A közgazdasági gondolkodás története

2015

- Prof. Dr. Farkas Beáta előadásai alapján -

Készítette: Meisitz Dávid
Tartalomjegyzék/tételjegyzék
Elmélettörténeti családfa.................................................................................................................................................... 4
Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt (ókor, középkor) .......................................................................................... 5
Ókor - Arisztotelész ........................................................................................................................................................ 5
Középkor - skolasztika .................................................................................................................................................... 6
Skolasztikus közgazdasági diskurzus ............................................................................................................................... 6
A kapitalizmus erkölcsi igazolódása (a protestáns etika és a társadalombölcselet közvetett szerepe) .................................... 7
Max Weber.................................................................................................................................................................... 7
Merkantilizmus .............................................................................................................................................................. 8
Jean Bodin ..................................................................................................................................................................... 8
A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai (a mennyiségi pénzelmélet kezdetei, Petty, Locke) ............ 9
A 17. század második felének jellemzői........................................................................................................................... 9
John Locke ................................................................................................................................................................... 10
A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere (természetjog és ismeretelmélet /empirizmus-racionalizmus,
Newton hatása) ................................................................................................................................................................ 11
Thomas Hobbes ........................................................................................................................................................... 11
John Locke ................................................................................................................................................................... 12
Empirizmus – racionalizmus ......................................................................................................................................... 12
Newton ....................................................................................................................................................................... 13
A fiziokraták ..................................................................................................................................................................... 14
Francois Quesnay......................................................................................................................................................... 14
Robert Turgot .............................................................................................................................................................. 14
A skót felvilágosodás ........................................................................................................................................................ 15
David Hume ................................................................................................................................................................. 15
A klasszikusok 1.: Adam Smith .......................................................................................................................................... 17
Adam Smith ................................................................................................................................................................. 17
A klasszikusok 2.: Malthus és Ricardo ................................................................................................................................ 19
Jean-Baptiste Say ......................................................................................................................................................... 19
Thomas Robert Malthus ............................................................................................................................................... 19
David Ricardo .............................................................................................................................................................. 19
A klasszikusok 3.: A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után ......................................................................................... 22
James Mill ................................................................................................................................................................... 22
Klasszikus Politikai Gazdaságtani Iskola ......................................................................................................................... 22
Nassau Senior .............................................................................................................................................................. 23
John Stuart Mill ................................................................................................................................................................ 24
Karl Marx ......................................................................................................................................................................... 26
A marxizmus szerepe a XX. sz.-i közép- és kelet-európai modernizációs kísérletekben ........................................................ 27
A neoklasszikus elmélet filozófiai háttere, az utilitarizmus ................................................................................................. 28
Jeremy Bentham.......................................................................................................................................................... 28
A marginális forradalom ................................................................................................................................................... 30
Stanley Jevons ............................................................................................................................................................. 30
Carl Menger................................................................................................................................................................. 30
Léon Walras................................................................................................................................................................. 30
Alfred Marshall ............................................................................................................................................................ 31
A neoklasszikus ortodoxia a két világháború között. .......................................................................................................... 33
A jóléti közgazdaságtan alapjai.......................................................................................................................................... 33
Knut Wicksell ............................................................................................................................................................... 33
Irving Fisher ................................................................................................................................................................. 33
Lionel Robbins ............................................................................................................................................................. 34
Alfred Marshall ............................................................................................................................................................ 35
A jóléti közgazdaságtan ................................................................................................................................................ 36
Arthur Cecil Pigou ........................................................................................................................................................ 36
Vilfredo Pareto ............................................................................................................................................................ 37
A német történeti iskola ................................................................................................................................................... 38
Gustav Schmoller ......................................................................................................................................................... 38
A régi intézményi iskola .................................................................................................................................................... 40
Thorsten Veblen .......................................................................................................................................................... 40
John Kenneth Galbraith................................................................................................................................................ 41
Gunnar Myrdal ............................................................................................................................................................ 41
John Maynard Keynes....................................................................................................................................................... 42
Modern monetarizmus ..................................................................................................................................................... 46
Az új klasszikus makroökonómia ....................................................................................................................................... 48
Robert Lucas ................................................................................................................................................................ 48
Thomas Sargent ........................................................................................................................................................... 49
Robert Barro ................................................................................................................................................................ 49
Tobin ........................................................................................................................................................................... 50
A német szociális piacgazdaság ......................................................................................................................................... 51
Alexander Rüstow........................................................................................................................................................ 52
A svéd jóléti állam ............................................................................................................................................................ 53
Az új intézményi közgazdaságtan ...................................................................................................................................... 55
Ronald Coase ............................................................................................................................................................... 55
Oliver Williamson......................................................................................................................................................... 56
Közgazdaságtan és pszichológia ........................................................................................................................................ 58
Daniel Kahneman......................................................................................................................................................... 58
Jelenkori irányzatok.......................................................................................................................................................... 60
Sir John R. Hicks ........................................................................................................................................................... 60
Neokeynesisták és posztkeynesiták .............................................................................................................................. 61
Neoklasszikus-neoliberális irányzat............................................................................................................................... 62
Elmélettörténeti családfa

4
 1. tétel

Gondolatok a gazdaságról a kapitalizmus előtt (ókor, középkor)

Az ökonómia (oikonomia = közgazdaságtan) szó eredete az ókori Görögországból származik. Eredeti

jelentése: a háztartás, a birtok és a városállam anyagi ügyeinek az igazgatása. Két szóból adódik össze:
Oikosz (ház) és Némein (elosztás, legeltetés, igazgatás). A kifejezés első előfordulása Xenophón:
Oikonomikos című művében szerepelt. A mű a birtokkezelés gyakorlati teendőit foglalta össze.

Ókor - Arisztotelész (i.e. 4. sz)

Az akkori értelemben vett közgazdaságtan kiemelkedő alakja volt Arisztotelész. Ami összefoglalóan
a nevéhez fűződik az nem más, mint az elméleti jellegű kérdések feltevése a közgazdaságtanról.

A gazdasággal kapcsolatos ERKÖLCSI, ETIKAI kérdések iránt érdeklődött. (Ez egészen a

merkantilizmusig jellemző) Megkülönbözteti az elméleti és a gyakorlati filozófiát: a gyakorlati
filozófia 2 fő területe a politika és az etika. A politika az egyénnek és a közösségnek a viszonyát
szabályozta, míg az etika arra akart választ adni, hogy milyen a jó emberi élet, vagyis az egyének
egymáshoz fűződő kapcsolatát vizsgálta. A gazdasággal kapcsolatos utalások Arisztotelész két
könyvében találgató meg: Politika; Nikomakhoszi etika

Milyen kérdésekkel foglalkozott Arisztotelész:

1. A boldog élet eléréséhez milyen fajta gazdasági tevékenység tartozik?
Megkülönbözteti a szükségletet kielégítő gazdasági tevékenységet (pl. egy háztartás
önellátása) és azt a fajta cserekereskedelmet, amelynek célja a szükséglet-kielégítés: ezt
nevezte Katallaxiának
2. Egy másfajta piaci tranzakcióról (cserekereskedelemről) is beszélt, ahol már a
pénzkereskedelem a fő célja az embereknek nem a szükséglet-kielégítés: ezt nevezte úgy,
hogy Krematisztika (erkölcsileg elfogadhatatlannak tartotta, az embert eltávolítja a boldog
élettől)
3. A kamatot erkölcsileg elfogadhatatlannak tartották akkoriban, egyfajta uzsorának tekintették;
ezzel a kérdéssel is foglalkozott (a pénz magát szaporítja, ez a legtermészetellenesebb
gazdálkodási mód)
4. Megkülönböztette már a HASZÁLATI értéket és a CSEREÉRTÉKET. (egy jószágnak lehet értéke
az ember számára, mert az valami emberi szükségletet kielégít – haszn. érték;
más valaki hajlandó pénzt adni azért az adott jószágért – csereérték)
5. Elfogadja a magántulajdont, ennek előnyeit hangsúlyozza; a közös tulajdon esetében a
nyereség és a munka nem egyformán oszlik meg, amely feszültségeket okoz
„Az ember a magáéval (magántulajdon) mindenki jobban törődik nem úgy, mint a közösségi
tulajdonnal”
6. „Az erős, széles középosztály nélkül nincs erős társadalom” – ez adja az állam stabilitását. A
vagyoni szélsőségek veszélyt jelentenek, hiszen a társadalmi státuszt is a vagyoni helyzet
határozza meg, a szélsőségek feszültséget keltenek.

5
Középkor - skolasztika
Kr.u. 7. századig az ideál a közösségi tulajdon volt. Ezt a korszakot hívták az egyházatyák patrisztika
korának. (Kr.u.1-7.sz.: a gazdasági kérdések még mindig nem tudományos jellegűek, hanem erkölcsiek)
Ebben a korban az ideál a közösségi tulajdon volt. A magántulajdon nem Isteni intézmény, hanem
ember által létrehozott dolog. A rabszolgatartást nem ítélték el, viszont az ember megtérésével
igyekeztek ennek véget vetni. (a vallás szerint Isten előtt mindenki egyenlő) A jótékonykodást tették
az ember kötelességévé. (társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése, szintén nem magántulajdonra épülő
piacgazdaságot támogatta ez a kor)

Skolasztikus közgazdasági diskurzus (12-13. sz.)

Igazi középkori virágzás kezdett kibontakozni Európában, úgy is mondhatjuk, hogy ez az időszak volt
a skolasztika virágkora. A tudás már az egyetemeken van, szellemi fejlődés tapasztalható. A
Skolasztika egy teológiai rendszer, melyek fő építményét Aquniói Szent Tamás hozta létre
(hasonlóan gondolkozott, mint Arisztotelész. Szintén elfogadta a magántulajdon fontosságát) Az
uzsorát még mindig elítélték, ám ekkor már nagyban elindult a kereskedelem (főként Itáliában) és
a kamatszedésre vonatkozó tilalom egyre jobban útjában állt a gazdasági fejlődésnek. (próbálják
kikerülni az uzsora tilalmát, kibúvókat keresnek) Ennek a skolasztikus gondolkodásnak a jellemzője,
hogy nagyon spekulatív, szőrszálhasogató. Nem tapasztalati tényeket, illetve ok-okozati
összefüggéseket vizsgál, hanem sokkal inkább logikai spekulációkat folytat, melynek az európai
civilizáció felkészítésében fontos szerepe volt, mivel megalapozta a természettudományos
gondolkodást. A pénz gyűjtögetése és a profitszerzésre törekvő magatartás a skolasztikus
gondolkodásban erkölcstelen.

Magántulajdon fontos, de nem abszolút, kiterjed rá az állami szabályozás, és pl. egy darab föld nem az
ember abszolút tulajdona, hanem a kezelési jog illeti meg.

Kereskedő munkája elfogadható, ha: önfenntartást szolgálja, a hasznot jótékony célra fordítja,
munkája közszolgálat.

Skolasztika a teológiai rendszerébe beépítette a filozófiát, összekötötte a hitet a racionális tudással.

6
 2. tétel

A kapitalizmus erkölcsi igazolódása (a protestáns etika és a

társadalombölcselet közvetett szerepe)

Max Weber a szociológia atyja írt egy könyvet a teológia gondolkodás protestáns fejlődéséről, melynek
címe: A prostestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1905). A következő kérdést teszi fel: Hogyan
lehetséges az, hogy egy olyan magatartás, ami a kapitalizmus lényegét jeleni a 14-15. századi
Firenzében erkölcsileg aggályosnak (legjobb esetben megtűrtnek) számított, az a 18. századi
Pennsylvaniában erkölcsileg dicséretes életvitel?

Max Weber (1864 – 1920)

Weber szerint ez a szemlélet azokra a protestáns irányzatokra vezethető vissza, akik a kálvinizmusra
építkeznek, ugyanis annak van egy olyan tanítása, melynek a neve: kegyelmi kiválasztás
(predesztináció) tana. Eszerint már születéskor eldől, hogy valaki üdvözülni fog, vagy kárhozni. Ez
bizonytalanságot keltett az emberekben, amit úgy orvosoltak, hogy szorgalmasan dolgoztak,
tevékenykedtek, és ha sikeresek voltak, az az üdvözülés jelének számított. Ezzel párosult egy puritán
magatartás: dolgoztak, de nem nagyon fogyasztottak, csak jótékonykodtak, megtakarítottak. Így a
felhalmozás, a pénztartás dicséretessé vált.
Nagyon sokan kritizálták Webert. Ő maga sem azt mondta, hogy a protestáns teológia váltotta ki a
kapitalizmust, viszont ez is hozzájárult ezekhez a folyamatokhoz.

Megindult egy másik vonulata is a gondolkodásnak, melynek a vége szintén az lett, hogy a
kapitalizmust erkölcsileg elfogadták. Meglazultak a normák, háborúk/polgárháborúk zajlottak Európa
szerte. Az ember romboló szenvedélyét nem képes megakadályozni az akkori vallási előírások és a
hagyományos gondolkodás (pl. 1618-1648 -> 30 éves háború).
Ennek korlátozása:
1. a szenvedélyeket el kell nyomni (ez azonban diktatúrához, önkényuralomhoz vezetne)
2. A szenvedélyeket az erény irányába kell terelni, melyre ügyes politikusok képesek. Az, hogy az
ember luxusra vágyik és jó körülmények között szeretne lakni, ezzel munkát teremt a szegényeknek.
3. A szenvedélyeket egymás ellen kell kijátszani. Kialakult az érdek fogalom. Kezdetben általános
tartalmú kifejezés volt, de később (17. sz végére) gazdasági tartalmú kifejeződéssé vált. Azok a
szenvedélyek lettek a legfőbbek (melyek a romboló szemléletet meg tudják fékezni), amik korábban
megvetettek voltak, röviden a pénzszerzés vágya. Ezt kezdték érdeknek nevezni, idővel gazdasági
fogalommá vált. A pénzszerzéshez szükség van racionális kalkulációra. Az erőszak kiszámíthatatlan,
de a pénzszerzéshez hozzá tartozik a kiszámíthatóság. (A háborús vágyakat a pénzszerzés vágyával
akarták megfékezni.)
Tehát a 17. századra eljutottunk odáig, hogy a kapitalizmusnak a fő motívuma a profitszerzés, már egy
erkölcsileg elfogadott motívum, amely nem akadályozza a piacgazdaság működését.

7
Merkantilizmus
Felvetődik a kérdés, hogy „Mi a gazdagság forrása?” Keresik a választ a merkátorok. (merkátor =
nemzetközi kereskedőtársaságok vezetői)
A felhalmozott arany és nemesfém készlet adja az ország gazdagságát. Ezt a korszakot nevezik
metallizmusnak. 17. század elejéig tiltották az érmék és aranyrudak exportját. Az alapvető
elgondolás az volt, hogy a profit onnan származik, hogy én többért adok el, mint amennyiért
vásárolok. Nem egyenértékű cserékből származik az én hasznom. Egy nemzetgazdaságon
(országon) belül viszont ezek kiegyenlítődnek. (Amit én nyertem azt a másik elbukta)
Egy ország csak akkor tud gazdagodni, ha az aranyat gyűjtögeti. Fontos továbbá a népesség
növekedése és a bérek alacsonyan tartása az exportképesség érdekében.
Thomas Mun: Anglia kincse, mely a külkereskedelemből fakad. (az angol merkantilizmus
legnagyobb hatású képviselője) Ennek a műnek az alapgondolata az, hogy egy ország ha csak eladni
akar és nem hajlandó vásárolni, akkor vége lesz a kereskedésnek. Mun azt mondta, hogy nem az
arany felhalmozására kell törekedni, hanem arra, hogy a kereskedelmi mérleg legyen pozitív.
A merkantilizmus megjelenése (vagyis hogy az exportot próbáljuk erőltetni) nem egyformán jelent
meg Angliában és Franciaországban. Angliában jóval kevésbé avatkozott be az állam a gazdaságba.
(a liberális gazdaság jeleit mutatta) Ezzel szemben Franciaországban sokkal mélyebben
beavatkozott az állam a gazdasági folyamatokba. XIV. Lajos és a pénzügyminisztere nevéhez kötődik
a francia vámvédelem egybekapcsolódása az erőteljes iparfejlesztéssel. Ez éhezéssel, éhínségekkel
járt együtt ( Állami tulajdonban voltak a manufaktúrák, szabályozták az ipart, de akik írták a
szabályokat nem értettek az iparhoz, így nem tudtak hatékonyak lenni)
A merkantilizmus egy sajátos változata hódított észak, ill. közép Európában, melynek neve:
kameralizmus. Eszközrendszere a védővámok, iparvédelem, népesség növekedés támogatása
nagyon hasonló eszközök a merkantilizmuséhoz. A különbség az, hogy itt a 30 éves háború
kártételeit próbálták helyreállítani. (kamera = kincstár)
Megjelenik a mennyiségi pénzelmélet.

Spanyolország volt az elrettentő példa, sok volt az arany, de nem volt export, ennek eredménye az
infláció. (aranybeáramlás a földrajzi felfedezések után)
Jean Bodin (1530-1596) (’boden’)
Jogtudós és filozófus. Az áremelkedést vizsgálta, hogy van-e összefüggés az árumennyiség és a
pénzmennyiség között, illetve, hogy az állam a pénzmennyiség változtatásával hat-e a
reálgazdaságra, élénkíti-e a gazdaságot, nő-e a termelés.
Bodin szerint 5 lehetséges oka volt az áremelkedésnek.
 az arany és ezüst bősége
 monopóliumok
 javak ritkasága
 királyok és nemesek luxusa
 pénzrontás

8
 3. tétel

A merkantilizmus és a klasszikus politikai gazdaságtan előfutárai (a

mennyiségi pénzelmélet kezdetei, Petty, Locke)

Az az alapvető két irányzat, azoknak a módszertani dilemmái, amik megjelentek a 17. században, a
mai napig jelen vannak a tudománymódszertanban és a mai napig nem lezárható, eldönthető
kérdéseket vetettek fel.

A 17. század második felének jellemzői:

A 17. sz. második felére a kapitalizmus fejlődésében új jelenségek mutatkoztak. A kereskedelemnek

köszönhetően az árkülönbségek kezdtek kiegyenlítődni és a gazdagabb export országokban
(Anglia, Franciaország) a profitok elkezdtek csökkeni. A kereskedők érdeklődése így a kézműipar,
a termelés felé fordult és ezek a meggazdagodott kereskedők (merkátorok) vállalkozásokba
kezdtek. Másrészt elkezdtek átalakulni a céhek: a kapitalista vállalkozás elveit kezdték el felvenni.
Az állam versenykorlátozása, ill. a merkantilista korlátozás egyre több ember érdekeit kezdte
sérteni. -> a gazdasági struktúra elmozdul egy olyan irányba, amely kedvezőbb feltételeket kínál
egy liberális gondolkodás számára.

Ebben az időszakban születnek meg olyan természettudományos felfedezések, amelyek a

közgazdasági gondolkodásra is kihatnak. A tudományos megismeréssel kapcsolatban is új
gondolatok kezdenek elterjedni.

Olyan gondolkodók is felbukkannak, akik egyrészt kötődnek a merkantilizmushoz, másrészt

előkészítik az utat a klasszikus politikai gazdaságtan felé.

William Petty (1623-1687)

Szegény családból származó fiú volt, aki hajósinasként Franciaországban egy baleset után törött
lábbal partot ért és ezt követően elkezdett különböző európai egyetemekre járni (nyelvek, kémia,
orvostudomány) Oxfordban anatómia professzor lett. Ezután Cromwell hadseregében főorvos volt,
majd később Írország főfelügyelőjévé nevezték ki. Hatalmas vagyont szerzett, parlamenti képviselő
is volt.
Ő kezdte a mennyiségi módszerek bevezetését a társadalmi jelenségek vizsgálatába. Az akkori
(adatszegény) statisztika atyjának nevezték. Csupán durva becsléseket tudott végezni. Pl.
megszámolta, hogy járványmentes időszakban mennyien haltak meg ill. mennyi volt a házak száma.
Ezen arányokból adott becslést a Londoni lakosságra és az ottani házakra. (volt egy feljegyzés az
1666-ban leégett házak számáról – London’s burning)
Írország politikai anatómiájában már számszerűsíteni próbálta Írország nemzeti jövedelmét és
vagyonát. Beszélt elméleti közgazdasági kérdésekről is: pl. az érték és elosztás kérdései. Ő az
értéket a termelési költségre vezeti vissza. „A vagyon apja a munka az anyja a föld”. A föld értékét
megpróbálta munkában kifejezni, a munkabért pedig gabonában (akkoriban meghatározó volt).
Értéktöbblet = termés - (vetőmag+munkás bére)

9
John Locke (1632 – 1704)

A politikai gazdaságtan másik előfutára. Orvos, filozófus. A korai brit felvilágosodás legnagyobb
hatású alakja. A politikai filozófiával kapcsolatos megnyilvánulásai a mai napig is az emberi jogok
eszményének alapjait jelentik. Hatalmas szerepe van tehát a mai modern kori politika, filozófia,
szellemtörténet fejlődésében. Egy lord titkára, orvosa volt ill. kormányzati tisztségeket is betöltött.

Az aktuális kérdésekről nyilvánított véleményt. Felvetődött az angliai pénzhiány kapcsán, hogy

lehet-e a pénz névértékének (deklarált) felértékelésével mérsékelni a pénzhiányt? Serkentené-e ez
a kereskedelmet? Locke kívánatosnak tartotta, hogy legyen kereskedelmi mérlegtöbblet, tehát
merkantilista alapon állt ilyen szempontból. Azonban azt mondta, hogy a pénz mennyiségének
machinálásával nem lehet tartós eredményt elérni.

Meg lehetett volna próbálni, hogy törvénnyel leszorítják a piaci szint alá a kamatlábat, ám Locke
gondolata szerint nem lehet a természetes úton kialakult piaci kamatlábat törvényesen
megváltoztatni, hiszen így kialakulhat egy feketepiac. Ezek olyan gondolatok, amelyek egy állami
beavatkozástól mentes szabadpiac = *liberális közgazdaságtan irányába mutatnak.

A mennyiségi pénzelmélet talaján áll. Azt mondta, hogy a pénznek a vásárló erejét kizárólag a
pénzmennyiség és a rendelkezésre álló termékeknek a mennyisége határozza meg. Szerinte a
kamatláb változtatásával sem lehet a pénz vásárlóerején változtatni.

10
 4. tétel

A 18. századi közgazdasági gondolkodás szellemi háttere (természetjog és

ismeretelmélet /empirizmus-racionalizmus, Newton hatása)

Az európai civilizációban a görögöktől kezdve van egy sajátos elképzelés, ami az emberi jogok
eszméjétől kezdve a piacgazdaság elképzelését is erősen befolyásolta és ez a természetjogi
gondolkodás. A görögök különbséget tettek a természetjog és az ember alkotta jog között. Ember
alkotta jog: vannak jogszabályok, amit a közösség elfogad (ember alkotta jog). Azonban emögött
vannak olyan törvényszerűségek, amik a természet rendjéből levezethetőek (természetjog). Olyan
alapelvek, amiket az emberi értelemmel fel lehet fedezni, ám ezek függetlenek a pozitív jogtól. Cél: ez
a pozitív jog összhangban álljon az ember által nem befolyásolható (adottságként megjelenő)
természeti törvénnyel. Elképzelésük szerint az anyagvilágot áthatja egy szellemi rendező erő, a logosz.
Ez lényegében az Istennek felel meg, de megjelenik emberi értelemben is. Létezik egy szellemi alapelv,
a logosz. Ez adja a harmóniát a világban. Ebből fakad az a természeti törvény, ami állandó és minden
nép számára egyetemesen érvényes. 600 éven keresztül létezik ez a gondolat. A görög civilizáció ezen
a ponton eljutott az egyetemes emberi jogok eszméjének küszöbéig.

A középkorban ez a természetjogi gondolkodás keretet kap Aquinói Tamásnak köszönhetően. Szerinte

a természeti törvényben kifejeződik az a tudás, hogy miként felel meg a viselkedésünk az ész
hajlamainak és az ember céljainak. Ez az erkölcsi rend nem egy automatikusan adott valami, amit csak
szimplán le kell olvasnunk, hanem ezt az ember alkotja meg. A megalkotásnál tehát szükség van az
emberi észre. Ez magyarázza, hogy miért van különböző kultúr körökben eltérő norma.

Ez a hagyomány az újkorban egy erős változáson megy keresztül. Középkorban még spekulatív filozófiai
jellegű. (feltételezi, hogy az emberi létnek valami célja van; ez az emberbe Isten által bele van oltva).
Az újkor azt mondja, hogy nem olvasható ki tudományosan ez a célra törekvés, hanem ezt a fajta
világképet átveszi az ok-okozatiság vizsgálata. Tehát már nem teológiai, hanem logikai (ok-okozati)
összefüggéseket követnek. A középkori világképnek ezt a szétesését (amit igazán majd a felvilágosodás
jelent) a természetjogi gondolkodás túléli, de alaposan, mélyen átalakul. Középkori gondolkodásban a
természet maga Isten, az újkoriban azonban egy önmagában zárt, logikai rendszer veszi át ennek a
szerepét. Thomas Hobbes és John Locke a két kiemelkedő alak ebben a témakörben, akik szerint a
természetes állapot, a természet jog egyértelműen a fizikai törvényekhez hasonló természeti
törvényre épül.

