Adának

PROLÓGUS

Az álom
Gyönyörű nap volt, a nap forrón sütött és magasan állt a
tisztán kéklő égen. A fény táncolt a Hellészpontosz, az Európát
Ázsiától elválasztó tengerszoros vizén.
A fiatalember a hajója kormányánál állt. Alacsony volt, széles
vállú, eleven szemű, s fakószőke haja göndör fürtökben hullott
a nyakába.
Egész életében erre a pillanatra várt. Kisfiúként, amikor
barátaival az erdőben bolyongott, elképzelte, hogy ő maga
vezeti a flottát a tengeren, társaival együtt a partra rohan, és
karddal meg lándzsával pusztítja el az ellenséget.
Harcosnak született, és annak is nevelték. De álmodozó is
volt. Szerette a könyveket és a költészetet, a találós kérdéseket,
a meséket.
Mindenekelőtt kalandról álmodott. Látta magát hegyeket
mászni, sivatagokat átszelni, és új, ismeretlen földeket
felfedezni.
Most megvalósította az álmát. Az evezősök meghúzták a
lapátokat, a szellő belekapott a vitorlákba, ő pedig fejét az égnek
vetve kacagott örömében.
Amikor a csatorna közepénél jártak, szolgái elővezettek egy
bikát, amelyet a tenger istenének, Poszeidónnak szántak
áldozatul.
A fiatalember felemelte a kését. Csak egy pillanatig tartott.
Amikor befejezte, a feje fölé emelt egy arany borosserleget, és
tartalmát a habokba öntötte – ajándékul a Néreidáknak, a
tengervizek nimfáinak.
Ázsia partja egyre nőtt, egyre szélesedett. A fiatalember
fényes páncéljában ragyogva nézett szembe a keleti parttal. A
szeme csillogott az izgalomtól. Jobb kezében lándzsa villant.
A part egyre közelebb és közelebb jött. A homok csikorgott a
hajótest alatt.
Aztán a vízbe ugrott, és lándzsája ragyogó ezüstívben suhant
át a levegőn, majd a homokba fúródott.
Ekkor a fiatalember felemelte a hangját, túlharsogva a
hullámokat. Ez annak a jele, kiáltotta, hogy az istenek neki
adták egész Ázsiát, a lándzsával nyert díjként!
A mögötte lévő hajókról felhangzott az éljenzés. Emberei,
százak és ezrek ugrottak a sekély vízbe, követve királyukat
Perzsia földjére.

A fiatalembert Alexandrosznak hívták; a neve azt jelenti,

„férfiak védelmezője”. Ma Nagy Sándorként ismerjük.
Több mint kétezer évvel ezelőtt élt, a Krisztus előtti 4.
században. Már akkoriban is a bátorság és a kellem
megtestesítőjének tűnt. Annyi kalandot élt át, ami még a
legtalálékonyabb mesemondók fantáziáját is túlszárnyalta.
A Makedón Királyságban, az ókori görög világ peremén
fekvő vad birodalomban született Alexandrosz már tizenévesen
megvívta első csatáit. Gyermekkori barátai mellett lovagolt a
háborúba, egy saját maga által megszelídített ménen.
Húszévesen lett király, és a történelem egyik
legkülönlegesebb kalandozására vezette embereit. Dicsőségre
áhítozva kelt át velük a tengeren, hogy együtt harcoljanak
Perzsia nagykirálya, a világ leghatalmasabb uralkodója ellen.
Sok ezer mérföldön át meneteltek, csatát csatára nyerve.
Átkeltek Szíria hegyein és Egyiptom sivatagain; látták a
piramisokat és a Nílust.
Alexandrosz és barátai egzotikus templomokat látogattak
meg, és titokzatos, túlvilági istenek tanácsát kérték.
Meghódították az akkori világ egyik legnagyobb városát, és
hihetetlen értékű kincsek kerültek a birtokukba.
És még mindig mentek: kelet felé, egyre keletebbre, a felkelő
nap irányában. Megmászták Afganisztán hegycsúcsait, és
átkeltek India folyóin. Találkoztak istenekkel és elefántokkal,
rablókkal és hercegnőkkel.
És aztán, amikor a világ vége már majdnem a láthatáron volt
– nos, ezzel elárulnánk a végét.

Alexandrosz világa, több mint húsz évszázaddal ezelőtt,

nagyon különbözött a miénktől. Nem voltak modern
gyógyszerek, nem voltak autók, nem voltak számítógépek.
Mítoszokkal és legendákkal átszőtt világ volt, de lakói számára
éppoly valóságos, mint számunkra a mi világunk.
Az ókori Görögország nem egyetlen ország volt, hanem
egymással versengő városok és királyságok csillagképe,
amelyek nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélték, és
ugyanazokat az isteneket imádták.
Középpontjában a Földközi-tenger állt, különösen annak
északkeleti sarka, amelyet Égei-tenger néven ismertek. Ahogy a
filozófus Platón fogalmazott, a görögök úgy éltek a partjain,
mint „a békák a tó körül”.
A külvilág nagy része rejtély volt számukra. Tudtak az ókori
Egyiptom nagy civilizációjáról, és jól ismerték gigantikus, ám
rettegett szomszédjukat, Perzsiát, amely a mai Közel-Keletet
uralta. De a görögök keveset tudtak Észak-Európáról vagy
Afrikáról, gyakorlatilag semmit Indiáról, és egyáltalán semmit
Kínáról. Továbbá a leghalványabb sejtelmük sem volt arról,
hogy az amerikai kontinens egyáltalán létezik.
Sok szempontból sötét és veszélyes világ volt ez. A
betegségek nagyon gyakoriak voltak. Sokan már negyvenéves
koruk előtt meghaltak, de az embereknek körülbelül a fele még
tizenéves korát sem érte meg.
A nőknek általában otthon kellett maradniuk gyermekeket
nevelni. A legtöbb férfi a földeken dolgozott, és olyan
becsületkódex szerint élt, amelyet sokan közülünk ijesztően
erőszakosnak találnának.
Mégis, Alexandrosz világa a maga módján a fény és a szépség
helye volt. A görögök imádták a költészetet, és csodálatos
drámákat alkottak.
Szerettek vitatkozni, lenyűgözték őket az új ötletek és
eszmék. Tanulmányozták a matematikát és a természetet, a
csillagok mozgását és az emberi test működését. A görögök
voltak azok, akik perzsa szomszédaikkal, Egyiptommal és
később Rómával együtt lerakták mai civilizációnk alapjait.
Alexandrosz azonban nem akármilyen görög volt. Már
fiatalon is hitte, hogy ő más, különleges sorsú fiú. Az első görög
történetírók úgy vélték, mély vágyakozás vezérelte valami
olyan dolog után, ami a közönséges földi halandók számára
elérhetetlen.
 Ez volt az, ami Alexandroszt különlegessé tette. Sok más fiú is
álmodozott szörnyetegölő hősökről, például Thészeuszról,
Perszeuszról és Héraklészről, de soha nem gondolták
komolyan, hogy felérnek hozzájuk, nemhogy felülmúlják őket.
Alexandrosz megtette. Kezdettől fogva saját legendájának
hőseként tekintett magára, aki beírja nevét a történelembe.
Ezért hajította a lándzsáját Ázsia partja felé. Azt üzente vele
az embereinek, hogy ez egy emlékezetes pillanat, olyan, amely
évszázadokig élni fog az emberek emlékezetében.
És természetesen igaza lett.
De ne vágjunk elébe a dolgoknak! Ideje visszamenni
Alexandrosz történetének legelejére, jóval a Hellészpontosz
átlépése, sőt a születése előtti esztendőkre. És így, mint a legjobb
mesék, a mi történetünk sem halandó férfiakkal és nőkkel
kezdődik, hanem a talán legkülönlegesebb görög szereplőkkel –
az Olümposz tizenkét istenével.
 ELSŐ RÉSZ

A MAKEDÓN FIÚ
 1.

A fiú és lova
Magasan a görög olajfaligetek fölött, ködbe és
titokzatosságba burkolózva tör az ég felé az Olümposz
hegyorma. A gyerekek évszázadokon át hallgatták a hegy
hófödte csúcsán a föld és a csillagok között félúton zajló életről
szóló történeteket.
Az Olümposz hatalmas felhőkapuin belül, mondták a költők,
nincs eső vagy szél, csak végtelen napsütés. Itt lakmároznak az
istenek ambróziából és nektárból, a halhatatlanok mézillatú
ételéből és italából.
Az Égei-tenger vizétől Makedónia erdejeiig minden gyermek
ismerte a tizenkét olümposzi isten nevét. Ott volt Héra, a
királynő, a büszke és méltóságteljes. Ott volt Poszeidón, a
tengerkirály, aki szigonyának egyetlen csapásával képes volt a
vizeket áramlásra bírni.
Arész, a hadisten, szekérlovas, pajzshordozó. A szökellő lábú
Artemisz, holdistennő, vadászistennő. Apollón, az íjász, a Nap
istene. A bölcs Pallasz Athéné, baglyával és sisakjával.
Démétér, az aratás istennője. Héphaisztosz, a kovács,
kalapácsával és kovácsműhelyével. A fürge Hermész, a hírnök,
szárnyas sarujával. A szelíd Hesztia, az otthon őrzője. A
gyönyörű Aphrodité, a szerelem istennője.
Egy isten előtt azonban az összes többi reszketett: ő volt a
nagy Zeusz, égi atya, viharcsináló, az Olümposz ura.
Zeusz még fiatalon felszabadította a világot ősei, a titánok
zsarnoksága alól, és az istenek királyává koronázta magát.
Madara a sas volt, fája a tölgy, fegyvere a villám.
Íliász című eposzában Homérosz, a legkedveltebb görög
elbeszélő úgy képzelte el, hogy Zeusz szigorúan figyelmeztette a
többi olümposzit:

„…én vagyok itt legerősebb.

Rajta, no, próbáljátok meg, lássátok is együtt,
egy nagy aranyláncot függesszetek itt le az égről,
istenek, istennők, s mind csimpaszkodjatok abba:
s még így sem húzhatjátok le a földre az égből
Zeusz legfőbb hadurat, bármíly hosszan huzakodtok:
míg azután, ha magam vágynálak húzni magasba,
fölhúználak a földdel is én, tengerrel is együtt:
és az Olümposz csúcsa köré kötném ama láncot,
és az egész mindenség fönt csünghetne a légben.
Ennyire több vagyok én istennél s emberi népnél.”{1}

Az Égei-tenger partjai mentén felnövő gyermekek számára a

Zeuszhoz hasonló istenek nem pusztán dalok és mesék
szereplői voltak – a mítoszok és legendák át- meg átszőtték
mindennapjaikat.
Amikor egy bagoly huhogott az éjszakában, Pallasz Athéné
üzenetét hozta. Ha mennydörgés hallatszott a fejük felett, akkor
a nagy Zeusz haragudott.
Minden háznak megvolt a maga szent tűzhelye, minden
városnak megvolt a maga temploma. És minden évben
zarándokok ezrei utaztak a legszentebb görög szentélyekbe,
ahol még a levegő is mintha varázslattal lett volna tele.
 A Kr. e. 4. század közepének egyik nyári délutánján egy ifjú
herceg ugrott ki hajójából Szamothraké szigetének partjára.
Philipposznak hívták, és éppen Makedóniából, a sok mérfölddel
északabbra fekvő, kemény, zord királyságból érkezett.{2}
Philipposz kisgyermekkora óta arról álmodott, hogy egyszer
ellátogat Szamothrakéra. Az egész görög világban suttogtak a
nagy istenek szent helyéről, vad szertartásairól és sötét
áldozatairól.
Az évente megrendezett fesztivál, amelyen az újonnan
érkezők belépnek a belső szentélybe, megfürdenek az áldozatok
vérében, és megismerik az alvilág rejtelmeit, állítólag életre
szóló élményt jelentett. Philipposz most azért jött, hogy maga is
meggyőződjön erről.
Néhány éjszakával később, amikor fellobbantak a fáklyák, és
a táncosok elragadtatott táncba kezdtek a dobok vad ritmusára,
az ifjú herceg érezte, hogy a szíve hevesebben ver az
izgalomtól. Egy pillanat múlva bebocsátást nyer a szent hely
szívébe. Végre megismerheti az istenek titkait.
És ekkor Philipposz meglátta őt.
A karcsú, hollófekete hajú lány elmerült a tánc mámorában,
szeme lázasan csillogott. Kicsit fiatalabbnak tűnt a makedón
ifjúnál: még csak tizenévesnek. Philipposz gyönyörűnek találta.
Másnap kora reggel, amikor a nap felkelt a szamothrakéi
hegyek fölött, a herceg megszólította a leányt. A neve
Olümpiasz volt, és királyi vérből származott. Az apja, mondta
büszkén, Épeirosz királya, a görög világ távoli, nyugati részén
fekvő erdős hegyvidéké.
Philipposz bólintott. Jól ismerte Épeiroszt.
Miközben beszélgettek, nem tudta levenni szemét a lányról.
Olümpiasz nem csupán szép volt, de volt benne valami több:
egyfajta vadság, valami titokzatos és megszelídíthetetlen.
Mire Philipposz néhány nap múlva hazahajózott, már
eldöntötte: feleségül fogja venni a lányt.
Telt múlt az idő. Kr. e.{3} 359-ben, 23 éves korában, Philipposz
Makedónia ura lett. De nem felejtette el a hollóhajú leányt.
Így történt, hogy két évvel később a tizennyolc éves
Olümpiasz az épeiroszi hegyeken át kelet felé lovagolt, az
istenek hófödte csúcsa mellett, a makedón királyok fellegvára, a
pellai palota irányába.
Ott Philipposz már várta, üdvözlésre nyújtott kézzel.
De az esküvője előtti éjszakán Olümpiasz álmot látott.
Makedónia hegyei fölött mennydörgés hallatszott. Villámok
cikáztak az égen, amelyek egyre közelebb és közelebb sújtottak
le, de Olümpiasz nem bírt megmozdulni. Hirtelen villámcsapás
érte, fehéren izzó elektromosság hullámzott végig rajta. Mintha
Zeusz is ott lett volna mellette a szobában. Minden lángolt:
lángok voltak az ágyban, a levegőben, a testében…
Aztán Olümpiasz kinyitotta a szemét, és csak sötétséget látott.
Másnap ő és Philipposz összeházasodtak. De amikor
Olümpiasz felemelte a fátylát, hogy megcsókolja férjét, úgy
érezte, az álom emléke végigbizsereg a bőrén.

Kr. e. 356 nyarán, hekatombaion hónap hatodik napján{4}

Olümpiasz fiút szült.
Ἀλέξανδρος – Alexandrosz – lett a neve, két korábbi
makedón király után. Az ő fia lett a harmadik.
Évekkel később az emberek történeteket meséltek az
Alexandrosz születését övező különös előjelekről. Apja,
Philipposz, délen tartózkodott, hatalmas seregét vezette görög
riválisai, az athéniak ellen.
Azon a napon, amikor Alexandrosz világra jött, Philipposz
elfoglalta Potidea kikötővárosát. A Pellából érkező hírnök a
győzelem örömétől kipirulva találta sátrában.
Ugyanezen a napon nyugatról egy második hírnök is
érkezett. Egy másik makedón sereg épp ekkor verte szét véres
csatában a vad illír törzseket.
Ahogy a hír elterjedt Philipposz táborában, a levegő a
katonák éljenzésétől zengett. És akkor, amikor a nap az Égei-
tenger horizontja alá süllyedt, Philipposz meglátott egy
harmadik lovast; ruháját por borította, lova oldalán csillogott az
izzadság.
Egyenesen az olümpiai Zeusz-templomból lovagolt
királyához, ahol több ezer ember figyelte az olümpiai játékokat.
És ő is csodálatos hírt hozott: a nagy kocsiversenyen Philipposz
díjnyertes ménje szerezte meg a győzelmet!
Így egyetlen nap alatt elfoglalt egy várost, megnyert egy nagy
csatát, olimpiai győzelmet szerzett, és egy fiú apja lett. Valóban,
az istenek rámosolyogtak Makedóniára!
Pedig volt egy másik előjel is aznap, ami egészen másról
árulkodott.
Több száz mérföldre keletre, Epheszosz városában állt az
Artemisz-templom. Az Ázsia{5} partján élő görögök számára a
világ egyik csodájának tűnt, magas márványoszlopai csillogtak a
nyári napfényben.
Ám azon a napon tűz ütött ki a hatalmas templomban; és
mire kialudt, az épület porig égett.
Az epheszoszi papok kétségbeesetten rohantak végig a
városokon, azt kiabálva, hogy a tűz egész Ázsia számára
szerencsétlenséget jövendöl.
Csak később, amikor Alexandrosz világrajövetelének híre
már a Föld szinte minden szegletébe eljutott, jöttek rá az
emberek, hogy a templom éppen az ő születésének pillanatában
semmisült meg.

A kis Alexandrosz erős, egészséges gyermek volt, korához

képest kicsi, de tele energiával. Kisfiúként alig látta a szüleit.
Philipposz rendszerint távol volt: Makedónia seregét vezette a
szomszédai ellen. Ami pedig Olümpiaszt illeti, ő szeretett
bezárkózni a lakosztályába mágusaival és kígyótáncosaival,
varázsitalokat készített, és furcsa varázsigéket mormolt.
Philipposz néhány barátja azt állította, hogy látta őt transzban
vonaglani, amint kígyók tekergőznek a válla körül. Néhányan
még azt is mondták, hogy a kígyókat magával vitte az ágyába.
Olümpiasznak mindenesetre kevés ideje volt a kisfiára. Így
Alexandrosz első lépéseit és játékait a csinos fiatal dajka, Laniké
vigyázta.
Az ősi Görögországban felnőni sokszor egyetlen hosszú
kalandnak tűnt. Mivel az időjárás meleg és napos, a gyerekek
idejük nagy részét a szabadban töltötték, felfedezve az erdőket
és a hegyeket.
Bár a legtöbb görög gyerek szegény volt, játékaik nem
sokban különböztek a mieinktől. Voltak üveggolyóik, csörgőik
és karikáik, rongybabáik és agyagkatonáik, fakardjaik és házi
készítésű labdáik.
A többi fiúhoz hasonlóan Alexandrosz is bő tunikát, bőrövet
és szandált viselt. De hercegként olyan fényűző élete volt, amit
a legtöbb gyerek el sem tudott képzelni.
Attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt, rabszolgák vették
körül, akik elkészítették az ételeit, meggyújtották az
olajlámpásokat, és vízzel töltötték fel fürdőmedencéjét. És míg a
legtöbb gyerek babon, szőlőn, kenyéren és sajton élt, ő polipot,
szarvas- és vaddisznóhúst evett, valamint vizezett bort ivott.
Kevés gyermek járt iskolába. A lányok otthon maradtak,
varrni, főzni és takarítani, míg a fiúk kitanulták apjuk
mesterségét, felkészülve a földműves-, tengerész-, kovács- vagy
halászéletre. De Alexandrosz, hercegként, különbözött tőlük. A
gazdag fiúk általában hétévesen mentek iskolába, és tucatnyi
társukkal együtt egy tanító oktatta őket.
Az iskolában megtanították őket írni és olvasni, viasztáblára
karcolni a jeleket egy sztülosznak nevezett eszközzel. És mint a
többi fiúnak, Alexandrosznak is kívülről kellett tudnia a leckét,
színdarabok és költemények hosszú részleteit.
Kezdetben Olümpiasz maga választotta ki Alexandrosz
tanítóit. De amikor gyermeke a kamaszkorba lépett, Philipposz
úgy döntött, itt az ideje a változásnak.
Arany- és ezüstbányáiból származó vagyonával bármilyen
nevelőt megengedhetett magának. Így hát az Égei-tengeren
elterjedt a hír, és végül Philipposz meghozta a döntést.
A vékony, szakállas és görbe lábú Arisztotelész, Nikomakhosz
fia, Athénban tanult a nagy gondolkodónál, Platónnál, majd
több száz könyvet írt, szinte minden elképzelhető témában.
Nem volt olyan dolog, amit Arisztotelész ne tudott volna. Írt
növényekről és tengeri élőlényekről, zenéről és mechanikáról,
háborúról és politikáról. Írt könyvet a mágnesekről,
enciklopédiát az állatokról, útmutatót a szónoklattanhoz, de
még az álmokról is.
 Egy ilyen tanár pompás tanodát érdemelt. Így hát, miután
Arisztotelész megérkezett Pellába, ő és új tanítványa délre, a
szent nimfák ligetének közelében lévő Miezába lovagoltak.
Napfényes erdeivel és lágyan csörgedező patakjaival tökéletes
hely volt a hosszú sétákhoz és komoly elmélkedéshez.
Itt, Miezában tanította Arisztotelész Alexandroszt. Mesélt
neki a természetről és az állatokról, a költészetről és a
történelemről, az első görög felfedezőkről, akik az Égei-tenger
partjait gyarmatosították, és az Athén, Spárta, Thébai és
Korinthosz között dúló hosszú háborúkról.
Alexandrosz tágra nyitott szemmel, elbűvölten hallgatta
Arisztotelész történeteit a görögök és legkönyörtelenebb
ellenségük, a hatalmas, aranyban gazdag Perzsa Birodalom
közötti csatákról. Ezek a történetek minden fiú, így Alexandrosz
vérét is felpezsdítették.
Miközben Arisztotelész beszélt, Alexandrosz elképzelte
magát, amint karddal a kezében a perzsákra ront; mellette
pedig hűséges barátai rohamoznak, azok a fiúk, akik most
körülötte ülnek…
Mert Alexandrosz nem az egyetlen fiú volt az osztályban. A
makedón előkelőségek és a hadsereg főemberei is Miezába
küldték fiaikat, akik így együtt tanultak, játszottak, ettek és
aludtak, mint a mai bentlakásos iskolákban.
Alexandrosz már sokukat ismerte. Ilyen volt például Kleitosz,
Laniké dajkájának mogorva és makacs testvére, akit sötét haja
miatt mindannyian Fekete Kleitosznak hívtak.
Aztán ott volt a bátor, indulatos Perdikkasz, aki Makedónia
egyik fejedelmi családjából származott; vagy az éles eszű
Ptolemaiosz, aki idősebb volt a többieknél, és mindig jó előre
tervezett. Az ő családja közrendű volt, és csak nemrég
gazdagodott meg, ezért mindig elpirult, amikor a barátai ezzel
ugratták.
A krétai Nearkhosz szeretett mesélni otthonáról, és büszke
volt a tengerrel kapcsolatos ismereteire. A fél lábára sánta
Harpalosz kedves és csibészes volt, ám nem teljesen
megbízható.
De Alexandrosz legközelebbi barátja Héphaisztión lett.
Magas volt, jóképű, és a végsőkig hűséges az ifjú herceghez.
Alexandrosz és Héphaisztión szerettek együtt vadászni, és
kalandjaik során egyre messzebbre merészkedtek. A többi fiú
azzal tréfálkozott, hogy olyanok, mint Akhilleusz és Patroklosz,
az elválaszthatatlan barátok az Íliászban, Homérosz trójai
háborúról szóló eposzában.
Alexandrosz nevetett, de mélyen legbelül izgatott volt.
Imádta a régmúlt legendáit, és arról álmodozott, hogy lemásolja
hősei kalandjait.
Egyik kedvenc hőse Perszeusz volt, Zeusz fia, aki megölte a
kígyóhajú Meduszát, és kiszabadította a testéből Pégaszoszt, a
szárnyas lovat, Poszeidón fiát.
Ugyancsak szerette a történeteket Héraklészről,{6} Zeusz
másik fiáról, aki megölte a sokfejű Hüdrát, elfogta a vad krétai
bikát, amely Minósz királytól szökött meg, és még az alvilágba is
lemerészkedett, hogy elrabolja a háromfejű kutyát, Kerberoszt.
De Akhilleusz volt az, akit a legjobban imádott: Akhilleusz, a
görögök legbátrabbika Trója ostrománál, aki megküzdött a
trójai bajnokkal, Hektórral, és akinek barátsága Patroklosszal
költőket és zeneszerzőket ihletett meg.
Alexandrosz számára ez nem pusztán egy történet volt. Mint
barátainak elmondta, családfáját Akhilleuszig tudta
visszavezetni, és elszántan próbálta bizonyítani, hogy méltó
nagy őséhez.
Kijelentette, hogy egy nap ő és Héphaisztión keletre fognak
menni. Ők is nagy seregek ellen harcolnak majd, hatalmas
városokat foglalnak el, és ők is beírják nevüket a legendákba.
És egy napon a költők nem énekelnek többé Akhilleuszról –
Alexandroszról fognak énekelni.

Alexandrosz gyorsan cseperedett. Lelkes és lobbanékony,

alacsony, de széles vállú fiú volt, villogó szemekkel, göndör
hajjal és heves indulatokkal. Remek atlétának és született
vezetőnek bizonyult, de volt egy csendesebb, elmélkedőbb
oldala is. Szerette a könyveket és a költészetet, és kíváncsi volt a
Makedónia határain túli világra.
Egy napon, amikor visszatért a fővárosba, Pellába, követek
érkeztek Perzsiából. Philipposz éppen vadászni volt, ezért
Alexandrosz kikönyörögte, hogy ő találkozhasson velük.
A perzsákat bevezették az ifjú Alexandroszhoz, aki
valósággal elhalmozta kérdésekkel a követeket. Honnan jöttek?
Mennyi ideig tartott az útjuk? Milyenek a híres perzsa utak?
Mi a helyzet a királyukkal? Hány katonája van? Hogyan
bünteti ellenségeit?
És így tovább, és így tovább, mígnem a kimerült perzsák
engedélyt kértek a távozásra, de közben kuncogtak, mert kicsit
nevetségesnek találták a faggatózást. Csakhogy az ifjú
Alexandrosz halálosan komolyan vette a válaszokat. Amint a
nagy ajtók becsukódtak a perzsák mögött, mélyen
elgondolkodott a hallottakon.
Mindennél jobban vágyott a dicsőségre. Valahányszor jött a
hír, hogy Philipposz újabb csatát nyert, a többi fiú ujjongott, de
Alexandrosz kissé gondterheltnek tűnt.
– Barátaim – mondta szomorúan –, ha nem vigyázunk, apám
mindenkit legyőz, és nem marad senki, akit meghódíthatnánk.
Minden szavát komolyan gondolta. Alexandrosz tudta, hogy
Philipposz nagy ember; de ő elhatározta, hogy még nagyobb
lesz.
Egy napon, amikor tizenkét éves volt, nagy lármára lett
figyelmes, amely a palota udvaráról jött. Alexandrosz ott találta
apját és a barátait, akik óvatosan hátráltak egy hatalmas fekete
ló elől – a csődör vadul ágaskodott és fújtatott, szeme pedig
sötéten villogott a félelemtől és a dühtől.
– Mi történt? – kérdezte a herceg.
Philipposz válaszul a mellette álló férfira mutatott, majd
dühösen azt felelte:
– Ez itt a thesszáliai Philonikosz, az egyik legjobb görög
lókereskedő. De bizonyára elment az esze, mert olyan lovat
hozott, amit senki sem tud megülni. És hogy tetézze a bajt,
tizenhárom talentumot{7} kér érte, háromszor annyit, mint
amennyit bármelyik ló ér ebben az országban.
Az ifjú Alexandrosz a ménre meredt. Karcsúnak és erősnek
látszott, a fején fehér csillag tündökölt, bal tomporára pedig
ökörfejet ábrázoló billogot sütöttek. De valahányszor Philipposz
közelebb akart menni hozzá, felágaskodott, és fülét lesunyva
dühösen kapált.
Philipposz intett a kereskedőnek, hogy vezesse el a mént.
Erre Alexandrosz felcsattant:
– Milyen kár, hogy elveszítünk egy ilyen kiváló lovat, csak
azért, mert senkinek sincs bátorsága megszelídíteni! – Hogy
merészeled kigúnyolni azokat, akik sokkal idősebbek és
bölcsebbek nálad? – förmedt a fiára Philipposz döbbenten. –
Tényleg azt hiszed, hogy te jobban tudnád csinálni?
– Igen – mondta Alexandrosz. – Én képes lennék megülni ezt
a lovat.
Philipposz gonosz mosolyra húzta a száját.
– És ha nem sikerül, mivel fizetsz vakmerő büszke-
ségedért?
Alexandrosz megvonta a vállát, s azt felelte:
– Tizenhárom talentumot fizetek. A ló árát.
Egy pillanatra csend lett, aztán Philipposz nevetni kezdett, és
hamarosan az összes barátja is vele együtt kacagott az indulatos
fiú gőgjén és ostobaságán.
Az egyetlen, aki nem nevetett, Alexandrosz volt. Az arca
rezzenéstelen maradt.
Amikor a zaj elült, nyugodtan előrelépett. A mén felhorkant.
De Alexandrosz már a fejénél volt, mielőtt megmozdulhatott
volna.
Óvatosan, de határozottan megfogta a kantárt, és a ló fejét a
nap felé fordította. Néhány másodpercig hagyta, hogy tegyen
pár lépést, de végig szorosan fogta a gyeplőt, és gyengéden
simogatta a nyakát.
Aztán Alexandrosz laza mozdulattal ledobta a köpenyét, és
felugrott a ló hátára. És ezúttal a mén nem ellenkezett.
Alexandrosz előrehajolt, és valamit súgott a ló fülébe. És
akkor hirtelen elindultak, sebesen, mint a szél; Alexandrosz
immár nevetett, fejét hátravetve a napfényben.
Mire visszatért apja mellé, már taps zúgott a palota udvarán.
Amikor lecsúszott a ló hátáról, Alexandrosz boldogan
mosolygott.
– Félt a saját árnyékától, ezért fordítottam a másik irányba. Ez
minden – mondta csöndesen, aztán megveregette a ló tomporát.
– Bukephalosznak fogom hívni. Ökörfejnek.
Philipposz szemében könnyek csillogtak, a büszkeség
könnyei. Fiát homlokon csókolva így szólt hozzá:
– Fiam, keress magadhoz méltóbb királyságot. Szűk neked
Makedónia.
Alexandrosz elmosolyodott. Még csak tizenkét éves volt, de
már tudta, mit akar csinálni.
Egy napon ő lesz Makedónia királya. Egyesíti a görögöket, és
keletre lovagol velük, hogy egyszer s mindenkorra legyőzze a
perzsákat.
És aztán, gyermekkori barátaival és hűséges
Bukephaloszával, továbbmegy. Tovább és tovább és tovább,
keletre és keletre és keletre és keletre; napkeletig, egészen a
világ pereméig.
 2.

Egy kés hajnalban

A khairóneai síkságra lassan leszállt az est. A hegyeken túl a
nap már majdnem az égalj alá bukott. Még felvillant egy utolsó
aranyló lángcsóva, aztán minden fekete lett. Alexandrosz
belenézett a sötétségbe. Az ellenséges tábortüzek csupán egy-
két mérföldnyire pislákoltak.
Halk beszéd foszlányai jutottak el hozzá, a makedón vezérek
a másnap reggeli terveket szövögették. Némelyikük, mint az
apja, tucatnyi csatát látott már – ezt a sebhelyeik bizonyították.
De ütközet előtt senkinek sem volt könnyű az álma.
Akármilyen bátran forgatják is a kardjukat, Alexandrosz
bajtársai közül néhányan soha többé nem fogják látni a
naplementét. A sorsukról nem maguk döntöttek, az három
titokzatos nővér, a moirák kezében volt.
Az egyik sorsistennő sodorta az ember életének fonalát, a
második lemérte, a harmadik pedig ollójával elvágta. Senki sem
tudta biztosan, mikor jön el az ő ideje, és senki sem tehetett
semmit azért, hogy megmásítsa azt.
Alexandrosz hőse, Akhilleusz, így beszél erről az Íliászban:

„…magam is míly szép vagyok és nagy,

édesapám nemes és istennő szült a világra,
s mégis vár a halál rám is meg a kényszerü végzet,
meglesz hajnalban, vagy délbe, vagy alkonyodáskor,
hogyha az én lelkem szintén elorozza csatában egy
harcos,
kelevézzel akár, vagy nyíllal idegről.”{8}
 Alexandrosz mégis izgalmat érzett. Ő és Bukephalosz már
hónapok óta úton voltak apja seregével, amely mélyen
benyomult Dél-Görögországba.
Most, Khairóneiánál láthatták, hogy ellenségeik
felsorakoztak előttük: Athén és Thébai seregei elzárták a déli
főutat. Csak félre kell söpörni őket, és akkor egész Görögország
védtelenül heverne Philipposz lábai előtt.
Kr. e. 338 késő nyarán Alexandrosz még csak tizennyolc éves
volt. De egy pillanatig sem kívánta magát vissza a palotába,
anyja és mágusai közé. Alexandrosz évek óta készült erre a
pillanatra. Néhány óra múlva a hajnal dicsőséget hoz – vagy
halált.

A háború a görög életforma része volt. Ahogy Homérosz

megjegyezte, az emberek „előbb fáradnak bele az alvásba, a
szerelembe, az énekbe és a táncba”, mint a háborúba. De ez a
háború, Alexandrosz jól tudta, döntőnek bizonyulhat. Ha a
makedónok győznek, apja kihívó nélkül maradhat Görögország
ura.
Philipposz alig húsz év alatt átformálta Makedóniát. A görög
világ távoli, északi peremén lévő királyság mindig is gyenge és
megosztott volt, könnyű préda a riválisok számára.
De miután Kr. e. 359-ben hatalomra került, Philipposz
mindezt megváltoztatta. Lenyűgöző, könyörtelen és bátor
uralkodóként meggyőzte Makedónia nemzetségeit, hogy
egyesült erővel harcoljanak a szomszédaik ellen.
Minden újabb hódítás után földdel és zsákmánnyal
jutalmazta őket. És az új területek új erőforrásokat hoztak neki:
embereket, lovakat, vasat és fát.
Philipposz legnagyobb áttörése akkor következett be, amikor
csapatai elfoglalták a Pangaion hegység aranybányáit. Egyik
napról a másikra ő lett a görög világ leggazdagabb uralkodója,
aki vagyonokat költhetett új lovasságra, új fegyverekre és
képzett zsoldosok ezreire.
Délebbre, Athén és Thébai márványcsarnokaiban sokan
rémülten figyelték Makedónia felemelkedését.
Az athéniak nemzedékeken át gúnyolták a makedónokat,
mint elmaradott parasztokat, akik sáros falvakban élnek, és
semmit sem tudnak a művészetről vagy a költészetről.
Kinevették a makedónok vaskos akcentusát, és királyaikat
jöttment rablóknak tartották.
Az athéniak most azt mondogatták, hogy a makedónok
egyszerű barbárok, primitív vademberek, akik nem tudnak
rendesen görögül.
Ez aligha volt igaz vagy éppen igazságos. Philipposz jól
beszélt görögül, és gyermekkora nagy részét Thébaiban töltötte.
Lova diadalmaskodott az olümpiai játékokon, amelyen csak
görögök vehettek részt.
Ami pedig Alexandroszt illeti, szerette a görög játékokat és
ünnepségeket, művészetet és zenét. Kedvenc írója, Homérosz,
görög volt. Hősei, Akhilleusz és Héraklész is azok voltak.
De Athénban kevesen törődtek a tényekkel. Városuk,
Görögország egykori büszkesége, hanyatlásnak indult, és
Philipposz hatalmát és gazdagságát nehezen tudták elviselni.
A legmeggyőzőbb hang egy Démoszthenész nevű politikusé
volt, aki évek óta szította a makedónellenes érzelmeket.
Démoszthenész újra meg újra elmondta híveinek, hogy
Philipposz egy ostoba idegen, aki ökörszarvból iszik, nem pedig
aranypohárból, felesége pedig kígyókkal hál.
– Még csak nem is egy olyan barbár országból való, amit
tisztelni lehetne – gúnyolódott Démoszthenész. – Csak egy
mocskos makedón, egy olyan országból, ahol régen még egy
rendes rabszolgát sem lehetett venni.
E szavakra sok athéni vigyorgott egyetértően. És ahogy teltek
a hónapok és nőtt a feszültség, egyre többen és többen
szomjazták a háborút.
A Kr. e. 340. év végén, nem sokkal azután, hogy Alexandrosz
tizenhat éves lett, kitört a vihar.
Több száz mérfölddel északabbra Philipposz csapatai az
Athén létfontosságú kereskedelmi útvonalait őrző kikötőket
fenyegették. Mivel a tét minden eddiginél nagyobb volt,
Démoszthenész meggyőzte politikustársait, hogy szavazzák meg
a háborút.
– Jobb tízezer halált halni – jelentette ki –, mint térdet hajtani
Philipposz előtt!
Eldöntetett hát. Az egyik oldalon Philipposz, Alexandrosz és a
makedónok álltak – velük szemben pedig Démoszthenész, az
athéniak és szövetségeseik, a thébaiak.
Philipposz először furcsán tétovának tűnt, mintha nem
akarná megkockáztatni a csatát. Aztán, amikor az athéniak már
nem is számítottak rá, lecsapott.
Csapatai elsöprő erővel zúdultak dél felé. Mire egy
kétségbeesett lovas Athénba ért a hírrel, a makedónok már csak
kétnapi járóföldre voltak.
Egész éjjel trombitások fújták a riadót. A hír minden házba
eljutott – írta egy krónikás –, és a városon eluralkodott a
rémület.
 Hajnalban az athéniak a színházban, a város legnagyobb
középületében gyülekeztek. A hadvezérek a döbbenettől
elfehéredett arccal kérték a hírvivőt, hogy ossza meg velük a
szörnyű hírt. És ahogy a krónikás fogalmazott, „csend és
rémület fogta el a gyűlést”.
Démoszthenész felállt a helyéről.
– Nincs más választásunk – jelentette ki komoran. –
Athénnak segítséget kell kérnie a thébaiaktól, és harcolnia kell.
A színházon üdvrivalgás zúgott végig. A kocka el volt vetve.
Eközben pedig a khairóneiai mezőn az ifjú Alexandrosz
lehunyta a szemét, és a győzelemért imádkozott.

Hajnalodott.
Alexandrosz felriadt, és megrázta magát. Körülötte férfiak
mozgolódtak; a páncéljukat igazgatták, a kardjuk pengéjét
próbálgatták. Lovak nyerítettek, hámok zörögtek.
Még korán volt, de a hőség egyre erősödött. Amikor a
makedón parancsnokok az utolsó eligazításra gyülekeztek,
Philipposz kilépett sátrából, s aranyozott páncélja megcsillant a
napfényben. Évekkel korábban, egy északi ostrom során
Alexandrosz apja elvesztette egyik szemét. Széles vállával és
borostás arcával mégis erőt és magabiztosságot sugárzott.
Philipposz Európa legjobb hadseregét hozta létre, mintegy
harmincezer gyalogossal és több mint kétezer lovassal. A
makedónok jól felfegyverzett és kiválóan képzett katonák
voltak, tisztjeik sokéves tapasztalattal rendelkeztek.
A hetairoszok{9} Görögország legjobb lovasságát alkották.
Kengyelt nem használtak, paripáikat a térdükkel irányították. És
amikor V alakzatban, kezükben rövid lándzsáikkal, gyilkolásra
készen előrenyomultak, kevés ellenség mert velük
szembeszállni.
Philipposz seregének gerincét azonban a gyalogosok adták,
akik többsége phalanxba{10} tömörült. A phalanx évszázadokon
át minden görög hadsereg alapegysége volt, nehéz pajzsokkal,
kardokkal és lándzsákkal felfegyverezve. Philipposz katonáinak
fő fegyvere azonban az úgynevezett szarisza, a hosszú
döfőlándzsa volt. Könnyebb páncélt viseltek, kardjuk, vállra
akasztott kis pajzsuk és bőrsisakjuk volt.
Elméletileg tehát a makedónoknak ellenfeleiknél
gyorsabbnak és rugalmasabbnak kellett lenniük. De vajon
beválik-e a taktikájuk? Vajon sikerül-e szariszáikkal
feltartóztatniuk az állig felfegyverzett athéniakat?
Philipposz kiadta végső utasításait. Ő irányítja a makedón
jobbszárnyat, és az athéniakat támadja. Alexandroszé a
balszárny, és phalanxát a thébai „szent sereg” ellen vezeti, akik
esküt tettek, hogy együtt harcolnak, és együtt halnak meg.
Amikor rések nyílnak az ellenség soraiban, a makedónok
gyalogos elitalakulata, a pajzshordozók{11} benyomulnak oda,
majd a nehézlovasság bevégzi a munkát.
Philipposz körülnézett, és megkérdezte, minden világos-e.
Alexandrosz bólintott. Egyre izgatottabb lett – a torka
kiszáradt, a gyomra összeszorult a feszültségtől.
A felhőtlen égen tündöklő napra pillantott. Forró nap várt rá.
 A következő pillanatban a makedónok vérfagyasztó
csatakiáltása verte fel a síkság csendjét:
– Alalalalalalaj! Alalalalalalaj!
Peregtek a dobok, harsogtak a trombiták – aztán feldübörgött
ezernyi láb, amint Philipposz katonái leeresztették lándzsájukat,
és elindultak az ellenség felé.
A nap Alexandrosz szemébe tűzött, és ő izzadt a sisakja alatt.
De furcsa nyugalmat érzett. Pillanatokon belül szembenéz az
ellenséggel – és akkor a moirák döntenek a sorsáról.
Újra felhangzott a makedón csatakiáltás. A thébaiak már csak
néhány méterre voltak, kardjaik csillogtak a reggeli fényben.
Alexandrosz látta az arcukat a sisakjuk alatt, a harci dühöt a
szemükben…
A szariszák gyilkos erővel csapódtak az ellenséges sorokba.
Az ellenfél harcosai rikoltoztak Alexandrosz és bajtársai körül,
akik csatakiáltásukat üvöltve, elszántan törtek előre. Mindig
csak előre! Előre!
Kezdetben a thébaiak tartották magukat. Költőik
nemzedékek óta énekeltek a szent seregről – ők voltak
Görögország legádázabb harcosai.
De a makedónok taktikája tökéletesen működött.
Szariszákkal távol tartották a szent sereg harcosait, így azok
nem tudtak elég közel kerülni hozzájuk ahhoz, hogy
használhassák a kardjukat. Végül hosszú, gyötrelmes percek
után a thébaiak hátrálni kezdtek.
Alexandrosz végtagjai sajogtak, szemét csípte a por, homloka
ragadt az izzadságtól. Úgy tűnt, körülötte mindent vörös
ködfátyol borít. Mégis, ahogy lándzsájával előretört, megpróbált
elfeledkezni a fáradtságáról, összeszedni az erejét, és
továbbhaladni.
 Ekkor megbotlott valamiben. Vértől sikamlós testek voltak –
thébai holttestek.
Jobbról, az apja egységei irányából makedón diadalüvöltés
szállt az ég felé. Aztán alakok villantak a látóterében. A
pajzshordozók voltak azok, kardjukat forgatva, és a
hetairoszok, gyilkos lándzsáikkal.
Újabb üdvrivalgás hallatszott, és újabb lovasok érkeztek. És
Alexandrosz megkönnyebbülve, boldogan vette észre, hogy az
ellenséges katonák fegyvereiket eldobálva, fejvesztve rohannak
a folyó felé.
A makedónok győztek, s Alexandrosz maga is dicsőséget
szerzett.

Khairóneia fordulópont volt a görög történelemben. Az

athéni hadsereg legyőzetett, a thébai szent sereg megsemmisült.
A csata helyét máig egy óriási oroszlánszobor jelzi, amelyet a
thébaiak állítottak halottaik emlékére.
Néhány nap múlva Philipposz Athénba küldte fiát. Itt, a
gyászoló városban Alexandrosz átadta a városatyáknak a
Khairóneiánál elesett athéni katonák hamvait tartalmazó
hatalmas faurnát. Jóakaratuk jeléül a makedónok visszaadták
az elesetteket a családjuknak.
De míg Alexandrosz Athén templomait és színházait csodálta,
apja már előretekintett.
Sokak meglepetésére Philipposz nem akarta megbüntetni
egykori ellenségeit. Ahogy egy krónikás fogalmazott:
„mindenkivel szemben nyájas arcot mutatott”, mert szüksége
volt a támogatásukra.
Néhány héttel Khairóneia után Philipposz gyűlést hívott
össze az Athéntól ötven mérföldre nyugatra fekvő Korinthosz
városába. Nyugodtan, hidegen ismertette a tervét.
Amióta csak az eszüket tudták, a görögök hatalmas
szomszédjuk, a perzsák árnyékában éltek, akiknek birodalma
Egyiptom homokjától a keleti hegységekig terjedt. Egy
évszázaddal korábban a perzsák még a szárazföldi
Görögországba is benyomultak, és mérhetetlen pusztítást
végeztek, mielőtt kiűzték őket.
Most eljött a bosszú ideje, mondta Philipposz. Ő át fogja
vezetni a görögöket a tengeren. Együtt elsöprik a perzsákat,
megszerzik a kincseiket, és megalázzák őket azért, amit
Görögországgal tettek.
Philipposz lángoló szemmel nézett körül a teremben. Ütött az
óra! Eljött a pillanat!
Éljenzés visszhangzott a tanácsteremben. A görög városok
követei egymás után esküt tettek, elismerve Philipposzt az
újonnan létrejött korinthoszi szövetség fővezéreként.
Néhány hónappal később Philipposz felkereste a delphoi
hegyoldalban álló Apollón-templomot, a görög világ egyik
legszentebb szentélyét. Az emberek azért jöttek ide, hogy
kikérjék a titokzatos orákulum véleményét, aki képes volt
megjósolni a sorsukat.
Alexandrosz apja alázatosan lehajtott fejjel lépett be a
templomba, miközben a sziklarepedésekből furcsa füst szállt fel.
Aztán megpillantotta az orákulum, a szemét önkívületben
forgató, fehér palástos főpapnő szócsövét.
– Mit tartogatnak számomra a moirák? – kérdezte Philipposz.
– Legyőzöm-e a perzsák királyát?
 Csend lett. A templomban füst gomolygott. A főpapnő
különös, földöntúli hangon válaszolt:
– A bika megkoszorúztatott. Közel a vég. Ki levágja, itt áll.
Philipposz bólintott. Tudta, hogy ez mit jelent. A perzsa
uralkodó volt a bika, ő pedig az, aki végez vele.
De addig még hátravolt egy esküvő.

Már hullottak levelek, s a betakarításnak vége volt.

Görögország partjainál őszi szelek kezdtek fújdogálni, Aigai
fellegvárában pedig javában folyt az ünneplés.
Alexandrosz húga, Kleopátra{12} férjhez ment Epirusz új
királyához, és Philipposz olyan menyegzőt ígért neki, amit soha
nem fog elfelejteni.
A korinthoszi szövetség vezetőjeként Philipposz Görögország
minden városából hívott vendégeket. A kocsmák zsúfolásig
megteltek költőkkel és politikusokkal, táncosokkal és
zenészekkel, és reggeltől estig folyt a bor. Színészek szavaltak
klasszikus színdarabokból, és mindennap voltak birkózó-,
ökölvívó- és kocsihajtóversenyek. Esténként vacsorák és
lakomák, fogadások és mulatságok követték egymást, éjfél után
pedig énekszó hallatszott az egész városban.
A sok nevetés közepette Alexandrosz néma maradt.
Mindenáron csatlakozni szeretett volna a perzsa expedícióhoz,
de hallotta a szóbeszédet, hogy apja itthon akarja hagyni. Még
azt is suttogták, hogy Philipposz nem örököst, hanem
fenyegetést lát benne.
Alexandrosz végignézett a dísztermen. A királyi asztalnál
meglátta bortól kipirult, harsányan kacagó apját.
Philipposz kitűnő hangulatban volt. Vendégei
aranyajándékokat hoztak, amelyek hasznosak voltak a háborús
erőfeszítésekhez. És biztató hírek érkeztek Ázsia partjairól is,
ahol a perzsa kézen lévő görög városok állítólag már alig várták
felszabadulásukat.
Ekkor a király felemelte a kezét, és hirtelen csend lett. Aztán
intett Neoptolemosznak, a színésznek, akiről azt mondták, hogy
Görögországban neki van a legszebb hangja.
Neoptolemosz felállt, és meghajolt a király előtt. Aztán
beszélni kezdett, és a teremben mindenki elhallgatott.
A szavak egy ősi athéni versből származtak, és egy olyan
emberről szóltak, akinek mindene megvan. Elméje tele
tervekkel; gondolatban „az égnél is magasabbra tör”.

De van valaki, aki mindig gyorsabb.

Aki az árnyékban settenkedik,
És hirtelen, láthatatlanul utolér,
És megfoszt csalóka reményeinktől –
A halál, a halandó minden bajának okozója.

Neoptolemosz elhallgatott, és egy pillanatra csend lett.

Aztán felzúgott a taps.
A főasztalnál Philipposz áthajolt a szomszédaihoz. Ez egy
üzenet volt, mondta, a perzsa uralkodónak, aki olyan
gazdagnak és hatalmasnak képzeli magát. De a halál mégiscsak
eljön érte.
Philipposznak ismét eszébe jutottak az orákulum szavai. A
bika megkoszorúztatott. Közel a vég. Ki levágja, itt áll…
Felnevetett, és töltött magának még egy kevés bort.
 Amikor Alexandrosz felébredt, még sötét volt. A lakodalmi
játékokat hajnalban akarták kezdeni, és az apja megparancsolta
a nézőknek, hogy még napkelte előtt foglalják el a helyüket.
A stadion előtt tömegek várakoztak a fáklyafényben. A hely
máris zsúfolásig megtelt.
Philipposz a királyi bejáratnál, tisztjei gyűrűjében állt. Hosszú
fehér köpenyében, virágkoszorúval a fején épp utolsó
parancsait adta ki.
A körmenet hajnalban kezdődik. A kísérők tizenkét hatalmas
olümposzi istenszobrot visznek be az arénába, amelyet
Philipposz szobra követ.
Ezután a király belép a stadionba, kizárólag Alexandrosz és új
veje kíséretében. Nincs szükség testőrségre, jelentette ki
határozottan. Így akarta megmutatni a világnak, hogy nincs
szüksége védelemre, hiszen őt az „összes görög jóindulata”
oltalmazza.
Fénysugár jelent meg keleten. A stadionban egyre nőtt a
tömeg, egyre erősebb lett a zaj.
Philipposz tisztjei megfordultak, hogy bemenjenek a
stadionba. A kísérők is elindultak az első szobrokkal, és a nézők
máris éljeneztek és tapsoltak.
Heves izzás terült szét a síkságon, a felhők mélyvörös lánggal
égtek.
Philipposz röviden odabiccentett fiának, és a bejárat felé
fordult.
Ekkor egy férfi lépett elő a félhomályból; az arca árnyékban
maradt. Az övéhez nyúlt. A herceg fém villanását látta, aztán a
férfi az apja mellett termett.
Alexandrosz kiáltásra nyitotta száját, de már késő volt. A férfi
futásnak eredt, az apja pedig a földre rogyott. Ahogy
Alexandrosz térdre ereszkedett, hogy segítsen neki, látta, hogy a
kő vértől vöröslik. A stadionban a közönség még mindig
éljenzett.
Körülötte emberek futkostak, kiabáltak, sikoltoztak.
De Alexandrosz csak az apja szemét látta, amint üvegesen
bámul rá. És csak az orákulum szavait hallotta, mintha egy
harang újra és újra megkondult volna:
A bika megkoszorúztatott. Közel a vég. Ki levágja, itt áll…
 3.

Az ember, aki agyaghordóban lakott

Alexandrosz felállt. Szédült, zsongott a feje, elméje elzsibbadt
a rémülettől.
Az általános zűrzavarban Philipposz testőrei kivont karddal
tolongtak körülötte, szemükben vad döbbenet ült. A távolban a
merénylő már a kapuk felé tartott – gyors volt, mint a tengeri
szél.
Kiáltások visszhangzottak a sikátorból. Emberek rohantak
utána – Alexandrosz a barátját, Perdikkaszt látta a csoport élén,
lándzsája csillogott a hajnali nap fényében. De a merénylő már
csak méterekre járt várakozó lovától, és úgy tűnt, nem érik utol.
Ám akkor az orgyilkos váratlanul megbotlott – a lába
beleakadt egy indába –, és elterült a porban. Mire felállt, üldözői
utolérték, és rávetették magukat. Alexandrosz is futni kezdett,
de a távolban már látta a villogó pengéket. Amikorra lihegve,
levegő után kapkodva odaért, a merénylő teste mozdulatlanul
hevert a porban.
Alexandrosz a férfi vérfoltos arcát bámulta – és hirtelen
ráismert.
Pauszaniasz volt az, egykor Philipposz közeli barátja, akivel
azonban az utóbbi hónapokban megromlott a viszonya.
Alexandrosz hallotta a pletykákat. Tudott Pauszaniasz
elégedetlenkedéséről, sérelmeiről, arról az állításáról, hogy
Philipposz lekezeli, és rosszul bánik vele. De azt soha nem
gondolta volna, hogy haragjában merényletet fog elkövetni.
Miközben a gyilkos hullájára meredt, Alexandrosz
elgondolkodott. Az apja halott volt, és nem volt idő sírásra. A
keselyűk hamarosan körözni kezdenek – a makedón főurak
szemet fognak vetni a koronára.
A barátaira nézett, és komoran bólintott nekik. Eljött az ő
pillanata, és elhatározta, hogy kihasználja.

Aznap éjjel, biztonságban visszatérve az aigai királyi

palotába, Alexandrosz apja régi trónszékében ült, mélyen
elgondolkodva. Minden ajtóhoz őröket állított. Barátai –
Perdikkasz, Ptolemaiosz, a hűséges Héphaisztión – páncélt
öltöttek, és megígérték, hogy harcolni fognak, ha valaki
megtámadja urukat.
Philipposz meggyilkolása felbolygatta a várost. Máris olyan
pletykák keringtek, hogy Pauszaniasz egy kiterjedt
összeesküvés részese volt, amelybe néhány magas rangú
parancsnok is belekeveredett.
Bizalmasai körében Alexandrosz a perzsákat gyanúsította,
akik régóta bérgyilkosokkal tetették el láb alól ellenségeiket. De
néhányan azt suttogták, hogy a merényletet valójában
Olümpiasz tervelte ki, a kígyóbűvölő varázslónő. A palotai
pletykák szerint összeveszett a férjével, és fiát akarta bábként
használni.
Alexandrosz tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mielőtt a
hazugságok elterjednek. De azt is tudta, hogy királynak lenni
nem mindennapi erőpróba lesz.
Makedónia kemény és engesztelhetetlen nemesei gyakran
meggyilkolták azokat az uralkodókat, akikben csalódtak.
Sokuknak királyi ambíciói voltak.
 De ő Alexandrosz volt. Ő szelídítette meg Bukephaloszt; ő
vezette a phalanxot Khairóneiánál. Évek óta dicsőségről
álmodott. Most végre lehetősége adódott rá.
Aznap este sürgős üzenetet küldött a seregnek, és megígérte,
hogy mindenben követni fogja Philipposzt. Közben apja
temetésére fordította a figyelmét.
Mint minden makedón temetés, Philipposz utolsó útja is
figyelemre méltó nyilvános látványosság volt. A néhai király
testét megmosdatva és a túlvilági útra felöltöztetve egy óriási,
fából összerótt máglyára helyezték, és meggyújtották.
Amikor a parázs kihűlt, a papok bíborszínű ruhába burkolták
a csontokat, és egy aranyozott koporsóba helyezték, amelyet a
tündöklő nap jelképe ékesített. A tetejére tölgykoszorú formájú
aranykoronát helyeztek.
A papok óvatosan, tiszteletteljesen vitték a koporsót végső
nyughelyére, a makedón királyok nagy sírhalmának belsejébe.
Philipposz maradványai több mint kétezer évig háborítatlanul
pihentek itt, amíg a görög régészek fel nem fedezték őket.
A király lelke már messze járt: mint Zeusz által megáldott hős
vezér, az elíziumi mezőkön sétált, az örök tavasz fényében.
De Alexandrosz gondolatai sokkal e világibb dolgokon jártak.
A lángok még ki sem hunytak, amikor a palotába máris eljutott
a koronája elleni első kihívás híre.
Görögország forrongott. És amint a temetkezési játékok{13}
véget értek, az ifjú király délre vezette seregét.

