Keszeg Vilmos: Irányzatok és elméletek

1. Diffuzionista irányzatok

Kultúrtörténeti iskola képviselői: Friedrich Ratzel, Franz Boas, Fritz Grabner

Ők dolgozták ki a diffuzionista irányzatok, vándorláselmélet módszertanát az 1850-es

években. E szerint a kulturális sajátosságok egy-egy földrajzi gócból – diffúziós centrumból –
indulnak és terjednek el. A kultúrjavak térben ősidőben vándorolnak. Evolucionizmussal
szemben jött létre ez az elmélet. A kulturális párhuzamosságok elvét képviseli (kultúrjavak
egymástól függetlenül jönnek létre, különböző centrumokban.

Az irányzat elindítója az indogermán mitológiai iskola. Grimm testvérek és Theodor Benfey

eredeztettek mítoszokat és meséket az indogermánok őshazájából és Indiából. A heliolitikus
iskola Egyiptomba helyezte a diffúzió centrumát. Az irányzat fordulópontja a 19. században
volt, Adolf Bastian és Friedrich Ratzel vitája alapján. Bastian szerint az elemi gondolatok,
Ratzel szerint a kultúrák terjednek.

Schmidt és Koppers (bécsi iskola képviselői) a kultúrtörténeti módszer alkalmazásával a

világot kultúrkörökre osztották és a kultúrtörténet folyamatát is lerajzolták. A kultúrtörténeti
módszer terminusai: kultúrelemek, kultúrkomplexumok, kultúrkörök. A kultúrkörök
kidolgozásának szempontja: minőség, mennyiség, kontinuitás, rokonság.

Kultúrelem: először Edward Burnett Tylor használta, jelenti: kultúra legkisebb, önálló
jelentéssel és funkcióval rendelkező része.

Kultúrkomplexum: kulturális elemek integrált rendszere.

Kultúrkör: kutatói konstrukció. Leo Frobenius dolgozta ki, alatta a genetikusan

leszármaztatható, maradandó kulturális egységet értette. Olyan térképen azonosítható,
központtal, határokkal rendelkező térség, amelyen belül bizonyos (egy vagy több) sajátosság
alapján a kultúra egységesnek nevezhető. Benne több nép is élhet, több szubkultúra is
létezhet. Határait nem lehet pontosan megrajzolni, precízen areákra osztani.

Az irányzatot felváltotta a funkcionalizmus és a strukturalizmus.

2. Tipológiai kutatások

Földrajzi-történeti irányzat = Történeti tipológiai módszer. Típusmonográfiák formájában

egy-egy mesetípus létrejöttének helyét és elterjedési útvonalát kísérelte meg rekonstruálni.
Elemzés előtt gyűjtés, annak kérdései: melyek voltak az eredeti formák (archetípusok,
Urform), ezek milyen redakcióba szerveződtek, milyen útvonalon terjedtek. Irányzat
fogalmai: formula, motívum, epizód, típus, típuskombináció, variáns, szájhagyományozás,
önkijavítás. Módszer alapja a különböző kultúrák összehasonlítása. A kultúrák közötti
hasonlóság nem mindig vezethető vissza genetikai kapcsolatra, a hasonlóság tipológiai
természetű.

19. században alakult ki az irányzat észak-európai, finn folklórkutatók körében. Kaarle Krohn,
Antti Aarne, Axel Olrik, Carl Wilhelm, Folklore Fellows 1907.

Finn iskola: Aksel August Boreneius kezdeményező. 20. században nemzetközi szinten
elterjedt Aarne és Krohn-nak köszönhetően.

A földrajzi-történeti iskola tagjainak célja archívumok létrehozása, rendszerezése,

műfajonkénti típuskatalógusok összeállítása.

1. Johann Georg von Hahn

2. Antii Aarne (1910, Verzeichnis der Marchentypen)

3. Stith Thompson (1927, The Typen of the Folkl-Tale. A Classificication and

Bybliography…)

Ezek után bontakoztak ki a nemzeti katalógus-munkálatok. Tartalmazza: egyes típusok

nemzetközi előfordulását és típuskombinációkat. Később más műfajok, nem csak mesék
katalógusai is létrejöttek.

Henszlmann Imre, Arany László, Katona Lajos: magyar népmesék rendszerezése a 19. sz

Honti János, Berze Nagy János, Vargyas Lajos

3. Műfajelmélet

Művészettörténeti szemlélet, amely a szöveget tágabb, műfaji kategóriába illeszti be.