Thomas Hobbes (1588 – 1679)

Kiindulópontja, hogy az ember nemhogy nem társas lény, hanem kifejezettem társadalom nélküli
aszociális lény, ezért a természetes állapota a mindenki harca mindenki ellen. Az emberek
társadalmi szerződést kötnek és a természet adta (azaz természetes) jogairól lemondanak az állam
javára. (a mindenki harca mindenki ellen ezzel oldódik meg). Ez már evilági, racionális érveléssel
megalapozott természetjog. (működését az önfenntartás vágya segíti) (Állam =Leviathan- bibliai
szörny)

11
John Locke (1632 – 1704)

Hobbsnál sokkal nagyobb hatást gyakorolt az ő elmélete. Azt mondta, hogy az ember természetes
állapota a tökéletes szabadság és egyenlőség. Senki nincs alárendelve a másiknak. A munkájával
mindenki (magán)tulajdonhoz juthat. Azonban az ember természetéből adódóan ez a rend
könnyen felborulhat. Ezért a természeti állapot (a szabadság birodalma) egy sérülékeny, könnyen
felboruló állapot, ezért az embernek ki kell lépni ebből az állapotból, azaz politikai vagy polgári
társadalmat kell alkotnia. Létrehozása: nem csak az ész felismerésére van szükség, hanem a
fájdalomérzet jelzéséből indul ki. Az egyének itt is szerződést kötnek a természeti törvények
betartására. Az emberi társadalmat szerinte is stabilizálja egy ilyen szerződéses állapot. A vagyonán
kívül tulajdonának tartja a szabadságát is. A szerződés által az állam nem lesz mindenható, az ember
nem veszíti el a jogait, sőt az államnak továbbra is az a feladata, hogy a békét, a közjót szolgálja.

Ennek a létrejötte elengedhetetlen feltétele a piacgazdaság létezésének. A profitszerzés ugyebár az

ókorban elfogadhatatlan motívum volt. Ez egy nagy lépés ahhoz, hogy egy modern kapitalista
piacgazdaság működhessen. A középpontban már az egyén áll. Már nem a közösség tagjaiként
létezik az ember, hanem vannak individuumok. Az európai kapitalista piacgazdaság az
individuumoknak (*egyén, egyéniség, egyed) a szerződéses kapcsolataira épül.

Empirizmus – racionalizmus
Az a két nagy irányzat, amely meghatározza és lehetővé teszi az ok-okozati összefüggésekre építő
tudományos gondolkodásmódot.

 Empirizmus: görög empíria szóból ered. Jelentése: tapasztalat. A 17. században megjelenő filozófiai nézet,
amely szerint az ismeretekre csak tapasztalataink segítségével tehetünk szert. A tudomány a
megfigyeléseken, illetve a kísérleteken alapszik.

Az empirizmus atyja a brit származású Francis Bacon (1561 – 1626). Fő célja, hogy elválasszuk
egymástól a teológiát és a természettudományt. Több kötetes művet tervezett a tudományok
megújításáról. *Természettudomány = természet filozófia. Államférfi módjára gondolkodott,
hisz úgy gondolta jobban tudjuk a társadalmat irányítani a természet alaposabb
megismerésével. Tapasztalatból kell kiindulni és az egyedi tapasztalatokból tudunk
általánosítani, azaz az indukciót (*egyesből az általános felé való haladás) használta.

 Racionalizmus: latin ratio szóból ered. Jelentése ésszerű. Teljes egészében a 17–18. században kialakult
filozófiai irányzat, amely szerint az emberi megismerés forrása az ész, és a fogalmaink a tapasztalat előtt
és attól függetlenül is léteznek. Technikai értelemben olyan módszer vagy elmélet, melyben az igazság
ismérve nem érzéki, hanem intellektuális és deduktív. Ezzel együtt a tudás más forrásai, mint pl.
az empirizmus, továbbá a vallási kinyilatkoztatás, ill. hagyomány leértékelődnek.

A racionalizmus atyja a francia Descartes (1596 – 1650). Az abszolút igazságot kereste. A saját
álmát értelmezte úgy, hogy Isteni jelzést kapott, miszerint neki az a dolga, hogy kutassa az
igazságot. A matematikában találta meg azt a deduktív (*általános, elvonttól a konkrét felé
halad) logikát, ami szerinte általános megismerési módszer lehet. A megismerés elvét
egyetemesnek gondolta. Szerinte nem a természetben, hanem az emberi elmében van
egységesség.

12
Newton (1642 – 1727) hatása a közgazdaságtanra

A két irányzathoz kapcsolódik a neve. Óriási hatást gyakorolt a közgazdasági gondolkodásra. A

tudományos megismerés útját az Optika című művében írta le (mind az indukció mind a dedukció
szerepel benne) A megismerés útja: a dolgokat először részekre szedjük (analizáljuk), majd ezeket
a szétszedett részeket modellé alakítjuk. (szintézis) Nagy újdonsága, hogy a természet
mechanizmusait matematikai módszerekkel próbálta ismertetni (pl. út – idő – sebesség
kapcsolata)

John Locke is említést érdemel, ugyanis őt nevezték az első newtoni morálfilozófusnak. Ő is

tapasztalatokból akar kiindulni. Az emberi elme egy tiszta lap. (tabula rasa) Nincsenek velünk
született elképzeléseink, csakis a tapasztalatokból tudjuk leszűrni ezeket. A matematikát és a
morális alapelveket tartotta biztos tudásnak, hisz ezeket maga az ember alkotja.

13
 5. tétel

A fiziokraták

Franciaországban 1750-1780 között kialakult gazdaságpolitikai irányzat neve. Fiziokrata szó jelentése:
a természet uralma.

Francois Quesnay (1694 – 1744) (’Franszőá Kené’)

Az iskola alapítója. Egyszerű családból származó orvos. XV. Lajos és Madam Pompadour személyes
háziorvosa. A fiziokraták a mezőgazdaságban látták a gazdaságfejlesztés forrását. A mezőgazdasági
termelőket nevezik termelő osztálynak. Többlettermék jön létre a mezőgazdaságban. A
kézművesek átalakítják a természetben található alapanyagokat. Náluk nem keletkezik
többlettermék (ők a meddő osztály) A mezőgazdaság akkor indul virágzásnak, ha az állami
beavatkozástól felszabadítják.
Quesnay létrehoz egy gazdasági táblázatot (tableau économique), amely a különböző osztályok
közötti áramlást demonstrálja. Ebben az egyszerű újratermelést mutatja be a pénz és az áruk
ellentétes áramlásán keresztül. Nála a tőke körforgását, mint a testben a vérkeringést a szív, a
földesurak kiadásai indítják el. A modellben Quesnay azt igyekszik bebizonyítani, hogy az
újratermelés csak egyenlő értékek cseréje révén mehet végbe, s az értéktöbblet realizálásához
nincs szükség külkereskedelemre, hisz az a mezőgazdaságban keletkezik csak. A maga korában
elbővülte kortársait, ugyanis ez volt az első kísérlet, amely rendszerben ábrázolta a gazdaság
működését és kifejezte a különböző szektorok társadalmi osztályok közötti kapcsolatot -> megindul
a modellalkotó közgazdasági gondolkodás. A táblázat azt sugallja, hogy a gazdaság úgy képes
egyensúlyban maradni anélkül, hogy az állam beleavatkozna. Fiziokratákat nevezték először
közgazdászoknak (sőt szektának is).
Tőlük származik az a mondás, hogy „Laisser faire, laisser passer” = „hagyjuk a dolgok hadd
működjenek maguktól” (nem kell állam, a piac működik, a gazdasági kapcsolatok léteznek, a
piacgazdaság önszabályozó).
Különbséget tesznek a természetes és pozitív rend között. Azt gondolták, hogy a piacgazdaság a
természetes rendnek a megfelelője, melyhez biztosítani kell a jogi és intézményi keretet. Ez a
gondolatmenet egész a 20. századik elkísérhető.

Robert Turgot (1727 – 1781) (’Türgo’)

Egy másik említésre méltó befolyásos fiziokrata. Nemesi családban született. Művelt ember volt,
aki kapcsolatban állt a korabeli skót felvilágosodás fő alakjaival. Még a gazdasági liberalizmus híve.
Meg van győződve arról, hogy csak az állam képes a francia gazdaság kapitalista átalakítására. Fő
műve: Észrevételek a javak képződéséről és elosztásáról. Írásában modern fogalmakat használt,
melyek a közgazdaságtanba beépültek: a tőkefelhalmozásra szükség van. Megjelent egy újfajta
szereplő, egy napi munkás, akinek a kezén kívül nincs más tulajdona: a proletár. Véleménye szerint
a gazdasági növekedéshez nagyon fontos a megtakarítás. Az értéket a hasznosságra építi. Leírta a
csökkenő és növekvő hozadék esetét. A király költekezését megpróbálta megfékezni, amely
ellenállásba torkollott, ezután hamar leváltották.

14
 6. tétel

A skót felvilágosodás

A klasszikus politikai gazdaságtan megszületésének a konkrét helye Skócia volt. A felvilágosodás idején
nagyon virágzó korszakot élt ez a régió. A felvilágosodásnak a pontos határairól (mettől meddig folyt)
viták vannak a szakirodalomban. Első helyen Franciaország áll, de a brit területek közül Skócia áll az
élen ilyen tekintetben (szellemi pezsgés és felvilágosodás) a 18. század második felétől a 19. század
elejéig.

Az itt élő tudósok kimagasló eredményeket mutattak fel a természettudományokban, ill.

társadalomtudományokban (pl. történelem). A skót felvilágosodásban azokra a nagy változások
reflektáltak, amelyek a 18. században végbementek, ugyanis 1707-ben az angol és a skót parlament
egyesült. A skótok ekkor mondtak le a parlamenti függetlenségükről, cserébe kiváltságokat kaptak. A
fejlett angol gazdaságtól féltek a skótok, de később kiderült alaptalan volt a félelmük. Azoknak lett
igazuk, akik ebben egy gazdasági fejlődési fejlődést láttak (a skótok is kapitalizálták a földbirtokaikat.)
Az igazi eredményekhez azonban fél évszázad kellett. A skótok számára az embernek, mint társadalmi
lénynek a vizsgálata a morálfilozófia keretein belül zajlott. Newtonnak azonban a
természettudományok terén elért eredményeit tekintették útmutatónak. Az emberi természet
tanulmányozásával meg lehet találni annak a törvényszerűségeit, hogy hogyan lehet társadalmi
harmóniát elérni. A történelem tehát azért volt fontos, hogy megértsék az embernek a természetét.
Ebben a korban jelent meg az a gondolat, hogy az embernek van egy fejlődési pályája, amely fejlődési
szakaszokra osztható. A skótok szerint ez egy természetes, spontán folyamat (nem jó, ha bárki vagy
bármi ebbe beleavatkozik -> mint pl később a francia forradalom idején)

David Hume (1711 – 1776)

Fontos alakja volt a korszaknak, ugyanis kifejezetten gazdasági kérdésekkel is foglalkozott, másrészt
Adam Smith barátja volt és komoly hatással volt rá. Könyvtáros és diplomata volt. Nagykövetként
kapcsolatba került francia fiziokratákkal. Írt egy vastag könyvet, de nem volt nagy visszhangja. Célul
tűzte ki az ember tanulmányozásának a tudományát, ahol az embert, mint társadalmi lényt
tanulmányozzák. Tudományelméleti hozzájárulása jelentős, ugyanis ő tesz először különbséget
aközött, hogy egy tudomány pozitív (azaz azt írja le, ami van) vagy normatív (azzal foglalkozik,
aminek lenni kellene) Newton módszereit vette alapul. Empirikus volt (megfigyelésre,
tapasztalatokra alapozott). A társadalmi jelenségeknél nagyon kevés a közvetlen tapasztalatszerzés
lehetősége (ennek szűk korlátai vannak), ezért nem tudott úgy vizsgálódni, mint egy fizikai vagy
kémiai kísérletben, így azt mondja introspekciót kell alkalmazni. Ez azt jelentette, hogy a saját
tudattartalmunkat, a saját agyunk működését, az ott születő gondolatokat kell vizsgálat tárgyává
tenni. A tudomány kiindulópontjain ez is egy végighúzódó módszertani felvetés. Azt gondolta, hogy
a társadalom, ill. annak intézményei spontán módon fejlődnek ki. Azt feltételezte az emberről,
hogy az ember részben az önérdeket követi (hasznosságot), de van benne egy természetes
emberszeretet is. Vagyis az ember nem egy színtisztán önző lény.

15
A konfliktusok kezelése érdekében kormányzásra is szükség van. Azt gondolta, hogy az állami
beavatkozásnak nagyon korlátozottnak kell lenni. A piac szabályozó erejében hitt. Azt gondolta,
hogy a szabad külkereskedelemtől nem szabad félni, ugyanis van egy természetes szabályozó
mechanizmusa a piacnak. Ha egy országban a külkereskedelmi mérleg pozitív (vagyis többet ad el,
mint vásárol), akkor ez azt jelenti, hogy arany áramlik be az országba. Ha több pénz kerül a
gazdaságba, akkor az árak emelkednek. -> az ország versenyképessége romlik, drágábban tud
eladni. Ha külkereskedelmi mérleg hiány van, akkor aranyvesztéssel jár, ami szintén nem jó. Tehát
minden külső beavatkozás nélkül létrejön egy piaci egyensúly. Azt mondja, hogy az sem baj, ha egy
ország szegényebb, hiszen ők olcsóbban termelnek. A külkereskedelem azért fontos, mert ez egy
tanulási folyamat, megismerhetjük más országok technológiát, termékeit.
Mennyiségi pénzelmélet híve. Ő viszont már pontosabban írja le a pénzmozgásokat. Észreveszi,
hogy a pénz forgási sebességének is jelentősége van. (hányszor cserél gazdát a pénz egy
gazdaságban)
Ő az első, aki szétválasztja a pénz mennyiségi változásának a rövid, ill. hosszú távú hatását (ha nő a
pénzmennyiség, akkor nőnek az árak) Rövidtávon élénkítheti a gazdaságot, azaz rövid távon lehet
hatással a reálgazdaságra is. Hosszútávon már ez a hatás elenyészik. (a pénz hosszú távon semleges)

16
 7. tétel

A klasszikusok 1.: Adam Smith

A 18. század második felére Angliában is és Skóciában is a kapitalizmus megerősödik. A kézműipari

termékek iránt megnő a nemzetközi kereslet -> virágzik a kereskedelem. 1769-től (gőzgép feltalálása)
megindul az ipari forradalom. Ipari nagyvárosok alakulnak ki. Az ipari fejlődés következtében
nagyvárosok alakulnak ki és nyomornegyedekben élő ploretariánusok jelennek meg.

Adam Smith (1723 – 1790)

A klasszikus politikai gazdaságtan atyja. Vele kezdődik és John Stuart Mill-el végződik a klasszikus
politikai gazdaságtan. Egy kisvárosban született. Apja meghalt mikor született. Anyjával nagyon
szoros kapcsolata volt. Nem alapított családot. Rettenetesen szórakozott természete volt. Oxfordba
járt egyetemre, ahonnan a Glasgowi egyetemre került át és professzor lett. Ebben a korszakban
született egyik fő alapműve: Az erkölcsi érzelmek elmélete. Felkérést kapott hercegi kísérőként.
Ekkor ismerkedett meg Franciaországban személyesen a fiziokratákkal. Másik fontos műve: A
nemzetek gazdaságsága, amely a kormányzat és a jog elveiről szóló összefoglaló mű. A
munkamegosztás előnyeit ecsetelte. Saját korában még nem tudták, hogy mekkora hatást gyakorol
majd később a közgazdaságtanban.
Meg volt győződve arról, hogy a Newtoni rend és harmónia megtalálható a társadalomban is. Ezt
a módszert úgy vette át, hogy gondolata szerint le kell fektetni néhány alapelvet, ezután ezekből
megmagyarázni a jelenségeket. Nyilatkozott arról, hogy a Newtoni módszert akarja követni (nem
csak a módszert követte, hanem az egész gazdaságról kialakult képe a Newtoni mechanika szerint
volt felépítve) A két ellentétes erő az önérdekkövetés és az együttérzés. Az együttérzés, a
szimpátia az, ami a társadalmi harmóniát létrehozza az egyének cselekedeteiből. Azt gondolta, hogy
a társadalmi rend az emberi boldogságot szolgálja. Olyannyira fontos az együttérzés, hogy az
embert ez teszi képessé arra, hogy pártatlan megfigyelőként szemlélje a világot. Számol azzal, hogy
az embernek vannak különböző szenvedélyei, de ezeket szerinte a társadalmi együttérzés
szabályozza. Az embert a vagyon és a hatalom mozgatja, holott ezek nem nyújtanak igazi, valódi
kielégülést az embernek. A természet ezzel tulajdonképpen becsap bennünket, azonban mégis
jótékony hatású, mert felkelti az ember iparkodását.
A kutatásai módszertana is érdekes, mert sajátos módszerekkel épít fel egy gazdaságképet (pl.: a
harmonikus, természetes rend értelmezés). Feltételezéseit konkrét történelmi példákkal támasztja
alá.
Gazdasági nézetei (a nemzetek gazdaságságából című művéből):
Azzal indít, hogy a ugyan az izgatja őt is, mint a fiziokratákat és a merkantilistákat: Mitől lesz egy
nemzet gazdag? A munkatermelékenység a munkamegosztástól függ. „ha minden műveletet
egy ember végez, akkor egyetlen nap alatt egy ember egy gombostűt tud megcsinálni. Ellenben
ha a gyártást 18 műveletre szétválasztják, akkor fejenként 480-at is képesek létrehozni. A
munkamegosztás azért jön létre, mert az emberben van egy hajlam a cserére. Másik fontos

17
 kérdés, hogy ki végez produktív munkát, ki nem? Ez azt jelenti, hogy valaki kézzel megfogható,
eladható jószágot állít elő.
Azt gondolta, hogy a gazdasági növekedésnek komoly távlatai vannak a saját korában, a
kapitalizmusban, azonban elképzelhetőnek tartotta, hogy egy idő után létrejöjjön egy olyan
gazdaság, hogy az stagnáló állapotot mutat.
Értékelmélet: azt akarta megválaszolni, hogy mi határozza meg a javak csereértékét (miért pont
annyit ér a jószág amennyit ér)? Egy jószágnak van használati és csereértéke. Megfogalmazza az
értékparadoxont (a víz az egyik legértékesebb, a gyémántnak viszont alig van használati értéke
mégis nagy mennyiségű jószág kapható érte). A korai szakaszban, amikor még nem volt tőke, akkor
csak a munka ráfordítás határozta meg a jószág értékét. A fejlettebb gazdaságokban már nem csak
a munkának kell megtérülnie, hanem a tőkének és a földnek is. Tehát az ár összetevői: a munkabér,
a profit és a járadék. Csereérték = természetes ár. Piaci ár = jószág, amiért a jószág megvehető a
piacon. Smith szerint, létezik egy mechanizmus, mi szerint a piaci árak mindig a természetes árak
felé mozognak. Ennek oka, hogy ha a piaci ár valami átmeneti hatás miatt emelkedik (a természetes
ár fölé) akkor erre a területre elkezd áramlani a tőke, megnő a kínálata, mely a piaci ár
csökkenéséhez vezet. Ez a piaci mechanizmus működésének magyarázata. Továbbá különbség
lehet a valóságos, munkában kifejezett, azaz reálár és a pénzben kifejezett nominálár között.
Külkereskedelem: könyvének egy negyede erről szól. A merkantilistákat ostorozza. Kereskedelmi
kapcsolatok abszolút előnyeire gyakran utal (Skóciában is termelhetünk bort csak nem biztos, hogy
előnyös lenne). Kérdés, hogy az állami beavatkozás mennyire káros? Feladatokat szán az államnak:
pl. honvédelem, pénzkibocsátás. Véleménye szerint az intézményeknek fontos szerepe van a
gazdaságban. Példaként a jó adottságokkal rendelkező Kínát hozza fel.

Smith hatása összegezve: önmaga nem akar tudományt alapítani. Hatalmasnak számító új
felismerések nem köthetők a nevéhez. Viszont az alapfogalmakat és összefüggéseket rendszerbe
foglalta. Egy kötetben megjelenítette a gazdasági növekedés és fejlődés erőit és mindehhez
tudományos módszertant használ.

18
 8. tétel

A klasszikusok 2.: Malthus és Ricardo

Ebben a korban az osztályellentétek kiéleződnek. Nagy sokk éri a társadalmat: francia forradalom. A
félelem megerősítette a konzervatívokat Angliában. 1790-1810 között közel 20%-kal emelkedtek a
gabonaárak, melynek hatalmas jelentősége volt abban a korban.

Jean-Baptiste Say (1767 - 1832)

Megfogalmazott egy alapvető összefüggést – Say törvényt – amely a 20. század végéig végigkíséri a
közgazdaságtan történetét. Nagyon lelkes híve volt Smithnek és a politikai gazdaságtannak. Írt egy
könyvet, amely Smithre épül, sokat tett a klasszikus politikai gazdaságtan elterjesztéséért.

„A kapitalizmusban nincs túltermelési válság. Nem lehetséges, mert minden kínálat megteremti a
maga keresletét.” -> Say törvény! Jelentése: mindenki, aki piacra viszi a termékét, azért viszi oda,
hogy azért pénzt kapjon. Nem azért akarja megkapni, hogy félretegye, hanem hogy újabb terméket
vásároljon belőle.

Thomas Robert Malthus (1766 – 1823)

Angol nemesi családból származott, teológiát tanult. Tanítani kezdett, politikai gazdaságtan
professzora lett. Szigorú édesapja nagy hatással volt rá. ”Ha a népesség szaporulatot nem
korlátozzák, akkor az mértani (1,2,4,8,16…) a gazdaság pedig számtani (1,2,3,4…) haladvány
szerinti.” Ez egy olyan becslést adott, hogy a népesség 25 évente megduplázódik. Ezt az élelmiszer
kínálat nem tudja követni. (a föld kínálata szűkös) Mi képes egyensúlyt teremteni: háború, éhínség,
járványok. „Nem szabad a szegényeknek jövedelmet adni” A munkabérekből vonják el, amely
tovább növeli a nyomort. A csecsemő kevés értékkel bír a társadalomra, mert mások elfoglalhatják
a helyét. Inkább a közoktatást javasolja a szegények segítésére.

David Ricardo (1772 – 1823)

Adam Smith után meghatározó mérföldkő a klasszikus közgazdaságtanban. Családja vándorló zsidó
család. 17-en voltak testvérek. Apja jómódú tőzsdei alkusz volt. Családi konfliktust követően önálló
vállalkozásba kezdett bankárok hiteleiből, de 43 évesen visszavonult az üzleti élettől. Parlamenti
képviselő is volt. A közéletbe aktívan belevetette magát. Karakán, jellemes ember volt. Többek
között jegybanki részvényes volt. Nagyon jó barátságban volt Mathussal (végrendeletében
megemlékezett) és James Millel (John Stuart Mill apukája) is. Fiatalon, fertőző fülgyulladásba halt
bele.

19
Fő műve 1817-ben jelent meg a Politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei címmel. Fő feladata,
hogy megmagyarázzak a jövedelmek elosztásának törvényszerűségeit a föld, a tőke tulajdonosai
és a munkások között. Másik fő jellemzője, amely különbözik Milltől és Smith-től is, ahogy a
közgazdaságtan tárgyát fejtegeti: könyvében elméleti modelleket alkot (egyszerű matematikai
műveleteket használ a példák demonstrálásához). Úgy fogalmazza meg az összefüggéseket, mintha
azok tértől és időtől függetlenek lennének.

Ebben a korban a jövedelmek elosztása volt az egyik legmeghatározóbb kérdés. A 19. század elején
legfőképpen a gabonavámok kérdése foglalkoztatja a politikai és gazdasági életet. (rossz
termésévek és szigorú hajózási vámmal kapcsolatos szabályok) -> érezhető a népességnövekedés
hatása is.

Ricardo első fontos elmélete a földjáradék elmélet: mennyiségileg korlátozott a földkínálat és a

lakosság szaporodásával újabb és újabb földeket kell művelés alá venni. „Nem a gabonajáradék
magas szintje okozza a magas gabonaárat, hanem a magas gabonaárak okozzák, hogy földjáradék
képződik.” Tehát ha a legrosszabb minőségű földön megtermelt gabona költségei alakítják az árat,
akkor akik jobb földön termelnek azoknak járadékuk keletkezik. Ez az elképzelés két dolgot
feltételez: egyrészt a (Malthusi) népesedéselméletet, azaz hogy a népesség rohamosan nő;
másrészt a csökkenő hozadékot (hisz mondhatná, hogy akkor termeljünk többet a jó minőségű
földön… ez sem lehetséges, mert a csökkenő hozadék törvényszerűsége belép a képbe.