Több száz mérfölddel odébb, Athén oszlopcsarnokaiban

Philipposz halála széles körű örömujjongást váltott ki. Az
éljenzés közepette egy hang a többinél is harsányabban zengett.
Démoszthenész, akit a khairóneiai vereség nem tört le, régi
trükkjeit vetette be. Amint meghallotta Philipposz
meggyilkolásának hírét, ünnepi koszorút öltött magára, és
széles vigyorral vonult végig a városközponton.
Alexandrosz, jelentette ki fintorogva, csak egy fiú, egy
vakmerő, forrófejű kölyök. Az apja nélkül, aki vezette volna
őket, a makedónoknak befellegzett.
A déli városokon nyugtalanság söpört végig, amint sorban
felmondták a korinthoszi szövetséget, hogy így
megszabaduljanak a makedón uralomtól. És amikor a hír
eljutott Alexandroszhoz, tudta, hogy nincs vesztegetni való
ideje.
Szeretett Bukephaloszára pattanva, gyermekkori barátaival
az oldalán délnek lovagolt, eltökélten, hogy megmutatja a
görögöknek, ki itt az úr. Ám legbelül nem tudta teljesen elűzni a
gyötrő bizonytalanságot. Ha a görögök úgy döntenek, hogy
harcolnak, vajon a makedón sereg kitart-e mellette?
Kockáztatják-e érte az életüket a hetairoszok és a
pajzshordozók, ahogyan az apjáért tették?
De a szerencse mellé állt. Kiderült, hogy a görögök közül csak
kevesen akarnak háborúzni.
Ahogy a makedónok közeledtek, úgy lanyhult a lázadók
elszántsága. Nemsokára követeket küldtek Alexandrosz
táborába, akik közölték, hogy valójában szívesen maradnának a
szövetségben. Sőt Démoszthenész minden hencegése ellenére
még az athéniak is elvesztették a bátorságukat, s végül követeik
a makedón fiú lába elé borulva könyörögtek kegyelemért.
Alexandrosz a lelke mélyén megkönnyebbült. Tudta, hogy a
vezetés többről szól, mint a vérontás, és amikor Korinthoszban
találkozott a görögökkel, ügyelt rá, hogy barátságosnak és
kegyesnek tűnjön. Közölte velük, hogy amíg elismerik
fővezérüknek, addig maguk mögött hagyhatják ezt a
szerencsétlen kis epizódot.
Az üzlet tehát megköttetett. A tárgyalások lakomáknak és
mulatságoknak adták át helyüket, és a politikusok elözönlötték
Korinthosz utcáit, hogy lelkesen megéljenezzék fiatal urukat.
A leghíresebb korinthoszi polgár azonban sehol sem volt
fellelhető.
A cinikus bölcs, Diogenész korának egyik legkülönösebb
figurája volt. Alexandrosz régi nevelőjéhez, Arisztotelészhez
hasonlóan ő is filozófus volt, aki szeretett vitatkozni
bölcsességről és erényről, jóról és rosszról.
Diogenész úgy vélte, hogy az embereknek a kutyák
őszinteségét és egyszerűségét kellene utánozniuk, ezért
nevezték őt cinikusnak, azaz „kutyaszerűnek”. Az utcán
reggelizett, ott végezte a kis- és nagydolgát, sőt ott is lakott, egy
hatalmas agyagedényben.{14}
Gyakran látták az emberek, hogy Diogenész lámpával a
kezében sétálgat. Ha megkérdezték, mit csinál, komolyan arccal
azt felelte: „Egy becsületes embert keresek.” De, tette hozzá
mindig szomorúan, eddig még nem talált ilyet.
Az ifjú Alexandrosz mindenképp találkozni akart a
Diogenésszel. Végül egy gümnaszionban találtak rá, egy atléták
számára fenntartott gyakorlóudvaron, ahol Diogenész azzal
szórakozott, hogy fel-alá gurította az agyaghordóját.
Alexandrosz kilovagolt a testőreivel, és amikor az udvarra
értek, észrevettek egy bozontos szakállú alakot, aki hanyatt
fekve sütkérezett a napon. Ahogy közelebb értek hozzá,
felemelte a fejét, és hunyorogva rájuk pillantott.
 Alexandrosz bemutatkozott: Makedónia királya, a
korinthoszi szövetség fővezére. Aztán udvariasan megkérdezte:
– Van-e valami, amit a bölcs Diogenészért tehetnék?
– Van – felelte mogorván Diogenész. – Ne álld el előlem a
napot.
Alexandrosz barátai felnevettek, sőt még ő maga is
elmosolyodott meglepetésében. Diogenész bármit kérhetett
volna – de ő csak a napfényt akarta. Micsoda bátorság, sőt
vakmerőség így beszélni egy királlyal!
Miután a makedónok ellovagoltak, sokan közülük még
mindig kuncogtak. Alexandrosz azonban hallgatott.
– Ha nem Alexandrosz volnék – mondta aztán elgondolkodva
–, szívesen lennék Diogenész.
De ő nem Diogenész, hanem Alexandrosz volt, Philipposz fia.
És az ő dolga nem a filozófia volt, hanem a háború.

A nyárból ősz lett, az őszből tél. Pellában Alexandrosz és

barátai a kandalló mellett üldögélve melegedtek, és terveket
szőttek a jövőre nézve.
Az idősebb hadvezérek arra biztatták Alexandroszt, hogy az
uralkodás kemény munkájára összpontosítson. Nősülj meg,
mondták neki. Telepedj le, nemzz gyermeket, és tanuld meg,
hogyan kell uralkodni az új királyságodon!
Alexandrosz megrázta a fejét. Ő dicsőségről álmodott, nem
kormányzásról. Egyébként is: a korinthoszi szövetség új
fővezéreként megesküdött, hogy követi apja tervét, és háborút
indít a perzsák ellen.
– Apám legyőzhetetlen hadereje mellett – mondta
határozottan – szégyen lenne, ha itthon rostokolnék, menyegzőt
ülnék, majd várnám a gyermekem születését.
De a tavasz zord híreket hozott. A sűrű erdőkkel borított
hegyeken túl, Makedónia északi határain, a harcias balkáni
törzsek fegyveres lázadásba kezdtek.
Alexandrosz ismét felvállalta a kihívást. Napokon belül már
serege élén lovagolt az erdőkön keresztül, elszántan, hogy
bebizonyítsa, méltó apja koronájára.
Először keletnek, Trákia vadonja felé vette az irányt. A helyi
törzsek állig felfegyverkezve tábort ütöttek a Haimosz
hegység{15} fennsíkján, ahol társzekereikből óriási barikádot
emeltek. Az volt a tervük, hogy a szekereket legurítják, amikor
a makedónok támadnak, és lesöprik őket a hegyről.
De Alexandrosznak gyorsan vágott az esze. Azt mondta az
embereinek, hogy amikor a trákok elindítják a szekereiket,
feküdjenek a földre, és zárják össze szorosan maguk fölött a
pajzsaikat.
A dolog tökéletesen működött. A makedónok támadtak, a
szekerek nagy robajjal lezúdultak. Alexandrosz katonái
szorosan a földhöz lapultak, a pajzsukkal védve magukat – és a
szekerek sebesen végiggördültek azok tetején. A makedónok
sértetlenül megúszták.
Pillanatokkal később az ifjú király és barátai már a dombon
rohantak felfelé, szemük csillogott a harc örömétől. A
trákoknak esélyük sem volt.
Alexandrosz ekkor észak felé fordult. A Lyginus folyó{16}
közelében csapott össze a rettegett triballusokkal, akik a part
menti erdőkben építették ki harcállásaikat.
Alexandrosz taktikája ismét diadalmaskodott. Először az
íjászai kicsalogatták a triballusokat a nyílt terepre, aztán a
phalanx és a nehézlovasság lecsapott rájuk.
Mire mindennek vége lett, háromezer triballus feküdt holtan
a parton; a makedónok vesztesége mindössze ötven fő volt. Egy
ambiciózus fiatalember, aki a hírnevét akarta öregbíteni, aligha
arathatott volna ennél lenyűgözőbb győzelmet.
De Alexandrosz még nem volt elégedett. Továbblovagolt, alig
várva a következő kihívást. Amikor elérte a széles Duna folyót,
a mai Bulgária és Románia határán, a túloldalon a magas
gabonaföldeken több ezer géta harcost talált felsorakozva.
A vad tekintetű és vörös hajú géták voltak Alexandrosz
addigi legfélelmetesebb ellenfelei. Híresek voltak
harciasságukról, aranyhoz való vonzódásukról és sötét
istenségük, Szalmoxisz iránti hódolatukról. Hérodotosz görög
író úgy emlegette őket, mint „a legegyenesebbek és
legvitézebbek a trákok közül”, és Alexandrosz tudta: nem
engedheti meg magának, hogy félvállról vegye őket.
Ahogy alkonyodott, megparancsolta az embereinek, hogy
tömjék meg a sátraikat szalmával. A sötétség leple alatt a
makedónok csendben átkeltek a Dunán, a sátrakat óriási
tutajként használva.
Amikor a folyó fölött hajnalodni kezdett, Alexandrosz és
emberei bekúsztak a sűrű gabonatáblába, és meglepték az alvó
gétákat. Mire az ellenséges felderítők észrevették, mi történik,
már késő volt.
Alexandrosz harmadszor is megsemmisítő győzelmet aratott,
s immár apja sok harcot látott veteránjai is valódi tisztelettel
néztek rá.
Amikor barátai épp tósztot mondtak az ifjú király
bátorságára, délről hírnök érkezett. Miközben a lovas elmondta
az üzenetet, Alexandrosz arca fokozatosan elkomorult.
 A görög városok ismét fellázadtak – és ezúttal nem volt más
választása, mint a harc.

Miközben Alexandrosz a balkáni gabonatáblákban

lopakodott, Démoszthenész tovább folytatta üzelmeit. Az athéni
népgyűlésen váratlanul bejelentette, hogy Alexandrosz meghalt
a csatában. Nagy hűhóval bemutatott egy csapzott „szemtanút”,
aki azt állította, hogy saját szemével látta a király elestét. Ez
természetesen hazugság volt – és az athéniak közül sokan
sokkal okosabbak voltak annál, mintsem higgyenek
Démoszthenész álnok szavainak.
A pletykák mégis terjedni kezdtek. A közeli Thébai városának
polgárai sohasem bocsátották meg Alexandrosznak, hogy
megsemmisítette szent seregüket – és most, hogy
Démoszthenész fegyvereket ígért nekik, nyíltan fellázadtak.
Amikor meghallotta a hírt, Alexandrosz villámgyorsan lépett.
Nem volt vesztegetni való ideje: minden egyes nappal újabb és
újabb városok csatlakoztak a lázadókhoz.
Embereivel napokon át meneteltek dél felé. A nyár elillant, a
fák csupaszok voltak, s a hegyek szikláiról szél süvített. A
hónapokig tartó harcok után sok makedón katona már alig
várta a pihenést.
De most, mit sem törődve sajgó izmaival, Alexandrosz tovább
ösztökélte Bukephaloszt. El kellett jutniuk Thébaiba, mielőtt túl
késő lesz!
Néhány nappal később lovasok jelentek meg a Thébai falai
előtt elterülő poros síkságon. De a város lakóinak rémületére
ezek nem görögök voltak, akik azért jöttek, hogy támogatást
nyújtsanak, hanem Alexandrosz felderítői: porosak és izzadtak,
de kemény tekintetűek és harcedzettek.
A makedónok olyan gyorsan mozogtak, hogy ellenségeiket
teljesen meglepték. A thébaiak azt hitték, hogy Alexandrosz
meghalt. De most itt állt, két hét alatt háromszáz mérföldet
megtéve, hatalmas seregével a háta mögött.
Miközben az emberei magukra öltötték páncéljukat,
Alexandrosz még egy utolsó esélyt adott a thébaiaknak. Ha
átadják vezetőiket, és elfogadják a szövetséget, megbocsát
nekik.
A város legmagasabb tornyából egy hírnök kiáltotta világgá a
lázadók válaszát.
Inkább szolgálnak a perzsa uralkodónak, mint egy makedón
kölyöknek. És minden férfit szívesen fogadnak, aki csatlakozni
akar hozzájuk „a görögök felszabadításában és e zsarnok
elpusztításában”.
Alexandrosz csendben hallgatta végig a választ. Amikor a
hírnök hangja elhalt, parancsnokaihoz fordult. Az arca
kőkemény volt.
A lázadók nem hagytak neki más választást. Thébait el kellett
pusztítani.
Felhangzott a trombitaszó, majd a makedónok harci kiáltása.
És akkora üvöltéssel, hogy az ég majdnem kettéhasadt,
Alexandrosz harcosai előretörtek.
Egy darabig kétségesnek tűnt a végeredmény. A thébaiak
Görögország legkeményebb katonái közé tartoztak, és hazai
földön harcoltak.
„Sokan megsebesültek mindkét oldalon – írta Diodórosz
Szikulosz történetíró –, és nem kevesen estek el az ellenség
csapásaitól. A falak között a küzdők üvöltései, nyögései és
sikolyai visszhangoztak.”
De ekkor Alexandrosz észrevett valamit. A városfal egyik
sarkában, a thébai vonalak mögött kis kapu állt, amelyet a
zűrzavarban egy pillanatra védtelenül hagytak.
Ekkor Alexandrosz a kapura mutatva odakiáltott barátjának,
Perdikkasznak:
– Indulj!
Perdikkasz pillanatokon belül átjutott a kapun, és behatolt a
városba. Makedónok tömege özönlött utána, kardjukkal
vagdalkozva. A thébaiak meginogtak, de továbbra is
kétségbeesetten próbálták védelmezni a családjukat.
Ami ezután következett, az vérengzés volt. A thébaiak a
végsőkig harcoltak, de mivel Alexandrosz emberei elözönlötték
a várost, helyzetük reménytelenné vált.
Aztán mindennek vége lett. A thébai csatornák vértől
vöröslöttek, s az utcákon mindenfelé holttestek hevertek. A
lerombolt város fölött füst gomolygott.
Alexandrosz ötszáz embert veszített, de a felkelők sok ezret.
És miután az ifjú király eltemette halottjait, figyelmét Thébai
sorsára fordította.
Parancsára a várost a földdel tették egyenlővé. Csak az
istenek templomai és a költő, Pindarosz egykori háza maradtak
meg, akinek verseit Alexandrosz gyermekkorában szerette.
A többi épületet azonban teljesen lerombolták.

Thébai sorsa sokkolta a görög világot. Alexandroszt többé

senki sem nevezte „a makedón fiúnak”. Igazi király volt,
Philipposz méltó örököse. Szembeszállni vele halált jelentett.
 De Alexandrosz nem csupán meg akart felelni az apjának –
felül akarta múlni őt, be akarta írni nevét a legendákba,
Akhilleusz és Hektór, Héraklész és Perszeusz neve mellé.
Egy történet, amely ez idő tájt kapott szárnyra, tovább
erősítette egyre növekvő hírnevét.
Mielőtt elhíresült hadjáratára indult volna, Alexandrosz
elment a delphoi jósdába, hogy a csaták kimeneteléről
érdeklődjön. Rossz napon érkezett a jósnőhöz, mert aznapra a
törvény megtiltotta a jóslást a szibüllának. Amikor az orákulum
megtagadta a jövendölést, Alexandrosz személyesen kereste fel
őt a szállásán, és saját kezűleg akarta a jóshelyre vonszolni a
döbbent papnőt, aki végül, megriadva a király erőszakosságától,
azt mondta, amit az hallani akart:
– Legyőzhetetlen vagy!
Alexandrosz azonnal engedett a szorításon. Legyőzhetetlen
vagy! Csak ennyi kellett neki. Ezeket a szavakat akarta hallani.
A barátaira nézett. A szeme nyugodt volt, az elméje tiszta.
Ideje volt keletre indulni. Ideje volt, hogy bevonuljon
Ázsiába, szembeszálljon a perzsákkal – és szembenézzen saját
sorsával.
 4.

Pallasz Athéné pajzsa

Lángok cikáztak az Olümposz lejtőin. Az erdőben nevetés és
zene, dudák és dobok hangja szállt.
Alexandrosz délről tért vissza, dicsőségtől övezve, s most a
szent hegy árnyékában kilencnapos ünnepséget tartott Zeusz
tiszteletére, lakomákkal, áldozatokkal és énekekkel.
A királyi sátorba, amelyben állítólag száz kerevet is elfért,
Görögország minden részéből érkeztek követek. Alexandrosz
minden este pazar lakomát rendezett, amelyeken bőkezűen
megajándékozta főtisztjeit.
Ám miközben emberei a pislákoló tűz fényében a
győzelmekre koccintottak, Alexandrosz gondolatai messze
jártak. Egyetlen szó kísértette minden gondolatát: Perzsia.
Már az expedíciót tervezgette. Amíg ő távol lesz, apja régi
hadvezére, Antipatrosz vigyáz majd Makedóniára. Másik
rangidős hadvezérét, Parmeniónt viszont magával akarta vinni
mint helyettesét.
Semmit sem bízott a véletlenre. Szüksége volt szakácsokra,
akik a katonák ételeit készítik, orvosokra, akik ellátják a
sebesülteket, aranyásókra, akik drágakövek és ásványok után
kutatnak. Sőt az udvari történészt, Arisztotelész unokaöccsét,
Kalliszthenészt is magával szerette volna vinni, hogy a jövő
nemzedékei is olvashassanak kalandjairól.{17}
Minden eddiginél nagyobb szüksége volt régi barátaira:
Perdikkasz bátorságára, Ptolemaiosz ravaszságára, Nearkhosz
tengerészeti tudására és vértestvére, Héphaisztión
bajtársiasságára. Gyermekkoruk óta erről álmodtak, és most
eljött a pillanat.
A makedón sereghez még valakinek csatlakoznia kellett:
Arrhidaiosznak, Alexandrosz idősebb féltestvérének, aki
Philipposz egy másik feleségétől született.{18} Arrhidaiosz súlyos
tanulási nehézségekkel küzdött, és nem volt harcos. De
Alexandrosz nagyon kedvelte, és azt akarta, hogy ő is velük
tartson.
Azon a télen Makedónia útjait szinte ellepték a lovak és a
szekerek – mindegyik keletre, a tenger felé tartott.
A hír gyorsan terjedt, és aki szerette a kalandot, az mind ott
akart lenni.
Végül, amikor a tavaszi virágok kivirágoztak a réteken, eljött
az ideje, hogy Alexandrosz elhagyja Pellát – ezúttal talán örökre.
Elindult, hogy elbúcsúzzon édesanyjától.
Soha nem álltak különösebben közel egymáshoz, és
Philipposz halála óta Olümpiasz csak a kígyói és a mágusai
között érezte jól magát.
De most különös, hipnotikus intenzitással ragyogó szemmel
félrehívta Alexandroszt, és azt súgta neki:
– Itt az ideje – súgta oda neki –, hogy megtudd az igazságot
apádról. A valódiról.
Amikor Alexandrosz előkerült, nem mondott semmit odakint
várakozó barátainak. A „Zeusz” szó nem hagyta el az ajkát, de a
szemében volt valami furcsa csillogás, amelyet egyikük sem
értett egészen.
Alexandrosz felült Bukephaloszra, aztán tisztelgett, és
kilovagolt Pella kapuján.
Mögötte, a palota lépcsőjén, egy alacsony, fekete szemű nő
állt, egyedül, és némán figyelte, amint fia eltűnik a hegyek
mögött.

Alexandrosz immár kelet felé lovagolt, s Makedónia erdős

csúcsai lassan elhalványultak mögötte a távolban. Egyszer sem
nézett hátra.
Csaknem három hétig tartott az út. A fák egyre ritkultak, a
zöld mezőket Trákia porlepte pusztái váltották fel, s a nap egyre
forróbban sütött. Aztán végül Alexandrosz és társai
megpillantották a láthatáron a messzi távolban ragyogó, kéken
csillogó tengert.
A Hellészpontosz{19} vékony csíkja volt az, az alig két mérföld
széles tengerszorosé, amely elválasztotta Európát Ázsiától, és
amelyet legendákban és népmesékben örökítettek meg.
A költők szerint itt mentett meg egy szárnyas aranygyapjas
kos két gyermeket, Phrixoszt és Hellét, gonosz
mostohaanyjuktól. A kos magasan a tenger felett Ázsia felé
repült, de útközben Hellé lezuhant, és a tengerbe fulladt; utóbb
róla nevezték el a szorost.{20}
Homérosz szerint a görög hősök is itt keltek át a tengeren
Trója városába, hogy kiszabadítsák az elrabolt Helenét, a világ
legszebb asszonyát.
És innen indította el Kr. e. 480-ban Xerxész perzsa uralkodó
balvégzetű görögországi invázióját is. A görögök több mint egy
évszázada álmodtak a bosszúról, és most végre ütött az óra.
Kr. e. 334 májusának közepe volt. A Hellészpontosz vizén
megcsillant a napfény.
Ameddig a szem ellátott, hadihajók és szállítóhajók ringtak a
szoros hullámain. A nyugati partról több száz tábortűz füstje
szállt fel, miközben Alexandrosz emberei várták a parancsot az
átkelésre.
Szesztoszban a királyt helyettese, Parmenión várta, aki épp
buzgón osztogatta utasításait.
Mindent előkészítettek. Volt elég tengerész, földmérő és
mérnök, bőséges élelmiszerkészlet és temérdek vizeshordó meg
-tömlő, volt elég lándzsa és ló, ostromtorony, kő- és íjvető gép.
Ami a hadsereget illeti, Parmenión számításai szerint
mintegy húszezer gyalogosuk volt, a phalanxban közel tízezer,
aztán ötezer hetairosz és háromezer pajzshordozó, továbbá
hétezer görög szövetséges katona és úgy ezer idegen zsoldos.
Elég lesz? Talán. Majd idővel azt is megtudjuk, tette hozzá
Parmenión zordan, hogy a moirák milyen sorsot szánnak
nekünk.
Alexandrosz bólintott. Elég lesz. És tudta, hogy a sorsistennők
velük vannak.
Parmeniónnak kellett átvinnie a legtöbb embert, de amíg a
katonák a szállítóhajókra rakodták a felszerelésüket,
Alexandrosz továbblovagolt a parton. Volt valami, amit meg
kellett tennie.
Néhány mérfölddel odébb, Elaioszban volt Próteszilaosz sírja.
Görögországban szinte minden gyermek ismerte ezt a nevet. A
trójai háború kezdetén ő volt az első görög, aki partra ugrott,
annak ellenére, hogy egy jóslat szerint az, aki elsőként száll
partra, elsőként is fog meghalni.
Most Alexandrosz letérdelt a sír elé, és áldozatot mutatott be
a bátor férfi emlékére.
Aztán eljött az idő. Héphaisztiónnal az oldalán Alexandrosz
felszállt a királyi hárompárevezősre, a hadihajóra, amely átviszi
majd a csillogó vízen. Amikor elindultak, intett a kapitánynak,
hogy álljon félre, és maga vette át a kormányt.
Dicsőséges nap volt! A hajó úgy vágott át a vízen, mint kard a
selymen, és hamarosan felsejlett az ázsiai part.
Alexandrosz türelmetlenül várta, hogy leugorhasson, és a
lándzsájáért nyúlt. Amikor a lába megérintette a homokot,
elhajította a lándzsát, annak jeléül, hogy az istenektől
zsákmányként követeli magának egész Ázsiát.
A mögötte állók diadalüvöltésben törtek ki, s egy pillanattal
később száz és száz makedón gázolt át a hullámokon, követve
királyát Ázsia partjára.

Perzsia! A görögöknek már a név is a varázslat és a

titokzatosság, a kertek és a paloták, a lóidomítók és a
tűzvarázslók, a lenyűgöző szépség és a szörnyű kegyetlenség
képeit idézte fel.
A görögök a perzsákat barbároknak nevezték – a valóságban
azonban a perzsák mérhetetlenül gazdagabbak,
kifinomultabbak és fejlettebbek voltak.
A Nagy Kürosz által alapított, több mint kétszáz éves Perzsa
Birodalom volt a legnagyobb állam az egész ismert világban,
olyan hatalmas, hogy még a legbölcsebb görög sem tudta, hol
van a vége.
Nap perzselte városai sokkal nagyobbak voltak bármelyik
településnél, amelyet Alexandrosz és barátai valaha is láttak.
Babilon, Szúza és Perszepolisz gigászi méretű, zsúfolt, élettől és
izgalomtól pezsgő, káprázatos metropoliszok voltak.
 A perzsa nagykirály uralma alatt több mint 50 millió ember
élt, a világ teljes népességének csaknem fele. Birodalma
Egyiptom homokjától a Hindukus hegység csúcsaiig, az Arab-
tenger hullámaitól Szküthia sztyeppéiig terjedt.
A birodalmon belül minden elképzelhető vallású és bőrszínű
ember élt. Voltak görögök és egyiptomiak, zsidók és föníciaiak,
asszírok és babilóniaiak, médek és perzsák, baktriaiak, pártusok
és indiaiak, akik több mint százféle istenhez imádkoztak, és
többtucatnyi nyelven beszéltek.
Nagy Kürosz örökösei ennek a hatalmas területnek az
igazgatásában húsz kormányzóra, az úgynevezett szatrapákra
támaszkodtak. A szatrápiáknak nevezett tartományokat az
akkori világ legfejlettebb úthálózata kötötte össze, amely
messze felülmúlta a görögországit.
Keleten a rendkívül fontos Horászáni út a mai Irán szívéből
több mint ezer mérföldnyi sztyeppén és sivatagon át vezetett
Közép-Ázsiába, a Jaxartész{21} folyó partjára. Nyugaton a perzsa
Királyi út további 1500 mérföldön át húzódott Szúzától a mai
Irak, Szíria és Törökország területén keresztül az Égei-tenger
partján fekvő Szardeiszig.
Ezek nem pusztán utak voltak, hanem az uralkodó
hatalmának jelképei is. A Királyi út mentén 111 postaállomás
volt, ahol egy utazó vagy hírnök biztos lehetett abban, hogy kap
ételt, ágyat és friss lovat. Egyetlen makedón uralkodónak sem
jutott eszébe ilyesmit építeni.
A perzsa uralkodók birodalmuk egész területén városokat és
csatornákat, erődöket és kikötőket építettek. És hogy minden
zökkenőmentesen működjön, írnokok és hivatalnokok, bírák és
nyomozók kiterjedt hálózatára támaszkodtak, akik
agyagtáblákra jegyezték fel megállapításaikat.
 Hogyan engedhették meg maguknak mindezt? A válasz
egyszerű: úgy, hogy Perzsia gazdag volt – nagyon gazdag.
A hellészpontoszi átkelésre Alexandrosz 800 talentumot
költött, ami egy makedón uralkodó számára valóságos vagyont
jelentett.
De a perzsa uralkodók minden évben ennek több mint
tízszeresét szedték be adóként. Kincseskamráikban 235 000
talentumot halmoztak fel érmékben és aranyrudakban – ez az
összeg olyan hatalmas volt, hogy egy makedónnak már a
gondolatától is megfájdult a feje.
Perzsiában minden nagyobb és jobb volt. A perzsa előkelők
pompásan díszített palotákban éltek, fényűző szőnyegeken
jártak, csillogó ékszereket és pazar szőrméket viseltek. Elegáns
étkezőszobáikban illatosan fűszerezett ételeket ettek,
aranyozott serlegekből finom borokat ittak, és utána pompás
kertjeikben sétálgattak.
A perzsák számára birodalmukat a fallal körülvett zárt kert
jelképezte a legtalálóbban.
A falon túl káosz uralkodott, de azon belül a nagykirály és
alattvalói nyugodtan sétálgattak, a virágokban és a
szökőkutakban gyönyörködve.
A perzsák pairi-daezának, a görögök paradeiszosznak
nevezték ezeket a kerteket.
Ebből a görög szóból származik a mi Paradicsom szavunk,
amelyet a bibliai Édenkert kifejezés szinonimájaként
használunk.
 De a paradicsom nem volt tökéletes.
A görögök számára a Perzsa Birodalom nemcsak a rendkívüli
gazdagság és kifinomultság világa volt, hanem kegyetlen,
erőszakos hely is, amely teljes engedelmességet követelt
alattvalóitól, és kíméletlenül bekebelezte szomszédait.
Nagy Kürosz még a Kr. e. 6. században meghódította az Égei-
tenger keleti oldalán fekvő Ázsia görög városait. Amikor
azonban egyik utódja, Xerxész, megpróbált nyugatabbra
nyomulni, és porig égette a görögök templomait, azoknak
sikerült megállítaniuk, és embereit véresen és megalázva
visszaűzni Perzsiába.
A görögök szemszögéből nézve az a háború a függetlenség
megvédését jelentette a perzsa uralmi törekvésekkel szemben.
És ahogy teltek az évek, gyermekek nemzedékei tanulták
meg gyűlölni a perzsa uralkodót és gyászolni szent templomaik
lerombolását.
Alexandrosz apja, Philipposz megesküdött, hogy bosszút áll a
rémtettekért. A korinthoszi szövetség létrehozásának is a
Perzsia elleni háború volt a célja.
A kereskedők és utazók jelentéseit hallgatva Philipposz
rájött, hogy Perzsia gyengébb, mint amilyennek látszik. Minden
gazdagsága ellenére a birodalom olyan nagy volt, hogy
uralkodói nehezen tudták fenntartani a rendet, és a
peremvidékek folyamatosan az elszakadással próbálkoztak.
Az ázsiai partvidék mentén a görög ajkú városok lázongtak.
De így volt ezzel Egyiptom is, amelynek népe soha nem fogadta
el igazán a perzsa uralmat.
Ám mindenekelőtt a birodalom csúcsa volt nagyon ingatag. A
Nagy Küroszhoz és Xerxészhez hasonló óriások ideje lejárt, és a
perzsa királyi udvar az összeesküvések és mérgezések
melegágyává vált.
Xerxész fiának nyolcvan éve történt halála óta az
összeesküvők már hat másik perzsa uralkodóval végeztek. A
legutóbbi, III. Dareiosz, csak néhány éve volt a trónon, és már
számos lázadást kellett megfékeznie.
Innen nézve egy Perzsiába vezetett görög expedíciónak
nagyon is volt értelme. És ha Philipposz így gondolta, dicsőségre
szomjazó fia is joggal vélhette megvalósíthatónak.
Sok évvel később Arrianosz, a görög származású római
történetíró Alexandrosz nyughatatlan kalandvágyáról írt,
akinek álma az volt, hogy „ismeretlen földeket keressen”, és
hogy „a legjobbakat is felülmúlja”.
S vajon mi lehetne nagyobb kaland, mint egy Perzsia elleni
háború? Mi lehetne izgalmasabb módja az ismeretlen
keresésének, a legjobbak felülmúlásának? És míg Philipposz
aranyról és ezüstről, addig Alexandrosz valami sokkal
értékesebbről: dicsőségről álmodott.

A Hellészpontosz keleti oldalának homokját emberek ezrei

lepték el. Tarka sokaság volt. Katonák vonszolták
felszerelésüket a parton; lovászok terelték lovaikat a pallókon;
szolgák cipelték az ostromfelszerelést a szekerekre.
Alexandrosz elragadtatással nézett körül. Egy fiatalember
számára, aki rajongott Homérosz Íliászáért, ez itt szent föld volt.
Ezek voltak azok a partok, amelyeken Akhilleusz és
Patroklosz először léptek Ázsia földjére. Néhány mérfölddel
beljebb pedig ott volt Trója, a nemes Hektór ősi városa, ekkor
már csak egy porlepte, kísértetjárta falu.
Aznap délután Alexandrosz a trójai romokhoz lovagolt.
Akhilleusz sírja előtt letérdelt, majd ruháját letépve s magát
olajjal megkenve, füzérrel körbefutotta őse sírját, amelyet végül
virágokkal díszített fel.
Ez a tette ma különösnek tűnhet – ám a görögök számára
nem volt ennél ünnepélyesebb módja az elődök tiszteletének.
Aztán Zeusz szentélyébe lovagolt. A legenda szerint a város
elestekor itt ölte meg Akhilleusz fia az idős trójai királyt,
Priamoszt.
Mint minden makedón király, Alexandrosz is úgy vélte, hogy
ereiben görög és trójai vér is csörgedezik. Most térdre borulva
fohászkodott bocsánatért Priamoszhoz.
Megfogadta, hogy ettől a naptól fogva egyesíti
leszármazottaikat, és begyógyítja a régi sebeket. Az ő zászlaja
alatt a görögök és a trójaiak együtt fognak kiállni közös
ellenségük, a perzsa barbárok ellen.
Egy utolsó szent hely maradt: Pallasz Athéné, a bölcsesség
istennőjének temploma. Alexandrosz fejet hajtva levette
páncélját, és gondosan az oltár elé helyezte.
Amikor befejezte az imádkozást, a főpapnő állt előtte,
kezében egy fura csomaggal. Amikor Alexandrosz kibontotta, az
ámulattól elakadt a lélegzete.
Egy kard és egy lándzsa volt benne, csodás szépségű
ötvösremekek, mindkettő fényesre csiszolva, s olyan
borotvaélesen, mint készítésük napján. És volt ott egy
káprázatos, gyönyörűen díszített, háromkarimájú, tündöklő
fémből készült pajzs is, színezüst fogantyúval.
Ez, mondta a főpapnő, Pallasz Athéné pajzsa, amely a trójai
háborúból származik.
 Az ősei ennyi éven át rejtve őrizték, arra várva, hogy
átadhassák jogos tulajdonosának.
Most eljött a király, és a jóslat beteljesedett. A pajzs
Alexandroszé, Akhilleusz örököséé.

Aznap este a királyi sátorban Alexandrosz és tisztjei

haditanácsot tartottak.
Eddig szerencsések voltak. Dareiosz emberei semmit sem
tettek, hogy megakadályozzák őket a Hellészpontoszon való
átkelésben – ez annak a jele, mondták egyes makedónok, hogy a
barbárok mégsem olyan erősek.
Mostantól azonban nehezebb dolguk lesz. Az
élelmiszerkészleteik nem tartanak ki örökké, ezért kelet felé
kell nyomulniuk. Hírnököket kell küldeniük, hogy segítséget
kérjenek a tengerparti görög városoktól, és mindenekelőtt meg
kell találniuk és el kell pusztítaniuk a perzsa sereget.
Pedig a perzsák közelebb voltak, mint bárki gondolta volna.
A Hellészpontosznál történt partra szállás nem maradt
észrevétlen. Már akkor, amikor az első hajók közeledtek az
ázsiai partokhoz, hírnökök vágtattak keletre, Phrügia
tartományon keresztül.
Dareiosz sok száz mérföldnyire volt, Perzsia belsejében. De a
felderítők megtalálták parancsnokait tóparti várukban, és
tudatták velük a szörnyű hírt: a makedón fiú közeledik,
méghozzá óriási sereggel!
A perzsák gyorsan megindultak. Órákon belül a tengerpartra
vonultak, és Zeleiában állították fel főhadiszállásukat.
 Ott Dareiosz hadvezérei megtartották haditanácsukat.
És az első felszólaló, ironikus módon, egy görög volt.
A rodoszi Memnón évek óta szolgálta az uralkodót. Sokan őt
tartották Dareiosz hadvezérei közül a legravaszabbnak; most
higgadtan, megfontoltan beszélt.
A jelentésekből, mondta, világosan látszik, hogy a
makedónok nagy erőkkel érkeztek. Csak egy tapasztalt, jól
kiképzett sereg remélheti, hogy legyőzheti őket, de a perzsa
gyalogság gyenge. Memnón úgy gondolta, hogy ez túlságosan
kockázatossá tesz egy kiélezett, szemtől szembeni csatát. A
megoldása egyszerű volt. A csatát elkerülve vissza kell
vonulniuk, a phrügiai vidéket fel kell égetni, a magtárakat ki
kell üríteni. Ha Alexandrosz emberei élelem nélkül maradnak,
gyorsan visszatérnek Európába.
Az asztal körül ülők arca elkomorult.
Ekkor Arszitész, Phrügia szatrapája emelkedett szólásra.
Memnónnak könnyű felégetésről és pusztításról beszélni,
mondta, hisz görög, nem perzsa. Ezek gazdag földek, és amíg ő
Phrügia szatrapája, egyetlen ház sem lesz a lángok martaléka.
Arszitész körülnézett. Hát nem vagyunk büszke és erős
perzsák? Csak nem ijedünk meg egy makedón gyerektől? Csak
nem félünk a harctól?
Helyeslés és éljenzés visszhangzott a teremben.
És már aznap délután, dobpergés és trombitaszó közepette, a
perzsa sereg elindult Zeleiából nyugat felé.

Eközben Alexandrosz serege kelet felé vonult, teljes

harckészültségben.
A hőség egyre nőtt. Napról napra apadtak a készleteik. Az idő
fogytán volt, és még mindig semmi nyoma nem volt az
ellenségnek.
Május végére negyven mérföldet tettek meg, a phrügiai
mezőkön keresztül menetelve. Ekkor érték el a Granikosz
folyót, amely mögött a hatalmas, napégette Anatóliai-fennsík
húzódott.
Hirtelen mozgás támadt előttük – a porfelhőn keresztül
felderítők vágtattak a király felé.
Egészen a Granikoszig lovagoltak, jelentették, és látták, hogy
a perzsa sereg harci dobokat pergetve és zászlókat lobogtatva
felsorakozik a csatára.
Alexandrosz arca felragyogott. Végre!
De amint a lándzsája után nyúlt, Parmenión mellette termett,
és aggódva a fülébe súgta:
– Bölcs dolog mindent azonnal egy lapra feltenni? Ha az első
csatában rosszul alakulnak a dolgok, a háború egy órán belül
elveszhet.
Alexandrosz elmosolyodott.
– Szégyen lenne – felelte –, hogy miután ilyen könnyen
átjutottunk a Hellészpontoszon, félnénk átkelni a Granikoszon.
Mit szólnának a perzsák? Hogy már az első kihívástól
visszariadunk?
Alexandrosz azt akarta, hogy féljenek tőle, és ennek egyetlen
módja a harc volt!
Felemelte fényes lándzsáját, miközben szeme lázasan
csillogott az izgalomtól.
– Kövessetek! – kiáltotta. – Mutassuk meg nekik a görögök
vitézségét!
 5.

Halál a folyónál
Aztán hirtelen csend lett, vihar előtti csend.
A Granikosz túlpartján senki sem mozdult. Ott várakoztak a
perzsák, komor, rideg arccal, s lovaik a földet kapálták.
Arszitész és társai gondosan megválasztották a terepet. Az
első sorban a legjobb harcosaik álltak: húszezer lovas, készen a
rohamra, amint a makedónok megpróbálnak átkelni a folyón.
Mögöttük a gyalogosok sorakoztak.
Tűzforrón sütött a nap. A makedónok sisakja alól csorgott az
izzadság.
Alexandrosz az ellenséges vonalakat fürkészte, gyenge
pontokat keresve. Aztán az emberei felé fordulva kiadta az
utolsó parancsokat.
A phalanx és a pajzshordozók lesznek középen. Parmenióné
a balszárny, a görög lovassággal. Ő maga a jobbszárnyat vezeti, a
hetairoszok élén.
Bukephalosz nyakát simogatva Alexandrosz valamit súgott a
fülébe. Aztán ismét a magasba emelte a lándzsáját. Hatalmas
üvöltés tört ki a körülötte álló sorokból. Megszólaltak a
trombiták.
– Alalalalalaj! – ordították a makedónok. – Alalalalalaj!
Aztán eget rengető patadübörgés közepette megindult a
heitarosz lovasság.
A barátja mellett lovagló Héphaisztión érezte, hogy a gyomra
összeszorul a rettegéstől és az izgalomtól. Alexandrosztól
eltérően ő nem volt született harcos. Nagyot nyelt, és erősebben
megszorította a lova kantárszárát, eltökélten, hogy szikráját
sem mutatja a félelemnek.
A lovasok egyre gyorsabban és gyorsabban vágtattak. A folyó
egyre közelebb volt.
Előttük a perzsák rikoltozták a maguk harci kiáltásait, és a
túlsó partról nyílzápor zúdult a makedónok első vonalára.
Héphaisztión hallotta, amint az első lovasok a vízbe
csapódnak, fröccsenő vízsugarat zúdítva a magasba, és hallotta,
amint kínjukban üvöltenek. Alexandrosz azt kiáltotta:
– Tovább! Előre!
Már félúton voltak, amikor nyílzápor zúdult rájuk az égből; a
lovak megriadtak, és a folyó vize vértől habzott.
Félig elvakítva az izzadságtól, a torkában dobogó szívvel és
zúgó fejjel Héphaisztión tovább sürgette a lovát. Látta
Bukephaloszt, amint erőlködik, hogy felkapaszkodjon a túlsó
partra.
Alexandrosz még mindig magabiztosan tartotta a lándzsáját,
de a hetairoszok közül többen csak kínkeservesen jutottak
előre a csúszós sárban. Héphaisztión látta, hogy a phalanx
emberei kétségbeesetten igyekeznek elmenekülni a halálos
nyílzápor elől.
Ekkor a perzsa lovasság indult rohamra, és pillanatokkal
később gyilkos lándzsáik egyenesen a makedónok első
vonalába csapódtak.
A sikoltozó emberek és a kétségbeesetten nyerítő lovak
egyetlen sáros és véres masszába olvadtak össze Héphaisztion
szeme előtt. De valahol, az egésznek a közepén, mégis hallotta,
hogy Alexandrosz biztatja embereit, hogy tartsanak ki, és
szorítsák vissza az ellenséget…
Ekkor azonban a perzsák felfigyeltek a csillogó páncélú
harcosra, akinek sisakforgóját ragyogó fehér toll díszítette.
Nyomban rájöttek, hogy csak a „makedón fiú” lehet az.
Gyűlölettel teli üvöltéssel rontottak rá Alexandroszra, ő pedig
bátran elébük lovagolt, és elkeseredett közelharcba
bocsátkozott velük. De sokan voltak, túlerőben. Egyikük dárdát
hajított a mellkasára, és ütést mért a mellvértjére. Egy másik
olyan közel férkőzött hozzá, hogy hatalmas szablyájával le
tudott sújtani a sisakjára.
Héphaisztión elszörnyedve látta, hogy barátja megtántorodik
a nyeregben. De aztán Alexandrosz visszanyerte az egyensúlyát,
majd lándzsáját mélyen ellenfele mellkasába döfte.
Ám ebben a pillanatban hátulról egy másik perzsa csapott
kardjával a fejére. Még mielőtt Héphaisztión figyelmeztethette
volna, barátja a földre zuhant, kettéhasított sisakkal.
Alexandrosz elterülve feküdt a sárban, hófehér arccal, üveges
szemmel. A perzsa már emelte a szablyáját, hogy végezzen vele
– ám ekkor egy kard pengéje lenyisszantotta a kezét.
Mintha a semmiből egy alak termett volna Alexandrosz
oldalán. A vad harci dühvel üvöltő férfi olyan volt, akár egy
megszállott, és a perzsák egy pillanatra megdermedtek.
De nem Héphaisztión volt az, hanem régi barátjuk, Fekete
Kleitosz, akinek húga, Laniké oly sok évvel azelőtt Alexandrosz
dajkája volt.
A fiatal uralkodó megmozdult. Óvatosan megrázta lüktető
fejét, és a sisakja alól vér csorgott le a homlokán. De életben
volt.
A másodperc töredékére a pillantása találkozott Kleitosz
tekintetével, és bólintott. De nem volt ideje megszólalni, mert a
perzsák újból támadtak, vadul döfködve lándzsáikkal.
Alexandrosz, minden maradék erejét összeszedve, talpra állt,
majd Bukephalosz felpattant nyergébe, és az ellenségre rontott.
Pallasz Athéné pajzsa szinte lángolt a napfényben, miközben
lándzsája az első támadó mellkasába fúródott.
Éljenzés zengett fel a csatatéren. A balszélen Parmenión
emberei felfelé özönlöttek a parton, és áttörték az ellenséges
vonalakat.
Az egyik perzsa vezér a földön feküdt, vérző fejjel. Egy másik
perzsa előkelő egy pillanattal később esett el. Alexandrosz és
Kleitosz vállvetve küzdöttek, s Héphaisztión néhány méterrel
mögöttük szintén keményen állta a sarat.
A perzsa derékhad lassan megroggyant. S miközben
Alexandrosz megállíthatatlanul, legyőzhetetlenül nyomult
előre, Héphaisztión végre kétségbeesést látott az ellenséges
harcosok arcán.
Újabb éljenzés hangzott fel mögötte. Makedón katonák ezrei
özönlöttek át a folyón, csuromvizesen, sárosan – de elszántan
üvöltve.
A perzsák immár egyértelműen hátráltak. Héphaisztión lova
megbotlott valamiben – aztán megpillantotta egy perzsa
parancsnok összekaszabolt testét, akinek sötét szeme vakon
meredt az égre.
A makedónok újult erővel támadtak. Aztán egyszer csak a
perzsák mintha elfogytak volna, a kiabálás elhalt, és
Héphaisztión tudta, hogy vége, győztek.
Makedónok és görögök voltak körülötte, több százan, sőt
több ezren. Látta Parmeniónt és Perdikkaszt, Ptolemaioszt és
Nearkhoszt, akik mind sárosak és izzadtak voltak, de sírtak és
nevettek a győzelem feletti örömükben.
Alexandrosz a barátai felé fordult, és lándzsáját diadalmasan
a magasba emelte.
 Mellette Kleitosz a meghatottságtól rekedten üvöltötte a
makedón harci himnuszt.
Héphaisztión, kimerülten és boldogan, csatlakozott hozzájuk,
hangja ujjongva tört az ég felé. Győztek.

Az éj közeledtével Alexandrosz és barátai végigjárták a

csatateret, és számba vették a halottakat.
A folyóparti mészárlás ellenére a makedónok csak pár száz
embert vesztettek, bár rengeteg volt a sebesültjük. De a mezőt
perzsa holttestek ezrei borították, köztük legalább nyolc
előkelőé.
Alexandrosz megparancsolta az embereinek, hogy
gyűjtsenek össze harminc perzsa páncélt. Ezeket Athénba
küldjük, mondta, ajándékul Pallasz Athénénak. Szépen
mutatnak majd az Akropoliszon.
A csata hevében az istennő pajzsa jó szolgálatot tett neki, így
az Athén és Makedónia közötti rivalizálás ellenére városának
osztoznia kellett Alexandrosz dicsőségében.
Leszállt az éj, a katonák éneke elcsendesedett. Alexandrosz
mégis bejárta a tábort, meglátogatta a sebesülteket a tábortűz
mellett, és végighallgatta a harcosok történeteit.
Gyermekkorában az apja azt mondta neki, hogy ez a
kötelessége, mert egy király elsősorban az embereiért tartozik
felelősséggel. Ezt soha nem felejtette el.
Másnap reggel a makedón halottakat teljes tiszteletadással
temették el, miközben Alexandrosz és főtisztjei néma
vigyázzban álltak. Amikor a temetés befejeződött, a vezérkar
összegyűlt a királyi sátorban, hogy megbeszéljék a következő
lépéseket.
A felderítők már kint jártak, és jó hírekkel tértek vissza. A
perzsák eltűntek, és seregük maradványai nem voltak olyan
állapotban, hogy újabb csatát tudjanak vívni.
A rodoszi Memnón élve megmenekült, de Arszitész szatrapa
a vereség miatti szégyenében öngyilkos lett. Ami Dareioszt illeti,
ő még mindig több száz mérföldnyire volt, keleten.
Alexandrosz kitűzte következő célját: azoknak a görög ajkú
tengerparti városoknak a felszabadítását, amelyek több mint
kétszáz éve sínylődtek perzsa uralom alatt.
E városok közül sok, mint például Szardeisz és Milétosz,
rendkívül gazdag volt. Színes bazárjaik a nyelvek és kultúrák
olvasztótégelyei voltak, fiaik gyakran szolgáltak zsoldosként az
uralkodó seregeiben.
A felderítők szerint sok polgáruknak elege volt abból, hogy a
perzsa szatrapák uralma alatt éljenek. Elegük volt abból, hogy
adót fizessenek az uralkodónak, és szívesen üdvözölték a
makedónokat felszabadítókként.
De felszabadítani őket, figyelmeztették Alexandroszt a
felderítők, nem lesz könnyű. A legtöbb tengerparti városban
megerősített, állig felfegyverzett perzsa helyőrség volt.
Alexandrosz elvigyorodott. Ha azt hitte volna, hogy könnyű
lesz, soha nem jött volna ide.
Végül is minél nagyobb a küzdelem, annál nagyobb a
dicsőség…

A makedónok tehát dél felé indultak. Nyár közepe volt, forró,

száraz idő; de a földek termékenyek voltak, élelemben és
vízben nem szűkölködtek.
Első célpontjuk Szardeisz volt, a legendás szépségű város. A
legenda szerint Héraklész fiai alapították, de leginkább
rendkívüli gazdagságáról volt ismert.
Szardeiszben jöttek rá először, hogyan lehet aranyat és
ezüstöt kinyerni a városon keresztül folyó Paktolosz patak
üledékéből – és e város uralkodói verették a világ első,
oroszlán- és szarvasfejjel díszített arany- és ezüstpénzeit.
Szardeisz leghíresebb királya, Kroiszosz, magyarosan Krőzus,
állítólag a történelem leggazdagabb embere volt, aki páratlan
pompában élt. A milliárdosokat még ma is gyakran úgy
jellemzik, hogy „olyan gazdagok, mint Krőzus”.
Amikor a makedónok először pillantották meg a városfal
hármas gyűrűjét, a kőtemplomokat és a hatalmas, vörös sziklán
álló óriási fellegvárat, a csodálkozástól tátva maradt a szájuk.
Ahogy közelebb lovagoltak, észrevették a város küldöttségét,
amelyik rájuk várt. Szardeisz lakosainak nem volt kedvük a
hosszú ostromhoz. Azért jöttek, hogy üdvözöljék
felszabadítóikat, és ahogy a makedónok bevonultak a város
kapuján, mindenfelől éljenzés hallatszott.
Alexandrosz és emberei néhány napos pihenőt tartottak itt,
de hamarosan már a száz mérföldre délnyugatra fekvő Milétosz
városa felé vonultak, átvágva Jónia széles gabonatábláin.
Milétoszt Görögország-szerte a tudomány szülőhelyeként
tartották számon. Itt érvelt először Thalész, egy ókori
gondolkodó amellett, hogy az emberek a természet és a
matematika tanulmányozásával, nem pedig a mágiáról és a
mítoszokról való elmélkedéssel érthetik meg a világot.
Szardeisszel ellentétben Milétosz nem hódolt be harc nélkül.
A perzsa helyőrség a magas falakról köveket és nyilakat zúdított
a betolakodókra, és gúnyosan azt kiabálta, hogy a város sose fog
elesni.
Alexandrosz arca nyugodt maradt. Aztán intett az egyik
tisztjének – ideje volt felvonultatni az ostromgépeket.
Az ostrom sosem volt görög specialitás, de a makedónok
ebben is különböztek. Philipposz óta nagy összegeket fektettek
be ostromtornyokba és katapultokba – vagyis kőhajító és
hatalmas, rugós íjhajító gépekbe –, s ezeket Alexandrosz mind
átvitetette a Hellészpontoszon. Amikor emberei a falak felé
vonszolták a szerkezeteket, a perzsák arca elsápadt a félelemtől.
Estére a perzsa zászlók lehullottak, és Milétosz is makedón
kézre került. De nem volt idő a pihenésre, mert Alexandrosz
most Ázsia harmadik nagy görög városára, Halikarnasszoszra,
erre a nyüzsgő metropoliszra fordította figyelmét.
Halikarnasszosz, várával, védett kikötőjével és tornyokkal
megerősített falaival az egyik legfélelmetesebb városnak
számított. A perzsák itt összpontosították zsoldos haderejüket;
és legokosabb hadvezérük, a rodoszi Memnón itt határozta el,
hogy nem hátrál meg.
Alexandrosz megint nagy erővel ostromolta a falakat, de
ezúttal a perzsák keményen visszavágtak. Mindkét fél tisztában
volt azzal, hogy a hadiszerencse forgandó, de Memnón
hátrányba került, a veszteségei egyre nőttek. Tudta, hogy nem
tarthat ki a végtelenségig, s végül a főtisztjeivel folytatott feszült
tanácskozás után kiadta a parancsot a város kiürítésére.
Éjfél volt, amikor a makedón őrszemek észrevették a
lángokat. A perzsák, miközben hajóik felé menekültek,
felgyújtották a várost, azt remélve, hogy a támadókat elnyeli a
pokoli tűz.
Alexandrosz azonban gyorsan cselekedett, és embereket
vezényelt a városba, hogy megfékezzék a lángokat. Mire a nap
felkelt, túl voltak a nehezén.
Halikarnasszosz megmenekült – Alexandrosz pedig újabb
diadalt aratott.

Halikarnasszosz ostroma volt a nyár utolsó nagy csatája.

A makedón sereg ekkor kelet felé fordult, hogy a part
mentén végigvonulva letarolja a megmaradt perzsa
kikötővárosokat.
Eljött a tél, és Alexandrosz egy tengerparti kisvárosba,
Phaszéliszbe vonult, kipihenni fáradalmait. Itt, Pallasz Athéné
templomában volt egy ereklye, amelyet az ifjú király már régóta
látnia akart – Akhilleusz megviselt lándzsája, amely csodával
határos módon megmaradt a trójai háborúból.
De itt sem nem maradt sokáig. Amint elolvadt a hó, beljebb
nyomult a szárazföldön, a phrügiai hegyek felé. Most az egyik
legismertebb ázsiai város, Gordion, a legendás Midász király
fővárosa volt a célpontja.
Görögországban minden gyermek ismerte a Midászról szóló
történeteket. A költők szerint kisfiúként érkezett Phrügiába, egy
rozoga szekéren, apjával, Gordiosszal, egy szegény és szerény
parasztemberrel.
Akkoriban Phrügia nem volt valami boldog ország. Évekig
tartó viszálykodás és harcok után népe az orákulumtól kért
megoldást problémáira, és azt a választ kapta, hogy egy szekér
hamarosan királyt hoz nekik.
Amikor tehát nem sokkal később Gordiosz szekere
bezötyögött a fővárosba, a phrügiaiak levonták a nyilvánvaló
következtetést, és felajánlották neki a koronát, amelyet később
a fia örökölt.
Midász története még színesebb volt, mint az apjáé.
Királyként egyszer megmentette Dionüszosz isten nevelőjét,
Szilénoszt a vízbefúlástól. Jutalmul Dionüszosz megígérte neki,
hogy teljesíti a kívánságát, bármi legyen is az.
Midász elhamarkodta a dolgot. Azt kívánta, hogy bármi,
amihez hozzáér, változzon arannyá. És egy szempillantás alatt
teljesült is a kívánsága.
Midász először nagyon örült új képességének. Megérintett
egy tölgyfaágat és egy követ, mire mindkettő arannyá változott.
Aztán a palota kertjében lévő összes rózsát is arannyá
változtatta. Végül Midász megéhezett, és ételért kiáltott. A
szolgái behozták a vacsoráját, de amikor megpróbált enni, az
étel arannyá változott a szájában. Vizet kért, ugyanez történt.
Abban a pillanatban a lánya sírva futott be a szobába, azon
keseregve, hogy az aranyrózsák elvesztették illatukat. Midász
gondolkodás nélkül kinyújtotta a karját, hogy megvigasztalja –
és a lánya is arannyá változott. „Ekkor – mondták a költők –
Midász megértette, hogy ez az ajándék átok; és az arany iránti
utálatában elátkozta kérését.”
A görögök számára Midász története figyelmeztetés volt.
Semmilyen arany nem ér annyit, mint az otthon és a családi
boldogság, és még a leghatalmasabb királynak is jól meg kell
gondolnia, hogy mit kíván.
Talán Alexandrosz számára is volt ennek a történetnek
tanulsága – de neki nem volt kedve foglalkozni vele.
Amikor belovagolt Gordionba – mert a város bölcsen úgy
döntött, hogy nem áll ellen –, egy fölöttébb érdekes dolog
ragadta meg a figyelmét. A fellegvár közepén egy ócska régi
szekér állt, az a bizonyos a szekér, amelyiken az ifjú Midász sok-
sok éve megérkezett a fővárosba.
Midász a járművet Zeusznak szentelte, és egy rendkívül
bonyolult csomóval egy oszlophoz rögzítette. A legenda szerint
a jósok azt jövendölték, hogy aki ki tudja bontani a csomót, az
lesz Ázsia ura.
Az évek során sokan próbálkoztak, de senki sem járt sikerrel.
A gordioszi csomó olyan sűrű és olyan kusza volt, hogy
lehetetlen volt kitalálni, hol kezdődik, és hol végződik.
Most, hogy Alexandrosz felfelé lépkedett a lépcsőn, a
szekérhez közeledve, a várakozó tömeg izgatottan felzúdult.
Aztán a csomóhoz nyúlt, és Gordion fellegvárára halálos
csend borult.
Alexandrosz sokáig csak állt ott, mélyen elgondolkodva.
Igazság szerint azt sem tudta, hol kezdje. A csomót, nagyon úgy
tűnt, valóban lehetetlen kibogozni.
Senki sem szólalt meg. Senki sem mozdult. A percek
kérlelhetetlenül teltek.
És akkor, amikor az emberek már éppen suttogni kezdtek,
Alexandrosz elmosolyodott. Gyors mozdulattal előrántotta
kardját, és egyetlen csapással átvágta a csomót.
A tömegnek elakadt a lélegzete, majd egy pillanattal később
eget rengető éljenzés hangzott fel. Alexandrosz megfordult, s
pillantása találkozott barátai tekintetével. Elégedetten bólintott.
Azon az éjjelen mennydörgött és villámlott a város fölött.
Mindannyian tudták, hogy ez Zeusztól érkező jel.
Alexandrosz átvágta a gordioszi csomót. És most, ahogy a
jóslat megjövendölte, Ázsia ura lesz.
MÁSODIK RÉSZ

ZEUSZ FIA
 6.