Visszavezethető Arisztotelész Poétika című művéhez. Képviselői: Nicolas Boileau, Gotthold
Ephraim Lessing, August Wilhelm Schlegel, Friedrich Hegel, Benedetto Croce, Lukács
György, Herman Northrop Frye.

Népművészet fajrendszerének kutatói: Alan Dundes, Dan Ben-Amos, Lauri Honko, Voight
Vilmos.

A műfajelmélet a műalkotásokat ezek alapján csoportosítja:

1. tartalmi

2. formai (verses, prózai, szerepekre osztott)

3. nyelvi (nyelvi elemek, médiumok, kódok)

4. terjedelmi sajátosságaik (rövid-terjedelmes)

5. betöltött fukciójuk (mágikus-vallásos, informáló, szórakoztató-esztétikai)

6. környezettel és a tárggyal szembeni attitűdök (irónia, eszményítés)

A műfajelmélet a műfajokat diakrón és szinkron dimenzióba rendszerezi.

- diakrón: a műfajiság folytonosan változó kategória, műfajok születnek, változnak,

elhalnak
- szinkrón: minden korszak felépíti a saját műfajhierarchiáját

Epikus törvények: népi epika történetszerkesztési alapelvei.

Antti Aarne, 1913: változatképződés gyakoribb eljárásai:

1. egy jellemző vonás kiesése a történetből

2. eredetileg nem egybetartozó vonásokkal, motívumokkal gazdagodás (új szereplő beépítése,
az az epizód háromszori megismétlése)
3. állatszereplő emberrel való behelyettesítése
4. népmese hiedelemtörténetté alakítása
5. történet egyes szám első személyes előadásra való átalakítása
6. a szüzsé egyes részeinek modernizálása
Axel Olrich epikus törvényei:
1. A kezdés és a befejezés törvénye (az esemény előkészítése és lezárása)
2. az ismétlés törvénye (a hangsúlyozás céljából)
3. a színen egyszerre 2 szereplő jelenik meg
4. a cselekmény egyetlen főszereplő köré szerveződik
5. az ellentét törvénye (szereplők, helyszínek)
6. egyhúrra hangolás (az előzmények összefoglalása)
7. a népi epikus alkotás a történet köré szerveződik
8. kezdő és záró nyomaték alkalmazása (felsorolásban az 1. és a 3. elem hangsúlyos)
9. párhuzamos cselekményszálak vezetése (2 hős esetén)
Műfajelmélet kategóriái: líra, epika, dráma
Egyes műnemekhez több műfaj tartozik. A műfajok műfajcsoportokba sorolhatók, A műfajok
alegységei az alműfajok. A alműfajok alkotáscsoportokból állnak, ezek pedig alkotásokból
állnak.