Csökkenő hozadék: a befektetésekkel, a ráfordításokkal nem nő egyenes arányban a hozam.

Ricardo számpéldájában azt feltételezi, hogy a tőkét és a munkát azonos mértékben növeljük az
egyes minőségű földön. A mai értelemben vett közgazdaságtanban csak akkor érvényes a csökkenő
hozadék, ha csak egyetlen egy tényező ráfordítását változtatjuk meg és az összes többit
változatlanul hagyjuk (pl több tőkét fektetünk be a technológia és a munkások száma
változatlansága mellett)

Nagyon hátrányosnak tartotta a gabonaárak növekedését, mert abban a korban a gabona ára
határozta meg a munkabéreket. Drágább a gabona -> megnő a munkabér -> ettől még az
iparcikkeket a vállalkozók nem tudják többért eladni, mert annak az árát a ráfordított munka
határozza meg. Ezért aztán az ipari tőkések profitja esik és a tőkefelhalmozás is csökken -> gazdaság
növekedését visszaveti. Tehát csak akkor tesznek jót a gazdaságnak, ha szabad kereskedelmet
folytatnak (ez letöri a gabonaárakat)

Ricardo és Malthus örök vitában álltak. Malthus szerint a kereskedelem szabadsága egy kívánatos
eszme, de tökéletesen nem valósítható meg.

A másik fő téma, amivel foglalkozott Ricardo az az, hogy a munkabérek alakulására magyarázatot
adjon. Ez is a csökkenő hozadék feltételezésével függött össze. A munkabért is úgy könyvelték el,
hogy ez is csak egy piaci adás-vételt képező ’jószág’ melynek van természetes és piaci ára. Ez az ár
úgy alakítható ki, ha a munkás annyit keres, hogy fenn tudja tartani magát és családját (és persze
szaporodjon) Úgy gondolták a bérek mindig a létminimumhoz fognak közeledni. Ricardo annyival
optimistább volt, hogy a nem mezőgazdasági területen (iparban) van egy technikai haladás és
miután a jószágokat kevesebb munkával lehet előállítani, ezért az árai csökkennek. Tehát
ugyanazért a munkabérért idővel több jószágot meg tud a munkás venni.

20
 Ricardo a profitot úgy tekinti, mint egy maradékot, ami a bérek és a járadék után fennmarad. Ennek
elemzésében is helyet kap a csökkenő hozadék feltételezése. Hosszútávon úgy gondolta, ha a bérek
összege eléri a bérlő teljes bevételét (vagyis a tőkefelhalmozás megszűnik) akkor megszűnik az
újabb munka utáni kereslet és így a gazdaság is. A valóságban ez nem követezik be.

Értékrendje fő témaköre a munka érték elmélete. „A cserének előfeltétele az, hogy a jószágnak
legyen haszna. A csere arányai azonban a ráfordított munkának a mennyiségétől függ.” Szeretett
volna egy olyan mércét találni, amivel ez egyértelműen mérhető. Ő is rájött arra, hogy ez szimpla
munkaórával nem mérhető.

Komparatív előnyök elmélete is a nevéhez fűződik. (ha egyik országban a juhok nőnek nagyobb
mértékben, a másikban a szőlő minősége jobb, akkor érdemes ezt a két terméket cserélni, hiszen
ez mindkét országnak hasznára válik) Megmutatja, hogy a külkereskedelem még akkor is előnyös,
ha az egyik országnak mindkét termékben abszolút előnye van a másikhoz képest, akkor az egyik
termék termelékenységi igénye biztosan kisebb a másikénál.

Elfogadta a Say törvényt. Vele szemben Malthus azt mondta, hogy nem elegendő a kínálati oldalt
figyelembe venni, hanem a keresleti oldalt is fontos. A megtakarításokból Malthus szerint nem lesz
automatikusan beruházás, csak akkor, ha van elegendő kereslet. Hogy ezt biztosítsuk, szükség van
nem termelő rétegek (pl tanárok) fogyasztására. Ricardo válasza erre, hogy a nem termelő dolgozók
fogyasztása nem szükséges. Ricardo óriási hatással van a kortársaira. Malthus pedig az eretnek
közgazdászoknak az őse.

Megjelenik a közgazdaságtan dilemmája, mi szerint vagy egy univerzálisnak tűnő absztrakt modellt
építünk fel (matematizált, szép modell) mennek ára a való élettől való eltávolodás vagy kevésbé
elegáns, de a való élethez közel álló képet festünk.

Összefoglalva tehát Ricardo és Malthus között komoly módszertani különbségek voltak. Ezek a viták
később a Klasszikus Politikai Gazdaságtani Iskolában is megjelennek. Ricardo logikai feltételezésekből
indult ki, dedukciót használt számpéldákkal. Ezzel szemben Malthus inkább az empirikus
kiindulópontot foglalta el, a történetiséget fontosnak tartotta. A politikai gazdaságtan az
erkölcstanhoz és a politikai tudományokhoz közelálló tudomány. Egymással vitatkoztak is ezekről a
kérdésekről.

21
 9. tétel

A klasszikusok 3.: A klasszikus politikai gazdaságtan Smith után

Smith után áthelyeződött a közgazdaságtan súlya Skóciából Angliába. Ricardo és Malthus is már
Londonban találkozgatott. Egyik oka ennek, hogy a francia forradalom után bizalmatlanul kezelték a
politikai gazdaságtant és a felsőoktatásba ez nagyon nehezen tört be. 1880-as években Cambridge-
ben születik meg az első közgazdasági iskola. 1821-ben jött létre a Politikai Gazdaságtani Klub, melynek
egyetlen főállású egyetemi oktatója Malthus volt.

James Mill (1773 – 1836)

Rendkívül művelt volt, tankönyvet írt, nagy hatással volt Ricardora. Szükségesnek tartotta a születés
szám korlátozását, Malthus nézeteit elfogadta.

Klasszikus Politikai Gazdaságtani Iskola

Ehhez a korhoz kapcsolódik a „lehangoló tudomány” elnevezés (csökkenő hozadék elvéből
adódóan), mely a klasszikus politikai gazdaságtant jelentette. Az iskola hatására a
gabonatörvényeket megszüntették.
A klasszikus politikai gazdaságtani iskolához, ill. az ehhez a korhoz tartozó fontos személyek:
 Jean-Baptiste Say (aki Franciaországban terjesztette a közgazdaságtan tudományt és az ő
munkái hatására sok mindenki megismerkedett az angolszász Smith-féle politikai
gazdaságtannal)
 Simonde Sismondi (észrevette a kapitalizmus főágait – „az államnak be kell avatkozni a
szociális problémák megoldásába”)
 Nassau Senior (azt mondta, hogy a profitot megérdemli a kapitalista. A vállalkozással együtt
járó gondokért kapja)
Az iskolában előkerült a pénzfolyamatok vizsgálata. Adam Smith idejében ez még nem volt fontos
kérdés. Ez a helyzet a napóleoni háborúk idején bekövetkező háborús pénzügyi válság és a francia
forradalom hatására változott meg. 1797-ben a brit kormány felfüggesztette a papírpénz aranyra
válthatóságát, amely több mint 20 évig így is maradt. Ez egy komoly töréspont volt a szabad
versenyes politikában és számos elméleti vita keletkezett.
1810: Aranyrúd Bizottság. Feladata, hogy választ adjanak arra, miért is következett ez be. Egyik
álláspont szerint Anglia export többlete leállt a háború miatt, hatalmas állami kiadások,
aranyáremelkedés stb. -> azaz nemzetközi feltételek változása. Másik álláspont, hogy a
pénzrendszer (Bank of England) eltolta a dolgokat és túl sok pénzt adott ki, ezért a pénzkibocsátást
az aranyfedezethez hozzá kell kötni.
Henry Sorton: parlamenti képviselő, a bizottság tagja, aki Ricardoval szemben azzal érvelt, hogy a
pénzmennyiség kibocsátásának bizonyos esetekben van reálgazdasági hatása. A pénzmennyiség
változása csak a reálgazdaságra hat. Ricardoval szemben sokkal összetettebb megoldásokat ír le.

22
 Két iskola alakul ki Ricardo matematikai elméleteire alapulva: Carensi (Ricardoi álláspontot
képvisel); Banking (jegybanknak több mérlegelési jogot adna, de lesöprik és Ricardo elképzelései
szerint szabályozzák)
Ricardo és Malthus között tehát komoly módszertani különbségek voltak. Ezek a viták az iskolában
is megjelennek. Ricardo logikai feltételezésekből indult ki, dedukciót használt számpéldákkal. Ezzel
szemben Malthus inkább az empirikus kiindulópontot foglalta el, a történetiséget fontosnak
tartotta. A politikai gazdaságtan az erkölcstanhoz és a politikai tudományokhoz közelálló tudomány.
Gyakran vitatkoztak egymással. Ricardo szerint a véleménykülönbség oka, hogy Malthus a
változások közvetlen és átmeneti hatását tartja szem előtt, ám ő (azaz Ricardo) ezeket mellékesnek
tekinti és a hosszú távú tendenciákkal foglalkozik.
Nassau Senior (1790 – 1864):
Ő volt az, aki szerint csak az számít tudományosnak, amit a valóságból leírunk (azaz a pozitív tények)
Azt állítja, hogy a közgazdaságtan értékmentes és nem normatív tudomány. A politika
gazdaságtannak csak a vagyonnal kell foglalkozni és nem a jóléttel. A konkrét problémák megoldása
már nem a politikai gazdaságtan feladata, hanem a kormányzás művészetéhez tartozik. Nem
értékeli le, csak másnak tartja azt. Deduktív módon következtetéseket von le -> az előfeltevések
mennyire kötődnek a valósághoz?

23
 10. tétel

John Stuart Mill

John Stuart Mill (1806 – 1873) „az átmenet embere”.

Ő az, aki a klasszikus politikai gazdaságtant összefoglalja. Fő műve: Principles of political economy.
Fél évszázadra ez tankönyv is volt. Egyrészt összefoglalja a klasszikus tanítást, másrészt már kezd új
kihívásokra, gondolatokra reflektálni. Utat nyit a klasszikus politikai gazdaságtan utáni korszaknak.

Mill személye nagyon érdekes: apukája (James Mill) meg volt győződve, hogy az emberek hasonló
képességekkel születnek, csakis a neveltetésen múlik minden. Nem járt iskolába, apukája saját
maga nevelte. 3 évesen elkezdett görög nyelvet és aritmetikát tanulni, 8 évesen latint, 11 évesen
lektorálta apja Indiáról szóló vaskos könyvét, 12 évesen logikát és kalkulust tanult, 13 évesen
politikai gazdaságtannal foglalkozott, 15-18 éves kora között egy több kötetes művet szerkesztett,
közben 17 éves korától apja mellett állást kapott a Kelet India Társaságnál, ahol aztán 35 évig
dolgozott. 20 éves korában idegösszeroppanást kapott és depressziótól szenvedett. A játéktól és a
korosztályától el volt szigetelve. Anyukájának nem volt több szerepe, minthogy fizikailag ellássa.
Részben új szellemi irányzat felé fordult (francia pozitizmus felé). Megismerkedett egy férjezett 2
gyerekes hölggyel. (sokáig plátói barátság, férj halála után 2 évvel házasság).

Lényeges a módszertani hozzájárulása a korhoz kötődve. Két területre osztotta a tudományokat:

morál (ide tartozik a politikai közgazdaságtan. Azokkal a társadalmi jelenségekkel foglalkozik, amik
a gazdagság iránti vágy következtében fordulnak elő. Minden más vágytól elvonatkoztat, kivéve a
munkától való idegenedést) és pszichológiai tudományok. Azt gondolja, hogy az emberi
cselekedeteket épp úgy természeti törvények határozzák meg, mint a természeti eseményeket. Ám
ez a törvény nem az, amit az ő elődei mondanak, hanem ami éppúgy mérhető, mint a
természettudományok és ezt a pszichológia segítségével lehet megtalálni. Ugyanakkor a
társadalomtudományok nagyon különböznek a természettudományoktól, mert nagyon korlátozott
lehetőség van kísérletekre. Ami tényt össze tudunk gyűjteni, az inkább egy feltételezésig, feltevésig
vezet el bennünket, vagyis itt nem úgy lehet működni, mint a természettudományban, ahol
kísérletekkel (indukcióval) építjük fel az elméletet, majd dedukcióval kíséretezünk. Itt fordított a
helyzet, vagyis dedukcióval kell az elméletet felépítenünk (elméleti absztrakt hipotézisekből kell
kiindulni), majd pedig az abból levont következtetéseket kell tapasztalatilag ellenőrizni.

A politikai gazdaságtan emberképe torz, azonban a közgazdaságtan vizsgálatához ez bőven

elegendő, illetve csak így lehet megközelíteni a gazdasági kérdéseket. A mai napig kényes kérdés,
hogy mennyire lehet önkényes, absztrakt feltevésekből kiindulni.

24
 Közgazdasági nézetei:
Az emberi természet gondolata nála is előkerül. Állítása szerint az elődei (a régi tanok) spekulatívak
voltak és ezt le kell cserélni pozitív tudományos gondolkodásra -> ennek megoldását a
pszichológiában látta. „A termelés viszonyait a természeti törvények határozzák meg és ezt az
emberi akarat nem tudja megváltoztatni. A termelésre a természeti törvények vonatkoznak, míg
az elosztásra az emberi intézményeknek hatása van.” Ezért ő hisz/bízik a társadalmi reformokban.
Gondolkodásmódja liberális. Híve volt a női egyenjogúságnak, a női választójognak. (ezzel korát
megelőzte) A gazdaságban a szabadpiac híve. Ugyanakkor állami feladatokat/intézkedéseket is
megjelölt, amit a meglévő közgazdászok semmiképp nem fogadtak volna el. A közoktatást
általánossá kell tenni, amely állami feladat. Örökösödési adó, munkaidő rövidítés is javaslata volt.
Sőt a népesség szaporodásának jogi szabályozását is felvetette.

Elfogadta a klasszikusok értékelméletét, de már csak a relatív érték és árarányokat vizsgálta, az

abszolút értékmérővel nem foglalkozott. Szerinte ezeken már nincs is mit feltárni. Azt képviselte,
ami már Nassaunál is előkerült: a tőkéért önálló jogcímen jár valamilyen jövedelem. A
kockázatvállalás feljogosítja jövedelemre a vállalkozót, másrészt lemond a jelenlegi fogyasztásról.
Ha a profitot nem költi el, azzal önmegtartóztatást követ el. Elfogadta a Say törvényt (a
kapitalizmusban nincs általános túltermelés) azonban bizonyos esetekben ez mégiscsak előállhat:
ha nagyon megszaporodnak a spekulatív jellegű vásárlások (pl részvények) és ez áremelkedést idéz
elő, az bizony nem fog örökké tartani. Mikor a gazdasági szereplők elkezdenek félni, akkor azok
elkezdik tartani a pénzt, nem akarják elkölteni. Pszichológia okból tehát átmeneti túltermelést idéz
elő.

A profitráta idővel csökken és a gazdaság egy idő után nem fog növekedni. Ám ezt az állapotot nem
várta a közeljövőre. Hiába történt sok technikai haladás, ennek az előnye/hozadéka csak keveseknél
jelentkezett -> vagyoni egyenlőtlenségek.

Összefoglalva tehát hisz a társadalmi reformokban, a szakszervezetek létrehozását helyeselte, sőt

látott arra mozgásteret, hogy a bérek emelkedhessenek. Egyfelől óriási volt Mill hatása (50 évig
tankönyv volt az írása), másfelől az új idők korában élő emberek (neoklasszicisták) már nem
tekintették követendőnek.

25
 11. tétel

Karl Marx

A kapitalizmus árnyoldalaira már utaltak skót felvilágosodásban, angol területeken is. Voltak, akik nem
elégedtek meg, sokkal erőteljesebben léptek fel a korabeli szörnyűséges társadalmi viszonyok
javításáért -> iparosodás nyomort hozott.

Karl Marx (1818 – 1883)

Németországban született, szembekerült a hatóságokkal. Az egyetemet zavaros körülmények

között végezte. Elkezdett újságot írni, Angliába sodorta az élet. Sokat élt Londonban. Komoly
hatással volt a kortársakra. Tevékenysége kettéválasztható: saját magát filozófusnak gondolta el;
gazdasági kérdéseken keresztül kívánta megváltoztatni korának a társadalmi viszonyait. A
szociológusok a mai napig elismerik (mint az egyik alapító). Kritikus gondolkodású szocialisták
hatottak rá. Elődeinek gondolta a klasszikus német filozófiát, mindenek előtt Hegelt.

Az alapvető indíttatása az volt, hogy felháborodott a saját kora viszonyain. Szolidaritás volt benne
a szegény ploretárok iránt, ezért próbált egy olyan társadalomelméletet adni, amely kiutat jelent
ebből a helyzetből. Ricardotól átvette a munkaérték elméletet. A csökkenő tendenciájú profitráta
feltételezését is átvette. Módszertana Hegeltől származott (Hegeli dialektika): „A történelem
ellentmondásokon, konfliktusokon keresztül halad előre.” Marx konkrét célja: a tőkés társadalom
mozgástörvényeit felfedezze. A társadalom alapját a termelési viszonyok összessége jelentette és
erre az alapra épül rá a jogi és politikai felépítmény. Közgazdasági nézetei legfontosabb
összefoglalása a Tőke volt. Ebben a munkájában úgy írta le a kapitalizmust, mint aminek a lényege
a tőkés-munkás közötti viszony. Vagyis van egy ember csoport, aki magán tulajdonosa a termelési
eszközöknek (tőkések) és van egy másik osztály (munkások), akik meg vannak fosztva a termelési
eszközöktől, így arra kényszerülnek, hogy bérmunkát vállaljanak. Mást nem tudnak eladni a piacon
csak a munkaerejüket. Az értéket a munka termeli (Ricardoi munkaérték elmélet is erről szól)
azonban miután a tőkés a magántulajdona alapján a megtermelt jószágnak is a tulajdonosa lesz,
ezért a megtermelt értéktöbbletet ő sajátítja el. Egy jószág értéke 3 elemből tevődik össze: C + V +
M (konstans tőke + variábilis tőke -> munkabér + értéktöbblet). A munkás tehát létrehozza az új
értéket, de csak a munkabért kapja meg, az értéktöbbletet a tőkés elsajátítja. Marx szemében ő
kizsákmányoló (pedig nem más csak a termelő eszközök tulajdonosa)

A kapitalizmus mozgató ereje szépen ki fog fulladni. Azonban Marx szerint ez nem spontán szűnik
meg, hanem a munkásoknak össze kell fogni, hogy megszűnjön a magántulajdon és létrehozzák a
kommunizmust.

Marx a korának a problémáira érzékenyen reagált. Nagyon alulbecsülte a kapitalista rendszert,

annak fejlődését.

26
 12. tétel

A marxizmus szerepe a XX. sz.-i közép- és kelet-európai

modernizációs kísérletekben

Marx utóéletét az határozta meg, hogy Kelet és Közép Európában olyan országok voltak (elsősorban
Oroszország), amelyek tartósan elmaradtak a nyugattól. Marx Oroszországban bukkant fel először, úgy
hogy a gazdaság átalakítását az ő gondolataira építették.

Az erőforrásokat centralizáltan próbálták felhasználni. A spontán szabályozás helyett tudatos

szabályozást vezetnek be, amely lehetővé teszi, hogy ne utólag korrigálják a téves döntéseket. Előzetes
tervezésre van tehát szükség. Ilyen világban nem lehet használni az ármechanizmust. Ehelyett mondjuk
ki mi a szükséglet (pl. szükség van 1000 db árucikkre). Remény: nem jönnek létre nagy társadalmi
egyenlőtlenségek, ne legyenek gazdasági ciklusok. Cél az egyenletes fejlődés. Ez a gondolkodásmód
tulajdonképpen a létező piacgazdaság tagadására épül. A magántulajdon megszüntetésére épül a
rendszer.

A világ azonban másképp működik, mint ahogy azt elképzelték. A szovjet forradalom polgárháborúhoz
vezet -> éhezés a mezőgazdaságban -> diktatúra. A tudományos kutatás szabadsága megszűnik.
Tudományos eredmények helyett a politikai vezetők munkáit tartják iránymutatónak. Hosszú idő telik
el, mire tudományosan kezdi kutatni magát a szocializmust. Gazdaság jellemzője, hogy állandósul a
hiány, a pénz csak elszámolási eszköz. A rendszer képes eleinte nagyfokú növekedésre, azonban
kezdettől fogva érzéketlen a minőségre, a hiányt pazarlás kíséri, a tudatos szabályozás-irányítás
valóságban alkudozási fázissá válik. Szó nincs egyenletes gazdasági növekedésről. Itt is gazdasági
ciklusok a meghatározók.

Tehát a rendszerre jellemző, hogy a politika dominálja a gazdaságot. Az ideológia még jobban áthatja
a valóságot. Az állami tulajdon szerepe meghatározó, a gazdaságban a piac helyett a központi irányítás
a meghatározó. Állandó mennyiségi hajsza jellemző. Az információkat a vállalatoktól kellett begyűjteni
-> a vállalat trükközött ezekkel az információkkal. A felelősségi viszonyok összekeveredtek. A
vállalatvezető mindig el tudta hárítani a felelősséget. (mindig mindenki mindent fentről várt). Az
erőforrások a nehéziparnak mentek, fogyasztási cikkekre nem jutott, a kereslet állandóan bővült.
Munkaerőhiány -> rossz hatékonyság -> kapun belüli munkanélküliség. A külső források a 60-as évekre
kifújtak. Megindult egy reformgondolkodás: megpróbáltak piaci elemeket beépíteni a szocialista
rendszerbe. A következő reform hullám a 60-as években indult meg. (magyar gazdasági reform
lényege: az állami tulajdont fenntartják, de megszüntették a tervutasításokat és pénzügyi
szabályozókkal közvetetten próbálták irányítani a gazdaságot) A Csehszlovákok politikai reformokkal
próbálkoztak (amitől Moszkva nagyon ideges lett és leverte azt). Magyarországon 1987-ben jelent meg
az utolsó reformokkal kapcsolatos irat.

Tanulság: a Marx-i rendszer a gyakorlatban megvalósíthatatlan, nem működőképes.

27
 13. tétel

A neoklasszikus elmélet filozófiai háttere, az utilitarizmus

Az utilitarizmus nem más, mint egy filozófiai irányzat, amely megalapozta a neoklasszikus iskolának a
közgazdasági gondolkodását. Már korábban is előkerültek (17. század) olyan irányzatok, amelyekben
a hasznosság fontos szerepet töltött be, azonban ez igazán befolyásos rendszerré csak Jeremy
Bentham munkássága révén vált.

Jeremy Bentham (1748 – 1832) - utilitarizmus

A klasszikus politikai gazdaságtan iskolája művelőinek a kortársa. John Stuart Mill egy időben a
titkára volt. Az ő nevéhez fűződik a hasznosságra/haszonelvűségre épülő filozófiai irányzat: az
utilitarizmus. Nem a klasszikus politikai gazdaságtant befolyásolta, hanem a következő korszakot.
Úgy gondolta, hogy az embert két tényező motiválja: az élvezetek keresése és a fájdalom kerülése.
Erre vezethető vissza a hasznosság és az érdek. -> az ember azt tartja hasznosnak, ami élvezetet
jelent, illetve ami a fájdalom elkerülését jelenti. Az etikának a mércéje a hasznosság, ugyanis az
erkölcs célja, hogy a lehető legtöbb ember legnagyobb boldogságát elérjük. Bentham utilitarizmusa
az ún. hedonista (vagyis élvezetre épülő) utilitarizmus. A hasznosság összefügg az élvezettel. Azt
gondolta, hogy az embernek van egy olyan természete, ami tudományosan feltárható akárcsak a
fizika törvényszerűségei. Ezeket az élvezeteket és a fájdalmat úgy kezelte, mint a fizikai erőt. Egy
azonosítható, mérhető dolog. Feltételezte, hogy az élvezet mértékegysége meghatározható. Azon
kívül, hogy filozófus volt, a korabeli társadalmi reform elkötelezett híve (pl a börtön reformok híve).
Hitt abban, hogy úgy kell börtönt építeni, hogy az elítéltnek szigorúan kontrollálni kell a
környezetét, ezzel elkerülve, hogy visszakerüljön oda miután kiengedték. Mindent a
következmények alapján ítéltek meg. Semmi más nem számít csak a következmények. Mérce az
okozott boldogság vagy boldogtalanság. Minden ember jóléte egyformán fontos. (mindegy, hogy
király vagy munkás) Bentham nem gondolta, hogy ez automatikusan létrehozza a társadalom
boldogságát, ehhez állami irányításra van szükség. Ebben a korban vannak nehezen elfogadható
következményei ennek a gondolkodásnak. Utódja John Stuart Mill éppen ezen problémák miatt ezt
a hedonista utilista kalkulust kiküszöbölte a rendszerből. Azt mondta, hogy az élvezetek között
minőségi különbséget kell tennünk.
Később (20. század) úgy próbálják modernizálni az utilitarizmus problémáit, hogy azt mondják, hogy a
cselekedeteket nem önmagában kell nézni, ugyanis az addigi elgondolásokban minden mást
változatlannak tekintve azt nézték meg, hogy az egyes cselekedet a boldogság mennyiséget növeli-e a
társadalomban vagy sem. Ez abszolút helyzetekhez vezethet, hiszen ha csak 1 cselekedetet
függetlenítünk az összes többitől, akkor pl. ha egy szegény ember ellop egy kenyeret akkor az ő
boldogsága nő, minden mást változatlannak tekintve nehéz megmagyarázni, hogy erkölcsileg
elfogadható-e. A cselekedet utilitarizmust tehát felváltja a szabály utilitarizmus. Az utilitarizmushoz
még egy közgazdasági Nobel díjas neve köthető: Harsányi János. Híres könyvével arra tesz kísérletet,
hogy megalkosson egy olyan utilitarista elméletet, ami összhangban áll a racionális viselkedésnek a
modern elméletével. Racionalitást ötvözi a humanitárius elkötelezettséggel.