A nagykirály
Ezer mérfölddel keletebbre, a Zagrosz hegység lábánál, Szúza
városában korán beköszöntött a nyári hőség.
A királyi palota téglafalai között, a festett udvarokon túl, az
aranyozott ajtók mögött egy sovány, fekete szakállas férfi ült
elmélyülten.
Eredeti neve Artasata volt, Arszamész fia, de ötvenmillió
embernek ő volt III. Dareiosz, Perzsia uralkodója, a királyok
királya.
Nem uralkodásra született, bár apja távoli rokonságban állt a
régi perzsa uralkodókkal. De mindig is lenyűgözte bajtársait
előkelő megjelenésével, személyes bátorságával és nemes
tartásával.
Egyszer, amikor a perzsák a harcias kadusziuszok ellen
hadakoztak, egy ellenséges bajnok kihívta bármelyiküket
párviadalra.
Először senki sem mert vele kiállni, de végül, kezében kivont
szablyával, előlépett az ifjú Artasata. Legyőzte az ellenséges
bajnokot, s e naptól az emberek tisztelettel emlegették nevét.
Amikor Artasata negyvenes évei elején járt, a perzsa
udvarban zűrzavar lett úrrá. Az öreg király tanácsadója,
Bagoasz eunuch, a főminiszter, megelégelte ura zsarnoki
viselkedését, és megmérgezte. Két évvel később Bagoasz
meggyilkolta az öreg király fiát is, és a trónt Artasatának
ajánlotta fel, aki felvette a Dareiosz királyi nevet.
Dareiosz azonban túlságosan önálló gondolkodású volt
ahhoz, hogy megelégedjen a főminiszter bábjaként való
uralkodással; így végül Bagoasz úgy döntött, őt is megöli, és
mérget csempészett a borospoharába.
Csakhogy Dareiosz okosabbnak bizonyult nála. Udvari
emberei szeme láttára átnyújtotta Bagoasznak a poharat, és
megparancsolta neki, hogy igyon tósztot. Másodpercekkel
később a főminiszter kínok között vonaglott a földön, és
szájából hab bugyogott.
Azóta három év telt el, és Dareiosz magabiztosan ült a perzsa
trónon. Nem volt különösebben kegyetlen ember, de Bagoasz
sorsa mindenkit arra emlékeztetett, hogy ne vegye félvállról.
Mint minden perzsa nagykirály, buja kertek és kifinomult
élvezetek aranykalitkájában élt – de egyben az árnyékban
rejtőző késtől való félelemben is.
Soha nem volt egyedül: életének minden pillanatában
udvaroncok és pohárnokok, szolgák és lándzsahordozók vették
körül. De közülük senkivel sem osztozhatott a súlyos
felelősségen. Mert Dareiosz nem akármilyen király volt: a
médek és a perzsák uralkodója volt, Egyiptom fáraója, olyan
hatalmas birodalmak örököse, mint Sumer és Akkád, Asszíria és
Babilónia, nemkülönben felkent szolgája a legfőbb szellemnek,
Ahura Mazdának, a bölcsesség urának, aki egyúttal a sötétség és
a káosz ellen is védelmezi a kozmikus rendet és a Jó
princípiumát.
Ugyanakkor Dareiosz jól tudta, hogy a sötétséget és a káoszt
nem lehet sokáig féken tartani. Uralkodásának első három éve a
keleti sztyeppék és az egyiptomi sivatag felől fenyegető lázadás
veszélyének elhárításával telt.
Most azonban csupán egyetlen név járt a fejében:
Alexandrosz.
 Eleinte nem vette komolyan a makedónokat. Királyuk még
csak pelyhes állú ifjonc volt, és egyetlen görög betolakodó sem
jelentett valódi veszélyt a Perzsa Birodalomra.
De ahogy a makedónok egyik várost a másik után foglalták
el, Dareiosz homlokán egyre mélyültek a ráncok. És Kr. e. 333
első heteiben, amikor Alexandrosz belovagolt Gordionba, a
király úgy döntött, elérkezett a visszavágás pillanata.
Azon a tavaszon Dareiosz kinevezte fővezérré a rodoszi
Memnónt, és utasította, hogy űzze ki a makedónokat Ázsiából.
Mivel Memnón tudta, hogy nyílt csatában sohasem győzheti le
Alexandroszt, az uralkodó pénzét egy háromszáz hajóból álló
flottába fektette. Ezután lecsapott az Égei-tengerre, és elfoglalta
Khiosz és Leszbosz szigetét, ami majd ugródeszkaként szolgál
Görögország lerohanásához.
Talán Alexandrosznak ekkor vissza kellett volna fordulnia,
hogy megvédje a hazáját?
Nagyon úgy nézett ki, hogy igen, de a makedón királyt
váratlanul rendkívüli szerencse érte. Azon a június végén
Leszbosz szigetéről egy hírnök szállt hajóra, és kelet felé, a
perzsa partok felé hajózott. És amikor végül belovagolt Szúzába,
lesújtó híreket hozott Dareiosznak.
Memnón a nyári hőségben tüdőgyulladást kapott, és
meghalt. Vagyis nem lesz semmiféle invázió Görögország ellen.
Dareiosz némán merengett a királyi palotában. A szerencse
ellene fordult. Valahányszor lehunyta a szemét, a makedón
jöttmentről szóló látomások gyötörték.
 Egy forró napon, amikor a hőség Szúza mázas tégláira zúdult,
Dareiosz a palotába rendelte Perzsia nagyjait. Mindannyian a
tanácsteremben zsúfolódtak össze: a „tisztelt barátok és a
királyi rokonok, a szatrapák és a királyi küldöttek, a
főhivatalnokok, a király követői és támogatói, a királyi bíbor
viselésére jogosult előkelők, a halhatatlanok – a király személyi
testőrségének, elit gárdájának – sziliárkja és mások…”.
Miután mindannyian meghajoltak uruk előtt, Dareiosz
megszólalt. Hogy elbánjon ezzel a makedón kölyökkel,
lovasokat és íjászokat hívott össze a birodalom minden
szegletéből.
Ám volt egy fontos kérdés. Megossza-e ezt a hatalmas sereget
a hadvezérei között, és engedje, hogy megküzdjenek a
makedónokkal – vagy ő lépjen elő teljes dicsőségében, és
semmisítse meg az ellenséget?
Erre a tisztelt barátok kórusban azt felelték, hogy
természetesen a nagykirálynak kell vezetnie őket! Az ő
vezérletével úgy eltaposnák a makedónokat, mint a hangyákat!
Mégis, miközben éljenzésük végigzúgott a teremben, valaki
komor arccal hallgatott. Az athéni Kharidemosz korának egyik
legtapasztaltabb katonája volt. Évekkel korábban még
Philipposz oldalán harcolt, de elmenekült Görögországból,
miután összeveszett Alexandrosszal.
Senki sem tudott nála többet a makedónokról. És amikor a
többi tanácsos elhallgatott, Dareiosz kikérte Kharidemosz
véleményét.
– Talán nem akarod hallani az igazságot – felelte halkan
Kharidemosz –, de ha most nem mondom el, utólag már késő
lesz.
Igen, mondta, a perzsa hadsereg a legpompásabb, amit
valaha látott. Bíborban és aranyban ragyog; a katonák páncélja
olyan káprázatos, hogy minden képzeletet felülmúl. És igen,
mondta Kharidemosz, a makedónok „durvák és ízléstelenek”.
De kemények. Lehet, hogy nem bíborba és aranyba öltöznek, de
bátran harcolnak, és soha nem adják fel.
– Alig várják a parancsnokuk jelét – mondta Kharidemosz –,
és arra vannak kiképezve, hogy kövessék az utasításokat, és
soha ne törjenek ki a sorból. Egytől egyig engedelmeskednek a
parancsnak. Ha elfáradnak, a föld az ágyuk. Mindenfajta
élelemmel beérik, amit csak találnak. Csak néhány óra alvásra
van szükségük, és még napfelkelte előtt menetkészek.
Kharidemosz válasza tehát az volt, hogy Dareiosznak nem
szabad harcolnia. Őrültség lenne mindent kockára tenni
egyetlen csatában egy ilyen megátalkodott ellenféllel szemben.
A teremben halálos csend támadt. De Kharidemosz még nem
fejezte be.
– Amire neked szükséged van – mondta –, az egy olyan erő,
mint az övék.
Azt tanácsolta az uralkodónak, hogy küldessen nyugatra, és
fogadjon fel több tízezer zsoldost: nem puhány, elkényeztetett
perzsákat, hanem zord, keménykötésű görögöket.
És a vezetőjüknek olyannak kell lennie, aki tudja, mit csinál.
– Add nekem a parancsnokságot – mondta Kharidemosz –, és
én győzelmet hozok neked.
Hosszú, félelmetes csend következett. Dareiosz
Kharidemoszra meredt, sötét, hideg tekintettel.
Aztán a többi tanácsosból kitört a sértett felháborodás.
Milyen hallatlan gőg! Micsoda szemtelenség! Hogy merészel ez
a görög így beszélni az uralkodóval?
Dareiosz még mindig Kharidemoszra meredt, aztán
odabiccentett a testőreinek.
Ám a szívós öreg görög akkor sem hátrált meg, amikor az
őrök kivonszolták a teremből:
– Megfizetsz, amiért nem fogadtad meg a tanácsomat –
kiáltotta –, és önként fogod átadni a királyságodat
Alexandrosznak! Ő lesz az, aki megbosszulja a halálomat!
Még akkor is kiabált, amikor az őrök elvágták a torkát.

Néhány éjszakával később Dareiosz álmot látott.

Az szerepelt benne, hogy a makedón tábort felemésztik a
lángok. Aztán újra a palotában volt, és Alexandrosz állt előtte,
Dareiosz régi ruhájában.
Utána azt látta, hogy a makedónok végiglovagolnak Babilon
utcáin, Alexandrosz besétál Bel-Marduk nagy templomába, és
eltűnik.
Dareiosz izzadságban fürödve ébredt. Aztán sietve
felöltözött, és magához hívatta álomfejtő-jövendőmondóját,
hogy megkérdezze, mit jelent az álma.
Az suttogva tanácskozott segédeivel, majd kimondta az
ítéletét. Az álom az istenek üzenete volt. A makedónokat
hamarosan elemésztik a lángok, és a királyi ruhájától
megfosztott Alexandroszt láncra verve fogják végigvonszolni az
utcákon.
Dareiosz mély, megkönnyebbült sóhajt hallatott. Hogyan is
lehettek kételyei?
Most ő és udvartartása nyugat felé lovagolt. Úti céljuk a
háromszáz mérföldnyire lévő Babilon forrongó metropolisza
volt, ősi birodalmak székhelye, a világ egyik legnagyobb városa
– és az a hely, ahol Dareiosz álmában látta Alexandroszt.
Babilon volt az utolsó hely, ahol épeszű ember nyár közepén
tartózkodni kívánt volna, szűk, fullasztó sikátorai, fojtogató,
füstös-poros levegője miatt. De épp itt, a hatalmas falakon túl
elterülő síkságon verték fel Dareiosz szolgái az uralkodó sátrát.
Nap mint nap több ezer katona érkezett a peremvidékekről,
akik bevonultak a táborba, hogy Dareiosz hivatalnokai számba
vegyék őket. Végül, amikor az utolsó lovas is felkerült a listára,
eljött az indulás ideje.
A nap már magasan járt az égen, amikor a királyi sátorból
harsány trombitaszó adta meg a jelet rá.
Elsőként a szent tűz hordozói érkeztek, lángjaikat
ezüstoltáraikon magasra emelve. Aztán jöttek a mágus papok,
akik szent himnuszokat énekeltek, majd a királyi bíbor 365
viselője, az év minden napjára egy-egy.
Ezután Ahura Mazdá isten szent szekere következett, hajtói
aranyostorral ösztökélték hófehér lovaikat. Utána tíz arany- és
ezüstveretes szekér haladt, melyeket tizenkét különböző
nemzet lovassága kísért.
Aztán jött a tízezer halhatatlan, arany nyaklánccal és
ékkövekkel kirakott tunikában. Aztán a tizenötezer királyi
rokon; majd Dareiosz személyi testőrsége, a lándzsahordozók.
És most végre feltűnt az uralkodó szekere, amelyet az istenek
arany és ezüst képmásai díszítettek. A szekér igáján hatalmas
ékszerek csillogtak, fölötte pedig egy óriási aranysas
magasodott, kiterjesztett szárnyakkal: Ahura Mazdá jelképe.
Dareiosz még soha nem nézett ki ilyen pompásan. Tunikája
mély bíborral, a császárok színével volt szegélyezve. Vállán
aranyszínű köpenyt viselt, amelyen vadászsólymokat ábrázoló
hímzés díszlett.
Aranyozott övéről hatalmas, ívelt szablya lógott, melynek
hüvelyét egyetlen kristályból faragták. Drágakövekkel ékesített,
égszínkék fejszalagja az uralkodó hatalmának jelképe volt.
Nyomában lovasok és lándzsások tízezrei, katonák hullámai
vonultak. Aztán jött Dareiosz anyja, Sziszigambisz, és felesége,
Sztateira, hintóikban, a gyermekek és dajkáik, udvarhölgyeik és
szolgáik légiói. Még a kincseit is magával vitte, több száz
öszvérre és tevére felpakolva.
Az ókori Babilon, a csillagászat és a matematika szülőhazája,
soha nem látott még ilyen pompás látványosságot. És ahogy a
katonák ezrei kiözönlöttek a kapukon, a tömeg éljenzett.
Senki sem kételkedett abban, hogy sereg győztesen tér
vissza. Ilyen pompával szemben a makedón fiúnak esélye sem
lehetett.

Több száz mérföldre nyugatra Alexandrosz éppen egy

folyóban úszott.
Miután elhagyták Gordiont, ő és emberei hetekig meneteltek
a hegyeken át a Kilikiai kapu, a Szíria partjaihoz vezető hágó
felé. Kemény, szikes vidék volt ez, különösen nyár derekán,
amikor, mint egy római író megjegyezte, „a tűző nap perzselő
hőséggel égeti Kilikia földjét”.
Végre átjutottak a hágón, és elérték a Küdnosz folyót. A nap
kegyetlenül forrón tűzött, az emberek izzadtak és porosak
voltak.
A folyó olyan hívogatónak tűnt, hogy az ifjú király nem neki
tudott ellenállni. Miközben barátai szórakozottan nézték,
levetkőzött, és belevetette magát.
A víz által okozott sokktól elállt a lélegzete. A hegyek
perzselő forrósága után olyan volt, mintha jeges fürdőbe merült
volna, s a hideg mélyen a csontjaiba hatolt.
Amikor Alexandrosz végre kievickélt a folyópartra, minden
ízében reszketett. Az arca természetellenesen fehér volt, mintha
minden élet egy pillanat alatt elillant volna belőle. Alig két lépés
után a térde megroggyant, és összeesett.
Mire a kísérői a sátrába vitték, a hír már elterjedt a táborban.
Katonák gyülekeztek a bejárat körül, arcukat szürkére festette
az aggodalom.
Alexandrosz kinyitotta a szemét. Élt, de kétségbeejtően
sápadt volt, végtagjai remegtek, szeme elhomályosult,
homlokán veríték gyöngyözött.
Az egyik katonaorvos, az akarnániai Philipposz megtapogatta
a király homlokát. Forró volt, a láz nyilvánvaló jeleként.
Philipposz egy pillanatra elgondolkodott. Ismer egy főzetet,
mondta, ami talán segíthet. De egyetlen orvos sem lehetett
biztos a sikerben.
E szavak hallatán Alexandrosz tisztjei aggódó pillantásokat
váltottak. Hallották a pletykákat: hogy Dareiosz vérdíjat tűzött
ki Alexandrosz fejére; hogy ezer talentumot ajánlott fel annak,
aki meg tudja ölni; és hogy a táborban egy méregkeverő áruló
bujkál.
De Alexandrosz soha nem kételkedett az orvos hűségében.
Nagy nehezen felkönyökölt, az orvos bájitaláért nyúlt, és egy
hajtásra megitta. Aztán levegő után kapkodva a párnákra
hanyatlott.
Vártak. Philipposz mindvégig a király mellett maradt,
törölgette a homlokát, gyógykenőccsel dörzsölte, ételt és bort
hozatott neki. És a hadvezérei mindvégig ott álltak és vártak,
kezüket vészjóslóan a kardjuk markolatán nyugtatva.
Végre Alexandrosz légzése csillapodott, és homloka lehűlt.
Kinyitotta a szemét, a tekintete tiszta és nyugodt volt.
Philipposzra pillantott, és hálásan rámosolygott. Alexandrosz
hadvezérei elengedték a kardjukat, és felsorakoztak, hogy kezet
rázzanak a doktorral. A király megmenekült.
Ám eközben Dareiosz egyre közelebb ért.

Alexandrosz betegségének híre akkor jutott el Dareioszhoz,

amikor Babilónia mezőin vonult át. Az uralkodó, felgyorsítva
tempóját, átkelt az Eufrátesz folyón, és nyugatra fordult,
keresztülvágva a Szír-sivatagon. Immár csak az Amanosz
hegység{22} választotta el prédájától.
A perzsák harci kedve fellángolt, s parancsnokaik alig várták
a végső összecsapást. Senki sem kételkedett abban, hogy a
csatából győztesen térnek vissza.
Időközben Alexandrosz kémei is tudomást szereztek a
perzsák előrenyomulásáról. Ám nem tudták, hogy Dareiosz
pontosan hol van, sem pedig azt, hogy mit tervez.
Alexandrosznak az volt az első gondolata, hogy előreküldi
Parmeniónt és a lovasságot, hogy biztosítsák a Szíriai kapu{23}
védelmét. De a perzsa hadseregnek még mindig se híre, se
hamva nem volt, és semmilyen nyom nem utalt arra, merre
lehet.
Mire Alexandrosz utolérte Parmeniónt Isszosznál, a
feszültség szinte elviselhetetlenné vált. Minden makedón
katona, a legalacsonyabb rangútól a legmagasabb rangúig,
pontosan tudta, hogy Dareiosznak lennie kell valahol. De hol?
Alexandrosz ismét úgy döntött, hogy kockáztat. Betegeit és
sebesültjeit Isszoszban hagyva továbbnyomult az Amanosz
hegység és a tenger közötti keskeny parti sáv mentén.
A makedónok napokig meneteltek dél felé. Előttük feküdtek
a föníciai kikötővárosok, amelyek szilárdan hűek voltak a
perzsákhoz, mögöttük Kilikia sivár dombjai; jobbra a Földközi-
tenger csillogó vize látszott, balra pedig, alig néhány
mérföldnyire, az Amanosz magasba törő csúcsai.
Ekkor már október végére járt. A nyári hőség halvány emlék
volt csupán; menetelés közben a makedónokra jéghideg eső
zúdult. Fagyos szél korbácsolta sátraikat, amikor aludtak. És az
egyik leghidegebb és legcsapadékosabb éjszaka után, amikor a
vihar valósággal tombolt, a felderítők az elképzelhető
legrosszabb hírt hozták Alexandrosznak.
A perzsa uralkodó nem a hegyek túloldalán volt, és nem is
valahol előttük.
Dareiosz titokban nyugatra vezette hatalmas hadseregét a
szűk Amani-szoroson keresztül. Elfogta a betegeket és
sebesülteket, akiket Alexandrosz Isszoszban hátrahagyott,
megkínozta őket, és levágatta a kezüket. Ezek után délnek
fordult. És most itt volt, közvetlenül a makedónok mögött.
Alexandrosz először alig hitte el a dolgot. Szinte kétségbeesve
megparancsolta néhány hetairosznak, hogy lovagoljanak észak
felé, azt remélve, a hír hamis. De amikor azok visszatértek,
komor arcuk elárulta az igazságot.
Alig néhány mérfölddel odébb rábukkantak egy óriásinak
tűnő perzsa sereg előőrsére. A síkságon tábortüzek égnek, s „az
egész terület mintha egyetlen összefüggő fénnyel lángolna”,
jelentették.
Tehát igaz volt.
Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. A hosszú
hónapokig tartó menetelés után a makedónok holtfáradtak
voltak, reszkettek a hidegtől meg a kimerültségtől, és bőrig
áztak.
Most pedig, szinte hihetetlen, de egyenesen belesétáltak a
perzsák csapdájába.
 7.

Az isszoszi csata
Alkonyodott. Alexandrosz magányosan üldögélt az Amanosz
hegység egyik gerincén, és a Földközi-tengerbe lassan alábukó
napot bámulta.
Mindeddig a szerencse áldása kísérte. Soha nem félt
kockáztatni, és mindig győzött.
Most azonban úgy tűnt, a szerencséje elfogyott. A következő
estére talán véget ér a küldetése.
Néha még Alexandrosz is érzett félelmet. A mai este ilyen
pillanat volt.
De mi van, ha a legrosszabb történik, és holnap tényleg
elbukik? Az emberek azt mondják majd, becsülettel halt meg,
ahogy egy nagy hőshöz illik. A költők megéneklik a nevét, a
hallgatóság pedig letörli az érte hullatott könnyeit.
Mégiscsak jobb a barátai mellett, a csatában meghalni, mint
visszamenekülni Makedóniába, és magányos öregemberként
lehelni ki a lelkét.
Alexandrosz letérdelt. Ujjai nedves, zsíros földet tapintottak.
Egy imát mormolt e távoli föld isteneihez, bárkik is legyenek
azok. Aztán felnézett az égre, a csillagokra, és a nagy Zeuszhoz
fohászkodott, mielőtt feltápászkodott, hogy visszatérjen az
embereihez.
Amikor Alexandrosz belépett a királyi sátorba, hogy a
makedón parancsnokokhoz szóljon, olyan volt, mintha
kicserélték volna, valósággal sugárzott belőle a derűs
önbizalom.
 Igen, a hír igaz, közölte. Dareiosz közvetlenül mögöttük van,
és azóta támadásra készül, amióta a makedónok elhagyták a
hegyeket.
Most tehát azt fogják tenni, amire Dareiosz a legkevésbé
számít.
Szembefordulnak a perzsákkal, és frontális támadást
intéznek ellenük.
Ez persze kockázatos, ismerte el. De „istenadta lehetőség is a
perzsák haderejének egyetlen győzelemmel történő
megsemmisítésére”.
– Ne féljetek! – mondta nekik mosolyogva. – Dareiosz
emberei gyengék és szolgalelkűek, akik elpuhultak a
fényűzéstől. Mi azonban szabadnak született, harcban edzett
makedónok vagyunk. Az emberek a harmadik őrségre legyenek
felkészítve a csatára, és álljanak menetkészen! Holnap
harcolunk!
Éljenzés visszhangzott a sátorban. És Alexandrosz
parancsnokai egymás után előléptek, hogy megszorítsák ifjú
uruk kezét.

A trombiták már hajnalban megszólaltak. Amikor a nap első

sugarai megérintették az Amanosz csúcsait, a gyalogság
egységei már észak felé haladtak, visszafelé, arra, amerről
jöttek.
Ezúttal a tenger volt a bal oldalukon, a hegyek a jobb
oldalukon. És előttük, valahol, folyókon és szakadékokon túl,
Dareiosz serege várakozott.
Egész délelőtt meneteltek a makedónok, lovasságuk a
nyomukban. Dél körül a felderítők hírekkel tértek vissza.
A perzsák mindössze négy mérföldnyire voltak előttük, a
Pinarosz folyó túloldalán. Nyilvánvalóan csak most vették észre,
hogy jönnek a makedónok, mert fejvesztve rohangálni kezdtek,
hogy felkészüljenek a támadásra.
Alexandrosz jelzett parancsnokainak. A phalanx álljon
csatarendbe, a lovasság pedig vonuljon balra és jobbra, és
foglalja el a szárnyakat. Ugyanúgy, mint a Granikosznál,
Parmenión vezeti a balszárnyat, Alexandrosz pedig, a
nehézlovasság élén, a jobbszárnyat.
Elindultak. A távolban Alexandrosz már látta lobogni a
perzsák harci zászlóit.
A felderítők, jegyezte meg magában, igazat mondtak a perzsa
hadsereg gigászi méreteiről. Több tízezren voltak,
összezsúfolódva az Isszosz keskeny síkján, a hegyek és a tenger
között.
Dareiosz emberei vérfagyasztó rikoltozásban törtek ki.
Válaszul a makedónok is eget verő üvöltést hallattak, amely
visszaverődött az Amanosz magas kőfalairól.
Ekkor Alexandrosz megsarkantyúzta a hűséges
Bukephaloszt. Miközben végigvágtatott az arcvonalon,
kieresztette a hangját, hogy mindenki hallhassa királyát.
Ellenségeik, kiáltotta, a kegyetlenség és a kapzsiság erői,
betolakodók, „akik lerombolták és felgyújtották templomainkat,
elfoglalták városainkat, és megszegték az istenek és az emberek
minden törvényét”.
De ma a perzsák megfizetnek bűneikért. Az istenek a
makedónokat választották a világ felszabadítóinak, és újabb
fényes győzelmet ígértek nekik.
Csak hinniük kell benne – és harcolni!
 Éljenzés tört ki a makedón sorok mentén. Lándzsák
emelkedtek a magasba, amelyek megcsillantak a délutáni nap
utolsó sugaraiban. Megszólaltak a trombiták, és felharsant a
vérfagyasztó harci kiáltás, az Alalalalalaj!, amely annyi
ellenséget tartott rettegésben.
Aztán Alexandrosz és bajtársai őseik csatakiáltását üvöltve
támadásba lendültek.

A makedónok egy szökőár erejével rontottak az ellenséges

arcvonalnak. Vér, sár és víz fröccsent mindenfelé, kardok és
lándzsák emelkedtek és zuhantak, emberek ordítottak
kínjukban, lovak nyerítettek rémületükben…
A csata másodperceken belül egyetlen zavaros, kaotikus
összecsapássá vált – nem is annyira egyetlen csatává, mint
inkább ezer és ezer párbajjá, ahol minden egyes ember
kétségbeesetten küzdött az életben maradásért.
Középen a phalanx elszánt dühvel küzdött a perzsa vonal
ellen. A makedónok túlságosan összezsúfolódtak ahhoz, hogy
lándzsáikat használhassák, ezért vadul döfködtek rövid
kardjaikkal – „pengéjüket – írta egy görög történész – ellenfeleik
arcába vágták”.
Amikor egy perzsa elesett, rögtön egy másik lépett a helyébe.
Amikor a második elesett, már ott is termett a harmadik,
őrjöngő üvöltéssel.
A sorok annyira szorosan egymáshoz voltak szorítva, hogy
ha valaki megsebesült, nem volt mód a visszavonulásra. De ha
valami balszerencse folytán valaki megcsúszott, vége volt. A sor
összezárul felette, és a csizmák százai eltaposták.
 A balszárnyon Parmeniónt visszaszorították. De a
jobbszárnyon a lovasság mélyen behatolt a perzsa sorokba. És
az élen, áttörve az ellenséges sorokon, maga Alexandrosz
vágtatott, egy lángoló villám teljes dicsőségében.
A király irgalmatlanul aprította az ellenséget. Először egy
perzsa esett el, aztán egy másik, majd egy harmadik… És akkor
Alexandrosz meglátta őt, az óriási harci szekerén álló, magas,
szakállas, homlokán aranykoronát viselő férfit, kezében csillogó
szablyával – Dareiosz volt az, a királyok királya, alig néhány
méternyire tőle!
Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, és a káoszon
keresztül út nyílt. A két király tekintete találkozott, és Dareiosz
szemében felismerés villant.
Itt volt hát a lehetőség, amelyről Alexandrosz oly régóta
álmodott – megküzdeni riválisával, szemtől szemben, férfi a
férfival, kard kard ellen, miként egykor Akhilleusz és Hektór.
Ám a következő pillanatban egy hatalmas alak tornyosult
Alexandrosz előtt, gyűlölettől vicsorogva, s pengéje vértől
csöpögött. Oxüartész volt az, a perzsa uralkodó testvére, sokak
szerint az egész Perzsa Birodalom legjobb kardforgatója. Most
Alexandrosz felé sarkantyúzta lovát, fegyverét gyilkos csapásra
emelve.
De Alexandrosz gyors volt, és amikor Oxüartész lesújtott,
sebesen oldalra fordult, épp csak elkerülve a kard élét – majd
egy pillanat múlva lándzsáját mélyen a perzsa mellkasába döfte.
Ekkor Alexandrosz barátai királyuk köré gyűltek, és immár
együtt törtek előre, tűzgolyóként hasítva át az ellenség
vonalain.
Ám Dareiosznak esze ágában sem volt megvárni, hogy őt is
lemészárolják – s még kevésbé állt szándékában élve a
makedónok kezébe kerülni.
Hirtelen megfordította aranyszekerét, s pár pillanattal
később, miközben emberei döbbent rémülettel bámultak, a
nagykirály eltűnt.

A két sereg elkeseredetten küzdött tovább egymással az

isszoszi csatamezőn. Ahogy múltak a percek, a makedónok, akik
számukat tekintve alulmaradtak ugyan, de lélekben nem, azt
tapasztalták, hogy az ellenség gyengül.
Amint híre ment Dareiosz menekülésének, a perzsák végleg
elvesztették harci kedvüket. Egyesek hitetlenkedve dobták el a
fegyvereiket, mások döbbenten és megtört szívvel menekültek
a hegyek irányába.
Hamarosan perzsa lovasok ezrei száguldottak rémülten
észak felé. Amint elérték a hágókat, a visszavonulás
meneküléssé, a menekülés pedig tülekedéssé változott.
Amikor a lovak megbotlottak és felbuktak, az utánuk jövők
rájuk torlódtak. A perzsa harcosok hamarosan saját bajtársaik
ellen fordították kardjukat, így próbáltak megmenekülni,
kétségbeesett pánikban vagdalkozva.
Napnyugtára több tízezer perzsa hevert holtan a csatatéren, a
legalacsonyabb rangú gyalogosoktól a legdíszesebb öltözetű
szatrapákig. Az óriási perzsa sereg megsemmisült.
Eközben Alexandrosz és barátai észak felé vágtattak, forró
nyomon üldözve a nagykirályt.
Hosszú mérföldeken át lovagoltak, hátasaik lihegtek a
kimerültségtől, ruhájuk ragadt a sártól.
A nap lemenőben volt. Az ég elsötétült. Végül a szürkületben
Alexandrosz megpillantotta a királyi szekeret, amely
magányosan és elhagyatottan állt egy szakadék szélén.
Dareiosz íját és aranypalástját, amelyet menekülés közben
sietve hátrahagyott, megtalálták a szekéren. De az uralkodó
eltűnt.
Alexandrosz végül, kimerültsége miatt, feladta az üldözést.
Mire ő és barátai visszaértek a harcmezőre, a makedónok már a
perzsák által hátrahagyott kincseket gyűjtötték halomba.
Dareiosz sátra előtt fáklyák lobogtak az éjszakában. Amikor
Alexandrosz és Héphaisztión izzadtan, sárosan és elcsigázottan
megálltak a küszöbön, a csodálkozástól leesett az álluk.
A belső tér olyan káprázatos volt, amilyet még sohasem
láttak. Mindenütt gyertyák és illatszerek, selymek és szőnyegek,
kanapék és heverők, étellel-itallal teli asztalok voltak, valamint
„fürdőedények, vizesedények és kenőcsös tégelyek, mind
aranyból”.
Alexandrosz Héphaisztiónra nézett.
– Ilyen hát királynak lenni! – mondta fintorogva.
Középen egy nagy arany fürdőkádból gőz szállt fel.
– Dareiosz fürdője – dörmögte az ifjú király, miközben
lehúzta véres páncélját.
– Nem – felelte Héphaisztión, és a vállára csapott. –
Alexandrosz fürdője.

Aznap este Alexandrosz sokáig fennmaradt ünnepelni a

barátaival. Ám másnap – fájó feje és sajgó végtagjai ellenére –
korán kelt. Rengeteg dolga volt.
Először is körbejárta a tábort, elbeszélgetett a sebesültekkel,
meghallgatta a harcosok történeteit. Minden emberéhez volt
egy-két barátságos szava, és a legbátrabbaknak arany- és
ezüstajándékot adott.
Az elesetteket teljes tiszteletadással temették el. Három oltár
örökké állni fog itt bátorságuk emlékéül: egy Pallasz Athéné,
egy Héraklész és egy Zeusz tiszteletére – jelentette ki
Alexandrosz.
Most azonban olyan találkozás következett, amitől még
Alexandrosz is rettegett. Dareiosz menekülésében nemcsak
sátrát, bútorát, fürdőjét és kincseit hagyta hátra, hanem
feleségét, anyját, sőt még a gyermekeit is.
Az asszonyok egész éjjel olyan hangosan zokogtak, hogy
Alexandrosz odaküldte hozzájuk barátját, Leonnatoszt, hogy
nyugtassa meg őket. Persze tisztában volt vele, hogy előbb-
utóbb személyesen is beszélnie kell velük. De mivel a
királynőkkel való beszélgetésben nem igazán volt jártas,
magával vitte Héphaisztiónt, hogy erkölcsi támaszt nyújtson
neki.
Amikor beléptek a sátorba, Dareiosz anyja, Sziszigambisz, két
férfit látott: az egyik magas és feltűnően jóképű, a másik
alacsony és zömök volt. Egyenesen a magasabbik felé indult, és
a lába elé vetette magát. Csak amikor felnézett, és meglátta a két
férfi vidám arcát, jött rá a tévedésére.
Alexandrosz gyengéden felsegítette a földről.
„Semmi baj, anyám – mondta, és rámosolygott
Héphaisztiónra. – Hisz valójában ő is Alexandrosz.”{24}
Ekkor az uralkodó feleségéhez, sokak szerint Perzsia
legszebb asszonyához, Sztateirához fordult. Komoly hangon
kijelentette, hogy mindig rangjához méltó módon fog vele
bánni, és nem kell félnie tőle.
 Dareiosz lányaival, akik ugyancsak káprázatosan szépek
voltak, Alexandrosz szintén kegyesen és tisztelettudóan
viselkedett. Előkelő férjet fog nekik találni, ígérte, ahogy az
apjuk tette volna. Megtarthatják ékszereiket és szolgáikat, és ha
bármikor bármire szükségük lenne, csak kérniük kell.
Ekkorra a perzsa nők félelme tovatűnt. Alexandrosz messze
nem volt rémálmaik démona, sőt nem is lehetett volna
lovagiasabb.
Ekkor Alexandrosz megpillantott egy kisfiút, aki félénken
megbújt Sztateira szoknyája mögött. Dareiosz fia, az alig
hatéves Ochus volt az. Amikor Alexandrosz magához intette,
odaszaladt hozzá, a nyakába ugrott, és átölelte. Alexandrosz
nevetésben tört ki, s felkiáltott:
– Micsoda bátor fiú, és még csak hatéves! – Aztán
Héphaisztiónra pillantott, és halkan hozzátette: – Bárcsak
Dareiosz is olyan bátor lett volna, mint a fia!

Dareiosz első levele néhány nappal később érkezett meg.

Miután elhagyta szekerét, az uralkodó váltott lovakkal a
hegyekbe menekült. December elejére visszatért Babilonba. De
ezúttal nem volt semmilyen ünnepi felvonulás, a polgárok
mogorván és hallgatagon fogadták.
A palota falai mögött Dareiosz Alexandrosznak szóló levelet
diktált, szolgái agyagtáblára karcolták szavait. Veresége ellenére
hangneme ugyanolyan gőgös volt, mint mindig.
Az istenek, ismerte el, Alexandrosznak adták a győzelmet
Isszosznál. De ugyanolyan könnyen vissza is vonhatják
kegyüket, mint ahogy megadták.
 Dareiosz vissza akarta kapni anyját, feleségét és gyermekeit.
Cserébe „annyi pénzt ígért, amennyit csak Makedónia elbír”, és
kész volt egyenrangúnak elismerni Alexandroszt. De ennyi volt,
semmi több.
Amikor Dareiosz küldönce átadta a levelet, Alexandrosz arca
elsötétült. Nem csupán a pénzért jött el idáig.
Válaszlevelében ez állt:
„A te őseid voltak azok, akik a tengerparti görögökön őrjítő
pusztítást végeztek, átkeltek a tengeren Makedóniába,
lerombolták városainkat, és felégették földjeinket. Te voltál az,
aki lefizetett egy bérgyilkost, hogy megölje az apámat,
Philipposzt.{25} Te voltál az, aki ellenem uszítottad a görög
városokat, vérdíjat tűztél ki a fejemre, és felbérelt emberekkel
az életemre törtél.
Tehát nem én vagyok a támadó ebben a háborúban.
Önvédelemből cselekszem, és az istenek velem vannak. Ők
adták nekem a győzelmet, és nekem ígérték egész Ázsiát.
Jöjj hát elébem, és kérd anyádat, feleségedet, gyermekeidet,
és bármi mást, amit csak kívánsz. Bármit kérsz, meg fogod
kapni.
De ne feledd: én vagyok Ázsia ura. Ha tehát legközelebb írsz
nekem, tartsd észben, hogy a királyodnak írsz.”
Amíg Dareiosz válaszára várt, Alexandrosz délre vonult,
Fönícia partjaihoz, ahol ma Libanon található. Szidón kikötője
azonnal megadta magát neki, de a húsz mérfölddel arrébb
fekvő Türosz szigetvárosa sokkal keményebb diónak bizonyult.
Türosz a Földközi-tenger egyik legfontosabb kikötője volt. A
város egy sziklás part menti szigetre épült, ezért
bevehetetlennek tartották. Egyetlen hadsereg sem tudta
megmászni a kőfalakat, és a szigetet egyetlen híd sem kötötte
össze a szárazfölddel.
Alexandrosz azonban sosem félt a kihívásoktól. A 332. év első
heteiben utasította embereit, hogy kezdjék meg a munkát egy
hatalmas, a tengeren átívelő, vakondtúrásnak nevezett gát
építésén. Ez lehetővé tette volna számára, hogy ostromgépeit
közvetlenül a városfal előtt állítsa fel.
Sajnos a türosziaknak más elképzeléseik voltak. Hatalmas
„tűzvetőkkel” égő törmeléket zúdítottak Alexandrosz utászaira,
valamint különleges háromágú szigonyokat vetettek be,
amelyeket beakasztottak a makedónok pajzsába, és belökték
őket a tengerbe.
A legfélelmetesebb találmányuk azonban nagyon egyszerű
volt. Az ostromlott városban a fémművesek sekély bronztálakat
készítettek, amelyeket homokkal töltöttek meg, és izzó tűzön
felforrósítottak.
Amikor a makedónok lőtávolságon belülre kerültek, a
türosziak a vörösen izzó homokot átöntötték a falon. És ekkor,
ahogyan arról Diodórosz Szikulosz történész beszámol, „a
homok leszivárgott a makedónok mellvértje és inge alá, és erős
forrósággal perzselte meg a bőrüket”.
Akire ráöntötték a forró homokot, iszonyatos kínokat élt át,
mert ha az egyszer a páncél alá került, nem lehetett
megszabadulni tőle. Diodórosz szavaival élve, az áldozatok
„üvöltöttek és rimánkodtak, mintha kínoznák őket, de senki
sem tudott rajtuk segíteni. Gyötrelmes kínok között vergődve
megtébolyultak és kiszenvedtek.”
Ekkora ellenállással szemben sok vezér feladta volna. De
Alexandrosz nem olyan volt, mint a többi ember. Az istenek
dicsőségre szánták őt, és ha megesküdött valamire, azt meg is
tette.
 Így az ostrom hónapokig elhúzódott. Amikor a türosziak egy
felgyújtott hajóval szétrombolták az ostromgátat, Alexandrosz
újjáépítette.
Könyörtelenül ostromolta a várost, faltörő kosokkal és
katapultokkal. És a fullasztó júliusi hőségben végre a kosok
lyukat ütöttek a fal déli oldalán, s Alexandrosznak sikerült az
áttörés.
Felmászott a legmagasabb ostromtoronyra, és általános
rohamot vezényelt, amelyet ő maga vezetett, őrült harci dühvel.
A türosziak közül, írják a krónikások, volt, akit lándzsájával,
volt, akit szablyájával ölt meg, másokat pedig a mélybe taszított
a falakról.
A hónapokig tartó küzdelemben kimerült védőknek esélyük
sem volt. Estére a város elesett.
Ekkor egy második levél érkezett Dareiosztól. A nagykirály
megváltoztatta hangnemét. Anyja, felesége és gyermekei
biztonságos hazatérésének fejében elképesztő összeget, tízezer
talentumot ígért Alexandrosznak.
És ez még nem volt minden. A béke fejében Dareiosz
felajánlotta Alexandrosznak az egész mai Nyugat-
Törökországot, lehetővé téve számára, hogy megtartsa
Szardeiszt, Milétoszt, Halikarnasszoszt és Gordiont.
S hogy megpecsételjék az alkut, azt javasolta
Alexandrosznak, hogy vegye feleségül az ő idősebbik lányát,
akit anyja után Sztateirának neveztek.
Amikor Alexandrosz felolvasta a levelet, barátai szeme tágra
nyílt a csodálkozástól.
Az idős Parmenión szólalt meg először:
– Ha Alexandrosz volnék – mondta –, elfogadnám.
Alexandrosz elmosolyodott, s azt felelte:
 – Ha Parmenión volnék, én is.
De válasza nemleges volt. Ő nem csupán Dareiosz
birodalmának töredékéért jött el idáig – hanem az egésznek a
meghódításáért.
És a leggazdagabb, legősibb és legtitokzatosabb országgal
akarta kezdeni – Egyiptommal.
 8.

Ámon hangja
Nem Alexandrosz volt az első görög, aki Egyiptom csodáiról
álmodott.
Több mint egy évszázaddal korábban egy Hérodotosz nevű
fiatalember szállt hajóra szülőhelyén, Halikarnasszoszban, hogy
megkezdje hosszú útját dél felé.
Hérodotosz határtalanul kíváncsi ember volt, szeretett új
földeket felfedezni és megismerni, valamint a múltról szóló
történeteket hallgatni és feljegyezni. Amikor utazásai véget
értek, ezekből alkotta meg az első történelemkönyvet,
amelynek címe egyszerűen Történetek.
Az volt a célja, hogy „megakadályozza, hogy az emberi
teljesítmények nyomait eltörölje az idő”, és hogy feljegyezze
azokat a „nagyszerű és elképesztő” dolgokat, amelyeket az
emberek tettek. És az általa meglátogatott országok közül egyik
sem volt annyira hatalmas és annyira meghökkentő, mint
Egyiptom.
Az egyiptomiak, jelentette ki Hérodotosz, a Föld legősibb
népe. Ők voltak az elsők, akik az időt években számolták, és
minden évet tizenkét hónapra osztottak.
Civilizációjuk éltető eleme a Nílus folyó volt, amely Afrika
szívében eredt, és sok ezer mérföldön át, hegyeken és
sivatagokon keresztül hömpölygött, mielőtt deltatorkolattá
szélesedve a tengerbe ömlött.
A Nílus minden nyár közepén kilépett medréből, és
elárasztotta a környező földeket. Amikor a víz levonult, a talaj
gazdag és termékeny maradt, ami azt jelentette, hogy a
földművesek könnyebben tudtak vetni és aratni, mint bárki
más az akkor ismert világon.
A folyó partján az emberek meggazdagodtak. Kerámiákat és
ékszereket készítettek, piacokat és városokat építettek, és
megalkották a hieroglifákat, vagyis a képírást.
Kr. e. 3000 körül az első fáraók hatalmas birodalommá
egyesítették Alsó- és Felső- Egyiptomot, az északi és a déli
tartományokat. És több mint kétezer éven át uralták ezt a
rendkívüli fejlettségű világot.
Az egyiptomiak parókát és köntöst hordtak, parfümöt
használtak, és sminkelték magukat. Furulyákat és hárfákat,
játékokat és társasjátékokat készítettek. Tintával írtak
papiruszívekre, és olyan matematikai ötletekkel álltak elő, mint
például a törtek, amelyeket ma is használunk.
Mindenekelőtt azonban kolosszális sírokat építettek
uralkodóiknak, dacolva a lehetetlennel. A legnagyobb ilyen
síremlék, a gízai nagy piramis, a föld legmagasabb építménye
volt, amelyik milliónyi kváderből, vagyis szabályos négyszög
alapú hasábbá faragott, egymáshoz tökéletesen illeszkedő kőből
állt. A piramisok belsejében folyosók, galériák és kincseskamrák
voltak, legtitkosabb helyiségeikben pedig aranyat, ezüstöt és
drága ékszereket rejtettek el, és ide temették fáraóik mumifikált
holttestét.
Mire azonban Hérodotosz felhajózott a Níluson, a piramisok
már nem Egyiptom hatalmának, hanem Egyiptom elveszített
hatalmának jelképei voltak, ami egészen más.
Még Kr. e. 525-ben a huszonhatodik dinasztia utolsó fáraóját
legyőzték a perzsák. Onnantól kezdve az egyiptomi korona a
perzsa uralkodóké volt.
 Az egyszerű egyiptomiak gyűlölték a megszállókat
erőszakosságuk miatt. Papjaik még azzal is megvádolták a
perzsákat, hogy megölték és megették szent bikáikat, s ez a
vallását oly komolyan vevő nép számára hallatlan sértés volt.
Amikor Alexandrosz útnak indult, Dareiosz épp akkor
állította vissza a perzsák uralmát egy hosszú ideig tartó lázadás
után. Így amikor az isszoszi csata híre eljutott a Nílushoz,
kevesen bánkódtak, legkevésbé a papok.
De vajon mit szólnak majd Alexandroszhoz?

Kr. e. 332 novembere volt, amikor a makedón uralkodó a

széles deltatorkolathoz ért, ahol a Nílus a tengerrel találkozott.
Amerre a szem ellátott, virágba borult lótuszok skarlátvörös
hullámai borították a vidéket. A mezőket madarak lepték el:
kócsagok, kormoránok, sirályok, csérek és íbiszek. A sekély
vízből krokodilok bámulták ridegen az elhaladó katonákat, és
egy szunyókáló víziló óriásit ásított.
Ám ha a helyi állatokat nem is hatották meg a makedón
látogatók, az egyiptomiak aligha lehettek volna szívélyesebbek.
Amikor Alexandrosz belovagolt Pelúszion erődjébe, a helyi
szatrapa már várta, és mélyen meghajolva üdvözölte őt mint
királyát.
Alexandrosz ekkor délnyugat felé fordult, átvágva a
deltatorkolat mezőin; „széles föld – írta a környékről
Hérodotosz –, itt minden lapos, vizes és mocsaras”. Mintegy száz
mérföld után látta megcsillanni a napfényt Héliopolisz, a Nap
városa templomainak csúcsán.
 Héliopolisz több ezer éves volt. Hérodotosz szerint papjai
voltak a legnagyobb tudásúak Egyiptomban, és minden évben
zarándokok ezrei érkeztek ide, hogy Aton, az ősi Napisten szent
házában áldozzanak.
Alexandrosz emberei itt keltek át a Níluson, mielőtt folytatták
volna útjukat a nyugati parton. Amikor elhaladtak a piramisok
mellett, mindannyian elnémultak a csodálkozástól, olyan
váratlanul érte őket a hatalmas alkotások látványa.
Vajon mire valók ezek? – tűnődött Alexandrosz. – Hogyan
épültek? Mekkora hatalmuk lehetett az ősi egyiptomiaknak,
hogy képesek voltak ilyen dolgokat megálmodni?
De nem volt idő megállni és vizsgálódni. Alexandrosz alig
várta, hogy bevonulhasson Memphiszbe, Egyiptom ősi
fővárosába.
Alexandrosz érkezésének híre már napokkal korábban
eljutott a városba, így amikor ő és barátai átlovagoltak a
kapukon, a bazárokat és az utcákat izgatott és boldogan
tomboló, szemérmetlen kíváncsisággal bámészkodó, lelkesen
éljenző színes tömeg lepte el, amely felszabadítóként ünnepelte
a makedónokat.
Alexandrosz továbblovagolt Ptah, a teremtő hatalmas, fehér
falú temploma felé. Amikor Nagy Ramszesz kolosszális
ülőszobraira pillantott, hideg, könyörtelen vonásaitól még ő is
megborzongott. Mégis, amikor leszállt Bukephaloszról, hogy
üdvözölje a papokat, semmi jelét nem mutatta idegességnek.
Királyként jött, és ennek megfelelően viselkedett.
Első gesztusa tökéletesen kiszámított volt. Memphisz az
Ápisz-bika, Ptah jelképének otthona volt, akit fáraóként
kezeltek, és a templom mellett egy külön kamrában helyeztek
el.
 A bika leheletének gyógyító hatalmat tulajdonítottak. Az
egyiptomiak úgy hitték, hogy meg tudja jósolni a jövőt, és
ünnepnapokon koszorúkkal és virágokkal felékítve vezették
végig a városon.
Alexandrosz letérdelt a szent bika elé. Amikor lehunyta
szemét, és imádkozni kezdett, a papok helyeslően bólogattak.
Lehet, hogy az ifjú nem volt született egyiptomi, de még mindig
jobb volt a perzsáknál. És egyébként is, nagy sereget vezetett,
így az ellenállásnak nem sok értelmét látták.
Pár nappal később Alexandroszt megkoronázták Egyiptom
vörös-fehér kettős koronájával, amelyet a kobra és a keselyű
szimbólumai díszítettek. Mostantól ő volt Felső- és Alsó-
Egyiptom fáraója, a két ország ura, Hórusz örököse, Ré
kiválasztottja, Ámon kegyeltje.
És még mindig csupán huszonnégy éves volt.

Alexandrosz a telet Memphiszben töltötte. Katonái

megérdemelték a pihenést, és tudta, hogy időt kell szánnia új
királysága megismerésére.
De nyugtalan volt. Miközben emberei a helyi kocsmákban
mulattak, borospohárral a kezükben nevetgéltek, és a helyi
lányoknak csapták a szelet, ő alig várta, hogy világot lásson.
Dareiosz még mindig hatalmon volt, új sereget toborzott, és
Alexandrosznak még egyszer, utoljára szembe kellett néznie
vele. És aztán? Perzsia hatalmas városai: Babilon, Szúza és
Perszepolisz? Perzsia trónja? A Távol-Kelet hegyei?
Tovább és tovább és tovább, a világ végéig?
 Miközben Alexandrosz egyedül üldögélt a királyi palotában,
valami más is járt a fejében. Soha nem mondta el barátainak,
mit súgott neki anyja, Olümpiasz, Pellában, közvetlenül azelőtt,
hogy elindult a háborúba…
Amikor álmatlanul feküdt az éjszaka közepén, újra meg újra
ugyanazok a kérdések gyötörték. Honnan származik? Mit
tartogat neki a jövő? Ki ő valójában?
Talán ekkor hallott először Ámon orákulumáról, amelyik
állítólag messze nyugaton, a líbiai határ melletti sivatagban
található. De a történetek szűkszavúak voltak, és Alexandrosz
barátai sem tudtak semmi biztosat erről a titokzatos
orákulumról.
Több száz mérföldnyire, a homoktengeren túl terült el a buja
és termékeny Szíva-oázis, forrásaival, pálmafáival és olajfáival.
Ősidők óta férfiak és nők utaztak ide a sivatagon át, hogy
megtudják sorsukat Ámon hangjától.
Ki volt hát ez az Ámon, ez a kosszarvú isten? Az egyiptomiak
számára ő egyszerűen a saját Ámon-Réjük, a Nap urának helyi
változata volt.
A görög kereskedők azonban határozottan állították, hogy
Ámon az olümposzi istenek királyának, Zeusznak egy másik
megtestesülése – sőt azt is hozzátették, hogy a hatalmas
Héraklész, Alexandrosz hőse, egyszer meg is látogatta az
orákulumot, hogy isteni atyjának tanácsát kérje.
Elmúlt a tél, és a Szahara dűnéi felől meleg, poros szél fújt. És
Alexandrosz végre döntött.
Visszaindul a Níluson, legközelebbi társai kíséretében.
Nyugatra megy, a sivatagba, hogy felkeresse Ámon orákulumát,
és megtudja az igazságot a sorsáról.
Egy derűs reggelen Alexandrosz átlovagolt Memphiszen, és
hajóra szállt, hogy útnak induljon a folyón lefelé. Amikor elérte
a deltatorkolatot, pár napot a helyi mocsárvidék felfedezésével
töltött. És amint áthajózott a kb. egy mérfölddel beljebb lévő
Mareotisz-tavon, remek ötlete támadt.
Úgy gondolta, ez itt tökéletes hely lenne egy új kereskedelmi
kikötő számára. Széles sugárutakkal, árnyas
oszlopcsarnokokkal, márványtemplomokkal és nyüzsgő
piacokkal teli várost képzelt el. Igazi görög várost, Athénnal és
Korinthosszal vetekedőt, könyvtárakkal és színházakkal. És
mindennap hajók hoznának ide árut új birodalmának minden
szegletéből, Szardeiszből és Halikarnasszoszból, Türoszból és
Memphiszből.
Aznap éjjel Alexandrosz azt álmodta, hogy egy öregember áll
fölötte. Rögtön felismerte: Homérosz volt az, az Íliász írója.
Homérosz hirtelen megszólalt:

„Van bizonyos sziget ott, a zajongó tengeri árban,

szemben Egyiptommal – Pharosz, ez neve annak a
földnek…”{26}

Aztán Homérosz eltűnt, Alexandrosz pedig felébredt.

