.
Estefele
mind elolvad sárosra.
Csillog-villog
az uti fák minden ága,
zuzmara,
zegernye, dér tapad rája.

Másnap reggel
nap ragyog a falakra.
Csak az én
szivemet nem olvasztja,
öreg vagyok,
mint a száz-birkás gazda,
ki ostorát
már a szegre akasztja.

66
– Rónay Györgynek –

A hatvan év, mit mindketten megértünk,

nem jelenti, hogy gyümölcsként megértünk,
azt sem, hogy már mindent bölcsen megértünk,
legföljebb egy garast mégis megértünk.

67

Arany és éjszín lovakon – rajtuk szederindaként

tekerőzik a tajték s csattogó lábuk mögött
cipóként duzzad az éledő tűz – ülnek a
fiú-derekú vidám szüzek s mögöttük a
gyors kétkerekű kordén a lánghajú vezér
mint egy zászló...
Iszapban nyitja ótvaros
leragadt szemét egy béka. Tojáshéj, búborék
és vadkacsa-fészek közt brekegni kezd: "Bizony
már Isten engem úgy segéljen – jóllehet
vagy kétezer éve hogy busás tapasztalat
görnyeszti hátamat és sokféle élvezet
s láttam bokron függő ruhát, szerelmeseket,
mocsárba penderülő kalapot, szomjas barikát
amint a vízre néz s képét nem látja meg –
íly szépet, Isten engem, mint most képzelek,
vetítve lenn-remegő tükörbe, melyet puha sár
keretez kerekké: nem lelek én sehol és soha."

68

Az egyik szólt : "Van Isten." Másik felelt : "Nincs Isten."

Hallotta ezt a hőmérőben a higany-szál
s mondá: "Míly boldogok! Plusz vagy mínusz jelet
raknak a Végtelen elé, s ettől nem változik;
anélkül hogy tudnák, ők egyetértenek.
De én, ki egyik számjegytől a másikig
kúszom vagy csúszom: a Végtelent nem érem el soha."

69

A kutya szomjazott. Mert kútra nem talált,

loholt, s a meredek folyóparton megállt,
hol hűvös mélyben a két földpárkány között
elérhetetlenűl a sok víz gyöngyözött;
míg a mélység előtt négy lába megmeredt,
nyaldosta hasztalan a száraz hő leget.
De a vágyott habon árnyékát látta lenn:
bozontos kutyafej rezeg a gyors vizen,
az árny-nyelv lafatyol iramló habokat
s az eleven kutya egy csepp nélkül marad.

70

Kiskakas a jércék között vonúl,

kendermagos mellénykéje
mint a szabó mesterműve,
azt gondolja, nagyúr.
Kiskakas a szemétdombra kiáll,
vértől duzzad tarajkája,
fürész-fogú koronája,
azt gondolja, király.

71

A tárgyak
a valóság horzsolásai.

72

Vámvizsgálat:
Asszonyom mielőtt felszállunk a vágy zsúfolt autóbuszára
ahol mind boldogok leszünk
előbb engedje meg hogy a kezét hátratekerjem
és megvizsgáljam értéktárgyait
kicsomagoljam a jégszekrényét
zsebkendőjéből ezt a három sarokházat
a múzeumból lopott festményeket
ugye ez a halott magzat az öné
s az a legnagyobb hulla talán a kedves férje
vagy a tisztelt édesapja
nem ó nem
asszonyom félreért engem én nem akarok udvarolni
csak a rend kedvéért
köszönöm

73

Kopasz nagyapó a haját igazítja

s az ablakon át beröpül hat ökör
s a bronznehezék-kutya rájuk uszítva
inkább nagyanyó bajuszába pödör.

Féléves a hölgy aki hét unokáját

most rejti az eb meg az ökrök elől
meg sem született s vicsorítja pofáját
míg mély hegyeken vizi párducot öl.

A gépkocsi tárva kinálva hiába

a férfi s a nő autót nem akar
előbbrevaló a pelenka s a bába
hiszen paripás deli nép a magyar.

74

Az együttlét a multban folytatódik.

75

A zsibongó
vásáros Nyiregyháza felől
nem több mint három lábnyi magasban
száll fütyörészve Fehér Gábor,
kísérik a Rétköz sárgarigói,
Hegyalja pusztitó seregélyei,
s a Hajduság kányái,
mind a mély alapot remegtetőn –
s ha tücsök-alatti csendben
mondjuk Debrecenben kigyujtom a lámpám
selyem-bogarát akaratlan,
s a ház-ereszen függ hagyma-füzérem,
benn hét véka rozsom van,
és lábamnál a tenger:
ő nem áll meg a parton...
Mondd bátyám, mit akarsz hát,
nem vagyok oly könnyű mint te,
rég cseppkőbe falaztak
s az alak csak az élőkhöz
könyörög mint hegyoldalon
madárijesztő –

76

Viszolyogtat, ahogy tiszta

életemért dicsér majd a moralista.
Nem! Én minden bűnt elkövettem,
legföljebb nem volt rá időm,
vagy tehetségem, vagy bátorságom,
vagy erőm.

77
– Bodrog Miklós zsoltár-fordításaira –

Imhol az őskor fénye a zsoltár-könyvön elárad,

több-ezer esztendőn átsuhanó sugarak,
mind arany és csillag, még szeplőtlen ragyogással,
hályogos ódon kincs, mit soha rozsda nem ér.
Hány kétsége az űzött nyugtalan emberi lénynek,
mennyi könyörgő hang, áldozat és bizalom,
féltett messzi reménység, mely folyton közelebb száll,
végül harsonaszó, boldog örök diadal.
Tűz, mit az óvó pernye borít, minden hamun átsüt,
láng, a szavak rácsán át a szivekbe merül.

78

Hág négylovas csengős villámszekérre,

siet, hogy rabját eloldja, de mégse.

Meteorként száguld az éjszakába,

lovát a bukottért hajtja, de mégse.

Mezítelen felhőt érint a lába,

daloljon róla bolondja, de mégse.

Hajnalpírban körülborzongja fátyla,

hadd lássa lentről apródja, de mégse.

Kardvirág fagya, heve, tisztasága

elepedt hívét ápolja, de mégse.

Királynői pártában lép az árnyba,

a végső mécset kioltja, de mégse.

Hegyen éjből kiemelkedve sátra,

a senkit keblére vonja, de mégse.

Ékessége borúl mind e világra,

a holtat megszülni hordja, de mégse.
Aki meghalt érte, az lesz királya,
irigyelje minden szolga, de mégse.

79

Takaród hadd igazítsam,

puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor-ernyő.

80

Hároméves voltam,
mikor észrevettem
magam körül a világot,
de azóta se láttam.

Mint csillogott és tajtékzott!

fújt, toporzékolt!
Emlékszem, virágos kert volt,
zöld és tarka zuhatag,
benn barna kerti pad. Középen én.

Majdnem szétrobbantotta mindenét,

mintha bármi áron is
észre akarná vetetni magát.

A háztetőn macska, vörös nadrágban, hegedült,

megdobtam kővel,
ekkor elenyészett.
Ez sokkal később történt,
a világot újból azóta se láttam.

Mert hiszen az ember átlát a falon,

de nem lát keresztül a fal hiányán.