28
A klasszikus politikai gazdaságtanban is voltak már többen, ez a legmarkánsabban Nassau Seniornál
jelent meg, aki kimondottan elfordult a munkaérték elmélettől (vagyis hogy a ráfordítás oldalon
keressük az értéknek a forrását) Már ő azt mondta, hogy az értékek forrása (hogy a piacon miért tudjuk
eladni az árut) a hasznosságban keresendő. Ennek a folyamatnak az előzménye volt Gossen
munkássága. Ő az elmélet történet azon alakjai közé tartozott, aki peches ember volt, ugyanis amikor
megírta azt a művét, amiben szerepelt a 2 törvénye, akkor még nem becsülték meg azokat. Egyik ezek
közül, hogy a hasznosság csökken, vagyis minél többet birtokolunk egy jószágból, annál kevesebbet
érnek. Másik, hogy a maximális kielégülés minden emberi cselekedetnek a célja. Ez tulajdonképpen
a haszonmaximalizálás megfogalmazása. Ezeket geometriai, algebrai úton formázta meg. Egész
életében nem élte meg, hogy a munkásságát elismerjék. Ezek a gondolatok már nem fértek bele a
klasszikus politikai gazdaságtan gondolat rendszerébe.

29
 14. tétel

A marginális forradalom

A 19. század második felére súlyos csapások kezdték érni a klasszikus politikai gazdaságtant:
folyamatosan gyűltek azok a tapasztalatok, amelyek cáfolták a Malthusi népesedéselméletet, illetve a
csökkenő hozadékot a mezőgazdaságban. A társadalmi feszültségek erősödtek. A fordulat csak az
1870-es években következett be. Ekkor ugyanis 3 úr egymástól függetlenül nagyon hasonló irányba
kezd el vizsgálódni egymást életük végéig nem ismerve. Ők a Marginalista forradalom előfutárai.

Stanley Jevons (1835 - 1882)

1871-ben jelent meg fontos műve: A politikai gazdaságtan elmélete. Angliában élt. Nagyon
barátságtalan sorokat ír Mill elméletéről. Meggyőződéssel épít a Bentham féle
boldogságszámításra. Szerinte remekül alkalmazható a közgazdaságtanban csak a matematika
nyelvét kell hozzávenni. A gazdaságban épp olyan egyensúlyt állít fel, mint amit a fizikában le lehet
írni. Miután itt árakról van szó, így csakis matematikai eszközökkel lehet az egész gazdaságot
megragadni. Balesetben halt meg, fiatalon vízbe fulladt.

Carl Menger (1840 – 1921)

Szintén 1871-ben jelentett meg egy fontos művet: A nemzetgazdaságtan alapvonalai. Osztrák
származású volt. Az osztrák iskola megalapozója. Ez egy befolyásos iskola volt a II világháború
végéig. Nem alkalmazott matematikai eszközöket, ellenben precíz verbális gondolkodást használt.
Tudatosan vetette el a matematizálást -> a közgazdaságtanban nincs értelme, hogy végtelen kis
mennyiségekről beszéljünk. Így viszont nem lehet folytonos függvényt felírni.

Léon Walras (1834 – 1910)

1874-ben franciául jelent meg fontos műve: A tiszta közgazdaságtan elemei. Svájcban jelent meg
a mű. Csak 80 évvel később fordították le. Ebben a munkájában egy egyenletrendszerrel próbálta
felírni a piac működését. Ő is a fizikára épített. Az árakat, mennyiségeket egyenletrendszerbe
foglalta és ebből egy általános egyensúlyi modellt épített fel.

A három műben megtalálható közös gondolatok

Az egyik fontos új elem volt a határelemzés alkalmazása. Tehát annak a vizsgálata, hogy mi történik,
ha valamely változót 1 egységgel változtatom. Tehát ekkora jelenik meg erőteljesen a matematikai
modellezés a közgazdasági irodalomban. Feltételezésük az volt, hogy ha a piacgazdaságot
vizsgáljuk, akkor megállapítható, hogy a piac az erőforrásokat optimálisan osztja el az alternatív
célok között. A marginális forradalom jellemzője fakad ebből a megközelítésből: az egyik ilyen, hogy
mikroszinten (mai kifejezéssel mikroökonómiai szinten) vizsgálódik. A gazdaságban hogyan történik
az erőforrás elosztás? A válasz, hogy optimálisan. Ez magába foglalja azt, hogy nincs szükség arra,
hogy makroszinten vizsgálódjunk, hiszen ha a részpiacok optimálisan működnek -> nincs kényszerű
munkanélküliség a gazdaságban -> az államnak nincs mit tennie. A megközelítés összefoglalva

30
 tehát: többek között matematikai alapú, határelemzést alkalmazó, az értékelméletben a
hasznosságra épül, mikroszintű megközelítésű. Azt is jelenti, hogy a közgazdaságtan tárgya
erőteljesen leszűkül. Ha megnézzük, hogy mit is vizsgálnak a közgazdászok, akkor azt látjuk, hogy
csak a gazdasági folyamatokat. Az intézmények vizsgálata kikerül a közgazdaságtan tárgyából. Az
intézményrendszer már adottság. Ennek következménye, hogy a folyamatokról azt mondják, hogy
optimális eredményre vezetnek (a piac az erőforrásokat optimálisan osztja el). A közgazdaságtan,
mint egy ideológiailag semleges tudomány -> a piacgazdaságot legitimálják. Ebben a korszakban a
kapitalista rendszer ellen már súlyos támadások indulnak.

A neoklasszikus gondolatokat az elosztás területére először az osztrák iskola terjesztette ki. Ők

állapították meg, hogy minden termelési tényező a határterméke szerint (vagyis az utolsó egység
alapján mennyi termelés tulajdonítható) részesedik a jövedelemből. Tehát a munka a munkabért kapja,
a föld a járadékot és a tőke megkapja a határtermékét. Azaz, amivel ő járul hozzá a termeléshez. Ezzel
az összes képződő jövedelmet kimerítik -> nincs tere a kizsákmányolásnak. Mindenki csak azt kapja
meg, ami jár.

Ebben a korban a közgazdaságtan tárgyára és módszerére is kezdenek több figyelmet fordítani. Ez a

19. század vége feléhez fűződik, amikor ír róla Neville Keynes (a nagy Keynesnek az apukája).
Megkülönbözteti a politikai gazdaságtan három fogalmát: pozitív tudomány (tárgyszerűen leírható
dolgok, vagyis „ami van”, normatív tudomány („minek kell lennie?” -> tényektől eltérő ideákkal
foglalkozik) és művészet (adott célok eléréséhez szükséges módszerek és eszközök rendszere). A
pozitív tudományt tartja igazán tudománynak. Az alkalmazott módszereket tekintve ő is megpróbált
szintézist teremteni. Azt mondja, hogy a közgazdaságtan egy mennyiségi tudomány, deduktív
módszereket alkalmaz, matematikai elveket, azonban a közgazdasági általános elveket a
tapasztalatban is kell igazolni, ellenőrizni kell az elmélet helyességét és ebben már a statisztikai
módszereknek, indukciónak is helye van. Észrevette, hogy ennek az újonnan formálódó neoklasszista
megközelítésnek komoly korlátja van. Azzal hogy csak végtelen kis mennyiségeknek a változását
különböző matematikai eszközökkel próbáljuk tanulmányozni és részpiacokat vizsgálunk, ezzel
lemondunk arról (vagyis a módszer nem alkalmas rá), hogy növekedést, fejlődést megragadjuk.

Alfred Marshall (1842 – 1924)

A legnagyobb hatást ő fejtette ki a kortársakra. Ő az, aki győzelemre vitte a marginális forradalmat.
A neoklasszikus közgazdaságtan elnevezés az ő érdeme. -> a klasszikus politikai gazdaságtan
átpolírozásáról, korszerűsítéséről van szó tulajdonképpen. Marshallt is szigorúan nevelték akárcsak
Millt. Cambridgeben matematikából diplomázott. Erkölcsi szempont, a szegényekkel szembeni
szolidaritás vitte a közgazdaságtan felé munkásságát. Úgy építette a hasznosságra a közgazdasági
elemzést, hogy közben nem alkalmazott matematikai eszközöket. A Marshall keresztet (kereslet –
kínálat görbe) csak egy lábjegyzetben közölte. Nem forradalmiságot, hanem folytonosságot
érzékeltet. A klasszikusoknak a fogalmi pontatlanságait is korrigálta. Egy egzaktabb rendszert hoz
létre, mint azelőtt. A kölcsönös meghatározottság elve kiszorította az egyirányú logikát. A kereslet
feltételei minden irányban azonos szinten vannak a kínálatéval. Elkezdett részpiacokat elemezni.
Bevezette a reprezentatív vállalat fogalmát (megjeleníti, megtestesíti a piacon működő vállalatok
működését) Ezt alkalmazta az adott részpiacokra is. Így jelenítette meg az iparági egyensúlyt.
Munkásságában nem annyira az egyéni/egyedi tételek kimondásával, új összefüggések felállításával
alkotott újat, hanem meglévő elemeket felhasználva és azokat alaposan átformálva egy új

31
rendszert alkotott. Ami fontos és újdonságnak számít, az az értékelmélettel és annak kezelésével
kapcsolatos. Marshall arról beszél, hogy az érték alakulását nem lehet kizárólagosan sem a
hasznosság sem a ráfordítások/a munka oldaláról megragadni. Ezzel a marginalista forradalom
képviselőitől eltér. Azt mondja, hogy a hasznosság a keresleti oldalt befolyásolja, a
munka/ráfordítások pedig a kínálati oldalt és a kettő egymásra hatásával alakul ki az érték. Tehát
egy szintetizáló értékelméletet hozott létre.
Ezen felül a piaci egyensúly kialakulásában, a gazdaság alkalmazkodásában észreveszi az időtényező
jelentőségét. Hosszú távú egyensúlyi feltételekkel foglalkozik. Maga a változási folyamat (és annak
szakaszai, illetve maga az időbeliség) nem érdekli már sem a klasszikusokat sem neoklasszikusokat.
Marshall azonban megkülönböztette az ármeghatározódásban a különböző időtávokat: első
legrövidebb periódus a piaci periódus (a kínálat mértéke abszolút rögzített -> az árváltozásokra a
kínálat nem tud alkalmazkodni, mert a mértéke rögzített) A második a rövid táv, amikor a kínálat a
tőkekapacitásnak megfelelően változhat (ha nő az ár, akkor annyival többet tudok termelni,
amennyire a gépek ezt megengedik) A hosszú táv az, ahol a tőkefelszerelés is kicserélhető (tudok
több/ modernebb eszközt vásárolni) Végül a nagyon hosszú táv, amikor minden olyan tényező tud
változni, ami az árat befolyásolja: a tudás, a népesség, a tőke és a kereslet/kínálat nemzedékre
változó feltételei (tehát az egész gazdasági környezet) Ő is a közgazdaságtan egy leszűkített
hatókörét/tárgyát fogadta el.

32
 15. tétel
A neoklasszikus ortodoxia a két világháború között.
A jóléti közgazdaságtan alapjai

A „neoklasszikus közgazdaságtan” iskolája Marshall nevéhez köthető. Ő az akinek jó érzéke volt a PR-
hoz és az előzőektől jelentősen eltérő irányzatot úgy nevezi el, mintha csak egy szimpla ártatlan újítás
lenne. A neoklasszikusok pénzelmélete folytatja a Ricardo-i vonulatot, vagyis a mennyiségi
pénzelméletet követi a neoklasszikus iskola is.

Ricardo megközelítését kissé átformálják. A neoklasszikusok azt mondták, hogy az áraknak az arányát
a határköltségnek és a határhaszonnak az aránya határozza meg. A pénz mennyisége határozza meg
az abszolút árakat, vagyis az árszínvonalat. A pénz mennyiség változásának nincs reálgazdasági
hatása. „A pénzfolyamatok, mint a fátyol borul rá a reálgazdaságra.” Megpróbálták megfogalmazni,
hogy hogyan alakul ki a rövid és a hosszú távú egyensúly a pénzügyi folyamatokban. A hosszú távú
kölcsönök kamata reáltényezőktől függ. A kínálati oldal (tehát hogy mennyi hitelt kínálnak) az a
megtakarításoktól függ, a kereslete (tehát hogy mennyi hitelt akarnak felvenni) a tőke
határtermelékenységétől függ. A tőke határtermelékenysége megmutatja, hogy mennyi profitra
tudok szert tenni és ezt kell összevetnem a kamatlábbal. (ha magas a termelékenység, akkor magasabb
kamatlábat is elbírok). Tehát a kamatlábat a termelékenység, ill. a takarékosság határozza meg. Ezt a
hosszú távú kamatlábat megkülönböztették a rövid távú kamatlábtól. A kamatláb a kölcsönözhető
pénzalapok keresletétől és kínálatától függ. Tehát rövid távon attól függ, hogy mennyi a kölcsönözhető
pénzalap és erre milyen a kereslet. A két elmélet között nem volt kapcsolat, egymástól függetlenül
alakult ki.

Knut Wicksell (1851 – 1926)

A hosszú és rövid távú elmélet közötti kapcsolatot Knut Wicksell svéd közgazdász mondta ki. A
svéd jóléti állam egy korai előfutára. Sok mindennel foglalkozott. Társadalmi reformok híve,
hatóságokkal gyakran összetűzésbe került. Fő kérdés tehát, hogy hogyan kapcsolódik össze a piaci
kamatláb és a természetes kamatláb? Elmondása szerint: tételezzük fel, hogy az állam élénkíteni
akarja a gazdaságot, ezért a piaci kamatlábat (amelyre az állam különböző módszerekkel tud hatni)
lenyomja a természetes, hosszú távú kamatláb szintje alá. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy aki
hitelt vesz fel, az egyfajta prémiumban részesül. Ez megnöveli a beruházások iránti és a hitel iránti
keresletet. Ez a folyamat addig tart, amíg a kölcsönözhető pénzalapok hiánya nem növeli meg a
piaci kamatlábat. Ez a mozgás tehát közelíti a piaci kamatlábat a természetes kamatláb felé.

Irving Fisher (1867–1947)

A pénzelmélet aztán a két világháború között is fejlődött. Ennek az egyik jeles képviselője Irving
Fisher (1867–1947) volt. A mennyiségi (neoklasszikus) pénzelmélet csereegyenlete fűződik
leginkább a nevéhez. Nagyon egyszerűen összefoglalta az összefüggést: MV = PT. M = pénz
mennyisége; V = pénz forgási sebessége; P = ár; T = tranzakciók száma. Közgazdasági mondanivalója:
jó okunk van arra, hogy nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a V-t konstansnak tekintjük,
akárcsak a tranzakciók számát. Ekkor a pénz mennyisége hat az árszínvonalra.

33
Lionel Robbins (1898 – 1984)

Marshall elgondolásait többen is igyekeztek továbbfejleszteni. Az első közülük Lionel Robbins volt,
akinek a legfontosabb műve a közgazdasági tudomány természetéről és fontosságáról szól. Ebben
foglalta össze a közgazdaságtan természetéről (azaz tárgyáról és módszeréről) szóló gondolatait.
Neville Keynes-t (1852 – 1949) követte, akivel hasonlóképp a pozitív közgazdaságtan talaján állt.
Csak azt tekintette a közgazdaságtan tudomány területéhez tartozónak, ami arra vonatkozik ami
van (tehát a pozitív, leírható, nem normatív jellegű megállapítások). Ebben a modellalkotást úgy
képzelte el, hogy van egy absztrakt elemzési rendszer, ami egyszerű feltételezésekre
(posztolátumokra) épít és ebből von le általánosítható feltételezéseket, amit már a való életben is
lehet alkalmazni -> dedukcióval dolgozik. A közgazdaság tárgyának tekinti (még ma is ezt tekintjük
annak) az emberi viselkedést, és ezt mint a célok és alternatív módon hasznosítható szűkös
erőforrások közötti viszonyt tanulmányozza. A döntés tárgyát képezi, hogy ezek a szűk erőforrások
alternatív módon hasznosíthatók. Összefoglalva tehát: több félét is tudunk tenni az erőforrásokkal,
többféleképpen tudjuk a tőkét, munkát, földet hasznosítani. Ezek alternatívák egymáshoz képest és
a közgazdaságtan azt tanulmányozza, hogy az ember a céljainak a függvényében hogyan dönt az
alternatívák között. Ez azért jóval leszűkített felfogása a közgazdaságtannak a klasszikusokhoz
képest. Lionel Robbinsal válik tehát nyilvánvalóvá, hogy a folyamatokkal kell tehát foglalkozni és
az intézmények nem képezik a közgazdaságtudománynak a tárgyát. Továbbá elmondható róla,
hogy elvetette az utilitarizmusból a hedonisztikus vonásokat/elemeket -> nagyon jól lehet a
döntéseket úgy értelmezni, hogy csak a racionális vonásokat alkalmazzuk és a hedonisztikus
elemeket kiiktatjuk.

Az a két terület, ami a közgazdaságtan tartalmi téziseit érinti (a két világháború között sokat fejlődtek)
egyrészt a piaci szerkezetek elemzése, másrészt a fogyasztói döntés elmélet.

I. A piaci szerkezetek elemzése:

Marshallal létrejött annak a szabadversenyes piacnak az elmélete (ami még ma is minden
közgazdasági tankönyv alapja), melyben nagyon sok gazdasági szereplő van és ezeknek a piaci súlya
nem akkora, hogy tudnák az árat befolyásolni (azaz az árak szabadon alakulnak a piaci hatásokra)
és nincs egy olyan kiemelt szereplő, aki ezt önmagában meg tudná változtatni. Pierro Sraffa 1926-
ban írt egy fontos cikket, melynek címe: A hozadéki törvény versenyfeltételek mellett. Marshall
maga írt arról, hogy az az egyensúlyi piac (szabadversenyes piac) amit ő leír, csak akkor működik,
ha a termelésben a hozadék állandó (se nem csökkenő, se nem növekvő) Sraffa ebben a cikkében
arra mutat rá, hogy a való életben mind a növekvő mind a csökkenő hozadék előfordul és mindkettő
veszélyezteti a szabadversenyt és az annak nyomán kialakuló egyensúlyi állapotot. Tehát a Marshall
által kimutatott érték felborul, ha a termelésben a hozadék csökkenő/növekvő. Ebben a korban a
növekvő hozadék válik az iparban jellemzővé, fontossá. (Egész más a gazdaságossága, ha 1 vagy 10
autót gyártunk, mintha 5000-et) Tapasztalható, hogy az a vállalat, amely versenyelőnyhöz jut és
növekvő hozadékú a termelése, az el tud érni olyan piaci részesedést, hogy már képes az
árbefolyásolásra. Ekkor a szabadversenyes állapotnak vége van. Arra a problémára, hogy ha
elhagyjuk az állandó hozadékot, akkor abból baj lesz, már maga Marshall figyelmeztetett -> ha nem
állandó hozadékkal számolunk, az az iparban monopol helyzethez vezethet.

34
Az igazi áttörés 1-2 évvel később születik meg: egyik a Cambridge Egyetem dolgozójától Joan
Robinsontól (ő az egyetlen hölgy, akiről említést teszünk). Angliában jelentette meg a Tökéletlen
verseny gazdaságtana című könyvét. Másik Edward Chamberlin: A monopolista verseny elmélete című
könyvével Amerikában jelentkezett. Ezek egymástól függetlenül jelentek meg. Robinson férje helyét
örökölte az egyetemen -> csak férje halála után kapott egyetemi katedrát.

Joan Robinson: a Tökéletlen verseny gazdaságtana:

Most már kimondottan modellezték azt a helyzetet, amikor a növekvő skálahozadék hatása
érvényesül. Szakítottak azzal a módszerrel, hogy vállalatot, mint reprezentatív vállalatot mutatták
volna be feltételezve, hogy az egyes vállalatnak a működése az az egész iparági egyensúlyt
reprezentálja. Tehát az egy vállalat viselkedésével le lehet írni az egész ágazatban a piac működését,
hogy hogyan is jön létre az egyensúly. Itt viszont pont arról van szó, hogy az egyes vállalatot
elkülönítették az iparág egészétől és azt mutatták meg, hogy annak a magatartása hogy tud kihatni
az egész ágazat működésére, amennyiben a növekvő skálahozadék megvalósul. Saját leírását
összekötötte azzal a Marshall-féle elmélettel, miszerint a verseny különböző típusai egy skálát
alkotnak, aminek az egyik végén van a tökéletes verseny a másik végén pedig a monopólium. E
között vannak az oligopóliumok.
Robinson módszertani szempontból is jelentőset alkotott a könyvvel: a definíciókat precízen
fogalmazta meg, a grafikonos ábrázolást következetesen és módszeresen alkalmazta, tehát egy
szisztematikus modell építést mutatott be, amely a maga korában etalonnak számított.

Edward Chamberlin: A monopolista verseny elmélete:

Robinsonnal nagyon hasonló nyomon járt. Róla is elmondható, hogy a tökéletlen versenynek több
fajtáját különbözteti meg, különösen a monopolista versenyre tette a hangsúlyt. Az egyes vállalatok
árformáló, árbefolyásoló magatartására fordította a figyelmet.

Alfred Marshall (1842 – 1924)

Matematikus lévén a közgazdasághoz szükséges képleteknek birtokában állt, ám azok használatát
illetően szkeptikus volt. Csak a 30-as években kezd igazán betörni a matematika a
közgazdaságtanba. Ekkor formálódik meg az ökonometria. Marshall elméletében nem csak az
állandó hozadék feltételezése volt az egyetlen sebezhető pont, ugyanis két fontos dolgot
feltételezett a saját egyensúlyi elméletében: az egyik, hogy a pénz határhaszna állandó. (ez
nyilvánvalóan nem igaz, hisz nem ugyanannyit ér 1000 Ft prémium egy takarítónak, mint egy
bankigazgatónak); másik pedig a fogyasztói viselkedés leírásánál, annak a feltételezése, hogy a
hasznosság mérhető -> kardinális hasznosság. Nem sikerült olyan mértékegységet találni, amivel a
hasznosság mérhető lenne.

II. A fogyasztói döntés elmélet

Fogyasztói jövedelemváltozások esetében, ha a pénznek egy mérhető, állandó határhasznát

feltételezzük, akkor egy egyértelmű egyensúlyi keresleti árat nem lehet meghatározni. Ezt a problémát
két úr oldotta meg: John Hicks (1904 – 1989) és Roy Allen (1906 – 1983). Egymással közösen,
szerzőpárként működtek. Az eszközt, amivel a problémát megoldották azt egy korábbi munkából
vették, a közömbösségi görbéből. A kardinális helyett áttértek az ordinális elemzésre, vagyis azt
mondták, hogy nem kell, hogy a fogyasztó megmondja, hogy egy Iphone 6s hány egység hasznosságot

35
ér, de azt meg tudják mondani, hogy mi teszi boldoggá az ember: ha 6 tabletet vagy két ilyen telefont
kap. Ugyanilyen boldoggá teszi az is ha 8 tabletet vagy 3 telefont kap stb. A közömbösségi görbe nem
más mint azon jószágkombinációk halmaza, amelyeknél a fogyasztó hasonló hasznosságot tulajdonít,
közömbös számára a 2 termék közti döntés. Ezzel, hogy a görbét felhasználják a döntéselméletben,
meg tudjuk oldani, hogy egyértelmű egyensúlyi állapotokat fel tudunk írni úgy, hogy nem használjuk ki
a hasznosság mérhetőségének a feltételezését, csak azt várjuk el a fogyasztótól, hogy a döntéseiben
preferenciákat tudjon megfogalmazni és azokhoz ragaszkodjon. Ez tehát a másik fontos változás, ami
a két világháború között a neoklasszikus közgazdaságtanban bekövetkezik.