Bukephaloszért kiáltott, aztán a tenger felé vágtatott.
Azonnal meglátta: egy kis sziget terült el, nem messze a parttól,
a hullámok vadul habzottak sziklái körül.
Itt fogja felépíteni a városát, mondta barátainak.
Alexandrosz lázas lelkesedéssel fogott neki a tervrajzok
készítésének. Itt lesz a központi piactér, mutatta barátainak. Itt a
színház, ott a szárazdokkok; itt Poszeidón temploma, ott Ízisz
temploma…
És az új város neve? Ez nyilvánvaló volt. Alexandriának
fogják nevezni.
 Alexandrosz és barátai innen folytatták Ámon orákulumának
keresését. Közel kétszáz mérföldet tettek meg a Földközi-tenger
partján. A lovakat tevékre cserélve a szárazföld belseje felé
fordultak, és megkezdték a hosszú menetelést a sivár
Szaharában.
Itt nem nőttek fák, nem virágoztak tavirózsák. Nem voltak
utak, nem voltak falvak, nem voltak tavak, nem voltak folyók.
Csak dűnék, a maguk félelmetes szépségében.
Homokvárak és homoksarlók, homokbástyák és
homokhullámok követték egymást… fölöttük a perzselő
szaharai nap úgy égetett, mint egy forró kemence.
Az utazók megrakták tevéiket vízzel teli bőrtömlőkkel. De
mivel izzadság csorgott az arcukon, és a nap nem adott
árnyékot, a víz gyorsan fogyott.
A harmadik napon homokvihar kerekedett. Órákon át
üvöltött a szél, és homokostorokkal csapkodta őket. A homok
beszivárgott a ruhájukba, a csizmájukba, s eltömte szemüket-
szájukat.
Amikor a vihar alábbhagyott, és biztonságosan körül lehetett
nézni, már azt sem tudták, hol vannak. A negyedik napra
kiürültek a vizestömlők. A bőrük kiszáradt, a torkuk égett.
Ahogy botladoztak előre, a hőség úgy nyomta őket, mint egy
kegyetlen isten keze, és úgy tűnt, egyre mélyebbre és mélyebbre
süllyednek a homokban.
És amikor szomjúságuk már elviselhetetlenné vált,
megérezték az első esőcseppeket. Ujjongva ugrándoztak és
tapsikoltak, mint a kisfiúk, és azon versenyeztek, hogy
melyikük tud több esőcseppet elkapni a szájával.
Alexandrosz megkönnyebbült kacagással nézett végig a
barátain, Héphaisztiónon és Kleitoszon, Perdikkaszon és
Ptolemaioszon. Zeusz velünk van, mondta. Ő mindig is tudta.
Miután megtöltötték vizestömlőiket, továbbmentek. De
Alexandrosz hiába próbált a csillagok alapján tájékozódni,
csúnyán eltévedtek.
Tovább bolyongtak a végtelen pusztaságban. És amikor már
éppen feladták volna a reményt, Zeusz ismét a segítségükre
sietett.
Messze délnyugaton két fekete pontot láttak körözni az égen.
Hollók! Ha az oázis felől jöttek, akkor Alexandrosz embereinek
csak követniük kellett őket, és megmenekülnek.
Így hát továbbmentek, tekintetüket a fenti pontokra
szegezve. Aztán végre a dűnék átadták helyüket a völgyeknek, a
völgyek pedig a sós síkságoknak, és a szemhatáron felragyogott
a Szíva-oázis zöldje.
A sivatag rideg üressége után a Szíva-oázis rendkívüli, szinte
túlvilági helynek tűnt. A homoktengerrel körülvett oázis öt
mérföld hosszú és három mérföld széles volt, édesvizű források
öntözték, és mindenféle gyümölcsfákkal volt tele. A fák között a
legtöbb ember kis kunyhókban élt. A liget közepén fellegvár
állt, vastag kőfalakkal, palotaépületekkel és őrtornyokkal.
Napbarnítottan és lábfájósan, a homoktól égő szemmel
Alexandrosz a közelben álló Ámon templomához vezette
embereit. Itt, a templom szentélyének belsejében kellett
megkapnia a választ, amelyre vágyott.
Míg barátai a lépcsőn alján várakoztak, Alexandrosz
felkapaszkodott a nagy kőajtóhoz. Az első udvar bejáratánál a
főpap várta.
– Isten hozott – köszöntötte, és hangja visszaverődött a
kőfalakról. – Isten hozott, Ámon fia.
És egy pillanattal később, egy gyors pillantást vetve hátra, a
barátaira, Alexandrosz eltűnt.

A Szíva-oázisban csak nagyon kevés látogatót engedtek be

egyenesen a belső szentélybe, különösen, ha az illető egy izzadt
idegen volt, akik a sivatagból bukkant fel.
De Alexandrosz nem közönséges látogató volt, hanem
Egyiptom fáraója, Hórusz örököse és Ré kiválasztottja.
És ahogy végigsétált az udvaron, végig a főpap szavai
visszhangoztak a fejében.
Ámon fia… Vajon ez azt jelentené, hogy…?
De immár elérték a megszentelt helyet, Ámon orákulumának
otthonát. És annak láttán Alexandrosz majdnem felkiáltott a
meglepetéstől. Ez az orákulum semmiben sem hasonlított a
delphoihoz – sőt a megjelenése aligha lehetett volna ennél
furcsább.
Ámon hangja, hogy nyersen fogalmazzunk, egy hatalmas
kődarab volt. Ékkövekkel díszített, óriási, csónak alakú,
aranyozott bölcsőben pihent, és csilingelő ezüstharangokkal
volt teleaggatva. Amikor a zarándokok ki akarták kérni az
orákulum tanácsát, nyolcvan pap a vállára emelte a csónakot,
közben pedig egy asszonykórus énekelt. A látogató felolvasta a
kérdését, és a papok Ámon utasítása szerint csoszogtak, még
mindig a csónakot cipelve.
 Ha Ámon válasza „igen” volt, akkor előrefelé, ha „nem”,
akkor hátrafelé csoszogtak. Ha pedig a kérdés bonyolultabb
volt, a főpap a földön jelölte a lehetséges válaszokat, hogy Ámon
a megfelelőhöz irányíthassa őket.
Alexandrosz világéletében mérhetetlenül komolyan vette a
vallást. Saját álomfejtőjével utazott, mindig is törődött a jelekkel
és az előjelekkel, és tisztelte a helyi isteneket.
Így most Ámon elé lépett, és elsuttogta első kérdését a
főpapnak.

Odakint Alexandrosz barátai csak a kántálást és a halk

csoszogást hallották.
De végre léptek hallatszottak az udvaron, és meglátták az
ismerős szőke alakot, aki feléjük tartott. Köréje gyűltek, és
elhalmozták kérdéseikkel. Milyen volt odabent? Milyen
kérdéseket tett fel? Mit mondott neki az orákulum?
Alexandrosz megrázta a fejét. Az orákulum titkait soha nem
szabad felfedni, így ő sem árulhatta el, mit mondott neki.
De nem tudták nem észrevenni, hogy az arca ragyog, és a
szeme különös, új fénnyel csillog.
Néhány nappal később búcsút vettek a Szíva-oázistól. Ezúttal
kelet felé vették az irányt a sivatagon keresztül, és tizennyolc
napos menetelés után megpillantották Memphisz fehér
templomait. Itt Alexandrosz bőséges áldozatot mutatott be
Zeusznak, hogy megköszönje neki az útmutatást. Emberei
csillogó harci páncélban vonultak végig a városon, és utána
játékokat és ünnepségeket rendeztek.
 Alexandrosz barátai azonban nem tudták megállni, hogy ne
sutyorogjanak arról, mi történt ott az oázisban. És hamarosan
Memphisz kocsmáiban vad pletykák keltek szárnyra
királyuknak az orákulumnál tett látogatásáról.
Az egyik változat szerint Alexandrosz megkérdezte, valóban
arra rendeltetett-e, hogy az egész földön uralkodjék. Ámon
válasza az volt, hogy igen, valóban arra rendeltetett.
Egy másik szerint pedig azt kérdezte, vajon eleget tett-e azért,
hogy megbüntesse apja gyilkosait. Erre a főpap azt felelte, hogy
nem tett eleget – mert ez nem is lehetséges. Alexandrosz
Philipposz gyilkosait büntette meg. De az igazi apjáért sohasem
állhat bosszút, hiszen Zeuszt nem lehet megölni.
Amikor a katonák ezt meghallották, hitetlenkedve kiáltottak
fel.
Lehet, hogy ez igaz? Lehet, hogy Alexandrosz… tényleg Zeusz
fia?
Ebben az esetben nem csoda, hogy soha nem veszített csatát.
Zeusz fiaként lehetetlen volt legyőzni, amíg ő maga nem akart
csatlakozni apjához az Olümposz csúcsán.
Mi volt hát az igazság?
A válasz az, hogy egyikük sem tudta: sem Perdikkasz, sem
Kleitosz, sem Ptolemaiosz, sem Héphaisztión. Egyedül
Alexandrosz tudta biztosan, és ő soha nem mondta el.
Pedig nem volt kétséges, hogy új emberként tért vissza a
Szíva-oázisból.
Mintha új meggyőződés lobbant volna lángra benne, mintha
végre beigazolódott volna valami, amit már régóta sejtett.
Mindig is olyan legendás harcosok örökösének látta magát,
mint Akhilleusz és Héraklész.
De most valami többről volt szó. Az eső. A hollók. Az anyja
szavai, amikor elhagyta Pellát. A főpap üdvözlése, amikor
belépett az udvarra. És mindenekelőtt az orákulum ítélete.
Minden összeállt.
Pár hónappal később Alexandrosz elrendelte, hogy
Egyiptomban verjenek új ezüstpénzeket. Ezek sűrű, göndör
hajjal ábrázolták őt, kissé hátravetett fejjel – és a koponyájából
kosszarvak nőttek ki. Ámon szarvai. Istenségének jele.
Ám amikor az első pénzérmék gazdát cseréltek a memphiszi
piacokon, Zeusz fia már észak felé vonult. Elintézetlen ügyei
voltak arrafelé.
Több száz mérfölddel arrébb Dareiosz várta. És mindketten
tudták, hogy ütött a végső leszámolás órája.
 9.

A véres hold
Egyiptomba beköszöntött a tavasz, s a Nílus mocsaraiban
kivirágoztak a vérvörös lótuszok.
A nagy folyó partjának csendjét nehéz léptek trappolása,
szekerek dübörgése, vonuló férfiak éneke verte fel. Makedónia
katonái észak felé tartottak, hogy szembenézzenek a sorsukkal.
Hidakat vertek, utakat készítettek elő, az ellátmányt
rakodták, fegyvereket élesítettek. Mindannyian tudták, hogy
amikor legközelebb találkoznak a perzsákkal, Ázsia jövője lesz a
tét.
Alexandrosz és serege átvonultak a Sínai-sivatagon, mielőtt
megjelentek volna Türosz partjainál. Itt a király lehetőséget
adott katonáinak a pihenésre, áldozott Héraklésznek, és számos
játékot és zenei versenyt rendezett.
Alexandrosz mindvégig a keletről érkező hírekre várt.
Héphaisztiónnak elárulta: az a terve, hogy itt pihenjen, amíg
Dareiosz készen nem áll a harcra.
Hogy miért? Mert Alexandrosznak esze ágában sem volt
belebonyolódni egy hosszú, kisebb ütközetekkel és ostromokkal
teli hadjáratba. Egyetlen nagy csatáról álmodott, amely egyszer
s mindenkorra eldönti az Ázsia fölötti uralmat.
Végre követ érkezett: Dareiosz utolsó üzenetét hozta. Ha
Alexandrosz visszaadja anyját és a többi foglyot, az uralkodó
harmincezer talentumot ad neki. Ez ma több mint
négyszázmilliárd forintnak felel meg. Még egyszer felajánlotta
neki a lánya kezét.
 De mindenekelőtt, üzente Dareiosz, ha Alexandrosz átadja a
foglyokat, átengedi neki az Eufrátesztől nyugatra fekvő összes
földet. Ez azt jelentette, hogy az egész mai Törökország, Szíria,
Libanon, Izrael, Palesztina, Jordánia és Egyiptom mind
Alexandroszé lett volna.
Amikor Parmenión meghallotta a követ szavait,
Alexandroszra nézett, és jelentőségteljesen felhúzta a
szemöldökét. Ennyi már csak elég lesz, nem igaz? – ezt üzente a
tekintete.
Alexandrosz megrázta a fejét. Ő nem valami közönséges
halandó volt, akit meg lehetett vásárolni mások által
meghódított földekkel. Ő Alexandrosz volt, Zeusz-Ámon fia.
A Földet nem arra teremtették, hogy két nap alatt éljen, és
népének nem lenne nyugalma két király alatt.
A követeknek meg kellett mondaniuk Dareiosznak, hogy ha
békés és nyugodt életet akar, hajoljon meg Alexandrosz mint
királya előtt. De „ha a főhatalomra vágyik, álljon ki vele a
csatában”, és hagyja, hogy az istenek döntsenek a győztesről.
Dareiosz nem lepődött meg Alexandrosz válaszán.
Birodalomszerte kihirdették, hogy a nagykirály sereget toboroz,
és hetek óta gyülekeztek az emberek Babilon falai alatt.
Dareiosz ezúttal semmit sem bízott a véletlenre. A világ
valaha látott legnagyobb seregét állította fel, több tízezer,
Baktria és Szogdia{27} vad keleti vidékeiről érkezett lovassal.
A Babiloni kapun berobogott a baktriai lovasság: sötét szemű,
kegyetlen lelkű, fekete szakállú, éles szablyákkal felfegyverzett
katonák. Élükön szatrapájuk, Dareiosz távoli unokatestvére,
Bésszosz lovagolt.
Ő és a perzsa nagykirály rokonságban álltak egymással, de
sohasem voltak barátok. Bésszosz a messzi keleti területeket a
sajátjaként uralta. Büszke és kegyetlen nagyúr volt, és az
emberek azt suttogták, hogy szemet vetett Dareiosz trónjára.
De most Dareiosznak nem volt más választása. Miután annyi
embert vesztett Isszosznál, égető szüksége volt a baktriai lovas
urakra – ami azt jelentette, hogy szüksége volt Bésszoszra.
Amikor minden készen állt, megszólaltak a trombiták, és az
uralkodó serege ismét menetelni kezdett. De ezúttal a tét
nagyobb volt, mint valaha.
Dareiosz tudta, hogy csak két út áll előtte: vagy hódítóként
tér vissza Babilonba, vagy egyáltalán nem tér vissza.

Kr. e. 331. július közepe volt. Midőn a napfény megcsillant a

Türosz előtti vízen, Alexandrosz kiadta az indulási parancsot.
Északkelet felé, a mai Szíriába tartva, előreküldte
Héphaisztiont, hogy verjen hidat az Eufrátesz folyón. De amikor
Héphaisztion a folyó közelébe ért, a felderítői lovas perzsákat
vettek észre annak keleti partján.
Egyelőre úgy tűnt, a perzsák csak megfigyelik őket. Miközben
Héphaisztión mérnökei csónakokból és tutajokból rögtönzött
hidat építettek, a perzsák nem avatkoztak közbe.
Mire Alexandrosz a sereg többi részével a folyóhoz ért, a
perzsák már elmentek. De amikor a makedónok megkezdték az
átkelést, azt látták, hogy fekete füst száll fel a keleti szemsíkon.
A perzsák az egész vidéket felgyújtották az Eufrátesz
délkeleti oldalán, és fekete, füstölgő pusztaságot hagytak maguk
után. Ha a makedónok délre fordultak volna, nem találnak
élelmet, a készleteik hamar elfogynak, és egyszerűen éhen
halnak.
 Így egyetlen lehetőségük maradt: az északkeleti út, a
hegyvidéki Örményország felé, majd jobbra fordulva átkelni a
Tigrisen. És valahol ezen az úton várta őket a perzsa uralkodó.
Ez persze csapda volt. De ha Alexandrosz végső leszámolást
akart, nem volt más választása.
Így hát az Eufráteszen átkelve északkeletre fordultak.
Napokig meneteltek a rekkenő hőségben, de Dareiosznak
nyoma sem volt. Se lovasok a láthatáron, se dobok a távolban –
semmi.
Napról napra egyre nőtt a feszültség. A kihalt mezőkön
átvágva a makedónok aggodalmas arccal fürkészték a
környéket.
Egy napon aztán Alexandrosz felderítői elfogtak néhány
perzsa lovast, akik azt állították, hogy Dareiosz hatalmas serege
a Tigris mellett táborozik.
A makedónok lelkesen felgyorsítottak. De hamarosan újabb
jelentés érkezett az előttük lévő felderítőktől, akik egészen a
Tigrisig lovagoltak – és nyoma sem volt a perzsáknak.
Alexandrosz csalódottan harapott az ajkába. Tudta, hogy
Dareiosz fondorlatosan egyre messzebbre csalogatja, mélyen a
birodalma szívébe. De már túl messzire jutott ahhoz, hogy
visszaforduljon.
Át fog kelni a Tigrisen.
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Bár a
makedónok találtak egy gázlót, a folyó a derekukig ért, és olyan
sebesen folyt, hogy azzal fenyegetett, elsodorja őket.
Alexandrosz gyors észjárású volt, és hamar előállt a
megoldással. A lovakat behajtották a folyóba, hogy gátat és
korlátot képezzenek, majd az embereinek megparancsolta,
hogy karjukkal szorosan összekapaszkodva alkossanak láncot.
Lassan és fáradságosan, de átvittek mindent: embert, fegyvert,
ellátmányt, ostromgépeket, mindent.
Mire vége lett, a makedónok mocskosak, átázottak és teljesen
kimerültek voltak. Alexandrosz egy teljes napig hagyta őket
pihenni.
De a következő éjszakán, amikor besötétedett, valami
rendkívüli dolog történt.
A telihold fénye az égen lassan elhalványult, és egy óriási,
szétterülő, vörös vértócsának tűnő folt jelent meg a helyén.
Alexandrosz táborán pánik lett úrrá. Hozzá hasonlóan a
katonái is nagyon babonásak voltak: mérhetetlenül komolyan
vették az előjeleket, és rettegtek az istenek ítéletétől.
Az istenek biztosan megharagudtak rájuk, kiáltozták
rémülten az emberek, a kapzsiságuk és becsvágyuk miatt. Ezért
égették fel a földeket, ezért lopták el a hold fényét.
A vér az égen figyelmeztetés! A makedónok vérrel fizetnek
meg azért, mert olyan embert követnek, aki Zeusz fiának meri
nevezni magát!
Szerencsére Alexandrosz Egyiptomból hozott magával olyan
jövendőmondókat, álomfejtőket és bölcseket, akik tudtak
olvasni a holdból és a csillagokból. Azonnal a sátrába rendelte
őket, majd néhány perccel később a parancsnokait is magához
hívatta.
Amikor azok bevonultak a sátrába, a jövendőmondókat a
királyuk körül állva találták, komoly arccal.
Az istenek üzenete, közölte a legfőbb jós, a legjobbat jelenti!
Az égen a Nap és a Hold csatázott. A nap Görögországot, a
hold Perzsiát jelképezte. A holdfogyatkozás perzsa vereséget
jelentett; a skarlátvörös folt pedig perzsa vért.
Tudatniuk kell az embereikkel, hogy nincs mitől félniük.
Minden rendben lesz: az istenek velük vannak, és elhozzák
nekik a győzelmet.
A makedón parancsnokok megnyugodtak, és
örömujjongásban törtek ki.
Alexandrosz megkönnyebbült kacagással veregette a
vállukat és rázogatta a kezüket.
Az eszébe sem jutott, hogy a jövendőmondó csupán azt
mondta ki, amit ő hallani akart…

A holdfogyatkozás másnapján Alexandrosz parancsot adott

az indulásra. Itt volt az ideje, hogy a véres holdról szóló jóslat
beteljesüljön.
Három napon át meneteltek a makedónok kelet felé, a perzsa
Királyi út mentén. Szeptember vége volt, és a legelőket piros
pipacsok ezrei pöttyözték.
A negyedik nap hajnalán az előttük elterülő síkságon
lovasokat pillantottak meg – méghozzá több ezret.
Alexandrosz megálljt parancsolt. Emberei sietve
cölöpkerítést állítottak, a mögött pihentek a következő négy
napban. Erőt gyűjtöttek, imádkoztak isteneikhez, kardjaikat
élezték – egy utolsó, mély lélegzetvétel volt ez a nagy ugrás
előtt.
A pattanásig feszült hangulatban Alexandrosz hadvezérei,
akik érezték, hogy az aggodalom óráról órára nő, bátorító
szavakat intéztek katonáikhoz.
Szeptember 29-én késő este a makedónok csatarendbe álltak.
Az élükön Alexandrosz lovagolt, páncélja szinte lángolt az
alkonyi fényben.
 Néhány mérfölddel keletre egy hegygerinc tetejére
kapaszkodtak fel. Alexandrosz lenézett Gaugaméla síkságára.{28}
És akkor először tudatosult benne, mekkora erőt is jelent a
perzsa hadsereg.
Amerre a szem ellát, mindenütt emberek voltak, sok tízezer
harcos,{29} a Perzsa Birodalom minden szegletéből. Baktriai
páncélos lovasok, szkíta lovas íjászok, indiai hegylakók. De
voltak ott szogdok, szakák, szarmaták, pártusok, hvárezmiek,
jüecsik, hsziungnuk, babilóniaiak, médek és örmények is…
Alexandrosz még a távolból is látta, hogy ez a
legfélelmetesebb sereg, amellyel valaha is szembenézett, és
legalább kétszeres túlerőben van. És amint a lovasokat figyelte,
ahogy végigszáguldanak az ellenséges vonalak mentén, és a
harci szekerek megcsillannak a lemenő nap fényében,
megdöbbent. Még ő sem számított ilyesmire.
Rekedt hangon megálljt parancsolt embereinek, és újabb
haditanácsot hívott össze.
Ahogy főtisztjei köré gyűltek, úgy látták, Alexandrosz most az
egyszer bizonytalannak tűnik. Mit tegyen? – kérdezte tőlük.
Azonnal támadjon, ahogy tervezte? Vagy várjon?
Mint oly sokszor, a veterán Parmenión az óvatosság mellett
érvelt. Várjunk, mondta. Verjünk tábort itt a gerincen, és
küldjünk ki felderítőket, hogy felmérjék a terepet. Győződjünk
meg róla, nincsenek-e rejtett csapdák. Csak akkor támadjunk,
ha biztosak vagyunk a győzelemben.
Alexandrosz lassan bólintott. Ezúttal Parmeniónnak volt
igaza. Nem szégyen az, ha valaki óvatos.
Másnap reggel Alexandrosz kilovagolt, hogy szemügyre
vegye a csatateret, jó messze tartva magát a perzsa vonalaktól.
Látta, hogy a perzsák elegyengették a terepet, hogy
hadiszekereik akadálytalanul haladhassanak, és karókat vertek
a földbe, hogy megakadályozzák a makedón lovasság
előrenyomulását.
A győzelem nehéz lesz, gondolta Alexandrosz, de nem
lehetetlen. És most már legalább tudta, mit tervez Dareiosz.

A síkság túloldalán a nagykirály elégedetten mosolygott.

Minden úgy zajlott, ahogyan előre látta.
A makedón ifjonc átkelt az Eufráteszen, pont úgy, ahogy
számított rá. Az északkeleti utat választotta, és Gaugaméláig
vonult, egyenesen a karjaiba, ahogy eltervezte.
Ezúttal nem fenyegetett a meglepetésszerű támadás veszélye.
A perzsa lovasság készen állt, élesre fent karddal. Az őrök
éberen vigyáztak. A tábortüzeket jól megrakták, hogy egész éjjel
lobogjanak.
Amikor Dareiosz a hadurakkal bejárta a tábort,
magabiztosabbnak és félelmetesebbnek tűnt, mint valaha.
Zengő hangon emlékeztette embereit, hogy keblükben szent tűz
lobog. Annak fehéren izzó lángjában az ellenség hamuvá
porlad.
A kapzsiságtól elvakult makedón fiú egyenesen a
csapdájukba sétált. És néhány órán belül ő és emberei
meglakolnak majd.

Amikor a makedón táborban elhalványultak a fények,

Alexandrosz térdre rogyott a sátra előtt.
Soha nem érezte még magát ennyire zaklatottnak – elméje
kavargott, gyomra összeszorult a csillapíthatatlan aggodalomtól.
Életében először áldozatot mutatott be Phobosznak, a félelem
görög istenének. Kérlek, fohászkodott hozzá Alexandrosz, vedd
le a terhet a csapataimról, és töltsd meg rémülettel a perzsákat.
Imádkozott Zeuszhoz, az apjához, továbbá Pallasz
Athénéhez, aki páratlan szerencsével áldotta meg pajzsát. Végül
felállt, és összehívta tisztjeit.
Holnap, mondta komoran, eldől Ázsia jövője. A tisztek
tegyenek meg minden tőlük telhetőt, kövessék a parancsait,
cselekedjenek gyorsan és határozottan. Lehet, hogy az esélyek
ellenük szólnak, de ő biztos benne, hogy az istenek győzelmet
adnak nekik.
Amikor a gyűlés feloszlott, Parmenión négyszemközt maradt
a királlyal, és egy javaslattal állt elő.
Miért ne támadnának most? A sötétség leple alatt
meglephetnék és összezavarhatnák a perzsákat.
Alexandrosz megrázta a fejét. Nem. Nem fogja élete
legnagyobb csatáját úgy megvívni, mint egy tolvaj az
éjszakában.
– Alexandrosz nem lopja a győzelmeit – jelentette ki.
Leszállt az éj. A tüzek már csak pislákoltak, és a táborban
elhalkultak a hangok. Egyesek imádkoztak, mások aludtak.
Megint mások a barátaikkal beszélgettek, vagy egyedül ültek,
gondolataikba merülve.
A királyi sátorban Alexandrosz ébren feküdt, és a sötétségbe
bámult. Egész életében erre a pillanatra készült.
Gondolatai cikáztak, képek villantak fel a szeme előtt. A pellai
palota. Arisztotelész a miezai ligetben. Sétái Héphaisztiónnal. Az
a nap, amikor először lovagolt Bukephaloszon. Haldokló
apjának hörgése a stadionban; anyja utolsó szavai, mielőtt
ellovagolt. Pallasz Athéné pajzsa, a gordioszi csomó, az
egyiptomi piramisok, Ámon hangja…A képek lassan elmosódtak
és elhalványultak. És amikor a rózsaujjú hajnal megérintette a
dombok lankáit, Alexandrosz elaludt.
 10.

A gaugamélai síkság
Felkelt a nap.
A parancsnokok izgatottan várakoztak Alexandrosz sátra
előtt. Az ellenséges táborból hámok csilingelése, parancsok
kurta vakkantásai, kardpengéket élező fenőkövek surrogása
hallatszott. A perzsák az utolsó előkészületeket végezték.
A vörös izzás lassan szétterjedt a síkságon, ám Alexandrosz
sátrából nem hallatszott mozgolódás, egy pisszenés se.
Parancsnokai értetlenkedő pillantásokat váltottak. Hogyhogy
még alszik, egy ilyen fontos napon?
Telt-múlt az idő, s még mindig vártak. Az emberek ébren
voltak, és a hőség egyre fokozódott. De csak Alexandrosz
adhatta ki a parancsot a harcra való felkészülésre.
Végül Parmenión bólintott az altiszteknek. Adjanak reggelit
az embereknek. Ő vállalja a felelősséget a király előtt.
Az idő haladt, a reggeli véget ért. A porfelhőben érkező
felderítők élénk mozgolódást jelentettek a perzsa táborból. De
Alexandrosz még mindig nem mozdult.
Néhány tiszt bosszúsan morgolódott. A király általában
elsőként kelt fel. Talán inába szállt a bátorság?
Ismét Parmenión volt az, aki elmozdította a dolgokat a
holtpontról. Nem várhattak tovább: az embereknek most kell
felfegyverkezniük és gyülekezniük. Ő felébreszti a királyt.
A veterán hadvezér a testőrök mellett a sátorba rontva
Alexandrosz nevét kiáltotta, először halkan, majd hangosabban.
Végül aztán megrázta a vállát, mire Alexandrosz kinyitotta a
szemét.
– Fényes nappal van – mondta Parmenión. – Az ellenség harci
alakzatba rendeződött, de a mi embereink még csak fegyverben
sincsenek. Várják a parancsodat. – Elhallgatott, és kérdőn
Alexandroszra meredt. – Mi van veled? Hogy tudsz ilyen mélyen
aludni, mintha már megnyerted volna a csatát?
Alexandrosz elmosolyodott.
– Nem kellene meglepődnöd – felelte. – Amikor Dareiosz
felégette a földet, és elpusztította az élelmiszerkészleteinket,
akkor aggódtam. De most, hogy készen áll a harcra, ugyan mitől
kell félnem? – Nyújtózkodott, felállt, és hátba veregette
Parmeniónt. – A hajszának vége – mondta boldogan. – Ez az,
amit akartam. Dareiosz meghallgatta az imáimat. – Aztán
vidáman hozzátette: – Mondd meg a kürtösöknek, hogy adják
meg a jelet a felkészülésre.

A síkság túloldalán Dareiosz nyugtalanul töltötte az éjszakát.

De ahogy magára öltötte aranypáncélját, és felszállt szekerére,
az uralkodó érezte, hogy a harci vágy átjárja az ereit. Egyetlen
perzsa uralkodó, még a birodalomalapító Nagy Kürosz sem
indult ekkora sereggel háborúba.
Mögötte királyi rokonai, testőrei és zsoldosai sorakoztak fel.
Jobbján a Szíriából, Babilóniából és a Kaszpi-tenger partjáról
érkezett csapatok, balján a keleti lovasok ezrei, a vad és
könyörtelen baktriaiak és szogdok.
Hátrább álltak a perzsa gyalogság lándzsákkal és pajzsokkal
felfegyverzett sorai. Legelöl a kétszáz harci szekér, amelyeket
két oldalról a nehézlovasság és tizenöt indiai harci elefánt
támogatott.
Semmit sem hagytak figyelmen kívül. Dareiosz hosszú
lándzsákkal szerelte fel az embereit, felkészülve a makedón
dárdákra. Még a lovaikat is vértezettel védték.
A szekereket vashegyű lándzsákkal és kiálló kardpengékkel
látták el. Minden kerékre rövid, élesre fent sarlókat szereltek,
hogy átvágják a makedónok lábát.
Ellenfele támadóalakzatba rendeződését figyelve Dareiosz
megvetőenelhúzta a száját. Micsoda szánalmas csőcselék,
Alexandrosz és a társai! Amikor az ő harci szekerei támadásba
lendülnek, esélyük sem lesz!
Dareiosz az emberei fölé tornyosulva az ég felé nyújtotta a
karját. – A mai nap – kiáltotta – eldönti fényességes
birodalmunk jövőjét!
– Könyörgök nektek, országunk isteneinek nevében, az
oltárokon előttünk hordott örök tűz nevében, ősatyánk, Nagy
Kürosz örök emlékének nevében, hogy hozzátok el nekünk a
győzelmet! Állítsátok helyre becsületünket! Vonjátok ki Perzsiát
és népét a szégyen és pusztulás gödréből!
Vérfagyasztó üvöltés emelkedett Gaugaméla síksága fölé.
Aztán Dareiosz felvette sisakját, és parancsot adott a támadásra.

A síkság túloldalán Alexandrosz már majdnem készen állt.

Sátrában szolgái az utolsó simításokat végezték harci
vértezetén. A legfinomabb szicíliai szövetből készült, szűk
szabású ing fölé vastag, keményített lenvászonból készült
mellvértet öltött, amelyet még Isszosznál zsákmányolt. Legfelül
csiszolt vasból készült, csillogó ékkövekkel kirakott
páncélgallért és pompás szövésű köpenyt viselt, amelyet a
rodosziaktól kapott ajándékba.
Egy szolga átnyújtotta neki a kardját, Kítion királyának
ajándékát. A súlyos kard oly könnyűnek tűnt a kezében, akár a
tollpihe.
Alexandrosz kilépett a reggeli fénybe. A nap már magasan
járt az égen. Minden tekintetben forró napnak nézett elébe.
Haját hátrasimítva, a fejére húzta vassisakját. A Theophilosz
kovácsmester által készített sisak „csillogott, akár a színezüst”,
írja egy krónikás.
Egy lovász elővezetett egy lovat, de nem Bukephaloszt.
Alexandrosz a csatára tartogatta öreg barátját.
Felemelt fejjel, nyugodt és magabiztos arccal lovagolt végig
az arcvonalon. Miközben az emberei éljeneztek, érezte, hogy
izgatottságuk egyre nő, s az aggodalom meg a várakozás
hullámai végigfutnak rajtuk.
Ismertette a hadrendet. Ő szokás szerint a nehézlovassággal
megerősített makedón jobbszárnyat irányítja majd. Régi barátja,
Kleitosz fogja vezetni az elit királyi századot, míg Parmenión fia,
Philótasz a maradék nyolc századot.
A hetairoszok mellett sorakoztak fel a pajzshordozók,
középen pedig a phalanx, Kratérosz vezetésével. Ezután állt fel
a balszárny, amelyet többségében a görög szövetségesek lovasai
és íjászai alkottak, Parmenión főparancsnoksága alatt.
Alexandrosz megfékezte lovát, mire a tábor elcsöndesült.
– Nincs mitől félnünk! – kiáltotta. – Már kétszer megvertük a
perzsákat, most csak újra le kell győznünk őket!
Már majdnem dél volt. A hőség a tetőfokára hágott.
 Ekkor az egyik lovászfiú elővezette Bukephaloszt.
Alexandrosz felkapaszkodott a nyeregbe, és megsimogatta.
Fojtogató porfelhő lebegett a csatatér fölött. Barát és ellenség
egyaránt úgy tántorgott a porban, mint a vakok, akik az
éjszakában tapogatóznak.
Egy mérföldnyire aztán Alexandrosz hirtelen megfordult. Ő
és társai már nem jobbra vágtattak, hanem visszafelé,
egyenesen a perzsa vonal közepén tátongó rés felé.
Alalalalalaj! Alalalalalaj!
Alexandrosz a porfelhőn keresztül már messziről
megpillantotta az aranyszekerén álló, magas termetű, büszke
férfit – a nagykirályt.
A makedón király megsarkantyúzta Bukephaloszt, és
odakiáltott az embereinek.
A csatatéren addigra teljes volt a káosz. Sikolyok
hallatszottak, a katonák minduntalan bajtársaik holttestébe
botlottak, egyesek pedig kétségbeesetten zokogtak.
Dareiosz, kezében kivont karddal, azt ordította az
embereinek, hogy tartsanak ki.
A makedón lovasság valósággal belerobbant az ellenség
derékhadába. A perzsák rémülten hátrálni kezdtek, csak a
legbátrabbak tartottak ki. A perzsa arcvonal apránként
meggyengült, majd felbomlott.
A levegőben jajveszékelés, üvöltés, haldoklók hörgése
kavargott. Ekkor a perzsák közül a tapasztalatlanabbak és
képzetlenebbek eldobták fegyvereiket, és futásnak eredtek.
Alexandrosz minden erejét összeszedve Dareiosz felé
hajította lándzsáját, de az elzúgott a király válla fölött, és a
közvetlenül mögötte álló hajtó mellkasába fúródott.
A zűrzavarban valaki azt kiáltotta, hogy az uralkodó elesett.
Erre újabb és újabb perzsa harcosok dobták el fegyverüket, és
fejvesztve futottak az életükért.
Alexandrosz széles kardsuhintásokkal utat tört magának a
tömegben, egyik perzsát a másik után kaszabolva le. A
porfelhőn át még mindig látta Dareioszt, amint szablyájával
hadonászik, s közben a kétségbeeséstől rekedten azt üvöltözi az
embereinek, hogy álljanak meg, és harcoljanak tovább.
De addigra már több száz, sőt több ezer perzsa dobta el a
fegyverét, és próbált elmenekülni a csatatérről. Bár ez már nem
is csata volt, hanem mészárlás.
Alexandrosz csak pillanatokra volt a perzsa uralkodótól,
miként egykor Isszosznál. De ezúttal Dareiosz nem mozdult,
miközben az emberei az életükért menekültek. Úgy állt a királyi
szekéren, mintha kővé dermedt volna, egyedül, megfosztva
reményeitől.
Olyan magabiztos volt. Ő állította a csapdát. Ő választotta a
gyilkos terepet. És most az emberei cserben hagyják, rémülten
menekülve a makedónok fegyverei elől!
A nagykirály tekintete egy pillanatra találkozott
Alexandroszéval, aki nem látott benne semmi mást, csak
végtelen, reménytelen ürességet.
Aztán Dareiosz megfordította szekerét, és elmenekült.

Gaugaméla fordulópontot jelentett a világtörténelemben.

Néhány óra alatt, ismeretlen terepen, egy sokkal nagyobb
sereggel szemben, Alexandrosz szétzúzta a Perzsa Birodalom
hatalmát.
 A sok menetelés, a sok várakozás, a sok kétely után sikerült
neki. Mindent egyetlen csatára tett fel – és győzött.
Akkoriban a zűrzavar közepette sok részlet elveszett.
Valószínűleg több tízezer perzsa halt meg Gaugamélánál, bár
többségük életben maradt.
A makedónok veszteségei viszont meglepően csekélyek
voltak.
Alexandrosz hetairoszai közül néhány, köztük régi barátja,
Perdikkasz, megsebesült, és Héphaisztiónt is csúnyán
megszúrta egy lándzsa a karján. A sereg többi tagja közül
azonban csak néhány százan vesztették életüket – komoly
elismerése volt ez taktikája sikerének.
Mivel a perzsák akkora túlerőben voltak, hogyan volt képes
mégis győzni? – tették fel sokan a kérdést. Ezt még maguk a
makedónok sem tudták biztosan.
Később egyes történészek úgy vélték, hogy a
kulcsmomentum a király váratlan, jobbról középre irányuló
rohama volt, amely áttörte a perzsa arcvonalat.
Mások azt állították, hogy nem Alexandrosz nyerte meg a
csatát, hanem a perzsák bukták el: a káoszban Dareiosz emberei
elvesztették a bátorságukat, és cserben hagyták királyukat. A
legyőzött Dareiosz számára ez aligha volt fontos. Csak a
végeredmény számított, és az olyan katasztrofális volt, hogy
nem lehetett megbocsátani vagy helyrehozni. Már akkor,
amikor elmenekült a csatamezőről, legbelül biztosan tudta,
hogy mindennek vége.
Alexandrosz órákon át üldözte, de a kavargó porban
lehetetlen volt megállapítani, merre ment Dareiosz. Egy darabig
– írta egy ókori történetíró – a makedónok úgy kóboroltak a
mezőn, mint azok az emberek a sötétben, akik csak akkor
verődtek össze, amikor felismertek egy hangot vagy
meghallottak egy jelet. Néha hallották a szekérlovakat csapkodó
ostor hangját, a menekülő király egyetlen nyomát.
De soha nem pillantották meg, és végül még Alexandrosz is
felhagyott az üldözéssel.
Másnap reggel, miután az emberei kipihenték magukat,
belovagoltak a mintegy hatvan mérföldre délre fekvő Arbela
városába. A helyiek jelentették, hogy Dareiosz itt volt, majd
eltűnt.
Vajon hová mehetett? Nem tudták.
De Dareiosz nem volt egyedül. Unokatestvére, Bésszosz és a
többi keleti hadúr vele tartott. Azt, hogy Dareiosz a királyuk
vagy a foglyuk volt-e, a városlakók nem tudták megmondani.
Alexandrosz a homlokát ráncolta. Ha Dareiosz kelet felé tart,
ő mindenképpen utánamegy, határozta el. Semmiképpen sem
hagyhatja, hogy szabad maradjon, és esetleg ellenállás
szerveződjön köré.
De ezen ráért majd később aggódni. Egyelőre Gaugaméla
jóvoltából Babilónia és Perzsia egész gazdagsága védtelenül
hevert a lábai előtt, és itt volt az ideje, hogy megszerezze.
Városok és várak, templomok és kincstárak, paloták és
kertek: már mind az övé volt. Itt volt az ideje, hogy kiélvezze a
győzelem gyümölcsének ízét, és elfoglalja helyét Ázsia trónján.
Másnap tehát Alexandrosz délnek fordult, és a tűz városai
felé indult.
 HARMADIK RÉSZ

A VILÁG PEREMÉN
 11.

A tűz városai
A makedónok két napig meneteltek dél felé. Noha ősz volt,
fülledt meleg ülte meg a tájat.
A levegőt mintha olajba áztatták volna, annyira fojtogatónak
és nehéznek érezték, s minden lélegzetvételnél valami fémes
ízű por kaparta a torkukat. A távolban füstfelhő emelkedett.
A harmadik napon egy óriási szakadékhoz értek – olyan volt,
mintha valami idegen isten dühében ököllel a földbe csapott
volna. A hasadék repedéseiből sűrű fekete füst gomolygott.
Amint Alexandrosz és Héphaisztión közelebb értek, látták,
hogy vörösen izzó tűz tombol benne. Olajpatakok csordogáltak
a hasadékból, lángok táncoltak a repedésekben.
A helyiek úgy nevezték, hogy Baba Gurgur – az örök tűz. Az
idők kezdete óta égett, és az idők végezetéig égni fog. Messzi
földről zarándokoltak ide az emberek, hogy tisztelegjenek a
szent lángok előtt. A tűz volt az igazság, a tűz volt a tisztaság. A
tűz volt a Bölcsesség Urának fénye, amelyik soha nem fog
kialudni.
Évszázadokkal korábban Zoroászter próféta azt tanította,
hogy az élet a jó és a rossz, a fény és a sötétség küzdelme. A
Perzsa Birodalom tűztemplomaiban éjjel-nappal gondozták a
lángokat a mágus papok, akik még Gaugaméla után is meg
voltak győződve arról, hogy Alexandroszt előbb-utóbb le fogják
győzni. Számukra ő „bűnös, gonosztevő eretnek” volt,
„elátkozott”, a sötétség küldötte.
Alexandrosz azonban saját tüzével égett, a kaland és a
dicsőség fehéren izzó lángjával. Hamarosan Perzsia minden
papja megtanul majd félni tőle.

Az örök tüzet maga mögött hagyva Alexandrosz Babilónia{30}

zöldellő kertjei felé igyekezett.
A Tigris és az Eufrátesz folyók által öntözött vidéket
csatornák szelték át, köztük pálmafákkal szegélyezett farmok és
halgazdaságok sorakoztak, amelyeken rabszolgák ezrei
dolgoztak a tikkasztó hőségben.
Ugyanakkor történelemmel átitatott föld is volt ez, amelyen
évszázadokkal korábban birodalmak születtek és buktak el, de a
nevük: Akkád, Sumer, Óbabiloni Birodalom, Asszíria és még
annyi másik, keveset jelentett Alexandrosz embereinek. Néha
elhaladtak egy-egy ókori műemlék romjai, egy rég elfeledett
király összetört szobra mellett. Vajon ki volt, tűnődtek, s vajon
kiken uralkodott? Milyen csatákat nyert? Milyen ellenségeket
győzött le?
Három hosszú héten át meneteltek. Végre a távolban
Alexandrosz meglátott egy hatalmas téglafalat, amely fölött
óriási, porból és füstből gyúrt felhő gomolygott.
Ez volt Babilon, az akkori világ egyik legnagyobb és
legzsúfoltabb városa, az a bűzös, lármás metropolisz, ahonnan
hetekkel korábban Dareiosz elindult ellene.
Akárcsak az egyiptomiak, a babilóniaiak is büszkék voltak a
történelmükre. Ők is régóta senyvedtek a perzsa iga alatt, és
Alexandrosz kísérői azt ígérték, hogy a város polgárai tárt
karokkal fogadják majd.
Ahogy a makedónok közelebb értek, látták, hogy a városfal
emberektől feketéllik. De nem katonák voltak, hanem Babilon
lakói, akik alig várták, hogy megpillanthassák a perzsákat
legyőző fiatal idegent.
Az óriási, kék kerámiatéglákkal borított Istár-kapu ajtajai
kinyíltak, és Babilon kormányzója kilovagolt, hogy üdvözölje új
urát. Ajándékokat hozott magával: marhákat, lovakat, szelídített
oroszlánokat, ketrecükben vicsorgó párducokat, mögötte pedig
táncosok és zenészek, bölcsek és papok vonultak.
Amikor Alexandrosz belovagolt a városba, az utat virágokkal
teleszórva találta. Mindenfelől éljenzés hallatszott, s az
ezüstoltárokról édes-csípős tömjénillat terjengett.
A Makedónia hegyeiből származó fiatalember számára ez
mámorító pillanat volt: íme, a világ egyik legnagyobb városa
leborult előtte.
Babilon, ahogy egy történész írta sok évvel később,
„emberfeletti és varázslatos hely” volt. Ez volt az akkori világ
„legfőbb olvasztótégelye, melynek aranyban és skarlátvörösben
pompázó utcáit ezerféle nyelv hangja, egzotikus állatok
üvöltése és különleges madarak rikoltozása töltötte meg”.
Fülledt és piszkos nyomornegyedeiben, amelyeknek magas,
ablaktalan falai nem engedték be a napfényt, sok-sok ezren
éltek: tolvajok és koldusok, jövendőmondók és táncosnők.
Babilon azonban a fényűzés és pompa helye is volt, paloták
és csillagvizsgálók, szentélyek és kincseskamrák városa.
Nyolc nagy kapuval rendelkező hármas városfalának külső
gyűrűje majd tizenkét mérföld hosszú volt. Piramisszerű szent
zikurratja{31} hét emelet magas volt, s úgy nyújtózkodott az ég
felé, mint a bibliai Bábel tornya.
A legelképesztőbb babiloni látványosság azonban
kétségtelenül a függőkert volt, amelyet Nabukodonozor ókori
király építtetett hitvesének szórakoztatására. A makedónoknak
úgy tűnt, mintha a babiloniak egy erdőt lógattak volna le a
felhőkből.
Otthon semmi sem volt, ami felért volna ezzel a luxussal.
Babilon pompája mellett még Athén és Korinthosz is csak
szegényes falunak tűnt.
És mindez immár Alexandroszé volt.

A makedónok most kiélvezték a jól megérdemelt pihenést. A

kocsmákban Alexandrosz katonái fűszeres borral ünnepelték
győzelmüket. És ahogy teltek az éjszakák és fogytak az italok, a
fogadósok és a zsebtolvajok alig hittek a szerencséjüknek. A
palotában Alexandrosz már a jövőn gondolkodott. Az elfoglalt
Babilon arannyal és ezüsttel tömött kincseskamrái gazdaggá
tették – de a háborúnak még nem volt vége.
Messze keleten ott voltak Perzsia városai, saját
helyőrségekkel és kincsesbányákkal. És valahol odakint, a távoli
pusztaságban Dareiosz bosszút forralt.
November végén Alexandrosz már nagyon szeretett volna
továbbmenni. A makedón katonák a borospoharakat kiürítve
kitántorogtak a kocsmákból, búcsúcsókot adtak kedvesüknek,
és felkészültek a menetelésre.
Két héten át meneteltek kelet felé. Előttük, a síkságon túl,
már látták a Zagrosz hegység hófödte csúcsait, amelyek a nagy
perzsa belterületek határát jelezték.
A nap elől még télen sem lehetett elmenekülni. Olyan
forróság volt, mesélte egy tiszt Sztrabónnak, a híres utazónak és
földrajzi írónak, hogy „délben még a gyíkok és kígyók sem
mertek átkelni az úton, mert féltek, hogy elevenen megsülnek”.
Ha az emberek fürödni akartak, csak kint hagytak egy dézsa
vizet a napon, és vártak pár percet, amíg felmelegszik.
Húsz nap por és verejték után végre elérték Szúza ősi
téglavárosát. Itt is a helyi szatrapa várta őket, jelezvén, hogy a
város megadja magát; ajándékul versenytevéket és indiai
elefántokat ajánlott fel új urának.
Szúza kisebb volt, mint Babilon, de nem kevésbé lenyűgöző.
Templomait és palotáit jóniai arannyal és baktriai ezüsttel, etióp
szőnyegekkel és indiai ébenfával ékesítették.
Soha egyetlen makedón sem látott még ilyen pompát – és ami
még ennél is fontosabb, soha nem láttak még ennyi ezüstöt. A
kincseskamrákban több tízezer ezüstpénzt és 40 000
talentumnyi ezüstrudat találtak, valamint ötezer talentum
értékű hímzett bíborszövetet, amely majd kétszáz esztendős
volt, de még mindig olyan élénk színű, mint újonnan.
Miközben Alexandrosz emberei a szekerekre rakták a
ládákat, ő maga besétált a díszes trónterembe. Amikor azonban
megpróbált leülni Dareiosz hatalmas aranytrónjára, kiderült,
hogy a lába nem ér le a földig, ezért egy inas odahozott neki egy
alacsony asztalkát, hogy lábtámaszként használhassa.
Erre az egyik perzsa rabszolga könnyekben tört ki. Ez volt,
mondta, Dareiosz kedvenc étkezőasztala. Elszomorította, hogy
régi gazdája bútoraival ilyen tiszteletlenül bánnak.
Alexandrosz a homlokát ráncolta, és arra gondolt, hogy a
rabszolgának igaza van: tudnia kellett volna, hogy nem szabad
megsértenie az isteneket ilyen fennhéjázó viselkedéssel.
De épp amikor Alexandrosz odahívott egy szolgát, hogy vigye
el az asztalt, Parmenión fia, Philótasz közbeavatkozott:
– Ne, ne tedd – mondta. – Az asztal, amelyről az ellenség a
lakomáit elköltötte, most egy zsámoly a lábad alatt. El sem
tudok képzelni ennél kedvezőbb előjelet.

Alexandrosz nem sokáig időzött Szúzában. Több száz

mérföldet kellett még megtennie, és minél tovább késlekedett,
annál több ideje lett volna Dareiosznak, hogy új sereget állítson
fel.
December közepén elbúcsúzott Dareiosz édesanyjától és
lányaitól, akik egészen Isszosztól együtt utaztak vele. Őket egy
makedón helyőrséggel együtt Szúzában hagyta. Alexandrosz
többi embere azonban vele tartott, keletre, Perzsia szívébe.
A makedónok eléggé harcedzettek voltak ahhoz, hogy ne
ijedjenek meg ettől a feltérképezetlen, sziklás és zord vidéktől –
ugyanakkor eléggé tapasztaltak is, hogy ne feledkezzenek meg
az óvatosságról. Elvégre több mint kétezer mérföldre voltak az
otthonuktól.
Néhány nap múlva Alexandrosz gyűlést hívott össze. A
Zagrosz hegységhez közeledve úgy döntött, hogy kettéosztja
erőit.
Parmenión a megrakott szekerekkel és a nehézgyalogsággal
a hosszú, hegyeket megkerülő úton dél felé indul, míg ő maga a
lovassággal és a könnyűgyalogsággal a Perzsa kapu, a
Zagroszon közvetlenül átvezető hágó felé megy tovább.
Másnap kora reggel, amikor a szekérkaraván már dél felé
kígyózott, Alexandrosz és emberei megkezdték a kapaszkodást.
A sűrű tölgyerdőkön keresztül kanyargó út eleinte széles volt,
de hamarosan csak egy keskeny, nehezen járható ösvény
maradt belőle.
 Ahogy mind magasabbra és magasabbra jutottak, egyre
hidegebb lett. A földet hó borította, és sokan közülük reszketni
kezdtek.
Négy nappal azután, hogy elváltak Parmenióntól, egy szűk
szurdok bejáratához értek, amelynek falai meredekek és
félelmetesek voltak. Ez itt, mondták helyi kísérőik, a Perzsa
kapu.
Egy ideig pihentek, hogy erőt gyűjtsenek, aztán a hátukra
vették málhájukat, és beléptek a szurdokba.
Az első szikladarab alig pár pillanattal később zuhant le,
ijesztő robajjal csapódva a földnek; aztán jött a második, a
harmadik, a sokadik. Hirtelen valóságos kő- és nyílzápor zúdult
rájuk valahonnan fentről.
Miközben emberei kétségbeesetten forgolódva keresték
támadóikat, Alexandrosz elkeseredetten dühöngött magában.
Milyen ostoba és felelőtlen volt, hogy hagyta besétálni az
embereit egy ennyire nyilvánvaló csapdába!
Mivel a láthatatlan támadók továbbra is halált zúdítottak
rájuk a magasból, Alexandrosz tudta, hogy nincs mit tenni:
vissza kell vonulniuk.
A pajzsukat magasan a fejük fölé tartva a makedónok az
erdőbe hátráltak. Mögöttük a szurdok tele volt elesett bajtársaik
holttestével, amelyek összezúzva, kitekeredett tagokkal
hevertek, mint a rongybabák.
Amikor lélegzethez jutott, Alexandrosz magához hívta a
kísérőket, és megkérdezte tőlük, van-e másik út. Ahogy tartott is
tőle, nem volt.
Ám ekkor megszólalt mellette valaki, és közölte: létezik egy
másik út is, egy keskeny csapás, mely a fák között kanyarog
felfelé, és a szakadékot megkerülve annak a sziklának a tetejére
vezet, amely alatt a perzsák táboroznak.
– Honnan tudod? – kérdezte tőle Alexandrosz.
A férfi elmagyarázta, hogy ő pásztor, és már sokszor vitte fel
oda a nyáját. De nehéz oda feljutni, tette hozzá, túl meredek a
páncélos katonáknak.
Alexandrosz erre elmosolyodott, és azt felelte:
– A szavamat adom, hogy bármerre is vezetsz, az embereim
és én követni fogunk.

Így aztán a makedónok kapaszkodni kezdtek. Kevés

fegyverük volt, csupán három napra elegendő ellátmányuk, és
miközben a fák között haladtak, Alexandrosz megparancsolta
nekik, hogy egyetlen hangot se adjanak ki.
Az út, ahogy a pásztor mondta, szinte lehetetlenül meredek
volt. Amint elhagyták a fákat, az ösvény szinte függőlegesen
futott fel a sziklafalon – a legkisebb botlás vagy csúszás is halált
jelenthetett. Elkezdett hullani a hó, s a fagyos hidegben egyre
nagyobb lett a csend.
Végül felértek a gerinc tetejére. Itt az ösvény alacsony
bozótosban kanyargott, amely olyan sűrű volt, hogy karddal
kellett átvágniuk magukat rajta.
Leszállt az éj, nagy hóvihar kerekedett. A makedónok furcsa
hangokat hallottak a sötétben – mintha földöntúli állatok
vonyítottak volna. Hosszú ideig úgy érezték, valami szörnyű
álomba kerültek, amelyben csak sziklák és hó, rettegés és
sötétség van. És akkor, végre-valahára, kibotorkáltak a Perzsa
kapu tetejére. Felkelt a nap, és valóban – a perzsa tábor ott volt
előttük.
 Pusztító dühvel estek neki az ellenségnek. Mire a perzsa
őrszemek riadót fújtak, Alexandrosz emberei már benn jártak a
táborban, kivont karddal.
Csak egy maroknyi perzsa menekült meg, azok is
pánikszerűen iszkoltak lefelé a keleti lejtőn. A többieket ott
helyben lekaszabolták. És ismét Alexandroszé lett a győzelem.