4. A egyéniségkutatás
Mesekutatás területén kialakult irányzat. 19-20. századba nyúlik vissza. Mesekutatók
vizsgálata. A módszert Ortutay Gyula dolgozta ki: Fedics Mihály mesél (1940) című
könyvében. 1940: Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, aminek alapja az egyéniségkutatás
volt. Ortutay módszerét tovább vitte: Dégh Linda, Kovács Ágnes, Erdész Sándor, Faragó
József, Nagy Olga, Faragó József, Balla Tamás, Vöő Gabriella, Bálint Sándor, Ráduly János,
Kallós Zoltán, Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos, Halmos Béla, Virágvölgyi Márta.
Ezt az irányzatot a nemzetközi folklorisztika a magyar iskola, budapesti iskola néven tartja
számon. Az irányzat a folklórt alkotó és hagyományozó egyént a következő perspektívában
láttatja: származása, tanulmányai, életpályája, társadalmi státusa és kapcsolatai,
repertoárjának szerkezete, tudásának eredete, a mesemondás/éneklés stb. alkalmai, szerepe az
életében, követői.
Mohay Tamás <3, Egyének és életutak, 2000: magyar néprajztudomány szemléletváltása. 18.
század végén készülnek az első személyes feljegyzések (krónikák, számadáskönyvek),
amelyek szerzőjük személyes élményeit örökítik meg. 19-20. században csak népszerűbb lett.
5. Kommunikációelmélet
A kommunikációs aktus első megfogalmazása az 1940-es években volt, az információátvitelt
jelenti. Tényezői: üzenet, kód, csatorna, közlés körülményei, adó és befogadó. Funkciója:
ismeretközlés, érzelmek kifejezése, felszólítás, kapcsolatteremtés, nyelvi ellenőrzés, nyelv
szépségének láthatóvá tétele. Kommunikációs modell: Jakobson, 1960.
Kommunikáció értelmezései: közlés ismeret átadasása, interakció, konszenzus a dolgok
között, a világ megkonstruálása.
Formái: bézsed, írás, nyomtatás, távközlés, tömegkommunikáció, informatika.
6. A beszélés etnográfiája
Ferdinand de Saussure (és tanítványai) művében (1916) alapozta meg a beszéd kutatását.
Mihail M Bahtyin: nyelvelméleti kutatások, diskurzus, verbális interakció, szöveg funkciója,
szüzsé történeti és szociális dimenziója.
Roman O. Jakobson: különválasztotta az elbeszélt eseményt és a beszédaktust. A beszédaktus
az elbeszélt eseményt is magába foglalja. Minden narrációt egy helyzeten belül van szándéka,
a szöveg szerkesztése ezt a szándékot szolgálja egy narratív program által. Az elbeszélés, mint
aktus ennek a helyzetnek az interpretálása. A helyzetről lemondva elveszítjük az értelmezés
keretét. A történet csupán ezen a helyzeten belül értelmes.
Szociológia, Harold Garfinkel: etnometodológia. A beszld körülményeit figyeli meg és
értelmezi. 1960’: beszélés etnográfiája, antropológiája. Fő törekvése: minél gazdagabb és
pontosabb leírást tudjon szolgálni egy adott kultúra vagy szubkultúra beszédeseményeiről.
Felöleli: beszéd típusát, szituáció határainak kijelölését, esemény társadalmi szerepét,
fontosabb szereplőit, fizikai környezetet, követendő normákat, használt nyelvi kódot stb. Az
irányzat kezdeményezője: Yehoshua Bar-Hiller, Hymes Dell.
A nyelvi nyilatkozásnak cselekvési értéke, társadalmi esemény jellege van. A kommunikációs
helyzetbe lévő személyek a szöveg által lépnek egymással kapcsolatba, irányítják egymás
viselkedését, alakítják a helyzetet. Szöveg használati kontextusát be kell építeni a szöveg
értelmezésébe (szemantikai pragmatika). Szöveg jelentését befolyásolja: szöveg
elhangzásának ideje, helye, személye, szerepe, hangerő. A beszélési szokások
társadalmanként, kultúránként eltérhetnek.
Beszédmódot egyik oldalról a beszédesemény, beszédaktus, a másik oldalról pedig a
személyes képességek, szerepek, kontextusok, intézmények, értékek, attitűdök szabályozzák.
Folyékony beszélő: az a személy akinek a képességei megközelítik a közösség beszélési
normáit. A különböző beszélői szerepekhez különböző beszédideálok kapcsolódnak.
Beszélőközösség: ismeri a nyelvi mezőt és használja a beszédmezőt. Beszédhálózaton
keresztül, beszédmódok alkalmazásával működik.
Beszédaktusok a beszédesemények részét képezik, beszédesemények beszédhelyzetekben
kerülnek sorra.
Dell Hymes: üzenet tartalma, üzenet formája, elrendezés, beszélő vagy feladó, cimző, hallgató
vagy közönség, címzett, szándék, kulcs, csatornák, beszédformák interakció normái,
értelmezési normák, műfajok
7. A beszédaktus-elmélet
Nyelvészeti és nyelvfilozófiai irányzat a pragmatika vizsgálatok területén, ami az 1960-as