A jóléti közgazdaságtan
Nagyon sajátos képződménye a közgazdasági gondolkodásnak, mert egyfelől a marginális
forradalomnak (neoklasszikus közgazdaságtannak) az elemzési eszközeit alkalmazza: nem állít fel új
paradigmát, nem használ más fogalomrendszert. Másfelől el akar jutni gazdaságpolitikai
következtetésekig, amiket a neoklasszikusok nagyon fontos dolognak tartanak. A jóléti
közgazdaságtanban vállaltan el akarnak jutni gazdaságpolitikai következtetésekhez. Lionel Robbins
azért nem tartotta a jóléti közgazdaságtant a közgazdaságtudomány területéhez tartozónak, mert
lehetetlennek tartotta a személyek közötti összehasonlítást.

A csavar ott következik be, hogy azt mondják ugyan, hogy gazdaságpolitikai következtetéseket
akarnak megalapozni, ezt matematikát felhasználva (absztrakt elmélettel) szándékoztak elérni és
azzal ámítottál magukat, hogy az értékeléshez (gazdaságpolitikai ajánláshoz) el lehet úgy jutni, hogy
értékítélettől mentes objektív kritériumokat találnak.

Arthur Cecil Pigou (1877 – 1959)

A jólét közgazdaságtana címmel írt könyvet. Marshallt követte a Cambridge tanszéken. Érdeklődése
középpontjában az állt, hogy hogyan is lehet a társadalom javára reformokat végrehajtani és ezeket
hogy lehet megalapozni közgazdasági elmélettel. Azt mondta, hogy tudatában van annak, hogy a
jólét nem csak az anyagi javakon múlik. Azonban úgy gondolja, hogy ez azért jó közelítés.
Munkássága fontos mozzanata az externália (külső gazdasági hatás) jelenségének a vizsgálata. Azt
mondja, hogy a szabadversenyes kapitalizmus (vagy a tökéletes verseny) feltételezése tartalmaz
egy ki nem mondott állítást: az egyéni és a társadalmi határköltségek és határhasznok egybe esnek.
Tehát ahhoz, hogy a piac az erőforrásokat optimálisan ossza el, ahhoz arra van szükség, hogy a
társadalmi és az egyéni határköltség illetve a társadalmi és az egyéni határhaszon egybe essen. Ha
ez az egybeesés megvan, akkor igaz az, hogy a piac ossza el optimálisan az erőforrásokat és nincs
szükség arra, hogy az állam beavatkozzon a gazdaság működésébe. Azonban a valóságban vannak
esetek, ahol ez a feltételezés nem valósul meg. (Az externália jelentése Samuelson értelmezésében:
az egyénnek a jólétében úgy áll be változás, hogy ez piaci tranzakcióban nem jelenik meg.
Különbséget tesz pozitív és negatív externália között: pozitív lehet pl az oktatás negatív a
környezetszennyezés) Pigou eljutott oda, hogy externália esetén jogosult lehet az állami
beavatkozás.

36
Vilfredo Pareto (1848 – 1923)
Ő is hozzájárult ahhoz, hogy a matematika megjelenjen a közgazdaságtanban. Szociológiával is
foglalkozott. Munkásságából legfontosabb a Pareto hatékonyság: Senki helyzete nem javítható
anélkül, hogy valaki másnak a helyzete ne rosszabbodjon. Ez az optimum kritérium nagyon sok
közgazdasági területre kiterjedt. Ez az optimum nem alkalmas értékalapú gazdasági mérlegeléshez
(hiszen ez azt jelentené, hogy ha pl egy társaságban valakinek lenne 10 adag somlói galuskája, azt
nem tudná úgy szétosztani a társaság között, hogy a saját hatékonysága ne romolna közben). Pareto
is azok közé a tudósok közé tartozik, akiknek nem volt szerencséjük igazán átélni a saját maguk által
alkotott összefüggések hatását: a 30-as években terjedt csak el.

A jóléti közgazdaságtan fejlődése nem állt meg a két világháború között, sőt igazán csak a II. vh.
után bontakozott ki. Ahogy a matematikai eszköztár egyre kifinomultabb lett, egyre inkább
beleütköztek abba a problémába, hogy egyre inkább kezdték belátni annak a lehetetlenségét, hogy
az egyéni preferenciák úgy lehessenek aggregálhatók/modellezhetők, hogy közben mindenki
értékpreferenciáját figyelembe vesszük (tehát ne legyen egy központi hatalom, aki ezek között
szelektál) és így tudjunk kialakítani optimális döntést.

37
 16. tétel

A német történeti iskola

Az első szempont ahonnan megérthetjük, hogy miért nem volt mindenki boldog a 19. századi fejlett
világban (Európában) USA akkor még csak építgeti a maga világát. Ekkoriban még a németeknek sem
volt kielégítő a közgazdasági jelenségekre (angol-szász birodalom által) adott válaszok többsége.
Miért? Azért, mert a német történelmi fejlődés nem spontán folyamatként ment végbe (mint Angliában
és az USA-ban), hanem aktív, fontos szerepe volt az államnak. Németország ekkoriban egy felzárkózó
állam volt.

A német történeti iskolának két korszaka van: ennek az első szakasza a 19. század közepén született
meg, melynek neve Régi Történeti Iskola, ezt követi az Új Történeti iskola. Mi volt általában a bajuk a
régi német történeti iskolában a klasszikus iskolával? (kortársaik a klasszikus politikai gazdaságtan
hívei) Egyrészt nem tartották elfogadhatónak azt az emberképet, amivel az angolszászok foglalkoztak:
a homo ökonomikust, vagyis a gazdasági embert. Erről az egyik közgazdász azt mondja, hogy az egyént
csak az önzés motiválja. Egy másik közgazdász erkölcsi alapon tagadja, hogy osztályharc lenne a
jövedelemelosztásban. Egy harmadik szerző szerint a homo ökonomikus nem elfogadható.

A gazdasági jelentések/gazdasági magatartás valamennyi oldalát tanulmányozni kell. Nem fogadják el,
hogy a gazdaság egy zárt, autonóm rendszer, amit csakis kizárólag a közgazdaságtannal lehet és kell
vizsgálni. A különböző népek történelmi feltételeinek összehasonlítása lévén tárhatunk fel
törvényszerűségeket a gazdaságban. Ha felismerjük, hogy bizonyos folyamatok, bizonyos feltételek
mellett milyen eredményre vezettek 1-1 népnél, akkor komoly tudományos alappal rendelkezünk
ahhoz, hogy ugyanazon feltételek mellett más korban, más népeknél ugyanazt az eredményt idézik
elő.

Tehát a gazdasági jelenségeket több tudományágon keresztül lehet megérteni, másrészt nem lehet
olyan törvényekhez eljutni, mint a természettudományban. A gazdaságban törvények helyett
analógiákról beszélhetünk (a gazdasági események nem ismétlődnek olyan szabályszerűséggel, mint a
természettudományos jelenségek -> így kísérleti módon nem tudjuk úgy vizsgálni őket, mint a
természettudományos jelenségeket). Nem feltétlenül az anyagi körülmények a mérvadók, a szellemi
döntések is legalább olyan fontosak. Az ember szabad akarata miatt képtelenség általános
törvényszerűségeket/következtetéseket levonni. Ebből az a következtetés adódik, hogy a gazdasági
jelenségeket csak történelmi folyamatokba ágyazottan lehet megvizsgálni (ahogy ezt az iskola neve is
tükrözi) A német történeti iskola első generációját követi a második generáció.

Gustav Schmoller (1838-1917)

A német történeti iskola második generációjának kiemelkedő alakja. Az ő kiinduló pontja is az, hogy
a gazdasági jelenségeket a történelmi összefüggéseikben lehet megérteni. A gazdasági
elméletalkotáshoz egy intenzív történelmi kutatómunka kell. Ennek során lehet azt az empirikus
hátteret/tapasztalatot összegyűjteni, amire azután a közgazdasági elmélet épülhet. Ő is
előhozakodott azzal a problémával, hogy a gazdasági ható okok nagy része szellemi/erkölcsi jellegű
és a népek tudományos igényű pszichológiájával nem rendelkezünk.

38
Munkásságának rengetek kutatás lett az eredménye. 100 füzetnyi anyagot gyűjtött össze. A
heterodox törekvésekre általában is jellemző, hogy azok a pontok amiket a főáram kritikájaként
felhoznak, azok jogosak. Azzal vannak kapcsolatban, hogy ezek a modellek távol vannak a valóságtól
(mint pl a homo ökonomikus) Ha ezeket a szempontokat figyelembe vesszük, akkor nem tudunk
eljutni az igényes modellek/elméletek megalkotásáig.

Schmoller két módszertani vitában is részt vett, ami megalapozta a hírnevét. Első módszertani
vitája Carl Mengerrel folyt (aki a marginalisták egyik atyja). A vita arról szólt, hogy a gazdasági életet
ha vizsgáljuk, el kell-e szigetelni a társadalom egyéb motívumait: a gazdasági aktorok
cselekvéseiben a gazdasági motívumokat a többi motívumtól. Mengel képviselte, hogy el kell
szigetelni és csak a gazdasági motívummal foglalkozni, míg Carl álláspontja ennek az ellenkezője,
vagyis hogy nem lehet a gazdasági életet önmagában vizsgálni. Mengel annak idején, amikor írta az
első írásait, nagy bizalommal küldte Schmollernak és maga is meglepődött azon, hogy az álláspontja
mennyire mások. A második vita az iskolán belül zajlott le: arról szólt, hogy mivel is kell foglalkoznia
a közgazdaságtannak. Ha a közgazdaságtan a napi gazdaságpolitikai intézkedésekkel foglalkozik,
amiről a közgazdászoknak is nagyon eltérő véleménye van (nincs közöttük egységes álláspont),
akkor ez a külvilág szemében azt mondja, hogy a közgazdaságtudomány egy komolytalan dolog, hisz
a képviselői nem tudnak egy álláspontra kerülni. Schmoller tulajdonképpen Max Weberrel
keveredett vitába, az ő álláspontja ellen tiltakozott. Schmoller szerint nem lehet így leszűkíteni a
közgazdaságtudomány területét, tehát a tiszta közgazdaságtan és a történelmi erkölcsi irányzat
ellentéte ebben a második módszertani vitában is megjelent.

39
 17. tétel

A régi intézményi iskola

A 19. század végén/20. század elején elkötelezettek voltak a gyakorlati élet gyakorlati problémái iránt.
Ennek a megjelenése volt egy olyan egyesület létrehozása, ami a mai napig létezik: verein für
socialpolitik. Látták azt, hogy a munkásosztály nyomorával nagy társadalmi feszültségek jöttek létre.
Ennek eredményeképp hoztak létre egy szociálpolitikai egyesületet. Egy másik kezdeményezés, amely
valamiféle alternatívát próbált felépíteni, a főáramú angolszász közgazdaságtannal szemben, az a régi
institucionalizmus (régi intézményi iskola). Az USA-ból indult. (történetéhez hozzátartozik: a 19.
század második felében még normális dolog volt, hogy egy doktori címre törekvő fiatal nekivágott
Európának és nem Angliába ment közgazdaságtant tanulni, hanem Németországba)

Thorsten Veblen (1857-1929)

A régi institucionalizmus (régi intézményi iskola) megalapítója. Norvég származású, szegény
családból származott. Fő munkája: A dologtalan osztály elmélete. Állítása szerint úgy találunk
magyarázatokat a gazdasági folyamatokra, ha megvizsgáljuk azokat az intézményeket, amiben a
gazdasági folyamatok zajlanak és ezen intézmények változásából értjük meg a folyamatok
változását. A mai intézmények múltbeli folyamatoknak a termékei és ezért ellentétben is vannak
sokszor a mai követelményekkel/igényekkel. A mai fejlődésre építő közgazdaságtan egyik
előfutára. A gazdasági folyamatok Veblen szerint a kapitalizmus előtt azt a célt szolgálták, hogy az
ember a szükségleteit kielégítse. (tehát a megélhetésért ’ügyködött’ az ember) Ez a kapitalizmussal
megváltozik, elsődlegessé a profitszerzés válik. (emellett persze megmarad az a cél is, hogy az
ember szükségletet elégítsen ki) Ebből következően a gazdasági élet intézményei is kettéválnak:
megkülönböztette az üzleti és az ipari intézményeket. A természetes rendnek az ipari termelés
világa, annak az intézményei felelnek meg, az ipari folyamatok szigorú fegyelmet követelnek és a
technikai haladás az az ipari szférában valósul meg. A technológiai folyamat kikényszeríti, hogy ne
az egyéni érdek (hanem a közösségi) érvényesüljön. Ezt az ipari szférát a becsület, a szorgalom, a
haszonlesés hiánya jellemzi. Tehát maga az ipari folyamat, ennek a körülményei segítik, hogy a
népességet „nevelje”.

Veblen szembeállítja a reálgazdaságtant a pénzügyi folyamatokkal és az ezekhez kapcsolódó

intézményekkel. Azt mondja, hogy ebben a szférában dolgozók nemhogy gyarapítanák azt az
értéket amit létrehoz az ipar, hanem az ő céljuk csupán az üzleti szféra profitjának a növelése. Ha
az érdekük úgy kívánja, akár a reálgazdaságnak a nehézségeire spekulálnak, sőt növelik azt. A
részvények árfolyamának a feltornázásával nagy nyereségre is szert tehetnek -> el tudják érni, hogy
nőjön az árfolyam, anélkül hogy emögött reálgazdasági tevékenység állna. Ezt a folyamatot a
dologtalan osztály kifejezéssel kötötte össze. Azt mondja, hogy minden korban voltak dologtalan
osztályok. Ezek attól dologtalanok, hogy a termelésben nem vesznek részt. A gazdasági ciklust úgy
írja le, hogy az árak elkezdenek nőni, mert nő a kereslet. Ha nő a kereslet és nőnek az árak, akkor
nőni fog a profit is. Elkezdik kiterjeszteni a profithajhász cégek a termelésüket, nőni fognak a
részvényeik árfolyamai, a termelés bővülése más területekre is kiterjed (termelési eszközöket
vásárolnak) és elkezdenek nőni a pénzbérek is. A költségek elkezdenek közelíteni az árakhoz, azaz
csökken a profit. A csökkenő profit miatt egyes hitelezőknek meginog a bizalma és felmondják a

40
 hitelt. Ez elindít egy láncreakciót, hisz az adós elkezdi a követeléseit behajtani. Veblen-hatás szerint
vannak bizonyos jószágok, amelyeknél az árak esése/csökkenése nem a kereslet növekedéséhez,
hanem ellenkezőleg a kereslet csökkenéséhez vezet. A dolgok kimenetele kettős: egyik lehetőség,
ha az üzleti szféra agresszíven terjeszkedik -> háborúhoz vezet. A másik lehetőség, hogy az ipari
társadalom maga alá gyűri az üzleti szférát -> megvalósul a fegyelmezett ipari társadalom. Tehát azt
szerette volna, ha műszaki emberek kezébe kerül a hatalom.
A saját elméletét egy alternatívának gondolta és meg akarta szüntetni/ le akarta győzni az
angolszász főáramú közgazdaságtant.

Az iskola a két világháború között élte fénykorát. A II. vh után az intézményi gondolkodás rendkívüli
módon háttérbe szorult. Ebben az időszakban csak 1-2 olyan szerző van, aki valamilyen szinten
mégiscsak kapcsolódott az intézményi vizsgálatokhoz. Ezeket a szerzőket kvázi institucionalistaként
emlegethetjük. Két szerző jelentősége és hatása nagy volt a saját korában. Bennük tehát a régi
intézményi iskola kései utóhatását fedezhetjük fel.

John Kenneth Galbraith (1908-2006)

Kanadában született, USA-ban élte le életét. Nem tartozott a neoklasszikus iskolához. Önmagát nem
is intézményi közgazdásznak definiálta, viszont egyes munkáiban határozottan intézményi
elemzéseket folytatott. Egyik fő műve Az újipari állam 1967-ben jelent meg. Ebben a művében
megállapítja, hogy a kapitalizmus lényeges intézményi változásokon ment keresztül. A lényegi
változások, melyek már kilógnak a hagyományos elméletből: egyrészt a nagyvállalatok olyan
lényeges szereplői a gazdaságnak, ahol már nem találjuk meg a tulajdonosoknak azt az irányítását,
amire a hagyományos mikroökonómia épül, ugyanis létrejön egy olyan szélesebb köre a vállalati
szakembereknek, akik a tényleges döntést meghozzák. Ő ezt nevezi techostruktúrának. Ez egy
szélesebb kör, mint a top managerek. Ők azok, akik a tényleges döntéshozatalban/ előkészítésben
részt vesznek. A techostruktúra szerepét olyan lényegesnek látja, hogy véleménye szerint az egész
kapitalizmus hatalmi szerkezetét ez meg tudja változtatni, mert már nem a tulajdonosok az igazi
döntéshozók és a techostruktúra más szempontokat, érdekeket követ, mint annak idején a
tulajdonos. Lényege a profitmaximalizálás helyett biztonságra törekvés. Elméletét a valóság nem
igazolta. A kapitalizmus ilyen szintű átalakulása nem következett be. Galbraith nevéhez fűződik még
az oligopóliumok árszabályozása, műszaki fejlesztések finanszírozása. Nagyon elégedetlen volt a
közjavak állapotával az ipari államban. Tehát ami nem közvetlenül a termelést szolgálja (közjavak)
azok nagyon elhanyagoltak a kapitalista rendszerben. Az állam szerepe megnő a kutatás
támogatásban (ezt igényli a technostruktúra is).

Gunnar Myrdal (1898 – 1987)

Svéd közgazdász. A svéd iskolához tartozik. Nyitott volt a két vh közötti kapitalizmus problémáira,
ezek megoldására. Ő volt az egyik első Nobel díjas közgazdász. Gondolkodásában szakított a főáram
sok fontos állításával: a normatív ítéletek elválasztása a pozitív tudománytól tévedés, az ortodox
közgazdaságtan túlságosan leszűkítette a tudomány tárgyát. Sokat vizsgálódott a fejlődő
országokban. Ez vitte rá arra a belátásra, hogy nem elég a gazdasági jelenségeket csak a
közgazdaságtan oldaláról vizsgálni, ahhoz hogy igazán megértsük, szociológiai és pszichológiai
megközelítés is szükséges. A II vh után a gyarmatokból lett önálló államokban felmerül a kérdés,
hogy hogyan szervezzék meg magukat. Myrdal azt mondja, hogy ebben a világban az ortodox
közgazdaságtant nem lehet alkalmazni, a piac mellett fontos szerepet kell adni a tervezésnek.

41
 18. tétel

John Maynard Keynes

20. század elejére jellemző korkép az USA-ban

1929 és 1933 között volt egy nagy gazdasági világválság. Ekkoriban még rengeteg intézmény nem
létezett, amely tompította volna a válságot (pl. a kiterjedt munkanélküli járadék). Pénzügyi
válságként kezdődött. A tőzsde 1929-ben összeomlott, melyet egy „buborékfújódás” előzött meg.
A mostanival ellentétben itt nem a jelzálog –és ingatlanpiacon fújódott ez a buborék, hanem a
részvénypiacon. Ennek a mértékét érzékelteti, hogy a General Electric részvénye, amely 1925-ben
10 000$-t ért 1929-ben 100 000-t, 1932-ben pedig 3 000-t. Lezajlott az a folyamat, amire Veblen
utalt: elszakadtak a reálgazdasági alapoktól a pénzügyi folyamatok. 1933-ra a reálgazdasági válság
is kinőtte magát. Eddigre a munkanélküliség 25% felett volt. Már Keynes előtt elkezdte a
gazdaságpolitika kidolgozni a megoldásokat. Roosevelt elnöksége idején elindították az un. New
Dealt. Egy új gazdaságpolitikai irányt, melynek a lényege az állam megnövekedett szerepvállalása
volt. Pl. elfogadtak egy törvényt mellyel minimális árakat vezettek be a mezőgazdaságban. Egy
másik jogszabály a minimálbéreket és 40 órás munkahetet vezetett be -> a munkanélküliség
csökkentése érdekében és a munkavállalók jövedelmének stabilizálására. Az utolsó ilyen jellegű
törvény a háború után 1946-ba jelenik meg: az állam felelősségét állapítja meg a
munkahelyteremtésben. Addig csak az üzleti szektor feladata volt a munkahelyteremtés, az állam
ebbe nem vonódott bele.

John Maynard Keynes (1883 – 1946)

Adam Smith, Ricardo és Marshall után a negyedig legnagyobb hatású alakja a közgazdaságtannak.
Paradigmaváltást hajtott végre (akkor van erre szükség, amikor a megelőző időszakban alkalmazott
tudományos gondolatmenet már nem alkalmas az új korszak problémáinak megoldására). Apja
John Neville Kaynes ismert logika tanár, közgazdász. Édesanyja Florence, a város polgármestereként
tevékenykedett. Matematikát tanult Cambridge-ben. Az eredményei megfelelőek voltak, ám
elolvasta Marshall közgazdaságtanról szóló munkáját, ami lényegesen jobban érdekelte, mint a
matematika. Levelezni kezdett Marshallal, aki bátorította, hogy ezzel foglalkozzon. Keynes összesen
8 hétig tanult Marshallnál. Megpróbált jelentkezni közigazgatási területre és állást is kapott egy
indiai ügyekkel foglalkozó hivatalba Londonban. Ezt hamarosan megunta és visszatért az USA-ba.
Társszerkesztő lett az Economic Journal nevű befolyásos folyóiratnál. 1945-ig ott dolgozott. Gondos
szerkesztői munkájával, jó humorával kitűnő hírnevet szerzett. A közéletben aktívan részt vett. Az
I. vh után Angliát képviselte a Versaillesi Békekonferencián. 1925-be feleségül vett egy orosz
balerinát. Ricardo után a második leggazdagabb valaha élt elméleti közgazdász. A II. vh után fontos
szerepet játszott: leírta személyes ellenvéleményét arról, hogy a dollár legyen az egyetlen
fizetőeszköz a világon. Szívroham következtében fiatalon halt meg.

Fő művének a címe: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Azt mondja, hogy a
neoklasszikus elmélet olyan feltételezésekből indul ki, amelyek csak ritka, szélsőséges esetekben
felelnek meg a valóságnak. Úgy kezeli ezt, mint a saját elméletének a határesetét. Magáról azt
gondolja, hogy ő alkotta meg az általános elméletet és a neoklasszikus elmélet, mint határeset

42
értelmezhető számára. Azt mondja, hogy a neoklasszikusok bizonyos téves feltevésekből indulnak
ki (vagy legalábbis megjelöl kettőt) Az egyik, hogy a reálbér = munka határáldozata.

Tehát a bér annál a pontnál alakul ki, amelyiknél a munkás hajlandó elfogadni azt a bért, amiért ő
lemond a szabadidejéről. Így ha a munkás elfogadja az alacsonyabb bért, nem lesz munkanélküli,
azaz a reálbér mozgása biztosítja a teljes foglalkoztatást. Így ebben a rendszerben nincsenek
kényszerű munkanélküliek, csak olyanok vannak, akik azért nem dolgoznak, mert úgy gondolják,
hogy a szabadidejük többet ér. Keynes szerint ez a válságban megcáfolódott (25%-os
munkanélküliségi ráta) A másik a Say dogma. -> a kínálat megteremti a maga keresletét. Vagyis az
emberek azért visznek árut a piacra, hogy azt eladják, és ami pénzt kapnak érte azt nem arra
használják, hogy hazavigyék, hanem arra hogy vásároljanak rajta. Tehát a pénz cserefunkciójából
indult ki. Keynes szerint a neoklasszikusok nem ilyen primitíven képviselik már ezt a nézetet, de a
gondolat magja a neoklasszikus iskolában is tovább élt. Állítása szerint ezek viszont téves
feltételezések.

Az első lényeges különbség a neoklasszikusokhoz képest, hogy Keynest nem a részpiacok

foglalkoztatják, hanem mint annak idején a klasszikusokat, a gazdaságnak az egésze (hogyan jön
létre jövedelem a gazdaságban és mitől függ annak mértéke) -> a jövedelem meghatározódásának
az elméletével foglalkozik. A neoklasszikusoknál is működtek olyan mechanizmusok, amik a
különböző részpiacokon hatva az egész gazdaságot egyensúlyba hozták, de azt mondja erre Keynes,
hogy nem lehet ezekkel megmagyarázni a folyamatokat. Az egyik ilyen alapkérdés arra
vonatkozóan, hogy mennyi jövedelem keletkezik a gazdaságban, az hogy valahogy a gazdaságban a
megtakarításokat és a beruházásokat össze kell hangolni. Egyes gazdasági szereplők, akik
megtakarítanak és mások azok, akik beruháznak. A modern gazdaságban ezt az összehangolást
végzi a pénzügyi szektor (bankokon vagy tőzsdén keresztül). A kamatlábak változása az, ami
összehangolja a kettőt, ezért nem is jöhet létre alulfogyasztás, ill. túltermelés. Keynes szerint
viszont nem ez hangolja össze a kettőt, hanem a nemzeti jövedelmek változása.