Ezután a makedónok szusszantak egyet, s közben

megtisztogatták a fegyvereiket. Majd elérkezett az indulás
pillanata.
A januári hóban lassan, sajgó lábbal, kínlódva vánszorogtak
előre. Aztán az ösvény végre délre fordult, és ereszkedni
kezdett.
Akkor a távolban meglátták Fársz tartomány szívét, a
hatalmas, porlepte Márvdaszt-síkágot, Dareiosz népének
történelmi hazáját.
És a látóhatár legvégén egy oszlopokból és templomokból
álló várost vettek észre, amelynek élénk színű tetői
megcsillantak a téli napfényben.
Perszepoliszt, a perzsák szent városát I. Dareiosz építtette Kr.
e. a hatodik században, és ez volt az egész Perzsa Birodalom
szakrális fővárosa. A görögök számára azonban a sötétség szíve
volt.
Ekkor Alexandrosz összehívta parancsnokait. Legyenek
óvatosak, figyelmeztette őket. Ahová menni készülnek, az „a
világ leggyűlöletesebb városa”.
Elindultak. Egyetlen ellenség sem jött szembe velük.
Győzelmük híre eljutott a városba, és a helyőrség már rég
elmenekült.
A nagy kapukon át lovagoltak be a néma városba. A kihalt
utcák hosszan és csupaszon nyújtóztak lábuk alatt, s a hangulat
nyomasztóan feszült volt.
Perszepolisz még perzsa mércével mérve is félelmetes
nagyságú város volt. Szinte minden épület a könyörtelen
hatalom kinyilatkoztatásának tűnt, a hatalmas udvaroktól és az
impozáns lépcsősoroktól az óriási zikkuratokig és a magasba
törő szobrokig.
Alexandrosz lassan kapaszkodott fel a hatalmas lépcsőn,
léptei komoran visszhangoztak a hátborzongató csendben.
Elhaladt az óriási szárnyas bikaszobrok mellett, majd a Xerxész-
kapun át belépett a százoszlopos csarnokba.
Amögött volt a kincstár – és Alexandrosz hitetlenkedve
kapkodott levegő után.
Több kincs volt itt, mint amennyit elképzelhetőnek tartott.
Nem sok ezer vagy tízezer, hanem 120 ezer talentumnyi arany-
és ezüstrúd várta itt, hogy érmékké verjék.
De miközben Alexandrosz csak ámult és bámult, kiabálás
hangja szűrődött be a palotába.
Odakint az emberei ámokfutásba kezdtek. Négy hosszú éve
voltak távol otthonuktól, és most a jutalmukat akarták.
Házról házra járva fosztogattak, miközben a lakók rémülten
húzták össze magukat. Pénzérméket, ékszereket, ruhákat és
bútorokat zsákmányoltak, amiket az utcán halmozták fel.
„A királyi köntösöket – írta egy római történetíró –, ahogy ki-
ki egy-egy csücskénél fogva ráncigálta, széjjelszaggatták;
csákánnyal zúzták darabokra a finom mívű drága edényeket.
Semmi sem maradt épségben, semmit sem vittek el egészben:
megcsonkított szobrok végtagjait hurcolták, ki mit ért.”
 Olybá tűnt, a kapzsiság megőrjítette a makedónokat, akik
egymással civakodtak az ékszerekért és a ruhákért. Néhányan
még kardot is rántottak, és kétségbeesetten szorongatva a
zsákmányukat, egymásnak estek.
Végül, többórányi pusztítás után, Alexandrosz tisztjei
helyreállították a rendet. Nem sokkal később az ifjú király
kiment, hogy szemügyre vegye a károkat.
A széttépett palástok és összetört vázák között ott feküdt
annak az uralkodónak a hatalmas szobra is, aki egykor a perzsa
inváziót vezette nyugaton. Az azóta eltelt több mint egy
évszázad alatt minden görög gyermek megtanult irtózni
Xerxésznek még a nevétől is.
Most a porban hevert, darabokra törve, a káosz közepén.
Alexandrosz sokáig nézte az összezúzott szobrot,
gondolataiba merülve. Aztán megrázta a fejét, és tovább-
ment.

A következő néhány hónapot a makedónok Perszepoliszban

töltötték.
A hó elolvadt, a vadvirágok kinyíltak – a tavasz visszatért a
nagy perzsa síkságra.
Egyik este, amikor a nap a Zagrosz sziklái alá süllyedt,
Alexandrosz és barátai a palota teraszán vacsoráztak. Az utolsó
fogásokat is eltüntették, a zenészek muzsikáltak, patakokban
folyt a bor, s a jókedv a tetőfokára hágott.
A vendégek között volt egy Thaïs nevű, gyönyörű és
temperamentumos táncoslány, aki Ptolemaiosz barátnőjeként
követte a sereget szülővárosából, Athénból. Mint mindannyian,
ő is túl sokat ivott.
Thaïs tósztot mondott Alexandroszra, aki idáig hozta őket, és
lehetővé tette, hogy a perzsa uralkodók palotájában
üldögéljenek. De talán mégis egy nő kellene ahhoz, hogy
befejezze a munkát, mondta kötekedve. Hagyná-e tehát a király,
hogy ő Xerxész udvarát hamuvá tegye, és bosszút álljon az
uralkodón, aki megfenyegette szeretett Athénját?
Thaïs szavaira a vendégek tapsoltak, és helyeslően doboltak a
tenyerükkel. Igen! Igen! És ebben Alexandrosznak kell az élen
járnia!
Alexandrosz, borospohárral a kezében, kissé bizonytalanul
felállt. Körbenézett a nevető arcokon. Rendben van, mondta,
miért is ne? Álljunk bosszút Görögországért, és égessük porig
ezt a várost!
Újabb éljenzés hallatszott. Most már mindannyian álltak.
Alexandrosz virágfüzért nyomott a fejébe, és fáklyáért nyúlt.
Aztán a vendégek vidám zene kíséretében, táncolva és
dülöngélve, fáklyákkal a kezükben beléptek a palotába.
Amikor Alexandrosz felért a nagy lépcső tetejére, fáklyáját a
százoszlopos csarnokba dobta. Thaïs féktelenül vihogva
hajította utána a sajátját.
Aztán jöttek a többiek is, és tűzcsóva zúdult a sötétségbe,
miközben a makedónok fetrengtek a röhögéstől.
Hamarosan füst szállt fel a terem végében, és lángok
nyaldosták az oszlopok tövét. Alexandrosz néhány barátja
székeket meg asztalokat hajigált a tűzbe.
Csizmák hangja hallatszott a mögöttük lévő lépcső felől. A
füstre felfigyelve az egyszerű katonák is meg akarták nézni, mi
történik. Hamarosan ők is fadarabokkal kezdték táplálni a tüzet.
A lángok már a mennyezetig értek. És akkor, borzalmas
csattanással, lezuhant az első nagy fagerenda.
Thaïs kacagva sikoltozott. De ahogy mind több és több
gerenda zuhant le, Alexandrosz ajkán egyre halványult a
mosoly.
Másnap hajnalban Perszepolisz palotája még mindig égett.
Alexandrosz és társai egyetlen éjszaka alatt több mint egy
évszázad munkáját pusztították el.
A palota előtt Alexandrosz állt, egyedül, és nézte, ahogy az
emberei vizet hordanak a haldokló lángok oltására. Arca sápadt
és hideg volt, mintha bűntudat gyötörné.
Amikor az utolsó lángot is eloltották, megfordult, és
csendben elsétált.
 12.

Kelet felé
Az út régi volt, olyan régi, hogy senki sem tudta biztosan, ki
építtette.
A perzsa uralkodók nyári palotájának közelében,
Ekbatanában kezdődött, egy zöld mezőkkel és lágyan hullámzó
dombokkal teli vidéken. Több száz mérföldön át kanyargott
kelet felé, gyakran széles országútként, de néha csak egy
folyóparton kúszó gyalogösvényként vagy egy hegyoldalban
kitaposott csapásként.
A Horászáni utat sokféleképpen nevezték az emberek: „a
felkelő naphoz vezető útnak” és a „nagy keleti útnak” is.
Végtelen hosszan kígyózott, a Kaszpi-tenger, Rágesz és
Hekatompülosz fellegvárai mellett, Horászán széles síksága felé.
Réges-régen, mondták a költők, a perzsák ősei éltek e
határtalan prérin. Itt, a hófödte hegyek alatt áldoztak „a
halhatatlan, ragyogó, sebes lovas Napnak”, itt tanultak
lovagolni, harcolni, hódítani.
Tovább kanyargott a Horászáni út, míg elérte Baktria hegyeit,
Zoroászter tűzpróféta hazáját, majd az Óxosz folyót{32} és a
mögötte elterülő vidéket, a szogdok és a szkíták, a keleti
síkságok büszke és vad lovas népének birodalmát.
A perzsa királyok évszázadokon át próbálták leigázni őket, de
soha nem jártak sikerrel. „A szküthák”, írja róluk Hérodotosz,
„azt eszelték ki, hogy aki megtámadta az országukat, az többet
nem tud elmenekülni, továbbá, hogy ha nem akarják, soha
senki nem tudja megtalálni őket.”
 Alexandrosz ide, a világ peremére tartott.

Alexandrosz Kr. e. 330 májusának közepén lovagolt ki

Perszepoliszból. Négy éve már, hogy átkelt a Hellészpontoszon,
de eszébe sem jutott megállni.
Ha másért nem is, azért, mert mindenáron meg akarta találni
Dareioszt. A perzsa király, bár sebesülten és véresen, de még
mindig életben volt.
Ha nem végez vele, Dareiosz örökre az ellenállás jelképe
marad. De vajon hol lehet?
Ahogy teltek a hetek, Perszepoliszba hírek érkeztek a
nagykirály hollétéről. Miután elmenekült a gaugamélai
csatatérről, Dareiosz az ekbatanai nyári palotában keresett
menedéket. Vele voltak a zsoldosai, az unokatestvére, Bésszosz
és a többi keleti hadvezér.
Ekkor Alexandrosz, bizonyságot téve híres gyorsaságáról,
azonnal északnyugat felé indult. Perszepoliszi tartózkodásuk
alatt erőt gyűjtött és felfrissült emberei három hét alatt közel
ötszáz mérföldet tettek meg.
Ám Ekbatanától háromnapi járóföldre rossz híreket kaptak.
Egy elfogott perzsa udvaronc azt állította, hogy Dareiosz néhány
nappal korábban elmenekült a városból, és a Horászáni út
mentén északkelet felé tart.
Az üldözők már tudták, merre induljanak.
Parmeniónt Ekbatanában hagyva, hogy őrizze páratlan
kincstárát, Alexandrosz tíz nap alatt csaknem 250 mérföldet
menetelt. Sok lova összeesett és elpusztult; néhány katonája
annyira lemaradt, hogy kénytelen volt őket az úton hagyni. A
tizenegyedik napon Alexandrosz és emberei végre
bevánszorogtak Rhages várába. Itt azonban ismét elkeserítő
hírek fogadták őket: Dareiosz és Bésszosz már napokkal
korábban továbbmentek. A helyi pletykák szerint a Kaszpi kapu,
{33} egy ötven mérföldnyire keletre lévő hegyi szoros felé

tartottak, hogy azon átkelve elérjék Baktria sivár pusztáit.

Alexandrosz végignézett az emberein. A megerőltető út után
a szemük homályos volt a fáradtságtól, vérző lábuk hólyagokkal
teli. Még régi barátai, Héphaisztión és Perdikkasz, Kleitosz és
Ptolemaiosz is túlságosan kimerültnek tűntek ahhoz, hogy
mosolyt csaljanak porral borított arcukra.
Öt napig hagyta őket pihenni. Aztán, csaknem a
végkimerülés határáig hajszolva őket, folytatta az üldözést.
Elgyötörten, étlen-szomjan, kitartóan folytatták a hajszát.
Makedónok voltak.
Dareiosz még mindig előttük járt. Mire elérték a Kaszpi-
kaput, ő már átjutott a hágón.
A makedónok fáradtan, kialvatlanul, de elszántan tovább
üldözték prédájukat. Ekkor megláttak az úton egy lovast – egy
perzsa szökevény volt, és szenzációs híreket hozott.
Dareiosz emberei összerúgták a port. Zsoldosai összevesztek
a baktriaiakkal, akik minél gyorsabban keletre akartak
lovagolni. Dareiosz unokatestvére, Bésszosz pedig
mindeközben csak figyelt és várt, hideg szemében leplezetlen
becsvággyal.
Csak idő kérdése, mikor lép Bésszosz, közölte a szökevény.
Mire a makedónok utolérik, Dareiosz talán már halott lesz.
Alexandrosz alig bírta visszafogni magát. Mindenképpen
nekünk kell odaérnünk először Dareioszhoz, mondta, mert a
győzelmünk az ő személyén múlik, és a gyorsaság busás
jutalmat hoz majd.
Mindennemű óvatosságot félretéve Alexandrosz egy
kisszámú csapattal, legközelebbi barátaival indult útnak. Két
napon és két éjszakán át szakadatlanul vágtáztak a sivatagi
homokkal borított Horászáni úton, csak a délutáni hőségben
pihentek meg. Végül újabb szökevényekkel találkoztak, akik
közölték, hogy a perzsák között kenyértörésre került sor.
Bésszosz végül lépett, és most már ő irányított. A zsoldosok a
hegyekbe menekültek, Dareioszt pedig aranyláncokkal
megkötözve egy szekérre dobták, a baktriai hadurak foglyaként.
Miközben a szökevények beszéltek, Alexandrosz és társai
már el is indultak. Egész éjjel lovagoltak, s végre a felkelő nap
fényénél szekereket pillantottak meg a távolban. De mire
odaértek, már senki sem találtak ott: Bésszosz, málháját
hátrahagyva, elmenekült, Dareiosznak pedig nyoma veszett.
Míg bajtársai az elhagyott szekerek körül bóklásztak, az egyik
makedón, Polüsztratosz egy pillanatra elosont, hogy vizet
keressen. Iszonyúan szomjas volt, és észrevett egy forrást a
távolban, amely mellett egy ócska, régi szekér állt.
A forrás mellett térdelve Polüsztratosz megtöltötte vízzel a
sisakját. Ahogy az ajkához emelte, mintha zajt hallott volna a
szekér felől. Odalopakodott, és félrehúzta a sáros vásznat. A
piszkos takarók alatt egy halálsápadt, vérző férfi feküdt.
Dareiosz volt az.

Polüsztratosz azonnal látta, hogy a nagykirály haldoklik. Már

rengeteg vért veszített – a saját unokatestvére szúrta le, és ítélte
lassú halálra.
Polüsztratosz mégis letérdelt, hogy vizet kínáljon neki.
Dareiosz erőlködve ivott. Aztán rekedten megszólalt:
– Mondd meg Alexandrosznak – suttogta –, remélem, hogy az
istenek megjutalmazzák őt az anyám, a feleségem, és a
gyermekeim iránt tanúsított jóságáért. Mondd meg neki, hogy
hálám jeléül baráti jobbomat nyújtom neki.
Dareiosz gyengén megpróbálta megfogni Polüsztratosz kezét.
De az erő egyre fogyott az ujjaiból. Egy utolsó, reszkető
mozdulatot tett, és vége volt.
Egy pillanatig Polüsztratosz ott ült a perzsa király
holttestével. Aztán patadobogást hallott: Alexandrosz.
Amikor Alexandrosz meglátta régi ellensége holttestét,
levetette saját köpenyét, és a holttestre terítette. Óvatosan
lehúzta Dareiosz ujjáról a királyi pecsétgyűrűt, és felemelte a
hangját, hogy mindenki hallja.
– Visszavisszük Dareioszt Perszepoliszba, és tisztességgel
eltemetjük, ősei mellé. És mindig tisztelettel fogunk bánni a
családjával, mint egy meggyilkolt király gyászoló családjával.
Alexandrosz körülnézett, a hangja megbicsaklott a
meghatottságtól. A görögök és perzsák közötti hosszú küzdelem
véget ért. Ő volt Dareiosz utódja. Immár ő, Makedóniai
Alexandrosz volt a nagykirály.
A küldetésnek azonban még korántsem volt vége. El kellett
fognia Dareiosz zsoldosait, akik Hürkániába,{34} a „farkasok
földjére” távoztak, mely a Kaszpi-tenger mellett terült el.
Bésszosz és a hadurak pedig még mindig keleti hazájuk felé
menekültek. Egy igazi király nem hagyhatta, hogy árulásuk
büntetlen maradjon.
 Alexandrosz a holttestre pillantott. Dareiosz nemes ellenfél
volt, becsületes ember. Jobbat érdemelt volna annál, mint hogy
egy szekérhez láncolva haljon meg, akár egy rabszolga.
Aztán esküt tett rá, hogy egy napon megadja Dareiosz
lelkének a méltó bosszút.

Július volt, s a perzselő nap magasan állt az égen. A

makedónok számára a hürkániai dombok hűvössége kellemes
enyhülést hozott.
Zöld, ám vad vidék volt ez, pazar kilátással a Kaszpi-tengerre.
Alexandrosz és emberei sűrű tölgy- és bükkerdőkön át törtek
előre, ahol a barlangokban törvényen kívüliek rejtőztek,
éjszaka pedig farkasok üvöltöttek.
Szerencsére Dareiosz zsoldosai kevés ellenállást tanúsítottak.
Tudták, hogy nincs értelme harcolni, meghajoltak az
elkerülhetetlen előtt, és megadták magukat Alexandrosznak.
De ha a makedónok azt hitték, hogy az erdei kaland továbbra
is könnyű kirándulás lesz, akkor nagyot tévedtek.
Kezdetben a helyiek, a mardoszok elrejtőztek. Időnként
azonban Alexandrosz felderítői furcsa, zizegő hangokat
hallottak az aljnövényzetből, mintha emberek kúsznának a
bokrok között.
Aztán jött az első támadás. A mardoszok vadászok voltak,
csendben lopakodtak, és amikor Alexandrosz emberei még csak
a fegyverük után tapogatóztak, az ellenséges nyilak már a fák
között süvítettek.
Alexandrosz dühösen megparancsolta embereinek, hogy
azonnal kutassák fel a törzs rejtekhelyeit. Ám mialatt csapatai
berohantak az erdőbe, a mardoszok megindították
legpusztítóbb támadásukat.
Mire Alexandrosz összegyűjtötte katonáit, a támadók megint
eltűntek. És amikor az ifjú király észrevette, mi történt, arcából
kifutott a vér.
Elrabolták Bukephaloszt.
Alexandrosz dühe nem ismert határokat. Bukephalosz
gyermekkora óta a legközelebbi társa volt. Olyan sok mindenen
mentek keresztül együtt: Khairóneia, a Granikosz, Isszosz,
Gaugaméla… Elvesztésének gondolata szinte elviselhetetlen
volt számára.
A dombok között szétszóródott falvakban a tolmácsok
kihirdették, hogy ha Bukephalosz nem tér vissza sértetlenül,
akkor minden falut a földdel tesznek egyenlővé. Minden fát
kivágnak, minden férfit, nőt és gyermeket kardélre hánynak.
Az utolsó pillanatban, amikor az első falubeliek, akik
megérezték Alexandrosz dühét, már kegyelemért kiáltoztak, a
távolból lárma hallatszott. Alexandrosz megkönnyebbülten
pillantott meg egy csapat férfit, akik egy hatalmas fekete mént
vezettek, amelynek fején fehér csillag volt. Soha többé nem
válunk el egymástól, suttogta a ló fülébe Alexandrosz,
miközben szeretettel megsimogatta a sörényét.
Óvatosan és gyengéden elfordította a nagy ló fejét az
árnyékától a nap felé. És egy rövid, csodálatos pillanatra az idő
kereke visszafordult, a fővezérséggel járó gondok eltűntek, és
Zeusz fia újra gyermek volt.
 Ekkor azonban Alexandrosz útja váratlan fordulatot vett.
Immár újra együtt imádott Bukephaloszával, Alexandrosz a
Kaszpi-tenger, a világ legnagyobb tavának erdős partjára
vezette embereit. Buja, termékeny vidék volt ez, virágokkal és
fügefákkal, patakokkal és vízesésekkel.
De amint a makedónok a sekély vízben ügettek, Alexandrosz
egyik őrszeme a király mellé sietett. A felderítők háromszáz
lovast észleltek, mondta az uralkodónak, és a szeme
majdhogynem csibészesen csillogott.
Amikor a lovasok közelebb értek, Alexandrosz szeme tágra
nyílt a csodálkozástól. És a táborban fűtótűzként terjedt el
egyetlen szó…
Amazonok!
Görögországban minden gyermek ismerte a meséket ezekről
a harcos nőkről, akik bátrabbak és erősebbek voltak minden
férfinál. A legenda szerint egykor még Alexandrosz hősével,
Héraklésszal, valamint annak barátjával, Thészeusszal is
találkoztak.
Trója falainál Alexandrosz őse, Akhilleusz még párbajt is
vívott az amazonok férfinak álcázott királynőjével. Amikor a nő
haldoklott, levette róla a sisakját – és tragikus módon még ott
helyben beleszeretett.
Az amazonok királynője leszállt lováról, és kezében
lándzsával Alexandrosz felé sétált. Büszke arcán a félelemnek
árnyéka sem látszott.
A neve Thalesztrisz, mondta. Hallott Alexandrosz
hőstetteiről, és azért jött, hogy a saját szemével lássa őt, aki
„minden férfi közül a legnagyobb teljesítményt tudta
felmutatni”; s mivel Thalesztrisz önmagáról úgy vélte, hogy
„erőben és bátorságban minden nő fölött áll”, azt javasolta neki,
hogy haladéktalanul házasodjanak össze.
Alexandrosz egy pillanatig csak állt, és nem tudott mit
mondani. Végül zavartan dadogva felvetette, hogy a nő és a
harcosai talán szívesen csatlakoznának hozzá az útján.
Thalesztrisz a homlokát ráncolta. Bár az amazonok szerették
a kalandokat, nem érdekelte az ifjú makedón vakmerő
expedíciója. Ő azért jött, hogy megalapítsa vele a hősök
dinasztiáját.
Alexandrosz arca ekkorra már bíborszínű volt, a barátai
pedig igyekeztek elfojtani a nevetésüket. A perzsákat legyőzni
egy dolog volt, de az amazonokkal már más volt a helyzet…
Végül Thalesztrisz majdnem két hétig maradt. Ő és
Alexandrosz mindennap együtt vadásztak és lakmároztak, és jó
barátokként váltak el egymástól.
De Alexandrosznak – a nő bátorsága és szépsége ellenére –
nem állt szándékában feladni az útját azért, hogy az oldalán
élhessen. Az ő útja keletre vezetett.
Itt volt az ideje, hogy Bésszosz után induljon, és bosszút
álljon Dareioszért.

Késő nyár volt, mire a makedónok visszatértek a Horászáni

útra. De amíg Alexandrosz az amazonok királynőjével
enyelgett, Bésszosz nem tétlenkedett.
 A hegyi hágókon átszáguldva villámgyorsan elérte el a batriai
Balkh városát. Ott megkoronázta magát a perzsa királyok
ékköves fejdíszével.
Az V. Artaxerxész nevet vette fel, és megesküdött, hogy
tűzzel-vassal fogja visszafoglalni a Perzsa Birodalmat. Egy
napon, ígérte, nyugatra vonul, és örökre kiűzi a makedónokat.
Alexandrosz számára ez olyan fenyegetés volt, amelyet nem
hagyhatott figyelmen kívül. De Bésszosz kihívása egy másik
komoly gondot is jelentett számára.
Ahhoz, hogy perzsa támogatást nyerjen riválisa ellen,
Alexandrosz nem uralkodhatott egyszerűen makedónként.
Tisztában volt vele, hogy a legtöbb perzsa csak olyasvalakit
támogatna, aki tiszteletben tartja a hagyományaikat. Más
szavakkal: neki is közéjük kellett tartoznia.
Bizonyos szempontból Alexandrosz amúgy is ebbe az irányba
haladt. Görögország kétezer mérföldre feküdt, és sok
tekintetben ő maga is egyre kevésbé volt görög.
Dareiosz sok előkelőjének megkegyelmezett, és szoros
barátságot kötött perzsa szolgájával, egy Bagoasz{35} nevű
fiatalemberrel. Új birodalmának irányítására perzsa
szatrapákat, kincstárnokokat és adószedőket nevezett ki, akik
beszélték a nyelvet, és tudták, mit csinálnak.
Így hát Alexandrosz elrendelte, hogy serege sorakozzon fel.
Hekatompülosz ősi erődje, a száz kapu városa előtt egy
rögtönzött emelvényre lépett, hogy beszédet intézzen az
embereihez.
Az ő vezetése alatt még soha nem veszítettek csatát, mondta.
Háromszor győzték le a perzsákat. Egyik tartomány a másik
után hullott a lábuk elé.
Az embereihez hasonlóan ő is „békéről és nyugalomról,
vidám gyermekekről, feleségekről és szülőkről” álmodott. De
amint a makedónok elmennek, Bésszosz felbátorodik, és a vad
keleti hordákkal utánuk ered. Megengedhető-e a makedónok
szerint, hogy egy ilyen ember foglalja el a trónt?
– Tegyük fel – folytatta Alexandrosz –, hogy hamarosan hírt
kaptok arról, hogy ez az ember ismét pusztít Görögországban és
a Hellészpontosz görög városaiban. Mit fogtok akkor érezni?
Keserűen megbánjátok majd, hogy hagytátok elmenekülni,
ahelyett hogy végleg legyőztétek volna.
Alexandrosz határozott hangon beszélt, és kérdőn nézett az
embereire.
Vajon követnék-e őt, még egyszer?
Egy pillanatra csend lett. Aztán, mint valami egyre terjedő
hullám, a kiáltások kántálásban olvadtak össze:
– Vezess minket, vezess minket! Követünk!

A dolgok azonban nem mentek ennyire egyszerűen.

Alexandrosz ugyanis egy másik fontos döntést is hozott: kelet
felé haladva úgy fog viselkedni, mint egy perzsa uralkodó, nem
úgy, mint egy görög kalandor.
Első ízben vette fel a perzsa királyok fehér palástját és
bíborszínű selyemövét, valamint a diadémot, a keleti népeknél
uralkodói jelképnek számító díszes homlokpántot.
A hetairoszokra perzsa fejfedőt és bíborral szegélyezett
köpenyt adott. Udvarában perzsa szolgák dolgoztak, és barátai
szórakoztatására perzsa táncoslányokat hívott.
Az embereinek mindezt azzal magyarázta, hogy e külsőségek
a „győzelem szükséges velejárói”. De apja régi bajtársainak
szemében a perzsa köntösök gyanút keltettek.
Ahogy az egyik krónikás beszámolt róla, a makedónok
zúgolódtak. Nem azért követték Alexandroszt idáig, morogták,
hogy lássák őt „átvenni a külföldiek életmódját”. Philipposz
király soha nem fogadta volna el „idegen, leigázott nemzetek
bűnös szokásait”.
Alexandrosz azonban egyelőre nem törődött a morgo-
lódással.
Utasította parancsnokait, hogy osszanak pénzt az
embereknek, hátha ezzel csillapítja nyugtalanságukat, és
eloszlatja gyanakvásukat.
Ismét elindultak hát. Keletre, mindig csak keletre, a
Horászáni út mentén, Északkelet-Irán kietlen síkságain
keresztül.
Augusztusra újabb négyszáz mérföldet tettek meg, és még
hosszú út állt előttük. Most egy egészen más világban jártak: a
végtelen égbolt és a poros sztyeppék, a széles, iszapos folyók és
a kopár, barna hegyek földjén.
Irán keleti határának közelében az út kettévált, és
Alexandrosz sorsdöntő választás elé került. A rövidebb út
Baktriába északkelet felé vezetett, a mai Türkmenisztán
napégette sivatagán keresztül, ami még a tapasztalt utazók
számára is veszélyes vállalkozásnak számított.
A másik út délkelet felé kanyarodott, egyenesen Afganisztán
belsejébe. Innen Helmand mélyzöld völgyei felé fordulva, a
Hindukus hófödte csúcsain keresztül vezető hágón a másik
oldalról közelíthették meg Baktriát.
Alexandrosz a másodikat, a mai Afganisztán vad
hegyvidékére vezető hosszú kerülő utat választotta.
 A rablók országa volt ez, ahol városok nem, csak kővárak és
félig elhagyatott falvak voltak. Minden egyes lépésért meg
kellett küzdeni. A szél homokot sodort az arcukba. Kevés volt az
élelem, és a helyiek kifejezetten barátságtalanul fogadták őket.
Az ősz közeledtével a makedónok elérték Farah fellegvárát.
Itt, az előttük tornyosuló Hindukus lábánál, Alexandrosz
pihenőt rendelt el. Ez alkalmat adott az embereinek, hogy
kinyújtóztassák fáradt lábukat, feltöltsék a vizestömlőket, és
kialudják magukat.
Egyik este Alexandrosz a fürdőben volt, és épp kezdtek
elmúlni az izomfájdalmai, amikor szolgája azt súgta a fülébe,
hogy egy fiatalember keresi. A férfit Kebalinosznak hívták, és
szavai nyomán Alexandrosz arcáról eltűnt a mosoly. Az elmúlt
hetekben, mondta Kebalinosz, a fiatalabb makedónok között
egyre nőtt az elégedetlenség. Alexandrosz egyik testőre
rábeszélte a többieket, hogy csatlakozzanak ahhoz az
összeesküvéshez, melynek célja a király elleni merénylet.
Kebalinosz a bátyjától értesült az összeesküvésről, és azonnal
jelentette azt a király egyik legfőbb bajtársának, Philótasznak,
Parmenión fiának – ő azonban semmit sem tett az ügyben.
Miért nem tett semmit? Kebalinosz és Alexandrosz számára
csak egyetlen lehetséges válasz létezett.
Philótasz már tudott az összeesküvésről, és azt akarta, hogy az
sikerrel járjon.
Alexandroszt szinte letaglózta a hír. Ellenséges területen volt,
majd háromezer mérföldre az otthonától – és az egyik
legmagasabb rangú parancsnoka ellene fordult!
Tudta, hogy a makedónok közül néhányan elégedetlenek a
döntéseivel. Hallott olyan pletykákat is – bár ő maga sosem hitt
ezeknek –, hogy Philótasz, a hetairosz lovasság parancsnoka
féltékeny a vezérségére. De azt sohasem gondolta volna, hogy
az emberei összeesküvést szőnek a meggyilkolására, vagy hogy
a saját helyettesének a fia engedi, hogy megtegyék.
És akkor – olyan volt, mintha villám csapott volna belé –
hirtelen valami másra is rájött.
Vajon Philótasz meghozott volna egy ilyen nagy horderejű
döntést apja jóváhagyása nélkül? Biztosan nem. Ez viszont azt
jelentené, hogy Parmenión is tudott róla.
Alexandrosz úgy érezte, egy világ omlik össze benne.
 13.

Ázsia keresztútjai
Alexandrosz fejében egymást kergették a gondolatok.
Philótasz? Parmenión? Igaz lehet ez?
Tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia. Legyen csak
Philótasz teljesen gyanútlan.
Még szerencse, hogy Alexandrosz jó színész volt. Aznap este
a vacsoránál a szokásos jókedvű önmagát mutatta, és úgy
beszélgetett Philótasszal, mintha mi sem történt volna.
Utána megkérte legrégebbi barátait, Héphaisztiónt,
Perdikkaszt és Ptolemaioszt, hogy maradjanak. Hozzájuk
csatlakozott testőre, Leonnatosz, régi dajkájának testvére,
Kleitosz és a gyalogság parancsnoka, Kratérosz, aki rendkívül
népszerű volt az egyszerű katonák körében.
Miközben a gyertyák már csak pislákoltak, Alexandrosz
ismertette az összeesküvés részleteit. Hosszú, baljós csend
következett.
Kratérosz volt az, aki először szólalt meg. Nem volt
meglepve. Philótasz Egyiptom óta elégedetlenkedett
Alexandrosz vezérsége miatt. Ha részeg volt, azzal dicsekedett,
hogy ő és az apja végezték az igazi munkát, Alexandrosz pedig
csak egy „kisfiú, aki az ő nevükben uralkodik”.
A többiek bólogattak. Egyikük sem kedvelte igazán
Philótaszt: hencegőnek és bajkeverőnek tartották.
Szánalomnak itt nincs helye, közölte a szókimondó
Kratérosz, majd hozzátette:
– Védd meg magad a sorainkban lévő ellenségtől. Velük
számolj le, és nem fogok félni az idegenektől.
A döntés tehát megszületett, és a második éjszakai őrség alatt
az őrök kirángatták Philótaszt az ágyából.
Másnap reggel Alexandrosz összehívta a teljes sereget.
Ismertette az összeesküvést, és megparancsolta Kebalinosznak,
hogy mondja el a történetét. Ekkor hozták be Philótaszt, egy
piszkos köpenybe burkolózva.
Philótasz mindent tagadott, de nyilvánvaló volt, hogy a
katonák nem hisznek neki. Mindenesetre soha nem álltak volna
egy egyszerű tiszt mellé a királyuk ellen. Még aznap délután
halálra kövezték Philótaszt – ez volt az árulás hagyományos
büntetése.
Mindettől függetlenül azonban Parmenión, több ezer
emberével, továbra is Perzsia nyári fővárosában, Ekbatanában
tartózkodott.
A veterán hadvezér hat éven át a hűség megtestesítője volt.
Most ellene fordulni megdöbbentő kegyetlenség lett volna. De
lehetett-e Alexandrosznak más választása?
Még ha Parmenión nem is tudott az összeesküvésről,
várhatóan bosszút akar majd állni fia haláláért – ez pedig véres
küzdelmet eredményezne a makedón hadsereg irányításáért.
Vajon a katonák ifjú királyukat követnék, vagy inkább ősz
hadvezérüket? Ezt még Alexandrosz sem tudhatta biztosan.
Ezért aztán magához hívatta Parmenión egyik legrégebbi
barátját, egy Polüdamasz nevű katonát, és meghagyta neki,
hogy vigyen egy sürgős üzenetet nyugatra, valamint leveleket a
többi ekbatanai tisztnek.
Polüdamasz megtette, amit mondtak neki. Nyaktörő
sebességgel lovagolva tizenegy nap alatt gyűrte le az
Ekbatanába vezető ezer mérföldes utat.
 Kora reggel volt, Parmeniónt a tisztjei társaságában a palota
kertjében találta. A két férfi megölelte egymást, majd
Polüdamasz átadta az üzeneteket.
Parmenión annyira belemerült a levelébe, hogy észre sem
vette, hogy a többi tiszt a kardja után nyúl. Mire felfogta, mi
történik, már késő volt, és vértócsában feküdt, még mindig a
papirusztekercset szorongatva.
Polüdamasz ekkor döbbent rá, hogy kihasználták, s a
tiszteknek szóló üzenetek Parmenión megölésére vonatkozó
parancsok voltak. Valójában Alexandrosz arra használta őt,
hogy elrendelje saját barátja kivégzését.
Philótasz halála után Alexandrosz felosztotta a lovasságot
barátai, Héphaisztión és Kleitosz között, Parmenión helyett
pedig a nyersen őszinte Kratérosz lett a legfőbb támasza.
Valami azonban megváltozott. Még Alexandrosz barátai közé
is belopakodott egy árnyék, a gyanakvás árnyéka.
Ekkortól kezdve mindegyikük tudta, hogy Parmenión sorsára
juthat. És egy napon, bár ezt egyikük sem merte nyilvánosan
kimondani, talán még Alexandroszra is sor kerülhet.

A makedónok Kr. e. 330 szeptemberének végén indultak el

Farahból, harmincezer emberrel. Keletnek meneteltek,
Helmand völgyei felé.
Két hónap múlva érték el a mai Kandahár erődjét. Itt
Alexandrosz elrendelte, hogy négyezer ember maradjon hátra,
és hozzanak létre egy támaszpontot, amelyet Arakhósziai
Alexandriának neveztek el.
 Aztán elkezdtek mászni felfelé. Előttük tornyosultak a
legmagasabb hegyek, amelyeket valaha láttak, csúcsaik fehéren
csillogtak az őszi napsütésben.
A több ezer makedón egyre feljebb kapaszkodott. November
lett. Hajnalban zúzmara csillogott a földön, éjszaka pedig
dideregtek a sátraikban.
Ahogy egyre magasabbra emelkedtek, havazni kezdett. De ők
csak mentek tovább. A hó hamarosan olyan vastag lett, hogy
nem láttak se fát, se növényt, se állatot; nem daloltak a madarak
sem – baljós csend borult a tájra.
Vonultak tovább, éhesen, fáradtan, átázva, vacogva. A nap
nagy részében annyira borult volt az ég, hogy úgy tűnt, mintha
egyetlen végtelen éjszakán keresztül másznának, egy soha el
nem érhető csúcs felé. Amikor azonban a felhők eloszlottak, a
nap olyan fényesen ragyogott, hogy egyesek üvöltöttek a
hóvakság okozta kínjukban.
Vánszorogtak tovább, a hidegtől elgémberedve, a
hótorlaszokon át. Akik a jeges terepen megcsúsztak, és
szakadékba zuhantak, azokat soha többé nem látták.
A sereg nem is lehetett volna rosszabb állapotban, annyira
fáradtak és éhesek voltak, s annyira fáztak. De ha megálltak
pihenni, végtagjaik elfagytak. Megállni egyenlő volt a halállal.
Csak olyankor lassítottak, amikor belebotlottak egy-egy hegyi
faluba, de ezeket a ködben nehéz volt észrevenni. A kunyhók
kupola formájú téglatetejét könnyen betakarta a hó, így csak a
füstjük árulta el őket.
És amikor már úgy tűnt, hogy megpróbáltatásaiknak soha
nem lesz vége, az út kezdett ellaposodni, és a mai Kabul
völgyébe értek.
Itt, Kapisza romos erődjénél, megálltak. Az elmúlt hetek
szenvedései után Alexandrosz úgy gondolta, az lesz a legjobb,
ha tavaszig pihennek, és az olvadást követően folytatják a
hosszú menetelést.
Így a makedónok ökölvívással és birkózással, kockajátékkal
és mesemondással töltötték a napokat.
Alexandrosz, mint mindig, most is nyugtalan volt. Amíg az
emberei szórakoztak, elhatározta, hogy az erődből helyőrséggel
megerősített várost hoz létre, Kaukázusi Alexandria néven.{36}
A tavasz lassan, szinte vonakodva érkezett meg a hegyekbe.
A madarak visszatértek, a vadtulipánok kivirágoztak, a
makedónok pedig indulásra készülődtek.
Újabb egy hétig kapaszkodtak. Soha nem éltek még át ehhez
fogható látványt: a hajnal tüzében a hegyek parázsként izzottak.
Úgy érezték, mintha a világ tetejére másznának, ahonnan az
egész teremtés alattuk terül majd el.
Végül egy mély, sziklás völgyhöz értek, és elkezdtek
ereszkedni. Borzasztóan lassú, veszélyes feladat volt, különösen
a lovak számára. A készleteik már majdnem elfogytak, és mire
leértek, a katonák szeme kopogott az éhségtől.
Egy június eleji reggelen azonban Alexandrosz észrevette,
hogy már szinte vízszintes terepen járnak. Átjutottak.
Megcsinálták.
Egy pillanatra megállt, hogy hátranézzen a nyári napfényben
vöröslő hegycsúcsokra. Aztán továbbindult Baktriába.

Baktriában már sokkal könnyebb volt a haladás. A hegyekből

lankák lettek, s mögöttük zöld mezők és falvak terültek el,
amelyek között szürke sivatagok húzódtak.
De hová lett Bésszosz?
Mint kiderült, csupán annyi történt, hogy Bésszosz megijedt.
Miután meghallotta a makedónok előrenyomulásának hírét,
pánikba esett, és az Óxoszon át északra menekült. Most valahol
a legtávolabbi perzsa tartományban, a messzi Szogdia rónáin
bujkált.
Nem volt kétséges, hogy Alexandrosz követni fogja. Miután
eddig eljött érte, most már nem mond le róla.
Az Óxoszig ötven mérföld várt rájuk – ötven mérföldnyi
köves sivatag, fullasztó hőségben. A makedónoknak hamarosan
elfogyott a vizük.
Megitták az összes bort, majd az olajat is. Nemsokára annyira
kiszáradtak, hogy már alig tudtak járni; meg-megroggyant a
térdük, s kétségbeesetten próbáltak valamilyen csermelyt vagy
forrást találni.
Egy alkalommal két idősebb katonának egy félig kiszáradt
patakból sikerült annyi vizet összegyűjtenie, hogy megtöltsék a
vizestömlőiket. Visszafelé menet meglátták Alexandroszt, aki
nagyon szenvedett a szomjúságtól. Az egyik férfi levette a
sisakját, megtöltötte vízzel és a király elé tartotta.
Alexandrosz ajkához emelte a sisakot, de félúton megállt a
keze. Körülnézett, és meglátta, hogy az őt körülálló lovasok
mind feléje fordítják a fejüket, és csak a vizet nézik.
– Kinek viszitek a vizet? – kérdezte meg rekedten.
A férfiak összenéztek. A fiainknak, mondták, ott hátul
vannak, az oszlopban.
Anélkül, hogy egy cseppet is ivott volna, Alexandrosz
visszaadta a sisakot.
– Nem oszthatom meg mindenkivel – mondta –, azt pedig
nem bírnám elviselni, hogy csak én egyedül igyak. Menjetek.
Adjátok oda a fiaitoknak.
Erre mormogás futott végig az oszlopon, egy zúgás, az
elismerés és csodálat moraja, mert ez a gesztus királyhoz méltó
volt.
Továbbmentek. És épp amikor a nap a horizont alá süllyedt,
meglátták az Óxosz széles, piszkossárga vizét. Végre!
Aznap éjjel a folyóparton aludtak. De Alexandrosz ébren
feküdt, elméje nyugtalan volt.
Bésszosz minden csónakot felgyújtatott, amit csak talált. Nem
volt elég fa, hogy tutajokat építsenek, és a folyómeder túl
homokos volt ahhoz, hogy hídnak való karókat rögzítsenek
benne. Hogyan tudná átjuttatni a sereget?
Aztán, mintha álmodott volna, látta magát egy másik időben,
egy másik földön. Az az ifjú Alexandrosz azt mondta az
embereinek, hogy tömjék meg a sátraikat szalmával, úgy keltek
át a Duna folyón, majd bekúsztak a gabonatáblába, és lesből
támadták meg a gétákat.
Majdnem hangosan felnevetett. Hát persze! Hiszen csinált
már ilyet korábban is!
Másnap reggel a makedónok nekiláttak kitömni a sátraikat
szalmával – és öt nap múlva, amikor az utolsó ember is
biztonságban átért, Alexandrosz bevonult Szogdiába.

A makedónok számára ez teljesen ismeretlen terület volt.

Még Hérodotosz sem írt szinte semmit a szogdokról, arról a
titokzatos népről, amely a mai Üzbegisztán és Tádzsikisztán, az
Óxosztól északra fekvő közép-ázsiai köztársaságok területén élt.
A perzsáknak Szogdia a végső határt jelentette, egy kietlen,
napégette senki földjét, amely elég nagy volt ahhoz, hogy
védelmet nyújtson az ázsiai sztyeppék portyázóival szemben.
Oázisvárosai azonban forgalmas piacterek is voltak, ahol a
helyiek lovakkal, szőrmével, ékszerrel és selyemmel
kereskedtek a hágókon át keletről érkező kínai karavánokkal.
Ezt azonban a makedónok nem tudták. Nekik Szogdia egy
újabb furcsa, barátságtalan ország volt, különös istenekkel,
egzotikus népekkel és vészesen kevés menedéknek alkalmas
hellyel.
De nem sokkal azután, hogy átkeltek az Óxoszon, a felderítők
örömteli híreket hoztak. Megtalálták Bésszoszt!
Mióta királlyá nyilvánította magát, Bésszosz vakmerően és
ostobán viselkedett. Idejének nagy részét pazar lakomákkal
töltötte, és részegen rendre arról beszélt csatlósainak, mit
csinált szerinte rosszul Dareiosz.
Alexandrosz egyenesen bele fog sétálni a csapdába, jelentette
ki gúnyosan. Átkelt az Óxoszon, nem is sejtve, hogy ő hatalmas
nomád sereget gyűjtött ellene. Ami pedig a makedónokat illeti,
azok pigmeusok, mondta, alig érnek az ember válláig.
Bésszosz barátai eleinte lelkesen fogadták e beszámolókat, de
ahogy Alexandrosz egyre közeledett, a szogd hadurak aggódva
pillantgattak egymásra. Ez az ifjú makedón messze nem tűnt
nevetségesnek, Bésszosz pedig nyilvánvalóan nem volt a
helyzet magaslatán.
A szogdok gyorsan döntöttek, és cselekedtek: az egyik
percben Bésszosz, borospohárral a kezében, még a hűség
fontosságáról szónokolt nekik – a következő pillanatban pedig
már rátámadtak, letépték homlokáról a királyi diadémot, és
leszaggatták róla királyi palástját. Aztán megláncolva egy ló
hátára vetették, és üzenetet küldtek Alexandrosznak.
Néhány nap múlva Alexandrosz és főtisztjei a kijelölt helyre
lovagoltak. Ott, a sivatagi nap alatt várta őket a szogd hadurak
vezetője, Szpitamenész.
Mellette egy zokogó alak állt, anyaszült meztelenül, láncra
verve – Bésszosz volt az.
– Elhoztam neked azt az embert, aki megölte az uralkodóját –
mondta Szpitamenész, s szavait egy tolmács görögre fordította.
– Megérdemli a sorsát. Bárcsak Dareiosz feltámadhatna a
halálból, hogy láthassa!
Alexandrosz bólintott. Aztán a nyöszörgő Bésszoszhoz
fordult.
– Miféle őrület szállt meg téged – kérdezte tőle hidegen –,
hogy elárultad és megölted a királyt, aki olyan jó volt hozzád?
Nem volt kegyelem. Bésszosznak a hagyományosan
borzalmas perzsa módon kellett lakolnia.
Az árulók szokásos büntetéseként levágták az orrát és a fülét.
Ezután keresztre feszítették, és Alexandrosz íjászai céltáblának
használták.
Végül egy szekérre dobták, hogy azon vigyék vissza perzsa
földre. Alexandrosz elrendelte, hogy addig nem szabad
kivégezni, amíg el nem érnek „arra a helyre, ahol ő maga
meggyilkolta Dareioszt”.

Bésszosz elfogásával Alexandrosz odüsszeiája akár véget is

érhetett volna. De kalandvágyát még ötévnyi harc sem
csillapította.
Még mindig égett benne a kíváncsiság a távoli országok iránt.
Tovább akart menni, egészen a világ végéig.
Ezért, noha már senkit sem kellett üldözniük, a makedónok
továbbmeneteltek, a barna dombokon át, Szamarkand nyári
palotájáig, majd a Szogdia északi peremén lévő mocsaras,
rovaroktól hemzsegő Jaxartész folyó partjáig.
Végigtekintve a széles ázsiai sztyeppéken, bejelentette: itt is
alapít egy várost, hogy megjelölje birodalmának végső határát.
Természetesen ezt is magáról nevezi el, úgy fogják hívni, hogy
Alexandria-Eszkhaté, ami azt jelenti „a legtávolabbi
Alexandria”.{37}
De a szogd büszke nép volt, nehezükre esett bárkinek is
engedelmeskedni. Számukra Alexandrosz emberei
nemkívánatos betolakodók voltak, akik ellopták az élelmüket,
és letaposták a termésüket.
Azon a nyáron Szpitamenész hadúr a sivatagon keresztül
küldött üzeneteiben arra buzdította a többi törzsfőt, hogy
csatlakozzanak hozzá egy nagyszabású felkelésben. Néhány
héttel később a szogdok pusztító viharként csaptak le a
makedónokra.
Az egyik pillanatban Alexandrosz még az új város terveit
böngészte, ám a következő pillanatban már a makedón
helyőrségektől érkező üzeneteket, amelyek arról számoltak be,
hogy megtámadták őket, és könyörögnek, hogy mihamarabb
jöjjön a segítségükre.
Emberpróbáló, véres hadjárat kezdődött. Az egyik szogd erőd
ostrománál Alexandrosz néhány barátját nyilakkal sebesítették
meg, míg magát a királyt egy kővel találták nyakon, amitől, mint
egy ókori történetíró beszámol róla, „minden elsötétült a szeme
előtt, utána pedig eszméletlenül esett össze. A sereg úgy sírt
érte, mintha meghalt volna.”
Alexandrosz azonban, minden maradék erejét összeszedve,
nem törődve a fejében érzett fájdalommal, feltápászkodott, és
ragaszkodott ahhoz, hogy a végső támadás élére álljon. De ez az
eset mindenkit arra emlékeztett, hogy még Zeusz fia is csak
ember.
Augusztus végére hét szogd város esett el, de Szpitamenész
és szövetségesei még mindig nem adták fel. És ekkor a
nyugalomra vágyó makedónok szörnyű híreket kaptak
északról.
A Jaxartész túlsó partján a felderítők lovasokat észleltek.
Először százakat, majd ezreket: a végtelen ázsiai sztyeppék
lovas urai, a szkíták voltak azok.
A makedónok számára, akik nagyon keveset tudtak róluk, a
nomád szkíták voltak az eddigi legfélelmetesebb ellenfél.
Kegyetlenek és rettenthetetlenek voltak, állítólag lóháton éltek,
arany ékszereket viseltek, és testüket tintával tetoválták.
Vajon a szkíta lovas íjászok valóban legyőzhetetlenek voltak,
ahogyan azt egyesek állították? Talán nem, de a makedónoknak
nem nagyon volt kedvük kideríteni az igazságot.
Alexandrosz kimerülten érkezett vissza a sereggel a Jaxartész
partjára. Fejsérülése még nem gyógyult be, elvesztette a
hangját, és gyenge volt a láztól. Úgy tűnt, minden ellene van: a
legyek, a hőség, a nap, a szkíták…
Ahogy a makedónok látótávolságba kerültek, a túlpartról
nyílzápor zúdult rájuk, miközben a szkíta íjászok gúnyos és
sértő megjegyzésekkel illették őket.
Alexandrosz, akinek a nyakán veríték csorgott, utasította
főtisztjeit, hogy készüljenek fel az átkelésre, és megparancsolta
álomfejtő-jövendőmondójának, hogy áldozzon az isteneknek és
tudakozódjon az előjelek felől.
Amikor a jós visszatért, az arca sápadt volt. Az előjelek
szörnyűek, mondta komoran. Ha átkelnek a Jaxartészen,
komolyan fennáll a vereség kockázata, és a király nagy
veszélyben lesz.
Alexandrosz arca összerándult a dühtől, homloka csillogott a
verejtéktől. Jól van, mondta keserűen. Alszik rá egyet, és
átgondolja a dolgot.
Egész éjjel ébren feküdt, egyre csak forgolódott. A Jaxartész
északi partjáról szkíta harci hujjogás visszhangzott a sötétben.
De másnap Alexandrosz már pirkadatkor talpon volt, teljes
páncélzatban. Katonái ámulatára valósággal új embernek tűnt,
az egészség és az erő mintaképének. És amikor megparancsolta
nekik, hogy kezdjék meg az átkelést, felharsant az éljenzés.
Aztán katapultjaik és ostromgépeik nyíl- és kőzáport
zúdítottak a Jaxartészen túlra, hátrább szorítva a szkítákat.
Közben a déli partról több száz tutaj indult el, tele
makedónokkal.
Az első tutajon maga az ifjú király ült, arcán lelkesedéssel. És
amint az első hullám csapatai átértek, lándzsáját az ég felé
emelte, és a rohamra buzdította őket.
Kemény, véres csata volt, különösen a tikkasztó hőségben. A
szkíták félelmetes ellenfelek voltak, gyorsak és könyörtelenek,
és Alexandrosznak újra és újra vissza kellett fordítania
lovasságát, nehogy a nomádok bekerítsék.
Ám ahogy telt a délután, és nőtt halottjaik száma, a szkíták
lelkesedése lassan alábbhagyott. Soha nem álltak még szemben
tapasztaltabb vagy jobban kiképzett ellenféllel. Alkonyatkor
felhangzott a visszavonulási parancs, majd a nomádok
megfordultak és elmenekültek.
Ez volt Alexandrosz egyik legnagyobb győzelme. Nemcsak a
szkítákat győzte le, de dacolt a hőséggel, a betegséggel, sőt még
saját álomfejtő-jövendőmondójával is.
De ahogy Bukephaloszt az ellenség üldözésére sarkallta,
utolsó ereje is elhagyta. Mérhetetlenül kimerülve, sápadtan,
izzadságban fürdő arccal csúszott le a nyeregből. Aznap éjjel az
embereinek kellett visszavinniük a sátrába.
És a következő napokban végig ott feküdt, lázasan.
De túlélte. Végtére is Zeusz fia volt.
 14.

Rhóxané
Szamarkandra leszállt az éj. A gyertyák majdnem csonkig
égtek. Miközben a tűz fénye táncolt az árnyékban, Alexandrosz
újabb kupa borért intett.
A hónapokig tartó hadjárat után a makedón király örült a
pihenés lehetőségének.
Kr. e. 328 ősze volt. A makedónok immár második éve
vesztegeltek az Óxosz északi partján, és még mindig nem
győzték le a szogdokat.
Soha nem gondolta volna Alexandrosz, hogy a háború ilyen
sokáig fog tartani. Dareiosz már két, Bésszosz pedig több mint
egy éve halott volt.
De Szpitamenésszel és lázadóival még mindig nem sikerült
végezni. Bár a makedónok az egész nyarat a szogdiai hegyekben
töltötték, a harcok tovább folytak.
Miközben Alexandrosz ajkához emelte a boroskupát, az
asztal körül ülő tisztjeire pillantott, akiknek arca kivörösödött a
gyertyafényben.
Ott voltak mind. Legkedvesebb barátja, Héphaisztión, a
lovasság parancsnoka. A szókimondó Kratérosz, akire
olyannyira támaszkodott. Régi iskolatársai, Perdikkasz és
Ptolemaiosz. Testőrei, Leonnatosz és Lüszimakhosz.
És az asztal túloldalán, rosszkedvűen bámulva a
borospoharába, a konok, öreg Fekete Kleitosz, Alexandrosz
dajkájának, Lanikének a testvére, aki megmentette az életét a
granikoszi csatában.
 A hosszú nyári hadjárat után mindnyájan fáradtak voltak.
Különösen Kleitosz volt mostanában nagyon sértődékeny.
Alexandrosz nemrég nevezte ki Baktria kormányzójává, ami
egyáltalán nem nyerte el e tetszését – számára Baktria egy isten
háta mögötti hely volt, így a kinevezést messze méltóságán
alulinak tartotta.
Viharos kacagás tört ki az asztalnál, és Alexandrosz
visszacsöppent a jelenbe. A testőrei gúnydalokat költöttek az
idősebb tisztekről, akik a szogdokkal folytatott csetepatékban a
legrosszabbul jártak. Alexandrosz néhány barátja, akik annyira
részegek voltak, hogy alig láttak tisztán, vidáman döngették az
asztalt.
És ekkor hirtelen Kleitosz nagyon felháborodott, és
odakiáltotta, hogy nem helyes barbárok közt, ellenséges földön
gúnyolódni azokkal a makedónokkal, akik sokkal különbek
voltak, mint azok, akik most nevetnek rajtuk, még ha a balsors
üldözte is őket.
Most Alexandrosz volt az, aki összehúzta a szemöldökét. De
Kleitosz immár elemében volt.
Mostanában egyre csak azt halljuk, mondta dühösen, hogy
Alexandrosz! Pedig Philipposz sokkal nagyobb csatákat nyert,
például Khairóneiánál, amikor legyőzték a görögöket. Az
Philipposz győzelme volt, nem Alexandroszé.
Valójában Alexandrosz soha semmit nem csinált egyedül.
Minden győzelmét „mások vérével vívta ki”.
A teremben halálos csend lett. Kleitosz még mindig beszélt,
hangja hangosabb volt, mint valaha. Felemelte a jobb kezét. Ha
ez a kéz nincs, mondta, Alexandrosz meghalt volna a
Granikosznál. Hát ennyit arról, hogy egy isten fia!
Sötéten meredt Alexandroszra. – Az egyetlen ok, amiért
megtagadhatod apádat, Philipposzt, és Zeusz fiának nevezheted
magad – mondta komoran –, az az én makedón vérem, amit
érted hullattam. Máskülönben már halott lennél.
Erre Alexandrosz felugrott, dühvel a szemében.
Hogy merészelt Kleitosz így beszélni vele!
De Kleitosz is felpattant, arca vörös volt a dühtől. – Ha
valakinek meg kell halnia érted – kiabálta –, akkor Kleitosz az
első! De amikor a győzelem zsákmányát osztogatod, akkor
olyanoknak adod, akik azzal töltik az idejüket, hogy apád
emlékét sértegetik. Az apád legalább igazi férfiakkal harcolt. Te
soha nem harcoltál mással, csak nőkkel. Nem csoda, hogy
annyira odavagy a perzsa ruhákért!
Alexandrosz felordított. Hirtelen nem találva a kardját,
felkapott egy almát, és Kleitoszhoz vágta. Az őrökért kiáltott, de
azok késlekedtek.
Egy kürtöst szólított, hogy fújjon riadót, de a férfi mintha
megdermedt volna a rémülettől. Alexandrosz őrjöngve arcon
ütötte.
Ekkorra már a barátai is talpon voltak. Perdikkasz és
Leonnatosz erősen lefogták és visszatartották a királyt. Közben
Ptolemaiosz derékon ragadta Kleitoszt, kituszkolta az ajtón, és
az udvarra vonszolta.
Odabent Alexandrosz nehezen lélegzett, gyilkos indulat
tombolt benne. Végül azonban Kleitosz durva hangja elhalkult a
távolban, és a király barátai engedtek a szorításon.
Egy pillanatig mindannyian csak a fejüket csóválták. De
ekkor lépések hangja hallatszott a folyosón, és a gúnyos hang
visszatért.
– Még itt vagyok, Alexandrosz! – kiáltotta Kleitosz.
Ez már több volt annál, mint amit Alexandrosz el tudott
viselni. A következő pillanatban, olyan gyorsan, hogy senkinek
sem volt ideje megállítani, kiragadta a lándzsát a legközelebbi
őr kezéből, és Kleitosz mellkasába döfte.
Kleitosz már azelőtt halott volt, hogy a földre zuhant.