évektől bontakozott ki. Vannak olyan kijelentések, amelynek kimondása önmagában
cselekvés, módosulást eredményez az események menetében, személyek sorsában és
megítélésében. Pl.: eskü, fogalom, parancs, ígéret, köszönet, minősítés.
Vizsgálja: illokúciós aktusok, performatívumok típusait, szerkezetét, kimondásuk
körülményeit, feltételeit vizsgálja.
John Langshaw Austin indította el.
8. A kontextuselmélet
20. század második felében vált általánossá ez a tudományos szemlélet. Alapozója Ludwig
Wittgenstein és John Langshaw Austin.
A kontextus a kommunikáció, a közlés környezete, amely befolyásolja az üzenet tartalmát és
jelentését. A jelentés megértéséhez szükség van a megnyilatkozás nyelven kívüli
szituációjának ismeretére. A beszédhelyzet keretet biztosít a közleménynek, előhívja a
szöveget, behatol a megnyilatkozásba és jelentésállományának nélkülözhetetlen alkotórészévé
válik.
Rudolf Carnap: releváns és irreleváns kontextusok megkülönböztetése.
- releváns: nyelven kívüli körülmények alkotják
- irreleváns: beszédeseményen elhangzó szövegek alkotják
Evidens összetevők: tárgyi, társadalmi, proxemikai környezet. Nem látható összetevők:
ideológia, tudás, értékrend, előítéletek.
A történetek egy elsődleges (primér) kontextusban töltik be szerepüket és ebből a
környezetből kiszakadva másodlagos (szekundér) kontextusba illeszkednek be és újabb
jelentést tölthetnek be.
Ceremóniális kommunikáció: történet elmondása egyéb cselekvésekkel, gesztusokkal alkotja
meg a rituális koherenciát. A rítusok arra valók, hogy elevenen tartsák a közösség
identitásrendszerét. A rítusok azok a csatornák, amikben az identitásbiztosító értelem áramlik.
Az írást használó társadalmakban a textuális koherenciát alkalmazzák.
Hoppál Mihály: szöveg értelmezése kontextusokban. A történet szociális kontextusát a
történetmondás helyzetében részt vevő személyek képezik. Történetek elhangzása esetén
fontos a vizualitás. A történet nyelvi kontextusát kepézik a történetet megelőző és követő
egyéb szövegek.
9. Kánonelmélet
Angolszász irodalomtörténelemben fogalmazódott meg 1980-90’ években. A szövegek
értékelése, megítélése intézményi és társadalmi konszenzus, korszakhoz, társadalmi és
kulturális miliőhöz kapcsolódik, a korszak, a társadalom értékrendje, elváráshorizontja
alapján születik meg. A kánonok szoros kapcsolatban állnak a társadalmi identitással. A
kánonban társadalmi identitás fejeződik ki és hatással van a társadalmi identitásra. Gyáni
Gábor a népi hagyományok gyűjtését, archiválását és kiadását tudományos-kulturális
kánonokra vezeti vissza. Az összegyűjtött és kiadott hagyomány a nemzeti kánon részévé
válik. A kánon a kultúrának csak egy kiválasztott, kiemelt részét teszi láthatóvá.
10. A diskurzuselmélet
20. század végén jelent meg, a társadalom értelmezésére és vizsgálatára vállalkozó elmélet és
módszertan. Michel Foucault nevéhez fűződik. Interdiszciplináris jellegű:
társadalomtudományok, szociológia, antropológia, filozófia, nyelvészet, irodalom,
pszichológia. Langue (nyelv), parole (beszéd), discours (társadlgás) vizsgáló nyelvészeti,
szociológia etnometodógiai iskoláját, etnológia beszélés antropológiairányzatát, a
kommunikáció interaktív és kulturációs modelljét is magába foglalja.
Állításai: 1. a nyelv alapvetően meghatározza a gondolkodást, 2. a beszéd, a társalgás
kontextushoz kötődik, 3. a beszélő egyén a beszédre vonatkozó tudást, tapasztalatot vesz
igénybe, 4. a társalgás alapvető célja az egyéni identitás kommunikálása, 5. a beszéd, a
társalgás átalakítja a társadalmi viszonyokat, 6. a diskurzus teremti meg a dolgok jelentését,
világát, 7. a hatalom a diskurzuson keresztül érvényesül, ellenőriz, integrál és marginalizál.
Jelentős témái: feminizmus, hatalom, kolonializmus.
11. A mikrotörténelem
1960-as években született társadalomtudományi irányzat. Kis lépték használata az interakciók
megjelenítésére, a közelítés és felbontás technikáját alkalmazza. Az eseményre, a folyamatra,
az egyénre és az életvilágra, a mindennapi életre koncentrál. Mindennapi élet olyan közeg,
amelyben a tapasztalatok alapján emberi aktivitások és kapcsolatok zajlanak le, amelyben a
mentalitások és ideológiák materizálódnak. Részletes metszetekben, lelassított időben teszi
láthatóvá a kultúra, a hatalom, a társadalom működését. Carlo Ginzburg, Giovanni Levi,
Robert Darnton, Natalie Zemon Davis, Robert Mandrou.