Hogyan jön létre tehát az egyensúly Keynes elmélete szerint? Ehhez szükség van néhány
alapfogalomra: jószágok oldaláról közelítve a gazdaságot -> fogyasztási cikk és/vagy beruházási
jószág. Ha a jövedelmek oldaláról közelítjük meg a nemzeti jövedelmet -> fogyasztási cikk vagy
megtakarítás. Keynes szerint a jövedelem és fogyasztás szintje az aggregált kereslettől függ, ami
két elemből áll: a fogyasztási és a beruházási javak iránti keresletből. Tételezzük fel, hogy a
beruházási szándék meghaladja a megtakarítási szándékot (többet akarunk beruházni, mint
amennyi megtakarításunk van) Mi történik ebben az esetben? A vállalatok azt tapasztalják, hogy
megnő a rendelés állomány, élénkül a kereslet, ezért jobban kihasználják a kapacitásaikat, bővítik a
termelést. A bővülő termelésből viszont egyre többet tudnak megtakarítani a gazdasági szereplők.
Kialakul tehát a beruházások és a megtakarítások közötti egyensúly. Ha a megtakarítási szándék
alacsonyabb, mint a beruházási szándék, akkor a vállalatoknál ez úgy csapódik le, hogy csökken a
kereslet, a jövedelmek elkezdenek csökkenni a gazdaságban és a csökkenő jövedelmekből
kevesebbet takarítanak meg. Keynes elméletében tehát a jövedelmek változása hozza létre az
egyensúlyt. Az aktív szerepet a beruházási szándék hozza -> ahhoz igazodik a másik oldal. A
gondolatmenete az lesz, hogy az aggregált keresleteket (ezen belül is a beruházásokat) kell
élénkíteni a gazdaságban. Meg kell vizsgálnunk, hogy mitől függ a fogyasztási, ill. a beruházási javak
iránti kereslet, hisz az aggregált keresletnek másként működik/másképp mozog ez a két eleme.

43
Egy újabb fogalom megértése szükséges Keynes elméletének megértéséhez: a
fogyasztási/megtakarítási határhajlandóság fogalma. Ha 1 Ft-tal nő a jövedelmünk, abból hány %-
ot áldozunk fogyasztásra/megtakarításra. Tehát ha 1 Ft-tal több a fizetésünk, akkor abból hány
fillért költünk fogyasztása és hányat megtakarításra. A definícióból adódik, hogy a kettőnek az
összege = 1. A fogyasztási kiadások növekedése a fogyasztási határhajlandóságtól függ, ami egy
stabil összefüggés – mondja Keynes. Tehát az, hogy én mennyit fogyasztok, az attól függ, hogy
mennyit vagyok hajlandó elfogyasztani a jövedelem növekményemből. Ez egy stabil érték, viszont
a fogyasztási határhajlandóság a jövedelem növekedésével csökken. (10 000 Ft-os béremelés nem
egyforma hatással lesz a dékánra, mint egy ruhatárosra -> a dékán nagy eséllyel a számláján hagyja
azt, míg a ruhatáros mind elkölti) Ez az aggregált keresletnek a csökkenő ütemű növekedését jelenti.
Fontos tehát megnézni, hogy mitől függnek a beruházások. Keynes szerint a beruházási kiadások a
várható profitrátától függnek, ami viszont nem stabil összefüggés, mert nagyban befolyásolják a
jövő kilátások. Vagyis amikor döntünk egy beruházásról, akkor mit mérlegelünk? Megnézzük a
kamatlábakat, majd megnézzük azt, hogy az adott beruházás később milyen hozamot tud
biztosítani. A neoklasszikusok ezt a tőke határtermelékenységével fejezték ki. Keynes
szisztematikusan nem ezt nevezi meg, hanem bevezet egy új fogalmat, a tőke határhatékonyságát
(ezzel jelzi, hogy ezt nem lehet egy szimpla diszkontálással meghozni a döntést, mert a jövő
kilátások bizonytalanok). Elméletének következő nagy újítása, hogy a bizonytalanságnak, a
várakozásoknak nagy szerepet tulajdonít. Az elődeinek a világképe a Newtoni mechanikára épül.
Mechanikában viszont nincs olyan, hogy bizonytalan meg hogy várakozás. Keynes azt mondja, hogy
ennek viszont komoly szerepe van a gazdasági döntéseknél. Ekkor kezdik el alkalmazni a
valószínűség számítást. Azonban még ezzel sem szüntethető meg a probléma.

Ezen gondolatok nem csak nála fogalmazódnak meg, hanem különböző (svéd) közgazdászoknál is,
mint például Myrdalnál.

Multiplikátor elmélet (gazdasági kibocsátás elmélete): egyik tanítványától, Kahntól vette át.
Lényege, hogy a beruházás a multiplikátor nagyságával növeli a kibocsátást, azaz a nemzeti
jövedelmet. A multiplikátor az a szám, ami megmutatja, hogy egységnyi beruházás hányszorosára
növeli a nemzeti jövedelmet/kibocsátást. Ennek nagyságát 1 / (1- fogyasztási határhajlandóság).
Keynes azt mutatja meg ezzel, hogy önmaguknál nagyobb nagysággal növelik meg végső soron a
nemzeti jövedelmet. Ez az elmélet fontos következményekkel jár a foglalkoztatás szempontjából. A
nagy gazdasági válságnál is az volt az igazi tragédia, hogy a foglalkoztatás drámaian visszaesett.

Az alapvető újítás Keynes foglalkoztatási elméletében, hogy az árupiacokon egyensúly létrejöhet

tartós és kényszerű munkanélküliség mellett. Ez az a helyzet, ami a neoklasszikus elméletben nem
állhatott elő. Azt mondja, hogy nincs olyan lehetőségünk, hogy van nagyon sokféle keresleti pont
és nagyon sokféle kínálati pont, ami mellett a teljes foglalkoztatás megvalósul (aszerint, hogy
mennyien akarnak dolgozni). Azt mondja, hogy az aggregált keresletnek egyetlen olyan kitüntetett
egyensúlyi pontja van, ahol a teljes foglalkoztatás megvalósul -> ez a hatékony kereslet. Tehát a
hatékony kereslet mellett tud megvalósulni az az egyensúlyi pont, ahol elérjük a teljes
foglalkoztatást. A gond ezzel az, hogy a piac nem egyensúlyt hoz létre a munkapiacon, hanem
inkább elégtelen keresletet, vagyis a piac spontán működése inkább jár tartós és kényszerű
munkanélküliséggel, mint teljes foglalkoztatással. Miért jön létre az elégtelen kereslet? Azért mert
a fogyasztási határhajlandóság csökken a jövedelmek növekedésével.

44
Tehát a piac spontán módon hajlamos az elégtelen kereslet létrehozására, mert a magánfogyasztás
elégtelen ahhoz, hogy az aggregált kereslet elegendő legyen (vagyis legyen annyi potenciális
beruházás, ami mellett elegendő munkahelyet teremtenek).

A hiányzó keresletet állami beavatkozással lehet pótolni. Ez a gazdaságpolitika két kulcsterületére

vonatkozik: a költségvetési, ill. a monetáris politikára. A költségvetési politika területén a
beavatkozást egyszerű elképzelni: az állam megrendel szolgáltatásokat, építkezéseket, vállalatot
alapíthat, stb. A monetáris politika már bonyolultabb. Itt meg kell említeni Keynes pénzelméletét.

Keynes pénzelmélete: A pénzt, mint tartalékot egyre fontosabbnak tekintették. A cserefunkciót

ügyleti funkciónak nevezi; a tartalékolási funkciót pedig óvatossági funkciónak nevezi és bevezet
egy új fogalmat, a spekulációs funkciót. Ez azt jelenti, hogy az ember azért tart pénzt, mert az
árfolyamváltozásokat ki akarja használni. Erre azért van szükség, mert a kamatlábak nem
határozódnak meg a megtakarítások és a beruházások közepette. A neoklasszikusoknál a
kamatlábak változása hangolja össze a megtakarítási és beruházási szándékot. Keynes viszont azt
mondja, hogy nem a kamatlábak, hanem a nemzeti jövedelem változása hangolja ezt össze. Erre
kell magyarázatot adnia: elmondása szerint a spekulációs pénzkereslet és a spekulációval
rendelkezésre álló pénzkínálat határozza meg a piaci kamatlábat. Szakít a mennyiségi
pénzelmélettel, azt állítja, hogy a monetáris politika a reálfolyamatokra is hatással van. Ha ez így
van, akkor a jegybank megteheti, hogy növeli a pénzmennyiséget -> csökkennek a kamatlábak ->
nőnek a beruházások -> nő az aggregált kereslet (nőnek a jövedelmek) -> nő a kibocsátás. Azt
mondja, hogy ezt az akciót a jegybanknak akkor kell csinálnia, ha kihasználatlan erőforrások vannak
a gazdaságban.

Az utódai figyelmeztetnek, hogy ennek az állami monetáris politikának van egy határa, előállhat egy
likviditási csapda. Az állam ugyanis, ha lenyomta a kamatlábakat és a spekulánsok arra számítanak,
hogy az már csak felfele mozoghat, és tudják, hogy az értékpapírok kamatlába és az árfolyama
ellentétesen mozog. Vagyis ha nőnek a kamatlábak, akkor az értékpapírjaim ára csökkenni fognak.
Ennek a következménye, hogy a spekulánsokhoz pénz kerül, és azt nem költik el. Kikerül a
pénzforgalomból.

Összefoglalva: Az alapvető elméleti probléma nála a gazdasági aktivitás színvonalának a

meghatározása és nem az áraké. Ez azért fontos, mert ahhoz, hogy a folyamatokat megértsük, a
gazdaságot makroszinten kell vizsgálni, azonban csak Keynes után a 30-as évektől beszélhetünk
makroökonómiáról. Alapvető elemzési módszere a nemzeti (makroszintű) jövedelem elemzése.
Nála nem szakad el egymástól a reálgazdaság és a pénz. A hosszú táv helyett rövid távra koncentrál.
Híres mondása, hogy hosszú távon mindannyian halottak vagyunk. A saját korában vádolták azzal,
hogy az állam szerepének az előtérbe helyezésével a demokrácia sérülhet. De szerinte épp azért
kell az állami beavatkozás, hogy az megvédje a gazdaságot. Gazdaságpolitikai következmény a
tudatos kereskedelem szabályozása. Visszatért ahhoz a klasszikus felfogáshoz (Smith és Mill), hogy
a közgazdaságtan alapvetően erkölcsi és nem természettudomány. Szerinte a közgazdaságtan célja
az elemzés, nem pedig az előrejelzések megalapozása. Keynes hatása óriási a statisztikai
számbavételi rendszerre. Forradalmasította az oktatást. Kissé ellentmondásos a munkásságával, de
elkezdték az elméletét formalizálni és egyszerűsíteni. Megszületik a neoklasszikus szintézis.

45
 19. tétel

Modern monetarizmus

A korszak egyetlen kiemelkedő, említésre méltó alakja: Milton Friedman (1912 – 2006) Magyar
származású amerikai közgazdász, ám magyarul nem tudott. Nem fogadta el a Keynes-i
közgazdaságtant. Liberális szabadpiac elkötelezett híve. 1973-as olajválsággal a Keynes-i
gazdaságpolitika elvesztette magyarázó erejét. Ennek a gazdaságpolitikának az volt a lényege, hogy a
monetáris, illetve a költségvetési politikával élénkítsük a gazdaságot. A hiányzó magánkeresletet
pótoljuk. Keynes ugyanis úgy gondolta, hogy a kapitalizmusnak az az alaptermészete, hogy nem
keletkezik elég állás, nincs elég magánberuházás és az államnak igen gyakran ki kell segíteni a
gazdaságot azzal, hogy növeli az aggregált keresletet (azzal, hogy pénzt juttat a gazdaságba vagy
költekezik a költségvetési politikán keresztül) Mindkét eszköznek inflációs hatása van. Ez a Keynes-i
rendszerben nem okoz problémát, ugyanis ezt az állam (a beavatkozó állam) csak addig csinálja, amíg
vannak kihasználatlan reálgazdasági kapacitások. Ezek mozgósítása után az államnak vissza kell
húzódni (Keynes szerint is vigyázni kell arra, hogy az állam ne gerjesszen inflációt, azonban van egy
mozgástere) Ez a mozgástér szűnt meg a 73-as olajválsággal. Ugyanis költség oldalról az olajárak
emelkedésével sokk érte a gazdaságot, inflációt generált a magas olajár, ami végighullámzott a
gazdaságon. A gazdaság elkezdett hol zsugorodni (recesszió), hol stagnálni -> stagfláció.

Ha a gazdaság stagnál, akkor elvileg lehetne monetáris és fiskális politikával élénkíteni, de az még
tovább hergelné az inflációt -> vagyis nem alkalmazható az addig megszokott Keynes-i válasz. Ebből
adódik, hogy a hagyományos gazdaságpolitika helyett új elgondolások után kellett nézni. Az állami
újraelosztás szintje mindenütt megnőtt. Ez azt is jelenti, hogy az állami kiadások beépültek a
rendszerbe, stabilizálták a keresletet. Kiépültek az ún. automatikus stabilizátorok (pl nyugdíjat nem
aszerint fizet az állam, hogy éppen mekkora a gazdasági növekedés -> jogszabály írja elő) A jóléti
transzferek egy része (pl munkanélküli járadék) olyan, hogy éppen a recesszió idején fizetik ki belőle a
legtöbbet. Ennek előnye, hogy nem zuhan az aggregált kereslet olyan mértékben, ahogy a privát
gazdaság zsugorodik.

A szolgáltatások részaránya megnőtt a 70-es évekre. Ez azért fontos, mert a szolgáltatások nem
igényelnek olyan beruházási javakat, mint az ipari termelés. A cikluselméletek nagy része a
kapitalizmus ciklikusságát részben a beruházási javak sajátosságaira vezetik vissza. Tehát a
szolgáltatások részaránya megnőtt, ahol a beruházási javaknak a jelentősége kisebb. (ciklikusság: a
beruházások egy jó ideig, amíg az építkezés folyik, növelik a keresletet. Ez egyszer csak elkészül, a
kereslet megszűnik, ráadásul az elkészült beruházás elkezdi növelni a kínálatot) Ha nagy a
szolgáltatások szerepe és több nagy értékű árut vásárolnak a háztartások, ez is hozzájárul ezen ciklusok
kisimításához. Ennek a korszaknak tehát már nem az aggregált kereslet szintje a nagy problémája, mint
amit Keynes is vizsgál. Itt a probléma az infláció és a tartós, megnövekedett szintű munkanélküliség.

A modern monetarizmus azt mondja, hogy miután már nem a hagyományos Keynes-i problémák állnak
a középpontban, azt mondják, helyre kell állítani az önszabályozó piacot. Azt állítják, hogy a
magánszektor stabil. Ez azt jelenti, hogy ha békén hagyjuk a piacot, akkor létrejön az a
kibocsátás/output, amit az adott korban a termelési tényező, ill. technika lehetővé tesz. Ahhoz hogy a
magánszektor tényleg stabil legyen, szükség van rugalmas árakra és bérekre (ebbe az államnak nem
kell belenyúlni). Ennek oka, hogy azt feltételezzük, hogy egy sokk éri a gazdaságot és csökken a kereslet.
Ha rugalmasak az árak és a bérek, akkor a vállalkozók elkezdik csökkenteni a költségeket.
(legkönnyebben csökkenthető költség a bér) tehát csökkentik a béreket, ha rugalmasak az árak, akkor

46
azok is csökkenni fognak, vagyis ugyanazt a jószágmennyiséget csökkenő árszínvonal mellet lehet
értékesíteni, azaz nem lesz recesszió. A gazdaság a potenciális kibocsátás szintjén tud teljesíteni, ha a
piac rugalmasan tud teljesíteni. A pénz semleges, azaz nem hat a reálgazdaságra. A pénzmennyiség
változása csupán az árszínvonalra hat, a reálgazdaságra nem.

A munkanélküliség természetes rátája: a modern monetaristák már nem mondják, hogy nem lehet
(legfeljebb csak önként vállalt) munkanélküliség. Azt mondják, van a rendszerben annyi súrlódás, ami
miatt van egy bizonyos természetes rátája a munkanélküliségnek. Ez nem örökké, de hosszú időn
keresztül stabil. Ez egyrészt a potenciális kibocsátás szintjén alakul ki más megközelítésben, a
munkanélküliségnek az a szintje, amely mellett nincs gyorsuló infláció (az infláció egyensúlyban van).
Ebben a korban úgy gondolták, hogy az infláció és a munkanélküliség között átváltás van és az infláció
árán próbálták csökkenteni a munkanélküliséget. Tehát egyrészt a potenciális kibocsátáshoz köthető,
másrészt ez az a szint, ami fenntartható egy növekvő infláció nélkül.

Az előbbiekből adódik, ha így működik a magánszektor, akkor a Keynes-i stabilizációs politika az

elhibázott. Nekiálltak tehát cáfolni a mindkét „lábát” a Keynes-i gazdaságpolitikának. Az egyik ezek
közül a költségvetési politika. Itt mutatják be a kiszorítási hatást: vagyis ha az állam élénkíteni akarja
a gazdaságot, ahhoz neki pénz kell. Pénzt úgy tud szerezni, hogy kötvényeket bocsát ki. A kötvényeket
a háztartások vásárolják meg a megtakarításaikból. Ha a magánszektor be akar ruházni, neki is szüksége
van a háztartások megtakarítására. Így tehát akarva akaratlanul az állam versenyez a magánszektorral
a háztartások megtakarításáért. Ennek következménye, hogy ez a verseny felnyomja a kamatlábat,
amely aztán visszaveti/kiszorítja a magánberuházásokat. A 70-es évekbeli védelmezői Keynesnek
(neokeynesisták) erre azt mondták, hogy ez azért nem stimmel, mert az állam nem olyan
megtakarításokat használ fel, amit az üzleti szektor használna, hanem a tétlenül heverő beruházásokat.
Ezeket tehát nem a magánberuházások elől vonják el. Másik lába a monetáris politika. Friedman
szerint a monetáris politika a pénzmennyiséget szabályozza, a hitelpolitika pedig a hitelpiaci
feltételeket. Azt mondja, hogy a monetáris politika a nominális összkeresletet tudja befolyásolni. A
pénz ugyan semleges, de van egyetlen egy eset, amikor mégiscsak hat a pénzmennyiség változása a
reálgazdaságra: a nem anticipált infláció esete. (anticipálni = előrevetíteni) Tehát a gazdasági szereplők
nem számítanak inflációra. Friedman bevezet egy új kategóriát: adaptív várakozások: a múlt
eseményeiből képesek vagyunk tanulni/ ahhoz tudunk alkalmazkodni és a jövőre vonatkozó
várakozásainkat ezek a múltbeli tapasztalatok befolyásolják. Vagyis ha várt az infláció, akkor a
gazdasági szereplők ehhez viszonyítják elképzeléseiket.

Mi történik akkor, ha a gazdasági szereplők nagy többsége nem számít inflációra? Váratlanul azt kezdik
érzékelni, hogy egyes jószágoknak az ára felmegy. Nincs az egész gazdaságra rálátásuk, így egy ideig
nem tudják eldönteni, hogy csak az a jószág, amit ők termelnek az értékelődött fel (vagyis megváltoztak
az árarányok) vagy egy általános árszínvonal emelkedés történik. Amíg ennek a felismerése nem
történik meg, addig a gazdasági szereplők hajlamosak növelni saját termelésüket. Azt gondolhatják egy
ideig, hogy az vált drágábbá, amit ők termelnek, az iránt megnőtt a kereslet. Erre az átmeneti időre
lehet a pénzmennyiség változásának reálgazdasági hatása.

Tehát a modern monetarizmus szerint a Keynes-i monetáris politika nem hatásos az esetek nagy
részében és hosszútávon semmiképpen sem. Egyetlen átmeneti hatás lehetséges: a nem
anticipált/nem várt inflációnak az esete.

A modern monetarizmus azt mondja, hogy a gazdaságnak az tesz jót (a célszerű monetáris politika),
hogyha nem próbáljuk meg ezt a mozgásteret kihasználni, hanem a potenciális kibocsátáshoz igazodva
(tehát amit a reálgazdaság igényel) ennek megfelelően egy időben állandó ütemű pénzkibocsátást,
növekedést valósítunk meg.

47
 20. tétel

Az új klasszikus makroökonómia

Az 1970-es évekre jellemző fontos irányzat. Név szerint 4 urat említhetünk meg: Lucas, Sargent,
Wallace, Barro. Ők még Keynes-i aggregátumokra építve kezdték pályafutásukat. Később elfordultak
ettől a típusú makroökonómiától és elkezdtek a modern monetarizmus logikája szerint gondolkodni.
Bizonyos állításokat átvettek Friedmantől. Ők is azt gondolják, hogy a magánszektor stabil, a
munkanélküliségnek van egy természetes rátája és ők is megkülönböztetik az anticipált és nem
anticipált inflációt. Az az alapvető probléma foglalkoztatja őket, amit Friedman fogalmazott meg:
„fütyülős hasonlat”.

Bevezetik a várakozásoknak egy új fogalmát, adaptív várakozások helyébe ők a racionális

várakozásokat állítják. Racionális várakozások iskolája volt sokáig a neve a korra jellemző legnevesebb
intézményrendszernek. Mi is az az adaptív várakozás? Csak egy változónak a múltbeli értékét használja,
amely könnyen matematizálható. (megnézzük tavaly mennyi volt a cukor ára, tudjuk, hogy az előző
években az hogyan változott, ennek megfelelően alakítjuk ki a cukor jövő évi áráról a várakozásokat)
Ennél jóval bonyolultabb a racionális várakozás fogalma. Az ember a várakozásait a rendelkezésre álló
valamennyi releváns információ alapján alakítja ki. Magát a racionális várakozások fogalmat 1961-ben
vezették csak be. A várakozások jövőbeli eseményekre vonatkozó előrejelzések, amelyek lényegében
egybe esnek a gazdaság elmélet előrejelzéseivel. Ez a frappáns és érdekes megfogalmazás tehát azt
mondja, hogy az a várakozás, ami kialakul a társadalomban a jövőbeli gazdasági folyamatokról, az nem
más, mint amit a gazdaság elmélet is előre jelez. Mikor ezeket a várakozásokat értékelik, akkor ezt a
várakozást nem a később tényleg megvalósuló értékkel veti össze, hanem a gazdaságelmélet
előrejelzésével. Ez pedig azt hozza magával, hogy a szórás minimális, torzítatlan előrejelzést ad, a hiba
várható értéke nulla. Annak ellenére, hogy ez látszólag egy trükk, mégis hihetetlenül elterjedt ez a
racionális várakozások fogalom/felfogás, ugyanis nagyon jó modelleket tudtak rá építeni.

Az első alapvető probléma ezzel az aggregálás kérdése. Ugyanis azt feltételezhetjük, hogy a gazdasági
szereplők ugyan aszerint a közgazdasági modell szerint gondolkodnak, ugyanúgy dolgozzák fel az
információkat. Maga az információ megszerzése egy erőteljes feltételezés. Ettől függetlenül az
elgondolás népszerűvé vált és ennek az egyik magas szintű képviselője nem más, mint Robert Lucas.

Robert Lucas (1937 - )

Azt mondta, hogy nem helyes az a gondolkodás, amelyik külön választja a neoklasszikus
mikroökonómiát (ahol a piacok tökéletesen elosztják az erőforrásaikat) és a makroökonómiát.
Tökéletlenségeket feltételez a gazdaságban, állami beavatkozást igényelnek ezek. Olyan
makroökonómiára van szükség, ami levezethető a mikroökonómiából. Filozófiailag problémás
állítás, ugyanis a részek összességéből az egész nem feltétlenül vezethető le. A másik terület, amivel
foglalkozik: feltétezi a gazdasági szereplőkről, hogy az információkkal épp úgy gazdálkodnak, mint
a hagyományos erőforrásokkal. Tehát az információ is egy erőforrás, amivel épp úgy racionálisan
gazdálkodnak, haszonmaximalizálásra törekedve. Alapvetően feltételezi a tökéletes informáltságot
a gazdasági szereplőkről. Azonban számol azzal, hogy előfordulnak súrlódások. Erről szól a „sziget
modell”. Azt feltételezi, hogy van két szigetünk. Mindkettőn élnek fiatalok és öregek. A fiatalok
termelnek és fogyasztanak, az öregek már csak fogyasztanak. A pénzt egy külső monetáris hatóság

48
 juttatja a rendszerbe. A szigetek között nincs csere, csak a szigeteken belül. Az egyes szigeteken
kialakul egy egyensúlyi állapot a gazdaságban. Egyszer csak a szigetek felett álló kormány bővíti a
pénzkínálatot, az idősek pénzkészletét (nyugdíjat emel). Azt mondja Lucas, hogy miután az
öregeknél megnőtt a pénz mennyisége -> elkezdenek költekezni -> emelkednek az árak. A fiatalok
ezt nem tudják mire vélni, hogy az ő termékük értékelődött föl, megnőtt az árszínvonal. Egy ideig,
míg ez nem tisztázódik, addig reálgazdasági hatása is lehet ennek a folyamatnak. Ezzel azt akarja
kifejezni, hogy lehet tökéletes informáltságot feltételező elméletben azzal az esettel számolni, hogy
előfordulhat, hogy az információktól gazdasági szereplők elzáródnak (súrlódás), mert a szereplők
így csak a lokális árakat és a globális árszínvonal történelmi átlagát tudták megfigyelni ebben a
modellben. Így egy ideig nem tudják eldönteni, hogy az áremelkedés minek a következménye.