Hosszú, szörnyűséges csend következett. Senki sem szólalt

meg. Kleitosz holtteste alól bíborvörös tócsa terült szét a padlón.
Alexandrosz arca hamuszürke volt. Eleinte úgy tűnt, hogy
kővé dermedt. Aztán kihúzta a lándzsát a testből, és a saját
torkának szegezte.
A barátai egy szempillantás alatt ott termettek, és kicsavarták
kezéből a fegyvert. Miközben a hálószobájába vonszolták, a
dühtől és a bűntudattól végig zokogott.
Másnap Alexandrosz egész nap a szobájában maradt. Barátai
hallották, amint zokogva kiáltozza Kleitosz és Laniké, a halott
húgának nevét.
Amikor már nem volt több könnye, vittek be neki ételt. De ő
érintetlenül hagyta. Csak feküdt ott, és bámult a semmibe.
Végül Héphaisztión vette rá, hogy megszólaljon. De
Alexandroszt emésztette a bűntudat, különösen Lanikéval
szemben, akit úgy szeretett, mint az anyját.
– Kleitosz volt a bátyja, az egyetlen vigasza – mondta
keserűen. – És őt én gyilkoltam meg a vacsoraasztalnál! Hová
forduljon most az a szegény asszony?
Három nap múlva Alexandrosz már hajlandó volt enni pár
falatot. Hogy jobban érezze magát, barátai azt mondták neki,
hogy Kleitosz súlyosan megsértette őt. Alexandrosz ennek
ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy Kleitoszt teljes
tiszteletadással temessék el. Utána a makedónok folytatták a
hadjáratot, és a történtekről soha többé nem beszéltek.
De a következő években mindig úgy tűnt, mintha egy szellem
ülne Alexandrosz vállán – egy hiányzó arc, egy hiányzó hang,
amely emlékezteti őt elvesztett ártatlanságára.

Teltek a hetek. A szogdok elleni háború folytatódott: lassú,

véres, kimerítő küzdelem volt.
Eljött a tél, leesett a hó, és egyre több falu került makedón
kézre. Ekkor Szpitamenész támogatottsága kezdett csökkenni.
Nomád szövetségesei egymással civakodtak, és még a
feleségének is elege lett a menekülésből. Egy napon könyörögni
kezdett neki, hogy adja fel, és vesse magát Alexandrosz lába elé,
ám ő, büszke ember lévén, nemet mondott.
Szerencsétlenségére a felesége sokkal elégedetlenebb volt,
mint gondolta. Néhány éjszakával később titokban Alexandrosz
táborába lovagolt, és borzalmas ajándékot adott át neki: férje
fejét, amelyet ő maga vágott le, miközben az aludt.
Egy ókori író szerint Alexandrosz kidobatta a táborból.
„Végül is a bűntett kegyetlensége annyira elhomályosította a jó
szolgálat értékét, hogy a király megüzente neki: hagyja el a
tábort, nehogy a barbár féktelenség példája megfertőzze a
görögök erkölcseit és békés természetét.”
Így tehát Szpitamenész már nem jelentett problémát – ám ez
még nem jelentette a szogd felkelés végét. Kr. e. 327 elején,
majdnem két évvel azután, hogy először keltek át az Óxoszon, a
makedónok még mindig a mai Üzbegisztán zord völgyeiben
rostokoltak. Harci kedvük a mélyponton volt, és a keservesen
hideg és csapadékos időjárás csak tovább rontotta a hangulatot.
Tavasszal azonban jobb hírek érkeztek. Alexandrosz
felderítői rábukkantak az utolsó felkelők nyomára egy, az
Óxosztól nem messze fekvő hegyi rejtekhelyen, a szogdiai szikla
nevű erődben. Amikor Alexandrosz megérkezett a vár előtt
elterülő völgybe, hírnököt küldött, hogy alkut ajánljon. Ha a
szogdok megadják magukat, hazaengedi őket, és a
tartományban béke lesz.
Nagy bosszúságára a lázadók visszautasították az ajánlatát.
Jól felkészültek a hosszú ostromra, a hófödte, meredek falú
szikla pedig olyan magas volt, hogy azt még soha egyetlen
ellenség sem foglalta el.
Amikor Alexandrosz követe figyelmeztette a szogdokat, hogy
a teljes megsemmisüléssel néznek szembe, az arcába nevettek.
Csak akkor veszíthetnek, gúnyolódtak, ha Alexandrosz katonái
szárnyakat növesztenek.
Lent a völgyben Alexandrosz forrongott a türelmetlenségtől.
Utasította tisztjeit, hogy gyűjtsenek össze háromszáz embert, „a
legügyesebbeket, akikkel csak rendelkeznek”, korábbi
pásztorokat és hegylakókat.
Az este közeledtével minden férfi kapott egy kötelet és
néhány vascöveket a mászáshoz. Aki elsőként ér fel a szikla
tetejére, ígérte Alexandrosz, tizenkét talentumot kap, de a
többiek is jutalomban részesülnek.
– A természet semmit sem teremtett olyan magasra, hogy
bátorsággal ne lehetne elérni – jelentette ki.
Besötétedett. A csillagok pislákoló fényénél a makedónok
megkezdték a mászást. Fáradságos munkával verték a
cövekeket a sziklába, a kötelekkel húzták fel magukat, majd
hátrébb lévő társaikat. Gyötrelmesen nehéz dolguk volt. Sokan
pusztultak el, elfojtott sikollyal zuhanva a mélybe –
kapaszkodás közben megcsúszott a lábuk, vagy a jeges szikla
repedt meg, amitől a cövektámasz meglazult.
Csak másztak felfelé, miközben a hidegben megfagytak a
lábujjaik, vacogott a foguk, letöredeztek a körmeik, és véresre
dörzsölődtek az ujjbegyeik. És amikor a hegycsúcsokat elérte a
hajnal pírja, a makedónok közül az első felhúzta magát a
csúcsra, és zászlaját lengetve jelzett a lentről figyelő
Alexandrosznak.
A szogdok már mozgolódtak, füst szállt a rejtekhelyükről.
Alexandrosz, immár jókedvűen, küldött egy hírnököt, hogy
közölje velük: szárnyas katonái a csúcson vannak. Ha nem
adják meg magukat azonnal, még többen követik őket. A
szogdok alig hittek a fülüknek, riadtan özönlöttek ki a
barlangjukból. Amikor meglátták a gerincen a makedónokot,
harcra készen, kivont karddal, inukba szállt a bátorságuk.
Hogyan is remélhették, hogy legyőzhetik ezeket a repülni is
tudó katonákat?
Alexandrosz számára ez egy újabb édes győzelem volt. És
most az egyszer egyetlen csepp vért sem ontott.

Pár héttel később Alexandrosz meghívást kapott egy

lakomára. Házigazdája egy szogd előkelő, Oxüartész volt, aki jó
benyomást akart tenni új urára.
Meleg tavaszi este volt, és Alexandrosz kiváló hangulatban
volt. Miközben a zenészek játszottak, és folyt a bor, a
közelmúltbeli hadjárat megpróbáltatásai távoli emléknek
tűntek csupán.
 Már mulatoztak egy ideje, amikor Oxüartész összeütötte a
két tenyerét. Harminc fiatal nő libbent be a terembe, akiket
szépségük miatt választottak ki. És ahogy a király előtt
táncoltak, az egyik különösképpen magára vonzotta
Alexandrosz tekintetét.
Sötét haja, karcsú termete, feltűnő kecsessége és
méltóságteljes tartása kiemelte őt a többi közül. És bár
Alexandrosz sosem tűnt romantikus típusnak – barátai azzal
tréfálkoztak, hogy jobban szereti a katonákat és a harcot, mint a
nőket és a táncot –, nem tudta levenni róla a szemét.
Néhány perc múlva odahajolt Oxüartészhez, s megkérdezte
tőle, ki az a gyönyörű lány.
A házigazda elmosolyodott. Az az ő lánya, mondta, Rhóxané.
A neve azt jelenti, „kis csillag”. Soha név nem illett még jobban a
viselőjére!
Alexandrosz hátradőlt, még mindig őt bámulva. Rhóxané! Ő
volt a legszebb nő, akit valaha látott.
Még néhány pillanatig megbabonázva nézte. Aztán
visszafordult Oxüartész felé. Szeretné feleségül venni, mondta
higgadtan.
Oxüartész alig akart hinni a fülének. De Alexandrosz
tisztjeinek is tátva maradt a szájuk.
Alexandrosz és Rhóxáné nemcsak hogy soha egyetlen szót
sem váltottak, de még csak nem is ugyanaz volt a nyelvük. Ám a
király már döntött.
Életének huszonkilenc éve alatt még soha nem látott ehhez
fogható nőt. Egy igazi uralkodó tökéletes menyasszonyt
érdemelt – és Rhóxané tökéletes volt.
Alexandrosz kenyérért kiáltott. Határozott mozdulattal
kardot rántott, és kettévágta a kenyeret. A felét átadta
Oxüartésznak, a másik felét maga vette el. A szogdok között
nem volt szentebb jelképe az eljegyzésnek.
És ennyi volt. Néhány nappal később Alexandrosz és
Rhóxané összeházasodtak.
Hogy Rhóxané mit gondolt erről, senki sem tudta. Csendes,
visszahúzódó lány volt, aki megtartotta magának az érzéseit.
Alexandrosz, úgy tűnt, szereti a lányt. De vajon a lány
szerette-e őt? Talán igen.
Mégis, ahogy a makedónok megéljenezték a királyi párt,
többen elkapták a barátaik tekintetét, és némán megrázták a
fejüket.
Alexandrosz bármilyen feleséget választhatott volna
magának. Egy epiruszi hercegnőt, egy előkelő hölgyet
Görögországból, egy hadvezér lányát a szülőföldjéről,
Makedóniából.
De ő egy szogd főúr lányát választotta, a messzi kelet vad
szülöttét. És sok katonája ezt aggasztó jelnek vélte. Úgy
gondolták, Alexandrosz kezdi elveszíteni a józan eszét.

Nem sokkal a házasságkötése után Alexandrosz újabb

lakomát rendezett barátai és főtisztjei számára. A bor ismét
bőségesen folyt, és nevetés visszhangzott a hatalmas teremben.
De a mosolyok mögött valami nem volt teljesen rendben. Nehéz
volt megállapítani, hogy mi, de mindenki érezte, hogy
valamiféle nemkívánatos fordulat állt be.
Az az igazság, hogy hét évvel a Hellészpontoszon történt
átkelést követően megváltozott a hangulat.
Eredeti harcosai közül sok ezren már hazatértek. Helyettük
perzsákat, baktriaiak és szogdokokat toborzott, akik más
nyelven beszéltek, és más isteneket imádtak.
Még a magánéletében is változások történtek: mostanában
perzsa ruhát viselt, és perzsa udvaroncokra támaszkodott.
Ráadásul ott volt a keleti felesége, annak keleti rokonaival és
szolgáival.
Alexandrosz számára mindez egyszerűen csak agyafúrt
politikai húzás volt. Egy hatalmas ázsiai birodalmat hódított
meg, így volt értelme ázsiai katonákat toborozni, ázsiai
menyasszonyt feleségül venni és ázsiai szokásokat átvenni.
De ez nem minden makedón veteránnak tetszett. Néhányan
arról pusmogtak, hogy Alexandrosz azért szabadult meg
Philótasztól, Parmenióntól és Kleitosztól, mert azok hűségesek
voltak a régi szokásokhoz, és nem voltak hajlandók hízelegni
neki, mint előkelő perzsa barátai.
Amikor a vacsora véget ért, Alexandrosz körbeadta a
hatalmas arany boroskupát, amelyből hagyományosan minden
vendég ivott a lakoma befejezéseként. A hűséges
Héphaisztiónnal kezdve minden vendég felállt, a terem
végében álló oltár felé emelte a kupát, és ivott egy nagy kortyot
– ahogy a makedónok mindig is tették.
De ezúttal Héphaisztión és a többiek valami mást is tettek.
Miután ittak, szembefordultak a királlyal, letérdeltek, és kezet
csókoltak neki. Aztán felálltak, és két oldalról arcon csókolták.
Ezt a szertartást úgy nevezték, hogy proszkünészisz – a
perzsák így köszöntötték uralkodóikat. Babilonban,
Perszepoliszban és Szúzában ezt teljesen természetesnek, a
nagykirály iránti tisztelet gesztusának tekintették.
De az idősebb makedón katonák közül sokak számára ez
elképzelhetetlen volt. Csak rabszolgák hajoltak meg az uruk
előtt. Csak a gyerekek adtak csókot a szüleiknek. Melyik szabad
makedón csókolna kezet a királynak?
És az egyik vendégnél betelt a pohár.
Olünthoszi Kalliszthenész volt a hadjárat hivatalos
történetírója. Nem volt híve a perzsa szokásoknak, és amikor a
kupa odaért hozzá, „elfelejtett” meghajolni és kezet csókolni
Alexandrosznak.
Az egyik testőre figyelmeztette a királyt, hogy egyedül ő nem
hajolt meg előtte, mire Alexandrosz, amikor Kalliszthenész meg
akarta csókolni, elfordította az arcát.
– Hát akkor egy csókkal szegényebben távozom – mondta a
vállát megvonva a történetíró.
Alexandrosz szeme dühösen villogott. Hogy merészel ez a
tollforgató történész nyíltan szembeszállni vele?
Néhány nappal később Kalliszthenész másodszor is keresztbe
tett neki. Az alkalom egy újabb vacsora volt, amelyen
Alexandrosz egyik barátja azt javasolta, hogy úgy bánjanak
vele, mint egy élő istennel, ahogyan a perzsák teszik
nagykirályaikkal.
Ám Kalliszthenész ismét elutasította, azzal, hogy egy igazi
görög nem adhatja fel hagyományait és szokásait. Majd
hozzátette:
– Nem szégyellem a hazámat, és nem akarom, hogy az
általunk meghódított népek mondják meg, hogyan fejezzem ki
tiszteletemet a királyom felé.
Alexandrosz alig leplezett dühvel hallgatta. Hogyan
békíthetné meg egymással a görögöket és a perzsákat, ha az
emberei megvetik új birodalmának szokásait?
De Kalliszthenész szavai hatottak. Aznap este, amikor egy
perzsa a földre borult, hogy kifejezze Alexandrosz iránti
tiszteletét, az uralkodó testőre, Leonnatosz elnevette magát.
Alexandrosz arca ezúttal semmit sem árult el. De a szeme
hideg és kemény volt, mint a jég.
Néhány héttel később a makedón tábor arra a hírre ébredt,
hogy Kalliszthenészt fogságba vetették. Állítólag fellázította a
király apródjait – a makedón nemesi családokból származó
ifjakat, akik Alexandrosz hálószobáját őrizték, a lovaira
vigyáztak, és elkísérték, amikor vadászni ment.
Kalliszthenész titokban meggyőzte őket arról, hogy
Alexandrosz elárulta Makedónia hagyományait. Sőt még arra is
buzdította az ifjakat, hogy öljék meg a királyt, mielőtt
mindannyiukat engedelmes perzsa rabszolgákká változtatná.
Legalábbis ezt mondták a tisztek. De valóban így volt?
Vajon Kalliszthenész tényleg merényletre buzdított, és
összeesküvést szőtt, a régi szokások megőrzésére tett
kétségbeesett kísérletként?
Vagy inkább Alexandrosz hidegvérű bosszúja volt ez a
történész nyílt szembeszegüléséért?
Soha senki sem volt teljesen biztos benne. Akárhogy is, az
eredmény ugyanaz volt.
Kalliszthenészt először kínpadra vonták – ízületei pattogtak,
csontjai ropogtak –, aztán kivégezték.
Az új nagykirály hátborzongató figyelmeztetést küldött – az ő
udvarában még egy csók is élet-halál kérdése volt.
 15.

Út a sötétségbe
Kr. e. 327 tavaszán egy idegen érkezett Alexandrosz
táborába. Sötétbarna bőre volt, rikító színű ruhát viselt, és
ismeretlen akcentussal beszélt. És amikor mesélni kezdett,
Alexandrosz egyre növekvő bámulattal hallgatta.
Az idegen üzenetet hozott a messzi Taxila városából, az Indus
folyó partjáról. Uralkodójának, Omphisz királynak égetően nagy
szüksége lett volna segítségre a szomszédai ellen, és volt egy
ajánlata Alexandrosz számára. Azt állította, hogy ha a
makedónok segítenek neki, akkor egyetlen indus riválisának
sem lesz esélye ellene. Az ő támogatásával pedig Alexandrosz
egész India királya lehetne – és akkor az ifjú makedón
vitathatatlanul a világ teljhatalmú urává válhatna.
Amikor a hírnök befejezte, Alexandrosz hátradőlt, láthatóan
mélyen elgondolkodva. De a barátai már látták szemében az
izgalom csillogását.
A makedónok számára India titokzatosságba burkolózó
terület volt. Annyit tudtak csak róla, hogy messze délkeleten, a
Perzsa Birodalom határain túl egy hatalmas, aranyban és
gyöngyben, selyemben és fűszerekben gazdag, nyüzsgő ország
van, ahol számtalan király küzd egymással az uralomért.
Alexandroszt azonban nem az arany vonzotta Indiába.
Hanem valami sokkal magasztosabb: a dicsőség.
India volt a végső díj. Soha nem volt a perzsáké, és ha
Alexandrosz meghódíthatná, minden korábbi király
teljesítményét felülmúlná.
 Ami még ennél is fontosabb, Alexandrosz olyasmit tett volna,
amiről egyetlen görög hős sem álmodott. Indiát még a hatalmas
Héraklésznek sem sikerült meghódítania.
Alexandrosz számára ez lett volna minden idők legnagyobb
kalandja.
Ha sikerül meghódítania Indiát, neve az idők végezetéig
fennmarad. És India után mi van még hátra? A világ pereme? Az
Ókeanosz, amelyik körbeölelte az egész világot? Honnan fogja
tudni, ha nem látja a saját szemével?
Alexandrosz ismét előrehajolt, és elmosolyodott.
– Igen – felelte. – Benne vagyok.

Nyár közepe volt, amikor Alexandrosz emberei kivonultak

baktriai táborukból, és elindultak a hegyek felé.
Indulás előtt Alexandrosz újjászervezte seregét, amely
körülbelül ötvenezer főből állt. Mivel a makedónok már nem
voltak elegen, ezért a nehézlovasság megerősítésére több ezer
szogd lovast toborzott. A pajzshordozókat új fegyverzettel
szerelte fel, és új titulust adott nekik: ők lettek az
„ezüstpajzsosok”.
Ahogy dél felé meneteltek, a nap melegen sütött, az ég tiszta
volt, és a hangulat vidám. India gondolatára még a legfáradtabb
veteránok is bizsergő várakozást éreztek.
India! Milyen csodák, milyen rejtélyek várnak ránk?
Csak egyetlen görög felfedező, egy tengerész, a kariandai
Szkülax látta a saját szemével Indiát. Ez legalább egy
évszázaddal korábban történt, és senki sem tudta, mire
számíthat. Néhány katona elefántokról és orrszarvúkról,
krokodilokról és papagájokról beszélt. Mások pigmeusokról és
egyszarvúakról hallottak történeteket. Megint mások azt
állították, hogy Indiát óriási hangyák lakják, akik aranyat ásnak,
és „árnyékláb” néven ismert törpék, akik a hátukon fekszenek,
és egyetlen hatalmas lábukkal árnyékolják magukat.
A Hindukusba felkapaszkodva a makedónok kelet felé
fordultak, és átlépték a mai Pakisztán határát. Ez kietlen, zord
vidék volt, a magasba törő hegycsúcsok és a mély szakadékok
földje, és a helyi törzsek kifejezetten barátságtalanok voltak.
Mire a makedónok leereszkedtek a Szuvasztu folyó völgyébe,
már világos volt, hogy minden egyes méterért harcolniuk kell
majd. De Alexandrosz nem is számított másra. Veszély nélkül
nincs dicsőség.
A hegyi törzsek, amelyek a veszély első jelére visszahúzódtak
hegyvidéki erősségeikbe, igen ádáz ellenfélnek bizonyultak. A
nyár elrepült, és Alexandrosz emberei csak nehézkesen
haladtak előre.
Közeledett a tél, a hegycsúcsokat ellepte a hó – és
Alexandrosz előtt ismét egy bevehetetlen fellegvár tornyosult.
Ezúttal a védők Aornosz sziklavárába vették be magukat,
amely az Indus völgyére nézett. Az ellenség egy édesvizű
forrással és elegendő megművelhető földterülettel rendelkezett,
így az ostrom igencsak kilátástalannak ígérkezett.
A helyzetet tovább rontotta, hogy Aornoszt „meredek
szakadékok és hasadékok” vették körül, ami még a szogdiai
sziklánál is nehezebben megközelíthetővé tette. A helyiek azt
állították, hogy még Héraklésznek sem sikerült elfoglalnia.
Alexandrosz számára persze ez csak egy újabb ok volt arra,
hogy megpróbálja.
 Mint oly sokszor, az istenek vele voltak. Miközben a
makedón felderítők az erdőt kutatták, rábukkantak egy
vénséges vén öregemberre, aki egy közeli barlangban lakott.
Beleegyezett, hogy megmutat nekik egy titkos hegyi ösvényt,
amely egy közvetlenül a szikla csúcsa alatt lévő hegygerinchez
vezetett.
Alexandrosz barátja, Ptolemaiosz a legjobb ezüstpajzsosokkal
előrelopakodott, csendben, hogy ne riasszák fel a védőket.
Miután elérték a gerincet, Ptolemaiosz jelzőfényt gyújtott, így a
többiek is hamarosan csatlakoztak az előőrshöz.
Alexandrosz a rá jellemző vakmerőséggel maga vezette a
végső rohamot, és a sötétség leple alatt lopakodott fel a csúcsra.
A védők közül rémületükben sokan a halálba ugrottak a
szikláról. A többiekkel ott helyben végeztek.
Alexandrosznak tehát sikerült, ami Héraklésznek nem.
Úgy tűnt, most már semmi sem áll az útjában.

Amikor az Indus völgyében kinyíltak a tavaszi virágok, a

makedónok leereszkedtek a hegyekből, és délnek, Pándzsáb
dúsan zöldellő mezői felé vették az irányt.
Öt széles, bővizű folyó öntözte ezt az India éléskamrájának
nevezett vidéket, amelynek termékenységével csak Babilónia
síkságai és a Nílus partjai vetekedhettek. Alexandrosz emberei
megcsodálták a gyümölcsösöket és a magtárakat, a csatornákat
és a marhacsordákat, a végtelen rizs- és búzamezőket.
A mai Pakisztán fővárosa, Iszlámábád közelében találták meg
úti céljukat, Omphisz király városát, Taxilát. Csalódottságukra
nem tűnt különösebben fényesnek, és nyoma sem volt
egyszarvúaknak.
Valójában Taxila egy lapos, vályog- és kőépületekből álló,
kopottas város volt. Még féllábú törpék sem voltak.
Az indusok nem voltak teleaggatva arannyal, ahogy
Alexandrosz néhány embere remélte. Arrianosz történetíró azt
írta róluk, hogy magasak, kecsesek, nagyon bátrak és
„feketébbek voltak, mint a többi ember, az etiópokat kivéve”.
De a legtöbb tekintetben nem különböztek a perzsáktól – vagy
maguktól a makedónoktól.
Omphisz királyi fogadtatásban részesítette vendégeit,
Alexandrosz tisztjeinek drága ruhákat és lovakat ajándékozott.
Láthatóan örült az érkezésüknek, és alig várta, hogy
szövetségeseit harcolni lássa a közös ellenséggel szemben.
Mielőtt azonban a makedónok továbbindultak volna, történt
valami, ami kísértetiesen emlékeztetett egy tíz évvel korábbi
esetre – nevezetesen Alexandrosz és Diogenész, a cinikus
filozófus korinthoszi találkozására.
Alexandrosz a harc iránti szeretete ellenére sem veszítette el
érdeklődését a filozófia iránt. Így amikor meghallotta, hogy
néhány bölcs él a városon kívül, elküldte egyik görög
tengerészét, Onészikritoszt, hogy járjon utána a dolognak.
Mivel Diogenésznél tanult, Onészikritosznak volt némi
fogalma arról, mire számíthat egy filozófusokból álló csoporttól.
Taxilától két mérföldre úgy tizenöt piszkos, szakállas férfit talált,
akik a porban guggoltak, teljesen meztelenül. Eleinte nem
voltak hajlandók szóba állni vele, hacsak nem vetkőzik le ő is.
Onészikritosz felhívta rá a figyelmüket, hogy a nap milyen
perzselően süt, és ő biztosan leégne. Ez hatott.
Aznap este a meztelen filozófusok közül ketten elfogadták
Alexandrosz vacsorameghívását. Az egyikük ragaszkodott
ahhoz, hogy fél lábon egyensúlyozva egyen, amit a makedónok
kissé furcsának találtak.
A másikat azonban, egy Kalanosz nevű öreget, annyira
lenyűgözték a görög gondolkodókról szóló történetek, hogy
csatlakozott az expedícióhoz. Az elmúlt harminchét évet
meztelenül töltötte a mocsokban, magyarázta, úgyhogy ideje
volt világot látni.
Amikor a sereg elindult, Alexandrosz máris kérdésekkel
bombázta Kalanoszt. Melyik a legokosabb állat a földön? Melyik
volt előbb, az éjszaka vagy a nappal? Melyik erősebb, a halál
vagy az élet?
Mindenekelőtt egy kérdés utalt arra a megszállottságra,
amely őt hajtotta: hogyan válhat az ember istenné?
Kalanosz elmosolyodott, s azt felelte:
– Úgy, hogy megteszi azt, amit egy embernek lehetetlen.

Mire a makedónok elhagyták Taxilát, a nyári hőség a

tetőfokára hágott. Furcsa feszültség terjengett a levegőben –
mintha egy közelgő vihar előszelét érezték volna.
Száz mérföldnyire délkeletre, Pándzsáb mezőin túl volt a
Hüdaszpész{38} folyó.
Amögött terült el Pauravasz földje, amelynek királyáról,
Póroszról azt beszélték, hogy egész India egyik leghatalmasabb
hadura.
Alexandrosz már üzent Pórosznak: találkozóra hívta, a
folyópartra. Pórosz válasza azonban rövid és lényegre törő volt.
 Örömmel találkozna Alexandrosszal a Hüdaszpésznál. De
magával hozná a seregét is, és a makedónok megbánnák azt a
napot, amikor betették a lábukat Indiába.
Ez nem volt üres fenyegetés. Alexandrosz felderítőinek
jelentése szerint Pórosz félelmetes ellenfél volt, hatalmas
termetű férfi, aki személyesen számtalan ellenséget mészárolt
le, és soha nem veszített csatát.
Több tízezer katonája, több ezer lovasa és több száz harci
szekere volt – mindenekelőtt azonban legalább száz harci
elefántja, ami félelmetes kihívást jelentett még Alexandrosz
kemény katonái számára is.
Alexandroszhoz hasonlóan Pórosz is tudta, hogy a csatákat
gyakran még az összecsapás előtt, a két sereg álmaiban és
rémálmaiban nyerik meg. Így amikor a makedónok a
Hüdaszpészhez közeledtek, azt látták, hogy a túlsó parton
felsorakoztak az indusok, teljes harci díszben.
A szárnyakon Pórosz lovassága várakozott, ám a makedónok
csak középre figyeltek, ahol az a harci elefántjait sorakoztatta
fel.
Az elefántok csodálatos, ugyanakkor félelmetes látványt
nyújtottak: agyaraikra mérgezett, hegyes tüskéket húztak,
testüket sodronypáncél fedte. A hátukra erősített tornyokban
íjjal és lándzsával felfegyverzett harcosok álltak.
Az egyik elefánt, egy óriás, a többi fölé magasodott. Ennek
tornyában egy hatalmas termetű férfi állt, ezüst-arany páncélba
öltözve, büszke, uralkodói tekintettel. Ő volt Pórosz.
A makedónok láttán az elefántok szörnyűséges trombitálásba
fogtak, amely egyenesen a pokol mélyéről jövő csatakiáltásnak
hangzott. Egy pillanatra még Alexandrosz veteránjainak is a
földbe gyökerezett a lába, és meghűlt a vér az ereiben a
rémülettől.
A makedón parancsnokok a királyukra néztek. Ő azonban a
folyót bámulta: széles, iszapos és nyilvánvalóan sokkal mélyebb
volt, mint amire számított.
Mielőtt elhagyta volna Taxilát, Alexandrosz előkészíttetett
egy flottányi szállítóhajót, amelyeket darabokban vittek
magukkal, s könnyen össze lehetett szerelni. De a Hüdaszpész
riasztóan magas volt, sötétbarna vize majdnem kilépett
medréből. Hogy fognak átkelni rajta?
Ekkor Alexandrosz az égre pillantott, és homlokán
elmélyültek a ráncok.
Eleredt az eső.

A monszun minden év júniusának első felében érkezik

Indiába. Az ég elsötétül, zúg a szél, és ömlik az eső. A szürke
vízfolyam áradata könyörtelenül zúdul le a tetőkre és az utakra.
Minden nedves, minden vizes, minden átázik. Esik szakadatlan,
reggel, délben, este, éjjel.
Alexandrosz gondolataiba burkolózva a sátrában ült, s a tűz
izzó parazsába bámult. Odakint mintha szürke esőfüggöny
borult volna a táborra.
Végül felkelt, és magához hívatta tisztjeit. Amíg ő eldönti, mit
tegyen, addig nekik meg kell téveszteniük Póroszt. Küldjenek ki
fegyveres őrjáratokat a part mentén, illetve csónakokat a folyón
fel-le. És szállítsanak minél több élelmiszert, hogy Pórosz azt
higgye, hónapokra be akarják ásni magukat.
Közben Alexandrosz kilovagolt, hogy feltérképezze a vidéket.
Ahogy sejtette, öngyilkosság lett volna átkelni a folyón és
szembeszállni az elefántokkal, különösen most, áradáskor.
De néhány mérfölddel feljebb talált valamit. Itt a folyó éles
kanyart vett, és a kanyarban egy sziget volt, közel az északi
parthoz.
Mivel a sziget, akárcsak a part, erősen erdős volt, elrejthette a
makedónok mozgását az ellenség elől. Ha éjszaka indulnak, jó
eséllyel át tudnak kelni a folyón, a sziget mögé, anélkül hogy
Pórosz emberei észrevennék őket.
Amikor Alexandrosz visszatért a táborba, már a támadást
tervezte. A sereg egyharmadát Kratérosz parancsnoksága alatt
hátrahagyná, hogy égve tartsa a tábortüzeket, és elég zajt
csapjon az ellenség figyelmének eltereléséhez.
Mindeközben a hetairoszok és ezüstpajzsosok elvonulnának
a folyótól, mintha élelem után néznének. A sötétség leple alatt
visszamennének a szigettel szemközti erdőbe, ahol már
elrejtették a csónakokat és tutajokat.
Éjszaka átkelnének a folyón, és hajnalban megtámadnák
Póroszt.
Mialatt ők lefoglalnák az elefántokat, Kratérosz is
megragadná az alkalmat, hogy átkeljen. Aztán a harapófogóba
szorított ellenséget teljesen megsemmisítenék.
Ez volt a terv. Mi sülhetett volna el rosszul?

Leszállt az éj. A Hüdaszpész dombos partján Alexandrosz a

fák között kuporgott, feszült izgalomban. Körülötte több száz
ember várakozott csendben, a fegyverét szorongatva. Lent a
csónakok készen álltak. A folyó túlpartján minden sötét volt.
Pórosz őrszemei eddig semmit sem vettek észre.
Minden a terv szerint alakult. Jobban mondva majdnem
minden.
A vihar nem sokkal éjfél előtt tört ki. Pándzsáb széles mezői
fölött mennydörgött az ég, s az eső olyan hangosan zuhogott,
hogy a makedónok nem hallották tisztjeik parancsait.
Már órákkal korábban meg kellett volna kezdeniük az
átkelést. De még mindig itt voltak, a fák alatt kuporogtak, bőrig
ázva. Ahogy az égen villámok cikáztak, néhányan alig mertek
odanézni, mert meg voltak győződve arról, hogy ez a
katasztrófa előjele.
De Alexandrosznak több esze volt annál, semhogy kihagyjon
egy ilyen alkalmat. A vihar, mondta a barátainak, az istenek
üzenete, apja, Zeusz ajándéka, amely a döntő pillanatban
vakította el az indusokat.
A vihar enyhült valamelyest, de értékes órákat veszítettek,
már nem volt sok hátra hajnalig.
Alexandrosz felnézett az égre. Még mindig feketéllett, a
csillagok a felhők mögé bújtak. De a szél olyan hevesen fújt,
hogy az indusok semmiképpen sem hallhatták őket.
Lehet, hogy nem lesz még egyszer ilyen lehetőségük. Most,
vagy soha!
Mint mindig, most is Alexandrosz állt az élre. Csendben,
lopakodva vezette fel Bukephaloszt az első szállítóhajóra, és
jelezte a csónakoknak, hogy indulhatnak.
Néhány perccel később partot értek. De amint körülnézett,
Alexandrosz nyomban rájött, hogy rossz helyen vannak.
Nem a déli parton voltak. A szigeten kötöttek ki.
A vihar okozta zűrzavarban a csónakok bizonyára
eltévedtek. De most már nem volt visszaút.
Alexandrosz kétségbeesetten sarkantyúzta meg
Bukephaloszt, és a fák közé vágtatott.
És az istenek megint megsegítették. Mert ott, alig néhány
méternyire, volt egy gázló, amely átvezetett a vízen a folyó túlsó
partjára.
Alexandrosz még egyszer megsarkantyúzta lovát. A sötét
feketeségben vakon vágtatva, kétségbeesetten próbált nem
tudomást venni a hideg okozta sokkról, és erősen küzdött, hogy
a nyeregben maradjon, miközben a víz a dereka fölött
hömpölygött. Tovább, tovább! Egyszer csak Bukephalosz
hirtelen kapaszkodni kezdett, s már kinn is voltak a
szárazföldön.
Aztán Alexandrosz hátrapillantott, és a szíve nagyot dobbant.
Már több százan voltak a gázlóban. Lovasok kapaszkodtak fel
a partra, gyalogosok gázoltak át a sötétségen, fegyverüket a
fejük fölé tartva – bátran, kétségek nélkül követték királyukat.
És Pórosznak még mindig fogalma sem volt arról, hogy mi
következik.
És csak jöttek és jöttek a makedónok, százak, ezrek. Valahogy
átjutottak. Valahogy megcsinálták.
Alexandrosz az égre pillantott, és néma hálaimát intézett
apjához. A pillantása találkozott a hetairoszok tekintetével, és
bátorítóan rájuk mosolygott.
Aztán a lándzsáját szorosabbra fogva megfordult, a csapata
felé, és az arca felragyogott.
Most pedig fel, Pórosz ellen! Az elefántok ellen! Előre, a
győzelemért!
 16.

Búcsú Bukephalosztól
A Hüdaszpész déli partján teljes káosz uralkodott.
Mialatt újabb és újabb makedónok özönlöttek át a gázlón,
Alexandrosz tisztjei parancsokat osztogattak az embereiknek.
– Lovas íjászok előre! Lovasság jobbra! Ezüstpajzsosok
melléjük!
Éppen virradt, s a nap fénye halványszürkére festette a
mezőt. A távolban Alexandrosz sötét alakokat látott közeledni.
Nyilván észrevették őt és az embereit.
Előrehajolt, és megsimogatta Bukephalosz fejét. Olyan sok
mindenen mentek keresztül együtt, de Alexandrosz tudta, hogy
a hosszú évek megviselték hűséges társát. Bukephalosz sosem
volt híján a bátorságnak, de mostanra kicsit lassúbb lett.
– Ha ennek a csatának vége – súgta oda a ménnek –,
megérdemelsz egy kis pihenést.
Most azonban megsarkantyúzta Bukephaloszt. Az első
indusok rohantak feléjük, lovon és szekereken, harci
kiáltásaikba belerezgett a hajnali levegő. És Alexandrosz érezte
az ismerős lüktetést, az izgalom hullámzását, mint mindig,
amikor csatába indult.
Az első nyilak már repültek, sziszegve szálltak a levegőben az
indusok felé. Alexandrosz lovas íjászai úgy keringtek az
ellenséges harcosok körül, mint a darazsak: újra és újra beléjük
csíptek. Az indus szekerek egyre közelebb értek. Alexandrosz
oldalán a hetairoszok felgyorsítottak, miközben csatakiáltásukat
ordították.
 Aztán egyszerre, teljes erővel rontottak neki az ellenségnek.
Alexandrosz dühödt üvöltéssel döfte lándzsáját az első
szekérhajtó mellkasába. A férfi hátrahőkölt, oldalra dőlt, a lovai
pedig ide-oda csúszkáltak a sárban.
Megint megdördült az ég, és a levegőben vérszag terjengett.
Újabb és újabb nyílzápor következett. Az ellenség szekerei a
sárban vergődtek, lovasai elmenekültek a hetairoszok támadása
elől.
Ekkor egy újabb szekér száguldott el mellettük, és
Bukephalosz hirtelen megbotlott. Alexandrosz lenézett, de csak
egy vörös villanást látott a mén oldalán. Egy nyílvessző? Egy
lándzsa?
De nem volt idő gondolkodni rajta. Az első indus roham
megtört, de messze előttük újabb alakok jelentek meg a
láthatáron. Már a lovasság is irányt váltott, és megfordult, hogy
rendezze sorait a második hullámhoz.
Alexandrosz egy pillanatra előrehajolt, megsimogatta
Bukephalosz fejét, és pár bátorító szót súgott a fülébe. Aztán
kiegyenesedett, s tekintete az előtte lévő mezőt fürkészte.
A távolból harci dobok tamtamját, harci ének rikoltását
hallotta. És a horizonton hatalmas fekete alakok tucatjai tűntek
fel, lépteik alatt remegett a föld.
Az elefántok közeledtek.

Pórosz nem sokkal hajnal után értesült Alexandrosz

átkeléséről.
Mivel Kratérosz éppen a folyó túloldalán volt, az indus király
kényes helyzetben találta magát. Első intézkedése az volt, hogy
odaküldte a fiát a szekerekkel, és megparancsolta neki, hogy
kergesse vissza Alexandroszt a vízbe.
De a szekerek szétszóródtak, Pórosz fia pedig arccal az
iszapban feküdt, hátában egy makedón lándzsával.
Pórosz, a keserűségtől és a fájdalomtól rekedten, harci
alakzatba parancsolta az embereit. Az elefántok mentek elöl:
kétszáz ormányos vadállat, egymástól szabályos távolságban,
lándzsásokkal és íjászokkal a hátukon.
Mögöttük volt a gyalogság, a lovasság pedig a szárnyakat
őrizte. Előttük egy kis csapat indus vitte a sereg legértékesebb
ereklyéjét, egy harcos{39} csodálatos szobrát.
Pórosz felkapaszkodott saját harci elefántjára, a
legmagasabbra mind közül. Csillogó arany mellvértet viselt,
szolgái lándzsákkal és dárdákkal rakták meg a tornyát. Emberei
számára kolosszusnak tűnt, hadi istennek, annak teljes
pompájában.
Megszólaltak a dobok, és az indusok elindultak, a mezőkön
át, a makedónok felé.
Az elefántok látványától néhányan még Alexandrosz
legbátrabb és legtapasztaltabb emberei közül is mintha
elbizonytalanodtak volna. „Úgy néztek ki – írta róluk egy ókori
történetíró –, mint valami élő ostromtornyok.”
De Alexandrosz meg se rezzent, s azt kiáltotta:
– Végre egy bátorságomhoz méltó kihívás! Fenevadak és
harcosok egyszerre!
A támadás előtti utolsó pillanatokban eligazította
hadvezéreit. Ő jobbra megy, a hetairoszok nagy részét vezetve,
hogy magára vonja az indus lovasságot. Ugyanekkor egyik
tisztje, Koinosz a maradék nehézlovassággal balra húzódik,
hogy az ellenség hátába kerüljön, s végül a két csapat bekeríti
az ellenséget.
Létfontosságú volt, hogy eközben Leonnatosz és az
ezüstpajzsosok lefoglalják az elefántokat. – A mi szariszáink
hosszúak és erősek – mondta nekik Alexandrosz. – Soha
nagyobb szolgálatot nem tehetnek nekünk, mint itt és most,
ezek ellen az elefántok ellen. Sodorjátok le velük a hajtókat,
aztán szúrjátok le az állatokat!
Az elefántok egyre csak közeledtek.
– Végzet! Végzet! Végzet! – dübörögték a dobok.
Felhangzott a makedón csatakiáltás:
– Alalalalalalaj! Alalalalalalaj!
És miután egy utolsó imát intézett a nagy Zeuszhoz, egy
komor pillantást vetett barátaira, és egy bátorító szót súgott
Bukephaloszának fülébe, Alexandrosz támadásba lendült.

Évekkel később a görög történetírók a Hüdaszpész melletti

csatát elegáns és méltóságteljes szavakkal írták le, mintha csak
egy balettelőadás vagy színdarab lett volna.
Alexandrosz a jobb oldalon dübörgött, Koinosz hátulról
söpört végig, az ezüstpajzsosok pedig középen törtek át, és az
indusok összeroppantak a világ legolajozottabban működő
hadigépezete előtt.
Valójában egyáltalán nem így történt. Mint Alexandrosz
minden csatája, ez is a sár, a vér és a pánik kusza pokla volt, egy
verejtékkel, zokogással és sikolyokkal teli rémálom.
Az viszont igaz, hogy ennyi év együttlét után a makedónok
kiválóan szervezettek voltak. Pórosz még soha nem nézett
szembe ilyen félelmetes ellenfelekkel, akik egy emberként
követték tisztjeik utasításait.
Már a csata káoszában nyilvánvalóvá vált, hogy Alexandrosz
terve bevált. Miközben hetairoszai szétzúzták az ellenséges
lovasságot, az ezüstpajzsosok hosszú lándzsáikkal visszaverték
az elefántokat, és letaszították hajtóikat.
De persze a diadalt nem adták ingyen. Néhány makedónt
páncélostul, mindenestül eltapostak a vadállatok, ők péppé
zúzva pusztultak el, írja egy ókori krónikás.
Másokat az elefántok felkaptak az ormányukkal, majd a
földhöz vágták őket – szörnyű halált haltak. Sok katonát
felnyársaltak agyaraikkal, ők szerencsére azonnal kiszenvedtek.
Alexandrosz mindig is tudta, hogy az embereinek valamilyen
különleges dologra lesz szükségük az elefántok megállításához.
Az ezüstpajzsosok egy csoportját rövid fejszékkel szerelte fel,
amelyekkel az állatok lábát csapkodták. Egy másik csoportot
hosszú, görbe pengéjű perzsa handzsárokkal látott el, amelyek
tökéletesen alkalmasak voltak az elefántok hasának
felhasításához.
Eközben Alexandrosz többi embere lándzsákkal és dárdákkal
bombázta a fenevadakat, lehetetlenné téve, hogy az indusok
lendületet vegyenek.
És ez a taktika kitűnően működött. Ahogy a makedónok
egyre csapkodták és szurkálták őket, a szerencsétlen elefántok
megőrültek a kíntól.
Méretük ellenére az elefántoknak két gyenge pontja volt.
Nem bírták a fájdalmat, és nem tudtak különbséget tenni barát
és ellenség között. Így amikor az idegeik megroppantak, sokkal
nagyobb veszélyt jelentettek a saját oldalukra, mint az
ellenfélre.
Egy beszámoló szerint „nekirontottak a saját embereiknek, és
elkaszálták őket. Hajtóikat a földre vetették és halálra taposták.”
A rémült vadállatokat végül úgy hajtották el a csatatérről, mint
valami megkergült marhacsordát.
És miközben az elefántok pánikban bömbölve tiporták el
Pórosz harcosait, Alexandrosz tervének második része is
tökéletesen megvalósult.
Az ellenséges vonalak mögött Kratérosz csapatai
átözönlöttek a Hüdaszpészen – több ezer friss ember és ló, akik
alig várták a harcot. A rémülten menekülő indusoknak esélyük
sem volt.
Pórosz elefántjáról nézte a káoszt, lándzsákat hajigált a
makedónokra, de hiába üvöltötte az embereinek, hogy tartsák a
vonalat. Neki esze ágában sem volt elfutni: harcolni akart, az
utolsó leheletéig harcolni. De ahogy az emberei fogytak, egyre
inkább elszigetelődött. Végül csak leghűségesebb testőrei
maradtak mellette, akik kétségbeesetten küzdve védték urukat,
miközben Alexandrosz emberei egyre közelebb értek.
A makedón íjászok jól céloztak, így végül a kilenc különböző
sebből vérző, a hőségtől és a kimerültségtől szinte eszméletlen
Pórosz megtört, és a porba zuhant.
Alexandrosz ezt látván megsarkantyúzta Bukephaloszt. És
ekkor, a győzelem pillanatában jött rá, hogy valami szörnyű
nagy baj van.
A mén, ahelyett hogy vágtatni kezdett volna, megtorpant,
megállt, és lassan a földre rogyott.
Csak amikor lecsúszott a nyeregből, vette észre Alexandrosz,
hogy öreg barátja mennyire vérzik.
 Pórosz elfogásával a csatazaj elhalkult, és a Hüdaszpész
partjára csend borult.
Alexandrosz még soha nem aratott ilyen elképesztő
győzelmet. A szörnyű időjárás, a veszélyes átkelés és a harci
elefántok ellenére mindössze néhány száz embert vesztett, ám a
harcmezőt több ezer indus holttest borította: köztük voltak
Pórosz két fia, legfőbb udvaroncai és főtisztjei. Az indus király
szekereit szétverték, elefántjait elpusztították vagy elkergették.
Mialatt a varjak már a fejük felett köröztek, Alexandrosz
lovászai gondjaira bízta a sérült Bukephaloszt, és foglya elé
ment.
A makedónoktól körülvett Pórosz már talpon volt.
Egyenesen és büszkén állt, mint mindig, dacolva a halállal.
Alexandrosz megkérdezte tőle, mit szeretne, hogyan bánjon
vele.
Pórosz rendíthetetlen tekintettel azt felelte:
– Bánj velem királyhoz méltón.
Alexandrosz elmosolyodott. Ő is ilyen választ adott volna.
A tisztjeihez fordult, s megparancsolta, hogy Póroszt a nagy
embernek kijáró tisztelettel kezeljék. A sebeit pedig úgy kell
ellátni, mintha az ő, Alexandrosz sebei volnának.
Aztán kijelentette, hogy másnap visszahelyezi Póroszt a
trónjára. Az indus király jól harcolt, és bebizonyította
kiválóságát. Amíg elismeri Alexandroszt urának, addig még
több alattvalót és még több várost kap, érdemei szerint.
Pórosz szeme tágra nyílt – aztán lassan bólintott.
Mesteri húzás volt. Ettől kezdve a hálás Pórosz Alexandrosz
embere volt. És a makedón királynak halála napjáig nem volt
nálánál hűségesebb szövetségese.
 A győzelemnek azonban súlyos ára volt.
Aznap délután, miközben katonái a tábortüzeik körül
ünnepeltek, Alexandrosz könnyes szemmel térdelt Bukephalosz
mellett. Az ellenség lándzsái mély sebeket ejtettek rajta, és a
bátor öreg mén sok, túl sok vért vesztett.
Bukephalosz hosszú utat tett meg a pellai palota udvarán
történt első találkozásuk óta. De most, amikor egy utolsó,
fájdalmas, reszkető lélegzetet vett, útja véget ért.
Azon az éjszakán Alexandrosz megsiratta legrégibb és
leghűségesebb barátját. Soha többé nem vágtatnak együtt
Makedónia mezőin, a nappal az arcukon, a széllel a hajukban.
De egy nap, mormolta Alexandrosz, újra találkoznak majd.
Egy nap együtt lovagolnak majd az örök tavaszban fürdő
elíziumi mezőkön.
Másnap reggel Alexandrosz összehívta hadvezéreit.
Mindegyiküknek egy-egy koronát és ezer aranyat adott, így
köszönvén meg fáradozásaikat.
E naptól fogva, mondta, két város fog állni a Hüdaszpész
partján, a makedónok vitézségének örök mementóiként. Az
első azon a mezőn, ahol Pórosz elefántjait legyőzték, és
Alexandria Nikaia lesz a neve, vagyis a győzelem városa. A
második nyugatabbra lesz majd, azon a helyen, ahol a lova
átvezette őt a folyón, és az ő tiszteletére Alexandria
Bukephalának fogják hívni.
A makedón veteránokkal betelepített város több száz évig
létezett. A helyiek Badrasva, a „nemes ló városa” néven
emlegették. Végül elnyelte az árvíz, és a helyét soha nem
találták meg.
Bukephalosz híre azonban fennmaradt. Több mint ezer évvel
később Marco Polo olasz felfedező végigment a selyemúton, így
jutott el Kína városaiba. Útja során áthaladt azon a területen,
ami egykor Baktria volt. A helyiek elmesélték neki, hogy
valamikor ezen a vidéken varázslatos lovak éltek, olyanok,
amelyeknek egy szarv volt a homlokuk közepén.
Azt is hozzátették, hogy ezek a lovak a valaha élt
legnemesebb ló leszármazottai voltak, aki csak egyetlen
embernek engedte meg, hogy megülje, és barátját a világ végére
is elvitte.
És a neve természetesen Bukephalosz volt.
 NEGYEDIK RÉSZ

AZ UTOLSÓ HADJÁRAT
 17.

Lázadás Indiában
Alexandrosz emberei harminc napig pihentek. Az istenek
rájuk mosolyogtak. Az esőfelhők elvonultak, a nap kisütött, és a
világon minden a legnagyobb rendben volt.
Kr. e. 326 nyara volt – nyolc év telt el azóta, hogy átkeltek a
Hellészpontoszon. És mivel Alexandrosz a harmincadik
születésnapját ünnepelte, jókedvében volt.
A Hüdaszpésznél aratott győzelmük után, jelentette ki,
minden ellenállásnak egyszer s mindenkorra vége szakadt.
India gazdagsága a lábuk előtt hever. Hamarosan „egész
Makedóniát és Görögországot, nem csak a saját otthonukat,
gyöngyökkel és drágakövekkel, arannyal és elefántcsonttal
fogják megtölteni”.
Erre az emberei felhördültek örömükben. A hosszú út után
alig várták, hogy zsákmánnyal megrakodva hazatérhessenek.
Alexandrosz azonban mégsem szándékozott visszafordulni.
A Pórosz felett aratott győzelem csak tovább növelte
kalandvágyát.
Máris újabb utat tervezgetett. Csak ötven mérföld volt
délkeletre az Akeszinész{40} folyóig, és onnan még száz mérföld
a következőig, melynek neve Hüphaszisz{41} volt.
A Hüphasziszon túli világ ismeretlen volt számukra – de
Alexandrosz számára nyilvánvalónak tűnt, hogy ennél a
folyónál már közel lesz a világ keleti pereméhez. Úgy vélte,
onnan könnyen elérheti a világot körülölelő Ókeanoszt; akkor
aztán nyugatra fordulhat, és hajóval hazatérhet.
 A végtelen tenger gondolatára Alexandrosz megborzongott
az izgalomtól. Amikor a távolban kéklő, hatalmas horizontot
fürkészte, biztos volt benne, hogy messzebbre jut, mint előtte
bármelyik ember.
Most áldozatot mutatott be Héliosznak, a nap istenének.
Imádkozott, hogy hamarosan ő és barátai együtt láthassák a
partról, ahogy a nap felkel a világ pereme fölött.

A nyár derekán Észak-Pándzsáb hegyeiben a makedónok

fákat vágtak ki, hogy flottát építsenek a hazafelé vezető útra.
Néha nyugtalanító, csusszanó hangot hallottak az
aljnövényzetből.
Egyesek azt állították, hogy szarvas ormányos állatokat
láttak, amelyeknek szürke és nagyon vastag bőre volt. Ezeket
rhinokerósznak, vagyis orrszarvúnak nevezték el.
Amikor a hajók készen álltak, Alexandrosz elrendelte a sereg
indulását. De amint útra keltek, az égen ismét viharfelhők
gyülekeztek.
Rövidke közjáték volt ez csupán a monszunidőszakban,
csakhogy az eső nemsokára minden korábbinál jobban kezdett
zuhogni. Az esőzésekkel együtt jöttek az árvizek; a folyók
kiléptek medrükből, és a víz elöntötte Pándzsáb széles mezőit.
És az árvízzel megjelentek a kígyók.
Görögországban ugyan hozzászoktak a kígyókhoz, de ilyen
vad hüllőket, mint amilyenek most a vízből előkúsztak,
méghozzá ennyit, még egyikük sem látott.
Mindenféle színű és méretű kígyó volt, a hatalmas, lomha
pitontól az apró, szökellő kobráig.
„Elbújtak a sátrakban, a főzőedényekben, a sövényekben és a
falakban – írta Alexandrosz barátja, Nearkhosz. – Akit
megmartak, az minden pórusából vérezni kezdett, és szörnyű
kínok között nagyon gyorsan meghalt, hacsak nem ivott rögtön
a kígyóbűvölők gyökerekből főzött kotyvalékából.”
Az út tehát igen baljósan indult – és a dolgok csak még
rosszabbra fordultak.
Mire az Akeszinészhez értek, az eső jobban ömlött, mint
valaha. Napról napra, óráról órára egyre csak zuhogott,
könyörtelenül eláztatva embert, élelmet és felszerelést.
A katonák harci kedve a mélyponton volt. Elegük volt az
esőből, elegük volt a kígyókból, és elegük volt Indiából. Aztán
meglátták a folyót.
A monszun két mérföld széles, vadul tomboló áradattá
duzzasztotta az Akeszinészt. Napokba telt, mire mindenkit
átvittek rajta. A sodrás gyakran a folyó közepén lévő sziklákhoz
csapta hajóikat, amelyekről hatalmas gerendák szakadtak le, s
közben többtucatnyian fulladtak a vízbe.
A hódítók meneteléséből nyomorúságos vánszorgás lett. És
minél távolabb kerültek Pórosz birodalmának határától, annál
ellenségesebbé váltak a helyiek.
A makedónoknak nemsokára ismét harcolniuk kellett.
Csaták és ostromok követték egymást. Mintha egy ezerszer
ismétlődő, szörnyűséges álomban ragadtak volna: eső és harc,
eső és harc, minden átkozott napon. Nem messze a mai indiai
Amritszár városától egy helyi törzs vezetője jött elébük, hogy
felajánlja hódolatát. És amikor Alexandrosz parancsnokai a
Hüphasziszon túli tengerről faggatták, válasza sokkhatásként
érte a makedónokat.
 A Hüphasziszon túl nincs tenger, közölte homlokát ráncolva.
Csak még több India.
Amint a makedónok átkelnek a folyón, újabb tizenkét napos
fáradságos út vár rájuk, mielőtt elérik a szent Gangesz folyót,
amely csaknem kétezer mérföldön át hömpölyög.
A Gangeszen túl a gangaridák birodalma van, a legbátrabb
férfiaké egész Indiában, akik hatalmas szekérhadsereggel és
elefántokkal rendelkeznek. Azon túl pedig, mondta a törzsfő,
még több ország, még több király és még több elefánt van.
Egy egész civilizáció volt tehát előttük, amelyről a
makedónok semmit sem tudtak.
De míg a parancsnokai hitetlenkedve rázták a fejüket,
Alexandrosz szeme csillogott az izgalomtól. Megvalósíthatta
legmerészebb vágyát, egy olyan küldetést, amilyenről Héraklész
és Akhilleusz még csak nem is álmodhattak. Harcolni és
legyőzni ezeket az indusokat – az mérhetetlen dicsőség lenne!
Persze nem lesz könnyű. De az ő serege a legjobb
hadigépezet, amelyet a világ valaha látott. Hogyan is
vallhatnának kudarcot?
Maguknak a makedónoknak azonban más elképzeléseik
voltak.

Nyolc évvel korábban, amikor csatlakoztak Alexandroszhoz

a nagy kalandban, egyikük sem gondolta volna, hogy ez ilyen
sokáig fog tartani, és ilyen messzire eljutnak.
Mióta bevonultak Ázsiába, több mint tizenegyezer mérföldet
tettek meg. Hegyeken és sivatagokon keltek át, láttak palotákat
és piramisokat. Találkoztak a legendás amazonokkal, és még a
harci elefántokat is legyőzték.
De kimerültek. Belefáradtak a harcba, belefáradtak a
félelembe, és mindenekelőtt belefáradtak az esőbe.
Egyikük sem viselte már eredeti ruháját. Mind koszos,
rongyos, átázott, toldozott-foltozott indus öltözéket hordtak. A
kardjuk tompa volt, a csizmájuk lyukas.
És most az mondták nekik, hogy még mindig nincs vége.
Nem lesz hazatérés, legalábbis egyelőre nem. Csak még több
menetelés, és még több harc.
Amikor esni kezdett az eső, az elégedetlenség egyre nagyobb
lett. És mire elérték a Hüphasziszt, Alexandrosz tudta, hogy
szólnia kell hozzájuk.
Haditanácsba hívta a tiszteket. Soha nem számított még
ennyire egy beszéd: szavaitól függött küldetésének jövője.
Minden tekintélyét latba vetette.
Azzal kezdte, hogy megemlékezett győzelmeikről,
hódításaikról és hőstetteikről, amelyekre az emberek örökké
emlékezni fognak. Most, mondta Alexandrosz, közel vannak a
végéhez. Igen, hallotta a félelmetes történeteket a hatalmas
indus földeken túli területekről. De ő nem hitte el ezeket.
– Ha a történetek legyőzhettek volna bennünket, már régen
el kellett volna menekülnünk Ázsiából! – mondta, majd azzal
folytatta, hogy biztos benne: ha egyszer átkelnek a Gangeszen,
hamarosan elérik az Ókeanoszt. Akkor aztán körbehajózhatják
a világ peremét, és a világ uraiként térhetnek haza. – Nem a
fáradozásaink és megpróbáltatásaink kezdeténél vagyunk,
hanem a végénél. Oda érkezünk, ahol a nap felkel, az
Ókeanoszhoz. Hacsak a gyávaság nem áll utunkba, diadalmasan
térünk haza, miután a föld minden szegletét meghódítottuk! –
kiáltotta, s lángoló szemekkel körülnézett. – Álljatok szilárdan,
makedón bajtársaim! Dicsőségesek azok tettei, akik vállalják a
veszélyt! Éljünk bátran, és haljunk meg halhatatlan
dicsőségben!

És aztán – néma csend.

Senki sem szólalt meg. A tisztek csak álltak, és a csizmájuk
orrát bámulták. Egyikük sem nézett a király szemébe.
Alexandrosz a homlokát ráncolta.
– Biztosan megbántottalak benneteket, tudtomon kívül –
mondta lassan –, mert még csak rám sem akartok nézni… Senki
sem válaszol.
És hirtelen a makedónok nem a hős királyt látták maguk
előtt, hanem egy duzzogó kisfiút, aki nem kapta meg, amit
akart.
– A ti dicsőségetek, a ti nagyságotok az, amit próbálok
megvédeni! – kiáltott fel Alexandrosz. – De látom, magamra
maradtam, kiszolgáltatva az ellenségnek. Hát akkor menjetek
haza! Hagyjátok el királyotokat! Ha kell, egyedül megyek
tovább. Inkább meghalok, mint hogy megadjam magam!
Újabb szörnyű csend következett. Néhány altiszt sírva fakadt.
De Alexandroszt is a sírás kerülgette, annyira dühös és csalódott
volt.
Végül az egyik idősebb parancsnok, Koinosz lépett elő – ő volt
az, aki a lovasság egy részét vezette Pórosz elefántjai ellen.
Koinosz húsz éve szolgált a makedón seregben.
Rendíthetetlenül hűséges volt, olyasvalaki, akit az ember szeret
maga mellett tudni egy csatában.
– Az embereid – mondta higgadtan – mint mindig, most is
készek oda menni, ahová parancsolod, harcolni, szembenézni a
veszéllyel és a vérüket ontani érted. – Ha tehát továbbmész,
követni fogunk, ahová csak akarod, még akkor is, ha
fegyvertelenek, ruhátlanok és kimerültek vagyunk.
De a makedónoknak már nem volt mit nyújtaniuk. A kardjuk
kicsorbult, a ruhájuk elrongyolódott. Alexandrosz a királyuk
volt, és örökké az marad, de most haza akartak menni.
– Kérlek – mondta Koinosz –, ne vezess minket akaratunk
ellenére.
Most már az idősebb tisztek közül is sokan sírtak. De amikor
Koinosz befejezte, egyetértő morajlás hallatszott.
Alexandrosz arca hideg volt, mint a márvány.
– Elég – mondta fagyosan, majd azzal bocsátotta el őket, hogy
éjjel átgondolja a dolgot.

Másnap, amikor a tisztek visszatértek, Alexandrosz

máshonnan próbálkozott.
Folytatni fogja, mondta szűkszavúan, azokkal, akik maradni
akarnak. A többiek szabadon hazamehetnek, és elmondhatják a
családjuknak, hogy „ellenségei között hagyták királyukat”.
Ezzel a megjegyzéssel visszavonult a sátrába. Ott maradt a
következő két napon, és nem volt hajlandó kijönni.
A makedón táborra komor hangulat telepedett. Egyesek
szerint Alexandrosz duzzogott; mások azt állították: arra vár,
hogy emberei meggondolják magukat.
 A harmadik napra nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog
bekövetkezni. Alexandrosz, engedve az elkerülhetetlennek,
igyekezett leplezni megalázottságát.
Magához hívatta álomfejtő-jövendőmondóit, és utasította
őket, kérdezzék meg az isteneket. Az előjelek kedvezőtlenek
voltak – mindenki tudta, hogy azok lesznek. Az istenek nem
akarták, hogy folytassa.
Amikor Alexandrosz bejelentette, hogy meggondolta magát,
a táborban éljenzés tört ki. Sok embere ismét sírva fakadt
megkönnyebbülésében; mások letérdeltek a sátra előtt, és
imádkoztak az istenekhez, hogy áldják és jutalmazzák meg
urukat.
A Hüphaszisz partján Alexandrosz megparancsolta, hogy
építsenek tizenkét kőoltárt, mindegyik hatalmas olümposzi
isten számára egyet-egyet. Ezek örökké állni fognak, mondta,
hogy jelezzék útjuk legtávolabbi pontját.
Minden készen állt. A sátrakat összehajtogatták, a málhás
szekereket megrakodták, és a makedón menetoszlop
felsorakozott az induláshoz.
Alexandrosz még egy pillanatra megállt a parton, és elnézett
a Hüphaszisz fölött, kelet felé. Valahol a horizonton túl ott volt a
Gangesz, India többi része és az Ókeanosz – amelyet soha nem
fog látni.
Elfordította a fejét. Az álom véget ért.
Nyolc év után a saját emberei megtették azt, amire
Démoszthenész, Dareiosz, Bésszosz és Pórosz sem volt képes.
Legyőzték Alexandroszt.
 Így hát a makedónok visszatértek nyugatra, Pándzsábon
túlra, Pórosz királyságába. Egyiküknek sem tetszett a gondolat,
hogy ismét megmásszák a Hindukus csúcsait, és
Alexandrosznak eszébe is jutott egy jó ötlet.
Mivel flotta építéséhez több száz fát vágtak ki, kiváló alkalom
adódott a felhasználásukra. Miért ne hajózhatnának dél felé a
Hüdaszpészon az Arab-tengerig, és onnan nyugatra, a part
mentén, Perzsia felé?
Kiadta a megfelelő parancsokat, és novemberre elkészült a
flotta: mintegy kétezer gálya, lószállító és ellátóhajó,
Alexandrosz gyermekkori barátjának, a vizet mindig is kedvelő
krétai Nearkhosznak a parancsnoksága alatt.
A makedónok szokásukhoz híven áldozatokkal, játékokkal és
zenei vetélkedőkkel tették emlékezetessé indulásukat.
Alexandrosz zászlóshajója orránál egy tál bort öntött a vízbe, és
imádkozott a tenger isteneihez, Poszeidónhoz és Ókeánoszhoz,
felülmúlhatatlan őséhez, Héraklészhez, valamint isteni
atyjához, Zeusz-Ámonhoz.
Kürtszó harsant, az evezősök felvették az ütemet, és az első
hajók kimerészkedtek a Hüdaszpészre. Vitorláikat ragyogó
bíborszínűre festették, és a parton álló nézők „ámultan nézték,
ahogy a szél belekap színpompás lobogóikba”.
Az evezősök éneke mindvégig csatakiáltásként
visszhangzott, írta egy ókori történetíró. És midőn a makedónok
dél felé eveztek, a helyiek „leszaladtak a folyópartra, és
elkísérték őket, miközben bennszülött dalaikat énekelték”.
 De ahogy teltek a napok, a lelkesedés alábbhagyott. Mire a
flotta átlépte Pórosz királyságának déli határát, az arcok már
nem mosolyogtak, inkább gyanakvóan fintorogtak.
A malloszok birodalmába értek. A malloszokat egész India
legvadabb törzseként ismerték, akik megfogadták, hogy
egyetlen idegen sem jut át élve a földjükön.
Alexandrosz a szokásához híven nem akadályt, hanem
kihívást látott a malloszokban. Ezért most megosztotta erőit.
Úgy döntött, hogy Nearkhosz és Héphaisztión a flottával
folytatja útját dél felé, míg Ptolemaiosz és Kratérosz a málhával
és a sereg nagy részével a szárazföldön haladnak tovább. Ő
maga pedig itt marad az ezüstpajzsosokkal, és felveszi a harcot a
malloszokkal.
A malloszok nem voltak ostobák. Alexandrosz
előrenyomulásának hírére azonnal visszahúzódtak
legfélelmetesebb erődítményükbe, a kettős falgyűrűvel védett
Multán erődbe.
Alexandrosz nem tántorodott el, és megparancsolta az
embereinek, hogy hozzák elő az ostromgépeket. Ám az
előkészületek közepette az egyik álomfejtő-jövendőmondó
félrehívta.
Az előző éjjel, mondta, különös és nagyon nyugtalanító álmot
látott, amelyben az ifjú király a fellegvár elleni támadást
vezette, de súlyos sebet kapott, és „nagy veszélybe” került. Ne
támadjon holnap, könyörgött neki a jós. Hagyja Multánt, és
térjen vissza a flottához.
Alexandrosz összehúzta a szemöldökét. Felhagyni az
ostrommal? Elfutni a harc elől? Soha!
Másnap kora reggel megkezdődött a támadás Multán ellen.
Fullasztóan forró, poros nap volt, de a külső várfal elég hamar
leomlott.
Barátai számára Alexandrosz szinte megszállottnak tűnt. Az
egyik oldalsó kapun átrobogva vadul esett neki a menekülő
védőknek, szeme a csata mámorában izzott. Most a belső fal
következik!
Felkapaszkodott az első ostromlétrára, szokásához híven
elsőként. Lent az ezüstpajzsosok még nem emelték fel teljesen
létráikat, de Alexandrosz, mint mindig, már messze előretört.
Egy pillanattal később már az oromzaton állt, és a mallosz
védőket kaszabolta. Páncélja csillogott a reggeli napfényben,
kardja fehéren izzó dühvel suhogott.
Legyőzhetetlennek, megállíthatatlannak tűnt, üvöltő
oroszlánnak a legendák lapjairól.
Mögötte a testőrei már majdnem felértek az oromzatra.
Egyikük, Peukesztasz, Pallasz Athéné pajzsát vitte, a király Trója
főpapnőjétől kapott ajándékát.
De az ezüstpajzsosok még mindig csak félúton jártak, és
türelmetlenségükben lökdösődni kezdtek, hogy mielőbb
csatlakozhassanak Alexandroszhoz és testőreihez.
Ekkor hatalmas reccsenések hallatszottak. Alexandrosz
hátrapillantott, és elsápadt: az ostromlétrák meghajlottak a
rengeteg ember súlya alatt, meghajlottak, meginogtak – és
eltörtek. Egy pillanattal később az ezüstpajzsosok tehetetlenül
hevertek a földön.
Alexandrosz a rémülettől dermedten állt az oromzaton,
magányos alakként a reggeli nap vakító fényében. Testőrei még
mindig felfelé kapaszkodtak. De a legközelebbi toronyból
tucatnyi mallosz özönlött ki, akiknek arcát eltorzította a düh és
a gyűlölet.
Lentről az ezüstpajzsosok azt kiabálták királyuknak, hogy
ugorjon le. De Alexandrosz csak állt ott, mozdulatlanul, mintha
megbénította volna a döntésképtelenség.
A malloszok már majdnem odaértek hozzá.
Alexandrosz még mindig tétovázott. Ugorj! – kiabálták az
emberei. A malloszok egyre közelebb és közelebb értek hozzá…

És végül Alexandrosz döntött. Ugrott.

De nem le, az embereihez, hanem be, a malloszok
fellegvárába, az ellenségei közé.
Ez még Alexandrosz döbbenetes bátorságához képest is
elképesztően vakmerő tett volt. Akkoriban néhányan azon
tűnődtek, vajon titokban azt akarta-e, hogy a csatában haljon
meg.
Talpra érkezett, a belső udvar egyik sarkában. Egyre több és
több mallosz rohant felé, szemében gyilkos indulattal.
Egy fügefa vastag törzsének vetve hátát, Alexandrosz
pajzsával sikeresen hárította az első lándzsadöféseket.
Malloszok tucatjai rajzottak körülötte, üvöltésüktől szinte
megsüketült. Mégis, miközben a csapások csak úgy záporoztak
a pajzsára, furcsán nyugodtnak, már-már békésnek érezte
magát. Minden kétsége eloszlott. Ezért élt, a csata mámoráért.
A hónapok óta tartó feszültség és csalódottság kiváltotta
dühvel lendült támadásba, kardját egy támadó oldalába döfve.
„Talán azt gondolta magában – jegyezte meg egy ókori
történetíró –, hogy ha ez lesz élete utolsó csatája, a lehető
legdicsőségesebben akarja befejezni.”
De ő is csak egy ember volt, és az ellenségei sokan voltak.
Egyszerre több lándzsa vágódott a pajzsába. Egy kő csapódott a
sisakjának, és hátralökte.
Alexandrosz ismét támadott, levágott egy embert, majd egy
másikat. De kezdett fáradni. Újabb kövek csapódtak a
pajzsának, a testének, a sisakjának. Megbotlott, a térdei
elgyengültek, és a földre került.
Néhány méterrel odébb egy mallosz íjász gondosan célba
vette a feltápászkodó Alexandroszt, aztán hátrahúzta a húrt.
Alexandrosz a legközelebbi ellenfél felé lendült, de elvétette, és
ismét kicsúszott a lába alól a talaj.
A nyílvessző Alexandrosz mellkasába fúródott, magasan,
kissé jobbra. A becsapódás hanyatt lökte, és kardja meg pajzsa
kiesett a kezéből. Megpróbálta kihúzni a nyílvesszőt, de nem
volt elég ereje hozzá, és karja ernyedten hullott a teste mellé.
A szája tele volt porral, a szemét elvakította a napfény, a
karjából ömlött a vér. A mellvértje alól még több vér csordult,
és a skarlátvörös folt szétterjedt a homokban.
És ekkor a malloszok megindultak, hogy végezzenek vele.
 18.

Átkelés a sivatagon
A fellegvárban vérfagyasztó üvöltés hallatszott.
A fájdalom ködén keresztül, valahol a feje fölött, Alexandrosz
homályos mozgást látott, sötét alakokat, súlyos dobbanással
földet érő harcosokat.
Kardok csattanását hallotta, aztán valami ezüstös villant, és
Alexandrosz felismerte Pallasz Athéné pajzsát. Miközben
nyílvessző okozta sebéből ömlött a vér, testőre, Peukesztasz
melléje ugrott, és a nagy pajzzsal hárította a malloszok csapásait
– a túlsó oldalán pedig a másik testőre, Leonnatosz őrjöngve
üvöltött, vágott és szúrt.
Leugrottak hát az oromzatról, hogy életük kockáztatásával
megmentsék királyukat!
A malloszok vad ordítással vetették magukat előre. Nyilak
fúródtak Peukesztasz pajzsába, és egy kő eltalálta Leonnatosz
vállát.
Alexandrosz megpróbált felállni, de a térde megadta magát,
és visszazuhant a földre.
A malloszok egyre közelebb nyomultak. Peukesztasz
homlokából folyt a vér; Leonnatosz arca eltorzult az
erőfeszítéstől, kardcsapásai lassúak és nehézkesek voltak.
A malloszok lépésről lépésre visszaszorították őket a
fügefához. Csak idő kérdése volt, és vége mindennek.
És amikor már minden remény elveszett, óriási csattanás,
majd recsegés-ropogás hallatszott. A faltörő kosok átszakították
a kaput.
 A malloszok hátrafordultak, és szemük tágra nyílt a
rémülettől. A betört kapun keresztül velőtrázó üvöltéssel
özönlöttek be az ezüstpajzsosok, és az oromzathoz támasztott
ostromlétrákról újabb társaik ugráltak le. Bekerítették a
malloszokat, akiknek a túlerővel szemben esélyük sem volt.
A félig ájult Alexandrosz tompa, messziről jövő hangokat
hallott, majd valaki segítségért kiáltott, és érezte, hogy egy
pajzsra emelik.
De mindez nagyon távolinak tűnt, mintha egy álomból jött
volna. A hangok elhalkultak, és a szája megtelt vérrel.
Aztán minden elsötétült.

A királyi sátorban Alexandrosz barátai a király köré gyűltek,

arcukat hamuszürkére festette az aggodalom.
Perdikkasz leoldotta a király mellvértjét, és feljajdult, amikor
meglátta a mellkasán a mély vágást és a sebből kiálló véres
nyílhegyet.
A kószi Kritobulosz, a hadsereg legfőbb orvosa utat tört
magának Alexandroszhoz. De a seb láttán rémülten rezzent
össze.
A baj, mondta, a hatalmas nyílhegy, amely túl közel van
Alexandrosz tüdejéhez. Ahhoz, hogy kivegye, fel kell vágnia a
király mellkasát. De ez nagyon veszélyes, mert belehalhat a
vérveszteségbe.
Hosszú ideig senki sem mert megszólalni.
Kritobulosz a sebet bámulta. A vér a földre csöpögött.
Ekkor az ágyból Alexandrosz elhaló hangja hallatszott:
– Mire vársz? Mitől félsz? – Kritobulosz bólintott. Elővette
szikéjét, és szólt Alexandrosz barátainak, hogy fogják le a
királyt, ám ő azt suttogta: – Nem szükséges. Meg sem fogok
rezzenni, akármilyen mélyen is vágsz.
Az orvos végül leküzdötte minden félelmét. A szike
megvillant a kezében, majd mélyen belevágott a sebbe, és
Alexandrosz mellkasából vastag sugárban ömleni kezdett a vér.
A király arcát veríték lepte el, s fájdalmában a fogát csikorgatta.
Kritobulosz ujjai hirtelen kitapintottak valamit: egy bronz
nyílhegy volt az, háromujjnyi széles és négyujjnyi hosszú,
tüskés és ördögi, vérrel borított.
De ekkorra Alexandrosz már elvesztette az eszméletét.

Kritobulosz órákon át az ágy fölé hajolva, kétségbeesetten

próbálta elállítani a vérzést. Amikor leszállt az éj, Alexandrosz
még mindig eszméletlen volt.
A táborban különféle hírek kaptak szárnyra. Egyesek szerint
Alexandrosz haldoklott, mások szerint már halott volt. Tisztjei
arról tanácskoztak, hogyan tovább. Alexandrosz nélkül hogy
fognak hazajutni? És ami a legfontosabb: ki fogja vezetni őket?
Eljött a reggel. Alexandrosz még mindig aludt, s szaggatottan,
nyugtalanul lélegzett. A vérzés elállt, ám az arca kétségbeejtően
sápadt volt.
Odakint katonák őrizték a sátor bejáratát, és valahányszor
Kritobulosz kijött, az arcán mindig aggódás látszott.
Eltelt a második nap, majd a harmadik. Ekkorra a hír eljutott
a hadsereg másik részéhez is, a folyóhoz.
A hetedik napra a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A
folyónál lévő csapatok közel álltak a lázadáshoz, mert meg
voltak győződve arról, hogy Alexandrosz hadvezérei napok óta
eltitkolják a halálát.
Ekkor a parton az egyik őrszem azt kiáltotta, hogy egy hajót
lát, amely a ködön keresztül feléjük tart. Mindenki odasereglett.
Igaz volt: tényleg egy hajó közeledett.
Ahogy közelebb ért, egy félig fekvő, félig ülő helyzetben lévő
férfit pillantottak meg rajta, akinek arca elcsigázott, de vonásai
ismerősek voltak. Kezét tisztelgésre emelte.
Alexandrosz volt az.
A partról örömujjongás hallatszott. A katonák kinyújtották
karjukat királyuk felé, és sokan közülük sírva fakadtak a
megkönnyebbüléstől.
Néhány pillanattal később a hajó megállt. Az őrök hordágyért
kiáltottak, de Alexandrosz nemet intett. Egy lovat kért.
Óvatosan, fájdalmak között kapaszkodott fel a nyeregbe.
Ismét felemelte a kezét, és ekkor, írta Arrianosz, „a folyópart és
a közeli erdők tapsvihartól visszhangzottak”.
Amikor Alexandrosz a tábor közepére ért, leszállt a lováról.
Emberei könnyáztatta szemmel sereglettek köré, és „egyesek a
kezét, mások a térdét, megint mások a ruháját tapogatták”.
Barátai látták, hogy óriási fájdalmai vannak; időnként
kezével az oldalához kapott, és az arca megvonaglott a kíntól.
De az egyszerű katonák ezt nem vették észre. Túlságosan
lefoglalta őket az éljenzés.

A következő két hétben orvosai gondosan ápolták

Alexandroszt, és ő hamarosan talpra is állt.
A barátait elborzasztotta királyuk vakmerősége, és amikor
Kratérosz és Ptolemaiosz meglátogatták a sátrában,
könyörögtek neki, hogy soha többé ne tegyen ilyen ostobaságot.
De Alexandrosz megrázta a fejét.
– Gondoljátok, hogy valaha is fel tudnám adni a dicsőség
keresését, azt az egyetlen dolgot, aminek egész életemet
szenteltem? – kérdezte. – Nem, nem fogom elmulasztani a
kötelességemet. Bárhol is harcolok, rajtam a világ szeme, nem
okozhatok csalódást.
Barátai felsóhajtottak, de az egyszerű katonáknak tetszett ez
a hozzáállás. „A hősnek az a dolga, hogy bátor legyen”, jegyezte
meg Alexandrosz nagy örömére egy öreg harcos.
Amikor már elég jól volt, folytatták útjukat. Két hónapig
hajóztak dél felé, és Kr. e. 325 nyarán elérték az Indus
torkolatát.
A mai Karacsi közelében, Pakisztán déli részén Alexandrosz
hajójavító üzemet létesített, hogy rendbe hozassa a flottát, és
felkészüljön a hazautazásra. A multáni megpróbáltatások
ellenére azonban már nagyon vágyott egy új kihívásra.
Legújabb tervének két eleme volt. Először is azt akarta, hogy
Nearkhosz vigye a flottát nyugatra, a Perzsa-öbölbe. Amint
feltérképezték ezt az útvonalat, a kereskedők majd aranyat,
ékszereket, sót és fűszereket hozhatnak egyenesen Indiából az
ő Perzsa Birodalmának szívébe.
Mindeközben ő a sereggel a part mentén haladna, a mai
Pakisztán és Irán határán, átvágva a kopár gedrósziai sivatagon.
Katonái friss vízzel látnák el a flottát az út mentén ásott
kutakból, míg Nearkhosz gabonát küldene nekik a teherszállító
hajókról.
Az emberei közül néhányan titokban aggódva ráncolták a
homlokukat. Ez a terv még Alexandrosz mércéjével mérve is
rendkívül ambiciózusnak, sőt túl vakmerőnek tűnt.
A felderítők azt jelentették, hogy a sivatagi átkelés
félelmetesen nehéz. A legenda szerint még Nagy Kürosz perzsa
király is kénytelen volt visszafordulni, mert a hőség és a homok
legyőzte.
De Alexandrosz számára ez csak újabb ok volt arra, hogy
megpróbálja.
Hiszen Egyiptomban ő és barátai túlélték a Szaharát. Miért
lenne ez most rosszabb?
Mindent előkészítettek. Az útvonalat kijelölték, a legénységet
kiválasztották, a hajókat megrakodták.
A parton Alexandrosz kezet szorított Nearkhosszal. Egy
pillanatra eszébe jutott az első találkozásuk a miezai ligetben,
amikor még kisfiúként mindketten Arisztotelésznél tanultak.
Úgy érezte, mintha azóta évszázadok teltek volna el.
Mélyen Nearkhosz szemébe nézett, és igenlően bólintott a
kimondatlan kérdésre.
Találkozni fognak még, ebben biztos volt.
Aztán felült a lovára, és elindult. Nyugatnak tartott, a sivatag
felé.

A sivatagi út rendkívüli kockázatot jelentett, és ezzel

Alexandrosz is tisztában volt.
Több tízezer katonájával, azok asszonyaival, szolgáival és
gyermekeivel kellett átkelnie egy borzalmasan zord vidéken.
Nem volt térképe, nem voltak szövetségesei. És bár már
augusztus vége volt, jóval túl a nyár derekán, még mindig
iszonyú hőség tombolt.
 Alexandrosz azonban most is meg volt győződve arról, hogy
puszta akaraterővel legyőzheti a nehézségeket.
És miután csodával határos módon megmenekült a haláltól
és teljesen felgyógyult, katonái egyetértettek vele. „Mindig is
hittek Alexandrosz rendkívüli szerencséjében – írta egy ókori
történetíró –, és most úgy érezték, hogy nincs semmi, amit ne
lenne képes elérni.”
Elindultak hát a Karacsitól nyugatra fekvő kopár síkságon át,
hosszan kígyózó hadoszlopban. De a bajra utaló jelek már az út
elején megmutatkoztak.
Alig néhány hét elteltével Alexandrosz emberei közül
néhányan már szédelegtek a hőségtől. Nem volt víz, és a helyi
törzsek igencsak ellenségesnek bizonyultak.
A makedónok azonban csak meneteltek tovább. Teltek a
hetek, a hónapok, és október végén a táj kezdett megváltozni.
A bozótos mezőket durva homok váltotta fel, és az utolsó
zöld foltok is szürkévé fakultak. A gedrósziai sivatag, a világ
egyik legkopárabb, legkietlenebb tája terült el előttük.
És az igazi gondok csak most kezdődtek
Mivel élelmiszerkészleteik rohamosan fogytak, Alexandrosz
emberei folyton-folyvást a horizontot fürkészték, hátha
felfedezik a gabonaszállító hajókat.
De Nearkhosz flottájának nyoma sem volt.
Teltek a napok, de hiába várták, hogy a láthatáron
megjelenjenek a hajók.
Élelem nélkül, víz nélkül, Alexandrosz és emberei magukra
maradtak.
A fullasztó hőségben a szárazföld belseje felé fordultak. De
ott sem volt élelem.
Néha sötét alakokat láttak a horizonton, akiknek
kétségbeesetten kiabáltak segítségért. De a helyi törzsek, írta
egy görög történetíró, „barátságtalanok és végtelenül
kegyetlenek” voltak.
A gedrósziaiak hosszúra növesztették a körmüket, hagyták,
hogy a hajuk „összetapadjon, mint a nemez”, és állatbőröket
viseltek, hogy megvédjék magukat a naptól. Nyers halon éltek,
amelyet kéreghálóval fogtak és a sziklákon szárítottak.
Alexandrosz emberei számára ezek a halevők alig voltak
jobbak a vadállatoknál. A rothadó halak bűze ugyanis olyan
erős volt, hogy a makedónok undorodva öklendeztek, amikor
közel mentek hozzájuk.
Mivel a menetoszlop tempója lelassult, Alexandrosz azt
mondta az embereinek, hogy csak éjszaka meneteljenek. De a
forró, égető napfényben szinte lehetetlen volt aludni.
A dűnék végtelen homokóceánként hullámzottak
körülöttük. Minden lépésükkel bokáig süppedtek a forró
homokba. Már alig vánszorogtak, a bőrük leégett és
felhólyagzott, a torkuk kiszáradt a szomjúságtól. Kígyók martak
a bokájukba, és a szemhéjukon legyek tanyáztak, de a
fáradtságtól alig bírták felemelni a kezüket, hogy elhessegessék
őket.
Aztán éhezni kezdtek.
Hamarosan megették az elhullott lovakat, fogukkal tépve a
húst. Néhányan közülük furcsa növényeket rágcsáltak,
amelyeket a vadonban találtak. A levelek azonban mérgezőek
voltak, és aki evett belőlük, a földön fetrengve, kínok között
fuldokolva halt meg, miközben a szájából fehér hab bugyogott.
A menetoszlop élén haladó Alexandrosz arca semmit sem
árult el arról, mit érez. Pedig ugyanolyan éhes és szomjas volt,
mint a többiek. Tudta, hogy sivatagi kalandja szörnyen rosszul
sült el.
Egyik éjszaka egy sziklás hegygerinc közelében táboroztak.
Végre találtak egy patakot, és Alexandrosz már azt remélte,
hogy az istenek megkönyörültek rajtuk.
Tévedett.
Alexandrosz nem tudta, hogy a nyári eső összegyűlik
odafönt, a hegygerincen lévő mélyedésekben. Hirtelen, az
éjszaka közepén, a víz súlya megrepesztette a sziklákat, és a
víztömeg lezúdult, egyenesen a táborra.
Az áradás olyan borzalmas volt, írta egy krónikás, hogy „a
harcosok sereget követő feleségeinek és gyermekeinek nagy
része vízbe fulladt, elsodorta a király összes poggyászát,
valamint minden megmaradt állatot”.
A katonák közül sokan szerencsésen megúszták. Amikor
másnap felvirradt, kimerülten, fáradtan és a bánattól
elfelhősödött szemmel találták őket. De életben voltak.
Továbbindultak, a dűnéken át nyugat felé botorkálva.
Szinte percenként előfordult, hogy valaki a földre rogyott,
képtelen lévén továbbmenni. De nem maradtak tartalék lovak
vagy öszvérek, hogy feltegyék rájuk őket, és egyik társuknak
sem volt ereje segíteni nekik. Elfordították a fejüket, és
bajtársaikat a legyek és a sivatag martalékául hátrahagyva
mentek tovább.
Alexandrosz már alig bírta leplezni kétségbeesését. Hol van a
szerencséje? Hol vannak az istenek? Hol van az apja, Zeusz-
Ámon?
Egy nap aztán a bennszülött vezetők odamentek hozzá, és
bevallották, hogy eltévedtek.
Szörnyű pillanat volt, az egyik legrosszabb, amit valaha is
megélt. De mint mindig, amikor az embereinek a legnagyobb
szükségük volt rá, Alexandrosz most is felnőtt a feladathoz.
Megálljt parancsolt az oszlopnak, összegyűjtötte megmaradt
lovasait, és azt mondta nekik, hogy kísérjék el őt délre. Addig
fognak menni, mondta komoran, amíg el nem érik a tengert.
Lehet, hogy elpusztulnak, de meg kell próbálniuk.
Hosszú órákon át lovagoltak, a végkimerülés határán. Egyik
embere a másik után dőlt ki, és végül Alexandrosznak öt
társával sikerült átküzdenie magát a dűnéken a perzselő
hőségben.
És amikor átkeltek egy hegygerincen, végre, közvetlenül
maguk előtt, meglátták a tengert. Utolsó erejüket összeszedve
gödröt ástak a kavicsos parton. Friss és tiszta víz bugyogott fel
belőle.
Alexandrosz, hetek óta először, elmosolyodott.
Aztán visszament a seregért, és a vízhez vezette őket.

A következő napokban a part mentén haladtak, lassan,

nehézkesen. Még mindig éhesek voltak, de legalább nem a
dűnék között kellett vánszorogniuk.
Egy héttel azután, hogy elérték a partot, egyik vezetőjük a
homokban nyomokra bukkant, amelyeket követve a
makedónok egy sűrű bozótossal benőtt völgyre találtak. Aztán
hamarosan homokos mezőkre értek, ahol a birkák békésen
legelészték a gyér füvet.
Most már tudták, hol vannak: Pura városától mintegy kétszáz
mérföldre délre, közvetlenül a perzsa határon belül.
Innen egy poros út egyenesen Karmánia tartományba
vezetett.
 Így történt, hogy két hónapnyi sivatag után Alexandrosz és
társai végre ismét civilizált környezetben folytathatták útjukat.
Betegek voltak, leégtek és éheztek. De éltek. Legalábbis
néhányan közülük.
Egyikük sem tudta biztosan, hányan haltak meg a sivatagi
menetelés során. Szinte a tábor összes lakója odaveszett, és a
katonáknak talán a fele is. Tehát tízezer? Húszezer? Vagy még
több?
Bárhonnan nézzük is, ez óriási katasztrófa volt, Alexandrosz
uralkodásának mélypontja. De gyászolni később is ráértek –
most a túlélők enni, aludni és felejteni akartak.
Ahogy Alexandrosz érkezésének híre elterjedt, a karmániai
főurak egymással versengve ajánlottak fel élelmet és
menedéket a seregnek. A makedónok hét napon át dőzsöltek, és
bánatukat borzasztóan sok borba fojtották.
Még Alexandrosz is csatlakozott a mulatsághoz: virágfüzérrel
koronázta meg magát, hatalmas serlegekből vedelte a bort, és
boldogan tapsolt a fuvolák zenéjére.
Az éljenzés és a nevetés közepette azonban két kérdés
gyötörte és tartotta ébren az éjszaka közepén.
Hol vannak a hajói? És mi történt Nearkhosszal?

A tél beálltával Alexandrosz belovagolt a karmániai

fővárosba, Szalmuszba. A megilletődött városlakók mély
hódolattal köszöntötték a nagykirályt.
Most, hónapok óta először, Alexandrosz jó híreket kapott. Az
utazók azt állították, hogy idegeneket láttak a tengerparton, és
hajókról is érkeztek jelentések, amelyek a part közelében
horgonyoztak.
Alexandrosz keblében felizzott a remény. Talán… de nem,
biztosan Nearkhosz az!
Azonnal kutatócsapatokat küldött, hogy fésüljék át a
partvidéket. De teltek a napok, és Nearkhosznak még mindig
nem akadtak a nyomára.
Szalmuszban Alexandrosz dührohamot kapott a
csalódottságtól. Nyilvánvaló, hogy csak átverés volt, egy trükk,
amellyel őt akarták kínozni.
Felháborodásában elrendelte, hogy tartóztassanak le
mindenkit, aki „hamis meséket” terjeszt. Közben egyedül ült a
szállásán, és csendben bosszankodva tovább gyötrődött.
Egy-két nappal később összeszedte magát, és elindult a
színházba. Tisztjei drámaversenyt szerveztek, és Alexandrosz
megígérte, hogy ő fogja kiválasztani a győztest.
Épp amikor a verseny a tetőpontjához közeledett, a
bejáratnál felfordulás támadt. Hat idegen próbált bejutni a
terembe: hosszú hajú, csontsovány alakok, rongyos ruhában,
mint a koldusok vagy a házalók.
Alexandrosz megbámulta az újonnan érkezetteket. Egyikük
egyenesen feléje tartott, és fejet hajtott.
És akkor Alexandrosz döbbenten kiáltott fel. Felismerte. A
hosszú haj és a mocskos szakáll alatt… Nearkhosz volt az!
Ahogy a két barát egymás kezét szorongatta, mindketten
sírva fakadtak. Letörölve könnyeit, Alexandrosz hitetlenkedve
rázta a fejét.
– Némi vigaszt nyújt – mondta –, hogy te, barátom,
biztonságban vagy. De mi történt a többiekkel? Hogyan haltak
meg? És mi történt a hajókkal?
Nearkhosz könnyes szemmel felnevetett.
 – Uram – mondta –, a hajóid biztonságban vannak, és az
összes embered is. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked.
És erre, írta egy történetíró, „Alexandrosz még jobban sírt,
mert ez túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen”.
Később, az éjszakába nyúló hosszú beszélgetés során,
Nearkhosz elmesélte az egész történetet. A monszun késleltette
a hajóit novemberig, és képtelen volt utolérni a sereget.
Útközben többször is partra szállt, azt remélve, hogy a helyi
falvakban talál élelmet. A halevők azonban vicsorogva és
kövekkel fogadták az embereit, és a találkozások mindig
vérontással végződtek.
Útja során Nearkhosz Homérosz legendás utazójához,
Odüsszeuszhoz méltó csodákat látott. Óriásbálnák torkába
nézett bele, gonosz szellemek által kísértett szigetek mellett
hajózott el.
Végül elérte Perzsia déli partjait, nem messze a mai Dubajtól.
Most, mondta boldogan, „az összes hajója csatasorba állt a folyó
torkolatánál”.
Aznap éjjel Alexandrosz hónapok óta először aludt jól.
Mint azt Nearkhosznak is bevallotta, a flotta biztonságos
visszatérése nagyobb örömet okozott neki, mint bármelyik
hódítása.
A rá következő napokban pazar ünnepi játékokat rendezett
régi barátja tiszteletére. És ahogy Nearkhosz és legénysége
végigvonult az utcákon, a tömeg virágokat szórt elébük.
Minden csupa ujjongás volt, csupa öröm és megkönnyebbülés.
A sivatagi menetelés rémálma feledésbe merült. A
makedónok útja, úgy tűnt, véget ért.
Alexandrosz számára azonban soha nem érhetett véget.
 19.

Nagy Kürosz síremléke

Néhány hónappal azután, hogy visszatért a sivatagból,
Alexandrosz felkereste a történelem egyetlen olyan alakját,
akinek teljesítménye vetekedett az övével.
Nagy Kürosz kétszáz évvel korábban, Kr. e. 530-ban halt meg,
és mint Perzsia első nagykirályát, sokan a valaha élt legnagyobb
embernek tartották.
A perzsák egyszerűen csak „Atyának” nevezték. Alexandrosz
még a távoli Makedóniában is az ő hódításairól szóló
olvasmányokon nőtt fel.
Nagy Kürosz sírja egy ligetben állt, ötven mérföldre
Perszepolisztól, s egy tűzimádó mágusokból álló család
gondozta és őrizte. Halála óta az összes nagykirály eljött ide,
hogy felöltse őse megfakult köpenyét, és letérdeljen az
aranyszarkofág előtt.
És amikor Alexandrosz Kr. e. 324 tavaszán keresztüllovagolt
Perzsia belterületein, ő is erre vágyott.
A sírhelyet egy árnyas pagonyban halkan csörgedező patak
mellett találta meg. Lépcsők vezettek fel egy magas talapzaton
álló kis kőházhoz, a Perzsa Birodalom alapítójának utolsó
otthonához.
Alexandrosz tudta, mire számíthat. Amint belép az ajtón,
látni fogja a Nagy Kürosz testét rejtő aranykoporsót, amely
bíborszínű szőnyeggel borított, aranyozott heverőn pihen.
A belső helyiség, úgy hallotta, tele van pompás köntösökkel
és hímzett tunikákkal, míves íjakkal és szablyákkal, valamint
arany fülbevalókkal, amelyeket drágakövek díszítenek.
Miközben Alexandrosz felkapaszkodott a lépcsőn, a szíve
hevesen vert. Rendkívüli pillanat volt ez, a történelem
legnagyobb hódítóinak találkozása – még akkor is, ha egyikük
már kétszáz éve meghalt.
Az ajtó nyikorogva kinyílt. Alexandrosz belépett a
félhomályba – és elszörnyedve kapkodott levegő után.
Nagy Kürosz sírját feldúlták. A kincsek eltűntek, a pompás
ruháknak nyoma veszett.
A koporsót összetörték, darabokban hevert a padlón. Még
Nagy Kürosz maradványait is a földre hajították.
Alexandrosz elborzadva dobta rá a köpenyét, és nyomban
hívatta az őrséget. Órákon belül összeterelték a tűzpapokat, és
válaszokat követeltek tőlük.
De egyik pap sem tudott semmit, és végül Alexandrosz
emberei arra jutottak, hogy helyi rablók lehetnek a felelősök.
A makedónok számára azonban aligha lehetett volna
baljósabb előjel. Mert ha még a leghatalmasabb perzsa
nagykirály is sírrablók áldozatául eshetett, akkor miféle
reménye lehet Alexandrosznak?

Ugyanezen év késő tavaszán Alexandrosz belovagolt Szúza

téglavárosába.
Első látogatásakor, majdnem hét évvel korábban, egy
makedón jövevényként érkezett a városba. Most azonban úgy,
mint Ázsia megkérdőjelezhetetlen ura.
Szuzában Alexandrosznak mindene megvolt, amire egy férfi
csak vágyhatott: korlátlan mennyiségű arany, határtalan
hatalom, szolgák, akik teljesítették minden kívánságát, barátok,
akikkel együtt tölthette az estéit, és egy gyönyörű fiatal feleség,
Rhóxané, aki gyermekeket szülhetett neki.
És mégis, valami nem volt rendben. Nehéz volt rájönni, hogy
mi az – de valami volt a levegőben Szúza napsütötte utcáin:
nyugtalanság, gyanakvás, sőt a félelem érzése.
A vandalizmus Nagy Kürosz sírjánál nem volt egyedi eset.
Amíg Alexandrosz keleten tartózkodott, tolvajok és törvényen
kívüliek tartották rettegésben a vidéket, a helyi szatrapák pedig
iszonyatos kegyetlenséggel bántak a lakossággal.
Sok egyszerű perzsa számára Alexandrosz hódítása csak
káoszt hozott, nem felszabadulást.
Visszatérése után Alexandrosz mindent megtett a rend
helyreállításáért, letartóztatta a szatrapákat, és kivégeztette a
bűnösöket. Mindez már épp elég keserűséget okozott neki. Ám
az egyik helytartó árulása jobban fájt neki, mint az összes
többié.
Babilonba egyik legrégebbi barátját, Harpaloszt nevezte ki
helytartónak, akinek többek között az volt a dolga, hogy
vigyázzon Alexandrosz óriási kincstárára. Most azonban a
király megtudta, hogy Harpalosz elárulta. Amíg ő a hadsereggel
keleten volt, hatalmas összegeket szórt el kertekre és
táncoslányokra, sőt arra kényszerítette a babilóniaiakat, hogy
istennőként imádják a barátnőjét. Alexandrosz visszatérésének
hírére Harpalosz a kincstárral együtt Athénba menekült, ahol,
immár biztonságban érezve magát, a lopott zsákmányt arra
használta fel, hogy lázadást szítson gyermekkori barátja ellen.
Visszatérve Szúzába, Alexandrosz nem értette, hogyan
lehetett barátja ily hűtlen. Hogyan árulhatta el Harpalosz az ő
kalandról és dicsőségről szőtt álmaikat?
És akkor jött egy újabb ómen, az eddigi legfurcsább.
Kalanosz, az indus filozófus, akit Taxilánál meztelenül
találtak a porban, már két éve a sereggel tartott. Alexandrosz
szeretett vele beszélgetni, és a két férfi idővel összebarátkozott.
Most azonban Kalanosz közölte Alexandrosszal, hogy
haldoklik. Nem akart harcolni a sors ellen, és engedélyt kért,
hogy maga vethessen véget életének, ahogyan az indus
bölcseknél szokás volt.
Alexandrosz sokáig vitatkozott vele, de sehogy sem tudta
meggyőzni; így végül beleegyezett, hogy Kalanosz úgy távozzon
az élők sorából, ahogy szeretne.
Kalanosz utasítására a makedónok hatalmas halotti máglyát
raktak. Kísérői hordágyon vitték a beteg filozófust a máglyához,
„az indusok szokása szerint koszorúval megkoronázva, és indus
nyelven énekelve”.
A szolgák segítettek Kalanosznak felkapaszkodni a máglyára
és hanyatt feküdni a tetején. Tekintete még egyszer, utoljára
egymásba kapcsolódott Alexandroszéval.
– Még találkozunk – mondta ekkor halkan Kalanosz –,
Babilonban.
Egy szolga fáklyát dobott a máglyára, s a fa lángra kapott. Egy
pillanattal később, anélkül hogy a félelem legapróbb szikráját
mutatta volna, Kalanosz testét felemésztették a lángok.
Amikor a tűz kialudt, a tömeg szétoszlott. A katonák többsége
csak Kalanosznak a halállal szemben tanúsított rendkívüli
bátorságáról tudott beszélni.
Alexandrosz fejében azonban újra meg újra barátja utolsó
szavai visszhangoztak.
Még találkozunk, Babilonban…
 Szúzába beköszöntött a nyár. A palota téglafalain belül
fullasztó meleg volt.
Katonái számára Alexandrosz egyre kevésbé tűnt
makedónnak. Aranyozott trónján ülve, bíborszínű tunikában és
köpenyben, diadémmal a homlokán igazi perzsa királyként
festett.
Barátai is perzsa köntöst viseltek. Testőre, Peukesztasz, aki
megmentette őt Multánnál Pallasz Athéné pajzsával, még a
perzsa nyelvet is tökéletesen elsajátította.
Az idősebb katonák közül sokan elborzadtak.
Alexandrosznak azonban ez volt álma: Kelet és Nyugat
összeolvadása. Az ő birodalma nem lesz sem makedón, sem
perzsa. Mindkettő lesz.
És most, hogy eme szándékát a világ előtt is demonstrálja,
látványos társadalmi eseményt szervezett: a világ legnagyobb
szabású tömeges esküvőjét.
Néhány héttel Kalanosz temetése után az udvar ötnapos
lakodalomra gyűlt össze Szúzában. Alexandrosz úgy döntött,
újabb feleséget választ magának.
De nem volt egyedül. Héphaisztión is megnősült, csakúgy,
mint Kratérosz, Perdikkasz, Ptolemaiosz és Nearkhosz…
Tulajdonképpen az összes makedón vezető megházasodott,
majdnem százan, noha sokuknak, mint Alexandrosznak is, már
volt felesége.
Alexandrosz mindegyikük számára egy-egy perzsa
menyasszonyt választott, hogy ezekkel a házasságokkal
megerősítse Görögország és Perzsia új szövetségét. Ő Sztateirát,
Dareiosz tizenéves lányát vette feleségül. Héphaisztión Sztateira
húgával, Drüpetisszel, Kratérosz az unokatestvérével,
Amasztrisszal házasodott össze.
A lányok közül sokan alig voltak tizenévesek, némelyikük
még szinte gyerek volt. De senki sem hitte komolyan, hogy ezek
valamiféle romantikus kapcsolatokon alapuló házasságok. Ami
számított, az a látványosság volt, és a birodalomnak szánt
üzenet.
Szúza soha nem látott ilyen pompás népünnepélyt. Voltak
aranyágyak és ezüstfüggönyök, bíborvörös szőnyegek és
ékköves oszlopok. Voltak zenészek, mágusok, táncosok és
udvari bolondok. Az asztalok roskadásig voltak étellel, a
kancsók csordultig borral.
Ez volt, írta Arrianosz, „a legnépszerűbb dolog, amit
Alexandrosz valaha is csinált; és ez bizonyította, hogy
szeretettel viseltetett a hetairoszok iránt”.
De ez csak az egyik oldala volt a történetnek. Ugyanis a
perzsa pompa közepette az idősebb katonák közül néhányan
nem rejtették véka alá rosszallásukat.
Értetlenkedő nehezteléssel figyelték, hogy királyuk egyre
több idegen szokást vesz át. Először idegen ruhákat öltött, most
pedig ő és barátai idegen nőket vettek feleségül.
Hát ezért harcoltak és haltak meg Makedónia fiai? Hogy
Alexandrosz perzsává válhasson, és perzsa királyok hosszú
sorának szülőapja lehessen?
Némelyikük számára ez már-már túl sok volt – és pár héttel
az esküvő után hangot is adtak nemtetszésüknek.
 Nyár dereka volt. Babilónia mezői fölé vastag takaróként
borult a hőség, és a Tigris iszapos vize fölött milliónyi légy
zümmögött.
Miközben Alexandrosz felfelé utazott a folyón, egy ötletet
forgatott a fejében. Tudta, hogy ha rosszul sül el, az mindent
romba dönthet.
Ahogy ő látta, a dolgok Indiában változtak meg gyökeresen,
két évvel korábban, amikor az emberei nem akartak
továbbmenni. Ott, Pándzsáb zuhogó esőjében valami
visszavonhatatlanul elromlott.
És volt még más is. Látta az emberei arcát, amikor perzsa
udvaroncai meghajoltak előtte. Tudta, hogy sokan közülük
sohasem fogadják majd el a perzsa szokásokat.
De olyan hadseregre volt szüksége, amelyet új alattvalói is
támogatnak.
Már elkezdte toborozni a perzsa lovasokat. És mielőtt
elhagyta volna Szúza városát, több tízezer fiút fogadott be
Baktria vadonjaiból, akiket makedón egyenruhába öltöztettek,
és makedón fegyverekkel képeztek ki.
Alexandrosz epigonoknak, vagyis utódoknak nevezte el őket.
De amikor a makedón veteránok meghallották a hírt, komor
arcukat sötétre színezte a gyanakvás.
Ha ezek az idegen fiúk az utódok, akkor ők maguk kiknek az
utódai?
A mai Bagdadtól nem messze fekvő Opisz városában
Alexandrosz gyűlésbe hívta katonáit. Valami fontosat akart
nekik mondani.
Miután a makedónok felsorakoztak a palota előtt,
Alexandrosz testőrei kíséretében a fából ácsolt emelvényre
lépett. Aztán egyenesen a lényegre tért.
Tíz év telt el azóta, hogy elérték Ázsia partjait, és
megérdemlik a pihenést. Ezért most az összes sebesült és idős
férfit visszaküldi Makedóniába. Hogy még vonzóbbá tegye az
ajánlatát, pénzt ígért nekik, hogy rendezhessék minden
adósságukat, valamint olyan jutalmakat, amelyek miatt „az
otthoniak különösen irigyelni fogják majd őket”.
A gyűlés hátsó soraiból máris zúgolódás hallatszott. Valaki azt
morogta, hogy a király jobban kedveli a perzsákat saját népénél.
Egy másik hang azt kiabálta, hogy ha egy közülük megy, akkor
mindannyiuknak mennie kell. A hangulat kezdett nagyon
feszültté válni.
Ekkor egy férfi hangja vágott át a hangzavaron, keményen és
gúnyosan:
– Ha ennyire kevésre tartasz minket, miért nem folytatod a
háborúdat egyedül? Talán az apádat, Ámont kéne segítségül
hívnod!
A seregen viharos kacagás söpört végig, s Alexandrosz szeme
tágra nyílt a döbbenettől.
A következő pillanatban, mielőtt testőrei megállíthatták
volna, leugrott a tömegbe. Egyenesen a férfi felé vette az irányt,
a vállánál fogva megragadta, és az őrségért kiáltott. Aztán
megragadott egy másodikat; majd még egyet.
Miután már tizenhárom embert hurcoltak el kivégezni,
Alexandrosz visszakapaszkodott az emelvényre. Rettenetes
csend lett. A király végigjáratta tekintetét a rémült arcokon –
szeme olyan kemény volt, mint a vas.
 – Amikor az apám, Philipposz rátok talált – mondta ridegen –,
szegények és hazátlanok voltatok. Állatbőrökbe öltöztetek, és
birkákat legeltettetek a hegyoldalakban. Ő Görögországot adta
nektek, én Ázsiát. Nektek adtam Egyiptomot, Szíriát, Babilont és
Baktriát, a lüdiaiak és a perzsák kincsét, az indusok gazdagságát.
A nyílvesszők és a kardok számos alkalommal megsebeztek. De
a föld és a tenger urává tettelek benneteket. Bíborpalástokat és
aranykoronákat adtam nektek. És így köszönitek meg! Mivel
mindannyian menni akartok, hát akkor menjetek! Menjetek
haza, és mondjátok el mindenkinek, hogy Alexandroszt, a
perzsákat meghódító férfit a saját emberei hagyták cserben.
Menjetek, és mondjátok el, hogy magára hagytátok
Alexandroszt, idegenek között. Mondjátok el ezt az
otthoniaknak, és meglátjátok, mit fog szólni hozzá a családotok!
Menjetek!
Azzal sarkon fordult, lelépett az emelvényről, és eltűnt.

Alexandrosz két napig a lakosztályában maradt, ahová csak a

legközelebbi barátait engedték be. Katonái azzal győzködték
magukat, hogy ez most ugyanolyan, mint a Hüphaszisznál
történt lázadás, amikor végül a király engedett.
Alexandrosz számára azonban ez most más volt. Egyszer már
hagyta, hogy az emberei megalázzák – még egyszer nem fogja.
A harmadik napon Alexandrosz összehívta perzsa tisztjeit.
Mostantól kezdve, közölte velük, a hagyományos makedón
címeket a keleti egységekre is átruházzák. Lesznek perzsa
ezüstpajzsosok és perzsa hetairoszok, perzsa parancsnokok és
még perzsa testőrök is.
– Ázsia és Európa most már egy királyság, ezért makedón
fegyvereket fogtok viselni. Most már a rokonaim vagytok.
Amikor a hír eljutott a makedón veteránokhoz, nem hitték
el. Alexandrosz biztosan nem gondolhatta komolyan. Tényleg
perzsáknak adta a tisztségeiket és a címeiket?
Hamarosan makedónok tömege gyűlt össze a palota előtt.
Néhányan közülük annyira megdöbbentek, hogy hangosan
zokogtak. Egész nap és egész éjjel ott maradnak, kiabálta a
szószólójuk, amíg Alexandrosz meg nem szánja őket.
Végre kinyílt a nagy kapu, és kilépett Alexandrosz. Amikor
meglátta ott várakozó, könnyáztatta arcú embereit,
megenyhült.
A katonák szószólója lépett elő. Sajnálják a történteket,
mondta. Azt fogják tenni, amit a királyuk parancsol. Csak annyit
kérnek, hogy ők is rokonuknak nevezhessék Alexandroszt.
Alexandrosz lassan bólintott.
– Igen – felelte. – A mai naptól fogva mindannyian a
rokonaim vagytok.
Így ért véget az opiszi lázadás. De ezúttal Alexandrosz elérte,
amit akart.
A viszály végét jelző nagy lakomán a makedón veteránokat
meghívták, hogy üljenek körbe a király körül. De a következő
körben a perzsák ültek, a mögötte lévőben pedig az
egyiptomiak, az indusok, és így tovább, a birodalom többi
népének képviselői.
A lakoma végén Alexandrosz arra kérte a katonákat, hogy
imádkozzanak „a makedónok és perzsák közti békéért és a
birodalom uralmának egymás közötti megosztásáért”. Néhány
nappal korábban a veteránok talán még visszautasították volna
– most azonban nem volt más választásuk, mint beleegyezni.
Amikor ennek vége lett, a veteránok felkészültek a
távozásra. A lelkük mélyén sokan még mindig reménytelenül
boldogtalannak éreztek magukat.
Meghódították a világ legnagyobb városait, de most
visszaküldték őket a hegyekbe, ahol egykor juhokat gondoztak.
Helyettük Alexandrosz perzsákat toborzott birodalma
vezetésére.
Alexandrosz a szókimondó Kratéroszt választotta a
hazatérők vezetőjéül. A makedónok közül néhányan azt
pusmogták, hogy Alexandrosz azért akarja eltávolítani
Kratéroszt, hogy ne legyen senki, aki megakadályozhatná, hogy
végleg perzsává váljon.
De már késő volt erről vitatkozni. Kratérosz kiadta az
indulási parancsot, és a síkság csendjét hamarosan dübörgő
léptek zaja verte fel.
Ahogy a makedónok végigvonultak a síkságon, néhányuk
hátrapillantott. Opisz kapujában egy alacsony, zömök alakot
láttak, aki egyedül állt ott, búcsúzásra emelt kézzel. Aztán
elnyelte a nyári köd.
Soha többé nem látták Alexandroszt.