Lucas bonyolult matematikai képletekkel dolgozott. Épp emiatt nehezen fogadták be, háttérbe
szorult. Ezek ellenére arra a belátásra jutott, hogy az ökonometriai modellek előrejelzési képessége
korlátozott. Vajon miért, ha mindenki racionálisan viselkedik a rendszerben? Az ökonometriai
modellek az optimális viselkedést modellezik és a gazdaságpolitikai változások megváltoztatják
ezeket a magatartásokat, akkor maga a modell is meg fog változni. Ilyen feltételek mellett, mire a
modellek lekövetik a valóságot, addigra az előrejelzés már bekövetkezik. A meglepetés modellek
esetében, ha külső sokk éri a rendszert, a belső magatartási modell, azaz a modell struktúrája nem
változik, akkor képes az ökonometriai modell előrejelzésre.

Thomas Sargent (1943-) és Neil Wallace (1939-)

Az új klasszikus makroökonómia racionális várakozások iskolájában hamarabb befogadták a
gondolataikat, ugyanis ők a neoklasszikus szintézisből ismert IS-LM görbék rendszeréből indulnak
ki, tételük hamarabb ismert lesz, mint Lucas munkássága. Ők tehát az akkori mainstream. Ők is
abból indultak ki, hogy a gazdasági szereplők tökéletesen informáltak (és ők is a racionális
várakozások fogalmából indultak ki) Ebből vezették le az ún. tehetetlenségi tételt. Ez azt mondta
ki, hogy az állam a gazdaságpolitikáját nem képes érvényesíteni, mert az emberek épp a racionális
várakozások folytán már a döntéseikbe be tudják építeni az állam gazdaságpolitikai intézkedéseit.
Tehát „átlátnak az államon”. Tudnak kalkulálni az állami gazdaságpolitika hatásaival. Átlátják,
felismerik és be tudják építeni az elképzeléseikbe. Vagyis az állam gazdaságpolitikai szándékait
tudják hatástalanítani. Vagyis az állam csak akkor tud elérni eredményt, ha valami váratlan lépést
követ el, vagyis az állam csak a várakozási hibára tud hatni. Ez a nem anticipált infláció esete.

A monetaristák szerint az állam, ha akarja, időről időre el tudja játszani azt, hogy egy nem anticipált
inflációt idéz elő. Sargent és Wallace azt mondják: ha ezt szisztematikusan játssza az állam, akkor
ez is beépül a várakozásokba.

Robert Barro (1944 - )

Többek között a Keynes-i gazdaságpolitika egyik területével, a költségvetési politikával foglalkozott.
Az eddigiekhez képest más úton indul el. Azt mondja, hogy tételezzük fel, hogy az állam költekezni
akar, hogy élénkítse a gazdaságot, ezért kötvényeket bocsát ki. Racionális várakozások miatt tudjuk,
hogy ennek előbb utóbb az lesz a vége, hogy az állam adót fog emelni. Barro felhasználja az ún.
életciklus-hipotézist. Ez azt mondja, hogy az emberek hosszú távra megtervezik életszínvonalukat
és jövedelmüket, majd aszerint költekeznek. A fogyasztásunk tehát nem a folyó jövedelemmel
arányos, hanem az ember életciklusok szerint próbálja a fogyasztását kiegyenlíteni. Ebből adódik,
hogy ha én tudom, hogy majd később adókat fog kivetni rám az állam, akkor én már most előre

49
 megtakarítok (csökkentem a fogyasztásom, növelem a megtakarításom). Ennek következménye,
hogy az állam ugyan többet tud költekezni, de a magán fogyasztás elkezd csökkenni. Így végül az
állam nem éri el, amit szeretett volna, azaz növelni az aggregált keresletet. Barro nem érvel a
csökkenő magánberuházásokkal. Azzal, hogy a háztartás csökkenti a fogyasztását, az más oldalról
növekvő megtakarítást jelent, tehát a magánszektornak nem kell a beruházásokat visszafognia.
Végeredmény egy máslogikával, de ugyanaz, mint a monetaristák kiszorítási hatása.

Az elmélet elleni gondolatok:

Tobin (1918 – 2002) állítása szerint, ha ilyen mindentudóak a gazdasági szereplők, akkor azt is
tudják, hogy a kormányzati kiadások növelésével nőnek a jövedelmek, tehát lesz olyan plusz
jövedelem, amiből az adókat majd ki lehet fizetni (nem kell csökkenteni a fogyasztás).

Egy másik gondolat, ami felmerül, hogy a kormány információs előnyben van (háztartásokkal és
vállalatokkal szemben egyaránt). Teljesen valószínűtlen, hogy ugyanazon logika mentén
értelmezzék az információkat a szereplők. A szereplők a rendelkezésre álló információkat tehát
eltérően értelmezik.

Egy újabb gondolat, hogy ha a gazdaságban egyensúlytalanságok alakulnak ki, akkor ők azt mindig
a késedelmes alkalmazkodásra vezetik vissza. Tehát nem a racionális várakozásokkal van probléma,
hanem a gazdasági szereplők késedelmesen alkalmazkodnak. Neoklasszicisták erre azt a kérdést
teszik fel, hogy akkor hogy lehet szabályosságokat észrevenni a gazdasági ciklusokban? Ha az
alkalmazkodás véletlenszerűen késedelmes, ebből rendszeresen szabályos ciklusok nem tudnak
kialakulni a gazdaságban.

50
 21. tétel

A német szociális piacgazdaság

Az Európai Uniónak a Maastrichti szerződés óta (1992) hivatalosan is bekerült az alapszerződésbe,

hogy a gazdasági modellje: szociális piacgazdaság. Európai szinten elmondható, hogy emögött a
valóságban több féle gazdasági típus is van.

Szociális piacgazdaság

A német szociális piacgazdaság elnevezés Alfred Müller Armacktól (1901 – 1978) származik. Német
gazdasági államtitkár volt. Elméleti hozzájárulása van a szociális piacgazdaság modelljéhez.

A szociális piacgazdaság elindulásának története a II. vh utáni évekre tehető. Ekkor kezdődött
Németország újjászervezése. 4 megszállási zóna volt: 3 nyugati és 1 szovjet. A nyugati zónában
újjászerveződő politikai erők közül a keresztény demokrata mozgalom, mai nevén Német
Szociáldemokrata Párt (CDU) volt a legerősebb. Ez a mai napig is elmondható, úgyanis Angela
Merkel is a CDU kancellárja. A CDU-nak a Rajna vidéki szervezete létrehozott egy programot, amit
Ahlenben (’álen’) fogadtag el -> Ahleni program. Ebben keresztény szocializmust hirdettek.
Határozottan baloldali irányultságú program volt tehát. A vállalkozási szabadságot elismerték (nem
akarták a magántulajdont megszüntetni, mint a kommunista országokban) de ez összefért náluk a
nehézipar államosításával, erőteljes állami irányítással. Ezt a kísérletet erőteljes váltás követte
1949-ben. Ludwig Erhard (1897 – 1977) fogalmazta meg, aki a szociális piacgazdaságnak a
gyakorlati megvalósítója is. Ez az új program határozott liberális szabadpiaci alapokon állt. Erhard
meggyőződése volt, hogy nem csak a piacgazdaságot kell a háborús pusztítások után helyreállítani,
hanem Németországnak egy erős valutára is szükség van. 1948-ban be is vezették a német márkát.
Ez megalapozta a további karrierjét is. 1949-ben gazdasági miniszter volt majd ’73-tól kancellár.

A gazdaság gyors liberalizálása azt jelentette akkoriban, hogy az árakat liberalizálták gyorsan (az
amerikaiak nagy kétkedése mellett), viszont a béreket nem. (a liberalizálás szó jelentése: bizonyos
korlátok megszüntetése, valaminek a szabaddá tétele) A szabadpiac érdekében fontos volt a
monopóliumok megszüntetése. Németországban tartósan egy szabadpiaci rendszert sikerült
létrehozni.

Az Erhardi rendszer szellemi előzménye az 1930-as évekbe nyúlik vissza a „Freiburgi Kör”-be.

A német szociális piacgazdaság másik fontos szereplője Wilhelm Röpke (1899 – 1966). Amikor a
nácizmus uralomra jut, időben egybe esik azzal, amikor az Isztambuli Egyetemet modernizálják.
Először Hollandiába menekül a nácik elöl, majd meghívják Isztambulba és az Isztambuli Egyetemen
tanít. Az egyik legfontosabb könyvének címe A jelenkor társadalmi válsága 1942. Egy év múlva
magyarul is megjelenik a Harmadik út címen. A magyar cím félrevezető: olyan úton gondolkodtak a
címfordítók, ami se nem kapitalista se nem kommunista. Röpkének ilyen gondolat nem
fogalmazódott meg a fejében. Ő egy igazi, valóságos szabadpiaci kapitalista gazdaságot akart
csinálni, melyet kiegészített bizonyos szociális elemekkel. Neoliberálisnak vallotta magát: olyan
fajta kapitalizmust akar, ahol az emberi jogokat tiszteletben tartják.

51
Alexander Rüstow (1885 – 1963)

Szintén náci rendszer ellenes volt. Svájcba költözött majd végül ő is Isztambulban landolt. Wilhelm
Röpkével rengeteget dolgozott együtt. A kommunizmust kollektivizmusnak, az angolszász
szabadversenyes kapitalizmust pedig manchesteri kapitalizmusnak nevezték.

A szociális piacgazdaság elgondolása miben különbözik a főáramú angolszász szabadpiaci

elgondolásoktól? Egyrészt ők a gazdaságot egy önálló alrendszernek gondolták el, viszont ez az
önállóság nem abszolút (az angolszász közgazdaságtanban abszolút) A modernizáció úgy írható le, hogy
az egyes alrendszereinek önállósága van.

Egy másik fontos gondolat, hogy a piaci rendszer, a verseny fenntartása az állam szabályozását igényli
-> ordóliberalizmus (egyrészt liberális, szabadelvű, másrészt viszont ott van a rend) A versenyben tehát
szükség van állami szabályozásra. Az angolszász gondolkodás itt megint különböző. Ők úgy tekintik a
piacgazdaságot, mint ami egy szerves fejlődésnek az eredménye. (ha vannak vad hajtások, azt le kell
nyiszálni) A németek azt mondják, hogy a versenynek az a természete, hogy felfalja saját magát -> „a
nagy hal megeszi a kishalat”. Ahhoz, hogy a verseny fennmaradjon, az intézményeit folyamatosan és
állandóan karban kell tartania az államnak, vagyis fenn kell tartania a kerek rendet. Az államnak állandó
aktív szerepet tulajdonít a versenyszabályozásban. Az állam lehetőleg miután megszabta a
keretrendet, a piacgazdaság működésébe ne avatkozzon be. Ha nagyon muszáj, akkor csak olyan
módon, hogy az a piac logikájába belepasszoljon. Pl. ha az állam támogatni akarja a gyereknevelést,
akkor megteheti, hogy a bébi termékeket támogató cégeknek támogatást ad. (ez történt pl a
szocializmusban)

A német szociális gazdaság egyik védjegye lett az árstabilitás elsődlegessége: ugyanis az I. és II. vh
után infláció alakult ki. A piaci mechanizmus szociális korrekciója rászorultsági alapon történik. Aki
piacon tud jövedelmet szerezni, az ott szerezzen. Az államnak csak azzal kell foglalkozni, aki erre nem
képes, aki erre rászorult.

A társadalom szerveződési elve a szubszidiaritás. Jelentése: kisegítés elve. Vagyis decentralizáció, azaz
azt akarják ezzel mondani, hogy egy magasabb szint akkor vonhat el valami hatáskört egy alacsonyabb
szinttől, ha az nem tudja az adott problémát megoldani. Pl amíg a család a beteg nagymamát tudja
ápolni, addig a családnak a kötelessége, amikor erre a család nem képes, akkor beszállhat a helyi
önkormányzat szociális kisegítője. Ha a nagymama olyan betegséget kap, amit speciális korházban kell
ápolni, akkor belép pl a megyeszintű önkormányzat és így tovább. Ez az elv aztán az egész európai
szerveződésre kivetült. Ennek megfelelően a társadalom fő aktora a család és a civil társadalom. Nem
az egyén, mint az angolszászoknál, nem az állam, mint a skandinávoknál, hanem a család és a civil
társadalom. A németek szerint úgy kell segíteni valakin, hogy az később képes legyen önmagát
fenntartani. Az angolszászoknál is rászorultság alapon működik a szociális segítség, csak ott nem az
állam nyújtja, hanem a jószívű felebarátok. Tehát az amerikai rendszerben az állam a sor végén áll ilyen
téren. A német szociális piacgazdaság egész a 80-as évekig finomodott jobbá vált, ám akkor jöttek a
nehézségek, a társadalom kezdett elöregedni. A német egység hatalmas kiadásai tovább fokozták a
nehézségeket.

52
 22. tétel

A svéd jóléti állam

A német szociális piacgazdaság mellett a másik sikeres európai alternatív kísérlet az angolszász
főáramhoz képest a svéd jóléti állam, ami az északi régióban aztán mintává vált. Kezdetei a nagy
válságig nyúlnak vissza: Svédország nem tudta elhárítani a külső gazdasági sokkot (1929-33-as válság
idején) Erre a társadalom válasza, hogy létrejött egy kiegyezés a tőke és a munka között vagy legalábbis
ennek az első lépései megszülettek. Hatalomra jutott a baloldal, a szociáldemokraták. Koalíciók
(szövetségesek) révén, de folyamatosan, hosszú ideig hatalmon álltak.

A skandináv országok a mai napig a korrupciótól leginkább mentes országok, ezért is lehet, hogy már
44 éve egy szövetség kormányoz. (ez Kelet-Európában elképzelhetetlen lenne). A svéd jóléti állam,
mint gazdasági modell, igazán a II. vh után fejlődött ki.

2 közgazdász Gösta Rehn (1913-1996) és Rudolf Meidner (1914-2005) modellje egész a 70-es évekig
kiválóan működött. Lényege: már nem a válság hatására formálódott, hanem éppen a háború utáni
fellendülés során alakult ki az a probléma, hogy nagymértékben elkezdtek nőni a bérek. Inflációs
nyomás alakult ki. Ekkor fogalmazták meg azt a célt, hogy legyen teljes foglalkoztatás alacsony infláció
mellett (plusz fontos volt a társadalmi egyenlőség erősítése is) Ennek sikeres kialakulása
visszavezethető a középkorra: a skandináv államokra jellemző társadalmi alávetettség/jobbágyság csak
náluk alakult ki. Ez a habitus évszázadokon át a mai napig kíséri őket. Az előbb említett célok mellett a
modell eredeti eleme volt a szigorú monetáris és fiskális politika, magas szintű adóztatás mellett. (Ez
kezdettől fogva nem csak a jóléti ellátást szolgálta, hanem hitel alapokat hoztak létre a vállalatok
számára, amit alacsony kamatláb mellett vehettek igénybe. -> ez is segítette a svéd ipar fejlődését)
Tehát úgy költekeztek, hogy a költségvetés egyensúlyban legyen (magas szintű kiadások és magas
szintű adóztatás). Az állam sokkal mélyebben beavatkozik a gazdaságba, mint a német modellben,
mert itt egyenesen a piaci erőforrás elosztást is szabályozza a bérek szabályozásán keresztül. Hogyan
történik mindez? A munkaadók és a munkavállalók képviselői/szervezetei megegyeznek a bérek
szabályozásában (tehát néhány centralizált munkaadói illetve munkavállalói szervezet van és ez a
néhány szereplő megegyezik a bérekben, melyet az állam elfogad) Ezt a szervezeti megoldást nevezik
korporatizmusnak (korporáció = testület). Tehát a munkaadók, munkavállalók szervezetei tárgyalnak
egymással. Egyikből sincs sok, így kezelhetőek ezek a tárgyalások. Kialakult Svédországban a
konszenzus (egyetértés, megegyezés) kultúrája. A II. vh után nem egy általános keresletösztönzés
történt, hanem ezt összekötötték egy határozott iparpolitikával (tehát szelektíven a versenyképesnek
látszó ágazatokat ösztönözték) -> szelektív állami keresletösztönzés. Nem csak ők próbálkoztak ezzel
a világtörténelem folyamán, de nem mindenhol sikerült. A svédeknél a korrupciómentesség miatt
sikeres volt.

Egy másik sajátos intézkedésük a szolidáris bérpolitika. Vagyis ha megállapodtak egy bizonyos
munkakörben egy bizonyos bérben, akkor azt mindenkinek meg kellett kapni függetlenül attól, hogy
nagy vagy kis vállalatnál dolgozott. A bérszintet a közepes méretű vállalatok termelékenységéhez
lőtték be. Ennek következménye, hogy kedvező, alacsony költséghez segítette a nagyvállalatokat és a
kisebb vállalatokat csődbe juttatta, kiszorította a piacról. Ennek következménye, hogy Svédországban
erőteljes multinacionális vállalatok tudtak kifejlődni. Másik következménye, hogy a kisvállalatok

53
csődbe mentek. Ennek a hatását az állam aktív foglalkoztatás politikája ellensúlyozta. Ennek jelentése:
az állam is tehet a foglalkoztatásért. Ennek eszközrendszerét 2 csoportba szokás osztani: aktív és
passzív. Az aktív foglalkoztatáspolitika célja, hogy olyan eszközöket sorolunk ide, melyek magát a
foglalkoztatást új munkahelyek keletkezését vagy a munkahelyek megtalálását segítik elő (tehát ha
valaki munkanélküli lesz, minél hamarabb találjon magának új munkát). Hogy lehet ezt elérni? Pl
javíthatjuk az információszolgáltatásokat, munkaközvetítés rendszerét. Másfelől átképzés, oktatás
átszervezés történik. Ezen felül a KKV szektor támogatása. A passzív pedig az, amikor azt teszem
fájdalommentessé, amikor valaki nem részese a munkaerőpiacnak (korábban nyugdíjba mehet,
munkanélküli járadék). Ennek több hátránya van: egyrészt drága, másrészt nagy a tévedés esélye. (pl
kiképezem valamire, mégsem talál állást)

A szociális szolgáltatásokat a közületi szektor nyújtja. Az önkormányzatok szerepe fontos. Az ellátások

univerzálisak, vagyis alanyi jogon jár a svédeknek.

Egy fontos sajátossága a skandináv (északi) területeknek: erősen törekednek arra, hogy a gyerekeknek
az esélyegyenlőségét segítsék. Ezek valóban hatékonyan működnek.

Egy újabb jellemző a tudományos társadalomirányítás: az 50-es 60-as években az volt az elképzelés,
hogy ahogy fejlődtek a technológiák, a természettudományok, hasonlóképp fejlődnek a
társadalomtudományok és a végén olyan okosak leszünk (úgy megismerjük a társdalom működési
mechanizmusait), hogy meg tudjuk tervezni a társadalmi folyamatokat. Social engineering. Mára már
nem jellemző.

Nemek közötti egyenlőség: komoly gyerekellátó rendszer fejlődött ki (óvoda). Elképzelés, hogy ahhoz,
hogy a nemeknek valóságos esélyegyenlősége legyen, ahhoz a nőknek is esélyt kell adni a
munkavállalásra. Erre csak akkor van lehetőségük, ha a gyerekekről államilag szervezett
intézményekben gondoskodnak. Hosszú távú hatása a nők termékenységére pozitívnak bizonyul.

A társadalom fő aktora az állam. 1975-ben tervet hirdettek a gazdaság demokratizálására. Azt

javasolták, hogy jöjjön létre egy munkavállalói pénzalap, amit a vállalkozók profitjának egy részéből
töltöttek volna fel. Ez már a 73-as olajárrobbanás után volt. A svéd jóléti állam komoly és mély válságba
kerül. Valutaleértékeléssel mérséklik az exportot. A 70-es évek közepétől másfél évtizedig „kínlódnak”.
A 90-es évek elejétől reformok indulnak el. A 90-es évek közepétől egy sikeres korszakot mondhat a
magáénak. Ez az egyik olyan ország, amely a válságot a legjobban vészelte át. A reformok részben
helyreállították a szigorú monetáris és fiskális politikát, viszont több területen is liberalizálták a
gazdaságot (már nincs szolidáris bérpolitika). Svédország 95-től az Európai Integrációnak a tagja –>
több jogszabály is tiltja az állami beavatkozásokat. Mára a modell védjegye, hogy kiemelkedően sokat
költ kutatásfejlesztésre. Megmaradt egy világszintű szociális ellátás. Ezt abból finanszírozzák, hogy
magas hozzáadott értékű termékeket tudnak előállítani (tehát a kutatásfejlesztés eredménye).

54
 23. tétel

Az új intézményi közgazdaságtan

A közgazdasági gondolkodásban az intézmények szerepe a neoklasszikus iskolával vált ki a sztenderd

főáramú közgazdaságtanból. A heterodox iskolák között bukkant fel (először a régi intézményi
iskolában) A 20. század közepén néhány szerző felbukkant, akik nem alkotta iskolát, de valamelyest
kapcsolódtak ehhez a fajta gondolkodáshoz. Őket neveztük el kvázi institucionalistáknak és Galbraitht,
illetve Myrdalt emlegettük. Ez a vonulat a főáramon belül nem kapott helyet a neoklasszikus szintézis
ilyen értelemben nem intézményi környezetben zajlódik.

Ez a gondolkodás azonban sok problémát jelent, amivel különösen a globalizáció kapcsán

kezdtek el foglalkozni. Amikor a gyarmatok önállóvá válták és kialakultak a fejlődő országok és ezek
elkezdtek önállóan működni (a 80-as években adósságválság alakult ki). Ekkoriban felmerült az a tézis,
hogy a vezetőknek egy fejlődési utat kell választani. Látszott, hogy azok a receptek, amiket
univerzálisnak gondolnak, az a fejlett országokon kívül nem ugyanazokkal az eredményekkel jár. Maga
az intézményi elemzés az egy sokkal szélesebb kört jelent és nem csak a közgazdaságtant érinti, mint
maga az új intézményi közgazdaságtan, de mi csak a közgazdasági vonulattal foglalkozunk. Ennek az
iskolának a befolyása ma már hatalmas mértékű.

Ronald Coase (1910-2013)

Az új intézményi közgazdaságtan kiemelkedő alakja. Hosszú élete folyamán az 1970-es években
kapott ő (illetve az írásai) nagyobb figyelmet. Az új iskola újszerű (és a régi iskolától eltérő)
megközelítése, hogy már nem elvetni akarja a neoklasszikus közgazdaságtant, hanem
kiegészíteni. Felhasználja az ortodox közgazdaság elemzési eszközeit, azokat elfogadja. Ahonnan ez
az iskola és személy szerint maga Coase indult, az egy állítás volt (kiindulópontja a neoklasszikus
közgazdaságtannak) miszerint a tranzakciós költségeket nullának feltételezte. Ma is kulcskérdés,
hogy milyen feltételek mellett vizsgáljuk a tökéletesen versengő piacot, az egyik feltétel az, hogy az
erőforrások allokációja során (és egyáltalán a piac működése során) a tranzakciós költségeket
nullának feltételezzük. Coase már 1937-ben írt egy tanulmány erről az Economica nevű
folyóiratban, melynek címe: Miért van vállalat? Annak idején ez a cikk figyelmen kívül maradt.
Coase csak 1991-ben kapott Nobel díjat. Azt a kérdést veti fel, hogy miért is szervezik a tranzakciók
egy részét vállalati formába és mi dönti el azt, hogy valamilyen tranzakciót a vállalaton belül
szervezünk meg, vagy pedig a piacon megvásároljuk. Pl én megtehetem, hogy a vállalatom
könyvelésére felveszek egy könyvelőt, de azt is megtehetem, hogy elmegyek egy könyvelő céghez
és megvásárolok egy ilyen szolgáltatást. Lehet ez ipari vállalat kapcsán pl az, hogy bizonyos
alkatrészeket saját magam gyártok le, míg másokat alvállalkozón keresztül szerzek meg.