Beköszöntött az ősz. Ekbatana városában a naplemente

lángba borította az aranyfedelű tornyokat.
A palotában Alexandrosz újabb pohár borért nyúlt. A nyár
nagy drámája feledésbe merült; a makedón veteránok már több
száz mérföldnyire voltak.
 Immár elmondhatta magáról, hogy a királyok királya, Nagy
Kürosz méltó örököseként uralkodik. Nemcsak katonái
többsége volt perzsa és baktriai, hanem a feleségei, szolgái,
udvaroncai, sőt még testőrei is.
Éjszakáról éjszakára késő estig üldögélt és iszogatott a
barátaival. A legtöbbjük – mint Perdikkasz, Ptolemaiosz és
Nearkhosz – évtizedek óta ismert bajtársa volt. De a teremben
körbepillantva Alexandrosz egy-két újabb arcot is látott.
Ők voltak birodalma feltörekvő csillagai, akik dicsőségre és
hatalomra vágytak. Olyan emberek, mint ravasz és simanyelvű
görög titkára, Eumenész; vagy az ezüstpajzsosok új makedón
parancsnoka, az okos és számító, de kemény harcos Szeleukosz.
De egyvalaki állandó volt: a Mieza környéki erdőkben tett
sétáik óta Héphaisztión volt Alexandrosz legfőbb bizalmasa,
legjobb barátja és lelki társa. Még most is Akhilleuszhoz és
Patrokloszhoz, az Íliász híres baráti párosához mérték magukat.
Jutalmul hűségéért Alexandrosz nemrégiben nemcsak a
hetairoszok élére, hanem a birodalom hivatalos helyettesévé is
kinevezte a barátját. Ha vele bármi történik, Héphaisztión veszi
át a hatalmat.
Ahogy az őszi szelek fújdogálni kezdtek a hegyek felől,
Alexandrosz új atlétikai versenysorozatot hirdetett. De az első
napon valaki hiányzott a stadionból: Héphaisztión rosszul lett;
úgy tűnt, a napokig tartó mulatságok megülték a gyomrát. Csak
enyhe láza volt, és Alexandrosz nem gondolt semmi rosszra.
Barátja lefeküdt aludni, és a zenei előadások és a
birkózóversenyek a szokásos módon folytatódtak.
A láz hetedik napján Héphaisztión jobban érezte magát. Egy
pohár borért kiáltott.
Néhány órával később Alexandrosz épp egy atlétikai
versenyt nézett, amikor az egyik udvaronca letérdelt mellé, és a
fülébe súgott valamit. Alexandrosz azonnal talpra ugrott, és a
kijárat felé sietett, nyomában testőreivel.
De már késő volt. Mikor Alexandrosz belépett barátja
hálószobájába, Héphaisztión arca olyan fehér és hideg volt,
mint a márvány. Halott volt.
Alexandrosz egy pillanatig csak állt ott, döbbenten.
A térde megroggyant, s megfordult vele a szoba.
Aztán minden elsötétült.
 20.

Babilon
Alexandrosz három napig sírt.
Először nem volt hajlandó elhagyni Héphaisztiónt, barátja
hideg kezébe kapaszkodott. Még azután is, hogy a barátainak
sikerült elrángatniuk mellőle, összekuporodva feküdt a padlón,
és csillapíthatatlanul zokogott.
Az ételét érintetlenül küldte vissza, és nem volt hajlandó
mosakodni vagy borotválkozni. Egy szót sem szólt. Egyszerűen
csak feküdt ott, a semmibe bámulva, miközben könnyek
gördültek végig az arcán.
Amikor Alexandrosz végül összeszedte magát, szeme tompa
és üres volt. Kést kért, és levágta a haját, ahogy Akhilleusz tette
barátja, Patroklosz halála után.
Az egész birodalomban nyilvános gyászt hirdettek. Minden ló
sörényét és farkát lenyírták. A fuvolák és más hangszerek
használatát betiltották. Héphaisztión orvosát felakasztották.
De temetés nem volt, még nem: Héphaisztiónnak valami
rendkívüli járt. Ezért Alexandrosz bejelentette, hogy a temetést
elhalasztják, amíg vissza nem térnek Babilonba, ahol
megszervezi a valaha volt legnagyobb szabású temetkezési
játékokat.
Addig is elrendelte, hogy állítsanak neki emlékművet
Ekbatanában, ahol barátja kiszenvedett. A helyi kőfaragók egy
óriási oroszlánt alkottak, a fenség és a hatalom megtestesítőjét.
Az idő és az elemek által elkoptatott oroszlán ma is áll az
iráni Hamadan városában. Ma, több mint kétezer évvel
Héphaisztión halála után a látogatók még mindig sorban állnak,
hogy lefényképezkedhessenek mellette, ahogy talán
Alexandrosz is szerette volna.

Teltek a hetek, de Héphaisztión halála soha be nem gyógyuló

sebet ejtett Alexandrosz lelkén. A király nemcsak a tanácsai és a
barátsága miatt támaszkodott gyermekkori társára, hanem
azért is, hogy enyhítse a fővezéri tisztséggel járó magányt.
Már csak egy másik régi bajtársára, a nagyravágyó
Perdikkaszra támaszkodhatott, aki átvette a hetairoszok
irányítását. Az udvarban az ő barátainak volt a legnagyobb
befolyása.
Örökre eltávozott hát Parmenión, Kleitosz, Kratérosz – és
most Héphaisztión is. Az új emberek színre lépésével a hatalmi
viszonyok is napról napra változtak.
És mi volt a helyzet Alexandrosszal?
Sokak számára a 32 éves uralkodó nem is festhetett volna
pazarabbul. A látogatókat aranytrónon ülve fogadta, bíborszínű
palástban, még a testőrei is bíborszínű ruhát viseltek.
Mivel a makedón veteránok messze voltak, senki sem
gúnyolódott perzsa szokásain. És úgy tűnt, Alexandrosz minden
eddiginél jobban elszánta magát arra, hogy megfeleljen isteni
atyja, Zeusz-Ámon képének.
„A vacsorákon az istenek szent ruháit viselte, hol a
bíborszínű köpenyt, hol Ámon papucsát és szarvát, hol Artemisz
istennő ruháját…”, állította egy görög szerző, az olünthoszi
Ephipposz. „Néha Hermésznek öltözött, különösen a
mulatságokon, amikor szárnyas szandált és széles karimájú
kalapot vett fel… Gyakran öltött magára oroszlánbőrt, s kezében
bunkót szorongatott, mint Héraklész.”
Egyes megfigyelők szerint Alexandrosz öltözködés iránti
szenvedélye az elmebaj jele volt. Mintha a gyász őrületbe
kergette volna, és nem tudott volna többé különbséget tenni a
fantázia és a valóság között.
„Palotája padlóját drága illatszerekkel és illatos borokkal
locsolta be; mirhát és más füstölőket égettek a kedvéért”, írta
rosszallóan Ephipposz. „De egyesek szerint előfordult, hogy
elviselhetetlen, gyilkos hangulatban volt, és olyankor a
jelenlévők félelmükben elhallgattak, annyira rettegtek a
haragjától.”
Lehet, hogy az efféle történetek hazugságok voltak,
amelyeket Alexandrosz ellenségei terjesztettek. De az is lehet,
hogy akadt bennük igazság, bármennyire túlzóak is voltak.
Az arany és a csillogás ellenére Alexandrosz magányosnak,
sőt szomorúnak látszott.
Úgy tűnt, a kalandok ideje lejárt, az ifjonti lelkesedés
kihunyóban van.
Mindenekelőtt azonban eltávozott legközelebbi barátja, az ő
Akhilleuszának Patroklosza.
Így teltek a hosszú esték. Perzsa díványán fekve, testőreitől
körülvéve, Alexandrosz a poharában lévő borra meredt. Két fiút
látott, amint Mieza erdejében sétálgatnak, és izgatottan
beszélgetnek a régmúlt idők hőseiről. Látott egy hatalmas
fekete mént a palota udvarán, ökörfejet formázó billoggal az
oldalán. Egy lándzsát, amint Ázsia partja felé repül, egy kardot,
amint átvágja a gordioszi csomót.
Látott tevéket trappolni az egyiptomi sivatagon át, egy
sereget, amint felkapaszkodik a keleti hegyekbe.
 És mint valami kísérteties visszhangot, újra meg újra hallotta
Kalanosz utolsó szavait:
Még találkozunk, Babilonban…
Felhörpintette az utolsó kortyot a kupából, és borért kiáltott.

Teltek a hónapok. A Kr. e. 324. évből 323. lett, és Alexandrosz

újabb hódításon törte a fejét.
Az udvarban az a hír járta, hogy új hadjáratot tervez, bár
senki sem tudta pontosan, hová.
Azon a télen hétszáz új hajó megrendelésének híre terjedt el
a birodalomban. A Kaszpi-tenger partvidékének erdeit
hamarosan fejszék csattogása verte fel: fákat döntöttek ki a
hajóépítő üzemek számára. Babilonban hatalmas, akár ezer
hadihajó befogadására alkalmas kikötő építésébe kezdtek. A
főníciai partok mentén Alexandrosz ügynökei busás fizetséget
ajánlottak a tapasztalt tengerészeknek, hogy jöjjenek Babilonba,
és csatlakozzanak a flottához.
A kocsmákban azt suttogták, hogy Alexandrosz eddigi
legambiciózusabb vállalkozását tervezi: hatalmas tengeri
inváziót indít Arábia ellen, hogy átvegye a felbecsülhetetlen
értékű fűszerkereskedelem feletti ellenőrzést.
Az ókorban kevés termék volt annyira értékes és keresett,
mint az illatszerek és a fűszerek. A perzsa partok mentén tett
útja során Nearkhosz több forrásból is úgy értesült, hogy az
arabok szinte kimeríthetetlen készletekkel rendelkeznek
kassziából, fahéjból, tömjénből és mirhából.
Az arab fűszerkereskedelem ellenőrzése Alexandroszt a
történelem messze leggazdagabb uralkodójává tehette volna.
Elegendő aranyat biztosított volna számára akár tucatnyi
hadsereg fenntartásához és paloták százainak felépítéséhez is.
De vajon megelégedett volna ennyivel? Nem vágyott volna
még több hódításra, még több legyőzendő ellenségre?
Arrianosz szerint Alexandrosz „soha nem hagyott volna fel a
területszerzéssel. Még ha a britek szigeteit is hozzácsatolta
volna Európához, akkor is tovább kutatott volna ismeretlen
földek után.” És aztán, „ha nem talált volna senki mást, akivel
harcolhat, önmagával harcolt volna”.
De midőn a hajógyárak kalapácsütések zajától
visszhangoztak, volt egy érdekes utalás az eljövendő dolgokra,
egy intő jel arra, hogy a történelem kereke új irányba fordult.
A nagykirály visszatérésének híre messzi földre eljutott. Már
nevének említése is oly mértékű rémületet váltott ki
világszerte, hogy minden nemzet kész volt meghajolni előtte
mint a legfőbb uralkodó előtt. A líbiaiak követséget küldtek, az
etiópok is, és további követek érkeztek Galliából, Hispániából,
Karthágóból és Szicíliából; de az illírektől, a trákoktól, a
lukánoktól és az etruszkoktól is.”
A látogatók egy csoportja azonban elkülönült a többitől. Az
akkori divattól eltérően a hajukat rövidre nyírták, simára
borotvált arcuk komoly, mosolytalan volt. Keveset beszéltek, de
mindent megfigyeltek.
Közép-Olaszországból jöttek. Városuk köztársaság volt, nem
királyság. De az a hír járta róluk, hogy kemény, harcias
emberek, s büszkék jól képzett hadseregükre.
Alexandrosz udvaroncai lopva gúnyos pillantásokat
váltottak. Egyetlen itáliai köztársaság sem érhet fel Makedónia
nagyságához, bármilyen jól képzett hadsereggel rendelkezzen
is. Hogy is hívják ezt a várost?
 A neve, felelték az idegenek, Róma.

Kr. e. 323 első heteiben Alexandrosz Babilonba indult. Ott, a

Perzsa Birodalom legnagyobb városában akarta megadni
Héphaisztiónnak a méltó végtisztességet. Amikor az
ünnepségek véget érnek, elkezdődhet Arábia meghódítása.
Ám ahogy Alexandrosz átvezette seregét a babilóniai
mocsarakon, valami nagyon furcsa dolog történt. A Tigris folyó
partján a város papjai várták, fekete szakállas arcuk sápadt volt.
A babiloni látnokok emberemlékezet a csillagokból olvasták
ki a jövőt. És most borús híreket hoztak.
Az égbolt egy király halálát jövendölte, mondták.
Alexandrosznak tehát nagyon óvatosnak kell lennie.
Mindenáron el kell kerülnie, hogy nyugat felől lépjen be
Babilonba, ami biztos katasztrófát jelentene.
Alexandrosznak ismét eszébe jutottak Kalanosz utolsó
szavai.
Még találkozunk, Babilonban…
De Alexandrosz néhány társa megvetően fintorgott. Hogyan
állíthatják a babilóniai papok, hogy ismerik a jövőt?
– Ha a dolgokat a sors irányítja – mondta egyikük elutasítóan
–, azt földi halandó nem ismerheti.
Ráadásul Alexandrosz Zeusz fia, nem igaz? Mitől kellene hát
félnie?
Néhány nappal később, dacolva a papokkal, Alexandrosz a
nagy nyugati kapun át belovagolt Babilonba.
A hatalmas város még sohasem nézett ki szebben a reggeli
napsütésben. A járdák tele voltak ujjongó gyerekekkel, a
virágfüzérekkel díszített tornyokon zászlók lobogtak.
Az Istár-kapu ragyogó kékje, a nagy zikkurat magasba törő
négyszöge és a függőkertek buja zöldje láttán Alexandrosz
félelmei elolvadtak, mint a téli hó a tavaszi napon.
A palota pompájában berendezkedve figyelmét drága barátja
temetésére fordította. Perdikkasz már korábban megérkezett
Héphaisztión holttestével, és a temetkezési játékok hírére máris
atléták és zenészek ezrei sereglettek Babilonba.
Alexandrosz tervei még saját mércéjével mérve is
lélegzetelállítóan grandiózusak voltak. Ahogy egy görög
történetíró megjegyezte, olyan nagyszabású és pazar szertartást
akart, hogy az „felülmúlja mindazokat, amelyeket korábban a
világon tartottak”.
Parancsára a munkások lebontották Babilon városfalának
egy részét, majd gigantikus, mintegy 60 méter magas
emlékművet alkottak belőle, amelynek hét hatalmas emeletét
fatörzsek tartották.
Minden szintet gazdagon díszítettek: az elsőt több száz
hadihajó aranyorrával, a másodikat aranysasokkal és óriási
fáklyákkal, a harmadikat fából faragott vadállatokkal és
vadászokkal – és így tovább, egészen a hetedik szintig, ahol a
szirének{42} alakjai voltak láthatóak. Külön helyet alakítottak ki
a kórusnak, amely Héphaisztión dicséretét zengi majd.
Nem spóroltak a költségekkel. Csak a díszítésre, a bíbor- és
skarlátvörös festékre, az aranyra és az elefántcsontra egy kisebb
vagyont költöttek. Az egész legalább tízezer talentumba került –
mai értékre átszámítva körülbelül egymilliárd forintba.
Alexandrosznak azonban még ez sem volt elég. Néhány
hónappal korábban követeket küldött Ámon orákulumához,
egy egyszerű kérdéssel. Tudni akarta, hogy Héphaisztión
csatlakozott-e az isteni halhatatlanokhoz.
A követek jó hírekkel tértek vissza. Héphaisztión nem volt
isten, de isteni hős volt, aki méltó az áldozatra. A temetés
napján Alexandrosz volt az első, aki áldozott régi barátjának.
Megparancsolta, hogy amikor Héphaisztión megkezdi útját
az öröklétbe, oltsák el a perzsák szent tüzeit.
Erre a papok a homlokukat ráncolták – csak a király
halálakor oltották el a szent tüzet. Ez volna a lehető
legbaljósabb ómen.
De Alexandrosz ragaszkodott hozzá. És mostanra senki sem
maradt, aki vitába mert volna vele szállni.

Késő tavaszra járt, s Babilonban egyre nagyobb volt a hőség.

A ködös, szűk sikátorok bűzlöttek a füsttől és az izzadságtól.
A palotában Alexandrosz az arab expedíció terveit böngészte.
A flotta készen állt – a hajók kitűnő állapotban voltak, és
legénységük alig várta, hogy elindulhasson –, csakúgy, mint a
hadsereg: a nyugati szatrapák több ezer zsoldost küldtek,
Peukesztasz pedig húszezer íjászt és lándzsást toborzott a
perzsa belterületekről.
A városfal előtt Alexandrosz tisztjei keményen
gyakorlatoztatták a csapatokat. Az Eufrátesz folyónál Nearkhosz
próbacsatát rendezett, a rivális csapatok nyíl helyett almával
lőtték egymást.
A harci kedv az egekbe szökött. Zeusz-Ámon fiával szemben
az araboknak esélyük sem lehetett.
Alexandrosz mégsem tudta elfelejteni Kalanosz szavait, és
nem volt képes elűzni a gyötrő érzést, hogy valami nincs
rendjén.
Nagy bosszúságára aggasztó híreket kapott Makedóniából.
Amíg ő távol volt, apja régi hadvezérére, Antipatroszra bízta
hazája kormányzását. Ám az azóta eltelt években Antipatrosz és
Alexandrosz anyja, Olümpiasz között egyre feszültebbé vált a
viszony.
Mindketten panaszos levelekkel zaklatták Alexandroszt.
Olümpiasz még arra is figyelmeztette a fiát, hogy a hadvezér azt
tervezi, magának kaparintja meg a királyságát.
És akkor, egy különösen fülledt napon Antipatrosz fia,
Kasszandrosz lovagolt be Babilonba, hogy a király előtt tegyen
tanúbizonyságot apja hűségéről. Kasszandrosz sötét,
farkasszerű ifjú volt, akit Alexandrosz sohasem kedvelt.
Valahányszor felnézett, úgy érezte, mintha hideg, mohó
tekintetével Kasszandrosz lopva őt fürkészné.
Teltek a hetek. A makedón parancsnokok megtették az utolsó
előkészületeket. Alexandrosz nyugtalansága azonban mégsem
csillapodott.
Egyik reggel egy őrültnek sikerült bejutnia a palotába. Az
őrök mellett elosonva belopózott a királyi lakosztályokba,
felvette a király diadémját, és leült az aranytrónra.
Amikor a királyi testőrök felfedezték, azt állította, hogy az
istenek vezették. Alexandrosz elborzadva rendelte el a
kivégzését, de nem tudta kiverni fejéből az esetet.
Egy pár nappal később történt furcsa epizód csak még jobban
fokozta nyugtalanságát.
Ő és barátai Babilon közelében vitorláztak, amikor egy
széllökés a fejéről a mocsárba fújta a diadémot. Szeleukosz, az
ezüstpajzsosok vezetője nyomban a vízbe vetette magát, hogy
visszaszerezze. Visszaúszott a csónakhoz, fején egyensúlyozva a
diadémot, hogy az ne ázzon el – és így egy pillanatra Szeleukosz
volt az, nem pedig Alexandrosz, aki az aranypántot viselte.
Amikor Szeleukosz felkapaszkodott a fedélzetre, a két férfi
tekintete találkozott.
Aztán Alexandrosz átvette a diadémot, és elfordult.

Már május végére minden készen állt. Mielőtt elindultak

volna a sivatagba, Alexandrosz búcsúlakomákat tartott és
ünnepi játékokat rendezett Babilonban a csapatoknak.
Mégis, a vidám kacagás közepette, mindvégig valamiféle
furcsa, kifürkészhetetlen rettegés nyomasztotta.
Május 28-án, egy héttel az indulásuk előtt Alexandrosz a
flotta főparancsnokává történt kinevezése alkalmából
aranykoronát adományozott Nearkhosznak. Aznap késő este
mindketten jelen voltak azon a zárt körű ünnepségen, amelyet
egyik főtisztje, a láriszai Medeiosz szervezett.
A húsz vendég között ott volt Alexandrosz legközelebbi
barátainak többsége: Nearkhosz, Perdikkasz, Ptolemaiosz,
Eumenész és Peukesztasz. Csak egyvalaki hiányzott közülük: a
megboldogult Héphaisztión.
A mulatság az éjszakába nyúlt, folyt a bor, az arcok ragyogtak
a gyertyafényben. Alexandrosz mindig is szívesen ivott, és az est
tetőpontján egy nagy korsó borral mondott tósztot őse, a
legendás Héraklész tiszteletére.
Hátrahajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és ivott… ivott…
ivott… ivott, amíg el nem fogyott az egész. Barátai éljeneztek,
Alexandrosz pedig kacagott, és eldobta a korsót.
Másnap már lüktetett a feje. Megfürdött, és aludt egy keveset.
Aztán visszament Medeiosz házába kockázni, mielőtt hazatért
volna, hogy újra megfürödjön.
Alexandrosz nyomorultul érezte magát, de úgy gondolta,
valószínűleg csak a bor miatt. Ismét elaludt. De amikor
felébredt, reszketett, és a lepedője nedves volt az izzadságtól.
Újabb nap telt el, aztán még egy. Rettenetesen gyengének
érezte magát, és alig evett.
Újabb fürdőt vett, de az sem használt. Megpróbált áldozatot
bemutatni, de nem volt hozzá ereje, és úgy tűnt, az istenek
elhagyták.
Összehívta a flotta parancsnokait, és megparancsolta nekik,
hogy négy nap múlva induljanak, de a hangja olyan erőtlen
volt, hogy alig hallották. Homloka tüzelt, szeme
természetellenesen csillogott, haja lucskos volt az izzadságtól.
Most már nyilvánvaló volt, hogy mindez nem csupán a bor
miatt van.
Később néhányan azon tűnődtek, hogy talán megmér-
gezték.
De egyetlen méreg sem hat ilyen lassan. Az igazság az, hogy
Alexandrosz súlyos beteg volt, talán maláriában szenvedett, egy
olyan kórban, amely a babilóniai mocsarak környékén nagyon
gyakori volt. A hatodik napon a szolgái átvitték a folyó
túlpartján lévő nyári rezidenciába, azt remélve, hogy a
környezetváltozás jót tesz neki. De rosszabbul érezte magát,
mint valaha; a teste lángolt, szaggatottan és nehezen lélegzett.
A nyolcadik napon a szolgák visszavitték a palotába. Amikor
bejöttek a tisztjei, írja Arrianosz, felismerte őket, de nem tudott
egy szót sem szólni, mintha elvesztette volna a hangját.
Ekkorra már az egész városban elterjedtek a betegségéről
szóló hírek. A következő két napban a szobájában maradt, s a
hidegrázástól reszketve álom és ébrenlét között hánykolódott.
Odakint azonban egyre nőtt a feszültség. A makedónok azt
pusmogták, hogy már napok óta halott. Hiszen mi másért
lennének zárva a királyi lakosztályok ajtajai? A barátai
valószínűleg már a kincseit osztják fel egymás között…
Június 9-én késő este Alexandrosz szolgái kiabálást és
dörömbölést hallottak. Amikor kikukucskáltak, borgőzös
katonák tömegét látták, akik látni akarták szeretett királyukat.
Értelmetlen volt vitatkozni. Az ajtók kinyíltak, és bejöttek a
katonák. De amikor meglátták a sovány alakot az ágyban,
hirtelen elhallgattak.
Alexandrosz élt, és a szeme nyitva volt, de nem tudott
megszólalni. Nagy küszködés árán felemelte a fejét, és jobbjával
erőtlenül tisztelgett.
A makedónok egymás után, fejet hajtva elvonultak királyuk
előtt. Mire távoztak, sokan közülük sírtak.
Alexandrosz egész másnap az életbe kapaszkodott.
Peukesztasz és Szeleukosz a templomban töltötték az éjszakát,
kétségbeesetten imádkozva a csodáért. De már késő volt.
Alexandrosz mégsem volt halhatatlan. És nem is az volt a
sorsa, hogy egy legendás harcos kezétől haljon meg, miként azt
annyian jósolták.
Úgy halt meg, ahogy oly sok millió ember az ókorban: az
ágyában, izzadságban úszva, betegség következtében.
A következő nap, június 11-e természetellenesen sötéten
virradt, mintha maga a nap is gyászba burkolózott volna.
Mindenütt katonák álltak, feszült és gyanakvó arccal, kardjuk
markolatán nyugvó kézzel.
Az emberek többsége a házakban maradt, és azok, akik
kimerészkedtek, nem vittek magukkal lámpást, inkább
botorkáltak a sötétben. A kutyák vonyítottak, s fejük fölött
hollók köröztek vészjóslóan.
A félelem takarója borult a városra. Babilon népe várta az
elkerülhetetlent.
Aznap késő délután, négy óra tájban a barátai Alexandrosz
ágya köré gyűltek. Sokan közülük zokogtak. Királyuk arca
szürke volt, légzése nehézkes. Már nagyon közel volt a vég.
Kinyitotta a szemét, és sikerült megszólalnia
– Zeusz templomában temessetek el – suttogta –, apám
házában.
Aztán nagy erőfeszítéssel lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűjét, és
átnyújtotta Perdikkasznak. Barátai közelebb léptek hozzá, és
megkérdezték, kinek adja a királyságot.
– A legerősebbnek{43} – felelte alig hallhatóan.
A szája egy pillanatra gúnyos félmosolyra húzódott. Micsoda
temetkezési játékok lesznek itt, ha ő már nem él, gondolta.
A feje hátrahanyatlott, és lehunyta a szemét.
Néhány pillanattal később vett egy mély, reszketeg lélegzetet,
aztán csönd lett.
Bevégeztetett.

Aznap este egy babilóniai írnok a csillagászati naplója fölött

ült, amelybe a papok a földi és az égi eseményeket jegyezték fel.
Óvatosan belenyomta tollát a tábla viaszába, és írni kezdett:
„A király meghalt. Felhők…”{44}
 EPILÓGUS

Temetkezési játékok
Alexandrosz úgy gondolta, halála után nagyszabású
temetkezési játékok lesznek, és így is történt. Azt azonban még
ő sem tudta elképzelni, mennyire véres játékok lesznek ezek.
A versengés már halála másnapján, június 12-én elkezdődött
Babilonban. Az arany trónteremben Alexandrosz barátai
összegyűltek a holtteste körül, hogy megbeszéljék, mi legyen a
következő lépés.
Mindannyian sokkos állapotban voltak. Nemcsak a
királyukat veszítették el, de több ezer mérföldre voltak az
otthonuktól, és nem volt kijelölt utód, aki vezethette volna őket.
Mivel Perdikkasz volt a rangidős parancsnok, ő szólalt meg
először. Közölte, hogy Rhóxané gyermeket vár – így aztán
várniuk kell, hiszen ha az újszülött fiú lesz, ő lép Alexandrosz
helyébe.
Mindannyian tudták, hogy ez a felállás leginkább
Perdikkasznak kedvez: az ambiciózus hadvezér előkelő
származású volt, Alexandrosz gyűrűjének birtokosa, továbbá a
hetairoszok parancsnoka – tehát ő lett volna a legkézenfekvőbb
jelölt a régensi tisztségre.
De nem mindenki értett egyet vele. A gyalogság vezetője,
Meleagrosz azzal érvelt, hogy Rhóxané fia nem lesz tiszta vérű
makedón, mert az anyja Szogdiából származik. Az egyszerű
katonák egy igazi makedón királyt akarnak, nem pedig valami
ázsiai idegent.
De van megoldás, mondta Meleagrosz. Mi van Alexandrosz
féltestvérével, Arrhidaiosszal, aki velük tartott a hadjáratra? Ő
Babilonban él, és azonnal átvehetné a helyét mint tiszta vérű
makedón utód.
Erre Ptolemaiosz megrázta a fejét, és kijelentette, hogy ez
nagyon rossz ötlet. Arrhidaiosz nem harcos, és a tanulási
nehézségei miatt alkalmatlan az uralkodásra. De
Ptolemaiosznak Perdikkasz terve sem tetszett. Miért egy ember
legyen a régens? Miért ne oszthatnák meg a hadvezérek a
hatalmat, tanácsot alkotva, amely szavazna a súlyos
döntésekről?
Végül kompromisszumra jutottak. Ha Rhóxanénak fia
születik, ő lesz a király, akit egy négyfős tanács irányít majd:
Perdikkasz, Leonnatosz, Kratérosz és Antipatrosz.
Csakhogy nem ment minden zökkenőmentesen. A makedón
gyalogság tömeggyűlést tartott a palota előtt. Ők honfitársukat,
Arrhidaioszt akarták királynak, és fölöttébb feldühítette őket,
hogy Alexandrosz régi barátai a maguk kénye-kedve szerint
alakítják az utódlást.
A gyalogosok végül úgy döntöttek, saját kezükbe veszik az
irányítást, és berontottak a palotába. Perdikkasz és a többiek
kaotikus jelenetek közepette elbarikádozták magukat a
trónteremben Alexandrosz holttestével, miközben a többi
katona őrjöngve dörömbölt az ajtókon.
Végül a hadvezérek egy oldalajtón keresztül elmenekültek,
és a gyalogság átvette az irányítást a trónteremben. Miután
előkerítették Arrhidaioszt, felöltöztették Alexandrosz
palástjába, fejére helyezték a diadémot, és kikiáltották
királyuknak. Arrhidaiosz alig értette, hogy mi történik, csak
bambán ült a trónon, alig néhány méterre bátyja holttestétől.
Alexandrosz teste szinte még ki sem hűlt, s birodalma máris
szétesőfélben volt.

Végül a két fél törékeny alkut kötött. Arrhidaiosz maradt a

király, de abban mindannyian egyetértettek, hogy ha Rhóxané
fiút szül, meg kell osztozniuk a trónon.
De már ekkor sejteni lehetett, micsoda véres harcok várnak
majd rájuk. Perdikkasz lépett elsőként: elrendelte Meleagrosz
letartóztatását, majd kivégzését. Aztán ő és Rhóxané titokban
megölették Alexandrosz perzsa feleségét, Sztateirát, majd
holttestét egy kútba dobták.
Miért tették ezt? A válasz nyilvánvaló. A palotában
összeesküvésről suttogtak, ezért Perdikkasz és Rhóxané úgy
gondolták: azelőtt kell lecsapniuk, hogy riválisaik ellenük
fordulnak. Kr. e. 323 késő nyarán Rhóxanénak fia született, akit
apja után IV. Alexandrosz néven koronázták meg. Alexandrosz
birodalmának tehát immár két királya volt – csakhogy egyikük
sem volt alkalmas az uralkodásra.
Mindennek következtében Perdikkasz kezébe került a
hatalom, aki régensként és a hadsereg fővezéreként
kormányozta a birodalmat Babilonból, a közös királyok feletti
ellenőrzéssel.
Hogy a többi makedón hadvezért megnyugtassa, átadta
nekik saját szatrápiáit: Leonnatosz megkapta Phrügiát, a
veterán Kratérosz és a tapasztalt Antipatrosz Görögországon és
Makedónián osztoztak, Ptolemaiosznak pedig a gazdag és
könnyen védhető Egyiptom jutott.
Nemsokára azonban a diadokhoszoknak, vagyis utódoknak
nevezett hadvezérek harcolni kezdtek egymással – és ennek
furcsa módon maga Alexandrosz volt a kirobbantója.
A néhai uralkodó mumifikált teste Babilonban nyugodott,
aranykoporsóban, bíborszínű lepel alatt. Közben Perdikkasz
elrendelte egy hatalmas halottaskocsi építését, hogy a testet
végső nyughelyére, Makedóniába szállítsa.
Az óriási aranykocsit istenek és istennők képmásai, valamint
Alexandrosz életének jeleneteit ábrázoló festmények
díszítették. A kocsi tetején helyezték el Alexandrosz
szarkofágját, alsó szintjén pedig egy kis kamra volt, ahol a
gyászolók az egykori királyért imádkozhattak. 321 tavaszán
Perdikkasz emberei elindultak a kocsival Babilonból Makedónia
felé. De valahol Szíria poros útjain feltartóztatta őket egy
különítmény, amely titokban lovagolt ki Egyiptomból.
Alexandrosz régi barátja, Ptolemaiosz magának akarta a
holttestet – bölcsen felismerve, hogy aki a néhai király
maradványait birtokolja, az jó eséllyel pályázhat jogos
örökösének címére.
Alexandrosz maradványai tehát a Makedóniába való
visszatérés helyett Egyiptomba kerültek. Az ország ősi
fővárosában, Memphiszben Zeusz-Ámon fia megpihent,
Ptolemaiosz őrségének éber szemeitől vigyázva.
Perdikkasz a holttest eltulajdonítását hadüzenetnek
tekintette. Sereget toborzott, és Kr. e. 321 nyarán elindult, hogy
végleg leszámoljon Ptolemaiosszal.
Hadjárata azonban katasztrofálisan végződött. A Nílus-
delta egyik erődjének ostrománál súlyos veszteségeket
szenvedett, csakúgy, mint amikor megpróbált átkelni a folyón. A
tisztjei kezdtek elcsüggedni, és egyik éjszaka, amikor Perdikkasz
épp a sátrában elmélkedett, egy csoportjuk behatolt oda, és
végzett vele.
Perdikkasz halálával az egység látszata teljesen megszűnt.
Két évvel Alexandrosz halála után az utódai keselyűkké váltak,
és hódításai koncain marakodtak.
Húsz éven át zajlott a polgárháború, a viszályok és árulások,
szövetségek és gyilkosságok hihetetlenül bonyolult története.
Leonnatoszt, aki Multánnál megmentette Alexandrosz életét,
Kr. e. 322-ben megölték az athéniak. Kratérosz egy évvel később
halt meg, Alexandrosz egykori titkára, Eumenész ellen
harcolva.
Antipatrosz közel nyolcvanéves korában, Kr. e. 319-ben
hunyt el, így fia, Kasszandrosz küzdött meg Alexandrosz
anyjával, Olümpiasszal a Makedónia feletti uralomért.
A vérontás folytatódott: először Olümpiasz gyilkoltatta meg
Arrhidaioszt, majd Kasszandrosz Olümpiaszt. Nem sokkal
később Kasszandrosz megölette a fiatal IV. Alexandroszt, és a fiú
anyját, Rhóxanét is.
Kr. e. 305-ben Kasszandrosz királlyá koronáztatta magát.
Ekkorra azonban a birodalom már teljesen szétesett, s területén
négy fő utódállam jött létre.
Kasszandrosz Makedóniát és Görögország európai részét
szerezte meg.
Alexandrosz egykori testőre, Lüszimakhosz Kis-Ázsiában és
Trákiában alapított birodalmat.
A harmadik utódállam Ptolemaiosz gazdag és büszke
Egyiptomja volt.
A negyedik, amely Alexandrosz ázsiai hódításainak nagy
részét foglalta magába, volt a legnagyobb mind közül. Évekig
tartó harcok után az ezüstpajzsosok parancsnoka, Szeleukosz
kezére került, aki megalapította a Szeleukidák dinasztiáját.
 Az ómen tehát beteljesedett. Nem sokkal Alexandrosz halála
előtt Szeleukosz kimentette a mocsárból a diadémját, mely most
már végleg az övé lett.

Néhány év alatt tehát Alexandrosz világbirodalomról szőtt

álma szertefoszlott. De az öröksége tovább élt.
Hódításai nyomán a makedónok Ázsia nagy részén
gyarmatokat alapítottak. Még a távoli Baktriában és Szogdiában
is évszázadokon át fennmaradtak helyőrségi városaik, a görög
civilizáció központjaiként.
Még jóval azután is, hogy Alexandrosz utolsó katonáit
eltemették, gyermekeik és unokáik hűek maradtak a régi
szokásokhoz. Több ezer mérföldre születtek az Égei-tengertől,
de továbbra is görög isteneket imádtak, görög színdarabokat
néztek, és görög érméket vertek.
A baktriai görög királyság több mint egy évszázadon át
fennállt, mielőtt a sztyeppék nomádjai elözönlötték volna. Az
utolsó görög királyság, Pándzsábban, valószínűleg még 150 évig,
közvetlenül Jézus születése utánig létezett.
Mivel ezek a birodalmak el voltak vágva a mediterrán
világtól, és kevés feljegyzés maradt róluk hátra, továbbra is
rejtélyek övezik őket. A mai Üzbegisztán, Afganisztán, Pakisztán
és India területén azonban a régészek görög pénzérmékre és
más leletekre bukkantak a homok mélyén.
A többi utód királysága hosszabb ideig fennmaradt. A
legnagyobb Szeleukosz gigantikus birodalma volt, amely a mai
Irán, Irak, Szíria és Törökország nagy részét foglalta magában.
 Szeleukosz, aki valójában soha nem tartozott Alexandrosz
legközelebbi társai közé, volt a legkegyetlenebb az összes utóda
közül. Leszármazottainak uralma alatt ázsiai birodalma még két
évszázadon át fennmaradt. De végül a Szeleukida Birodalom is
darabokra hullott, és Alexandrosz víziója Kelet és Nyugat
egyesüléséről örökre megsemmisült.
Ami Makedóniát illeti, bármennyire is furcsán hangzik, soha
nem heverte ki igazán Alexandrosz uralkodását.
Philipposz alatt Makedónia volt Európa legerősebb hatalma.
Alexandrosz kalandjai azonban kimerítették munkaerő- és
pénztartalékait. És amint a hódítások abbamaradtak, zsákmány
sem érkezett többé.
A hangsúly egyre inkább keletre helyeződött. Az ambiciózus
fiatal görögök inkább Ázsia és Egyiptom nagyvárosaiban
keresték a szerencséjüket. Még Athén is álmos kisvárossá
hanyatlott.
Ahogy teltek az évek, Makedónia hatalma egyre csökkent, és
végül Görögország többi részéhez hasonlóan egy sokkal
fiatalabb, gazdagabb és dinamikusabb európai állam, Róma
uralma alá került.

Az utódok királyságai közül Egyiptom tette a legmélyebb

benyomást a világ képzeletére.
Ptolemaiosz okosan döntött, amikor Egyiptomot választotta
zsákmányául. Az ország nemcsak rendkívül gazdag volt, hanem
viszonylag könnyű volt megvédeni is, mert csak a Sínai-
sivatagon átvágva lehetett megtámadni.
 Míg tehát a többi utód tönkrement, Ptolemaiosz hatalmas és
gazdag lett. Fáraóvá koronázta magát, és Alexandriát tette
fővárosává. Ott készíttette el a világ egyik legpompásabb
épülete, a Muszeion, a nagy könyvtár terveit.
Ptolemaiosz hosszú és boldog életet élt; utolsó éveit az
Alexandrosz kalandjairól szóló mű megírásával töltötte, amely
mára elveszett. Ágyban, párnák között hunyt el, Kr. e. 282-ben,
nyolcvanöt évesen.
Halála után csaknem háromszáz évig az ő leszármazottai
uralkodtak Egyiptomban. Fáraóknak nevezték magukat, és
átvettek néhány egyiptomi szokást.
A Ptolemaioszok azonban továbbra is makedónoknak
tartották magukat. Görögül beszéltek, és a testvéreikkel kötött
házasságok révén igyekeztek megőrizni vérvonaluk tisztaságát.
Uralkodásuk alatt Alexandria a világ legnagyobb görög
városa lett, amely világszerte híres volt könyvtáráról,
világítótornyáról, kikötőjéről és színházairól.
Leginkább azonban alapítója, a nagy makedón király, a
világhódító Alexandrosz végső nyughelyeként tartották
számon.
A Ptolemaioszok számára őseik régi barátjának sírja szent
hely volt. Alexandrosz mumifikált teste néhány évig egy
aranyszarkofágban feküdt, majd egy átlátszó üvegkoporsóba
helyezték.
Most már nem csupán egy király volt. Isten volt, Zeusz-Ámon
fia – ahogy mindig is akarta.
Teltek az évek, és Egyiptom is hanyatlásnak indult. A
polgárháborúk meggyengítették a Ptolemaioszok hatalmát, és a
rómaiaknak egyre nagyobb befolyásuk lett a Földközi-tenger
keleti mellékén.
 Ptolemaiosz utolsó örököse Kr. e. 51-ben foglalta el az
egyiptomi trónt, VII. Kleopátra néven, mindössze tizenhét
évesen.
Alexandrosz utódai közül talán Kleopátra volt az egyetlen
történelmi alak, akinek hírneve vetekedhetett nagy ősének
legendájával. Az ő élete, akárcsak Alexandroszé, bővelkedett
kalandban, drámai és tragikus eseményekben. De az ő
történetét egy másik könyv beszéli el.

Így értek hát véget a temetkezési játékok. Az utolsó

versenyzők meghaltak. A nézők hazamentek. Új urak vették át a
színházak és az arénák irányítását.
Az olyan városokban, mint Alexandria, fennmaradt a görög
kultúra. Évszázadokkal Alexandrosz halála után Észak-
Afrikában és Ázsiában még mindig sok ezer ember beszélt
görögül, olvasott görög verseket és imádott görög isteneket.
Ebben a görög nyelvű világban terjedt el a kereszténység a
Krisztus utáni első században. Még a Jézus életéről szóló első
beszámolók is görögül íródtak, ami Alexandrosz hódításainak
váratlan öröksége.
Ami magát Alexandroszt illeti, az ő fénye soha nem
halványult el. A rómaiak számára ő maradt a végső példakép,
minden idők legnagyobb hódítója.
A római hadvezér, Pompeius miatta nevezte magát
Magnusnak, vagyis „nagynak”. Alexandrosz régi köpenyét
viselte, és a haját úgy formázta, hogy az Alexandrosz érméin
lévő portrékhoz hasonlítson.
 Az első római császár, Augustus is rajongott érte. Amikor
meghódította Egyiptomot, meglátogatta Alexandrosz sírját, és
tiszteletének jeléül virágokat és egy aranydiadémot helyezett el
rajta.
Krisztus után a harmadik században Caracalla császárnak
Alexandrosz volt az eszményképe. Seregét makedón phalanxba
szervezte, külön elutazott Alexandrosz sírjához, és „használt
bizonyos fegyvereket és serlegeket”, amelyek állítólag a nagy
uralkodó birtokában voltak. Egyszer a római szenátusban
kijelentette, hogy ő valójában Alexandrosz, aki visszatért az
túlvilágról.
Ám ez sem segített rajta. Egy nap, amikor leszállt a lováról,
hogy szükségét végezze, az egyik katonája leszúrta. Ez az igazi
Alexandrosszal sohasem történt volna meg.
Végül, több száz év után, a hatalmas Római Birodalom is
összeomlott és elbukott. És valahogy az idő múlásával
Alexandrosz sírja elveszett.
Ma Alexandria a Földközi-tenger legnagyobb települése,
büszke egyiptomi város, több mint ötmillió lakossal. Mégsem
tudja senki, hol nyugszik az alapítója. Az évek során több mint
száz régészcsapat kutatott a városban Alexandrosz sírja után –
ám egyik sem találta meg.

Ahogy teltek az évszázadok, Alexandrosz legendája egyre

terebélyesedett. Már nem ember volt, hanem szuperhős.
Perzsiában a mesemondók démonként, szarvas
szörnyetegként írták le. Egyes történészek szerint Alexandrosz a
Koránban, a muszlimok szent könyvében „a kétszarvú” néven
szerepel, aki „a föld keleti és nyugati részére utazik, a nap
lenyugvásának helyére”.
Nyugaton Alexandrosz számtalan romantikus mese
szereplője. Állítólag griffek hátán repült a föld felett. Egyes
szerzők azt állították, hogy egy üvegharangban, mint valami ősi
görög búvár, leereszkedett az óceán fenekére.
De valljuk be, Alexandrosz teljesítménye nem szorul efféle
túlzásokra. Valódi kalandjai is épp eléggé rendkívüliek voltak.
Tízéves hadjárata során 22 000 mérföldön át vezette
embereit, és soha nem veszített csatát. Legyőzte a világ
leghatalmasabb uralkodóját, meghódította a világ legnagyobb
birodalmát, és ellenállás nélkül vonult be annak legnépesebb
városába. A történelem során valószínűleg egyetlen ember sem
jutott még el ilyen messzire vagy ért el ennyi mindent.
Modern fogalmakkal élve meghódította Görögországot,
Törökországot, Szíriát, Libanont, Izraelt, Palesztinát, Jordániát,
Egyiptomot, Irakot, Iránt, Afganisztánt és Pakisztánt, valamint
Üzbegisztán és Tádzsikisztán nagy részét, sőt India egy részét is.
Mindössze harminckét évet élt, s egyedül saját embereinek
kimerültsége és saját ambícióinak mérete győzte le. Csillogás,
dicsfény és izgalom tekintetében olyan magasra állította a
mércét, hogy a mai napig senki még csak meg sem közelíti.
Csillaga olyan fényesen ragyog, hogy a modern országok még
ma is harcolnak érte. Görögország és Észak-Macedónia csaknem
negyedszázadon át elkeseredett vitát folytattak arról, melyikük
„birtokolja” Alexandroszt.
Az északmacedónok róla nevezték el legnagyobb
repülőterüket, nemzeti zászlajukra az ő jelképe került, és
fővárosuk központjában óriási Alexandrosz- és Bukephalosz-
szobrot emeltek. A görögök felháborodtak, és ragaszkodtak
ahhoz, hogy Alexandrosz az övék.
Vajon mit szólna mindehhez Alexandrosz? Bizonyára örülne
neki. Mindig is tudta, hogy legendává válik – és igaza lett.
A történészek a mai napig vitatkoznak róla. Egyesek az
egyetemes testvériség nemes bajnokának, mások önző
szörnyetegnek tartják, akit csak a harc és a gyilkolás érdekelt.
Hogyan emlékezzünk rá? Ahogy szilajul üvölt Gaugaméla
mezején? Vagy ahogy határozott mozdulattal átvágja a gordioszi
csomót? Ahogy Ámon orákuluma előtt áll, lehajtott fejjel? Vagy
ahogy a sátrában duzzog, az indiai esőben?
Mindezek a képek eléggé hitelesek. De talán idézzük fel
magunkban azt a makedón fiút, aki szerette az istenekről és
hősökről szóló meséket, és azt mondta a barátainak, hogy őróla
is így fognak megemlékezni: versekben és dalokban.
Legalább ebben nem különbözött annyira az összes többi,
valaha élt fiútól és lánytól.
Kevesen gondolják közülünk komolyan, hogy Zeusz
gyermekei vagyunk. De mindannyian szeretjük a történeteket,
és mindannyian szeretjük magunkat saját kalandjaink hőseinek
képzelni.
És talán mindannyiunkban ott van egy belső Alexandrosz,
aki a horizontra emeli tekintetét, és a túlvilági dicsőségről
álmodik.
 A szerző utószava
Az egyetemes történelem kétségkívül egyik legizgalmasabb
sztoriját, Nagy Sándor makedón király élettörténetét sokszor és
sokan elmesélték már. Öt fő beszámoló létezik: Diodórosz
Szikulosz, Arrianosz, Quintus Curtius Rufus, Iustinus és
Plutarkhosz ókori történetírók művei, amelyek időnként
egymással teljesen ellentétes dolgokat állítanak. Legjobb
tudásom szerint igyekeztem kiigazodni ebben a labirintusban.
Néha kissé átdolgoztam az idézeteket, de nem vittem túlzásba.
Jó lenne többet tudni Alexandrosz barátairól, feleségéről,
Rhóxanéról és néhány más szereplőről, de az ókori források
nem sokszor említik őket, és azt sem tudjuk, hogy néztek ki.
Nagy volt a kísértés, hogy sok színes részletet kitaláljak, de ez
egy történelmi témájú alkotás, így inkább elvetettem az ötletet.
Alexandroszról rengeteg modern könyv született. Különösen
hasznos forrásnak bizonyultak Ernst Badian, A. B. Bosworth,
Paul Cartledge, Peter Green, Waldemar Heckel, Robin Lane Fox
és James Romm történetei, amelyekért nagyon hálás vagyok.
Tom Hollandnek a perzsa háborúkról szóló fantasztikus
könyvére is támaszkodtam, valamint néhány kiváló történelmi
honlapra, például Jona Lendering Livius oldalára és a Columbia
Egyetem online Encyclopaedia Iranicájára.
Ha valakit érdekel a történet televíziós változata, Michael
Wood történész készített egy BBC-sorozatot Nagy Sándor
nyomában (In the Footsteps of Alexander the Great) címmel,
amelyben végigköveti Alexandrosz útját Görögországtól
egészen Indiáig. Ez egy több mint húszéves sorozat, de ma is
nagyon lebilincselő.
Alexandrosz története már akkor lenyűgözött, amikor
először találkoztam Mary Renault róla szóló regényeivel, és
óriási élmény volt, hogy végül én magam is írhattam róla. Még
egyszer köszönöm Simon Windernek, Eva Hodgkinnek, Julia
Bruce-nak és James Pullennek, továbbá mindenkinek a Wylie
Ügynökségnél, a Penguin Booksnál és a Particular Booksnál.
És ami a legfőbb, köszönettel tartozom, mint mindig,
Catherine-nek és Arthurnak, az én külön bejáratú
Σωματοφύλακες (Testőreimnek).
 {1} Homérosz: Íliász. Nyolcadik ének, második versszak. (Devecseri Gábor
fordítása)
{2} Philipposz hazáját Makedónia és Macedónia néven is emlegették.
Korunkban e terület nagy része Görögországban található, a maradék pedig az
Észak-macedón Köztársaságban.
{3} A Kr. e. jelentése „Krisztus előtt”, azaz Jézus születése előtt. Ebben az
érában, kissé zavaró módon, a dátumokat visszafelé számolták. Tehát
Alexandrosz Kr. e. 356-ban született, Kr. e. 346-ban volt tízéves, és ha megérte
volna, Kr. e. 256-ban ünnepli a századik születésnapját.
{4} A mi naptárunk szerint feltehetően július 21-én.
{5} Az Égei-tenger túloldalán évszázadokig léteztek görög városok. Ma ez
a partvidék Törökországhoz tartozik.
{6} Héraklész ma inkább azon a néven ismert, amelyet a rómaiak adtak neki:
Herkules.
{7} A talentum ókori tömeg- és pénzegység. Egyetlen talentum elég volt
ahhoz, hogy egy képzett ácsot kilenc évig fizessenek, tehát ebből is látszik, hogy
a ló milyen elképesztően drága volt.
{8} Homérosz: Íliász. Huszonegyedik ének, hatodik versszak. (Devecseri
Gábor fordítása)
{9} A szó jelentése társ, barát. Ez az alakulat volt a makedón hadsereg
nehézlovassága.
{10} A makedón phalanx alapját egy 256 főből álló zászlóalj (szintagma)
képezte, mely 16 (esetleg 8) sornyi emberből állt. A falanx 64 szintagmát foglalt
magába, így több száz méteren, akár 1,5 kilométeren is széthúzódhatott.
{11} Görögül hüpaszpisztész.
{12} A Kleopátra népszerű makedón név volt, azt jelenti: „apja dicsősége”.
A név leghíresebb viselője, Egyiptom utolsó fáraója, aki csaknem 300 évvel
később élt, Alexandrosz barátjának, Ptolemaiosznak a leszármazottja volt.
{13} A temetkezési játékok gondolata furcsának tűnhet számunkra. De
a görögök minden jelentősebb alkalmat, például esküvőt és temetést, zenei
előadásokkal és sportversenyekkel tettek emlékezetessé.
{14} Gyakran mondják, hogy Diogenész egy régi boroshordóban lakott, de ez
nem igaz. Egy hatalmas agyagkorsó volt a lakása, egy tárolóedény, amelyet
görögül pithosznak neveznek.
{15} Mai neve Balkán-hegység.
{16} Mai neve Rozica (Bulgária).
{17} Kalliszthenész munkái sajnos elvesztek, de tudjuk, hogy más ókori
történetírók idéztek tőle saját műveikben.
{18} A makedón férfiak gyakran többnejűségben éltek. Alexandrosz apjának,
Philipposznak hét felesége volt, akik közül Olümpiasz volt a legbefolyásosabb
és legismertebb.
 {19} Ma inkább Dardanellák néven ismert; az első világháború egyik
legvéresebb csatájának helyszíne.
{20} Phrixosz azonban túlélte az utat. Megőrizte az isteneknek feláldozott
kos aranygyapját, amely a görög mitológia egyik nagy kincsévé vált. Sok évvel
később Jászón és az argonauták elrabolták.
{21} Mai neve Szir-darja.
{22} Mai neve Nur-hegység.
{23} Mai neve Belen-hágó.
{24} Mit értett ezalatt Alexandrosz? Talán azt, hogy Héphaisztión
ugyanolyan bátor, mint ő maga. Vagy hogy annyira jó barátok, hogy olyanok,
mint ugyanannak a jellemnek két változata, akik azonos reményeken és
álmokon osztoznak.
{25} Vajon ez igaz volt? Valószínűleg nem, de biztosan sohasem fogjuk tudni.
{26} Homérosz: Odüsszeia. Negyedik ének, huszonegyedik versszak.
(Devecseri Gábor fordítása)
{27} Hozzávetőlegesen a mai Afganisztán és Üzbegisztán területe.
{28} A történészek régóta vitatkoznak Gaugaméla pontos helyéről. Nagyjából
Moszul és Kirkuk között volt, a mai Irak egyik régiójának, Kurdisztánnak
a területén.
{29} Nem tudjuk pontosan, hányan voltak a perzsák. A görög történetírók azt
állították, hogy Dareiosznak egymillió embere volt, de az ókori írók általában
túloztak. Talán 100 000 perzsa és feleannyi makedón vehetett részt a csatában,
ami korabeli mércével mérve óriási tömegnek számított.
{30} Nagyon hozzávetőlegesen a mai Irak.
{31} Magyarul toronytemplom vagy lépcsős templom; sajátos mezopotámiai
templomforma, ahol több egymásra rakott, egyre kisebbedő terasz tetején áll
a tulajdonképpeni szentély vagy szűkebb értelemben vett templom.
{32} Mai neve Amu-darja.
{33} Mai neve Darjal-szoros.
{34} Mai neve Gorgán (északkelet-iráni történelmi régió).
{35} Ez egy másik Bagoasz volt, nem a főminiszter, aki évekkel korábban
megpróbálta megmérgezni Dareioszt.
{36} Ez kissé furcsának tűnhet, hiszen a Kaukázus hegység onnan kétezer
mérföldre található. De a görögök a Hindukust Indiai Kaukázus néven
ismerték. Ebből a városból lett a mai Bagram, Kelet-Afganisztánban.
{37} Mint annyi más, Alexandrosz által alapított város, ez is létezik. Ma
Hudzsand a neve, és Tádzsikisztánban található.
{38} Mai neve Dzselám.
{39} Később a görögök azt állították, hogy a harcos Héraklész volt, a hősök
legnagyobbika, aki állítólag utazásai során Indiában is járt. Ez kissé
valószínűtlennek tűnik, de sosem fogjuk megtudni az igazságot.
 gj g g g
{40} Mai neve Csenáb.
{41} Mai neve Beász.
{42} A szirének tengeri nimfák a görög mitológiában. Történetüket elsőként
Homérosz meséli el az Odüsszeiában. Fiatal leányok, akik a nyugati tenger,
a mai Tirrén-tenger egyik szigetén laknak, és bájos énekükkel az arra vitorlázó
hajóst és utast tőrbe csalják, majd felfalják.
{43} A történészek évszázadok óta vitatkoznak erről. Alexandrosz legtöbb
barátja azt állította, hogy hallotta őt azt mondani, hogy toi kratistoi, „a
legerősebbnek”. De lehet, hogy azt akarta mondani, hogy Krateroi, azaz
„Kratérosznak”.
{44} A tábla a British Museumban látható. Ez az egyetlen fennmaradt
bizonyíték Alexandrosz halálának napjáról.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
PROLÓGUS
ELSŐ RÉSZ
1.
2.
3.
4.
5.
MÁSODIK RÉSZ
6.
7.
8.
9.
10.
HARMADIK RÉSZ
11.
12.
13.
14.
15.
16.
NEGYEDIK RÉSZ
17.
18.
19.
20.
EPILÓGUS
A szerző utószava