Coase azt mondja, hogy a hagyományos (vagy neoklasszikus) közgazdaságtan a vállalatot egy fekete
doboznak tekinti. Bizonyos inputok bemennek a vállalatba, bizonyos outputok kijönnek onnan, de
hogy a vállalaton belül mi történik, azzal az elméleti közgazdaságtan nem foglalkozik. Azt mondja,
hogy arra a kérdésre, hogy miért van egyáltalán vállalat, úgy kapunk választ, ha figyelembe vesszük
a tranzakciós (azaz ügyleti) költségeket. A fő érv arra, hogy miért éri meg vállalatot alapítani, az
lehet, hogy az ármechanizmus használatának költségei vannak. Például figyelni kell arra, hogy a
kormányzatok gyakran különbözőképpen kezelik a piaci csereügyleteket és a vállalaton belüli

55
 tranzakciókat. A konklúzió az, hogy ott húzzák meg a vállalatnak a határait, ahol a tranzakciós
költségeket optimalizálni lehet. „Egy vállalat addig fog terjeszkedni, amíg egy újabb tranzakció
vállalaton belüli megszervezésének költségei egyenlővé nem válnak ugyanezen tranzakció nyílt
piacon zajló csere lévén történő kivitelezésének vagy egy más vállalatban történő
megszervezésének költségeivel” Tehát összevetem, hogy a számviteli szolgáltatás, a könyvelés
szolgáltatása hol olcsóbb? Ha piacon olcsóbb, ott veszem meg, ha könyvelőt foglalkoztatni olcsóbb
vállalaton belül, akkor azt fogom választani. Sok minden befolyásolhatja, hogy melyik megoldás az
olcsóbb.

Egy másik munkájában megmutatta, hogy amennyiben az alku nem jár jelentős tranzakciós
költségekkel és a tulajdonosi jogok megfelelően ki vannak jelölve (jól kijelölt magántulajdon)
akkor az externáliák megszűnnek. -> Coase tétel.

Gondolkodásáról még érdemes annyit elmondani, hogy módszertani tekintetben nem fogadta el
azt az elgondolást, ami a neoklasszikusokra jellemző: ha a hipotéziseink nem felelnek meg a
valóságnak, de a levont következtetések empirikusan igazolhatóak, akkor ez egy helyénvaló eljárás.

Coase azt mondja, hogy a feltevések realisztikus voltára azért van szükség, mert az segít
bennünket, hogy megértsük a gazdasági rendszerek miért épp úgy működnek, ahogy működnek. A
feltevések realizmusa arra kényszerít bennünket, hogy egy létező és ne egy képzeletbeli világot
vizsgáljunk.

Közgazdasági gondolkodásában határozottan szabadelvű liberális, vagyis a piacot előtérbe helyezi.

Azonban a kormányzati szabályozás nem ad szükségképpen jobb eredményeket annál, mintha a
probléma megoldását a piacra vagy a cégszerveződésekre hagynánk.

North – Wallis
A tranzakciós költségek a föld, a munka, a tőke és a vállalkozói ügyesség költségei, amelyek
szükségesek ahhoz, hogy a tulajdonjogokat egyik személyről a másikra vigyék át.
Nem látszik, hogy itt valami fontos dologról lenne szó, azonban ők ezt úgy értették, hogy ide tartozik
minden, ami a termelés fizikai tulajdonságainak megváltoztatásán túl van: vagyis a kis -és
nagykereskedelem, a pénzügyi szektor, biztosítások, könyvelés, irodai személyzet és a kormányzati
szektor. A költségeknek a fele az tranzakciós költség.

Oliver Williamson (1932-)

A tranzakciós költségekre vonatkozó kutatási irányt viszi tovább. A gazdálkodó alanyok
racionalitása korlátozott (Herbert Simon nyomán) és jellemző az opportunizmus. Opportunizmus
szó jelentése: megalkuvás. Az információ tökéletlen vagy eltorzított közlésére vonatkozik azzal a
céllal, hogy félrevezessen, összezavarjon, vagy másként tévesszen meg. Tehát az információk
eltorzítását jelenti, méghozzá haszonszerzési céllal. Tranzakciós költségek vizsgálata: a
tranzakciókat szerződések közvetítik. Ennek az intézményi hatása függ a tranzakciók
tulajdonságaitól. A következő tulajdonságoknak van jelentősége (kihatnak az intézményekre):
milyen erős a bizonytalanság? Tehát a tranzakció kimenetele mennyire kiszámítható, előrelátható.
Ez függ attól, hogy milyen a visszatérésnek a gyakorisága. (pl ha boltos vagyok és kenyeret rendelek,
az egy gyakori folyamat, tehát a vele kapcsolatos bizonytalanság egy ilyen tranzakcióval igen kicsi)
Fontos, hogy mennyire specifikus, fizikai vagy emberi tőkét használunk fel az adott jószág
előállításához. Ezek közül szerinte legkritikusabb a speciális tőke (pl egy bolti eladó nem annyira

56
speciális, mint egy informatikus) feltevése. A tranzakcióknak ezen tulajdonságai meghatározzák az
intézményi kereteket, amikben a tranzakciók bonyolódnak. Ha a tranzakció nem tartalmaz speciális
tőkejavakat, akkor könnyen és szívesen rábízzuk az adott termék előállítását a piacra. Az
opportunizmustól megvéd a verseny szigora. Tehát ha az egyik fél opportunista magatartást tanúsít,
akkor nem újítja meg a szerződést a másikkal. Ha vita támad köztük, azt könnyű bíróságon
megoldani. Ha azonban egy speciális termék jelenik meg az ügyletben, akkor a tranzakciók során
gyakorlatilag 2 oldalú monopólium alakul ki. Ha versenykörülmények között is jön létre a szerződés,
annak megkötése után a helyzet átalakul 2 oldalú monopóliummá, amiben mindkét fél
kiszolgáltatottá válik, mert azt a jószágot, amit én megrendeltem a szállítótól, ha nem vagy rossz
minőségben szállít, akkor nehezen tudom pótolni (másik partnert találni), illetve hogyha én azt a
speciális jószágot legyártottam és a másik eláll a szerződéstől, akkor nehezen tudom másnak
értékesíteni. Visszatérve a példához: ha valakinek speciális szoftverre van szükségre, akkor annak a
bizonyos cégnek az a szoftver nagyon értékes, viszont ez a specializált tudás szűk körben
értékesíthető. (így az informatikus is kiszolgáltatott -> kétoldalú monopóliummá válik a kapcsolat.
A speciális tőkejavak megjelenése esetén ez a kétoldalú monopólium Williamson szerint előbb
utóbb átalakul egy integrációvá, ami egységes tulajdonban lévő vállalat keretei közé kerül. Így lehet
tehát szemléltetni, hogy a tranzakciók hogyan férek össze az intézményi keretek alakulásával, mitől
függ az, hogy egy vállalat milyen módon bővíti a saját termelését.

Összefoglalásképp: a mai közgazdaságtanban azt mondani, hogy az intézmények számítanak, ez

már egy közhely. A probléma, hogy ezt a kétfajta megközelítést hogy lehet ötvözni.

57
 24. tétel

Közgazdaságtan és pszichológia

Az utóbbi két évtizedben került előtérbe a közgazdaságtan és a pszichológia találkozása.

Daniel Kahneman (1934-) és Amos Tversky (1937-1996)

Szerzőpárosként dolgoztak. A közgazdasági Nobel díjat már csak Kahneman tudta átvenni 2002-
ben. Munkásságuk arra terjed ki, hogy azt az emberképet vizsgálja meg, amivel a közgazdaságtan
dolgozik és ez pedig a racionális és haszonmaximalizáló Homo Economicus. Közelítésük módja eltér
a hagyományos közgazdaságtantól, mert nem valamiféle logikai modellalkotással jutnak el ahhoz
az emberképhez, amit bemutatnak, hanem kísérletekkel. Bonyolult és kockázatos döntések
esetén, a gazdasági szereplők szubjektív érzéseikre, előítéleteikre és hüvelykujj szabályokra
hagyatkoznak. Hüvelykujj szabály: nem gondolok minden döntésemet mindig végig, hanem vannak
begyakorolt rutinok. Elnevezték őket az „irracionalitás mestereinek”. A becsületük akkor nőtt meg,
amikor azt lehetett megfigyelni, hogy az ő előrejelzésükkel jobb tőzsdei előrejelzéseket lehetett
tenni, mint a hagyományos haszonmaximalizáló racionális emberképpel. Miért jogos az, hogy ezt
az „irracionalitás mesterei”-t idézőjelbe tegyük? Mert ők nem azt mondják, hogy az ember
irracionális lény, csak azt, hogy az a racionalitás, amit a közgazdaságtan feltételez, az nem felel meg
a valóságnak. Ha az emberi viselkedés olyan értelemben lenne irracionális, hogy teljesen
kiszámíthatatlan, beláthatatlan lenne a viselkedése, akkor nem tudnánk szabályszerűségeket
felfedezni benne. Ők viszont olyan viselkedést találtak, ami a hagyományos közgazdaságtan szerint
logikátlan, de ők ebben találtak szabályszerűséget.

Kísérleti szobákban figyelték meg a gazdasági szereplőket. Fiktív feladatokat adtak nekik.
Kísérletekkel azt vizsgálták, hogy milyen a valós viselkedés, ha az ember bizonytalan helyzetbe kerül
(döntést kell hozni). Az egyik ilyen a csomagolási/keretezési hatás: ha pozitív keretben
nyereségként állítunk be valamit. Ekkor azt mondják, hogy ha van olyan választási lehetőség, hogy
valami pozitív keretben vagy nyereségként jelenik meg, az ember ezt választja.

A másik hatás, amit vizsgáltak, az ún. tükrözési hatás. A hasznok esetén az emberek
kockázatkerülők. Veszteség esetén pedig kockázatkeresők.

Később továbbfejlesztve további kísérleteket végetek. Ilyen pl a bizonyossági hatás esete: ha az

emberek túlértékelik a bizonyosnak tekintett következményeket a csupán valószínűekkel szemben.
Ha ’a’ biztosan nyer 36$-t az pontosan megegyezik azzal a lehetőséggel, mintha 80%-os
valószínűséggel 45$-hoz jutna. Mégis a legtöbb ember az első opciót választja. (biztosat a
bizonytalannal szemben)

A már birtokolt tárgyak iránti elkötelezettség is jellemző. Reprezentatív értékítélet is ide tartozik.
Arról szól, hogy a gazdasági szereplők érzéketlenek a minták statisztikai értelemben vett nagysága
iránt. Tegyük fel, hogy Péter halált megvetően bátor ember. Mi a valószínűbb, az hogy alpinista
(hegymászó) vagy az, hogy könyvtáros? Tegyük fel, hogy az alpinisták 90%-a bátor, míg a
könyvtárosoknak csak 5%-a. Az országban 100 alpinista található és 5400 könyvtáros…

58
Téves összekapcsolás: Linda, a filozófiát végzett 31 éves nő, aki érzékeny a társadalmi igazságokra
és gyakori résztvevője az antinukleáris demonstrációknak, milyen foglalkozásokban érdekelt?
Általános iskolás tanító? Nők szavazó ligájának tagja? Bankpénztáros? Biztosítási ügynök?
Bankpénztáros és feminista? A válaszok közül 3 volt érdekes a kutatók számára, miszerint Linda
feminista, bankpénztáros, illetve bankpénztáros és feminista. A megkérdezettek 82%-a nagyobb
esélyt adott annak, hogy Linda bankpénztáros és feminista egyidejűleg, mint annak, hogy
bankpénztáros. Ez lehetetlen, hisz a bankpénztárosok csoportja magába foglalja a feminista
bankpénztárosokat is. Tehát valószínűbb az, hogy bankpénztáros.

Beakaszkodás és igazodás: véletlenszerű külső hatások befolyásolják azt, hogy hogyan választunk,
mert azok megragadnak fejünkben.

Az emberek tehát ilyen és ezekhez hasonló döntési helyzetekben nem a racionális

haszonmaximalizálás alapján járnak el.

Munkásságuk nagy visszhangot váltottak ki. Komoly ellenvetések is felmerültek ezekkel

kapcsolatban. Legfontosabb kritika, hogy ezek kísérleti jellegű megállapítások voltak. Az állítások
kísérletekre alapulnak és nem pedig valóságos döntésekre.

Egy dolgot bizonyítanak: hogyha a gazdasági életben a valóságos piaci körülmények között
megfigyelhetünk racionális és haszonmaximalizáló döntéseket (vagy ezek feltételezésével tudunk
jó előrejelzéseket tenni), akkor ez abból fakad, hogy a racionális viselkedés egy adott
intézményrendszerben tanulásnak a következménye. A neoklasszikus közgazdaságtanban ez a
Homo Economicus úgy tűnik fel, mintha ez egy vele született adottsága lenne az embernek. Ezek a
kísérletek azt mutatják, hogy amikor a való életben találkozunk ehhez hasonló viselkedéssel, akkor
az egy tanult viselkedés.

59
 25. tétel

Jelenkori irányzatok

A mai közgazdasági oktatást az az irányzat uralja, melynek neve neoklasszikus szintézis. Ez arról szól,
hogy Keynes makroelméletét hozzácsatolták a neoklasszikus mikroökonómiához.

Sir John R. Hicks (1904-1989) és Alvin H. Hansen (1887-1975)

A hozzácsatolás első lépéseit ők tették meg. A neoklasszikus szintézis egy átfogó gondolatrendszer,
melyből csak néhány elemet/újítást emelünk ki. Az egyik terület, melyen Hicks és Hansen elindult
az magának a jövedelemmeghatározódásnak vagy más oldalról a kibocsátás meghatározódásnak a
Keynes-i elmélete. Keynes úgy gondolta, hogy az ő elmélete egy általános, a neoklasszikus pedig
egy határeset neoklasszikus közgazdaságtan. A neoklasszikus szintézis viszont megfordította ezt a
fajta értelmezést és úgy gondolják, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan az egy átfogóbb rendszer
és ebbe kell Keynest beleilleszteni. Ezen kívül volt egy konkrét probléma is Keynes
jövedelemmeghatározódási elméletében. Bizonyos érveléseiben a kamatláb nagyságát a
spekulációs pénz kínálata határozza meg, a spekulációs pénzkínálatot a tranzakciós pénzkereslet,
utóbbit a nemzeti jövedelem nagysága. Ennek jelentése: Azt mondta Keynes, hogy adottnak
vesszük a teljes pénzmennyiséget, ami a gazdaságban rendelkezésre áll (vagyis a pénzkínálatot).
Amennyi jószág létrejön, ezeket mozgatni kell a gazdaságban (egyik tulajtól a másikhoz, az eladótól
a vevőhöz). Ha a rendelkezésre álló pénznek egy részét leköti a tranzakciós pénzkereslet,
meghatározza az, hogy mennyi pénz marad spekuláció céljára. A kamatláb nagyságát a spekulációs
pénzkínálatra vezeti vissza Keynes.

A másik érvelése: ha megváltoztatjuk a kamatlábat, akkor az olcsóbbá teszi a beruházást. A

beruházás része az aggregált keresletnek. Ennek nagyságától pedig függ a nemzeti jövedelem.
Ennek jelentése, hogy makroökonómiai szinten, ha ezeket külön nézzük, nem tudunk egyensúlyi
helyzethez jutni.

Hicks és Hansen azt mondja erre, hogy a nemzeti jövedelem és a kamatláb szimultán határozódik
meg.

Függőleges tengely: kamatláb (i)

Vízszintes tengely: nemzeti jövedelem (Y)
Megtakarítás = beruházás (IS)
Pénzkereslet = pénzkínálat (LM)

Tehát a megtakarításoknak és a beruházásoknak a szintje a

nemzeti jövedelem és a kamatláb végtelen sok együttesén
keresztül egyensúlyba juthat. Ugyanúgy a pénzpiacon is a
pénzkereslet és pénzkínálata kamatlábnak és a nemzeti
jövedelemnek végtelen számú szintjén egyensúlyba tud kerülni.

60
 A gazdaság egésze számáról, tehát amikor a megtakarítások és a beruházások piacán is egyensúly
van, illetve a pénzpiacon is egyensúly van, ilyen pont csak egyetlen egy van, a kettő metszéspontja.
Lehetetlenné teszi, hogy Keynes állítását figyelembe vegyünk: a várakozásoknak, a
bizonytalanságnak és az időnek a szerepét. A várakozások olyan bizonytalanságot tartalmaznak,
hogy azokat valószínűség számítással sem lehet ’megszelídíteni’.

A neoklasszikus szintézis egy másik területe a keynesi fogyasztási függvény újraértelmezése. Ennek az
egyik hozadéka az életciklus hipotézis. (Barronál már használtuk) Ha az állam sok kötvényt bocsát ki,
akkor azonnal elkezdenek megtakarítani, mert adóemelést várnak. Az emberek nem a folyó
jövedelmük alapján döntenek a fogyasztásról, hanem a különböző életkorokra jellemző megtakarítást
alkalmaznak.

Egy harmadik terület a Phillips-görbe. Szintén a neoklasszikus szintézis keretében született meg.
Phillips kezdte el vizsgálni a munkanélküliségnek és a pénzbéreknek a változását. Nagy idősorral (1861-
1957) dolgozott. Azt mondta, hogy a kettő között van kapcsolat. Ezt a vizsgálatot elvégezte Samuelson
és Solow is. Samuelson arról volt híres, hogy ő volt az, aki igazán az egyetemi közgazdászképzésbe
bevitte a matematizált Keynest. Solow pedig a neoklasszikus növekedéselmélet atyja. Ők ketten együtt
kezdték átdolgozni a Phillips-görbét. Megismételték az USA-ra nézve a vizsgálatot. Nem tudták igazolni,
hogy valóban lenne kapcsolat a munkanélküliségnek és a pénzbéreknek a változását illetően. Ezért
átdolgozták a görbét. A pénzbéreket (mint változót), lecserélték az inflációs rátára.

Ez az átdolgozott Phillips görbe azt mutatja, hogy egyik tengelyen van az infláció, másik tengelyen a
munkanélküliségi ráta. A kettő között pedig van átváltás. Ha magas az infláció akkor alacsonyabb a
munkanélküliség és fordítva. Az összefüggés azt mondja, hogy nem lehetünk egyszerre teljesen
boldogok. A kormányzatok számára viszont van egy mozgástér, szinte teljes foglalkoztatottságot fenn
lehet tartani. Ezt az idillinek tűnő világot az olajárrobbanás verte szét. Ekkor egyszerre nő a
munkanélküliség és az infláció.

A monetaristák újra átdolgozták a görbét és azt mondták, hogy megkülönböztethetjük a rövid és a

hosszú távú Phillips-görbét. Rövidtávon (1-2 év) továbbra is kimondhatjuk, hogy van átváltás a
munkanélküliség és az infláció között, hosszabb távon a munkanélküliség megreked egy kitüntetett
szinten -> munkanélküliség természetes rátája. Mindez arra vezethető vissza, hogy ha az állam nem
várt módon megnöveli a pénzkínálatot, akkor egy ideig a gazdasági szereplők nem tudják, hogy árarány
vagy árszínvonal változás van. Egy idő után a fogyasztók rájönnek, hogy nem az ő termékük értéke nőtt
meg a piacon, csak általános árszínvonal emelkedés tapasztalható.

Az új klasszikus makroökonómiában azt mondják, hogy rövid távon létezhet ilyen változás (cserehatás
a munkanélküliség és az infláció között) de ez az állami gazdaságpolitika szempontjából virtuális, mert
épp a racionális várakozások miatt az állam ezt nem tudja kihasználni. Azt mondják, hogy mihelyt az
állam szisztematikusan elkezdi a monetáris politikát gazdaságélénkítési céllal használni, az is beépül a
várakozásokba.

Neokeynesisták és posztkeynesiták
Mint heterodox irányzat működnek a mai napig is. A neokeynesisták a hetvenes években a
megváltozott körülmények között korszerűsítették a keynesi modellt (pl. James Tobin 1918-2002)
figyelembe véve a monetarista kritikákat is.

61
 Részben Keynes cambridge-i tanítványaiból a hetvenes években fejlődött ki a posztkeynesista
irányzat, amelyik ki akarja terjeszteni a keynesi modellt. (pl. Joan Robinson 1903-1983, Káldor
Miklós 1908-1986)
Már Alfred Marshall észrevette, hogy határelemzésekkel nem lehet megragadni a növekedés
kérdését. Biológiai analógiákat kell alkalmazni (fizikai mellett). A növekedés kérdése mindig külön
utakon járt a közgazdaságtanban -> önálló növekedéselméletek alakultak ki: keynesista alapokról
Roy F. Harrod (1900-1978) és Evsey D. Domar (1914-1997), neoklasszikus alapokról Solow
növekedéselmélete.

Az ökonometria és a matematika megjelenése a közgazdaságtanban

Ez egy másik elmélet, amiről szintén meg kell emlékezni, mert a kortárs közgazdaságtant
nagymértékben befolyásolja. A matematikai közgazdaságtan első fontos könyve már a 19. sz.
közepén megjelent (Antoine Augustin Cournot 1801-1877). Walras matematizálva fogalmazza meg
egyensúlyi elméletét, de csak 1954-ben fordítják angolra. A formalizálás, matematizálás a 30-as
évektől terjed el. Az ökonometria az 1930-as években válik önálló tudományterületté. Úgy
definiálják ezt, hogy a matematikának, statisztikának és gazdaságelméletnek az egyesítése.

A matematizálás egyik sajátos területe a játékelmélet, amely Neumann János (1903-1957)

munkássága nyomán vált ismertté. A II. világháború idején a legjobb közgazdászok vesznek részt az
USA-ban a hadi stratégiák kidolgozásában a játékelméletet felhasználva.

Walras munkáját, az általános egyensúly elméletét 1954-ben Kenneth Joseph Arrow (1921-) és
Gerard Debreu (1921-2004) fejlesztette tovább. A termelés és fogyasztás integrált rendszerét
adják, ami figyelembe veszi a jövedelemáramlást. Az eredmény megnyugtató és kecsegtető,
ugyanis kimutatják, hogy a piac képes létrehozni az általános egyensúly állapotát, ami ráadásul a
paretoi optimum kritériumnak is megfelel. A modell korlátai: az egyetlen és stabil egyensúly
bizonyítása túl szigorú hipotéziseket követel, kizárja a pénzt (a rendszerben nem lehet pénz) és a
bizonytalanságot, nincsenek aszimmetrikus információk. Tehát a való világgal köszönő viszonyban
sincs.

Neoklasszikus-neoliberális irányzat
A neoklasszikus szintézisnél markánsabb álláspontokat jelenítenek meg. Szemléletük egy
neoliberális közgazdasági szemlélet. Kettő különös jelentőséggel bír (az elméleti közgazdaságtant
erőteljesen uralják): monetaristák és az új klasszikus makroökonómia.

Friedrich August von Hayek (1889-1992)

Egy előzőekhez nem egészen beilleszthető közgazdász. Az osztrák iskola hatására a szabadpiac, a
liberalizmus feltétlen híve. Diktatúrákkal testközelben találkozott. Egyén szabadságának védelme
nála egy nagyon fontos szempont. Tudományos vitában áll Keynes-szel. Gondolkodása rendkívül
tágas volt. Fontos a ciklus és pénzelmélet (1929) című kötete. Az államnak azt sem engedte volna
meg, hogy pénzt nyomtasson. Megversenyeztette volna a pénzt. Bankok bocsáthassanak ki és
amelyik a legerősebb a piacon, az legyen a meghatározó. A fejlődésnek egy szrves folyamatban kell
végbemennie. A tudást mindig úgy szerezzük meg, hogy Try and error módszerrel. Az életképes,
jobb megoldás marad életben. Úgy gondolja, hogy az embereknek maguk a megismerési képességei
is fejlődnek. Szerinte a liberalizmusnak és a felvilágosodásnak két ágát el lehet és el is kell különíteni
egymástól: az egyik az angolszász, a skót felvilágosodásra is jellemző emberi spontaneitás.

62
 A másik a francia felvilágosodás útja, amely az ember számára racionális, ésszerű belátással,
tervezhető intézményekkel alakul ki. A törvények uralma és a jogállam szerepe fontos. 1974-ben
Nobel-díjat kapott. Az ő munkásságának ideje, igazán a 80-as években jött el, amikor a neoliberális
újjáéledésének befolyásos alakja lett.

Egy újabb mai korra jellemző szempont, hogy megnövekedett a közgazdaságtudomány és a

határterületek körül az élet. Egyik ilyen terület a közgazdaságtan és pszichológia. Másik a
közgazdaságtan és etika kapcsolata. Az etikai szempontokat ismét elkezdték figyelembe venni a
közgazdaságtanban az 1980-as évektől. Amartya Sen (1933-) a mai Bangladesh területén született,
Indiában és az USA-ban tanult és tanít, Nobel-díj 1998-ban kapott a jóléti közgazdaságtan
megújításáért etikát figyelembe véve. Sen szerint a közgazdaságtan mindigis kettős eredetű: egyik
eredete az társadalmi etika oldaláról közelít, melynek előfutára Arisztotelész. Másik a mérnöki
megközelítés (elosztjuk az erőforrásokat). A modern közgazdaságtan utilitarista megközelítése
semminek nem tulajdonít önértéket, pl. a Pareto optimum. Sen az emberi jogokat, a szabadságot
önértéknek tekinti, és a szabadság nemcsak negatív (valami korlátozástól való mentesség), hanem
pozitív (valamire való társadalmi elkötelezettség)

63